Forrás: http://www.doksi.

hu

MÓZES ÉS A KIVONULÁS AZ EGYIPTOLÓGIA SZEMSZÖGÉBŐL

Előszó:

Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy ezen írásom nem a Biblia cáfolatára, sem a hit
alapjának kétségbe vonására készült, csupán a régészet, és a bizonyított történelem szemszögéből
foglalkozik Mózessel és a zsidók kivonulásával Egyiptomból. Alapvetően igaz viszont, hogy az
egyiptológia, mint tudomány mindig is éles ellentétben állt azon teológus bibliakutatókkal, akik a
hit szemszögéből elfogultabban közelítették meg az Ószövetség Egyiptomra vonatkozó részeit.

A bibliai idézetek a református Biblia Károli Gáspár-féle fordításából származnak.

Izráel gyermekei Egyiptomban:

A Kr. e. 13. században élt egy néptörzs, nem messze Tanisztól, mely "Izráel fiai"-nak nevezte
magát. II. Ramszesz adott nekik egy földdarabot, melyet Gósennek hívtak. Izráel fiai egy Jákob
nevű férfi leszármazottai voltak, akit évszázadokkal azelőtt az éhség hajtott Palesztinából ide, és
az akkori fáraó (valószínűleg a hükszósz uralom alatti király), letelepedési engedélyt adott neki.
Jákob nagy családdal érkezett, mely két szempontból is figyelemre méltó volt: állandó
viszálykodás dúlt közöttük, mégis hihetetlen számban szaporodtak. Éppen a Deltában - amit II.
Ramszesz kinézett a birodalom új központjának - volt létszámfölényben egy idegen törzs, melyet
az egyiptomiak egykor, szánalomból befogadtak. Más idegenekkel ellentétben, akik ekkoriban a
Nílus völgyét lakták, az Izraeliták szigorúan maguknak éltek, kerülték a kapcsolatot az
őslakosokkal, ami valahogy gyanúsnak is tűnt. Ezenkívül különleges helyzetet élveztek: nem
rabszolgaként dolgoztak, mint azok az idegenek, akiket a fáraó a hadjáratain szerzett. De nem
sorolták be őket katonai szolgálatra sem, bár az egyiptomi hadsereg egyre inkább idegen - főleg
szíriai és núbiai - katonákból állt.

II. Ramszesz az Izraelitákban nem látott mást, mint problémát jelentő élősködőket, de semmi
esetre sem ellenséget, akiknek az elűzése könnyű lett volna számára. Ehelyett egyfajta
munkaszolgálatra sorozta be őket, melyet étellel és itallal fizettek meg, tehát nem robotként
kellett dolgozniuk! Történelmükben először azonban az Izraelita nomádoknak szabályozott
tevékenységet kellett végezniük más nép számára, és ez egyáltalán nem tetszett nekik.
Az eredmények, melyeket Ramszesz ezektől az intézkedésektől várt, csak részben valósultak
meg. Bár olcsó munkaerőt talált Ramszesz-város építéséhez, reménye, hogy Izráel fiai lassabban
szaporodnak majd, dugába dőlt.

A munka, melyet II. Ramszesz Izráel fiaira kiszabott, egyáltalán nem volt embertelen. Egész
biztosan nem volt olyan nehéz, mint az asszuáni kőfejtők vagy a Sínai-félszigeti bányák
rabszolgáinak a munkája. Az ellátás pedig bőségesnek tűnt az Izraelita nomádok számára. Olyan
Forrás: http://www.doksi.hu

mennyiségben és rendszerességgel kaptak húst, halat, gyümölcsöket és a szokásos gabonát, hogy

az Izraeliták évtizedek múlva is - úton az Ígéret Földjére -, erről álmodoztak. Másrészt a munka
idején olyan felügyelők ellenőrzése alatt álltak, akiket II. Ramszesz a saját soraikból választatott
ki. Mindenkinek egy bizonyos normát kellett teljesítenie, viszont ha ezt nem tette, jöttek a
botütések.
Az Izraeliták, egy viszonylag egyszerű módszerrel, nílusi iszaptéglát állítottak elő II. Ramszesz
palotaegyütteséhez. Egyesek kosarakban iszapot hoztak a folyóról, mások korsókban vizet,
megint mások apróra vágott szalmát halmoztak fel. Az utolsó munkáscsoport ezt a nyersanyagot
formázta meg, és rakta a napra száradni. Minden hétköznapi épület nílusi iszaptéglából készült.
Gránitot, mészkövet és homokkövet csak a szentélyeknél alkalmaztak, csak ezeknek kellett az
örökkévalóságon túl is megmaradniuk. Ez az oka, hogy az egyiptomi palotákból olyan kevés, a
magánépületek közül pedig egy sem maradt meg. Csak az alapok készültek kőből, a falakat
legtöbbször téglából emelték. A nílusi iszaphoz adott szalma viszonylagos masszivitást és
szilárdságot adott a tégláknak, a nedvesség és az eső azonban tönkretette őket. Felső-
Egyiptommal ellentétben ugyanis a Deltában néha voltak futó záporok, és a nyerstégla
természetesen érzékeny a nedvességre. Így érthető, miért tűnik úgy, mintha a föld nyelte volna el
Ramszesz-várost.
A nílusi iszaptégla olcsóbb építőanyag volt, mint a kő. Míg téglát egyetlen ember is elő tudott
állítani, a kövek fejtéséhez és megmunkálásához már egész munkabrigádok kellettek. Az
építőkövek több száz kilométeres távolságból történő szállítása komoly technikai feladatot
jelentett. Az iszaptéglát közvetlenül az építkezésen vagy annak közelében állították elő, szállítása
pedig nem jelentett gondot.

A fáraó taposómalmaiban:

A földmunka, amit Izráel fiainak ráadásként végezniük kellett, Mózes ötödik könyvében
olvasható: "Mert a föld, a melyre te bemégy, hogy bírjad azt, nem olyan az, mint Égyiptomnak
földe, a honnan kijöttetek; a melyben elveted vala a te magodat és a te lábaddal kell vala
megöntöznöd, mint egy veteményes kertet."
(Mózes V. 11.10)

Ezek szerint Egyiptomban az Izraelitákat a vízemelő kerekek(1) mellé állították. Kérdéses

azonban, vajon valóban emberi erővel hajtott taposómalmokról volt-e szó, vagy csak a bibliaírók
fantáziája csinált azt az öszvérek hajtotta, vízkiemelő kerekekből. Annyi bizonyos, hogy Izráel
fiainak hasonló mezőgazdasági munkát kellet végezniük, mint a templomi birtokok
hadifoglyainak. Különösen gyűlölt munka volt az új csatornák ásása és a meglévők
iszaptalanítása. Nem csoda, ha zúgolódtak.
Ramszesz pontosan tudta, hogy a jóllakott népet könnyebb irányítani, mint az éheset. Ezért az
Izraelitákkal raktárakat építtetett Pithomban és Sukkotban. Nyolc méter átmérőjű, kerek
gabonasilókat, melyek - kúpos tetejükön lévő - töltőnyílásához rámpa vezetett. A silók
maradványai mellett találtak egy sírmellékletként szolgáló raktárépület-modellt is, kis
szobrocskákkal, mely azt mutatja, miként működött a raktározás. Jött az adófizető, hátán
adójával, egy zsák gabonával. Belépett a raktár előcsarnokába, ahol a falak mentén írnokok
ültek, megmondta a nevét és lakhelyét, a nyilvántartásban kipipálták vagy figyelmeztették, ennyi
Forrás: http://www.doksi.hu

és ennyi zsákkal még tartozik. Ezután bement egy terembe, ahonnan lépcső vezetett felfelé, és
kiürítette a gabonát egy raktárhelységbe, ami a padlótól a plafonig ért. Az értékes zsákot újra
magával vihette.
Úgy tűnik, mintha Ramszesz, aki a bőséget annyira szerette, állandóan félt volna az éhínségtől.
Egyetlen más fáraó sem halmozott fel annyi tartalékot, mint ő. Bár csak hatalmas
gabonatárolóiról tudunk, kétség sem férhet hozzá, hogy húst is pácoltatott, és agyagkorsókban
tároltatott, melynek módszeréről már a 18. dinasztiabeli reliefek is beszámolnak. A Deltában
fekvő fővárosban csemegeboltok és piacok voltak, ahol az egész világból szállított egzotikus
gyümölcsöket és fűszereket árultak.

"Visszaemlékezünk a halakra, a melyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az uborkákra és

dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra." (Mózes IV. 11.5)

Az új városról, Ramszeszről szóló dalban Pai-Bész, az írnok többet áradozik az ott kapható
nyalánkságokról, mint magáról a városról. E bőség idején oly abszurd és elviselhetetlen volt az
éhínség gondolata, melyet a birodalom néhányszor már megélt, hogy Ramszesz a stabilitás
látható jeleiként raktárépületeket építtetett.

A fáraó munkásai:

"Pedig kegyetlenül dolgoztaták az égyiptomiak az Izráel fiait. És kemény munkával keseríték

életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal,
melyeket kegyetlenül dolgoztatnak vala velök."
(Mózes II. 1.13-14)

II. Ramszesz építési szenvedélye hihetetlen mennyiségű eszközt igényelt. Az ország különböző
pontjain folyó nagy építkezéseken több ezer szakmunkás és segédmunkás dolgozott. Ramszesz
az iszonyú állami kiadásokat a hivatalnokok által kínos pedantériával, természetben behajtott
adókból, az idegen országok által, meghatározott időközönként leszállított hadisarcból és a
koloniális termékek vásárlásakor legkedveltebb csereáruból, a birodalom kiapadhatatlan arany-
és ezüstkészleteinek hozadékából fedezte.

Semmi kétség, az egyiptomiak jól éltek, munkanélküliség nem volt, sőt a világ minden részéről
áramlottak a munkások, hogy az építkezési lázból ők is profitáljanak.
"Halljátok szavam - mondja Ramszesz a héliopoliszi Vörös-hegy kőfejtőjének megtekintésekor,
a 8. évben állított sztélén -, itt a tulajdonotok. A valóság bizonyítja, hogy igazat szólok. Én
vagyok az, Ramszesz, aki a generációkat élteti... Nagy előkészületek történtek, hogy élhessetek,
és feladatotokat el tudjátok látni... Vannak magtárak, hogy egyetlen napra se kelljen éhen
maradnotok. Havonta megkapjátok a béreteket..."

Ramszesz büszkén utal rá, hogy a boltokban mindent lehet kapni: pékárut, húst, süteményt,
szandált, ruhát és illatos kenőcsöt, amivel az emberek tíznaponta bedörzsölik a fejüket.
Ramszesz adott rá, hogy népe rendesen öltözködjön, és mindennap szandált tudjon húzni. A
"szükség" szót ki akarta törölni az egyiptomi szókincsből. "Megparancsoltam - mondja -, hogy
Forrás: http://www.doksi.hu

kapjatok ételt éhínség idején is. A lápvidék népét utasítottam, lásson el benneteket hallal és
szárnyasokkal. Hajók jönnek délre, hogy gabonát, árpát, lisztet, sót és babot hozzanak nektek.
Ameddig éltek, szívesen fogtok dolgozni nekem."

Az, amikor Ramszesz "a munkák elöljáróját" megbízta, hogy Per-Ramszesztől(2) délre, Gósen
földjén élő nomád birkapásztorok közül erőszakkal sorozzon építőmunkásokat, sokkal inkább
gazdasági, mint politikai húzás volt. Ezek az emberek évszázadok óta élvezték az egyiptomi
jogállam védelmét anélkül, hogy adót fizettek volna, hisz semmijük sem volt. A nyájak épp hogy
eltartották a sokfős családokat. Ramszesz, aki szívesen dolgoztatott idegenekkel, mert azok
kevesebb bért kaptak és többet kellett dolgozniuk, mint az egyiptomiaknak, a héberekben építési
terveinek megvalósításához látott munkaerőt.
Ezek a pásztorok habiru néven tűntek fel a különböző iratokban. A babiloni szövegek,
Hammurappi idejétől a Kr.e. 11. századig, katonának nevezik őket, a hettita dokumentumok a
Hatti Birodalom népeként sorolják fel, az Amarna-levelek "a nyugati sivatag beduinjainak"
nevezik őket. A legfontosabb említést azonban az Ótestamentum történeti könyveiben alkották.
Ezekben a különböző korokban, különböző szerzők által eltérő szemszögből lejegyzett
könyvekben történelmi és kitalált események keverednek. A bibliatudósok és régészek máig
vitában állnak azokkal a szakmabelieikkel; akik a bibliai szövegeket szentnek és sérthetetlennek
tekintik. Az Ószövetség azonban nem dokumentumgyűjtemény! A történelmi adatok a
tulajdonképpeni lényeg, a kegyelemtan hirdetése mögé szorulnak vissza. A krónikás Jahve isten
és a nagyhatalmú fáraó közötti erőpróbát például olyan részletesen tárgyalja, hogy
túlbuzgóságában teljesen elfelejtette néven nevezni a fáraót(!), akinek az idején mindez történt.

Az Egyiptom és Izrael gyermekei közötti vita bevezetője így hangzik a Kivonulás könyvében:
"Azonközben új király támada Égyiptomban, a ki Józsefet nem ismerte vala. És monda az ő
népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza bánjunk okosan vele,
hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és
ellenünk harczoljon és az országból kimenjen. Rendelének azért föléjök robotmestereket, hogy
nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építe a Faraónak gabonatartó városokat, Pithomot és
Ramszeszt." (Mózes II. 1.8-11)

Ez a részlet a legfontosabb forrás a történetkutatás számára. Ennek értelmében a zsidó nép

szolgasága Pithom és Ramszesz építésekor kezdődött. A bibliai Pithom, azaz egyiptomi nevén
Per-Atum (Atum háza) és Ramszesz (Per-Ramszesz) a Delta keleti felében állt. Mindkét város az
Izráel fiai által lakott Gósen földjének közvetlen közelében feküdt és a régészeti leletek által
bizonyítottan a 19. dinasztia idején épült. Az elképzelhető, hogy a később II. Ramszeszről
elnevezett város alapköveit már I. Széthi (II. Ramszesz apja) lerakta, korábbi azonban nem lehet.
A robotmunka kiszabójaként így két király jöhetne számításba: I. Széthi és II. Ramszesz. Ezt a
feltevést a dinasztiaváltásra való utalás erősíti meg: "Azonközben új király támada Égyiptomban,
a ki Józsefet nem ismerte vala". Ez az állítás viszont egyidejűleg megkérdőjelezi a történészek
azon másik nézetét, hogy a József-legenda, - amely időben régebben történt - szintén II.
Ramszesz idején játszódott.

Pithom (görögül Heroonpolisz) a legnagyobb város volt az izraeliták lakta térségben, a Vádi
Tumilatban. A Nílusból a Héliopolisznál északkelet felé leágazó, Ramszesz által építtetett
csatornán át lehetett nagy, kereskedelmi hajón megközelíteni. Pithom kikötőváros volt a sivatag
Forrás: http://www.doksi.hu

közepén. II. Ptolemaiosz, aki ezer évvel később a csatornát kijavíttatta, Kr. e. 279-ben - a
Pithom-sztélén olvasható - átengedte a pithomi Atum-templomnak az átutazási engedélyekből
befolyó egész vámbevételt. Az a törmelékhalom a Vádi Tumilatban, melyet ma Tell el
Retabának hívnak, az minden, ami az egykor virágzó Pithomból megmaradt.

Izráel fiai, akik évszázadok óta szabad, nyugalmas pásztoréletet folytattak, nem voltak
hozzászokva a kemény fizikai munkához, melyet egyszeriben megköveteltek tőlük. "És kemény
munkával keseríték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden
munkájokkal, melyeket kegyetlenűl dolgoztatnak vala velök." (Mózes II. 1.14)

Téglavetőként az izraeliták saját embereik felügyelete alatt álltak, akik az egyiptomi

munkafelügyelőknek tartoztak elszámolással a napi teljesítményről. Amennyiben az előírtnál
kevesebb lett, botütést kaptak, így nem csoda, ha ők is bottal noszogatták a saját embereiket.
Nílusi iszapból téglát formázni nem igazán nehéz, de piszkos munka volt. Igénytelen munkának
számított, így senki sem kedvelte, főként nem az izraeliták, akik sokkal szívesebben őrizték
volna a birkáikat. Rehmiré vezír thébai sírjában tíz téglavető látható, akiket két felügyelő tart
szemmel. Feltűnő a képen, hogy a két őr sötét, míg a nyolc munkás világosabb bőrű, tehát nem
egyiptomi. Az egyik felügyelő így szól: "A bot a kezemben van, ne lustálkodjatok!"
A tényt, hogy a robotot az izraeliták valóban II. Ramszesz idején végezték, olyan napon szárított
téglák bizonyítják, melyek a Delta keleti részében kerültek elő, és User-maat-Ré(3) cartouche-
t(4) viselnek. Azokkal az idegenekkel szemben, akik élő hadiadóként kerültek Egyiptomba, és
ezért nem is volt más választásuk, mint a rabszolgasors, az izraeliták lázongtak a sorsuk miatt.

Téglavető munkások, akik nílusi iszapból készítenek napon szárított téglákat.

Forrás: http://www.doksi.hu

Ramszesz, aki birodalmában nem volt hozzászokva az ellenálláshoz, ingerlékenyen reagált és

megparancsolta a munkafelügyelőknek és a nép elöljáróinak, hogy ne adjanak szalmát a népnek
a tégla készítéséhez, mint azelőtt, menjenek ők maguk, és gyűjtsenek maguknak szalmát. De
azért vessék ki rájuk ugyanazt a téglaszámot, amelyet azelőtt készítettek. (Ugyanis Mózes és
testvére Áron, arra kérte a fáraót, hogy engedje el a zsidókat három napra a pusztába áldozni az
istenüknek. Ramszesz szerint, ha a népnek ennyi felesleges ideje van, akkor a szalmát is képesek
maguknak kitermelni.)

"Parancsolá azért a Faraó azon a napon a nép sarczoltatóinak és felvigyázóinak, mondván:Ne

adjatok többé polyvát a népnek a téglavetéshez mint ennekelőtte; hadd menjenek el ők magok és
szedjenek magoknak polyvát. De a tégla számát, mennyit ennekelőtte csináltak, vessétek ki
rájok; azt le ne szállítsátok, mert restek ők és azért kiáltoznak, mondván: Menjünk el, áldozzunk
a mi Istenünknek." (Mózes II. 5.6-8)

Az Ószövetség itt egy egészen másfajta fáraóról beszél, mint az egyiptomi szövegek. Ramszesz
parancsoló, kizsákmányoló, kegyetlen. Nem az isteni, mindenható, nagyvonalú, szerencsét és
örömöt osztogató király, hanem egy ingerlékeny, bosszúálló, aljas, nyakas uralkodó, egy
kíméletlen embernyúzó. Ramszesz nem minden helyzetben volt "emberfeletti" lény, akit a sok
száz templom- és sztélé szöveg bemutat. Biztos, hogy sokkal gyengébb, tehetetlenebb,
kicsinyesebb volt. Ezeket a szövegeket persze a király cenzúrázta, szépítette, idealizálta.
Ramszesz, aki istennek tartotta magát, embertelennek bizonyult. Hőstetteiről sokat hallani, az
ókortudomány állása szerint ezek meg is történtek, de arról, hogy mily módon vitte őket véghez,
sehol nem esik szó. Csak gyanítható, mekkora teljesítményt követelt meg népétől, hogy az
annyira áhított hírnévben sütkérezni tudjon. Az Ószövetség a nagy fáraó másik arcát mutatja
meg, és ez nem félhivatalos, udvari jelentés, hanem a nép hangulatának tükre.

A kérdést, vajon az izraelita törzsek tényleg II. Ramszesz alatt kezdték-e meg szolgaságukat, az
ásatások időközben megválaszolták. Egyetlen olyan leleten sincs pre-ramesszida(5) dátum vagy
név, melyek a Bibliában megjelölt Pithomból vagy Ramszeszből kerültek elő.

Mózes, Izráel fiainak szabadítója:

Ezekben a nehéz időkben Izráel fiai előtt megjelent egy férfi, akinek szándékában állt, és képes
is volt rá, hogy II. Ramszesz fáraóval szembeszálljon, ő volt: Mózes.
Mózes, népe felszabadítója, törvényadó és vallásalapító, a bibliai történelem egyik kiemelkedő
alakja, mégis régészek generációi kutattak hiába e fontos férfira utaló nyomok után. Mindaz,
amit Mózesról tudunk, az ótestamentumi könyvekben áll, melyek történelmi szavahihetősége épp
elégszer kétségbevonható. Maguk a bibliatudósok is komolyan felvetették a kérdést, vajon
Mózes nem csak a monda szülötte-e, vagy több férfi munkájának szimbolikus alakja-e, hisz
személyével függ össze szinte minden, amit Izráel létével kapcsolatosan alapvetőnek tekintünk.

Ki volt Mózes valójában?

Forrás: http://www.doksi.hu

A Korán, a Kivonulások könyve és a Midras Rabba(6) is, illetve híres ókori írók, mint; Philon
vagy Josephus Flavius is hercegként ábrázolják Mózest. Philon és Flavius benne látják a
trónörököst is. Másrészt, a bibliai genealógia szerint Mózes, Lévi egyik ükunokája, Lévi pedig
Izsáknak, az izraeliták ősének az unokája volt.

Mózes valószínűleg II. Ramszesz uralkodásának kezdetén született. A Delta keleti felében élő
izraelita birkapásztorok jelentősen megsokasodtak ebben az időben. Ramszesz ezért hívatta a
sivatag fiainak két bábáját, Sifrát és Puát, elmagyarázta nekik, hogy nem lenne kárukra, ha
munkájuk gyakorlásakor kissé hanyagabbak lennének. Ő, Ramszesz, szívesen hallaná, ha az
izraelitáknál sok haláleset történne, főként a fiúk között. A lányok továbbra is változatlan
számban születhetnének. Ramszesz bizonyára háreme világos bőrű utánpótlására gondolt.
A fáraó terve baklövésnek bizonyult. A két bába, akiket Ramszesz elszámolásra maga elé
rendelt, elmagyarázták, hogy az erős izraelita asszonyok egyre kevésbé veszik igénybe a
szolgálataikat, ezért alig van lehetőségük, hogy az egyiptomi király óhaját végrehajtsák.
Ramszesz erre parancsba adta: "Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden
fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben." (Mózes II. 5.6-
8)

Ezt a látványos emberirtást, melyre semmiféle történelmi bizonyíték nincs, lehet, hogy csak azért
találták ki, hogy a Mózes fiúcska Nílusba dobását megindokolják. Alapjában ugyanis a történet
logikátlan: ha Ramszesz nem engedte az izraelitákat kivándorolni, mert olcsó munkaerőre volt
szüksége, és közben az izraeliták növekvő számára panaszkodott, akkor az újszülött lányokat
kellett volna megöletnie, nem pedig a fiúkat.
A fiút anyja titokban hozta a világra, és három hónapig nevelgette. "De mikor tovább nem
rejtegetheté - meséli az Exodus - szerze annak egy gyékény-ládácskát, és bekené azt gyantával és
szurokkal s belétevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé." (Mózes II. 2.3)

Mózes anyja már szült egy lányt, aki a fáraó lánya mellett volt szolgáló és most anyjával együtt
lement a folyóhoz. Úgy látszik, a zsidó asszonyok nemcsak erősek, hanem ravaszak is voltak,
mert a következő dolog történt: A fáraó lánya lement, hogy megfürödjék a folyóban, a szolgálói
ezalatt parton járkáltak. Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik
szolgálóját, elhozatta és kinyittatta. Amikor látta, hogy egy gyermek van benne, megkönyörült
rajta, és így szólt: Ez a héberek gyermeke közül való! A gyermek nénje ekkor azt mondta:
Akarod-e, hogy elmenjek, és hívjak neked egy héber asszonyt, hogy szoptassa a gyermeket? Az
így felelt: Menj! Elment a lány, és elhívta az anyját. A fáraó lánya így szólt hozzá: Fogd ezt a
gyermeket, és szoptasd nekem! Jutalmadat megadom majd neked! Az asszony fogta a
gyermeket, szoptatta, és amikor megnőtt, átadta a fáraó lányának. A fáraó lánya fiává fogadta, és
elnevezte Mózesnek, mondván: "Mert vízből vettem ki."
Forrás: http://www.doksi.hu

Mózest kosárba helyezi anyja, ahogy a művész elképzelte.

Ez az egyik legvitatottabb rész az egész Ószövetségben, egy olyan szakasz, mely állandóan vitát
vált ki az egyiptológusok és bibliatudósok között.
Az egész történetet gyaníthatóan azért szerkesztették meg, hogy Mózes alacsony származása
ellenére elért társadalmi felemelkedését Isten akarataként mutassák be. Az egyiptológusok
nehezen tudják elképzelni, hogy egy hercegnő a Nílus partjára ment fürdeni. A 18. dinasztia
ideje óta a fáraók fürdőmedencét és dísztavakat építtettek palotáikba, ahol pihenhettek.
Elképzelhetetlen volt, hogy a királyi család egy tagja a hétköznapi ember számára is
hozzáférhető folyóparton fürödjön.
A nádkosárban kitett fiúcska története már Mózes előtt több mint ezer évvel ismert volt.
Mezopotámiában játszódott, és a történelmi személy, akiről szó volt, Szargon volt. Szargon volt
az első sémi dinasztia megalapítója Mezopotámiában. Kr. e. 2350 környékén, Kis-ből indulva,
leigázta Dél-Babilont, Szíriáig, Kis-Ázsiáig hatolt előre, egészen a Zagrosz-hegységig, és
Akkádot tette meg fővárosának. Az ékírásos szövegek így mondják el Szargon király
származását:

"Szargon, a nagy király, Akkád királya vagyok. Anyám templomi szajha volt, apámat nem
ismertem, apám testvére pedig a hegyekben lakott. Városomban, Azuripuban, az Eufrátesz
partján fogant meg velem anyám, és szült meg titokban. Nádkosárkába helyezett, ajtómat
szurokkal lezárta és a folyóra rakott, mely nem fullasztott meg. A folyó elvitt engem Akkihoz, a
vízmerítőhöz. Akki, a vízmerítő, szívébe zárt, és fiaként nevelt fel."

Nos, mint látjuk; nincs új a nap alatt!

Forrás: http://www.doksi.hu

Mózes: egy egyiptomi név

Az a bibliai utalás világítja meg, hogy Mózes kirakása csupán legenda, hogy a hercegnő a
fiúcskát "Mózesnek" nevezte el, mivelhogy a vízből húzta őt ki. Emögött egy népi, etimológiai
névmagyarázat, szójáték húzódik meg, mely az idegen csengésű Mózes nevet a jámbor
izraelitáknak - ők Mosénak ejtették - megpróbálja elmagyarázni. A héber nyelvben van egy szó,
mely hangzásában nagyon hasonlít a vallásalapító nevéhez: "masa", ami annyit jelent: "kihúzni".
Mózes így azt jelenti: "a vízből kihúzott". E magyarázattal az egyszerű ember azután meg is
elégedett.
Mózes valójában az egyik leggyakoribb egyiptomi név volt. A Mosze / Mesz azt jelenti:
"(valakitől) született" vagy "(valakinek) a gyereke". Amenmosze, Thotmesz vagy Ramosze
Amon-, Thot- vagy Ré fia. A Ramszesz név jelentése: "Ré gyermeke". A talált gyermeket a
hercegnő tehát egyszerűen "gyermek"-nek nevezte el.

Számos tény alapján, melyek a legenda mellett szólnak, a tudósok azt gyanítják, "hogy a
Mózeshez kötődő kirakásmítosz értelmezése alapján Mózes egyiptomi volt, akit egy nép
szüksége akart zsidóvá tenni" - ezek - bármilyen meglepő - egy zsidó szavai, még ha nem is
régészé vagy bibliatudósé, hanem a pszichoanalitikus Sigmund Freudé.
Bár Freud, aki Der Mann Moses und die monotheistische Religion (Mózes és monoteista vallás)
címmel írt munkájában Mózes származásának problémáját firtatja (ti.: Ehnatonnal, a vallási
reformer fáraóval azonosítja), azt mondja, feltételezése csak pszichológiai valószínűségeken
alapul, és hiányzik belőle a tényszerű bizonyíték. II. Ramszesszel összefüggésben mégis
különösen érdekesnek tűnik. Freud elmélete lehet hogy magyarázatot ad arra, az egyiptomi iratok
miért hallgatnak Mózesről. Sigmund Freud azt írja: "Nem könnyű kitalálni, egy előkelő
egyiptomit - talán herceget, papot vagy magas rangú hivatalnokot - mi vitt rá, hogy bevándorló,
kulturálisan visszamaradt idegenek élére álljon, és elhagyja velük az országot. Ezt különösen az
teszi valószínűtlenné, hogy az egyiptomiak közismerten megvetették az idegen népeket. Igen,
szeretném azt hinni, hogy még azok a történetírók is, akik felismerték, hogy egyiptomi névről
van szó, és a férfit Egyiptom minden bölcsességével felruházták, épp ezért nem akarják
tudomásul venni azt a lehetőséget, hogy Mózes egyiptomi volt."

Freud elmélete valóban megdöbbentő, mert a Mózes által bevezetett egyistenhit nem volt annyira
idegen az egyiptomiak számára, ahogy azt gondolná az ember. Bár a 19. dinasztia idején Széth,
Ré-Harahti, Atum, Ptah és Ozirisz uralták az egyiptomi panteont, alig néhány évtizeddel
korábban egy fiatal, fanatista-idealista fáraó egy olyan vallásreformot hajtott végre, mellyel a nép
értetlenül szembesült.
IV. Amenhotep, az egyetlen, általa tolerált istenhez, Atonhoz való tartozása jeleként Ehnatonnak
nevezte magát. Ez a monoteista vallás, a hit az energiát adó Napban, rövid életű volt. A
következő fáraók, Tutankhamon, Ay és Horemheb, az ún. Amarna-korszak minden nyomát
eltörölték. A gondolatot azonban nem tudták elpusztítani, az tovább élt.

A körülmetélés, melyet Mózes az izraelitáktól megkövetelt, szintén Egyiptomban volt szokás.

Sírképek, múmiák és Hérodotosz is megerősítik e szertartás egyiptomi eredetét, melyet a
semiták, babiloniak és sumerek nem ismertek. Freud megkérdezi: "Mi értelme lehetett, hogy
Mózes egy olyan kellemetlen szokást kényszerített az izraelitákra, mely bizonyos mértékben
egyiptomivá tette, és állandóan emlékeztette őket erre az országra, ha szándéka épp ennek az
Forrás: http://www.doksi.hu

ellenkezője volt?" Ha Mózes a zsidóknak nem csak új vallást, de a körülmetélés parancsát is

adta, akkor nem zsidó, hanem egyiptomi volt.
Kétségtelen, hogy a zsidók sokat tanultak az egyiptomiaktól. A több száz éves, közös történelem
idején Izsák és Jákob utódai az idegen kultúrát és szellemi javakat kritikusan szemlélve saját
hitükhöz, életükhöz igazították és magukévá tették. Már Mózest is "megtanították Egyiptom
minden bölcsességére", és az izraeli nép további története elválaszthatatlan az Egyiptomhoz
fűződő kapcsolatától. Úgy tűnik, Mózes két ellenségeskedő testvért láncolt egymáshoz
századokra, sőt évezredekre.

Mi okozta hát a törést Mózes és a fáraó között?

Caesareai Eusebius (i. sz. 263-339), akinek átfogó művében hosszú idézeteket találunk mára már
elveszett írásokból is, azt mondja, hogy Mózes egy udvari intrika áldozata lett, és meg akarták
ölni, de Mózes megölte a támadót. A Midras Rabba szerint Mózes egy egyiptomi felügyelőt ütött
agyon, aki elcsábított egy héber nőt. A Kivonulás könyve szerint észrevette, hogy egy egyiptomi
agyonütött egy héber téglavetőt, mire ő megölte a gyilkost.
Bármi volt is az ok, a nagy Ramszesz bosszújától félve a sivatagba menekült. Az összes
forrásban megerősített szökés azonban kétségessé teszi, hogy Mózes valóban a királyi udvarban
nőtt-e fel, és családtag volt-e. Fáraóként ugyanis a törvény Ramszesz volt. Hatalmában állt egy
gyilkosságot jogos cselekedetnek nevezni. Akkoriban, amikor egy ártatlan törvényszegőt keze,
orra és a fülei levágásával büntettek, a "hétköznapi" emberéletnek nem volt nagy értéke.

Mózes menekülése a fáraó bosszúja elől kétségtelenül arra a kegyetlenségre és szeszélyes

hangulatra utal, ahogy az idős fáraó uralkodott. II. Ramszesz magányos, öreg zsarnokká, népétől
eltávolodott halhatatlanná vált, akinek válláról a kormányzást a tökéletesen működő hivatalnoki
rendszer levette. Egy élvhajhász vénember, akit csak jubileumi ünnepségeinek előkészítése
érdekelt, melyet háromévente nagy pompával megtartott. De az egyiptomiak így - és csak így -
tapasztalták meg, hogy a halhatatlan férfi még él. Ramszesz közeledett hozzá, hogy az egyiptomi
történelem második leghosszabb uralkodási idejét: 67 évet beteljesítse. 67 évig III., IV., V., VI.,
VII., és VIII. Ramszesz sem uralkodott - együtt! . II. Ramszesz legendává vált. Ramszeszi
rezidenciáját már csak a memphiszi ünnepekre hagyta el. Élete utolsó két évtizedét saját
isteniségének imádatával és a feleségeivel való enyelgéssel töltötte.

A hálátlan örökség

Hegyes szakálluk, sasorruk és tetovált karjuk volt. Bal halántékukon vastag hajfürtöt viseltek, a
sivatagból jöttek, és sáskajárásként zúdultak Egyiptomra. Küréné területéről való líbiaiak voltak;
nyomukban ott jöttek az akhajwasák, turusák, lukák, sardanák és sekelesek.
Az idegen népek évtizedek óta irigyen pillantgattak a Nílus menti csodák országára, de a
legendás fáraó bátorságának és hatalmának híre minden támadó kedvüket hamvában elfojtotta.
II. Ramszesz halálának híre Egyiptom ellenségei számára jel volt a megmozdulásra.
Forrás: http://www.doksi.hu

Az országnak erős, harcos természetű fáraóra volt szüksége. Merneptah - II. Ramszesz 13. fia -
55 évesen kezdte meg kormányzását. A trónra lépésére írt egyik dal már előre elhalmozza
győzelmi babérokkal:

"Örvendj, te egész ország, szép idők következnek. Uralkodót választottak az ország élére, és
tanúk járultak trónusához. Ő a király, aki évmilliókig uralkodik, mint Hórusz, Baenré, Amon
szeretettje, aki Egyiptomot ünnepekkel telíti meg, Ré fia, Merneptah, az igazsággal elégedett. Ó,
igazak, gyertek és lássátok: az igazság legyőzte a hazugságot, a bűnök elhullottak látványára, és
minden irigy visszavonult. A víz folyik, és nem apad el. A Nílusnak nagy áradása van. A napok
hosszúak, az éjszakának órái vannak, a hónapok megfelelően jönnek. Az istenek elégedettek és
boldogok, az emberek nevetve és csodálkozva élnek."

A himnusz inkább a morális felszerelkezés aktusa volt, mintsem valóságtartalmú. Merneptahnak

nem volt min nevetnie. A király, hogy a birodalom nyugati határán állandóan beszivárgó líbiai
hordákat visszaszorítsa, csapatokat vont ki a deltabeli katonai településekről, és nyugatra
vezényelte át őket. Az így keletkezett katonai vákuum belpolitikai lőporos hordóvá változott. A
szikra Théba volt, ahol az Amon-papok, akiknek szemében a közel-keleti istenek (akiket II.
Ramszesz előszeretettel épített be az egyiptomi istenek panteonjába) és saját halotti isteneik
előtérbe helyezése már száz éve szálka volt, a teokrácia újjáélesztésére láttak lehetőséget.
"Merneptahhal" - mondja az egyiptológus Jürgen von Beckerat - "az egyiptomi történelem sötét
periódusa veszi kezdetét, mely mintegy húsz évet ölel fel. Teljes feltárása, a számos próbálkozás
ellenére is, még mindig nem sikerült, és a meglévő, hiányos anyaggal talán soha nem is lesz
lehetséges."
Az a kevés azonban, amit tudunk, elég, hogy nagy valószínűséggel erre az időre tegyük az első,
nyílt háborút Ramszesz-város és Théba között.

A Biblia beszámol róla, hogy a belpolitikai nyugtalanságok közepette Ramszesz-városban

megjelent egy férfi, és bebocsáttatást kért a fáraó, immár: Merneptah elé. Arról a Mózesról van
szó, aki II. Ramszesz elől a sivatagba menekült. Mádiánban, az Akaba-öböltől keletre éveken
keresztül nomád életet élt, feleségül vette Cippórát, Ráguel pap lányát, nemzett egy Gersám nevű
fiút, és közben 80 éves lett. II. Ramszesz halálának felszabadító híre a hercegből pásztorrá
süllyedt Mózes életében fordulópontot jelentett. De Izráel fiainak történetének is ez a sarkpontja.
Mózes, nyájának őrzése közben, a Hóreb-hegyen csodálatos jelenséget, egy lángoló, de el nem
égő csipkebokrot látott. A bokorból hangot vélt hallani: "Mózes, Mózes!" Válaszolt: "Imhol
vagyok!" A titokzatos hang azt mondta: "Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a
hely, a melyen állasz, szent föld." (Mózes II. 3.3-5)
A tűzben "Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene" jelent meg Mózesnek. A tűz gyakran
szimbolizálta az Ószövetségben Isten megjelenését. A természettudósok a bibliai égő, de nem
elégő csipkebokor leírását teljesen hihetőnek és egyszerűen megmagyarázhatónak tartják. A
legegyszerűbb magyarázat: Izraelben és a Sínai-félszigeten még ma is nő egy fagyöngyféle
(loranthus accaciae), mely az akácfabokrokra kúszik fel. Tűzvörös virágai olyan kinézetet
kölcsönöznek a bozótnak, mintha az égne. Az elsősorban Korzikán előforduló maqius-bozót, és
néha a német hegyekben is előforduló diptambokor önmagától gyullad meg. Apró olajmirigyeik
gázokat termelnek, melyek robbanásszerűen durrannak szét, anélkül hogy maga a bozót elégne.
Mózesben ez a jelenség egyfajta küldetéstudatot ébresztett. Isten, aki önmagát "Vagyok, aki
vagyok"-nak nevezte, megbízza, hogy Izráel népét, mely a Nílus-völgyben még mindig
Forrás: http://www.doksi.hu

rabszolgasorban él, "a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és

Jebuzeusok földére, téjjel és mézzel folyó földre" vezesse. (Mózes II. 3.17)

Amikor Mózes Ramszesz-városba megy, elkíséri testvére, Áron. Ő 83 éves és népének alvezére.
Az egyiptomi hivatalnokok ismerték Áront, Mózesról és előéletéről azonban már semmit sem
tudtak. Merneptah sem ismerte. A két agg, Mózes és Áron, egy reggeli audiencián jelentek meg a
fáraó előtt, és annak ürügyén, hogy a sivatagban egy vallási ünnepet tartanának, az izraeliták
elengedését kérte a robotból. Merneptah elutasította.
Ekkor Mózes és Áron megpróbálták a fáraót varázslással megijeszteni. Ez sajnálatra méltó
melléfogás volt, mert a varázslás és mágia Egyiptomban megszokott dolog volt. A papok, akik
bölcsek és varázslók is voltak egyben, és a varázstrükkök, melyek közül néhány máig
hátborzongató és titkoktól övezett, munkájukhoz tartozott. Ezért Merneptahból csak egy fáradt
mosolyt csalt elő, amikor Áron az audiencia alatt botját a földre dobta, és az kígyóvá változott. A
fáraó hívatta papjait és varázslóit, és "azok is, Égyiptom írástudói, úgy cselekedének az ő titkos
mesterségökkel". (Mózes II. 7.11)

Az ókori Egyiptomban a kígyóbűvölés hétköznapi dolog volt. A kígyó bottá változtatásának (és
fordítva) trükkje azon a természettudományos megfigyelésen alapszik, hogy az egyiptomi kobrát
bizonyos körülmények között a teljes merevség állapotába lehet hozni. Egy Ramszeszből
származó skarabeusz egy kígyóbűvölőt ábrázol, aki művészetét három istennek mutatja be.

Mózesnek, az isteni küldetéstől megszállottan, hogy népét az Ígéret Földjére vezethesse,

drasztikusabb eszközökhöz kellett nyúlnia. Elérte istenénél, hogy Egyiptomot tíz csapás érje. A
Nílus vize vörös lett, békák lepték el az országot, böglyök támadtak az emberekre, döglegyek
lepték el a földet. Ezután az egyiptomiakat megtámadta a bubópestis, minden ember és állat
keléses lett, a sáskajárást jégeső követte, és háromnapos sötétség állt be. A fáraót azonban csak
az elsőszülöttek halála győzte meg.
Leírásában a Biblia krónikása megpróbálja Jahve isten mindenhatóságát bemutatni. De a
csapások sem történelmi, sem természettudományos szempontból nem csodák. Az első csapás,
hogy a Nílus vize "vérré" vált, jól példázza ezt.
A víz vörös elszíneződése tipikus eleme az egyiptomi mitológiának. A vörös Széth isten színe, és
a vörös víz mindig a rossz előhírnöke. Egy papiruszon Setu varázsló, aki valószínűleg az
Újbirodalom idején élt, azt írja anyjának: "Ha legyőztek, a víz, amikor eszel és iszol, vérré válik
előtted, és az ég vérszínű lesz." A Bibliában Mózes felemeli a botját, ráüt a Nílus vizére a fáraó
szeme előtt, és az vérré változik. "De úgy cselekedének Égyiptom írástudói is az ő
varázslásukkal". (Mózes II. 7.22)
Forrás: http://www.doksi.hu

Mózes csodát tesz Isten által, ahogy a művész elképzelte.

Az egyik leghíresebb egyiptológus; Flinders Petrie régész sem tekinti az egyiptomi csapásokat
csodának, sokkal inkább természeti jelenségnek tartja őket, melyek egy része még ma is
előfordul. Az egyiptomiak a nagy Asszuáni-gát építésekor például "vörös Nílusról" beszéltek,
amikor folyó júliusban, az áradás idején iszapot és hordalékot hozott magával, és ettől a víz színe
vöröses-barnára változott. Az ár visszavonulása után a nedves árterületen több ezer béka marad
vissza, melyek egyes években igazi csapást jelentenek. Mihelyst a forróságban elpusztulnak,
böglyök és döglegyek bűzös zsákmányává válnak, ezzel pedig magyarázatot nyert a második,
harmadik és negyedik csapás. Az, hogy a papok, miként a Bibliában áll, varázslataikkal kevésbé
voltak sikeresek, mint Mózes, érthető. Mózes is csak egy természeti folyamatot használt ki.
Merneptahra nem voltak az "odavarázsolt" csapások olyan hatással, hogy Mózes nyomásának
engedett volna.
Ezt a következő csapások sem tudták elérni. Egy olyan országban, ahol a teheneknek és
marháknak szabályos kultuszuk van, a marhapestis ritka. Valahol feljegyezték volna, ha valóban
egy egész országra kiterjedő fertőzés terjedt volna el. Az ilyen betegségek úgy megtizedelték az
állatállományt, hogy egész marhacsordákat kellett Líbiából és Szíriából behozni. III. Thotmesz
alatt történt egy ilyen nagyméretű importálás, Merneptah idejéből azonban nem jegyeztek fel
ilyent.
A keléseknek, melyek állítólag még a papokat is megtámadták, sincs történelmi nyoma. A
pusztító járványokat, melyek egész Egyiptomra kiterjedtek, és tomboltak a népesség körében,
szintén feljegyezték az iratokban. Mivel Merneptah idején egyetlen utalás sincs járványra,
bizonyára csak egy helyi fertőzésről lehetett szó.
Forrás: http://www.doksi.hu

Pierre Montet, Ramszesz-város kiásója a hetedik egyiptomi csapást maga is átélte. 1945. május
15-én, nyomasztó forróság után percekig mogyoró nagyságú jégdarabok hullottak a Nílus-
völgyben. Mint a Bibliában, most is elpusztították a termést, megsebesítettek embert és állatot.
A bibliai nyolcadik csapás sem volt olyan különleges, hogy Merneptahból kicsikarta volna a
kiutazási engedélyt. "Kinyujtá azért Mózes az ő vesszejét Égyiptom földére, és az Úr egész nap
és egész éjjel keleti szelet támaszta a földre. Mire reggel lőn, a keleti szél felhozá a sáskát. És
feljöve a sáska egész Égyiptom földére s nagy sokasággal szálla le Égyiptom egész határára.
Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan." (Mózes II. 10.13-14) - írja a Biblia.
1955. november 8-án a világsajtóban is hasonlót lehetett olvasni: "Sáskarajok szállták meg
Kairót!"

A kilencedik csapás: "És monda az Úr Mózesnek: Nyujtsd ki a te kezedet az ég felé, hogy legyen
setétség Égyiptom földén és pedig tapintható setétség. És kinyujtá Mózes az ő kezét az ég felé, és
lőn sűrű setétség egész Égyiptom földén három napig." (Mózes II. 10.21-22)
Aki egyszer átélte Kairóban a hamszint, ezt a száraz, forró déli vagy délkeleti sivatagi szelet,
főleg a napéjegyenlőséget követő 50 napon belül, az emlékezni fog erre a bibliai csapásra. A
Napot kilométer magasan hordott sivatagi homok sötétíti el, és minden nyomasztó sötétségbe
borul, mely sokszor három napnál is tovább tart. "Következésképpen - véli Pierre Montet - az
egyiptomi csapások összességében kellemetlenségként és sorscsapásként foghatók fel, melyek a
Delta keleti részének lakosságát mindenféle természetfeletti beavatkozás nélkül sújtották."

A tizedik csapás - az elsőszülöttek halála - azonban megváltoztatta a fáraó véleményét.

Közelebbit nem tudunk erről a halálozásról, de a Bibliából kivehető, hogy nem kiugró számú
csecsemőhalálozásról van szó (hisz csak házanként egy), ez az ókorban amúgy is nagy volt. Jól
ismert az a tény az ókori népeknél, hogy kamasz korukig sok népnél nevet sem adtak
gyermekeiknek, mert többségük meg sem érte ezt a kort. Az egyiptomiaknál is így volt ez.
Elképzelhető az is, hogy a hatodik csapásban leírt járványnak estek áldozatul ezen gyermekek,
de közelebbit nem tudunk. Merneptah mindenesetre hívatta Mózest és Áront és így szólt:
"Keljetek fel, menjetek ki az én népem közűl, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok
az Úrnak, a mint mondátok." (Mózes II. 12.31)

A Kivonulás (Exodus):

A régészek és bibliatudósok sokkal valószínűbbnek tartják, hogy a Biblia krónikása a tíz csapást
csak kitalálta, hogy népének megmagyarázza a hirtelen kiutazási engedélyt és azt, hogy az
izraeliták valójában elszöktek Egyiptomból. Épp akkor, amikor Merneptah csapataival kelet felé,
a beözönlő líbiaiak ellen vonult. Csak ezzel magyarázható, hogy a fáraó később miért üldözte
újra az izraelitákat. "És elindulának Izráel fiai Rameszeszből Szukhóthba, mintegy hatszáz
ezeren gyalog, csupán férfiak a gyermekeken kívül. Sok elegy nép is méne fel velök; juh is,
szarvasmarha is, felette sok barom." (Mózes II. 12.37-38)
"E szám képtelensége - mondja a nimwegeni katolikus teológus és bibliatudós, Paul Heinisch -
mindenütt elismert". (Heinisch amúgy Merneptah 2. uralkodási évére teszi az Exodust, tehát Kr.
e. 1223-ra). Az izraeliták és a gyülevész nép 600 000-es száma valószínűleg fordítási hiba. Sir
Flinders Petrie rámutat, hogy a héber elaf szónak két jelentése van: ezer és csoport vagy család.
Forrás: http://www.doksi.hu

600 ezer helyett 600 családról lenne tehát szó. Petrie, aki családonként csak kilenc embert
számolt, kerek 5000 főre hozta ki a sivatag felé indulókat. Ez a feltételezés sokkal valószínűbb,
mert 600 000 ember nem tudott volna a sivatagban életben maradni. Összehasonlító számok is
meg tudják erősíteni a bibliai számadat lehetetlenségét. John A. Wilson szerint Egyiptomnak az
Újbirodalom idején 1,6 millió lakosa volt, egész Szíriában és Palesztinában pedig 36 ezren éltek.
Azt, hogy az 5000-es szám sokkal reálisabb, közvetve maga az Ótestamentum bizonyítja. II.
Ramszesz állítólag meg akarta félemlíteni a zsidók bábáit, ".a kik közűl egyiknek Sifra, a
másiknak Puá vala neve". (Mózes II. 1,15) Ez azt jelenti, hogy Izráel asszonyainak csak két
bábájuk volt Egyiptomban, ami 600 család számára elegendő, 600 000 héberhez azonban már
kevés lett volna.
Indulás előtt Mózes - híven az eskühöz, melyet egykor József az izraelitáktól vett: "Ha majd
megemlékezik rólatok Isten, vigyétek fel magatokkal csontjaimat erről a helyről" - kiásatta
József csontjait.

Az exodus nem egy rendezett kivonulás volt, hanem menekülés Egyiptomból. A várakozással
ellentétben a zsidók nem az ismert, közvetlenül Kánaán felé vezető, filiszteusok útját
választották. Ennek mentén ugyanis őrtornyok és pihenőhelyek álltak. Egyiptomi hivatalnokok
ellenőriztek a határátkelőknél minden ki- és beutazást, így Izrael fiainak illegálisan kellett
átlépniük a határt. Mózes ezért a Ramszesz-városból dél felé Szukkót, majd tovább az Etámba,
Pihariho, Migdol és Beelszefon irányába vezető utat választotta. Valahol e sivatagi gyaloglás
alatt történt a Vörös-tengeren való átkelés.
Viszont az izraeliták sohasem keltek át a Vörös-tengeren! Ebben a régészek és az exegéták is
egyetértenek. Ez a monda megint fordítói hibából ered. A Judit, Bölcsesség és 1. Makkabeusok
könyvének szövegei, ahol ezt először említik, egy "Jam-Szufról" szólnak, melyet nem Vörös-
tengernek, hanem "sástenger"-nek kell lefordítani. Nád azonban csak a Szuezi-öböl és a
Földközi-tenger közötti területen fordul elő, amit ma a Szuezi-csatorna vág át. A csatorna 1895-
ös megépítéséig ez egy sztyeppévé alakult, tavakkal szabdalt földszoros volt. A legészakibb a
Menszale-tó, ehhez kapcsolódnak délről a Balla-tavak, a Titusza-tó és az egymással
összeköttetésben álló Keserű-tavak. A ramesszida korban a Keserű-tavak természetes
összeköttetésben álltak a Vörös-tengerrel, ezért ott is érzékelhető volt az apály és a dagály.

Paul Heinisch három elképzelést sorol fel, ahol a "Vörös-tengeren való átkelés" megtörténhetett,
de csak az egyiket tartja jónak:
1. - A Titusza-tó és a nagy Keserű-tavak között. Ellene szól, hogy a ramesszida korban ez a
vidék szárazföld volt, ahol egy áradás valószínűtlen.
2. - A két Keserű-tó közötti földszoros. A tavaknak természetes átfolyásuk van egymásba.
Apálykor az izraeliták talán tényleg száraz lábbal át tudtak volna érni a tó túlsó partjára.
3. - A Keserű-tavaktól délre. Paul Heinisch a következők miatt ezt tartja a legvalószínűbbnek: az
izraeliták Ramszeszből déli irányba, Szukkót felé menekültek, és ezt az irányt tartották Etámig,
mely az egyiptomi és az arab sivatag találkozásánál fekszik.

Itt a régészeti bizonyítékok szerint egy iszap- és homokpad húzódott, melyet a Vörös-tenger
apály-dagály ciklusa tornyozott fel. Mózes sokévi sivatagi tartózkodása alatt szerezhetett
tudomást erről a titkos gázlóról. Az egyiptomi karavánok ezen a Vörös-tenger és a Kis Keserű-tó
közötti, természetes vízi úton haladtak át, ha a sínai bányákhoz tartottak. A gázló közelében
lehetett Migdol. A bibliai próféták ugyan Egyiptom északkeleti határán, Péluszión környékén
Forrás: http://www.doksi.hu

említenek egy Migdolt, a szó azonban annyit jelent: őrtorony. Ilyen határ menti erődítmény
pedig számtalan volt a ramesszida korban.

A Kivonulás (Exodus) útvonala

(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

A salufi homokpadtól délre francia régészek egy ókori építményt ástak ki, mely templom-erőd
volt, és a feliratok szerint már II. Ramszesz idejében is állt. Ez az erőd lehetett a bibliai Migdol.
A régészek még egy kiépített út nyomait is megtalálták, mely egyenesen a vízbe vezetett, és a
túlparton folytatódott. Ez a gázló 40 kilométerre fekszik Etámtól, és a menekülők e távolságot
egynapi gyaloglással maguk mögött hagyták. "És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Szólj az
Izráel fiainak, hogy forduljanak vissza és üssenek tábort Pi-Hahiróth előtt, Migdol között és a
tenger között, Baal-Czefón előtt; ezzel átellenben üssetek tábort a tenger mellett." (Mózes II.
14.1-2) Migdol 7,8 kilométerre volt a gázlótól. Volt hát elég hely az 5000 embernek, hogy
Migdol és a tenger között megpihenjen. Pi-Hahirot és Baal-Czefón (Beelszefon) lokalizálása
viszont még mindig problémát okoz a régészeknek. Az Abu Haszánál talált kis Hathor-
templomot a régész-tudósok Pi-Hathornak (Hathor háza) nevezik, ami nem túl kielégítő
alliterációja a Pi-Hahirot névnek. Beelszefon magyarázata jobbnak tűnik. Azt az egyik sztélét
jelölheti, melyet II. Ramszesz a gázló partján felállíttatott. Őt magát, Ramszeszt, a szolgaság
fáraóját ábrázolja, amint Széth előtt mutat be áldozatot. Két ilyen sztélé volt, az egyik
északabbra, a másik délebbre. Széth és a keleti istenség: Baal viszont II. Ramszesz keleti istenek
iránti imádata során egyesült egyiptomi istenségként (ami a thébai papok hiúságát sértette).
Beelszefon lefordítva pedig azt jelenti: az északi Baal.

Amikor Etám parancsnoka észrevette, hogy az izraeliták át akarnak kelni a gázlón, sietve követet
küldött Per-Ramszeszbe. A gyorsfutár számára a 120 kilométerre fekvő város csak egynapi
utazásra volt. Ez azt jelenti, hogy a megfelelő katonai akció már egy nappal később
megkezdődhetett. "És hírül vivék az égyiptomi királynak, hogy elfutott a nép, és megváltozék a
Faraónak és az ő szolgáinak szíve a nép iránt." (Mózes II. 14.5)
Nem tudjuk, Merneptah egyáltalán Ramszeszben tartózkodott-e, és személyesen vette-e
üldözőbe az izraelitákat. A Kivonulás könyvében az áll, hogy a fáraó befogatott harci szekerébe
Forrás: http://www.doksi.hu

és 600 válogatott harci szekérrel a menekülők után vetette magát, de itt a "fáraó" szó
valószínűleg az "egyiptomiak" helyett áll. Elég valószínűtlen, hogy Merneptah az adott
pillanatban uralkodó feszült helyzetben egy viszonylag lényegtelen vállalkozást személyesen
vezetett volna. A Delta nyugati felében lévő lbiai hordák biztosan sokkal komolyabb fejtörést
okoztak számára, mint a menekülő pásztornépség.

A zsidók Pi-Hahirot mellett, Beelszefontól északra ütöttek tábort. Háromnapi erőltetett menet
után elsősorban az állatoknak kellett pihenniük. Ha csak az emberekről lett volna szó, ők az
üldözéstől való félelmükben továbbmennek. Így pánik tört ki közöttük, amikor kémek
jelentették, hogy az egyiptomiak üldözőbe vették őket. A menekülők üvöltöttek félelmükben,
tudták, hogy halálbüntetés vár rájuk. Néhányan keserű szemrehányással illették Mózest, és azt
mondták, nem is volt olyan rossz az úgynevezett szolgaság.
Amikor beköszöntött az éjszaka, az üldöző egyiptomi csapat azzal a meggyőződéssel, hogy a
csordáikkal sokkal lassabban haladó izraeliták közvetlenül előttük vannak - tábort ütött. Másnap
reggel a menekülőket majd bekerítik és visszahajtják Gósen földjére.
Ezen az éjszakán Jahve isten újra beleavatkozott az eseményekbe: "És kinyújtá Mózes az ő kezét
a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és
kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig
kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől." (Mózes II. 14.21)

Valójában mi történhetett ezen az éjszakán?

Egy vihar a sötétségben szabaddá tette a földnyelv gázlóját, Mózes pedig megparancsolta
embereinek, hogy állataikkal együtt gázoljanak át a vízen. Halálos félelmükben az izraeliták
engedelmeskedtek, és megtörtént a számukra felfoghatatlan: száraz lábbal jutottak át a túlsó
partra. Számukra ez természetesen csoda volt, hisz átkeltek a "tengeren".
Hajnalban Merneptah katonái rájöttek, hogy az izraeliták elszöktek, és azonnal üldözőbe vették
őket. Ebben a helyzetben azonban felszerelésük, a harci szekér, akadállyá vált. A lovak
megrémültek a dörgéstől és villámlástól, felágaskodtak, a kocsik egymásba futottak és
összetörtek. A gázló még szabad volt. Az egyiptomi harci kocsik meggondolatlanul nekiindultak.

"És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi
állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a
tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak
minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök."
(Mózes II. 14.27-28)
Paul Heinisch ezt a részt így magyarázza: "A szél elült. Megérkezett a dagály, mely a Szuezi-
öböl északi végében nagyon gyorsan emelkedik, és annál sebesebb a sodra, minél alacsonyabb
volt a vízállás. A víz visszahúzódott, és ott, ahol az előbb az izraeliták átkeltek, az északról és
délről jövő hullámhegy összecsapott."
A jelenet leírásában magáról a fáraóról nem esik szó, ezért eggyel több ok feltételezni, hogy
Merneptah nem vett részt az akcióban, tehát nem is fulladt vízbe. Amúgy Merneptah múmiája a
Kairói Múzeumban sem úgy néz ki, mint egy vízbefulladt emberé. (A só-nyomok, melyeket
amerikai röntgenorvosok találtak a bőrén, nátronnyomok, amelyet a dehidrogénezéshez, azaz a
test víztelenítéséhez használtak.) A leírás azonban, mely szerint a fáraó egész kocsizó csapatát
meglepte az ár, és az izraeliták "láták a megholt Égyiptombelieket a tenger partján" (Mózes II.
Forrás: http://www.doksi.hu

14.30), reálisnak tűnik. Amikor Mózes és Izrael gyermekei felfedezték, hogy megmentették őket,
belekezdtek egy dalba, egy Jahve istenhez intézett himnuszba, melyhez hasonlókkal az isteni
Ramszesz is dicsőíttette önmagát:

"Akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak, és szólának mondván: Éneklek az
Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.
Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak
Istene, őt magasztalom.
Vitéz harczos az Úr; az ő neve Jehova.
A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harczosai belefúltak a veres
tengerbe.
Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe.
Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör.
Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti az őket mint
tarlót.
Orrod lehelletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek
megmerevültek a tenger szívében.
Az ellenség monda: Űzöm, utólérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat
kirántom, s kiirtja őket karom.
Leheltél lehelleteddel s tenger borítá be őket: elmerültek, mint az ólom a nagy vizekben.

Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső,
félelemmel dícsérendő és csudatévő?
Kinyújtottad jobbkezedet, és elnyelé őket a föld.
Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre.
Meghallják ezt a népek és megrendülnek; Filisztea lakóit reszketés fogja el.
Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg, elcsügged a
Kanaán egész lakossága.
Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul
néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te szerzeményed.
Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél,
szentségedbe Uram, melyet kezed építe.
Az Úr uralkodik mind örökkön örökké." (Mózes II. 15.1-18)

Ezt a Vörös-tenger partján énekelt győzelmi dalt - mint sok zsoltárt - később kiegészítették. Paul
Heinisch a második rész keletkezését a kánaániták Barak általi leverése utáni időre vagy
Salamon korára teszi, aki a kánaánitákat szolgaságba vetette, miután Dávid a filiszteusok
fenyegető veszélyét elhárította. Az egyik, ebben a részben említett "szent lakóhely" Salamon
(Kr.e. 965-926) temploma lehetett, melyet 300 évvel a Vörös-tengeren való átkelés után
emeltetett.
"Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?" Ez a kérdés szinte már abszurdnak hangzik,
miközben Jahve egyetlen más istent sem tűrt meg maga mellett. Ez nyilván Izráel népének
múltjára vezethető vissza, mely Egyiptomból jött, ahol sok isten volt. És a dicsőítés: "Jobbod,
Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör." Nem olyan ez, akár II. Ramszesz
Kadesh-költeményének dicsőítő éneke? (Részletekért lásd a Kadesh-i csata leírását.)
Forrás: http://www.doksi.hu

(1) Ez a rész azért is különös a Bibliában, mert öntözéskor úgynevezett; sadufot (gémeskút elvén
működő vízemelő) használtak. Vízemelő kerékre, melyet állat forgatott körbe, legkorábban a Kr.
e. 4-3. századból van bizonyíték.
(2) Per-Ramszesz, a II. Ramszesz által épített új főváros neve. A Biblia egyszerűen csak
Ramszesz néven említi. Bár egészen a 21. dinasztiáig a főváros maradt, több mint 350 éven át, és
még a római uralom alatt is lakták, utána egyszerűen nyoma veszett. A legtöbb kutató szerint
helye megegyezik a 21. dinasztiabeli Tanisz városával, vagy attól néhány kilométerre délre
található. Némely kutató szerint pedig a hükszosz uralom alatti főváros, Avarisz helyével azonos
(szerintük erre építették rá), de ez az elmélet megdőlni látszik.
(3) "User-maat-Ré" II. Ramszesz egyik királyi neve.
(4) Cartouche-nak (ejtsd: kártus) hívjuk a fáraók neveit tartalmazó bekeretezett formát a hieroglif
szövegekben. (A királyi családok minden tagjának nevét ilyen cartouche-ba írták.)
(5) Ramesszida kornak nevezzük általában a 19.-20. dinasztia Ramszesz nevű fáraóinak korát, de
jellemzően II. Ramszesz uralkodásának időszakát. Pre-ramesszida kor pedig az ez idő előtti
korszak.
(6) A "midras" héber szó, jelentése: értelmezés. A Midras Rabba olyan könyv, amely a bibliai
szövegeket magyarázza.