Jane Austen

Értelem és érzelem
ELSŐ FEJEZET
A Dashwood família már réges-régen Sussexben élt. Uradalmuk hatalmas volt,
székhelyük, a norlandi kastély, birtokuk közepén emelkedett. Családjuk sok-sok
nemzedékének tisztes életmódja kivívta a környékbeli ismerősök jó véleményét. Az
uradalom néhai birtokosa agglegény volt, hajlott kort élt meg; élete hosszú
esztendeinek osztályosa, házának gazdaasszonya a nővére volt. A hölgy halála,
amely a gazdáét vagy tíz évvel előzte meg, nagy változást idézett elő a házban;
veszteségét pótolandó, a birtok ura házába hívta családostul az unokaöccsét, Henry
Dashwood urat, a norlandi uradalom törvény szerinti várományosát, akire az idős
birtokos minden javát hagyni szándékozott. Unokaöccse és a családja társaságában
kellemesen teltek az idős úriember napjai. Szeretete napról napra fokozódott irántuk.
Henry Dashwood úr és a felesége lesték az öregúr minden kívánságát, nem érdekből,
hanem szívbéli jóságból, és ez a birtok urának megadta azt a megnyugtató
kényelmet, amelyet kora jogán elvárhatott; gyermekeik vidámsága pedig örömmel
tetézte életét.
Előző házasságából Henry Dashwood úrnak egy fia született: második feleségétől
három leánya. Fia, megállapodott, tiszteletre méltó fiatal férfi, jómódban élt anyja
tekintélyes vagyona révén, amelynek fele rászállt, amikor elérte nagykorúságát.
Hamarosan ezután megházasodott, s házassága is csak gyarapította vagyonát.
Norland öröklése ezért az ő számára csekélyebb jelentőségű, mint amennyire fontos
a húgainak; amazoknak ugyanis - azon kívül, ami majd részükül jut, ha atyjuk örökli a
birtokot - csekély vagyonkája volt csupán. Anyjuknak nem volt semmije, apjuk
mindössze évi hétezer fonttal rendelkezett; első felesége vagyonának másik fele
ugyanis szintén a fiukra száll majd egykoron, s ő csak élete végéig élvezi hasznát.
Az öreg földesúr meghalt; végrendeletét felolvasták, és mint szinte minden
végrendelet, ez is éppannyi csalódás keltett, mint örömet. Az öregúr nem volt oly
igazságtalan sem oly háládatlan, hogy idegenre hagyományozta volna birtokát -
unokaöccsére azonban olyan feltételekkel hagyta, amelyek az örökség értékét jó
felével csökkentették. Mr. Dashwood inkább felesége és leányai, mintsem a maga és
fia érdekében kívánta az örökséget: ám a birtokot a végrendelet a fia, és fiának fia;
egy négyéves gyermek javára kötött le, méghozzá oly módon, hogy magának
Dashwood úrnak nem adott módot gondoskodnia a szívének legkedvesebbek s a
gondoskodásra legjobban rászorulókról, mert sem az uradalmat megterhelni, sem
értékes erdeit pénzzé tenni nem lehetett. Az egészet lekötötték a gyermek javára,
aki atyja és anyja társaságában Norlandban tett látogatásain, a két-három esztendős
gyermekek szokásos vonzereje révén, meghódította nagybátyja szívét: tökéletlenül
ejtette a szót, önfejű volt, mindenféle pajkos csínyt eszelt ki, felverte a házat - s
mindezekkel feledtette a szeretetteljes figyelem értékét, amelyet az öregúr évek
során át élvezett unokahúga és a leányai jóvoltából. Holott Norland urát nem
vezérelte rossz szándék, s a három lány iránti szeretete zálogául fejenként ezer font
évjáradékot hagyott reájuk.
Dashwood úr először keserves kiábrándultságot érzett; ám vérmes és vidám
természete volt, meg aztán méltán remélhette, hogy jó sok évig él még, s ha józanul
él, tekintélyes összeget tehet félre a máris tekintélyes uradalom hozamából, és még
gyarapíthatja-jobbíthatja is birtokát. A szerencse azonban, mely oly sokáig
késlekedett, csupán egy esztendeig tartott ki mellette. Ennyivel élte csak túl
Dashwood úr a bácsikáját, s özvegyére és leányaira, a bácsi hagyatékát is
beleszámítva, mindössze tízezer font maradt.
Fiát hívatták, amint a végveszély ismeretessé vált; és Dashwood úr a súlyos
betegség sürgető erélyével a lelkére kötötte mostohaanyjának és húgainak érdekét.
John Dashwood urat nem áldotta meg, mint a család többi tagját, heves érzelmekkel
az ég; az alkalom mindamellett lelkébe véste az ajánlást, s meg is ígérte, hogy
mindent, ami csak hatalmában áll, megtesz a hölgyek jólétéért. Atyja e fogadalom
hallatán megkönnyebbült, és John Dashwood úr most már ráért fontolóra venni, mit
enged tennie a józan ész mostohaanyja és húgai érdekében.
Nem volt rosszindulatú fiatalember, hacsak meglehetősen rideg természetét és
önzését nem tekintjük rosszindulatnak: általában tiszteletnek örvendett, mivel rendes
kötelességeinek teljesítésében illőképpen viselkedett. Ha szeretetreméltóbb nőt vesz
feleségül, talán még tiszteletreméltóbb lehetett volna - talán még maga is szeretetre
méltó lett volna; mert nagyon fiatalon házasodott, és nagyon szerette a feleségét.
Mrs. John Dashwood azonban valóságos torzképe volt a férjének - szűkkeblű, és
önzőbb még nála is.
Amikor John Dashwood úr szavát adta apjának, azt forgatta fejében, hogy húgai
vagyonát fejenként ezer font adományozásával egészíti ki. Akkor még úgy is érezte,
hogy képes lenne erre. Jelenlegi jövedelmén kívül évi négyezer fontnak s az anyai
vagyon második felének reménye melengette szívét, és nagylelkű gondolatokra
serkentette - igen, háromezer fontot ajándékoz nekik: mily szép, mily magasztos
cselekedet! Így azután gondtalan lesz az életük. Háromezer font! Csekély
kényelmetlenség árán nélkülözheti ezt az összeget. Egész nap ezen morfondírozott, s
még azután is jó néhány napig, és nem bánta meg.
Alig temették el Henry Dashwood urat, amikor, anyósának mindennemű értesítése
nélkül, megérkezett gyermekével és személyzetével Mrs. John Dashwood. Senki sem
vitathatta el ezt a jogát; a ház apjának halála óta a férjéé; viselkedésének
illetlensége azonban csak annál súlyosabb, s Mrs. Dashwood helyében bárki, akár
csak mindennapi érzésű asszony is visszatetszőnek találta volna - csakhogy az
özvegyasszony szívében oly kényes becsületérzés, oly regényes nagylelkűség
lakozott, hogy az efféle sértés - akárki adta, akárki kapta - kendőzhetetlen gyűlölet
forrása lett. Mrs. John Dashwoodot sosem kedvelte férjének családja; de most sikerült
csak igazán bebizonyítania, mennyire nincs tekintettel mások érzékenységére, ha
úgy hozza az alkalom.
Mrs. Dashwoodot oly kínosan érintette ez a faragatlan viselkedés, oly mélyen
megvetette érte menyét, hogy érkeztekor legszívesebben örökre elhagyta volna a
házat, ha szándékának helytelenségére rá nem ébreszti legidősebb leányának
szívreható kérlelése, és maradásra nem bírja mindhárom gyermeke iránti gyengéd
szeretete; végül aztán az ő kedvükért nem vitte kenyértörésre a bátyjukkal a dolgot.
Legidősebb leánya, Elinor, akinek tanácsa ily hatásosnak bizonyult, felettébb
értelmes, páratlan ítéletű teremtés volt, s ennélfogva már tizenkilenc esztendős
korában tanácsadója lehetett anyjának, és cselekedeteivel - mindannyiuk javára -
gyakran ellensúlyozta azt a lelkes buzgalmat, amely Mrs. Dashwoodot rendszerint
meggondolatlanságra ragadta. Elinor bátor teremtés volt, gyengéd indulatú, erős
érzelmű, de tudta, hogyan uralkodjék érzelmein; ezt a tudományt anyja még nem
sajátította el, egyik húga pedig meg nem tanulja soha.
Marianne képességeire nézve sok tekintetben felvehette a versenyt Elinorral.
Érzékeny, okos leány volt; egyképp buzgó bánatában, örömében; nem ismerte az
önmérsékletet. Nagylelkű volt, szeretetreméltó és érdeklődő: minden volt, csak
megfontolt nem. Valóban, az alma nem esett messze a fájától.
Elinort bántotta húgának érzékenysége; Mrs. Dashwood azonban értékelte és
táplálta. A mindent elsöprő fájdalom, amely kezdetben gyötörte őket, mesterkedésük
folytán meg éledt hamvaiból, szították, újra meg újra teremtették. Tökéletesen
átadták magukat bánatuknak, minden tükörben maguk nyomorúságának
megnagyított képét keresték, s eltökélten visszautasították a jövő bárminő
vigasztalását. Elinort is mélyen érintették az események; ő azonban állta a kihívást,
vállalta a harcot. Tárgyalt bátyjával; fogadta érkező sógorasszonyát, s illő
figyelemmel bánt vele; mi több, képes volt még anyját is hasonló erőfeszítésre bírni,
hasonló türelemre buzdítani.
Margaret, a legkisebb leány, jó kedélyű, jóindulatú gyermek volt; már jócskán
beléoltódott Marianne érzelmessége, értelmességéből viszont jóval kevesebb; s
tizenhárom éves korában nem volt érettebb korú nővéreihez fogható.
MÁSODIK FEJEZET
Mrs. John Dashwood tehát megtelepedett Norlandban mint a kastély úrnője, anyósa
és sógornői pedig vendégsorba szorultak. E minőségükben csöndes udvariassággal
kezelte őket; férje pedig annyi kedvességgel, amennyi a maga személyén, feleségén
és gyermekükön kívül más emberi lény iránt kitelt tőle. Csaknem őszintén kérlelte
őket, tekintsék Norlandot otthonuknak; s mivel Mrs. Dashwood kielégítőnek tartotta a
tervet, hogy amíg a környéken megfelelő házat nem talál, ott marad - a meghívás
elfogadtatott.
Lelkiállapotával tökéletesen összehangzott, hogy tovább tengesse életét ott, ahol
minden egykori boldogságára emlékeztetett. A vidámság óráiban nem volt az övénél
vígabb kedély, s nálánál tökéletesebben nem bírhatta senki a boldogságnak ama
vérmes reményét, amely szinte már a boldogság maga. Ám ha gond érte, csakoly
hévvel ragadta el képzelete, túl minden vigasztaláson, ahogy örömét sem
mérsékelhette semmi.
Mrs. John Dashwoodnak sehogy sem volt ínyére, amit férje a húgai megsegítésére
tervezett. Hogy drága kicsiny fiuk vagyonát megkurtítsák háromezer fonttal - hisz ez
maga volna a legkeservesebb nyomorúság! Kérlelte férjét, gondolná meg a dolgot.
Hogy számolhat el lelkiismeretével, ha ily hatalmas összegtől fosztja meg egyetlen
gyermekét! S miféle jogcímet formálhatnak a Dashwood kisasszonyok, akik végtére
csupán féltestvérei - s ez Mrs. John szemében nem is volt rokonság -, a nagylelkűség
ily tetemes adójára? Köztudomású, hogy egyazon férfi más-más házasságából
származó gyermekei között sosincs szeretet; s miért is tenné tönkre magát, meg az ő
szegény kicsi Harryjukat azzal, hogy valóságos vagyont ajándékoz féltestvéreinek?
- Atyám kérése volt - felelte a férje -, hogy támogassam özvegyét és leányait.
- Nem tudta, mit beszél, nekem elhiheted; tíz az egyhez, hogy akkor már nem volt
magánál. Ha józan eszének teljes birtokában van, nem is kért volna arra, hogy vond
el édesgyermekedtől vagyonának fele részét.
- Nem kötött ki meghatározott összeget, kedves Fannym; mindössze arra kért, hogy
támogassam őket, és tegyem helyzetüket gondtalanabbá, mint ahogy neki
hatalmában volt biztosítani. Talán jobb lett volna, ha egészen rám bízza a dolgot. Alig
hihette, hogy én nem gondoskodom róluk. Mivel azonban ígéretemet kívánta, mást
nem tehettem: engedelmeskedtem legjobb képességem szerint. Az ígéret elhangzott
- teljesíteni kell. Segítenem kell rajtuk, amikor elhagyják Norlandot, és új otthonukba
költöznek.
- Nos jó, segíts hát; csak éppen ne háromezer fonttal. Gondold csak meg - tette hozzá
a fiatalasszony -, ha megválsz a pénztől, soha vissza nem tér. Húgaid férjhez
mennek, és a pénztől örökre elbúcsúzhatsz. Ha persze valaha is visszakerülhetne a
mi szegény kicsi fiunk kezébe...
- Nos, ez valóban más lenne - mondta felettébb komolyan a férj. - Eljöhet még a nap,
amikor Harry bánná, hogy ilyen hatalmas összegtől váltunk meg. Ha történetesen
népes családja lesz, jó hasznát veheti minden csekélységnek.
- Meghiszem azt!
- Akkor talán valamennyi fél érdekében jobb lenne, ha az összeg a felére csökkenne.
Ötszáz font is busásan gyarapítaná vagyonukat.
- Ó, el sem mondhatom, mennyire! Volt-e már fivér a földön, aki ennyit tett húgaiért,
ha akár vér szerinti testvérei is? És így... csupán féltestvérként... Ó, micsoda
nagylelkűség izzik tebenned!
- Nem szeretek fukarkodni - válaszolta a férje. - Szívesebben vagyok túlságosan
bőkezű, mint egy kicsit is szűkmarkú. Igazán senki sem mondhatja, hogy nem tettem
értük eleget: bizonyára ők maguk sem számítanak többre!
- Ki tudhatja, mire számítanak - mondá a hölgy -; de mi az ő reményeikkel ne
törődjünk: az a kérdés, mit áll módodban tenni.
- Természetesen; s azt hiszem, módomban áll mindegyiküknek ötszáz fontot
ajándékozni. Hisz nem tekintve azt, amit én adok nekik, így is fejenként háromezer
font száll rájuk anyjuk halálakor... bármely fiatal nő számára valóságos vagyon.
- Meghiszem azt; s most ráébresztettél, hogy ennél többre nincs is szükségük. Tízezer
fonton osztoznak hárman. Minden bizonnyal jól mennek majd férjhez, ha meg nem,
jómódban élhetnek hárman a tízezer font kamataiból.
- Igaz; s épp ezért, ha a dolgot fontolóra vesszük, nem is tudom, nem volna-e
tanácsosabb inkább az anyjukon segíteni, még életében... holmi évjáradékfélére
gondolok. Annak ő is, húgaim is hasznát vennék. Évi száz fontból kényelmesen
megélhetnek mindannyian.
Felesége azonban tétovázott egy kissé, mielőtt beleegyezését adta volna e tervhez.
- Meg kell hagyni - mondotta -, jobb, mint egy csapásra ezerötszáz fonttól megválni.
Persze, ha Mrs. Dashwood elél tizenöt évig, ugyancsak rajtavesztünk.
- Tizenöt évig! Kedves Fannym, feleennyit sem érhet már az ő élete!
- Meglehet; ám ha jól megfigyeljük, ahány évjáradékos; mind örökké él. Mrs.
Dashwood derék, egészséges asszony, és alig negyvenesztendős. Az évjáradék nem
tréfa; minden áldott évben esedékes, nincs előle menekvés. Te nem tudod, mit
cselekszel. Nemegyszer láttam már, micsoda bajnak lehet kútfeje az évjáradék;
apám végakarata értelmében anyám is ezt a koloncot hordozta; három öreg,
kiérdemesült cselédünknek kellett évjáradékot fizetnie, s magad sem hinnéd, milyen
nyűg volt elviselnie. Évente kétszer volt esedékes a fizetés; no és a gond, hogy
hogyan kapja meg a járadékos! Az egyikről úgy hírlett, meghalt, azután kiderült,
hogy egy szó sem igaz az egészből. Anyám valósággal a betege volt. Jövedelmét
szinte nem is mondhatta a magáénak, hisz örökös igények terhelték; s apámnak ez
az intézkedése annál is kárhoztathatóbb volt, hisz máskülönben a pénz mindenféle
megkötés nélkül anyám rendelkezésére állott volna. Ez olyan borzadályt keltett
bennem mindenféle évjáradék iránt, hogy a világ minden kincséért sem vagyok
hajlandó efféle kötelezettséget vállalni.
- Meg kell hagyni - mondta erre Mr. Dashwood -, kellemetlen dolog, hogy az ember
jövedelmét így szipolyozzák. Az ember vagyona, mint anyád oly helyesen mondta,
szinte nem is az övé. Semmiképp sem kívánatos, hogy minden egyes fizetési napon
ily rendszeres összegtől kényszerüljünk megválni: az embert ez megrabolja
függetlenségétől.
- Kétségtelenül; s végtére még köszönetet sem kapsz érte. Ők biztonságban tudják
magukat, te csak azt teszed, amit elvárnak tőled, hálát nem remélhetsz érte. Én a te
helyedben a józan megfontolásra hagyatkoznék. Nem kötném le magam évi
összeggel. Még eljöhet az az esztendő, amikor ugyancsak alkalmatlan lesz száz
fontot, vagy akár ötvenet megvonni magunktól.
- Azt hiszem, igazad van, szerelmem; ne beszéljünk hát; évjáradékról; sokkal
nagyobb segítségükre lesz, ha alkalmanként adok nekik valamit, mintha évi
járadékot húznának: hisz csak igényesebb életmódra kapatná őket, ha nagyobb
jövedelemre hagyatkozhatnánk, s az év végére ne gyarapodnának egy garassal sem.
Imitt-amott ötven font ajándék kisegíti őket, ha netán pénzszűkébe kerülnek, és így
állhatom apámnak tett ígéretemet.
- Meghiszem azt. Ha kellően fontolóra vesszük a dolgot, apád bizonyára nem is
gondolt arra, hogy pénzt adj a féltestvéreidnek. Egészen másfajta segítséget várt
volna, s joggal, tőled: például hogy megfelelő kis házat keress nekik, segíts a
költözködésnél, s amikor itt lesz az évadja, halat-vadat küldj asztalukra. Életemmel
kezeskednék érte, hogy ennél többre nem gondolhatott; ugyancsak különös lenne
akármi más, és a józan észnek is ellentmondana. Gondold csak meg, kedves
Dashwood uram, mily fölös jólétben élhetnek mostohaanyád és leányai a hétezer
fontjuk kamatából; hozzá még mindegyik leány ezer fontja ötven-ötven fontot
kamatozik, s ebből bízvást megfizetik majd anyjuknak a kosztot és a kvártélyt.
Mindenestül ötszáz fonton osztoznak évente, s négy nő kívánhat-e többet ennél? Hisz
oly olcsón élnek majd! A háztartás jóformán semmibe sem kerül. Nem lesz hintójuk,
fogatuk, s szolgaszemélyzetük is alig; vendégeket nem fogadnak; jóformán nem is
lesz kiadásuk! Gondold csak el, mily gondtalan lesz az életük! Ötszáz font évente!
Megvallom, el sem tudom képzelni, hogy akár a felét is elkölthetnék; s te még ennél
is többet szánsz nekik... ugyan, micsoda képtelen gondolat! Tán inkább nekik lenne
módjuk, hogy neked adjanak!
- Szavamra, igazad van - mondotta Mr. Dashwood. - Amikor atyám szavamat vette,
bizonyára arra gondolt csupán, amit az imént mondtál. Most már tökéletesen értem;
s az általad ajánlott nyájas, segítőkész cselekedetekkel ígéretemet szó szerint
betartom. Amikor anyám új otthonába költözik, készségesen állok szolgálatára,
amennyire erőmtől telik. Talán még néhány bútordarabbal is segítségére lehetek.
- Minden bizonnyal - bólintott Mrs. Dashwood. - Egyvalamit azonban fontolóra kell
vennünk. Amikor apád és anyád Norlandba költözött, eladták a stanhilli bútort, de
megmaradt a porcelán, az ezüst, az asztal- és ágynemű, s most mindez anyádra
szállt. A háza tehát, mihelyt beköltözik, tökéletesen fel lesz szerelve.
- Ez lényeges megfontolás, csakugyan. Igazán értékes örökség! Pedig az ezüst egy
része kellemesen gyarapította volna a mi holminkat.
- Bizony; s a porcelán reggelizőkészlet sokkal tetszetősebb, mint ebben a
háztartásban. Tán túlságosan is tetszetős olyan házban, amilyet módjukban lesz
kibérelni. De ha már így van, üsse kő. Apádnak csupán őrájuk volt gondja. Hidd el:
semmiféle hálával nem tartozol apádnak, sem engedelmességgel kívánságainak, hisz
nagyon jól tudjuk, ha tehette volna, a világon mindent őrájuk hagy.
Ez az érv támadhatatlan volt. Dashwood úr eladdig ingatag szándékát megacélozta; s
végezetül úgy határozott: tökéletesen szükségtelen lenne, ha ugyan nem egyenesen
illetlenség, atyja özvegyéért és gyermekeiért többet tenni afféle jószomszédi
szolgálatnál, amilyenre asszonya utalt.

HARMADIK FEJEZET
Mrs. Dashwood hónapokig Norlandban maradt; nem mintha ellenére lett volna
elköltöznie, amikor a jól ismert helyek látása már nem gerjesztette oly heves
érzelmekre, mint gyásza kezdetén; kedélye éledezett, s elméje immár más
fáradozásra is kész, mint fájdalmát tetézni a mélabús emlékezéssel; türelmetlenül
várta hát az indulást, s fáradhatatlanul tudakozódott Norland közelében megfelelő
lakhely iránt - lehetetlennek vélte ugyanis, hogy messzire kerüljön e szeretett helytől.
Semmiféle házról azonban nem szerzett tudomást, amely kielégíthette volna a
kellemes és kényelmes életről alkotott elképzelését, s egyben megfelelt volna
legidősebb leánya józanságának is, akinek higgadtabb ítélete számtalan házat, amely
édesanyjának már megnyerte a tetszését, jövedelmükhöz mérten nagynak talált, s
ezért elvetett.
Mrs. Dashwood annak idején értesült férjétől, hogy milyen ünnepélyes ígéretet vett
fiától az ő boldogulásuk érdekében, s tudta, hogy ez Mr. Dashwoodnak megnyugvást
jelentett utolsó földi gondolataiban. Mrs. Dashwood sem kételkedett jobban az ígéret
őszinteségében, mint a megboldogult, és leányai érdekét tekintve elégedetten
gondolt reá, magamagát illetően azonban szentül hitte, hogy hétezer fontnál sokkalta
szerényebb vagyon is bőséges megélhetést biztosít. Örült, hogy leányainak bátyja
állja a szavát, magát pedig szemrehányással illette, hogy eladdig igaztalan szívvel
viseltetett iránta, hisz nem tételezte fel róla e nagylelkűséget. Mostohafiának
négyőjük iránti figyelmes magatartása azonban meggyőzte Mrs. Dashwoodot, hogy a
szívén viseli sorsukat, és sokáig tántoríthatatlanul hitt John Dashwood nagylelkű
szándékainak őszinteségében.
A félesztendei együtt lakás során azonban közelebbről megismerte menye jellemét, s
mindinkább fokozódott iránta való megvetése; s meglehet, az idősebbik hölgy
udvariassági megfontolásai avagy anyai érzelmei ellenére sem bírhatták volna rá
őket, hogy ily sokáig éljenek egy fedél alatt, ha egy sajátos körülmény arra nem
készteti Mrs. Dashwoodot és leányait, hogy továbbra is Norlandban időzzenek.
E körülmény pedig a növekvő vonzalom volt Mrs. Dashwood legidősebb leánya és
Mrs. John Dashwood öccse, egy kellemes ifjú úriember között, akit kevéssel
nővérének Norlandba költözése után ismertek meg, s aki azóta ideje java részét ott
töltötte.
Meglehet, némelyik anya az efféle érzelmet merőben az érdek sürgetésére
bátorította volna, hisz Edward Ferrars egy jómódban elhunyt úr idősebbik fia volt;
más talán épp józan megfontolásból fojtotta volna el, hisz egy csekélyke járadékot
nem tekintve, az ifjú jövője mindenestül anyja akaratától függött. Mrs. Dashwood
elméjét azonban nem zaklatta egyik megfontolás sem. Beérte annyival, hogy az ifjú
szeretetre méltó, hogy szereti leányát, s hogy ezt a vonzalmat Elinor is viszonozza.
Mrs. Dashwood elveivel ellenkezett volna, hogy vagyonbeli különbség választhasson
el egy szerető párt, akik között a kölcsönös hajlandóság teremtett kapcsolatot; s
egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki, aki ismeri Elinort, el ne ismerné
érdemét.
Edward Ferrars sem személye, sem fellépése különös kellemével nem érdemelte ki jó
véleményüket. Megjelenése nem volt daliás, s modora csak meghittebb kapcsolatban
vált kellemessé. Nem volt elegendő önbizalma, s ezért megfelelő fellépése sem; ám
amikor leküzdötte természetes elfogódottságát, viselkedése nyílt és gyengéd szívre
vallott. Jó értelmi képességekkel született, s neveltetése ezt csak öregbítette: Ám
sem kedve, sem tehetsége szerint nem felelhetett meg anyja és nővére
kívánságainak, akik azt szerették volna, ha Edward kitünteti magát mint... mint...
maguk sem igen tudták, micsoda. Az volt a vágyuk, hogy ilyen vagy olyan módon,
figyelemre méltó világfi legyen. Anyja a politika irányába akarta terelni az
érdeklődését, bejuttatni a parlamentbe, vagy kapcsolatot teremteni számára az
akkori idők nagy embereivel. Mrs. John Dashwood elképzelése is hasonló volt; ám
amíg e magasztosabb áldások birtokába nem kerül az öccse, becsvágya azzal is
beérte volna, ha az ifjút - ha máshol nem - négylovas hintóban látja. Edwardot
azonban nem vonzották sem a nagy emberek, sem a hintók. Vágyai netovábbja a
házi kényelem s a magánélet nyugalma volt. Szerencsére az öccse ígéretesebb
hajlamokkal bírt.
Edward már hetek óta időzött a házban, amikor magára vonta Mrs. Dashwood
figyelmét; az idősebb hölgy érzékei akkori fájdalmas lelkiállapota ugyanis
eltompította a környező világ tárgyai iránt. Annyit látott csupán, hogy az ifjú csöndes
és szerény, s ezért kedvelte. Nem zaklatta keserves lelkiállapotában henye
fecsegéssel. Mrs. Dashwood akkor figyelt fel Edwardra, és hangolódott iránta
jóindulatra, amikor Elinor egyszer megjegyezte, milyen nagy a különbség Edward
meg a nővére között. Épp ez a különbség volt ifjú leghatékonyabb szószólója Mrs.
Dashwood előtt.
- Elég, ha annyit mondunk - szólt Mrs. Dashwood -, hogy nem hasonlít Fannyhoz. Ez
magában foglal minden szeretetre méltó vonást. Máris szeretem.
- Ha jobban megismered - mondta Elinor -, bizonyára megkedveled.
- Megkedvelem?! - szólt anyja, és elmosolyodott. - Hisz szeretetnél csekélyebb
jóindulatot nem is ismerek!
- Hisz becsülheted is.
- Még sohasem esett meg, hogy akit becsülök, ne szeretném is.
Mrs. Dashwood ezek után igyekezett közelebbről megismerni Edward Ferrarst.
Buzgalma magával ragadta az ifjút, és csakhamar elűzte a tartózkodását. Mrs.
Dashwood hamarosan felismerte Edward Ferrars érdemét; éles megfigyelését tán
némiképpen elősegítette Elinor iránti szeretete, de valóban meggyőződött az ifjú
értékéről: s bár szöges ellentétben állott korábbi elképzelésével arról, hogy milyen is
legyen egy fiatalember fellépése - még csöndes modorát sem ítélte érdektelennek,
hisz felismerte, hogy Edward Ferrars szíve meleg és kedélye gyengéd.
Alig tapasztalta Mrs. Dashwood Edwardnak Elinor iránti viselkedésében a hajlandóság
első jelét, már bizonyosságnak tekintette komoly vonzalmát, s mint rohamosan
közelgő eseményt várta házasságkötésüket.
- Egy-két hónap, drága Marianne - mondta Mrs. Dashwood -, és Elinor minden
bizonnyal révbe jut. Mi hiányolni fogjuk; de ő boldog lesz.
- Ó, mama, mivé leszünk nélküle?
- Drágám, hisz alig is válunk el. Néhány mérföldnyire lakunk majd egymástól, s
életünk hosszáig mindennap találkozunk. Te fivért nyersz, igaz, gyengéd fivért.
Felettébb jó véleménnyel vagyok Edward szívéről. Hanem a tekinteted komor,
Marianne; nem helyesled talán nővéred választását?
- Talán csak meglep egy kevéssé - felelte Marianne. - Edward nagyon kedves, és én
szívemből szeretem. Csakhogy... talán nem az a fajta fiatalember... valami hiányzik
belőle... a megjelenése nem feltűnő; híjával van ama kellemnek, mit joggal elvárnék
a férfitól akihez komoly vonzalom fűzhetné nővéremet. Szemében nem szikrázik az a
szellem, az a tűz, amely erénynek és értelemnek egyaránt jele. És mindezeken felül,
sajnos, mama, azt hiszem, nincs elég jó ízlése. A zene szinte alig hat rá, és
akármennyire csodálja Elinor rajzait, ez nem annak a személynek csodálata, aki
méltányolja is becsüket. Nyilvánvaló, bármily lankadatlan figyelemmel kíséri Elinort
rajzolás közben, valójában nem is konyít a dologhoz. Csodálja mint szerelmes, de
nem mint műértő. Én csak azzal érem be, ha ez a két tulajdonság egyesül. Sosem
lennék boldog olyan emberrel akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az
enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a
zene bájoljon el. Ó, mama, milyen szellemtelen, mily jámbor volt Edward felolvasása
tegnap este! Sajgott a szívem a nővérem miatt. S ő hogy viselte, milyen
önuralommal, jóformán mintha észre sem vette volna! Én alig bírtam a székemen
megmaradni. Hallani ama gyönyörű sorokat... Ó! hányszor nem kergettek szinte az
őrületbe!... oly rendíthetetlen nyugalommal, oly iszonyú közönnyel!
- Meg kell hagyni, Edwardhoz jobban illenék az egyszer és elegáns próza. Én is úgy
gondoltam az este; de te minden áron Cowpert[1] tukmáltad rá.
- Ugyan, mama, hogyha egyszer Cowper sem tudja fellelkesíteni! No de ahány
ember, annyiféle ízlés. Elinor nem olyan érző lélek, mint én, s lehet, hogy átsiklik a
dolog felett és boldog lesz Edwarddal. De annyi bizonyos, ha én szeretném, a szívem
szakadna belé, ha oly érzelemszegényen hallanám olvasni. Minél jobban
megismerem a világot, mama, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy sosem lelek
oly férfira, akit szívemből szeretni tudnék. Oly sokat kívánok! Legyen meg benne
Edward minden jó tulajdonsága, s személye és viselkedése ékesítse minden lehető
kellemmel jóságát!
- Ne feledd, drágám, hogy még tizenhét esztendős sem vagy. Korai volna még
lemondanod a boldogság reményéről. Miért lennél kevésbé szerencsés, mint anyád?
Szívemből kívánom, gyermekem, hogy csak egyetlen tekintetben legyen a sorsod
más, mint az övé!

NEGYEDIK FEJEZET
- Milyen kár, Elinor - mondta Marianne -, hogy Edwardnak nincs érzéke a rajzhoz.
- Nincs érzéke a rajzhoz? - kérdezte Elinor. - Miből gondolod? Igaz, ő maga nem rajzol,
de nagy örömét leli mások műveiben, és elhiheted, cseppet sem szűkölködik
természetes érzék dolgában, csupán nem volt még alkalma pallérozni. Ha valaha is
módja lett volna tanulni, azt hiszem, nagyon jól rajzolna. Annyira kételkedik
ítéletében az efféle dolgok terén, hogy vonakodik bármely képről véleményt
mondani; de az ízlése természettől jó és egyszerű, és ez rendszerint kellő
útbaigazítással szolgál.
Marianne nem akarta megsérteni nővére érzéseit, nem szólt hát többet erről; ám úgy
vélte, az a fajta helyeslés, amelyet Elinor leírása szerint Edwardból a mások rajza
kivált, ugyancsak elmarad az elragadtatott élvezettől; márpedig - Marianne
véleménye szerint - az "ízlés" szóra nem méltó más, csak az. És habár magában
mosolygott e tévedésen, mégis tisztelte nővérét Edward iránti vak elfogultságáért,
amelyből a tévedés fakadt.
- Remélem, Marianne - folytatta Elinor -, általában nem tartod fogyatékosnak Edward
ízlését. Nem, ezt bizonyára nem teszed, hisz igen szívélyesen viselkedel vele,
márpedig ha úgy vélekednél, hiszem, hogy nem tudnál vele udvarias lenni.
Marianne nem talált szavakat. A világért sem akarta megsebezni nővére érzelmeit,
ám képtelen volt olyasmit állítani, amiben nem hisz. Nagy sokára így válaszolt:
- Ne vedd zokon, Elinor, ha Edwardot illető dicséretem nem mindenben arányos
azzal, ahogyan te ítéled meg érdemeit. Nekem nem volt olyan sok alkalmam
tüzetesen megfigyelni szellemének, hajlamainak és ízlésének minden apró vonását,
de igen nagy véleménnyel vagyok jóságáról és józan eszéről. Érdem és
szeretetreméltóság dolgában senki sem találhat benne kivetnivalót.
- Annyi bizonyos - válaszolta mosolyogva Elinor -, hogy szívbéli jóakarója is csak
elégedett lehet ezzel a minősítéssel. Nem is fejezhetted volna ki melegebben
magadat.
Marianne szívből örült, hogy nővére ilyen kevéssel beéri.
- Józan esze és jósága felől - folytatta Elinor -, úgy hiszem, senki sem táplálhat
kétségeket, aki gyakran találkozott és fesztelenül elbeszélgetett vele. Értelmének és
életelveinek kiválóságát csupán szerénysége leplezi, amely túlságosan gyakran
készteti némaságra. Eléggé ismered már ahhoz, hogy ismerd valóságos értékét is. De
a te szavaiddal élve, minden apró vonását tekintve a sajátos körülmények
következtében kevésbé ismered, mint én. Edward meg én sokat voltunk együtt,
téged azonban anyánk, a legszeretetteljesebb elvtől vezérelve, tökéletesen
kisajátított. Én sokszor voltam Edward társaságában, tanulmányoztam érzéseit,
meghallgattam az irodalom és ízlés kérdéseiről vallott véleményét, s mindent
egybevetve bátran kimondhatom, hogy elméje pallérozott, az olvasásban igaz
gyönyörűségét leli, képzelete élénk, megfigyelőképessége pontos és találó, ízlése
tiszta és kifinomult. A közelebbi ismeretség egyaránt fokozza mind a képességeiről,
mind a modoráról és személyéről alkotott jó véleményt. Első látásra a megjelenése
nem feltűnő; szemrevalónak aligha mondható, míg észre ne vesszük tekintetének a
szokásosnál sokkalta kedvesebb kifejezését és arca nyájasságát. Én már oly jól
ismerem, hogy igazán csinosnak, vagy majdnem annak tartom. És mondasz te,
Marianne?
- Én is hamarosan csinosnak fogom tartani, Elinor, ugyan nem gondolom máris
annak. Mihelyt azt mondod, bátyámként szeressem, arcán sem látok majd több
tökéletlenséget, mint most a szívében.
Elinort meghökkentette ez a nyilatkozat, és bánta már, hogy akaratlanul is melegebb
szavakkal beszélt az ifjúról. Igen nagyra becsülte Edward személyét. Úgy érezte; a jó
vélemény kölcsönös, de nagyobb bizonyosságra volt szüksége ahhoz, hogy elismerje
vonzalmukat, amelyről Marianne immár meggyőződött. Jól tudta, hogy ami e percben
még csak feltevés, anyja és Marianne már hiszik is a következőben - hogy náluk az
óhaj egy a reménnyel, s a remény a bizonyossággal. Megkísérelte hát elmagyarázni
húgának a dolgok valódi állását.
- Nem is próbálom tagadni - mondta Elinor -, hogy igen nagy véleménnyel vagyok
felőle... hogy nagyra becsülöm... hogy kedvelem.
Marianne-ból kitört a méltatlankodás.
- Becsülöd! Kedveled! Te hidegszívű teremtés! Nem is hidegszívű, annál is rosszabb.
Restellsz más lenni. Ha még egyszer ilyesmit hallok tőled, abban a szempillantásban
kimegyek a szobából.
Elinor akaratlanul is elnevette magát.
- Bocsáss meg és hidd el, kérlek, nem akartalak megbántani azzal, hogy higgadt
szóval szólok érzéseimről. Hidd el, erősebbek, mint ahogy mondtam; vagyis olyanok,
amelyek érdeme szerint megilletik, s megilletik irántam való vonzalmának sejtelme...
reménye révén, menten minden elhamarkodottságtól, csacskaságtól. De ennél
többet már ne higgy. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó szívvel van
irántam. Vannak pillanatok, amikor kételkedem vonzalmában; s amíg érzelmeit a
maguk teljességében nem ismerem, ne csodálkozz, hogy a magam hajlandóságának
mindennemű fokozását el akarom kerülni, s nem nevezem és nem is hiszem többnek
a valóságnál. Szívem mélyén kevés... jóformán semmi kételyt nem érzek az ő
hajlandósága felől. De hajlandóságán kívül egyebet is tekintetbe kell venni. Edward
nem független. Mi nem tudhatjuk, valójában milyen az édesanyja; ám abból, ahogyan
Fanny időnként említi magatartását és nézeteit, aligha vélhetjük szeretetreméltónak;
s tévedés volna azt hinnem, maga Edward nem tudja, hogy e tekintetben sok
nehézségre számíthat, ha történetesen olyan lányt akarna elvenni, aki nem
vagyonos, és nem is előkelő.
Marianne ugyancsak meglepődött, hogy a maga és anyja képzelete mennyire
megelőzte a valóságot.
- Csakugyan nem vagy a jegyese?! - kiáltotta. - No de ami késik, nem múlik. A
késedelemnek mindenesetre két haszna is van. Nem veszítlek el olyan hamar, és
Edwardnak bővebben tesz alkalma pallérozni a kedvenc időtöltésed iránti
természetes érzékét, márpedig az elengedhetetlen feltétele jövendő
boldogságotoknak. Ó, ha a te géniuszod olyannyira serkentené, hogy maga is
megtanulna rajzolni! Minő gyönyörűség lenne!
Elinor való véleményét tárta fel húga előtt. Nem érezte Edward iránti vonzalmát oly
virágzónak, mint amilyennek Marianne hitte. Edward olykor híjával volt a
lelkesedésnek, s ha ez nem árulkodott is közönyről, mindenképpen olyasmiről, ami
éppoly kevéssé volt ígéretes. Ha Edward kételkednék Elinor vonzalmában - feltéve
persze, hogy érez efféle kételyt -, legfeljebb ha nyugtalansággal töltené el, de nem
idézné elő azt a levert kedélyállapotot, amely gyakran eluralkodott rajta. Sokkalta
ésszerűbb oka lehetett ennek a függő helyzet, amelyben Edward nem engedhette
szabadjára vonzalmát. Elinor tudta: Edward édesanyjának viselkedéséből sem az
nem következik, hogy fia otthonát kellemesebbé teszi, sem semmiféle biztosítékot
arra nézve nem nyújt, hogy fia saját otthont alapíthat, hacsak nem rendeli alá magát
anyja nézeteinek, társadalmi előmenetelét illetőleg. Ennek tudatában Elinor aligha
lehetett nyugodt. Ellentétben anyja és húga meggyőződésével, ő maga nem hitt oly
rendíthetetlenül Edward gyengéd érzelmeiben. Sőt, minél többet voltak együtt, annál
jobban kételkedett az ifjú vonzalmának természetében; s olykor egy-két fájdalmas
pillanatig már-már azt hitte, nem több, mint barátság.
Ám ha voltak is e vonzalomnak korlátai, arra elegendők voltak, hogy amikor Edward
nővére felfedezte, kényelmet lenné tegye Elinor helyzetét; s egyben (és ez még
feltűnőbb volt) udvariatlanságra késztette. Megragadta az első alkalmat, hogy
megsértse anyósát; félreérthetetlenül emlegette öccse szép reményeit, valamint Mrs.
Ferrars eltökélt szándékát, hogy mindkét fia jól házasodjék, s ecsetelte a
veszedelmet, amely minden fiatal nőt fenyeget, ha netalán megkísérelné Edwardot
lépre csalni - egyszóval. Mrs. Dashwood nem tehetett úgy, mintha mit sem sejtene, s
nyugalmat sem tudott magára erőltetni. Válasza nem leplezte megvetését; tüstént
kiment a szobából, és elhatározta, hogy költséget, fáradságot nem kímélve, inkább
tüstént elköltözik, semhogy szeretett leánya, Elinor, akár még egy hétig is tűrni
legyen kénytelen az efféle célozgatást.
Ebben a kedélyállapotában kézbesített a posta Mrs. Dashwoodnak egy levelet,
amelyben ugyancsak kedvező időben jött ajánlat rejtőzött. Előnyös feltételekkel egy
kis házat ajánlottak, amely Mrs. Dashwood rokonának, egy előkelő és gazdag
devonshire-i birtokosnak tulajdona volt. A levél az említett úr kezétől származott, és
az igazi baráti segítőkészség szelleme diktálta. Értesült róla, úgymond, hogy Mrs.
Dashwood lakást keres, és noha a ház, amelyet felajánlhat, házikó csupán, higgye el,
hogy semminek híja nem lesz, amit Mrs. Dashwood szükségesnek ítél, ha a helyet
megfelelőnek találja. Tüzetesen leírta a házat és a kertet, s nyomatékosan kérte Mrs.
Dashwoodot, látogasson el a leányaival rezidenciájába, a bartoni kastélyba, s ott
maga ítélheti meg, vajon a Barton-villa - mert a házak egyazon községben voltak -
bármily átalakítással alkalmassá tehető-e a Dashwood hölgyek igényei számára. Úgy
látszott, őszinte óhaja a hölgyeknek fedelet nyújtani, s levelének baráti hangneme
csak örömére szolgálhatott unokahúgának; kivált olyan pillanatban, amikor közeli
hozzátartozóinak rideg, érzéketlen magatartásától szenvedett. Megfontolásra,
tudakozódásra nem is kellett idő. A levél olvastán már meg is született Mrs.
Dashwood elhatározása. Barton földrajzi fekvése, a Sussextől oly távoli Devonshire-
ben, mely alig néhány órája még kellő súllyal nyomott volna a latban minden
esetleges előnyével ellentétben, most legfőbb szószólója lett. Immár nem tűnt
keservesnek Norland környékét maga mögött hagyni; sőt, vágyainak netovábbja lett;
áldás volt, ahhoz képest, hogy továbbra is menyénél vendégeskedjék; s elköltözni
örökre a szeretett helyről kevésbé volt fájdalmas, mint lakni vagy látogatni, míg ilyen
asszony ott az úrnő. Mrs. Dashwood késedelem nélkül írt hát Sir John Middletonnak,
nyugtázta kedvességét, s elfogadta ajánlatát; azután sietett megmutatni mindkét
levelet leányainak, hogy mielőtt útra bocsátaná a választ, elnyerje az ő
jóváhagyásukat is.
Elinor mindig is okosabbnak vélte, hogy Norlandtól némi távolságban telepedjenek le,
mintsem jelenlegi ismerőseik között. Ezen a címen tehát nem ellenezhette anyja
szándékát, hogy Devonshire-be költözzenek. A ház is, ahogy Sir John leírta, oly
egyszerű volt, és a bére oly szokatlanul csekély, hogy ez sem szolgált ellenérvül; és
ezért, noha a terv nem nyűgözte le képzeletét, noha a Norland tájáról való
elköltözködés ellentétes volt óhajával, Elinor a legcsekélyebb kísérlettel sem
igyekezett anyját eltéríteni attól, hogy elküldje a beleegyező levelet.

ÖTÖDIK FEJEZET
Mrs. Dashwood elküldte válaszát, s tüstént abban az élvezetben részesítette magát,
hogy bejelentette mostohafiának és a feleségének: házhoz jutott, s immár csak addig
lesz terhükre, míg a ház el nem készül a fogadásukra. Meglepetten hallgatták. Mrs.
John Dashwood egyetlen szót sem szólt, férje azonban udvariasan ama reményének
adott kifejezést, hogy Mrs. Dashwood nem költözik messzire Norlandtól. A hölgy erre
igen nagy elégtétellel azt válaszolta: Devonshire-be költözik. Edward ennek hallatán
hirtelen feléje fordult, és meglepődött, felindult hangon, amely Mrs. Dashwood
számára nem szorult magyarázatra, elismételte:
- Devonshire-be! Csakugyan oda költöznek? Olyan messzire? És a megye melyik
részébe?
Mrs. Dashwood elmagyarázta, hogy a ház négy mérföldnyire van észak felé Exetertől.
- Kis házikó csupán - folytatta -, de remélem, módom lesz barátaimat vendégül látni.
Könnyen megtoldhatjuk egy-két szobával, s ha barátaim nem átallnak oly messzire
utazni, ha meg akarnak látogatni, minden bizonnyal én is könnyűszerrel vendégül
láthatom őket.
Szavait igen szívélyes invitálással zárta; hívta Mr. és Mrs. John Dashwoodot,
látogatnák meg Bartonban; Edwardot pedig még kedvesebb szóval invitálta. Noha a
menyével nemrégiben folytatott beszélgetés arra ösztökélte, hogy csak addig
maradjon Norlandban, ameddig feltétlenül szükséges, eredeti szándékában egy
cseppet sem ingatta meg. Csakúgy, mint eddig, ezután sem óhajtotta elválasztani
Edwardot és Elinort; s e nyomatékos meghívással azt óhajtotta bizonyítani Mrs. John
Dashwoodnak; hogy bármennyire helyteleníti is menye az öccse és Elinor közt
szövődő vonzalmat, őt ez egyáltalán nem érdekli.
Mr. John Dashwood újra meg újra elmondta anyjának, mily határtalanul sajnálja, hogy
Norlandtól oly messzire bérelt házat, s így ő nem lehet segítségére a bútor
elköltöztetésében. Őszintén bántotta lelkiismeretét a dolog, hisz a fáradozás, amelyre
atyjának tett ígéretét korlátozta, imigyen nem volt megvalósítható. A holmit vízi úton
szállították. Jobbára ágy- és asztalnemű volt, ezüst, porcelán és könyvek, meg
Marianne csinos zongorája. Mrs. John Dashwood egy sóhajjal bocsátotta útjára a
csomagokat: igazságtalannak érezte, hogy Mrs. Dashwood, akinek a jövedelme oly
csekély az övékhez képest, ilyen sok szép holmi úrnője legyen.
Mrs. Dashwood egy esztendőre bérelte ki a házat, bútorozottan, és nyomban el is
foglalhatta. A megegyezésnek egyik részről sem állta útját semmi; a hölgy csak arra
várt, hogy Norlandból elkerüljön a holmija, és hogy leendő háza népét
összeválogassa, aztán nyomban útra kelt nyugatnak; ha elszánta magát valamire,
kiváltképp gyorsan cselekedett - most sem késlekedett tehát. A lovakat, amelyek
férje halálakor reá maradtak, eladták kevéssel Mr. Dashwood halála után, s most
alkalom kínálkozott a hintót is eladni; legidősebb leánya rábeszélésére Mrs.
Dashwood nyomban bele is egyezett, hogy megválik tőle. Ha a maga óhajára hallgat,
gyermekei kényelme érdekében bízvást megtartotta volna; Elinor józansága azonban
diadalmaskodott. Az ő bölcsessége szorította le a szolgák számát háromra; két
szolgálót meg egy inast szemeltek ki hamarjában azok közül, akik valamikor norlandi
házuk népét alkották.
Az inast meg az egyik szolgálót tüstént útnak is indították Devonshire-be, hogy
készítsék elő a házat az úrnő jövetelére; Lady Middletont nem ismerte Mrs.
Dashwood, úgyhogy szívesebben költözött azonnal a házikóba, semmint hogy a
Barton-kastélyban vendégeskedjék; s mert készségesen beérte azzal, ahogy Sir John
leírta a kis házat, semmiféle kíváncsiságot nem érzett, hogy személyesen
megvizsgálja, mielőtt elfoglalná. Hő óhaja, hogy Norlandot mielőbb maga mögött
hagyja, nem csökkent, hála menye nyilvánvaló elégedettségének, amiért ily gyorsan
megszabadul tőlük; ezt az elégedettséget alig-alig leplezte a hűvös kérés: nem
maradnának-e még Norlandban. Elérkezett az idő, amikor mostohafia bízvást állhatta
volna atyjának adott szavát. Ha már a birtok elfoglalásának pillanatában
elmulasztotta ezt a kötelességét, most, hogy a hölgyek elhagyják a házát, igazán a
legjobb alkalom kínálkozott volna ígérete teljesítésére. Mrs. Dashwood azonban
csakhamar feladott minden effajta reményt, s mostohafia szavainak általános
irányából arra következtetett, hogy segítsége csupán ama félesztendei
vendégszeretetre szorítkozott, amelyet fedele alatt Norlandban élvezhettek. Mr. John
Dashwood oly sűrűn emlegette a háztartás növekvő költségeit, jövedelmének
megcsappanását, amelynek a világban valamelyest is számító férfiú kegyetlen
mértékben ki van téve, hogy valósággal úgy tetszett, inkább ő szorulna pénzre,
semmint hogy megváljon egy garastól is.
Néhány héttel Sir John Middleton levelének Norlandba érkezése után már olyannyira
előrehaladtak a dolgok, hogy Mrs. Dashwood és leányai útnak indulhattak jövendő
otthonuk felé.
Bőségesen ontották könnyüket, amikor végbúcsút mondtak a hőn szeretett helynek.
- Drága, drága Norland! - kiáltott fel Marianne, míg magányosan barangolt a ház
körül, ottlétük utolsó estéjén -, vajon meddig foglak siratni? Mikor érzem másutt
otthon magam? Ó, boldog, boldog ház, ha tudnád, mennyire szenvedek most, midőn
e helyről tekintek reád, ahonnan talán soha többé nem láthatlak! És ti, kedves,
meghitt fák! de hisz ti itt maradtok, nem változtok. Egyetlen levél sem hullik le,
amiért mi elköltözünk, egyetlen ág sem lesz élettelen, habár mi többé nem
szemlélhetjük! Nem; ti ugyanilyenek maradtok; s nem tudjátok, mily örömöt, mily
bánatot okoztok; érzéketlenek vagytok azoknak minden változása iránt, akik
árnyatokban bolyonganak! De aki itt marad, vajon örömét leli-e bennetek?

HATODIK FEJEZET
Útjuk első szakaszát mélabús hangulatban tették meg, s így óhatatlanul fárasztó volt
és kellemetlen. Ám ahogy céljukhoz közeledtek, levertségükön úrrá lett az
érdeklődés a vidék iránt, amely ezentúl lakóhelyük lesz, és amikor elébük tárult a
Barton-völgy, hangulatuk felderült. Szemnek tetsző, zöldellő táj volt; csupa erdő-
mező. Vagy egy mérföldnyit kanyarogtak, azután elértek végre a házhoz. Kicsiny,
zöld kert húzódott csak előtte; s takaros kis léckapu bocsátotta be őket.
A Barton-villa kicsiny, de jól megépített, kényelmes ház volt; kunyhónak aligha
mondható, mert a ház szabályos volt, a tető cserepes, a zsalu nem volt zöldre festve,
s a falat sem futotta be repkény. Egy keskeny folyosó a házon át egyenesen a kertbe
vezetett. A folyosó két oldalán egy-egy nappali szoba volt, vagy tizenhat
négyzetlábnyi; mögöttük a mellékhelyiségek meg a lépcső. Négy hálószoba és
padlásszoba tartozott még a házhoz. Nem volt túlságosan régi épület, és jó karban
tartották. Norlandhoz mérve ugyancsak kicsiny és szegényes - ám a könny, mit
belépésükkor szemükbe csalt az emlékezés, felszáradt csakhamar. A hölgyek szívét
felderítette szolgáik öröme érkezésükkor, s ki-ki a másik kedvéért igyekezett
boldogságot mímelni. Szeptember elején jártak még; kellemes volt az időjárás, s
hogy a házat derült időben pillantották meg, kedvező képet alkothattak róla, s ez
ugyancsak öregbítette jó véleményüket.
A ház fekvése igen előnyös volt. Nyomban mögötte s kétoldalt is, nem nagy
távolságban, magasabb dombok húzódtak; némelyikük csupa lankás rét, a többi
szántóföld meg erdő. Barton faluja jórészt e dombok egyikére települt, s kellemes
látványt nyújtott a villa ablakán kitekintő szemnek. Előre még tágabb kilátás nyílt;
magában foglalta az egész völgyet, s még azon túl is a vidéket. A villát környező
dombok arrafelé véget vetettek a völgynek; de más néven s más irányban két ágban
folytatódott a völgy megint a két le meredekebb domb között.
Mrs. Dashwoodnak megelégedésére szolgált a ház nagysága és berendezése is;
megszokott életviteléhez ugyan még sok kiegészítést ítélt nélkülözhetetlennek, de ő
szívesen újított, jobbított, s ez alkalommal kellő készpénzzel rendelkezett, hogy
megszerezze mindazt, ami választékosabbá teheti új otthonukat.
- Maga a ház, ez nem kétséges, kicsiny a családunknak - mondotta Mrs. Dashwood -,
de egyelőre igyekszünk megfelelően elhelyezkedni, mivel az évnek ebben a
szakában már késő hozzákezdeni az átalakításhoz. Tavasszal, talán, ha bővében
leszek a pénznek - mint ahogy úgy lesz, azt hiszem -, gondolkodhatunk az átépítésen.
Ez a két szalon kicsiny; gyakran akarok házamban társaságot fogadni; arra gondolok
tehát, hogy az egyiket egybe nyittatom a folyosóval, meg talán a másikból is
hozzávétetek valamennyit, s így ami megmarad, az lesz a bejárat; ha ehhez
hozzáépíttetünk még egy szalont, odafent pedig még egy hálószobát s egy
padlásszobát, márpedig ezt könnyen megtehetjük, igazán kényelmes házikónk lesz.
Bárcsak a lépcső szemrevalóbb volna! De hát mindent nem várhatunk el; noha, azt
hiszem, kiszélesíteni nem is volna nehéz. Majd meglátom, hogyan állok tavasszal, s
ahhoz igazítjuk az átalakítást.
Addig is, míg mindezen átalakítást végrehajthatja ötszáz font évi jövedelme
megtakarított részéből egy olyan asszony, aki nem takarékoskodott soha, bölcsen
beérték a házzal úgy, ahogyan volt; ki-ki buzgón rendezkedett ízlése szerint, s
kirakosgatva maguk körül könyveiket s egyéb holmijukat, igyekeztek otthont
teremteni. Marianne zongoráját kicsomagolták és megfelelően elhelyezték; Elinor
rajzai a nappali szoba falára kerültek.
E foglalatosságuk közben másnap, nem sokkal reggeli után, megzavarta őket
háziuruk megjelenése; üdvözölte őket Bartonban, s felajánlotta mindazt, amit háza és
kertje nyújthat, s amiben az övék pillanatnyilag netán még szűkölködik. Sir John
Middleton jóképű, negyvenes férfi volt. Oly régen járt Stanhillben, hogy ifjú
unokahúgai már nem emlékeztek rá. Arckifejezése tökéletes jó kedélyre vallott;
modora szakasztott oly baráti, mint levelének irálya. A hölgyek érkezése szemmel
láthatóan igaz megelégedésére szolgált, s kényelmük szívbéli gondja volt. Bőségesen
ecsetelte, mily őszintén vágyik arra, hogy a két család a lehető legbarátságosabb
viszonyban éljen; módfelett szívélyesen invitálta a hölgyeket, ebédeljenek
mindennap a Barton-kastélyban, míg kényelmesebben be nem rendezkednek: s
unszolása már-már meghaladta ugyan az udvariasság mértékét, semmiképpen sem
sérthették meg. Sir John kedvessége nem korlátozódott szavakra; egy óra sem telt el
távozása után; máris megérkezett a kastélyból egy hatalmas kosár, színültig
zöldséggel és gyümölccsel, s még napnyugta előtt e hasonló vadhúsajándék követte.
Sir John ahhoz is ragaszkodott, hogy postára küldje-hozassa a hölgyek valamennyi
levelét, s nem engedte megfosztani magát az örömtől, hogy naponta átküldje az
újságját.
Lady Middleton felettébb udvarias levélkét küldött férjével, jelezvén szándékát, hogy
tisztelgő látogatást tesz Mrs. Dashwoodnál, mihelyt meggyőződik felőle, hogy
látogatása semminémű kényelmetlenséget nem okoz; s mivel ezt a levélkét nem
kevésbé udvarias válasz követte, őladysége már másnap megjelent.
A Dashwood hölgyek, természetesen, szívből óhajtották megismerni azt a személyt,
akitől oly sokban függött Bartonban való kényelmük; s a lady elegáns megjelenése
egybehangzott óhajukkal. Lady Middleton nem lehetett több huszonhat-huszonhét
esztendősnél; szép vonású arca volt, magas és szembetűnő alakja, kecses fellépése.
Modorába megvolt mindazon előkelőség, amiben a férje szűkölködött. Ám modorát
ugyancsak javította volna, ha a férj őszinteségéből és szívjóságából egy kevés a
feleségnek is jut; a lady látogatása kellő ideig tartott, hogy csökkentse némileg a
hölgyek kezdeti csodálatát; Lady Middleton tökéletesen jól neveltnek mutatkozott,
ám tartózkodó volt és hűvös, társalgása pedig csupa közhelyszerű kérdésre és
megjegyzésre szorítkozott.
Ám azért nem volt híja a beszélgetésnek, mert Sir John ugyancsak bőbeszédű
kedvében volt, Lady Middleton pedig bölcs előrelátással magával hozta legnagyobb
gyermeküket, egy hatesztendős, szép fiúcskát, miáltal szükség esetén egy
beszédtárgy mindig rendelkezésre állott, hiszen a hölgyeknek tudakozódniok kellett a
gyermek neve és kora iránt, megcsodálniok szépségét, s ezt-azt kérdezgetniök tőle,
mely kérdésekre a gyermek helyett az anyja válaszolt, a fiú meg ott csüggött a
szoknyáján, leszegte a fejét, őladységének nagy csodálkozására, amiért társaságban
ilyen szégyellős, hiszen, úgymond, odahaza annál nagyobb zajt csap. Efféle
illendőségi látogatásra igen ajánlatos mindig egy gyermeket is elvinni, hogy
megfelelő beszédtárggyal szolgáljon. A jelen esetben tíz perc is eltelt azzal, amíg
megállapították, vajon a fiúcska atyjára vagy anyjára ütött-e, s hogy mit örökölt
melyiküktől, mert persze minden jelenlevő más-más véleményen volt, s minden
jelenlevő őszinte megrökönyödéssel hallgatta a többiek vélekedését.
A Dashwood hölgyeknek nem kellett sokáig várniok az alkalomra, hogy a többi
gyermek tulajdonságait is hasonlóképpen megvitathassák, Sir John ugyanis addig
nem volt hajlandó kilépni a házikóból, míg szavukat nem vette, hogy másnap a
kastélyba látogatnak, estebédre.

HETEDIK FEJEZET
A Barton-kastély vagy fél mérföldnyire volt a villától. Idejövet a völgyben vezető
útjukon mellette haladtak el a hölgyek, otthonukból azonban nem láthatták, mert egy
domb nyúlványa eltakarta. Hatalmas, tetszetős ház volt; Middletonék vendégszerető,
nagyvilági módon éltek. Az előző Sir Johnnak volt tulajdonítható, az utóbbi
hitvesének. Alig fordult elő, hogy baráti társaság ne szállt volna meg a kastélyban, s
a megye valamennyi családjánál nagyobb volt náluk a vendégjárás. Ezt mindkettejük
boldogsága megkövetelte; mert bármennyire különböztek lelki alkatra és
viselkedésre, abban ugyancsak hasonlítottak, hogy egyikükben sem volt egy
szemernyi tehetség vagy ízlés, és ez tevékenységüket, ha nem tekintjük a társaság
kínálta elfoglaltságot, igen szűk körre korlátozta. Sir John sportember volt, Lady
Middleton anya. A férj vadászott, lóháton és gyalog, a feleség gyermekei kedvét
kereste; ezenkívül nem volt mi máshoz folyamodniok. Lady Middleton helyzete
annyival volt kedvezőbb hogy gyermekeit egész álló évben kényeztethette, míg Sir
John foglalatossága félannyi időre korlátozódott. Amit azonban a természet és a
neveltetés elmulasztott, pótolta a szüntelen vendégeskedés, otthon és egyebütt, és
ez jó; kedélyben tartotta Sir Johnt, s kellő gyakorlási lehetőséget nyújtott a feleség jó
modorának.
Lady Middleton azzal táplálta büszkeségét, ha asztala és; háza tája elegáns volt, s
hiúsága minden estélyükön ebből merítette legnagyobb élvezetét. Sir John azonban
sokkal valóságosabb örömét lelte a társaságban; boldog volt, ha több ifjú embert
gyűjthetett maga köré, mint amennyit háza befogadni bírt; s annál elégedettebb volt,
minél zajosabb kedvre derültek vendégei. Sir John valóságos áldás volt a környék
ifjúságának, mert nyáron szüntelenül hideg sonkára meg csirkére látta vendégül őket
a szabad ég alatt, télen pedig a kastély báljai oly népesek voltak, hogy bármely ifjú
hölgy jóllakathatta étvágyát, aki tizenöt férfiúval beérte.
Sir Johnt nagy örömmel töltötte el, valahányszor új család költözött a környékre, a
bartoni házikójába most szerzett új lakóktól pedig minden szempontból el volt
ragadtatva. A Dashwood kisasszonyok fiatalok, csinosak, természetesek - s ezzel már
rá is szolgáltak Sir John jó véleményére, hiszen a természetesség az egyetlen, ami
egy csinos lány szellemét is oly vonzóvá teheti, mint a külsejét. Jóindulatú természete
pedig boldogságot keltett Sir Johnban, ha olyanokat láthatott vendégül, akiknek a
helyzete a múltbélihez képest kedvezőtlennek mondható. Jó szíve ezért tökéletes
örömét lelhette abban, hogy kedvesen fogadta rokonait; abban pedig, hogy a csupa
hölgy családot a kis házba telepítette, a sportember lelhette örömét; mert a
sportember, noha a maga nembéliekből csupán azokat becsüli, akik hasonlóképpen
sportemberek, nemigen óhajtja elkényeztetni azzal, hogy a maga födele alatt nyújt
hajlékot nekik.
Mrs. Dashwoodot és leányait a ház kapujában Sir John fogadta, s mesterkéletlen
őszinteséggel üdvözölte őket a Barton-kastélyban; s amint bevezette őket a
fogadószobába, ismételten elmondta az ifjú hölgyeknek, mennyire bántja ugyanaz,
ami már előző nap is: hogy ugyanis nem tudott egyetlen deli ifjú embert sem
előállítani a fogadásukra. Rajta magán kívül, úgymond, egyetlen úrral találkoznak
majd; meghitt barátjával, aki a kastély vendége, ám aki nem fiatal és nem is nagyon
vidám. Sir John annak a reményének adott kifejezést, hogy elnézik, amiért ily kicsiny
a társaság, s biztosította a hölgyeket, hogy ilyesmi máskor nem fordul elő. Számos
családot felkeresett délelőtt, remélve, hogy a társaságot növelheti; ám szép, derült
idő lévén, mindenki bővelkedett elfoglaltságban. Szerencsére Lady Middleton anyja
egy órája megérkezett Bartonba, márpedig ő igen vidám, kellemetes hölgy: Sir John
reméli tehát, hogy az ifjú hölgyek talán mégsem fognak annyira unatkozni. Az ifjú
hölgyek, csakúgy, mint az édesanyjuk, tökéletesen beérték azzal, hogy két
vadidegen lesz jelen, és senki más után nem áhítoztak.
Lady Middleton édesanyja, Mrs. Jennings, jó kedélyű, vidám, testes idősebb hölgy
volt, bőbeszédű, láthatólag életvidám, s meglehetősen közönséges. Készen állott
nála a tréfa, a nevetés, s még el sem költötték az estebédet, számos élcet elsütött
szerelmesekről és férjekről; szívből remélte, hogy a hölgyek nem hagyták szívüket
Sussexben, s szentül állította, hogy elpirultak, ha ez nem felelt is meg a valóságnak.
Marianne-t bosszantotta a dolog nővére miatt, s szemét Elinor felé fordította: vajon
hogyan viseli e támadásokat, s ezt oly komolyan tette, hogy Elinornak jócskán több
bosszúságot okozott, mint amennyit Mrs. Jennings parlagi élcelődése.
Brandon ezredes, Sir John barátja, modorát tekintve semmivel sem hasonlított jobban
barátjára, mint Lady Middleton a férjére, vagy Mrs. Jennings a leányára. Hallgatag,
komoly férfiú volt. Külseje mindamellett nem kellemetlen, ha Marianne és Margaret
szemében maga volt is a megcsontosodott agglegény - maga mögött hagyta már
ugyanis harmincötödik esztendejét; s noha vonásai nem voltalt szabályosak, arca
mégis megnyerő; értelmes, magatartása pedig kiváltképp úriemberhez méltó.
Aligha akadt valaki is az asztalnál, aki a Dashwood hölgyek számára megfelelő társ
lehetett volna; Lady Middleton hűvös kelletlensége kiváltképp lehangoló volt, s így
mellette Brandon ezredes komorsága, mi több, még Sir Johnnak és anyósának széles
kedve is érdekesnek tűnt fel. Lady Middletont szemmel láthatólag csupán négy zajos
gyermekének megjelenése serkentette némi örömre estebéd után; ide-oda
ráncigálták édesanyjukat, elszaggatták a ruháját, és derékba törtek mindennémű
társalgást, amely nem körülöttük forgott.
Este, miután fény derült Marianne zenei tehetségére, felkérték, hogy játsszék. A
hangszert felnyitották, mindenki kész volt a gyönyörködésre, s kérésükre Marianne,
aki igen szépen énekelt, végigvette az egész kazalnyi dalt, amelyet Lady Middleton
hozott esküvőjekor a házhoz, s amely tán azóta is ugyanazon helyzetben hevert a
zongorán, őladysége ugyanis az ünnepélyes aktus tiszteletére felhagyott a
zenéléssel, noha édesanyjának tanúsága szerint igen kitűnően, a magáé szerint
pedig igen lelkesen játszott.
Marianne előadását óriási tetszés fogadta. Sir John nagy hangon dicsért minden
egyes dalt, s nem csekélyebb hangon beszélgetett a többiekkel minden egyes dal
közben. Lady Middleton nemegyszer utasította rendre, és sehogy sem értette,
hogyan lehet bárki figyelmét akár egy percre is elvonni a zenétől, majd megkérte
Marianne-t, énekeljen el egy dalt, amelyet az épp akkor fejezett be. Az egész
társaságból mindössze Brandon ezredes hallgatta Marianne-t az elragadtatás bármi
jele nélkül. Egyetlen bókja a figyelem volt; s ezért elnyerte Marianne tiszteletét,
amelyben viszont a többiek nem részesültek, s joggal, hisz gyalázatos
ízléstelenségről tettek tanúságot. Brandon ezredes zeneélvezete, noha nem hágott
az elragadtatás ama fokára, amely a Marianne-ét megközelítette volna, mégis
becsülendő volt, összevetve a többiek iszonytató érzéketlenségével; s Marianne-ban
volt annyi józan ész, hogy belássa: egy férfiúból, aki harmincöt esztendős is elmúlt,
bízvást kihalt már az élénk érzés és az élvezet isteni képessége. Marianne az
emberiesség diktálta mindennémű engedményre kész volt az ezredes élemedett
kora iránt.

NYOLCADIK FEJEZET
Mrs. Jennings vagyonos özvegyasszony volt. Nem volt több gyermeke két leányán
kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az
emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani. E célja megvalósításában
mondhatatlan ügybuzgalommal serénykedett, amennyire képességei engedték; s
nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy az ismerős ifjúság körében házassági
terveket szövögessen. Meglepően fürgén csapott le minden bimbózó érzelemre, s
nagy élvezetét lelte abban, ha pirulásra és hívságra késztethetett nem egy ifjú
hölgyet, akinek a fülébe suttogta, hogy leigázta ezt meg ezt az ifjú embert; s e téren
való éles megfigyelőképessége, alighogy Bartonba érkezett, arra a határozott
kijelentésre indította, hogy Brandon ezredes fülig szerelmes Marianne Dashwoodba.
A derék asszonyság már megismerkedésük estéjén gyanút fogott, egyszerűen azért,
mert az ezredes oly figyelmesen hallgatta Marianne énekét; s amikor Middletonék,
viszonozva a látogatást, a villában vacsoráztak, Mrs. Jenningset csak megerősítette
meggyőződésében az a mód, ahogy az ezredes ezúttal hallgatta a leány előadását.
Nem lehet másképp. Hite megingathatatlan volt. Kiváló házasság lenne, hiszen a férfi
gazdag, a leány pedig csinos. Mrs. Jennings szíve minden igyekezetével azon volt,
hogy Brandon ezredest megfelelőképpen megházasítsa, amióta csak Sir Johnnal való
kapcsolata révén megismerte; s buzgólkodásának örök tárgya volt, hogy minden
csinos leány számára jó férjet szerezzen.
Mindennek persze maga Mrs. Jennings is hasznát látta, hisz az ügy szüntelen
tréfálkozási lehetőséget kínált, mindkét fél rovására. A kastélyban az ezredest
nevette ki, a villában Marianne-t. Az előzőt, hisz csak rá magára vonatkozott,
tökéletesen hidegen hagyta a csipkelődés; ám az utóbbi kezdetben meg sem értette;
amikor pedig a tréfa tárgya nyilvánvalóvá lett előtte, alig tudta, nevessen-e
képtelenségén, vagy bírálja orcátlanságát: tapintatlanságnak ítélte ugyanis,
tekintettel az ezredes élemedett korára, s a megrögzött agglegény szánalmas
állapotára.
Mrs. Dashwood, aki a nála öt esztendővel fiatalabb férfit nem tartotta oly vénséges
vénnek, mint amilyennek leánya ifjonti tekintete látta, megkísérelte tisztázni Mrs.
Jenningset a vád alól, hogy gúnyolná ugyanis az ezredes korát.
- No de, mama, azt aztán igazán nem tagadhatod, hogy az efféle állítás tökéletes
képtelenség, még ha nem hiszed is, hogy rossz szándékból fakad. Brandon ezredes
fiatalabb, mint Mrs. Jennings, az igaz, de ahhoz elég öreg, hogy az apám lehessen; és
még ha történetesen valaha szerelemre serkent is, annyi bizonyos, hogy réges-régen
maga mögött a hagyott minden efféle érzelmet. Hisz ez borzasztóan nevetséges!
Mikor találhat hát a férfi menedéket az effajta élcelődés elől, ha sem a kor, sem
roskatag állapota nem védi meg?
- Roskatag állapota! - kiáltott fel Elinor. - Te talán roskatagnak tartod Brandon
ezredest? Könnyen elhiszem, hogy korát sokkal hajlottabbnak ítéled, mint anyám; de
azzal talán csak nem áltatod magad, hogy már kezét-lábát emelni sem képes?!
- Hát nem hallottad, amikor csúzról panaszkodott? s mi más ez vajon, ha nem a
hanyatló évek legközönségesebb panasza?
- Drága gyermekem - mondta nevetve az édesanyja -, ha ezt így tekinted, bízvást
szüntelenül rettegsz az én halálomtól is; s bizonyára csodának véled, hogy éveim a
matuzsálemi negyvenet is elérték!
- Mama, nem vagy igazságos. Nagyon jól tudom, Brandon ezredes még nem olyan
öreg, hogy barátai attól tartanának, elragadja őt a halál. Elélhet még húsz évig is. De
harmincöt esztendősen már nem lehet házasságra gondolni!
- Meglehet - vélte Elinor -, hogy jobb, ha a harmincöt esztendő meg a tizenhét nem
gondol kölcsönösen házasságra. De ha történetesen akadna nő, akinek huszonhét
esztendős korára még nem kötötték be a fejét, nem hiszem, hogy Brandon ezredes
harmincöt évét akadálynak tekintené.
- Huszonhét esztendős nő - mondta egy pillanatnyi hallgatás után Marianne - nem is
remélheti, hogy vonzalmat érez vagy ébreszt, s ha otthona kényelmetlen, avagy
vagyona csekély, elhiszem, hogy hajlandó vállalni az ápolónő kötelmeit, ha ezen az
áron feleségi ellátásban és biztonságban részesül. Ha az ezredes ilyen nőt venne el,
nem találnék benne semmi kivetnivalót. Érdekegyezség lenne, amelyben a világ is
megelégedését lelné. Az én szememben az ilyen kötés egyáltalán nem lenne
házasság, no de ez mit sem számít. Én csak kereskedelmi ügyletnek tartom,
amelyben ki-ki a maga hasznát keresi a másik kárára.
- Tudom - felelte Elinor -, lehetetlen volna meggyőzni téged, hogy egy huszonhét
esztendős nő szerelemhez hasonló érzelemre gerjedhet egy harmincöt éves férfi
iránt, annyira, hogy kívánatos élettársnak tekintse. Abban azonban már kénytelen
vagyok neked ellentmondani, hogy Brandon ezredest meg a feleségét a betegszoba
élethossziglani fogságára ítéled, csupán azért, mert az ezredes tegnap - ugyancsak
hideg, nedves nap volt, meg kell hagyni - enyhe csúzos szaggatásról panaszkodott.
- De hisz flanellmellényről beszélt! - kiáltott Marianne. - S a flanellmellénnyel
óhatatlanul együtt jár a fájdalom, a görcs, a szaggatás, az öregek és a gyengék
mindenfajta nyavalyája!
- Hogyha az ezredest magas láz veszi elő, feleannyira sem vetetted volna meg érte.
Valld be, Marianne, hogy érdekesnek találod a felhevült orcát, a beesett szemet, a láz
heves lüktetését!
Hamarosan ezután Elinor kiment a szobából, és Marianne megszólalt:
- Mama - mondta -, ha már betegségről szóltunk, megvallom, félek, s ezt nem
leplezhetem előled. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Edward Ferrars nincs jól.
Kis híján két hete vagyunk itt, s még most sem jött el. Csak komoly betegség
okozhatja ezt a furcsa késlekedést. Mi más tartóztatná Norlandban?
- Úgy tudtad, hogy ily hamarost jönni készül? - kérdezte Mrs. Dashwood. - Én semmi
efféléről nem tudok. Épp ellenkezőleg, ha e tárgyban bármi aggályom van, úgy az,
hogy Edward olykor láthatólag öröm és buzgalom nélkül hallgatta, amikor invitáltam,
látogasson meg bennünket Bartonban. Elinor talán már várja?
- Nem beszéltünk róla; de kétségtelenül várja már.
- Én bizony azt hiszem, tévedsz, mert amikor tegnap említettem, hogy a
vendégszobába új kandallórostélyt kellene tétetnünk, Elinor megjegyezte, hogy
semmi ok a sietségre, hisz valószínűtlen, hogy arra a szobára szükségünk lenne
egyhamar.
- Milyen különös! Mit érthetett ezen? De hisz a kettejük viselkedése is érthetetlen volt
nemegyszer! Mily hidegen, mily fegyelmezetten búcsúztak el! Edward
istenhozzádjában sem mi különbséget nem tett Elinor és énközöttem: mindkettőnket
a szerető fivér jókívánságaival bocsátott útnak. Kétszer is szándékosan magukra
hagytam őket az utolsó délelőttön, s Edward, ki tudja, miért, mind a kétszer kijött
utánam szobából. És amikor elhagytuk Norlandot és Edwardot, Elinor nem sírt, csak
én. Még most is változatlan az önfegyelme. Látta-e őt bárki is levertnek,
mélabúsnak? Kerüli valaha is a társaságot, vagy ha ott van, nyughatatlan,
elégedetlen-e bármikor?

KILENCEDIK FEJEZET
A Dashwood hölgyek immár meglehetős kényelmesen berendezkedtek Bartonban.
Ismerős volt már a ház, a kert, minden, ami körülvette őket, s mindennapi
tevékenységük, amely Norland fele báját alkotta, újból megkezdődött, és sokkalta
nagyobb gyönyörűséget szerzett, mint amellyel Norland kecsegtethette őket az apa
halála óta. Sir John Middleton az első két hétben mindennapos látogatójuk volt, és
mivel otthonában nemigen látott sok foglalatosságot, alig rejthette el meglepetését,
hogy a Dashwood hölgyeknek mindig akad tennivalójuk.
Látogatójuk, a Barton-kastély lakóin kívül, kevés akadt, mert hiába buzdította őket Sir
John, hogy vegyenek tevékenyebb részt a környék életében, s biztosította
számtalanszor őket, hogy hintaja mindenkor rendelkezésükre áll, Mrs. Dashwood
független szelleme lebírta gyermekeinek vágyát a társaság után; s eltökélten
visszautasította, hogy bármely családot felkeressenek, amelyhez gyalogszerrel
könnyen el ne juthatnának. Márpedig ilyen ugyancsak kevés akadt; s ezek közül sem
volt mindenki elérhető. Vagy másfél mérföldnyire a villától, a keskeny Allenham-
völgyben, amely a korábban említett Barton-völgy mellékága volt, a leányok egyik
legelső sétájuk alkalmával egy ódon, tekintélyes udvarházra bukkantak, amely
némiképp Norlandra emlékeztette őket, s így felgyújtotta képzeletüket és azt a
vágyat, hogy közelebbről megismerjék. Tudakozódásukra azonban kiderült, hogy a
ház úrnője, feddhetetlen jellemű idős hölgy, sajnálatos módon betegeskedik, és nem
fogadhat látogatókat, s maga sem lépi át soha háza küszöbét.
A környék bőségesen kínálta a szebbnél szebb sétautakat. A villának jóformán
valamennyi ablakából hívogatóan intett a lankás domboldal, hogy tetőin keressenek
az élvezetes levegőben felüdülést, kedvező ellentétként, midőn az alanti völgyek
köde elzárta magasztos szépségüket; s egy emlékezetes délelőttön, a záporos ég
részleges napsütésének vonzására, egyik ilyen domb felé vették léptüket Marianne
és Margaret, amikor már nem bírták elviselni a szobafogságot, melyre az előző két
nap szüntelen esőzése kényszerítette őket. Az idő nem volt kellőképpen csábító,
hogy Elinort és anyját is elvonja a ceruzától, vázlatfüzettől, Marianne akármennyire
bizonykodott is, hogy tartós szép idő ígérkezik, s a fenyegető felhők mind elvonulnak
a dombok fölül; úgyhogy a két ifjabb leány kettesben kerekedett fel.
Vígan mászták meg a magaslatokat, s dicsérték éleslátásukat, valahányszor egy-egy
pillantást vetettek az ég kékjére, s amikor arcukat meglegyintette az éles délnyugati
szél serkentő fuvallata, szánakozva emlegették az aggályt, mely anyjukat és Elinort
visszatartotta attól, hogy ez élvezetes élményben osztozzanak.
- Van-e ennél felségesebb élvezet a világon? - kérdezte Marianne. - Margaret, ma
legalább két óra hosszat járunk!
Margaret boldogan beleegyezett, nekifeszültek hát a szélnek, nevetős örömmel
birkóztak erejével még vagy húsz percen át, amikor hirtelen felhők gyülekeztek az
égen, és heves zápor csapott az arcukba. Döbbent meglepetéssel, ha nem is
szívesen, kénytelenek voltak visszafordulni, mert a közelben menhely nem
kínálkozott. A pillanatnyi szükségben, bárhogy berzenkedett az illendőség, egyetlen
vigaszuk az volt, hogy a szélnél is sebesebben fussanak le a lejtős domboldalon,
egyenesen kertjük kapuja felé.
Nekiiramodtak. Kezdetben Marianne járt az élen, de egy rossz lépésnél elbotlott,
elesett, Margaret pedig nem tudott megállni, hogy segítsen nővérének, akarva, nem
akarva futott tovább, míg épségben le nem ért.
Egy puskás úriember, sarkában két kergetőző kopójával épp felfelé tartott a
domboldalon, alig néhány lépésnyi Marianne-tól, amikor a baleset történt. Az úr
letette puskáját, és futva indult a leány segítségére. Marianne felemelkedett a földről,
de estében kificamította bokáját, úgyhogy alig tudott felállni. Az úriember felajánlotta
szolgálatait, s átlátta, hogy a leány szemérmessége tiltja, amit helyzete megkíván,
további késedelem nélkül karjába kapta Marianne-t, és levitte a domboldalon. Azután
a kerten át, amelynek kapuját Margaret nyitva hagyta, egyenesen bevitte a házba,
ahová Margaret épp megérkezett, s addig el sem engedte, míg a szalonban egy
karszékbe nem ültette.
Elinor és anyja nagy megdöbbenéssel álltak fel beléptükkor, s míg mindkettejük
szeme nyilvánvaló csodálkozással s a megjelenése kiváltotta titkos bámulattal
szegeződött a férfira, az mentegetőzve magyarázta behatolásának okát, s mindezt
oly nyílt és behízelgő modorban, hogy hangja és arckifejezése még csak vonzóbbá
tette a hétköznapinál amúgy is sokkalta tetszetősebb személyét. Lett volna bár
koros, csúnya és közönséges, Mrs. Dashwood háláját és szívbéli kedvességét akkor is
megnyerte volna a gyermeke iránt tanúsított figyelem; ám az ifjúság, szépség és
előkelőség olyan érdekkel gyarapította az idegen tettét, amely egyenesen az
anyaszívhez hatolt.
Mrs. Dashwood újra és újra köszönetet mondott, és szokásos szíves modorában
hellyel kínálta az úriembert. Az azonban nem tett eleget a felszólításnak, mivel,
úgymond, az öltözéke piszkos és vizes. Mrs. Dashwood ezután azt tudakolta, kinek is
tartozik hálával. Willoughby a neve, közölte az úriember, s jelen otthona Allenham,
ahonnan, úgy reméli, Mrs. Dashwood engedelmével másnap átlátogathat Miss
Dashwood hogyléte felől érdeklődni. Az engedelmet készséggel megadták, ő pedig,
csak hogy személyét még érdekesebbé tegye, már szakadó esőben eltávozott.
Férfias szépsége s a hétköznapinál jóval finomabb viselkedése nyomban általános
bámulat tárgya lett, s a csipkelődés, amelynek Marianne az úriember lovagiassága
miatt céltáblája lett, különleges izgalommal telt meg a lovag külső vonzereje révén.
Maga Marianne kevesebbet látott a lovag személyéből, mint a többiek, mert a zavar,
amely bíborba vonta arcát, amikor a férfi felemelte, megfosztotta minden
merészségtől, hogy szemügyre vegye megmentőjét, miután már bent voltak a
házban. Ahhoz azonban eleget látott belőle, hogy maga is csatlakozzék a bámulók
kórusához, a lelkesedésére mindig jellemző felfokozott hangerővel. A férfiú személye
és modora szakasztott mása volt mindannak, amivel Marianne képzelete kedvenc
történetének hősét felruházta; s abban, hogy megmentője az előzetes formaságokat
semmibe véve vitte be a házba, a gyors észjárás jelét látta, amely szemében
kiváltképp vonzóvá tette a cselekedetet. Minden egyes körülmény csak növelte a
férfi érdekességét. Jó neve volt, háza kedvenc falujukban állott, s Marianne
csakhamar ráébredt, hogy mindennémű férfiruhadarab közül a vadászöltöny a
legtetszetősebb. Képzelete szorgosan buzgólkodott, kellemes következtetésekre
jutott; s jóformán feledte megrándult bokáját.
Amint a délelőtt folyamán kedvezőbbre fordult az idő, s kiléphetett a házból, Sir John
meglátogatta a Dashwood hölgyeket; s amikor hírül adták Marianne balesetét,
izgatottan tudakolták, ismer-e egy Willoughby nevű úriembert Allenhamből.
- Willoughby?! - kiáltott fel Sir John. - Micsoda, hát itt van a környéken? No, ez aztán a
jó hír! Holnap átlovagolok, s csütörtökre meghívom estebédre!
- Tehát ismeri? - kérdezte Mrs. Dashwood.
- Hogy ismerem-e? De még mennyire ismerem! Hisz minden évben itt van!
- S miféle fiatalember ez a Willoughby úr?
- Szavamra, derekabb fickó nem is élt még ezen a földön! Kitűnő vadász, s nálánál
különb lovas nem akad Angliában.
- S ez minden, ami a javára szól? - kiáltott fel méltatlankodva Marianne. - És milyen a
modora közelebbi ismeretség után? Milyen az érdeklődése, tehetsége, miben áll
géniusza?
Sir John meglehetősen értetlenül hallgatta.
- Hitemre - mondta azután -, efféle oldaláról nemigen ismerem. Annyi bizonyos, hogy
kellemes, jó kedélyű fickó, s a legtakarosabb kis fekete kopószukája van, amit valaha
is láttam. Tán az is vele volt ma?
Marianne azonban éppoly kevéssé szolgálhatott felvilágosítással Mr. Willoughby
kopójának színét illetőleg, mint ahogy Sir John nem festette le tüzetesen az úriember
szellemének árnyalatait.
- De hát ki ez a Mr. Willoughby? - kérdezte Elinor. - Hova való? Háza van
Allenhamben?
Sir John erről már bőségesebb felvilágosítással szolgálhatott. Elmondotta, hogy Mr.
Willoughbynak nincs birtoka a vidéken; hogy csak addig száll meg itt, míg az
Allenham-kastély idős úrnőjénél vendégeskedik, aki rokona, s akinek a vagyona
egykor reá száll majd; azután hozzátette: - Igen, igen, Willoughbyt érdemes lenne
elejteni, én mondom, Miss Dashwood; csinos birtoka van Somersetshire-ben, s ha én
a kegyed helyében volnék, nem engedném át a húgomnak, akárhogy bukfencezik is
le a domboldaton. Nem szép dolog, hogy Marianne kisasszony minden férfit magának
akar megkaparintani. Brandon még féltékeny lesz, ha Marianne kisasszony nem
vigyáz.
Mrs. Dashwood nyájas mosollyal megjegyezte: - Nem hinném, hogy Mr.
Willoughbynak el kellene szenvednie bármelyik leányom bármiféle kísérletét; hogy -
mint ahogy mondta - "elejtsék". Nem efféle foglalatosságra nevelődtek. Felőlük
biztonságban van a férfinép, ha mégoly vagyonos is. Örömmel állapítom meg
azonban szavaiból, Sir John, hogy Mr. Willoughby tisztes úriember; méltó
ismeretségünkre.
- Nálánál derekabb fickó nemigen tapodta még a földet - ismételte Sir John. -
Emlékszem, múlt karácsonykor, egy kis táncmulatságunkon, nyolctól négyig járta, s
le nem ült közben egyszer sem.
- Csakugyan? - kiáltott fel csillogó szemmel Marianne. - S előkelően, délcegen járta?
- De úgy ám! S reggel nyolckor már talpon volt megint, és kilovagolt hajtóvadászatra.
- Ezt szeretem én! Ilyen legyen egy fiatalember. Akármi is a kedvtelése, benne lelt
buzgalma ne ismerjen mérsékletet, s ne hagyjon benne fáradtságérzetet.
- Ej, ej, látom én már, mi lesz itt - mondta Sir John. - Látom már, bizony. Most aztán
kivetette rá a hálóját, és szegény jó Brandon máris feledésbe merült.
- Ezt a kifejezést kiváltképp nem állhatom, Sir John - mondta hevesen Marianne. -
Minden szellemeskedő közhelytől iszonyodom; s ezek közül is a leggyűlöletesebb,
hogy "kiveti a hálóját", meg "szíveket tipor". Célzatuk durva és alantas; s ha valaha
még elmés mondásnak számítottak is, eredetiségüket réges-rég kikezdte az idő.
Sir John nemigen értette ezt a szemrehányást; de oly szívből hahotázott, mintha
értené, s azután válaszolt:
- Márpedig én tudom, hogy Marianne kisasszony jócskán tiporja majd a szíveket!
Szegény Brandon! már így is fülig szerelmes, s ő aztán érdemes prédája lenne
kegyednek, mondhatom, mindenféle bukdácsolás meg bokaficam ellenére is!

TIZEDIK FEJEZET
Marianne megmentője, ahogy Margaret Willoughbyt, ha nem is egész pontosan, de
igen fennkölten emlegette; másnap kora délelőtt tisztelgett a villában, hogy
személyesen érdeklődjék a beteg felől. Mrs. Dashwood nemcsak udvariasan: azzal a
szívélyességgel fogadta, amelyre Sir John beszámolója és a maga hálája egyaránt
késztette; s bármi történt a látogatás során, mindmegannyi újabb bizonyítéka volt a
látogató szemében ama család értelmének, előkelőségének, kölcsönös szeretetének
és kellemes körülményeinek, amellyel a véletlen ismeretségbe hozta. Hogy a
személyi vonzóerőről megbizonyosodjék, ahhoz nem volt szüksége újabb
találkozásra.
Miss Dashwoodnak finom arcbőre volt, szabályos vonásai és szerfelett csinos alakja.
Marianne még szemrevalóbb volt. Alakja, ha nem is tökéletes, mint a nővéréé,
annyival előnyösebb, hogy magas, s ezért feltűnőbb; arca pedig oly bájos, hogy
amikor a dicséret szokásos modorában szép leánynak mondták, az igazság ez
alkalommal jóval csekélyebb csorbát szenvedett, mint más hasonló esetben. Bőre
barna volt, de oly áttetsző, hogy arcának szokatlan ragyogást kölcsönzött; vonásai
szabályosak; mosolya kedves és vonzó, és nagyon sötét szemében olyan élet, olyan
szellem, olyan buzgalom, amely bárkit csak örömre deríthetett. Willoughby előtt
kezdetben gátolta a megnyilatkozásukat a zavar, amelyet segítségének emléke
keltett. Ám ennek elültével, amikor Marianne megint magához tért, amikor látta,
milyen tökéletes neveltetésű úriember Willoughby, mint egyesül benne az őszinteség
és az élénkség, s mindenekfelett amikor meghallotta a zenéről és táncról vallott
elragadtatott véleményét, olyan helyeslő pillantást vetett rá, amellyel magának
biztosította Willoughby társaságát jóformán ott-tartózkodása egész idején.
Elegendő volt csak megemlíteni valamely kedves foglalatosságot, s Marianne már
kapott a szón. Ha ilyen tárgy került szőnyegre, nem állhatta meg szó nélkül; nem volt
szégyellős, sem tartózkodó, míg a témát vitatták. Nem telt sok időbe, s felfedezték,
hogy mindketten örömüket lelik a táncban és a zenében, s hogy e jelenség kútforrása
a kettejük ítéletének általános hasonlósága. E tényből bátorítást nyervén a
fiatalember nézeteinek további vizsgálatára, Marianne áttért a könyvek témájára;
elősorolta kedves szerzőit, s oly elragadtatott élvezettel taglalta műveiket, hogy
ugyancsak érzéketlen tuskó lett volna az a huszonöt esztendős ifjú úr, aki nem csap
fel hanyatt-homlok az említett művek hívéül; még ha annak előtte akár a létükről
sem bírt tudomással. Bámulatosan egyezett az ízlésük. Bálványozásig imádták
ugyanazokat a könyveket, ugyanazokat a fejezeteket - vagy ha mutatkozott is
eltérés, ha felmerült is ellenvetés, addig élt csupán, amíg Marianne érveinek heve,
szemének ragyogása érvényre nem jutott. Willoughby fejet hajtott Marianne minden
határozata előtt, magával ragadta őt is a leány lelkesedése; s a látogatás még véget
sem ért, már a régi ismeretség meghitt hangján csevegtek.
- Nos, Marianne - mondta Elinor, amint az ifjú távozott -, egy délelőttre, azt hiszem,
elegendő munkát végeztél. Máris megismerted Mr. Willoughby nézeteit jóformán
minden fontos kérdésben. Tudod, hogyan vélekedik Cowperről és Scottról;
megbizonyosodtál felőle, hogy kellőleg értékeli szépségüket, megfelelő bizonyítékot
kaptál arról is, hogy Pope-ot[2] csupán az illő tiszteletben részesíti. De hogy gondolod
tovább is ápolni az ismeretséget, ha ily szélsebesen végére jársz minden
beszédtárgynak? Csakhamar kimeríted valamennyi kedves témádat. Elegendő még
egy találkozás, hogy bőven kifejthesse a festői szépség tekintetében táplált
érzelmeit, valamint a második házasságról vallott nézeteit, és akkor aztán már nem
marad kérdeznivalód.
- Hát méltányos ez, Elinor?! - kiáltott fel Marianne. - Igazságos ez? Oly
gondolatszegény vagyok talán? De értem én, mire célzol. Túlságosan kellemesen
éreztem magam, túlságosan boldogan, túlságosan őszintén. Vétettem az illendőség
minden közhelyszerű felfogása ellen; nyílt voltam és őszinte, holott tartózkodó,
szellemtelen, unalmas és csalárd magatartást kellett volna felöltenem; csevegtem
volna bár az időjárás meg az utak állapotáról, s nyílt volna csak tízpercenként szóra a
szám, megkímélhettem volna magamat e szemrehányástól!
- Drágaságom - mondta az édesanyja -, nem szabad megsértődnöd, hisz Elinor csak
tréfál. Magam pirítanék rá, ha képes volna megkívánni, hogy ne oly gáttalan
élvezettel társalogj új barátunkkal.
Marianne egy pillanat alatt megenyhült.
Ami Willoughbyt illeti, számtalan tanújelét adta, hogy örömét leli az ismeretségben, s
azt nyilvánvalóan mélyíteni kívánja. Mindennapos látogatója lett a Dashwood
hölgyeknek. Vizitjeinek kezdetben az volt az ürügye, hogy Marianne hogyléte felől
tudakozódik; ám a fogadtatás szívélyessége, amely minden nappal csak fokozódott,
szükségtelenné tette az ürügyet, még mielőtt amúgy is megszűnt volna; Marianne
ugyanis tökéletesen felépült. Néhány napi szobafogságra volt csupán kárhoztatva;
ám soha ennél kevésbé terhes fogságot! Willoughby jó képességű fiatalember volt,
képzelete élénk, szelleme eleven, modora nyílt, barátságos. Mintha arra teremtették
volna, hogy megnyerje Marianne szívét, mert mindeme tulajdonságaihoz nemcsak
lenyűgöző megjelenés járult, de természetes szellemi fogékonyság is, amelyet most
a leány példája feltüzelt, öregbített, s amely az, ifjút mindeneken felül Marianne
kegyeibe ajánlotta.
Willoughby társasága lassan Marianne legbecsesebb élvezetévé vált. Olvastak,
csevegtek, énekeltek; a fiatalember nem lebecsülendő zenei adottságokkal bírt; s oly
érzékeny szellemmel olvasott, amelynek, fájdalom, Edward híjával volt.
Mrs. Dashwood szemében csakoly makulátlan volt, mint a Marianne-éban, s Elinor
sem talált benne más kivetnivalót, mint azt a hajlamát, amelyben erősen
emlékeztetett Marianne-ra, s akit ezzel ugyancsak megörvendeztetett, nevezetesen,
hogy személyekre és körülményékre való tekintet nélkül túlságosan is bőven fejtette
ki minden alkalommal gondolatait. Elinor nem helyeselhette a körültekintésnek azt a
hiányát, akármivel mentegette is Willoughby és Marianne, hogy másokról
elhamarkodottan alkotott és nyilvánított véleményt, hogy semmibe vette az
udvariasság követelményeit az osztatlan figyelem élvezete kedvéért, ha ifjonti heve
úgy kívánta, s hogy nagyon is könnyen sértette meg a társasági jó modor formáit.
Marianne most már ráébredt, mennyire elhamarkodott és alaptalan volt az a
kétségbeesés, amely tizenhat és fél esztendős korában fogta el, hogy ugyanis sosem
ismer majd férfit, aki a tökéletességről alkotott elgondolásának megfelel.
Willoughbyban egyesült mindaz, amit képzelete ama boldogtalan órában s azóta is a
derűsebb időszakokban elébe rajzolt, mint vonzalmának lehetséges tárgyát; s a
fiatalember magatartása arról beszélt, hogy az ő kívánságai csakoly komolyak e
tekintetben, amennyire kiválóak a képességei.
Egy hét sem telt belé, s már Mrs. Dashwood is - akinek elméjét a fiatalember szép
reményeinek ismeretében nem egy fontolgató gondolat járta meg - remélte,
számított rá, s titkon gratulált önmagának, hogy két ilyen vőt nyert, mint Edward és
Willoughby.
Brandon ezredesnek Marianne iránti hajlandósága, amelyet az ezredes barátai már
oly jókor észrevettek, csak most tűnt Elinor szemébe, mikor amazok már meg is
feledkeztek róla. Az utóbbiak figyelmét és élces kedvét most az ezredes szerencsés
vetélytársa vonta magára; s a csipkelődés, amelynek a másik úr céltáblája volt, még
mielőtt vonzódása feléledt volna, elapadt, mire az ezredes érzelmei joggal
formálhattak volna igényt a köznevetségre, amelyre az érzelmeket általában
érdemesítik. Elinor, ha vonakodva is, kénytelen volt elhinni, hogy az érzést, amellyel
Mrs. Jennings a maga örömére ruházta volt fel az ezredest, Marianne most már
csakugyan felgerjesztette; s buzdítsa bár Mr. Willoughby vonzalmát mégoly általános
hasonlósága is az érdekelt felek természetének, a jellem nem kevésbé szembetűnő
ellentéte nem bizonyult akadálynak Brandon ezredes esetében. Elinor nagy
érdeklődéssel kísérte a dolog alakulását; hisz mit remélhet egy harmincöt éves
higgadt férfi a nagyon is életvidám huszonöt esztendő ellenében? s ha Brandon sikert
nem kívánhatott is, szívéből óhajtotta, bárcsak lenne az ezredes közömbös. Elinor
kedvelte Brandon ezredest, s komoly tartózkodása ellenére is érdeklődésének tárgya
volt. Modora; noha komoly, szelíd volt; s tartózkodása bízvást inkább szelleme
megzabolázásának volt tulajdonítható, semmint a vele született komor kedélynek. Sir
John elejtett néhány célzást holmi régi sérelmekről, csalódásokról, s ez igazolta Elinor
abbéli hitét, hogy az ezredes boldogtalan, és épp ezért tisztelettel és részvéttel
tekintett reá.
Annál is inkább szánta és becsülte tán, mert Willoughby és Marianne semmibe vette
Brandont, előítélettel viseltetvén iránta; s amiért nem vidám és fiatal, hajlamosak
voltak alábecsülni érdemét.
- Brandon szakasztott az a fajta ember - mondta egy ízben Willoughby, amikor az
ezredesről esett szó -, akit mindenki becsül, de senki sem szeret; akit mindenki
szívesen lát, de szólni hozzá eszébe sem jut.
- Épp ilyennek látom én is! - mondta Elinor -, mert mindketten igaztalanok vagytok
hozzá. A kastélybeliek mind nagyra tartják, s magam is, valahányszor látom, mindig
igyekszem beszélgetésbe elegyedni vele.
- A kegyed pártfogása bizonyára az ezredes javára szól - mondta Willoughby -, ám
ami a többiek megbecsülését illeti, az önmagában felér a gánccsal. Bárki, aki más
közömbösségére tarthat igényt, vajon vállalná-e azt a méltatlanságot, hogy elnyeri a
Lady Middletonhoz és Mrs. Jenningshez hasonlatos hölgyek jó véleményét?
- Meglehet azonban, hogy olyanok megvetése, mint ön meg Marianne, jóváteszi a
Lady Middleton és édesanyja megbecsülése okozta kárt. Ha az ő dicséretük bírálat, a
maguk bírálata dicséret lehet, hisz ők sem érzéketlenebbek, mint amennyire
elfogultak s igaztalanok maguk.
- Védence védelmében milyen csípős, Miss Dashwood!
- Védencem, ahogy ön nevezi, értelmes ember; s az én szememben mindig vonzó az
értelem. Igen, Marianne, még egy harminc és negyven év közötti férfinál is.
Világlátott férfiú; sokat járt külhonban; olvasott ember, gondolkodó elme. Úgy
találtam, bőséges tájékoztatást kaphatok tőle különféle tárgyakról, s
kérdezősködésemre mindenkor a jó nevelés és jó természet készségével felelt.
- Ami azt jelenti - kiáltott fel megvetően Marianne -, hogy megtudtad tőle: Kelet-
Indiában forró az éghajlat, és nagy nyűg a moszkitó!
- Ha ilyesmi felől kérdezősködöm, bízvást ezt mondta volna, ám én történetesen már
korábban tudomással bírtam ezekről a tényekről.
- Meglehet - vélte Willoughby -, hogy az ezredes megfigyelései kiterjedtek az indiai
nábobokra, aranymohurokra meg a gyaloghintókra is.
- Bátran állíthatom, hogy megfigyelései sokkalta tovább terjedtek, mint az ön
elméncsége. De vajon mivel érdemelte ki az ezredes az ön ellenszenvét?
- Nem táplálok iránta ellenszenvet. Mi több, igen tiszteletreméltó férfiúnak tartom,
aki méltán élvezi mindenki jó véleményét és nagyrabecsülését; a pénze több, mint
amennyit elverni, az ideje, mint amennyit agyonütni képes, és két új kabátja is van
minden esztendőben.
- Tegyük még hozzá - kiáltott Marianne -, hogy nem lángész, nincs ízlése, nem
szellemes! Hogy a felfogása nem éles, hogy a szenvedélye nem tüzes, hogy a hangja
kifejezéstelen!
- Oly tömegével találsz benne tökéletlenséget - válaszolt Elinor -, s oly nagy
mértékben a magad képzelete irányít, hogy ami jót én elmondhatok róla, ehhez
mérten ridegnek és ízetlennek érzik. Annyit mondhatok csupán, hogy az ezredes
értelmes ember, jól nevelt, tájékozott, finom modorú; s minden bizonnyal kedves és
jószívű.
- Miss Dashwood - kiáltott fel Willoughby -, kegyed igaztalan velem! Észokokkal
próbál lefegyverezni, s meg, győzni akaratom ellen. De ebből nem lesz semmi. Majd
meglátja, vagyok én is oly konok, mint amennyire kegyed ravasz. Három
megfellebbezhetetlen okom van az ellenszenvre Brandon ezredes iránt: esővel
fenyegetett, mikor én szép időt akartam; kifogásolta, ahogy a bricskámat hajtom;
sehogyan sem bírhatom rá, hogy megvegye a barna kancámat. Ha mindazonáltal a
kegyed megelégedésére számíthatok ezzel, Miss Dashwood, készséggel kijelentem,
hogy az ezredes jellemét minden egyéb tekintetben makulátlannak tartom. S cserébe
a beismerésért, amely nem csekély fájdalmamra szolgált, nem tagadhatja meg tőlem
az előjogot, hogy csakoly ellenszenvvel viseltessem iránta, mint eddig.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Amikor Mrs. Dashwood és leányai Devonshire-be költöztek, aligha gondolták volna,
hogy csakhamar annyi társadalmi kötelezettség hárul reájuk, oly gyakran kell
meghívásoknak eleget tenniök, s oly sűrűn látogatókat fogadniok, hogy ugyancsak
kevés idejük marad komolyabb időtöltésre. Márpedig így történt. Amint Marianne
felépült, megkezdődött a Sir John tervezte szórakozássorozat otthon és egyebütt. A
kastélyban egymást érték a házibálok; vízi mulatságokat rendeztek, ahányszor csak
az október esős szeszélye engedte. Willoughby nem maradt ki semmiből; s e
mulatságok természetes légköre, a fesztelen meghittség pontosan arra szolgált, hogy
bensőségesebbé tegye a Dashwood hölgyekkel való ismeretségét, hogy alkalmat
kínáljon Marianne kitűnő tulajdonságainak felderítésére, s hogy a leánynak iránta
tanúsított viselkedéséből félreérthetetlen bizonyítékát nyerje a hajlandóságnak.
Elinort nem lepte meg a kettejük vonzalma. Csupán azt szerette volna, ha nem
mutatják ennyire nyíltan; s egyszer-kétszer meg is próbált az önuralom
illendőségével példálózgatni Marianne-nak. Marianne azonban irtózott mindennémű
titkolózástól, hisz úgy vélte, a tartózkodás hiánya nem szégyellnivaló; s az
önmagában nem kárhoztatható érzelem fegyelmezésére törekedni nem csupán
szükségtelen erőfeszítésnek tűnt fel a szemében, de úgy érezte, a józan ész így
szégyenletes módon alávettetne holmi alantas és téves nézeteknek. Willoughby
hasonlóképpen vélekedett; s mindenkori viselkedésük hű tükre volt életelveiknek.
Az ifjú jelenlétében Marianne meg sem látott senki mást. Minden jó volt, akármit
csinált. Minden okos, akármit mondott. Ha a kastélybeli estét kártyajáték fejezte be;
Willoughby a maga s mindenki más kárára csalt, hogy Marianne-nak kedvező lapja
legyen. Ha az est szórakozásául tánc szolgált, az idő fele részében egymással
táncoltak; s ha egy-két táncra el kellett válniok, ügyeltek rá, hogy egymás mellett
álljanak, s jóformán egy szót sem beszéltek senki mással. E viselkedés
természetesen a köznevetség céltáblájává avatta őket; ám a nevetés nem szégyen, s
róluk valósággal lepergett.
Mrs. Dashwood lelkes buzgalommal tette magáévá minden érzésüket, s ez kiölt
belőle mindennemű hajlandóságot hogy megfékezze túlságba vitt
magukmutogatását. Az szemében ez az ifjú és tüzes lelkek erős vonzalmának
természetes következménye volt.
Boldog korszak köszöntött Marianne-ra. Szívét Willoughbynak szentelte, s az ifjú
társaságának varázsa sokkalta jobban enyhítette Norland iránti gyengéd
ragaszkodását amelyet Sussexből magával hozott, mintsem valaha is gondolta volna.
Elinor boldogsága korántsem volt ennyire tökéletes. Se szíve nem volt ily könnyű,
sem a szórakozásban lelt élvezete ennyire tiszta. Nem akadt társa, aki pótolhatta
volna az elhagyottakat, vagy enyhítette volna Norland elvesztésén való bánatát. Sem
Lady Middleton, sem Mrs. Jennings személyében nem lelt megfelelő beszélgető
társra; az utóbbi fáradhatatlan csevegő volt ugyan, és kezdettől fogva szív szemmel
tekintett Elinorra, s épp ezért társalgása jótéteményében főképp őt részesítette.
Három-négy ízben is mondta már élete történetét, s ha Elinornak oly jó az
emlékezőtehetsége; mint amennyire a megjobbításán fáradoztak, ismeretségük
hajnalán már részletesen ismerte volna a megboldogult Jennings úr végzetes
betegségének minden mozzanatát, nemkülönben a néhány perccel a halála előtt a
feleségéhez intézett szavait. Lady Middleton kellemesebb volt, mint az édesanyja -
hallgatagabb volt ugyanis. Nem kellett ahhoz valami éles megfigyelőképesség, hogy
Elinor észrevegye: a lady tartózkodása csupán modorának nyugalmából fakad,
amelynek semmi köze az értelemhez. Férjével, anyjával is szakasztott úgy
viselkedett, mint a Dashwood hölgyekkel; meghittebb kapcsolatot sem remélnie, sem
óhajtania nem lehetett tehát. Lady Middletonnak ma sem volt olyan mondanivalója,
amit tegnap már el ne mondott volna. Ízetlensége változatlan volt, hisz kedélye is
napról napra ugyanaz; s noha nem ellenezte a férje rendezte mulatságokat - feltéve,
ha minden az előkelőség kívánalmai szerint zajlott, és két legidősebb gyermeke ott
volt körülötte -, ám szemmel láthatólag nagyobb örömét sem lelte bennük, mint
amennyit otthon ülve tapasztalt volna; s ha részt vett a többiek társalgásában,
jelenléte kevéssé fokozta a többiek élvezetét, s olykor csak abból tudták, hogy ott
van közöttük, hogy aggályos gonddal vette körül két zajos fiacskáját.
Új ismerősei közül csupán Brandon ezredesben lelt Elinor olyan személyt, aki bármily
mértékben is jogot formálhatott a képességeket megillető tiszteletre, kivívhatta a
barátság érdeklődését, vagy a társaság örömével szolgált. Willoughby számításba
sem jöhetett. Bírta Elinor csodálatát, rokonszenvét, mi több: testvéri rokonszenvét;
ám Willoughby szerelmes volt; figyelmét lekötötte Marianne, s egy sokkalta
csekélyebb vonzerejű férfi általában sokkal kellemesebb társ lett volna. Brandon
ezredes, nagy bánatára, nem nyert bátorítást, hogy csak Marianne-ra gondolhasson,
s Elinor társaságában lelt vigasztalást a húgának tökéletes közönye miatt.
Elinor egyre növekvő részvétet érzett az ezredes iránt, mert okkal gyanította, hogy
Brandon megismerte már a kesergő szerelem nyomorúságát. E gyanúra Brandonnak
néhány véletlenül elejtett szava adott okot, midőn egy este a kastélyban közös
megegyezéssel letelepedtek, míg a többiek táncoltak. Az ezredes szeme Marianne-ra
szegeződött; néhány percnyi hallgatás után halványan elmosolyodott, majd így szólt:
- A kegyed húga, mint hallom, nem ismer el második vonzalmat.
- Nem - felelt Elinor -, igen regényes az életszemlélete.
- Talán nem is tart ilyesmit lehetségesnek.
- Csakugyan nem. Ám hogy miként juthatott ilyen meggondolásra, nem tekintvén
tulajdon édesapját, aki maga is kétszer házasodott, azt fel nem foghatom. No de
néhány év múlva kétségtelenül megállapodik majd a józan ész és megfigyelés
alapzatán; s nézeteit akkor majd könnyebben meghatározhatja és megértheti
mindenki, ha ma még őrajta magán kívül erre nem alkalmas is senki más.
- Bizonyára így lesz - válaszolt az ezredes -; ám az ifjú elme elfogultságában van
valami nagyon szeretetreméltó, és az ember valósággal megsajnálja, amikor már az
általános vélemény elfogadására hajlik.
- Ebben nem értek egyet önnel - mondta Elinor. - Az effajta érzésekkel, mint a
Marianne-éi, kényelmetlenség jár, amelyet nem tesz jóvá a lelkesedés bája, sem a
világban való járatlanság. Az ő rendszerének sajnálatos iránya, hogy semmibe veszi
az illendőséget: s nem is remélhetek a számára nagyobb előnyt, mint hogy nagyobb
tudásra tegyen szert a világ dolgaiban.
Az ezredes kurta hallgatás után így vette fel a társalgás fonalát:
- A kegyed húga, Miss Dashwood, megkülönböztetés nélkül elveti a második
vonzalmat? Mindenkinél egyenlően bűnösnek ítéli? Azok talán, akik első
választásukban akár vonzalmuk tárgyának állhatatlansága, akár a sanyarú
körülmények folytán csalatkoztak, maradjanak mind közönyösek hátralevő éveikben?
- Szavamra, nem ismerem elveinek minden apró részletét. Csak azt tudom, sosem
hallottam még tőle, hogy bármiféle második vonzalom bárminő példáját
megbocsáthatónak ítélte volna.
- Ez így nem maradhat - mondta az ezredes -; ám az érzések változása, tökéletes
változása... Nem, nem, ne kívánjuk - hisz amikor az ifjonti elme regényes rajongása
hátrálni kénytelen, gyakran lép a helyébe megannyi, nagyon is közönséges, nagyon
is veszedelmes nézet! Én tapasztalatból beszélek. Ismertem egyszer egy hölgyet, ki
vérmérsékletét, elméjét tekintve nagyon hasonlított a kegyed húgára, úgy
gondolkodott, úgy ítélt, mint ő, de akit egy kénytelen változás... a szerencsétlen
körülmények összejátszása... - Az ezredes itt hirtelen elhallgatott; úgy látszik, arra
gondolt, nagyon is sokat mondott, s arckifejezése olyan találgatásra adott alkalmat,
amely másként fel sem ötlött volna Elinor eszében. Az említett hölgy bizonnyal
gyanún felül maradt volna, ha az ezredes meg nem győzi Miss Dashwoodot, hogy
semmi rá vonatkozónak nem lett volna szabad ajkát elhagynia. Ám ilyeténképpen
vajmi csekély erőfeszítés kellett hozzá, hogy a képzelet máris összekapcsolja ezt a
felindulást múlt idők hódolatának gyengéd emlékével. Elinor többet meg sem
kísérelt. Marianne az ő helyében nem érte volna be ennyivel. Élénk képzeletében
máris alakot öltött volna az egész história; s helyére sorjázott volna a boldogtalan
szerelem minden mélabús mozzanata.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Elinor és Marianne másnap együtt sétáltak, s az utóbbi olyasmit tudatott nővérével,
ami, noha Elinor jól ismerte Marianne szertelenségét s meggondolatlanságát, mégis
meglepte, mint e két tulajdonság ékesen szóló bizonyítéka. Marianne ugyanis nagy
örömmel újságolta, hogy Willoughby egy lovat adott neki, amelyet maga nevelt
somersetshire-i birtokán, s amely egyenesen női hátaslónak való. Marianne-nak egy
pillanatig sem fordult meg az eszében a gondolat, hogy anyja nem szándékozott
lovakat tartani, s hogyha az ajándék birtokában eme szándékát meg akarja másítani,
kénytelen lesz meg egy lovat venni a lovásznak, sőt, lovászt fogadni, aki a másik
lovat lovagolja, nem utolsósorban pedig istállót építeni a lovaknak - Marianne
habozás nélkül elfogadta az ajándékot, és lelkendezve mesélt róla nővérének.
- Nyomban el is küldi érte a lovászát Somersetshire-be - újságolta -, s amikor
megérkezik, mindennap kilovagolunk! A tied is lesz, nemcsak az enyém. Képzeld
csak el, drága Elinor, minő élvezet lesz itt a halmokon vágtatni!
Sehogy sem akarózott felébrednie e boldog álomból s felfogni a helyzet keserű
valóságát; majd jó ideig vonakodott meghajolni előtte. Lovászt fogadni? - hisz az
csekély költség; mama bizonyára nem ellenezné; a lovásznak igazán bármilyen ló
megteszi; hisz bármikor kaphat a kastélyból is; istállónak pedig elkél a leghitványabb
pajta. Ezután Elinor kétségbe merészelte vonni hogy illendő ajándékot elfogadni egy
ily kevéssé vagy legalábbis ily újonnan ismert férfitól. Ezzel azonban már betelt a
pohár.
- Tévedsz, Elinor - mondta hevesen Marianne -, ha azt hiszed, olyan kevéssé ismerem
Willoughbyt. Igaz, nem ismerem régóta, de sokkal közelebbi ismerősöm, mint a
világon bárki más, téged meg mamát kivéve. Nem az idő, nem is az alkalom szabja
meg a meghittség mértékét - csakis a hajlandóság. Akadhat két ember, akinek hét
esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak talán hét nap sem kell hozzá.
Nagyobb véteknek tartanám az illendőség ellen, hogyha bátyámtól fogadnék el egy
lovat, mint Willoughbytól. Hiába éltünk együtt évekig, Johnt alig ismerem,
Willoughbyról azonban máris kialakult az ítéletem.
Elinor úgy vélte, okosabb nem feszegetni a dolgot. Ismer te húga vérmérsékletét. Ily
érzékeny ponton szembeszállni vele csak azzal járna, hogy Marianne még jobban
ragaszkodnék a véleményéhez. Ám amint anyja iránti szeretetére apellált, amint
lefestette mindama kényelmetlenséget, amelyet az elnéző anya bízvást vállal,
hogyha (s valószínűleg így lesz) beleegyezik háztartásuk ilyetén bővítésébe,
Marianne kisvártatva engedett; szavát adta, hogy nem csábítja anyját ily
megfontolatlan engedékenységre az ajánlat említésével, s amikor legközelebb
találkozik Willoughbyval, tudtára adja, hogy az ajándékot kénytelen elutasítani.
Marianne állta szavát; és amikor Willoughby még aznap tisztelgett a villában, Elinor
meghallotta, amint Marianne, halkabbra fogva hangját, elpanaszolja, hogy kénytelen
lemondani az ajándékról. Tüstént közölte a változás okait is, s ezek természete
folytán a férfinak lehetetlen volt tovább erősködnie. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a
dolog érzékenyen érinti; s miután ezt nem késlekedett szavakba foglalni, ugyancsak
halkan hozzátette: - Igen, Marianne, de a ló azért a magáé, ha most nem veheti is
hasznát. Csak addig tartom meg, amíg maga el nem kéri. Amikor elhagyja Bartont, és
a maga háztartásában rendezkedik be, Mab királyné ott fogadja majd.
Miss Dashwood meghallotta ezt; s az egész mondatból, abból, ahogy a férfi beszélt, s
hogy a húgát keresztnevén szólította, nyomban oly határozott meghittséget, oly
félreérthetetlen jelentést hallott, amely tökéletes egyetértésre vallott kettejük között.
E pillanattól fogva Elinor már nem kételkedett abban, hogy Marianne és Willoughby
jegyesek; s ez a meggyőződése azután meglepődésbe torkollt: vajon ez a két nyílt
lélek miért hagyja, hogy akár ő maga, akár barátaik a véletlen révén fedezzék fel ezt
a tényt?
Margaret másnap elmesélt Elinornak valamit, s ez még élesebb fényt vetett a
dologra. Az előző estét Willoughby náluk töltötte, s Margaret egy darabig hármasban
maradt a szalonban vele és Marianne-nal, és módja nyílt megfigyeléseket gyűjteni,
amelyeket ugyancsak fontoskodó arccal tudatott nagyobbik nénjével, mihelyt
magukra maradtak.
- Ó, Elinor! - kiáltott fel Margaret. - Micsoda titkot mesélek neked Marianne-ról!
Egészen bizonyosan tudom, hogy hamarosan hozzámegy Mr. Willoughbyhoz!
- Ezt mondod minden áldott nap, amióta csak a Templomréten megismerkedtek; s
azt hiszem, egy hete sem is merték egymást, te már bizonyosan tudtad, hogy
Mariann Mr. Willoughby képét viseli a nyakláncán; míg aztán kiderült, hogy a
dédnagybácsikám képe az.
- De ez egészen más dolog! Bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan
összeházasodnak, mert Mr. Willoughby kapott egy hajfürtöt Marianne-tól!
- Csak lassan, Margaret. Lehet, hogy csak a dédnagybácsikája hajfürtjét őrzi.
- Ó, Elinor, az igazán Marianne haja! Egészen bizonyos vagyok benne; láttam, amikor
levágta! Tegnap vacsora után, amikor te meg mama kimentetek a szobából, ők úgy
suttogtak, úgy beszélgettek, úgy összehajoltak, hogy jobban már nem is lehetett
volna, és látszott, hogy Mr. Willoughby kérleli Marianne-t, aztán nemsokára fogta
Marianne ollóját, és levágta Marianne egy hosszú hajfürtjét, mert a haja ki volt
bontva egészen; aztán megcsókolta a fürtöt, selyempapírba hajtogatta, és a
levéltárcájába tette!
E magabiztos állítás valódiságát már nem vonhatta kétségbe Elinor; nem is igen
akarta, hiszen a körülmény tökéletes összhangban állott azzal, amit maga is
tapasztalt.
Margaret éleselméjűségének nem minden megnyilvánulásával volt a nővére ennyire
elégedett. Amikor egy este a kastélyban Mrs. Jennings nekitámadt, és követelte,
árulja el annak a fiatalembernek a nevét, aki Elinor különleges jóindulatát élvezi - ez
már régóta fúrta a derék hölgy oldalát -, Margaret a nénjére nézett, mondván: - Ugye,
nem szabad elmondanom; vagy szabad, Elinor?
Ezen persze mindenki kacagott; maga Elinor is nevetni próbált. Csakhogy a
próbálkozás fájdalmas volt. Elinor jól; tudta, hogy Margaret egy bizonyos személyre
gondol, s Elinor nem bírta volna közömbösen elviselni, hogy ez a név Mrs. Jennings
tréfálkozásának céltáblája legyen.
Marianne szívből együtt érzett nővérével; ám többet ártott az ügynek, mint amennyit
használt; mélységesen elvörösödött ugyanis, és haragosan fordult Margarethez:
- Ne feledd, akármit agyalsz is ki, nincs jogod kimondani!
- Én ugyan semmit ki nem agyaltam - válaszolt Margaret -; te magad meséltél róla.
Ettől csak magasabbra hágott a társaság kedélye, és ugyancsak unszolták
Margaretet, mondana még valamit.
- Ó, kérem, könyörgök, Margaret kisasszony, mondjon el nekünk mindent a dologról! -
rimánkodott Mrs. Jennings. - Hogy hívják azt az urat?
- Nem szabad megmondanom, asszonyom. Pedig nagyon jól tudom, hogy hívják; és
azt is, hogy hol van.
- Igen, igen, azt sejtjük, hol lehet; a házában, Norlandban, természetesen.
Lefogadom, hogy ő a falu lelkésze!
- Ó, dehogy. Nincs semmiféle foglalkozása.
- Margaret - mondta igen hevesen Marianne -, magad is tudod, hogy ez csak a te
elméd szüleménye, és hogy ilyen személy nem létezik!
- Akkor pedig mostanában halt meg, Marianne, mert én bizonyosan tudom, hogy volt
ilyen ember, és azt is, hogy a neve F-fel kezdődik!
Elinor szívbéli hálát érzett Lady Middleton iránt, aki e pillanatban megjegyezte, hogy
ugyancsak eleredt az eső - noha, úgy vélte, a közbeszólást nem annyira az iránta
való figyelem diktálta, mint őladységének viszolygása afféle parlagi témáktól,
amelyekben férje és anyja örömét leli. A lady által szóba hozott témát rögtön tovább
fűzte Brandon ezredes, aki mindig tiszteletben tartotta a mások érzéseit; s
mindketten bőségesen kifejtették véleményüket az időjárásról. Willoughby kinyitotta
a zongorát, és kérte Marianne-t, ülne le elébe; s így a társaság tagjainak változatos
igyekezete közepette, hagy elhagyják az iménti tárgyat, az végül a semmibe is
veszett. Elinor azonban még jó darabig nem tudott magához térni a téma keltette
zavarából.
Aznap este néhányan megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak egy Bartontól
mintegy tizenkét mérföldnyire fekvő szép házba, amely Brandon ezredes sógorának
birtokán állt. A ház csupán az ezredes jelenlétében volt megtekinthető, mert a
földesúr, ki ez idő tájt külhonban tartózkodott, igen szigorú utasítást hagyott erre
nézve. A táj ott, úgy mondták, nagyon szép, és Sir John, aki kiváltképp hangoztatta a
dicséretét, bízvást avatott bírája volt, mert az elmúlt tíz esztendőben nyaranta
kétszer is rendezett arra kirándulást. Szép tó is van ott, a délelőtt mulatságának nagy
részét teszi majd a vitorlázás; hideg elemózsiát visznek, nyitott hintón utaznak, s
minden az élvezetes kirándulások szokásos modorában bonyolódik.
Az évszakot tekintve a társaság némely tagja meglehetősen merész vállalkozásnak
tartotta a kirándulást, s az elmúlt két hétben mindennap esett is; úgyhogy Mrs.
Dashwoodot, aki már amúgy is meghűlt, Elinor rávette, hogy maradjon otthon.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Whitwellbe tervezett kirándulásuk egészen másképp sikerült, mint ahogyan Elinor
várta. Arra számított, hogy bőrig áznak, kifáradnak, elcsüggednek; a valóság
azonban ennél is keservesebbnek bizonyult - ugyanis el sem mentek egyáltalán.
Tíz órára a társaság már összegyülekezett a kastélyban, ahová reggelire voltak
hivatalosak. A délelőtt kedvezőnek mutatkozott; egész éjszaka esett, a felhők már
foszladoztak az égen, és ki-kibukkant a nap. Mind vidám kedvnek, derűs hangulatnak
örvendtek, buzgón készültek a kellemes napra, s jókedvvel szánták el magukat a
legkeservesebb kényelmetlenség, nehézség elviselésére is.
Reggelinél ültek, amikor behozták a postát. Egyik levél Brandon ezredesnek szólt;
elvette, elolvasta a feladót, elváltozott a színe, és azon nyomban kiment a szobából.
- Mi baja Brandonnak? - kérdezte Sir John.
Senki sem tudott erre válaszolni.
- Remélem, nem kapott rossz hírt - mondta Lady Middleton. - Csak valami egészen
rendkívüli dolog késztethette Brandon ezredest arra, hogy ily hirtelen hagyja itt a
reggelizőasztalt!
Vagy öt perc elteltével az ezredes visszatért.
- Csak nem kapott rossz hírt, ezredes? - tudakolta Mrs. Jennings, amint Brandon
belépett a szobába.
- Ó, nem, asszonyom; köszönöm érdeklődését.
- Talán Avignonból jött levele? Remélem, nem rosszabbodott a nővérének állapota?
- Nem, asszonyom. A küldemény a városból érkezett; közönséges üzleti levél.
- Vajon hogy lehet, hogy ennyire kihozza a sodrából egy közönséges üzleti levél?
Ejnye, ejnye, ne huncutkodjon; ki vele, halljuk az igazságot!
- Drága asszonyom - mondta Lady Middleton -, ügyeljen, mit beszél!
- Talán arról kapott hírt, hogy Fanny kuzinja férjhez ment? - kérdezte Mrs. Jennings,
mintha nem is hallotta volna leánya szemrehányó megjegyzését.
- Ó, nem, dehogy.
- Nos, akkor pedig tudom, kitől való, ezredes. És remélem, jól van az illető.
- Kire gondol, asszonyom? - kérdezte az ezredes, és egy kissé elvörösödött.
- Ó, nagyon jól tudja, kire gondolok.
- Kiváltképp sajnálom, asszonyom - fordult az ezredes Lady Middletonhoz -, hogy
éppen ma kaptam ezt a levelet; a benne foglalt ügy ugyanis azonnali
megjelenésemet kívánja a városban.
- A városban! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Mi dolga lehet a városban ilyenkor ősszel?
- Csak én vagyok a vesztes - folytatta az ezredes -, hogy elhagyni kényszerülök a
kellemes társaságot; s ez csak annál s érzékenyebben érint, mert, sajnos, jelenlétem
óhatatlanul szükséges lenne, hogy önök bebocsátást nyerjenek Whitwellbe.
Ó, minő csapás volt ez valamennyiüknek!
- De hogyha ír a kulcsárnak, Mr. Brandon - vetette közbe buzgón Marianne -, nem
lenne az elegendő?
Az ezredes a fejét rázta.
- El kell mennünk - jelentette ki Sir John. - Most, hogy felkészültünk valamennyien,
nem halaszthatjuk el. Csak holnap mehet fel a városba, Brandon, és kész!
- Szívből kívánom, bárcsak ily könnyen el lehetne intézni. Sajnos, nem áll
hatalmamban akár egyetlen nappal is elhalasztani utazásomat.
- Ha csak tudatná velünk, milyen ügyben jár - mondta Mrs. Jennings -, majd mi
megállapítanánk, tűr-e halasztást vagy sem!
- Alig hat órát késne - mondta Willoughby -, ha az utazást visszatérésünk utánra
halasztaná.
- Egyetlen órát sem vesztegethetek.
Elinor ekkor meghallotta, amint Willoughby fojtott hangon így szólt Marianne-hoz:
- Egyesek nem bírják elviselni a jókedvű kiruccanást. Brandon is így van vele. Fogadni
mernék, hűléstől félt; csak azért eszelte ki ezt a fortélyt, hogy szépszerével
szabaduljon. Ötven aranyba is fogadnék, hogy az a levél az ő tulajdon keze írása.
- Én is azt hiszem - felelte Marianne.
- Ismerem rég, Brandon - mondta Sir John -, tudom, nem lehet rávenni, hogy
megmásítsa elhatározását, ha egyszer elszánta magát valamire. Ám azért remélem,
még meggondolja magát. Hisz a Carey kisasszonyok egyenesen Newtonból érkeztek,
a három Dashwood kisasszony gyalogszerrel jött át a villából, Mr. Willoughby meg két
órával korábban kelt, mint rendesen, csak azért, hogy Whitwellbe mehessünk!
Brandon ezredes újfent hangoztatta, milyen szomorú, hogy kénytelen csalódást
okozni a társaságnak; ám kitartott amellett, hogy távozása halaszthatatlan.
- Nos tehát, mikor várhatjuk vissza?
- Remélem, hamarosan Bartonban üdvözölhetjük - tette hozzá őladysége -, amint
módjában lesz elhagyni a várost; s a visszatérésig kénytelenek leszünk elhalasztani a
whitwelli kirándulást.
- Lekötelez, asszonyom. Ám olyannyira bizonytalan, hogy mikor lesz módomban
visszatérni, hogy semmiféle társadalmi kötelezettséget akkorra nem vállalhatok.
- Ó! vissza kell jönnie, és vissza is fog - kiáltott fel Sir John. - Ha hét végéig meg nem
érkezik, magam megyek érte.
- Úgy bizony, Sir John - tódította Mrs. Jennings -, s akkor talán kitudódik az is, mi az a
nevezetes üzleti ügy!
- Nem akarom mások dolgait firtatni. Bizonyára olyasmi, amit restell az ezredes.
Ekkor jelentették, hogy Brandon ezredes lova előállt.
- Csak tán nem lóháton tart a városba? - kérdezte Sir John.
- Nem, csak Honitonba. Ott postakocsiba ülök.
- Hát ha már eltökélte, hogy megy - kellemes utat kívánok. De mégiscsak jobb lenne,
ha meggondolná magát!
- Higgye el, Sir John, nem áll hatalmamban. Az ezredes ezután elbúcsúzott a
társaságtól.
- Van rá reményem, Miss Dashwood, hogy télen a városban üdvözölhetem kegyedet
és húgait?
- Sajnos, egyáltalán nem.
- Úgy hosszabb időre kell búcsút mondanom Önöknek, mint amennyire óhajtanám.
Marianne előtt csak szótlanul meghajolt.
- Ejnye, ezredes - mondta Mrs. Jennings -, hát csak elmondja, mielőtt útra kelne, hogy
mi járatban van!
Az ezredes válaszul jó napot kívánt, és Sir John kíséretében kiment a szobából.
Az udvariasság eddig féken tartotta a panasz- és zokszavakat, ám most gáttalanul
kitörtek; mindannyian egyetértettek abban, hogy az effajta csalódás bizony nagyon
keserves.
- Hanem azért én sejtem, mi járatban lehet az ezredes - mondta Mrs. Jennings nagy
élvezettel.
- Csakugyan, asszonyom? - kérdezte szinte mindenki.
- Igen; bizonyára Miss Williams van a dologban.
- És kicsoda az a Miss Williams? - tudakolta Marianne.
- Hogyan? Miss Marianne nem tudja, kicsoda Miss Williams? De hiszen bizonyosan
hallott már róla. Rokona az ezredesnek, kedvesem; igen közeli rokona. Hogy
mennyire közeli, azt ne feszegessük, mert még megriasztjuk az ifjú hölgyeket. - Mrs.
Jennings azután hangját suttogóra fogva, így szólt Elinorhoz: - Miss Williams az
ezredes természetes leánya!
- Csakugyan?
- Ó, igen; a megszólalásig hasonlít hozzá. Bízvást állíthatom, hogy az ezredes
ráhagyja a vagyonát.
Sir John visszatért, és buzgón csatlakozott a sajnálatos esemény feletti kesergéshez;
azzal a megjegyzéssel zárta azonban szavait, hogy ha már ilyen szépen együtt
vannak, kereshetnek valami mulatságot; s hosszas tanácskozás után arra a
megegyezésre jutottak, hogy bár igazi jó mulatságot csakis és egyedül a whitwelli
kirándulás jelentett volna, azért némiképpen visszanyerhetik lelki egyensúlyukat, ha
kocsikáznak egyet a környéken. Hintókat rendeltek; Willoughbyé állt elő elsőnek, és
Marianne soha még olyan boldognak nem látszott, mint amikor beszállt a hintóba.
Willoughby szélsebesen hajtott át a parkon, s hamarosan eltűntek szem elől; nem is
láttak belőlük semmit egészen addig, amíg vissza nem tértek, méghozzá jóval a
többiek után. Mindketten élvezték volt a kocsikázást, jól látszott rajtuk, de csak afféle
általános megjegyzésekét tettek, hogy ők úton maradtak, míg a többiek kihajtottak a
halmokra.
Megállapodtak, hogy este tánc lesz, s hogy napköz sem lesz híja a vidámságnak. A
Carey család más tagjai is megjelentek ebédre, és a ház abban az örömben részesült,
hogy közel húszan ültek az asztal körül, mint Sir John nagy megelégedéssel
megállapította. Willoughby szokásos helyére telepedett, a két idősebb Dashwood
kisasszony közé. Mrs. Jennings ült Elinor jobbján; s alig ültek asztalhoz, amikor az idős
dáma áthajolt Elinor és Willoughby mögött, s mindkettejük számára jól hallhatóan azt
mondta Marianne-nak:
- Hiába minden fortély, lelepleztem magukat. Tudom, hol töltötték a délelőttöt.
Marianne arcát elfutotta a pír; sietve válaszolt:
- S vajon hol?
- Talán nem tudta, asszonyom - kérdezte Willoughby -, hogy kihajtottunk a
bricskámon?
- Dehogyisnem, Mr. Orcátlan, tudom én azt nagyon jól, s eltökéltem, hogy azt is
kitudom, hová hajtottak. Remélem, Miss Marianne, megnyerte tetszését a háza. Igen
nagy ház, s mire majd megvizitálom kegyedéket, remélem, újrabútorozzák, mert
amikor hat esztendeje ott jártam, bizony nagyon is ráfért volna az új berendezés.
Marianne óriási zavarban elfordult. Mrs. Jennings jóízűen hahotázott; Elinor pedig
megtudta, hogy Mrs. Jennings olyannyira eltökélte: végére jár a dolognak, hogy nem
átallta komornájával megtudakoltatni Mr. Willoughby lovászától, merre jártak, s hogy
e módszer révén értesült arról, hogy az ifjú és a leány Allenhambe ment, s jócskán
elidőztek az udvarház kertjében, majd bejárták a házat is.
Elinor alig hitt a fülének, hisz valószínűtlennek tetszett, hogy Willoughby felajánlja,
Marianne pedig elfogadja, hogy belépjenek a házba, amikor Mrs. Smith is otthon van,
akit Marianne egyáltalán nem ismer.
Alig hagyták el az ebédlőt, Elinor kérdőre vonta Marianne-t; s mekkora volt
meglepetése, amikor megtudta, hogy Mrs. Jennings elbeszélése szóról szóra megfelel
a tényeknek! Marianne valósággal haragudott nővérére, amiért kételkedett benne.
- De hát miért képzeled, Elinor, hogy nem mentünk el oda, vagy hogy nem láttuk a
házat? Hisz magad is ezt szeretted volna tenni már régen!
- Igen, Marianne, csakhogy én nem mentem volna, a kor Mrs. Smith otthon van, s
egyedül Mr. Willoughby kíséretében.
- Márpedig Mr. Willoughby az egyetlen, akinek joga van megmutatni azt a házat; s
mivel nyitott kocsin hajtattunk, lehetetlen volt bárki mást magunkkal vinni. Soha
életemben nem volt még ilyen kellemes délelőttöm!
- Fájdalom - felelte Elinor -, valamely cselekedet kellemessége nem mindig bizonyítja
az illendőségét.
- Épp ellenkezőleg, mi sem lehetne hathatósabb bizonyítéka, Elinor; ha valóban
vétettem volna az illendőség ellen, azt megéreztem volna, hisz mindig tudjuk, amikor
rosszat cselekszünk, s ilyen meggyőződésben aligha éreztem volna kellemesen
magam.
- De drága Marianne, mivel már jó néhány csípős megjegyzéssel célozgattak erre,
nem kételkedsz most már magad is viselkedésed illendőségében?
- Hogyha Mrs. Jennings sok csípős megjegyzése az illetlen viselkedés megannyi
bizonyítéka, akkor valamennyi vétkezünk életünk minden egyes percében. Nem érint
mélyebben a megrovása sem, mint amennyire a dicséretét becsülném. Nem érzem,
hogy bármiféle rosszat tettem volna azzal, hogy Mrs. Smith parkjában sétáltam, és
megnéztem a házát. Egyszer úgyis Mr. Willoughbyé lesz, és...
- Hogyha egyszer akár a tiéd lenne is, Marianne, ma akkor is helytelenül cselekedtél.
Erre a célzásra Marianne elpirult; de mégis látszott, hogy amit hallott, jólesik; s
miután tíz percig komolyan elgondolkodott, újra nővéréhez lépett, és derűs kedéllyel
ennyit mondott: - Meglehet, Elinor, hogy helytelen volt Allenhambe mennem;
csakhogy Mr. Willoughby mindenáron akarta mutatni nekem a házat; s elhiheted,
igazán szép. Az egyik nappali szoba az emeleten különösen bájos; s nagy, alkalmas a
rendszeres használatra, s újmódi bútorral gyönyörű lenne. Sarokszoba; két irányba
nyílnak az ablakai. Egyik oldalon a gyepes tekepályát látni, a ház mögött, s azon túl a
gyönyörű erdőhátat; a másik oldalon a templomot meg a falut, s távolabb azokat a
magasodó dombokat, amelyeket annyiszor megcsodáltunk. Nem mutatta előnyös
oldalát a ház, mert a bútorzata ugyancsak szánalmas; de ha újonnan berendeznék -
Willoughby azt mondja, kétszáz font bőségesen elegendő volna rá -, nem akadna
ennél szebb, naposabb szoba egész Angliában.
Ha Elinor zavartalanul hallgathatta volna húgát, s a többiek közbe nem szólnak,
Marianne bízvást apróra leírta volna, s nem csekélyebb élvezettel, a ház valamennyi
szobáját.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Mrs. Jenningsnek két-három napig is betöltötte elméjét s ébren tartotta
kíváncsiságát, hogy Brandon ezredes kastélybeli látogatásának oly kurtán-furcsán
szakadt vége, s hogy az ezredes oly állhatatosan titkolta ennek okát. Mrs. Jennings
nagy találgató volt, mint mindenki, aki valamennyi ismerőse minden lépését oly
élénk érdeklődéssel követi. Szinte szünet nélkül találgatta, mi lehetett az ok; egészen
bizonyos, hogy rossz híreket kapott az ezredes, vélte, s végiggondolt minden
lehetséges sorscsapást, azzal a tántoríthatatlan meggyőződéssel, hogy azért
mindegyikből nem menekülhet ép bőrrel az ezredes.
- Nagyon keserves bánat érhette, egész bizonyosan - vélte a derék hölgy. - Hisz csak
az arcára kellett nézni! Szegény ember! Félek, rosszra fordult anyagi helyzete. Az a
delafordi birtok sohasem jövedelmezhet többet évi kétezer fontnál, s a bátyja
sajnálatos zűrzavarban hagyta hátra ügyeit. Igen, minden bizonnyal pénzügyek miatt
hívatták oly sürgősen, hisz mi más is történhetett volna? Vajon csakugyan így esett?
Mit meg nem adnék érte, csak ismerném a való okot! Talán Miss Williams van a
dologban, s ha jól meggondolom, más nem is lehet, hisz miért látszott volna annyira
zavartnak az ezredes, amikor Miss Williams nevét említettem? Tán megbetegedett a
városban; mi sem valószínűbb, hisz ha jól tudom, gyengécske teremtés.
Bármennyibe mernék fogadni Miss Williamsről van szó. Nem nagyon valószínű, hogy
épp most fordultak volna válságosra az ezredes pénzügyei, hisz ugyancsak előrelátó
ember, s most már bizonyára rendezte a birtok ügyeit. Vajon mi lehet? Talán a
nővére van rosszabbul Avignonban, s ő hívatta. Mi másra vallott volna ez a sebbel-
lobbal való távozás?! No, én tiszta szívemből kívánom, bárcsak szabadulna minden
gondjától-bajától, s a tetejébe szerezne derék feleséget!
Így találgatott, így beszélgetett Mrs. Jennings. Ahány lehetőség jutott az eszébe,
annyiszor változott a véleménye, ahogy szóba került, máris valószerűnek tetszett
mindahány. Elinor, noha szívén viselte Brandon ezredes boldogulását, sehogy sem
tudott annyi gondot szentelni a hirtelen távozást illető találgatásnak, mint amennyit
Mrs. Jennings elvárt volna tőle. Véleménye szerint az esemény nem indokolta sem a
tartós csodálkozást, sem a rengeteg feltevést, s mindezen felül Elinor találgatásának
merőben más volt a tárgya. Teljes egészében lefoglalta húgának és Willoughbynak
sajátos hallgatása arról a témáról, amely - mint vélhetőleg mindketten sejtették -
mindőjüket kiváltképp érdekelte. S mivel e hallgatás nem szűnt, csak különösebbnek
tűnt fel minden nappal, s csak összeférhetetlenebbnek kettejük természetével. Elinor
sehogy sem értette, miért nem vallanak színt édesanyjának, sem neki magának
afelől, aminek következtét pedig egymás iránti viselkedésük szüntelenül és
ékesszólóan bizonyította.
Ahhoz természetesen nem férhetett kétség, hogy egyhamar nem tarthatják meg a
kézfogót; Willoughby, igaz, független, de nincs okuk gazdagnak hinni. Sir John a
Willoughby-birtok jövedelmét évi hat-hétszáz fontra becsülte; a fiatalember
életmódja azonban oly fényűző volt, hogy e jövedelem aligha ért fel hozzá, s bizony
nemegyszer hallották panaszkodni szegénységére. Azt azonban mégsem tudta mire
vélni Elinor, hogy az eljegyzés körül mire való e sajátos titkolózás, amely valójában
semmit sem leplezett; s ez oly gyökeresen ellentmondott kettejük általános elveinek
és gyakorlatának, hogy Elinor elméjébe olykor már-már kétely lopózott: vajon
csakugyan jegyesek-e; s e kétely elegendő akadálynak bizonyult, hogy Marianne-tól
kérdezősködjék.
Willoughby hajlandóságát a viselkedése bizonyította legnyomósabban. Marianne
irányában kitüntető gyengédséggel viseltetett, ami csak szerelmes szívtől telik, a
család többi tagjával pedig maga volt a szeretetteljes és figyelmes fiú és fivér.
Otthonaként látszott tekinteni és szeretni a villát; idejének nagyobb részét töltötte
ott, mint Allenhamben; s ha közös mulatság nem vonzotta valamennyiüket a
kastélyba, a séta, amely az ifjút reggelente a szabadba szólította, szintén bizonyosan
a villában ért véget, ahol azután a nap hátralevő részét eltöltötte, ő maga Marianne
oldalán, hű kopója pedig a lábánál.
Egy este, vagy egy héttel azután, hogy Brandon ezredes hátat fordított a vidéknek,
Willoughby a szokásosnál is nagyobb ragaszkodást tanúsított a környező tárgyak
iránt; s amikor Mrs. Dashwood szóba találta hozni a tavaszi tatarozásra vonatkozó
terveit Willoughby hevesen ellenezte, hogy bármi változtatás essék a házon, amelyet
érzelmei tükrében tökéletesnek látott.
- Hogyan! - kiáltott fel az ifjú. - Átalakítani ezt a kedves házikót?! Nem! Ebbe soha
bele nem egyezem. Egyetlen kővel se bővüljön a fala, egyetlen hüvelykkel a
nagysága, ha az én érzéseim egyáltalán figyelembe vétetnek.
- Ne aggódjék - mondotta Miss Dashwood -, nem lesz itt semmi változás; anyámnak
nincs arra pénze, hogy ilyesmibe fogjon.
- Ennek szívből örülök! - kiáltott fel Willoughby. - Bárcsak lenne mindörökre szegény,
ha vagyonát jobb célra használni nem tudja!
- Köszönöm, Willoughby. Legyen bizonyos afelől, hogy a ház iránti érzelmeinek egy
cseppjét sem áldozom fel, mint ahogy senkiét, akit szeretek, a világ minden
átalakításáért sem. Higgye el, amikor tavasszal számvetést készítek, akármennyi
fölösleges pénzem lesz, inkább hasztalan félrerakom, minthogy olyan módon
használjam fel, ami önt ily fájdalmasan érinti. De csakugyan annyira ragaszkodik
ehhez házhoz, hogy semmi hibát nem lát benne?
- Csakugyan - válaszolt Willoughby. - Az én szememben makulátlan. Mi több: olyan
helynek tekintem, amelyben elérhető a boldogság, s volnék csak gazdag, nyomban
leromboltatnám Combe-ot, és e házacska szakasztott másaként építtetném újjá.
- Szűk, sötét lépcsőivel, füstös konyhával, bizonyára - mondta Elinor.
- Igen! - kiáltott nem csekélyebb buzgalommal a fiatalember. - Úgy, ahogy van,
mindenestül; minden kényelmével s minden kényelmetlenségével; egy hajszálnyi
különbség se legyen! Akkor, és csakis akkor, ilyen fedél alatt lehetnék oly boldog
Combe-ban, mint most Bartonban vagyok.
- Azzal áltatom magam - felelte Elinor -, hogy még a tágasabb szobák és a szélesebb
lépcső okozta kényelmetlenség közepette is csakoly makulátlannak érzi majd a
házát, mint most a miénket.
- Kétségtelen - mondta Willoughby -, bizonyos körülmények ugyancsak emelik becsét
szememben; ám ez a ház mindig számot tarthat szeretetemre, amelyben más nem
osztozhat.
Mrs. Dashwood örömteli pillantást vetett Marianne-ra, kinek szép szeme oly
kifejezéssel tapadt Willoughbra, amelyből világosan kiolvasható volt a mélységes
megértés.
- Mily gyakran óhajtottam - tette hozzá az ifjú -, amikor esztendeje Allenhamben
voltam, bárcsak lenne lakója a Barton-villának! Sosem haladhattam el a közelében,
hogy ne csodáltam volna fekvését, s ne fájlaltam volna, hogy nem lakja senki. Nem is
sejtettem akkor, hogy amikor megint e tájra jövök, az első hírem Mrs. Smithtől nem
lesz más, mint hogy a Barton-villa már nem lakatlan; nyomban megelégedéssel
töltött el, és érdeklődésre ébresztett az esemény, s ennek nem lehetett más oka,
mint hogy megsejtettem, minő boldogságomnak lesz forrása! Nem gondolja, hogy ez
így lehetett, Marianne? - szólt, halkabbra fogva hangját. Azután ismét fennhangon
folytatta: - S mégis elrontaná ezt a házat, Mrs. Dashwood? Megfosztaná képzeletdús
nagyobbítással az egyszerűségétől? S ezt a kedves szalont, amelyben ismeretségünk
elkezdődött, s hol azóta is oly sok kellemes órát töltöttünk, ezt holmi köznapi bejárat
állapotába süllyesztené, s mindenki sietve tapodná a szobát, amely mindeddig
bővebben ontott kényelmet és enyhet, mint a világ bármely csinosabb arányú,
büszke lakosztálya?!
Mrs. Dashwood erre újólag biztosította, hogy semmi efféle változtatást nem fognak
megkísérelni.
- Ön jó asszony - mondta melegen Willoughby. - Könnyen ígér. Lépjen hát még egyet,
s boldoggá tesz. Mondja, hogy nemcsak a háza marad változatlan, hanem kegyedet
és családját is éppoly változatlanul találom, mint a lakot; s hogy mindig ama szívbéli
kedvességgel fogad, amelynek révén minden tulajdona oly becses szívemnek.
Az ígéret könnyen elhangzott, s Willoughby magaviselete egész este szeretetről és
boldogságról beszélt.
- Eljön holnap estebédre? - kérdezte Mrs. Dashwood, amikor az ifjú elbúcsúzott. -
Nem hívom délelőttre, mert a kastélyba ígérkeztünk, Lady Middleton látogatására.
Willoughby tehát megígérte, hogy másnap négy órakor teszi tiszteletét.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Mrs. Dashwoodot másnap Lady Middletonhoz csak két leánya kísérte el; Marianne
holmi jelentéktelen elfoglaltság okán kimentette magát; s anyja, abban a
meggyőződésben, hogy Willoughby előző este az ő távollétük idejére a villába
ígérkezett, tökéletesen megnyugodott abban, hogy Marianne otthon marad.
A kastélyból hazatérve meglátták, hogy Willoughby bricskája és lovásza a villa előtt
várakozik, s Mrs. Dashwood úgy vélte, feltevése helyesnek bizonyult. Eddig minden
úgy történt, ahogy sejtette; ám alighogy a házba léptek, olyan látvány tárult szeme
elé, amelyre semmiféle előérzet nem készítette fel. Amint a folyosóra értek, Marianne
sietett ki a szalonból; szemmel láthatóan heves érzelmek háborgatták, zsebkendőjét
szemére szorította; s anyját, nővéreit meg sem látva, felszaladt a lépcsőn. Az anya és
leányai meglepetten és riadtan egyenesen abba a szobába siettek, ahonnan
Marianne az imént kifutott, s odabent Willoughbyt találták, aki nekik háttal, a
kandallópárkánynak támaszkodott. Beléptükkor sarkon fordult, s arckifejezése arra
vallott: őt sem kímélte az érzelmi vihar, amely Marianne-t feldúlta.
- Valami baja van Marianne-nak? - kiáltott Mrs. Dashwood, ahogy a szalonba lépett. -
Beteg talán?
- Remélem, nem - válaszolt a fiatalember, vidámságot erőltetve magára; s kényszerű
mosollyal nyomban hozzátette: - Magam várhatnám szinte, hogy beteg leszek - oly
keserű csalódás áldozata vagyok.
- Csalódás?!
- Igen, mert nem tehetek eleget az önök meghívásának. Mrs. Smith ma délelőtt a
gazdagok előjogával élt a szegény rokonnal szemben, s ügyes-bajos dolgaiban
Londonba küld. Épp most kaptam meg az utasításokat, s búcsúztam el Allenhamtől; s
vigasztalódás végett most önöktől kell elköszönnöm.
- Londonba! S már most délelőtt indul?
- Haladéktalanul.
- Ez valóban sajnálatos. De Mrs. Smithnek nem szabad ellentmondania; s ügyes-bajos
dolgai remélhetőleg nem tartóztatják sokáig.
Willoughby elvörösödött, míg válaszolt:
- Asszonyom igen kegyes; de nem szándékozom rögtön visszatérni Devonshire-be.
Mrs. Smitht évente egyszer látogatom csak meg.
- S vajon Mrs. Smith az egyetlen jó barátja? Allenham a környéken az egyetlen ház,
amely tárt kapukkal várja önt? Szégyellje magát Willoughby! Hát meghívásra vár,
hogy eljöjjön mihozzánk?
Willoughby még jobban elvörösödött; szemét a padlóra szegezte, úgy felelt:
- Ön túlságosan kegyes.
Mrs. Dashwood meglepett pillantást vetett Elinorra. Elinor hasonlóképpen
elcsodálkozott, s néhány percig mindenki hallgatott. A csendet végül Mrs. Dashwood
törte meg:
- Csak annyit még, kedves Willoughby: a Barton-villában mindig szívesen látott
vendég; nem unszolom, hogy azonnal térjen vissza hozzánk, mert azt csak maga
ítélheti meg, mennyire tetszenék ez Mrs. Smithnek; s e kérdésben éppoly kevéssé
óhajtom vitatni ítéletét, mint kétleni hajlandóságát.
- Kötelezettségeim ez idő szerint - mondta zavartan Willoughby - olyan
természetűek... hogy... nem merem áltatni magam...
Elhallgatott. Mrs. Dashwood meglepetésében megszólalni sem tudott, s megint
hallgatás következett. Ezúttal Willoughby törte meg, ki halvány mosollyal így beszélt:
- Esztelenség így késlekedni. Nem gyötröm magam tovább azzal, hogy jó barátok
között maradok, kiknek társaságát ezentúl nem élvezhetem.
Majd sietősen elbúcsúzott mindannyiuktól, s kiment a szobából látták, amint
hintójába száll, s egy perc sem telt belé; már eltűnt szemük elől.
Mrs. Dashwoodnak szavát szegték érzései, s azonnal távozott a szalonból, hogy
magányában adjon szabad utat a hirtelen távozás okozta, aggályainak és
riadalmának.
Elinor aggodalma sem volt anyjáénál csekélyebb. Szorongva, kishitűen gondolt az
imént történtekre. Willoughby magatartása búcsúzáskor, zavara, erőltetett
vidámsága, s mindenekfelett ahogy vonakodott elfogadni Mrs. Dashwood invitálását,
e szerelmeshez - mi több: hozzá magához - nem illő húzódozás ugyancsak felkavarta
Elinort. Egyik percben attól tartott, hogy Willoughby szándéka nem volt komoly; a
következőben, hogy sajnálatos viszály támadt húga és Willoughby között - Marianne
kétségbeesése, mikor a szobából kifutott, legvalószínűbben komoly nézeteltérésre
vallott, noha; tekintetbe véve Marianne-nak Willoughby iránt érzett szerelmét, a
nézeteltérés jóformán lehetetlenségnek tűnt fel.
Ám akármi lehetett elválásuk oka, kétely sem fért ahhoz, hogy húgának szenvedése
valóságos; és Elinor gyengéd szánalommal gondolt a heves bánatra, amelynek
Marianne bízvást nem csupán megkönnyebbülés végett ad szabad folyást, de minden
bizonnyal kötelességének érzi, hogy azt táplálja és bátorítsa is.
Vagy egy félóra múlva anyja visszatért, s habár szeme vörös volt, arcán nem ült
bánat.
- A mi kedves Willoughbynk néhány mérföldnyire járhat már Bartontól, Elinor -
mondotta Mrs. Dashwood, ahogy leült kézimunkájához -, s vajon nehéz szívvel utazik-
e?
- Oly különös az egész. Ilyen hirtelen távozást! Valósággal egy pillanat műve volt. Az
este még oly boldog, oly vidám, oly szeretetteljes volt itt velünk! S most tíz perc sem
telt belé... Elment, s még csak visszatérni sem szándékozik! Több lehetett a dolog
mögött, mint amennyit bevallott nekünk. Nem úgy beszélt, nem úgy viselkedett,
ahogyan szokott. Te is bizonyára láttad rajta a változást, akárcsak én. Vajon mi
történhetett? Összevesztek talán? Másképp miért vonakodott volna annyira, hogy
elfogadja meghívásunkat?
- Nem a hajlandóságában volt a hiba, Elinor; ezt igazán világosan láttam. Nem állt
módjában, hogy elfogadja. Hidd el, alaposan végiggondoltam a dolgot, s tökéletesen
meg tudok magyarázni minden egyes mozzanatot, amit kezdetben magam is éppúgy
furcsállottam, mint te.
- Csakugyan?
- Igen. A lehető legmegnyugtatóbb magyarázatot adtam magamnak; de azt tudom,
hogy téged, örök kételkedőt, nem fog kielégíteni. Engem azonban nem tántoríthatsz
el meggyőződésemtől. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Smith gyanítja
Willoughbynak Marianne iránt táplált érzelmeit, s mert nem helyesli - talán mert más
céljai vannak vele -, mindenáron el akarja távolítani a közeléből; és a sürgős üzleti
ügy, amelynek lebonyolításával megbízta Willoughbyt, csupán ürügy, hogy
elküldhesse. Ez történt, hidd el. Willoughby maga is jól tudja, hogy Mrs. Smith
helyteleníti ezt a kapcsolatot, ezért most nem is meri bevallani, hogy eljegyezték
egymást Marianne-nal, s függő helyzeténél fogva kötelességének érzi, hogy fejet
hajtson Mrs. Smith akarata előtt, és egy darabig távol maradjon Devonshire-től. Te
bizonyára azt válaszolod erre: meglehet, hogy így történt, de az is lehet, hogy nem;
én azonban nem hallgatok semmiféle gáncsoskodásra, hacsak magad is nem kínálsz
legalább ennyire kielégítő magyarázatot. Nos, Elinor, halljam, mit mondasz erre?
- Semmit, ha egyszer előre tudod a válaszomat.
- Azt mondtad volna tehát, hogy meglehet, így történt, de az is, hogy másképp. Ó,
Elinor, mily különösek az érzéseid! Könnyebben elhiszed látatlanban a rosszat, mint a
jót. Könnyebben hiszel Marianne boldogtalanságában és szegény Willoughby
bűnösségében, mintsem az utóbbit felmentenéd. Szentül eltökélted, hogy ő a hibás,
mert a szokásosnál kevésbé melegen búcsúzott el tőlünk. Nem kell elnézéssel
lennünk a figyelmetlenség és a szomorúság iránt, melyet a nemrég elszenvedett
csalódás miatt érez? Nem fogadhatunk el semmiféle valószínűséget, csupán mert
nem bizonyosság? Nem tartozunk tán semmivel a férfinak, akit szeretni minden
okunk megadatott, és semmi okunk, hogy rosszat gondoljunk felőle? Talányos
indítékok tán nem is léteznek, amelyeket egy darabig óhatatlanul titkolni kell? És
végtére is: mivel gyanúsítod őt?
- Alig tudnám megmondani. Ám az efféle változás óhatatlanul holmi kellemetlen
dolog gyanúját kelti fel, amilyet épp az imént tapasztaltam nála. Mély igazság rejlik
azonban, megvallom, abban is, amit az imént mondtál, hogy elnézéssel kell
viseltetnünk Willoughby iránt, hisz szívemből óhajtom, vajha igaz ítélettel volnék
minden iránt. Willoughbynak jó oka volt, hogy így viselkedjék, s ezt szívből remélem
is. Ám sokkal illőbb lett volna hozzá, hogy ezt nyomban be is ismerje. Lehet, ajánlatos
a titoktartás; de én azért csak csodálkozom, hogy épp ő gyakorolja.
- Ennek ellenére ne kárhoztasd őt azért, mert jellemével ellentétesen cselekszik, ha
szükséges a kerülő út. De vajon elismered-e, hogy igaz, amit védelmére elmondtam?
Én megnyugodtam - s őt felmentettem.
- Nem tökéletesen. Lehet, ajánlatos elrejteni jegyességüket - ha csakugyan jegyesek
- Mrs. Smith elől, s ha így van, igen alkalmas Willoughbynak, hogy lehetőleg keveset
tartózkodjék egyelőre Devonshire-ben. Ám ez még nem ok arra, hogy előlünk is
rejtegessék.
- Hogy előlünk rejtegessék! Drága gyermekem, azzal vádolod tehát Willoughbyt és
Marianne-t, hogy bármit is rejtegetnek előlünk? Ez igazán különös; hisz a tulajdon
szemedből sugárzott minden áldott nap a szemrehányás óvatlanságuk miatt!
- Nem hiányolom vonzalmuk bizonyítékát - mondta Elinor -, de az eljegyzésüket igen.
- Én tökéletesen meg vagyok győződve mind a kettőről.
- És mégsem hallottál egyetlen szót sem a tárgyról, egyiküktől sem.
- Minek ott a szó, ahol oly ékesen beszél a tett! Vajon a Marianne és valamennyiünk
iránti viselkedése, ha máskor nem, az utóbbi két hétben nem nyilvánította-e ki, hogy
szereti őt és jövendő nejének tekinti, irántunk pedig a legközelebbi rokon vonzalmát
érzi? Nem értettük-e meg egymást tökéletesen? Nem kérte-e beleegyezésemet
mindennap a tekintete, a modora, figyelmes és szeretetteljes tisztelete? Elinor,
kedvesem, lehetséges-e kételkedni jegyességükben? Hogy juthattál ilyen gondolatra?
Hogy tételezheted fel, hogy Willoughby, meggyőződve, hisz meg kellett győződnie,
húgod szerelméről, elhagyja őt elhagyja tán hónapokra, s ne beszélt volna
érzelmeiről? hogy kölcsönös bizalmuk záloga nélkül váltak volna el?
- Megvallom - felelte Elinor -, minden körülmény az eljegyzésük mellett szól, egyet
kivéve: ez az egy pedig mindkettejük tökéletes hallgatása a tárgyról, s az én
szememben ez többet számít minden másnál.
- Milyen különös! Ugyancsak gyalázatos véleménnyel lehetsz Willoughbyról, ha
mindazok után, ami kettejük között nyilvánvalóan lezajlott még kételkedsz
kapcsolatuk természetében. Talán Willoughby mindvégig szerepet játszott húgod
iránti viselkedésében? Talán azt hiszed, hogy valóban közönyös iránta?
- Nem, ezt nem hihetem. Szeretnie kell, kell hogy szeresse, és szereti is, ebben
bizonyos vagyok.
- Csakhogy igen sajátos gyengédséggel, ha ily közönnyel, a jövő iránti ily kevés
gonddal hagyja el, mint amennyit te tulajdonítasz neki.
- Emlékezned kell, drága anyám, én sosem tekintettem bizonyosságnak ezt az ügyet.
Mindig is voltak kételyeim, bevallom; de már halványabbak, mint voltak, s meglehet,
csakhamar elmúlnak teljesen. Ha azt látjuk, hogy leveleznek, minden aggályom
eloszlik.
- Minő engedmény valóban! Ha az oltár előtt látnád őket, tán feltételeznéd, hogy
össze fognak házasodni. Könyörtelen, leány! Nem, én nem követelek effajta
bizonyítékot. Én úgy vélem, semmi sem történt, ami indokolná a kételyt; nem
törekedtek titoktartásra; viselkedésük mindig nyílt volt és gáttalan. Húgod óhajai felől
nem lehet kételyed. Ezért tehát minden bizonnyal Willoughbyt fogod gyanúba. De
miért? Tán nem becsületes és érző lélek? Tán állhatatlanságot tapasztaltál nála, s ez
okozza riadalmadat? avagy csalárd talán?
- Remélem, nem; hiszem, hogy nem! - kiáltott fel Elinor. - Szeretem Willoughbyt,
őszintén szeretem; s a tisztessége iránti gyanú magamnak is éppoly fájdalmas, mint
neked. Önmagától támadt, s nem bátorítom. Megvallom, megdöbbentett ma reggel a
modorában beállott változás; mintha nem is ő beszélt volna, s a te kedvességedet a
szívélyesség tökéletes híjával viszonozta. De minderre magyarázatul szolgálhat
ügyeinek az általad feltételezett állapota. Épp most búcsúzott húgomtól, az imént
volt tanúja Marianne elkeseredésének; s ha attól féltében, hogy megsérti Mrs. Smitht,
kötelességének érezte, hogy ellenálljon a kísértésnek, s ide ne térjen hamarosan
vissza, noha tudta, hogy meghívásod elhárításával, azzal a kijelentésével: hosszabb
ideig távol marad, ugyancsak szívtelen, mi több, gyanús színben tünteti fel magát
családunk szemében, úgy bízvást lehetett zavart és elfogódott. Ilyen esetben
nehézségeinek nyílt és őszinte feltárása inkább becsületére vált volna, gondolom; s
jobban egyezett volna jellemével; ám én nem emelek kifogást ily sovány ok miatt
senki viselkedése ellen, ha mégúgy ellenkezik is ítéletemmel, vagy eltér attól, amit
helyesnek és illőnek találok.
- Igen méltányosan beszélsz, Elinor. Willoughby bizonnyal nem érdemli a gyanút. Mi
ugyan nem régóta ismerjük, de itt, a vidéken nem ismeretlen; s ki emlegette valaha
is kedvezőtlenül? Ha olyan helyzetnek örvend, amelyben önállóan cselekedhet, és
azonnal házasodhat, különös lett volna, ha úgy megy el tőlünk, hogy fel nem tárja a
szívét előttem; csakhogy a dolog nem így áll. E jegyesség bizonyos tekintetben nem
kezdődött kedvezően, mert menyegzőjük távoli és bizonytalan; s még a titoktartás is,
amennyire egyáltalán lehetséges, most ugyancsak ajánlatos lehet.
Beszélgetésüket a belépő Margaret szakította félbe; s Elinor kedvére gondolkodhatott
anyja magyarázatán, elfogadhatta sokban a valószínűségét, s remélhette, hogy
minden úgy is igaz.
Marianne-t vacsoráig nem is látták; akkor szó nélkül lépett be a szobába és foglalta el
helyét az asztalnál. Szeme vörös volt és duzzadt; még most is úgy látszott, nehezen
fojtja vissza könnyeit. Kerülte mindannyiuk tekintetét, sem enni, sem beszélni nem
tudott, s egy idő múlva, amikor anyja néma együttérzéssel megszorította a kezét, kis
ereje végére jutott, könnyekben tört ki, és kiment a szobából.
E heves lelki levertség egész este folytatódott. Marianne nem tudott, mert nem is
akart uralkodni magán. A Willoughbyra vonatkozó mégoly csekély utalás is azonnal
lesújtotta; s noha az egész család szüntelenül a vigasztalásán fáradozott, ha csak
megszólaltak is, lehetetlen volt elkerülni minden tárgyat, amelyet Marianne érzelmei
Willoughbyval hozhattak kapcsolatba.

TIZENHATODIK FEJEZET
Marianne sosem tudott volna megbocsátani magának, ha a Willoughby távozását
követő éjszakán akár egy szemhunyást is alszik. Másnap reggel nem tudott volna
anyja és testvérei szemébe nézni, ha nem kel fáradtabban, mint ahogyan feküdt. Ám
az érzelmek, amelyek az efféle nyugalmat szégyennek nyilvánítanák, nem engedték,
hogy efféle veszedelembe kerüljön. Ébren hánykolódott reggelig, s kis híján
átzokogta az éjszakát. Fejfájással kelt, beszélni sem tudott, s képtelen volt egy
falatot is lenyelni; megkeserítette anyjának, testvéreinek minden egyes percét, mert
minden vigasztalási kísérletüknek ellenállt. Ó, az ő érzékenysége minden ostromot
kiáll!
Reggeli után Marianne egymagában elment, bebolyongta Allenham faluját, kéjesen
elmerült a múlt gyönyöreinek emlékezetében, s a délelőtt java részében siratta múlt
boldogságát, mely immár elenyészett.
Hasonló kéjes érzelgésben telt el az este is. Eljátszotta Willoughby minden régi
kedves dalát, minden áriát, amelyben kettejük hangja a leggyakrabban egyesült, s
hangszerénél ülve merőn bámult minden egyes kottasort, amelyet Willoughby másolt
le neki, míg végül szíve annyira eltelt szomorúsággal, hogy több egy csöpp sem fért
már belé; s azután minden áldott nap ekképp folyamodott bánat e táplálékához.
Hosszú órákat töltött a zongoránál; hol sírt, hol énekelt; hangját gyakorta elfojtotta a
könny. Könyvekben csakúgy, mint zenében a keserűséggel kacérkodott, amelyet
bizton előidézett a múlt s a jelen közt tátongó hasadék. Olvasni is csak olyasmit
olvasott, amit annak idején kettesben lapozgattak.
Örökké bízvást nem tarthatott ez a heves bánat; néhány nap elteltével Marianne
csöndesebb mélabúba süppedt; ám a naponta újra meg újra kezdett foglalatosság, a
magányos séta meg a néma merengés, gyakran fakasztott túláradó bánatot.
Willoughbytól nem jött levél; s Marianne láthatólag nem is számított rá. Anyját
meglepte ez, s Elinort megint elfogta az aggodalom. Mrs. Dashwood azonban
kedvére lelt mindenre magyarázatot, amellyel, ha más nem, ő maga mindig beérte.
- Ne feledd, Elinor - mondotta -, mily gyakran megesik, hogy Sir John maga viszi-
hozza a leveleinket a postáról meg a postára. Abban egyetértünk, hogy a titoktartás
ugyancsak kívánatos, és el kell ismernünk, hogy nem lehetne megőrizni, ha
levelezésük egy része Sir John kezén menne át.
Ezt Elinor sem vitathatta, s e magyarázatban igyekezett kellő okát találni amazok
hallgatásának. Volt azonban más módszer is, annyira kézenfekvő, egyszerű, s az ő
véleménye szerint oly kiválóan alkalmas a dolgok való állásának kiderítésére, s
mindennemű titokzatosság azonnali eloszlatására, hogy kénytelen volt előhozakodni
vele anyjának.
- Miért nem kérdezed meg most mindjárt Marianne-t - kérdezte Elinor -, hogy vajon
jegyese-e Willoughbynak vagy sem? Hisz tőled, az édesanyjától, aki ily gyengéd, s ily
elnéző, igazán nem érheti sértésként a kérdés. Iránta érzett szereteted természetes
folyománya lenne, nem más. Hisz Marianne maga volt mindig a gáttalan őszinteség,
kivált irántad.
- Márpedig én a világ minden kincséért sem kérdeznék ilyet. Ha lehetségesnek
tartjuk, hogy nem jegyesek, milyen keserűséget zúdítana rá az effajta tudakozódás!
Én mindenesetre ugyancsak kegyetlen dolognak tartanám. Soha többé meg nem
érdemelném a bizalmát, ha erőnek erejével kényszeríteném annak bevallására,
amelyet ma még senki fülének nem szántak. Én ismerem Marianne szívét: tudom,
hogy őszintén szeret, s hogy nem én leszek az utolsó, aki értesül az ügyről, mihelyt a
körülmények lehetővé teszik felfedését. Nem erőltetném senki bizalmát; s
gyermekemét csak annál kevésbé; mert a gyermeki kötelességérzet lehetetlenné
tenné a tagadást, amelyet netán óhaja diktál.
Elinor túlságosnak érezte ezt a nagylelkűséget, kivált húgának ifjúságát tekintve, s
tovább unszolta anyját, ám mindhiába; józan ész, józan megfontolás, józan óvatosság
- mind, mind alámerült Mrs. Dashwood gyengéd érzelmességében.
Napok teltek el úgy, hogy a család Willoughby nevét nem vette ajkára Marianne
jelenlétében; Sir John és Mrs. Jennings azonban már nem volt ennyire tapintatos;
élcelődésük csak tetézte nem egy fájdalmas óra kínjait - mígnem egy este Mrs.
Dashwoodnak kezébe akadt egy Shakespeare-kötet, felvette, és így kiáltott:
- Nem fejeztük be a Hamlet-et, Marianne; a mi kedves Willoughbynk távozott, még
mielőtt a végére értünk volna. Tegyük el addig, míg vissza nem tér... De talán addig
még hónapok is eltelnek!
- Hónapok?! - kiáltott fel ugyancsak meglepődve Marianne. - Nem!... és még hét is
csak kevés!
Mrs. Dashwood bánta, amit mondott; Elinornak azonban örömére szolgált, hisz
Marianne-ból olyan választ csalt ki, amely a Willoughbyba vetett bizalomról és
szándékainak ismeretéről tanúskodott.
Egy délelőtt, vagy egy héttel azután, hogy Willoughby elhagyta vidéküket, Marianne
hajlandónak mutatkozott, hogy testvéreivel induljon szokásos sétájukra, s ne
egymagában bolyongjon. Eleddig gondosan ügyelt reá, hogy társtalan kószáljon.
Amikor testvérei a lapály felé vették lépteiket, Marianne egyenesen az ösvény felé
osont; ha amazok a völgyet emlegették, Marianne késlekedés nélkül nekivágott a
domboldalnak, és mire a többiek indultak volna, ő már nem volt sehol. Végül azonban
meggyőzte Elinor igyekezete, aki ugyancsak helytelenítette ezt a makacs
elzárkózást. Végigmentek hát a völgyúton jórészt hallgatagon, mert Marianne nem
bírt úrrá lenni lelke háborgásán, Elinor pedig beérte annyival, hogy egy ponton
diadalt aratott, és pillanatnyilag nem törekedett többre. A völgy bejáratán túl, ahol a
vidék, noha még viruló, de kevésbé burjánzó volt, és jobban kitárult, előttük nyúlt el
a hosszú útszakasz, amelyén Bartonba érkeztükkor végighaladtak; mikor e pontra
értek megálltak és körülnéztek s arról a helyről, amelyet sétáik során még eddig nem
értek el soha, szemügyre vették a tájat, amely a villából csak a látóhatár peremén
látszott.
A táj tárgyai közt hamarosan egy élettelit fedeztek fel; férfi volt, lóháton, s feléjük
igyekezett. Néhány perc múlva már azt is láthatták, hogy úriember; s a következő
pillanatban Marianne rajongva fölkiáltott:
- Ő az; igen, ő az - tudom, hogy ő! - És már sietett is a lovas elé, amikor Elinor
utánakiáltott:
- De nem Marianne, azt hiszem, tévedsz! Nem Willoughby az! Ez a férfi nem olyan
magas, és a mozgása is más!
- De igen, de igen! - kiáltott Marianne. - Egész bizonyosan! A mozgása, a kabátja, a
lova! Tudtam, hogy eljön hamarosan!
S beszéd közben már fürge léptekkel előre is haladt; Elinor pedig, hogy Marianne
különcségét palástolja, hisz jóformán bizonyos volt abban, hogy nem Willoughby
közeleg, gyorsabbra fogta lépteit, s utolérte húgát. Hamarosan már
harminclépésnyire közelítették meg az úriembert. Marianne megint odanézett, és
elszorult a szíve; azután hirtelen sarkon fordult, és visszafelé sietett, amikor két
testvérének felemelt hangja megállította, s egy harmadik hang, szinte éppoly
ismerős, mint a Willoughbyé, csatlakozott hozzájuk, és kérlelte: állna meg - amire
meglepetten megfordult, és ki mást pillantott meg, mint Edward Ferrarst!
Az ifjú Ferrars volt a világon az egyetlen személy, aki megbocsátást nyert, amiért
nem Willoughby; s az egyetlen, aki mosolyt kaphatott Marianne-tól; s Marianne
felszárította könnyeit, hogy rámosolyogjon, és nővére boldogságában egy időre
feledte a maga csalódását.
Edward leszállt a nyeregből, lovát átadta szolgájának, s a Dashwood kisasszonyokkal
elsétált Bartonba, ahová a látogatásukra készült.
Mindannyian igen szívélyesen fogadták, kivált Marianne, aki túltett Elinoron
kedvességben. Marianne szemében a nővére és Edward közötti találkozás csupán
folytatása volt annak a megmagyarázhatatlan hűvösségnek, amelyet mindkettejük
magatartásában oly gyakorta észlelt Norlandban. Kivált Edward viselkedése volt
híjával mindannak, amit szerelmes ifjúnak efféle alkalmakkor mondania és mutatnia
illik. Zavart volt; alig látszott rajta, hogy örülne a viszontlátásnak; sem
elragadtatottságot, sem vidámságot nem tanúsított; alig beszélt, csak ha
kérdezősködéssel kényszerítették, Elinort figyelme semmiféle jelével nem tüntette ki.
Marianne egyre növekvő meglepetéssel nézte és hallgatta. Már-már nem is szerette
Edwardot; s végül, hisz minden érzése ebbe torkollt, gondolatait visszaterelte
Willoughbyra, akinek modora kellőleg éles ellentétben volt kiszemelt sógoráéval.
Rövid hallgatás után, amely a találkozás meglepetését és a kérdezősködést követte,
Marianne megkérdezte Edwardot, vajon egyenesen Londonból jött-e. Nem, válaszolta
erre az ifjú, már két hete Devonshire-ben van.
- Két hete! - ismételte Marianne, meglepetten, hogy ily régóta tartózkodik már egy
megyében Elinorral, és még nem látogatta meg.
Edward meglehetősen szomorú arccal tette hozzá, hogy Plymouth mellett időzött,
barátainál.
- Járt mostanában Sussexben? - kérdezte Elinor.
- Vagy egy hónapja voltam Norlandban.
- És milyen most a drága, drága Norland? - kiáltott fel Marianne.
- A drága, drága Norland - válaszolta Elinor - valószínűleg éppolyan, mint máskor
ősszel. Az erdőt és az utakat vastagon borítja az avar.
- Ó - kiáltott fel Marianne -, mily magával ragadó érzéssel töltött el valamikor, amint
hullani láttam a leveleket! micsoda élvezet volt, midőn séta közben örvényként
sodorta őket körülöttem a szél! Micsoda érzéseket ihletett az ősz, az egész levegő! És
most nincs ott senki, aki szemlélné! Csak nyűgnek tekinti mindenki, sietősen elseprik,
s amennyire lehet, eltüntetik szem elől.
- Nem mindenki osztozik a száraz levelek iránti szenvedélyedben - mondta Elinor.
- Nem; az én érzéseimben ritkán osztoznak, ritkán értik meg. De néha mégis
megesik... - S e szavakra Marianne néhány pillanatra ábrándjaiba merült; ám felrázta
magát újra, s megszólította a vendéget: - Edward - hívta fel a figyelmét a kilátásra -,
íme, itt van a Barton-völgy. Tekintsen végig rajta, s ha tud, maradjon csendben.
Nézze amott a dombokat! Látott már ehhez foghatót? Balra amott, az erdő és a park
közepén, a Barton-kastély áll; a ház egyik vége idelátszik. Ott pedig, a legtávolabbi
domb alatt, mely oly fenségesen emelkedik, ott a mi házikónk.
- Gyönyörű a táj - válaszolta a vendég -, de itt a laposon bizonyára nagy télen a sár.
- Hogy gondolhat sárra, amikor ilyesmi tárul a szeme elé?
- Csak úgy - felelte mosolyogva Edward -, hogy az elém táruló tárgyak között egy
sáros ösvényt is látok.
- Mily különös! - mondta magában Marianne, ahogy továbbmentek.
- Kellemes a szomszédságuk? Middletonék rokonszenvesek?
- Egyáltalán nem - felelte Marianne -, szerencsétlenebb szomszédságba már nem is
kerülhettünk volna.
- Marianne! - kiáltott a nővére. - Hogy beszélhetsz így? Hogy lehetsz ily igazságtalan?
Igen tiszteletreméltó család, Mr. Ferrars, és irántunk igaz barátsággal viseltetnek.
Elfeledted, Marianne, mennyi kellemes napot köszönhetünk nekik?
- Nem - mondta halkan Marianne -, sem azt, hogy mennyi kínos percet.
Elinor ezt nem vette tudomásul, s figyelmét látogatójukra irányítva, azon igyekezett,
hogy holmi társalgásfélét tartson fenn; jelen lakóhelyükről, jó oldalairól, más
effélékről beszélt, s ezzel alkalmanként kérdéseket és megjegyzéseket csikart ki a
vendégből. Edward hűvössége és tartózkodása ugyancsak rosszul esett Elinornak;
bosszankodott is; ám elhatározta, hogy Edward iránti magatartását a múlt és nem a
jelen fogja megszabni; kerülte tehát a neheztelésnek, haragnak minden látszatát, s
úgy bánt a látogatóval, ahogyan azt a családi kötelék révén illendőnek ítélte.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Mrs. Dashwood egy pillanatra lepődött meg csak a vendég láttán; szemében mi sem
lehetett természetesebb, mint hogy Edward ellátogatott Bartonba. Öröme,
lelkendezése hosszabb életű volt, mint a csodálkozása. Igen nyájasan üdvözölte
Edwardot, s az ifjú szemérmes, hűvös tartózkodása meghátrált e fogadtatás előtt.
Mire a házba léptek, már mindez oszladozott, Mrs. Dashwood lefegyverző modora
pedig végleg megfutamította. Aligha akadhatott olyan férfi, ha Mrs. Dashwood egyik
leányát szerette, szenvedélyét őrá magára is ki ne terjesztette volna; s Elinor nagy
elégtétellel látta csakhamar, hogy Edward már jobban hasonlít régi önmagához.
Valamennyiőjük iránti ragaszkodása mintegy újraéledt, s ismét észrevehetővé vált,
hogy érdekli a sorsuk. Nem volt azonban jókedvében; dicsérte a házat, csodálta a
kilátást, figyelmes volt és kedves, de jókedvű - nem. Az egész család észrevette ezt,
s Mrs. Dashwood, aki mindezt Edward anyja szűkkeblűségének tulajdonította, azon
méltatlankodott, miközben asztalhoz ült, hogy micsoda önző szülők vannak a világon.
- Milyen tervei vannak önnel Mrs. Ferrarsnak, Edward? - kérdezte, amikor vacsora
után körülülték a kandallót. - Ma is még nagy szónoknak szánja, a maga kedve
ellenére?
- Nem. Remélem, anyám már meggyőződött róla, hogy a közszerepléshez nincs sem
kedvem, sem tehetségem.
- De hát hogyan tesz szert másképp hírnévre? Hisz családjának hírnévvel kell
szolgálnia, s bizony bajos dolga lesz, ha nem hajlik a költekezésre, nem szíveli az
idegeneket, nincs hivatása, nincs önbizalma!
- Meg sem kísérlem. Nem törekszem kiválóságra; s nincs okom remélni, hogy valaha
is elérhetem. Hála legyen az égnek! Senki sem kényszeríthet rá, hogy lángész avagy
szónok legyek.
- Jól tudom, nincs magában becsvágy. Szerények a vágyai.
- Csakoly szerények, mint mindenki másé, úgy gondolom. Magam is, csakúgy, mint
más, tökéletes boldogságra vágyom; s mint mindenki más, ezt a magam módján
óhajtom elérni. A nagyság engem nem boldogíthat.
- Különös is volna! - kiáltott fel Marianne. - Mi köze a vagyonnak, a nagyságnak a
boldogsághoz?
- A nagyságnak vajmi csekély - mondotta Elinor -, ám a vagyonnak nagyon is sok
köze van hozzá.
- Szégyelld magad, Elinor! - mondta Marianne. - A pénz csak ott boldogít, ahol más
nem adhatja meg a boldogságot. A kényelmes megélhetésen túl már igaz
elégedettséget nem adhat az embernek.
- Talán - mosolygott Elinor - ezen a ponton találkozunk. A te kényelmes
megélhetésed nagyon is hasonlít az én vagyonomhoz; s nélküle, a világ mai
állapotában - ebben bizonnyal egyetértünk - híját éreznénk mindennemű külső
kényelemnek. Csak épp a te eszméid nemesebbek, mint az enyéim. Nos halljuk, mit
nevezel te kényelmes megélhetésnek?
- Ezernyolcszáz-kétezer font évente; ennél több nem kell.
- Évi kétezer! - nevetett Elinor. - Hisz az én "vagyonom" ezer font! Tudtam, hogy ez
lesz a vége!
- Márpedig kétezer font igen szerény évi jövedelem - vélte Marianne. - Család aligha
élhet meg kevesebből. És én igazán nem vagyok szerénytelen. Megfelelő személyzet,
egy hintó, talán kettő, meg a hátaslovak - kevesebből ezt igazán nem lehet
fenntartani.
Elinor megint csak mosolygott, hogy húga ily pontosan szabja meg Combe Magna-i
jövendő kiadásait.
- Hátaslovak! - ismételte Edward. - Miért van szükség hátaslóra? Hisz nem mindenki
vadászik.
Marianne elpirult, miközben válaszolt. - De legtöbben igen.
- Én azt szeretném - pendített meg új húrt Margaret -, hogy valaki ajándékozzon
mindegyikünknek nagy vagyont!
- Ó, bárcsak megtenné! - kiáltott fel Marianne; szeme lelkesen csillogott, s arcát
lángba borította az elképzelt boldogság.
- Ebben az óhajban, úgy gondolom, egyek vagyunk - mondta Elinor -, még ha a
vagyon nem boldogít is.
- Ó istenem! - kiáltott fel Margaret. - Milyen boldog is lennék! Vajon mihez kezdenék
vele?
Marianne-on látszott, hogy egy szemernyi kétsége sincs e tekintetben.
- Magam is zavarban volnék, ha nagy vagyont kellene elköltenem - mondotta Mrs.
Dashwood -, hogyha gyermekeim az én segítségem nélkül is mind gazdagok
lennének.
- Ha hozzákezdesz a ház átalakításához - jegyezte meg Elinor -, menten megszűnik
minden nehézség.
- Micsoda pompás rendelések mennének ebből a családból Londonba - mondta
Edward -, ha ilyesmi történnék! Mily boldog nap virradna a könyvárusokra,
kottakereskedőkre, metszetárusokra! Kegyed, Miss Dashwood, általános rendelkezést
adna mindennemű érdemdús metszet küldésére - ami pedig Marianne-t illeti, hisz
ismerem nagy lelkét, alig lenne Londonban elég zenemű, hogy kielégítené. S a
könyvek! Thomson[3], Cowper, Scott - mind újra meg újra megvenné, minden egyes
példányt, hogy érdemtelen kéz ne kerüljön; s megvásárolna minden könyvet,
amelyből megtanulhatja, hogyan csodáljon egy vén, göcsörtös fát. Így van-e,
Marianne? Bocsásson meg, ha csípős vagyok. Csupán azt akartam bizonyítani, hogy
nem feledtem egykori vitáinkat.
- Imádom, ha a múltat felidézik, Edward - ha mélabús, ha vidám, imádom felidézni -,
és sosem bánthat meg azzal, ha a régi szép időkről beszél. Nagyon jól eltalálta, mire
költeném a pénzemet - egy részét mindenesetre -; a készpénzem minden bizonnyal
kotta- és könyvgyűjteményem gyarapítását szolgálná.
- Vagyona java részét pedig évjáradékba fektetné, a szerzők és örököseik javára.
- Nem, Edward, mást kezdenék vele.
- Akkor talán díjat tűzne ki annak a személynek, aki leghathatósabb védelmét írja
meg a maga kedvenc életelvének, vagyis hogy senki sem lehet kétszer szerelmes
életében - mert úgy gondolom, e téren változatlan a véleménye, igaz?
- Kétségtelenül. Az én koromban az ember véleménye már meglehetősen
kijegecesedett. Nem valószínű, hogy bármit lássak vagy halljak, ami
megváltoztathatná.
- Marianne éppoly szilárd, mint valaha - mondta Elinor - Láthatja: semmit sem
változott.
- Csak megkomolyodott egy kissé.
- Ejnye, Edward - mondta Marianne -, igazán nem vethet semmit a szememre. Hisz
maga sem valami vidám!
- Miért gondolja? - kérdezte az ifjú, és felsóhajtott. - Hisz az én alkatomnak sosem
volt jellemvonása a vidámság.
- S azt hiszem, a Marianne-énak sem - mondta Elinor. - Aligha mondaná életvidám
leánynak; nagyon komoly, nagyon buzgó minden cselekedetében; néha sokat beszél,
s mindig hevesen - de valójában ritkán derűs.
- Azt hiszem, igaza van - mondotta Edward -, pedig én mindig életvidám leánynak
tartottam.
- Gyakorta kaptam magam én is efféle tévedésen - mondta Elinor -: egy s más
tekintetben merőben rosszul ítélem meg a jellemet; van, akit sokkal vidámabbnak,
mást komolyabbnak, eszesebbnek vagy éppenséggel balgábbnak gondolok a
valóságosnál; s magam sem tudom, miből eredt, mi okozta a tévedést. Olykor az
irányítja véleményünket, hogy ki-ki mit mond magáról; gyakran az, amit más mond
róla, s nem szánunk időt a megfontolásra és az ítéletre.
- Én mindig úgy véltem, Elinor - mondta Marianne -, hogy teljesen a mások
véleményére hagyatkozhatunk. Azt hittem ítéletünk csupán alárendeltje lehet
embertársainkénak. Hiszen mindig is ez volt az életelved.
- Ó, Marianne, soha. Az én életelvemnek sosem volt része az értelem behódolása.
Semmi mást nem próbálok másokhoz igazítani, csak a viselkedésemet. Ne keverd
össze, amit mondtam. Megvallom bűnös vagyok abban, hogy gyakran óhajtottam:
bárcsak részesítenéd ismerőseinket nagyobb figyelemben; de mikor intettelek, hogy
vedd át érzéseiket, vagy alkalmazkodj ítéletükhöz komoly dolgokban?
- Nem sikerült húgát az általános udvariasságot illető véleményének pártjára állítani?
- fordult Elinorhoz Edward. - Nem sikerül előbbre nyomulnia?
- Épp ellenkezőleg - felelte Elinor, és sokatmondó pillantást vetett Marianne-ra.
- Az én ítéletem - mondotta Edward - ebben a kérdés a kegyedével azonos; de sajnos,
a gyakorlatom sokkal inkább a húgáéval. Sosem akarok senkit megsérteni, de oly
ostobán tartózkodó vagyok, hogy gyakran nemtörődömnek látszom, amikor csak
velem született félszegségem tartóztat. Gyakran gondoltam el: a természet bizonnyal
arra szánt, hogy alantas társaságban leljem kedvem, oly kevéssé érzem magam
kellemesen előkelő idegenek között!
- Marianne-nak semmiféle félénkség nem szolgál mentségére a figyelmetlenségéért -
mondta Elinor.
- Túlságosan is jól ismeri érdemét, hogysem álszemérmes legyen - válaszolta
Edward. - A félénkség nem más, mint ilyen vagy amolyan alsóbbrendűségünk tudata.
Ha elhitethetném magammal, hogy modorom tökéletesen könnyed és kellemes, nem
lennék félénk sem.
- De akkor is csak tartózkodó lenne - mondotta Marianne -, és az még rosszabb.
Edward rábámult. - Tartózkodó! Én tartózkodó volnék, Marianne?
- Igen. Nagyon.
- Nem értem magát - felelte Edward, és elvörösödött. - Tartózkodó! De mégis, mily
módon? Mit mondjak magának? Mit hihet rólam?
Elinort meglepte Edward szenvedélyessége, de tréfával próbálta elütni a dolgot, és
így szólt hozzá: - Nem ismeri még annyira a húgomat, hogy tudná: mire érti? Nem
tudja, hogy Marianne szemében mindenki tartózkodó, aki nem oly szapora beszédű,
mint ő, s nem éppoly elragadtatott csodálója mindennek, amit ő csodál?
Edward nem válaszolt. Elkomolyodott megint s gondolataiba merült - és jó darabig
csak ült némán és komoran.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Elinor nagy aggodalommal észlelte barátjának nyomott kedélyállapotát. Edward
látogatása nem szolgált tökéletes megelégedésére, hisz maga az ifjú láthatólag nem
lelte benne kedvét. Nyilvánvaló volt, hogy boldogtalan; Elinor szívéből kívánta,
bárcsak éppoly nyilvánvaló volna, hogy Edward most is ugyanazzal a vonzalommal
tünteti ki, amelyet egykor kétségtelenül ébresztett benne; ám mindeddig ugyancsak
bizonytalannak tetszett, hogy hajlandósága változatlan; Elinor iránt tanúsított
tartózkodása pedig ellene mondott annak, amit a megelőző percben netán egy
lelkesebb pillantása sugallt.
Másnap reggel, mielőtt még a többiek megjelentek volna, Edward csatlakozott
Elinorhoz és Marianne-hoz a reggelizőszobában; s Marianne, aki mindig is szíve egész
melegével pártolta boldogságukat, csakhamar magukra hagyta őket. Ám még fel
sem ért a lépcsőn, amikor hallotta, hogy nyílik a szalon ajtaja, s meglepetésére maga
Edward lépett ki a szobából.
- Bemegyek a faluba, megnézem a lovaimat - mondotta -, mivel kegyedék még nem
készültek el a reggelihez; csakhamar visszatérek.
Edward visszatérőben újólag megcsodálta a környező vidéket; a faluba menet
előnyös színében tárult fel előtte a völgy; a falu pedig, mivel sokkal magasabban
feküdt, mint maga a ház, tágabb látképet nyújtott, és ez ugyancsak megnyerte az ifjú
tetszését. Ez a tárgy lekötötte Marianne figyelmét; maga is a kép rajongó leírásába
kezdett, s tüzetesebben kifaggatta Edwardot: vajon mely látvány nyerte meg
különösen a tetszését. Az ifjú azonban félbeszakította, mondván:
- Ne vallasson ily buzgón, Marianne - ne feledje, én mit sem értek a festőiséghez, s
ha részletekbe bocsátkozunk, még utóbb megsértem tudatlanságommal és
fogyatékos ízlésemmel. Megeshet, hogy meredeknek mondom, a hegyoldalt, amelyet
merésznek kellene neveznem; szabálytalan és szaggatott helyett durvának és
rögösnek a talajt; és távolinak, s ezért láthatatlannak olyan tárgyakat, amelyeket a
ködös légkör lágy közegén át kivehetetlennek illenék mondanom. Érje be annyi
csodálattal, amennyire őszintén képes vagyok. Nagyon szép ez a vidék - a hegy
meredek, az erdőben sok a remek fa, a völgy barátságos és kellemes, sok a dús
mező s az elszórtan látszó kedves tanyaház. Pontosan megfelel a szép vidékről
alkotott elképzelésemnek, mert a szép itt a hasznossal egyesül - és minden bizonnyal
festői is, hisz kegyed csodálja; szívesen elhiszem, hogy csupa szirt és meredély,
zuzmó és csalit, ám énrám kár mindezt vesztegetni. Én semmit sem értek a
festőihez.
- Sajnos, nagyon is igaz, amit mond - szólt Marianne -, de vajon miért kérkedik vele?
- Azt gyanítom - mondotta Elinor -, hogy Edward, egyfajta szenvelgést elkerülendő, a
másikba esik. Mivel azt hiszi, sokan több csodálatot tanúsítanak, mint amennyit
éreznek a természet szépségei iránt, és émelyíti ez a hivalkodás, ő maga a
valóságosnál nagyobb közönyt és kevesebb érzékenységet tettet szemléletükben.
Edward ízlése kényes, és ezért a maga kedve szerinti szenvelgést ölt magára.
- Bizony igaz - mondotta Marianne -, hogy a tájkép csodálata merő közhellyé
változott. Mindenki annak az embernek ízlését és eleganciáját sajátítja ki, midőn
leírással próbálkozik, aki elsőül határozta meg a festői szépség természetét. Én
gyűlölök mindennémű közhelyet, s néha csak azért őrzöm meg magamban az
érzéseimet, mert leírásukra nem találnék más szavakat, csupán olyat, amelyből
kicsépeltek már minden tartalmat és jelentést.
- Meggyőződésem - mondta Edward -, hogy kegyed valóban olyan gyönyörűségét leli
a szép kilátásban, mint amilyet érezni vall. Viszonzásul azonban a nővérének meg
kell engednie nekem, hogy ne érezzek többet, mint amennyit vallok. Kedvelem a
szép kilátást, de nem a festőiség nevében. Nem kedvelem a kacska, csökött,
villámsújtotta fát. Sokkalta jobban csodálom, ha sudár, magas és viruló. Nem
kedvelem a roskatag, düledező viskót. Nem kedvelem a csalánt, a bogáncsot, a
szamártövist. Nagyobb örömömet lelem a kedves tanyaházban, mint az őrtoronyban
- és sokkal inkább kedvemre való egy csapat takaros, derűs falusi, mint a világ
legnyalkább banditája.
Marianne ámulva tekintett Edwardra, s szánalommal nővérére. Elinor csak nevetett.
A témát ezután elejtették; Marianne elgondolkodó hallgatásba mélyedt, míg új tárgy
nem vonta magára figyelmét. Edward mellett ült, s amikor a vendég átvette
teáscsészéjét Mrs. Dashwoodtól, a keze épp Marianne szeme előtt haladt el, úgyhogy
az akarva-akaratlan megpillantott Edward ujján egy gyűrűt, a közepén egy hajfürttel.
- Sosem vettem észre, hogy gyűrűt visel, Edward - kiáltott fel Marianne. - Fanny haja
az? Emlékszem, mikor ígérte, hogy ad majd magának belőle. De én azt hittem, az ő
haja sötétebb.
Marianne gondolkodás nélkül kimondta, ami az eszébe jutott; ám amikor látta, hogy
Edwardnak ezzel fájdalmat okozott, ő maga még jobban elkeseredett
megfontolatlanságán. Edward mélyen elvörösödött, futó pillantást vetett Elinorra, s
csak azután felelt:
- Igen, ez a nővérem haja. A foglalat ugyanis mindig egy kissé megváltoztatja a színt.
Elinor elkapta a pillantását, s maga is zavartnak látszott. Ő is, akárcsak Marianne,
nyomban jól tudta, hogy a haj az övé; következtetésük mindössze abban különbözött,
hogy Marianne úgy vélte, nővére szabad akaratából adta a fürtöt, Elinor azonban
tudatában volt, hogy azt elcsente, vagy számára ismeretlen fortély révén tett szert rá
a birtokosa. Mindazáltal nem volt olyan kedvében, hogy sértésnek vette volna, s úgy
tett, mintha az eset elkerülte volna figyelmét; nyomban másra terelte a szót, ám
magában eltökélte, hogy ezentúl minden alkalmat megragad; amikor szemügyre
veheti a hajfürtöt, és minden kétséget kizáróan megállapíthatja, hogy a színe
pontosan egyezik az övével.
Edward zavara csak kis idő múltán ült el, s a helyébe szórakozottság telepedett.
Egész délelőtt különösen komor volt. Marianne szigorú szemrehányásban részesítette
magát azért, amit mondott; ám sokkal könnyebben megbocsátott volna magának, ha
tudja, mily kevéssé sértette vele nővérét.
Délfelé járt, amikor betoppant Sir John és Mrs. Jennings; hírét vették az úri vendég
érkeztének, és siettek megszemlélni a jövevényt. Anyósa segédletével Sir John
kisvártatva felfedezte, hogy a Ferrars név F-fel kezdődik, s az odaadó Elinor ellen ez a
gúnyolódás jövendő aknáját adta kezébe, amelynek azonnali felrobbantásában csak
Edwarddal való új keletű ismeretsége akadályozta meg. Így Elinor csupán a
jelentőségteljes pillantásokból következtethetett arra, hogy Sir John és Mrs. Jennings
mindentudása, mely Margaret útmutatásán alapult, mily mélyre hatolt.
Sir John nem jöhetett úgy a Dashwood-portára, hogy másnap ebédre vagy aznap este
teára ne invitálta volna a hölgyeket a kastélyba. A jelen alkalommal, a hölgyek
vendégének szórakoztatása érdekében, amit elősegíteni kötelességének tartott, azon
buzgólkodott, hogy mindkettőre megnyerje őket.
- Ma este nálunk kell teázniuk - mondotta Sir John -, mert csak magunk leszünk,
holnap pedig mindenképpen velünk kell ebédeljenek, mert nagy társaság lesz nálunk.
Mrs. Jennings csatlakozott az unszoláshoz. - Ki tudja, talán még táncra is kerül a sor -
mondotta. - És az bizony kísértésbe viszi, Marianne kisasszony.
- A tánc?! - kiáltott fel Marianne. - Lehetetlen! Ki táncolna?
- Hogy ki? Hát maguk, Careyék meg Whitakerék, ki más? Ej! Azt gondolja talán, senki
sem táncolhat, mert egy bizonyos személy, akit ne nevezzünk néven, eltávozott?!
- Szívemből kívánom - kiáltott fel Sir John -, bárcsak megint itt lenne körünkben
Willoughby!
Ez a kijelentés, meg Marianne arcán a pír, új gyanút keltett Edwardban. - És vajon ki
az a Willoughby? - kérdezte halkan asztalszomszédjától, Mrs. Dashwoodtól.
Mrs. Dashwood röviden elmagyarázta. Marianne arca többet mondott. Edward eleget
látott; értette már, nemcsak hogy mit gondolnak a többiek, de azt is, mit jelent
Marianne-nak több, előzőleg elhangzott kijelentése, amelyen eladdig nem tudott
eligazodni; s amikor a látogatók elköszöntek, azonnal megkereste a leányt, és
suttogva így szólt hozzá:
- Törtem a fejem. Elmondjam, mire jutottam?
- Hogy érti ezt?
- Megmondjam?
- Természetesen.
- Nos tehát: úgy vélem, Mr. Willoughby vadászik.
Marianne meglépődött, megzavarodott, ám akaratlanul is elmosolyodott Edward
csendesen csípős modorán, s egy percnyi hallgatás után azt mondta:
- Ó, Edward! Miket beszél!... De eljön még az idő, remélem... Bizonyos vagyok abban,
hogy kedvelni fogja őt.
- Kétségtelenül - felelte a fiatalember, aki egy kissé meglepődött a leány komoly és
szenvedélyes hangján; mert ha nem gondolja, hogy csak az ismerősök kedvére
szolgáló általános tréfáról van szó; holmi semmiség alapján Marianne és Mr.
Willoughby között, úgy sosem bátorkodott volna a tárgyat szóba hozni.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Edward egy hétig időzött a Dashwood-portán; a ház asszonya szívből kérlelte,
maradna még: Edward azonban láthatólag csak az önsanyargatásra hajlott, s
eltökélte; hogy amikor barátai körében a legjobban érzi magát, épp akkor kell
távoznia. Az elmúlt két-három napban kedélye, bár még hullámzó, mégis sokkal
derűsebb volt - mindjobban megkedvelte a házat meg a környezetét; ha távozásról
beszélt - mindig sóhaj kíséretében közölte, hogy ideje fölött szabadon rendelkezik -,
még azon is eltűnődött, vajon hová megy, ha tőlük elköszön; és mégis: mennie kell.
Soha még hét így el nem repült; alig hihette, hogy már a végére jár. Ezt elmondta
többször is; és mást is mondott, ami mind érzéseinek való állapotára vallott, és
meghazudtolta tetteit. Norlandban nem lelte élvezetét; gyűlölt városban lenni; és
mégis: Norlandba vagy Londonba - de mennie kell. Mindennél többre becsülte
vendégszeretetüket, s nagyobb boldogság nem is érhette volna, mint hogy náluk
lehetett. De a hét végeztével búcsúznia kell, tartóztatásuk s a maga vágyai ellenére,
holott az ideje fölött szabadon rendelkezik.
Elinor mindazt, ami Edward cselekedeteiben meglepő volt, az anyja számlájára írta; s
megelégedésére szolgált, hogy Edward anyjának jellemét oly kevéssé ismeri, hogy
általános mentségként fogadhatja el a fia minden különös cselekedetére. Ha mégoly
csalódott és bosszús volt is, és néha nemtetszésére szolgált Edwardnak iránta
tanúsított tétova magatartása, mindenképpen hajlott arra, hogy egészében az ő
tetteit ama nyájas elnézéssel és nagylelkű mentséggel szemlélje, amelyet Willoughby
javára bizony nehezebben kényszerített ki belőle édesanyja. Hogy Edward
fogyatékosnak bizonyult jókedvben, nyíltságban, állhatatosságban - mindezt
általában függősége számlájára írták, no meg hogy ő jobban ismerte Mrs. Ferrars
terveit és szándékait. Kurta látogatása, távozási szándékának makacssága mind
megbéklyózott hajlandóságában gyökerezett, meg abban az óhatatlan szükségben,
hogy alkalmazkodjék anyja kívánságához. Mindennek az oka a régi,
meggyökeresedett baj: ahol kötelesség áll az akarat, szülő a gyermek ellenében.
Elinor buzgón kívánta tudni, mikor szűnik e nehézség, mikor enged az ellenállás,
mikor tér Mrs. Ferrars jobb belátásra, s adja meg fiának a szabadságot, hogy boldog
legyen. Ám e hiú óhajoktól kénytelen volt visszatérni vigaszért az Edward
vonzalmába vetett bizalom megújításához, hajlandósága szóval vagy tekintettel
adott jeleinek emlékéhez, s mindenekfelett a hízelgő bizonyossághoz, amelyet
szüntelenül az ujján viselt.
- Azt hiszem, Edward - mondta Mrs. Dashwood az utolsó nap, reggelinél -, boldogabb
lenne, ha volna foglalkozása, amely lekötné idejét, és érdekkel ruházná fel terveit és
tetteit. Lehet, barátai számára némi kényelmetlenség származnék ebből, nem
szánhatna rájuk annyi időt. De - tette hozzá mosolyogva - valóságos hasznát látná,
ha másban nem, abban, hogy tudná, hová megy, amikor tőlünk távozik.
- Higgye el, asszonyom - felelte Edward -, én már régóta forgatom fejemben ezt a
kegyed által említett gondolatot. Mindig is keserves balszerencsém volt, van, és
bizonyára marad, hogy nem adódott szükségszerű elfoglaltság, ami lekössön,
hivatás, ami elfoglaljon, vagy bármi módon függetlenséget kínáljon. Sajnálatos
módon a magam kényessége meg a barátaimé tett azzá, ami vagyok: henye,
tehetetlen lénnyé. Sosem jutottunk egyezségre hivatás választásában. Magam az
egyház felé hajlottam, s hajlok ma is. Ám ezt a családom kevesellte. Ők a
katonaságot ajánlották. Az meg énnekem volt nagyon is előkelő. A jog ugyan kellően
vonzónak számított; sok fiatalember, aki a Temple-ben tart lakást, előnyösen
forgolódik a legjobb körökben, s újmódi bricskán hajt városszerte. Nekem azonban
semmi hajlandóságom a joghoz, még a kevésbé homályos értelmű ágához sem,
amelyet családom jó szemmel nézne. Ami a flottát illeti, nagyon felkapta a divat, ám
én már öreg voltam, hogysem beléphettem volna, amikor a téma szóba került; s
végül, mivel nem volt szükség rá, hogy bármiféle hivatást válasszak, s ha nem
hordok is vörös mundért, lehetek csakoly fennhéjázó és költekező, mindenek között a
henyeség tetszett a legelőnyösebbnek és legtisztesebbnek, s a tizennyolc éves ifjú
általában nem igyekszik olyan nagyon elfoglalni magát, hogy ellenállhatna
barátainak, akik a semmittevésre buzdítják. Ezért tehát beírattam Oxfordba, s kellően
henye életet élek azóta is.
- Minek következménye bizonyára az lesz - vélte Mrs. Dashwood -, hogy mert a
szabadság nem segítette elő a boldogságát, fiait oly sok elfoglaltságra, mesterségre,
hivatásra, szakmára neveli majd, akárcsak Columella.[4]
- Őket úgy nevelem - mondotta igen komolyan Edward -, hogy a lehető legkevésbé
hasonlítsanak hozzám. Érzésben, cselekedetben, állapotban, mindenben.
- Ej, ej, ez a kitörés csupán a lehangoltság folyománya, Edward. Mélabús kedvében
van, s azt képzeli, hogy bárki, aki magához nem hasonlít, szükségképpen boldog. De
ne feledje, a barátoktól való elválás fájdalma mindenkit sújt olykor, neveltetésétől,
állapotától függetlenül. Nem tudja, milyen boldog. Hisz másnak sincs híjával, csak
türelemnek - vagy ha képzeletdúsabb néven akarjuk nevezni: reménynek. Édesanyja
idejében biztosítja majd, amit annyira hiányol: a függetlenséget; ez anyai
kötelessége, s hamarosan abban leli majd a boldogságát, hogy megelőzze, hogy
maga elégedetlenségben pazarolja el ifjúságát. Mi mindenre képes olykor néhány
hónap!
- És én abban sem bízom, hogy akármilyen sok hónap bármi jót tartogathat nekem -
válaszolta Edward.
Mrs. Dashwood ugyan nem osztozott e csüggedt lelkiállapotban, de csak fokozta a
búcsúzás fájdalmát mindannyiuknál, márpedig a búcsú órája hamarosan ütött, és
kiváltképp Elinor érzelmein hagyott kényelmetlen nyomot, s ezt csak nagy
fáradsággal, hosszú idő múltán lehetett eltüntetni. Mindamellett eltökélt szándéka
volt, hogy leküzdi, s megakadályozza, hogy észrevegyék rajta: jobban megszenvedi
Edward távozását, mint a család többi tagja - nem élt tehát Marianne módszerével, ki
egy hasonló alkalommal ügy öregbítette s rögzítette bánatát, hogy hallgatásba,
magányba, henyeségbe menekült: Eszközeik, csakúgy, mint céljuk, különbözők
voltak, ám egyképp alkalmasak az elérésére.
Amint Edward kilépett a házból, Elinor leült rajzolóasztalához, s buzgón munkálkodott
egész nap; nem kereste és nem is kerülte Edward neve említését, láthatólag éppúgy
részt vett a család életében, mint máskor, s ha viselkedésével a maga fájdalmát nem
enyhítette is, ám szükségtelenül sem szaporította, s anyját és húgait megkímélte az
érette való aggodalomtól.
Ezt a magatartást, a magáénak szakasztott ellentétét, Marianne semmivel sem
tartotta érdemdúsabbnak, mint annak idején hibásnak a magáét. Az önfegyelem
dolgát kurtán elintézte; erős érzelem esetén lehetetlen, nyugodt természetűeknél
pedig nem érdem. Nem tagadhatta, hogy nővére érzései nyugodtak, bár elismerni
pirult; s a magáénak igen meggyőző bizonyítékát adta, hiszen e keserves
meggyőződés ellenére is csak szerette és tisztelte ugyanezt a nővért.
El sem zárkózott családjától, el sem hagyta eltökélt magányban a házat, hogy
elkerülje őket, s egész éjjel sem virrasztott, hogy elmélkedésnek adja át magát -
Elinor mégis kellő időt talált mindennap, hogy Edwardra és Edward viselkedésére
gondoljon, minden lehető változatban, amelyet a különböző alkalmakkor lelkének
más-más állapota engedett; gyengéden, szánakozva, elismerően, bírálóan és
kétkedőn. Bőségesen akadtak pillanatok, amikor, ha nem anyja és húgai távolléte, de
legalább elfoglaltságuk természete miatt lehetetlen volt közöttük a társalgás, és
előállt a magány minden feltétele. Elinor elméje óhatatlanul felszabadult; gondolatait
nem kötötte le más; és ekkor az érdekfeszítő tárgy jövője és múltja tárult elébe,
kötötte le figyelmét, borította el emlékezetét, gondolatait, képzeletét.
Az effajta álmodozásból, hogy ott ült rajzolóasztalánál, egy délelőtt, kevéssel Edward
távozása után, látogatók érkezése riasztotta fel. Történetesen épp egyedül volt. Az
előkert kis kapujának csukódása Elinor szemét az ablakra vonta, s nagy társaságot
látott közeledni az ajtóhoz. Közöttük volt Sir John, Lady Middleton és Mrs. Jennings is,
de rajtuk kívül még két személy, egy úr meg egy hölgy, Elinor számára ismeretlenek.
Elinor az ablaknál ült, s amint Sir John megpillantotta, otthagyta a társaságot az ajtó
kopogtatásának ceremóniája közben, átvágott a gyepen, s arra késztette Elinort,
hogy nyissa ki az ablakot, úgy szólt hozzá, habár az ajtó meg az ablak között csekély
volt a távolság; az egyiknél alig is lehetett úgy szólni, hogy a másiknál meg ne
hallják.
- Nos - mondta Sir John -, idegeneket hoztunk kegyedékhez. Hogy tetszenek?
- Csitt! Meghallják.
- Semmi baj. Hisz csak Palmerék. Charlotte nagyon csinos, elhiheti, ha mondom. Ha
errefelé néz, megláthatja.
Elinor bizonyos volt benne, hogy két percen belül akkor is megláthatja, ha ezzel a
lehetőséggel nem él, úgyhogy felmentést kért alóla.
- Hol van Marianne? Tán megszökött, mert jöttünk? Látom, a hangszere nyitva áll.
- Azt hiszem, sétálni ment.
Most már Mrs. Jennings is odalépett, mert nem volt türelme kivárni, míg ajtót nyitnak,
annyira szerette volna már elmondani a mondókáját. Hangos üdvözléssel közeledett
az ablakhoz. - Hogy van, kedvesem? Hát Mrs. Dashwood? És hova lettek a húgocskái?
Ejnye! Csak így, egymagában? Akkor bizonyára örül, hogy társaság érkezett, és
elszórakoztatja. Áthoztam magukhoz a másik lányomat meg vőmet. No, mit szól,
hogy csak így ukmukfukk betoppantak! Az este épp teáztunk, mikor gondoltam,
mintha kocsizörgést hallanék; de az álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ők
lehetnek azok. Másra sem gondoltam, mint hogy Brandon ezredes visszajött;
úgyhogy mondom Sir Johnnak, alighanem kocsizörgést hallok; meglehet, Brandon
ezredes jött vissza.
Elinor kénytelen volt elfordulni a derék hölgytől - aki még a mondókája közepéig sem
ért el -, hogy üdvözölje a társaság többi tagját; Lady Middleton bemutatta a két
idegent; Mrs. Dashwood és Margaret ugyanakkor lejött az emeletről, s mindannyian
letelepedtek és nézték egymást, míg Mrs. Jennings a folyosóról a szalonba menet, Sir
John társaságában, folytatta mondókáját.
Mrs. Palmer jó néhány évvel volt fiatalabb Lady Middletonnál, és mindenféle
szempontból tökéletesen különbözött tőle. Alacsony volt és gömbölyded, az arca
nagyon csinos, s rajta a legeslegkedélyesebb jó kedély tükröződött. Modora távolról
sem volt oly előkelő, mint a nővéréé, de sokkal nyájasabb. Mosolyogva lépett be,
mosolygott az egész látogatás alatt, kivéve, amikor nevetett, és mosolygott, amikor
elment. Férje huszonöt-huszonhat esztendős, komoly külsejű fiatalember volt,
divatosabb jelenség, és értelmesebb; mint a felesége, de kevésbé óhajtott tetszést
kelteni vagy érezni. Önnön fontosságának tudatában lépett be a szobába, kissé
meghajolt a hölgyek előtt, nem szólt egyetlen szót sem, majd röviden szemügyre
véve őket meg a lakásukat, felemelt az asztalról egy újságot, és azt olvasta egész
ott-tartózkodása alatt.
Mrs. Palmer ellenben a természet jóvoltából oly bőkezűen részesült az általános
udvariasságra és boldogságra való hajlandóságban, hogy még le sem ült, máris kitört
belőle az elragadtatás a szalon és berendezésének minden darabja iránt.
- Nahát! Hogy micsoda gyönyörű szoba ez! Soha még ilyen elragadót nem láttam!
Gondold csak el, mama, menynyivel szebb, mint amikor utoljára itt jártam! Mindig
annyira bájosnak találtam ezt a házat, asszonyom (fordult Mrs. Dashwoodhoz), de
hogy kegyed hogy elvarázsolta! Nézd csak, néném, milyen bűbájos itt minden! Hogy
szeretném, ha az én házam is ilyen lenne! Maga talán nem, Mr. Palmer?
Mr. Palmer nem méltatta válaszra, még a tekintetét sem emelte fel az újságjából.
- Mr. Palmer nem is hallja, amit mondok - kacagott az asszonyka. - Sohasem hallja
meg! Hát nem mulatságos?!
Ez egészen új volt Mrs. Dashwoodnak, mert ő sosem talált semmi mulatságosat senki
figyelmetlenségében, és akaratlanul is meglepetten nézett a házaspárra.
Eközben Mrs. Jennings oly hangosan beszélt, ahogy csak a torkán kifért; tovább
mesélte, mennyire meglepődött az este, amikor megpillantották az övéiket, és abba
sem hagyta, míg el nem mesélte az utolsó szóig. Mrs. Palmer szívből kacagott, ahogy
anyja meglepetésére gondolt, és valamennyien egyetértettek abban, és ezt kétszer-
háromszor el is ismételték, hogy igazán örömteli meglepetés volt.
- Képzelhetik, mennyire örültünk valamennyien, amikor megláttuk őket - tódította
Mrs. Jennings, és Elinor felé hajolt, halkabbra fogva hangját, mintha azt akarta volna,
hogy senki meg ne hallja, noha amazok a szoba túlsó végében ültek -, csak hát azért
szívből kívánom, bárcsak ne utaztak volna ennyire sebesen, s ilyen hosszú utat ne
tettek volna meg, mert holmi ügyes-bajos dolguk végett Londont is útba ejtették,
mert tudja (s jelentőségteljesen biccentett a lánya felé), az ő állapotában ez igazán
nem helyes. Azt akartam; hogy ma délelőtt maradjon otthon és pihenjen, de
mindenáron velünk akart jönni; annyira szerette volna már látni magukat!
Mrs. Palmer nevetett, és azt mondta, nem lesz belőle semmi baja.
- Februárban jön el az órája - folytatta Mrs. Jennings.
Lady Middleton nem hallgathatta tovább ezt a társalgást, ezért erőt vett magán, és
megkérdezte Mr. Palmert, van-e valami újság a lapban.
- Semmi a világon - felelte amaz, és tovább olvasott.
- Itt jön Marianne! - kiáltott Sir John. - No, Palmer, most aztán láthatsz egy fenemód
szép leányt!
Azonnal ki is ment a folyosóra, kinyitotta az ajtót, és maga vezette be Marianne-t.
Amint belépett, Mrs. Jennings megkérdezte, nem Allenhamben járt-e; ezen a
kérdésen azután Mrs. Palmer oly fergetegesen hahotázott, hogy látszott: elértette.
Mr. Palmer felpillantott, ahogy Marianne belépett a szobába, néhány percig rábámult,
azután visszatért az újságjához. Mrs. Palmer pillantása most a falon függő rajzokra
tévedt. Felállt és szemügyre vette mindet.
- Ó, micsoda gyönyörű rajzok! Nahát! Milyen bájos! Nézd csak, mama, de édes!
Igazán elbűvölő; egy örökkévalóságig el tudnám nézni valamennyit! - Azután
letelepedett megint, s hamarosan feledte, hogy rajzhoz hasonló valami is akad a
szobában.
Amikor Lady Middleton indulni készült és felállt, felkelt Mr. Palmer is, letette az
újságot, nyújtózkodott, és körüljártatta pillantását a többieken.
- Szerelmem, elaludtál? - kérdezte kacagva a felesége.
Mr. Palmer nem válaszolt; s miután újból szemügyre vette a szobát, annyit mondott
csupán, hogy a mennyezete alacsony is, meg ferde is. Azután meghajolt, és a
többiekkel távozott.
Sir John buzgón invitálta őket, töltsék a másnapot a kastélyban. Mrs. Dashwood nem
óhajtott gyakrabban ebédmeghívást elfogadni, mint ahányszor ő látta vendégül a
kastélybelieket, s a maga nevében kereken elutasította a meghívást; leányai
kedvükre cselekedhetnek. Ők azonban nem voltak kíváncsiak rá, hogyan vacsorázik
Palmer úr és neje, s egyéb tekintetben sem vártak tőlük semmi szórakozást. Ezért
maguk is hasonlóképpen vissza akarták utasítani a meghívást; az időjárás
bizonytalan, s nem is valószínű, hogy jobbra fordul. Sir John azonban nem fogadta el
ezt - értük küldi a hintót, jönniük kell, és punktum. Noha Lady Middleton az anyját
nem unszolta, a leányokat már inkább. Mrs. Jennings és Mrs. Palmer is csatlakozott a
kéréshez, s mind egyképpen igyekeztek a családi társaságot kibővíteni; úgyhogy az
ifjú hölgyek végül megadták magukat.
- De hát vajon miért hívnak? - kérdezte Marianne, amint a látogatók eltávoztak. -
Ennek a háznak, úgy mondják, alacsony a bére; de a feltételek bizony szigorúak,
hogyha mindig a kastélyban kell ebédelnünk, valahányszor hozzájuk vagy mihozzánk
vendég érkezik.
- Most is éppoly udvariasak és kedvesek velünk - mondta Elinor - ezzel a gyakori
meghívással, mint amikor néhány héttel ezelőtt invitálgattak. Nem ők az oka, ha a
társaságuk most már unalmas és közömbös. Máshol kell keresnünk a változást.

HUSZADIK FEJEZET
Amikor a Dashwood kisasszonyok másnap beléptek a kastély szalonjának egyik
ajtaján, Mrs. Palmer futva közeledett a másik felől, csakoly derűs kedélyben és vígan,
mint az előző napon. Mindegyiküknek igen nyájasan megszorongatta a kezét, s
végtelen elragadtatásáról biztosította őket látásuk felett.
- Mennyire örülök, hogy eljöttek! - mondotta, s letelepedett Elinor és Marianne közé. -
Olyan cudar az idő, már attól tartottam, nem jönnek el, s az igazán borzasztó lett
volna, hisz holnap már elutazunk. Mennünk kell, tudják, mert Westonék érkeznek
hozzánk jövő héten vizitbe. Egyik percről a másikra határoztuk csak el, hogy ide
jövünk; magam sem tudtam, míg a kocsi a kapu elé nem állt, csak akkor kérdezte Mr.
Palmer, nem volna-e kedvem elkísérni Bartonba. Olyan furcsa ember! Soha semmit
meg nem mond nekem! Annyira bánom, hogy nem maradhatunk tovább; de
remélem, hamarosan találkozunk a városban!
A Dashwood kisasszonyok kénytelenek voltak csírájában elfojtani ezt a reményt.
- Nem jönnek fel a városba! - kiáltott kacagva Mrs. Palmer. - De hisz engem ezzel
kétségbe ejtenek! A világ legcsinosabb házát szerezném meg maguknak, ott a
szomszédunkban, a Hanover téren. Muszáj feljönniök, igazán! Boldogan gardíroznám
magukat, egészen amíg le nem betegszem, már persze ha maga Mrs. Dashwood nem
óhajt társaságban mutatkozni.
Megköszönték, de kénytelenek voltak ellenállni kérlelésének.
- Ó, szerelmem! - kiáltott a férjének Mrs. Palmer, ki épp akkor lépett be a szobába. -
Segíts már rábeszélni a Dashwood kisasszonyokat, hogy mindenképpen jöjjenek fel a
városba télen!
Szerelme nem felelt; épp csak meghajolt a hölgyek előtt, azután az időre kezdett
panaszkodni.
- Micsoda szörnyűség! - mondotta. - Ilyen időben minden és mindenki utálatos. Ha
esik, idebent csakoly unalmas, mint odakünn. Megutáltatja az emberrel valamennyi
ismerősét. Hova az ördögbe tette Sir John az eszét, hogy nem rendezett be
biliárdszobát a házában? Kevesen tudják, minő vigasztalás a biliárd! Sir John maga is
éppoly ostoba, mint az időjárás.
Apránként előkerült a társaság többi tagja is.
- Attól tartok, Marianne kisasszony - mondotta Sir John -, ma kénytelen volt
elmulasztani a szokásos allenhami sétáját.
Marianne komoly tekintetet vetett rá, és nem felelt.
- Ej, maga kis alamuszi - mondta Mrs. Palmer -, előttünk hiába is titkolózik! Higgye el,
igazán nem csodálom az ízlését, mert az illető bizony nagyon szemrevaló. A vidéki
házunk nincs nagyon messze az övétől, tudja. Még tán tíz mérföldnyire sem.
- Talán inkább harminc - vélte a férje.
- Ej, mindegy az már. Sosem voltam a házában; de azt beszélik, gyönyörű, bájos hely.
- Komiszabb odút még nem láttam életemben - jelentette ki Mr. Palmer.
Marianne ez idő alatt tökéletes hallgatásba burkolózott, csak az arckifejezése árulta
el, hogy mélységesen érdekli, amit hall.
Az ebédlőben Sir John szomorúan állapította meg, hogy mindössze nyolcan ülnek az
asztal körül.
- Kedvesem - szólt felesége őnagyságához -, igazán bosszantó, hogy ily kevesen
vagyunk. Miért nem hívtad meg mára Gilbertéket is?
- Nem megmondtam magának, Sir John, mikor ugyanezt kérdezte tőlem, hogy nem
lehetséges? Ők voltak nálunk utoljára.
- Mi kettőnknek, Sir John - vetette közbe Mrs. Jennings -, igazán nem kéne ennyire
ragaszkodnunk a szertartásossághoz.
- Az nagy neveletlenség volna! - kiáltotta Mr. Palmer.
- Szerelmem, te mindenkinek csak ellentmondasz! - kacagott szokása szerint a
felesége. - Tudod-e, hogy valósággal goromba vagy?
- Nem tudtam, hogy bárkinek is ellentmondok, ha anyádat neveletlennek nevezem.
- No, engem kedvére gyalázhat - mondta a nyájas természetű öreg hölgy -,
megszabadított Charlotte-tól, s többé vissza nem adhatja. Így aztán a gyeplő az én
kezemben van.
Charlotte jóízűen kacagott a gondolatra, hogy a férje nem szabadulhat tőle, és
diadalmasan kijelentette, nem bánja, akármilyen mérges is rá Mr. Palmer, hisz együtt
kell élniük. Elképzelni sem lehetett olyan személyt, aki tetőtől talpig jobb indulatú,
vagy eltökéltebben boldog, mint Mrs. Palmer. Férjének erőltetett közönye,
nemtörődömsége, elégedetlensége nem okozott neki fejfájást, s amikor Mr. Palmer
szidta-gyalázta, ő csak annál jobban mulatott.
- Mr. Palmer olyan mókás! - suttogta Elinornak. - Mindig rossz a kedve!
Elinor rövid megfigyelés után már nem hajlott arra, hogy valóban oly őszintén és
szívből eredőn komisz természetűnek vagy neveletlennek tartsa Mr. Palmert, mint
amilyennek az mutatkozott. A kedélyet talán egy kissé megsavanyította, amikor
rájött mint annyi férfitársa, hogy a szépség iránti oktalan elfogultsága következtében
ugyancsak ostoba nőt vett feleségül - de Elinor jól tudta azt is, hogy eszes férfiaknak
nagyon is gyakori botlása ez, hogysem tartósan sértve éreznék magukat miatta. Úgy
gondolta; Mr. Palmer inkább kitűnni vágyik, azért erőlteti ezt az általánosan megvető
magatartást, azért ócsárol mindent, ami csak a szeme elé kerül. Így óhajt
magasabbrendűnek tűnni mindenki másnál. Nagyon is köznapi ok ez, nem lehet rajta
csodálkozni; ám az eszközei, bármily kétségtelenül bizonyítják is
magasabbrendűségét a neveletlenségben, aligha szereznek neki szívbéli híveket a
feleségén kívül.
- Ó, kedves Dashwood kisasszony - mondotta csakhamar Mrs. Palmer -, nagyon nagy
szívességre szeretném kérni magát is meg a húgát. Eljönnének hozzánk egy időre
karácsonykor Clevelandbe? Ó, igazán, jöjjenek! Méghozzá akkor, amikor Westonék is
nálunk lesznek! El sem képzelheti, mennyire boldoggá tenne! Csodálatos volna!
Szerelmem - folyamodott hitveséhez -, ugye te is vágyódol a Dashwood kisasszonyok
társaságára Clevelandben?
- Hogyne - mondotta amaz fintorogva -, hisz Devonshire-be is csak ez a vágy hozott.
- Íme - mondotta felesége őnagysága -, Mr. Palmer is elvárja magukat; hát igazán
nem utasíthatják el!
Elinor és Marianne buzgón és határozottan elhárította a meghívást.
- Nem, nem; el kell és el is fognak jönni! Bizonyosán tudom, hogy jól érzik majd
magukat. Ott lesznek Westonék, és igazán elragadó lesz! Nem is képzelik, milyen
aranyos hely Cleveland; s most annyira vígan vagyunk, mert Mr. Palmer szüntelenül
járja a megyét, korteskedik a választás előtt, és mindig annyi nálunk a
vacsoravendég, mint soha azelőtt, egészen elragadó! Csak hát, szegénykém, neki
bizony ugyancsak fárasztó! Hisz kénytelen mindenkivel megkedveltetni magát.
Elinor alig tudott uralkodni arcvonásain, amikor ráhagyta, hogy bizony az efféle
kötelezettség nehéz dolog.
- Milyen aranyos lesz - mondotta Charlotte -, amikor bent lesz már a parlamentben,
ugye? Hogy fogok nevetni! Olyan mulatságos lesz, hogy minden levelét mint
képviselőnek címezik! Hanem tudja-e, azt mondja Mr. Palmer, hogy az én leveleimet
nem hajlandó úgy címezni! Kereken kijelentette! Igaz, Mr. Palmer?
Mr. Palmer azonban ügyet sem vetett rá.
- Ki nem állhatja az írást, tudja - folytatta Charlotte. - Azt mondja, kész szörnyűség.
- Nem - mondotta Mr. Palmer. - Ilyen esztelenséget én nem mondtam soha. Ne rajtam
köszörülje a nyelvét, asszonyom.
- Nahát, most láthatja, milyen mókás! Mindig ilyen! Néha fél napokig nem szól
hozzám, aztán egyszerre előáll valami mókás dologgal, akármiről folyik is éppen a
szó!
Elinort ugyancsak meglepte Mrs. Palmer, amikor visszatérve a szalonba
megkérdezte, hogy ugye ő is nagyon megkedvelte Mr. Palmert.
- Természetesen - mondotta Elinor. - Igen kellemes embernek látszik.
- Igazán annyira örülök, hogy kedveli! Gondoltam mindjárt, hogy így lesz, hisz annyira
nyájas ember; és Mr. Palmer is szívből megkedvelte magát is, meg a húgait is,
igazán, és el sem hinné, mennyire el fog keseredni, ha nem jönnek el Clevelandbe!
Igazán nem is tudom, miért ellenkeznek annyira!
Elinor kénytelen volt újra elhárítani az invitálást; végül aztán másra terelte a szót,
hogy véget vessen Mrs. Palmer unszolásának. Mivel egy megyében éltek,
valószínűnek tartotta, hogy Mrs. Palmer részletesebb felvilágosítással szolgálhatna
Willoughby jelleméről, mint amennyit Middletonék felületes ismeretsége révén
megtudhattak róla; márpedig Elinor ugyancsak szeretett volna bárkitől annyi jó szót
hallani Willoughbyról, hogy Marianne miatti aggodalmát eloszlassa. Tudakozódni
kezdett hát, hogy Mr. Willoughby gyakori vendég-e Clevelandben, s hogy vajon
meghittebb ismeretségben vannak-e vele.
- Ó, hogyne, persze, nagyon jól ismerem - felelte Mrs. Palmer. - Nem mintha valaha is
szót váltottam volna vele, de látni láttam még a városban is. Valahogy épp sosem
voltam olyankor Bartonban, amikor ő Allenhamben időzött. Mama látta már idelent
egyszer; de én akkor Weymouthbar voltam a bácsikámnál. De azért persze igazán
gyakran láttuk volna Somersetshire-ben, ha balszerencsés módon épp nem úgy esik,
hogy sosem voltunk a megyében egyidőben. Nagyon keveset van Combe-ban, azt
hiszem; de ha mégannyit volna is, Mr. Palmer aligha látogatná meg, ugyanis Mr.
Willoughby az ellenzékhez tartozik, tudja, és különben is meglehetősen messzire van.
Tudom én, miért kérdez felőle; a húga hozzá fog menni. El sem mondhatom, mily
szörnyen örülök, hisz akkor Marianne kisasszony a szomszédom lesz!
- Szavamra, kegyed többet tud az egész dologról, mint én - mondotta Elinor -, ha oka
van efféle házasságot várni!
- Ej, ne is tagadja, hisz erről beszél mindenki! Higgye el, már a városban is hallottam
róla.
- De kedves Mrs. Palmer!
- Igen, igen, becsületszavamra! Hétfő délelőtt találkoztam Brandon ezredessel a Bond
Streeten, épp mielőtt eljöttünk volna a városból, s ő maga említette nekem.
- Ez igazán meglep. Brandon ezredes említette! Ön bizonyára téved. Ilyen
értesüléssel szolgálni valakinek, aki nem érdekelt a dologban, még ha igaz volna is...
nem, ilyet nem gondoltam volna Brandon ezredesről.
- Pedig elhiheti, így történt, szóról szóra, mindjárt el is mondom, hogy volt, mint volt.
Amikor találkoztunk az ezredessel, megfordult, és vélünk jött; akkor a sógoromra
meg a nénémre került szó, s aztán erről is beszéltünk, arról is, míg végül azt
mondtam neki: "Hallom, ezredes, hogy új család költözött a Barton-villába, s mama
azt üzentette nekem, hogy szép kisasszonyok vannak ott, s hogy egyikük hozzámegy
Mr. Willoughbyhoz, Combe Magnában. Igaz ez vajon? Maga biztosan tudja, hisz
nemrég jött el Devonshire-ből!"
- És mit mondott erre az ezredes?
- Ó, nem valami sokat; de úgy nézett, mint aki tudja, hogy igaz; úgyhogy attól a
perctől kezdve már én is bizonyos voltam benne. Igazán, milyen elragadó lesz! Mikor
kerül sor rá?
- Remélem, Mr. Brandonnak jól szolgál az egészsége.
- Ó, igen, azt hiszem; s ki nem fogyott a maguk dicséretéből, mást sem mondott,
csak csupa szépet és jót.
- Igazán hízelgő a véleménye. Kitűnő embernek tartom, s azt hiszem, szokatlanul
kellemes.
- Én is így vagyok vele. Annyira elragadó ember; milyen kár, hogy olyan komoly és
unalmas! Mama azt mondja, az ezredes is szerelmes volt a maga húgába. Higgye el,
az igazán nagy bók, mert az ezredes jóformán sosem szerelmes senkibe.
- Mr. Willoughbyt jól ismerik arrafelé Somersetshire-ben? - kérdezte Elinor.
- Ó, hogyne, nagyon jól; azaz nem hiszem, hogy sok ismerőse lenne, mert Combe
Magna az isten háta mögött van; de afelől megnyugtathatom, hogy mindenki igen
kellemes embernek tartja. Akárhová megy, senki sem népszerűbb nála, ezt
elmondhatja a húgának is. Milyen szörnyen szerencsés leány, hogy megkapja Mr.
Willoughbyt, igazán; nem mintha Mr. Willoughby is nem volna éppolyan szerencsés,
hogy Marianne kisasszonyt megkapja; olyan nagyon csinos és kedves teremtés, hogy
igazán senki sem lehet túl jó neki. De azért igazán alig csinosabb, mint maga, higgye
el; maguk mind a ketten annyira bájosak, és egész bizonyosan így vélekedik Mr.
Palmer is, bár az este sehogy sem tudtam kiszedni belőle.
Mrs. Palmernek Willoughbyra vonatkozó értesülései nem voltak túlságosan
lényegbevágók, ám bármilyen - ha mégoly szerény - javára szóló tanúság jólesett
Elinor szívének.
- Annyira örülök, hogy végre megismerkedtünk - folytatta Charlotte. - És igazán
remélem, hogy most már szívbéli jó barátnők leszünk. Nem is hiszi, mennyire
vágyódtam már a maguk társasága után! Annyira elragadó, hogy ideköltöztek a
villába! Semminek a világon nem örülhetnék jobban! Hát még annak mennyire
örülök, hogy a húga ilyen jól megy férjhez! Remélem, maga is sokat lesz majd Combe
Magnában. Mindenki azt mondja, aranyos hely!
- Kegyed régóta ismeri Brandon ezredest?
- Ó, igen, nagyon régen; amióta a nővérem férjhez ment. Nagyon jó barátja Sir
Johnnak. Azt hiszem - tette hozzá halkan -, az ezredes boldog lett volna, ha
megkaphat engem feleségül. Sir John és Lady Middleton is szívből óhajtották. De
mama nem tartotta megfelelő partinak, máskülönben Sir John szólt volna az
ezredesnek, és akkor nyomban összeházasodtunk volna.
- Hát Brandon ezredes nem is tudott arról, hogy Sir John előhozakodott ezzel a
kegyed édesanyjának? Sosem árulta el a kegyed iránti vonzalmát?
- Ó, dehogy; de ha mama nem ellenezte volna, biztosan nagyon kedvére lett volna a
dolog. Talán kétszer ha látott mindössze, amikor még iskolás voltam. No de így
sokkal boldogabb lettem, Mr. Palmer épp kedvemre való ember.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Palmerék másnap hazatértek Clevelandbe, s Bartonban magának maradt a két
família. Nem sokáig szorultak azonban pusztán egymás társaságára; Elinor alig
hessegette el a legutóbbi látogatók emlékét, alig tért napirendre Charlotte csudálatos
képessége fölött, hogy oktalanul ennyire boldog, meg hogy Mr. Palmer jó adottságai
ellenére ily együgyűen viselkedik, no meg hogy olykor mily kevéssé összeillő a férj
meg a feleség - amikor Sir John és Mrs. Jennings társasági buzgalma már új ismerőst
ajánlott vendégszeretetébe és figyelmébe.
Egy délelőtt átruccantak Exeterbe, s ott két ifjú hölggyel találkoztak, akikben Mrs.
Jennings, nagy megelégedésére, rokonait fedezte fel, s ez elegendő okkal szolgált Sir
Johnnak, hogy menten meginvitálja őket a kastélyba, amint eleget tesznek exeteri
kötelezettségeiknek. Ez a meghívás aztán csakhamar véget vetett az exeteri
kötelezettségeknek, s Lady Middleton nem csekély rémületére Sir John hazatérve
közölte, hogy hamarosan két leány látogatása várható, akiket eddig még sohasem
látott, s akiknek előkelőségéről - akár csak elviselhető jólneveltségéről is - semmiféle
bizonyítékkal nem rendelkezett; férjének és anyjának szava ugyanis e tekintetben
semmit sem számított. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy a leányok rokonok; Mrs.
Jennings vigasztalása tehát nem a megfelelő alapon nyugodott, amikor azt tanácsolta
leányának, ne bánja, ha a vendégek nem valami divatosak; végtére unokatestvérek,
boldogulniok kell hát egymással. Mivel azonban a jövetelüket sehogy sem lehetett
megakadályozni, Lady Middleton beletörődött a gondolatba, s a jól nevelt asszony
bölcselmével beérte annyival, hogy napjában mindössze ötször-hatszor illette férjét
gyengéd szemrehányással.
A fiatal hölgyek megérkeztek, s a megjelenésükben sem finomság, sem divatosság
tekintetében nem volt kivetnivaló, Ruhájuk elegáns volt, modoruk felettébb udvarias,
szívből csodálták a házat, elragadtatottan a berendezést, mi több: oly imádattal
csüggtek a gyermekeken, hogy egy órája sem voltak még a kastélyban, máris
elnyerték Lady Middleton tetszését. Valóban igen kellemes leányok, mondotta
őladysége, s ez nála elragadtatott bámulatnak számított. E lelkes dicséret ugyancsak
emelte Sir John önbizalmát, s már indult is a villába, hogy a Dashwood
kisasszonyoknak hírül adja a Steele kisasszonyok érkezését, és biztosítsa őket, hogy
a jövevényeknél bájosabb leányok még nem taposták e földgolyót. Ebből a lelkes
leírásból azonban érdemlegeset nemigen tudhattak meg; Elinor jól tudta, hogy a
földgolyót taposó legbájosabb leányoktól hemzseg egész Anglia, mindenféle
variációban, alakra, arcra, természetre és értelemre nézve. Sir John azt óhajtotta
volna, hogy az egész család azonnal kerekedjék föl, s vonuljon át a kastélyba, a
vendégek látására. Nyájas indulatú, emberszerető férfiú! Fájt neki még az is, hogy
akár egy harmadfokú unokatestvért magának sajátítson ki.
- Ugyan, jöjjenek már - mondotta -, hát jöjjenek, csakugyan, mindenképpen át kell
jönniök! Szavamra mondom, kell! Nem is gondolják, mennyire meg fogják őket
szeretni. Lucy ördöngösen csinos, és oly jó kedélyű, oly szívélyes! A gyerekek nem
tágítanak a sarkából, minthogyha isten tudja, milyen rég ismernék. És ők már alig
várják, hogy magukat megismerjék, már Exeterben hallották, hogy maguk a világ
legszebb leányai, és én is mondtam, hogy ez biz' igaz, sőt még kevesebb is az
igazságnál. Maguk is nyomban megszeretik őket egész bizonyosan. Telerakták az
egész hintót szebbnél szebb játékszerekkel a gyerekeknek. Hogy lehetnek ennyire
barátságtalanok, hogy nem jönnek? Hisz ha jól meggondoljuk, szegről-végről
magukkal is rokonságban vannak Maguk az én kuzinjaim, ők meg a feleségemé, hát
rokonok, és kész.
De Sir John nem tudta a Dashwood hölgyeket jobb belátásra bírni. Csupán az
ígéretüket csikarta ki, hogy egy-két nap múlva átlátogatnak a kastélyba, s aztán úgy
hagyta ott őket, hogy sehogy sem tudott napirendre térni a közömbösségük fölött; de
mire hazaballagott, már újból teli tüdővel zengte a Dashwood kisasszonyok
dicséretét a Steele kisasszonyok épülésére, csakúgy, mint ahogy az imént még
amazokat dicsőítette.
Elérkezett hát az ígért látogatás napja, s vele együtt a megismerkedés a vendég
hölgyekkel, és a Dashwood kisasszonyok úgy találták, hogy az idősebb nővér, aki
már közel járt a harminchoz, ugyancsak csúnyácska, az arca nem árulkodik nagy
értelemről, s nemigen akad rajta csodálnivaló; a másik azonban, aki nemigen lehetett
idősebb huszonkét-huszonhárom esztendősnél, kétségkívül szép leány volt; vonásai
szabályosak, tekintete fürge, tartása szép, s ha a természet nem ruházta is fel igazi
előkelőséggel és kecsességgel, mégis kitüntette személyét. A vendég hölgyek
modora kiváltképp udvarias volt, s Elinor csakhamar megállapította, hogy némi józan
észnek sincsenek híjával, amikor látta, mily szüntelen és kiszámított figyelmességgel
igyekeznek Middleton kegyeibe férkőzni. Lankadatlan elragadtatással vették körül a
gyermekeit, dicsőítették a szépségüket, versengtek a kegyeikért, tűrték minden
szeszélyüket; s idejüknek azt a csekély hányadát, amennyit ez az igényes
udvariaskodás meghagyott, annak csodálatára fordították, amit Lady Middleton épp
csinált, ha történetesen épp csinált valamit, vagy lemásolták valamely elegáns új
ruha szabásmintáját, amelyben előző nap őladysége pompázott az ő szűnni nem
akaró gyönyörűségükre. Mindazok szerencséjére, akik efféle gyengeségekre
alapozzák udvarlásukat, egy szerető anya, ha gyermekei dicséretének vadászatában
minden emberi lények legragadozóbbika, egyben a leghiszékenyebb is; étvágya
óriási, de bármi jóllakatja, s ezért azután Lady Middleton a Steele kisasszonyok
túlcsorduló szeretetét és türelmét magzatjai iránt a meglepetés vagy a
bizalmatlanság legcsekélyebb jele nélkül fogadta. Anyai elégültséggel szemlélte,
minő orcátlan túlkapásoknak, komisz csínyeknek vetik alá magukat kuzinjai. Nézte,
mint engedik kioldani övüket, fülükre cibálni fürtjeiket, feltúrni kézimunkakosarukat,
elcsenni késüket-ollójukat, s szemernyi kételye sem volt afelől, hogy a mulatság
kölcsönös. Legfeljebb azon lepődött meg, hogy Elinor és Marianne oly nyugodtan ül
ott, s nem kér részt az élvezetből.
- John oly túláradó kedvében van ma! - mondotta a lady, amint a gyermek elvette
Miss Steele keszkenőjét és kidobta az ablakon. - Igazán aranyos kis csínytevő!
És csakhamar, amikor a kisebbik fiú kegyetlenül csípte ugyanannak a hölgynek az
ujját, szeretetteljesen megjegyezte:
- Mily játékos ma William!
- És az én édes kis Annamariám - fűzte hozzá a lady, és gyengéden becézgette
hároméves kislányát, aki az elmúlt két perc alatt meg se mukkant. - Mindig oly
gyengéd, oly csendes; soha még ilyen nyugodt kisjószágot!
Ám sajnálatos módon az ajnározás közepette őladysége fejdíszének egy tűje kissé
megkarcolta a gyermek nyakát, amire a gyengédség e mintaképe oly vad sikítozásra
fakadt, hogy túltett minden teremtmények legzajosabbikán. Az anya kétségbeesése
nem ismert határt; ám a Steele kisasszonyok riadalmát nem múlhatta felül
versengtek hárman, hogy a válságos pillanatban melyikük szeretete enyhíthetné a
kicsiny szenvedő gyötrelmeit. Anyja ölébe vette, csókokkal borította; a sebet
levendulavízzel mosogatta az egyik Steele kisasszony, ki térden állva látta el e
feladatát, a szájába pedig a másik kisasszony tömte a cukorkát. Hogy könnyei ily
bőséges jutalomban részesültek, a gyermek persze volt annyira bölcs, hogy nem
hagyott fel a sírással. Kéjesen sikongott, zokogott; ha valamelyik bátyja hozzá akart
érni, belerúgott, s mindannyiuk egyesített erőfeszítése hatástalannak bizonyult, míg
Lady Middletonnak szerencsére eszébe nem jutott, hogy az előző héten holmi
hasonló szerencsétlenség közepette - egy felsebzett halánték esetében -
sárgabarackdzsem alkalmazása bizonyult igen hatékony gyógyszernek; most tehát a
keserves karcolásra ugyanezt a gyógyírt javallották, aminek hallatára a fiatal hölgy
egy kis szünetet tartott a sikoltozásban, ezzel némi reménysugarat villantva fel,
miszerint talán nem fogja elutasítani. Ezért hát anyja kivitte a szobából, hogy a
panácea keresésére induljanak, a két fiú úgy döntött, hogy csatlakozik a menethez,
akármily szívre hatóan kérlelte is anyjuk őket, hogy maradjanak, s a négy vendég
kisasszonyra olyan csönd borult, amelyhez foghatót e szoba hosszú órák óta nem
tapasztalt.
- Szegény kicsike! - sóhajtott Miss Steele, amint a társaság távozott. - Súlyos baleset
is történhetett volna.
- Igazán nem tudom, hogyan - kiáltott fel Marianne -, hacsak nem merőben más
körülmények között. Ez a szokásos módja az ijedtség fokozásának, amikor valójában
nem is volna ok az ijedelemre.
- Milyen aranyos asszony Lady Middleton! - mondotta Lucy Steele.
Marianne hallgatott; nem tudott olyasmit mondani, amit nem érzett, akármilyen
jelentéktelen dologról volt is szó; s ezért mindig Elinorra hárult a feladat, hogy
hazudjon, amikor az udvariasság megkövetelte. Most is igyekezett helytállni, s több
melegséggel beszélt Lady Middletonról, mint amennyit valójában érzett iránta, noha
meg sem közelítette Miss Lucy hevét.
- No és Sir John! - kiáltott fel az idősebbik Steele kisasszony. - Micsoda elbűvölő
ember ő is!
Miss Dashwood most is csak egyszerűen és az igazságnak megfelelően, minden hűhó
nélkül helyeselt. Annyit jegyzett meg csupán, hogy Sir John szívbéli jó kedélyű és
barátságos úr.
- És milyen aranyos kis családjuk van! Ilyen szép gyermekeket még soha életemben
nem láttam; higgyék el, máris valósággal csüggök rajtuk, én ugyanis bolondulok a
gyermekekért!
- Én is így gondolom - mondotta mosolyogva Elinor -, abból ítélve, aminek ma délelőtt
szemtanúja voltam.
- Az az érzésem - mondotta Lucy -, hogy kegyed szerint a Middleton gyerekek egy
kissé el vannak kapatva; lehet, így látszik; de ez Lady Middleton természetéből fakad
s én az olyan gyermeket szeretem, aki csupa élet, csupa szellem; el nem viselhetem;
ha jámbor és csöndes.
- Bevallom - felelte Elinor -, hogy amikor a Barton-kastélyban vagyok, sosem
gondolok iszonyodva a jámbor és csöndes gyermekekre.
E szavakat kurta hallgatás követte, amelyet Miss Steele tört meg, ki szemmel
láthatólag nagyon vágyott a társalgásra, s most kurtán-furcsán megkérdezte:
- Hát Devonshire hogy tetszik, Miss Dashwood? Bizonyára sajnálta elhagyni Sussexet.
A kérdés bizalmassága, legalábbis a kérdezés módja meglepte Elinort, s annyit felelt
csak, hogy valóban úgy van.
- Norland csudásan gyönyörű hely, igaz? - fűzte hozzá Miss Steele.
- Hallottuk, amint Sir John nagy bámulattal emlegette - mondta Lucy, aki úgy érezte,
nővérének szabadosságáért némi mentegetőzéssel tartozik.
- Én azt hiszem, aki csak látja, csodálja - felelte Elinor -; habár nem valószínű, hogy
bárki annyira értékelné szépségét, mint amennyire mi.
- S volt-e sok széptevőjük Norlandban? Errefelé bizonyára nem akad nagyon sok. Én
magam úgy vélem, nagy jótétemény, ha bárhol is akad.
- De hát miért is gondolod - kérdezte Lucy, aki szemmel láthatóan restelkedett a
nővére miatt -, hogy Devonshire-ben nincs éppannyi finom fiatalember, mint
Sussexben?
- Dehogy, drágám, dehogyis mondom én, hogy nincsen. Akad bizonyosan temérdek
csinos gavallér Exeterben; de hát honnan is tudhatnám, hogy Norland környékén
mennyi csinos gavallér akad? s én csak attól félek, hogy a Dashwood kisasszonyok
tán unalmasnak találják Bartonban az életet, ha nem rajzik körülöttük annyi gavallér,
mint amennyihez hozzászoktak. De hát az is lehet, hogy kegyedéket nem is igen
érdeklik a széptevők, s csakolyan jól megvannak nélkülük is. Már én úgy vagyok vele,
hogy ugyancsak kellemesnek találom, ha bőven akadnak, feltéve, ha csinosan
öltözködnek, s a viselkedésük udvarias. Azt sehogy sem állhatom, ha mocskosak meg
neveletlenek. Ha hiszik, ha nem, egy bizonyos Mr. Rose Exeterben, iszonyúan csinos
fiatalember, valóságos gavallér, Mr. Simpson segédje, tudják, de ha az ember
egyszer véletlenül délelőtt találkozik vele, hát jobb, ha nem kerül a szeme elé. Azt
gondolom, a kegyed bátyja, Miss Dashwood, ugyancsak csinos gavallér lehetett,
mielőtt megházasodott, legalább annyira, mint amilyen gazdag, ugye?
- Szavamra - felelte Elinor -, én meg nem mondhatom, mert egyáltalán nem értem
ennek a szónak a jelentését. De azt az egyet tudom, hogy ha valaha is gavallér volt,
mielőtt megházasodott, bizonyára most is az, hiszen a legcsekélyebb változást sem
tapasztalhatni rajta.
- Ó, istenem, de hisz az ember a házas férfiakra sosem gondol úgy, mint gavallérra -
hisz nekik más dolguk is van!
- Uramisten, Anne! - kiáltott fel a húga. - Másról sem beszélsz, csak gavallérokról!
Még utóbb azt gondolják a Dashwood kisasszonyok, hogy semmi máson nem jár az
eszed! - Azután, hogy másra terelje a szót, gyorsan elkezdte dicsérni a házat meg a
berendezést.
Ennyi ízelítő elég is volt a Steele kisasszonyokból. Az idősebbik nővér parlagiassága
és ostobasága bizony nem szolgált jó ajánlásul, s Elinort nem vakította el az ifjabbik
kis asszony szépsége és számító pillantása; észrevette, hogy igazi előkelőség és
mesterkéletlenség dolgában bőségesen hagy kívánnivalót; úgy távozott hát a
kastélyból, hogy nem óhajtotta közelebbi ismeretségüket.
Nem úgy azonban a Steele kisasszonyok. Exeterből jöttek, a bámulat kellő tárgyaként
Sir John Middleton, családja és egész háza népe szemében, s ő bizony nem is
fukarkodott az elismeréssel szép húgai iránt, akiket ezennel a világ
leggyönyörűségesebb, legelegánsabb, legügyesebb, legkedvesebb leányainak
nyilvánított, s akikkel szívből kívánt mindenkit közelebbről megismertetni. S Elinor
csakhamar ráébredt, hogy a közelebbi ismeretség elkerülhetetlen, mivel Sir John
teljes szívvel a Steele kisasszonyok pártján lévén, az ellenpárt nem győzhette az
ellenállást, s kénytelen-kelletlen vállalniok kellett azt a fajta meghittséget, amelynek
jegyében jóformán mindennap egy szobában összezárva kell ülni két-három óra
hosszat. Sir Johntól több ennél nem telt; igaz nem is tudta, hogy több is kívántatik: az
együttlét az ő szemében a meghittséggel volt egyenlő, s míg szüntelen találkozási
tervei teljesültek, egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy valamennyi
kisasszony nagy barátságba keveredik.
Meg kell hagyni, Sir John mindent megtett, ami csak módjában állt, hogy feloldja
tartózkodásukat, azaz beavatta a Steele kisasszonyokat húgai helyzetének minden
tudott vagy vélt - bármily kényes - részletébe. Elinor pedig még kétszer sem
találkozott a Steele kisasszonyokkal, az idősebbik máris gratulált neki, amiért a húga
oly szerencsés, hogy már amióta Bartonba költöztek, jelesül csinos gavallér szívét
hódította meg.
- Bizonyára nagyon jó lesz, hogy ily fiatalon férjhez megy - mondotta Miss Steele -, s
amint hallom, a boldog ifjú igen csinos, igen szemrevaló gavallér. S remélem;
kegyednek hamarosan ugyanilyen szerencséje akad, ha ugyan máris nem rejteget
valakit a szíve csücskében.
Elinor nem remélhette, hogy Sir John tartózkodóbb lesz az ő Edward iránti érzését
illető gyanújának kinyilvánításában, mint ahogyan Marianne tekintetében viselkedett;
mi több, ezt a tárgyat még szívesebben választotta élcelődése céltáblájául, mert
valamivel újabb volt és több teret hagyott a találgatásra; és Edward látogatása óta
nem vacsorázhattak úgy együtt, hogy Sir John ne emelte volna poharát Elinor
érzelmeire, oly jelentőségteljesen, oly sokatmondó bólingatás-kacsingatás közepette,
hogy óhatatlanul magára vonta mindenki figyelmét. Hasonlóképpen szüntelen téma
és állandó tréfaforrás volt az F betű; Sir John buzgón bizonygatta Elinornak, hogy
ennél mókásabb betű nincs is az egész ábécében.
Most aztán, mint ahogy Elinor számított rá, a Steele kisasszonyok is részesültek az
élcelődés élvezetében, s az idősebbikben hamarosan felkeltették a kíváncsiságot,
hogy vajon mi lehet a tréfa céltáblájául szolgáló úriember neve; s e kíváncsiság, és
gyakori, orcátlan kifejezése tökéletesen egybehangzott a kisasszony általános
tudásszomjával, amellyel a család ügyeit firtatta. Sir John azonban nem játszott
sokáig a kíváncsisággal, amelyet nagy örömére sikerült felkeltenie, hisz a név
elárulásában nem csekélyebb örömét lelte, mint a meghallásában az idősebbik
Steele kisasszony.
- Ferrars a neve - suttogta ugyancsak hallhatóan Sir John -, de kérem, ne árulja el
senkinek, mert igen nagy titok!
- Ferrars! - ismételte Miss Steele. - Hát Mr. Ferrars a boldog kiválasztott? Micsoda?! A
sógorasszonyának öccse, Dashwood kisasszony? Igen kellemetes fiatalember, az már
bizonyos; nagyon jól ismerem.
- Hogy mondhatod ezt, Anne? - kiáltott fel Lucy, aki mindig igyekezett élét venni
nővére kijelentéseinek. - Egyszer-kétszer találkoztunk ugyan vele a bácsikámnál, de
azt igazán nem mondhatjuk, hogy nagyon jól ismernénk.
Elinor meglepődött figyelemmel hallgatta mindezt. - S vajon ki ez a bácsi? Hol lakik?
Honnan az ismeretség? - Ugyancsak szerette volna, ha a téma folytatódik, de ő maga
nem óhajtott bekapcsolódni a beszélgetésbe; ám több szó nem esett erről, s Elinor,
életében először, arra gondolt, hogy Mrs. Jennings vagy nem eléggé kíváncsi a
részletek megtudakolására, vagy a hajlandóság nem elegendő benne, hogy
továbbadja, amit megtudott. Ahogy Miss Steele említette Edwardot, az csak fokozta
Elinor kíváncsiságát; úgy vélte, nem volt jóindulatú, s arra vallott, hogy a szóban
forgó hölgy tud, vagy tudni vél valamit, ami hátrányos Edwardra nézve. Ám hiába
minden kíváncsiság, Miss Steele többé nem kapott Mr. Ferrars nevén, ha Sir John
célzott rá, sőt még ha nyíltan említette, akkor sem.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Marianne sosem állhatta az orcátlanságot, a közönséges, alantas viselkedést, még
azt sem, ha valakinek az ízlése eltért az övétől, s ebben a lelkiállapotában kiváltképp
hajthatatlan volt, hogy megkedvelje a Steele kisasszonyokat, vagy bátorítsa baráti
közeledésüket; irántuk való magatartása változatlan ridegségének - amelyről
lepattant a Steele kisasszonyok minden barátkozási kísérlete - tulajdonította főként
Elinor, hogy őt részesítették előnyben, amit mindkét kisasszony modora csakhamar
elárult, kivált Lucyé, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Elinort társalgásra
bírja, vagy hogy a maga érzései könnyed és őszinte közlésével igyekezzék
ismeretségüket elmélyíteni.
Lucynak volt természetes esze; gyakran tett találó és szórakoztató megjegyzéseket;
s félórácskákra Elinor kellemesnek találta a társaságát; képességeit azonban nem
támogatta neveltetés, tudatlan volt és műveletlen, híjával a lelki csiszoltságnak, a
legegyszerűbb dolgok ismeretében is járatlan, s mindez nem maradhatott rejtve Miss
Dashwood előtt, bármennyire igyekezett is Lucy előnyös színben mutatkozni. Elinor
látta, s szánta érte Lucyt, hogy mennyire elhanyagoltak a képességei, amelyeket a
neveltetés tiszteletre méltóvá faraghatott volna; de látta azt is, s ezt már kevésbé
gyengéd elnézéssel, hogy tökéletesen híjával van finomságnak, őszinteségnek,
szellemi függetlenségnek, amint azt kellemkedése, sürgölődése, hízelgése a
kastélyban elárulta; s ő nem lelhette tartósan kedvét olyan személy társaságában,
akiben a tudatlanság hamissággal párosul, akinek bárdolatlansága folytán nem
lehetnek egyenlő felek a társalgásban, s akinek a másokkal való viselkedése az
őiránta mutatott figyelem és tisztelet színjátékát tökéletesen értéktelenné silányítja.
- Bizonyára furcsállja majd, amit kérdezek - mondotta egy alkalommal Elinornak Lucy,
amikor a kastélyból a villa felé sétáltak -, de hadd kérdezzem meg: ismeri-e
személyesen sógorasszonyának édesanyját, Mrs. Ferrarst?
Elinor valóban nagyon furcsállotta a kérdést, és ezt az arckifejezése el is árulta, de
annyit válaszolt csupán, hogy Mrs. Ferrarst sohasem látta.
- Csakugyan?! - álmélkodott Lucy. - Igazán csodálom, hisz azt hittem, Norlandban
bizonyára látta néhányszor. Akkor talán meg tudná mondani nekem, miféle asszony
Mrs. Ferrars?
- Nem - felelte Elinor; óvakodott kifejteni való véleményét Edward anyjáról, s
nemigen óhajtotta az orcátlannak vélt kíváncsiságot sem kielégíteni. - Nem tudok
róla semmit.
- Bizonyára igen különösnek tartja; hogy így érdeklődöm felőle - mondta Lucy, és
eközben le nem vette szemét Elinorról -, de bizonyára megvan rá az okom; szívből
kívánom bárcsak elmondhatnám; de akárhogyan is, kérem, ne higgye hogy
orcátlanságból kérdezek ilyesmit.
Elinor udvariasan válaszolt erre, és néhány percig szótlanul folytatták útjukat. A
csöndet Lucy törte meg, aki némi tétovázással megint szóba hozta a témát:
- Nem szeretném, ha azt hinné, hogy orcátlanul kíváncsi vagyok. Igazán bármit
elviselnék inkább, mint hogy valaki, akinek a jó véleménye olyan értékes nekem,
mint a magáé, ilyennek gondoljon. És igazán nem is haboznék egy pillanatig sem
bizalommal lenni magával; sőt, nagyon is boldog lennék, ha tanácsot adna, hogyan
birkózzam meg egy ilyen kényelmetlen helyzettel, mint amilyenben vagyok; de hét
igazán nincs rá okom, hogy ezzel éppen magát terheljem. Nagyon sajnálom, hogy
nem ismeri véletlenül Mrs. Ferrarst.
- Én is igazán sajnálom - mondta ugyancsak csodálkozva Elinor -, ha kegyednek
bármi haszna lenne abból, hogy ismeri a Mrs. Ferrarsról alkotott véleményemet.
Csakhogy sosem tudtam, hogy egyáltalán ismeri a családot, s ezért megvallom,
némileg meglepett, hogy ilyen komolyan érdeklődik a hölgy jelleme felől.
- Gondolom, hogy meglepi, s igazán nem is csodálkozom rajta. Bárcsak mindent
elmondhatnék, akkor nem lenne annyira meglepve. Mrs. Ferrars e pillanatban ugyan
senkim és semmim, de eljöhet az idő, amikor ugyancsak közeli kapcsolatba kerülünk;
hogy mikor, az nagyrészt épp tőle függ.
E szavak közben Lucy kisasszony szeretetre méltó zavarral lenézett, csupán egyetlen
oldalpillantást vetve társnőjére, hogy kifürkéssze, mindez milyen hatást gyakorolt
reá.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Elinor. - Mire gondol? Talán jegyese Mr. Robert Ferrarsnak?
Lehetséges volna? - s egyáltalán nem örült a gondolatnak, hogy esetleg ilyen
sógornője lesz.
- Nem - felelte Lucy -, nem Mr. Robert Ferrarsé, őt soha életemben nem láttam, de -
és szemét Elinorra szegezte - a bátyjáé igen.
Mit érzett Elinor e pillanatban? Megdöbbenést, amely éppoly keserves lett volna, mint
amilyen heves, ha a kijelentést azon nyomban nem vonja kétségbe. Néma ámulattal
fordult Lucy felé, sehogy sem tudta megfejteni e nyilatkozat okát, sem tárgyát, s ha
arcszíne elváltozott is, a hitetlenség megacélozta lelkét, s megóvta a hisztérikus
roham vagy az elalélás veszedelmétől.
- Nem csoda, ha meglepődik - folytatta Lucy -, mert erről igazán nem sejthetett
semmit; mondhatom, soha a legcsekélyebb célzást sem tettem rá sem maga, sem a
családja előtt, mindig is nagy titokban tartottuk, és igazán egészen eddig a percig
meg is őriztem. Rokonaim közül nem is tud róla más, csak Anne, és magának sem
említettem volna, ha nem vagyok szívemből meggyőződve róla, hogy megőrzi
titkomat; de mivel azt gondoltam, bizonyára furcsállja, hogy ennyit kérdezősködöm
Mrs. Ferrarsról, úgy véltem, illik megmagyaráznom. Nem hiszem, hogy Mr. Ferrars
zokon venné, ha megtudja, hogy titkomat megosztottam magával, mert tudom,
nagyon-nagyon jó véleménnyel van a családjukról, és magát is meg a többi
Dashwood kisasszonyt is húgainak tekinti. - Lucy elhallgatott.
Elinor néhány percig nem törte meg a csendet. Megdöbbenése túlságosan
eluralkodott rajta, hogysem szavakba öntse; nagy sokára azonban beszédre
kényszerítette magát, óvatos beszédre, s oly nyugodtan szólott, hogy meglehetősen
leplezte meglepetését és aggodalmát:
- Megkérdezhetem, hogy régóta jegyesek-e?
- Négy esztendeje jegyeztük el egymást.
- Négy esztendeje!
- Igen.
Elinor mélyen megrendült, de még most sem hitt a fülének.
- A minapig azt sem tudtam, hogy ismerik egymást.
- Pedig az ismeretségünk már sok-sok éves. Ő ugyanis jó ideig a bácsikámnál élt.
- A bácsijánál?!
- Igen, Mr. Prattnál. Sosem emlegette kegyednek Mr. Prattot?
- De azt hiszem, igen - felelte Elinor. Erősen uralkodott kedélyén, melyet háborgó
érzelmei mindjobban felkorbácsoltak.
- Négy évig volt a bácsikámnál, aki Longstaple-ben lakik, Plymouth mellett. Ott
ismerkedtünk meg, mert a néném meg én gyakran voltunk a bácsinál; s ott jegyeztük
el egymást, de csak mikor ő már egy esztendeje nem volt növendék Longstaple-ben;
de még akkor is szinte mindig ott időzött. Gondolhatja, hogy énnekem nemigen
akarózott belemennem az édesanyja tudta és beleegyezése nélkül; de hát nagyon
fiatal voltam, és nagyon is szerettem őt, hogysem kellőleg előrelátó lehettem volna.
Persze kegyed nem ismeri őt olyan jól, mint én, Miss Dashwood, de ahhoz eléggé,
hogy tudja: Mr. Ferrars nagyon is alkalmas arra, hogy egy nő szívét magához
láncolja.
- Természetesen - mondotta Elinor, de azt sem tudta, mit beszél; ám egy pillanatnyi
megfontolás után hozzáfűzte, mert hite Edward becsületében és szerelmében, no
meg Lucy hamisságában új erőre kapott: - Mr. Edward Ferrars jegyese! Bevallom,
annyira meglep, amit hallok, hogy igazán... megbocsásson, azt hiszem, név- vagy
személycsere forog fenn. Nem beszélhetünk egyazon Mr. Ferrarsról.
- Senki másról! - kiáltott Lucy mosolyogva. - Mr. Edward Ferrars, a Park Streeten lakó
Mrs. Ferrars idősebbik fia, a maga sógorasszonyának, Mrs. Dashwoodnak öccse...
őróla beszélek, senki másról; meg kell engednie, nem téveszthetem el ama férfi
nevét, aki boldogságom letéteményese!
- Nagyon különös - mondotta Elinor gyötrő zavarban -, hogy még csak a kegyed
nevét sem hallottam tőle soha.
- Nem; helyzetünket figyelembe véve ebben nincs semmi különös. Legfőbb
igyekezetünk az, hogy titokban tartsuk a dolgot. Kegyed, Dashwood kisasszony, nem
ismer engem, sem a családomat, így hát alkalom sem lehetett, hogy ő akár a
nevemet említse maga előtt, s mindig is nagy aggodalma volt, hogy a nővére
megneszel valamit... ezért nem említette hát minden bizonnyal.
Elhallgatott. Elinor biztonsága megingott; de önfegyelme rendületlen maradt.
- Négy esztendeje jegyesek - mondotta szilárd hangon.
- Igen; s csak az ég tudja, meddig kell még várnunk. Szegény Edward! Ez egészen
elkeseríti. - Azután zsebéből elővont egy miniatűr képet, s hozzáfűzte: - Hogy
megelőzzük a tévedés lehetőségét, legyen olyan jó és nézze meg ezt a képmást.
Igazán nem mondhatom, hogy élethű, de azért megismerheti, kit ábrázol. Már három
éve magamnál őrzöm.
E szavak közben Elinor kezébe adta a képet, s amikor ő megpillantotta a festményt,
ha volt is még kételye, hogy netán elhamarkodott döntés esett, vagy lelke mélyén ott
lappangott az óhaj, hogy hamisságot ér tetten - az arc Edwardé volt, ehhez nem fért
semmiféle kétség. Szinte azonnal visszaadta a képet, s közölte, hogy felismerte.
- Én sosem adhattam neki képet viszonzásul - folytatta Lucy -, s ez igazán bosszant,
mert annyira szerette volna! De elhatároztam, hogy az első alkalommal lefestetem
magam.
- Nagyon helyesen teszi - mondotta nyugodtan Elinor. Azután némán tettek meg
néhány lépést. Lucy szólalt meg először.
- Igazán a világért sem kételkedem benne, hogy kegyedre bízhatom a titkomat;
hiszen megérti ugye, milyen fontos nekünk, hogy az édesanyjának ne jusson a
füléhe; mert azt hiszem, ő sosem egyezne bele. Énrám nem vár vagyon, s azt
hiszem, Mrs. Ferrars kiváltképp gőgös asszony.
- Nos, én igazán nem kerestem a kegyed bizalmát - mondta Elinor -, de teljes joggal
hiheti, hogy számíthat reám. Titka nálam biztonságban van; de azt nyilván
megbocsátja, ha ily kéretlen közlésen némileg meglepődtem. Bizonyára olyasmit
érzett, hogy mert ismerem a tárgyát, talán ez nem jelent titka számára nálam
tökéletes biztonságot.
E szavak közben átható pillantást vetett Lucyra, s remélte, hogy sikerül felfedeznie
valamit az arckifejezésében; talán hogy amit mondott, javarészt hamisság volt; ám
Lucy arca változatlan maradt.
- Attól féltem - mondotta -, még arra gondol, hogy túlságosan merész vagyok, hogy
mindezt elmesélem kegyednek igazán nem ismerem régen, legalábbis személyesen,
de igen sokat hallottam magáról is meg a családjáról; s amint megpillantottam,
nyomban úgy éreztem, mintha már réges-régen ismerném. Meg aztán úgy
gondoltam, tartozom valami magyarázattal, ha már olyan nagyon érdeklődtem
Edward anyja iránt; szerencsétlenségemre senki sincs az egész világon, akinek a
tanácsát kérhetném. Anne az egyetlen, aki ismeri titkomat, de őneki egyáltalán nincs
ítélőkészsége, sőt többet árt nekem, mint amennyit használ, mert szüntelenül
rettegek, hogy elárul. Nem tud uralkodni a fecseghetnékjén, ezt bizonyára maga is
észrevette, és a minap igazár annyira megijedtem, hogy jobban már nem is lehetett
volna, amikor Sir John Edward nevét említette, mert féltem, hogy Anne mindjárt
mindent kitereget. Nem is gondolja, micsoda gyötrelem ez az egész! Csak azt
csodálom, hogy egyáltalán élek még, annyit szenvedtem már Edward miatt az elmúlt
négy esztendőben. Minden oly ingatag, oly bizonytalan; meg az is, hogy olyan ritkán
látom, kétszer ha találkozhatunk egy esztendőben. Igazán csoda, hogy még nem
szakadt meg a szívem!
S ezzel Lucy elővette keszkenőjét; de Elinor nem érzett nagy részvétet iránta.
- Néha már-már azt hiszem - folytatta Lucy, miután felitatta könnyeit -, hogy talán
jobb lenne mindkettőnknek, ha véget vetnénk a dolognak. - S ahogy ezt mondta,
egyenesen társnőjére nézett. - De máskor meg hiányzik belőlem az elhatározás. Nem
tudom elviselni a gondolatot, hogy boldogtalanná tegyem, pedig úgy lenne, ha csak
megemlíteném is a dolgot. Meg aztán magam miatt is, hisz oly kedves a szívemnek,
nem hiszem, hogy el tudnám viselni. Mit tanácsol, Miss Dashwood? Mit tenne maga
az én helyemben?
- Bocsásson meg - felelte Elinor, akit megdöbbentett a kérdés -, ilyen körülmények
között nem adhatok tanácsot. Önnön ítélete lesz a legjobb tanácsadó.
Néhány percig mindketten hallgattak, azután Lucy így folytatta:
- Természetesen az édesanyja előbb-utóbb kell hogy gondoskodjék róla; de szegény
Edward annyira levert emiatt! Nem vette észre, mennyire lehangolt kedélyű volt,
amikor utoljára itt járt Bartonban? Annyira boldogtalan volt, amikor elbúcsúzott
tőlünk Longstaple-ben, s magukhoz készült, hogy attól tartottam, még majd
betegnek gondolják.
- A kegyed bácsijától jött, amikor minket meglátogatott?
- Ó, igen; két hétig időzött nálunk. Azt gondolták, hogy egyenesen a városból jön?
- Nem - felelte Elinor, s mélyen átérezte, hogyan szól minden újabb körülmény Lucy
állítása mellett -, emlékszem, elmondta, hogy két hétig barátainál időzött, Plymouth
közelében. - Arra is emlékezett, s ez akkoriban ugyancsak meglepte, hogy Edward
semmit sem mesélt azokról a bizonyos barátairól, és még a nevük felől is mélyen
hallgatott.
- Nem gondolták akkor, hogy mennyire szívszorítóan lehangolt? - ismételte Lucy.
- De igen, kivált amikor megérkezett.
- Hogy kérleltem pedig, hogy uralkodjék hangulatán, mert féltem, kegyedék még
megsejtik, mi a baj; de annyira mélabús volt, hogy két hétnél tovább nem maradhat
nálunk, s hogy látta az én kétségbeesésemet! Szegény fiú! Sajnos, most is éppen így
lehet; igen nyomorúságos kedélyállapotban ír. Épp mielőtt eljöttem Exeterből, akkor
kaptam ezt tőle - s egy levelet vont elő zsebéből, és hanyagul megmutatta a címzést
Elinornak. - Ismeri bizonyára a keze vonását; igazán nagyon szép írás, de most nem ír
olyan jól, ahogyan szokott. Bizonyára nagyon fáradt volt, mert csak épp teleírt egy
oldalt.
Elinor látta, hogy csakugyan Edward keze írása az, úgyhogy tovább már nem
kételkedhetett. Azt még csak hihette, hogy a kép lehetett véletlen szerzemény; talán
nem is maga Edward adta; de a levelezés csak úgy állhatott fenn, ha valóban
jegyesek, más nem indokolhatná. Néhány pillanatra elborították érzelmei, szíve
elszorult, alig bírt állni a lábán; de úrrá kellett lennie magán mindenképpen, s oly
eltökélten küzdött érzelmeinek uralma ellen, hogy gyors és ez idő szerint teljes siker
koronázta igyekezetét.
- Ily hosszú elválás idején egyetlen vigaszunk, hogy írunk egymásnak - mondotta
Lucy, míg visszacsúsztatta zsebébe a levelet. - Igaz, vigaszomra szolgál a képe is; de
szegény Edward még ehhez sem folyamodhat. Azt mondja, jobban érezné magát, ha
a képem nála lenne. Amikor legutóbb Longstaple-ben volt, nekiadtam egy
hajfürtömet, gyűrűbe foglalva, és ez egy kissé megvigasztalta, azt mondta; noha a
képhez nem fogható. Talán kegyed is észrevette rajta a gyűrűt, amikor itt járt.
- Igen - mondotta Elinor nyugodt hangon, mely azonban minden eddiginél hevesebb
háborgást és keserűséget leplezett. Megszégyenült, megdöbbent, megzavarodott.
Elinor szerencséjére most már a villához értek, és nem folytathatták a beszélgetést.
A Steele kisasszonyok néhány percig még elüldögéltek a Dashwood hölgyeknél,
azután visszatértek a kastélyba, és Elinor kedvére gondolkodhatott, gyötrődhetett.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
Bármily kevéssé hajlott is rá Elinor, hogy higgyen Lucynak, ha komolyan
utánagondolt, a jelen esetben nem kételkedhetett, hisz miféle kísértés vihette volna
oly csacskaságra, hogy ilyenfajta hamisságnak legyen kitalálója? Elinor tehát nem
tudta, nem merte többé kétségbe vonni, hogy amit Lucy mond, igaz; hisz minden
oldalról valószínűség és bizonyság támogatta, s ellene nem szólt más, csak az ő
óhaja. Mr. Pratt házában kötött ismeretségük volt az alkalmas alap, melyen a
folytatás nyugodott, s egyszerre volt vitathatatlan és félelmetes; Edward Plymouth
környéki látogatása, meg mélabús kedélyállapota, jövendő kilátásain érzett
elégedetlensége, bizonytalan magatartása Elinor iránt, no és a meghitt ismeretség,
ahogyan a Steele kisasszonyok Norlandot meg az ő családi kapcsolataikat
emlegették, ami nemegyszer meglepte Elinort, a kép, a levél, a gyűrű: valóságos
bizonyítéktömeg - mindez lebírta aggodalmát, hogy netán igaztalanul ítéli meg, s
bizonyította - ezt nem hallgattathatta el semmi részrehajlás -, hogy Edward
méltatlanul bánt vele. Elinort sértette e viselkedés, felháborította, hogy ő az
áldozata, s ezért egy darabig csak önmagát szánta; ám csakhamar új eszmék, új
gondolatok keltek elméjében. Vajon Edward szándékosan szedte rá? Vajon olyan
érzelmet mutatott iránta, amelyet a szíve nem érzett? És jegyessége Lucyval vajon
szívbéli kötés-e? Nem; akármi volt is egykor, ma már nem hihette ezt Elinor. Edward
hajlandósága egészen az övé. Ebben nem csalódhatott. Anyja, húgai, Fanny, mind
tudták Norlandban, hogy Edward hozzá hajlik; nem az ő hiúságának képzelgése volt
csupán. Igen, Edward szereti. Micsoda balzsam a szívnek e megingathatatlan hit! Mi
mindent meg nem bocsáttat vele! Edward vétke, súlyos vétke, hogy amikor az ő
hatása az illendőnél jobban eluralkodott rajta, Norlandban maradt. Erre nincsen
mentség; ám ha megsebezte Elinort, mennyivel fájóbban sebezte meg önmagát!
Elinor helyzete szánandó, Edwardé reménytelen. Oktalansága egy időre
boldogtalanná tette Elinort; őt magát azonban megfosztotta még a reménytől is,
hogy valaha boldog lehet. Elinor lelki békességét meghozhatja az idő, de ő - mit
várhat ő? Lehet-e valaha is csak elviselhetően boldog Lucy Steele oldalán? Ha nem
tekintjük is Elinor iránti vonzalmát, kielégítheti-e fensőbbrendű elméjét, ízlését,
pallérozott szellemét egy ilyenfajta feleség - ki műveletlen, mesterkélt és önző?
A tizenkilenc esztendő ifjonti fellángolása természetesen elvakította; nem látott mást,
csak a lány szépségét, derűs kedélyét; ám az elkövetkező négy év - évek, melyeket
ha ésszerűen töltenek el, jobbítását hozzák az értelemnek - szükségképp felnyitotta
szemét a leány neveltetésének hiányaira; míg ugyanez az idő; amelyet a leány
alantas társaságban, ledérebb kedvtelések közepette élt át; tán megrabolta
mindazon egyszerűségtől, amely egykor a szépségét érdekkel ruházta fel.
Míg az volt a feltevés, hogy Elinort veszi el, milyen lebírhatatlannak tűnt anyja
ellenkezése; ám mennyivel nagyobb lehet így minden bizonnyal; mikor eljegyzett
arája Elinornál kétségtelenül alantasabb helyzetű, s minden bizonnyal alantasabb
vagyon tekintetében is! Ám mivel a szíve annyira elhidegült Lucy iránt, ez akadályok
vélhetőleg nem teszik túlságosan kemény próbára türelmét; milyen keserves
azonban a lelkiállapota ama személynek, akinek számára megkönnyebbülés, ha
családja ellenzésére és haragjára számít!
Keservesen sorjáztak Elinor elméjében e megfontolások, és sírt, siratta Edwardot,
inkább, mint magát. Támasza volt a meggyőződés, hogy jelen boldogtalanságát
semmiféle tettével nem érdemelte, s vigasza a hit, hogy Edward semmiféle
cselekedetével nem játszotta el az ő becsülését. Úgy érezte, hogy még most, a
súlyos csapás első fájdalmában is kellő önuralommal megelőzheti, hogy anyja és
húgai gyanút fogjanak. S oly méltóképpen megfelelt önnön várakozásának, hogy
amikor alig két órával azután, hogy legdrágább reményei kihunytak, együtt ült velük
az ebédlőasztalhoz, senki sem sejthette volna a nővérek magatartásából, hogy Elinor
lelkét gyászba borították amaz akadályok, amelyek minden bizonnyal örökre
elválasztják szerelme tárgyától, és hogy Marianne bensejét eltölti ama férfiú tökélye,
kinek szívét tökéletesen birtokolni vélte, s akit megpillantani remélt minden egyes
hintóban, amely elhajtott a házuk előtt.
Elinor bánatát nem súlyosbította, hogy, kénytelen eltitkolni anyja és Marianne elől,
amit titoktartás terhe mellett bíztak rá, noha szüntelen erőfeszítésébe telt. Épp
ellenkezőleg; inkább megkönnyebbülés volt, hogy megkímélheti őket attól, aminek
tudomása bizonyára keserűségükre lenne, s hasonlóképpen megkímélheti magát
attól, hogy szüntelenül Edward elítélését hallja, aminek minden bizonnyal szabad
folyást adott volna iránta való elfogultságuk, s amit nem bírt volna elviselni.
Tudta, sem a tanácsukból, sem a beszélgetésükből nem kaphatna segítséget, s
gyengédségük és bánatuk csak fokozná keserűségét; míg önfegyelme sem a
példájukból, sem a dicséretükből nem meríthetne buzdítást. Erősebb volt
egymagában, s józan esze olyan derék támaszul szolgált, hogy szilárdsága nem
rendült meg, derűs magatartása nem változott, már amennyire ez ily heves és friss
fájdalom esetén egyáltalán lehetséges.
Bármily szenvedés volt is a témáról való első beszélgetése Lucyval, hamarosan
feltámadt benne a kívánság, hogy a jegyesség részleteiről minél többet megtudjon;
azt is pontosabban szerette volna tudni, milyen érzelmekkel viseltetik valójában Lucy
Edward iránt, mennyire őszinte az a kijelentése, hogy gyengéd szívvel van iránta, s
kiváltképp arról szerette volna meggyőzni Lucyt (azáltal, hogy oly készségesen veszi
fel megint a fonalat), hogy érdeklődése csupán baráti; mert nagyon is tartott attól,
hogy akaratlan izgatottsága a délelőtti beszélgetés során, ha mást nem, kételyt
ébresztett Lucyban. Nagyon valószínűnek tetszett, hogy Lucy féltékenységre hajlik;
nyilvánvaló volt, hogy Edward nem fukarkodott Elinor dicséretével; erre vallott
nemcsak Lucy állítása, de az is, hogy ily kurta ismeretség után rá meri bízni
bevallottan és nyilvánvalóan fontos titkát. És még Sir John tréfálkozása is nyomhatott
valamit a latban. És csakugyan, míg Elinor továbbra is oly szilárdan hitte lelke
mélyén, hogy Edward valóban szereti, nem kellett a valószínűségeket sokáig
latolgatni, hogy természetes legyen: Lucy féltékeny; s maga a bizalmassága
bizonyítja, hogy valóban az. Mi más oka lehetett a dolog feltárására, mint hogy Elinor
tudomására hozza: Lucy formál elsősorban és jogosan igényt Edwardra, s adta
ekképp vágytársnéja tudtára, hogy a jövőben kerülje az ifjút? Könnyen megértette
vetélytársnéja szándékait, s míg keményen eltökélte, hogy a becsület és tisztesség
diktálta elvek alapján cselekszik Lucyval, leküzdi Edward iránti vonzalmát, s oly ritkán
látja, ahogyan csak lehetséges - azt a vigaszt már nem tagadhatta meg magától,
hogy megkísérelje meggyőzni Lucyt: szíve nem kapott sebet. S minthogy a jövőben
sem hallhat már fájdalmasabbat a tárgyról, mint amit eddig kellett hallania, nem
vonta kétségbe, hogy képes lesz fegyelmezetten elviselni a részletek újbóli
meghallgatását.
Erre azonban nem adódott egyhamar alkalom, noha Lucy csakoly szívesen kapott
volna rajta; az idő ritkán volt megfelelően szép, hogy együtt indulhattak volna
sétálni, ahol legkönnyebben szakadhattak el a többiektől; s igaz ugyan, hogy
legalább másnaponként együtt voltak, vagy a kastélyban, vagy a villában, főként
persze az előbbiben, ám semmiképpen sem a meghitt beszélgetés volt az együttlét
célja. Sem Sir Johnnak, sem Lady Middletonnak soha eszébe sem jutott ilyesmi, s
ezért igen kevés idő adódott kötetlen csevegésre, és egyáltalán semmi meghittebb
beszélgetésre. Együttlétük célja evés, ivás, szórakozás volt, kártya vagy szekreter,
vagy más, kellőképpen zajos társasjáték.
Egyszer-kétszer találkoztak már ilyen módon, de Elinornak nem volt alkalma
kettesben maradni Lucyval, amikor egy délelőtt megjelent a villában Sir John, és
szívre hatóan kérte őket, estebédeljenek mindannyian Lady Middletonnal, mivel ő
kénytelen exeteri klubjában megjelenni, s a lady tökéletesen magára lenne hagyatva,
kivéve édesanyja és a Steele kisasszonyok társaságát. Elinor úgy vélte, kitűzött célját
jobban megközelítheti ilyen alkalommal, amilyennek ez az este ígérkezett, amikor
könnyebben maradhatnak magukra Lady Middleton csendes és jól nevelt vezérlete
alatt, mint amikor a férje egyesíti az egész társaságot valamely közös és zajos célra;
úgyhogy azonnal elfogadta a meghívást; anyja engedelmével Margaret is
csatlakozott hozzá, Marianne pedig, noha sosem akarózott az efféle társaságban
részt vennie, hajlott anyja szavára, aki nem viselhette el, hogy leánya kirekessze
magát mindennémű szórakozásból, elment hát ő is.
Az ifjú hölgyek tehát valamennyien megjelentek, és Lady Middleton szerencsésen
megmenekült a szörnyűséges magány veszedelmétől. Az est szakasztott olyan
ízetlennek bizonyult; ahogyan Elinor várta; egyetlen új gondolat sem hangzott el, s
mi sem lehetett volna érdektelenebb, mint akár az asztalnál, akár a szalonban
folytatott társalgás: az utóbbiban a gyerekek is megjelentek, s ameddig ott voltak,
Elinor nagyon is jól tudta, hogy lehetetlenség volna megnyernie Lucy figyelmét, meg
sem kísérelte hát. Csak amikor leszedték a teásedényt, akkor vonultak ki. Ekkor
kártyaasztalt állítottak fel, s Elinor sehogy sem értette, hogyan is táplálhatott akár
egy szikrányi reményt, hogy a kastélyban jut idő beszélgetésre. Mindannyian
felálltak, s a játszmához készülődtek.
- Örülök - mondta Lady Middleton Lucynak -, hogy nem fejezi be ma este szegény kis
Annamaria kosarát; egészen bizonyosan fáj a szeme, ha gyertyafénynél készít filigrán
munkát. Holnap majd kárpótoljuk szegény kis drágámat valamivel a csalódásért, és
akkor, remélem, nem fog annyira bánkódni.
A célzás talált; Lucy nyomban tudta, mi a kötelessége, és így válaszolt:
- Ó, dehogy, Lady Middleton; csak arra várok, kitelik-e nélkülem is a parti, különben
máris ott ülnék a kézimunkám mellett! A világért sem okoznék csalódást a drága pici
angyalkának, s ha most szükségük van rám a kártyánál, majd vacsora után
befejezem a kosarat!
- Ön igazán oly jó; remélem, nem fog fájni a szeme... lenne szíves csengetni, hogy
hozzanak be kézimunkához való gyertyákat? Szegény kisleányom oly szomorú és
csalódott lenne, tudom, ha holnapra nem készülne el a kosárkája, bár én
megmondtam, hogy bizonyára nem készül el, de azért tudom, számít rá, hogy
meglesz.
Lucy már húzta is maga mellé a kézimunkaasztalkát, s buzgó derűvel letelepedett,
amely azt látszott sugallni, hogy miben sem találhatná nagyobb örömét, mint hogy
filigrán kosárkát készítsen egy elkényeztetett gyermeknek.
Lady Middleton azt ajánlotta a többieknek, játsszanak egy parti kaszinót. Senki sem
ellenkezett, csak Marianne, aki szokásos módján semmibe véve az udvariasságot,
felkiáltott:
- Nagyságod lesz olyan jó és felment engem; tudja, hogy gyűlölöm a kártyát.
Átmegyek a zongorához; hozzá sem nyúltam, amióta meghangolták. - Azzal további
ceremónia nélkül elfordult, és a hangszerhez lépett.
Lady Middleton arcáról lerítt, hogy hálát ad az égnek, amiért ő soha nem vágott ki
ilyen neveletlen szónoklatot.
- Marianne nem tud hosszasabban távol maradni a hangszertől, asszonyom -
mondotta Elinor, igyekezvén élét venni a sértésnek. - Nem is csodálom; ez a
legtökéletesebben hangolt zongora, amelyet valaha is hallottam.
A társaság többi öt tagja most húzott lapot.
- Ha netán én maradok ki - folytatta Elinor -, talán segítségére lehetnék Miss Lucy
Steele-nek, sodorhatnám a papírt a munkához; még oly sok híja van a kosárkának,
azt hiszem, sehogy sem tud egyedül elkészülni vele ma este. Igazán nagyon
szeretnék én is részt venni a munkában, ha megengedné, asszonyom.
- Igazán módfelett lekötelez, ha segít - kiáltott Lucy -, mert most látom csak, több
dolog van vele, mint gondoltam; s igazán borzasztó lenne, ha mégis kénytelen volnék
csalódást okozni a drága Annamariának!
- Ó, az csakugyan szörnyű lenne - mondotta Miss Steele. - Drága kis angyal,
mennyire imádom!
- Igazán nagyon kedves - fordult Elinorhoz Lady Middleton -, s ha csakugyan kedveli
ezt a munkát, talán szívesen várna a húzással a következő játszmáig; vagy most
kíván szerencsét próbálni?
Elinor örömmel élt az első ajánlattal, s így egy keveset alkalmazva abból az
ügyességből, amelyhez Marianne méltóságán alulinak tartotta volna bármikor
folyamodni, elérte célját, s egyben Lady Middletonnak is kedvére tett. Lucy
készségesen helyet csinált Elinornak, s a két szép vetélytársnő így egy asztalnál,
egymás mellett ülve, tökéletes harmóniában buzgólkodott egyazon munkán.
Szerencsére a zongora, amelynél Marianne zenéjébe és gondolataiba merülten
feledte már, hogy rajta kívül más is van a szobában, oly közel volt, hogy Miss
Dashwood úgy ítélte, most már e zaj védelmében bizton rátérhet az érdekfeszítő
tárgyra, s nem kockáztatja, hogy a kártyaasztalnál ülők közül bárki is felfigyel.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Szilárd hangon, de óvatosan így kezdte Elinor:
- Méltatlan volnék a bizalmas közlésre, amellyel megtisztel, ha nem éreznék vágyat a
folytatására, vagy további kíváncsiságot a tárgy iránt. Bocsánatát kérem hát, hogy
újból előhozakodom vele.
- Köszönöm! - kiáltott melegen Lucy. - Köszönöm, hogy megtörte a jeget! Ó,
mennyire megkönnyebbült a szívem; aggódtam ugyanis, hogy megsértettem azzal,
amit elmondtam akkor hétfőn.
- Megsértett? Hogy is gondolhatta? Kérem, higgye el - mondotta a legmélyebb
őszinteséggel Elinor -, mi sem állhatott távolabb tőlem, mint hogy ilyen elgondolást
ébresszek kegyedben. Hát lehetett-e oly oka a bizalomra, amely nem megtisztelő,
nem hízelgő rám nézve?
- És mégis, higgye el - felelte Lucy, és szúrós apró szeme jelentőségteljes pillantást
lövellt Elinorra -, hűvösség és bosszúság áradt a modorából, úgyhogy egészen
kényelmetlenül éreztem magam. Bizonyos voltam benne, hogy haragszik rám; s
azóta is szüntelenül pörlök magammal, amiért olyan orcátlan voltam, hogy a
magánügyeimmel terheltem. De igazán nagyon örülök, hogy mégiscsak a
képzeletem műve volt a dolog, s hogy valójában nem hibáztat. Ha tudná, micsoda
vigasz nekem, ha kiönthetem a szívemet, s beszélhetek arról, ami életem minden
egyes percében foglalkoztat, az együttérzése bizonyára minden egyebet
elhomályosítana.
- Valóban elhiszem, hogy nagy megkönnyebbülés lehetett kegyednek helyzetét
előttem feltárnia, s kérem, higgye el, sosem lesz oka megbánnia bizalmát. Igazán
sajnálatos a kegyed esete; úgy látszik, minden oldalon nehézségek tornyosulnak, s
mindkettejük szívbéli hajlandóságának próbája lesz, hogy megálljon közöttük. Mr.
Ferrars tudomásom szerint mindenben édesanyjától függ.
- Mindössze kétezer font a saját vagyona; őrültség lenne arra házasodni, noha
jómagam egyetlen sóhaj nélkül feladnám minden továbbinak a reményét. Mindig is
csekély jövedelemhez szoktam, s az ő kedvéért megbirkóznék a szegénységgel; de
túlságosan szeretem, hogysem önző eszköze legyek megrablásának mindattól, amit
anyja szán neki, ha a kedvére házasodik. Vámunk kell, meglehet, hosszú évekig. A
világon bármely más férfinál ez riasztó kilátás lenne; de Edward hajlandóságát és
állhatatosságát, tudom, semmi sem veheti el tőlem.
- E meggyőződés a világon mindennél többet érhet kegyednek; s minden bizonnyal
őt a kegyedbe vetett hasonló bizalom támogatja. Ha kölcsönös vonzalmuk ereje
meglazulna, mint hasonló körülmények között sokaknál megeshet négyévi jegyesség
után, ugyancsak sajnálatra méltó volna a kegyed helyzete.
Lucy erre felpillantott; ám Elinor gondosan ügyelt, nehogy arckifejezése révén
bármiféle gyanús szándékot tulajdoníthasson szavainak.
- Edwardnak irántam érzett szerelme - folytatta Lucy - bőségesen megállta már a
próbát, hisz eljegyzésünk után sokáig, ó, nagyon sokáig voltunk távol egymástól, s
oly diadalmasan került ki belőle, hogy megbocsáthatatlan volna, ha most
kételkednék benne. Biztonsággal mondhatom, hogy kezdettől fogva mind a mai
napig soha egy percnyi aggodalomra sem adott okot.
Elinor nem tudta, mosolyogva vagy sóhajtva fogadja-e ezt a kijelentést.
- Én meglehetősen féltékeny természetűnek születtem - folytatta Lucy -, s az életben
elfoglalt olyannyira különböző helyzetünknél fogva - hisz ő annyival több nálam -, s
mert annyit vagyunk távol, kellőleg hajlottam a gyanúra, s nyomban fel is ismertem
volna az igazságot, ha csak a legparányibb változás van is velem való
viselkedésében, vagy bármiféle lehangoltságot tapasztalok nála, amelynek okát nem
tudom; vagy ha valamely hölgyet talán gyakrabban emlegetett volna, mint mást,
vagy ha nem tűnt volna Longstaple-ben éppoly boldognak, mint máskor. Nem azt
akarom ezzel mondani, mintha különlegesen jó megfigyelő volnék vagy éles szemű,
de ez esetben igazán nem tévedhetek.
Mindez nagyon szép, gondolta Elinor, de nem csap be egyikünket sem.
- De mi a szándékuk? - kérdezte egy kis hallgatás után. - Vagy tán nincs is más, csak
Mrs. Ferrars halálára várni, ami igazán szomorú és riasztó végletesség? A fia netán
hajlandó ennek alávetni magát, s mindama nyűgnek, amit a hosszú évek várakozása
jelent mindkettejüknek, semmint hogy egy időre vállalja édesanyja helytelenítését
azzal, hogy feltárja a valót?
- Ha valóban tudnánk, hogy csak egy időről van szó! De Mrs. Ferrars igen makacs,
gőgös asszony, és ha meghallja a dolgot, első dühében valószínűleg Robertre íratná
mindenét, s Edward érdekében ez a gondolat, hajlandóságom ellenére, elriaszt
minden elhamarkodott lépéstől.
- S a maga érdekében is, hisz máskülönben az értelmetlenségig önzetlen volna.
Lucy megint Elinorra pillantott, de nem szólt.
- Ismeri Mr. Robert Ferrarst? - kérdezte Elinor.
- Egyáltalán nem, még sosem láttam; de azt hiszem, semmiben sem hasonlít a
bátyjára, üresfejű piperkőc.
- Piperkőc! - ismételte Miss Steele, akinek megütötte fülét ez a szó, amikor Marianne
hirtelen abbahagyta a játékot. - Ó! Fogadni mernék, hogy a szívüknek kedves
gavallérokról társalognak!
- Tévedsz, néném - kiáltotta Lucy -, ebben bizony tévedsz, mert a szívünknek kedves
gavallérok nem piperkőcök!
- No, már azért én felelek, hogy a Miss Dashwoodé nem az - mondta Mrs. Jennings, és
vígan felkacagott -, mivel az illető olyan szerény, jó modorú fiatalember, hogy
különbet még sose láttam; de már ami Lucyt illeti, az alamuszi kis jószág, nála aztán
senki sem tudhatja, hogy kit is szível!
- Ó! - kiáltott fel Miss Steele, és jelentőségteljes pillantást lövellt valamennyiükre -,
azt mondhatom, hogy a Lucy széptevője szakasztott olyan szerény, és jó modorú,
mint a Miss Dashwoodé!
Elinor akaratlanul is elpirult. Lucy az ajkába harapott, és haragosan tekintett
nővérére. Egy darabig hallgattak mind a ketten. Lucy törte meg végül a csendet, és
halkan megjegyezte, noha Marianne hatékony oltalomban részesítette őket egy igen
pompázatos koncert előadásával:
- Őszintén elmondom, hogy nemrégiben milyen terv ötlött fel bennem, hogy
elviselhetővé tegyem a dolgot; be is kell, hogy avassam magát a titokba, hisz
ugyancsak érdekelt fél. Azt hiszem, eléggé ismeri Edwardot, hogy tudja: a papi
hivatást előnyben részesítené minden egyébbel szemben; nos, az én tervem az, hogy
amint lehet, szenteltesse fel magát, s aztán a kegyed pártfogására, amelyet,
bizonyosan tudom, lesz olyan kedves az iránta való barátság, s remélem, az irántam
való jóindulat ösztökélésére latba vetni, talán a bátyja hajlik majd rá, hogy
Edwardnak adja a norlandi lelkészséget. Úgy tudom, az igen jó egyházközség, s a
mostani lelkész már nem húzhatja sokáig. Erre már összeházasodhatnánk, a többit
meg majd meghozza az idő és az alkalom.
- Mindig boldogan tanúsítanám Mr. Ferrars iránti nagyrabecsülésemet és
barátságomat - mondta Elinor -, de nem gondolja, hogy efféle cél érdekében
tökéletesen szükségtelen az én közbelépésem? Mr. Ferrars az öccse Mrs. John
Dashwoodnak, ez csak kellő ajánlólevél a férje szemében!
- Csakhogy Mrs. John Dashwood nem helyeselné, hogy Edward papi pályára lépjen.
- Nos, akkor, úgy hiszem, az én pártfogásom sem kecsegtetne sikerrel.
Hosszú percekig hallgattak megint. Nagy sokára Lucy mély sóhajjal felkiáltott:
- Azt hiszem, az volna a legokosabb, ha véget vetnénk az egész gondnak, és
felbontanánk az eljegyzést! Minden oldalról annyi nehézség vesz körül, hogy ha egy
időre talán elkeserednénk is, végül, meglehet, mégiscsak úgy lennénk boldogabbak.
Nem adna tanácsot nekem, Dashwood kisasszony?
- Nem - felelte Elinor, s mosolya ugyancsak zaklatott érzelmeket leplezett -, ilyen
tárgyban nem adhatok tanácsot. Kegyed is nagyon jól tudja, hogy a véleményem mit
sem nyomna a latban, ha meg nem felelne a kegyed óhajának.
- Igazságtalan velem - felelte igen komolyan Lucy. - Senkit sem ismerek, akinek az
ítéletét oly nagyra becsülném, mint a magáét; és szívemből hiszem, ha azt mondaná
nekem: "Azt tanácsolom, mindenképpen bontsa fel eljegyzését Edward Ferrarsszal,
úgy mindketten boldogabbak lesznek", azon nyomban megfogadnám a tanácsát.
Elinor arcát pírral vonta be Edward jövendő hitvesének álnoksága, s ekképpen
válaszolt: - E bók valóban visszariaszt attól, hogy bármiféle véleményt nyilvánítsak a
tárgyról, ha lenne is véleményem. Túlságosan magasra értékeli befolyásomat;
érdektelen szemlélőnek sok az a hatalom, hogy egymást gyengéden szerető két
személyt elválasszon.
- Épp, mert kegyed érdektelen szemlélő - mondta kissé élesen Lucy, és szavainak
különleges hangsúlyt adott -, épp azért nyom különleges súllyal a latban a
véleménye. Ha feltételezném, hogy érzései bármely irányban elfogulttá teszik, nem
volna érdemes meghallanom a véleményét.
Elinor úgy ítélte, legokosabb erre nem válaszolni, mert még utóbb illetlenül áthágnák
mindketten a tartózkodás gátjait; már-már arra is elszánta magát, hogy sosem említi
többet a tárgyat. Ezért újabb, hosszú percekig tartó hallgatás követte e szavakat, s a
csöndet megint csak Lucy törte meg:
- Feljön a városba a télen, Dashwood kisasszony? - kérdezte egészen mindennapi
csevegő hangján.
- Ó, nem; dehogy.
- Igazán sajnálom - viszonzá a másik, míg szemét megcsillogtatta a kapott értesülés
-, annyira boldog lennék, ha ott találkozhatnék kegyeddel! De azért talán mégiscsak
feljön. A bátyja meg a sógorasszonya bizonyára meghívja.
- Nem lesz módomban elfogadni, még ha meghívnak is.
- Ó, milyen kár! Annyira számítottam rá, hogy találkozunk! Anne meg én január
végén rokonainkhoz megyünk, akik már évek óta unszolnak, hogy látogassuk meg
őket. De én csak azért megyek, hogy láthassam Edwardot. Februárban ott lesz ő is,
különben Londonnak semmiféle vonzereje nem lenne számomra; egyáltalán nincs
kedvem hozzá.
Az első játszma végeztével Elinort hamarosan a kártyaasztalhoz szólították, s így a
két hölgy bizalmas csevegésének vége szakadt, amit mindketten vonakodás nélkül
fogadtak, mert semmi sem hangzott el egyik részről sem, ami az eddiginél jobban
megszerettette volna őket egymással; s Elinor ama mélabús meggyőződéssel ült
asztalhoz, hogy Edward nemcsak híjával van a vonzalomnak ama személy iránt, ki
hitvese lesz, de még arra sincs reménye, hogy elviselhetően boldog lesz a
házassága, amit pedig az ő őszinte vonzalma megadott volna, mert csak az önérdek
vezethet egy nőt arra, hogy szaván fogja a férfit, aki pedig - s ezt a nő is tudja - rég
ráunt már a jegyességre.
Ettől fogva Elinor nem hozta többé szóba a tárgyat, s amikor Lucy előhozakodott vele
- márpedig ő ritkán mulasztotta el az alkalmat, hogy ráterelje a szót, és nagy
igyekezettel tudatta bizalmasával, milyen boldog, valahányszor levelet kap Edwardtól
-, Elinor nyugodtan és óvatosan fogadta mindig a közlést, és amint az udvariasság
engedte, más tárgyra tért; mert úgy érezte, Lucy nem érdemli meg, hogy efféle
beszélgetésbe bocsátkozzék vele, az ő számára pedig veszedelmet rejt.
A Steele kisasszonyok sokkal tovább vendégeskedtek a Barton-kastélyban, mint
amennyi időre a meghívás eredetileg szólt. Mind nagyobb kegyben álltak a családnál,
s mindenáron tartóztatták őket; Sir John hallani sem akart róla, hogy eltávozzanak, s
annak ellenére, hogy Exeterben számos régóta esedékes kötelezettség várt már
rájuk; hogy sürgősen, mulaszthatatlanul eleget kellett volna tenniök mindezeknek;
hogy a hét végénél tovább már semmiképpen sem lehetett az utazást halogatni -
végül mégiscsak közel két hónapig ott tartották őket a kastélyban, jelenlétükkel
öregbítendő amaz ünnepségsorozat fényét, amelynek fontosságát házibálok és
hatalmas vacsorák sora bizonyítja.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Mrs. Jennings általában az év java részét gyermekei és barátai házában töltötte, de
megvolt a maga állandó lakása is. Férjének halála óta, aki a város egy kevésbé
előkelő negyedében űzött virágzó ipart, az özvegy a telet a Portman Square egyik
mellékutcájában álló házában töltötte. Január közeledtével e ház felé irányultak
gondolatai, s egy szép napon, hirtelen, és az érdekeltek számára váratlanul, ide
invitálta magával az idősebb Dashwood kisasszonyokat. Elinor - ügyet sem vetve
húga színének elváltozására, s az izgatott pillantásra, amely a terv iránt bizony nem
éppen érzéketlenségről tanúskodott - azonnal hálásan, de megmásíthatatlanul
elutasította mindkettőjük nevében a meghívást, s szentül hitte, hogy kijelentése
mindkettejük hajlandóságával megegyezik. A felhozott ok az volt, hogy az évnek
azon szakában semmiképpen sem hagyhatják magukra édesanyjukat. Mrs. Jennings
némi meglepetéssel hallotta az elutasítást, de azon nyomban megismételte
meghívását.
- Ej, istenkém, hisz az édesanyjuk egészen bizonyosan nélkülözni tudja magukat, s én
annyira óhajtanám a társaságukat! Már olyan szépen kiterveltem az egészet! Nehogy
azt higgyék, hogy egy kicsit is a terhemre lesznek, hisz igazán nem akadályoznak
semmiben. Csak annyi az egész, hogy Bettyt postakocsival küldöm, s szívből
remélem, hogy ennyit igazán megengedhetek magamnak. Mi hárman meg
kényelmesen elférünk a csézámban; s mihelyt megérkezünk a városba, ha nem
akarnak oda menni, ahová én megyek, ám jó, mehetnek bármikor valamelyik
leányommal. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az édesanyjuknak nem lesz
ellene kifogása; olyan igen szerencsésen adtam túl a leányaimon, hogy az
édesanyjuk bizonyára tudja, énnálam jó helyen vannak; s ha legalább egyiküket nem
adom férjhez igen jól, míg ott vannak nálam, igazán nem én leszek a vétkes.
Bízhatnak benne, hogy ahány fiatalember, mindegyiknek mondok magukról egy-két
jó szót!
- Az az érzésem - mondotta Sir John -, hogy Marianne kisasszonynak nem lenne
kifogása az efféle fondorlat ellen, ha a nénje is ráállna. Igazán kegyetlen dolog, hogy
megfosztják attól a kis szórakozástól, mert Miss Dashwoodnak nem fűlik hozzá a
foga. Én azt tanácsolom maguknak, máris kerekedjenek fel kettesben, ha Bartont
már megelégelték, és egy szót se szóljanak róla Miss Dashwoodnak.
- Bizony - kiáltott Mrs. Jennings -, én igazán óriásilag örvendenék Marianne
kisasszony társaságának, akár jön Dashwood kisasszony, akár nem, csak épp minél
nagyobb a társaság, annál nagyobb a vigasság, mindig is azt mondom és azt
gondoltam volna, szívesebben lennének együtt; mert ha rám unnak, cseveghetnek
egymással, és kinevethetik a rigolyáimat a hátam mögött. De ha nem mind a kettő,
jöjjön az egyik vagy jöjjön a másik, de valaki jöjjön mindenképpen Egek ura! hát mit
gondolnak, hogy veszkődhetek ott egymagamban, holott egész mostanáig mindig ott
volt az én Charlotte-om is! Ejnye, Marianne kisasszony, csapjon a tenyerembe, s ha a
nénje meggondolja magát, hát csak annál jobb!
- Köszönöm, asszonyom, szívemből köszönöm - mondta meleg hangon Marianne -;
kedves meghívásáért mindörökre hálás leszek, s olyan nagyon boldoggá tenne, ha
elfogadhatnám, talán annál boldogabb már nem is lehetnék. De az édesanyám, a
legdrágább, legjobb anya... érzem, hogy Elinor okkal beszélt, s ha anyámat a
távollétünk boldogtalanná tenné, elkeserítené... Ó, semmi sem bírhat rá, hogy
elhagyjam őt! Nem, ezen nem lehet, nem szabad vívódnom!
Mrs. Jennings egyre csak erősködött, hogy Mrs. Dashwood bízvást nélkülözheti
leányait; és Elinor, aki most már megértette húgát, s látta, hogy a minden egyéb
iránt oly érzéketlen Marianne-t mennyire elfogta a lelkesedés, hogy viszontláthatja
Willoughbyt, már nem ellenezte a tervet, csupán anyja döntésére bízta, akitől
azonban aligha várt támogatást abbeli igyekezetében, hogy megakadályozza a
látogatást, amelyet ő maga Marianne érdekében nem helyeselt, a maga érdekében
pedig minden oka megvolt rá, hogy elkerüljön. Akármire vágyott Marianne, anyja
buzgón pártolta - Elinor tehát aligha remélhette, hogy óvatosságra bírhatja olyan ügy
megítélésében, amellyel kapcsolatban sosem tudott benne kételyt támasztani; a
maga okait pedig nem merte megvilágítani: miért vonakodik Londonba menni. Hogy
a kényes Marianne, aki oly jól ismeri és oly könyörtelenül utálja Mrs. Jennings
modorát, felülemelkedjék minden effajta kényelmetlenségen, hogy ne vegyen
tekintetbe semmit, akármennyire sérti is ingerlékeny kedélyét, annyira csak egyetlen
célra függesztheti szemét - ez oly hathatós, oly tökéletes bizonyítéka a cél
fontosságának, hogy Elinor a történtek ellenére sem volt szívesen tanúja.
Mrs. Dashwood, amikor hírét vette a meghívásnak, elhitte, hogy egy efféle kiruccanás
számos élvezet forrása lesz mindkét leányának, s akármennyire gyengéd volt is
hozzá Marianne, mégis meglátta, hogy mennyire vágyik engedni az invitálásnak,
hallani sem akart hát arról, hogy ő legyen mindennek a kerékkötője. Ragaszkodott
hozzá, hogy mindkét leánya azon nyomban fogadja el a meghívást, s azután
szokásos derűjével nyomban olyan előnyöket vélt felfedezni, amelyek az elválást
mindannyiuk számára kívánatossá teszik.
- Kitűnő terv! - kiáltott fel Mrs. Dashwood. - Szakasztott, amilyet magam is kívántam!
Margaret meg én csakolyan hasznát látjuk, mint ti. Amikor ti is meg Middletonék is
távol lesztek, mi ketten oly csöndben, oly boldogan haladunk majd a könyveinkkel, a
zenével! Meglátjátok, Margaret rengeteget tanul, mire hazajöttök! Meg azután a
szobátokban is tervezek némi kis változtatást, s így könnyen elvégezhető, nem zavar
majd senkit. Igazán nagyon helyes, hogy elmentek a városba; a ti helyzetetekben
minden fiatal nőt köteleznék rá, hogy ismerkedjék meg a London kínálta módival,
mulatsággal. Derék, anyás asszony viseli majd gondotokat; biztosan tudom, hogy jó
szívvel van irántatok. Bizonyára meglátogatjátok majd bátyátokat is, és legyen
bármilyen hibája akár neki, akár a feleségének, ha azt nézem, kinek a fia, nem
viselhetem el, hogy végleg elidegenedjetek egymástól.
- Bár most is, mint mindig, aggályosan óhajtod boldogságunkat - mondta Elinor -, s
máris elhárítottál a terv útjából minden akadályt, ami csak eszedbe jutott, azért
mégiscsak van egy ellenvetés, amely, legalábbis az én szememben, nem ilyen
könnyen áthidalható.
Marianne arca elfelhősödött.
- Vajon mi jár az én drága bölcs Elinorom fejében? - kérdezte Mrs. Dashwood. - Miféle
iszonytató gátat emel elébünk? Nehogy a költségekről halljak egy szót is!
- Ellenvetésem a következő: noha igen jó véleménnyel vagyok Mrs. Jennings
kedvességéről, ám nem olyan teremtés, akinek a társasága örömünkre, védelme
biztonságunkra szolgálhatna.
- Nagyon is igaz - válaszolta anyja -, ám a társaságában egyedül, mások jelenléte
nélkül, alig fogtok részesülni, a nyilvánosság előtt pedig bizonyára jóformán mindig
Lady Middleton társaságában jelentek meg.
- Ha Elinort elriasztja Mrs. Jennings iránti ellenszenve - szólt közbe Marianne -, én
azért még elfogadhatom a meghívást. Nekem nincsenek ilyen aggályaim, s hiszem,
hogy igen csekély erőfeszítéssel megbirkózom minden effajta kellemetlenséggel.
Elinor önkéntelenül elmosolyodott; mulattatta e közömbösség ama személy
viselkedésére, aki iránt csak elviselhető udvariasságra is alig-alig tudta rábírni
Marianne-t; s eltökélte, hogy ha húga mindenáron menni akar, elmegy vele ő is, mert
nem érezte illendőnek, hogy Marianne a maga ítéletére legyen kénytelen
hagyatkozni, sem pedig, hogy Mrs. Jennings kényre-kegyre ki legyen szolgáltatva
Marianne-nak az otthonlét óráiban. Ezzel az elhatározással annál is könnyebben
megbarátkozott, mert eszébe jutott, hogy Lucy szavai szerint Edward Ferrars csak
februárban lesz a városban; s hogy az ő látogatásuk, anélkül hogy megokolhatatlanul
meg kellene rövidíteniök, addigra bizton véget ér.
- Igenis mentek mind a ketten - jelentette ki Mrs. Dashwood - csupa sületlenség ez a
sok ellenvetés. Nagy élvezeteteket lelitek majd Londonban, s kivált ha együtt lesztek;
és ha Elinor hajlandó lenne leereszkedni és előre örülni a mulatságnak, sokféle
forrását lelhetné fel; még talán azt is, hogy elmélyítheti az ismeretséget sógornője
családjával.
Elinor gyakran óhajtotta, bárcsak lelne alkalmat, hogy megpróbálja gyengíteni anyja
hitét az Edward meg a közötte; fennálló vonzalomban, hogy azután ne érje majd
olyan nagy csapás, amikor az igazság napfényre kerül; s most e támadás hallatán,
noha a sikernek jóformán minden reménye nélkül, arra kényszerítette magát, hogy
szándékát szóba hozza, mondván a tőle telhető legnagyobb nyugalommal:
- Edward Ferrarst igazán kedvelem, s mindig szívesen látom viszont, ami azonban
családjának többi tagját illeti, tökéletesen közömbös a számomra, hogy valaha is
megismernek-e vagy sem.
Mrs. Dashwood mosolygott, de nem szólt. Marianne meglepetten emelte fel
tekintetét, s Elinor úgy vélte, jobb lett volna hallgatnia.
Ezután már igen csekély vita árán megegyeztek abban, hogy mindketten elfogadják
a meghívást. Mrs. Jennings határtalan örömmel fogadta a hírt; s nem győzte
biztosítani őket szeretetteljes gondoskodásáról; s a dolognak nemcsak ő örült. Sir
John is örvendezett; hisz az olyan embernek, aki szüntelen reszket a magánytól, már
az is valami, ha a londoni lakosok számát két fővel gyarapíthatja. Még Lady Middleton
is kegyeskedett örvendezni, ami igazán nagy megerőltetésébe került; ami pedig a
Steele kisasszonyokat illeti, kivált Lucyt, ilyen boldogok még soha életükben nem
voltak, mint e hír hallatán.
Elinor maga is csodálkozott, mennyire kevéssé vonakodva veti alá magát a
kívánságával ellenkező terv végrehajtásának. Neki magának édes mindegy volt,
felmegy-e a városba vagy sem, de amikor látta, milyen boldogsággal tölti el anyját a
terv, s hogy húga arca, hangja, modora mennyire felvidult, hogy megint régi derűs
önmaga lett, kedve magasabbra szárnyal még a réginél is - hát ő sem lehetett
elégedetlen az okkal, s jóformán meg sem engedte magának, hogy bizalmatlan
legyen a kimenetel iránt.
Marianne öröme jószerint túlszárnyalta még a boldogságot is, olyannyira felkavarta
lelkét, s oly türelmetlenül várta az indulást. Nyugalmát mindössze az állította helyre,
hogy nem szívesen hagyta el édesanyját; s a búcsú pillanatában fájdalma emiatt túl
is csordult. Anyja sem szenvedte meg kevésbé a búcsút, s hármójuk közül csupán
Elinor látszott a válást nem örökétig tartónak ítélni.
Január első hetében indultak útnak. A Middleton család majd egy hét múlva követi
őket. A Steele kisasszonyok nem hagyták el a kastélybeli őrhelyüket, csak majd ha az
egész család útra kél.

HUSZONHATODIK FEJEZET
Ahogy a kocsiban ült Mrs. Jenningsszel; s útra kelt a szárnyai alatt Londonba, Elinor
óhatatlanul eltűnődött helyzetén, hisz oly új keletű az ismeretségük a hölggyel, oly
kevéssé összeillők korra és kedélyre nézve, s neki magának annyi kifogása volt még
alig egynéhány napja a terv ellen! Ám mind e kifogásokat lebírta, letudta az a boldog
ifjúi hév, amely Marianne-nak és anyjuknak egyképp sajátja; és Elinor, a Willoughby
állhatatosságát illetően fel-felötlő kételyei ellenére sem szemlélhette a Marianne
szeméből sugárzó, a Marianne egész lelkét elárasztó boldog reményt ama tudat
nélkül, mily sivár a tulajdon látóhatára, mily örömtelen a Marianne-éhoz mérve az ő
lelkiállapota, s mily vigadozva kérne részt Marianne helyzetének gondjából, ha az ő
szeme előtt is ily lelkesítő cél lebegne, ily boldogító remény. Rövid, igen rövid idő a
híja még, hogy Willoughby való szándékára fény derüljön; minden bizonnyal ő már fel
is ért a városba. Marianne úti buzgalma is arról árulkodott, hogy már ott reméli lelni.
S Elinor eltökélte, hogy nemcsak minden lehető oldalról igyekszik megismerni
Willoughby jellemét, amelyet csak a maga megfigyelése vagy másoktól nyert hírek
megadhatnak, ám hasonlóképpen buzgó figyelemmel szemmel tartja a húga iránti
magatartását is, megítélendő, hogy voltaképpen ki ő és mire tör, még mielőtt
túlságosan sokszor találkoznának. Hogyha megfigyelésének eredménye kedvezőtlen,
Elinor elszánta magát, hogy mindenképpen felnyitja húga szemét; ha másképpen
fordulna, igyekezete más természetű lesz - akkor meg kell állnia, hogy elkerüljön
mindennémű önző egybevetést, s száműznie minden bánatot, amely csökkenthetné
a Marianne boldogságán érzett örömét.
Három napja voltak már úton; s az utazás során Marianne viselkedése igen jó példája
volt mindannak, amit jövendő barátságos és társas viselkedése terén Mrs. Jennings
csak remélhetett. Hallgatagon ült jóformán egész úton, tűnődésbe burkolózva, a
maga jószántából alig-alig szólt, kivéve, ha valamely szemük elé táruló festői látvány
csalt örömteli s a nővéréhez intézett kiáltást az ajkára. Azért, Marianne magatartását
jóváteendő, Elinor nyomban elfoglalta az udvariasság önmaga jelölte posztját, nagy
figyelemmel vette körül Mrs. Jenningset, csevegett, nevetgélt vele, s amikor csak
tehette, hallgatta is; Mrs. Jennings meg elhalmozta mindkettejüket kedvességével,
szüntelenül gondja volt kényelmükre, szórakozásukra, s csak az bántotta, hogy
semmiképpen rá nem vehette vendégeit, hogy maguk válasszák meg ebédjüket a
fogadóban, sem ki nem csikarhatta vallomásukat, hogy vajon a lazacot részeltetik-e
előnyben a tőkehallal, avagy a tyúkhúst a borjúszelettel szemben. Harmadnap három
órakor értek a városba, boldogan, hogy szabadulnak a hosszú utazás után a kocsi
rabságából, s készen a jó meleg kandalló kényelmének teljes élvezetére.
A ház tetszetős volt, s ízléssel bútorozott, és az ifjú hölgyeket igen kényelmes
szobában szállásolták el. A szoba egykor Charlotte-é volt, s a kandalló felett még
most is ott függött keze munkája, egy színes selyemfonálból alkotott tájkép,
bizonyítékául, hogy nem minden eredmény nélkül töltött hét esztendőt egy városi
nagy iskolában.
Mivel érkezésüktől számítva két óra múlva készül csak el az estebéd, a közbülső időt
Elinor arra szánta, hogy levelet írjon édesanyjának, és ezzel a céllal le is telepedett.
Marianne néhány pillanat múlva követte a példáját.
- Anyánknak írok, Marianne - mondotta Elinor -; nem kellene inkább egy-két nappal
elhalasztanod a levélírást?
- Én nem anyámnak írok - felelte sietősen Marianne, mintha meg akarná előzni a
további kérdezősködést. Elinor nem szólt többet; nyomban arra gondolt, hogy
Marianne bizonyára Willoughbynak ír, és ezt azonnal követte az a vélekedés, hogy
bármily titokzatosan kezelik is az ügyet, bizonyára mégis jegyesek. E meggyőződése,
ha nem szolgált is teljes megelégedésére, örömmel töltötte el, s lelkesebben folytatta
levelét. Marianne a magáét néhány perc alatt megírta; a rövid üzenet - hisz aligha
lehetett több - ezután összehajtatott, lepecsételtetett, s buzgó sietséggel
megcímeztetett. Elinor egy nagy W-t vélt felismerni a címzésben, amely alig hogy
leíratott, Marianne csengetett, és a belépő lakájt arra kérte, hogy levelét küldje el
azonnal a postával. Ezután már nem volt helye kétségnek.
Marianne kedélye most is emelkedett volt, de oly csapongó, hogy nővére nem lelte
benne sok örömét; s ahogy esteledett, ez az izgatottság csak fokozódott. Marianne
alig tudott vacsorázni, s amikor felálltak az asztaltól, és átmentek a szalonba,
látszott, hogy aggályos figyelemmel fülel minden kocsizörgésre.
Elinornak nagy megelégedésére szolgált, hogy Mrs. Jennings annyira el volt foglalva a
szobájában, hogy alig látott valamit is a történtekből. Felszolgálták a teát, s
Marianne-t már számtalanszor szedte rá a szomszéd kapun hangzó kopogtatás,
amikor egy hangos koppantás félreérthetetlenül a Jennings-ház kapuján szólalt meg.
Elinor bizonyos volt abban, hogy a koppantás Willoughby jöttét jelzi, s Marianne
felrezzent, és az ajtó felé indult. Mindenhol némaság; Marianne ezt nem állhatta
sokáig, néhány másodperc elteltével kinyitotta az ajtót, egyet-kettőt lépett a lépcső
felé, fél percig hallgatózott, majd oly izgalomban tért vissza a szobába, amelyet a
várt személy jöttének biztos tudata idézhetett csak elő; s pillanatnyi érzéseinek
zűrzavarában akaratlanul felkiáltott: - Ó, Elinor, Willoughby az, tudom! -, és szinte
kész volt a belépő karjaiba vetni magát, amikor az ajtóban megjelent Brandon
ezredes.
E megrázkódtatást nyugalommal viselni lehetetlen volt, s Marianne azon nyomban
kiment a szobából. Elinor is csalódott; ám a Brandon ezredes iránti rokonszenve
mindig nyájas fogadtatást biztosított a számára Elinornál, s ő kiváltképp
fájdalmasnak érezte, hogy a férfiú, ki Marianne-t oly nagy becsben tartja, óhatatlanul
észrevegye: a leány csupán fájdalmat és csalódást érez a láttán. Elinor nyomban
tudta, hogy a dolog nem maradt észrevétlen, s Marianne távozása láttán olyan
meglepetés és riadalom tükröződött a vendég vonásain, hogy feledte szinte, mit
követel az udvariasság Elinor iránt.
- Beteg a húga? - kérdezte az ezredes.
Elinor némi zavarban igenlőleg válaszolt, fejfájást emlegetett, lehangolt kedélyt,
túlerőltetést; s minden egyebet, ami tisztességgel menthette húga viselkedését.
Az ezredes figyelmesen hallgatta, ám láthatólag észbe kapott, s nem szólt többet a
tárgyról; hangoztatta, mennyire örül, hogy Londonban üdvözölheti őket, s a szokásos
kérdéseket intézte Elinorhoz utazásukról és otthoni közös barátaikról.
Ily nyugalmasan, s mindkét részről meglehetős közömbösen folyt tovább a szó;
egyikük sem örvendett jó kedélynek, s mindkettőjük gondolata messze járt. Elinor
ugyancsak szerette volna megkérdezni, vajon Willoughby a városban van-e, de
tartott tőle, hogy a tudakozódás fájdalmat okozna a vetélytársnak; s végül, hogy
valamit mégiscsak mondjon, megkérdezte, elutazása óta egyvégtében Londonban
volt-e az ezredes.
- Igen - felelte az, némi zavarral -, jóformán azóta; egyszer-kétszer Delafordban
töltöttem néhány napot, de nem állt módomban Bartonba visszatérni.
Ez a kijelentés, és a mód, ahogyan elhangzott, nyomban Elinor emlékezetébe idézte
az ezredes távozásának körülményeit, meg azt, hogy ez Mrs. Jenningsben milyen
aggályt, miféle gyanút keltett, s attól tartott, hogy a kérdése több kíváncsiságot árult
el a tárgya felől, mint amennyit valójában érzett.
Hamarosan belépett Mrs. Jennings.
Ó, ezredes - kiáltott fel szokásos zajos vidámságával -, be örülök, hogy látom! Sajnos,
elébb nem jöhettem; bocsánatát kérem, de kénytelen voltam egy kissé utánanézni a
dolgaimnak, rendet teremteni; bizony rég nem voltam már idehaza, s tudja, ha az
ember távol van hazulról, annyi minden apróság felgyülemlik, meg aztán
Cartwrighttal is el kellett számolnom... uramisten, még megállásom nem volt vacsora
óta! No de mondja csak, ezredes, hogy tudta kispekulálni, hogy épp ma érkeztem a
városba?
- Volt szerencsém meghallani Mr. Palmernél, ahol vacsoráztam.
- Ej, csakugyan, nahát, és ők hogy vannak odahaza? Hogy van Charlotte? Lefogadom,
hogy azóta már szépen kigömbölyödött!
- Mrs. Palmer láthatólag igen jól van, és megbízásom közölni kegyeddel, hogy holnap
minden bizonnyal látni fogja őt.
- Az ám, meghiszem azt! Nos, ezredes, hoztam ám magammal két ifjú hölgyet, látja
ugye... azazhogy látni csak egyikőjüket látja, de itt van valahol a másik is. A maga
barátnéja, Marianne kisasszony is itt van... bizonyára nem lesz nagyon bánatos, ha
hallja, ugye? Csak azt nem tudom, hogyan osztoznak majd rajta Mr. Willoughbyval!
Bizony jó is az; ha valaki csinos és fiatal! Voltam én is fiatal valamikor, de nagyon
csinos nemigen... szerencsétlenségemre. Hanem azért csak sikerült jó férjet
szereznem, s nem is tudom, valami nagy szépség kívánhat-e ennél többet. Ó, a
szegény ember! nyolc éve is elmúlt már, hogy megboldogult. No de ezredes, maga
hol volt, mit csinált, amióta nem láttuk? Mi újság az üzleti ügyei körül? No mondja
csak, mondja, barátok közt nincs helye titkolózásnak!
Az ezredes szokásos jámborságával felelt valamennyi kérdésre, de cseppet sem
sikerült kielégítenie Mrs. Jennings kíváncsiságát. Elinor elkészítette a teát, s Marianne
is kénytelen volt megjelenni.
Ahogy belépett, Brandon ezredes elgondolkodóbb és csendesebb lett, mint annak
előtte, és Mrs. Jennings sehogy sem tudta tartóztatni. Az este más látogató már nem
érkezett, és a hölgyek egyetértettek abban, hogy korán aludni térnek.
Marianne másnap reggel megújult kedéllyel, vidám arccal ébredt. Az előző esti
csalódást feledtette az új nap várakozása. Alig költötték el a reggelit, amikor Mrs.
Palmer hintója gördült a kapu elé, s néhány perc múlva ő maga lépett kacagva a
szobába; annyira örvendezett valamennyiük látásán; meg sem lehetett mondani,
anyja viszontlátásának vagy a Dashwood kisasszonyokénak örül-e jobban. Micsoda
meglepetés, hogy mégis feljöttek a városba; bár meg kell hagyni, igazában számított
rá mindvégig; igazán haragszik, hogy anyja meghívását elfogadták, az övét meg
elutasították, de azért természetesen soha meg nem bocsátotta volna, ha egyáltalán
fel sem jönnek!
- Mr. Palmer olyan boldog lesz, ha találkozik magukkal! - mondotta. - Mit gondolnak,
mit mondott, amikor meghallotta, hogy feljönnek mamával? Nem jut eszembe, de
valami olyan furát!
Egy-két órát töltöttek el azzal, amit anyja kellemes csevegésnek minősített, avagy
más szavakkal, Mrs. Jennings részéről mindenféle fajta érdeklődéssel minden rendű
és rangú ismerőseik felől, Mrs. Palmer részéről pedig oktalan kacarászással; majd az
utóbbi azt javasolta, kísérnék el mindannyian néhány boltba, ahol aznap délelőtt
dolga akad. Mrs. Jennings és Elinor nyomban beleegyezett, mert maguknak is volt
némi bevásárolnivalójuk; Marianne, aki először visszautasította az invitálást, végül
mégis hajlott a rábeszélésre, és velük tartott.
Akárhová mentek, szemmel láthatólag sehol sem lankadt a figyelme. Kivált a Bond
Streeten, ahol a legtöbb dolguk akadt, fürkészett szüntelenül a szeme; s akármilyen
boltban foglalatoskodott a társaság, elméjét nem köthette le semmiféle, épp előttük
heverő tárgy, amely a többieket érdekelte és elfoglalta. Nyughatatlan és elégedetlen
volt Marianne mindenütt, s nővére sehogy sem kaphatott tőle véleményt semmiféle
portékáról, ha mégannyira mindkettőjüknek szánta is; semmiben sem lelte örömét;
türelmetlenül vágyott újra otthon lenni, s alig türtőztette bosszúságát Mrs. Palmer
unalmasságán, akinek érdeklődését nyomban megragadta minden, ami tetszetős,
drága vagy új: vadul vágyott megvenni mindent, elszánni magát nem tudta semmire,
s elragadtatás és tétovázás között fecsérelte idejét.
Késő délelőtt értek csak haza; s amint beléptek a házba, Marianne már repült is fel a
lépcsőn, és amikor Elinor követte, azt látta, hogy húga búsan fordul el az asztaltól, s
arca arról árulkodik, hogy Willoughby nem tette tiszteletét.
- Nem kaptam levelet, amíg távol voltunk? - kérdezte Marianne a csomagokkal
belépő lakájt. A tagadó válasz hallatán megkérdezte: - Bizonyos benne? Egészen
bizonyos, hogy sem szolga, sem küldönc nem hozott levelet, üzenetet?
A lakáj tagadólag válaszolt.
- Igazán nagyon különös! - mondotta Marianne, halkan, csalódottan, ahogy elfordult
az ablaktól.
- Csakugyan nagyon különös! - ismételte magában Elinor, és aggódva figyelte húgát.
- Ha nem tudta, hogy Willoughby a városban van, nem írt volna neki; Combe
Magnába írt volna; márpedig ha a városban van, mily különös, hogy nem jön és nem
is ír! Ó, drága anyám, bizonyára helytelen volt, hogy eljegyzést engedtél meg egy
ilyen fiatal leány s egy ily kevéssé ismert férfi között, ily kétséges, ily titokzatos
módon! Kérdezősködni szeretnék; de vajon hogyan viseli el a beavatkozásomat?
Némi megfontolás után úgy határozott, hogy ha a látszat továbbra is ilyen lesz, ily
kellemetlen, mint most, a leghatározottabb módon arra ösztönzi anyját, hogy
komolyan érdeklődjék az ügy állása felől.
Mrs. Palmer, és Mrs. Jenningsnek két bizalmas barátnéja, idősebb dámák, akikkel
délelőtt találkozott és meghívta őket, velük ebédelt. Az előző kevéssel tea után
távozott, mert estéli kötelezettségei elszólították; s Elinor kénytelen volt részt venni a
többiek whistpartijában. Marianne-nak efféle alkalmakkor nemigen vehették hasznát,
mert nem tudta megtanulni a játékot; ám, noha az idejével szabadon rendelkezett, az
est az ő számára sem hozott örömtelibb gyümölcsöt, mint Elinornak, mert a
várakozás szorongásában és a csalódás fájdalmában telt el. Néha egypár percig
olvasni próbált; ám a könyv csakhamar félrevettetett, s Marianne visszatért amaz
érdekesebb foglalatossághoz, hogy fel-alá járkált a szobában, s valahányszor az
ablakhoz ért, néhány pillanatra megállt, a régóta áhított koppantást remélvén
meghallani.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
- Hogyha kitart a szép idő - mondotta másnap reggelinél Mrs. Jennings -, Sir John
aligha hagyja ott jövő héten Bartont; nagy bánata a sportembernek, ha egy napot is
kénytelen elvesztegetni. Szegény lelkek! annyira sajnálom őket; ha mégis
kénytelenek rá, olyannyira a szívükre veszik!
- Igaz! - kiáltott fel vidám hangon Marianne, s beszéd közben az ablakhoz lépett,
hogy megnézze, milyen nap köszönt rájuk. - Erre nem is gondoltam. Az idő bizonyára
sok sportembert vidéken tart!
Szerencsés gondolat volt; egyszeriben jókedvre derült tőle. - Ők aztán igazán nem
panaszkodhatnak az időre - folytatta, míg boldog arccal leült a reggelizőasztalhoz. -
Mennyire élvezhetik! Csakhogy (és szorongása mintha visszatért volna) sokáig
bizonyára nem tart. Az évnek ebben a szakában, s ennyi esőzés után, bizonyára nem
számíthatunk tartós szép időre. Hamarosan beáll a fagy, és hozzá nem is akármilyen.
Még egy nap vagy kettő; ez a különleges enyheség aligha tarthat tovább; lehet, hogy
már fagyni is fog az éjjel.
- Akárhogyan is - mondta Elinor, mert szerette volna megelőzni, hogy Mrs. Jennings is
éppúgy belelásson Marianne gondolataiba, mint ő -, bízvást hihetjük, hogy Sir John és
Lady Middleton jövő hét végére már itt lesz a városban.
- Úgy bizony, drágám, alighanem. Mary mindig eléri, amit akar.
- Most pedig - jutott magában a következtetésre Elinor - a mai postával bizonyára
Combe-ba ír.
Ám ha írt is, a levél titkon íródott és küldetett el, akármily buzgó figyelemmel
igyekezett is Elinor a tényt megállapítani. Akármi legyen is az igazság - bár Elinort az
ügyek állása egyáltalán nem töltötte el megelégedéssel -, míg Marianne-t jókedvűnek
látta, maga sem érezhette kényelmetlenül magát. Márpedig Marianne jókedvű volt;
boldog, ha engedett az idő, s még boldogabban várta a fagyot.
A délelőtt java része azzal telt, hogy névjegyet hagytak Mrs. Jennings ismerőseinél,
imígy tudatva velük, hogy a városba érkeztek; és Marianne mindvégig buzgón
figyelte a szél irányát, szemmel kísérte a felhők alakzatát, és változást vélt felfedezni
a levegőben.
- Nem gondolod, Elinor, hogy hidegebb van, mint reggel volt? Én úgy érzem, nagyon
is nagy a különbség. Még a karmantyúmban is fázik a kezem. Tegnap, azt hiszem,
nem így volt. Mintha a felhők is oszladoznának, s mindjárt kibújik a nap; bizonyára
derült lesz a délután.
Elinor hol mulatott, hol bosszankodott; Marianne azonban tántoríthatatlan volt, s
estelente a tűz világában, délelőtt a légkör minőségében a közelgő fagy biztos jeleit
vélte látni.
A Dashwood kisasszonyoknak Mrs. Jennings életmódjával, ismeretségi körével sem
volt inkább okuk elégedetlennek lenni, mint irántuk való, egyöntetűen kedves
magatartásával. A háztartásban minden a legszabadabb elveket követte, s néhány
régi városi jó barát kivételével, akiket, Lady Middleton nagy bánatára, a derék hölgy
nem volt hajlandó elejteni, senki mást nem látogatott meg, akiknek az ismeretsége
sérthetné az ifjú vendég hölgyek érzéseit. Elinor örült, hogy e tekintetben a vártnál
kedvezőbbnek bizonyult a helyzetük, s ez kárpótolta azért, hogy igaz élvezetét nem
lelhette az estéli összejövetelekben, amikor is, akár otthon, akár másutt, csakis a
kártya járta, s ez bizony kevéssé volt szórakoztató.
Brandon ezredes, aki előtt a ház kapuja mindenkor nyitva állt, szinte mindennapos
látogató volt; jött, hogy lássa Marianne-t, s beszélgessen Elinorral, és az utóbbi
gyakran nagyobb elégtételt talált az ezredessel való társalgásban, mint a nap
bármely más foglalatosságában, ámbár jól látta azt is, és nem kevésbé aggasztotta,
hogy az ezredes továbbra is szíveli Marianne-t. Mi több: attól tartott, hogy egyre
jobban szíveli. Fájt látnia, mily komolyan kíséri gyakran az ezredes tekintete
Marianne-t, s hogy a kedélye kétségkívül nyomottabb, mint amilyennek Bartonban
megismerték.
Vagy egy héttel érkezésük után már bizonyossá vált, hogy megérkezett Willoughby
is. Egy délelőtt, hogy kocsikázásukból hazatértek, ott találták a vizitkártyáját az
asztalon.
- Jóságos isten! - kiáltott fel Marianne. - Itt járt, amíg mi távol voltunk!
Elinor megörült, hogy Willoughby már bizonyosan Londonban van, s most
megkockáztatta a megjegyzést: - Hidd el, holnap eljön megint -, ám Marianne
jóformán nem is hallotta, s a belépő Mrs. Jennings elől elmenekült az értékes
kártyával.
Ez az esemény felderítette Elinor kedélyét, ám a húgáét megint, s az eddiginél csak
még jobban, korábbi izgalmába taszította. E perctől lelke nem talált nyugodalmat;
mindenre alkalmatlanná tette a remény, hogy a nap bármely órájában
megpillanthatja Őt. Mindenáron otthon maradt másnap délelőtt, amikor a többiek
kikocsiztak.
Elinor másra sem tudott gondolni, mint hogy mi történhet távollétükben a Berkeley
Streeten; amikor azonban hazaértek, elég volt egyetlen pillantást vetnie húgára,
hogy tudja: Willoughby nem ismételte meg látogatását. Épp akkor hoztak be egy
levélkét, és tették az asztalra.
- Nekem szól! - kiáltott Marianne, és sietősen előrelépett.
- Nem, kisasszony; az úrnőnek.
Marianne azonban hitetlenül felemelte a borítékot.
- Csakugyan Mrs. Jenningsnek szól; mily bosszantó!
- Levelet vársz tehát? - tette fel Elinor a kérdést, mert már nem bírta magába fojtani.
- Igen, egy kicsit... nem nagyon.
Majd, kis hallgatás után: - Te nem bízol bennem, Marianne.
- Ej, Elinor, ez a szemrehányás tőled... tetőled, aki senkiben sem bízol!
- Hogy én?! - hangoztatta némi zavarral Elinor. - Igazán, Marianne, nekem nincs
semmi mondanivalóm.
- Nekem sincs - felelte határozottan Marianne. - Akkor hát nagyon hasonlít a
helyzetünk. Egyikünknek sincs mondanivalója; neked, mert te nem közölsz, s nekem,
mert én nem leplezek semmit.
Elinort elkeserítette, hogy húga tartózkodással vádolja, amit pedig nem állt
hatalmában feloldani; nem tudta, hogy az adott körülmények között hogyan
késztethetné nagyobb nyíltságra Marianne-t.
Hamarosan megjelent Mrs. Jennings, s amikor átadták a levelet, felolvasta. Lady
Middleton küldte; jelentette előző esti érkeztüket a Conduit Streetre, s óhajtotta
anyja és unokahúgai látogatását aznap estére. Sir Johnt elfoglaltsága; őt magát erős
meghűlése akadályozza hogy ellátogassanak a Berkeley Streetre. A meghívást
elfogadták; ám ahogy az órája közeledett, bármenyire azt diktálta is a jólneveltség,
hogy Mrs. Jenningset az efféle látogatásokra elkísérjék Elinor némi nehézség árán
vehette csak rá húgát, hogy velük tartson, mert mind ez ideig sem látta még színét
Willoughbynak; s ezért csakoly kevéssé vágyott házon kívül szórakozni, mint
megkockáztatni, hogy a férfi újabb vizitjén ő megint távol legyen.
Az est elteltével Elinor megállapította, hogy a hajlék változása nem jár
szükségképpen a hajlam változásával, mert alig telepedett le a városban, Sir John
máris közel két tucat embert gyűjtött maga köré, és bállal gondoskodott a
szórakoztatásukról. Lady Middleton azonban nem helyeselte az ügyet. Vidéken a
rögtönzött táncmulatság megengedhető; ám Londonban, ahol előkelő hírben állani
fontosabb, és nehezebben elérhető, nagyon is kockázatos, hogy néhány leány
kedvéért közhírré legyen, miszerint Lady Middleton kis táncmulatságot adott, nyolc-
kilenc pár részvételével, két hegedűssel, s csupán hideg frissítőkkel.
Mr. és Mrs. Palmer is a vendégek között volt; az előbbi, akit városba érkezésük óta
nem láttak még, gondosan kerülte ugyanis az anyósa iránti figyelemnek még a
látszatát is, ezért óvakodott a közelségétől, és semmi jelét a felismerésnek nem
tanúsította, amikor beléptek. Egy futó pillantást vetett reájuk, de mintha nem is
tudná, kicsodák, s Mrs. Jenningset kurta biccentéssel üdvözölte csak a szoba túlsó
végéből. Ahogy beléptek, Marianne körültekintett a teremben; elég volt ennyi - Őt
nem látta sehol -, és leült, csakoly kevéssé hajlamosan, hogy szórakozzon, mint hogy
szórakoztasson. Egy órája lehettek már együtt, amikor Mr. Palmer öles léptekkel a
Dashwood kisasszonyok felé tartva meglepetését fejezte ki, hogy a városban látja
őket, noha Brandon ezredes épp a Palmer-portán értesült a jövetelükről, s noha maga
Mr. Palmer valami igen furát mondott, amikor hírül vette; hogy a városban időznek.
- Azt hittem, mindketten Devonshire-ben vannak - mondotta Mr. Palmer.
- Csakugyan? - felelte rá Elinor.
- Mikor mennek haza?
- Nem tudom. - És így végződött a beszélgetés.
Marianne soha életében még így nem vonakodott táncolni, mint ezen az estén, és
soha ennyire ki nem fárasztotta az erőfeszítés. Erről panaszkodott, miközben
hazatértek a Berkeley Streetre.
- Ej, ej - mondotta Mrs. Jennings -, tudjuk mi jól, mitől van ez; ha egy bizonyos
személy, akit ne nevezzünk néven, itt lett volna, egy kicsit se lenne fáradt; s az
igazat megvallva, ugyan nem szép tőle, hogy nem találkozik magával, amikor pedig
meghívták!
- Meghívták! - kiáltott fel Marianne.
- Middleton leányomtól így tudom, Sir John ugyanis találkozott vele valahol a
városban ma délelőtt.
Marianne nem szólt többet, de látszott, hogy mélyen sérti, amit hallott. Elinor
türelmét is kikezdte a dolog; szeretett volna segíteni húga helyzetén, s elhatározta,
hogy másnap reggel ír anyjának, remélve, hogy Marianne egészségét féltve Mrs.
Dashwood talán majd rászánja magát ama tudakozódásra, amelyet már oly régóta
halogat; s csak annál is jobban hajlott erre a lépésre, amikor másnap reggeli után
észrevette, hogy Marianne megint Willoughbynak ír - mert hiszen ki másnak is írt
volna.
Déltájban Mrs. Jennings maga ment el, ügyeit intézni, s Elinor nyomban hozzálátott a
levélhez, míg Marianne, túlságosan nyughatatlanul, hogysem valamivel elfoglalja
magát, túlságosan szorongva, hogysem beszélgessen, egyik ablaktól a másikhoz
ment, vagy méla merengésben telepedett le a kandalló elé. Elinor szívhez szóló
szavakkal kérte anyját, elmesélte a történteket, Willoughby állhatatlansága felől
táplált gyanúját, s a kötelesség és szeretet minden eszközével rimánkodott,
követeljen Marianne-tól őszinte számadást a férfival való kapcsolatáról.
Alig fejezte be levelét, amikor a kopogtatás látogatót jelzett, s Brandon ezredest
jelentették be. Marianne már látta az ablakból, s mivel mindenki társaságától
iszonyodott, kiment, mielőtt az ezredest bevezették volna a szobába. Brandon a
szokásosnál is komorabb volt, s noha örömét fejezte ki, hogy Miss Dashwoodot
egyedül találja, mintha csak különleges mondandója volna a számára, néhány percig
csak ült, és nem szólt egy szót sem. Elinor szentül hitte, hogy az ezredes olyan
közlésre készül, amely Marianne-ra vonatkozik, türelmetlenül várta hát a bevezető
szavakat. Nem először érzett hasonló meggyőződést; efféle megállapításokkal, mint:
"A húga nincs jó színben ma", vagy "A húga lehangoltnak látszik", az ezredes
előzőleg is nemegyszer már-már azon volt, hogy feltárjon, vagy hogy kérdezzen
valami határozottat Marianne felől. Néhány percnyi hallgatás után a csöndet mégis
megtörte az ezredes és némileg izgatottan tudakozódott, vajon gratulálhat-e
Elinornak újonnan szerzett bátyjához?
Elinort készületlenül érte a kérdés, és mivel nem tudott hirtelenében válaszolni, a
szokásos egyszerű fogáshoz folyamodott, és megkérdezte, hogy érti ezt az ezredes.
Amaz mosolyt erőltetve felelte: - Köztudomású, hogy a húgát Mr. Willoughby
eljegyezte.
- Köztudomású nem lehet - felelte erre Elinor -, hisz a tulajdon családja sem tud róla.
Az ezredes meglepetten válaszolt: - Megbocsásson, attól tartok, tolakodásnak vette
kérdésemet; nem tudtam, hogy titokként kezelik, mivel nyíltan leveleznek, és
házasságuk általános szóbeszéd tárgya.
- Hogyan lehetséges ez? Kitől hallott ilyesmit emlegetni?
- Sokaktól, olyanoktól, akiket kegyed nem ismer, s olyanoktól, akik igen közeli
ismerősei, mint Mrs. Jennings, Mrs. Palmer és Middletonék. De még így sem hittem
volna el, hiszen ahol az elme talán vonakodik meggyőződni, mindig talál tápot
kételyeinek, hogyha ma, amikor az inas beengedett, véletlenül meg nem látok a
kezében egy levelet, amelynek a címzése Mr. Willoughbynak szólt, Marianne
kisasszony kézírásával. Érdeklődni jöttem, de mielőtt kérdezhettem volna, már
megkaptam a választ. Hát elrendeződött minden? Lehetetlen tehát, hogy...? De nem,
nincs jogom, és nem is remélhetek sikert. Bocsásson meg, Dashwood kisasszony, azt
hiszem, rosszul tettem, hogy ennyit is mondtam; de nem is tudom, mitévő legyek, és
minden bizalmamat az ön megfontoltságába helyezem. Mondja, hogy minden
visszavonhatatlan, hogy bármilyen kísérlet... röviden, hogy már csak a leplezés... ha
ugyan a leplezés lehetséges... hogy már csupán az marad.
Elinorra igen mélyen hatottak e szavak, amelyek nyíltan felfedték a húga iránti
szerelmet. Nem tudott azonnal válaszolni, s még mikor visszanyerte lélekjelenlétét,
akkor is vívódott egy darabig, hogy miféle választ volna illő adnia. Maga sem ismerte
a dolgok való állását húga és Willoughby között, s ha magyarázni próbálja, meglehet,
túlságosan sokat mond, vagy éppen nagyon is keveset. Arról azonban meg volt
győződve, hogy Marianne-nak Willoughby iránti vonzalma megfosztja a siker
reményétől Brandon ezredest, akármi végre jut is ez az érzelem; de meg is akarta
óvni húgát viselkedésének bírálatától, úgyhogy némi megfontolás után azt vélte a
legokosabbnak és legkíméletesebbnek, ha többet mond, mint amennyit valójában
tud és hisz. Elismerte tehát, hogy bár az érdekelt felek szájából sosem hallotta,
milyen kapcsolatban vannak egymással, kölcsönös vonzalmuk felől nem lehet
kétsége, és levelezésüknek híre nem éri meglepetésként.
Az ezredes néma figyelemmel hallgatta a szavait, és amikor Elinor elhallgatott, a férfi
azonnal felállt, s érzelemtől fűtött hangon ezt mondta: - Minden elképzelhető
boldogságot kívánok a húgának; Willoughbynak pedig, hogy igyekezzék őt
megérdemelni - s azzal elbúcsúzott és távozott.
Elinornak kényelmetlen érzése támadt e beszélgetés nyomán, és egyéb tekintetben
sem csökkentek aggályai; épp ellenkezőleg, mélabús benyomása maradt Brandon
ezredes boldogtalanságáról, s még azt sem óhajtotta, hogy bárcsak szűnne meg,
hiszen minden aggodalmával épp a fokozására szolgáló esemény bekövetkeztét
várta.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Az elkövetkező három-négy nap során mi sem történt; amiért Elinor megbánta volna,
hogy anyjához folyamodott; mert Willoughby nem jött, és nem is írt. Ez időszak vége
felé Lady Middleton társaságában egy estélyre voltak hivatalosak, amelyről Mrs.
Jenningset ifjabbik leányának gyengélkedése távol tartotta; s erre az estélyre
Marianne tökéletesen kedvetlenül készült, külsejére mit sem adva, s közönyösen az
iránt, hogy megy-e vagy otthon marad, egyetlen reményteli pillantás, egyetlen
örvendő szó nélkül. Tea után a szalonban ült, a kandalló előtt, míg Lady Middleton
meg nem érkezett, ültéből meg sem mozdult, helyzetén nem változtatott,
tökéletesen elmerült gondolataiban, nem érzékelte még nővére jelenlétét sem; s
amikor végre tudtukra adták, hogy Lady Middleton az ajtóban vár reájuk, úgy rezzent
össze, mint aki rég feledte már, hogy valaki érkezett.
Idejében odaértek útjuk céljához, s amint az előttük sorakozó hintóoszlop engedte,
kiszálltak, felmentek a lépcsőn, hallották, amint harsány hang adja lépcsőfordulóról
lépcsőfordulóra a nevüket, azután beléptek egy fényesen kivilágított terembe, ahol
hatalmas társaság volt, és elviselhetetlen meleg. Amikor lerótták az udvariasság
adóját és bókoltak a ház asszonya előtt, szabadott elvegyülniök a tömegben, s
részesülniök a hőségben és a kényelmetlenségben, amelyet az ő megjelenésük
óhatatlanul csak fokozott. Némi idő után, mialatt keveset beszéltek, és még
kevesebbet tettek, Lady Middleton letelepedett kaszinót játszani, s mert Marianne
nem volt olyan hangulatban, hogy mozogni vágyott volna, ő meg Elinor szerencsésen
székhez jutván, a kártyaasztaltól nem messze foglalták helyet.
Nem régóta időztek ott, amikor Elinor megpillantotta Willoughbyt: néhány lépésnyire
állt tőlük, komoly beszélgetésbe merülve egy módfelett divatos öltözékű ifjú
hölggyel. Elinor hamarosan elkapta Willoughby pillantását, s ő tüstént meghajolt, de
nem igyekezett megszólítani, sem Marianne-hoz közeledni, habár mindenképpen
meg kellett őt is látnia; hanem tovább beszélgetett a hölggyel. Elinor önkéntelenül
Marianne felé fordult, hogy vajon észrevette-e. Marianne csak akkor pillantotta meg
Willoughbyt, s arca hirtelen örömben felragyogott, és már sietett is volna hozzá, ha
nővére vissza nem tartja.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Marianne. - Ott van... ott van... Ó, miért nem néz hát reám?
Miért nem szólíthatom meg?
- Kérlek, kérlek, türtőztesd magad - szólott Elinor -, s ne áruld el érzéseidet minden
jelenlevőnek! Talán még nem vett észre.
Ezt azonban maga sem hihette; s hogy ilyen pillanatban türtőztesse magát, ez
meghaladta Marianne képességeit, s meg az óhaját is. Türelmetlenség marcangolta,
s ez kiült minden vonására.
Végre megint megfordult Willoughby, és mindkettőjükre ránézett; Marianne
felemelkedett, szeretetteljes hangon nevén szólította, és felé nyújtotta kezét.
Willoughby közelebb lépett, s inkább Elinort, mint Marianne-t szólítva meg, mintha az
utóbbinak kerülni akarná a tekintetét, s eltökélte volna, hogy magatartását észre
sem veszi, sietősen érdeklődött Mrs. Dashwood hogyléte felől, és megkérdezte, mióta
időznek a városban. Elinort egészen elhagyta a lélekjelenléte e megszólításra, s
egyetlen szót sem tudott kimondani. Húga azonban egy pillanatig sem késlekedett
érzelmei kifejezésében. Arcát bíborpír lepte el, s heves érzelemtől fűtött hangon
kiáltott fel: - Jóságos isten! Willoughby, mit jelentsen ez? Nem kapta meg a
leveleimet? Nem akar kezet fogni velem?
Ezután már nem térhetett ki az ifjú, de Marianne érintése kellemetlen lehetett a
számára, s egy pillanatra fogta csak meg a kezét. Mindezen idő alatt szemmel
láthatólag igyekezett leküzdeni zavarát. Elinor figyelte az arcát, és látta, hogy
kifejezése megnyugszik. Egy pillanatnyi hallgatás után Willoughby nyugodtan szólalt
meg:
- Bátorkodtam múlt kedden tiszteletemet tenni a Berkeley Streeten, és igen
sajnáltam, hogy nem volt szerencsém kegyedéket és Mrs. Jenningset otthon találni.
Remélem, a vizitkártyám nem kallódott el.
De hát nem kapta meg a leveleimet? - kiáltott Marianne féktelen aggodalommal. - Itt
bizonyára tévedés történt, iszonyú tévedés. Mit jelenthet ez? Mondja meg,
Willoughby; az ég szerelmére, mondja meg, mi a baj?
Willoughby nem felelt; arcszíne elváltozott, zavara visszatért; ám mintha azzal, hogy
elkapta a fiatal hölgy pillantását, akivel az imént társalgott, azonnali erőfeszítésre
érezné kényszerítve magát, megint úrrá lett zavarán, s miután ezt mondta: - Igen,
megkaptam az örömteli értesítést, hogy a városba érkeztek, amelyet volt oly kegyes
elküldeni nekem -, kis meghajlás után sietősen elfordult, és csatlakozott
barátnéjához.
Marianne ekkor iszonyúan elsápadt; s állni sem bírt, hanem székére roskadt; és
Elinor, aki minden pillanatban azt várta: elalél, igyekezett eltakarni mások szeme
elől, s közben levendulavízzel élesztgette.
- Menj oda hozzá, Elinor - kiáltott Marianne, amint visszanyerte szavát -, és
kényszerítsd, hogy jöjjön ide hozzám! Mondd meg neki, hogy látnom kell újra...
azonnal beszélnem kell vele. Nem maradhatok... nem lesz egy pillanat békességem,
míg ezt ki nem magyarázzuk... valami szörnyű félreértés lehet! Ó, menj oda hozzá,
ebben a pillanatban!
- Hogy tehetnék ilyet? Nem, drága Marianne, várnod kell. Itt nincs helye
magyarázkodásnak. Várj még holnapig.
Ám csak nagy nehézséggel akadályozhatta meg, hogy maga Marianne ne eredjen
Willoughby után; lehetetlen volt rábeszélnie húgát, hogy tartsa féken izgalmát, hogy
várjon, legalább az önuralom látszatával, míg szűkebb körben és hatásosabban nem
beszélhet vele; mert. Marianne szüntelenül, halkan panaszolta keserves érzéseit, s
fel-felkiáltott boldogtalanságában. Elinor hamarosan látta, hogy Willoughby a
lépcsőházba vezető ajtón kimegy a teremből; elmondta Marianne-nak, hogy a
fiatalember eltávozott, s mintegy új érvként Marianne megnyugtatására, igyekezett
ráébreszteni, hogy aznap este már nem beszélhet vele. Marianne azonnal
felszólította nővérét, kérné meg Lady Middletont, hogy vigye őket haza, mert oly
szerencsétlen, hogy egy pillanatig sem maradhat tovább.
Noha a lady épp egy játszma közepén tartott, mihelyt értesült Marianne
rosszullétéről, túlságosan udvarias volt, hogysem egy pillanatig is ellenezze távozási
szándékát; átadta lapját egy barátnéjának, s mihelyt a hintót megkerítették,
eltávoztak. Hazatérőben a Berkeley Streetre alig esett szó közöttük. Marianne néma
gyötrelmében még a könnyekhez is túlságosan kétségbeesett volt; ám mivel Mrs.
Jennings szerencsére még nem ért haza, egyenesen szobájukba térhettek, ahol egy
cseppnyi agancsszesz némiképp életre térítette Marianne-t. Hamarosan levetkezett
és lefeküdt, s mivel magában vágyott maradni, nővére kiment, s míg Mrs. Jennings
hazatérésére várt, volt elegendő ideje, hogy végiggondolja a történteket.
Nem volt kétsége afelől, hogy Willoughby és Marianne között volt valamiféle
egyezség; hasonlóképpen nyilvánvaló volt az is, hogy erre Willoughby ráunt; mert
akármiképpen táplálja is Marianne önnön óhaját, még ő sem tulajdoníthatja ezt a
viselkedést semmiféle tévedésnek vagy félreértésnek. Más oka nem lehet, mint az
érzés gyökeres megváltozása. Elinor méltatlankodása csak még hevesebb lett volna,
ha nem tanúja a zavarnak, amely Willoughby lelkiismeret-furdalásáról árulkodott
tulajdon helytelen viselkedése miatt, s megakadályozta, hogy Willoughbyt oly
erkölcstelennek tartsa, hogy már kezdettől játszott volna Marianne érzelmeivel,
mindennémű tisztességes szándék nélkül. Lehet, hogy a távollét gyengítette érzését,
s úgy volt kényelmesebb, ha rászánja magát, hogy túlteszi magát rajta - ám hogy
valaha létezett ilyen érzés, abban Elinor nem kételkedett.
Csak a legmélyebb szánalommal gondolhatott Marianne-ra, ha megfontolta, milyen
gyötrelmet okozhatott neki már eddig is e szerencsétlen találkozás, s mily kegyetlen
kín várhat még reá a továbbiak során. A maga helyzete kedvezőbbnek tűnt fel; mert
még ha a jövő elválást tartogat is kettejük számára, míg éppúgy becsülheti
Edwardot, mint valaha, lelke mindig nyugodt maradhat. Marianne
boldogtalanságának öregbítésére azonban minden körülmény szövetkezett, ha
Willoughbytól el kell válnia mindörökre - ha azonnal és helyrehozhatatlanul törésre
kerül köztük a sor.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Mire másnap reggel a szobaleány tüzet gyújtott a szobájukban, mire a nap erőre
kapott a hideg, borús januári reggel ellenében, Marianne, habár csak félig öltözötten,
már az ablakfülke ülésén térdelt, hogy a beszűrődő kevéske fényt felhasználhassa, és
írt, oly gyorsan, ahogyan csak szüntelenül omló könnyei engedték. Elinor, kit álmából
Marianne izgatottsága, zokogása riasztott fel, e helyzetben pillantotta meg húgát; s
miután néma aggodalomban elnézte néhány pillanatig, a legfigyelmesebb
gyengédség hangján szólította meg:
- Marianne, megkérdezhetem?...
- Nem, Elinor - hangzott a válasz -, semmit se kérdezz; hamarosan mindent megtudsz
úgyis.
E mondat kétségbeesett nyugalma nem tartott tovább, mint maga a mondat; s
nyomban az iménti parttalan keserűség követte megint. Néhány perc beletelt, míg
Marianne folytatni tudta levelét, s a szaporán ismétlődő fájdalomkitörések, amelyek
újból meg újból megállásra késztették a tollát, kellő bizonyítékul szolgáltak Elinor
szemében, hogy húga minden bizonnyal utolsó levelét intézi Willoughbyhoz.
Elinor a tőle telhető csöndes és finom figyelemben részesítette húgát; megpróbálta
volna még jobban csillapítani, nyugtatni, ha Marianne a legidegesebb érzékenység
hevével nem könyörög, hogy a világért se szóljon hozzá. Ilyenformán
mindkettejüknek jobb volt, ha nem maradnak sokáig egy helyütt; s Marianne-t
nyughatatlan lelkiállapota nemcsak abban akadályozta meg, hogy felöltözködvén
még egy percet is a szobában töltsön, hanem magányt és szüntelen helyváltoztatást
egyaránt keresve, reggeliig fel s alá bolyongott a házban, kerülve mindenki
tekintetét.
Reggelinél nem evett, nem is igyekezett enni; s Elinor most már nem arra törekedett
minden erejével, hogy húgát biztassa, nem is, hogy szánja, s még arra sem, hogy
tekintettel legyen reá, hanem hogy egyes-egyedül magára vonja Mrs. Jennings teljes
figyelmét.
A reggeli, lévén Mrs. Jennings kedvenc étkezése, jó ideig eltartott, s utána pedig épp
letelepedtek a közös munkaasztal köré, amikor Marianne részére levél érkezett,
amelyet buzgón kikapott a szolga kezéből, s holtsápadtra válva nyomban kifutott a
szobából. Elinornak, ki csakoly pontosan, mintha a címzést olvasta volna el, kiolvasta
ebből, hogy a levél bizonyára Willoughbytól érkezett, olyannyira elfacsarodott a
szíve, hogy a fejét is alig bírta felemelni, tetőtől talpig reszketés fogta el, s attól
tartott, ez már semmiképp sem kerülheti el Mrs. Jennings figyelmét. Ám a derék
asszonyság annyit látott csupán, hogy Marianne levelet kapott Willoughbytól, s ezt
oly pompás tréfának találta, hogy ennek megfelelően viselkedett, kacagva fejezvén
ki ama reményét, hogy a levél megnyeri majd a címzett tetszését. Annyira elmerült a
gyapjas szövet méricskélésében, amelyből takarót akart készíteni, hogy észre sem
vette Elinor zaklatottságát; s amint Marianne eltűnt, nyugodtan ekképp folytatta
beszédét:
- Szavamra, soha életemben nem láttam még fiatal teremtést ekkora szerelemben.
Az én két lányom semmi sem volt hozzá képest, pedig bolondosak voltak azok is
éppen eléggé; de már ami Marianne kisasszonyt illeti, hát mintha kicserélték volna!
Szívemből remélem, Mr. Willoughby nem hagyja sokáig várakozni, mert nézni is
keserves, oly beteg és boldogtalan a képe. Kérem, megmondaná, mikorra tervezik a
kézfogót?
Elinor még soha oly kevéssé nem kívánt beszélni, mint épp abban a percben, mégis
rászorította magát, hogy megfeleljen e támadásra, s ezért mosolyt erőltetve így
felelt:
- Valóban meggyőzte volna magamagát, asszonyom, hogy a húgom és Mr.
Willoughby jegyesek? Azt hittem, merő tréfa az egész, de ez a komoly kérdés többet
sejtet; ezért hát arra kell kérnem, ne áltassa magát tovább, mert biztosíthatom, mi
sem lephetne meg jobban, mintha annak venném hírét, hogy kézfogóra készülődnek.
- Ejnye, Miss Dashwood, ejnye! Már hogy is beszélhet így?! Hát nem tudjuk-e
valamennyien, hogy ebből biz' házasság lesz, s hogy első pillantásra akkora
szerelembe estek, hogy ki sem látszanak belőle? Hát nem tulajdon két szememmel
láttam őket minden áldott nap együtt Devonshire-ben reggeltől estélig? Hát nem
tudom-e, hogy a húgát az a szándék hozta a városba, hogy a menyasszonyi ruháját
megvásárolja? Ej, ej, micsoda dolog! Mert magácska oly alamuszi, azt gondolja, más
nem lát, nem hall? Ilyet ugyan ne gondoljon; mert nekem elhiheti: városszerte
beszélik, de már mióta! Én is elmondtam mindenkinek, meg Charlotte leányom is.
- Higgye el, asszonyom - fordította komolyra a szót Elinor -, ön valóban téved. Igazán
nem tesz vele jó szolgálatot, ha terjeszti a hírt, s ha most nem hisz is nekem, később
majd meg fogja látni, hogy igazat mondok.
Mrs. Jennings megint csak nevetett, ám Elinor nem érzett magában elegendő
lelkierőt, hogy többet is mondjon, s mert mindenekelőtt tudni kívánta, mit írt
Willoughby, szobájukba sietett, ahol, amint az ajtót kinyitotta, megpillantotta
Marianne-t: az ágyon hevert, elborította a fájdalom, kezében egy levél, s kettő-három
mellette feküdt. Elinor közelebb lépett, de nem szólt; leült az ágyra, megfogta
Marianne kezét, többször, gyengéden megcsókolta húgát, azután kitört belőle a sírás,
kezdetben alig kevésbé hevesen, mint Marianne-ból. Az utóbbi, noha szólni nem
tudott, átérezte e magatartás gyengédségét, s közös fájdalomban eltöltött némi idő
után a leveleket Elinor kezébe adta; majd zsebkendőjébe temetve arcát, valósággal
felsikoltott gyötrelmében. Elinor tudta, hogy az ilyen fájdalom tanújának lenni
keserves bár, de útját szegni nem szabad; nézte húgát, míg mértéken felüli
szenvedése önnön hevébe nem halt, azután buzgón Willoughby levelébe
temetkezett, s olvasta a következőket:
Bond Street, január
Kedves Kisasszony,
Az imént ért az a megtiszteltetés, hogy megkaptam levelét, amelyért fogadja őszinte
köszönetemet. Mélyen érintett a közlés, hogy elmúlt esti viselkedésem bármiben is
nemtetszésére adhatott okot; s habár legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem
tudom, miben lehettem oly szerencsétlen megsérthetni Kegyedet, esedezem
bocsánatáért, annál is inkább, mert megbántani szándékomban nem állt. A Kegyed
családjával Devonshire-ben való ismeretségemre mindenkor hálás örömmel
emlékezem, s azzal hízelgek magamnak, hogy azt cselekedeteimnek semmiféle
félreértése vagy félremagyarázása nem veszélyezteti. Őszinte nagyrabecsülésem
egész családjáé; ám ha oly szerencsétlen voltam, hogy viseletem mélyebb
vonzalomra engedett következtetni, mint amit éreztem vagy kifejezni véltem, azzal
hibáztatom magam, hogy nem voltam óvatosabb említett nagyrabecsülésem
tanúsításában. Hogy soha ennél több nem állt szándékomban, azt bizonnyal Kegyed
is megengedi, mihelyt megtudja, hogy érzelmeim régóta máshol vannak lekötve, és
hiszem, hogy néhány hét múlva e kötelezettség teljesülésbe megy. Nagy sajnálattal
engedelmeskedem parancsának, s küldöm vissza leveleit, amelyekkel megtisztelni
kegyeskedett, s a hajfürtöt, amelyet kegyes volt nekem ajándékozni.
Maradok, kedves Kisasszony,
legalázatosabb tisztelő híve
John Willoughby
Könnyen elképzelhető, milyen felháborodással olvasta Miss Dashwood e levelet. Még
mielőtt belekezdett volna, tudta már, hogy a levél Willoughby állhatatlanságának
hírnöke, s örök elválásuk pecsétje lesz, ám azt nem sejtette, hogy efféle nyelvre lehet
bízni a hírül adását; s azt sem tételezhette fel, hogy Willoughby ennyire
elrugaszkodhat mindennemű tisztes és finom érzésnek akár a színlelésétől is; annyira
az úriember rendes jólneveltségétől, hogy ily orcátlanul kegyetlen levelet küldhet:
egy levelet, amely, ahelyett, hogy a szakítás óhaját a sajnálkozás bárminemű
kifejezésével kísérte volna, semmiféle hitszegést nem ismert be, sőt, mindennémű
vonzalmat tagadott - levelet, amelynek minden sora sértés, s amely fennen hirdeti,
hogy írója kérges szívű gazember.
Méltatlankodással vegyes döbbenettel időzött a levél fölött; újra meg újra elolvasta;
ám mindannyiszor csak még hevesebben iszonyodott a férfitól, s oly keserű érzéssel
viseltetett iránta, hogy jobbnak látta, ha meg sem szólal; hisz Marianne sebét csak
még jobban elmélyítené azáltal, hogy a kapcsolat felbomlását nem veszteségnek,
hanem menekülésnek tekinti minden gonoszok legrosszabb- s
legorvosolhatatlanabbjától: egy életre szóló kapcsolattól egy alávaló férfival; nagyon
is valóságos szabadulásnak, nagyon is életbe vágó jótéteménynek.
Míg komolyan fontolgatta a levél tartalmát s az elme aljasságát, amely tollba mondta
volt (és minden bizonnyal egy igen különböző személy igen különböző elméjének
milyenségét, akinek a szóban forgó üggyel semminő kapcsolata nem volt, csak
amennyire az ő szíve hozta kapcsolatba minden történtekkel), Elinor feledte húgának
jelen baját, feledte, hogy ölében olvasatlan három levél hever, s oly tökéletesen
feledte, mily régóta időzik már a szobában, hogy amikor meghallotta, hogy hintó
gördül a kapu elé, s az ablakhoz lépett, megtekinteni, ki ez a szerfelett korán érkező
vendég: mélységes meglepetéssel észlelte, hogy Mrs. Jennings hintaja az, amelyet
csak déli egy órára rendeltek oda. Eltökélte, hogy nem hagyja el Marianne-t, noha a
jelen körülmények között megkönnyebbülését semmivel sem segíthette elő; lesietett
tehát, hogy kimentse magát Mrs. Jenningsnél, húga gyengélkedését hozva fel okul.
Mrs. Jennings tökéletes jóindulattal érdeklődött a gyengélkedés oka felől, s
készséggel megadta a felmentést, Elinor pedig, miután biztonságban útjára
bocsátotta, visszatért Marianne-hoz, akit épp azon lelt, hogy megpróbál felkelni az
ágyról, s akit épp idejében fogott fel, hogy a padlóra ne zuhanjon, oly kába és
réveteg volt a kellő nyugalom és táplálék híján; mert sok napja nem volt már
étvágya, és sok éjszakája telt el álomtalan; s most, hogy lelkét nem támogatta már a
várakozás feszültsége, mindennek következése hasogató főfájás volt, émelygés és
általános idegi gyengeség. Elinor azon nyomban megitatta egy pohár borral; ez kissé
helyrehozta Marianne-t, s némileg képes volt nénje gyengédségét nyugtatni,
mondván:
- Szegény Elinor! Mily boldogtalanná teszlek!
- Csak azt szeretném - felelte nővére -, ha bármit tehetnék, hogy megvigasztaljalak.
Ez, mint lett volna akármi más, túlságosan sok volt Marianne-nak, aki szívének
szorongattatásában csak felkiálthatott:
- Ó, Elinor! Oly boldogtalan vagyok!... - s hangja ezután zokogásba veszett.
Elinor nem nézhette némán a parttalan fájdalom emez áradatát.
- Légy erős, drága Marianne - kiáltott -, ha nem akarod megölni magad s mindazokat,
akik szeretnek! Gondolj anyádra; gondolj az ő bánatára, míg te szenvedsz; az ő
kedvéért légy úrrá magadon!
- Nem tudok, nem tudok - kiáltott Marianne -, hagyj el, ó, hagyj el, ha elkeserítelek;
hagyj el, gyűlölj, feledj el! de ne gyötörj ennyire! Ó, mi könnyű annak, akinek bánata
nincs; mily könnyen beszél az önuralomról! Boldog, boldog Elinor, te nem tudod,
mennyire szenvedek!
- Engem mondasz boldognak, Marianne? Ó, hogyha tudnád...! S hihetsz-e boldognak
vajon, míg téged ily szerencsétlennek látlak?
- Bocsáss meg, bocsáss meg - s Marianne hevesen átölelte nénjét -; tudom, hogy
velem érzel, ismerem szívedet; de te mégis... te boldog vagy, Edward szeret... Ó, mi
ronthatna meg ilyen boldogságot?!
- Sok, sok körülmény - mondotta komoran Elinor.
- Nem, nem, nem! - kiáltott fel vadul Marianne. - Ő szeret, csak téged szeret. Te nem
ismered, mi a fájdalom!
- Nem ismerek örömet, amíg téged ilyen állapotban látlak.
- Másként nem fogsz látni soha. Az én keserűségemet el nem űzheti semmi.
- Nem szabad így beszélned, Marianne. Nincs-e számos vigaszod? barátod?
Veszteséged nem hagy-e lehetőséget vigasztalásra? Bármennyire szenvedsz is most,
gondold csak meg, mennyit szenvednél, ha jellemét sokkalta később ismered fel
csupán; ha jegyességetek hosszú-hosszú hónapokig elhúzódik: hisz úgy is lett volna,
ha nem gondolja meg, hogy végét veti. Balszerencsés meghittségetek minden
további napja csak súlyosbította volna a végső csapást.
- Jegyesség?! - kiáltott fel Marianne. - Hiszen nem is voltunk jegyesek!
- Nem voltatok jegyesek?
- Nem; ő nem oly becstelen, amilyennek hiszed. Nem törte meg nekem adott szavát.
- De hiszen azt mondta, szeret?!
- Igen... nem... ily kifejezetten nem. Mindennap éreztette, de szavakkal soha ki nem
fejezte. Néha azt gondoltam, úgy lesz... de nem volt úgy soha.
- És mégis írtál neki...?
- Igen... vajon bűn-e ez a történtek után? De nem tudok beszélni.
Elinor nem szólt többet, s megint a három levélhez fordult, amelyek most már az
előbbinél nagyobb kíváncsiságot keltettek benne, s egyvégtében elolvasta
valamennyit. Az első, amelyet húga megérkezésükkor küldött Willoughbynak, így
hangzott:
Berkeley Street, január
Bizonyára meglepődik, Willoughby, levelem láttám; s talán többet is érez majd, mint
meglepetést, ha megtudja, hogy a városban vagyok. Hogy idejöhettem, még ha Mrs.
Jenningsszel is, olyan kísértés volt, amelynek nem állhattam ellen. Kívánom, hogy
idejében kapja meg ezt a levelet, hogy még ma este idejöhessen; de nem számítok
rá. Holnap mindenképpen várom. Addig is, adieu.
M. D.
Marianne második levele a Middletonéknál tartott táncmulatság másnapján íródott, s
szólott a következőképpen:
Nem is tudom kifejezni csalódásomat, hogy tegnapelőtt elkerültem Magát, sem
döbbenetemet, hogy nem kaptam választ levelemre, amelyet több mint egy hete
küldtem el Magának. Vártam, hogy halljak Magáról, még jobban, hogy lássam, a nap
minden órájában. Kérem, keressen fel újra, amint csak lehet, s magyarázza meg,
miért kellett hiába várnom. Máskor korábban jöjjön, mert egy órakor rendszerint már
nem vagyunk itthon. Tegnap este Lady Middletonnál voltunk, táncmulatságon. Úgy
értesültem, Magát is meghívták. Lehetséges ez? Bizonyára nagyon megváltozott,
amióta nem találkoztunk, ha valóban így történt, és mégsem jött el. De nem
tételezem fel, hogy ez lehetséges, és remélem, hamarosan Magától személyesen
hallom meg, hogy másként történt.
M. D.
Marianne utolsó levelének pedig ez volt a tartalma:
Mit gondoljak a tegnap esti magatartása felől, Willoughby? Újból magyarázatot kérek.
Azzal az örömmel voltam kész találkozni Magával, amely hosszú távollétünkből
természetszerűen fakadt, azzal a barátsággal, amelyre bartoni meghitt kapcsolatunk,
úgy véltem, feljogosít. És mekkora volt megdöbbenésem! Keserves éjszakám volt;
megkíséreltem menteni magatartását, amelyet aligha nevezhetnék másnak, mint
sértőnek; s ámbár nem tudtam még kellő magyarázatát találni viselkedésének,
tökéletesen kész vagyok meghallgatni magamentségét. Meglehet, tévesen
tájékoztatták, vagy talán szándékosan vezették félre valamiben, ami engem illet, s ez
alacsonyított le a Maga szemében. Mondja el, mi volt az, magyarázza meg tettének
okát, s megelégszem, s megelégedéssel szolgálhatok Magának is. Igazán
fájdalmamra szolgálna, ha rosszat kellene hinnem Magáról; ám ha kényszerülök rá,
ha meg kell tudnom, hogy Maga nem az, akinek ez idáig hittük, ha irántunk tanúsított
érdeklődése nem szívéből fakadt, viselkedése a csalárdság eszköze volt csupán - ám
tudjam meg mindezt minél hamarabb. Érzéseim e percben szörnyű tétovaság
állapotában vannak; szeretném Magát felmenteni, de bárminémű bizonyosság
megkönnyebbülés lesz jelen szenvedéseimhez mérten. Ha érzelmei már nem a
régiek, úgy visszaküldi leveleimet, s a birtokában levő hajfürtömet.
M. D.
Hogy ilyen csupa szerelem, csupa bizalom levelek ilyen válaszban részesüljenek, azt
Elinor már csak Willoughby miatt sem szívesen hitte el. De akármennyire elítélte is a
férfit, világosan látta, mennyire nem volt illendő ilyen leveleket egyáltalán megírni; s
némán bánkódott a meggondolatlanságon, mely a gyengédség ily kéretlen
bizonyítékaival szolgált, amit semmi előzmény nem indokolt, és a következmény
kárhoztatott - amikor Marianne észrevette, hogy Elinor elolvasta már a leveleket, s
megjegyezte, hogy azokban semmi más nem foglaltatik; amit bárki más le ne írt
volna hasonló helyzetben.
- Én magam oly ünnepélyesen elkötelezettnek éreztem magam, mintha törvényes
szerződés fűzött volna hozzá.
- Elhiszem - mondotta Elinor -, de sajnos ő nem így érezte.
- De így érezte, Elinor... hosszú, hosszú hetekig így! Tudom, hogy így érezte ő is.
Legyen bármi, ami most így megváltoztatta (s csupán fekete mágia fordíthatta így
ellenem!), egykor oly kedves voltam neki, ahogyan csak a szívem kívánhatta. Ezt a
hajfürtöt, amelytől most oly könnyű szívvel megválik, szívre ható könyörgéssel
koldulta tőlem. Ha láttad volna tekintetét, viselkedését, hallottad volna hangját
abban a pillanatban! Elfelejtetted utolsó együtt töltött bartoni esténket? És
búcsúzásunk reggelét! Amikor megmondta nekem, hogy talán sok-sok hétig nem
találkozunk... kétségbeesése... hát feledhetem valaha azt a kétségbeesést?
Egy-két pillanatig nem tudott szólni; ám amikor kedélye kissé lecsillapult, szilárdabb
hangon tette hozzá:
- Elinor, énvelem kegyetlenül bántak; de nem Willoughby.
- Legdrágább Marianne, ki más? Ki lehetett a felbújtója?
- Az egész világ inkább, mint az ő szíve. Hamarabb elhiszem, hogy mindenki, akit
csak ismerek, szövetkezett, hogy aláássa rólam alkotott véleményét, mint hogy
elhiggyem: az ő természetétől kitelik ekkora kegyetlenség. Ez a nő, akiről ír... legyen
akárki... vagyis egyszóval bárki, a magad kedves személyén, mamán és Edwardon
kívül, csak ő lehetett olyan vérszomjas, hogy galádul vesztemre törjön. Hármótokon
kívül van-e olyan teremtménye a világnak, akit ne gyanúsítanék inkább minden
rosszal, mint Willoughbyt, akinek szívét oly jól ismerem?
Elinor nem akart vitatkozni, s ennyit válaszolt csupán:
- Akárki lett légyen is ily megátalkodott ellenséged foszd meg gonoszságának
diadalától, kedves húgom; hadd lássa, mily nemes támasza hangulatodnak
ártatlanságod és jó szándékod tudata. Az okszerű és dicséretes büszkeség ellenáll az
efféle rosszindulatnak.
- Nem, nem - kiáltott fel Marianne -, az én boldogtalanságom nem ismer
büszkeséget! Nem érdekel, akárki tudja is, hogy szerencsétlen vagyok. Ám
diadalmaskodjon nyomorúságom láttán akár az egész világ! Ó, Elinor, aki csak
kevéssé szenved, legyen büszke és bátor, amennyire kedve tartja, álljon ellene a
sértéseknek, dacoljon, vagy fizessen rosszal a rosszért... én nem tehetem. Én érzek...
én boldogtalan vagyok... s ám élvezzék ők, ha tehetik, mindennek tudatát!
- De hát anyám és az én kedvemért...
- Többet tennék, mint a magaméért. De boldognak látszani, míg szerencsétlen
vagyok... Ó! Ki kérhet erre?!
Megint hallgattak mind a ketten. Elinor buzgón és gondterhelten járkált a kandallótól
az ablakig, az ablaktól a kandallóig, s nem tudta, hogy meleget nyújt az egyik,
kilátást kínál a másik; és Marianne, aki ágya végében ült, s fejét az ágy oszlopának
támasztotta, megint felvette Willoughby levelét, s miután végigborzongta
valamennyi mondatát, felkiáltott:
- Ó, ez meghaladja erőmet! Willoughby, Willoughby, származhatott ez a te kezedtől?!
Kegyetlen vagy, kegyetlen... nincs számodra mentség! Nincs, Elinor, semmi. Akármit
hallhatott felőlem, nem kellett volna fenntartással fogadnia? nem kellett volna előbb
nekem elmondania, módot adnia, hogy tisztázzam magam? "...a hajfürtöt (olvasta a
levélből), amelyet kegyes volt nekem ajándékozni..." ez megbocsáthatatlan!
Willoughby, hol volt a szíved, mikor e szavakat leírtad? Ó, kegyetlenül, embertelenül
sértő!... Elinor, lehet vajon mentsége?
- Nem, Marianne, semmiféle módon.
- És ez a nő... ki tudja, miféle fortéllyal élt... mióta fontolgatta, mennyire befonta!
Vajon ki ő? Ki lehet ő? Kiről hallottam beszélni, kit emlegetett mint fiatal és vonzó
nőismerősét? Ó, senkit, senkit... énnekem ő csak énrólam beszélt.
Megint hallgatás következett; majd Marianne, mélységes zaklatottságában, a csöndet
ekképpen törte meg:
- Haza kell mennem, Elinor. Haza kell mennem, s megvigasztalnom mamát. Nem
mehetnénk-e holnap?
- Holnap, Marianne?
- Igen; miért időznék még? Én csak Willoughby kedvéért jöttem... s most ki törődik
velem? Ki gondol reám?
- Nem mehetünk holnap. Mrs. Jenningsnek az udvariasságnál jóval többel tartozunk; s
a legközönségesebb udvariasság is tiltaná az efféle sietős távozást.
- Hát akkor legyen egy-két nap; de sokáig itt nem maradhatok. Nem maradhatok,
hogy tűrjem ezeknek az embereknek a kérdéseit, megjegyzéseit. Middletonék,
Palmerek... hogy viselhetem el szánalmukat? Olyan asszony szánakozását, mint Lady
Middleton! Ó, vajon ő mit szólna ehhez?
Elinor azt tanácsolta, feküdjön le megint, s Marianne egy pillanatra
engedelmeskedett; de semmiféle helyzet nem hozott könnyebbséget; teste-lelke
szüntelen fájdalmában egyik helyzetből a másikba fordult, mindjobban eluralkodott
rajta a hisztéria, végül nővére alig tudta már az ágyon tartani, s már-már úgy érezte,
kénytelen lesz segítségért folyamodni. Egy-két csepp levendulavíz azonban, amelyet
hosszas rábeszélésnek engedve Marianne végre hajlandó volt elfogadni, hasznára
vált; s ettől fogva egészen Mrs. Jennings hazatértéig nyugodtan, mozdulatlanul
feküdt az ágyon.

HARMINCADIK FEJEZET
Mrs. Jennings hazatérve egyenesen a leányok szobájába ment; s mielőtt
kopogtatására válaszoltak volna, kinyitotta az ajtót, és az őszinte aggodalom
kifejezésével lépett be.
- Hogy van, kedvesem? - kérdezte nagy részvéttel Marianne-tól, aki elfordította arcát,
és meg sem próbált válaszolni.
- Hogy van a húga, Miss Dashwood? Szegény kicsike! Nagyon megviseltnek látszik.
Nem is csoda. Bizony, bizony, nagyon is igaz. Hamarosan megházasodik a
semmirekellő! Bizony nem állhatom őkelmét! Félórája mesélte Mrs. Taylor, neki meg
Miss Greynek egy szívbéli barátnéja újságolta különben igazán nem hittem volna el; s
még úgy is majd összeestem, amint meghallottam. No, azt mondtam, annyit
mondhatok, ha ez igaz, akkor biz' az úrfi ugyancsak gyalázatosan viselkedett egy
ismerős fiatal hölggyel, és tiszta szívemből kívánom, bárcsak enné ki a szívét a
felesége! És mindig is ezt fogom mondani, kedveském, bízhat bennem. Nem
állhatom, ha a férfiak így viselkednek; s ha netalán még egyszer a szemem elé kerül
úgy megleckéztetem, ahogy még senki. De azzal vigasztalódjék, kedves Marianne
kisasszony, hogy nem ő az egyetlen érdemes fiatalember a világon, s a maga csinos
arcával sosem lesz híján a széptevőknek. Ejnye, szegénykém, nem is zavarom
tovább, jobb, ha alaposan kisírja magát, s azzal vége. Szerencsére ma este jönnek
Parryék meg Sandersonék, úgyhogy lesz szegénykének egy kis szórakozása.
Ezzel a jó asszony lábujjhegyen kitipegett a szobából, mintegy abban a hitben, hogy
ifjú barátnőjének szenvedéseit csak öregbítené a zaj.
Nénje meglepetésére Marianne úgy határozott, hogy velük vacsorázik. Elinor
megkísérelte eltéríteni szándékától, de Marianne egyre azt hajtogatta, lemegy,
nagyon jól el tudja viselni, és akkor nem csapnak akkora hűhót körülötte. Elinor
örvendett, hogy húgát egy percre is efféle meggondolás irányítja; noha aligha hitte,
hogy végig tudná ülni a vacsorát, de nem szólt többet; s amennyire tudta,
megigazgatta Marianne ruháját, míg Marianne az ágyon feküdt, s készen volt rá,
hogy a húgát az ebédlőbe támogassa, mihelyt odaszólítják őket.
Odabent, noha igen szerencsétlen ábrázattal, Marianne többet evett, és nyugodtabb
volt, mint nővére remélte volt. Ha szólni próbál, vagy ha tudatában van akár csak
félig is Mrs. Jennings jó szándékú, de suta figyelmességeinek, nem tudta volna e
nyugalmat fenntartani; ám ajkát egyetlen szó sem hagyta el, s a távolban időző
gondolatai megóvták mindannak tudatától, ami a szeme előtt folyt le.
Elinor méltányolta Mrs. Jennings kedvességét, habár a derék hölgy áradozása
gyakran kimerítő volt, és olykor szinte nevetséges; ám oly módon nyugtázta s olyan
udvarias fordulatokkal viszonozta, amilyet húgától nem várhatott. Jó barátnéjuk látta,
hogy Marianne boldogtalan, s érezte, hogy minden megilleti, ami némileg is
enyhítheti ezt az állapotot. Ezért ügy bánt vele, mint elnézően szerető szülő kedvenc
gyermekével a vakáció utolsó napján. Marianne-nak járt a legjobb hely a kandalló
mellett, Marianne-t illette a ház minden ínyencsége, az ő szórakoztatására szolgált a
nap újdonságainak elbeszélése. Ha húgának szomorú arca nem szegi útját a
derültségnek, Elinort mulattatta volna Mrs. Jennings igyekezete, hogy édességgel,
olajbogyóval, pattogó kandallótűzzel kúrálja a szerelmi csalódást. Mihelyt azonban
mindez a szüntelen ismétlés révén áttörte Marianne tudatát, nem volt tovább
maradása. Egy sietős "Jaj!" kiáltással s egy intéssel nénjének: ne kövesse, felkelt, és
kisietett a szobából.
- Szegény kicsike! - kiáltott fel Mrs. Jennings, amint Marianne távozott. - Hogy fáj így
látnom! S nézzék csak, ki sem itta a borát! S itt az aszalt cseresznye is! Uramisten,
iát szegényen már semmi sem segít? Csak tudnám, mit szeretne, az egész várost
felkutatnám érte. No de ilyen furcsaságot se láttam még; hogy egy férfi ilyen
komiszul bánjon egy szép lánnyal! Bizony, ha egyfelől ott a tengernyi pénz, másfelől
meg jóformán semmi, hát istenkém, másra nemigen gondolnak...!
- Az a hölgy tehát... Miss Grey a neve, ugyebár?... nagyon gazdag?
- Ötvenezer fontja van, kedvesem. Látta már valaha? Elegáns, ízléses leány, azt
mondják, de cseppet sem csinos. Jól ismertem a nénikéjét, Biddy Henshawe-t, igen
gazdagon ment férjhez. De gazdag az egész família. Ötvenezer font! s azt mondják,
nem is jöhetne jobbkor, mert úgy mesélik, az úrfi bizony a tönk szélére került. De hát
csoda?! az a száguldozás a bricskán, azok a hátaslovak! Nem illik senkit megszólni,
de mikor egy fiatalember, akárki légyen az, csapja a szelet egy szép leánynak,
házasságot ígér, bizony nem való megszöknie az adott szava elől csak azért, mert
elszegényedett, s mert egy gazdagabb leány hajlandó őt elfogadni. Hát ha már így áll
a dolog, miért nem adja el a lovait, bérbe a házát, bocsátja szélnek a szolgáit, s kezd
nyomban új életet? Szavamra mondom, Marianne kisasszony várt volna szívesen,
míg elrendeződik minden. No de hát manapság más módi járja: ha élvezettől van szó,
a mai fiatalemberek mindent felednek.
- Tudja, asszonyom, miféle leány Grey kisasszony? Kedvesnek mondják?
- Soha semmi rosszat nem hallottam felőle; igaz, még emlegetni is alig hallottam;
csak épp ma délelőtt mondotta Mrs. Taylor, hogy egyszer Miss Walker elejtett holmi
célzást arról, hogy úgy hiszi, Mr. és Mrs. Ellison nem fogja bánni, ha Grey kisasszony
férjhez megy, mert soha nem jött ki Mrs. Ellisonnal.
- És kicsodák Ellisonék?
- A gyámjai, drágám. De most más nagykorú, és a maga ura; s mondhatom,
ragyogóan választott!... Ejnye - folyatta Mrs. Jennings egy kis szünet után -, a
húgocskája szegény a szobájába ment, bizonyára magában akár sírni. Hát semmivel
sem tudjuk megvigasztalni? Szegényke, igazán kegyetlenség egyedül hagyni. No,
nemsokára jön egy-két barátom, s majd elszórakoztatják egy kicsit. Mit játsszunk? A
whistet nem állhatja, tudom; de hát milyen társasjátékot szeret?
- Drága asszonyom, szükségtelen így törnie magát. Marianne egész bizonyosan ki
sem jön a szobájából egész este. Ha tudom, rábeszélem, hogy feküdjön le korán,
mert bizonyára szüksége van a pihenésre.
- Igen, én is azt hiszem, az lenne neki a legjobb. Csak azt mondja meg, mit kíván
vacsorára, azután menjen lefeküdni. Uramisten, nem is csoda, hogy az elmúlt egy hét
vagy kettő során oly rossz volt a színe meg a kedve, hisz ez a dolog nyilván már
azóta a levegőben lógott. És ma ez a levél tette fel rá a koronát! Szegény kicsike!
Bizony mondom, ha csak valamit is sejtettem volna, nincs a világnak az a kincse,
amiért úgy tréfálkoztam volna vele! No de hát hogy is sejthettem volna ilyesmit? Hisz
bizonyos voltam benne, hogy csak közönséges szerelmes levél, s tudja, hogy a
fiatalok szívesen veszik, ha azon tréfálkoznak velük. Uramisten, hogy odáig lesz Sir
John meg a leányaim, ha meghallják! Bárcsak lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy
hazafelé jövet benézek a Conduit Streetre, s elmondom nekik. No de majd holnap
elmegyek hozzájuk.
- Egészen bizonyos, hogy szükségtelen lesz figyelmeztetnie, asszonyom, akár Mrs.
Palmert, akár Sir Johnt, hogy húgom előtt Mr. Willoughbyt ne emlegessék, vagy hogy
a legcsekélyebb célzást se tegyék a történtekre. Jóindulatuk minden bizonnyal inti
őket, minő kegyetlenség lenne a húgom jelenlétében elárulni, hogy bármit is tudnak
az ügyről; s azt bizonyára könnyen elhiszi, asszonyom, hogy az én érzéseimet azzal
kímélik leginkább, ha minél kevesebb szót ejtenek előttem a dologról.
- Uramisten, hát persze! Hogyne tudnám! Igazán borzasztó lehet magácskának, ha
hall róla; ami meg a húgát illeti, a világ minden kincséért sem szólnék neki egy szót
se a dologról! Hisz nem is szóltam, egész ebéd alatt. Nem tenné Sir John sem, se a
leányaim, mert mindannyian igen megfontolt és tapintatos teremtések, kivált ha
óvatosan figyelmeztetem őket, s azt meg is teszem, meg én. Már én csak azt
mondom, minél kevesebb szó esik az ilyesmiről, annál jobb, annál hamarabb elszáll a
füstje, s elfelejtik. Meg hát különben is, mi haszna annak a sok beszédnek, nem igaz?
- Ebben a dologban nem lehet, csak kára; s talán annál is inkább ebben az esetben,
mint bármely hasonlóban, mert itt oly körülmények forognak fenn, amelyek
valamennyi érdekelt fél szempontjából alkalmatlanná teszik az ügyet arra, hogy
közbeszéd tárgya legyen. Ezt az egyet meg kell adnom Mr. Willoughbynak...
semmiféle kötést nem szegett meg.
- Ejnye, kedvesem! Csak ne védje őkelmét! Semmiféle kötést, no hiszen! mikor
végigcipelte szegénykét az egész allenhami udvarházban, s még a szobákat is
kiszemelték, ahol majd berendezkednek!
Elinor húga érdekében nem akarta tovább tárgyalni a dolgot, s remélte, hogy a
Willoughby érdeke sem készteti erre; hiszen, noha Marianne vesztesége nagy, ő
maga sem nyerhet sokat abból, ha a valóság napfényre kerül. Mindketten hallgattak
egy darabig, majd Mrs. Jennings, természetes derűjével, megint csak nekilendült:
- No, kedvesem, nemhiába mondják, hogy minden rosszban van valami jó, mert ez
ugyancsak jó lesz Brandon ezredesnek. Végre megkaphatja hát Marianne
kisasszonyt; meg bizony. Nekem elhiheti: nyár derekára már megünneplik a
kézfogót! Uramisten, hogy kuncog majd az ezredes, ha hírét veszi a dolognak!
Remélem, eljön ma este. Mondhatom, különb házasság lesz ez a húgának. Évi
kétezer font, szabadon, tehermentesen... no persze, ha nem nézzük a kis
szerelemgyereket. Igen, igen, egészen meg is feledkeztem róla; de hát őt csekély
összegből kitaníttathatják, meg aztán mit számít az? Delaford igen szép hely,
elhiheti; igazi szép, régimódi ház, de minden lehető kényelemmel; egészen megbúvik
a kert magas fala mögött, s megyeszerte nem lelni különb gyümölcsöst: s az egyik
sarokban az a pompás eperfa! Uramisten, hogy belaktunk, mikor ott időztünk,
Charlotte meg én! Aztán van ott galambház is, meg azok a bűbájos halastavak és az
a csinos csatorna; egyszóval minden, amit szem-száj kíván, meg azután a templom is
közel, a keresztút mindössze egy negyed mérföld, úgyhogy sosem kell unatkozni,
hisz ha az ember mást sem tesz, csak kiül a ház mögé az öreg tiszafalugasba, onnan
láthatja az elhaladó kocsikat. Ó, nagyon kedves hely ám az! Ott a mészárszék a
faluban, s a lelkészlak alig egy kőhajításnyira. Én biz' ezerszerte különbnek tartom a
Barton-kastélynál, ahonnan három mérföldre küldözgethetnek húsért, s a kegyed
édesanyjánál nincs közelebbi szomszéd. No, lássam csak meg az ezredest, majd
fölbátorítom! Evés közben jön meg az étvágy, hisz tudja. Hiszen csak feledtethetnénk
szegénykével Willoughbyt!
- Úgy bizony, asszonyom - mondotta Elinor -, akkor nagyon jót teszünk, akár az
ezredes segítségével, akár nélküle. - Ezután felállt, s kiment Marianne-hoz, akit, mint
várta, szobájában talált, néma gyötrelemben a kihunyó parázs fölé hajolva, amely
Elinor beléptéig a szoba egyetlen fényforrása volt.
- Jobb, ha magamra hagysz - volt az egyetlen megjegyzés, amelyet Marianne-ból
nővére belépte kisajtolt.
- Magadra hagylak - mondotta Elinor -, hogyha lefekszel. - Ám ezt Marianne a
türelmetlen szenvedés ellenkező szellemében megtagadta. Nénjének szívre ható,
gyengéd unszolása azonban csakhamar jobb belátásra bírta, sajgó fejét párnájára
nyugtatta, s Elinor nem hagyta el addig, míg azt nem látta, hogy Marianne
némiképpen nyugalmat talál.
A szalonban, ahova ezután visszatért, hamarosan csatlakozott hozzá a ház asszonya,
kezében borospohárral, s az csurig töltve valamivel.
- Kedveském - mondta, amikor belépett -, épp eszembe jutott, hogy van még a
házban egy kevés finom konstánci óbor, ilyen jót még sose kóstolt, hát hoztam egy
pohárral a húgocskájának. Szegény jó uram! Mennyire szerette! Ahányszor csak
elővette a köszvény, azt mondta, ebből egy csepp többet ér bármiféle orvosságnál.
No, vigye csak be a húgocskájának.
- Drága asszonyom - felelte Elinor, s mosolygott, amikor arra gondolt, mennyire más
és más panasz ellen ajánlják ugyanazt a gyógyszert -, milyen jó hozzánk! De épp az
imént ágyban hagytam ott Marianne-t, s remélem, elnyomja az álom; azt hiszem,
most legjobb ír a bajára a pihenés, úgyhogy ha megengedi, magam iszom meg a
bort.
Mrs. Jennings sajnálkozott ugyan, hogy nem érkezett öt perccel hamarabb, de jó
szívvel beérte az alkuval; s Elinor, míg megitta a bor java részét, azon tűnődött, hogy
ha a szernek a köszvény elleni hatékonyságát pillanatnyilag nem érzi is fontosnak -
ám ha a gyógyerejét csalódott szíven kell kipróbálni, e célra az övé csakoly alkalmas,
mint a húgáé.
Teáztak éppen, amikor Brandon ezredes megérkezett, s ahogy belépéskor tekintete
Marianne-t kereste, Elinor nyomban azt gondolta, hogy az ezredes nem is reméli, s
nem is óhajtja Marianne-t ott látni, vagyis hogy már tudja, mi tartja távol. Mrs.
Jennings agyában nem ötlött fel ez a gondolat; az ezredes érkezése után ugyanis
kisvártatva odalépett a teázóasztalhoz, ahol Elinor ült az asztalfőn, és így suttogott:
- Az ezredes komorabb, mint valaha. Nem tud semmit; mondja hát el neki,
kedvesem.
Hamarosan az ezredes egy széket húzott Elinor mellé, s olyan ábrázattal, amely nem
hagyott kétséget afelől, hogy mindenről értesült, a húgáról tudakozódott.
- Marianne nincs jól - válaszolt Elinor. - Egész nap gyengélkedik, s rábeszéltük, hogy
feküdjék le.
- Akkor talán - mondta erre tétovázva az ezredes -, amit ma délelőtt hallottam...
meglehet... meglehet, több benne az igazság, mint első hallásra gondoltam volt.
- Mit hallott?
- Hogy egy úriember, akiről okom van feltételezni... vagyis hogy egy férfi, akiről
tudtam, hogy jegyben jár... de hát hogyan is mondjam el kegyednek? Ha tudja már,
mint ahogy bizonyára tudja, bízvást megkímélhetem tőle.
- Arra gondol - mondta erőltetett nyugalommal Elinor -, hogy Mr. Willoughby elveszi
Grey kisasszonyt. Igen, valóban tudunk róla. A mai nap az általános megvilágosodás
napja, úgy látszik, mert épp ma délelőtt tudtuk meg mi is. Mr. Willoughby
kifürkészhetetlen! Hol hallotta?
- Egy papírárus boltjában, a Pall Mallen, ahová ügyes-bajos dolgaim vittek. Két hölgy
várt épp hintójára, s egyikük beszámolt a másiknak a készülő frigyről, s hangja oly
kevéssé tanúskodott a titoktartás vágyáról, hogy lehetetlen volt mindent meg nem
hallanom. A gyakran ismételt Willoughby, John Willoughby név ragadta meg
figyelmemet; s ami utána következett, hathatós bizonyítéka volt annak, hogy minden
elrendeződött a Miss Greyvel kötendő házasságot illetően... hogy már nem titok
többé... hogy néhány héten belül sor kerül rá; s bőséges részletek hangzottak el az
előkészületekről és egyebekről. Kivált egy részletre emlékszem, mert ez csak még
jobban igazolta a szóban forgó férfi azonosságát... hogy amint megkötik a frigyet,
lemennek Combe Magnába, somersetshire-i házába. Hogy meglepődtem! De hát
képtelenség leírni, mit éreztem. A beszédes hölgy, mint utóbb megtudtam, mert
távozásuk után is ott maradtam a boltban, egy bizonyos Mrs. Ellison volt, s mint
azóta tudomásomra jutott, ez a neve Grey kisasszony gyámjának.
- Valóban. És bizonyára hallotta azt is, hogy Miss Greynek ötvenezer fontja van,
nemde? Ha bármiben, úgy ebben lelhetjük a dolog magyarázatát.
- Lehetséges; de vajon Willoughby képes-e... már én legalábbis úgy vélem... - egy
pillanatra elhallgatott, azután bizonytalannak tetsző hangon hozzátette: - És a
kegyed húga... hogyan fogadta a...
- Szenvedése igen súlyos. Csupán remélhetem, hogy ennek arányában rövid is lesz.
Igen kegyetlen megpróbáltatás volt, és most is az. Tegnapig, úgy vélem, nem is
kételkedett Mr. Willoughby vonzalmában; s talán még most is... de én szinte bizonyos
vagyok abban, hogy a ragaszkodása sosem volt valódi. Igen csalárd módon
viselkedett! s némely tekintetben szívtelennek volt mondható.
- Valóban - mondotta Brandon ezredes. - De a kegyed húga nem... mintha az imént
említette volna... nem úgy tekinti a dolgot, mint kegyed?
- Ön ismeri felfogását, s gondolhatja, mily buzgón keresne még most is mentséget a
számára, ha lehetne.
Az ezredes erre nem válaszolt; és mihelyt leszedték a teázóasztalt, s összeállították a
kártyapartikat, a tárgyat szükségképpen elejtették. Mrs. Jennings, aki örömmel
figyelte őket, amint beszélgetnek, s aki Miss Dashwood közlésének hatásaként oly
azonnali felvidulást várt Brandon ezredestől, olyan reményt és boldogságot, mint ami
egy élte virágjában levő férfihoz illik, elbámulva látta, hogy az ezredes egész este a
szokásosnál is komolyabb és elgondolkodóbb.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Az éjszaka után, amely a vártnál több álmot hozott, Marianne másnap éppoly
keserves lelkiállapotban ébredt, mint ahogy a szemét lehunyta volt.
Elinor tőle telhetőleg buzdította, hogy beszéljen érzéseiről; s a reggeli elkészültéig
újra meg újra végigvették a témát; Elinor ugyanolyan állhatatos meggyőződéssel és
szeretetteljes jó tanácsokkal, Marianne szakasztott oly heves érzelmekkel s változó
véleménnyel, mint előbb. Olykor Willoughbyt csakoly boldogtalan- s ártatlannak hitte,
mint magát, máskor minden vigasztalástól megfosztotta a tudat, hogy nem talál
mentséget a számára: Egyik pillanatban merőben közömbös volt a világ véleménye
iránt, a következőben mindörökre elvonult tőle, a harmadikban erélyesen
szembeszállt vele. Egy dologban maradt mindazáltal állhatatos, amikor szóba került;
abban ugyanis, hogy amíg csak lehetséges, kerülni óhajtotta Mrs. Jennings
társaságát, s ha elkerülhetetlen volt, eltökélten megőrizni hallgatását. Szívét
megkeményítette a hit ellen, hogy Mrs. Jennings részt vehet bánatában.
- Nem, nem, az lehetetlen - kiáltotta Marianne -, benne nincs érzés! Kedvessége nem
részvétből, jóindulata nem gyengédségből fakad. Neki nem kell más, csak a pletyka,
s most csak azért szeret engem, mert ellátom témával.
Elinornak nem volt szüksége erre az újabb bizonyítékra, hogy húgát érzékeny lelki
kifinomultsága gyakran mások igazságtalan megítélésére vezérli, s hogy az erős
érzelmek árnyalatainak, a kicsiszolt modor kellemének túlságosan nagy jelentőséget
tulajdonít. Mint a fele világ, ha ugyan a felénél több okos és jó akad, Marianne kitűnő
képességei és kitűnő indulata ellenére sem volt józan, sem tárgyilagos. A magáéhoz
hasonló felfogást és érzést várt el mindenki mástól, s indítékaikra tetteiknek a reá
magára gyakorolt hatása alapján következtetett. S ekképp történt az az eset - míg a
két nővér szobájában tartózkodott a reggeli után -, amely még inkább lerombolta a
Mrs. Jennings szívéről alkotott véleményét; mivel a hölgy, a maga gyengesége révén,
történetesen új fájdalmat fakasztott Marianne-ban, noha Mrs. Jenningset
mindeközben a legnagyobb jóindulat vezérelte.
Kinyújtott kezében levelet tartva, vígan mosolygó ábrázattal, s azzal a szent hittel,
hogy vigasztalást hoz, e szavakkal lépett a szobába:
- No, kedvesem, olyasmit hozok, ami bizonyára jót tesz majd magácskának!
Marianne-nak ennyi is elég volt. Képzelete egy pillanat alatt elébe varázsolt egy
levelet Willoughbytól, mely csupa gyengédség és bűnbánat, megmagyarázza a
történteket, kielégítően, meggyőzően; s hamarosan maga Willoughby is követi,
hevesen beront a szobába, s lába elé omolva szemének ékesszólásával tódítja
mindazt, amiről a levél beszélt. Ám a pillanat művét lerombolta a következő.
Anyjának eleddig oly szívesen látott kézírása volt előtte; s a csalódás oly heves volt a
reményt is felülmúló lelkesültség után, hogy Marianne úgy érezte, e percig szinte
nem is szenvedett még.
Mrs. Jennings kegyetlenségét semmiféle szó, mely a boldog ékesszólás pillanataiban
mindig készen állott, nem fejezhette ki; s most csupán a könnyekkel adhatta tudtára
szemrehányását, amelyek szenvedélyes hévvel omlottak szeméből - ám e
szemrehányás oly kevéssé ért célt, hogy a derék hölgy sajnálkozásának buzgó
emlegetése közepette visszavonulóban is csak a levelet ajánlotta Marianne
figyelmébe mint vigaszhozót. A levél azonban, amikor kellőleg megnyugodott és
elolvasta, csekély vigaszt kínált. Willoughby töltött meg minden oldalt. Anyjukat, ki
most is hitt még jegyességükben, s a régi hévvel vallotta Willoughby állhatatosságát,
csupán arra indította Elinor kérlelése, hogy nagyobb nyíltságra buzdítsa Marianne-t
mindkettőjük iránt; s mindez az iránta való gyengédség, a Willoughby iránti szeretet
és a kettejük jövendő boldogságába vetett szilárd hitjegyében, úgyhogy Marianne
gyötrelmesen végigzokogta az egészet.
Immár visszatért türelmetlen vágya a hazautazásra, anyja kedvesebb volt szívének,
mint valaha, kedvesebb már a Willoughbyba vetett téves és túlságos bizalom miatt
is, és vadul sürgette az indulást. Elinor nem tudta egymaga eldönteni, Marianne-nak
Londonban vagy Bartonban lenne-e jobb, s nem is állt elő tanáccsal, csupán
türelemre intette, míg anyjuk óhajáról értesülnek; s nagy sokára elnyerte húga
beleegyezését, hogy vár, amíg ez tudomásukra jut.
Mrs. Jennings a szokásosnál korábban hagyta el őket; nem lelhetett nyugalmat, míg
Middletonék és Palmerék is nem osztoznak bánatában; s határozottan elhárítva Elinor
felajánlott társaságát, egyedül indult el eltölteni a délelőtt hátralevő óráit. Elinor igen
nehéz szívvel, tudatában a fájdalomnak, amelyet okozni fog, és felfogván Marianne
leveléből, mily kevéssé sikerült híradását megalapoznia, leült, hogy beszámoljon
anyjának a történtekről; s kérje útmutatását az eljövendőkre; míg Marianne, ki Mrs.
Jennings távoztával bement a szalonba, megállt az asztal mellett, amelynél Elinor írt,
s figyelve tolla haladását, kesergett, amiért nővérének ilyen feladat jutott
osztályrészül, s még szeretetteljesebben kesergett azon, hogy anyjukra a közlés
milyen hatással lesz.
Ily módon töltötték a következő negyedórát, amikor Marianne, kinek idegei nem
tűrhettek semmiféle hirtelen zajt, összerezzent, mert a kaput megkoppintották.
- Ki lehet ez? - kiáltott Elinor. - S ilyen korán! Azt hittem, biztonságban leszünk.
Marianne az ablakhoz lépett.
- Brandon ezredes! - mondotta bosszúsan. - Tőle azután sosem lehetünk
biztonságban!
- Nem fog bejönni, hisz Mrs. Jennings nincs itthon.
- Ebben ugyan nem bízom - mondotta Marianne, miközben visszatért szobájába. - Ha
egy férfi nem tud mit kezdeni az idejével, nem bántja a lelkiismeret, ha a másokéval
visszaél.
Az események igazolták Marianne feltevését, noha az alapja igaztalan volt és téves;
Brandon ezredes valóban bejött, s Elinor, aki szentül hitte, hogy a Marianne miatti
aggodalom hozta ide, s fel is fedezte ezt az aggodalmat az ezredes zaklatott és
mélabús tekintetében, s a Marianne felőli féltő, noha kurta tudakozódásában, nem
bocsáthatott meg húgának, amiért ily kevésre becsüli látogatójukat.
- Találkoztam a Bond Streeten Mrs. Jenningsszel - mondotta az ezredes a kölcsönös
üdvözlés után -, s ő bátorított, hogy jöjjek el; s annál is könnyebben bátoríthatott,
mivel valószínűnek tartottam, hogy egyedül találom kegyedet, mint azt ugyancsak
óhajtottam. Célom... kívánságom... egyetlen vágyam... remélem, hiszem, hogy...
hogy vigasztalással szolgál; nem, nem szabad vigasztalást emlegetnem... pillanatnyi
vigasztalást nem... csak meggyőződést, tartós meggyőződést a húga lelkének.
Tiszteletem iránta, kegyed iránt, az édesanyjuk iránt... ugye megengedik, hogy
bizonyítsam, azzal, hogy elmondok bizonyos körülményeket, amire nagyon őszinte
tiszteletem... a vágy, hogy hasznukra lehessek... úgy érzem, feljogosít... s habár sok-
sok órát töltöttem azzal, hogy magamat meggyőzzem igazamról, talán okom lehet
félni, hogy még sincs igazam...? - Ezzel elhallgatott.
- Ha jól értem - mondotta Elinor -, Mr. Willoughbyról van közlendője, amely jobban
megvilágíthatja a jellemét. Ha elmondja, az a legnagyobb szolgálat lesz, mit a
barátság nyújthat Marianne-nak. Mindennémű ilyen irányú tájékoztatás azonnali
hálámat biztosítja, az övét pedig bizonnyal meghozza az idő. Kérem, kérem, hadd
halljam tehát.
- Meghallja, kisasszony; s hogy rövidre fogjam, amikor októberben elhagytam
Bartont... de nem, ebből még nem értheti meg... régebbről kell kezdenem. Nagyon
gyatra elbeszélőnek tart majd, Miss Dashwood; nem is tudom, hol kezdjem el. Úgy
gondolom, magamról kell előbb röviden számot adnom; de rövid leszek, ígérem. Ilyen
tárgyról - és mélyet sóhajtott - igazán kicsiny a kísértés terjengősen szólni.
Egy pillanatra elhallgatott, emlékezett, azután, újabb sóhajjal, így folytatta:
- Valószínűleg tökéletesen elfeledte már azt a beszélgetést (és miért is tételezném
fel, hogy nyomot hagyott kegyedben)... azt a beszélgetésünket egy este, a Barton-
kastélyban... táncmulatság volt aznap este... amelyben egy hölgyre utaltam, kit
ismertem egyszer, s aki, bizonyos tekintetben, a kegyed Marianne húgára
emlékeztetett.
- Valóban - mondotta Elinor - nem felejtettem el.
Az ezredesnek ez láthatólag örömére szolgált; s így fűzte tovább a szót:
- Ha nem csalatkozom a gyengéd emlékezés bizonytalansága, részrehajlása által,
igen erős kettejük között a hasonlatosság, mind szellemre, mind külsőre nézve.
Ugyanaz a szívjóság, ugyanaz az éber szellem és képzelet. A hölgy igen közeli
hozzátartozóm volt, kisgyermek korától árva, s atyámnak gyámleánya. Korunk kis
híján egyezett, s gyermekéveinktől fogva játszótársak voltunk és jó barátok. Amióta
az eszemet tudom, mindig szerettem Elizát; s ahogy növekedtünk, iránta való
vonzalmam olyan volt, amilyenre kegyed tatán, mai borús és reménytelen
komorságomból ítélve, soha képesnek nem tartana. Az övé irántam heves volt, mint
a kegyed húgának vonzalma Mr. Willoughby iránt, és, ha merőben más okból is, nem
kevésbé boldogtalan. Tizenhét esztendős korában elveszett számomra mindörökre.
Férjhez ment... férjhez adták, hajlandósága ellenére... a bátyámhoz. A hölgy igen
vagyonos volt; családunk birtokát súlyos adósság terhelte. Ezzel, és sajnos csupán
ezzel menthető ama férfi magatartása, aki egykor a hölgy nagybátyja és gyámja volt.
Bátyám őt nem érdemelte meg, még csak nem is szerette. Reméltem, hogy irántam
való érzései átsegítik Elizát a megpróbáltatáson, s ez így is történt egy darabig; ám
végül keserves helyzete... mert igen rossz bánásmódot kellett elviselnie... lebírta
elhatározását, s noha énnekem semmit sem ígért... de mily vaktában beszélek! hisz
még el sem mondtam, hogyan következett be mindez. Néhány órán belül szökni
akartunk ketten Skóciába. Unokahúgom komornájának csalárdsága vagy dőresége
árulónk lett. Engem egy távol lakó rokonunk házába száműztek, őt elzárták minden
szabadságtól, minden társaságtól, minden szórakozástól, míg apám el nem érte
célját. Túlságosan is bíztam hölgyem lelki erejében, s a csapás keserves volt... ám ha
házassága boldog, akkori ifjú fejemmel néhány hónap megbékített volna a ténnyel,
vagy legalábbis nem kellene most kárhoztatnom. Ám nem így történt. Bátyám nem
szerette feleségét; élvezetét méltatlan dolgokban lelte, s kezdettől fogva rosszul bánt
vele. Mindezek hatása egy oly ifjú, oly élénk, oly tapasztalatlan lélekre, mint a Mrs.
Brandoné volt, csupán természetesnek mondható. Kezdetben megadta magát
helyzete keserűségének, s boldogult volna, ha nem teszi túl magát ama bánaton,
amelyet az én emlékem okozott. De hát csodálhatjuk-e, hogy ilyen férj oldalán
állhatatlanság volt a természetes, s jó barát híján, aki intette vagy fékezte volna
(atyám ugyanis néhány hónapig élt csak a házasságkötés után, az én ezredem pedig
Kelet-Indiában állomásozott), bukása bekövetkezett? Talán, ha Angliában maradok...
ám én úgy véltem legjobban szolgálni mindkettejük boldogságát, ha évekre eltűnök a
szeme elől, s e célból kieszközöltem áthelyezésemet. A házassága keltette
megdöbbenés - folytatta az ezredes, izgalomtól elfúló hangon - csekély volt...
semmiség volt... ahhoz fogva, mit akkor éreztem, amikor vagy két esztendő múltán
meghallottam, hogy elvált. Az, az keltette bennem e borút... még ma is, ha arra
gondolok, mit szenvedtem...
Nem tudott tovább beszélni, gyorsan felállt, s néhány percig szótlanul járt fel-alá a
szobában. Elinor, kit mélyen érintett az elbeszélés, s még inkább az ezredes bánata,
nem tudott szólni. Brandon látta, hogy mennyire vele érez, odalépett hozzá,
megfogta kezét, megszorította, és hálás tisztelettel megcsókolta. Néhány percnyi
erőfeszítés után ismét nyugodtan tudta folytatni elbeszélését.
- Közel három esztendővel e keserves időszak után hazatértem Angliába.
Érkezésemkor első dolgom természetesen az volt, hogy megkeressem őt; ám a
keresés csakoly hiábavaló volt, mint amilyen elszomorító. Első csábítójáig tudtam
csak követni a nyomát, s minden okom megvolt attól tartani, csupán azért vált el
tőle, hogy még mélyebben merüljön a fertőbe. Törvényes járadéka nem volt
arányban vagyonával, s nem elegendő kényelmes megélhetésre, s bátyámtól
megtudtam, hogy a járadék kézhezvételi jogát néhány hónappal azelőtt egy más
személyre ruházták. Bátyám úgy gondolta, s bátran gondolhatta is, hogy egykori
nejét költekezése és ezt követő szorongattatása arra kényszerítette, hogy azonnali
segítség fejében elzálogosítsa jövedelmét. Végül, amidőn fél éve időztem már
Angliában, sikerült a nyomára bukkannom. Egy régi szolgám iránti aggodalmam, aki
azóta rossz körülmények közé került, egy adósházba vitt, ahová a jóembert adóssága
miatt zárták, s ott, ugyanazon fedél alatt, hasonló elzártságban találtam boldogtalan
sógornőmet. Hogy megváltozott... hogy megfonnyadt... hogy meggyötörte ezernyi
kínos szenvedés! alig hittem, hogy ez a szomorú, beteges alak egykor szép, viruló,
egészséges leány volt, akin akkor teljes szívemmel csüggtem! Mit szenvedtem,
ahogy viszontláttam... de nincs jogom megsérteni a kegyed érzéseit azzal, hogy
megpróbálom leírni... így is már túlságosan nagy fájdalmat okoztam. Ott volt tehát ő,
szemmel láthatóan a sorvadás végső állapotában, igen... s az adott körülmények
között ez volt egyetlen vigaszom. Az élet érte már semmit sem tehetett, csak időt
adhatott, hogy jobban felkészüljön a halálra; s ennyi megadatott. Intézkedtem, hogy
kényelmes szállásra kerüljön, megfelelő gondozókkal; s hátralevő rövid életében
mindennap meglátogattam; s mellette voltam utolsó perceiben.
Megint elhallgatott; hogy úrrá legyen érzelmein, s Elinor gyengéd együttérzéséről
árulkodó halk kiáltással fejezte ki felindulását boldogtalan barátja sorsán.
- Remélem, Miss Dashwood - folytatta az ezredes -, a húgát nem sértettem azzal,
hogy hasonlóságot fedeztem fel közte és szegény, elbukott rokonom között. Sorsuk,
boldogulásuk nem lehet azonos; s ha egyikük természettől való nyájas kedélyét
megőrzi a szilárdabb lélek vagy egy boldogabb házasság, mindazzá lehetett volna,
amivé, mint kegyed bízvást megéli, a másikuk lesz. De mire jó mindez? Úgy látom,
szükségtelenül elszomorítottam. Ó! Miss Dashwood... ilyen beszédtárgyat...
tizennégy éve érintetlen!... veszedelmes újból napfényre hozni! Rövid leszek...
fegyelmezem magam. Sógornőm gondjaimra bízta egyetlen gyermekét, egy
kisleányt, első bűnös viszonyának gyümölcsét, aki akkor hároméves lehetett.
Rajongott a gyermekért, mindig magánál tartotta. Megtisztelő kincs volt a bizalma; s
boldogan tettem volna eleget neki a szó legszorosabb értelmében, s magam
vigyázom a gyermek neveltetését, ha helyzetünk természete megengedi; ám nem
volt családom, otthonom; s kis Elizámat ezért iskolában helyeztem el. Amikor
tehettem, meglátogattam ott, s bátyám halála után (amely mintegy öt esztendeje
következett be, s amelynek révén én lettem a családi birtok örököse), Eliza gyakran
meglátogatott Delafordban. Távoli rokonomnak mondtam őt; de jól tudom, hogy
általában azt gyanították, sokkalta közelebbi a kapcsolatunk. Immár három
esztendeje (alig töltötte be tizennegyedik évét akkor) elhoztam az iskolából, s egy
igen tisztes asszony gondjaira bíztam, akinél négy-öt hasonló korú leányka
nevelkedett, dorsetshire-i lakában; s két évig minden okom megvolt rá, hogy
elégedett legyek a helyzetével. Ám elmúlt februárban, közel egy esztendeje, Elizának
nyoma veszett. Szívre ható kérlelésére elengedtem (mint azóta kiderült,
megfontolatlanul) Bathba, egyik ifjú barátnéjával, aki ott kúrázó atyját látogatta meg.
Az apát igen derék embernek ismertem, s jó véleménnyel voltam a leányáról is, jobb
véleménnyel, mintsem érdemelte volna, ugyanis, igen makacs és botorul
megfontolatlan titkolózással, semmit nem árult el, még irányítással sem szolgált,
noha bizonyára mindenről tudott. A férfi, az apa, jóindulatú, de felületes ítéletű
ember, úgy hiszem, valóban nem szolgálhatott felvilágosítással; őt állapota
rendszerint a házhoz kötötte, míg a leányok kedvükre kószáltak, s ismerkedtek a
városban. Az apa, csakúgy, mint ahogy ez az ő meggyőződése volt, igyekezett
engem is meggyőzni, hogy leányának semmi része nem volt a dologban. Vagyis,
semmit meg nem tudhattam, csupán azt, hogy Eliza eltávozott; a többit tekintve
nyolc hosszú hónapon át csupán találgatásba bocsátkozhattam. Képzelhető, mit
gondoltam, mitől tartottam, s az nem kevésbé, hogy mit szenvedtem.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Elinor. - Lehetséges... lehetséges, hogy Willoughby...?!
- Az első hír, amelyet Elizáról kaptam - folytatta az ezredes -, saját kezétől származó
levél volt, elmúlt októberben. Delafordból továbbították a küldeményt, s azon a
délelőttön kaptam meg, amikor Whitwellbe készültünk mindannyian; ez volt az ok,
amely oly sürgősen elhagynom késztetett Bartont, s amely akkor bizonyára oly
különösnek tűnt tél valamennyiüknek, s amellyel meg is sértettem némelyeket.
Aligha képzelhette, gondolom, Willoughby úr, amikor tekintete szigorúan megrótt,
amiért oly udvariatlanul tönkreteszem a társaság mulatságát, hogy olyasvalaki
érdeke szólít el, kinek szegénységét, boldogtalanságát ő okozta; ám mi haszna lett
volna, ha tudja is? Tán csökkentette volna vidámságát, boldogságát a kegyed húga
mosolyának fényében? Nem, ő már elkövette azt, amit a más érdekét kissé is tekintő
férfi nem követ el. Elhagyta a leányt, akinek ifjú ártatlanságát letiporta, a
legkeservesebben szorongatott helyzetben, tisztes otthon nélkül, segítség, jó barát
nélkül, még a lakcímét is titkolva! Úgy hagyta el, hogy megígérte: visszatér; de
vissza sem tért, nem is írt, és semmi módon nem segített.
- Ez túlmegy minden határon! - kiáltott fel Elinor.
- Íme, tisztán áll kegyed előtt a jelleme; költekező, kicsapongó, s még annál is
rosszabb. Mindezek tudatában, mint ahogy én mindezt immár hetek óta tudom, mit
érezhettem, amikor láttam, hogy a kegyed húga éppúgy érez iránta, mint eddig, s
midőn hírét vettem, hogy kezét nyújtja neki... képzelje, Miss Dashwood, mit
érezhettem valamennyiük érdekében! Amikor elmúlt héten felkerestem a házat, és
kegyedet egyedül találtam, elhatározott szándékom volt a valóságot tudatni
kegyeddel, noha határozatlan a tekintetben, mit tegyek, ha már a valóság tudott.
Bizonyára különösnek ítélte akkori magatartásomat; de most minden bizonnyal
megérti már. Elszenvedni, hogy kegyedék mind így megcsalatnak; látni a kegyed
húgát... de mit tehettem? Nem remélhettem, hogy közbelépésem sikeres lesz; s néha
úgy gondoltam, Marianne kisasszony hatása még jó útra térítheti. De most, ilyen
gyalázatos eljárás után, ki mondhatná meg, milyen terveket szőtt Marianne
kisasszony ellen? Akármilyet is, Marianne kisasszony, mint ahogy később bizonyára
felismeri, hálás lehet jelen állapota miatt, ha összehasonlítja az én szegény
Elizáméval, ha arra gondol, milyen nyomorúságos és reménytelen a szegény leány
helyzete, s elképzeli őt, az övéhez hasonlatosan heves, még most is heves
érzelemmel, s keservesen gyötrő önmarcangolás közepette, mely egész életében
kísérteni fogja. Bizonyára Marianne kisasszony hasznára válik ez az összehasonlítás.
Úgy fogja érezni, az ő szenvedése ehhez fogva semmiség. Oka nem helytelen
magatartásban gyökerezik, s nem jár a nyomában gyalázat. Épp ellenkezőleg,
minden barátja csak még barátibban viseltetik iránta emiatt. A boldogtalanságán
való együttérzés, és a tisztelet a lelkierő láttán, amellyel mindezt elviseli, csak
öregbíthet mindennemű szeretetet. Mindamellett a kegyed ítéletére bízom, elmondja-
e húgának, amit én feltártam kegyed előtt. Ön ítélheti meg legjobban, milyen lenne a
közlés hatása; ám higgye el, Miss Dashwood, ha nem hiszem szívem mélyéből, hogy
szolgálatukra lehet, hogy csökkentheti Marianne kisasszony bánatát, nem vitt volna
rá a lélek, hogy családi bajaim e leírásával terheljem kegyedet, olyan elbeszéléssel,
amelynek fényében magamat mások rovására előnyös színben tüntetem fel.
Elinor hálás komolysággal köszönte ezt a beszédet, s biztosította az ezredest: reméli,
lényeges épülésére szolgálhat Marianne-nak, ha a történtekről értesül.
- Minden egyebek között az volt számomra a legfájdalmasabb - mondotta -, hogy
Marianne mennyire igyekszik Willoughbyt felmenteni; mivel ez jobban ingerli lelkét,
mintsem a becstelenségéről való tökéletes bizonyosság tehetné. Most, noha
kezdetben nagy lesz szenvedése, bizonyára hamarosan megkönnyebbül. És ön -
kérdezte egy kis csönd után - látta-e Mr. Willoughbyt, amióta Bartonból eltávozott?
- Igen - felelte súlyos szóval az ezredes. - Egyetlen alkalommal. Találkozásunk
elkerülhetetlen volt.
Elinort megrémítette modora, aggódva pillantott rá, és megkérdezte:
- Hogyan? Csak nem azért találkoztak, hogy...
- Más módon nem találkozhattam vele. Eliza, ha vonakodva is, megvallotta kedvese
nevét; s amikor Willoughby úr visszatért a városba, mintegy két héttel énutánam,
előzetes megbeszélés alapján találkoztunk, ő, hogy védje, én, hogy büntessem
viseletét. Sértetlenül távoztunk mind a ketten, s ezért a találkozásnak nem terjedt
híre.
Elinor sóhajtva gondolt az ügy vélt szükségességére; de férfinak, aki katona is, nem
is próbálta bírálni viselkedését.
- Milyen hasonlatosság - folytatta kis hallgatás után Brandon ezredes - az anya és a
leány sorsa között! S én... én nem szolgáltam rá a belém vetett bizalomra!
- A leány itt van még a városban?
- Nincs itt; amint felépült a gyermekágyból... mert órája közelgett, mikor rátaláltam...
őt is, gyermekét is vidékre vittem, és ott is marad.
Hamarosan ezután az ezredes ráébredt, hogy bizonyára elvonja Elinort húgától,
befejezte hát látogatását, míg Elinor újfent biztosította hálájáról, az ezredes pedig
magáénak mondhatta teljes együttérzését és becsülését.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Amikor Miss Dashwood részletesen elmondta ezt a beszélgetést a húgának, s ez igen
hamar bekövetkezett, a hatása nem volt olyan, amilyennek remélte. Nem mintha
Marianne egy szavában is kételkedett volna; lankadatlan és odaadó figyelemmel
hallgatta, nem volt ellenvetése, sem megjegyzése, nem próbálta menteni
Willoughbyt, s csupán könnyei tanúsították, hogy mindezt lehetetlennek érzi.
Viselkedése láttán Elinor ugyan bizonyos volt abban, hogy a férfi bűnösségének
tudata Marianne lelkéig hatolt; elégedetten látta ugyan a hatását abban, hogy
Marianne ezentúl nem kerülte Brandon ezredest, amikor meglátogatta őket, beszélt
vele, még kérdezetlen meg is szólította, egyfajta részvétteljes tisztelettel; s tanúja
volt ugyan, hogy húga kevésbé ingerült, mint annak előtte - ám azt is látnia kellett,
hogy ezután is éppoly boldogtalan. Elméje megnyugodott - ám ez a komor levertség
nyugalma volt. Willoughby jellemének vesztét jobban megsínylette, mint a szívéét;
hogy elcsábította s elhagyta Miss Williamset, a szegény leány nyomorú helyzete s a
kétely, hogy vajon milyen terveket szőtt egykor őellene, olyannyira nyomasztotta
Marianne lelkét, hogy érzéseit még Elinorral sem tudta megosztani; némán borongott
bánatán, s ezzel nővérének nagyobb keserűséget okozott, mintha mindezt tökéletes
őszintén s gyakorta feltárta volna előtte.
Visszaadni Mrs. Dashwood szavait avagy érzelmeit Elinor levelének olvastán, és arra
való válaszában, csupán ismétlése volna mindannak, amit leányai éreztek és
mondottak; csalódása alig volt kevésbé fájdalmas, mint a Marianne-é, s
méltatlankodása meghaladta az Elinorét. Hosszú és gyakori levelei mind
szenvedéséről és gondolatairól beszéltek; Marianne iránti aggályos gondjáról
árulkodtak, s könyörögve kérték: viselné erővel a megpróbáltatást. Ugyancsak
keserves lehetett Marianne megpróbáltatása, ha édesanyja lelkierőről beszélt!
ugyancsak gyötrelmes és megalázó a bánat forrása, amelynek eltűrésére még tőle
sem nyerhetett biztatást!
Mrs. Dashwood nem tekintve tulajdon vigasztalását, eltökélte, hogy Marianne-nak ez
idő szerint bárhol jobb lennie, mint Bartonban, ahol minden, ami csak a szeme elé
kerül, hevesen és gyötrőn hánytorgatná fel a múltat, szüntelenül Willoughbyt idézné
elébe, úgy, ahogy ott mindig látta. Azt ajánlotta tehát leányainak, hogy semmiképp
meg ne rövidítsék Mrs. Jenningsnél való tartózkodásukat; időzésük, noha pontos
tartamát soha meg nem határozták, mindenki várakozása szerint öt-hat hétig is
eltartana. Változatos elfoglaltság, tárgyak, személyek, amiket Barton nem kínálhat,
ott elkerülhetetlenek, s remélte, olykor még kedve ellenére némi érdeklődést is
csiholhatnak Marianne-ból, olykor talán szórakozást, bármennyire megvet is jelenleg
minden ilyes elképzelést.
Willoughby viszontlátásának veszedelmétől az anya megítélése szerint, Marianne
legalább olyannyira védve volt a városban, mint vidéken, hisz a vele való érintkezést
bízvást megtagadja mindaz, aki Marianne barátjának vallja magát. Szándék nem
hozhatja őket egymás útjába; hanyagság nem teheti ki őket meglepetésnek; s a
véletlen kezére kevésbé játszik a londoni tömeg, mint akár a bartoni elvonultság,
ahol Marianne talán kényszerülne látni Willoughbyt, amikor Allenhamben tiszteleg
házasságkötése után, amelyet Mrs. Dashwood kezdetben mint valószínű eseményt
tartott számon, most már azonban bizonyosságként számított rá.
Még egy oka volt azt kívánni, hogy gyermekei maradjanak jelenlegi tartózkodási
helyükön: levelet kapott mostohafiától, amely tudtára adta, hogy Mr. John Dashwood
és felesége február derekán a városban lesznek, s Mrs. Dashwood úgy tartotta
helyesnek, hogy leányai olykor találkozzanak a bátyjukkal.
Marianne megígérte, hogy anyja tanácsát tartja iránytűnek, s ezért ellenvetés nélkül
fejet hajtott előtte, noha tökéletesen eltérőnek bizonyult attól, amelyet ő maga kívánt
és remélt volna; noha úgy érezte, tökéletesen elhibázott, hamis okokon alapul, s
hogy további londoni tartózkodása megfosztja nyomorú állapotának egyetlen
gyógyszerétől, anyja személyes részvététől, s olyan társas életre és tevékenységre
készteti, amelyben egy pillanatnyi nyugalmat sem lelhet.
Nagy vigasztalására szolgált azonban, hogy ami neki rossz, az jó a nővérének; Elinor
pedig, sejtve, hogy nem lesz módjában tökéletesen elkerülni Edward társaságát,
azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy ha további ott-tartózkodásuk az ő
boldogsága ellen tör is, Marianne-nak jobb lesz, mint tüstént hazatérni Devonshire-
be.
Elinor szüntelen óvatossággal őrködött, hogy húga előtt ki ne ejtsék Willoughby
nevét. Marianne öntudatlanul is élvezte ez óvatosság gyümölcsét; mert sem Mrs.
Jennings, sem Sir John, de még Mrs. Palmer sem beszélt soha a férfiról Marianne füle
hallatára. Elinor szívéből óhajtotta, bár csak őreá is kiterjesztenék e kíméletet, ez
azonban lehetetlen volt, s mindennap kénytelen volt hallgatni valamennyiük
méltatlankodását.
Sir John sohasem tartotta volna az ilyesmit lehetségesnek. Egy ember, akiről mindig
csak jót tételezhettek fel! Micsoda jóravaló fickó! Hisz nálánál derekabb lovast aligha
lelni egész Angliában! Felfoghatatlan ez az egész história. Tiszta szívéből kívánja, bár
vinné el az ördög őkelmét. Többet nem áll szóba vele, akárhol találkoznak is, nem
bizony, a világ minden kincséért sem! Még ha a bartoni vadászlesen állnak is egymás
mellett két óra hosszat, akkor sem! Ezt a cégéres gazembert! Ezt a hitvány, szószegő
kutyát! Hisz csak amikor legutóbb találkoztak, nem felajánlotta a Folly szukája egyik
kölykét? No de most aztán kész, vége a barátságnak!
Mrs. Palmer sem volt kevésbé mérges. Elhatározta, hogy azonnal felmondja az
ismeretséget Mr. Willoughbyval, és különben is nagyon örül, hogy nem is ismerkedett
meg vele. Tiszta szívéből kívánja, bárcsak Combe Magna ne volna olyan közel
Clevelandhez, de hát nem jelent semmit hisz látogatáshoz úgyis nagyon messze van,
s annyira utálja az illetőt, hogy a nevét sem veszi többet az ajkára, és meg is mondja
mindenkinek, akivel csak találkozik, hogy a kérdéses személy micsoda semmirekellő!
Mrs. Palmer a továbbiakban azzal nyilvánította együttérzését, hogy minden
lehetséges részletet megtudott a küszöbönálló házasságról, s mindenről hűségesen
beszámolt Elinornak. Hamarosan már olyan adatok birtokába is jutott, hogy melyik
bognár készíti az új hintót, melyik festőre bízták Mr. Willoughby képmásának
elkészítését, s melyik boltban tekinthető meg Miss Grey kelengyéje.
Lady Middletonnak az eseménnyel kapcsolatban tanúsított nyugodt és udvarias
szenvtelensége valóságos boldog megkönnyebbülést jelentett Elinor lelkének,
amelyet már ugyancsak nyomasztott a többiek zajos gyengédsége. Megnyugvására
szolgált, hogy bizonyos lehetett: baráti körükből legalább egy személyben nem
keltett izgatott érdeklődést a dolog; nagy vigasztalás volt tudnia, hogy legalább
egyetlen személy úgy találkozik vele, hogy sem a részletek felől nem kíváncsiskodik,
sem a húga egészsége felől nem táplál aggályokat.
A pillanatnyi körülmények következtében minden tulajdonságot valóságos értékénél
többre becsülhetünk, s a tolakodó együttérzés gyakran annyira elgyötörte Elinort,
hogy a jólneveltséget hathatósabb vigasztalásnak tekintette a jóindulatnál.
Lady Middleton napjában egyszer, vagy ha a tárgy igen gyakran felmerült, kétszer
fejezte ki az ügy keltette érzéseit, mondván: - Mily megdöbbentő, valóban! -, s e
folyamatos, noha szelíd méltatlankodás révén már-már a legcsekélyebb háborgást
sem keltette benne a Dashwood kisasszonyok látása, és hamarosan feledte magát az
egész ügyet; s minekutána így támogatta nemének méltóságát, s kifejezésre juttatta
rosszallását a másik nem gyarlósága iránt, úgy érezte, immár kedvére szolgálhatja a
maga köreinek érdekét, s ezért eltökélte (szembeszállva Sir John meglehetős
ellenkezésével), hogy mivel Mrs. Willoughby előkelő és vagyonos asszony lesz, az
esküvő után azonnal levizitel nála.
Brandon ezredes finom, tartózkodó érdeklődését mindig szívesen fogadta Dashwood
kisasszony. Az ezredes bőségesen kiérdemelte a húga csalódása meghitt
megvitatásának előjogát, hisz oly baráti buzgalommal igyekezett élét venni; s mindig
bizalmasan beszélgettek. Elmúlt idők bánatának, a jelen megaláztatásainak
fájdalmas feltárásáért legfőbb jutalma a szánakozó tekintet volt, amellyel Marianne
néha szemlélte, s a hangja gyengédsége, valahányszor (noha ez ritkán fordult elő)
kénytelen volt, vagy magát kényszerítette, szóba elegyedni az ezredessel. Ez arról
biztosította az ezredest, hogy igyekezete megszerezte számára a jóindulatot, s ez
adta Elinornak a reményt, hogy a jövőben ez még csak fokozódik; Mrs. Jennings
azonban, ki minderről mit sem tudott, ki annyit látott csupán, hogy az ezredes
csakoly komor; mint ez idáig is, s hogy semmiféle buzgólkodással nem bírhatja rá
hogy maga álljon elő ajánlatával, sem őt meg nem bízza, hogy járjon közbe az
érdekében, két nap elteltével már-már arra gondolt, hogy Szent Iván helyett csak
Szent Mihálykor tartják meg a kézfogót, s a hét végére odáig jutott, hogy bizony itt
nem lesz kézfogó egyáltalán. A Miss Dashwood meg az ezredes közt szövődő
barátság inkább arra vallott, hogy az eperfa, a csatorna meg a tiszafalugas
tisztessége tán inkább Elinorra száll át; s így Mrs. Jennings egy ideje már nem is
gondolt Mr. Ferrarsra.
Február elején, két héttel Willoughby levelének érkezte után, Elinorra az a keserves
kötelesség hárult, hogy tudassa húgával: megtörtént az esküvő. Ügyelt rá, hogy a
hírt vele magával közöljék, mihelyt a szertartás végbement, mert azt óhajtotta, hogy
Marianne az eseményről ne az újságból értesüljön, amelyet minden reggel buzgón
végigböngészett.
Marianne eltökélt nyugalommal fogadta a hírt; nem fűzött hozzá megjegyzést, s
kezdetben könnyet sem hullatott; de hamarosan kitört belőle a sírás, és a nap
hátralevő részében aligha volt kevésbé szánalmas az állapota, mint amikor a közelgő
eseménynek hírét vette volt.
A Willoughby házaspár nyomban az esküvő után elutazott; s Elinor abban
reménykedett, hogy mivel most már nem fenyeget egyikük látásának veszedelme
sem, talán elérheti húgánál, ki a csapás óta ki sem lépett a házból, hogy lassan térjen
vissza a régi szokásokhoz.
Ez idő tájban a Steele kisasszonyok, akik nemrégiben érkeztek meg
unokatestvérükhöz, a holborni Bartlett-házakba, újból viziteltek előkelő rokonaiknál a
Conduit és a Berkeley Streeten, s mindenhol igen szívélyes fogadtatásban
részesültek.
Csak Elinor sajnálta, hogy viszontlátja őket. Jelenlétük mindig megkínozta, s nemigen
tudta, hogyan viszonozza Lucy túláradó örömét, amiért még a városban találja őket.
- Micsoda csalódás lett volna, ha már nem találom itt kegyedéket - mondogatta Lucy,
erős hangsúllyal a "már" szón. - De azért mindig csak reméltem, hogy még itt
lesznek. Szinte bizonyos voltam benne, hogy még egy darabig Londonban maradnak,
bár persze kegyed azt mondotta, bizonyára emlékszik, még Bartonban, hogy egy
hónapnál tovább semmiképpen sem időznek. De én már akkor is gondoltam, hogy
bizonyára megváltoztatják az elhatározásukat majd, ha rákerül a sor. Olyan nagy kár
lett volna, ha elmennek, mielőtt a bátyjuk meg a sógornőjük megérkezik! És most
már bizonyára nem is sietnek annyira. El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok,
hogy nem tartották be a szavukat!
Elinor pontosan tudta, mit akar Lucy ezzel mondani, és minden önuralmára szüksége
volt, hogy úgy tegyen, mintha nem értené.
- És hogyan utaztak, kedvesem? - tudakolta Mrs. Jennings.
- Nem postakocsin, biztosíthatom - válaszolt lelkendezve Miss Steele. - Váltott
lovakkal jöttünk egész úton, méghozzá igen elegáns gavallér kíséretében. Dr. Davies
is feljött a városba, úgyhogy egy kocsival jöttünk, és igazári mondhatom, nagyon úri
módon viselkedett, és tíz-tizenkét shillinggel többet fizetett, mint mi.
- Ohó! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Ez ám a nagylelkűség! Ha jól tudom, a doktor
nőtlen ember, ugye?
- Ó, igazán - csücsörítette a száját negédesen Miss Steele -, mindenki nevet rajtam a
doktor miatt, de igazán el sem tudom képzelni, miért? A kuzinjaim bizonyosra veszik,
hogy meghódítottam, de én szavamra kijelenthetem, sokszor egy óra is eltelik, hogy
nem is gondolok a doktorra! "Nahát! Itt jön a hódolód, Nancy", azt mondja a kuzinom
a minap, amikor meglátta, hogy a doktor átjön a túloldalról, a házunk felé. Méghogy
a hódolóm! mondom, igazán nem tudom, mi jár az eszedben! A doktor nem a
hódolóm.
- Ejnye, ejnye, micsoda beszéd ez... nekem igazán jó szemem van az ilyesmihez...
tudom én, hogy a doktor az Igazi!
- Ó, dehogy! - mondotta kuzinja tettetett komolysággal. - S nagyon kérem,
asszonyom, ha ilyesmit hall, cáfolja meg!
Mrs. Jennings készségesen biztosította, hogy esze ágában sincs, amivel persze
tökéletesen boldoggá tette Steele kisasszonyt.
- Gondolom, Miss Dashwood, most a bátyjánál és a sógornőjénél fognak lakni, hogy
feljönnek a városba - mondotta Lucy, mihelyt az ellenséges célzások után újból
támadásba lendült.
- Nem; nem hiszem.
- Ó, igen; dehogynem.
Elinor nem kereste a kedvét további ellenkezéssel.
- Milyen nagyszerű, hogy Mrs. Dashwood mindkettejüket ilyen hosszú ideig nélkülözni
tudja!
- Méghogy hosszú ideig! - vágott közbe Mrs. Jennings. - Hiszen még csak most jöttek!
Ezzel elhallgattatta Lucyt.
- Igazán sajnálom, hogy nem láthatjuk a húgát Miss Dashwood - mondotta Miss
Steele. - Őszintén fájlalom, hogy nincs jól. - Marianne ugyanis kiment a szobából,
amint a Steele kisasszonyok megérkeztek.
- Ön igen kedves. A húgom hasonlóképpen sajnálni fogja, hogy meg van fosztva a
kegyedék látásának örömétől; mostanában azonban ideges főfájás gyötri, és ezért
sem társaságra, sem társalgásra nem alkalmas.
- Ó, istenem, milyen kár! de hát ilyen régi barátok, mint Lucy meg én! bennünket
igazán fogadhatna; nem szólnánk mi egyetlen szót sem!
Elinor igen udvariasan elhárította az ajánlatot. Húga talán már le is feküdt, vagy
hálóköntösben van, s ezért nem jöhet be hozzájuk.
- Ó, ha csak ez a baj - kiáltott fel Miss Steele -, igazán mi is bemehetünk hozzá!
Elinor úgy érezte, nehezen állja tovább ezt az orcátlanságot; Lucy azonban
megkímélte attól, hogy neki kelljen kordába szorítania, mert élesen rászólt nővérére,
s ez most, mint már számos alkalommal, ha nem kölcsönzött is szelídséget az egyik
nővér modorának, a másikét sikeresen megzabolázta.

HARMINCHARMADIK FEJEZET
Marianne némi ellenkezés után engedett nővére kérlelésének, és beleegyezett, hogy
egyik délelőtt félórára kisétál vele és Mrs. Jenningsszel. Határozott kikötése volt
azonban, hogy látogatóba sehova sem megy el, csupán a Sackville Streetre kíséri el
őket, Gray ékszerészhez, ahol Elinor anyja megbízásából tárgyalásokat folytatott
néhány régimódi ékszer kicseréléséről.
Amikor az ajtó elé értek, Mrs. Jenningsnek eszébe jutott, hogy az utca túlsó végén
lakik egy hölgy, akit fel kell keresnie; s mivel neki nem volt dolga Graynél,
elhatároztatott, hogy amíg ifjú barátnéi a magukét intézik, ő meglátogatja ismerősét,
azután visszatér értük.
A Dashwood kisasszonyok felmentek a lépcsőn, de a boltban olyan sok vevőt találtak
már, hogy senki sem állhatott rendelkezésükre, úgyhogy várni kényszerültek. Nem
tehettek mást, leültek a pultnak annál a végénél, ahol a leghamarabb remélhették,
hogy sorra kerülnek; csak egy úr állt előttük, és Elinor valószínűleg abban
reménykedett, hogy az udvariasság majd gyorsabb vásárlásra ösztökéli. Ám az
úriember szakavatott szeme, kényes ízlése meghaladta udvariasságát. Fogvájótokot
óhajtott rendelni, s amíg a holmi méretét, alakját díszítését elhatározták, s amíg ezek
mindegyikét a bolt valamennyi fogvájótokjának tüzetes vizsgálata és megvitatása
után találékony képzelete véglegesen eldöntötte, nem állt módjában egyéb időt és
figyelmet szentelni a két hölgynek, mint mindössze három-négy pimasz pillantást; s a
figyelemnek ez a módja Elinorban egy valóságosan és alaposan jelentéktelen
személy képzetét keltette, kit mindamellett mindaz ékesít, amivel a divat
büszkélkedhet.
Arcuknak e pimasz szemrevételezése kapcsán Marianne úgy menekült meg a
megvetés és bosszankodás zavaró érzésétől meg a férfiú modorának önhittségétől,
ahogyan az az elébe tárt különféle fogvájótokok különféle borzalmait taglalta, hogy
nem is hatolt mindez a tudatáig; mert Mr. Gray boltjában csakúgy, mint a tulajdon
hálószobájában magában tartotta gondolatait, és vak és süket volt a külvilág dolgai
iránt.
Végül megszületett a döntés. Elefántcsont, arany, gyöngyök - mindnek a helye
kijelöltetett s miután az úriember kitűzte a legeslegutolsó napot, ameddig élte a
fogvájótok birtoklása nélkül tengethető, kényelmes gonddal felhúzta kesztyűjét, s
még egy pillantást vetve a Dashwood kisasszonyokra, amely inkább követelt, mint
kifejezett csodálatot, az elbizakodottság és a tettetett közöny boldog színében
távozott.
Elinor haladéktalanul szóba hozta ügyét, és már-már dűlőre is jutottak a
tárgyalásában, amikor egy másik úr jelent meg mellette. Feléje fordította tekintetét,
és némi meglepetésére bátyját fedezte fel benne.
A találkozáson tanúsított szeretetük és örömük nagyon tiszteletreméltónak bizonyult
Mr. Gray üzletében. John Dashwood igazán nem sajnálta, hogy viszontlátja húgait;
inkább megelégedésére szolgált a dolog; s tisztelettel és figyelmesen tudakozódott
édesanyjuk felől.
Elinor megtudta, hogy bátyja és Fanny két napja érkeztek meg a városba.
- Már tegnap szerettelek volna felkeresni - mondotta bátyja -, de lehetetlen volt, mert
el kellett vinnünk Harryt megnézni a vadállatokat Exeterbe; a nap hátralevő részét
pedig Mrs. Ferrarsszal töltöttük. Harry határtalanul boldog volt. Ma délelőtt feltett
szándékom volt, hogy meglátogatlak, ha akadt volna egy szabad félórám, de az
embernek oly rengeteg a dolga, mikor hosszú idő után feljön a városba! Ide azért
jöttem, hogy pecsétnyomót rendeljek Fannynak. De holnap már egészen bizonyosan
ellátogathatok a Berkeley Streetre, és bemutatkozhatom barátnétoknak, Mrs.
Jenningsnek. Úgy hallom, igen tehetős asszony. És Middletonéknak is be kell hogy
mutassatok. Mint mostohaanyám rokonainál, igazán boldogan teszem náluk
tiszteletemet. Úgy hallom, igen jó szomszédaitok odalent, vidéken.
- Kitűnő szomszédok, valóban. El sem mondhatom, mennyire törődnek
kényelmünkkel, milyen barátiak minden vonatkozásban.
- Végtelenül örülök ennek, szavamra; végtelenül örülök, valóban. No de hát ez a
rendje; igen vagyonos emberek, veletek rokonságban vannak, s joggal elvárható
minden udvariasság, minden figyelem, amivel helyzeteteket kellemesebbé tehetik.
Így hát igen kényelmesen megtelepedtetek a házacskátokban, és nem vagytok
híjával semminek! Edward beszámolójából kitűnt, hogy igen kellemes a ház; ennél
tökéletesebbet a maga nemében kívánni sem lehet, azt mondta, meg azt is, hogy
mindannyian szerfelett élvezitek. Igazán nagy megelégedésünkre szolgált a
beszámoló, elhiheted.
Elinor egy kissé szégyenkezett bátyja miatt; és nem fájlalta, hogy megkíméltetik a
válasz szükségességétől, időközben ugyanis megérkezett Mrs. Jennings embere és
tudatta, hogy úrnője az ajtó előtt várakozik.
Mr. Dashwood lekísérte húgait a lépcsőn, a hintó ajtajában bemutatkozott Mrs.
Jenningsnek; s ismételten kifejezve abbeli reményét, hogy másnap módjában lesz
tiszteletét tennie, elbúcsúzott.
A látogatás annak rendje és módja szerint meg is történt. Mr. Dashwood felesége
álmentegetőzését tolmácsolta, amiért ő nem tarthatott férjével; túlságosan el van
azonban foglalva, úgymond, az édesanyjával, és nem jut ideje bárhová is menni. Mrs.
Jennings mindamellett egyenesen kijelentette, hogy semmi szükség ceremóniára,
hisz valamennyien rokonok, vagy kis híján azok, és hogy ő bizony hamarosan
meglátogatja Mrs. John Dashwoodot és elviszi magával a sógornőit is. Mr. Dashwood
nyugodtan, de nagyon kedvesen beszélt húgaival; igen udvarias figyelemmel
viseltetett Mrs. Jennings iránt; Brandon ezredest pedig, aki kevéssel őutána érkezett,
olyan kíváncsisággal vette szemügyre, amely mintegy azt mondotta, hogy ha
gazdag, akkor őhozzá is szakasztott olyan udvarias lesz.
Félórai ott-tartózkodás után Mr. Dashwood megkérte Elinort, sétálna át vele a
Conduit Streetre, s mutatná be Sir Johnnak és Lady Middletonnak. Az idő kivételesen
szép volt, s Elinor készséggel beleegyezett. Amint kiléptek a házból, kezdetét vette a
tudakozódás.
- Ki ez a Brandon ezredes? - kérdezte Mr. John Dashwood. - Vagyonos ember?
- Igen; szép birtoka van Dorsetshire-ben.
- Nagyon örülök. Igazi úriembernek látszik; s azt hiszem, Elinor,
szerencsekívánataimat fejezhetem ki, hogy ilyen tekintélyes helyet szerzel magadnak
az életben.
- Hogy én, bátyám? Hogy érted ezt?
- Tetszel neki. Jól szemügyre vettem, és meg vagyok győződve erről. Mennyire rúg a
vagyona?
- Azt hiszem, évi kétezer fontra.
- Évi kétezer font? - Majd lelkes nagylelkűségbe lovalva magát, hozzátette: - Elinor,
teljes szívemből kívánom a kedvedért, bár lenne kétszer annyi!
- Hiszek neked - felelte Elinor -, de egészen bizonyos vagyok benne, hogy Brandon
ezredesnek egyáltalán nem óhaja, hogy engem vegyen el.
- Tévedsz, Elinor; nagyon is tévedsz. Igen csekély igyekezettel megszerezhetnéd őt.
Talán most még határozatlan; talán megfontolásra készteti, hogy vagyonod oly
szerény; barátai talán lebeszélik szándékáról. De egy kis bátorítás, egy kis figyelem,
amely oly könnyen esik a hölgyeknek, bízvást megkötheti őt, még akarata ellenére is.
Nem szabad arra gondolni, hogy valamely régebbi vonzalmad netán... röviden,
tudod, hogy bármi efféle vonzalom szóba sem jöhet, az akadályok leküzdhetetlenek...
túlságosan is értelmes vagy, hogy be ne látnád. Brandon ezredes legyen a
választottad; és bennem nem lesz híja az udvariasságnak, hogy tessél neki te is meg
a családod is. Ez a házasság mindenki megelégedésére szolgálna. Röviden, olyasmi,
aminek - és fontoskodó suttogásra fogta hangját - minden érdekelt fél különlegesen
fog örülni. - Észbe kapott, s gyorsan hozzátette: - Azaz, azt akarom mondani, hogy
barátaid igen aggályos gonddal törődnek javaddal; kivált Fanny, mert érdekedet
nagyon is szívén viseli, elhiheted. És az édesanyja is, Mrs. Ferrars, igen jóindulatú
asszony, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy neki is nagy örömére szolgálna;
épp a minap említette.
Elinor tartózkodott a választól.
- Valóban figyelemre méltó lenne - folytatta a bátyja -, valóban furcsa, ha Fanny
öccse és az én húgom egyazon időben jutna révbe. Pedig nem lehetetlen.
- Mr. Edward Ferrars - kérdezte elszántan Elinor - házasodik tehát?
- Még nincs végleges megállapodás; de forrásban van a dolog. Igen kitűnő asszony az
édesanyja, Mrs. Ferrars, s rendkívül bőkezű; évi ezer fontot fog ráíratni, ha létrejön a
házasság. A hölgy Morton kisasszony, őméltósága, a boldogult Lord Morton egyetlen
leánya, harmincezer font birtokosa. Mindkét részről igen kívánatos kapcsolat, s
semmi kétségem felőle, hogy idejében létrejön a frigy. Évi ezer font nagy dolog egy
anyától, kivált ha örökre megválik tőle, de Mrs. Ferrars nagylelkű asszony.
Bőkezűségének egy másik példája: a minap, amikor a városba jöttünk, s tudta, hogy
mostanában nem vagyunk bőviben a pénznek, kétszáz fontnyi bankót nyomott Fanny
kezébe! Nagyon is jókor jött adomány, mert míg itt vagyunk, igen költségesen élünk.
Elhallgatott, várta Elinor helyeslését, ő pedig nagy nehezen rávette magát, hogy
ennyit mondjon:
- Kiadásaitok városban is, vidéken is bizonyára tekintélyesek, de hiszen nagy a
jövedelmed.
- Nem oly nagy, ezt bátran állíthatom, mint sokan feltételezik. Természetesen nem
akarok panaszkodni; kétségtelenül kényelmes megélhetést biztosít, és remélem,
idővel ez még javulni fog. A norlandi közlegelő folyamatban levő bekerítése bizony
alapos érvágás. Azután az elmúlt fél évben egy kis vásárlást eszközöltem; az East
Kingham-i tanyát vettem meg; bizonyára emlékszel rá, ahol az öreg Gibson lakott.
Oly kívánatos volt számomra minden tekintetben az a föld, hisz közvetlenül határos
az én birtokommal, hogy kötelességemnek éreztem megvásárolni. Nem tudtam volna
számot adni a lelkiismeretemnek, ha engedem, hogy más kezére jusson. Az
embernek fizetnie kell a kényelméért; s mondhatom, szép summába került.
- Többe, mint amennyit valójában ér?
- No nem; azt azért remélem, nem. Már másnap drágábban adhattam volna el, mint
amennyiért vettem; de hát ami a vételárat illeti, igazán balul is üthetett volna ki a
dolog, akkortájt ugyanis oly alacsonyan álltak a részvények, hogy ha történetesen
nincs a bankárom kezében a szükséges összeg, igen nagy veszteséggel kellett volna
túladnom rajtuk.
Elinor ezen csak mosolygott.
- Egyéb nagy és elkerülhetetlen kiadások is felmerültek, amikor Norlandba
költöztünk. Tisztelt édesatyánk, mint jól tudod, a stanhilli ingóságokat, amelyek
Norlandban maradtak (és milyen értékes holmi volt!), mind anyátokra hagyta. Távol
álljon tőlem, hogy kárhoztassam ezért; elvitathatatlan joga volt tetszése szerint
rendelkezni tulajdonáról, de ennek következtében kénytelenek voltunk nagy
mennyiségű ágy- és asztalneműt, porcelánt és más effélét beszerezni, hogy pótoljuk,
ami elkerült a házból. Gondolhatod, hogy ilyen kiadás után mennyire távol állunk a
gazdagságtól, és milyen jókor jött Mrs. Ferrars szívessége.
- Bizonyára mondotta Elinor -; és az ő nagylelkűsége segítségével még könnyebb
körülmények közé kerülhettek.
- Egy-két esztendő bízvást hozzásegít - mondotta komolyan a bátyja -; mindazonáltal
addig még sok a teendő. Fanny üvegházából egyetlen követ le nem tettünk még, és
a virágoskertnek csupán az alapját jelöltük ki.
- Hol lesz az üvegház?
- A ház mögött a halmon. Kivágattuk az öreg diófákat, hogy helye legyen. Igen szép
látvány lesz a park legtöbb pontjáról, a virágoskert meg épp előtte terül majd el; a
lankán, és szerfelett csinos lesz. Kiirtottuk az összes öreg csipkebokrot, ami ott nőtt
csoportokban a domb túloldalán.
Elinor elhallgatta panaszait és véleményét; s nagyon hálás volt, hogy Marianne nincs
ott, s nem kell osztoznia a kihívásban.
Miután kellőleg megvilágította szegénységét, s elcsitította magában az ingert, hogy
Graynél tett legközelebbi látogatásán húgainak egy-egy pár fülönfüggőt vásároljon,
Mr. Dashwood gondolatai derűsebb irányba kanyarodtak, és szaporán gratulált
Elinornak, hogy ilyen barátnéja van, mint Mrs. Jennings.
- Igazán értékes asszonynak látszik... A háza, az életmódja, mind szerfelett jó
jövedelemről tanúskodik; s az ismeretsége nemcsak eddig volt igen nagy haszonnal
rátok nézve, de végezetül anyagi előnyökkel is járhat. Bizonyára igen nagy szívesség,
hogy meghívott a városba; s valóban arról tanúskodik, hogy jó szívvel van irántatok,
s minden bizonnyal meg fog emlékezni rólatok a végrendeletében is. Bizonyára
bőségesen van mit hátrahagynia.
- Inkább azt hiszem, semmi a világon; nincs mása, csak az özvegyi járadéka, ami a
gyermekeire száll.
- No de hát nem valószínű, hogy feléli az egész jövedelmét. Józan belátású emberek
általában nem teszik; s amit megtakarít, afelett bizonyára szabadon rendelkezik.
- S nem gondolod, hogy azt valószínűleg a leányaira hagyja, nem miránk?
A leányai szerfelett jól mentek férjhez; s ezért nem látom szükségét, hogy ezenfelül
is gondoskodjék róluk. Véleményem szerint az, hogy benneteket ilyen kitüntető
figyelemben részesít, hogy így bánik veletek, azzal bizonyos igényt támaszt bennetek
a jövendő gondoskodásra is, és mint lelkiismeretes asszony, ezt bizonyára
figyelembe veszi. Mi sem lehetne kedvesebb, mint irántatok tanúsított viselkedése; s
aligha járna így el, ha nem tudná, hogy mindez milyen reményt ébreszt tibennetek.
- És semmi reményt azokban, akiket leginkább illet. Ejnye, bátyám, a jólétünk és
boldogulásunk iránti aggodalmadban kissé elveted a sulykot.
- Nos, meg kell hagyni - kapott észbe a bátyja -, az ember keveset, nagyon keveset
tehet. De hát, kedves Elinor, mondd csak, mi baja Marianne-nak? Gyengélkedni
látszik; elvesztette a színét, és egészen lesoványodott. Beteg talán?
- Nincs jól; hetek óta ideges bántalmak gyötrik.
- Igazán sajnálom. Az ő korában mindenféle betegség egyszer s mindenkorra
elhervaszthatja az ifjúi hamvat. S az ő virágzása bizony rövid életű volt! Múlt
szeptemberben még olyan csinos leány volt, amilyet keveset láttam; s minden azzal
biztatott, hogy vonzani fogja a férfiakat. Volt valami a szépsége természetében, ami
a férfiaknak különösen tetszik. Emlékszem, Fanny mindig mondta, hogy Marianne
hamarabb és jobban megy majd férjhez, mint te; nem mintha nem szeretne téged
szerfelett; de történetesen így látta a dolgot. Ebben azonban alighanem csalatkozni
fog. Kérdéses, hogy mostani állapotában Marianne talál-e évi öt-hatszáz font
jövedelemnél vagyonosabb férjet, legfeljebb, s nagyon csalódnék, ha te ennél sokkal
többre nem vinnéd. Dorsetshire! Alig ismerem Dorsetshire-t; de kedves Elinorom,
szerfelett örülnék, ha jobban megismerhetném; s azt hiszem, bátran állíthatom Fanny
nevében is, hogy bennünket legelső és legelégedettebb vendégeid között fogsz
találni.
Elinor igyekezett igen komolyan meggyőzni bátyját: semmi valószínűsége, hogy
hozzámegy Brandon ezredeshez; ám ez túlságosan kecsegtető remény volt, hogysem
bátyja feladta volna, és őszintén eltökélte, hogy közelebbi barátságot keres ezzel az
úrral, és minden lehetséges figyelemmel sietteti a házasságot. Ő maga nem tett
semmit a húgaiért, épp eléggé furdalta hát a lelkiismeret, hogy szerfelett aggályosan
kívánja: mindenki más annál többet tegyen érettük; s Brandon ezredes ajánlata, Mrs.
Jennings hagyatéka a legkönnyebb módja volt, hogy a maga mulasztásáért
vezekeljen.
Szerencséjükre otthon találták Lady Middletont, és látogatásuk tartama alatt Sir John
is hazaérkezett. Bőségesen záporozott mindkét oldalról az udvariaskodás. Sir John
kész volt szívébe fogadni bárkit, s noha Mr. Dashwood láthatólag nemigen értett a
lovakhoz, hamarosan megállapította róla, hogy derék fickó; míg Lady Middleton
kellőleg divatosnak találta a küllemét, hogy érdemesnek ítélje az ismeretségre; Mr.
Dashwood pedig mindkettejükkel elégedetten távozott.
- Gyönyörű beszámolót mondhatok Fannynak - mondotta, amikor visszafelé ment
húgával. - Lady Middleton igazán nagyon elegáns asszony! Fanny örülni fog, ha
megismeri. És Mrs. Jennings is szerfelett jó modorú asszony, noha nem olyan
elegáns, mint a lánya. A sógornődnek semmiféle fenntartása nem kell legyen,
nyugodtan meglátogathatja; mert meg kell vallanom, eddig így állt a helyzet, és
ennél mi sem természetesebb; hiszen mi annyit tudtunk csupán, hogy Mrs. Jennings
olyan ember özvegye, aki alantas módon tett szert a vagyonára; és Fanny is, Mrs.
Ferrars is élt a gyanúperrel, hogy sem ő, sem a leányai nem olyanfajta nők, akikkel
Fanny szívesen érintkezne. De most mindkettejükről igen kielégítő beszámolóval
térhetek haza.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Mrs. John Dashwood olyannyira megbízott férje ítéletében, hogy már másnap
meglátogatta Mrs. Jenningset is, a leányát is; s bizalmának jutalmaként már az előző
hölgyet, már őt, kinél sógornői vendégeskedtek, mindenképpen méltónak találta
figyelmére; ami pedig Lady Middletont illeti, őt egyenesen a világ egyik
legelbűvölőbb asszonyának minősítette!
Lady Middleton hasonlóképpen méltányolta Mrs. Dashwood társaságát.
Mindkettejükben volt jócskán rideg önzés, s ez kölcsönös vonzóerőnek bizonyult; és
egyeztek sótlanul illedelmes viselkedés és tompa elmeél tekintetében is.
Ugyanaz a viselkedés azonban, amely Mrs. John Dashwood ajánlóleveléül szolgált
Lady Middleton szemében, elégtelen volt Mrs. Jennings rokonszenvének
megnyeréséhez, mert a derék hölgy bizony nem tartotta látogatóját másnak, mint
barátságtalan modorú, felfuvalkodott nőcskének, aki egy szemernyi szeretetet sem
tanúsított sógornői láttán, s jóformán mondanivalója sem volt nekik; a negyedóra
alatt ugyanis, amennyit a Berkeley Streetre szánt, legkevesebb hét és fél percig
szótlanul ült a helyén.
Elinor ugyancsak szerette volna tudni, noha természetesen nem kérdezte meg, hogy
vajon Edward a városban van-e; Fannyt azonban mi sem késztethette rá, hogy a
maga jószántából kiejtse a nevét, amíg arról be nem számolhat, hogy öccse és Miss
Morton házassága nyélbeüttetik, vagy amíg férjének Brandon ezredessel kapcsolatos
reményei valóra nem válnak; meg volt róla győződve ugyanis, hogy Edward és Elinor
egymás iránti vonzalma változatlan, ezért, szóval és tettel egyaránt, minden
alkalommal igen buzgón igyekezni kell távol tartani kettejüket egymástól. A hír
azonban, amelyet Mrs. John Dashwood vonakodott átadni, más forrásból mégiscsak
megérkezett. Lucy hamarosan Elinor együttérzéséért folyamodott, amiért nem
láthatja Edwardot, noha az ifjú Mr. és Mrs. Dashwood társaságában a városba
érkezett. A tettenéréstől tartva nem látogatott el a Bartlett-házakba, s noha
szavakkal ki sem fejezhető kölcsönös türelmetlenségük, amellyel a találkozást várják,
mégis kénytelenek írásra hagyatkozni.
Edward maga is meggyőzte őket, hogy a városban van, méghozzá igen hamar, mert
kétszer is vizitelt a Berkeley Streeten. Két ízben is ott lelték névkártyáját, amikor
délelőtti teendőik végeztével hazatértek. Elinor örült a látogatásnak; s még jobban
annak, hogy a látogatót elkerülte.
A Dashwood házaspár tetszését oly módfelett megnyerték Middletonék, hogy - bár
nem voltak hívei a nagy vendégeskedésnek - arra szánták magukat, hogy vacsorát
adnak a tiszteletükre; s nem sokkal azután, hogy megismerkedtek, meg is hívták
őket a Harley Streetre, hol igen szép házat béreltek három hónapra. A Dashwood
leányokat és Mrs. Jenningset is meginvitálták, s John Dashwoodnak gondja volt arra
is, hogy a meghívás Brandon ezredesre is kiterjedjen, aki mindig szívesen volt ott,
ahol a Dashwood kisasszonyok, az udvarias meghívást tehát némi meglepetéssel, de
annál nagyobb örömmel fogadta. Mrs. Ferrars is jelen lesz, azt tudták; azt azonban
nem sikerült Elinornak megtudnia, hogy a fiai is ott lesznek-e a vendégek között. A
meghívást azonban már az is érdekessé tette, hogy az anyával megismerkedhetik;
ha immár nem várta is oly heves szorongással Edward anyjának ismeretségét, mint
amilyenre egykor, hasonló alkalommal, számíthatott volna; ha immár tökéletesen
szenvtelenül várhatja is a hölgynek őróla alkotott véleményét, csakoly élénk volt az
óhaja, hogy Mrs. Ferrars társaságában legyen, csakoly éber a hölgy küllemét s
jellemét illető kíváncsisága.
A vacsorát megelőző érdeklődése - ha az öröme nem is - csak annál magasabbra
hágott, amikor kitudódott, hogy jelen lesznek a Steele kisasszonyok is.
A két ifjú hölgy olyannyira beférkőzött Lady Middleton kegyeibe, oly jól értették,
hogyan tegyék társaságukat kellemessé, hogy ha Lucy nem volt is elegánsnak
mondható, a nővére meg még finom modorúnak is alig, a lady maga is csakoly kész
volt egy-két hétre meghívni őket a Conduit Streetre, mint maga Sir John: s a Steele
kisasszonyok érdeke történetesen úgy kívánta, hogy a Dashwood-féle
vacsorameghívás estéje előtt néhány nappal vegye kezdetét az ő vizitjük a
Middleton-házban.
Aligha tarthattak volna igényt rá, hogy helyet foglaljanak Mrs. John Dashwood
asztalánál, hisz jogcímük rá annyi ha volt csak, hogy unokahúgai amaz úriembernek,
kire annak idején évekig az öccse nevelését bízták; Lady Middleton vendégeit
azonban itt is szívesen kellett látni; és Lucy, aki régóta vágyott már személyesen
megismerkedni a famíliával, közelebbről szemügyre venni jellemüket s a maga
nehézségeit, és alkalomra szert tenni, hogy tetszésüket megnyerni igyekezzék, ritkán
volt még annyira boldog életében, mint amikor kézhez vette Mrs. John Dashwood
meghívását.
Elinorra mindez egész másképpen hatott. Azon nyomban elhatározta, hogy mivel
Edward az anyjával él, szükségképpen ahová az anyát, oda őt is meghívják, kivált ha
a vacsorát a nővére adja; s hogy a történtek után először Lucy társaságában lássa
viszont - nem, ezt alig lehet elviselni!
E fenntartásoknak tán nem a józan megfontolás volt az alapja, és semmiképpen sem
a valóság. S mégsem a tulajdon józan megfontolása hozott könnyebbséget, hanem
Lucy szíves jóindulata, aki úgy vélte, keserves kiábrándulást okoz, amikor
elmondotta, hogy Edward minden bizonnyal távol marad a Harley Streetről kedden;
mi több, megpróbálta a tőrt még mélyebbre döfni, igyekezett ugyanis meggyőzni
Elinort, hogy Edwardot nem egyéb tartja távol, mint az ő, Lucy iránt érzett vonzalom,
melyet, ha együtt vannak, leplezni képtelen.
A fontos kedd elérkezett, amikor a két ifjú hölgyet elővezetik a félelmetes anyós
színe elé.
- Szánjon, drága Dashwood kisasszony! - sóhajtott Lucy, amikor együtt mentek felfelé
a lépcsőn; Middletonék ugyanis nyomban Mrs. Jennings után érkeztek, s az inas
egyszerre jelentette őket. - Maga az egyetlen itt, aki velem érez! Becsületszavamra,
alig állok a lábamon! Jóságos ég! Egy pillanat múlva meglátom azt a személyt, aki
boldogságom letéteményese... aki egykor anyám lesz!
Elinor rögtön megnyugtathatta volna, ha elárulja a lehetőséget, hogy a szóban forgó
és egy pillanat múlva a szemük elé kerülő személy inkább Miss Morton anyja lesz,
mint a Lucyé; ám ehelyett szívbéli őszinteséggel biztosította vetélytársnéját, hogy
minden részvéte az övé - Lucy nem csekély megdöbbenésére, aki, noha valóban
eléggé kényelmetlenül érezte magát, legalább abban reménykedett, hogy Elinor
számára ő az irigység kiapadhatatlan kútfeje.
Mrs. Ferrars kicsiny, sovány asszony volt, tartása egyenes, szinte merev, tekintete
komoly, szinte fanyar. Arcbőre fakó volt, vonásai jelentéktelenek, nem szépek és
nem is ki fejezők; összevont szemöldöke azonban szerencsére megóvta ábrázatát a
jellegtelenség szégyenétől, a gőg és a rosszindulat erős jellegzetességével ruházta
ugyanis fel. Nem volt bőbeszédű: szavait, az emberek többségétől eltérően,
gondolatai számához szabta; s a néhány szótag közül, amely ajkairól elhangzott, egy
sem lett Miss Dashwood osztályrésze; akit azzal a szívbéli eltökéltséggel szemlélt,
hogy mindenáron ellenszenvében részesíti.
Elinort most már nem tehette boldogtalanná ez a viselkedés. Néhány hónapja még,
meglehet, szíve mélyéig sértett: volna; de ma már nem állt Mrs. Ferrarsnak
hatalmában, hogy magatartásával elkeserítse; s ezzel ellentétes modora a Steele
kisasszonyok irányában, az ellentét, amellyel szándékosan még jobban megalázni
igyekezett Elinort, őt csak mulattatta. Óhatatlanul mosolyognia kellett, mily
megkülönböztetett figyelemmel viseltetik anya és leánya ugyanazon személy iránt -
mert Lucyt tüntették ki kegyükkel -, akit pedig, tudták volna csak azt, amit ő, minden
igyekezetükkel megszégyeníteni próbáltak volna; míg ő maga, akinek jószerint
semmiféle hatalma nem volt sérteni a hölgyeket, mindkettejük félreérthetetlen
lenézésben részesült. Ám amíg Elinor mosolygott a célját tévesztett kegyen,
eredetét, az alantas lelkű ostobaságot s a megszerzéséért kiszámított
figyelmeskedéssel udvarló Steele kisasszonyokat csak a négyük iránti mélységes
megvetéssel szemlélhette.
Lucy valósággal ujjongott, amiért ily kitüntető megbecsülésben részesül; Miss Steele
boldogságának pedig csupán annyi híja volt, hogy senki sem élcelődött vele dr.
Davies miatt.
Pompázatos vacsora volt, népes szolgaszemélyzet, s minden az úrnőnek elegancia
iránti igyekezetéről beszélt, valamint az úr tehetségéről, hogy mindezt támogassa. A
norlandi birtok átalakításának és bővítésének ellenére, no meg annak, hogy a
földesurat egy ízben néhány ezer font mentette meg csupán, hogy nagy
veszteséggel ne adja el birtoka egy részét, mi sem vallott arra az ínségre, amelynek
színében ugyanezen úr feltűnni igyekezett; másban nem szűkölködtek, csupán elmés
társalgásban - de abban már nagyon is. John Dashwoodnak kevés, meghallgatásra
érdemes mondanivalója akadt, a feleségének még kevesebb. Ám ebben nem volt
semmi szégyen, hisz csakígy állott a helyzet vendégeik java részénél is, kiket az
alanti képességek valamelyikének hiánya akadályozott meg abban, hogy kellemes
társaságnak bizonyuljon: értelem (született vagy pallérozott) - előkelőség - szellem -
jó kedély.
A hölgyek vacsora után visszavonultak a szalonba, s ekkor a fentebb említett
szűkölködés csak még nyilvánvalóbb lett, az urak ugyanis némiképpen még éltek
bizonyos változatos témákkal - politika, legelők bekerítése, lovak betörése, és effélék
-, ám ekkor mindennek vége lett; s a kávé felszolgálásáig a hölgyek rendelkezésére
mindössze egyetlen téma állt, méghozzá Harry Dashwood ifiúr s a vele csaknem
egyívású második Middleton csemete, William magasságának egybevetése.
Ha jelen lett volna mindkét gyermek, túlságosan is könnyű lett volna eldönteni a
kérdést, ha ugyanis összemérik kettejüket; ám mindössze Harry tüntette ki
jelenlétével az egybegyűlteket, kénytelenek voltak tehát kölcsönös találgatásra
hagyatkozni, s mindenki jogot formált igencsak határozott véleményre, amit aztán
unalomig ismételgetett.
A két párt ekképpen alakult:
A két anya, noha valójában mindkettőnek meggyőződése volt, hogy az ő fiacskája
nagyobb, udvariasan a másikéra szavazott.
A két, nem kevésbé részrehajló, ám őszintébb nagyanya hasonló komolysággal
hirdette a maga leszármazottjának elsőbbségét.
Lucy, aki aligha igyekezett kevésbé elnyerni egyik szülő tetszését, mint a másikét,
úgy vélte, mindkét fiú meglepően magas a korához, s el sem tudta képzelni, hogy
akár a legpirinyóbb különbség is lehetne kettejük között; Miss Steele pedig még
ügyesebben, s a tőle telhető legnagyobb fürgéséggel, mindkét fiú mellett adta le a
voksát.
Elinor egy ízben már William javára nyilatkozott, amivel csak még jobban magára
haragította Mrs. Ferrarst és Fannyt, nem érezte szükségét tehát, hogy bűnét
ismétléssel tetézze; Marianne pedig, amikor az ő véleményét kérték, mindenkit
egyformán megsértett, kijelentette ugyanis, hogy nincs a dologról véleménye, mert
soha nem gondolkodott még rajta.
Mielőtt elhagyták Norlandot, Elinor két igen csinos ellenzőt festett sógorasszonyának;
ezeket épp most keretezték és hozták haza, a jelenlegi szalon díszéül; s amikor az
urak nyomában a szobába lépett, John Dashwood szeme megakadt az ellenzőkön, és
nagy buzgalommal átnyújtotta őket Brandon ezredesnek, hogy megcsodálhassa.
- Ez itt az idősebbik húgom keze munkája - mondotta John Dashwood -, s önnek mint
jóízlésű embernek, vélhetőleg megnyeri a tetszését. Nem tudom, volt-e már alkalma
a húgom keze művét megszemlélni, de az az általános vélemény, hogy igen jól rajzol.
Az ezredes, noha, úgymond, a műértő címre nem formálhat igényt, buzgón
megcsodálta a két ellenzőt, mint ahogy hasonló csodálatban részesítette volna Miss
Dashwood bármely festményét, s ilyképpen természetesen felébredvén a társaság
többi tagjának kíváncsisága is, a műtárgyak megszemlélés végett kézről kézre jártak.
Mrs. Ferrars nem tudta, hogy Elinor keze munkája, s különösképpen igyekezett az
ellenzőket szemügyre venni; s miután elnyerték Lady Middleton tetszését, Fanny
anyja elébe tárta a tárgyakat, egyidejűleg gondosan tudtára adva, hogy azok Miss
Dashwood művei.
- Hm - mondá Mrs. Ferrars. - Csinosak. - És meg sem nézte, úgy adta vissza
leányának.
Fanny talán egy pillanatig arra gondolt, hogy anyja ugyancsak goromba volt - elpirult
ugyanis egy kissé, és azonnal így szólt:
- Nagyon csinosak, édesanyám, ugye? - De azután bizonyára megijedt, hogy netán
túlzásba vitte az udvariasságot, a bátorítást, mert azonnal hozzátette: - Nem
gondolja, édesanyám, hogy a munka némiképpen a Miss Morton festési módjára
emlékeztet? Ó, milyen gyönyörűen fest Miss Morton! Milyen csodálatos a legutóbbi
tájképe is!
- Bizony gyönyörűen! De hát ő mindent kitűnően csinál.
Marianne ezt már nem hallgathatta. Mrs. Ferrars eddig is kivívta nemtetszését, s
most, egy idegen személy oda nem illő dicséretével, hozzá Elinor rovására - habár
Marianne-nak voltaképpen fogalma sem volt róla, mi rejlik a dolog mögött -: nos, ez
arra indította, hogy hevesen felkiáltson:
- Igazán különös csodálat! Mit nekünk Morton kisasszony? Ki ismeri, kit érdekel? Most
Elinorra gondolunk, róla beszélünk!
S ekképpen szólván, kiragadta az ellenzőt a sógornője kezéből, hogy maga részesítse
illő csodálatban.
Mrs. Ferrars ugyancsak haragosnak látszott; még peckesebben kiegyenesedett, mint
máskor, s e keserű filippikával válaszolt:
- Morton kisasszony Lord Morton leánya!
Fanny sem látszott kevésbé haragosnak, a férje meg ugyancsak megriadt húga
merészsége hallatán. Elinornak sokkal jobban fájt Marianne hevessége, mint az, ami
kiváltotta; ám Brandon ezredesnek a Marianne-ra szegeződő tekintete arról
tanúskodott, hogy ő csak azt vette benne észre, ami szeretetre méltó: nevezetesen a
szerető szívet, mely nem tűri, hogy nővérét akár a legcsekélyebb mellőzésben
részesítsék.
Marianne érzelmei nem csillapodtak ezután sem. Mrs. Ferrarsnak Elinor iránti rideg
szenvtelensége, úgy vélte, olyan nehézségek és bajok előhírnöke, amelyeket a maga
sebzett szíve borzalommal festett elébe; s a gyengéd érzékenység heves
ösztökélésére a következő pillanatban nővére székéhez lépett, átkarolta Elinort, arcát
arcához simította, s halkan, de forrón így szólott hozzá:
- Drága, drága Elinor, ügyet se vess rájuk. Ne hagyd, hogy boldogtalanná tegyenek!
Többet már nem mondhatott; lelke felbolydult, s arcát Elinor vállába temetve
könnyekben tört ki. Mindenki figyelme feléje fordult, s kis híján mindenki szánta.
Brandon ezredes felállt, és odalépett hozzájuk, nem is tudván, mit tesz. Mrs. Jennings
nagyon megértő "Ó, szegényke!" kiáltással nyomban Marianne-nak nyújtotta a
repülősót; Sir John pedig oly keserves dühre fakadt ez ideggyengeség értelmi
szerzője iránt, hogy tüstént felcserélte székét a Lucy Steele mellett állóval, s a
leánynak nyomban beszámolt az egész vérlázító ügyről.
Marianne mindamellett néhány perc múlva kellőleg magához tért, hogy véget vessen
az izgatottságnak, s leült a többiek közé; lelkében azonban nyomot hagytak a
történtek, az egész este.
- Szegény Marianne! - mondotta a bátyja Brandon ezredesnek, halkra fogva hangját,
amint az ezredes figyelmét megszerezhette. - Nem oly egészséges, mint a nővére...
nagyon ideges... nincs olyan jó szervezete, mint Elinornak... igaz, meg kell hagyni,
igen nagy megpróbáltatás egy ifjú nőnek, aki valaha szép volt, ha elveszíti
vonzóerejét. Talán nem is gondolná, de néhány hónapja Marianne még feltűnően
csinos volt; éppoly szemrevaló, mint Elinor. De mindez már a múlté.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Elinornak betelt Mrs. Ferrars iránti kíváncsisága. Úgy találta, a hölgy minden olyan
tulajdonságnak híjával van, amely a két család közötti további kapcsolatot
kívánatossá tehetné. Eleget látott Mrs. Ferrars gőgjéből, alantas gondolkodásából, az
őellene irányuló eltökélt előítéletéből ahhoz, hogy megértse, milyen nehézségek
zavarnák a jegyességét és késleltetnék a házasságát Edwarddal, ha az ifjú egyébiránt
szabad volna; s Elinor jóformán eleget látott ahhoz, hogy hálás legyen, amiért egy
nagyobb akadály megóvta attól hogy Mrs. Ferrars másokat gördítsen elébe; megóvta
attól, hogy függjön a hölgy szeszélyétől és keresse jó véleményét. S ha arra
éppenséggel nem vitte is rá a lélek, hogy örvendezzék, amiért Edwardot Lucyhoz köti
a lánc, annyit eldöntött, hogy lenne csak Lucy szeretetreméltóbb, bízvást
örvendeznie kellene.
Csodálkozott, hogy Lucyt olyannyira fellelkesítette Mrs. Ferrars udvariassága - hogy
érdeke s hiúsága annyira elvakította, hogy a figyelmet, amelyben csupán azért
részesült, mert ő nem Elinor, a maga személyének szóló bóknak tekintse, vagy hogy
hajlandó legyen bátorítást kiolvasni az elfogultságból, amelynek egyetlen forrása,
hogy való helyzete ismeretlen. De hát így volt, s erről nem csupán Lucy tekintete
árulkodott, akkor és ott, hanem nyíltan elárulta másnap délelőtt Lucy maga, mert
határozott óhajára Lady Middleton elvitte hintóján a Berkeley Streetig, hogy
kettesben legyen Elinorral és beszámolhasson boldogságáról.
Szerencsésnek bizonyult az alkalom, mert egy Mrs. Palmertől érkező üzenet
csakhamar elszólította otthonról Mrs. Jenningset.
- Drága barátném! - kiáltott fel Lucy, amint kettesben maradtak. - Azért jöttem, hogy
beszámoljak boldogságomról. Vajon mi lehetett volna hízelgőbb, mint Mrs. Ferrars
tegnapi viselkedése velem? Mennyire szeretetre méltó volt! Tudja, hogy rettegtem
látásának még a gondolatától is, de abban a percben, amint bemutattak, Mrs. Ferrars
viselkedése maga volt a szeretetreméltóság, valósággal azt mondta: szívébe
fogadott. Nos, nem így volt vajon? Hisz kegyed látta; nem lepődött meg éppen úgy?
- Annyi bizonyos, hogy igen udvarias volt kegyeddel.
- Udvarias! Mást nem is vett észre, csak udvariasságot? Én bizony ennél sokkal, de
sokkal többet láttam! Senki mással oly kedvesen nem viselkedett, mint velem! Se
gőg, se dölyf, és a sógornőjük szakasztott úgy! Maga volt a nyájasság, a
szeretetreméltóság!
Elinor szerette volna másra terelni a szót, de Lucy mindenáron azt akarta tőle hallani,
hogy minden oka megvan a boldogságra, s Elinor kénytelen volt folytatni a témát.
- Kétségtelen, ha tudtak volna az eljegyzésükről - mondotta -, mi sem lehetett volna
hízelgőbb, mint ahogyan bántak kegyeddel; de mivel nem így áll a dolog...
- Gondoltam, hogy ezt fogja mondani - vágott közbe Lucy -, de a világon semmi ok
nincs rá, miért mutatná Mrs. Ferrars, hogy kedvel, ha nem úgy van, márpedig nekem
az a legfontosabb, hogy megszeressen. Akármit mond, nem ingat meg a
meggyőződésemben. Hiszem, hogy minden jóra fordul, hogy nem lesz semmi
nehézségünk, ahogy eleinte gondoltam. Mrs. Ferrars elragadó asszony, s a
sógornőjük is az. Mindketten elbűvölő teremtések, igazán! Csak azt csodálom, hogy
maguk sosem említették, milyen kellemes hölgy Mrs. Dashwood!
Elinor erre nem tudott mit válaszolni, s meg sem próbálkozott vele.
- Talán beteg, Dashwood kisasszony? Lehangoltnak látszik... nem szól... bizonyára
gyengélkedik!
- Sosem voltam jobb egészségben.
- Ennek tiszta szívemből örülök, de mondhatom, igazán nem látszik. Végtelenül
sajnálnám, ha épp kegyed volna beteg, hisz kegyed az én legszilárdabb támaszom az
egész világon! Tudja az ég, mit tettem volna a barátsága nélkül!
Elinor megkísérelt erre udvariasan felelni, de maga is kételkedett törekvése
sikerében. Lucy azonban, úgy látszik, beérte vele, mert nyomban így válaszolt:
- Igen, tökéletesen bizonyos vagyok irántam való jóindulatában, s Edward szerelme
mellett ez a legeslegnagyobb vigaszom. Szegény Edward! No de az a jó a dologban,
hogy azért találkozhatunk, méghozzá gyakran, mert Lady Middleton igen jó
véleménnyel van Mrs. Dashwoodról, és így bizonyára ugyancsak sokat leszünk a
Harley Streeten, Edward meg a fele idejét a nővérénél tölti, meg aztán Lady
Middleton és Mrs. Ferrars is vizitelnek egymásnál, és Mrs. Ferrars is, meg a kegyedék
sógorasszonya is oly kegyes volt, nem is egyszer mondották, hogy mindig szívesen
látnak. Oly elbűvölő asszony mind a kettő! Higgye el, Miss Dashwood, ha egyszer
elmondja a sógorasszonyának, hogyan vélekedtem róla, nem használhat eléggé ékes
szavakat!
Elinor azonban nem kecsegtette semminemű reménnyel, hogy elmondja a
sógorasszonyának; úgyhogy Lucy folytatta:
- Egészen bizonyosan az első pillanatban észrevettem volna, ha Mrs. Ferrars
ellenszenvesnek talál. Ha például csak udvarias főhajtással fogad, és egy szót sem
szól, s azután sem vesz rólam tudomást, nem vet rám egyetlen kedves pillantást
sem, hisz tudja, mire gondolok; ha ilyen elutasító módon bánik velem,
elkeseredésemben feladtam volna a dolgot. Azt semmiképpen nem álltam volna.
Mert ő aztán nem rejti véka alá, ha valakit ellenszenvesnek talál!
Erre az udvarias diadalra szerencsére nem kellett válaszolnia Elinornak, mert kitárult
az ajtó, az inas Mr. Ferrarst jelentette, és nyomban be is lépett a szobába Edward.
Mi tagadás, kényelmetlen pillanat volt, s ezt beszédesen bizonyította mindhármuk
arca. Ugyancsak ostobán bámultak valamennyien; s Edwardon nagyon is látszott a
hajlandóság, hogy szívesebben menne ki a szobából, mint hogy beljebb kerüljön.
Utolérte őket épp az a körülmény, méghozzá legkellemetlenebb formájában, amelyet
mindhárman szorgos gonddal igyekeztek elkerülni - nemcsak hogy együtt voltak
mind a hárman, de úgy voltak együtt, hogy a helyzetet más személy jelenléte sem
enyhítette. A hölgyek nyerték vissza hamarabb a lélekjelenlétüket. Lucynak nem
kellett előtérbe helyeznie magát, és a titkolózás látszatát is fenn kellett tartani. Ezért
beérte a lehető leggyengédebb pillantásokkal, illően üdvözölte Edwardot, de azután
nem szólt többet.
Elinorra már több hárult ennél; s olyan aggályos gonddal igyekezett a maga és
Edward érdekében egyaránt jól végezni a dolgát, hogy egy pillanatnyi tétovázás után
kényszerítette magát: könnyed modorban és hangon, szinte nyíltan üdvözölje a
látogatót; még egy kis viaskodás, még egy kis erőfeszítés árán mindez csak
tökéletesedett. Sem Lucy jelenléte, sem az önmaga iránti igazságtalanság tudata
nem téríthette el attól, hogy ki ne fejezze: boldog, hogy láthatja Edwardot, s igen
fájlalja, hogy nem voltak otthon, amikor tisztelgett a Berkeley Streeten. Semmi nem
ijeszthette el attól, hogy olyan figyelemben ne részesítse Edwardot, amilyen barát és
szinte rokon lévén megillette; nem ijeszthette el Lucy szeme sem, amely - mint Elinor
hamarosan észrevette - ugyancsak szúrósan figyelte.
Viselkedése némileg megnyugtatta Edwardot, s annyi bátorságra kapott, hogy helyet
foglalt; zavara azonban még ekkor is meghaladta a hölgyekét, oly mértékben, ahogy
az alkalomtól várható volt, ha nemétől nem is; szíve ugyanis híjával volt Lucy
közönyösségének, lelkiismerete pedig nem volt oly makulátlan, mint az Elinoré.
Lucy öntelt nyugalmából úgy tetszett, eltökélte, hogy nem könnyíti meg a többiek
helyzetét, s nem szól egy szót sem; úgyhogy ami csak elhangzott, annak majdnem
mindig Elinor volt a forrása, ki kénytelen volt kérdés nélkül beszámolni anyja
egészségéről, az ő londoni útjukról és más egyébről, ami után Edwardnak illett volna
érdeklődnie, ő azonban ezt elmulasztotta.
Elinor erőfeszítése nem merült ki ennyiben; hamarosan hősi elszánás támadt
lelkében, és elhatározta, hogy Marianne megkeresésének ürügyével magára hagyja
kettejüket; s ezt valóban meg is tette, méghozzá a legillendőbb modorban, mert
percekig időzött a lépcsőfordulón, nagy lelkierővel, s csak azután indult húga
keresésére. Mihelyt azonban rátalált, vége kellett hogy szakadjon Edward
ömlengésének, mert Marianne-t az öröm azonnal a szalonba kergette. Edward
látásán érzett boldogsága éppolyan volt, mint Marianne minden egyéb érzése:
lényegében is, kifejezésében is heves. Tárt karokkal, testvéri szeretetről árulkodó
szóval fogadta.
- Drága Edward! - kiáltott fel. - Micsoda boldog pillanat ez! Szinte kárpótol mindenért!
Edward igyekezett méltón viszonozni a kedvességét, de ilyen tanúk füle hallatára
való érzéseinek felét sem fejezhette ki. Megint leültek valamennyien, s egy-két percig
hallgattak; Marianne eközben beszédes gyengédséggel pillantgatott hol Edwardra,
hol Elinorra, s csak azt fájlalta, hogy Lucy nem szívesen látott társasága akadályozza
őket a viszontlátás boldogságának kifejezésében. Edward törte meg a csöndet,
Marianne megváltozott külsejét tette szóvá, s afeletti aggodalmát, hogy netán
London ártalmas az egészségének.
- Ó, ne is gondoljon rám! - válaszolta komoly buzgalommal Marianne, noha a szavak
közben könny futotta el a szemét. - Az én egészségemmel ne törődjék. Elinor jól van,
hisz látja. Ennek örüljünk mind a ketten!
E megjegyzés hallatán Edward is, Elinor is csak még jobban feszengett; s Lucy
jóindulatát sem fokozta, aki nyájasnak nem mondható pillantást vetett Marianne-ra.
- Kedveli Londont? - kérdezte Edward, mert hajlandó volt bármit mondani, csak más
tárgyra térjenek.
- Egyáltalán nem. Sok örömre számítottam, de nem találtam meg. A maga látása,
Edward, első vigaszom itt, s hála az égnek, maga most is ugyanaz, mint régen!
Itt elhallgatott - és a szót nem vette át senki.
- Azt hiszem, Elinor - folytatta azután Marianne -, Edwardot kell megkérnünk, hogy
viselje gondunkat, amikor hazatérünk Bartonba. Azt hiszem, egy-két hét múlva
indulunk; s bízom benne, hogy Edwardnak nem lesz kedve ellen magára vállalni ezt a
terhet.
Szegény Edward motyogott valamit, de senki sem tudta, mit, még ő maga sem.
Marianne azonban, aki látta zavarát, s könnyedén a neki magának legjobban tetsző
okkal magyarázta, ennyivel tökéletesen beérte, és hamarosan másra terelte a szót:
- Micsoda napot töltöttünk tegnap a Harley Streeten; Edward! Milyen unalmas volt,
mily keservesen unalmas! No de erről sok mondanivalóm volna magának, amit most
nem mondhatok el.
S ily bámulatos tapintattal halasztotta el, hogy biztosítsa Edwardot afelől: még
kellemetlenebbnek találta közös rokonaikat, mint valaha, s hogy kiváltképp utálta
Edward anyját - elhalasztotta, míg maguk között nem lesznek.
- De hát maga miért nem volt ott, Edward? Miért nem jött el?
- Más kötelezettségem volt.
- Kötelezettsége! De hát micsoda, amikor ilyen barátokkal találkozhatott volna?
- Meglehet, Marianne kisasszony - kiáltott közbe Lucy, aki szeretett volna bosszút
venni rajta - úgy gondolja, hogy az ifjú emberek sosem teljesítik a kötelezettségeiket,
ha nincs kedvük hozzá; akár kicsi, akár nagy a tét!
Elinor igen haragos volt, de Marianne szemmel láthatólag észre sem vette a döfést,
mert nagy nyugalommal így válaszolt:
- Valóban nem; mert, hogy komolyra fordítsam a szót, bizonyos vagyok benne, hogy
Edwardot a lelkiismerete tartotta távol a Harley Streetről. Márpedig hiszem, hogy az
övénél érzékenyebb lelkiismeret nincs is a világon; aggályos gonddal teljesít minden,
bármily csekély kötetezettséget, bármennyire ellentétes is érdekével vagy örömével.
Semmitől nem tart annyira, mint attól, hogy fájdalmat okozzon, hogy reményt
sebezzen, s mindenki közt, akit csak ismerek, a legkevésbé képes az önzésre. Ez így
van, Edward, és én nem is titkolom. Micsoda! Hát sosem hajlandó meghallgatni a
tulajdon dicséretét? Akkor nem a barátom; mert aki elfogadja szeretetemet és
megbecsülésemet, az vesse alá magát nyílt dicséretemnek is!
Hallgatósága kétharmad részének azonban ez a dicséret nem tetszett helyénvalónak,
s Edward kedélyére oly kevéssé hatott felemelőleg, hogy kisvártatva felállt, és indulni
készült.
- Máris elmegy! - kiáltott fel Marianne. - Drága Edward, ez lehetetlen!
S kissé félrevonván az ifjút, a fülébe suttogta ama meggyőződését, hogy Lucy már
nem időzik sokáig. De még ez a buzdítás sem érte el célját, mert Edward minden
áron menni akart, s Lucy, aki kivárta volna a távozását, ha két órájába telik is,
hamarosan követte.
- Mi hozhatja ide ezt a lányt ilyen gyakran! - mondotta Marianne, amikor Lucy
távozott. - Hát nem látja, hogy mindannyian azt kívántuk, bárcsak elmenne már?!
Hogy bosszanthatta Edwardot!
- Vajon miért? Mindannyian barátai vagyunk, s mindannyiunk közül Lucyt ismeri a
legrégebben. Csak természetes, hogy éppoly szívesen látja őt is, mint bennünket.
Marianne Elinor szemébe nézett, és így szólt: - Tudod, Elinor, az ilyenfajta beszédet
nem szenvedhetem. Ha csak azt szeretnéd, hogy az állításodnak ellene mondjak,
mint ahogy nyilván így áll a dolog, nem szabad elfeledned, hogy én vagyok az utolsó,
aki megtenném. Nem alacsonyodom le odáig, hogy holmi fortéllyal szükségtelen
bizonygatásra késztessenek.
S azzal kivonult a szobából; Elinor pedig nem mert utánamenni és többet mondani,
mert titoktartásra késztette Lucynak adott szava, s nem szolgálhatott Marianne-nak
meggyőző bizonyítékkal; s akármilyen fájdalmas következése lesz is, ha húga
továbbra is tévedésben marad, mégis kénytelen volt vállalni ezt a veszélyt. Csupán
abban bízhatott, hogy Edward nem teszi majd ki gyakran magát, sem őt annak, hogy
Marianne célját tévesztett meleg szavait hallja, sem újfent olyan fájdalomnak,
amelyet legutóbbi találkozásuk okozott - s ezt alapos okkal várhatta el.

HARMINCHATODIK FEJEZET
E találkozás után néhány nappal az újságok hírül adták az emberiségnek, hogy
Thomas Palmer úr felesége őnagysága fiúörökösnek adott életet; felettébb érdekes
és örvendetes hír volt ez, legalábbis azoknak a közelebbi ismerősöknek, akik már
várták.
A Mrs. Jennings nagy boldogságára szolgáló esemény időszakos változást
eredményezett napjai beosztásában, s hasonló mértékben befolyásolta ifjú barátnéi
elfoglaltságát is; Mrs. Jennings ugyanis minél több időt akart Charlotte-nál tölteni, s
minden reggel, alighogy felöltözött, már hozzá is sietett, s csak késő este tért haza; a
Dashwood kisasszonyok pedig, a Middleton család határozott kérésére, minden napot
a Conduit Streeten töltöttek. Ha a maguk kényelmét-kedvét tekintik, szívesebben
maradtak volna, legalább délelőtt, Mrs. Jennings házában, ezt azonban mindenki
kívánsága ellenére nem erőltethették. Idejüket tehát kisajátította Lady Middleton,
valamint a két Steele kisasszony, akik valójában csakoly kevésre becsülték a
társaságukat, mint amily fennen követelték.
A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett
hölgynek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel
nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben,
amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani. Lady
Middletonnak Elinor és Marianne iránti viselete makulátlan volt, de igazában
egyáltalán nem kedvelte őket. Nem hízelegtek neki, sem a gyermekeinek: nem
hihetett hát jóindulatukban; s mert szerettek olvasni, úgy vélte, ironikusak; talán nem
is tudta egészen pontosan, milyen az, ha valaki ironikus; no de ez igazán nem
jelentett semmit. Általában ezt bírálatnak tekintik, és könnyen osztogatják.
A Dashwood kisasszonyok jelenlétét béklyónak érezte a lady is, Lucy is. Fékezte
egyikük henyeségét, másikuk buzgóságát. Lady Middleton restellte előttük, hogy
semmit sem csinál, a hízelgést pedig, amelyet máskor büszkén agyalt ki és
osztogatott, megvetésüktől féltében Lucy most félt felkínálni. Hármójuk közül Miss
Steele maradt a legérzéketlenebb a Dashwood kisasszonyok jelenlétére; s
hatalmukban állt volna őt azzal tökéletesen megbékíteni. Ha bármelyikük is teljes és
részletes beszámolóval szolgál Marianne és Mr. Willoughby ügyéről, Miss Steele úgy
érezte volna, bőséges kárpótlásban részesül, amiért vacsora után átengedi a legjobb
helyet a kandalló mellett, amire a Dashwood kisasszonyok jelenléte késztette. Ám
nem részesült efféle megbékítésben; mert akármily buzgón hangoztatta is Elinornak:
mennyire szánja a húgát, s nem egy célzást elejtett Marianne előtt holmi széptevők
állhatatlanságáról: nem ért el egyéb hatást, mint közönyös pillantást az előbbitől,
vagy az utóbbitól utálkozót. Még ennél csekélyebb erőfeszítés is könnyen a
barátjukká tehette volna. Hisz csak nevettek volna rajta a doktor miatt! De bizony ők
is, akárcsak a többiek, oly kevéssé voltak hajlandók lekötelezni Steele kisasszonyt,
hogy ha Sir John nem vacsorázott otthon, akár egy egész nap is elmúlhatott, hogy
egyetlen évődő szó is elhangozzék a tárgyról azon kívül, amit ő maga szíveskedett
arra pazarolni.
Mrs. Jennings azonban oly tökéletesen gyanútlan volt mindeme féltékenykedés és
elégedetlenkedés felől, hogy úgy gondolta, valamennyi leány mértéktelenül élvezi az
együttlétet; s esténként rendszerint gratulált ifjú barátnéinak, hogy ily hosszú időre
megmenekültek egy ostoba vénasszony társaságától. Olykor maga is csatlakozott a
többiekhez Sir John házában, olykor a magáéban; de akárhol jelent is meg. Mindig
kiváló kedélynek örvendett, csupa öröm volt és csupa fontoskodás, Charlotte
kedvező állapotát a maga érdemének tekintette, s bármikor hajlandó volt oly pontos,
oly részletes beszámolóval szolgálni a körülményekről, ahogyan legfeljebb csak Miss
Steele kíváncsisága óhajtotta. Mindössze egyetlen körülmény zavarta a derék
hölgyet, s erre naponta panaszkodott. Mr. Palmer ugyanis osztozott nemének
gyakori, ám merőben atyaiatlan véleményében, miszerint minden csecsemő
szakasztott egyforma; semmiféle meggyőzés nem tántoríthatta el e hitétől, s még
annak beismerésére sem bírhatta rá senki, hogy az ő fia és örököse a világ legszebb
kisbabája.
Elbeszélésemben most balszerencsés körülményhez érkezem, mely akkortájt érte
Mrs. John Dashwoodot. Úgy esett, hogy amikor sógornői Mrs. Jennings társaságában
első ízben látogattak el a Harley Streetre, épp akkor nézett be egy másik ismerőse is
- önmagában ez az eset még nemigen járhatott keserű következéssel Mrs. John
Dashwoodra nézve. Míg azonban némelyeket a képzeletük olyannyira elragad, hogy
viselkedésünkről téves ítéletet alkotnak, s arról hajlamosak jelentéktelen külsőségek
alapján véleményt formálni, az ember boldogsága bizonyos mértékig mindig
kiszolgáltatottja a vakvéletlen szeszélyének. A jelen esetben ez e véletlenül érkező
hölgy oly mértékben szabadjára engedte képzeletét a Dashwood kisasszonyok puszta
nevének hallatára, hogy az túlszárnyalva valót s valószínűséget, s megtudva, hogy
Mr. Dashwood húgai, nyomban arra a következtetésre jutott, hogy nyilván a Harley
Streeten laknak; s e tévhit egy-két nap múlva meghívást gyümölcsözött nekik is,
valamint bátyjuknak és sógorasszonyuknak a hölgy házában tartandó szűk körű zenei
estélyre. Minek következtében Mrs. John Dashwoodra nemcsak ama szerfelett
kényelmetlen kötelesség hárult, hogy elküldje hintaját a Dashwood kisasszonyokért;
hanem, ami még ennél is keservesebb, ha tetszik, ha nem, vállalnia kellett a
kellemetlenséget, hogy látszólag figyelmesen bánik velük; s vajon ki a
megmondhatója, nem fogják-e elvárni, hogy utóbb megint elvigye őket valahova?
Meg kell hagyni, hatalmában áll kiábrándítani őket. Ám ez nem elég; mert amikor
némelyek olyan magatartásra szánják magukat, amelyet maguk is helytelennek
tudnak, sértésnek érzik, ha bárki különbet vár tőlük.
Marianne lassan olyannyira hozzászokott, hogy naponta elmenjen, hogy most már
mindegy volt neki, elmegy-e vagy sem; nyugodtan, gépiesen készülődött az esti
elfoglaltságra, habár a legcsekélyebb szórakozásra sem számított egyetlen
alkalommal sem, s igen gyakran a legutolsó pillanatig nem is tudta, hova készülnek.
Öltözékét, külsejét illetően oly közönyössé vált, hogy az öltözködés, piperézés egész
ideje alatt feleannyi figyelmet sem szánt rá, mint amennyiben Miss Steele-től
részesült együttlétük első öt percében. Az ő aprólékos figyelmét s egyetemes
kíváncsiságát azután semmi sem kerülte el; látott mindent, kérdezett mindent; addig
nem volt nyugvása, amíg Marianne öltözéke minden egyes darabjának árát meg nem
tudta; pontosabban meg tudta volna állapítani Marianne ruháinak számát, mint maga
a tulajdonosuk, s joggal remélte, hogy mielőtt elbúcsúznának, arra is fényt derít,
mennyibe kerül hetente a mosatásuk, s hogy mennyit költ magára Marianne egy
esztendőben. Az effajta fürkészés orcátlanságát azonfelül rendszerint bókkal tetézte,
amelyet bármennyire a legjobb falatnak szánt, Marianne mégis azt tekintette az
orcátlanság netovábbjának; mert minekutána el kellett szenvednie ruhája értékének
s szabásának, cipője színének, bajviseletének vizsgálatát, jóformán bizonyosra
vehette, hogy Miss Steele közli vele: szavára, ugyancsak elegáns, és bátran állíthatja,
hogy se szeri, se száma nem lesz a hódításainak.
Efféle buzdítás közepette bocsátották ezúttal is útnak bátyja hintaján, amelyet öt
percig sem várakoztattak kapujuk előtt, s ez a pontosság cseppet sem volt ínyére
sógorasszonyuknak, aki már előttük odahajtatott ismerőse házához, s abban
reménykedett, hogy sógornői késedelmeskedése némi kényelmetlenséget okoz majd
neki vagy a kocsisának.
Az est folyamán nem történt figyelemre méltó esemény. Az estélyen, mint a zenei
estélyeken általában, sok volt a vendég, aki igaz élvezetét lelte az előadásban, és
sok, aki egyáltalán nem; maguk az előadók pedig, mint rendesen, a maguk és
meghitt barátaik megítélése szerint Anglia legkiválóbb társasági előadói voltak.
Elinor nem volt muzikális, nem is tettette annak magát, s minden aggály nélkül
fordította el tekintetét a zongoráról, valahányszor kedve tartotta, s még a hárfa meg
a cselló jelenléte sem akadályozta abban, hogy kedvére a szoba valamely más
tárgyán pihentesse. Egy ízben tekintete vándorútján egy csoport fiatalember között
éppen azon az úron állapodott meg, aki a minap Gray boltjában szemléltető
előadásban részeltette őket fogvájótokok tárgyában. Hamarosan észrevette, hogy az
úr őrá néz, majd meghitten beszél a bátyjával, s épp elhatározta, hogy megtudakolja
az utóbbitól az illető nevét, amikor mindketten feléje indultak, és Mr. Dashwood mint
Mr. Robert Ferrarst mutatta be az urat Elinornak.
Mr. Robert Ferrars könnyed udvariassággal szólította meg Dashwood kisasszonyt, s
ezt oly kecses meghajlással kísérte, amely ékesszólóan bizonyította, hogy valóban
olyan piperkőc, amilyennek Lucy leírta. Szerencse lett volna, ha Elinornak Edward
iránti vonzalma nem annyira Edward, mint legközelebbi rokonai érdemén alapul!
Akkor ugyanis az öccsének főhajtása tetézte volna be az anyja és nővére
barátságtalan magatartásának művét. Amíg azonban eltűnődött a két fiatalember
közötti különbségen, nem találta, hogy az egyiknek üressége és elbizakodottsága
ridegségre hangolná a másiknak szerénysége és érdeme iránt. Hiszen valóban
nagyon különbözők; ezt maga Robert hangoztatta fennen egy negyedórányi társalgás
után; bátyjáról szólván ugyanis, panaszolta végletes félszegségét, amely úgy vélte,
megakadályozza Edwardot abban, hogy a megfelelő társaságban forogjon, s ezt
szívből és nagylelkűen nem annyira holmi természetes fogyatékosságnak
tulajdonította, mint ama balszerencsének, hogy magánúton nevelkedett; míg ő
maga, noha a természet bizonyára őt sem ruházta fel semmi különös, semmi
lényeges kiválósággal, csupán az intézeti neveltetés előnye folytán csakoly alkalmas
a világbani jártasságra, mint akárki más.
- Igaz lelkemre - tette hozzá -, azt hiszem, nincs semmi más oka, s ezt gyakran
elmondom anyámnak is, amikor fájlalja a dolgot. "Kedves asszonyanyám",
mondogatom mindig, "nyugodjék meg. A baj ma már gyógyíthatatlan, s az oka csakis
kegyedben rejlik. Miért hagyta, hogy nagybátyám, Sir Robert rábeszélje, hogy
Edwardot tulajdon jobb meggyőződése ellenére magánneveltetésre bízza élete
legválságosabb korszakában? Hisz ha őt is Westminsterbe küldte volna, mint
jómagamat, ahelyett, hogy Mr. Pratt gondjára bízza, mindezt meg lehetett volna
előzni." Én így látom a dolgot, s anyám is tökéletesen meggyőződött arról, hogy
tévedett.
Elinor nem ellenkezett e véleménnyel, mert akármi lett légyen is meggyőződése az
intézeti nevelés előnyeiről, semmiképpen sem gondolhatott megelégedéssel
Edwardnak Mr. Pratt fedele alatt töltött esztendeire.
- Kegyedék ugyebár Devonshire-ben élnek - hangzott a következő megállapítás -, egy
kis házban Dawlish mellett.
Elinor helyesbítette Mr. Robert Ferrars ismereteit a ház helyzetét illetően, s a
nevezett úriembert ugyancsak meglepte, hogy bárki lakhat Devonshire-ben, de nem
Dawlish mellett. Mindamellett szívbéli helyeslését fejezte ki a ház fajtáját illetően.
- A magam részéről - közölte - kiváltképp kedvelem a falusi házakat; oly
kényelmesek, oly elegánsak! S kijelenthetem, ha volna felesleges pénzem, magam is
birtokocskát vásárolnék és építtetnék rajta egy házikót, nem messze Londontól,
ahová lehajtathatnék bármikor, magam köré gyűjthetném barátaimat, s élvezném a
boldog falusi életet. Csak azt tanácsolhatom bárkinek, aki építkezik: falusi házikót
építsen! Lord Courtland barátom csak a minap kérte tanácsomat e tárgyban, s
Bonomi három tervét terítette elém. Én voltam hívatva eldönteni, melyik a legjobb a
három közül. "Kedves Courtlandom", mondtam erre én, s máris tűzbe hajítottam
mind a hármat, "ne válassza egyiket sem, hanem építsen falusi házat!" S úgy
gondolom, ez is lesz belőle.
- Némelyek úgy képzelik - folytatta -, az efféle kis ház nem nyújt semmiféle
kényelmet; hogy szűk a hely; de ez merőben tévedés. A múlt hónapban
meglátogattam Elliott barátomat Dartford közelében. Lady Elliott táncmulatságot
akart rendezni. "De hát hogyan lehetséges?", kérdezte őnagysága. "Kedves Ferrars,
mondja meg nekem, hogyan rendezzem meg! Hisz ebben a kunyhóban egyetlen
szoba nincs, ahová tíz pár beférne; s hol legyen a vacsora?" Én persze tüstént láttam,
hogy mi sem könnyebb ennél, azt mondtam tehát: "Drága Lady Elliott, sose
nyugtalankodjék. Az ebédlőben akár tizennyolc pár is táncolhat; szolgálják fel a teát
meg a frissítőket az ebédlőben; s tálalják a vacsorát a szalonban." Lady Elliott el volt
ragadtatva az ötlettől. Megmértük az ebédlőt, s láttuk, hogy éppen tizennyolc pár fér
el benne; és az estélyt pontosan az én tervem szerint rendezték meg. Ebből is
látható: ha valaki tudja, hogyan fogjon hozzá, a kis vidéki házban csakúgy élvezhető
minden kényelem, mint a legtágasabb kastélyban!
Elinor mindezzel egyetértett, mert úgy érezte, az ügy nem érdemli meg az ésszerű
ellenvetés bókját.
Mivel John Dashwood csakoly kevés örömét lelte a muzsikában, mint legidősebb
húga, az ő elméje is kész volt bármely más tárgyon megpihenni; s az est folyamán
egy gondolat vert benne gyökeret, s ezt, mihelyt hazatértek, közölte feleségével,
jóváhagyás végett. Mrs. Dennison tévedése, aki feltételezte, hogy húgai náluk
vendégeskednek, arra a megfontolásra juttatta, hogy illő volna valóban meghívni
őket, míg Mrs. Jenningset kötelezettségei távol tartják otthonától. A költség nem
volna semmi, s alig több a kényelmetlenség; s mindenestül olyan figyelem, amelynek
révén érzékeny lelkiismerete tökéletesen mentesülne az atyjának tett ígéret alól.
Fannyt megdöbbentette a javaslat.
- Nem tudom, hogyan tehetnénk meg - mondotta -, hogy meg ne sértenénk Lady
Middletont, hisz a leányok minden napjukat nála töltik; máskülönben igazán
módfelett örömömre szolgálna. Tudod, hogy mindig igyekszem minden tőlem telhető
figyelemben részesíteni őket; hisz ma este is elvittem őket magammal! De hát ők
Lady Middleton vendégei. Hogyan foszthatnám meg tőlük a ladyt?
Férjeura, ha igencsak alázatosan is, elutasította ezt az ellenérvet. - Már egy hetet
eltöltöttek ily módon a Conduit Streeten, és Lady Middleton nem veheti zokon, ha
legközelebbi rokonaiknak szentelnek ugyanennyi időt.
Fanny hallgatott egy percig, azután újult buzgalommal így beszélt:
- Hisz én szívesen meghívnám őket, szerelmem, ha tehetném, csakhogy épp most
határoztam el, hogy néhány napra meginvitálom a Steele kisasszonyokat. Igen jó
modorú, derék leányok; s úgy vélem, megilleti őket a figyelem, hisz a bácsikájuk
olyan sokat tett Edwardért. Majd jövőre meghívhatjuk a húgaidat; de meglehet, a
Steele kisasszonyok többet nem jönnek fel a városba. Egész bizonyosan megszereted
őket; hisz kedveled őket máris, méghozzá nagyon, s anyám nemkülönben; és Harry
olyan nagyon csügg rajtuk!
Mr. Dashwoodnak nem kellett több meggyőző szó. Tüstént belátta, mennyire fontos
meghívni a Steele kisasszonyokat, lelkiismeretét pedig megbékítette az elhatározás,
hogy majd a következő esztendőben meghívja a húgait; de közben azért az a
gondolat motoszkált a fejében, hogy a következő esztendőben talán fölösleges lesz
már az invitálás, mert Elinor Brandon ezredes asszonyaként jön fel majd a városba,
Marianne pedig mint az ő vendégük.
Fanny örvendezett a menekülésen, s büszke volt, hogy így feltalálta magát, s már
másnap reggel írt Lucynak, és néhány napra meghívta a nővérével együtt a Harley
Streetre, amint Lady Middleton hajlandó megválni tőlük. Ennyi elég volt Lucy igaz,
megalapozott boldogságához. Mrs. Dashwood egyenesen az ő malmára hajtja a vizet;
dédelgeti reményeit, magáévá teszi vágyait! Lucy érdekét mindenekfölött szolgálta
és hiúságát ugyancsak legyezgette ez az alkalom, hogy Edwarddal meg a családjával
lesz. Nem is lehet eléggé hálás ilyen előnyért, nem is siethet eléggé teljesíteni a
meghívást; s a Lady Middletonnál való vendégeskedésről, amelynek előzőleg
semmiféle határt nem szabtak; tüstént kiderült, hogy eleve is két nap múlva véget
kellett volna érnie.
Amikor Elinor betekintést nyert a levélbe, s ez az érkezése után tíz perccel már
bekövetkezett, első ízben osztotta Lucy reményeit; hisz ily szokatlan kedvesség
megnyilvánulása ily rövid ismeretség után mintegy azt hirdette, hogy forrása tán
több, mint az iránta, Elinor iránti rosszindulat; s idő és ügyeskedés révén még utóbb
eszközéül szolgálhat Lucy vágyainak. Hízelgése máris diadalt aratott Lady Middleton
gőgjén, s utat nyitott Mrs. John Dashwood rideg szívéhez; s ezek az eredmények
vélhetőleg nagyobb sikerek előhírnökei.
A Steele kisasszonyok tehát átköltöztek a Harley Streetre, s amit csak Elinor hallott
ottani fogadtatásukról, csupán fokozta az elkövetkezők iránti várakozását. Sir John,
aki több ízben meglátogatta őket, csupa olyan hírt hozott a vendég kisasszonyok
ottani kiváltságos helyzetéről, amely általános meglepetést keltett. Mrs. Dashwood
még soha életében fiatal nőktől ennyire nem volt elragadtatva; mindegyiküket
megajándékozta egy varrókészlettel, valamely emigráns keze munkájával; Lucyt
keresztnevén szólította, s nem tudta, hogyan fog valaha is megválni tőlük.

HARMINCHETEDIK FEJEZET
Mrs. Palmer állapota igen sokat javult két hét elteltével, s anyja nem érezte már
szükségét, hogy teljes idejét neki szentelje; beérte annyival, hogy napjában egyszer-
kétszer meglátogatta, s újból visszatért otthonába, megszokott életmódjához,
melyből, úgy találta, a Dashwood kisasszonyok nagyon is készségesen vették ki újból
korábbi részüket.
Hogy a Berkeley Streeten visszatért az élet a régi kerékvágásba, vagy harmad-
negyednapra Mrs. Jennings épp hazatért rendes látogatásáról Mrs. Palmertől,
belépett a szalonba, s ott találva Elinort, aki egymagában ült, oly heves fontoskodás
tükröződött az arcán, ami Elinort csodálatos hírek hallására készítette elő; ám
háziasszonya még annyi időt sem engedett, hogy feltevésekre jusson, már igazolta is
a várakozást, ekképpen szólván:
- Uramisten! Miss Dashwood! Hallotta már az újságot?!
- Nem, asszonyom. Mi légyen az?
- Ugyancsak furcsa dolog! No de tüstént meghallja az egészet. Amikor odaértem Mr.
Palmer házába, Charlotte-ot nagy izgalomban leltem a gyermek miatt. Szentül hitte,
hogy nagyon beteg, sírt, nyűgösködött, kiverte a láz. Én ránézek, s azt mondom: "Ej,
édes lelkem, a világon semmi más baja, csak a fogzási láz jött rá", s szakasztott ezt
mondta a dajka is. Hanem Charlotte csak nem hitte el, s addig nem volt nyugta míg
el nem küldetett Mr. Donavanért; szerencsére ő épp akkor ért haza a Harley
Streetről, úgyhogy egyenesen átjött, s amint megpillantotta a gyermeket, tüstént
egyetértett velünk; azt mondta, az égvilágon más baja nincs, csak a fogzási láz vette
elő, s akkor már Charlotte is megnyugodott. S hogy a doktor épp menni készült,
egyszer csak eszembe jutott... hogy hogyan, azt meg nem tudnám mondani, de
egyszer csak eszembe ötlött... hogy megkérdezzem a doktort, van-e valami újság.
Amire ő csak hímez-hámoz, a vállát vonogatja, titokzatos képet vág, mint aki bizony
tud valamit, s nagy sokára csak ennyit suttogott: "Nehogy valami kellemetlen hír
jusson asszonyom ifjú hölgyvendégeinek fülébe a sógorasszonyuk gyengélkedéséről,
hát okosabbnak vélem, ha annyit mondok: nincs ok az aggodalomra; szívből
remélem, hogy Mrs. Dashwood hamarosan jobban lesz."
- Hogyan?! Fanny beteg?
- Épp ezt kérdeztem én is, drágám. "Úristen!", mondom, "Mrs. Dashwood beteg?"
Amire aztán kitudódott az egész; s hogy szavamat rövidre fogjam, abból, amit
hallottam, körülbelül így áll a dolog. Mr. Edward Ferrars, épp az az ifjú ember, akinek
a rovására én magácskával annyit évődtem (bár most már hatalmasan örülök, hogy
soha nem volt semmi a dologban), nos, ez a Mr. Edward Ferrars vagy egy esztendeje
jegyben jár Lucy húgommal! Hát ez van a dologban, kedvesem! És egyetlen élő lélek
egy szó nem sok, annyit se tudott a dologról, egyedül Nancy! Hát hitte volna, hogy ez
lehetséges? Hisz nem csoda, hogy megszerették egymást; no de hogy idáig jutott a
dolog, és senki még csak nem is gyanította! Ez aztán fura! Én történetesen sosem
láttam őket együtt, különben szavamra, rájöttem volna! Nos tehát, olyan nagyon
titkolták a dolgot, mert tartottak Mrs. Ferrarstól, és sem ő, sem a maguk bátyja, sem
a sógorasszonyuk nem is sejtett semmit, egészen ma reggelig, amikor szegény
Nancy... hisz ismeri, jóindulatú teremtés, de nem valami híres összeesküvő...
egyszeriben kibökte. "Uramisten!", gondolta magában, "hisz mindannyian úgy
szeretik Lucyt, bizonyára nem lesz ellenvetésük", így aztán kapja magát, megy a
sógorasszonyukhoz, aki egymagában ült a kézimunkájával, s nem is gyanította, mi
vár rá... mert csak öt perccel azelőtt mondotta a bátyjuknak, hogy össze kéne
házasítani Edwardot valamiféle lordnak a leányával, a nevét már elfeledtem. Hát
képzelheti, micsoda csapás volt ez a büszkeségének meg a hiúságának! Egyszeriben
elővette a hisztéria, a görcsök, s úgy sikoltozott, hogy a bátyjuk is meghallotta, pedig
odalent ült a szobájában, s épp az intézőjének akart levelet írni a birtokra. Hát ugrott
is fel menten, szaladt az emeletre, s iszonytató jelenet következett, mert addigra már
odaért Lucy is; nem is álmodta, hogy mi van a dolog mögött. Szegény teremtés! Őt
aztán szívemből szánom. Meg kell mondanom, azt hiszem, igen csúnyán elbántak
vele; a sógorasszonyuk úgy átkozta; mint valami fúria, s csakhamar ájulásba
kergette. Nancy térdre hullott, s zokogott keservesen; a bátyjuk meg fel-alá járt a
szobában, és nem tudta, mit csináljon. Mrs. Dashwood kijelentette, hogy egy percig
sem maradhatnak tovább a házában, a végén a bátyjuk is térdre kényszerült, úgy
kérlelte, hogy legalább addig legyen velük türelemmel, amíg össze nem
csomagolnak. Erre aztán a sógorasszonyukat megint csak elővette a hisztéria, s a
bátyjuk annyira megrémült, hogy elküldött Mr. Donavanért, Mr. Donavan meg
fenekestül felfordulva lelte az egész házat. A hintó már ott állt a kapu előtt, hogy
elvigye szegény húgaimat, s ők épp beszálltak, amikor a doktor eljött szegény Lucy,
azt mondja a doktor, olyan állapotban, hogy járni is alig tudott; Nancy is kis híján oly
komiszul volt. Mondhatom, nem állhatom a sógorasszonyukat; s remélem tiszta
szívemből, hogy akárhogy ellene van, azért csak nyélbe ütik ezt a házasságot!
Uramisten! Hová lesz szegény Edward úr, mihelyt hírét veszi a dolognak! Hogy a
szerelmét így megcsúfolják! mert azt mondják, ugyancsak szereti, s szeretheti is.
Nem csodálnám, ha eszét vesztené izgalmában! és szakasztott így vélekedik Mr.
Donavan is. Jól kibeszélgettük magunkat kettesben a dologról, s az a legjobb, hogy
visszament a Harley Streetre, hogy a közelben legyen, amikor Mrs. Ferrarsnak
elmondják a dolgot, mert amint a húgom elhagyta a házat, őérte rögtön elküldtek,
mert a sógorasszonyuk bizonyos volt benne, hogy rajta aztán ugyancsak erőt vesz a
hisztéria; s felőlem úgy is lehet, én aztán nem szánom egyikőjüket sem! Nem
állhatom ezt a nagy hűhót, amit az emberek a pénz meg a hatalom körül csapnak. A
világon semmi ok nincs reá, miért ne házasodhatnának össze Mr. Edward meg Lucy;
mert bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Ferrarsnak volna miből gondoskodnia a
fiáról, méghozzá bőkezűen, s igaz ugyan, hogy Lucynak jóformán egy garasa sincs,
de mindenki másnál jobban érti a módját, hogyan kell a kevésből sokat csinálni; s
mondhatom, ha Mrs. Ferrars csak évi ötszáz fontot írat Mr. Edwardra, Lucy abból is
öltözködnék úgy, mint akárki más nyolcszázból. Uramisten! milyen szépecskén
megélnének egy olyan kis kunyhóban, mint a maguké... talán egy kicsit nagyobban...
két szolgálóval, két inassal; hisz tán én magam is kisegíthetném őket egy
szobalánnyal, mert az én Bettym húga épp hely nélkül van, s pont megfelelne nekik!
Mrs. Jennings itt elhallgatott, s mivel Elinornak volt ideje rendezni a gondolatait, olyan
válaszra és olyan kijelentésekre volt képes, amelyek a téma természetéből
következőleg elvárhatók voltak. Boldog volt, hogy láthatólag nem gyanúsítják azzal,
hogy különlegesen érdekelné az ügy; hogy Mrs. Jennings (mint ezt az utóbbi időben
remélni merte) többé nem képzeli, hogy vonzódik Edwardhoz; s boldog volt
mindenekfelett, hogy Marianne nincs jelen, és így zavartalanul beszélhet a dologról, s
ítéletét, remélte, úgy nyilváníthatja, mint aki pártatlanul szemléli az érdekeltek
szerepét.
Aligha tudta volna pontosan megmondani, mit vár ő maga az egész dologtól; noha
buzgón igyekezett elűzni a gondolatot, hogy máshogy is végződhet, mint Edward és
Lucy házasságával. Nagyon szerette volna hallani, mit mond és mit tesz Mrs. Ferrars,
noha aligha lehetett kétség mindezek felől; s még jobban szerette volna tudni,
hogyan viselkedik maga Edward. Iránta mély részvétet érzett - Lucy iránt
édeskeveset, s még azt a keveset is nehezére esett felidéznie; a társaság többi tagja
iránt meg az égvilágon semennyit.
Mivel Mrs. Jennings másról sem tudott beszélni, Elinor szükségesnek érezte, hogy
előkészítse Marianne-t a dolog megvitatására. Haladéktalanul fel kellett világosítani
az ügy való állása felől, megismertetni a tiszta igazsággal, rábírni, hogy
végighallgassa, amint mások vitatják az ügyet, s ne árulja el, hogy bármi
kényelmetlenséget is érez nővére miatt, bármi neheztelést Edward iránt.
Keserves feladat hárult Elinorra. El kellett vennie húgától azt, amit egyetlen
vigaszának tudott - olyan adatokat közölnie Edwardról, amelyek következtében félő;
egy életre összeomlik Marianne-nak róla való jó véleménye; s a kettejük helyzetének
hasonlóságánál fogva, amelyet Marianne képzelete igen erősnek érez majd előidézni
hogy újra átélje önnön csalódását. Ám akármily kényszerű feladat volt is ez, meg
kellett tenni, s Elinor ezért nem késlekedett végrehajtani.
Távol állott tőle, hogy a maga érzéseinél időzzön; vagy hogy szenvedő színében
tüntesse föl magát, már csak azért sem, hogy az önfegyelem, amelyet az első perctől
fogva gyakorolt, hogy Edward eljegyzése a tudomására jutott, útmutatással
szolgálhasson Marianne-nak: mi az, amire az ember képes lehet. Elbeszélése világos
volt és egyszerű; s ha nem lehetett is érzelemtől mentesen elmondani, nem kísérte
heves izgatottság, sem túláradó fájdalom. Ez inkább a hallgató szerepe volt;
Marianne ugyanis elborzadva figyelt, és mértéktelenül zokogott. Elinor osztályrésze
volt, hogy a maga bánatában csakúgy, mint a másokéban, ő legyen a vigasztaló; s
most készségesen felajánlotta mindazt a vigasztalást, mellyel önnön nyugodt
lelkiállapotának bizonyítása szolgált, s Edward szívbéli felmentése az óvatlanságon
kívül minden vétség alól.
Marianne azonban jó darabig egyikben sem hitt. Edwardot második Willoughbynak
tekintette; s mivel Elinor beismerte, hogy őszintén szereti, hát érezhet-e most
másként, mint ő maga?! Ami Lucy Steele-t illeti, őt egyáltalán nem találta szeretetre
méltónak, s tökéletesen alkalmatlannak arra, hogy józan férfit magához kössön -
ezért eleinte hinni, később megbocsátani nem akarta Edwardnak Lucy iránti egykori
vonzalmát. Még csak természetesnek sem volt hajlandó tekinteni; s Elinor, mivel
maga nem tudta erről meggyőzni húgát, meggyőzését az arra egyedül alkalmasra: az
emberiség alaposabb ismeretére bízta.
Elinor első közlése mindössze az eljegyzés tényére s fennállásának idejére
szorítkozott - Marianne érzelmei ugyanis közbeléptek, s megakadályozták a részletek
szabályos kibontását; és jó darabig nem volt mit tenni, mint Marianne
kétségbeesését csillapítani, riadalmát tompítani, haragját leküzdeni. Első kérdése,
amely további részletekre vonatkozott, ez volt:
- Mióta tudsz te erről, Elinor? Írt neked?
- Négy hónapja tudom. Amikor Lucy a Barton-kastélyba jött novemberben,
bizalmasan tudtomra adta, hogy jegyesek.
E szavak hallatán Marianne szeme fejezte ki azt a meglepetést, amelynek szája nem
tudott hangot adni. A néma ámulatot felkiáltás követte:
- Négy hónapja! Te négy hónapja tudsz erről?
Elinor igenlően válaszolt.
- Micsoda! Míg engem támogattál boldogtalanságomban, ezt rejtegetted szívedben? s
én még szemedre vetettem boldogságodat!
- Nem lett volna alkalmas az idő, hogy tudd: épp az ellenkezője az igaz.
- Négy hónapja! - kiáltott újfent Marianne. - S ily nyugodtan! Ily derűsen! Mi adott
erőt elviselned?
- A tudat, hogy kötelességemet teljesítem. Lucynak adott szavam titoktartásra
késztetett. Ezért tartoztam neki azzal, hogy a valóságra még célzást se tegyek;
családomnak s barátaimnak pedig azzal, hogy ne támasszak bennük aggodalmat
magam miatt, amelyet nem állt volna módomban enyhíteni.
Marianne-t láthatólag mélyen érintette mindez.
- Sokszor szerettem volna megmondani az igazat neked és anyámnak - tette hozzá
Elinor -, egyszer-kétszer meg is kíséreltem; de csak úgy győzhettelek volna meg
benneteket, ha a rám rótt titoktartást megszegem.
- Négy hónapja! Holott szeretted őt!
- Igen. De én nemcsak őt szerettem; s mert szívemen viseltem a mások
elégedettségét, örültem, hogy megkímélhetem őket annak tudomásától, mit érzek
én. Most már lecsillapodott érzelemmel beszélhetek róla. Nem akartam, hogy
miattam szenvedjetek; s hidd el, magam már alig szenvedek. Sok minden segít
énnekem. Tudom, hogy a csalódást nem önnön óvatlanságomnak köszönhetem, s
amennyire tudtam, elviseltem, és nem terjesztettem. Edwardot semmiféle komoly
bűnben nem találom vétkesnek. Kívánom, hogy boldog legyen; s oly bizonyosan
tudom, hogy mindig teljesíti kötelességét, hogy ha most netán érez is némi
megbánást, végül mégis boldog lesz. Lucy nincs híjával a józan észnek, s erre az
alapra számos jó dolog épülhet. És mindazok után, Marianne, mindazok után, hogy az
egy és örök vonzalom eszméje oly elbűvölő, mindazok után, amit elmondhatunk
arról, hogy az ember boldogsága egyetlen személytől függ, nem igaz, nem illő, nem
lehet, hogy úgy legyen. Edward elveszi Lucyt; olyan nőt vesz el, aki személyében,
értelmében nemünk java részénél különb; s az idő és a megszokás feledteti majd
Edwarddal, hogy valaha valakit őnála gondolt különbnek.
- Ha így gondolkodol - mondotta Marianne -, ha a legértékesebb elvesztése ily
könnyen, pótolható mással, úgy a határozottságod az önfegyelmed talán nem is
olyan nagyon csodálatra méltó. Most már talán fel tudom fogni.
- Megértelek. Úgy gondolod, sohasem éreztem igazán. Négy hónapig nyomta ez a
lelkemet, Marianne, s nem beszélhettem róla egyetlen teremtett lélekkel sem;
tudtam, hogy ha bármikor megtudjátok, téged is, anyámat is mélységesen
boldogtalanná tesz, s mégsem volt hatalmamban, hogy a legcsekélyebb mértékben
is előkészítselek rá. Nekem úgy mondták el... úgy kényszerítette rám épp az a
személy, akinek korábbi eljegyzése romba döntötte minden reményemet; s úgy
éreztem, diadalittasan mondja el. E személy gyanúját tehát el kellett hárítanom;
megpróbáltam közönyös színben feltűnni, amikor pedig mélyen érintett a dolog; s ez
nem csupán egy alkalommal történt; újból és újból hallgatnom kellett reményeit,
ujjongását. Tudtam, hogy mindörökre el vagyok választva Edwardtól, s nem jutott
tudomásomra egyetlen körülmény sem, amelynek révén kevésbé kívánatosnak
éreztem volna a kapcsolatot. Semmi sem bizonyította méltatlanságát; semmi sem
tudatta velem irántam való közönyét. Meg kellett küzdenem nővérének ridegségével,
anyja gőgjével; szenvedtem egy vonzalom kínját, és nem élvezhettem áldásait. És
mindez oly időben történt, amikor, mint magad tudod a legjobban, nem ez volt
boldogtalanságom egyetlen forrása. Ha egyáltalán érzelemre alkalmasnak tartasz,
bízvást felteheted, hogy most szenvedtem valóban. A nyugodt lelkiállapot, amelyet
végre sikerült elérnem, a, vigasz, amely kínomat enyhítette, szüntelen s fájdalmas
igyekezet eredménye; nem magától való; nem kelt egyszeriben gyötrött lelkem
védelmére... nem, Marianne. Akkor, ha nem köt titoktartási fogadalmam, talán
semmi sem tarthatott volna vissza attól, még az sem, amivel legdrágább
barátaimnak tartozom, hogy nyíltan kimutassam, mily nagyon boldogtalan vagyok.
Marianne egészen megjuhászodott.
- Ó, Elinor! - kiáltott fel. - Mindörökre megutáltattad velem önmagamat! Mily
kegyetlen voltam veled! veled, ki egyetlen vigaszom voltál, ki velem viselted minden
boldogtalanságomat, ki láthatólag csak miattam szenvedtél! Hát ilyen a hálám? Csak
így viszonozhatom, amit értem tettél? Érdemed hangos szóval vádol engem, ezért
próbáltam semmibe venni!
E vallomást igen gyengéd szavak követték. Jelenlegi lelkiállapotában nem volt nehéz
Marianne-t bármilyen ígéretre rávenni; s Elinor kérésére megfogadta, hogy a
keserűség legcsekélyebb látszata nélkül fog bárkivel a dologról beszélni; hogy ha
Lucyval találkozik, ellenszenvét a legkevésbé sem árulja el; s még ha magával
Edwarddal hozza is össze a véletlen, cseppet sem lesz hozzá kevésbé szívélyes, mint
rendesen. Csupa nagy engedmény; de ha egyszer Marianne úgy érezte, sebet adott,
semmiféle jóvátételt nem sokallott érte.
És csodálatra méltóan állta is ígéretét. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig Mrs.
Jenningsnek a témához fűzött valamennyi megjegyzését, semmiben nem ellenkezett
vele, s háromszor is ekképpen nyilatkozott: - Igen, asszonyom. - A Lucyról zengett
dicséret közben mindössze átült egyik székről a másikra, és mikor Mrs. Jennings
Edward túláradó érzelmeiről beszélt, ez csak egyetlenegyszer ingerelte Marianne-t
fojtó köhögésre. Hogy húga ily hősiesen viselkedett Elinor úgy érezte, ő maga
bármire képes.
A másnap újabb megpróbáltatást hozott, bátyjuk látogatásának képében, aki igen
komoly ábrázattal igyekezett megbeszélni a szörnyűséges ügyet, s híreket hozott a
feleségéről.
- Hallották, bizonyára - mondotta igen ünnepélyesen, amint helyet foglalt -, az igen
döbbenetes felfedezést, amely tegnap történt otthonunkban.
- Sógornőtök - folytatta - iszonyúan szenved. Mrs. Ferrars nem kevésbé; röviden: oly
heves, bonyolult, keserves jelenet zajlott... de remélem, kiálljuk a vihart, s egyikünk
sem vész oda. Szegény Fanny! tegnap egész nap ideglázban volt. De nem akarom
kegyedéket ok nélkül megriasztani. Donavan azt mondja, krízistől nem kell
tartanunk; Fanny szervezete erős, határozottsága minden próbát kiáll. Angyali
türelemmel viselt mindent! Azt mondja, soha többé senkiről sem lesz jó véleménye; s
ezen aligha csodálkozhatunk, hisz annyira rászedték! Micsoda hálátlanság... annyi
jóság, annyi bizalom ellenében! Merőben szívének jóindulatára hallgatott, amikor
ezeket a fiatal nőket meghívta házába; s csak azért, mert úgy érezte, méltók a
figyelmességre, ártalmatlan, jó viseletű leányok, s kellemes társaságot nyújtanak;
máskülönben mindketten szívünkből kívántunk volna téged és Marianne-t meghívni,
amíg kedves barátnétok leányát ápolja. És most ez a jutalmunk! "Tiszta szívemből
kívánom", mondotta szegény Fannym az ő szeretetteljes modorában, "hogy bárcsak
a húgaidat hívtuk volna meg helyettük!"
Itt elhallgatott, köszönetre várva; mihelyt megkapta, tovább fűzte a szót.
- Hogy szegény Mrs. Ferrars mit szenvedett, amikor Fanny tudtára adta a dolgot, le
sem lehet írni! Szívbéli szeretetével igen kiváló partit tervezett a fiának, s ki hitte
volna, hogy az közben jegyben jár valaki mással! efféle gyanú meg sem fordult az
agyában! Ha bármiféle vonzalmat gyanított, nos, az egészen másfelé irányult. "Itt
aztán, mondotta, igazán biztos voltam a dolgom felől." Elmondhatatlan, mennyire
gyötrődött. Mindamellett meghánytuk-vetettük, mit lehetne tenni, s Mrs. Ferrars
végül úgy határozott, hogy elhívatja Edwardot. El is jött. De bánom, hogy ilyesmiről
vagyok kénytelen beszámolni! Bármit mondott Mrs. Ferrars, hogy az eljegyzés
felbontására bírja... s mint gondolhatják, ezt az én érveim s Fanny könyörgése is
támogatta... minden hiába volt. Kötelesség, szeretet... félrevettetett mind. Sosem
gondoltam volna, hogy Edward ennyire megátalkodott, ennyire érzéketlen. Anyja
elébe tárta nagylelkű terveit, amennyiben nőül venné Miss Mortont; elmondta, hogy
ráíratja norfolki birtokát, amely földadótól mentesen jó ezer fontot hoz évente; még
azt is felajánlotta, amikor az ügy már reménytelennek látszott, hogy ezerkétszázra
kerekíti; s ennek ellentéteként, ha Edward kitart ez alantas kapcsolat mellett, feltárta
előtte a nélkülözést, amelyet a házasság bízvást előidéz. A maga kétezer fontja lesz
mindenük, mondotta Mrs. Ferrars; ő többé látni sem akarja; s oly kevéssé hajlandó a
legcsekélyebb mértékben is támogatni, hogy ha a jobb megélhetés érdekében
Edward bármiféle hivatást választ, ő maga tesz meg mindent, ami csak hatalmában
áll, hogy megakadályozza Edward előbbre jutását a választott pályán.
Marianne ekkor a méltatlankodás önkívületében összecsapta kezét és felkiáltott:
- Jóságos ég! Lehetséges ez?
- Bízvást csodálkozhatsz, Marianne - felelte bátyja -, a konokságon, amely ilyen
érveknek is ellenáll. Igen természetes a felindulásod.
Marianne épp vissza akart vágni, de eszébe jutott ígérete, és fékezte magát.
- Mindez azonban - folytatta Mr. John Dashwood - annyit ért csupán, akár a falra
hányt borsó. Edward keveset szólt; de amit mondott, az eltökéltségről tanúskodott.
Semmi sem bírhatja rá, hogy felbontsa eljegyzését. Állja a szavát, bármibe kerüljön
is.
- Úgy hát - kiáltott közbe keresetlen őszinteséggel Mrs. Jennings, mert nem állhatta
tovább a hallgatást - becsületes férfi módjára cselekedett! Már megbocsásson, Mr.
Dashwood, de ha másképp cselekedett volna, gazembernek gondolnám. Engem is
érint kissé az ügy, akárcsak önt, hiszen Lucy Steele az unokahúgom, s hiszem, hogy
nálánál derekabb leány nem akad a világon, sem aki jobban rászolgált volna, hogy
derék férjet kapjon!
John Dashwood ugyancsak meglepődött; nyugodt természete azonban állta a
kihívást, sérteni sem akart soha senkit, kivált aki gazdag. Ezért minden neheztelés
nélkül válaszolt:
- Távol álljon tőlem, hogy tiszteletlenül emlegessem bármely rokonát, asszonyom.
Miss Lucy Steele bizonyára igen kiváló teremtés, de a jelen esetben, mint kegyed is
tudja, a házasság lehetetlen. S hogy titkos eljegyzésre lépjen egy ifjúval, aki
nagybátyja gondjára volt bízva; olyan gazdag asszony fiával, mint Mrs. Ferrars... nos,
ez talán egy kissé különös. Röviden, a világért sem akarom bírálni bárki viselkedését,
akit ön szeret, Mrs. Jennings. Mindannyian szívből kívánunk neki boldogságot; és Mrs.
Ferrars az egész ügy során olyan magatartást tanúsított, mely hasonló körülmények
között minden lelkiismeretes, jó anyától elvárható. Méltóságteljes volt és nagyvonalú.
Edward maga választotta a sorsát, s attól tartok, rossz választásnak bizonyult.
Marianne-t hasonló meggyőződése sóhajra fakasztotta; s Elinor szíve elfacsarodott,
hogy Edward szembeszállt anyja fenyegetéseivel egy olyan nő miatt, akitől nem
nyerheti el méltó jutalmát.
- Nos, uram - kérdezte Mrs. Jennings -, és hogyan végződött a dolog?
- Sajnálattal közlöm, asszonyom; hogy igen boldogtalan szakítással: Edwardot anyja
mindörökre megtagadta. Ő tegnap elhagyta az anyai házat, de hogy hová ment, vagy
hogy itt van-e még a városban, azt nem tudom; mert mi természetesen nem
tudakozódhatunk!
- Szegény fiatalember! És most mi lesz vele?
- Bizony, asszonyom, ez a kérdés! Szomorú kilátás. Ilyen vagyon várományosának
születni! Nem is tudok keservesebb helyzetet elképzelni. Kétezer font kamata... hogy
élhet meg abból valaki? s vegyük ehhez hozzá a tudatot, hogy ha tulajdon
ostobasága meg nem akadályozza, három hónap múlva évi kétezer-ötszáz font
birtokosa lehetett volna, mert Miss Mortonnak harmincezer fontja van; bizony ennél
nincs is nyomorúságosabb helyzet! Szánnunk kell őt; annál is inkább, hisz a
segítségére nem lehetünk semmiképp.
- Szegény fiatalember! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Szavamra mondom, szállást,
ellátást kaphatna énnálam is; meg is mondom neki, hogy szívesen látom. Igazán nem
való, hogy csak úgy a maga költségén éljen, bérelt szálláson vagy fogadóban!
Elinor hálát érzett az Edward iránti kedvesség miatt, noha óhatatlanul elmosolyodott
az ajánlat formáján.
- Ha csak ő maga is annyit tett volna magáért - mondotta John Dashwood -, mint
amennyit a barátai hajlandók tenni érte, most már megfelelő helyzetben lehetne, s
nem látná híját semminek. De hát úgy áll a dolog, hogy most senkinek sem áll
módjában segíteni rajta. S még valami készül ellene, ami rosszabb minden egyébnél:
anyja elszánta magát, igen érthető lelkiállapotban, hogy azt a birtokot, ami az
Edwardé lehetett volna, tüstént Robertre íratja. Ma reggel épp az ügyvédjénél
hagytam, amint ezt a dolgot tárgyalták.
- Nos - mondotta Mrs. Jennings -, így áll bosszút ő. Mindenki a maga módján. Én aztán
nem csinálnék ilyet: egyik fiúnak függetlenséget adni, mert a másik felbosszantott!
Marianne felkelt, és fel-alá járkált a szobában.
- Lehet-e bármi elkeserítőbb férfiembernek - folytatta John -, mint az öccsét olyan
birtok uraként látni, ami az övé lehetett volna? Szegény Edward! Őszintén sajnálom.
Még néhány percnyi hasonló ömlengés után John Dashwood befejezte látogatását; s
miután ismételten biztosította húgait, hogy Fanny gyengélkedése miatt nincs ok
aggodalomra, távozott, s a három hölgyet tökéletesen azonos érzésekkel hagyta
ezúttal, legalábbis ami Mrs. Ferrars, a Dashwood házaspár és Edward viselkedését
illeti.
Marianne-ból nyomban kitört a méltatlankodás, amint a bátyjuk kilépett a szobából, s
mivel hevessége lehetetlenné tette, hogy Elinor tartózkodó maradjon, Mrs. Jennings
meg miért is maradt volna az, mindannyian egyetértettek a társaság heves
kritizálásában.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Mrs. Jennings igen melegen dicsérte Edward viselkedését, de igaz érdemét csak
Elinor és Marianne fogta fel. Csak ők tudták, mily csekély a kísértés, hogy engedetlen
legyen, s mily csekély a kárpótlás - azon a tudaton kívül, hogy helyesen cselekedett -
azért, hogy elveszti barátait és vagyonát. Elinor dicsőnek tartotta a
feddhetetlenségét; s Marianne megbocsátotta minden vétkét a büntetésen érzett
szánalma miatt. Ám noha a bizalom e nyilvános felfedeztetés után helyreállt kettejük
között, a tárgyon egyikük sem időzött szívesen, mihelyt magukra maradtak. Elinor
elvszerűen kerülte, mert Marianne túlságosan meleg, túlságosan heves bizonygatása
révén mintegy még jobban megrögződött elméjében a hit, hogy Edward továbbra is
szereti, márpedig ezt inkább feledni akarta; Marianne-t pedig csakhamar elhagyta
lelkiereje, amint arról a tárgyról próbált beszélni, melynek révén elégedetlenebb volt
önmagával, mint valaha, hisz önkéntelenül adódott az összehasonlítás Elinor
magatartása és az övé között.
Ránehezedett ez összehasonlítás súlya; ám nem úgy, amint nővére remélte, hogy
most erőfeszítésre sarkallná; gyötörte az önvád; keservesen bánta, hogy eddig
sosem bírta magát erőfeszítésre; ám ez csak kínzó bűnbánat volt, a javulás reménye
nélkül. Lelke olyannyira elerőtlenedett, hogy még a jelen erőfeszítést is lehetetlennek
vélte, s e hit csak még jobban nyomasztotta kedélyét.
Ezután egy-két napig nem hallottak újabbat a Harley Street vagy a Bartlett-házak
felől. Mrs. Jennings ugyan eleget hallott már az ügyről ahhoz, hogy további hírek
nélkül is érdemes legyen terjesztenie, ám kezdettől fogva eltökélte, hogy vigasztalás
és tudakozódás céljából, amint teheti, meglátogatja unokahúgait; s csak a rendesnél
nagyobb számú látogató akadályozta meg abban, hogy az első két napban
végrehajtsa elhatározását.
Az esemény részleteinek hírülvétele utáni harmadik napon oly gyönyörű vasárnap
virradt rájuk, hogy sokakat a Kensington-kertekbe vonzott, habár még csak március
második hetében jártak. Mrs. Jennings és Elinor is a kirándulók között voltak;
Marianne azonban, aki tudta, hogy Willoughbyék ismét Londonban vannak, s
szüntelenül rettegett a találkozástól, inkább otthon maradt, semhogy ily nyilvános
helyre merészkedjék.
Alighogy a kertek területére léptek, Mrs. Jenningsnek egy jó ismerőse csatlakozott
hozzájuk, s Elinor egy cseppet sem bánta, hogy a hölgy velük tart, és társalgásával
lefoglalja Mrs. Jenningset, mert így magára maradhatott gondolataival. A Willoughby
házaspárt nem látta, sem Edwardot, s hosszú ideig senkit, aki, legyen vidám vagy
komoly, érdekes társaságnak bizonyulhatna. Végül azonban némi meglepetésére
hozzá szegődött Miss Steele, meglehetősen röstelkedve nézett rá, de nagy
elégedettségének adott kifejezést, amiért találkoztak, s bátorítást nyervén Mrs.
Jennings feltűnő kedvességéből, rövid időre otthagyta társaságát, és hozzájuk
csatlakozott. Mrs. Jennings nyomban így suttogott Elinornak:
- Szedje ki belőle az egészet, kedvesem! Bizonyára elmond mindent, ha kérdezi: Én
nem hagyhatom itt Mrs. Clarke-ot.
Mrs. Jennings kíváncsisága, mi több: az Elinoré ellenére is szerencse volt, hogy Miss
Steele kérdés nélkül is elmondott bármit, mert különben semmit meg nem tudtak
volna.
- Annyira örülök, hogy látom - mondotta Miss Steele, és barátilag Elinorba karolt -,
mert az egész világon a legeslegjobban épp kegyeddel szerettem volna találkozni. -
Azzal halkabbra fogva hangját, így folytatta: - Gondolom, Mrs. Jennings mindent tud.
Haragszik?
- Kegyedékre egyáltalán nem, azt hiszem.
- Nagyon jó. És Lady Middleton? Ő vajon haragszik?
- Nem tartom lehetségesnek, hogy haragudna.
- No, ennek aztán hatalmasan örülök. Uramisten! Hogy én mit éltem át! Soha
életemben így dühöngeni nem láttam még Lucyt. Először szentül megesküdött, hogy
soha többet nem díszít nekem több főkötőt, semmi mást sem tesz meg nekem,
ameddig él; de most már magához tért, és megint éppoly jó barátok vagyunk, mint
rég. Nézze csak, ezt a csokrot itt a kalapomon ő csinálta, és az este rakta rá a tollat.
Nohát, biztosan maga is kinevet. De hát miért is ne hordhatnék rózsaszínű szalagot?
Mit érdekel, hogy az a doktor kedvenc színe! Én aztán soha meg nem tudtam volna,
hogy jobban kedveli bármi más színnél, ha történetesen el nem ejt egy megjegyzést
róla. Hogy mit bosszantanak a kuzinjaim! Szavamra, néha már azt sem tudom, hova
nézzek!
Miss Steele olyan témára kalandozott, amelyről Elinornak nem volt mondanivalója,
ezért hamarosan úgy ítélte megfelelőnek, ha visszatér a régebbihez.
- Nos, Miss Dashwood - mondotta diadalmasan -, beszélhetnek az emberek, amit
akarnak, hogy Mr. Ferrars nem veszi el Lucyt... szó sincs ilyesmiről, én mondom
magának; s szégyen-gyalázat, hogy ilyen rosszindulatú pletykákat terjesztenek. Mert
akármit gondol is maga Lucy, hogy jön ahhoz bárki, kérdem én, hogy biztosan állítsa?
- Én soha még csak célzást sem hallottam ilyesmire, higgye el - mondotta Elinor.
- Csakugyan? Pedig mondták, tudom én azt nagyon jól, nem is kevesen; Miss Godby
is mondta Miss Sparksnak, hogy aki csak józan ésszel gondolkodik, nem várhatja el
Mr. Ferrarstól, hogy feladjon egy olyan nőt, mint Miss Morton, a harmincezer font
vagyonával, Lucy Steele kedvéért, akinek egy garasa sincs; és én ezt egyenesen Miss
Sparkstól hallottam. Meg azután maga Richard kuzinom is mondotta, hogy ha dűlőre
jut a dolog, Mr. Ferrars alighanem odébbáll; s amikor Edward három napig felénk sem
nézett, magam sem tudtam, mit gondoljak; s őszintén szólva azt hiszem, Lucy már le
is mondott róla; mert szerdán jöttünk el a bátyjuktól, és egész csütörtökön, pénteken,
szombaton a színét sem láttuk Edwardnak, azt sem tudtuk, mi történt vele. Lucy
egyszer azt gondolta, ír neki, de azután meggondolta magát. Hanem ma délelőtt
egyszer csak betoppant, épp amikor hazaértünk a templomból; s aztán egyszeriben
kitudódott az egész, hogy hogyan hívatták szerdán a Harley Streetre, s hogy beszélt
vele az anyja meg mindenki, s hogy ő mindnyájuk színe előtt kijelentette; márpedig ő
csak Lucyt szereti, és senki más nem lesz a felesége. A történtek annyira bántották,
hogy amint kilépett az anyja házából, nyomban lóra pattant, s kilovagolt valahova,
isten tudja, hova, a vidékre; s aztán egész csütörtökön meg pénteken egy fogadóban
időzött, avégből, hogy meghányja-vesse magában a dolgot. S miután jól megrágta az
egészet, azt mondja, úgy látta, hogy ha nincs vagyona, nincs az égvilágon semmije,
nem volna illő dolog, hogy Lucyt szaván fogja, hisz a házasság csak a kárára lenne,
hisz neki mása sincs, csak a kétezer fontja, és reménye sincs semmi egyébre; s
hogyha felszentelteti magát, mivel ilyesmit forgat a fejében, akkor is legfeljebb csak
egy káplánságra ha számíthat, s abból vajon hogy éljenek meg? Nem tudja elviselni a
gondolatot, hogy Lucy semmi különbet ne remélhessen, ezért ugyancsak kérlelte,
hogy ha csak egy kicsit is meg tud barátkozni a gondolattal, bontsák fel a
jegyességet egykettőre, s ő majd elboldogul valahogy egymagában. Olyan világosan
hallottam, hogy ezeket mondta, mintha itt állna mellettem. És tisztára csak a Lucy
érdekében mondta mindezt, őérette; azért mondta, hogy bontsák fel az eljegyzést,
nem maga miatt. Akár meg is esküszöm rá; egyetlen szó sem hagyta el az ajkát,
hogy megunta volna Lucyt, vagy hogy Miss Mortont akarná elvenni, vagy bármi
efféle. No persze Lucy hallani sem akarta ezt a beszédet, úgyhogy kerek perec
megmondta neki (no természetesen igen édesen-szerelmetesen, hisz tudja, már
ahogy szokás - haha! Az ilyesmit igazán nem való továbbadni, ugyebár), megmondta
neki áperte, hogy esze ágában sincs szakítani, hisz ő megél Edwarddal akármilyen
kevésből is, s hogy Edwardnak bármilyen kevese van, azért ő nagyon szívesen
elfogadja mindenestül, hisz tudja jól, vagy valami effélét. No azután hatalmasan
boldog is volt Edward, s még jó darabig elbeszélgettek arról, hogy mitévők legyenek,
s megegyeztek benne, hogy legjobb lesz, ha Edward nyomban felszentelteti magát, s
hogy addig várnak az esküvővel, míg stallumot nem kap. Innen kezdve azután már
nem hallottam többet, mert felszólt lentről a kuzinom, hogy megérkezett Mrs.
Richardson a hintóján, s egyikünket elvisz a Kensington-kertekbe; úgyhogy én
kénytelen voltam bemenni a szobába és megzavarni őket, s megkérdeztem Lucyt,
volna-e kedve elmenni, de ő nem akarta otthagyni Edwardot, úgyhogy én
felszaladtam, selyemharisnyát húztam, s eljöttem Richardsonékkal.
- Nem értem, hogyan érti azt, hogy megzavarta őket? - kérdezte Elinor. - Hisz
valamennyien egy szobában voltak, nem?
- Ó, már hogy is lettünk volna! Haha! Azt gondolja, Miss Dashwood, hogy a
szerelmesek mások szeme láttára enyelegnek? Ej, ej, maga kis hamis! Tudja azt
maga jól, hogy van az ilyesmi! (És negédesen kacagott.) Ó, dehogy, dehogy!
Bezárkóztak kettecskén a szalonba, én meg csak azért hallottam mindent, mert az
ajtónál füleltem.
- Hogyan! - kiáltott fel Elinor. - Kegyed csak azt mondotta el nekem, amit maga is úgy
hallott, hogy az ajtónál hallgatózott? Nagyon sajnálom, hogy ezt eddig nem tudtam;
bizonyára nem tűrtem volna el, hogy olyan beszélgetést ismételjen el részletesen,
amelyet kegyednek sem illett volna meghallania! Hogy viselkedhetett ily méltatlanul
a tulajdon húgával?
- Ej, ugyan, abban aztán nincs semmi. Én csak ott álltam az ajtónál, és amit tudtam,
meghallgattam. Egész bizonyosan Lucy is ugyanazt tette volna fordított esetben;
egy-két évvel ezelőtt, amikor annyi titkunk volt Martha Sharpe-pal, Lucy minden
teketória nélkül elbújt a szekrényben, vagy a kandallóellenző mögé, onnan hallgatta
ki, mit beszélünk.
Elinor másra próbálta terelni a szót; Miss Steele azonban csak két percig tűrte, hogy
eltérítsék az elméjét foglalkoztató legfontosabb tárgytól.
- Edward azt mondja, hogy hamarosan Oxfordba megy - mesélte -, de most a Pall
Mall... számú házban fogadott szállást. Micsoda rosszindulatú asszony az anyja,
ugye? Hanem a maguk bátyja meg sógorasszonya sem volt valami kedves! No, azért
őróluk persze nem mondok magának semmi rosszat; s azt is meg kell hagyni, hogy a
hintójukon küldtek haza minket, amire azután igazán nem számítottam. Pedig én már
egy rémületben voltam, hogy a sógorasszonyuk vissza találja kérni a varrókészletet,
amit egy-két nappal azelőtt ajándékozott nekünk; de aztán nem esett róla szó, én
meg ügyeltem, hogy a magamét elrakjam szem elől. Edwardnak valami dolga van
Oxfordban, azt mondja; egy időre oda kell mennie; de azután mihelyt belebotlik egy
püspökbe, felszentelteti magát. Vajon miféle káplánságot kap majd? Uramisten (és
kuncogott beszéd közben), a nyakamat rá, tudom, mit mondanak majd a kuzinjaim,
ha meghallják. Azt fogják mondani, írjak a doktornak, hogy szerezze meg az új
parókiáján a káplánságot! Tudom, ezt mondják majd; de az is biztos, hogy én a világ
minden kincséért ilyesmire nem vetemednék! "Haha!", mondom majd, egyenesen a
szemükbe, "csak azt tudnám, hogy jutott az eszetekbe ilyesmi! Hogy én írjak a
doktornak! Még mit nem!"
- Megnyugtató érzés - mondotta Elinor -, ha az ember felkészül a legrosszabbra. Jó,
hogy kegyed már tudja, mit fog válaszolni.
Miss Steele szívesen időzött volna még ennél a tárgynál, de közeledő társasága más
téma választására ösztökélte.
- Nicsak! Itt jönnek Richardsonék! Iszonytatóan sok mesélnivalóm lenne még, de nem
maradhatok el tőlük tovább. Mondhatom, igen finom emberek! A férfi rengeteg pénzt
keres, és hintót is tartanak. Nincs időm már, hogy magam említsem meg a dolgot
Mrs. Jenningsnek, de kérem, mondja meg neki, igen boldoggá tesz, hogy nem
haragszik rám sem ő, sem Lady Middleton; és ha bármi történik, ami kegyedet meg a
húgát elszólítja a városból, és Mrs. Jennings társaságra vágyik, igazán nagyon
szívesen mennénk el hozzá, amennyi időre csak óhajtja. Úgy hiszem, Lady Middleton
ez alkalommal már nem hív meg bennünket. Isten vele; sajnálom, hogy Marianne
kisasszony nincs itt. Adja át neki szerető üdvözletemet. Haha! Mit látnak szemeim! A
pettyes muszlinruha van kegyeden! Nem fél, hogy elszaggatja?
S e szívbéli istenhozzád után már csak arra futotta az idejéből, hogy búcsúcsókkal
illesse Mrs. Jenningset, Mrs. Richardson ugyanis már igényelte társaságát; s Elinor
magára maradt az értesüléssel, amely máskor talán elgondolkodásra késztette volna,
noha alig tudott meg többet, mint amit már előre látott és tudott. Edward és Lucy
házassága oly szilárdan eltökéltetett, s az időpontja oly tökéletesen bizonytalan
maradt, ahogy Elinor kiszámította; szakasztott a várakozásának megfelelően minden
attól függött, hogy Edward megkapja-e ama tisztséget, amelyre ez idő szerint
láthatólag semmi esélye sincs.
Alig értek a hintóhoz, Mrs. Jennings buzgón tudakolta, mit tudott meg Elinor, ő
azonban a lehető legkevesebbet akarta továbbadni az eredetileg oly tisztességtelen
módon szerzett értesülésből, ezért csupán egyszerű részletek ismétlésére
szorítkozott, amelyekről bizonyosnak vélte, hogy Lucy önnön fontossága érdekében
maga is tudatni kívánná. A jegyesség fenntartása s a cél eléréséhez igénybe veendő
eszközök - ennyit tartalmazott a közlés, s ez Mrs. Jenningsből a következő
természetes megjegyzést váltotta ki:
- Arra várnak, míg állást kap! no hiszen, tudjuk jól, mi lesz ennek a vége! Várnak
vagy egy évet, rájönnek, hogy nem származik belőle semmi jó, s a végén
megállapodnak holmi évi ötvenfontos káplánságnál, ahhoz ott lesz a kétezer
fontjának a kamata, meg az a csekélység, amit a leány kaphat Mr. Steele-től meg Mr.
Pratt-tól. Akkor aztán évente jön egy gyerek... az Úr legyen hozzájuk irgalmas! hogy
milyen koldusszegények lesznek! Meg kell néznem, mit adhatnék nekik a házuk
berendezéséhez. Még hogy két szolgáló, két inas! ahogy a minap mondottam.
Dehogy, dehogy, szerezniök kell majd egy erős mindenest. Betty húga most már nem
lenne jó nekik.
Másnap reggel a posta levelet hozott Elinornak, magától Lucytól. Ez volt benne
olvasható:
Bartlett-házak, március
Remélem, drága Dashwood kisasszony, nem veszi zokon az orcátlanságot, hogy írok
kegyednek; de tudom, irántam táplált barátsága folytán örvend majd, hogy ilyen jó
hírt kap rólam meg az én drága Edwardomról, az után a sok baj után, amely
mostanában kijutott nekünk, ezért nem is mentegetőzöm tovább, hanem rátérek
arra, hogy istennek hála, bár iszonyúan szenvedtünk, most mind a ketten nagyon jól
vagyunk, s oly boldogok, amilyenné egymás iránti szerelmünk mindenkor tehet. Nagy
megpróbáltatásban volt részünk, nagy üldöztetésben, ám egyidejűleg hálával
tartozunk sok barátunknak, kik között kegyed nem a legcsekélyebb, s kiknek nagy
jóságára mindig hálásan emlékezem magam is és Edward is, akinek mindenről
beszámoltam. Bizonyára kegyed is örül, ha meghallja, nem kevésbé a kedves Mrs.
Jennings is, hogy tegnap délután két boldog órát töltöttem Edwardommal; hallani
sem akart a válásról, noha én szívre hatóan buzdítottam, mivel ezt kötelességemnek
tartottam, hogy a józan megfontolás kedvéért váljunk el, s váltam is volna akár ott
helyben, ha ő beleegyezik; ám ő azt mondta, abból nem lesz semmi, nem érdekli
anyja haragja, míg az övé a szerelmem; meg kell adni, kilátásaink nemigen fényesek,
de várnunk kell és reménykednünk; rövidesen felszentelik, és ha kegyednek bármikor
hatalmában állana Edwardomat bárki figyelmébe ajánlani, ki papi stallum fölött
rendelkezik, hiszem, hogy nem feledkezik meg rólunk, mint ahogy a kedves Mrs.
Jennings sem, aki bízvást szól majd egy jó szót az érdekünkben Sir Johnnak, vagy Mr.
Palmernek, vagy bárki barátjának, ki segítségünkre lehet. Szegény Anne jogosan
hibáztatható azért, amit tett, de a legjobb szándékkal tette, úgyhogy én nem szólok
semmit; remélem, Mrs. Jenningsnek nem lesz túlságosan nagy fáradság, hogy
egyszer ellátogat hozzánk, ha bármelyik délelőtt erre járna, nagyon kedves lenne, és
a kuzinjaim igen büszkék lennének, ha megismerhetnék. Fogytán a papírom, s ez
arra késztet, hogy zárjam soraimat, s kérem, adja át leghálásabb és
legtiszteletteljesebb üdvözletemet Mrs. Jenningsnek, Sir Johnnak, Lady Middletonnak
meg a drága kicsikéknek, ha történetesen találkozik velük, és szeretettel köszöntöm
Miss Marianne-t,
a kegyed őszinte híve stb., stb.
Amint Elinor a levél végére ért, megcselekedte, amit az írója való céljának vélt,
nevezetesen Mrs. Jennings kezébe tette le az irományt, aki legott felolvasta, és
számos elégedett, dicsérő megjegyzéssel fűszerezte.
- Nagyon derék, igazán! milyen csinosan ír! Bizony, nagyon szép, hogy felajánlotta a
fiatalembernek a szabadságot, ha úgy akarja. Ez rávall Lucyra! Szegényke!
Szívemből kívánom, bárcsak szerezhetnék Mr. Ferrarsnak valahol állást. Kedves Mrs.
Jennings, így emleget, ugye? Igazán derék kis teremtés, keresve sem lehetne
különbet találni. Nagyon helyes, szavamra. Ez aztán a csinosan kikerekített mondat!
Milyen figyelmes, senkiről el nem feledkezik! Köszönöm, kedvesem, hogy
megmutatta. Ritkán látni ilyen csinos levelet, igazán becsületére válik Lucy eszének,
szívének egyaránt!

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
A Dashwood kisasszonyok most már több mint két hónapja időztek a városban, s
Marianne napról napra türelmetlenebbül kívánkozott haza. Sóhajtozott a levegő, a
szabadság, a vidéki csönd után; s úgy vélte, lelki békéjét talán Bartonban újra
fellelheti. Elinor is éppúgy szeretett volna már hazatérni, s csak azért hajlott kevésbé
az azonnali indulásra, mert jól tudta, milyen nehézségekkel jár egy ilyen hosszú
utazás; Marianne pedig ezt semmiképpen sem volt hajlandó elismerni. Ezért Elinor
komolyan kezdett foglalkozni az utazás lebonyolításának gondolatával, s már meg is
említette kívánságukat kedves háziasszonyuknak, aki jóindulata teljes ékesszólását
latba vetve ellenezte a tervet, amikor olyan megoldás kínálkozott, mely ugyan még
néhány hétig távol tartotta őket otthonuktól, Elinor szemében mégis sokkal
elfogadhatóbbnak tűnt fel, mint bármi más. A Palmer család március vége felé
Clevelandbe készült, hogy ott töltsék a húsvéti ünnepeket; és Charlotte igen melegen
invitálta Mrs. Jenningset és két vendégét, tartanának velük. Ez önmagában még nem
lett volna elegendő Dashwood kisasszony kényes ízlésének; ám maga Mr. Palmer
erősítette meg a meghívást, méghozzá oly szívbéli udvariassággal, amely -
hozzávéve modorának irántuk való hatalmas javulását, amióta Marianne
boldogtalansága köztudomásúvá vált - arra indította Elinort, hogy a meghívást
örömmel elfogadja.
Amikor azonban tudatta ezt Marianne-nal, húgának válasza nem sok jóval
kecsegtetett.
- Cleveland! - kiáltott fel nagyon izgatottan. - Nem, Clevelandbe nem mehetek!
- Ne feledd - mondotta gyengéden Elinor -, hogy Cleveland nincs... hogy nincs
egészen közel...
- De Somersetshire-ben van! Én nem mehetek Somersetshire-be. Oda, ahova nemrég
még egészen másképp akartam... Nem, Elinor, ezt nem várhatod tőlem!
Elinor nem bocsátkozott vitába afelől, mennyire illő úrrá lenni az efféle érzelmeken:
csupán más érzelmekre hatva igyekezett ezeket elfojtani; ezért úgy tüntette fel az
utazást, mint módot arra, hogy megállapítsák drága anyjukhoz való hazatérésük
időpontját, kit annyira vágyott már látni - elfogadhatóbb, kellemesebb módot, mint
bármi más, s talán nagyobb késedelem nélkül. Clevelandből, amely alig néhány
mérföldre volt Bristoltól, egynapi, jó egynapi utazásra van Barton; s anyjuk inasa
könnyen elébük mehet Bristolba, ahonnan azután hazakíséri őket; s mivel aligha
kellene egy hétnél tovább időzniök Clevelandben, három hét múlva már haza is
érhetnének. Mivel Marianne igaz szeretettel csügg anyján, e szeretet csekély
nehézség árán bízvást diadalmaskodik a felidézett képzeletbeli ártalmakon.
Mrs. Jennings a legkevésbé sem elégelte még meg vendégei társaságát, s szívre
hatóan kérlelte őket: térnének vele vissza Clevelandből. Elinor hálás volt a
figyelemért, de nem változtatta meg szándékát; s miután könnyen elnyerték anyjuk
támogatását, hazatérésük minden részletét, amennyire lehetett, tisztázták; s
Marianne némi megkönnyebbülést lelt abban, hogy kiszámolta, hány óra választja
még el Bartontól.
- Ó, ezredes, nem is tudom, mihez kezdünk, maga meg én, a Dashwood kisasszonyok
nélkül! - így szólt Mrs. Jennings Brandon ezredeshez, amikor a tervek megalkotása
után első ízben látogatta meg őket -, mert szentül eltökélték, hogy Palmeréktől
egyenesen hazamennek; s mily magányosak leszünk mi, amikor hazajövök!
Uramisten! Csak ülünk majd, és bámuljuk egymást, mint két macska!
Unalmas jövőjük élénk ecsetelésével Mrs. Jennings talán azt remélte, kikényszerítheti
az ezredesből azt az ajánlatot, amelynek révén ő maga szabadulhat e fenyegetéstől;
s ha így volt, hamarosan jó okkal gondolhatta, hogy elérte célját; mihelyt ugyanis
Elinor az ablakhoz lépett, hogy kedvezőbb fényben mérhesse meg egy metszet
arányait, amelyet barátnéjuk számára le akart másolni, az ezredes jelentőségteljes
tekintettel utánament, s az ablaknál néhány percig beszélgetett vele. Mrs. Jennings
figyelmét - noha tisztessége tiltotta, hogy hallgatózzék - óhatatlanul felkeltette a
beszéd hatása a hölgyre, pedig Mrs. Jennings még máshová is ült, épp azért, hogy ne
hallja olyan jól a szavaikat, egy székre közvetlenül a zongora mellé, amelyen
Marianne épp játszott; de akárhogyan is látnia kellett, hogy Elinor színe elváltozott,
hogy izgatottan figyel, hogy valósággal csügg az ezredes szavain, és megfeledkezik
arról, amit az imént csinált. Reményeinek további megerősítéseképp a szünetben,
míg Marianne egyik etűdről a másikra lapozott, az ezredes néhány szava óhatatlanul
elhatolt a derék hölgy fülébe, s e szavakban az ezredes nyilvánvalóan házának
gyatra állapotát mentegette. Ez azután már minden kétséget kizárt. Mrs. Jennings
eltűnődött: mi késztette az ezredest, hogy így vélekedjék; ám azt gondolta, bizonyára
úgy véli, ezt diktálja az illem. Azt már nem hallotta, mit felelt erre Elinor, de ajka
mozgásából nem következtethetett semmiféle lényeges ellenvetésre; és Mrs.
Jennings elismeréssel adózott enlelkének, amiért ily becsületes. Azok ott az ablakban
még néhány percig beszélgettek, de ő nem hallott egy fia szót sem, amikor
szerencsére Marianne megint abbahagyta a játékot egy percre, s ekkor az ezredes
nyugodt hangján e néhány szó hangzott el:
- Tartok tőle, hogy egy darabig még várni kell.
E szerelmeshez nem illő beszéd hallatán megdöbbenésében, csodálkozásában kis
híján felkiáltott a derék hölgy: - Uramisten! Hát mi az akadálya? -, ám csírájában
elfojtotta az ingert, s csak magában kiáltott fel ekképpen:
- Ej, de különös! meddig akar várni... míg még jobban megöregszik?
Az ezredes mulasztása azonban, úgy tetszett, nem sérti és el sem keseríti szép
társnéját, mert amikor kisvártatva abbamaradt a beszélgetésük és szétvált az útjuk,
Mrs. Jennings tisztán hallotta, amint Elinor őszinte érzéstől fűtött hangon így szól:
- Mindig is nagy hálával tartozom önnek.
Mrs. Jennings szívből örült, hogy Elinor ennyire hálás, csak azon tűnődött: vajon e
mondat hallatán az ezredes hogyhogy tüstént el tud távozni - ezt tette ugyanis,
méghozzá a legtökéletesebb hidegvérrel, s még csak válaszra sem méltatta Elinor
utolsó mondatát! Igazán nem gondolta volna, hogy öreg barátja ily hűvös szívvel
hódol!
Elinor és Brandon ezredes között valójában a következő beszélgetés zajlott le.
- Hallottam - mondotta igaz együttérzéssel az ezredes -, milyen igazságtalan
bánásmódban részesült övéitől a kegyedék barátja, Mr. Ferrars; ha jól értesültem a
dologról, a családja kitagadta, mert eljegyzett egy igen érdemes ifjú hölgyet.
Megfelel ez a valóságnak? Így történt?
Valóban így, hagyta rá Elinor.
- Micsoda kegyetlenség, micsoda oktalan kegyetlenség - mondta erre mély érzéssel
az ezredes -, elválasztani két egymáshoz rég ragaszkodó ifjú embert, vagy
elválasztásukra törekedni... iszonyú dolog! Mrs. Ferrars nem tudja, mit cselekszik...
nem tudja, mibe hajszolhatja a fiát. Két-három ízben találkoztam Mr. Ferrarsszal a
Harley Streeten, s ugyancsak megnyerte tetszésemet. Nem az a fajta fiatalember,
akivel rövid idő alatt meghitt barátságot lehetne kötni, de megismertem annyira,
hogy őszintén kívánom a javát, a maga érdeme szerint is, s talán még inkább, mint
ahogyan az a kegyedék jó barátját megilleti. Úgy hallom, pappá akarja szenteltetni
magát. Legyen oly kegyes, Miss Dashwood, és mondja meg neki: a delafordi
lelkészség éppen megürült, mint ahogyan mai postámból értesültem, s ha Mr. Ferrars
érdemesnek tartja elfogadni, máris az övé... habár ebben, a Mr. Ferrars jelenlegi
balszerencsés körülményeit tekintve, oktalanság lenne kételkedni; csak azt kívánom,
bárcsak volna jövedelmezőbb. A paplak kicsiny; megboldogult lakója nemigen
élvezhetett évi kétszáz fontnál nagyobb jövedelmet, habár ezen bizonyára még
jobbítani lehet, noha, sajnos, igazán kényelmes megélhetést sosem fog biztosítani.
Akárhogyan is, én jó szívvel ajánlom fel neki. Kérem, tudassa ezt vele.
Elinor meglepetése e megbízatás hallatán aligha lehetett volna nagyobb, még ha az
ezredes valóban a kezét ajánlotta volna is fel. Két nappal azelőtt még
reménytelennek ítélte Edward helyzetét - s íme, máris hivatalt kap, és
megházasodhat; s mindenek közül ő, éppen ő legyen a közvetítője! Annyira
elborították érzelmei, hogy Mrs. Jennings ezt az állapotot óhatatlanul merőben más
oknak tulajdonította; ám keveredett légyen ez érzelembe megannyi kevésbé tiszta,
kevésbé kellemes apróbb érzés, Elinor mindenekfelett becsülést érzett - s ennek
melegen kifejezést is adott - az általános jóindulatért, s hálát a különleges
barátságért, melyek együttesen késztették Brandon ezredest e cselekedetre. Tiszta
szívből mondott köszönetet, s olyan dicsérettel említette Edward elveit és
gondolkodásmódját, amely, jól tudta, méltán megilleti; megígérte, hogy örömmel
teljesíti a megbízatást, ha az ezredesnek valóban az a kívánsága, hogy ily kellemes
küldetést másra bíz. Ám ugyanakkor önkéntelenül is arra gondolt Elinor, hogy a
küldetést más nem is tudná olyan jól véghezvinni, mint az ezredes. Röviden,
olyanfajta megbízatás volt, amelytől - hisz nem szívesen okozott Edwardnak
fájdalmat azáltal, hogy épp ő kötelezi hálára - örömest kímélte volna meg magát;
Brandon ezredes azonban, hasonlóképp ízlése szavára hallgatva, ugyancsak
elhárította, s olyannyira kívánta, hogy a hír Elinor útján jusson céljához, hogy ő
semmiképpen sem élhetett további ellenvetéssel; Edward, úgy tudta, a városban van
még, s szerencsére tudta a címét Steele kisasszonytól. Elinor elvállalhatta hát, hogy
Edwardot még a nap folyamán értesíti. Ebben megállapodván, Brandon ezredes arra
terelte a szót, mennyire előnyös a számára, hogy ily tisztes és kellemes szomszédra
tehet szert, s akkor említette azután sajnálkozva, hogy a ház kicsiny és közönséges;
e rossz tulajdonságát azonban Elinor, mint ahogy Mrs. Jennings feltételezte,
könnyedén fogta fel, már ami a ház méretét illeti.
- Ha kicsiny is a ház - mondotta Elinor -, nem hiszem, hogy ez számukra
kényelmetlenséget jelent, hisz családjuk és jövedelmük arányának éppen megfelel.
Ennek hallatára az ezredes csodálkozott, mert úgy vette Elinor szavaiból, hogy Mr.
Ferrars házasságát mint hivatalba lépésének biztos következményét tekinti; ő
ugyanis sehogyan sem hihette, hogy a delafordi lelkészség olyan jövedelmet
kínálhat, amelyre az ő életmódjához szokott személy családot alapíthat - s e
véleményének hangot is adott.
- Az a kicsiny lelkészség Mr. Ferrarst csakis legényemberként tarthatja el; arra nem
ad módot, hogy megházasodjék. Fájdalom, az én pártfogásom ezzel véget is ér, s
érdekem sem igen több ennyinél. Mármost ha valamely előre nem látott véletlen
következtében hatalmamban állna, hogy többet tegyek érte, hacsak merőben meg
nem változik addig a róla alkotott jó véleményem, éppúgy kész leszek a hasznára
lenni, mint amily őszintén lennék most, ha módom volna rá. Amit azonban most
tehetek, jóformán semminek tetszik, hisz igen csekély mértékben járulhat hozzá
ahhoz, ami a boldogságának vélhetőleg legfőbb, egyetlen célja. Távoli boldogság
nyilván még most is a házassága; én legalábbis tartok tőle, hogy egy darabig még
várni kell.
S ez volt az a mondat, amely, nem megfelelőképpen magyarázva, oly jogosan
sértette Mrs. Jennings érzékenységét: ám e beszámoló hallatán - hogy ugyanis
valójában miféle beszélgetés zajlott le Brandon ezredes és Elinor között, amíg ott
álltak az ablaknál ketten -, az utóbbinak elválásukkor kifejezett hálája minden
bizonnyal sem kisebb okkal izgatottnak, sem kevésbé illő szavakkal
megfogalmazottnak nem tetszhet, mint hogyha valóban házassági ajánlatra hangzott
volna el válaszul.

NEGYVENEDIK FEJEZET
- Nos, Dashwood kisasszony - szólt mindentudó mosollyal Mrs. Jennings, amint az
úriember visszavonult -, nem kérdezem, mit mondott kegyednek az ezredes;
szavamra, ugyancsak igyekeztem kívül kerülni a hallótávolságon, de hát akaratlanul
is meghallottam annyit, hogy tudjam: miről folyik a szó. S elhiheti, soha életemben
ennél nagyobb örömömre nem szolgált még semmi, s tiszta szívemből kívánok
kegyednek sok örömöt hozzá.
- Köszönöm, asszonyom - válaszolt Elinor. - Valóban nagy örömömre szolgált; s
szívemből átérzem Brandon ezredes jóságát. Kevés férfi cselekedne hasonlóképpen
az ő helyében. Kevés emberben dobog ily együttérző szív! Soha életemben ennél
nagyobb meglepetés nem ért még.
- Uramisten! kedvesem, hogy magácska mily szerény! Jómagamat éppenséggel a
legcsekélyebb meglepetés sem ért, hisz mostanság gyakran gondoltam arra, hogy
valami ilyesféle történik minden bizonnyal hamarosan.
- Nyilván az ezredes jóindulatának ismerete késztette kegyedet e gondolatra; de azt
bizonyára kegyed sem gondolta volna, hogy ily hamar adódik alkalom.
- Alkalom! - visszhangozta Mrs. Jennings. - Ó, már ami az alkalmat illeti, ha egy
férfiember egyszer ilyesmire elszánja magát, így vagy úgy hamarosan talál rá
alkalmat. Nos, kedvesem, hát megint csak sok-sok örömöt kívánok; s ha volt valaha
is boldog ifjú pár a világon, tudom ám, hol kell őket keresni!
- Úgy gondolom, Delafordba megy megkeresni őket, asszonyom - mondotta halvány
mosollyal Elinor.
- Úgy bizony, kedvesem, oda ám. Ami pedig a házat illeti, igazán nem tudom, miért
csepüli az ezredes, hisz különb házat nemigen láttam még életemben.
- Azt említette, hogy rossz állapotban van.
- No és ha úgy is, ki tehet róla? hát miért nem reparáltatja meg? kire vár a munka, ha
nem őrá?
Beszélgetésüket a belépő inas akasztotta meg: jelentette, hogy a hintó előállt; Mrs.
Jennings pedig nyomban fel is szedelőzködött, mondván:
- Ej, kedvesem, látja, a fele mondókámnak sem értem még a végére, s máris
mennem kell. No de akárhogyan is, este alaposan kibeszélgethetjük magunkat, hisz
kettesben leszünk. Nem kérem, hogy tartson velem, hisz alighanem nagyon is tele
van a feje a dologgal, hogysem társaság után kívánkoznék; meg azután, gondolom,
el is akarja mesélni a húgocskájának.
Marianne ugyanis még a beszélgetés megkezdése előtt kiment a szobából.
- Valóban, asszonyom, Marianne-nak elmesélem; de pillanatnyilag nem említem senki
másnak.
- Csakugyan? No jó - mondotta meglehetősen csalódott hangon Mrs. Jennings. - Úgy
hát el se mondjam Lucynak, holott ma el akarok menni egészen Holbornig...?
- Nem, asszonyom, még Lucynak se, ha kérhetem erre. Egynapi késés nem számít
sokat; s míg nem írtam Mr. Ferrarsnak, úgy gondolom, jobb, ha senki más nem tud
róla. Ezt azonban nyomban megteszem. Igen fontos, hogy ne vesztegesse az időt,
hiszen természetesen sokat kell tennie még a felszenteltetése érdekében.
Elinornak e szavai először ugyancsak meglepték Mrs. Jenningset. Kezdetben fel nem
foghatta, hogy miért kell ilyen sietősen megírni Mr. Ferrarsnak a dolgot. Néhány
pillanatnyi tűnődés után azonban igen szerencsés gondolata támadt, s fel is kiáltott
nyomban:
- Ohó! Értem már. Tehát Mr. Ferrarst szemelték ki! Nos, annál jobb. Bizony, bizony,
ahhoz már csakugyan fel kell szenteltetnie magát; s én ugyancsak örülök, hogy
maguk között már idáig jutott a dolog. Hanem, kedvesem, nem szokatlan ez egy
kicsikét? Hát nem úgy volna rendjén, hogy az ezredes írjon? Bizony, ő volna a
megfelelő személy.
Elinor nemigen értette Mrs. Jennings szavainak kezdetét, de nem érezte érdemesnek
arra, hogy kérdezősködjék; ezért csupán a befejezésre válaszolt.
- Brandon ezredes olyan kényes ízlésű ember, hogy úgy kívánta, inkább én közöljem
szándékát Mr. Ferrarsszal, semmint ő maga.
- S ezért magácska kénytelen megtenni. Hát, mondhatom, ugyancsak különös
érzékenység! Nos, nem is zavarom (látta ugyanis, hogy Elinor már íráshoz
készülődik). A maguk dolgát maguk tudják a legjobban. Isten áldja hát, kedvesem.
Ennyire kedvemre való hírt azóta sem hallottam, hogy Charlotte-omnak eljött az
órája.
S ezzel távozott is valóban; hanem egy pillanat múlva ott volt megint.
- Épp az imént gondoltam az én Bettym húgára, kedvesem. Annyira örülnék, ha ilyen
jó asszonya lenne. Hogy komornának beválna-e, azt meg nem mondhatom. De
nagyon rendes szobaleány, s ügyesen bánik a tűvel is. Hanem ezen még ráér
gondolkodni, kedvesem.
- Természetesen, asszonyom - felelte Elinor, habár édeskeveset hallott Mrs. Jennings
szavaiból, hisz alig várta már, hogy egyedül maradhasson, így hát aligha tudta,
valójában mire is válaszol.
Hogy kezdje hát - hogyan fejezze ki magát Edwardhoz írott levelében: ez töltötte
most be minden gondolatát. A kettejük közötti sajátos kapcsolat olyan nehézséget
támasztott, amelyet ugyan a világon mindenki más könnyen vett volna, ő azonban
egyképpen félt attól is, hogy túlságosan sokat mond, meg attól is, hogy túlságosan
keveset; elgondolkodva ült hát, s nézte a papírt, tollal a kezében, míg gondolataiban
magának Edwardnak belépése nem zavarta meg.
Edward a kapuban találkozott a hintója felé tartó Mrs. Jenningsszel, mivel éppen
búcsúlátogatásra érkezett; a jó asszony pedig, miután bőségesen mentegetőzött,
amiért maga is vissza nem tér, rábeszélte az ifjút: menjen csak be a házba, Miss
Dashwood egyedül van odafent, mondta, s igen különleges dologban van épp Mr.
Ferrarsszal beszélnivalója.
Elinor zavara közepette is azon örvendett, hogy legyen bármily nehéz megfelelően
kifejeznie magát a levélben, még ez is sokkalta kedvezőbb, mint személyesen, szóval
közölni mondandóját - amikor belépett a látogató, s épp erre az ugyancsak keserves
erőfeszítésre kényszerítette. Meglepetése és zavara igen nagy volt, hogy Edward ily
hirtelen megjelent. Nem is látta azóta, hogy az eljegyzése kitudódott, azóta tehát,
hogy Edward rádöbbent: ő, Elinor, is tudja a dolgot; ezért tehát, annak tudatában,
amit gondolt, s amit Edwardnak el kellett mondania, néhány percig kiváltképp
kényelmetlenül érezte magát. Zavarban volt maga Edward is, és igen ígéretes
zavarodottságban üldögéltek jó darabig. Hogy Edward mentegetőzött-e betöréséért,
amint a szobába lépett, arra maga sem emlékezett; ám eltökélte, hogy biztos, ami
biztos, amint egy szó is képes elhagyni ajkát, elmondja magamentségét, miután
helyet foglalt egy széken.
- Mrs. Jennings azt mondotta - kezdte hát -, hogy kegyednek beszéde van velem, így
vettem ki legalábbis a szavaiból, másképpen nem bátorkodtam volna ily módon
megzavarni; habár ugyancsak fájdalommal töltött volna el, ha úgy kell elhagynom
Londont, hogy nem látom kegyedet és a húgát; kivált mivel valószínűleg jó idő
eltelik, amíg... nem valószínű, hogy egyhamar a kegyedék viszontlátásának
örömében részesülnék. Holnap Oxfordba megyek.
- Úgy azonban nem ment volna mégsem el - mondotta Elinor, aki addigra már
magára talált, és eltökélte, hogy amint lehet, túlesik a rettegett perceken -, hogy el
ne vitte volna magával mindannyiunk jókívánságait, még ha személyesen nem is
tudtuk volna általadni. Mrs. Jennings nagyon is igazat szólott. Csakugyan fontos
közlendőm van önnel, s épp most szándékoztam írásban tudtára adni. Felettébb
kellemes megbízatásom van (e szavakat szólván a rendesnél jóval szaporábban
szedte a levegőt). Brandon ezredesnek, aki alig tíz perce ment el, kívánságára
közlöm, hogy mivel úgy tudja, ön pappá készül szenteltetni magát, nagy örömmel
felajánlja önnek a delafordi lelkészséget, amely ez idő szerint éppen üres; csak azt
kívánja, bárcsak jövedelmezőbb volna. Engedje meg, hogy szívbéli örömömet
fejezzem ki, amiért ilyen tiszteletre méltó és biztos ítéletű barátja van, s hogy a
magam kívánságával is csatlakozzam az övéhez, hogy a lelkészség, amelynek évi
kétszáz font a jövedelme, bárcsak lenne jóval tekintélyesebb, hogy ön ezáltal
inkább... hogy több legyen önnek ideiglenes elhelyezkedésnél... vagyis, röviden, hogy
biztosítsa a boldogságába vetett minden reményét.
Hogy Edward mit érzett, maga sem tudta volna megmondani, ezért hát ne várjuk,
hogy bárki más is megmondta légyen helyette. Látszani azonban látszott rajta a
meglepetés, amelyet e nem várt, nem sejtett hír bízvást kiválthatott; szólni azonban
két szót szólt csupán:
- Brandon ezredes!
- Igen - folytatta Elinor, egyre eltökéltebben, mivel a nehezén túljutott már -; Brandon
ezredes ezzel akarja tanúsítani, hogy nem hagyta hidegen az, ami a közelmúltban
lezajlott... a kegyetlen helyzet, amelybe önt családjának igaztalan viselkedése
taszította... s e véleményében Marianne, jómagam, és az ön minden barátja osztozik;
s hasonlóképpen óhajtja bizonyítani az ön jelleme iránti nagyrabecsülését, s azt, hogy
igen helyesli az ön magatartását a jelen alkalommal.
- Brandon ezredes lelkészséget adományoz nekem! Lehetséges ez?
- Tulajdon rokonai oly hidegszívűek; ezért lepődik meg, ha bárhol barátságra lel.
- Nem - felelt az ifjú, hirtelen magára ébredve. - Nem az, hogy kegyedben barátra
lelek; mert azt igenis tudom, hogy kegyednek, a kegyed jóságának köszönhetek
mindent. Érzem, s ha tudnám, ki is fejezném, de mint kegyed is jól tudhatja, szónok
nem vagyok.
- Téved. Higgye el, hogy ezt tökéletesen, vagyis csaknem tökéletesen a tulajdon
érdemének köszönheti, meg annak, hogy ezzel Brandon ezredes is tisztában van.
Énnekem nem volt benne semmi részem. Én még azt sem tudtam, míg csak
szándékáról nem értesültem, hogy a lelkészség megüresedett; mi több, arról sem
volt sejtelmem, hogy az ezredesnek egyáltalán módjában áll lelkészséget
adományozni. Mint a barátom, mint családom barátja, ő talán... igen, bizonyosan
tudom, még nagyobb örömmel adományozza önnek; de szavamra mondom, az én
kérésemnek semmit sem köszönhet.
Az igazság arra kötelezte, hogy bevallja: némi csekély része valóban volt a dologban;
ám semmiképp sem akart Edward patrónájának szerepében tetszelegni, s ezért némi
tétovázással ismert csak be ennyit is; ami végtére is megerősítette Edward
elméjében az imént belopózott gyanút. Hogy Elinor elhallgatott, Edward kis ideig
elmerült gondolataiban, végül, nagy erőfeszítéssel, imigyen szólalt meg:
- Brandon ezredes valóban nagy érdemű és tiszteletre méltó férfiúnak látszik. Mindig
is ilyennek hallottam emlegetni, s tudom, a kegyed bátyja is nagyra tartja.
Kétségtelenül értelmes ember, s a modora tökéletes úriemberre vall.
- Csakugyan - válaszolt Elinor -, s hiszem, hogy közelebbi ismeretség után is igazolva
látja mindazt, amit hallott felőle, s mivel oly közeli szomszédok lesznek (mert úgy
hallom a lelkészlak jóformán a kúria tőszomszédságában épült), kiváltképpen fontos,
hogy valóban ilyen legyen.
Edward erre nem válaszolt; amikor azonban Elinor elfordította fejét, oly komoly, oly
mélyreható, oly szomorú pillantást vetett rá, amely mintha azt mondta volna, hogy
bárcsak lenne a lelkészlak meg a kúria között sokkal-sokkal nagyobb a távolság.
- Úgy tudom, Brandon ezredes a St. James Streeten lakik - mondotta hamarosan, és
felállt.
Elinor megmondta a házszámot.
- El kell sietnem hát, s elmondanom mindama köszönetet, amelyet kegyednek a
kegyed tiltása folytán el nem mondhatok; biztosítanom őt, hogy igen... hogy igen
boldoggá tett.
Elinor nem próbálta tartóztatni; s úgy váltak el, hogy Elinor szüntelen jókívánságairól
biztosította boldogságát illetően, bárminő helyzetbe is kerül, Edward pedig igen csak
igyekezett viszonozni mindeme jóindulatot, a hatalma azonban már nemigen volt
meg, hogy ki is fejezhette volna.
- Amikor viszontlátom - mondotta magában Elinor, mihelyt Edward mögött
becsukódott az ajtó -, Lucy férjeként látom viszont.
S e nyájas szép reménnyel ült le, hogy végiggondolja a múltat, felidézze Edward
szavait, és megértse érzéseit, s természetesen hogy a magáéit elégedetlenül
gondolja át.
Amikor Mrs. Jennings hazaérkezett, noha olyan embereket látogatott meg, akiket
azelőtt nem látott még soha, s akikről következésképp jócskán lett volna
mesélnivalója, annyira elfoglalta elméjét a birtokába jutott fontos titok, hogy másra
már nem jutott hely, amint tehát Elinor megjelent, legott vissza is tért a tárgyra.
- Nos, kedvesem - kiáltott fel a derék hölgy - hát felküldtem magához az ifjú embert!
Helyesen tettem? Gondolom, nemigen eshetett nehezére, hogy... S vonakodott-e
vajon elfogadni a kegyed ajánlatát?
- Nem, asszonyom; mint ahogy nem is volt valószínű.
- No, és elkészül-e hamar? Hisz úgy látszik, ezen múlik minden.
- Én oly keveset tudok az efféle formaságokról - mondta Elinor -, hogy alig
becsülhetem meg a szükséges időt, sem a szükséges előkészületeket; úgy gondolom
azonban, hogy két-három hónap elteltével felszenteltetheti magát.
- Két-három hónap! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Uramisten! kedvesem, s maga ily
nyugodtan beszél erről? Hát várhat két-három hónapig az ezredes? Jóságos ég! Én
aztán, annyi bizonyos, hamarabb végére érnék a türelemnek! S ha bárki boldogan
tenne is szívességet szegény Mr. Ferrarsnak, aligha hinném, hogy érdemes volna két-
három hónapig várni rá! Hisz könnyen akadna más, aki csakoly jól megtenné; valaki,
akit már régebben felszenteltek!
- Drága asszonyom - szólott Elinor -, hova gondol? Hisz Brandon ezredesnek egyetlen
óhaja, hogy Mr. Ferrars szolgálatára lehessen!
- Az isten áldja meg, drágám! Csak nem akar arról meggyőzni engem, hogy az
ezredes egyes-egyedül azért veszi el magát, hogy az esketésért tíz aranyat
nyomhasson Mr. Ferrars markába?!
Ezután már fény derült a félreértésre, nyomban megtörtént a kimagyarázkodás, s
pillanatnyilag mindkét hölgy igen jót mulatott a dolgon, és egyiküknek sem jelentett
semminémű szomorúságot később sem, hisz Mrs. Jennings az egyik örömforrást
csupán másikkal cserélte fel, s az első iránti reményét sem kellett még feladnia.
- Bizony, bizony, a lelkészség ugyancsak szerény - bólogatott, a meglepetés meg az
elégedettség első kitörésének csillapodtával -, s ugyancsak meglehet, hogy rossz
állapotban van; de hogy egy férfi azért mentegetőzzék, mint én gondoltam, hogy egy
ház, amelynek tudomásom szerint öt szalon van a földszintjén, s úgy emlékszem, a
kulcsárné azt mondotta, tizenöt ágyat vethetnek meg benne! s méghozzá épp
kegyednek, aki a Barton-villában él! Hát ez bizony ugyancsak nevetségesen
hangzott. No de hát, kedvesem, rá kell vennünk az ezredest hogy tegyen valamit
azzal a lelkészlakkal, hogy kényelmes legyen, mire Lucy beköltözik.
- Csakhogy Brandon ezredes úgy véli, a lelkészség jövedelme nem elegendő ahhoz,
hogy megházasodjanak rá.
- Az ezredes tökfilkó, kedvesem; azért, mert neki magának kétezer font az évi
jövedelme, azt hiszi, kevesebbre senki sem házasodhat. Szavamra mondom, elhiheti:
ha élek, még Szent Mihály-nap előtt ellátogatok a delafordi lelkészlakba; márpedig
annyi bizonyos, akkor megyek csak, ha Lucy is ott lesz.
Elinor egészen egy véleményen volt a derék asszonysággal, már ami annak
valószínűségét illeti, hogy nem kell semmi másra várniuk.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
Edward köszönettel járult Brandon ezredeshez, majd boldogságával Lucyt kereste fel;
s mire elért vele a Bartlett-házakba, az olyannyira túlcsordult, hogy Lucy arról
biztosíthatta Mrs. Jenningset, aki másnap jókívánságaival felkereste, hogy soha
életében még Edwardot ilyen kedélyben nem látta.
Ami a Lucy tulajdon boldogságát, tulajdon kedélyét illeti, nos, afelől csakugyan nem
lehetett semmi kétség; s buzgón csatlakozott Mrs. Jenningshez abbéli reményében,
hogy Szent Mihály napján már valamennyien nagy kényelemben lehetnek együtt a
delafordi lelkészlakban. S ugyanakkor azon volt minden igyekezetével, hogy
Elinornak tulajdonítsa mindazt, amit már Edward is feltételezett róla; a legmelegebb
hálával emlegette mindkettejük iránti barátságát, kész volt az ő javára írni mindazt,
amivel tartoztak, s nem rejtette véka alá abbéli véleményét, hogy Elinor igenis a
világon mindenre képes azokért, akiket becsül. Ami pedig Brandon ezredest illeti,
nos, őt Lucy nemcsak szentként volt hajlandó imádni, de ezenfelül még őszinte és hő
reményét fejezte ki, miszerint bárcsak úgy is bánna a világ az ezredessel
mindennémű ügyes-bajos dolgában; magában pedig titkon eltökélte, hogy
Delafordban, amennyire csak lehet, a maga hasznára fordítja az ezredes cselédségét,
hintaját, barmait és aprójószágát.
Egy hete is elmúlt, hogy John Dashwood a Harley Streeten tisztelkedett; s mivel azóta
egyetlen szóbeli tudakozódáson felül nem érdeklődtek Mrs. John Dashwood hogyléte
felől, Elinor úgy érezte, meg kell látogatnia sógorasszonyát. Eme kötelezettségét
nemcsak hajlandósága ellenezte, de társaitól sem nyert erre nézve semminémű
bátorítást. Marianne nem érte be annyival, hogy maga kereken megtagadta, hogy
odalátogasson, de minden igyekezetével próbálta nővérét is visszatartani ettől; Mrs.
Jennings pedig, noha hintaja most is Elinor rendelkezésére állt, egyáltalán nem
állhatta Mrs. John Dashwoodot, és a társaságának újbóli élvezetére még a
kíváncsiság sem bírhatta rá, hogy vajon miképp fogadta a legutóbbi értesülést, sem
pedig heves vágya hogy a fent nevezett hölgyet megsértené azzal, hogy Edward
pártját fogja. Következésképpen Elinor egymaga indult vizitelni holott neki volt
valamennyiőjük közül erre a legcsekélyebb hajlandósága, s megkockáztatta ezzel,
hogy kettesben lesz azzal az asszonnyal, akit a többiek mind nálánál sokkalta
kevesebb okkal utálhattak.
Mrs. Dashwood letagadtatta magát; mielőtt azonban a hintó a ház előtt
megfordulhatott volna, véletlenül kilépett a kapun a férje. Nagy örömét fejezte ki
Elinor láttán; elmondta, hogy épp a Berkeley Streetre igyekezett, tiszteletét tenni;
biztosította, hogy Fanny igen szívesen látná, s invitálta: kerüljön beljebb.
Felmentek a szalonba. Nem volt ott senki.
- Fanny bizonyára a szobájában van - mondotta John Dashwood. - Mindjárt bemegyek
hozzá, mert egészen bizonyos vagyok benne, hogy az ellen nem lesz semmi
ellenvetése, hogy téged fogadjon. Ó, dehogy, korántsem. Most kivált nem is
lehetne... no de hiszen te meg Marianne mindig is a kedvencei voltatok. Marianne
miért nem jött el?
Elinor, ahogy tudta, kimentette húgát.
- Nem is bánom, hogy egyedül látlak - felelte a bátyja -, mert sok mondanivalóm van
a számodra. Ez a Brandon ezredes féle lelkészség... csakugyan igaz lenne? Valóban
Edwardnak adta? Tegnap véletlenül jutott a fülembe a dolog, s csak azért indultam
hozzátok, hogy továbbiakat tudjak meg felőle.
- Tökéletesen igaz. Brandon ezredes Edwardnak adományozta a delafordi
lelkészséget.
- Csakugyan! Nos, ez aztán valóban meglepő! Hiszen nem is rokonok! Nincs közöttük
semmiféle kapcsolat! S a mai világban, mikor a lelkészségekért oly jó árat adnak!
Mennyit érhet ez?
- Mintegy évi kétszáz fontot.
- Igen, igen; s ami egy ennyit érő lelkészség legközelebbi adományozását illeti...
tegyük fel, hogy az előző lelkész öreg volt és beteges, és várható volt, hogy a
lelkészség hamarosan megürül... megkaphatott volna érte az ezredes, mondjuk, vagy
ezernégyszáz fontot: S hogyhogy végére nem járt a dolognak még a régi lelkész
életében? Most aztán már elkésett az eladásával; s hogy épp egy ilyen józan ember,
mint Brandon ezredes! Magam sem értem, hogy nem volt benne semmi előrelátás,
ilyen mindennapi, ilyen természetes dologban! Nos, hisz tudom, szinte minden
teremtett ember; jellem csupa-csupa ellentmondás. Hanem azért, ha jobban
utánagondolok, azt hiszem, ilyesféleképpen állhat a dolog: Edward csak addig ülhet a
lelkészségben, míg az a személy, akinek az ezredes valójában eladta, eléri a
megfelelő kort, hogy betölthesse az állást. Bizony, bizony, így lesz ez, nekem
elhiheted.
Elinor azonban igen állhatatosan ellentmondott; s amikor elmesélte, hogy ő maga
adta Edward tudtára Brandon ezredes ajánlatát, következésképpen tudatában van az
adományozás feltételeinek, bátyja végül kénytelen volt hitelt adni a szavának.
- De hát ez aztán igazán meglepő! - kiáltott fel, amikor meghallgatta húga
elbeszélését. - Vajon mi indíthatta erre az ezredest?
- Igen egyszerű ok: hogy Mr. Ferrars javát szolgálja.
- Ej, ej; no de akármi legyen is az ezredes, annyi bizonyos, hogy Edward ugyancsak
szerencsés ember. Kérlek, semmiképpen ne említsd a dolgot Fannynak, mert én
ugyan tapintatosan a tudomására adtam, s ő ugyancsak derekasan viseli, de nem
szívesen hall erről a tárgyról.
Elinor csak némi nehézség árán tudta magát megtartóztatni a megjegyzéstől, hogy
Fanny igazán önfegyelemmel viselhetné el, ha öccse olyan jövedelemre tesz szert,
amely sem őt, sem gyermekét semmiképpen meg nem rövidíti.
- Mrs. Ferrars - tette hozzá bátyja, s hangját a tárgy fontosságához mérten halkabbra
fogta - pillanatnyilag mit sem tud a dologról, s úgy vélem, legjobb lenne eltitkolni
előle, ameddig csak lehetséges. Amikor megkötik a házasságot, úgyis meg fogja,
sajnos, hallani.
- De hát mire való ez az óvatosság? Azt ugyan aligha hihetjük, hogy Mrs. Ferrarsnak a
legcsekélyebb örömére is szolgálna, ha megtudja, hogy a fiának lesz miből
megélnie... nem, erről bízvást szó sem lehet, de hát a múltkori viselkedése után
miért is gondolná róla bárki, hogy érez egyáltalán? végzett a fiával, mindörökre
eltaszította, s aki fölött csak bárminémű hatalommal bír, hasonlóképpen eltaszíttatta
mindazokkal is. Ezek után bizonyára aligha lehet elképzelni, hogy Edward bármiféle
bánatot vagy örömöt kelthetne benne, hogy bármi is érdekelné, ami Edwarddal
történik. Hisz csak nem oly gyönge teremtés, hogy elvetné... gyermek adta vigaszt, s
megtartaná a szülő aggodalmát!
- Ó, Elinor - mondta erre John -, te ésszerűen érvelsz, de látszik, hogy az emberi
természetet nem ismered. Hidd el, amikor Edward szerencsétlen házassága
végbemegy, anyja csakúgy megérzi, mintha el sem taszította volna őt magától; s
ezért minden körülményt, ami az iszonyú eseményt siettetheti, a lehetőséghez
képest leplezni kell előtte. Mrs. Ferrars sosem feledheti, hogy Edward a fia.
- Meglep, amit mondasz; azt hittem volna, mostanáig már bizonyára kivetette
emlékezetéből.
- Nem vagy méltányos Mrs. Ferrarsszal. Nálánál odaadóbb anya aligha akad az egész
világon.
Elinor hallgatott.
- Most azt gondoljuk - folytatta kis szünet után Mr. Dashwood -, hogy Morton
kisasszonyt Robert veszi el.
Elinort mosolyra késztette bátyjának komoly és az ügy fontosságától áthatott hangja,
s nyugodtan válaszolt:
- A hölgynek vélhetőleg nincs választása.
- Választása! Hogy érted ezt?
- Csupán úgy, hogy szavaidból az következik: Morton kisasszonynak bizonyára
mindegy, hogy Edwardnak vagy Robertnek lesz a felesége.
- Természetesen, hisz nincs is semmi különbség; végtére most mindenféle
szempontból Robert tekinthető az idősebb fiúnak; ami meg minden egyebet illet:
mindketten igen kellemes ifjú emberek. Nem hinném, hogy bármelyikük is túltesz a
másikon.
Elinor nem szólt többet, John is hallgatott egy kis ideig. Gondolatmenetét végül
ekképpen fejezte be:
- Egyetlen dolog felől, kedves húgom - s ekkor nyájasan megfogta Elinor kezét, és
áhítatos suttogással szólott hozzá -, hadd biztosítsalak; s meg is teszem, mert tudom,
jólesik majd neked. Jó okom van azt hinni... mi több, a legmegbízhatóbb forrásból
tudom, máskülönben nem is ismételném, hisz akkor ugyancsak helytelen volna
bármit is szólni felőle... hanem én a legmegbízhatóbb forrásból tudom... nem mintha
magától Mrs. Ferrarstól hallottam volna... de már a lányától igen... Vagyis, röviden,
bármiféle ellenvetés lehetett egy bizonyos... egy bizonyos kapcsolat ellen... hiszen
értesz, ugye... sokkalta kívánatosabb Itt volna a szemében, feleannyi bosszúságot
sem okozott volna neki, mint amennyit ez okoz. El sem mondhatom, mennyire
örültem, amikor meghallottam, hogy ezt Mrs. Ferrars így fogja fel, igazán kedvező
körülmény ez valamennyiünknek, hiszen tudod. Nem is lehetett volna
összehasonlítani, ezt mondta, mennyivel kevésbé lett volna az rossz, s hogy
mennyire örülne most, ha annál rosszabb nem történt volna. Hanem persze erről
most már nincs szó... nem is lehet gondolni rá, mármint bármiféle vonzalomra, hiszen
érted... nem is lehetett volna... mindez már a múlté. De azért azt gondoltam, ennyit
elmondok neked, hiszen tudom, mennyire örülsz neki. Nem mintha bármi okod volna
megbánni bármit is, kedves Elinorom. Semmi kétség sem férhet hozzá, hogy nagyon
is jól jársz... éppolyan jól, ha ugyan nem jobban, mindent egybevetve. Járt nálatok
mostanában Brandon ezredes?
Elinor épp eleget hallott, ha nem is ahhoz, hogy a hiúságát legyezgesse, és tulajdon
fontosságát öregbítse; ahhoz mindenképpen, hogy idegeit felizgassa és elméjét
betöltse; ezért szívből örült, hogy megszabadul a válaszadástól s attól a
veszedelemtől, hogy még többet is kelljen bátyjától hallania - Mr. Robert Ferrars
lépett be ugyanis a szobába. Néhány percnyi csevegés után John Dashwoodnak
eszébe ötlött, hogy Fanny még nem is értesült sógornéja ittlétéről, kiment hát, hogy
megkeresse; Elinornak pedig módja nyílt elmélyíteni ismeretségét Roberttel, aki
derűs közömbösségével és gőgös, öntelt modorával (míg ily méltatlan előnyre tett
szert anyja szeretetében és nagylelkűségében, száműzött bátyja rovására, holott erre
semmi mással, mint kicsapongó életmódjával és bátyja érdemével rá nem szolgált)
csak öregbítette Elinornak az eszéről és szívéről alkotott ugyancsak kedvezőtlen
véleményét.
Két percig sem voltak kettesben, Robert máris Edwardra terelte a szót; az ő fülébe is
eljutott ugyanis a lelkészség híre, és ugyancsak felkeltette kíváncsiságát. Elinor
Robert kérdezősködésére elismételte a részleteket, csakúgy, mint az imént Johnnak;
s noha Robertre mindez egészen más hatással volt, nem kevésbé hatott rá, mint
ahogyan Johnra. Féktelenül hahotázott. Csak elgondolni is Edwardot mint lelkészt,
amint egy kis paplakban éldegél - hát ez iszonyú jól elszórakoztatta Robertet; s
amikor ehhez még megképzett előtte Edward, amint fehér karingben imát olvas, és
kihirdeti John Smith és Mary Brown házasságát - hát ennél már aligha tudott volna
nevetségesebbet elképzelni is!
Elinor eközben rendíthetetlen komolysággal várakozott, míg Robert oktalansága
végére ér, de a tekintete önkéntelenül is elárulta a megvetést, amelyet Robert szavai
keltettek benne. Nem veszett kárba az a pillantás, mert az ő lelkét megkönnyítette,
habár Robert észre sem vette. Nem Elinor szemrehányó pillantása, hanem a maga
józansága térítette vissza az elménckedésről az észre.
- Akármennyire tréfának tekintjük is - mondta végül, amikor magához tért az
erőltetett nevetésből, amely a pillanat őszinte vigasságát hosszan elnyújtotta -,
lelkemre, igen komoly a dolog. Szegény Edward! tönkre van téve egész életére.
Igazán nagyon sajnálom, hiszen derék, jószívű fickó; nálánál derekabbat tán nem is
hordott még hátán a föld. Maga kevéssé ismeri őt, Dashwood kisasszony, annak
alapján nem ítélheti meg. Szegény Edward! A modora bizony nem épp a
legszerencsésebb. De hát ugyebár nem születtünk egyformának, nem bánt velünk
egyaránt bőkezűen a természet. Szegény fiú! Hogy idegenek körében kelljen őt látni!
Már magában ez is szánandó állapot. De lelkemre, hiszem, hogy nálánál derekabb
szív messze földön egy kebelben sem dobog; s ünnepélyesen kijelentem és fogadom
önnek, hogy soha életemben annyira meg nem döbbentett semmi; mint amikor ez a
dolog kipattant. Sehogyan sem hihettem. Anyámtól hallottam először a dologról, s
mert úgy éreztem, felelős személy módjára kell cselekednem, nyomban azt mondtam
neki: "Drága asszonyom, nem tudom, mit szándékozik tenni ez alkalommal, de ami
engem illet, annyit mondhatok csupán, ha Edward elveszi ezt a fiatal nőt, én ugyan
rá sem nézek többé." Ezt mondtam, amint meghallottam. Meg kell hagyni, nem
mindennapi megdöbbenést éreztem! Szegény Edward! ő aztán elintézte magát
tökéletesen, örökre kirekesztette magát a tisztes társaságból! hanem, ahogy
nyomban mondtam is anyámnak, a legkevésbé sem lep meg a dolog; hiszen a
neveltetése alapján mi mást is várhatott volna az ember! Szegény anyám majd eszét
vesztette kétségbeesésében.
- Látta valaha is a hölgyet?
- Igen; egy ízben, amikor itt volt ebben a házban, történetesen benéztem tíz percre;
de annyi is elég volt. A leghitványabb félszeg kis falusi lány, semmi stílusa, semmi
elegáncia, és jóformán semmi szépség. Tökéletesen emlékszem reá. Épp az a fajta
lány, akiről feltételezhető, hogy rabul ejti szegény Edward szívét. Amint anyám
elmondta nekem a dolgot, nyomban felajánlottam, hogy magam beszélek a fiúval, s
lebeszélem a házasságról; de már akkor késő volt, nem lehetett tenni semmit, mert,
sajnos, épp nem voltam jelen, és csak akkor tudtam meg egyáltalán, amikor már
kenyértörésre került a dolog, és akkor nem illett volna beavatkoznom. De ha csak
egypár órával hamarabb értesülök róla, azt hiszem, nagyon is valószínű, hogy
valamire jutottunk volna. Annyi bizonyos, én azután felnyitottam volna Edward
szemét. "Drága öregem", ezt mondtam volna, "gondold meg, mit teszel. Egészen
alantas kapcsolatot kötsz, olyat, amelyet családod egy emberként helytelenít."
Vagyis, óhatatlanul azt kell gondolnom, megtaláltam volna a módját. De hát most
már késő. Éhen fog pusztulni a nyomorult; igen, ez biztos, éhen pusztul.
Amikor nagy lelki nyugalommal megállapította ezt, Mrs. John Dashwood belépése
akasztotta meg a témát. Noha a hölgy a maga családja körén kívül sosem említette a
dolgot, Elinor jól láthatta, hogy hatása nem maradt nyomtalan a lelkén;
megnyilvánult ez abban a zavarodottféle arckifejezésben is, amelyet belépésekor
viselt, no meg az igyekezetben, hogy Elinorral szívélyesen próbált viselkedni. Ebben
oly messzire elment, hogy sajnálkozását fejezte ki, amién Elinor meg a húga oly
hamarosan elutaznak a városból, mivel remélte, hogy gyakrabban láthatja őket;
ebben az erőfeszítésben a férje, aki a szobába kísérte, s szerelmetesen csüggött
Fannyja minden szaván, a szeretetre méltó és bájos tulajdonságok netovábbját vélte
felfedezni.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
A fivérnek és húgainak városi érintkezését még egy rövid látogatás tetézte be a
Harley Streeten, amelynek során Elinor kivívta bátyja gratulációját, amiért szinte
Bartonig utazhatnak minden költség nélkül, no meg hogy Brandon ezredes egy-két
nap múlva követi őket Clevelandbe; Fanny pedig holmi halvány meghívásfélét
rebegett el, hogy térjenek be Norlandba, valahányszor arra visz az útjuk, márpedig
mindenek között ez volt a legvalószínűtlenebb; mindezek tetejébe pedig John igen
melegen, noha kevésbé nyilvánosan biztosította Elinort, hogy tüstént meglátogatja
Delafordban - ennyi szó esett mindössze a jövőbeni vidéki viszontlátásról.
Elinort mulattatta, hogy valamennyi barátja egyesült erővel igyekszik őt Delafordba
küldeni; márpedig aligha akadt olyan hely pillanatnyilag, ahová ellátogatni, vagy ahol
vendégeskedni kevésbé óhajtott volna; mert nemcsak hogy a bátyja és Mrs. Jennings
az ő jövendő otthonának tekintette a helyet, de a búcsúzáskor még Lucy is hevesen
unszolta, hogy mindenképpen látogassa ott meg.
Április legelején, egy nap, meglehetősen korán, a Hanover Square-ről is, a Berkeley
Streetről is felkerekedett a társaság, hogy megbeszélésük szerint az úton
találkozzanak. Charlotte és a gyermek kényelme érdekében több mint két napig
lesznek úton, Mr. Palmer pedig, aki Brandon ezredes társaságában gyorsabban halad,
kevéssel megérkezésük után csatlakozik hozzájuk Clevelandben.
Akármily kevés jó napja volt is Londonban, s akármily buzgalommal igyekezett már
régen elhagyni, amikor ütött a távozás órája, Marianne óhatatlanul nagy fájdalommal
mondott búcsút a háznak, amelyben utoljára töltötte el remény és bizalom
Willoughby iránt - remény és bizalom, amely immár örökre kihunyt. És számos
könnyet hullatott, hogy elhagyja ama helyet, ahol Willoughby ottmarad; új
elfoglaltságok, új tervek közepette, amelyekben neki már része nem lehet.
Elinor sokkal elégedettebb volt a távozás pillanatában. Gondolatai nem időztek efféle
tárgynál, senkit maga mögött örökre nem hagyott, akitől elválnia egy pillanatnyi
bánatot is keltett volna szívében: örült, hogy megszabadul Lucy erőszakos
barátságától, hálás volt, amiért úgy viheti haza húgát, hogy Willoughbyt a házassága
óta nem kellett látnia, és reménykedéssel tekintett a jövő elé, amikor néhány
csöndes bartoni hónap helyreállíthatja Marianne lelki békességét és megszilárdítja a
magáét.
Szerencsés volt az útjuk. Másnapra elértek a dédelgetett, a gyűlölt Somerset
megyébe, mert Marianne hol így, hol amúgy gondolt reá; s a harmadik nap
délelőttjén megérkeztek Clevelandbe.
Cleveland tágas, modern építésű ház volt; füves lankán emelkedett. Vadaskertje nem
volt, de a kertje meglehetősen tágas; mint minden hasonló méretű házat, szabad
csalitos övezte, zártabb erdei sétány, és sima, kavicsos út kanyargott a virágágyak
között s vezetett a házhoz; a gyepet fák pettyezték, maga a ház fenyő, hegyi
berkenye és akác védelmében rejtezett, s mindezek sűrű fala, imitt-amott sudár
lombard jegenyékkel vegyesen, eltakarta a melléképületeket.
Marianne érzelmektől dagadó kebellel lépett be a házba, hisz tudta: mindössze
nyolcvan mérföld választja el Bartontól, Combe Magnától pedig harminc is alig; s öt
perce sem volt még a falai között, míg a többiek buzgón segédkeztek Charlotte-nak,
aki a kulcsárnénak mutatta épp meg a gyermeket, ő kilopózott a zegzugos csalitosba,
amely épp most szökkent zöldbe, s elnézett messzire; és a görög templomból
Marianne szeme délkelet felé vándorolt a kitáruló vidéken, gyengéden megpihent a
látóhatár legtávolabbi hegygerincén, és elképzelte, hogy annak tetejéről már Combe
Magnát is látni.
A felbecsülhetetlenül értékes keserűség e pillanataiban elmerült a könnyes
gyötrelem élvezetében, hogy Clevelandben lehet; s ahogy más úton visszatért a
házba, átérezte a vidék szabadságának boldog kiváltságát, ahogy ide-oda
bolyongott, szabad és kéjes magányban, s eltökélte, hogy minden napnak szinte
minden óráját, amelyet Palmeréknél tölt, efféle magányos kóborlásnak szenteli.
Épp idejében ért vissza, hogy csatlakozzék a többiekhez, akik kimentek a házból, a
közelebbi környékre, s a délelőtt hátralevő részét kellemes időtöltéssel vesztegették
el; a konyhakertben sétáltak, szemügyre vették a ház falaira felfutó virágot,
hallgatták a kertész panaszát az időjárás csapásairól, betértek a melegházba, ahol
Charlotte-ot kacagásra fakasztotta, hogy legkedvesebb növényeit vesztette el, mert
óvatlanul kitették, s a lappangó fagy megcsípte őket; meglátogatták a baromfiudvart
is, ahol a ház asszonya megint csak a derültség szüntelen forrására lelt a fejőleány
csalatkozott reményeiben, a fészküket odahagyó tyúkokban, meg a róka
garázdálkodásában, vagy az ígéretes új fészekalja csibe idő előtti pusztulásában.
Szép, tiszta nap volt, s amikor Marianne eltervezte a szabadban való bolyongásait,
nem számolt azzal, hogy Clevelandben tartózkodásuk alatt megfordulhat az idő.
Nagy meglepetésére szolgált tehát, hogy amikor estebéd után megint ki akart
sétálni, makacs eső akadályozta meg terveit. Pedig annyira számított rá, hogy az
alkonyatban elsétálhat a görög templomhoz, bejárhatja tán a ház egész vidékét; s ha
csupán hideg és nedves az este, vissza nem tarthatta volna, ám a makacs esőt még
az ő képzelete sem varázsolhatta száraz és kellemes sétálóidővé.
A társaság kicsiny lévén, csendesen telt az idő. Mrs. Palmernek ott volt a gyermeke,
Mrs. Jenningsnek a hímzése; távol levő barátaikról beszélgettek, eltervezték Lady
Middleton vendégségeit, s azon törték a fejüket, vajon Mr. Palmer és Brandon
ezredes aznap este eljut-e Readingig. Elinort alig érdekelte ugyan a társalgás, mégis
részt vett benne, Marianne pedig, akit csalhatatlan ösztöne minden házban elvezérelt
a könyvtárszobához, bármennyire kerülte is azt a szóban forgó család, hamarosan
szert tett egy könyvre.
Mrs. Palmer mindent elkövetett a társaságért, amit az állandó és baráti jó kedély
tehetett, s szívesen látott vendégnek érezhették magukat. Nyílt és szívélyes modora,
noha gyakran volt híjával az udvariassági formuláknak, bőségesen pótolta mindazt,
amit előkelőség és elegancia dolgában elmulasztott, kedvessége s hozzá oly csinos
arca vonzó volt; csacskasága, ha szembetűnő is, nem zavaró, hisz természetéből
fakadt; s Elinor mindent megbocsátott neki - a nevetésén kívül.
Másnap, kései estebédre, még is érkezett a két úr, kellemesen kiegészítvén a
társaságot, s nagyon is jókor jött változatosságot hozva a beszélgetésbe, amely a
hosszú nap folyamán, mivel az eső váltig szakadt, bizony igen vontatottá vált.
Elinor oly keveset látta Mr. Palmert, s az e kevés alkalommal is oly különbözőképpen
viselkedett vele és húgával, hogy nem tudta, mit várhat tőle a családja körében. Úgy
találta azonban, hogy házigazdájuk tökéletes úriember módjára bánik valamennyi
vendégével, s csak olykor goromba a feleségével meg az anyósával; úgy találta, Mr.
Palmerben megvannak a kellemes társ adottságai, s csak egy dolog akadályozza
meg, hogy mindig az legyen: nagyon is szívesen képzeli magát általában mindenkinél
- kiváltképpen pedig Mrs. Jenningsnél és Charlotte-nál - sokkalta felsőbbrendűnek.
Ami egyebekben jellemét és szokásait illeti, amennyire Elinor megállapíthatta, nem
volt bennük semmi olyan vonás, amely a nemére és korára ne volna jellemző. Szépen
evett; pontatlan volt; kedvelte gyermekét, noha igyekezett semmibe venni; s a
délelőttöt biliárdozással verte el, holott idejét dolgainak kellett volna szentelnie.
Egészében véve azonban Elinor sokkal jobban megkedvelte, mint várta volna, és egy
cseppet sem fájlalta, amiért jobban nem tudja szeretni, valamint azt sem, hogy Mr.
Palmer élvhajhász, önző, rátarti természetét óhatatlanul összehasonlította Edward
nagylelkűségével, szerény ízlésével, tartózkodó érzelmeivel.
Edwardról, vagy legalábbis bizonyos dolgai felől most Brandon ezredestől nyert
értesülést, aki nemrégiben járt Dorsetshire-ben; s aki, egy személyben Mr. Ferrars
önzetlen jóbarátjának s a maga meghitt bizalmasának tekintve Elinort, sokat mesélt
a delafordi lelkészlakról, leírta fogyatékosságait, s elmondotta, mit szándékozik a
jobbítása érdekében tenni. Az ezredes magatartása Elinor iránt e tekintetben
csakúgy, mint minden másban, nyilvánvaló öröme, amikor alig tíznapi távollét után
viszontlátta, készsége a vele való beszélgetésre, s a véleményének mindenkori
tiszteletben tartása nagyon is igazolhatta Mrs. Jennings vélekedését az ezredes
érzelmeiről, s ha Elinor most is, mint kezdettől fogva, nem tudja, hogy Marianne az
első az ezredes szívében, talán még benne magában is hasonló gyanút ébresztett
volna. Így azonban legfeljebb csak Mrs. Jennings szavainak hatására járta meg az
agyát efféle gondolat; s akárhogyan is, magamagát kellett kettejük közül a jobb
megfigyelőnek tartania; ő ugyanis az ezredes szemébe nézett, míg Mrs. Jennings
csupán a viselkedését ügyelte; s míg a férfi aggályos gondot kifejező tekintete,
amikor Marianne, alapos megfázás előjeleként, fejét és torkát fájlalta, szavakban
nem fejeződött ki, így tökéletesen el is kerülte az utóbbi hölgy figyelmét - Elinor
azonban egy szerető szív heves érzelmeit és alaptalan riadalmát látta benne.
Két gyönyörteljes alkonyi séta ottlétük harmadik és negyedik estéjén, nem csupán az
élő sövény szegte száraz kavicson, hanem szerteszét a kertben, s kivált a
legtávolabbi részeken, ahol minden vadabbul burjánzott, mint egyebütt, ahol a
legvénebbek a fák, a legmagasabb s legnedvesebb a fű - mindez, tetézve a még
nagyobb oktalansággal, hogy vizes cipőjét, harisnyáját nem vetette le, olyannyira
meghűtötte Marianne-t, hogy lekicsinyelte vagy tagadta bár egy-két napig, a hűlés
csakhamar növekvő rosszulléttel súlyosbodott - mindenki ijedelmére. Özönlött
mindenfelől a jó tanács, s ahogy szokás, mind elutasíttatott. Elnehezedett, fájó
végtagjai, láza, köhögése, fájós torka ellenére úgy vélte, egy éjszakai jó álom
kikúrálja tökéletesen; s amikor végre lefeküdt, csak nagy nehezen vehette rá Elinor,
hogy a legegyszerűbb orvosságok egyik-másikát próbálja ki.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET
Marianne másnap a szokásos időben felkelt; mindennémű érdeklődésre azt felelte:
jobban van, s ezt magamagával is igyekezett elhitetni, mert szokásos
foglalatosságával mulatta magát. Egész nap borzongva gubbasztott a tűz mellett,
könyvvel a kezében, amelyből olvasni sehogyan sem tudott, vagy fáradtan,
ernyedten a szófán hevert - márpedig ez nem volt valami beszédes jele javulásának;
s amikor végül, mind rosszabb közérzettel, korán lefeküdt, Brandon ezredes
ugyancsak meglepődött Elinor nyugalmán, aki - habár egész nap ápolta, dédelgette
húgát, annak akarata ellenére, este pedig belédiktálta a megfelelő orvosságokat -,
akárcsak Marianne, szentül hitte, hogy az álom bízvást hathatós gyógyszernek
bizonyul, és nem érzett nagy riadalmat.
A felettébb nyugtalan és lázas éj azonban rászedte mindkettejük reményeit; s amikor
Marianne, ki mindenáron fel akart kelni, kénytelen volt megvallani, hogy felülni sem
képes, és a maga akaratából visszafeküdt, Elinor már nagyon is kész volt elfogadni
Mrs. Jennings tanácsát, hogy hívassák el Palmerék patikáriusát.
Az jött is azonnal, megvizsgálta a beteget, s azzal biztatta Miss Dashwoodot, hogy
néhány nap helyreállítja húga egészségét; ám mivel úgy nyilatkozott, hogy a bajnak
talán fertőző a hajlandósága, mi több, elejtette a "ragály" szót, nyomban
feltámasztotta Mrs. Palmer anyai szívének riadalmát. Mrs. Jennings, aki kezdettől
fogva hajlamos volt Marianne betegségét súlyosabbnak tekinteni, mint Elinor, most
igen komoly arccal fogadta Mr. Harris kijelentéseit; maga is osztotta Charlotte
félelmét és óvatosságát, s sürgette, hogy azonnal menjen el a kisbabával; Mr. Palmer
pedig, noha oktalannak tartotta az asszonyok aggályait, feleségének rettegését és
ösztökélését túlságosan is sokallotta, hogysem ellenállhatott volna. Elhatározták
ezért, hogy Mrs. Palmer útra kel; s alig egy órával Mr. Harris érkezése után el is
indult, kicsiny fiával meg a dajkával, Mr. Palmer egy közeli rokonának házába, Bathtól
alig néhány mérföldnyire; s a férje, Charlotte szívre ható kérlelésére, megígérte, hogy
egy-két nap múlva követi; s Charlotte kis híján csakoly buzgó kérlelésére, anyjának is
el kellett volna kísérnie oda. Mrs. Jennings azonban, szívbéli kedvességének szavára,
amely miatt Elinor őszintén szívébe zárta, kijelentette: addig nem mozdul
Clevelandből, amíg Marianne beteg, s hogy a maga figyelmes ápolásával igyekszik
pótolni azt az anyát, akitől elszakította; és Elinor valóban igen szíves és tevékeny
segítőtársra lelt benne, aki készségesen osztozott minden fáradozásában, s az
ápolásban való nagyobb jártasságánál fogva gyakran több hasznát is látták.
Szegény Marianne, ernyedten, s a kór természetéből fakadó levertségében, minden
ízében betegnek érezte magát, s már nem remélhette, hogy a másnap meghozza a
gyógyulást; s a gondolat, hogy mit hozott volna a másnap, ha meg nem akadályozza
a balszerencsés betegség, csak még öregbítette minden panaszát - hisz másnap
indultak volna hazafelé; s a Mrs. Jennings inasának kíséretében megtett út végén, a
következő délelőtt meglepték volna édesanyjukat. Ami keveset mondott, mind e
jóvátehetetlen késedelmet panaszolta; akármennyire igyekezett is Elinor felvidítani, s
elhitetni húgával, amit ő maga akkor még valóban hitt is, hogy a késedelem igen
rövid lesz csupán.
A másnap kevés vagy semmi változást nem hozott a beteg állapotában; annyi
bizonyos, hogy jobban nem volt, ámbátor ha javulás nem mutatkozott is, nem tűnt fel
rosszabbnak az állapota. A társaság megint csak fogyatkozott; mert Mr. Palmer, ha
ugyancsak kelletlenül is, akár az igaz emberség és jóindulat hatására, akár mert nem
akart olyan színben feltűnni, mint akit elriaszt házából a felesége, végül mégis
engedett Brandon ezredes rábeszélésének, hogy ígéretéhez híven kövesse
asszonyát; s miközben a házigazda útra készülődött, maga Brandon ezredes is, noha
sokkalta keservesebb erőfeszítés árán, kijelentette, hogy szintén távozik. Ehelyütt
azonban Mrs. Jennings kedvessége ugyancsak jókor közbelépett; hisz úgy vélte,
elküldeni az ezredest, míg szerelmének oly sok gondot okoz a húga állapota, annyit
jelentene, hogy mindkettőjüket megfosztaná minden vigaszuktól; ezért nyomban
kijelentette, hogy neki magának van igenis szüksége rá, hogy az ezredes
Clevelandben maradjon, hogy vele kell pikétet játszania minden este, amíg
Dashwood kisasszony odafönt van a húgánál, és így tovább; s oly hevesen unszolta
maradásra, hogy az ezredes, aki önnön szívének hő óhaját teljesítette, ha enged,
nemigen tettethette tovább az ellenkezőjét; kivált mert Mrs. Jennings kérlelését Mr.
Palmer is hevesen támogatta, aki szívbéli megkönnyebbülést érzett, hogy ha már ő
maga távozik, olyan személyt hagy ott a házban, aki bármily hirtelen veszedelem
esetén tettel és tanáccsal segítheti Dashwood kisasszonyt.
Maga Marianne természetesen mit sem sejtett mindezekről. Nem tudta, hogy
Cleveland gazdái őmiatta kényszerültek távozni, alig egy héttel érkezésük után. Nem
lepte meg, hogy nem látja Mrs. Palmert, s mert ez oly kevéssé érintette, nem ejtette
ki még a nevét sem soha.
Mr. Palmer távozása óta két nap telt el, s Marianne állapota jóformán változatlan volt.
Mr. Harris, aki mindennap meglátogatta, még akkor is merészen gyors javulásról
beszélt, s hasonlóan vérmes reményeket táplált Dashwood kisasszony is; a többiek
várakozása azonban már közel sem volt ennyire derűlátó. Mrs. Jennings már a roham
kezdetén szentül hitte, hogy Marianne ugyan ki nem lábal a betegségből, Brandon
ezredes meg, akinek hasznát főleg abban látták, hogy hű hallgatója volt Mrs.
Jennings előérzeteinek, nem volt olyan lelkiállapotban, hogy hatásuk alól kivonhatta
volna magát. Igyekezett érvekkel jobb belátásra bírni magát, hisz aggályai a
patikárius eltérő véleményének alapján képtelennek tetszettek; a magányosan töltött
sok hosszú óra azonban nagyon is készségesen nyitott kaput mindennemű mélabús
gondolatnak, és sehogyan sem tudta elméjéből elhessegetni a meggyőződést, hogy
Marianne-t nem látja soha többé.
A harmadik nap reggelén azonban mindkettőjük komor várakozása szinte tökéletesen
elcsitult; amikor ugyanis Mr. Harris megérkezett, sokkalta jobbnak ítélte páciense
állapotát. Érverése jóval erősebb volt, s valamennyi tünet kedvezőbb, mint előző
látogatásakor. Elinort felvidította kedvező reményeinek megerősödése; örvendezett,
amiért anyjának írt leveleiben a maga ítéletére hagyatkozott, nem a barátnéjáéra, s
lekicsinylőleg említette a gyengélkedést, amely miatt még Clevelandben
késlekednek; s szinte ki is tűzte az időpontot, amikor Marianne már útra kelhet.
Hanem a nap folytatása nem igazolta kezdetének kedvező reményeit. Estefelé
Marianne állapota ismét rosszabbra fordult, nehezebben érezte magát,
nyughatatlanabb, törődöttebb volt. Nővére mindazáltal nem adta fel vérmes
reményeit, s a változást mindössze annak tulajdonította, hogy míg az ágyát
megvetették, Marianne kiült és ez fárasztotta el; gondosan beadta húgának az előírt
erősítőszereket; s megelégedéssel látta, amint Marianne-t elnyomja az álom,
amelytől Elinor mindennél üdvösebb hatást remélt. Marianne álma ugyan nem volt
oly nyugodt, mint Elinor kívánta volna, de meglehetősen sokáig tartott; s mert
mindenképpen szerette volna tulajdon szemével látni az eredményét, eltökélte, hogy
mindvégig őrzi húga álmát. Mrs. Jennings, aki mit sem tudott a beteg állapotának
változásáról, szokatlanul korán aludni tért; komornája, az egyik legfőbb betegápoló, a
kulcsárné szobájában pihent, s Elinor egyedül maradt Marianne-nal.
Az utóbbinak álma mind zaklatottabb lett; nővére lankadatlan figyelemmel kísérte
szüntelen helyzetváltoztatását, hallgatta az ajkáról gyakran előtörő tagolatlan
panaszkiáltásokat, s valósággal szerette volna felrázni e gyötrelmes szunnyadásból,
amikor Marianne hirtelen felriadt a ház valamely véletlen zörejére, gyorsan felült, és
lázasasan, vadul felkiáltott:
- Jön már mama?
- Még nem - felelt nővére, leplezve rémületét, és megint párnáira segítette Marianne-
t -, de remélem hamarosan itt lesz. Hosszú az út innen Bartonig, hiszen tudod.
- De nem kerülhet London felé! - kiáltott Marianne, éppoly sürgetően, mint az imént. -
Ha London felé megy, sosem látom többé!
Elinor riadtan észlelte, hogy húga nincs magánál, s míg megkísérelte lecsillapítani,
gyorsan megtapintotta az érverését. Gyöngébb és gyorsabb volt, mint valaha! és
Marianne még akkor is zavarosan mamáról beszélt! s Elinor riadalma oly hevesen
fokozódott, hogy eltökélte: tüstént hívatja Mr. Harrist, Bartonba pedig küldöncöt
meneszt édesanyjáért. Brandon ezredessel megvitatni, mi volna az utóbbi
végrehajtásának legjobb módja: ez a gondolat követte magát az elhatározást; s
amint Elinor becsengette a komornát, hogy vegye át húga mellett a helyét, lesietett a
szalonba, mert tudta, az ezredest rendszerint még ennél jóval később is ott találja.
Nem volt idő tétovázásra. Félelmeit és nehézségeit nyomban az ezredes elé tárta.
Elinor félelmeinek eloszlatására amannak sem bátorsága, sem kellő hite nem volt;
néma kétségbeeséssel hallgatta végig; nehézségeinek azonban elébe vágott, mert
olyan készséggel, mely arról árulkodott, hogy magában már el is határozta és
tervezte a dolgot, maga ajánlkozott küldöncül, aki elhozza Mrs. Dashwoodot. Elinor
nem élhetett olyan ellenvetéssel, amely nyomban le nem győzetett volna. Kurtán, de
forró hálával köszönetet mondott hát az ezredesnek, s míg az elment, hogy legényét
sürgős üzenettel Mr. Harrisért menessze, magának pedig tüstént befogasson, Elinor
néhány sort írt édesanyjának.
Milyen hála töltötte el szívét, hogy e percben ilyen barát nyújt vigaszt, mint Brandon
ezredes! s hogy anyjának ilyen útitársa lesz - társ, kinek ítélete utat mutat, kinek
segítsége megkönnyebbülést hoz, s kinek barátsága enyhítheti bánatát - már
amennyire az efféle sürgős hívás döbbenetét bármi enyhítheti, úgy az ezredes
jelenléte, modora, segítsége enyhíti minden bizonnyal.
Az ezredes eközben, bármily érzés töltötte is el, a józan ész eltökéltségével
cselekedett; késlekedés nélkül tett meg minden szükséges előkészületet, s pontosan
kiszámította, menynyi idő múlva várhatja visszatértét Elinor. Egyetlen másodpercet
sem vesztegetett. A lovak a vártnál hamarabb előálltak, Brandon ezredes pedig, igen
komoly pillantással, csupán megszorította Elinor kezét; néhány szava már túlságosan
halk volt, hogysem a fülébe juthatott volna; s már sietett is a kocsihoz. Tizenkét óra
lehetett, s Elinor visszatért húga szobájába, hogy ott várja be a patikárius érkezését
és virrassza végig az éjszakát.
Szinte egyaránt gyötrelmes volt ez az éj mindkettejüknek. Teltek-múltak az órák,
álomtalan kínban s önkívületben Marianne számára, s végtelenül fájdalmas
aggodalomba Elinornak, míg Mr. Harris meg nem érkezett. Hogy Elinorban feltámadt
az aggodalom, ugyancsak nagy árat fizetett korábbi bizakodásáért, s a szolgáló, ki
együtt virrasztott vele, mert Elinor nem engedte meg, hogy Mrs. Jenningset
felébresszék, csak még további gyötrelmére volt, szüntelen célozgatásával, hogy
asszonya mindig is ilyesmire számított.
Marianne kusza gondolatai még most is minduntalan anyja körül repdestek, s
valahányszor a nevét említette, szegény Elinor szíve elfacsarodott; vádolta magát,
hogy oly soknapi betegséget vett semmibe, s bár keservesen vágyódott azonnali
jobbulás után, azt képzelte, hogy minden jobbulás reménye hiábavaló, hogy
mindennel túlságosan sokáig késlekedtek, s felrémlett előtte a fájdalmas anya képe,
aki későn érkezik, hogysem drága gyermekét lássa még, vagy hogy ép érzékeinek
birtokában lássa.
Elinor már-már azon volt, hogy megint üzen Mr. Harrisnak, vagy ha nem jöhet,
másnál keres tanácsot, amikor a szóban forgó személy - bár csak öt óra után -
megérkezett. Véleménye némi kárpótlást nyújtott késlekedéséért, mert elismerte
ugyan, hogy páciense állapotában váratlan és kedvezőtlen fordulat következett be, a
veszedelmet mégsem tekintette súlyosnak; a javulást emlegette, amelyet az új
kezelési mód mindenképp eredményez majd, s mindezt oly magabiztosan, hogy
bizakodása, noha csekélyebb mértékben, átragadt Elinorra is. Mr. Harris megígérte,
hogy három-négy óra múlva eljön megint, s a beteget is, aggódó ápolóját is
nyugodtabban hagyta ott, mint ahogyan találta őket.
Mrs. Jennings reggel ugyancsak nagy riadalommal hallotta, mi történt, s teli volt
szemrehányással, amiért nem hívták segítségül. Korábbi rossz sejtelmei most már
nagyobb okkal erősödtek meg, s nem is hagytak kétséget benne a vég felől, s noha
megkísérelte vigasztalni Elinort, a húgát fenyegető veszedelem nem engedte, hogy
reménnyel kecsegtesse. Őszinte fájdalom töltötte el a szívét. A gyors hanyatlás, egy
ily fiatal, ily szép leány pusztulása, mint Marianne, bizonyára közömbösebb személyt
is megindított volna. Mrs. Jennings részvétére azonban Marianne-nak egyéb jussa is
volt. Három hónapig volt a társa, s most is még az ő gondjára volt bízva;
köztudomásúlag nagy sérelem érte, és régóta boldogtalan. A nővérének, Mrs.
Jennings különleges kedvencének kétségbeesését is látnia kellett; ami pedig
édesanyjukat illeti, ha arra gondolt Mrs. Jennings, hogy Marianne minden bizonnyal
azt jelenti neki, mint őneki magának Charlotte - nos, igaz szívbéli részvét töltötte el a
szenvedő anya iránt.
Mr. Harris pontosan érkezett második vizitjére; az előző alkalommal kifejezett
reményeiben azonban csalódnia kellett. Orvosságai kudarcot vallottak; a láz nem
hagyott alább; Marianne immár nem volt magánál; néma, tompa kábulatba zuhant.
Elinort abban a pillanatban minden, a mindennél is több félelem töltötte el, s azt
mondotta: más segítséget hív. Mr. Harris azonban ezt szükségtelennek ítélte; van
még a tarsolyában valami, úgymond; más gyógyszert kell alkalmaznia, s a sikerében
szinte csakoly bizonyos, mint az utóbbiéban; és vizitjét bátorító fogadkozással fejezte
be, mely Dashwood kisasszonynak a füléhez igen, a szívéhez azonban el nem
juthatott. Nyugodt volt, kivéve amikor anyjára gondolt, de jóformán reménye
vesztett; s ebben az állapotban maradt délig, alig mozdult el húga ágya mellől, csak
gondolatai vándoroltak egyik fájdalmas képtől, egyik szenvedő baráttól a másikig, s
kedélyét a végsőkig nyomasztotta Mrs. Jennings csevegése, aki a roham
kegyetlenségét és veszedelmét habozás nélkül az előző hosszú hetek
gyengélkedésének tulajdonította, amelyet csalódása hozott Marianne-ra. Elinor
elfogadta elméletét, s ez csak tetézte gondolatainak keserűségét.
Déltájt azonban - óvatosan, a csalódástól féltében, mely jó időre hallgatásra
kényszerítette, még barátnéja előtt is - szinte azt képzelte, azt remélte, hogy holmi
csekély javulást észlel húga érverésében; várt, figyelt, újra meg újra megvizsgálta; s
végezetül, a külső nyugalma alá az előző kétségbeesésnél nehezebben rejthető
izgalommal odáig merészkedett, hogy tudassa reményeit. Mrs. Jennings, noha
alaposabb vizsgálatra kénytelen volt tudomásul venni az időleges megélénkülést,
megkísérelte visszatartani ifjú barátnéját attól, hogy a javulás folytatásának hitével
áltassa magát - s Elinor, elősorolva magában a tamáskodás valamennyi tiltó tételét,
hasonlóképpen megparancsolta magának, hogy ne reméljen. Hanem akkor már késő
volt. A remény immár belebbent; s érezve szárnya szorongó rebbenését, Elinor húga
fölé hajolt, vajon várjon - maga sem igen tudta, mire. Félóra telt el, s a kedvező tünet
áldásos jelenléte nem szűnt. S mások is támadtak az öregbítésére. Marianne
lélegzete, a bőre, az ajka, mind-mind a javulás megannyi jelével kecsegtette Elinort,
s Marianne értelmes, habár fáradt pillantással szegezte rá szemét. A szorongás és a
remény most arányos erővel szorongatta, s egyetlen nyugalmas pillanatot nem
engedett, míg csak négy órakor Mr. Harris meg nem érkezett; amikor is az utóbbi
bizonykodása, a várakozását is meghaladó javuláshoz fűzött gratulációja végre
bizalmat, vigaszt s örömkönnyeket fakasztott Elinorban.
Marianne minden tekintetben sokkal jobban volt, és Mr. Harris kijelentette, hogy túl
van a veszélyen. Mrs. Jennings a kiállott ijedelem után beérte annyival, hogy
előérzetei legalább némiképpen megalapozottnak bizonyultak, miért is ezúttal
hajlandónak mutatkozott megbízni a patikárius véleményében, s leplezetlen
örömmel, hamarosan pedig kétségtelen derűvel ismerte el a tökéletes gyógyulás
valószínűségét.
Elinor nem lehetett derűs. Másfajta volt az ő öröme, s bármi egyébben találhatott
inkább utat, semmint vígságban. Marianne visszatért az életbe, az egészséghez,
barátaihoz, hőn szerető anyjához; ez a gondolat mélységes vigasztalással töltötte el
és forró hálára késztette Elinor szívét, ám ebből nem következett öröm, beszéd,
mosoly - semmiféle külső megnyilvánulás. Elinor kebelében néma és nemes
nyugalom honolt.
Egész délután szinte szüntelenül ott ült húga mellett, csillapította félelmét,
kielégítette erőtlen kedélyének kérdéseit, ellátta minden segítséggel, s ügyelte szinte
minden pillantását, minden lélegzetét. Egy-egy pillanatban persze felrémlett előtte a
visszaesés lehetősége, emlékeztette korábbi aggodalmaira - ám amikor gyakori és
tüzetes vizsgálódással látta, hogy a javulás jelei továbbra is kitartanak, s látta, amint
hat órakor Marianne csöndes, nyugodt, s minden látszat szerint enyhet adó álomba
merül, Elinor elhallgattatta minden kételyét.
Az idő előrehaladt; már-már várható volt Brandon ezredes visszatérte. Elinor bízott
benne, hogy tíz órakor, vagy nem sokkal később, édesanyja megszabadul a kínzó
bizonytalanságtól, amely most óhatatlanul mellé szegődött a feléjük vezető úton. És
az ezredes! tán épp annyira méltó a szánalomra ő is! Jaj! be lassan jár az idő, amely
még most is tudatlanságban tartja kettejüket!
Hét órakor még mindig édes álomban hagyta ott Marianne-t, s lement a szalonba,
hogy Mrs. Jennings társaságában elköltse teáját. A reggelinél a félelem, az ebédnél
épp az ellenkezője tartotta vissza attól, hogy sokat egyék; ezért most kiváltképp
jólesett az étkezés, hisz elégedetten ülhetett asztalhoz. Mrs. Jennings tea után
igyekezett rávenni Elinort, hogy édesanyja érkezéséig pihenjen le egy kicsit, s
engedje meg, hogy ő vegye át a helyét Marianne ágya mellett; Elinor azonban nem
érzett fáradtságot, és abban a percben álom sem jött volna a szemére, s egyetlen
fölös percig sem akart távol maradni húga mellől. Mrs. Jennings ezért felkísérte a
betegszobába, meggyőződött felőle, hogy továbbra is jól megy minden, majd Elinort
betege és gondolatai társaságára bízva visszavonult, hogy szobájában leveleket írjon,
és aludni térjen.
Hideg és viharos volt az éj. Süvöltve ostromolta a szél a házat, verte az ablakokat;
ám Elinor szívbéli boldogságában észre sem vette mindezt. Marianne átaludta a
szélvihart, s az utasok - nos, őket dús jutalom várja a mostani megpróbáltatásokért.
Az óra nyolcat ütött. Ha tízet kondul, Elinor szentül azt hitte volna, hintó gördül a ház
elé; s erős meggyőződésében, hogy csakugyan azt hallja, bármily lehetetlen is szinte,
hogy már megérkezhettek, átment a szomszédos öltözőszobába, s kinyitotta a zsalut,
hogy megbizonyosodjék a valóság felől. Nyomban látta, hogy nem szedték rá
érzékei. Kocsilámpák fénye villant; tétova világuknál négy lovat vélt megpillantani; s
noha ez szegény édesanyja mértéktelen riadalmáról tanúskodott, némi
magyarázattal is szolgált a nem remélt gyorsaságra.
Elinor még soha életében ilyen nehéznek nem érezte, mint e pillanatban, hogy
megőrizze nyugalmát. Tudni, mit érez anyja, amikor a hintó megáll a kapu előtt - a
kételyei! - a rettegése! - talán a kétségbeesése! - és tudni, amit ő mond majd neki!
mind e tudás birtokában lehetetlen volt megőriznie nyugalmát. Nem maradt más
menedéke, mint a sietség; addig időzött csupán, míg Mrs. Jennings komornáját ott
nem hagyhatta Marianne mellett, s lefutott a lépcsőn.
Míg átment a hallon, az előcsarnokból hallatszó zaj afelől tudatta, hogy már bent is
vannak a házban. Előrerohant hát a szalonig - belépett - és nem látott bent mást,
mint Willoughbyt.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
A férfi láttára Elinor iszonyodó pillantással visszahőkölt, s szívének első ösztönét
követve nyomban sarkon fordult, hogy kimenjen a szobából; keze már a kilincsen is
volt, amikor mozdulatát megakasztotta a férfi gyors előrelépése, s inkább parancsoló,
mint kérlelő szava.
- Miss Dashwood, egy félórára... tíz percre... könyörgök, maradjon.
- Nem, uram - válaszolt eltökélten Elinor. - Nem maradok. Velem önnek nem lehet
semmi dolga. A szolgák bizonyára elmulasztották közölni önnel, hogy Mr. Palmer
nincs idehaza.
- S ha azt közölték volna - kiáltott hevesen a férfi -, hogy Mr. Palmer és teljes
pereputtya akár a pokolban van, az sem bírhatott volna rá, hogy a kapuban sarkon
forduljak! Nekem kegyeddel van dolgom, csakis kegyeddel.
- Velem! - hangzott a végső döbbenet hangján. - Nos, uram... beszéljen hát gyorsan...
s ha lehetséges, ne ily hevesen.
- Üljön le, és mindkét kérését teljesítem.
Elinor tétovázott; nem tudta, mitévő legyen. Brandon ezredes megérkezhet és itt
találhatja Willoughbyt: ez jutott az eszébe. De megígérte, hogy meghallgatja, s
kíváncsisága is csakúgy ösztökélte, mint adott szava. Egy pillanatnyi megfontolás
után ama következtetésre jutott, hogy az óvatosság itt gyorsaságot követel, s hogy
ezt legjobban beleegyezése segítheti elő, némán az asztalhoz lépett, és leült.
Willoughby a szemközti széken foglalt helyet, s fél percig egyikőjük ajkát sem hagyta
el egyetlen szó sem.
- Kérem, uram, siessen - szólalt meg türelmetlenül Elinor -, nincs vesztegetni való
időm.
Willoughby tartása elmélyült tűnődésről tanúskodott, s úgy látszott, nem is hallotta
Elinor szavait.
- A húga - szólalt meg egy pillanat múlva hirtelen - túl van a veszélyen. Az inastól
hallottam. Hála legyen az Úrnak! De igaz ez vajon? csakugyan igaz?
Elinor nem szólt. Willoughby még hevesebb izgalommal ismételte meg a kérdést.
- Az isten szerelmére, mondja meg: túl van-e a veszélyen, vagy sem?
- Reméljük, igen.
A férfi felkelt, s végigmérte a szobát.
- Ha csak egy félórával ezelőtt ezt tudtam volna... De ha már itt vagyok - beszélt
erőltetett élénkséggel, miközben visszatért székéhez -, mit számít? Ez egyszer, Miss
Dashwood, s talán utoljára, legyünk hát vidáman együtt. Épp alkalmas kedvem van a
vigassághoz. Mondja meg őszintén - s arca mélyen elvörösödött -, gazembernek tart-
e inkább, vagy tökfilkónak?
Elinor minden eddiginél nagyobb csodálkozással pillantott rá. Már-már azt hitte,
Willoughbyból a bor beszél; ez a különös látogatás, e különös viselkedés mással
aligha volt magyarázható; s e meggyőződéssel tüstént fel is állt, mondván:
- Mr. Willoughby, azt tanácsolom, most térjen vissza Combe-ba; időm nem engedi,
hogy önnel maradjak. Akármi dolga legyen velem, holnap jobban átgondolhatja és
megmagyarázhatja.
- Értem - felelte erre amaz, beszédes mosollyal, s tökéletesen nyugodt hangon -,
valóban: részeg vagyok. A hideg sülthöz Marlborough-ban elfogyasztott korsó sör
bizonyára a fejembe szállt.
- Marlborough-ban! - kiáltott fel Elinor, ki egyre kevésbé értette, mire céloz a
látogató.
- Igen. Reggel nyolckor hagytam el Londont, s hintómon kívül mindössze tíz percet
töltöttem azóta, amikor villásreggelimet bekaptam Marlborough-ban.
Higgadt modora, beszéde, tiszta tekintete meggyőzte Elinort, hogy bármi más
megbocsáthatatlan esztelenség hozta is Clevelandbe, nem a mámor volt az; s egy
pillanatnyi gondolkodás után így szólt Willoughbyhoz:
- Mr. Willoughby, éreznie kell, s én magam érzem is, hogy a történtek után ez, ahogy
ön belépett ide, ahogy kierőszakolta figyelmemet... mindez ugyancsak különleges
mentséget igényel. Mit óhajt ön ezzel?
- Azt - felelte komolyan s erőteljesen amaz -, hogy ha tudom, egy szemernyit
enyhítsem a kegyed gyűlöletét. Azt, hogy némi magyarázattal szolgáljak, némi
mentséggel a múltakért; hogy szívemet kitárjam ön előtt, s hogy meggyőzzem: ha
fajankó voltam is mindig, de nem mindig gonosztevő, s hogy holmi megbocsátásfélét
nyerhessek Ma... a kegyed húgától.
- Ez hát jövetelének való oka?
- Lelkemre, ez - hangzott a válasz, oly hévvel, amely Elinor emlékezetében az egykori
Willoughbyt idézte fel, s akaratlanul is őszintének kellett hinnie.
- Ha ez minden, legyen máris elégedett, hiszen Marianne... igen, ő rég megbocsátott
önnek.
- Megbocsátott! - kiáltott ugyanazon a heves hangon a férfi. - Úgy idő előtt bocsátott
meg. De meg fog bocsátani megint, ésszerűbb ok miatt. Hát meghallgat most már?
Elinor főbólintással jelezte beleegyezését.
- Nem tudom - szólalt meg a férfi, Elinor várakozó s a maga elgondolkodó hallgatása
után -, hogyan magyarázta volna kegyed a viselkedésemet a húgának, vagy miféle
ördögi indítékot tulajdonított nekem. Meglehet, így sem fog jobban vélekedni rólam,
ám mégis megéri a próbálkozást, s kegyed megtud mindent. Amikor
megismerkedtem a kegyedék családjával, nem volt más szándékom, nem volt más
célom az ismeretséggel, mint hogy kellemesen töltsem időmet, míg kénytelen
vagyok Devonshire-ben maradni, kellemesebben, mint bármikor azelőtt. A kegyed
húgának szép személye és érdekes modora óhatatlanul elnyerte tetszésemet; s
irántam való viselkedése szinte kezdettől olyan volt... Meglepő, ha elgondolkodom
azon, milyen volt... hogy ő milyen volt... hogy oly érzéketlen lehetett a szívem! Ám
kezdetben, be kell vallanom, csak a hiúságomat legyezgette. Mit sem törődtem a
boldogságával, csak a magam szórakozására gondoltam s oly érzéseknek engedtem
utat, amelyeket világéletemben megszoktam; minden hatalmamban álló eszközzel
igyekeztem megkedveltetni magamat vele, és nem állt szándékomban viszonozni
vonzalmát.
E ponton Miss Dashwood haragos megvetéssel fordította felé tekintetét, és a szavába
vágott:
- Aligha érdemes önnek tovább beszélnie, Mr. Willoughby; nekem pedig tovább
hallgatnom önt. Ilyen kezdetet aligha követhet bármi más. Ne próbáljon fájdalmat
okozni azzal, hogy e tárgyról bármit is kelljen még hallanom...
- Ragaszkodom hozzá, hogy végighallgasson - mondta erre amaz. - Vagyonom sose
volt nagy, s én mindig költekező voltam, mindig nálamnál nagyobb jövedelmű
emberek társaságában forogtam. Amióta elértem nagykorúságomat, s azt hiszem,
már azelőtt is, minden esztendő csak növelte adósságaimat; s habár tudtam: idős
rokonom, Mrs. Smith halála majd megszabadít terheimtől, ez az esemény bizonytalan
volt, lehet, hogy igen távoli; úgyhogy jó ideje szándékoztam már azzal rendezni
körülményeimet, hogy vagyonos nőt veszek feleségül. Ezért nem is gondolhattam
arra, hogy a kegyed húgánál elkötelezzem magam, s így aljas, önző, kegyetlen
módon jártam el, amit még a kegyed méltatlankodó, megvető pillantása sem
kárhoztathat kellőképpen, Dashwood kisasszony; igyekeztem megszerezni
vonzalmát, s egy pillanatig sem volt szándékomban viszonozni. Mindössze egyetlen
mentségem lehet: önző hiúságom aljasságában nem ismertem fel, hogy milyen mély
sebet ütöttem, mert akkor még nem tudtam, mi az, szeretni. De tudtam-e vajon
valaha is? Okkal kételkedhet ebben; hiszen ha szerettem valóban, feláldozhattam
vajon érzéseimet hiúságnak, kapzsiságnak? mi több, feláldozhattam az ő érzéseit? És
mégis megtettem. Hogy elkerültem a viszonylagos szegénységet, amelynek minden
iszonyatát eloszlatta volna az ő vonzalma, az ő társasága, hogy vagyonra tettem
szert, elveszítettem mindent, ami a jómódot áldásossá tehette volna.
- Ön tehát - mondotta némiképp meglágyulva Elinor - egykor úgy hitte, szereti őt.
- Ellenállni ily vonzerőnek, állni ilyen gyengédséget! Hát van-e a világon férfi, aki
megállta volna! Igen; azon kaptam magam, hogy észrevétlenül őszintén
megszerettem őt; s életem legboldogabb óráit töltöttem vele, amikor úgy éreztem:
szándékom tiszta és becsületes, és érzésem makulátlan. Ám még akkor is, amikor
szentül eltökéltem, hogy szándékommal elébe állok, aljas módon hagytam, hogy
napról napra halogassam, mert nem akarózott kötést vállalnom, amíg körülményeim
rendezetlenek. Nem állok most elő észokokkal, s nem akadályozom kegyedet sem,
hogy kedve szerint ítélje meg a képtelenségnél is gonoszabb képtelenséget: hogy
óvakodtam hitemmel fogadni azt, amire becsületem már elkötelezte magát. Az
események bizonyították, hogy ostoba fejjel okoskodtam, s nagy körültekintéssel
igyekeztem olyan alkalmat teremteni, amellyel mindörökre megvetendővé és
szerencsétlenné tehetem magam. Végül azonban megszületett az elhatározásom:
eltökéltem, hogy amint egyedül találom őt, megpecsételem a figyelmet, amellyel
mindig is körülvettem, s nyíltan biztosítom vonzalmamról, amelyet olyannyira
igyekeztem addig is kimutatni. Ám az eltelt időközben, ama néhány órás időközben,
mielőtt lehetőségem nyílt volna négyszemközt beszélnem vele, egy körülmény állt
elő, egy szerencsétlen körülmény, mely romba döntötte elhatározásomat, s vele
minden reményemet. Leleplezés történt - itt tétovázott, s lenézett a földre. - Mrs.
Smithnek valami úton-módon tudomására jutott... gondolom, valamely távoli rokon
révén, akinek érdeke volt, hogy a hölgy kegyét elfordítsa tőlem... tudomására jutott
egy eset, egy kapcsolat... de nem is kell tovább magyarázkodnom - tette hozzá,
mélyen elpirult, s kérdő tekintetet vetett Elinorra -, a kegyed meghitt barátsága...
kegyed bizonyára rég hallotta már az egész történetet.
- Hallottam - felelte Elinor, hasonlóképpen elpirulva, s szívét újfent megkeményítette,
hogy részvétet ne érezzen a látogató iránt - hallottam az egészet. S hogy ama
szörnyű dologban való bűnösségét hogyan fogja kimagyarázni, bevallom, ez
meghaladja képzeletemet.
- Ne feledje - kiáltott Willoughby -, kitől nyerte értesülését! Lehetett vajon pártatlan
az a beszámoló? Elismerem, hogy annak a leánynak helyzetét és jellemét
tiszteletben kellett volna tartanom. Nem szándékozom igazolni tettemet, de nem
hagyhatom, hogy kegyed feltételezze: mentségemre mit sem hozhatok fel... hogy
amiért ő volt a sértett, egyben feddhetetlen is volt, és mert én szabadosan
viselkedtem, ő azért még szent lett volna. Ha szenvedélyének heve, ha értelmének
gyengesége... nem, nem akarom semmiképp sem védeni magam. Irántam való
vonzalma jobb bánásmódot érdemelt volna, s gyakorta illetem magam heves
szemrehányással, amikor felidézem azt a gyengédséget, amelynek, igen rövid ideig,
hatalmában állott viszonzást kelteni. Kívánom, szívemből kívánom, bárcsak sose lett
volna. De nálánál különbet sebeztem meg; s olyan valakin ejtettem sebet, akinek
irántam való vonzalma (kimondhatom-e?) aligha volt kevésbé forró, mint amazé; s
akinek elméje... Ó! mily végtelenül magasabb rendű!
- Az ön közönye ama szerencsétlen leány iránt... ki kell mondanom, bármily
kellemetlen is ilyen témáról beszélnem... az ön közönye nem menti, hogy oly
kegyetlenül elhanyagolta őt. Ne higgye, hogy a leány jellemének, szellemének
bármiféle gyengesége felmenti önt oly nyilvánvalóan hitvány kegyetlenségéért.
Tudnia kellett, hogy amíg ön Devonshire-ben új kalandok kergetésével mulatja
magát, mindig vidáman, mindig boldogan, ő a végső nyomorba zuhant.
- Lelkemre mondom, nem tudtam - felelte hevesen -, nem emlékeztem, hogy
elmulasztottam volt a címemet meghagyni; s a józan ész tudathatta volna vele,
honnan szerezhetné meg.
- Nos, uram, és mi szava volt ehhez Mrs. Smithnek?
- Nyomban fejemre olvasta bűnömet, s zavarom elképzelhető. Mrs. Smith tiszta élete,
eszméinek egyenessége, a világban való járatlansága, minden ellenem esküdött.
Magát a dolgot nem tagadhattam, s hiába volt minden igyekezetem, amellyel
enyhíteni próbáltam. Már előzőleg hajlott rá, hogy viselkedésem erkölcsösségét
kétségbe vonja, s csak tetézte elégedetlenségét, hogy mily kevés figyelmet, időm
mily csekély hányadát szentelem neki akkori látogatásomon. Röviden: kenyértörésre
került a dolog. Egyetlen módon menthettem magam. A jó asszony erkölcsössége
teljében felajánlotta, hogy megbocsátja a múltat, ha nőül veszem Elizát. Ez lehetetlen
volt, s ő szabályszerűen kitaszított kegyéből és házából. Az ezt követő estét, másnap
reggel kellett távoznom, a jövőbeni viselkedésem fontolgatásával töltöttem. Keserves
volt a vívódás, de túlságosan hamar véget ért. Marianne iránti érzelmem, alapos
meggyőződésem irántam érzett vonzalmáról... mindez kevésnek bizonyult, hogy
ellensúlyozza az ínségtől való rettegésemet, hogy legyőzze a javak szükségességéről
való téves felfogásomat, amelyet természetemnél fogva vallottam, s a költekező
társaság csak öregbített. Biztosnak érezhettem magam jelenlegi feleségem
hajlandósága felől, ha elszánom magam az udvarlásra, s abba a meggyőződésbe
ringattam magam, hogy a józan ész szerint más utam nem maradt. Mindamellett
nehéz jelenet várt még reám, mielőtt elhagyhatom Devonshire-t; épp aznap
kegyedékhez voltam hivatalos ebédre; ezért valami módon ki kellett mentenem
magam. Hosszan vívódtam azon, hogy írásban tegyem-e, avagy személyesen. Úgy
éreztem, iszonyú lenne Marianne-t látni; mi több, kételkedtem abban, hogy ha
viszontlátom, kitartok-e elhatározásom mellett. E ponton azonban alábecsültem
tulajdon nagylelkűségemet, mint az események igazolták; mert elmentem, láttam őt,
boldogtalannak láttam és boldogtalannak hagytam ott... s úgy hagytam ott, hogy azt
reméltem, nem látom viszont többé soha.
- Miért jött ide, Mr. Willoughby? - kérdezte szemrehányóan Elinor. - Egy levél minden
célnak eleget tett volna. Miért volt szükséges eljönnie?
- Büszkeségemnek volt szüksége rá. Nem tudtam elviselni, hogy oly módon hagyjam
el a vidéket, amelynek révén kegyedék vagy a környéken mások megneszelhetik,
valójában mi zajlott le Mrs. Smith és jómagam között; eltökéltem tehát, hogy útban
Honiton felé betérek a villába. Az ön drága húgának látása azonban csakugyan
iszonyú volt, s ami még súlyosbította a helyzetet, egymagában leltem őt. Önök mind
eltávoztak; nem tudom, hová. S tőle csak az előző este váltam el, oly tökéletesen, oly
szilárdul meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszem! Néhány óra híja volt
csupán, hogy őt mindörökre magaménak jegyezzem el; s emlékszem, mily boldog,
mily vidám volt a lelkem, ahogy a villából gyalogszerrel Allenhambe tartottam
elégedetten önmagammal, békében minden áldott lélekkel! Ám ekkor, barátságunk
utolsó találkozóján, oly bűntudattal közeledtem hozzá, amely kis híján megfosztott a
színlelés képességétől. Bánata, csalódása, mély fájdalma, amikor elmondottam, hogy
azonnal el kell hagynom Devonshire-t... sosem felejtem el! s ez egyesült a belém
vetett tökéletes bizalommal, hittel! Ó, istenem! Micsoda kérges szívű gazember is
voltam én!
Mindketten hallgattak néhány pillanatig. Elinor szólalt meg elsőnek.
- Azt mondotta neki, hogy hamarosan visszatér?
- Hogy mit mondottam neki, nem tudom - viszonozta türelmetlenül a férfi -,
mindenképp kevesebbet, kétségtelen, mint amit a múlt megérdemelt, s minden
valószínűség szerint sokkalta többet, mint amit a jövő igazolt. Nem is gondolok rá.
Nem, ez nem megy így. S akkor jött a kegyed édesanyja, hogy tovább gyötörjön
kedvességével, bizalmával. Hála az égnek, hogy valóban meggyötört. Boldogtalan
voltam. Miss Dashwood, kegyed nem is képzelheti, minő vigaszt nyújt nekem, ha
visszagondolok akkori boldogtalanságomra! Úgy kárhoztatom magam tulajdon
szívemnek ostoba, galád szeszélyéért, hogy akkori szenvedésem nyújt most csupán
vigaszt és örömet! Nos, elmentem tehát, elhagytam mindazt, amit szerettem, s
elmentem azokhoz, akik iránt legjobb esetben közömbös voltam csupán. Utam a
város felé... saját lovaimmal utaztam, s ezért mily unalmasan!... sehol egy teremtett
lélek, akihez szólhattam volna... tulajdon szívvidító gondolataim... amikor minden,
amit remélhettem, oly kecsegtető volt! s amikor visszatekintettem Bartonra, a kép
oly enyhítő!... ó! áldott utazás!
Elhallgatott.
- Nos uram - mondotta Elinor, ki szánta bár, ám mind türelmetlenebbül várta
távozását -, ez tehát minden?
- Minden! dehogy! Hát elfeledte, a városban mi történt? Az az aljas levél... ő
megmutatta kegyednek?
- Igen, láttam minden egyes levelüket.
- Amikor az első levelét megkaptam (s megkaptam azonnal, hisz a városban voltam
mindvégig), érzéseimet... igen, így mondják, ki nem fejezhetem; hogy egyszerűbben
mondjam - talán túlságosan is egyszerűen, hogysem bármiféle érzést keltenék -:
nagyon, nagyon fájdalmas volt. Minden sora, minden szava... az elcsépelt hasonlattal
élve, amelyet drága írójuk, volna bár itt, megtiltana... megannyi tőrt forgatott meg
szívemben. Tudni, hogy Marianne a városban van... a fenti nyelven szólva
villámcsapásként hatott rám. Tőr és villámcsapás! Hogy a szememre vetné! az ízlése,
a véleménye... azt hiszem, jobban ismerem, mint a magamét... s hogy kedvesebb
nekem, annyi bizonyos.
E sajátos beszélgetés során Elinor szívében sűrűn követték egymást a változások, s
most ellágyult megint - ám kötelességének érezte, hogy beszélgetőtársában
meggátoljon minden hasonló érzetet.
- Ez nem helyes, Mr. Willoughby. Ne feledje: ön nős. Csak azt mondja el, amit a
lelkiismerete szükségesnek ítél meghallanom.
- Marianne levele, amelyben biztosított, hogy éppoly kedves vagyok neki, mint annak
előtte, hogy az elválásunk óta eltelt hosszú, hosszú hetek ellenére érzései csakoly
szilárdak, s csakoly igaz hittel bízik az én érzéseim állhatatosságában... ez felkeltette
bennem az önvádat. Felkeltette, mondom, mert az idő és London, az elfoglaltság és
az élvhajhászat némiképp elcsitította, s hamisítatlan kérges szívű gazember lett
belőlem, ki azt képzeltem, közömbös vagyok iránta, s olyanfajta képzelgéssel
áltattam magam, hogy időközben ő is közömbös lett énirántam: semmit érő, henye
időtöltés: ezzel vertem ki fejemből múltbéli vonzalmamat; ezt bizonyítandó, a vállam
vonogattam, elnémítottam minden szemrehányást, legyűrtem mindenféle aggályt,
azzal, hogy magamban minduntalan elmondogattam: "Szívből örülök, ha meghallom,
hogy fényes házasságot kötött." Hanem ez a levél magamra ébresztett. Éreztem,
hogy sokkalta kedvesebb nekem, mint a föld bármely asszonya, s hogy gyalázatosan
bántam vele. Hanem addigra minden elrendeződött már Miss Grey és énközöttem.
Visszavonulni lehetetlen volt. Nem kellett mást tennem, csupán kerülnöm
kegyedéket. Marianne-nak nem válaszoltam; azt akartam ezzel elérni, hogy többé ne
is tudjon rólam; egy ideig azt is szentül eltökéltem, hogy nem teszem tiszteletemet a
Berkeley Streeten... végül azonban okosabbnak ítéltem, ha a hűvös, köznapi ismerős
szerepét öltöm fel... meglestem tehát kegyedéket, míg egy délelőtt elmentek
otthonról, s azután hagytam ott a névjegyemet.
- Megleste, amíg elmegyünk?
- Meg bizony. Csodálkoznék, ha elmondanám, mily gyakran lestem meg s mily
gyakran szinte szembetalálkoztam kegyedékkel. Hányszor be nem léptem egy
boltba, hogy meg ne lássanak, ahogy hintajuk elhajtott mellettem! A Bond Streeten
laktam, hát alig volt nap, hogy ne pillantottam volna meg valamelyikőjüket; s csupán
szüntelen éberségemnek, meg a mindenen eluralkodó vágynak köszönhettem, hogy
a kegyedék szeme elé ne kerüljek, hogy oly sokáig nem esett találkozásunk.
Amennyire tőlem telt, kerültem Middletonékat, csakúgy, mint mindenki mást, aki
közös ismerősnek bizonyulhatott. Mivel azonban nem tudtam, hogy a városban
vannak, talán már érkezése napján Sir Johnba botlottam, s másnap viziteltem Mrs.
Jennings házánál. Sir John estélyre hívott; aznap este, úgymond, tánc lesz a házában.
Biztonságban éreztem volna magam Sir John társaságában... csak azt ne mondta
volna, mintegy csalétekül, hogy ott lesz kegyed és a húga is! Másnap délelőtt megint
rövid levélkét kaptam Marianne-tól; ez is még gyengéd, nyílt, mesterkéletlen, csupa
bizalom... minden, ami csak még gyűlöletesebbé tehette magatartásomat. Nem
tudtam felelni rá. Megpróbáltam, de egyetlen mondatot sem tudtam összehozni. Ám
alighanem a nap minden percében rágondoltam. Ha szánhat engem, Dashwood
kisasszony, szánja akkori helyzetemet. Fejem és szívem tele az ön húgával, s én
kénytelen vagyok egy más nő boldog szerelmesét játszani! Az a három-négy hét volt
mind közt a legkeservesebb. Nos, végezetül, nem is kell mondanom, találkozni
voltam kénytelen kegyedékkel; s micsoda bűbájos figura voltam! micsoda gyötrelmes
este volt! egyfelől Marianne, az a gyönyörű angyal, ki nevemen szólít... s micsoda
hangon! Ó, istenem! és felém nyújtja kezét, úgy kér magyarázatot, s az a varázslatos
szempár mily beszédes könyörgéssel szegeződik arcomra! másfelől meg Sophia,
féltékeny, mint maga az ördög, s ez le is rí róla! Nos, mit számít ez; de még látnom
kellett Marianne édes arcát... halálos sápadtan. Így, így kellett utoljára látnom! így
kellett utoljára előttem megjelennie. Iszonyú látvány! S mégis, amikor ma úgy
gondoltam rá, mint aki valóban haldoklik, egyfajta vigasszal töltött el, hogy pontosan
ilyennek látják azok, akik utoljára látják ezen a világon. Egész úton előttem volt ő
szüntelenül előttem, ugyanolyan arccal, ugyanolyan színben.
Kis hallgatás következett; elgondolkodtak mind a ketten. Willoughby rezzent fel
elsőnek, s ekképp törte meg a csendet:
- Nos, most már sietve befejezem, s megyek. A húga ugye biztosan jobban van,
biztosan túl van a veszélyen?
- Efelől bizonyosak vagyunk.
- S a szegény édesanyjuk! Ki úgy csügg Marianne-on:
- De hát a levél, Mr. Willoughby, a tulajdon levele; arról mit mondhat vajon?
- Igen, igen, kiváltképp az. A kegyed húga ismét írt nekem, már másnap reggel.
Kegyed is látta, amit írt. Ellisonéknál reggeliztem, s a levelet, néhány másikkal
együtt, áthozták oda a szállásomról. Történetesen Sophia előbb vette észre, mint
ahogy én megláttam volna, s a mérete, a finom papír és a kézírás együttesen
nyomban felkeltette a gyanúját. Holmi kósza szóbeszéd eljutott a fülébe, hogy én
bizonyos devonshire-i ifjú hölgynél voltam érdekelve; aminek pedig az előző este ő
maga volt szemtanúja, rávezette, ki is az az ifjú hölgy, s ez csak még hevesebben
felkorbácsolta féltékenységét. Tettetett játékossággal tehát ami, ha szeretett nőtől
ered, oly kedves a szívnek, nyomban kinyitotta a levelet, és elolvasta. Alaposan
meglakolt orcátlanságáért. Amit olvasott, elkeserítette. Keserűségét elviseltem volna,
de haragját, gonosz indulatát... Mindenképpen meg kellett békítenem. Tehát... nos,
hogy vélekedik feleségem levélírói stílusáról? Finom, gyengéd, minden ízében nőies,
ugye?
- A felesége! Hisz a levél az ön kézírásával íródott!
- Valóban; de én csupán azzal büszkélkedhetem, hogy szolgai mód lemásoltam ama
mondatokat, amelyek után szégyenkezve írtam le a nevem. Az eredeti első betűtől az
utolsóig az övé volt... övé a nyájas tartalom és a gyengéd szófűzés. De hát mit
tehettem! jegyesek voltunk, folytak az előkészületek, a nap szinte kitűzve... Eh,
ostoba mód beszélek. Előkészületek! a nap! Nevén nevezve a dolgot, kellett a pénze,
s az én helyzetemben mindent el kellett követnem, hogy a szakítást elkerüljem.
Végtére is, mit árthatott már nekem Marianne és barátai szemében, hogy mily
szavakba öltözött a válaszom? Hisz mindez egyetlen célt szolgált csupán. Az volt a
dolgom, hogy gazembernek nyilvánítsam magam, s hogy bókkal értem ezt el vagy
böstörködéssel, mit számított? "Az ő szemükben végem mindörökre - mondtam
magamnak -, társaságukból végérvényesen száműzettem, már most is jellemtelen
fickónak tartanak, ez a levél legfeljebb azt a meggyőződést kelti bennük, hogy aljas
gazember vagyok." Ekképp okoskodtam, s elkeseredett hányavetiséggel lemásoltam
feleségem szavait, s megváltam Marianne utolsó emlékeitől. Három levele
szerencsétlenségemre a tárcámban volt, máskülönben letagadtam volna létezését, s
megőrzöm mindörökre, de így ki kellett szolgáltatnom, s még csak csókkal sem
illethettem. S a hajfürt... azt is mindig a tárcámba rejtve hordtam, amelyet most
őnagysága felettébb hízelgő hevességgel kikutatott... ama drága fürt... minden,
minden ereklyémtől megfosztottak.
- Igen helytelenül cselekszik, Mr. Willoughby, igen kárhoztatandó módon - mondotta
Elinor, ám hangja akaratlanul is részvétteljes felindulásról tanúskodott -; nem volna
szabad így beszélnie, sem Mrs. Willoughbyról, sem a húgomról. A választás az ön
kezében volt; nem kényszerítette senki. Felesége joggal tarthat igényt az ön
udvariasságára, tiszteletére, s ez még a legkevesebb. Bizonyára szereti, hisz
másként miért ment volna nőül magához? Ha szeretetlenül bánik vele, ha
lekicsinylőleg beszél róla, ezzel nem teszi jóvá, amit Marianne ellen vétett, s alig
hiszem, hogy önnön lelkiismeretén könnyítene.
- Ne beszéljen a feleségemről - mondotta nehéz sóhajjal a férfi. - Nem érdemel
kegyedtől együttérzést. Tudta, hogy nem szeretem, amikor összeházasodtunk. De
hát összeházasodtunk, lejöttünk élvezni Combe Magna boldogságát, azután,
visszatérve, London vígságát. S most szán engem vajon, Dashwood kisasszony? vagy
céltalan mondottam el mindezeket? Lehetek-e, ha csak egy fokkal is, kevésbé bűnös
a kegyed szemében, mint ennek előtte? Szándékom nem volt mindig gonosz. Sikerült
kimagyaráznom vétkem egy hányadát?
- Igen... valamit... egy keveset... bizonyára. Mindent egybevéve kevésbé bűnösnek
bizonyul, mint hittem. Bebizonyította, hogy kevésbé, sokkalta kevésbé gonosz a
szíve. De nem hiszem, hogy a szenvedést, amit előidézett... nem... hiszem, hogy
bármi is súlyosbíthatta volna.
- Elmondaná a húgának, amint felépül, amit most elmondtam kegyednek? Hadd
javítsam magam egy kevéssé az ő szemében is, mint most a kegyedében. Azt
mondotta, ő már megbocsátott nekem. Hát hadd hitessem el magammal, hogy ha
jobban megismeri szívemet, jelen érzéseimet, úgy az keresetlenebb,
természetesebb, szelídebb, kevésbé méltóságteljes megbocsátásra késztetheti.
Mondja el neki, mily szerencsétlen vagyok, mily töredelmes; mondja el, hogy a
szívem sosem volt iránta állhatatlan, s ha úgy akarja, azt is, hogy e pillanatban ő
drágább nekem, mint valaha!
- Elmondok mindent, ami elősegítheti az ön... nos, viszonylagosan szólva... az ön
felmentését. Hanem azt még nem magyarázta meg, mily különleges ok késztette
arra, hogy most eljöjjön ide, sem hogy miként vette hírét a betegségnek.
- Tegnap este a Drury Lane előcsarnokában Sir John Middletonba ütköztem, s amikor
felismert, két hónapja először megszólított. Meglepetés és neheztelés nélkül vettem
tudomásul, hogy a házasságom óta keresztülnéz rajtam. Most azonban ez a jóravaló,
őszinte, ostoba lélek, csordultig az ellenem való felháborodással s a kegyed húga
iránti aggodalommal, nem állhatott ellen a kísértésnek: elmondta, amiről úgy vélte
(noha ebben nem reménykedett), hogy engem iszonyúan meggyötör. Ezért tehát a
tőle telhető legkurtább modorban tudatta, hogy Marianne Dashwood Clevelandben
van, hagymázban haldoklik, s a délelőtt Mrs. Jenningstől kapott levél szerint
hamarosan bekövetkezik a vég; hogy a Palmer család ijedtében elutazott, és így
tovább, és így tovább. Túlságosan megdöbbentem, hogy akár a kevéssé éles szemű
Sir John előtt is érzéketlennek mutatkozzam. Szívét meglágyította, hogy az enyémet
gyötrődni látta; s irántam való haragja olyannyira megenyhült, hogy amikor
elváltunk, kis híján megszorongatta a kezemet, míg arra a régi ígéretemre
emlékeztetett, hogy megajándékozom egy kopókölyökkel. Hogy mit éreztem annak
hallatán, hogy Marianne a halálán van, s a halál küszöbén is engem hisz e
földkerekség leggaládabb gazemberének, utolsó perceiben is megvet, gyűlöl... hisz
honnan tudhattam, miféle iszonytató fondorlatokat nem tulajdonítottak nekem...?
Egy bizonyos személyről tudtam, hogy mindenre képesnek fest le... Szörnyű volt,
amit éreztem! Elhatározásom hamar megszületett, s ma reggel nyolc órakor
hintómba szálltam. Most hát mindent tud már.
Elinor nem válaszolt. Néma gondolatai a jóvátehetetlen káron időztek, amelyet a
nagyon is korai függetlenség, s annak következményeképp a henyeség, élvhajhászat,
fényűzés okozott egy férfi lelkében, jellemében, boldogságában; holott személyének
és képességeinek előnyei révén természettől fogva nyílt és becsületes hajlandóságú
volt, s érző, odaadó indulatú. A világ csinált belőle hiú költekezőt - költekezés és
hiúság pedig rideg szívű önzőt. Hiúság, míg a más kárára kergeti önnön vétkes
diadalát, hiúság késztette igaz vonzalomra, amelyet azonban költekezése, vagy
legalábbis annak sarja: a szükség, feláldoznia késztetett. Minden egyes hibás
hajlandósága, míg a bűnre vezette, egyképp vezette a büntetés felé. A vonzalom,
amelyből a becsület, az érzés, minden jobb hajlama ellenére erőszakkal kitépte
magát, most, hogy immár meg nem engedhető, minden gondolatának irányítója; s a
kapcsolat, amelynek érdekében oly csekély aggállyal hagyta Marianne-t a
boldogtalanságban, bizonnyal sokkalta gyógyíthatatlanabb boldogtalanságot idéz
szerzőjére. Ilyenféle álmodozásából néhány perc elteltével Willoughby riasztotta fel,
ki csakoly gyötrelmes, ha ugyan nem gyötrelmesebb álmodozásból rezzentve fel
magát, indulni készült, és szólott ekképpen:
- Nincs értelme tovább maradnom; mennem kell.
- Visszatér a városba?
- Nem, Combe Magna a célom. Dolgaim oda szólítanak; s onnan egy-két nap múlva a
városba vissza. Isten vele.
Kinyújtotta kezét. Elinor nem utasíthatta vissza; kezet nyújtott, s Willoughby forrón
megszorította.
- És most már egy kissé jobban vélekedik rólam? - kérdezte a férfi, míg elengedte
Elinor kezét, s a kandallópárkánynak támaszkodott, feledve szinte, hogy az imént
még menni készült.
Elinor biztosította, hogy úgy van, hogy megbocsát, hogy szánja, hogy nincs rossz
szívvel iránta, még a boldogságát is szívén viseli, s némely szelíd jó tanáccsal
szolgált, hogy miféle viselkedés mozdíthatná azt elő. A férfi válasza nem volt nagyon
felemelő.
- Már ami azt illeti - mondta -, hát ahogy tudok, átvergődöm majd az életen. A házi
tűzhely boldogsága szóba sem jöhet. Ha azonban szabad azt gondolnom, hogy
kegyed és családja érdeklődik sorsom és tetteim iránt, úgy ez eszköze lehet... ez
majd vigyázatra késztet... legalábbis ad valami célt az életemnek. Marianne, annyi
bizonyos, a számomra örökre elveszett. Ha netán a sors különös kegyéből
visszanyerném szabadságomat...
Elinor szemrehányóan elhallgattatta.
- Nos - mondta erre amaz -, még egyszer: isten áldja. Most hát elmegyek, s csupán
egy eseménytől rettegek a jövőben.
- Mire gondol?
- A húga házasságára.
- Nagyon helytelenül gondolkodik. Annál jobban, mint most, ő nem veszhet el az ön
számára soha.
- De elnyeri valaki más. És ha az a valaki épp ama személy lenne, akit a világon a
legkevésbé tudnék elviselni... No de nem maradok, mert még megfosztanám magam
a kegyed együttérző jóindulatától, ha úgy tűnnék fel: ahol a legmélyebb sebet
ejtettem, ott tudok a legkevésbé megbocsátani. Adieu, az isten áldja meg!
S e szavakkal szinte futva hagyta el a szobát.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
A férfi távozása után egy darabig, sőt még azután is egy darabig, hogy hintajának
hangja elhalt, Elinort annyira nyomasztották rázúduló, szélsőségesen különböző
gondolatai, melyeken azonban a szomorúság kerekedett felül, hogy nem gondolt
még a húgára sem.
Willoughby, akitől alig félórája még mint minden férfiak leghitványabbikától
iszonyodott, Willoughby, minden hibája ellenére - s épp az általuk előidézett
szenvedés miatt - oly mértékű sajnálatra indította, hogy most, midőn a férfi
családjuktól mindörökre elvált, olyan gyengédséggel, olyan szánalommal gondolt reá,
amely - mint Elinor hamarosan beismerte - Willoughby óhajával s nem érdemével volt
arányos. Elinor úgy érezte, a férfi hatását lelkére olyan körülmények fokozták,
amelyeknek a józan ész szerint nem kellett volna a latban nyomniok; e nem
mindennapi vonzóerővel bíró egyéniség, ez a nyílt, szeretetteljes és élénk modor,
amelynek birtoklása nem érdem; s a most is lángoló szerelem Marianne iránt,
amelyet pedig nem is ártatlanul táplál magában. Ám mégis ilyen érzéseket
támasztott benne, s még hosszan, igen hosszan érezte a hatását.
Amikor végre visszatért az öntudatlan Marianne-hoz, az épp ébredezett; felüdítette a
hosszú, édes álom, beváltva Elinor legvérmesebb reményeit. Szíve csordultig telt. A
múlt, a jelen, a jövő, Willoughby látogatása, Marianne gyógyulása, édesanyjának
közeli érkezése, mindez oly izgalomra serkentette lelkét, hogy semmilyen jelét a
fáradtságnak nem érzékelte, s csupán attól rettegett, hogy elárulja magát húga előtt.
Az idő azonban kevés volt, amelyben e félelmének helyt adhatott, mert alig félóra
telt el azóta, hogy Willoughby eltávozott, s Elinort megint kocsizörgés hívta le a
lépcsőn. Minden igyekezetével meg akarta kímélni édesanyját ha akár csak egy
másodpercnyi iszonyú bizonytalanságtól is, kifutott hát menten az előcsarnokba, s
épp idejében ért a bejárathoz, hogy fogadja, s támogassa, amint belép.
Mrs. Dashwood, akinek rettegése, ahogy közeledtek a házhoz, már-már azt a
meggyőződést sugallta, hogy Marianne nincs többé, nem talált hangot, hogy
kérdezzen felőle, nem talált hangot még Elinor számára sem; ő azonban sem
üdvözlést, sem kérdezgetést nem várt, hanem nyomban a boldog, megnyugtató hírt
tudatta; anyját pedig, ki azt szokásos hevességével fogadta, egy pillanat alatt
csakúgy elborította a boldogság, mint az imént még a rettegés. Leánya és a jó barát
betámogatták a szalonba; s ott, örömkönnyeket ontván, s noha megszólalni még
képtelen, újra meg újra megölelte Elinort; olykor-olykor meg Brandon ezredeshez
fordult, a kezét szorongatta, olyan tekintetet vetve rá, amely egyképp tanúskodott
hálájáról, meg arról, hogy tudja: az ezredes osztozik vele a pillanat boldogságában.
Ám ha osztozott is, a hallgatása mélyebb volt még a Mrs. Dashwoodénál is.
Mihelyt Mrs. Dashwood úrrá lett felindulásán, első óhaja az volt, hogy Marianne-t
lássa; s két perc elteltével ott is volt már imádott gyermekénél, kit még kedvesebbé
tett a távollét, a boldogtalanság és a veszély. Elinor bármennyire örült is annak
láttán, mit éreznek szerettei a találkozáskor, azon aggódott, hogy az további alvástól
fosztja meg Marianne-t; hanem ezúttal, hogy gyermekének élete volt a tét, Mrs.
Dashwoodtól nyugalom is telt, még józan körültekintés is, Marianne pedig, a
megnyugtató tudatban, hogy anyja mellette van, s mert a beszélgetéshez gyönge
volt, könnyen hajlott a körülötte sürgő-forgó ápolónők előírta nyugalomra és
hallgatásra. Mrs. Dashwood erősködött, hogy mellette virraszt egész éjszaka, Elinor
meg hajlott anyja kérlelésére, és aludni tért. A nyugalom azonban, mit egy
tökéletesen álomtalan éj s a kínzó aggodalom hosszú órái oly kívánatossá tettek,
felzaklatott kedélye miatt elkerülte. Willoughby, "szegény Willoughby", mert immár
így engedte magának emlegetnie, szüntelenül elfoglalta gondolatait; egykor a
világért sem lett volna hajlandó a mentegetőzését hallani, s most hol kárhoztatta, hol
felmentette magát, amiért oly könyörtelenül elítélte. Változatlanul gyötrelmes volt
azonban ígérete, hogy mindent elmond húgának. Rettegett a feladattól, rettegett
attól, milyen hatással lesz Marianne-ra; kételyei támadtak, vajon efféle magyarázat
után Marianne lehet-e valaha boldog más férfi oldalán; s egy pillanatra azt kívánta:
bárcsak volna Willoughby özvegy. Azután eszébe jutott Brandon ezredes, és
szemrehányással illette magát, hisz érezte, hogy húga lenne a méltó jutalom az
ezredesnek, a vetélytársáét sokszorosan felülmúló szenvedéséért s állhatatosságáért
- s immár mindent inkább kívánt, mint Mrs. Willoughby halálát.
Brandon ezredes bartoni küldetését megkönnyítette Mrs. Dashwoodnak már addig
táplált aggodalma; oly heves nyugtalanság töltötte el ugyanis Marianne miatt, hogy
már eltökélte, még aznap útra kel Cleveland felé, nem vár további híradást, s az
ezredes érkezésére olyannyira volt az úti előkészületekben, hogy minden percben
várta Careyéket, akik elviszik magukkal Margaretet, mivel édesanyja a ragálytól
féltve nem merte magával vinni.
Marianne napról napra javult, s Mrs. Dashwood arcának, kedélyének ragyogó derűje
is azt bizonyította, mit annyiszor elismételt: hogy valóban ő a föld legboldogabb
asszonya. Ezt az erősködést hallva, s látva bizonyítékait, Elinor olykor óhatatlanul
eltűnődött, vajon anyjának eszébe jut-e még Edward. Mrs. Dashwood azonban, arra a
mértéktartó beszámolóra hagyatkozva, amelyet Elinor küldött csalódásáról,
túlcsorduló örömében csak arra gondolt, hogy azt mi fokozhatná még. Marianne-t
olyan veszedelemből nyerte vissza, amelybe, mint most már megérezte, részben a
maga téves ítélete taszította, amikor a Willoughbyhoz való balszerencsés vonzalmát
bátorította; s a gyógyulásában volt még egy örömforrása is, amelyről Elinor nem
tudott. Következőképpen jutott a tudomására, mihelyt alkalmuk adódott bizalmas
beszélgetésre.
- Végre magunk vagyunk, Elinorom. Te nem is ismered még teljes boldogságomat.
Brandon ezredes szereti Marianne-t. Ő maga mondotta el nekem.
Leánya örömöt is, bánatot is érzett; meg is lepődött, meg nem is; és néma
figyelemmel csüggött anyja szaván.
- Te sosem vagy olyan, mint én, drága Elinorom, máskülönben csodálnám most a
nyugalmadat. Ha azon törném a fejem, micsoda lehetséges szerencsét kívánjak a
családomnak, a legkívánatosabb bizonyára az lenne, hogy Brandon ezredes vegye
nőül valamelyikőtöket. S azt hiszem, kettőtök közül Marianne lesz vele boldogabb.
Elinor már-már megkérdezte, miért gondolja ezt; jól tudta ugyanis, hogy korukon,
jellemükön vagy érzelmeiken alapuló pártatlan megfontolás semmiképp sem lehet;
ám anyját mindig elragadta, ha érdekes volt a tárgy, a képzelete, ezért
kérdezősködés helyett Elinor csupán mosollyal válaszolt.
- Tegnap, útközben, feltárta előttem szívét. Egészen akaratlanul történt, egészen
váratlanul. Én, mint gondolhatod, másról sem tudtam beszélni, mint gyermekemről; ő
el nem rejthette aggodalmát; láttam, hogy az az enyémhez mérhető; ő pedig azt
gondolva talán, hogy a világban manapság a puszta baráti érzés nem indokol ilyen
meleg részvétet, vagy inkább nem gondolva semmit, azt hiszem, ellenállhatatlan
érzésnek engedett utat, s felfedte előttem Marianne iránti komoly, gyengéd,
állhatatos érzelmeit. Amióta csak meglátta, Elinorom, szereti őt.
Itt azonban Elinor már nem Brandon ezredes szavait, nem az ő vallomását vélte
hallani, hanem anyja élénk képzeletének természetes cikornyáit, amivel minden neki
tetsző dolgot kedvére ékesített.
- Iránta való vonzalma meghalad mindent, amit Willoughby valaha érzett vagy
tettetett... nevezzük bármimód... s fennmaradt mindvégig, habár tudott a drága
Marianne boldogtalan vonzalmáról amaz érdemtelen ifjú iránt! s mily önzetlenül, mily
reménytelenül! hisz boldognak látta őt más férfi oldalán!... Milyen nemes kedély!
micsoda nyíltság, őszinteség! Őbenne aztán nem csalódhatunk!
- Brandon ezredesről régóta tudjuk - mondotta Elinor -, hogy kiválóan jellemes férfiú.
- Igen, tudom - felelte komolyan anyja -, hisz máskülönben efféle értesülés
birtokában én lennék az utolsó, ki vonzalmát bátorítanám, vagy akár csak
tetszésemre volna. Ám ahogy eljött értem, oly tettre kész, oly áldozatos barátsággal,
ez elegendő bizonyíték: minden férfiak közt ő a legérdemesebb.
- Jelleme azonban - felelte Elinor - nem csupán egyetlen baráti tetten alapul, amelyre,
még ha az emberség követeléseit figyelmen kívül hagyjuk is, Marianne iránti
vonzalma késztette volna. Mrs. Jenningsnek, Middletonéknak régi és meghitt jó
barátja; egyformán szeretik és tisztelik; s én magam, noha csak nemrégiben
ismertem meg, igen jó véleménnyel vagyok róla; s oly nagyra becsülöm és
értékelem, hogy ha Marianne boldog lehet vele, én is, akárcsak te magad, a világon a
legnagyobb áldásnak tekintem vele való kapcsolatunkat. Mit feleltél az ezredesnek?
Engedted-e remélni?
- Ó! drágaságom, miféle reményről beszélhettem volna, hisz Marianne akkor talán
épp haldoklott! de ő nem várt sem reményt, sem bátorítást. Önkéntelen vallomás
volt az övé, elfojthatatlan kitárulkozás egy csillapító baráthoz, nem a szülőhöz
intézett kérés. S egy idő után mégis azt mondottam, hisz először szavamat szegték
érzéseim, hogy ha Marianne megmarad, mint ahogy szívemből bízom ebben, legfőbb
boldogságomat lelném a házasságuk előmozdításában; s megérkezésünk óta, a
boldog bizonyosság óta, ezt bővebben elismételtem neki, s minden hatalmamban
álló bátorítást megadtam. Az idő, egy kis idő, biztattam, mindent meghoz; Marianne
nem pazarolhatja örökké a szívét olyan emberre, mint Willoughby. Az ő érdeme
hamarosan megszerzi majd Marianne-t.
- Az ezredes hangulatából ítélve nem kelthettél benne hasonlóan vérmes
reményeket.
- Nem. Ő azt hiszi, Marianne érzelmei nagyon is mélyen gyökereznek, hogysem
egyhamar megváltozhatnának, vagy hogy valaha is remélni lehessen, hogy a szíve
megint szabad lesz; s az ezredes igen kevéssé bízik önmagában, hogy hinni merné,
korban és hajlamban ilyen különbség ellenére valaha is megnyerhetné őt. Ebben
azonban ugyancsak téved. Kora csak annyival haladja meg a Marianne-ét, amennyi
igen előnyös, mert a jelleme, az elvei kialakultak; ami meg hajlamát illeti,
meggyőződésem, hogy épp az tehetné boldoggá húgodat. Külseje, modora, mind
mellette szól. Elfogultságom nem vakít el; bizonyos, hogy az ezredes nem oly
szemrevaló, mint Willoughby, de az arcában van valami sokkal kellemesebb.
Emlékezz csak, mindig is volt valami a Willoughby szemében, ami nem tetszett
nekem.
Elinor ugyan nem emlékezett, anyja azonban nem várt helyeslést, és folytatta
ekképp:
- A modora meg, az ezredes modora, nemcsak sokkal jobban tetszik nekem, mint a
Willoughbyé valaha is, de olyanfajta, hogy jól tudom, sokkal szilárdabban kötődik
majd Marianne-hoz. Gyengédsége, mások iránti szívbéli figyelme, férfias,
természetes egyszerűsége sokkal nagyobb összhangban van Marianne valódi
hajlamával, mint az a gyakran mesterkélt, gyakran nem helyénvaló élénkség a
másikban. Én magam nagyon is bizonyos vagyok, hogy ha Willoughby valóban
szeretetre méltónak bizonyul, mint ahogy épp az ellenkezője bizonyosodott be róla,
Marianne sosem lett volna oly boldog vele, mint lesz Brandon ezredessel.
Elhallgatott. Leánya nem érthetett vele tökéletesen egyet, de nem adott hangot
eltérő véleményének, s ezért nem sértette anyját.
- Delafordban igen közel lesz hozzám - folytatta Mrs. Dashwood -, még ha magam
Bartonban maradok is; s minden valószínűség szerint, hisz azt hallom, jókora falu,
bizonyára akad a közelben valami kis ház vagy villa, amely csakolyan jól megfelel
nekünk, mint a mostani.
Szegény Elinor! Újabb fondorlat, hogy Delafordba vigyék! de a lelke erős maradt.
- S a vagyona! az én koromban bizony mindenki csak erre gondol; s ha nem tudom is,
és nem is óhajtom tudni, valójában mekkora, bizonyos, hogy igen tekintélyes.
Itt azonban egy harmadik személy belépése szakította félbe beszélgetésüket, s Elinor
visszavonult, hogy magányában végiggondolja mindezt; s bár barátjának sikert
kívánt, mégis, akaratlan, elszorult a szíve Willoughbyért.

NEGYVENHATODIK FEJEZET
Marianne-t elgyengítette ugyan a betegség, nem tartott azonban oly sokáig, hogy
lábadozása elhúzódott volna; az ifjúság, a természetes erő, s hozzá édesanyjának
jelenléte révén állapota oly szépen javult, hogy négy nappal anyja érkezése után már
átmehetett Mrs. Palmer öltözőszobájába. Ott azután, nyomatékos kérésére - hisz
türelmetlenül várta már, hogy hálájával áraszthassa el, amiért elhozta édesanyját -,
Brandon ezredest meginvitálták, hogy látogassa meg.
Az ezredes felindulása, ahogy a szobába lépett, meglátta Marianne elváltozott arcát,
s megfogta halovány kezét, amelyet a leány nyomban feléje nyújtott, Elinor feltevése
szerint nem fakadhatott csupán a Marianne iránti vonzalmából, sem abból, hogy
tudta, az ismeretes mások előtt is; s Elinor hamarosan felfedezte az ezredes bús
tekintetében, elváltozott színében, ahogy Marianne-ra tekintett, hogy elméjében
minden bizonnyal régi fájdalom emléke idéződött fel, s azt nem más keltette, mint a
már említett hasonlatosság Marianne és Eliza között, amelyet most fokozott csak a
mélyen ülő szem, a beteges arcbőr, a gyengeségről tanúskodó ernyedt testtartás, s a
mélységes hála hő bizonygatása.
Mrs. Dashwood is csakoly figyelmesen nézte, mint a leánya, hogy mi történik, ám az
elméjét egészen más hatás befolyásolta, s ezért igencsak más eredménnyel járt a
megfigyelése: az ezredes viselkedésében nem látott semmi mást, csak ami egészen
egyszerű és maguktól értetődő érzéseknek volt tulajdonítható, míg Marianne
szavainak és tetteinek tudatában meggyőzte magát, hogy itt már feldereng valami,
több is, mint a hála.
Egy-két nap telt el; Marianne szemlátomást erősödött, és Mrs. Dashwood, mind a
maga, mind leánya buzgó óhajára már arról beszélt, hogy hazautaznak. Az ő
intézkedéseitől függött két barátjáé is, mert Mrs. Jennings a Dashwood hölgyek
ottléte alatt nem hagyhatta el Clevelandet; Brandon ezredest pedig egyesült erővel
nem kellett sokáig kérlelniök, hogy ott-tartózkodását éppúgy ne kösse határidőhöz,
hacsak nem szólítja halaszthatatlan kötelesség. Az ő és Mrs. Jennings egyesült
kérlelésére viszont Mrs. Dashwood hajlandó volt elfogadni a hazafelé útra az ezredes
hintaját, hogy beteg gyermeke kényelmesebben utazzon; az ezredes pedig, Mrs.
Dashwood és Mrs. Jennings egyesült kérlelésére - akit tevékeny jóindulata arra
indított, hogy a mások nevében csakoly barátságos és vendégszerető legyen, mint a
magáéban -, örömmel volt hajlandó eleget tenni a meghívásnak, hogy néhány hét
múlva látogasson el a Barton-villába.
Az elválás, az indulás napja elérkezett; Marianne hosszú, meleg búcsút vett Mrs.
Jenningstől, oly mélységes hálával, oly igaz tisztelettel és szívbéli jókívánsággal,
amely titkon beismerése volt mintegy múltbéli figyelmetlenségének, Brandon
ezredestől pedig baráti szívélyességgel búcsúzott, majd amaz óvatosan besegítette
hintajába, s látszott, minden igyekezetével azon van, hogy Marianne legalább a felét
maga foglalja el. Mrs. Dashwood és Elinor követte, a többiek pedig magukra
maradtak, hogy az utazókról beszélgessenek, s érezzék a maguk unalmát, míg Mrs.
Jenningset csézájába nem szólították, hogy ott komornája pletykálkodásával
vigasztalódjék két ifjú barátnéja elvesztéséért; Brandon ezredes pedig nyomban
ezután Delafordba vette magányos útját.
Két napig voltak úton a Dashwood hölgyek, s Marianne mindkét nap nagyobb törődés
nélkül tűrte az utazást. Amit kényelméért a legbuzgóbb szeretet, a leggondosabb
figyelem csak elkövethetett, azon szorgoskodott két éber útitársa; s mindkettő
elnyerte jutalmát Marianne kellemes testi közérzetében és lelke nyugalmában. Elinor
szívét kivált az utóbbi miatt töltötte el hála. Ő, aki hétről hétre szüntelenül szenvedni
látta húgát, kinek szívét elszorította a szenvedés, amelyről beszélni nem volt
bátorsága, leplezni ereje, most olyan örömmel látta, amelyben más hasonlóképpen
nem osztozhatott, hogy Marianne elméje láthatólag megnyugodott, s ez, mint
remélte, komoly megfontolásnak volt az eredménye, s az idő meghozza majd az
elégedettséget és a derűt.
És valóban, ahogy Bartonhoz közeledtek, ahogy a táj feltárult előttük, amelynek
minden mezője, minden egyes fája különleges, fájdalmas emléknek volt jele,
Marianne mind hallgatagabb lett, eltűnődött, arcát elfordította tőlük, s komoly
tekintettel nézte az ablakon át a tájat. Ezt Elinor nem csodálta, de nem is kárhoztatta
húgát; s amikor Marianne-t a hintóból kisegítve látta, hogy húga sír, nagyon is
természetes érzelemnek tulajdonította ezt, hogysem a szánalomnál gyengédebb
érzést igényelt volna, s magában megdicsérte Marianne-t szemérmes fájdalmáért.
Ezt követő viselkedésében Elinor olyan elme irányító szavát vélte felismerni, amely
figyelemre méltó erőfeszítésre serkentette magát; mert amint beléptek közös nappali
szobájukba, Marianne eltökélt szilárdsággal hordozta körül tekintetét, mintegy
elszánva magát, hogy nyomban hozzáedződik minden tárgy látványához, amely
Willoughbyra emlékeztetheti. Keveset szólt, de minden mondatának derű volt a célja,
s ha olykor kiszakadt is kebléből egy-egy sóhaj, sohasem úgy, hogy mosollyal ne
vezekelt volna érte. Ebéd után mindenáron ki akarta próbálni zongoráját. Odament;
ám a kotta, amelyen szeme elsőként megpihent, opera volt, amelyet Willoughbytól
kapott; benne nem egy kedvenc duettjük, külső lapján pedig Marianne neve, a férfi
keze írásával. Nem, ez nem lesz jó. Megrázta fejét, félretette a kottát, s miután egy
percig végigfuttatta ujjait a billentyűkön, észlelte gyengeségüket, s lecsukta újra a
hangszer fedelét; szilárd hangon közölte azonban, hogy a jövőben sokat gyakorol
majd.
Másnap sem fogyatkoztak e kedvező jelek. Épp ellenkezőleg, a pihenésben
megerősödött testtel-lélekkel, Marianne szívből jövő jókedvvel beszélt, s ez látszott is
rajta; örömmel várta Margaret hazatértét, arról beszélt, hogy akkor végre együtt lesz
megint a drága család, s egyetlen boldog óhaja volt csupán közös elfoglaltságuk és
vidám társaságuk.
- Ha kiderül az idő, s én megint megerősödöm - mondotta Marianne -, nagyokat
sétálunk mindennap együtt. Elmegyünk majd a lanka szélén álló gazdaságig, s
megnézzük, hogyan fejlődnek a gyerekek; átsétálunk Sir John új üvegházaihoz Barton
Crossba, el Abbeylandig; gyakran felkeressük az apátság ódon romjait, s
megpróbáljuk nyomon követni, ahogy egykor mesélték nekünk, meddig is terjedt az
épület alapja. Tudom, hogy boldogok leszünk. Tudom, hogy vígan töltjük el a nyarat.
Sosem fogok hatnál később kelni, s attól fogva egészen ebédig minden percemet
megosztom az olvasás és a zene között. Elkészítettem tervemet, s eltökéltem, hogy
komoly tanulásba fogok. A mi könyvtárunkat nagyon is jól ismerem már, ahhoz csak
szórakoztatásért folyamodhatom. De sok olvasásra érdemes könyv van a kastélyban;
s más, modernebb műveket tudom, szívesen kölcsönöz majd Brandon ezredes. Ha
napjában csak hat órát olvasok, egy év alatt sokat pótolhatok a tanulásból, amelynek
most olyan nagy hiányát érzem.
Elinor becsülte e nemes fogantatású tervért, de mosolygott, hogy ugyanaz az élénk
képzelet, amely Marianne-t az ernyedt nemtörődömség és önző elégedetlenkedés
végleteibe hajszolta, most ily ésszerű elfoglaltság és erényes önfegyelem végletein
munkálkodik. Mosolya azonban csakhamar sóhajjá változott, amikor eszébe jutott
Willoughbynak adott s még teljesítetlen szava; attól félt, hogy ha elmond mindent,
Marianne lelke megint felbolydul, s ha csak egy időre is, de romba dől a szorgos
nyugalom e szép ígérete. Halogatni akarta a kárhozatos órát, s elhatározta, vár, amíg
húgának egészsége tökéletesen helyreáll, s csak akkor hajtja végre. Ám
elhatározását, ahogy megtette, meg is szegte hamarosan.
Marianne két-három napja volt otthon, mire az idő kellőleg kiderült, hogy a magafajta
lábadozó kimerészkedhessék. Végül azonban kellemes, enyhe nap virradt reájuk; ez
kísértés volt a leány óhajának, az anya bizalmának egyaránt; s Marianne, Elinor
karjára támaszkodva, felhatalmazást nyert, hogy a ház előtti ösvényen addig
sétáljon, míg el nem fárad.
A két nővér oly lassú iramban kelt hát útra, amelyet Marianne-nak a betegsége óta
még próbára nem tett gyengesége megkívánt; s csak annyira hagyták el a házat,
hogy teljes látványában eléjük táruljon a domb, a fontos domb amott; amikor
Marianne, odafordítva tekintetét, nyugodtan megszólalt:
- Ott, pontosan amott - mutatta -, azon a földhányáson buktam el; s ott láttam meg
először Willoughbyt.
Hangja ez utolsó szónál elcsuklott; de nyomban magához tért, és így folytatta:
- Hála tölti el a szívem, hogy oly csekély fájdalommal nézhetem ezt a helyet!
beszélünk-e valaha még erről a tárgyról, Elinor?... - szólt tétova hangon. - Vagy nem
volna helyes? Remélem, most már úgy tudom emlegetni, ahogyan kell.
Elinor gyengéden nógatta, hogy beszéljen nyíltan.
- Hogy bánom-e... - szólt Marianne - nos, azzal végeztem, már ami őt illeti. Hogy
hogyan éreztem iránta, arról nem akarok most beszélni; hogy hogyan érzek most,
arról igen. Ha csak egyetlenegy dologról meggyőződhetnék, ha csak azt adatnék
hinnem, hogy ő nem mindig tettetett; ha azt tudhatnám bizonyosan, hogy nem volt
soha olyan nagyon gonosz, ahogy rettegésem olykor elém festette, amióta annak a
boldogtalan leánynak a történetét...
Elhallgatott. Elinor örömteljesen dédelgette magában Marianne szavait, miközben így
válaszolt:
- Ha bizonyosan tudhatnád ezt, megnyugodnál?
- Igen. Lelkem békessége itt kétszeresen is érdekelt: nemcsak iszonyú valakit, aki az
volt, mint ő énnekem, efféle fondorlattal gyanúsítani... de milyen színben tüntet fel
engem magamat... önmagam előtt? Hisz hasonló helyzetben, mint az enyém, a
leplezetlen, meggondolatlan vonzalom tette prédájává a...
- Akkor hát - kérdezte nővére - hogyan magyaráznád viselkedését?
- Azt gondolnám róla... Ó! mily boldogan gondolnám róla, hogy csak állhatatlan...
nagyon, nagyon állhatatlan. Elinor nem szólt többet. Magában fontolgatta, vajon jobb
lenne tüstént nekifogni történetének, vagy elhalasztani inkább, míg Marianne
megerősödik; s néhány percig némán ballagtak tovább.
- Nem kívánok neki túlságosan nagy jót - mondotta végül sóhajtva Marianne -, amikor
azt kívánom: titkolt tűnődése ne legyen gyötrőbb, mint az enyém. Akkor épp eleget
szenvedhet.
- A magad viseletét hát az övéhez hasonlítod?
- Nem. Ahhoz hasonlítom, amilyennek lennie kellett volna: a te viseletedhez.
- Kettőnk helyzete közt igen csekély a hasonlatosság.
- Sokkal több, mint kettőnk viselkedése közt. Én drága Elinorom, ne engedd, hogy
szívjóságod védje, amit, tudom, ítéleted helytelenít. Betegségem elgondolkodtatott...
Volt időm és nyugalmam a komoly megfontolásra. Beszédhez még korántsem volt
erőm, gondolkodáshoz már igen. Végigjártattam elmémet a múlton; láttam, hogy
viselkedésem ismeretségünk kezdetétől, az elmúlt ősztől fogva nem volt más, mint
oktalanság önmagam, s a gyengédség hiánya mások iránt. Láttam, hogy
szenvedésem önnön érzéseimben gyökerezett; s mert nem volt erőm elviselni a
szenvedést, ez kis híján a sírba taszított. Betegségemet, jól tudom, magamnak
köszönhettem csupán, hisz magam is tudtam, mily bűnös mód elhanyagoltam
egészségemet. Ha meghalok, magam okoztam volna romlásomat. Míg el nem múlt,
nem tudtam, miféle veszedelem fenyeget; ám e megfontolás, ezek az érzések
csodálkoznom késztettek felépülésemen; csodálkoznom, hogy buzgó élni akarásom:
hogy időm adassék vezekelni Istenem s valamennyiőtök előtt, meg nem ölt azon
nyomban. Ha meghalok, micsoda boldogtalanságba taszítottalak volna kiváltképp
téged, ápolómat, barátomat, testvéremet! Téged, ki tanúja voltál elmúlt napjaim
nyűgös önzésének; ki szívem minden suttogásának tudója voltál! Hogyan éltem volna
a te, kiváltképp a te emlékezetedben! És édesanyám! Hogyan vigasztalhattad volna
meg! Ki sem tudom fejezni, mennyire iszonyodtam magamtól. Ahányszor csak a
múltba néztem, mindig egy-egy elmulasztott kötelességet, egy-egy könnyen eltűrt
hibát pillantottam meg. Hiszen én mindenkit megsértettem! Mrs. Jennings
kedvességét, szüntelen kedvességét hálátlan megvetéssel viszonoztam.
Middletonék, Palmerék, Steele-ék, még akár futó ismerőseink iránt is pökhendi
voltam és igazságtalan; szívemet megkeményítettem érdemeikre, kedvemet
ingerelte még a figyelmük is. Johnnak, Fannynak... igen, még nekik sem adtam meg
még azt a keveset sem, amit érdemelnek. De téged... téged mindenek felett, még
anyám felett is megbántottalak. Én, egyedül én ismertem szívedet és bánatát; és
mégis, mire indított ez engem? semmiféle együttérzésre, amelyek te vagy jómagam
hasznát láttuk volna. Előttem volt a példád: és mi haszna volt? Többet törődtem tán
veled és vigasztalásoddal? Utánoztam-e türelmedet, vagy mérsékeltem-e
szorongattatásodat azzal, hogy részt vettem volna a mindennapi jó modor vagy a
különleges hála követelte szolgálatokban, amelyek rád hárultak mindeddig,
egymagadra? Nem; amikor boldogtalannak tudtalak, amikor még azt hittem, nyugodt
a lelked, egyaránt hárítottam el a kötelesség, a barátság minden fáradozását;
bánatot a magamén kívül nem ismertem, csak azt a szívet sirattam, amely elhagyott
és megcsúfolt, s engedtem, hogy te, akit pedig, úgy mondtam, mindenkinél jobban
szeretek... te énmiattam légy boldogtalan.
Ekkor elakadt önvádjának sebes árja; Elinor pedig vigasztalásra készen, ám hízelegni
képtelen, nyomban azzal a dicsérettel és buzdítással szolgált, amelyet húga nyíltsága
és bűnbánata olyannyira megérdemelt. Marianne megszorította nővére kezét, és így
válaszolt:
- Te nagyon jó vagy. A jövő igazol majd engem. Elkészítettem tervemet, s ha ki is
tartok mellette, érzelmeim korlátozódnak, s a természetem megjavul. Nem leszek
többé a mások terhére, a magam gyötrelmére. Ezentúl csak a családomnak élek. Te,
anyám és Margaret lesztek ezentúl az én világom; csak ti osztoztok szeretetemen.
Tőletek, otthonomból soha többé semmi sem vonhat el; s ha valaha is más
társaságba vegyülök, csupán azért, hogy megmutassam: szellemem megszelídült,
szívem jó útra tért, és jámborul, töredelmesen gyakorlom immár az élet apróbb
kötelmeit, amiket az udvariasság megkíván. Ami Willoughbyt illeti... hiába
mondanám, hogy hamarosan, hogy valaha is feledem. Emlékezetét körülményeinek
vagy felfogásomnak semmiféle változása nem homályosíthatja el. De kordába
szorítja, féken tartja a hit, a józan ész és a szüntelen foglalatosság.
Elhallgatott, majd halkabban hozzáfűzte: - Ha ismerném a szívét, minden
könnyebben esne.
Elinor, ki most már jó ideje tűnődött azon, hogy helyes volna-e vagy helytelen
hamarabb megkockáztatni közlendőjét, s most sem jutott közelebb az
elhatározáshoz, mint tűnődése kezdetén, meghallotta ezt; s mivel úgy találta, a
tűnődés nem segít, az elhatározásé a szó - ezt hamarosan tett követte.
Remélte, hogy sikerült ügyesen előadnia mondókáját; aggodalmas hallgatóját
óvatosan előkészítette; s egyszerűen, őszintén elmondotta a fő pontokat, amelyekre
Willoughby a mentségét alapozta; méltányos volt a megbánása iránt, s csupán a
jelen érzelmeire vonatkozó kijelentéseit enyhítette némiképp. Marianne egy szót sem
szólt. Reszketett; szemét a földre szegezte, ajka fehérebb volt, mint betegsége
idején. Ezernyi kérdés fakadt szívéből, de egyet sem mert kimondani. Pihegő
komolysággal fogadott minden egyes szótagot; keze önkéntelenül a nővéréét
szorongatta, s arcán könnyek peregtek.
Elinor attól tartott, hogy kifárasztotta; hazafelé vezette hát; s míg el nem érték a
házacska ajtaját, helyesen következtetve Marianne kíváncsiságára - aki ugyan
megállta, hogy ezt kérdéssel ne árulja el -, csak Willoughbyról mesélt, s a kettejük
beszélgetéséről; gondosan ügyelt, hogy a szavai, a külseje minden parányára
kitérjen, ahol az effajta részletesség kárt nem okozhatott. Mihelyt a házba léptek,
Marianne hálatelt csókkal, és könnyei között e nehezen formált szavakkal: - Mondd el
mamának -, kitépte magát nővére karjából, és lassan felment a lépcsőn. Elinor nem
merészelte megzavarni a magányt, amelyet húga oly jogosan keresett; magában
aggályosan fontolgatva az eredményt, eltökélte, hogy újból szóba hozza a tárgyat, ha
Marianne elmulasztaná, majd a szalonba lépett, hogy eleget tegyen Marianne iménti
felszólításának.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET
Mrs. Dashwoodot akarata ellenére is megindította egykori kedvencének
védőbeszéde. Örült, hogy Willoughby vélt bűnének egy része alól feloldozást nyert;
szánta őt; kívánta boldogságát. Ám a múlt érzelmeit vissza nem hozhatta semmi. Mi
sem ruházhatta fel töretlen hűséggel, makulátlan jellemmel Marianne szemében. Mi
sem feledtethette, hogy Marianne őmiatta mennyit szenvedett; nem is tehette
bűntelenné Eliza iránti viselkedését. Mi sem adhatta vissza hát Mrs. Dashwoodnak
korábbi megbecsülését, s nem sérthette Brandon ezredes érdekét.
Hogyha Mrs. Dashwood is, akár a leánya, magától Willoughbytól hallja a történetét -
ha tanúja bánatának, ha őreá is hat arca és viselkedése, bizonyára nagyobb
részvéttel viseltetett volna iránta ő is. Ám Elinornak hatalmában sem állt, meg nem is
kívánt a tüzetes magyarázattal hasonló érzelmeket felkavarni, mint aminőket ő maga
élt át korábban. A megfontolás nyugalommal ruházta fel ítéletét s józanabb
véleményre késztette Willoughby érdeméről; ezért csupán a puszta igazságot akarta
elmondani, ama tényeket, amelyek jellemét valóban megilletik, anélkül hogy a
gyengédség keltette szépítés a képzeletet tévútra vezetné.
Este, amikor együtt voltak mind a hárman, Marianne a maga jószántából terelte a
tárgyra a szót; ám hogy ez némi erőfeszítést igényelt, arról beszédesen tanúskodott
már jó ideje nyughatatlan, zaklatott eltűnődése, az arcát elfutó pír, s ahogy
megszólalt, tétova hangja:
- Mindkettőtöket szeretnélek megnyugtatni - mondta -, hogy mindent... úgy látok,
ahogyan csak kívánhatjátok tőlem.
Mrs. Dashwood csitítgató gyöngédséggel nyomban félbeszakította volna, Elinor
azonban, ki őszintén kívánta hallani húgának tárgyilagos véleményét, heves jelekkel
hallgatásra kérte. Marianne lassan folytatta:
- Nagy megkönnyebbülés nekem, amit Elinor mondott el ma délelőtt... pontosan azt
hallottam, amit szerettem volna hallani. - Néhány pillanatig nem lelte hangját; ám
erőt vett magán, s hozzátette, nyugodtabban, mint az imént: - Most már tökéletesen
elégedett vagyok... nem óhajtok semmi változást. Sosem lehettem volna boldog vele,
ha megtudom, mint ahogy meg kellett volna tudnom előbb-utóbb, mindezeket. Nem
érezhettem volna iránta sem bizalmat, sem megbecsülést. Semmi sem tehette volna
jóvá mindezt érzelmeim előtt.
- Tudom, tudom! - kiáltott fel anyja. - Boldognak lenni egy züllött múltú férfi oldalán!
Olyannal, ki így megsértette legdrágább barátunk, a legkülönb ember lelki
békességét! Nem, az én Marianne-om szíve sosem lett volna boldog ilyen férfi
mellett! Lelkiismerete, érzékeny lelkiismerete viselte volna mindazt, amit férje
lelkiismeretének kellett volna viselnie.
Marianne felsóhajtott, és elismételte: - Nem óhajtok semmi változást.
- Szakasztott úgy tekinted a dolgot - mondotta Elinor -, ahogyan józan elméhez és
józan felfogáshoz illik; és bátran mondhatom, te is, akárcsak én, nem csupán ebben,
hanem sok más körülményben is elegendő okot találsz, ami meggyőz afelől, hogy
házasságod szükségképpen sok biztos bajjal és csalódással járt volna, s mindezekben
gyatra támaszod lett volna az ő sokkal kevésbé biztos szeretete. Ha
összeházasodtok, mindörökre szegények lettetek volna. Ő, mint maga is bevallja,
költekező, s egész viselkedése arról beszél, hogy a mértékletesség szót aligha ismeri.
Az ő igényei, a te járatlanságod, kicsiny, igen kicsiny jövedelemmel párosulva, olyan
szükséget hoztak volna rátok, amelynek keserűségét éppenséggel nem enyhítette
volna az sem, hogy eladdig nem ismertél és el sem képzelhettél ahhoz foghatót.
Tudom, mihelyt ráébredsz helyzetetekre, becsületed és tisztességed szavára te
megkíséreltél volna minden lehetséges módon beosztással élni; s ha takarékosságod
csupán a magad kényelmére szorítkozik, tán ő is elviselte volna, hogy gyakorold, ám
többet ennél... s ha minden erődet megfeszíted is, az a kevés, ami telt volna tőled,
ha csak magad gazdálkodol, megállíthatta volna a romlást, amely megkezdődött még
a házasságotok előtt?... ám többet ennél ha próbáltál volna, ha mégoly ésszerűen is,
hogy korlátozd az ő kedvteléseit, nem kell-e attól tartani: nemhogy úrrá lehettél
volna olyan érzésen, mely önző ahhoz, hogysem magától hajtson fejet... éppenséggel
gyengült volna a szívére gyakorolt hatásod, s következőleg ő megbánta volna, hogy
olyan kapcsolatba bocsátkozott, mely ilyen szorultságba sodorta?
Marianne reszkető ajakkal ismételte a szót: - Önző? -, s a hangja többet is kérdezett: -
Valóban önzőnek gondolod?
- Egész viselkedése - felelte Elinor -, kezdettől mindvégig, önzésen alapult. Önzés
indította arra, hogy játsszék érzelmeiddel; s később, mikor már maga is érdekelve
volt, önzés késleltette, hogy színt valljon, s az vitte végül el Bartonból is. A maga
élvezete, a maga kényelme... ez volt vezérelve minden cselekedetében.
- Nagyon igaz. Sosem volt célja az én boldogságom.
- E pillanatban - folytatta Elinor - bánja helyzetét. És miért bánja vajon? Mert
ráébredt, hogy nem felel meg neki. Nem tette boldoggá. Körülményei zavartalanok,
efféle rossztól nem kell szenvednie; s csak arra gondol, hogy náladnál kevésbé
szeretetreméltó nőt vett feleségül. De vajon következik-e ebből, hogy ha téged vesz
el, boldog lett volna? Akkor másfajta kényelmetlenség éri. Akkor a nélkülözés terhe
szakad reá; most, mivel ezzel nem kell számolnia, nem veszi semmibe. Akkor olyan
felesége lett volna, akinek természetére nem panaszkodhatik, de szüntelen szükség,
szüntelen szegénység lett volna osztályrésze; s minden bizonnyal hamarosan sokkal
fontosabbnak tekintette volna a terheletlen birtok és a tisztes jövedelem számtalan
előnyét még a házi tűzhely boldogságánál is, hát még afféle semmiségnél, mint a
feleség természete.
- Semmi kétségem sincs efelől - mondotta Marianne -, és semmit sem bánok... semmi
mást, csak a magam dőreségét.
- Mondd inkább, gyermekem, hogy anyád oktalanságát - szólt Mrs. Dashwood -; ő,
csak ő a felelős.
Marianne nem engedte folytatnia; Elinor pedig, elégedetten, hogy mindketten
ráébredtek tévedéseikre, kerülni akarta a múlt minden taglalását, amely húga
kedélyének árthat; azért az előző tárgyra visszatérve folytatta is ekképp:
- Egy megállapítást, azt hiszem, mindenképpen levonhatunk az egész históriából; azt,
hogy Willoughby minden bajának kútforrása az erény elleni egykori vétke volt...
ahogy Eliza Williamsszel viselkedett. Abból a bűnből fakadt a többi csekélyebb vétek,
abból ered mostani elégedetlensége is.
Marianne szívből helyeselte a fenti megállapítást; anyjának pedig alkalmat adott,
hogy felsorolja Brandon ezredes sérelmeit és minden érdemét, a barátság és a
célzatosság egyesült hevével. Leányán azonban nem látszott, mintha valami sokat
hallott volna belőle.
Elinor, mint várta is, a két-három elkövetkező napon azt tapasztalta, hogy Marianne
erősödése nem folytatódik úgy, mint előbb; amíg azonban elhatározása
rendíthetetlen maradt, s most is igyekezett vidámnak és természetesnek látszani,
nővére bízvást remélhette, hogy egészségére kedvező hatással lesz majd az idő.
Margaret hazatért; megint együtt volt hát a család, megint visszatért az élet a régi
kerékvágásba, s ha nem űzték is oly buzgalommál szokásos elfoglaltságukat, mint
amikor Bartonba költözködtek, ám buzgón tervezgettek a jövendőre.
Elinor most már türelmetlenül várta, hogy hírt kapjon Edwardról. Amióta eljöttek
Londonból, nem hallott róla, semmi újat terveiről, semmi bizonyosat jelenlegi
tartózkodási helyéről. Elinor és bátyja váltott néhány levelet Marianne betegsége
alatt, s John első levelében olvasható volt ez a mondat: "Szerencsétlen Edwardunkról
semmit sem tudunk, s nem is tudakozódhatunk ily tiltott tárgy felől, de úgy
gondoljuk, még Oxfordban van" - ám mindössze ennyi értesülést nyújtott Edwardról a
levelezés, mert a következő levelek még a nevét sem említették. A sors azonban úgy
akarta, hogy Elinor ne maradjon sokáig tudatlanságban Edward cselekedetei felől.
Inasukat egy délelőtt holmi ügyes-bajos dologban Exeterbe küldték; s amikor később
az asztalnál felszolgált, kielégítvén úrnőjének a küldetése felől való tudakozódását,
maga még ennyivel toldotta meg mondókáját:
- Bizonyára tudja, asszonyom, hogy Mr. Ferrars megházasodott.
Marianne hevesen összerezzent, szemét Elinorra szegezte: látta, hogy elsápad, amire
ő idegrohamban hanyatlott hátra a széken. Mrs. Dashwood, miután az inas kérdésére
felelt, szemével tüstént ugyanazt az irányt követte, s nagy döbbenettel észlelte Elinor
arckifejezésén, hogy leánya mennyire szenved, majd a következő pillantásra éppúgy
elrettentette Marianne állapota, s azt sem tudta, melyik gyermekével törődjön.
Az inas annyit látott csupán, hogy Marianne kisasszonyt rosszullét fogta el, s kellő
lélekjelenléttel az egyik szolgálót hívta, aki Mrs. Dashwood segítségével betámogatta
Marianne-t a másik szobába. Addigra azonban az már némiképpen magához tért,
úgyhogy anyja Margaret s a szolgáló gondjaira bízta, maga pedig visszatért
Elinorhoz, aki, noha még igen zaklatottan, már visszanyerte annyira józanságát és a
hangját, hogy épp tudakolni kezdte Thomastól: miféle forrásból ered az értesülése.
Mrs. Dashwood nyomban magára vállalta ezt a gondot, s Elinor úgy nyerhette el a
tájékoztatást, hogy nem magának kellett a keresésével fáradnia.
- Ki mondta magának, Thomas, hogy Mr. Ferrars megházasodott?
- Magam láttam Mr. Ferrarst, asszonyom, ma délelőtt Exeterben, és a feleségét is, aki
Steele kisasszony volt azelőtt. Csézában ültek, az Új London fogadó előtt, épp mikor
odamentem egy üzenettel, amit Sally a kastélyból küldetett a bátyjának, annak, aki
ott lovász. Úgy esett, hogy épp fölnéztem, mikor elmentem a cséza mellett, s kit
látok, mint a fiatalabbik Steele kisasszonyt; hát levettem a kalapomat, ő pedig
megismert, meg is szólított, s asszonyom meg a kisasszonyok, kiváltképp Marianne
kisasszony felől tudakozódott, és a lelkemre kötötte, hogy adjam át az üdvözletét,
meg a Mr. Ferrarsét, mindkettőjük szíves üdvözlétét, és hogy mennyire sajnálják,
hogy nincs idejük tisztelkedni asszonyomnál, de annyira nagy sietségben vannak,
hamarosan utaznak is tovább még egy darabig, hanem mihelyt visszafelé jönnek,
egész bizonyosan ellátogatnak asszonyomékhoz.
- De mondta a hölgy, hogy férjhez ment, Thomas?
- Igen, asszonyom. Mosolygott, és azt mondta, hogy amióta legutóbb errefelé járt,
megváltozott a neve. Mindig nagyon szíves, nagyon kedves kisasszony volt, mindig
volt egy jó szava. Így hát én is bátorkodtam sok boldogságot kívánni.
- Mr. Ferrars is ott volt vele a kocsiban?
- Igen, asszonyom. Én csak annyit láttam, hogy hátradől, de fel nem nézett; sosem
volt valami bőbeszédű úriember.
Elinor könnyen megmagyarázhatta volna, miért nem mutatkozott; Mrs. Dashwood is
bizonyára hasonló következtetésre jutott.
- Volt még más is a kocsiban?
- Nem, asszonyom, ők voltak csak ketten.
- Tudja, honnan jöttek?
- Egyenesen Londonból, azt mondta Lucy kisasszony, mármint Mrs. Ferrars.
- És továbbutaznak nyugat felé?
- Igen, asszonyom, de nem időznek soká. Hamarosan visszajönnek, s akkor
mindenképpen tisztelkednek asszonyomnál.
Mrs. Dashwood ekkor leányára pillantott; Elinor azonban tudta jól, hogy hiába is
várnák őket. Teljességgel Lucyra ismert ebben az üzenetben, s nagyon is bizonyos
volt benne, hogy Edward soha még csak a közelükbe sem téved. Halkra fogva
hangját, azt mondta édesanyjának, hogy amazok bizonyára Mr. Pratthoz igyekeztek,
Plymouth közelébe.
Thomas láthatólag végére ért a tudományának, Elinoron pedig látszott, hogy többet
is szeretne hallani.
- Látta még, amint útnak indultak?
- Nem, asszonyom; a lovakat épp kivezették, de tovább nem időzhettem; féltem,
hogy elkésem.
- Jó színben volt Mrs. Ferrars?
- Igen, asszonyom, s mondotta is, hogy igen nagyon jól van; hisz mindig is igen
takaros kisasszony volt, s ugyancsak elégedettnek látszott.
Mrs. Dashwood nemigen tudott mást kérdezni; s fölöslegesnek találtatván,
hamarosan kiküldetett Thomas és a teríték egyaránt. Marianne már kiüzent, hogy
többet nem eszik. Mrs. Dashwood és Elinor hasonlóképp elvesztette étvágyát,
Margaret meg ugyancsak áldhatta szerencséjét, hogy két nővérének az utóbbi időben
oly gyakori gyengélkedését tekintve, s hogy oly sűrűn adódik okuk megfeledkezni az
étkezésről, eleddig még egyszer sem kellett vacsora nélkül lefeküdnie.
Amikor behozták a gyümölcsöt és a bort, és Mrs. Dashwood meg Elinor maguk
maradtak, hosszú hallgatás következett, ki-ki a gondolataiba merült. Mrs. Dashwood
egyetlen megjegyzést sem mert megkockáztatni, sem pedig vigasztaló szavakkal
előhozakodni. Most látta csak, hogy tévedés volt hitelt adnia a képnek, amelyet
Elinor festett volt önmagáról, s igen helyesen arra következtetett: leánya akkor
ugyancsak szépített mindent, hogy őt, ki akkor Marianne miatt úgy szenvedett, a
még nagyobb boldogtalanságtól megkímélje. Most látta csak, hogy leányának
gondos, tapintatos figyelme félrevezette; s a vonzalmat, amelyet oly jól értett
egykoron, valójában sokkal csekélyebbnek ítélte, mint amilyennek egykor hitte, vagy
amilyennek most bizonyult. Attól félt, hogy e hitében igaztalan, figyelmetlen, mi
több: valósággal kegyetlen volt Elinorhoz; hogy Marianne szenvedése, mert
szenvedélyesebb volt és szembeötlőbb, magának követelte minden gyengédségét, s
feledtette, hogy másik leánya, Elinor szinte ugyanannyira szenved, ha bízvást
kevésbé hergeli is magát, és nagyobb benne a lelkierő.

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
Elinor most tudta csak meg, mi a különbség egy kellemetlen esemény várása -
bármily bizonyosnak tekintse is az elkövetkeztét az ész - és a bizonyosság között.
Megtudta, hogy míg Edward nőtlen volt, ő önkéntelenül is utat engedett a
reménynek, hogy valami megakadályozza Lucyval való házasságát; hogy Edward
elhatározása, barátainak közbelépése, netán a hölgy számára adódó más,
előnyösebb házassági alkalom szolgálhat mindannyiuk boldogságának eszközéül. Ám
Edward megnősült, s Elinor bűnül rótta fel önszívének az álnok hitegetést, mely oly
nagyon növelte az értesülés kínját.
Hogy Edward ily hamar megnősül, mielőtt (úgy gondolta Elinor) felszentelték,
következésképp mielőtt a lelkészséget elfoglalhatta volna, ez kezdetben meglepte
egy kissé. Nemsokára azonban arra a meggondolásra jutott, hogy Lucy önző
buzgalommal sietett Edwardot magának biztosítani, s más veszedelmet, mint a
halogatás kockázatát nem ismert. Megházasodtak, a városban házasodtak, s most
sietősen utaznak Lucy bácsikájához. Hogy Edward mit érezhetett Bartontól alig négy
mérföldnyire, megpillantván Mrs. Dashwood inasát, s hallgatva Lucy üzenetét!
Hamarosan, gondolta Elinor, letelepednek Delafordban. Delaford - az a hely,
amelyhez oly sokak összeesküvése folytán kellett volna érdekének fűződnie; amelyet
megismerni annyira vágyott, s óhajtotta mégis elkerülni! Egyik percben látta őket a
lelkészlakban; látta Lucyt mint tevékeny, sürgő-forgó háziasszonyt, kiben az előkelő
külszín iránti vágy egyesül a garasoskodással, s ki elsüllyedne szégyenében, ha csak
a felét is gyanítanák kuporgató praktikáinak; kinek minden gondolata a maga
érdekének szolgálatában áll, udvarolja Brandon ezredes kegyét, Mrs. Jenningsét s
minden tehetős barátjukét. S Edwardot - nem, nem is tudta, milyennek látja,
milyennek kívánná látni; hogy boldognak-e vagy boldogtalannak; ez sem, az sem
tetszett; akármit rajzolt elé a képzelet, elfordította tekintetét.
Elinor azzal kecsegtette magát, hogy valamelyik londoni ismerős tudatja majd velük
az eseményt, s leírja részletesen - ám teltek-múltak a napok, és se levél nem
érkezett, se másfajta hír. Nemigen tudta, kit hibáztasson érte, ezért felrótta minden
egyes távoli barátnak. Mind, mind gondatlanok vagy hányavetiek.
- Mikor írsz Brandon ezredesnek, édesanyám? - szökött fel türelmetlen lelkéből a
kérdés, hogy valamibe kapaszkodhasson már.
- Múlt héten írtam neki, drágaságom, s azt hiszem, hamarabb látjuk, mint ahogy
hallanánk felőle. Igen nagyon kértem, jöjjön el hozzánk, s nem lepődnék meg, ha ma,
holnap vagy akármikor egyszerűen besétálna.
Ez már valami volt, valami, amire várni lehetett. Brandon ezredes biztosan szolgálhat
némi tájékoztatással.
Alig tökélte ezt el magában, amikor egy lovas alakja vonta az ablakhoz tekintetét.
Már meg is állt a kapunál! Úriember az, maga Brandon ezredes. Most aztán többet
hallhat; s Elinort megremegtette a várakozás. De nem... ez nem Brandon ezredes...
nem az ő mozgása... nem az ő alakja. Hogyha lehetséges volna, azt mondaná, csak
Edward lehet. Odanézett megint. A férfi épp leszállt lováról; nem, ez nem lehet
tévedés; Edward az csakugyan. Elinor odább lépett az ablaktól és leült. - Egyenesen
hozzánk jött Mr. Pratt-tól. Nyugodt leszek, igen! Ura leszek érzelmeimnek!
A következő pillanatban látta, hogy a többiek éppúgy felismerték tévedésüket. Látta,
amint anyja és Marianne színe elváltozik; látta, amint rápillantanak, majd suttogva
váltanak néhány mondatot. A világ minden kincsét odaadta volna, ha szavakat talál -
s ha megérteti velük, hogy reméli: ridegségnek, dölyfnek nem lesz nyoma vele való
viselkedésükben. Ám ajka sehogy sem bírt szóra nyílni; mit tehetett hát: a maguk
belátására kellett bíznia őket.
Egyetlen szó sem hangzott. Mind némán várták, hogy látogatójuk belépjen. Már
hallatszottak léptei az ösvény kavicsán; egy pillanat, s már a folyosón volt; s a
következőben ott állt előttük.
Arckifejezése, mikor a szobába lépett, nem volt valami kellemes, még Elinor
szemében sem. Elsápasztotta az izgalom; úgy látszott, fél a fogadtatástól, és tudja,
hogy szívélyeset nem érdemel. Mrs. Dashwood mindazáltal, leánya kívánságához
igazodva, akit ezentúl szíve egész melegével minden dolgaiban vezetőjéül
szándékozott tekinteni, erőltetett nyájassággal köszöntötte vendégüket, kezet
nyújtott, és sok boldogságot kívánt.
Edward elpirult, s érthetetlen választ dadogott. Elinor ajka anyjáéval együtt mozgott,
s amikor a tett pillanata elmúlt, azt kívánta, bár fogott volna vele ő is kezet. De már
késő volt; nyíltnak szánt arckifejezéssel leült tehát megint, és az időjárásról
csevegett.
Marianne, amennyire csak tudott, elhúzódott szem elől, hogy leplezhesse bánatát; és
Margaret, ki valamennyit értett, ha nem is az egészet, úgy gondolta, méltóságteljes
viselkedés kívántatik tőle, ezért hát amily messze csak tudott, foglalt helyet, és
szigorú hallgatásba burkolózott.
Amikor Elinor felhagyott az évszak szárazságán való örvendezéssel, felette félszeg
csönd következett. Ezt Mrs. Dashwood törte meg ki kötelességének vélte remélni,
hogy Edward jó egészségben hagyta ott Mrs. Ferrarst. Edward erre sietős igenléssel
válaszolt.
Újabb hallgatás.
Elinor erőfeszítésre szánva magát, habár alig mert bízni tulajdon hangjában,
megkérdezte:
- Mrs. Ferrars Longstaple-ben van?
- Longstaple-ben! - viszonozta meglepődve Edward. - Nem; anyám a városban van.
- Én... - mondotta Elinor, s holmi kézimunkát vett fel az asztalról - Mrs. Edward
Ferrars felől érdeklődtem.
Nem mert felpillantani; ám anyja is, Marianne is Edwardra szegezte tekintetét. Az
elpirult, zavartnak látszott, kétkedő pillantást vetett rájuk, majd így szólt némi
tétovázás után:
- Talán a... talán az öcsém... kegyed bizonyára Mrs. Robert Ferrarsra gondolt.
- Mrs. Robert Ferrarsra! - ismételte Marianne és édesanyja, a végső döbbenet
hangján; s bár Elinor szólni képtelen volt, az ő szeme is türelmetlen kérdéssel
szegeződött Edwardra. Az felkelt, s az ablakhoz lépett, mert nyilvánvalóan nem
tudta, mit tegyen; felemelt egy ott heverő ollót, s míg azt is, meg a tokját is
tönkretette, ugyanis beszéd közben az utóbbit darabokra vagdalta, hadarva így
beszélt:
- Talán nem tudják... lehetséges, hogy nem hallották... az öcsém a napokban elvette
a... a fiatalabbik... vagyis Lucy Steele kisasszonyt.
Szavait kimondhatatlan meglepetéssel visszhangozták mind, csak Elinor nem, aki
kézimunkája fölé hajolt, s izgatottságában azt se tudta szinte, hol van.
- Igen - mondotta Edward. - Múlt héten házasodtak, s most Dawlishban vannak.
Elinor nem bírt tovább egy helyben maradni. Valósággal futva hagyta el a szobát, s
amint becsukódott az ajtó, örömkönnyekre fakadt, és kezdetben úgy érezte, könnyeit
meg nem állíthatja semmi. Edward, aki eladdig mindenhová nézett inkább, csak reá
nem, látta, amint kisiet, s talán látta - vagy talán hallotta a felindulását; mert azon
nyomban révületbe merült, amelyen sem állítás, sem kérdés, sem Mrs. Dashwood
nyájas szólongatása át nem hatolhatott, s végül, egyetlen szó nélkül kiment a
szobából, és elindult a falu felé - a többieket meg a legtökéletesebb meglepetésben
és döbbenetben hagyta, amiért helyzete ily csodálatos mód s ily hirtelen
megváltozott; s e döbbenetet a maguk feltevései nem csökkenthették semmiképpen.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
Ha szabadulásának körülményei az egész család szemében érthetetlennek tűntek is,
annyi bizonyos volt, hogy Edward szabad; s hogy mi célra óhajtja felhasználni e
szabadságot, azt könnyen megjósolhatták mindannyian; miután tapasztalta ugyanis
egy meggondolatlan s anyai áldás nélküli jegyesség áldásait, mint tette azt több mint
négy éven át, mi más volt tőle várható, az előbbinek kudarca után, mint hogy
nyomban megkösse a következőt?!
Bartonba jöttének célja egyszerű volt. Nőül akarta kérni Elinort; s mivel nem volt
egészen járatlan az efféle kérésben valóban sajátos, hogy a jelen esetben oly
kényelmetlenül érezte magát, s oly igen rászorult a bátorításra meg a friss levegőre.
Hogy mennyi időbe telt azonban, míg a kellő elhatározásba lovalta magát; hogy
mikor adódott a végrehajtására alkalom; hogy mi módon fejezte ki magát és hogyan
fogadták - nos, ezt szükségtelen részletesen taglalnunk. Ennyit mondunk csupán:
amikor négy órakor mindannyian asztalhoz ültek, vagy három órával Edward
érkezése után, már elnyerte hölgye kegyeit, el az anyai áldást, s nem csupán a
szerelmes elragadtatott vallomásában, hanem a józan ész igaz szava szerint is ő volt
a világon a legboldogabb férfi. Helyzete csakugyan nem mindennapian örvendetes
volt. Nemcsak a viszonzott szerelem szokott dicsősége dagasztotta keblét s emelte
hangulatát. Vétlenül szabadult a kötelékből, mely jó ideje gyötrelmére volt csak, egy
nőtől, kit már rég nem szeretett; s ugyanakkor lélekemelő biztonságban tudta magát
a másiknál, akiről magában bizonyára réges-rég lemondott, azon nyomban, hogy
vágyódva kezdett gondolni rá. Nem a kétség, nem a szorongás, hanem a végső
kétségbeesés adta át helyét a boldogságnak; s e változásról nyíltan beszélt, oly
szívből jövő, áradó, hálás derűvel, hogy ilyennek barátai nem látták még soha.
Szívét feltárta Elinornak, minden gyöngeségét, minden vétkét megvallotta, s amaz
első kamasz vonzalmat, amely Lucyhoz fűzte, huszonnégy esztendejének minden
bölcselői méltóságával kezelte.
- Oktalan, henye érdeklődés volt, ami hozzá vonzott - mondotta Edward -, a világbeli
járatlanságomból következett, meg abból, hogy nem volt elfoglaltságom. Adott volna
anyám a kezembe tevékeny hivatást, amikor tizenkilenc esztendős koromban elvittek
Mr. Pratt-tól, azt gondolom... nem, bizonyos vagyok benne, hogy sosem történt volna
meg; mert bár úgy távoztam Longstaple-ből, hogy, mint akkor hittem, leküzdhetetlen
vonzódást éreztem az unokahúga iránt, ha lett volna bármi dolgom, bármilyen tárgy,
hogy lekösse időmet, s engem néhány hónapra távol tartson tőle, ugyancsak hamar
kinőttem volna ezt a képzelt vonzalmat, kivált ha többet forgok a világban, mint
adott esetben szükségképpen úgy lett volna. Ám nem volt semmi dolgom, nem
szemeltek ki számomra hivatást, nem is engedték, hogy válasszak magamnak, s
haza kellett térnem a semmittevésbe; s az elkövetkező év során még csak afféle
névleges elfoglaltságom sem volt, amilyet az egyetem ad, mert Oxfordba is csak
tizenkilenc esztendős koromban írattak be. Ezért azután nem volt az égvilágon
semmi dolgom, csupán az, hogy szerelmesnek képzeltem magam; s mert anyám
nem igyekezett otthonomat minden tekintetben kellemessé tenni, mivel barátom
nem volt, öcsémben nem leltem társra, az új ismeretségektől húzódoztam - mi sem
volt természetesebb, mint hogy gyakran látogattam Longstaple-be, ahol mindig
otthon éreztem magam, és bízhattam a meleg fogadtatásban; s így aztán a
tizennyolc és tizenkilenc éves korom közötti esztendő java részét ott vesztegettem
el: Lucy mindig szeretetre méltónak és szívélyesnek mutatkozott. Csinos is volt,
legalábbis akkor úgy gondoltam, hisz addig édeskevés nőt láttam, s nem volt
alkalmam az összehasonlításra; s nem leltem benne hibát. Ezért tehát, mindent
figyelembe véve, remélem, ha ostobaság volt is a jegyességünk, ostobaság, mint
azóta minden tekintetben bebizonyosodott: nem volt természetellenes, még csak
nem is megbocsáthatatlan balgaság.
A változás, mit néhány óra művelt a Dashwood hölgyek lelkében s boldogságában,
olyan volt... oly hatalmas... hogy mindannyiukat álmatlan éjszakával kecsegtette.
Mrs. Dashwood azt sem tudta, hová legyen boldogságában, hogyan szeresse
Edwardot, dicsérje Elinort eléggé, sem hogy hogyan hálálkodjék kellőképp, amiért
Edward megmenekült, s ne sértse mégse az érzékenységét; azt sem tudta, hogy
adjon kettejüknek módot a szabad beszélgetésre, s mégis, mint szívéből kívánta,
élvezhesse mindkettejük látását és társaságát.
Marianne boldogságáról csupán könnyei beszéltek. Óhatatlanul adódott az
összehasonlítás - felbuzgott megint a fájdalom -, s öröme, ha csakoly szívbéli volt is,
mint nővére iránti szeretete, nem serkentette sem jókedvre, sem szóra.
És Elinor... vajon hogyan írhatnók le az ő érzelmeit? Attól a pillanattól fogva, hogy
megtudta: Lucy máshoz ment feleségül, és Edward szabad, egészen ama pillanatig,
amidőn reményei beteljesültek - s e pillanat nem váratott sokáig magára -, érzett ő
sorra mindent, csak békességet aligha. De mikor elmúlt az utóbbi pillanat is, amikor
minden kételye, minden szorongása megszűnt, s Elinor össze hasonlította helyzetét
azzal, amilyen a közelmúltban volt - látta, hogy Edward tisztességgel szabadult előző
jegyességéből, látta, hogy tüstént hasznot húzott a szabadulásból, mert őhozzá
folyamodott, s oly gyengéd, oly állhatatos vonzalmáról biztosította, amilyennek azt
Elinor mindig gondolta is - és Elinort elborította, leterítette tulajdon boldogsága; s
noha az emberi elme szerencsésen hajlik rá, hogy könnyen hozzáidomuljon
mindennémű jobbra való változáshoz, mégis több órába beletelt, míg Elinor lelke
megnyugodott, s szívébe egy szemernyi békesség is lopózott.
Edward most már legkevesebb egy hétre beköltözött a villába; mert bárki vagy bármi
más tartson is igényt az idejére, egy hétnél kevesebbel semmiképp sem érhette be
Elinor társaságában, nem mondhatta el a felét sem annak, amit a múltról, jelenről,
jövőről el kellett mondani; mert bár alig néhány, a szüntelen beszélgetés keserves
munkájában eltöltött óra több tárggyal birkózhatik meg, mint ami valójában bármely,
ésszel megáldott két teremtmény között szokásos, szerelmesek között már másképp
van ez. Ők aztán nem érhetnek végére semmi tárgynak, míg legalább hússzor el nem
ismételtek minden mondatot.
Lucy házassága, mindannyiuk szüntelen és érthető csodálatának tárgya volt
természetesen a szerelmesek beszélgetésének egyik legelső témája; s mivel Elinor
ismerte mindkét felet, úgy érezte, ennél különlegesebb és megmagyarázhatatlanabb
dolgot nem hallott még életében. Hogy mi hozta őket össze, hogy miféle vonzerő
csábíthatta arra Robertet, hogy elvegyen egy leányt, kinek szépségéről Elinor
tulajdon fülével hallotta oly csekély csodálattal szólni - egy leányt, ki már a bátyjának
jegyese, s aki miatt a bátyját kitaszította a családja -, nem, ezt nem lehetett felfogni
semmiképp. Elinor szívének élvezetes volt ez, képzeletének talán nevetséges,
eszének, ítéletének azonban kibogozhatatlan rejtelem.
Edward csupán annyi magyarázatot kísérelhetett meg, hogy első, véletlen
találkozásuk után az egyik fél hiúságát talán annyira megdolgozta a másiknak
hízelgése hogy ez azután fokonként elvégezte a többit. Elinor emlékezett rá, mit
hallott Roberttől a Harley Streeten, emlékezett, hogy hogyan vélekedett Robert arról:
ha netán idejében avatkozott volna be a bátyja ügyeibe, miféle eredményt érhetett
volna el. Ezt most elmondta Edwardnak.
- Ez aztán Robertre vall - hangzott tüstént a válasz. - És talán éppen ez - hangzott
tovább - járhatott az eszében, amikor kettejük közt elkezdődött az ismeretség. Lucy
kezdetben talán csak az én részemre akarta biztosítani Robert jószolgálatát, s azután
támadhattak további tervei.
Hogy mióta folyhatott kettejük között az ügy, azt azonban Edward nem tudta nyomon
követni; Oxfordban, ahol a maga szántából időzött, amióta csak elhagyta Londont,
másképp nem hallhatott Lucyról, mint tőle magától, s az ő levelei sem ritkábbak, sem
kevésbé szeretetteljesek nem voltak, mint rendesen. Ezért azután a legparányibb
gyanú sem fészkelhetett elméjében, hogy előkészítené a készülődő eseményre; s
amikor az végül egy magától Lucytól származó levél formájában robbant, egy
darabig, mesélte Edward, valósággal elkábította a bámulat, az iszonyat és az öröm,
hogy íme: megszabadult. A levelet Elinor kezébe adta.
Kedves Uram,
Mivel meggyőződtem afelől, hogy régen elveszítettem az Ön vonzalmát, úgy véltem,
jogomban áll a magamét másnak ajándékozni, és bizonyos vagyok benne, hogy
éppoly boldog leszek Vele, mint ahogy egykor azt hittem, Önnel lehetek; ám
méltóságomon alulinak tartom, hogy elfogadjam a kezet, midőn a szív a másé.
Őszintén kívánom, legyen boldog a választottjával, és nem az én hibám lesz, ha nem
maradunk jó barátok, habár közeli rokonságunkat tekintve úgy lenne ildomos.
Szavamra mondom, nem táplálok Ön iránt rosszindulatot, és bizonyos vagyok benne,
hogy Ön túlságosan nagylelkű ahhoz, hogysem ártalmunkra legyen. Öccse elnyerte
vonzalmamat, s mivel nem élhetünk egymás nélkül, éppen most jövünk az oltár elől,
és már úton vagyunk Dawlishba, ahol néhány hétig időzünk, amely helyet az Ön
drága öccse igen kíváncsian óhajt megismerni, ám én úgy éreztem, hogy előbb még
e néhány sorral kell zaklatnom Önt, tehát maradok
az Ön őszinte jóakarója, barátnéja, sógorasszonya
Lucy Ferrars
Elégettem az Ön leveleit, és az első alkalommal visszaküldöm a képét. Kérem,
semmisítse meg az én irkafirkáimat; ám ha kívánja, a gyűrűt a hajfürtömmel tartsa
meg.
Elinor elolvasta a levelet, és szótlanul visszaadta.
- Nem kérem véleményét a fogalmazványról - mondotta Edward. - Régebben a
világért sem engedtem volna, hogy egyetlen levelét is meglássa. Az is elég baj, ha
ilyen sógorasszonya van az embernek, de ilyen felesége! hogy pirultam minden
lapjánál! s azt hiszem, elmondhatom, hogy ostoba... ügyünk első fél esztendején
kívül ez az egyetlen levele, amelynek tartalma kárpótolt a stílus fogyatékosságáért.
- Akárhogy fordult is így - mondta kis hallgatás után Elinor -, annyi bizonyos, hogy
összeházasodtak. És édesanyjuk ugyancsak méltó büntetést idézett önmagára. A
vagyon, amelyet a maga iránti neheztelés miatt Robertre íratott, módot adott
öccsének, hogy szíve választását kövesse; s édesanyjuk valójában maga vesztegette
meg évi ezer fonttal egyik fiát, hogy elkövesse azt a tettet, amelynek szándékáért a
másikat kitagadta. Aligha fogja kevésbé sérteni, gondolom, hogy Robert vette el
Lucyt, mint ha maga vette volna el.
- Jobban fogja sérteni, hisz mindig Robert volt a kedvence. Jobban fogja sérteni,
következésképpen sokkal hamarabb fog neki megbocsátani.
Edward nem tudta, miképp állanak most közöttük a dolgok, mert családjával még
nem kísérelt meg kapcsolatba lépni. Lucy levelének vétele után huszonnégy órával
már el is hagyta Oxfordot, s egyetlen célja volt: a legrövidebb út Barton felé; s nem
szánhatta magát olyan cselekedetre, viselkedésre, amellyel ez az út ne állt volna a
legbensőségesebb kapcsolatban. Addig semmit sem tehetett, míg biztonságban nem
volt afelől, hogy sorsát a Dashwood kisasszonyéval összekötheti-e; s ama
gyorsaságból ítélve, amellyel e sorsot kereste, bízvást feltételezhető, a féltékenység
ellenére, amellyel egykor Brandon ezredes iránt viseltetett, a szerénység ellenére,
amellyel önnön érdemét becsülte, s az udvariasságéra, amellyel kételyeit említette,
egészében nem számított rideg fogadtatásra. Úgy illett azonban, hogy azt vallja,
igenis számított, s ezt szavakba is foglalta. Hogy azután egy év elteltével mit mond
majd ugyane tárgyról, azt bízzuk a férjek meg a feleségek képzeletére.
Hogy Lucy célja mindenképpen a megtévesztés volt, amikor Thomasszal küldött
üdvözletében gonoszul Edward felé suhintott, ehhez Elinor szemében nem fért semmi
kétség; s maga Edward, ki előtt most már tisztán állott Lucy jelleme, bízvást
képesnek tartotta minden hitványságra, ami csak komisz rosszindulattól telik. Még
nem ismerte Elinort, amikor ráébredt már Lucy tudatlanságára s kicsinyes nézeteire -
ám mindezt nevelésbeli fogyatékosságnak tulajdonította, s mindaddig, amíg Lucy
utolsó levelét kézhez nem vette, jóindulatú, melegszívű leánynak tartotta, aki szívbéli
érzéssel vonzódik hozzá. Csakis ez a meggyőződés tarthatta vissza az eljegyzés
felbontásától, amely már jóval azelőtt, hogy felfedeztetése maga után vonta
édesanyja haragját, Edward számára a békétlenség és megbánás kiapadhatatlan
forrása volt.
- Kötelességemnek véltem, érzéseimtől függetlenül - mondta -, hogy rábízzam a
választást: fenn akarja-e tartani a mátkaságot vagy sem, amikor engem anyám
megtagadott, s minden jel arra vallott, hogy egyetlen barátom sincs e világon, akinek
a segítségére számíthatnék. Efféle helyzetben, ahol mi sem kecsegtethette senki
élőlény kapzsiságát avagy hiúságát, hogyan is hihettem volna, mikor ő oly buzgón,
oly hevesen akarta sorsomat megosztani, legyen az bármi, hogy viselkedésének más
ösztökéje lehet, mint az érdektelen vonzalom? S még most sem értem, mi volt
elhatározásának mozgatórugója, miféle vélt előnye származhatott abból, hogy sorsát
olyan férfihoz köti, aki iránt a legcsekélyebb érzéssel sem viseltetik, s akinek minden
földi vagyona kétezer font. Nem láthatta előre, hogy Brandon ezredes lelkészséget
adományoz nekem.
- Nem, de azt feltételezhette, hogy valami majd csak javít a maga sorsán; hogy a
családja még idejében megenyhül. S akárhogyan is, mit sem veszített azzal, hogy
fenntartotta a jegyességet, hisz az sem hajlandóságában, sem tetteiben korlátnak
nem bizonyult. A kapcsolat mindenképp tisztes volt, barátai szemében bizonyára
megbecsülést szerzett neki; s ha más, előnyösebb esemény be nem következik,
jobban járt volna, ha magához megy, mint hogyha hajadon marad.
Edwardot persze azonnal meggyőzte, hogy mi sem lehetett természetesebb, mint
Lucy magatartása, és magától értetődőbb, mint az indítóoka.
Elinor megszidta nyersen, ahogy a hölgyek mindig szidják a nekik maguknak bókoló
oktalanságot, amiért Edward annyi időt töltött velük Norlandban, pedig bízvást
nyomasztotta tulajdon állhatatlansága.
- A viselkedése ugyancsak helytelen volt - mondotta -, mert, nem is szólva az én
meggyőződésemről, a rokonainkat mind olyan következtetésre vezette, hogy azt
várták, ami a maga akkori helyzetében sosem következhetett volna be.
Edward erre csupán azzal védekezhetett, hogy nem ismerte tulajdon szívét, s hogy
tévesen bízott a jegyesség erejében.
- Együgyű fejjel azt gondoltam, hogy mert hűséget másnak fogadtam, semmiféle
veszedelem nem rejlik abban, ha magával vagyok; s hogy jegyességem tudata
szentül megőrzi a szívemet csakúgy, mint a becsületemet. Csodálatot éreztem maga
iránt, de azzal áltattam magam, hogy ez csupán barátság; s míg el nem kezdtem
Lucyhoz hasonlítgatni, magam sem tudtam, mennyire benne vagyok a pácban.
Azután már bizonyára helytelen volt annyit Sussexben időznöm, s bizony csak efféle
silány érvekkel győzhettem meg magam a szükségességéről, mint például: a magam
veszedelmére teszem; nem bántok vele senkit, csak magamat.
Elinor mosolyogva csóválta a fejét.
Edward örömmel hallotta, hogy Brandon ezredes érkezését várják, mert őszintén
óhajtotta közelebbi ismeretségét, s alkalomra vágyott, hogy meggyőzhesse: már
nem haragszik rá, amiért neki adományozta a delafordi lelkészséget. - Mivel jelenleg
- magyarázta - oly kényszeredett köszönet után, mint az enyém volt, bízvást úgy véli,
meg nem bocsátom soha az ajánlatát.
Most már maga is meglepődött, hogy még el sem ment megnézni a helyet. Ám akkor
oly csekély érdeklődést érzett a dolog iránt, hogy a ház, a kert, a lelkészségi földek,
az egyházközség nagysága, a föld állapota a papi tized mértéke felől csupán Elinor
tájékoztatta, aki viszont Brandon ezredestől hallotta mindezeket, s hallgatta olyan
figyelemmel, hogy most már tökéletes tudója volt a tárgynak.
Ezután már csak egy kérdés maradt közöttük eldöntetlen, egyetlen nehézséget
kellett még leküzdeniük. Kölcsönös vonzalom hozta őket össze; igaz barátaik meleg
helyeslése, egymás meghitt ismerete bizonyosnak ígérte boldogságukat - most már
csak meg kellett élniük valamiből. Edwardnak kétezer fontja volt, Elinornak egy, s ez,
együtt a delafordi lelkészség jövedelmével volt minden, amit magukénak
mondhattak; mert lehetetlen volt, hogy Mrs. Dashwood bármit is előlegezzen, s
egyikük sem volt oly elvakult szerelmes, hogy azt higgye: évi háromszázötven font az
élet minden kényelmével elláthatja őket.
Edward némiképp reménykedett abban, hogy anyjának iránta való szándéka
megenyhül; s jövedelmük hiányzó részének reményét erre alapozta. Elinor azonban
nem táplált efféle bizodalmat, hiszen Edward most sem veheti el Morton kisasszonyt,
és Mrs. Ferrars hízelgő kijelentése, miszerint jobb lett volna, ha őt, Elinort választja,
annyit jelentett csupán, hogy az kisebb rossz lett volna, mint hogy választása Lucy
Steele-re esett; tartott hát tőle, hogy Robert vétke más célt aligha szolgálhat, mint
Fanny gyarapodását.
Mintegy négy nappal Edward érkezése után megjelent Brandon ezredes, így
kiteljesítvén Mrs. Dashwood örömét, hisz azt a méltóságot kölcsönözte neki, hogy
Bartonban éltük óta első alkalommal verődött össze a házban nagyobb társaság,
mint amekkorának szállást adhatott. Edwardnak jutott osztályrészül az elsőnek
érkezett előjoga, Brandon ezredes meg esténként átbandukolt régi szállására, a
kastélyba; ahonnan másnap rendszerint oly korán tért vissza, hogy reggeli előtt már
megzavarta a szerelmesek aznapi első találkozását.
A háromheti időzés Delafordban - ahol, ha csak az est óráiban is, nemigen akadt
egyéb dolga, mint az aránytalanságot számítgatni harminchat és tizenhét között -
olyan lelkiállapotban hozta Bartonba, amelynek felvidítására össze kellett fognia
Marianne teljes javulásának, az általa való meleg fogadtatásnak s az anya bőbeszédű
bátorításának. Ám ilyen barátok és ily kecsegtetés közepette mégiscsak felvidult.
Lucy házasságának híre még nem ért el hozzá; nem tudott a történtekről semmit;
látogatásának első óráit tehát hallgatásban s csodálkozásban töltötte el. Mrs.
Dashwood mindent megmagyarázott, s az ezredes új okot lelt örvendezni azon, amit
Mr. Ferrarsért tett, hisz az végtére is Elinor érdekét szolgálta.
Szükségtelen volna mondanunk, hogy a két úriember mindjobban becsülte, ahogy
mindjobban megismerte egymást, hisz másként nem is lehetett. Életelvek és értelem
tekintetében is hasonlítottak, ugyancsak kedélyük és gondolkodásuk tekintetében is,
és bízvást ez is elegendő ok lett volna, hogy kettejüket barátságban egyesítse, ha
egyéb is nem szól mellette: ám az, hogy két nővért szerettek, két nővért, aki
egymásnak szerető testvére volt, óhatatlan és haladéktalan kölcsönös megbecsülést
keltett, holott azt máskülönben az idő és az ítélet hatásának kellett volna
megérlelnie.
A városból érkező leveleket, amelyek néhány nappal azelőtt még vadul
megremegtették volna Elinor testének minden idegét, most csekélyebb
felindultsággal, mint mulatsággal olvasta. Mrs. Jennings tüzetesen leírta a csudálatos
esetet, hangoztatta erényes felháborodását a csélcsap leány miatt, s részvéte
túláradt szegény Mr. Edward iránt, ki imádattal csüggött azon a semmit érő
fehérnépén, s most minden bizonnyal a szíve szakad meg ott Oxfordban. "Alig
hinném - folytatta a derék hölgy -, hogy valaha is még ilyen suttyomban űztek
valamit; hisz két napja sincs, hogy Lucy meglátogatott, és két óra hosszat itt üldögélt
nálam. Senki emberfia nem gyanított semmit, még Nancy sem, az árva lélek! aki
másnap jön hozzám sírva-ríva, s iszonyú rettegésben Mrs. Ferrarstól, no meg azt sem
tudta, hogyan kerül el Plymouthba; mivelhogy, úgy látszik, Lucy elkérte az utolsó
garasát is, amikor elment az esküvőjére, bizonyára, hogy kicsípje magát, s szegény
Nancynek meg hét shillingje sem maradt; én hát szívesen adtam neki öt guineát,
hogy eljusson Exeterbe, mivel ott akar tölteni három-négy hetet Mrs. Burgessnél,
abban a reményben, amint mondtam is neki, hogy újra csak összekerül a doktorral. S
mondhatom, Lucy komiszsága, hogy el nem vitték őt is magukkal a csézában, túltesz
mindenen. Szegény Mr. Edward! Sehogy sem tudom kiverni a fejemből, de hát meg
kell hívniok Bartonba, s Marianne kisasszony majd csak megvigasztalja."
Mr. Dashwood sorai nagyobb komolyságról tanúskodtak. Mrs. Ferrars a
legszerencsétlenebb asszony széles e világon - szegény Fanny érzékenysége iszonyú
gyötrelmeket állt ki - s ő a maga részéről hálás csodálattal adózik a sorsnak, hogy ők
ketten ilyen csapás után még élnek. Robert vétke megbocsáthatatlan, ám a Lucyé
hasonlíthatatlanul gonoszabb. Egyikük nevét sem szabad soha többé Mrs. Ferrars
előtt kiejteni; s ha ezután ráveheti is bármi, hogy fiának megbocsásson, a feleségét
sosem hajlandó leányának elismerni, s nem engedi soha a színe elé. A titkolózás,
ahogyan a kettejük ügye folyt, az ésszerűség szemében csak még súlyosabban
öregbítette a bűnt, hiszen, ha bárki gyanút fog, megfelelő lépéseket tehettek volna a
házasság megakadályozására; továbbá felszólította Elinort: bánkódjanak együtt,
miért nem koronázta frigy Lucynak Edwarddal kötött jegyességét, semmint hogy a
család további szerencsétlenségének legyen eszköze. Ezután pedig folytatta
ekképpen:
"Mrs. Ferrars még nem ejtette ki Edward nevét, ami nem lep meg bennünket; nagy
csodálkozásunkra azonban tőle egy sort sem kaptunk ez alkalomból. Lehet, hogy
azért hallgat, mert fél, hogy megbántana, s ezért én fogok majd célzást ejteni egy
Oxfordba küldendő levélben, hogy nénje is, jómagam is úgy véljük, egy megfelelően
alázatos hangú levél, amelyet esetleg Fannynak címezhetne, aki azután megmutatná
édesanyjának, talán nem lenne alkalmatlan; végtére is mindannyian ismerjük Mrs.
Ferrars gyengéd szívét, s tudjuk, mit sem kíván annyira, mint hogy jó viszonyban
legyen a gyermekeivel."
Ez utóbbi bekezdés némi fontossággal bírt Edward kilátásainak és magatartásának
tekintetében. Ez bírta rá, hogy megkísérelje a kibékülést, bár nem egészen oly
módon, ahogyan sógora és nénje utaltak rá.
"Megfelelően alázatos hangú levél!" - ismételte. - Talán én kérleljem anyám
bocsánatát, mert Robert hálátlan gyermeke volt, s nekem becstelen testvérem?
Nem, nem alázkodom meg; nem érzek én sem alázatot, sem bűnbánatot a történtek
miatt. Nagyon boldog vagyok, de ez őt aligha érdekelné. Engem ugyan semmiféle
alázatoskodásra rá nem bírnak.
- Bocsánatot mindenesetre kérhet - mondotta Elinor -, hiszen vétkezett; s azt hiszem,
most már megkockáztathatná, hogy némi megbánást fejezzen ki, amiért valaha is
megkötötte azt az eljegyzést, mely magára vonta édesanyja haragját.
Edward ezzel egyetértett.
- S ha ő megbocsát, talán egy kis alázatosság is helyénvaló, miközben bevallja a
második mátkaságot, amely édesanyja szemében bízvást csakoly megfontolatlan,
mint az előbbi volt.
Erre már Edwardnak sem volt ellenérve, ám a "megfelelően alázatos hangú levél"
gondolatának csak ellenállt; ezért aztán, hogy megkönnyítsék a dolgát, s mivel
nagyobb hajlandóságot árult el, hogy a hitvány engedményt szóval inkább, mint
papíron tegye meg, az a határozat született, hogy ahelyett, hogy Fannynak írna,
felmegy Londonba, és személyesen folyamodik nénje jószolgálatáért. - S ha
csakugyan érdekük - mondotta Marianne a bölcs nemtő új szerepében -, hogy
elősegítsék a kibékülést, úgy vélem, még John és Fanny sem minden érdem nélkül
való.
Brandon ezredes mindössze három-négy napig időzött Bartonban, majd a két úr
együttesen felkerekedett. Nyomban Delafordba igyekeztek, hogy Edward némi
személyes tapasztalattal is bírjon leendő otthonáról, és segítsen patrónusának és
barátjának eldönteni, miféle javításokat kell eszközölni a házon; onnan pedig, egy-két
nap után, majd folytatja útját a város felé.

ÖTVENEDIK FEJEZET
Mrs. Ferrars a kellő ellenállás után, mely csak annyira volt heves, annyira állhatatos,
hogy megóvja a szemrehányástól, amelytől egész életében mindig tartania kellett:
nevezetesen a szemrehányástól, hogy túlságosan engedékeny, Edward bebocsátást
nyert színe elé, s újfent a fiának nyilváníttatott.
Mrs. Ferrars családja az utóbbi időkben sajátosan ingadozott. Életének számos
esztendejében két fia volt; ám Edwardnak néhány héttel ezelőtti bűne és
megsemmisítése egytől megfosztotta; Robert hasonló megsemmisítése révén két
hétig egy fia sem volt; most pediglen, Edward feltámasztása által, ismét egy fia lett.
Hogy újra élnie engedtetett, ez még nem volt biztosítéka annak, hogy létezése
fenntartható, míg újabb jegyességét fel nem tárja; mivel, tartott tőle, e körülmény
nyilvánossá hozatala révén váratlan fordulat következhet be állapotában, s csakoly
hirtelen elragadhatja, mint az előző. Ezért féltő óvatossággal fedte fel, s szavait
váratlan figyelem fogadta. Mrs. Ferrars kezdetben az ész szavával kísérelte meg
eltéríteni ama szándékától, hogy nőül vegye Dashwood kisasszonyt, s e célra
felsorakoztatta érveinek teljes fegyvertárát; tudatta Edwarddal, hogy Morton
kisasszonyban magasabb állású és tetemesebb vagyonú nőre lelne; s állításának
támogatására megjegyezte, hogy Morton kisasszony egy nemesúr leánya,
harmincezer fonttal, míg Dashwood kisasszony csupán egy közrendű úriemberé, alig
háromezerrel; ám amikor úgy kellett találnia, hogy bár kijelentéseinek igaza
tökéletesen elismertetett, Edward semmi mód nem hajlandó magát azok által
vezéreltetni, múltbéli tapasztalatai alapján úgy ítélte okosabbnak, ha enged - ezért
tehát annyi barátságtalan halogatás után, amennyivel önméltóságának tartozott, s
amely megcáfolhatta mindennémű jóindulat esetleges gyanúját; kinyilvánította
határozatát, miszerint beleegyezik Edward és Elinor házasságába.
Hogy mit vállal jövedelmük növelése érdekében, ez volt a megfontolás következő
tárgya; s itt azután világosan kitetszett, hogy Edward, bár most az egyetlen,
semmiképp sem az idősebb fia; mert Robertre ugyan visszavonhatatlanul évi ezer
font ruháztatott, a legcsekélyebb ellenvetés sem hangzott el az ellen, hogy Edward
felszenteltesse magát évente legföljebb kétszázötvenért; és semminő ígéret nem is
tétetett sem a jelenre, sem a jövőre, azon a tízezer fonton felül, amely Fannynak volt
a hozománya.
Ennyi volt mindazáltal, amit Edward és Elinor óhajtott, és több, mint amit várt; maga
Mrs. Ferrars pedig, kertelő kifogásai alapján bizonyára az egyetlen személy volt, akit
meglepett, hogy többet nem adott.
Hogy igényeiknek tökéletesen megfelelő jövedelmük biztosítva volt, már nem kellett
másra várniuk, miután Edwardot a lelkészségbe beiktatták, mint hogy elkészüljön a
ház, amelyen Brandon ezredes, abbeli óhajában, hogy Elinornak minden kényelme
meglegyen, jelentős javításokat eszközöltetett; s miután egy darabig vártak ezek
befejezésére, s mint szokásosan, ezernyi csalódásban, késedelemben volt részük az
iparosok indokolatlan piszmogása miatt, Elinor, mint szokásosan, áttört a kezdeti
eltökélt szándékon, hogy nem házasodnak, míg el nem készül minden, s a szertartás
kora ősszel végbement a bartoni templomban.
Házasságuk első hónapját barátjuk kúriájában töltötték, ahonnan felülvigyázhatták a
lelkészlak munkálatainak haladását, s kedvük szerint irányíthattak mindent a
helyszínen; kiválaszthatták a tapétát, megtervezhették az élő sövényt, kialakíthatták
a kocsifelhajtót. Ha kissé módosítva is, Mrs. Jennings jövendölése lényegében
beteljesült: Szent Mihály-napkor valóban meglátogathatta a lelkészlakban Edwardot
és feleségét, s Elinorban és a férjében, mint ahogy hitte is, a világ legboldogabb ifjú
párjára lelt. Igazán nem is kívánhattak egyebet, csak Brandon ezredes és Marianne
házasságát, no meg a teheneiknek különb legelőt.
Alig rendezkedtek be új otthonukban, máris meglátogatta őket szinte valamennyi
rokon és barát. Mrs. Ferrars eljött szemügyre venni ama boldogságot, amelynek
szinte szégyellte jóváhagyását; s még a Dashwood házaspár sem sajnálta az
útiköltséget Sussexből, hogy tisztelkedjék az ifjú párnál.
- Nem mondhatom, hogy csalódást érzek, drága húgom - mondotta John, amint egy
délelőtt a delafordi kúria előtt sétáltak -, ez igazán túlzás volna, hisz így is bizonyára
te vagy a világ egyik legszerencsésebb fiatal teremtése. De bevallom, nagyobb
örömömre szolgálna, ha Brandon ezredest nevezhetném sógoromnak. Birtoka,
parkja, háza, mind oly tisztes és kitűnő állapotban! és az erdei! Ilyen fákat nem
láttam egész Dorsetshire-ben, mint amott a delafordi Hóhérdűlőn! S habár Marianne
talán nem épp az a személy, aki vonzerőt gyakorolhatna rá, mégis, úgy hiszem,
mindenképpen tanácsos lenne, ha minél gyakrabban itt időznének nálatok, hisz
Brandon ezredes láthatólag sokat van otthon, s ki tudja, mi történhet, hiszen ha az
ember sokat van együtt valakivel, s mással nem is igen találkozik... neked igazán
módodban áll, hogy előnyös színben tüntesd fel előtte Marianne-t, és a többi; vagyis,
megteremtheted a számára az alkalmat... Értesz engem, ugyebár.
Ámbár Mrs. Ferrars valóban meglátogatta az ifjú párt, s látszólag mindig illő
szeretettel bánt velük, sosem terhelte őket igaz jóindulatával és gyengédségével. Ez
már csak a dőre Robertet és fortélyos feleségét illette meg; s ők ezt ki is vívták, alig
telt bele néhány hónap. Az utóbbi önös eszessége, amely annak idején Robertet
kelepcébe csalta, vált végül szabadulásának legfőbb eszközévé; mert Lucy
tiszteletteljes alázata, lankadatlan figyelme és szüntelen hízelkedése, mihelyt az
alkalmazásukra a legparányibb rés nyílt, megbékítette Mrs. Ferrarst fia választásával,
és tökéletesen visszahelyezte kegyeibe.
Lucy egész viselkedése az ügyben, s a jólét, mely azt koronázta, mindezért tehát
dicső s buzdító példája annak, mit tehet a vagyon előnyeinek megszerzése
érdekében az önérdekkel való szüntelen törődés, ha mégoly áthághatatlannak tetsző
akadályok gátolják is az útját; és mást nem is kell feláldozni érte, csupán idejét és
lelkiismeretét. Amikor Robert Lucy ismeretségét kívánta, s titkon felkereste a
Bartlett-házakban, valóban az volt csak a célja, amit bátyja feltételezett. Nem akart
mást, csak rávenni Lucyt: mondjon le a jegyességről; s mivel ennek más akadálya
nem volt, mint a jegyesek vonzalma, Robert természetszerűleg azt remélte, egy-két
találkozás árán ennek bízvást a végére járhat. Ebben, és csakis ebben, azonban
tévedett: mert bár Lucy hamarosan remélnie engedte, hogy ékesszólása meggyőzi -
majd: e meggyőzés érdekében mindig újabb vizit, újabb beszélgetés szükségeltetett.
Amikor Robert elköszönt, Lucy lelkének egy zugában mindig lappangott némi kétség,
s ezt csak újabb félórányi beszélgetés űzhette el. Robert jelenléte ekképp tehát
biztosíttatott, a többi pedig megjött magától. Ahelyett, hogy Edwardról folyt volna,
mindinkább Robertre terelődött a szó, kinek természetesen e tárgyról sokkalta több
mondanivalója akadt, mint bármi másról, s mely tárgy iránt Lucy csakhamar az
övével versengő érdeklődést tanúsított; vagyis, igen hamar napnál is világosabb lett
mindkettejük szemében, hogy Robert foglalta el bátyja helyét. Hódítása büszkeséggel
töltötte el; büszke volt, hogy Edwardot rászedi, s még büszkébb, hogy titkon, anyai
áldás nélkül házasodik. Hogy ezután mi következett, mindenki tudja. Dawlishban
néhány boldog hónapot töltöttek el; hisz Lucynak annyi rokona, régi ismerőse volt,
akiken keresztül lehetett nézni - Robert meg csudálatos tervrajzokat készített vidéki
házikókról; onnan pedig a városba visszatérve, elnyerték Mrs. Ferrars bocsánatát,
amaz egyszerű taktika révén, hogy - kérték; márpedig ezt a taktikát alkalmazták,
Lucy ösztökélésére. A megbocsátás kezdetben, érthetően; egyedül Robertre
vonatkozott; Lucy meg, aki Robert anyjának semminémű kötelességgel nem
tartozott, ezért nem is volt mit megszegnie, néhány hétig még megbocsátás nélkül
senyvedett. Ám a kitartás az alázatos viselkedésben s a levelekben, a maga okolása
Robert vétke miatt, s a hála a ridegségért, amelyben része volt, hamarosan elnyerte
számára a gőgös üzenetet, amely természetesen lenyűgözte nyájasságával Lucyt, s
hamarosan, méghozzá igen sebes iramban juttatta el a befolyás és a szeretet
legmagasabb polcára. Lucy szakasztott oly szükséges lett Mrs. Ferrarsnak, akár
Robert vagy Fanny: s míg igaz szívből Edwardnak sosem bocsátották meg, hogy
egykor nőül akarta venni őt, és Elinort, noha születésre és vagyonra nézve túltett
Lucyn, mindig mint betolakodót említették - őt magát azonban Isten és ember előtt
mint kedvenc gyermeket ismerték el. Londonban telepedtek le, hála Mrs. Ferrars
bőkezű támogatásának; a lehető legjobb viszonyban voltak Dashwoodékkal; és ha
nem tekintjük a Fanny és Lucy között minduntalan fellobbanó féltékenykedést és
rosszindulatot, amelyben természetszerűleg a két férj is osztozott, sem a Robert és
Lucy között gyakran előforduló perpatvarokat, mi sem múlhatta felül a harmóniát,
amelyben sütkéreztek mindannyian.
Sokan esetleg törhették rajta a fejüket, mi módon játszotta el Edward az elsőszülött
jogát; s hogy mit tehetett Robert, hogy helyette e rangra emelkedett, ez még
többeket meglephetett. Ezt az elrendezést mindazonáltal ha az ok nem is, az okozat
igazolta; mert Robert életmódjában, beszédében mi sem késztethetett ama gyanúra,
hogy megbánta volna jövedelme mértékét, sem azt, hogy bátyjának keveset hagyott,
sem hogy neki magának túlságosan sok jutott; s ha Edwardot aszerint ítélhetjük meg,
hogy mily készségesen látta el minden rendű és rangú kötelességét, hogy felesége
és otthona iránti szeretete mint növekedett, s hogy kedélyét szüntelen derű
jellemezte - okkal vélhető, hogy ő sem volt sorsával kevésbé elégedett, ő sem
érezhetett vágyat a cserére.
Elinort házassága csak annyira távolította el családjától, hogy a bartoni villa ne
maradjon lakatlan - anyja és húgai ugyanis fele idejüknél jóval többet töltöttek nála.
Mrs. Dashwoodot az élvezeten kívül fortély is indította arra, hogy oly gyakran
látogasson Delafordba, mert óhaja, hogy Marianne-t és Brandon ezredest összehozza,
aligha volt kevésbé heves, noha bízvást sokkal nagylelkűbb, mint amit John fejezett
ki. Szívének legkedvesebb célja volt ez. Bármennyire becsülte is leánya társaságát,
mit sem kívánt jobban, mint hogy lemondhasson szüntelen élvezetéről; s éppoly hő
kívánsága volt Edwardnak és Elinornak is, hogy Marianne-t a kúria asszonyaként
lássák. Mindketten átérezték az ezredes bánatát, a maguk lekötelezettségét, s
általános megegyezés szerint Marianne-on volt a sor, hogy mindannyiuk jutalma
legyen.
Ilyen összeesküvés áldozataként - s oly meghitt tudatában az ezredes jóságának -,
meggyőződve iránta való szívbéli vonzalmáról, amely valahára, miután már mindenki
észrevette - végre megvilágosodott előtte is -, mit tehetett hát?
Marianne Dashwood sajátos sorsra született. Meg kellett érnie, hogy felfedezze:
hamis nézeteket vallott; s hogy életmódjával ellene mondjon életelveinek. Arra
született, hogy túlélje ama vonzalmat, amely "hajlott korában", tizenhét esztendősen
érte, s hogy igaz becsülésnél, meleg barátságnál magasabb rendű érzelem híján,
önként nyújtsa egy másik férfinak a kezét! s e másik, egy férfi, ki nem szenvedett
nálánál kevesebbet egy korábbi vonzalom hatásaként, akit, alig két esztendeje,
Marianne öregnek tekintett a házasságra - s aki egészsége érdekében még akkor
sem átallt a flanellmellény oltalmához folyamodni!
És mégis így volt. Nem esett áldozatául az ellenállhatatlan szenvedélynek, melynek
reményével egykor oly szívesen kecsegtette magát; nem maradt mindörökké anyja
mellett, nem lelte egyetlen örömét a visszavonultságban s a tanulmányokban, mint
ahogy később, nyugalmasabb, józanabb ítélettel eltökélte - mindezek helyett
tizenkilenc évesen új érzésnek engedte át magát, új kötelességeket vállalt, új
otthonban telepedett le mint feleség, családanya s egy egész falu pártfogó
nagyasszonya.
Mindazok, akik legjobban szerették Brandon ezredest, úgy érezték, rászolgált
boldogságára; Marianne-ban vigasztalást nyert a múlt minden bajáért; Marianne
szeretete, Marianne társasága új életre keltette lelkét, új derűre szellemét; s hogy
Marianne is boldogságát lelte abban, hogy a férjét boldoggá tette, ez volt minden jó
szemű barát egybehangzó véleménye és igaz öröme. Marianne nem szerethetett fél
szívvel soha; s idő jártával már egész szerető szívét a férje bírta, ahogy egykor
Willoughby.
Willoughby szíve elszorult, amikor Marianne házasságának hírét vette; s bűnhődése
csakhamar kiteljesedett, Mrs. Smith ugyanis a maga szántából megbocsátott, s mivel
kegyének záloga, úgymond, Willoughby házassága egy jellemes nővel, okot adott
hinnie, hogy viselkedett volna bár tisztességgel Marianne iránt, boldogság, vagyon
egyaránt lett volna osztályrésze. Hogy gonosz viselkedését, mely ekképp magában
hordozta büntetését, őszintén bánta, afelől semmi kétség nem lehet; sem afelől,
hogy sokáig gondolt Brandon ezredesre irigyen, Marienne-ra pedig fájdalommal. De
hogy vigasztalhatatlan lett volna mindörökre, hogy elvonult volna a társaságtól, hogy
kedélyét örökös búskomorság ülte volna meg, hogy megtört szívvel pusztult volna el:
ezt ne higgye senki - mert mindezekből egy szó sem igaz. Tevékeny és gyakran
örömteli volt az élete. Felesége nem volt mindig ádáz kedvében, lelt némi
kényelemre otthonában is; istállója, kutyái s mindennémű sport a házi boldogság
nem kevés áldásában részeltették.
Ám ama pallérozatlansága ellenére, ahogy túlélte Marianne elvesztését, iránta
mindig nyomatékos előszeretettel viseltetett, érdeklődéssel kísérte minden
mozzanatát, s szemében ő volt a női tökéletesség titkos mintaképe; s későbbi
esztendők során be sok feltűnő szépségnek volt része fitymáló megjegyzésben
Willoughbytól, csupán azért, mert Mrs. Brandonhoz nem hasonlított!
Mrs. Dashwood józanul úgy döntött, hogy továbbra is a házikóban él majd; meg sem
kísérelte, hogy áttelepedjék Delafordba; és Sir John és Mrs. Jenning nagy
szerencséjére, amikor Marianne-t elragadták tőlük, Margaret elérte már azt a kort,
amely kiváltképp megfelel a táncra, s kis híján azt is, amikor már feltételezhető, hogy
szerelmes ifjú is epekedik utána.
Barton és Delford között szüntelen kapcsolat állt fenn, mely természetes parancsa az
erős családi köteléknek; s Elinor és Marianne érdemei és boldog adottságai közt nem
a legcsekélyebb, hogy habár édesnővérek, s egymástól alig egy kőhajításnyira élnek,
úgy élnek mégis, hogy sohasincs közöttük nézeteltérés, és a férjük közt sem szítanak
viszályt.

JEGYZETEK
1 William Cowper (1731-1800) - a klasszicizmusból a romantikába való átmenet
egyik kiemelkedő angol költője.
2 Alexander Pope (1688-1744) - az angol klasszicizmus legnagyobb költője.
3 James Thomson (1700-1748) - angol preromantikus költő, a természet rendjének
és szépségének énekese.
4 Richard Graves (1715-1804) regényének főhőse.