09 Heri - Kokler - Es - A - Pokol - Kapuja

K. B.
Rottring
K. B. ROTTRING
Heri Kókler
és a Pokol Kapuja
2
Heri Kókler és a Pokol Kapuja
K. B. Rottring:
2005
© K. B. Rottring 2005 Mackófelső
Kiadja az Első Magyar Könyvkiadó KFT.
(Excalibur-könyvek sorozat, humor fantasy, sci-fi,
meg miegymás. Főleg az!)
A kiadásért felel a felelős
Ebben a sorban nincs semmi vicces! Nem röhögünk!
A borítón látható képet Szűcs István kis segítséggel egyedül alkotta
Megtördelőgéppel az oldalakat megtördelte, az oldalszámokat nem
véletlenszerűen elhelyezte: Savanya Zsolt
Ötleteket adtak az ötletadók, akiknek ezúton köszönjük az öt utáni
ötletes Ötletadást és az Ötölést.
A fekete humorhoz fekete festéket használtunk. De emiatt egyetlen
feketének sem kellett elhunynia.
A fehér papír sok pénzbe került. Összefirkálni, toalettpapírnak
használni, majd utána ismerőseinkkel megetetni tilos, és a rajta
lévő fekete festék miatt nem is javallott.
Szakértő nem szakértett! A könyvben előforduló tárgyi tévedésekért,
sajthibákért, hejesírási pontatlkanságokért senki sem felelős!
A könyv megevéséből vagy esetlegesen más, nem
rendeltetésszerű használatból eredő balesetekért csakis a
fogyasztó felelős.
Nyomdai munkálatok: Faa Produkt Kft., Veszprém
ISBN: 963 7069 06 2
(Kinek a kerékpárzárja lehet ez?)
3
K. B. Rottring
Tartalomjegyzék
1. A csatamezőn____________________ 5
2. A csata_________________________9
3. Végveszélyben___________________22
4. Sziklabombák____________________34
5. Haditanács ______________________43
6. Sztárok a pácban_________________56
7. Kell egy test!____________________63
8. Fel! Szerelés!____________________71
9. Szamárság ______________________81
10.A Szent Állat____________________85
11.Mőbiusz-szalag__________________93
12.Makk Ász______________________100
13.Makk-lak______________________106
14.A jelenés_______________________111
15.Rémtörténet____________________118
16.Varázsital_____________________ 128
17.Elvarratlan szálak_______________137
18.Slamasztikában_________________146
19.A barlang____________________ _155
20.A Révész_______________________162
21.Átkelés________________________169
22.A Frászkarika__________________174
23.A Pokol Kapuja_________________180
24.A vég_________________________186
25. Mennybe!_____________________195
26. A legvége_____________________198
27. Utóhang______________________202
4
1. A csatamezőn
Heri Kókler megdörzsölte a szemét. Aztán a másikat is. A barátai, a

kilencesikrek, Hermelin, Krampusz Dupladurr igazgató bácsi,
valamint Keresztapja, Black Jack ugyanígy cselekedett.
Ki ne hagyjuk persze Szado Mazsit, a remekbe szabott, genetikailag
módosított szerencsemalacot, aki a szájában rágcsált, mindenfajta
körülmények közepette szerencsét hozó, elmaradhatatlanul hozzá
tartozó négylevelű lóheréjét most éppen félrenyelte, és rövid
köhögőroham után csak annyit mondott, hogy: Úíííí.
Látható, hogy a rendkívüli stresszhatás következtében kitört belőle az
állat. Heri eltátotta a száját. A barátai is így tettek. Persze a saját
szájukkal.
- Az ördögbe! - hörögte Black Jack, és idegesen pillantott Krampusz
Dupladurr professzorra, a Rokforti Kedvesnővér- és Varázslópalánta
Dugvány Előállító Szagiskola igazgatójára, aki meglehetősen
sápadtnak tűnt.
Heri Kókler megragadta Hermelint, mert érezte, hogy a lány annyira
remeg mellette, hogy mindjárt magától szétesik, atomjaira hullik, és
elszórja a szél a molekuláit a mezőn, ahol most éppen mindannyian
álltak. És féltek!
Fószer, a híres egyiptomi feltaláló, aki elsőként megalkotta az
időgépet, valamint létrehozta az ismert világmindenség legpusztítóbb
fegyverét, a Fáraó Átkát, de később emberbarát módon segített is azt
elpusztítani, aggodalmasan pillantott körbe.
5
K. B. Rottring
- Azt hiszem, talán aprócskát tévedtem a téridő-ko-

ordináták megadásakor - szabadkozott a nagy tudós,
aki igazából kicsi volt, mint a legtöbb nagy tudós.
Ez volt ám az igazi paradoxon, nem pedig az idő rövid története,
mint ahogy azt egyes tudósok tévesen feltételezték.
- Nem, barátom! - mondta Dupladurr professzor kissé remegő
hangon. - Nem tévedtél! Ide kellett jönnünk, méghozzá pontosan
ebbe a téridőbe. De valami történt. Nem tudom, mi, de úgy éljek,
hogy hamarosan ki fogom deríteni.
- Ez itt nem lehet Rokfort! - hebegte Black Jack, az ártatlan
tömeggyilkos és félelmetes szerencsejátékos, aki most a fejét rázta.
- Pedig az! - mondta Szado Mazsi, akit a barátai előszeretettel hívtak

Malackának, noha másfél tonnás kis teste ezt egyáltalán nem
indokolta.
- Ott van az iskolánk! - suttogta Controlles teljesen feleslegesen,
hiszen ezt a tudomány számára épített varázslatos objektumot
mindenki azonnal felismerte.
- Úgy érzem, rossz helyen vagyunk, rossz időben! - mondta
kiszáradó szájjal Black Jack, és idegesen pillantott maga elé, utána
meg a háta mögé.
- Igazat kell adjak neked, barátom! - mondta Krampusz Dupladurr
professzor, és ő is egy pillanatra hátra nézett a bal válla felett.
Utána a jobb válla felett is megtette, de onnan is szinte ugyanezt
látta. A mező, ahol eddig álltak, szépen zöldellt, fű nőtt rajta,
vadvirágok és ibolya is persze, ami egy ilyen mezőn
elengedhetetlenül szükségesnek látszott. Ez a mező ugyanis nem egy
akármilyen, bárhol megtalálható, ócska kis mezei mező, hanem egy
harcmező volt, ahol az ibolya rendkívüli jelentőséggel bírt.
6
Ugyanis a harc közben fűbe harapottak számára kötelező jelleggel ott

kellett lennie jónéhány ibolyának, hogy a fűbe harapás után, a harcot
követő rövid gyásszertartás befejeztével, minden elhantolt delikvens
előírásos módon, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, alulról
tudja szogolni az ibolyát. De hogy egyik szavamat a másikba ne
öltsem, a harcmező mindkét végén milliónyi állig felfegyverzett
harcos állt. Ha ezt géppel összeadjuk, akkor az bizony már
kétmilliónyi, állig felfegyverzett harcost jelentett, ami már fenyegető
árnyékként vetítette előre, hogy itt hamarosan minden képzeletet
felülmúló öldöklés, lömeges emberhalál, mészárlás és további
rettenet fog kibontakozni. Meg vérontás! Utóbbinak különösen
az asztrális létsíkon várakozó, nagy számú denevér-csapat örült
nagyon. Az egyik hatalmas hadsereg Rokfort falai köré vont gyűrűt,
a másik viszont láthatóan arra készült, hogy elfoglalja a patinás
jellegű, műemléki jelentőséggel is bíró, felbecsülhetetlen eszmei
értékkel rendelkező épületegyüttest. Rövid távú terveik között
szerepelt továbbá, hogy az elfoglalást követően az ott található,
ellenállást tanúsító fegyvereseket és a nem fegyvereseket is kardélre
hányják, az erődítményt lerombolják, a mágikus kegytárgyakat
elhurcolják, És miután már senki és semmi nem állhatta volna
útjukat, feltett szándékuk volt, hogy az egész világot lerohanják és
elpusztítsanak benne minden élőt.
Pokoli terv volt, ami nem is csoda, hiszen maga a Sötétség Fejedelme
találta ki. Miután látta, hogy legfőbb csatlósa, a gonosz Gigawatt
Voltmárvolt terve nem járt sikerrel, vagyis nem volt képes újra testet
ölteni a Földön, és ezáltal képtelen volt fekete ura
7
K. B. Rottring
nevében a továbbiakban kegyetlenkedni, gonoszkodni, a gonosz

bukott angyal elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen.
Méghozzá saját maga!
A harcosok láthatóan hallatlanul elszántak voltak. Testükön páncél
csillogott, a kezükben fegyvereket markoltak, varázspálcákat
lengettek vagy kiegyenesített kaszákat szorongattak, amelyek már az
első látásra is roppant balesetveszélyes eszköznek tűntek, hát még
második látásra, de a háborúban ez egyáltalán nem számított. Rokfort
védői, mert ők voltak azok, nem pedig traktorral tüntető parasztok, a
földkerekség legkiválóbb harcosai voltak, mágusok, varázslók,
boszorkák és a velük szimpatizáló egyszerű emberek, professzorok,
atomfizikusok, igazságügyi szakértők és két miniszterelnök is, de
utóbbiak tévedésből keveredtek ide. Nekik igazából a másik
táborban, a gonosz erői között lett volna a helyük, de valami
érthetetlen adminisztrációs hiba miatt ide kerültek.
A védők szemében elszántság tükröződött, kivéve a két
miniszterelnököt. Az ő szemükben pénzsóvárság és hatalomvágy
izzott, mint minden politikusnak, ami ennyi jó ember között nem volt
valami szép látvány. De nem sokáig rontották itt a levegőt a gazok,
mert a nép fiai, talán éppen egy egyszerű sebészprofesz-szor, szépen
beleültette a két miniszterelnököt egy katapultba, és átlőtte a
rohadékokat a másik táborba, ahol a gonosz erői ordítottak torkuk
szakadtából, mert a fejükre esett az eső mellett két miniszterelnök is,
ami egyáltalán nem volt mindennapi dolog még ebben a történetben
sem.
Igen, ők voltak a gonosz birodalmának, a Pokol urának, a bukott
angyalnak, a Sátánnak a haderői. Igazi pokolfajzatok voltak, zombik,
élőhalottak, vámpírok, testet öltött démonok, szellentő szellemek,
8
és mind közül a legborzasztóbbak, a pályát téveszett pedagógusok,

akik hihetetlenül, sőt döbbenetesen sokan voltak, és szívből gyűlölték
a gyerekeket. Rengetegen voltak ezek a pokolfajzatok, a szemükben
gyűlölet izzott, főleg a gyerekek iránt, akiket régebben tanítaniuk
kellett, mielőtt sötét lelkük a Pokolra szállt. De a felnőtteket sem
szerették, csak nyárson, jól átsütve, kevés zöldkörettel. Vagy éppen
anélkül, angolosan és véresen, mint amilyenek a manapság annyira
népszerű, gyerekeknek írt, személyiségfejlődési zavarokat okozó,
valamint az éjszakai bevizelést elősegítő, trendi történetek is voltak.
A Pokol Seregének rettenetes teremtményei és Rokfort hős védői, az
igazság dicső bajnokai között félúton, a harcmező kellős közepén ott
toporgott Heri Kókler és megannyi barátja. Nevüket ebben a nehéz
pillanatban, amikor a két tábor dühödt ordítozással másnak rontott,
még felsorolni is idegfeszítően hosszadalmas lett volna.
2. A csata
Na, gondolkodjunk! - mondta Dupladurr professzor huncut

mosollyal, amely empirikusan bizonyította, hogy az igazgatónak
haláltmegvető bátorsága és akasztófahumora is volt egyszerre.
Inkább meneküljünk! - sikoltotta Hermelin, amikor észrevette, hogy
mindkét irányból egy-egy milliónyi harcos rohan feléjük.
Az már összesen kétmillió! -jajdult fel Controlles, ak i az iskolában
soha nem volt egy fejszámoló zseni, de a rendkívüli izgalom annyira
felfokozta érzékszerveinek finomságát, megolajozta elméjének
időnként nyikorgó kerekét, hogy immár másodpercek
9
K. B. Rottring
alatt képes volt milliókkal plusz és mínusz, ide vagy oda számolni.
De most nem számolni kellett, hanem leszámolni! Jól tudta ezt
Krampusz Dupladurr professzor is, aki szíve szerint azonnal
csatlakozott volna Rokfort védőinek oldalán a csatába, ám nem
tehette, hiszen a védőszárnyai alá vett gyerekek, valamint az egyip-
tomi feltaláló, Fószer már nem lettek volna képesek segítség nélkül
elmenekülni.
Dupladurr professzor intett Black Jacknek, és azt mondta neki:
- Félszav!
- Félszav! - felelte neki Black Jack is fanatikus tekintettel.
Látszott, hogy ők ketten félszavakból is megértik egymást.
Szado Mazsi békésen hagyta, hogy Heri Kókler kedvenc keresztapja
felpattanjon a hátára, utána iszonyatos gyorsasággal csapkodni
kezdett a csökevényesnek tűnő kis szárnyaival. A hatalmas test a
megtermett Black Jackel egyetemben meghökkentő sebességgel a
levegőbe szökkent. Viharos gyorsasággal száguldott felfelé, még
mindig emelkedett egy kicsit, mint az arany ára, végül pedig eltűnt a
felhők fölött.
- Jaj nekünk! - sikoltotta Hermelin, mert minden
olyan gyorsan történt, hogy menekülni már nem
lehetett. Kétmilliónyi dühödt harcos rohant feléjük
emberfeletti gyorsasággal egy három kilométernyi
széles arcvonalon.
Heri is elsápadt egy kicsit, de mivel vakon bízott Dupladurr
professzorban, erősen remélte, hogy mégsem fognak már itt, a könyv
elején meghalni.
Dupladurr professzor jóságos mosolyainak egyikével bíztatóan rájuk
kacsintott, majd előkapta
10
varázslóköpenyének belsejébe rejtett varázspálcáit, és varázsolni

kezdett. Igazából két kört rajzolt föléjük a levegőbe, utána egyszer
megsuhogtatta varázseszközét, mire az egész kis társaságot
láthatatlan erő ragadta meg, és hirtelen mindannyian rokfort
biztonságosnak tűnő, hatalmas, vastag erős falai között, a mellvértek
mögött találták magukat.
Az iskola legmagasabb tornyának tetején, á Szent üdös Sajtról
elnevezett lőtoronyban szorongtak, onnan a kibontakozó csata apró,
de annál dühösebb hangyák vad rohamának tűnt csak. A Torony
belsejében füstölődött a világhírű Rokforti Nagyon büdös Sajt,
amelynek mindent elsöprő erejű aromától bizony a kisdiákok
megtántorodtak, ami idefent, ben a félelmetes magasságban bizony
nem volt veszélytelen szórakozás.
- Boáááá - mondta Heri, és diszkréten áthajolt a mcllvérten.
- Jaj, Heri! Már megint jön az a kígyó, az a Boááá? -
Aggodalmaskodott Controlles, aki még a többiekkel együtt jól
emlékezett azokra a szörnyű napokra, mikor Herit egy rettenetes
csörgőskígyó, a Boáááá Üldözte, de nem csak üldözte, hanem meg is
akarta harapni.
- Dehogy! - nyögte Heri. - Nem kígyó volt, hanem
róka. Bár olyan gyorsan zuhant lefelé, hogy tényleg
szinte kígyónak látszott.
Most mennem kell! - mondta izgatottan Dupladurr
professzor. - Ha kedves az életetek, ne mozduljatok innen!
Rokfort falai között biztonságban lehettek.
De ha elhagyjátok azt, akkor félek, nem tudlak megvédeni titeket.
Nem megyünk sehová! - ígérte Hermelin
11
K. B. Rottring
- Itt maradunk! - hebegte sápadtan Fószer, akit láthatóan megviseltek

az utóbbi pillanatok eseményei.
Dupladurr professzor bíztatóan rájuk mosolygott, majd a következő
pillanatban eltűnt, mint valami privatizált közvagyon. Úgy, mintha
soha nem is lett volna azelőtt itt, ahol most csak a hűlt helye
párolgott intenzíven.
A gyerekeknek és Fószernek még álmélkodni sem volt idejük azon,
hogy hogyan csinálta ezt a jó Dupladurr, mert hirtelen Hermelin
kezdett el kiáltozni.
- Nézzétek! Nézzétek!
Minden Sam abba az irányba fordult, ahová a lány mutatott.
- Atya ég! - döbbent meg Controlles és utána mindenki, aki meglátta,
hogy mi történik odalent.
Ugyanis ebben a pillanatban összecsapott a két tábor, a jók és
a gonoszok milliós hada. Minden percben ezrek kaptak rettenetes
sebeket, páncélingek, sisakok, kardok, kiegyenesített kaszák,
bézbólütők, kerti sövényvágók, harci ekekapák törtek ripityomra.
Kezelőik ordítása, halálhörgésük, elégedetlen motyogásuk,
rosszkedvű sóhajaik, frusztrált duzzogásuk hangorkánja még itt
fennt, a Büdös Sajt Torony tetején is fülsiketítő volt.
Dupladurr professzor ebben a pillanatban jelent meg a csatamezőn.
Természetesen nem egyedül, hanem önmagát megszázszorozva
vetette bele magát a küzdelembe. A kezéből tűzlabdák repültek a
Pokol seregének soraiba, de közben olyan követhetetlen sebességgel
rohangált fel és alá, amellyel teljes mértékben felbomlasztotta az
ellenség sorait. Igazán szép teljesítmény volt ez egy nyolcvankilenc
vagy hány éves tatától, de hát Dupladurr professzor nem
12
egy egyszerű tata, hanem egy valóságos ratata volt.

mert ebben a pillanatban robbanó lövedékek ezreit lőtte a kezéből
hosszú sorozatokban az ellenség közé, lelyek olyan rendet vágtak
közöttük, mint kombájn a búzatáblában.
Rokfort védői diadalmas kiáltások közepette üdvözölték a
leghatalmasabb fehér mágust, akit a föld valaha is a hátán hordott,
majd lélektani előnyüket kihasználva előrenyomultak. A Pokol fekete
erői bizonytalankodni kezdtek, majd lassanként meghátráltak. Heri
Kókler és a többiek a Büdös Toronyból látták, amint a szörnyetegek
soraiba ékként hatol be rokfort védőinek hatalmas hada.
- Rettenetes! - hebegte Fószer. - Másodpercenként százötven és fél
ember hal meg a csatában.
Senki sem feszegette, hogy vajon hogyan számolhatta ki menedzser-
kalkulkátor, számológép vagy mobiltelefon nélkül csak így, fejben.
A csata mindeközben tovább zajlott, mint téli folyón a jég. A Pokol
katonáinak áthatolhatatlan fala láthatóan megroppant, majd a
hatalmas füst, tűz és biogázfelhőből előtűnve (ez utóbbit a beijedt
lúzerek fejlesztették) kivehetővé vált, hogy a hatalmas rokforti sereg
középen, ékként befúródva, meglepő gyorsasággal felmorzsolja a
Pokol haderőit.
A támadó ékalakzat élére tucatnyi Dupladurr professzor állt, de senki
sem tudta, hogy közülük melyik az egyetlen eredeti és melyek a
másolatok, de hát ez jelen pillanatban senkit sem érdekelt igazán. A
Dupladurrok rettenetes tűzereje előtt úgy semmisültek meg a pokoli
szörnyetegek, mint ahogy a hó olvad el, amikor eljő a kikelet.
Heri Kókler és a Toronyban szorongó többiek ujjongva látták, hogy a
rémek hada fej veszett menekülésbe kezd.
13
K. B. Rottring
Rokfort legkiválóbb varázslói, a világ minden pontjáról ideérkezett

híres mágusok, boszorkák, varázslók úgy küzdöttek, mint megannyi
félisten.
A harc kíméletlen volt, és a halandó emberi szem számára szinte
felfoghatatlanul gyors.
Az egyik Dupladurr professzor például ebben a pillanatban
villámokat lőtt ki az elébe szökkenő élőhalott kukacos hústól bűzlő,
félig elrothadt koponyájába, amelyben olyan sebesen csattogtak a
fogak, mintha a rémalak feltett szándéka lett volna, hogy elevenen
felfalja a jó igazgatót vagy egyik kiváló másolatát. Ám a rendkívüli
erejű elektromos szikra valósággal szétrobbantotta a rémalak
kobakját, fej nélkül maradt törzse pedig ezután már hiába hadakozott
a kezében szorongatott hosszú, egyenes karddal. Ugyanis éppen
Arcszőr Ribizly és felesége Mrs. Ribizly járt arra, és varázspálcájuk
egyetlen suhintásával, és egy jól irányzott, armihiláló átokkal olyan
hatékonyan megsemmisítették a szörnyet, hogy még egy kanyi hamu
sem maradt belőle.
A kedves házaspár, a kilencesikrek szülei, természetesen nem
maradhatott ki ebből a szent háborúból, ahol a világ sorsa forgott
kockán. De nem csak ők, hanem sok más, ismert varázsló,
boszorkány küzdött mellettük az első sorokban.
Közvetlenül mellettük vagdalkozott egy harci kalapáccsal Rubeóla
Hibrid, a parkőr, Heri Kókler óriási nagy haverja, akinek nem volt
különösebb varázsereje, hiszen varázsoskolai képzése rövidre
sikeredett és eredménytelenre, ám fizikai ereje annál varázslatosabb
volt. Szobahőmérsékleten, standard körülmények között még arra is
képes volt, hogy puszta kézzel rántson ki egy tölgyet a földből. Ha
viszont feldühítették, élőhalottakat gyilkolt, ami azért
14
valljuk be, nem kis merészség volt. Hibrid ugyanis kislány kora óta
betegesen félt az élőhalottaktól. Átoperálása után, fiatal suhanc
korában is rettegett tőlük, mint ahogy felnőtt korában sem szűnt meg
a már-már megmagyarázhatatlan és indokolatlan félelme. Az
élőhalottak kezdetben, ameddig nem ismerték meg Hibridet
közelebbről, egyáltalán nem tartottak tőle. De a rettegésük óriásira
nőtt, amikor közelebbi ismerettségbe kerültek vele.
Hibrid szeme most viszont elkerekedett, mert egy hozzá hasonló
méretű, hatalmas vámpír keveredett eléje, aki arra készült, hogy a
nyakára szökkenve vérét vegye, mint egy véradóban tüsténkedő
ápolónő, ám Hibrid nem szerette, ha a vérét veszik, mert úgy vélte, a
vére csakis az övé, és semmi pénzért nem volt hajlandó eladni.
- Lecuppintom a lötyidet! - nyalta a szája szélét vámpír, és
hatalmasra nyitotta a száját, akkorára, amitől egy fogorvos is
elégedetten dőlhetett volna hátra a támla nélküli forgószékében.
- Nem! - ordította minden átmenet nélkül Hibrid, és úgy vicsorgott,
mint egy éhes pittbull.
A kettőjük között keletkező egyre növekvő drámai
feszültséget Hibrid egy hatalmas ütéssel szüntette meg, aminek csak
ő örült, a vámpír már nem.
Noha vámpírokat elvileg nem lehetett megölni csak ezüstgolyóval,
fokhagymafűzérrel, kereszttel vagy szivükbe szúrt karóval,
Hibridnek ez mégis más, alternatív módon is sikerült. A vámpír
péppé lapult a harci kalapács semmi máshoz nem hasonlítható erejű,
mindent és mindenkit porrá zúzó ütésétől. Úgy látszik, egy élőhalott
vámpír a Pokol seregében más tulajdonságokkal rendelkezett, mint
egy hétköznapi fajtársa. Az is különös volt, hogy miként
15
K. B. Rottring
jöhetett elő a sötétségből egy vámpír fényes nappal, mindenféle káros

következmény, például a megsemmisülés elszenvedése nélkül?
Hibrid azonban soha nem volt az a fajta fickó, aki mindenen, amit
nem egészen értett, hiábavaló módon agyalt volna. Inkább fogta
magát és meglengette harci műszerét, hogy tovább gyomlálja vele az
ellenséget. Váratlanul egy nagyon rossz arcú zombi vetette magát rá
hátulról. Az óriás megrázta magát, mint gazda az almafát, mire a
szörnyeteg a földre hemperedett. De nem volt képes ettől még
megdögleni. Sőt, nem átallotta magát ismételten harcba vetni. Ez
nagy hiba volt a részéről! Hibrid ugyanis harci kalapácsával
lendületből leütötte a rémpofa randa fejét. Az aszott koponya
ágyúgolyóként süvített bele az ellenséges harcosok tömegébe, ahol
további féltucatnyi borzdadályt tett végképp hidegre, másokat
megölt, megint másokat pedig porrá zúzott.
Hibrid elvigyorodott. Megtörölte verejtéktől gyöny-gyöző homlokát,
kettőt köpött a tenyerébe, majd a harci kalapácsot ismét kétmarokra
fogva tovább gyopálta a rémeket. Újabb élőhalottak következtek, de
Hibrid fáradhatatlanul kalapálta őket. Pépesre, laposra,
mozdulatlanra.
- Ez az Rubeóla! Ne hagyd magad megölni! Aprítsd őket miszlikbe! -
suhant el mellette egyszer Dupladurr professzor, akinek még arra is
maradt ideje, hogy közben megveregesse az óriás vállát (valójában a
combját, mert csak addig ért fel neki, de hát ezt mégsem írhattuk,
mert olyan ciki lett volna, nem?), és utána meg pacsit adott neki.
Hibridtől pár lépésnyire éppen a híres-neves Vószem Zordon
professzor harcolt. Mindenféle rafinált harci eszközéből tüzelt a
szörnyetegekre,
16
amelyek elébe sodródtak. Mágikus nyílvesszőket lőtt ki egy

sorozatvetővé átalakított mini számszeríjból, amelynek kiváló
hasznát vehette a közelharcban. A nyílvesszőket még a csata
kezdetén megbűbájolta, méghozzá úgy, hogy a hegyes kis
gyilokvesszők az emberi lelkekkel táplálkozó ghúlokat vegyék célba.
Vószem Zordon percenként tucatnyi lövedéket küldött útjára,
amelyek nyomkövető varázslatuknak köszönhetően a hullámzó,
kavargó, üvöltő ellenséges tömegben felkutatták, és a beléjük épített
mágikus robbanóerő segítségével megsemmisítették az ellenséget.
Vószem Zordon természetesen a másik kezében forgatott
varázspálcájával is időnként hatékonyan beavatkozott a küzdelembe.
Amikor kellett, jégvihart bocsátott ki egy tucatnyi zombira, akik a
rendkívüli erejű varázslat hatására másodpercnyi idő alatt jéggé
fagytak, ezáltal máris készen álltak arra, Hibrid a rettenetes méretű
harci kalapácsával darált jéggé zúzza őket.
Megint máskor Vószem Zordon savfelhőt szórt ki a szembejövőkre,
akik a sistergő, és valljuk be, rettentően büdös, mágikus erővel
létrehozott harci anyag által fejleszett kellemetlen, feszült légkörben
sikoltozva folytak el, majd váltak párává. Vószem Zordon mellett
nem messze ott vicsorgott kitűnő barátja, N.A.G.Y. Lompos
professzor is, aki most a rendkívüli körülményekre való tekintettel
nem vette be a dérfarkassá válását meggátoló, gyógyszernek nem
minősülő, gyógyhatású készítményét a Véres Cseppet, így
farkasemberré változott, és mindenkit, aki elébe került, megharapott
a Pokol katonái közül. A szörnyetegek a harapás után veszett
gyorsasággal átalakultak farkasemberekké. Mivel egy irányított
varázslat így akarta, a továbbiakban
17
K. B. Rottring
Lompos professzort kezdték követni, nem pedig a Sátánt, méghozzá

egy egyre növekedő farkasember falkában. Hihetetlen elánnal
harapták, marcangolták a zombik, élőhalottak, vámpírok seregének
sorait, így hamarosan már több ezer főnyi farkasember nyomult
Lompos professzor mögött és mellett, vicsorogva, vonyítva,
csaholva.
A farkasember falka mögött Numera tanárnő rohant, hosszú
szoknyája fékezőernyőként csapkodott mögötte. A kezében
szorongatott, iskolai körülmények között békés célokat szolgáló
varázspálcájából most vörös színű villámok csaptak ki. A villámok
cikkcakk alakban, de stílszerűen villámgyorsan vágódtak előre. A
professzorasszony elé kerülő életformák, akarom mondani, különféle
halottformák azon nyomban porrá omlottak és hulla granulátumokká
váltak. A rokforti haderő hatalmas hullaporfelhőt kavart belőlük,
amikor a milliónyi láb, sőt kétmilliónyi láb, hiszen majdnem
mindenkinek két lába volt, felverte a hullaport.
Kinyerma Meggenya professzor sem tétlenkedett. Ő azonban nem
támadó feladatokat látott el, nrint a legtöbb varázsló társa, hanem a
védelemben jeleskedett. Egy varázsbotot cipelt magával, amelynek
tetején kékesfehér színben ragyogva, tölcsérszerű képződmény
villódzott. A mágikus eszköz arra szolgált, hogy begyűjtse és elnyelje
az ellenséges seregből a Rokfort védői közé lőtt fekete mágiával bíró
varázslatokat. Kinyerma professzor védelméről pedig egy Dupladurr-
típusú harci varázsló példány gondoskodott. Nem tudni, hogy az
eredeti vagy éppen egy jól sikerült másolat volt az. A lényeg, hogy
Kinyerma professzor nyugodt körülmények közepette tudta elnyelni
a sereg felett fortyogó fekete mágiát, mert a melléje rendelt harci
varázsló miszlikbe aprította mindazokat az ellenséges
18
hulla-harcosokat, akik azt az ostobaságot vették buta fejükbe, hogy

megtámadják őket.
A tanerő közelében, az őrjöngő, rájuk támadó pokoli teremtményeket
mágikus lövedékek zúzták ízzé és porrá, időnként Dupladurr
varázspálcájából mindent és mindenkit elsöprő szélroham tört ki.
Sikoltozó, hörgő pokolbéli teremtményeket szaggatott szét a mágikus
szél, és a már amúgy is holt holttestüket szcrteszét szórta a
csatamezőn, ahol egyre több halott hevert.
Himba professzor a fejét ingatva hadakozott. A semmi máshoz nem
hasonlítható erejű, rettenetes bizonytalanság, hogy most bólogat-e
avagy inkább a fejét rázza, több élőhalottat is a téboly karmaiba
vetett. Itt pedig már, ebben a kellemetlen állapotban, naná, hogy
könnyűszerrel végzett velük egy arra tévedő bátor varázsló.
Bambi professzor a hátán lötyögő sárga kis puttonyból permetlét
szórt a rárontó, gyomorforgató külsejű szörnyekre. A nyomorult
létformák rövid ordítás után hosszasan füstölni kezdtek, majd má-
gikus égési folyamatok beindulását követően percek alatt hamuvá
égtek. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Bambi professzor,
amikor kifogyott az egyik fajta növényvédő szerből, akkor a másik,
majd a harmadik fajta növényvédő szert vette elő. De nem csak
elővette, hanem szórta, mint milliomos a lóvét. Az élőhalottakra
nagyon rossz hatással volt a csalánkivonat és a rézgálic. Hihetetlen
viszketési rohamukban képtelenek voltak a továbbiakban megfelelő
módon a gyilkolászásra Összpontosítani, így aztán őket gyilkolászták
le.
Természetesen Cotton professzor is ott harcolt Dupladurr seregében.
De álruhában! Ebben vegyült el
19
K. B. Rottring
ugyanis az ellenség között! Mivel ő a bajitalok készítésének és

értékesítésének avatott szagértője volt, lejárt szavatosságú italokat
nyomott az ellenséges harcosok kezébe, akik felhörpintettek egy
pintnyit a Cotton féle lötyikből, majd kisvártatva felrobbantak.
Cotton rendkívül elégedettnek tűnt Aki nem ismerte, azt gondolhatta
volna, hogy Cotton arcán valami mosolyféle ül. De ez persze
lehetséges, hogy csak valami illúzióféle volt a csata vérgőzös
forgatagában. Cotton a varázspálcáját nagyritkán vette csak elő, de
akkor is csak azért, mert időnként rettenetes, félig kutya, félig
biztonsági őr alakú teremtmények támadtak rá, és szét akarták tépni,
mint ellenőr a menetjegyet. Biztosan megérezték a szagáról, hogy
nem élőhalott vagy vámpír, hanem egy kígyó. Cotton ilyenkor
rosszkedvűen morgott, és jéggé fagyasztó átkokat lövöldözve, maga
körül fagyos hangulatot árasztva odébb szökkent. Egyszer aztán
Dupladurr professzor - az egyik a sok közül - magához intette és
magyarázott neki valamit
Cotton bólogatott, majd megint bólogatott, végül pedig azt mondta:
- Igen.
Közben legalább ötezren meg akarták őket ölni, de Dupladurr
professzor harminchárom hasonmása hirtelen áthatolhatatlan gyűrűt
vont köréjük, és visszaverte a hullák halott ötletnek bizonyuló
támadását.
- Oda nézzetek! - kiáltotta hirtelen Controlles, és remegő kézzel
mutatott előre.
- Benyomulnak közéjük! - kiáltotta izgatottan Heri Kókler.
- Visszavonulnak! - lelkendezett Fószer. - Futnak mint a nyulak!
Győzelem! - kiabálta elhamarkodottan Shift és Pageup meg
Pagedown.
20
- Menekülnek a mocskok! - üvöltötte torka

szakadtából Backspace, és megölelte Deletet, sőt,
meg is csókolgatta testvérkéjének orcáját. Delete undorkodva
törölgette le arcáról a majomnyálat.
- Fúj! - mondta totális átéléssel.
- Lehet, hogy csapda! - mondta Overlay aggodalmas arccal.
Erre mindenki abbahagyta a lelkendezést és a nyáltörlést, majd tágra
meredt szemmel bámulták a rettenetes küzdelmet. A rokforti haderő
hihetetlen lendülettel, továbbra is megállíthatatlan ékként nyomult
bele a Pokol seregének közepébe. Talán túlságosan is könnyedén!
Mert a két szárnyon az ellenállást nem sikerült olyan könnyedén
felszámolni, mint középen. vétlen küzdelem dúlt, ezrek estek el
mindkét oldalon, volt aki felkelt, és volt aki nem, csak a forgatás
végén, ám egyik félnek sem sikerült számottevő eredményt elérnie.
Az arcvonal megmerevedett, a középen oly’ elsöprő erejű lendület
nagyon hiányzott a bal- és a jobbszárnyról. Mint ahogy Dupladurr
professzor is, aki megtöbbszörözött önmaga segítségével kizárólag
csak középen irtotta az ellent.
Felülről, ahol a gyerekek is álltak, az egész alakzat egy egyre táguló
gömbhöz kezdett hasonlítani.
- Nini, lufi! - csodálkozott Hermelin, aki soha nem
tanult harcászatot.
Herí először még mosolyogva bólintott, mert ő is úgy látta, hogy egy
egyre nagyobbra fúvódó léggömbhöz hasonlatos alakzat kezd
kialakulni, és éppen meg akarta dícsérni szíve hölgyét, hogy milyen
találó hasonlatot sikerült kitalálnia, amikor hirtelen elkomorodott
Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Még mielőtt megszólalhatott
volna, Controlles kezdett el kiabálni: Nézzétek! Be fogják keríteni
őket!
21
K. B. Rottring
Heri érezte, hogy elszorul a szíve. A lelkébe jeges félelem markolt

Tekintete egy másodpercre találkozott Főszerével. Még mielőtt
bármit mondhatott volna, valóban bekövetkezett az, amit az előbb
mondott. A bal és a jobb oldali szárny szinte egyszerre omlott Össze,
mert az eddig védekező, jobbára menekülő élőhalottak hirtelen
ellentámadásba mentek át, Rokfort védőit ettől a pillanattól kezdve,
minden oldalról hatalmas sereg zárta körbe.
3. Végveszélyben
- Azonnal oda kell mennünk! - heveskedett Controlles, de Hermelin

leintette egy büdössajttal, ami nagyhirtelen került a kezébe.
- Kegyelem! - hörgött Controlles öklendezve.
- Megőrültél? - kérdezte Overlay. - Én még nem akarok meghalni!
Először szeretném ezzel a szereppel megalapozni a jövőmet, és csak
utána terevezem a dolgot...
- Ez rossz öüet, Controlles! - vetette közbe Delete. - Jobb lesz végleg
kitörölni az agyadból ezt a baromságot.
- Csak nem nézzük tétlenül, amint felmorzsolják őket? - heveskedett
Controlles, amikor ismét kapott levegőt.
- Dupladurr professzor a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk itt! -
emelte fel figyelmeztetőleg az ujját Főszer.
- Csináljunk valamit! -javasolta Heri Kókler.
- Barkóbázzunk! -javasolta Controlles cinikusan. - Az nem
veszélyes...
Hermelin éppen valami csipős megjegyzést akart hozzáfűzni, de
mégsem tette. Ennek az volt az egyet-
22
len oka, hogy Controlles háta mögött, egy rohamlétra tetejéről,

hatalmas termetű ork mászott át a mellvéden. Éppen arra készült,
hogy egyenes kardjának segítségével, hatalmas suhintással lemetsze
a mit sem sejtő, drága, jó Controlles egyetlen, éppen ezért roppant
értékes fejét a nyakáról.
Ez lett volna ám az orkgyilkosság!
Ám Hermelin, megőrizve lélekjelenlétét, sikoltozni kezdett, és
eközben ügyes mozdulatokkal a szörnyeteg felé mutogatott kis
kacsójával és a rajta kinövekedett ujjaival.
A jelenlévők szinte mindegyike varázspálcát rántott, hogy valami
jóféle átokkal hidegre tegye a randa pofájú támadót. Ám nem volt
szükségük a további beavatkozásra, mert Fószer hirtelen, tőle teljesen
szokatlan gyorsasággal az ork előtt termett. Ez nem eshetett
nehezére, mivel amúgy is ott állt előtte. Ám a kezében szorongatott,
jókora nagy büdös sajtot váraüan ötlettől vezérelve könyékig
benyomta a támadó ordítozó, kitátott pofájába. Az ork minden
átmenet nélkül elnémult, a szeme fennakadt. Fószer hirtelen
mozdulattal kihúzta a kezét a szörnyeteg pofájából, és hátrált egy
lépést.
Az ork fuldokolni kezdett. Ocsmány fejéből orrk-hangok
hallatszottak, közben egyre jobban kiguvadtak a szemgolyói. Amikor
ezzel mind megvolt, két kezével a torkát markolászta. Gyilkolásra
magával hozott fegyverét már régen elejtette. Hirtelen, amikor
minden levegője elfogyott, az égnek emelte a kivet. Semmibe meredő
tekintettel hátratántorodott. A sajt miatt hangtalanul, mindenfajta
felesleges ordítozás, sikoltozás nélkül lezuhant a mélybe. A létrája
meg szépen rádőlt, mint kezdő kőművesre az aznap rakott téglafal, de
ez már egyáltalán nem fájt a hullájának
23
K. B. Rottring
A Toronyban lévők a mellvédhez tódultak. A gyerekek Fószerrel

együtt lenéztek. Ám amit lent láttak, attól elállt a lélegzetük,
felgyorsult a szívverésük, és kétszáz fölé ugrott a vérnyomásuk.
Hátrahőköltek, és mindannyian szinte egyszerre kezdetek el kiabálni.
- Láttátok?! - hörögte Controlles! - Több millió ork!
- Csak arra várnak, hogy megöljenek minket!
- sikoltozott Hermelin.
- Meneküljünk! -javasolta páni félelmében Over-lay, és le akart
ugrani, pedig a bázisugráshoz használatos ejtőernyőjét most sem
hozta magával. Ám a testvérei visszatartották, inkább néhány
kemény sajtot hajítottak helyette a mélybe, amely eltalált néhány
orkot, akik ettől sajtnos elhunytak.
- Mi lesz velünk? Mindannyian meg fogunk halni!
- sikoltozta a megoldásra koncentrálva Hermelin.
- Nem - mondta a hátuk mögött Hibrid.
Mindenki egy emberként fordult meg a tengelye körül.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? - hebegte Heri, és a többiekhez
hasonlóan akkorát nézett, hogy egy csapat földmérő kellett volna
hozzá, hogy lemérje.
- Egy kis varázslat, tudjátok?! - kacsintott Hibrid, és a piros festéktől
ragadó harci kalapácsára támaszkodva mesélni kezdett.
- Az úgy volt, hogy éppen egy zombinak vertem szét a fejét, amikor
Dupladurr professzor odafutott hozzám, és azt mondta nekem:
- Hibrid! Jól jegyezd meg, amit most mondok, mert csak egyszer
tudom elmondani, mert nincs sok időm.
Erre te? - vetette közbe Heri.
24
- Erre én bólintottam - folytatta Hibrid. - Közben pedig annyira

koncentráltam, hogy a fejem is szinte belefájdult. Dupladurr
professzor a vállamra tette volna a kezét, ha felér nekem odáig, ám
így csak a térdemet paskolta meg pipiskedve. De közben azt mondta
nekem: - Hibrid! Te vagy az utolsó reményünk. Most menj, és védd
meg a világ megmentőjét, Heri Kóklert, akire ebben a könyvben is
rettentően nehéz feladatok várnak. Semmiképpen se hagyd, hogy
magától meghaljon, de azt is akadályozd meg, hogy mások öljék
meg. Próbáld megvédeni, és ha már úgy is ott vagy, a társaságában
tartózkodó gyerekeket, valamint Főszert, a nagy feltalálót is
oltalmazd meg minden bajtól. - Hibrid elvigyorodott.
- Természetesen azonnal igent mondtam. Erre Dupladurr professzor
megérintett a varázspálcájával.
Hihetetlen emelőerő hatott rám, és mire kinyitottam a szemem, már
itt álltam veletek a Toronyban, olyan gyorsan történt minden, hogy
még arra sem maradt időm, hogy belehaljak a tériszonyba, ami pedig
gyerekkorom óta kínoz. - Hibrid! A helyzetünk rettenetes! Odalennt
több tízezer ork készül arra, hogy feljöjjön ide, és kardélre hányjon
minket - kiabálta idegesen Heri, mindannyiuk aggodalmának hangot
adva. - Igen! - siránkozott Hermelin is. Hibrid nyelt egyet. Óvatosan
a mellvédhez lépett és lenézett. Hirtelen visszarántotta a fejét. Még
éppen idejében, mert egy nyílvessző suhant el három és fél
milliméternyire a nyakától.
Hibrid akkorát sóhajtott, hogy az apró termetű Fószert felkapta a
légörvény, és éppen le akarta sodorni a mélybe, ám Controlles, aki
mellette állt, a zoknijánál fogva még idejében visszarántotta
25
K. B. Rottring
A gyerekek felhördültek, Hermelin felsikkantott.

- Ne féljetek! - mondta Hibrid, de látszott az arcán, hogy az iménti
látvány nagy hatással volt rá.
- Elmenekülhetnénk az időgéppel! - vetette fel Főszer. - Itt van
nálam, ha gondoljátok, átugorhatunk valami nyugisabb idősíkra...
- Én azt mondom, Dupladurr professzor nélkül ne menjünk sehová -
mondta szokatlanul bölcsen Hibrid.
- Nem hiszem, hogy más időben, más galaktikában
sokkal nyugisabb volna a helyzet.
- Ebben igazad van. Hibrid! - ismerte el Fószer.
- Dupladurr professzor nélkül mi mindannyian nem
érünk semmit Az ő bölcsessége és hatalmas varázsereje
az, ami igazán képes arra, hogy megvédjen minket a
sötétség erőitől és az én találmányaimtól. - Fószer
kis imaszőnyeget terített le a földre, és imádkozni
kezdett Dupladurr professzorhoz, ami kis túlzásnak
tűnt, mégis valahogy érthető volt.
Heri Kókler éppen helyeselni akart, mert belülről úgy érezte, hogy
Hibrid nagyon jól rátapintott a lényegre, amikor az égen rettenetes
villám hasított keresztül, és egy kékesfehér energianyaláb belecsapott
a Torony tetejébe. A mennydörgés robaja szinte megsüketítette a
Toronyban állókat Az egész építmény megremegett, mint a kocsonya
húsvétkor, de végül a fent lévők szerencséjére végül is nem dőlt le.
Csak a teteje robbant szét apró darabokra!
- Segítség! - kiáltotta Hermelin, miközben ügyesen elugrott egy
ledőlő gerenda útjából.
- Meghalunk! - remegett Controlles, mert halálosan félt a
villámoktól.
A többiek elbújtak egy asztal alá, és ott szorongtak, mint a heringek.
26
- Ne féljetek! - nyelt nagyot Heri, és megpróbált

bátornak tűnni, elvégre is, ő volt a világ többszörös megmentője,
logikus, hogy mindenki azt várta tőle, hogy akár a nőgyógyász,
legalább ő maradjon kemény legény a gáton.
- Jaj, ne! - mondta Hibrid hirtelen, és egészen elsápadt.
Heri abba az irányba nézett, mint legnagyobb barátja, majd ő is
elsápadt. -Egek! - hebegte.
Erre a többiek, akik sokkal kíváncsibbak voltak annál, mint
amennyire féltek, kimásztak az asztal alól, ahol eddig térden állva,
kultúrálatlan körülmények közepette kellett rettegniük. Most már
bátran, szálfaegyenes derékkal, a halállal bátran szembenézve,
büszkén állva retteghettek.
- Jönnek a sárkányok! - mondta Controlles olyan hangon, amitől
senki nem lett vidámabb, sőt egyeseket hideg is kilelt tőle.
Heri és a gyerekek az eget bámuták. Hibrid eltátotta a száját a
csodálkozástól. Fószer szólni sem bírt, mert a látvány legalább
annyira lenyűgöző volt, mint amennyire félelmetes.
Ha sütött volna a Nap, nem komor viharfelhők száguldottak volna
hideg szelek szárnyán a égbolton, akkor nyugodtan azt is mondhattuk
volna, hogy az eget elhomályosították a sárkányok. Több ezernyien
voltak!
Hatalmas csapatokban repültek, a szárnyaik suhogása tompa
morajlásból fülsiketítő orkánná erősödött, amint a szörnyetegek
elhúztak Rokfort legmagasabb tornya előtt.
- Ezek meg mi a fenét keresnek itt? - kérdezte Hibrid, és a fejét rázta.
- Még soha életemben nem láttam ennyi sárkányt.
27
K. B. Rottring
- Én emiatt nem bánkódnék! -jegyezte meg Heri Kókler.

A kis csapat a sárkányok történetbe való berepülése miatt teljesen el
is felejtkezett az orkokról.
Az orkok viszont nem felejtkeztek el róluk! Rohamlétrájukat a
Torony oldalának vetették, majd szinte azonnal ezrek és ezrek,
válogatott, ronda pofájú, gonosz lelkületű, ordítozó rémek indultak
meg fürgén, hogy a Toronyba felérve mindenkit legyilkoljanak, a
világhírű büdös sajtokat pedig elorozzák. Miközben másztak, mint
hangyák a kamrában, a sárkányok a csata fölé érve hirtelen lecsaptak
az alattuk hadakozókra.
- Ezek a mieinket támadják! - hördült fel Controlles.
- Naná, majd mit gondoltál?! Uzsit hoznak meg ásványvizet?!
- A sárkányok nem a barátaink! - mondta kissé tudálékosan
Hermelin.
- Bár szerettem volna, ha egyszer azok lesznek - vallotta be Hibrid,
akinek a lelkében most érzékeny sebek szakadtak fel. Évekkel ezelőtt
ő is betegesen vonzódott egy sárkányhoz, de amikor kiderült róla,
hogy csak egy tetoválás, Hibrid mégsem kérte meg a kezet, amelyen
rajta volt...
A sárkányok nem tétlenkedtek. Iszonytató hangorkán kíséretében
egyszer csak lecsaptak a harcolókra. Tűzeső zúdult a varázslók
seregére, de Heri Kókler legnagyobb meglepetésére, egészen tisztán
kivehetően, hiszen éles volt a szemüvege, akár a sas szeme, hogy a
világ leghatalmasabb fehér mágusainak nem esett különösebb baja.
- Hiába támadnak minket! - kiabálták lelkesen a fiatalok. - Nem fog
rajtunk a sárkányok tüze.
Hogy lehet ez? - kérdezte Fószer is, aki szerette a
természettudományos magyarázatokat meghallgatni.
28
hiszen komoly tudós volt, aki nem hitt a csodákban, csak akkor, ha
bebizonyították neki, hogy amit lát, az valóban mágia, varázslat,
bűbáj, nem pedig valami más, mondjuk szimpla szemfényvesztés.
A varázsköpenyek! - mondta hirtelen Hibrid, mint akinek váratlanul
megvilágosodik az agya. Hát persze! A varázsköpenyek elnyelik a
sárkányok tüzét.
- Hát ez remek! - lelkesedett Hermelin is, és percek óta először, már
amióta először összefélte magát, halványan elmosolyodott. A
sárkányok, amikor látták, hogy a félelmetes tűzeső semmit nem ér a
varázslók hatalmas hada ellen, felemelkedtek, majd újra lecsaptak.
Ám az eredmény ismét csak ugyanez volt! A nagy semmi!
A köpenyekbe burkolózott varázslók ismételten sértetlenül,
komolyabb elszenesedés nélkül megúszták a tűzokádók támadását. A
fenevadak még kétszer lecsaptak, ám a harcba avatkozásuk megint
csak teljességgel eredménytelennek bizonyult. A rendezett alakzat
felbomlott, az óriás dögök össze-vissza repkedtek, ordítottak,
bömböltek, közben mindenfelé égett szag gomolygott, kavargott.
- Nem árthatnak nekünk! - vonta le a következtetést Controlles, és
alkarjával bátran beintett a sárkányoknak akik most semmit sem
tehettek a halálos sértés ellen - Hehe! - röhögcsélt Controlles,
amikor már világosan látható volt, hogy a repülő rémek képtelenek
megemészteni, hogy halálos tűzerejük fabatkát sem ér a világ legjobb
varázslóiból összeállt haderővel szemben.
A sárkányok ezután már nem csaptak le újra, hanem a csatamező
felett néhány kört téve elhúztak nyugati irányba. Látható volt, hogy
valahová készültek. Heri
29
K. B. Rottring
Kóklert rossz érzés fogta el. Valami baljóslatú intuíció arra

figyelmeztette, hogy a szörnyetegek hamarosan vissza fognak jönni.
- Elmentek! - rikoltotta Controlles.
A gyerekek, Herit leszámítva, lelkesen ünnepeltek. Hibrid és Fószer
is gondterhelten figyelte a csata alakulását. Mert a csata alakulása
továbbra sem volt valami jó. A varázslók vitézül harcoltak, de be
voltak kerítve. A Pokol katonái egyre szorosabb gyűrűt vontak
köréjük.
- Oda nézzetek! - mutatott dél felé Hibrid, ahol már majdnem tényleg
tizenkettő volt, néhol már harangoztak is.
Fószer aggódva vette észre, hogy Hibrid keze remeg, akár a
nyárfalevél. Mindenki arra nézett.
- Ez nem lehet igaz! - hördült fel Heri. - Éles szemüvegével meglátta,
hogy hatalmas hadsereg közeledik. És azt is elszörnyedve fedezte fel,
hogy a katonák emberfeletti sebességgel robognak át a dombokon.
Amikor közelebb értek, Heri már biztosan tudta, amit addig csak
sejtett, hogy ezek nem emberek.
- Erősítést kapnak! - kommentálta Heri, és érezte, hogy Hermelinnek
kiszárad a szája.
- Élőhalottak! - Fószer a fejét csóválva.
- Valamit tennünk kell! - sürgette a felnőtteket Hermelin.
- Igen, de mit? - törte az agyát Hibrid. - Semmi nem jut az eszembe.
Jönnek az orkok! - sikoltotta Overlay. Nagyon helyesen Hibrid felé
menekült egy szörnyeteg elől, amely jól látható módon meg akarta
gyilkolni. Overlay, nem akarta ezt, így fürgén elbújt az óriás háta
mögött, aminek az lett az eredménye, hogy az
30
ork feje nekiütközött Hibrid hasának, majd lepattant róla, mint sofőr
a légzsákról. Az ork dühödten ordított, de Hibrid ügyesen letekerte a
fejét, és ezzel mintegy elejét vette annak, hogy tovább zavarja a
jelenlevők nyugalmát.
- Segítség! - kiáltotta Hermelin, Pageup és Pagedown. - Itt vannak az
orkok! A gyerekek menekülni kezdtek, de nem volt hová menekülni.
Varázsoljunk! -javasolta Heri, és előrántotta a varázspálca helyett
forgatott Szt. Ebonitrúdját, amit egykoron a nagy írótól, K. B.
Rottringtól kapott egy szép napon, azzal a jól körülhatárolt céllal,
hogy ha kell, és ha a szükség úgy hozza, ezzel védje meg magát.
Heri már több ízben is ezt tette, így most is valami ilyesféle
következett.
Éppen akkor, amikor Hibrid a Toronyba özönlő fajtársai közé
hajította az előzetesen már szépen kinyiffantott első orkot, utána meg
a fejét, Heri és a gyerekek szépen egymásnak vetették a hátukat és
lassan forogni kezdtek. Mindenkinek a kezében ott suhogott a
varázspálcája. A gyerekek ajkát mindenféle válogatott átok hagyta el.
Mivel egyelőre nem ismertek kifejezetten harci varázslatokat, például
nem tudtak még tűzlabdákat hajigálni vagy savfelhőt képezni, be
kellett érniük azokkal a hétköznapi átkokkal, amelyeket az iskolában
tanultak. Amikor Hibrid először forgatta körbe a hatalmas, krénnyi
fejű harci kalapácsát, és letarolta a támadók nrom sorát, Fószer
elrejtőzött egy nagy halom büdös sajt mögé, amely kupac a villám
sújtotta Torony ledőlése után keletkezett. Heri Kókler rámutatott egy
orkra és azt kiabálta: Tungsram halogén!
31
K. B. Rottring
A szörnyeteg először furán nézett, de később fény gyúlt az agyában.

De szó szerint!
Ez piszokul fájhatott neki, mert a sisakját fogva, lángoló tekintettel,
mint ahogy az őrültek szoktak, sikoltozni kezdett, majd sűrű füstöt
okádva átugrotta a mellvédet, a teste pedig lezuhant a mélybe. Mire
leért, szépen hamuvá égett, így nem ütötte meg magát.
- Cordyline Australis! - sikoltotta Hermelin, aki annyira meg volt
rémülve, hogy hirtelen, ki tudja miért, éppen egy egzotikus növény
jutott az eszébe. De legnagyobb meglepetésére nem hiába, mert a
támadó testét kékesfehér színű, delejesre sikeredett villámok járták
át, majd az ork minden átmenet nélkül, Hermelin varázslatának
egyenes következményeként, egyszerűen bunkóliliommá alakult át.
Nem semmi transzformációs varázslat volt, az már szent igaz!
Ettől minden ork rettenetesen megrémült. Látszott rajtuk, hogy nem
akarják cserépben végezni. Néhányan megtorpantak. Ám vesztükre,
mert azok, akik mögöttük jöttek, és nem értesültek arról, hogy idefent
a Toronyban nagyon veszélyes varázslópalánták és egy dühös óriás
írtja az orkokat, egyszerűen letaposták fajtársaikat.
- Nesze, nesze! - ordította Hibrid, akiről Heri mindig is tudta, hogy
nagyon jószívű, és sokkal jobban szeret adni, mint kapni.
Az óriás harci kalapácsa alatt másodpercek alatt több tucatnyi ork
lelte halálát. De a létrákon egyre csak özönlött az utánpótlás. A csata,
itt a Büdös Toronyban sem volt még lefutott játszma.
A gyerekek csillag alakzata hatékony védelemnek bizonyult. A
rettenetes harcosok hírében álló orkokat egyik meglepetés a másik
után ért
32
Altefnégy például az elébe toppanó harcost mezei poszátává

varázsolta, majd eltaposta. Pageup és Pagedown egy tucatnyi orkot
transzformált molylepkévé, Overlay pedig véletlenül tökfőzelékké
bűvölt egy hatalmas termetű szörnyeteget. Eredetileg spanyolviasszá
szerette volna változtatni, de a varázslatba ami apró hiba csúszhatott,
így a transzformáció nem sikerült. Illetve sikerült, csak másképp.
Delete kitörölt három barbárt, mire a mögöttük jövők megtorpantak
és hitetlenkedve rázták a fejüket. Nagy hiba volt a részükről!
Backspace visszament értük, és egy határozott bűbájjal, jobbról balra
haladva, ő is egyszerűen kitörölte őket.
Controlles csak mentette magát, amikor egy másik orkot varázsolt
maga elé, így támadója az ő fejét vágta ketté, nem pedig a sajátját,
Capslock, mintha csak egy gombot nyomott volna meg, hirtelen
felnagyította támadóját. De annyira, hogy a fickó váratlanul többször
akkorává vált, mint annak előtte volt. Óriási testét képtelen volt
egyensúlyban tartani, csontjai eltörtek, izületei kifordultak, izmai
leszakadtak, a bőre pedig cafatokra szakadt. A feje már korábban
letört a nyakáról, és mint valami rettenetes kugligolyó, a földön
pattogva letarolt vagy kétszáz, normál méretű orkot. Nagy voltál,
tesó! - ordították a csata hevében elismerőcn a Ribizly kilencesikrek.
Nem én, hanem az ork! - vigyorgott a kilencesikrek imént
megszólított tagja. Capslock vicsorgott és küzdött tovább, mint egy
oroszlán. Hibrid harci kalapácsán már patakokban folyt a
málnaszörp, ruháját is sűrű ketchup áztatta, nem is beszélve az
arcáról, amelyre a folyton ráfreccsenő
33
K. B. Rottring
eperlé apró pettyeket spriccelt. De Hibrid nem törődött a

zöldségekkel, amiket egyesek róla írni merészeltek, hanem csak
harcolt tovább, mint egy rettenthetetlen. Hullottak az orkok, mint
Kemotoxfelhöben a legyek. A bátran harcoló óriásnak és a minden
tudásukat bevető varázslópalántáknak lassacskán sikerült vissza-
szorítaniuk őket. Nem telt bele öt percbe, és hirtelen azt vették észre,
hogy nincs több ork. Az utolsó nem várta meg, hogy péppé verje egy
harci kalapács, vagy hogy netán mákgubóvá változtassa egy
szemtelen kölyök. Ehelyett inkább szépen magától leugrott a mélybe,
és előzékenyen még a létráját is magával rántotta, nehogy valaki
utána másszon.
- Győztünk! - kiáltotta Controlles, akiről mostanra már
bebizonyosodott, sajnos állandó jelleggel elhamarkodott
következtetéseket von le a különféle harci helyzetekből.
- Nem! - suttogta Hibrid, és miközben kimerülten rátámaszkodott
céklalében úszó csatacsákányára, lassan csóválta a fejét. - Oda
nézzetek!
A gyerekek arra fordultak, ahová Hibrid mutatott.
- Visszatértek a sárkányok! - hebegte Fószer.
4. Sziklabombák
Fószer, a pöttöm feltaláló, aki mostanra már előmászott a büdös

sajtból képződött, eddig hatékonyan funkcionáló menedékéből,
meglehetősen zilált benyomást keltett. A többiek egyértelműen
örültek neki, hogy még él, de a szaga, nos a szaga, az hihetetlen volt.
- Hűűű! - mondta Hermelin, és befogta Heri orrát.
34
Mindenki így tett, akinek kedves volt az élete. Bit akarhadnak a

zsárkányog? - kérdezte Controlles félhangosan.
-Valamid hoznag! - hörögte Altefnégy. - De mid? - tűnődött szemét
meregetve Overlay. - Biztosan nem ajándékot! - szellemeskedett
Hibrid, aki nem fogta be az orrát, mert nem volt finnyás. Hanem
óriás volt, mint már említettük. Ha finnyás lett volna, nem pedig
óriás, ebben a történetben nem szerepelhetett volna.
Legfeljebb csak mint egy közönséges finnyás, nem pedig egy óriás. -
Köveket hoznak! - mondta hirtelen Heri, mert neki volt a legjobb a
szemüvege. Másoknak nem is volt szemüvegük. Így érthető, hogy
miért mindig Heri látott meg mindent elsőként a sok vaksi kölök
között. De miért hoznak köveket? - kérdezte megszédülve Pageup,
amikor elengedte az orrát. A heveny sajt szag egészen megnyomta az
agyát. Az szinte kizárt, hogy építeni akarnának valamit - jegyezte
meg Heri Kókler. _ Le akarják dobni a köveket! – rémüldözött
Pagedown. - El akarják törölni a Föld felszínéről a mieinket! -
rémüldözött Delete. Valahogyan vissza kellene őket tartani - gondol-
kodott hangosan Backspace.
- Nagy a baj! - rágta a kabátgombját Capslock. A toronyban
gondterhelt tizenévesek sóhajtoztak, Hibrid a fejét vakargatta, Fószer
pedig számításokat végzett, méghozzá fejben.
A sárkányok ellenben nem tétlenkedtek. A harcmező fölé repültek,
majd támadó alakzatba rendeződtek. Állatira sokan voltak! Ami
pedig még ennél
35
K. B. Rottring
is rémisztőbbnek hatott, hogy mindegyik fenevad a karmai között

hatalmas nagy szikladarabokat szorongatott.
- Egy egész hegyet lebonthattak! - tűnődött Fószer.
A gyerekek és az óriás óriási aggodalommal figyelték a harcot.
Odalent a csatamezőn ugyanis a világ leghatalmasabb ütközete
tovább folytatódott. A gyűrűbe zárt varázslók hatalmas seregén
egyáltalán nem látszott, hogy fel akarná adni a harcot. A küzdelem
továbbra is kiegyenlítettnek tűnt. Mindkét oldalon ezrével estek el a
katonák, de az élőhalottak nemrégiben megérkezett utánpótlása, a
friss hús, (igaz, ez inkább friss döghúst jelentett, ami rothadva,
leszakadva lógott, fityegett és csöngött az élőhalottak rém ronda
pofájáról és undorító, aszott testéről) már némi fölényét vetítette
előre a támadó haderőnek.
- Talán Dupladurr professzor ki fog találni valamit
- tűnődött Hibrid.
- Attól félek, hogy nem! - aggódott Controlles.
- Hiszen már így is van elég bajuk az élőhalottakkal.
Most érkezik futólépésben a második vonal, a tartalék.
- Controllesnek igaza van! - szólalt meg hirtelen Heri.
- Ugye? - mondta elégedetten Controlles, mert nagyon szerette, ha
igaza van.
- Tennünk kell valamit! - mondta Heri eltökélten.
- Igen, be kell avatkoznunk a harcba! - bólogatott Fószer is.
Segítségre van szükségük! - heveskedett Overlay.
36
- De Dupladurr professzor világosan megmondta, hogy nem

mehetünk oda, és hogy mindenképpen maradjunk itt! -
aggodalmaskodott Hermelin. – Azt mondta, hogy másutt nem képes
megvédeni minket...
De most vészhelyzet van - állapította meg Backspace.
Hibrid láthatóan tétovázott. Szívesen lerohant volna, hogy hátba
támadja, akár egyedül is a Pokol seregét, ám az a megbízatás, amit
Dupladurr professzor adott neki, meglehetősen egyértelműen
megtiltotta, hogy beavatkozzon a csatába. Az ő feladata az volt, hogy
minden körülmények között megvédje a gyerekeket, persze Fószert
is, ha már az aprócska egyiptomi mindig itt volt velük. - Nem
mehetünk! - sajnálkozott Hibrid. Látszott rajta, hogy nagyon
gondolkozik, megszegje-e a parancsot.
Megvan! - kiáltott fel hirtelen Heri. A gyengébb idegzetűek ettől
egészen összerezzentek.
Mi van meg? - kérdezte Controlles, és a fejét kapkodta, mint mulya
maci a méhrajban. Néha kissé nehéz volt a felfogása, mint például
most is. De ez nem szégyen volt, csak nagyon rossz. Ám ezúttal nem
Controlles lassú, de bizonytalan felfogásával volt a baj, hanem azzal,
hogy Heri képes volt arra, hogy több lépéssel előrébb gondolkodjon,
mint más, földi halandó. Ez nem csak azért alakult így, mert ő volt a
főszereplő, hanem mert kiváló kapcsolatai révén a világ többszörös
megmentője ismerte a forgatókönyvet, amelyben most az állt, hogy
Heri Kókler remek ötlettel kápráztatja el a társait és megmenti
világot.
37
K. B. Rottring
- Fogadni mernék, hogy kieszeltél valamit, igaz? - vigyorodott el

óriási nagy barátjuk, aki Hibrid volt, akár a kukorica, ami viszont a
moziban csak egyszerűen popkorn.
- Beszélj, Heri! - bíztatta Controlles, mint akinek semmi sem drága.
Felváltva nézett Herire, valamint a csatamező felett köröző
sárkányhadra. A sárkányok láthatóan lejjebb ereszkedtek, ami arra
utalt, hogy halálos terhüket egészen pontosan akarták célba juttatni.
Drámai feszülséggel telt meg a levegő, amihez Hibrid is hozzájárult
egy kicsit, mert megint félig főtt babot evett reggelire.
- Nos - kezdte Heri izgatottan -, azt hiszem, hogy megtaláltam a
módszert, amivel képesek lehetünk befolyásolni a csata kimenetelét.
- Ez jól hangzik! - csettintett Controlles. - De nem ártana
igyekeznünk, mert úgy tűnik, a sárkányok nagy dobásra készülnek.
- A tervem a következő. Nem hagyjuk el a Büdös Tornyot, ellenben
beavatkozunk a csatába - folytatta Heri.
- De hogyan? - kérdezte aggódva Hibrid. - Ez nekem magas!
- Amit mondasz, az egy paradoxon - figyelmeztette Főszer.
- Mágiával, barátaim! - mosolygott el szélesen Heri Kókler.
- Ilyen távolságra még nem vagyunk képesek átkokat szórni -
aggályoskodott Hermelin.
- Bizony nem! - rázta a fejét Controlles is.
Heri előkapta a köpönyegében tárolt hosszú és vastag
Szt. Ebonitrúdját, és egészen tűzbe jőve tovább beszélt.
38
- Tényleg nem vagyunk képesek innen átkokat szórni, ellenben

képesek vagyunk arra, hogy egyszerű telekinézis segítségével, amit
első osztály első félévében ezerszer gyakoroltunk, hogy tárgyakat
mozgassunk ide vagy oda.
- Elvileg igen - mondta óvatosan Hermelin.
- Mire gondolsz? - ordított Controlles, és vérző oldalát tapogatta,
mert annnyira furdalta már a kíváncsiság.
- Most éppen arra, hogy milyen lehet Hermelin tüllruhában - vallotta
be Heri.
- A telekinézissel kapcsolatban! - bökte meg Altefnégy Herit, aki
ettől visszazökkent a rideg valóságba.
- Ja, igen... Arra gondoltam, hogy ha már nem vagyunk képesek
megakadályozni azt, hogy a sárkányok ledobják a sziklákat, akkor
viszont irányítsuk azokat a rettentő kőbombákat az élőhalottak
seregére - vigyorgott Heri.
- Meg tudjuk csinálni! - sikkantott Örömében Hermelin.
- Kiváló ötlet! - dicsérte meg Hibrid és Fószer korunk hősét, a világ
többszörös megmentőjét.
- Csináljuk! - mondta elánnal Hermelin, majd a többiekkel
egyetemben előkészítette a varázspálcáját.
Még éppen idejében! A sárkányok ugyanis időközben félelmetes
harci formációt vettek fel, amelyet röviden úgy hívtak, hogy a
Sárkányok Köveket Pottyintanak az Ellenségre, majd elkezdték a
bombázást. Ezer és ezer sárkány bukott alá mélyrepülésben.
Rettenetes csataordítást hallattak, a levegő megremegett tőle, a
karmaikban szorongatott sziklákat pedig Rokfort hős védőire
hajigálták. A varázslók egy része észrevette a sárkányokat, néhányuk
azonnal sárkánylándzsákat
39
K. B. Rottring
dobott a szörnyetegekre. Néhány tucatnyi fenevad felvisított, amikor

a mágikusan irányított sárkánylándzsák a nyakukba fúródtak, majd
holtan hullottak alá. Remek látvány volt, hogy a magukkal cipelt
hatalmas köveket a saját fejükre pottyintották.
De hiába voltak a remek, számítógéppel animált látványelemek, a
sárkányok tömeges levadászásához nem lehetett elegendő néhány
kósza mágikus lándzsa. A varázslók seregében szinte mindenki
otthon hagyta sárkánylándzsáit, hiszen nem volt arról szó, hogy az
élőhalottakon kívül a mai napon még egyéb, más extrarémek is jelen
lesznek. Még néhány sárkánylándzsa kirepült, még néhány
szörnyeteg felvisított, majd lezuhant, de ez a csekélyke ellenállás
semmiképpen sem lehetett elegendő ahhoz, hogy visszaverjék a
támadást. A varázslók serege két tűz közé került. A földön a
rettenetes élőhalottak aprították őket, a levegőből pedig a sárkányok
sűrű serege támadta védtelen fejüket.
Dupladurr professzor, önmagát továbbra is megtöbb-százszorozva
rohangált fel és alá. Közel kilencvenéves korát meghazudtolva, órák
óta szórta fáradhatatlanul az ellenségre a tűzlabdákat, amikor egy
pillanatra megtorpant. A váratlan veszélyt hatodik vagy hetedik
érzékével megérezve felnézett az égre. Amikor meglátta a feléjük
zuhanórepülésben száguldó, sziklabombázásra készülődő
sárkánysereget, egy másodpercre elakadt a lélekzete. Tízezernyi
szikla kezdett el süvítve zuhanni feléjük. Dupladurr professzornak
már nem volt ideje arra, hogy bármit is tegyen.
Az élőhalottak felröhögtek, és hirtelen visszavonultak néhány tíz
métert, amivel megszüntették a közvetlen harcérintkezést. Jól tudták,
hogy a halálos sziklaeső az ő soraikban is hatalmas kárt okozhatna.
40
Néhány magasan képzett varázsló a levegő megrezegtetésével olyan

lökéshullámokat küldött a sziklák felé, amelyek képesek voltak arra,
hogy a halálos bombák egy része apró darabokra robbanjon, ám ettől
a baj, ha lehet, még nagyobb lett. A szétmálló szikladarabok még így
is sok esetben több tonnásak maradtak, és még sűrűbbé változtatták a
sziklaeső halálos lefedettségét. Nem volt menekvés, a tömeges
pusztulás elkerülhetetlennek látszott.
Dupladurr professzor éppen rájött arra, hogy mit lehetne tenni a
támadás ellen, hogy el kellene téríteni egy egyszerű telekinetikus
varázslat segítségével a sziklákat, hogy azok ne az ő fejükre, hanem a
pokol katonáinak rettentő harcosaira zuhanjanak, amikor két dolog
történt.
Nem egy, de nem is három.
Hanem csak kettő!
A varázslók seregét, Rokfort hős védőit, minden irányból pokoli
erejű, mágikus tűzvihar érte. Dupladurr professzor és a legmagasabb
szintű varázslók tűztől védő varázslatokat mormoltak, amelyek a
varázsköpenyekkel együtt képesek voltak arra, hogy a halálos, nem
evilági hatalmak által alkotott lángok ne pusztítsák el őket azon
nyomban.
- A pokolba is! - átkozódott Dupladurr professzor.
Ott is ez van! - ordította a Pokol seregének közepéből egy nagyon
mély hang, és ördögi kacagás következett. Dupladurr professzor két
másodperc múlva egy hihetetlen sebességgel száguldó, patás lábú,
villás farkú, kétszarvú rémet látott felbukkanni mélyen az arcvonal
mögött, a közeli domb oldalán. Az alak szinte azonnal eltűnt
Dupladurr professzor
41
K. B. Rottring
látóköréből, ám az igazgató bá't mégis rettenettel töltötte el

felbukkanása.
Mindez, ami eddig történt az utolsó huszonkét sor alatt másodpercek
alatt zajlott le. A hatalmas kövek már csak néhány tíz méterre
süvítettek a fejük felett, amikor újabb tűzvihar sepert végig a rokforti
haderőn. Noha a kivédése szinte minden varázslónak sikerült, a
mágikus védőháló megszövése megakadályozta a sereget és főként a
magasan képzett varázslókat abban, hogy eközben bármit is
tehessenek a fejük felé száguldó sziklabombák ellen.
- Végünk van, mint a botnak! - ordították sokan, de Dupladurr
professzor megérezte, hogy ekkor a mágia tiszta, egyszerű, de
hatalmas ereje remegteti meg a levegőt. Olyan mágikus energia
vibrált körülötte, amelyet sok elme szőtt meg, éppen ezért
hatványozottan erősebb volt annál, mintha csak egy varázsló alkotta
volna. A varázslat roppant egyszerű volt, szinte primitív, de
tökéletesen megfelelt arra a célra, amire létrehozták.
A többszáz Dupladurr professzor ekkor váratlanul leengedte a
varázspálcáját, és nevetni kezdett. Volt aki azt hitte, a jó Dupladurr
és valamennyi másolata eszét veszítette a harcban, és páni
félelemmel figyelte, miként fog beteljesedni a rokforti sereg sorsa, és
hogyan lapítja őket péppé a levegőből érkező kőhalál.
Krampusz Dupladurr természetesen nem őrült meg egy kis
hadakozástól. Ám igazán szórakoztatta és még nagyobb örömmel
töltötte el, amikor megérezte, hogy kedvenc kisdiákjai micsoda
remek, mágikus képességeiket a gyakorlatban is alkalmazó ötlettel
álltak elő.
A sziklák ugyanis váratlanul, mintha láthatatlan kéz irányítaná őket,
pedig már igen-igen közel jár-
42
tak ahhoz, hogy megsemmisítsék a rokforti sereget, hirtelen irányt

változtattak.
Az élőhalottak többségének sikoltania sem volt ideje. A sziklaeső
ezredmásodperc alatt százezreket lapított nyúlós, ragadós, egy hetes
spenóthoz hasonlító, undorító szagú, büdös masszává. Ha nem lettek
volna a szerencsétlenek már amúgy is teljesen holtak, akár még azt is
mondhattuk volna, hogy halálnak halálával haltak. De mivel már
amúgy is holtak voltak, ennél jobban már nem halhattak meg. Csak
végképp megsemmisültek, fekete lelkük pedig alászállott a Pokol
legmélyére, ahol az örök kárhozat nem kevés idejére ott pirultak a
sercegő, fortyogó, bűzös olajban.
A paradox módon életben maradt élőhalottak fegyvereiket eldobálva,
teljesen megzavarodva, ordítozva, szolmizálva menekülni kezdtek.
A levegőben keringő, prédára leső sárkánysereg rosszkedvűen,
magában füstölögve elhúzta a kondenzcsíkot. Látszott, most, hogy
már mindenfélét bevetettek, mégis kudarcot vallottak, nem sok
kedvük maradt arra, hogy folytassák a csatát.
- Heri Kókler! Hogy az apád mindenit! - hahotázott Dupladurr
professzor mind a száz alakjában. - Már megint megmentetted a
világot!
5. Haditanács
Az élőhalottak, a Pokol katonái, a Sötétség Serege, úgy eltűnt, akár a

kámfor, mintha gonosz, rossz arcú rémpofái soha nem is jártak volna
errefelé.
Rokfort védői kitörő lelkesedéssel, valóságos örömmámorban
ölelkeztek össze. A sereg visszatért Rokfort falai mögé. A gyógyító
mágusok a földön fekvő sebesültekhez siettek. Bűbájok, varázslatok,
ellenát-
43
K. B. Rottring
kok röpködtek a levegőben, gyógyfüvek illata szállt mindenfelé.

Gyógyító energiák sisteregtek, fények villantak, rontások illantak el
kénköves, hányás szagú füstfelhőt hagyva maguk után.
Sebesült azonban rengeteg akadt. Ezrek és ezrek maradtak a
csatamezőn, sajnos, igen sokan végleg. Ennek ellenére a gyógyítók
még mindig teljes gőzzel dolgoztak. Másnap is, sőt még harmadnap
is. Aztán már nem dolgoztak, mert akiket addigra nem sikerült
megmenteniük, azoknak sajnos annyi lett.
A pokoli sereg elhullott harcosai egyszerűen porrá omlottak, ami
igencsak furcsa volt Herinek és kis barátainak. Meg Hibridnek is, aki
viszont nagy barátjuk volt, és mint mindig, most is éppen ott
mászkált mellettük.
A gyerekek immár Rokfort biztonságot jelentő falai között, egészen
pontosan az igazgató szobájában pihengettek. Dupladurr professzor a
legkényelmesebb relaxációs foteleket varázsolta alájuk, hogy a - nem
a harcmezőn, hanem a torta- és süteményfalásban megfáradt -
habtestük megfelelő körülmények közepette regenerálódhasson.
A gyerekek a kivételes módon kényeztetőre sikeredett bánásmódnak
hála, kiváló komfortérzet közepette várták, vajon miért hívatta be
magához a Rokforti Varázskiképző Főtanoda igazgatója őket.
Nem tudták az okát, de azért magukban sejtették, hogy nem
kínvallatás következik majd, hanem valami sokkal kellemesebb.
A hangulat remek volt, mindenki mindenkivel viccelődött. Fószer
oldott hangulatban nevetgélt, pedig soha nem szívott
vadkenderszármazékot, mert az rohadtul tompítja az agyat, csak friss
levegőt. A Büdös Toronyban tapasztalt légköri iszonyokhoz
44
képest az épületben kerengő, áporodott és nem kissé dohos levegő

maga volt a tömény élvezet.
Hibrid arcáról egy pillanatra sem tűnt el a széles vigyor. Roppant
büszkének tűnt, hiszen ezekkel a fiatalkorúakkal egyetemben ő maga
is tevékeny szerepet játszott abban, hogy a reménytelen küzdelemben
sikerült legyőzniük a Pokol Seregét. Minden olyan szépnek tűnt,
hogy az már szinte gyanús volt.
- Alig hiszem, hogy intőt kapnánk! - heherészett Controlles, aki soha,
semmilyen körülmények között nem volt képes bírni magával, és
amikor ideje engedte, álmodozott. - Sőt, azt hiszem, ki fognak
tüntetni minket a Malvin-díj arany fokozatával - találgatott az ikrek
szószólója.
- Azt csak a leghatalmasabb varázslók vagy boszorkányok kaphatják
meg! - figyelmeztette Hermelin, aki mindent tudott. De ha véletlenül
mégsem, akkor ügyesen megjátszotta, hogy mégis.
- Talán a kivételes alkalom miatt megalapítják a Malvin-díj gyermek
fokozatát, amit mi fogunk megkapni elsőként - töprengett Controlles.
Látszott rajta, hogy egészen komolyan gondolja azt, amit mond.
- És az óriás-fokozatát, hogy Hibrid is kaphasson egyet - nevetgélt
Heri Kókler is vidáman, mert még nem tudta a szegény fiú, hogy a
korai öröm néha nagy szívá... csalódáshoz vezethet. Arról meg pláne
nem volt fogalma, hogy micsoda megpróbáltatások várnak még rá a
következő százvalahány oldalon keresztül.
- De hát nem is csináltunk semmi rendkívülit, semmi nagy dolgot -
szerénykedett Capslock.
Dehogynem - nyugtatta meg Altefnégy. - Megmentettük a rokforti
sereget a teljes összeroppanástól, pontosabban a teljes kilapulástól.
45
K. B. Rottring
- Ha mi nem vagyunk, mindenki meghal! - büszkélkedett Controlles.

- De persze mi ott voltunk, ahol lennünk kellett. És bátran, sőt
hősiesen cselekedtünk. Mindent és mindenkit megmentettünk, sőt,
kimentettünk.
- így van, így van! - kiabáltak a gyerekek.
A remek hangulatú cseverészés éppen azon a ponton tartott, hogy a
győztes haditerv kitalálója, Heri Kókler után vajon ki lesz jogosult rá,
hogy másodikként átvegye az előbb már említett, bár még továbbra
sem létező Malvin-díj gyermek fokozatát, amikor Dupladurr
professzor lépett be az ajtón. Az arca gondterhelt volt, a szeme
szomorú, hosszú szakálla pedig arról tanúskodott, hogy az utóbbi
harminc évhez hasonlóan ma sem borotválkozott.
A gyerekek elcsendesedtek. Mindenki az igazgatót figyelte. Heri
érezte, hogy valami baj van. Dupladurr professzor a győzelem
ellenére szokatlanul komor volt. Lassú léptekkel elhaladt előttük,
majd elgondolkozó arckifejezéssel, amelyet tükör előtt rengeteget
gyakorolt, hogy megkaphassa ezt a szerepet, helyet foglalt az
íróasztala mögött. Ezután hatásszünetet tartott, majd a reklám és a
monoszkóp után megsimogatta fehér szakállát. Kihúzta a fiókját,
ahol a gyermekkori koponyája mellett egy stanecliban a fiatalkori,
még teljesen fekete szakállát tartotta, majd azt is lopva
megsimogatta. Egy gyakorló pszichiáter azonnal megállapította
volna, hogy ez nála amolyan pótcselekvés. Bíztató tekintettel nézett a
gyerekekre, majd Hibridre és Fószerre is.
- Köszönöm - mondta Dupladurr professzor, és elmosolyodott. -
Örök hálával tartozunk nektek, hogy megmentettétek a sereget. Sőt,
megmentettétek a világot! Igazi hősök lettetek. Nélkületek a véde-
46
lem péppé lapult volna, ami értelemszerűen teljes mértékben

megakadályozhatta volna azt, hogy most itt legyünk.
- És hogy győztünk! - örömködött elhamarkodottan Controlles, de
amikor Hermelin lepisszegte egy lexikonnal, nyomban elcsendesedett
szegény.
Dupladurr professzor elkomorodott.
- Hát, gyerekek, azt hiszem, van itt egy kis bökkenő. Sajnos, még
nem győztünk...
- De hiszen az ellenség megsemmisült, a többi élőhalott pedig
megfutamodott? - kérdezte döbbenten Heri. - Vagy nem ez áll a
forgatókönyvben?
- De igen, de igen! - bólogatott Dupladurr profesz-szor. - Azonban
van egy kis bökkenő...
- Kis bökkenő? - kérdezte bambán Hibrid.
Hermelin izgalmában Contolles fejét gyűrögette.
- Igaz, hogy három nappal ezelőtt fényes győzelmet arattunk, de
sajnos egyelőre csak egy nagy csatában arattunk diadalt, a háborút
viszont még nem nyertük meg.
- Az meg hogy lehet? - kérdezte Hibrid értetlenkedve. - Hiszen
hanyatt homlok elmenekültek...
Fószer is nagy szemeket meresztett, de neki ez nem volt nehéz,
hiszen egyiptomi lévén amúgy is nagy szeme volt festve.
- Ez még csak egy előőrs volt, nem a fősereg - mondta lassan
Dupladurr professzor. - Őket azért küldték, hogy felderítsék a terepet
és felmérjék az erőinket.
- Tessék? - döbbent meg Hibrid, mint aki nem hall jól.
Jól hallottátok! - biztosította a jelenlévőket egy hallásvizsgáló
magabiztosságával Dupladurr professzor.
47
K. B. Rottring
- De hát ez, hogy lehet? - kérdezte Heri döbbenten.

Dupladurr professzor hátradőlt a háttámla nélküli székén. Nagyot
puffant akkor, de azután nem hallgatott el végleg, hanem
feltápászkodott, és a helyére visszaülve beszélni kezdett.
- Tudjátok, hiszen Hibrid kivételével ott voltatok akkor, amikor
Voltmárvolt rettenetes varázslata megidézte a Pokol erőit.
- A Stonehenge-nél! - szólt közbe Controlles megint, mert igen
gyorsan magához tudott térni. De nem kotyogott bele többet, mert
Hermelin megmutatta neki a lexikont, amitől Controlles önként
lakatot tett a szájára, és egy apró kis kulccsal le is zárta a kis badi
pírszinget.
- Igen, ott! - bólogatott Dupladurr professzor. - Akkor, abban az
idősíkban megnyíltak az Alvilág kapui, és élőhalottak özönlötték el a
síkságot. Jómagam, miközben több ezer szörnyeteget visszaküldtem
oda, ahová való, vagyis a Pokol legmélyebb fenekére, megpróbáltam
bezárni az Alvilág bejáratait, amelyek az építmény oldalában nyíltak
meg a sötét és gonosz varázslat eredményeképpen, ám nem jártam
sikerrel. Most már tudom, hogy miért nem.
- Miért nem? - kérdezte alig hallható hangon Hibrid.
- Azért, mert a rendkívüli erejű varázslat hatására rettenetes,
egyáltalán nem várt esemény történt. Megnyílt a Pokol Kapuja! -
suttogta Dupladurr professzor.
- Ajjaj! - mondta Fószer, és elsápadt.
- Mit jelent ez? - kérdezte Hibrid rosszat sejtve.
Dupladurr professzor megint megsimogatta a szakállát. De rögtön
utána a fiókjában lévőt is meg-
48
cirógatta, nehogy az megsértődjön, amiért mindig csak a mostani,

őszes színűt cirógatja. A mellette lévő plüssmaci szájában
megigazította a gumicumit, nehogy szegény műállat alvás közben
megfúljon. Amikor ezzel megvolt, lassan becsukta a fiókot, majd
bezárta egy franciakulccsal. Kicsit felordított, amikor megérezte,
hogy odazárta a nadrágjának elejét. Sőt, nem csak azt!
De Dupladurr professzor nem volt olyan ember, akit az apró
nehézségek eltántorítanak. Kinyitotta a zárat, óvatosan kirántotta a
kilapult testrészt, majd visszazárta a fiókot.
- Bakker! Azért légycsapónak még jó leszel, kicsikém! - babusgatta
meg a szegény kis nyomorultat, de az nem válaszolt, mert beszélni
eddig sem tudott.
- Tudjátok, rendkívül fontos dokumentumokat tartok itt, ezért fő az
óvatosság - füllentette Dupladurr sírós hangon, mert megérezte, hogy
ezentúl komoly vizelési problémái is lehetnek majd. A műszer többé
nem volt slagolásra alkalmas, már csak porlasztani lehetett vele.
- Professzor úr! Hát ekkora nagy a baj? - kérdezte meg Hermelin.
Alig hiszem, hogy valaha is egyenesbe jövünk - masszírozta még
mindig fájdalmasan a balesetest Dupladurr. - A folyó ügyek is
ellaposodnak majd szerintem ezután. De ha úgy is meghalunk, mert
nem fog sikerülni legyőzni a Pokol erőit, már nem lesz szükség az
amputációra, ami azért megnyugtat egy kicsit. - Komor tekintetét
végíghordozta a teremben ülő riadt gyerekeken, a bepánikolt
Fószeren, aki elbújt a szőnyeg alá, valamint Hibriden, aki remegett,
mint a húsvéti kocsonya.
49
K. B. Rottring
- Ha elmondom a teljes igazságot, valószínűleg menten szörnyet

haltok félelmetekben - mondta lassan és rémisztően az igazgató.
- Ne tessék minket félteni! - javasolta Heri Kókler kissé remegő
hangon. - Egyedül sem vagyunk éppen gyávák, de így, galeriben
szinte vakmerőek vagyunk.
- Na jó - egyezett bele Dupladurr. - Végül is mindegy... Hiszen így
is, úgy is meg fogunk halni...
- Jaj ne! - nyögött fel Fószer a szőnyeg alatt.
- Sajnos, a helyzetünk jelen pillanatban reménytelennek látszik -
csóválta a fejét az igazgató. - Sajnálatos módon, amikor nemrégiben
fantasztikus győzelmet arattunk, még én is azt hittem, hogy háborút
nyertünk, nem csak egy csatát. De most azt kell gondoljam, hogy azt
az egy csatát sem nyertük meg.
- De hát megfutamodtak! - tárta szét hatalmas kezét Hibrid.
- Igen, Rubeóla, azonban, mint ahogy már talán említettem, csak
nem figyeltél eléggé, ez nem a fősereg volt, hanem csak egy előőrs.
A fősereg innen mindössze egy napi járóföldre tartózkodik. Több
tízmillió szörnyeteg tart észak felé. Nem fogjátok kitalálni, hogy hol
bukkantak elő a semmiből.
- A Stonehenge-nél! - vágta rá Hermelin, aki olyan okos volt, mint
hat másik. És képtelen volt arra, hogy megállja, hogy ne válaszoljon
azonnal az igazgató által feltett költői kérdésekre.
- Mi lesz velünk? - jajongott Fószer okkal. A többiek sápadt,
hamuszín arccal hallgattak. Az igazgató szobájának végébén a bűvös
erejű Toalettkacsa éppen befejezte a vízöblítést, és most boldogan
kukorékolt.
Hányszor megmondtam már neked, hogy ne akarjál állathangokat
utánozni! - dobott hozzá
50
gazdája játékosan egy fél téglát, amit távkapcsoló gyanánt használt.

A Toalettkacsa azonnal standby üzemmódba helyezte magát, és soha
többé meg nem szólalt, később még szerelőt is kellett hozzá hívni.
Heri Kókler gondterhelten figyelte igazgatóját, aki folytatta:
- Most kommunikáltam a varázsgömböm segítségével Cotton
professzorral, aki a helyszínen követi figyelemmel az eseményeket.
- Zombinak álcázta magát? - kérdezte izgatottan Capslock.
- Nem kell neki álcáznia magát... - vetette közbe Heri némi éllel. -
Amúgy is teljesen úgy néz ki, nem?
- Miket beszéltek! - csóválta a fejét Dupladurr professzor. - Cotton
professzor vámpírnak maszkírozta magát, így feltűnés nélkül képes
volt elvegyülni a tömegben.
- A vámpír sem rossz - ismerte el Heri Kókler. - De álcáznia azt sem
kellett...
- Ejnye, gyerekek, hát mindjárt hidegre teszlek benneteket, ha nem
fogjátok be mindjárt a randa po... szátokat! - fenyegette meg őket
Dupladurr professzor életveszélyesen. - Cotton professzor az életét
teszi kockára titkos, konspiratív jellegű megbízatása közben, ti pedig
azt mondjátok, hogy úgy néz ki szegény, megboldogult kollégánk,
mint egy vámpír?
- Nem, sokkal jobban hasonlít egy zombira! - vetette közbe Heri
Kókler.
- Szerintem inkább vámpír - kotyogott közbe Hermelin.
Tévedés, szerintem inkább egy zombi - foglalt állást Capslopck.
51
K. B. Rottring
- Miket beszélsz! Tisztára olyan, mint egy vámpír! - törölgette a

homlokát izgalmában Delete.
- Zombi! - szavazott Pagedown és Pageup.
- Vámpír! - rázta a fejét Overlay.
- Szerintem is! - vigyorgott Altefnégy.
- Szerintem inkább vámpír! - szólt közbe Dupladurr professzor, de
aztán elharapta a nyelvét és elvörösödött, mert nem akart állást
foglalni. - No, mindegy, hogy melyik, a lényeg, hogy szegény Cotton
professzor, nyugodjék békében, titkos információkat juttatott el
hozzánk. Sikerült kikémlelnie, hogy a hatalmas, pokoli sereg a
Stonehenge-nél bukkant fel.
- Csak úgy, a semmiből? - csodálkozott Heri. - Az meg hogy
lehetséges?
- Nem, az tényleg, nem... - rázta a fejét Fószer is, aki pedig értett ám
hozzá, hiszen világ életében azzal foglalkozott, hogy olyan
találmányokkal lepje meg a világot, amelyek nem csak roppant
veszélyesek voltak, de teljes megsemmisüléssel is fenyegették az
Univerzumot.
- Pedig úgy éljen drága kollégám, az a szegény, halott Cotton, hogy
így volt, nem másképp - folytatta teljes beleéléssel Dupladurr
professzor. - A szörnyetegek a kőoszlopok közepében létrejött
időalagúton keresztül özönlenek a világunkra. Ott, ahol nemrégiben
jártunk, a múltban kilépnek a Pokol kénköves szagú, tüzes lángjaiból,
majd rögtön utána elragadja őket egy időörvény, amely egyenesen
ide repíti őket a mi időnkbe, a mi világunkba.
Időalagút? Időörvény? - jajdult fel Fószer, miközben mulatságos
látvány kíséretében, mint egy törpe domborulat, négykézláb iszkolt
ide- és oda a szőnyeg alatt. Teljesen úgy festett, mint egy eltévedt és
nagyon berezelt vakond.
52
- Bizony, időalagút! - ismételte Dupladurr professzor.

- Jaj nekünk, jaj nekünk! - sírdogált Fószer. - Istenem, mit tettem?
Istenem, mit tettem? - jajongott az aprócska egyiptomi.
- Nem te tehetsz róla, barátom! - vigasztalta Főszert Dupladurr
professzor. - Az egész annak a rettentő erejű, a Pokol sötétségét
megidéző varázslatnak az eredménye, amelyet Voltmárvolt követett
el. Igaz, hogy őt elnyelte az Alvilág mélye, ám a Pokol Kapuja
megnyílt, a szörnyetegek serege pedig rászabadult a Földre.
- Minden az én hibám! - sírdogált Fószer. - Ha nem találom fel azt az
átkozott időgépet, akkor most is minden a legnagyobb rendben volna.
- Az, hogy „mi lett volna, ha", sajnos nem más, mint a semmi mezeje
- bölcselkedett Dupladurr professzor. - Sajnos, ami megtörtént, az
megtörtént. Nem tudjuk jóvá tenni. Azzal a problémával kell
foglalkozzunk, ami jelen pillanatban meghatározhatja a világ sorsát,
nevezetesen, hogyan küldhetnénk vissza a Pokol fenekére az
élőhalottakat úgy, hogy eszük ágában se legyen többet visszatérniük
az élők világába.
Ekkor halkan kopogtak az ajtón, és egy férfi meg egy nő lépett be
rajta, miután Dupladurr professzor azt mondta, hogy szabad. Erre
Hibrid fel akarta kérni, táncolni, de az igazgató jelezte, hogy majd
máskor, majd ha nem lesznek ekkora életveszélyben.
- Anya! Apa!- ordították a kilencesikrek, és
szüleikre vetették magukat. E tekintetben tisztára
olyanok voltak, akár a természetben egyes növényi
magok, amelyek ugyanígy viselkedtek: a szüleikre
vetették magukat.
53
K. B. Rottring
- Jaj, ne, srácok! - ordítottak rémülten a szegény szülők, de hiába,

mert végül szépen kialakult egy remek, kicsi a rakás, de rengeteg a
gyerek jelenet.
Amikor a szülők, Mr. és Mrs. Ribizly, akik nyögve, jajongva
könyörögtek az életükért, végül mégis lélegzethez jutottak,
Dupladurr professzor nekik is varázsolt egy-egy nagyon kényelmes,
relaxációs fotelt, hogy abban lazulhassanak. Jólelkű ember volt ez a
professzor, mert átérezte, hogy meg kell könnyítenie ezeknek a drága
embereknek az utolsó óráit, és nem volna illő, holmi fapados
fogadtatásban részesíteni őket.
A Ribizly szülők többek között kedvesen köszöntötték Dupíadurr
professzort, Hermelint, Herit, Hibridet és Főszert is. Heri észrevette,
hogy mindketten apróbb sérüléseket szenvedtek a nemrégiben
befejeződött hatalmas csatában. Mr. Ribizly bal karja kicsit megégett,
a jobb viszont teljesen. Az arcán egy hosszú vágásnyom haladt volna
végéig, egészen a jobb füléig, de mivel nem volt már szegénynek
jobb füle, persze bal sem, ezért a vágásnyom sem lett szerencsére
annyira hosszú. Arcszőr bácsi az orrát is elvesztette, mint ahogy az
egyik lábát is, de nem törődött vele, mert igazi hős volt. Tudta, hogy
a világ sorsa előrébb való, mint a nyomorult kis rongy élete. Kész
volt még ezekkel az apróbb sérüléseivel is bármikor egy újabb
csatába küldeni a feleségét.
Mrs. Ribizly fél oldalát elveszítette, de szerencsére később megtalálta
egy kidőlt fa alatt. Igaz, olyan rossz állapotban, hogy a biztosító, az a
mocsadék, nem volt hajlandó egy huncut petákot sem fizetni érte,
mert biztosítása háborús káreseményre nem vonatkozott, csak
lopásra, betörésre, árvízre és villámcsapásra. Ám Mrs. Ribizly nem
hagyta, hogy az enyészeté legyen
54
a fél oldala. Inkább fogta, és visszarakta a helyére. Mivel nem volt

orvos, Mrs. Ribizly feleannyira sem lett szép, mint amilyen régebben
volt. De ez most a háborús időkben senkit sem izgatott annyira, mint
a világ sorsa, az emberiség fennmaradása és a kátyús utak végleges
eltüntetése, aminél nem létezett nagyobb közügy.
Amíg a gyerekek halkan, kultúráltan tovább vitatkoztak azon, hogy
Cotton professzor vámpírra hasonlít-e jobban, netán mégiscsak
inkább egy élőhalottra, Dupladurr professzor röviden ismertette az
újonnan érkezőkkel, hogy miről beszéltek eddig. Amikor már
mindenki mindent tudott, és a Ribizly szülők is kellőképpen
megrettentek, a professzor folytatta a tényállás megkezdett, ám
félbehagyott ismertetését.
- A Stonehenge-nél kialakult időörvényen keresztül, az
időszámításunk előtt kétezer évvel ezelőtt megnyílt időalagúton át
érkeznek a szörnyetegek a jelenbe. Meggenya professzor és Numera
professzor, akiket három napi hideg élelelmmel és kamikáze-
feladattal láttam el, az előbb jelentették távrecsegőn, hogy az
időalagutat semmiféle varázseszközzel, sem pedig hagyományos,
robbantásos módszerrel nem lehetséges bezárni.
- A világ tehát elveszett! - sírt fel Fószer. Mint egy fogorvosi fúró,
vijjogva és rettenetesen idegesítő hangon, hogy a többieket egészen
kilelte az ideg, furdalta a kis nyomorultat a lelkiismerete.
Mindenki gondterhelten rágta a lábkörmét, amikor Dupíadurr
professzor ragadta magához ismét a szót.
- Most úgy látszik, mindössze egy napunk van, és utána egyszerűen
elsöpörnek minket. Ám talán időt
55
K. B. Rottring
nyerhetünk ahhoz, hogy Fószer és az időgép segítségével

visszamenjünk a Stonehengehez. Úgy gondolom, abban a téridőben
lesz a megoldás kulcsa, ahol nemrégiben is jártunk, néhány órával azt
követően, hogy Voltmárvolt kísérlete kudarcba fulladt, ő maga pedig
szerintem megsemmisült Természetesen mindez még nem lett volna
nagy baj, hiszen az átkozott éppen elég bajt okozott már nekünk.
Ellenben a Pokol Serege szinte azonnal özönleni kezdett kifelé a
Stonehenge oldalából, az Alvilág kapuin keresztül. Százszor is
elmondhatom, de akkor is csak egy a lényeg, azonnal meg kell őket
állítanunk.
- Igen, visszamehetünk... Végül is... ezt megtehetjük
- mondta Fószer letörten. - De fogalmam sincs, hogyan
fékezhetnénk meg ezeket a pokolfajzatokat...
- Még én sem tudom - vakargatta a hipofízisét
Dupladurr professzor. - De valami azt súgja, hogy
ott, és akkor, több, tisztázatlan kérdésre is választ
kaphatunk.
6. Sztárok a pácban
- Micsoda szörnyű egy nap! -jajongott a Szamárbőr kétségbeesve.

- Ne sopánkodj folyton! - pisszegte le Shegg, a Bögre, akinek
folyton, így naná, hogy most is a nyakában lógott ez a fura élőlény,
aki valójában halott volt, mégis tudott beszélni. Tudott?! Mit tudott!?
Folyton beszélt is!
- Micsoda élet is az enyém! -jajongott tovább suttogva a Szamárbőr.
- Hogy nem vagy képes már valami újat kitalálni!?
- dühöngött Shegg, a Bögre. - Folyton csak ezt a
lejárt lemezt fújod!
56
- Ne avatkozz bele! - fenyegette meg a Szamárbőr idegesen.

- Méghogy ne avatkozzak bele! - heherészett kínjában Shegg. - Még
te beszélsz beleavatkozásról?! Hiszen tönkretetted az életemet!
- Én? - hökkent meg a Szamárbőr. - Nem hiszek a fülemnek! Talán
én ütöttelek agyon, vagy te engem?
Shegg hallgatott, de az arckifejezése elárulta, hogy legszívesebben
megint erőszakos cselekményekre ragadtatná magát.
- Ugye, most hallgatsz! - provokálta a Szamárbőr.
- Megöltél, utána meg kutyába se veszel? Pedig vedd
már észre, hogy noha meghaltam, még mindig élek.
Még halálomban sem nyughatok békében, mert veled
kell legyek.
- Bármikor elmehetsz! - vicsorgott Shegg boszzankodva.
- Micsoda gonoszkodó, gúnyolódó, állattársadat kifigurázó, cinikus
Bögre is vagy te! - indulatoskodott a Szamárbőr. - Hát komolyan
mondom, fel nem foghatom, hogy mondhatsz ilyet! Hiszen halott
vagyok! Egy halott Szamár nem képes járni, mert halott. Olyan
ostoba vagy, hogy még ezt sem tudod?
- Ne nevezz ostobának, mert megjárod! - sziszegte Shegg, a Bögre. -
Engem senki, érted, senki nem nevezhet ostobának! És jól jegyezd
meg, hogy nem vagyok az állattársad! Te állat vagy, egy hétköznapi
kis szürke Szamár, akiből egy tucat, az már egy szamárcsorda. Én
viszont egy magasabb rendű, intelligens faj tagja, egy Bögre vagyok.
- Megint agyon fogsz ütni, te fajgyűlölő? - kérdezősködött a Szamár
pimaszkodva.
- Nem! - sziszegte vésztjósló hangon Shegg.
- Egyszerűen széttéplek és a keselyűk elé vetlek.
57
K. B. Rottring
- Ha széttépsz, megbánod! - fenyegette meg a Szamárbőr. - De vedd

tudomásul, hogy errefelé nincsenek is keselyűk. És hiába fogsz
eléjük vetni, csak azért sem fogok kikelni.
- Fogd már be! - ripakodott rá türelmét veszítve Shegg, a Bögre. -
Hát nem szégyelled magad? Itt ülünk az erdő mélyén, egy kétszáz
éves tölgyfa tetején, körülöttünk, azaz alattunk mindenfelé rettenetes,
a Pokolból előjött szörnyetegek masíroznak fel és alá, te pedig
másról sem vagy képes hablatyolni, csakis a régi sérelmeidről?!
- Érzéketlen vagy, téged egy cseppet sem érdekel az életem! -
sopánkodott a Szamárbőr.
- Hiszen halott vagy! - heherészett Shegg.
- Akkor a halálom! A halálom sem érdekel! - siránkozott a
Szamárbőr.
- Nagyon is érdekel! - hazudta Shegg.
-Hazudsz!
- Igen, hazudok! - vicsorgott a Bögre. - De kérlek, fogd már be a
halott pofádat! Ha sokáig dumálsz itt, ahelyett hogy síri csendben
lapulnál a vállamon, előbb utóbb meghallanak minket az élőhalottak,
és akkor minket is meg fognak ölni.
- Nem érdekel! - gonoszkodott a Szamárbőr. - Téged sem érdekel a
sorsom. Akkor engem miért érdekelne a tiéd, he?
Shegg nagy levegőt vett, és visszafelé elszámolt háromig. - Gye,
őttek, moráh.
Azért csak háromig számolt, mert numerikus képességei
gyengécskék voltak, azaz nagyon nem tudott tovább számolni. Na, ne
szépítsük, még egy kicsit sem tudott volna... Viszont azért számolt,
hogy megnyugodjon egy kicsit, és így akarta elejét
58
venni, nehogy őrjöngő dühroham vegyen erőt rajta, mert az jelenlegi

helyzetükben egyenlő lett volna az öngyilkossággal.
- Na, most meg mi van? - provokálta a Szamárbőr tovább.
- Rohadék! - sziszegte a fogai között Shegg.
- Mit mondtál? - kérdezte a Szamárbőr vésztjósló hangon.
- Azt, hogy dehogynem gondoskodtam rólad - hazudta Shegg. -
Hiszen árkon-bokron át cipeltelek, csak azért, hogy annak a
varázslónak a segítségével visszaváltozhass végre eredeti, élő
alakodba. Sajnos, a terv nem sikerült, és ha lehet ilyet mondani, még
nagyobb pácba kerültünk. Kis híján meghaltunk! Rettentő, fekete
varázslatokat láttunk, mit láttunk, részt is vettünk benne. Pedig
cseppet sem akartunk! De itt még sajnos nem volt vége! Még bele is
csöppentünk egy szörnyűséges háborúba, ahol élőhalottak, vámpírok,
farkasemberek, kísértetek, testet öltött démonok és még ki tudja,
hogy miféle rettenetes lények törtek elő abból a sziklakörből. Abból a
Stonehenge-ből, ami a végén összeomlott, amikor azok a fura
emberek, a varázsló, az az óriás repülő disznó, a festettszemű,
barnabőrű, szoknyás törpe meg a gyerekek elmenekültek.
- Uraim! - szólt közbe fojtott hangon Unterix,
aki a szomszédos faágon kuporgott gall cimborája,
Űberix társaságában. - Kérlek, maradjatok csendben!
Megint itt vannak!
A Szamárbőr már éppen akart volna mondani valami rendkívül cifrát
és zaftosat Sheggnek, ehelyett lehalkította a hangját és lepisszegte a
Bögrét, aki ezúttal meg sem szólalt.
59
K. B. Rottring
- Csitt! A törpe azt mondja, hogy maradj csendben, ne beszélj

folyton!
- Törpe a jó édesanyád! - vicsorgott Unterix, és kivonta a kardját.
- Remek ötlet - vizsgálgatta az élesnek látszó kardot Shegg.
- Tévedni tetszik! Az édes Mama is Szamár volt, bár nem tudott
olyan szépen és választékosan kommunikálni, mint jómagam -
javította ki a Szamárbőr.
- Ez tényleg az agyadra mehet! - sajnálkozott Unterix együttérzően.
De már lehiggadt, és eltette a kardot.
- Meg kellene együk a szamarat! - mormolta Oberix mintegy
magának. Ezer szerencse, hogy senki nem hallotta meg.
- Mi tagadás! - suttogta Shegg.
- Istenem, jönnek! -jajongott Hófehérke, aki ezúttal is olyan fehér
volt, mint a hó, amiről gúnynevét is kapta. Ő a hét törpéjével együtt,
akikkel korábban sokáig bűnös viszonyt folytatott - egészen addig,
amíg a hercege fel nem bukkant a nemi életében -, most egy vastag,
hosszú és kemény ágon kuporgott és rettegett.
Egy percre mindannyian elnémultak, mert tucatnyi szörnyeteg vonult
el alattuk a sötétben. Lábaik dobogása annyira hátborzongató volt,
hogy Hófehérke kis híján összeizgulta az alatta remegő Szendét.
Valójában nem volt ott kis híján...
- Szerencse, hogy nem érzik a szagunkat! - mondta nagyon okosan
Űberix.
- Ezt nem lehet nem érezni - mondta bosszankodva Szende, és
köpködött, mint egy kocsis.
Vajon miért nem érzik? - kérdezte Shegg csodálkozva, mivel ő nem
okos volt, hanem melák. Meg Bögre.
60
- Szerintem azért, mert mi csak rajzfilmfigurák és képregényhősök

vagyunk. Nincs emberszagunk. Ha érzik is, hogy itt vagyunk, nem
tudnak bennünket azonosítani.
- Mekkora ész vagy, Unterix! - ámuldozott Űberix, akinek ekkora
okosság egy hónap alatt sem jutott volna eszébe.
- Azért az sem volt rossz ötlet, amikor azt javasoltam, másszunk fel
egy nagy fára? - szólalt meg a Szamárbőr, mert továbbra is képtelen
volt rá, hogy ne beszéljen egyfolytában.
- Remek ötlet volt! - hagyták rá a többiek, mert most nem volt
alkalmas sem az idő, sem pedig a hely arra, hogy elássák valahol az
isten háta mögött, mégpedig jó mélyen, nehogy többé előbukkanjon,
és nehogy többé beszéljen...
- Úgy érzem, nem volt őszinte ez a helyeslés - vitatkozott a
Szamárbőr.
Shegg ebben a pillanatban egy hirtelen mozdulattal befogta a
Szamárbőr száját, mert egy denevér szállt le a szemközti ágra, majd
fejjel lefelé kezdett el lógni. Mellé érkezett a levegőből egy másik, de
az rendesen ült az ágon, szakasztott úgy, mint egy madár. Az előbbi
meg is kérdezte tőle ultrahangon:
- Hát veled meg mi történt, pajtás? Talán beteg
vagy, hogy nem rendesen, fejjel lefelé lógva pihensz
az ágon?
- Ellenkezőleg - biztosította a másik. - Kiváló erőnlétnek, pompás
fizikai és szellemi kondíciónak örvendek, és még soha nem éreztem
magamat ennyire fittnek.
De ez a lógás... Azaz, a nem lógás... Annyira természetellenes…
61
K. B. Rottring
- Ne aggódj, testvér, csak jógázom.

- Ja...
- Beszélnek a denevérek! - suttogta Shegg a Szamárbőrnek teljesen
halálra váltan.
- A jó életbe! - hörögte a Szamárbőr is. - Mi jöhet még ezután ebben
a történetben?
- Az élőhalottak! - mondták a denevérek, akiknek kiváló volt a
hallásuk, bár szinte teljesen vakok voltak. Éppen ezért a pokoli sereg
pokoli vezetői nem kikémlelni, hanem kihallgatni küldték őket az
ellenség közé.
- Hogy mi van? - döbbent meg Oberix.
- Mondom, az élőhalottak! - mondta tényleg az a denevér, amelyik
jógázott.
- De miért jönnének ide? - kérdezte Unterix kissé bambán.
- Hát azért, mert mi szólunk nekik - világosította fel a másik denevér.
- Akkor nekünk végünk van! - sírta el magát Hófehérke, aki immár
annyira fehér volt, hogy a törpéi máris azon filóztak, hogy ne
nevezzék-e ezentúl inkább Hamuszürkének.
- De miért szóltok? - kérdezte Shegg is értetlenkedve.
- Azért takonyszínű barátocskám, mert nekünk ez a dolgunk. Minket
ideküldtek. Igazából, be kell nektek valljuk, mi nem is denevérek
vagyunk...
- Nem? - hökkent meg a Szamárbőr. - Csak nem azt akarjátok
nekünk bemesélni, hogy ti aranyos kis feketerigók vagytok
álruhában?
- De bizony! - nevettek a denevérek.
Na, nem hiszem! - rázta a fejét Oberix, aki fineszes volt, fineszesebb,
mint a környéken mindenki, őt aztán nem lehetett egykönnyen
rászedni. Bizony,
62
jóideje nem hitt már a dajkamesékben, csakis a képregényekben és a

rajzfilmekben.
- Na jó, lebuktunk! - vallotta be a jógázó denevér. - Valójában nem
csak kis rohadék denevérek, hanem vámpírok is vagyunk. De
képesek vagyunk erre a remek kis trükkre, hogy ha a szükség úgy
hozza, egyszerűen csak átalakulunk vámpírrá, vagy vissza,
denevérré, és huss, bármikor el tudunk repülni.
- Komolyan? - sírdogált Hófehérke teljesen megrettenve.
- Véresen komolyan - vijjogták a denevérek, majd hirtelen szárnyra
kaptak és elrepültek.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Unterix.
- Szerintem meneküljünk! - javasolta a Szamárbőr.
Senkinek sem akadt ennél jobb ötlete.
7. Kell egy test!
A Vasorrú Bába éppen rőzsét gyűjtött a Négyszögletű Kerekerdő

kerek szélének kiegyenesített részén, amikor hatalmas mennydörgés
kíséretében vakító villám vágott keresztül az égen.
- Ördög és pokol! - morogta a banya kissé riadtan.
Miután harákolt és egy gusztustralanul zöldet köpött,
ami a kukacos bioalma miatt volt, amit nem árult,
de evett, megragadta a lába előtt heverő, a délután
folyamán gyűjtött tekintélyes méretű rőzsekupacot
és futni kezdett át és keresztül a tisztáson. Vihar
idején, villámok közepette ez igen nagy meggondo
latlanságnak tűnt! A következő villám úgy hasított
keresztül az égen, mint ahogy a motoros sövénnyíró
szedi le a kukkoló szomszéd haját.
63
K. B. Rottring
- Juj! - szisszent fel a Vasorrú Bába, amikor a villám belevágott az

orrába, és olvadt fémmé változtatta az idős varázslóegyed
szaglószervi szinten felhelyezett mágneses protkóját.
Az égen váratlanul, minden átmenet nélkül, fekete felhők jelentek
meg. Olyan feketék voltak és úgy gomolyogtak, hogy ha nem nyár
dereka lett volna éppen, a gyanútlan szemlélő még azt hihette volna,
hogy ebből még hó is lehet estére.
A banya megtörölte az orrát, hogy ne folyjon tovább az olvadt vas,
majd megint futott, mint aki ki merre lát. Mivel vén volt már, akár az
országút, ami persze errefelé egyáltalán nem épült, a futás már nem
tartozott számára azon tevékenységek közé, amelyek könnyen és
erőfeszítés nélkül mentek neki. Valójában szegény, öreg vasorrú úgy
kivolt már a rövid sprinttől, akár a liba tömés után. Lihegett,
szuszogott, de azért valahogy nagy nehezen elvánszorgott a
szomszédos tisztás szélére, ahol már várta őt a halál.
Na jó, nem az, csak majdnem.
A halál bizony ehhez képest sokkal jobb lett volna!
Ezt a Vasorrú először még nem tudta, de nem telt bele sok idő, és
már világosan látta, hogy így van ez, nem másképp.
A szellem fura módon nem kékesfehér volt, mint a legtöbb
eltávozott, hanem szürkésfekete színben remegett előtte. A feje, az
arca rettenetes, égett, félig hiányos volt, repedt, csonkolt
koponyájáról rothadt hús fityegett. Persze nem így, hús vér
valójában, hiszen halott volt a rémalak, de nem teljesen. Asztrális
kivetülése, finomabb szinten továbbra is létező energiateste tovább
őrizte mindazt a rettenetes külsőt, amelyet a fizikai test is hordozott,
amíg az élők világában gonoszkodott. A szellem kegyetlen szeme
eszelősen izzott. Az egész
64
alakzat olyan benyomást keltett, mint amilyet az ember akkor szokott

álmodni, amikor vacsorára eggyel több töltött káposztát eszik a
kelleténél. Nem, nem is eggyel, hanem kettővel többet!
- Te jó ég! - hökkent meg a Vasorrú. Ilyet azelőtt még ő sem látott,
pedig volt otthon neki is borotválkozótükre. Szegény nyanya! Ő sem
volt éppen egy matyóhímzés, de amit most látott, egészen egyszerűen
minden képzeletet felülmúlt.
- Nem menekülhetsz! - mondta bevezetésképpen Gigawatt
Voltmárvolt, és gonoszul felnevetett. Mivel állandóan ezt gyakorolta,
már bármikor képes volt úgy felnevetni, hogy az egy átlagos földi
halandót azonnal halálra rémisztett volna. Ám mivel egy Vasorrú
Bába nem volt átlagos földi halandó, hanem egy magasan képzett
gonosz teremtmény, nem halt meg azonnal, hanem csak farizmainak
könnyed játékával ügyesen összerottyintotta magát.
- Fúj! - öklendezett Voltmárvolt - Micsoda gusztustalan szipirtyó! Az
ilyennek már nyugdijasotthonban volna a helye!
- Ne riogass, te kurafi! - szedte össze minden bátorságát a Vasorrú
Bába, és ledobta a földre az eleddig hátán cipelt rőzsét.
Voltmárvolt ordítani kezdett, mert érzékeny pontjára tapintottak,
hiszen szülőanyja tényleg nem volt éppen úrilány.
- Hogy merészelsz így beszélni az anyámról és főleg pedig velem, te
banya? Tudod egyáltalán, hogy ki vagyok én?
- Igen, azt látom, hogy nagyon kivagy - jegyezte meg a banya. -
Látom, hogy meghaltál, de gonosz lelked nem volt képes eltávozni az
élők világából. Inkább itt riogatod az embereket, és amikor azok
65
K. B. Rottring
összecsinálják magukat a félelelmtől, gonoszul gúnyolódsz rajtuk.

- Tökéletesen jól látod a helyzetet - sziszegte Voltmárvolt. - Nem
fogok még eltávozni, hanem ellenkezőleg, éppen azon mesterkedem,
hogy visszatérjek a Földre és kiirtsam az emberiséget, elpusztítsam
az állatvilágot, kipusztítsam a növényzetet, az időjárást és a klímát
tönkretegyem, megfordítsam a mágneses pólusokat, kilyuggassam az
ózonpajzsot, háborúkat indítsak mindenki ellen, terrorizmussal
riogassanak, fegyvereket adjak el fejlődő országoknak és
genetikailag módosított élelmiszerekkel tegyem tönkre a világot.
- Nahát, elnök úr? Ön itt? - csodálkozott a Vasorrú Bába.
Meglepetéssel vegyes csodálkozás és némi tisztelet is érződött a
hangjában.
- Elnök úr? - hökkent meg Voltmárvolt. - Miféle elnök úrról
hadovázol te itt össze-vissza?
- Azt hittem, hogy ön az Egybesült Államok elnöke, a világszerte
hatalmas népszerűségnek örvendő Mr. Bús... - hebegte alázatosan a
Vasorrú Bába.
- Dehogyis! - rázta asztrálfejét Voltmárvolt - El fogom küldeni a
búsba azt a kis mitugrászt! Képtelen rendesen gonoszkodni. Pedig
megvolna hozzá a tehetsége, de nem alkalmas rá, hogy igazán szemét
legyen. Sajnos, fiatal korában teleszívta az orrát kokainnal, ezért már
nem vág úgy az agya, ahogy egyébként vághatna.
- Akkor hát kicsoda uraságod? - érdeklődött a Vasorrú némileg
csalódottan. Látszott, nehezen képes feldolgozni a kudarcélményt,
hogy mégsem találkozhatott élőben a kis görccsel, aki azt hiszi
magáról, hogy a világ ura.
Gigawatt Voltmárvolt vagyok, a világ leghíresebb fekete mágusa.
Hatalmam akkora volt valamikor, hogy nem fért el a Földön, és
kénytelen voltam egy
66
részét a Holdon tárolni egy emberi lábnyomban. De ez sajnos már

csak a múlt... - Voltmárvolt hangja és a szellemképe is megremegett.
- Beszélj, fiam! - bíztatta a banya, akár egy jó pszichológus. - Mondd
el szépen, hogy mi a fene történt veled, hogy ez lett belőled?
- Hosszú történet ez! -jajdult fel Voltmárvolt. - Tele van bosszantó
epizódokkal és visszatérő kudarcélményekkel. Ezek mindegyike egy
pitiáner varázslópalántához, egy bizonyos Heri Kóklerhez
kapcsolódik. Ez a kölyök már csecsemőkorában megölt engem, pedig
az egész úgy kezdődött, hogy eredetileg én akartam őt kiirtani. Utána
még egy csomószor végzett velem, inkább nem is mondom, hogy
számszerűsítve hányszor, mert annyira ciki. És ráadásul
mindannyiszor megakadályozta, hogy visszatérjek az élők világába.
Azóta különféle szellemalakokban vagy más, alacsonyabb létformák
testében vagyok kénytelen vegetálni.
- Úgy látom, ez egy tipikus, egyéni szociális probléma! -jelentette ki
a banya kevés együttérzést tanúsítva.
- Én viszont úgy érzem, téged is szívesen belerángatnálak
- vigyorgott Voltmárvolt gonoszul.
- Inkább hagyj engem békén, te szellem! -javasolta a banya. - Öreg
vagyok én már mindenhez.
- Öreg vagy, de éppen te vagy kéznél. Ha nincs ló, szamár is
megteszi - heherészett Voltmárvolt.
- Csak nem akarsz engem megerőszakolni? - kérdezte reménykedve a
banya.
- Fúj! - öklendezett Voltmárvolt.
- Hogy mondtad? - kérdezte a banya, mert időnként nagyot is hallott,
amikor akart.
- Á, dehogy! - fintorgott Voltmárvolt.
Akkor meg mi a nyavaját akarsz tőlem? - türelmetlenkedett a banya.
67
K. B. Rottring
- A segítségedet kérem! - susorogta Voltmárvolt szelleme

ravaszkodva.
- A segítségemet? - kérdezte a Vasorrú Bába. - Ugyan miben
segíthetnék éppen én egy ekkora fekete mágusnak?
Voltmárvolt gonoszul elvigyorodott.
- Nem kérek tőled semmi különöset, csak éppen egy kis szívességet.
- Mondd már! - sürgette a banya, és megolvadt vasorrának alaktalan
torzóját piszkálgatta.
- Öld meg Heri Kóklert! - sziszegte gyűlölettel Gigawatt
Voltmárvolt.
- Dehogy ölöm! - rázta a fejét a vasorrú. - Már nyugdíjas vagyok,
nem foglalkozom nagyobb projektekkel. Az izületeim odavannak, az
emésztésem gyengécske, a széklettartásom trágya, a fogaim ki-
hullottak. Csak egy maradt meg, az is éppen hogy alkalmas
sörnyitásra. A szemem meggyengült, az orromnak éppen most
fellegzett be. Mondd, mit akarjak én már az élettől? Engedj utamra!
Ha hiszed, ha nem, ez volt életem utolsó rözsegyűjtése. Éppen arra
készülök, hogy szépen hazamenjek megdögleni.
- Elmondom, hogy mit tegyél - ravaszkodott Voltmárvolt és
elmondta.
- Eszem ágában sincs! - tiltakozott a banya - Hagyj békén, és inkább
húzzál el a Holdra, a lábnyomodba. Én már nem akarok zűrös
ügyekbe keveredni.
- Szóval, nem segítesz nekem? - mondta csalódottan Voltmárvolt.
- Nem - rázta a fejét a banya.
- Akkor sajnos más megoldást kell keressek - sziszegte bosszankodva
Voltmárvolt.
Bizony mást - bólogatott a Vasorrú, és felvette a földről a rőzséjét,
amit ma délután gyűjtött.
68
- Várj még! - kérlelte Voltmárvolt.

- Most már igazán mennem kell! - türelmetlenkedett a banya.
- De nem működhetnénk mégis valahogy együtt?
- kérdezte Voltmárvolt.
- Nem! Az kizárt. Mondtam már, hogy visszavonultam. Mérgezett
almákat sem árulok már évek óta...
- Kár! - mondta Voltmárvolt. De nem sajnálkozás volt a hangjában,
hanem valami más. Valami rettenetesen gonosz és kegyetlen.
- Na, akkor én most elmegyek! - mondta a Vasorrú Bába, és menni
készült.
De mekkorát tévedett!
- Nem mész sehová! - parancsolt rá Voltmárvolt.
A banya rémülten vette észre, hogy a lába megbénult, és képtelen
arra, hogy megmoccanjon.
- Mit akarsz velem tenni? - kérdezte rémülten.
- Ugye nem akarsz megölni?
- Á, dehogy! - nyugtatta meg széles asztrálmosollyal Voltmárvolt. -
Soha nem tennék ilyet egy idős, nyugdíjas boszorkánnyal. Csak
később, amikor már felhasználtalak sötét céljaim elérésében.
- Menj a Pokolba! -javasolta a banya.
- Talán nem is hiszed, de egyenesen onnan jövök
- sóhajtott nagyot Voltmárvolt.
- Mi az ördögöt beszélsz? - csodálkozott a banya.
- Igen, vele is megegyeztem. Azt mondta, még egyszer, utoljára
elenged. Megengedte, hogy tegyek egy utolsó kísérletet.
- Kísértetet? - kérdezte a banya, aki nagyot hallott, kicsit pedig alig.
Kísérletet! - üvöltötte Voltmárvolt, amikor látta, hogy mi a pálya.
69
K. B. Rottring
- Most meg mit ordítasz? Nem vagyok én süket! - kapta fel a vizet a
Vasorrú Bába.
- Nos, annak ellenére, hogy legutóbbi visszatérésemet sem koronázta
teljes siker, az Alvilág Ura megengedte, hogy tegyek egy utolsó
kísérletet őt most amúgy is lefoglalja grandiózus tervének gyakorlati
megvalósítása, nevezetesen, hogy a Pokol részévé tegye a földi
világot. Én csak egyet akarok.
- Ne szégyelld kimondani, fiacskám - bíztatta a banya reménykedve.
- Engem is érdekelne egy alkalmi kapcsolat...
- Ne izélj már, te vén perverz! - öklendezett Voltmárvolt, pedig ő
sem volt éppen egy Adonisz.
- Én nem izélek! - visongott a banya huncutul. - Azt neked kéne
tenned...
- Nem érdekel a szex! - sziszegte dühösen Voltmárvolt. - Engem
csak egyvalami érdekel, a bosszú.
- Hülyeség! - monda a banya.
- Miért volna az? - kérdezte Voltmárvolt.
- Mert a bosszúnak nincs semmi értelme. Nem úgy, mint a szexnek.
Tudtad, hogy a szexnek kiváló élettani hatásai vannak?
- Nem, nem tudtam - vallotta be Voltmárvolt, a tudatlan.
- Pedig vannak! - mondta a banya. - Az esemény után agyunk az
egész testet jótékonyan felfrissíti, és boldogsághormonokkal árasztja
el.
- De nekem nincs testem, se agyam, te szipirtyó!
- hörögte Voltmárvolt. - Pont ez a bajom! Szükségem
van egy testre!
- Hát miért nem ezzel kezdted, fiam? - kérdezte a banya.
Miért? Ezzel kellett volna kezdenem?
70
- Akár ezzel is...

- Akkor ki vele! Mit ajánlasz? Hogyan szerezhetnék egy testet?
- A dolog nem egyszerű, de megoldható - mondta a Vasorrú, és
mélyen elgondolkodott.
- Térj a tárgyra! - sürgette Voltmárvolt.
- Nos, az a helyzet, hogy igen nagy szerencséd van, fiam.
- Szerencsém? - kérdezte Voltmárvolt gyanakodva.
- Ezt meg hogy érted?
- Talán tudok neked segíteni - vigyorgott egyetlen fogával a banya. -
De neked meg kell ígérned, hogyha segítek neked testet ölteni, akkor
te is teljesíted egy kívánságom.
- Megígérem! - hazudta mézesmázos hangon Voltmárvolt.
- Akkor megegyeztünk! - mondta boldogan a banya.
Még nem sejtette, hogy élete legrosszabb üzletét kötötte meg.
8. Fel! Szerelés!
- Visszatérünk oda, ahová vissza kell térnünk! - mondta Dupladurr

professzor némileg talányosan.
De mivel állandóan ilyen talányos mondatfoszlá nyokban fejezte ki
magát, aki ismerte, az már nem lepődött meg rajta, hogy az igazgató
bá' így beszélt.
Természetesen beszélhetett volna hexameterben is, de nem tette, mert
hülye azért nem volt. Sőt, igyekezett ezt fennen hirdetni is a jó
igazgató, így állandóan olyan szatyrokkal közlekedett, amire ez
volt írva pirossal vagy fehérrel: „Mert hülye azért nem vagyok".
71
K. B. Rottring
- Mi is veletek megyünk! -jelentette ki a Ribizly házaspár szinte

azonnal.
- Kitűnő ötlet! - mosolygott Dupladurr professzor, de aztán egy fél
percnyi gondolkodás után mégiscsak ingatni kezdte a fejét.
- Talán mégiscsak találhatnánk valamiféle más megoldást - javasolta.
- Miféle más megoldást? - kérdezte Arcszőr bácsi, aki már teljesen
beleélte magát abba, hogy időutazni fog, megváltoztatja a múltat,
végképp kitöröli a jelent, a jövőt pedig meg nem történtté teszi, meg
ilyesmi.
- Nos, az a véleményem, hogy talán mégiscsak szerencsésebb volna,
ha a Rokforti Varázslókiképző és Banyaszomorító Fő- és Oskola
védelmét egy másodperccel ezelőtti tervemet megváltoztatva
mégsem Hibridre bíznám.
- Miért? Mi a baj Hibriddel? - kérdezte Hibrid nagyon izgatottan.
- Hibrid hatalmas harcos, de taktikai képességei még nem annyira
fejlettek, hogy rá merném bízni a teljes védelem megszervezését -
gondolkodott hangosan Dupladurr professzor. - Hibrid nagyobb
hasznunkra válna, ha velünk tartana.
- Hurrá! - ugrált örömében Hibrid, mert neki mindegy volt, hogy hol
kellett harcolnia az ellenség ellen, a lényeg, hogy harcolni lehessen.
De az, hogy a szeretett Dupladurr professzor társaságában teheti
majd mindezt, minden képzeletet felülmúló módon kezdett el az
óriásnak örömet okozni.
- Hurrrááá! - ordította Hibrid boldogan megint, de nem ordított már
sokáig szegény.
Nem, nem lőtte le senki mint egy kutyát, és nem is varázsolta őt
mezei poszátává Dupladurr igazgató bácsi. Nem!
72
Pedig jobb lett volna!

Az hétszentség!
Hibrid annyira ugrált, mint ahogy azt említettük már talán, hogy a
mennyezet szépen, recsegve és ropogva leszakadt vele. De nem csak
az a mennyezet, amelyen eddig ugrált, hanem a többi is, amely alatta
volt. Tekintettel arra, hogy Hibrid egy tizenötemeletes torony
legfelső emeletén kezdett el önfeledten ugrálni, a lefelé történő
szakadás is ugyanilyen lépcsőzetes ütemben, rengeteg törmelék, por,
szonyegcafat, menekülő teremőrök és miegymás közepette történt
meg vele.
Hibrid tíz másodperc múltán már ott hevert a pincében. Szegény
óriás! Természetesen nem ugrált már, pedig magában azért örült az
istenadta marha, hogy túlélte ezt a nagy örömködést.
A döbbent gyerekek, ismerőseik, barátaik, szimpatizánsaik, a Ribizly
szülők, Heri Kókler, a rendező munkatársa, a karbantartók, egy
tolvaj, a takarító néni, két éjjeliőr meg egy úszómester döbbenten
térdeltek le a mesterségesen létrejött feneketlen mély akna szélére.
- Hibrid! - kiáltott Dupladurr professzor. - Jól
vagy?
De Hibrid nem válaszolt.
- Ajjaj! - nyílt tágra Dupladurr professzor szeme.
- Óriási veszteség lenne, ha elpatkolna. Nem csak azért, mert sokan
szerettük, de hogy a nyavajában hoznánk fel odalentről azt a bazi
nagy hulláját?
- Jaj, ne! - sút fel Hermelin, mert azonnal átérezte, hogy tényleg,
szóval, sehogy...
- Csak nem? - suttogta Heri Kókler.
- Nem haltam meg! - kiabálta odalentről Hibrid.
- Csak ebben a kur.... kutya sötétben nem látom rendesen a
szövegemet.
73
K. B. Rottring
- Huh! - könnyebbült meg mindenki, és az ismeretlenek boldogan

összeölelkeztek, csókokat váltottak, baktériumokat cseréltek.
- Valóban jobb lesz, ha Hibrid veletek megy - vélekedett nagyon
helyesen Arcszőr bácsi.
- A védelem megszervezésében természetesen számíthatsz az Élet
Kommandó tagjaira is - mondta Dupladurr professzor és átadott Mr.
Ribizlinek egy titkos dokumentumot.
- Mi ez, Krampusz? - kérdezte Arcszőr.
- Nem, ez nem Krampusz! - rázta a fejét a professzor. - Ez egy titkos
dokumentum. Csak akkor szabad kinyitnod, ha a helyzet megkívánja.
- De mikor fogja a helyzet megkívánni? - faggatózott Arcszőr bácsi
bizonytalanul. - Mármint, hogy annyira...
- Ha majd annyira meleg lesz a helyzet, hogy tudni fogod, erről
beszéltem - titokzatoskodott Dupladurr professzor. - De az is lehet,
hogy nem...
- Igen... - hebegte Arcszőr bácsi, mert áhítattal töltötte el ez a
misztikus blabla, és Dupladurr is persze.
Nem semmi volt ez a vén Krampusz! Már nyolcvanvalahány éves
volt, de még mindig képes volt úgy ködösíteni maga körül, mintha
még csak hetvenkilenc lett volna!
- Akkor mi most megyünk! - mondta a gyerekeknek az igazgató
bácsi. - Szépen búcsúzzatok el a szüleitektől, mert ebben az életben
már biztosan nem fogjátok látni őket. A professzor a rengeteg
gyerekkel valamint Hibriddel, aki már lent volt a pincében, mivel...
hmmm... ő már előrement... hehe..., nos, egy titkos rejtekajtón
keresztül behatolt a titkos, nem is létező folyosóra. Abban a
szempillantásban,
74
ahogy megjelentek ott az emberek, felgyulladtak a falakon

elhelyezett fényforrások.
- Fáklyák! - suttogta áhítattal Hibrid, akit mindig is lenyűgözött a
mágia azon szintje, amelyet az első osztály után oktattak a
varázslópalántáknak.
- Mozgásérzékelők! - hűtötte le egy jó pedagógus szigorával
Dupladurr igazgató bácsi.
- Hol vagyunk most? - kérdezte Hermelin, aki soha nem volt képes
magába folytani a kérdéseit.
- Egy folyosón - felelte Dupladurr professzor.
Hermelin nem tett fel több kérdést, sőt más sem.
Ugyanis a folyosó hirtelen véget ért, és egy titkos ajtó tárult fel
megint varázsütésre. Nem csak amolyan mezei varázsütésre, hanem
professzori varázsütésre.
Egy kis boltban voltak.
De nem akármilyen boltban ám! A Military Topban!
A boltos udvariasan előre köszönt, majd sietve lengyel brikettet
dobott az elektromos gázkazánba, hogy melegen tudja üdvözölni a
kis vásárlókat. Fószer antik jellege, korabeli ruházata, igazinak tűnő
szeme annyira lenyűgözte a tulajt, hogy el akarta cserélni egy köteg
jugoszláv-típusú kézigránátért, de Dupladurr professzor nem volt erre
hajlandó. Szerinte legalább három köteget is megért volna Fószer. A
boltost azonban nem ejtették a feje lágyára, tudta, hogy legfeljebb
kettő lehet az egyiptomi darab valós piaci értéke. Ezért aztán, pusztán
a mocskos anyagiak miatt, az üzlet nem jött létre.
- Szép napot! - köszöntötte Dupladurr professzor a boltost, akit
valami Rambónak, vagy Rimbónak, vagy lehet hogy nem is így
hívtak. Igazából tök mindegy, hogy hogy hívták, mert ilyen diszkrét
helyeken az ember általában nem szokott kérdezősködni még a
tulaj neve felől sem.
75
K. B. Rottring
- Oda nézzetek, srácok! - lelkesedett Controlles, aki imádta a

fegyvereket. - Itt mindenféle hadieszközt lehet kapni! Még
páncéltörő gránátot is látok. Meg rakétákat! És ott! Nem hiszem el!
Robotrepülő! A felirat szerint atomtöltettel!
- Bizony gyerekek! - nevetgélt a tulaj, akinek ne feszegessük tovább
az álnevét. - Itt mindent megvehettek, persze csak jó pénzért.
- Jó sok pénzünk van! - vigyorgott Dupladurr professzor, aki lenyúlta
a tavalyi osztálypénzt. Valójában nem csak a tavalyit, hanem az ideit
is. És nem csak egy osztályét, hanem az összesét. Ez tényleg szép
summa volt, és summa summárum, logikus módon mindent
fegyverekre akart költeni, ha már egyszer magával hozta.
- Szóval, elegetek van már a hülye tanárokból, és akartok egy kis
vérfürdőt rendezni? - viccelődött Rimbó vagy hogy is hívják, akinek
ne feszegessük tovább a nevét.
- Á, dehogy! - nyalizott Hermelin. - Mi nem hagyományos állami
iskolába járunk, ahol néha irtani kell a tanárokat, mert annyira sok
van belőlük. Nem! Mi speciális magán-varázslóiskolába járunk, ahol
az ellátás, az oktatás színvonala és a bánásmód is kivételes. Soha
nem jutna eszünkbe, hogy meggyilkoljuk a tanárainkat, mert
mindannyian drága jó emberek, azért élnek, hogy tanítsanak minket,
hogy fejlesszenek minket, hogy átadják nekünk azt a hatalmas tudást,
ami a fejükben van. Igaz, Heri? - kért segítséget Hermelin, akinek
szavai elcsuklottak a meghatódottság érzelmi viharában.
Soha nem akarnánk bántani őket! - hazudta Heri, és Cotton
professzorra gondolt nagy-nagy szeretettel.
76
- Tudtam én ám! - heherészett a boltos széles vigyorral. - De mivel

szeretem a tréfát, bizony időnként viccelődni szoktam a vevőimmel.
A múltkor az egyiken kipróbáltam egy új varázspálcát... hát, ne
tudjátok meg! De akkorát röhögtem, hogy még ma is fáj az oldalam,
pedig tegnap történt.
- Mi történt a szerencsétlennel? - kérdezte Dupladurr professzor
együttérzéstől rekedt hangon.
- Fogalmam sincs, mert eltűnt - vallotta be Rambó vagy mi is volt a
neve.
Dupladurr professzor ekkor rengeteg pénzt vett elő a... a...
zacskójából.
- Nahát! - kiáltottak fel a gyerekek meglepetten.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora zacskója van az igazgató
bácsinak! - nyelt egyet Hermelin áhítattal.
- Én sem! - hebegte Controlles. - És hogy ebben tartja azt a rengeteg
pénzt, amit most fegyverekre fogunk költeni.
- Ezért a pénzért bármit megvehettek! - hörögte a boltos, és
hallatszott, ahogy a pénztárgép már csillingel is a fejében. - Az
anyám fent lakik az emeleten. Ha esetleg bárkit érdelkelne,
nyugodtan szóljon.
Hibrid már éppen szólni akart, de Dupladurr figyelmeztette:
- De Rubeóla! Moderáld magad vagy megoperállak! Nem azért
jöttünk ide, hogy szórakozzunk! Azért vagyunk itt, hogy állig
felfegyverkezzünk!
Az is megoldható! - vigyorgott a boltos. - Csak tessék, csak tessék!
Varázstárgyak, hagyományos eszközök, robbanótöltetek, mágikus
pajzsok, mágikus pajzsok feltörői, bűbájok, bűbájelhárító bűbájok és
ezek elhárítói is széles választékban kaphatók nálam.
77
K. B. Rottring
- Speciális igényeink vannak - összegezte Dupladurr professzor. -

Oda, ahová megyünk, csak kevés holmit vihetünk magunkkal, ám a
felszerelésnek tartalmaznia kell mindent, amire váratlan helyzetekben
szükségünk lehet.
- Oh, mennyire nagy szerencsétek van! - lelkendezett Rambó. - Épp
most szereztem be a feketepiacon a legújjabb, eredetinek ható,
Kínában hamisított Dzsémc Bont túlélőfelszerelés legújabb
változatát. Némileg továbbfejlesztettem, varázstárgyakkal turbóztam
fel és szuperkönnyűvé varázsoltam, hogy még a gyerekek is
könnyedén a hátukon cipelhessék.
- Ez kell nekünk! - lelkendezett Dupladurr, mert rögtön megérezte,
hogy mire van szükségük.
Miután mindenki valóban állig felfegyverkezett, Dupladurr
professzor még elgondolkodott egy pillanatig.
- Heri! - mondta kérdezve.
- Igen!
- Meg van még neked az a Láthatatlanná Évő köpönyeged, ami alatt
nem is látszol?
- Az, amelyik soha nem is volt, és csak mi tudunk róla, meg még
néhány beavatott.
- Ráhibáztál kiskomám! Hát éppen arra gondolok!
- Megvan bizony! - mondta Heri. - Itt van nálam a szütyőmben. De a
világ minden kincséért el nem adnám, hiszen ritka emlék
édesapámtól, aki még a születésem előtt két évvel elhunyt.
- Remek, Heri! - veregette meg a gyerek fejét Dupladurr.
- Miért örül annak, hogy meghalt szegény fater? - kérdezte könnyes
szemmel Heri.
Nem örülök! - tiltakozott Dupladurr. - Inkább azon vidámkodom,
hogy neked a Láthatatlanná Évő
78
köpönyeged miatt nem kell vegyek most plusz egy darab álcaruhát,
ezzel pedig megspórolhatok annyi lóvét magamnak, hogy nem is
hiszed. Dupladurr professzor a boltoshoz fordult:
- Vannak itt álcaruhák?
- Hogy vannak-e? - kérdezett vissza a boltos. - A legkiválóbb
álcaruháim vannak. Akár hiszi, akár nem, ilyen jó minőséggel ezelőtt
soha nem találkoztam, pedig nem két napja vagyok ám a szakmában.
- Tényleg? - gyanakodott Dupladurr.
- Tényleg - felelte Rambó, vagy ki, akit lehet, hogy nem is így
hívtak. - Régebben Vietnámban lövöldöztem, gyilkolásztam, de
amióta visszajöttem, ezt a kis botot vezetem. Na, azóta foglalkozom
álcaruhákkal is. Harminc éve nem volt ilyen jó cucc nálam.
- Hiszek magának - döntött Dupladurr. - Akkor hozzon nekünk
egyet-egyet. Ennek a kis sebhelyes homlokúnak nem kell, mert neki
van privát.
- Oké! - mondta a boltos, majd egy elemlámpával a kezében eltűnt a
raktárban.
Csak három nap múlva jött elő. Teljesen kimerült volt. Tisztára
olyan, mint az elemlámpája. Abban is csak alig pislákolt már az élet.
- Nincs! - hörögte köszönés helyett.
- Mi nincs? - kérdezte Dupladurr.
- Hát nincs meg az álcaruha!
- De hát azt mondta, hogy van! Azt állította, hogy harminc éve a
legjobb minőségű cucc! - Dupladurr csalódott volt egy kicsit.
- így is van! - pityeredett el Rambó, akinek nem ez volt a neve,
hanem az, hogy Silvester. Igen, a teljes neve meg az volt, hogy Pót
Silvester. De ezt senki nem tudta róla, csak mi.
79
K. B. Rottring
- Akkor meg hol vannak azok a nyavajás álcaruhák?

- türelmetlenkedett immár Hibrid is. Mivel óriás volt,
neki volt a jelenlévők közül a legnagyobb türelme.
De most már sajnos az is elfogyott.
- Az álcaruhák bent vannak a raktárban - zokogott a tulaj.
- Akkor hozza ki! -javasolta Dupladurr professzor szelíden.
- Nem vagyok rá képes! - vallotta be Rambó vagy ki a fene.
- De hát miért? - kérdezte Főszer is.
- Nahát! A kis robot tud beszélni!? -hökkent meg Rambó zokogás
közben. - Akkor tényleg többet ér egy kicsit
- Nem robot! - rázta a fejét Dupladurr. - Ember! Pici egyiptomi.
- Álcaruhát akarunk! - követelték a gyerekek.
- Nincs! - sírta a boltos.
- De hát az előbb mondta, hogy ott van a raktárban!
- figyelmeztette Dupladurr, akinek elméje még ma is úgy vágott, akár
tegnap a beretva.
- Igen! - bőgte a boltos.
- És azt is mondta, hogy nagyon jó minőségű!
- figyelmeztette Hibrid, aki szerette az igényes cuccokat. Rejtély,
hogy akkor meg magának miért nem vett ilyeneket.
- Az az igazság, hogy tényleg van, méghozzá tényleg nagyon jó cucc,
de képtelen vagyok kihozni a raktárból. Pedig mindent
megpróbáltam, de nem sikerült - vallotta be megtörten Rambó.
- De miért? - kérdezte Dupladurr. - Netán valami pszichiátriai
betegség akadályozza meg ebben uraságodat?
Nem, a jó életbe! - tört ki az elkeseredés dühe Rambóból. - Azért
nem tudom kihozni, mert három
80
napig kerestem, mégsem találom sehol. Mondtam, hogy világbajnok

minőség. Nincs az az ember, aki megtalálja. Még nekem sem
sikerült. Úgyhogy, sajnos nem tudom eladni, van is, de nincs is,
eladó is, meg nem is, vihetik is, meg nem is...
9. Szamárság
Az éj sötét volt, de az égen csillagok milliói ragyogtak. Aprócska

aranyfényük - még akkor is, ha rengeteg szikrázott belőlük odafönt -
az éppen csak növekvő újhold keskeny kis sarlójával együtt is
gyenge volt ahhoz, hogy elegendő világosságot adjon. A tisztáson
átvonuló riadt mesehősök nem sokat láttak. Szegényeknek úgy kellett
tapogatózniuk, mint vak albán aknakeresőnek a sötétben.
- Mi lesz velünk? - kérdezte Hófehérke riadtan,
de jogosan.
Speciel, az ő arcát remekül lehetett látni, mert annyira fehér volt,
hogy jobban és főleg közelebbről is világított, mint a Hold sarlója.
- Ne aggódjon kiskegyed, mindannyian el fognak patkolni! -
heherészett a Szamárbőr, a szemét.
- Pofa be! - figyelmeztette Shegg vészjósló hangnemben. Még nem
volt durr hangnem, csak egy mól, de egyre közeledett hozzá, hogy
basszus legyen.
- De kérem! - hördült fel Hófehérke! - Nem szoktam meg, hogy így
beszéljenek velem!
- Semmi baj! Majd megszokod! - gonoszkodott a vakmerően ostoba
Szamárbőr tovább.
Shegg morogni kezdett, mint egy harapós kutya. A sötétben jajongás,
reccsenés, majd olyasféle hangeffekt hallatszott, mint amikor
tekernek valamit, ami azonban nagyon nem akarja azt, hogy őt
81
K. B. Rottring
tekerjék. De méginkább őrjítő volt a bizonytalanság, hogy nem

lehetett tudni, azt a valamit, kitekereik, betekerik, netán letekerik.
Hirtelen azonban vége lett a tekerésnek. Ezután semmi más, csak
hosszú és néma csend hallatszott. Tekerés semmi.
- Megölted? De végre rendesen, cimbora? - kérdezte Überix, a gallok
egyike, maga is híres emberegyed, többszörös gyilkos és
képregényhős.
- Nem lehet megölni, mert halott vagyok! - hörögte fura hangon a
Szamárbőr, mintha valami akváriumból beszélne.
- így van, ahogy mondja - vallotta be sajnálkozó hangon Shegg. - De
megpróbáltam legalább. Most már látom, hogy a legtöbb, amit
tehettem, annyi volt, hogy bedugtam a kulacsomba, és bedugóztam.
- Micsoda zseniális ötlet, mösszijő Shegg! - gratulált neki Unterix, a
másik gall, aki maga is hihetetlenül nagy harcos volt, és zseniális
stratéga, ezenfelül óriási nagy hazafi.
- Még jó, hogy nem akarsz itthagyni az út közepén, te brutális
gyilkos! - dühöngött tompa hangon a Szamárbőr.
Shegg megtorpant.
A többiek is megtorpantak.
Mindenkinek ugyanaz kezdett el motoszkálni a fejében.
Shegg elmosolyodott. A lelkét melegség öntötte el. Szeretet ömlött el
benne, olyan állati nagy, olyan hatalmas erejű és annyira bensőséges,
amit csak is és kizárólag önmaga iránt szokott érezni egy Bögre.
- Igen! - mondta ki végre Shegg, és érezte, hogy a gondolat helyes,
hiszen ismét hatalmas nagy boldogság áradt szét benne.
Mit igen? - kérdezte gyanakodva a Szamárbőr.
82
- Itt hagylak, te kis szemét! - mondta lágyan Shegg.

- Te antiszociális ágyelő! Te élőhalott! Életem meg
rontója... Te... Te... Te... Tetű!
- Te nem mondod komolyan?! Ugye nem mondod komolyan? -
döbbent meg a Szamárbőr.
- De bizony, komolyan mondom! Ennél komolyabban már nem is
mondhatnám - nevetgélt a Bögre vidáman.
- De hát akkor meg fogok halni! - jajongott a Szamárbőr
kétségbeesve.
- Ez nem lehet ok arra, hogy ne hagyjunk itt, hiszen már halott vagy!
- tiltakozott Unterix. - Kétszer úgysem halhat meg valaki.
- De én élni akarok! - sikoltozott a Szamárbőr.
- Mit beszélek! Fel akarok támadni!
- Jézus! - fogta a fejét Hófehérke, mert annyira abszurd volt ez az
egész Szamár-jelenet.
- Ez bolond! - mondták sajnálkozva a törpék is.
- Sajnos, úgy határoztunk, hogy itt hagyunk téged az út közepén
megdögleni - vette át a szót Unterix, aki nagyon okos volt, ezért
rögtön látta, hogy neki kell átvennie a szót, nehogy a rafinált
Szamárbőr rádumálja a nagy melákot, Shegget arra, hogy mégse
hagyja itt.
- De hát egy érző lény vagyok! - zokogta a Szamárbőr.
- Az a helyzet, hogy mi is azok vagyunk. Ám ha továbbra is velünk
tartasz, akkor el fogsz minket árulni az állandó pofázásoddal. Mint
ahogy azt az erdőben is megtetted tegnap este. Ezer szerencse, hogy
sikerült elmenekülnünk. Ha az író nem így akarta volna, akkor ma
már miattad mindannyian halottak lennénk.
Nem igaz! - bőgte a Szamárbőr.
83
K. B. Rottring
- De igaz! - mondta határozottan Unterix. - Úgyhogy az a

leghelyesebb, ha megszabadulunk tőled. Itt hagyunk, ahol nyugodtan
kiabálhatsz, káromkodhatsz, mindenféle baromságot beszélhetsz és
senki nem fog közbevágni. Meglátod, nem is lesz olyan rossz.
- Főleg nekünk nem - jegyezte meg epésen a Bögre.
- De én veletek akarok menni! - tiltakozott a Szamárbőr.
- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Hófehérke.
- Elég volt belőled ennyi! - köpött egy nagyot Shegg. Nem látta, de
hallották, hogy egy bokor elpárolgott a hirtelen megnövekedett,
ragacsos formájú, kissé fentről érkező, folyékony péháérték miatt.
- Menjünk! -javasolták a toporgó törpék.
- Együnk valamit! - vetette fel Oberix, aki mindig megéhezett,
amikor izgalmak érték. Igazából akkor is, amikor nem érték
izgalmak.
- Folyton csak zabálnál! - csillapította volna le Unterix.
- De hát már egy hete nem is ettem semmit! - védekezett Unterix.
- És a rengeteg erdei bogyó, bigyó, gombák, levelek, szamócák,
lombok és a két medve, az semmi? - kérdezte Unterix neheztelve.
- De az is tegnap volt! - dohogott Űberix. - Mindjárt reggel van!
Egész éjjel meneteltünk, már kibírhatatlanul korog a gyomrom.
Érzem, elhagy az erőm, összerogyok és meghalok itt az út közepén.
- Maradj itt velem! - kérlelte a Szamárbőr. - Ha itt maradsz velem,
adok neked csokit!
- Tényleg? - kérdezte Űberix.
Tényleg! - hazudta a Szamárbőr.
84
- Ne higyj neki, cimbora - rúgott bele a kulacsba

Unterix, mire az messzire repült.
Mármint a kulacs.
A Szamárbőr, azaz most már inkább a Szamártekercs, könyörgése is
egészen elhalkult.
- Mocsok kis hazudozó! - köpött megint Shegg bosszankodva,
aminek egy termeszvár és néhány tízezer apró lakója esett áldozatul.
Ebből is látszott, a köpködés nemcsak rendkívül undorító, hanem
még borzasztóan veszélyes dolog is volt.
- Még életében nem mondott igazat Sőt, bizonyítani tudom, hogy az
is hazugság, amit kérdez. Úgyhogy, a legjobb, ha tovább megyünk -
javasolta a Bögre.
A kis csapat szódanul továbbsietett az ösvényen, amely valójában
nem is volt ott, éppen ezért sehová nem vezetett, csakis a végzetbe.
10. A Szent Állat
Amikor feljött a nap, reggel lett.

És jöttek az élőhalottak.
Az élükön egy zombi menetelt. Hatalmas egyed volt.
Főleg, amíg élt.
Egy madzagra kötözött fejet rugdosott maga előtt az úton. Ő volt a
nyomolvasója. A szegény megboldogult! Holtbiztos, hogy nem ilyen
halál utáni életben reménykedett. De miután a Pokolra került,
felhagyott minden regénnyel.
- Látod már? - kérdezte a Vezér.
Látom a nyomokat - vicsorogta a Fej. Inkább helyesebb lett volna
Koponyát mondani, hiszen a rengeteg rugdosástól, valamint az
élőhalotti állapotból következően az a kevés, húscafatra emlékeztető
85
K. B. Rottring
bőrfoszlány is teljesen lefoszlott róla, ami a többi fiú fején még

helyenként ott fityegett.
- Hányan vannak? - kérdezte a Vezér.
- Sokan, nagyon sokan - mondta a Koponya.
- Számszerűsítve? - förmedt rá a Vezér.
- Kevesebben mint ötvenen, de többen, mint harmincan.
- A rohadt matematikus fajtádat! - sziszegte a Vezér, és jó nagyot
belerúgott a Koponyába, mire az messzire repült.
Volna...
Ha nincs rákötve egy hosszú madzagra, amely a végtelen röppályájú
repülését félbeszakítva, általában hirtelen visszarántotta a Koponyát a
valóságba és a föld porába. Kivéve akkor, amikor a madzag
beleakadt valami bozótba, fába, hullába vagy valami hasonlóba.
Ilyenkor ki kellett mennie érte néhány élőerőnek, azaz halottnak, és
be kellett gyűjteni, mint az erdei gombát.
- Vazze! - köhögte a Koponya. - Az emberek azt mondják, szar az
élet. Köcsögök! A halál sokkal szarabb! Én mondom! Aki éltem, és
most már halott is vagyok. Ez utóbbi egyelőre úgy néz ki, hogy
legalább örökké fog tartani.
- Pofa be! - rúgott bele a nyomolvasójába ismét a Vezér. - Utálom a
sok szöveget! Azonnal indulunk tovább. Délig el kell őket kapnunk! -
A Koponya ismét remek ívben felemelkedett, majd messzire szállt,
mint a gólyamadár, ha eljön az ősz.
A többi élőhalott egyetértően vicsorgott. Csonttá aszott kezükben,
amelyekről szintén gusztustalan húscafatok lógtak le, megrázták a
kardokat és a hosszú lándzsákat. A testükből mindenféle más egyéb,
undorító, bűzös szagot árasztó alkotórészek
86
türemkedtek kifelé, ami szintén arról árulkodott, hullák az urak.

Ha az ember jobban belegondolt, tényleg pokoli ötletnek bizonyult
az, hogy milliószámra harcba vessék őket. Félelmetesek,
visszataszítóak és gusztustalanok voltak, színjózanul tuti, hogy még a
legrondább csaj sem randizott volna velük. Az Alvilág Ura helyesen
gondolta, hogy általában minden földi halandó riadtan menekül majd
előlük, ha egyszer felbukkannak a Pokol katonái a láthatáron.
Ha pedig kétszer, arról jobb nem is beszélni.
Másik hatalmas előnyük volt mindenfajta más, egyéb, hagyományos
élőerőből álló hadsereggel szemben, hogy az élelmezésükről nem
kellett hatalmas hadtápnak gondoskodnia. Mivel élőhalottak voltak,
nem kellett költeniük ennivalóra innivalóra, nem voltak egyéb
szükségleteik, zsoldot sem kellett nekik fizetni, és a rablás sem
érdekelte őket. Egyetlen dolgot szerettek csak - gyilkolni.
Az élet és a halál keskeny határmezsgyéjén tartózkodott a lelkük,
abban a világban, ahol sem élet, sem a halál nem létezett igazán, csak
egyfajta mozdulatlanság. Különös módon, még ebben a világban, itt
a Földön sem volt szükségük energiára, amely fenntartotta, mozgatta
volna testüket. Itteni létezésük annyira abszurd volt, annyira
lehetetlen és természetellenes, hogy kívül álltak mindenfajta fizikai
törvényszerűségen, amely pedig a teremtett világ valamennyi
lakójára nézve bizony kötelező volt.
A Pokol katonái félelmetes és kegyetlen harcosok voltak
mindannyian. Megannyi rettenetes gyilkos, mindegyik állig
felfegyverkezve. Némelyikük még mágiával is bírt, ami még
félelmetesebbé tette őket.
87
K. B. Rottring
Olyan szörnyhadsereg volt ez, amelyhez hasonlót ezer szerencsére

mindezidáig nem hordott hátán a Föld.
Csak sajnos az Ördög nemrégiben felküldte a fiukat gyilkolni! A
Bukott Angyal elérkezettnek látta az időt, hogy kitörjön fortyogó
Alvilágának fogságából, mert ostoba módon úgy érezte, egy gyors
háborúval uralma alá hajthatja a fenti világot.
Mivel az Úr, aki közvetlen módon soha nem avatkozott be a világ
sorsába, hiszen az emberi szabad akaratot, amit a világ kezdetén ő
adott ingyen az embereknek, mindennél jobban tisztelte, a Sötétség
Ura egyelőre szabadon garázdálkodhatott.
Mert nem hallott még Heri Kóklerről!
Minő ostoba is volt szegény pokolfajzat!
Ha hallott volna, bizonyára fülét és farkát behúzva, vinnyogva
visszasunnyogott volna forró, föld alatti katlanjába. Jól bezárta volna
magára a Pokol Kapuját, és Istennek hálát adva otthonában reszketett
volna a félelemtől egy örökkévalóságig vagy még tovább.
A Bukott Angyal hallott ugyan már néhány elejtett szót Heri
Kóklerről, amikor a rövid ideig nála vendégeskedő fekete mágus
lelke, Gigawatt Voltmárvolt szidalmazta, és durva, szeméremsértő
szavakkal illette ezt az emberkölyköt, de igazából nagyképű módon
azt hitte, egy embergyerekkel ő, az Alvilág Ura majdcsak
megbirkózik.
Micsoda naiv lélek volt ez a Sátán!
Bizony, bizony, intő jelként szolgálhatott volna számára nyolc
kötetnyi remekbeszabott szakirodalom, amelyet a nagy író, K. B.
Rottring alkotott meg Heri Kókler eddigi életéről, amelyben csak úgy
hemzsegtek azok az igaznak ható történeti elemek és dokumentum
jellegű intimbetétek, amelyek egyértelműen megvi-
88
lágították, hogy Heri Kókler halálosan veszélyes az ellenségeire.

De ellensége ezidáig csak egy volt a világ többszörös
megmentőjének, ennek a nem mindennapi varázslópalántának! Ez a
kudarcra ítélt nyomoronc nem volt más, mint a hírhedett Gigawatt
Voltmárvolt. Heri Kókler több alkalommal is megölte, kinyiffantotta,
kétszer hidegre tette és egyszer szétdurrantotta. A többi esetben
szimplán csak végzett vele, mint a nagyot tévedő, éghető kémiatanár
a kísérlettel és az osztályban lévőkkel.
Intő jelként kellett volna mindennek szolgálnia, hogy az Ördög
legalább kétszer meggondolja, meg akarja-e hódítani egyedül, csupán
csak néhány százmilliónyi, legyőzhetetlen élőhalottja társaságában
azt a világot, amelyeben ott él egy ilyen rettenetesen veszélyes
varázslópalánta.
De mint minden isteni magasságban vagy éppen istentelen
mélységben élő lény, bizony a Sátán is lebecsülte az embereket, az
embergyerekeket pedig egyszerűen semmibe vette.
Újabb súlyos hiba volt!
Hát még az, hogy a pokolfajzat nem olvasta a világirodalom remekei
sorozatba éppen most bekerült irodalmi képződményeket, Heri
Kókler hosszasan és részletesen elregélt kalandjait, ezáltal nemcsak
heveny kulturális élvezettől, hanem hasznos információk
garmadájától is megfosztotta magát az ostoba Bukott Angyala.
Hogy miért jutott most mindez a messzire rúgott Koponya eszébe,
rejtély.
Talán valami programhiba lehetett a mátrixban, talán nem.
De mivel most itt az a rész következett, hogy a messzire rúgott
Koponya hirtelen meglátja a kulacsba zárt Szamártekercset, majd
hangosan kiáltozni kezd,
89
K. B. Rottring
így most nem volt mese (csak ez!), ennek a résznek kellett
következnie.
- Mi van már megint? - ordította dühösen a száz fős csapatot vezető
Vezér, és vicsorogni kezdett.
- Főnök úr! - ordított vissza a Koponya. - Találtam valamit!
- Akkor hozd ide! - ordította vissza a főnök.
- Kéz és láb nélkül? - kiáltotta vissza amaz.
- Fafej! - morogta a csapat vezetője. Intett két önkéntesnek, akiket
most jelölt ki a feladatra, majd ordítva elmagyarázta nekik, hogy
amennyiben nem hozzák azonnal mozgásba a tottyadt valagukat,
akkor nem fog jót állni magáért.A két önkéntes bólintott, majd
miután odarohantak, az egyik begyűjtötte a Koponyát, a másik pedig
a kulacsot, amelyben a Szamárbőr tekergett.
- Segítség! - ordította a Szamárbőr, pedig nem is volt fába szorult
féreg.
- Hát te meg ki a fene vagy? - nézte meg közelebbről az élőhalottak
vezére, amikor fogaival kihúzta a dugót és kiengedte az eddig
dörömbölő, de most már csak beszélő Szamárbőrt.
- A Dzsinn! - hörögte egy közelben álló élőhalott, aki valamiért
babonásan hitt a régi és ostoba mesés történetekben.
- Miből gondolod, he? - kérdezte meg adekvátan a Vezér.
- Látom! - suttogta az élőhalott.
- De hát nincs is szemed! - röhögtek rajta a többiek.
- Azért még nem kell piszkálódni, mert fogyatékkal élő vagyok! -
duzzogott az élőhalott.
Legfeljebb élőhaló - heherésztek néhányan, de a Vezér előrántotta a
kardját és vicsorogni kezdett, mint egy pitbull vacsora előtt.
90
- Kérem szépen, ne bántson! - mekegte a Szamárbőr.

- Nem bántalak! - üvöltötte az élőhalott. - De felelj a kérdésemre,
mert megöllek.
- Az speciel nem fog sikerülni, kérem! - figyelmeztette a Szamárbőr.
- Ugyanis az a helyzet, hogy már halott vagyok.
- Ne hazudozz itt nekem! - vicsorgott a főnök. - A halottak mi
vagyunk!
- Úgy éljek, hogy igazat beszélek! - esküdözött az élőhalott.
- Hazudsz! - sziszegte a Pokol katonája.
- Nem hazudok! Engem megöltek, de mégis életben vagyok. Biztos,
hogy valami mágia lehet az oka, de még élek.
- Megöllek! - fenyegette meg újra a katona.
- De kérem! Már az előbb is említettem, hogy halott vagyok. Nincs
szívverésem, nincs pulzusom, nem veszek levegőt, nem eszem, és
nem iszom. Sőt, ha ez előnyt jelent, egyáltalán nem is ürítek.
Aludnom sem kell. Talán nem hiszik uraim, de úgy éljek, hogy halott
vagyok, ám valamiért mégis élek.
A vezér meghallgatta a Szamárbőr szívverését, megvizsgálta a
pulzusát, figyelte, hogy vesz-e levegőt. De nem volt mit
megfigyelnie! Miután minden egyes vizsgálat után megrázta a fejét, a
katonái egyre nagyobb áhítattal figyelték a Szamárbőrt, és néma
csendben egyre közelebb jöttek, hogy a saját szemükkel, vagy akinek
nem volt, a saját szemgödrével figyelhesse, hogy ki ez a csodalény.
Amikor a tudományos alaposságú megismerési folyamat véget ért, a
fővezér olyan óvatosan, mintha mozgásdetektorral összekötött
bombát tenne le a földre, lefektette a lába elé a Szamárbőrt. Amikor
ezzel megvolt,
91
K. B. Rottring
hirtelen felzokogott, majd a földre vetette magát, és imádkozni

kezdett a Szamárbőrhöz! A katonái is ugyanezt tették!
- Ó nagy Szent Állat! Te, akit megjövendölt nekünk
a prófécia! Végre eljöttél hozzánk a palackban, amit
világosan leírt nekünk a Szent Szöveg. Micsoda kegy!
Micsoda áldás! Mondd, mit tegyünk?
A Szamárbőr úgy meglepődött, hogy először szólni sem tudott. Aztán
meg döbbenten feszengett. Nézte az élőhalottak kicsiny, de eléggé
borzasztó figurákbői álló seregét. Amikor sikerült legyűrnie a
hányingert, remegő hangon megszólalt:
- Azért jöttem el hozzátok, mert elérkezett az idő
- mondta a Szamárbőr bizonytalankodó hangon. Remekül tudott
hazudni, de most a rendkívüli körülmények, a sok izgalom, teljesen
megbénították a nyelvét.
- Folytasd, kérlek, ó, Nagy Szent! - sírta a vezér.
- Nem beszélhetsz, csak akkor, ha kérdezlek!
- dörrent a Szamárbőr hangja.
- Értettem! - bőgte a Vezér. - Kívánod, hogy lefejezzem magam?
- Eszedbe ne jusson! - tiltakozott a Szamárbőr.
- Szükségem van kitűnő harcosokra. Ugyanis hamarosan harcolni
fogunk!
- A prófécia! - suttogták a katonák megilletődve.
- Mi van a próféciával? - kérdezte a Szamárbőr, aggodalommal a
hangjában.
A Szent Prófécia megjövendölte, hogy megérkezik hozzánk,
élőhalottakhoz egy Szent Állat, aki közülünk való lesz, tehát ő is
élőhalott lesz, beszél majd hozzánk és szent háborúba fog minket
szólítani. Segítségével újra élők vagy halottak lehetünk, de szörnyű
rabságunknak és örök kárhozatunknak
92
vége szakadhat. És azt gondoljuk, hogy te vagy az, ó Szent Állat.

- Nos, ha így gondoljátok, akkor helyesen gondoljátok! - vigyorodott
el a Szamárbőr. - Bizony, szent háborúba fogunk indulni.
- Mi tervezel, ó, Szent Állat? - tudakolta a Vezér, akinek a kezében
úgy pislogott a madzagra erősített Koponya szeme, akár egy tilos
jelzést adó szemafor.
- Micsoda kérdés? - hahotázott a Szamárbőr. -Természetesen azt,
hogy uralmam alá hajtsam a világot
- De hát, ó, Nagy Szent, a világot már az Alvilág Ura óhajtja uralma
alá hajtani - vetette közbe tisztelettudó hangon a Vezér.
- Sebaj! - vágott azonnal a Szamárbőr agya. - Akkor ezt a fenti
világot meghagyjuk neki. Nekem már úgysem kell. Viszont akkor
fogjuk magunkat, és meghódítjuk a lentit. Lefogadom, hogy teljesen
üresen áll. Na, ki tart velem, fiúk?
11. Mőbiusz-szalag
A levegő minden átmenet nélkül remegni kezdett, mint a

légkalapácsos bácsi nadrágjában a golyói. Energiakisülések és
szikrák szóródtak szerteszét, néhány fa kidőlt, másik féltucat nem
dőlt ki, hanem már a kidőlés előtt porrá égett, ami szép, füstös lát-
vány volt, minden piromániás elégedetten csettintett volna, ha látja.
Ám sem néhány piromániás, sem pedig néhány más emberegyed nem
voltjelen akkor, amikor az éjszaka sötétjében az időalagút kékesfehér
színű fénnyel megnyílt a semmi közepén.
Azután éppen olyan váratlanul záródott be, mint amilyen hirtelen
megnyílt. De addigra már az utazók ideát voltak, ebben az idősíkban.
93
K. B. Rottring
- Megérkeztünk! - mondta teljesen feleslegesen

Főszer, és a zsebébe süllyesztette a bonyolult kis
szerkezetet, amelyet időgépnek nevezett el.
Dupladurr professzor elővette a varázspálcáját, majd hangtalanul azt
kiáltotta:
- Tungsram halogén!
Remek kis lángnyelv kezdett el táncolni a varázseszköz végén, ami
körbevilágította a tisztást, ahol a kis csapat kört alkotva állt, és kört
alkotott.
- Szóljon az, aki nincs itt! - mondta Controlles, akinek több ilyen
remek ötlete is volt, de szerencsére nem hagyták sosem, hogy
elmondhassa őket.
- Ha nincs itt, akkor hogy szóljon? - kérdezte Her-melin, aki mindent
véresen komolyan vett. Biztosan azért, mert lány volt.
- Ott a Stonehenge! - mondta Heri Kókler, és a hatalmas építmény
felé mutatott.
- Nahát! - lepődött meg Hermelin. - Amikor legutóbb láttuk, éppen
összedőlt.
- Én láttam, hogy teljesen össze is dőlt! - bólogatott Fószer.
- Azt javaslom, nézzünk egy kicsit körbe - mondta Dupladurr
professzor, és elővett a farzsebéből egy fekete álcafestéket tartalmazó
kerek dobozt. Kinyitotta, majd a tartalmát nagy műgonddal rákente a
szakállára és a homlokára. Közben a varázspálcája, amely a fényt
szolgáltatta, egy helyben lebegett a levegőben, pedig senki nem
tartotta, csak a mágia.
- Na, hogy nézek ki? - kérdezte a professzor a többieket, akik hol a
varázspálcáját nézték áhítattal, hol pedig őt, amint egyre feketébb és
feketébb lett.
- Remekül! - hazudta Hermelin. – Nyugodtan tessék az iskolában is
így járkálni, mert annyira
jól áll.
94
- Jó muri! - vigyorgott Controlles, aki maga is két kézzel kente a

homlokára, arcára saját dobozkájának tartalmát.
- Remekül álcáz! - összegezte Heri, aki annyira belemerült a
műveletbe, hogy még a szemüvegét is teljesen bekente.
Amikor már mindenki setét volt, mint az éjszaka, mint vakond az éj
leple alatt, mint fekete lyukban a fekete pont, na akkor Dupladurr
professzor elfújta a lángocskát a pálcája hegyén, majd futólépésben
elindult egy irányba. - Utánam, fiúk és egy darab lány - adta ki a
parancsot.
Hibrid kicsit eltájolta magát:
- Heri! Te vagy az? - suttogta fojtott hangon egy facsemetének, aki
viszont egyáltalán nem válaszolt neki.
- Eltévedtem! - zokogott fel Hibrid. Már éppen nyomjelző rakétát
akart fellőni, hogy a többiek rátaláljanak, amikor a Stonehenge eddig
is kékesfehér színben fénylő sziluettje fölött hirtelen narancsvörös
fénnyel felizzott az ég! A jelenség néhány pillanatig tartott csupán,
de a látvány annyira döbbenetes és félelmetes volt, hogy a gyerekek,
Fószer, de még Dupladurr professzor is csak állt és megbabonázva
bámult, mint kisnyugdíjas a hipermarketben.
A rendkívüli fényjelenség egészen váratlanul több száz méter
magasra feltört az égbe, majd minden átmenet nélkül erős,
fényímpulzusokat adott ki magából. Ezután lassan forogni kezdett az
óramutató járásával megegyező irányba, majd fokozatosan
ráereszkedett a Stonehenge kőtömbjeire. A jelenség közben akkora
volt a fényszmog, hogy a csillagokat már nem is lehetett látni, a Hold
eltűnt, mintha sose lett volna. A megmagyarázhatatlan, egyszerre
95
K. B. Rottring
égi és földi tünemény szinte nappali világossággal árasztotta el a

környéket. Dupladurr professzor és kis kommandóscsapata csak
nézett nagyokat.
A fényjelenség ekkor hirtelen megint felemelkedett, és akár egy
hatalmas tölcsér, többszáz méter szélesre kitágult a teteje. A látvány,
ami ezután következett több mint rettenetes volt!
Földöntúli sikolyok, hörgések, üvöltések közepette mindenfajta
árnyak, démonok, rémalakok szakadtak ki a Stonehenge közepéből,
az egyre gyorsabban forgó tölcsér viszont azon mód beszippantotta
őket. A lények csupán néhány pillanat erejéig tűntek fel, váltak
láthatóvá. Képtelenségnek tűnt megállapítani, hogy honnan jönnek és
azt sem látta senki, hogy hová tartanak.
- Sejtettem! - mondta Dupladurr professzor mintegy önmagának, de
ettől függetlenül azért mindenki meghallotta.
- Mit tegyünk, professzor úr? - kérdezte Hibrid.
- Visszavonulunk! - jelentette ki az igazgató.
Amikor már jó messze lehettek a Stonehengetől,
Dupladurr professzor lassított, majd szólt a többieknek, hogy álljanak
meg, és üljenek köréje.
- Mi volt ez? - kérdezte Hibrid, akit rettenetesen felkavart a látvány.
Fekete mágia, barátaim, fekete mágia! - suttogta Dupladurr
professzor. - A legsötétebb gyanúm igazolódott be. A Stonehenge
hiába omlott le, a Pokol Kapuja már előzetesen megnyílt. Az az
átkozott Voltmárvolt nyitotta ki azzal a varázslattal, amikor legutóbb
testet akart ölteni, de ezer szerencsére mégsem sikerült neki. Viszont
a varázslat melléktermékeként a Pokol Kapuja megnyílt. A
Stonehenge oldalában ötvenhat alvilági kapu tárult fel, amelyen
keresztül
96
rettenetes, pokoli lények szabadultak a Földre. Emlékeztek még,

nemrégiben szinte alig voltunk képesek elmenekülni előlük?
Mindenki bólogatott, mindenki emlékezett, kivéve Hibridet, mert ő
akkor nem volt itt, hanem egy másik időben, egy másik galaktikában
tartózkodott és ott is éppen mást csinált.
- Akkor, amikor legutóbb itt jártunk, megkíséreltem
mágikus úton bezárni az Alvilág kapuit. Nem jártam
sikerrel, mert hiába zártam be a kapukat, azokat
valami, az enyémnél sokkalta hatalmasabb fekete
erő azonnal kinyitotta újra. Akkor azt gondoltam,
Voltmárvolt sötét mesterkedéseinek köszönhető,
hogy nem értem célt. De az elmúlt napok történései
sajnos előrevetítették már azt, amiről itt, a helyszínen
immár jómagam is megbizonyosodhattam. Sajnos...
- Dupladurr a fejét csóválta és elhallgatott.
- Vagyis? - kérdezte Controlles, aki eddig tátott szájjal hallgatta
Dupladurr professzort.
- A Pokol Kapuja kinyílt! Élőhalottak áramlanak ki rajta keresztül az
élők világába. Az Ördög pokoli tervét senki, ismétlem senki nem
akadályozhatja már meg. A Pokol Kapuját ugyanis nem lehet
bezárni! Ha egyszer kinyílt, akkor már nem lehet többé bezárni.
Mágikus tekercsek szólnak róla, és mielőtt elindultunk,
tanulmányoztam őket az Oskola könyvtárában. Sajnos, meg kell
mondanom, itt már az én erőm kevés. Nem tehetünk semmit.
Reménykedtem benne, hogy talán mégsem ez történt, de sajnos
csalatkoznom kellett
- Dupladurr professzor szomorúan elhallgatott.
A gyerekek, Hibrid és Főszer letaglózva bámulták az igazgatót, akitől
a megváltást várták, de még csak üdítőt vagy kávét sem hozott nekik,
nemhogy megváltást.
97
K. B. Rottring
- A jó francba! - káromkodott Hibrid. - Hát azért, mégse' menjünk

haza üres kézzel! Legalább támadjuk meg Őket!
- Nincs sok értelme, de azért megtehetjük - ingatta a fejét Dupladurr
professzor. - Megakadályozni nem tudjuk, hogy elpusztítsák a
világunkat, de azért legalább megkeserítjük egy kicsit az életüket.
- Vagy a halálukat - szólt közbe Fószer is. A gyerekek helyeslően
bólogattak.
- Harcoljunk! -javasolta Heri.
- Igen! - heveskedtek a kilencesikrek.
- Gyilkolni akarok! - csikorgatta a fogait Herme-lin.
- Látok egy kevéske reményt - vette át a szót Fószer, és
elgondolkodva számolni kezdett valamit.
- Remény mindig van - bólogatott Dupladurr professzor. - Csak most
nincs. Micsoda egy kellemetlen helyzet.
- Számításaim szerint - kezdte Fószer -, egy instabil időörvény
áramlik a Pokol Kapuján keresztül, ezen a kőkori idősíkon át, ahol
jelenleg is tartózkodunk, abba a téridőbe, ahonnan mi is érkeztünk, a
ti világotokba és a ti időtökbe.
Mindenki bólintott, jelezve, hogy eddig minden érthető.
- Igen ám, csakhogy a Pokol Kapujának idő és tér nélküli síkjáról,
egy konkrét téridőbe átáramló anyag és energia, valamint a vele
szorosan együtt áramló idő megjelenése olyan paradoxon, amely a
változásnak kitett világ törvényei között hosszú időn keresztül
egyáltalán nem tartható fennt.
Szerintem ezt a paradoxont az a varázslat teszi lehetővé, amelyet az
az ostoba Voltmárvolt követett el - vetette közbe Dupladurr
professzor.
98
- Igen, valószínűleg - bólogatott Fószer. - Csakhogy elméletileg

lehetséges, hogy ezt az áramlást, ha a Pokol Kapuját képtelenek is
volnánk bezárni, egy másik téridő pontba irányítsuk.
- De hová? - kérdezte Heri Kókler. - Bárhová is irányítjuk, attól még
az élőhalottak el fogják pusztítani a világot.
- Nem! - mondta izgatottan Fószer.
- Nem? - kérdezte Dupladurr professzor is érdeklődve.
Fószer nem válaszolt, csak letekerte a hajpántját, ami tulajdonképpen
egy lila színű, talán két ujjnyi széles szalag volt. A hajpánton tekert
egyet, majd a két végét összetűzte egy ezüst tűvel, amit a ruhájából
szedett ki.
- Mit csinálsz, barátom? - kérdezte Hibrid olyan hangon, mint ahogy
a nagyon tiszteletreméltó őrültekkel szoktak beszélni.
- Ez egy Mőbiusz-szalag - mondta Fószer. - Nálunk nem így hívják,
mert csak később fogják felfedezni, de a lényegen ez nem változtat.
- Lényegen? - kérdezte Controlles.
- Semmit sem értünk! - suttogták a kilencesikrek.
Hermelin izgalmában megszorította Heri kezét, ami nem is a keze
volt. Heri elájult.
- Mire jó ez a Mőbiusz-szalag? - kérdezte Altefnégy. - Ki lehet vele
mindent kapcsolni?
Ezt éppen nem. De ez a szalag a tér egy furcsa anomáliája. Egy
különös képződményt hoztam azáltal létre, hogy a szalagot
megtekertem. Akár hiszitek, akár nem, de a szalag külső és belső fele
egy és ugyanaz lett. Ha egy íróeszköz segítségével elkezdek vonalat
húzni, akkor körbeérek és a vonalam összeér azzal a
99
K. B. Rottring
ponttal, ahol az egészet elkezdtem. A szalagnak többé már nincs

külső és belső oldala. Csak egy oldala van! A kettőből egy lett!
Érdekes, igaz?
Dupladurr professzor fogta a varázspálcáját, és úgy tett, ahogy Fószer
mondta. A varázspálca vékony, foszforeszkáló vonalat húzott, és a
vonal amint körbeért, tényleg saját magába csatlakozott.
- Nahát! - mondták áhítattal a gyerekek. Hibrid annyira eltátotta a
száját, hogy még a nyála is kifolyt. Az emiatt megdöglött kicsiny
élőlények, hangyák, bogarak egyáltalán nem örültek.
- Mi ebből a tanulság? - kérdezte Heri Kókler óvatosan.
- Ez csak egy lehetőség - mondta szerényen Főszer. - Egy lehetőség,
amit a természet mutat meg nekünk arra vonatkozólag, hogyha
valamit megenged kiáramolni valahová, akkor mindig létezik egy
kiskapu is arra, hogy az a valami visszaáramoljék oda, ahonnan
kiáramlott.
- Aha! - mondta Hibrid, és izgalmában elaludt.
12. Makk Ász
A pirkadat gyönyörű volt.

A Nap fényes, rózsaszín korongként emelkedett fel a keleti
horizonton.
„Durr. Bumm! Piff és paff! Durr! Beng!"
Ezek a hangeffektek hallatszottak, majd hőseinket alaposan
elagyabugyálta és óriási erővel a földhöz vágta a Nap hatalmas ereje.
- Verő fény! - magyarázta Dupladurr professzor a többieknek, akik
kék zöld foltokat masszíroztak a testükön, de örültek, hogy éltek.
Még soha nem láttam ilyesmit! - vallotta be Heri Kókler kissé
döbbenten. - Sőt, nem is éreztem...
100
- Én sem, fiam - ismerte el a jó Dupladurr. - Csak

ősi, szent iratokban leírt kitalált történetekből hallot
tam erről. De ezek szerint mégis létezik a verőfény.
Hmmm... Különös...
Az erdő madarai, a hajnal hangos meghasadásával egyidőben, hagos
csiviteléssel ébresztették volna a kis csapat tagjait, ha nem lettek
volna már amúgy is ébren. Gyors reggeli következett, majd a kisebb
és nagyobb anyagcsere ügyek lefolytatása után ki-ki felkapta a
menetfelszerelését. Ezután megindultak a Stonehenge felé, mert
nappali világosságnál is látni akarták, vajon még mindig áramlanak-e
a szörnyetegek az időalagúton keresztül a jövőbeni világba.
Amikor odaértek, nappali fényben is jól látható módon meglátták,
hogy igen!
Nem volt jó érzés, egyáltalán nem!
A kis csapat félkörben helyezkedett el az erdő szélén, a bokrok,
cserjék, fák, liánok jótékonyan elrejtő árnyékában. Megbabonázva
figyelte mindenki az energia és az anyag áramlását, ami most
semmivel sem volt kevésbé szörnyű és hátborzongató, mint amikor
az éjszaka láttak.
Még Hibrid is, akinek az lett volna a dolga, hogy egymaga töltse be a
hátvéd szerepét, a hatalmas időörvényt leste, amely a kőoszlopok
felett emelkedett, és valahol az ég és a föld találkozásánál, félúton
eltűnt a semmiben.
- Hátborzongató - suttogta Hermelin.
- Igen az - mondta valaki a hátuk mögött, aki nem Hibrid volt.
Mindenki azonnal hátranézett, de csak Hibridet látták, aki
értetlenkedve pislogott, mint egy partravetett aranyhal.
101
K. B. Rottring
- Mit bámultok? - kérdezte idegesen. - Nem én mondtam...

- Valaki a bolondját akarja velünk járatni! - vicsorgott Controlles, és
máris előkapta a varázspálcáját. Mintha csak valami jel lett volna, a
többiek is így tettek. Dupladurr professzor éles szemmel figyelte a
környező fákat, bokrokat.
A gyerekek ugyanezt tették. Hibrid két marokra fogta harci
kalapácsát, és közben fenyegetően csikorgatta a fogait.
Főszer nem szólt semmit, csak figyelt.
De ő sem látott semmit!
Csak Dupladurr professzor!
Váratlanul egy bokorra szegezte a varázspálcáját, majd halkan annyit
mondott:
- Adekvátusz interreptusz!
A bokor hirtelen eltűnt, a helyén pedig ott remegett egy teljesen zöld
törpe. Annyira zöld volt, hogy nem csak a kis sapkája, a teljes kis
ruházata, a kis cipőcskéje, de még a kis arca, a kis keze, a kis szeme,
a kis orra, de még a kis orrában a ... szóval, még az is totál zöld volt
neki.
- Egy erdei manó! - nevetett Dupladurr professzor. - De
megijesztettél minket!
- De nem is én voltam! - védekezett az erdei manó.
- Akkor meg ki lett volna? - kérdezte Hibrid, és tovább csikorgatta a
fogazatát.
Én voltam! - lépett ki a hátuk mögül az egyik hatalmas, többszáz
éves, ősi tölgyfa kérgéből egy varázsló. A ruházata tölgyfalevelek,
bőrök, ágak, lombok fura keverékének hatott. Olyan volt, mintha a
varázsló maga is ezekből az ősi, földet borító szerves, élő anyagok
fura keverékéből állt
102
volna össze. Élő embernek tűnt, ám mégis különös érzés keltette

hatalmába mindazokat, akik megpillantották.
Heri oda is súgta Controllesnek, aki riadtan remegett mellette:
- Te, cimbora! Olyan fura gondolatom van! Mintha ez a varázsló
nem is ember volna. Mintha csak a fák, a bokrok, az avar, a levegő és
a szél öltött volna emberi formát benne.
- Ugyanezt érzem! - suttogta Hermelin is.
- Nagyon örülnék, ha nem piszkálnátok azt a manót!
- mondta kissé fenyegetően a varázsló.
- Nocsak! - vonta fel a szemöldökét Dupladurr professzor. - Hát
benned meg kit tisztelhetünk?
- kérdezte az igazgató, és leengedte a varázspálcáját.
Intett a többieknek, akik szintén így tettek.
Hibrid, akinek nem volt varázspálcája, leengedte a harci kalapácsát,
és rátámaszkodva figyelte az események alakulását.
- Makk Ász vagyok - mutatkozott be a varázsló.
- Én vagyok az első druida varázsló. Tízezer éve élek itt az erdőben,
védem, óvom a népemet, a keltákat és a természetet. Fűben, fában,
növényben, állatban öltök testet, mikor mihez támad kedvem, s
mikor mit kíván a szükség.
- Én Krampusz Dupladurr professzor vagyok
- mutatkozott be illendően az igazgató. - Ezek a gyerekek itt a
tanítványaim, az aprócska emberke Fószer, egyiptomi tudós, a nagy
darab elem pedig Rubeóla Hibrid, egy óriás. Ne félj, jobbára ártal-
matlan. Csak akkor veszélyes, ha éhes, vagy ha felbőszítik. - Nincs
emberi lény, akitől én megijednék! - mondta kissé fenyegetően Makk
Ász.
103
K. B. Rottring
- Örülök, hogy máris találtunk egymásban egy

közös tulajdonságot - nevetett Dupladurr professzor,
majd hirtelen elkomorodott az arca. - Sokkal jobban
aggasztanak a Sötétség Urának pokoli tervei.
Makk Ász arca elsötétült. Miközben nyugodt léptekkel közelebb
sétált, kivehetőbbé vált az arca. Ősöreg arc volt az övé, amely szinte
csak mély barázdákból állott. A varázsló cserzett bőre barnás színben
fénylett, akárcsak a szeme, amely időtlen mélységűnek hatott, és
már-már zavarbaejtő tisztasággal ragyogott.
- Mit tudtok a Sötétség Urának művéről? - kérdezte Makk Ász
fenyegetően.
- Sajnos, nem eleget - vallotta be Dupladurr professzor. - Egy gonosz
varázsló hozta létre egy véletlen varázslat közben azt a téridő
alagutat, amely élőhalottakat teleportál a mi világunkba, amely a
jövőben van. Ez a világ, ahol most is állunk, csak a kaput biztosítja
az áramláshoz. Ha voltak is itt élőhalottak, már nincsenek. A Pokol
Kapuja kinyílt, mi pedig nem tudjuk bezárni. Azt gondolom, nem is
lehetséges többé bezárni.
- Mindkét esetben tévedsz, Krampusz Dupladurr! - csattant a druida
hangja keményen.
Hibrid fel is kapta a fejét. Annyira megdöbbent a tiszteletlen hang
miatt, hogy morogva felemelte a harci kalapácsát és a vállára
helyezve finoman jelezte Makk Ásznak, hogy nem ártana az
óvatosság, mert ha kell, használni is fogja ezt a műszert.
Makk Ász felemelte a kezét, mire Hibrid kalapácsa egyszerűen
eltűnt.
Az óriás szeme egészen hatalmasra gúvadt, arcán egy ideg idegesen
ránhatózni kezdett. Mivel pofázatát sűrű szakáll fedte, ettől az
idegrángástól úgy tűnt, Hibrid szakállát egy láthatatlan kéz
ráncigálja, ami
104
nagyon muris lett volna otthon, a meleg szobában,

szobahőmérsékleten, standard körülmények között, ám itt, a világ
végén, ahol Istennek hála, még gyorséttermek sem voltak, az egész
felettébb idegesitönek tűnt.
Hibrid is valahogy így gondolhatta. Szegény nagy melák! A szája
kiszáradt, a nyelve pedig nem forgott, pedig igen jól látszott rajta,
hogy nagyon mondani akart valamit. De nem tudott az istenadta,
mert a beszédközpontja is megsérült a nagy riadalomban, de az is
lehet, hogy varázslat bénította meg.
- Miért tévedek? - kérdezte angyali nyugalommal Dupladurr
professzor.
- Azért, mert élőhalottak garázdálkodnak az én világomban is! A
Pokol Kapuját pedig igenis be lehet zárni. Nem akárkinek, nem
akármilyen körülmények együttes fennállása esetén, de azért be lehet
zárni. Mint ahogy legutóbb is be lehetett zárni...
Dupladurr professzor nagyot nézett. A gyerekek szólni sem tudtak
meglepetésükben. Hibrid még mindig szobormereven állt, Fószer
pedig hatalmas szemeket meresztett döbbenetében. Mondjuk, adott-
ságai és szemkiemelő sminkje miatt neki ez a tevékenység amúgy
sem okozott soha nagy gondot...
- Hogy? - kérdezte Dupladurr professzor láthatóan izgatottan.
- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a Pokol Kapuja már nem
először nyílt ki?
- De bizony, azt akarom ezzel mondani - bólintott Makk Ász.
Kérlek, segíts nekünk! - mondta egyszerűen Dupladurr professzor. -
Be kell zárnunk a Pokol Kapuját, mert az élőhalottak elpusztítják a
Földet. Attól félek, nem csak azt a világot és azt az időt, ahonnan mi
jöttünk.
105
K. B. Rottring
- Jól sejted - mondta a druida. Felemelte a kezét, mire körülöttük az

avar szélsebesen áramlani kezdett. Amikor a szélroham elsöpörte az
útból, a föld fekete masszája is kavarogni kezdett, de hirtelen
anyagtalanná és folyékonnyá vált, mintha olvadt üveggé változott
volna. Az üvegből hirtelen alakok, formák, képek emelkedtek fel. A
szemük elé táruló látvány élőhalottak ezreit mutatta, amint hegyeken,
völgyeken kelnek át.
- Az az ostoba Tölgyfőnök mindent elrontott!
- mondta bosszúsan Makk Ász. - Minden idő és minden világ
végveszélybe került. A Sátán kiszabadult a Pokolból!
13. Makk-lak
- Az élőhalottak legtöbbjét néhány nappal ezelőtt sikerült

elpusztítanunk! - mondta Dupladurr professzor. - Ezek még abból a
csapatból maradhattak itt. De több nem érkezhetett, ebben biztos
vagyok.
- Tudom, hogy te voltál az, aki oly' hősiesen harcoltál, Krampusz
Dupladurr - mondta a druida, és először a beszélgetés során
elmosolyodott.
- Láttál minket harcolni? - kérdezte az igazgató meglepetten. -
Sajnálom, de a Baltákat - nyugodjanak békében - nem tudtam
megfékezni.
- Láttam mindent! - mondta elismerően a druida.
- Hálás vagyok neked, mert megmentetted a népemet a biztos
pusztulástól. A Balták pedig kihalásra ítélt fajta volt, úgyhogy ne
bánkódj miattuk. Én sem teszem.
Dupladurr nem szólt egy szót sem, csak barátságosan mosolygott.
- De a harcnak nincs vége! Ezeket a portyázó rémeket még meg kell
semmisítenetek – folytatta
106
Makk Ász. - Ha megteszitek, amit kérek, cserében segítek nektek

abban az ügyben, amiben megoldást kerestek, de nem találtok. Áll az
alku?
Dupladurr professzor gondolkodott egy percig, végül bólintott.
- Rendben van, segítünk a népeden. De nem értem, te miért nem vagy
képes elkergetni az élőhalottakat?
Tudom, hogy megtehetnéd, érzem a benned lévő hatalmas mágiát,
ám azt is látom, hogy nem akarod megtenni.
Nem értem, miért minket kérsz fel egy olyan feladatra, amelyet
magad is játszi könnyedséggel elvégezhetnél?
Makk Ász elmosolyodott.
- így van! Megtehetném, hiszen hatalmas erőkkel bírok. De ha
megtenném, ha egyszer is beavatkoznék az örök körforgásba,
elveszteném azt a végtelen erőt és tudást, amit a kívülállás ad nekem.
Az idő fogságba ejtene újra, és az ok okozat körforgásának
rabszolgája lennék ismét.
- Tessék? - kérdezte Hibrid, aki ezek szerint visszanyerte a
beszélőkéjét. A kalapácsát ugyan még nem kapta vissza, de ami
késett, az nem most volt. A félelmetes nagy fegyver is váratlanul,
minden átmenet nélkül, egyszercsak megint ott termett a kezében.
- Hű, a nemjóját! - motyogta maga elé Hibrid. Le nem vette a szemét
róla, és kettőzött erővel szorongatta, nehogy megint elvegye valaki
tőle.
- Később elmagyarázom - veregette meg Dupladurr professzor
Hibrid háta helyett a térdét, mert csak azt érte fel.
- Harcolni fogunk? - kérdezte Hibrid és a gyerekek.
- Én igen! De ti jobb lenne, ha itt maradnátok - javasolta Dupladurr
professzor.
107
K. B. Rottring
- Nem gyerekeknek való látvány lesz, ebben biztos

vagyok - kuncogott Makk Ász.
Dupladurr professzor előhúzta a köpenye zsebéből a varázspálcáját,
majd háromszor megsuhintotta a levegőben, végül magára mutatott
vele. Háromszor megfordult a saját tengelye körül. Közben mormolt
valamit, amit nem lehetett érteni, mert nem indogermán nyelven volt.
A levegő megtelt statikus elektromossággal. Mindenki ösztönszerűen
hátrált néhány lépést. Makk Ász érdeklődve figyelte, amint
Dupladurr professzor megszázszorozta magát, majd harci alakzatba
fejlődve a kilencvenkilenc darab legyőzhetetlen igazgató elviharzott
nyugat felé. Egy azonban itt maradt közöttük, és kedvesen
mosolyogva magyarázkodni kezdett:
- Remélem, nem probléma, hogy személyesen nem leszek jelen az
élőhalottak lemészárlásán. Rendkívüli módon gyűlölöm a vérontást,
még akkor is szívesen elkerülném, ha már nem lehet. Ha nem
haragszol, kedves Makk Ász, a megtöbbszörözött énjeim elvégzik
helyettem is a piszkos munkát. Tökéletesen megbízom bennük,
kezeskedem érte, hogy úgy fognak harcolni, mintha én magam is
jelen lennék.
Addig viszont megbeszélhetnénk azokat a részleteket, amelyekkel
az előbb kecsegtettél bennünket.
A druida bólintott:
- Azt hiszem, ennek nem lesz semmi akadálya - dörzsölte a kezét
elégedetten Makk Ász. - De ne álldogáljunk csak úgy itt, akár a fák.
Szívesen meghívnálak benneteket kéjlakomba, ahol munka után
szoktam megpihenni.
Köszönettel vesszük a meghívásodat - udvariaskodott Dupladurr
professzor, aki olyan simulékony tudott lenni, akár egy angol lord.
108
Makk Ász kezének apró mozdulatára tekeredett, fordult, csavarodott

egyet a környező világ. Mindenkinek egy kicsit megemelkedett a
gyomra, de nagyobb baj nem történt, még Hibrid sem hányta le
magát, csak Fószert, aki nem örült neki, de Dupladurr professzor
pillanatok alatt tisztára varázsolta, akár egy nagyon drága gépi
mosópor.
A kis csapat hirtelen egy mesebeli szépségű parkban találta magát. A
tisztás a fák sűrű erdejében húzódott meg. Egy halkan csörgedező kis
patak két részre osztotta a területet, a kristálytiszta víz felett apró
hidacska ívelt át. Mindenfelé ritka növények, gyönyörű virágok,
lombos fák lengedeztek a langy szellő keltette légmozgásban. A
tisztás jobb oldalán takaros kunyhó állt.
- Tessék, fáradjatok be a kéjlakomba, ahol minden kényelemmel
felszerelt erdei társalgómban luxusérzéssel átitatott
bionyugányaimban elheveredve megbeszélhetjük végre, hogyan is
menthetitek meg a világot.
- Remek ötlet! - egyezett bele Dupladurr professzor, és a többiekkel
együtt követte a házigazdát a pazar ízléssel és egyszerű fényűzéssel
berendezett kunyhóba.
Makk Ász hellyel kínálta a vendégeket, akik valóban
luxuskényelemmel ellátott, kizárólag vegyszermentes, totálisan bio-
alapanyagokból készült ülőhelyekben relaxálhattak. Mivel a
nagyszámú vendégnek kissé szűkösnek mutatkozott az aprócska
házikó, Makk Ász egy mozdulattal kétszeresére növelte a belső teret.
Egyszerű varázslat volt ez, mások is alkalmazták a világon, de a
gyerekek ezúttal is elismerően bólogattak, mert tetszett nekik.
- Mit hozhatok nektek inni? - kérdezte Makk Ász.
- Alkoholos, tudatmódosító specialitásokat vagy
109
K. B. Rottring
friss forrásvízből és erdei gyümölcsökből előállított életenergia

megnövelő szörpikéket kértek inkább?
- Természetesen utóbbit - mondták kórusban a gyerekek, Dupladurr
és Fószer is.
Hibrid inkább valami tudatmódosító koktélt kért volna, de Makk Ász
nevetgélve közölte vele, hogy nem tart ilyeneket itthon, és csak
viccből kérdezte.
Hibrid kelletlenül és kissé kényszeredetten mosolygott, amiért
ennyire megszívatták, pedig nem is volt április elseje.
Makk Ász mindeközben maga készítette konyhai robotgépein -
mindent mágia hajtott idebent, még a légkondit és a hűtőszekrényt is!
- varázslatos gyorsasággal elkészítette az italokat. A finom illatot
árasztó frissítőket poharakba önötte, majd a poharakat tálcákra
helyezte. A tálcák maguktól megtalálták, hogy hová kell repülniük és
kinek milyen italt kell felszolgálniuk. Zöldalma, erdei szamóca, erdei
ribizli, egres, cseresznye, áfonya szerepelt a képzeletbeli itallapon, és
mindegyik hihetetlenül finom volt.
Amíg a kedves vendégek italaikat fogyasztották, Hibrid egy
ötvenliteres, külön neki varázsolt pohárból vedelt.
A druida házigazda pusztán gondolatának erejével üzembe helyezte a
saját tervezésű és kivitelezésű hi-fi cuccát. Kellemes, lágy csend
áramlott sztereóban a hatalmas hangszórókból, amelyet időnként
lombok susogása, szél lengedezése, néha pedig madárkák csiripelése
szakított meg.
Heri Kókler természetesen körbenézett a szobában. Meglepte a
rengeteg technikai berendezés, és az, hogy itt minden természetes
anyagokból, mágikus erővel készült és üzemelt. A fiú csodálkozva
vette észre, hogy a modern lakások kényelmi berendezései közül
szinte
110
minden megtalálható itt. Tévé, rádió, hi-fi cuccok, számológép - igaz,

hogy csak golyós - légkondi, központi fűtés, páraelszívó és rengeteg
gép, amelynek feléről sem tudta, vajon mire szolgálhat. A szoba
közepén, egy remek mívű faragott tölgyfa asztalon, hatalmas,
strandlabda méretű varázsgömb állt.
Illetve, ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy nem is állt, hanem
néhány ujjnyival felette lebegett.
- Ez aztán! - füttyentett finoman Controlles is, amikor észrevette,
hogy mit stírol Heri a Kókler.
- Oh, ez csak egy egyszerű varázsgömb - szabadkozott Makk Ász.
- De lebeg! - mondta elismerően Heri.
- Óh, hát persze, hogy lebeg. Hiszen megbűbájoltam
- szerénykedett a ház ura. - Egyébként nem csak
más helyekre, de más időkbe is be lehet pillantani
vele - mondta sejtelmesen Makk Ász.
- Igazán figyelemre méltó! - mondta elismerően Fószer, amikor a
druida röviden ismertette vele a szerkezet működési elveit.
- Mindenféle technikai újítást ezen keresztül kémleltem ki a jövőből -
árulta el Makk Ász. - És azokat az információkat is, amelyeket a
szolgálatotokért ígértem, ennek segítségével szereztem meg
- vallotta be a druida.
- Nocsak! - mondta kíváncsian Dupladurr professzor.
- No, akkor térjünk a tárgyra! -javasolta a druida, és maga is helyet
foglalt az egyik bio-fotelben.
14. A jelenés
- A Pokol Kapuját sok ezer évvel ezelőtt egyszer már kinyitották. De

akkor sikerült becsukni.
111
K. B. Rottring
- Hogy történhetett? - kérdezte Dupladurr kíváncsian.

- Egy druida hagyományból eredő prófécia szerint, a Sátán már
akkor foglalkozott az ötlettel, hogy elhagyja az Alvilágot és átteszi
székhelyét a Földre. Csakhogy nem járhatott sikerrel, mert egy bátor
és mindenre elszánt varázslófiú leszállt az Alvilágba és
megakadályozta a Bukott Angyalt abban, hogy pokoli tervét
beteljesítse. A Pokol Kapuját ugyanis nem akárki zárhatja be.
Természetesen nem akárki nyithatja ki, és nem akármilyen mágia
szükségeltetik hozzá, de mint ahogy ti is láttátok, akár még egy vé-
letlen varázslási balesetből is adódhat, hogy a Pokol Kapuja
megnyílik.
- Úgy véled, véletlen volt? - kérdezett közbe Dupladurr professzor.
- Nem hiszek a véletlenben - vallotta be Makk Ász. - Hajlamos
vagyok feltételezni, hogy az Ördög nagyon is tisztában volt azzal,
hogy mit csinál a szolgája. A Sátán nem ostoba! Ellenkezőleg!
Majdnem olyan okos, akár a Teremtő. Hiszen maga is angyal volt
egykoron, csak gonosszá lett. De minden tudása megmaradt, csak
éppen azt rosszra használja. Mint ahogy felhasználta a minden áron
testet ölteni akaró Gigawatt Voltmárvoltot is arra, hogy kinyissa
helyette a Pokol Kapuját.
- De miért nem ő maga nyitotta ki a Pokol Kapuját? - kérdezett
közbe Dupladurr professzor.
Mindenki elismerően bólogatott, mert a kérdés nagyon idevágó volt.
- Mert a Pokol Kapuját a Sátán belülről nem nyithatja ki. Úgy
alkották meg, olyan mágia védi, amely lehetetlenné teszi, hogy
kinyissa. De ha valaki más nyitja ki helyette, aki ráadásul nem is tud
arról, hogy
112
kinyitja, nos, akkor mégiscsak képes lehet rá, szóval, furfangos

módon mégiscsak keresztülviheti, hogy akarata szerint feltáruljon a
Kapu. Amikor kinyílott a Pokol Kapuja, a Sátán seregei már készen
álltak, és lerohanták a világot. Valamiért egy másik idősíkot
választottak, nem tudom, hogy miért nem ezt a kort, ahol jómagam is
élek. De úgy sejtem, nagyon is tudta a pokolfajzat, hogy miért azt a
korszakot nézze ki magának.
- Ki volt az a varázslófiú, aki sokezer évvel ezelőtt bezárta a Pokol
Kapuját? - kérdezte Heri Kókler. Megmagyarázhatatlan módon úgy
érezte, hogy ezt most neki meg kell kérdeznie. Valami baljóslatú
érzés kerítette hatalmába, a hátán hideg futkározott.
- A hagyomány szerint egy nagyon különleges fiú volt - felelte
lassan Makk Ász. - Árva volt, a mostohaszülei nevelték fel. Már
gyerekkorában igen híres varázslópalánta lett belőle, mert többször is
megmérkőzött a gonosszal és legyőzte őt. A homlokán egy villám
alakú, tehát nem késem vagy kanalam, hanem egy villám alakú
sebhelyet kellett hordania, mert ez volt a különös ismertetőjele.
Szegény gyereknek állandóan gombás volt a homlokbőre, de mivel
rengeteg pénzt kapott érte, nem szólt egy rossz szót sem, csak hordta
éjjel-nappal, és tűrt, mint öt másik. A hó elején viszont felvette a
brutálisan nagy lóvét, amiből bőven futotta elit bőrgyógyászra.
Hirtelen olyan csend lett a szobában, hogy még a vergődő műlégy
zümmögését is hallani lehetett a gumipók hálójában.
- Hogy hívták ezt a varázslófiút? - kérdezte Heri,
aki érezte, hogy egészen kiszárad a nagy izgalomtól
Hermelin szája.
113
K. B. Rottring
- Heri Kóklernek hívták - mondta Makk Ász, és

figyelmesen nézte a fiút. - Ha jól gondolom, éppen
te vagy az a fiú, igazam van?
Heri elsápadt, aztán elvörösödött, végül érezte, hogy nem forog a
nyelve. Végül kinyögte: - Én vagyok Heri Kókler. - És minden igaz,
amit mondani tetszett rólam... De... De nem értem, hogyan zárhattam
volna már egyszer be a Pokol Kapuját, hiszen akkor még... szinte...
kereken sokezer éve nem is éltem.
Dupladurr és Fószer is kíváncsian pislogtak, a gyerekek pedig
ledöbbenten figyeltek ki a fejükből.
- A magyarázat az, hogy az idősíkok néha összeérnek
- mondta bölcsen Makk Ász. - Néha már megtörtént valami egyszer
korábban is az időben, néha pedig, amikor éppen megtörténik valami,
akkor döbbenünk rá, hogy ez már mintha megtörtént volna egyszer.
- Igen, ez a Déjá vu-érzés - mondta Controlles, pedig senki nem
kérdezte.
- Igen, valami olyasmi - bólogatott Makk Ász.
- Valójában sem ez, sem pedig az nem történik. Csak az érzékelésünk
változik. Egy részről már minden meg történt egyszer ebben a
teremtett világban, másrészről még semmi sem történt meg.
Egyszerre igaz az, hogy mindennek vége van már, és egyszerre igaz
az is, hogy még semmi sem történt meg, sőt, még meg sem született
ez az egész világ. De két esemény között, amelyek megtörténését mi
megtapasztaljuk, bizonyos esetekben szoros kapcsolat állhat fent,
néha pedig a két esemény, paradox módon egy és ugyanaz.
Ezért fordulhatott elő az a különleges helyzet, hogy Heri Kókler
egyszer már bezárta a Pokol Kapuját, viszont másrészről még nem
következett be az a múltbéli esemény, ami majd ha megtörténik, már
másodszor fog bekövetkezni.
114
- Megdöbbentő! - mondta Fószer, aki Makk Ászon

kívül egyedüliként kapisgálta, hogy mi a lényeg.
- Hogy én nem gondoltam erre! Ezek szerint Herinek
egyszer már sikerült bezárnia a Pokol Kapuját?
De az is lehet persze, hogy még nem sikerült bezárnia, csak majd
most fogja megtenni. És amint megteszi, azután fog bekövetkezni a
két esemény. Egyszerre?!
Ami valójában nem is két különböző esemény lesz, hanem egy és
ugyanaz? Maga az esemény a lényeg, nem pedig az az idősík, ahol
megtörténik! Az idő nem fontos! Az idővel nem kell törődni, mert
nem ez a lényeg. Hanem maga a történés! Micsoda zseniális
varázslat! A Pokol Kapuja és a bezárása is el van rejtve az időben!
Biztos vagyok benne, hogy egy olyan helyen, amely kívül esik az
időn és a téren. Makk Ász bólogatott, hogy így van.
- Az Alvilág éppen egy ilyen hely - vetette közbe Dupladurr
professzor.
- Úgy értsem, hogy még nem zártam be a Pokol Kapuját, csak majd a
múltban fogom ezt megtenni? De ezt csak itt, ebben a világban
érzékeljük múltnak? Igazából téren és időn kívüli helyre kell hogy
menjek? Az Alvilágba? - kérdezte Heri olyan hangon, hogy nem csak
őt, de szinte mindenkit kilelt a hideg.
Igen! - vette át a szót Fószer. - Az idő csak egy szubjektív, valójában
nem is létező tudatmező. Egy magasabbrendű intelligencia játéka,
egy illúzió. Mi azt gondoljuk, hogy az időben utazgatunk ide és oda,
de valójában nem ez történik. A tudatmezőben mozgunk, de úgy,
hogy valójában semmi sem mozdul. Az egész tudatmező csak van.
Örök időktől fogva, és örök időkig tartó módon. Ám nem csak ez az
állítás igaz! Az is igaz, hogy egyszerre minden mozdulatlan és
minden egyszerre mozog is. Leírható
115
K. B. Rottring
így is, de úgy is. Ami egyszer már megtörtént, csak egy bizonyos
vizsgálódási nézőpontból nevezhető már megtörténtnek. Egymásik
időpontból nézve még meg sem történt. A két végpont, a világ
születésének és a megsemmisülésének végtelen íve között feszül az
örökkévalóság.
- Vesszek meg, ha értem - motyogta Hibrid, aki nem volt ezzel
egyedül.
- Hogyan tudom bezárni a Pokol Kapuját? - kérdezte Heri Kókler,
mert körvonalazódni látszott, hogy megint neki kell megmentenie a
világot.
Makk Ász nem felelt azonnal. Jól meggondolta, hogy mit fog
mondani, ezért csak egy perc múlva felelt:
- Nem tudom, fiam.
Herit nem elégítette ki a válasz.
- De akkor mit tegyek? - kérdezte.
- Igyál még egy üdítőt. Javaslom az erdei szamócát. Nekem az a
kedvencem - kacsintott Makk Ász.
Heri elfogadta az italt. A druida intésére az intelligens mixergép
kikevetre az italt, a hasonló módon megbűbájolt varázstálca pedig a
levegőben egyensúlyozva szállította is az erdei nedűt.
Heri megiszogatta, közben csendben gondolkodott, mélázgatott, majd
végül megkérdezte:
- De talán mégis van valami útmutató, hogy hogyan lehet a Pokol
Kapuját bezárni?
Talán! - felelte rövid gondolkozás után a druida. - De én sajnos nem
ismerem. Én csak egy egyszerű öreg druida vagyok, lassan lejár már
a szavatossági időm is. De te fiam, te vagy a Küldött. Neked kell
bezárnod a Pokol Kapuját. Ha ott leszel, tudni fogod, hogy hogyan
csináld. Csak bízz magadban és az ösztöneidben.
116
- Az ösztöneimben? - kérdezte Heri óvatosan.

- Igen! - bólogatott a druida. - Áruld el, mit súgnak most az
ösztöneid.
Heri elvörösödött, majd megsúgta Makk Ásznak. Ettől Makk Ász
vörösödött el.
- Hű, a nemjóját! - csettintett a fülével. - Ez a fa tetején kivitelezett
figura Hermelinnel nem éppen utolsó élmény lehetne. Persze
veszélyes is, de hát a veszély még tovább fokozza az amúgy sem
piskóta élvezeteket, hehe... - Makk Ász elmerengett. - Bizony, fiatal
koromban én is megnyaltam néhányszor a showt. De ma már nem
kujonkodom, mert nincsenek errefelé asszonyok, az állatok pedig
már mind rettegnek tőlem. Hermelin olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- Heri! Miket terjesztesz itt rólam? - kérdezte feddőn.
- Ne aggódj, szép hölgy, semmi rosszat nem mondott a fiatalember -
nyugtatta meg Makk Ász. - Csak egy kicsit elábrándozott, ennyi az
egész. Ez nagyon fontos a jelen helyzetben, mert az intuíció bizony
sokat segíthet abban a szituációban, amiben most is nyakig ülünk.
- Milyen szituációban ülünk most nyakig? - kérdezte Hibrid, akinek
csak a teste volt óriási, az agya nem.
- Abban a szituációban, hogy halovány segédfogalmunk sincs, hogy
mit is csináljunk - avatta be a druida.
Már éppen azon kezdtek el mindannyian aggódni, hogy most mi lesz.
Hibrid éppen elhessegette agyából a kollektív öngyilkosság korainak
tűnő és mindenképpen destruktív ötletét, amikor váratlanul
felfénylett az asztal felett lebegő varázsgömb, és a szobát vakító
világosság árasztotta el.
117
K. B. Rottring
- Istenem! - suttogta Hibrid.

- Nem az! - intette le Makk Ász. - Csak üzenetem érkezett.
- Üzeneted? - csodálkozott Dupladurr professzor.
- Igen - bólintott Makk Ász. - A megjelenő fényesség jelzi, hogy
üzenet érkezett. Lehetne lágy harmonikaszó is vagy valami
hangosabb, mondjuk egy sziklaomlás, de nem azt állítottam be, mert
általában egyedül, csendben üldögélek itthon, és ha valami váratlan
hanghatás megzavarja a gondolataimat, majd frászt kapok a
rémülettől. Ezért állítottam be a fényjelzést. Ez sokkal
megnyugtatóbb. Minden esetben, amikor felfénylik a varázsgömböm,
először én is azt hiszem, végre az Úr jelent meg nekem. Amikor
rájövök, hogy mégsem, legalább nem szomorkodom annyira, mert
egy üzenetet mégiscsak kaptam.
A druida odabattyogott az asztalához, majd a még mindig halovány,
fehér fénnyel izzó varázsgömbre tette a kezét. Váratlanul, mintha
áram rázná meg, vonaglani kezdett az egész teste. A szeme kiguvadt
és narancsvörösen kezdett el izzani. A hangja eltorzult és bemélyült,
arca pedig állatira eltorzult. Makk Ász, vagy ami most lett belőle,
rekedt hangon beszélni kezdett:
- Heri Kókler! Ismerem a tervedet! Szerezd meg nekem a
Moszkvicsslusszkulcsot! Ha elhozod nekem, nem leszek hálátlan, és
megkímélem valakinek az életét.
Villanás hallatszott, majd a druida összeesett, akár a colstok.
15. Rémtörténet
A vendégek mozdulni sem tudtak döbbenetükben. Heri sápadtan

szorongatta Hermelin bugyiját, Controlles Hibrid ölébe ugrott és ott
reszketett, mint
118
egy Parkinson-kóros. Fószer felemelte a kezét, ujjával Makk Ászra

mutatott, de szólásra nyílott szájából képtelen volt egyetlen hangot is
kipréselni. Dupladurr professzor eszmélt leghamarabb. Odaugrott a
földön fekvő druidához, és vizsgálgatni kezdte a hulláját.
- Él! - kiáltotta örömmel a professzor.
- Mi a fészkes fagyöngy volt ez? - hörögte a druida, amikor magához
tért.
- Még életemben nem láttam ilyesmit - vallotta be Dupladurr
professzor.
- Mintha a Sátán lett volna - találgatott Controlles, aki hajlamos volt
elhamarkodott következtetéseket levonni, ám most senki nem
bocsátkozott vele vitába. Nagyon úgy tűnt, valami ilyesmi
történhetett az előbb.
- Az Ördög volt! - lihegte a driuda. - Rettenetes érzés volt, mert úgy
éreztem, minden erő, minden remény, minden élet elszáll belőlem, és
nem éreztem semmit, csak rettenetes hideget, félelmet és remény-
telenséget. Teljesen olyan volt, mintha rossz helyen való parkolás
miatt, gonosz emberek, rafinált lopós autójukkal elszállították volna a
kocsimat.
- Még szerencse, hogy nem időzött önben sokat és hamar elhagyta a
testét - mondta illedelmesen Hermelin.
- Szerencse... - motyogta Makk Ász. - Remélem, soha többet nem
fog megjelenni. Főleg pedig bennem nem!
Miután Makk Ászt Dupladurr professzor félig fekvő, félig ülő
helyzetbe helyezte az egyik bio-fotelben, az igazgató hangosan
merengeni kezdett.
- Az üzenet rendkívül megdöbbentő volt, de a tartalmán még el
kellene gondolkodnunk. Hátha segít majd abban, hogy megtudjuk,
hogyan lehetsé-
119
K. B. Rottring
ges végrehajtani ezt a könnyűnek semmiképpen sem ígérkező

küldetést.
- Igen! - szólalt meg Heri is, mint az ügyben érintett.
- Mi az ördög az a Moszkvicsslusszkulcs?
Makk Ász felnyögött, izületei recsegtek-ropogtak,
akár a száraz faág.
- A Moszkvicsslusszkulcs egy hihetetlen erejű varázstárgy - nyögte
Makk Ász, mert még mindig gyenge volt, akár a hajnali harmat.
- Varázstárgy? - kérdezte Heri. - Miféle varázstárgy?
Makk Ász mélyeket lélegzett, hogy magához térjen az előbbi
sokkhatásból, majd beszélni kezdett:
- A Moszkvicsslusszkulcs az idők kezdetén keletkezett. Egy pokoli
mágiával áthatott varázseszközt, a Moszkvicsot lehetett vele
elindítani. De a varázstárgy - amely eredetileg ki tudja, hogy mire
szolgált, talán teleportálni lehetett vele egyik helyről egy másik
helyre -, az idők folyamán teljesen elveszett és feledésbe
merült.
A varázseszköz, a Moszkvics, hamar kiment a divatból, mivel
rengeteget fogyasztott, de nem úgy mint a fittneszes fogyiguru
bajnok, az a cukormentes Norbit, hanem iszákos volt, akárcsak azok,
akik gyártották. Annyira, hogy az újabb korok emberei között már
többen akadtak, akik még a létezését is kétségbe vonták.
De a Moszkvicsslusszkulcs nem veszett el, csak átalakult. Méghozzá
alaposan. Mivel hatalmas mágia feszült benne, természetes, hogy egy
nagy varázsló, bizonyos Iván Téharmincnégyovics talált rá. A
Moszkvicsslusszkulcs különös erővel hatott rá. Teljesen
megbabonázta, rabul ejtette a szívét és az elméjét. A lelkét nem, mert
azt már korábban elcserélte élelmiszerre.
120
Iván hetek alatt a rabjává vált a gonosz varázstárgynak. Elhagyta a

családját, a líbling kecskéjét sem érintette többet, a kedvenc
kocsmájába sem tette már be a lábát, ezenkívül örökre leszokott a
vodkáról, amit pedig gyerekkora óta annyira szeretett, hogy fertőzött
víz helyett is mindig azt ivott. Sőt, a Moszkvicsslusszkulcs annyira
rabjává tette, hogy Iván többet nem is ívott. Az asszony ezért hagyta
el, meg azért, mert Iván nem járt be többet a munkahelyére, a
kommunista sejtbe, ahol az volt a dolga, hogy forradalmi terveket
kovácsoljon hatalmas nagy papírhalmokból. Iván kiváló varázsló
volt, de a Moszkvicsslusszkulcs miatt teljesen leépült, akár a Bábel-
tornya. Egy szerencsétlen, emberi roncs lett, mert a varázslatos tárgy
teljesen kiszívta belőle a mágiát.
Amikor Iván tragikusan fiatalon, négyszáz éves korában meghalt, a
Moszkvicsslusszkulcs más préda után nézett. Gonoszul meg akart
környékezni egy hobbitot, de a hobbitnak már volt egy szép gyűrűje,
úgyhogy a Moszkvicsslusszkulcsot azzal az indoklással elhajtotta a
fenébe, hogy nem kell neki ilyen ócskaság. A Moszkvicsslusszkulcs,
mivel velejéig, azaz, akarom mondani, a legelemibb kvantumos
szintjéig gonosz volt, mint állat, sőt, inkább mint kettő, megátkozta a
hobbitot, és azt kívánta neki, hogy legyen egy gonosz, skizoid,
kopasz kis majom belőle. Utána meg nem mindennapi körülmények
között szenvedjen, végül pedig rafinált módon dögöljön meg, mint
egy kis állat. Az átok sajnos hatott, és a hobbit pont ilyen lett.
Később meg is halt!
Egyszer valami producer fantáziát látott ebben a lélekromboló törpe-
emberi történetben, amiről azt gondolnánk, inkább pszichiátriai
intézetekben
121
K. B. Rottring
gyakori az efféle esettanulmány, és megfilmesítette a beteg hobbit

történetét, akinek egy gyűrű volt a hobbija. Meglepő módon még
néhány díjat is nyert vele. De a sssszegény kisszzz hobbitkán esssz
már nemmm ssssszegggített, ésssszz a ssszeggény kissssz hobbitka
beleesssszett a vulkánba és ott megégett a kissssz drágassszágával
együtt, úgy, mint aki ágyban dohányzik.
- Micsoda rettenetes történet! - takarták el a szemüket a gyerekek,
mert nem is akartak ilyen rémségeket hallani.
- Ne is mondjátok! - sóhajtott fel a druida. - De még nincs vége! A
Moszkvicsslusszkulcsot egy angyal találta meg legközelebb. Mivel
azonnal látta, hogy milyen gonoszság rejtőzik ebben a látszólag
egyszerű anyagi formában, azon nyomban a Teremtőhöz fordult
segítségért. Nagyon helyesen tette, mert ezügyben senki nem tehetett
volna semmit, csakis ő.
- Mit tett a Teremtő? - kérdezte Controlles a kis kíváncsi.
- Fogta a Moszkvicsslusszkulcsot és seperc alatt átalakította. Mert a
Moszkvicsslusszkulcsnak vezekelnie kellett eddigi tetteiért. A
Teremtő egy tűzálló zsinóron keresztül lelógatta a Pokol tüzébe,
majd amikor a Moszkvicsslusszkulcs már nem bírta tovább, a
Teremtő kirántotta onnan. De amint kirántotta, rögtön át is alakította.
Ki tudja hogy miért, de a Moszkvicsslusszkulcsból különleges
varázstárgy készült.
- Miféle varázstárgy? - kérdezte Heri érdeklődve.
- Egy kulcs - mondta jelentőségteljesen a dri-uda.
No és mire jó az a kulcs? - kérdezte Heri, de magában már sejtette a
választ.
122
- A Moszkvicsslusszkulcsból olyan eszköz készült, amely a

Világegyetemben egyedüli módon képes arra, hogy a segítségével
egy kiválasztott, egy Küldött, bezárhatja a Pokol Kapuját. De csakis a
megadott helyen, a megadott módon és a megadott időben teheti meg
mindezt. Ha nem így cselekszik, a Küldött meghal, a
Moszkvicsslusszkulcs pedig visszanyeri régi szabadságát és régi
gonoszságát. - mondta Makk Ász. - így szól az ősrégi prófécia, amit
tegnap délután írtam. Tudjátok, a nagy író, K. B. Rottring, az
irodalmi Összkár-díj örök várományosa felkért, hogy segítsek már be
néha a forgatókönyvbe, mert éppen nagyon le van terhelve, és örül
minden hülye ötletnek, amivel a könyveit még remekebbé lehet tenni,
így az emberek továbbra is úgy veszik, akár a cukrot.
- Na és, honnan fogom megtudni, hogy hogyan kell bezárnom a
Pokol Kapuját? - kérdezte Heri aggódva, ami abszolúte jogos volt.
- Először meg kell találnod a szent tárgyat – mondta jelentőség-
teljesen Makk Ász. - Minden további segítséget menet közben fogsz
megkapni. Én nem tudok többet, mert nem ismerem a teljes
forgatókönyvet.
De biztosíthatlak ifjú barátom, hogy vannak még a történetben
további mellékszereplők, akik viszont újabb részeket ismertethetnek
meg veled, azzal kapcsolatban, hogy miként kell majd cselekedned,
ha elérkezik az idő, és be kell zárnod a Pokol Kapuját.
- Merre keressem a Moszkvicsslusszkulcsot? - kérdezte Heri rosszat
sejtve.
El kell utaznod a messzi Távol-Keletre, Szibériába. Olyan messzire,
ahol még a madár se jár, mert röptében is megfagyna, mivel arrafelé
olyan hideg van, hogy még elképzelni sem tudod, csak télikabátban.
123
K. B. Rottring
- Akkor én hogyan fogok oda eljutni? - nyögte Heri kétségbeesve.

- Természetesen az Orient-expresszen - felelte a druida.
- De hiszen az rettentő sokáig tartana - felelte Heri, mert már volt
tapasztalata arról, hogy a vonatok milyen piszok lassan közlekednek
Landön és Rokfort között is.
- Á, csak vicceltem - nevetett Makk Ász. - Valójában bárhogy
eljuthatsz oda, az utazás módja nem meghatározott. De tényleg
igazad van, nincs sok időd! Úgyhogy magam is azt javasolnám, a
lehető legnagyobb sietséggel utazzatok. Ugyanis nemsokára vége
lesz a világnak, pontosabban szólva Pokollá fog változni, és nem lesz
érdemes benne élni.
- Hová kell eljutnom? - kérdezte Heri megacélozva farizmait, így
képes volt arra, hogy hihetetlen erőfeszítések árán, de mégiscsak
visszatartsa a fosási ingerét..
- A hely neve Mindentkibírszk - szólt ismét a druida. - A világ végén
van, a tajga közepén, egy elhagyott helyen, ahol egyetlen hatalmas
nagy sziklabarlang bejárata ásítozik csak a földben. Körös körül,
ezernyi mérföldeken át nincs semmi, csak hó, jég meg a semmi. De
ezt már az előbb is mondtam.
- De ez a barlang, ugye nem természetes módon került oda a tajga
közepére? - kérdezte Dupladurr professzor.
- Bizony nem! - bólogatott a druida. - Egyenesen az égből szállt alá
ez a barlang, az Úr akaratára.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy ebben a barlangban őrzik a
Moszkvicsslusszkulcsot - találta ki Heri, aki nem volt ám egy hülye
gyerek, vágott az agya, akár a lézerszike.
124
A druida nagyot sóhajtott.

- Itt, itt... De megszerezni szinte lehetetlen.
- Miért volna lehetetlen? - kérdezte Control-es.
- Mi már sok lehetetlen küldetést teljesítettünk - vágott közbe
Hermelin is.
Dupladurr professzor nyugalomra intette növendékeit, majd kérte a
druidát, hogy folytassa.
- A legnagyobb probléma az, hogy a barlangot egy szibériai medve
őrzi. A medve varázserő nélkül is olyan brutálisan vad és kegyetlen
volna, hogy épeszű ember nem menne a közelébe.
De mivel még varázserővel is felturbózták, a medve legyőzhetetlen.
Nem fél senkitől, az ereje lóerőben kifejezhetetlen, ezért inkább azt
mondom, százezer kilowatt.
A látása, hallása, szaglása, tapintása is emberfeletti, a gyorsasága
pedig döbbenetes. Ha nagyon gyorsan mozog, akkor az emberi szem
számára láthatatlan sebességűvé válik. Na, akkor veszélyes csak
igazán! Ilyenkor legjobb elrepülni, mert a medve szerencsére
legalább repülni nem tud.
Ha a helyzet úgy hozza, és menekülnötök kell, akkor repüljetek!
A földön, a föld alatt, netán a vízben nincs semmi esélyetek! A
medve legyőzhetetlen.
Egyetlen gyenge pontja van csak, de azt senki nem ismeri, mivel
titkosítva van egészen a világ végéig. Így gyakorlatilag soha, senki
nem fogja megtudni, mert pont abban a pillanatban, amikor
feloldanák a titkosítást, a világnak is vége lesz. Úgyhogy kivárni sem
érdemes...
- Nem ígérkezik könnyűnek! - hümmögött Dupladurr professzor.
- Tényleg nem! - bólogatott Heri. - De azért megpróbáljuk!
125
K. B. Rottring
Már éppen mondani akart valamit Makk Ász, amikor kopogtak az

ajtón.
- Ki az? - kiáltotta ki a házigazda.
- Mi vagyunk azok! A megsokszorozott Dupladurrok! - kiáltották
kórusban a Dupladurrok.
- El is felejtkeztem róluk - vallotta be Dupla-durr.
- Csoda, hogy ide találtak - lepődött meg Makk Ász.
- Ne feledd, barátom, hogy ők én vagyok. Rafináltak mint én, és a
varázserejük is kilencvenkilencszer akkora, de persze csak akkor, ha
sorosan kapcsoljuk és összeadjuk. Minimális követelményként
vázoltam fel előttük, hogy a munka elvégzése után kövessenek,
bárhová is menjünk időközben.
- Ja! - mondta elismerően a druida németül.
Dupladurr professzor kisétált a teraszra, majd meghallgatta a
Dupladurr csapat beszámolóját. Miután majdnem mindent rendben
lévőnek talált, visszavarázsolta megtöbbszörözött énjeit önmagába.
Utána visszasétált a szobába, és kissé gondterhelt arccal beszélni
kezdett.
- Az élőhalottak ezreit sikerült levadászni, de egy kis csapat, alig
lehettek többen, mint ötven fő, valahogyan kicsúsztak a markomból.
A Stonehenge-be menekültek. Az egyik oldalkapun keresztül
siklottak ki a kezünk közül. A kőtömbök alatti töltésben
helyezkednek el a lejáratok, mindegyikük az Alvilág egyik kapuja,
nos, ott úgy tűnik, az egyik bejárat valamiért még nyitva maradt.
Élőhalottak már nem özönlöttek ki rajta, de a szökevényeknek
sikerült a nyitva maradt kapun keresztül elmenekülniük.
Úgy sejtem, visszakerülhettek rajta a Pokolba.
A kaput lezártuk, most már közvetlen átjárás nincs.
126
Kivéve persze a téridő örvényt, amelyet viszont nem tudunk

megszüntetni, csak akkor, ha valaki bezárja a Pokol Kapuját.
- Akkor már nem jelenthetnek veszélyt erre az idősíkra - szólt közbe
Fószer. - Amit tehettél, azt megtetted.
- Jómagam is úgy gondolom - bólogatott Makk Ász.
- Köszönettel tartozom neked, Krampusz Dupladurr
- mondta a druida, és megszorította az igazgató kezét. A professzor
meglepett arcot vágott közben, mert a druidának olyan kérges volt a
keze, akár egy tölgyfának, és amikor megérintette, szakasztott olyan
érzése volt, mintha egy faágat szorongatna. Ezer szerencse, hogy
legalább szálka nem ment közben a kezébe.
- Mi tartozunk neked köszönettel, nagy druida!
- hajolt meg tisztelete jeléül Dupladurr professzor,
akiről már nemegyszer megemlítettük, hogy olyan udvariasan tudott
viselkedni, akár egy angol lord.
Sőt, nem is egy, hanem egy tucat!
- Szóra sem érdemes - szerénykedett Makk Ász.
- Semmiség az egész! Másrészt viszont igyekeztem kiköszörülni azt a
csorbát, amelyet az a szerencsétlen balfék, az a Tölgyfőnök nevű
kétbalkéz, akiről kiderült, hogy Gigawatt Voltmárvolt fattya, a druida
név becsületén ejtett.
- Sikerült, barátom! - mondta komolyan Dupladurr professzor.
- Biztosíthatlak, pedig nem dolgozom egyetlen biztosítónak sem,
hogy sikerült helyreállítanod az emberek druidákba vetett régi
bizalmát, és munkásságoddal öregbítetted jó hírüket.
Ha királynő lennék, biztosan kitüntetnélek valami komoly
érdemrenddel.
De mivel nem vagyok királynő, csak egy egyszerű
asszony, legfeljebb köszönetet tudok mondani.
127
K. B. Rottring
- Remek, remek - mosolygott önfeledten Makk

Ász. - Akkor hát isten veletek! És főleg veled legyen,
de nagyon - integetett Herinek.
Na, ez volt az a pillanat, amikor Heri nem bírta már tovább, és
rohanni kezdett, hogy elérje a kerti vécét.
De nem érte el!
Vagyis elérte, de csak későn...
16. Varázsital
A hatalmas üstben rotyogó főzet olyan szagot árasztott, akár a friss,

meleg, puha disznótrágya.
- Micsoda undorító bűz! - fintorgott Voltmárvolt, pedig nem is volt
orra, csak egy torz asztrális szaglószerve. De az is félig rothadt volt,
félig pedig hiányzott.
Annak, aki képes volt érzékelni Voltmárvolt szellemi kivetülését, a
bukott fekete mágus látványa is legalább annyira gyomorfelkavaró
élmény volt, mint a készülő varázsital kipárolgó aromája.
A Vasorrú Bába nem fintorgott, nem kényeskedett, hanem az
arányok kikeverésére ügyelt éppen.
- Ne finnyáskodj, fiam! - sziszegte a banya, amikor egy kis forró lé
ráfröccsent a kezére, és lyukat égetett a tenyerébe. A Vasorrú
felemelte, átnézett rajta, közben cefetül káromkodott.
- Hogy a……………….. (A kipontozott részen idézhetetlen, durva,
szeméremsértő szavak szerepeltek, amelyeket kultúrált ember soha,
semmilyen körülmények közepette nem mondana ki a száján,
legfeljebb csak akkor, ha nagyon idokolt volna. Például, ha ráejtené a
tízkilós súlyzót a lábára.)
- Ne káromkodj, inkább figyelj oda, hogy mit csinálsz! -javasolta
Voltmárvolt.
128
- Figyelek, figyelek! - sziszegte a banya, és egy pillanatra

beleengedte a titán-ötvözetből készült, mindenféle maró és lúgos
anyagnak ellenálló kavarókanalat a fortyogó, rotyogó, barnászöld
színű masszába.
- Most meg mit csinálsz? - tudakolta türelmetlenül Voltmárvolt. -
Nincs sok időm! Mihamarabb testet kell öltenem, mert érzem az
asztrális zsigereimen, hogy közeledik számomra a végső és totális
megsemmisülés. A Pokol legmélyebb bugyrában, sötét, hideg,
elszigetelt magánzárkában fogok az idők végezetéig rothadni. -
Voltmárvolt látható módon megborzongott. De nagy hiba volt, hogy
csak úgy, figyelmetlenül megborzongtott! Ugyanis a megborzongás
következtében az egyik asztrális végtagja, amelyről már ezidáig is
csak nagy nehézségek árán lehetett megállapítani, hogy ez a keze-e
vagy inkább a lába, egyszerűen lehullott, mint sok beszédtől a leprás
nyelve.
- Ó, hogy a gonosz harapjon meg! - káromkodott Voltmárvolt is. -
Valójában nem ezt mondta, de amit mondott, az nem való volt
emberi fül számára, ezért inkább ezt, a kissé cenzúrázott verziót
javasolnánk mindenkinek elfogadásra.
- Meg fog! - sziszegte a banya, akinek még mindig fájdalmai voltak.
- Mit mondtál, vénség? - hörögte dühödten Netuddki.
- Azt mondtam, hogy meg fog ez a lé gyógyítani! - hazudta a
szipirtyó ravaszul. Látható volt, hogy mennyire gátlástalan, mennyire
álnok, mennyire gerinctelen egy banya volt, hiszen minden erkölcsi
romlottságra hajlandó volt, csakhogy elkerülje azt, hogy megöljék.
129
K. B. Rottring
- Miért hagytad abba a munkát? - kérdezte Voltmárvolt olyan

hangsúllyal, ahogy egy sztrájkolóval szokás beszélni.
- Nem hagytam abba! - védekezett a banya, csak egy időre
felfüggesztettem.
- „Felfüggesztettem" - utánozta Voltmárvolt gúnyolódva a Vasorrú
reszelős hangját. - Micsoda szavakat nem ismersz te, boszorka?
Aztán, ha szabad kérdeznem, miért „függesztetted fel", he?
A Vasorrú Bába idegesnek tűnt. Aggasztotta kezének sérülése, de
látható volt, hogy Voltmárvolt örökös beleszólása a varázsfőzet
elkészítésébe is rendesen dühítette.
- Azért hagytam abba egy kis időre a munkát, mert fáj a kezem.
Kénytelen vagyok egy kis mágia segítségével befoltozni rajta a
lyukat.
- Te tudsz varázsolni? - kérdezte érdeklődve Voltmárvolt.
- Egy kicsit - vallotta be a banya. - De csak alapfokú varázslástani
vizsgám van, és abból sem használok már mindent. Inkább a
rontásokat és a rántásokat alkalmazom, gyógyítani szinte soha nem
szoktam.
- Igen, nevetséges is volna, ha úgy ismerne a környéken mindenki,
hogy a jóságos és aranyos gyógyító Vasorrú Bába.
- Igen, tényleg kínos volna - hagyta rá a banya, és besietett a házába.
Voltmárvolt szelleme persze utána libegett. A Banya elővette díszes
dobozából az alig használtnak tűnő varázspálcáját.
- Nem akarom elhinni! - röhögött Voltmárvolt asztrális kivetülése. -
Neked van itthon egy igazi varázspálcád?
Igen, van - vicsorogta egyetlen fogával a banya. - Minek kérdezed,
amikor magad is tisztán láthatod
130
azzal a szemeddel, amelyik nem lóg le kocsányán a hasadig.

- Látom, de nem akarom elhinni! - röhögte Voltmárvolt. - Egy mezei
Vasorrú Bába, akinek varázspálcája van, és díszdobozban tartja
otthon! De lefogadom, hogy varázsolni azt nem tudsz vele.
- Vedd tudomásul, hogy igenis tudok - hazudta a banya. - Mindjárt
be is bizonyítom!
- Csak vigyázz, nehogy megöld magad! - mondta félelemmel a
hangjában Voltmárvolt. - Nem szeretném, ha hirtelenjében másik
boszorkát kellene keresnem csak azért, mert ostoba módon kinyírod
magad. Már annyira megkedveltelek, hogy kimondani is alig bírom.
- Ne hazudozz össze-vissza - javasolta dühösen a Vasorrú, és egy
komód fiókjából elő akarta venni a Varázsszövegek Varázslatos
Szöveggyűjteményét, de amikor kinyitotta a fiókot, felsikoltott, mint
malac a disznótor alkalmával.
A fiókban ugyanis nem csak a Varázskönyv hevert, hanem egy
csonttá soványodott fekete macska is. De utóbbi csak mostanáig
hevert, e pillanatban viszont támadott.
- Pokolgép! Hát te meg mi a rossebet keresel itt, hogy nyuvadnál
meg a neved napján, te randa állat?! - sikoltozott a Vasorrú, mert a
macska a nyakába ugrott és tíz körömmel marni kezdte a vasorrát.
Ne, ne, hagyd abba, de azonnal! - birkózott a vasorrú az állattal. Ám
hiába, mert a macska a hosszú éhezés ellenére is egészen erősnek és
meglepően agresszívnek tűnt. Hatalmas erővel beleharapott a banya
orrába, ám miután ezt megtette, felnyávogott, majd kirohant az ajtón,
keresztülugrott a veranda korlátján, ezután pedig eltűnt valahol a
kiskertben,
131
K. B. Rottring
ahol a banya mérgező növényeket, de főleg vadkendert termelt

eladásra. Ebből is látszott, hogy micsoda megátalkodott, gátlástalan
és pénzsóvár egy szörnyeteg volt ez a Vasorrú Bába.
- Ezt meg miért csinálta? - kérdezte meglepődve Voltmárvolt.
- Mit miért? - kérdezte a banya, mert a kérdés csak neki nem volt
egyértelmű.
- Miért rohant el azután, hogy beleharapott az orrodba?
- Azért, mert fémérzékeny - bosszankodott a banya. - Hogy köpné ki
a bélit az orrán, de lehetőleg máma még!
- Ugyan már! Nekem tetszik ez a macska. És a neve is szimpatikus.
Miért lett Pokolgép?
- Mert így neveztem el - vallotta be a banya.
- Ja, az más - vonta meg a vállát Netuddki. - De tulajdonképpen nem
érdekel annyira az a dög, mint amennyire már szeretnék végre testet
ölteni ismét. Miért vacakolsz már annyit, ahelyett, hogy végre
belevágnál, mint hentes a marhába?
- Meg kell gyógyítanom a kezemet! - sziszegte a banya. - Vérző
kézzel nem végezhetem a varázsléfőzet elkészítését, mert kockázatos.
- Ugyan már, egy kis vér nem a világ! Én különben sem vagyok
finnyás. Ha belecsöppen, hát belecsöppen...
- Nem érted, aggódom... - rázta a fejét a banya.
- Én is értem aggódok, nem érted... - bosszankodott Voltmárvolt.
A vasorrú magában káromkodva kivitte az udvarra a Varázskönyvet
és fellapozta a tartalomjegyzéket.
Netuddki persze továbbra is ott lebegett a feje felett és mindenbe
belekukkantott, amit a vasorrú csinált.
132
- Nem hiszem el! - hahotázott Voltmárvolt. - Mi csoda egy

alulképzett boszorka! Nem elég, hogy dobozban tartja a
varázspálcáját, de még a varázsigé ket sem tudja fejből.
Mondd csak, tudsz egyáltalán olvasni?
- Vedd tudomásul, hogy tudok! - sértődött meg a banya. - Egy kicsit.
De nekem ennyi éppen elég.
- Megértem - heherészett gúnyosan Voltmárvolt. -
Végül is, nem egy irodalmár vagy, hanem egy szakbar-
bár Vasorrú Bába. Gonoszkodnod és kártékonykodnod, valamint
megrontanod kell, nem pedig bölcsességeket
olvasnod.
A Vasorrú eközben a tartalomjegyzéket böngészte. Elég lassan
haladt, mert nem minden betűt ismert, ezért volt, amit nem értett
egészen.
- Segítsek? - előzékenykedett Voltmárvolt, a szemét.
- Nem kell! - hazudta a banya. - Már megtaláltam, amit kerestem.
Meg fogom gyógyítani a kezemet.
- Na, azt meg fogom nézni magamnak – hahotázott már előre
Netuddki.
- Ne beszélj folyton, mert megzavarod a koncentrációmat! - sipította
a Vasorrú.
Neked még olyanod is van? - hörögte Voltmárvolt.
A Vasorrú most már végtelenül ideges lett. Fogta varázspálcáját és
Voltmárvoltra bökött vele.
- Standby! - mondta latinul, mire az asztrális kivetülés, döbbent
arckifejezéssel a félig elrothadt félig pedig hiányzó szellempofáján,
megdermedt, akár a gyík a hidegben.
Ezután már nem beszélt, nem okvetetlenkedett, nem kötött bele az
élő fába, hanem csak ott lebegett mozdulatlanul. Remek látvány volt!
A banyának is nagyon tetszett.
133
K. B. Rottring
- Most pedig végre meggyógyítom a kezecskémet

- mondta a banya, és szeretettel babusgatni kezdete a kilyukadt
testrészét.
- Ne félj, nem fog fájni! Egy kicsit rossz érzés lesz, de utána
meggyógyul. Legalább is remélem...
- Még egyszer, utoljára belenézett a Varázskönyvbe, kisilabizálta a
legfontosabb betűket, aztán fogta a varázspálcáját és elmormolta a
megfelelő varázs mondókát:
-Nőjön be a lyuka, gyógyulj meg te banya!
A varázspálcából egészen vékony, vörös színű fénysugár vágott a
banya kezébe.
Voltmárvolt dermedten bámuló, megmerevedett szelleme fennakadó
tekintettel figyelte, amint a Vasorrú felordított, majd kiejtette a
varázspálcát a kezéből.
A banya keze füstölögni kezdett, közben pedig ordított, mint a fába
szorult féreg.
- Segítség, segítség!
De nem volt segítség, mert a keze tovább füstölgött, a banya pedig
egyre jobban ordított. Pokolgép, a fekete macska érdeklődve
lopakodott a közelbe. Amikor meglátta, hogy mi történik, felpúpozta
a hátát, majd sarkon fordult és vonyítva elmenekült.
A füstölés egészen hirtelen maradt abba. A banya meglepetten vette
észre, hogy a kezén a hatalmas lyuk teljesen eltűnt. Akárcsak a keze!
A banya megint ordítani akart, de Voltmárvolt szólalt meg.
- Ne ordíts, mert szétmegy az agyam! Nem égett le a kezed, te ostoba
némber, csak becsúszott a ruhád ujjába!
A banya kidugta a kezét, és hatalmas sóhajjal nyugtázta, hogy
megvan a keze. Sőt, a lyuk is be-
134
forrt, akár az ebcsont. Amikor kissé megnyugodott, Hirtelen, mintha

villám csapott volna bele, sarkon fordult. Eszébe villant, hogy
Voltmárvolt, akinek még mindig ledermedve kellett volna lebegnie,
az előbb hozzá beszélt!
A Vasorrú kiguvadó szemmel bámulta Netuddkit, aki gonoszul
vigyorgott rá.
- Megleptél az előbb, elismerem. Nem feltételeztem volna rólad,
hogy ilyen ügyes praktikákat ismersz.
Ám ne feledd, a világ leghatalmasabb feketemágusa vagyok. Még
asztrális kivetülésemben is. Ellenem ilyen primitív kis varázslat
legfeljebb másfél percig lehet hatékony.
- Én csak... - motyogta a banya.
- Te nagy hibát követtél el! - mondta gonosz tekintettel Voltmárvolt.
Persze ez kis túlzás volt, mert a gonosz tekintetet csak egyik
szemével tudta létrehozni, azzal, amelyik csak egy picit lógott ki a
szemgödréből. A másik, amelyik elnyúlt izomszálon fityegett, és
félig nyitott, rothadó beleinek működését szemlélte testközelből, már
nem igazán volt alkalmas semmiféle tekintet létrehozására.
- Nem fog többet előfordulni! - sikította rettegve banya. - Kérlek,
inkább erőszakolj meg, de ne ölj meg.
- Megerőszakoljalak? Fúj! - öklendezett Voltmárvolt.
Inkább magamat ölném meg, minthogy rád fanya
lodjak.
- Miért? Talán nem tetszem neked? - kérdezte kacéran a Vasorrú.
- Nem! - mordult fel Voltmárvolt szelleme.
- Miért? - kérdezte a banya csalódottan.
- Mert randa vagy, mint az élet - krákogott Voltmárvolt.
135
K. B. Rottring
- Én ronda? - fortyant fel a banya. - Akkor te milyen vagy? Egy

hányingert keltő élőhalott vagy, nem is, már annyi sem maradt
belőled, hogy élőhalottnak lehessen nevezni, csak egy asztrális roncs,
egy rakás gusztustalanság vagy! Én egy becstelenségben megőszült
szipirtyó vagyok, de te ehhez képest is fertelmes vagy!
- Vigyázz a szádra! - sziszegte Voltmárvolt.
- Nem tűröm, ha bárki is szidalmazni merészel! Ha feldühítesz,
megöllek!
- Alig hiszem, hogy képes lennél rá! - köpött át rajta a banya.
- Ne akard kipróbálni! - fenyegette meg Voltmárvolt
- A bennem lévő hatalmas fekete mágia még mindig ad akkora erőt,
hogy testi megfogyatkozásom ellenére is hatalmas varázserővel
bírjak. Olyan kínokat tudok okozni neked, amelyekről még
legszörnyűbb rémálmaidban sem álmodtál. - Voltmárvolt felemelte
egyik kezét. Illetve, most már csak azt az egyet, amelyik megmaradt
neki, ugyanis nemrég leesett róla a másik. De erről már korábban
beszámoltunk.
- Azon kívül, szeretném figyelmedbe ajánlani, hogy az előbb én
voltam az, aki megmentette a kezedet, ezáltal az életedet, és
befoltoztam a lyukat rajta. Ha nem teszem, mostanra már a rosszul
artikulált varázsversike miatt bekövetkező olthatatlan égés
következtében nem maradt volna belőled más, csak egy rakás hamu.
- Te voltál? - kérdezte a banya meglepetten.
- Igen én! - hazudta Voltmárvolt, a gátlástalan.
- Nahát! - mondta a banya bizonytalanul. - Én...
- Bizony, tudom, mit akarsz most mondani nekem - vigyorgott félig
hiányzó félig pedig elrothadt ocsmány pofájával Netuddki.
136
- Mit? - kérdezte a banya.

- A Vasorrú Bábák Viselkedési Kódexének huszonötödik
paragrafusa a második cikkelyben egyértelműen kimondja, hogy
ilyen esetben a, Jó tett helyében jót várj" esete forog fent. Ha tehát én
megmentettem az életedet, akkor te most kötelező módon meg kell
hogy mentsd az enyémet.
- A rohadt életbe! - köpött megint a banya. Voltmárvolt meg sem
kísérelt félreállni a csula útjából, hiszen a nyálbomba ismételten
akadály nélkül keresztülszáguldott szellemtestén.
- Szóval, akkor most már ennyi felesleges kitérő Után végre
visszatérhetnénk a félbehagyott tevékenységhez, a tűzön rotyogó
azóta már szerintem remekül
beűrűsödött varázsfőzethez, hogy végre mihamarabb feltámaszthass
engem? A banya kelletlenül bólintott, Voltmárvolt pedig elégedetten
utánalebegett. De a java még csak ezután következett!
17. Elvarratlan szálak
Dupladurr professzor és kis csapata egy búcsúebéd elfogyasztása

után elhagyta a jó tippeket adó és vendégszeretetével is domborító
Makk Ász kéjlakját.
Mentek, mendegéltek, dombra fel, majd hegyről le. Később egy
manikűrolló segítségével átvágtak erdőn, és már éppen azon kezdtek
el tanakodni, hogy miként is utazzanak el a nagyon távolinak tűnő
Távol-Keletre, amikor belebotlottak egy csapatnyi mesehősbe.
Valójában ez úgy történt, hogy előbb mindenfelé színes zsinórokat
találtak, amelyek szanaszét hevertek a tereptárgyak között. Némelyik
annyira
137
K. B. Rottring
balesetveszélyes helyen feszült, például két fa között, hogy a

gyerekek is felbuktak benne. Altefnégy meg is ütötte a hipofízisét, és
emiatt egy fél óráig aratógépnek képzelte magát. Annak, aki még
nem próbálta, elárulom, hogy ez rendkívül kellemetlen dolog volt.
Szerencsére, Dupladurr professzor autoszuggessziós módszerrel
meggyógyította a fiút, aki ezután a természetgyógyászati beavatkozás
után ismét visszatért a normális tudati állapotba, és megint autónak
képzelte magát.
- Mik ezek, professzor úr? - kérdezte Heri aggódva, amikor mindenki
a fura madzagokra tudott koncentrálni.
- Attól tartok, fiam, hogy ezek itt elvarratlan szálak. Javaslom,
kövessük őket.
A kis csapat tagjai így is tettek. Már alkonyodott, mire megtalálták
azokat a lényeket, akik ilyen elvarratlan szálakat húztak maguk után.
A mesehősök kimerültnek tűntek, és láthatóan nagyon megörültek
Dupladurr professzornak meg a sok gyereknek. Hibridtől kissé
megrémültek, de miután az igazgató biztosította őket arról, hogy
Hibrid többnyire ártalmatlan, sőt domesztikált fajzat, a
szerencsétlenek megnyugodtak egy kicsit. Mint ahogy beszámoltak
róla hőseinknek, meglehetősen lidércnyomásos napok álltak a hátuk
mögött. Naponta kétszer, de valamikor háromszor is összecsaptak
kisebb vagy nagyobb élőhalott-hordákkal. Több száz pokolfajzatot
küldtek a túlvilágra, különösen a hatalmas erejű Überix és Shegg
bizonyult eredményesnek. Természetesen alig maradt le mögöttük
Unterix, aki kis ember volt, de nagy harcos.
Mindannyian kimerültnek tűntek. Ahogy a rokforti különítmény
tagjai jobban szemrevételezték őket,
138
azonnal feltűnt nekik, hogy némelyikük meg is sebesült. Főleg a

jelen pillanatban nyolc, különböző helyen álldogálló hét törpe volt
rossz állapotban. Hófehérke ruhája cafatokban lógott a testén, és
véres volt, de rendesen. Shegg arcát vágásnyomok díszítették,
Unterix sisakja annyira behorpadt, hogy a fejére is szorult, emiatt a
gall harcos kissé nyomott benyomást keltett. A sisak tetején peckesen
álló tollforgót pedig valaki gonoszul levágta. A csonk, ami most
kiállt belőle, legalább annyira lehangoló látvány volt, mint az éhező
Űberix, akinek már jártányi ereje is alig volt. Legalább is, ő maga ezt
állította. Ezzel a rafinált füllentessél sikerült elérnie, hogy a gyerekek
és a felnőttek megosszák vele elemózsiájukat. Ez nagyon rossz
üzletnek bizonyult, ugyanis Überix gyomra leginkább egy feneketlen
kúthoz hasonlított. Amikor már az utolsó falat túlélőkekszet is
felzabálta, Dupladurr professzor lövette a varázspálcáját.
- Kérem, mösszijő, ne ölje meg a barátomat! - könyörgött Űberix. -
Igazából, tudom, hogy megérdemelné, mert mohó egy állat, de
kegyelmezzen meg neki, mert amennyire falánk szegény, annyira
kevéssé van ellátva ésszel. Dupladurr professzor elmosolyodott:
- De kérem! Én soha nem ölnék meg senkit, hacsak nem ad rá okot.
Éppen azon fáradozók, hogy egy apró ajándékkal próbáljam meg
kárpótolni nagy barátját, amiért belekeveredett egy olyan háborúba,
melyben igazából semmi keresnivalója nem volt. s nem csak őt,
hanem mindenkit, aki miattunk került ide.
-Ajándék? - csillant fel Űberix szeme. – Szeretem az ajándékokat!
139
K. B. Rottring
- Ezt pedig igazán kedvelni fogja! - mosolygott a jó Dupladurr, és

átnyújtott a behemótnak egy apró asztalkát.
- Szép játék asztalka! - csettintett elismerően Űberix, amikor
Dupladurr professzor varázsolt neki, mint ahogy megígérte. - Mire
használhatom? Megegyem?
- Ez egy mobil terülj-terülj asztalka - magyarázta Dupladurr
professzor. - Csak kívánni kell, és bármilyen étel azonnal megjelenik
rajta. Száz éven keresztül, napi két szekér élelmet képes
elővarázsolni, utána viszon majd elemet kell cserélni benne.
Úgyhogy, remélem, uraságodnak nem lesz többé gondja az
étkezésekre, ha megint hosszú útra kellene indulnia.
- Hálásan köszönöm, nagy varázsló! - szorongatta meg Űberix
Dupladurr professzor egyre laposabb és laposabb kezét. - Remek
ajándék. Most már biztos, hogy ha útrakelek, minden nap lesz
reggelim, és csak a többi kilenc étkezésről kell magamnak gondos-
kodnom. Ó, mekkora öröm is ez nekem! így tovább álhatók, és
reggel nem azzal kell kezdenem a napot, hogy órákon keresztül
reggelit készítsek magamnak. Még egyszer, köszönöm!
- Nincs mit! - hörögte Dupladurr furcsán fintorgó arccal. Űberix
Unterix intésére, krákogására, majd erőteljes rúgdosására engedte
csak el az ettől máris megkönnyebbülő Dupladurr professzor egészen
lapossá vált kezét Az igazgató gyógymasszázsban részesítette a
nyomorék végtagját, majd miután ügyes mozdulattal visszavarázsolta
az eredeti dizájnjához szinte megszólalásig hasonlatos formába,
Unterixhez fordult.
Uraságodat pedig szeretném egy gyönyörű, új rohamsisakkal
kárpótolni. Látom, a régi teljesen tönkrement
140
Unterixnek nyikkannia sem volt ideje, mert Dupladurr rábökött a

pálcájával, mire Unterix fején a rommá ment sisak helyébe egy
ezüstösen csillogó, csodálatos díszekkel és a tetején egy remekbe-
szabott tollforgóval feltuningolt harci kobakvédő materializálódott
- Micsoda gyönyörűség! - lelkendezett Unterix, amikor kézbefogta.
A sisakot, persze!
Úgy örült, mint egy gyerek. - Köszönöm!
Dupladurr mosolygott, akár egy cukrosbácsi.
- Nincs mit - szerénykedett, majd Hófehérkéhez fordult
- Kiskegyed legnagyobb bánata, hogy akarata elenére szingli lett,
igaz?
- Igaz! - sápadt el Hófehérke. - De honnan tetszik tudni? Csak nem
azt akarja mondani, hogy belelát fejembe?
- Á, dehogy! - nevetgélt Dupladurr professzor. Ilyenre senki emberfia
nem volna képes, csak én.
Tudom, hogy szeretné megtalálni élete párját, aki békává lett, és talán
még nem lett belőle gólyaeledel, úgyhogy szeretném átadni ezt a
Királyfit Minden alakban, De Főleg Béka Állapotban Felismerő
Szuperdetektort. Garantálom, hogy segíteni fog önnek a
párválasztásban. Amikor pittyegni kezd és kigyullad itt rajta ez az
egyetlen, nagy zöld lámpa, akkor már nem kell mást csinálnia,
minthogy ráveti magát a kis, zöld állatra. Közben nagyon tetszik
vigyázni, hogy a fennálló nagy testsúlykülönbség miatt ki ne nyomja
a belit, majd biztos mozdulattal lesmárolja. Utána meg fog történni a
csoda, és a békából megint királyfi lesz. Ideális esetben soha többé
nem fog visszaváltozni, de ha mégis, kegyed kezében ezután ott lesz
a detektor. Na, minden jót!
141
K. B. Rottring
Hófehérke megköszönte, majd pityeregve átvette az ajándékot.

Dupladurr professzor ezután a meglepett Törpékhez fordult, akik azt
hitték, ők is apró ajándékokat fognak most kapni.
De mekkorát tévedtek!
Egy nagy, közös ajándékot kaptak. Gumiból készült és szinte
megszólalásig hasonlított Hófehérkéhez.
- Felfújható! - magyarázta Dupladurr professzor.
- Azokra a nehéz napokra szántam, amikor nagyon
kínozza majd uraságotokat a férjhez ment Hófehérke
heveny hiánya. Akkor előveheük, sőt, ezt az ajándékot
is persze, felpumpálhatják, és közösen, vagy akár külön
külön is feleleveníthetik legszebb közös emlékeiket,
amelyeket csak vele éltek át. De akár szoborként is
használható, és meg is lehet koszorúzni az ünnepna
pokon. Egyvalamire vigyázzanak: soha ne szúrják ki,
mert akkor örökre vége lesz önök között mindennek,
ez a gyönyörű kapcsolat el fog laposodni!
A törpék annyira örültek, hogy elmondhatatlan. Dupladurr
professzor, miközben beszélt, gyógyító varázslatot bocsátott a
jelenlévőkre, amely fehér bárányfelhőként ölelte körbe valamennyi
mesesztárt.
Végül Shegg maradt, a Bögre.
- Uraságodnak nem adok semmiféle ajándékot, ugyanis az igazi
ajándék odahaza várja önt, privát mocsarának takaros kis
kunyhójában.
- Fiola? - sírta Shegg. - Hát visszatért hozzám?
- Igen! - mosolygott Dupladurr professzor. - A lóhereügynökről
ugyanis hamar kiderült, hogy valójában szélhámos. És nem is
lóhereügynök, hanem valójában a Maláj Ellenállási Mozgalomnak
dolgozik, ezen kívül drogdíler is. Már ki is végezték.
142
- Soha nem hittem volna! - sóhajtott Shegg megkönnyebbülten.

- Én sem hittem, hogy ma este én leszek itt a Mikulás - vallotta be
Dupladurr professzor. - De nagy örömömre szolgál, hogy sikerült
ilyen röviden és frappánsan elvarrnom eme történet elvarratlan
szálait, amelyek egyenesen önökhöz vezettek.
- Köszi, Krampusz! -jelent meg egy pillanatra a nagy író, K. B.
Rottring láthatatlan szelleme.
Dupladurr kacsintott, mint akinek kavics ment a fél szemébe, majd
folytatta a mondókáját, mintha csak valaki megírta volna neki:
- Szeretném önöket visszajuttatni saját idejükbe, saját történetükbe,
de nem saját magam. - Dupladurr professzor ekkor aprócska
egyiptomi barátjukra mutatott:
- Kiváló tudósunk, a nagy egyiptomi feltaláló, akit Fószernek
szólítunk, mert ez a neve, nos, ő talán vállalja, ha szépen megkérem
rá, hogy mindannyiukat időgépének segítségével elszállítja oda,
ahová való. Saját téridejébe, saját történetébe, hogy végre
helyreállhasson az, ami már-már úgy tűnt, örökre elromlott.
- Vállalom! - mondta büszkén Főszer. - Örömmel segítek, hiszen
néha még mindig kínoz a lelkiismeretem, hogy minden rossz miattam
történt.
- Ne butáskodj, barátom! - veregette meg Dupladurr professzor a
tényleg apró termetű Fószer vállát, miközben leguggolt hozzá. -
Minden rossz a Sátántól származik, valamint a hasonló módon
rohadék Gigavatt Voltmárvolttól, akik addig-addig mesterkedtek,
hogy az egész világot a feje tetejére állították. Mi pedig nem győzzük
most visszafordítani a rendes helyére.
A gyerekek és Hibrid bólogattak. Töviről hegyire elmesélték a
képregényhősöknek, hogy mivé lett a
143
K. B. Rottring
világ, és hogy mit kell még tenniük azért, hogy minden rossz
visszaváltozzék jóvá. A mesehősök értékes aláírásokat adtak nekik
ingyen, majd Fószer egyenként vagy éppen csoportosan elszállította
őket a saját idejükbe, a saját terükbe és a saját történetükbe.
Amikor már nem volt több elvarratlan szál, addigra Dupladurr
professzor szabad tűzön, mágikus edénykéjében megfőzte a
varázslatos erejű, szándékosan kissé nyers Felkáposzta főzeléket.
- Útálom a főzeléket! - kényeskedett Controlles.
- Én is jobban szeretem a Kavicslabdázást - értett egyet Heri Kókler,
de nem volt mese, meg kellett enni a vacsorát, amely egyben
mágikus étek is volt. Amikor a kis csapat tagjai belaktak a
Felkáposzta főzelékből, mindenki érezte, hogy miért is hívják ezt a
kaját így, és miért nem az a neve, hogy rostélyos. Ez utóbbi nem volt
rossz étel, a régről fennmaradt neve szerint különösen a lovagkorban
kedvelték nagyon. Pedig azokban a hülye sisakokban iszonyúan
körülményes lehetett megenni.
- Most vegyétek ki a termo cuccokat a túlélő felszerelésből, aztán
pedig vegyétek magatokra a teljes menetfelszerelést - kérte
Dupladurr professzor.
- De miért? - kérdezte Controlles.
- Mert ahová hamarosan elröppenünk, ott cudar hideg lesz. A
felszerelésre pedig szükségünk lesz még, hiszen nem csak dísznek
hoztuk magunkkal - avatta be a közeljövő eseményeibe a társaság
többi tagját is az igazgató.
- Érzem, hogy egészen könnyűvé válik a testem - nevetgélt Hermelin
már beöltözve.
- A véred eddig is könnyű volt! – piszkálgatta Controlles, mire
Hermelin durcásan, de azért finoman belerúgott.
144
Controlles ettől a nem nagy erőhatástól legalább ötven lábnyi

magasságba felszökkent, pedig rettentő sok cókmók volt a hátán lévő
hátizsákban, és lebegni kezdett az égen.
- Ez hihetetlen! - visította Controlles. - Súlytalanná váltam!
- Igen, ez az első fázis! - mosolygott Dupladurr brofesszor. - A
testetek a Felkáposzta főzelék következtében végtelen könnyűvé
válik, majd a bennetek képződő fi... izé, éteri gáznak köszönhetően
képes lesz arra, hogy lebegjen.
- És mi a második fázis? - kérdezte Hibrid, aki már pipiskedve tudott
csak a földön állni, mert annyira könnyű lett, hogy szinte magától
elrepült. - A kiáramló hajtógázoknak köszönhető irányított,
hangsebesség közeli repülés - hahotázott Dupladurr, és a földre
vetette magát, amikor Fószer anyanyelvén káromkodva, iszonyatos
sebességgel elhúzott a feje felett.
- Hogy fogjuk utolérni? - aggódott Heri, és leporolta az imént Fószer
száján kiáramlott hieroglifákat, amelyek egészen beborították azokat,
akik éppen alatta álltak, amikor elsüvített felfelé.
- A Felkáposzta főzelék mágikus receptúrája lehetővé teszi, hogy
belefőzzük a célkoordinátákat – nevetett Dupladurr, és a hasát fogta,
de nem csak a nevetéstől, hirtelen hajtógáz áramlott ki belőle.
Majd mint egy léggömb, aminek abbahagyják a szájjal történő gépi
fújását, és elengedik, hadd repüljön, amerre csak tud, a jó professzor
össze-vissza szlalomozva másodpercek alatt eltűnt a látóhatár
mögött. Mennydörgés jelezte a pillanatot, amikor átlépte a
hangsebességet.
Nem telt bele másfél másodpercbe, és már mindenki úton volt a
Távol-Keletre, ahol várta őket a hideg, a
145
K. B. Rottring
medve és a Moszkvicsslusszkulcs, amit minden áron meg kellett

szerezniük. A világ sorsa függött ettől, úgyhogy nem lehetett hibázni!
18. Slamasztikában
- Segítség! - kiabált Controlles. – Beszorultam ide!

Heri mindenfelé nézett, akárcsak a többiek, de semmit sem látott,
hiszen rettentő sötét volt. Mindenki Controllest kutatta. Itt álltak a
semmi közepén, a lábuk alatt hó ropogott, miközben dermesztő,
hideg, csontig hatoló szél didergette a lelküket. A barátjukat viszont
nem lelték, pedig rettentő módon keresték.
- Merre vagy, cimbora? - kiáltozta Heri.
- Itt vagyok! Itt vagyok! - hallatszott egyre közelebbről.
- Itt lehet előttünk néhány méternyire! - állapította meg nagyon
helyesen Hermelin.
- Segítség! - kiabálta megint Controlles, de ezúttal már valahonnan a
hátuk mögül.
- Furcsa... -jegyezte meg Heri. - Esküdni mertem volna, hogy az
előbb elölről hallottam a hangját Most pedig már mögöttünk van. Ki
érti ezt?
- Olyan furcsa a hangja! -jegyezte meg Dupladurr professzor. -
Mintha valahonnan nagyon mélyről szólna.
- Bárcsak ne volna ennyire sötét... - sóhajtott egy nagyot Hibrid.
Pageup és Pagedown a léglökettől egymás hegyén hátán elgurultak
egy szikla tövébe, és ott jajongtak, mert csúnyán megütötték magukat
egymásban.
Pedig nem gyújthatunk világot most, hiszen a fény messzire hirdetné,
hogy itt vagyunk - magya-
146
rázta az igazgató. A véget nem érő síkságon valóban kockázatos lett

volna feleslegesen felhívniuk magukra a figyelmet. A célpont, a
titokzatos barlang, ahol a rettenetes, varázserővel feltuningolt gyilkos
medve őrizte a mágikus erejű Moszkvicsslusszkulcsot, feltehetőleg
nagyon közel lehetett hozzájuk.
- Érzem, hogy Controlles itt lehet valahol, nagyon közel - mondta
fojtott hangon Overiay, és a nyakát szorongatta, hogy még fojtottabb
legyen ettől a hangja. Olyan remekül csinálta, hogy a következő
tizenöt részre is azonnal szerződést és béremelést, valamint
pótjuttatásként kajapénzt is kapott.
- Én is hallom! - törölgette a szemét Delete, mert kezdett megfagyni
a golyója. A szemgolyója persze, mert a másik kettő biztonságos,
meleg, termoruházatba volt beburkolva.
- Menjünk vissza, és nézzük meg még egyszer balra - javasolta
Backspace.
- Használnunk kellene valami mágiát - javasolta Capslock. - Biztos
vagyok benne, hogy itt van valahol Controlles, de valami elrejti
előlünk. Talán valami gonosz varázslat...
- Az bizony előfordulhat - morfondírozott hangosan Dupladurr
professzor. - Hogy is nem gondoltam már hamarabb erre? - sóhajtott
fel, majd a szakállát simogatta, hátha ettől megjön az ihlete, hogy mit
is tegyenek.
- Segítség! - kiáltotta megint egyhangú, monoton jellegű szerepét
Controlles.
- Megvan! - mondta hirtelen Dupladurr professzor.
Éljen! - kiabált boldogan mindenki, és szaladni kezdtek arrafelé,
ahonnan Dupladurr professzor hangját hallották. Ennek az lett a vége,
hogy egy
147
K. B. Rottring
hatalmas kupacnyi, földön fetrengő és jajongó gyerek könyörgött

segítségért, vagy ha az nem megy, akkor fájdalommentes és gyors
halálért.
Ezer szerencse, hogy Hibrid nem esett rájuk. Óriási szerencse, hogy
az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie a kicsi a rakást, és senkire
sem zuhant rá. Csak Fószer lábára lépett rá egy picit...
- Ó, jaj nekem! Fószer! Bocsáss meg! – sajnálkozott Hibrid. - Nem
akartam! Annyira sajnálom! De tudod mit, büntetésből, mert
vezekelni akarok tettemért, most te is ráléphetsz az enyémre.
Fószer azonban nem volt bosszúálló fajta. Csak ült a földön és
fájdalmas arccal bámulta a két lábát. A normális méretűt, meg a
kétszer akkorát.
- Hogy fogok most ezekkel normális lábnyomokat hagyni?
- szomorkodott szegény.
- Sehogy! - bíztatta Hibrid.
- Gyerekek! - emelte fel a hangját tíz százalékkal Dupladurr
professzor. - Sajnos nem Controlles van meg, hanem a megoldás.
De ha minden jól megy, akkor a megoldás el fog vezetni kis
barátunkhoz.
- Hozzám? - kérdezte Controlles továbbra is tompa hangon.
- Igen! - felelte Dupladurr professzor.
- És mi volna a megoldás? - kérdezte Hermelin kíváncsian.
- Fényt nem gyújthatunk itt a tajga közepén, mert azonnal elárulna
minket - vázolta Dupladurr. - Infravörös fénnyel azonban nyugodtan
végigpásztázhatjuk a környéket, mert az messziről láthatatlan.
- És mi van akkor, ha az ellenség közel van? - kérdezte Hibrid tőle
szokatlanul okosan.
Akkor fogjuk magunkat és megtámadjuk, majd amikor mindenkivel
végzünk, mert foglyokat nem
148
ejthetünk, hiszen nem tudjuk őket biztonságos körülmények között

tárolni, sem etetni meg itatni, na, akkor újra belekezdünk a nyugodt,
megfontolt keresésbe.
Mivel ellenvetése most már senkinek sem volt, Dupladurr professzor
fogta magát és elővette a pálcáját.
- Infra fotonok! - mondta ki a varázsigét Dupladurr,
mire a pálcából egy hatalmas méretű, hordónyi nagyságú olajlámpa
emelkedett ki. De nem csak kiemelkedett, hanem fel is lebegett vagy
tíz méter magasba, és mint a gép, világítani kezdett, méghozzá gátlás
nélkül. Remek, infravörös fény áradt belőle mindenfelé.
- Segítség! - kiáltotta Controlles.
Mindenki arrafelé nézett, amerről a hangot hallották.
- Te jó ég! - döbbent meg Heri.
Szegény Controlles! - sírta el magát Hermelin.
Fószer eltakarta a szemét, mert a látvány neki egyszerűen sokk volt.
Dupladurr professzor hümmögni kezdett. Hibrid bambán bámult.
Altefnégy a szemét törölgette, mert annyira megviselte, amit látnia
kellett.
Merthogy szegény Controlles, nyugodjék békében, földet érés
közben fejjel előre belefúródott a talajba, a két lába pedig éppen hogy
annyira állt ki, hogy kalimpálni tudjon.
Még nem haltam meg! - tiltakozott a föld alól mély hangon
Controlles.
De ha nem menti ki valaki, akkor meg fog halni! figyelmeztetett
Hermelin. De mit tegyünk? - kérdezte Fószer aggódva.
149
K. B. Rottring
- Azonnal húzzatok ki! - könyörgött Controlles.

- Már alig van itt levegő.
Hibrid, tőle szokatlanul gyors helyzetfelismerő képességről
tanúbizonyságot téve, odacaplatott Controlleshez, majd hatalmas
lendülettel kihúzta.
A két lábát!
- Segítség! - ordította Controlles már nem is elhaló, hanem inkább
meghaló hangon.
- Pardon! - kért elnézést Hibrid, de ez most már nem számított.
Controlles eddigi karrierje, úgy látszott, jóvátehetetlenül derékba tört.
Most aztán tényleg gyorsan kellett cselekedni! Dupladurr professzor
varázspálcájával hirtelen Controllesre mutatott.
- Miniatúra! - mondta határozottan, miközben csak úgy szikrázott
körülötte a mágia.
A pálcából fehér fény vágódott ki, majd eltűnt Controlles testében.
Már ami megmaradt belőle... A szegény fiú holtteste minden átmenet
nélkül felére zsugorodott.
- Mumifikálódik! - suttogta teljesen átszellemült arccal Főszer.
- Nem! - mondta határozottan Dupladurr professzor.
- - Lekicsinyítem, hogy simán kiférjen a saját maga ütötte lyukból.
- Hah! Micsoda varázslat! - suttogták a gyerekek, amikor Controlles
teste, ami fele akkora lett, mint korábban, kilebegett az üregből.
Dupladurr professzor elkérte Hibrid kezéből Controlles régi lábait.
- Csirízusz Minutusz! - mondta, mire a kettévált test egy kis sercegés
közepette újra eggyé forrt.
Döbbenet! - suttogta áhítattal Fószer, aki még soha nem látott ekkora
nagy mágiát.
150
Dupladurr professzor lefektette a hóra Controllest, aki rögvest

kinyitotta a szemét. Mindenfelé kapkodta a fejét és közben beszélt:
- Láttam... Egy nagy fény felé közeledtem...
Azt mondta egy hang, hogy még nem érkezett el az időm, és
takarodjak vissza a Földre, mert még rengeteg a dolgom.
Meghaltam, de feltámadtam.
Miért vagyok ennyire kicsi?
Dupladurr fölé hajolt, majd mélyen belenézett a szemébe.
- Ki vagyok én, fiam? - kérdezte.
- Jézus? - kérdezte bizonytalanul Controlles.
Egy vörös lámpa berregett fel Fószer kezében, jelezve, hogy rossz a
válasz.
- És te ki vagy? - kérdezte Dupladurr professzor.
- Nem tudom... De... talán... Lázár vagyok - nyögte Controlles. Épp
most tetszett feltámasztani. - Szegény Controlles! Miközben beszélt,
jobbra és balra Ingatta a fejét.
- Félre beszél! - diagnosztizálta a problémát Dupladurr professzor.
Intett Főszernek, aki egy papirusztekercset nyomott gyorsan a
kezébe.
Dupladurr nem vacakolt azzal, hogy íróeszköz után kutasson, hanem
a kezében szorongatott varázspálcával, emberfeletti gyorsasággal
nyilakat rajzolt, amelyek mindegyike a papirusz széléről a közepe
felé mutatott.
- Nézz ide, fiam! - kérlelte Controllest, aki szót fogadott, követte a
nyilakat, amelyek segítségével képes lett arra, hogy koncentráljon.
Hogy hívnak? - kérdezte megint Dupladurr.
- Controlles - mondta határozottan Controlles.
Remek válasz! - mosolygott elégedetten Dupladurr.
151
K. B. Rottring
Fószer másik kezében zöld lámpa gyulladt fel, a zsebében egy

hangszóróból az Örömóda ismerős dallama csendült fel. A gyerekek
és Hibrid lelkesen tapsoltak.
Controlles felült, de riadtan nézett megint körbe.
- Kicsi lettem! - sírta. - Mi történt velem?
- Egy kis baleset - vallotta be Hibrid, és elpityeredett, mert mardosta
az Önvád.
- Kis baleset? - hörögte Controlles. - Attól lettem ilyen kicsi?
- Én varázsoltalak kisebbre, hogy ki tudjunk szedni abból a lyukból,
amit a fejeddel ütöttél - magyarázta Dupladurr professzor.
Controlles felült, majd felállt. Mindenki röhögni kezdett, aki csak
látta. Csak Controlles nem röhögött.
- Mi a jó élet lett a felső testemmel? - kérdezte.
- Milyen kis gnóm lett belőled! - incselkedett Hermelín, de
Controlles nem vette a lapot.
- Ne izgasd fel magad, fiam! -javasolta nyugodt hangon Dupladurr. -
A labodát nem kellett lekicsinyíteni, mert azt Hibrid a tested előtt
kirántotta.
- A lyukból? - érdeklődött Controlles.
- Nem, dehogyis! Belőled! - magyarázta Dupladurr.
Controlles falfehér lett. De annyira, hogy hozzá képest a körülöttük
lévő hó szénfeketén csillogott.
- Egek! Akkor azért haltam meg az előbb?!
- Nem haltál meg! - bíztatta Dupladurr professzor. - Csak nagyon
rossz állapotba kerültél, de én visszahoztalak.
Controlles tapogatta magát, a derekát, a kicsike, kidolgozatlan
felsőtestét, közben pedig jajongott.
- Mi lesz most velem?
152
- Itt hagyunk, hogy felfaljanak a jegesmedvék, a csontjaid pedig

nyugodtan jéggé fagyhassanak - heherészett Hermelin.
- Ilyen csúnya fiú nem jöhet velünk, mert nem bírnánk többé egy
jóízűt enni.
Controlles vicsorgott: - Egyáltalán nem vicces! - hörögte a fogai kö
zött.
Dupladurr professzor intett mindenkinek, hogy álljanak kissé
hátrébb.
- Controlles Maximus! - varázsolta, majd rábökött a fiúra a
varázspálcájával.
Controllesből hirtelen egy hatalmas, mondhatni óriási nagy ember
lett.
Controllesnek ez nagyon fájhatott, mert úgy üvöltött, mint akit
elevenen nyúznak.
- Curükk Minutusz! - parancsolta Dupladurr.
Controlles erre ismét visszaváltozott eredeti alakjába.
De nem, a felsőteste megint apró lett, a lába viszont ehhez képest
túlzottan hosszú és vastag maradt. De ha lehet ilyet mondani, még
jobban ordított.
- A Pokolba! - bosszankodott Dupladurr, mire Controlles eltűnt.
- Vissza, de rögtön! - kiáltotta a professzor, mire Controlles kissé
füstölögve ugyan, de visszatért.
Ez nagyon hülye vicc volt ám! - bőgte.
Ne aggódj, amíg engem látsz! - bíztatta Dupladurr professzor.
- Segítség! - ordította rettegve Controlles.
- Controlles Optimusz! - varázsolta Dupladurr, mire Controlles újra
visszanyerte eredeti alakját.
- Hála az égnek! - nyögte megkönnyebbülten.
Nem, inkább Dupladurr professzornak - nevetgélt Hermelin, akinek
nagyon tetszett Controlles többszöri átváltozása.
153
K. B. Rottring
Ebben a pillanatban a Controlles ütötte lyukból motozás hallatszott,

majd a nyíláson keresztülnyomulva előbukkant egy óriási medve. Két
hatalmas bőröndöt szorongatott mindkét kezében. Ha ez nem lett
volna elég feltűnő, a medve hátára kötözve egy hosszú rúdon fehér
zászló lengedezett a szibériai szélben, jelezve, hogy a medve
megadja magát.
- Én vagyok a rettenetes erejű, varázserővel feltuningolt medve, aki
az önök által keresett csodatévő mágiával átitatott varázstárgyat, a
Moszkvicsslusszkulcsot őrzi - mondta a gigantikus szörnyeteg
köszönés helyett.
- Csókolom! - suttogták rettegve a gyerekek, és hátrálni kezdtek.
Dupladurr professzor előkapta a varázspálcáját, Hibrid a harci
kalapácsát, Fószer pedig belekapaszkodott a zsebében hordott
időgépbe.
De felesleges volt minden aggodalom, mert a medve nem támadott.
Ellenkezőleg!
Könyörögni kezdett az életéért.
- Kérem, ne öljenek meg! Bocsaim vannak otthon!
Vigyék azt a nyavalyás Moszkvicsslusszkulcsot, nem ér az egész
rohadt munkám annyit, hogy ne láthassam többet a kis drágáimat!
Mindenki bólogatott, hogy bizony nem ér annyit semmiféle munka,
hogy az ember feláldozza érte az életét, a családját, a szabadidejét.
A szörnyeteg ekkor Dupladurr professzorhoz fordult, és alázatos
hangon annyit mondott:
- Láttam az imént az összes rettenetes varázslatot, egy ember
szétszakítását, összeragasztását, lekicsinyítését, majd újbóli
felnagyítását. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy halottat
is feltámasztott!
Micsoda hatalmas nagy mágus! Hallottam a rettenetes
154
szenvedést, amivel ez a varázslat járt. Látom már, hogy a világ

leghatalmasabb varázslója jött ide azért, hogy engem megöljön. Na
én ebből nem kérek! Élni akarok és szaporodni! Dupladurr bíztatóan
bólintott, és intett a szemével, hogy csak bátran folytassa. A medve
folytatta is:
- Itt van a szent tárgy, a Moszkvicsslusszkulcs - mondta, és egy
míves arany dobozkában átadta a kegytárgyat az igazgatónak.
Dupladurr professzor kinyitotta a dobozkát, amelyben valóban ott
ragyogott a mágiával totálisan átitatott varázstárgy.
- Ha pedig a Pokolba készülnek, akkor éppen jó helyen járnak -
folytatta a medve. - A barlangban mindent megtalálnak, amire csak
szükségük van.
Na, én akkor megyek. Minden jót, és köszi, hogy nem tetszenek
megölni.
Dupladurr professzornak még megköszönni sem volt ideje, mert a
medve sarkon fordult, aztán illaberek, nádakerek, egyszerűen eltűnt.
Láthatatlanná vált, mert olyan gyorsaságú futásba kezdett, amit
emberi szem már nem volt képes követni. Úgy futott hazáig, ahogy
csak a lába bírta. A kis csapat tagjai egy perces, döbbent csend után
hatalmas nagy éljenzésben törtek ki, azután benyomultak a
barlangba, hol nemrégiben még a legyőzhetetlen medve őrizte a
Moszkvicsslusszkulcsot. Amit ott találtak, attól elállt a lélegzetük.
19. A barlang
A barlang bejárata a hatalmas termetű medvének, illetve

kijövetelének köszönhetően elég szélesnek látszott ahhoz, hogy még
Hibrid is könnyedén be-
155
K. B. Rottring
sétáljon rajta. Mivel ő volt mindannyiuk közül a legfélelmetesebb és

a legerősebb is, ezért Dupladurr kijelölte az óriást önként
jelentkezőnek. Az önként jelentkező dolga természetesen az volt,
hogy önként előre menjen, és ha kell, önként feláldozza nyomorú-
ságos kis életét (Hibridnek mondjuk nagy élete volt, de mindegy) a
köz javáért.
Hibrid tehát előrement.
Ez valójában azt jelentette, hogy vért izzadva átpréselte magát a
bejárati lyukon. Amikor a többieknek megnyugtató szavakkal
ecsetelte, hogy egyáltalán nem halt meg, sőt, meg sem sebesült, mi
több, ellenséges ellenállási gócokat sem talált odabent, a csapat többi
tagja bátran utánament.
Először Dupladurr professzor, utána a gyerekek, végül Fószer, aki
kicsi volt, és vigyáztak rá, nehogy elvesszen, mert egy ilyen kis
embert bizony irtóra macerás lett volna egy ekkora nagy területen
megtalálni.
Először egy kivilágított, hosszú folyosón haladtak keresztül, ami
viszont egy óriási, legalább ötszáz láb hosszú és ötven láb magas
barlangba vezetett.
Odabent aztán mindenkinek leesett az álla.
A barlang fala ugyanis színaranyból készült.
De nem csak az!
Hanem a padló is!
A hatalmas helyiségben két oldalt óriási polcok sorakoztak, a
polcokon ezüst ládákban tízezer tonnaszámra állt az arany, a
smaragd, a gyémánt, a rubint. Úgy csillogtak, úgy szikráztak, hogy
Heri és a többiek szeme szinte megfájdult bele.
- Micsoda kincs! - hebegte Fószer, pedig ő aztán Egyiptom fáraóinak
kincseskamráiban láthatott elég igazi antikvitást.
156
A gyerekek teljesen megbabonázva álltak. Hibrid hebegett valamit,

de senki nem értette, hogy mit. Dupladurr professzor ellenben
összehúzott szemmel figyelte a termet. Óvatosan körbepillantott,
látszott, mindent rettentő alaposan megfigyelt.
-Semmihez ne nyúljatok! - mondta hirtelen.
Controlles, aki már éppen azon volt, hogy néhány kilónyi gyémántot
megmarkoljon és a szütyőjébe rakjon, megmerevedett. A keze, amely
kinyúlt a mérhetetlen kincs után, a levegőben maradt.
- Tessék elengedni! - könyörgött. - Csak ezt a néhány apró ajándékot
szeretném elvinni a szüleimnek. a többiből pedig dúsgazdagon
akarok élni utalómig!
- Szép tervek! - ismerte el Heri objektíven.
- Ha megérinted, meghalsz! - mondta határozottan Dupladurr
professzor.
Controlles még mindig érezte, hogy az igazgató mágikus ereje nem
ereszti a kezét. Micsoda? - döbbent meg Controlles, és ösztönösen
tett egy lépést hátra. Ekkor Dupladurr is végre elengedte. - Ez a
rengeteg kincs csupán azért van itt, hogy elterelje a figyelmet az igazi
rejtegetni valóról - mondta Dupladurr professzor. - Ez a hely át van
itatva mágiával. És az arany és a temérdek kincs sem az, aminek
látszik. Az egész csak egy hatalmas nagy illúzió És aki bedől neki,
azonnal meghal. Ti nem érzitek a gonosz varázslat vibrálását, ahogy
a hideg és éles mágia áthatja a gerinceteket és végigfut a hátatokon,
egészen fel a nyakatokig, ahol tiszta libabőr lesz tőle a fejetek búbja?
- kérdezte az igazgató. Hermelin kezdte érezni. Heri is megérezte!
157
K. B. Rottring
De a többiek nem érezték, csak hümmögtek, krágogtak, mint

tüdőbeteg a gyógybarlangban.
- Akkor mindjárt megmutatom nektek azt, amit eltakar a mágia.
Az ikrek egyszerre kiáltottak fel meglepetésükben!
Hibrid hátrahőkölt, Fószer pedig megrettent, amikor Dupladurr
professzor körbemutatott a pálcájával. A barlangban minden
egyszeriben megváltozott. A színarany burkolatok eltűntek, egy
nyírkos, hideg, bűzös helyen találták magukat. Meglepetten látták,
hogy a drágaságok sem voltak sehol a polcokon. Ellenben a kincsek
helyén, mindegyik dobozban, kígyók tekeregtek.
- Halálos csapda ez a kincskeresőknek! - mutatott körbe Dupladurr
professzor.
- Aki megalkotta, tudta, hogy mit akarnak az emberek. Tudta, hogy a
mohóságuk mihez vezet. Tökéletes álcázás, tökéletes védelem.
- Nem is beszélve a medvéről, aki szerencsére elhúzta a csíkot -
jegyezte meg Heri.
Dupladurr bólintott.
- Épeszű ember bizonyára nem jött volna ide soha. De aki mégis
idetévedt volna, azt biztosan rabul ejti ez a hatásos varázslat.
- Csak mi jöttünk ide - motyogta magában Controlles némileg
önkritikusan.
- Gyerünk tovább! - intett a többieknek a professzor. - Ha nem
nyúltok semmihez, nem eshet bajotok. - Felemelte varázspálcáját,
amelyből fehér fény áradt, és bevilágította a barátságtalan, nyírkos
barlangot.
Soha nem költöznék ide! -jegyezte meg Controlles Herinek, aki csak
bólogatni tudott.
158
Dupladurr professzor haladt elöl, mert a menet élén most már nem
erő kellett, hanem mágia. A sarkában Heri Kókler caplatott az
iszapos, ragacsos sárban, közvetlenül mögötte Hermelin tipegett és
fintorgott, mert a bűz, ami a talajból áradt, gyomorfelkavaró volt.
Controlles és a többi ikergyerek mögött Fószer haladt. A sort Hibrid
zárta, aki két marokra fogta is harci kalapácsát és gyakorta
hátrafordult, hogy ellenőrizze, nem követi-e őket valaki.
-Bátor emberek vagytok! - szólaltak meg valakik, amikor éppen be
akartak fordulni a barlang másik felén egy járatba. Még Dupladurr
professzor is összerezzent, amikor a fura teremtmények kjöttek a
járatból, és szépen egymás mellett, csökkenő magasági sorrendben
felsorakoztak előttük.
Mi vagyunk a Matrjóska babák - mondták bemutatkozás képpen.
Krampusz Dupladurr vagyok - mondta a profesz.
- Ők itt mögöttem, ez a sok gyerek, mind-mind a tanítványom.
A pöttöm ember, Fószer, az egyiptomi feltaláló, munkásságát most
idő hiányában nem méltatnám részletesen.
A hatalmas termetű ember, valójában csak félig ember, ő egy óriás.
Hibrid a neve. Nem bánt, csak akkor, ha megtámadják, vagy ha éhes.
Akkor jó! - mosolyodtak el a népviseletbe öltözött csökkenő méretű
apróságok. Látszott, az óriás látványa ezidáig rettegéssel töltötte el
őket.
Most hogy már tudták, jámbor fajzat, a rettegés szimpla páni
félelemmé szelídült bennük.
Mit kerestek itt, ahol a madár se' jár? - kérdezték a Matrjóska babák.
- Hosszú történet ez - vallotta be Dupladurr professzor. - Jövetelünk
legfontosabb célja az, hogy
159
K. B. Rottring
bezárjuk a Pokol Kapuját. Ugyanis kinyílott egy véletlen varázslat

következtében. Emiatt a világot élőhalottak lepték el, és a Sátán
kiszabadult a Pokolból, ahol pedig normális esetben tárolódnia
kellene. Nem akarok nagy szavakat használni, mert nem vagyok
politikus, de azt kell mondjam, végveszélyben van a világ.
- Ajjaj! - sajnálkoztak a Matrjóska babák. - Mi sajnos nem tudjuk,
hogyan kell bezárni a Pokol Kapuját. Mi csak fogságban éltünk itt. A
medve őrzött minket, de most, hogy láttuk, örökre elment, mi is
szeretnénk hazatérni.
- Részünkről aztán semmi akadálya! - mosolygott Dupladurr
professzor. - Ha mennetek kell, hát menjetek.
- De nélkülünk nem lehet bezárni a Pokol Kapuját - vallották be a
Matrjóska babák.
- Hoppá! - mondta Dupladurr és mindenki, aki a bezárásos projekten
fáradozott.
- De miért nem? - kérdezte Heri Kókler.
- Azt mi nem tudjuk - vallották be őszintén a Matrjóska babák. - De
azt elárulta nekünk a medve, hogy azért kell itt raboskodnunk, mert
valami varázslathoz kellünk. De ennek mikéntjéről és hogyanjáról
sajnos semmit nem tudunk.
- Akkor sajnos meg kell kérjelek benneteket, hogy mégis inkább
tartsatok velünk.
- De vár minket az otthonunk... - húzódoztak a Matrjóska babák.
Már nem sokáig - avatta be őket Dupladurr professzor a dolgok
lényegébe. - Ha nem segítetek nekünk bezárni a Pokol Kapuját,
akkor a világnak hamarosan vége lesz. Ergo, az otthonotok is
megsemmisül. Hiába tértek haza, semmi értelme nem lesz.
160
- Vége lesz a világnak? - kérdezték az apróságok, akiknek láthatóan

egyre kisebb testük, és egyre kisebb agyuk is volt.
A legnagyobb még aránylag értelmes volt, de a legkisebb vélhetően
már semmit nem értett az egészből.
- A pokol katonái elözönlötték a Földet. Ha győznek, nem lesz többé
otthonotok, nem lesz többé hová hazemennetek.
Jajj nekünk! - kapott a fejéhez mindegyik csöppség.
- Segítenetek kellene nekünk!
-javasolta egy üzletkötő rámenősségével Dupladurr professzor.
- Ha szükség van rátok a varázslathoz, akkor gyertek velünk.
Látjátok ezt az óriást?
A babák bólintottak, hogy látják.
Ez az óriás régi barátom. Hibrid olyan erős, hogy egy hatalmas fát is
úgy tud kicsavarni a földből, mint ahogy más ember egy gazt tép ki a
puha homokból.
És látjátok a hatalmas harci kalapácsát?
Na, azzal meg minden gonosz ellenség fejét úgy zúzza péppé, hogy
meg se' tud nyikkanni közben.
- Kérlek, ne ölj meg minket! - sírdogáltak a Matrjóska babák. -
Inkább veletek megyünk.
- Ne féljetek, ez a kedves óriás nem bántani, hanem vigyázni fog
rátok. Betesz titeket a hátizsákjába, ahol biztonságban lesztek. Ha
bárki bántani merészelne benneket, akkor kinyiffantja a gazfickókat.
Ha pedig szükségünk lesz rátok, akkor ti fogtok segíteni nekünk Na,
áll az alku? - kérdezte Dupladurr azzal a speciálisan széles mosollyal,
amivel meggyőzni szokott.
Rendben van - egyeztek bele a babák. - De tényleg vigyázzatok ránk,
mert nemzeti kincs vagyunk. Ha elpusztulunk, szegényebb lesz
nélkülünk a világ.
161
K. B. Rottring
- Ne féljetek! - bíztatta őket Hibrid. - Nálam

biztonságban lesztek.
Amikor a Matrjóska babák egymásba csúsztak, és végül csak egy
maradt belőlük, amelyik az összes többit is magába foglalta, Hibrid
óvatosan elpakolta őket.
20. A Révész
A kis csapat elindult az egyetlen úton, amelyik lefelé vezetett.

A mindenhonnan áradó szürkészöld derengésben is látszott, hogy
valami egészen különös hely felé tartanak.
Heri azonnal megérezte, hogy ez nem akármilyen út, amelyen
lépkednek. Az út kövei olyan furcsán voltak kirakva, hogy amikor
ránézett, az út szinte megelevenedett, mozgott, hajlott és ringott. A
varázserő csak úgy áradt belőle. Heri szinte már meg sem lepődött,
amikor az út beszélni kezdett hozzájuk.
- Segíthetek nektek valamiben? Szeretnétek megpihenni egy kicsit?
Netán egy frissítő masszázsra vágytok? Esetleg ennétek, innátok
valamit? Vagy inkább megmondjam, mennyi az idő?
- Ez a Pokolba vezető út! - kiáltott fel Dupladurr professzor
meglepetten. - Tényleg igaz, amit néhol írnak róla, hogy csupa
jószándékkal van kikövezve.
Hermelin közben egy táblára lett figyelmes. Sima útjelző táblának
tűnt, attól eltekintve, hogy koszorú alakja volt és gyászkeretes alapon
egy fekete nyíl mutatta rajta, hogy arra van a Pokol. Hátborzongató
érzés volt így lefelé haladni ezen az úton, ahol egyre melegebb lett a
levegő, és egyre nagyobb lett a füst meg a kénkőszag.
162
- Vigyázzatok! - figyelmeztette őket az út féltőn.

- Nemsokára eléritek az út végét, ahol lesz egy folyó.
A folyónál találtok egy Révészt. De a folyón csakegyvalaki kelhet át
közületek.
A Révésznek joga van egy feltételhez kötni, hogy átvigye azt a
valakit, aki közületek egyes-egyedül átmehet. Ha nem teljesül a
feltétele, mindenki meghal. Ez rossz hír, ugye? Nem akartok inkább
visszafordulni? Én visszafordulnék...
Gondoljátok meg! Még nem késő!
A gyerekek dermedten hallgattak, Dupladurr professzor viszont
szóba elegyedett az úttal. Más esetben ilyesmiért egy hétköznapi
embert azonnal beszállítottak volna jóakarói a pszichiátriára, hogy
alaposan begyógyszerezzék, ám ez most különleges esetnek tűnt. Az
út kétséget kizáróan intelligens mágiával
volt felruházva.
- Miért segítesz nekünk? - kérdezte Dupladurr az úttól, amely most is
furcsán kavargott és örvénylett a lábuk alatt.
- Mert a segítség a lételemem. Ebből alkottak meg azok, akik az idők
kezdetén ide helyeztek. Azóta mindenkinek segítek, aki csak erre
járt. Eddig soha, senkinek nem sikerült még átmennie a túlsó partra.
Pedig sok ember járt már erre. Meglepő, hogy ennyien ki tudták
cselezni a medvét és túlélték a kígyókat. De a Révésszel még nem
bírt senki. A Révész egy genya! Olyan feltételeket szokott szabni,
hogy ember nincs, aki teljesítse. Szerintem betegesen ferde a
lelkülete és tuti, hogy élvezi, amikor az áldozatai elhunynak.
- Meneküljünk! - vetette fel Fószer teljesen jogosan.
Dupladurr professzor leintette. - Nincs hová mennünk. Ha
visszatérünk, ott is csak a halál vár ránk.
163
K. B. Rottring
- Ez az egyetlen esélyünk - mondta Heri Kókler is, mert sejtette,

hogy ő lesz az a delikvens, akinek majd át kell mennie.
- Ha most megfutamodunk, vége lesz a világnak. Nincs hová
menekülnünk, srácok!
- Hajjaj! - sóhajtott Controlles.
Hermelin csak némán zokogott.
Az ikreik némán bólogattak, mert nekik is rossz előérzetük volt. Az
egész föld alatti világ, ahol immár több órát eltöltöttek, kezdett egy
véget nem érő rémálomhoz hasonlítani, ahol egyre rémisztőbb és
rémisztőbb dolgok történtek meg, de felébredni nem lehetett belőle.
- Menjünk! - mondta Hibrid is, miközben a körmével szórakozottan
piszkálgatta lefelé harci kalapácsáról a rátapadt vérlemezkéket.
A csapat folytatta útját a csupa jószándékkal kikövezett úton. Alig
fertályóra múlva, ami nem volt sok, de kevés sem, elérték az út
végét.
Meg sem lepődtek már rajta, hogy ott várta őket a Révész.
Fekete nadrágot, fekete inget és fekete köpönyeget viselt. A fején egy
lila alapon, sárga pöttyökkel díszített, rózsaszín szalaggal átkötött,
hatalmas női kalapot viselt, amibe egy beteg elme hófehér lúdtollat
tűzött.
Valójában a kalapja is fekete volt, naná, hogy az is. De ez a
kompozíció is nagyon illett volna hozzá, hiszen azt mondják, a
feketéhez minden nagyon megy. De a fickó nem szerette az
extravagáns kollekciókat, inkább az egyhangú feketét választotta.
Lelke rajta!
A Révész unott arccal figyelte, amíg az érkezők elébe értek.
- Mi tetszik? - kérdezte olyan hangsúllyal, hogy mindenki azonnal a
Pokolba kívánta.
164
- Szeretne közülünk egyvalaki átjutni a Pokolba

- kezdte udvariasan Dupladurr professzor. – Át tudnád vinni, ha
nagyon megfizetünk érte?
- Nézd, tata, engem a pénz egyáltalán nem motivál - mondta rettentő
unott hangon a Révész.
- Örök időkig itt kell dekkolnom, lehetetlen kérdéseket kell feltegyek
az ide érkezőknek, lehetőleg olyat, hogy a szerencsétlenek ne
tudjanak rá válaszolni. Ha sikerültúljárnom az eszükön, akkor meg
meg kell ölnöm őket, pedig utálom az erőszakot, a horror filmeket és
a szenvedést. Mégis, ide helyeztek, mert egyszer vétettem egy kis
hibát.
Kis hibát? - kérdezte a professzor érdeklődve.
Már az idejét sem tudom, hogy mikor történt. Bevittem egy kígyót a
Paradicsomba, és jó pénzért eladtam a Sátánnak. Akkor még nem így
hívták, de mindegy. A következmények ismertek. Együtt buktunk.
Én sose voltam egy angyal, de a Sátán az az volt. Azóta is állandóan
azon jár az esze, hogy bosszút álljon, és visszatérjen oda, ahonnan
mindörökre kitiltották. Szörnyeteg! - A Révész elábrándozott
többmilliárdnyi emlékén, ami azóta történt vele. - De hol is
tartottam?
Ott, hogy azt állítottad, téged a pénz már nem motivál - emlékeztette
Dupladurr professzor.
Ja, tényleg! -jutott eszébe a Révész. - Tényleg nem motivál. De hát
mondjátok meg őszintén, miért is motiválna? Hát lehet idelent bármit
is kezdeni vele?
Nem tudjuk - vallotta be Dupladurr.
- Hát honnan is tudnátok! - panaszkodott a Révész. - Hiszen új húsok
vagytok idelent. A kérdés egyszersmind költői volt. Nem, hát persze,
hogy nem lehet vele mit kezdeni. Pokolian kihalt hely ez.
165
K. B. Rottring
Nincs itt semmi, csak ez a nyálaskodóan segítőkész beszélő út, a

halott fekete víz, a csónakom meg én. Ezerkétszázhetvenhat éve, tíz
hónapja, ötvenöt napja, és tizenegy órája nem járt itt senki. Azóta
csak nektek sikerült kicseleznetek a medvét. Szép munka volt,
gratulálok! Áruljátok el, hogy mivel vertétek át?
- A medve magától menekült el - vallotta be Dupladurr professzor. -
Összepakolta a holmiját és utána megkért, hogy ne öljük meg.
Miután megígértük, hogy nem tesszük, hihetetlen sebességre
gyorsított, majd elmenekült.
Mindenki a társaságban egyhangúlag bólogatott, jelezve, hogy így
történt, nem másként.
- Ejha! - füttyentett hangosan a Révész. - Nem semmi munka
lehetett. Ilyet azelőtt soha nem hallottam. Nem szokványos sztori,
annyi bizonyos.
- Pedig így történt - erősítette meg Dupladurr professzor. Azt, hogy a
barlang káprázatán is átlátott, igen bölcsen nem mondta el. Tudta,
hogy a siker két titka az, hogy soha nem mondunk el teljesen
mindent.
- Nagyon jól elbeszélgettünk - mondta hirtelen a Révész -, de most
már sajnos meg kell öljelek benneteket.
- Csak ne hamarkodd el azt a megölést! - intette nyugalomra
Dupladurr professzor. - Ha jól tudom, az a szabály, hogy először egy
lehetetlen dolgot kell kérdezz vagy kívánj. Ha azt nem teljesítjük,
csak akkor van jogod meggyilkolni minket.
Nem egészen - húzta a száját a Révész. - Igazából nem kell találós
kérdést vagy ilyesmit feltegyek, mert én döntöm el, hogy milyen
feltételnek kell teljesülnie. Bármit kigondolhatok, bármit
kérdezhetek, mert idelent nincs közvetlen főnökség. Szabad kezet
adtak, úgyhogy bármit akarhatok.
166
- Hát akkor essünk túl rajta -javasolta Dupladurr professzor. - De

tartsuk be a szabályokat. Viszont, még mielőtt bármit is kérdeznél
vagy akarnál, szeretném megkérdezni tőled, hogy közülünk ki az,
akit átvinnél a tulsó partra, ha netán sikerülne mégis a dolog. A
Révész unottan ásított: Azt a sebhelyes homlokú, pápaszemes
kiscsávót.
Igen, itt a papíromon az áll, hogy őt kellene átengednem.
-Van papírod? - kérdezte érdeklődve Dupladurr.
-Van hát! - felelte a Révész.
- És kitől kaptad? - kíváncsiskodott tovább Dupladurr professzor. -
Csak nem a Sátántól? - Őrdögöd van! - vigyorgott a Révész.
- Személyesen tőle. Az egyik kisördögével, Fahrenheittel küldte.
Szerintem, már nagyon várja a srácot.
Heri érezte, hogy menekülési ösztöne mindjárt ába keríti.
De mivel tudta jól, hogy nem menekülhet, inkább arra gondolt, hogy
csak azért sem fog meghalni. Inkább győzni fog, bezárja a pokoli
nyílászárót, és minden jóra fordul majd. Vigyen át engem a folyón -
mondta hirtelen elánnal. Le akarok számolni a Sátánnal! Be akarom
zárni a Pokol Kapuját, és meg akarom menteni a világot.
Senki nem látta, de Dupladurr professzor ebben a pillanatban apró
mozdulatot tett a zsebébe dugott varázspálcával.
A Révész hahotázni kezdett, a hasát fogta a nevetéstől, rázkódott az
egész teste, a könnyei patakzottak és csuklott meg fuldoklott
vegyesen.
- Akkor, hehehe... akkor foglak téged, háháháháhá, átvinni a túlpartra
kiskomám, hihihihi, ha annak a
167
K. B. Rottring
nagy melák óriásnak a hátizsákjában népi motívumokkal díszített,

szép színes Matrjóska babái lapulnak majd. - A Révész iszonyatosan
nevetett, de amikor Hibrid szép komótosan megkereste a Matrjóska
babákat, majd sorban kipakolta őket a földre, a Révésznek ajkára
fagyott a mosoly. A szemgolyója majdnem kiugrott a gödréből, mert
akkorára tágult a pupillája.
- Ez nem lehet! - tiltakozott. - Honnan tudtam volna, hogy ott van
nála? És ti honnan tudtátok, hogy én pont ezt fogom kérdezni?
Mondhattam volna pirosseggű páviánt is...
- De nem azt mondtad! - figyelmeztette Dupladurr jóságosan.
- Sajnos vesztettél, mi viszont nyertünk. Ebből következik, hogy át
kell vinned Heri Kóklert a túlsó partra.
- Ez nem ér! - tiltakozott a Révész. - Szerintem' ti csaltatok.
- Csaltunk? - kérdezte ártatlan képpel Dupladurr professzor. - Miből
vontad le ezt az elhamarkodott következtetést, barátom?
- Abból, hogy egy varázspálca van most is a kezedben - sziszegte a
Révész, pedig nem is volt kígyó, ellenben nyilvánvaló módon
megérezte a mágia jelenlétét, ami elárulta, nem éppen egy
közönséges földi halandóval volt dolguk.
- És miért ne lehetne egy varázspálca a kezemben? - kérdezte
Dupladurr. - Engem megnyugtat a tapintása...
Persze, én meg most jöttem le a falvédőről. Hiszi a piszi! Tudom,
hogy varázsoltál! - kötötte az ebet a karóhoz a Révész. - Fogalmam
sincs, hogy csináltad! De lefogadom, te akartad, hogy pont ezt
mondjam, ne egy másik verziót.
168
- Nem csaltam - tiltakozott Dupladurr. - A csalás ugyanis azt jelenti,

hogy valami olyasmit műveltem volna, ami a szabálykönyv valamely
bekezdésébe vagy paragrafusába ütközik. Ám én nem tettem
semmiféle ilyesmit. Nem csaltam, csak segítettem a szerencsének. Ez
viszont nem tilos. Amit ugyanis nem tilos, az szabad. Ne mondd,
hogy ezt nem tudtad!?
A Révész hiába forgatta dühösen a szemét. Dupladurr professzor
elővett köpenyének belső zsebéből egy vastag és nehéz könyvet, ki
tudja, hogyan került ilyen hirtelen oda, amire az volt ráírva, hogy
„Szabálykönyv". A Szabálykönyvet odaadta a Révésznek, és
megkérte rá, hogy tanulmányozza. A Révész becsülettel és
gyorsolvasásos módszerrel átnézte az egészet, de el kellett ismernie,
hogy Dupladurr igazat beszélt. Semmi olyasmi nem történt, ami a
meg nem engedett eszközök vagy a csalások kategóriájába tartozott
volna.
A Pokolba! - káromkodott tehetetlenül a Révész, mert most először
legyőzték. Látszott rajta, hogy kegyetlenül nehezen viseli.
Igen, oda kérném a fuvart - mondta Heri Kókler, és miután
mindenkitől örökre búcsút vett, hiszen senki nem tudhatta, hogy
találkoznak-e még valaha, bemászott a csónakba.
A Révész Heri markába köpött, majd evezni kezdett.
21. Átkelés
Heri magához ölelte a hátizsákját, amibe a Moszkvicsslusszkulcsot

rejtő dobozkát is gondosan elcsomagolta. Dupladurr professzor
szavai jutottak eszébe:
169
K. B. Rottring
„Nagyon vigyázz rá Heri. Tudod, ennélkül nem lehet bezárni a Pokol

Kapuját. Nehogy elhagyd, vagy elcseréld egy döglött lóért valahol
útközben, mert akkor hiába küzdöttünk idáig."
Miközben integetett egy darabig barátainak, akik innentől már nem
jöhettek vele, folyton az járt a fejében, hogy vajon miféle rettenetes
megpróbáltatások várnak még rá a könyv következő oldalain.
Választ persze sehonnan sem kapott.
Amikor aztán a parttal együtt eltűntek a barátai látóhatár alján, a fiú a
Révészhez fordult.
- Tessék mondani, messze vagyunk még?
- Türelmetlenkedünk, türelmetlenkedünk? - kérdezte a Révész
gonoszkodva.
- Bizony sietnünk kell, mert ha túl későn érünk oda, akkor vége lesz
a világnak. Ezt pedig nem akarom.
- Hát persze! -jegyezte meg a Révész, és lihegve evezett tovább. Heri
észrevette rajta, hogy minden órányi evezés után egyre lassabban
húzza az evezőket! Látszott, egyre kimerültebb. Hiába no, még soha
nem kellett áteveznie ide.
- Vakmerő egy kölyök vagy - lihegte a Révész három óra múlva - Ki
fia borja vagy, he? Vannak szüleid?
- Elismert varázslók voltak, de megölték őket - vallotta be Heri.
- Meg? - kérdezte a Révész meglepetten.
- Gigawatt Voltmárvolt, a világ leghatalmasabb fekete mágusa.
Engem is meg akart gyilkolni, de nagyon megszívta, mert ehelyett én
öltem meg.
- Ejha! - lihegte a Révész. - Nem semmi egy kölyök vagy te, hallod!
És hogy történt? Hogyan tudtál megölni egy a „világ leghatalmasabb
mágusa" elitkategóriába tartozó fekete mágust?
- Fogalmam sincs - vallotta be Heri.
170
- Olyan részeg voltál, mi? - kacsintott a Révész vigyorogva.

- Nem, dehogyis. Még csecsemő voltam. Mégis sikerült. Azóta
mindenki szentként tisztel, a suliban meg rugóként buknak rám a
csajok.
- Elképesztő! Hogy-hogy nem hallottam én még erről a történetről? -
A Révész egyre lassabban evezett és a fejét csóválta.
- Izoláltan tetszik idelent élni - mondta Heri.
- így van, hogy az Isten verje meg! - szitkozódott a Révész, mire egy
hatalmas villám hasított keresztül a föld alatti műhorizonton, és
iszonytató mennydörgés közepette belevágott a vízbe.
- Bocsi! - ordította a Révész könyörögve. - Nem úgy gondoltam!
Csak véletlenül kiszaladt a számon...
Szerencsére nem jött több villám, igaz, a Révész sem káromolta
tovább az Istent.
- Veszélyes idelent az élet - jegyezte meg Heri.
- Nem csak az élet, a halál is - vigyorgott a Révész. - Én például már
nem vagyok abban sem biztos, hogy élő vagyok-e vagy inkább egy
halott. Identitászavarom is van már, de nincs kihez forduljak, mert
pszichológus errefelé nem él meg. Úgyhogy szerintem lassan be
fogok csavarodni.
- Hátha lehetne segíteni magán? - kérdezte Heri.
- Á, fenéket! Nekem már annyi! - jegyezte meg szomorúan a Révész.
Egy darabig szótlanul evezett tovább, majd ismét megszólalt.
- Tudod, Heri Kókler, te szimpatikus kölyöknek látszol. Szerintem
nem fog sikerülni a terved, de én segíteni akarok neked, mert nekem
már úgyis mindegy. Engem utál a Sátán is, mert nem kell a Pokolban
robotolnom, az Isten pedig villámokkal
171
K. B. Rottring
célozgat rám. Számkivetett vagyok. Úgyhogy, ha sikerrel járnál,

talán az én unalmas, egyhangú életem, vagy a halálom is
megváltozhatna. Heri kérdő tekintettel nézett rá.
- Átadok neked egy küldeményt, amit egy druida küldött neked,
valami Makk Ász, vagy ki.
Heri úgy meglepődött, hogy majd kiesett a csónakból.
- Vigyázz, te kölyök! Ha beleesel a vízbe, onnan nem húzlak ki többé
élve! Ez ugyanis nem víz, hanem folyékony, fekete halál!
Ha egyszer körbeölel, többé nem ereszt el!
Heri sápadtan bólintott, majd még jobban kapaszkodott az utasok
számára kialakított, teljesen újszerűnek tetsző, még gyári zsírral
lekezelt pánikvasban. Heri felfigyelt rá, hogy mindenfelé
ujjlenyomatokat lát, amelyek a gyári zsírtól keletkeztek.
Igen furcsának találta, hogy vajon ki lehetett az, aki ezeket a nyo-
mokat hagyta.
Ezek szerint rajta kívül mégis egyszer már átjött valaki ide a
túlpartra? Abban ugyanis ezer százalékig biztos volt, hogy nem ő
fogdosta össze a pánikvasat és a csónak oldalát. De ha nem ő volt,
akkor ki?
- Szóval, ez a druida, úgy háromezer évvel ezelőtt, hozott ide egy
csomagot - folytatta a Révész.
- Itt járt Makk Ász? - hebegett Heri.
- Szóval ismered azt a fickót? - lepődött meg a Révész.
- Ismerem! - bólogatott Heri. - De hogy lehet, hogy nem ölte őt meg
a bácsi?
Már miért öltem volna meg? - lepődött meg a Révész. - Igen kedves
teremtmény benyomását keltette, bár már nem igazán volt akkor sem
ember. Inkább valami növény és állat benyomását keltette
172
bennem. De rettentő erős volt benne a mágia, ezt azonnal éreztem.

Gondolom, most már jobban hasonlít egy bokorhoz, mint egy emberi
lényhez.
- Mi tagadás, érdekes egy figura - ismerte el Heri.
- De még mindig nem értem, miért nem ölte meg?
Hiszen, ha valaki idejött, azt eddig minden esetben meg kellett ölnie.
Vagy nem?
- Csak akkor, ha át akart kelni a túlpartra. És ha nem tudott
válaszolni valamilyen lehetetlen kérdésemre.
- De mivel ő nem akart átkelni, nem tettem fel neki egyetlen kérdést
sem. Csak azért jött, hogy ezt a csomagot átadja. Meghagyta nekem,
hogy ha majd háromezer év múlva eljön érte egy fiú, akit majd át kell
vigyek a túlpartra, akkor adjam oda neki. Persze kiröhögtem, és azt
mondtam neki, hogy elment az esze. Itt senkit sem fogok átvinni.
Soha! De most már látom, hogy sorsszerű események követik
egymást. Nem mindig az történik, aminek normális esetben történnie
kellene.
- Különös - ismerte el Heri. - Honnan tudhatta, hogy éppen
háromezer év múlva fogok erre járni?
- Ezek a varázslók bámulatos dolgokra képesek
- lihegett az evezéstől a Révész. Az izzadtság most már patakokban
folyt a homlokáról, a fekete szerkója pedig lucskosra izzadt rajta.
- Igen, ezt tudom - mosolyodott el Heri. - Én is láttam már egyet és
mást.
- A csomagot egyébként még nem szabad felbontanod. Azt mondta
az a druida, hogy csak akkor nyithatod ki, ha eléred a Frászkarikát.
- Az meg micsoda? - kérdezte érdeklődve Heri.
- Belzebub tarajára! - lepődött meg a Révész.
- Idejössz az Alvilágba, és még azt sem tudod, hogy mi az a
Frászkarika?
173
K. B. Rottring
Heri feszengeni kezdett, mert a szitu kínos volt mint fényes nappal
meztelenül végigsétálni egy forgalmas főutcán.
- Nem tudom - vallotta be végül.
A Révész behúzta az evezőket, mert megérkeztek. A csónak halkan
siklott még egy ideig a rettenetes folyadékon, majd magától
kicsúszott a homokos partra.
- A Frászkarika egy tűzkör. Itt van nem messze. Az a Pokol lejárata.
Rajta keresztül lehetséges lejutni oda ahol aztán ott áll tárva nyitva a
Pokol Kapuja. Azt kellene bezárnod. De el sem tudom képzelni, hogy
lehetnél rá képes. És ha minden igaz, csak úgy özönlenek kifellé rajta
keresztül a pokolbéli szörnyetegek, élőhalottak, vámpírok.
- A Révész megborzongott.
- Én mégis meg fogom próbálni! - ígérte meg Heri.
- Rendben van, fiú! Vidd a csomagod! És ha még életben vagy,
ingyen visszaviszlek a másik partra.
- Hú, az irtó rendes volna a bácsitól! - mosolyo-dott el Heri. - Már
éppen azon tanakodtam, hogyan fogok hazatérni.
- Szerintem sehogy - sajnálkozott a Révész. - De kegyelettel fogok
rád emlékezni az idők végezetéig, mert olyan remekül
elbeszélgettünk.
Persze csak akkor, ha még itt leszek, és nem lesz addig leépítés. Az
ember soha nem tudhatja, mi lesz vele. Hát még egy halott!
22. A Frászkarika
Heri búcsút intett. Hátára kapta a túlélőfelszerelését tartalmazó

ultrakönnyű hátizsákot, ami alig fele olyan nehéz volt, mint ő maga
kétszer. Hóna alá szorította a kis dobozt, amit a druida küldött neki,
majd elindult arra, amerre a Révész magyarázta.
174
Homokos, sivatagos tájon kelt keresztül. A mennyezetből, ami

rettentő magasan volt, de azért volt, továbbra is zöldesszürke fény
áradt. Eléggé lehangoló árnyalatú színben világította meg a tájat,
amely teljesen kihaltnak és reménytelennek látszott. Sem növények,
sem állatok, sem emberek nem voltak sehol. Sőt, még köveket sem
látott sehol.
Heri éppen felért egy hatalmas homokdűne tetejére, amikor elállt a
lélegzete. Alatta, körülbelül kétszáz lábnyi mélységben, ott lángolt
egy tűzkör.
- A Frászkarika! - suttogta Heri.
- Bizony, ez az! - mondta valaki. Heri majd meghalt ijedtében.
- Ne félj, csak én vagyok! - mondta neki a hang. Heri még egyszer
körbefordult, de senkit nem látott. Először arra gondolt, miközben
majd becsinált ijedtében, hogy biztosan valami rettenetes erejű
mágikus lény játszadozik vele. De amikor a hang ismét megszólalt,
Heri rádöbbent, hogy nem valahonnan körüle, hanem a dobozból jön
a hang.
- Ki az az én? - kérdezte Heri óvatosan, és a földre engedte a
hátizsákját, hogy így könnyebben mozoghasson. A kezébe vette a
Szent Ebonitrudat, amit egyszer régen atyai jóakarójától, a nagy
írótól, K. B. Rottringtól kapott. Amióta tropára ment a varázspálcája,
ezt használta, ha varázsolni akart.
- Hát én! - hallatszott a dobozból. - Én!
Én? - kérdezte Heri.
- Én bizony! - mondta neki a hang. - A Szent Ebonitrudat pedig
elteheted, mert nem lesz most rá szükséged. Később viszont annál
inkább. De ne szaladjunk annyira előre.
Heri majd megőrült a kíváncsiságtól.
175
K. B. Rottring
- Nem akarod esetleg kibontani a csomagot?

- kérdezte Herit a hang.
Heri akarta. Bozótvágó kiskésével, amit egy mozdulattal át lehetett
alakítani ivópohárrá, elvágta a műanyag zsineget, majd óvatosan
kibontotta a műanyag dobozt.
Valami azonnal a levegőbe szökkent.
Heri szíve majd megállt, annyira megdöbbent.
A dobozban egy varázsgömb lapult, ami most előtte lebegett!
- Üdvözöllek! - mondta a varázsgömb, és felfénylett, mint egy
monitor, amikor bekapcsolják.
- Hello... - mondta bizonytalanul Heri.
- Térjünk a tárgyra, mert az idő roppant kevés, ha jól sejtem,
nemsokára vége lesz a könyvnek. Ha addig nem sikerült teljesítened
a lehetetlen küldetésedet, akkor vége lesz a világnak. Ebből
logikusan következik, hogy nem lesz több Heri Kókleres könyv sem.
És akkor miből fogsz majd megélni, fiacskám?
- Ne nevezz fiacskámnak! - mondta dühösen Heri.
- És ne riogass! Amúgy is alaposan be vagyok trá
gyázva. Attól félek, olyan pokoli ügybe keveredtem,
amiből egyedül már nem tudok kimászni.
- Okos fiú vagy te, Heri Kókler! - dicsérte meg a varázsgömb. -
Nagyon világosan látod, hogy mi a helyzet. Éppen ezért vagyok én
itt. Azért küldtek, hogy segítsek neked.
- Makk Ász küldött, ugye? - kérdezte Heri.
- Igen is meg nem is - felelte talányosan a varázsgömb.
- Hogyhogy? Nem értem... - nézett nagyot Heri.
Egyelőre nem mondhatok többet. De ha eljön az idő, magad is
megtudod, mi az ábra. Addig elégedj meg annyival, hogy majdnem
mindent tudsz.
176
A lényeg, hogy nem vagy egyedül. Sokan szeretnék, hogy sikerüljön

bezárni a Pokol Kapuját, és persze olyan is akad, aki nem akarja,
hogy sikerrel járj. De a lényeg, nem vagy egyedül! Amikor segítségre
lesz szükséged, meg fogod kapni a segítséget.
- Őszintén megmondom, hogy egy kukkot sem értek az egészből -
vallotta be Heri.
- Nem baj, fiú! Majd én megmondom neked, hogy mit kell tenned -
bíztatta a varázsgömb.
- Sosem fogom kitalálni - mosolygott kényszeredetten Heri. - Csak
nem a Frászkarikán keresztül kell leszállnom az Alvilágba, a Pokol
Kapujához?
- De bizony! - mondta a varázsgömb. - És tudod-e, hogyan kell
belépned a Frászkarikába?
- Nos, hát, izé... honnan a nyavalyából tudnám? - vonogatta a vállát
Heri.
- Na látod! Most éppen olyan helyzetben vagy, hogy jól jön, ha itt
van veled egy barát.
- Te talán tudsz segíteni? - kérdezte Heri.
- Azt éppen nem, de ha bárkivel szeretnéd megbeszélni a
problémáidat, akkor itt vagyok neked én. Bármikor bizalommal
fordulhatsz hozzám.
- Szép kis segítség! - csóválta a fejét Heri.
- Ne becsüld le soha azt, amid van! - bölcselkedett a varázsgömb.
- Rendben - hagyta rá Heri, és kissé csalódottan leült a homokba,
hogy onnan bámulja a Frászkarikát.
- Sikerült már megoldást találnod? - kérdezte a varázsgömb egy fél
óra múlva.
Nem - vallotta be Heri. - Igazából fogalmam sincs, hogy mit is
tegyek. A Frászkarika egy kör alakú tűzfüggöny. A lángok több láb
magasba csapnak, és ha jól látom, folyamatosan égnek. Esélyét sem
látom annak, hogy oda bárhogy is besétáljak, netán
177
K. B. Rottring
beugorjak. Jó volna, ha valaki megmondaná, hogy most mit tegyek.

- Hát miért nem ezzel kezdted? - kérdezte a varázsgömb. - Mit
szólnál hozzá, ha most felhívnánk Makk Ászt, és megkérdeznénk
tőle?
Heri felpattant a földről.
- Micsoda? Te képes vagy felhívni Makk Ászt?
- Természetesen - mondta könnyedén a varázsgömb.
- Egy varázsgömbnél ez tényleg minimális szolgáltatás.
De ne feledd, csak egyszer hívhatjuk fel. Legközelebb már csak a
közönség segítségét veheted igénybe. Szeretnéd, ha tárcsáznék?
- Naná! - mondta Heri elánnal.
A varázsgömb felfénylett, majd bejelentkezett Makk Ász
szellemképe.
- Itt Makk Ász emelt díjas vonala. Mi tetszik?
- Én vagyok az, Here, Hepi, Hevi, azaz Heri Kókler!
- dadogta izgalmában a fiú.
- Á, te vagy az, fiam! - örvendezett láthatóan Makk Ász. - Remek hír,
hogy átjutottál.
Ezek szerint a csomagot is megkaptad?
Heri csak bólogatni tudott.
- Akkor most azt a kérdést szeretnéd feltenni, hogy vajon hogyan
juthatsz keresztül a Frászkarikán, igaz?
- kérdezte Makk Ász, akár egy jós.
Heri néma áhítattal nézett, szólni nem tudott, és még mindig csak
bólogatott.
- Én megmondom neked a választ, fiam - nevetett a druida. - Sehogy!
- Hogy? - lepődött meg Heri.
Ismétlem, sehogy! A Frászkarikán ugyanis nem lehet átjutni.
Lehetetlenség! Egy ördögi körről van szó, amelyet pokoli
gonoszsággal és precizitással tökéletesen betörésbiztosra építettek
meg. Nem is ragozom tovább,
178
mert lefogadom, hogy magad is azonnal kitalálod, hogy ki alkotta

ilyen istentelenül rafináltra. Heri bólintott.
- A Frászkarika azért készült, hogy soha, senki ne tudjon rajta
keresztül a Sátán akarata ellenére alászállni a Pokolba. A Frászkarika
egy csapda! Ha be akarsz menni a lángokon át, vagy ha át akarsz
ugrani a tűzkörön, akkor halál fia vagy! Nincs megoldás, nincs
kódfeltörés, nincs semmi, amivel kikapcsolhatnád.
- De akkor mit tegyek? - kérdezte a reménytelenség fojtogató
érzésével küszködve Heri Kókler.
- Ki kell kerülnöd - hahotázott Makk Ász. - Mint ahogy azt már
évezredekkel ezelőtt is megtetted.
- De hiszen még soha nem jártam itt! - tiltakozott Heri.
- Dehogynem! Tudod, mondtam neked, hogy az ősi, szent iratok,
amiket magam írtam, bizonyítják, hogy egyszer már sikerült
bezárnod a Pokol Kapuját. Na, ez is akkor történt.
Herinek felrémlett valami zavaros emlék, amit akkor sem teljesen
értett, mert annyira paradox volt, mint az a Mőbiusz-szalag, amit
Fószer mutogatott.
- A Frászkarika csak a kóbor apácák megtévesztésére készült -
nevetgélt Makk Ász. - Ne vesztegesd rá az idődet.
- Sosem tennék ilyet! - felelte Heri, és felvette a hátára a hátizsákot.
- Helyes! Akkor most menj balra tizenöt lépést, aztán fordulj meg
háromszor a saját tengelyed körül.
- Mi lesz akkor? - kíváncsiskodott Heri.
- El fogsz majd szédülni - avatta be Herit a titkos tudásba Makk Ász.
Azt akár itt is megtehetném. Minek menjek akkor előre éppen tizenöt
lépést? - Herin látszott ám, hogy
179
K. B. Rottring
nem ostoba gyerek. Olyanokat tudott kérdezni, hogy még egy hal is
csak némán tátogott tőle.
- Azért fiam, mert ott találod majd a Művészbejárót. Azon keresztül
nyugodtan besétálhatsz. Senki és semmi nem fog megállítani.
Heri egyik ámulatból a másikba esett. De nem habozott sokáig, mert
tudta, a sok habozás a mosószer dolga, nem pedig az emberé. Inkább
fogta magát és úgy tett, mint ahogy az előbb a druida felvázolta.
Odasétált, ahová kellett, előírásosan megforgott háromszor a tengelye
körül, aztán besétált, akár a látogató a múzeumba.
Pokoli látvány fogadta!
23. A Pokol Kapuja
A Művészbejáró ajtaját Heri finoman csukta be, nehogy a zajra

valaki felfigyeljen.
De felesleges volt mindenfajta óvatoskodás, aggodalmaskodás!
A kutya sem törődött vele!
Ahová Heri megérkezett, akkora volt a hangorkán, hogy a fiú kis
híján megsüketült. Két kezét a fülére szorította, a feje majd
szétpukkadt, az idegei megfeszültek. Még volt annyi lélekjelenléte,
hogy a túlélőfelszereléséből elővegye a hangorkánkabátját. Erejének
végső tartalékaival, nagyon igyekezve azon, hogy meg ne süketüljön,
vagy el ne ájuljon közben, felvette a mágikus ruhadarabot. Utána
lerogyott a földre, és onnan figyelte, amint a tárva nyitva lévő Kapun
keresztül fénysebességgel áramlanak kifelé a Pokol különféle
rettenetes lakói.
Hatalmas, több láb átmérőjű, mattfekete fénnyel villódzó
energiafolyam áradt a Kapuból, és felfelé, a
180
Földi világ felé áramlott, egy olyan lyukon keresztül, amelyet

vélhetően ez a rettenetes energia-áramlat ütött a plafonban.
A varázsgömb hangtalanul gurult elébe, és beszélni kezdett:
- Nem erre számítottál? - kérdezte.
Heri kicsit jobban lett, ezért már képes volt arra, hogy meglepődjön
azon, hogy vajon hogyan lehetséges az, hogy ebben a pokoli
lármában is simán megérti, amit a varázsgömb kérdez.
- Nem kell hallanod, amit mondok. Nem hangokkal, hanem
gondolatokkal kommunikálok - avatta be a titokba Herit a
varázstárgy.
- Ez volna a Pokol Kapuja? - kérdezte Heri. - Egyáltalán nem
ilyennek képzeltem!
- Nem, ez nem a Pokol Kapuja! - nyugtatta meg a varázsgömb,
amely láthatóan Heri gondolatait is érzékelte.
- Nem? - hökkent meg Heri. Még mindig nehezen viselte, hogy itt
semmi sem az, aminek először látszott.
- Ez csak egy amolyan átvivő kapu. Sok ilyen van belőle, hiszen
milliónyi élőhalott áramlik innen felfelé naponta. Egyetlen kapu nem
volna elegendő a világ elözönléséhez. Az, amit mi keresünk, sokkal
lejjebb található. Azon a sárga úton kell mennünk, nem, nem azon,
amelyen Dorothyt látod kolbászolni, hanem ami ott van jobbra tőle,
és ereszkedik lefelé a mélybe. Igen, az az! Ott lesz lent a Pokol
Kapuja.
- Ha jól sejtem, ezt az egyet kell bezárni ahhoz, hogy az összes többi
is bezáródjon.
Így van, okos fiú vagy te, Heri! - dicsérte meg a varázsgömb.
181
K. B. Rottring
Heri feltápászkodott, majd elindult az úton lefelé.

Ment mendegélt, ki tudja meddig és mennyit, amikor észrevette,
hogy egészen leért a Pokolba. Rettenetes kénkőszagú bűz marta az
orrát, a nyálkahártyáját, a légcsövét és már lassan a tüdejét is. A
hőség pedig egyre nőtt, növekedett. Heri levette már a
hangorkánkabátját, hiszen nem volt rá többé szüksége, mert a
rettenetes zajforrást réges-régen a háta mögött hagyta. Most már csak
a farmernacija és az izompólója maradt rajta. A biztonság kedvéért
még magára terítette a Láthatatlanná Evő köpönyegét is, nehogy
meglássa vagy megrágja valaki, aki netán éppen rá vadászna.
Azonban feleslegesen aggódott, a világon senki nem akarta sem
elkapni, sem bántalmazni, megenni meg pláne nem! Sehol nem
voltak őrök, sem halottak, sem kóbor lelkek, se senki. Csak
mindenütt a sárga homok csillogott.
A sárga út, amely továbbra is lefelé vezetett, teljesen új építésűnek
tűnt. Heri már órák óta gyalogolt rajta, amikor úgy érezte,
megéhezett, megszomjazott. Előkapta a cókmókjából a jóféle hazait,
megtömte a majmot, aztán még ivott is utána egy jót. Amikor újra
komfortérzete lett, folytatta a gyaloglást lefelé.
- Hamarosan megérkezünk! - jelentette ki a varázsgömb.
Heri ösztönösen lelassította a lépteit.
- Így viszont tovább fog tartani - jegyezte meg a
varázsgömb. - Pontosan két héttel.
Heri újra felgyorsított, de közben előhúzta a még régebben, néhány
könyvvel ezelőtt totálkárt szenvedett varázspálcája helyett a Szent
Ebonitrudat, és lélekben felkészült mindenre. Átfutott rajta életének
eddigi
182
tizenhat vagy mennyi éve. Keseregve arra gondolt, jó volna még élni,
semmiképpen sem kellene ilyen tragikusan fiatalon elhunyni, és
inkább nagy pénzekért, további nagy sikerű részekben kellene
szerepelni.
- Ne félj! - susorogta egy pszichiáter megnyugtató hangján a
varázsgömb. - A félelem nyitottá tesz. Lecsökken az energiaszinted,
beszürkül az aurád, csöpögni kezdenek a csakráid, a reflexeid
lelassulnak, az észlelésed és az érzékszerveit eltompulnak. Ha félsz,
akkor még azzal sem tudsz majd megbirkózni, amit egyébként simán
megoldanál. Görcsössé válsz, mint egy fenyődeszka, és a végén már
semmi hasznodat sem lehet majd venni. Inkább fókuszálj arra, hogy
te vagy az emberiség utolsó reménye. Érezd, hogy felülemelkedsz
ezeken a nevetséges problémákon, amelyek eddig foglalkoztattak, és
igenis megembereled magad.
- Hát jó... - mondta Heri, miközben kondicionálta magát, hogy nem
fog félni. Arra gondolt, hogy ő igenis egy tökös varázslópalánta, és
ha törik, ha szakad, most itt be fogja zárni a Pokol Kapuját, mert
csakis így lehet megmenteni a világot.
Miközben ezzel az autogén tréninggel vesződött, már meg is érkeztek
a helyszínre, amely szinte semmiben sem különbözött az eddigi
tájtól. Sivatagos, homokos talaj ropogott a bakancsa alatt, de
közvetlenül előtte ott állt az objektum, amelyért ebben a könyvben
minden eddigi cécó folyt.
- A Pokol Kapuja! - mondta Heri ámulattal a hangjában.
Megtörölte a szemüvegét, hogy jobban lásson.
Utána pedig a homlokát törölte meg a zsebkendőjével, hogy ne
izzadjon annyira a pokoli melegben.
Amikor mindezzel megvolt, tanulmányozni kezdte a pokoli tárgyat.
A Kapu csak úgy ott állt a semmi közepén.
183
K. B. Rottring
Igazából nem sokkal volt nagyobb, mint ő maga. Erősnek,

robosztusnak tűnő ajtófélfáinak tetején ott ült két tökfej. Az egyik
láthatóan iszonyatosan kancsal volt, a másik, a jobb oldali viszont
legalább ugyanannyira bandzsított.
- Szia Heri! - üdvözölték a tökfejek.
Heri nagyon meglepődött, hiszen rajta volt a Láthatatlanná Évő
köpönyege, de ezek mégis meglátták.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte Heri csodálkozva, hogy őt itt már
ismerik.
- Hát nem emlékszel? Mi vagyunk a mindent látó őrszemek. És azért
látunk, mert ez itt a Pokol Tornáca. Itt nem működik a varázslatos
köpönyeged. De ezt már a múltkor is mondtuk...
- Nem emlékszem - vallotta be Heri. Már meg sem lepődött, hogy a
gondolataiban olvasnak egyesek. Vagy ezek a kettesek.
- Semmi baj, legutóbb is ezt mondtad. Már kezdjük megszokni.
- Legutóbb? - kérdezte Heri a fejét rázva.
- Persze! - vigyorogtak a tökfejek. Fejenként egy foguk volt, de azt is
csak esztétikai okokból viselték, hiszen rágniuk soha nem kellett
vele.
- De hiszen én még soha nem jártam itt - hebegte Heri erőtlenül.
- A múltkor is ezt mondtad - nevetgéltek a tökfejek.
Heri rettentően csodálkozott, de eszébe jutott az, amit Makk Ász már
többször is bizonygatott neki. Tényleg sikerült már egyszer bezárnia
a Pokol Kapuját. Tehát ez valóban nem valami legenda, hanem
valóság! Hiszen ezek a mindent látó őrszemek is látták már itt
egyszer. Heri érezte, hogy némi remény
184
költözik a lelkébe. Ekkor a tekintete a két tökfej közé kifeszített

transzparensre tévedt.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden regénnyel" - olvasta félhangosan.
- Ne törődj vele, Heri, ez csak amolyan ostoba propagandaszöveg -
bíztatta a varázsgömb.
- Csak a pokoli lélektani hadviselés része. Olcsó duma! Hiszen
még fizetned sem kellett érte, hogy elolvasd!
Heri kénytelen-kelletlen, de igazat adott a varázsgömbnek.
Ekkor hirtelen összerezzent, mert észrevett egy csontvázat, amelyik
éppen a Pokol Kapujának tövében üldögélt. Fekete napszemüveget
viselt, mást semmit. Biztosan azért, mert a napszemüveg öltöztet.
- Atya Isten! - motyogta zavartan a fiú.
- Dehogyis, kishaver - nevetett a csontváz. - Én a biztonsági őr
vagyok. De azért köszi, és jól esett...
- Én pedig Heri Kókler lennék - mutatkozott be a fiú.
- Na, és mi járatban vagy errefelé, ahol a madár se' jár? Olyan
ismerősnek tűnsz. Ha volna agyam és memóriám, biztosan
emlékeznék is a nevedre, mert annyira emlékeztetsz engem valakire.
- Azért jöttem, hogy bezárjam a Pokol Kapuját - mondta őszintén
Heri.
- Csak nyugodtan - mondta az őr, és elővett egy banánt, majd
komótosan meghámozta és enni kezdte.
- De, de - nyögte Heri, és ledöbbenve figyelte, hogy a banán valahol
eltűnik lefelé menet, de az biztos, hogy nem a biztonsági őr
gyomrában, mert az nem volt neki.
Most biztosan azt akarod kérdezni, hogy nem zavar-e engem, ha
bezárod a Pokol Kapuját?
185
K. B. Rottring
Heri bólogatott
- Egyáltalán nem - rágcsálta a banánt teli pofával a csontváz.
- Az meg hogy lehet? - tudakolta Heri meglepetten.
- Az a helyzet, hogy nekem nem tartozik munkaköri kötelességeim
közé, hogy megakadályozzalak téged abban, hogy bezárd a Pokol
Kapuját. Csak arra kell figyeljek, hogy ne okozz rendbontást.
- És a Pokol Kapujának bezárására irányuló kísérlet nem minősül
rendbontásnak? - kérdezte Heri továbbra is meglepetten.
- Nem! - mondta határozottan a banánevő biztonsági ember.
- Az meg hogy lehet? - tudakolta tovább Heri.
A csontváz gyertyát gyújtott, hogy jobban rá tudjon
világítani a lényegre.
- A Pokol Kapujának bezárási kísérlete azért nem minősül
rendbontásnak, mert a Pokol Kapuját nem lehet bezárni.
- Tehát, aki ezzel próbálkozik, az lényegében úgysem követ el
törvénysértést.
- És ha mégis sikerülne bezárnom a Pokol Kapuját?- kérdezte
óvatosan Heri.
- Az bizony nagy baj volna, mert akkor meg kellene hogy öljelek. De
mivel ezt úgysem tudod megtenni, javaslom, inkább legyünk jó
haverok.
24. A vég
Heri hümmögött. Mindaz, amit az imént hallott, meglehetősen bizarr

volt. De ami még rosszabb, a lelkében újra elültette a kételynek azt a
halovány kis szikráját, amitől aztán szépen lassan, ismét
bizonytalankodni kezdett önmagában és abban,
186
hogy képes lesz-e valaha is bezárni majd a Pokol Kapuját. Az őr

egyelőre láthatóan jámbornak tűnt. Ám aggasztónak látszott, ha
sikerrel járna mégis, azonnal lesz itt egy halálos ellenség, aki
vélhetően azonnal meg akarja majd ölni. Heri úgy gondolta, jobb lesz
ezzel a halott biztonsági emberrel máris nagyon jó kapcsolatot
kialakítani, hátha akkor mégsem fogja azonnal megölni. Hátha lesz
annyi ideje, hogy elmeneküljön.
Hogyan haltál meg? - kérdezte meg haverkodó hangnemben Heri.
Tipikus munkahelyi balesetet szenvedtem - felelte a biztonsági őr. -
Legalább is, ami a biztonsági őr szakmát és az őrző-védő munkakört
jellemzi.
De mi történt? - kérdezte kegyelettel Heri.
Régebben éjjeli őr voltam egy nagy gyárban, ahol a semmit
gyártották.
Egyik nap, azaz éjszaka, halálra untam magam. Ez volt a közvetlen
halálok.
Kellemetlen lehetett - jegyezte meg Heri.
Bizony, az volt. Azóta itt kell vezekelnem.
Köszönöm a felvilágosítást. De ha nincs ellene kifogásod, én
munkához látnék.
Csak dolgozz nyugodtan - eszegette tovább a banánját az őr. - Ha
meghalnál közben, ne ess kétségbe. Nem nagy ügy! Jönnek érted a
démonok, és magukkal visznek. A lényeg, hogy ne ellenkezz, mert
akkor megkínoznak, ami nem kellemes.
Heri megborzongott.
- Ne foglalkozz vele! - súgta a fülébe a varázsgömb.
- Tudományosan nem megalapozott, hiedelmeken alapuló, vallási
elemekkel átszőtt, zavaros világ nézetének valóságosságát semmi
nem bizonyítja egyértelműen.
Látszik rajta, hogy agyára ment már az egyedüllét.
187
K. B. Rottring
Heri bólintott, majd a hátizsákjának tartalmát kiöntötte a földre.

- Hát ezek meg micsodák? - kérdezte meglepetten, amikor a sok
ismerős cucc között a hatalmas lakatot, a láncot és a két fogpiszkálót
meglátta. - Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyesféle tárgyakat én
nem hoztam magammal.
- Ne lepődj meg! - mondta a varázsgömb. - Most egy olyan helyen
állsz, ahol megszűnt létezni az idő. Ez a hely nincs is, meg van is. A
múltban is van, meg a jövőben is, de te mindig jelennek fogod
tapasztalni, mivel itt vagy. Olyan események történhetnek itt, és
olyan jelenségeket tapasztalhatsz majd, amelyekre nincsen logikus,
racionális magyarázat.
- He? - kérdezte Heri jogosan, mert nem szerette a homályos
dumákat.
- Azt akarom mondani, hogy ezeket a cuccokat nem most tetted bele
a hátizsákodba, hanem háromezer évvel ezelőtt, amikor legutóbb is
itt voltál.
- Nem voltam itt! - próbálkozott Heri erőtlenül, de már sejtette, hogy
nem biztos, hogy így van.
Vagy volt... Vagy lesz...
- Tiszta őrület! - mondta aztán teljesen jogosan. Megrázta a fejét, és
igyekezett a tárgyakra koncentrálni.
- Mire jók ezek a holmik? - kérdezte a varázsgömböt.
- A lakat értelemszerűen arra szolgál, hogy belakatold vele a Pokol
Kapuját - felelte a varázsgömb. - A lakatba pontosan illik a
Moszkvicsslusszkulcs, amit ugye magaddal hoztál?
- Magammal hoztam - bólogatott Heri.
- Akkor minden rendben van! - könnyebbült meg a varázsgömb. - A
két fogpiszkáló egy-egy hatalmas,
188
zanzásított gerenda. Azért vannak jelenleg ebben a kicsinyített

formában, hogy könnyebben tudd őket szállítani. Amikor rájuk böksz
a varázsrudaddal, és azt mondod, „Bazilesz Borovikusz", akkor a két
fogpiszkálóból bazinagy borovifenyő gerenda lesz. Nem kell mást
tenned, minthogy bedeszkázod vele az ajtót. De nem akárhogyan,
hanem keresztben. Ennek mágikus jelentősége van. Ez a szent formá-
ció legyengíti az Ördögöt, amikor majd hamarosan megérkezik, és
dühében meg akar ölni.
- Egek! - sápadt el Heri. - Az Ördög ide fog jönni? - hörögte elfúló
hangon.
- Mit gondoltál? - kérdezte a varázsgömb kissé türelmetlenül. - Be
fogod zárni a Pokol Kapuját, ezzel keresztbe teszel a Sátán
grandiózus világmeghódító terveinek. Nem gondolhattad komolyan,
hogy ezt szó nélkül hagyja majd?!
- De... de... mit fog tenni? - kérdezte Heri elfúló hangon. Érezte, hogy
teljesen kiveri a víz, de ez a veríték jeges volt a félelemtől.
- Meg akar majd ölni. De nem tud, mert a Pokol Kapuja be lesz
zárva. Ő azon az oldalon, te pedig ezen az oldalon leszel. Jó kis szitu,
igaz? - Heri esküdni mert volna, hogy a varázsgömb most kacarászik.
- De ugye nem tudja áttörni? - kérdezte Heri.
- Fogalmam sincs - felelte az igazságnak megfelelően a varázsgömb.
- Ne feledd, hogy én nem a Mindenható Egyigaz Atyaúristen vagyok,
hanem csak egy mágikus tárgy. Honnan tudhatnék ilyen dolgokat?
Na, de ne rémüldözz már annyit feleslegesen, mert ha nem igyekezel,
akkor időnek előtte ideér az Alvilág Ura. Most éppen feketemisét
celebrál saját magának, de ha végez, holtbiztos, hogy eljön érted, és
kiragadja földi porhüvelyéből a lelkedet.
189
K. B. Rottring
- Rendben! - hebegte Heri. - Nem foglalkozom ezekkel a zavaró

semmiségekkel, amiket mondtál. - Remegő kézzel fogta a hátizsákját
és kirakosgatta belőle azokat a nagyon fontos célszerszámokat és a
hozzávaló tárgyakat, amelyekkel a Pokol Kapujának bezárását kellett
véghezvinnie.
- Pedig reméltem, hogy az Ördög éppen alszik, netán mást csinál
majd, amíg én itt dolgozgatok a Pokol Kapuján - mondta a
varázsgömbnek.
- Naiv srác vagy - kapcsolódott a beszélgetésbe a biztonsági őr
csontváza. - Hát nem tudtad, hogy az Ördög nem alszik?!
Álmatlanságban szenved. Ha elalszik, akkor rögtön a Paradicsomról
álmodik. De ettől meg azonnal felébred és dühöngeni kezd, mert
kizárták onnan. Vagy ezt sem hallottad?
- De, de - bólogatott Heri. - Hallottam már erről.
- Na azért - mondta a csontváz, és még mindig a banánt eszegette.
Heri csodálkozott, hogy miért eszi ilyen lassan. Meg sem kellett
kérdeznie, az őr máris felelt neki a fel nem tett kérdésére.
- Azért, mert csak ez az egy banánom van. Évezredek óta ezen
nyámmogok. Volt még egy sülthalam is, de az belerepült a számba,
én meg reflexszerűen, de kicsit ostoba módon befaltam. Látod, itt van
a csontváza a földön.
Heri megnézte, és el kellett ismernie, hogy tényleg ott volt a
biztonsági őr mellett a földön a felismerhető formájú szálkahalom.
- Hello - mondta Heri feleslegesen, de választ nem kapott. Hogyan is
kaphatott volna, hiszen a halak nem tudnak beszélni.
Igyekezz! - ösztökélte a varázsgömb. - Érzem, hogy mindjárt jön a
vég.
190
Heri szeme nagyra kerekedett, majd ezerrel dolgozni kezdett.

Felnagyította a fogpiszkálokat, keresztben beszegezte, becsavarozta a
hatalmas gerendákkal az ajtókat, rátekerte a láncot az egész
objektumra, majd a Moszkvicsslusszkulcs segítségével bezárta a
nagyon bonyolult biztonsági zárat. Amikor készen volt, lihegett, mert
kutyául elfáradt.
- Bezártam - mondta végül.
- Hiszem, ha látom - kacarászott a biztonsági őr.
Herinek az az érzése támadt, hogy a csontváz vak, mert mindig egy
pontba nézett, ami soha nem arra volt, ahol ő. Odalépett elé, és
mindenféle csúnya dolgokat mutogatott neki az ujjával meg az
öklével.
De a biztonsági őr nem reagált! Nem találjátok ki, hogy mit csinált!
Ette tovább a hülye banánját!
Heri heherészni kezdett magában. Arra gondolt, ha ez a biztonsági őr
tényleg totál vak, akkor soha nem fogja észrevenni, hogy bezárta a
Kaput. Ergo, nem akarja majd emiatt megölni.
- Tényleg vak vagyok, de mivel olvasok a gondolataidban, ezért ne
hidd azt, hogy nem foglak majd megölni, ha netán tényleg sikerülne
bezárnod a Kaput - mondta fenyegetően a csontváz.
Heri ismét meglepődött. Kezdett az agyára menni, hogy idelent
mindenki, még egy egyszerű, halott biztonsági őr csontváza is olyan
varázserővel bírhat, mint a gondolatolvasás.
- Hát akkor ölj meg! - mondta Heri dühösen, amolyan minden
mindegy alapon, és rászegezte a varázspálcaként forgatott Szent
Ebonitrudat.
A biztonsági őr laza mozdulatot tett a csontos kezével, mire a
varázstárgy kirepült Heri kezéből, és a földre pottyant.
191
K. B. Rottring
- Ne fenyegess! - javasolta a biztonsági őr maradványa. - Egyelőre

nem öllek meg, mert a puding próbája az evés.
Ha ideér az Ördög, és tényleg nem tudja kinyitni a Kaput, akkor úgy
veszem, hogy sikerült bezárnod. De addig téged is megillet az
ártatlanság vélelme.
Heri a csuklóját dörzsölte. A mágikus erő, ami kiragadta belőle a
Szent Ebonitrudat, kissé megégette a bőrét. De nem volt ideje már
azon filózgatni, hogy most mit is kellene tennie, meneküljön, vagy ne
meneküljön, mert hirtelen megremegett az összes díszlet, a Pokol
Kapuja pedig minden eresztékében recsegni, ropogni kezdett.
Herit váratlanul rettenetes forróság öntötte el. Először arra gondolt,
biztosan felszökött a láza, de a második gondolata már sokkal
közelebb állt a szürreális valósághoz.
Hangosan döngő léptek jelezték, hogy nagy dérrel-durral, iszonytató
haragjában bömbölve közeledik az Alvilág Ura.
- Jujjuj! - mondta Heri nagyon is jogosan.
Valami történt.
Valami olyan, mint amikor olajat öntenek a tűzre.
A Pokol tüze úgy égett, olyan forrón lángolt, hogy Heri Kókler azt
hitte, mindjárt leég a bőre, a haja megolvad, ragasztott sebhelye
pedig elpárolog a homlokáról. Monogramos izompólójában lötyögő
vajkemény testét megfeszítette, hernyótalpas cipőjének sarkát a
homokba süllyesztette, a hátát pedig totál erővel nekivetette az
előzetesen gondosan beszegezett, bedeszkázott és belakatolt
nyílászárónak.
Ám ebben a pillanatban észrevette, hogy az Alvilág Ura, kampós
végű farkával, rafinált módon el akarja
192
tulajdonítani tőle a minden zárat nyitó, éppen ezért csodatévő erővel

rendelkező Moszkvicsslusszkulcsot, amely a nagy izgalmak
közepette valahogyan a földre esett. Heri szeme rémülten kidülledt,
mint egy kőkeményre pumpált békának.
A Kapu tetején a két hatalmas tartóoszlopon, gonosz vigyorral
világított a két mindent látó őrszem, mintha csak annak örültek
volna, hogy korunk hősének ezúttal nincs semmi esélye.
De Heri Kókler nem adta fel, mert tudta, minden nagy kapu mellett
szokott lenni egy kis kapu is.
Ez volt az a gondolat, amitől fordult egyet a környező világ, és
amitől kizökkent az idő.
Heri megbabonázva figyelte, amint a Szent Ebonitrúd magától
felemelkedett a levegőbe, és lebegni kezdett.
A Moszkvicsslusszkulcs egy picikét arrébb ugrott a földön, így az
Ördög farka most már rossz helyen kurkászott utána.
Heri pillantása balra, lefelé esett, mert megérezte, hogy onnan nézi
valaki.
Aztán azt is megérezte, hogy eközben ő is néz onnan valakit, aki
sokkal hatalmasabb nála.
Amikor ráébredt, hogy mindkét nézelődő ő maga, akkor kezdett el
igazán csodálkozni, hiszen soha nem nyomott volna magába
drogokat.
- Kicsi Én! - szalad ki az egyik száján.
Nagy Tesó! - mondta ujjongva a bokáig érő kisfiú, aki szintén ő volt,
és teljes erőből azon igyekezett, hogy megakadályozza, hogy a Pokol
Kapujának kicsinyített mását az Ördög kicsinyített mása betörje. A
kisebbik Pokol Kapuja is szakasztott úgy nézett ki, mint a nagyobbik.
Be volt szépen, lelkiismeretesen deszkázva, hatalmas lánc ölelte
körül, és még precíz lakat is lógott rajta.
193
K. B. Rottring
A kis Heri is ugyanolyan elszánta őrizte, mint a nagyobbik változat.

- Te én vagyunk? - kérdezte Heri önmagát. Talán azért volt ilyen
zavaros a gondolatmenetük, mert az Ördög hatalmas mancsával
óriásikat ütött a jobb sorsra érdemes nyílászáróra.
- Heri Kókler! Te mocskos kis fattyú! Hogy merészelted bezárni a
Pokol Kapuját? Azonnal nyisd ki, hallod-e!? Ha nem nyitod,
rettenetes halálod lesz! Ha viszont engedelmeskedsz,
megjutalmazlak, gazdaggá teszlek, visszaadom a szüleid lelkét.
Heri érezte, hogy hatalmába keríti a kísértés. A szülei |lelkét nagyon
szerette volna visszakapni. De aztán győzött benne a józan ész, mert
eszébe ötlött, hogy a Sátánnak hinni a létező legnagyobb ostobaság.
- Nem nyitom ki! - kiáltotta vissza a kicsi és a nagy Heri. - Inkább
meghalok, de nem engedem, hogy elpusztítsd a világot.
Az Ördög minden eddiginél rettenetesebb ökölcsapásokkal kezdte
ütlegelni a Pokol Kapuját, de semmire sem ment vele, hiszen az
objektum tuti módon be volt zárva.
- Most jön az a rész, hogy meg kell öljelek! - ugrott fel a helyéről a
biztonsági őr csontváza. - Látom, hogy tényleg bezártad! Ez viszont
maga után vonja azt, hogy végeznem kell veled.
- Nem hagyhatnál inkább életben? - próbált alkudozni Heri.
De a csontváz hajthatatlan maradt. Talpra szökkent, mint ahogy már
említettük, majd éppen arra készült, hogy rávesse magát Herire, és
csontos ujjaival megszorongassa a nyakát, amikor rálépett a
banánhéjra.
Akkorát esett, hogy a feje lerepült a nyakcsigolyájáról, és messzire
gurult.
194
- Végre, bosszút álhattam! - lihegte a gyilkos banán.

- Évezredek óta rajtam nyámmogsz, de ennek mindörökre vége.
Végre! Most már szabad vagyok, akár a madár! - mondta, és
elszaladt, pedig nem is volt lába!
Heri úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy menekülni kezdjen.
Felkapta volna a földről a Moszkvicsslusszkulcsot és a Szent
Ebonitrudat, de a keze csak a homokot markolta.
A Moszkvicsslusszkulcs ugyanis szőrén, szálán eltűnt.
Igazából nem tűnt el, csak rossz kezekbe került.
Pokoli rossz kezekbe!
Heri döbbenten fordult hátra, de már késő volt, mint a bánat, ami eb
gondolat.
Az Alvilág Ura rendkívül ügyes, kampós farkával átnyúlt a kapu
alatt, és amíg Heri egy pillanatra nem figyelt oda, odabentről
kinyitotta a kint lógó lakatot.
A lánc ettől lehullott, a deszkák lepattantak, a Pokol Kapujának ajtaja
pedig feltárult.
Heri Kókler nem volt egy gyáva kisgyerkőc, de a látványtól
összeszorult a szíve és elállt a lélegzete.
Ott állt előtte egy rettenetes és hatalmas, mattfekete szörnyeteg, az
Alvilág Ura, a fekete lelkületű főgonosz, maga a Sátán, és arra
készült, hogy ízekre szedje.
- Most már az Isten sem fog téged megmenteni, kölyök! - ordította a
pokolfajzat.
Heri megérezte, hogy ennek itt sajnos tényleg ördöge van.
25. Menny be!
A Mennyek Országában, a világ egyetlen országában, amelyiknek

nem volt nemzeti lobogója, sem
195
K. B. Rottring
saját himnusza, a dolgok éppen a napi, szokott rendes kerékvágásban

folydogáltak.
Az Úr éppen a most érkezett négy apácával foglalkozott, akik
bebocsátást kértek tőle az öröklétbe.
- Bánd meg bűneidet, leányom - javasolta az Úr az elsőnek, aki elébe
járult.
Az apáca elvörösödött, halkan köhintett, majd elrebegte bűnét:
- Mennyei Atyám. Egyszer életemben megláttam egy férfit, akin nem
volt télikabát.
- Ez még nem bűn! - mondta határozottan az Úr.
- Igen, hmm, de más sem volt rajta.
- Semmi baj, leányom, itt van ebben az aranytálban egy kis
szenteltvíz. Szépen mosd meg ebben a szemed. Ha megtetted,
mehetsz, és mindörökre tiéd a Mennyek Országa.
Az apáca így tett, majd ment, ahová mennie kellett. Jött a következő.
- Hát neked meg mi a bűnöd? - kérdezte az Úr direktben.
- Egyszer életemben megérintettem egy férfit ott, ahol nagyon nem
szabadott volna...
- Hű, a nemjóját! - szisszent fel az Úr. - De semmi baj,
megbocsátásom végtelen. Itt van ez a szenteltvíz, amit az előbb a
nővéred is használt. Mosd meg benne a te kezedet, és mindörökre
tiéd a Mennyek Országa. Később majd találkozunk!
Az apáca így tett, aztán ment az előző után.
Látja ám az Úr, hogy a negyedik apáca veszettül tolakszik, és
szabálytalan módon megelőzi a soron következőt.
- Neked meg miért ilyen sürgős, leányom? - kérdezte az Úr
kíváncsian.
196
- Atyám... én csak..., szóval, nagyon nem szeretnék azzal a vízzel

gargalizálni, amivel ő előzőleg a popikáját mosogatta...
Az Úr éppen haragra akart gerjedni, de nem tette, mert az íróasztalán
ebben a pillanatban felberregett egy vörös lámpa és villogni is
kezdett.
Ez a mozzanat elvonta végtelen figyelmét az álszent csajokról.
Azonnal talpig hófehérbe öltözött szárnyas angyalok hada özönlött a
végtelenül hatalmas terembe.
- Mi történt? - kérdezte az Úr, de csak azért, hogy azok is megtudják,
akik eddig nem tudták, hiszen ő mindent tudott. Naná, hogy még azt
is, ami most történt.
- Már megint az a fekete lelkületű bukott angyal - jelentette Mihály
arkangyal, és beizzította a lángpallosát. - Parancsold meg nekem
Uram, és végre levágom annak a piti gonosznak a fejét.
- Nem akarok gyilkosságot - mondta szelíden az Úr. - De szeretném,
ha móresre tanítanád.
- Attól tartok, Uram, hogy a baj már nagyobb annál, mintsem hogy
én, egy egyszerű, mezei kis arkangyal helyre tudjam hozni.
Véleményem szerint itt már isteni közbeavatkozásra lesz szükség.
- Mihály, Mihály! - nevetett az Úr. - Mindig is szerettem a
szerénységedet. Hát jó, legyen, aminek lennie kell! De azt is
mondhatnám, legyen meg az én akaratom, igaz? - Az Úr nevetett az
isteni poénon, majd köddé vált.
A rengeteg angyal egy darabig néma csendben bámult, majd
valamelyik elkiáltotta magát!
- Srácok! Buli van! - Erre aztán mindenki rohant az apácák után, és
azt a kettőt, akinek nem volt még egyértelmű a sorsa, derékon
ragadták, és hiá-
197
K. B. Rottring
ba is sivalkodtak, jól becuccolták őket a Mennyek Országába.

Ahol állampolgárság sem létezett, mégis mindenki éjjel-nappal
istenien érezte magát.
26. A legvége
- És akkor rettenetesen megijedtem, mert azt hittem, hogy meg fog

ölni a Sátán! - mondta Heri Kókler és elhallgatott.
- De nem ölt meg, mert itt vagy! - kotyogott közbe Controlles. -
Akárcsak mi...
- Na igen! - vigyorgott Heri, és elégedetten pillantott körbe a
Rokforti Kutyaeledelkiképző és Varázsegyed Legyártó Elitiskola
nagytermében, ahol most rajtuk kívül nem is voltak gyerekek.
Csak a kilencesikrek, a kishúguk, a kis Genny, a fiúja, Debill
Longatom és Hermelin foglalt helyet a hosszú asztaloknál.
De annál több tanár hallgatta a beszámolóját. Itt volt többek között
szinte a teljes tanári kar, természetesen Krampusz Dupladurr
professzor, Kinyerma Meggenya professzorasszony, Cotton
professzor és még sokan mások. Hibrid is ott ült mellettük, Mr. és
Mrs. Ribizly is ott leste Heri minden szavát.
- És mondd fiam, mi történt akkor? - kérdezte Dupladurr professzor.
- Amikor az Ördög rám akarta vetni magát, engem isteni szerencsére
felkapott valami lágy szellő, és messzire repített hátra.
És utána történt az, hogy az a bokáig érő kisfiú, aki szerinted szintén
te voltál, elébe ugrott a Sátánnak? - kérdezte Cotton professzor kissé
hitetlenkedve.
198
- Igen - felelte Heri. - Vagyis nem! Ugyanis akkor hirtelen már nem
én voltam az a kisfiú! Tényleg még mindig hasonlított rám, de már
nem én voltam ő, ebben biztos vagyok. Már nem az én gondolataim
voltak az ő gondolatai, és az ő gondolatai sem az én gondolataim
voltak. Megszakadt az a különös kapcsolat, vége lett a különös
érzésnek.
- Mi történt ezután? - kérdezte kíváncsian Meggenya
professzorasszony.
- A kisfiú odasétált a dühöngő Sátán elé, és valami olyat tett vele,
amit magam sem értek egészen.
- Mit tett vele? - kérdezte Dupladurr professzor. - Talán
megtámadta?
Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, annyira figyelt.
- Nem! - rázta a fejét Heri. - Sőt! Nem bántotta, hanem odalépett
hozzá, és se szó, se beszéd, egyszerűen csak megölelte.
- Megölelte? - kérdezték a tanárok. Mindenki annyira meglepettnek
tűnt, össze-vissza kérdezett tőle mindenfélét, hogy Heri elakadt a
történet me-sélésében.
- De kérem, kollégák! - figyelmeztette őket az igazgató. - Hagyjátok
Herit beszélni.
- Nos, ott tartottam, hogy odalépett élé, és megölelte. Aztán azt
mondta neki, hogy szeretlek. Abban a pillanatban a Sátán egész
fekete testét fehér fény öntötte el, szinte átlátszóvá vált, annyira
fényleni kezdett. De közben meg úgy üvöltött, hogy azt hittem,
megsüketülök. Utána fogta magát, és hanyatt homlok visszamenekült
a Pokolba. Ekkor már nem fénylett, csak egy kicsit. A Pokol Kapuja
magától bezáródott, majd felizzott és eltűnt, mintha soha nem lett
volna.
199
K. B. Rottring
- Lefogadnám, hogy ez akkor történt, amikor idefent köddé váltak az

élőhalottak - szólt közbe Cotton professzor.
- Ezt nem tudom - vallotta be Heri. - A következő pillanatban a kisfiú
megfordult, én pedig belenézhettem a szemébe. Nem tudom
szavakkal elmondani, hogy mit éreztem akkor. Noha legalább ötször
akkora voltam, mint a picike hasonmásom, de ekkor olyan
kicsinynek kezdtem magam érezni hozzá képest, mint egy porszem.
Kedvesen rám mosolygott, majd nevetve annyit mondott:
„Segíts magadon, és az Isten is megsegít." Utána még hahotázva
hozzátette, hogy „szép volt, Heri", majd fogta magát és ő is eltűnt. A
következő időszak teljesen kiesett. Nem tudom, mi történt velem. A
következő emlékképem az, hogy a Révész áthozott a fekete vizű
folyón. Hálából neki adtam a varázsgömbömet, akivel már útközben
megtalálták a közös hangot. Elhatározták, hogy közös vállakózást
alapítanak, és Matrjóska babákat fognak futtatni tízezer gáton.
- A túlparton pedig ott vártunk téged - vette át a szót Dupladurr
professzor. - És nem értettük, mi történhetet, hiszen alig tűntél el a
látóhatár mögött, szinte azonnal felbukkantál megint.
- Azt gondoltuk, nem sikerült átkelned - szólt közbe Hermelin.
- De bizony hogy sikerült. És minden pontosan úgy történt, ahogy
elmeséltem - bizonygatta Heri.
És amikor kiléptél a partra, mindannyian visz-sza-teleportáltunk
Rokfortba, amelynek környékéről addigra teljes mértékben eltűntek
az élőhalottak. Mint ahogy az egész világ megtisztult tőlük -
magyarázta Dupladurr professzor. - Megmenekültünk! Minden
visszatért a normális kerékvágásba.
200
- Heri sikerrel járt! - szólt közbe Hibrid legalább annyira büszkén,

mint amennyire potyogtak örömében a könnyei.
Heri egészen elérzékenyült Hibrid látványától.
Mindenki éljenezni, tapsolni kezdett, a gyerekek pedig egymást és
főleg Herit ölelgették. Hatalmas nagy lakomát csaptak, örömködtek,
táncoltak, majd amikor már nem bírták tovább, nyugovóra tértek.
Még mielőtt lefeküdtek volna, Dupladurr professzor félrevonta Herit,
és megkérdezte tőle:
- Te, Heri!
- Igen, professzor úr?
- Kérdezni szeretnék tőled valamit...
- Tessék csak, bátran - mondta Heri készségesen.
Dupladurr professzor összeráncolta a homlokát, majd ügyelve arra,
hogy senki meg ne lássa, elővett a zsebéből egy aprócska gömböt,
ami akkora volt, hogy a markában is elfért.
- Látod ezt? Tudod, hogy ez mire való?
- Fogalmam sincs - vallotta be Heri. - Még soha nem láttam ehhez
hasonló dolgot.
Dupladurr professzor nem látszott nyugodtnak.
- Az a helyzet, én sem tudom, hogy micsoda. Már vizsgálgattam, de
nem tudok rájönni, hogy mi a manó lehet ez.
- Manó, az biztosan nem! - ingatta a fejét Heri. - Azok nem ilyenek.
- Motoszkál valami az agyamban, ami nem hagy nyugodni - folytatta
Dupladurr. - Folyton eszembe jut egy név, de fogalmam sincs, hogy
hol találkozhattam vele.
- Egy név? - kérdezte Heri meglepetten.
Egy név, amiről egészen biztosan tudom, hogy nem véletlenül jut
mindig az eszembe.
201
K. B. Rottring
- Mi volna az a név? - kérdezte Heri kíváncsian. Dupladurr Heri

füléhez hajolt, és belesúgta:
- Fószer...
- Különös egy név - ízlelgette Heri. - De biztosan tudom, hogy soha
nem hallottam még.
27. Utóhang
Gigawatt Voltmárvolt főnixként emelkedett ki a varázsfőzetből, de a

banya legnagyobb megelégedésére nem szörnyeteg varázsló lett
belőle, hanem egy kisfiú.
Igazából nem hús és vér volt, hanem - mivel végül az erdőben
gyűjtött rozséból állt össze testének alapanyaga - fából készült.
A kisfiú"egyelőre szépen aludt. Közben a banya áthívta a
tanyaszomszédját, a digó származású Dzseppe Tónit, akinek a tervei
alapján végül is elkészült a fafiú.
- Mi legyen a neve? - kérdezte a Vasorrú Bába.
- Mivel kisfiú lett, legyen az a neve, hogy Kukkolínó
- javasolta Dzseppe Tóni.
- Hülye egy név! Másik nincsen? - kérdezte a banya. - Mondjuk, egy
tartalék?
- Van! - mondta a szomszéd. - Legyen akkor az, hogy Pinokkió.
- Legyen! - egyezett bele a banya. - Te lehetsz a keresztapja, Kapó!
Meg is egyeztek szépen, de a kisfiú hirtelen felébredt, kinyitotta a
szemét, megtapogatta fából készült testét, majd torka szakadtából
ordítani kezdett: - Átvertél te mocskos banya! Nem ilyen testet
akartam! Igazi kisfiú akarok lenni! Igazi kisfiú akarok
202
lenni! - ordította, és elszaladt az erdőbe, ahol még az állatok is

megriadtak tőle.
***
Shegg éppen ebben a pillanatban adta át szerelme zálogaként a

frissen szedett, csodálatos, fekete színű, mocsári trágyavirágot a
kedves nejének, aki immár örökre visszatért hozzá, és lángoló
szerelemmel élt és halt érette mindörökre, de ámen, amikor
csengettek az ajtón.
- Megyek, szerelmem, ne fáradj, melegítsd meg inkább előre az
ágyat! Én majd szaladok, és megnézem, ki az! - készségeskedett
Fiola, és mint egy jó cseléd, könnyed léptekkel kitrappolt ajtót nyitni.
Az ajtóban egy nagy méretű csomagot talált. Névtelen feladótól
érkezett. A címzés szerint Sheggnek küldték, de Fiola, mint minden
asszony, végtelenül kíváncsi volt, és semmi nem érdekelte jobban,
mint a titok.
Fogta a madzagot, amivel a csomag át volt kötve, és egyetlen hirtelen
rántással elszakította. A doboz magától felnyílt, és kiugrott belőle a
rugós ördögfej helyett egy igazi, élő Szamár. Elbűvölően mosolygott
Fiolára, és úgy nézett rá, hogy az egészen elalélt ettől.
- Visszatértem - mondta némi pátosszal a hangjában a Szamár. - De
azt is mondhatnám, hogy eljöttem érted, bébi. Javaslatom, hagyd a
Bögrét másra, én majd elviszlek téged egy új lakásba. Ott aztán
boldogan élünk, mint a nyulak. Ez nem ajánlat, hanem ígéret.
Óh, szerelmem! Hát újra élsz? - búgta az előbb megszólított asszonyi
állat, akár egy galamb.
203
K. B. Rottring
- Nagy terveim voltak, meg akartam hódítani a világot, de nem jött

össze. Megjártam a poklok poklát, és amikor már azt hittem, nincs
tovább, halott leszek mindörökre, valaki ismét életet adott nekem.
Persze nem úgy, mint az anyám, de a lényeg, hogy élek és virulok.
Na, jössz, vagy maradsz itt ezzel a gyilkossal?
Fiola csak egy pillanatig gondolkodott. Érzelmi érveket ütköztetett
racionális okokkal, de nem tudott dönteni. Osztott és szorzott, végül
úgy vélte, hogy a tizenhétnél sokkal több és hosszabb a harmincki-
lenc, így végül Shegg ellenében a Szamár mellett döntött. Hátra se
nézett, össze se pakolt. Felpattant jövendőbelijének hátára, és
elvágtatott vele messzire, nagyon messzire, egy totál másik
történetbe.
(folytatása következik!)
K. B. Rottring:
Heri Kókler és a Telivér Herceg
204
205
K. B. Rottring
206
207
K. B. Rottring
208
209
K. B. Rottring
210
211
K. B. Rottring
212
213
K. B. Rottring
214

09 Heri - Kokler - Es - A - Pokol - Kapuja

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

09 Heri - Kokler - Es - A - Pokol - Kapuja

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

K. B.

Heri Kókler megdörzsölte a szemét. Aztán a másikat is. A barátai, a

- Azt hiszem, talán aprócskát tévedtem a téridő-ko-

- Pedig az! - mondta Szado Mazsi, akit a barátai előszeretettel hívtak

Ugyanis a harc közben fűbe harapottak számára kötelező jelleggel ott

nevében a továbbiakban kegyetlenkedni, gonoszkodni, a gonosz

és mind közül a legborzasztóbbak, a pályát téveszett pedagógusok,

Na, gondolkodjunk! - mondta Dupladurr professzor huncut

varázslóköpenyének belsejébe rejtett varázspálcáit, és varázsolni

- Itt maradunk! - hebegte sápadtan Fószer, akit láthatóan megviseltek

egy egyszerű tata, hanem egy valóságos ratata volt.

Rokfort legkiválóbb varázslói, a világ minden pontjáról ideérkezett

jöhetett elő a sötétségből egy vámpír fényes nappal, mindenféle káros

amelyek elébe sodródtak. Mágikus nyílvesszőket lőtt ki egy

Lompos professzort kezdték követni, nem pedig a Sátánt, méghozzá

hulla-harcosokat, akik azt az ostobaságot vették buta fejükbe, hogy

ugyanis az ellenség között! Mivel ő a bajitalok készítésének és

- Menekülnek a mocskok! - üvöltötte torka

Heri érezte, hogy elszorul a szíve. A lelkébe jeges félelem markolt

- Azonnal oda kell mennünk! - heveskedett Controlles, de Hermelin

len oka, hogy Controlles háta mögött, egy rohamlétra tetejéről,

A Toronyban lévők a mellvédhez tódultak. A gyerekek Fószerrel

- Erre én bólintottam - folytatta Hibrid. - Közben pedig annyira

A gyerekek felhördültek, Hermelin felsikkantott.

- Ne féljetek! - nyelt nagyot Heri, és megpróbált

- Én emiatt nem bánkódnék! -jegyezte meg Heri Kókler.

Kóklert rossz érzés fogta el. Valami baljóslatú intuíció arra

A szörnyeteg először furán nézett, de később fény gyúlt az agyában.

Altefnégy például az elébe toppanó harcost mezei poszátává

eperlé apró pettyeket spriccelt. De Hibrid nem törődött a

Fószer, a pöttöm feltaláló, aki mostanra már előmászott a büdös

Mindenki így tett, akinek kedves volt az élete. Bit akarhadnak a

is rémisztőbbnek hatott, hogy mindegyik fenevad a karmai között

- De Dupladurr professzor világosan megmondta, hogy nem

- Fogadni mernék, hogy kieszeltél valamit, igaz? - vigyorodott el

- Tényleg nem vagyunk képesek innen átkokat szórni, ellenben

dobott a szörnyetegekre. Néhány tucatnyi fenevad felvisított, amikor

Néhány magasan képzett varázsló a levegő megrezegtetésével olyan

látóköréből, ám az igazgató bá't mégis rettenettel töltötte el

tak ahhoz, hogy megsemmisítsék a rokforti sereget, hirtelen irányt

Az élőhalottak, a Pokol katonái, a Sötétség Serege, úgy eltűnt, akár a

kok röpködtek a levegőben, gyógyfüvek illata szállt mindenfelé.

képest az épületben kerengő, áporodott és nem kissé dohos levegő

- Ha mi nem vagyunk, mindenki meghal! - büszkélkedett Controlles.

lem péppé lapult volna, ami értelemszerűen teljes mértékben

- De hát ez, hogy lehet? - kérdezte Heri döbbenten.

cirógatta, nehogy az megsértődjön, amiért mindig csak a mostani,

- Ha elmondom a teljes igazságot, valószínűleg menten szörnyet

gazdája játékosan egy fél téglát, amit távkapcsoló gyanánt használt.

- Miket beszélsz! Tisztára olyan, mint egy vámpír! - törölgette a

- Bizony, időalagút! - ismételte Dupladurr professzor.

- Jaj, ne, srácok! - ordítottak rémülten a szegény szülők, de hiába,

a fél oldala. Inkább fogta, és visszarakta a helyére. Mivel nem volt

nyerhetünk ahhoz, hogy Fószer és az időgép segítségével

- Micsoda szörnyű egy nap! -jajongott a Szamárbőr kétségbeesve.

- Ne avatkozz bele! - fenyegette meg a Szamárbőr idegesen.

- Ha széttépsz, megbánod! - fenyegette meg a Szamárbőr. - De vedd

venni, nehogy őrjöngő dühroham vegyen erőt rajta, mert az jelenlegi

- Csitt! A törpe azt mondja, hogy maradj csendben, ne beszélj

- Szerintem azért, mert mi csak rajzfilmfigurák és képregényhősök

- Ne aggódj, testvér, csak jógázom.

jóideje nem hitt már a dajkamesékben, csakis a képregényekben és a

7. Kell egy test!