Somogyváry

Gyula

És Mihály
harcolt…

(Tartalomjegyzék)

AUKTOR KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1990

 Fülszöveg

Somogyváry Gyula - És Mihály harcolt…
Eredeti megjelenés éve: 1942
Somogyváry Gyula önéletrajzi elemekre épülő trilógiájának záró kötete az első
világháború hadszínterén, az olasz fronton játszódik. A szerző minuciózus pontossággal
írja le a hadi eseményeket, a frontvonalak állását.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az első világháborús regénytrilógia (Virágzik a mandula.., Ne sárgulj fűzfa!) befejező
része ez a mű. Fűzfa, vagyis ma az író a hiteles szemtanú szerepében számol be a
történelem sorsfordító, véres eseményeiről: a vesztes Monarchia széteséséről, a háborút
hősiesen vévigharcoló és túlélő katonák kiábrándultságáról, az őszirózsás forradalom és a
Tanácsköztársaság véresen viharos eseményeiről. Az író cselekményes beszámolójából az
is kiderül, hogy miért és hogyan jutott el Magyarország a teljes összeomlásig, amely
később a trianoni katasztrófához vezetett.
 „…Mihály és angyalai harcolónak a sárkánnyal, s a sárkány harcola és az ő angyalai;
de nem diadalmaskodónak, sem helyük nem találtaték többé az égben.
És levetteték az a nagy sárkány, az őskígyó, ki ördögnek és sátánnak neveztetik, ki
elcsábítja az egész világot. És a földre vetteték, és angyalai vele együtt letaszíttatónak.”

(Szent János Jelenéseinek könyve:

12. fejezet, 7., 8. és 9. vers)

Lemberkovits, Jenő és vértanú társai áldott emlékének


 I

Érthetetlen és gyötrelmes volt az a néma dermedtség, amelyben feküdtem.
Érthetetlen volt, hogy fekszem mozdulatlanul, sápadtan, holtan, és mégis látom
magamat.
Hanyatt fekszem a földön, az arcom, hunyt szemeim: akár a szoboré. És Borika térdel
mellettem, s kétségbeesetten tördeli apró kezeit. Nem a feleségem, csak a mátkám, de úgy
sirat, mintha az ura volnék. Éppen olyan vigasztalhatatlan panasszal jajongja a horvát
halottsiratót:
- Kuku mene… kuku za Boga! Kuku mene… kuku za Boga!… Jaj nekem, jaj Istenem!
Érthetetlen volt, hogy mindezt látom. Nem a magam holt és dermedt szemével, hanem
felülről. Mintha egy másik, testetlen személyem is volna, s ez nézné holt magamat és a
fölöttem jajongó, boldogtalan leányt.
Nem tudtam, miért kellett ennek így történnie, hogyan is jutottunk idáig, de éreztem -
annak a holt embernek szívével s dermedt agyával éreztem -, hogy ez, ez szörnyű, ez
lehetetlen. Valami borzasztó tévedés az egész, hiszen én élek, meg kell szólalnom, mert
nem engedhetem, hogy Borika tovább sírjon fölöttem s eszét veszítse kétségbeesésében.
Fel akartam emelni a kezem. Nem bírtam. Ki akartam nyitni a szememet. Hasztalan
erőlködtem. Szólni akartam. S hiábavaló volt minden. Valami ijesztő bénaság tartott a
hatalmában.
S amikor már úgy véltem: mindennek vége, egyszerre megrendült a világ.
A rázkódásra fölengedett a dermesztő bénaság, megrázkódtam, felültem hirtelen, s
megnyíltak a szemhéjaim is.
Ó! Hála… hála Istennek!
Vasúti fülke… Besüt a nap, a túlsó pamlagon Orlay százados ül, térdig fűzős, angol
cipőcsizmáját fűzi, és rám dünnyög:
- No, fölébredtél, fiú?
- Jó reggelt, kapitány úr… - hebegem levegő után kapkodva, mert a szívemen még
mindig ott van a borzasztó álom súlyos lidércnyomása.
A kocsink mellett felharsan a kürtön: a Vigyázz! és a Hosszú pihenő!.
Ugrom a pokróc alól, s kidugom a fejem az ablakon.
Állomás. Olvasom a nevét:
- Rudolfswert.
Harsogó folyócska rohan mellettünk a völgyben, s kétoldalt zöld hegyek szorítják össze
a világot.
Baranyi hadnagy rekedt hangja kiáltozza:
 - Ételosztás! Csajkával sorakozó a kocsik előtt!
Istenem, de jó, hogy így van! Hogy ez a valóság, nem pedig az a szörnyűség, amit az
imént álmodtam.
Borotválkozunk, mosakszunk a kocsi mellett a napfényben. A kopott kis
fateknőcskében csillog a víz, ébreszti bennem az életet, és a bakák halk nótát zümmögve
kocognak a konyhákat szállító vasúti kocsik felé.
A reggeli ételosztás után is ott ácsorog még a szállítmány jó ideig.
A pályaudvar-parancsnok sánta főhadnagy a pilseni gyalogezredtől.
Kedvetlen, ímmel-ámmal beszélő ember. Alig tudunk kihúzni belőle néhány szót.
Fásult, bizalmatlan és unott. Unja a beosztását, a háborút; az egész életét. És szorongva
dünnyög valamit a helyzetről. Azt mondja, ez a vidék tiszta szláv, Korosec szlovén
politikus szűkebb pátriája. Nyíltan beszélik, hogy a központi hatalmak elvesztették a
háborút, és ez így van jól. A Monarchiának bántódása nem lesz, csak átrendeződik hármas
birodalommá. Magyarország mindenesetre rosszul jár, mert a tótok a csehekkel együtt
alkotják majd a Habsburgok nagyszláv országának egyik területcsoportját, míg a
tengermelléki szlávok - a bekebelezendő Szerbiával együtt - a másik országcsoportot.
- Hm - dörmögi Orlay -, szóval ezek itt nem haragszanak Ausztriára, mint a horvátok
Magyarországra.
- Nem - bólint a bicegő főhadnagy. - Sőt, hangoztatják, hogy továbbra is együtt akarnak
vele élni, csak más államszerkezetben.
Egyébként nem Ausztriához hívek, hanem csak a császárhoz. Sőt, tüntetően
mondogatják, hogy ők a császár leghűségesebb népe.
Orlay fölnéz az állomásjelző táblára.
- Rudolfswert - olvassa hangosan. - Hol van mellette a szlovén városnév?
A főhadnagy pillog.
- Miért, kapitány úr?
- Azért, hogy itt még az sincs meg. Horvátországban minden állomáson ott van a horvát
név meg a magyar. Ezeknek, úgy látszik, még ez sem fáj. Bécs nyilván okosabb
nemzetiségpolitikát követett a maga portáján, mert ott legalább nem izgatta saját
nemzetiségeit a fennálló politikai rendszer ellen. Nálunk viszont rendszeresen ezt
cselekedte. Horvátországnak megvan a nemzeti önkormányzata, horvát nyelvű
közigazgatása, horvát zászlós és horvát vezényszavú honvédsége meg csendőrsége, horvát
község- és városneveinek érintetlensége, szóval az önálló nemzeti állam minden kelléke.
Magyarországnak sincs több alkotmányjoga, mint neki, sőt a Monarchia közös ügyeire eső
horvát hozzájárulás java részét is mi, magyarok fizetjük a horvátok helyett. Mégis, mi:
zsarnokok vagyunk. Itt a szlovén Krajnában meg mindezeknek nyoma sincs, s Ausztria
mégis: szláv Eldorádó. A horvátok úgy emlegetik, mint a népjogok uralmának
inkarnációját. A fene érti ezt a lélektani tótágast!
A bicegő főhadnagy hümget, azután közelebb lép a kapitányomhoz:
- Bocsánat - dörmögi halkan -, de már csak megkérdezem, mit hallottak százados úrék a
Sixtus-levélről, illetve sikerült-e a németek dühét lecsillapítani?
- Miről? - nézünk rá értelmetlenül.
A pilseni ámul a tudatlanságunkon, s maga mondja el, hogy egész Ausztria tele van az
uralkodó különbéke-ajánlatának hírével. A sajtó nem hozhatott róla semmit, de
Németországból átszivárog. Azt mondják, hogy Zita császárné, a belga hadseregben
szolgáló testvéröccsei, Sixtus és René bourbon-párurai hercegek révén, levelet juttatott
volna el a francia kormányhoz, amelyben - elejtve az Elzász-Lotaringiára fenntartott
német igényeket - különbékére tett ajánlatot az antantnak. Clemenceau, a franciák
„tigrise”, az ajánlat elutasításával együtt óriási botrányt kavart a dologból, a német
kormány felhördült, s Károly császár kénytelen volt letagadni az egészet.
Úgy hallgatjuk, mint az álomból ébredők.
- Képtelenség! - mordul föl Orlay. - Hiszen ez, ez árulás lett volna! Lehetetlen, hogy
győzelmes hadseregek mögött ilyesmit… Ej, rothasztó antant-propaganda az egész!
- A németek esküsznek rá - dörmögi a pályaudvar-parancsnok. - S vérbe borult szemmel
hajtogatják, hogy a császárné: áruló. Amit golyó vagy akasztófa tilt az utolsó
közlegénynek is, azt megteszi, úgy mondják, a császárné. S itt most már széltében-
hosszában híresztelik a szlovének, hogy ebből is látszik: elvesztettük a háborút. Hiszen ha
az uralkodó környezete bíznék a győzelemben, nem kísérelte volna meg a békeajánlatot a
- császárné.
Baranyi kilép a forgalmi irodából, s menetet fúvat Enderrel.
Kábultan hágunk föl a kocsiba.
Hosszú ideig hallgatunk, mialatt a vonat továbbfut s egy ideig még a tajtékos Gurk
folyócska mentén kanyarog.
Nagy sokára szólal meg újból a gazdám:
- Ha ez a főhadnagy igazat mondott, akkor az antant most megköpi a markát, s nekünk
ront. Mert az ilyen kísérlet akkora gyöngeséget árul el, hogy bizonyosra veheti a
győzelmet. De nem hihetem. Hiszen olyat még nem hallott a világ, hogy a királyné…
Elhallgat tűnődve.
Utóbb megint dörmögni kezd:
- Vagy hogy a feleség meg az anya támadt föl benne, aki félti az ura és a fia trónját? Ej,
őrültség! Komisz ráfogás az egész! Te: nem cseh volt az a főhadnagy?
- Adta az osztrákot, de a pilseni ezred hajtókáját viselte.
- Szóval cseh! A gazember! Hiszen akkor tiszta a dolog! Ezek rothasztanak meg
mindent! S milyen ügyesen adta be nekünk is ezt a horgot! Ostoba voltam, hogy nyomban
le nem tartóztattam. No, majd Laibachban megkeresem a módját.
Látom, hogy ki akarja verni a fejéből a dolgot, de a riasztó gondolat mindegyre
visszatér beléje.

*
 Azután elérjük a Száva völgyét, s délnyugatnak fordul a vonat.
Már a Bécs-trieszti fővonalon dohog tovább.
Kressnitz… Kletsche…
Kanyarog a szerelvény. Nézem a kedves, erdős-dombos tájat. A bakák kilógatják a
lábukat a teherkocsikból, s énekelnek nagy vidáman.
Nekem nem megy ki a fejemből a rudolfswerti hír.
Csak mikor Borika emlékét idézem, kap irányt a gondolatom. De ettől is sóhajtanom
kell. Mert hátborzongató volt az a reggeli álom. Egy szemhunyásra végigsuhan rajtam
valami riasztó sejtelem. Halott voltam álmomban, sírt fölöttem a mátkám: jaj, nem leszünk
egymásé sohasem!
- Marhaság, babona - mondom magamban iszonyodva. - Még csak az hiányzik, hogy
álmoskönyvforgató vénasszonnyá váljak.
Orlay a térképeibe bújt.
A többi kocsifülkében dúdolnak a fiúk. A Gázember, Tóth Kari, Jadlovszky, Józsa,
Palkó. A kis Nemesek kibámul az ablakon, és tűnődik. Akárcsak én. Tudom: mosolygó
leányarc táncol az ő szeme előtt is. Marica feje. Akárcsak énelőttem Borika kedves arca.
- Laibach után majd többet tudunk - dörmögi a gazdám. - Ott válik el, vajon a Piave
mellé kerülünk-e vagy a tiroli frontra?
Összehajtogatja a térképeit, visszacsúsztatja mind a Gyulay-táskájába, kilép a folyosóra
s évődni kezd Enderrel. Szereti ennek a furfangos sváb zászlóaljkürtösnek eredeti
észjárását.
Én meg átmegyek a szomszéd fülkébe.
- Ohó, a Fűzfa! Szervusz, Fűzfa! - zúdulnak rám a fiúk. - Jó, hogy jössz! A Gázember
éppen most meséli hódításai legvakmeróbb esetét.
- Jó, jó - mondom -, csak fejezze be gyorsan. Mert még ma össze kell állítanunk a
legutóbb jött pótlás sisak- meg gázálarcigénylését. A századok még Karlovácon beadták a
kimutatásaikat.
Holla savanyú képet vág:
- Igazán, mindig ilyesmivel jössz, Fűzfa! Még le sem szálltunk a vonatról.
- És ha estére kivagoníroznak? Jól tudod, hogy a hadosztály elrendelte: az új körletbe
érve első dolgunk legyen a sisak- és gázmaszkigénylés.
- Hisz azt se tudjuk még, hova megyünk! - húzódozik fejét vakarva a Gázember. S
mivel még egyre ott állok az ajtóban, kedvetlenül tesz pontot a történetére: - Szóval,
fiúkák, én kilógtam a harctérre, a nőci pedig heveny búskomorságba esett, s legújabb
értesüléseim szerint vagy Franci, vagy senki kiáltással apácakolostorba készül.
Jadlovszky meg Palkó felnyerítenek nevetésükben, Józsa a pisztolytáskája után kap, a
Gázember pedig lekushadt fejjel húzódik ki közülük a folyosóra.
Holla most buzgó összeadásokba és kivonásokba kezd a mi fülkénkben, s mire kitágul a
Száva völgye, összecsapjuk az igényléseket.
Laibach.
Déli nap tűz a kis városkára.
Baranyi ebédosztást fúvat a szállítmánynak, Orlay meg hosszú léptekkel siet végig az
állomástornácon. Alig tudok lépést tartani vele. A pályaudvar-parancsnokság előtt
összeütközik egy kövér kis őrnaggyal. Egymásra bámulnak.
- Te vagy?
- Te vagy?
S a kis őrnagy belekarol, és húzza magával az én gazdámat. Én meg belépek az irodába
a további irányításért.
- Krainburg-Radmansdorf - olvasom az irányítókönyvben.
Nyomban nézem a térképet. Megkeresem rajta ezeket a helyeket.
Szóval: a Karavankák déli lábán robogunk végig. Vagyis a tiroli frontra visznek, s nem
a Piavéhoz. Tehát vagy a Hétközség fennsíkjára, Asiago poklába, vagy a Pertica-Gappa-
szakaszra. No: egykutya! Akármelyik hadseregszakaszra vetnek, egyik sem szanatórium.
A bakák hosszú sorban húzódnak csajkájukkal az étkezőbarakkokhoz, minket meg az
állomás éttermébe küld a kis Baranyi.
Bekapjuk az ebédre kapott gyönge porciókat. Akkor lép be Orlay. Bosszúsan, némán
eszik, s otthagyja a fél ebédet az indulást jelző zászlóaljkürt szavára.
Továbbdöcögünk északnyugatnak.
Amíg a cigarettáját elszívja, dörmögve ejti a szót:
- Szép kis história! Még jó, hogy nem jelentettem föl a rudolfswerti cselákot. Az egész
Sixtus-akció: igaz.
Már meg se lep a dolog. Valami fáradt csüggedtség, leverő közömbösség van a
levegőben. Még süt a nap, a nagy hadsereggépezet még működik, a front mögötti élet még
a négy év óta megszokott szabatossággal lüktet, de valahol már baj van. És a nagyobbik
baj az, hogy már halkabb a tiltakozásunk is evvel a levegőben úszó ernyedéssel szemben.
- Ez az őrnagy - dünnyögi Orlay - Boroevics hadseregtörzsében szolgál. Azt mondja, a
Sixtus-levél szóról szóra igaz. Csak hogy még májusban történt volna a dolog. Még
interpelláltak is miatta a bécsi meg a pesti parlamentben. Csak hát, persze, hangfogóval. S
a kormányok letagadtak mindent. A németek dühe elült, de azóta tele van német hírszerző
tisztekkel az egész Monarchia. Bécsben meg Pesten valóságos kémközpont dolgozik. A
pesti hírszerzőfőnök nevét meg is említette ez a barátom. Valami Consten nevű porosz
vezérkari őrnagy.
- És… és a mi hadvezetőségünk mit szól ehhez? - kérdezem tompán.
A gazdám vállat von.
- Boroevics azt mondja, semmi baj. Még az se baj, hogy júniusi nagy támadásunk vérbe
fúlt. A szláv mozgalmakat sem tartja már veszedelemnek. Úgy véli: az olaszoknál
nagyobb a baj. Sorra kell tizedelniök legjobb dandáraikat. Decemberre kirobban a
forradalom Olaszországban is, Franciaországban is. A mi fronthadseregünk pedig
érintetlen és szilárd, mint a vas. Kibírjuk a győzelemig. A szláv frontezredekért pedig
kezességet vállal. Azt mondja: ismeri a fajtáját. Adja Isten, hogy igaza legyen!
Hallgatunk, tűnődünk.

*
Lehunyom a szemem, s a lelkem visszaszökik Borikához. Az örök párbeszéd folyik
közöttünk.
- Szeretsz?
- Nagyon szeretlek!
- Vársz?
- Semmi sem kell az élettől, csak te.
- Édes, egyetlen virágom! Hogy köszönjem meg néked?
- Sehogy. Szeress! Az: minden.

*
- A vonat elhúz Krainburg alatt.
A gazdám alszik. A bakák énekelnek. Azt a lélekhervasztó dalt fújják:

Utász-század ácsolja már
A keresztem fáját.
De sok szőke, barna kislány
Várja a babáját.
De csak minden tizediknek
Gyün vissza a párja,
Monte Grappán, közös sírba
Hullik a kő rája…
Rám térdel ez a szörnyű ének. Soha ilyen leverő búbánatot, ilyen beletörődő dünnyögést
nem éreztem még nótában. Nem, nem akarom, hogy úrrá legyen rajtam ez az érzés! Nem,
Borikám, ugye: nem!
Behunyom a szemem.

*
- Kié vagy, violám?
- Csak a tiéd, katonám.
- Ne sírj ám, angyalom! Hinnünk kell, hogy egymásnak szánt az Isten, és hazasegít
hozzád a poklok poklából is.
 - Gondolj rám, s akkor látlak. S ha látlak, mosolygok.
- Ha mosolyogsz, süt a nap. Még éjjel is.
- Bolondos, te! Éjjel nem kell napfény. Úgyis veled vagyok. Most csak álmomban élek.
Rólad álmodom.
- Ó, te is?
- Persze, hogy én is.
- Mert én is.

*
Radmansdorftól kezdve szuszogni kezd a vonat.
Meredek a Száva völgye.
Alkonyatkor valami fennsíkra érünk, s megáll a vonat.
Jadlovszky hadnaggyal, aki délben átvette a szállítmányügyeletességet Baranyitól,
leugrunk a kocsiból és előresietünk az állomásépületbe. Találgatjuk, hol lehetünk?
- Assling - olvassa Jadlovszky a lombok közül kibukkanó állomásfelírást.
A pályaudvar-parancsnok magyar ember. Fél szemű tüzérszázados. Megörül, hogy
magyarokat láthat, s velünk vacsorázik. Mert itt kapjuk az esti ételosztást.
Hazulról nem sok híre van. A Sixtus-levélről régen tud, de bízik a győzelemben.
Induláskor kezünkbe nyomja kiolvasott magyar újsálait.
Azután kürtszó: „Menet!”
Úgy látszik, rossz vágányon voltunk, mert visszafelé indul a vonat.
Kihajlok az ablakon.
Nem értem a dolgot. A mozdony a szállítmány végén lohol, de nem tolatógép. Most a
tiszti kocsi a szerelvény utolsó kocsija.
Az alattunk húzódó vágányok elválnak a többiektől, átzörgünk a Száva hídján, s
rohanva vágtat a vonat keletnek. Az a töltés, amelyen Asslingig jöttünk, a Száva túlsó
partján húzódik.
- A teremburáját, mi ez?! - szól be az ajtón a Gázember. - Megint keletre visznek?
- Hát nem kérdeztétek az irányítást? - kérdi Orlay.
- Alázatosan jelentem, nem is gondoltunk rá, hogy másfelé is vihetnek, mint Tirolba.
A gazdánk mindenesetre letolja Jadlovszkyt, s tőlem se sajnál néhány, nem éppen
dicsérő, jelzőt.
Holla röhög magában, mint a kuvasz, amely kimaradt a verésből. Pedig jól tudja a
vaddisznó, hogy úgyis mindegy: ismerjük-e az irányítás útvonalát vagy sem. Mert a
katonaszállítmány úgy utazik, mint a csomag. Nem kérdik tőle, hova küldjék. S az
útirányból csak néhány állomást tudhat meg előre.
 De hát, persze, az ember ezt a néhány állomást is tudni akarja. Orlay meg éppen azt
tartja: a katona ne kíváncsiskodjék sokat, de annyit, amennyit megtudhat, kötelessége
tudni, még ha nem is érdekli. Tehát a letolás kijár neki, mihelyt a megtudhatót se tudja.
Szóval, most megint a térképeket böngésszük. Hova lehet Asslingból másfelé jutni?
A gazdánk ujja már végigsuhan az új vonalon. Ez délre hajlik, a hegyek közé, elhúz a
veldesi tó mellett, hosszú alagútban bújik át a Júliai-Alpok gerince alatt, s az Idria és
Isonzó völgye mentén szalad le a friauli síkra.
- Veldes-Feistritz-Korintnica-Görz… - dörmögi Orlay.
- Hiszen akkor nem Tirolba kerülünk - képed el Holla -, hanem mégis a Piave-frontra.
Hát akkor mért kellett ezt a nagy vargabetűt végigzötyögnünk?
No, nem búsulunk a dolgon. A síkság és a termőföld jobb harcterület, mint a hegy meg a
szikla.
Lassan elhalkul a bakanóta, elpilledünk mi is.
A veldesi tó holdfényben csillogó tükrét még látom. Olyan, mint valami ezüstös,
mesebeli táj.
Azután leül a kocsipamlag szélére Borika, szelíden simogatja a fejem, fölém hajlik az
arca, s nagy, sötét szemeiben elvész a világ. Már semmi sincs körülöttem, csak ez a két
csodálatos szem. De ezekben minden benne van. Magasság, mélység, árnyék és fény,
mosoly és bánat, féltés, hívás, tilalom, ígéret, epekedés és odaadás. Az egész
lélekremegtető rejtelem, amely időtlen idők óta vívja örök harcát az enyészettel, s amelyet
csak e szürke szóval tudunk kimondani: szerelem.
Borika dúdolt felettem mozdulatlan szemmel.
És elaltatott dajkáló dalával.
Mert a szerelmesünkben mindig van valami az édesanyánkból is.

*
Valahol félregördült egy fülkeajtó, valaki végigtopogott a kocsifolyosón, leszállott a
kocsiról, és kavicson csikorogtak tova a léptei.
Felébredtem. Alig szürkülő hajnal.
Felkönyökölök s kibámulok az ablakon.
A távolodó ember köhög. Megismerem a hangját. Jadlovszky hadnagy.
A szürkületben lassan válnak el a tárgyak az éjszakától.
Körül: hegyek.
Hol vagyunk?
Az állomás messze van a mozdulatlan szerelvénytó). De az égtől éles hegyprofil válik
el. Arra balra pedig lapos, kopár domb.
Hol is láttam én ezeket?
 Honnét ismerem én ezt a tájat?
Ejnye, hiszen ez… ez a riasztóan éles tarajú hegy a Sabotino! Az a kopár domb meg a
Podgora! Akkor hát: Görz! - Görzben vesztegel a vonat!
Zajtalanul hántom le magamról a pokrócot, akasztom le a zubbonyomat, s lépek le a
fülkepamlagról. A kapitányom alszik. Fogom a csizmapárt, s lábujjhegyen osonok ki az
óvatosan félretolt ajtón, majd a folyosón a lépcsőkig. Ott fölrántom a csizmákat, belebújok
a zubbonyomba s leszállok.
Nem tudom, miért. Csak azt érzem, hogy valami történik bennem, velem. Találkozóm
van valakivel.
Hűs szél borzolja a hajamat, s állok a néma szürkületben. És nézem a világháború
legszörnyűbb csataterepének óriás körképét.
Ott kezdődik ez a Podgoránál. Istenem, hányan haltak meg azért a dombért! Podgora…
Oslavija…
Lendülő szél legyinti meg a hajam.
Mihály, Látrányi Mihály!
Igen, ő tette most vállamra láthatatlan kezét. Mihály lelke suhan hozzám ebben a hajnali
szélben. A szíve ott porlad valahol lengyel földön, a bludowi berekben, de a lelke itt van
most, sok-sok hőstette színhelyén, ahol annyi magyar vitéz alussza a hősök boldog álmát.
Kormos, égett szag libeg a levegőben. A régi csatatér szaga. A házak között több még a
rom, mint az ép hajlék, s furcsa, hogy milyen mélységes csönd van ezen a tájon, amely két
évig szakadatlan ágyúdörgéstó) morajlott.
Látrányi Mihállyal állok a görzi szürkületben. Azazhogy - csak a lelkével.
Mihállyal, a vashadnaggyal, aki olyan szegény volt, mint a templom egere; Mihállyal,
akire se pénz, se vagyon nem várt odahaza; Mihállyal, akire csak egy árva falusi iskola
meg egy fehér hajú kis öregasszony várakozott, s aki mégis a legtisztább hősünk lett. Soha
keményebb harcost, hívebb katonát, igazabb bajtársat és becsületesebb férfit nem láttam
nála.
És fordulunk - Mihály meg én - a Sabotino felé, amely úgy szökik föl az Isonzó
kanyarjából Salcano felett, hogy az ember megdöbben láttára. S hihetetlennek tűnik, hogy
ezen a hegyen, ott fönt a gerinc alatt, éveken át éltek, harcoltak és halódtak magyar
katonák. Mögötte ott áll a másik: a Monte Santo. A Szent Hegy… Amelyen a legkisebbik
bátyám lábát is szétroncsolta a gránát. És errébb a Gabriele. A Vippach völgye… a mernai
kolostor, majd a Hermada kietlen sziklafennsíkja.
Már délnek mered a szemem.
Istenem! A rubbiai kastély s fölötte a magyar Golgota: a San Michele tömör
szikladombja. Egykori magyar védői Haláldombnak vagy Szent Mihály-hegyének hívták,
s úgy harcoltak érte, mint Mihály arkangyal az ég bástyáiért.
Csak állunk itt e néma virradatban, s ha nem érezném magam mellett Mihály erős
lelkét: szepegő gyermekként merednék erre a véres és dicsőséges tájra.
 Mikor is volt, hogy erre jártam? Két éve csak, de képtelenségnek tűnik. Hiszen azóta
annyi minden történt a világban és velem, hogy aggastyánéletnek is sok volna.
Mernai kolostor… ott, ott a környékén voltunk egyszer tartalékban. Akkor még földi
ember volt Látrányi Mihály. Meg a többiek: Kaltenecker… Sós… Dőrik… Krizsanics…
Rudner… azután Bakonyi törzsőrmester, Tüske őrmester, Széll szakaszvezető, Klincsok, a
sárga hajú, tornőci tót juhász, és a kis Kovács hadnagy, és Hauer főhadnagy… És Tóth,
Sánta meg Tohai honvédek… És a többiek, a többiek… Úristen, ki tudná felsorolni őket?!
Pokol volt akkor ez a doberdói dombsor, de nem ördögök lakóhelye, hanem arkangyalok,
harcos arkangyalok legendás viaskodásának csatatere.
És ahogy állok, állok a halkan pirkadó hajnalodásban, mélyről, nagyon mélyről szakad
föl belőlem a sóhaj. Nem szó, csak gondolat. Hiszen Mihályhoz beszélek, aki nem földi
ember már, csak lélek, s akinek csupán a közellétét érzem. És tele van ez a néma kérdés
szorongással:
- Győzünk, Mihály?
És Látrányi Mihály nyomban válaszol. Éppen olyan kimondatlan szavakkal, mint ahogy
én kérdeztem. S valahogy hallom mégis a hangja csengését:
- A lélek mindig győz, pajtás! Mert nem fegyver- és emberdolog a győzelem. Lélek
dolga. A léleknek kell erősnek lennie. Van úgy, hogy azt hisszük: elveszett a harc. Az
ezredek meghalnak, országok eltűnhetnek, de ez még nem háborúvesztés. Ha a lélek
tovább harcol, nincs fölötte ereje senkinek. És van úgy, hogy vereségekben,
gyötrelmekben fegyverkezik győzelmesebbé a lélek. A lélek győz hát s a verhetetlen
anyaföld. Ok megmaradnak a tűzözön után is.
Valahol Ranziano fölött pirosodni kezdett a hegyek orma.
Hajnalodott a Doberdőn.
Lehunytam a szemem, s a kocsilépcsőnek támaszkodva szívtam be a régi csatatér
lélektágító szellőjét. Hősök fölött nőtt füvek s a híres doberdói árvalányhaj küldték benne
üzenetüket.
- Igen, győzünk! - szakadt föl belőlem hangosan a hit. - Végezetül mégis győzünk, csak
ti járjatok előttünk, Mihály!
És hirtelen peregni kezdett előttem riasztó sebességgel a harcok és szenvedések gyötrő
káprázata, mint valami szörnyű, dantei vízió. És a harcban, hörgésben, halálban,
romokban, világok viaskodásában ott láttam elsuhanni időnként Borikát és az anyámat, a
bátyáimat, és megint harcot, és megint anyámat, és üvöltő tömegeket, és újból a
testvéreimet, és lángokat, és Orlayt, és a tikkasztó napfényt, és megint anyámat, és végül
Mihályt. És vele megállott a képek rohanása. A káprázat azért megmaradt, csakhogy állott.
Mihályt láttam, amint ott állott a napfényben, szétvetett lábbal, erősen, kimozdíthatatlanul
és mosolyogva. És ez a mosolygása maga volt az erő, s mintha a fényesség is az ő
mosolygásától támadt volna.
Megtántorodtam, megmarkoltam a kocsilépcső kapaszkodó rúdját, s kinyitottam a
szememet.
Mihály láthatatlan alakja tovarebbent.
 Mintha megszédültem volna az imént. Ó, persze, hiszen az este annyi pálinkát öntött
belénk a kis Baranyi!
Bántott, hogy Borikát is ott láttam az előbbi szörnyűséges forgásban. És hogy végül
nem láttam.
Most erővel idézem magam elé az arcát. Csak akkor libben elém, amikor újból
lehunyom a szemem. S nyomban rám mosolyog friss, lányos mosolyával.
A kavics csikorogni kezd.
Jadlovszky jön meg az állomásról.
- Te… már fönt vagy? - csodálkozik.
- Fönt - motyogom kábultan és bosszúsan, mert tovarebbentette Borika képét. - És te?
- Az irányításért voltam. Alig tudtam kiszedni az álmos ügyeletes kadétból. Polyák az
istenadta.
- Szóval?
- Udine-Codroipo-Vittorio. A konyhák itt lefőznek, reggelit itt osztatunk, s azután:
tovább.
Visszaosonok a fülkébe, s elalszom újból, mélyen, mint a gyermek.
A hajnal muzsikál álmomban, és Borika mély tüzű szeme hajlik fölém.
Hétkor fölriaszt Ender kürtje, s azután nyüzsgés, és - forró katonakávé.
Fél órával utóbb megrándul a vonat és kidöcög a napban fürdő, bájos görzi katlanból. A
Sabotino, a Santo, a Gabriele és a Haláldomb elmaradnak, s egyszerre az Isonzó hídján
zörgünk át.
Türkizkék a vize, és két hófehér csík a partja. A fehérre mosott mészkőhordalék.
Már a friauli síkon robogunk a nótázó vonattal.
Délben: Udine.
Barakkok, karbolszag, lótó-futó katonák nyüzsgése.
A tiszti étkező barakkjában magyar népfelkelő százados az élelmezőtiszt.
A német frontról rossz híreket tud, s a mi arcvonalunkon is egyre nyomasztóbb az
ellenség fölénye. Különösen repülőkben és tüzérségben. De azért ezt mondja: győzünk.
- És a németek? - téríti vissza az első mondathoz Orlay.
- Az itteni hadseregtörzsnél úgy tudják, hogy az antantoffenzíva teret nyer. A németek
feladták a Marne-vonalat, s harcolva hátrálnak. Azt mondják: megrövidítik a frontjukat az
áttörhetetlen Siegfried-állásokban.
- Hm - dünnyögi Orlay. - És mi már támadni sem akarunk?
- Boroevics offenzívára tüzel, de a főparancsnokság úgy véli, fölösleges. Olaszország -
hír szerint - Nagyon a végét járja. A nép megrendült a veszteségektől, s belső harcok őrlik.
Novemberre olasz forradalmat jósolnak.
 - No, nálunk sem idilli a helyzet hátul - mondja Orlay. - A nemzetiségek között
rohamosan bódít az antantpropaganda. És hát a volt oroszországi hadifoglyok jó része
fertőzött.
- Itt még szilárdak a nemzetiségi frontezredek is. A horvát ezredek meg éppen
pompásan harcolnak. Az antantrepülők ugyan tízezrével szórják le a lázító röpcédulákat az
antant oldalán működő délszláv komité nevében, valami doktor Trumbics aláírással, de
nincs foganatja.
Az asztal végén a Gázembert ugratják a többiek, s harsogva nevet az ifjúság.
Ej, nincs itt semmi baj!
…Délután Codroipón ácsorog a szállítmány, s hatalmas ágyúdörgés jelzi a front
közeledtét.
De Rimóczi pipája hetykén füstöl a gazdája kemény agyarai között.
Valaki az imént azt hallotta, hogy az amerikai hadsereg elérte már Franciaországban az
egymilliót.
- Hát aztán? - vonja meg a vállát a kis Tomcsányi. - Azért mégis győzünk!
S alkonyatkor kirakodunk egy szép kis olasz városka állomásán.
Vittorio!
Szakadatlan ágyúzás morajlik felénk nyugatról.
Olyan a nyüzsgés az állomáson, mint valami hangyabolyban. Lótó-futó katonák,
trénoszlopok, vágómarhacsordák, láda-, zsák- és hordóhegyek, amerre csak néz az ember.
Ha nem tudnók a négyéves háború tapasztalatából, hogy minden lépésnek, mozdulatnak,
minden szekérnek, anyagnak pontosan meghatározott célja és rendeltetése van, azt kellene
hinnünk, valami megbomlott agyvelő rángat itt embert, jószágot s anyagot összevissza.
A pályaudvar-parancsnokságon megkapjuk a további irányítást: gyalogmenet Costa
községbe, ott helységtáborba szállás.
Nézzük csak a térképet!
A gazdám szeme már rajta van. S fordul, hogy beálljon az égtájba. Északról hegyek,
egyébként síkság.
- A szomszéd község - dörmögi Orlay.
És abban a pillanatban megszólal egy éles hangú síp. Nyomban utána még vagy tíz. És a
városkából felsüvít egy sziréna.
- Fliegeralarm! Légiriadó! - süvít szerte a kiáltás.
Orlay a kiszállott fél zászlóalj elé szalad, valamit ordít, s fél perc alatt az állomás
rakodója mellett, árnyékban hevernek a századok.
Mire körülnézünk, mozdulatlanná és zajtalanná dermedt minden. Csak a repülőfigyelők
sípja sikít, egyre szélesedő körben.
Fönt, roppant magasságban, hat gép úszik északkeletnek. Körülöttük ki-kibomlik egy-
egy fehér füstgomolyag, s dühös dörrenéssel szólalnak meg a közelben elhárító ágyúink.
A vezérgépről most leoldódik valami, megcsillan a hunyó nap fényében, s hullani kezd
lefelé. Azután a másik gépről is. A harmadikról is. És erősödő sivítás jön lefelé a
magasból.
Marhaság, hogy behúzzuk a fejünket a vállunk közé, mert úgyse használna semmit,
mégis behúzzuk.
Rimóczi mellett guggolok. Az öreg csatár a hátizsákjára dűlve pipázik.
- Gyün a csomag - mondja csöndesen, a pipaszár csutorája mögül.
Bajóczky őrmester átszól hozzá, a fekvő emberek közül:

[1]
- Tán csak nem ideszól az átrec?!
Vagy fél kilométerre az állomástól, kint a mezőn, most földtorony szökik az égnek,
szétterjed, mint a füst, s mély dörrenés csapja meg a dobhártyánkat. Valamivel arrább még
egy. Majd egy harmadik.
- Téves címzés! - dünnyögi Rimóczi, a távolodó Capronik után nézve. S dévaj szeme a
bakák felé vág: - No, utat a zabszemnek, komák!
- Föl! Menet, rendekre szakadozva! - recseg a kapitányunk hangja. - Irány a kijáró,
azután balra az út!
A fél zászlóalj nekilódul.
Ender, Szabó meg öreg Botka futva jönnek nyergelt lovainkkal.
Azután: ügetés ki az útra, az él elé!
Átvonulunk a városkán. Nemes vonalú városháza, szép harangtorony, halk hangú
férfiak, siető nők. És katonák, mindenütt katonák.
A városon túl elfordul az utunk.
Békésen cammogó fehérökör-fogatok.
- Mi ez? - ámuldozom.
Ender mögöttem léptet és megszólal:
- Gevés a ló, hadnagy úr! Vágómarhával húzatjug a trén, itt kádul.
A porfellegből most sűrű ugatás hallatszik.
Egyszerre ellibben a por, s hosszú sor apró kocsi meg taliga bontakozik ki mögötte.
Kutyák húzzák őket.
- Még ez is? - hőkölök el.
A vakogó, ugató kocsisor mellett öreg magyar népfelkelők lépkednek.
Elszomorodom. Hát már itt tartunk? Oly rosszul állunk vonós jószágban, hogy már
kutyákat kell befognunk?
 Öreg bernáthegyi feszül a hámba egy gatyás magyar komondor mellett. A másik
megrakott taliga előtt meg sovány horpaszú vizsla lohol egy rendőrkutyával.
- Úristen, hisz ez szörnyű! - fohászkodom magamban. - Így akarjuk mi megnyerni a
háborút?
A bakák vidámabban nézik a dolgot:
- Ehun-e! Szerbuc, Bodri! Hát te is ideki vagy?
- Hányas menettel gyüttél, Sajó?
- Ni, a Bujtár! Hát te se maradtál untóglik?
- Mikor löszöl sarzsi te, Betyár?
És megyen az évődés, cseng a kacagása pipaszagú porban.
Azután emelkedni kezd az út, kertek, házak, falu. Kedves szelíden simul a hegyek
lábához.
Costa.
Fél óra alatt födél alatt van mindenki.
Laktábor-őrségek, főőrség a helyükön, repülőfigyelők kiállítva.
Az állomástiszthez bekötjük a telefonvonalat, lövőszert osztatunk, s közben csak úgy
zúg a hegyoldal a nótától. A legénységnek már háromötöde román, de az ezred magyar
lelke ma is a régi. Szemre meg se tudjuk így mondani, melyik legény magyar meg melyek
román. Istenem, ha mindenütt így volna!
Csöndes, ijedt családú asztalosmesternél vagyunk szálláson. Próbálunk velük beszélni,
persze, nem megy.
Este a konyhájukon megyek át. Vacsoráznak. Száraz főtt bab meg egy kis csomó túró a
vacsorájuk. Kenyerük nincs. Két apró gyerekük álmos-éhesen hüppög.
Ó, a szegény kis porontyok!
Orlay kiküld nekik egy fél komiszkenyeret. A szemük könnybe lábad, az asszony
reszketve szeli, a gyerekek meg a két nagyobb leányka, nagyokat nyelve, a szemükkel
sürgetik a kenyérszelő kést.
Behúzatom az ajtót. Nem jó az ilyet nézni. Hiszen emberek. S ők is imádkoznak a
mindennapi kenyérért.
…Pislogó szakaszlámpa fényénél ülünk utóbb. Orlay a napiparancsot diktálja, s én
írom.
Azután elköszönök s átballagok az asztalosműhelybe. Két kis rongyos ágy van benne.
Holla már horkol, én meg előszedem a Gyulay-táskámat: abból tábori levélpapírt. És a
papíron visszamegyek a mátkámhoz.
Két nap múlva a kezében lehet. De minket vajon ugyan mikor ér el a hazai posta?
Éjfélt ver a costai torony bongó hangja, amikor elfújom a lámpát és leheverek.
 A holdfény belép az ablakon s kék meseszínbe vonja a forgácsszagú kis
asztalosműhelyt.
Kék, éji szín. Meseszín. A Miatyánkom összeolvad édesanyám szelíd dalával, azután
csillogni kezd a Kulpa tükre, bólogatnak a platánok a Florianskán, egyre mélyebben járok
már a mesében, kézen fogva lépkedek egy fehér kisleánnyal, és él, kitágul, kitárul a
mese…
…Volt egyszer egy fiú meg egy leány. Semmijük se volt, csak szerették egymást. Mégis
nekiindultak az Üveghegynek meg a Tűzvölgynek. És senki se biztatta őket.
Csupán egy ezüstpáncélos gyíkvitéz, aki maga is szerelmes volt, s akit ott várt a
menyasszonykája, a ljubicalevél alatt…

*
Késő éjjel vonuló menetoszlop dobogására, szerelvényzörgésre, kocsinyikorgásra
riadtam föl.
A két másik zászlóalj első szállítmányai érkeztek meg s oszlottak szét szállásaikra.

*
…Olyan erősen fogtam álmomban Borika kezét, hogy meg sem szakadt a mese szála.
A madárfészket nézegettük a karlováci északi sánc szélső fáján.

 II

Másnap megérkezett az egész ezred. Február óta először volt együtt megint a három
zászlóalj.
Kerekedett is olyan látogató hadjárat és komázás, amilyet ez a szomorú kis Costa
község sohase látott!
Különösen az ezredpátert dédelgette mindenki. Vékony, magas, fiús arcú tábori papunk
volt. Azt hitte volna az ember, hogy az első szél elfúja. Úgy is fogadták, esztendővel
annak előtte, az ezrednél. S rövidesen mégis olyan nevet kapott, amilyennel egyetlen
tábori lelkész sem dicsekedhetett az ármádiában. Méghozzá a legénység, azazhogy
Rimóczi adta neki ezt a nevet. Azt, hogy: Csatapap. De még tovább is van! Ő térítette meg
annak idején, rettentő istentelenségéből, Rimóczit is.
A mi páterünk maga sem tudta, hogyan kapta ezt a nevet. Tudomásul vette, hogyha róla
esik szó, hát csak Csatapapként emlegetik.
Itt, Costán hallhatta először.
Mert mikor látogatóba jött át hozzánk, s ott üldögéltünk a szőlővel futtatott udvari lugas
alatt, egyszer csak belépett Rimóczi, valami jelentéssel. Holla Franci, a gáztiszt átvette
tőle, Rimóczi mester tisztelgett, fordult s kidübörgött az utcára.
Orlay ráhunyorított a páterra:
- No! Meg se ismered, papom?
- Kicsodát, kérlek?
- Keresztapádat. Rimóczi őrvezetőt.
A vékony arcú gyerekpap elámult.
- Keresztapám? Ez az őrvezető? De hát hogyan? Emlékezem az arcára, egyszer mintha
ministrált volna nekem.
- Az, az - bólogatott a gazdám. - A glitti erdei misén. Hiszen akkor adta a nevedet.
Azóta vagy Csatapap!
- De hát ezt… erről nem is tudok! - ragyogott föl a szeme a papunknak.
És ott, a costai lugas alatt, elmeséltük a Csatapapnak, hogyan is lett a múlt év őszén
Csatapap.

*
Úgy volt az, hogy ezerkilencszáztizenhét őszén, hosszú tűzvonalszolgálat után,
tartalékba került a zászlóalj a glitti erdőben. Október eleje volt, de a hideg már belénk
csipegetett éjszakánként, úgyhogy Orlay nyomban nekihajtotta a századokat a
táborépítésnek. Sikongtak a fűrészek, csattogtak a fejszék, reccsenve vágódtak hanyatt a
bukovinai fenyőtörzsek. És róttuk, faragtuk, illesztgettük őket rendre, egyiket a másikra,
hogy mire élesebb foga lesz a hidegnek, tető alatt pihenhessenek a tartalékok.
 Akkor jött ki parancsban, hogy az új tábori pap misét mond majd a zászlóaljnak. Persze,
ahhoz kápolna is kellett. Lombkápolna. De szép ám, mert Isten dicsőségére szól!
Ilyenkor mindjárt szükség volt Rimóczira. Az ezermester Rimóczira. Hát neki is
gyürkőzött a Kovács-rajjal, s olyan kápolnát sikerített a glitti erdőben, hogy még! Zöld
fenyőgally körítette-borította, s még a friss illata is Istent szolgálta.
Szép volt, tagadhatatlan. Lehetett is, Rimóczi keze volt rajta.
No, másnap kilencre állottak a századok. Ami díszt csak ki tudtak fejteni kopott,
elvásott, görhes, szakállas magukon, azt mind kifejtették. A hetek óta szakállba vadult
arcok megborotválódtak - pedig de sok vágással jár az ilyen öregerdő irtás! -, a pofák,
kezek meg bakancsok tisztára sikálódtak, cafrangos, rongyos mundérok megfoltozódtak, s
a csárdás, viharvert, kis katonasapkák megbokrétásodtak. Persze, a bokréta csak egy-egy
kis fenyőgally volt. Fenyőerdőn, daru-krúgás idején ki találna még virágot?
Szóval: állottak a századok a kápolna előtt, és vártuk a papot. Meg is érkezett egy
lőszeres szekéren.
Rimóczi az istentelen Rimóczi, persze, nyomban dörmögni kezdett a sorban:
- No, Úristen, mán csak effajta tejfölösszájú, vékonka kis embörre telik?
- Csönd legyék! - vágott arra szigorú szemmel Bajóczky őrmester.
Ám Rimóczi, akinek, százféle tehetsége miatt, különös becsülete volt a tiszturak előtt is,
minélfogva mindig sokkal többet mert, mint a többiek, tovább dörmögött:

[2]
- E’ is hinterlandi , fogadok bele! Hajaj, szegény kis lelkiüdvösségem, de szomorú
sorsra vetemödsz, ha mán effajta, gyönge kis hinterlandi papok kezire bíznak! Hogy nem
röstellnek effajta szelíd kis gyerökembört frontra kűdeni. Nem értőm, sehosse értőm a
királt. Öreg Ferenc Jóska nem tötte vóna.
- Ne pofázzon mán kend annyit! - mordult rá megint az őrmester. - A keservit annak a
csúfolódó szájának!
A bakák summogva röhögtek, Rimóczi a bajuszát rágta.
A páter az oltár elé lépett szegényes, kopott, hadi miseruhájában, a ministráló önkéntes
melléje térdelt, s mondani kezdték félhangosan:
[3]
- Introibo ad altare Dei …
[4]
- Ad Deum qui laetificat, iuventutem meam …
S egyszer csak: zsiuuu… bumm!
Az erdő fölött, az ötszázhúszas dombon bevágott egy orosz nehézgránát. Nem törődött
vele senki.
A páter meghajolva állott az oltár előtt, vékony, fehér kezével a mellét verte, s az
önkéntes riadtan kezdte a bűnbánó imát:

 [5]
- Confiteor …
A zászlóalj lehajtott fejjel hallgatta. A lelkekről olvadozni kezdett a háborús élet
kegyetlen kérge.
S ebbe a melengető áhítatba robbant bele a második gránát.
Ez már jóval közelebb, a Glitt-patak völgyében vágódott le, dühös, sziklazúzó
méreggel.
Az emberek behúzták a nyakukat. A gránát repeszdarabjai muzsikáló zengéssel repültek
szerte, azután csönd lett.
A pap a Kyriébe kezdett. A lelkek tovább olvadoztak. Még az istentelen, csúf szájú,
káromkodós Rimóczi is megfeledkezett fölényes ábrázatáról, s szelíd békesség ömlött el
az arcán.
Az evangélium alatt még közelebb robbant a gránát. Tizenötös, nehézcsomag lehetett, s
olyan nagy, fekete földgombát rúgott föl maga fölé, mint a torony. Gallyak, rögök
hullottak közénk, s egyik, tányér nagyságú acéldarabja a közeli bükkfa aljához csapódott
le, nagy reccsenéssel.
Az emberek fészkelődni kezdtek, Orlay redőbe vont homlokkal nyújtogatta a nyakát.
A vékony kis pap kifordult:

[6]
- Dominus vobiscum!
Sápadt volt, de mélységes nyugalommal fordult megint az oltár felé, hogy megbontsa a
kelyhet. A ministráns megrázta a parányi csengettyűt, s a pilingelő, vékonyka hang
ezüstösen szállt szerte a légben.
És ekkor, gyors egymásutánban, kezdtek felénk zuhogni a gránátok. Halk puffanással
indultak messziről, erősbödő huhogással szálltak felénk, szörnyű süvöltéssel zúdultak le,
és fülrepesztő dörrenéssel robbantak szét a megrendülő földben. Az első kettő még
közelebb, a második kettő már a kápolna körül. Gally-, avar- és rögzápor hullott közénk.
A pap kifordult az oltártól, szelíden emelte föl a karjait, s a zászlóalj felé intett. Mutatta,
hogy menjünk hátrább. De ez a mozdulata is olyan volt, mintha áldást osztott volna.

[7]
- Orate fratres!
S azután megint az oltárnak fordult. Az önkéntes ijedten hebegte:

[8]
- Suscipiat Dominus sacrificium…
Orlay hátrarendelte a századokat, a mögöttünk húzódó szakadékba, s a part mögé
lapultunk.
És akkor, onnét a vízmosásból, csodát láttunk.
Az orosz tarackok tüze dübörögni kezdett a kápolna körül.
 Gránát gránát után zúgott le. Előtte, mögötte s oldalt tőle, zuhogva tombolt az ítélet.
Ágak reccsentek s hullottak le kopogva, öles fák hasadoztak szerte, és a zizegve vagy
mély hangú búgással repülő gránátcserepek még a vízmosásig is elszállottak.
Kiszáradt torokkal s kalapáló szívvel meredtünk a riasztó képre. Teremtő Isten! Voltak
pillanatok, hogy nem is láttuk a kápolnát a fölcsapódó földtömegektől. De azután megint
megpillantottuk a pátert. Vékony, palástos alakja féltően görnyedt a kehely fölé, hogy bele
ne hulljon a törmelék. De tűzben, bajban, veszedelemben is: misézett rendületlenül.
Akkor már az önkéntest is elküldötte magától, s a szegény fiú falfehéren reszketett az
egyik fa mögött.
Lezúghatott vagy harminc nehézgránát, mire kissé megcsendesedett a tűz, s ritkulni
kezdett a gránátverés.
A páter akkor térdelt le először, Krisztus testének misztériuma előtt. És senki sem
emelte meg a miseruhája szélét, és senki sem rázta meg a csengettyűt. Mert a szegény kis
ministráns vacogó foggal hányta magára a keresztet a mentő bükkfa mögött.
A pap félig hátrafordította a fejét, és várt. De hogy a csengő nem szólalt meg, kezébe
vette az Úr testét, hogy fölmutassa.
Csengetés nélkül, az ősi tiszteletadás nélkül.
És akkor fölpattant a vízmosás pereméről egy ember, s nekiszaladt a kápolnának, az
újabb gránátsorozatnak.
Két égrepesztő dörrenés, füst, por, hulló avar, reccsenő gallyak és - csönd.
És e csöndbe békésen, ezüstösen, léleknyugtatóan csilingelt bele a vékony hangú
csengettyű.
Megigézetten meredtünk előre.
Rimóczi térdelt az oltár előtt, a káromkodós, istentelen, szilaj Rimóczi, s bal kezével
vigyázva emelte a páter ruhaszegélyét, jobbjával pedig szelíden rázta a csengettyűt.
Valaki megcsuklott a bakák közül, s zokogni kezdett. Öreg, deres fejű népfölkelő volt.
És szipogni kezdett a többi is. Szégyenlősen, meghatottan.
És akkor már hiába jöttek a ritkuló gránátok, hiába volt a tiltó szó: először egyenként,
majd tömegesen előreszivárogtak, az oltár elé sompolyogtak a bakák.
Orlay faarca rángatózott, s nem jött ki az ajkán az az acélos parancsszó, amellyel
visszarendelte volna őket. Erezte, hogy most egy hatalmasabb parancsnok vezényel, néma,
de mindennél erősebb vezényszóval.
Mire az égnek emelte a páter a kelyhet, már ott térdelt mögötte az egész zászlóalj,
tisztestül, parancsnokostul, mindenestül, s mialatt Rimóczi csöndesen rázogatta az ezüst
szavú csengettyűt, lehajtott fejjel verte a mellét hatszáz megrendült honvéd.
S mikor a mise végén, a létramagas Bajóczky őrmester elcsukló hangon rezdítette meg
az éneket Boldogasszony Anyánkhoz, jöhetett volna már ezer gránát: hatszáz kitárt lélek
zengte, harsogta az ég felé:

 …Ne felejtkezzél meg, szegény magyarokról!
A miseruhát két helyen is átjárták a gránátszilánkok, de a páter mosolygott. Szelíden,
sápadtan, a megkínzott hitvallók boldog kimerültségével.
Rimóczi vállát is megtépte egy szilánk.
Mialatt vattát tépett rá, s betapasztotta sebét a szanitéc, kezet rázott vele a páter:
- Köszönöm, öreg!
Rimóczi röstelkedve dörmögte:
- Nincs mit, jelentőm alázatosan. Muszáj vót. Meg hogy a tisztölendő úrban több virtus
látszott, mint bennünk. Pedig én is vónék valaki. Meg ezök a régi, kemény hadifattyúk is,
itt la! De muszáj vót azér is, mer hogy szemétre való népség lettünk vóna, ha meg nem
aggyuk a tisztősséget az Úristen Őfölséginek, s elhagyjuk szükségiben, mikor eccer
közénk gyün, holott ű még sohase hagyott el minket, semmiféle gránátverésbe. Pedig
bizony-bizony, mink nem átalljuk lekönyörögni az egekbül még a legcsúfosabb, sáros
árokba sem, a legcsúfosabb golyóhullásba sem. Hát azér mondom. Nem vót e’ semmi,
csak virtus. Meg tisztösség. Vagyis hogy: böcsület dóga.
S hogy a páterrel már elindult a szekér, utánavágott, fölcsillanó szemmel, az istentelen,
hetvenkedő Rimóczi:
- Nem hinterlandi e’! Virtus van benne. Nekünk való! Csatapap!

*
…Hát ezt a történetet mondottuk el ott, a costai lugas alatt, a Csatapapnak.
Hallgatta, hallgatta mosolygó lélekkel.
Utóbb mégis elborult az arca, mikor az otthoni világra térült a szó.

Erdélyi ember volt, s nemrég járt odahaza. Ott is baj van. Valami fülledtség nyomja a
levegőt. A székely meg magyar öregek vihart szimatolnak. A román nép még nyugodt, de
[9]
valami furcsa fény van a szemében. És a pópák meg dászkálok sumákolnak minden
utcasarkon. A szászok pedig hümmögnek, titkolóznak.
Nincs egyetlen nyílt szavuk se-m. A meghódított Regátból meg szakadatlanul járnak át
Erdélybe, rokonlátogatásra, a frátyék.
- Ezek itt kint - mondotta a Csatapap - még hívek. - A magyar ezredekben szolgáló
román legénység jó. De meddig?
…Nyugatról szakadatlanul morajlott a front.
Utóbb megjött a Gáhé, vagyis Szabó Pista, gazdászati hadnagy, Vittorióból. Jelentette,
hogy minden élelemkészletünket elhozta idáig. A hadtáposok ugyan lármáznak, hogy
egyetlen csapattestnek sem lehetnek külön készletei, ő azonban addig tárgyalt s húzta a
dolgot, amíg a Szász-század szépen tovább nem csempészte a zászlóalj kincseit.
- Egyébként mi újság Vittorióban? - kérdezte a gazdám.
 A Gáhé közelebb lépett, s halkabbra fogta a szót:
- Azt mondják a hadtestnél, hogy a németek feladták Soissont s tovább hátrálnak. Pesten
meg Károlyi Mihály nyíltan kijelentette, hogy az antant oldalára kell állanunk. A németek
dühöngenek, azt hajtogatják, hogy a Monarchiában minden lehetséges, mert fej és gerinc
nélkül megy minden.
Sóhajtottunk, és soká nem szólt senki.
Végre feldörmögött Orlay:
- Mi, idekint, megtesszük a magunk dolgát.
Ez a mondat megkeményítette a szívünket.
De azért örültem, amikor megjött a jelentés, hogy megérkezett az igényelt sisak- és
gázmaszkszállítmány.
Egyszerre akadt annyi dolgunk a Gázemberrel, hogy lóthattunk eleget.
Posta nem jött. Haj, Borikám!
A Gázember, aki délután bement volt Vittorióba, hogy biztosítsa másnapra a gázkamrát,
azzal jött meg, hogy az egész hadosztály itt gyülekezik a környéken, de a testvérdandár
szállítmányai csak egy-két nap múlva érkeznek meg.
- Szóval - mondotta - egyelőre még nyaralás!
Másnap átmentek a legutóbbi pótlással jött embereink a gázkamrán, a többiekkel meg
Orlay gyakoroltatta az új csoportosítású támadást.
A tábori postánk még mindig nem működött, s gyötörni kezdett a vágy Borika után.
Harmadnap megint semmi.
A Piavénát heves tüzérségi tűz tombolt, s háromszor volt nálunk is légiriadó. Kilenc
ellenséges repülő kóválygott fölöttünk, nagy magasságban. Hiába lőtték őket, mind elvitte
az irháját.
Nyugtalanító volt, hogy a mi repülőinkből egyet se lehetett látni.
Késő este nagy sebesültszállítmányt vittek át a falun. A 31. közös hadosztály ezredeiből
valók voltak. Negyvennégyesek is akadtak közöttük. Két bátyám meg az öcsém szolgált
akkor ennél az ezrednél. Szorongó szívvel érdeklődtem róluk. S a híreik megnyugtattak. A
százados bátyámat, hosszú harctéri szolgálata után, Kaposvárra vezényelték, a másik
bátyám él, egészséges, hadnagy öcsém pedig éppen a napokban érkezett ki megint az
ezredhez, a codroipói kórházból.
- Hát kórházban volt? - ámultam el.
Szakállas, láblövéses szakaszvezető válaszolt:
- Nem is teccett róla tudni? Gázmérgezése vót. Három hétig feküdt vele. De mán semmi
baja.
Sóhajtottam. Az öcsém kedves, örökvidám arca jutott eszembe. Szegény kis kölyök!
Tavaly úgy szökött ki a kiképzőcsoporttól az ezredéhez, s csaknem otthagyta mindjárt a
fogát a waschkoutzi kavarodásban, ahol tizenhét tisztjük s vagy háromszáz emberük
veszett oda két óra alatt. Most meg gázmérgezést kapott!
Éppen elég a tizenkilenc esztendejéhez.
- S most mi van odakint? - kérdeztem a sebesültszállító kocsi mellett állva.

- Most lehetős - dünnyögték a sárga arcú sebesültek. - Hanem a Montellón cefetül
állottunk. Előttünk, körülöttünk tízannyi ellenség, mögöttünk a megáradt Piáve. Municijó
egy-két marék, menázsi semmi. A harmadik napon mán csak bajnéttal verekedtünk. Oszt,
[10]
ha itt-ott még sturmoltunk , hát azt is csak azén hogy elvegyük a digók meg a franciák
konzerváját.
- Hát franciák is voltak? - kérdeztem.
- Most is vannak, hadnagy úr! Meg angolok is. Azok a legveszekedettebbek. De azér
győzünk, mer aszongyák a foglyok, Olaszországban mán minden kampec.
Majzik küldönc toppant elém:
- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, a százados úr hívatja!
Beszaladtam hozzá. Hosszú távmondat volt a kezében.
- Holnap: menet! - mondotta. - Kérem a századparancsnokokat!
Kitelefonáltunk értük, s tíz perc alatt ott voltak.
Nemesek, Pünkösd, Tordasy, Szász, Kern meg a rohamosoktól Asztalos.
Egyelőre csak annyit tudtunk, hogy északnyugatnak megyünk, Serravallén át, a
Dolomitokba. Hm. Mégsem a Piave mellé.
- No, Fűzfa - állapította meg lefekvéskor Holla -, vége a nyaralásnak. Nyújtóztasd ki
görhes tetemedet, amíg még lehet, mert holnaptól kezdve földig ér a nyelvünk, ha
nekihajtanak ezeknek a marha nagy hegyeknek! Jó, hogy nem lát a menyasszonyod.
- Majd csak túlleszünk ezen is! - mondottam, s elfújtam a lámpa lángját a fenyőszagú
műhelyben.
- Én már szeretnék a többin is túllenni. Az egész háborún. De addig még sok szurkolás
lesz, komám.
Valahonnét felsírt Csepreghy Mufurc hegedűje. S a muzsikába beledalolt Tóth Kari szép
tenorja és Józsa rekedtes hangya.
- No, ti se soká voníttok! - ásított a Gázember.
A Piave felöl megerősödött a front brummogása.
Már fájt a gondolat, mikor Borikára gondoltam.

*
…Másnap reggel kijött Pünkösd Gyurka szabadsága. Megittuk a pálinkáját, s
elvitorlázott.
 A századát Jadlovszky hadnagy vette át.
És délután nekiindultunk a hegyeknek.
Az út jó lett volna, de a nap úgy tűzött, hogy szinte forralta az agyunkat.
A mi zászlóaljunk ment a dandár élén. Egyórás menettávközökkel vonultak utánunk a
többiek.
Orlay szótlanul lovagolt, s időnként a térképét nézegette.
Elhagytuk Serravallét, Santa Mariát, Lagót, s kietlen sziklavölgy tárult elénk, amely
északon szédítő magasságba emelkedett.
Mozdulatlan vizű tó mellett vonultunk el. Olyan szomorú és komor volt ez a víz, hogy
igazán ráillett a neve: Lago Morte. Holt tó.
Apró olasz község feküdt a völgy aljában. Tovena. Sápadt, sovány emberek lézengtek
benne, s néztek bennünket némán, szomorú szemmel. Jobb kézről kastélyszerű épület
emelkedett. A hozzá vezető utca elején néhány tisztiszolga álldogált:
- Milyen csapat van itt? - kérdeztem az egyiktói.
- Repülőszázad, jelentem alázatosan. Odafent vagyunk szálláson, a kastélyban. A
repülőtér arra alább van, egy oldalvölgyben.
Orlay pihenőt adott, s kiosztatta az esti étkezést.
Mialatt pihentünk s bekaptuk a vacsorát, különös öltözetű fiatalember keveredett
közénk. Repülősisak volt rajta, érmekkel telerakott, kék dragonyos főhadnagyi
pilótazubbony, nadrág és ragyogó lakkcipő. A front és a bécsi korzó öltözködésének
meghökkentő keveréke.
Különben vidám, fölényes fiú volt, égerlandi szudétanémet pilótafőhadnagy. A
Vittorióból érkező tábori posta elé jött le a faluba.
Bosszantott bennünket a fölényessége meg a katonai öltözködés szabályainak ez a
fittyet hányó semmibe vevése, amely olyan kiáltóan rítt le róla. Ám ezt a kis bosszúságot
lenyelette velünk az a kedves hetykeség, amely minden szavából áradt:
- Valami baj lehet odaát - mondotta a morajló front felé intve -, hogy a kollégák még
nem mutatkoztak ma.
- Milyen kollégák? - kérdezte Orlay.
- Az olasz és francia repülők. Mindennap elszállnak itt fölöttünk, s mi csurgó nyállal
nézzük nagyszerű gépeiket.
- No és ti? - érdeklődött Szász. - Ti nem repültök?
A pilóta vállat vont:
- Nekünk csak parancsra szabad startolnunk. Azt mondják, úgyis megvan a légi
fölényünk, hát kár a benzinért.
Elcsodálkoztunk.
- És ez, ez csakugyan így is van? - kérdezte Orlay.
 A repülő elnevette magát frissen, fiúsan:
- Dehogyis van, kapitány úr! Az igazság az, hogy amazoknak vagy hatszor annyi
repülőjük van, mint nekünk. És ez a fölény, szinte óráról órára, nyomasztóan nő. Két hete
egy hármas rajjal fényképeznünk kellett a Piave fölött, s néhány perc alatt huszonegy
Caproni meg Curtiss duruzsolt körülöttünk. Lipovszky főhadnagyot lelőtték, égő géppel
ment le az olasz vonal mögött, a másik gépünk őrmestere karlövést kapott, de azok,
velünk együtt, még elhozták a bőrüket. Igaz, az én karlingom is tizenegy lövést kapott, s a
fényképező-masina is tönkrement, de legalább a fényképészem meg én ép irhával úsztuk
meg a dolgot.
- És a főhadnagy? - kérdezte Tordasy.
A pilóta sóhajtott. S elgondolkozva tette hozzá:
- Harmadnap egy angol raj repült el fölöttünk, s ledobott a repülőterünkön egy
ejtőernyős csomagot. Szegény Lipovszky meg a kadétja bukósisakja volt benne,
babérfüzérrel megkoszorúzva
És a fiúk órája, amulettje, pénztárcája. Meg egy néhány soros angol levél, amelyben
kegyelettel emlékeznek hősi halálukra.
Hallgattunk.
Fél perc múlva fölvidult a pilóta.

Azt kérdezte, nem tudjuk-e véletlenül azt az új bécsi keringőt, amely így kezdődik:
[11]
„Träume schön, du allerliebste…”
És fütyülni kezdte.
Persze, nem tudtuk.
Sajnálkozott rajta, hogy nem tudja megszerezni. A muzsikáját tudja, egész nap ezt
nyeggetik odafent a zongorájukon, de a szövegből csak két sort énekelnek.
Éppen a búcsúzáshoz fogott, amikor dörögni kezdtek a légvédelmi ütegek a közelben, s
éles sípok hasítottak a levegőbe.

[12]
- Fliegeralarm! Fliegeralarm! - kiáltoztak szerte.
Orlay a házfalak mellé ugrasztotta a zászlóaljat.
Kilenc gép zúgott el fölöttünk nagy magasságban, a srapnelfelhőkkel kipettyezett égen.
- Ohó, röpcéduláznak! - dörmögte a pilóta. - Csupa angol gép.
S valóban: percek alatt ezernyi, villogó apró pont libegett alá a tovatűnő gépek mögött.
- No, most várhatunk egy fél órát, mire leérnek a lapjaik - mondotta a repülő. - S
micsoda gépeik vannak, a fene egye meg!
- Miért? - kérdezte Szász. - A mieink milyenek?
- A mieink? - húzta fel a szemöldökét vidáman a fiú. - Ezekhez képest? Konfliskocsik.
Rozoga tyúkketrecek. A levicói repülőszázad egyik vadásza július elegyén lelőtt egy
angolt. A dzsentlmén épkézláb ért földet. Persze megvendégelték. S mikor
hátraszállították, meglátta egyik gépünket. Összecsapta a kezét, s felkiáltott: „Uraim! És
önök ezeken repülnek? Mi több: harcolnak? Hihetetlen! Mától kezdve az eddiginél
százszor nagyobb tisztelettel gondolok az osztrák-magyar repülőkre. Bámulom önöket,
mint sportembereket, s nem találok szavakat, amelyekkel jellemezzem önöket, mint -
katonákat!”
- És… és a hadvezetőségünk mit szól ehhez? - kérdeztük.
A pilóta elnevette magát s megvonta a vállát:
- Mit? Megállapította, hogy megvan a repülőfölényünk, ergo: csak parancsra szabad
startolnunk. De hát: csakugyan nem tudjátok azt a keringőt? Sajnálom.
Elbúcsúzott, tovasétált.
Rimóczi őrvezető kiskutyája ott lődörgött a zászlóalj körül. Mert Rimóczi, persze, azt is
elhozta Karlovácról. Kinevezték századkutyának, s a fürge eb meglepő gyorsasággal
vedlett át hadikutyává.
A pilóta megsimogatta, s pattogtatott neki az utjaival.
Azután visszaszólt nevetve:
- Vigyázni kell rá, nehogy ezek a szegény, éhes olaszok nyársonsültet süssenek belőle!
És továbbment, két öklével a zsebében, ajkán füttyszóval. A bécsi keringőt fújta.
Orlay menetet vezényelt, s nekiindultunk a homályba vesző hegyi útnak.
- Különös szerzet a repülő! - dünnyögte a gazdám. - Fütyülnek a katonai szabályokra.
Az ember szeretné lehordani őket. De mihelyt meggondolja a sorsukat, megbocsátja még
ezt a hányavetiségüket is.
Emelkedett, egyre emelkedett az út. Messze mögöttünk és mélyen alattunk volt már a
Lago Morte és Tovena.
Akkor értek le közénk az első röpcédulák.
Orlay hátraszólt, hogy az altisztek szedjék össze őket, tépjék darabokra, és szórják le az
út menti sziklalejtőre.
Az egyik lapot előrehozatta, és a szeme elé emelte:
- Mi a szösz? Magyar nyelvű!
Elolvasta s átnyújtotta hozzám, a nyeregből.
- Holnap jelentjük. S ezt az egyet csatoljuk a jelentéshez.
Gondolataiba mélyedve lovagolt tovább, én meg olvasni kezdtem a szórólapot a
nyeregben.
Elég jó magyarsággal megfogalmazott és nyomtatott szöveg volt. Így szólt:

MAGYAR KATONÁK!

Mi nem mondjuk nektek többet, hogy szökjetek át hozzánk.

Háromévi háború után nyíltan elismerjük, hogy hősiesen és véres áldozatok árán,
mindig magasra tartottátok a katonai becsületérzést.

De hogy lehetséges az, hogy ti, akik intelligens fajnak vagytok a fiai, még nem értettétek
meg, hogy csak eszközei vagytok a germanizmusnak?

Hogyan lehetséges az, hogy ti még sohase kérdeztétek magatoktól: miért van az egész
világ Ausztria és Németország ellen?

Magyarok!

Az a hely, ahol ti vagytok, nem a ti helyetek!

Mi ellenetek nem akarunk semmit, csak Ausztria ellen, amely a ti ellenségetek is, amely
titeket küld a legveszélyesebb helyre, a ti búzátokat rabolja.

Ez a mi közös ellenségünk!

A háború csak úgy fog végződni, ha mind a négyek felszabadulnak, és ti is, mint a
többiek, szabadon akartok élni és nem rabságban. Ha urak akartok lenni saját
hazátokban.

Kezdjétek el önállósítani magatokat a németektől!

- Hm. Különös! - dörmögtem, mialatt becsúsztattam a röplapot a nyergen függő
Gyulay-táskámba.
- Megmondom, mi az, ami gondolkodóba ejtett most, fiú! - szólalt meg Orlay. - Pedig
semmi közöm a gondolatolvasáshoz.
Fölfigyeltem.
A századosom pedig folytatta:
- Tudom, nem az lepett meg, hogy ezek, odaát, milyen jól tudják, mi van a magyar
lélekben. A négyszázéves gyanakvás és bizalmatlanság az osztrák sógorral szemben.
- Erre nem is gondoltam - feleltem meglepetten. - Persze, ez olyan természetes, hogy azt
hiszi az ember: az egész világ tud róla.
- Ördögöt tud! Csak most tapogatták ki a párizsi vagy londoni ravaszok. Akkor tán az se
tűnt föl neked, milyen pontosan tudják, hol kell a gazdálkodó gondolkozású magyar ember
másik érzékeny pontját keresni.
- Nem, nem - csodálkoztam.
 - Hát a búzaügy. A mi magyarunk még álmából is fölfigyel, ha búzáról, termésről,
földről, jószágról hall.
Egyre nagyobb ámulattal néztem a gazdám arcát. Csakugyan nem gondoltam erre sem.
- De hiszen ezek pokolian körmönfontak - dadogtam.
- Azok hát! Én nem is ezen csodálkozom - folytatta Orlay. - Még csak azon sem, hogy
odaát pontosan tudják a nálunk néhány héttel ezelőtt lefolyt gabonaharácsolásokat, és
hogy az Alföldön ezt osztrák meg cseh ezredek végezték. Mert, olvastad, azt mondja a
röpcédula, hogy Ausztria a ti búzátokat rabolja. Hanem az döbbent meg, hogy rólunk, a
negyvenedik honvédhadosztályról tudnak mindent!
- Hogy-hogy, kapitány úr?
- Hát nem látod? Az irányításunkat magunk se tudtuk. Asslingig azt hittük, hogy az
Alpokba kerülünk. Ott hirtelen irányt változtatott a rendelkezés, és Görzön át mégis a
Piave felé, a síkságra lódítottak bennünket, s azt hiszem, a többi szállítmányok jó részét is.
- És… és most mégis a tiroli frontra vonulunk.
- Úgy van! De mi ezt még tegnap se sejtettük: Néhány órával ezelőtt indítottak útba. És
most pontosan a menetvonalunkra szórják a hangsúlyosan magyarokhoz szóló
röpcéduláikat. Tehát ők már napokkal ezelőtt tudták, hogy ez a magyar hadosztály ide
érkezik, s ezen az úton vonul majd a hegyi frontra.
- Boszorkányaik vannak! - hüledeztem.
- Fenét! Boszorkányok nincsenek. De vannak fürgén dolgozó árulók. A
főparancsnokság dédelgetett cseh vezérkari tisztjei. S az antant így első kézből kapja a
híreket. A mi érkezésünket s irányításunkat napokkal ezelőtt kellett tudniok odaát.
Különben nem tudták volna megfogalmazni, kinyomatni, a repülőkhöz juttatni, s már a
hadosztály étzászlóalja előtt az útvonalra szórni a lapjukat. S emlékszel a horvátországi
repülőügyre? Az állítólagos hadikölcsön-propaganda repülőire? Jó előre figyelmeztettek
rá, hogy a jelzett napon véletlenül sem szabad repülőkre lőnünk, mert azok a saját gépeink
lesznek. S végül kitűnt, hogy saját gépet egyet sem láttunk, ellenben ellenséges repülők
zavartalanul szórhatták le a horvátokat lázító, propagandalapjaikat. Ez a két dolog egy
gyökéren fakadt.
- De hisz ez szörnyű! - borzadtam el. - És ezt mások nem látják?
Orlay vállat vont.
Megriasztott egy didergő gondolat. A magyar sors átvillanó, komor víziója. Az, hogy
milyen árván és egyedül viaskodunk itt, Európában. Beleszorítva idegen népek, idegen
hadak közé. Velük, értük sodródunk tragikus háborúkba, pedig senkit se gyűlölünk,
senkitől hódítani nem akarunk. Elöl: ellenség, hátul: árulók. S amikor már roskadozni
kezd minden, elszelelnek, köddé válnak azok, akikhez odaláncol a sorsunk, s végül csak
magunk verekszünk kietlen-magá​nyo​san, valami megmagyarázhatatlan, komor és
végzetes, örök parancsra. És ez így van időtlen idők óta. A régi kuruc dal keserves
rigmusa szerint: „Két pogány közt - egy hazáért.” Ki kérdi, ki bánja? Ki látja, s ki szánja?
Senki. S mi az értelme? Csak az Isten tudja. Így van, s úgy látszik, így kell lennie. Sohase
volt másként. S már magunk se törjük rajta a fejünket. Csak markoljuk az öreg kardot,
amely talán nem is különálló valami, hanem hozzánk nőtt, letehetetlen testrészünk, és:
vágunk, sújtunk vele keserűen. Nem hódításból, nem gyűlöletből, nem győzelemért, csak:
muszájból. A puszta életért. Talán nem is ellenséggel viaskodunk, hanem a sorssal
vagdalkozunk. Sorsnak kell lennie, mert eleink egyetlen nemzedéke sem tért ki e harc elől.
Mi sem tehetünk másként. Vállalnunk kell.
Orlay faarccal lovagol neki a rémületes hegynek, s egyszerre megszólal, hosszú
hallgatás után, mintha az én gyötrődésem utolsó mondatát mondaná ki:
- Mi azért verekedni fogunk!
Csak a sóhajommal válaszolok. Igen: mi azért verekedni fogunk. Utolsónak, magunkra
hagyottan is. Nem értem ezt az örök vérhullatást, csak fölremegő sejtelemmel érzem a
bennünk levő irgalmatlan törvényt. Sors, ítélet, apokaliptikus törvény. Meg nem
másíthatjuk, hát verekedni fogunk.
Csak ne volna ez olyan lélekrázóan szomorú! Hogy ez a hű és jó nép, a föld, a kalász és
a békés napfény szerelmese így, ebben a keserves, történelmi sodrásban vergődik,
tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Vétke nincs, vágya is csak egy: az élet. S mégis: mások,
sokszor hitványabbak, üresebbek, prédaszomjasak s gyávábbak élik az élet javát.
A lovam megbotlott, mert nem tartottam szárban. Ez visszahúzott a töprengésből a
valóságba.
Az út még meredekebbre fordult. Most már zegzugosan hajlott jobbra-balra.
Megnéztem a térképet. Tovena 236 méteren volt, s nekünk föl kell mennünk az előttünk
fölnyúló sziklaóriás, az 1290 méteres Monte Cimone kúpjára.
Fönt, a kúpra, még bíborszint vetett a régen alászállott nap, de itt, a völgyben, már
sűrűsödött a homály.
Egy fordulónál végigláttunk a vonuló zászlóaljon. Az öt, lovas századparancsnokon s a
mögöttük hullámzó századokon.
Hanem a végen haladó vonat egyre inkább lemaradt. Pedig hol volt még az az igazi
meredektől?
Orlay rövid pihenőt adott a századoknak, s előrehajtotta a vonatot. Azután azt is
megállíttatta. A habos, ziháló igáslovak, remegő lábbal s fújtató horpasszal feküdtek bele a
hámba, s csak akkor ernyesztették meg az izmaikat, amikor a vonatlegénység kerekek alá
tett kövekkel támasztotta meg a kocsikat.
Elnéztem ezeket a magyar földön sorozott szegény lovakat, magyar szekereket. Velünk
együtt nyűtte őket a háború. A hideg vérű, nagy csontú osztrák lovak s a régi nagy kerekű,
osztrák agy tervezte hadijárművek mind megbuktak, csődöt mondottak a háború anyag- és
életőrlő sodrában. Csak ezek: az inas, vékony lábú, gödrös horpaszú lovak és a könnyű,
zörgő, lőcsös szekerek állják csoda módra ezt az iszonyatos erőfeszítést, nyúzó, koptató
hajszát. Ezek fölhágtak a Dinári-hegységre, a Kárpátok gerinceire, végigcammogták
Galícia sarát, ezek kocogtak hűségesen Volhínia homokjában s erdeiben, s most itt
kapaszkodnak a Dolomitok sziklaútján. Minden kidől, összeroskad, szétmállik, ezek
helytállanak. Akárcsak gazdáik: a magyarság. Milyen különös! Hogy a mi lovunk, a mi
szekerünk marad végezetül az egyetlen használható jószág és szállítókészség. Ez se
véletlen. A kard népe tenyésztette, eszkábálta őket. Jószágnak, szekérnek egy volt a sorsa
a nép sorsával. A kard népe nevelte ilyennek a lovát, rótta össze ilyennek a szekerét.
Igénytelennek, könnyű járásúnak, egyszerűnek, szívósnak, nomádnak.
Sóhajtottam. Sose gondoltam ezekre, s most döbbentem rá, hogyan összevág minden
ebben a komor gondolatsorban: magunk vagyunk, kard népe vagyunk, s örök harc
világtörvényét hordozzuk magunkban.
Megsimogattam egy csapzott keselyt meg egy fényesre kopott lőcsfejet.
Szabó Pista, a kis kövér Gáhé jelentette, hogy indulhatunk, s Orlay elindította a menetet.
A lovak beledűltek a hámba, a kocsik megnyikkantak, a századok vánszorogni kezdtek.
A völgyet záró két sziklafal egyre szűkebbre zárult, hogy följebb, éles szögben
összefutva, föltolják maguk fölé a kúpot: a Monte Cimonét.
Sötétedett.
Az útnak már szerpentinekben sem volt helye az összezáruló sziklafalak között. Pedig
még hat csíkját láttuk az útnak. Hat szerpentint. De a fordulóikat nem láttuk.
Mögöttünk egyre nagyobb lett a csönd, előttünk mind hangosabb a zaj. A századokban
már senki se szólt, csak ment, előredűlve, kidagadó nyakerekkel, a fegyver és szerelvény
súlya alatt.
Elöl pedig egyre sűrűbb lett az ostorpattogás, lónóga​tás. A hajtó honvédek gyalogolva, a
kocsi mellől hajtották a lovaikat, s a vonatfedezet minden embere tolta a kocsikat.
A kis kövér Gáhé hol itt, hol ott feszült neki maga is egy-egy kocsi hátuljának.
Mégis, egyre nehezebben vánszorogtunk előre.
Szinte egyszerre szállottunk nyeregből a gazdámmal, hogy gyalogszerrel menjünk
tovább.
Orlay egyre több rajt húzott előre a századoktól, a csigalassúsággal följebb vergődő
kocsik tolására, s ahány küllő csak volt, annyi kéz kapaszkodott bele.
Volt úgy, hogy még mi, az egész zászlóaljtörzs, is nekifeszültünk az utolsó kocsinak. Én
is. A gazdám is. És csurgott rólunk a veríték, s marta az arcunkat, ahogy sárrá vegyült
képünkön a porral.
- De jó, hogy nem látsz, Borikám! - villant át agyamon a gondolat.
A szerpentin már alig volt harminc méter. S a vége valami odúba vagy alagútba
torkollott. Mi ez?
Akkor láttam, hogy a fölöttünk vonuló szerpentineken szakaszlámpákkal világítják meg
az emberek az utat.
S előttünk az az odú sem odú. Hanem félkörbe forduló alagút. A két sziklaváll között
már nem volt helye a szerpentinek fordulójának, hát belefúrt az olasz a sziklába, abban
fordult az út, s úgy jutott ki megint húsz-huszonöt méteres egyenesre. A túlsó oldalon
megint így fordult. Tizenkét ilyen, alagútban forduló kanyarulata volt ennek a szédítő
útnak odafent.
 Tompán csattogott bennük a szó meg az ostor, s a szegény lovak rémült dobogással
húzták nyúzó terhüket a szakaszlámpák rőt fényében.
Végre, mikor már azt hittem, sose lesz vége ennek a pokolbeli útnak, az utolsó alagút
után hűs szellő csapott meg északról, s szelíd lejtésbe enyhült a táj.
- Fönt vagyunk! - lihegte Orlay. - S most nyomban valami apró falucskának kell jönnie.
Ha jól emlékszem a térképről: San Antonio.
És előrekiáltotta Gáhénak:
- A vonat előrehajt a községen túlra, s azután: állj, pihenő!
Fújva állottak mögöttünk a lovaink. Eddig hűségesen, lógó fejjel kocogtak utánunk.
Most, amíg fölzárkóztak a századok, megveregettük nyirkos nyakukat, s fölkapaszkodtunk
a nyeregbe.
- Több, mint ezer métert másztunk föl Tovenától - mondotta Orlay, a lovát elindítva.
Magasan, roppant magasan csillagok ragyogtak, s messze, balról, láthatatlan
mélységekből és magasságokból erősen morajlott és fortyogott a front. Időnként föl-
fölremegett valami gyönge derengés nyugaton, sötét és ismeretlen hegyhátak fölött.
- Rakétáznak odaki! - állapította meg a zászlóaljtörzs első tappárjában lépegető Majzik
Gergely.
- No, nem éppen szüreti mulatság! - dörmögte rá Járdy koma.
- Annem - hagyta rá Gergely -, de azír szép, hogy akkora parádéval vár a digó. Az előbb
lakadalmi hívólevelet hajigált közénk a röpülőjével, most meg mán elejbénk világít!
- Holla hadnagy úr aszonta - folytatta Járdy -, hogy azok a röpülők ángliusok vótak.
- Lőhet - dörmögte Majzik. - Akkor maj’ azoknak is az ülepire verünk.
A vonat hosszú szekérsora már állott. Az izzadtságtól párálló lovak roggyant lábakkal
ereszkedtek meg hámjaikban.
A zászlóalj eldobogott mellettük a sötétbe borult falucska utcáján, s megint eléjük
került. Akkor azután pihenőt rendelt Orlay százados.
A bakák hanyatt vágták magukat, s a hátizsákjukra dűlve megkezdődött az örök
találgatás.
- No, komák - szólalt meg a kilencedik század első rajából valaki -, merre esik Kiskörű?
- Hát, amerre Jászbiríny! - dörmögte egy másik a pipája mögül. - Ahun-e! A Kaszás
csillagtul éppen hátraarcra esik az a fényes képű csillag. Az alatt vélőm Jászbirínyt.
- No, akkor attul még ekkicsit balra, az alatt a páros csillag alatt, lőhet Kiskörű.
Most megismertem a kis Köteles Jóska hangját a zászlóalj telefonjárőrből:
- Azír jó, hogy a magyar csillagok elkésérik az embört még Taljánországba is!
A vén, kajla bajuszú Horváth Vendel nem hagyta szó nélkül. Summogó mosollyal
dörmögte:
- Hát nékik is front a front. Oszt, ha a magyar csatába mén, hát a csillaggyai is véle
marsolnak. Mer az úgy van, hogy van ám mennybéli sorozás is!
- No mán azt mégsem hiszöm! - nevetett Köteles.
- Pejg elhihetőd - erősítette az öreg Horváth. - Csakhogy a csillagsorozáson még nem
kerűt sor az ollan hitvánka, pendelyes kilencvennyócbéliekre, mint te vagy! Ott még csak
a nyócvannyócbéli legényekné tartanak.
- Kend ott is csak népfölkelőnek számítana, Vendel bácsi! - kuncogott a legény. -
Merhogy, úgy vélőm, a kend legénygatyája se fiatalabb, mint a Kaszás csillagé!
- Törüld meg az órod, taknyos! - morgott bosszúsan Horváth.
A bakák röhögtek, pipáztak s hortyogtak. Mert jócskán akadtak olyanok, akik nyomban
elaludtak az ilyen éhjeli menetek pihenőin.
Éjfél lehetett, amikor Orlay elindította a zászlóaljat.
Most már lefelé lejtett az út. Szakadatlanul lefelé.
A csillagok elé felhők vonultak.
Sűrű sötétségben baktattak mögöttünk a fáradt századok. Az utat már magunk se láttuk,
csak a lovaink ösztöne lépegetett rajta tévedhetetlenül.
Behunytam a szemem, és Borikához szállott vissza a gondolatom. És jól esett tudnom,
hogy alszik, s bizonyára mosolyog álmában. Hogyne mosolyogna, hiszen az esküvőnkről
álmodik. Persze, akkor már béke lesz, és a karlováci barátok templomában ég majd
minden gyertya és csillár. És hosszú, piros szőnyeg fut majd a kaputól a főoltárig. Azon
megyünk végig, miközben búg az orgona, és a Zora-kórus zeng majd gyönyörűségesen.
Ugyan ki vezényli akkor majd a kórust? Hiszen Jelen tatica ott áll majd, meghatott arccal,
mellettünk, a muzsika lánya pedig maga esküszik.

[13]
Nem marad más hátra, minthogy Abt Leó, a hűséges drug álljon az énekkar elé. -
De hogy mondom majd horvátul az esküt? Sose tudom én ezt megtanulni!
Valahogy persze azért mégis lesz, és utána feleségemnek mondhatom azt a szép, karcsú,
fehér kis teremtést: Jelen Borikát.
Nem is tudom, hogyan bírom ki majd azt a lélekrepesztő boldogságot!
…Az ég megzendült, és mély hangú mennydörgés morajlott végig fölöttünk.
Kinyitottam a szemem.
Sötét volt, és kövér esőcseppek hullottak ránk.
Nem láttam semmit, csak a patacsattogás meg a zászlóalj vonulásának dobogása,
zörgése éreztette velem, hogy együtt vagyunk.
Az út erősen lejthetett, mert a lovam lapockái magasan jártak, s minden lépésnél
döccenve himbálták a nyeregkápát, jobbra-balra.
Utóbb lezúgott a zápor, és vert bennünket vagy két óra hosszat.
Zuhogó esőben értük el a Piave felső folyását, de ezt is csak akkor vettük észre, amikor
átdobogtunk a hídján. Ez a híd is végtelennek tűnt, mert széles árteret kellett átívelnie.
Végül házak közé értünk.
Az egyik kapu alatt gyönge fényű lámpa égett. A fényéből kilépett valaki, és németül
jelentkezett.
A trichianai állomástiszt volt.
Lóról szállottunk, s a kapu alá húzódtunk. Ott vázlatokat nyomott a kezünkbe. A
zászlóalj szállásainak vázlatát.
Jó órába telt, mire födél alá került a csuromvizesre ázott, didergő zászlóalj.
A zászlóalj-parancsnokság egy üres mészárszékbe került.
Megvillantottam benne a zseblámpámat. Három fapriccs, egy húsvágó tőke meg egy
kőlappal borított bolti asztal volt benne.
- No, ilyen pocsék szállásunk még nem volt! - mérgelődött Holla Franci, a gáztiszt.
- Fenét nem volt! - mondottam. - Emlékezz Kupkára! Az eszkimóbarlangra. S ahhoz
még húszfokos hideg is volt, körítésnek.
- Itt viszont esőt kapunk, ráadásnak - didergett a Gázember. - Nincs egy fillérnyi száraz
pont rajtam. Csak az ázalag evickél úgy a vízben, mint mi most.
A gazdánk még a századok szállásolását ellenőrizte, én meg kihúzattam egy vonalat az
ezredparancsnoksághoz. Mert az ezredtörzs még az esti órákban megérkezett Trichianára.
Mire visszacaplattam a bokáig érő latyakban gyönyörű szállásunkra, Holla is
begyömöszölte a zászlóaljtörzs mélabúsan csurgó embereit a mellettünk lévő nagy
konyhába, s a százados úr is visszatért.
- Hát ez elég mogorva egy fészek - dörmögte Orlay körülnézve -, viszont fogasok
tekintetében határozott túlzás mutatkozik.
S ráakasztotta víztől csurgó köpenyét a falakon körbefutó húsaggató egyik kampójára.
Megittunk egy-egy korty pálinkát, szétrágtunk rá egy falatnyi kétszersültet, s ledőltünk
a priccsekre vetett, nedves pokrócainkra.
Csak a derékszíjainkat vetettük le meg a csizmáinkat.
- Kneipp-féle hidegvízpakolásban alhatsz, Fűzfám! - rebegte Holla, vacogó foggal. - S
örülj, mert mások ezért komoly gubákat fizetnek, drága szanatóriumokban.
Utóbb átkéredzkedett hozzánk a szomszédból a doktor is, mert az ő szállásán becsurgott
az eső.
- Gyere, gyere - dörmögte Orlay -, itt legalább ismerős környezetben pihensz.
Marhaműtőben.
A doktor keservesen röhögött, és a kőlapú bolti asztalon vettetett magának fekvőhelyet.
Versenyt vacogott a fogunk, s dideregtünk, mint a kocsonya.
De azért úgy aludtunk, hogy még arra se riadtunk föl, amikor a századtelefonisták
behúzták s bekötötték a századvonalakat hozzánk.
 Még csak azt hallottam félálomban, amikor az árva Gáhé, aki egyik lemaradt szekerével
bajlódott, az iránt érdeklődött a virrasztó telefonistától: hol találhatna valami jó, meleg,
tiszta ágyat sok dunnával?
Azt hiszem, álmunkban is felröhögtünk erre a kérdésre.
Egészen különös álmom volt azon az éjszakán. Eleinte Borikához akartam menni
Karlovácra. De ez aligha sikerülhetett. Búvárnaszád voltam, s előttem, mögöttem,
fölöttem és alattam: mindenütt víz volt. Akármerre fordultam, mindig vízbe ütköztem.
De furcsát álmodhatott a Gázember is. Alkalmasint fizikából felelhetett a hetyke óbudai
fiatalember. Mert reggel felé arra riadtam föl, hogy hangosan nyöszörög:
- Tanár úr, kérem… könyörgök… hadd javítsak! Nem bukhatom meg… tanár úr,
kérem… vizikából. Könyörgök… sose volt szekundám… vizikából. Könyörgök… hiszen
tudom: hákettő ó… kérem, hákettő… ó.
Reggel ragyogó napfény árasztotta el a Piave széles völgyét. A belénk döntött forró
katonakávétól visszatért belénk az élet.
A front közel lehetett, mert erősen morajlott, a hadtáposok kedvetlenek voltak, de azért
röhögtünk.
Kivitettem a zászlóalj iroda málhakosarát az eresz alá a napra, s azon dolgoztunk egész
délelőtt a Gázemberrel.
Egész Trichiana tele volt kiterített pokrócokkal, sátorlapokkal, köpenyekkel,
fehérneművel. A bakák csupasz felsőtesttel évődtek a napon.
Szárítkozott a zászlóalj.
A gazdánk tiszti tájékoztatót tartott az iskolaudvaron. A rohamjárőrök és a
gyalogszázadok együttes támadásának elméletét magyarázta.
Délelőtt bevetődött hozzánk Szabó Pista, a Gáhé. Szörnyű ecetszag lengett a nyomában.
Szakadatlanul krákogott, prüsszögött. S csaknem kidűltek bele a szemei. Bezzeg most
nem illegette kövér kis termetét s nem nyújtogatta a kulacsát avval, hogy: „Bimbózzunk,
pajtáskám, ihol a harmat!” Inkább olyan volt, mint egy nagy, vastag ecetes uborka.
Holla rá is szólt:
- Szervusz, Gáhé, mi lelt? Remélem, hamarosan meggebedsz! S mitől vagy ilyen
ecetszagú?
A Gáhé legyintett, prüsszentett, s ötperces krákogó köhögésbe esett.
Vertük a hátát, hogy tán jobban lesz tőle.
S közben kérdezgettük:
- De hát mi ez? Mi bajod?
Nem tudott felelni.
- Te - gyanakodott Holla -, nem a doktor tolt ki veled? Mert attól kitelik, hogy valami
lónak való köptetőport adott be neked!
 - A fene egye meg… köhö, köhö… prciha - tüsszentett a Gáhé -, nem kaptam szállást…
köhö… prciha…, s valami eceterjesztőben aludtam…
Belediktáltunk fél csajka rumos feketét, s kitettük a szűrét, mert már minket is
fojtogatott a ruhájából áramló ecetszag.
Délben menetparancsot kaptunk. A hadosztály ezredei, zászlóaljként külön,
továbbvonulnak a szürkülettel. Irány: Feltre. Ott kapjuk a további irányítást.
Orlay egy öklömnyi sárga kutyával tért meg. A trichianai tábori kórház orvosaitól kapta.
Fejlövésben meghalt zászlósé volt, s gazdátlanul maradt a szegény kis pára. A gazdánk
megszánta az árva jószágot, s nyomban örökbe fogadta.
Késő délután elindult a zászlóalj. Orlay, a kiskutyát az ölében tartva, lovagolt az élen.
A front közelről dörgött, az út egy részét látta az ellenség. Ezért ezt az útdarabot, magas
póznák között feszülő drótra aggatott, lombos gallyakkal álcázták. Jócskán akadtak
mellette gránátgödrök is. Nyilván az út is kapott naponként elég lövést, de a gödröket
nyomban betemette az a lerongyolódott orosz hadifogolyosztag, amely állandóan ott
lődörgött ásóval, kapával az út mentén.
Gyors ütemű menetben húztunk végig ezen a szakaszon. A zászlóalj vége kapott is
néhány gránátot, de azok elég messze csaptak be, az úton túl.
Ott, ahol a Piave völgye délnek kitárult, két kötött léggömböt láttunk a látóhatár szélén.
Ezüstösen csillogtak a hunyó nap fényében.
Utóbb megint hegyek közé keveredtünk. Elhagytuk a Piave völgyét, s most már szinte
pontosan nyugatnak vonultunk.
Por, verejték, sürgő-forgó mozgás.
Munkásszázadok, sebesültszállító oszlopok, vágómarhacsordák, tüzérségi lövőszeres
lépcsők, csaholó kutyatrén és lihegve taposó kerékpáros küldöncök hajtottak mellettünk
ide-oda, és közben szakadatlanul zúgott a front, mint valami távoli, szűnni nem akaró
vihar mennydörgése.
És a por olyan volt, hogy felismerhetetlenné tette az arcokat. Behúzódott az orrunkba,
szánkba, kiszárította a gégénket, úgyhogy még a nyelés is fájt.
A szédítő forgalom miatt csak rendekben jöhettek a századok, s így hosszúra, nagyon
hosszúra elnyúlt a zászlóalj.
Orlay minduntalan hátraszalajtott, hogy fölzárkózásra noszogassam a hátul levőket.
Késő alkonyatkor kitágult előttünk a völgy. Tábori pékek sátorfalucskája terült el az út
mellett. A kemencék hosszú kéményű eleje kívül maradt a nagy műhelysátrakon, s vígan
ontották a füstöt. Olyanok voltak, mint egy-egy cséplőgép, csak éppen hogy nem zúgtak.
A pékkomák ingujjra vetkőzve, nagy fehér köténnyel sürögtek-forogtak a sátrak között.
Még harmonikaszó is vidította a munkájukat.
De csak addig, amíg a front felöl váratlanul fölénk nem húzott egy repülőraj. Elöl egy
kis osztrák-magyar Fokker-gép, mögötte, jóval magasabban, hét, időnként utána
géppuskázó Caproni. A mienk láthatóan menekült üldözői elől. A környéken lévő
légelhárító ágyúink dühösen lőtték az ellenség repülőit, de a srapneljeik csak körülöttük
robbantak.
Orlay a hegyoldalban húzódó út hegyfala mellé intette a századokat, a trének meg
igyekeztek lehajtani a péktábor mellé, a rétre.
Nem mondom, hogy pillangókergetésre való percek voltak, mert a Capronik nem voltak
magasabban hat-hétszáz méternél, s egy-egy géppuskatűz-sorozatuk végigkaszált a jobbra
lévő erdős dombon is, mégis kacagás harsogott végig a zászlóaljon.

[14]
A pékeken röhögtek a bakák. Azoknak lehetett a sátorvonal előtt valami kavernájuk
mert mind odarohantak. S ki lisztesen, ki tésztásan úgy ugrott bele a kaverna lejáró
aknájába, mint a béka.
Riadozott a lovam is, hátrált, farolt az útszél meredekje felé, s erőmbe került, hogy
kézben tartsam, mégsem állhattam meg, hogy a pékeket ne nézzem, mikor az egész
zászlóalj rajtuk röhögött.
Hogyisne! Úgy ugráltak be a kavernába, mint megannyi fehér hasú béka!
Engem a géppuskás század menetoszlopa mellett ért a légiriadó, s ott is maradtam
mellette az úton.
A gépek már elzúgtak észak felé, de az ütegek még egyre küldözték utánunk
srapneljeiket.
Akkor ereszkedett le a mellettünk levő erdős dombról vagy hat, gyújtós gallyal
megrakódott pék. Éppen kis Koczkás géppuskásai között igyekeztek át az úttesten, amikor
huhogni kezdett fölöttünk a levegő.
- Saját csomag! Srapnelhüvely! Vigyázz a kobakra! - kiáltoztak az emberek. S behúzták
a nyakukat, mintha evvel kivédhették volna, hogy rájuk zuhanjon.
A hüvely le is zúgott, bele is huppant egy útmenti tócsába a réten, de az egyik pék, még
az előbbi rémületében, nekihátrált a géppuskásoknak. Méghozzá éppen Szürke Miskának,
a fegyvervivő, izmos és hetyke szamárcsődörnek. A rőzseköteg gallyai alkalmasint
csiklandós helyen piszkálták meg a sértést nem tűrő szamarat, mert az felordított,
előreszökkent, megvetette első lábait, s bozontos fejét a szügyébe vágva, két lábbal s
mesteri pontossággal úgy rúgta ülepen a kövér péket, hogy az kétöles repüléssel szelte át a
levegőt, és kalimpálva hasalt bele ugyanabba a tócsába.
Olyan hahota tört ki erre, hogy tán még a fronton is meghallották.
A bakák vonaglottak a röhögéstót, én is csaknem lefordultam a nyeregből. Szürke
Miska meg, a fejét jámboran hátrafordítva, látható megelégedéssel nézte gyors és
öntevékeny elhatározásának eredményét.
A repülő pék jajgatva, káromkodva tápászkodott föl, és csurgatta magából a vizet. Majd,
a tomporát tapogatva, fenyegette Szürke Miskát. De ez láthatóan nem sok hatást tett az
önérzetes fülesre.
- Jó vót, Miska! Telitalálat vót! - hajtogatták a bakák, és sorra veregették a
szamárcsődör nyakát. Még kis Koczkás is, akinek pedig élete egyik legnagyobb
keserűsége volt, hogy Szürke Miska éppen az ő szakaszában szolgált.
A századosunk elindította a zászlóalj elejét, de Szürke Miska jól alkalmazott rúgása
azért nem került le a napirendről. Sőt, ahogy tagpárról tagpárra előrehaladt az eset híre,
egyre bámulatosabb és vidámabb részletekkel bővült.
Mire fölzárkóztattam a Gáhé karavánját s előreügettem az élre, ott a rohamosok és a
zászlóaljtörzs már úgy tudták, hogy a boldogtalan pék cseh volt - pedig osztrák volt, s a
linzi hadtest sütödéjében szolgált -, hogy három bukfencet vetett a levegőben, hogy tízen
húzták ki a földből, mert derékig fúródott fejjel a rét tócsájába, és hogy a farán pillanatok
alatt akkora daganat nőtt, mint egy marhahólyag.
- Szét is repesztette a nadrággyát - mondotta Majzik Gergely, pukkadozva.
- Oszt hogy épp a mocsárba adta néki az átrecot az a betyár Miska! - harsogta a görbe
lábú Kvinc.
- Hát pontosnak köpött lenni az átrecnak - toldotta meg a vékonybélű Járdy -, ha két
pöcséttel adta föl a Miska!
- De szerettem vóna nézni - tette hozzá, a pipája kupakját lecsattantva, Kerekes
telefonista -, mer sose láttam még röpülő péket.
- Nem hiába öreg géppuskás a Miska - vélekedett hátrább valaki -, odatrafál, ahová
céloz!
- De oda ám, az annya mindenit! - hencegtek a rohamosok.
Ezen elmélkedtek sötétedésig az emberek.
Azután ritkulni kezdett a szó. A hátizsákok vállszíjai egyre jobban elzsibbasztották az
izmaikat, az arcuk torzulni kezdett a fárasztó gyaloglástól, s végül már csak a kulacsok,
szuronyhüvelyek és ásónyelek ütemes csattogása meg a bakancsdobogás árulta el, hogy
menetoszlop vonul a ránk boruló sötétségben és porban.
Késő este volt, amikor Feltrére értünk. Emeletes házai sötétek voltak. Mintha kihalt,
elhagyott városon dobogtunk volna végig.
Orlay megállította a zászlóaljat, az emberek nekidűltek a falaknak, mi pedig
megkerestük az állomásparancsnokságot.
Dél felől egyre villogott s hatalmasan morajlott a front.
Az állomásparancsnokságon álmos ulánus százados adta meg a további irányítást.
Ezredünk a környékbeli hegyi falvakban került szállásra. A mi zászlóaljunk Foenbe, a
II. zászlóalj meg az ezredtörzs Prenbe. Az I. zászlóalj aznap este még csak Trichianát érte
el.
Szörnyű meredek kaptatón, lihegtető erőfeszítéssel jutottunk föl Foenbe.
Éjfél után két óra volt, mire mindenki födél alá került a girbe-görbe faluban. Kiosztották
a vacsorát, s magunk is ettünk valamit a gazdánkkal, Hollával meg a doktorral.
- Holnap pihenő! - közölte velünk a már kihúzott telefondróton az ezredparancsnokság.
Szőlővel futtatott, emeletes kőházban, a parókián tanyázott a zászlóalj-parancsnokság.
 Kora reggel harangszóra ébredtünk Hollával meg a doktorral. A harang oly közelről
zúgott, hogy szinte magunkat is a toronyban éreztük.
Kinéztem az ablakon. Tetők, házak voltak alattunk. S a gidres-gödrös utcákon, közökön
szomorú asszonyok, emberek lépegettek a velünk szemben levő templomocska felé. A
falucskán túl zöld halmok ereszkedtek alá délnek.
A Gázember mellettem ásítozott ingben, nadrágban s mezítláb, és pislogva vakargatta
kócos kobakját.
- Hát ez elég görbe ország! - állapította meg. - Remélem, nem ezen a frontszakaszon
kerülünk vonalba. Nem igénylem a zergesorsot. Nyüszítek, ha hegyeket látok.
- Kivéve a szótőhegyeket - morgott a doktor ferdére elhúzott, szappanos félpofával,
borotválkozás közben -, mert a pincesorokkal szemben felfüggeszted ezt az álláspontodat,
léha fiatalember!
Holla hátba vágta a dokit, s nagyot röhögött, amikor az - majdnem megvágván magát -
vörös képpel acsarkodott rá.
- Tüzet szüntess! Alapirányzék! - mordultam rájuk, fölragadva az egyik csizmámat,
hogy hozzájuk vághassam.
Fésülködés közben, az ablakkilincsre akasztott tenyérnyi tükröcske előtt, megint ki-
kilestem a tájra.
A parókia volt Foen legmagasabb pontja. Az egész falucska alattunk terült el. Szelíd
napfény öntötte el a zegzugos közöket, macskafejkövekkel borított udvarokat,
szőlőlugasokat. Mégis, valami megmagyarázhatatlan szomorúság nehezedett mindenre.
Az emberek halkan köszöntek egymásnak, mintha temetésen lettek volna. A bakáink
útjából elhúzódtak. A gyerekek sápadtan, riadt szemekkel bámultak ránk.
Soha olyan vézna, halovány kisgyerekeket nem láttam, mint ebben a bánatos, hegyi
falucskában.
Négy napig voltunk Foenben, s lassanként reánk is átragadt a szomorúsága.
Tóth Kari bömböldéje ugyan meg-megszólalt esténként, de mintha az is halkabb lett
volna.
Mert percről percre rémületesebb világossággal láttuk, hogy az egész vidéken az
éhínség az úr. Baromfi, lábasjószág már régen nem volt a faluban, s a szerencsétlen nép
elképzelhetetlen ételeket kotyvasztott magának füvekből, krumpliból, zabból, levelekből.
A gyerekek egész nap a mozgókonyhák körül lődörögtek vágyakozó, sóvárgó
tekintettel. S mohón marakodtak össze minden konyhahulladékon.
A bakák az első perctől kezdve egész csapat mellékkosztosra tettek szert.
A hórihorgas Bajóczky őrmester hosszú combjain két-két picike apróság is ült, s úgy
etette a sápadt kisgyerekeket a csajkájából, mint a verébfiókákat. Rimóczi nyomából
percre se tágított egy fekete szemű, pötyögni is alig tudó bambinó, s a mocskos szájú,
viharvert öreglegény úgy sétálgatott a kis kölyökkel, mintha az apja lett volna.
És így volt evvel minden emberünk. Mindig tudtam, hogy a mi népünk hű, jó és
páratlanul emberséges, de ahogyan most ezek a háborúban eldurvult katonák egyetlen szó
vagy mozdulat nélkül, a maguk böjtöltetésével, etetni kezdték a szerencsétlen éhezőket, ez
minduntalan meghatott.
Négy napig táboroztunk Foenben, s négy estén hálálkodott Orlaynak, a megindultságtól
reszketve, az öreg pap.
A szavaiból nem sokat értettünk, még Tóth Kari sem, pedig az latinul kísérletezett vele,
de a hálának és könnynek nem kell szó.
Nekünk is szűkre szabott élelmezésünk volt, de ezekhez képest dúskálkodó fejedelmek
lehettünk. És szégyelltük, hogy jónak mondottak bennünket.
Második napon egy nagyon elerőtlenedett, nyolc-tízéves fiút hoztak be a doktorhoz,
éppen akkor, amikor mi is ott voltunk a gyengélkedő vizsgán a gazdámmal.
A doktor levetkőztette a szerencsétlen legénykét. Élő, pihegő csontváz volt.
- Gyerünk! - dörmögte Orlay, s kifordultunk az ajtón.
- Az ember röstelli magát, hogy még eszik - füstölgött tovább odakint. - Ez szörnyűbb a
legvéresebb csatánál is. Mert ott csak a mi bőrünkről van szó. De itt gyönge asszonyok,
ártatlan gyerekek szenvednek.
Lelovagolt Feltrére, lármázott, követelt és - mogorván jött haza.
- Nincs - mondotta elborult homlokkal. - A ninccsel pedig a főparancsnokság sem tud
megküzdeni.
Négy napig voltunk Foenben. Négy napig hallgattuk a front morajlását, négy napig
gyakoroltatta a zászlóalját Orlay százados, négy napig írogattunk tábori lapokat - egyelőre
a válasz reménysége nélkül -, s négy napig etettük az ínség áldozatait.
És negyednap alkonyatkor szomorú szemmel búcsúzott tőlünk a falucska népe. Valamit
motyognak is. Olyasfélét, hogy a jó ungheresi katonaság most elmegy, s akárkik jönnek is
helyettük, nem lesz bennük ennyi irgalom.
Rimóczi fekete szemű kis cimborája még hosszú ideig ott baktatott a menetoszlop
mellett, Rimóczi oldalán, s meg-megsimogatta az örökös őrvezető kutyáját. Csak nagy
sokára maradt el tőlünk. Akkor, amikor az öreglegény még a markába nyomott egy tábla
„cibakot” a féltve őrzött kétszersülttartalékából.
Hosszú ideig állott még a fiúcska fölöttünk a dombon.
Az első pihenőnél irtózatosan lehordta a gazdám Rimóczit, amiért hozzá mert nyúlni a
tartalékadagjához. Utóbb átküldetett neki a maga tartalékából egy marék kétszersültet.
Szürkült, amikor fojtogató porfelhőben áthaladtunk Arten vidékén. Az utat megint
gyékényekkel, gallyakkal teleaggatott póznasorok szegték, mert itt torkollott ki a műútra a
félelmetes Monte Grappáról levezető Stizzone-völgy. A Grappáról itt a hasunkba láthatott
az ellenfél. S az egyre sűrűsödő, hatalmas gránáttölcsérek az út mentén meg a folyton
javított út kátyúi, elárulták, hogy az olasz és francia messzehordó ágyúk sűrűn küldözgetik
ide a gránátjaikat.
Feltrétól kezdve biztosított menetbe rendelte Orlay a zászlóaljat.
 Most itt, a Stizzone-völgy bejárójánál, rábízta a vezetést Tordasy századosra. Utasította,
hogy erőltetett menetben haladjon át Artenen, s addig tartsa ezt a gyors ütemet, amíg
jelzést nem kap hátulról, hogy a zászlóalj mögött vonuló vonat vége is túl van a
veszedelmes ponton.
Maga kiállott a menetből s intett, hogy maradjak vele én is.
Avval odaállottunk az út szélére, szembe a völggyel, a Grappával, és siettetni kezdtük a
századokat.
- Mozgás, emberek, mozgás! - recsegett időnként a kapitányom érdes, kurta kiáltása.
Lihegve talpalt el előttünk az elővédben menő 11. század és az összekötő párok után a
rohamfélszázad, a zászlóaljtörzs, a 12., 9., 10., majd a géppuskásszázad. A néma, poros
emberfolyamot csak itt-ott szakította meg rövid hézag, s benne a következő század
parancsnokának lovas alakja. Ha nem tudtam volna a menetsorrendet, s nem ismertem
volna a lovaikat, képtelen lettem volna kivenni: ki az, akit az ujjnyi porréteg takar.
De így megismertem kényes léptű, arab vérű kis hátaslováról Szász főhadnagyot, majd
Nemesek hadnagyot, a szálas Jadlovszkyt, majd Kern főhadnagyot. Komoran lépdelt
emberei között Józsa, csendesen kocogott, kezében az elmaradhatatlan apró kis faládájával
Tóth Károly, kis Tomcsányi, Baranyi hadnagy, a nyakigláb Bajóczky őrmester a
géppuskások között, lazára szíjazott, imbolygó acélsisakjában kis Koczkás és Csepreghy
Mufurc.
Csepreghy hadnagy mindig nevetésre álló, hetyke pofáját most felismerhetetlenné tették
a porrétegen leszivárgó verítékcseppek barázdái.
- Mozgás! Mozgás! - harsogott minduntalan Orlay hangja.
És zörögve húzódott előttünk az acélsisakok és hátizsákok hullámzó folyama.
A morajló Grappa felől egyszer csak zúgni kezdett felénk valami üvöltő, sistergő
vonítás. Az emberek behúzták a nyakukat, a lovaink nyugtalankodni kezdtek.
Azután áthúzott a fejünk fölött a vonítás, a mögöttünk levő dombon iszonyatos
reccsenés hallatszott, s kő és földtorony szökött az égnek.
Orlay szoborként ült a lován.
- Gyorsabban, emberek! Mindjárt jön a másik!
A géppuskások feszült vezetőszárakkal húzták apró lovaikat, elkocogott előttünk Szürke
Miska is a nagy füleivel, majd a doktor és vöröskeresztes népe, s Orlay ügetésbe nógatta
az ütközetvonat málhás állatait és a málhavonat kocsioszlopát.
A második lövés rövid volt, s gránátja a Stizzone-völgyben robbant.
- A harmadik pontos lesz! - dünnyögte a gazdám.
De azért megvárta az utolsó szekeret is. És csak akkor indította el a lovát, amikor
utolsónak a Gáhé kövér alakja lovagolt el előttünk, apró paripáján.
- És most hajrá! - szólt rám fellélegezve.
Megsuhintotta napok óta magával hordott, kozák tiszti kancsukámat, előrehajolt a
nyeregben, és szapora ügetéssel loholtunk a zászlóalj élére.
Vagy kétszáz méterre lehettünk előbbi helyünktől, amikor éles dörrenéssel odavágott a
harmadik gránát. A lovaink riadt vágtába csaptak, de nyomban ügetésbe fogtuk őket
vissza.
- Idejében elhordtuk az irhánkat! - lihegte Orlay.
Két pihenővel, éjfél után két óráig mentünk.
Akkor fölértünk egy széljárta, gránátokkal jól helybenhagyott kis romközségbe, s ott
beszállásoltuk a zászlóaljat.
Valami házrom épen maradt verandáján vágtuk magunkat hanyatt Orlayval, Hollával és
a doktorral.
Félálomban voltam már, s erőlködve idéztem magam elé Borika mosolygó arcát, amikor
megszólalt a doktor:
- Mi a neve ennek a fészeknek te, Franci?
- Rocca - pusmogta álmosan Óbuda gyöngye. - Mit érdekel?
Mindegy. Megette a fene ezt az egész világot.
És hortyogni kezdett.
Mérhetetlen messzeségből jött el hozzám a menyasszonyom rám sugárzó szeme.

 III

Borongó, ködös reggelre ébredtünk.
Úgy dideregtünk széljárta szállásunkon, hogy hosszú ideig vacogó foggal beszéltünk.
- És erre mondjad azt, hogy Olaszország! - vakarta borzas fejét a Gázember
bosszankodva.
- És Itália! - tette hozzá a doktor. - Napsugaras Itália!
- A fene egye meg ezt az időt! - lázadozott Holla. - Azért sem borotválkozom!
- Mindegy is volna - csípett feléje a jódszagú fiatalember -, hiszen borotváltan is elég
pocsék pofa vagy!
A Gázember hozzávágta a bakancsát:
- Elég! Dögészek, lelépni!
Kibújtam a pokrócaim alól, s rájuk szóltam:
- Co, föl!
A két didergő kelletlenkedni kezdett:
- Igazán, ne vacakolj, Fűzfa!
- Nem hajt a tatár! Ma vagy holnap úgyis állásba rendelnek, s akkor pássz az alvásnak!
Úgy megcsökönyösödtek, hogy nem bírtam velük.
- Förtelmesek vagytok! - morogtam rájuk. - Nem szégyellitek magatokat? A százados úr
már rég fölkelt, pedig az este lázas volt, ti meg még most is dögleni akartok?
- Az öregre ne hivatkozz! - vitatkozott a Gázember. - Tessék földi példákat elénk
állítani! A gazdánk: fakír. Ismerjük. Nincs olyan kevés étel és olyan rövid alvás, ami ne
volna neki elég.
Valahonnét felharsogott Orlay hangja. Kegyetlenül szidott valakit.
A két rest megszeppent.
- Hű, a teremtésit! Már kora reggel ilyen villámlás van?
És cihelődni kezdtek szaporán.
Akkor állított be öreg Madár tizedes, a zászlóaljírnok egy jókora zsákkal:
- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, itt a posta!
Egy csapásra üvöltő, sziú indiánusokká változtunk.
Lázas kapkodással válogattuk szét a lapokat, leveleket, századok szerint.
A nekünk szólókat, persze, nyomban zsebre dugtuk.
Az ötödik levél már az enyém volt. Borika írása! Égő türelmetlenséggel fogtam hozzá,
hogy fölbontsam. S akkor megállított egy gondolat. Az, hogy a többiek is, a zászlóalj ezer
embere is, mind ilyen gyötrődve várja a postát. S ha most mind megállunk, itt, a válogatás
közben, később jutna kezükbe a levelük. Lenyeltem a türelmetlenséget, s gyors kézzel
szedtük szét a levéldombot. Hat tábori lapot s öt levelet kaptam Borikától, egy levelet
anyámtól.
És kiüvöltöttem:
- Küldöncök, postáért!
Úgy rohantak be, mint az őrültek, s vigyorgó képpel loholtak egy-egy levélhalommal
ötfelé.
Úristen, mi lesz az én postámban?
A bélyegzők kelte szerint teregettem szét őket, hogy azután sorra elmerüljek bennük.
Akkor lépett be Orlay. Az ajka cserepes volt - láza lehetett.
- Posta? - villant meg a szeme. - Éppen jókor. Úgyis majd megesz a méreg. Mondtam,
hogy baj lesz ezekkel a hadifogságból hazakerült emberekkel.
Álltunk vigyázzban, kérdő szemmel.
A gazdánk meg, a postáért nyúlva, csak ennyit mondott:
- Kéretem a századparancsnok urakat!
Beszóltam a telefonba.
Mialatt a tiszteket vártuk, végigolvastam a leveleket. Előbb csak rohanva. Utóbb úgyis
előszedem majd őket, hogy sorról sorra, szóról szóra ízlelgessem Borika áldott szerelmét
és édesanyám simogató jóságát.
Eltikkasztott Borika epekedése, s elbúsított édesanyám szorongása.
Ha nem röstelltem volna, százszor is megcsókoltam volna a kislány kedves-hibás,
magyar nyelvű írásait. Ó, milyen közel jött hozzám egyszerre! Mennyire láttam őt megint!
Dús, sötétbarna, puha haját, íves szemöldökeit, szép rajzú, piros száját, szelíd hajlású
nyakát. Édes, egyetlen, drága violám! Be jó is, hogy engem szeret! Pedig milyen messzire
estünk egymástól. S milyen jó, hogy ez a szerelem nem nézi a távolságot! Eljött, eljött
hozzám a Kulpa napos partjáról, ide, a kopár dolomithegyek közé. Ebbe a rongyos,
lakatlan, összelőtt kis romközségbe. S elhozza azt a forró, illatos fuvallatot, amely egymás
felé hajtott minket: két idegent, más-más nemzetek ismeretlen ivadékait, fiút és leányt,
Isten legcsodálatosabb törvényével - a szerelem mindent kiegyenlítő hatalmával!
Fel kellett állanom ültömből, hogy mélyebben szívhassam be az éles hegyi levegőt,
mert úgy éreztem, szétszakad a mellem a ennem kavargó boldogságtól.
De jó, hogy ő egyetlen napig sem maradt híradás nélkül! Neki nem kellett kiáltania
annak a közel két hétnek emésztő postavárását. Csak az búsítja, hogy én még mindig nem
kaptam kézhez egyetlen sorát sem. De most már nem baj! Semmi sem baj!
Ha az első postahalom már itt van: ezután rendesen kapjuk. Milyen jó is lesz naponként,
ha csak percekre is, az ő szálkás, nagyoskodó betűit néznem, s a betűkbe öntött szavait
hallanom.
 Édesanyám kedvetlenül írt. Odahaza minden olyan fáradt. Ő maga is. A drágaság
emelkedik, mint az áradás, a boltokban egyre több mindenre mondják rá, hogy nincs, nem
is igen lesz, s mind gyakrabban hallani, hogy mi, fronton levők, húzzuk a háborút. Hogy
rég vége volna már, ha mi is akarnók. Már csak a legkisebb bátyám száll szembe az egész
József körúti házban ezekkel a hülyeségekkel. Pöröl, vitatkozik, letorkol, hadonászik a két
botjával, de a legtöbben már csak legyintenek rá.
Ó, a szegény háborodottak! Mi húzzuk a háborút? Akik a nehezebbik részét hordozzuk?
Akik összelövetjük magunkat s fáradunk - érettük? A végén még majd mi leszünk a
bitangok, a rosszak, az őrültek azért, mert addig, amíg bírjuk, nem engedjük rájuk
szakadni az égboltot? Nem tudják, mit beszélnek, csak hajtogatják, ostoba szajkó módjára,
amit az antantpropaganda közéjük csempészik. Eh, átkozott penészvilág! Mindent belep a
rothadás gombarétege…
De Borika azt írja egy helyütt:

…vagyok olyan haragos! Voltunk asztalcsinálóknál, nézni nekünk bútor. Tíz nap alatt
lett még félszer olyan drága, mint volt. Jött velünk Leo Abt is - tudod, akire adtad
bolondos nevet, hogy „drug” -, ő is veszekedett boltokban, hogy drágák. Tatica, mamica
búsul, hogy csak két szobának tudnak vásárolni bútor. Mondogatják, hogy ők nem így
akarták, és mindig sajnálkoznak minket. Én mondom nekik, csacsiság, nekem nem is baj,
de nem tudom, mit gondolsz erről te, Édes?
Elővettem egy tábori lapot, hogy válaszoljak erre a kedves aggodalomra.
Akkor értek be hozzánk a századparancsnokok.
Nemcsek és Jadlovszky sápadt volt a fáradtságtól, álmatlanságtól, Tordasy komoly és
jól ápolt, Szász meg Kern hetyke, öreg frontpofa.
Orlay nyomban rátért a dolgára. Jadlovszky zászlóalj-kihallgatásra rendelte Király
tizedest, mert az morgott, s kifakadt a legénység előtt a legutóbbi éjjeli menet alatt. Szidta
a világot, s gazembernek mondotta a kormányt, az urakat, hogy még mindig nem kötöttek
békét, hanem tovább nyúzatják az embereket. S hogy csak az urak akarják a háborút.
- A tizedes urat egyelőre két órára gúzsba köttettem Enderrel az egyik zárható házban -
dohogta Orlay. - Az urakat pedig a legnyomatékosabban figyelmeztetem, hogy
kijátszhatatlan éberséggel figyeljék a hadifogságból hazakerült legénységet, s kíméletlen
szigorral nyomjanak el minden bomlasztást. Tudom: a kikötés, gúzs és testi fenyítés tilos.
Hála a felsőbb bölcsességnek, amely kenetes szavakkal akar háborút viselni. Hát, kérem,
én vállalom a felelősséget e tilalom minden áthágásáért. Különösen azt a három altisztet:
Szabó szakaszvezetőt, Majer és Király tizedeseket tartsák szemmel! Elvárom, hogy az
urak érintetlen fegyelemmel fenntartsák a zászlóalj jó hírnevét és becsületét! Köszönöm.
A tisztek szalutáltak s elmentek.
Az idő kiderült, a köd felszállott a völgyekből, a front morajlása egészen közelről
hallatszott.
Kopár hegytetőn, magasan kuporgott ez az összelőtt község. Még a múlt évi
előnyomulás során pusztulhatott el. Alkalmasint itt fedezte az olasz utóvéd a Grappa- és
Pertica-hegytömbre visszavonuló erőket.
 Most hát sivár volt és kietlen. A zászlóalj mégis jó kedvvel lődörgött benne, mert a
posta megélénkítette a kedvét.
Ebédosztás után levelet írtam Borikának. Avval kezdtem, ami aggasztotta őket. Arra is
nótával válaszoltam:

Két kicsi kis szoba,
Több minek is lenne?
Ugye, édes három,
Elférünk mi benne.
Ugye, hogy elférünk,
Ugye, hogy nem félünk,
Megáldja az Isten
A mi szegénységünk!
És megírtam néki száz formában, ezer szóval, mennyire szeretem.
És írtam édesanyámnak is.
Délután háromkor jelentőlovas robogott föl valamelyik völgyi úton Roccára.
A hadosztály-parancsnokság intézkedését hozta.
Délután öt órakor indulás!
A Monte Asolone lejtőjén felváltjuk a Beretta- és Col Caprile-szelvényekben álló közös
dandárt.
A zászlóalj lemegy a Cismon völgyébe, s a sötétséget bevárva, a Gozza-szakadék
hosszában vonul föl e magaslati állásba. Védőszakaszunk: a Brentától keletre levő első
szakasz, a Ca d’Anna előtt. Balra tőlünk saját ezredünk második és első zászlóalja, attól
balra közös ezredek. Jobbra tőlünk, lent a Brenta-völgyben, a testvérdandár 19. ezrede lesz
első vonalban.
A tűzlépcsők és az ütközetvonat málhásai követik a zászlóaljakat, a málhavonat Rivai
községbe hajt, laktáborba.
- No, szervusz, gyöngyélet! - sóhajtotta a Gázember.
Öt órakor lóra vetette magát Orlay, én is föltornásztam magam a vékony lábú Gorilla
nyergébe.
Józsa hadnagy elindult a félszázadnyi elővéddel, s Orlay mögéjük léptette a lovát.
Völgybe ereszkedtünk.
Mély hegyszakadék oldalában, gránátverte, rossz úton botorkáltunk lefelé. A százados
úr nagy távközökbe s a szakaszokat is széttagoló menetalakba rendelte a századokat, mert
itt már belénk lőhetett az olasz tüzérség.
A front dühösen morgott, s mélyen lent, a szakadék alján, tajtékosan rohant a Cismon-
patak.
Mielőtt leértünk volna a völgybe, ahol a Cismon a Brentába torkollik, két ízben is meg
kellett állanunk, s az út hegy felöli oldalához lapulnunk.
Olasz repülők zúgtak fölöttünk. S távol, közel, minden hegyoldalról ágyúzták őket
tüzéreink.
A második gépraj Farman-gépekből állott. Franciák voltak. Ezek megint lehajigáltak
közénk néhány csomag röpcédulát, de azok oly későn értek földet, hogy mi már messze
jártunk, mire lehullottak. Csak libegtek, forogtak, csillogtak fölöttünk a kéklő
magasságban, mintha valami láthatatlan dunnát tépett volna szét valaki, s annak a pelyhei
szállingóztak volna odafent.
Napszálltakor leértünk a Cismon-torkolathoz, a Brenta völgyébe. A gránátgödrökkel
telepontozott völgy itt kiszélesedett, és szétáradva kanyargott benne délnek a csillogó
Brenta.
Két oldalán szédítő sziklafalak törtek fel az ég felé. S a rongyos gyékényekkel és
gallyakkal álcázott út mentén egyre több tábla hirdette német, magyar és szláv nyelven:

Vigyázat! Az ellenség idelát!
Időnként nehéztüzérség tüze alatt áll az út!
A bal oldali hegytömb lábához lapulva rongyos kis község állott, Cismon falu. A pécsi
honvédezred ütközetvonata tanyázott benne.
A parancs úgy szólt, hogy ott kell megvárni a szürkületet. Odagyülekezett hát a
zászlóalj.
Mialatt a századokat vártuk, hosszan böngésztük a térképet.
Az olasz harctér két legvéresebb emlékű hegytömbje: a Sete Communi fennsík és az
Asolone-Pertica-Grappa-Tomba-csoport között álltunk. A völgyfenék 190-200 méterre
volt a tengerszint felett, a két hegytömb általános magassága pedig 1500 méter körül volt.
És ebbe a magasságba, szinte átmenet nélkül, falszerűen emelkedett föl a terep a mélyre
vájt Brenta-mederből.
És ismerkedtünk a hírhedt, véres nevekkel.
A Col Tonderrel, a Sasso Rossóval, a Col Bella Berettával, Monte Asolonéval, Monte
Perticával s az 1779 méteres, átkozott Monte Grappával.
Hüledezve bámultuk ezt az ijesztő, ágyútűztől rezgő és morajló sziklavilágot, és
elszoruló szívvel gondoltunk a jövőre. Mert ennek a szédítően vad tájnak képét még a
Brenta szelíd lapálya és csillogó vize sem tudta szelídebbé enyhíteni.
Orlayt kirázta a hideg, fázott.
A doktor észrevette, s kininnel kínálta.
A gazdánk lehurrogta.
- Legalább harminckilenc fokos láza van - dörmögte Hollának a doktor -, de hallani sem
akar orvosságról.
Valaki avval a hírrel jött, hogy a Beretta-Col Caprile-szakaszba két drótkötélpálya is
visz. Valamivel előrébb, a Brenta mentén futó vonat Il Termine nevű alagútja előtt van az
alsó állomásuk.
Orlay meghúzatta lovaink hevederét, s lóra szállatott engem is, meg Ender őrmestert is.
És sebes ügetésben porzott előttünk délnek. Lihegve nyargaltunk a nyomában.
Az alagút előtt letért a Brenta felé, a gránátgödrös mezőre.
Egy fegyveres őrszem utánunk kiáltott:
- Állj! Állj! Tilos!
De Orlay csak legyintett, s nyargalt tovább.
Nem értettem.
A réten ügettünk egymás nyomában, amikor gyors egymásutánban vagy négy gránát
robbant előttünk és körülöttünk. Jóval előbb a nyakunkon voltak, mint mielőtt hozzánk ért
volna a kilövésük döreje. Szembe kaptuk őket a Col del Rosso felől.
- Hogy a csudába ne - suhant át fejemen a gondolat -, hiszen úgy idelát a digó, mintha
tányérban lennénk előtte. Fényes napvilágnál nyargalunk feléje.
És már sivított ránk az újabb gránátpár.
Orlay ráhajolt a lova nyakára, s vágtába ugratott. A két gránát nem messze mögöttünk
vágott be égzengető robbanással, s a sárga félvér kanca akkorát szökött alattam, hogy a
nehéz rohamsisak rántása majd letépte a fejem.
Dübörgő vágtában száguldottunk a gazdánk után.
Végre egy balról kiugró sziklataraj mögé jutottunk.
A sziklataraj mellett, hat vagy nyolc erős póznapóron, vezetett a kötélpálya sodronya.
Előttünk fabarakkok és nyilván valami betonkaverna szája, mert ahogy odarobogtunk,
éppen akkor ugrott bele a földbe s tűnt el a lejáró akna szájában két, fezes, káromkodó,
bosnyák katona.
Leugrottunk a lovainkról.
Több gránát nem jött.
Lassanként előbújtak a kavernából a kötélpálya-állomás emberei is. Tizenkét öreg
bosnyák népfelkelő meg a hadnagyuk.
A hadnagy odajött hozzánk, az emberei pedig folytatták abbamaradt munkájukat.
Zsákokat, lövőszeresládákat meg hordócskákat cipeltek az első póznapár mellé épített,
falépcsős emelvényhez.
A hadnagy jelentkezett, mint a 85/B számú kötélpálya alsó állomásának parancsnoka, s
megkérdezte, mit óhajtunk? Egyébként kiéreztem a szavából, hogy neheztel reánk, amiért
kihívtuk az olasz tüzérség tüzét. Nappal ugyanis, a Brenta mellett, még egyes emberekre is
rálőnek a Col de Rosso mögött álló ellenséges ütegek. Mint mondotta: szerencsénk volt,
hogy ép bőrrel úsztuk meg a dolgot.
Orlay szeme véres, arca vörös volt a láztól.
- Lázas vagyok, hadnagy úr - hadarta -, s ezért kötélpályán akarok felmenni a Berettára.
 A hadnagy elhőkölt:
- De hiszen ez… alázatosan jelentem: tilos! A sodronyokat minduntalan ellövik, s a
csillék bármikor lezuhanhatnak. A 85/A. pályán egyáltalán nem szabad élő embert
szállítanunk, ezen itt pedig: csak eszméletlen és sürgős műtétre szoruló sebesülteket
hozhatunk le. Felfelé ezen sem mehet ember.
Orlay heveskedni kezdett, hogy ő lázas, nem vállalkozhat a Gozza-szakadékon át
vezető, hatórás mászásra, s különben is tájékozódni akar fönt az állásban.
A hadnagy hivatkozott a parancsára, hogy hadbírói eljárásnak tenné ki magát, s
hangoztatta, hogy csak a hadtestparancsnokság engedelmével térhetne el az utasítástól.
- Van telefonja? - indulatoskodott Orlay.
- Van, kapitány úr, itt a barakkban.
Fél perc múlva a XXVI. hadtest parancsnokságával pörlekedett a gazdám. Valami
magyarul is tudó vezérkari századossal.
S tíz perc múlva megjött a telefonparancs, hogy kivételesen hozzájárulnak kéréséhez.
A hadnagy tudomásul vette ezt, s meghajolt.
Kiléptünk a barakkból.
Tisztelegtem:
- Akkor mi most Enderrel visszamegyünk, kapitány úr, a zászlóaljhoz. És a Gozza-
úton…
- Fenét mégy! Itt maradsz! - morgott a gazdám. - Velem jössz!
Ender majd bevárja itt a szürkületet, s akkor visszakocog a lovakkal Cismonba. Ő
jelenti Tordasy százados úrnak, hogy mi kötélpályán mentünk föl, s ő vezesse föl a
zászlóaljat a Beretta-lejtőn lévő Mostar-táborba. Megértette, Ender?
- Igenis, kapitány úr!
- É azután Rivaiba megy a lovakkal, az ezredvonathoz.
- Igenis!
A zászlóaljkürtös tisztelgett, mi meg felmásztunk a kötélpálya-állomás, deszkából
összerótt, rakodó emelvényére.
A vastag tartósodronyáról két, futókerékre szerelt, nagy vaskengyel lógott le.
A bosnyákok széthúzták őket vagy kétméternyi távolságra, három vastag deszkapallót
fektettek a kengyelek alsó vasára, egy-egy pallót pedig, élére állítva, a fenékpalló két
oldalára. És rakni kezdték ebbe a barátságtalan készségbe a töltényládákat, konzervás
zsákokat és hordócskákat.
Elhőköltem: „Uramisten! Csak nem ezen akarnak bennünket felszállítani! Hiszen ez
Isten-kísértés!”
De a hadnagy már tessékelte is Orlayt.
A gazdám belépett az ingó alkotmányba, leült az elülső végén a fenékpallóra, megfogta
a kengyel függőleges vasát, s lelógatta lábait a mélységbe.
- No, gyere! - szólt aztán rám.
A hadnagy ugyan meglepetten tiltakozott, hajtogatta, hogy erre nem kapott engedelmet,
de Orlay úgy ráförmedt, hogy végül is vállat vont, és engedett.
Bizalmatlanul léptem bele a csillének nevezett tákolmányba.
Én már csak úgy ülhettem le, hogy a bosnyákok talpra állítottak egy kis rumoshordót, s
arra telepedtem le. Lábaim a fenékpallón nyugodtak, s a két kezemmel megmarkoltam az
első kengyel felső vasát.

[15]
- Los! - vezényelte dühösen a hadnagy, és tisztelgett.
A bosnyákok rákapcsolták a kengyelfejeket a tartósodrony alatt futó, vonósodronyra. A
kerekek megcsikordultak, futni kezdtek a fejünk fölött a drótkötélen, s kilibbentünk az
űrbe.
Egy ideig még csak vígan voltam, mert az első száz méterig elég laposan, alig néhány
méter magasan zörögtünk a völgylapály fölött. Cigarettára gyújtottunk, és gyönyörködve
néztük a csillogó folyót és a szelíden zöldellő, alkonyodó völgyi tájat.
Orlay lábai kalimpálva lógtak le a mélységbe.
Hanem azután emelkedni kezdett a kötélpálya. A kengyelek egyre élesebb szög alatt
hajoltak előre. S a karjaimat jócskán ki kellett nyújtanom, hogy az első kengyel vállvasába
belekapaszkodhassak.
Kerestem a következő póznapárt. Szédítő magasban, egy sziklabütykön állott.
Futkározni kezdett hátamon a hideg. Akkor már vagy négyemeletnyi magasságban
himbálóztunk ég és föld között.
Erre az utazásra úgy emlékszem vissza, mint életem egyik legszörnyűbb félórájára.
Pedig addig a sziklabütykön álló póznapárig még beszélgettünk, s ez a szakasz csak
mint kellemetlen emlék rögződött meg bennem.
Hanem, ahogy azon átzökkentünk, még tátongóbb sziklakatlan ásítozott alattunk.
Valahonnét délről megerősödve morajlott föl a tüzérségi tűz, sisteregve suhantak el
mellettünk a láthatatlan gránátok, s mögöttünk csaptak le rettentő mélységben. Úristen, ha
ellövik valamelyik oszloppárt vagy magát a sodronyt!
Éreztem, hogy a kifeszített karjaim reszketnek. Akkor már nem mertem lenézni a
tátongó mélységbe, mert émelyegni kezdett a gyomrom. Teremtőm, ha rosszul leszek! -
riadozott bennem a zaklatott gondolat.
Behunytam a szemem, s másra akartam terelni a gondolataimat. S korholtam magam,
hogy miféle hülyeség ez! Fütyörészve másztam valaha a Tátra szikláit a honvéd hegyi
tanfolyamon, s most itt riadozom?
Igen ám - vitázott bennem a reszkető szív és az iszonyodó félelem -, csakhogy ott a tíz
körmöddel, a csákánnyal és a szöges bakancsokkal kapaszkodtál, a sziklához tapadhattál,
de itt egyetlen drótkötélen lógsz, ég és föld között.
Régóta hallgattunk.
Orlay most megszólalt:
- Mennyire becsülöd a magasságunkat?
Kinyitottam a szememet és lenéztem. S rémülten hunytam be újra. És az izgalomtól
érdes hangon válaszoltam:
- Olyan négyszáz méterre.
- Akkor még vagy hatszáz métert kell emelkednünk.
Hallgattunk. A szívem úgy vert, mint az őrült.
Hosszú idő után megint megszólalt Orlay:
- A Brenta olyan, ott lent, jobb kéz felöl, mint valami ezüstszalag.
Megkockáztattam egy pillantást. Erősen szürkült már, de a mélység szörnyű méreteit
még megmutatta a derengés. Orlay sápadt volt, mint a fal. Úristen, ha ez a lázas ember
most hirtelen rosszul lenne s valami bolondot tenne?
Megborzadtam s előre pillantottam. S nyomban iszonyattal hunytam le a szememet.
Mert úgy himbálóztunk a meredek ívben lengő kötélen, hogy azt éreztem: eláll a szívem
verése. S hol volt még a következő oszlop! Vagy háromszáz métert hidalt itt át, két
oszloppár között, a kötél.
A torkom kiszáradt, a nyelvemet száraz bőrdarabnak éreztem. Az egyszeregyet kezdtem
mondogatni magamban, hogy ne gondoljak semmire.
Nem használt.
Borika arcát idéztem.
Rémülten nézett rám.
- Badarság, hallucináció! - nyugtattam volna magamat.
Ha lett volna foganatja!
Csak már itt volna a következő póznapór. Hiszen ebbe bele lehet őrülni!
Végre átzökkentek a futókerekek a tartóoszlopon.
Fellélegzettem s kinyitottam a szemem.
Bár ne tettem volna!
Az eddiginél is szörnyűbb szakadékot ívelt át a kötél. A következő tartóoszlopot nem is
láttam, a velünk szemben felmeredő sötét, riasztó sziklatömbön. Jaj, csak nem odanézni!
És hirtelen az a borzalmas gondolatom támadt, hogy ha még soká tart ez az utazás,
elvesztem az uralmamat az idegeim fölött, megbomlik az eszem, s levetem magam a
mélységbe.
És akkor eszembe jutott az imádság. Úgy kaptam beléje, mint a vízbe fúló a
szalmaszálba.
 Igen, az Isten… Aki gondol a bogárra is. A fűszálra is.
És attól kezdve, nem ügyeltem a mellettünk lesuhogó s lent robbanó gránátokra, nem
éreztem a nyomorult csille szédítő lengését, s a mind meredekebbre váló kötél miatt
előbbre feszülő kengyel húzását. Pedig már majd kiszakadtak vállaimból a karjaim, s úgy
elzsibbadtak az előrehajolt, görcsös kapaszkodásban, hogy vérkeringés is alig lehetett
bennük.
Hűs szél törülgette a homlokom verítékét, s attól féltem, hogy Orlay meghallja a
zihálásomat.
Végtelennek tűnő idő után zökkentek egyet megint az egyhangúan zörgő futókerekek.
Orlay megszólalt:
- No, úgy látszik, mégis véget ér ez az átkozott utazás!
Kinyitottam a szemem. Sötét volt már, de az előttünk meredő hegygerinc még élesen
elvált az égtől. Kisebb völgykatlan sötétedett alattunk, a kengyel húzása meglazult,
érezhetően hajlott felénk, annak jeléül, hogy a kötél meredeksége laposodik. Gyorsan
közeledtünk a következő tartóoszlopokhoz. Kisvártatva föltűnt a másik pár is. Azután még
egy. Majd megpillantottam a sziklafalban egy apró fénypontot.
A fénypont közeledett, s egyszer csak emberhangokat hallottunk. Szláv beszédet. A
felső állomás bosnyákjainak hangját.
A fénypont előtt árnyékok mozogtak.
A fényudvar kitágult.
Mintha valami barlangszájhoz közeledtünk volna.
Azután elénk suhant valami széles, hídféle alkotmány.
Föléje libegtünk.
Erős markok ragadták meg a himbálódzó csillét.
Megérkeztünk.
Alig tudtam elereszteni a kengyelt. Az ujjaim inait drótnak ereztem. S a karjaim úgy
megmerevedtek, hogy nem bírtam őket meghajlítani.
„Annyi baj legyen!” - gondoltam fellélegezve.
Ládákon, köteleken, zsákokon bukdácsoltunk át, majd hordágyak között lépegettünk
tovább. Eszméletlen sebesültek feküdtek rajtuk, bekötözve.
Az állomás parancsnokát kerestük.
Bosnyák szakaszvezető volt. Szlávul nem tudtunk, hát csak makogtunk egymással. De
annyit mégis megértett, hogy: Mostar-Lager.
Erre vezetni kezdett bennünket a barlangjukban, akarom mondani: kavernájukban, s
kisvártatva, egy oldalkapun át, kijutottunk a szabadba.
Sötét szikladombok voltak előttünk, egy-egy apró fénypont világított az oldalukból, s
bal kéz felől, egy feketén ásító, óriási sziklatölcsér lejtőjén, sűrű fények pislogtak.
 A szakaszvezető arra mutatott:
- Mostar-Lager!
Nekiindultunk, elgémberedett tagokkal. Jobbról sziklahát volt, balról pedig fakorlát
szegte a keskeny hegyi utat.
A front egészen közel, néhány száz lépésnyi távolságban lehetett tőlünk, jobb kézre,
mert sűrű pikk-pakk meg egy-egy tompa puffanással robbanó akna jelezte közellétét.
Nyüzsgő kavernaszájak, sötét, néma hegyitarackok lövegállásai és, félig már a sziklába
vájt, kőfúrógépek mellett botladoztunk el.
Dohogva erőlködtek a motorjaik, s a fúróéi szikrázva, zúgva fúródott a sziklába.
- Hm - morogta Orlay -, csupa új kaverna készül. Ez nem nagyon mutat arra, mintha
támadó tervei volnának a főparancsnokságnak.
Időnként be kellett húzódnunk egy-egy sziklamélyedésbe, mert hosszú sor málhás lónak
kellett utat engednünk. A zörgésükről, szagukról és a málhájuk körvonalaiból meg tudtuk
állapítani: ez hegyi tüzérüteg tűzlépcsője… ez gyalogsági lövőszerlépcső… emez itt
szakácshad, s viszi vonalba a főzőládákban kotyogó vacsorát… ez itt meg kavernákhoz
való bélésfát s akadályépítéshez szükséges karókat meg tüskésdrótgöngyöleget szállít
sietve.
Az egymás nyomába lépő, prüsszögő lovacskák között csak itt-ott bukkant föl egy-egy
lóvezető ember sötét alakja.
A jobbra levő sziklahát fölött fölremegett időnként a front világítórakétáinak kigyúló s
lassan kihunyó fénye. A fejünk fölött meg fényszórók sugárkévéi nyugtalankodtak a sötét,
csillagos égen.
- Weg frei! Blessiertenkolonne! Utat! Sebesültszállítmány! - hangzott fel minduntalan a
jobbról levezető lépcsőkről és utakról.
És hordágyat hordágy után vittek el mellettünk lihegő emberek.
Vagy félórai bandukolás után jutottunk el végre a Mostar-táborba, a front szakadatlan
fortyogásának s a sötétségben föléledt, tűzvonal mögötti nyüzsgésnek zajában.
Az az érzésünk volt, hogy az út, melyen jöttünk, nagy félkörben öleli körül a bal kézről
sejthető, sötét szakadékot.
A Mostar-tábor fölött még egy, sűrű fénypontokból álló, csoport pislogott felénk. Ha
nem látszott volna fölötte a hegy kúpja, amint elvált az égtói: csillagcsoportnak nézhettük
volna. És mélyen alattunk, a megkerült katlanban is volt egy tábor.
Utóbb tudtuk meg, hogy a fölöttünk lévő: a Beretta-tábor, az alattunk lévő pedig: a
Tátra-tábor.
A Mostar-tábor, néhány nagy kaverna köré épült, szánalmas viskók tömegéből állott.
Habarcs nélkül egymásra rakott kövekből épített alacsony falak, azokon átvetve néhány
gerenda és léc, tetőnek meg: kövekkel megterhelt kátránypapír.
Magyar, német, szláv, román szavak zsongtak jobbra-balra. De minden hang fojtott volt.
S az ide-odasurranó emberek mind rohamsisakot, az oldalukon gázálarcbödönt viseltek, és
meghajolt derékkal, osonó, gyors léptekkel jártak. Ó, ismertem ezt a szokássá rögződött,
surranó járást! A Doberdo első állásai mögött is ilyen lopakodó árnyakká változtatta az
embereket a front!
Nagy néha éles fényű fényszóró kévéje csapódott felénk a Brentán túlról. Olyankor
megállott minden ember és ló, mintha megdermedt volna. És csak akkor mozdult meg újra
minden, mikor a sugárkéve már elhaladt rólunk.
- Ha jól sejtem - mondotta Orlay -, a Col della Beretta kúpja alatt vagyunk. S az a
fényszóró alkalmasint a Sasso Rosso mögül tapogatózik felénk.
Az egyik kőfedezék rozzant deszkaajtaján bekopogtattunk.
Nyolcvanötös tisztek hevertek bent, egyszerű deszkapriccseken, büdös szakaszlámpa
gyér fényében.
Mikor meglátták a gazdámat, felugráltak.
Egy szőrös képű hadnagy jelentkezett, németül.
Mikor meghallották, melyik ezredhól valók vagyunk, felderült a képük, s magyarra
fordították a szót. Márama​ros​szigetiek voltak.
Elmondották, hogy az ő ezredüket váltjuk. Két zászlóaljukat a tűzvonalban, tartalékban
lévő harmadik zászlóaljukat pedig itt.
Egyik kadétjuk elkísért bennünket az őrnagyukhoz.
Rekedt, megviselt ember volt, de bajtársi szívvel készségeskedett. Kínált volna
vacsorával, itallal, de Orlay csak egy fél csajka katonakávét fogadott el.
- Tudom, ti is szűken álltok, őrnagy uram - mondotta letelepedve.
- No, annyi még volna, hogy két embert megvendégelhessek - mosolygott az őrnagy. -
Egyébként, csakugyan napról napra csökkennek a porciók. Van is örömük az embereknek,
ha egy-egy málhás állat lábát vagy nyakát töri, mert akkor nyomban le kell vágni, s a
húsát a legközelebbi alakulatok kapják meg. S ez elég gyakori eset ezeken a nyaktörő
hegyi utakon.
Az őrnagytól tudtuk meg, hogy ezredparancsnokságunk már délelőtt megérkezett, s
most veszi át a védőszakaszt a 85-ösöktől.
- Elég nagy feltűnést keltettek az uraitok - mondotta nevetve -, mert a Gozza-
Schluchton át fellovagolva, fényes nappal állítottak be ide, lóháton. Mikor itt csak étjel
lehet mozogni. Mondhatom, szerencséjük volt! Az olasz tüzérmegfigyelők nyilván
aludtak, hogy nem küldöttek rájuk nyomban vagy két tucat gránátot és srapnelt.
A szomszéd fedezékből belépett egy főhadnagy.
A zászlóalj-segédtiszt.
A gazdája néhány utasítást adott neki. Egy altisztet kiküldetett vele a Gozza-szakadék
felső végéhez, hogy idevezesse majd a hajnali órákban felérő zászlóaljunkat.
- Ne fáradj, őrnagy úr - szabódott Orlay -, magunk is kimegyünk a segédtisztemmel, s
megvárjuk a zászlóaljat. Csak előbb szeretném telefonon jelenteni az ezrednek, hogy itt
vagyok, és hogy a zászlóalj menetben van ide.
- Kérlek - bólintott az őrnagy, s benyomta a viskó oldalajtaját.
Az volt a zászlóaljiroda. A segédtiszt és a telefonisták tanyája.
Mialatt a gazdám telefonált, vállamra tette a kezét az őrnagy.
- Te, hadnagy, nincs valami baja a gazdádnak? Mintha erősen lázas volna. A
kézfogáskor feltűnt már, milyen forró a keze. Szinte perzsel. S most látom a szemein is.
- Két napja lázas már, őrnagy uram!
Az őrnagy előkiáltotta a zászlóalj orvosát, s belediktáltatott a gazdámba valami port.
- Nem kinin - mondotta az őrnagy -, az már régen nincs, de mégis használ valamit.
S elmondotta, hogy valami nagyon gyors lefolyású, roppant magas lázzal járó járvány
lappang az egész fronton. Az emberek egy része egy két nap alatt átesik rajta, de minden
tizedik eset súlyosabb. Naponként öt-hat embert kell miatta kórházba küldenie. A
doktorok nem tudják, mi ez. Úgy sejtik, hogy a francia fronton már júniusban fellépett
nyavalya. Egyelőre spanyolláznak, spanyoljárványnak nevezik.
Éjfélig beszélgettünk.
Nagyméretű felvételi térképen magyarázták a helyzetet.
Hát, cudar helyre kerültünk! Az a védőszakasz, ahova a mi zászlóaljunk áll be, a
Grappa-Pertica-Asolone-Caprile hegytömb szélső jobb oldali peremállása. Jobb
szárnyánál falszerűen szakad le a mélyre vásott Brenta-völgy. A völgyállást a testvér, 80.
honvéddandár tartja majd, míg emezt, a hegyi állást: a mi ezredünkből és a 30. honvéd
gyalogezredhól álló, 79. dandár. Ezredünkből, a peremszektort az Orlay-zászlóalj, a tőle
balra levő zászlóaljszelvényt ezredünk II. zászlóalja szállja meg, attól balra pedig I.
zászlóaljunk áll. Az Asmon-, Beretta-, Mostar-, Tátra- és Miskolc-táborokban a
harmincasok állnak majd ezred- és dandártartalék viszonyban.
Tőlünk balra az osztrák 4. hadosztály 49. és 99. gyalogezrede van tűzvonalban, míg a 9.
és 8. gyalogezrede a Monte Asolone és Monte Pertica mögött áll tartalékban.
Saját ezredünk I. zászlóalja a 49. osztrák közös gyalogezreddel érintkezik.
A Pertica körüli hegytömb különben a Dolomit-vonulaton húzódó arcvonal
legmagasabb része.
Nappal innét, a Mostar-táborból is le lehet látni a Brenta túlsó oldalán emelkedő
Hétközség fennsíkjára, Asiago hírhedt környékére.
- Szamárság volna tagadni - mondotta az őrnagy -, hogy ez a két fennsík, vagy ha úgy
tetszik, magaslattömb az egész olasz front legkomiszabb része. Nehéz volna az embernek
aszerint választania, hogy e két vonalrész közül melyik a rosszabbik. A Hétközség
fennsíkja talán, az olaszok részéről való nagyobb áttekinthetőség miatt, rosszabb, emez
pedig azért pocsékabb, mert ha az Asolonéról vagy a Perticáról itt lelöknek, akkor még
visszavonulásról se lehet szó. A második állásunk drótakadályain hiába vergődnének át
csapataink, a Lorenzo- és Gozza-szakadék olyan gyér forgalmat enged csak, hogy nem
menni, hanem csak szivárogni lehet bennük. Szóval, aki itt van állásban, az vagy visszaver
minden támadást, vagy itt pusztul.
És megtudtuk, hogy júniusi nagy támadásunk során, itt, a Brenta bal partján sikerült
kivetni az ellenséget hegyi állásából, s éppen a máramarosszigeti ezred már Bassano elé
ért, le, a nagy síkságra, de vissza kellett vonni, mert balra tőle meg a Hétközség fennsíkján
elakadt az offenzíva. Azóta megint itt áll a front, s Isten tudja, mozdulunk-e még majd dél
felé.
- Egyébként - dünnyögte az őrnagy -, most valamivel könnyebb lesz a hegyi arcvonal
csapatainak helyzete, mert Cismonból, a Gozza-szakadékon fölvezetve, elkészült a
vízvezeték a Bonatóig, s rövidesen kiépítik a Berettára és a Col Caprilére is. A vízellátás
tehát jóval kielégítőbb, mint a múltban volt, amikor csak málhás állatok apró hordóiban
lévén felhozható a víz, nagyon szenvedtek a csapatok a szomjúságtól.
Lassan elpilledt a beszélgetés.
Éjfél után volt, elköszöntünk.
Végigbotorkáltunk a horkoló tartaléktábor alatt vezető úton, s kimentünk a Gozza-
szakadék felső végére.
Ott kikerestünk az út mentén egy alkalmas sziklalapot s ráheveredtünk. Harmatos volt,
de nem válogathattunk.
És nézni kezdtük a csillagokat.
Szegény jó gazdámat - aki az utolsó két éjszakán alig alhatott valamit a lázától - hamar
elnyomta a fáradtság. Elaludt. Sípoló lélegzettel, s időnként meg-megdideregve, aludt.
Szorosan melléje húzódtam, s még a zubbonya vastag katonaposztóján át is éreztem,
hogy szinte süt a forrósága.
Úristen, hiszen ez az ember halálra hűti magát itt fönt, ezen a hideg, harmatos éjszakán!
Lassan kihántottam magam a köpenyemből, s végtelen óvatossággal ráborítottam.
Tudtam, hogyha fölébredne rá, tiltakozna ellene s lehordana.
Sikerült.
Én meg össze-összerázkódva néztem az orrom előtt hullámzó jövés-menést. Ismeretlen
árnyékok és sötét ló körvonalak mozgását. Vagy három dandár vékonyra szorult
érverésének lüktetését.
Utóbb, hogy ezt is eluntam, bámulni kezdtem a csillagokat.
És megint eszembe jutott az a félelmetes gondolat, amely Tovena és Trichiana között
döbbent föl bennem. Az, hogy milyen elűzhetetlenül kísér bennünket, magyarokat őseink
sorsa. A kardkezű nép sorsa. Ez a soknyelvű, sokfajú hadsereg, amely ma még együtt
harcol a katonafegyelem összetartó pántjaiban, ma még tud támadni, vagy kivédhet még
néhány rohamot, de odahaza lazulnak már a pántok, s ha a bomlás áramlata kiér majd
idáig, szertefoszlik ez a bábeli hadsereg is, és végül már csak a magyar próbál még
helytállani a becsület konokságával. A magyar, akinek még győzelem esetén sem lett
volna se zsákmánya, se prédája, se hódítása. Akinek hát legkevesebb keresnivalója volt
ebben a háborúban. Akit csak sorsának láthatatlan törvényei sodortak bele. S ha elvész a
háború: talán még az is veszedelembe kerül, ami a miénk. A földünk. Az országunk.
 Fölnéztem az égre. Vigasztaljatok meg, örök csillagok! Ti láttátok a mi népünket
Ázsiában. Láttátok kiszakadását, vándorlását, hősi útját, amelyen nem harcot, csak békés
legelőket keresett. Láttátok István pillérverő munkáját, a muhi pusztai sereghalált, Béla
király újrakezdő erőfeszítéseit, a Hunyadiak nemzedékeinek legendás vérhullatását, Mo​-
hácsot, az árva végek ágrólszakadt hősiességét, a „két lator közt egy hazáért” való
reménytelen küszködést, a Dobókat, Szondyakat, Zrínyieket, Rákóczit, Kossuth népét, és
látjátok ezt a mi iszonyatos megpróbáltatásunkat.
Hát most, ugyan hány pogány lesz, akik között kivérezve, végezetül magunk se tudjuk
majd, miért kellett viaskodnunk?
Vigasztaljatok meg, örök csillagok! - sóhajtottam föl dideregve. - Érdemes-e ennek a
sípoló tüdejű, holtra fáradt, beteg magyarnak is tovább viaskodnia, aki itt fekszik
mellettem, e kietlen, véres és harmatos sziklán? Mások, más nép fiai már hazafelé vitetnék
magukat, kórházba, egészségbe, hogy legalább a maguk bőrét mentsék. De ez felhorkan
majd nehéz álmából, a zászlóalja élére áll, s tántorogva, láztól verten és kisebesedett
testtel is tovább harcol, amíg csak a lélegzete futja. És elpusztul, ha úgy fordul sorsa.
Miért van az, hogy csak mi, mindig csak mi?
Vigasztaljatok meg, örök csillagok!
És a csillagokról Látrányi Mihály jutott az eszembe. Látrányi üzenete. A görzi, hajnali
vízió.
Amíg a lélek harcol, nem veszhet el semmi… Van úgy, hogy a lélek vereségekben
fegyverkezik győzelmessé…
Ó, hát itt az értelem? Ez a magja az értetlennek? Hogy is van csak? Hunok… avarok…
alánok… gepidák… longobárdok… Bizánc… kunok… besenyők… - Igen, ezek mind
eltűntek, elmúltak. És visszaapadt a tatártenger és a törökáradat, de mi megvagyunk.
Szakadatlan harc a sorsunk, de: megvagyunk. Vérünket veszik, megritkítanak százszor, de
mi: megmaradunk. Nyilván az örök harc tesz - megölhetetlenné. Az örök küzdelem tesz:
örökké élővé. Nem érünk rá elaludni, nincs időnk a békés szunnyadásra, hát a lelkünk
egyre harcol, fegyverben áll, s fölkel minden összeroskadásból.
Hogy is mondta Mihály azon a hajnali találkozón, Görzben, az elnémult csatatéren?
Amíg a lélek harcol, addig nem veszthet csatát!
Igen, igen, akkor hát: ez a mi megtartó sorsunk. Akkor bárhogy fordul is a jövendő:
megmaradunk. Megmaradunk új győzelemre.
Köszönöm néktek, örök csillagok! Megmaradunk, mert harcolunk! Elveszhet
körülöttünk minden és mindenki, a mi népünk megmarad. Lehet, hogy Orlay és én és a
többiek, ezer és ezer magyar itt bukik arcra a Perticán, Asolonén, Col Caprilén vagy Isten
tudja, milyen nevű, kietlen, olasz hegyorom szikláin, s itt enyészik porrá a csontunk, de a
népünk élve marad a Kárpátok ölében, mert: törvény. Világtörvény!
Orlay hörgött lázában, és forgolódott a kemény sziklán. A sisak szíja szorította a torkát.
Lassan, óvatosan meglazítottam. Attól kezdve nyugodtabban aludt.
S én megint fölnéztem a csillagokra.
 Valami nagy vigasztalás szállott belém. Az a bizonyosság, hogy a magyarság élve
marad a világrengés után is.
Sóhajtottam.
Persze, hát szép volna, jó volna, ha én is megérhetném. Hiszen ott van Borika. Milyen
boldog élet volna a kettőnk békés élete! És talán tudnék még használni az én
hangyaerőmmel Magyarországnak is. No, csak éppen annyit, amennyi egy becsületes
tolltól kitelik. Nincsenek már vágyaim se rangra, se módra. Csak egy kis napfényre,
szerény kenyérre, sok jó munkára. Azontúl csak Borika mosolygására. - És ennyi az egész.
…Valahonnét a mélyből szerelvénycsörgés és sok-sok, botladozó bakancs kopogása
hallatszott föl.
Orlay fölhorkant álmából, s fölült.
- A zászlóalj! - dörmögte föltápászkodva.
A Gozza-szakadék forgalma megcsendesedett. A hegyi állásokban levő csapatok
szakácsai már mind feljöttek prüsszögő málhás állataikkal, s eltűntek a front felé. A
kavernafát, tüskésdrótot, kátránypapírt és lövőszerpótlást szállító oszlopok hosszú sora is
régen elhaladt.
Végül még egy teherhordó század is föllihegett, görnyedezve. Ezeknek az emberei
voltak a hegyi állás páriái. Javarészt büntetésből ide beosztott emberekből állottak, akik a
drótostótéhoz hasonló háti szerelvényen hordták föl az élelmet, lövőszert, építőanyagot
válogatott szigorú altisztek és tisztek parancsnoksága alatt. Nehezen fegyelmezhető,
kisiklott életű, elvadult emberek gyülekezete volt minden ilyen Träger-Kompanie. Kietlen
szolgálatuk a földi purgatóriummal volt egyenlő, s ha van vezeklés, amely megtörheti a
konokságot és szilajságot, hát ez a szolgálat az volt.
Mondom, végezetül egy ilyen teherhordó század zörgött föl, zihálva és verítékezve a
Gozza-úton, amikor végre fojtott, fáradt magyar beszédet hallottunk.
Orlay ébredése, azazhogy az az ösztön, amely felébresztette, most is pontosan
jelentkezett, valóban a mi zászlóaljunk éle ért föl a teherhordó század nyomán a
szakadékból.
A századosom föltápászkodott.
A köpenyem lehullott róla.
- Mi ez? - kérdezte megütődve, mialatt összerántotta álla alatt a sisakja rohamszíját.
S a következő pillanatban úgy lehordott, hogy csak úgy ropogott.
- Kikérem magamnak az ilyen felesleges bajtársias​kodást! - pattogta. - A hadnagy úr
tudhatná, hogy nem vagyok cukorból. Viszont a hadnagy úr úgy didereg és hebeg, hogy
rossz hallgatni a makogását. De előre figyelmeztetem, ha most meghűlt, és kórházba kell
küldenem, gondom lesz rá, hogy a minősítésében ott legyen az a megjegyzés:
meggondolatlan, gyerekes fiatalember.
Állottam a lehordását, s nem éreztem az igazságát.
Bevezettük a zászlóaljat a táborba. Másfél századnak nem jutott fedezék. Ezek
sátorlápba burkolózva töltötték az éjszakát.
De miattuk Orlay sem ment fedél alá. Felüttetett egy hordágyat, s azon bújt a pokrócai
alá.
Kint aludt a katonái között.
S mellette vackoltunk helyet magunknak mi is, Hollával.
Mérhetetlen magasságból nézték álmunkat a Monte Grappa és Monte Asolone fölött
égő csillagok…

*
Kora hajnalban fülhasító sípolásra ébredtünk.
A légvédelmi figyelők sípoltak.
Három búgó angol gép húzott el fölöttünk, északkeletnek.
Erőltettük az alvást délelőtt tizenegyig, akkor elindult Orlay, a századparancsnokkal és
velem, az ezredparancsnoksághoz.
Jobbra tőlünk csakugyan meredek féltölcsérben ereszkedett le a lejtő. Emellett jöttünk
körül tegnap este, a sötétben. Ez volt a másik közlekedő-szakadék. A Lorenzo-Schlucht, a
Lorenzo-szakadék. Csakhogy ez veszedelmesebb volt, mint a Gozza-út. Közelebb volt az
ellenséghez, a szerpentinjel, különösen az alsó részén, alig néhány méteres egyenesekből s
rengeteg fordulóból állottak. Ezért málhás állatok forgalmára alig volt alkalmas.
Teherhordó századok verejtékes útja volt ez, és szinte szakadatlanul lépegettek rajta
egymás mellett, libasorban haladó oszlopaik. Egyik sor fel, görnyedve és zihálva a teher
alatt, a másik sor le, egykedvűen, a fegyencek kifejezéstelen arcával. Mint egy láthatatlan
óriás kút keréktengelyének lánca, úgy mozgott ez a vánszorgó emberlánc a Lorenzo-
szakadék ösvényén. Föl-le, föl-le a végtelenségig.
Csak olyankor állott meg ez az eleven, hörgő és verítékező szerkezet, ha az olasz
tüzérek a Col Caprile és Beretta mögé lőttek. Olyankor, hacsak tovább nem süvítettek
gránátjai és srapneljei a Brenta és Cismon völgyébe, vagy a Bonato szikláira, akkor ott
robbantak mind a Lorenzo-szakadék kitölcséresedő üstjében. A teherhordó-századok
akkor az ösvény sziklafalához lapulva állottak meg s várták ki az ágyútűz végét. Mert
ilyenkor ahány gránátcserép, srapnelgolyó, gyújtókupak, hüvely- és sziklaszilánk csak
szétrepült, azt ez az óriás féltölcsér mind összegyűjtötte, s a pusztító hordalék,
kőgörgeteggé gyűlve, zörögve és csattogva rohant le az összeszűkülő szakadékon, szinte a
Brentáig.
Ennek a féltölcsérnek déli peremén húzódott a Col Caprile nevű hegygerinc. A gerinc
lejtőjén vitt a karfás ösvény.
Az ösvényről nyíló kavernák egyikében tanyázott a felváltandó közös
dandárparancsnokság, egy másikban pedig az ezredparancsnokság.
Előbb térképen tájékozódtunk, s azután egyenként szivárogtunk előre a Brenta felé eső
gerinc horpadásán át, a zászlóalj védőszakaszába.
Sivár, riasztó kőfennsíkra jutottunk ki, a Caprilétól délre. Egy-egy mélyebb pontján
hegyiágyúk voltak állásban. Száraz levelű gallyak és rongyos gyékények alatt. A tüzéreik
gránáttölcsérekben s a tölcsérek oldalába vájt kavernákban bújtak meg.
Mert gránáttölcsér az volt annyi, hogy olyanná tették ezt a tájat, mintha ragyás lett
volna. S úgy látszott, még mindig nem elég gödrös, mert hol itt, hol ott robbantak újabb
gránátok.
Hegyiágyúkkal lőhetett az olasz, mert egészen közelről tüzelhetett. A kilövés dörejét
nem is hallottuk. Váratlanul sivítottak a lövedékek s robbantak kurta csengéssel a sziklán.
A sok hasalástól, kúszástól, éles kövek horzsolásától percek alatt véres lett az
összekarcolt kezünk.
Végre egy kettős ágú sziklahorhosba értünk, amelynek két ága itt végződött fönt,
folytatása pedig egyre szélesedve, zordon vadsággal szakadt le a Brenta felé, az
ezerméteres, falszerűen alázuhanó mélységbe.
A térképről emlékeztem rá, hogy ez a hírhedt Val Grande.
Felső, déli ága egy magasabb szikladomb alá nyúlt. Onnét ásított ránk feketén az Me.
16. jelzésű, U alakú kaverna két szája.
Átkúsztunk egy feldúlt sziklatörmelékekből álló katonatemetőn, s azután egy
iramodással értük el a kavernát. A felváltandó 85-ös zászlóalj parancsnokságát.
Két, dorongokból és deszkákból álló fedezék is volt itt. Az egyik a kaverna két szája
között állott, néhány sínylődő fa között, a másik, a jobb oldali kavernaszáj mellett.
Mindkettő hozzálapult a mögöttük emelkedő szikladombhoz.
Sápadt, megviselt alezredes és borotválatlan, elvadult képű hadnagy segédtisztje
fogadott bennünket.
Az olasz ágyúk hevesen lőtték a Val Grandét, a mögötte lévő sziklamezőt és a Col
Caprile kopár lejtőjét.
Az alezredes a fák alatt lévő fedezékbe tessékelt bennünket a századosommal. A
századparancsnokokat pedig egy-egy századtiszt kezdte tájékoztatni. Előbb a kaverna
elején, majd pedig a terepen, egyenként felmászatván őket a Val Grande déli peremére
felfutó lépcsőkre, hogy felhasalhassanak a perem élére, s kiláthassanak a századok
állasaiba.
- Ez a két fedezék itt - mondotta az alezredes - teljesen biztos. A kaverna nyirkos, tele
van penészgombával, úgyhogy csak éjszakára menjetek be. Nappal itt dolgozhattok.
Legalább napvilágon s jó levegőn lesztek. A Grappáról és az Asolone-lejtőről ugyan belát
az ellenség a Val Grandéba, de ez a két fedezék láthatatlan és sérthetetlen. Aknavetőikkel
nem érnek idáig az olaszok, gyalogsági meg hegyiágyúik pedig, lapos röppályájuk miatt,
nem tudnak bennünk kárt tenni. Szóval ezek a fedezékek itt jó helyen vannak, s legjobb,
ha ti is így rendezkedtek be.
Egész nap részletvázlatokba, anyagkimutatásokba, erődítésműszaki utasításokba s
harcászati rendeletekbe bújtunk.
Hát ez bizony nem az orosz front volt!
Bonyolult, szokatlan részletekből álló harccsoportosítás, fedőnevekkel dolgozó
harcvezetés, lángszórókkal, aknavetőkkel, gránátvető gépekkel együttműködő védőharc.
Telefon csak hátulról a zászlóaljig, s onnét egyetlen, az olasz állásra merőlegesen előrefutó
vonal, a Meneguzzán levő támpontig. Egyébként csak jelentőlánc a századokhoz.
- Az olasz ugyanis minden vigyázatlan telefonálást lehallgat, kitűnően működő
fülelőaknáiban - mondotta Kovács alezredes.
- Ezért tiltották meg, hogy telefonhálózatunk legyen az ellenség állásai közelében. Még
hátrább lévő területen sem szabad a tűzvonalakkal párhuzamosan futó vezetékeinknek
Lenniük, mert akkor nagyobb áramsugárzó felület fordul az ellenség felé. Földvezetékes
telefonokkal már régen tilos dolgoznunk. Az a néhány vonal, amely hátulról idáig fut,
mind kettős vezeték, s ügyelnünk kell, hogy a szigetelésük mennél sértetlenebb legyen.
- S ez így elég védelem a lehallgatás ellen? - kérdezte Orlay.
Az alezredes vállat vont:
- Isten tudja! Saját telefonfülelőink azt mondják, hogy ők is sok olasz beszélgetést
hallgatnak ki. Pedig azok is ugyanolyan védő intézkedéseket alkalmaznak, mint mi. Az
bizonyos, hogy odaát megdöbbentően sokat tudnak arról, mi történik nálunk. Még olyan
frontrészeken is, ahol a két vonal messzire esik egymástól, s így a fülelőaknák között is
esetleg kilométeres távolság van.
- Hihetetlen! - csóváltuk a fejünket.
- Hja - bólogatott az alezredes -, a hadviselés leleményessé teszi ám az ellenséget! A
Tomba-szakaszban, még a szigorított telefonvédelmi rendelet előtti időben, rájöttek arra,
hogy az ellenség meglepő sokat tud a mi ügyeinkről. Érthetetlennek tűnt. Végül is az
egyik telefonjárőr, vonalellenőrzés közben, különös dologra bukkant. Egy meglehetős elöl
levő vezetékünkről cérnavékonyságú, de nagyon erős drótocska függött alá egy bozótos
helyen, amelyet széles és mély szakadék választott el az ellenségtől.
Leszedték, nézegették. A végén hosszú, acél hegyű alumíniumpálcika volt, a drót pedig
az ellenség felé futott. A járőr húzni
kezdte. Vagy három métert bevont belőle. Akkor elszakadt. Attól kezdve még azt se
vették észre a Tomba-szakasszal szemben álló franciák, hogy mikor van nálunk váltás.
- Értem - dörmögte a gazdám. - Azt a fémpálcát nyílként lőtték ki. Megláthatták odaát
egyik vonalellenőrző járőrünket, abból megsejtették, hogy a vezeték ott fut át a bozótoson,
s kilőtték rá, hallgatócsápnak, a fémnyilat a vezetékkel.
- Úgy van, tiszta sor! - tette hozzá az alezredes. - És röhögtek a markukba, mert így-
közvetlen érintkezéssel kapcsolódtak bele a mi hálózatunkba. Kellő erősítő berendezéssel
akár Rómában is meghallhatták volna: miről cseveg az ellenség a Dolomitokban.
Elhőköltem. Ez már nem az első háborús évek hadviselése volt. Itt már minden fegyver:
technika, és minden technika: fegyver! Irgalmatlan harc a föld alatt, a földön és a föld
felett. Mennyi új dolgot kell itt még megtanulnunk!
A Val Grandét lőni kezdték, hát bevonultunk az egyik kavernaszáj elejére. Mert ha a két
deszkafedezék „eltalálhatatlan” volt is, a Val Grandéban robbanó gránátok egy-egy
repeszdarabja könnyen vizitelhetett ebben a két, szellős filagóriában.
 Az Me. 16. jelű kaverna hatalmas, U alakú alkotás volt. Félszázad tartalék tanyázott
benne emeletes fapriccseken, azután a zászlóaljsegélyhely és a zászlóalj-parancsnokság. A
boltozatáról állandóan csöpögött a víz, helyenként alul is csurdogált. Nyikorgó lécrácsok
és korhadt deszkapallók borították ott az alját. A fordulóiban füstös, büdös
petróleumlámpások pislogtak s világították meg az örökös sötétséget. A nyirkosság,
penész és reménytelenség birodalma volt. Nappal még tüzelni sem lehetett benne, mert az
ellenség meglátta volna a rajkályhák füstjét.
Kedvetlenül majszoltuk délben a magunkkal hozott hideg konzervát meg a kemény
kétszersültet.
S délután összebújtunk megint a nyolcvanötösökkel. Orlay a zászlóaljparancsnokkal, én
a segédtiszttel, Holla a gáztiszttel.
Milliméterről milliméterre mentünk végig a vázlatokon. Az akadályöv még elég gyenge
volt, helyenként egy sor drót. Azt sürgősen tovább kell építenünk. Az első vonal: derékig
érő, csupasz sziklaárok. Ezt is legalább embermagasságig kellene mélyíteni, ha lehetne. A
második vonal, vagy száz-százötven lépésre az első mögött, egyelőre csak néhány, egymás
közt összekötött, gránáttölcsér. A védőszakasz jobbszárnya felé egybefut az első és
második állás, és a Val Grande déli partján húzódó sziklaháton ereszkedik alá a Brenta-
völgy riasztó sziklafaláig. Ez a része gyér erdőcskében fut. Előtte itt szelídebb völgy, azon
kis tisztás, a tisztáson túl megint erdős domb, s rajta az olasz állás. A legszélső
jobbszárnyon már csak támpontjaink vannak: egy-egy szakasz vagy raj erővel, s végül -
immár a gigantikus fallá vaduló Brenta völgy szélén - egy kettős géppuskaállás. De ide
már csak lépcsőkön s apró deszkahidacskákon lehet lemenni. E géppuskafészektől jobbra,
hatszáz méter mélyen, a Brenta-fal törmelékes alján, áll a völgyállásban levő szomszéd
dandár első tábori őrse. A két dandár között tehát közvetlen összeköttetés nincs. A
szárnyakon levők nappal látják egymást, ködben, időnként gyorsan leadott öt-öt lövéssel,
éjszaka pedig jelzőrakéták kilövésével tudatják egymással, hogy helyükön vannak s
éberek.
A hegyi szektor és völgyszektor közötti, megszállatlan hézag: nem veszedelmes. Ott
olyan meredek a sziklafal, hogy csak a légy tudja rajta megvetni a lábát.
A támpontokban, s följebb, az első és második állásban meg a Val Grandéban, tíz-
tizenkét kavernára volna még szükség. Ezek közül haton már dolgoznak, de csak kettőnek
az építése halad szemmel láthatóan. Azok, amelyekben motoros kőfúrógépek dolgoznak.
Csákánnyal, ásóval itt csak piszmogni lehet.
Az ellenség, jóformán az egész vonal hosszában, az előttünk lévő erdős magaslaton áll.
Állásaiból alig néhány ponton látni valamit. Csak a Ca d’Anna kopár dombján levő,
előretolt árkai húzódnak csupaszon. De ezekben - mondotta a nyolcvanötösök segédtisztje
- nappal nincs is őrség, csak éjjelre szállják meg, s húznak oda előre egy gyalogsági ágyút
is.
Az ellenség különben ezen a tájon a legtöbb helyen alacsonyabban van, mint mi, de
állásai az erdős Col Moschin-vonulaton fedettebbek, s van elég fája az építéshez a
helyszínen is. Mi, a jobbszárny kivételével, olyan csupaszon állunk vele szemben, mint a
ruhátlanok.
Kelet felé emelkedik a terep. A mieink fönt vannak az Asolonén meg a Perticán, de
odább már az olasz ül magasabban, a hírhedt Monte Grappán. S onnét a hasába lát az
egész Dolomit-frontunknak.
A zászlóalj erőelosztása elég észszerű. A századoknak körülbelül csak a fele tűzvonal, a
többi tartalék. De ahogy a gazdámat ismerem, az még többet hátravon, mert azt tartja:
minden állás csak olyan erős, mint amennyi rugalmasság van benne. Meg ezt: százszor
rosszabb az, ha ötlépésenként van egy-egy puskám, tartalékom meg csak egy raj, mintha
húsz lépés tűzvonalra esik egy fegyver, de van kétszázadnyi, jól elhelyezett tartalékom. - S
eddig még mindig neki volt igaza. - És bizonyos, hogy a géppuskaállásokon is változtat az
öreg. Különben is a géppuska a szerelme. Úgy ki tudja használni a tüzüket, hogy az ő keze
alatt két gépfegyver több, mint a sablonkatonákéban öt. Igaz: itt most dúskálhat. Mert, a
mi tizenhat gépfegyverünk mellett, rendelkezésünkre bocsátják még a tartalékban levő
harmincas honvédek hat gépfegyverét is.
No, de hisz ez az ő dolga! Lássuk, mi van még!
A felderítésre és hírszerzésre újszerű szervezet szolgál. Századonként egy - minden más
szolgálat alól mentes - és csak az ellenség mozdulatait, harc- és építőtevékenységét,
lövőszer felhasználását figyelő altiszt, és zászlóaljanként ugyanezt a szolgálatot végző
tiszt. A nevük: gyalogsági hírszerző altiszt, illetve tiszt. Németül: Infanterie-Nachrichten-
Unteroffizier, illetve -Offizier, azaz rövidítve: Inu és Ino. Ezredenként ugyancsak egy tiszt.
Ez fent ül a Caprilén levő megfigyelőhelyén. Ő foglalja össze, tartja nyilván és jelenti az
adatokat. Német neve: Infanterie Beobachtungsstand. Röviden hát: Ibs.
Fölírom magamnak, mert erre a szolgálatra még ma ki kell jelölnünk egy tisztet és négy
altisztet.
Azután: külön légelhárító- és gázfigyelő-hálózat áll éhjel-nappal. - Ez is hat ember.
Fölírom: megszervezni!
Van az állásban egy aknavetőüteg. Az egyik szakasz a Val Grande déli ága végén, az
Me. 16. kaverna mellett, a másik a jobbszárny mögött, a szakadékban.
Ezeknek az embereit élelmezésbe kell vennünk.
Van egy fényszóróosztag is, helyét is kijelölték, de csak éhjeli támadás esetén,
végszükségben szabad dolgoznia, nehogy elárulja magát.
Embereit át kell vennünk élelmezésre.
A tűzvonal és a zászlóalj-parancsnokság között négy jelentőfutó-vonal áll. Ezenkívül
egy jelentővonal hátra. Az előbbiek páros küldönceit a tűzvonalszázadok, a hátsó
relévonalét a zászlóaljtartalék adja.
Mi adjuk a 84/b drótkötélpálya és a vízvezeték felső állomásának legénységét is.
Fölírtam.
- A konyhák Cismonból járnak föl, a Gozza-szakadékon át - mondotta az átadó
segédtiszt. - A főzőládákat a Col Caprile mögött lévő útig málhás állatok hozzák, onnét a
szakácsoknak kell ide kicipelniök. Elég komisz állapot, mert az étel mindig hidegen ér ki,
meg elég gyakran össze is lövik a konyhásokat a Col Caprile meg a Val Grande között. A
kihűlt étel még nem volna baj, mert a kavernák rajkályháiban fel lehetne melegíteni, ha
volna elég fa idefönt. A jobbszárnyon levő gyér erdőcskét azonban nem szabad irtani, az
állások leplezése végett. Viszont a két kötélpálya a legszükségesebb anyagot is alig tudja
felhozni. Ergo: tűzifa úgyszólván semmi, s így tíz eset közül hétszer a leves csak faggyú
meg hideg hús és víz, mire fölér.
- Szép kilátások! - dörmögte Holla, aki végzett a gázvédelmi ügyekkel, s letelepedett
mellénk a nyolcvanötösök gáztisztjével.
- Ez a kérdés különben éppen a közeli napokban könnyebb lesz, mert a Gozzán
fölvezetett vízvezetékkel már a Col Bonatón vannak, s holnap kiérnek a csővel a Col
Caprile mögé. Akkor a kötélpályák és a teherhordó századok mentesülnek a vízszállítás
alól, s több tűzifát fuvarozhatnak föl.
- Vagyis tíz eset közül ötször-hatszor lesz mivel fölmelegíteni az ételt - állapította meg
Óbuda hetyke szülötte. - S általában milyen az élelmezés?
A két nyolcvanötös vállat vont.
- Szóval, gyengus! - vonta le a következtetést a Gázember. - Különben, látszik is
rajtatok. Elég ösztövérek vagytok, komák.
- Tíz hónapja járunk föl ebbe az állásba - dünnyögte a máramarosszigetiek gáztisztje. -
Két hét: állás, két hét: tartalék. Sok dologban akkor rohadtabb volt itt a helyzet, mert se
víz, se fa nem volt. Fél liter vizet kaptunk fejenként egy napra. De volt hó meg eső. Igaz: a
harcok hevesebbek voltak. Most jobb a lövőszer- meg az anyagpótlás, de az élelmezés
egyre romlik. Múlt héten itt kint a fronton is bevezették a hústalan napokat. Pedig az
élelemadagok már amúgy is egyharmaddal szűkített adagok, a régi szabványhoz képest.
- Ragyogó! - képedt el a Gázember. - És mit adnak a hús helyett?
- Szárított halat, hogy a fene enné meg, és szárított főzeléket. Ezt ugyan így nevezik,
azaz, németül Dörrgemüsének, de az a gyanúm, hogy csak szárított büröklevél, aszalt
tökinda és hullott lombtörmelék.
- De hisz ez pompás! - hüledezett Holla, a vállamra csapva. - Hallod, Fűzfám? Röhögsz,
mi?
Elzargattuk az ámuldozó fiatalembert, s folytattam az állásátvételt.
Két kőfúrógép és személyzete.
Kézigránát-, puskagránát-, lövőszer-, világítótöltény-készletek.
Hét anyagtartalék-kaverna. Tartalma leltár szerint. Akadálydrót anyag a Meneguzzán
levő, Me 12. kaverna előtti, nagy gránáttölcsérben. Ennyi tüskésdrót, ennyi karó, ennyi
spanyolbak.
Pergőtűz-élelemtartalék a kavernákban. Leltár szerint. Ezt még aláírás előtt
megszámoltatjuk.
- Vigyázzatok rá - figyelmeztetett a koma -, mert ha éhes a legénység, kilopja, az őrség
szeme láttára is! Egyébként gyakran el kell fogyasztani, s friss készlettel pótolni, mert
különösen a cvibak, a kávé meg a dohány, két hét alatt színpenésszé válik.
Végül átadta a segédtiszt a rejtjelkulcsot, a fedőnevek lajstromát, a tüzérségi
zárótűzvázlatot, a pergőtűzkérés jelkulcsát és egy furcsa alakú kézi szirénát.
- Hát ez minek? - kérdeztem csodálkozva.
- Zárótűzsziréna! Ha már szétlőtték a telefonokat, s a reléfutók sem jutnak célhoz, és
olyan erős napfény van, hogy a vörös rakéták se látszanak, akkor evvel kell kérni a
zárótüzet.
- Ha ugyan ennek a hangját is el nem nyomja az ágyúszó és a robbanások dörgése -
tettem hozzá.
- Hát, a kipróbálására még nem került sor - hagyta helyben megállapításomat a
segédtiszt.
Még az olasz ágyútűz leggyakoribb irányai felől érdeklődtem.
- Az előretolt állás a Meneguzzán, a jobbszárnyon levő hármas támpont, a Val Grande
felső vége. És itt, mögöttünk, a Col Caprile déli lejtője kapja a legtöbb lövést. Általában
három oldalról kapjuk a tüzet. Jobbról, a Brenta túlsó partján emelkedő Sasso-Rosso
irányából. Ez bennünk nem sok kárt tesz, de a Col Caprilét alaposan hegybenhagyja.
Délről, a Col Moschin felől az állásainkat lövik tarackokkal, mozsarakkal s nehéz
aknavetőkkel. Ez a tűz átkozottul hatásos. A harmadik irány: a Grappa. Ez, sajnos, hátba
lövi s hosszantozza az egész állást és a Val Grande-szakadékot. Éjszaka a Ca d’Anna-
állásokba több árokágyút hoznak előre a digók, s félelmetes közelről lövik a kavernánk
fölött levő dombról az előretolt állásunkba vivő, fő közlekedővonalat.
- És a saját tüzérség?
- Alig viszonozza a tüzet. Azt mondják, takarékoskodni kell a lövőszerrel. Az a néhány
hegyi üteg, amely itt van a Col Caprile lejtője meg a Val Grande közötti sziklamezőn,
talán még nem is lőtt. Úgy hírlik, nem is szabad tüzelniök, nehogy elárulják helyzetüket.
Csak zárótűz szüksége esetén szólalhatnak meg. Azért álcázzák őket olyan kínos gonddal.
- És az aknavetőink?
- Azok derekasan dolgoznak - bólogatott a hadnagy. - A Col Caprile mögött levő nehéz
gépek is, meg ez a két könnyebb, félüteg is, amely itt van a zászlóalj állásában.
A kaverna fölött levő domb szakadatlanul rázkódott, és tompa morajlások meg a
mennyezetről hulló apró szemű törmelék jelezték, hogy fölénk csapkodnak a gránátok.
- Ez a Moschin- és Grappa-ütegek tüze - dörmögött a hadnagy. - Java részük
nehéztarack. - És sóhajtva tette hozzá: - Remélem, éjfélre elhallgatnak, mikor nekünk kell
indulnunk.
- Miért? Hát hány óra? - kérdeztem.
A koma a karórájára pillantott.
- Este kilenc.
- Lehetetlen.
- Pedig annyi. Csakhogy a kavernában, emellett az örökké bűzlő, vacak lámpa mellett,
észre sem veszi az ember az idő múlását, s elfelejti, hogy odakint mi van: nappal-e vagy
éjszaka.
 Kiballagtunk a kavernaszáj elé. A dombot egyre gyúrták a gránátok.
Odakint sötét volt. Csillagos éjszaka.
A váltásra bejövő századainkat, az ágyútűz miatt, visszatartották a Col Caprile mögött.
A nyolcvanötösök felkészültek, és sisakban, teljes szerelvénnyel szorongtak a
kavernában.
Orlay meg az alezredes még alkonyatkor lementek a Val Grande aljába, a jobbszárny-
csatlakozás szemrevételére, s kint rekedtek valahol, a tűz miatt.
- Századonként egy tiszt és négy ember itt marad közülünk veletek, holnap estig -
mondotta fázósan a nyolcvanötösök zászlóalj gáztisztje.
- Csak már indulhatnánk! - sóhajtotta a segédtiszt. - Ha idejében nem vihetjük el az
irhánkat, akkor ránk virrad, s nem mehetünk le a Gozzán se, a repülők miatt. S akkor még
holnap estig itt ehet a fene bennünket, a Tátra-, Miskolc-, vagy Beretta-Lagerban, mint a
múltkor. Pedig nagyon elegünk van már ebből a magaslati levegőből. Tíz hónapja
senyvedünk ebben a pokolban. Odaát, a Brentán túl, a Hétközség fennsíkján még legalább
váltották az egyes divíziókat, de itt mindig ugyanazok a hadosztályok őrlődtek.
- Úgy hallom, hogy most valahova egészen hátra kerültök, hadseregtartalékba -
vigasztaltam a fiúkat.
- Ránk fér - hümmögték. - Az embereink odavannak. Nézd meg a telefonistáinkat,
ordonáncainkat, meg ezt a tartalék félszázadot. Árnyékaik önmaguknak.
A tűz ritkult. Ideje is volt már: öreg este lett odakint.
…Éjfél előtt kiérkezett az élen jövő Jadlovszky század. Halkan lépegettek föl az
emberárnyékok a fölöttünk sötétedő szikladombra, hogy felváltsák az előretolt állásban
lévő nyolcvanötös századot. És jött utána végtelen sorban a Nemesek- és a Tordasy-
század. És helyére került Szász főhadnagy népe is, a Val Grande tartalékfedezékeibe.
Végül állásba mentek a géppuskásszakaszok, és bekocogott a segélyhely és
irodamálhásokkal Mohamed is.
Éjfél után két órakor vonulni kezdtek a nyolcvanötösök, s mire kivirradt, véget ért a
felváltás.
A szórványos éjjeli ágyútűz nem tett kárt a mozgó csapatokban, és baj nélkül értek le
üresen visszaballagó málhás állataink is a Cismon-táborba.
…És akkor elkezdődött az a lélekőrlő négy hét, amelyre úgy gondolok vissza, mint
valami szakadatlan bódulatban vánszorgó, lidércnyomásos álomra.
Csak suhanó képekben él már bennem az emléke.

*
Az első huszonnégy óra úgy telt el, hogy elvesztettem benne időérző ösztönömet.
Arra még emlékezem, hogy a nyolcvanötösök elvonulása után hozzáfogtam az átvett
állás erőelosztó és műszaki helyzetvázlatának megrajzolásához.
 Orlay, egész éjjel tartó csatangolás után, a hajnali órákban tért vissza, s részletes
javaslatot készített a megszállás- és tartalékerők elhelyezésének módosítására.
Ehhez persze megint vázlat kellett. Tehát rajzoltam, rajzoltam a nyirkos odúban, a
büdös kis petróleumlámpa rossz világa mellett.
Orlay közben ledűlt néhány órára, s Holla is ott horkolt a kemény fapriccsen.
Időnként megreccsent a domb, tompa morajlás jelezte, hogy gránát robbant a közelben,
s én csak rajzoltam.
A kavernában levő tartalék emberei meg a küldöncök jöttek-mentek, azután csönd lett.
Rajzoltam, radíroztam, rajzoltam.
Feri, a legényem újratöltött lámpát hozott, s időnként letette elém a bádogpoharamat,
zavaros tealöttyel. Megittam gépiesen, s tovább dolgoztam.
Olyankor, amikor csönd volt, tisztán hallottam a boltozatról csöpögő vízcsöppek
koppanását és loccsanását. Koppantak, ha deszkára hullottak, és loccsantak olyankor, ha a
lábunk alatt levő lécrács lyukain át a kaverna alján összegyűlt vízbe estek. Olyan volt a
vízcsöppeknek ez a nesze, mint a nagyon ritka szemű esőé.
És ez valami fáradt és reménytelen bódulatba borított. Zúgott a fejem, fáradt voltam, és
időnként leragadt a szemem.
Nagy ritkán rám szólt halkan a szolgálatos telefonista, és átadta a beszélőt.
Olyankor az ezredparancsnokság kérdezett valamit, titokzatos tolvajnyelven, az állásról,
anyagokról, s ugyanilyen nyelven válaszoltam én is.
Azután megint duhogott a gránát, s én tovább dolgoztam.
Volt úgy, hogy a hosszú priccssor alatt váratlanul éles visítás és vízlocsogás hallatszott,
majd egy-egy álmából fölébredt baka mordult föl:
- Az anyád, büdös patkány! Egész dandár hemzseg ezekbül a dögökbül!
És megint csönd lett, s dolgoztam tovább.
Egyszer egy tüzérfőhadnagy lépett hozzám, s kért meg, hogy hátratelefonálhasson. A
hozzánk beosztott aknavetők parancsnoka volt.
Bólintottam, s tovább rajzoltam.
S jött nyolc ember meg Kovács tizedes. Ők veszik át a kötélpálya-szolgálatot.
Eligazítottam őket, s kidobogtak a kavernából.
Tovább dolgoztam.
Azután Rimóczi őrvezető sisakos alakja tisztelgett előttem.
- Hadnagy úr, alázatosan felöntöm, bevonultam a gyalogsági hírszerző altisztek közé.
- Jó, üljön le, várja be a másik hármat meg Kónya hadapród urat. Ő lesz a
parancsnokuk.
Rimóczi hátrahúzódott valahova, a lámpafény mögé. Utóbb letopogott a másik három
altiszt, majd Kónya kadét. Összeszedte az embereit, s eldöcögött velük. Jelentkeztek a
légvédelmi figyelőknek kijelölt emberek is, s eldobogtak a dolgukra.
Öt nagy vázlat volt már készen, s végtelen fáradtság fogott el.
A szemeim égtek. Lehunytam őket. Borikára gondoltam, de olyan levert voltam, mintha
ólom lett volna a tagjaimban.
Feri került megint elő, s fölébresztett bóbiskolásomból:
- A hadnagy úr máma sem fekszik le? - kérdezte csendesen, s valami hideg,
faggyúhártyás levest tett elém a csajkámban.
Nem értettem a kérdést, s csak annyit mondottam:
- Majd. Majd ha végeztem.
És tovább dolgoztam. Az az érzésem volt, hogy csigalassúsággal jár az idő, s még
mindig nincs itt a reggel.
Orlay kiment volt Hollával az állásba, mialatt én bóbiskoltam.
Odakint hosszan duhogott a gránáttűz, a kaverna túlsó fordulójában levő segélyhelyre
behoztak egy sebesült tüzért az aknavetőktől, a tartalék hat embere vízért ment,
meghozták az ezred hivatalos postáját, átvettem s kiküldtem egy szolgálati jegyet Kern
főhadnagynak, mert áthelyezték őt az első zászlóaljhoz. A mi géppuskás századunkat
Sándor hadnagy, az öreg népfölkelő székely vette át. Utóbb mindketten bejöttek,
jelentkeztek, s kidöcögtek megint. És a fúrógépek egyik altisztje jelentette, hogy az E-202-
es fúrógép elromlott, két napig kell szerelniök, majd Majzik Gergely újságolta, hogy az
imént légiriadó volt, s egy olasz gépet lelőttek Asiago fölött. Tisztán lehetett innét látni.
És tudomásul vettem még száz különböző dolgot, de ez mind olyan bódulatban történt
körülöttem, mintha álmodtam volna.
Közben váltották egymást a szolgálatos telefonisták és küldöncök, különösnek tűnt,
hogy oly sűrűn váltakoznak, de mert gépszerű pontossággal történt, természetesnek és
rendben lévőnek véltem.
Megírtam a százados úr megszállás-módosító javaslatát is, és fölállottam az asztaltól.
Elzsibbadt lábaim alig mozdultak.
Tántorogva, fáradtságtól duzzadt szemhéjakkal botorkáltam ki a kavernából. Vártam,
hogy a kavernafordulónál szemembe csap majd a külső világ reggeli fénye, de a
kavernanyílás nem akart kivilágosodni.
Csak akkor vettem észre, hogy már a kavernaszájnál vagyok, amikor hűs szél legyintett
meg, és friss levegő tódult a tüdőmbe.
Valahol messze fényszóró sugárkévéje suhant végig az égen, s egy pillanatra feltűnt a
Col Caprile gerincének körvonala.
Nem értettem a dolgot. Hát még mindig nincs reggel?
A kaverna előtt két ziháló ember tett le egy főzőládát a vállukon hozott karóról. És a
zászlóaljtartalék emberei között nyüzsgés támadt.
 - Itta vacsora! Csajkára, emberek! - kiáltotta valaki félhangon.
- Vacsora? - kérdeztem kábultan.
Akkor jött meg hosszú nyelű, sziklamászó csákányával, sisakosan, hátán a
gázálarcdobozzal Orlay százados és mögötte Holla hadnagy, a gáztiszt.
Bementek a deszkafödözékbe, s odabent fölvillant a zseblámpájuk.
Holla kiszólt halkan:
- Ide kérjük a vacsorát!
Sehogy sem ment a fejembe a dolog.
Utánakocogtam. Jelentettem, hogy készen vagyok mindennel.
Behozhatom aláírásra.
Orlay rám nézett:
- Mi van veled? Olyan vagy, mint a hulla.
- Fáradt vagyok, százados úr.
- Hát nem aludtál hajnalban meg most, estefelé?
- Hajnalban? Estefelé?
…Két perc alatt kitűnt, hogy a váltás óta egy egész nap telt el.
Hajnal, délelőtt, délután. Most megint este van. A nyirkos kaverna örök homályában s
mindig égő mécsfényében nem éreztem a nappalt. Végigdolgoztam az egész éjszakát és a
nappalt. Azért voltam holtfáradt, azért zúgott a fejem, s azért volt ólom a tagjaimban.
Orlay vacsora után leszidott, s nyomban aludni zavart. Azt hitte, szándékosan, valami
őrült buzgalomból dolgoztam végig huszonnégy órát. Pedig csak a szokatlan világ
áldozata lettem.
Mindegy. Még az új postámat sem engedte elolvasni a gazdám.
De talán nem is lett volna erőm Borika levelének meg két másik lapnak az elolvasására.
Olyan tompa volt az agyam, mintha nagy kődarab hevert volna a koponyámban.
Bebotorkáltam a nyirkos kavernába, fölmásztam a priccsre, Feri lehúzta a csizmámat, s
kezem ügyébe igazította, hogyha riadó lenne, fölránthassam: S rám borította a
pokrócaimat. Azokra még rávetette a sátorlapomat is.
- Csöpög ez a büdös verem - dünnyögte kedvetlenül.
Elaludtam. Borika levelét szorongattam az ujjaim között.
És nem volt álmom.
Éreztem még, hogy a legényem a fejemre is ráhúzza a sátorlapot, s csak akkora nyílást
hagy ki a számnál, hogy a lélegzetem ki-bejárhasson rajta.
A nedves homályban, mélységes alvásomban, megszűnt az öntudatom utolsó rezzenése
is.
 Sötétség vett körül.
És: a semmi.

*
A napok vánszorogtak egymás után. Akkoriban végtelen hosszúaknak tűntek, mégis alig
maradt meg belőlük az emlékezetemben valami.
Éjjelenként az első vonalban csetlettünk-botlottunk - a gazdámmal. Mert sose volt
nyugta hajnalig. S vala​melyi​kőnknek vele kellett mennie. Vagy nekem, vagy Hollának.
Végigméricskéltük az állás minden pontját. Honnét, merre van kilövés? Melyik pontra,
honnét és milyen úton tolhatunk előre tartalékot szükség esetén? És ha itt vagy ott betör az
olasz az árokba, hogyan lehet elreteszelni, amíg a tartalék ellenlökése megindulhat? Emitt
előrerendelt egy gépfegyvert, amott hátrahúzott egyet, ötletes, váltakozó tűzállásokat
építtetett, s lassanként olyan összhangot teremtett a gépfegyverek, aknavetők és
gránátvetők működésében, hogy a védelem tűzrendszerét eszményi példaként taníthatták
volna a hadiakadémián.
Persze, ezek alatt az éjjeli bóklászások alatt, minduntalan meglövöldöztek bennünket.
Soha annyit nem vágódtunk a földre, soha annyit nem hasaltunk és lapultunk, mint akkor.
De mihelyt megcsendesedett a tűz, s immár csak egyes golyók füttyögtek körülöttünk,
föltápászkodott hórihorgas, sisakos árnyéka, visszalökte gázálarcbödönét a hátára, s útnak
lendítve hegyi csákányát, ránk dörmögött:
- No, gyerünk!
És tovább hajkurászta a századparancsnokokat, tanítgatta, vizsgáztatta, dicsérte és
korholta az őrszemeket, készültségeket, tartalékrajokat.
A kezünk már az első napokban merő karcolás, horzsolás és apró sebhely volt. A
nadrágunk térde rongyosodni kezdett. Mert átkozottul nyűtte a ruhát meg a csizmatalpat az
irgalmatlan, törmelékes szikla.
Voltak olyan helyek, amelyek állandóan gyalogsági szórótűz alatt állottak. Az előretolt
Meneguzza-támponthoz vivő rongyos ösvényt meg éppen szaporán hosszantozta a digó
árokágyú. Ezeken a helyeken ki kellett várni a lövést, s utána: uccu, vesd el magad! Gyors
rohanás húsz lépést, s megint - hasalás az éles kőtörmeléken. Akiknek menniök kellett:
jelentőfutóknak, küldöncöknek, szakácsoknak, azok mind ilyen ugrásszerűen mozogtak. S
ha lehúzódtunk hirtelen egy-egy gránátgödörbe, sose tudtuk, ki mellé ugrottunk, vagy ki
zuhan a nyakunkba. Mert mindenki egyforma volt. A sisak - sisak, a fegyver - fegyver, a
gázálarctok - gázálarctok.
S még jó volt, ha a gránátlyuk fenekén nem volt víz vagy valami - más. Mert az is szinte
törvénye volt a háborúnak, hogy ha valahol gödröt vert a gránát, a következő percben már
belekuporodott a baka, néhány zavartalan percre. Az a hiedelem járta ugyanis, hogy oda,
ahova egyszer vágott a gránát, soha többé nem csapódik be újra.
Éppen a meneguzzai állásban hallottam öreg Rimóczitól is, aki nem sejtette, hogy
mögöttük lapulunk egy sziklatömb mögött, amikor imígyen oktatta a porosfülűeket:
 - Oszt, ha rátok gyűn a muszáj, csak gránátverőmbe gugujjatok. Mer ahova eccer
odavert, oda nem mén még eccer. Mer hogy gránátnak is, slapnernak is, fegyvergolónak is
természettye van! Azt üsmerni köll. Egyik se vág ugyanoda, ahova eccer mán trafált. Csak
az a büdös géppuskatűz csámpáskodik tízszer is ide-oda, furtonfurt. Avval nemigen lőhet
kibabrálni, ha eccer ránk tötte az átrecot. Hanem a többi, a’ csak falevél. Csak arravalók,
hogy táncujjunk. Oszt, aki érti a természettyüket, s tuggya a táncot, a’ nem üti beléjük a
fejit. Érdtök? Azér hát, ha rátok gyűn a muszáj, csak gránátverőmbe szájjatok!
Mondom, éjszakánként szakadatlanul az állásokat bújtuk. Mert Orlay egyre építtetett.
És szürkülő hajnalokon, fáradtan, csapzottan, tépetten és összekarmoltan lihegtünk
haza.
Orlay még mindig lázas volt, s alig aludt valamit.
De azért, persze, ő is bebújt abba a gyűlöletes kavernába, a giccsen penészedő pokrócok
alá.
Ha nem volt nagyobb lövöldözés, reggelig aludtunk.
Akkor kitámolyogtunk a deszkakunyhóba, amelyet a Gázember, némi nagyzolással és
budai reminiszcenciaként, „kioszknak” nevezett el.
Ott legalább levegőn voltunk, napfényen, s nem kellett a patkányok rágcsálását és
vízicsatáiknak lubickolását hallanunk.
Mert a kaverna förtelmes volt. Mihelyt orromba csapott dohos, nyirkos lehelete, már
émelyegni kezdett a gyomrom.
A nappalt hát a „gránátmentes” kioszkban töltöttük. Ezt a Grappa, vagyis kelet felöl is
vaskos sziklaváll védte, úgyhogy a kioszk és a kaverna nyugati szája között levő, néhány
négyszögölnyi kis térségen nappal is mászkálhattunk. Még a Val Grande déli ágacskáját is
elérhettük látatlanul. De a szakadéktól a Caprile nyergéig elterülő sziklamezőn a legkisebb
mozgásra is rálőtt az olasz tüzérség.
Nem is mozdult ott napközben senki.
Csak a napfény játszott a dermedt kősivatagon. És a gránátok látogatták szakadatlanul.
Azok még a Val Grande két szárának összefutásánál kiszélesedő szakadékrészt is egyre
zúzták. Éppen a kis katonatemetőt. A boldogtalan hősi halottaknak még ott sem volt
nyugtuk. Napközben úgy összetúrták, összezúzták újból meg újból a gránátok, hogy
esténként a tartalék egy-egy rajával szedettük össze szétroncsolt testrészeiket és
csontjaikat, s temettük el megint a kőtörmelék közé. Nem volt ott már két összetartozó
csont egymás mellett, nem volt egyetlen ép fakereszt, ép kőhalom.
És nappal - szomjaztunk.
Mert a vízvezeték még csak a Bonatóig és a Mostar-táborig ért, s fejenként csupán egy
liter vizet hozhattunk előre, nagy üggyel-bajjal.
Orlayt mégsem ez aggasztotta. Hiszen odafönt elég gyakori volt a gyors hegyi zápor, és
a gránáttölcsérek napokig megtartották a vizet. És ha szennyes és zavaros is volt ez a víz,
mégiscsak víz volt.
 Hanem az élelmezés!
Az ijesztően csökkent. Bukovinából hozott saját készleteink meg rohamosan fogytak.
Orlay fölrendelte a Gáhét meg az élelmező őrmestert.
- Lelövöm ezt a pohost és az egész hátsó társaságot - háborgott -, ha nem kerítenek több
élelmet a pokol fenekéről is!
A gránátok irgalmatlanul üvöltöttek fölöttünk s húztak át az asiagóí fennsík peremére: a
Col Tonderre, a Brenta völgyébe s mögöttünk a Bonatóra, Berettára, Asolonéra, vagy
robbantak néhány száz lépésre tőlünk, a Col Caprile lejtőjén.
Borikára már csak sóhajjal tudtam gondolni.
De azért írtam, írtam neki. Vígan, bizalommal. S hazudoztam szegénynek, hogy
tartalékban vagyunk, s egyéb gondunk sincs, mint a nóta meg a mulatozás.
És esténkint, a faggyúhártyás leves után, kezdődött az éjjeli barangolás.

*
A legutóbb kapott pótlás embereinek nem volt sátorlapja. Igényelnünk kellett.
A dandár visszaüzent, hogy a hadtesthadbiztosság közlése szerint a sátorlapigénylések
mellőzendők, mert a gyártást, anyaghiány miatt, kénytelenek voltak odahaza beszüntetni.
- Gyönyörű! - morgott Orlay.
A mai postával két-három névtelen levelet is kaptam Karlovácról. Úgy látszik, az ottani
postáról elterjedt a tábori postaszámom híre. És a névtelenek szorgalmasan levelezni
kezdtek. Azt írták, hogy Borika arcátlanul mulatozik a Karlovácon levő kolozsvári
honvédzászlóalj tisztjeivel.
Már olvasatlanul gyűrtem össze a „jóakarók” írásait.
Hanem az kedvetlenített, hogy Borika nem kapja meg minden levelemet. Szelíd
búbánattal panaszkodott a kedves, hogy néha hiába várja a postást.
Pedig én mindennap írtam neki.
Hiszen az írás és az ő levelei voltak számomra az a világ, ahova még mosolyogni
jártam.

*
Szabó Pista, a Gáhé, fölkocogott a Caprilére, hogy jelentkezzék a gazdámnál. Feljött
vele Binder őrmester, az élelmező altiszt is.
Az ezredsegédtiszt figyelmeztette őket, hogy besötétedés előtt nem jöhetnek ki hozzánk,
mert a Caprile-lejtő és a Val Grande teknője állandó tűz alatt áll.
Napszálltakor tűzszünet volt, s a kötelességtudó; kövér kis zsoldfizető úgy vélhette,
hogy az olasz meg francia tüzérek most már nyilván üzemzárás után vannak, tehát
nekiindult az útnak.
 Mi éppen utolsó dohánymorzsáinkból próbáltunk cigarettát sodorni Orlayval a kioszk
ajtajában, amikor a Gázember - aki addig a gazdánk kis kutyájával játszadozott -
elkiáltotta magát:
- Hát ez a két vaddisznó meg kicsoda?
Fölpillantottunk.
A Caprile-nyereg felől két katonaalak lépegetett le tempósan a lejtőn. Még csak a
mellettük levő rongyos kis futóárokba se bújtak be.
- Ezek bolondok! - mordult föl Orlay!
S Hollával együtt futólépést kezdtek nekik integetni.
De azok vagy nem ismerték ezt a jelzést, vagy nem vették észre.
Még meg is állottak szemlélődni.
- Málhás ló legyek, ha ez nem a Gáhé meg Binder - állapította meg Holla.
Akkor már mindenki kitódult a kaverna elé, s tátott szájjal nézte a két jámbor turistát.
Azok pedig csak jöttek szépen, lassan, dangubálva, beszélgetve, amíg egyszer csak:
bum-bum-bum… zsiu-zsiu-zsiu… csapkodni kezdett körülöttük a gránát.
Nurmi, a békevilág finn csodafutója, cammogó teknősbékának bizonyult volna
Nagyvárad és Újpest e két rohanó bajnoka mögött. Sose hittük volna, hogy ilyen
káprázatos futótehetség lakozik gazdasági hivatalunk szerény törzsfőnökeiben!
Mihez hasonlítsam őket?
Agárhoz?
Rossz a hasonlat. Gálié kövérkés, zsíros farú ember volt, Binder pedig karika lábú.
Nyúlhoz?
Nem jó. A nyúl vágtatva menekül. Ezek pedig nem vágtáztak, hanem, szélsebesen
cserélgetvén lábalkat, behúzott nyakkal inaltak felénk.
Villámhoz?
Nem talál. A villám zegzugban villan. Ezek meg nem nézték, lyuk, kőrakás, vagy
szakadék van-e előttük: a lehető legrövidebb úton iramodtak felénk.
A gránátok még mindig jöttek, láttuk a két boldogtalan fráter szorongattatását, mégis
hahotázva nevettünk rajtuk, mert röhögtető volt, hogyan változtak át egy másodperc alatt
békés természetkedvelőkből olimpiai csodafutókká.
S a gránátok csak még bámulatosabb teljesítményre sarkallták őket. Pedig a sisakjuk
már az orrukra csúszott, s a gázmaszkbödönük meg kulacsuk vadul verdeste a hátukat.
- Világrekord! Hipp-hipp, hurrá! - ordította a Gázember, amikor a két bajnok beérkezett,
s nyomban hanyatt is vágódott előttünk.
Vagy tíz percig csak hápogtak és ziháltak e legendás loholás után.
Azután Orlay beléjük diktált fél-fél kulacs, reggel óta savanyodott katonakávét,
bezárkózott velük a kioszkba, s úgy letolta őket, hogy a rozzant deszkabódé időnként meg-
megremegett.
Mikor azután a vihar csendesedni kezdett, kihallottuk a Gáhé riadt mentegetődzését:
- Százados úr, alázatosan jelentem… én már a hadtestig járok lármázni az élelmezés
miatt. A hadbiztosok már revolverrel várnak! Bindert lefokozással fenyegetik!
- Nem bánom, ha a föld alól is kerítik, de több élelem legyen, ha nem akarja, hogy
lelőjem! - morgott a gazdánk.
- Százados úr, kérem… nincs! A hadtestnek sincs! S hiába mondom, hogy a magyar
ezredek legénysége nem tudja megenni a szárított tonhalat meg a Dörrgemüsét, azt
mondják: teremtsek mást, ha tudok! De hát honnét, könyörgöm, honnét?
- Az nekem mindegy! - vágott a szavába Orlay.
- Hiszen már arra vetemedtem, hogy lopatok a pékektől meg a primolanói vasúti
raktárakból - vinnyogott a szegény Gáhé. - Maholnap haditörvényszék elé hurcolnak,
kapitány úr, kérem…
- Az még mindig jobb, mint az én pisztolyom csöve. Tehát, választhatnak: a
haditörvényszék meg a ledurrantás között. Maga pedig, Binder, vén lókötő, aki eddig
túljárt minden hadbiztos és hadtápos eszén, jó lesz, ha megint kisüt valami
élelemszaporító módszert, mert különben máris megírhatja a feleségének, hogy tegye föl
az özvegyi fátyolt! Megértett? Lelépni!
A két csodafutó ott maradt nálunk, hogy bevárja a konyhásokat, s velük együtt menjen
majd le Cismonba.
Orlay bekapta a vacsoráját, nyakába vetette a gázmaszkdoboz hordó szalagját, fejébe
nyomta a rohamsisakját, s megmarkolván a csákányát, intett Hollának.
- A Nemcsek-századhoz megyek ki - szólt vissza hozzám -, s hazatérőben a Szász-
századhoz!
- Igenis, százados úr!
Szegény Gáhé szótlanul húzta elő a kulacsát, s nyújtotta felém.
Elnevettem magam siralmas állapotán.
- Bimbózzunk, pejtáskám? - kérdeztem tőle, halhatatlan mondását idézve.
- Elhervaszt engem a gazdánk! - sóhajtotta búsan. - Úgyis felakasztanak még miatta.
- No, előbb még megiszol egy kis harmatot - vigasztaltam részvéttel, a kulacsát
visszaadva.
Nagyot húzott belőle a kisöreg, és szomorúan folytatta:
- Gyomorbajos legyek, pajtáskám, ha valakit így lekaptak Ádám apánk óta, mint ma
engem. Hogy bírjátok ki vele, pejtáskám, hogy bírjátok ki?
- Megszoktuk, komám, mint a zsidó templom tornya a ménkűt. Szolgálat - szolgálat. S
az öregnek igaza van. Korgó gyomrú emberekkel nehéz háborút viselni.
 - A háború? - legyintett kedvetlenül. - Te, ha tudnád, mi van ott hátul! Az ember
szeretne bőgni keserűségében, mikor látja, hogy mindennap kevesebb élelem meg
anyagpótlás jön előre a hátsó országokból. Ma ez nincs, holnap az nem lesz, holnapután
meg talán már semmi sem lesz. És így akarunk mi győzni?
- Ne sopánkodj, öreg, valahogy csak lesz, és mi azért verekedni fogunk!
- Igen, tudom - bólogatott a Gáhé -, mi, vagyis mi magyar ezredek verekedni fogunk!
Töltény nélkül, élelem nélkül, talpig rongyban, mezítláb, s a végén talán csak cafattá
szétvert ököllel.

Pedig, haj, de nem érdemlik meg ezt a többiek! Meg az a büdös hinterland! Tegnap
Primolanóban beszéltem egy nagyváradi fiúval. Vezérkari őrnagy a hadseregcsoportnál.
Azt mondja, hogy csak az osztrák tartományokban több mint hetvenezer katonaszökevény
és lógós lappang. A Szerémségben öt-hatezer fegyveres katonaszökevényből áll a zeleni
[16]
káder !
- Odaát se lehetnek sokkal különbül - intettem a front felé. - Most már csak az a kérdés,
ki bírja tovább szuflával. Remélem, mi.
- Úgy hírlik, hogy a németek, a Marne-tól való visszavonulásuk óta, augusztus elejéig
százötvenezer embert vesztettek. Egy héttel ezelőtt újból áttörték volna őket valami Mont
Didier nevű fészeknél, s hír szerint, megint százhetvenezer ember veszett volna oda.
- Antantpropaganda! Szakácslotyogás. Igyál! - vigasztaltam, pedig az én hátam is
lúdbőrözött ezekre a hírekre. - Ne ülj föl, öreg, az ilyen hülye pletykáknak! Harmatozz, és
ki a mellel!
- Nono, ne félts te azért engem! - horkant föl a koma. - Én itt leszek, ne fázz, s végzem a
dolgom, amíg az ezred harcol! Azt hiszed, hogy azért, mert én géhás vagyok, kevesebb
becsület szorult belém, mint a többi magyarba?
Az ezredhez vezető relévonal jelentőfutója lihegett be hozzánk, s tett az asztalra egy
írást:

Grille értesülése szerint az éjjel rajtaütés készül a 32. szektor ellen. A legnagyobb
éberség! Egész Pressburg, riadókészültség! Kaschaut Specht közelebb tolja.

Pressburg
Beszólítottam a századküldöncöket.
- Az éjjel támadás várható. Egész zászlóalj riadókészültségben. Tartalékok, fegyverrel a
kézben, pihennek. A kilencedik századhoz menő küldönc megkeresi Orlay százados urat, s
átadja neki ezt az írást.
A görbe lábú Kvinc kilépett.
Az ezred parancsához hozzáírtam, hogy a századokat értesítettem. Kvinc átvette az
írást, azután elismételtettem az emberekkel a parancsot.
- Rendben van! Futólépés!
 Eldübörögtek.
Beszóltam az ezredtelefonba:
- Pressburg-intézkedés kiadva!
- A csuda érti ezt! - füstölgött a Gáhé. - Mi az, hogy Grille, Kaschau, Specht meg
Pressburg?
- Az új fedőnevek - dörmögtem. - Ma reggel kaptuk meg őket. Grilles az a negyvenedik
hadosztály-parancsnokság. Specht: a hetvenkilencedik dandár. Kaschau: a harmincadik
honvéd gyalogezred, Pressburg: az meg a mi ezredünk.
- Lassanként megkompolyodik az ember ebben a háborúban - vakarta meg a fejét a
Gáhé.
És szedelőzködni kezdett, mert a szakácsok sorra indultak vissza, a főzőládáikkal.
Elköszönt, s kidobogott a sötétbe.
Fél óra múlva megérkezett Orlay.
Egész éjszaka sisakban, bóbiskolva ültünk a kavernaszájban.
A beharangozott támadás elmaradt.
Egyetlen lövés se dördült el egész éjszaka.

*
A pokrócaink, szíjaink, bőrholmijaink néhány nap alatt penészesek lettek.
Ki kellett hordatnunk nappalra mindenünket a kioszk elé.
A harmincadik ezredtől hozzánk beosztott géppuskások parancsnokát rohamtanfolyamra
vezényelték.
Mikor az utóda jelentkezett, egymásra bámultunk:
- Te vagy?
- Én! De hogy kerülsz ide te?
Összeölelkeztünk, megropogtattuk egymást. Krudy főhadnagy volt, civilben
festőművész. A háború előtt gyakran találkoztunk egy nagyon kedves pesti családnál.
Azóta se láttuk egymást. S most kellett találkoznunk, ebben a pocsék sziklabirodalomban.
Persze, soká emlegettük azokat a régi, bolondos, vidám időket. Úristen, de régen is
voltak azok! Milyen rettentő messzeségben maradtak mögöttünk! Mert az a négy
esztendő, amely közben eltelt, emberöltőnek is sok lett volna. A piktor most jegyben járt.
Éppen annak a szíves, derűs kedvű családnak egyik leánya lett a menyasszonya. És írták
egymásnak a hosszú, sóvárgó leveleket, esztendők óta.
Akárcsak mi Borikával.
Orlay, bár még mindig lázas volt, szakadatlanul járt-kelt. A javaslatait elfogadták, s
végrehajtottuk őket.
 Most már csak az bosszantotta, hogy nem tudja megoldani a harcvezetés kérdését.
- Nem értem, hogy képzelték ezt eddig - mormogta. - Hiszen itt a zászlóaljparancsnok -
béna és tehetetlen! Ha az ellenség támad, azt se tudjuk, mikor, hol, mi a helyzet! Itt üljek,
ebben a büdös odúban, süketen és vakon?
Eleinte arra gondolt, hogy előreviszi a zászlóalj-parancsnokságot az előretolt állás
mögött épülő, második vonal közelébe. Már ki is szemelt egy jó nagy gránáttölcsért, hogy
annak az oldalába fúrat egy kavernát. S melléje létrát tervezett, amelynek felső vége a
tölcsér pereméig ér. Az lett volna a harcálláspontja, mert a létrán állva kiláthatott volna a
terepre.
Hanem ezt a gondolatot el kellett vetni. A tervezett pont olyan messzire esett a hátra
kanyarodó jobbszárnytól, hogy nem jöhetett szóba. Meg azután, oda vagy onnét, nappal
egyáltalán nem lehetett volna biztosítani a legkisebb mozgást sem. A mozgó fűszálat is
ellőtte volna a Ca d’Anna és a Col Moschin felől az ellenség.
Akkor azt kezdte fontolgatni a gazdám, hogy, a mostani helyünk mellett, a fölöttünk
lévő dombra vezető sziklalépcső felső részénél építtet valami megfigyelőhelyet. Innét
pompásan lehetett látni a Meneguzzán húzódó, előretolt állásunkat s a hátrább lévő,
második vonalat. De délnyugatnak, a jobbszárny felé, húszlépésnyi kilátása sem volt.
- Átkozott helyzet! - mérgelődött az öreg. - Hát hogy lehessen itt felelősséget vállalnia
védelemért? Hiszen, ha megindul a támadás, a zászlóaljparancsnok fabábbá válik! Hogy
irányítsam a védelmet, mikor nem látom, hol kell bevetnem a tartalékokat?
Szemlélődött, morgolódott, és esti szürkülettől hajnalig összebarangoltuk az egész
környéket.
- Nincs más hátra, mint fölmászni a Caprile gerincére. Az ugyan hátrább van vagy
ötszáz lépéssel, mint a mostani helyünk, de onnét végiglátom az egész védőszakaszt!
- Az igaz, kapitány úr - állapítottuk meg Hollával -, de a Caprile a legsűrűbben lőtt
terület az egész tájon.
- Hát aztán? - meredt ránk a gazdánk, éles tekintetű, szürke szemeivel. - Valahonnét
vezetni kell a dolgot! S ha az egyetlen hely, ahonnét ez lehetséges, a legveszedelmesebb
is, mégis csak oda kell mennünk! Nem én vagy mi számítunk, hanem a cél!
S avval kúszva és bukdácsolva, hason mászva s fel-felszökve, elindult hátra az
ezredparancsnoksághoz.
A Caprile-lejtőt mérgesen zúzták az olasz gránátok.
- És ott fönt akar az öreg harcálláspontot építeni? - borzongott hüledezve a Gázember. -
No, Fűzfám, egykomám, akkor már meg is írhatod Borikának, hogy nézzen más vőlegény
után!
Nekem is a hideg szaladozott a hátamon a Caprilén porzó és mennydörgő gránátdúlás
láttára, de hát mit csináljunk? Ha a gazdánk fejébe vett valamit, akkor azt csákánnyal se
lehetett volna kiverni az agyából.
- Vadember, tisztára vadember az öreg! - sóhajtozott Holla. - Nem mondom, ez a büdös,
nyirkos, penészes, patkány szagú kaverna se kéjlak, de legalább biztos. Meg ez a kioszk és
a mellette levő bódé is biztos!
- Szerencse! - tette hozzá a közénk lépő Krudy Jóska is. - Hallom, hogy ezekbe
sehonnét sem találhat bele a digó.
Valahol sípolni kezdett egy légvédelmi figyelő, s nyomban rá innét is, onnét is
felvisítottak hasító élességgel a riadósípok.
Három ellenséges gép zúgott el az Asolone fölött. A Beretta mögött lévő tüzéreink
vadul srapnelezni kezdték őket, de a gépek arcátlan bátorsággal lejjebb ereszkedtek a
srapnelfelhők között, köröztek egyet az Asolone fölött, s húzni kezdtek a Caprile és a
Brenta-völgy felé. Most már géppuskával is lőtték őket. Ám ezek fittyet hánytak
mindenkire, s jöttek lefelé.
- Angolok! - dörmögte Jóska. - Bristol-gépek. De, mondhatom, pofátlanul vakmerőek!
A Lorenzo- meg a Gozza-szakadék fölött hirtelen levált valami a gépekről.
- Bombáznak a büdösök! - kiáltotta a kavernaszáj előtt bámuló küldönc- meg
telefonistahad.
- Nem a’ - nyújtotta ki a kezét az én Ferim -, céduláznak.
S a lehulló csomagok csakugyan szétbomlottak, és száz meg száz villogó pont libegett
alá. Csak mintha valahogy lassabban hullottak volna, mint a szokásos röpcédulák.
A jobbszárnyunkról hirtelen heves géppuskázás hallatszott.
Utána fölsuhant a Brenta-völgyből is egy Bristol, s visszagéppuskázott a földre. Éppen a
Val Grande-szakadékban tanyázó Szász-század egyik tartalékszakaszának környékét lőtte.
Azután ez is elhúzott a másik három után, a Col Tonder irányába.
Néhány perccel utóbb láttuk, hogy az egyik gép meginog s hullani kezd lefelé. De az
már oly messze volt, Asiago táján, hogy nem láttuk, hova zuhant.
A kavernaszájból rám kiáltott a telefonista:
- Hadnagy úr, a telefonhoz!
Orlay érdeklődött az ezredparancsnokságról virágnyelven, hogy mi volt az a dadogás
jobbról.
- Még nem tudjuk pontosan, de alkalmasint a víz fölött is szállott egy pacsirta, s annak
énekeltek alulról!
- Talán a… hogy is mondjam, no!… a Szürke Miska gazdája? - vélekedett az öreg.
- Lehet. Mihelyt megtudjuk, jelentem Pressburgnak.
- Jó, köszönöm, vége!
Tikkasztó dél volt. Szomjaztunk, mert a még meglévő fél kulacs vizünkkel
takarékoskodni kellett. A gránátok szünet nélkül zúgtak fölöttünk, és zúzták a Caprile-
lejtőt.
Be kellett húzódnunk a kavernaszájba, mert egy-egy messzire szálló repeszdarab
egészen hozzánk muzsikált, és a kioszk környékén vágódott a sziklához.
 - Megőrült a diguci! - mormogta Holla, s belebújt az új gázvédelmi utasításba.
A Val Grandéból felbukkant egy lihegő, sisakos alak, és bukdácsolva szaladt felénk.
A jobbszárnyra vezető jelentőlánc utolsó embere volt.
Kis Koczkás jelentését hozta. Az Asolone fölött köröző három Bristollal egy időben egy
negyedik angol gép, a Brenta fölött alacsonyan repülve, szállott Cismon felé. Olyan
alacsonyan repült, hogy a jobbszárnyunk végén állásban lévő kis Koczkás szinte felülről
vette tűz alá mind a két gépfegyverével. A Bristol erre a váratlan oldaltűzre hirtelen
magasba szökött, s dühösen visszapuskázott, majd a Col Tonder felé kanyarodott.
Veszteség: nincs.
Jelentettem az ezrednek. S mivel a dolgommal már végeztem, folytattam a tegnap
megkezdett levelemet Borikának.
Déltájban gyengült a tűz. Orlay kihasználta ezt s visszabukdácsolt hozzánk.
- No, ez is megvan! - lihegte. - Belementek. Estére áthurcolkodunk a Caprile mögé. Itt
csak az eddigi tartalék félszázad marad meg egy telefonjárőr. És hát, persze, a segélyhely.
De meg kell szerveznem még egy jelentőláncot hátrafelé.
Nyomban hozzá is látott.
Kora délután, szinte percek alatt, megint a legnagyobb hevességig fokozódott a tüzértűz
az Asolonén és az 1458-as magaslat táján, ahol első zászlóaljunk volt állásban.
De újra kezdődött a tánc a Caprile-lejtőn is.
Csak még cifrábban, mint eddig!
Orlay riadót rendelt el. A Szász-század néhány tartalékcsoportját előrébb levő
gránátlukakba szivárogtatta előre.
Akkor jött az ezred telefonparancsa:
- Pressburg, vigyázz! Résen állni!
Délután ötig dühöngött a tűz. A Val Grande, a temető s a fölöttünk halmosodó Cas.
Meneguzza-domb sem maradt ki a mulatságból. Csak úgy fröcskölt a sziklatörmelék, órák
hosszat. A kioszk egyik ablaka is csörömpölve törött be.
Fél öt tájban megszakadt az ezredhez vezető telefon-összeköttetés. Bekapcsoltuk a
másfelé vezetett tartalékvezetéket. Tíz perc múlva az is megszakadt.
Az Asolonén akkor már a gépfegyverek is megszólaltak. Nyilvánvaló volt, hogy ott már
az ellenség gyalogsága is támad.
Orlay fejébe húzta a vaskalapját, megrántotta az állszíját, s kivette tartójából a nyakában
lógó gázálarcát.
- Itt maradsz a telefonnál! - szólt rám kurtán.
S fölment a domb élére vezető lépcsőn.
A telefonisták szorongó tekintettel néztek rám.
Sajnáltam őket, de mégis ki kellett küldenem egy vonaljavító járőrt. Nem maradhattunk
összeköttetés nélkül.
A kijelölt három ember fölszerelt, s nekilódult a tűz alatt álló, caprilei útnak.
Az előretolt támpont még jelentkezett. Jadlovszky hadnagy jelentette, hogy nehéz
gránáttűz alatt állanak, de az ellenség árkaiban még semmi sem mozdul. Vesztesége eddig
nincs.
Az ellenség hátrább tette a tüzét. Most már nem a Caprile lejtőjét lőtte, hanem a
Berettát, a Mostar-tábort, a Lorenzo-szakadékot és a Gozza-utat.
Fölküldöttem Járdyt ezekkel a hírekkel Orlayhoz.
A gazdám visszaüzente, hogy látja. Úgy látszik, az ellenség, e hátrább tett zárótűzzel, a
hátsó tartalékokat akarja távol tartani állásainktól, tehát alkalmasint rohamra küldi
gyalogságát.
Az idegeink pattanásig feszültek. És az összeköttetés az ezreddel még mindig nem volt
meg. A telefonjárőr a Caprile-lejtő szikláin csúszott előre a drót mentén.
Kezem ügyébe igazítottam a vörös tölténnyel töltött világítópisztolyt és a
zárótűzszirénát.
A nálunk lévő félszázadnyi zászlóaljtartalék emberei maguktól szereltek fel, az arcuk
megkeményedett, s lecsavarták kézigránátjaik nyeléről a biztosítókupakot.
S akkor megrázkódott fölöttünk vadul a szikladomb, s fülsiketítő robbanás csattant el.
Egy szemhunyásra beljebb tántorodtunk a kavernaszájban. Valaki felhördült:
- A százados úr!
A kiáltás belém nyilallt.
Kirohantunk Hollával. A sisakszíjunkat is futás közben rántottuk szorosabbra.
A kavernaszáj előtt kőtörmelék zúdult a lábunk elé. Egy kődarab Holla vállán megtépte
a zubbonyt, egy másik pedig az én sisakomon koppant nagyot, hogy szinte megszédített.
De Holla átugrott a törmeléken, s utána ugrottam én is.
Riadtan néztünk föl a csigalépcső tetejére.
Orlay fönt állott, a válláról söpörte a sziklaport, és a sisakját igazította helyre.
- Százados úr! - kiáltottam föl hozzá a tomboló morajlásban.
- Vissza! A telefonhoz! - üvöltötte le piros arccal. S a látcsöve után kapkodva,
előremeredt.
Visszaugrottunk a kavernába.
Jadlovszky belenyögött a telefonba:
- A tűz a jobbszárny felé halad! Most Nemcsek századát veri.
Kimegyek a támpontba, megnézem, mi van? Élnek-e még a pergőtűz-őrszemek?
Majd Krudy Jóska zihált be hozzánk:
- Az Asolonén megint pergőtűz vagy zárótűz!
 És akkor megszólalt a mi tüzérségünk is, a Caprile és Beretta mögött. Első ízben, mióta
állásban voltunk.
- Akkor: zárótűz! - állapította meg Jóska, és a Val Grande partperemén tűzállásban lévő
fegyvereihez rohant.
Hatalmas párbaj fejlődött ki a két fél tüzérsége között. Erre lőni kezdett a hozzánk
beosztott aknavető osztag is.
Egy gránátrobbanással felénk hajított szikla bezúzta a kioszk rozzant deszkaajtaját.
Az aknavetők egyik tüzérét betört fejjel hozták be a doktorhoz.
A doktor föléje hajolt, és sápadtan nyírta a gézt.
Akkor szólalt meg a telefonjárőr, a Caprile-lejtőről:
- Halló, itta vonaljavítók! Megvan a szakadás! Összekötjük, s utána megkeressük a
tartalékvonal szakadását is! Vége!
Megint volt áram a vezetékben, s beleszóltam:
- Halló, Pressburg!
- Itt Pressburg! Végre! Átadom! - kiáltotta az ezredtele​fonista.
Az alezredes úr maga vette át:
- Halló, itt Pressburg! Mi van odakint?
- Eddig a támponton feküdt a tűz! Most a jobbszárny felé halad! Gyalogság még nem
támad! Mozgást se látni! De készen várjuk!
- Helyes! Az Asolonén már visszaverték a támadását! Kitartás! Veszteség?
- Eddig még nem jelentettek!
- Köszönöm, vége!
A gránátok ritkultak. Már csak a jobbszárnyat lőtték. Végül csupán a Brenta-völgyet.
Azután a Col Tondert:
A mi ütegeink még gyúrták egy ideig a Col Moschint és a Ca d’Anna előretolt állását,
azután fokról fokra elcsendesedett a harc. Csak a távoli hegyek verték még a visszhangot,
mindinkább gyengülő morajlással.
Fél óráig zúgott még a fejünk a mennydörgéstől.
A front fellélegzett.
Krudy Jóska örömmel állított be:
- Igazuk volt a máramarosszigetieknek. Ez a két bódé sérthetetlen! Erre iszunk! Gyere,
komám, lengyel pálinkám van! Lenyelünk egy pofával.
Ki kellett mennem, hogy a temető rendbe tételére kiküldjem a tartalék egyik raját.
Utána bementem Jóskához, a kaverna jobb oldalán lévő bódéba. Mert Krudy ott
tanyázott. Az volt az elődje fedezéke is.
 Lehajtottuk a pálinkát.
- No, még egyet! - unszolt a kisöreg.
Ittunk.
- Hát akkor én is átmegyek a telefonhoz. Megsürgetem a puskáimhoz az olajat.
Visszanyomta a dugót az üvegbe, s átmentünk a kavernába.
A következő szemhunyásban szörnyű dörrenés hallatszott, a domb megrázkódott.
- Mi ez?
Az egyik küldönc hátraordított a kavernaszájból:
- A főhadnagy úr fedezéke! Telitalálat!
A kijárathoz rohantunk.
A „gránátbiztos”, „sérthetetlen” bódé - romokban hevert. Krudy tisztiszolgája
vinnyogva turkált a romok között, hogy a gazdája holmiját megkeresse.
- No, pajtás, ezt megúsztuk! - mondottam Jóskának. - Tedd rá!
A koma sápadt volt - azt hiszem, velem együtt -, de azért vállat vont:
- A fene egye meg! Félig volt még az üveg!
És célzást se tett rá, hogy fél perc választott el bennünket a haláltól.
Nem akartunk hinni a fülünknek, mikor a századok sorra jelentették, hogy, néhány
kőütéstől és zúzódástól eltekintve, egyetlen sebesültje sem volt a tűznek.
Orlay szereltette a zászlóaljtörzset. Szürkületkor az irodát hátraküldette a Col Caprile
mögé, az ezredparancsnokság mögött levő, üres kavernába.
- Mi még itt maradunk hajnalig! - mondotta. - Ilyen cirkusz után nem lehet tudni, nem
próbálkozik-e az olasz valami rajtaütésszerű vállalkozással.
Este hozták hírét a szakácsok, hogy az Asolone ellen támadás volt, de a
negyvenkilencesek egy tartalékszázada, meg a Mostar-táborból előretolt bosnyák
rohamszakasz visszaverte. A mögöttünk lévő „néma-üteg” egy embere meghalt, kettő
megsebesült a Caprile-lejtő ágyúzása során.
Némán nyeltük, faltuk a vacsorát.
Éjféltájban azt a hírt hozta valaki, hogy az angol repülők nem röpcédulákat, hanem „Az
Est” című magyar nyelvű újság példányait szórták le a Brenta-völgybe és a Sette
Communi fennsíkjára… Károlyi Mihály parlamenti beszéde volt benne és a Károlyi-
pártnak az antant mellett lefolyt tüntetése.
Egész éjjel riasztókészültségben állott a front.
Hajnal felé, üres vödörrel és hányingerrel tért vissza a legényem, aki ivó- és
mosdóvízért ment el az előbb az egyik nagy gránáttölcsérhez.
- Mi van veled? Mi bajod? - kérdeztem az öklendező legényt.
- Ö… ö… ö… Jobb, ha nem tudja a hadnagy úr!
 - No, de hát, mi az?
- A gyomrom…
- Beszélj!
Reszketve, undorodva hebegte el, hogy abban a gránáttölcsérben, amelyhól napok óta
hordták a vizet, hulla fekszik. Eddig nem vették észre, mert sok volt benne a víz. De most,
hogy csaknem kimerték már, kilátszik a feje meg a térde.
Egyszerre kezdtünk el öklendezni Hollával.
Orlay belénk nyomott egy-egy korty rumot, s ránk förmedt:
- Ne finnyáskodjatok! Hát persze, hogy utálatos és szörnyű rágondolni! De ha eddig
nem lett tőle bajotok, ezután sem lesz! Különben is, mindig forralva ittátok!
De azért kiadott egy parancsot, amelyben elrendelte, hogy a gránátlukak vizét ezentúl
csak mosdásra szabad használni.
Hajnalban az egész törzzsel átköltöztünk a Col Caprilére.

 IV

A Col Caprile mögé nem lát be az ellenség. Legfeljebb repülőgépről. De ha nincs
felettünk gépe, nyugodtan járkálhatunk a gerinc mögött, a Lorenzo-szakadék felső
peremén húzódó hegyi ösvényen.
Az ösvény mélység felőli oldalát végig karfák szegik. S itt is, ott is sziklalépcsők
ágaznak el róla, föl a Caprilére vagy le a szakadékba, egy-egy sziklába vájt fedezékhez.
A mi új helyünk is néhány lépcsővel magasabban van, mint az út. De ez a lépcső tovább
vezet mellettünk, föl, egészen a gerinc alá. Ott kétfelé ágazik. Egyik végén nagyszerűen
kiépített megfigyelőhely van, a másik végén erős géppuskafészek. Botár törzsőrmester
egyik gépfegyvere van ott állásban. Csak szükség esetén szabad tüzelnie, nehogy idő előtt
elárulja magát. De ha sor kerül rá: végig tudja söpörni vele a Cas. Meneguzzát; balra a II.
és az I. zászlóalj egész előterepét, jobbra pedig a mi zászlóaljunk jobbszárnya elé, meg a
Val Grande hosszában is lőhet.
Igaz: félelmetesen sokat van tűz alatt ez a gerinc, de kétségtelenül uralkodó pont.
A megfigyelőhelyet még a nyolcvanötösök ezredparancsnoksága építette,
ezredharcálláspontnak. Orlay fölvezetteti a telefont oda is.
Valamivel arrább, bal kéz felé, ugyanilyen megfigyelőhelye van az
ezredparancsnokságunknak is, meg még tovább a dandárparancsnokságnak is.
S egy, még merészebben felszökött szikla mögött tanyázik, mint valami páncélkupola
alatt, ezredhírszerző tisztünk: Szanyi hadnagy.
Mert az ezred-, meg a dandárparancsnokság is itt van, a hegyi ösvény mentén.
A fedezékünk maga, két sziklakulipintyóból áll. Csak néhány méternyire mennek a hegy
alá, s némi túlzással azt mondhatjuk: szárazak. Persze, ezt nem szabad szó szerint venni.
Elég nyirkos helyek ezek is, de az Me 16-oshoz képest egyiptomi szárazságú levegő van
bennük. S a priccsek helyett fenyőgallyal puhábbra varázsolt deszkaágyak. Fényűzés!
Dögfáradtak vagyunk, hiszen semmit sem aludtunk az éjszaka, mégis elég vidáman
vonszoljuk magunkat a buzgó rendezgetésben.
A Caprilét ugyan már gyomrozza az olasz tüzérség, reng is tőle a hegy, elég szaporán
zúgnak le a gránátok mögénk is, a Lorenzo-szakadékba, a Berettára meg a Bonatóra, de
azért örülünk, ha kiléphetünk egy-egy percre, a fedezék előtt lévő tenyérnyi térségre, a
napra.
Déltájt már rendben is vagyunk.
Holla az ezredparancsnokságnál vizitel, Orlay újságot olvas a napon, a legényeink pedig
lemennek a szakadék egy mélyebben fekvő fedezéke elé, s ott ételt melegítenek. Valami
kőfúró osztag tanyája az, s ott nappal is lehet tüzet rakni, mert a füstnek oly mélyről kell
feljönnie, hogy szétoszlik, mielőtt még a Caprile-gerincig érne, és az ellenség
megláthatná.
„Caprile, minden bámulatom a tiéd! - örvendezik bennem a gondolat. - Hiszen itt még
meleg ételt is ehetünk.”
S délben csakugyan rájön a legényeinkre a nagyzolás. Valahonnét bakokat s
deszkalapokat kerítettek, azt a lakófedezékünk közepén felállítják, és szabályosan
felterítenek.
Most, hogy megint együtt ülünk, feltűnik, hogy Orlay is, Holla is, de még a három
tisztilegény is milyen fakó. Nem is sápadtak: szürkék. Az arcuk meglappadt, a szemük
sötét karikák mögül pislog.
A Gázember persze szellemeskedik:
- Olyan vagy, Fűzfám, mint egy penészes múmia!
- Én? Talán te! Nézz a tükörbe, és nyomban sírva fakadsz!
Orlay végignéz rajtunk:
- Csakugyan nyalka daliák vagytok. Az semmi hogy szőrös a képetek a
borotválatlanságtól, de jó néhány kilót is leadtatok.
Hollának még csak volt miből, de te - fordult felém - olyan vagy, mint a nyúzott birka.
Maholnap a gerincedhez száradnak a beleid.
- No, a kapitány úron is meglátszik, hogy nem szanatóriumból került ide.
Az öreg vállat vont:
- Csodálod? Másfél hétig szakadatlan menetben voltunk, a legutóbbi héten meg
állásban. Vagyis: éjjel csetlés-botlás, nappal meg: néhány óra alvás abban a nyirkos lukban
vagy ténfergés a kioszk meg a kaverna között. - Annyi baj legyen! S délután ledűlhetünk
egy kicsit.
Négyig úgy alszunk, mintha élet se volna bennünk.
Még Orlay gyakori köhögése és a Gázember szörnyű horkolása sem ébreszt föl.
Hanem négy után megint elkezdődik a cirkusz. Most az I. zászlóalj meg a Brenta menti
jobbszárnyunk kapja a javát. És hát, persze, a Caprile-lejtő.
Orlay fönt kuksol a megfigyelőhelyén. Én is fölmászom melléje, de rám förmed, és
lezavar a telefonhoz.
Ötkor már pergőtűzszerűen dobolnak a gránátok a jobbszárnyunk erdős terepén.
A jelentőlánc emberei bukdácsolva lihegnek ide-oda.
A Tordasy-század fölött füst- és törmelékpor az erdő. És a jelentések szerint élénk
mozgás látható a túloldalon. Különösen a Col Moschinon.
Az I. zászlóaljnál még cifrább a helyzet.
Kezd melegünk lenni!
A Mostar-táborból, rajcsoportokban, szökellésszerűen nyüzsög föl a harmincasok egyik
tartalék zászlóalja a Berettára. I. zászlóaljunk mögé tolják, az 1458-as közelébe. És arra
följebb, a Beretta-táborból is előremászik a bosnyák rohamfélszázad.
A telefon egyre szól. Ezred, dandár, hadosztály szakadatlanul érdeklődik izgalmában.
 Hétkor tetőpontját éri el a tűz. Dörög, durrog, morajlik, süvít az egész tájék!
Az emberek az ösvény falához lapulnak. S persze rémhírek is szállingóznak a Mostar-
tábor felől. Úgy hírlik, hogy az Asolone keleti részén álló 99-es közös ezred hátrafelé
szivárog.
- Persze: csehek! - dühöng Holla, és a szemei forognak.
Új hír: a 49-es közösök előresodrították megint a cseheket az árokba.
Az ördög tudja, mi igaz mindezekből!
De mikor végre a mi tüzérségünk is parancsot kap a közbelépésre, s az Asolone s az
1458-as elé zárótüzet, a Col Moschinora pedig rombolótüzet lő, akkor már mégsem olyan
valószínű, hogy szakácslotyogás a dolog. S főként az a gyanús, hogy egyre több tartalékot
tolnak az I. zászlóalj és az Asolone mögé.
A tűz dühöng.
A hadosztály értesíti a dandárt, hogy elindította a Gozzán át a Cismonban levő tartalék
zászlóaljat is.
Őrültség, hát már ilyen pocsékul állnánk?
A jelentőlánc emberei úgy cikáznak, mint a nyulak. A végemberek minduntalan
bevágódnak hozzánk. Zihálnak, a térdük rongyos, kezük vértől maszatos a sok
karcolástól-horzsolástól.
És a telefonok is egyre szólnak. Ilyenkor nyíltabban lehet rajtuk beszélni, mert ebben az
állandó földrengésben és morajlásban úgyse ér hajítófát sem a telefonfülelők tudománya.
Jadlovszky azt mondja, hogy erős a tűz, de még nincs semmi baj. Saját tüzérségünk
keményen gyúrja a Ca d’Annán levő olasz támpontot meg a Col Moschint.
Tordasy is azt jelenti a Val Grande reléfutóival, hogy előtte is megszűnt a mozgás a
túloldali árkokban.
A Val Grandéban összedűlt egy anyagbódé.
Közben minduntalan felvisítanak a légvédelmi figyelők sípjai.
Az ajtóban izguló Holla azt mondja, három Bristol meg egy Caproni kering vissza-
visszatérve, rettentő magasságban, fölöttünk.
Azután azt jelenti az Me 16-os kavernából Kónya hadapród, hogy a Val Grandéban levő
temető táját gázgránátokkal lövi az ellenség.
Orlay leszól a megfigyelőből telefonon. Holla menjen ki, állapítsa meg, mi a helyzet, s
ha kell, intézkedjék, hogy a fertőzött terepen csak feltett gázálarccal mozogjanak az
emberek.
Holla mellére akasztja az álarcát, fejébe húzza a sisakját, összerántja az állszíját, s
fölkapja kémlőműszertáskáját. Sápadt, de azért adja a nagylegényt, mikor visszaszól az
ajtóból:
- Szervusz, Fűzfám, mit üzensz Szent Péternek? Mit mondjak neki, mikor jössz utánam?
 Kilép a pokoli dübörgésbe, s ahogy futva fordul az ablak előtt a lépcsőn, látom, hogy
keresztet vet.
Az ezredparancsnokság küldöncöket kér tőlem, mert az övéi mind úton vannak.
Átszalajtom Járdyt, Kvincet, Holla legényét meg az én Ferimet.
Fél perccel utóbb leszól Orlay: küldjem fel hozzá az ellenséges ütegállásokról legutóbb
kapott tájékoztató vázlatot.
Gyuri, a legénye fellohol vele a megfigyelőbe.
A telefonista átnyújtja a beszélőt.
Polczer főhadnagy, az ezredsegédtiszt közli, hogy a dandár szükségesnek látja a
jobbszárny megerősítését, s ezért elrendelte egy fél század előretolását. Mivel minden
tartalék az I. zászlóalj és az Asolone-csoport mögött van már: a műszaki századunk felét
kell előrevinni a Val Grandéba. Útba indították. Gondoskodjam róla, hogy mennél
fedettebben odajuthasson.
- Ebben a tűzben?
- Parancs!
- Rendben van, de ha addig nem gyengül ez a pokol, az emberek fele odaveszhet!
- Tudom. Én is mondottam a dandárnak. De hátul úgy tudják, hogy a Col Moschinon hat
zászlóalj francia áll támadásra készen, s minden percben megindulhat a roham. Tehát
résen kell lennünk! Vége.
Fölszólok a gazdámnak, és jelentem. Az öreg dühöng. Ő egy lelket sem lát a Moschin
árkaiban. Csak a mi tüzünk dúlását. De hát, ha hátul jobban tudják, vállalják ők a
felelősséget a veszteségért!
Zúg a fejem, csapzott a hajam, s megkérdezem Jadlovszkyt, mit lát?
Éppen felelni akar, amikor hirtelen megszakad az összeköttetés. Kapcsoljuk a másik
áramkört: süket. Ezt már előbb szétlőhették.
A vonaljavító járőr kirohan.
Jelentem Orlaynak.
Most már csak ketten vagyunk itt az egész zászlóaljtörzsből. A szolgálatos telefonista
meg én. Ez is ma reggel vonult be szabadságról, s idegen itt neki még minden.
Szürkül. Por és füst az egész környék.
A hegy reng, a légifigyelők sípolnak.
S akkor bebukik az ajtón egy ziháló hadnagy. Nem ismerem, új ember lehet.
Jelentkezik, mint a műszaki század előrerendelt két szakaszának parancsnoka. Embert kér,
aki kivezeti őket a Val Grandéba. A fél század itt liheg az úton, mert szinte futva jött fel a
Miskolc-táborból.
Embert? A fene egye meg a dolgot: senkim sincs! Pedig az ezrednek is már
tisztiszolgákat adtam.
 Nincs más hátra: magamnak kell mennem.
Megborzadok, az életösztön kibúvóért kapkod bennem. De nincs kibúvó.
A dandár érdeklődik: kiért-e már a fél század?
Jelentem, hogy itt van, s jó volna, ha kissé pihenne itt, s addig talán a tűz is gyengül.
A telefonáló hang felcsattan és lehord. Ne okoskodjam, hanem teljesítsem a parancsot.
Reng a világ, zúg a fejem, halálosan fáradt vagyok, a szívem a torkomban kalapál. De
hát a parancs - parancs.
Nyakamba vetem a gázálarcot, bebújok a sisakomba, s mialatt a derékszíjamat
csatolom, rákiáltok a telefonistára:
- Jelentse a százados úrnak, hogy kimentem a fél századdal a Val Grandéba, s bárki
keres, mondja neki ugyanezt!
És dübörgünk le a hadnaggyal a kőlépcsőkön az útra.
A tűz úgy zúg, mint az orkán.
A hadnagy még a lépcső közepéről integeti az embereinek a menetet.
S most már rohanunk előre az úton a nyereg felé, ahol elágazik a hegyi ösvény, a
horpadáson át, a déli Caprile-lejtő meg a Val Grande irányába. Egyenként szakadozva,
hosszú sorban loholnak utánunk az emberek.
A napnak csak a véres csíkja ég a nyugati égbolton, s a szürkület most terpeszkedik a
szakadatlan zengésben.
Fordulunk, mászunk föl a horpadásba. Derékig érő, törmelékes sziklaárokban
bukdácsolunk előre, mélyen lehajolva.
A Caprilét bolondul aprózzák a gránátok, s hol jobbra, hol balra vágódnak be tőlünk.
A temető egyik gödrében Hollát látom hasalni oxigénes álarcában, nyitott
műszertáskájával…
Kőzápor vágódik elénk, vagy húsz lépésnyire. A sisakomon is koppan egy kis szilánk.
De jó, hogy vastag ez a vaskalap!
Alig kapok levegőt a fullasztó botorkálásban… az árokperemről a lábam fejére zuhan
egy ökölnyi kő… fölszisszenek… a homlokomról csurog a veríték, de menni kell! Minél
előbb le kell érni a Val Grande mélyvonalába, hogy azután ne lásson tovább az ellenség.
Most olyan részhez érünk, ahol térdig se ér az árok, mert a mai gránátozás törmeléke
betemette.
- Itt futólépés! Továbbadni! - üvöltök hátra, de a hangom elvész a bömbölő morajlásban.
Nekiiramodom. Átrohanok a harmincméternyi omláson. Az után levágódom.
Kisvártatva mellém zuhan a hadnagy.
Egy ideig zihálunk, elfulladva. Kődarabok zuhannak ránk minduntalan, mégis jó volna
itt maradni kicsit. De már rohannunk kell, mert felbukkannak mögöttünk a nyomunkban
jövő, első emberek.
 Csörtetünk hát tovább.
Egy hajlásnál megint meglátom Hollát. Erősen szélmalmozik, integet, hogy húzódjunk
jobb kéz felé.
Gránátsorozat jön: levágódunk. Azután megint: előre!
De alig szaladunk tíz lépést, egészen a közelünkben robban egy másik sorozat.
Levágódom s belehemperedem egy régi tölcsérbe. A vaskalapunkon, álarctokunkon
csörög a kő. A kezem fejét felhasította valami, pillanat alatt véres maszat az egész kezem,
az utászok megtorpannak mögöttem, s hátrakiáltanak valamit.
- Mi baj? - ordítja a hadnagy mellém guggolva.
- Semmi! - zihálom, de a hangom olyan fulladt, hogy nem értheti meg ebben a baromi
zajban. Hát csak mutogatom neki, hogy: semmi.
Azután továbbugrunk két tölcsérrel.
Onnét már meg tudom mutatni a szakadék fedett részét, ahová menniük kell.
Int és továbbugrik.
Az emberei utána. Negyedpercenként zörög el egy-egy árnyék fölöttem.
A tűz gyengül. Most már csak a mögöttünk lévő terepet zúzzák a gránátok. És a mi
ütegeink lövedékei üvöltenek el felettünk.
Mialatt kilihegem magam, ostoba és céltalan gondolatfoszlányok suhannak át az
agyamon.
Az, hogy miért is kelnék fel még egyszer? Jó itt ez a büdös, kegyetlen szikla… Hiszen
olyan fáradt vagyok! És ez így lesz holnap is, holnapután is, amíg csak bele nem
döglünk… Nem támad itt senki! Csak kiveszik az erőnket, a velőnket, s ha majd jártányi
erő sem lesz senkiben, akkor egyszerűen átlépnek rajtunk… Jobb volna hát, ha már most
vége lenne… Azután Borika jut eszembe és az ozalji napfény… És képtelenségnek tűnik,
hogy olyan sugaras napjaim is lettek volna valaha… És az anyám… Ó, be szánom
szegényt! Igen, már csak őket szánom: Borikát és az anyámat. De már ők se húznak…
Mindegy már minden…
A verítékem a számba csurog, és sósan marja az ajkamat. S nem törölöm le.
A fülem csöng, a vaskalap szélén suhog az esti szél… És sajog a lábam. Ott, ahova az a
bitang kő rázuhant… Milyen marhaság, hogy még észreveszem ezt is. Hiszen már minden
mindegy.
A fülzúgásom hirtelen elnémul. Hallok. Valaki szól! Tisztán hallom, amint azt mondja:
mi, magyarok azért harcolni fogunk!
Hó, ezek Orlay szavai! De most mintha Látrányi mondotta volna.
Mihály hangya volt ez… Őrültség! Káprázatom van? Persze, hogy az, nyugtatom a
bolond szívemet. Káprázat, az idegek játéka.
Marhaság! Gyerünk!
 Feltápászkodom, s gödörből gödörbe mászva, meg sántikálva, vánszorgok visszafelé.
Elérem a futóárkot, s botladozom a horpadás irányába.
Ott rám kiált valaki:
- Szervusz, Fűzfa! Megúsztad?
A Gázember az.
Csak bólintok neki.
Egy árokhajlásnál a jelentőlánc két embere gubbaszt. Mikor meglátnak, eltátják a
szájukat.
- Hát a… hadnagy úr él?
- Miért? Bolondok!
- A… az utászok azt adták hátra, hogy a hadnagy úr elesett. Hogy látták véresen
belehemperedni egy tölcsérbe.
- Ostobaság, hát itt vagyok! És a kezem csak ettől a karcolástól véres. Már rá is száradt
ez a maszat.
A horpadáson túl, a hegyi úton a legényem meg Orlay tisztiszolgája dobog felénk. És
hallom Orlay ingerült hangját:
- Ne merjetek visszajönni nélküle! Akár él, akár holt!
A két legény megtántorodik, ahogy meglát, s egyszerre bődülnek hátrafelé:
- Itt van! Él! Kapitány úr, él!
S ha engedném, a tenyerükön vinnének föl a fedezékbe.
Nem értem ezt az izgalmat. S dühít. Hiszen voltunk már csúnyább tűzben is. Akkor is
éppen így féltem, mint az imént. Csak hát akkor talán nem voltam ilyen dögfáradt az
álmatlanságtól, sanyarú kenyértől, kavernapenésztől.
És hogy Feri se sopánkodjék annyit, lehurrogom. Keményebben lépek rá a megzúzott
lábamra is, hogy ne bicegjek olyan szánalmasan.
Leveszem fejemről a vaskondéromat, és lóbálom a szíjon.
Hadd lássa a gazdám is, hogy szamárság volt az a hátraadott hír.
Közben megkérdem Holtát:
- Volt gáz?
- Csak klórnyomokra akadtam. Azt is szétfújta a szél.
Orlay morog, s a vállamra ver. S nyomban utána lehord. Hogy mit ugrálok? Várhattam
volna még néhány percig, amíg a küldöncök közül valaki befut, s kivezeti a századot.
- Sürgették a dandártól nagyon - mondom kedvetlenül.
Az öreg még zsörtölődik:
- Mert azok is jobban akarnak tudni mindent ott hátul, mint amennyit mi látunk, itt elöl!
 Leülök a telefonhoz, s kiszólok az Me 16-os kavernába. Mert már újból van
összeköttetésünk.
- Mi van odakint?
- Csöndesedik a tűz. Veszteségekről még nincs hír.
Orlay elparancsol a telefontól:
- Azt most hagyd! Nézd meg a lábad!
Feri lehúzza a csizmámat, bontja a kapcámat.
Jókora véraláfutás. Egyéb semmi.
Rám adja a papucsomat.
A gazdám pihenni küld, s fél perc múlva alszom.
Utóbb fölvernek, ég a lámpa, s meleg ételt eszünk.
Később, már félálomban, hallom, hogy befutnak a jelentések, és mindenki ámuldozik.
Hihetetlen, hogy nincs veszteség. Néhány kőütés, apró zúzódások, de különben: semmi.
Sem a vonalban, sem a tartalékoknál. A műszaki század is sértetlenül jutott el a Szász-
század mögé.
Mély, álomtalan álomba merülök.
Késő éjjel zajra ébredek.
Orlay kint járt Majzikkal a vonalban, s most tértek vissza.
Éjfél után két óra.
Az öreg észreveszi, hogy fölébredtem.
- Fönt vagy, fiú? Alhatsz tovább. Olyan csönd van, hogy beillenék Szent Iván-éji
álomnak. A Csatapap is kint bukdácsol az első vonalban. Osztogatja a jó szót. Derék
legény. A kioszk különben telitalálatot kapott.
- Szóval: ennyire volt csak gránátmentes helyen!
- Hallom - dünnyögi tovább a gazdám -, hogy az első zászlóaljat jól meggyomrozták.
Három halott, négy sebesült. S egész tömeg kőzúzódás.
Utóbb megnyikkan Orlay ágya, amint végigvágja magát rajta, azután földunnyog még a
szolgálatos telefonista hangja:
- Halló, tizenhatos! Vonalpróba. Vége.
És visszazuhanok az álom mélységébe…

*
A másnap nagyobb cirkusz nélkül telt el.
Délelőtt átsántikáltam az ezredparancsnoksághoz. Az alezredes úr lábfürdőt vett, s úgy
hallgatta Szanyi hadnagy megfigyelő-jelentését. Neki sem volt lent a csizma a lábáról
vagy hat napja.
 Polczer főhadnagy, a mindig vidám ezredsegédtiszt, fél marék osztrák Memphis-
cigarettát nyomott a kezembe.
- Hű, micsoda úr leszek! - hálálkodtam.
- De csak lassan, komám - bólogatott a fiú -, mert maholnap erre is azt mondják hátul:
anyaghiány miatt nem gyártják többé.
Holnaptól kezdve negyedére szorítják a boradagot, huszonötödikétől pedig a
völgydandár és a tartalékezredek élelemellátmányát is csökkentik.
Elhőköltem.
- Igen, itt a hadtestértesítés róla. Eddig csak a hátsó tartalékok élelemadagja volt kisebb.
Most már a völgyekben és síkságon álló tűzvonalcsapatokét is csökkentik, hogy a hegyi
állásokban levőkéhez ne kelljen hozzányúlni. Ha a digók rövidesen be nem adják a
kulcsot, le kell tennünk a lantot.
Kábultan mentem át hozzánk. Úristen, hát már így állunk? Hiszen ez a „hegyi adag” is
csak fele már a régi, szabványos, napi ellátásnak!
Este kint kódorogtunk a jobbszárnyon.
Kis Koczkás olyan, mint a madárijesztő. A géppuskásai gyalogsági ásóval vadásszák a
patkányokat a kavernájukban.
Szédítő az élet ott kint, a falszerű sziklában.
A fedezékeik olyanok, mint a falhoz ragasztott fecskefészkek.
Csakhogy a fecskék szárnyra kaphatnak, ha zuhanni kezd a fészkük. Ezek a szegény
emberek azonban a halál fiai, ha rongyos, nyikorgó létráik gránáttól vagy orkánban
elpusztulnak.
Fölfelé jövet a Tordasy-század vonala mentén kaptattunk a Cas Meneguzza felé.
Összelőtt erdő mered fölötte. Tordasy azt mondja, hogy az állása előtt, a völgyben van
egy tisztás, és azon egy elhagyott ház.
Azt éjszakára rendszerint megszállja egy olasz tábori őrs.
Orlay fölfigyelt.
- Holnap kifüstöljük őket. Szürkületkor ráküldök egy rohamjárőrt. Gyújtsa föl s veresse
szét néhány kézigránáttal. Hanem előbb látnunk kellene.
Tordasyt visszaküldötte, s öt embert magához véve, fától fához osonva, elindult előre a
holdfényes erdőn.
Csendben lopakodtunk utána. Izzadtunk, csúszkáltunk, másztunk hason is vagy ötven
métert, amíg végre kiláttunk a tisztásra.
Hosszú ideig meredtünk előre, de semmi mozgást nem láttunk.
- Úgy látszik, ma elfelejtették megszállni a házat - suttogta a százados úr. - No, majd
holnap elintézzük.
Visszafelé óvatlanul mozoghattunk, mert egyszer csak dirr… dirr… dirr… és golyók
sivítottak el mellettünk.
- Feküdj! - morrant föl Orlay, s levágódtunk a földre.
Olyan zenebona támadt a két szemben álló fél idegeskedő gyalogságában, hogy fél óra
is beletelt, amíg fokról fokra elcsendesedett a tűz. S nem volt éppen gyönyörű az a fél óra.
Még jó, hogy a Tordasy-század nem lőtt. Tudta, hogy kint vagyunk. Ezért a vele szemben
álló olasz állás is hamar abbahagyta a tüzet. De a Nemcsek- és Jadlovszky-század buzgón
lövöldözött, s a talján koma se hagyta válasz nélkül. Végül föl a Grappáig harapódzott el a
tűz.
Éjfél volt, amikor Krudy szétlőtt fedezéke és a kioszk romjai között bebújtunk a 16-os
kavernába.
Addigra már fölriasztották hátulról az egész zászlóaljat a lövöldözésre. Orlay hátraszólt,
hogy nincs semmi baj.
A bakák panaszkodtak, hogy nem bírják a büdös halat meg a szárított főzeléket.
Olyanok voltak szegények, mint a kísértetek. Sápadtak, karikás szeműek, szőrösek. És a
nadrágjuk a térdükön: csupa rongy.
Sóhajtva botorkáltunk haza.
Amikor átbukdácsoltunk a Val Grandén, hat-nyolc ember a temetőt rakosgatta össze.
Századszor.
A fedezékünkben vacsora várt és - posta. A vacsora: nem is sós, hanem keserű
tonhalleves és rántott szecskafőzelék. Azazhogy: „Dörrgemüse”. Hanem a posta: Borika
édes, meleg, sugárzó szerelme, száz mérföldön át is hozzám érő jósága. S még csak
névtelen leveleket sem kaptam hozzá - ízetlen körítésnek.
A Bonatóról kivezetett vízvezeték este óta a Capriléig hozza a vizet.
Az újságok azt írják, hogy a németek elérték a Hindenburg-állásokat, s evvel véget ért a
visszavonulásuk.
Holla azt hallotta a szakácsoktól, hogy a Balkán-fronton egyes bolgár hadosztályok nem
akarnának tovább harcolni, s hazaszállításukat követelték volna.
Szinte vártam, hogy Orlay felhördüljön indulatosan: marhaság, szakácslotyogás!
De nem szólt. Csak egymásra néztünk, sóhajtottunk - és hallgattunk.
A lábam úgy sajgott, hogy lerúgtam róla a csizmát. Úgy bújtam a dohos szagú
pokrócom alá.
Az imádság félben maradt cserepes ajkamon, de amikor álmomban elkezdte örök
párbeszédét hazajáró lelkem, megjelent a kislány libbenő alakja.
- Szeretsz? - kérdezgettem sóvárgó vággyal.
- Szeretlek! - bólintotta Borika. - És nagyon várlak. Nem tudom meddig bírom
nélküled!
- Én édes violám - sóhajtott a lelkem -, de gonosz is ez a mi sorsunk! Úgy szánlak
sokszor, hogy sírva fakadnék, ha nem röstelleném.
 - Én sírok is, ha mamica nem látja. Csak a Cirmir tud róla. A macskám. De az nem
mondja senkinek, csak dorombol, dorombol búsan.
- Nem, nem szabad, virágom! Katonamenyasszony nem sír! Emlékszel, mit ígértél,
egyetlenem? Mosolyogjál, bízzál, én gyönge, szűzi leányözvegyem…
Orlay köhög, Holla horkol, s nekem a szememet csókolja Borika.

*
Másnap parancs jött, hogy a szabadságolásokat egy időre megint felfüggesztik.
- No, szervusz a szabadságodnak, Fűzfa! - mondotta a Gázember. - Pedig két hét múlva
mehettél volna.
Csak vállat vontam. Éreztem, hogy lassanként eltompulok, s olyan érzéketlenné válok,
mintha fából volnék.
- Vagy mi támadunk - tűnődött Orlay a szabadságzárlat hírére -, vagy olasz támadás van
készülőben.
Rimóczi behozta Kónya hadapród heti hírszerzőjelentését. Olyan elvadult volt már, mint
a madárijesztő. A nadrágja térde, zubbonykönyöke: merő cafat. Az arca szőrös és beesett.
De az első jó szóra kiderült a képe.
Ferdére tolta a vaskalapot a fején:
- Fél ám a digó, hadnagy úr! Tegnap óta ész nélkül dolgozik a Kád Anna tetejin. Új
árkokat váj.
- Hol a csudában?
- A Kád Annánál. Még a Meleg utca elejérül is látni.
- Honnét? - ámuldozott Holla.
Rimóczi a tűzvonal felé bökött a bütykös ujjával:
- Ehun, a Meleg utca végibül! Hásze tudja jól a hadnagy úr! A negyvenkilencesek
hírszerzői aszongyák, hogy előttük meg franciják vannak már. Mer ott, teccik tunni, közel
van a digó támpont, oszt most mán nem talján beszéd hallaccik belüle. Meg űk jobban
ellátnak az olasz állás mögé is. Merhogy az Aszaló magasabb.
- Kád Anna… Meleg utca… Aszaló… - motyogta Holla tűnődve, összeráncolt
homlokkal. - Tán beivott kend, Rimóczi, hogy összevissza beszél itt?
- Én-e? - hőkölt el öreglegény Rimóczi. - ‘szen mán harmatot is nyalnék, ha vóna.
Orlay odanyújtotta a kulacsát az ősőrvezetőnek:
- No, húzzon egyet, vén betyár! - mondotta mosolyogva. - Én értem, mit akar mondani.
Rimóczi megtörölte a kulacs száját a zubbonyujja szélével, ivott egy kortyot, s megint
megtörölte a kulacsot:
- Köszönöm alázatosan, kapitány úr! Ollan ez, akar az olaj a masinának.
 Összekattantotta a bokáját, s olyat tisztelgett, hogy süvített a levegő a tenyere élétől.
Mikor kívül volt az ajtón, elnevette magát a gazdánk:
- Eredeti szerzet ez a mi magyarunk. Amerre lép, magyarul hallja megszólalni a tájat. A
Cad Anna átalakul - Kád Annává. A Meneguzza - Meleg utcává. A Monte Asolone -
Aszalóvá. No, ez az utolsó név fenemód talál. Az Asolone ugyancsak megaszalja azokat a
csapatokat, amelyek rajta állanak. Igaz, hogy mi se panaszkodhatunk. Maholnap
töpörtyűvé száradunk. Egyébként ez az olasz erődítő munka a Ca d’Annán nem túlságosan
szól amellett, hogy az ellenség támadást tervezne.
- Akkor hát - vélekedett Holla -, a szabadságzárlat mégis a mi támadásunkat sejteti.
A gazdánk vállat vont, nyakába vette a gázálarcbödön hordószalagját, fejébe húzta a
vaskalapját, s megmarkolta a csákányát.
- Gyere - intett nekem -, átmegyünk a Bonatóra. Végre meg kell tudnunk, hogy áll ez a
vízvezetékügy. A cső vége már itt van a Caprile mögött, de víz hol jön, hol nem. Nem
tudom, próbálják-e még, vagy ilyen lesz a rendes üzem? Mert ha csak bizonyos órákban
nyomják ide a vizet, legalább tudnunk kell, hogy mikortól meddig működik. És tudnunk
kell azt is, mennyi vízre számíthatunk fejenként.
Elindultunk. Nagy ívben kerültük meg a Lorenzo-tölcsért, s lépegettünk a Beretta alatt.
Visszafelé jövet benézünk a dandárparancsnoksághoz is. Hátha kiszimatolhatunk
valamit a készülő offenzíváról. Mert az olasz erődítő munkák után a szabadságtilalmat
csakugyan saját támadó szándékkal lehet összefüggésbe hozni.
- Az se lesz majd majális, de legalább végére érünk ennek a pokolnak - vélekedtem. -
Vagy rámegy a bőrünk, vagy lejutunk a síkságra. S ott azután nincs többé: állj!
- Van egy harmadik eset is - dünnyögte a gazdám. - Az, hogy visszavernek.
- De akkor is történnie kell valaminek.
Nem kívántam a halált. Féltem tőle rettenetesen. A minap is, amikor ki kellett vezetni a
fél műszaki századot a tűzfalon át, a Val Grandéba, úgy szűköltem, mint egy nyomorult
kutya. S a verítékemben több volt a halálkín, mint a rohanás izzadsága. Hiszen, mióta
Borika a mátkám volt, sokkal jobban rettegtem, mint azelőtt. De most mégis úgy
gondoltam a támadásra, mint valami derűs és világos megoldásra. Mert ez a lassú őrlődés
itt, a sziklapokolban, ez a koplaló rongyosodás, erőnknek ez a fokozatos elsorvadása,
tűrhetetlennek tűnt.
A Caprile és a Beretta közötti nyereg alatt mélyre hajolva rohanunk át, mert ott belátott
a Grappáról az ellenség.
S ahogy túl voltunk ezen a részen meg a lihegésen, Orlay katonafantáziája már az
offenzíva, a mozgás részleteinél tartott.
- Az ütközetvonatunk még elég mozgékony - mondotta. - De a kézi géppuskákat
hosszabb ideig aligha cipeltethetjük vállon. Írd föl, hogy még ma igényeljünk
hordóhevedereket. Jó volna az emberek elrongyolt nadrágtérdét, zubbonykönyökét is
megfoltozni. De persze, ezt nem győzhetnék a századszabók. Nyolcszáz rongyos gúnyát
képtelenség velük megjavíttatni. Az embereknek maguknak kell hozzálátniok. Írd föl:
cérnaigénylés, még ma! Legalább háromszáz orsó kell. És írd föl: pontos, gondos
vonatszemle jelentést kérek, különösen az ütközetvonat málhásairól. Vasalásról,
erőállapotról, málhanyeregről.
És percenként íratta föl velem ezt meg azt, s én meg-megállva, botladozva írtam, és
futottam megint utána.
A szomorkás köd alászállott a völgyekbe, és kisütött a nap. Alattunk, a Lorenzo-
szakadékban s a Brenta-völgyben, felhők gomolyogtak.
A gránátok zúzni kezdték a Berettát, a Caprilét és az Asolonét, de már messze, a hátunk
mögött aprózták a sziklát. Túl a Brentán, Asiago táján nehéz rombolótűz duhogott.
A Bonato mögé kanyarodott az út.
Megkerestük a vízvezeték főcsővezetőit. Valami árkászőrmester jelentkezett.
Megtudtuk, hogy az eddigi vízszolgáltatás a Capriléig csak nyomáspróba volt, holnap
reggel hattól kezdve azonban rendes üzem lesz. A hegyi állásban levő csapatok minden
emberére napi három liter vizet számítanak. Csak ügyelnünk kell az elosztásra, mert ennél
többről egyelőre nem lehet szó. És állandóan járőröztetni kell a vezetéket, mert egyes
fegyelmezetlen emberek minduntalan meglazítják a csőkötések tömítését, s lopják a vizet.
A Caprile-Asolone-szakasz számára reggel héttől tízig és este nyolctól tízig nyomják föl a
vizet. A közbenső időben pedig az Asolone-Grappa-szektor csapatainak meg három
tartaléktábornak: a Tátra-, Miskolc- és Beretta-tábornak. A Mostar-tábor egyelőre csak
teherhordó század útján látható el vízzel.
Megnéztük még a Bonatón levő felső kötélpálya-állomáson dolgozó embereinket.
Alaposan lehajszolta őket a szolgálat. Öreg népfölkelők voltak, kíméletből kerültek ide,
de a szüntelen kirakodás-berakodás, láda-, zsák- és hordócipelés már úgy elnyűtte őket,
hogy olyanok voltak, mint a madárijesztők.
Még Muntyán, a nagydarab, öreg, Maros menti román is árnyéka volt önmagának.
Becsületes, öreg katona volt, Orlay sokszor eltréfálkozott vele. Most is összekapta magát
az öreg, amikor meglátta a domnu kapetánt, de a szeméből kisírt a panasz.
A gazdám románul kezdett vele karattyolni, nem értettem.
Csak utóbb, visszajövet, dörmögte Orlay, hogy szeretné a kötélpályásokat néhány
emberrel megerősíteni. Akkor talán mégis több pihenéshez jutnak.
Az olasz a Lorenzo-tölcsért kezdte srapnelezni. Vagy tíz percre egy útkanyarodóba
szorított a tűz. Orlay gázálarcbödönén koppant egy kavicsdarab, egyébként baj nélkül
úsztuk meg a dolgot.
A Beretta-nyereg alatt megint rohannunk kellett. Egy szemhunyásig fölnéztem:
ezüstszínű óriáscipó lebegett messze, a Grappa mögött. Az olasz kötött léggömb.
Zihálva jutottunk el a dandárparancsnokság kavernájába.
Bementünk Somosy vezérkari századoshoz. Régi barátja volt a gazdámnak, örömmel
fogadott. Csak elhőkölt Orlay sápadtságán, soványságán.
Holla nyilván megszagolta, hogy már ott vagyunk, mert telefonhoz hívatott. Valami
vázlatot kért tőle Polczer főhadnagy, az ezredsegédtiszt, s a Gázember nem találta meg a
rajzok között. Elgügyögtem neki, hol találja meg, s léptem volna át a másik odúba.
Akkor jött ki belőle a gazdám, kedvtelen arccal.
- Gyerünk!
Utóbb elárult annyit, hogy offenzíváról szó sincs. Sokkal komolyabb a helyzet,
semhogy ilyesmire gondolhatnánk. A tüzérségünknek fele: mozdíthatatlan. Az ütegeknek
már csak a felét tudják fogatolni, mert pótolhatatlan hiányaink vannak már a lóanyagban.
- De azért a hordóhevederekről mégis írjad meg az igénylést. Meg a cérnáról is -
sóhajtotta a századosom.
Délután meg este megint lőtték a Caprilét.
De a Meneguzzát meg a Val Grandét ez alkalommal békében hagyták.
Szürkülettől éjfélig a tűzvonalban lődörögtünk Orlayval. Az akadályöv erősödött, az
elromlott kőfúrógép újra működött. A GBZ 21. számú kőfúrót a kijelölt helyére rendelte
Orlay.
Megnéztük Palkó hadnagy tartalék félszázadát meg a doktort.
A jódszagú fiatalember olyan volt, mint a kísértet.
Veszteségeink nem voltak, mégis akadt elég dolga. Valami újfajta lázas
megbetegedésről hebegett valamit. Három nap óta huszonnyolc esete volt. Hármat már
hátra kellett szállíttatnia Vanninibe, az egészségügyi intézetbe, a többi huszonöt itt fekszik
a kavernában. Reméli, hogy rendbe jönnek. Nappal, tűzszünetben kiülteti őket a
napfényre.
Orlay néhány féltréfás, bíztató szót mondott az embereknek, s avval elindultunk.
A doktor kikísért a kavernából. Halkra tompította a szót:
- Százados úr, kötelességem jelenteni, hogy a zászlóalj erőállapota siralmasan romlik.
Az élelemadagok akkor is elégtelenek volnának, ha meg tudnák enni az embereink. De
ezt, a legtöbbször szárított halból és szárított főzelékből álló kosztot, nem veszi be a
magyar gyomor. Vizsgálat közben látom, milyen rohamosan fogynak le az embereink. És
sebkötöző-csomagokat is igényelek holnap. Mert csak a régieknek van meg. Az utolsó
pótlásokkal jött legénység azt mondja, nem is volt neki.
- Kérek részletes egészségügyi jelentést! - dörmögte sóhajtva Orlay. - Mindent el kell
követnünk a helyzet javítására.
Otthagytuk a tisztelgő doktort, s hazabotorkáltunk az égen idegeskedő fényszórókévék
alatt. Az Asolone felől kézigránát robbanások s gépfegyvertűz-sorozatok hallatszottak.
Asiagónál tüzérségi tűz is morajlott.
A Caprile-horpadásban, főzőládás málhás lovakat vezettek hátrafelé a szakácsok.
- Melyik század? - kérdezte Orlay.
- A tizenkettediké, kapitány úr - mondotta az egyik emberárnyék.
- Nem tudják, holnapra mi a felvételezés?
 - De igenis: tőkehal és szárított főzelék.
Orlay morrant egyet:
- Megint? S eszi a legénység?
- Nem nagyon, instállom. Mán zúgnak, ha gyüvünk. Aszongyák, e’ nem is hal, hanem
röpülő kutya. A szárazfőzelékre meg, hogy: zergebűze.
- Hogyhogy? - pattogott a gazdám. - Mért röpülő kutya? És mért zergebűze?
- Hát mer a halat ollan nagy, kemény deszkaformában kapjuk, akit úgy hajítanak a
fölvételező szekérbül a századkonyha ponyvájába. Oszt hát, hogy úgy röpül, teccik tunni,
akar valami nagy bőregér. Valaki kitanáta, hogy nem is hal, hanem nagyfajta bőregér.
Vagyis röpülő kutya.
- És a zergebűze? - kérdeztem, mialatt a gazdám krákogni kezdett.
- A’ is csak ollan bakaszó! - dünnyögte a másik szakács. - Merhogy a szárazfőzelék
németül dörgemüze, vagy mi a csoda, hát valaki rátette magyarul, hogy az zergebűze.
Dörgemüze-zergebüze. Mán alig merjük kihozni, úgy utálják az embörök.
…Borika azt írta, hogy megint kimaradt két levelem. És hogy ha soká nem láthat még,
„lesz igaza a csipkebokros nótának: Meghalok én édes rózsám utánad!”
Hát még én! De jó, hogy csak a szerelem szemével láthat idáig és nem az igazi
szemével!
Az álmomat minduntalan szétszaggatta a köhögésem. Holla is többet köhögött, mint
hortyogott.
Most már hárman köhögtünk Orlayval.
Mint valami kehes zenekar.

*
Az offenzívareménynek befellegzett.
Sürgetik hátulról az állások kiépítését.
Orlay gőzerővel hajtja az erődítést.
És lármázik az élelmezés miatt.
Délután pergőtűz az Asolone-szakaszon. A Beretta- és Mostar-tartalék előreszivárog.
Riadókészültség az egész vonalon.
És nem történik semmi.
Estefelé tizenegy Bristol-gép zúg el Feltre felé. Röpcédulákat szórnak valahol a
Stizzone-völgy fölött.

Valaki azt mondja, hogy a múltkori gépek, Asiago fölött, Az Est című lap példányait
szórták le, Károlyi Mihály lázító beszédével.
A doktor tizenegy beteget szállíttat hátra, magas lázzal.
 A bakák „patkánymarásnak” nevezik ezt a különös, új nyavalyát.
Lehet, hogy már mi is benne vagyunk, mert borzongunk, és szinte ugatunk a
köhögéstől.

*
Ha naptár nem volna, nem tudnám, hogy augusztus huszonnegyedike van.

A kézigéppuskákhoz kért hordóheveder-igénylésre megjött a válasz. Nincs. Len- és
[17]
kenderanyagokat egyáltalán ne is igényeljünk már. „Es wird nicht mehr erzeugt.”
Papírfonálból készült hevedereket esetleg később kaphatunk.
A Bonatót fél óráig vereti délben a talján tüzérség.
A vízvezetéket két helyen ellőtték.
Holnapig nem lesz víz.
Szegény embereink! Megint a gránátlyukak büdös pocsolyáira vetemednek majd.
Orlay komoran jön vissza éjfél után Hollával az állásból.
Harminchárom beteget szállítanak hátra. S legalább ötven van még odakint.
A doktor kininért rimánkodik.
S a válasz hátulról ez: nincs.
Úristen, hát mi van még?
…Borika. Borika van. Az enyém. Engem vár.
Vajon meg tud-e még várni az anyám is?
A néném azt írja: egyre gyengébb szegényke.
És az ég még csillagos, és reggel megint kisüt a nap.
Kinek? Minek?

*
Víz! Víz! Víz!
Sáros, esőszagú, de van. Megint van. Liternyit iszom meg egyszerre a háromliteres
fejadagból.
Tájékoztatót kapunk a hadtesttől. Ez válasz a cérnaigénylésre is. A hadvezetőség nem
tud már fehérneműt rendelkezésre bocsátani. A legénység írjon haza, hogy küldjenek ki
fehérneműt.
A kincstár meg is fizeti mindenkinek, ha a sajátját használja.
A Gázember is dühöng:
- Így nem lehet háborúzni! Itt a parancs, hogy a klórmésszel rettentően
takarékoskodjanak a gáztisztek, mert a készletek fogytán vannak. Hiszen ez az egyetlen
védőszer a sárgakeresztes gáz ellen! Meg kell őrülni!
Délelőtt repülők. Még le is puskáznak a Mostar-táborra. Két halott, kilenc sebesült.
Délután: nehézgránátok bajtársi összejövetele a Caprile túlsó lejtőjén. Táncuk alatt reng
a hegytömb.
Mindenünk kint volt a napon, reggeltől estig. Mégis dohos. Émelyeg tőle a gyomrunk.
Holla azt állítja, hogy nemcsak a bőrnemű és a szíjazat penészedik, hanem a hajunk is.
És bizonyítani akarja Orlay kiskutyájával. Hogy annak penészes az irhája reggelenként.
Éjszaka a balszárnyon bújkálunk Orlayval. A II. zászlóaljnál.
Azok úgy tudják, hogy tegnap, az Asolone-szakaszon, két kilencvenkilencedik ezredbeli
cseh átszökött volna az olaszokhoz.
Már csak vállat vonunk rá.
Éjfél után: röpülő kutya és zergebűze.
Pirított kenyeret rágcsálunk helyette.
…Borika azt írja, hogy a karlováci déli sánc sarkán álló fa madárfészkéből szárnyra
kaptak a fiókák. Azt kérdezi: mit üzenek nékik?
Mit? Azt, hogy úgy szeretem azt a kislányt, aki nézegeti őket, mint még senkit ezen a
földön.
Azért is, mert a szerelmesem, a mátkám, meg azért is, mert a leveléből madárdalt
hallottam itt, az Asolone alatt, az ágyúdörgésben.

*
Esik az eső, sűrű, szürke ködben.
Tűz hát nincs. A fúrógépek dühös morgással rágják a sziklát.
A védővonal már elég erős, de az óvóhely kevés. Orlay konokul hajtja a kavernaépítést.
Kaptunk sebkötöző csomagokat. Hetven darabot. Kétszázhúsz kellene a zászlóaljnak.
Húsz embert kell hátraszállítani „patkányrágással”.
A jelkulcsokat váratlanul megváltoztatták. Szóval, mégis igaz a két cseh átszökése.
Átkozott bitangok!
Orlay délután kimegy Hollával az állásba.
Este érnek vissza, bőrig ázva.
S egész éjjel úgy köhögnek, hogy túllármázzák a kőfúrógépeket.
Beteg, nyavalyás, lázas már mindenki.
De azért mi tovább harcolunk, ha beledöglünk is.
Ez az ösztön keményebb és parancsolóbb bennünk mindennél. Azt hiszem, már nem is
vagyunk emberek. Csak ember formájú fabábok. Akiknek nincs érzése, gondolata, csak
egy: helytállani, kitartani.
A kardkezű nép élettörvénye él csak bennünk.
…Borikát sajnálnám, ha itt kellene vesznünk…

*
Eső, eső, köd, köd.
A lélegzetünk párállik, minden ruhánk rajtunk van. És didergünk a láztól. De adjuk az
egészségeset, s hencegünk egymás előtt a keménységünkkel.
A kötélpálya elromlott, az élelemnek csak a fele jött föl.
Hollóval röhögünk azon, hogy a gyomrunk úgy korog, mint a zenekar. De a szívünk
elszorul, ahányszor a koplaló legénység jut az eszünkbe.
Orlay úgy fúj, mint a bika.
Mégis azt hirdeti mindenütt:
- Kitartás, emberek, győzünk! Még egy kis kitartás, és győzünk!
Reggel megint szép idő. És korai ágyútűz a Berettára, Bonatóra és a Brenta túlsó partján
fölmeredő Col Tonderra. Utóbb három, roppant magasságban nyugatra szálló, repülőgép.
Lehangoló, hogy saját gépet hetek óta nem látunk, és hogy saját tüzérségünk hallgat,
bárhogy tüzel is az ellenség. Olyan ez, mintha már megadtuk volna magunkat
tehetetlenségünkben.
Még jó, hogy az embereink másként magyarázzák. Rimóczi koma - aki valami
jelentéssel jött be az imént elölről - Majzik Gergellyel, a medve formájú küldönccel
beszélget:
- Fél ám a francia odaát! - vélekedik Rimóczi. - Mer mán alighanem csupa francia áll
ott. Fél. Azér vereti gránáttal, slafnerrel a mi helyeinket.
- Fél hát! - bólogat hozzá Gergely. - Van esze. Tuggya, hogy honvédcsalád van itt vele
szemközt!
- Oszt mink meg röhögjük - hunyorgat rá Rimóczi. - Még csak oda se pökünk neki az
ágyúkkal. Úgyis tuggyuk, hogy nem mer ránk gyünni. Mer hogy erősebbek vagyunk.
De jó, hogy nem tudják ezek a verhetetlen rögemberek, hogy igazában miért némák a
mi ütegeink! Hogy felrobbant az egyik legnagyobb lőporgyárunk, s hogy takarékoskodni
kell mindennel! Hogy maholnap már semmit sem gyártanak odahaza. Csak lázító
újságokat, kerge, pacifista híreket és maszlagos bolondgombákat.
Ebéd után éhesebbek vagyunk, mint előtte.
Orlay fütyül a maga bajára. Köhög, mint a hegynek menő vonat, az arca olyan keskeny
már, mint a kardpenge éle, de azért szakadatlanul spekulál. Hogyan lehetne még jobban
kímélni az embereket?
Kitalálja, hogy az emberölő jelentőlánc helyett, azaz mellett, jelentőkutyákkal kellene
dolgoznunk. A rohanó kutya két perc alatt megtenné az utat az Me 16-os kaverna és a
zászlóalj-parancsnokság között.
Nyomban le is diktálja a terv részleteit. Javaslat az ezredparancsnoksághoz. S íratja
velem az igénylést is, hat darab tábori kutyára meg hozzáértő emberre.
Este kimegy Hollával a vonalba, s éjfél után topog haza, kedvetlenül.
A doktor huszonhat lázas beteget szállíttat hátra. A zászlóalj holnap: 670 puska.
Szótlan vacsora és - posta.
Borika azt írja, hogy a Setalistén és a sáncon, hullatni kezdik leveleiket a platánok. És
sóhajjal kérdi: otthon leszek-e addigra, mire mind lehullatják?
Én is csak sóhajjal tudok rá felelni.

*
Hajnalban szilaj dübörgésre ébredünk.
Reng a hegy.
Nehéztüzérségi tűz zuhog a Caprilére.
Ugrunk a telefonhoz.
Palkó hadnagy hangja dünnyög a kagylóban. Az Me 16-osból beszél.
- Itt semmi. Teljes nyugalom. Csak a Caprile déli lejtőjét lövik.
Orlay köhögve rántja össze a sisakszíját az álla alatt:
- Fölmegyek a megfigyelőbe!
Fölöttünk zeng, csattog, tombol a tűz. A kaverna bélésgerendái közül úgy hull a por és
kőtörmelék, hogy fél óra alatt merő szemét a hajunk, vállunk.
Orlay kutyája szűkölve ül a gazdám ágyán.
Polczer Karcsi átszól az ezredtől, hogy az Asolonét gázgránáttal lövik.
Holla káromkodik egyet, s kiszól Palkó hadnagyhoz a telefonon:
- Gázkészültség! Továbbadni!
És morogva készíti keze ügyébe a gázkémlőtáskája vegyi vacakjait.
Piros hajnal után fényes reggel.
És hét órakor elnémul a morajlás.
Orlay lejön a figyelőből. A köpenyét kihasította egy kőszilánk. Az arca ólomszürke a
fáradtságtól.
- Heverjetek le - dörmög ránk -, mert ezek odaát, úgy látszik, kidöglesztésre dolgoznak.
Nyugtalanul alszunk tovább.
Pedig olyan csönd van, hogyha volna még madár itt fönt, ebben az istenverte
sziklavilágban, meg kellene hallanunk a fütyülését. Ez a szokatlan csönd irgalmatlanabbul
meggyötri az idegeinket, mint hogyha pergőtűz dobolna fölöttünk.
Tizenegykor átszalad hozzánk Polczer főhadnagy, az ezredsegédtiszt. Az is olyan,
mintha halálos ágyból kelt volna ki. Csont és bőr. De azért most is vidám, mint mindig:
- Csülökre, komák, és pofasúrolás!
- Nono - dörmögi Holla -, tán magas látogatás készül?
- Az, az! - bólogat a kis aktív.
- Ne röhögtess! - hitetlenkedik a Gázember. - Ha csak a halál nem vizitel erre, hát más
nem őrül meg ennyire!
- Pedig maga Nagy tábornok úr van ide útban. Most kapaszkodik a Lorenzo-
szerpentineken.
Erre benyit a szomszéd fedezékből Orlay.
S fél perc múlva villámborotválkozásba kezdünk, a nadrágtérdünk és
zubbonykönyökünk rongyaira rászánjuk utolsó néhány arasz cérnánkat, a legényeink
dülledt szemekkel varrnak, s fél órával utóbb magához int Orlay.
Holla itthon marad, mi meg sisakban, pisztollyal, szuronnyal s gázmaszkkal tisztelgünk
az ezredparancsnokságon Nagy Pál tábornok, hadosztályparancsnok előtt.
Milyen jó itt látni ezt a szép, kemény, magyar katonát!
Mostanában kapta meg a legmagasabb katonai kitüntetést: a Mária Terézia-rendet. Első
ízben viseli, s első útja az ezredeihez vezetett.
Minden szava bátorít, minden szemvillanása bizalmat sugároz.
- Csak néhány hétig kell kitartanunk! - mondja. - A németek elérték a Hindenburg-
állást, s ott, ebben a sokkal rövidebb s áttörhetetlenül erős vonalban állanak. Ha ott
összeomlik az amerikaiakkal megerősített, de már kifulladásban levő antantoffenzíva:
vége a háborúnak. A német hírek szerint Francia- és Angolország belső hangulata ingerült,
háborúellenes, Olaszország forradalom előtt áll. A nagy mérkőzés utolsó perceiben
vagyunk. Órákon és perceken múlik minden. Azok a tűzrajtaütések és idegeskedések,
amelyeknek napok óta tanúi vagyunk, élénk jelei a túloldal nyugtalanságának. Tehát:
nyugalom és kitartás. Bízom a magyar idegekben!
Elbocsát bennünket, s fölmegy az ezredparancsnokság megfigyelőhelyére.
Kora délután még látjuk, amint a Beretta-tábort nézegeti, s azután leballag
parancsőrtisztjével a Lorenzo-szakadé​kon, a Brenta-völgybe.
Ahol csak megfordult, bizakodás és nyugalom maradt a nyomában. Még a hajnali
tűzrajtaütés és az azóta hallgató nagy csönd sem feszíti tovább az idegeinket.
Este kimegyünk a vonalba. Az emberek olyan fáradtak odakint, hogy alig
vánszorognak. Orlay elrendeli, hogy az eddigi század- és zászlóaljtartalékok fokozatosan
váltsák fel a tűzvonal legénységet.
A gazdám minden fedezékben mond néhány vidám, buzdító szót.
Jadlovszky kavernája fölött állunk, amikor a balszárnyunkon lövöldözés töri meg a
csendet. A túloldalról kivágnak néhány kézigránátot is. De hogy a mieink nem
válaszolnak, elül a zaj.
Utóbb átbukdácsol hozzánk a balszárnyról a Csatapap. Nyilván őt lövöldözték útjában.
Kilihegi magát, és továbblopódzik a jobbszárny felé, hogy kitartásra buzdítsa az
embereket.
Föl-fölremegő rakétafényben és villódzó fényszórók kévéi alatt botorkálunk vissza.
Útközben, fölgyűrt gallérú köpenyben, dideregve ballagó lázbetegeket érünk el. Borsos
szakaszvezető is közöttük botorkál, tüzelő testtel. Vannak vagy tizenöten. Elöl, hordágyon,
öntudatlan embert is visz két sebesültvivő.
- No, mi baj? - kérdezi Borsostól Orlay.
A szakaszvezető kihúzza magát:
- Alázatosan jelentem, betegtranszport. Ránk gyütt a patkányrágás.
A gazdám néhány vigasztaló szót mond, s a lehajtott fejű árnyak eltűnnek a homályban.
A Mostar-táborban nagy a sürgés-forgás. A küldönceink azt mondják, valami málhás ló
lezuhant a szakadékba, s a húsát kiosztották a bosnyák rohamosoknak.
A vacsora: röpülő kutya zergebűzével. Tehát - a legények kenyeret pirítanak, s azt
esszük meg. Orlay kiskutyája viszont patkányt fogott az ágy alatt, és friss pecsenyét
ropogtat.
A hadosztály távmondatban közli, hogy a jelentőkutyákat megkapjuk.
Estére kijavították a napközben megrongált vízvezetéket, és dorbézolva vedeljük a
vizet.
Valaki azt a hírt hozza, hogy a balkáni fronton több bolgár hadosztály a hazabocsátását
követeli, mert nem kap élelmet.
Lehajtjuk a fejünket, s avval biztatjuk egymást, hogy nyilván Szakácshír, tehát
marhaság.
Borika levele csupa jaj és hívás. Megint tréfálkoznom kell a válaszomban. Pedig hej, de
nehezen megy már!
És azt írom századszor, hogy katonamenyasszony nem sír!
És úgy fekszem le nyirkos pokrócágyamba, mintha koporsóba feküdnék.
Még álmomban is riasztó messzire van tőlem Borika…

*
Repülőriadóval ébreszt a front.
Öt Bristol kering nagy magasságban, és szórja a röpcédulát.
De mind a Grappa környékére és a Stizzone-völgybe hull.
Elhárító ütegeinktől kedvet kap a tüzérség odaát is, s mire a repülők odébbállottak, már
vígan aprítják a gránátok a Caprile-lejtő, az Asolone, a Beretta, a Bonato és a Col Tonder
szikláit.
A Mostar-táborban: egy halott, három sebesült bosnyák, a Miskolc-táborban két nehéz
és öt könnyű sebesült magyar.
Délben csönd.
Délután, egész estig, lassú tűz.
A mi ütegeink némák.
Veszteség nincs, de azért ez a lélekőrlés őrjítő.
Este riadókészültséget rendelnek el, mert az Asolonénál két 99-es cseh közlegény
átfutott az ellenséghez. Harmadik társukat a szomszéd 49-esek lőtték le, mielőtt még
elérhette volna a túlsó árkokat.
A kiadott jelszót jelhangot nyomban megváltoztatják.
Félébren töltjük az éjszakát - szidjuk a cseheket -, de nem történik semmi.

*
Ágyúdörgéssel virrad ránk a reggel.
A legényeink a szájukat nyalogatják valami hajnali lakmározás után. Kitűnik, hogy a
bosnyák rohamosok előtt megint lezuhant az ösvényről a 49-esek egyik málhás lova.
Abból szereztek a mi küldönceink is néhány falásnyit.
Egész nap lassú tűz!
Veszteségünk nincs, de a fejünk zúg tőle és szenvedünk.
A zászlóalj 651 puska. Ezeren felüli létszámmal indultunk a frontra, öt héttel ezelőtt.
Az E-9 jelű fúrógép elromlott. A gépvezetőt Bécsbe kell küldeni, pótszerelékért.
Az ezredparancsnokság kapott egy ketrecnyi jelentőgalambot.
Polczer Karcsi ki is próbál egyet. A szürke jószág rebbenve csap föl, kört húz fölöttünk,
s lesuhan a Brenta-völgybe. Utóbb közlik a hadosztálytól, hogy három perc alatt tette meg
az utat a Capriléről a hadosztály-parancsnokságig.
Alkonyatkor szinte kápráznak a szemeim az erőltetéstől, mert reggel óta rajzoltunk
Hollával. Műszaki helyzet… kavernaépítés állapota… tartalékanyag-raktárak. És
kimutatás, kimutatás, kimutatás mindenről.
Hátulról figyelmeztetnek, hogy nagyon takarékoskodjunk az írópapírral, mert a
Monarchia és Németország készletei fogytán vannak. Rövidesen csak barna, selejtesebb
papírt kaphatunk.
- Legalább nem látszik majd rajta az írás - mondja bölcsen és vállat vonva a Gázember.
És lódul, a gazdánk nyomán, a vonalba.
Mikor hazaérnek, Orlay komor és szótlan. Hallgat és köhög. Csak nagy, éles nézésű,
acélkék szemei villannak töprengésében.
Ahogy átmegy az ő odújába, s behúzza maga mögött az ajtót, azt mondja Holla Franci:
 - Evvel a Jadlovszkyval őrültség mozogni az állásban. Ahova lép: nyomban odalő az
ellenség. A bakák azt mondják: húzza a golyót. Vagy nyolcszor kellett hasra vágnunk
magunkat miatta. Egyszer még bele is tenyereltem a vaddisznó miatt valami rondaságba
az egyik gránátlyuk alján! Ne röhögj! - Különben Jadlovszky már jobban fél önmagától
emiatt a golyóvonzó természete miatt, mint a támadástól. Nemcsek meg Baranyi már úgy
köszöntik: „Szervusz, mágnesember!”
Hét honvéd megy megint kórházba.
Viszont a bosnyákok újból lakmároznak, mert megint lezuhant egy lovacska.
Sündisznó legyek, ha magától zuhant le!

*
Úgy látszik, odaát már nem tudják, mihez kezdjenek.
Egész nap vadul verették a Berettát. A vonal előtt, a Ca d’Annán pedig lázasan erősítik
árkaikat.
A Col Caprilén alig néhány gránát csattan, de a Beretta csak úgy porzik, s a dübörgés
egész nap tart. A szakadatlan dörgést, morajlást szinte percenként visítják túl a közelben
őrködő légvédelmi figyelők sípjelei. Az ég csupa srapnelfelhő, de az angol, olasz és
francia repülőgépek oly magasan kóvályognak, hogy kutya bajuk se történik.
Hemzsegnek.
Reggel óta riadókészültségben állunk, és csigalassúsággal másznak a percek.
Orlay leszól a megfigyelőből, hogy a Ca d’Annán valami fehér táblát raktak ki az
olaszok. A felírás szövegét azonban még a legjobb messzelátóval sem lehet kivenni.
Tíz perc múlva híre jön, hogy a II. zászlóaljunk gyalogsági ágyúsai, egyetlen lövéssel,
szétlőtték a táblát.
A Berettán egyre-másra dűlnek össze a kőkalyibák, de a veszteség délig csak hat-nyolc
ember, mert a tartalék zöme a kavernákban ül.
Délben óriási reccsenéssel megrendül fölöttünk a szikla.
Kiugrunk az odúnkból, s fölrohanunk a törmelékekkel tele lépcsőn a megfigyelőhöz.
Orlay ott áll a géppuskafészekhez szóló lépcsőelágazásnál, három hebegő géppuskással.
Majd fölsiet velük Botár fészkébe.
Bennünket visszaint a fedezékbe. A kutyája ott szaladgál körülötte.
Azután lehozták sátorlapban Botár törzsőrmester holttestének összeszedett roncsait. És
két nyöszörgő sebesültet. A géppuskafészket telitalálat érte.
Egész nap nem szólunk, s az ebédből egy falat sem csúszik le a torkunkon. És nem
megy ki az eszünkből, hogy Botár, ez a szótlan, nagy, fekete arcú, jó katona - nincs többé.
Orlay kiskutyája néhány véres ronggyal játszik. A rongydarabon egy nagyezüst
vitézségi érem lóbálódzik a szalagján.
Botár zubbonyfoszlányát találta meg a kutya valahol. A küldöncök veszik el tőle.
 A gazdánk komor, de rendületlen.
Hátratelefonál, előreküldeti a harmincasok tartalék zászlóaljának egyik géppuskáját, s
helyreállíttatja a fészket.
Istenem, bár én is tudnék ilyen kemény és rendületlen lenni! Vagy csak olyan, mint
Holla. De nekem minden erőmet össze kell szednem, hogy fapofát mutassak.
Délután elborul az idő, hűvösre fordul, s köd ereszkedik ránk.
A tűz megszűnik.
Estére kitűnik, hogy a Caprile tizenkét, a Beretta pedig hatszáz nehézgránátot kapott.
Harmincöt repülőt számoltak meg. A vízvezeték megsérült. Megint a Bonatóról kell
előrehozni a vizet. Egy liter fejenként. Az Asalonén, ködbombák védelme alatt,
vállalkozást próbált az ellenség. Visszaverték.
Éjfélig vánszorgunk a vonalban az öreggel.
S olyan nehéz a szívünk, mintha a mellünkben is valami szikladarabot hurcolnánk.
A zászlóalj ütközetlétszáma 642 puska meg a gépfegyverek. Azoknak a legénysége is
kétharmadára csökkent.
Orlay látja a kushadásunkat elalvás előtt. Ránk szól:
- Föl a fejjel, urak! Mi azért helytállunk!

*
Reggel azt jelentik elölről, hogy a Meneguzzánál olasz szökevény futott át hozzánk.
Hajdu zászlós hátrakísérteti.
Hebegő, gyors beszédű, félfrancia. Ruhája, bakancsa, derékszíja elsőrendű. Azt mondja,
kibírhatatlan a helyzet odaát. Csak kétszer kapnak naponta meleg ételt.
Egymásra nézünk: Úristen, ha a mieink csak egyszer is kaphatnának!
A fogoly úgy tudja, hogy Bassanóban és Schióban meghuszadoltak egy csapattestet, a
hátulról jövő hírek szerint Franciaország forradalom előtt áll, s Olaszország is a
felfordulás küszöbéhez jutott. Velünk szemben különben a Bari- és a Calabria-dandár áll,
de rövidesen angolok váltják fel őket.
A dandár sürgeti a foglyot, hát továbbküldjük. A völgyben a pécsi honvédek vonalába is
átfutott két olasz.
Hollóval fölhajigáljuk a sapkánkat, vígan.
- Győzünk! Győzünk! Csak még egy kis kitartás!
A vízvezeték megint jó, és gulyást kaptunk. Éljen!

*
A vánszorgó emberek megint tele vannak bizalommal.
Orlaynak megengedték a jobbszárnyunk előtt levő ház, illetve éjszakánként benne
tanyázó talján tábori őrs kifüstölését. Egy rohamraj intézi el a szemünk láttára. Ember még
nem volt benne.
A házat szétvettetik egy robbanótöltéssel meg néhány kézigránáttal.
Persze, Vadász Jánosnak, akarom mondani Új Jánosnak meg Bognár komának benne
kellett lennie az ügyben.
Egész éjszaka puskázik dühében a túlsó árok.

*
Két napig: köd, eső és csönd.
Vacogunk, csöpögünk és éhesek vagyunk.
Annyi baj legyen, győzünk!

*
Azután megint kisüt a nap egy felhőrongyon át, de az
Asolonén és a Grappán havazik. Alattunk és a Brenta völgyében: ködtenger.
Délelőttől estig harci zaj, meg-megújuló géppuskatűz és sorozatos kézigránátdörgés
hallatszik föl a Brenta-völgyből a köd alól.
Este halljuk, hogy a tizenkilencesek egyik tábori őrsét három oldalról megtámadta az
ellenség. Mindent megpróbáltak támogatására, de a köd és a szerencsétlen terepviszonyok
miatt nem sikerült megmenteni. A tábori őrs, egész napon át hősiesen védekezett, a zöme
elesett vagy megsebesült, s alig két-három ember került csak végül az olaszok kezére.
Éjfélre visszavették az elvesztett pontot a pécsiek.
Fából vagyunk már mind.

*
Borika leveleit úgy olvasom, mintha idegen írná. Olyan ez, mintha összeszáradtam
volna.
Úristen, hiszen szükségem van az erőmre!
De ez a köd, nyirkosság, penész, virrasztás, folytonos riadókészültség elfonnyaszt
bennünket.

*
Felhős az ég, de a köd leszállott a völgyekbe.
Tehát: lassú gránáttűz a Caprilére, a Berettára, a Bonatóra, az Asolonéra, a Col
Tonderre. A kötélpályát ellőtték.
„Riadókészültség!”
Már meg se rebben rá a fülünk.

*
Köd, eső, hó.
Tehát: csönd.
A hegyi ösvények mellé szuronyos őrszemeket kell adniok a tartalék zászlóaljaknak,
mert az éhező csapatok emberei szándékosan lökdösik le a málhás állatokat az utakról,
csakhogy húshoz jussanak.
A 84/b kötélpálya csak holnapra lesz kész. Ezért egy tartalék-élelemadagot megehetünk.
Ez legalább húskonzerv és kétszersült!
A zászlóalj puskalétszáma: 629.
A negyvenes menetzászlóaljakat előrevonják.
Orlay vállat von e hírre, s azt mondja:
- A háromnegyedük férges lesz. Fáradt s talán meg is fertőzött hadifogoly és nagy
nehezen kilökdösött lógós. Inkább vállalok bármit tíz régivel, mint kétszáz újjal.
És kivánszorog a Gázemberrel a vonalba…

*
Napfényre ébredünk, de jeges szél fúj. Rongyos ruháink csattognak a szélben.
A napok óta tartó némaságot újra felváltja az ágyúdörgés. Persze, megint az Asolone, a
Caprile, a Beretta, meg a Bonato kapja a gránátokat.
Az a hír járja, hogy felváltanak bennünket.
Olyan érzéketlenek vagyunk, hogy alig érdekel.
De a köhögő Orlay komor kötelességtudása hajt bennünket. S dolgozunk, mint az
óramű. Érzés és gondolat nélkül. Az agyunknak már csak a front dolgaira van
fogékonysága.
Gépek vagyunk.
Katonagépek.

*
Kivételesen a Meneguzza is kikapja a részét.
Az Me 16-os kaverna szája beszakad egy nehézgránát alatt. Hat sebesült. A doktor azt
mondja: estig ott tartja őket, mert a Val Grandétól a Caprile-gerincig állandóan tűz alatt
van a terep.
Délben feljön Cismonból a harmincasok tartalék zászlóaljának törzse és századonként
egy-egy tisztje.
Estig: átadás papíron, éjjel: tájékozódása vonalban.
Azt mondják, örülnek, hogy állásba kerülnek, mert a frontcsapatok bővebb élelmet
kapnak.
Hm. Igazán nem tudja az ember, mit kívánjon.
Az egyik: kutyasor, a másik: ebsor.

*
Délelőtt köd, délután napfény és hideg.
Délelőtt csönd, délután tűz a Caprilére.
Este felváltják a kötélpálya-kezelőket, a vízvezetékőrséget, a jelentőláncokat, a
Jadlovszky- és Tordasy-századot meg a géppuskásokat. A Nemesek- és Szász-századra
csak holnap kerül sor.
Fáradtan, rongyosan vánszorognak egymás nyomában a felváltott századok emberei, a
Tátra- és Mostar-táborba.
Tordasynak olyan keskeny az arca, mint a papírvágó kés. Jadlovszky szemei gyulladtak,
a köpenye lobogó rongy. S a hosszú fiú olyan, mintha keskeny deszkaszál volna.
Az éjszakát még a fedezékünkben töltjük, a harmincas zászlóaljtörzzsel együtt, és
szurkolunk, hogy a másnapi váltást se zavarja meg semmi.
Süt a nap, jólesőn melenget, s egyelőre csak az Asolonét lövik.
A harmincasok átvették a harcvezetést, két nyomorult odúnkban sokan vagyunk, hát
átballagunk Orlayval a Mostar-táborba, a Tordasy-századhoz.
Horkolva, mélységes mély álomban hevernek az emberek a kőkunyhók és a kavernák
homályában. Sem őket, sem a tiszteket nem engedjük felébreszteni. Az arcuk sárga, a
szemük beesett, a lesoványodott kezükön száz karcolás, a ruhájuk rongyos. Egyik-
másiknak lyukas a cipője talpa.
- Mi a mai létszám? - kérdezi Orlay halkan.
- Élelmezőlétszám: hatszáznyolcvan fő és ötvenkilenc ló - olvasom a zsebemben levő
jelentésből. - De az ütközetlétszám csak hatszáztíz puska, hét nehéz és nyolc kézi
gépfegyver.
Sóhajtunk, és mindketten arra a szétlőtt géppuskára gondolunk, amely hiányzik. Nem is
a géppuskára. Hanem Botár törzsőrmesterre, az asszonyára meg a hat gyerekére.

*
A légvédelmi figyelők sípolnak, három Caproni kóvályog fölöttünk nagy magasságban.
Behúzódunk egy kőkalyiba árnyékába.

Vidám füttyszó hallatszik ki belőle. Valaki hanyatt fekszik bent a deszkapriccsen, és
[18]
művészien fütyüli a „Wien, Wien, nur du allein…”-t.
Fordulok a kalyiba elé. Rozzant deszkaajtaján szabályos, nyomtatott névjegy.
Akadálydrót tüskéjével tűzte rá valaki.
 Olvasom:
HALIL ACHMED FERIDUN BEY
K. u. k. Leutnant
des Bosn. Hercegow. I. R. No. 1.
Wien, Kohlmarkt 3. Monte Beretta-Mostar Lager
A névjegy jobb alsó sarkába persze kézírással írta rá a gazdája, hogy kéjlaka a Berettán
van.
A szomszéd kalyibák körül bosnyák rohamosok lézengenek. Remek, elvadult pofák.
Nyilván az ő parancsnokuk az a fütyülő, hetyke fiatalember.
Ugy látszik, ő is észreveszi, hogy ott ténfergünk a tanyája körül, mert egyszer csak
elhallgat a fütty, kivágódik az ajtó, s kipattan az odúból az ifiúr.
És már ott is áll Orlay előtt, s bemutatkozik. Keményen, katonásan. De a szeme csupa
vidám szolgálatkészség.
Orlay tudtára adja, hogy nem akarjuk zavarni, csak a légiriadó rögzít ide, és
beszélgetésbe keveredünk.
No, furcsa legény ez a kis bosnyák, a félrecsapott fezzel a fején!
Olajbarna arca, villogó szeme, szénfekete bajuszkája csupa ápoltság. Jól szabott,
gyűretlen tábori zubbonyán, meghökkentő tömegű kitüntetés. Érdemkereszt, Signum
laudis kétszer, arany-, pántos nagyezüst, pántos kisezüst és bronz vitézségi érem. És
vadonatúj, élesre vasalt, fekete tisztinadrág meg töretlen lakkcipő van rajta.
Megáll az ember esze! És mindez fönt a Berettán, 1700 méter magasságban, a
gránátpokolban.
Halil úrfi azt mondja, ez az egyetlen passziója. Tavalyelőtt jött ki a kadétiskolából, két
hónapig volt Bécsben, a póttestnél, azóta meg hol a fronton van, hol meg szabadságon.
Anyja régen meghalt, az apja őrnagy volt a kettes bosnyákoknál, s még a háború elején
elesett. Azóta Bécsben van odahaza. Haj, Bécs! Micsoda város, micsoda élet, micsoda
korzó, micsoda nők! És mivel Bécs messze van, ő meg szeret tisztán, jó ruhában járni, s ez
itt is lehetséges, hát bizony öltözködik, mint egy szalonkatona, fütyörészik, mint a nők
dédelgetettje, és korzózik a Mostar-tábor ösvényein, mintha az a Kärtnerstrasse volna.
Elvégre minden csak felfogás és fantázia dolga. Addig uraskodjék az ember, amíg teheti.

Nem igaz? Úgyis csak egyszer fiatal az ember, még a muzulmánfilozófia szerint is. Ha
[19]
meg jön a parancs, hogy: Sturm-Halbkompanie, vorwärts! - akkor úgyis megszűnik a
világ, és csak a rámenés a fontos, a precíz sodritás és a kézigránát.
Ennivaló egy kölyök!
Mikor megkérdezem tőle, hol a csodában vasaltatja a nadrágját, azt mondja, hogy
három is van. Egyébként állandóan vasalás alatt vannak.
- De hol?
A hátam mögött lévő kőkunyhó felé mutat.
 Elhőkölök.
Szálas bosnyák katona vasal egy deszkalapon. A deszkalap két üres töltényládán
fekszik, a vasalás alatt lévő nadrágon sisteregve gőzölög a nedves vászondarab, és a
vasaló ide-oda jár rajta. Vasaló? Ugyan! Egy rohamsisak burája. A sisakban parázs izzik, a
sisak peremén, ráerősített fafogantyú. És a nadrág pompásan vasalódik.
A bosnyák most leveszi a nadrágról, megfogja az állszíj helyére fűzött drótkantárt, és
lengeti maga előtt a sisakot, szabályosan.
Mint az asszonyok a vasalót.
Elnevetjük magunkat.
Sok mindenféle alkalmazásban láttuk már a vaskalapot. Láttam bográcsnak,
kútvödörnek, gyümölcskosárnak, víztartónak, kályhának, bormerítőnek, mosdótálnak, de
vasalónak - még soha. Ez új volt. Úgy látszik, a bakakoponya ötletekben kimeríthetetlen.
A légiriadó elmúlt, elköszönünk a fekete képű kis töröktói. A gazdám bemegy az
ezredparancsnokságra, én meg elnézegetem a mellette dolgozó, sziklába bújt kőfúrógépet.
- Szervusz, Fűzfa! - dörmög rám rekedten valaki.
A kis Baranyi hadnagy az. Az ezredkavernából lépett ki éppen.
- Hát te mért nem alszol? - kérdezem csodálkozva. - Az este jöttetek ki a vonalból, s
nyújtózhatnál délig.
- Nyújtóztam is volna - nevetett a kisöreg -, ha lehetett volna.
Csakhogy van a Mostar-táborban, éppen az én kulipintyómmal szemben lévő viskóban
egy fura kis bosnyák hadnagy. Az rám zörgetett hajnalban, hogy magyar testvérrel akar
inni. Valami földöntúli pálinkával hencegett, amit az este kapott.
- S te, persze, nem bírtad volna ki, hogy árva magában igyék? - kérdezem évődve.
- Nem lehetett kitérni - mentegetőzik Baranyi. - Magyar pajtást kívánt, hát becsület
dolga volt. Megjegyzem, marhaság volt az egész, mert a csodapálinka förtelmes
kotyvaléknak bizonyult. De a vaddisznó úgy iszik, mint a homok, pedig a vallása is
tiltaná. Most itt jártam az ezredfőorvosnál, adjon valami szert, mert a gyomrom olyan,
mintha három kandúr kaparászna benne. A fene az ilyen italt!
- De a komádnak kutya baja. Az imént ismerkedtünk meg vele. Üde, akár a
gyöngyvirág!
- Az? - csóválja meg a fejét Baranyi:. - Olyan a bendője annak, mint a tevének.
Csaknem csúffá tett. Ügyelnem kellett, hogy ember maradjak.
Orlay kijön az ezredtói, Baranyi elpárolog, s mi visszamegyünk szűkké lett odúnkba.
A szokásos gránátbál megkezdődik a Capriién és a Bonatón.
És tart egész napon át.
Alkonyatkor állásba megy a harmincas zászlóalj másik fele is, és hajnalra
hátravánszorognak a mi századaink a Tátra-táborba.

*
Mivel ránk virradt, már nem vonulhattunk el. Ott kellett töltenünk még egy napot a
gránátverte, kietlen sziklatáborokban.
Délben olyan tüzet kapott a Beretta, hogy két emberünk meg is sebesült, a messzire
repülő kövektől.
Vizet már csak fél litert kaptunk, s tikkadva vártuk az alkonyatot, hogy útba
indulhassunk.
Akkor azután nekilódultunk.
Orlay a zászlóalj végére maradt Hollával, engem meg előreküldött a törzzsel. A
géppuskás századnak később, nagyobb homályban, a Gozzán át kellett lejönnie, mert
málhás lovakkal csak ott lehetett közlekedni.
A Lorenzo-szakadékban ereszkedtünk le a Brenta-völgybe, a föl-lejáró teherhordó
századok között. Ez se volt éppen vidám séta, mert a szakadék felső kiöblösödése fölött
sűrűn robbantak a srapnelek és gránátok, s a kupakjaik, cserepeik, kőgörgetegeket sodorva
magukkal, ömlöttek le az összeszűkülő, meredek szakadékba. Ilyenkor a sziklába vájt
szerpentinösvény falához kellett lapulnunk, hogy fölöttünk rohanjon le a kőlavina. Vagy
húszszor tapadtunk így hozzá a falhoz. Néhány könnyebb zúzódással meg is úsztuk a
dolgot.
A szakadék felénél már reszkettek a lábaink a gyors ütemű menettől.
Mikor azután, vagy egyórai sietéssel, leértünk a Brenta-völgy aljára: le kellett ülnünk. A
combizmaink úgy remegtek, mintha villamos árammal rángatták volna őket.
Szürkült, mire együtt volt megint a zászlóalj. Az Il Termini-alagút táján ért le a
Lorenzo-szakadék. Ebben a vasúti alagútban tanyázott a pécsi honvédek
ezredparancsnoksága.
Idáig rendeltette előre Orlay a hátaslovainkat is.
Öreg Botka örvendezve vezette elém vékony lábú sárgámat, s Gorilla is röhögve
kapkodott a zsebem felé. Csak néhány kemény kétszersültdarabka volt benne, de a falánk
kanca azt is mohón ropogtatta szét zablás szájában.
Lóra szálltunk, s Orlay, karján a vinnyogó kiskutyával, elindult a zászlóalj előtt.
Rendekben, nagy szakasztávközökkel vonultunk tovább északnak, a Brenta mentén. Az
út közvetlenül a Dolomit-tömb fala alatt kanyargott Cismon felé, úgyhogy a Col del
Rossón álló francia tüzérség alig férhetett hozzá. Gránátjai a Brenta zöld lapályát
döngették.
Fáradtan értek a századok a Cismon és a Brenta összefolyásánál lévő Cismon
falucskáig. Ott pihenőt adott a gazdánk, majd még nagyobb távközökkel, gyors menetben
fordultunk nyugatnak. Futólépésben keltünk át a Cismon-patak gyakori tűzben álló hídján,
és igyekeztünk tovább, a nyugat felől felénk siető Brenta mentén, Primolano irányába.
Fojtogató por… nyikorgó kocsioszlopok… ostorpattogás… lóprüsszögés és sötétség.
 Átvergődtünk Primolano összelőtt, régi útzáró erődművein, riadt utcácskáin, s elhagyva
a völgyben futó műutat, keskenyebb hegyi úton kapaszkodtunk föl, a folyótól északra
emelkedő hegyvidéknek.
Lassanként kiértünk az olasz ágyúk hordtávolságából, Orlay összébb zárkóztatta a
századokat.
Zihálva, kidagadt nyakerekkel botorkáltak előre a szegény emberek a holdfényes
hegyoldalban. S nyújtogatták a nyakukat, hogy vajon az a néhány fénypont, amely
fölöttünk látszik, már Rivai-e?
Dehogyis volt Rivai! Soras volt és Mellame.
Már nem szólt senki. Vagy ha szólt, csak ingerült szitok kacskaringózott ki belőle.
A százados úr időnként megállott s elvonultatta maga előtt a vánszorgó századokat.
Azután megint előreügetett az élre.
Soras után olyan felindultan lovagolt mellém, hogy megdöbbentem.
Magától nem szólott, hát én kockáztattam meg a halk kérdést:
- Mi történt… kapitány úr?
- Gyönyörű! - fortyant ki belőle a méreg. - Ez a sunyi Király szakaszvezető, tudod, ez az
orosz fogságból hazakerült ember, valóságos lázító beszédet mormogott a többieknek.
Éppen rajtacsíptem. Hogy bolond az egész zászlóalj, amiért még itt szenved, hogy az urak
az okai a háborúnak, hogy le kell ütni minden burzsujt és a többi. Persze kilódítottam a
sorból, elvettem a fegyverét, s Bajóczky meg Rozsos őrmester fedezete alatt, nyomban a
hadosztálybíróság fogdájába kísértettem. Még csak ez hiányzik! Bolsevik agitáció! És
éppen az én zászlóaljamban!
Hosszú ideig léptetett némán, maga elé bámulva.
- Mindenesetre szomorúan jellemző - folytatta utóbb - ez az egész eset. Csak abban
téved ez a szerencsétlen kommunista agitátor, hogy az én zászlóaljamban is meg lehet
próbálkozni ilyesmivel.
Sóhajtottam.
Éjfélkor értünk fel Rivaiba. A hosszú hegyi község, ezüstös holdfényben lehelte a békét.
Csak délen villogott és fortyogott az asiagói pokol, és délkeleten, fönt a magasban, az
Asolone-Pertica-Grappa-tömb frontszakasza.
A Gáhé már várt bennünket. Emberei ügyesen, gyorsan vezették szállásaikra a
szakaszokat és századokat, s tíz perc múlva már csajkával sorakoztak az emberek a
mozgókonyhák körül.
A zászlóaljiroda és Orlay a paplakban kapott szállást, mi ketten Hollóval a mellette
levő, szegényes kis viskóban.
Behúzattuk a századtelefonokat, Orlay távmondatot diktált, amelyben pihenőt rendelt
másnapra, jelentettem megérkezésünket az ezredparancsnokságnak meg a hadosztály
ügyeletes tisztjének, s avval elbocsátott a gazdánk.
A lábaink úgy remegtek, hogy örültünk Hollával, amikor a szállásunkon
lezökkenhettünk az első székre. Csak az asztalon álló kancsónak estünk neki, és ittunk,
ittunk kidülledő szemmel.
Szótlanul faltuk a vacsorát, és szótlanul vetkőztünk.
Négy hét óta először került le rólunk a nadrág. A szakadatlan viseléstől olyan volt, hogy
amikor a székre vetettük, össze se csuklott. Úgy tartotta a testünk vonalait, mintha bádog
lett volna. Rá kellett csapni, hogy össze lehessen hajlítani.
Rongyos kis ágyakba feküdtünk. De mégis ágyak voltak. Recsegtek minden
mozdulatunknál, de mégis ki lehetett nyújtózni bennük.
A két legény elköszönt, Feri elfújta a szakaszlámpát, s kidöcögtek a konyhán vetett
vackaikba.
A Gázember még dünnyögött egyet:
- Mennyiért mennél el most az udvari bálba, Fűzfám?
- Fejbajos vagy, Franci - motyogtam. - Hogy jut ez most az eszedbe?
Holla már nem felelt.
Imádkozni akartam, de az első mondatnál elakadt a gondolatom.
Az embergép, a katonagép hajtórugója lejárt.
Mély önkívületbe bódított, és úgy kerített hatalmába az álom.

*
Másnap kijött a szabadságom.
Holnapután, szeptember 14-én este mehetek.
Megírtam édesanyámnak és Borikának, hogy egy hetet odahaza töltök, a hátralevő
kettőt meg Karlovácon.
Addig még mindent rendbe akartam tenni.
Ruha-kiegészítést, tartalék-élelemigénylést, műszaki szerelvénypótlást, telefontelepek
cseréjét, vonatszemle jelentést, kitüntetési felterjesztéseket, s a jó Isten tudja még, mi
mindent.
Csak olyan mérhetetlen fáradt ne lettem volna!
Minden csontom fájt, minden izmom húzódott, a fejem meg zúgott. Néha megállottam a
munkában, s percekig bámultam magam elé. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy
újból gondolkozásra nógassam az agyamat.
Nem tudtam, mi ez. Valami sohasem érzett, leverő, szörnyű csüggedés, avagy betegség?
Lehurrogtam magam: betegség? Marhaság! Hiszen, ha megkaptam volna azt a portugál
vagy miféle nyavalyát, amit a bakák patkányrágásnak hívnak, akkor lázam volna. Az meg
nincs. Ej, hát persze, csak fáradtság! Nyápic, vacak kölyök vagyok, s elnyűtt ez a négy
hét. Az „Aszaló”. Ahogy embereink nevezik az Asolone-frontot.
És dühös akarattal végeztem a dolgomat.
 A zászlóalj 597 puskára olvadt.
A ruhák: merő rongy. A cérnaigénylésre az a válasz, hogy cérna nincs, de valami
növényi háncsból való vonalfélét kapunk. A szétrongyolt bakancsok helyett kapott lábbeli
talpa falapokból és gyöngébb bőrből kiagyalt patent. Az emberek úgy kopognak benne,
mint megannyi nagypénteki fakalapács.
Első nap fürdőbe kellett vinni a szakaszokat. Szívesen is mentek, hogy megcsutakolják
magukat, csak a szappan ne lett volna csupa homok.
Holla gázkamrán hajtott át bennünket, hogy kipróbáljuk az álarcainkat, a doktor meg
egészségügyi vizsgára rendelt mindenkit. A hadosztály egészségügyi intézetének két
orvosával vették sorra az embereket. Vizsgálták, lemérték őket.
Az eredmény lesújtó volt. A hiányos táplálkozás miatt az emberek átlagsúlya 52 kilóra
süllyedt. Hiszen láttuk mi már rajtuk is, és egymáson is ezt az aszalódást. Meglappant a
képe mindenkinek, lötyögött a ruha még a vasgyúró Bajóczky őrmesteren is. De hogy a
zászlóaljátlag 52 kiló legyen, arra senki sem mert volna gondolni! És ezt az erővesztést,
itt, a tartalékcsapatoknak megszabott élelemporciók mellett, már pótolni sem lehet!
Estére fölzengett Tóth Kari bömböldéje a szabadságról bevonult Pünkösd hadnagy
tiszteletére. De már csak olyan bágyadtan daloltak, mint hogyha nagyon távol énekeltek
volna.
Csak egyet csodáltam még, szinte könnybe lábadó szemmel. A bakáink emberségét.
Lézengtek a gyöngeségtől, alig kaptak már valamit, de még azt a szűkös élelmet is, amit
kaptak, megosztották a falu éhező, olasz lakosságával. Minden ember legalább egy kis
kölyöknek juttatott néhány kanál ételt a csajkájából.
Vajon meghálálják-e valaha ezt a kicsorduló jóságot, ennek a népnek?

*
Második nap reggel hatalmasan felbrummogott a front. Asiagótól is, a Perticáról is
pergőtüzet jelentettek.
Délben megjött a parancs: „Riadó! Menetkészültség!”
Orlay szánó szemmel nézett rám.
A Gázember azt mondotta:
- No, Fűzfám, kampec a szabadságodnak!
Meg se döbbentett ez a kilátás. Fából voltam. És csiriz vánszorgott az ereimben.
Édesanyám és Borika arca olyan messze volt, hogy már alig emlékeztem rájuk. Meg se
lük​kent a szívem, ha rájuk gondoltam. Csak azt tudtam, hogyha menni kell, megint
katonagép leszek, s bírom, amíg a gép bírja. Mert a zúgó fejemben már csak az a mondat
kalamolt: mi azért harcolni fogunk.
Tíz perc alatt menetkész volt a zászlóalj.
A századok egykedvűen gubbasztottak a házsorok mentén, teljes felszereléssel,
fegyverrel a kézben.
 És nyomban felzümmögött a nótájuk. Azt a riasztóan reménytelen dalt énekelték, amely
még a nyáron született, s amely, lemondó búbánatával, mindig szíven ütött.

Széles víz a Brenta vize,
Keskeny a híd rajta.
Arra ne menj, honvédbaka,
Mert leesel róla.
Hadd el, babám, hadd essem én
A Brenta vizébe,
Úgyse lesz a háborúnak
Tizennyolcba’ vége…
Ezt fújták elnyújtva, bánatosan az ágrólszakadtak.
Az öregek csak egy-egy sort dünnyögtek bele, de a fiatalok annál keservesebben zúgták.
Kesergett az egyhangú, panaszos melódia az újabb strófákban is, amelyek már azóta
keltek szárnyra, mióta itt senyvedtünk. Ki szerzette őket? Honnét indultak el? Ki volt az a
nótabokor, amelyről leszakadtak? Csak a Jóisten tudja.
Csupán annyi bizonyos, hogy magyar katona volt, aki ezekbe a strófákba sírta bele
könnytelen keservét.

Utász század ácsolja már
A keresztem fáját
De sok szőke, barna kislány
Várja a babáját.
De csak minden tizediknek
Gyün vissza a párja,
Monte Grappán közös sírba
Hullott a kő rája…
Orlay szobormerev arccal dűlt az utcára vezető ajtó félfájának, és a szeme
mozdulatlanul pihent a Szász-század éneklő emberein.
Az is lehet, hogy ez az örök-katona most se a nótát hallgatta, hanem a front szakadatlan
pergőtüzének hullámzását.
Most új versbe fordult az egyhangú dallam:

Erdő mellett nyírfakereszt
Őrzi a síromat.
Barna hajú kislány arra
Könnyet sohse hullat.
Talján golyó fúrja át a
Bánatos szívemet,
Írd meg, pajtás, a babámnak,
Ne várjon engemet…
Ez az új vers megmarkolta a torkom. Barna hajú kislány… igen, igen: Borika… ha itt
veszek ma vagy holnap, sose ejthet egyetlen könnyet se rám.
Megborzongtam. Sose bántott a halálsejtelem addig. Félni féltem, és szorongtam
minden ütközet előtt. De halálsejtelmem sohasem volt. Most megrohant. S Úristen, el se
búcsúztam Borikától!
Ebédeltünk, de alig tudtam lenyelni néhány falatot.
Ebéd után megerősödött a tűz morajlása.
És fölvinnyogott a telefon:
- A szabadságosok visszatartandók!
Orlay búsan nézett rám, és sóhajtott.
Kettőkor megjött a hír, hogy az olaszok betörtek az Asolonén. A Beretta
tartalékzászlóalját előrerendelték, a Cismonban álló zászlóaljat útba indították a Gozza-
szakadékon át.
Ültünk a ház előtt, és egyik cigarettát szívtuk a másik után. A nóta zümmögve kesergett.
Valahogy azt éreztem: máma meghalunk.
Es írni kezdtem a jelentőtömbömbe, Borikának. Nem volt az levél, nem is tudom, mi
volt, csak valami búcsúírás. A dermedtségem megolvadt, és megindult lélekkel írtam
egyik oldalt a másik után. Visszanéztem az életemre, szerelmünkre. Megírtam minden
érzést és hangulatot, amely elfogott a közelében. Akartam, hogy legalább e lázas és
kuszált írásból meglássa, mit jelentett ő nekem. A lelkem legbensőbb rezdüléseit is
szavakba tudtam önteni ebben a furcsa lelkiállapotban. Úgy írtam neki, mintha roppant
magasságból, az,egész életet átlátó szemmel, szinte már a másvilágról üzennék. És ez az
írás tele volt gyöngédséggel, vigasztalással, szerelemmel.
Orlay láthatta, hogy valami különös hevületben rohan a ceruzám, talán megérezte, hogy
egy halálra készülő ember írja meg utolsó vallomását, mert a telefonhoz már ő ült, s ha
valamiért felhívtak bennünket, olyan halkan válaszolt, mint aki nem akarja megtörni a
csöndességet.
Azután összehajtogattam a jelentőtömbből kitépett lapokat. Fél percig tűnődtem, mibe
csomagoljam. A sisakom mellett heverő, kopott esőköpenyemre esett a tekintetem. Annak
a csuklyája úgysem volt már semmire se való. Legomboltam a köpeny nyakáról,
szétfejtettem, s belegöngyöltem e viaszosvászonba az írást.
És átküldtem a Gáhéhoz avval, hogy pecsételje le, s ha nem kerülnék többé vissza,
juttassa el a menyasszonyom kezébe.
Az Asolone felől hatalmasan morajlott az ágyútűz.
Utóbb végigsuhant az agyamon, hogy mi történt velem az imént? Sohasem fogott még
el ilyen ellágyulás a fronton. Azután eszembe jutott az a köztudatban levő hit, hogy a halál
előtt akaratlanul végigvillan az ember emlékezetében egész élete. Hát velem ez történt
most. Percek alatt, mielőtt még íráshoz fogtam volna, vakító élességgel rohant el előttem
az életem képsora, s csak attól a képtói kezdve lassúdott meg a futása, amelyben Borikával
találkoztam.
 - Itt huszonkilenc-három zászlóalj - törte meg a csendet a telefonista hangja -, átadom!
És nyújtotta a beszélőt Orlay felé.
Minden szem a századosunkra meredt, és szinte hallani lehetett, hogyan tartja vissza
mindenki a lélegzetét.
- Megértettem. Vége! - mondotta Orlay, s visszaadta a kagylót.
Azután fölállott, az órájára nézett, s megszólalt:
- Az első ellentámadásunkat visszaverték. Az elveszett árokrész még az ellenség kezén
van. Ötkor indulunk. Századvonalakat lebontani! Ezredvonal még kapcsolva marad.
Gépiesen léptem a századvonalak telefonjához.
- Halló, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő és géppuska! Századvonalakat lebontani!
És ültünk, szótlanul, tovább.
A századok telefonjárőrei sorra botorkáltak be felorsózott drótjukkal, s kapcsolták ki a
vonal végét.
Eltűnődtem előbbi gondolataimon. Igen, hát ez furcsa. Az életfilmnek ez a váratlan
lepergése. Sose történt velem ehhez hasonló. S ha most mégis végigvillant előttem: oka
van. Szóval: itt végzem. Kár. Szép lett volna az élet. S úgy sajnálom Borikát. De már
megint fából vagyok, s bármi történik is velünk: mindegy. Túl vagyok azon, hogy
tiltakozzam ellene, s túl azon, hogy még kívánjak valamit. Ez a rongyos, ösztövérre
aszalódott zászlóalj most fölliheg a sziklatetőkre, és győz vagy meghal. Ez az utolsó
gondolat és utolsó akarat bennünk. Ez izzik konokul Orlay, Holla és a többiek fejében; ez
feszül Orlay kemény arcizmaiban, Holla sisakszíjas állában. És evvel kész az élet. Éltem
huszonhárom évet.
Csak egyet nem értek. Hol marad az a borzongató melódia? Cavaradossi életsirató dala.
Az, amely olyan csalhatatlan következetességgel búgott föl a lelkem aljáról
mindannyiszor, ha ütközet előtt voltunk. Négy év óta minden csata előtt felzúgott a
fülemben. És most - nincs. Még keresve sem jut eszembe a dallama.
A morajlás még egyre dörömböl az Asolone felöl. Hallgatunk. A lábunk előtt vagy
negyven cigarettacsutka hever.
Fél öt.
Az ezredtelefon feldünnyög.
Orlay odalép, elveszi a beszélőt a telefonistától.
- Köszönöm, megértettem, vége! - mondja érces hangon, és nyomban cigarettára gyújt.
Fölállunk, rámeredő szemmel rántjuk össze állunk alatt a sisakszíjat. Akkor megint
megszólal:
- Az árkot visszavették a mieink, menetkészültség, lefújva! Oszolj, és vissza a
szállásokra! Századvonalakat kiépíteni!
Úgy zúdult meg a falu, mint a darázsraj.
 Hát még, amikor hat óra tájt megjött a híre, hogy a szabadságosok is útba indulhatnak!
A Pertrica-Asolone-tömbön halkult a tűz, Asiago felől már csak a szokásos lassútűz
moraja hallatszott. Ott komolyabb támadásra se került a sor, mert az angolok
próbálkozását csírájában fojtotta el a mieink heves ellenállása.
Sietve adtam át a segédtiszti dolgokat a Gázembernek, elrohantam a gazdasági
hivatalba, beváltottam az osztrák császári olasz lírákat a mi pénzünkre, s átvettem az
irataimat. Azután beugrottam még a lovamhoz, megveregettem a nyakát, öreg Botkának a
lelkére kötöttem, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme bogarára, és visszasiettem a
szállásunkra.
Ferenc úr akkor már piros arccal rángatta szorosra a hátizsákunk száját.
Hétre elénk zörgött a hat kocsi, amely a szabadságosokat Grignóra szállította.
Elbúcsúztam Orlaytól, Hollától, s fölmásztunk az első kocsiba.
- No, Fűzfám - szólt utánam Holla Franci -, most legalább belovagolom majd a lovadat!
- Te? - nevetett az ugyancsak szabadságos Nemcsek hadnagy. - Előbb tanulj meg
lovagolni!
- Ajánlom erre a célra Szürke Miskát! - tette hozzá kis Koczkás, akinek meglappadt,
sápadt arcát még a mosolygás sem tudta kigömbölyíteni.
Jadlovszky is odalihegett, tornyosra rakott legényével.
- Ojjé - rémüldözött tréfásan Nemcsek -, te csak gyere gyalog, Mágnesember! Még
majd ránk húzod Primolanónál a gránátokat!
Tíz, húsz kéz kapkodott felénk, búcsúkézszorításra, s mindegyiken éreztem, hogy
testvér, bajtárs nyújtja felém. Hiszen ezek a görhes, rongyos, cserzett arcú fiúk voltak évek
óta az igazi családom.
Végre fönt ült a nyurga Jadlovszky is a kocsin, a legénye fölugrott Feri mellé a
saroglyába, s elindultunk. Itt is, ott is felénk fordultak, s mosolyogva tisztelegtek a bakák,
azután mögöttünk maradt Rivai, és gurulni kezdett a kocsi lefelé.
Az első fordulónál fölnéztem még egyszer a falura. Békésen nyújtózott a zöld pázsit a
hegyoldalban, s magasan fölötte, a hegyi legelőn túl, ott sötétlett az ormon a Col di Lan
erdeje.
Végigdöcögtünk Mellamén, majd alább, az összelőtt Primolanón, s nyugatra fordult a
kocsisor a Brenta mentén. Vonuló lőszeroszlopok, ügető jelentőlovasok és fáradtan
botorkáló gyalogság között zörögtünk előre a sűrű porban.
Primolanón hallottuk a hírét, hogy a délutáni ellentámadásban, elesett a kis Halil
hadnagy. Visszavette az elragadott árokrészt, de ez a nagyszerű fegyvertény az életébe
került.
Szegény kis török! Álmodja békén a hősök álmát!
Sóhajtottunk.
Azután villanyzseblámpás tábori csendőr figyelmeztetett bennünket, hogy a következő
öt kilométert időnként lövi az olasz tüzérség, tehát nagyobb távközökben, ügetve
haladjunk át rajta.
A kocsisunk a lovak közé csapott, Nemcsek könyörögve kérte Jadlovszkyt, hogy most
az egyszer ne húzza ránk a gránátokat, s azután - hajrá! A belőtt útszakasz vége felé
járhattunk, amikor egy nehézgránát vágott be mögöttünk, az út menti hegyoldalba.
- Emil! Hát mégis? - hördült rá Nemcsek a hadnagyra. Az, bosszantó nevetéssel,
morgott valamit, de már túl voltunk a bajon.
Tezze házai pislogtak előttünk.
A kocsik lassítottak, a front morajlása megint hallatszott. De már csak halkan és
messziről, mintha álmosodtak volna az ágyúk.
Beértünk Grignóba, s megrohantuk a vonatot.
És felsóhajtottunk. Itt már nem érhetett baj.
A két hadnagy meg a legények majd kibújtak a bőrükből örömükben. S bosszankodtam
magamban, hogy én még az örömre is közömbös vagyok. Fáradt voltam és érzéketlen.
Úgy látszik, kiszáradt belőlem a kedv.
A vonat átfutott Borgón, Levicón, megkerülte a holdfényben csillogó Galdonazzo-tavat,
s pöfögve sietett Pergine felé.
Lago di Caldanazzo… Pergine… Istenem, de ismerős nevek! Mikor is jártam erre? A
világteremtés előtt: két éve. Ezerkilencszáztizenhatban. Innét indultunk el akkor a
népfölkelő ezreddel Volhíniába, hogy odavessük magunkat élő, véres falnak Bruszilov
gőzhengere elé. Igen, igen ott kell valahol lennie - talán az a néhány fénypont jelzi a
hegyoldalban - Vigalzanónak. Ahol olyan szívfájdító-szépen zongorázott az a fekete hajú,
kis olasz iskoláslányka, s ahol olyan harsogva énekeltünk Látrányival, Bauer Ernővel,
Sallayval. Uramisten, hol vannak már ezek? És az a gyönyörű ezred? Úgy halt meg az az
ezred a bludovi dombon, hogy csak legendákban lehetne elmondani dicsőséges-bús
történetét…
Azután fények villantak elénk… nyüzsgő állomás… Trient.
Ott áll a szabadságosvonat. A haza vágyakozó katonák álomvonata. A D-vonat.
Kényelmes Pullmann-kocsik, hatalmas mozdony. Ez, a Puster-Thalon át, egész Pestig
visz.
Roham!
Sikerült!
Mind fönt vagyunk. A fülkék fél perc alatt zsúfolásig megteltek. A legények a
folyosókon vackolnak maguknak helyet.
…Sebtében falatoztunk valamit a tarisznyából, s azután nekirohant a vonat az
éjszakának.
Szűken voltunk, szorongva ültünk.
De én olyan fáradt voltam, hogy így is nyomban elnyomott az álom…

*
Kábultan, zúgó fejjel ébredtem.
Pedig odakint napfény ragyogott, és harsogó-kék tó rengett a vonat mellett.
Úristen, hiszen az ott, odaát: a Szigliget és a Badacsony! És ez a tó - a Balaton…
Erősíts, üdíts föl, szépséges tó, áldott Dunántúl!
Fonyód. - A másik sínpáron ott álla kis mukimozdony, rozzant kocsisorával. A kaposi
szárnyvasút. Ez megy át gyerekkorom dajkáló tündérvilágán, a Nagyberken, Somogy​-
váron…
Kopott kis mozdony, sípolj majd lelkeset, amikor elszaladsz ma a vén Kupavár romjai s
a Vári-hegy alatt, és mondd el a sírboltban szunnyadó apámnak: hazajött a negyedik fia!
És korán elhunyt édes kis nővérkémnek, hogy itthon van, hazamegy a legszelídebb öccse,
és megcsókolja édesanyánk reszkető, ráncos, áldott, csöpp kezét.
Tizenöt éve nem jártam már akkor arra.
És a D-vonat loholt, loholt a Balaton mentén.
Ahol megállott, vidám nyaralók ácsorogták körül a vonatot. Mert a szelíd, napos
szeptember ott tartotta őket. Ahogy gondtalan kíváncsisággal nézegettek föl, szinte azt
olvastuk ki a szemükből, hogy itt már túlvannak a háborún. Aki eddig itthon ragadt, az
már nem fél, hogy még sor kerülhet rá. Úgy tekintettek ránk, mint holmi eszelős
vademberekre, akik cél és értelem nélkül hadonászunk még mindig, pedig már semmi
teteje a dolognak.
Egy tüzérzászlós dühbe gurult, s kifakadt:
- Persze, Dini úr nyaral! És Hoffmann Edus is. És a Klinger fiú is. Piszok, lógós, dögök!
A nélkülözhetetlenek!
És a szabadságos tisztek egyre hangosabb zúgolódással fedezték fel egy-egy hírhedt,
frontkerülő ismerősüket az állomásokon.
Lenén már olyanok voltak, mint a vadak. Az a szörnyűséges különbség, amely a front és
a Balatonon nyaraló pesti zsúrközönség élete között mutatkozott, arcukba kergette a vért
ezeknek az agyonhajszolt rongyos-kopott katonáknak. Nagyon gyorsan rohant a vonat a
fronttól a hinterlandi jól élők világáig.
Földváron már kiköptek az ablakon. Jól nevelt, tisztességtudó emberek voltak mind, de
ezt a pöffeszkedő és fölényes jólétet látva nem bírták tovább ideggel.
Jadlovszky vérvörös arccal háborgott, Nemcsek szitkozódó hangja szinte rikácsolóvá
vált.
A vasúti kocsi fél óra alatt tűrhetetlen ketreccé alakult át, amelyben dühös, ordító és
tajtékzó vademberek topogtak, fújó indulattal.
A mi fülkénkben volt egy vaskoronás népfölkelő százados is. Földbirtokos valahol a
Tiszaháton. Fonyód és Boglár között még mosolyogva mondogatta, milyen öröm lesz
odahaza, ha betoppan. Az öccse orosz fogságban van, jómaga negyvenhét hónapot töltött a
fronton, esztendeje volt utoljára szabadságon. A kisfia bizonyára újabb arasznyit nőtt
azóta. Mindig azt kérte a gyerek, vigyen neki haza valami emléket. Hát most visz. Olasz
tojásgránátot. Otthon majd kiveszi belőle a töltetet, s a formás vastojással nyugodtan
eljátszhat a kisfiú.
Most ez az öreg koma csitította a többieket.
Hanem Siófokon, ahol ott korzózott és pöffeszkedett az állomáson az egész Lipótváros,
és a kocsiban tetőpontra hágott a düh, egyszer csak elordította magát:
- Ilus! Ilus! Te cafat! Te rongy! János Szibériában kínlódik, te meg itthon evvel a…
S hátrafeszülve hörögte:
- Eresszetek! A kézigránátot… közibük… nem bírom…
A tüzérzászlós és egy vadászhadnagy fogták le.
Vadul birkózott velük:
- Eresszetek, ha mondom… az öcsém… ez a perszóna a felesége! Eresszetek, a
teremtését!
Valahogy sikerült lenyomni szegényt a pamlagra. A vonat mellett álló tömegből hirtelen
kereket oldott egy piros arcú nő meg a gavallérja, s az ácsorgó nyaralók is széledni
kezdtek. Mert akkor már üvöltve piszkálták őket a társaink, minden kocsiablakból:
- Lógósok!
- Piszkok!
- Frontkerülő csirkefogók!
- Naplopó kutyák!
A front lázadt fel a hinterland ellen.
S ez a lázadás olyan vérforraló volt, hogy még én is zihálni kezdtem a dühtől. Pedig én
olyan halálosan fáradtnak éreztem magam, hogy mozdulni is alig bírtam.
Aliga után megcsitult a háborgás. Az a kormos-keserű, lobogó tűz, amely kicsapott a
lelkekből, visszaroskadt, izzó parázsra.
Komoran, némán ültek a fülkében a front ágrólszakadtjai. Szörnyű lett volna, ha valaki
beleláthatott volna a koponyájukba.
Alkonyodott, amikor átbújt a vonat a Kis-Gellért-hegy alagútján, s befutott a Déli vasút
üvegtetős csarnoka alá…

*
Odahaza nem volt meglepetés az érkezésem, hiszen tudták, hogy jövök. S az öröm
izgalma megélénkítette az én fáradtságomat, petyhüdtségemet is.
De azután fokról fokra borult el a kedvem. Édesanyám már bottal is csak vánszorgott,
oly gyönge volt. A néném haja még őszebbre szürkült, a kislánykája még vékonyabb, s
még sápadtabb lett!
 Csak az a szeretet melengette a szívemet, amellyel édesanyám érdeklődött Borikáról.
Hetenként írogattak egymásnak, és az ismeretlen kis horvát leányka kedvessége, levelein
át hajlította magához édesanyám áldott szívét. A kis falszongora tetején ott állott Borika
gyönyörű, nagy fényképe. Új kép volt, nem ismertem.
Édesanyám kedvéért fényképeztette le magát.
És volt még egy levelezőlap nagyságú képe is. Ezt nyomban elcsentem édesanyámtól,
mert ahogy megláttam, egyszerre kergetőzni kezdett ereimben a vér. Valami padtámlára
fektette rajta a kislány a két szelíd vonalú karját, s azokra támasztott fejjel mosolygott a
szemlélőre. De olyan kedvesen, olyan élően, hogy maga volt a bűbáj! Így, padtámlára
támaszkodva, ugyanilyen csillogó szemmel nézett rám akkor is, amikor Petőfi virágversét
mondottam el neki, a karlováci déli sáncon. Most minduntalan elővettem ezt a fényképet,
néztem, néztem, és örvendezve dobogott tőle a szívem.
Estére hazajött a legkisebbik bátyám. Már csak egy bottal járt, de nagyon sántított.
Akkor már leszerelték rokkantsága miatt, s most egyik barátja vállalatánál
tisztviselősködött. És persze dühöngött az itthoni állapotok miatt. Azt mondotta: fel
kellene robbantani ezt az egész Pestet. Mert itt már csaknem mindenki megveszett.
Nyíltan vallják azt a hülyeséget, hogy ha abbahagyjuk a harcot, akkor, az antant
kegyelméből, már másnaptól kezdve, Kánaán lesz itt. Hogy Károlyi Mihálynak kötelező
biztosítékok vannak a kezében Magyarország sérthetetlensége, sőt gazdasági megsegítése
tekintetében. Semmi mást nem kell tehát tennünk, csak rakjuk le a fegyvert, s neveztessük
ki Károlyit miniszterelnökké.
- Hát én a múltkor meghallgattam ezt a firmát a képviselőházban - morogta a bátyám. -
Mondhatom, megdöbbentem. Hiszen ez makog! És hát vakok az emberek, hogy nem
látják rajta a degeneráltságot? Hova tették az eszüket azok, akik utána mennek? Különben,
mióta láttam, meggyőződésem, hogy ez a szánalmas fráter nem vezére, hanem csak
szalmabábja azoknak a forradalmi csirkefogóknak, akik mögötte állnak!
Elhallgatott, s dühösen szívta a cigarettáját.
- És az ember nem tudja, mihez kezdjen evvel az anarchia felé rohanó áramlattal
szemben! - mondotta utóbb. - A város tele van lógósokkal. A pesti jasszot nem lehet többé
frontra vinni, mert mire Fehérvárig érnek a menetszázadok, még a lelakatolt ajtajú
vagonok fenékdeszkáit is kiszedik, és úgy lógnak szét. A rendőrség egy része - hír szerint -
a forradalmi elemekhez húz, a helyőrség pótszázadaira pedig nem lehet számítani. Azt
mondják, kommunista izgatás folyik köztük. Nem értem, mért nem hoznak ide vidéki
póttesteket!
- Persze, a vidék az más - vigasztaltam a bátyámat. - Ti csak Pestet látjátok, s azt
hiszitek, hogy ez: Magyarország! Ne félj, már a végén vagyunk a háborúnak. S
megnyerjük. Odaát még rosszabbul állanak. Franciaország, Olaszország - a forradalom
küszöbén. Győzünk!
- Ha csak ez a bolgár história be nem fütyül a győzelmünknek - vakarta a fejét a fiú. -
Azt tudod, hogy a Balkán-front összeomlott?
- Nem tudtam - mondottam elhűlve. - Hetek óta nem láttam újságot. Egyébként annyi
erejük még lesz az Albániából visszatérő seregeinknek, hogy a Száván, az Al-Dunán és a
déli Kárpátokban megvessék a lábukat.
- Adja Isten! - sóhajtotta a bátyám, s nyugvóra tértünk.
Másnap kimentem a kelenföldi laktanyába a póttesthez, s jelentkeztem. Idegen arcok s
óriási adminisztráció. Az volt az érzésem, hogy az irodák kiszorították már a századokat, s
az egész laktanya bonyolult irodarendszerek roppant halmazata. Hogy voltaképpen az
irodák fontosak már csak, és minden katonai szempont csupán arravaló, hogy az irodákat
szolgálja.
Kedvetlenül jöttem be a városba. A kalauznő a körmeit manikűrözte a villamoson, és a
kocsi végén katonaruhás jasszok cigarettáztak.
El akartam menni régi szerkesztőségünkbe. De a Rákóczi út és a Nagykörút
kereszteződésénél olyan csüggedés fogott el, hogy lemondtam róla. Mit keresnék ott? A
lapot eladták Holló Lajosék, most egy hármas lapvállalat egyik része, amelyhez nincs
szívem, s amelynek irányától undorodom.
Zúgott a fejem. Úgy véltem, gyalog megyek föl a József körúton, a levegő majd
kiszellőzteti a fejemből ezt a zúgó kalapálást.
Hanem a Rákóczi térnél forogni kezdett körülöttem a világ. Megszédültem. Le kellett
ülnöm a villamosmegálló kopott, piszkos padjára. Két kis rongyos gyerek dinnyehéjat
rágcsált mellettem.
Zsúfolt villamos vánszorgott elém… Nem tudom, hogyan kapaszkodtam föl rá… A Nap
utca sarkán leszálltam, átmentem a túlsó oldalra, s fölvonszoltam magam a harmadik
emeletre.
A néném a szénjegyek után járt valahol, a kislánya iskolában volt, anyám meg nem vett
észre rajtam semmit rövidlátó szemeivel. Mindig az aggasztott bennünket kora
gyerekségünktől, hogy anyánk meg ne riadjon ilyen vagy olyan bajunktól. S ezért mi
hárman, legkisebb fiúk, akik már apánk halála után cseperedtünk föl, művészi módon
tudtuk szimulálni, betegségben is, az egészségeset. Tizenöt éve nem járt orvos a
házunkban.
Bebotorkáltam a nagyszobába. Oda besüt a nap.
Igen, a nap… - kóválygott a fejemben a gondolat. - Az majd segít.
És lefeküdtem az egyik ablak előtt a szőnyegre. Gyerekkoromban ott szoktam, földön
fekve, olvasni. S úgy emlékeztem azokra a napon való sütkérezésekre, hogy olyankor
mindig jó volt.
Hevertem, és rám sütött a nap. És simogatott, melengetett. Mégis borzongtam. A
számban valami undorító, fémes ízt éreztem.
Az utolsó gondolataim ezek voltak: beteg vagyok, de talpra kell állanom, hiszen egy hét
múlva Borikához kell utaznom. És jaj, hogyan tetessem magam egészségesnek, az anyám
előtt…
Többre nem emlékezem…

*
 Azután egyszer fölébredtem… Égett a lámpa… Az anyám ágya melletti ágyban
feküdtem, és a néném szörnyű löttyöt erőszakolt a fogaim közé.
És sokszor volt nappal, és sokszor égett a lámpa. És közben én óriási patkányokkal
viaskodtam. És Orlay ordítozta a nevemet, s én nem tudtam odamenni hozzá a
géppuskatölténnyel… és Létrányi korholt, hogy mért öltem meg André Mártát… Majd
meg Borika jött elém, s mosolygott, de mihelyt kinyújtottam utána a karom, hirtelen
távolodni kezdett, s eltűnt, rettentő sebességgel…
Időnként mellettem ült az édesanyám, és fogta a kezemet. Máskor a néném hajolt fölém,
vagy a kislánya suhant végig a szobán. Egyszer határozottan láttam az öcsémet. Új
zubbony volt rajta, a negyvennégyesek piros hajtókájával és a hadnagyi csillaggal. Mesélt
valamit arról, hogy vőlegény, és valami Marika a menyasszonya. De ez egészen zavaros
volt. Hiszen én vagyok vőlegény, és a mátkám neve Borika, nem pedig Marika. Azután
leült a fiú a zongorához, és azt játszotta: „Bözsi ne sírjon, Bözsike drága, felejtsen el!” -
Ez is marhaság volt, mert hiszen ezt Holla Franci szokta bőgni, s mi jogon énekli az
öcsém a Gázember dalát?… Létrányi is igazat adott nekem, hogy ez lehetetlen. Meg
Rimóczi is, aki lóhúsgulyást hozott nekem a rohamsisakjában, vagy ahogy ő nevezte: a
vaskondérban. Ezt se értettem. Hiszen a rohamsisakban izzó faszenet kell tartani, hogy
vasalhasson vele az ember… Rá is szóltam az öcsémre, hogy hagyja abba a trombitálást,
mert fájnak tőle a füleim…

*
És láttam sokszor a szomszédunk leánykáit is. Csak azt nem tudtam, miért olyan riadt
az arcuk, mikor Borika mindig mosolyog, és holnap úgyis elutazom Karlovácra.
Sokszor esett szó a bolgárok szétszóródásáról is, meg arról, hogy valami szörnyű
járvány pusztít Pesten. A lapok naponta közölték: ma 23, másnap 51, majd meg 77 ember
halt bele. Még gondoltam: milyen jó, hogy a mi családunk olyan keveset jár ki, legalább
nem hurcolják be hozzánk… Hallottam, hogy ez is meghalt… az is meghalt. Kis Koczkás
Szófiában, Holla Debrecenben… Ezt se értetem, hiszen Holla a „Bözsi ne sírjon”-t
énekelte a Caprilén. Mi jutott eszébe, hogy egyszerre elmenjen meghalni? S általában,
hogy került egyszerre Debrecenbe Holla? Ahelyett, hogy ügyelne a telefonösszeköttetésre,
a lövőszerpótlásra és a vízvezetékre… Hiszen minden nap ellövik a Bonatón. Vagy letolná
a szakácsokat, amiért olyan förtelmes, fémes íze van ennek a Dörrgemüsének.

*
S általában semmit sem értettem. Bosszantott, hogy nem mondanak meg semmit. És így
sejtelmem sem volt arról, ki az a kopasz, cvikkeres ember, aki a múltkor, a lámpavilágnál,
most meg fényes nappal nézegetett, és hallgatta a szívemet. Mi köze hozzá? Becsületes
szív az, nincs semmi suttognivalója. Szereti azokat a szegény, horpadt arcú, magyar
bakákat odakint, meg az édesanyámat, és hát: Borikát… És nincs benne semmi szennyes
indulat. Hát akkor mit akar a szívemtől? Nem elég, hogy olyan borzalmas italokat diktál
belém? Meg, hogy nyomogatja azt a ronda kelést, amely a derekamon támadt? Persze,
nem tudja ez a szerencsétlen, hogy nyilván ott rágott meg a patkány…

 *
Egyszer azután eltűnt minden. Borika is, Létrányi is, Holla is, anyám is, a szomszéd
lányok, az öcsém, a lapok járványjelentése, meg az a cvikkeres kopasz is.
És ez jó volt. Ez a semmi. A szívem nyugodtan vert, s az a pihentető érzésem volt, hogy
alszom.

*
És végül fölébredtem, és mindent tisztán láttam.
Megismertem anyámat, a rokkant bátyámat, a nénémet, a kishúgomat, s megértettem a
cvikkeres kopasz beszédét is.
Éppen a hőmérőt rázta le, s nevetve szólt rám:
- Fölébredt? Gratulálok, hadnagy úr! Nincs már semmi baj. Köszönje meg az Istennek,
hogy ilyen bivalyszíve van. Mert két hétig csak ilyen szív bírhatta ki ezt a lázat!

*
Akkor ocsúdtam föl életem legnagyobb betegségéből.
Hihetetlennek tűnt, hogy közben két hét múlott el a szőnyegre való leheveredésem óta.
Úristen, de hiszen akkor: Borika!
Elém rakták a postáját. Édes, drága kis teremtés! Szóval tudja, miért nem mehettem.
Azt mondotta a doktor - kedves, okos egyetemi magántanár volt, áldja meg a jó Isten! -,
hogy még két hétig feküdnöm kell, mert nagyon gyenge vagyok. No, azt lesheti!
Holnap felkelek, s elutazom. Hiszen az oldalam keléséből is kifolyt az a ronda, sűrű
genny, és már csak tapasz van rajta. Meg is írtam a táviratot Borikának, s a bátyám
megígérte, hogy nyomban postára adja. Csak át kell írnia, mert olyan reszketős írás, hogy
alig olvasható.
Mihelyt magamra maradtam, föl akartam kelni. Négyszer estem vissza, de ötödször
felültem, s leeresztettem a lábaimat a szőnyegre. És azután fölálltam. A térdeim össze
akartak csuklani. De én jól megkapaszkodtam az ágyfában, s léptem egyet. A közeli
karosszékig. Abba le kellett ülnöm, hogy kipihenjem magam. Azután megint
továbbkapaszkodtam, s rettentő erőfeszítéssel eljutottam a nagy álló tükörig.
És ahogy inogva, reszketve belepillantottam, csaknem felsikoltottam rémületemben.
A tükörből egy halálfejes, hálóinges, pipaszár lábú szörnyeteg nézett reám. A
koponyáján borzas haj és elvadult, szőrös bőr volt. És a fogai sárgán vicsorítottak a
koponyából.
Visszavonszoltam magam az ágyba.

*
Másnap megjött Kaposvárról a kapitány bátyám. Valami hivatalos ügyben járt Pesten.
Akkor már, nyár eleje óta, Kaposvárott, az ezrede póttesténél dolgozott, ahova hosszú
harctéri szolgálata miatt, a majdani leszerelés előkészítésére, küldötték haza a Piavétől.
Hogy meglátott, rögtön elrohant az állomásparancsnokságra, a szabadságom
meghosszabbíttatása végett. Lobogtatta is utóbb a meghosszabbított szabadságos
levelemet.
Néhány napig még otthon tudtak tartani. De olyan zsémbes, ingerült, türelmetlen
voltam, s olyan vad akarattal akartam lábra állam, hogy végül is: győztem.
A zubbonyom, nadrágom lötyögött rajtam, és úgy tántorogtam, mint a részeg. A doktor
elvitt az Apostol patikába, s ott leméretett. Negyvenhét kiló voltam ruhástól.
De azért, bárhogy csóválta a fejét, kimentem Kelenföldre a póttesthez. Bemutattam a
meghosszabbított szabadságos levelemet, s megkértem a pótzászlóalj-segédtisztet, hogy
ennek alapján küldjenek a legényemnek is új nyílt parancsot, Nagykőrösre.
Azután megírtam Ferinek, hogy október 25-én jöjjön föl Pestre, szedje össze a
betyárbútort, induljon útnak, és 27-én várjon rám a trienti állomáson.
Odahaza belevágtam a tábori ruhámat az utazótáskámba, egy másikba meg a
szabadságra szánt holmikat, és október 3-án reggel kifutott velem a fiumei gyorsa Keleti
pályaudvarról.
Kaposvárig együtt utaztam a kapitány bátyámmal. Tőle tudtam meg, hogy abból a sok
vad és zűrzavaros képből, amely lázamban keringett körülöttem, volt néhány igaz is. Igaz
a spanyoljárvány szörnyű dühöngése - amely különben még mindig tartott - meg az, hogy
az öcsém csakugyan járt odahaza. Kéthetes szabadságon volt, annak a javát Kaposvárott,
néhány napját pedig Pesten töltötte. És az is igaz, hogy vőlegény, a menyasszonya
kaposvári lány, és Marikának hívják. Azóta különben megint a harctéren van a fiú.
Napfényes, szép reggelben rohant a vonat a szelíd őszben mosolygó Dunántúlon.
Úgy éreztem, hogy boldog, új élet felé szalad velem.
Kaposvárott aggodalmaskodva szállott le a vonatról a bátyám. Kétszer is megkérdezte,
jól érzem-e magamat? Látszott rajta, fél, hogy nem bírom ki az utat.
Hanem engem akkor már nem is a vonat vitt tovább, hanem a szerelem. Dehogyis
éreztem szánalmas gyöngeségemet! Az a gondolat, hogy estére Borika mellett lehetek,
elfelejtette velem a betegséget, a hadiszerencse aggasztó fordulatát, a járványt, a pesti
rágcsálók országrontását, és olyan derűs fényben láttam a jövendőt, mint még soha.
Győzünk, boldog béke köszönt ránk, leszerződöm valamelyik laphoz, s hazahozom a
feleségemet: Borikát. És megint csak színházzal és művészettel, műkritikával és irodalmi
tanulmányokkal foglalkozom.
S ez a lelkemből kisugárzó fényesség még sugarasabbá tette Csurgó tornyait, a
gyékényesi állomást, a platinaszínű Drávát, Krizsevcsi és Zágráb házait.
Zágráb után alászállott a nap, és szelíd őszi alkonyatba merült a táj.
A glinai nagyerdő az arany és a vörös szín ezernyi, leheletfinom árnyalatával
köszöntött, s ahogy a hosszú átvágásból kirohant a vonat, olyan bolondul kezdett verni a
szívem, hogy rá kellett szorítanom a tenyeremet.
 A Kulpa síkján robogtam már. Délről, az alkonyat szürkületéből lassan fölemelkedett:
Karlovác. A fékek zúgva súrolták a kerekeket, átzökkentünk néhány váltón, a kezem
idegesen markolászta az útitáska fogóját, és a tekintetem előrerohant az ablakon át.
Sokan állottak az állomáson. De én csak két alakot láttam. Borika kedves, karcsú alakját
és az édesanyjáét.
Úgy reszkettem, mintha hideglelésem lett volna.
Még meg sem állott a vonat, amikor fölrántottam a kocsiajtót. Borikáék nem vettek
észre a tovasuhanó kocsiban, s a vonat vége felé figyeltek, holott a mi kocsink már az
állomáson túl állott meg. Örültem is, hogy nem látták kapkodó, ügyetlen leszállásomat.
S mire idegesen, még egyszer a vonat eleje felé perdült a kislány, már mosolyogva
lépegettem feléjük, bal kezemben az útitáskámmal, jobb kezemmel pedig a kardomra
támaszkodva. Mert olyan gyönge voltam, hogy botra lett volna szükségem.
Borika előrehajolt, mint aki nem hisz a szemének, azután hátraszólt valamit, riadtság
tükröződött az arcán, és azután rohanni, repülni kezdett felém.
- Édes… szegény… drága… - rebegte megrendült szánalommal a kalapja fátyola alól, s
a két karja a nyakam köré fonódott.
- Ne, ne csókolj meg, angyalom - dadogtam lélegzet után kapkodva -, beteg voltam…
nagyon beteg, s hátha még mindig…
Hanem hiába fordítottam el a fejemet, félresimította a fátyolát, maga felé húzta az
arcomat, szép, piros, fiatal száját az ajkamra tapasztotta, és - eltűnt körülöttünk minden.
Csak nyögtünk, és szivárgott a könnyünk, és nem akart vége szakadni a csóknak.
- Gyerekek… gyerekeim… - szólalt meg végül halkan és meghatottan mamica.
És megsimogatta arcomat, megcsókolt, és odaintett egy hordárt a táskámért.
Belém karoltak mind a ketten, és úgy lépegettünk át az állomásépületen, örvendezve s
riadtan kalapáló szívvel.
Száz kérdésük volt egyszerre, s egyikre sem tudtam válaszolni. Mert minduntalan
visszatértek arra, hogy milyen szörnyűségesen megviselt a betegségem.
A döcögő bérkocsi ügetni kezdett velünk. Kihajtott az állomás elől, s ráfordult a
Zagrebacska ulicára. A kapkodó kérdés- és feleletözönben alig láttam mást, mint Borika
két élénk, ragyogó szemét. Pedig volt benne valami, ami újszerűnek, idegennek tűnt.
Kevesebb volt benne a régi, játékos kedvű, madárszerűen könnyed gyereklányból, és a
szemében volt valami komolykodó, nagyos, aggódó tekintet.
- Megnőttél, Borikám! - dadogtam, a kezét simogatva, mialatt átzörögtünk a Kulpa
vashídján. - Olyan nagyos vagy.
- Kellett, édes - nevetett az örömtót izgatottan -, mert mondotta mindenki: Bucuska
Jelen volt csacsi gyerek, amikor lett magyar fiú menyasszonya. Hogy nem számít
jegyesség, mert voltam gyerek, ki nem tudja, mit csinált. Azt hitték, lehet fejemből
kibeszélni téged. Uhh, ők voltak csacsik! És persze lettem komolyabb is. Hiszen te voltál
messze, és fronton, és féltettelek.
 Mamica bólogatva fogadta valakinek a köszönését, és megérintette Borika karját:
- Odanézz, Bucuska! Milyen nagy szemeket mereszt ránk Ante Lisics! Még a kalapját is
elfelejtette feltenni!
Borika odanézett, vidáman bólogatott egy utánunk bámuló úr felé, és felkacagott:
- Dobro, dobro! Csak csodálkozzon. Ez is mondotta mindig, hogy magyar zarucsnik
sohase többet nem jön vissza. Mert csak játszott horvát kislánnyal. Hát most - itt van! Itt
vagy, édes, enyém hadnagyom!
S ahogy most rám nézett, mélységes szerelem és öröm ragyogott a szemében. Most
megint egészen a régi Borika volt. S talán az imént is csak az tette komolyabbá - s mivel
ilyennek még nem láttam: idegenebbé -, hogy sötét ruha, sötét kalap volt rajta. Derékba
szabott kis kabátka s hozzá való posztó szoknya. A kalapjáról pedig ritka szemű fátyol
feszült kedves arcára. S ez a ruha határozott, komoly dámává változtatta az egykori
kislány karcsú alakját. A fátyolos kalap meg még fokozta ezt a hatást. Olyan volt az egész
leány, mint valami finom, komoly kis angol úrikisasszony. És milyen csókolnivalóan illett
neki ez is!
A Zagrebacska ulica túlsó végén, a levélhullató Setaliste és a hervadó északi sánc előtt,
balra kanyarodott a kocsi.
Istenem, a Florianska utca! És az az áldott, kétemeletes ház: a hármas szám!
A kocsi megállott.
Borika fürgén szökött le róla, és nevetve fordult felém:
- Itthon vagyunk, katonám! Nem elfelejtetted még a Florianskát?
S hogy a pénztárcámért nyúltam, öleléssel fogta le a karom:
- Azt semmi! Volt előre fizetve! És most már vagy miénk, fiú. Különben is tartoztunk,
mikor még voltál idegen, ozalji vasúti jegyekért, mert nem engedted megadni. De most
már: vége. Most vagy enyém, vagy miénk, és akkor itt: semmi fizetség. Gyűjtsél inkább,
mert lesz neked szegény lány feleség, és akkor majd kell nekünk!
És húzott, húzott a kocsitól be, a kapu alá.
- Florianska három - kiáltott a házra -, nézd, itt van enyém, sárga csizmás hadnagy! -
Majd felém fordulva folytatta: - Idetaláltál volna még?
- Milliószor jártam itt azóta, Borikám! - sóhajtottam boldogan. - És milliószor
megáldottam ezt a házat!
A kapu alatt a nyakamba csimpaszkodott, forrón, égő hevülettel. És én kapkodó kézzel
vontam el az arca elől a fátylat, hogy megtaláljam friss, szerelmes száját.
Isten tudja, meddig tartott volna ez a türelmetlen, lélegzet szakasztó csók, ha mamica
ránk nem szól, szelíd korholással:
- De gyerekek! A kocsis előtt!
A kocsis ugyan már fönt járt akkor az első lépcsőfordulón a táskámmal, de azért
abbahagytuk. És mentünk, léptünk föl mamica nyomába, egymást átölelve, s csak egymást
néztük szótlan boldogsággal. Bizonyosan világító fénye volt a szemeinknek, mert, bár a
lépcsőházban a homály volt már az úr, mégis tisztán láttam Borika meghatottan ragyogó
szemét.
És megcsókoltuk egymást minden fordulón.
Végül fölértünk.
A kardomat, köpenyemet akasztottam a fogasra, amikor kirontott a szobájából tatica.
Átnyalábolt, magához szorított, a kezeimet szorongatta, s igaz örömmel örvendezett.
Csak utóbb, hogy kissé hátra lépve vett szemügyre, szólalt meg, halkabbra fogott
szóval:
- Hiszen te… te nagyon beteg lehettél! Mégis beteg voltál, szegény fiam…
- Miért: mégis? - kérdeztem csodálkozva.
- Azt semmi, semmi! - vágott közbe gyorsan Borika, másfelé terelve a szót. - És most
gyere, mutatom meg neked szobát, amely lesz tiéd! - És trillázva, nevetve húzott, az apja
szobáján át, az ő régi szobájába. Oda, ahova elmenekült előlem, és sírva fakadt az első
csókunk után, s ahonnét mamicához vezettem annak idején, hogy megkérjem a kezét.
A szolgáló felkattantotta a világítást, letette a táskámat a székre, és kiment.
- Ez lesz neked szobád, kedves - mondotta a kislány, a kalapja alól kiszabadult kócos,
dús hajú fejével integetve. - Jó lesz itt neked?
Most egészen a régi Borika volt.
Átöleltem hevesen, s úgy szorítottam magamhoz, mint az eszeveszett. S ahogy
odahajtotta fehér nyakát, aléltan, engedelmesen a vállamra, lassan reszketni kezdett a
karjaimban, és a szemembe nézve, szivárogni kezdtek a könnyei.
- Mi baj, mért sírsz, madaram, violám? - kérdezgettem halkan. - Hiszen itt vagy a
karjaimban!
Szakadozó, zokogó sóhaj emelte meg szelíd melleit. És legördülő könnyei között,
panaszos hüppögéssel mondotta:
- Én… én szenvedtem olyan rettenetesen… olyan sokat… csak nem akartam írni azt
neked… Háromszor mentünk ki már állomásra mamicával… Szeptember huszonkettő és
huszonöt, és tegnapelőtt… És nem jöttél… És mindenki csúfolkodott és örült, mert mióta
mentetek harctérre, mindjárt suttogtak karlováciak, hogy pá, pá, zarucsnik, sohase nem
jössz többé vissza… És mondogatták, írták névtelen jó barátok, hogy nem is vagy beteg,
és csak kifogás… és én már nem aludtam étjel… és szégyelltem menni ulicára… és
haragosodtam rád, hogy miért engedsz csúfolni, miért nem jössz! És mikor kaptuk tegnapi
telegramm, gondoltam, ha ma sem jössz, írom neked, hogy vége, ne is gyere… Pedig
azután én meghaltam volna…
Mélységes szánalom fogott el. Megrendülten simogattam puha, sötét haját, könnytől
nedves arcát:
- Szegény, drága kis szenvedőm! Hát így bántottak? S még én is oka voltam. Mert
ahányszor volt egy-egy világos pillanatom, már írtam is a táviratot. Még jó, hogy csak
egyet küldöttek el. Azt, amelyet a kis csacsi szolgálónkra bíztam. A többit nem adta föl a
bátyám, a néném meg a kishúgom. Mert tudták, milyen nagybeteg vagyok, s úgysem
jöhetek. Ne haragudj rám, én édes, megkínzott kis madaram! Elhitted, hogy én itt
hagylak? Hát meg tudtak rendíteni a névtelen jóakarók és csúfolódók? Hogyan
kételkedhettél bennem, mikor én olyan elmondhatatlanul szeretlek?
- Ne… ne haragosodjál rám, édes! - szipogott Borika. - Először csak nevettem. De
mikor írtad, hogy jössz, és mégsem jöttél, és megint és megint nem jöttél, és már
háromszor lett igaza karlováciaknak, akkor… jaj, az volt borzasztó! És már gondoltam
mindenféle szörnyűset, hogy talán Kenyérke vagy André Márta… Hiszen mit is
szerethetsz te rajtam?
Sóhajtottam. Szántam ezt a panaszkodó kis teremtést, és elsuhant előttem André Márta
búbánatos, szép emléke.
- De most már jó - seppegte Borika. - S mikor megláttalak, lett nagyon alázatos a
szívem. Mindent értettem. Mi lett belőled, kedves? De majd leszel erős. Most már jó, mert
itt vagy. Köszönöm. Már nézhetek egész világra büszkén. Győztem.
- Mindig győzöl, gyöngyvirágom - mondottam -, amíg hiszel és bízol bennem. Mert
amíg a lélek harcol, addig övé a győzelem.
Átvillant a fejemen, hogy most Látrányi Mihály szavait mondottam. Lám, hát még itt is
igaza van Mihálynak?
A nyitott ajtó előtt tatica türelmetlenkedett. Látni akart. De hallotta megindult
hangunkat, a kislánya sírását. Tudta, hogy most oldódik föl két hónap minden epedése,
vágya, szenvedése, csalódása e néhány töredező mondatban és a mindent megtisztító
könnyben, hát nem akarta megzavarni ezt a galambsírást meg vigasztalást.
Átmentünk az ebédlőbe. Mamica a konyhában sürgött-forgott, a kislány a hálóban
öltözött át, mi meg beszélgetni kezdtünk taticával.
A frontról érdeklődött és Pestről. Elmondottam, hogy a front szilárd, rendületlenül bízik
a gyors győzelemben. Pest? Istenem, nyűgös, fáradt, háborút unó nagyváros. Koplal és -
akárcsak Bécsnek vagy Berlinnek - nincs már lelke a küzdelemhez. De azért győzünk. A
franciák, olaszok forradalom előtt állanak.
Jelen tatica csak bólogatott. Nem akarta a kedvem szegni. Mégis, akaratlanul is meg-
megvillant a beszédében néhány újság, mint amelyekről mindenki beszél, mindenki tud.
Nekem újak voltak, de ez nem volt csoda. A fronton úgy haragudtunk a lapokra, hogy már
el se olvastuk őket. A betegségem meg szinte kiszakított az életemből három hetet. Ezek a
hetek, s azoknak minden eseménye, hiányzottak az emlékezetemből. S mivel röstelltem
tájékozatlanságomat, kérdezősködni sem mertem. De megdöbbentem ezekre a
beszélgetésben hangsúlyozatlanul elmondott tényekre. Így tudtam meg, hogy az angolok
még szeptember elején áttörték a palesztinai török frontot. Hogy az amerikai expedíciós
hadsereg rohama elragadta a németek új, erős állásának egyik kulcspontját, Saint-Michielt.
Hogy Károly király még szeptember 14-én ajánlatot tett az antantnak nem kötelező
tárgyalások megindítására, s hogy ajánlatát odaát még válaszra sem méltatták. Hogy a
bolgár 2. hadsereget áttörték, hogy egy fellázadt bolgár hadosztály Szófia ellen vonult, s
bár a zendülést elfojtották, a Balkán-front bomlik. Hogy szeptember vége felé levegőbe
repült a Monarchia legnagyobb lövő​szergyára, a wöllersdorfi fegyvergyár. S mivel a
robbanásnak 240 munkás esett áldozatul, a szociáldemokraták, az egész Monarchiában
általános sztrájkkal fenyegetőzve, követelik a lövőszergyártás teljes megszüntetését. Hogy
a francia fronton új, gigantikus csata folyik a Hindenburg-állásokért. Hír szerint hatmilliós
tömeg ostromolja a négymilliónyi német haderőt. A legújabb hír pedig úgy szólt, hogy két
nap előtt fegyverszünetet kötöttek a bolgárok, és Ferdinánd cár, a fia javára lemondva,
elhagyta Bulgáriát.
Elkábultam e pörölyszerűen rám zuhanó hírektől. Pedig Jelen tatica nem megrendítésre
szánta őket. Ő a központi hatalmak győzelmét kívánta. Tisztában volt vele, hogy a
Monarchiát, mai szerkezetében, fenntartani lehetetlen, hogy átrendezésére szükség van.
De ezt veszélytelenebbnek látta a Monarchia győzelme esetén, mint hogyha összeomlik a
kettős birodalom. Ha nem így lesz - dörmögte -, akkor elkerülhetetlen az anarchia.
- Nem magamat féltem - mondotta sóhajtva -, mert mi csak megleszünk valahogy
mamicával, meg a muzsikával és a bélyeggyűjtéssel. De ti! Úgy szerettem volna, ha
simán, nyugtalanság és gond nélkül indulhattatok volna el Bucikával, a ti külön utatokon.
Felhőtlen égbolt alatt. Hiszen úgyis alig adhatunk veletek egyebet, mint az áldásunkat.
Legalább az életkezdéstek lehetne zavartalan.
Megszorítottam a kezét. És biztattam, hogy ez ne búsítsa. Engem férfivá keményített a
háború, Borika meg szeret. És én hiszek a szerelem bajlegyőző erejében.
Borika perdült be az ajtón. Terítéshez készült.
Ó, milyen ennivaló volt egyszerű, otthoni ruhájában!
Levonta az asztalterítőt, s összehajtogatta. De közben mindig rajtam volt a szeme.
A szolgáló behozta az abroszt, terítékeket, s a kislány dudorászva terítgetett. Elkaptam a
kezét, mert meg kellett csókolnom fürge ujjait.
- Ez lesz mindig te széked - mondotta az egyik székre mutatva -, ez itt, mellette, pedig
enyém. És most leszel itt nálunk hízó… hízó… hogy is mondják azt, akinek kell
szanatóriumban sokat enni?
- Az hízókúrán van, kedves - nevettem egész szívvel. - De hízó, az nem szeretnék lenni,
mert azt leölik, meg azután te se szeretnél, ha hízó volnék.
- Mért? Mi az? - pillogott rám, kíváncsi madárszemmel.
Megmagyaráztam neki németül.
- Nem, nem, nem azt akartam mondani - tiltakozott nevetve. - Csak azt nem tudtam
mondani magyarul, amit gondoltam. Ugye, nem haragszol?
És leguggolt előttem a dívány elé, hogy a térdemen nyugvó tenyeremre hajthassa
bársonyos arcát.
Megigézett a bűbájával. Szebb, kedvesebb volt, mint valaha.
Az apja derűs mosollyal nézte. Magához vonta a kislányt, és bólogatva kérdezte
horvátul: elfelejtette-e már a sírást?
Borika ráborult könnyes szemmel, és kacagott.
 - Ezüstcsengettyű, igazán ezüstcsengettyű! - mondogattam magamban, gyönyörködő
lélekkel.
- Két hónapja nem hallottam ezt a nevetését - dörmögte az apja. S a rám vetett pillantása
tele volt hálával.
Vacsora közben azután megindult a kérdésözön.
Borika mindent tudni akart. S alig engedte szóhoz, egy-egy kérdésre, a szüleit. Pedig
sok mindent tudott a leveleimből. Holott azokban mindent elhallgattam, ami búsíthatta
volna. S ezekről most sem beszéltem. De amit tudott, azt nagyon jól tudta. Néha egész
sorokat idézett a leveleimből. Látszott rajta, hogy sokszor-sokszor végigbetűzte őket.
És persze el kellett mondani mindenkiről, hogy van, mit csinál? Orlayról, Pünkösdről,
Holláról, kis Koczkásról, a doktorról, Hajduról, Asztalosról, Csepreghyról, kis Tomcsá​-
nyiról, Tóth Kari bömböldéjéről s a bakákról, akiket ismert. Még a géppuskások önfejű
málhás szamaráról: Szürke Miskáról is.
És vacsora után odahúzódott mellém a pamlagra, és éjfélig kérdezgetett, eleven
érdeklődéssel, a kezemmel játszadozva.
És az ölünkben nyújtózkodott végig a doromboló Cirmir.
Azon az egy estén meggyógyultam, s elfelejtettem, hogy a halál küszöbéről tértem
vissza a Florianska ulicába.
Éjfélkor fölállott az asztaltól mamica:
- Aludni, gyerekek!
Borika elkísért az ajtómig Cirmirrel. És ott megint kisgyerekké változott. Fölemelte
finom ujját, s megintette a bútorokat:
- Jók legyetek, ágy, kicsi szék, asztal! Ne recsegjetek, szegény hadnagyomnak kell
mindig jól pihenni. Mert volt nagyon beteg! Meg ne halljam, hogy voltatok rosszak, és
nem tudott aludni, mert lesz kikapsz!
Elkaptam az integető ujját, és megcsókoltam.
- Jó éjt! - búcsúzott ragyogó szemmel, fölkapta a macskáját, és elsietett.
Soká világított még a lelkemben a belőle áradó derű. És mosolyognom kellett a
gyerekességén. Uramisten! És ez akar férjhez menni? Ez akar asszony lenni? Szabad,
lehet egyáltalán elvenni ilyen gyerekkorban viháncoló kislányt?
A szívem azt mondotta: belehalnék, ha elvenné tőlem valaki.
És a csönd, a bútorok seppegni kezdtek a holdfényes szobában.
Az asztalkán két szál, késői sárga rózsa illatozott. Azok kezdték:
- Csitt, hallga! Ki alszik most Borika ágyában?
A fehér ágy ráfelelt:
- Idegen. És nem is lány. Fiú. Ez borzasztó! De nem szólhatok. Ringatnom kell. Borika
rám parancsolt.
 - Ó, ó! - hajladoztak sopánkodva a rózsák. - Hogy ilyet kellett megérned! Hallod-e te is,
csipkekárpit, ott, az ablakon?
A csipkekárpit meglibbent:
- Tudom, tudom, és röstellem magam. Pedig én ismerem ezt a fiút. Én mindent látok
innét az ablakból. Tavasszal jött, s akkor kezdett sóhajtozni a kislány. S utóbb gyakran
láttam őket a Florianskán, és a fiú sokszor, sokszor lépett be azután a kapun. És egyszer -
ó, szerettem volna elfordulni akkor, elhihetitek - itt mellettem csókolta meg ez a fiú
Borikát. És Borika visszacsókolta.
- Lehetetlen, lehetetlen! - rémüldözött suttogva az ágy.
- Pedig így volt, Isten bizony, így volt! - erősítgette, meglibbenve, a kárpit.
- Szégyen, szégyen! - sóhajtották a rózsák.
A kis karosszék közbeszólt, jóakaróan:
- Ugyan, ugyan, hiszen a zarucsnikja! A vőlegénye. Gyűrűjük van. Én csak tudom, mert
sokszor kivittek az ebédlőbe, ha kevés volt a szék. Nincs itt semmi baj. Tessék aludni és
punktum!
- Ha zarucsnik, az más! Nem tudtuk. De így már egészen más! - hajtották le fejüket a
rózsák.
És kedves, őszi illatukkal telesóhajtották a fehér leányszobát.

*
Nem tudták, hogy odakint, az éjszakában, továbbdübörög a történelem…

 V

A boldogságnak nincs története.
Annak a három hétnek sincs, amelyet ott éltem, 1918 őszén, a Kulpa partján, a
Florianska utcai házban.
Körülöttünk rohanva keringett a világ, a háború és a járvány kísértetei didergős
haláltáncot lejtettek, de mi ketten nem akartunk erről tudomást venni.
A costai álmom kelt életre. Csakhogy most nem a kék holdfény varázsolta elő, hanem a
valóság.
…Csillogott a Kulpa tükre, bólogattak az aranyszínű platánok a Florianskán, s én egyre
mélyebben jártam a verőfényes valóságban. Kézen fogva lépegettem egy fehér
kisleánnyal, s élt, kitágult, kitárult az álom.
…Volt egyszer egy fiú meg egy leány. Semmijük sem volt, csak szerették egymást.
Mégis nekiindultak az Üveghegynek meg a Tűzvölgynek. És senki sem biztatta őket.
Csupán egy ezüstpáncélos gyíkvitéz, aki maga is szerelmes volt, s aki azóta bizonyosan
feleségül is vette a menyasszonykáját a ljubicalevél alatt…
Borika régebben szerette a korzót, a Setalistét.
Most csak egyszer, első nap mentünk végig rajta.
- Akarom, hogy lássanak, édes - mondotta az arcára feszülő fátyol alól. - Szégyellje el
magát a csúfoskodás!
És mentünk, mentünk, szorosan egymásba karolva, a hulló, aranyszínű platánlevelek
között. Ha magam mentem volna, talán lassabban léptem volna és roskadozóbban. Mert
még mindig gyönge voltam. De mert rám ragadt Borika sugárzó büszkesége, olyan
rugalmas ritmusra járt a lábam, mint hogyha sohase lettem volna beteg.
S ha sikert és csodálkozást kívánt a kislány, hát azt megkaptuk.
Álmélkodó emberek szegték kétoldalt az utat, amerre elhaladtunk. A Velika Kavana
vendégei még fel is keltek az asztalaiktól, s a nagy üvegablakok mögül bámulták a csodát.
A Jelen leány magyar vőlegénye mégis visszajött. Háború, harc, betegség után - itt van.
És elfelejtettek köszönni az emberek.
Akkoriban úgy véltem, hogy csak a csodálkozás felejtette el velük.
Néhány nap után azonban megtudtam, hogy már régen nem köszönnek Jelenéknek. Még
a zeneiskolába is kevesebben iratkoztak be azon az őszön, mint máskor.
De a „Gregor i drug” üzletházából vidáman integetett, sőt ki is szaladt a fasor alá a
derék „drug”, és örvendezve szorongatta a kezemet. Megdöbbent a soványságomon,
leromlottságomon, de nyomban meg is biztatott: majd rendbe jövök hamarosan. Hiszen a
szemem már vidám és derűs, tehát nincs már semmi baj.
- Horvátország ugyan elszakad - tette hozzá halkan -, de azért a Monarchia, Monarchia
marad. A horvátoknak is jobb lesz, a magyaroknak is. S a szíveket meg nem választhatják
el országhatárok sem.
A Zorin-dóm előtt Jagar kapitány feleségével és sógornőjével találkoztunk. Azoknak
fölragyogott a szemük, amikor megláttak. És bólogattak felénk vidáman.
A nyugati és déli sáncon már nem találkoztunk senkivel. Elhagyott volt a Korana park
felé vezető út is.
Nekünk mégis tele volt beszédes emlékekkel minden fa és minden lépés.
A kórház mögött, a mi padunknál, megszólalt Borika:
- Emlékszel?
És megszorította a kezemet.
- Emlékezem, kedves.
- Sokszor megsimogattam öreg padot, mikor jártam erre. És ha nem jött leveled, és fájt
a szívem, mindig sétáltam ide, és akkor vigasztalt.
- De hiszen én mindennap írtam, galambom!
- Tudom, tudom - bólogatott a kislány. - Tudom azt is, hogy eltüntették leveleket,
enyémet is, tiedet is. De akkor nem tudtam. És jöttem megkérdezni padunkat: lehet-e az,
hogy te beszéltél szerelem szájával, és azután elfelejted horvát kislányt? Lehet-e az, hogy
hamis vagy?
- Ejnye, ejnye! - ingattam a fejem. - És a padunk mit mondott?
- Beszélte nekem a te hangoddal, és azt mondotta:…édes, szép, ifjú hitvesem, minek
nevezzelek?
- Édes, kis bolondom! Hiszen ezek Petőfi szavai!
- Tudom - bólogatott Borika. - De mégis tőled hallottam. És öreg pad is tőled hallotta.
És megtanultuk mind a ketten.
Meg kellett csókolnom, ott, az aranyló őszben.
Azután továbbmentünk, aranyban és ezüstben.
Arany napfényben, arany levelek alatt, ezüst ökörnyál úszkáló szálai között.
És szinte lépésenként kérdezgettük egymástól:
- Emlékezel?
- Emlékezem.
- Most is szeretsz úgy, mint akkor?
- Százszor jobban.
- Köszönöm.
- Én köszönöm!
A déli sánc felső sarkán üres volt a madárfészek.
 - Mikor mentek el? - kérdeztem Borikától.
- Szeptember elején. Öt picijük volt. Fiókák voltak már nagyok, erősek. Egyik reggel
még voltak itt mind, délután már volt üres a fészek. Kicsit sírtam utánuk. Mert megint
lettünk kevesebben Karlovácon, akik láttak, ismertek és szerettek téged.
- Borikám! - tört ki belőlem az ujjongó kiáltás. - Hát így szeretsz?
Fölemelte a fejét és rám nézett, fátyolos szemmel:
- Nem tudtad? Akkor talán te nem szeretsz így.
- Én? Angyalom! Hát nézz a szemembe!
És fél percig egybekapcsolódott a tekintetünk, mint a megigézetteké.
- Te… te - sóhajtottam -, te nem tudod, nem tudhatod, mennyire szeretlek. Néha úgy
éreztem odakint, a sziklákon, hogy jobb volna meghalni. És a szerelem mentett meg az
életnek. És az elmúlt hetekben is, amikor a professzor talán már feladta a reménységet, a
szerelem akart bennem továbbélni. És a szerelem állított talpra néhány nap alatt, és az adja
most nékem az erőt. És a szerelem - te vagy.
Nem felelt, csak a karomat szorította magához, szorosan, nagyon szorosan.
A keleti sáncon azt kérdeztem tőle:
- Ugye, már nem fáj semmi?
Csak a fejét ingatta.
- Olyan jó vagy, hogy szeretsz - dörmögtem halkan.
- Nem jóság - suttogta. - Isten parancsa. Nem tudom, hogyan van. Csak van. Te voltál
egészen idegen, ismeretlen, mikor jöttetek Karlovácra. Vonhattam volna vállamat is,
fordíthattam volna el a fejemet is. Tatica is tiltott magyar fiúktól. És mégis kellett reád
néznem, Ifi Jankótól, Hollától, Tom​csányitól rólad kérdezgetnem, lesni lépésedet, és
sóhajtani, ha nem néztél rám. Ki mondta? Senki. Csak itt belül valami. Első időben voltam
is haragos magamra. És mondottam: uhh, senki nekem az a sárga csizmás hadnagy! És
mégis lettem alázatos, ha végigmentél Florianskán, és lestem utánad függöny mögül. És a
végén már nem volt senki, semmi: csak te. És most még jobban szeretlek.
Hosszú ideig nem tudtam szólni.
Csak a Florianskán jött meg a hangom. Akkor is csak rekedten és szakadozva:
- Hogyan köszönjem, én fehér galambom?
- Sehogy. Szeress. Minden nap jobban szeress. Úgy, mint én.
- Hát te jobban szeretsz, mint régen?
- Ezerszer. De te ezt nem értheted. Nem is tudom elmondani.
- Köszönöm, gyönyörűm. De hát miért?
- Mert, mert szenvedtem érted, kedves. De erről nem beszélünk többet.

*
 Jelen tatica sokat járt be Zágrábba. És mindig nagy csomagokkal tért meg.
Olyan boldog szédületben éltem, hogy sohasem kérdeztem meg, mit hoz bennük. Ők
meg, úri tapintattal, hallgattak róla.
Ma már tudom, hogy Karlovácon akkor már alig tudtak valamit vásárolni. Jelenék
számára semmijük sem volt az ottani boltosoknak.
De ami gondjuk, bajuk volt, azt mind távol tartották tőlünk. Borikához és hozzám nem
volt szabad árnyéknak, borúnak érnie.
Időnként hozott nekem tatica egy-egy pesti újságot, a zágrábi állomás újságosbódéjából.
De úgy olvastam, mintha valami idegen csillagzat üzenete ért volna el hozzám. Az a
hang és az a gondolkozás, amely ezekből a lapokból szólott hozzám, hamisnak és
hazugnak tűnt. Én a front gondolkozásában éltem, és a Kulpa menti tündérmesében.
Hittem a győzelemben, Látrányi Mihály filozófiájában, és hittem a szerelemben, amely
túléli a politikát, és túlzengi a történelem dübörgését.
Azért hát félretoltam a lapokat. Nem a mi gondolatunk az, amit ezek nap nap után, más-
más tálalásban bizonygattak. A „kölcsönös megértésen alapuló béke” lehetőségét. És nem
értettem, hogy írhatnak felnőtt emberek ilyen badarságokat 1918-ban. Mikor a négyéves
háború szörnyű veszteségei félőrültté tettek már minden hadviselő államot, és minden
fegyver bosszút lihegett. Hol volt akkor már a világ a „kölcsönös megértéstől”? A front
népe tisztában volt avval, hogy ennek a háborúnak győztese nem ismer irgalmat és
józanságot. Tehát nincs más hátra, mint kitartani, s verekedni tovább, hacsak egy
lélegzetnyivel is tovább, mint az ellenség.
És ezek az otthonülők, ezek a feltevéseken és elméleteken rágódók azt a légbe menő és
öngyilkos elméletet szajkózták, hogy csak jó példával kell elöljárni, a fegyverletételre való
készségünket kell bebizonyítani, s akkor megajándékoznak a boldog, gyarapító békével.
Úgy véltem: eszelősök írásai nem érdekelhetnek. Jászi professzor úr fölteheti az
okulárét, s tarthat előadásokat fél rőf hosszú képpel a nemzetiségi kiegyenlítődésről: ez
mind cserebogár-tenyésztés és kutyakefélés az élet igazi dolgaihoz képest. Azokat majd
mi döntjük el: a front.
Úgy pergett hát le rólam minden, ami nem illett bele a mi gondolkozásunkba, és ami
kívül esett a Florianska utca második emeleti lakásán, mint az eső a tetőcserépről.
Bizonyos, hogy belejátszott ebbe a betegségemből, gyöngeségemből eredő ösztönös
önvédelem is. Hiszen a lábadozó testnek nincs más akarata, csak egy: talpra állni, erőre
kapni. S ami ezen a szent ösztönön kívül esik, az - semmi. Az nincs az ő számára. Mert ez
is olyan, mint aminek Borika mondotta a szerelmet: Isten parancsa, élet parancsa.
Maga Borika is kihúzta kezemből az újságokat.
- Most az enyém vagy - mondotta. - Három hétig lehetsz velem. Addig nem engedem
egyetlen gondolatodat se másnak! Ugye, Cirmin addig a mienk?
És Cirmir két első lábacskáját a nyakam köré tette.
Az a kislány maga volt a gyógyító orvos és a gyógyító orvosság.

 *
Pedig, dehogy voltam még akkor egészen egészséges!
A hajam pászmákban hullott. S az új hajam sötétebb lett egy árnyalattal.
Egyszer azt mondottam, hogy régen a cigaretta ízéből éreztem meg, egészséges vagyok-
e avagy beteg. Ha ízlett, akkor kutya bajom se volt, ha nem ízlett, akkor nyavalyás voltam.
A betegségem óta undorító ízét éreztem számban a cigarettafüstnek.
Mamica most három kis üveg sört diktált belém naponta, hogy hízzam, tatica pedig a
legkülönfélébb bosnyák dohányokat hordotta haza, s aggódva leste, ízlik-e már a füst?
És elborult az arca, amikor látta, hogy két szippantás után leteszem a cigarettát.

*
Délutánonként nagy sétákat tettünk Borikával.
Egyszer elmentünk a Frangepán-várba. A hadirokkant kapusnak apró gyerekei voltak.
Órák hosszat eljátszottunk a szurtos, pendelyes kis csemetékkel. Egész este róluk
áradozott odahaza a kislány.
Máskor a temetőknek kerültünk, s elvittünk néhány szál didergő virágot Ifi Jankó,
Magda Pista és az ott szunnyadó egykori bakáink sírjára.
És tervezgettük, egyre tervezgettük az életünket. Olyan napsugarasnak láttuk, mintha
egyetlen felhő se fenyegette volna.
Egyszer - sötétedő estén - feljött hozzánk a kis Marica. Az a kis horvát lányka, aki
szerelmes volt Nemcsek hadnagyba. Egy hete nem kapott tőle levelet. Megvigasztaltuk,
hogy aligha lehet baja.
Hanem nyilván útban van a frontra. A múlt héten kellett elindulnia, mert akkor járt le a
szabadsága.
Máskor egy-egy kis szolgáló óvatoskodott föl Jelenékhez. Pironkodva érdeklődtek
egyik-másik bakánkról. Hogy a goszpon porucsnik - ez én voltam - talán tud róla valamit.
Borika olyan részvéttel vigasztalgatta őket, mint az orvos vagy a gyóntató pap.
És ezekben az alkonyati vagy esti látogatásokban mindig ott remegett egy
kimondhatatlan kérdés: mi lesz velünk? Mi lesz azokkal a szívekkel, amelyeket eltilt
egymástól a politika és a gyűlölet?
Mintha a politika, a gyűlölet, a háború és a történelem törődnék apró, sajgó, piros
emberszívekkel!

*
Október első harmadában azt a hírt hozták a lapok, hogy a német kormány
fegyverszünetre tett ajánlatot Wilson amerikai elnöknek
A válasz ugyan még késett, de a Monarchia újságjai nyíltan cikkeztek a megegyezéses
béke lehetőségéről, s úgy írtak erről, mintha odaát csupa békeangyal trónolna, akiknek
egyetlen gondja az, hogy miképpen kérjenek tőlünk bocsánatot minden egyes
puskalövésért. S mintha pusztán a mi makacs haragtartásunkon múlnék a mindenkit
boldogító béke.
Néhány nappal utóbb azután elterjedt a lesújtó válasz híre: a fegyverszünet ára - minden
megszállott terület haladéktalan kiürítése.
Mivel ez minden zálog feladását jelentette, ami után csupasz kézzel kellett volna a
központi hatalmaknak a béketárgyalásokat megkezdeniök: tovább dörögtek az ágyúk.
A németek azt mondották, nem történt semmi.
De a lelkek mélyén ottmaradt az a gondolat: gyöngék vagyunk, s a Sixtus-levél óta
immár harmad ízben áruljuk el gyöngeségünket.
Pedig a Hindenburg-állások gigantikus méretű ostroma szakadatlanul folyt. Cambrai
elesett, de a német hősiesség csodákat művelt, noha Karlovácon azt suttogták, hogy egyes
hadosztályaik megtagadták volna már az engedelmességet. Tengerparti szárnyuk
mindenesetre lassan visszakanyarodott a német határ felé.
Október közepén újabb, Wilsonhoz intézett, német jegyzékről suttogott a fáma. - Hát
ennyire vagyunk?
A mieink keményen állottak az olasz fronton, s minden rohamot visszavertek. Csak a
Balkánon vonult vissza, lassú, szívós hátrálással albániai hadseregünk, hogy a Szávánál
megállva, feltartsa a francia és szerb seregeket.

*
Ha meghökkentett s elbúsított egy-egy hír, és eltűnődve bámultam magam elé, nyomban
elém toppant Borika:
- Uhh, már megint nézed a cipőd orrát?
S ha nem rezzentem nyomban föl, még toppantott is:
- Én is itt vagyok!
S vagy táncra perdített, vagy a nyakamba esve csókolt addig, amíg csak át nem csalt a
mi külön mesevilágunkba.
Ott csakugyan nem volt más, csak mi ketten és a különös, bolondos gondolataink.
A Korana ligetben bokáig jártunk a csörgő, hullott falevélben.
- Ha volna ez mind igazi arany - kérdezte Borika -, odaadnál engem érte?
Nem válaszoltam, csak ránéztem.
- Miért nem mondod? - faggatott a kislány. - Te sohasem mondod, hogy szeretsz!
- Nemcsak szóval szól az ember - válaszoltam halkan. - Szemmel is szól. És az sokszor
többet mond fél órás beszédnél.
- Hát akkor most mondjad szemmel, hogy szeretsz!
Egymásba olvadt a tekintetünk, s elindultunk így, összekapcsolódott tekintettel s
egymás kezét fogva, a keleti sánc felé.
Megtehettünk így száz lépést is, mint a megigézettek. Ha valaki látott volna, bizonyosan
bolondoknak vélt volna.
De mi nem tudtunk betelni egymással. Mikor végül mégis el akartam venni a
tekintetemet, Borika bársonyos barna, csillogó szeméről, megszólalt halkan:
- Még ne! Mondd tovább!
És a sáncperemig egyre mondogatta a szemem: szeretlek.
A hadapródiskolában a „Gott erhalte”-t tanulták a horvát kadétok.
Furcsa volt, hogy észrevettem. Hiszen ez annak a másik világnak hullámverése volt,
amelyből mi mindennap megszöktünk. S ilyenkor olyan messziről néztem már azt a másik
világot, mintha idegen csillagot látnék. S megláttam a töréseit is. Azért éreztem most
valami elkésett ütemet abban, hogy ezek a kadétok itt még a császárhimnuszt fúják, holott
alig van már közük a fekete-sárga zászlóhoz és a kétfejű sashoz. Értelmetlennek tűnt
előttem, miért tanulják ezek még ezt a himnuszt, miért gyakorolják a fegyverfogásokat
német vezényszóra, és miért biflázzák a Dienstreglement és Terrainlehre leckéit, mikor
Horvátország voltaképpen már elszakadt.
Jelen tatica meg a fehér szakállú nacselnik, azután a Zora-dalkör tagjai és hát persze a
katonatisztek ugyanazt vélik, hogy csak a szerkezet változik meg, s a császár megmarad -
sőt csak ezután lesz királyból császárrá -, de én már messzebbről láttam őket és sorsukat. S
nem is kívántam már tőlük semmit, csak Borikát. Nekik pedig megnyugvást, testvérbékét
és virágzó jövendőt.
Borika még a zongorához is hűtlen lett miattam. Sőt, Cirmir is csak kitartó hízelgéssel
tudta magára terelni a kislány figyelmét.
Az egyik estén, mialatt Borika asztalt terített, leütöttem néhány billentyűt a néma
hangszeren.
Erre fölébredt a szerelem bódulatából a muzsika lánya, és vacsora után leült a
zongorához. Persze, melléje telepedtem.
És jött Schumann és Grieg, Chopin és Verdi, majd dübörgő rapszódiáival: Liszt.
A dalokat és áriákat szárnyaló, csillogó hanggal énekelte Borika. Sokszor hallottam
énekelni azelőtt, de most újra meglepett erős, tiszta, hajlékony, csengő hangja. Újságíró
pályámon a színház- és művészet rovat volt a mesterségem, hát értettem valamit a
zeneesztétikához is. S meg kellett állapítanom, hogy Borika éneke, szigorú, művészi
becsléssel is, komoly érték. Az apjától tanult, de a vizsgáit a bécsi állami
konzervatóriumban tette le. S mióta nem hallottam, még csillogóbbá fejlődött a hangja.
Hallgattam, hallgattam gyönyörűséggel. S mégis fölsajgott a szívemben valami fájó
sejtelem.
Az ismeretségünk kezdetén többször tett célzást arra, hogy énekesnőnek vagy
színésznőnek készül. Mikor azután a menyasszonyom lett, azt mondotta: semmi sem akar
lenni, csak az én feleségem. És ez jólesett. Annyira szerettem, hogy fájt volna másokkal,
idegen közönséggel megosztani azt a gyönyörűséget, amely benne virágzott.
 De most, hogy hallgattam, hallgattam ámuldozó lélekkel, elképzelhetetlennek tartottam,
hogy az, akinek ilyen kincs van a torkában, örökre lemondhasson arról a hírről és
dicsőségről, amelyet evvel a kinccsel megszerezhet. Ma még úgy érzi, hogy többet érek
neki mindennél. De mi lesz holnap és holnapután, mi lesz akkor, ha betelik egykor a
szerelem édességével, kinő ebből a kislányos álomvilágból, és vágya támad az élet más
ízeire is? És mi lesz akkor, ha az én tollam csak kicsinyke kenyeret tud az asztalunkra
varázsolni, ő meg tudja, hogy a hangja, művészete bőséget teremthet?
Nem voltam soha régimódi. Tudtam, hogy lehet jó feleség, melegszívű édesanya a
művész is.
De úgy voltam vele, mint az aranyásó, aki egész hegyet vert szét a meglelt, tiszta
aranyrögért. S ha abból egy porszem is lemorzsolódik, úgy érzi, hogy az élete egy darabja
lett a másé.
Én csak magamnak akartam Borikát. Egyetlen hangját, mosolyát, szemének egyetlen
sugarát sem akartam átengedni másnak.
De most, hogy újra hallottam, erőtlennek éreztem magamat a megtartására. Erőtlennek,
mert hiszen mi voltam én az ő tehetségéhez képest, amelyet még maga sem tudott
értékelni? S mi jogon állhattam útját annak, hogy ezrek és tízezrek gyönyörködhessenek a
belőle zengő muzsikában?
Ó, erre még meg tudtam felelni! - A szerelem jogán!
De van-e jogom, lehet-e jogom elfogadni tőle azt az áldozatot, hogy lemond a hírről,
tapsról, dicsőségről, talán az aranyról is értem, holott ma még fel sem mérheti ennek az
áldozatnak a nagyságát?
S erre a kérdésre már nem volt válasz az a szó, hogy: szeretem. Hiszen, aki szeret, az
maga hoz áldozatot, és tiltakozik a másik lemondása, áldozata ellen. A szeretet ad, és nem
akar elfogadni. A szeretet ajándékoz, és nem tartja a tenyerét.
Hát búsított most az éneke.
Utóbb magyar nótákra tévedt rá a keze.
S halkan dúdoltam a muzsikához. És dúdolt tatica is a bélyegválogatás közben, és
dúdolt mamica is, mialatt maga elé rakosgatta a pasziánsz kártyáit.
Azután fölállott Borika s rám mosolygott:
- Most játsszál te, kedves!
- Én? Dudanyekergés az a te játékodhoz képest, violám. Vak koldus muzsikája Paganini
játéka után.
- Nem, nem! Akarom! No, az én kedvemért! A csipkebokros dalt!
Belehajtott a dologba.
Mikor belekezdtem, odaállt mögém.
- Mondjad is! - unszolt.
Hát dúdoltam, azazhogy csak mondogattam a dalt.
 Amikor az utolsó sort dörmögtem, azt, hogy:

Meghalok én, édes rózsám, utánad…
magához szorította a fejemet, és megcsókolt.
És elnevette magát:
- Emlékezel?
- Emlékezem.
- Nem bántad meg?
Csókkal feleltem.
Apja, anyja mosolyogva csóválta meg a fejét.

*
Az a furcsa érzés, amely a múltkor, a hadapródok énekórája alatt elfogott, belém villant
megint. A hadapródiskola növendékei ott vonultak ki gyakorlatra, a Florianskán. S a
főhadnagyuk fővetést vezényelt egy kedves, öreg, nyugalmazott ezredesnek:

[20]
- Habtacht! Kompanie, links schaut!
A kadétok dübörögve vágták a díszlépést.
Pedig akkor már előttem hevert az ablakpárkányon az imént hozott zágrábi, német
nyelvű újság, óriási címmel:

ŐFELSÉGE KIÁLTVÁNYA AUSZTRIA NÉPEIHEZ!

Önálló nemzeteknek ismeri el és nyilvánítja őket.
A császár felszólítása: alakítsák meg a nemzeti
tanácsokat!
Kábultan néztem a kék ruhás fiúk után.
Messziről, a városszélről visszacsengett a daluk. Andreas Hofer császárhű történetét
énekelték, a régi, kincstári énekeskönyv szerint.
Pedig Horvátország abban a pillanatban már csak forma szerint tartozott a Habsburgok
régi kettős birodalmához.
…Az újság különben hozzáfűzte a kiáltványhoz, hogy az bölcs, helyes és hálát érdemel.
A fiatal uralkodó megértette a kor szavát. Emellett, szól a kiáltvány Wilsonhoz is. Válasz a
népek önrendelkező jogának elvére. A császár hitet tett amellett, hogy a wilsoni pontok
alapján áll.

Ki kételkedhetnék ezek után, írta az Agramer Tagblatt, hogy a Wilson elnök
közvetítésével várható béke a küszöbön áll, és hogy a szeretet és megértés szellemében
jön létre?
S utolsó mondata ez volt:

Ausztria nemzetei megkapták szabadságukat. És Horvátország?

*
Borika elcsalt a fényképészhez.
Persze, bolondság kerekedett belőle. Mert a kislány azt hitte, hogy amikor a fényművész
bebújik gépe mögé, a fekete kendő alá, akkor nem lát bennünket. Tehát nyomban
megcsókolt.
Szantics mester eleinte diszkrét volt, s úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
Helyreigazított, le meg oldalt hajlította a fejünket, ernyedt és előkelő pihenő helyzetbe
tette a kezünket, hogy a jegygyűrűnk is lássék, s azután megint bebújt a leple alá.
Borika nyomban fészkelődni kezdett, s mint aki valami kedves, titkos csínyt követ el,
gyorsan megcsókolta az orrom hegyét.
Erre már elnevette magát Szantics úr, de úgy, hogy mire kibújt a gyászlepel alól, a
könnyei is csurogtak.
A kisasszony olyan lett, mint a pipacs.
A vége persze mégiscsak az lett, ami minden fényképezésé, hogy a hosszú hajú művész
felvett bennünket vagy hat állásban. Komolyan és mosolyogva, ábrándosan és egymást
nézve, szemben és oldalról, s mi megrendeltünk vagy két tucat képet.
Hazafelé menet a „Gregor i drug” üzletháza előtt kellett elmennünk.
A drug észrevett bennünket, kirohant a boltból, és lelkendező örömmel üdvözölt
bennünket. Fél percig beszélgettünk vele, s búcsúztunk.
És akkor hirtelen közelebb hajolt hozzám. Megkérdezte tőlem, mit szólok a császári
kiáltványhoz és a Tisza-nyilatkozathoz?
- Nem értek a politikához - dörmögtem. - A kiáltványról olvastam, de a Tisza-
nyilatkozatról még nem hallottam. Hol nyilatkozott, mit mondott?
Elcsodálkozott rajta, hogy még nem tudok róla. Hiszen minden lapban benne van. A
debreceni affér és a Tisza-nyilatkozat.
És halk hadarással beszélt valamit a király debreceni fogadtatásáról, a magyar ellenzék
ezt követő, viharos képviselőházi tüntetéséről, és arról, hogy Tisza István gróf, a magyar
rendületlenség bálványa, kijelentette a parlamentben:
- Ezt a háborút elvesztettük!
Nem akartam elhinni.
Kókadtan lépegettem hazáig, Borika oldalán.
Az utcasarkokon összedugták a fejüket az emberek. Jagar kapitány szórakozottan
fogadta a tisztelgésemet, a Setaliste platánjai megborzongtak a szélben, és csapatostul
szállottak alá a fonnyadt szagú, vörös-arany levelek.

*
Odahaza avval fogadott mamica:
- Vége a háborúnak. Te már alighanem nem is mégy ki a frontra, fiam.
- Hogyne mennék, kedves?
- De hiszen felfordult már minden! Az újságok tele vannak a fiumei katonai lázadás
hírével. Az ogulini ezred menetszázadait már el se indították a harctérre. Ljubljanában,
azaz Laibachban, szlovén nemzeti tanács alakult, Raguzóban, Szarajevóban nagy tüntetést
rendeztek a diákok és az SHS-államot éltették.
- Hát az micsoda? - bámultam el.
- A szerb-horvát-szlovén királyság. Szóval, láthatod, vége a háborúnak. Nem kell többé
visszamenned.
Borika nagy, figyelő szemei néma kérdéssel meredtek rám.
Lehajtottam a fejemet.
A pörölycsapások túl gyorsan zuhogtak.
- Ugye, hát itt maradsz, kisfiam? - tette a vállamra a kezét mamica.
- Nem, nem, nekem még ki kell mennem - motyogtam.
- De hiszen már nincs értelme! Hallod, mi történik!
- Az… az mások dolga - motyogtam. - A hátsó országok, a hinterland dolga. Nem érint.
A front, az más. És ha mások ki is állnak, mi, magyarok harcolunk odakint. És leköpne a
front, ha cserbenhagynám. Idehaza felfordulhat, átalakulhat minden, de a frontnak állnia
kell. Az átrendeződés csak úgy mehet végbe rendben és nyugalomban, ha a front helytáll.
Hiszen ha az is meginog, akkor ránk szakad az ég. De mi harcolni fogunk az utolsó percig.
Borika nem szólt. Szép, sötét szemei megteltek könnyel és elfordult.
De azután összeszedte magát, felkapta a lábához törleszkedő macskát, belém karolt, és
azt mondta halkan:
- Mi meg szeretni fogunk az utolsó percig. Ugye, Cirmin szlatka moja!
…Ebéd után, mikor mindenki pihent, lopva elolvastam a zágrábi német lapot.
Minden hír benne volt. Csak reggel, mikor a kadétok kivonultak, elvonták a
figyelmemet az újságról. Csupán az első oldal címeit olvastam el.
Most végigolvastam mindent. Azt a homályos debreceni dolgot is, amit a drug említett.
Károly király Debrecenbe látogatott. És a katonazenekar a „Gott erhalte” hangjaival
fogadta, a közös hadsereg szabályzata szerint. Károlyi Mihályék ebből hatalmas botrányt
kavartak, s az a közvélemény, amely ebből és a sajtó éles hangjából keletkezett, már a
feltartóztathatatlan bomlás közvéleménye volt. A sorok közül olyanféle értelem bújt ki,
mintha minden bajnak az oka a hadsereg volna, a hadsereg pedig nem más, mint néhány
szűk koponyájú és makacs svarcgelb tábornok véres játékszere. Szinte azt írták, hogy csak
a hadsereget kell feloszlatni, s akkor nyomban ölünkbe hull a mindenkit boldogító béke.
- Barmok! - mordultam föl akaratlanul.
S meghökkentem a saját hangomtól. Olyan idegen volt. Nem is az én hangom. Mintha
Mihály, Látrányi Mihály hangja lett volna. A becsületes, tisztán látó s halálig harcoló
Látrányi Mihály hangja.
És elgondolkodtam az újsághíreken. Az a debreceni dolog lehetett ügyetlenség,
időszerűtlen tapintatlanság, lehetett akármi, de mégis csak szappanbuborék a háború
roppant kérdéséhez képest. És a belőle fölkavart botrány szelét ostobaság volt a
hadseregellenes, forradalmi áramlatok vitorláiba fordítani.
Az Ausztria népeihez intézett császári kiáltványban is több volt, mint amit a vastagon
szedett címbetűk elárultak. Az is benne volt, hogy Ausztria önálló nemzeteknek elismert
népei éljenek ezentúl államszövetségben egymással.
Az uralkodó bizonyára jót akart evvel. De vajon mit szólnak hozzá a nemzetekké
előléptetett nemzetiségek?
Egyet mindenesetre kiéreznek belőle. Azt, hogy a kormánykereket forgató kéz már
nagyon gyönge, és idegesen kapkod jobbra-balra.
A gondolatok fájtak, lüktettek az agyamban.
Ej, minek? Úgysem változtathatok a dolgokon. Mi közöm nekem Ausztria ügyeihez? S
általában a hinterlandhoz? Igaz, hogy ennek a hinterlandnak egyik részét úgy hívják:
Magyarország, és ez az én hazám. Úristen, csak ezt tartsad meg, ezt védelmezzed meg!
Mert embererővel talán már meg se lehet menteni.
Én megint mit gyötrődöm? Mit használok vele?
Mit számít egy szürke, kis tartalékos honvédhadnagy gyötrődése, mikor megindult és
széthasad a föld?
Van még egy hét szabadságom.
Egy hét: tündérmese Borikával.
Egy hét: élet.
Ej, hát bedugom a fülem, és tovább járom az aranyszínű meseerdőt evvel a leányalakba
rejtőzött bűbájjal.

*
És ment tovább az ispilángi játék.
Jöttünk, mentünk a magunk külön, szépséges világában. Számomra nem volt más csak
Borika. És Borika sem akart látni mást, csak engem.
Igaz, a bársonyos, sötét szemét egyre gyakrabban borították el a könnyek, és az
ezüstcsengettyű is el-elhalkult. Mindannyiszor, ahányszor csak belénk nyilallt az a
gondolat, hogy ennek a szelíd mesének is vége szakad egyszer, és eljön a búcsú pillanata.
- Olyan borzasztó - seppegett ilyenkor a kislány -, hogy minden lélegzés után kevesebb
lélegzetem marad addig, amíg menned kell. És ha megcsókolsz, kell gondolnom arra,
hogy evvel a csókkal is lett kevesebb a többi. Azok a csókok, amelyek még hátra vannak a
búcsúcsókig.
- Ne gondolj rá, gyöngyvirágom! - nyugtatgattam.
Pedig nekem is minduntalan elszorult a szívem.

*
Ne gondolj rá! Bedugom a fülem…
Hiszen ha meg lehetett volna ezt tenni!
Mikor a történelem dübörgése szakadatlanul morajlott.
Az Ausztria népeihez intézett császári kiáltvány olyan fejsze volt, amelynek vágása
elmetszette a Magyarországot összetartó, ősi pántokat is.
A másnapi lapok már hozták a hírét, hogy a pesti országházban fölállott Vajda-Vojvod
Sándor erdélyi román képviselő, és bejelentette, hogy a román nép ezután maga
rendelkezik sorsáról Erdély földjén.
Egy nappal utóbb ugyanilyen nyilatkozatot tett Juriga Nándor is, a tótok nevében.
Ugyanaznap a prágai cseh nemzeti tanács kikiáltotta a csehszlovák köztársaságot és e
köztársaság függetlenségét!
Azután, két napig, fülledt csönd szakadt a Monarchiára.
Csak a szél zúgott, és a falevelek röpültek a szélben.
Borikával őszirózsát loptunk a karlováci katonakórház - a Petőfi egykori szenvedéseit
látott vén ispotály - ablakpárkányára.
És este a kiskőrösi lélek verseit olvasgattuk.
Borika ott ült mellettem s rá-rámutatott egy-egy versre:
- Ezt! Ezt mondjad, édes!
És fejét az asztalon nyugvó karjára fektetve nézett, nézett rejtelmes fényű szemével.
Véletlenül ráfordítottam a „Csatadal”-ra.
És akkor valami sötét és komor parancs azt súgta, mondjam.
Belekezdtem:

Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
- Ne, ne, ezt ne! - riadt föl Borika.
 De az a dacos és szilaj elkeseredés, amely kilobbant a lelkemből, tovább mondatta
velem a dübörgő költeményt. A front ordított ki belőlem, az idehaza elárult,
cserbenhagyott, kétségbeesett front, amely dühös keserűséggel akarta a győzelmet még
akkor is, amikor pirulva szégyellte az itthon​valók gyöngeségét, hitványságát s a fenyegető
gyalázatot, és úgy érezte: jobb volna meghalni.
Mihály hangja dübörgött megint a szavaimban, s az harsogta túl Borika tiltakozó
könyörgését. És a kislány iszonyodva hallgatta a szilaj költemény strófáit. Nem volt ereje,
hogy megállítson, hát mondottam egyre, dühödt hevülettel:

Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat,
Előre!
Én se’ leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba…
Borika sikoltva tapasztotta tenyerét a számra.
- Ne, ne, ne tovább, édes… Kuku za Boga!
Magamhoz szorítottam remegő, karcsú derekát.
Az ajtóban megjelent mamica ijedt arca:
- Mi baj? Miért sírsz, Bucika?
Horvátul panaszkodott a kislány, keserves sírással. Csak annyit értettem a szavaiból,
hogy beteg vagyok még, és megvadított egy szörnyű vers.
Némán, mélységes szánalommal simogattam Borika puha haját.
Az édesanyja aggódva vizsgálta az arcomat. Azután hozzám lépett és fölemelte az
állam:
- Többet kell pihenned, kisfiam. Nagyon felzaklat még minden.
- Igen… igen - motyogtam, és megcsókoltam jóságos kezét.
Attól kezdve még tatica is kevesebbet mondott el a városban szállingózó pletykákból.
Úgy vigyáztak ránk, olyan aggódó óvatossággal igyekeztek távol tartani tőlünk minden
váratlan hírt, minden zaklató mendemondát, hogy akaratlanul a madárszülők és a fészek
hasonlatát juttatták eszembe. A fészket bélelgető madárszülők, akik még a
szellőrezzenéstől is szeretnék megoltalmazni a fiókáikat.
Jobban vigyáztak a mi külön világunk sérthetetlenségére, mint magunk.

*
Persze, azért mégis átszűrődött hozzánk, a mi mesebeli Üveghegyünkre épített
üvegvárunkba, a vonagló, gyűlölködő s önmagát marcangoló Európa hörgése és jajgatása.
Hiába kapaszkodtunk egymásba Borikával, hogy semmi, semmi el ne vonhassa egyetlen
gondolatunkat se egymástól, hiába akartuk fénysugarassá tenni a szabadságom utolsó öt
napját: minduntalan megremegtetett bennünket egy-egy hír.
 A horvátok és a horvátországi szerbek között félelmetesen kiélesedett a helyzet. A
hosszú ideig azonos vonalon futó délszláv politika eljutott az útelágazásig. Arról már
senki sem beszélt, hogy a szlovén Krajna elszakad Ausztriától, hiszen az a császári
kiáltvánnyal befejezett ténnyé vált. Sőt arról sem, hogy Horvátország és Szlavónia kiválik
a Szent Korona országainak sorából, mert ez is csupán forma és órák kérdése volt már. A
jövő sorsát festegető néplélek, a Dráván túl és a Dunától délre, már a további lépéseket
fontolgatta. Merre haladjon a délszláv népek történelme az írtelágazás után?
A Ferenc Ferdinánd-i tervből született, Habsburg-trialista megoldás felé, avagy a Pasics-
Trumbics-Pribicsevics-féle nagyszerb álom felé, a törökverő, legendás Karagyorgyék
jogara alá?
Vagyis: a Habsburgok délszlávjai ragadják-e magukhoz a vér szerinti testvérnépet, a
szerbet, avagy pedig a XX. század szörnyű háborúiban annyi vért vesztett, de lélekben
acélossá edződött szerbek ölelik-e magukhoz a horvátot, dalmátot és bosnyákot?
És ebben a kérdésben már levetették az eddigi lepleket és álarcokat mindkét oldalon. A
horvátok és szlovének elkeseredett erőfeszítéseket tettek, hogy e tragikus történelmi
kötélhúzásban Bécs felé rántsák Szerbiát és Montenegrót, a szerbek pedig dühös
fajszeretettel és megindító hűséggel húztak a vérükből való dinasztiához és az ősi,
sumadiai álomhoz. Tragikus volt ez a küzdelem, mert testvérek viaskodtak benne, akik
annyira kívánták egymást, hogy a türelmetlenségük lobogó gyűlölettel akarta legázolni a
másik akaratát.
És ennek a pattanásig feszült erőnek - amely pedig ugyanabból a forró fajszeretetből
eredt - minden mozdulata, szívverése benne lihegett és lüktetett azokban az őszi hetekben,
Ljubljanától Monasztirig.
A türelmetlenségtől remegő horvátok gyanakvó szemmel nézték a horvátországi
szerbeket. Azok pedig a távolabbi horizontokat látó, harcos testvér szívósságával
küzdöttek a horvátok - szerintük érthetetlen - törekvéseivel szemben.
Hangyaboly volt hát, a Drávától a tengerig, minden város, falu és minden útszéli
kocsma.
Jelen tatica riadtan nézte ezt a makacs testvérharcot, s a bélyeggyűjteményébe és a
muzsikába menekült. Ha valakinek fájt ez a harc, hát neki igazán fájt. Hiszen ő sohasem
tett, nem is tehetett különbséget a horvát és szerb, a dalmát vagy szlovén népi dallamok
között, mert nincs is közöttük különbség. Egy tőről fakadtak, a délszláv lélek nótatermő
fáján. Most úgy érezte, mintha ezek a dalok lázadtak volna egymásra. S ez érthetetlen volt
előtte. Aminthogy az európai történelem legrejtelmesebb kérdése marad mindig: miért,
hogyan került szembe vérsejt a vérsejttel a délszláv erekben?
1918 őszén, a démon hajtotta huzakodás felszínre dobott közöttük minden valóságos
vagy vélt ellentétet, a valláskülönbségtől, a kultúra színének különbségein át egészen a
rokoncsaládok apró torzsalkodásáig.
És kivágódott, egyelőre egymás háta mögött, két szó, amelynél sértőbbet, fájóbbat, nem
ismert a szerb és a horvát.
A szerb odavágta a horvátnak a Bécs felé húzó szlávok áruló értelmű jelzőjét:
 - Svaba!
És a horvát ugyanolyan elkeseredéssel morogta a szerb felé:

[21]
- Vlach!
Talán csak Rákóczi korában hangzott el a magyarok között ennyi keserűséggel:
- Te rongy labanc!
- Te sehonnai kuruc!
Én csak huszonhárom éves siheder voltam 1918-ban, és magyar. Nekem csupán a mi
gondunk, a mi bajunk sajogtatta a szívemet.
De a délszlávok géniusza bizonyosan sírva hajtotta le a fejét a történelmi egyesülés
heteiben, e sorsfordító őszön…

*
Az utolsó napokban egyre több szomorúság felhődzött bele az együttlétünkbe. S már
nem tudtuk elhessegetni a búcsú percének közelgő árnyékát.
Akkor már alig mentünk ki az utcára. Ültünk egymás mellett, és a kezeink nem
eresztették el egymást.
Borika azt a bús játékot találta ki, hogy válasszak ki, behunyt szemmel, egy csokor
őszirózsából egy szálat, s az megmondja, hány nap múlva látjuk egymást újra. Meg kell
számolni az őszirózsa szirmait, mert ahány szirma lesz, annyi nap múlva kell
visszatérnem.
Ma már nem emlékezem, hány szirommal, hány napot jósolt a virág.
De erről az ártatlan virágjátékról eszembe jutott egy réges-régen olvasott skandináv
regény. Az a regény arról szólt, hogy az igazán egymásnak szánt legény és leány előre
meglátják egymás szemében a gyerekeik szemét. Tudom, ostobaság volt, de mégis mindig
megkísértett ez a gondolat, ha olyan lánnyal találkoztam, aki megtetszett.
Vizsgáltam így, lopva, szegény André Márta szép, szürke szemét is. De mindig csak
André Márta tekintete nézett vissza rám.
Most belenéztem Borika sötét, bársonyos szemébe is. Kerestem benne, megremegő
lélekkel, a majdani gyerekeim szemeit. Nem tudtam, milyenek lesznek azok, miről
ismerek majd rájuk, de ez a misztikus, északi babona nem hagyott nyugton.
Tenyereim közé vettem Borika kedves arcát, és hosszan, szerelmesen kapcsolódott
össze a tekintetünk. A kislány egész hűséges, aggódó lelke ott tükröződött a tekintetében.
De se fiam, se lányom szemét nem láttam benne.
Csak Borika maga tekintett rám.

*
 Az utolsó napon már gazdátlan hírek szállongtak a városban. Hogy a horvátországi
hadifogolytáborok fellázadtak, és a közeli városokra vetik magukat. A glinai erdőben
lappangó zeleni káder kirobbantja Zágrábban a forradalmat. Hogy a Piave mellett álló
horvát honvéd hadosztály zágrábi ezrede megtagadta tűzvonalban levő testvérezrede, az
eszéki domobránok felváltását, a helyette felszólított huszonhatos domobránok pedig arra
hivatkoztak, hogy nem rajtuk van a sor, mert csak két napja jöttek hátra az állásokból.
Boroevics a horvát vérű hadseregparancsnok személyes fellépése is eredménytelen
maradt, s az eszékiek és sziszekiek felváltatlanok maradtak. Azóta nyílt engedetlenségre
került volna a sor, s a szállongó hírek azt suttogták, hogy a horvát honvéd és horvátországi
közös hadosztály, otthagyván a frontot, hazafelé vonul az olasz síkságon. Suttogták azt is,
hogy Wilson elnök válasza megérkezett volna Bécsbe, s az lesújtó. Az eddigi pacifista,
csalogató furulyaszó és humanisztikus szép szavak után csak két kegyetlen szó: feltétlen
megadás!
Az újságok, persze, semmit sem írtak mindezekről.
Csupán azt hirdették nagy címekkel, hogy Magyarországon lemondott a Wekerle-
kormány, és hogy a cseh és szlovák nemzeti tanácsok határozatot hoztak, amely szerint
nem ismerik el se császárnak, se királynak Habsburg Károlyt, hanem köztársaságot
akarnak alakítani.
Akkor már fütyültek a cenzúrára a horvátországi lapok.
Már nem érintett semmi.
Borika a vállamra hajolva zokogott, s én némán, búsan, csak csókkal és simogatással
vigasztaltam.
Akkor már napok óta felhős, esős volt az idő, s a Florianska mögött zúgó szél szürkére
borzolta a Kulpa vizét.

*
Október 25-én délelőtt felvettem a még Pesten kitatarozott tábori ruhámat.
És elmentünk Borikával a barátok templomába.
Azután végigsiettünk még egyszer a sáncon, de már alig volt egy-két szavunk
egymáshoz. Mert féltünk, hogy minden szónál feltör belőlünk a zokogás.
A platánok már kopárak voltak, s a nemrég még aranyszínű, hullott leveleik ázottan,
rozsdabarnán hevertek a földön.
És a délutáni vonattal elindultam Bubnjarcin, Lai​bachon át a frontra.
Borikát, szegényt, az apja és az anyja támogatta az állomásépület kijárója felé.
Ozaljból semmit sem láttam, mert esőbe és ködbe burkolta az október végi szürkület.
Jobb is - gondoltam búsan. - Legalább nem sajdítja meg úgy a szívemet, mintha
napsugárban látnám.
És lefeküdtem a fülkepamlagra.
Csomagom nem volt, hiszen mindent Ferinek kellett elhoznia Trientbe. Ott vár,
holnapután, a trienti állomáson.
Nem volt hát se pokrócom, se köpenyem. Csak az, ami rajtam volt. Meg a rövid
bekecsem. És hát persze, a derékszíjam, a pisztolytáskával és szuronnyal.
Még jó volt, hogy nem fáztam. A borongós, esős napok még nem hűtötték le az addig
szép október melegét.
Félébren-félálomban hevertem a sötét kocsifülke pamlagán. És Borika járt az eszemben.
Mert már csak ennek a kedves, szerelmes lánynak az alakja volt az egyetlen világos
pont. Az még fényben állott. Borika kötött még szeretettel az élethez, a jövendőhöz.
Szegény, beteg, halálra készülő édesanyámra csak összeszoruló szívvel tudtam gondolni.
Ha ő is itthagyja a földet, egészen árva leszek. Nénéim, bátyáim, öcsém elszóródnak az
összeölelő anyai karok sírba szállásával, és nem lesz senkim, akinek a sorsa egy az
enyémmel. Csak Borika.
Ő volt hát az utolsó, biztató világossá. Rajta tudott már csak megnyugodni a
tekintetem…

 VI

A vonat döcögve, hosszú meg-megállások és riadt sípolások közepette vánszorgott
Laibach felé.
Nem volt menetrendem, de emlékeztem még a legfontosabb menetadatokra, s így az
országhatár táján megállapíthattam, hogy bizony kizökkentünk a szabályos közlekedésből.
Több órás késésünk volt már, s a vasutasok semminek sem tudták az okát.
Mogorván, szorongva lézengtek a vonaton.
S éppen olyan mogorván és szótlanul fázlódtak a piros sapkás osztrák vasutasok is az
állomásokon.
Néha negyedórát is állott a vonat, és fütyült, egyre fütyült a mozdony. És ez a meg-
megújuló, éles és megmagyarázhatatlan fütyülése olyan volt, mint egy-egy kétségbeesett
sikoltás.
Mintha eltévedtünk volna, vagy ismeretlen, szörnyű veszedelem előtt torpant volna meg
a fekete mozdony s a fekete kocsisor, és mintha most segítségért vagy rettegésében
sikoltozott volna éjben és ködben.
- Miért állunk? - kérdezgettem az állomásokon.
- Nem tudjuk, kérem - vonták meg a vállukat a vasutasok. - Tilos jelzéseket kapunk.
- Miért állunk, s miért fütyülget a mozdony? - kérdeztem a kalauztól, ahányszor a nyílt
pályán ácsorogva sikoltozott a mozdony.
- Nem tudom, kérem - dörmögte a kalauz. - Nincs szabad pályánk. Valami zavar lehet
valahol elöl.
Rudolfswertre másnap délben értünk, hajnal helyett.
És órák hosszat álltunk.
A kopott kis állomási vendéglőben alig lehetett valami ebédet kapni.
A pilseni ezredbeli pályaudvar-parancsnok még ott volt, de nyughatatlanul izgett-
mozgott. Körül-körül​sün​dörögte azt a néhány lézengő katonát és vigécet, aki a vonattal
jött, s hírek után szimatolt.
Végre leült mellém. Persze, nem ismert meg egyszeri találkozásunk után. Mivel nem
tudta, milyen nemzetiségű lehetek, először általános sóhajtozásokba kezdett, mint akinek
egyetlen baja a Monarchia széthullása.
Mikor azután megtudta, hogy magyar vagyok, bátrabb lett.
- Akkor most ti is megszabadultok ezektől a disznóktól. És a császári zsarnokságtól -
mondotta. - A mi prágai nemzeti tanácsunk már megmutatta az utat.
Vállat vontam:
- Nem értem. Mert ha nekünk, magyaroknak voltak sérelmeink Béccsel szemben, s
harcoltunk vele évszázadokon át, és ezt a küzdelmet szabadságháborúk, vértanúk és
rabláncok emléke keserítette, ti, csehek igazán nem panaszkodhattok Ausztriára. A
Monarchia igazi urai és haszonélvezői ti voltatok.
- Kérlek, kérlek! - húzta föl pisze orrát a cselák.
- Ti adtátok az osztrák és közös minisztereket, ti ültetek a vezérkarban, a
külügyminisztériumban, a császári hivatalokban, a pénzvilág és gazdasági élet vezető
helyein, ti sanyargattatok bennünket Metternich, Bach és Schmerling buzgó
hivatalnokaiként, ti spicliskedtétek végig a többi nemzetiségeket Ferenc Ferdinánd
árnyékából, titeket táplált és tett gazdaggá, iparban vezetővé a Monarchia. És ti, ti
panaszkodtok zsarnokságról?
A pilseni fölpattant, s hivatalos orrhangon förmedt rám:
- Ön elfelejti, hogy feljebbvalójával beszél. Ezek a csillagok itt, a galléromon, még
parancsolnak önnek!
Én is fölállottam:
- A főhadnagy úr már zsarnoknak nevezte azt az uralkodót, aki azokat a csillagokat adta,
tehát nincs erkölcsi joga ahhoz, hogy hivatkozzék rájuk. És ha volna hozzá hatalmam,
most mást kellene tennem, mint azt, amit tehetek. Mert ez - sajnos - már csak annyi, hogy
tisztelgés nélkül itt hagyom.
Meghökkent képpel meredt rám.
Fizettem, kimentem, s beszállottam a fülkébe.
Laibach felől befutott egy hajtány. Két vasutas szállott le róla. A rudolfswertiek
megrohanták őket, s kézzel-lábbal érdeklődtek, mi van arra?
A kocsim mellett mentek el, hát néhány szó elért a fülemig.
A délszláv csapatok csakugyan elhagyták a frontot, s Boroevics azon fáradozik, hogy
betömje a rést. A hátul levő alakulatok azonban egymásután tagadják meg az
engedelmességet. A front mögött állott menetzászlóaljak nyílt zendülésben vannak, és
hazaszállításukat követelik.
- Szóval: vége a háborúnak! - mondotta valaki, fellélegezve.
Érthetetlen dünnyögés volt rá a válasz.
Már messzebb lehettek, amikor még ezt a kérdést hallottam:
- És a magyarok???
- Azok még harcolnak.
Szitokkal halt el a távolodó beszélgetés.
Kevéssel utóbb továbbvánszorgott a vonat.
Az állomásokon itt is, ott is a fülembe csapott egy-egy hír.
Az olaszok a tiroli arcvonalon hatalmas offenzívába kezdtek… Asiago elesett, a frontot
négy kilométerrel hátrább nyomták… de az erdélyi honvédek visszaszerezték a Monte
Sisemolt… Azóta elkeseredett harcok folynak a Hétközség fennsíkjáért…
…Laibach előtt, az egyik állomáson osztrák fináncok lődörögtek.
Azok úgy tudták, hogy a front teljesen elzárkózott, semmiféle tájékoztatást nem ad
hátra, csak annyit, hogy súlyos harcok vannak elöl. És hogy a nagy olasz-francia-angol
offenzíva már a Piave mentén is kibontakozik.
Utóbb valaki azt a hírt mesélte valamelyik fülkében, hogy a Spinuccia, a Pertica és az
Asolone ellen, szörnyű tűz után, a rohamok egész sorát intézték az olaszok és franciák, de
ez a három hegy, hír szerint, még az osztrák-magyar csapatok birtokában van.
Asolone-Pertica-tömb? - riadtam föl. - Ott a mieink vannak! És másodika óta megint az
én ezredem áll vonalban. Holla írta még Pestre, szeptember végén, hogy két napig
alhatnak még, s azután újból: patkányvadászat.
Égő nyugtalanság fogott el. Hiszen akkor a mieink viaskodnak odafönt. Úristen, hányan
vannak még?! El-e még a szegény, beteg, elnyűtt Orlay és Holla és Szász és Tordasy, él-e
kis Koczkás, Baranyi, Tóth Kari, Józsa, Kónya és Tom​csányi? És a többiek? A többiek?
Miért nem megy már ez a koszos vonat? Tudnom kell, mi van elöl! Irtózom a
pusztulástól, de azok, odakint, mind hozzám tartoznak. Akár a kezem, a lábam, vagy a
szívem!
A túlsó vágányon megáll egy vonat. Laibach felől jött, s tele van félrészeg, idegen
nemzetiségű katonával. Még a kocsik tetején is ülnek. Ordítanak és hadonásznak. S egyik-
másik ablakból eldörren egy-egy lövés. A távíróvezetékek porcelán szigetelőit célozgatják.
És röhögnek utána.
Teremtőm! Hát már így állunk?
Laibach előtt a nyílt pályán áll meg a vonat.
A vasúti töltés mentén csoportosan özönlenek hátrafelé katonaruhás alakok.
Egy nagyhangú, bécsies kiejtésű tüzértizedes többedmagával ordítani kezd a
mozdonynál, hogy a vonat induljon vissza, s vigye őket haza.
Hallom, amint a mozdonyvezető tiltakozik.
A vita egyre ingerültebbé válik, eldördül egy riasztólövés is. Csak az vet véget a
veszekedésnek, hogy a mozdonyvezető arra hivatkozik: nincs már szene és vize.
Erre fölmászik egy fölgyűrt köpenygallérú alak a mozdonyra meg a szeneskocsira. És
legyintve ugrik le.
Tovább mennek hátrafelé.
De ahogy elhúznak a kocsi mellett, hallom a káromkodásukat. Persze, hogy bécsiek.
Bécsi jasszok.
Ezek is a magyarokat szidják:
- Ha azok a bitang magyarok nem harcolnának, már régen béke lehetne!
- Meg az Edelweiss Korps! A Havasigyopár-hadtest. Azok is megőrültek! Agyon
kellene verni minden magyart és tirolit!
 A lármájuk elfoszlik a vonat végén.
A szerelvény becammog a laibachi állomásra.
Ordító, hadonászó, megkeveredett Bábel.
Senki sem tud semmit, de mindenki rendelkezik. Az osztrák tábori csendőrök már
rekedtek a kiáltozástól, és senki sem hallgat rájuk. A követelőző, vitatkozó, tízféle nyelvű
tömeg katonaruhát visel. De már nem katona. Csak csürhe. És nem is frontnép. Riadt, a
helyükről meglógott hadtáposok, pékek, parancsnoki törzsek elszelelt firmái, akik igazán
virágoskertben ültek eddig a frontkatonákhoz képest. És most ezek hordják el elsőként az
irhájukat.
Magyar szót még véletlenül sem hallok közöttük.
Nagy nehezen befurakodtam a pályaudvar-parancs​nokságra.
Vörös szemű, holtra fáradt százados felelget türelmetlenül a kérdezősködő tiszteknek.
De ő sem tud semmit. Nem tudja, mikor, hova, milyen vonat megy még, nem tudja, mi
van a fronton, s olvasatlanul írja alá az őrmesterei által a szabadságos levelekre és nyílt
parancsokra vezetett záradékot.

[22]
Weitere Reise nicht mehr möglich. Instradiert, zum Ergänzungskörper.
Akárki kéri, aláírja. S az nyomban fordulhat vissza. Nem kell neki már kimennie a
frontra.
És ütik a bélyegzőt a záradékokra, gyors ütemben. Minden tíz másodpercben koppan a
bélyegző.
A tülekedők között felfedezek egy vastag pápaszemes, magyar zászlóst. Pesti fiú, úton
volt a codroipói hadtápállomásra. De már fordul is vissza.
- Mit strapáljam magam? - fordul felém egykedvűen. - Nem igaz?
Ránézek. S nem szólok. Ez se frontkatona. Vézna, rövidlátó irodatöltelék.
Mikor kifurakodik mellőlem, még megjegyzi:
- Nem érdemes ám itt vacakolni. Akárhogy fordul is a fronton a dolog, vége a
háborúnak. Pesten már csak órák kérdése a forradalom. Tegnap este indultam el onnét.
Kormány nincs, és Károlyi Mihály meg Kunfi ma délelőtt maga veszi kezébe az ország
ügyeinek intézését. Van egy barátom a nemzeti tanácsban, attól tudom.
- És Tisza? - kérdezem kedvetlenül.
Legyint.
- Az már nem számít.
És tovafurakszik a tömegben.
Nekem nincs keresnivalóm ezek között. A gazdám és a zászlóalj odakint verekszik,
Nagy Pál tábornok honvédei talán utolsó csatájukat vívják, lehet, hogy a franciáknál, az
olaszoknál már forradalom van, s ha visszaverjük ezt a végső rohamot, összeomlik odaát
minden. Hiszen a foglyok mind ezt mondták!
Ez a csürhe itt nem a front népe. Hányszor oldottak ezek már kereket a négy év harcai
alatt, s ordították tele hátul az országot rémületükkel, holott a front állott, és helyrehozott
mindent!
Ej, hát most sem hiszek nekik! S ha valaha, hát most, ezekben az utolsó percekben kell
keményeknek lennünk. Keményebbnek és elszántabbnak, mint az ellenfél, és akkor
megnyerhetjük a játszmát. „Amíg a lélek harcol, addig győz!” - kong a lelkemben a görzi
hajnal káprázatának rejtelmes tanítása.
És már furakszom is kifelé az állomás tornácára.
Éppen akkor fut be egy sebesültszállító vonat a front felöl.
A csürhe megrohanja, s üvöltve követeli, hogy hazaszállítsák.
A doktorok, ápolók hasztalan kiabálják, hogy tele van minden kocsi. A megvadult
menekülők felkapaszkodnak a följárókra, a kocsik tetejére, az ütközőkre, a szeneskocsira,
s addig követelőznek, amíg továbbindul velük a vonat.
Az állomás végén egy öreg katona ül a padon, és a válla rángatózik. El kell mennem
előtte. Akkor látom, hogy alezredes, és sír.
Tisztelgek, de nem veszi észre.
Assling, Trient felé egyelőre nem megy vonat.
De megy Trieszt felé.
Mire megérkezik, újra meggyűlik a tömeg a laibachi állomáson.
Követelik, hogy forduljon vissza.
A rend és a bomlás, a kötelesség és az anarchia küzd egymással. A vége: megegyezés.
A vonat egyik fele továbbmegy Triesztnek, a másik felét lekapcsolják, mozdonyt kap, s
a csürhe fölzsúfolódik. Ez majd visszafelé megy.
Fölugrom a triesztire. Alig néhányan vagyunk rajta. Késő éjjel van, mikor Nabresinára
érünk. Ott azt mondják: egy lőszeres szerelvény indul fél óra múlva Görz, Codroipo felé.
A menekülők áradnak, de mintha kevesebben volnának már.
Az állomás vendéglőjében megveszek egy nagy darab sajtot meg egy fél, száraz
kenyeret. Nem is volt egyebük.
Azután bemászom a lőszeres vonat egyik kocsijába.
Klagenfurti népfölkelő tüzérek kísérik. Szűkszavúak, de fegyelmezettek és készségesek.
Megeszem a sajtom meg kenyerem felét, s körülnézek villanylámpámmal a kocsiban.
Szépen egymásra rakott gránátládák.
Hova is fekhetnék le?
Se pokrócom, se sátorlapom.
A kocsiban levő két tüzér a maga helyét kínálja. Szalmára vetett sátorlap meg pokrócok.
Azt mondják, egyikő​jüknek úgyis mindig ébren kell lennie, hát egy fekvőhely mindig
üres.
Elfogadom.
Csak még arra figyelmeztetnek, hogy ha dohányozni akarok, addig tegyem, amíg
állunk, s addig is jó messze a szállítmánytól.
Le is ugrom a kocsiról, és gyors szippantásokkal elszívok két cigarettát.
Az állomáson meggyűlik megint a front mögül lógók tömege.
Nem érdekel.
Visszamászom a kocsiba, s két perc múlva alszom.

*
Reggel még csak Sanct Danielben állunk.
Ott se tud senki semmit.
A raktárakat még őrzik, szemre még rendben van minden. Keménykezű
állomásparancsnok van itt, s együtt tartja a népét.
Gazdátlan hír azért bőven van.
Azt mondják, hogy Hamburgban fellázadtak volna a német flotta ottlévő hajóinak
tengerészei.
Károly király a horvátoknak ajándékozta a mi hadiflottánkat.
A Monte Pertica elesett, de az Asolonén még tartják magukat a mieink.
Hihetetlen! Hiszen a Pertica nélkül az Asolone meg a Caprile sem tartható. Elesett a
Monte Cimone is, de az ellenséges betörést elreteszelték, s dühös hősiességgel harcolnak a
mieink.
Boroevics eltömte a rést a Piave mentén, s ha gátat lehet vetni a parancsmegtagadás
terjedésének, még elkerülhetjük a katasztrófát.
Szegény, hűséges frontbajtársak! Ötven kilóra lesoványodott, rongyban harcoló hősök!
Ők még harcolnak. Mennyire méltatlan hozzátok minden, ami a hátatok mögött, odahaza
történik! És milyen tragikusan szörnyű, hogy e nemes, halált vállaló vérhullatással
penészbirodalmat, patkánytársadalmat védelmeztek.
Hát érdemes? Hiszen egyetlen kapcarongyotok többet ér, mint az egész hitvány, otthoni
világ!
Érdemes? Felelj, front! Felelj, Botár törzsőrmester! Felelj, Látrányi Mihály!
Mit mond erre a filozófiád, Mihály?
Valami hang megszólal bennem:
- Érdemes. Nem az emberekért, csak magunkért. A katonabecsületért. Azért, hogy arcul
ne kelljen köpnünk önmagunkat. Azért, hogy egy késői, tisztább, nemesért hevülő
nemzedék elmondhassa: nem mindenki volt rongy 1918-ban.
 …Ranzianónál megint állunk. Köd, eső.
Lótás-futás, riadalom.
Reggel olasz repülők bombázták Görzöt és az Isonzó-hidakat. Most nem eresztenek be
Görzbe. És hírfoszlányok jutnak hozzánk…
Az ellenség, szörnyű pergőtűzzel, összezúzta a Piave mögött levő állásainkat, véres
harcok után átkelt a folyón, és hátranyomta a frontot. A 31. hadosztály súlyos
veszteségeket szenvedett. Szüntelen francia rohamokkal szemben tartja még
Valdobbiadenét.
Teremtőm! A 44-esek is abban vannak. S a középső bátyám meg az öcsém… Én jó
Istenem, oltalmazzad meg őket!
Egész nap mozdulatlanul állunk, az esőben.
A szomszéd vágányon az egyik sebesültszállító vonat a másik után szalad hátra. És
fürtökben lógnak rajtuk a menekülők is.
Este híre jön, hogy Dél-Tirolban megszilárdult a helyzet, de a Piavénál teret nyert az
ellenség. Valdobbiadene elesett… A 34. hadosztály megtagadta az engedelmességet, és
csak egyes osztagai mentek ellentámadásra… A 41. és 51. honvédhadosztály, három
oldalról körülvéve is, elkeseredett hősiességgel harcol… A magyarok még megpróbálják a
lehetetlent.
Zúg a fejem, kábult vagyok, nem érzem az éhséget, egész nap cigarettából éltem, de
most fölrémlik bennem Orlay mondata:
- Mi azért harcolni fogunk! Utolsónak, magunkra hagyva is!
Lefekszem.
Éjszaka csak továbbindítanak!

*
Szürkül.
Már nem tudom, nappal van-e vagy éjszaka.
A vonatot nem eresztik előre, mert egyre robognak a szemközt jövő vonatok. Mindegy,
mit hoznak: száz és száz ember lóg rajtuk.
És összefolyik előttem minden, az esőben, ködben, zűrzavarban. Valami bénultság
merevít meg. Mit csináljak? Előre kellene mennem, hogy eljussak az ezredhez. De a
vonatot nem eresztik előre. Mi volna, ha gyalogszerrel? Őrültség! Több száz kilométert?
De hátha Görztől akad valami jármű? A vasutasok azt mondják, minden pillanatban
megjöhet az engedély, s a szerelvény befuthat Görzbe. Persze. Hát akkor maradok, és
várok.
Mint akinek semmi köze a hátraözönlőkhöz.
A tovarohanó vonatokról csak foszlányokban hallatszanak a kiáltások:
- Conegliano!… Angolok!… Pergőtűz!… Lázadás!… Olaszok!… Cseszkoszlovenszkó!
… Gáztámadás!… Zsivió Hrvatszka!… Francia rohamcsapatok!… Kihirdették
Magyarország függetlenségét!… Zsivió Cseszkoszlovenszkó!… Haza! Haza!…
Háromszáz bombát dobtak Udinére!… Mindenkinek vége… Mindennek vége!…
Meneküljetek!… Mene… kül… je… tek…
Vajon meddig tart ez? S mióta is lehetünk itt? Szeretném tudni, hányadika van?
Sejtelmünk sincs róla.
S pereg, pereg a szörnyű film…
A ranzianói raktárakat már nem őrzik… a lakosság fosztogatni kezd…
A hadtáposok szöknek. A két vén tüzér azt mondja, jó volna, ha pokróc után néznék…
Egyik raktárból szerzek is egy hátizsákot, egy pokrócot meg egy karabélyt… Telerakom
magam tölténnyel, kerítek öt konzervát.
Mire visszamászom a vonatba, már a szállítmánykísérő tüzérek is szerelnek:
- Nincs értelme a várakozásnak. A Vippach menti úton már teherautók és
szekérkaravánok zörögnek…
S mire körülnéznék, fölbomlott tömegben özönlenek vissza rettentő tömegek…
Lovasok, tüzérek, bakák, úton és terepen. Mintha megindult volna a világ…
Java részük horvát, délvidéki szerb és dalmát…
Boroevics egykori büszke hadosztályai… a zágrábi hadtest… a szarajevói hadtest…
A kötelékek még itt-ott megvannak, de ezek már nem Károly király katonái, hanem egy
új, ismeretlen, most születő ország fegyveresei.
Özönlenek az alászálló estében, és tovasodornak magukkal mindent, vissza… haza…
Áthullámzanak rajtunk a sötétben.
Egész éjszaka mennek, de az áradatnak nincs vége…
Mire fölszürkül a reggel, s azt nézem, merre van még út, sehol sincs út.
Minden talpalatnyi helyen ember, szekér, ló, morgás, sártaposás, lihegés és komor, kelet
felé előremeredő tekintetek.
Ezek már nem a délszláv csapatok. Bukovinaiak és lengyelek, tótok és osztrákok meg
magyarok is… Ezek itt már minden… a visszavonulás… az egész front…
Az a káprázatom van, hogy nem ember vagyok, hanem parányi buborék, és körülöttem
zajlik egy óriás folyam… Időtlen idők óta hullámzik körülöttem…
Lassan engem is elkap… már visz, ragad… nincs másfelé út… eltűnök a sodró
áradatban…
Azon vettem magam észre, hogy én is velük, köztük taposom a sarat. Vissza, hátra,
Sanct Daniel felé…
Nincsenek sorok… senki sem parancsol… Ezek már nem katonai alakulatok. Százféle
ezred, minden fegyvernem szétzüllöttjei… Legtöbbjük mégis a front mögött állott
menetalakulatok kiképző csoportjaiból való. A negyvenedik menetzászlóalj emberei.
Ruhájuk, felszerelésük még sokkal használatlanabb, mint azokéi, akiket a frontezredekből
ugrasztottak szét. Mert ezeket is nyomban meg lehet ismerni a rongyosságukról,
soványságukról… Akadnak köztük tisztek is. Az imént láttam egy őszülő hajú őrnagyot,
itt, a közelemben pedig egy tüzérzászlós dagasztja a sarat…
Szótlanok, mogorvák az emberek mind. De egy-egy káromkodásukból kivillan, hogy mi
történt.
- Mindennek az a kiáltvány volt az oka! - füstölög valaki félhangon, németül.
- Fenét! - mérgelődik mögöttünk egy másik. - Hanem a főparancsnokság rendelete!
- Persze! - hörgi egy ziháló hang. - Marhaság volt az a szavazásra való felszólítás…
Hogy szavazzon minden ezred, milyen államformát akarunk… Császárságot, királyságot
vagy köztársaságot! Erre bolondult meg mindenki…
Lassanként megtudom a tragédiát.
Október 24-től 29-ig, négy nap alatt összeomlott, szétzüllött a világháború egyik
legremekebb hadereje: az osztrák-magyar hadsereg.
A császári kiáltvány meg Baden szikratávirata: az államformáról való szavazás - sósav
volt, amely szétmart mindent.
- Csak egy hétig kellett volna még kitartani! - lihegi valaki. - Győztünk volna!
- Árulás volt!
- Az. A bitang cseh vezérkari tisztek…
- A leszavaztatásról nem is tudott a császár… Valami gazember adta le a szikratáviratot
Badenból a frontnak.
- Bezzeg az olaszok tudták! Az udinei röpcédulák tele voltak vele!
- És most itt a disznóság!
…A vonuló áradat eltér a Sanct Daniel-i úttól, s fölkanyarodik a hegyekbe, Schönpass
felé.
Senki se tudja, miért.
Azt se tudja senki, ki megy elöl.
Csak vánszorog mindenki a többi után. Mint a nyáj. Mint a barom.
És ki jön a végén?
Azt mondják, két honvédhadosztály. A 41. és az 51. Azokat parancsolták ki a Piave-
hadsereg fedezésére, amikor elrendelték a visszavonulást a Livenzára.
De itt azt mondja egy brassói őrmester, hogy ott már meg se állott senki.
Se a Tagliamentónál.
Se az Isonzónál.
Sehol.
Az olasz, angol és francia repülőgépek felhőkként rajzottak a hátráló hadak fölött, s
összegéppuskáztak mindent…
És már nem törődik senki semmivel… Csak megy, dülledt szemmel s kidagadt
nyakerekkel, mint a gép. Nem tudjuk, meddig megyünk, hol állunk meg, mikor, mit
eszünk, hol hajtjuk le a fejünk.
Itt-ott kiáll közülünk egy-egy ember, leül, senki se törődik vele.
Egyik-másik elvágódik a sárban, ordít lázában, de a többiek mennek tovább. Kidűl egy
ló valamelyik, emberekkel roskadásig rakott szekér előtt, a kocsin gubbasztók
káromkodnak, s ha nem bírja tovább, leugrálnak, és dünnyögve folytatják az útjukat,
gyalog…
Schönpasst már az előttünk menők kifosztották… Nincs egy deka liszt, egy tojás, egy
tyúk, egy szál széna az egész községben.
…Egész nap megyünk, esőben, csattogó szélben, s nem eszünk semmit…
Valahol elöl megállhatott az áradás. Este van, Zoll előtt vagyunk. Mi, és a mögöttünk
lévők, a község felé torlódunk.
Persze, ostobaság. A község dugig van emberrel. Még jó, hogy az eső eláll.
Valahol jobbra marakodás hallatszik. Valami volt raktárbarakkot fosztogat a tömeg. Az
egyik klagenfurti vén tüzér nekem is hoz egy csajka lisztet.
Azután tűz lobban fel itt is, ott is az út mentén. Három-négy ismeretlen ember
összekomázik. Tűzcimboraságok alakulnak.
Mit csináljak a liszttel?
Már látom.
Az emberek a csajkába öntik, vizet kotyogtatnak rá a kulacsból, s markolászni, gyúrni
kezdik a vizes lisztet, amíg összeáll.
Én is azt teszem. És markolásszuk vagy negyedóráig.
Akkor már jó kemény, és jó piszkos. Még a rőt, sercegő lángok gyér fényében is látni,
milyen piszkos.
Nem baj: beletartjuk a tűzbe. A kezünk félig elég, a piszoktészta nem sül ugyan meg, de
megszikkad.
És parázs mellé rakom az egyik konzervámat is.
Azután falunk. Mindenki a magáét. Senki se ad a másiknak, hiszen majdnem mindenki
idegen.
Beburkolódzom a pokrócba. A széleit jól magam alá gyűröm, hogy el ne lophassák
álmomban.
És elalszom.

*
Másnap továbbmentünk Schwarzenbergen, Godo​witschon, Hotederschitzen át
Unterloitschig.
Szörnyű út volt. Korgott a gyomrunk, a sár már a bakancsok szára fölött csurgott be. Jó,
hogy a csizmám szára magasabb volt, mint a sár. A lázas betegek, kimerültek száma óráról
órára nőtt. Egyre többen léptek ki a sorból, s vágták magukat hanyatt az út mentén.
Hotederschitz előtt megint megtorpant az áradás.
Az emberek kirohantak az út menti mezőre, s gyúrni kezdték, csajkában meg a puszta
füvön, a mocsok-cipót.
Nekem már nem volt lisztem, hát csak a konzervát ettem. A felét eltettem estére.
A klagenfurti tüzérek közül öten összeverődtek, s körülöttem maradtak. Volt valami
megható, becsületes hűség abban, ahogy mellém szegődtek. Mert ebben a vadidegen
csürhében akkor már nem volt különbség tiszt, altiszt és közlegény között.
Ahány ember, szinte annyi új, idegen országhoz tartozott. A bukovinaiak azt mondták,
hogy ezután Ukrajna Köztársaság lesz a hazájuk. A galíciaiak Lengyelországba
igyekeztek. A tótok valami Cseszkoszlovenszkót emlegettek. Két újvidéki baka Szerb-
Horvát-Szlovénországról beszélt. Nem értettem, honnét, miből állanak majd ezek az
országok, csak azt tudtam, hogy tótágast áll minden, s hogy az a tábori zöld ruha, amely
eddig valami óriási közösség tagjaivá tett bennünket, már semmit sem jelent.
Voltak, akik hülyeségnek mondottak mindent, mert akárhogy tervezgetnek is, végül
úgyis az lesz, amit Lenin akar: világproletárok világországa. És akkor lesz voltaképpen
igazság. Ők csak tudják: látták Szibériában!
Senki se vitatkozott velük, csak ment, ment a sáros úton, csapkodó szélben, felhős ég
alatt.
Nagy, fekete varjúcsapatok rebbentek föl s húztak át lomhán fölöttünk. És azt recsegték:
kár… kár… kár…
Unterloitschig azon töprengtem, miért kellett így történnie a dolgoknak? Miért? Miért?
Hisz meg se vertek! Mi mind hittük a győzedelmet… Mért dűlt hát mégis minden romba?
Mindig győztünk… álltuk a harcot és böjtöt. Hát hol vesztettük el, melyik csatában, a
győzelmet?… Valami szörnyű tévedés ez. S talán nem is igaz az egész. Csak álmodom,
hogy itt vánszorgok - fölgyűrt gallérú, égett köpenyű, szőrös arcú, idegen katonák között.
Olyan gyönge, olyan hitvány és olyan kétségbeesett voltam, hogy szivárogni kezdtek a
könnyeim, és nyüszítettem magamban, mint a megrugdalt kutya.
Unterloitschban, az állomáson, egy ott fekvő, üres hordóban aludtam, a raktárépület
mellett. Mert dugig volt minden.
A klagenfurtiak tüzet raktak mellettem, s a tűz köré heveredtek.
Reggelre szétpörkölődött a köpenyük háta.

*
Laibach előtt kék-fehér-piros kokárdás katonák viaskodtak az áradattal. El akartak venni
minden fegyvert, töltényt. De a tömeg felbődült, s elsodorta az új hármas királyság
nemzetőreit.
Az állomáson már új névtábla volt:

Ljubljana.
Estig ácsorgott vagy tízezer, szedett-vedett volt katona az állomás környékén.
Az égett, rongyos köpenyű klagenfurtiak elköszöntek, s elindultak északnak. Ők
osztrákok, hát Ausztriába mennek.
Estére már olyan torlódás és anarchia volta városban, hogy a szlovén nemzeti tanács
összeállíttatott néhány vasúti szerelvényt a lármázó és lövöldöző tömegnek.
Megrohantuk őket. Voltunk hatvanan is a negyven emberre szóló marhakocsiban. De
még az ütközőkre és a kocsik tetejére is fölkapaszkodtak.
Éktelen ordítás közben indult el a vonatunk. A legtöbb embernek még megvolt a
fegyvere, pedig nem tudtuk, miért cipeljük még.
Egész éjjel ment velünk a vonat, s mi, összekuporodva, egymásnak támaszkodva,
bóbiskoltunk a nyirkos, bűzös sötétségben.
Időnként ordítozásra, jajgatásra, recsegésre meg hörgésre ébredtünk, s utána mindig
alagútban zörgött a vonat.
Reggel Cilliben álltunk meg.
Ott tudtuk meg, hogy a kocsik tetején utazókat mind lesöpörték az alagutak, s ott
vesztek el a hátsó kocsik kerekei alatt.

*
Cilli nem tudott szenet adnia mozdonynak, hát gyalog mentünk tovább, keletnek.
Rochitsch, Lepoglava, Varasd felé.
Itt-ott lehetett egy darab kenyeret vagy legalább lisztet kapni. Mihelyt megálltunk,
sütöttük hát megint a mocsok-cipót. Nem volt az kenyér, csak megszikkadt, homokos
tészta, varcogott is a fogunk alatt kegyetlenül. De megvolt az a jó tulajdonsága, hogyha
befalta az ember, hát két napig sem mozdult a gyomrából, s addig nem érezte az éhséget.
Két napig mentünk Cillitől Varasdig. Akkor már csak lengyelek, magyarok s - egyre
fogyatkozó számban - horvátok voltak velünk.
Varasdon volt valamelyes rend. Kaszárnyában kerültünk födél alá, s még levest is
kaptunk. A horvát tisztek és katonák már nem a régi sapkarózsát hordták, hanem piros-
fehér-kék gombot. De voltak szerb sapkás fegyveresek is. Sőt, az egyik tiszt, a régi
osztrák-magyar köpenyhez, szerb tiszti tányérsapkát viselt. Ezek java része az egykori
horvátországi szerb fogolytáborokból szabadult ki.
Még este levelet írtam Borikának, hogy élek, s hazafelé utazom.
Reggel bejött a laktanyaszobába egy horvát hadnagy meg egy vadász főhadnagy:
- Vannak itt tiszt urak? - kérdezték magyarul.
 Ketten voltunk. Egy temesvári közös kadét meg én.
Átvittek bennünket a laktanya-parancsnokságra.
Ott már együtt volt vagy nyolc magyar tiszt.
A horvát parancsnok - ezelőtt egy héttel még közös ulánus őrnagy - sajnálkozott, hogy
nem adhat kocsikat, s így gyalog kell továbbmennünk. De arra kért, hogy szedjük össze
azt a négy-ötszáz magyart, aki összetorlódott, s katonai alakulatban, fegyelmet tartva
vonuljunk tovább, magyar területre. Ha erre ígéretet teszünk, a fegyvereinket is
meghagyja.
Úr volt, gavallér volt, katona volt, bajtárs volt.
Megéljeneztük.
Összeállítottunk három századot. A napok óta rendetlenségben, magukra hagyottan,
szétzüllötten vánszorgó emberek örömmel sorakoztak. Örültek, hogy lesznek
gondviselőik.
A vadász főhadnagy lett a félzászlóalj-parancsnok, s rang- és rangsor alapján vettük át a
századokat, szakaszokat.
Az őrnagy még meghívott a tiszti étkezőbe, s Isten tudja, mióta, először ültünk ismét
asztalnál, a horvát tisztekkel. Tegeződtünk, a régi bajtársi hang csengett a beszélgetésből,
és szinte hihetetlen volt, hogy két idegen ország tisztjei vagyunk. Még rangkérdésekről is
beszéltünk. Volt köztük egy főhadnagy, aki két napja, november elsején lett főhadnagy.
Mikor megemlítettem, hogy nekem is régen főhadnagynak kellene lennem, előhozták az
október végi Rendeleti Közlönyt. Benne is volt elkésett főhadnagyi kinevezésem. Még föl
is varratták a századszabójukkal a második csillagot a zubbonyomra.
Ott tudtunk meg néhány megdöbbentő hírt is.
Október 29-én a zágrábi száborból kidobták a horvátországi szerb képviselőket, s a
horvátok kimondották, hogy Horvát-Szlavónország, Dalmáciával együtt, elszakad
Magyarországtól. A szábor további alkotmányjogi terveiről még nem tudtak Varasdon, de
úgy vélték, hogy Habsburg-Délszláv állam alakul.
Ugyanaznap lemondott Ludendorff német vezérkari főnök.
Az osztrák-magyar főparancsnokság hadikövetet küldött át a fegyverszüneti tárgyalások
megkezdésére.
Az egész olasz front. felbomlott…
Október 30-án Prágában és Bécsben nyílt forrongás volt már…
A rákövetkező éjszakán Budapesten is kitört a forradalom.
Tisza István grófot, állítólag, másnap meggyilkolták…
József főherceg nem vállalta a kormányalakítást, mert a magyarországi pártok nem
tudtak megegyezni.
Hadik János gróf kabinetalakítása se sikerült.
Most Károlyi Mihály az úr Budapesten. És a nemzeti tanács. De van Erdélyben román
nemzeti tanács is, Turóc​szentmártonban pedig tót nemzeti tanács. Jászi Oszkár most
tárgyal velük, hogy Magyarországból „Keleti Svájc”-ot alakítsanak.
Károlyi különben felhívást intézett a magyar ezredekhez, hogy, tekintet nélkül a
hivatalos fegyverszüneti tárgyalásokra, szakítsák félbe a harcot, vége a háborúnak,
vonuljanak haza.
A legújabb hírek szerint Pesten megalakult volna a munkás- és katonatanács is…
…Ezek a hírek megállították a torkunkon a falatot.
Kora délután kivonultunk Varasdról, röviddel utóbb átkeltünk a Dráván, s a
Muraközben haladtunk tovább Nedelic felé. Rendben, fegyelemben, lépést tartva.
A rend és fegyelem visszaadta a biztonságunkat. Pedig ez a három század csupa idegen,
különböző fegyvernemekből s harmincféle ezredből való emberek tömege volt.
Ötkor elértük a pettau-csáktornyai műutat, és a Déli vasút budapest-pragerhofi
fővonalát.
Éppen egy őrháznál.
Szabó Kálmán vadász főhadnagy meg én bementünk az őrházba, hogy betelefonáljunk
Csáktornyára. A többi tiszt az őrház előtt beszélgetett.
Mire kijöttünk, az emberek ballagni kezdtek, széles rajvonalban, a tarlón - nyugatnak. A
határ felé.
Mi ez?
Utánuk loholtunk.
- Hova mennek? - kiáltott rájuk a temesvári, kék hajtókás kadét.
- Ide, a határra, jelentem alássan! - fordult hátra az egyik ember.
- Milyen határra?
- Hát, az országhatárra, instállom - mondotta egy deres bajszú, vén népfölkelő. És
csodálkozás volt a szemeiben. - Ehun a határ, zászlós úr! - bökött az ujjával oldalt.

[23]
- Itt köll most stellungot ásni - bólogatott egy másik -, mer Magyarországot mán
mégse haggyuk bitanságra! Ha rükcuk vót, hát rükcuk vót. De csak idáig. Itt oszt: halt,
[24] [25]
svaromlénia, s inkább megdöglünk, de se digó, se farancija, se csues be nem
gyün!
- Tessen csak ránk bízni! - biztatott a brassói őrmester is. - Tuggyuk mink, kérem, mi a
böcsület!
Egymásra néztünk Szabó Kálmánnal és - kicsordult a könnyünk.
Szerettem volna egytől egyig megcsókolni ezeket a nyakig sáros, elnyűtt, agyonhajszolt
embereket. Akik ilyen baromi szenvedések után, mikor jártányi erejük is alig van, szó
nélkül, parancs nélkül megállanak az első magyar rögön, hogy arcot vessenek a Piave felől
előretörő ellenségnek. Ki mondta nekik? Senki. Azazhogy: Mihály. Látrányi Mihály. Aki
mindnyájunkban él. Minden magyarban. Csak a nevét nem tudják. Csak én tudom. Elesett
Bludovnál, de a lelke tovább harcol bennünk.
Édes, áldott emberrögei a magyar televénynek!
Ez a természetes észjárás, e kimondatlan parancsnak magától való teljesítése
felvillanyoz bennünket; tiszteket is. Hiszen ez mardosta az agyunkat Varasd óta, csak nem
mertük kimondani az emberek előtt. Mert nem tudtuk, mit szól hozzá ez a szedett-vedett
nép. És most megszégyenített bennünket. Kitalálta és végrehajtja a rejtett gondolatunkat.
Ó, hogy a jó Isten áldja meg! Nincs ennél derekabb, áldottabb népe a földnek!
És Nedenictól északra, Szentgyörgy és a krajnai Polstrau között, beássuk magunkat a
magyar határon.
És szervezzük, tervezgetjük a védelmet, lázasan. Az egyik hadnagyot - valami iglói
gyereket - hátraküldjük Szentgyörgyre, egy zászlóst meg Csáktornyára. Szerezzenek
élelmet, fövőszert. Jelentsék, hogy Szabó főhadnagy zászlóalja védelemre készül.
Állítsanak meg minden vonatot, s a magyarokat irányítsák vissza a határra.
Mert vonat vonat után robog át a határon, tele katonával. Már egész kötelékek is jönnek.
Gépfegyverek. Tüzérség.
Katonák vagyunk újra, pedig már csak vánszorgó koldusok voltunk. A hangunk érces és
bizakodó.
A környékbeli falvak, horvátok s magyarok egyaránt, megható hűséggel támogatnak.
De Csáktornya - mogorva. A Budapesti Nemzeti Tanács pedig azt üzeni telefonon:
azonnal abbahagyni mindent, az emberek széledjenek haza!
- Dögök! - hördül föl Szabó. - Hát akkor: eb ura fakó! Kitartunk, s magunk harcolunk!

*
Két napig ázunk a határ menti tarlókon. És sokasodunk. A védővonal már tizenkét
kilométer! S van egy gépfegyverünk is, a vasúti töltés mentén.
De a budapesti honvédelmi minisztérium egyre ingerültebb.
Távirat távirat után jön: „Megtiltom!” „Felelőssé teszem!” „Haditörvényszék elé
állítom!”
Szabó csak köp rájuk, és tovább veszekszik Csáktornyán lövőszerért, élelemért,
pokrócokért.
Úgy szeretem ezt az embert, mintha gyerekkoromtól ismerném!
Harmadnap, nemzetiszín kokárdás „megbízottak” érkeznek Pestről. Először velünk
akarnak okosan beszélni.
És lotyognak a győzelmes forradalomról, a diadalmas köztársaságról, Károlyi Mihály
nagyszerű külpolitikai terveiről. Mert ezeket a bámulatos dolgokat mind veszedelembe
sodorhatja ez a határ menti meggondolatlanság.
Szabó kirúgja őket a szentgyörgyi községházából.
 Erre az embereinket kezdik lázítani.
Kálmán rajtacsípi az egyiket, szó nélkül előhúzza a pisztolyát, és: durr!
A szentgyörgyi temető árkában földelteti el.
Valami szakszervezeti titkár volt Pestről.
A többiek elszelelnek.

*
Harmadnap mégis vége mindennek.
Lövőszert nem kapunk, az embereink fele beteg, s a jobbszárny emberei,
Szentgyörgytől északra, ellógnak. Valaki beadta nekik, hogy Károlyi földosztást csinál, s
aki nincs odahaza, az kimarad a földosztásból. Ettől a maszlagtól megvadulnak az
emberek, s egymás után illannak el. - Különben is - mondogatják -, a köztársasági
kormány már szerződésben biztosította a határokat!
Tehetetlenek vagyunk. Az a bitang, aki kitalálta ezt a csalogató hazugságot, ismeri a
dürgést.
Estére már nincs egyetlen emberünk se.
Bevánszorgunk a géppuskával Csáktornyára.
Onnét az első vonattal, a katonaszállítmányoktól nyüzsgő - Kanizsára.
A váróteremben alszunk, padokon.

*
Mire fölébredek, csak ketten vagyunk. A temesvári kadét meg én. Az is búcsúzik.
Én meg riadtan töprengek. Nem mehetek haza magamban. Hiszen, ha a középső
bátyámnak meg az öcsémnek baja esett, hogy mondom meg az anyámnak? Ha még élnek:
Kaposvárra mennek az ezreddel. Én is odamegyek. Persze. Ez lesz a legjobb.
A katonavonatok nem állanak meg Fonyódon. Arrafelé hát nem juthatok Kaposba. De
talán Barcs-Szigetvár felől odaérek.
Fölkapaszkodom a barcsi vonatra. Jegyem nincs. Nem is kell. Senki se kéri. Indulás
előtt hallom, hogy Szabó Kálmánt az éjszaka letartóztatták Kanizsán, gyilkosság miatt.
Ó, a dögök! Ha baja lesz belőle: a legnemesebb magyar emberek egyikét ítélik el.
Gyékényesig eljutok. Onnét - nincs tovább.
Az állomás mellett levő vendégfogadóban éjszakázom. Egy hebegő vigéccel kell
megosztanom a szobát.
Borikáról álmodom, és nyöszörgök álmomban.

*
Reggel valami teafélét kapok az állomásvendéglőben, meg rozskenyeret. Mogorva,
elvadult, sóhajtozó katonákkal van tele a terem.
Nyílik az ajtó, s nagyon merev lépésekkel egy százados tántorog az asztalomhoz. Hebeg
valamit, s lezökken a székre, zihálva.
A legénye hozzám hajol riadtan:
- Nagyon beteg a százados úr. Tizenkét napja gyüvünk gyalog, Bellunótól. Oszt mán
tűzláng az egész teste. Csak még hazaérjen szegény!
A foga vacog, úgy öntjük szájába a forró teát. Beszél, dadog, zihál, de nincs magánál.
Átfutok a pályaudvar-parancsnokságra. Negyvennégyes, rokkant hadnagy a parancsnok.
Mikor meghallja a nevem, földerül az arca. Ismeri a bátyáimat, öcsémet. S olyan
készséges, addig próbálkozik, amíg elindítanak egy mozdonyt és három kocsit
Kaposvárra. Az egyik kocsi: személykocsi. III. osztályú. De mégse olyan szellős, mint a
teherkocsik.
Föltoljuk a századost - Halmnak hívják szegényt -, s elindul a vonat.
A lázas beteg ül, mint a bálvány, s hörög, egyre hörög. Időnként magához tér, cserepes
szájjal kérdezgeti, mi van itthon? És motyogja utánam a szavakat: köztársaság…
Károlyi… Nemzeti Tanács… Tiszát megölték. De nyomban utána mást is motyog.
Egy női nevet. S úgy hörög, hogy beleremeg a szívem. Azt csodálom, hogy ül, holott
eszméletlen. Az akaraterő, a talpon maradás utolsó gondolata merevíti meg. Az a gondolat
kövesedett meg benne, hogy nem szabad összeroskadnia az otthon küszöbe előtt. Férfi,
katona, hős. Ez adja neki ezt az emberfölötti erőt.
A legénye szeme csupa könny és riadalom. Vinnyogva mond egy-egy félmondatot. De
azokból is kisül embertelen szenvedésük.
Szörnyű ez az út, evvel a haldokló bajtárssal. Szörnyű, mert nem tudok rajta segíteni!
Végre - Kaposvár.
Leemeljük a századost, s - Isten csodája! - még lép. Összeösszecsuklik a térde, de
tartjuk erősen, és - lép. Nem lát már semmit üveges szemeivel, de - lép.
Azután elém szalad a kapitány bátyám és egy vöröskeresztes nővér.
- Honnét tudtad, hogy…? - kérdezem elakadva.
- Kovács hadnagy telefonálta Csáktornyáról.
Halm századost átveszi tőlem egy altiszt, s tovább támogatják, az állomáson lévő
betegnyugvóba.
És akkor összeölelkezünk a bátyámmal.
A többi fiúról nem tud. Csak a rokkant bátyámról. Az Pesten van. De a negyvennégyes
ezredről semmi hír.
- Jaj, csak hazasegítse őket az Isten! - sóhajtjuk.
Benézünk még a betegnyugvóba.
Szegény Halmot már orvos vizsgálja, s az ápolónő föléje hajlik.
 Mikor lábujjhegyen odaérünk, felénk fordul a nővér.
- Megismeri az öcsémet, grófnő? - kérdezi a bátyám, rám mutatva.
- Nem, nem - pillog rám kedvesen. - Ez a legkisebb?
- Nem - ingatja fejét a bátyám. - A legkisebb előtti.
- Akkor nem csodálom - mondja halkan a szelíd arcú nővér.
- Egész kisfiú lehetett még Somogyvárott.
Akkor tudom meg, hogy Széchenyi Imre grófnak, apám egykori gazdájának a lánya.
Négy év óta dolgozik itt, fáradhatatlanul.
Kezet csókolunk. Akkor fordul a doktor a grófnő felé, halkan:
- Tüdőgyulladás.
És sóhajtva legyint.
A bátyám elvisz a laktanyai szobájába, a legénye lehúzza sáros rongyaimat, fürdőkádba
dugnak, és estig alszom az ágyban, mint a hulla.
Este fölráznak.
Megjött Pestről a sánta bátyám is.
Örvendeznénk, ha nem volnánk tele aggodalommal. Hárman már megvagyunk, de mi
van a másik kettővel? Élnek-e még? S hogy mondjuk meg anyánknak, ha elvesztek?

[26]
Vacsora után engem az ágyba dugnak, a szenior a pamlagra kerül, Béla meg egy
szalmazsákra.
És sóhajtozunk éjfélig.
Hajnalban megzörgeti valaki az utcáról az ablakot.
- Ki az?
- Én vagyok! - halljuk a gazdász bátyám hangját.
Fél perc múlva összeropogtatjuk az ölelésünkkel.
Póttartalékos káplár, merő sár és rongy. Tömjük beléje az ételt és a rumot. Húsz szekerét
hozta haza az ezrednek, úttalan utakon. Mert a gazdasági csoportnál érte az összeomlás.
Az ezredroncs másfelé jön, mert Pragerhofnál vasúti szerelvényekre kell várnia.
Hanem az öcsénkről, a legkisebbről hosszú ideig nem akar szólni.
Végre kinyögi, hogy Cilliben lemaradt az ezredtől. Az ottani raktárbarakkban látta
utoljára. Rothadó szalmán feküdt, negyvenfokos lázzal.
- Azt hiszem, utoljára láttam szegényt - dörmögi maga elé olyan búsan, hogy csaknem
beleszakad a szívünk. - Pedig milyen derekasan viselkedett! Utóvéd volt a
Tagliamentónál. S utolsónak, úszva jött át a folyón.
Bólogatunk némán, és nem merünk az édesanyánkra gondolni.

*
Az öreg elmegy, hárman maradunk a szobában.
Alszunk, rumot iszunk és sóhajtozunk.
Levelet írok Borikának.
Délben riadt, kis szőke lány siet el az ablak előtt.
S utána belép a kapitány úr.
- Estére megjön az ezred. Előretelefonáltak. Gézáról semmi hír. Éppen az imént volt itt
a menyasszonya is, érdeklődni.
Az ebéd olyan, mint a halotti tor.
Lassan, töredezve, félmondatokkal indul utána a beszéd.
Szörnyű volt a „diadalmas forradalom” idehaza is.
A sánta bátyám dühbe gurul, mérni kezdi, bicegve, a szobát. És tajtékzik:
- Egy féleszű hülyét tolnak elöl, s jóhiszemű ökrök és céltudatos politikai csirkefogók
meg hivatásos hazaárulók mennek utána. Szabadság! És lelövik Tiszát, és sorra szedik a
túszokat. Püspököket, tábornokokat, becsületes embereket. Csak azért, mert nem rohantak
hűségesküre a Nemzeti Tanácshoz! Egyenlőség! És letépték a katonák csillagjait meg
kitüntetéseit! Testvériség! És elrekvirálják a ruháinkat, fehérneműnket! Közben meg,
holnap vagy holnapután, ellenség áll majd az országban. Mert ezek az agyalágyultak
tiltják az ellenállást, és letétetik a fegyvert. S tudjátok, miért?
Ránézünk.
- Mert ezek a gazemberek rettegtek attól, hogy fegyverrel jön haza a front, s minden
lógóst, csaló hadseregszállítót, szimulánst, lánckereskedőt, katonaszökevényt,
szalonforradalmárt és más szemetet a front törvényei szerint von majd felelősségre! Ezért
kellett a forradalom, ezért kellett szétzülleszteni a hadsereget, ezért kellett a köztársasági
szabadság, függetlenség és a többi maszlag! Pusztán a saját bőrük biztosítására. S
mindezek után, ez a barom, ez a részeges, frontlógós Linder hadügyminiszter úr még
kijelenti, hogy hadseregre a jövőben nem is lesz többé szükség, tehát nem akar katonát
látni! Az embernek megáll az esze! Üvöltik a szabadságot. Mintha volna szabadság rend
nélkül, rend és fegyelem tekintély nélkül, fegyelem: katona nélkül. Ilyen ökröket még nem
hordott a hátán ez a föld! Szabadságot ordítanak, és megölik a szabadságot. És ez a sok
szamár újság - alig néhány kivétellel - továbbszajkózza ezeket az emeletes badarságokat!
Csodálom, hogy erre a „nem akarok katonát látni” kijelentésre már felhördültek. Mert
eddig nyakig lubickoltak az őszirózsás gyönyörűségben. No: a szimbóluma stílusos volt
ennek a boldogító forradalomnak. Temetővirág. Hullavirág. Szegény halottakról lopták el.
Úgy hallgatjuk ezt a keserű dühöngést, mint akik valami zavarosat álmodnak. Olyan
dolgokat lök ki a fiúból az indulat, amelyekről most hallunk először.
Pedig még nem is ért a végükre. A pont még hátra van.
Az, hogy Károlyi úr, akinek előlegezték a „békeszerző” jelzőt, feldühödött a párlovai
fegyverszüneten, amelyet még a Monarchia kötött Diaz tábornokkal, az olasz
főparancsnokkal. Ezért azt semmisnek nyilvánította. S elment Belgrádba, vagy négy
himpellérjével, hogy majd ő hozza az igazi fegyverszünetet. Mert a békeszerző névre
komolyan rá kell szolgálni. No: rászolgált. Franchet d’Espèray francia tábornok, a balkáni
antanthadsereg parancsnoka úgyszólván farba rúgta őket, s utánuk hajította az új
fegyverszüneti egyezményt. A pádovai megállapodás érintetlenül hagyta Magyarország
határait.
A belgrádi? Kimondja, hogy az antanthadak és szövetségeseik, vagyis a csehek és
románok, az ország közepéig nyomulhatnak előre Magyarországon. És erről a
disznóságról verset írnak, tragikus magyar hősnek tüntetik fel benne, jó Károlyi Mihályt,
és ezt a verset plakátok ezrein ragasztják ki a pesti utcák falaira.
Erre már nincs is szavunk. Lecsuklik a fejünk, mint akiket letaglóztak.
És elszívunk estig százötven cigarettát.
Ketten aludnánk az ágyban, ketten meg a pamlagon és a szalmazsákon. Ha ugyan álom
volna. De csak mímeljük az alvást. Mert a négy koponyában ugyanaz a gondolat kavarog.
Az öcsénk sorsa. A legkisebbé. Aki még gyerek volt, huszonegy éves, és mégis férfiként
teljesítette az utolsó parancsot: a Tagliamentón való átkelés fedezését. És utolsóként
hagyta el az utóvédállást, amikor, a szétlőtt híd roncsai között, már csak úszva tudott
átjönni a keleti partra. Szegény gyerek! Jó katona volt, nem hozott szégyent a család
katonabecsületére.
Úristen, hogy mondjuk meg az édesanyánknak?!

*
Éjszaka megint megzörrent az ablak:
- Eresszetek be! Itthon vagyok!
Fél perc múlva négyen öleltük a kölyköt.
Csont és bőr volt, de élt.
- Hát te hogy jöttél haza? - estünk rá.
Húzott egyet a rumoskulacsból, s vetkőzni kezdett a gyertyafényben.
- Nem akartam ott dögleni. S mikor már láttam, hogy elmegy az utolsó magyar is,
valami irtó akarat szállott belém. Talpra álltam. A többi nem tudom, hogy volt. Jöttem
vonaton, szekéren, gyalog, vasúti hajtányon, teherautón, Csurgótól idáig meg mozdonyon.
Itthon van már az ezred?
- Még nincs.
- Hm. Nem hittem, hogy megelőzöm. És Marika?
- Délben járt itt. Nagyon odavolt.
- Holnap agyonölelem. Aludjunk!
Benyomtuk az ágyba.
 A két öreg a pamlagon aludt tovább. Én meg a Sánta Bibic - szegény jó Béla bátyám -
pedig leemeltük az asztalt a szőnyegről, s két oldalról belehengergettük magunkat a
szőnyegbe.
S az édesanyám öt fia úgy aludt, mint a tej.
A zubbonyainkon tizenkilenc érem csillogott a felpirkadó hajnalban…

*
Másnap haza akartunk utazni.
A családfő lebeszélt róla. Ha várunk még egy napot, ő is felugorhat Pestre.
Hát vártunk. Az öcskös elrohant a menyasszonyához. Hívott minket is, de mi oly
rongyosak voltunk, hogy nem akartunk kolompár cigányokként bemutatkozni. Majd
máskor.
A fiú, persze, egész nap elmaradt, s nyalta-falta a menyasszonyát.
Estére megjött az ezredük roncsa. Szívszorongató volt ez a hazaérkezés. Csontvázak
menete. És ez volt a világháború leghíresebb, magyar ezrede…
Harmadnap, a hajnali vonattal, útnak indultunk Pestre.
A törött ablakú, elnyűtt vonat olyan zsúfolt volt, hogy az egész utat a folyosón, a
hátizsákjainkon ülve tettük meg. A két aktívot nem is engedtük cipekedni s magunk közé
keveredni a Kaposvárott őrzött, jó ruhájukban.
Még Pesten is elmaradtunk tőlük a batyuinkkal.
A József körúti házban kiszaladt minden lakó a folyosóra, mikor libasorban,
végigkocogtunk a lakásunk felé.
És azután betódultunk.
Az édesanyánk visszarogyott a pamlagra, és mialatt reszkető kezei a kezeinken és a
karjainkon tapogatóztak végig, némán peregtek a könnyei rövidlátó, fénytelen szemeiből.
És csak ezt tördelte boldog nyöszörgéssel:
- Te is… te is… te is… te is… te is… Mind az öt… mind az öt… Istenem… jó Jézus…
Szűz Mária… Szűz Mária… Szűz Mária…

 VII

Attól kezdve, hogy az őszirózsás, forradalmi szélhámosságtól fájó fejű Budapestre
értem, úgy éreztem magam, mintha egy megbomlott, titokzatos óra mutatólapjára
merednék. Ez az óra hol őrülten ketyegett, miközben a mutatója légcsavarsebességgel
rohant körbe, hol meg elhalkult, s akkor csigalassúsággal vánszorgott a mutató.
Nem is maradtak meg összefüggő emlékeim annak a kilenc, szörnyű, forradalmi
hónapnak eseményeiből. Csupán kuszált és zavaros képeket őrzök, s azok időnként még
most is fölrémlenek álmaimban. Olyankor vadul kalapáló szívvel, verejtékes homlokkal
ébredek. Mert ezek a képek rémületesebbek minden lidércnyomásnál.
Valamikor, még a világháború során, úgy képzeltem a jövendőt, hogy a háború
nyomában, a dolgok logikájánál fogva, boldog, nyugodalmas, napfényes békekorszak
köszönt ránk. Olyan hárfapengéses, rokokó- vagy spinétmuzsikás, szelíd és ábrándos,
biedermeierszerű emberöltő. Sohase kívántuk az érzelgős, nyafogó, szenvelgő, wertheri
életformák visszatérését - hiszen sokkal keményebbre nevelt bennünket a sport, és
férfiasabb, egyenesebb embereknek a háború,-, de a nyugalmat, a becsületes, jó munkát
sóvárogva akartuk. Úgy véltük, meg is érdemeljük az igazabb, biztonságosabb és bővebb
aratású életet, hiszen elég hosszú ideig leckéztetett bennünket a sors vasvesszeje.
Álmunkban se hittük volna, hogy addigi, kietlen-kemény életünk után még
rémületesebb korszak következhetik.
Pedig következett.
Méghozzá olyan korszak, amelynél nyomorultabb, kétségbeesettebb, megalázóbb és
szégyenteljesebb nincsen a magyar história lapjain. Őseink el tudtak veszni tatárdúlásban,
elvéreztek török és német kardok alatt, de mert a lélek tovább harcolt bennük, záloguk volt
a föltámadás jogára. Most azonban nem török, nem tatár, nem Heister, Caraffa vagy
Haynau pusztított itt, hanem a társadalom alja. Az őszirózsás politikai diadal a hitványak
lázadása volt, a háború által letepert derék nép ellen. A penészgomba diadala - a sötétség
idején. És ez a gombatenyészet itt nőtt ki, itt szaporodott el régi szociális mulasztásokból,
néhány nemzetiségpolitikai baklövésből, rövidlátó humanizmusból, agyalágyult
jóhiszeműségből, gyerekes tájékozatlanságból, amely rettegett egy-két akasztófavirág
kiirtásától, s ehelyett családok ezreire és egy egész nemzetre szakasztotta a tragédiát.
Csak kuszált és szétfoszló emlékekben él már bennem annak a háromnegyed
esztendőnek képe…

*
Az első napok öröme után azt kellett látnunk, hogy teher vagyunk odahaza.
A legidősebb bátyánk ugyan visszament Kaposvárra - de négyen otthon maradtunk,
kenyérpusztítónak. Az öcskös csak szabadságon volt ugyan, de akárhogy forgattuk is a
dolgot: ketten, a gazdász bátyám meg én, állástalanok voltunk. Ha soká így tart, fölesszük
a leszereléskor kapott elbocsátó pénzünket, de még édesanyám utolsó filléreit is.
A falvakban rendetlenség, sok helyt anarchia volt, s anyámék kis cselédje is hazaszaladt
ijedtében.
A nővérünk meg a kislánya spanyollázban feküdt. Édesanyám már járni is alig tudott.
Ottmaradtunk heten, szolgáló nélkül. A november egyre keményebb derekkel jött, s a
fajegyekre csak vágatlan fát lehetett kapni. A favágók, napszámosok munkanélküli-
segélyből éltek, s persze fütyültek a munkára. Sokkal fontosabbnak vélték a
szociáldemokrata szakszervezetekben való fontoskodást.
Az egész József körúti ház a városlakók tehetetlenségével sopánkodott a vágatlan
tűzrevaló fölött.
- És ki mos majd ránk? - riadt föl bennünk a második gondolat. Rongyosak voltunk, a
civil ruháinkat, fehérne​műnket ugyan a „nép nevében” elkobozták már az őszirózsás
diadal csámpás daliái, de mosnivaló mégiscsak akadt. Sőt, mennél szűkebben állott az
ember fehérneműben, annál gyakrabban kellett ránk köszöntenie a nagymosás üdítő
eseményének.
A háború leszoktatott a finnyásságról. A legutóbbi néhány hét pedig megtanított
bennünket három igazságra. Arra, hogy: magad uram, ha szolgád nincs; felkopik az állad,
ha magad nem segítesz magadon; és: helyetted, koma, senki se gondolkozik.
A sánta tezsvírt utasítottuk, hogy vegye át a konyhaparancsnokságot. Ossza be a
hivatalát úgy, hogy egy órakor hazabiceghessen. S főzze meg az ebédet.
Mi hárman meg lementünk a pincébe, s kölcsönkért fejszékkel fölaprítottuk a fát. És
úgy daloltunk és fütyültünk munka közben, hogy fölhangzott még a negyedik emeletig is a
nóta meg a fejszecsattogás. Igaz, az öcskös, a kis aktív, röhögnivaló előkelőségből,
kesztyűben forgatta a fejszét, de azért suhogtatta derekasan.
És a szakácsunk olyan - hajós korában tanult - szerb gulyást rittyentett, hogy
megnyaltuk utána a szánkat. Betegkosztnak ugyan nem volt mondható, s a nénénk, a
kislány meg anyánk sírva-nevetve ették a vörösre paprikázott ételt, de azért mégiscsak
ették.
A siker után dölyfössé vált szakácsunk: avval hozakodott elő, hogy a mosogatás alól
mentsük fel, vagy végezzük el kalákában, de ezt a lázadást elfojtottuk.
Estére végeztünk a mi fánk aprításával.
Mikor a kölcsönfejszéket visszavittük, a kölcsönző szomszédok fölsóhajtottak:
- Istenem, Istenem, ha a mi fánk is…
- Ne tessék búsulni, Seri néni! Semmi baj, Tuka bácsi! Majd elintézzük! Úgyis jár a
kölcsönfejszéért ennyi szívesség!
És két nap alatt apróra kivégeztük a tuskóikat.
Az első emeletről fölüzent az aranyláncos, görbe lábú bankvezér. Kéreti, hogy vágjuk
föl ötven koronáért a fáját. Leüzentünk, hogy az intéző úr, a főhadnagy úr és a hadnagy úr
csak passzióból vállalkozik. És megnézi, kinek vág.
De amikor lejött a negyedikről a beteg, özvegy szabóné vézna kislánya az
édesanyánkhoz, és elsírta, hogy:
 - Nagyságos asszony, megfagy a mama…
Akkor ledübörögtünk a pincébe, s fél nap alatt rapityára vágtuk Borosné fáját.
És azután jöttek a házbeli köztisztviselő családok, a fehér hajú, hadiözvegy alezredesné
és a többiek, vagy tizenöten:
- Helén néni, úgy szégyelljük a dolgot, de ha lehetne…
És Helén néni fiai olyan apróra hasogatták a tuskóhegyeket, mintha gránát vágott volna
beléjük.
Akkor még urak voltunk, és pénzt, persze, nem fogadtunk el. Legfeljebb fél üveg
pálinkát vagy rumot, mert a pincében foga volt a hidegnek. Leginkább azonban csak egy
kézcsókért, illetve csókért csináltuk, amit Helén néni kapott a házbeli szegényemberektől
meg a barátnőitől.
Közben, persze, szaporán vadásztunk állásra is. Én a pesti szerkesztőségeket
kilincseltem végig, a gazdász bátyám pedig a „Köztelek” álláshirdetéseit böngészte.
Két hét alatt tisztán láttam: nem nő a számomra fű. Mindenütt a szakszervezeti
igazolványt kérték tőlem.
Az persze nem volt nekem, s nem is akart lenni. Mert nem akartam megérteni, hogy
miért ne fogna a töltőtollam szociáldemokrata szakszervezeti tagság nélkül is?
- Enélkül pedig nem vehetünk fel senkit, főhadnagy úr! - sajnálkoztak a főszerkesztő és
kiadó urak.
Akkor azután én is rávetettem magam az apróhirdetésekre. Elmegyek akármilyen
tisztviselőnek, hogy kiböjtöljem a szocialista munkaszabadságnak és a forradalmi
egyenlőségnek ezt a klasszikus aranykorát, s elvehessem Borikát.
Mert szörnyű volt mindennap azt írni, hogy itt vagy ott ugyan nem sikerült íróasztalra
szert tennem, Borikám, de ne csüggedj, violám, mert nagyszerű kilátásokkal biztat X meg
Y úr.
Hát „pályáztunk” szorgalmasan az intéző úrral.
Esténként pedig kollektív akkordmunkában írtuk az öcsémmel a szerelmes leveleket.
Fehérneműben olyan koldusok voltunk, hogy háromnaponként kellett nagymosást
rendeznünk.
Ilyenkor bevonultunk a fürdőszobába, nekigyürkőztünk, szappanoztunk, gyúrogattunk,
facsartunk, öblögettünk, majd megint facsartunk, s délutánra - úszott az egész fürdőszoba.
Mert időnként belenyomtuk egyik-másik mit sem sejtő tezsvír fejét is a kékítő vízbe,
hangos kárörömmel.
Mikor az öcsém szabadsága lejárt, s hazament Kaposvárra, hárman maradtunk.

Kijárni jóformán csak a „hivatalnok úr” járt ki az utcára. Attól kezdve, hogy a nővérünk
[27]
fölépült, egyszerűen fumigálta az otthoni munkát a hetyke fiatalember. Most ő hordta
haza a köztársasági tündérálom egy-egy meglepetésének hírét.
 Az újságokat úgy utáltuk, hogy csak az apróhirdetéseket méltattuk figyelemre.
Különben is csak azt írták, amit a sajtószabadság nagyobb dicsőségére a cenzúra is
megengedett. Mert cenzúra azért volt. Sőt, egyre terebélyesedett! Hiszen a hivatalos
cenzúrán kívül, volt: a Munkás- és Katonatanács cenzúrája és a különböző
szakszervezetek cenzúrája. Ezek mintaszerű forradalmi szervezőképességgel, a
hírlapnyomdák szedőin és gépmunkásain át, érvényesítették szempontjaikat.
Azt persze nem cenzúrázták ki, hogy az Országház téren kikiáltották a
népköztársaságot!
Az ország igazi állapotát sajtón kívüli forrásokból tudtuk meg, a bátyám útján.
És ezek a hírek még inkább elhervasztották az állástalanságtól fonnyadozó kedvünket.
November közepétől már nem voltam semmi. Leszereltek, elbocsátottak.
Katonaruhában kellett járnom, mert más gúnyám nem volt, de ez már semmit sem
jelentett. Ezrével jártunk akkor így a pesti utcán, leszerelt tartalékos tisztek. Tegnap még a
fronton megbecsült harcosok, erélyes és határozott katonák; ma - senkik, semmik, állás
után kilincselő, száz megaláztatásnak kitett: ágrólszakadtak.
Már csak Borika hitte el, hogy úr vagyok, mert nem látta próbálkozásaimat,
kudarcaimat, reménytelen szegénységemet.
Lassanként az az érzésem támadt, hogy előttünk minden ajtó bezárul.
Bizalmatlanságból vagy gyávaságból. Vagy azért, mert minden hatalom azoké, akik
nyakig voltak az őszirózsában.
Egyszer avval jött haza a hírszerzőnk, hogy a románok betörtek Erdélybe, a csehek
pedig a Felvidékre. A köztársasági néphadsereg szemét, a kormány gyáva, és csak
tiltakozó okmányokat gyárt. Urmánczy Nándor szabadcsapatot szervez.
Felborzolódtunk. Senkink se volt Erdélyben, a Felvidéken is csak a nagyszüleink sírja,
nem voltunk már katonák, mégis dühös elszántság fogott el bennünket.
Az intéző űr tétovázott. Éppen a horgára akadt valami gazdatiszti állása Dráva mentén.
Összedugtuk a fejünket. Minden fillérre szükség volt. S ha többen keresnek,
könnyebben tarthatjuk anyánkat. El kell foglalni azt az állást.
De mi elmegyünk az Urmánczy-féle szabadcsapatba.
Kimentem a laktanyába, hátha tudok még néhány embert szerezni.
A kelenföldi laktanya tele volt idegennel. Tányérsapkás tengerészek ácsorogtak benne
és leszerelő bakák. Sose hittem volna, hogy ennyi magyar tengerésze volt a
Monarchiának. És szemét, rendetlenség mindenütt.
Egyetlen ismerőssel találkoztam: Varga fegyvermesterrel. Akinek én kötöttem be a
lábsebesülését Bukovinában, a Seculuin.
És akinek a gyűrűit jegygyűrűnek használtuk. Varga csak nézett, és szorongatta a
kezemet.
Tőle tudtam meg, hogy két nap előtt hazajött az ezred. Ezred? Dehogy! Háromszáz
ember. Ennyivel vágta magát keresztül Orlay százados a fegyverszünetet huszonnégy
órával későbbre értelmező olaszok gyűrűjéből.
- Orlay százados úr itthon? Köszönöm, Varga!
És rohantam a Fehérvári útra.
A Körtér fölött lakott a gazdám, az egyik sarokház negyedik emeletén.
Fél óra múlva rácsöngettem. Ajtót nyitott, s megölelt. Elfordultam, mert kicsordult a
könnyem.
Roskadt volt és beteg, a zászlóalját sajnálgatta, de az az óra, amit nála töltöttem,
fölemelt.
Már nem a múltról beszélt. Arról a keserűségről és szenvedésözönről, amelyen
keresztülment. Arra csak félmondatai voltak. Hogy az utolsó napokban még milyen
harcokat vívtak az Asolonén és a Capriién. Hogy az utolsó olasz rohamot már
küldöncökkel, sebesültvivőkkel, telefonistákkal és tisztiszolgákkal verték vissza. Hogy a
kis Baranyi, utolsó pisztolytölténye kilövése után, fülig hasította, kézzel, az őt fojtogató,
hórihorgas olasz altiszt száját. Hogy a foglyok azt hebegték: november ötödikén kitör
náluk a forradalom. Hogyan hajigálták ég felé a sapkáikat a végső győzelem előtt álló
bakáink! És hogyan rendítette meg az ezredeket az államforma felett való szavazásra
érkezett utasítás. Mert utána egymás után jelentették ki az ezredek, hogy haza akarnak
menni Erdély, a Délvidék és a Kárpátok védelmére. És félmondatokkal említette a
visszavonulást. A magyar csapatok utóvédszerepét. A fegyverszünet pontjait. Az időben
eltérő olasz és osztrák-magyar felfogást a fegyverszünet kezdetéről. Az utolsó utóvédállást
a Rivai felett lévő Col di Lanon. Körülzárásukat. És áttörését az olaszokon. Amelynek
során csak háromszáz ember tudta átvágni magát. És további harcaikat vasúti
szerelvényért és a fegyverek, géppuskák megtartásáért. Mert egész Ausztrián át mindenütt
le akarták őket fegyverezni. Valósággal úgy kellett utat törniök a vonatuknak, fegyverrel.
Már nem ez foglalkoztatta.
- Ezeket a csirkefogókat ki fogjuk hajítania Várból és a minisztériumokból - dörmögte
nyugodtan.
- De hogyan? Ez a káderszemét, ami a kaszárnyákban lézeng, az ő pártjukon áll! Nincs
katona.
- Majd csinálunk.
Elmondtam neki a híreket. Erdélyt, a Felvidéket, a déli végeket…
- Annál inkább s annál gyorsabban kell Pesten rendet csinálnunk! Ne mozdulj sehova!
Mackensen németjeinek Romániából való visszavonulása még eltart vagy két-három
hétig. Addig nem mer előrelopakodni a román. A bátyád elmehet szabadcsapatosnak, de te
itt maradsz!
- Igenis!
És úgy mentem el tőle, mintha már urai lettünk volna a helyzetnek. Orlay mondta, hát
úgy lesz!
A bátyám szabadságot kért a hivatalában valami erdélyi családi ügy elintézése címén,
vállára vetette a hátizsákját, s elbicegett Urmánczy embereivel.

*
Most már kijártam az utcára. Új ember lettem, s kinyitottam a szemeimet.
Az esős, ködös november, sarával és pocsétáival, illett ehhez a rendszerhez.
Minden züllött volt és kopott. A villamosok törött ablakokkal jártak, a házak
szétrozsdásodott, lyukas ereszcsatornáiból, négy emelet magasságból, ömlött le a szennyes
víz. Az utcákat nem söpörte senki, mert az utcaseprők a szakszervezetben politizáltak.
A házak falai tele voltak ázott plakátokkal:

Lukachich, a hóhér…
A nép forradalma győzött.
Magyarország, népköztársaság! Örvendezzünk!
Katonák! Megalakult a Katonatanács!
[28]
Véle a szoldateszka uralmának!
Csak köptem rájuk.
Orlay itthon van.

*
Az újságok közül kettő-három már túlvolt a megrendülésen, mámoron, szólamok
maszlagján, s élesen bírálni kezdte az október végi hősöket. A Károlyi-pártban
megkezdődött a szétmállás.
A vidékről rémhírek érkeztek.
Kaposvárt, Nagykőröst megrohanta a csőcselék, s az üzleteket kifosztotta.
Fényes László, a szájas újságíró rendcsináló tengerészei még azt is elvitték, amit a
fosztogatók meghagytak.
Sovány vigasztalás volt, hogy Ausztriából és Németországból is hasonló hírek jöttek.
Wilhelmshafenben fellázadt a flotta, Berlinben forradalom ütötte föl a fejét, Bécsben
valami Renner és Adler nevű szociáldemokrata ragadta magához a vezetést.
Bajorországban Kurt Eisner elvtárs juttatta diadalra az őszirózsát.
Károly király Eckartsauból figyelte a Monarchia bomlását. És ott írta meg a magyar
trónról való lemondó levelét.
Brassó, Petrozsény, Orsova, Versec elveszett.
Mackensen serege gyors menetben s komoran, de irigylendő fegyelemmel haladt át
Erdélyen.
A pesti csürhe remegett.

*
Orlayn kitört a patkányrágás, s az orvos azt mondotta, nem tudja, kibírja-e a szörnyű
lázat. De ha kibírja is, négy hétnél előbb nem áll talpra.
Úristen, négy hét!

*
A Galilei Kör tavasszal szétugrasztott tagjai megint nagyfiúk lettek. Valósággal
ünnepelték őket.
Károlyi jegyzékkel fordult Wilsonhoz a román, szerb és cseh csapatok határátlépése
miatt.
Wilson, a kenetes hangú, zsakettos békeangyal a román, szerb és cseh kormánnyal való
közvetlen tárgyalásra utasította őt.
Gyönyörű!
Borikát úgy látom, mintha távoli partról intene felém, én meg egy bukdácsoló
hajóroncsról sóhajtoznék feléje…

*
Orlay beteg.
Állás után kell néznem.
Egy kőbányai iskolapadgyár igazgatója fölvenne a gyárirodába.
Mire kimegyek, zárva az üzem. A munkások sztrájkolnak. Jöjjek két hét múlva.
A leszereléskor kapott elbocsátópénzból varrattam egy ruhát.
De kímélnem kell, mert nincs más. Különben is oly ügyetlen vagyok, hogy a
nyakkendőt sem tudom már megkötni. Négy esztendeje nem volt rajtam civil ruha.
Nyűvöm hát a katonarongyaimat.

*
Esik az eső, és a házakon minden nap új hirdetések áznak:

Felhívom…
Elrendelem…
Parancs!…
Rendelet.
Utasítás…
Az aláírásuk: vagy a Nemzeti Tanács, vagy a Katonatanács, vagy pedig valami
ismeretlen, Heltai nevű fráter. Ez a városparancsnok. Minden rendelete így végződik:

Heltai s. k., városparancsnok.
És tízszer, hússzor, százszor látom ezt az s. k.-t Miért vet akkora súlyt erre a két betűre
ez az ellentmondást nem tűrő hangú, forradalmi nagyság?

Lassanként az az érzésem támad, hogy nem tudja, mit jelent ez a két betű: s. k.

*
Orlay beteg.
Az óbudai hajógyárnál kísérletezem, egy ismerősöm tanácsára.
Ködben, esőben, latyakban kilincselek odakint.
- Sajnos, redukáljuk az üzemet. Tessék talán februárban jönni, főhadnagy úr!
Hogy írjam meg ezeket Borikának?
A sógorom panaszkodik, hogy néhány ezer koronányi készpénzével kezdenie kellene
valamit. Mert hadikölcsönbe fektetett szép kis vagyona után, hosszú ideig, aligha juthat
pénzhez.
Egy leszerelt, mérnök foglalkozású főhadnagy autójavító üzletet ajánl. Összeállanak,
műhelytelepet akarnak bérelni a Viola utcában. Én lennék az irodában.
No, ez bizonyosan sikerül!
… A mérnök megkapja a spanyolt, s öt nap múlva eltemetik.

*
A csizmám lyukas talpán beszivárog a víz.
Hatvany-Deutsch Lajos báró, a cukorcsászár és forradalmi főmogul autója robog el
mellettem a Koronaherceg utca sarkán.
Táblácska van minden ablakán:

Nemzeti nagyón, óvjátok meg!
De a mi hitvány kis ruháinkat senki se óvta meg a rekvirálástól. Persze, az nem volt
nemzeti vagyon. Fényes László tengerészei adták el a Teleki téren.
A Ferenciek terén, a Barátok templomával szemben két cipőtisztító ütötte föl a
sátorfáját. Azazhogy a fiókokkal tele lábtartó ládáját meg a háromlábú széket. Az egyik
főhadnagyi, a másik hadnagyi ruhában ül mögötte. S mialatt a galileista ifjúság cipőit
kefélik, szidják az egykori tábornokokat. És forradalmi szónoklatokat tartanak.
Sündisznó legyek, ha ezek valaha tisztek voltak!
Még csak katonák se lehettek!
Ilyen pofákkal csupán a zsebmetszők rendőrségi albumában találkozhat az ember.
De forradalmi propagandának - remek ötlet! Két legyet üt egy csapásra.
A tiszti tekintélyen át a volt hadsereget. S ugyanakkor népszerűsíti a forradalom
demokratikus felfogását.
 A fivéreimről semmi hír.

*
Mackensen hadseregének autóoszlopai átvonultak Budapesten.
Ezek voltak az utolsó katonák.

*
Orlay beteg.
A Mackensen-sereg nyomában ezernyi menekült tódul Erdélyből.
A határ menti városok sorra megszállás alá kerülnek.
A pályaudvarokon egész kis vagonfalucskák keletkeznek.
Két napig hajszoltam egy állásajánlatot az egyik nagybanknál.
A vezérigazgató Svájcban van. Jöjjek karácsony után!
Már nem merek Borikára gondolni.

*
Kóválygok a ködben.
Az egész ország abban kóvályog.
Senki se tudja, mit csinál. Csak Kunfi. És Pogány József Katonatanácsa. Valami történik
a köd mögött. A szociáldemokraták lassan félretolják a forradalom polgári bábjait. De ez
csak érzés, mert nem tudok semmit.
A pénzem egyre fogy. Ötszázhatvan korona az egész vagyonom. Tennem kell valamit.
Nem lóghatok anyám nyakán.
Kapóra jön, amikor meghallom, hogy egy régi, kórházbeli sebesülttársam, Pál
főhadnagy vagyonőrző vállalatot szervez, leszerelt tisztekből.
Elmegyek hozzá, a Sándor téren levő lakására, s fölcsapok.
A kereskedők féltik a boltjaikat. A pályaudvarokon rendszeresen fosztogatják a
teherszállítmányokat, s bent a városban is ijesztően szaporodnak a boltbetörések. Pál
István, hatvan leszerelt tiszttel, elvállalta a József körút páratlan oldalán lévő üzletek
éjszakai őrzését. A rendőrség - szinte érthetetlen - megadta a hozzájárulást.
Naponként keresünk húsz koronát. Fegyverviselési engedélyt kapunk eddig eltitkolt
pisztolyainkra. És a szolgálat csak este hattól reggelig tart.
- Egy-egy úrra - mondja Pál „igazgató úr” - három óra őrállás esik éjszakánként. Igaz,
háromnaponként készültségi szolgálatot is kell tartanotok itt, a Gutenberg-palota bérelt
pincehelyiségében, de ez nem lesz terhes.
Borikának azt írom, hogy itt teljes rend és nyugalom van, s állásban vagyok, havi
hatszáz koronával. De csak rövid ideig maradok itt, mert még jobb kilátásaim vannak.
 Anyámat, szegényt avval áltatom, hogy egy lapszerkesztőségben vagyok ideiglenes,
éjjeli szerkesztő.
És éjszaka, éjféltói három óráig, ázom a Rákóczi térrel szemben lévő házak boltjai előtt.
Annyi baj legyen!
A fő az, hogy keresek, és megmarad a pisztolyunk.

*
Orlay még mindig súlyos beteg.
A házak falain még mindig új hirdetések jelennek meg. Mindenki szervezkedik.

Magántisztviselők, szervezkedjünk!

Felhívás az utcai árusok szervezkedésére!

Háztulajdonosok!
Alakítsuk meg érdekvédelmi szervezetünket!

Kereskedelmi alkalmazottak szervezkedő nagygyűlése
a Tattersallban!

Artisták és mutatványosok!
Nem maradhatunk szervezetlenek!

Háztartási alkalmazottak, tömörüljünk!
És felhív, utasít, tömörít, szervez, a MIOSZ, KIOSZ, FUOSZ, MÉMOSZ s a Jóisten
tudja, még hány osz-végződésű, rejtelmes hatalom. Nem tudom, micsodák, nem is
olvasom el a hirdetéseiket. Úgy utálom ezeket a plakátokkal telepiszkolt házakat, hogy
rájuk se tudok nézni. Pál főhadnagy azt mondja, hogy ez a sok osz-végződésű csodabogár
mind egy-egy szociáldemokrata szakszervezet.
Éjszakánként ázunk, és váltogatjuk egymást komoran, akár a fronton.

*

Jelen tatica arra kért, hogy küldjek neki Köztársaság-jelzéssel átbélyegzett, magyar
postai bélyegsorozatot.
Szerzek a főpostán minden értékhól tízet, s elküldöm neki, Borikának írott levelemben.
A főposta előtt láttam elvánszorogni a szerencsétlen Lovászy Mártont. Ez kiáltotta bele
az október tizenhetediki parlamenti viharba: - Mi antantbarátok vagyunk!
Vajon ma is az?
 Akkor még lelkes híve volt Károlyinak.
Most lógó fejjel, szürke arccal botorkál az utcán.
Ez se így képzelte a dolgot. Hock János se.
És hajdan: szegény Holló Lajos se…
A függetlenségi politika forró és színes álma, véget ért. És az ébredés szörnyű. Károlyi
Mihály fakó arcú feje mögött fölrémlik Marx óriási, szakállas tigrisfeje.
Még jó lesz, ha nem Leniné…

*
Orlay lábadozik, és pihegve érdeklődik a helyzet iránt.
Sóhajtok és elmotyogom.
A laktanyában a század- és zászlóaljbizalmi férfiak parancsolgatnak. Azaz: a nagyobb
testmozgással járó parancsok végrehajtásáról szavazással dönt a legénység. A tiszteket
még megtűrik, de úgy vélekednek róluk, hogy: aranycsillagos nullák.

Brassó, Petrozsény, Karánsebes, Lugos, Versec, Újvidék - hír szerint - elveszett… A
csehek, állítólag olasz csapatok segítségével, északon a Vág-vonalig jöttek előre, de
Galgóc és Nagyszombat még tartja magát. Persze, nem a népköztársaság katonaruhás
csürhéjével, hanem a lévai, nyitrai tisztek meg a polgárság velük tartó része védekeznek
magukra hagyottan… A Népszava a világforradalom győzelmét jósolgatja. Ausztria,
Poroszország, Bajorország, Hannover, Olaszország: a szociáldemokraták kezén…
Az északnyugati határainkon viaskodó tiszti csoportok segítségért és lövőszerért
rimánkodnak. A Károlyi-kormány azonban dühös rájuk. Mit okvetetlenkednek? A
kormány tudja, mit csinál, s holnap erélyesen tiltakozik majd az antantnál. És Bédi-
Schwimmer Róza „magyar követ” útján, Svájcból a világ közvéleményéhez fordul a
csehek és románok előnyomulása miatt.
Orlay színtelen arca megvonaglik. Csak ennyit mond:
- Gazemberek!
Én meg folytatom a dühítő tájékoztatást:
- Éppen idejövet hallottam ezt a hírt. A végeken harcoló tiszti csoportok kérése és a
határok védtelensége felrázta a pesti tiszteket meg a jó érzésű legénységet. Összesúgtak,
hogy fegyvert szereznek az Üllői úti honvédlaktanyában, s kimennek a csehek ellen. Úgy
hallom: Szmrecsányi, volt pozsonyi kormánybiztos szervezte meg őket. A hír szerint vagy
négyszáz tiszt és ezerötszáz ember indult volna útnak. A Katonatanács neszét vette a
dolognak, a tiszteket az éjjel letartóztatták, s a gyülekező legénység elszéledt.
- Mi az a Katonatanács? - mordul föl Orlay.
- Három ember. Pogány József, Csernyák Imre és Sugár Tivadar.
- És ezek katonák?

- Pogány sose volt az. Ismerem még békéből. Csámpás, pohos, karvaly orrú újságíró. A
Népszava munkatársa volt. Akkor Schwarznak hívták. A háború alatt alázatoskodva nyalta
a katonák talpát, s írt egy dicsőítő könyvet Az Isonzó éposza címen, csakhogy ne kelljen
bevonulnia. Most ő dörög legöblösebben az átkos militarizmus ellen! Csernyákról azt
mondják, százados volt, de lefokozták valami disznóság miatt. Sugár-Steiner pedig valami
főiskolai hallgató, és most a Galilei Kör felvilágosodott ifjúságát képviseli a
Katonatanácsban.
- De hiszen ez őrjítő! - háborog szegény gazdám. - És ezeket a csirkefogókat nem lehet
lesöpörni a helyükről? Hát nincs hozzá fegyver?
- Fegyver? A frontkatonáktól elcsalták avval, hogy aki nem adja át, az nem kap földet.
Varga fegyvermester meg azt mondja, hogy éjszakánként teherautókkal hordják a puskákat
a laktanyákból a szakszervezetekbe.
- Holnap… fölkelek! - mondja Orlay, s a rágóizmai megfeszülnek sovány arcán, ahogy
akaratosan összeszorítja a fogait. - És azután majd, majd üzenek érted!

*
Éjszakánként őrt állunk. És gyűjtöm a zsoldot.
…Valaki azt mondja, ostobaság. Inkább vásároljak akármit, amíg még lehet érte árut
kapni, mert a pénzünk értéke rohamosan zuhan a külföldi tőzsdéken.
Esik a hó. Lassan fehérré válik a sötét, szennyes aszfalt.
Kiss hadnagy vált föl a Rákóczi térrel szemben levő festékkereskedés redőnyei előtt.
Három óra van, és az újságosok most viszik szét az első újságcsomókat a pilingélő
hóban.
Kiss odaszól:
- Mi újság, emberek?
- Károlyi tiltakozik az ellenség betörései ellen - mondják a siető, toprongyos figurák. -
Zomborba meg bevonultak a szerbek!
- Zombor? - hördül föl Kiss. - Úristen!
És elerednek a könnyei. S ezek a könnyek összefolynak az arcán olvadozó hópihékkel.
Zombori fiú, most vesztette el a szűkebb hazáját, de azért átveszi a szolgálatot a
festékkereskedés előtt.
Én meg ballagok a Baross utca felé, és sóhajtva gondolok Borikára.

*
Hó és lucsok az egész város. Nem takarítja el senki. Az utcaseprők a
szakszervezetekben ülnek, a napszámosok pedig munkanélküli-segélyből pipáznak.
Károlyi puffogó hangú tiltakozására fütyül az antant.
 Helyette Kramarz, cseh miniszterelnök felel:

Az antant hatalmak elismerték, hogy azok a területek, amelyeken szlovákok laknak, nem
a magyar állam, hanem a csehszlovák köztársaság alkotórészei. A magyar kormány
fegyverszüneti tárgyalásai tehát ilyen területekre nem is vonatkozhattak, mert ezeket a
szövetséges hatalmak, időközben, a csehszlovák állam részeiül ismerték el.
Zúg a fejem, pedig a második taglóütés még csak most zuhan rám. Egyetlen rövid
újsághírrel:

A szerb hadsereg csapatai, a magyar kormány minden tiltakozása ellenére, átlépték a
Drávát, és megszállották Pécset. A magyar kormány mindenesetre jegyzőkönyvet vett fel
az erőszakos tény lerögzítése végett.
A lapok siránkozva méltatlankodnak az antant kegyetlensége és Wilson süketsége fölött.
Sajnálgatják jó Károlyi Mihályt és a nemes Jászi Oszkárt, akit a fölbőszülő
közvéleménnyel szemben, ő maga védelmez meg imigyen: „Jászi miniszter, Aradon,
körömszakadtig küzdött a román nemzeti tanács kiküldötteivel Magyarország területi
integritásáért…”
Vae victis! Jaj a legyőzötteknek!
Csakhogy victisszé most az tett bennünket, hogy a front számonkérő szemeitől rettegő
hinterlandi szemét nem akart többé katonát látni.

*
József körúti lakásunkba beállított ma egykori legényem, Feri.
De milyen állapotban!
Trientig, persze, nem jutott el. Maga se tudja, hol kellett visszafordulnia. Mire Bécsbe
ért, megkapta a patkányrágást. Kórházba vitték. Három napja kelt föl, s most hazahozta a
holmimat.
Hűséges, derék fiú! Nem így gondoltam az elválásunkat. De olyan szegény vagyok,
hogy nem adhattam neki semmit. Csak néhány meghatott szót, meg azt a kézszorítást,
amellyel leghűségesebb bajtársától búcsúzik el az ember.
- Eredj haza, Feri! - motyogtam. - Már nem vagyok a gazdád. Itt Pesten csak
megfulladhat az ember a ködben. Ti még föltámadhattok ott az Alföldön, mert az anyaföld
jó, hű, becsületes, és nem hagyja elveszni a fiait. De az aszfalt - becstelen.
Nem nagyon értette, mit akarok mondani.
Csak gyűrögette a sapkáját a tenyerei között, és a szemeiben meggyűlt a könny. Azután
sóhajtott, és azt mondotta:
- Igenis… főhadnagy úr.
Kezet csókolt az anyámnak, és tántorogva ment el, meglappadt hátizsákjával.
…Este az őrségen azt mesélte Reiter zászlós, hogy Bartha hadügyminiszter letartóztató
parancsot adott ki Heltai városparancsnok ellen. A forradalmi nászéjszaka egyik hőse hát
lakat alatt van. A vád: sikkasztás, rablás és gyilkosság.
Gyönyörű!

Pedig a házak faláról még le se mosta az eső azokat az ellentmondást nem tűrő hangon
kiadott rendeleteket, amelyeket négy hét előtt ragasztottak ki, az őszirózsák virágzása
idején, s amelyek mind így végződtek: Heltai városparancsnok s. k.
Hanem ennek a Bartha hadügyminiszternek sem jósolunk hosszú miniszterséget ebben a
bandában.

*
Borika azt írja, ne nyugtalankodjam miattuk. Náluk is rend van, az átalakulás nagyobb
megrázkódtatás nélkül megy végbe.
Szegény kis angyalom! Ha náluk is olyan rend van, s az átalakulás ott is ilyen
megrázkódtatás nélkül történik, mint itt: akkor igazán teljes bizalommal nézhetünk a
jövőbe.

*
Váratlanul beállít a legkisebb bátyám. Az Urmánczy-féle különítményt, a jósikafalvai
rendcsináló harcok után, feloszlatták.
De nyomban megvigasztal avval, hogy az erdélyi helyőrségek csapatai összeállottak, és
a Mária Terézia-rendes Kratochvil tábornok vezetésével, székely hadosztály néven,
sikeresen szállnak szembe a románokkal.
Sajnos, én nem vigasztalhatom meg a bátyámat.
Északnyugaton baj van.
Galgóc és Lipótvár elesett.
Pedig azt mondják, hogy a honn és barsi fiúkból összeverődött Pálmay-csoport legendás
hősiességgel védte az északnyugati városokat. Egyik különítménye, Faragó Ede
főhadnagy vezetésével, ismételten visszaverte a Galgócra özönlő cseh légióscsapatokat.
Egy másik maroknyi had, Garamberzencénél és Zólyomnál vetette vissza őket. - De ez a
hitvány banda itt Pesten egy szál töltényt, egyetlen bakancstalpat sem engedett
kiszolgáltatni Pálmayéknak! Most elkeseredett harcok között vonulnak vissza Érsekújvár,
Nyitra és Léva felé. S minden lépésnyi terület drágán kerül cseh kézre.
- Itthon kell valamit csinálni, de gyorsan! - dühöng a bátyám. - Hiszen azok a szegény
emberek meg a többiek, a másik égtájakon, el kell hogy vérezzenek, ha ezek az itteni
disznók megakadályoznak minden lövőszer- és anyagpótlást!
- Orlay is ezt mondja. S alig várom, hogy egészséges legyen.
A bátyám leül, jobb térdére emeli a sánta bal lábát, és maga elé mered. Azután
megszólal:
 - Szóval, ezek szerint, Nagyszombat, Lipótvár, Galgóc, Pöstyén, Trencsén, Zsolna,
Ruttka és Rózsahegy már nem a miénk. Vagy talán Eperjes se?
Nem válaszolok.
- És az Erdős-Kárpátokban? - kérdezi a bátyám.
- Onnét nincs különösebb hír. Regélnek valami küszöbönálló ukrán betörésről, de azt
mondják, hogy a munkácsi, beregszászi s nagyszőlősi tisztek már megszervezték saját
nemzetőrségüket, és készen várják a támadást. Annak a résznek különben új országneve
van. Ruszkakrajna.
A bátyám leveti a katonaruhát, s hóna alatt az előkészített civil gúnyákkal bevonul a
fürdőszobába.
Édesanyám két gyászjelentéssel tipeg be.
Két rokonunkat ragadta el a még mindig dühöngő járvány.
Este azt mondja Pál főhadnagy a Sándor téri pinceőrszobában, hogy nézzünk új
emberek után, mert kilenc úr felmondott. Egymás után szöknek el Pestről. Mennek a
csehek és a románok ellen.
Ha Orlay soká várat, az én számomra sem marad más hátra.
Béla bátyám itthon van, nem maradnának magukra az anyámék.
November huszonnyolcadika van.
És Magyarország egynegyede már elveszett…

*
Telefonálok Orlay lakására.
S örülök, hogy nem felel. Ez azt jelenti, hogy talpra állt, és kiment a laktanyába.
Este kilenckor váltottak föl, s hazafelé ballagok. A Csepreghy utca sarkán
szembesántikál velem valaki. A bátyám.
- Szervusz, öcskös, ne menj még haza!
- Hát?
- Gyere el a Bodó kávéházba. Jó lesz, ha emberek közé kerülsz egy estére.
A Bodó kávéház a Baross utca és József körút sarkán van.
Útközben azt mondja, hogy a város tele van rémhírrel. Veszedelmes kommunista
szervezkedésről beszélnek. A zsidók viszont a vidéken sebesen terjedő antiszemitizmus
miatt riadoznak, és készülő pogromokról suttognak. Kaposvár múltkori megrohanása már
ilyen jellegű volt.
A kávéház zsúfolva van. Ezerkilencszáztizenhatban mi is ide jártunk az Egyetemek
kórházából. Akkor külön tartóállvány volt itt a mankóknak és botoknak. Azóta csak
egyszer voltam itt. Tavaly ilyenkor, Tornay Gyurkával, mielőtt Zúgóra kerültem.
A vendégek kétharmada katonaruhás fiatalember. Persze, azok is civilek, mint én.
Csakhogy nincs más ruhájuk.
A bátyám odabiceg az egyik asztalhoz. Vagy négyen ülnek már ott. Egy vékony, izzó
szemű és egy köpcös, alacsony termetű civil meg két katonaruhás. Ezek közül az egyik,
sápadt, magas, sok kitüntetésű főhadnagy. Ahogy föláll, botra támaszkodik az asztal
mellett is. A nevüket csak morogják. Herkély… Fodor… Sármezey… Olchváry… Zgroch.
Utóbb odaül egy középkorú úr is. Ilosvay Gusztáv, nyugalmazott államtitkár.
Minden szavukból kitetszik, hogy összeszokott emberek. Az egyik csak félig mond ki
valamit, a másik már tudja, mit akart mondani, s ő fejezi be a megkezdett mondatot.

Olyan régen voltam emberek között, s annyira hatökör vagyok a politikához, hogy csak
hallgatok. De ezek mindent tudnak, mindenkinek a kapcsolatait ismerik, mindenen rajta
van a szemük. És ezek a szemek nyugtalanul, dacosan villognak. De sok ilyen villogó
szemű barátjuk lehet, mert egész sor nevet emlegetnek. A két Marsovszkyt, valami Geher
Gyulát, Lázárt, Hódyt, Székely főhadnagyot, Wiesingert s még vagy ötvenet. Azután
beszélnek a tényleges tisztek egyik, majd másik szervezetéről. Az a Geher be akarja
[29]
olvasztani a régi szervezetet a MOVE -ba. Csakhogy a MOVE élére is új vezetőséget
kell állítani. S általában szorosabban egymáshoz kell fűzni a nacionalista áramlatokat…
És most kávéházneveket sorolnak föl. Seiffert… Lánchíd… Hadik kávéház. Úgy
látszik, kávéházak füstjében rajzolódik ki az új front.
Ámuldozva hallgatom!
Hát mások is úgy vannak evvel a forradalmi rothadással, mint mi?
A rokkant főhadnagy időnkint az asztalra csap csontos, sovány öklével:
- És elkésünk! Meglátjátok, hogy elkésünk! Kun Béla, Szamuely meg a Visegrádi utca
gyorsabb lesz!
- Halkabban, Janó! - dörmögnek rá a többiek. Dietznek meg Wagastnak mindenütt ott a
füle.
Fáradt vagyok, kavarog előttem a sok név. S egyet se ismerek. Dietzről tudom, hogy
rendőrfőkapitány, Wagastról úgy rémlik, mintha a rendőrség bűnügyi osztályának vezetője
volna. De a többit most hallom először. Nem tudok belekapcsolódni a beszélgetésükbe.
Csak azt érzem, hogy elszántak, hogy dolgoznak valamin, és ez a valami az, ami hetek
óta kóvályog bennem is. A régi front. A mi hangunk, a mi szemléletünk, a mi lelkünk.
Látrányi Mihály lelke. A letepert, de a harcot föl nem adó lélek.
S a füstben és a dunnyogó cigánymuzsikában Mihály kemény és indulatos szavai
mordulnak föl minduntalan. Pedig ezek az emberek sosem látták a „vashadnagyot”. Azt se
tudják, hogy élt.
Mégis ugyanaz a hang és hangsúly csendül az ajkukon. Úgy kell lennie, hogy
Mihálynak talán nem is volt külön lelke. Vagy hogy az ő lelke van mindnyájunkban, akik
odakint tanultunk meg igazán gondolkozni, és akik ma is szentnek érezzük a becsületet.
Avagy talán mindnyájan csak egy óriás, közös léleknek részecskét hordozzuk
magunkban, és ez a lélek az, amely harcolt bennünk, s most - legázoltságában is - harcra
fegyverkezik.
A sűrű füstből szavak, nevek, hírek verődnek a fülemig.
…Föl kell ébreszteni mindenkit!… Ébredjen föl Magyarország!… Pálmay Ernő egyre
üzen Léváról… Az asszonyok már keresik egymás kezét… Tormay Cecil összefogja
őket… Altenburger Gyula bácsi… a Területvédő Liga… Gálócsy Árpád bácsi… A
MOVE-t kézbe veszik a fiatalabbak… Gömbös ezt mondja… Gömbös úgy látná jónak…
A politikusokra nem lehet számítani! Egyáltalán nem lehet számítani!… Hülye
pártpolitikai játék… Esetleg Friedrich István… Gömbös keresi Nagyatádi Szabót… Egon
tartja a vonalat Bangha páterrel…
Ez a név fölébreszt.
Bangha páter… Diákkorom nyugtalan évei suhannak elém… Májusi ájtatosságok a
virágillatos Jézus Szíve-templomban… És a gyóntatószékek lélekvigasztaló jósága.
Bangha páter… Erős szájú, férfias arc, akár egy katonáé. De ebben az arcban két,
bölcsességtől ragyogó szem csillog…
Azután megint összefolyik a szavak zsongása a füsttel és a muzsikával. A bátyámék
valami néven vagy címen törik a fejüket.
Már alig látom őket a füsttót.
Majd kivágódik egy hang:
- Ébresztő Magyarok Egyesülete!… ÉME…
- Igaz!… Jobbat úgyse lehetett volna kitalálni! - örvendezik valaki.
És megint, megint nevek… Apáthy… a Szilassyak… és Nikolényi… Egyszer az a név,
hogy: Lemberkovits… De a legtöbbször:
Gömbös… Gömbös… Gömbös…
Mikor eloszlunk, a vállamra adja a köpenyemet az egyik régi pincér, s a fülembe
vinnyog halkan:
- Rég járt itt a főhadnagy úr… És mi lesz velünk?
- Majd elkotródik ez az őszirózsás banda.
- Az rendben van, de mi lesz velünk?
- Kivel?
- Velem. Meg a többi zsidóval. A főhadnagy úr tudja, én egész életemben csak
dolgoztam. De annyi zsidó lógott a háborúban… És a forradalmi tanácsok is tele vannak
zsidóval. Még Vészi szerkesztő úr, tetszik tudni a Lloydtól, az is azt mondta a nyomdász
öcsémnek, hogy jaj lesz nekünk, a tisztességes zsidóknak is, mert zsidók csinálták a
forradalmat… És a vidék már pogromra készül. Egy pogrom meg nem nézi, hogy ki
milyen zsidó volt… Az a sok gazság, amit a forradalom hozott, az egy hurok lesz a
nyakunkon. Én mondom, egy hurok…
És nyugtalanul tipeg elnyűtt, fölálló orrú cipőiben.
Hazafelé menet dörögve rohant velünk szembe a körúton egy tengerészekkel telerakott
teherautó.
- Nem értem, honnét van ennyi tengerész - dörmögtem. - Az ember azt hinné hogy a
Monarchiának volt a legnagyobb hajóhada a világon. És azon csupa magyar matróz
szolgált.
A bátyám botja indulatosan koppant a lába feje mellett:
- Nem volt ebből tíz se tengerész! Se katona. Kültelki jasszok. Fényes László szedte
össze őket a Csikágóból, Újpestről meg Erzsébetfalváról. Száz év óta varrtak annyi
tengerészsapkát Magyarországon, mint most három hét alatt Pesten. Tengerészek! Phö!
Hajót se láttak. Legföljebb hajóhintát. Szakszervezet ez a banda is. A ZSEBOSZ.
- Hogyhogy?

- Zsebmetszők és Betörők Országos Szövetsége. Ismertetőjelük: aranyfog a pofában,
[30]
aranyóra a zsebben és lombrosoi orca a tengerészsapka alatt.
Éjszaka zavaros álmom volt.
Roppant füstben gyalogoltam valahova, Borikáért. Borika kiáltozta valahonnét a
nevemet. És a füst egyre vörösödött és fojtott. S a rőt füstből ordítás, hörgés, recsegés
hallatszott. Ki akartam kerülni, de nem lehetett. Nekimentem, hogy átjuthassak rajta.
Eszembe jutott a régi mese az Üveghegyről és a Tűzvölgyről. - Szóval, az Üveghegyen
már túl volnánk - gondoltam álmomban, a füsttől fulladozva -, s akkor ez most a
Tűzvölgy. És át kell mennem ezen is. - Nekimentem a sűrűjének. De fulladoztam. És
amikor már összeroskadtam a fullasztó iszonyatban, egyszer csak sisteregni kezdett a tűz,
a vörös füst ritkult, s a lángoló völgy fölött ott állott egy óriás, sisakos férfi, és a csöbréből
ömlött a víz a Tűzvölgyre. Megismertem a sisakos óriást. Hiszen ez a Flórián! Szent
Flórián. De ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy Mihály, Látrányi Mihály bátor és
derűs szemei néznek le rám a sisak alól. És a csöbre is eltűnt valahol. Most kard villogott,
lobogott a kezében, s ez a kard: lángpallos volt. Szóval, mégsem: Flórián. És nem is
Látrányi Mihály. Hanem Mihály arkangyal.
És az óriás arkangyal suhintott egyet a lángpallossal, s ettől egészen szétfoszlott a füst,
és kisütött a nap.
Mihály verte le a Tűzvölgy iszonyát.
Mihály harcolt hát…
De Borika nem volt már sehol.

*
December első hetében három hír rohant végig a városon.
Az első fölemelt bennünket.
A második felbőszített.
A harmadik megdermesztette ereinkben a vért.
Marosvásárhelyt. megalakult a Székely Nemzeti Tanács, és harsány riadóval szólította
föl az erdélyieket a védelemre. Ugyanakkor élesen szembeszállott a tehetetlen
köztársasági kormánnyal. Ez a hír úgy süvített végig a pesti borongáson, hogy a pipogya
polgárság egyszerre fölemelte a fejét, az őszirózsásoknak pedig összeverődött a térdük.

A kiáltás morajló visszhangot vert a téli lucsokba merült országban, és zengve felelt rá a
Szepesség hűséges népe: Magyarország az édesanyánk! Magyarországhoz akarunk
tartozni! És visszazúgott rá a Délvidék és a Kárpátalja. - A szocialista Népszava, a
szabadkőműves Világ és a forradalom fő csatlósa, Az Est a föltámadt reakcióról cikkezett,
hideglelős vacogással.
Az őszirózsások közül sokan vedlettek át hirtelen napraforgókká, ebben a pocsék télben
is. Buzgó tájékozódás indult meg a tegnapi „reakciósok” felé. A zsebekben őrzött
szakszervezeti igazolványok mellé sorra kerültek oda az új polgári pártok és a
keresztényszocialista párt vadonatúj tagsági igazolványai is.
Úgy törleszkedtek mindenkihez, aki csak egyet morrant valaha Károlyiék ellen, hogy az
embernek forgott tőle a gyomra.
Divat lett „reakciósnak” lenni. Ez a szó persze bárgyúság volt, az őszirózsás tollforgatók
találták ki ellenfeleik megbélyegzésére. Első ellenfelük a front lelkisége volt, ez pedig
minden volt, csak nem reakciós. Becsület dolgában kérlelhetetlenebb volt minden előbbi
nemzedéknél, szociális felfogása pedig évekkel járt túl a forradalmi mágnások és
szakszervezeti doktrínák betűszocializmusán. Hiszen a szántóvetővel és munkással együtt
hullatott vér nevelte benne a mélyebb emberséget.
Szóval: a vörös oldalról megkezdődött az átözönlés a három-szín alatt maradt, s
annyiszor megalázott táborok felé.
S akkor robbant közénk a másik hír.
A gyulafehérvári román nagygyűlés kimondotta, hogy Erdély és minden román ajkú
terület egyesül a román királysággal, a dicsőséges Romapia maréban. És hogy a kép teljes
legyen: Vlád Aurél, volt magyarországi román képviselő még odakiáltotta a székelyek
tiltakozó kiáltványára, hogy mit akarnak, hiszen az erdélyi román gárdák felfegyverzésére
a magyar kormánytól kaptak pénzt és ötvenezer Mannlicher-puskát!
Az őszirózsások sápadtan húzták be a nyakukat. A reakciósok pedig fegyverért
hörögtek.
Orlay üzent, hogy még a néphadsereg is felzúdult, és kapkodva készülődik. A
megalázott tisztikar már be mer menni a legénységi szobákba is. Több helyen
megpofozták a századbizalmukat, és Pogány katonatanácsa ingadozik.
Ez a lendület azonban csak két napig tartott.
Harmadnap lezúgott a harmadik hír is.
Vix alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője, jegyzéket juttatott el a
kormányhoz. Ebben a győztes nagyhatalmak, Észak-Magyarország java része
haladéktalan kiürítését és a csehszlovák államnak való átadását követelték! Tizennyolc
vármegyét! Minden városukkal! Nyitrát, Marótot, Lévát, Losoncot, Zólyomot,
Selmecbányát, Besztercebányát, Rozsnyót, Iglót, Késmárkot, Lőcsét, Bánfát, Eperjest…
 Uramisten! Hiszen ezt nem lehet végigolvasni!
Háborgó lélekkel vártam a felváltást a tűzoltószer-kereskedés előtt. Kilenctől állottam
éjfélig.
A szemüveges Csapó főhadnagy váltott.
- Holnap fölmondok a vagyonőrségnek - morogta. - Ezt nem lehet kibírni! Megyek
Kassára!
Beszóltam a pinceügyeletre, hogy felváltottak, s rohantam a Bodó kávéházba.
Éjfél volt, de voltak még elegen. Sőt Janó, a sánta, tót főhadnagy csak utánam érkezett
meg, valahonnét Pest környékéről.
Még nem tudta ezt a lesújtó hírt. Mikor azután - éppen leüléshez készült szegény, a
rossz lábával - megmondotta neki valaki, megkapaszkodott az asztal márványlapjában:
- Micsoda?
Újból elmondották neki. Megingott, s üveges szemmel meredt maga elé.
- Lévát… Losoncot… - dadogta sápadtan -, Zólyomot… - És most felordított: -
Zólyomot is? Nem igaz! Zólyomot is?
Az újságot tolták eléje. Rácsapott a szemével, s nyelt. Utána úgy nézett körül, mint az
őrült.
De nyomban lezökkent az ülésre, ráborult az asztalra és zokogott, zokogott, zokogott.
És, vállának minden rezdülésével, odakoppantak az érmei az asztal márványlapjának
széléhez. A nagyezüst, a kisezüst, a bronz, a sebesültek érme és a Károly-kereszt.
Valamelyik asztalhoz odakiáltották a cigányt. Egy félszemű, felkötött karú, deres hajú
népfölkelő zászlós kezdett énekelni. Sohase hallottuk azt a dalt, egyszerű dallama volt, de
most a szívünkbe nyilallt:

Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam,
amikor a harcot könnyezve otthagytam.
Katonagúnyámat az osztrák letépte,
amért a két karom a hazáját védte.
[31]
Így fizetett érte…
Mind közelebb húzódtunk. Valamennyi asztal. Hiszen ez a félszemű, öreg frontordas a
mi szívünk sötét-keserű indulatait énekli ki, miközben szétmázolja a keze fejével a
könnyeit az arcán…
- Tovább! - üvöltött rá vagy húsz, dühtől és keserűségtől tajtékzó száj.
A zászlós másodszor is elénekelte.
- A folytatását! - harsogták rá a többiek.
- Nincs folytatása! - nyögött föl a zászlós. - Ennyi az egész. Ott született, Pozsony és
Nagyszombat között. Amikor belém lőtték ezt a…
 És a fölkötött karjára mutatott.
Zgroch Janó rávágott az asztalra, magából kikelve, kíntól és bortól vörös szemmel:
- De van! Kell hogy legyen! Hiszen itt belül… hát nem értitek? Szétrobban a mellem,
ha ez… ha ez nem jön ki.
A cigány halkan játszotta a szívremegtető dalt. Janó tovább verte az asztalt:
- Kell, hogy legyen folytatása! Nem lehet itt vége! Hiszen ez disznóság!
Vagy hárman kezdték csitítgatni a megrendült fiút.
- Hagyjatok! - mordult rájuk. - Tudom, mit beszélek! És ki is mondom: tele van az
ország dög árulóval!
S akkor - nem tudom, mi történt velem. Ez a mondat meglendítette, kilódította belőlem
a fojtogató, dühös keserűséget, ordító fájdalmat. Nem gondolkoztam, a sorokat a
feneketlen keserűség diktálta. Készen, könnytől melegen buggyantak ki a számon.
- Hallga! - állottam föl.
A megvadult emberek rám figyeltek. S én félig elmondva, félig énekelve, valami
megmagyarázhatatlan lelkiállapotban löktem ki egyik sort a másik után:

Délibáb se játszik…
furulya se szólal…
tele van az ország…
bitang árulóval…
Öten, hatan fölállottak, s rám meredve léptek közelebb.
És a ziháló, zokogó vers tovább szakadozott belőlem:

Verje meg az Isten…,
s ne szűnjön haragja…
Székek borultak föl, ahogy körénk zúdult a kávéház. A prímás dülledt szemmel figyelte
az új sort:

azt… aki ezt tette…
aki ezt akarta,
aki így akarta…!
Húszan estek rám.
- Tovább!
- Írd le!
- Ki ez a fiú?
- Tovább! Tovább!
Bódultan, lihegve néztem körül, bele ezekbe a kínzott szemekbe, vonagló arcokba.
Valaki írni kezdett a papírszalvétára. És nem tudom, hogy ki, én vagy más, mondotta
tovább a szilaj, kicsattanó, utolsó strófát. Csak arra emlékezem, hogy egyszer csak ordítva
énekeltük:

Lesz még nekem puskám!
Szurony is lesz… rajta…
újra fölhangzik még…:
rajta, magyar - rajta!
Ellenség vérében
szuronyom megmártom,
úgy szerzem majd vissza
szép Magyarországom…
Nagy-Magyarországom…
Ma sem tudom, mi volt ez. És nem tudom, hogy megvolt-e, vagy csak soraiban volt
meg, avagy ott született-e ez a harmadik vers is? Az első verse már megvolt a dalnak, az
bizonyos. Hogy a harmadik megvolt-e, vagy hogy ott született-e, nem tudom. Az én
fájdalmamból csak a második strófa ömlött sorokba.
Záróráig énekeltük, sírva és asztalt csapkodva, a dalt.
Hazafelé menet azt kérdezte a bátyám:
- Mi volt veled?
- Nem tudom.
Hallgattunk.
Mialatt a kapunyitó házmesterre vártunk, megszólalt a bátyám:
- Délelőtt összefogtuk a csoportokat. Most már gyors ütemben dolgozunk.
- Kik?
- Az Ébredő Magyarok Egyesülete.
Odahaza kiszólt a néném a szobájukból:
- Ti vagytok? No, hála Istennek!
- Miért?
- Házkutatás volt, fegyverek után. Egy szuronyt elvittek a fürdőszoba fogasáról.

*
Azután rohanni kezdtek az események.
Ahány nap: annyi izgalom.
A Múzeum körúti Gólyavárban haragos tüntetőgyűlést tartottak az erdélyi menekültek.

Új lap jelent meg: a Vörös Újság.
A kommunisták vigadói nagygyűlésén viharos jelenetek játszódtak le.

Tüntetés volt a Népszava Conti utcai szerkesztősége előtt.
A Katonatanács, vörös zászlók alatt, felvonultatta a néphadsereg válogatott csőcselékét
a Várba, s Bartha Albert hadügyminiszter távozását követelte, mert külön tiszti zászlóaljak
szervezésén fáradozott. Gömbös Gyula vezérkari százados, a minisztérium erkélyéről,
dörgő szavakkal szállott szembe a tömeggel, de a begyulladt Károlyi nyomban engedett,
és Fényes László tengerészeinek örömrivalgása között jelentette be, hogy Bartha - megy.

*
Elszaladok Orlayhoz.
Fúj, mint a bika:
- A laktanya: szemétdomb. A nép alja mind odagyülekezik. Mert a zsold több, mint a
munkanélküli-segély, élelem dolgában pedig első: a néphadsereg. S dolgozni meg nem
kell érte, mert a parancsokból csak azt hajtják végre, ami nekik tetszik. Hiszen ha valami
nem tetszik, a századbizalmi szavazásra teszi fel a kérdést, és a népkatonák leszavazzák a
parancs teljesítését. Most pedig: megbuktatták Barthát. Tiszti alakulatokat tehát nem lehet
többé szervezni.
- Hát akkor mi lesz?
- Egyelőre nem tudom. Már azt a hülyeséget fontolgatom, hogy betoborozzuk a tiszteket
a tényleges tisztek szakszervezetébe. Mert ilyen csodabogár is van már. Néhány
kötélrevaló csirkefogó alakította. De ott legalább magunk közt lehetnénk, összeállhatnánk.
Persze a mostani vezetőséget ki kellene mindjárt hajigálnunk. Hátha így, ilyen pocsék
köntösben, megvalósíthatnánk azt, ami Barthának nem sikerült.
- De Pogányék megneszelhetnék, kapitány úr!
- Hát egy-két embernek, a vezetőknek komédiázniok kellene. Meg kellene játszaniok a
szociáldemokrata színeket. És hát persze nagyon bizalmasan kellene kezelni az egész
dolgot. Így talán fegyverhez, lövőszerhez juthatnánk. És ha a MOVE-t feloszlatnák, mégis
lenne valami szervezet a kezünkben.
- Nagyon kockázatos játék ez, kapitány uram.
- Az igaz, de ha rájönnének ezek a dögök az igazi célra, csak néhányunk fejébe kerülne.
- Nincs más út?
Az öreg vállat von.
- A tisztikar általában úgy véli, hogy amerikázással megbuktathatja ezt a répafejű
Károlyit. Lógnak, szabotálnak, kibújnak a szolgálat alól, s napokig se néznek a legénység
után. Pedig evvel semmit sem lehet elérni. Forradalmi rendszereknek nem hadműveletekre
alkalmas hadseregre, tehát tisztek vezette fegyveres erőre van szükségük, mert rendszerint
nem akarnak kifele háborúskodni. Láthatod ezekről is. Nekik elég, ha a fegyveres erő
csupán karhatalmi célokra alkalmas. Ehhez pedig nem kell okvetlenül tiszt. Néhány
elrugaszkodott altiszt vagy jófejű hintáslegény is el tud vezetni járőröket s karhatalmi
századokat az ellenforradalmi próbálkozásokkal szemben. Fütyülnek hát az amerikázó
tisztekre. Ez az út sehová se vezet. Mindenesetre a legkényelmesebb út, de a cél elérése
szempontjából: gyerekes képzelődés. S emellett még azok - a harcterekről épségben
hazajött csapatrészek - is teljesen átcsúsznak a bizalmi férfiak befolyása alá, amelyek itt-
ott még megvannak.
- Hát ilyenek is volnának még?
- Azt mondják, vannak. Hiszen a frontlegénység egy része csak akkor ért haza, amikor a
szűkebb pátriája már idegen megszállás alá került. S ezekből sokan nem is akarnak most
hazamenni. Ezek régi, jó katonák, de maholnap hozzázüllenek a néphadsereg-toborzott
csőcselékhez, mert a tisztikar - a passzív rezisztencia alapjára állott. A szándéka, célja jó,
de a módszer: az ellenkező eredményre vezet.
Elgondolkozom. A gazdám logikája tiszta és világos. Csodálkozom rajta, hogy ez
másoknak nem ötlik föl.
- Tehát mi volna a jó módszer, kapitány úr?
Orlay végigméri a szobát.
- A jó módszer? Dolgozni, törődni legalább a megbízhatóbb emberekkel. Kézbe fogni a
most magára hagyott tényleges altiszti kart. Mi, tisztek, jobban értünk a legénységgel való
bánásmódhoz, mint a jöttment bizalmiak. Hiszen ezek csak nagyszájú himpellérek.
Szépen, észrevétlenül magunkhoz kellene húzni a legénység javának bizalmát. És lassan-
lassan kiselejtezni a szakaszokból, századokból a férgeseket. Erre is van mód a különböző
áthelyezések, átvezénylések során. És ha lesz végre egy, csak egy igazi zászlóalj,
fölmehetsz vele a budai várba, és kiszórhatod onnét az egész forradalmi szemetet. Mert ezt
a forradalmat nem a nemzet csinálta, hanem csak néhány száz csirkefogó. Vágd le a fejét a
kukacnak, s vége van az egésznek!
- Hiszen, ha már megvolna az az egyetlen zászlóalj! - sóhajtok.
- Meg kell teremteni! Persze ehhez az kell, hogy tizenöt-húsz hallgatni tudó tiszt
összeálljon, mint a vas, és félretéve a passzív rezisztenciát, komolyan dolgozzék.
Hallgatunk.
Orlay ott áll az ablaknál, és lebámul az utcára.
- Hm. Ha meggondolom - dörmögi később -, hogy tizennyolc ép és jó fegyelmű
fronthadosztály jött haza a harcterekről, teljes fegyverzettel! És most egyetlen zászlóaljért
nyöszörgünk itt!
Csakugyan szörnyű!
- No, Isten áldjon, késő van! - mondja kezet nyújtva. - Én mindenesetre megpróbálom
mind a két dolgot. S mihelyt itt lesz az idő, hogy kellesz nekem, hívlak.
… Az utcán rikkancsok futnak.
- Batthyány Tivadar lemondott a miniszterségről!
Lassanként már csak szociáldemokraták lesznek a kormányban. Igaz, ott van még a
Károlyi köztársasági elnökké történt „megválasztásakor” miniszterelnökké kinevezett:
Berinkey. Meg Szabó István.
 A Kálvin téren sportsapkás betörőpofa áll egy lámpa alatt, s rekedten bőgi a havas
estébe:

- Vörös Újság! Vörös Újság!
Odahaza Borika levele vár. Szívszakasztóan könyörög, hogy karácsonyra, ha csak két
napra is, ha csak órákra is, de menjek le hozzájuk.
Lefekszem, mert hajnali háromkor rám kerül a szolgálat.

*
Szolgálat előtt vagy után, benézek mostanában a kávéházba.

Mindig van ott valaki az ébredők közül. S ha másért nem, hát ott átfuthatom az
újságokat, hiszen anyáméknak csak egy jár. Most már meg lehet állapítani, hogy a polgári
lapok egy része - ha nem is mernek leszerződtetni szakszervezetten embereket - a nyomás
ellenére is sokkal bátrabban és élesebben ír, mint eddig. Az Alkotmány, a Budapesti Hírlap
már nem is a sorok között foglal állást a kormány pipogyasága és sorozatos baklövései
ellen, hanem elég nyíltan. Csatlakozik hozzájuk a Pesti Hírlap is. De a legbátrabb:
Milotay István Új Nemzedék című hetilapja, amelyet a fronton is szeretettel vettünk a
kezünkbe, mert kezdettől fogva harcos szellemben szállott szembe a bomlasztással. Ez
most is leghívebb kifejezője a régi front gondolkozásának. Cenzúrától szétrongyolt cikkei,
még csonkaságukban is, tele vannak a nemzeti gondolat önvédelmének dühös
argumentációjával. Olyan jó ezt a hangot hallani!
A Pálmay-csoport kemény harcainak hírére, Szmrecsányi György és a
keresztényszocialista párt vezető tagjai lázas erőfeszítéseket tesznek, hogy fegyvert,
fövőszert, embert juttassanak a frontra.
Voltam is náluk jelentkezni. Két unokabátyám - mindkettő vadászszázados - éppen
indulóban van. Évek óta most találkozom velük először.
Olyan dühösek, mint a fene. Nyitrán nevelkedtek, s most szűkebb pátriájuk
elvesztéséről van szó. Várniok kellene még néhány napot, amíg nagyobb szállítmánnyal s
főként fegyverrel mehetnének. De az idősebbik nem akar várni. Nyomban utazik
Érsekújvárra.
Várni! Mindenütt azt mondják: várni!
Ezt mondják a MOVE-ban is. - Eddig úgy tudtam, hogy csak tényleges tisztek lehetnek
tagjai a MOVE-nak. Most hallottam, hogy tartalékosokat is felvesznek, hát beléptem.
Szmrecsányiék, a keresztényszocialisták és a MOVE együtt dolgoznak a Felvidék
védelmének megszervezésében.
Mindkét helyen nyilvántartásba vettek, de: várni! Meg kell várni a fegyvert, felszerelést.
Meddig?
Valami belső nyugtalanság és türelmetlenség ráz bennünket szakadatlanul.
És Borika egyre hív, karácsonyra.

*
Karácsony? - Istenem, hát lesz idén is karácsony?
Borikát úgy látom, mintha egy hullámok közt bukdácsoló, süllyedő hajóroncsról
nézném.

*
Az őszirózsások sajtója megfújta a riadót:

A reakció kimászott odúiból! Fenyegeti a forradalom vívmányait! A kormánynak
kötelessége eltiporni! A szervezett munkásság egy emberként áll mögötte!
Úristen! Ezek fölneszeltek!
És még mindig: várni?
Az ébredők már csak magánlakásokon jönnek össze. De a szervezkedésük jól halad.
A Valéria kávéház előtt megpofoztak egy sihedert a szociáldemokrata munkások.
Kommunista röpcédulákat osztogatott.
Bárcsak hajba kapnának!
A vagyonőrző-készültségen azt mondják, hogy a kormány száz és száz lakásban tartat
naponta házkutatást. A jogcím: fegyverkutatás. De hogy a jezsuita atyák rendházában vagy
egy idős, nyugalmazott államtitkárnál milyen fegyverek után kutatnak, az mégis
gondolkodóba ejtheti még a leglelkesebb őszirózsást is.
A spanyoljárvány gyengül. Azért még most is tizenöt-húsz halottat jelent naponként a
tisztiorvosi hivatal.

*
Reggel, mikor hazaértem, a bokáit borogatta a bátyám.
- Mi bajod? - kérdeztem.
- Zoltán lakásán tanácskoztunk az este, a Nap utcában. És ránk jöttek a rendőrség
emberei. A névjegyzék nálam volt. Az egyetlen kijáratot elállták, hát kiugrottam az
ablakon. Szerencsémre egész alacsony félemelet vagy magasföldszint volt. Meglógtam, de
a többieket bevitték.
- Leugrottál? Te őrült! A rossz lábaddal?
- Mit csinálhattam volna? Ha elcsípik a névjegyzéket, ötszáz emberünkre estek volna rá.
- És ha kitörted volna a lábad? S úgy került volna a kezükbe?
- Most már nem érdemes róla beszélni. Sikerült. Csak ne szólj róla édesanyánknak!
Nagyobb baj, hogy a Nap utcai hely ezek után megbukott. Sőt, a Rökk Szilárd és a József
utca sarkán levő vendéglő különszobájába sem mehetünk többé. Kiszagolnak ezek a
bitangok mindent. Maholnap innét hazulról is lógnunk kell.

*
A főpostára kellett mennem bélyegért. Borika apja - úgy látszik - az egész európai
felfordulást csak az új bélyegeken keresztül nézi. A bélyegekbe menekül.
De jó neki!
Hazafelé jövet megint szemet szúr a két cipőtisztító tiszt a Ferenciek terén. Néhány
percig megfigyelem őket. Az egyik szipog, s a köpenyujja végével és a keze fejével törli
meg az orrát.
Akkor voltak ezek tisztek, amikor én - sziámi császár!
Szélhámosok.
Az Üllői úton kommunista röpcédulák hevernek a lucskos gyalogjárón. A régi
dohánygyár szürke épületén nagy krétarajz díszeleg. A keresztbe fektetett sarló és
kalapács. Alatta, kezdetleges írással:

Jövünk! Éjjen Kun Béla!
A körút felől riadt emberek szaladnak a klinika és az Iparművészeti Múzeum felé, a
Kálvin tér irányába.
- Tüntetés! Tüntetés! Ne menjenek arra!
Utálom a tüntetéseket, irtózom a tömegektől, de most nem lehet tudni, kik s ki ellen
tüntetnek. Hátha a mieink?
Rohanok a körút és az Üllői út sarka felé.
Éppen akkor keresztezi az Üllői utat, a Ferenc körút felől jövet, egy áradó, félelmetes
külsejű tömeg. Mészárosbárdokat, taglókat, köteleket, ökörszarvakat cipelnek. A
nyakukban véres kötények.
- Le a reakcióval!… Le a kommunistákkal! Abcúg a burzsujokkal!… Vesszen Kun
Béla!… Pusztuljanak az ellenforradalmárok!… Éljen Kunfi! Éljen Pogány!
A boltosok dörögve rántják le a redőnyeiket.
Kik ezek a véres vademberek?
Valaki azt mondja: a húsosok. A közvágóhidak húsipari munkásai.
A bömbölő áradat elvonul, a kereskedők feltolják a redőnyöket.
Szóval ezek most két ellenfél ellen tüntetnek. A reakció ellen és Kun Béláék ellen.
Ellenünk és a vörösek ellen. De legalább kaptunk egy új nevet: ellenforradalmárok. Ezt
csak ránk érthetik. Helyes. Ennek legalább nincs olyan rossz szaga, mint annak, hogy
reakciósok.
Odahaza, az udvari kisszobában, egy bundás úriember ül.
Hozzálépek. Föláll. Várom, hogy bemutatkozzék. Nem szól.
- Kicsoda ön? - kérdezem.
 - Nem lényeges - morogva.
Elképedek, de most megszólal:
- A főhadnagy úr bizonyára felvilágosíthat arról, hogy hol találhatnám meg a kedves
bátyját.
Valami borzongás fut végig a hátamon.
- Nos? - kérdezi a bundás idegen, jelentőségteljes oldalpillantással.
Megmagyarázhatatlan undorodás fog el.
- Mi az, hogy: nos? Miféle hang ez? S hogy kerül ide?
Fölmutatja az igazolványát. „Államrendőrség.”
Adom a nyugodtat, pedig remegek a dühtől.
- Úgy? És a bátyámat keresi? Hát akkor csak tessék várni.
- De a főhadnagy úr talán meg tudná mondani…
Közbevágok:
- Semmit sem tudok mondani! A bátyám nem gyerek, én sem vagyok az, nem szoktuk
egymás dolgait firtatni.
És rácsapom az ajtót.
A nővérem a másik szobában varrogat.
- Reggel óta ül itt ez az ember - mondja nyugodtan. - Azt hitte, megijedünk. Nem
tudom, mit csináltok, van-e valami vétketek, de engem ne faggasson. Hát most ül és vár. A
mamának ne szólj róla!
Édesanyám? - Mióta hazajött az öt fia a háborúból, s itthon tudta őket, becsukta maga
mögött a világ ajtaját. Átadta a háztartást a nénémnek, s immár csak a Jóistennek meg
apánk emlékének élt. Ez a világ már nem hozhatott az ő számára semmi érdekeset és
semmi fontosat. Sok gyereke közül férfisorba lépett a legkisebb is, cseperedtek az első
unokái - a két nővérem kislányai - is, szenvedett, bajlódott tíz ember helyett: hát most
megépítette élete utolsó világát. Imádkozott olyan Krisztusba-olvadással, ahogy csak ő
tudott, és - emlékezett. Olvasgatta apám egykori leveleit, végigélte újból az életüket,
nézegette a régi, régi albumok fényképeit, és üldögélt tűnődve. Sok sötét éve után megint
világosságban járt. Nagyapám öreg órája tiktakolta neki az időt, s a régi, boldog múltba
visszaemlékezett lélek elfelejtette a mát. Olyan rohamosan felejtette, hogy megriasztott
volna evvel, ha nem tudtuk volna, milyen világért cserélte el ezt a szörnyű mi-világunkat.
Hogyan zavartuk volna hát megérdemelt, szent magányában?
Hanem a lépcsőházat szemmel tartom. Ha jönne a bátyám, letelegrafálok neki az
ablakból, gyerekkori kézjelzéseinkkel, hogy illanjon el.
Délután van, majd este. Nem jön a kisöreg.
A nyomozó úr este nyolcig ül nálunk, s a kutya se hederít rá.
Akkor megjön a felváltása, és a másik ül a kisszobában.
 Este kilenckor megjön a harmadik.
Erre bekopog hozzánk az előbbi:
- Nem fontos már a dolog, főhadnagy úr. A kedves bátyja a rendőrségen van. A többi
ébredőkkel együtt.
Meg se rebbenek. Ezeknek a fiúknak semmi bűnök sincs. Magyarok, és meg akarják
menteni Magyarországot. S ez ellen egyelőre még nincs büntetőszakasz a
törvénykönyvben.
És éjfél előtt elmegyek, hogy fölváltsam az éjfélig álló vagyonőr urat.

*
Orlay azt mondja: várni!
A MOVE azt mondja: várni!
Szmrecsányiék azt mondják: várni!
A bátyám a rendőrségen ül, s - a még be nem vitt - ébredők azt mondják: várni!
Pedig ebben az idegrázó várakozásban, ebben a megalázó, nyomorult állapotban, ebben
a csatakos, szennyes, köd vagy eső alatt ázó városban mindent utálok már. Magamat is.
Várni, várni, várni. - Várni? Mikor érzem, hogy a köd mögött valami szörnyűséges
dolog készülődik?
Kérdezgetem magamban Mihályt. De most nem segít a válasza: „Ne sárgulj, Fűzfa, csak
neki a sűrűjének!” Hiszen itt nincs sűrűje semminek. A fronton könnyű volt. Ott tudta,
látta az ember, hol az ellenség. De itt? Ködben, piszokban, levegőben, újságbetűkben,
röpcédulákban, fali firkálásban, ajtók kulcslyukában és a mögöttünk osonó lépésekben
rejtőzködik. Nem látom.
Mégis: várni!
Tapogatózom Pálnál, kaphatnék-e szabadságot karácsony körül.
Nézegeti a szolgálati beosztást, s azt mondja:
- Rendben van, öregem. Tudom, a menyasszonyodhoz mégy. Huszonharmadikán
indulhatsz, de huszonhetedikén itthon légy!
Megköszönöm.
S megírom Borikának.

*
A bátyám szabadlábon van, és röhög.
Azt mondja, ezek úgy félnek, mint a fene. S a hírhedt Wagast kapitány olyan korlátolt,
hogy gyerekjáték túljárni az eszén.
Nézem a kirakatokat. Karácsony volna, de alig van már áru. Megveszek Borikának egy
szép kézitarsolyt. Az igazi ajándék az arany jegygyűrű lesz. Édesapám rám hagyott arany
óraláncából futja a két gyűrűre. Láncként úgysem hordottam volna soha. Gyűrűképpen
meg mégis mindig velem lesz. S így még el se vihetik fegyverkutatás címén. Vásárolok
apróságokat az itthoniaknak is. Hadd legyen valami az én nevemben is az idei, szomorú
karácsonyfa alatt.
Három nap múlva indulok.
Furcsa, hogy most útlevelet kell váltanom - Horvátországba.
Egyik régi katonaköpönyegemet megfestettem feketére.
A szabása kicsit katonás, de a gombok kicserélése után, mégis jó, az ilyen rongyos
civilnek.
Készülődöm, örvendezem.
És akkor fölrobban megint egy bomba: a köztársasági kormány elfogatta és Fótra
internálta a román frontról seregeit hazavezető Mackensen marsallt.
Arcunkba szökik a vér. Gorlice hőse, Erdély megmentője, a románok ostora - ennek a
csürhének a hatalmában!
Ki tudja valaha megértetni vele és a német katonákkal, hogy ezt a szégyenteljes
bitangságot nem a magyar nemzet tette?
Az utcákon, tereken, hivatalokban és kávéházakban hangosan szitkozódnak az emberek.
Szidják az őszirózsás rendszert, hogy csak úgy tajtékzik a város.
A kormány újabb házkutatás-sorozattal válaszol.
Nálunk is járnak. És eltűnik a padlásunkról a gazdász bátyám nyerge.
A nénémnek élelmiszergondjai vannak. Húst alig lehet kapni.
A lóhúsüzletek előtt száz méter hosszan állnak sort az esőben ázó emberek.
És a várakozók között ördögi ügyességgel agitálnak Kun Béla suhancai.

*
December 23-án, a reggel hatkor induló személyvonattal, elindultam a Dráván túlra.
Kaposvárig zsúfolt volt a vonat. Állnunk kellett a folyosón. Az vigasztalt, hogy legalább
nem gyűrődik az üléstől az egyetlen polgári ruhám.
Kaposvártól Gyékényesig ülhettem.
És Gyékényesen kitűnt, hogy a horvát vonat csak másnap hajnalban indul Fiume felé.
Takarékoskodnom kellett, nem kerestem szállást.
A váróterem padján bóbiskoltam reggelig.
És csak este hétkor érkeztem meg Karlovácra.
Amikor Borika már ott sírdogált az égő, kis karácsonyfa előtt…

 VIII

Mikor az orkán rázza az erdőt, összebújnak fészkükön a madarak.
Ugyan ki értené meg, mit csipoghatnak ilyenkor, a fészküket tartó ág minden reccsenése
után?
Mit csipog a hímecske, amikor csak riadt szárnyát teríti szét, mert csupán e gyönge
oltalmat boríthatja rá a fészekre és reszkető párjára? Mit csipog ilyenkor?
Bizonyosan azt:
- Ne félj, ne félj!
És a párja ráfeleli:
- Nem félek, mert itt vagy!
S bár egyre bátorítják egymást, csaknem beleszakad a szívük a rettegésbe.

*
Szilveszter éjszakáján, éjfél előtt állott meg a vonat megint, a gyékényesi állomáson.
Bementem a vasúti vendéglőbe, és forralt bort kértem, hogy, ha kívülről zúzmarás is
minden, legalább belülről melegítsen valami fizikai melegség is.
Mert Borika szerelme s a szülei jósága csak a lelkemet tudta beragyogni, áthevíteni. És
Karlováctól Gyékényesig tizenhat órát utaztam egyhuzamban, fűtetlen, törött ablakú
kocsiban.
Akkor még csak azt tudtam, amit a bátyám írt meg. Hogy nem kell sietnem, mert Pál
Pista vagyonőrző vállalatát a rendőrség feloszlatta. Magánosok kezén nem tűrhetett
fegyvert a vacogó fogú forradalom. Még pisztolyokat sem.
És ott tudtam meg, Gyékényesen, az első magyar újságból - amit Jelenék kíméletből
elhallgattak előlem -, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai, karácsony hetében
megszállották a Mura közét és Zala megye délnyugati szögletét.
Szentgyörgy, Muraszerdahely, Alsólendva, Csáktornya - ahonnét azt kiáltotta egykor
Zrínyi: „Ne bántsd a magyart!” - elveszett.
Összecsuklottam a vendéglő pecsétes terítőjű asztala fölött.
Én édes Istenem, meddig engedsz még zuhannunk? Kiejtettél szent tenyeredből, s most
meddig hullunk a mélységbe?
Borikáéknak már nem lesz bajuk. Horvátországot a változás a győztes országok sorába
csúsztatta át. Életüket, élelmüket aligha fenyegetheti baj. Igaz, Jelenéknek sok gondot
okoz - elszigetelődésük. A város bojkottja velük szemben irgalmatlanabb, mint valaha.
Mert a horvátok úgy szeretik a fajtájukat, hogy körömszakadtig tartják azt a kislányt.
Hanem mi lesz velünk?
…Vagy tízen bóbiskoltak az asztalok körül. Halk félmondatokat váltva vagy szótlanul.
 De a fejek mind előreestek, és a szemek fáradtan, reménytelenül, töprengve meredtek az
ételfoltos abroszokra.
A falióra mutatója a tizenkettősre zökkent.
Talán senki sem vette észre, csak én.
Abban a másodpercben Magyarországra gondoltam, az édesanyámra, testvéreimre,
Borikára és a - zúgóiakra.
Rájuk akartam köszönteni hűlő poharamat, egy néma fejhajtással:
- Boldog újesztendőt! Szczęsliwy Nowy Rok!
De a kedves arcok után más arc, más alak képe suhant elém.
Mihályé. A Látrányi arcával, szemeivel néző, szent Mihályé. A harcos, győzelmes
arkangyalé.
Előtte hajtottam meg a fejem.
Az ő tiszteletére ittam ki árva poharamat.

*
És azután jött: ezerkilencszáztizenkilenc…

 IX

Az új esztendő úgy köszöntött ránk, hogy csak kétségbeeséssel nézhettünk a jövőbe.
Karácsonyi ajándékul megkaptuk Vix francia alezredestől a szövetséges hatalmak
második jegyzékét is. Ez az Ipoly-torkolattól az Ung torkolatáig terjedő általános
vonalban jelölte meg az északon kiürítendő területek déli határát. Tehát annyit jelentett,
hogy Pozsonyt, Nyitrát, Érsekújvárt, Komáromot, az Ipolyságot és Kassát át kell
engednünk a cseheknek. A megjelölt vonalat a jegyzék ugyan demarkációs vonalnak
nevezte, s későbbi időpontra jelezte a végleges határmegvonást, de nem áltattuk magunkat
avval a reménységgel, hogy az - irgalmasabb lesz.
A kormány - fegyverek és hatalom birtokában - szűkölt, s megelégedett tiltakozó
okmányokkal. A fegyvertelen magyarság pedig lázongott tehetetlenségében.
Pogányul szenvedtem. S riasztó sivárság meredt rám, még a magam vacak kis sorsában
is. Állástalan voltam, s reménységem sem lehetett kenyérre. Ha meg akartam állapítani,
mi vagyok én még ezen a világon, meg kellett vallanom: nulla. Semmi. Még a ruhám
hordásához sincs jogom.
Ez a tudat földig sújtott.
És így, ebben az állapotban támolygott még ezer és ezer egykori frontkatona a
fővárosban.
Feneketlen keserűséggel vetettük magunkat bele az egyetlen, reálisnak látszó tervbe: a
„mátyusföldi akcióba”. Pálmayék végső harcot vívtak a csehekkel, és Szmrecsányi meg a
MOVE egyre tüzeltek bennünket. Festetics Sándor gróf, a Bartha helyére lépett
hadügyminiszter is támogatta volna a dolgot, ha lehetett volna. De mindössze néhány
fegyvertelen tiszt s egy-két üteg indult útba Érsekújvár felé.
Erdélyről nem volt hírünk. De bizonyosra vehettük, hogy a Mackensen-hadsereg
nyomában előresompolyognak a románok.
Kassát, Rozsnyót, Rimaszombatot, Pozsonyt megszállották a csehek. Vajon hány
magára hagyottan verekedő magyar ember bukott arcra véresen ezeknek a városoknak a
határában? És lesz-e valaha toll vagy ének, amely ránk hagyja neveiket?

A Népszava és a Világ győzelmes világforradalomról írt. Berlinben véres utcai harcok
folytak a bolsevista Spartakus Szövetség és a szociáldemokrata kormány között, s nem
lehetett tudni: ki marad fölül?
Mi csak a mátyusföldi akcióval törődtünk.

*
Se naptárt, se időt nem néztünk már.
A mindig-bölcsek azt hangoztatták: kár izgulni! Március utolsó harmadára választásokat
írt ki a kormány. Azokon a nemzet felháborodása elsöpri az őszirózsás csürhét, erős
nemzeti kormány ragadja kézbe a hatalmat, és a béketárgyalások során, holmi keskeny
határsávok feláldozása árán, visszaperli az elvesztett területeket. Elvégre azt még Párizs
sem hiszi el komolyan, hogy Pozsony, Nyitra, Komárom, Rimaszombat és Kassa - cseh.
Hogy Kolozsvár, Szatmár, Arad és Temesvár - román. És hogy Zombor meg Pécs - szerb.
Tehát csak nyugalom és pártpolitikai szervezkedés! A március végi választások mindent
helyrehoznak.
De hol voltak még a választások? Hol volt még a március?
Mi akkor már nem bíztunk se szóban, se írásban, se fontolgató bölcsességben. És nem
néztünk sem naptárt, sem időt. Nem is tudtuk, hányadika van. Száguldoztunk a MOVE, a
keresztényszocialisták meg az ébredők között.
Tudtuk, hogy az ellenség meg a két itthoni lator - az októbrizmus és Kun Béla -
gyorsabban lovagol, mint ahogy a mi ügyünk halad.
Kun Bélát ugyan megpofozták, megtaposták és lecsukták a Mária Terézia laktanya
népkatonái, mikor lázítani kezdte őket, de Pogány nyomban ki is szabadította a megtépett
vörös vezért. És azóta szakadatlanul folyt a nyílt bujtogatás minden laktanyában.
A bolsevista propaganda is arcátlanul fölbátorodott.
A kalapácsos sarló rajza ott volt minden második házon, sőt, ha száraz volt az idő: az
utcák gyalogjáróján is. És fegyverei is lehettek a Visegrádi utcának, mert éjszakánként
mind sűrűbb lövöldözéseket lehetett hallani a külvárosokból.
A kormány nagyüzemben nyomatta a papírbankót, a pénz, persze, értéktelenedett, s a
drágaság ugrásszerűen nőtt.
A vörösök elsősorban ezt használták ki agitációjukban. Meg az országcsonkítás miatt
lázongó keserűséget.
A Vörös Újság egyre ezeken lovagolt: a kormány gyáva és tehetetlen a drágasággal
szemben. Tehát: vesszen a kormány!
A rendszer pipogya, korrupt és lépésről lépésre adja fel az ország területét. Tehát:
pokolba a rendszerrel!
A forradalom földosztást és gyárszocializálást ígért, s most paktál az urakkal. Tehát:
félre a Károlyi-féle álforradalommal!
Szegénység volt, nyomor volt, a didergő emberek elszorult szívvel gondoltak a februári
házbérnegyedre.

Nosza, kiadta a jelszót a Vörös Újság, hogy senki se fizessen lakbért február elsején!
És a nyomorgó, agyonrémített tömegek agyában az a gondolat kezdett motoszkálni,
hogy a kommunizmus alapjában véve nem is olyan szörnyű valami. Csupa jót akar. Letöri
majd a drágaságot, szembeszáll az országot csonkító ellenséggel, visszaszerzi az elvesztett
területeket, földet oszt, elveszi a gyárakat a gyárosoktól, és eltörli a lakbéreket. Hiszen
akkor ezek a kommunisták angyali teremtések!
S ez ellen az öngyilkos fontolgatás ellen nem volt orvosság!
 Mi, akik az orosz fronton közelebbről láttuk a bolsevizmust, tisztában voltunk ennek a
rémületes kergeségnek gyakorlati következményeivel. De a jámbor pesti kispolgárság
lassan-lassan bevette a maszlagot.
És keserű tehetetlenséggel kellett néznünk azt a versenyfutást, amely a fegyvertelen, s
mindenéből kifosztott nemzeti gondolat meg a fegyveres szociáldemokrácia és a pokoli
ügyességgel s forradalmi gyakorlattal dolgozó bolsevizmus között fejlődött ki.
Egyfelől még vadul sürgettük s akartuk a mátyusföldi akciót, az országcsonkítással való
fegyveres szembeszállást, de a fél szemünk már a harmadik ellenséget: a bolsevizmust
leste.
És szétszórtan, terv nélkül tipródó csoportjaink a szóbeli meggyőzés gyönge erejével
próbáltak gátat vetni a vörös áradatnak.

Mikor Tormay Cecil híres Ébredjetek! című cikkét január elején elolvastam,
elszégyelltem magam. Íme, egy gyönge asszony, finom lelkű költő, s milyen céltudatos,
tisztánlátó és bátor! Pedig ez az asszony sohasem markolt még Mannlicher-puskát, és nem
is látott bolsevistát.
Nekiültem, és megírtam egy vészharang-kongató cikket. Nekem ugyan a kutya se
ismerte a nevemet, semmi súlya nem volt az írás mögött álló embernek, de úgy véltem, az
az elkeseredés, meggyőződés és hevület, ami kiharsogott belőle, elég ahhoz, hogy kiadják.

Elvittem a Budapesti Hírlaphoz. Azt mondották, hagyjam ott, majd elolvassák.
Másnap este elmentem a válaszért.
Magas, csontos arcú szerkesztő adta vissza az írásomat.
- Rossz? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
- Nem rossz. Jó. Szükség is volna ilyenekre. Csakhogy ma nincs olyan szedő, aki meg
ne tagadná a kiszedését.
Rohantam a Pesti Hírlaphoz.
Ott nyomban átfutotta valaki, s vissza is adta.
- No, ezért összetörnék a nyomdánkat, fiatalember.

Vágtattam az Az Újsághoz. Ez Tisza István lapja volt azelőtt, lehetetlen, hogy
visszautasítsa. Hiszen Tormay Cecil cikkét is ez közölte.
Tíz mondat átolvasása után visszaadták:
- Éppen elég bajunk volt a Tormay-cikk miatt is.
Lehajtott fejjel kullogtam haza.
De mire hazaértem, már föltámadt bennem a dac.
Azért se hagyom magam!
És attól kezdve ostrom alá vettem a szerkesztőségeket, új és új cikkekkel.
 Visszadobtak mindent.
Akkor riportokkal kezdtem kísérletezni. Írtam egyet a pályaudvarok külső vágányain
álló vagonvárosokról. Az Erdélyből és a Felvidékről menekült hontalanok siralmáról.
Hiszen riportba is bele lehet vinni a mi harangkongatásunkat, fegyverkövetelésünket.

Az Alkotmány kiadta. Névtelenül. De pénzt kaptam érte.
Attól kezdve azokból a fillérekből éltem, amelyeket ilyen riportokkal szereztem,
különböző lapoktól, hébe-hóba. A csizmám, bakancsom már lyukas volt, de az
önbizalmam visszatért.
Szolgálatot tudok tenni Magyarországnak, s még csak nem is kell mellette éhen halnom!
Azután eszembe jutott, hogy mióta ebben a szörnyűségben élünk, írtam néhány haragos-
keserű verset is. Ahányszor elveszett egy-egy város, napokig szenvedtem utána. Ilyenkor
kicsordult a tollamból néhány fájdalmas strófa. Sose hajtott az a vágy, hogy éppen
versekkel legyek terhére embertársaimnak, s ezek a versek is csak jajgató lelki szükségből
születtek. Nem is tartottam őket valami sokra. De egy leheletnyi értékük talán mégis volt.
Őszintén megszólaló panasszal sikoltozott belőlük a magyar lélek fájdalma, és dühös
indulattal lázítottak a fegyverfogásra.
Elvittem őket a Területvédő Ligához.
Kis termetű, fehér szakállú öregúr vette át őket. Akkor tanultam meg a nevét: Gálócsy
Árpád. És holtig megőrzöm emlékét.
Nem azért, mert megbecsült, hanem azért, mert a legnemesebben verő magyar szív
dobogott benne.
Huszonnégy óra alatt elolvasta a verseket.
- Kiadjuk, öcsém! Ez a hang kell nekünk! - mondta másnap.
- Mit kérsz értük? Mert szegény ám a liga.
- Ha szegény, akkor semmit - dadogtam.
- De mi legyen a füzet címe?
Erre sose gondoltam eddig. De fél perc múlva rávágtam:
- Gyújtogatás.
Az öregúrnak plakát-próbanyomatokat hoztak be.
A Területvédő Liga első plakátjait.
Kicsordult a könnyem, ahogy megláttam őket. Annak az úrnak, aki behozta a
göngyöleget, átadta Árpád bácsi a verseimet is:
- Mihelyt lélegzethez jutunk a plakátok után, ezeket adjuk ki, Isti. A Végvári-füzettel
együtt. Ugyanaz a hang, mint Végvárié. Csak talán szenvedélyesebb. Olvasd el te is!
A szürke ruhás úr rám nézett, s a kezét nyújtotta.
- Dessewffy István, Sáros megye menekült főjegyzője.
 Nem mertem tovább zavarni őket. Lábujjhegyen mentem ki a nyirkos, csatakos estébe.
A csizmám talpán befolyt a víz, de a lelkem tele volt fénnyel, erővel, bátorsággal, hittel.

*
Az a fény csak másnapig tartott.
Mert a csapások úgy zuhogtak, mint a jégverés.
Kolozsvár elesett. A románok bevonultak Márama​ros​szigetre, és Szatmár felé
közeledtek.

Az Est pedig ezeket írta:
A népköztársaság fegyveres ereje, a vérontás elkerülése céljából, mindenütt
visszavonul. Tiltakozását azonban eljuttatja a nagykövetek tanácsához, Párizsba.
Festetics hadügyminisztert, háromheti miniszterség után, a Katonatanács megbuktatta,
rákényszerítene az ügyefogyott Károlyi Mihályt, hogy Böhm Vilmos szociáldemokrata
nagyságot állítsa a hadügyi tárca élére. Ez a kiváló férfiú annyiban értett a hadügyi
kérdésekhez, hogy, mint írógépszerelő, évek óta ő tartotta karban a honvédelmi
minisztérium írógépeit. De Pogány elvtársnak jó embere, s a Katonatanácsnak készséges
eszköze volt.
Károlyit különben, nem tudom miféle alkotmányozó testület, köztársasági elnökké
választotta, s január közepe óta új miniszterelnöknek örvendezhetett az ország, Berinkey
Dénes személyében.
Kolozsvár után Bánffyhunyad is elesett. A szállongó hírek azt rebesgették, hogy a
románok szedett-vedett hadserege gyors ütemben közeledik Nagyvárad felé.

*
Január utolsó harmadában, az egyik reggelen azt mondotta a nővérem, hogy siessek az
öltözködéssel, mert valami félelmetes külsejű katona áll az ajtó előtt. Olyan elvadult és
toprongyos, hogy nem meri beengedni az előszobába.
Az első pillanatban én sem ismertem meg a rongyos, szakállas jövevényt. De annak
földerült az arca, s hogy ajtót nyitottam, süvítő tenyérrel tisztelgett.
Mohamed volt, az öreg málhásállat-vezető! Aki évekig vezetgette, az Orlay-zászlóalj
mögött, a segélyhely és zászlóaljiroda málháját hordó lovacskáit.
- Hogy kerül maga ide, öreg? - csodálkoztam örvendezve, a kezemet szorongató
embertől.
- Gyüttem hodnogy úrhoz… há… nem is, má főhodnogy úrhoz… izé… öhö… hehe…
csokhogy tolálom, hodnogy úr. Sohose láttam ilyen nogy város.
- De hiszen már nem vagyunk katonák, öreg! És maguk már más országba tartoznak.
- Tudom, tudom - bólogatott a szakállas -, csokhogy nem okortom menni hozo, mer
köllött hozni hodnogy, nem főhodnogy úrnak ezt o…
 Előkotort a kenyérzsákjából egy piszkos papírcsomagot, és bontogatni kezdte.
Viaszosvászon-göngyöleg volt. A Rivaiban írott búcsúírásom.
Amelyben elbúcsúztam Borikától és az élettől.
Összecsaptam a kezem:
- De Mohamed! Ezért? Hiszen ez csak írás! Papiros! És ezt…?
Széles vigyorgás tette derűssé a képét:
- Hodnogy úr Szobó odto nekem csomog, hogy Mohamed, vigyázzon, mer von benne
rettentő kincs. Hodnogy úré.
Elképedtem. Hát még, amikor elmondotta hányattatását az összeomlás óta. S ebből
tudtam meg az ezred szomorú végét is.
Mint másutt, ott is magyarokkal fedeztették a visszavonulást.
Rivai fölött, a Col di Lanon, a Tordasy- és Szász-század állott utóvéden, amikor utolsó
zászlóaljként, az Orlay-zászlóalj is elindult északnak, a hegyekbe. Azt persze nem lehetett
kihúzni az öreg Mohamedből, milyen helységeken át vonultak. Az utóvéd fél zászlóalj is
harc nélkül tudott elválni az ellenségtől. Fáradtan, de teljes fegyelemben vánszorogtak
hegynek föl, völgybe le. Egyik faluban kihirdették a fegyverszünetet az ezrednek.
Egyetlen éljen sem hangzott el. De attól kezdve kényelmesebben haladtak.
S akkor érte őket a meglepetés. Olaszok vették őket körül avval, hogy a fegyverszünet
még nem lépett életbe, tehát az ezred - fogoly. Efölött vita támadt, a mieink hivatkoztak
arra, hogy a fegyverszüneti szerződés értelmében már délután három óra óta
fegyverszünet van, de az olaszok azt hajtogatták, hogy ez tévedés.
Orlay nem vitázott. Az ő zászlóalja volt az élen, hát hátraordította: - Aki tud, utánam! -
Avval végigvágott a kancsukámmal az útját álló olasz altiszten, a lovával félretaszította a
többieket, s háromszáz emberrel kivágta magát a gyűrűből. Mohamed is előrántotta
egymás mögé kötött két málháslovát, és megmenekült.
Utóbb a lovakat mégse tudták továbbvinni, s levágták őket.
- Fóhodnogy úr, Mohamed nem ette egyikbül sem - mondotta itt elbődülve, könnyes
szemmel az öreg, görbe lábú bosnyák.
Azután már csak a maga holmiját cipelte Mohamed. És a málhakosárból kiszedett
csomagomat. Azt jól eldugta az inge mögött.
Valahol Stájerországban azután kidőlt a sorból patkányrágással, s hat hétig feküdt
valamelyik kórházban. Közben mindenét elvették. De az én csomagomat görcsösen
szorongatta a párnája alatt, még lázában is. És most hazahozta. Sose járt Pesten, hát egy
hétig lődörgött a kelenföldi laktanya táján, amíg végül találkozott Varga fegyvermesterrel,
s az útba igazította a lakásomra.
A lelkem mélyéig meghatott ennek az embernek a hűsége. És úgy szégyelltem, hogy
csak olyan szegényesen vendégelhettem meg.
Még a lóápolómról, öreg Botkáról érdeklődtem, meg a lovamról. Botka hazakerült. A
lovamat akkor látta utoljára, mikor Orlay visszaküldötte rajta Hollát a Col di Lanra, hogy
vonultassa be az utóvédszázadokat. Fogságba eshetett. Botka úgy vélekedett, hogy a ló, a
Col di Lanra érve, nyilván lenézett a völgybe, a Rivai fölött elterülő, megszokott legelőre,
s lenyargalt lovasával Rivaiba. Ott pedig - azt mondják az utóvédállásból visszatért
emberek - már bent voltak az olaszok.
Sóhajtottam. S arra gondoltam, akár igaz, akár nem, ha Holla komát hazasegíti az Isten,
holtig avval ugratom majd, hogyan esett hadifogságba - Gorilla akaratából.
Azután kimentem a laktanyába, írásokat, menetleveleket szereztem Mohamednek, s
fölültettem a zágrábi vonatra.
- Mink mindig leszunk jók mogyorokhoz - mondotta búcsúzásul, mialatt egy óvatlan
pillanatban elkapta, s megcsókolta a kezemet. - Mer mogyorok is voltok jók
bosnyákokhoz.
Még sokáig visszanézett a kocsiablakból, a rongyos, szürke fezhez emelt, tisztelgő jobb
kezével.

*
Január utolsó hete már nem vánszorgott olyan gyötrelmesen, mint a többiek.
Írtam, jártam a szerkesztőségeket, és dolgozgattam odabent, a Területvédő Ligánál. A
liga persze szegény volt, nem fizetett semmit. Nem is kívántam. Ha már kenyeret nem
tudtam keresni az időmmel, hát legalább hasznára akartam lenni az ügynek.

A liga plakátjai már kint harsogtak az utcán. A szétmarcangolt Magyarország volt
rajtuk, és ez a három szó: Nem! Nem! Soha! A francia nyelvű plakátokon pedig ez: Voulez
vous quatre Alsace? Négy Elzászt akartok?

És javítgattam a nyomtatványok kefelevonatait; Akkor volt nyomás alatt Végvári kis
versesfüzete, a Segítsetek! is. Ó, hogy gyönyörködtem benne!
A mátyusföldi akció - vergődött.
De a MOVE-ban Gömbös Gyula és barátai kerültek az élre. És lendületes
szervezőmunka indult meg.
Orlay még nem hívott.
Ehelyett különös hírek szállingóztak felőle.
A Kálvin téren találkoztam Nemcsek meg Jadlovszky hadnaggyal.
- Kérlek, az öreg megőrült! - mondotta Nemesek háborogva.
- A fejébe vette, hogy valami tiszti szakszervezetet kell alapítanunk, s rám dörrentett,
hogy lépjek be!
- Az ám, engem is emiatt hajszol! - szólt közbe a nyurga Mágnesember.
- Őrület! Abszurdum! - háborogtak. - Érthetetlen, hogy ez a talpig katona így meg
tudjon fordulni! Hiszen ez az egész homlokegyenest ellenkezik régi elveivel! Orlay mint
forradalmár és szociáldemokrata? A többi tiszt már eszerint is kezeli. Maholnap nem
állanak vele szóba.
Hm. Szóval az öreg belevágott ebbe a veszedelmes komédiába. Én tudom, mit akar,
miért csinálja. Tudom, hogy álarcot vett fel és komédiázik, de a tiszttársai forradalmárnak
s árulónak vélik majd, akár sikerül az elgondolása, akár nem.
- Mondotta neked - fordultam Jadlovszkyhoz -, hogy mi a terve vele?
- Nem. Nem mondotta. Csak azt hajtogatja, hogy kell a szakszervezet, s be kell lépnünk.
- Hát neked? - kérdeztem a kis Nemesektől.
- Nekem is csak ennyit mondott. És Tordasynak is, Szásznak is.
„Ha nem fedte fel a terveit akkor szándékosan titkolja őket” - gondoltam magamban. S
akkor én sem szólhatok róluk ennek a két háborgó fiúnak.

*
A hónap utolsó napján híre jött, hogy valami amerikai misszió érkezett Budapestre,
Coolidge egyetemi tanár, Wilson elnök bizalmasának vezetésével. Amerikai élelemmel és
ruhával akar segíteni a nyomorgó országok népén.
Coolidge…! Wilson…!
Valamennyi nemzeti alapon álló szervezet és csoport megmozdult. Küldöttség
küldöttség után áradt az amerikai urak elé. A MOVE, az ÉME, a MANSZ, a Területvédő
Liga, a keresztényszocialisták, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki hontalanok. És ömlött,
ömlött a panasz, a keserűség. Az átadott felvilágosító tanulmányok, gazdaságpolitikai,
földrajzi, néprajzi emlékiratok egész szekrényeket töltöttek meg.
A becsületes professzor és társai megrendülve hallgatták ezt a jaj-özönt és az
országcsonkítás szörnyű igazságtalanságát.
- Ezt nem Wilson tette… Washingtonnak sejtelme sem volt erről… Amit csak tehetünk,
megteszünk! De most az első, hogy a nyomoron segítsünk. Az élelemhozó Hoower-
vonatokat szaporítani kell. Pedlow kapitány majd erélyesen kezébe veszi a dolgokat…
S amíg az amerikai küldöttség itt tartózkodott, a tüntető és tiltakozó gyűlések egymást
érték a Sándor utcai, régi képviselőházban, a bölcsészetkari egyetem kertjében lévő
Gólyavárban, a Vigadóban, a Tattersallban és mindenütt, ahova tömeg fért.
A Területvédő Liga óriási tüntetést szervezett. Fölvonultunk a Várba, és ordítozva
követeltünk fegyvert, követeltük a kormány távozását, a kommunista párt feloszlatását és
a megszállott területek visszaszerzését.
Akkor kirohantak a királyi lovardából Pogány és Fényes László gépfegyveres
tengerészbandái, és - a megtorpant tömeg széjjeloszlott.
A városban megkettőzték a rendőrőrszemeket. Minden rendőr mellé egy-egy szuronyos
karabélyú áltengerészt állítottak.
A reménység mégis fellobogott. A választásokra való nemzeti szervezkedés erőre
kapott, Wilson közbelép majd, Pálmayék még harcolnak, és a székely hadosztály, a
Királyhágóról visszacsapva, elragadta a románoktól - Bánffyhunyadot…
 Borikám, angyalom, leszünk mi még emberek!

*
A ligába hozza valaki azt a hírt, hogy meghalt Ady Endre. Szegény, beteg költő, hát
nem szenved többé.
S eszembe jutottak diákéveim és a háború első esztendei. Milyen lelkes vitákat
harcoltam akkor végig Adyért!
A fronton távolodni kezdtünk tőle. A harctér éles szele, egészségesebb, férfias világa,
akár akartuk, akár nem, átalakított bennünket. Ady szimbolizmusa helyett világos és nyers
helyzeteket láttunk. Odakint egyre kevésbé tiszteltük, s immár szánni se tudtuk Az ős
Kaján zsakettes, elázott, akarat nélküli és enervált férfialakjait, e nagyokat búsuló,
nagyokat sóhajtó, nagyokat síró és nagyokat káromkodó, békebeli kávéház-
entellektüeljeit. Bennünket megtanított a front imádkozni, és mert vért hullattunk a
magyar rögért, rettegve féltettük minden forradalmi kalandtól. Mi, akik láttunk
kétségbeesett helyzeteket megfordulni kemény és férfias helytállás után, tele voltunk
hittel, elszántsággal. Szegény Ady nem tudott imádkozni. Káromkodássá vált az ajkán
még az istenkereső sóhaj is. És nem hitt semmiben. Se magában, se a magyarság
életrevalóságában. A halál költője lett, s nem az életé. Mi nem tudtunk már Párizsért
rajongani, mikor égő, székely falvak lángjai közül kellett rohamra menni. Tiszta
leányokra, jó feleségekre, vidám gyerekhadra vágyakoztunk már, és nem a szilaj, más
párját kívánó héja-nászra, s a csókot csak a csókért akaró szerelemre. Legszentebb
elszántságunkkal akartuk az igazságosabb kenyérszelést mindenki számára, a barázdák
emberségesebb megoszlását. De ezt másként gondoltuk, mint Ady barátai, akik rohamra
küldötték a proletárt, és Dózsa Györgyre eskették a háborúban vonagló magyar föld
parasztját. Ösztönnel éreztük, hogy ez a proletárroham és Dózsa-lázadás darabokra zúzná
Magyarországot. És visszaborzadtunk Ady Vörös Napjától is. Sejtettük, hogy mikor ez a
roham robogni kezd, és a Vörös Nap fölkel, Ady Endre szalonforradalmár barátai
elinalnak jól fűtött svájci szállodákba, de mi itt maradunk, s összeégünk, megpörkölődünk
az égő ország tüzében, lángjában. Csizmások és nadrágosok, frontról jöttek és lógósok
egyaránt. És benne ég el talán a boldogtalan költő is avval a kétségbeesett, utolsó
hördüléssel: „Nem ezt akartam! Nem tudtam, hogy ez lesz a vége!”
Könyörületes volt hozzá a sorsa. A törpék láncán vonszolt beteg óriásnak nem kellett
megérnie a sóvárogva várt Vörös Nap valóságos felkelését. Elmehetett önvád és
kétségbeesés nélkül. Nyugodjék békében!

A győzelmes forradalom a maga halottjának tekinti - írja Az Est, a Világ, a Népszava és
a Vörös Újság.
És a boldogtalan költő, a magyar Értől elindult és az internacionalista Óceánba befutott
szilágysági magyar, még csak tiltakozni sem tud ellene…

*
Odahaza az az örömhír várt, hogy megint házkutatást tartottak, s a bátyám azt
telefonálta, hogy vigyek be neki párnát és pokrócot a rendőrségre.
 Be is vittem neki, de beszélni csak detektív jelenlétében beszélhettem vele.
- Semmi! - legyintett vígan. - Két nap múlva megint otthon leszek.
A házbeli lakók mind a pincékbe jártak titokban, hogy elássák az ékszereiket,
értékeiket…
Nekünk nem volt mit elrejtenünk.
A Ganz, a Weiss Manfréd, és az Állami Acélgyár munkásai sztrájkkal, lövöldözéssel
követelik a gyárak szocializálását.
Egyelőre nem tudom, mi a különbség a szocializálás és a kommunizálás között.

*
A bátyám másnap hazasántikált, pokrócostól, párnástól.
S azt mondotta, menjek el délelőtt tizenegyre a Gólyavárba.

A Budapesti Hírlaphoz vittem fel egy írást, s elkésve loholtam a Trefort utca felöl a
Gólyavárba.
Akkor már lövöldözés és ordítás hallatszott az egyetemkertből.
Az Esterházy utcában gépfegyvereket emeltek le teherautóikról az úgynevezett
tengerészek, s bent a kertben, a Gólyavár körül, puskatussal verték s tuszkolták ki az
ordító, fekete tömeget.
Mire odaértem volna, vége volt mindennek.
Szakadt ruhájú, összevert fiatalemberek támolyogtak ki a kapukon. Egyik-másiknak az
orrából, szájából dűlt a vér. Csaknem egytől egyig fiatalok voltak. Java részt főiskolások,
egyetemi hallgatók, leszerelt tartalékos tisztek.
Az Ébredő Magyarok Egyesületének nagygyűlését verette szét a kormány Fényes
László lovagrendjével.
A bátyámat oldalba vágták puskatussal.
A klinikán megröntgenezték, s azt mondották, hogy ne sokat mozogjon, mert két
bordáján repedés látszik.
Fájt neki, de azért hencegett előttem, amikor hazafelé kísértem, a Mária utcában.
- Annyi baj legyen! - legyintett. - Csak el ne járjon a szád odahaza!
De azért otthon, amikor azt hitte, nem látják, ráborult a vetetlen ágyára s úgy nyögött,
mint a szenvedő állat.
Hanem estére mégis talpra állott, és sziszegve ugyan, de lebicegett a Bodó kávéházba.

*
Azután havakkal, szelekkel, száguldó felhőkkel rohanni kezdett fölöttünk: február.
Jó hírek, rossz hírek váltogatták egymást. Azazhogy: a jó hírek csak ritkán vigasztaltak
meg bennünket.
A MOVE-ban találkoztam Pál Pistával. Felkötött karral járt. Mert amikor Gömbösék,
egy gólyavári nagygyűlésen kézbe vették a MOVE-t, s Fényes László bandája éppen úgy
megrohanta őket is, mint a múltkor az ébredőket, megsebesült a karján.
Tőle hallottam, hogy a csehek átlépték az Ipolyt, és megszállották Balassagyarmatot. Ez
a város azonban csak rövid ideig tűrte a megalázást. Az ottani vasutasok, az Iglóról
harccal odáig visszavonult, egykori honvéd géppuskás-tanfolyam tisztjei meg a
környékbeli községek népe összefogott, kiverte a cselákokat, és széles arcvonalban üldözi
őket.
Áldja meg őket az Isten!
Erről, persze, szó sem esett a lapokban.
A forradalom sajtóharsonái az ellenforradalom ellen zúgatták a riadót.

*
A budapesti egyetem rektorát, dékánját felfüggesztették. Egy sereg egyetemi hallgatót
kizártak azon a címen, hogy ellenforradalmárok. Jászi Oszkár mint kormánybiztos dúl
most az egyetemen.

*
Másnap híre jött, hogy az Ipolyon átkelt, s a cseheket üldöző magyarokat Pogány József
karhatalmi tengerészei, fegyveres fenyegetéssel, hátulról állították meg
előnyomulásukban, és lefegyverezték őket.
Verje meg őket az Isten!.

*
…És megint jó hír!
A vármegyék szervezkednek a forradalom ellen.
Az a tervük, hogy kiéheztetik Budapestet. Jász-Nagykun-Szolnok és Fehér megye
falvai, hír szerint, már megértették a dolgot. Nem szállítanak a pesti piacokra. Ez ugyan
szörnyű lesz, mert koplalnia kell anyáméknak, de ha két napig álla bojkott: fölzendül a
város, és elsöpri a Károlyi-Pogány-féle társaságot.
Ugyanakkor a jászkun vidékek, az önálló jászkun köztársaság kikiáltásával, bejelentik
az elszakadást, s utánuk sorra odakiáltják a megyék Károlyinak, hogy: „Eb ura fakó!”
Igen, ez a legradikálisabb módszer.

*
…Mégse lett belőle semmi.
Fehér megye törvényhatósága, Károlyi József gróf indítványára, éles hangú
bizalmatlansági nyilatkozatot tett az országrontó kormány ellen.
 Egy napig örvendeztünk, s hajtogattuk a szójátékot, hogy: Fehér megye - valóban fehér
megye!

De a forradalom csatlósai fölfigyeltek, Fehér megye kormánybiztosát elcsapták, a
forradalmi nyomozók riadtan szimatoltak, és a Népszava harmadnap leleplezte a
vármegyék szervezkedésének egész tervét.
Erre karhatalmakat küldöttek a megyék nyakára, s elfojtottak mindent.
Megfulladt ez a terv is…

*
A pesti külvárosokban egyre több a fosztogatás és lövöldözés.
A politikusok józanabbjaiból megalakult a Nemzeti Egyesülés Pártja. A forradalom
lapjai a viperák dühével fordulnak ellene.
De Pozsony véres megfeszíttetéséről egyetlen szavuk sincs.
A ligában plakátokat csomagoltunk Dessewffy Istvánnal és egy marosvásárhelyi
tanárral, amikor betámolygott csatakosan Szmrecsányi György titkára:
- Pozsony… Pozsony - nyöszörögte búsan, és nekidűlt az ajtófélfának.
A kezünk megállott a munkában, és rámeredtünk.
S a nyöszörgő fiatalember fájdalmas félmondataiból megtudtuk a hírt.
Pozsony népe tiltakozó tüntetést rendezett a megszállás és elszakítás ellen. Barecca
olasz ezredes, a cseh megszálló csapatok parancsnoka, engedélyt is adott rá.
Méltóságteltes, nyugodt tüntetéssel akarta tudtul adnia város, hogy egyetlen vércseppje se
jár Prága szívverésének ritmusára.
Hanem a cseh légionisták lesben állottak. És amikor egy pozsonyi kisfiú fölmászott az
egyik utcai lámpaoszlopra, hogy föltűzze rá apró, magyar zászlaját, vagy tizenhét lövés
dördült el egymásután. A kisfiú, kezében a görcsösen szorított zászlócskával, holtan
zuhant a kövezetre. A tömeg felbődült, nekirohant a kétfarkú oroszlán hőseinek, s azok -
vérfürdőt rendeztek. Hét-nyolc halottról s vagy negyven sebesültről szólnak a hírek.
Bareccát, aki lovaglókorbáccsal rohant a megvadult légionisták közé, hogy visszakergesse
őket laktanyáikba, állítólag fejbe verte puskatussal az egyik cseh… Azóta rettegés a
pozsonyiak élete.
- Kisfiú… - motyogta maga elé Dessewffy megrendülten. - Hogy hívták azt a kisfiút?
- Nem tudom - nyögi a hírhozó.
Dessewffy felsóhajt, keresztet vet, s mozogni kezd az ajka. És nem törli le alászivárgó
könnyeit.
Ha névvel nem is mondjuk, bizonyára megérti a Jóisten, melyik kisfiúért imádkozunk
ott, a plakátcsomagok fölött…

*
 Janó, a rokkant tót főhadnagy, bebotorkál a Bodóba.
Olyan fakó, mint a hulla. És hebeg:
- A mátyusföldi akciónak vége… Szmrecsányiék azt mondják, nincs már értelme. A
kommunisták holnapután kirobbantják a puccsot…
Ülünk, mint a megnémultak.
A sápadt fiú pedig kétségbeesett haraggal vág rá az asztalra, s felhördül:
- Ugye mondtam, hogy ezek a dögök gyorsabban lovagolnak, mint mi!

*
Borika levelei jönnek, jönnek.

És én már nem tudom, mit válaszoljak rájuk. Félt, retteg értem, nagyon rossz hírek
járnak náluk Magyarországról. Azt írja, hogy itt kitör a bolsevizmus. Meneküljek
hozzájuk. Ott is kaphatnék állást, amíg itt kiég majd a boszorkánykatlan. Az apja már
beszélt is az Agramer Tagblatt szerkesztőjével. Tudok írni németül is. Leszerződtetnének.
Várjam ki ott a tűzvész végét.
Igen, de édesanyám!
A mesebeli fiú meg a lány fölhágtak az Üveghegyre. Azután elvesztették egymást. Most
elválasztja őket a Tűzvölgy.
Én édes Istenem, könyörülő Atyám! Átjutok-e a tűzözönön? Vagy benne égek? S ha
átjutok is: nem vész-e oda benne a szerelmünk?

*
A kommunisták kiáradtak az utcára.
Ordítva, bőgve, fenyegetőzve hömpölyögtek le a Nyugati pályaudvartól a Népszínházig.
Ott befordultak, s a Conti utca felé ömlött a bömbölő emberáradat, hogy összezúzza a
Népszava székházát.
Ott sortűz fogadja őket. De ezeknek is van fegyverük. Sőt, gépfegyvereket is hoztak, bő
lebernyegek alatt. Ezekkel most fölrohannak a háztetőkre, és tűzharcot vívnak a
rendőrökkel.
Fél órába is beletart, amíg a rendőrök szétszórják a tömeget. A Népszínház utca és a
Conti utca tája: csatatér. Ablakok beverve, üzletek kifosztva. A házfalak rücskösek a
golyóktól. És az utca kövein sok helyütt véres a februári latyak.
Úgy hírlik, kilenc halottja s vagy százhúsz sebesültje van a proletárcsatának. És a
külvárosokban szakadatlanul tart a lövöldözés. Azt mondják, a Csikágóban úgy vadásznak
a rendőrökre, mint a nyulakra.
A sárgásszürke ködbe belegomolyog a vörös füst…

*

A Népszava rikácsoló dühvel követel halált a szervezett munkásság gyilkosaira.
És megnyugvással veszi tudomásul, hogy Kun Bélát és fővezéreit hajnalban
letartóztatták. A feldühödött rendőrök félholtra verik őket, s Kun Béla csak avval menekül
meg a haláltól, hogy holtnak tetteti magát.

De Az Est úgy írja le ezt a jelenetet, mintha szentek, vértanúk és hitvallók
megkínzatásáról számolna be.
A szociáldemokrata szakszervezetek általános sztrájkba léptek. Tele van a város tüntető
tömegeikkel. A József körút megint a húsosok ökörvértől csöpögő kötényein, taglóin,
bárdjain és kiáltásain rémüldözhetett.
Mi már sehol se vagyunk.
A politikusok menekülnek, a boltosok közül egyre többen húzzák le redőnyeiket, az
ébredők közül vagy százötvenen ülnek a rendőrségen, a liga lendülete ernyed.
Nyolcvanhét korona az egész vagyonom.

*
Az ember már úgy megy ki az utcára, hogy nem tudja, hazakerül-e még élve.
Valahogy meg kell keresnem a kenyeremet.

A Baross utcában találkozom egy régi újságíró kartársammal, Lendvai Istvánnal. Nagy
bottal jár, mert mind a két proletártábornak erősen bögyében van az Új Nemzedékben
megjelenő, harcos cikkei miatt.
Panaszkodom neki. Elmondom, hogy lelepleztem a Ferenciek terén dolgozó cipőtisztító
„tiszteket”. Az egyik péksegéd, s a Damjanich utcában lakik. A másik szerelő, és Erzsé​-
bet​falvára való. Mind a kettő november elején került haza hadifogságból. Esténként a
Visegrádi utcai kommunista székházba járnak. Itt a megírt riport a kezemben, de a lapok
nem merik közölni.
- Azt elhiszem! - füttyent a kolléga. - De vidd el Milotay Pistának! Nesze, itt egy
névjegy hozzá.
Loholok a Duna utcába. Ott van a szerkesztőség.
Milotay nincs bent, de a kéziratot átveszi számára egy fiatalember.

*
Az a riport sohase jelent meg.
Mert még aznap szétrombolták a lap szerkesztőségét. És a nyomdát, ahol eddig
előállították.
A köd gomolyogni kezd.
Már több benne a rőt villanás, mint a szürke…

*
A kávéházban már nem merek rendelni semmit, mert nincs rávaló pénzem. Úgy teszek,
mint aki csak fél percre nézett be, valami ismerősét keresve.
Az emberek már csupán halkan beszélnek. És félmondatokban.
Óráról órára jósolgatják a bolsevizmus kitörését.
Azt mondják, hogy Kunfiék szakszervezeteiből csapatostul lépnek át a munkások a
kommunista pártba.
Károlyi Mihályné pedig meglátogatta volna Kun Bélát a toloncházban. Virágcsokorral.

*
A bankok előtt állandó csődület. Ki akarják venni a betétjeiket, mert úgy tudják, hogy a
kormány rövidesen elrendeli a bankbetétek zárlatát.
Az utcán beleütköztem Görgey György századosba.
- Mi lesz, kapitány uram?
- Felfordulás. A kormány feloszlatta a MOVE-t.
- És Gömbös? - szakad ki ajkamon a kérdés.
- Bécsbe ment. Ha ugyan még kijutott. Mert a letartóztató parancsot már kiadták rá.
- Úristen!
- Nem lehet másként. Belülről itt már nem lehet semmit sem csinálni.
Tisztelgek, és támolyogva megyek tovább.
Odahaza azt mondja a bátyám, hogy mindent feloszlattak. Az ÉME-t, a MANSZ-ot, a
Területvédő Ligát, a Kultúrligát és Bangha páter hitbuzgalmi egyesületeit. Úgy tudja, hogy
letartóztatták Mikes János szombathelyi püspököt, Szurmay Sándort, a kárpáti harcok hős
vezérét, Raffay evangélikus püspököt, az öreg Wekerlét és Urmánczy Nándort.
- És te ezeket csak ilyen egykedvűen mondod? - kérdezem elrémülve.
- Mit csináljak? Addig úgysem lesz itt rend, amíg ez a vörös kelés ki nem fakad. Reggel
különben megint házkutatás volt itt. Igaz, elvitték a bekecsedet. Engem most - érthetetlen
módon - mellőztek. De én, mindenesetre, összemálháztam egy pokrócot, párnát meg a
fogkefémet, és leraktam az egészet egy Zrínyi utcai házban. Egyik volt katonacimborám
anyjánál. Unom már ide-oda cipelni a lakásunk és a rendőrség Zrínyi utcai kapuja között.
- Mi lesz velünk?
Vállat vont.
- Megpróbálunk verekedni!
- De anyánkkal?
Erre sóhajt:
 - Csak tudnánk valamit kitalálni.

[32]
És abban a pillanatban becsönget a Gondviselés egy öreg, mándlis , falusi bácsi
személyében.
Az öreg Mokrovics, Csömörről. Meg egy tízéves kis kucsmás gyerek. Az unokája.
Édesanyám huszonegyedik, csömöri keresztfia.
Itt meg kell állanom egy pillanatra, hogy elmondjam, hogyan volt annyi keresztfia az
édesanyámnak Csömörön.
Édesapám, fiatal házas korában, a csömöri uradalomhoz került tiszttartónak. De mert
Csömörön nem akadt elég gazdasági cseléd, régi helyéről, a Nyitra megyei Szomo​lányból
telepített Csömörre vagy nyolc családot. Apám utóbb elkerült onnét Fehér megyébe, majd
Nagycenk mellé, s végül Somogyvárra, de a csömöri cselédek hűséggel tartották vele a
kapcsolatot. Szaporodtak, kisgazdák lettek Csömörön, lassan-lassan egész utcasor épült a
házaikból, s ahány gyerek és unoka csak született, annak úgyszólván mind anyám lett a
keresztanyja.
Hát ezeknek a régi, hű családoknak volt a patriarchája apám egykori béresgazdája: az
öreg Mokrovics.
Mikor elmondottuk neki a gondjainkat, megszorongatta a kezünket:
- Ne tessék félni semmit! Mokrovics bácsi eligazít mindent!
Hogy a nagyságos asszony éhen halna? No, abból nem lesz semmi! A csömöriek
keresztmamáját nem hagyjuk! Ha minden kommunista éhen döglik is Pesten, ugye, kis
unokám, keresztmamának meglesz a betevője. Én mondom ezt: az öreg Mokrovics.
Hiszen hogyan állanék én majd a tiszttartó úr elé a másvilágon? Hogy rám szóljon: „No,
Mokrovics, kend se volt igaz emberünk.” - Nem, nem. Én azt akarom, hogy a tekintetes
tiszttartó úr odafönt is megböcsüljön a parolájával.
…Ma, huszonkét esztendő távolságából is meghatottan gondolok a csömöriek hűségére.
Mert amíg égtek a lángok a Tűzvölgy poklában, a keresztfiúk, keresztlányok bejártak a
lángokon át a József körúti vén bérházba, és édesanyámnak nem kellett megtudnia, hogy a
bolsevizmus: éhség, nyomor és rémület. Megmaradhatott abban a szelíd világában, ahol
csak Isten volt és az édesapám.
És nem tudta meg soha, hogy a fiait úgy űzték, hajtották, mint az ordasokat.
Megáldom Mokrovics bácsi emlékét, mert ember volt, a legigazabbak közül való.
Tudom, hogy amikor találkozott az édesapámmal, ott. túlnan, abban a sugarasabb
világban, parolával fogadta őt az apám.
Olyan parolával, amilyennel a tiszta lelkek köszöntik egymást.

*
A vöröslő köd mögött már lángok csaptak föl.
A megvadított szegény proletárok összezúzták az Alkotmány szerkesztőségét.
 Azután az Új Lapét.
Azután a Pesti Hírlapét.
Károlyi debrői operett-földosztását már csak a Népszava, a Világ és Az Est ünnepelte. A
debrői földek ugyan már csak név szerint voltak az övéi, mert roskadoztak a teher alatt, de
cirkuszi mutatványnak jó volt ez a földosztás. A más földjének kiosztása. Még filmet is
forgattak a komédiáról.
Csak azt nem értettem, mire való még ez a választási hangulatkeltésnek szánt
kóklerség?
Hiszen látniok kellett, hogy itt már nem kerül sor választásokra. A csepeli vasmunkások
egy része átment a kommunista pártba.
Kunfiék tábora meg nyíltan mondogatta, hogy bármily eredményt is hoznának a
választások, ők nem tágítanak a kormányról. Ha a proletárpolitika alulmaradna a voksok
mérkőzésén, Pogány József tengerészeivel veretik szét az összeülő országgyűlést.
A csizmám talpa leválóban volt. Szétfejtettem néhány ócska villanyvezeték-darabot, s
kiszedtem belőlük a vékony rézhuzalokat.
Azután kerestem a szerszámosládánkból egy árat, megfúrtam a csizmatalpon a lyukakat,
s a rézdróttal úgy odahúzattam a hűtlenkedő talpbőrt a csizmafejhez, hogy még igazi
lábtyűművész se talált volna rajta kivetnivalót.
De mialatt dolgoztam, egyre az járt az eszemben, mihez kezdjek.
Aki még tenni akar valamit, akinek még vannak tervei Magyarország megmentésére, az
mind kimegy külföldre. Mert belülről már nem lehet megmenteni a helyzetet.
Szmrecsányi, Gömbös, Bethlen, a Görgeyek kint vannak már, vagy ezután mennek ki.
Bécsben, Svájcban, olasz földön vagy akar a Dráván túl is talán többet tud használni az
ember, még ilyen kukacerővel is, mint az enyém.
És forgattam, forgattam a fejemben Borika hívó szavait. Szinte már elszántam magam.
Akkor kopogtatott be hozzánk: Orlay kapitány.
- Szükségem van rád, gyere!
És én mentem utána, mintha a bálványom lett volna…

*
A foltokban álló hó alól márciust lélegzett a föld.
Fölcsaptam katonának a köztársasági néphadseregbe.
Mások, jóérzésű tisztek menekültek belőle, nyugdíjba, irodai beosztásokba, én meg
beléptem.
Igaz, nem tudtam, mibe lépek. De ha tudtam volna, akkor is mennem kellett volna, mert
a kapitányom akarta. A kapitányom pedig az én számomra évek óta a legkülönb katonát és
a legjobb magyar embert jelentette.
Hát az a néphadsereg bizony furcsa gyülekezet volt!
 A kelenföldi laktanya: dugig katonával. Katonával? - Bocsáss meg, te régi, becsületes
magyar szó, amellyel a nemzet fegyveres fiait emlegeti a nyelvünk! Nem, ezek nem voltak
katonák! Katonaruhás munkakerülők, kártyázó vagy Népszavát olvasó jasszok, akik a
századbizalmi megkérdezése nélkül csak az ásításra és heverésre voltak hajlandók. A
laktanyaszobákat öreg nénikék meg kifestett utcalányok takarították, a néphadsereg
toborzott daliái helyett. Ennek a takarításnak megtörténtében állandóan kételkedtem. Azért
előfordult, hogy sorba is állottak a néphadsereg gyöngyei. Zsoldfizetéskor.
Az a néhány régi altiszt, aki még megvolt, émelygő gyomorral és sötét világmegvetéssel
lézengett közöttük.
Aláírtam a toborzóívet, s Orlay átvitt a gazdasági hivatalba. Olyan rongyos voltam,
hogy nyomban fölszereltetett. Futotta a toborzópénzből, amit kaptam.
Azután átmentünk a törzsépületbe, jelentkeztem egy törött szemű, nagyon szomorú
alezredesnél, és átvettem a 69. gyalogezred I. zászlóaljának segédtiszti teendőit.
Ma sem tudom, hogy került az egykori székesfehérvári, híres Hindenburg-gyalogezred
méltatlan utóezrede a kelenföldi laktanyába. De bizonyos, hogy itt volt belőle néhány tiszt
és altiszt. A tisztek ugyan - éppen így, mint egykori saját ezredünk: a 29. honvédezred
tisztjei is - lehetőség szerint messzire elkerülték ezt a gyülevész töltelékkel tele laktanyát,
de papiroson megvolt mind.
Az első este felsóhajtottam:
- Én jó Istenem, aki katonanemzetnek teremtetted a magyart, hogy nézheted el, hova
züllöttünk? Sok ostorod van, Uram, a bűnök fenyítésére, de nincs szörnyűbb csapásod,
mint az, amikor megengeded, hogy akadjanak gonosztevők, akik politikát csempésznek be
a hadseregbe.
Ha a sors el akar pusztítani egy nemzetet, akkor olyan őrülteket és latrokat bocsát rá,
akik politikába rántják a haderőt. Mert mihelyt az szétmállott, szétmállott a nemzet is.
És ezekből akar Orlay katonákat faragni?

*
Másnap, a laktanyába menet, beleütköztem a Csatapapba.
Örvendező szívvel ráztuk egymás kezét.
A visszavonuláskor ő is olasz fogságba esett az ezreddel. De, mint tábori lelkészt,
hamarosan kicserélték, és most az ezred hősi halottainak és a hadisíroknak nyilvántartását
rendezgette.
Ha valaki, hát ő szenvedett. Nemcsak mint pap, aki az oltárt és a híveit féltette az
istentagadó bolsevizmus pusztításától, s nemcsak mint magyar ember, aki kétségbeeséssel
nézte az országra szakadó veszedelmet. Ezeken felül még szűkebb hazáját: Kolozsvárt s
Erdélyt is elvesztette már.
A székely hadosztály nagyjában a Bánffyhunyad-Zilah-Técső-vonalon viaskodott az
egyre nagyobb tömegekben előreözönlő román hadakkal.
Nem tudtam, mióta volt idehaza a Csatapap, de bizonyos, hogy olyan tisztán látta a
helyzetet, mintha november óta kísérte volna figyelemmel.
Vékony volt, sápadt, csaknem elfújta a szél, de a lelke töretlen volt és rugalmas.
És éppen úgy bízott Orlayban, mint én.

*
Két küzdelmes hét telt el.
Időnk java részét a laktanyában töltöttük a gazdámmal.
Tudtuk, hogy odakint vágtatva rohannak az események, de mi kétségbeesett erővel
kapaszkodtunk Orlay utolsó tervébe. Akkor már feladta a tisztikar szakszervezeti köpeny
alatt való megszervezésének gondolatát. A szervezkedés igazi célját nem verhette
nagydobra, s így csak annyit ért el szegény, hogy Károlyi és Kunfi csatlósának látszatába
került.
De abban hitt, hogy ha törődünk és foglalkozunk a legénységgel: sikerül kivonnunk a
szocialista századbizalmiak hatása alól, és katonákat tudunk belőle gyúrni. És ha lesz egy,
csak egy megbízható zászlóaljunk, szét lehet vele verni az egész forradalmi
országvezetést.
A terv sikere két tényezőtől függött. A megbízható zászlóaljon és annak minél nagyobb
tűzerején. Annyi géppuskát és a géppuskákhoz való embert kellett biztosítani, hogy
ezekkel a tűzgépekkel,legalábbis egy ezred tűzerejét elérjük.
És akkor megkezdődött Sziszifusz birkózása a szikladarabbal.
Amit nehezebbnek véltünk, az könnyebbnek bizonyult.
És ez a géppuska-kérdés volt.
Ehhez váratlan segítségünk akadt Vargában és a többi fegyvermesterben. Ezek mind
továbbszolgáló altisztek voltak. Ifjúkoruktól a férfikor deléig tartó szolgálattal érték el
törzsaltiszti vagy őrmesteri rendfokozatukat. Érthető, ha gyűlölettel és megvetéssel
szemlélték azt a forradalmat, amely az első napokban letépte csillagjaikat, és nem akart
katonát látni. Egész addigi életük, szolgálatuk, munkájuk, tisztességük és becsületük
lenézését, tönkretételét és meggyalázását látták az őszirózsás vívmányokban. Maguk is
sokat lázongtak már a pincesorban levő fegyverjavító műhelyükben. Voltak vagy
tizenketten, s úgy megértették egymást, mint a testvérek. Úgy, ahogy voltak: kész
ellenforradalmi csoportot alkottak.
Vargáékkal hát hamar szót értettünk.
Mennél több gépfegyvert összeszedni, javítás ürügye alatt!
- Tessen csak ránk bízni! - hunyorgattak ránk. - Ez a toborzott csürhe úgyse gondozza
túlságosan a géppuskáit. Úgyszólván minden gyakorlat után javítóba kerül egy-egy gépük.
Hát kérem, majd lassabban javítódnak ki. Nyugodt lehet a kapitány úr, hogy három-négy
hét alatt idebent lesz tizennyolc-húsz gépfegyver.
Oszt, ha a zászlóalj géppuskaszázadát is számítjuk, hát huszonnyolc-harminc
géppuskával már nagy dolgokat lehet csinálni.
 - De ember is kell ám majd hozzájuk! - sóhajtotta Orlay. - Megbízható, hallgatni tudó
emberek.
- Az is akad majd - biztattak Vargáék. - Mink ismerjük a még itt lévő régi
géppuskásokat. Azokat, akik szeretik ezt a fegyvert.
Kézbevesszük őket. Persze, azért nem kötjük az orrukra, miről van szó!
Csak rá kellett néznünk Vargáékra, hogy bizalommal, reménységgel teljék meg a
lelkünk.
Hanem a gyalogszázadok átgyúrása annál keményebb diónak bizonyult.
A legkülönfélébb ürügyek címén vizsgálódtunk a laktanyában elhelyezett sokféle
alakulat emberei között. Volt köztük egy úgynevezett tengerészezred is. No, ezek között
nem szemlélődtünk. Kasszafúrók és betörők gyülekezete volt.
Hanem a többi alakulatok között, itt is, ott is rábukkantunk egy-egy régi frontkatonára.
Az egykori honvédezred maradványaiban éppen úgy, mint a hatvankilences osztagok
soraiban. Valahogy volt szemünk ehhez. Az altisztek meg - ugyanolyan okoknál fogva,
mint Vargáék - túlnyomó részben megbízhatóak voltak arra a célra, amelyre nekünk
kellettek.
És akkor ki kellett agyalnunk a legravaszabb indokokat, hogy áthelyeztessük őket
hozzánk. De ugyanilyen ürügyek kitalálására volt szükség ahhoz is, hogy a
zászlóaljunkban levő szeméttől megszabaduljunk.
Ez az utóbbi volt a könnyebb dolog. Vezénylésekre, áthelyezésekre szóló felhívás
mindennap akadt az ezrednapiparancsban. S toltuk ki tízével, húszával a rosszképű,
gyanús alakokat a zászlóaljból.
Lassan-lassan kialakult egy-egy raj, megbízható emberekből. S ezek szemmel láthatóan
örültek, hogy megint katonakézbe kerültek, s egyívású emberekkel vannak együtt. A régi,
továbbszolgáló altisztek is hamar megérezték Orlaynak, a nagy katonanevelőnek kezét, és
önfeláldozóan siettek segítségünkre anélkül, hogy tudták volna, miről van szó.
Az Orlay-zászlóaljnak lassanként az a híre kezdett lenni, hogy az aránylag még a
legrendesebb társaság.
Csak a századbizalmiak nézegették a dolgot egyre furcsább szemmel.
És a tisztek.
Uramisten, ezek a derék bajtársaink mind nagyobb gyanakvással szemlélték azt a lázas
munkát, amellyel a gazdám belement ebbe az ügybe. Látszott rajtuk, azt hiszik, hogy
Orlay a forradalom számára akar fegyelmezett csapatot nevelni.
Mi meg nem mondhattuk el nekik, mire megy a játék. A cél - lakatot tett a szánkra.
Ők, szegények csak azt látták hát, hogy Orlay százados komolyan veszi a dolgát, lót-fut
reggeltől estig, szervez, rendet tart. Holott a tisztikar általános felfogása az volt, hogy az
egyetlen mód a rendszer megbuktatására a tisztek passzív rezisztenciája.
Ma már nem volna értelme annak a vitának, vajon kinek volt igaza. A mindig eredeti
utakon járó, s akkor is magában álló Orlaynak, vagy a passzív rezisztenciát ösztönösen
helyesnek érző tisztikar tömegének.
Orlay terveit mindig keresztülhúzta egy-egy váratlan felsőbb intézkedés, amely egyik
napról a másikra egyszerűen kiemelte, elvitte, átvezényelte egyik-másik, már kialakult
rajunkat vagy szakaszunkat. A passzív rezisztencia helyessége mellett azonban ugyancsak
nem bizonyítottak a későbbi fejlemények. A Károlyi-forradalmat, majd pedig a
kommunizmust nem a katonai passzív rezisztencia buktatta meg, vagyis az, hogy nem volt
hadsereg, hanem egész sor egyéb körülmény. Legfőként a magyar falu józansága és
kemény ellenállása. A bolsevistáknak nem nagy stratégiai feladatok végrehajtására
alkalmas haderőre volt szükségük, hanem kíméletlen és véres kezű karhatalmi osztagokra.
Mert hiszen a magyarországi bolsevizmus - nem állván a területi integritás alapján - nem
akart háborúkba keveredni. Csak az ellenforradalmi megmozdulások vérbe fojtására
készült föl. Az ehhez szükséges karhatalmi csoportokat pedig ki tudta állítani még a maga
kebelbeli pribékjeiből: a terroristákból is.
Persze mindezek a szomorú tapasztalatok akkor még nem voltak mögöttünk, s tiszt
bajtársaink éppen olyan őszinte meggyőződéssel hittek a passzív rezisztenciát helyeslő
elméletben, mint amilyen meggyőződéssel Orlay hitt a maga elgondolásában. Egy dolog
bizonyos: mindkét felfogás jót, nemeset akart - az országpusztító forradalom
megbuktatását -, de ezt az egybevágó célt más-más úton látták elérhetőnek.
S volt még egy eltérés a két elmélet között. A passzív rezisztenciát valló bajtársaink
egymás között elég leplezetlenül feltárhatták a rezisztencia célját. De Orlaynak hallgatnia
kellett végső céljáról, mert hiszen a siker legelső feltétele a legszigorúbb titoktartás volt.
Nem is tudott arról más, csak én. Meg később - úgyszólván egyetlen segítőtársunk - a
Csatapap.
Ebben a megbízható zászlóaljért folytatott küzdelmünkben mindennap voltak sikereink
is, kudarcaink is. A sikerek csak kicsik voltak - egy-egy jóember átszippantása, s egy-két
himpellér eltávolítása. De a kudarcok nagyok voltak. Mert ha felsőbb paranccsal elvittek
tőlünk jó embereket, akkor azokat csapatostul vitték.

Valahogy olyanformán voltunk, mint a Kőműves Kelemen című népballada kőművesei.
Amit ma téglánként építettünk, az másnap leomlott egész darab falként. Pedig mi is a
verejtékünkkel, a szívünk legjobb vérével raktuk ezt a falat.
Lassan, nagyon lassan, három hét idegőrlő munkájával mégis sikerült vagy kétszáz,
aránylag megbízható, s a tisztek iránt megbecsülést, fegyelmet tanúsító régi katonát
összegyűjtenünk a zászlóaljban. Ez ugyan csak harmadát tette ki az egész létszámnak,
amelynek kétharmada még mindig selejtes, toborzott anyag volt, s amellett még ezeket is
bármely pillanatban elvehették tőlünk; mégis elmondhattuk, hogy valamelyes sikert -
elértünk.
Csak győzzük munkával továbbra is!
Ez a küzdelem mindenesetre annyira elfoglalt, hogy a laktanyán kívül rohanó
eseményekre alig lehettünk figyelemmel.
Haza is csak háromnaponként jártam. Legtöbbször a gazdám lakásán vagy a
laktanyában aludtunk.
 Orlay részletes tervet agyalt ki a kelenföldi laktanya megbízhatatlan alakulatainak
lefegyverzésére is.
A külvilágról hát csak hazamenet, az utca képe meg a Csatapap fülünkbe súgott hírei
alapján volt tájékozottságunk.
Az utcákon nyíltan agitált a feloszlatott kommunista párt. A szocialisták meg a polgári
pártok pedig a választások előtti plakátharcot vívták. Ez - a fővárosban - persze nem sok
jót ígért a polgári pártoknak, mert hirdetéseiket állandóan tépdesték a szakszervezeti
elvtársak.
Az őszirózsások most már mindenkitől rettegtek. A kommunistáktól éppen úgy, mint az
ellenforradalomtól.
A telefoncenzúra olyan gyanakvó volt, hogy mihelyt felvette az ember a telefonkagylót,
mielőtt még a számot is kérhette volna, már hallatszott az a bizonyos kis kattanás vagy
percenés, amely a szakszervezeti spicli bekapcsolódását jelezte.
A bátyám hol ült, hol szabadlábon sántikált. Egyszer azt mondotta:
- Engem ne félts! Van egy varázsszerem. Az olasz katonai misszióval való kapcsolatom.
Pentimalli őrnagy.

*
A Csatapap eldörmögte, hogy március 15-én, Landler Jenő elvtárs, a legnagyobb hasú
pesti zsidó ügyvéd beszélt a Petőfi-szobornál - a kivívott szabadságról.
Beszéde közben megvertek négy, nemzetiszín kokárdás egyetemi hallgatót, akik az
ifjúság nevében akarták megkoszorúzni Petőfi szobrát.
Ez elég hangosan szóló bizonyíték volt a kivívott szabadság mellett.
Akárcsak az összezúzott lapszerkesztőségek, a letépett plakátok és a vérlázító
telefoncenzúra.
A Csatapapnak különben rejtelmes útjai voltak.
Egyszer azt kérdezte tőlünk:
- Hány géppuskátok és olyan megbízható emberetek van, akiket akár éjszaka is ki
tudtok hozni a laktanyából?
- Három gépfegyvert, amely készültségben áll, meg a szolgálatosok átlagszámának
leszámítása vitán maradó, nyolcvan embert ki tudunk vinni. Nappal többet is, amikor az
emberek mind idebent vannak. Miért kérded, páter?
És akkor megsúgta a Csatapap, hogy készül valami. Dormándy Géza vezérkari ezredes
és Horváth Győző százados szervez egy nagyszabású, fegyveres ellenforradalmat.
Katonatisztek és altisztek fogtak össze. És az egyetem meg a főiskolák ifjúsága.
Orlaynak felragyogott a szeme. Kézadással állottunk be a szervezetbe.

*
 Március 17-én jött az első nagy letörésünk.
Hatvannyolc jóemberünket váratlanul elvezényelték a csepeli őrszázadba.
Fél órával utóbb azt a hírt hallotta valakitől Orlay, hogy a Csatapapot és a Dormándy-
féle akció vezetőit letartóztatták.
- Megfojtanak ezek a dögök mindent! - dörmögte búsan a gazdám. - Sajnálom, hogy
belerántottalak ebbe az én próbálkozásomba téged is. Ma már én sem hiszem, hogy
sikerülne valaha.
Lehajtottam a fejem. Soha ilyen csüggedtnek, reménytelennek, összetörtnek nem láttam
még Orlay századost.
Utóbb megint megszólalt:
- Hallom, hív a menyasszonyod. Már nem is mondom, hogy maradj. Elbocsátalak - ha
menni akarsz. Kívülről talán ma többet lehet tenni Magyarországért. Eredj! Lehet, hogy én
is kicsúszom majd Bécsbe, Gömbösék után.

*
Két napig fontolgattam, mit tegyek.

Ha Gömbös, Szmrecsányi meg a többiek, de még Orlay is azt mondja, hogy idehaza
már kár minden lélegzetnyi erőfeszítésért, akkor igazuk lehet. Akkor az én vacak
hangyaerőm sem ér semmit idehaza. Most van pénzem is, katonai menetlevelet is
kaphatok a határig, Orlay zászlóaljpecsétjével. Könnyen mehetek. Legfeljebb
Gyékényesről Barcsnak térek, testvérlátogatás ürügyén. A gazdász bátyám Barcs mellett
van állásban. És Barcs, sajnos, már hosszú ideje szerb megszállás alatt van. Ha tehát
Gyékényesen az útlevelemmel se eresztenének át, Barcsról bizonyosan át tud lopni engem
a bátyám, a Dráván túlra. Utóbb meg: ha az Agramer Tagblattnál nem is maradnék, vagy
egyáltalán fel se vennének, Gömbösék úgyis bizonyosan adnak ki majd valamilyen
újságot Bécsben. Horvátországból hát odamehetek.
Minden okosság azt mondotta, hogy így határozzak.
A bátyám is szökni szándékozott.
Anyámék sorsa most nem aggasztott. A csömöri keresztgyerekek sűrűn látogatták a
kosaraikkal. De meg talán édesanyáméknak is jobb lesz, ha elmegyünk. November eleje
óta hat házkutatás volt nálunk. Legalább nem háborgatják őket többé miattunk.
Azokban a napokban helyezték föl a kapitány bátyámat a katonai vasúti
szállításvezetőséghez. Pesti irodai beosztásba.
Minden úgy alakult, mintha a sors akarta volna az elutazásomat.
Már nem töprengtem.
Összeszedtem a betyárbútort. Holnap reggel, a hajnali vonattal elindulok.
Még csak a Területvédő Ligával kapcsolatos ügyemről akartam érdeklődni. A liga akkor
már megszűnt. Azoknál a nyomdáknál kérdezősködtem, ahol a kiadványait nyomatta. A
versesfüzetem kézirata azonban egyiknél se volt már. A liga feloszlatásakor elkobozták
minden irományát.
Akkor hát ez sincs többé. Könnyebb lesz a búcsú.
Hazamegyek, korán lefekszem, és hajnalban: Isten veled, kapufélfa!
Szürkületkor átszaladt hozzánk a szomszédunk két lánya. Színházjegyet kaptak az egyik
színész rokonuktól a Vígszínház előadására. Egész páholyt.
- Gyere el velünk! - cirógattak körül kedvesen. - Hadd legyen velünk férfi is. Méghozzá
katonatiszt.
Ezekkel a lánykákkal együtt nőttünk föl, mióta Somogyvárról fölkerült a családunk. S
amikor az ősszel olyan nagybeteg voltam, sokszor váltották föl kimerült anyámat és
nénémet a betegágyamnál. És a legutóbbi napokban csakugyan nem lehetett már nőknek
egyedül járni az utcán. Az útonállás megszokott utcai jelenet lett.
Felkötöttem a kardomat, köpenyzsebembe csúsztattam a pisztolyomat, és - gyerünk!
Éjfélre így is ágyban lehetek.
A színházban valami modern orosz drámát játszottak. No, a második felvonás nem
éppen fiatal lányoknak való volt. És azután jött a második felvonás szünete.
Kedvetlen voltam egész este.
Valami nyomást éreztem a mellemen. Szerettem volna már kint lenni. Vagy még inkább:
túllenni a Dráván.
Eltelt tíz perc, tizenöt perc. A vasfüggöny nem mozdult.
Húsz perc.
A vasfüggöny elindult fölfelé.
A bársonyfüggöny mögül izgatott futkosás hallatszik.
És amikor szétlibben: nincs díszlet a színen.
A csupasz színpad közepén sápadt ember áll, remegő kezében papírlap. S körülötte
kézigránátos tengerészek meg egy ripők külsejű, katonaruhás siheder, kardosan? Tiszti
sapkában, de sapkarózsa, kardbojt és - rangjelzés nélkül. És hetykén, a fontoskodás
lázában tekint a közönségre.
A sápadt ember előretántorog a súgólyukig, és olvasni kezdi, reszkető hangon, az írást:
- Bejelentem a mélyen tisztelt közönségnek, hogy Károlyi Mihály kormánya ma este
átadta a hatalmat a Népbiztosok Tanácsának. Magyarország e perctől kezdve:
Tanácsköztársaság!
Megtántorodom, és a fejem megkoppan a páholy falán.
És már csak úgy hallgatom a többit, mint az eszméletét vesztő.
- A Tanácsköztársaság elnöke: Garbai Sándor… külügyi népbiztos: Kun Béla…
belügyi: Landler Jenő… hadügyi: Pogány József… Azután már csak nevek hullámzanak a
fülemig… Szamuely Tibor… Hamburger Jenő… Kunfi Zsigmond… Böhm Vilmos…
Kalmár Henrik… Erdélyi Mór… Preisz Mór… Seidler Ernő… Varga Jenő…
Azután felbődül a színpadról néhány éljen, a tengerészek a sapkájukat lengetik, és -
összecsapódik a függöny.
A közönség tódulni kezd a kijárók irányába, a vasfüggöny megindul lefelé.
Én még mindig úgy állok, a páholyfalnak támaszkodva, mint akiben nincs élet.
- Mi van veled? - fordulnak felém riadtan a lányok. - Olyan sápadt vagy, mint a fal!
- A Tűzvölgy… - motyogom dermedten. - A vörös ködnek is vége… Ezek már a
lángok…
- Mi?
- Mit mondasz?
- Semmit, gyerekek - mondom összeszedve magamat. - Siessünk!
És fölhajtott gallérral, szótlanul sietek velük, le a lépcsőn, ki az épületből, föl a
villamosra.
Lövöldöző, részeg tengerészek teherautói között cammog a jajgató kerekű villamos
hazáig.
Odahaza csak forgolódom az ágyban.
Éjfél után hazatopog a bátyám. Fölkattantja a világosságot, és földúlt arccal mered rám:
- Tudod már?
- Tudom.
- Ennél a Károlyinál alábbvaló alakot még nem hordott a hátán a föld!
- Ezek után - jössz?
- Hova?
- Valahova, Gömbösék után.
- Nem. Még nem.
- Mit akarsz tenni?
- Még megpróbálunk valamit. Pentimalli meg az olasz misszió velünk van. Tovább
harcolunk.
Ez a két utolsó szava úgy kongott, mintha Látrányi Mihály mondotta volna.
…Sötét lett.
Sóhajtozva forogtam az ágyamban.
Mikor hajnalban fölébredtem, aludt a fiú.
Nem ébresztettem föl senkit. Csak benéztem anyánk szobájába. Vastag homály
borongott benne.
Csak édesanyám feje fölött, Szűz Mária képe előtt pislogott, rubinvörös csészéjében, az
örökmécses szelíd lángocskába.
A Keleti pályaudvarig alig láttam embert.
De az állomás tele volt riadt, lótó-futó emberekkel… És kézigránátos, karabélyos
tengerészekkel. A sapkájukon már vörös szalag futott körbe.
Amikor a pénztár elé jutottam, s jegyet kértem Gyékényesig, azt mondották:
- Oda nem megy vonat, kérem.
- Hogyhogy nem megy? - képedtem el.
- Nem megy.
Két lépésre tőlem egy sunyi arcú, sportsapkás ember meg egy tengerész állott.
A sportsapkás most hozzám lépett.
- Hova akar utazni, elvtárs?
Úgy meglepett ez a szó, hogy hirtelen körülnéztem, vajon kihez szól? De a szemei rám
szegeződtek. Nem lehetett tévedés, hozzám intézte a kérdést.
- Én?… Horvátországba akarok utazni. Az esküvőmre.
- Külföldi államba, éjfél óta, nem eresztünk ki senkit. Hogyne! - Majd vigyorogva
fordult a tengerész felé. - Hogy minden burzsuj meglóghasson a vagyonával.
- Tovább! Tovább! - sürgetett a pénztáros az üvegablak mögül, s arrább intett a pénztár
elől.
Kitámolyogtam kis táskámmal a sorból.
És percekig bámultam magam elé.
Nincs többé út.
Neki kell rohannom a lángözönnek.
Át kell mennem a Tűzvölgyön.
Az a káprázatom volt, hogy hallom, valahonnét nagyon messziről, Borika jajgató
sírását.
- Kuku mene… Kuku za Boga! Jaj nekem… Jaj, Istenem!
És kábultan indultam neki a kelő nap fényétől vörösen izzó városnak…

 X

A boltok zárva maradtak.
A bankok zárva maradtak.
A gyárak zárva maradtak.
Nagy, ragasztott papírsávok nyújtóztak a redőnyök egyik szélétől a másikig, és ordító
betűk kiáltozták:

SZOCIALIZÁLÁS ALATT!

Varga népbiztos s. k.
A börtönök kinyíltak.
Az őrültekházának kapui kinyíltak.
A külvárosi apacstanyák kinyíltak.
És vörös betűk ordították róluk:

ÉLJEN A VILÁGMEGVÁLTÓ

PROLETÁRURALOM!
A kopott, szennyes házak falát ellepték a hirdetések:

MINDEN A PROLETÁROKÉ!

Aki ellenszegül a Tanácsköztársaság rendeleteinek:
halállal büntettetik.

Aki engedély nélkül árusítani merészel üzletéből:
halállal büntettetik.

Akinek fegyvere van, s 24 óra alatt be nem szolgáltatja:
halállal büntettetik.

Aki ellenforradalmi konspirációkban részt vesz:
halállal büntettetik.

JANCSIK s. k.
a Budapest kerületi vörösőrség
főparancsnoka
A megvadított, szegény munkásság rákiáltotta, hogy:
 - Éljen!
A másik hirdetés tudtul adta, hogy a házakat és lakásokat szocializálják. A lakáshivatal,
fejszám szerint, arányosan osztja el a lakásokat a dolgozók között. Nem lesz különbség a
paloták és szegénylakások között. Aki ellenszegül a lakáshivatal rendelkezéseinek:
halállal büntettetik.
- Éljen! - harsogta rá az utca.
A harmadik plakát azt hirdette, hogy vége a fürdőszobák kizárólagos birtoklásának. A
fürdőszoba-tulajdonosok kötelesek, a hozzájuk fürdésre beutalt dolgozóknak,
fürdőszobájukat rendelkezésre bocsátani, szappan- és törülközőhasználatot beleértve.
- Éljen! - ujjongták a proletárforradalom hívei.
A negyedik hirdetés lelkes felhívással fordult a gyárak dolgozóihoz:

MUNKÁSOK! ELVTÁRSAK!

GYŐZÖTT A PROLETÁRSÁG!

Most mutassuk meg fegyelmezettségünket és proletáröntudatunkat! Mindenki foglalja
el munkahelyét! Aki vonakodik a termelésben való részvételtől, az ellensége a
proletárságnak. És arra könyörtelenül lesújt a Tanácsköztársaság ökle!

Munkára fel!

Szociális termelésből fakad a jólét!
Erre csak néhány, burzsujnak minősített, rojtos nadrágú szegényember mondotta halkan,
hogy:
- Éljen!
A proletárok megvakarták a fejüket.
Az ötödik hirdetés bejelentette, hogy a munkanélküli-segélyt eltörlik. Proletárállamban
senki sem élhet munka nélkül. A Tanácsköztársaság gondoskodik munkaalkalmakról. S
addig is, akinek egyelőre nincs munkája, az - be a Vörös Hadseregbe!
Erre már csak néhány munkásfeleség kiáltott éljent.
A hatodik hirdetés bejelentette az általános szesztilalom bevezetését.
Erre nem kiáltott éljent - senki.
A rojtos nadrágú, horpadt hasú, egész életükben garasokért gürcölt kistisztviselők,
kiskereskedők, kézműiparosok, akiket most egyszerre burzsujokká minősítettek,
sóhajtottak.
A megváltott proletárok pedig elfordultak a hirdetéstől, és - köptek.

*

A Vörös Újság és a Népszava, ünnepi harsonákat fújt. A többi lapok egymásután
szüntették be megjelenésüket. A Tanácsköztársaság rendeletére.
A változatos cikkek bőségesen ígérték a jólétet. Hangoztatták, hogy most vége a „zsíros
parasztok” gőgjének. Disznójukhoz, borjaikhoz, aprójószágaikhoz ezután a gyárak
dolgozói is hozzájutnak. Mert a tanácskormány gondoskodik arról, hogy ne az önző, üzleti
célokat követő, de most - hála a népnek - megszüntetett kapitalista magánkereskedelem,
hanem kizáróan a közélelmezési népbiztosság vásárolja meg azokat, meghatározott áron.
És, persze, szó volt a lapokban arról, hogy mostantól kezdve nincs különbség ember és
ember között, a címek és rangok mind a múlté, mindenki egyenlő, de ebben az
egyenlőségben, természetesen, első helyen áll: a dolgozó proletár.
Élelmiszert, ruhát, cérnát, cipóbőrt, cipőtalpat csak a Magyarországi Szocialista Párt
igazolt tagja kaphat, jegy ellenében. A napi fejadag, húsban: ennyi, kenyérben vagy
lisztben: ennyi, főzelékfélében: ennyi, cukorban: ennyi. Aki élelemkészleteit eltitkolja, s
áruelrejtésre vetemedik: a forradalmi törvényszék elé kerül, és, súlyosabb esetben -
halállal „büntettetik”.
A tanácskormány különben nem vesz tudomást a kapitalista államokról, amelyeknek
úgyis már csak óráik vannak hátra, mert a diadalmas és óriási orosz Vörös Hadsereg már a
Kárpátokban áll. A vele egyesülő magyarországi vörös haderő a legrövidebb idő alatt
kikergeti tanácsállamunk területéről a kapitalista Csehszlovákia, Románia és a Szerb-
Horvát-Szlovén állam seregeit.
Kun Béla szikratávirattal üdvözölte Lenint, a szövetséges Szovjet-Oroszország elnöke
pedig Kun Bélát.
Napok kérdése egész Európa és Amerika kommunista átalakulása, mert a dolgozók
tömegei végre megértették a kor szavát, amely ebben a három szóban harsog szerte, mind
az öt világrészen:

Világ proletárjai, egyesüljetek!

*
Március 28-án már nem tudták kiszolgáltatni az élelmiszer-fejadagokat.
Ez egy kelenföldi kis munkásfiút, golyózás közben, erre a megállapításra késztetett:
- Ez a prolidiki nem rossz, mert a tanító nem mer murizni a suliban, ha lóg az ember, de
a kaja,- az kevés.
- Igaz - mondotta rá a társa. - És az öregeim azóta egyre pörölnek. A faterom azt
mondja, éljen, a muterom meg rákiabál, hogy akkor főzzön ebédet a fater. Mert a piacon
csak gerstlit lehet kapni. Te szereted a gerstlit?
- Á! Köpök rá!
És sivító élességgel kezdte fütyülni az új himnuszt: az Internacionálét. Amely így
kezdődött: „Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te éhes proletár…”
 A pajtása egy piros retket talált az út szélén. Valami élelemszállító kocsiról gurulhatott
az le. Megtörölte a nadrágja szárában, harapott egyet a retekből, s rágás közben, énekelve
folytatta a dalt:

…Ez a harc lesz a végső,
Nosza fogjunk össze hát,
Nemzetközi-i-vé-hé vá-há-lik
Holnapra a világ…

*
Lefejtettem a zubbonyomról a csillagokat meg sapkámról a nemzetiszínű rózsát, és
kimentem a laktanyába.
Jelentkeztem Orlaynál.
Sajnált, hogy ittrekedtem. Másfelől örült neki.
A Dormándy-féle ellenforradalmi szervezkedés elfojtásáról szóló hír - kacsa volt. Sőt, a
bolsevista puccs még erősebb szervezkedésre sarkallta a vezetőket.
A Csatapap letartóztatása is álhír volt.
Változatlanul bejárt a laktanyába, s még sápadtabban, de még keményebb elszántsággal
vett részt a szervezőmunkában.
Lényegében nem sokat változott a „hadsereg”. Az ezredek elnevezése vörösezned lett, a
legénység egy része - még a népköztársaság idejében bevezetett újítás szerint - lapos
tányérsapkát kapott, s arra vörös szalagot. A század- és zászlóaljbizalmiak neve politikai
megbízott lett, és a laktanya törzsépületének homlokzatára ez a felírás került: Bebel
laktanya.
Így lettek a többi kaszárnyák is: Marx laktanya, Lenin laktanya, Liebknecht laktanya,
Engels laktanya s a csuda tudja, még miféle nevű laktanya.
És bámulatos gyorsasággal változtatták meg az utcaneveket is. Lett Vörös tér, Lenin
körút, Trockij tér és Világforradalom utca.
A csendőrséget és rendőrséget feloszlatták, s egységes szervezetbe vonták össze: vörös
őrség néven. De voltak ezenkívül vörös gárdák is. A Fehérvári úti laktanya kapuján nagy,
piros betűk hirdették:

A magyarországi Tanácsköztársaság
forradalmi vörös gárdája!
Így: felkiáltójellel.
A laktanyában a politikai megbízottak első éhjel leszedtek minden nemzetiszín jelzést, s
a helyükre vörös szín került.
Az első hetekben még gyakran találkozott az ember olyan jóhiszemű ismerősökkel, akik
azt mondották:
 - Ezek a bolsik nem is olyan vadak, amilyen hírük volt! Magyarországon - úgy látszik -
a forradalom se igazi forradalom. A nagy francia forradalomban ilyenkor már javában
feszegették az utcaköveket, és lövöldözték egymást az emberek. Oroszországban már az
első két hét alatt kiirtották a nadrágosok jó részét. De itt? Ugyan kérlek… Kitűznek
néhány vörös zászlót, szónokolnak egy-két hétig, azután ásítozni kezd mindenki, megunja
a gerslit, és - belefullad minden a közömbösségbe. Nem lehet hát semmi baj! Legföljebb
hasznunk lehet belőle. Az, hogy ezek a szovjetlegények addig köpik a markukat a
megvetett imperialista-kapitalista országok ellen, amíg egyszer csak komolyan csülökre
megyünk a csehekkel, oláhokkal, és kihajítjuk őket. Mihelyt pedig golyófütyülést,
ágyúdörgést hall a mi derék magyarunk, úgy elfelejti a vörös kábulatot, mintha sose lett
volna benne.
Ezeknek a kényelemszerető derűlátóknak azt feleltük Orlayval:
- Egyetlen forradalom sem emberirtással kopogtat be. Az csak a második lépés. Azután
meg: ami a verekedést illeti, lehet hogy így alakulna, ha a dicső Vörös Hadseregben a
magyar falu népe vonulna hadba. Az különben már nem is volna Vörös Hadsereg. De ez a
mostani csupa pesti csirkefogóból áll, s az első puskalövésre elinal.
A bárányszelíd magyarországi vörösök egyébként hamarosan bebizonyították, hogy
komolyan veszik a dolgot.
A Csatapap hozta azt a felháborító hírt, hogy kivégezték Stenczel Vilmos ügyvédet.
Ez a becsületes, magyar lelkű ember indult el elsőnek az új magyar mártírok véres
útján.
Ki lesz a második? - kérdezgettük magunkban, sejtelmes borzongással. - És a tizedik?
És a századik?
De azután megszólalt bennünk Mihály elnémíthatatlan hangja, s megfeszített erővel
dolgoztunk tovább.
Dormándy Géza jeladásának készen kell találnia bennünket!

*
Vargáék három gépfegyverre való pótalkatrészt szedtek össze, és csempésztek
darabonként a lakásukra. Avval a fogással éltek, hogy a központi szertárból állandóan
pótalkatrészeket igényeltek, s ezekből lassanként össze lehetett állítani egész fegyvereket.
Emellett, a laktanyában levő műhelyükben is, húzták-vonták a javítás végett odakerült
gépfegyvereket.
A laktanyában, egyébiránt, váratlanul megromlott a helyzetünk. Beszállásolták az egyik,
beszivárgott külföldi kommunistákból álló, „nemzetközi vörös ezredet”. Félelmetes,
rosszképű nép volt. Még az antanthadseregekből átszökött arabok és Szenegálok is
akadtak köztük.
Orlay gondba borult arccal töprengett, s egy átvirrasztott éjszaka alatt átdolgozta a
laktanyában lévő csürhe leszerelésére készített egész tervét.
A Csatapappal úgy voltunk, hogy már egy-egy szemvillanásból is megértettük egymást.
 Néha csak ennyi volt a beszédünk:
- Gép?
- Hét!
- Erő?
- Százegy!
Az embereket úgy dobálgatták a szervezőlázba esett hadügyi népbiztosság rendeletére,
hogy szinte belebolondultunk.
A századbizalmi rendszert megszüntették, és az osztályokhoz egy-egy megbízottat
osztottak be.
Így került a mi zászlóaljunkhoz Denics elvtárs. Az ezrednapiparancsot pedig az
ezredparancsnok mellett valami Mahler nevű egyén írta alá, mint ezredpolitikai megbízott.
…Április végére pattanásig feszültek az idegeink.
Már nem érdekelt bennünket semmiféle rendelet. Sem a háztulajdonos, sem a föld, sem
a szellemi tulajdon elkobzása és kommunizálása, sem a népszavazás, amelynek során
különben - anélkül, hogy egyetlen ember is szavazott volna - egyszerűen megállapították,
hogy a Bebel-laktanya 3271 vöröskatonája egytől egyig a hivatalos listára adta le a
szavazatát; és nem érdekelt az orosz Vörös Hadsereg állítólagos ukrajnai
győzelemsorozata sem.
Csak egy dolog érdekelt.
Az a dühös sóvárgással és elszántsággal várt jeladás, amelyet a Csatapapnak kellett
meghoznia Dormándyéktól.
Az pedig késett.

*
Denics elvtárs bejött a zászlóaljirodába, s azt mondotta:
- Zászlóaljparancsnok elvtárs, mától kezdve itt új szabású dolgok lesznek! Ami eddig
csak fércelve volt, az sűrűvarrás alá kerül. Én mondom ezt, és ne legyen Denics Dániel a
nevem, ha öt napon belül nem termelek öntudatos, acélkemény proletárfegyelmet a
zászlóaljban.
A hórihorgas Orlay összehúzott szemekkel nézett le a nagy önérzetű Denics elvtársra.
Mert ez az elvtárs apró termetű dalia volt, befelé hajló lábakkal, kifelé kancsalító
szemekkel és óriási, bozontos bajusszal. A tányérsapkáján nagy vörös csillagot hordott, a
katonazubbonya zsebei duzzadtak a rendeletektől, s pipaszárvékony lábain csak a
proletárszerencse őrizte meg a lábszárvédő körülcsavart szalagját a lecsúszástól.
- Igen - mondotta elszántan -, majd én véget vetek ennek a Károlyi-féle polgári
korrumpációnak. Örülhet az elvtárs, hogy én kerültem ide. Régi szocialista vagyok,
tudom, hogyan köll szűk nadrágot varrni a fegyelmetlen bandának. Mostanában mindig
sajnáltam a volt tiszt elvtársakat. Őszirózsás dolgokkal csakugyan lehetetlen volt
fegyelmet termelni. De most már ne búsuljon, elvtárs! Itt vagyok én! És ne legyen Denics
Dániel a nevem, ha… És legyintett.
Napok óta emésztett bennünket az izgalom, de most, hogy Denics elvtárs betette maga
mögött az ajtót, s átment a legénységi szobákba: kitört belőlünk a nevetés.
- Ezt a csodabogarat a jószerencse osztotta be hozzánk! - dörmögte Orlay, a kacagástól
könnyezve.
- Ugyan mi lehet ez - civilben?
- Hát nem látod rajta? Ős-szabólegény!
Az irodával szemben lévő legénységi teremből kihallottuk Denics elvtárs szónoklatát:
- Elvtársak! Ütött az óra! A fércelésnek vége! A polgári burzsuj korrumpációra
lesújtottunk! Mától kezdve semmi lógás, pofázás és amerikázás! Akkordmunka lesz itt,
elvtársak, vagy emberszabászat! Mert aki nem produkál itt proletáröntudatot és
vasfegyelmet, azt ficlikre szabom, értitek?
Üvöltő röhej követte ezeket a szavakat.
Orlay kicsit kinyitotta az ajtónkat, hogy lássuk a fegyelmezést.
- Mit röhögtök, elvtársak? - bömbölte odaát a kis kacorkirály.
- Majd én megmutatom nektek, hogy kicsoda Denics Dániel!
Erre még hangosabban röhögtek az emberek.
A kis szőrmók olyan vörös lett, mint a paprika.
- Úgy? Röhögnek az elvtársak? És maga, elvtárs - mutatott rá Talicska János volt
tizedesre, a toborzott társaság egyik leglógósabb emberére -, maga, akinek
szakaszparancsnoki szalag is van a karján, maga is röhög? Ahelyett, hogy jó példával
járna elöl? Hogy hívják magát?
És előhúzván nagy, vörös noteszét, megnyálazta a ceruzáját.
Talicska megvonta a vállát, s odaszólt foghegyről:
- Talicska János, választott szakaszparancsnok!
- Ezt a nevet megjegyzem magamnak! - hörögte kétfelé villámló szemmel a nagy
bajuszú kis hörcsög. - Ezt meg! És ezt az egész bandát!
A röhögés megint fölviharzott.
- Mi? Még mindig? - csattant föl Denics hangya. - Hát ez abszolút! Én mondom - ez
abszolút! Igen! Banda vagytok! Igenis, banda! Csupa ökör! Olyan ökrök, hogy fejni
lehetne benneteket!
Az üvöltő röhögés elnyomta Denics elvtárs felháborodott hangját. De mi is úgy
pukkadoztunk, hogy Orlay betette a zászlóaljiroda ajtaját. Nem akarta, hogy a politikai
megbízott és a legénység lássa derülésünket.
Kisvártatva gyors dobogás, tompa zuhogás és valami nagyon fojtott kiáltozás hallatszott
ki a vidám nevetésből.
 Azután óriási puffanás taszította be az ajtónkat, hogy az csaknem végigreccsent. Ámuló
szemeink előtt egy nyögő pokrócgöngyöleg kezdett mocorogni, s lassan-lassan
kikászálódott belőle - Denics elvtárs.
A toborzott mákvirágok - nyilván megelégelvén a proletárerkölcs kifejtését - pokrócokat
vethettek a nagy bajuszú prédikátorra, s előbb alaposan helybenhagyták a pokrócon át,
azután úgy rúgták ki, hogy csak az ajtónk állította meg repülésében.
- Ez… ez nem volt szép az elvtársaktól - morogta megrendülten, mialatt végigbicegett a
folyosón. - És majd lesz gondom rá, hogy szűk nadrágot varrjunk nekik Mahler
elvtárssal… Mert ez igazán abszolút!
Denics elvtárs kísérletének első következménye kedvező volt ránk nézve. Mert
Talicskát lecsapták a szakaszparancsnokságról, és egész szakaszát áthelyezték más
ezredekhez. Talicskát otthagyták nálunk.
A megindult vizsgálat során ugyanis az egész szakasz azt vallotta, hogy Denics elvtárs
alkalmasint csak álmodta az egészet, mert közülük senki se látott, senki se hallott semmit.
A helybenhagyott kis hőscincér felháborodástól fulladozva hivatkozott ránk, Orlayra meg
rám, de bennünket meg se kérdezett Mahler elvtárs. Az egykori tisztek ádáz burzsujoknak
számítottak, s mint ilyenek, nem tanúskodhattak elvhű és öntudatos proletárokkal
szemben.
Ezért ítélt azután olyan bölcsen az ezredpolitikai megbízott, hogy a legénységet szét kell
szórni, s akkor Talicska - szakasz nélkül maradván - magától elveszti parancsnoki, vörös
karpaszományát. Talicska alapjában véve nem volt csirkefogó, csak nagyszájú ember, hát
elbírtuk a zászlóaljnál. Viszont negyvenkét hitvány, toborzott naplopótól egy csapással
megszabadultunk.
De az ügy második következménye nem volt ilyen örvendetes.
Mert az elvitt emberek pótlására kapott újak még amazoknál is elvetemültebbek voltak.
De valami szolidaritást azért mégis érezhettek elődeik iránt, mert az első dolguk az volt,
hogy nyomban megválasztották Talicska elvtársat - szakaszparancsnokukká.
Talicska röhögött, Denics háborgott, viszont a Katonatanács a tanácsot kérő Mahler
elvtársnak azt a választ adta, hogy öntudatos vöröskatonának megfontolt elhatározását -
tiszteletben kell tartani.
…Varga mindennap benézett hozzánk egyszer. S épp olyan halkan és szűkszavúan,
inkább csak szemvillanással érintkeztünk vele, akárcsak a Csatapappal. Hiszen őket is
ugyanaz a feszült várakozás és türelmetlen izgalom emésztette, amely álmatlanná tette a
mi éjszakáinkat.
A régi tiszti étkezőben most is a volt tisztek ettek, de én inkább elhozattam az ebédet a
zászlóaljirodába, semhogy oda jártam volna. Elviselhetetlen volt számomra az a förtelmes
kényszer, hogy elvtársazzam régi, becsült följebbvalóimat. Századosokat, őrnagyokat,
alezredeseket. Alantasabbakkal még csak ment a dolog, mert tegeződtünk, s a
rendfokozatával azelőtt sem igen szólítottunk meg senkit - legföljebb szolgálatban. De a
magasabb rangban volt bajtársainkkal szemben képtelenül kínos helyzetbe kerültünk a
megszólítás körül.
 Azután meg: tele volt az étkező - politikai megbízottakkal. Valójában csak ott lehetett
látni, milyen meghökkentően sok politikai megbízott működött a laktanyában, a
különböző alakulatoknál. No, ezek azután válogatott egyéniségek voltak!
Mahler elvtárs valami hivatalnok lehetett civilben. Úgy tudták, hogy biztosítási
tisztviselő. Denics elvtársról hamar megállapítottuk, hogy szabósegéd. A II. zászlóalj
politikai megbízottja, Politzer elvtárs textilügynök volt a szőnyeg szakmában, a III.
zászlóaljé pedig valami Braun Ede nevű drogista segéd.
Hanem a többiek, Uramisten! A nemzetközi ezred politikai megbízottai! Olyan cégéres
betörő pofák, hogy fogadni mertem volna rá: egész Európa minden országában körözött
alakok!
És hogy ettek ezek az emberek!
Azután volt egy szúrós szemű, szófukar, nagyon gyanakvó és begombolkozott legény is,
akit Szűcs elvtársnak szólítottak. Erről úgy tudták, hogy vasmunkás és vérbeli
kommunista. Az első perctől kezdve az volt a benyomásom, hogy ez tartja szemmel a
többi - nagyrészt a szociáldemokrata párt tagjaiból kommunistává átvedlett - politikai
megbízottat.
Érthető, ha ilyen körülmények között, az étkezőben ebédelő csillagtalan tisztek és e
bizalomgerjesztő figurák között legföljebb az időjárásról folyt a szó. Meg az orosz Vörös
Hadsereg állítólagos európai előnyomulásáról. Ebben a „világforradalmasító”
óriásoffenzívában azonban csak ezek a vörösök hittek, mert fölötte gyanús volt, hogy ez
az ellenállhatatlannak mondott proletár gőzhenger - amelyről már március elején azt
mondották, hogy elővédjeivel elérte a Kárpátokat - még most, április végén se adott
életjelet magáról.
Nem is érdekelt hát, hogy mit hazudoznak róla.
Pattanásig feszült idegekkel lestük az ellenforradalom kirobbanását tudtul adó jeladást.
Éreztük, hogy minden magyar erő, lélegzetét visszafojtva, csak erre vár.
És ez a jeladás késett, egyre késett.
- Várni! Türelem! Kitartás!
Csak ezeket mondotta a Csatapap arra a szenvedő-sürgető kérdésre, amely a
szemeinkből rárohant, ahányszor csak találkoztunk.
Kínlódtam embertelenül! Mindenkinél nagyobb gyötrelemmel.
Mert Borikától négy hete nem kaptam már egyetlen sort sem.
Pedig én mindennap írtam neki most is. A kommunizmus kitörése után vagy tíz nappal
egyszerre érkezett meg négy, különböző napokról kelt levele is, de azóta- egy se. Vagy
teljesen megszakadt a postaforgalom, vagy egyszerűen szemétbe dobhatták leveleinket a
vörösök.
Nem volt már álmom, a nyugtalanságtól.

*
 Április utolsó napjaiban hullámzott el hozzánk a szörnyű hír, hogy a derék székely
hadosztály, amely március végén még a Máramarossziget-Szilágysomlyó-Csúcsa
vonalban állott zömével, Szatmárnémeti és Mátészalka táján letette a fegyvert. A románok
internálták.
Tragédiája valóban „két lator közt egy hazáért” vívott hősi harc után következett be. Az
őszirózsások csak a hadosztály anyagi és lövőszertámogatását tagadták meg, de a vörösök:
nyílt ellenségükként kezelték. Hiszen ebben igazuk is volt. Ezektől az elszánt,
keserűségükben lángot fújó s kemény fegyelmet tartó erdélyiektől joggal rettegtek Kun
Béla vörösei. A harcban álló székelyek nem vettek tudomást „burzsujról”, „proliról”, a
legénység feldühödött volna azon, ha tisztjei megváltak volna csillagjaiktól, s a nyakukra
küldött politikai megbízottakat úgy rúgták ülepen, hogy Pestig repültek vissza. - Mihály
tiszta lelke harcolt a székelyek fegyverével.
A Hadügyi Népbiztosság meg a Katonatanács tehát kiadta a jelszót: lefegyverezni vagy
elpusztítani ezt a fehér bandát. Elöl román, hátul vörös támadók között, üres
tölténytáskákkal s üres kenyérzsákokkal végül is elérkezett a székelyek számára a
választás rettentő pillanata.
Egyes osztagaik, a zömtől elszigetelve, még napokig verekedtek. Elcsapták a városok
éléről a kommunista direktóriumokat, s itt is, ott is fel-fellobbant az ellenforradalom.
Nagyvárad, Mátészalka, Beregszász magyarjai még egyszer kitűzték a nemzeti lobogót.
Végül azonban ezek az elszigetelt erők is szétszóródtak, mint az üldözött vadak.
Magyarországon nem volt többé had, amely még ellenállhatott volna. A szedett-vedett
román hadsereg tehát rávetette magát a Tiszántúlra, s elözönlötte a boldogtalan
országrészt.
Huszt, Beregszász, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyárad s a francia megszállás alá
került Arad meg Temesvár elesett. Követte a sorsukat Nyíregyháza, Debrecen, Gyula,
Hódmezővásárhely, Békéscsaba.
A vörös proletárhadosztályok ordítva menekültek nyugatnak.
És május elsején, amelyre Kun Béláék világra szóló vörös ünnepségeket készítettek elő,
a Tisza-Maros-szög kivételével, véges végig a Tisza mentén állottak a román hadak.
A Csatapap, mellettünk elosonva, azt mondotta halkan, mélyen izzó szemmel:
- Vigyázz! Május négy…

*
A gipszből készített gigantikus, ocsmány Lenin-, Marx-, Bebel- és Liebknecht-fejekkel
s óriási vörös lepedőkkel földíszített Budapest májusi ünnepe - hideglelős rémületbe
fulladt. És rekedt kiáltások üvöltözték a városban:
- A románok a Tiszánál!
- Ellenforradalom Szolnokon!
- A Vörös Hadsereg megsemmisült!
- Szétszórt fosztogató hordái Budapestre özönlenek!
 - A sötétben bujkáló ellenforradalom emelgeti a fejét! Veszélyben a proletárdiktatúra!
- Fegyverre, munkások! Fegyverre, proletárok!
Az utcákon új plakátok ezrei jelentek meg. A statáriumot megint kihirdették. Még
százféle cselekményre mondották ki a halálbüntetést. Az egyik plakáton kockafejű és
hengertestű, szimbolikus vörös hősök masíroztak a szöveg betűin. Ezek a betűk azt
kiáltották: „Be a Vörös Hadseregbe!”
Egy másikon rémült arcú, förtelmes tengerészfej üvöltözte: „Fegyverbe!” - Az egész
plakát jóformán egyetlen óriási száj volt, akkorára széttárva, hogy ilyen szájnyílással nem
is lehetne azt a szót másként ordítani, csak így: „Fágyvárbá!”
Szolnokra ráhajtották az összes terrorcsapatot, s kegyetlen gyilkolást vittek véghez a
bekerített ellenforradalmárok között.
Tizenhárom tisztet nyomban agyonlőttek.
Utánuk még tizenhét szolnoki polgárt.
A Szamuely testvérek, ezek a vérebek, megkezdték őrjöngő munkájukat. Halálvonatok
robogtak állig felfegyverzett, bőrkabátos hóhérkülönítményeikkel.
Remegtünk a dühtől és izgalomtól.
- De hiszen majd holnap! Holnap május negyedike… Leszámolunk, véres kezű, vörös
haramiák!
A Csatapapot két napja nem láttuk.
Egész nap a laktanyakaput lestük.
A fegyvermesterek töltött gépfegyverhevedereket csempésztek haza, s azok, akiknek
lakásán volt a fegyver, behozták a kerékpárjaikat. A többiek a műhelyben aludtak.
Orlayval ébren töltöttük az éjszakát a zászlóaljirodán. Elszívtunk vagy száz cigarettát a
sötétben, pedig az irodában levő ágy alatt három láda töltény és két láda kézigránát lapult.
Három óra… Csönd.
Négy óra. Hajnalodik és csönd.
Öt óra. Bíboros az ég. És semmi.
Hat óra. Süt a nap. S még mindig semmi.
Őrjítő!
Hét! És semmi… semmi… semmi…
Nyolckor betámolyog a Csatapap:
- Vége - suttogja, ólomszürke arccal. - Letartóztatták őket… Most jövök az olasz
missziótól… Úgy tudják, hogy már napokkal ezelőtt lefogták Dormándyt… Romanelli és
Pentimalli tegnap óta fenyegeti Kun Bélát, hogy a fejével játszik, ha ki meri végeztetni a
szervezkedés vezetőit…
A fejem rázuhan a katonaágy kopott vasán nyugvó karomra. És rázni kezd a zokogás.
Nincs könnyem, csak a testem rázkódik. De ez a könnytelen zokogás, keservesebb a
sírásnál.
- Én… édes, jó… Istenem… Hát mért nem segítesz?… Mért nem sikerül… nekünk…
semmi? S miért sikerül azoknak a dögöknek… hóhéroknak… minden…?
Valaki a fejemre teszi a kezét.
- No, Fűzfa… Halkabban! Füle van a falaknak.
Fölemelem a fejem.
A Csatapap, magába roskadva, liheg a széken.
Orlay áll. Komoran, erősen, szétterpesztett lábbal. És ezt morogja:
- Állj föl, szerencsétlen! Mi azért - tovább harcolunk…
A szava úgy kong, mint Mihályé. De a keze - üres. Nincs benne lángpallos.
És az ablakon túl, tüzes sugarakkal ég, lobog a nap.
A Tűzvölgy - lángban áll.

*

Be a Vörös Hadseregbe!

Fegyverbe! Fegyverbe!

Proletárok! Védjétek meg uralmatokat!

Munkások, a frontra!

Vasasok, előre!

Böhm Vilmos a hadsereg főparancsnok! Utána, proletárok!

Ezt bömbölte a Vörös Újság, a Vörös Katona, a Népszava, az Ifjúmunkás.
Ezt bömbölték a fali hirdetések.
És ezt bömbölték a színházakban, utcákon, tereken rendezett toborzógyűléseken.
Íróknak, színészeknek, színésznőknek erről kellett szavalniuk.
Az egykor porig alázott, tényleges és tartalékos tiszteket undorító hízelkedéssel
csábítgatták „be a vörösbe”. Igaz, hogy ugyanakkor azt mondották a hirdetések: aki
negyvennyolc óra alatt nem jelentkezik szolgálatra, az életfogytig tartó kényszermunkával
vagy, további vonakodás esetén, halálbüntetéssel számolhat.
És lázas igyekezettel szerveztek, szereltek. A postások szakszervezetét, úgy, ahogy volt,
beöltöztették, s kiszállították a frontra.
Az építőipari munkások szakszervezetéből megalakult - a kőművesdandár.
 A húsipariból - a húsos dandár. Ezek a tüntetéseken félelmetes alakok különben most
nem túlságos vérszomjjal indultak útnak.
A szerencsétlen éttermi alkalmazottakból, egyik óráról a másikra, megalakították a
„vörös pincérdandárt”, és: előre a proletárállam védelmére!
Ezeknek egyik zászlóalját a mi laktanyánkban szerelték föl.
Köztük volt a Bodó kávéházbeli öreg, zsidó pincér is. Riadtan suttogta a fülembe:
- Teccik látni, főhadnagy úr, mit csinálnak ezek? Hogy én egy golyót kapjak a hasamba?
Mi az hogy golyót? Egy gránátot! Aki sose voltam katona! Tessék nézni ezt a lúdtalpat! És
most kivezényelnek a frontra! A disznók!
Idehaza már csak büdös tökkáposztát és lóhúst kaptak a prolik és a burzsujok egyaránt,
mert a közélelmezést olyan proletárok irányították, akiknek sejtelmük sem volt a
dolgokról, s akiknek tudománya most teljesen csődöt mondott.
Általában: megdöbbentő tudatlanság pusztított mindenütt. Hiába hirdették, hogy
szociális termelésből fakad a jólét, minden munka megbénult, az áru eltűnt, s még a
meglevő élelemkészletek is elrothadtak, megpenészedtek a raktárakban. A gazdaságok
nyakára ültetett termelőbiztosok a pótolhatatlan tenyészállatokat vágatták le,
közélelmezési igyekezetükben. A boltokban működő szocializáló biztosok meg úgy loptak
s láncoltak a zárolt árucikkekkel, hogy május elején már csak kocsikenőcs és légyfogó
papír szomorkodott a kirakatokban.
A város pedig bűzlött a hónapok óta eltakarítatlanul maradt szeméttől. Időnként egy-egy
felháborodott záporeső meg-megmosta, s a csatornanyílásokhoz sodorta a szemetet, de az
a rácsokon összetorlódott. Senki se törődött vele. Az egész városnak émelygett a gyomra a
bűztől.
Az asszonyok jajgattak és átkozódtak az üres piacokon, de Kun Béla
proletárboldogságról szavalt, s Böhm elvtárs kardot csörtetett. Landler elvtárs, a
szemüveges, pohos, zugügyvéd lapos sapkát tett a fejére, katonaruhába bújt, kétméteres
derékszíjat csatolt a hordóhasára, s mint hadtestparancsnok kiáltotta: utánam, proletárok!
Pogány hadtestparancsnok kézigránátos derékszíjjal járt, s hadtesteket vezényelt Szántó
elvtárs és Fiedler és Haubrich meg az ördög tudja még, hány elvtárs.
Május első hetében elveszett Miskolc, a rimamurányi bányavidék, Fülek, Losonc, Léva,
Érsekújvár, Galánta.
Keleten csak azért nem jöttek tovább a románok, mert a Vörös Hadseregnél komolyabb
akadály állotta útjukat. A Tisza folyó.
Munkácsról, Ungvárról nem tudtunk semmit. Az Erdőskárpátok vidéke nyilván régóta
cseh kézen volt.
Az ember már nem tudta, mit kívánjon: melyik rabló verje meg a másikat?
A rokkant bátyám hol szabadlábon sántított, hol ült, de valahogy mindig túljárt Jancsik
elvtárs vöröseinek az eszén. És ahányszor kiszabadult, nyomban híradással volt:
- A József körúton semmi baj, a csömöriek nem hagyják el a keresztmamát! Kitartás!
Orlay már szinte megnémult. Újra meg újra átdolgozta a laktanya-lefegyverzés tervét,
mert mindennap változott a helyzet odakint, a laktanyában.
A Csatapap meg sápadtan kóválygott szakadatlanul, hogy fölvegye a szétszakadt
összeköttetések szálait az újra- meg újraszervezkedő ellenforradalmi csoportok között.
Az egyetemeket és a főiskolákat, a Dormándy-féle összeesküvés leleplezése után,
becsukták, s az ifjúságot szélnek eresztették. Azaz: besorozták a vörösbe. Még azokat az
immár „idegen” állampolgárokat is, akik, még szeptemberben, Erdélyből, a Felvidékről, a
Bánságból és Horvátországból feljőve, iratkoztak be a pesti főiskolákra.
Nem törődött velük a kutya sem. Csak a belgrádi kormány követelte ki a délvidéki és
horvát egyetemi hallgatók hazabocsátását.
Akkor még nem tudtam, hogy ez az én sorsomba is belejátszik.

*
Lassanként elfásultam. Vagy még inkább: megkövesedtem.
Az agyam már nem fogta fel a dolgokat. Minden gondolat gyötrő önkínzás volt, és
szinte menekültünk a gondolkozás elől.
De az az egyetlen gondolat, vágy, düh, keserűség, amely megkövesedett az agyunkban
és a szívünkben, olyan komor és mázsás súlyú volt, hogy éhjel-nappal éreztük rémületes
terhét.
Ez a gondolat és érzés az volt: letörni, összezúzni, eltiporni ezt a vörös, nemzetgyilkos
kígyófészket!
A Csatapap azt dünnyögte:
- Még egy kis kitartás! Már félig összecsomóztuk megint a szálakat. A falu mindenütt a
miénk. A nép végzett a tavaszi munkákkal, s kezd körülnézni. A dühe forr, a kezek
öklösödnek. Itt kell maradnotok a zászlóaljjal! Ha csürhe, hát csürhe. Az első fordulatnál
meggondolja magát, s új helyzetben mellénk áll.
Tartottuk hát a zászlóaljat. A parancs ugyan úgy szólt, hogy két hét alatt el kell érnünk a
menetkészültséget, de mi húztuk-vontuk a felszerelést. A mozgókonyhákat már május
elején kiutalták, de mi nem vettük át őket az Aréna úti trénlaktanyában. Orlay széttépte a
kiutaló írást, s csak ennyit mondott:
- Nem kaptuk meg. Érted?
- Értem, kapitány uram!
Denics elvtársat minduntalan letolták, hogy a zászlóalj még mindig nem menetkész, s a
boldogtalan hőscincér méltatlankodva védekezett Mahler elvtárs előtt:
- De kérem, kérem! Hát mit csináljak, ha hiányzanak a mozgókonyhák! Abszolút, hogy
milyen rendetlenség van a hadügyi népbiztosságon! Abszolút! Még mindig a fércelésnél
tartanak! A gépfegyvereknél nincs meg a nézgevonasz, a világítópisztolyokról hiányzanak
a csapott célgömbök, a puskákon meg az ágyvájatok!
Ezeket a marhaságokat a kaján Talicskáék adták be Denics elvtársnak. S a nagy bajuszú
törpehörcsög bevette, hogy van nézgevonasz, hogy a csapott célgömb valami
fegyveralkatrész, és hogy az ágyvájatok hiányzanak a puskákról.
Mahler elvtárs pillogott, s nem merte megkérdezni Denicstől, hogy mi az a
nézgevonasz, a csapott célgömb meg az ágyvájat. Jó is volt, mert Denics se tudta. Ha
Mahler mester lett volna valaha katona, úgy rúgta volna ki Denics Dániel régi szocilistát
az ezredből, hogy kalimpálva repült volna vissza a szabószakszervezetbe.
De mert ő sem konyított a katonai dolgokhoz, s ezt elárulni nem óhajtotta, csak ennyit
dörmögött idegesen:
- Akkor sürgősen igényelje ezeket, elvtárs!
Denics Dániel tehát félrevonult, s megnyálazván tintaceruzáját, megírta az igénylést a
nézgevonaszról, csapott célgömbről és ágyvájatokról. Nekünk sem mutatta meg, részben
helyesírási aggodalmakból, részben pedig azért, mert - megbízhatatlan burzsujoknak
minősülvén - attól tartott, hogy elgáncsoljuk a dolgot.
De hogy megírta, az bizonyos, mert fél óra múlva elvitte az irodából a
zászlóaljbélyegzőt, néhány pillanatra.
Ilyen abszolút dolgok történtek Denics Dániel régi szocilistával.
A vörös bakák a hasukat fogták röhögtükben.
De én már ezen sem tudtam mosolyogni.

*
Ha Magyarországra gondoltam: fájt.
Ha édesanyámra, testvéreimre és a rokonaimra gondoltam: fájt.
Ha Borikára gondoltam: fájt.
Nem volt szabad gondolkozni, ha azt akarta az ember, hogy ne őrüljön bele a
gondolkozásba.

*
A hírek gazdátlanul szállingóztak…
A bécsi magyar követség egyik derék magyar tisztviselője, Hajós követségi titkár
megmentett 140 millió korona kék pénzt a vörössé változott Bankgassei követségről, a
nemzeti önvédelem számára. A vörös lapok, persze, bitang és aljas lopásként emlegették
utóbb a dolgot. De azokról a sok milliárdos értékekről hallgattak, amelyeket Kun Béláék
uralma rabolt el a nemzettől.
Az nem volt lopás. Hanem szocializálás.

*
Bécsben megalakult az Anti-Bolsevik Comité: az A.B.C. - Összegyűjti a külföldön
szétszórt magyar erőket.

 Megindult az ellenforradalom lapja is. A Bécsi Magyar Futár Szegeden, vörösök és a
megszálló francia csapatok között őrlődve, gáncsvetések és kudarcok között szervezkedett
a nemzeti gondolathoz hű tisztikar meg polgárság.
Csak nálunk nem történt semmi.
A fegyvermesterek kérdő tekintetére már nem tudtunk mit felelni. Pedig hű szemeikben
benne tükröződött a gyötrő kérdés: mikor szóltok, mikor hívtok, mikor parancsoltok már
nekünk, édes gazdáink? Hiszen ez a szörnyűség, kibírhatatlan!
Mert ők is érezték, hogy készül, torlódik, feszül valami a földben és a levegőben.

*
Azután villogni kezdett Mihály kardja.
Székesfehérvárott - ellenforradalom!
Devecserben - ellenforradalom!
Kalocsa környékén kirobbanásra készül már az ellenforradalom.
A Rábaköz népe kaszát köszörül, s - ellenforradalom:
Csongrád megrázkódik, és - ellenforradalom.
Dél-Pest megye nem akarja továbbtűrni a vörös poklot, s - ellenforradalom.
A Hajdúság felhördül, a hajdúvárosok fölemelik az öklüket, és…
Nem bírom tovább a feszültséget. Elfutok este a sógorom lakására, a Verpeléti útra. Van
telefonja. Fel kell valakit hajtanom telefonon, meg kell tudnom, mi történik körülöttünk!
Nem ülhetünk itt géppuskákkal, fövőszerrel pesti jeladásra várva, amikor a feldühödött
vidék már fölzendült, maholnap harcban áll, és végre, végre villogni kezd kezében a
bosszúálló Mihály arkangyal kardja!
Orlay is hazamegy a lakására, hogy ruhát váltson.
Éjfélig telefonálgatok. Beszélek vagy húsz emberrel. És semmi. Csak értelmetlen
makogás. Budapest nem tud semmit, Budapest nem mozdul.
A sógorom meg a néném azt mondják, aludjam náluk. Hiszen úgy tönkrementem, mióta
nem láttak, hogy szánalom rám nézni.
Varga fegyvermester tudja, hol vagyok. A telefonszámot is megadtam neki. Ha a
Csatapap befutna a laktanyába a jeladással, ideszólhatnak telefonon.
Lenyomtak a pamlagra.
Elalszom kábultan.
S éjfél után, kettőkor hebegve, riadtan ráz föl a néném:
- Kelj föl! Katonák keresnek a laktanyából! Az Istenért, mi van?
Motyogok valamit, fölkapom a rongyaimat, s támolygok ki a sötét lépcsőházba.
Ott néhány értelmetlen szót morog egy katonaárnyék, hogy nyomban menjek a
laktanyába, s ledobogunk a lépcsőn.
A házmester papucsban, dideregve áll a nyitott kapu előtt, s döngve csapja be
mögöttünk a vasrácsos ajtót.
Kint állok az utcán, s pislogva nézek körül. Szuronyos puskájú kis csoport álldogál az út
közepén, a sárga fényű gázlámpa fényében, és - megdermedek.
Orlay szálas alakja áll a szuronyos katonák között.
Átvillan az agyamon, hogy: letartóztattak. És az alatt a tíz lépés alatt, amíg hozzájuk
érünk, elönti egész testemet a veríték, és villámsebességgel rohannak a gondolataim:
„Foglyok vagyunk… visznek a vésztörvényszék elé… Korvin-Klein Ottó, a hírhedt kis
púpos hóhér elé… Vagy a lovardánk mögött állítanak bennünket falhoz… S mire a nap
fölkel, csak két kihűlt halott hever a fűben… Orlay kapitány meg a segédtisztje… A
Csatapap talán már nem is él… És Varga… Úristen, szegény anyám! És Borika… Hát ez
lett a vége mindennek…”
- Szervusz! - dörmögi komoran Orlay, s rászól az emberekre.
- Mehetünk!
A szuronyos vöröskatonák körülvesznek, s elindulunk a sötét Átlós út felé, Kelenföld
felé. A lépéseink kongva kopognak az elhagyott utcán. Kísérőink mind idegenek. Egyik
sem a mi zászlóaljunkból való.
Lopva visszanézek.
A sógorom lakásának ablakai világosak. A néném az ablakfélfának dűlve zokog, s
riadtan áll mellette az ura hálóinges alakja meg a kislányuk.
- Mi van? - kérdezem halkan a gazdámtól.
- Nem tudom - mormota csöndesen.
Várom, hogy ezek az ismeretlen, szuronyos fegyverű árnyak ránk förmedjenek, s
eltiltsák a beszédet. Foglyoknak nem szabad beszélniök.
De ezek csak dobognak szótlanul. Úgy látszik, nem tudják a fogolykísérő járőr dolgát.
Toborzott vagy szakszervezeti katonák lehetnek. Olyan iskolázatlanok, hogy még a
pisztolyainkat is nálunk felejtették.
Orlay hallgat. A Duna felől hűs szél legyint felénk, s mintha egy árnyalattal
világosodnék ott az éjszaka. Pedig az égen barna felhők terpeszkednek.
Bekanyarodunk a csupasz mezők között húzódó Lenke útra.
És megint vonulni kezdenek a fejemben a szomorú, céltalan gondolatok. - Ez a komor
út, itt a szuronyok között, olyan, mint Damjanichék útja Aradon. Csak a pap hiányzik.
Persze. A vörösök fütyülnek az ilyen ceremóniára. Úgy intézik el az embert, mint a sintér
a kutyát, s úgy rúgják be a gödörbe, akár a dögöt. Itt nem lesz hát kivégzési négyszög,
fekete dobok pergése és „Imához!” - Mindegy. Az az Atya, aki odafent van - bárhogy
tagadják létét ezek a véreskezű, vörös őrültek - tudja, látta az életemet. Küszködtem,
harcoltam, nyomorogtam. És tudja, látta, hogy nem sokat tettem magamért. Csak
anyámért meg ezért a földért, amelynek egyetlen barázdája sem az enyém, és mégis úgy
szeretem, mint az anyámat. És Borikáért. Hasznot sose kerestem. Csak kenyeret. Meg a
becsületet. Nem akartam lenni semmi sem. Csak lélek, amilyennek az Isten akarja, s
ember, és magyar. Ezeken túl: Borika ura, meg ha gyerekeket adott volna a Teremtő,
azoknak az apja. De most, alighanem, mindezeknek vége. Valaki kiszimatolta a dolgunkat,
s föladott. Ha a bátyám éppen szabadon van, talán hírt tud neki adni a néném. És akkor
még Pentimalli vagy Romanelli…
A mezőkről hűs, tavaszi földszag árad felénk. Búcsúzol, föld? Igen, te jó voltál mindig
és hű! Téged megáldalak ebben a szomorú pirkadásban. És megáldom azokat, akiket
szerettem. Csak Vargának ne legyen baja. Négy gyereke van. És a többieknek, akiknek a
szeme annyi szorongással és hűséggel kérdezte mindennap: mikor, százados úr, mikor,
főhadnagy úr?
A néném azt mondta az este, hogy az öcsém is lakat alatt ül Kaposvárott. Nem tudom,
mibe keveredett bele, de talán megússza a dolgot. Ezek a vörös haramiák
megelégedhetnének az én fejemmel. Hiszen ez is elég. Ez az egy élet. Amely most,
áprilisban volt huszonnégy esztendős. És amely, ha így akarta Isten, elég volt nekem is.
…Fölbotorkálunk a Déli vasút töltésére, átvágunk rajta, és már a laktanya sötét ablakai
alatt megyünk. A törzsépület emeleti sarkán, éppen itt fölöttünk, van a hadisír-nyilvántartó
iroda. A Csatapap irodája. Ugyan belép-e még oda valaha a Csatapap?
Befordulunk a kapun.
A laktanyaügyeleti szoba ablaka világos.
Fél perc múlva, Mahler elvtárs meg Szücs elvtárs előtt állunk. Most, most hirdetik ki
előttünk a letartóztató végzést - vánszorog fejemben a kimerült gondolat - és azután… Ej,
mindegy!
Mahler elvtárs valami írást emel föl az asztalról, s hozzánk fordul:
- Sajnálom, hogy az elvtársakat fel kellett zavartatnom - mondja -, de nem tehettem
mást. A Hadügyi Népbiztosság parancsa.
Ámuldozva hallgatjuk.
Az meg folytatja:
- A kelenföldi állomáson áll égy katonaszállítmány. A Szatmári-különítmény. A
parancsnokai, ismeretlen okból, elhagyták a szállítmányt. Azt kell átvenniök az
elvtársaknak. Szücs elvtárs önökkel megy, és közli majd a legénységgel. A további
parancsokat útközben kapják. Egyébként megnyugvásomra szolgál, hogy az elvtársak
elkerülnek az ezredtől, mert, nem kutatom miért, önök hetek óta halasztgatták a
mozgókonyhák átvételét. Önök miatt, és Denics elvtárs idétlen igénylései miatt, lehetetlen
helyzetbe kerültem a Népbiztosság előtt.
Nem szólunk egy szót sem, köszönés nélkül lépünk ki Szücs elvtárssal a folyosóra.
Százmázsás kő esett le a szívünkről.

*
Napkelte.
 Zörög velünk a vonat.
Két ember áll előttünk a törött ablakú, harmadosztályú kocsifülkében. Jó magyar arcok,
tisztességtudó vigyázzállás. Látszik, hogy régi altisztek.
- Mink, kérem, a székely hadosztály mellett harcoltunk. Én őrmester voltam, a társam,
Balogh János pedig tizedes. A Szatmár megyei nemzetőrséggel fogtunk fegyvert az olájok
ellen. Azért hívtak úgy, instállom, hogy: Szatmári-különítmény. Mikor a székelyek
fegyverszünetre léptek az olájokkal, mink Királyházán lágeroztunk. Ott tudtuk meg, mi
történt. Azután körülvettek bennünket a veresek, s hajtottak visszafelé Nyíregyházának.
Oszt azúta csak mars, mars, furtonfurt - mars. Tegnapelőtt Gyöngyösön bevagonérozás, de
az este eltűntek valahun a veres elvtárs-parancsnokok, akiket, a mi régi tiszt uraink
helyébe, még Tiszafüreden kaptunk. Mer azokat, még ott elkomandérozták tőlünk,
szegényeket.
- Mi is tisztek vagyunk - mondja Orlay. - Én százados vagyok, a segédtisztem meg
főhadnagy.
A két ember egymásra néz, és a csillagtalan tizedes megszólal:
- Láttuk mink azt kérem, az első percbe, amikor át teccettek venni a szállítmányt, hogy
tiszt urak.
- Mi meg azt láttuk, hogy maguk becsületes katonák - dörmögi Orlay.
- Hát ez a százhetven ember, ez mind magyar - bólogatnak. - Egy se veres. Oszt most
politikai megbízottunk sincs. Hála a Jóistennek!
Valami vidám derű száll meg bennünket.
Hiszen ezekkel az emberekkel lehet valamit kezdeni! Csak géppuskánk is lenne! És
csak tudnánk, hova visznek bennünket?
De egyelőre csak annyit tudunk, hogy Tárnok és Martonvásár között döcög velünk a
katonavonat, a napfényben fürdő Dunántúlon.
És a vonat nem áll meg, se Martonvásáron, se a Velencei-tó mellett. Lassan, de egyre
döcög Székesfehérvár felé.
Dinnyés után izgulni kezdünk.
Ha igaz a székesfehérvári ellenforradalom híre, akkor, bárhova akartak is irányítani
bennünket a vörösök: százhetven jó puskással erősebb lesz a felkelők tábora!
Székesfehérvár azonban csöndes. Az állomáson riadt, nyomott hangulat.
Egy barna, tisztkülsejű katona vár bennünket. A bemutatkozásnál csak annyit értünk a
szavaiból, hogy volt vezérkari százados. Mikor látja, hogy nincs velünk politikai
megbízott, s a köpenyünkön észreveszi a kopott bársonygallért, megkönnyebbülten sóhajt
föl:
- Be kell mennetek a püspöki palotába. Ott szállásoltok be.
Hála Istennek, hogy végre megint látunk tisztességes embereket.
- Mi volt itt? - kérdezi Orlay súgva.
 A százados sóhajt és legyint.
- Semmi. Elsietett szamárság. Előre ellotyogták a dolgot, és néhány tiszt fölvarrta a
csillagokat. A vörösök megneszelték a készülődést, a falvak betóduló népét már a határban
gépfegyverekkel fogadták, s vége volt az egésznek. A Fabik- meg Gombos-féle
terrorkülönítmény nyomban idezúdult, lefogott néhány tisztet, de bizonyítani senki se
tudott semmit. Szamuely Zoltán tovább is ment a terroristáival Ajkára, Csingervölgybe,
Devecserre. Bajákyéknak talán jobban sikerül a dolog. Ti mindenesetre maradjatok itt,
amíg lehet, mert hátha nekilendül a Dunántúlon a felkelés. A városban meg itt ül még a
Fabik-különítmény hatvan embere.

*
A szép, nemes vonalú, püspöki palotában: szemét és bűz. A Fabik-különítmény letette a
névjegyét.
Orlay elszörnyed és feldühösödik.
Magához hívatja a Fabik-szakasz parancsnokát, és úgy lép fel vele szemben, hogy az
összekapja magát.
- Azonnal szerelnek, s útba indulnak Pestre! Most érkezett a telefonparancs!
- Igenis! - mondja a bőrkabátos ember, tisztelegve. Ez csakugyan lehetett valaha katona.
A bőrkabátosok elvonulnak, Orlay meg súroltatni kezdi a folyosókat, termeket!
Azután elmegyünk az állomásparancsnokságra, föl, a Zichy-ligetbe.
És ott elámulva fogad bennünket a csillagtalan Nádosy huszárezreden, aki, 1917-ben, a
szabadságon levő Orlayt helyettesítette az ezrednél.
Tegnap szabadult ki ő is a letartóztatásból.
- Nem tudunk mi ellenforradalmat csinálni, uraim - mondja leverten. - Nem
konspirátorfajta a magyar. Eljár a szája, idő előtt. Most kaptuk a hírét, hogy Devecser
környékén is leverték a mieinket. Szegény Bajáky hadnagyot meg két emberét ki is
végeztette az a hiéna Szamuely Zoltán. De talán a Rábaköz erősebb lesz. Maradjatok itt,
amíg lehet! Greiner százados azt mondja, hogy a ti embereitek: fehérek.

*
Négy napig tisztíttatta Orlay a püspöki palotát.
Valakitől megtudtuk, hogy Prohászka püspök a Megyeház utcai kanonoksoron, egyik
kanonokánál húzta meg magát.
A gazdám elment hozzá, hogy megtudja tőle, hova szállíttassa a püspökség szép, öreg
bútorait és képeit? Mert a palota átjáróháza lett minden terroristának, kóbor
vöröskatonának.
Két nap alatt becsomagoltatott minden értékes dolgot, és a szatmáriak hűségesen
áthurcolták a megjelölt helyre.
Mikor Orlay elment hozzá jelenteni a hurcolkodás befejeztét, engem is elvitt magával.
 Csak öt percig voltunk a püspöknél, de fölemelte a lelkünket. Ennek az embernek a hite
és ereje erősebb volt, mint egész Magyarország.
Meghatottan csókoltuk meg a kezét.
Mikor becsapódott mögöttünk a kanonokház kapuja, megszólalt Orlay:
- Ez az ember, nem földi ember. Szent.
…Délután átszólt hozzánk Nádosy ezredes, hogy Zichyfalva meg Seregélyes környékén
kóborló vöröskatonák fosztogatnak.
Betörnek a kastélyokba, és terrorizálják a falvakat.
Orlay kiment negyven emberrel az állomásra, mozdonyt, kocsit kért, és elrobogott.
Hajnalra tért vissza tizenegy, megkötözött fosztogatóval. Volt közöttük sebesült is.
- Ezt a bitangot lábon lőttük. De egyet kupán is lőtt Orosz tizedes. Ott földelték el, egy
kukoricásban.
- A kapitány úr is megsebesült? - meredtem rá, a bekötött bal kezefejére.
- Ez semmi! - legyintett. - Az egyik briganti felém sújtott, s a puskacső célgömbje
meghasította a kezemet. De most eredj, add át ezeket a vörös mákvirágokat az
állomásparancsnokságon. Hadd dugják őket fogdába!
Mikor visszafelé ballagtunk az állomásparancsnokságról, azt mondotta Orosz tizedes,
hogy a gazdám korbáccsal ment neki a Zichy-kastélyt fosztogató egyik csoportnak.

*
Hatodik nap reggelén távirat érkezett Pestről, hogy a Szatmári-különítményt vegye át
egy fehérvári volt tiszt, s induljon vele útnak Kaposvárra. Orlay meg én pedig
jelentkezzünk Kelenföldön az ezrednél.
- Pesten is készül valami! - súgta a fülünkbe Nádosy.
Orlay egy ideig még erőszakoskodott telefonon a Hadügyi Népbiztossággal, hogy,
valamiféle ürüggyel, magunkkal vihessük a szatmáriakat is. De hasztalan.
…Alkonyatkor befordultunk a kelenföldi laktanya kapuján.
Tíz perc múlva közölték velünk, hogy át kell vennünk a régi zászlóaljat, s holnap útba
indítanak a frontra.
Varga elbiciklizett a Csatapap lakására.
Este odajött Orlay szállására a páter.
És akkor tudtuk meg, hogy bekapcsolódott egy új mozgalomba. - A Dormándy-féle
szervezet foszlányait újból összeszedte, a széttépett szálakat újra összebogozta, és szívós
munkával fejleszti tovább - valaki.
Az a valaki - Lemberkovits Jenő százados volt.

*
 Zászlóaljunk, amellyel másnap útba indultunk, még harmadában sem az volt, amelyet
néhány nappal azelőtt itt hagytunk.
Távollétünk alatt úgy összevissza forgatták, annyi embert vezényeltek el belőle, s annyi
újat hoztak helyettük, hogy voltaképpen csak a zászlóalj elnevezése, illetve száma volt a
régi.
Alapjában véve nem sok különbség volt a régebbi meg a mostani között. A régebbiben
körülbelül százharminc emberünk volt, hosszú hetek kínos munkájával összeszedett,
megbízhatóbb elem. Most, hogy megint átvettük a zászlóaljat, már csak vagy kilencven
volt meg közülük.
Merőben ismeretlenek voltak a tisztek, azaz, bocsánat, a vörösegyenlőség szerint: a
parancsnok elvtársak is, az egyetlen Horváth Ágoston kivételével. A választott
parancsnokok közül csak Talicska János elvtársat ismertük.
Horváth Guszti önkéntestársam volt hajdanában, a világháború elején. A tiszti iskola
elvégzése után elszakadtunk, más-más időben s más-más alakulatokhoz is kerültünk a
harctérre, úgyhogy azóta most találkoztunk először. Tartalékos főhadnagyként szerelt le, s
néhány napja rántották be a vörösök. Széles vállú, nagydarab fiú volt. Ő volt az 1. század
parancsnoka.
A 2. századé Benke Ernő, volt tartalékos főhadnagy. Nem ezredünkbeli volt, akkor
láttuk először.
A 3. századot Cserény Lóránt vezette. Ez tényleges tiszt lett volna, de még a Károlyi-
uralom alatt kilépett, s elment hivatalnoknak. Őt se ismertük azelőtt.
A három gyalogszázadon kívül volt egy hat gépfegyverből álló géppuskaszázadunk is,
Hammer, volt tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt.
A századánál szolgált még egy tartalékos tiszt: Birovics zászlós.
A gyalogszázadok minden szakaszparancsnoka úgynevezett választott parancsnok volt.
Új politikai megbízott is került a zászlóaljhoz.
Denics Dániel katonai szaktekintélye ugyanis olyan csorbát szenvedett a hiányzó
csapott célgömbökkel, a nézgevonasszal és az ágyvájatokkal kapcsolatban, hogy magas
ívben repült ki megbízatásából. Sőt, majdnem kirepült miatta Mahler is.
Az új politikai megbízott magas, széles vállú, jó megjelenésű ember volt. Neuholz
Jánosnak hívták. Miskolc környéki munkásgyerek volt, aki azonban élete java részét
Svájcban és Ausztriában töltötte. A munkakönyve szerint igen jó keresetű, hajómotor-
szerelő volt. A háború alatt, mint hajógyári katonamunkást, több ízben kiküldötték Kielbe
és Hamburgba anyagátvétel végett, s akkor kapcsolódott be a német munkások és
tengerészek között folyó kommunista szervezkedésbe. Szókimondó, higgadt, emberséges,
értelmes embernek bizonyult, meggyőződéssel hitte, hogy a kommunizmus megváltja a
világot. Éles határvonalat húzott a kommunista elv és a bolsevizmus között, amelyet ázsiai
barbárságnak nevezett. Úgy vélte, hogy ha a Kommunista kiáltványt zsidók nélkül és
prófétai önzetlenséggel megvalósítják valaha, hát az az emberiség aranykorszaka lesz. Ez
a meggyőződés és hevület hagyatta vele ott jól fizetett bécsi állását. Május első hetében
jött haza, s akkor került, politikai megbízottként, a zászlóaljhoz.
 …Orlay átvette a zászlóaljat, én meg átfutottam még egyszer a fegyvermesterekhez.
- Kitartás, Varga! - mondottam, kezet szorítva velük. - Amilyen hamar csak lehet, itthon
leszünk újra. Addig tartsák az összeköttetést -, tudja, kivel!
- Igenis, tudom, főhadnagy úr - dörmögte Varga.
Kivonultunk a Józsefvárosi pályaudvarra. Orlay, én meg a századparancsnokok lóháton.
Neuholz elvtárs, mint ideális kommunistához illik, aki maga jár elöl jó példával, a
zászlóaljtörzs telefonistái között, fegyelmezett katonaként gyalogolt.
Vonatra rakodtunk, s a szállítmány elindult.

Neuholz egy ideig köztünk ült a parancsnoki személykocsiban, azután visszahúzódott.
[33]
Egész viselkedése szinte nobilis volt. Csak ámuldoztunk rajta.
- Ez komolyan veszi a dolgát - vakarta meg a fejét Horváth Guszti.
- Egy hónap múlva kétségbeesik majd az eszmény és valóság között levő különbségen -
dörmögte Orlay. - S akkor vagy ledurrantja Kun Bélát, vagy pedig rájön arra, hogy a
Kommunista kiáltvány megvalósíthatatlan homunkulusz-fantazmagória.
Késő este Gödöllőn állott meg a szállítmány.
Az egyik holtvágányon étkező- és hálókocsikból álló vonat állott. Ebben székelt a
Vörös Hadsereg főparancsnoksága.
Orlay átment jelentkezni.
Húsz perc múlva avval jött vissza, hogy Stromfeld Aurél vezérkari főnök is behívatta a
fülkéjébe. Irányításunk különben: Hatvan-Lőrinci.
Utóbb egészen közel hajolt hozzám, s úgy súgta a fülembe:

- Stromfeld, emlékszel, hadtest-vezérkari főnökünk volt a háborúban. Onnét ismer.
Meghallotta, hogy jelentkezem, erre behívatott. Arra kért, hogy igyekezzünk rendbe
szedni a csapatokat, mert fel akarja menteni a Felvidéket. A bolsevizmust, belülről, nem
tartja megdönthetőnek, mert, megítélése szerint, az itteni tömegek és a Vörös Hadsereg
túlontúl fertőzöttek már. Mire pedig kiábrándulna a nép a forradalmi hangulatból, és
sikerre számíthatnának az ellenforradalmi megmozdulások: addigra annyira befészkelik
magukat a csehek a Felvidéken, s haderejük annyira megszerveződik, hogy nem bírjuk
kidobni őket. Az a terve, hogy a felszabadítandó Felvidéken nyomban soroztat, s
[34]
inficiálatlan emberanyagból új ezredeket állíttat föl. Ezekkel akarja azután leverni
Kun Béláékat. Úgy vélekedik, nem szabad megengednünk, hogy a csehek teljesen
berendezkedjenek Észak-Magyarországon, s ezért, a rövidebb utat választván, az időért
harcol.
- Akárhogy verik is szét ezt a vörös kígyófészket - sóhajtottam -, csak sikerülne már
valamelyik terv, a sok közül!

*
 Lőrinci községben kirakodtunk, s a parancs szerint laktáborba szállottunk.
Akkor követte el a gazdám az egyetlen katonai hibát, talán egész életében. Elkövette
pedig avval, hogy a harmadik századot, amelyben a meghízható embereink voltak, a
hosszú község északi végében szállásoltatta el. A zászlóalj-parancsnokság pedig a falu déli
részén levő kastélyba került, mert annak volt telefonja.
Orlay másnap reggel kivonultatta a zászlóaljat, s kemény harcgyakorlatra fogta. A
második század már emiatt morgott. Mikor azután, hazafelé menet, három vöröskatona
ellopott egy disznót a faluvégen, s a kárvallott magyar ölre ment velük, véresre verték.
Orlay nyomban lefogatta őket, és Neuholz határozott helyeslése mellett, olyan
huszonötöt vágatott rájuk, hogy kilométerekre hallatszott az üvöltésük.
Estére föllázadt a zászlóalj!
Lármásan tolongtak a feldühödött emberek a kastély körül.
- Le a proletárverő parancsnokkal!
- Le a politikai megbízottal!
- Kötélre velük!
- Vesszen Orlay!
- Vesszen Neuholz, a proletárság árulója!
A harmadik századhoz szóló telefon már nem működött. A Hatvanra vezető állami
vonal sem. A lázadók elvágták.
A géppuskás század Birovics-szakaszának fele a kastély istállójában volt szálláson.
Ennek a gépfegyverét sikerült felhoznunk az erkélyre. Elölről tehát tarthattuk magunkat
valameddig, de ha a zendülők a park felül törtek volna ránk, csak az utolsó
pisztolytöltényig védekezhettünk volna.
Neuholz arra unszolta Orlayt, hogy a kastélyistállóban álló lovával vágtasson ki a még
szabadon álló parkkapun, száguldjon Hatvanba, s hozzon onnét csapatokat a zászlóalj
lefegyverzésére.
A gazdám el is vágtatott.
Lövések dördültek el utána a sötétben.
Mi pedig végigszorongtuk életünk legszörnyűbb éjszakáját.
A megbotozott csirkefogók tovább bujtogattak. S az első és második század vért akart
inni.
Szerencsére találtak valamelyik pincében néhány hordót, és megelégedtek a - borral. Ez
azután megmentett bennünket.
Mire kivirradt, horkoltak a lázadók.
Kora reggel jelentőlovas jött Hatvanból. Az ott székelő Landler-féle
hadtesparancsnokság elrendelte, hogy a zászlóalj nyomban rakodjék vonatra, s induljon
Hatvanba. Ott történik meg lefegyverzése.
 A századok mit sem tudtak a visszaszállítás céljáról. Egyébként: mintha kialudták volna
a tegnapi dolgot. Egyetlen szó se hangzott el Neuholz ellen sem. Mintha kicserélték volna
az embereket.
De hogy a bujtogatók gyanúperrel éltek, az kitűnt akkor, amikor Hatvanba ért a
szállítmány. A kocsik tetején tűzkészültségben állottak a gépfegyverek, és a toborzott
proletárok töltött puskákkal állottak a vagonok ajtajában.
A lefegyverzéshól nem lett semmi. Nem is lehetett volna, mert Hatvanban nem volt erre
való erő.

A zendülők tehát gúnyosan röhögtek Neuholz felé, és belekezdtek abba a dalba, hogy:
Csalódni fáj…
Délután ötkor parancs érkezett, hogy, leszerelés helyett, azonnal továbbgördül a
szállítmány Lőrinci-Pásztó felé, mert a pincérdandár este megfutott a frontról, s a
postáshadosztályt is visszavetették a csehek. Azóta a Zagyván is átkelhetett az ellenség,
mert délután három órától már Kisterenye se jelentkezik.
Elénk hajtott egy páncélvonat. Nyomában megindult a mi szerelvényünk is.
A váratlan fordulat fölvetette azt a kérdést, ki legyen a zászlóaljparancsnok? Horváth
Guszti is húzódozott tőle, én is. De meg nem is tudtuk megállapítani, ki a rangidős
közöttünk. Guszti avval érvelt, hogy ő annyit ért a zászlóaljvezetéshez, mint hajdú a
harangöntéshez. Viszont én - hajtogatta - hosszú ideig voltam zászlóaljsegédtiszt, tehát
ismerem ezt a mesterséget. Végül is, Neuholz rábeszélésére, elvállalta a dolgot. De csak
avval a feltétellel, hogy ő csupán forma szerint parancsnok. Mindenben én döntsek, s én is
intézkedjem.
Magunkhoz hívattuk a századparancsnokokat.
Akkor tűnt ki, hogy a második század parancsnoka, Benke Ernő, Hatvanban elillant.
Egyéb megoldás híján Talicska János vette át a századot.
Kiadtam hát a rendelkezést, hogy ha váratlanul, még a vonattal, ellenségre bukkannánk:
az első század jobb oldalt ugrál le a kocsikról, s a töltésről jobbra fejlődik harchoz, a
Talicska-század balra, a harmadik század pedig tartalékként követi a másodikat. A
gépfegyverek közül egy-egy gép a szárnyakon, egy-egy a töltés mentén nyomul előre.
Kettő további rendelkezést vár. A két tűzvonalszázadnak erős harcjárőrökkel kell
biztosítania a szárnyakat.
Horváth Guszti és Neuholz határozottan becsülő szemmel méregetett ezután az
intézkedés után.
Lassan, sötét füstöt eresztve dohogott előttünk a páncélvonat, s az embereink szótlan
figyelemmel nyújtogatták a nyakukat a kocsiajtókban.
Alkonyodott, majd beesteledett.
Pásztótól kezdve már minden állomáson megállott a páncélvonat. Fiatal, csillagtalan
huszárzászlós volt a parancsnoka. Le-leszállott, s érdeklődött az állomásfőnököktől,
meddig van még telefonösszeköttetésük.
 Mátraszőlős azt mondotta, hogy csak Tarral tud beszélni.
Tar csak Mátraverebéllyel.
Verebélynek egy ízben már megszakadt az összeköttetése Nagybátonnyal, de utóbb
megint felelt neki a bátonyi állomás.
A páncélvonat meg a mi vonatúnk mozdonyvezetője szikrafogó rácsot tett a kéményére,
s leoltott lámpákkal, csigalassúsággal haladtunk tovább a sötétségben.
Nagybátonyban sötét volt az állomás is.
A főnök suttogva közölte, hogy nem mehetünk tovább, mert a Nagybátony és
Kisterenye között levő őrház már nem felel. Utolsó jelentése az volt, hogy a csehek
alkonyatkor átkeltek a Zagyván, s előőrseik közvetlenül az őrháztól északra állottak föl
éjszakára. Biztosítóvonaluk lezárta a Kisterenye felé vezető közlekedő utakat és a Nemti-
Parád felé húzódó völgyet.
A páncélvonat helyben maradt, tűzkészültségbe állította egyetlen ágyúját, én meg
hátratolattam a szerelvényünket vagy fél kilométerrel. Nem akartam, hogy a kirakodó
zászlóalj véletlen zaja elhallatsszék az ellenségig.
Azután lassan, zajtalanul előnyomultunk a nagybátonyi vasúti állomásig.
Mély csönd volt, csak a környékbeli kutyák ugattak időnként.
Talicska elvtárs átváltozott katonává. Magától jött hozzám:
- Főhadnagy úr, kérem - suttogta. - Tessék megengedni, hogy előremenjek egy rajjal az
őrházig.
- Rendben van, Talicska, úgyis ki akartam küldeni egy járőrt.
Neuholz jól hallotta, hogy Talicska főhadnagy úrnak, s nem elvtársnak szólított, de nem
szólt semmit.
Talicska elzörgött a rajjal a sötétbe, a századok pedig a töltés két oldalán, lépcsőzött
szakaszokban nyomultak előre.
A páncélvonat tűzkész állapotban, mozdulatlanul maradt a nagybátonyi állomáson.
Fél óra múlva, egyetlen lövés nélkül, elértük az őrházat.
A vasúti őr azt mondotta, hogy a cseh előőrsvonal néhány száz méternyire van az őrház
mögött.
Összevontuk a századokat az őrház körül a töltés menti árkokba, a gépfegyvereket
fölállítottuk úgy, hogy, kelet-észak-nyugat irányában, nagy félkörben működhessenek, s a
terepkutatókat és harcjárőröket előbbre küldöttük vagy nyolcvan méterre.
Azután kiment a suttogva továbbadott parancs:
- Fegyverrel a kézben, pihenő!
És akkor összeültünk a vasúti őrrel.
Térképünk nem volt. Csak az ő tájékoztatásából tudtuk fölvázolni az előttünk ismeretlen
terepet.
 A vasúti töltés és az út széles völgyben húzódott északkeletnek, a Zagyva mentén.
Kisterenye előtt megtörik a Zagyva vonala.
Ott torkollik be keletről a nemti völgy, s abból siet a Zagyva Kisterenye alá, hogy ott,
irányt változtatva, délnyugatnak fusson tovább. De Kisterenyétól északra is folytatódik a
mélyvonal. S egyre magasabb dombok között húzódik tova Salgótarján, Somoskőújfalu,
Ragyolc, Fülek irányába.
Kisterenye tehát két, nagyjában derékszöget alkotó völgy sarokpontján s egyúttal a
Zagyva-könyök fölött fekszik.
Éjfél lett, amire mindezeket tisztáztuk.
- Ezek után mire határozza el magát, elvtársam? - kérdezte Neuholz, aki, Horváth
Gusztival együtt, ott hasalt mellettem a padlón, a pokrócokkal elsötétített ablakú őrházban,
egy zseblámpa apró fénykörében.
- Még nem tudom, át kell gondolnom a dolgot - dörmögtem. - Addig aludjanak!
Hajnalban támadunk.
Eloltottam a lámpát, és töprengeni kezdtem.
Életem legkülönösebb és legfogasabb kérdésével kellett megbirkóznom.
Órák hosszat viaskodott bennem két gondolat.
Ha a támadást legjobb tudomásom szerint visszük keresztül, s az sikerül, evvel jókora
magyar területet mentünk a megszállástól, és talán a későbbi, végleges birtokbavételtől, de
elodázzuk a proletárdiktatúra katonai összeomlását, tehát meghosszabbíthatjuk Kun
Béláék rémuralmát.
Ha viszont, szándékosan, úgy készítem elő a támadást, hogy az, harcászati hibáinál
fogva, vereséggel végződjék, akkor a bolsevizmus ugyan előbb összeomlik, de további
nagy magyar területek kerülnek idegen uralom alá, és veszhetnek el, későbbi idők számára
is.
Melyik a fontosabb szempont, Uramisten?
Ha elkövetek mindent, hogy megnyerjük a harcot, tovább gyilkolnak Szamuely
terrorlegényei. És fölrémlettek előttem felakasztott és halomra gyilkolt, becsületes magyar
emberek százai.
Nem, ezt nem! - sikoltozott bennem az iszonyodás. - El kell veszítenünk ezt a harcot,
hogy mielőbb véget érjen ez a vörös hóhérvilág!
De azután peregni kezdett előttem az elragadott területek riasztó sorsának képsora. Az
összezúzott magyar címer… A letaposott zászló… A megkínzott magyarok százezrei…
Az elnémuló magyar iskolák… szószékek… Az ősi portájukból kiüldözött, földjeikből
kiforgatott, síró magyar családok… Akik rám mutogatnak, és azt jajgatják: - Te is oka
vagy, hogy ez lett a sorsunk!
Mert amikor fegyver volt a kezedben, nem használtad azt a fegyvert… Tíz-húszezer
családot löktél az ellenség ökle és talpa alá!
Nem, nem, nem! - ordított föl bennem minden vércsöpp.
 Melyik utat válasszam hát, könyörülő Isten? Kiket féltsek jobban? Melyik kép a
szörnyűbb? Mit kell tennem, én Uram?
Hűvös éjjel volt, mégis kigyöngyözött homlokomon a veríték.
S ez az egész iszonyú kérdés csak bennem kavargott. Még csak tanácsot se kérhettem
senkitől. Ha fölébresztem Gusztit - gondoltam -, az csak makog álmosságában, s olyan
fáradt, hogy fel se fogja az értelme ezt a rémületes dilemmát. Neuholz? Az előtt ki sem
nyithatom a számat.
Mi volna, ha most fölkelnék - váltott megint a gondolatom -, kiosonnék a sötétbe, s
elrohannék e két gigantikus malomkő közül?
Semmi. Semmi se intéződnék el vele. Legfeljebb az történnék, hogy a tanácstalan
Horváth Guszti, jól vagy rosszul, végrehajtaná azt, amit Neuholz akarna. Az pedig
bizonyosan sikeres támadást kívánna. Neuholz csak a kommunizmust szolgálja, tehát meg
sem hallaná Szamuely áldozatainak hörgését, sem a rabságba lökött magyarok jajgatását.
Ő csak fantomot lát, amely, akármilyen véres, neki: az eszme győzelme. De én gyűlölöm
ezt a fantomot!
Mert embertelen, életellenes, megvalósíthatatlan agyrém, amely mégis él, s amíg
szörnyű kudarca bebizonyosodik, könnyben és vérben gázol, könyörtelen konoksággal. És
mióta itt van, s fojtogat bennünket, minden gondolatommal a pusztulását szolgálom.
Akkor hát annak az ellenkezőjét kell tennem, mint amit Neuholz akarna. Tehát úgy kell
keresztülvinnem a támadást, hogy elveszítsük az ütközetet.
De akkor meg - Uramisten! - ez az egész vidék az ellenség prédája lesz. Akkor annak a
pozsonyi kisfiúnak, a magyar zászló mártírjának, százszámra lehetnek követői!
Erre felmorajlott a lelkemből a felháborodott vád: - Hát mi vagy te? Heródes? Magyar
gyerekek Heródese?
A torkom kiszáradt, a nyelvem olyan volt, mint valami kérges, cserzett bőrdarab.
Fáradt voltam, harmadik napja alig aludtam valamit, a lábam sajgott a csizmámban, és a
szívem sajgott a mellemben.
Szólongattam magamban a józan észt.
Nem felelt, mert már felőrlődött az őrjítő kétségben.
Szólongattam magamban Mihályt. Látrányi Mihályt. Nem felelt, mert erre a kérdésre
nem volt bölcsessége.
Szólongattam Szent Mihályt. Az arkangyalt. Nem felelt, mert neki csak egy pallosa van,
és nem két rém ellen harcol.

Szólongattam a Jóistent. - De hiába mondottam, hogy: Legyen meg a Te akaratod! -,
mert ebben a kérdésben nem adott választ a Miatyánk. A Miatyánk csak a jóra ad
világosságot, de hogy két rossz közül melyiket válasszuk, arra nincs útmutatása. Mert
egyik rossz sem lehet Isten akarata. Sem az, hogy terrorista rohamkések alatt vesszen a
fajtám, sem az, hogy újabb magyar százezrek kezére csattanjon rá a cseh bilincs.

…Ne vigy minket a kísértésbe… Jaj, hiszen itt nincs kísértés, csak egy hajmeresztő
kérdés!… És szabadíts meg a gonosztól… De melyik gonosztól? Melyik a nagyobb
gonosz? Melyik megoldással vétkezem kisebbet, mondd meg, mondd meg, mindentudó
Atya!
Lehet, hogy nem volt már szárnya a könyörgésemnek.
Mert az Atya hallgatott.
A Fiú vérrel verítékezett.
És a Szentlélek világossága mérhetetlen messze volt tőlem.
Szörnyű próbára vetett a Teremtő.
Huszonnégy éves voltam akkor, és olyan magamra hagyott árva, hogy úgy éreztem:
nincs rajtam kívül senki ezen a megátkozott földgolyón.
De ha ma, huszonegy esztendővel azután a gyötrelmes éjszaka után, visszagondolok
arra a riasztó dilemmára, ma is azt mondom: nincs olyan bölcse a világnak, aki meg tudott
volna rá felelni. Hát még én, a tapasztalatlan, értelmetlen, akkori gyerekember!
Az előbbi éjszaka is rémületes volt, ott, a lőrinci kastélyban.
De azt hiszem, az első szál hajam ezen az éjszakán őszült meg, a Kisterenye előtti vasúti
őrházban, a sötétben virrasztó pályaőr és a földön horkoló két ember között.
Valahol kukorékolt egy kakas. Döntenem kellett.
Volt a pénztárcámban egy Napóleon-aranypénzem. Még karácsony előtt, a jegygyűrűink
készíttetésekor kaptam az aranyművestől, az apám egykori óraláncából megmaradt arany
visszajáró értékéül. Azóta, utolsó tartalékként, hordoztam magammal.
Most előkotortam ezt az érmet, s a tenyeremre tettem. És arra gondoltam, hogy egy
szemhunyásra rávillantom a zseblámpa fényét. Ha a fej van rajta felül, akkor összeszedem
minden eszemet, s igyekszem végrehajtani a támadást úgy, ahogy az a legtöbb sikert ígéri.
Ha pedig az írás lesz felül, akkor elkövetek valami szarvashibát, hogy elveszítsük az
ütközetet. Ha már én nem tudtam megoldani fojtogató dilemmámat, döntsön a véletlen.
Az írás volt felül.
Tehát valami ostobaságot kell véghezvinnem. Egy pillanatra még felágaskodott bennem
az Orlay-tanítvány becsvágya. Sohase volt még a kezem alatt egész zászlóalj. Méghozzá
ilyen magában álló helyzetben. Ahol se jobbra, se balra nem volt saját csapat, hanem
jobbra is tátongó rés, egészen Pétervásáráig, balra is üres front, Szécsényig. Mögöttünk a
tüzérség: csak a páncélvonat ágyúja, tartalék: semmi. Igaz, a zászlóalj se katonaság, csak
szedett-vedett csürhe, jó, ha egyharmada szagolt valaha puskaport.
De mégis: mit tudnék elérni, ha igazán akarnám? Mit tudnék elérni én, a szürke
tartalékos, aki Orlay iskolájába jártam?
Kísértett a becsvágy, de lehurrogtam.
És kiagyaltam azt a hajmeresztő katonai ostobaságot, hogy egyszerre - két irányban
támadok. Az 1. századdala vasúti töltés mentén, északnak, Kisterenyére. A 2. századdal
pedig keleti arcvonalban, a Nemti felé vezető völgynek, a Mátra északi lejtőjének
hosszában. Ha a két tűzvonalszázad így elindul, érintkező pontjuk megszakad, s a
közöttük támadó hézag egyre tágul. S ha a cseheknek csak annyi eszük van, mint a
csirkének, s annyi bátorságuk, mint a sündisznónak, akkor felismerik, hogy oldalában
állanak - tehát a hátába kerülhetnek - mind a két századnak.
A harmadik századot a balszárny mögé tolom hátra, mint tartalékot, minden különösebb
feladat nélkül. Mihelyt a két tűzvonalszázad oldaltüzet kap, s elinal, akkor úgyis nekilódul
ez a század is, a futásnak.
A géppuskákból kettőt-kettőt a tűzvonalszázadokba osztottam, a megmaradó kettőt
pedig a zászlóaljtörzsnél tartottam.
Segélyhely és páncélvonat ott marad a nagybátonyi állomáson.
Azt hiszem, ennél vadabb tervet még a Kávéházi Konrádok sem találhattak volna ki.
Sötét volt még, amikor fölébresztettem Gusztit meg Neuholzot. Elmondottam nekik a
tervet. Persze, úgy adtam be, mint valami vakmerő, de nagyszerű ötletet. Horváth Guszti
akkor is aludt, és csak hümmögött. Neuholz pedig nem vette észre a terv sarkalatos
hibáját.
Azután behívattuk a századparancsnokokat. Horváth Guszti századát még az este a
rangidős századparancsnok - valami volt ruhatári szakaszvezető vette át. A második
század bandafőnöke - Benke Ernő meglógása óta - Talicska János elvtárs volt. Viszont a
géppuskaszázad parancsnokát, Hammer volt főhadnagyot - sehol sem találták.
Alkalmasint még a kirakodás zűrzavarában ugrott meg. Birovics Kálmán lépett a helyére.
Töviről hegyire megbeszéltük ezt a marhaságot, és a századparancsnokok elmentek,
hogy századaikat még a sötétségben támadáshoz csoportosítsák.
Az összeigazított órák szerint pontosan fél négykor kellett a tűzvonalszázadoknak
megindulniok.
Horváth Guszti hortyogott, Neuholz, győzelmi reménnyel eltelve, a kezeit dörzsölte, én
meg bizonyosra vettem, hogy egy óra múlva mellre tett öklökkel vágtat az egész banda - a
hatvani úton. Mert, ha van géniusza a stratégiának, hát annak a haja égnek kell hogy álljon
e sületlenség láttára.
Fél négykor, irtózatos ordítással, nekilódultak a toborzott hősök.
A cseh előőrsök ijedt tüzelésbe kezdtek, s ugyancsak kopogott az őrház fala is a
golyóiktól.
Akkor már erősen világosodott.
A csehek tüzéből látni lehetett, hogy előőrsvonaluk széles félkörben húzódik Kisterenye
körül. A jobbszárnyukon levő, szélső tábori őrsük már az első percekben megszaladt, de a
felállításuk közepe mögött volt főőrsük előrerohant, s heves tüzelésbe kezdett. Éppen ott,
ahol a mi hézagunk növekvőben volt.
Az északnak haladó 1. század, felbátorodva a balszárnya előtt futó cseh tábori őrs
menekülésén, menet közben tüzelve és ordítva haladt előre, de Talicska százada, az
oldalába kapott tűzben megriadva, lelapult, sőt lógni kezdett Hatvan felé.
 Erre föléjük lövettem vagy tíz lövést az egyik gépfegyverrel, mire Talicska, tőlünk úgy
száz lépésre, elbőgte magát:
- Utánam, magyarok! Az anyád, büdös cselák!
És a százada, nyilván félelmében, olyan rajta-rajtát ordított, hogy megzengett tőle a
hajnalodó ég. Megszólalt a vele levő két géppuska is, és szapora karattyolással kezdett
dolgozni.
És akkor bekövetkezett az a csoda, amelynek lehetősége meg se fordult a fejemben.
A csehek az egész vonalon megfutottak, s hanyatt-homlok vágtattak Kisterenye felé.
Csak a Zagyva vasúti hídjánál álló tartalékuk és gépfegyverük tüzelt elkeseredetten.
Horváth Guszti ásítozva nézte a csatát, de Neuholz elvtárs csillogó szemmel tüzelt
bennünket:
- Előre! Gyerünk mi is!
Akkor azután mindenki megvadult. A páncélvonat előretöfögött, s lőni kezdte a híd előtt
álló cseheket. Birovics megőrült, föltámadt benne a régi katona, s vállára vetve az egyik
géppuskát, előrerohant a Zagyváig.
Hát el kellett indulnunk nekünk is. A páncélvonat már elrobogott mellettünk, s mi a
töltés szélén bukdácsoltunk előre. Mert az a hídnál levő cseh osztag nem tágított. Elég
sűrűn füttyögtek körülöttünk a golyók, határozott harctéri hangulat fogott el. De azután
eszembe jutott, hogy milyen röhögni való ez az egész. Támadunk olyan csoportosításban,
amelyben tótágast áll minden harcászati elv, és - győzünk. Ebben a szedett-vedett vörös
hadban, amelyet csak a naplopással kereshető zsold hozott össze, s amelynek kétharmada
gyökértelen pesti jassz meg széltoló, egyszerre megpezsdül a csipetnyi magyar vér,
lendületre kap, és - előre megy. És én, akinek semmi közöm az egészhez, aki mást se
tettem eddig, mint Kun Béla vörös diktatúrája ellen konspiráltam, s akinek csak két
vágyam van: megszabadítani Magyarországot belső meg külső ellenségeitől, s azután
feleségül venni Borikát; én, a Kisterenye felé húzódó vasúti töltésen - golyót kaphatok a
fejembe, a proletárdiktatúra védelmében.
Micsoda szörnyű gúny volna ebben a végzetben!
No, nincs hozzá kedvem! Engem odahaza várnak Vargáék meg a Csatapap, hogy
befejezzük a szervezkedést. És vár szegény Borika, akiről másfél hónapja nem tudok
semmit, s aki talán maga se kapja meg az én leveleimet.

Neuholz bátran, győzelmes proletárként halad előre a gyengülő tűzben és halkuló rajta-
rajtában. Én ugyan nem akarok Kun Béla haramiauralmának hősi halottja lenni, de mégis
röstelleném ez előtt az elvtárs előtt, ha észrevenné, hogy kapkodom a fejem. Hát megyek
előre, egykedvűen, avval a beletörődő érzéssel, hogy úgyis mindegy minden. Itt úgyse az
történik, semmiféle vonatkozásban, amit én akarok, vagy amit a logika diktál. Egy tótágast
[35]
álló támadóterv lángeszű stratagémává válik, egy szemét értékű társaság lendületesen
előnyomuló egységgé, és egy megátalkodott ellenforradalmár - a Vörös Hadsereg győztes
katonájává.
Ilyet még nem pipált a világ, mióta a tengelye körül forog!
 S egyszer csak elhallgat a hídnál levő ellenség, s átrohan a községbe.
Túl a Zagyván, a faluban, óriási porfelleg emelkedik a háztetők fölé.
Azután megszólal egy gépfegyver a kisterenyei vasúti állomás mellett levő ház
padlásáról, s végigsöpri az utcát. A megvadult Birovics zászlós az, aki átgázolt a Zagyván,
fölmászott a háztetőre, s most onnét rettegteti a cseheket.
Talicska századát már rég nem látjuk. Eltűnt a nap irányába, a Nemti felé vezető
völgyben.
Mire beérünk a községbe, híre-hamva sincs az ellenségnek: A lakosság nem tudja, mit
szóljon a dologhoz. Egyelőre annak örül, hogy vége van a község körül lefolyt ütközetnek.
Azt mondják, hogy Kisterenyén egy cseh dandárparancsnokság volt. Csapataival ma
akarta megszállani a Mátra-gerincet. Az este még azt hajtogatták a cseh tisztek, hogy a
Mátrán lesz Csehszlovákia határa. De a támadás oly váratlanul érte őket, hogy még az
ágyából kiugró olasz dandárparancsnokuk, Piccione tábornok se tudta a pánikot
megállítani. Sőt, végül maga is kénytelen volt, villogó fehérneműben, csapatai után
menekülni.
Horváth Guszti nyomban horkolásba merül a váróterem egyik padján, Neuholz pedig a
telefonhoz rohan, hogy jelentse a győzelmet a hatvani hadtestparancsnokságnak. Hallom,
ahogy tirádákat zeng a káprázatos harcvezetésről. Ha nem volnék olyan fáradt, dühítene.
Mert először szó se igaz az egészből, és csak a csehek gyávasága tette győzelemmé a
szándékosan rosszul indított támadást. Másodszor meg attól tartok, hogyha még sokat
beszél, név szerint kerülünk bele a vörös hadijelentésbe, evvel a horkoló komámmal. Ezt
pedig igazán nem igényelem. Vörös hadibabérokra nem pályázom. Hiszen az olyan volna,
mintha pofon ütnének.
Gépiesen rendelem előre a segélyhelyet, állíttatom föl a tábori őrsöket, s küldök ki egy
hajtányt öt emberrel Talicskáék után, Parád felé. Talicska vonuljon be a századával.
Éppen lefekvéshez készülök, amikor Talicska egyik járőre kilenc ijedt, szepegő cseh
foglyot kísér be. Nem érdekelnek.
Fagarasiu Máriusz zászlóalorvos azt jelenti, hogy csak három könnyű sebesültünk volt.
Nem érdekel.
Neuholz a kezem után kapkod:
- Főhadnagy úr… azaz: elvtársam, gratulálok! Ez… ez szenzációs volt! A csehek
menekülő vonata már Salgótarjánon is átrobogott. Odáig szabad az út! A többi cseh
Mátraszele felé menekül!
Nem érdekel. Még az se, hogy főhadnagy úrnak szólított. Ráragadt az emberekről, akik
a küzdelem hevében elfelejtették az elvtárs szót, s a golyófütyülésben visszatértek a
főhadnagy úr megszólításra.
Az sem érdekel, hogy a csehek néhány halottat és sok sebesültet vesztettek, de azokat,
hír szerint, magukkal vitték.
Semmi sem érdekel. Utálok mindent. Magamat is. Azért, hogy nem tudtam még
ostobább csoportosítást kitalálni. Ekkora terület- méghozzá a salgótarjáni medence -
visszavétele győzelmi tébolyba ejtheti a bolsevistákat, s a pesti briganti-kormány
megerősödik.
És csak a Jóisten tudja, hogy nem ezt akartam!
Meghagyom Neuholznak - mert most már úgy beszélek vele, mint valami alárendelttel -
, hogy maradjon talpon, amíg újabb parancs érkezik Hatvanból, s ledűlök egy padra.
És délután háromig versenyt horkolok Horváth Gusztival.

*
Akkor érkezett meg, különszerelvényen, ordító jókedvvel és tökrészegen, Talicska
János százada.
- Éljen a főhadnagy úr! Éljenek a tiszt urak! Éljenek a magyarok! Győztünk! - bőgték
piros arccal.
És alig egy-kettőnek volt már csak vörös szalag a sapkáján.
Nem tudom, mit gondolt magában mindezekre Neuholz, de szólni, nem szólt egy szót
sem.
Hatvanból az az értesítés jött, hogy vasúti szerelvényeket s egy gyalogezredet küldenek
utánunk. Azokkal menjünk föl Salgótarjánig.
Alkonyatkor megérkezett a vonat, s elindultunk.
És este kilenckor beszállásoltuk a zászlóaljat a lesötétített bányavároskában.

*
Sötét volt még, amikor fölriasztottak bennünket s, ugyancsak vasúton,
továbbszállítottak Somoskőújfalura.
Ott azt a parancsot kaptuk, hogy másnap, a mögöttünk fölvonuló gyalogezred
balszárnyához csatlakozva, foglaljuk vissza a Ragyolc-Fülek felé vezető vasút két oldalán
emelkedő erdős hegyeket. A Sátorost és a Lázoldalt.
Az 1. századot a vasútvonaltól jobbra, a 2. századot és a 3. század felét a vasúttól balra,
a Lázoldallal szemben csoportosítottuk.
Az újonnan bevetett ezred tőlünk jobbra vonult föl, s alkonyatkor érte el a számára
kijelölt, kiinduló vonalat.
A balszárnyunk lógott.
A zászlóaljtörzzsel még reggel fölmentünk a Karancs lejtőjére, s egy akolban töltöttük
az egész napot meg a rákövetkező éjszakát.
Harc előtt állottunk, a zászlóalj erősen vedlett, vesztegette vörös színét, s mégsem ezen
járt az eszem. Hanem a Solt-Kalocsa vidéki, rábaközi és dunántúli ellenforradalmi
szervezkedéseken. Úgy képzeltem, hogy ezeknek a Lemberkovits-féle akcióval egy
időben kell kirobbanniok. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor.
S mivel hírek nélkül tipródtam, állandó nyugtalanság emésztett. Vajon otthon van-e
Orlay? Szabadlábon van-e még a Csatapap? Megvan-e az összeköttetése Lemberkovits​nak
a kelenföldi laktanyával? Vagy legalább Varga csoportjával?
S egyre azon riadoztam, hogy váratlanul kirobban a dolog. Orlay meg én pedig nem
vagyunk odahaza, és - Vargáék nem kapnak jeladást.
Fáradt voltam, elcsigázott, de még álmomból is minduntalan fölriasztott ez a gond.

*
Hajnalban megindult a támadás.
A szomszéd ezred, az ellenállás első jelére, szétugrott. Valahonnét erős géppuskatüzet
kaphatott, s meglehetős veszteségeket szenvedett.
Az 1. század még előrement, de hogy később egy cseh páncélvonat is beleavatkozott a
harcba, és Ragyolc felől srapnelezni kezdte a Sátoros lejtőjét, ugyancsak megfutott. Ez
magával rántotta a Lázoldal ellen támadó századokat is.
Fél óra múlva, rémült pánikban, özönlött vissza az egész front a somoskőújfalui vasúti
állomásra.
Neuholz még erőlködött egy ideig, hogy összeszedje az erdőkben szétszóródó
embereket, de azután látta, hogy hasztalan:
- Pesti csirkefogókkal nem lehet semmire menni! - zihálta elkeseredetten. - Ezek sem
meggyőződéses kommunisták, sem pedig magyarok!
Visszamentünk mi is az állomásra.
A csehek az egész visszavonulást erős puskatűzzel üldözték, páncélvonatuk pedig
előrejött, s hevesen lőtte az állomás környékét.
Az állomáson olyan ordítás és zűrzavar volt, mintha tízezer embert nyúztak volna.
Olyan fásult voltam, s annyira idegen ügynek éreztem ezt az egészet, hogy már csak az
a gondolat foglalkoztatott: haza, minél előbb haza, mert bármely pillanatban kirobbanhat
az országos felkelés.
Az állomáson, az ott álló három vasúti szerelvény között, egy pisztollyal hadonászó
vörösparancsnok ordítozott.
Nem akarta megengedni, hogy a menekülők elindítsák a vonatokat.
Pedig a szerelvényeken egész sereg sebesült jajgatott, és a cseh páncélvonat gránátjai
már a közelben robbantak.
Fölmásztam én is az egyik marhakocsiba. Mögöttem ugrott föl Neuholz és Horváth
Guszti. Utánunk meg Fagarasiu Máriusz. Guszti meglökött a könyökével:
- Röhögsz, mi? - dörmögte. - De ki ez a hadonászó muki? Ez a vörös Ajax?
Valaki kiordított a kocsiból:
- Üssétek le azt a disznót!
Vagy húszan leugráltak a kocsikról, megrohanták a pisztolyos embert:
 - Engedje el a vonatokat!
- Itt dögöljünk mind, a gránátok alatt?
- Tele vagyunk sebesülttel! Nem tűrjük, hogy visszatartson!
- Kicsoda, maga marha?
- Ilyen vadállatot!
Egy gránát már bezúzta a szomszéd szerelvény egyik kocsiját.
A revolveres hadonászó elordította magát:
- Csürhe! Én Seidler elvtárs vagyok! Vissza! Dandárparancsnok vagyok!
- Fütyülünk rá! Maga marha!
- Le kell ütni!
- Tapossátok le ezt a hülyét! Ha ő meg akarja védeni Kun Bélát, hát dögöljön meg
maga!
A tömeg megpofozta, leköpdöste Seidler elvtársat, keresztüllépett rajta, és elindította a
vonatunkat.
Az utolsó pillanatban ért a kocsink elé még egy menekülő hős. Földobta maga előtt a
puskáját, hogy könnyebben fölkapaszkodhassék a már mozgásban levő kocsira.
Fölhajított puskájának a szuronyhegye éppen a jobb kezem fejét érte. Nem fájt, nem
volt igazi seb, de egy nagy vércsöpp kibuggyant belőle.
Fagarasiu ott termett mellettem, hogy bekötözze.
- Szamárság, nem érdemes - mondottam, de a buzgó fiatalember bekötötte.
- Legalább hazamehetsz vele - dörmögte. - Bárcsak én is meglóghatnék valahogy!
Ez a doktor nem is volt magyar, hanem román. Sőt orvos se volt, csak harmadéves
orvostanhallgató. Még a forradalom alatt jött föl Pestre, az egyetemre. Itt érte a
bolsevizmus, az egyetem bezárása, s a kommunisták egyszerűen beszippantották a
vörösbe, zászlóaljorvosnak. Neki igazán nem volt köze se a magyarok, se a vörösök
ügyéhez.
Most jó nagy kötést pólyált a kezemre, nyakamba akasztotta a karomat, sebesültcédulát
írt, és a sorsomra bízott.
Salgótarjánban megállították a vonatot.
Innét már csak a sebesülteket engedték tovább. Közöttük láttam Talicska Jánost is,
bekötött félpofával. Komoly baja alig lehetett, mert nyomban leült kártyázni két
elvtársával, hogy addig is, amíg továbbszállítanak, agyonüsse az időt.
Estére hazaértem.
Meglátogattam az anyámat. A sánta bátyámról csak annyit tudtak, hogy valahol vidéken
jár.
Kimentem a sógoromékhoz, a Verpeléti útra.
 Éppen jókor, mert lakásrekvirálók jártak náluk, s egy betörőképű elvtársat akartak
beszállásolni a sógorom dolgozószobájába.
Most, hogy mint „sebesült” hazaérkeztem, persze, nyomban visszakoztak, s magamnak
utaltattam ki a veszedelemben forgó szobát.
…Másnap kirohantam a laktanyába.
Vargáék megörvendeztek! Megtudtam tőlük, hogy készen állnak, de Pesten nincs még
semmiféle mozgás.
- Akkor hát, továbbra is készen lenni, emberek - mondottam -, s holnaptól kezdve
kijárok ide. Beosztásom egyelőre nem lesz, hát csak a mi ügyünkkel foglalkozom.
Varga elkísért a villamosmegállóig. Útközben körülnézett, s előkotort egy cédulát.
- Ezt Orlay százados úr adta át avval - dörmögte Varga -, hogy csak négyszemközt
adhatom a főhadnagy úr kezébe.
Tisztelgett, és visszafordult.
A cédulán ennyi volt:

Figyelmeztettek, hogy tűnjek el. A D.-ügy szálait még nyomozzák. Ha téged is hajtanak,
s menned kell, gyere utánam Grilléhez. Grille gyűjti a negyveneseket, s addig is jó helyre
dug.

O.
Nem értettem.
A D.-ügy, nyilván a Dormándy-féle akció. És mi az, hogy: negyvenesek?
De mi az a Grille?
S egyszerre világosság támadt az agyamban. Grille a 40. honvédhadosztály fedőneve
volt az olasz fronton. De most kit érthet alatta a gazdám? Nagy Pál tábornokot? Vagy a
volt vezérkari főnökét: Craenenbroek őrnagyot? Vajon szolgálnak-e ezek egyáltalán?
Nagy tábornokról tudtam, hogy, még a Károlyi-forradalom idején, betegszabadságot kért,
mert nem akart alattuk szolgálni. Akkor nyilván Craenenbroek őrnagyot jelezheti most
Orlay a Grille névvel. De ha ő az, akkor hol találom meg?
Hazaérve három rokonunk telefonkérése várt. Hallották, hogy a sógoromék szobáját
megmentettem. Mentesítsem az ő szobáikat is.
Délután elmentem az Országházba. Ott volt a vörösök lakáshivatala.
Sebesültcédulámat lobogtatva, a magam és itthon sem levő öcsém meg gazdász bátyám
számára, igénybe vettem a fenyegetett lakásokat.
A vörös közigazgatás olyan kiváló volt, hogy eszükbe se jutott semmiféle érdeklődés.
Sohase voltak szélhámosi hajlamaim.
De most határozottan örültem, hogy kitolhattam a „hatósággal”.
 Estére kifürkésztem: hol van Craenenbroek őrnagy.
A Dunántúlról éppen átszállítás alatt levő II. vörös hadtest vezérkari főnöke.
A vasúti szállításvezetőségnél dolgozó kapitány bátyámtól megtudtam a többit. A II.
hadtest irányítása: Vác. És a parancsnoka a Napóleont utánzó, szőrös fülű, pohos - Pogány
József.
Szegény Craenenbroek! Ez a tiszta gondolkozású, jó katona kénytelen evvel az
országrontó bitanggal egy,levegőt szívni? De ha vállalta ezt a sorsot, akkor azt céllal teszi.
És céllal teszi, hogy gyűjti a negyvenedik hadosztály egykori tisztjeit. Azok bálványozták
valaha. S ha most hívja őket, ott lesznek.
Orlay üzenetét tehát megfejtettem.
De mivel egyelőre még nem üldöznek: itt maradok. Lemberkovitsék számítanak ránk.

 XI

Az a nyomasztó, bizonytalan érzés, amely csak akkor hagyott el, amikor Budapest
határán túl voltunk, most megint rám nehezedett. A szabad mezők, szántóföldek, erdők,
falvak, az örök Magyarország szelíd mosolyát sugározták ránk. A megváltozhatatlan
Magyarországét. Nem volt azon semmi vörös, semmi festék, semmi erőszak.
De mihelyt a pesti aszfaltra tettem a lábam, megint rám terpeszkedett az a szörnyű
érzés, hogy egy fojtogató, sorvasztó rém szívja utolsó életerőnket.
Az emberek nem mertek egymás szeme közé nézni. Mielőtt megszólalt valaki,
körülpillantott. Az ajtókra külön lakatokat szereltek. És éjszaka nem mertek az utcára
lépni.
Valahogy az az érzésünk volt, hogy semmi sem véd már bennünket. Se törvény, se
tisztesség, se erkölcs. A városban rémhírek száguldoztak. De már vagy semmit sem
hittünk el, vagy a leghihetetlenebb dolgot is elfogadtuk igaznak.
Az emberek már csak napi dolgokkal foglalkoztak. A csarnokoktól, piacoktól, boltoktól
régen elszoktak. Üresek voltak, kár volt rájuk vesztegetni az időt. A hatósági közélelmezés
teljes csődje után tehát ki-ki maga igyekezett családjáról gondoskodni. Ezért, aki csak
tehette, vidékre járt batyuzni. Egy-egy liter tej, néhány kiló hús, krumpli, zsír, szalonna,
egy-egy hátizsák liszt - hihetetlen kincsnek tűnt. A cukor - elérhetetlen álom volt.
S mivel a falu begombolkozott, mert csak a régi Osztrák-Magyar Bank kék
bankjegyeiért volt hajlandó valamit eladni, a Károlyi-kormány és a kommunista diktatúra
által kibocsátott, fehér jancsibankókra csak köpött, ezért egyre körülményesebbé vált az
élelmezés. Kék pénzük május közepén már alig volt az embereknek. A fehér pénzt meg
senki se akarta elfogadni, bár a vörös kormány nap-nap után ragasztatta ki megfélemlítő
rendeleteit a fehér pénz kötelező elfogadása érdekében.
A gondos családapák tehát körülnéztek, mit lehetne értékesíteni egy kis lisztért, zsírért,
babért, krumpliért. És kezdtek kiürülni a ruhás- meg fehérneműs szekrények. Amit a
ruharekvirálások meghagytak, azt lassan megette a család. Szőnyegek, függönyök,
zsebórák, gyűrűk, szegény kistisztviselők féltve őrzött ezüst evőeszközei - átváltoztak
lisztté, hússá, szalonnává, babbá, lencsévé.
S ebben nem volt különbség burzsuj és proletár között. Családjaik lassanként a lakást
meg a rajtuk levő ruhát kezdték fölenni.
És micsoda keletje volt a bornak! Szesztilalom volt, tehát suttyomban mindenki szeszre
kacsintgatott. Még az is, aki egész életében bornemissza volt. Soha annyi részeg ember
nem tántorgott Pest utcáin, mint akkor. Pedig ez kész bizonyítéka volt annak, hogy a
botladozó proletárban szikrája sincs az annyiszor emlegetett proletáröntudatnak. Nem is
volt valamire való ember az, akinek ne lett volna olyan „megbízható vendéglője”, ahol
vagy leves képében, vagy teaként, vagy limonádé színe alatt nyugodtan nyakalhatott a
száműzött nedűből. Legrosszabb esetben, orvosi bizonyítványt szereztek, amelynek
alapján „járt” nekik bizonyos mennyiségű szesz.
A megváltott dolgozók egész gondolkozását tehát a gyomor irányította.
 Orlay, még a vörös diktatúra elején, azt mondotta egyszer:
- Legfélelmetesebb ellenfele ezeknek a tökkelütött diktátoroknak a gyomor lesz. A
legkonokabb ellenforradalmár pedig - a bor.
Május harmadik hetében, az egyéni cserekereskedelem fellendülésének korszakában,
már teljes egészében valósággá lett ez a jóslat.
Még az eleinte megmámorosodott ipari munkásság is látta, hogy sintérek kezébe került
a nép sorsa. És egyre nagyobb tömegekben s egyre hangosabban elégedetlenkedett.
Pedig május második felében igazán vidámító hírekkel is kedveskedtek a
hadijelentések. - A Vörös Hadsereg kezdte visszaszorítani a cseheket.
Hontban, Nógrádban, Hevesben falut falu után ürítettek ki Masaryk prágai vitézei.
Pedig a felszerelésük összehasonlíthatatlanul bőségesebb volt, mint a Vörös Hadseregé. És
hogy a Vörös Hadsereg milyen silány haderő volt, azt én tudtam a legjobban.
A bátyám fölbukkant Pesten, és azt telefonálta, hogy beszélni akar velem.
A kelenföldi állomáson találkoztunk. Haza már nem mert menni. Kiballagtunk a
mezőkre.
Azt mondotta: lent járt Solton. Minden készen van. Csak a jelre várnak. De jó lesz
sietni, mert minél több embert szerveznek az akcióba, annál többnek járhat el a szája.
Fehér megyében Sréter ezredes kezében futnak össze a szálak. Ott is azt mondják, sietni
kell. Nem szabad bevárni az aratást, mert akkor a magyarok már a kaszára kacsintgatnak,
és csak fél kézzel lehetnek velünk.
Igaza volt.
- Én most megint eltűnök - mondotta búcsúzásul -, de ne féltsetek. Tudom, mi a
dolgom. S te mennyire vagy?
- A fegyvermesterekkel rendben volnánk, de gyalogpuskásom egy szál sincs. Orlaynak
meg kellett ugrania Pestről, még a Dormándy-ügy miatt. Utasítások kellenének. Most már
nem gondolkozhatunk csapategységek szervezésén, mint Orlayval tehettem.
- Persze, hogy nem. Próbálj fölmenni a hadügyminisztériumba, Lemberkovitshoz. Ha
nem tudsz vele beszélni, majd én szerzek útmutatást. Három nap múlva itthon leszek.

*
Két napig ólálkodtam a hadügyminisztérium, azaz most: hadügyi népbiztosság táján.
Be is jutottam. Láttam is Lemberkovits névjegyét a szobája ajtaján. De az ajtaja mindkét
nap zárva volt.
A Csatapapot is hiába kerestem a laktanyában.
Harmadnap megjött a bátyám, és a lágymányosi pocsolya déli partjára rendelt. A vasúti
átjáró tájára.
- Nem baj, hogy nem jutottál be hozzá - mondotta, mialatt kiballagtunk a mezőre. -
Baintner Jenő főhadnagyhoz vagytok beosztva. Felriasztás esetén az Aréna úti
trénlaktanyában kell gyülekeznetek. S vagy a papod, vagy én adunk hírt. Csak mindig
hagyd meg a Verpeléti úton, hogy mikor, hol vagy!
- Értem. De hogy szervezzem tovább a dolgot?
- Hólabda-rendszer! Lemberkovitsék patentje. Ha lekapnak egy-egy embert, legfeljebb
csak öten kerülnek hurokra. Vagyis kiválogatsz öt nagyon megbízható embert. Azoknak te
vagy a vezetője. Mind az öt megszervez magának megint ötöt. És azok is: külön-külön
ötöt. Érted?
- Értem.
- Többel ne is kísérletezzetek! Mert egy ember ötnél többel nem tud kapcsolatot tartani.
A fegyvermestereitek pedig szerezzenek zárt ládájú teherhordó tricikliket. S mázolják rá
egy-egy tejkereskedő vagy zöldségárus nevét. Azokban gyanúmentesen szállíthatjuk majd
a géppuskákat. Érted?
- Értem.
- Hát akkor, szervusz.
Elváltunk, ő átment az összekötő vasúti hídon a Soroksári útra, én meg a
sógoromékhoz.
S másnap megkezdtem a laktanyában a munkát.
Így csakugyan könnyű volt a dolog. Fél nap alatt fölcsapott öt bajtársam: Losonczy
hadnagy, Kósa főhadnagy, Hajdu Zoltán hadapródjelölt, Gergely Alfréd hadnagy és Pauer
Pali önkéntes tűzmester.
Az ötlet ragyogó volt!
Június harmadikán 125 emberünk volt. Valamennyinek volt pisztolya vagy háborús
emlékként rejtegetett karabélya.
És jócskán loptuk haza a kézigránátokat is.
Vargáéknak is tetszett a tricikli-gondolat. Annyi szerelő ismerősük volt, hogy nem volt
számukra nehéz kérdés a háromkerekű alkotmányok beszerzése.
Most, hogy készen voltunk, még szörnyűbb volt az a szó, hogy: várni.

*
A Vörös Hadsereg támadása nekilendült.
Visszafoglalta Párkánynánát, Érsekújvár határát, Léva környékét, Miskolcot. És gyors
ütemben tört előre Kassa felé.
A vörös sajtó ujjongott. Íme, a proletárhadsereg!
Pedig ez a hadsereg erősen vedlett. Egyre nagyobb tömegei dobták el a vörös szalagot.
A politikai megbízottak helyett a tisztek kezébe kezdett átcsúszni a legénység. Egyes
csapatok elkergették a megbízottakat.
Úristen! Még egy lökés, és igaza lesz Stromfeldnek! Felszabadul a Felvidék, és új
hadsereg támad!
 Emésztő türelmetlenséggel vártuk a jeladást, itthon is.

*
Június hetedikén kiverték a cseheket Kassáról.
Két nappal utóbb Bártfáról.
A cseh hadsereg megrendült.
Hát még, ha leverjük a vörös uralmat!
De mért nem mozdulunk itthon?
Hiszen ez őrjítő!

*
És június kilencedikén délben telefonált a bátyám:
- Este hatkor találkozunk! Hozzál kenyeret is!
Végigrohantam Losonczy, Kósa, Hajdu, Gergely és Pauer lakását.
A kenyér volt a jelszó. Abból a rendelkezéshól eredt, hogy - mivel a tervezett puccs első
huszonnégy órájában még aligha számíthattunk rendszeres élelmezésre - mindenki hozzon
magával egy napra való kenyeret és harapnivalót.
Tűkön ültem délután négyig.
A sógorom, szegény, aki aznap három óra hosszat állott sort, hogy végül három darab
sárgarépát nyomjanak kezébe a hatósági élelmiszerboltban, rám szólt:
- Mi van veled? Olyan vagy, mintha lázad volna!
- Semmi, semmi. - S mert már nagyon megsajnáltam, a fülébe súgtam: - Holnap magyar
zászlók lobognak az utcán!
Szólni akart, de befogtam a száját.
Négykor megszólalt a telefon:
- Nem tudunk találkozni! Majd megmondom, mikor - mondotta a bátyám izgatottan.
Összecsuklottam.
Őrület!
S most hogy fújjam le az egészet? Hiszen én csak az én öt emberemet ismerem! A
többiről nem is tudom, kicsodák! S azok most mind az Aréna úti laktanyába csődülnek.
Végigrohantam az öt lakást.
Egyik fiú sem volt otthon.
Kimentem az Aréna útra.
Teremtőm, milyen csigalassúsággal tud vánszorognia villamos! És ha ki is érek, hogyan
ismerem meg a száznál több emberünket! Kisül az egész!
 A Lehel utcán Tóth fegyvermester taposta, civil ruhában a triciklijét. A nyikorgó
alkotmány oldalán ez a szó volt: „Fagylalt”.
Fél hatot mutatott az órám, amikor leugrottam a villamosról, az Aréna út és a Lehel utca
sarkán.
A trénlaktanya kapujában akkor váltották az őrséget.
Kiállottam a sarokra.
Két ember jött át az úton. A kezükben kis papírcsomag volt.
Persze: az elemózsia. Ezek azért jöttek, amiért én.
Rájuk szóltam halkan:
- Ma nem kell a kenyér. Nem lesz meg a vacsora.
Megálltak, bólintottak, megcsóválták a fejüket, s visszasétáltak az Állatkert felé.
Föllélegzettem.
Hanem most egyre többen jöttek. És minden irányból. A kis csomag ott volt
mindegyiknél, de hogyan szólok mindegyiknek?
Egész testemen kivert a veríték.
De az emberek - azok is, akiknek nem tudtam szólni - elsétáltak a kapu előtt, s nem
mentek be.
Akkor még nem tudtam, hogy Baintnerék beavatott tiszti őrséget állítottak a kapuba, s
az is hazaküldte a csomagos járókelőket.
Csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor a kis Pauser Pali lépegetett hozzám a
kaputól. Ő is ott tudta meg a lefúvást.
Akkor már ketten szólítgattuk meg a kenyeres cimborákat.
Meg Tóth fegyvermester.
Majd Varga, a triciklijével.
És Losonczy.
És Hajdu.
És a többiek.
Fél hétkor már senki se jött.
Megúsztuk simán.
De este úgy dűltem le, mint a hulla.

*
Másnap fejbe vágott egy hír:
A rábaköziek felkelése még hetedikén kirobbant. Szamuely hóhérvonatai odarobogtak.
Csornán vagy nyolc embert végeztetett ki.
 Kapuváron talán még többet akasztatott föl.
A fülesi papot agyonlőtték.
…És ugyanakkor jött a többi szörnyűség.
Félegyházán kivégezték Návay Lajost, a képviselőház volt alelnökét meg az öccsét.
Tolnatamásiban három embert.
Jászladányban a falu bíráját.
Sopronkövesden egy vasutast.
Hartán egy szerencsétlen gyári munkást.
És öltek, tomboltak a Szamuelyek terroristái, Cserny József bőrkabátosai, a Fabik-, a
Gombos- meg a többi hóhérkülönítmények.
Itt Pesten pedig Korvin-Klein Ottó gyilkoltatja az embereket.
Éjszakánként ide-oda robognak a terroristák teherautói, s amelyik ház előtt megállanak,
annak egyik lakója holnap már nem él.
Azt mondják: százával viszik az embereket a vésztörvényszék elé!
Olyanok mára Lenin-fiúk, mint a veszett kutyák.
Jaj, hörgés, pusztulás marad a nyomukban.
Könyörülő Isten, hogy nézheted?
A Tűzvölgy aljáról kénköves lángok vegyültek a vörös lobogásba.
Borikám, mi lesz velünk?
Fulladozunk az izgalomtól.

*
Az egész országból lázongások híre érkezik.
És a terroristák bokáig gázolnak a vérben.
Valahol élve maradt, s a koporsójában ült föl egy akasztott, tanyai magyar. Ott lőtték
agyon a koporsóban, a családja szeme láttára.
Szamuely Tibor arra kényszerítene a halálraítéltek családjait, hogy végignézzék apjuk,
férjük, testvérük kivégzését.
A pokol gonoszsága szállott a földre!
És még állunk.
Pedig hörgünk a dühtől…

*
Wiesinger Gyula századost bevitték a Vörös Őrségre.
 Talán Romanelli még segít rajta.
Az olasz misszió előtt jajgató asszonyok rimánkodnak mindennap.
S Romanelli meg Pentimalli már roskadoznak a fáradtságtól.
A Hungária Szállóban, a Vörös Házban terroristák gépfegyverei mögött tivornyáznak
Kun Béláék.
Valaki azt a hírt hozza a gyötrő várakozás óráiban, hogy Szegeden magyar kormány
alakult, és nemzeti hadsereget toboroznak.
És fölrepül egy név: Horthy Miklós.
Ó, ha ott lehetnék!
De nem mehetek. Itt kell maradnom, a harcban. Mihály hördül rám: „Itt az ellenség!
Állj helyt!”
Ha tudnék még sírni, sírva fakadnék.
De már csak a templom csöndje tud percekre megnyugtatni.

És néhány ilyen lélekzsongító perc alatt megszületik egy rimánkodó versem: Magyar
Miatyánk 1919-ben. És írom, írom hozzá a mottót:

Íródott valahol Magyarországon, álmatlan, gyertyavilágos éjszakában, mikoron a mi
nagy, jó Urunk - Horthy Miklós - Szeged tájékán megfúvatta a trombitákat és megy verette
a rézdobokat…
Este beállít hozzám Hajdu Zoltán. Meglátja a verset.
- Hadd írjam le! Könnyet csordít ez a vers! Mióta az eszemet tudom, mindig bolondja
voltam a verseknek. Nem volt műkedvelő előadás, hogy ne szavaltam volna valamit.
Mialatt leírja, telefonál a bátyám:
- Holnap délután hatkor találkozunk. Hozzál magaddal kenyeret!
Éjszaka nem alszom egy szemhunyást sem.
Holnap széttapossuk a tűzkígyó fészkét, Borikám!
És egy hét múlva elmegyek érted, én szenvedő virágom!

*
És másnap ugyanúgy lefúják a dolgot, mint kilencedikén.
Azután megint riadó: tizenhatodikára.
És lefújják, mint tizenharmadikán.
Kitűzik: tizenkilencedikére.
S elhalasztják, mint tizenhatodikán.
Az eszünk kezd bomlani!

*
A kapitány bátyám azt mondja, ők értesítették Lemberkovitsot, hogy vörös katonai
átcsoportosítás folyik, s a teherpályaudvarok tele vannak átvonuló szállítmányokkal.
Vörös hadosztályokkal a hátunkban csakugyan nem kockáztathatjuk a sikert.
Pedig Hönig őrnagy, a Haubrich József vasmunkás parancsnoksága alatt álló
vasasdandár segédtisztje együtt dolgozik Lemberkovitscsal. Haubrich ugyanazt akarja,
amit mi. A vasasdandár velünk van.
Én Istenem, adjál nekünk nyugalmat, hogy megőrizzük az eszünk épségét!
Hiszen, ha még soká tart ez a rémületes izgalom: ronggyá foszlanak az idegeink…

*
Huszadikán este lezúg ránk a hír, hogy a Duna-Tisza közi ellenforradalom, Kalocsa,
Solt, Dunapataj, Kiskőrös környékén, fegyvert fogott.
Szamuelyék, véres harc után, leverték.
Úgy hírlik, Szamuely azt mondotta: százötven embert húzat föl a fákra, hogy örökre
elvegye a kedvét az ellenforradalmároknak!
Most! Most kellene kirobbantanunk a mienket!
De jeladás nem jön.
Sem a Csatapaptól, sem a bátyámtól.
A Csatapapról különben sem tudok semmit, napok óta.
Bennégett volna már a Tűzvölgy pusztító gyehennájában?
Istenem! Istenem! Istenem!

*
Baintner csoportjától üzenetet juttatnak el hozzám. Lépjek összeköttetésbe a Fehérvári
úti Hadik-laktanyában levő székelyekkel. Hódy János főhadnaggyal. Együtt kell majd
dolgoznunk.
Csöpörög az eső, hűvös van, fölkapom a köpenyemet.
S átsietek a Hadik-laktanyába. Megkeresem Hódyt, a székely hadosztály egyik
lefegyverzett maradványának parancsnokát.
Két perc alatt megértjük egymást.
Délben, egy templomban, találkozunk a bátyámmal.
Vele van még egy fiatalember. Lemberkovits egyik összekötője.

Állunk a homályos templomzugban, és suttogva közlik velem, hogy a Vörös Hadsereg
átcsoportosítása befejeződött, a Duna menti ellenforradalom elvonta Pestről Kun Béláék
figyelmét, tehát minden órában várhatom a jeladást. Hanem az alaprendelkezés,
alkalmasint, megváltozik. Esetleg olyan intézkedés jön, hogy a kelenföldi csoportnak csak
azok a tagjai gyülekezzenek az Aréna úti laktanyában, akiknek nincs fegyverük. Azok itt
kapnak puskát és kézigránátot. A többit úgy tájékoztassuk, hogy szükség esetén, a Gellért-
[36]
hegyet és a budai Duna-partot szállják meg, a monitorok oldalának és hátának
biztosítása végett. De erre külön parancsnak kell jönnie. Ha ilyet nem kapnék, akkor az
egész csoport gyülekezzék az Aréna úti laktanyában.
Kezet fogunk, s kimegyek Kelenföldre.
Útközben fontolgatom azt, amit hallottam.
Szóval, a monitorok is benne vannak a tervben. Nyilván tűz alá veszik majd a Hungária
Szállóban terpeszkedő vörös diktátorokat. Vajon hány hajó fut ki? És milyen egységek? A
nagyok is? Azoknak már komoly ágyúik vannak. Vagy csak a kis őrnaszádok, a
géppuskáikkal?
Akárhogy lesz is, ennek most sikerülnie kell! Sose kíváncsiskodtam, sose akartam
többet tudni, mint amennyit tudtomra adtak, de ebből is látom, hogy Lemberkovits igazán
jól összefogta az erőket. És velünk van Haubrich vasasdandára is.
Most győzünk! Még a nap is kisüt erre a gondolatra, s az is ezt mosolyogja: győzünk!
Amikor a katonai ruhatárnál átvágok a vasúti töltésen, szembetűnik a laktanya. A
törzsépület sarokablakai nyitva vannak. Valaki kikönyököl az egyiken. Azután még egy
alak jelenik meg mellette. De csak egy pillanatra. Lehet, hogy a Csatapap volt.
Amint közelebb érek, látom, hogy Losonczy könyököl ki az ablakon.
Feléje intek, ő visszaint.
A kapu előtt járkáló nemzetközi ezredbeli vöröskatona fölpillant.
Azután továbblép, az útszélen álló régi deszkabódé felé. Ez a deszkabódé a háború
éveiben afféle, óriáskiflit, cukrot, kolbászt meg gyümölcsöt áruló utcai kofáé volt. De
most már árván roskadozik elhagyottságában.
Losonczy rám kiált az ablakból:
- Szervusz, Fűzfa! Megállj! Eltalállak-e evvel a papírgalacsinnal?
Meglep, hogy ilyen tréfás kedve van. Sose láttam ilyennek. Valami sejtés azt súgja,
hogy akar vele valamit.
- No, lássuk! - kiáltom vissza. És a kapun kívül, a laktanya rácskerítése mellé lépek.
Losonczy eltűnik az ablakból.
A vörös őrszem érdeklődve bámul föl.
Most megjelenik odafönt Losonczy, és játékosan, nevetgélve úgy tesz, mintha
célozgatna.
Én meg, rajta függő tekintettel, ugrálok, mint aki nem akarja, hogy eltalálják.
Így cicázunk egy kicsit, az őrszem hol Losonczyt, hol meg engem néz mosolyogva,
azután felém röpül az összegyűrt papírgolyó, és - a bódé mögé esik. A célzásról láttam,
hogy szándékosan dobta oda Losonczy.
- Ohó, nem találtál - kiabálok föl -, de most majd én!
Körülnézek, mintha valami hajítanivalót keresnék. És lépegetek a bódé mögé. Az most
eltakar az őrszem elől. Fölemelem a papírgolyót, s egy szempillantás alatt látom, hogy írás
van rajta.
A közepéből használt, irodai törlőgumi fordul ki. Ezt tette bele nehezéknek Losonczy. A
papírt a bal öklömbe gyűröm, a gumit meg a vöröskatona felé mutogatva, közelebb lépek
a rácshoz. És fölkiáltok az ablakba:
- No, most én!
- Rajta! - nevet Losonczy.
Ugrál, táncol az ablakban, én cicázok a dobással, s végül fölhajítom a radírdarabot.
Az a falat éri, lepattan, Losonczy fitymálóan legyint. De ezt a legyintését akár jelnek is
vehetem. Jobbra intő jelnek.
A vöröskatona nevet, mint ahogyan az ilyen szamár kis játékon nevetni szokás, én meg,
ahelyett hogy belépnék a kapun, elindulok a kerítés mentén jobbra, a főkapu felé.
És közben, félig zsebben tartott tenyérből, olvasom az írást:

Be ne lépj! H. Z.-t éjjel lekapták! Lódulj Pestről!
A szívem akkorát dobban rémületében, hogy alig bírom emelni a lábam. Hajdu Zoltánt
lefogták! Akkor nyilván rólam is tudnak!
Minden erőmet össze kell szednem, hogy továbbmehessek. Esztendőnek tűnik, amíg, a
főkapu előtt elhaladva, átvágok a Budaörsi úton, s eljutok a vasúti híd alá.
Az alatt már nem látnak. Nekilódulok hát.
Zihálva, lélegzet után kapkodva sietek tovább a töltés mögött.
Lódulj Pestről! - De hova lóduljak? Őrület! Hiszen minden percben elém toppanhat
valaki! Ezeknek a hóhéroknak olyan spicliszervezetük van, amilyet azelőtt el se tudtunk
képzelni.
A homlokomról patakzik a veríték, a szívem rémülten kalapál, és a torkom kiszáradt.
Lódulj Pestről! - kongatja a halántékomat a gondolat.
Össze kell szednem az eszemet.
Egyelőre, nagy ívben, visszakerülök az Átlós útra.
Ha Zoltánt lefogták, s rám vadásznak, akkor már a sógoromékhoz sem mehetek.
Bizonyosan ott ólálkodnak már a Verpeléti úton..
Átvágok a Gellért-hegyi kőbánya felé.
Onnét a Hadnagy utcába. Ott lakik Pauer Pali hadapródjelölt.
 Az öt emberem egyike.
S most eszmélek rá, hogy a jó csillagom vezetett arra. Hiszen a csoportot át is kell
adnom valakinek! Igaz, hogy Pali a legfiatalabb az alcsoportvezetőim között, de mást nem
tehetek. Ebben az egész ügyben úgysem rang szerint mennek a dolgok. Lemberkovits is
csak százados, mégis alája rendeli magát a vasasok dandársegédtisztje. Az az őrnagy. S
legfeljebb majd Kósa főhadnagy veszi át a főcsoportot Pauertól.
Körülkémlelem a tabáni utcasort. Benne azt a házat, ahol Pali szülei laknak.
S azután hirtelen belépek a kapun.
Pali odahaza van.
Behúzódunk az egyik szobába.
S megrendülten hallgatja a riasztó újságot.
De azután fölvillan a szemében Mihály elszánt tekintete.
Elmondom neki a dolgokat. A legújabb üzenetet is. Azt, amit ma Lemberkovits
összekötője mondott. Megadom neki Baintner meg a sógorom telefonszámát. És
megkérem, mondja meg a sógoromnak, hogy néhány napra vidékre mentem. Ha a bátyám
keresne, utasítsák Pauerhoz.
- Rendben van - dörmögi Pali -, de most lóbál!
És a kezét nyújtja.
A szorításából érzem, hogy - férfi.
Azután leszaladok a Rácfürdő felé.
Pesten már sehova se mehetek.
Fáradt vagyok és éhes, de ez most nem számít. Amíg ki nem jutok Vörösország
határából, nem szabad megállanom.
A Döbrentei téren rám köszön valaki. Megrebbenek. Sötét matrózsapka van rajta és
kopott, kék ruha. Elhúznék mellette, de megint rám szól:
- Én vónék, hadnagy úr!
Ránézek. Hűséges, barna arc mosolyog rám.
- Istenem! Rimóczi!
Megölelem. Szeretnék vele beszélgetni. De csak dadogok. Annyit mégis megért, hogy
el kell illannom Budapestről. Én meg annyit, hogy kikötőaltiszt a csavargőzös
közlekedésnél. A Vigadó és a Tabán között ide-odajáró propeller kikötőmatróza. A budai
kioszk alatt van az állomása, a Duna-parton.
Sietek, elköszönök tőle.
De még utánam szalutál:
- Oszt ha eccör el köllene bújnia a hadnagy úrnak, hát én eldugom. Fogadok, hogy
egyetlen veres se tanájja mög. Hogy fóna ki a szemük!
 Fölugrom egy villamosra, s ki - a Keleti pályaudvarra.
Ott nézegetem a menetrendet, s idegesen jár a köpenyem zsebében a kezem.
- Szolnok… Szolnok… - motoszkál fejemben a gondolat. Valaki azt mondotta a
múltkor, hogy ott át lehet lógni a Tiszán, és a románok Szegedre hajtanak minden
menekülőt.
Négy óra húszkor megy egy vonat Szolnokra. Fordulok, hogy megnézzem a pénztár
fölött levő nagyórát. És közben, szórakozottságomban, kihúzok valamit a zsebemből.
Háromnegyed négy.
Nézem, hogy mi is van a kezemben? Elpiszkolódott sebkötés meg a hozzávaló,
karfelkötő géz.
Lám csak! Ez talán megsegít.
Behúzódom egy nagyon piszkos és bűzös fülkébe, rátekerem a kezem fejére a kötést, fél
vállammal kibújok a köpenyből, nyakamba vetem a karfelkötőt, beledugom a jobb
karomat, s visszarántom a vállamra a köpenyt.
És sebesült vöröskatonaként lépek ki arról a förtelmes helyről.
Fél perc alatt jegyet adnak a sebesültcédulámra, s azután - utazom Szolnok felé.
Semmim sincs, csak az, ami rajtam van. És a pisztolyom, huszonnégy tölténnyel. Meg
vagy ezerötszáz korona - fehér pénzben.
A kopott, piszkos, zsúfolt, harmadosztályú kocsi irgalmatlanul ráz és zötyög, de azért
elalszom. Minden megállásnál megkoppan a fejem, s fölébredek, de újból elalszom. A
fáradtság erősebb, mint az izgalom és a rémület. Minden mindegy.
És a fejkendős asszonyok, rongyos ruhájú szegényem​berek, batyuzó pestiek meg a
katonák beszélgetése távoli zsongásként ér a fülemig. Félhangon szidják a vörösöket, de
nem érdekel. Pedig már mindenki szidja őket.
A fiúkra gondolok, és - fáj.
Anyámra gondolok, és - fáj.
Borikára gondolok, és - megsajdul a szívem. Szegény, boldogtalan teremtés… Június
huszonegyedike van, igen, igen, hiszen tegnapelőtt volt a tizenkilencediki, elhalasztott
puccskísérlet. Éppen négy hónapja nem tudok Borikáról semmit. Négy hónapja sírdogál
ott, a Tűzvölgy túlsó partján. És én olyan sokat szenvedtem és fáradtam azóta, olyan
szörnyű dolgokon mentem keresztül, hogy szinte úgy érzem: nincs többé Borika.
…Valahol az Alföld közepén döcög a vonat, amikor kinyitom a szememet.
Nyugszik a nap nyugaton, s lángoló, véres bíbor világít velem szemben.
Szamuely dúl a Duna mentén - suttogják az emberek.
Villannak a szívekbe vágott rohamkések, ropognak a fegyverek, és az akácfák ágai
megrezzennek a kötélen hörgő magyarok alatt.
A Tűzvölgy lángjai föllobognak az égig…
 Kóválygok Szolnokon.
Fél óra múlva látom, hogy őrültség volt idejönnöm. Tele van vörös csapatokkal. S úgy
őrzik a partot innen is, meg onnan is, hogy víz fölött szálló légyre is rálőnének.
Visszabotorkálok az állomásra, s fölmászom egy induló, üres tehervonatra.
És elalszom.
Egyszerre fölráz valaki. Sötét van, néhány lámpa pislog a vonat mellett.
- Kicsoda maga? - ordít rám egy árnyék a kocsi ajtajából. - Bizonyosan lógós katona!
Kábult vagyok, nem értem.
Most már hárman is morognak. Szuronyos puskájú emberek.
A legnagyobb hangú alak rám villant egy villanyzseblámpát.
- Persze, volt tiszt! Bársonygallér a köpenyén! - mérgelődik. - Mindjárt gondoltam.
Mondom, hogy sebesült vagyok.
- Azt majd holnap elmondhatja! Ismerem ezt a fogást!
Lelökdösnek a kocsiból, és az egyik szuronyos alak kísérni kezd valahová.
Tántorgok. Fából vagyok.
Kísérnek az állomástornácra.
Akkor látom: Cegléd.
Már nem törődöm vele, mit akarnak.
Átmegyünk az állomásépületen, s tovább botorkálunk a kövezeten. Nem bánnám, ha az
első utcasarkon ledurrantanának. Talán jobb volna. Legalább vége lenne mindennek.
Azután bekísér ez a topogó, sötét fegyveres egy udvarba. Az udvarból egy üres
mészárosboltba. A kőlapú boltasztal, a húsvágó tőke és a húsfogasok jól látszanak az
ablakon beömlő holdfényben.
Levágom magam a földre.
Az őrszem leül a küszöbre, és vállához támasztja a lába közé eresztett fegyvert.
Az életösztön is kihalt már belőlem. Hát nincs tovább. Minden erőnek vége van egyszer.
Az ember többet kibír, mint az állat. De van határa az emberi akaratnak is, és össze kell
roskadnia. Amikor már csak a test nyöszörög még egy ideig. Csoda volt, hogy eddig is
kibírtam. Hiszen öt éve tart már ez a rémületes erőfeszítés. Ezerkilencszáztizennégy ősze
óta. Hát most már csak a test zihál.
A gondolatom megállt, elkábulok és belesüllyedek valami fekete semmibe. És ez a
semmi - jó.
…Fölriadok. Kakaskukorékolás rebbentett föl.
Dörzsölöm az égő szemeimet. Olyan éhes vagyok, hogy fáj.
Odakint szürkül. Már látni.
 Az őr, ölében a fegyverével, előrebukott fejjel bóbiskolva horkol, a nyitott ajtó
küszöbén.
Erre föléled bennem - Mihály.
Olyan zajtalanul állok föl és surranok az ajtóig, mintha árnyék volnék. Ruganyos
vagyok és elszánt.
Egy szemhunyásig figyelem az őrt. Bőrkabátja van, fonott derékszíja, azon kézigránát
és rohamkés.
Terrorista.
Kihúzom a kezem a kötésből, megmarkolom a pisztolyt. Zajtalanul tolom el a biztosító
karocskáját.
És lépek át a küszöbön, rámeredő szemmel. Tudva, sose öltem még embert, de ha ez
most fölébred, belelövök az arcába. Élni akarok… s ha ez ebbe kerül, megteszem!
Kint vagyok… Zajtalanul lépegetek hátrafelé… A szemem rajta van a bőrkabátoson.
Horkol, alszik.
Elérem a kaput, lélegzem egy mélyet, s nyargalok, nyargalok, a pirkadással ellenkező
irányba. Nyugatnak, csak nyugatnak…
Már földek között járok. Jobb kézre van tőlem a vasúti töltés.
A földeken itt-ott cseresznyefa. Kínálják a gyümölcsüket. Éhesen, idegesen tépem meg
őket minduntalan, s azután menet közben eszem a sapkámból az áldott gyümölcsöt. Akkor
jut eszembe, hogy tegnap reggel óta nem ettem…
Valahol, a hátam mögött, dohog egy lassan közeledő vonat.
S előttem, mintha állomást látnék. Az állomás a töltés túlsó felén van, hát erről az
oldalról fölkapaszkodhatnék észrevétlen. Nekiiramodom az útnak. A vonat elhúz
mellettem. Amikor látom, hogy megáll - lassítok.
Még egy rugaszkodás és - fölkapaszkodom az éppen induló vonat utolsó kocsijának
fékezőlépcsőjére.
Öreg fékező pipál fönt a fékezőbódé ülésén. Először szúrósan néz rám, azután
megenyhül. Még lihegek, amikor megszólal:
- Tiszt úrnak tetszik lenni?
Csak bólintani tudok.
- Gondútam, a bársonygallérjárul.
Pöffent kettőt a pipájából, s megint leszól:
- Kergetik tán a veresek?
Bólintok.
Helyet szorít maga mellett, s föltessékel.
Megszorítom a kezét.
 - Nincs mit köszönni - szabódik. - Most mán igazán kár vóna minden böcsületes
emberér. Mer mán döglik a veres disznó. Mahónap utósót rúg.
Hallgattunk egy ideig, azután megszólal:
- Alighanem evvót az utósó mérge. A szegény soltiak, kalocsaiak, dunapatajiak. Úgy
hallom, több mint száz embert akasztatott az a Sámuel. De most maj az ü nyakukra kerül.
A vasutiaknak is ígérte, hogy maj kibabrál velünk. No, azt lesheti. A vasut térgyepül a
mellükre. Mer ha mink akarjuk, a herkópáter is éhen döglik. Addig tolatunk, rendezünk,
féreirányítunk, amíg fölfordul minden. Mer semmise odaér, ahová szánták. Mer hogy a
váltó, a’ csak egy vaskar. De ha az a vaskar aszongya, legyen zűrzavar, akkor két hét alatt
tótágast áll a világ…
- Áldja meg a magyar vasutasokat a Jóisten! - sóhajtottam.
Az öreg pöfékelt és hallgatott.
Utóbb, az egyik állomáson, leküldött a kocsiba.
- Tessék csak lefekünni. A Józsefen maj szólok.
A Józsefvárosi pályaudvart értette.
…Reggel tíz órakor ott voltunk.
Elbúcsúztam az öreg, pipás magyartól.
S délelőtt tizenegykor ráléptem Rimóczi mester úszó kikötőbárkájának hídjára.

*
Két napig éltem Rimóczi kikötőtutaján.
Ez alul hajó volt, fölül faházikó. Az alja tele volt szénnel.
Nappal odalent húztam meg magam, a szénre vetett zsákrongyokon. A kis átkelőgőzös,
amely tizenöt percenként lódult át a Vigadó térre meg vissza, álmosan dohogott, s
ahányszor a kikötőbárkához oldalozott, mindig nyikorgott az egész alkotmányunk.
Olyankor hallottam fölöttem Rimóczi dobogását, a hajóra vetett, kötélkorlátos hídpalló
zuhanását, majd az utasok szapora lábdobbanásait.
Azután a beszállók dobogtak be a hajóra, a visszahúzott hidacska súrlódott fölöttem,
Rimóczi azt kiáltotta: - El van! -, és a propellerkapitány beleszólt a szócsőbe: - Előre!
Este tízkor vége volt a munkának.
Olyankor kibújtam az odúmból, Rimóczi halpaprikást vagy ráchalat főzött, s ettünk.
Utána horgásztunk a holdvilágban. Mert meg kellett fognunk a másnapra való halat.
És elbeszélgettünk a frontról, a háborúról. Úgy emlegettük, mintha száz éve elmúlt,
boldog ifjúságunkról lett volna szó.
A második estén a homlokomra ütöttem:
- Ejnye, de szamár vagyok! Egyre azon töprengek, hova menjek. S a világért sem jutott
eszembe az, aminek az első percben az eszembe kellett volna jutnia.
 - Mire gondul a főhadnagy úr? - pusmogta Rimóczi.
Elmondottam neki Orlay üzenetét. A Grille-dolgot.
…És június huszonnegyedikén hajnalban, akárhogy tartóztatott Rimóczi, a solti
ezermester, elköszöntem tőle. Elgyalogoltam Óbudára, s fölszálltam az esztergomi
vonatra. Tudtam, hogy a II. hadtestparancsnokság Párkánynánán van. Oda gyűjti a
negyveneseket a Grille.
Alkonyatkor átkopogtam az esztergomi hídon, és sötét este bevánszorogtam a
párkánynánai vasútállomásra.
A hadtestparancsnokság a szélső vágányra tolt étkező- és hálókocsikban tanyázott. Az
egyik étkezőkocsi volt a hadműveleti iroda, a másik a hírszerző- és anyagi csoport
hivatala, a harmadik az étkező. A két hálókocsi pedig a beosztottak szállása. A többi
teherkocsikban lakott a telefon- meg a törzsszázad.
Orlay riadt szemekkel meredt rám:
- Csakhogy legalább te… te megmenekültél!
- Én? Miért?
- Nem tudod?
- Nem.
- Pesten ellenforradalom volt ma délután. Leverték. A ludovikásokat elfogták,
Lemberkovits századost, Karácsony tüzérszázadost, Filipecz főhadnagyot, hír szerint,
agyonlőtték vagy elestek.
Az olasz misszió kemény hangú jegyzékben követeli a ludovikások bántatlanságát.
- És a monitorok? - hördültem föl.
- Eleinte lőtték a szovjetházat. De azután tüzet kaptak a budai partról. Akkor az egyik
megtámadta a másikat. S egymással harcolva úsztak le Csepel felé.
- És a vasasok? - nyöszörögtem.
- Haubrich megijedt és visszatáncolt.
- Szóval, vége az egésznek?
- Vége - hajtotta le a fejét Orlay.
Fél óráig nem tudott lelket verni belém a gazdám.
Az utolsó fény lobbant ki a lelkemben.
Nem mertem Pauerre, Losonczyra, Kósára, Gergelyre, Vargára és többiekre gondolni.
Jaj, és hát a - bátyámra!
…Orlay átvitt Craenenbroekhoz.
Az állított talpra, négy, súgva mondott szóval:
- A negyven győzni fog!
A gazdám altatót szerzett a hadtest-főorvostól, és föltolt a fülkéjében levő felső ágyra.
Mély bódulatban szunnyadt el a kínom.

 XII

Attól kezdve, hogy rajtam éreztem egykori vezérkari főnökünk meleg, barna szemét,
megint bizakodás fogott el. Pedig a szívem olyan nehéz volt, hogy minden lélegzetem
sóhajtással emelte meg a mellemet. Lemberkovitsék fájdalmas sorsa tragikusabb volt,
mint a front hősi halottaié. Ott azt mondottuk bajtársaink véres holtteste fölött: -
Katonahalál, választottak sorsa, nyugodjék, békében!
És tovább harcoltunk.
De Lemberkovits Jenő és az ellenforradalmi küzdelmek vértanúcsapatai nem a front
férfihalálával vesztek el, nem katonafegyver ölte meg őket becsületes harcban, hanem
gonosztevőkkel, országrontó gyilkosokkal vívott, kétségbeesett küzdelemben.
S hiába sütött a nap Párkánynánán, hiába aranyozgatta sugaraival ott, túl a Dunán,
Esztergom hegyén az ősi bazilika fejedelmi kupoláját, július huszonnegyedike
mártírhőseinek árnyéka ott borongott fölöttünk, vigasztalhatatlan búbánattal.
A hadtest tisztjei régi szeretettel fogadtak. Java részük csakugyan az egykori 40.
honvédhadosztály tisztikarából való volt. Legtöbbjét, legalább látásból, még a harctérről
ismertem. De akit nem ismertem közülük, azt is régi testvéremnek éreztem. Elég volt
annyit tudnom róla, hogy velünk volt, ott járt, ahol mi.
A legmelegebb vonzalom mégis az étkezőben egy asztalnál ülő, három fiatal
bajtársamhoz húzott. Lassányi főhadnagyhoz, Lakics Dezső főhadnagyhoz és Szoboszlay
hadnagyhoz.
Lassányi Emil hatalmas termetű, araszos vállú, szőke hajú s kevés beszédű legény volt,
s a hírszerző osztályon dolgozott. Lakics nyolc nyelvet beszélő, tartalékos tanárember
volt, ismertem még a frontról, a pécsi honvédezredből. Most a segédhivatalt vezette.
Szoboszlay, kis fekete képű, vidám szemű tartalékos hadnagy, a telefonszázad
parancsnoka volt.
- Neked egyelőre nem adok beosztást - mondotta nekem Craenenbroek, mikor
parancsért jelentkeztem nála. - Egyelőre pihend ki magad, és ne nagyon mutatkozz.
Lassányi majd megmondja, kikkel beszélhetsz, s kiktől kell óvakodnod. És ne lógasd a
fejedet! Minden harcnak vannak áldozatai, hősi halottai, de azért a harc tovább tart. A
hősök nem azért halnak meg, hogy elrettentsenek bennünket a küzdelemtől, hanem azért,
hogy a lelkükkel megerősítsenek bennünket! Lehet, hogy holnap nekünk kell véres
nyomaikba lépnünk, de vagy mi, vagy az utánunk jövők elérik a győzelmet!
A hírszerző osztály persze nemcsak az ellenség felől szerzett híreket, hanem az
országból is. Így tudtam meg, Lassányi Emil néhány szűkszavú mondatából, a
Lemberkovits-féle felkelés szomorú részleteit. Valami bajnak kellett lennie az
összeköttetés körül, mert a ludovikásokon, a monitorokon és az Aréna úti laktanyán kívül
alig mozdult meg valami. A budai Duna-part és a Gellérthegy megszállására sor se került.
És talán ebben volt a kudarc első oka. A Hungária Szállót gránátozó monitorok innét
kapták az oldaltüzet. Erre a hátul jövő „Munka” nevű monitor ingadozó legénysége,
látván, hogy ellenállás is van, fellázadt, s ágyútüzét az előtte haladó másik monitorra
irányította. Haubrich erre ugyancsak meghátrált, s hogy elhárítson magáról minden
gyanút, vasasaival az ellenforradalom ellen fordult. A Ludovika Akadémia, hősi harc után,
kénytelen volt magát az ostromlóknak megadni, de az ígért szabad elvonulás helyett a
vörösök nyomban nekiestek ezeknek a bátor fiatal gyerekeknek. Kivégezni egyelőre nem
merték őket, mert Romanelli az egész vörös kormányt halállal fenyegette meg, de nem
lehet tudni, mit hoz a holnap. Arról, hogy a kelenföldi csoport és a Hódy-csoport
megmozdult-e, s mekkora erővel vonult föl az Aréna útra, végül, hogy mi történt vele -
nem voltak híreink. Amiként persze arról sem, hogy mi van a bátyámmal.
Szegény Lemberkovits Jenő hát nem érte el azt, amire olyan nagyon vágyott. Hogy a
megszülető kisgyereke, akinek világra jöttét akkor várták, már ne a vörös lángokat
pillantsa meg, hanem a szabad, aranyos napsugarat. De nekünk példát adott, a nemzetnek
pedig egy új, önzetlen, tiszta és bátor hős - eszményi alakját!
Könnybe lábadt a szemem, amikor rájuk gondoltam, mégis úgy éreztem, hogy
elszántabbak lettünk, mint valaha.
Néhány nappal utóbb hírt kaptam a bátyámról. A Baintner-csoport egyik menekülő
embere kért menedéket Craenenbroektól. Magam nem beszéltem vele, csak Orlay - mert a
szegény fiút nyomban továbbküldték, oltalmat nyújtó menetlevéllel Győrön át Bécsbe -,
de annyit megtudott a gazdám, hogy a bátyám megmenekült, és a Dunántúlnak vette útját.
Ha eljut Somogyvárig - gondoltam magamban -, márpedig van olyan körültekintő öreg
róka, hogy eljut, akkor ott biztos helyre bújtatják édesapám régi, hű emberei.
A II. hadtest akkor, jobbszárnyán a Pálmay-csoporttal, a Garam-Zsitva-vonalat támadta.
Az ezredek java része átvedlőben volt. Nem voltak még igazi katonák, de legalább nem
voltak már vörösek sem. A tisztek bizalmas jelentései szerint a politikai megbízottak egyre
lejjebb lógó orral jártak közöttük. Azt hajtogatták, hogy még néhány győzelem: és
belebukik a proletárdiktatúra. A harcban álló vöröskatonáról lekopik az agitációval
belevert kommunista proletáröntudat, és a verekedés kihozza belőle - a magyart.
Pedig ebben a hadseregben alig volt falusi nép. Java része gyökértelen aszfaltlakó volt,
akit a szociáldemokrata szakszervezetek évtizedek óta a marxista nemzetközi
gondolatvilágban neveltek.
A kommunista politikai megbízottak tehát már akkor helytelenítették a háborút. Úgy
vélekedtek, hogy minél tovább tart a fegyveres küzdelem, annál inkább veszít tömegeiből
a kommunista tábor. Erezte ezt a pohos Pogány József „hadtestparancsnok” is, mert
szakadatlanul járta a tartalékcsapatokat, hogy lelkesítő beszédeket zengjen a
proletárdiktatúráról. Nekünk ez jó volt, mert így sohase láttuk, s Craenenbroek szabadon
dolgozhatott - a másik vonalon.
Ez a másik vonal - amennyire megtudhattam - a Dunántúlon szervezkedő Sréter ezredes
akciója volt. Ezenkívül egy teljesen megbízható, „fehér” lovasezred úgyszólván készen
állott már Lepsény környékén. A másik lovasezred és a gyalogezredek pedig kereteiket
állították fel Veszprém, Városlőd, Pápa környékén, a Bakony oltalmában.
Július első napjaira alig emlékezem.
Úgyszólván egész nap a hálókocsi-fülkében rejtőzködtem, és csak délben meg este
mentem át az étkezőbe. Pogány külön kocsiban lakott és étkezett néhány szúrós szemű
elvtársával és a törzs-lovasszakasz parancsnokával. Ez valami elrugaszkodott, egykori
tiszt volt, Pogánynak távoli rokona. Külön is főzettek maguknak. Szoboszlay azt
mondotta: azért, mert Pogány fél, hogy megmérgezik.
Orlayt időnként kiküldette a vidékre Craenenbroek. Megbízható híreket kellett szereznie
a csapatok és a falvak hangulatáról. Némelykor engem is elvitt magával, hogy levegőn
legyek, mert, mint mondotta, olyan vagyok, mintha megpenészedtem volna.
Akkor volt az, hogy elvetődtem valami Garam menti kis falucskába, Léva környékén.
Orlay fölment egy erdős dombháton levő majorba, a Pálmay-csoport ott levő
tartalékosztagához, engem meg lent hagyott a községben, az autó mellett.
A falucska népe a templom felé tolongott. Olyan árvának éreztem magam, s annyira
vigaszra szorulónak, hogy utánuk ballagtam. A lelkemben Lemberkovits fájdalmas emléke
borongott. És azoknak a budai, krisztinavárosi férfiaknak, nőknek, gyerekeknek emléke,
akiknek áhítatos körmenetébe június huszonharmadikán belelőttek a terroristák. Ez a hír
csak mostanában jutott el hozzánk, pedig ez a felháborító merénylet még az
ellenforradalom előtt történt. A Himnuszt éneklő körmenetből egy férfi holtan, egész sereg
asszony és gyerek pedig sebesülten bukott az utca kövezetére.
Tele volt a lelkem sóhajtással és a Jóisten után való vágyakozással. Behúzódtam hát a
templomba.
És akkor, a szószék homályából, felzendült egy hang. Vigasztaló volt, bátor és -
ismerős. Valami sejtelem azt súgta, hogy egykori katonapajtásom, Rátz László. Az egykori
Pákh-zászlóalj hadapródjelöltje, a danei Nannika tiszta szerelmének elérhetetlen
eszményképe, Isten honvédje, mindnyájunk - Páterkája. Aki ott sebesült meg,
Tereszkoviec és Bludov között, ezerkilencszáztizenhat nyarán, a véres, volhíniai erdőben.
Beszélt, beszélt a bátorító hang. Beszélt a pásztor bátorságáról, akinek szembe kell
szállania a farkassal, juhai védelmében. És beszélt a farkasról. A juhokat elragadó
gonoszságról. És a bennünk levő farkas leküzdéséről.
És fölemelte a lelkemet.
Tudom, hogy ő volt. Ilyen hangya, ilyen szavai nem voltak senki másnak.
Szerettem volna megölelni, ha lelépeget majd a szószékről. De azután eszembe jutott,
hogy én most földönfutó vagyok. A pesti vörösök üldözöttje. S lehet, hogy ma vagy
holnap, vagy holnapután a nyomomba vágnak a vörös kopók. És akkor bajba kerülhetnek
azok is, akiket megölelek mostanában. Nem akartam hát a Páterka sorsát még az
enyémmel is terhelni.
Amikor fejünk fölé emelte az Oltáriszentség Krisztusát, és fölgomolygott a kéklő
tömjénfüst az alkonyodó templomban, kicsordult a könnyem.
És úgy mentem ki abból a kis templomból, ahogy jöttem. Ismeretlen emberként. S a
Páterka nem is sejtette, kinek a lelkét töltötte meg új, tiszta, feszítő erőkkel…

*
Július elején Kun Béla vörös kormánya váratlanul fegyverszünetet kötött a csehekkel.
 A II. hadtestparancsnokság visszatért a Dunántúlra. Egy napra Székesfehérvárott
állapodott meg, azután, újabb parancsra, Siófokra szállították. Egyesek azt suttogták, hogy
Pogány elvtárs nyaralni akar, s ezért kerültünk a Balaton mellé, de én azt hiszem,
Craenenbroek titkos gondolata sugalmazta ezt a választást. Pogány akkor már olyan
petyhüdt és hervadó volt, mint a pöfeteggomba kánikulában. Többet volt Pesten, mint
valaha, s ahányszor megjött, mindig sápadtabban cipelte derékszíjas, nagy hasát. Nem volt
már kedve a napóleoni pózokhoz. Kezdett neki szűkké válni a tönkretett Magyarország, s
dehogy is járt már akkor az esze a Balaton hullámain. Jómagam összevissza, ha kétszer
láttam június végétől a diktatúra dicstelen bukásáig. Akkor is jó messziről, mert
iszonyodtam ettől a külsejében is visszataszító alaktól.
Sokkal nyilvánvalóbb, hogy azért kerültünk Siófokra, mert Craenenbroek így közelebb
lehetett szervezés alatt álló alakulataihoz.
Orlay úgy tudta, hogy Bartha műszaki törzskari őrnagy és két tüzérszázados már csak
evvel a szervezéssel foglalkozott. Gyakran járt át a veszprémi partra Orlay is. Sohasem
mondotta meg, milyen ügyben küldte őt ki a gazdánk, s hol fordult meg. Legföljebb annyit
dörmögött felém:
- Ne félj, jól megy a dolog!
Egy-egy tiszt eltűnt az étkezőből. Lassányi azt mondotta: - Szegedre mentek.
Istenem, ha én is elmehetnék! - sóhajtottam ilyenkor. Legalább egy percre láthatnám -
útközben - Borikát. Hiszen már azt sem tudom, milyen. Csak addig láthatnám, amíg egy
csók tart. Akár csak egy katonacsók. Amely a legrövidebb minden szerelmes csók közül.
Meg is környékeztem egyszer-egyszer Craenenbroek alezredest. Megértette a kínomat,
de azt mondta, szüksége van ránk. A gyalogezredek gyorsan gyarapodnak, rövidesen
odakerülök.
A csizmám vásott volt, a harisnyáim foszlányokra mentek szét. Kénytelen voltam
eldobni őket. S attól kezdve a puszta lábamra húztam föl a csizmámat. Kívülről azért,
persze, nem lehetett látni ezt a siralmas állapotot, mert a lovaglónadrágom bokáig ért a
csizmaszárban, de a lábam annál inkább megérezte. A csizmabőr csersava vörösre marta a
lábam fejét. Harisnyát kapni akkor már sehol nem lehetett, még a városokban sem, a
tiszttársaimtól pedig nem kérhettem, mert azok is utolsó holmijaikat nyűtték.
Minden második éjszakán mosnom kellett a hálókocsi mosdójában. S amíg a
fehérneműm száradt, zubbonyban és nadrágban aludtam. Szerencsére akkor már bőven
volt helyünk, s magam voltam a fülkében.
Még július első hetében felhívatott Craenenbroek a vasúti átjárónál levő parancsnoki
villába szállásolt hadműveleti osztályra.
Két óra lehetett, a tisztek már az étkezőbe mentek, és csak maga volt odafönt.
Bevitt a szobájába, s kulcsra zárta az ajtót. Azután odalépett hozzám.
- Te tudsz németül? - kérdezte egész halkan, szép, bársonybarna szemeit rajtam
nyugtatva.
- Tudok, alezredes uram.
 - Akkor délután útnak indulsz, sínautóval, Győrbe. Onnét vonattal továbbmégy,
Hegyeshalmon át, Ligetfaluba. Onnét pedig majd átcsempésznek az osztrák határon, s
Bergtől megint vonattal utazol Bécsbe.
- Igenis.

- Ott elmégy a Fürich Gasse tizenegy alá, a szegedi magyar kormány bécsi
[37]
expozitúrájába.
- Igenis.
- Megkeresed Tellman kapitányt, és szó szerint leírod neki azt, amit itt, most, fél óra
alatt be kell magolnod.
Átadott egy papírlapot. A dunántúli vörös csapatok erőelosztása volt rajta, helyek
szerint. Vagy tizenöt adat. A végén három különálló szám: „8 - 4 - 8½, a régi helyen.”

Húsz perc alatt bevágtam a leckét. Craenenbroek addig olvasgatott. Ha jól emlékezem,
Lagerlöf Gösta Berlingje volt a kezében. Ez a magyar szívű, kiváló vezérkari tiszt nagyon
szerette az északi írókat. Talán a vérében levő északi vérsejtek vonzották feléjük őt.
Fel kellett mondanom neki a leckét. Akkor elbocsátott avval, hogy Győrben, ilyen meg
ilyen utcában keressem meg Meitner vezérkari századost. Az majd bizonyos jelzéssel látja
el a menetlevelemet, s továbbirányít, Ligetfalura.
Fehérváron, Komáromon át, este kilenckor Győrbe érkeztem. Se katona, se civil nem
voltam. Craenenbroektól kaptam egy zöld lódenkabátot meg egy sportsapkát. Egyébként a
magam ruhája volt rajtam.
Megkerestem Meitner századost. A győri hírszerzőcsoport vezetője volt. Megsúgtam
neki a kettős jelszót, amelyet Craenenbroek közölt velem, s nyomban megenyhült a
bizalmatlansága. Elkérte a menetlevelemet, s megmondta, hogy Ligetfalun jelentkezzem
Lengyel vörösőrparancsnoknál.
- Ez persze, csendőr százados - dörmögte, mialatt a menetlevelem fölé hajolt a tollával -
, ő lopat majd át a határon Pastor osztrák csendőr századoshoz. Onnét azután már sima az
utad. Csak ügyelj, hogy visszafelé jövet is Pastornál jelentkezzél. Még akkor is, ha
történetesen nem ő volna szolgálatban. Akkor keressed meg a lakásán. Ott lakik Bergben.
Megkaptam az írásomat, s elköszöntem.
Hegyeshalomig bóbiskoltam. Ott várnom kellett vagy két órát. Azalatt, az állomáson
föl-alá járva, ismételgettem a leckémet.
Tudtam, mint egy gyerekverset.
Reggel nyolckor már jelentkeztem Lengyelnél.
Mikor átvizsgálta a nyílt parancsot, különösen annak az alsó bal sarkát, megkérdezte:
- Vissza is jössz, vagy Szegedre mégy?
- Vissza is jövök, százados úr!
 - Akkor vigyázz! A nyílt parancsot most átveszi tőled Pastor, s magánál tartja. Tőle kell
majd megint elkérned. Mi nem tarthatunk itt magunknál semmit, mert van egy pimasz,
határellenőrző politikai megbízott a nyakunkon, s az mindent feltúr. Most éppen kint jár az
őrsöknél. Addig ne is indulj tovább, nehogy beleütközzél. Az egyik emberem elkísér majd
a Pozsonyi Hajós Egylet klubházába, s addig ne mozdulj onnét, amíg tiszta nem lesz a
levegő. Egyéb gondod ne legyen. Egyik emberem majd érted megy akkor, s átvezet
Pastorhoz.
- Megértettem, százados úr.
Délig lapultam a klubházban. A pozsonyi evezősöket az akkori határ elvágta a
klubházuktól. Abban az időben Ligetfalu még magyar kézen volt, a gyönyörű pozsonyi
ligettel.
Sóhajtozva nézegettem át, a klubház öltözőjének ablakaiból, a túlsó partra. A
villamosok éppen úgy jártak odaát, mint azelőtt, s képtelenségnek tűnt, hogy az a város
ott, túlnan, a jellegzetes, négytornyú várral, a koronázó templommal, vármegyeházával, a
régi magyar országgyűlések székházával és magyar történelmet lehelő házaival - nem
Magyarország.
Délben eljött értem Lengyel vörösőre. Tisztelgésén, szeme villanásán az első percben
meglátszott, hogy régi, becsületes csendőraltiszt.
Gyors léptekkel vezetett át egy közeli csalitoson, majd erdőn.
Néhány perc alatt odaát voltunk.
Pastor elvette a nyílt parancsomat, megnézte figyelmesen az alját, s azután kezet
nyújtott, leültetett és bement a barakképület másik szobájába.
Kisvártatva kilépett, kezében egy irattal.
- Ez a menetleveled - mondotta németül. - Itt a fináncbarakkban pénzt is válthatsz, de
jobban szeretném, ha nem magad mennél oda. Tudod, minket is figyelnek a mi vöröseink.
Mert nekünk is vannak ám, hogy a fene enné meg őket! Csak ezek nem mertek
kommunizmust csinálni. Most már talán nem is kerül rá sor, mert közben, a magyarországi
tapasztalatok alapján, nekik is elment tőle a kedvük.
Elküldöttem a Craenenbroektól kapott kék pénzt egy osztrák csendőrrel a pénzváltó
kirendeltséghez, s alighogy az meghozta az osztrák bankjegyeket, befutott Pozsony felől a
Pozsony-bécsi villamosvonat.
Délben Bécsben voltam.
Az első percre megszédített a forgalom. Bécs is lezüllött a forradalom óta, de
Budapesthez képest tündérváros volt. A mi szemünk már a kifosztott, üres kirakatokhoz,
tönkretett, vánszorgó villamosokhoz, lerongyolódott járókelőkhöz, plakátokkal
telemocskolt házakhoz és a csatornanyílásoknál összetorlódva rothadó büdös szeméthez
szokott hozzá.
Itt, bár hasonlítani sem lehetett Renner és Adler Bécsét a császárok Bécséhez,
dúskálóan bőséges élet nyilatkozott meg mindenben. Persze, ez csak az én szememben
volt így, aki a nyomor legszörnyűbb képeivel érkeztem Bécsbe.
 Sietve vásároltam egy térképet, s azután megkerestem a Fürich Gassét.
Arra a kívánságomra, hogy Tellman kapitányt keresem, civil ruhás úr jött elém.
Úgy ment minden, mint a parancsolat. Tellman kapitány nyomban írógép elé ültetett, s
leírtam neki a leckét.
Vagy fél óráig faggatott azután az otthoni állapotokról. Meglepett, hogy mennyivel
tájékozottabb sok mindenben, mint mi. Én például tőle hallottam először a Hollánok
kivégzéséről. Pedig ezt a kegyetlen lánchídi gyilkosságot még április végén követték el a
Cserny József parancsára garázdálkodó Lenin-fiúk. Itt tudtam meg azt is, hogy a Teréz
körúton levő Batthyány-palota valósággal a borzalmak háza. És hogy a budai Mozdony
utcában is van a terroristáknak egy hírhedt kínzókamrájuk. Sőt, többet tudott Tellman még
a Lemberko​vits-felkelésről is, mint én. Csakugyan az én feltevésem volt az igaz.
Haubrichék és az egyik monitor árulásán kívül, az összeköttetések csődje okozta a
tragédiát. És a budai Duna-part meg a Gellért-hegyi Citadella tervezett, de végrehajtásra
nem került megszállásának hiánya.
Az, amit Tellman üzent Craenenbroeknak és Sréter ezredesnek, nem sok volt. Szegeden,
a franciák gáncsoskodása ellenére is, előrehaladnak a dolgok. Károlyi Gyula gróf
miniszterelnök és Teleki Pál külügyminiszter, végtelen nehéz viszonyok között, igyekszik
barátokat szerezni a szegedi nemzeti kormánynak. A hadseregszervezés lendületesebben
halad. Horthy admirális erősen kézbe vette ezt az ügyet, s Gömbös Gyula rajongó
lelkesedéssel dolgozik mellette. De van egy másik ellenforradalmi csoport is. Ez majdnem
csupa katonából áll, s Lehár Antal ezredes körül szervezkedik, az ausztriai Feldbachon.
Szeged és Feldbach között már megvan az összeköttetés. Szeged utasítása különben az,
hogy ne küldjünk már több tisztet oda, mert tisztekben nincs hiány. Csak azokat
csúsztassuk át a határon, akiknek menekülniök kell. A többi dolgozzék idehaza. A
dunántúli ellenforradalmi szervezkedés menetét pedig gyorsítsuk, amennyire csak lehet.
Mikor elbocsátottak a Fürich Gasséból, berohantam az első postahivatalba.
- Lehet-e ajánlott levelet küldeni Horvátországba? - kérdeztem.
- Miért ne lehetne? - csodálkoztak az osztrák postások.
Levélpapírt vettem, és ott, a postahivatal íróállványa mellett, láztól és szerelemtől
reszketve, levelet írtam Borikának. Ezt meg kell kapnia! Ezt nem hajíthatja szemétbe a
bolsevista uralom. S megírtam, hogy a bécsi Fürich Gasséba címezze a válaszát, Tellman
kapitány postájával történő kézbesítésre. A boríték hátlapján még egyszer feltüntettem ezt
a címet, a nevem mellett.
S avval a boldog hittel mentem tovább, hogy erre már válasznak is kell érkeznie. És
akárki jön is fel legközelebb futárként tőlünk, az meghozza nekem.
Berohantam még egy divatüzletbe, s vettem három pár harisnyát. Se jegyet, se
igazolványt nem kértek tőlem. Azt se kérdezték, ki vagyok. S adtak volna akár tíz párat is.
Azt hittem, álmodom!
Kínálgattak még százféle dolgot is. Fehérneműt, nyakkendőt, inggombokat. Jaj, de
nagyon kellett volna minden! Hanem a pénzem szűken volt. A vörösök fehér bankóival
elő se hozakodhattam, kék pénzem meg csak annyi maradt, amennyivel egy napig
gazdálkodhattam és hazajuthattam. Mert szegény volt ám az ellenforradalom, nagyon!
Azután hentesboltot kerestem, összevásároltam a vacsoráravalót, s bevonultam egy
olcsó szállodába. Ott, persze, álnévvel szerepeltem. Avval a névvel, amelyre Pastor
keresztelt el, a Bergben adott igazolványban. Azon valami alsó-ausztriai községből való
kereskedőnek tüntetett fel.
És akkor: fürdőszoba! Hosszú hetek után megint fürdő!
Majd pedig: béke, nyugalom, ágy.
Olyan fáradt voltam, hogy még a harapnivalót is fekve ettem meg.
…Kora reggel kellett hazaindulnom.
Bergben, Ligetfalun, minden simán ment. Csak amikor átvezetett az osztrák csendőr az
erdősarkon, s azt morogta, hogy most már Magyarországon járunk, szorult el a szívem.
Úristen, mikor lesz ez újból igazi Magyarország?
Visszafelé az egész utat vonaton kellett megtennem. De most Győrből Szombathelynek
és Kanizsának kerültem. Így nem kellett vicinálison döcögnöm.
Késő éjjel érkeztem meg Siófokra.
Már csak Lassányi hálófülkéjéből szűrődött ki világosság.
Ő mondotta, hogy ezután még jobban kell ügyelnünk, mint eddig, mert rájöttek arra,
hogy a Pogány-féle lovasszakasz parancsnoka állandóan figyeltet bennünket. Az egyik
emberét rajtacsípték, amikor, a hálókocsi tetején hasalva, igyekezett kihallgatni a kocsiban
folyó beszédet.
Adtak neki két óriási pofont, hogy szikrát hányt a szeme.
A parancsnoka nem mert egy szót sem szólni, mert azt mégsem akarta elárulni, hogy a
rossz képű vörös lovas az ő utasítására spicliskedett.

*
Idehaza nem volt semmi újság.
A gazdák arattak. Most más gondjuk volt, mint a vörösökkel való bajlódás. Ősi
ösztönükkel érezték, hogy a vörös diktatúra lehet csapás, átok, gazság, őrültség, de csak
időre szól. A föld azonban örök. Ezek a vörös bitangok eltűnnek egyszer, de a föld, a
hűséges rög, az megmarad.
A falvakban különben már az első napokban megbukott a diktatúra. A földbirtokok
kommunizálása csak a nagy- és középbirtokok elvételéig jutott. Mikor a kisbirtokig ért,
megtorpant. Mert annak a határán ott állott a villogó szemű magyar, kaszával és
cséphadaróval, s azt mondotta: - Coki innen, veres bitang! Inalj, amíg tudsz, mert mihelyt
végzek az aratással, hordással, szűk lesz néked itt őszire a világ!
A zsákja száját pedig bekötötte, istállóját, jószágát úgy őrizte, mint a szeme fényét, s
kiadta a jelszót: „Egyetlen búzaszemet, egyetlen hitvány malacot se a pesti, kummunista
ganéjnak!”
 Hanem mi nem akartunk őszig várni. Hiszen addig ezek a gazemberek kiirtják fél
Magyarországot!
S a legtürelmetlenebb talán éppen Craenenbroek volt. Úgy hajtotta az embereit, hogy
alig volt megállásuk.
Hiszen a Tűzvölgy még lobogott…

*
Háromszor kellett még kimennem Bécsbe.
Egy ízben olyan hosszú adatfelsorolást kellett a Fürich Gasséba juttatnom, amelyet nem
lehetett volna betanulni.
Akkor ezt úgy oldotta meg Craenenbroek, hogy már a harctérről ismert, rendkívül drága
keskenyfilmgépével lefényképezte az egész lapot, amelyen a dunántúli fegyver- és
lövőszerkészletek részletes adatai voltak.
És az ujjnyi széles, néhány centiméter hosszú filmet belerejtette egy ócska gyufásdoboz
szétfeszített oldalába. Azután visszaragasztotta a skatulya szélét, s úgy adta át. Még
néhány szál gyufát is tett beléje.
- Csak arra kérlek, ne használjad ezt a skatulyát - mondotta halk nevetéssel. - Mert nem
tudod megkülönböztetni a széleit, s lehet, hogy éppen azon az oldalán rántanád végig a
gyújtót, amelyik alatt ez a filmecske lapul. Az meg nem éppen használna neki. Tellman
nagyíttassa fel a képet. Csak a kibontásra ügyeljen!
Nem is lett belőle semmi baj.

*
Utolsó két utam előtt könyörögve kértem Craenenbroekot, hogy engedjen el Szegedre.
Bécsből feladott levelemre és lapjaimra semmiféle válasz nem jött Karlo​vácról.
S most, mikor láttam, hogy el tudnék jutni Borikához, százszorosan szenvedtem.
Július huszonkilencedikén este végre azt mondotta:
- No, most elmehetsz majd, fiam. Mihelyt végeztél a Fürich Gasséban, kérj útlevelet
Tellman útján, és siethetsz Karlovácra. És mondd meg a kis menyasszonynak, ne
haragudjék rám, hogy eddig nem engedtelek el. Szüksége volt rád - Magyarországnak.
Mire újból kezet szorítunk, remélem, fölszabadult magyarok fognak majd kezet.
Csaknem megcsókoltam a kezét boldogságomban.
Támolyogva mentem ki az ajtón, zsebemben az útravaló kék pénzzel, fejemben pedig az
utolsó három számadattal meg három mondattal.
Az a három mondat így szólt:

Augusztus hatodikán indulunk, a lovasság Fehérvárig, a gyalogság Lepsényig vonul.
Hetedikén: a lovasság Budafokig, a gyalogság Tárnokig jut. Nyolcadikán: az egész erő
megszállja Budapestet.

*
A győri állomáson megszólított egy szakállas ember. Térdnadrágos vadászruha és
vadászkalap volt rajta. A szeme ismerősnek tűnt, a hangját is mintha hallottam volna, de
nem ismertem rá.
Losonczy hadnagy volt. Egykori, kelenföldi főcsoportom egyik oszlopa. Az, aki
figyelmeztetett, hogy meneküljek Pestről.
- Mi van veled, Laci? - kérdeztem közelebb lépve.
Belém karolt és kisietett velem az állomásról.
- Lógok - dörmögte nagyokat lépve. - Végre kijutok ebből a szörnyű világból.
Egyébként, úgy láttam, egy vonaton jöttünk. Négy hétig rejtőzködtem a Börzsönyben, egy
csőszkunyhóban. Azóta növesztettem ilyen szép szakállat. Most azután szerzett a bátyám
egy olasz útlevelet Romanel​liéktől. Holnap már bottal ütetik a nyomomat ezek az alávaló
vörös gazemberek! És te?
- Harmadszor megyek Bécsbe. És nem kell többé visszajönnöm! Megyek a
menyasszonyomhoz, s onnét Szegedre. Azt hiszem, a szegediek is megindulnak egy hét
múlva. Ha ugyan le tudják rázni magukról a franciákat.
Meitnert nem találtam meg.
Ott kellett hálnom Győrben.
- Nem baj - mondotta Losonczy -, én is csak holnap délben mehetek tovább, mert meg
kell várnom az unokaöcsémet is.
Szobát kerestünk egy eldugott vendégfogadóban, s én még egyszer elmentem
Meitnerhez.
Most szerencsém volt, el is intézte a dolgomat. Rátette a Lengyelnek szóló jelet a nyílt
parancsom aljára, s talán még tovább is utazhattam volna.
De akkor már nem akartam otthagyni Losonczyt. Hiszen alig beszéltünk még.
Akkor tudtam meg, hogy nem is kellett volna annak idején megszöknöm Pestről.
Elképedtem.
- De ember, hiszen éppen te voltál az, aki az ablakból…
- Az igaz - bólogatott a fiú -, csakhogy akkor még azt hittük, hogy Hajdút a
szervezkedés miatt fülelték le. S azon rémüldöztünk, hogy ha az ő dolgáról tudnak, akkor
a te szerepedről még előbb kellett tudniok. Hiszen az egész szervezkedés szerkezete olyan
volt, hogy logikusan nem is lehetett mást gondolni!
- No és?
- Hát nem azért fogták le. Két napig ült a gyűjtőben, rondán összeverték, de azután
kiszabadult.
- De hát akkor mért fogták le?

- Azt mondja, hogy valami miatyánkos verset szavalt, amit tőled kapott. Tudod milyen
szenvedélyes szavalnok! Ha Petőfi Őrültjét szavalta, még a haját is felborzolta. Elég az
hozzá, hogy mikor azt a verset megkapta tőled, még aznap este elszavalta egy „tiszta
fehér” baráti társaságban. Erre egy úr eltűnt, s fél óra múlva lekapták a tíz körméről a
szerencsétlen Zolit. Valami olyasfélét rebegett nekem, hogy bizonyos utalás lett volna
abban a versben a szegediekre és Horthy Miklósra. De ezt a részét meglehetős zavarosan
adta elő nekem, mert ő is akkor akart lógni és sietett.
- Hallatlan! És ti ezért… Nekem ezért kellett megugranom Pestről? Hiszen ez őrület!
Pedig ha ott maradtam volna, akkor talán a Lemberkovits-féle…
Losonczy búsan legyintett.
- Nem számított volna. Az első jeladást nem kaptuk meg. Akkor a bátyád szaladt ki
hozzánk a laktanyába. Már csak én voltam bent meg Kósa. Mire mi összeszedtük az
embereinket meg értesítettük Vargát, már vége volt az egésznek. Már a Lehel úton
hallottuk, hogy vége.
- És Hódyék?
- Azok talán nem is kapták meg a jelzést.
… Hosszú ideig hallgattunk.
Azután megvacsoráztunk és lefeküdtünk.
Kora reggel, ahogy az állomásra ballagtunk, tele volt az utca szuronyos puskájú
vörösőrrel és járőrrel.
Az állomáson tudtuk meg, hogy a győri asszonyok föllázadtak a piacon, törni-zúzni
kezdtek, fölrohantak a győri fővörös lakására, és lehajigálták az emeletről minden bútorát.
Az az érzésem volt, hogy ezek után már csak napok kérdése a diktatúra bukása. Mert ha
már gyönge és fegyvertelen asszonyok zendülnek föl, akkor már senki sem szánja az
életét.
Hegyeshalmon elváltam Losonczytól. Ő a fővonalon utazott tovább Bécsbe, hiszen
megvolt az útlevelük, én meg Ligetfalu felé döcögtem.
Ott éppen hogy baj nélkül átjutottam. Mert Barabás elvtárs, a bozontos hajú
határellenőrző gazember, meglátott az erdősarkon. És hosszan bámult utánam. Pedig már a
múltkori utamon is szemet szúrtam neki. - Jó, hogy nem kell többé visszajönnöm -
gondoltam.
Bécsben már reszkettem az izgalomtól.
Hogyisne, hiszen este hétkor indulok a Déli vasútról Zágráb felé! Szinte már búcsúztam
Tellmantól.
És akkor fölhangzott az utcáról a rohanó rikkancsok kiáltása:
- Sonderausgabe! Sonderausgabe! Umsturz der Proletarierdiktatur in Ungarn! -
Rendkívüli kiadás! Megbukott a magyarországi proletárdiktatúra!
Meg kellett kapaszkodnom az íróasztalban.
 Hát végre! Mégis!
A Tűzvölgy lámai parázsra lohadtak…

*
Hajnalban megint átléptem a magyar határt Bergnél.
Akkoriban azt hittem, hogy néhány nap múlva úgyis minden más lesz. A forradalom
előtti Magyarország rendje, nyugalma, békéje. S nem is lehet kérdéses, hogy egy hét
múlva már nem egy órára vagy egy csókra, hanem akár két hétre is lemehetek
Borikáékhoz.
Sőt, jobb is, ha akkor megyek, mert addigra már látjuk, mi lesz itt. S talán még az
esküvőt is megtarthatjuk, hogy a feleségemként hozzam haza Borikát.
A mesebeli fiú mégis átmegy majd a Tűzvölgyön, és kézen fogja a sírdogáló lányt!

 XIII

Barabás elvtárs már elillant Ligetfaluról.
A határőrség letépte a vörös szalagokat és vörös zászlókat.
S én fölvarrom a Bécsben vett aranycsillagokat a zubbonyom gallérjára. Ugyanott
vásároltam egy bakasapkát is. Náluk meg a régi katonasapka van használatban. Csak a
rózsáját kell róla lefejtenem. A csendőrök adnak egy kis darabka nemzetiszín szalagot. Azt
feszítem rá egy gombra, s úgy varrom föl a sapkámra.
A derékszíjam mindig rajtam volt a zubbonyom alatt. Meg a pisztolytáskám a
zsebemben.
Most előkerül mind a kettő. A táskát ráhúzom a derékszíjra, a derékszíjat összerántom
magamon. A lódenkabátot meg a sportsapkát papírba csomagolom.
És a hegyeshalmi vonatra már egy főhadnagy száll föl.
Az első meglepetés Hegyeshalmon ér.
Ott még vörös kokárdát hord az őrség.
Még a vonaton is vannak emberek, akik nem tudják, hogy megbukott a kommunizmus.
De akik meglátnak engem a csillagokkal, nekem esnek, és könnyes szemekkel rázogatják
a kezemet:
- Főhadnagy úr!
- Csakhogy újra látunk katonát! Tiszt urat!
- Hogy a Jóisten áldja meg!
És lepofoznak a vonatról mindenkit, akin még vörös jelvény van.
Egy elkeseredett suhancot a robogó vonatról taszítanak le, mert azt merte mondani,
hogyha mindent vissza is csinálnak, az a szó: elvtárs - megmarad.
Győrben azt mondják, hogy valami Peidl-kormány alakult. Ezek szociáldemokraták. Az
emberek dühöngenek, s azt mondják: „Pokolra velük! Éppen ezekre van még
szükségünk!”
Azután rémhíreket hallunk. Hogy a vörösök még egy utolsó vérfürdőt akarnak rendezni.
Mások úgy tudják, hogy ez nem igaz, hiszen a népbiztosok már tegnap elmenekültek
Bécsbe. Különvonaton lopták ki összeharácsolt vagyonukat.
Megint más hírek azt emlegetik, hogy a románok átkeltek a Tiszán, és Budapest felé
vonulnak.
Mire megérkezem Siófokra, látom, hogy a fél Dunántúl még nem is tudja az örömhírt.

*
Kétféle beosztást kapok egyszerre.
 Ki kell selejteznem a gyalog törzsszázadból a szemetet, ki kell egészítenem új,
megbízható emberekkel, és járőröket kell szétküldenem a falvakba, hogy tájékoztassák a
népet az új helyzetről.
Ahol meg tisztogatásra volna szükség, onnét hozzák be a vörösöket.
Délben kidoboltatom, hogy az új magyar hadsereg, ilyen meg ilyen feltételek mellett,
felvesz katonaviselt legénységet. A jelentkezőknek azonban a forradalmak előtti
elöljáróságuk bizonyítványával kell igazolniok, hogy sem az őszirózsás, sem a
kommunista forradalom alatt nem tántorodtak meg nemzeti érzésükben.
A kiselejtezéssel nincs sok dolgom. Akinek nyomta a lelkiismeretét valami, az már
elillant Siófokról.
A Pogány-féle lovas törzsszakaszt Lassányi fegyverezte le még tegnap. Már azokat,
akik még itt voltak. Mert vagy tizenöt ember fegyveresen széledt el. Még egy géppuskát is
magukkal vittek.
A lepsényi huszárezred, különítményekre osztva, a távolabbi környéken cirkál, és a volt
vörös tüzérütegek anyagát igyekszik biztonságba helyezni. Orlay Alsóörsre ment, hogy
átvegye az egyik új zászlóaljat.
Annyi a dolgunk, hogy ha száz kezünk volna, az is kevés volna.
Fél órával a déli doboltatás után már szivárogni kezdenek Siófok meg Kiliti legényei a
parancsnokság épülete felé. Igazoltatás, orvosi vizsgálat, beöltöztetés, és már mennek is
Baráth törzsőrmester keze alá. Egy részük nyomban átveszi az őrszolgálatot, a többi pedig,
körbejárva, kemény tisztelgési gyakorlatot végez Kiss huszárőrmester körül. Úgy vágják a
lépést, hogy megremeg a szívünk az örömtől.
Úristen, megint lesznek katonáink! Igazi katonák! Magyar katonák!

Szoboszlay a telefonszázadot tisztogatja. S a törzs többi tisztje is úgy cikázik, hogy alig
van lélegzetük. Craenen​broekot Pestre rendelték. Onnét nem sok hírünk van. Beszélnek
valamit arról, hogy a gyűjtőfogházból kiszabadult József királyi herceg veszi majd kezébe
[38]
a hatalmat, mint homo regius . De hallunk olyan híreket is, amelyek szerint a román
hadsereg élcsapatai már elérték volna Budapestet.
Este eligazítást tartanak a vezérkari tisztek. Összegyülekezünk mind a hadműveleti
osztályban. Csillagjaim csak nekem vannak. Kaposvárról, Székesfehérvárról és
Nagykanizsáról azt válaszolták a telefonérdeklődésre, hogy sem törzstiszti
aranypaszományt, sem tiszti csillagokat nem lehet kapni a katonaszabóknál. Várni kell
addig, amíg Bécsből hozathatnak.
Az eligazításon ismertetik a hírszerző osztály legújabb anyagát. Eszerint a szegedi
nemzeti hadsereg menetkészen áll. Egyes tiszti különítmények azonban már elérték a
Dunát. Valami Prónay-féle tiszti század át is kelt Tolna környékén a Dunán, és gyors
menetben közeledik Siófok felé.
Istenem, a bajtársak! A szegedi bajtársak! Nemsokára összeölelkezhetünk velük!
Szombathely azt jelenti, hogy a feldbachi Lehár-csoport is elindult. Elővédje elérte a
magyar határt.
A sok jó hír között akad egy rossz is. A románok csakugyan elözönlötték az Alföldet, és
megszállották Pestet. Budán egyelőre csak járőrök vannak.
Estére hazaérkezik Craenenbroek, és megerősíti a pesti híreket. Az új kormány a
diktatúra alatt nem szerepelt szocialistákból áll, de ez úgysem maradhat meg. Nem is
tárgyalt velük, hanem visszafordult.
Nekem még azt a parancsot adja, hogy mivel a pesti vörösök menekülése még csak
most kezdődik meg, legyen gondom a vonatok ellenőrzésére. A gyanús utasokat füleljük
le. Erre a célra rendelkezésemre bocsát hat tábori csendőrt meg egy fél huszárszázadot a
lepsényi csoportból.
Fáradtak vagyunk, és csak úgy vánszorgunk, de a kedvünk olyan, hogy madarat lehetne
velünk fogatni.
És írom a leveleket, egyiket a másik után. Az anyámnak, a kaposvári fogságból
kiszabadult öcsémnek és Borikának, Borikának!
Borikám, élünk! És miénk a világ!

*
Hajnalban rám kopogtat a hálókocsifülkében Kiss huszárőrmester.
- Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, röpülőgép érkezett valahonnan!
A pilóta belép. Forgács százados.
- Te vagy a térparancsnok? - kérdezi kezet nyújtva.
- Én vagyok, százados uram.
- Jelentkezni akarok szolgálatra a parancsnok úrnál.
- A parancsnokunk Sréter ezredes úr lesz, de az csak ma érkezik meg Fehérvárról.
Addig csak Craenenbroek alezredes úrnál jelentkezhetsz. Az őrmester majd elvezet a
szállására.
Mialatt borotválkozom és mosdom, harsogva énekelek.
Hogyne, hiszen van már repülőgépünk is! Magyar repülő!
Meg kell veszni az örömtől!
Hét óra tájt már loholok a parancsnokság épületébe. Sohase volt még ilyen napfény
Magyarországon!
Fölszaladok a hadműveleti osztályra. Szoboszlay, aki ügyeletes volt az éjjel, most
tápászkodik föl a vedlett pamlagról. Mellette a karabély. Mert a tiszteknek hónapok óta
fegyverrel kellett pihenniök is.
- Szervusz, koma! - ordítok rá. - Nézd, hogy süt a nap!
Kinyitom rá az utcára néző erkély ajtaját.
És intenék Lassányinak is, aki akkor ballag végig a rács mellett, a kapu felé.
 De az, ami most másodpercek alatt történik, a torkomra forrasztja a kiáltást.
Nyolc vagy tíz bőrkabátos, fegyveres alak rohan elő a vasúti átjáró felöl, pillanat alatt
körülveszi Emilt. Az még föl se nézett, amikor már nyolc puskacső mered rá.
- Ez volt az, aki becsapott!
- Lőjétek le!
- Gajdeszbe vele!
- Azt hazudta, hogy megbukott a diktatúra!
- Végezzetek vele!
A torkom összeszorul, nem tudok kiáltani. A kapu előtti őrszemünk is megdermedt a
meglepetéstől.
Ha most elkiáltom magam, elsül egy fegyver. Lassányi farkasszemet néz támadóival
egy ezredmásodpercig, s mielőtt még kigombolhatnám a pisztolytáskámat, már hallom is
nyugodt hangyát:
- Lelőhettek, disznók, de akkor fél óra múlva már lógtok is, és akkor majd elhiszitek,
hogy megbukott a diktatúrátok!
Szálas alakja meg se rezzen. Lélekjelenléte, fönséges nyugalma csodát tesz. A
rászegezett fegyvercsövek inogni kezdenek.
És fél perc múlva nyargalva szelelnek el a támadók.
Mire a főőrség utánuk lódul, már a kiliti felé vezető úton szaladnak.
Estére mégis elfogták őket. A Pogány-féle lovastörzsszakasz maradványa volt. Valaki
félrevezette a szerencsétleneket. Hadbíróság elé kerülnek.
…Egész nap úgy dolgozunk, hogy még az ebédet is szinte állva kapjuk be.
A repülőt Szegedre küldötte Craenenbroek.

*
A vonatokról csapatostól szedi le a riadt vöröseket Baráth törzsőrmester. Már vagy
húszan vannak a lóversenytéri fogdában. Az egyikről azt állítják, hogy a legkisebb
Szamuely. Hogy hárman lettek volna testvérek ebből a szörnyetegfajtából.
Egy másik fogolyban viszont határozottan fölismerik Oszvald elvtársat, a Fabik-
különítmény alvezérét. Kiss őrmester rimánkodva kér bennünket, hogy hadd végezhessen
vele. Ez lőtte le az öccsét, Fehérvár határában. Alig tudjuk lecsitítani a feldühödött
szegény embert.
- Nem a maga dolga ez, Kiss! - mondogatjuk. - Aki bitang volt, avval végez majd a
törvény. És addig is: szükség lesz ezeknek a vallomására, hogy minden gaztettre fény
derüljön.
És föltelefonálunk a pesti rendőrség bűnügyi osztályára, hogy küldjenek detektíveket a
foglyokért.

*
Lázas munkában telnek a napok.
Özönlenek a tisztek Siófokra. Már külön személygyűjtő állomást kell berendezni. Alig
van része a régi Magyarországnak, amelynek a fiaiból ne volnának itt Siófokon. Százféle
hajtóka van a zubbonyukon, és a sapkájuk rózsája mellett fehér tollat viselnek. Minden
nap hazazsuppoltatunk egy sereg nyaralót, hogy szállásuk legyen. - Már csak a régieknek
nincs csillagjuk.
És percről percre tisztul az egész Dunántúl.
Ez maga elég volna boldogságnak, csak Borika írna!

*
Úgy vagyunk, mint a bányászok. Egész nap dolgozunk, lótunk-futunk, és csak esténként
hallunk valamit a távolabb levő világról is.
Szoboszlay azt mondja, hogy itt járt Horthy Miklós fővezér. Repülőgépen jött,
utasításokat adott a parancsnokságnak, s azután visszatért Szegedre. Úgy irigylem
Szoboszlayt, és úgy fáj, hogy én nem láthattam!
A románok előnyomulnak a Dunántúlon is. Persze, csak ott, ahol nincs katona! De
Lepsénynél tovább nem jönnek, mert ott fegyverrel találkoznak!
Istenem, mért nem vagyunk erősebbek?!

*
A szegediek első tiszti százada megérkezett!
Az ujjongásunk elhal az ajkunkon. Mert az első pillanatban úgy néznek ránk, mint a
gonosztevőkre.
És csak azután enged ez a tartózkodásuk, amikor megtudják, miért nincs csillagjuk a
Dunántúli Katonai Parancsnokság tisztjeinek.
Azt hitték, hogy tüntetésből, kommunista érzelmeik miatt nem varrták fel a
rangjelzésüket.
Teremtőm, hát ezek nem tudják a mi küzdelmeinket?
Azt hiszik, hogy mi itt rózsaágyon aludtunk akkor, amikor még lángolt a Tűzvölgy? Hát
a harcaink mártírjai, hősi halottai!
No de hiszen majd jön az igazoltatás! Akkor majd kitűnik, hogy mi is csináltunk -
valamit.

*
Ez a keserűség persze nem sokáig tart. A régi front népe hamar megérti egymást.
És egy délutánon megérkezik a szegedi hadsereg.
 A fővezérség már délelőtt itt volt.
Most egyik vonat a másik után fut be. Madary és Moravek őrnagyok tiszti századai…
Azután egyik gyalogzászlóalj a másik után… És zászlók, magyar zászlók!… Kicsordul a
könnyünk, és röstelkedve törölgetjük… És ágyúk, tüzérség… egész ütegek!
Ráborulunk az állomáskerítés hegyes karóira, és úgy zokogunk, mint a hajótöröttek,
akik először lépnek megint a hazai part édes rögére…
A vasúti átjárónál szálas őrnagy áll. Nem tudom, ki az, de ahogy ott áll, háta mögött az
alkonyat szürkülő bíborával, kétszer akkorának látszik, mint más emberek.
És ahogy a Balaton-part felé mutat a kardjával, s a kard megcsillan az alkonyfényben,
olyan mintha lángpallossal suhintott volna.
Nem tudom a nevét. De akárki az, tudom, hogy Mihály.
Látrányi Mihály arca barnállik a sastollas sapka alatt, de a kardja - az arkangyal kardja.
A zászlóaljak énekelve mennek a porban, és a suhintó kard mögött kihűl, sápad, majd
szelíd gyöngyházfénybe szelídül a vérvörös alkonyat.
…A Tűzvölgyön hamuvá hullott szét a parázs is.

 XIV

Szeptember első fele is elsuhant, s a Balaton partján már lehullottak az első levelek a
fákról.
A munkánk semmivel sem lett kevesebb, de a türelmetlenségünk egyre nőtt.
Magyarország csak a Dunántúlon lélegzett szabadon. És mind jobban kínzott bennünket a
vágy, hogy előremenjünk. Csakhogy akkor még olyan kicsi volt a hadsereg, és oly kevés
volt a fegyvere, hogy még gondolni sem lehetett erre. S amíg nincs meg Magyarország, és
fegyverben kell állanom, hogyan hozzam haza Borikát?
Mert akkor még mindig arra gondoltam, hogy pusztán a postai nehézségek vagy csupán
a karlováci postások mesterkedései vágják el a leveleink útját.
Szeptember harmadik hetében, egy vasutassal üzent a kapitány bátyám. Mert a
Budapesten terpeszkedő románok miatt alig lehetett telefonkapcsolást kapni a fővárossal.
Azt üzente, menjek haza. Civil ruhában s polgári igazolványokkal át tudok vergődni a
román ellenőrzésen.
Úgy irtóztam az idegen megszállás alatt nyögő Budapest képétől, hogy azt üzentem
vissza: nem megyek.
Néhány nap múlva levelet kaptam tőle. Azt írta benne, hogy nagyon fontos ügy miatt,
mindenképpen utazzam föl. Csak egy napra.
Azt feleltem, hogy majd ha kitakarodnak a románok.
Erre táviratot küldött: az édesanyánk beteg.
Megriadtam. És visszasürgönyöztem, hogy melyik vonattal érkezem.
Szabadságot kértem, magamra vettem Szoboszlay hadnagy civil gúnyáját, Bálint
főhadnagy ingét meg cipőjét, „polgári okmányokat” csináltattam a balatonkiliti
községházán, s elindultam.
Az írásaimon jó sok bélyegző volt, mert azt mondották, hogy a román vonatvizsgáló
katonák - hadilábon lévén nemcsak a magyar nyelvtudással, hanem az írás-olvasással is - a
bélyegzők számából ítélik meg, ki mekkora úr. No, hát az én igazolványaimon rajta volt
minden elképzelhető bélyegző, amit a siófoki vasúti állomás csak ráüthetett. Még a raktári
és árubélyegzők is.
Hanem azért, amikor megláttam Székesfehérvárott az első szuronyos puskájú frátyét,
mégis inkább a pisztolyomat tapogattam meg a mellényem alatt. Mert az most is velem
volt, a derekamra rejtett derékszíjamon.
Kár volt az izgalomért. Simán átengedtek.
A Déli vasúton akartam kiszállani, de a kelenföldi állomáson a nevemet kiáltozta valaki
a vonat mentén.
Orlay százados volt.
Leugrottam.
 - Gyere, csak gyere! - mondotta belém karolva. - Édesanyád már jobban van, nem kell
sietned. Nekem meg sürgős beszélnivalóm van veled.
De hogy mi az a sürgős és fontos beszélnivaló, arról nem akart nyilatkozni az alatt a
rövid út alatt, amíg a villamoson a Fehérvári úti Körtérig futott.
Fölmentünk a szállására.
Ahogy leültünk, észrevette a kabátom alól kidudorodó pisztolytáskámat. Elnevette
magát:
- No, itt igazán kár miatta kényelmetlenül ülnöd. Nyugodtan leteheted addig, amíg
beszélünk. Úgyis eltart majd vagy félóráig.
Lecsatoltam a derékszíjat, s letettem az asztalra.
Orlay nyomban utánanyúlt, kihúzta az íróasztala fiókját, beletette a pisztolytáskás
derékszíjat, s ráfordította a kulcsot a betolt fiókra.
Rámeredtem.
Sóhajtott és megszólalt halkan:
- Ne haragudj, erre szükség volt. A sógorod engem kért meg, hogy én beszéljek veled
arról, amit meg kell tudnod.
- Mi az? - hördültem föl.
- Mindenekelőtt: édesanyádnak semmi baja sincs. Legfeljebb az öregség. Más baj van.
És amilyen bolond, szerelmes kölyök vagy, még valami ostobaságot követtél volna el a
hallatára.
- Borika? - kérdeztem rémülten.
Bólintott. És a vállamra tette a kezét.
- Igen. De ezt olyan nyugodtan kell végighallgatnod, mint egy…mint egy - katonának.
És rám kiáltott:
- Vigyázz!
Fölugrottam, s a régi, gépszerű mozdulattal meredtem föl előtte.
- A menyasszonyod, a te számodra, nincs többé.
Lehunytam a szemem. S az a gondolat villant át az agyamon: milyen jó, hogy vigyázzba
állított ez az ember. A régi katonafegyelem, katonaerő tart csak lábon. A „Vigyázz!”
Inogtam, de álltam.
A gazdám meg száraz hangon beszélt tovább:
- Még július elején levelet írt édesanyádnak. De, mert nem tudták, hol bujdosol, nem
tudathatták veled. Azt írja, s később majd magad is olvashatod, hogy mivel még május
elején agyonlőttek a vörösök, férjhez ment máshoz. Könyörög az édesanyádnak, hogy ne
haragudjanak rá, amiért csak két hónapig gyászolt. De a szüleit fel kellett szabadítania az
alól a társadalmi bojkott alól, amelyet a lányuk magyar fiúval való jegyessége miatt
mondott ki ellenük a város. Június vége óta - asszony.
 Úgy inogtam, mint aki alatt megrendült a föld, de azért állottam, akár a bálvány.
Orlay sóhajtott, elfordult, az ablakhoz lépett, kinézett rajta egy ideig, s azután
hátrafordult:
- Úgy - mondotta egész halkan. - És most: Pihenj!
Lezökkentem a székbe. Cigarettát tolt elém:
- Ezen hát túl volnánk, szegény fiú. S ezek után elolvashatod a levelet.
És a kezembe adta.
Úgy olvastam, mintha fából lettem volna. Mert a gazdám szeme raktam volt szüntelen.
Szomorú levél volt az, tele könnyel és búbánattal. Abt Leóhoz ment feleségül. A hűséges
drughoz.
Március huszonegyedike óta nem kapott többé levelet tőlem. Csak azt nem értettem,
hogy azt írta: nem kételkedhet többé a halálomban. Olyanok mondották neki, akik a május
elsejét Pesten érték meg.
Ez a mondat mégis megjelölte a nyomot. A horvát egyetemi hallgatók, akik a főiskolák
bezárásáig itt voltak. S akik a Dormándy-féle akció leleplezéséig, helyesebben az ezt
követő egyetembezárásig itt tanultak Budapesten. És akik azután hazamentek. Egyébként
a külföldi lapokban is voltak olyan hírek akkor, amelyek az összeesküvés résztvevőinek
kivégzéséről szóltak. Pedig akkor, ezek közül, senkit sem öltek meg, mert Romanelli
megmentette őket.
Végeredményben: mindezek már céltalan gondolatok voltak.
Borika férjhez ment. S így már semmit sem számít az, hogy mégis - élek.
Zsebre tettem a levelet.
Orlay a kezét nyújtotta.
- A kezedet. Így. És semmi bolondság! Ígérd meg!
- Ígérem, kapitány úr - suttogtam.
- Rendben van. Férfiszó volt, hallod-e? Katonaszó!
- Az volt.
Akkor adta vissza a derékszíjamat a pisztollyal.
Elkísért még az édesanyámhoz. És ott volt mindaddig, amíg csak el nem jöttem. Pedig
beszélni, alig beszéltünk. Csak a fejemet simogatta az édesanyám.
Azután elmentem még Orlayval a sógoromékhoz.
És kikísért még a kelenföldi állomásra is. És beszélt, beszélt mindenféléről, csakhogy
elterelje a gondolataimat arról, ami abban a levélben volt.
Elmondotta, hogy Neuholz még júniusban itt hagyta a vörösöket, s visszament Bécsbe
avval, hogy a Kommunista kiáltvány - megvalósíthatatlan. Ezt a laktanyában hallotta a
napokban Orlay. És hogy Denics Dánielt, rövid letartóztatás után, szabadon bocsátották.
Szegény hőscincér, csakugyan nem sokat használt Kun Béláéknak. Azazhogy: inkább
ártott. Most, alkalmasint, mégis visszatér a varrótűhöz, a szabászollóhoz meg a -
férceléshez.
Hanem én csak úgy hallgattam Orlay újságjait, meg annak a hírét, hogy budapesti
beosztásban szolgál, mintha végtelen messzeségből dörmögött volna felém a hangya.
…A vonaton egyre az járt az eszemben, hogy milyen mérhetetlenül szegény leszek
ezután. El kell felejtenem mindent, ami Borikát jelentette. Még a karlováci déli sánc
madárfészkét is. Az ozalji kirándulást is. A gyíkvitézt, akit a zarucsnicája várt a
ljubicalevél alatt. A csipkerózsás dalt is. És azt a forró Petőfi-verset is, amely egymásba
olvasztotta a lelkünket. Mindent!
Szegény leszek és kifosztott. De élni - kell. Akármilyen kis jelentéktelen pont is
vagyok, mindenkire szüksége van Magyarországnak. A kisbéresre éppen úgy, mint az
egyetemi tanárra. És ha egyelőre nem is lesz lelkem, a fegyvert elbírom a vállamon, és a
test őrt tud állni, szolgálni tud, amíg össze nem roskad.
Akkoriban azt hittem, hogy evvel a szörnyűséggel rosszat tett velem a Jóisten.
Pedig az Isten mindig jó, csak mi nem látjuk csodálatos szándékait.
Úgy érkeztem meg Siófokra, mint az az ember, akitől elvettek egy egész világot. S
éppen azt a világot, amely százszor sugarasabb, mint az, amelyben élünk. Mert azt a
világot a reménységünk, szeretetünk, tervezgetésünk szépíti utolérhetetlenül fényessé.
…A fiú és a lány megjárták az Üveghegyet, azután elválasztotta őket a Tűzvölgy.
És amire a fiú átjutott volna a lángokon, a leány nem volt sehol. Csak a zokogását
hallani még sokáig. A szerelmük, boldogságuk elhamvadt a lángokban.

*
Milyen jó, milyen áldás az, hogy van a világon - munka!
Az ember dolgozik, lót-fut és azt hiszi, hogy - él.
Az ember fölkel, borotválkozik, mosdik, öltözik, végzi a dolgát késő estig, s azután
alszik, álomtalan alvással, és azt hiszi, hogy - él.
Az ember lát föltámadni egy országot, énekel egy megújult lelkű, vidám hadseregben,
és azt hiszi, hogy - él.
Az a hadsereg bevonul Budapestre, ujjong az ország, és az az egyik katona azt hiszi,
hogy - él.
A Dunántúli Katonai Parancsnokság késő ősszel átköltözik Székesfehérvárra, és a
legkopottabb, legszegényebb főhadnagya, azt hiszi, hogy - él.
És egyszer beidézik a hadbíróságra. A vádlottak padján Orlay százados ül. Az a
főhadnagy együtt tanúskodik mellette Prohászka püspökkel és Zichy gróffal, s utána
felmentik a vádlottat. És az az ember azt hiszi, hogy - él.
És éjfélekig dolgozik a székesfehérvári körletparancsnokságon a többiekkel: a hű
bajtárs Lassányival, a kis vidám Szily főhadnaggyal, a kópékedvű Szoboszlayval, s lehull
a hó, és elmúlik karácsony, elvánszorog egy kegyetlen hideg tél, és 1920-at ír a naptár; és
az az ember azt hiszi, hogy - él.
Pedig a bajtársai, akik körülötte vannak, azok tudják, hogy mindez nem igaz. Elkísérik
este a lakására, és ott ülnek az ágya mellett, amíg csak el nem alszik. Mert tudják, hogy az
a kopott főhadnagy, csak embergép, katonagép. Tudja, hogy mi történik körülötte, tudja,
hogy szegény Craenenbroek meghalt még az ősszel, tud mindent, tudja a dolgát éppen
úgy, mint mások - de ez az ember csak szorgalmas kerék, mindig újrafeszülő hajtórugó,
hűséges alkatrésze annak a szerkezetnek, amelyet úgy hívnak: nemzeti hadsereg.

*
És egyszer, egyetlen név hallatára, megrezzen benne a béna - lélek.
Valaki kimondja a tiszti étkezőben azt a nevet, hogy Laszky Antal. Ez a Laszky Antal
tartalékos vadász főhadnagy volt valaha az egyik felvidéki vadászzászlóaljban, és
katonatársa volt annak a mesélő valakinek. Azonkívül pedig vőlegénye egy André Márta
nevű zúgói lánynak.
Az a Laszky Antal egy piros csizmapárt ajándékozott egykor a menyasszonyának, mert
az volt a bolondsága, hogy amíg az a lány megbecsüli azt a csizmát, addig változatlan tart
a szerelmük. Egyszer azután beteg lett a lány - meséli a tiszti étkezőben az az egykori
vadásztiszt -, és visszaküldötte a piros csizmapárt Laszky Antalnak, a harctérre. De
Laszky Antalnak nem akarták odaadni azt a csomagot, mert éppen valami veszedelmes
vállalkozásra kellett kimennie. Szegény Laszky Antal csakugyan nem jött többé vissza a
maga lábán. A különítménye hozta rossza holtan, a halántékán olasz golyó verte sebbel.
Azóta kegyelettel őrzik Laszky Antal piros csizmácskáit annak a vadászzászlóaljnak
egykori tisztjei.
És őrizni fogják holtig. Amíg csak él valaki Laszky Antal bajtársai közül.
Amikor idáig ért a mese, előrehajlik a legkopottabb főhadnagy, s azt kérdi, izgalomtól
rekedt hangon:
- És avval a lánnyal, André Mártával mi lett?
Az egykori vadásztiszt föl se néz. Céltalan vonalakat firkál körmével az abroszra, és azt
mondja:
- Meghalt. Tüdőbajt kapott szegényke és meghalt. Éppen abban az időben, amikor a
csehek bevonultak Késmárkra, Szepesbélára és Javorinára.
Az asztal körül ülő tisztek, nem tudják, miért hajtja le a fejét mélyen, egyre mélyebbre a
kérdező főhadnagy.
De Lassányi Emil, a legszálasabb főhadnagy megint elkíséri a lakására, s addig ül az
ágya mellett, amíg csak el nem akad a szó az ajkán.
Akkor eloltja a villanyt, és lábujjhegyen megy ki az ajtón, hogy ő is hazatérjen.

*
A kópékedvű Szoboszlay annyit beszél egy Vármegyeház utcai kislányról, hogy az
egész tisztikar úgy véli - szerelmes lett a gyerek.
 Szily főhadnagy, a kis elegáns tüzér, minden délután hazakísér egy érettségire készülő
kislányt a gimnáziumból. Olyan utcákban, ahol nem találkozhat feljebbvalóval, még a
könyveit is elveszi a kislánytól, és boldogan cipeli a hóna alatt. Az étkezőben avval
ugratják, hogy bizonyára - szerelmes.
Az egyik százados annyit jár a Vármegyeház utcai kislány ablaka előtt, hogy maholnap
megkéri.
Szoboszlay hadnagyot áthelyezik Pestre, a századosról meg azt mesélik, hogy kosarat
kapott volna. Sőt, még valakit kikosarazott volna az a lány. Pedig igazán nem nagyon
válogathat, mert özvegyasszony lánya és - semmije sincs. Csak a jókedve, mosolygása és
vidám bátorsága.
Persze lehet, hogy mindezek csak mendemondák.
Lassányi meg a legjobb pajtása esténként nagyokat sétálnak, vagy odahaza ülnek
valamelyikük szállásán, és tervezgetik, milyen is lesz majd Magyarország, ha egészen
föltámad.
Lassányi tudja, hogy a pajtása - nem él.

*
A Zichy-ligetben kihajtottak a bokrok, kipattant a virágok bimbója, és a bimbók
széttartók a kelyhüket.
Az embergép, a katonagép arra ment, és megállott az egyik virágos bokor előtt.
És a bokor virágai azt mondották:
- Hát mit gondolsz, te katona, így lesz most már az életed mindig? Micsoda esztelenség!
Nem tudod te, hogy van egy sokkal nagyobb törvény is, mint a gyász és a búbánat? Ki
látott már élve eltemetkezett embert? Aki él, annak élnie kell! Csak a halottnak szabad
halottnak lennie! Láthattad ezt a bokrot is, amelynek az ágain ringatózunk. Télen nem volt
rajta egyetlen levél sem. Azt hitted volna róla, hogy elszáradt, s halott. De mert élet volt
benne, alvó élet, mihelyt eljött a tavasz: kihajtott a bokor.
Mert tudja a Törvényt. Hát hogy képzeled te, hogy ki tudsz bújni a Törvény alól?
Ébredj, hé! Nézz körül! Minden él körülötted! Élni kell, mert ezt parancsolja a Törvény,
amelyet a Jóisten szabott a világnak!
Az embergép leveszi a sapkáját, végigsimítja a homlokát, és azt feleli:
- Ne haragudjatok, virágok, aludtam. Sötétséget álmodtam. Olyan szörnyűségeken
mentem át öt esztendőn keresztül, hogy azt hittem, az én számomra nincs többé
világosság. De most tudom, hogy van. A Törvény azt mondja, hogy kötelességünk
megkeresni a világosságot. Köszönöm, virágok, a - lelkemet!

*
A zirci papok templomából kiözönlött a nép a napfényes utcára.
Odahúzódtam a kapu mellé, hogy elmehessenek előttem az emberek.
 És néztem, néztem a vidáman zsongó áradatot.
A gyalogjárón fehér gyerekkocsit tolt egy édesanya. A templomból kiáradó nép
kettéoszlott a gyerekkocsi körül, mint szelíd folyó a kis sziget körül. És rámosolyogtak a
kocsiban gőgicsélő gyerekre.
De senkinek a mosolya nem volt olyan szép, mint azé a piros arcú, barna kislányé, aki
egy fekete ruhás asszony karján lépegetett az emberek között. Az még meg is állott egy
szemhunyásra, és visszamosolygott a rózsaszínű kis emberkére. És ettől a mosolygástól
egyszerre csak széles nevetésre húzódott szét a kisgyerek arca, és megmutatta apró
fogacskáit.
Azután továbbment az a lány, az édesanyjával. De egy pillanatra találkozott a
tekintetünk. És ez a meleg, bársonyos tekintet olyan volt, mintha André Márta nézett
volna rám - Jelen Borika szemeivel. Ez ugyan képtelenségnek tűnt, mert Márta szeme
szürke volt, Borikáé csaknem fekete, ezé a lányé pedig világosbarna - de mégis így volt.
Azután meg: Márta szeme komolykár volt, Borikáé pedig csillogó-vidám, tehát lehetetlen,
hogy mind a két tekintet benne legyen ugyanabban a szemben - de mégis így volt.
Egyetlen pillanatig láttam - de mégis így volt.
Szily Imre csörgette arra a kardját.
- Mit nézel, koma? - kérdezte vidáman.
- Süttetem magam a nappal.
És megkérdeztem tőle, nem tudja-e véletlenül, ki az a lány, aki ott lépeget az
édesanyjával a Ferenc-rendi barátok temploma előtt?
Szily mondotta meg, hogy az az a bizonyos Vármegyeház utcai lány, akiről annyit
beszélt Szoboszlay.

*
Az a szemrejtelem nem ment ki a fejemből.
Lehetetlen, hogy ugyanabban a szemben benne legyen a Márta tekintete is meg Borika
mosolya is. Lehetetlen. Nyilván káprázatom volt. Meg kell róla bizonyosodnom, hogy
lehetséges-e ilyen furcsaság.
És attól kezdve többször rajtacsíptem magam, hogy föl-alá járok a hepehupás, öreg
Vármegyeház utcán. Ott van az a fehérvári székesegyház nagy, barna tornyai alatt.
Egyszer meg is láttam. Az ablakban nyíló virágait öntözte, kedves dúdolással. Egy
pillanatra átnézett rám, s azután tovább dúdolt.
Ez a Márta szeme! - állapítottam meg, most már teljes határozottsággal. Kétségtelen.
Nem lehet káprázat!
Egy másik alkalommal, ahogy kilépett a házból, apró verébke rebbent föl előtte.
Utánanézett, ráfeledkezett szemmel. Azután rám suhant egy villanásig a tekintete.
S elámultam. Mert ez meg a Borika szeme volt. Tisztára a Borika szeme!
Sóhajtottam. Ez a lányka jobbnak, szelídebbnek látszott még Mártánál is, és sokkal
szebb volt, mint Borika. Hogy is gondolhatnék hát arra, hogy szóba álljon velem? Hiszen
én vagyok a legszegényebb, legárvább ember Magyarországon.
…A székesfehérvári MOVE rendezett valami műsoros estet a nemzeti hadsereg
fölszerelése javára. Azon a műsoros esten valami verset kellett elmondanom. A
Vármegyeház utcai kislánynak pedig magyar nótákat kellett zongoráznia.
Mikor az első próbára mentem, s ott haladtam el a Zichy-ligetben, összenevettek a
virágok. Nem tudom, mit mondottak egymásnak, mert nagyon halkan pletykálkodtak. De
valami roppant vidám dolgon nevethettek, hiszen alighogy elmentem előttük, hirtelen
széthajlottak az előbb még összebújt ágak, és úgy himbálóztak a virágok, mintha
mindegyik egy-egy kacagó, hajladozó leány lett volna.
Azon a műkedvelő próbán megismerkedtem vele.
És a második próbán beleszerettem.
És a harmadik próbán azt mondottam magamban: én ugyan szegény vagyok, mint a
templom egere, ez a kislány meg olyan, hogy akár királyfit is szerezhetne magának, de
már rászánom az életem.
Vagy az enyém lesz, vagy - meghalok.

*
A Jóisten lenézett a földre. Éppen a székesegyház két nagy tornyára. Azok úgy állottak
ott, mint két óriási barna katona. Mint két öreg vitéz, akik kincset őriznek egy
Vármegyeház utcai ódon kis házikóban. És a Jóisten bizonyára azt mondotta a két
bronzsisakos, barna toronykatonának: - Most hunyjátok be a szemeteket egy percre!
Abban a pillanatban léptem be annak a háznak a kapuján.
És az a kislány elém lépegetett mosolyogva. Csak jött, jött, lépegetett lefelé a
lépcsőkön, s én megint - csodát láttam. Szemek csodáját. Most nem André Márta
szemeivel nézett. Nem is Borika tekintetével. Nem is a magáéval. Előbb a kislányom kék
szeme mosolygott rám a tekintetéből, azután meg a fiam vidám, barna szeme. De mire
átvillant az agyamon a régi skandináv mese az egymásnak szánt szerelmesek szeméről,
már megint csak a maga sugaras tekintete fénylett rám.
- Isten hozta nálunk! - mondotta kedvesen, s felém nyújtotta apró, kemény, dolgos kis
tenyerét.
És én megfogtam a kezét, holtig tartó szerelemmel, mert tudtam, hogy ezt szánta nekem
az Isten, ez az én - Párom.
Az udvar fölött, a tornyok fölött, roppant magasan, két madár húzott az égen,
keletnek…

 Impresszum

A kiadás a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt.

1941 évi kiadása alapján, a jogutódok
hozzájárulásával készült

A könyv megjelenését a
Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta

ISBN 963 7780 82 3

© Somogyváry Gyula jogutódai, 2002

Kiadja az AUKTOR Könyvkiadó

Felelős kiadó: Lothringer Miklós
Felelős szerkesztő: L. Jeszenszky Ágnes

Szedte, nyomta és kötötte:
Borsodi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Ducsai György

[1]
Cím, címzés.
[2]
Hátországi.
[3]
Az Úr oltárához lépek…
 [4]
Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságomat…
[5]
Megvallom (gyónom)…
[6]
Az Úr legyen veletek!
[7]
Imádkozzatok, testvérek!
[8]
Fogadja el az Úr az áldozatot…
[9]
Falusi román kántortanítók.
[10]
Rohamoztunk.
[11]
Álmodj szépet, te legkedvesebb…
[12]
Légiriadó.
[13]
Barát.
[14]
Üreg, fedezék.
[15]
Rajta!
[16]
A szökevények zeleni kádernek, zöld pótkeretnek nevezik magukat, a szökést a zeleni káderhoz való
bevonulásnak.
[17]
Többé nem gyártják.
[18]
Bécs, Bécs, csak te egyedül…
[19]
Rohamfélszázad, előre!
[20]
Vigyázz! Század, balra nézz!
[21]
A középkorban a Balkánon és a Kárpátokban pásztorkodó népelem. (Itt sértő értelemben használják.)
[22]
A továbbutazás nem lehetséges. A kiegészítő-parancsnoksághoz utalva.
[23]
Állást.
[24]
Rajvonal (rossz németséggel).
[25]
A Monarchia nem magyar és nem német nyelvű népeinek csúfneve.
[26]
Itt: a legidősebb testvér.
[27]
Lenézte, megvetette, semmibe vette.
[28]
Erőszakos katonai uralom.
[29]
MOVE: Magyar Országos Véderő Egyesület.
 [30]
Bűnöző típusú.
[31]
A szóban forgó szép dalt – mint azóta Sassy Csaba barátom velem közölte – Thurzó Nagy László szerezte,
Sassy Csaba versére. Annak idején, a Bodó kávéházban lejátszódott jelenet során, nem tudtam ezt. Béres zászlós, akitől
ott először hallottuk, mindenesetre úgy tudta, hogy a dal Pozsony és Nagyszombat között született. Azt nyilván abból
merítette, hogy ő ott hallotta első ízben. A Sassy-féle szöveg második és harmadik szakaszát egyáltalán nem ismertük,
ezzel magyarázható az, hogy ott, a Bodó kávéházban, két teljesen új szakasz született, s így a dalszövegnek csak első
szakasza egyezik az eredeti szöveggel. (A szerző.)
[32]
Mándli: falusi férfiak által viselt, posztóból készült rövid kabát.
[33]
Lovagias, nemes.
[34]
Itt, átvitt értelemben: nem megfertőzött.
[35]
Hadicsellé.
[36]
Folyókon használt kisebb hadihajók.
[37]
Kirendeltségébe.
[38]
A király által megbízott bizalmi ember.
 Tartalomjegyzék
Fülszöveg
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI
XII
XIII
XIV
Impresszum