GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS

SZIGETI VESZEDELEM

Ez a könyv Szigetvár 1566-ban lefolyt török ostromáról szól. A híres

küzdelem után majd száz esztendővel az önfeláldozó várkapitánynak
(ugyancsak Miklós nevű) dédunokája örökítette meg zengzetes sorokban a
várvívó és várvédő hősök tetteit, így született meg 1644-ben a Szigeti
veszedelem Gróf Zrínyi Miklós tolla nyomán, akiről jó, ha tudjátok, hogy
nemcsak kiváló költő, hanem nagy hadvezér és politikai író is volt. – A régies
elbeszélő költeményt a magyar gyerekek bölcs mesemondója, Benedek Elek
ültette át mai nyelvre. Érdekes, izgalmas, nem lehet letenni.
 DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti
RÓNASZEGI MIKLÓS

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS

SZIGETI VESZEDELEM
Az ifjúság számára átdolgozta
BENEDEK ELEK

Benedek Elek szövegét gondozta

BENEDEK ANDRÁS

A fedél ESZIK ALAJOS munkája

© Benedek András, 1989
 ELSŐ ÉNEK

Trónusáról az Úr a Földre tekintvén egy szempillantással átlátta az egész

világot. Szeme végigröppent a Föld minden népén, aztán megpihent a
magyarokon. És íme, homloka elborult, látván a magyar nép
állhatatlanságát, pártoskodását, testvérnek testvérre fenekedését. Látva
látta, hogy az ő szent nevének nincsen tisztelete, ártatlan fia vérének
becsülete, jóságos cselekedetnek nincs kelete. Feslett az egykoron tiszta
magyar erkölcs, nehéz káromlás fertőzi a levegőt; irigység, gyűlölség,
rágalmazás, lopás, emberölés, örök tobzódás mindenütt…
Hogy látta mindezt az Úr haragra gerjedt, rettentő haragra, hívatta Mihály
arkangyalt, s kemény haragjában parancsot adott neki:
– Nézd, a kemény nyakú, kevély szittyák mely igen elfajzottak a jó
magyaroktól. Lábuk alá nyomták a szép keresztény hitet, különb-különb
vallásokban élnek, holott nincs nép a földön, kivel több jót tettem, mint
tettem ővelök.
Kihoztam Szkítiából, mely szűk volt nekik. Hatalmas karommal rontottam,
vesztettem minden ellenségüket.
És megtelepítettem őket szép Magyarországban; megáldottam,
meghallgattam, segítettem minden dolgukban. Sőt vitéz szívvel is
megáldottam őket: tízet kergetett egy jó magyar, s mint a por a szél előtt,
eltakarodott az ellenség előlük.
Fiam által keresztény hitre térítettem, szent királyokkal megajándékoztam
őket. Adtam nekik békességet, tisztességet, s lám, a háládatlanok, Istenüket
elárulják, minden gonoszságban elmerülnek.
Bűnöm, hogy ennyi jót tettem velük, mert íme, keblemen viperát neveltem.
Hadd érezzék, hadd tudják meg: én vagyok ama nagy bosszúálló Isten!
Eredj, arkangyalom, szállj le a pokolba, küldj onnét egy haragos fúriát1
Szulimán császárhoz, hogy az elfajzott magyar ellen költse fel haragját. Adok
a töröknek hatalmat, erőset, hadd rontsa, veszejtse a rossz magyarokat, s
törje iga alá addig az ő kemény nyakukat, míg fel nem ismerik, hogy
elhagytak engem. Kiáltnak majd hozzám, de én meg nem hallom, szüntelen
lesz majd rettentő haragom. Megbüntetem őket harmad-negyed ízig, s
hogyha meg nem juhászodnak, örök átkom, haragom lesz rajtuk. Ám hogyha
bűneiket megbánják, s megtérnek, halálról életre hozom őket ismét, s
haragom vesszejét, a pogány törököt, darabokra töröm!
Így szólt a haragos Isten. Az arkangyal leborult előtte, s ekképpen
könyörgött:
– Ó, Uram, mért rontod a jámbor magyarokat a hamisak miatt? Könyörülj
meg rajtuk!
Felelt az Úr:

1
fúria – gonosz, pusztító szellem
 – Mit akarsz, arkangyal? Rejtett nagy titkaimat akarod vizsgálni? Avagy
nem érzed, hogy javát akarom, midőn megbüntetem?
Elnémult az angyal, sugár szárnyait égnek eresztette, repült, repült, s
addig meg nem pihent, amíg a pokolba nem szállt. Ottan kiválasztotta a
fúriák közül a leggonoszabbat. Alektó fúriát, kinek keze-lába meg volt
kötözve: száz lánc csörgött lábán, száz bilincs a kezén. Minden haja szála
egy-egy kígyó volt (hej, hogy tekergőztek, hej, hogy viaskodtak!), két szemén
csak úgy folyt véres, mérges tajték, s gégéjén omlott ki dohos kénkőpára.
Az arkangyal levette Alektó kezéről-lábáról a bilincset, s mondotta:
– Hallod-e, Alektó! Isten parancsára jöttem tehozzád. Parancsolja, menj
Törökországba, ott is a császár városába. Szálld meg a szívét Szulimán
szultánnak, keltsd fel a haragját a magyar nemzetre, hadd zúdítsa reá
rettentő fegyverét, szörnyű nagy erejét, s törje, alázza meg a büszke
magyarokat.
Hej, hogy örült a fúria ennek a parancsnak! Nosza, szállva szállott nagy
Törökországba, éjfélkor érkezett Konstantinápolyba, és ott csak besurrant
Szulimán házába.
Ám a gonosz fúria nem a maga képében állott a Szulimán szultán ágya
mellé. Fölvette a képét Szulimán apjának, Szélimnek, s így kezdte el
ördöngös beszédét:
– Lám, gondtalanul alszol, jó Szulimán fiam, s nem veszed eszedbe, hogy
Isten megáldott nagy kegyelmével. Adott neked erőt, jó észt, vitézséget, de te
alszol, fiam, s nem látod, hogy micsoda nagy felleget kerget a keresztény
világ nyugat felől eléd. Ébredj, fiam, ébredj, hallgass az atyádra! Ha időt adsz
nekik, bizony elvesztenek országostul, mindenestül a hitetlen ebek,
egyesülnek. S pedig egyesülnek. Régen készülődnek. Előzd meg te őket, üss
rajtuk hirtelen. Kelj fel, fiam, kelj fel, kösd fel a kardodat, indulj hadaddal a
tévelygő magyarra. Ne félj, mert a magyart senki sem segíti. A bolond
gyaurok2, míg a házuk nem ég, nem bánják, hadd égjen a szomszédnak a
háza. Eredj, fiam, eredj!
Így beszélt a gonosz fúria Szulimán szultánnal, s hogy szavának nagyobb
legyen a sikere, egy mérges kígyót bocsátott a szultán ágyába. Kicsúszott a
kígyó szép lassan, a szultán vállára; válláról mellére; melléről szívébe; s
amerre csúszott, mindent megmérgezett. Kemény szívét megmérgezte, lángos
tűzben megégette, s haragra gyújtotta, szörnyű nagy haragra, szörnyű
kevélységre, aztán eltűnt, mintha fald nyelte volna el.
– Fegyvert! Fegyvert! – kiáltott Szulimán. – Megyek, atyám, megyek!
Lovamat megfestem gyaurok vérében, városokat, várakat hamuvá égetek,
gyaur tetemeit halomba rakatom – fegyvert, fegyvert!
Aztán fölkelt ágyából Szulimán, megparancsolta, hogy minden országából,
s tartományából táborba szálljanak a vezérek, válogatott vitézekkel,
mégpediglen Drinápolyban, májusnak végére.
Szaladtak a csauszok3 szerte az országokba, csak úgy lengett-lobogott
patyolat ruhájuk, Szulimán szultán pedig felült lovára, hívatta vezéreit, és
így beszélt hozzájuk:
– Vezérek és basák, ti okos vitézek, pogány kereszténynek a meghódítói!
Halljátok szavamat! Erős birodalmunk nem tűr henyeséget. Fegyver s erős
2
gyaur – hitetlen, nem mohamedán
3
csausz – török futár, közrendű katona
vitéz! – erre van szükségünk. Fegyverrel győztük le a keresztény világot, mert
inkább fizet adót meg harácsot4, semhogy vitéz módon kardot rántson. Ám
ha nem is sokan, mégis akadnak, akik ellenünk acsarkodnak, semhogy
megvallanák erőtlenségüket. A magyarok ezek, kik vezér nélkül vannak, s
mint a törött hajó széltől hányattatnak. Nem tagadom, köztük, ha egyezség
volna, nagy gondokat adna az az egynéhány magyar, meg is csorbítaná, tán
meg is rontaná fényes koronánkat. De reájok szállott Istennek ostora: nincs
köztük szeretet; fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtuk, fényes koronájuk
kezd halványodni. Szemlátomást kedvez nekünk az Isten, minekünk szánta
a magyar birodalmat. Ím, esküszöm nektek az élő Istenre, mi fényes
holdunkra s éles fegyveremre, hogy éjjel Mohamed atyámnak képében
megjelent énnékem, s mindezt elbeszélte. S ím, itt van levele jó Arszlán
vezérnek, azt írja Budáról, nem kell kételkednünk a győzelmünkben. Olvasd,
diák, Arszlánnak levelét!
Ott mindjárt a diák fölszóval olvasta:

Győzhetetlen császár! A te rabod, Arszlán, ki a te kegyelmedből budai

fővezér, fejét hajtván alázatossággal írja néked. A német császárnak sehol
sincs kész hada, s nincs is gondja rá. Ugyanígy Miksa is, magyarok királya,
eszik, iszik, lakmározik, magyarokkal nem törődik. A magyarok pedig
henyeségben, gyűlölségben élnek, marakodnak, mint az ebek, hadi
tudományban nincs jártas közöttük – itt az idő, győzhetetlen császár, hogy
halomba verjed a büszke magyarokat.

Hallgatták a vezérek az Arszlán levelét nagy figyelemmel, s merthogy látták

Szulimánnak nagy elhatározását, mindnyájan helyeslék a hadba indulást.
És felkerekedtek nem sok idő múltán a hadak mind az országokból, s
érkezett tengernyi had a nagy Ázsiából, a tengeren túlról. Rengeteg tatár jött,
amelynek vezére ifjú Delimán volt, a nagy kánnak5 fia. Huszonötezer vitéz,
mind íjász, sok százezer közül kiválogatva: ez volt a tatár had. Bátor s gyors
volt e had, vélnéd, halált visz mind a kezében, sem tűz, sem sebes víz vissza
nem tarthatja.
Delimánról, e hadnak vezéréről beszélték, hogy, mikor országot-világot
látni járt, Galatában meglátta Kumillát, Szulimánnak a leányát, kinek szép
haja megdobogtatta Delimán szívét. Egy tekintete a szép Kumillának elvette
Delimánnak minden erejét… Erős nagy szerelem szállotta meg szívét, nem
tudta feledni császár szép leányát. Most ím eljött újra erős reménységgel, de
hajh, mire megjött, a császár szép leányát Rusztán bég6 nyerte el…
Halálos bánat nehezedett ifjú Delimán szerelmes szívére. Hej, Rusztán
vezér, jól őrizd magad Delimántól! Dühös farkasként lesi most halálodat, s
ha lehet, kitölti bosszúját rajtad!
De csak vissza a hadakhoz, hadd lám, kik jöttek még szegény magyar
ellen!
A tatár had után öt szerecsen sereg, mindegyik seregben hat-hatezer
ember, mindenik hárommal megverekedni kész. Mindnek lova, mint egy
madár, ő maga meg tündér, merthogy mint a denevér, olyan könnyen
4
harács – hadisarc
5
kán – tatár fejedelem
6
bég (vagy bej) – török főtiszt
fordul… Nem viselnek ezek fegyverderekat, nem fedik a testüket pajzzsal,
sem sűrű páncéllal, s messziről azt hinnéd, hogy üvöltő ördögök. A vezérük
Amirasszen. Maga is fekete, lova is szerecsen. Karabul a neve szép, kedves
lovának, s hej, de kényesen jár, hej, de kevélyen jár! Azt mondják, hogy
Karabulnak a Szél volt az apja nagy Arábiában, és ez hihető is, mert sem
szélben, sem lángban nincs az a vidámság, nincs az a gyorsaság, mi
Karabulban!
S jött Amirasszen után három főkapitány: az okos Olindus, a szép
Hamviván meg a kegyetlen Demirhám, akinél erősebb nem volt kerek földön:

Mert ez gyökerébül nagy tölgyfát kirántott;

Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.

És ott volt a hadban Alderán, Demirhám bátyja, ki gondviselője volt a

szerecsen hadnak, magyarázója minden álomnak és Mohamed próféta
írásának.
A szerecsenek után jöttek a mamelukok, kik nemrégen hódoltak meg
Szulimán császárnak. Vezérük Kajer bég. Húszezren voltak, csupa jó
lovasok, s noha más-más nemzetbéliek voltak, egyek voltak mégis az okos
vezér alatt.
És jöttek a cirkaszok, mamelukokkal szomszédos népek, ötvenkétezeren,
kik maguk választottak vezért maguknak a hadverő Ajgás basa képében, s
bizony, nemhiába nevezték őt hadverőnek, hej, sok nemzet romlásának volt
az okozója.
Mint a hangyák vagy széles mezőben a kalangyák,7 mind e hadak ellepték
a földet. Nyilak, szablyák, lobogós kopják villannak mindenfelé: rettenet azt
látni. Soha ezek oly helyen meg nem fordultak, amelyet fegyverrel meg ne
hódítottak volna, s valamerre jártak a világban, maradt minden őutánuk
gyászos pusztaságban. Csak aki meg tudná számlálni a tenger homokját, az
számlálhatná meg Szulimánnak népét. Aki muzulmán csak hallotta, hogy
Szulimán haddal megy a keresztényekre, mindegyik sietett Szulimán után,
hogy gyönyörködjék a gyaurok romlásán. Lám, a szép Indus vízén túl nem
lakik török, sem Szulimánnak nem adózik: mégis eljött Atapalik király, csak
hogy lássa a keresztények pusztulását.
Ó, jaj! hová omlik majd ez a nagy felhő? Világ melyik szegletére fog ez
leszakadni? Kire ez a felhő le fog majd szakadni, rettentőn megérzi az Isten
nagy haragját!

MÁSODIK ÉNEK

Mint hírül vette Arszlán, a budai fővezér, hogy Szulimán szultán készülődik
rengeteg sereggel Magyarország ellen, gondolta magában, nem várja meg,
amíg a szultán ellepi a magyar földet, ő maga rajtaüt valamelyik váron,

7
kalangya – learatott kévékből rakott kereszt
elveszi a magyartól. Hej, mekkorát nő majd becsülete! Nagy sebbel-lobbal,
Szulimán híre nélkül, sok-sok hadat gyűjtött, s nosza, elindult, hogy
megszállja Palotát. Fennen kérkedett az oktalan vezér, hogy így meg úgy,
halomba dönti-rontja Palota várát, s elvágja vitéz Turi Györgynek, Palota
kapitányának a nyakát.
Hát össze is verődött nagy hamar tízezer szablyás, sok-sok ágyúval, s
mindenféle tüzes mesterséggel körülvették Palotát, dörgött az ágyú, hullott a
várra a sok tüzes lövedék. Ám vitéz Turi György nem volt az az ember, aki
összetett kézzel vesztegeljen a várban. Éjnek éjszakáján kétszáz válogatott
vitézzel kirontott, s rajtuk ütött okos merészséggel a törökön.
Dehogy gondolt a török éjjeli támadásra! Békével aludtak, hangosan
hortyogtak, mivelhogy este sok erős bort ittak. A tábor szélén, a vár felől
vonta fel sátorát Kurt aga,8 a sátor körül háromszáz janicsár9 aludt. Nosza,
Turi György rajtuk ütött, s nem telt bele egy-két pillanat, kettőszázötven
janicsár a fűbe harapott. Közben nagy nehezen feltápászkodott mély álmából
Kurt aga, mezítelen karddal kirohant a sátorból, ordított torka szakadtából,
de ordíthatott: aludt a tábor, mint a fekete föld. Akkor lóra pattant, hogy
hírül vigye Arszlánnak a nagy veszedelmet, de még el sem indulhatott, ott
termett Tóth Balázs, sújtott a kardjával, s menten porba hullott Kurt aga
nagy feje. Akik felébredtek, halálra ébredtek, s csak úgy ömlött a bor a teli
gégékből… Háromszáz janicsár közül tizenöt maradt hírmondónak, akik
veszett nyargalással vágtattak Arszlánhoz, ki hogy meghallotta a hírt, szinte
kettészakadt szörnyű haragjában.
Hej, egyszeribe megmozdult az alvó tábor! Arszlán vezér nyomán kétezer
vitéz száguldott Kurt aga sátra felé, de már száguldhatott, magyar vitézt ott
már nem találtak: rég visszahúzódtak Palota várába. Magyart nem találtak,
de találtak törököt eleget: holtan, sebesülten.
Mit tehetett Arszlán vezér, visszatért a táborába, s megesküdött, hogy
elevenen fogja megnyúzatni Turit: így adja meg Kurt agának a
végtisztességet. S ím, amint a szép piros hajnal eljött, harmattal s
ragyogással ékesítve a földet, trombitát fújatott Arszlán, lovára pattant, s
ostromnak indította haragos táborát. Dörgött az ágyú szakadatlanul,
bömbölve repültek a nagy nehéz golyók, s mire a nap fölkelt: földig omlott a
More bástyája.
– Kő kövön ne maradjon! – ordította Arszlán. Szólt az ágyú éjjel-nappal, s
hogy jobban szomjúzza a keresztény vért, mindennap ópiumot evett: már
reggel részeg volt, nem tudta, mit csinál.
Így száguldott részeg fejjel Arszlán vezér a bástyához, fennhangon szidta,
káromolta Turit, de bezzeg megfelelt a káromlásra Turi György ágyúja:
kettészakította az Arszlán paripáját. Ha nagy hirtelen el nem kapják onnét a
janicsárok, a másik ágyú őt magát szakítja ketté.
No lám, mi lett a részegség jutalma? Gyalázat. Az lett, gyalázat:
szégyenszemre elfutott a részeges Arszlán.
Az ő esetéből tanulhat minden vezér. Aki nem akarja, hogy jó hírén csorba
essék, s a hada kárt valljon, legyen el bor nélkül. Mert mivel különbözik az
oktalan állattól, aki szándékosan megválik az okosságtól? Kinek feje tele van
bornak párájával, nem tudja, mi a jó, mi a rossz.
8
aga – török tiszt
9
janicsár – gyalogos katona
 Arszlán részeg volt bortól s ópiumtól, ezért vallott szégyent Turi
kapitánytól. Elesett Kurt aga, s az ostrom alatt is kétszáz embert vesztett, ő
maga is, a nyavalyás, alig menekült meg. Bortól s ópiumtól füstölgő szemével
nem látta, hogy a ledöntött bástyán belül két árok védte Palotát, melyet Turi
György nagy hirtelen ásatott.
Tíz napig ostromolta Palotát a részeges Arszlán, s akkor eltakarodott a vár
alól, mert hírül hozták: jönnek a magyar hadak!

Ez lőn vége Palota megszállásának,

Ez lőn vége Arszlán vezér haragjának.
Jó híre marada Turi kapitánynak:
Ezután békessége lőn Palotának.

…Szent Iván (június) havának tizedik napján indult meg Szulimán

Konstantinápolyból. Fekete szerecsen ló volt alatta, melynél szebbet festeni
sem lehetett. Oly szépen s halkan lépdelt, mintha nem is érné lába a földet.
Véres, nagy szemei ki voltak dülledve, az orrán lángos szelek fújtak, s mint
vízi istennek, tajtékot vert a szája. A szél fésülte hullámos sörényét. S
Szulimán mereven ült a nyergében. Fején vékony fehér patyolat turbán,
melyről két csomó kócsagtoll lengedezett alá. Szakálla merő ősz. Az arca
halovány. Válláról lefüggött szép aranyhazdia10. A dolmánya is abból a
kelméből. Oldaláról függött kemény missziri11 kard: Musa szultán nyerte azt
a görög császártól.
Szörnyű méltósággal tekintget kétfelé: látszik, nagy a pondja. Látszik, hogy
nagy szívében lángot és fegyvert visz: nagy veszedelmet a keresztény világra.
Előtte s utána a sok sűrű kopja szinte befödte a földet. Mintha rengeteg
erdő vette volna körül. S dübörög nyomában rettentő sok ágyú: reng a föld
alattuk. Jönnek a szekerek vég-nem-lesz sorban, azokon golyóbis, puskapor,
élelem, ácsszerszám, kötelek, deszkák és vasmacskák: s húzzák mindezeket
igáslovak, hosszú nyakú tevék, erős öszvérek, bivalyok, szamarak és ökrök.
És jön végezetül hat elefánt is: ezeken emberek. S két mérfölddel a nagy
császár előtt megy hatvanhárom hodzsa12, akik pénzt osztogatnak minden
nyomorultnak, hogy imádkozzanak Szulimán szultánért, a hatalmas császár
nagy diadaláért.

Igazat kell írnom, halljátok meg mostan,

Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,
Csak aztot kiveszem, hogy hite volt pogány,
Soha nem volt ily úr törökök közt talán.

De talán nélkül is bátran azt mondhatom,

Pogányok közt soha nem volt ez földháton
Ilyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon
Lett volna győzedelmes, és sok országon.

-------------------------------------------------------------
10
hazdia – köpeny
11
missziri – egyiptomi
12
hodzsa – pap, tanító
 Nem hajlott mint az ág, mint kőszikla állott,
Tenger habjai közt, mert magában szállott,
Ha szerencse neki valami jót adott,
Nem bízta el magát, föl nem fuvalkodott.

Ilyen úr s ilyen had jöve országunkra,

S ily ártalmas felhő szállá le kárunkra,
Mely nemcsak magyarnak elég romlására
Lett volna; de elég világ rontására.

Drinápolyban gyülekezett Szulimán rengeteg hada, onnét hamar

Nándorfehérvárra értek, de még Drinápolyból előreküldte Petráfot,
Görögország nagy beglerbégét13 négyezer janicsárral s huszonötezer
kopjással, hogy szállja meg Gyula várát. Ahogy Gyula alá ért a nagy
beglerbég, negyven ágyúval törni kezdte bástyáját s szép fehér kőfalát.
Kerecseni László volt Gyula várának a kapitánya, ki azonban gyalázatosan
viselte a kapitány nevet: török szóra, török hitre feladta a várat. Hiszen, ha
megadta, meg is kapta jutalmát: Petraf Kerecsenit minden vitézével fogságba
vetette, s fogságukból soha ki nem szabadultak.
Közben Szulimán császár is megérkezett hatalmas seregével a szép magyar
földre, de még nem tudta eldönteni magában, melyik várat szállja meg, Egert
vagy Szigetet? Sziget várában a nagy Zrínyi Miklós volt a kapitány, ki annak
előtte Horvátország bánja volt. Miksa király őrá bízta Szigetvár védelmét,
mert igen nagy híre volt. Sokszor rontotta ő a török erejét, ismerte, rettegte
egész Törökország. Ha török s magyar had szemben áll egymással, elég volt
mondani: itt van Zrínyi, mint a felhő a szél előtt, úgy futott a török! Isten
őneki oly nagy hatalmat adott, hogy az ellenség fövényként omlott előtte. Hű
szolgája volt ő Istennek, meg is segélte őt, meg is áldotta minden
munkájában.
Egyszer, piros hajnalhasadáskor a nagy Zrínyi Miklós, szokása szerint
letérdelt a feszület előtt, s így könyörgött:
„Véghetetlen irgalmasságú szentséges Isten, ki engem megsegítesz minden
ügyemben, te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem, pajzsom, reménységem.
Hallgasd meg könyörgésemet kegyelmesen. A te irgalmad tisztított meg
bűneimtől, a te kezedből vettem minden világi jót. Te adtál nekem vitéz
szívet; a te érdemed, hogy a világ előtt becsületem van. Az én érdemem nem
érhet annyit, amennyi sok jót tetőled kaptam. Ó, mert az én érdemem annyi
a te kegyelmedhez képest, mint amennyi vizet a kis fecske a megmérhetetlen
tengerből a szájába vesz.
Uram, azt is látod, a pogány töröknek, a hitetlen ebnek, miként vásik foga,
mint akar ártani a keresztényeknek! Ne engedd, ó, Uram, noha
megérdemelnénk, hogy porig aláztassunk, hogy ők kérdezzék mitőlünk: Te
hol vagy?
Mutasd meg nekik, hogy nagy Isten vagy; hogy tekívüled máshol nincsen
Isten. Hogy ki utánad megy, nem jár sötétségben. Ne minékünk adj, Uram,
tisztességet, de te szent nevednek örök becsületet.

13
beglerbég – tartománykormányzó
 Uram, látod azt is, hogy vénülök immár, s nem lesz bennem erő, hogy
ellenségeimet leküzdjem, mint régen. Vedd lelkemet: hozzád kívánkozik;
bűnöktől terhelten ne engedd süllyedni – ó, hallgasd meg, Uram, fiad
könyörgését!”
Így könyörgött, esedezett Zrínyi Istenhez, s íme, a feszület háromszor
hajolt le hozzá.
„Meghallgattam könyörgésedet, atyai kedvembe fogadtam ügyedet. Ne félj,
nemhiába haltam meg éretted! Örülj, jó szolgám, »mert jól kereskedtél«!
Várnak téged az angyalok, Atyám jobbjára állítanak téged, s veled
örvendeznek örökkön-örökké. Magamhoz veszem a Te szép lelkedet, de hogy
fejedet a dicsőség koronája ékesítse, halljad a szavamat:
Zrínyi! Te a pogánytól mártíromságot fogsz szenvedni, az én nevemben
bátran fogsz meghalni. Haddal jön Szulimán Magyarországra, legelőször is a
te váradra. Mint éhes farkas, lesi a halálodat. De nem fogja látni a te
múlásodat, mert a te vitéz kezeid által hal meg ő. És meghal sok-sok ezer
török. Akkor száll majd hozzám a te lelked!
Meghalsz, Zrínyi, de György fiad – mint ahogy a főnixmadár14 nemzetségét
hamuból költi – feltámasztja s meg is tartja a te híredet!”

HARMADIK ÉNEK

Szulimán császár eldöntötte, hogy először Eger várát ostromolja, s majd úgy
kerít sort Szigetvárra, de, lám, Isten Szigetre fordította rettentő haragját.
Íme, elmondom, miért! Éppen megadta a parancsot, hogy a rengeteg had
Egernek induljon, amikor megérkezett szép haddal Szulimán táborába
Musztafa boszniai főbasa. Kedvelte a császár Musztafa basát, s ahogy
megérkezett, mindjárt nekiadta a részeges Arszlán vezérségét, sőt
meghagyta, hogy megölné Arszlánt, amiért bolondul harcba keveredett.
Hiszen nem várta be Arszlán, hogy Musztafa Budára érjen, otthagyta
mindenét, s indult a császár táborába: hátha árva feje kegyelmet találna. De
bizony nem talált kegyelmet: megtalálta a maga halálát.
Most, hogy a császár Musztafát Budára rendelte, más ember kellett
helyébe, ki Boszniába siessen, nehogy kárt tegyenek ott a keresztények.
Mehmet basát szemelte ki erre a szultán, s Mehmet indult is azonnal kétezer
lovassal. Útközben tábort ütött a siklósi vár mellett, melynek Iszkender bég
volt a kapitánya.
Ahogy felvonatta sátrát Mehmet, jött hozzá Iszkender bég, köszönt neki, s
így szólt:
– Hallod-e, Mehmet basa, tudod-e, hol ütöttél tábort? Tudod-e, hol
vonattad fel sátradat? Úgy látszik, azt hiszed, békességes helyen. Ne hidd!
Nem vagyunk ám a drinápolyi mezőben, de közel Szigetvárhoz, ahol éhes
farkasok laknak, akik éjjel-nappal a mezőt járják. Még a külső városban

14
főnix – mesebeli madár, amely tűzben pusztul el, és a hamuból föltámad
sincs nyugodalmuk tőlük a katonáinknak. A te jövetelednek már rég híre
van, s bizony mondom néked, rég lesben áll a nagy Zrínyi Miklós!
– Csak álljon – vont vállat Mehmet –, éppen az kell nekem.
– Uram – mondta Iszkender –, ne kicsinyeld Zrínyit. Mondom, nincs
nyugalmunk a Zrínyi népétől. Ha erre-arra útja van az embereinknek,
mindjárt rajtuk ütnek, fejüket elveszik, testüket itt hagyják. Még a várban
sincsen biztonságunk, s a félelem miatt már megkábultunk. A szent
Mohamedre kérlek, uram, a lovakat hagyd kint a külső városban, magad és
vitézeid jertek be a várba. Kevesebb kár, ha elvesznek a lovak, mint hogy
elvesszen itt ennyi derék vitéz.
Ám beszélhetett Iszkender Mehmetnek: nem hallgatott rája. Udvarban
nevelkedett Mehmet, nem ismerte a keresztényt, szentül hitte, mit az
Alkoránban15 olvasott, hogy egy török négy keresztényt öl meg.
– Köszönöm tanácsodat – mosolygott –, de megbocsáss, nem változtatom
meg a táborom helyét. Mit gondolsz, milyen gyalázatos hírrel indulnék
Boszniába, ha rettegvén a semmitől, nem mernék itt hálni. De másként is:
még a lágy felhők is arra biztatnak, hogy itt háljak ma éjjel. Nézd e felhőket,
már esőre állnak: mit gondolsz, ily időben ki indul csatába? Hanem hát
Zrínyiről magam is hallottam Konstantinápolyban, az én fülembe is eljutott a
híre. Úr Isten, ha lenne oly szerencsém, hogy e mezőn vele
megismerkedhetném! Hallottam én, hogy Zrínyi nyughatatlan, haragszik is
rá a császár. Azt is tudom, hogy más okok tartóztatják a bosszújától. De
majd csak kelepcébe kerül, mint a soká csavargó róka. Hej, ha ma éjjel
megláthatnám!
– Ne kívánd, jó uram!
– Hiába kívánom! Tudom, hogy nem jön el. Hallod-e, Iszkender, hálj az én
sátramban, meleg kávé mellett elbeszélgetünk. Azután lefekszünk, virradatig
alszunk. Zrínyitől nem kell tartanunk.
– Hát jó – felelte Iszkender –, éjfélig maradok, ám aztán neked
nyugodalmas éjszakát kívánok, s szép csendesen a várba ballagok.
Bement a sátorba, ott egy legény aranyos bőrszőnyegeket terített a földre,
melléje két szép bársonyvánkost, a vánkosokra leültek, hörpintgették a jó
meleg kávét, közben sok minden dologról beszélgettek. Majd a legény a
vacsorát is felszolgálta, s amikor annak vége lett, Mehmet parancsára
belépett a sátorba egy szép török gyermek. Kezében szép gyöngyházas koboz
tündöklött, fejét könnyű patyolatvég takarta. Lebocsátotta egyik válláról szép
bársonykaftánját16, s kobzát17 megpengetvén leült, lábát maga alá húzva, s
énekelni kezdett:

Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?

Ha bővíted mindennap én örömömet,
Nem szakadsz el tőlem, amint vagyon híred,
Hogy állhatatlanságban van minden kedved. s

Kikeletkor áldasz a szép, zöld erdővel,

Szerelmes fülemüle éneklésével,
15
Alkorán v. Korán – a mohamedánok szent könyve
16
kaftán – köpeny
17
koboz – pengetős hangszer
 Égi madaraknak sok külömbségével,
Lassú víz-zúgással, széllengedezésssl.

Nem irigyled tőlem az én jegyesemet,

Inkább hozzá segítsz, szeressen engemet;
Soha el nem veszed az én víg kedvemet,
Növeled óránként gyönyörűségemet.

Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,

Szép ciprus árnyékokat, hűvös szeleket,
Gyönge tűvel varrott szép sátorernyőket,
Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.

Ősszel sok gyümölccsel, citrommal, naranccsal,

Ajándékozol még szép gránátalmával;
Erdőn vadat nem hagysz, mert nékem azokkal
Bőven kedveskedel, és jó madarakkal.

Télen is, amikor minden panaszkodik,

Akkor az én szívem mégis gyönyörködik;
Erős fergetegben szívem nem aggódik,
Mert szép lángú tűznél testem melegedik.

Megvan császáromnál a nagy tisztességem,

És mindenek között van nagy becsületem;
El nem fogyhat soha az én sok értékem,
Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem.

Kötve is vagy, szerencse, az én lábamhoz,

Elfutottál volna sokszor gonoszomhoz,
Ha szabadon volnál; de hogy bajt rám ne hozz,
Megkötve vagy, szerencse, az én lábamhoz.

A koboz még pendült egyet-kettőt, s a dalnak, a büszke, elbizakodott

Mehmet dalának vége volt. Ám míg Mehmet jó szerencséjével kérkedett, lám,
Zrínyi Miklós nem kérkedett azzal, hanem hírét hallván Mehmet jövetelének,
összehívatta vitézeit, kiválogatott közülük nyolcszáz lovast, ezer gyalogost, jó
lovára maga is felugrott, aztán így szólt vitézeihez:
– Vitézek! Nincs szükség rá, hogy nektek sokat szóljak, sem arra, hogy
bátorságot adjak. Emlékezzetek sok vitézségetekre, jó híretekre, s
cselekedjetek most is oly vitézül, mint eddig. Halljátok, a pogány ott
táborozik Siklósnál nagy elbizakodottan, huszonhat zászlóval. Fennszóval
beszéli, hogy nem fél mitőlünk, s a mi szégyenünkre kinn hál a siklósi
mezőn. Hallgassatok reám, mind szót fogadjatok, nehogy elragadjon a
bátorságotok – reám figyeljetek, s hadnagyaitokra. Igaz, hogy Mehmetnek
tudatlan a népe, s hogy még véres kardot a basa sem látott, ám azért mi el
ne bizakodjunk, semmit el ne hamarkodjunk. Utánam, vitézek! Kiáltsuk
háromszor Urunk Jézus nevét – Isten a vezérünk s a mi kemény pajzsunk!
 Ezt mondta a nagy Zrínyi Miklós, s elindultak a jó magyar vitézek. Délután
indultak, amikor az óra kettőt ütött, lobogó zászlókkal, fénylő fegyverekkel.
Délután indullak, de csak hajnalhasadáskor értek a török táborhoz.
Mély s hosszú völgy mellett feküdt a tábor, ezen a völgyön ment fel Zrínyi,
száz lovast hátrahagyva a völgy másik részén. Ez a száz lovas, amint
derekasan megvirradott, csendes ballagással elindult a török tábor felé. Jól
látták a törökök a száz lovast, de pécsi vitézeknek vélték, akik kísérőül
jönnek Mehmet basához, nem féltek hát tőlük. Hiszen ha pécsi vitézeknek
vélték, meg is adták az árát: a száz lovas nagy hirtelen; szélsebesen közibe
vágott a török tábornak, nagy hamarsággal sok török katonát levágtak, aztán
a szélnél is sebesebben visszaszáguldottak Sziget vára felé.
Hej, volt rikoltás, kiáltás a török táborban! Aki hallotta, azt hihette, hogy
az ördögök ugatnak a pokolban. Felrezzent Mehmet basa is. Fegyveresen,
páncélosán lovára ugrott, s fennhangon kiáltotta:
– Ihol18, vitézek, mit óhajtva vártunk, mert megleshetjük képünket
ezeknek az ebeknek vérében. Itt az idő! Lám, a tolvaj gyaurok mit nem
cselekedtek! A mi táborunkba idemerészkedtek. Hisz megadjuk jutalmukat,
ahogy megérdemlik, csak száguldjunk gyorsan utánuk!
Azzal Mehmet kirohant dandára élén, kezében pörgetve egy szép tollas
dzsidát19, vágtatva vágtatott, utána a dandár; de a fia, Rézmán, nem
hirtelenkedte el a dolgát: lassan ballagott utána ötszáz lovassal. Mialatt
pedig Mehmet hiába űzte azt a száz lovast, Zrínyi a vitézeivel előjött a
rejtekéből, és merészen eljutott a basa táboráig: senki sem állott ellene.
Szorosan egy csoportban tartotta vitézeit, csöndesen ballagott a Mehmet
dandára után, ám Rézmán észrevette a Zrínyi csapatját, szembefordult vele
ötszáz lovasával, s közben üzent az apjának, hogy milyen kutyaszorítóba
került.
Egy pillanat, s szemben állott, összecsapott Zrínyi s Rézmán csapata. Ím,
halljatok csudát, mit nem cselekedett Mehmetnek, hős fia! Legelőször
dzsidával leverte jó vitéz Frank Andrást: még le sem esett nyergébül,
kiszállott a lelke. Frank András mellett állott zászlóval Csillag György, ki
szörnyű erővel csapott Rézmán dzsidájához, de a kemény somfa dzsidát nem
vághatta át, s ő maga sem állhatta a csapást: erős Rézmán átdöfte a dzsidát
a szívén – hanyatt esett zászlóstul jó vitéz Csillag György. És jöttek sorba: jó
vitéz Solymosi, Tolnai Dömötör, vitéz Sárkány György, ifjú Jurisics: mindet
megölte a nagy erejű Rézmán.
De most meg halljátok, mit művelt jó Farkasics Péter, Zrínyi katonája.
Bizony nem cselekedett kevesebbet Rézmánnál: sorba terítette le Mehmet
Butal agát, Juszup Oda basát, Kurtot és Ahmetet!
De ki tudná megszámlálni az iszonyú vérontást, amit ketten műveltek:
Rézmán és Farkasics.

Mint az eleven tűz, valamerre mennek;

Mindenütt holttestek halomban hevernek.

18
ihol – íme, lám
19
dzsida – lándzsa
 Mindnek szeme az ellenségen, látván látja, ki az ellenfele, török és
keresztény összekeveredve, haldoklók jajgatnak, élők viaskodnak – s száll az
égbe a nagy porral együtt halók jajgatása.
Zrínyi Miklós messziről látta, hogy mit művel a megdühödött Rézmán;
látta azt is, hogy már-már futni készül az ő hada: nosza, lovát sarkantyúzva
odakiáltott:
– Hová futtok, ti vitézek? Nézzétek, kik űznek titeket! Hát ennyi
keresztényt megfutamít egy török legényke? Talán bizony Siklós várába
futtok? Itt akarjátok hagyni uratokat? Utánam, vitézek! Győzelmet mutatok
én annak, aki követ engem!
Nagy hirtelen Rézmánra száguldott, kinek kezében most kemény dárda
volt, s amint Zrínyihez közelebb jutott, nagy erővel, s merészséggel reá is
hajította. Zrínyi kemény, merev pajzsa megtartotta a dárdát, s bár a hegye a
pajzsot átdöfte, nem juthatott át a páncélon belől – de már akkor omlott a
piros vér a Rézmán vállábul: éles pallosával úgy megvágta Zrínyi.
Vitéz Rézmán nem törődik kiomló vérével, karddal csap most a nagy Zrínyi
felé. S íme, már rohan arrafelé Mehmet basa, látva, hogy fia bajba került.
Mint mikor magas hegyekből szörnyű sebességgel omlik a kőszikla, tör, zúz,
messze gördül, semmi meg nem tartja, ledönti a fákat s mindent, ami útját
állja: így öl, vág, ront s tör át Mehmet a Zrínyi hadán – de hajh, mire odaér,
halva látja fiát!
Ki tudná elmondani, mely nagy a bánat Mehmet basa szívén! Mint a tigris,
hogyha kölykét halni látja, a vadász hálóját s magát is szaggatja, Mehmet így
szól rettentő dühvel nagy Zrínyi Miklóshoz:
– Vagy fiam mellé teszel engemet, s fejemet elviszed, vagy én ontom ki
véredet, s elevenen megrágom kemény szívedet!
Míg ezt mondta, már ketté is szakadt a Zrínyi sisakja, úgy csapott rá
Mehmet, s hogyha ki nem fordul Mehmet basa kardja, bizony ez lett volna
végső órája a nagy Zrínyi Miklósnak. De Isten anyja megtartotta a csapást:
Mehmet kezében a szablyát kifordította, s akkor a nagy Zrínyi Miklós
Mehmetnek jobb kezét egyszerre csapta el, a kardjával együtt. Abban a
pillanatban lovastul a kemény földre zuhant vitéz Mehmet basa. S hogy
lezuhant, Zrínyi is a földre ugrott.
– Mehmet basa – mondta –, rosszul toroltad meg a fiad vesztét. Íme, a te
lelked is kísérje az övét. De ne félj, nem halsz meg nagy tisztesség nélkül,
mert, lám, Zrínyi Miklós kezétől haltál meg.
Mikor látták a törökök a Mehmet halálát, szörnyen megijedtek, zászlóstul
együtt futásnak eredtek volna, ám a pécsi Olaj bég torka szakadtából így
kiáltott nekik:
– Hát mi az, török vitézek? Meghalt Mehmet basa, mi pedig szaladunk?!
Futás torolja meg az ő vitéz vérét?! A világ mely szegletén akarnátok élni?
Micsodás emberek elé akartok ti menni, hogyha elszaladtok holt uratok
mellől?! Ne lásson az ég soha ilyet, hogy hátát mulassa a török katona.
Inkább haljunk tisztességgel, semhogy éljünk gyalázattal. Ha ennyit mer a
szívetek, mennyit mívelhet kezetek?! Vagy győzelemre vezetlek, vagy
meghalok dicsőséggel!
Olaj bég dárdát ragadott, s nyomban letaszította lováról Markó Szilát,
azután Tóth Bencét, s megsebesítette vállát Cserei Pálnak is. Mindjárt le is
fordult a kemény földre Cserei Pál, s nehéz sebében könyörgött Olaj bégnek:
 – Ne bánts, vitéz, rabod leszek, ha nem is sokáig. Ezüst-, aranypénzt
kaphatsz értem váltságdíjul, mert én Zrínyi Miklós főembere vagyok.
– Nem kell a pénzed, aranyad, ezüstöd – így felelt Olaj bég –, van énnekem
elég, hagyd a gyermekeidnek. Kegyelmet kérsz tőlem? Hát Zrínyi adott-e a
vitéz Rézmánnak? Hát jó Mehmet basa fejét ki vágta le? Tudd meg hát, Zrínyi
ölt meg téged.
– Jól van – szólott búsan szegény Cserei Pál –, legyen hát ez óra az utolsó
órám, de az életemért életeddel fizetsz. Nem kérkedsz sokáig a halalommal!
Téged sem messze vár a kegyetlen halál. Pokolba küldi lelkedet egy erős kéz,
engem pedig fényes mennyország vár.
Olaj bég csak mosolygott, csak nevetett a Cserei beszédén, aztán éles
szablyájával a gégéjét elvágta: életét is, a szavát is kettészakasztotta, s
mondta közben:
– Hogy mi lesz az én jövendőm, a jó Isten tudja, te csak menj a
mennyországba, én hadd menjek a pokolba.
Ám míg Olaj bég szörnyű pusztítást művelt, úgy cselekedett Farkasics
vitéz is: hull a török, amerre ő száguld. Széles, tágas út nyílik előtte, mert
fut, ki merre lát, mint, ahogy a kilőtt ágyúgolyó széles csapást vág, míg
helyére jut. Csak Rahmat, a nagy óriás nem fut el, sőt bátran közeledik
szörnyű nagy botjával, gyalog, nem lóháton: vélnéd, egy tornyot látsz
közeledni – egyenesen Farkasicsnak. No, Farkasics, ezt ugyan hiába várod a
kardoddal, a pallosod sem árt neki; ha puskáddal el nem ejted, vagy a
súlyával, vagy botjával ledönt.
Puskát ragadott valóban Farkasics, célba vette az óriást, de bezzeg az nem
ijedt meg, sőt mondta nagy bátran:
– Félénk eb, hát messziről akarod a halálomat látni? Hozhatsz oltalmadra
akár pattantyúst is, nem ártasz te nékem. Tűzzel állj bár ellen a
buzogányomnak, ebek, hollók lakmároznak rajtad.
Ahogy ezt kimondta az óriás, eldördült a Farkasics fegyvere, ám az óriás,
bár halálos volt a sebe, előbb Farkasicsot félholtan lova mellé leterítette, ő
maga is nagy sebével rája esett, s átkozódva lehelte ki lelkét.
Nincs már, ki szembeszálljon Zrínyi seregével: futnak a török vitézek,
csupán Olaj bég nem akar elfutni: inkább halni akar! Sisakjának csak a fele
van már a fején: a többi eltörött a hadakozásban. Szablyája is eltört, csak
fele a kezében, ő maga szinte megfürdik a keresztény vérben. Száz lyuk a
pajzsán, s körötte gomolyognak a gyalog vitézek, de mint ahogy a sziklának a
habok nem árinak, őellene sem lehetnek semmit.
Hogy ezt meglátta a nagy Zrínyi Miklós, szélnél sebesebben odaszáguldott,
s nem engedte, hogy bántsák Olaj béget, kinek vitézségét maga is csudálta.
– Add meg magad – így szólt hozzá –, eléggé kimulattad vitézi voltodat.
Zrínyi vagyok, ne szégyelld hát a megadásodat.
Olaj bég szíve meglágyult a Zrínyi neve hallatára, a kardját eldobta, aztán
térdre esett:
– Uram, a te nevedre megadom magamat. Hidd meg, senki másnak meg
nem tenném, míg a karomat bírom. Olaj bég a nevem, s a szép Pécsen
lakom.
Most nagy Zrínyi Miklós trombitát fújatott, szép seregét mind összehívatta,
mivelhogy a nap is lemenőben volt. Vitézeit a basa elhagyott táborába
vezette, s gondos, szorgos őrökkel vigyázva ott hált azon éjjel…
 NEGYEDIK ÉNEK

Fölkelt a nap, elűzte az éjjelt, csillogó harmattal megvidámította a világot,

fényt, ragyogást adott mindennek. És megriadott sok hangos trombita,
tombolva robbant sok haragos szavú dob: minden vitéz felült a lovára, s
rendben álltak a gyalogok is. Lován ült Zrínyi is, a sereg előtt áll, sisakján a
strucctoll szellővel játszódik. Vas fedi a mellét, nagy dárda kezében.
– Íme, jó vitézek – így szólt Zrínyi Miklós –, mit Istentől vártunk és szívből
kívántunk, megadta nékünk: ellenségen tapos a lábunk. Adjunk hálát ezért
jó Istenünknek, szolgáljuk őt minden erőnkkel: amit most cselekedni hagyott
ezekkel, talán megengedi a nagyobb ellenséggel. Ám holt társainkat ne
hagyjuk itten, temessük el őket érdemük szerint: az lesz nekik utolsó
ajándékunk.
Ott mindjárt Cserei Pál testét lóra tették, s a többit is mind felvették a
földről. Vitéz Farkasicsot, ki még nem holt meg, gyaloghintóra tették. Csak
alig élt szegény: tán egy ép csont sem volt a fejében. A sebesülteket
fölszedték a földről, sebeiket bekötözték, jó szóval vigasztalták, aztán
elindultak Szigetvár felé. Elöl kétszáz lovas, mindegyik fegyveres és
mindegyik tollas. Páncél, sisak, karvas fénylik rajtok. Mindegyik szívében
egy-egy haragos farkas… És mindegyiknek kopja kezében, s a kopjavas
végén levágott török fej… Követte a kétszáz lovast kétszáz gyalogos: mind a
kétszáz vezeti a rabját. A gyalogosok után ismét hat lovas jön: hat lovas
kopjáján hat agának feje. Ezek után vitték a Rézmán fegyverét meg a Kihaja
és a Mehmet basáét. Fejüket is viszik, de nem közvitézek. Három hadnagy
viszi. Megbecsülik a hőst. És jön Olaj bég… de szomorú szegény! Búsan
tekint maga elé szép lova hátáról. Tizenhárom gyalogos tizenhárom török
zászlót visz, s utánuk a sereg zöme, nagy örömmel lobogtatva a magyar
zászlókat. Végezetül cammog húsz nagy nyakú teve: a húsz teve hátán
Mehmet basa sátra. S mendegél utánuk negyven öszvér, százhúsz bivaly –
mind hadizsákmány ez.
Mikor megérkeztek Szigetvár alá, megálltak, és hálából háromszor Istent
kiáltottak. Zrínyi leszállt a lováról, bement a templomba, vele a főhadnagyok.
Ott ismét hálát adtak Istennek, miközben künn ropogott a puska, dörgött az
ágyú s szállott a füst, a diadalkiáltás fel, fel a magasba, a magas egekbe. A
szentegyház elé szőnyeget terítettek, arra fektették a halott vitézeket. És
kijött Zrínyi a szent házból, megállt, s keseredett szívvel így szólt:
– Hogyan is dicsérjelek titeket, meghalt vitézek? Édes hazánkért fogyott el
éltetek. Minket dicsőített vitéz véretek. Bárcsak köztetek feküdném, hogy ne
irigyelném nagy szerencsétek, amiért most Istennek jobbján ültök. Talán a jó
Isten, hosszabb utat s több próbát szánt nekem. Isten legyen veletek
mindörökké, legyen veletek! A fényes mennyországban majd viszontlátjuk
egymást.
Elbúcsúzván halott vitézeitől a nagy Zrínyi Miklós, hadnagyaival együtt
belépett a várba. Jött elébe György, az ő kedves fia. Ragyogott a szeme,
ragyogott az arca, hogy meglátta apját.
 – Fiam, édes fiam – mondta Zrínyi Miklós –, tanulj le éntőlem isteni
félelmet. Tanulj fáradságot s kemény vitézséget, hogy nyomomba léphess!
…Most pedig a szolgák asztalt terítettek, Zrínyi s a vitézek mind
letelepedtek. Közéjük ültették a bús Olaj béget is. összecsendülnek az
aranyos kupák, sorba köszönti Zrínyi mind a vitézeket, kit csak szóval
dicsér, kit meg is jutalmaz. Hej, ez volt a vigasság! Egy horvát vitéz hősi dalt
énekelt, egy hajdú táncra fegyveresen perdült. Ki lovát dicsérte; ki erős
fegyverét; ki társát, ki magát, ki a nyereségét; mindahányan pedig Zrínyi
vitézségét! Csak szegény Olaj bég ült szomorúan. Zrínyi megsajnálta
szegényt, s így szólt hozzá:
– Ne bánkódj, vitéz, enyhüljön bánatod, egyél, igyál velünk. Ha Isten
rabságra juttatott, módot ad szabadulásodra is. Miért szomorkodnál?
Nincsen reá okod, amiért a szerencse most így játszott veled. Mi tőled
telhetett, megcselekedted, Isten akaratját mássá nem tehetted Nem nézlek
rabomnak, de a vendégemnek, vitéz Olaj bég!
Bátran szemébe nézett Olaj bég Zrínyinek, s így felelt:
– Ó, nagy hírű vitéz, ki kegyelemmel nézel a legyőzöttekre! Miért
szégyellném nálad a rabságomat, ha a Török Birodalom is reszket tőled?
Megcsorbítod fényes holdunkat! Vitézségemmel én sohasem kérkedtem:
egyedüli vitéz csak a nagy Mindenható. Ám alázatosan kérem nagyságodat,
ne tartson rabságban. Hat mázsa ezüstöt adok váltságdíjul. Hat nemes
paripát adok hozzá. Vedd jó néven tőlem, jó szívvel adom. Nincsen több
értékem. Többet nem adhatok.
– Nem kell a pénzed – mondta Zrínyi Miklós –, aranyam, ezüstöm több
van, mint neked. De halld meg, Olaj bég, van a törökök közt egy vitéz
emberem, jó Radován vajda. Rabságban sínylődik. A Radován szabadsága
legyen a váltsága a te rabságodnak.
Nem szólt erre Olaj bég, csak odament nagy Zrínyi Miklóshoz, s kezét
megcsókolta, aztán elindult a török táborba…
A török táborban… Hej, mi van ott mostan! Rettentő hírek érkeztek!
Száguldottak sebes szélként, s ahogy száguldottak, folyton növekedtek, ezer
trombitával hirdették a hős Mehmet halálát. Hogy a török várak sorba mind
elvesztek, magyar kézre jutottak. Hogy Gujlirgi basát Zrínyi úgy megverte:
hírmondó sem maradt a seregéből.
Szörnyen megütközött e rossz híreken a nagy török császár, ám félelmét
leplezte, nem hitte el Mehmetnek a vesztét. Kétségek közt ingadozott, de
csakhamar megszűnt a kétsége: jött a gyors lábú Iszlán, ki egyenest Siklóstól
menekült, két seb a fején, kopjavas a hátában: hej! kellett-e ennél erősebb
bizonyság?
Jött Iszlán, és lihegve szólt:
– Ó, uram, nagy császár, kinek hírneve az Óceán vizéig, az ég magasságáig
ér, kívánnám, hogy jobb hírrel jöhetnék. A te vitéz basád, Tajeléri Mehmet,
Siklósnál letáborozott. Zrínyi rajtaütött. Elesett a fia, elesett ő maga. Én
magam csak alig menekülhettem, de a basát, s fiát bizony halva láttam. A
vitéz Olaj bég a gyaurok foglya. Uram! A gyaur kard mindent elpusztított.
Ahogy ezt meghallotta Szulimán szultán, mindjárt összehívta vezéreit.
– Halljátok, vezérek – mennydörgött a szultán –, megtépáz minket Zrínyi,
míg mi máshol keressük az ellenséget! Méltók volnánk a csúfságra
mindnyájan, ha erről hallgatnánk. Hagyjuk békét most Egernek, büntető
pálcánkat rajta suhogtassuk, a vakmerő Zrínyin. Meglásd, te vakmerő Zrínyi,
fejeddel fizetsz a vitéz Mehmetért! A hadakat, amelyek parancsom szerint a
Dunán keltek át, hívassátok vissza.
Aztán Szokolovics Mehemetnek, legfőbb s legkedvesebb vezérének
megparancsolta, adjon ezer juhot a főpapnak, hogy azokat a főpap
megölesse, s prédául dobja a sasoknak Isten nevében…
Mindjárt levágatott, meg is nyúzatott ezer juhot a főpap a nagy puszta
közepén, s íme, alighogy ez megtörtént, még az ég is elfeketült, annyi sas
szállt erről, arról, mindenfelől, szállott, szállott mind alább, le a földre, a
juhokra – rút, horgas orrukkal tépdesték, szaggatták azokat. És szállott
köréjük temérdek holló szörnyű károgással, aztán tolvaj kánya, aztán lopó
héja s mindenféle dögevő madár.
Ám halljatok csudát! Jön egy sas, óriási madár, fekete, mint az ördög,
nagy, rettenetes, akár a bivaly. E rettentő madár háromszor kerülte meg a
leölt juhokat, gályavitorlaként mozgatva szárnyait, aztán nagy hirtelen,
szélnél sebesebben lecsapott, széjjelkergette a többi sasokat, hollókat,
héjákat, mind a madarakat. Mikor eltűntek, messzi elrepültek, leszállott a
földre, a sok dög közt fel s alá sétált, de meg nem kóstolta egynek sem a
húsát, hanem váratlanul felszállt, és eltűnt egy sötét felhőben.
Megijedt a főpap: rossz jövendőt jósolt abból, amit látott. Mondotta is
mindjárt Szokolovics Mehemetnek:
– Hallgass rám, uram. Noha neked nem sokat kell szólnom, mert anélkül
is érted a jövendőt. Nem javaslom, hogy Szigetre menjünk. Láttad, hogy az
óriás sas mind elűzte az apró sasokat és más madarakat, mégsem ízlelte meg
a leölt juhokat. Szulimán szultán haragját jelenti ez, hogy nem veheti be
Sziget várát. Erővel hajt minket az ostromnak. De még a császárnak sem
jövendölhetek jót, mert a sas a felhőben eltűnt. Jobb lesz nekünk Egernek
indulnunk.
Mehemet a szultán sátrába sietett, jelenteni a főpap jövendölését, de lám,
Szulimán nem rettent meg tőle, vagy ha megrettent is, bizony nem mutatta,
sőt inkább nevetett, gúnyolódott:
– Hallod-e, Mehemet, bármit mond a főpap, minket meg nem ijeszt. Mi
csak cselekedjünk, mint vitéz emberek, a többit hagyjuk az Istenre. S tudod-
e, hogy a madarak miért nem ettek? Mert jobban ízlene nekik a keresztények
teteme. Azért holnap minden ember lova felnyergelve legyen, induljon a
tábor, ne félj, lesz ránk gondja a nagy Mohamednek!
Közben a szép nap csendesen lenyugodott. Egészen besötétedett. S íme,
éjféltájban egyszerre mi történt? Két ló elszabadult, szörnyű nyerítéssel
veszettül nyargaltak végig a táborban, a sátorköteleket szerteszéjjel rúgták,
nehéz, nagy patáikkal mindent eltiportak. Kinek fejét rúgták, kinek meg a
hasát, rádöntötték a sátort erre is, arra is. Lett nagy riadalom, szörnyű
ordítozás!
– Fegyverbe! Fegyverbe!
Az álomból felriadt törökök azt hitték, hogy rajtuk ütöttek a gyaurok.
– Hej – mondotta valamelyik –, hogyha itt van Zrínyi, jaj minekünk!
Meghallotta Iszkender Talizmán a Zrínyi nevét, azt hitte, valóban ott van a
török táborban, szörnyű rémülettel szaladt, s kiabálta:
– Rajtunk ütött Zrínyi! Itt van, itt. Két szememmel láttam, mindenki
szaladjon!
 Szalad összevissza a megrémült tábor, csak kevesen kapnak a szablyához.
Fut az egyik, üt, vagdal a másik, a nagy sötétségben nem tudják, ki török, ki
magyar. Aki gyaurt kiált, azt menten levágják, mert gyaurnak vélik –
emberek, lovak, sátrak rettentően összekeverednek. Közben Murtuzán basa,
Szokolovics parancsára, háromezer lovassal kinyargalt a táborból, hadd
lássa, mi történt voltaképpen. Ugyanezt cselekedte közben Ajgás basa is, a
cserkeszek hadnagya. Más irányba ezerháromszáz lovassal elindult, hogy a
tábort körüljárja.
Ahogy Ajgás a sötétben meglátja Murtuzán csapatát, gyaurnak képzeli, s
nosza, rajta! nekivág! Nem szól, nem kérdez, csak üti, vágja nagy haraggal a
Murtuzán vitézeit. Nagy erős dárdájával nagy erejű Ajgás sorba veri földre,
akibe beleütközik, s egy pillanat, kettő, már szalad is Murtuzán, utána hős
Ajgás, s nehéz buzogánnyal földre teríti.
Aztán leszállott lováról, Murtuzánt megkötözte, a tábortűzhöz vezette,
hadd lássa, ki légyen ő, talán éppen Zrínyi? Ám mire Ajgás a tűzhöz ért
Murtuzán basával, ott volt már Szulimán szultán is. Jelentette neki:
– Hozom Zrínyit, felséges császárom!
– Hé, ne bánts – kiáltott Murtuzán –, török vagyok én is!
Jól megnézte Ajgás Murtuzán basát.
– Te is török volnál? Bizony, nem érdemled meg a török nevet.
Azzal feloldotta Murtuzán kezét, aki szégyenkezve állott. És elmondta a
császárnak Murtuzán futását, de azt sem hallgatta el, hogy bizony földre vert
sok-sok török vitézt, mert gyaurnak vélte.
Nagy volt Ajgás tisztessége, nagyobb Murtuzán gyalázata. Háromezer török
halt meg ekkor éjjel. Maga Ajgás basa ezret vágott le…

ÖTÖDIK ÉNEK

Bizony, nem gondolt a szörnyű éjszaka után Szulimán Egerre, hanem egész
seregével Szigetvár ellen indult. Jól tudta ezt Zrínyi, ám mint nagy tornyos
kősziklák a magas hegyekben, oly rettenthetetlen volt. Hiába ostromolják
viharok a nagy kősziklákat, erejüket vesztve visszahanyatlanak: így Zrínyit
sem ijesztheti meg sem gond, sem rettentés – bízik ügye igazában s jó éles
kardjában.
Előhívatta a hadnagyokat, vajdákat, s mikor mind együtt voltak, így
szólott hozzájuk:
– Vitézek, akit nagyon vártunk, a hatalmas császár itt van várunk előtt!
Dühös oroszlánként hozza ránk haragját. Elveszteni kíván roppant seregével.
Janicsár számtalan, lovasság rengeteg: ebben bizakodik. Ám esztelen, aki
ettől s nem Istentől remél. Magára zúdítja Istennek haragját, mert nem
benne bízik. Sokszor volt már velünk Istennek irgalma, s hajtottuk
baromként a vad pogányokat. Nagyobb volt az erőnk, mert Isten velünk volt,
erőt adott a kezünknek, bátorságot a szívünknek. Íme, mit tett értünk Siklós
vára alatt is. Mint sötét felhő szakadt ránk a tatár, könnyű prédának tartott
minket, magyarokat. Avagy nem vér nélkül vertük meg Ulámát, ki seregét
nagy dühvel hozta ránk? Hát a Rinya folyó nem meleg-e most is a törökök
vérétől? S a budai török nem futott-e előttünk, mint por a szél előtt? Futott,
mert velünk volt, fegyvereink körül a mi jó Istenünk. S az én életemet vaj' mi
tartotta meg, mikor Babocsánál ellőtték lovamat? S vajon nem láttunk-e
csak nemrégen csodát, amikor Korotna kezünkre került? Arszlán Vahiogli
elfutott előlünk. A siklósi mezőn elesett Mehemet, s ővele a fia, el egész
tábora, alig volt, aki megvigye a nagy hírt Szulimán szultánnak. Ó, erős
vitézek, éltem előbb fogy el, semhogy kimondhatnám Isten nagy kegyelmét!
Most sem hágy el, tudom! Az ő szent nevét buzgón dicsérjétek!

Mindenfelől ránk néz az nagy kereszténység,

Mi vitéz kezünkön van minden reménység;
Soha még mireánk nem jött rút szégyenség;
Azért rakva hírünkkel föld, tenger és ég.

Mostan megnövelnünk kell az mi hírünket,

Avagy tisztességgel végeznünk éltünket;
El nem rontja idő cselekedetünket,
Valamíg világ lesz, és lát ember eget.

Az is minekünk nagy tisztességünkre van,

Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán;
Kit mi ha meggyőzünk, mint reménységünk van,
Világbíró császárt meggyőztük az harcban.

Harcolni pediglen nem akármi okért

Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért,
Magunk tisztességéért és életünkért.

Előbb halva lássa pogány eb testünket,

Hogysem elveszessük megszámlált kincsünket,
Hogysem ő pórázon hordozzon bennünket,
Szabadságunkkal együtt rontván hírünket.

Így szólt nagy lelkesen a nagy Zrínyi Miklós, s így intette tovább a vitézeit:
– A török majd azon mesterkedik, hogy megcsaljon minket, hiteget,
bolondít, de bolond, aki a szavának hitelt ad: a várával együtt elveszti életét.
Nem így járt Amadé, ki Visegrád várát átengedte nekik? Hát vitéz Losonczi?
Ő is Temes várát megadta, együgyűn bizakodva, s mit nyert? Magának és
seregének éltével fizetett. Nincs mit hinnünk a török császárnak, mert, lám,
nem tartotta be esküjét! Nem adta át Budát, noha megígérte, a király fiának,
sőt megtartotta csalárdul magának! Hogy hihessünk neki, ki mindig
hazudik? Itt kell meghalnunk, vagy győznünk! Ez a hely, ez a vár legyen
dicsőségünk – vagy madarak gyomra legyen a koporsónk. Emberek s vitézek
legyünk mindenképpen, így marad meg hírünk örökkön-örökre. Esküszöm
seregek élő Istenének, fejem fennálltáig veletek leszek. Éles szablya most
kezetekbe, s ti is esküdjetek, hogy így cselekesztek!
 Álltak a vitézek egy szálig szép rendben, s mezítelen szablyát ragadtak
kezükbe. S mint mikor szélvihar kiszakad hegyekből, s fenyves erdő között
zúgva zúg, búgva búg, s meghajol előtte az erdő minden fája, a fának minden
ága: ilyen nagy zendülés támadt a seregben! Felforrott a haragos vér a
vitézek ereiben, egyet kíván valamennyi, hogy a kezét megfesthesse az
ellenség vérében!
Hős Farkasics Péter, ki kigyógyult már nagy sebéből, amit Rahmattól
kapott, kirántotta szablyáját, s az egekre nézve így esküdött:
– Halld meg, igaz Isten, az én szavaimat, és te, vitéz Zrínyi, Farkasics
esküjét. Hogyha életemet hazámért kímélem, véremet, ahol kell, ha vígan
nem ontom; hogyha ameddig élek, uramat elhagyom – Isten, üss meg engem
bosszuló kövekkel, s a pokolba vesd a lelkem!
Főkapitánya volt Zrínyinek Farkasics. Katonája kétszázharminckettő.
Páncél, karvas, sisak mindenik vitézen. S amint a vezérek, ők is úgy
esküdtek.
Farkasics után jött Novákovics Iván százötven vitézzel. Hátán tigris bőre,
pajzsán sasnak tolla. Törött volt a lába. Ő is megesküvék. S nyomban jött
Dandó a száz vitézével, mind a száz vitéznek szablya a kezében. Miként egy
oroszlán, úgy járt ez a Dandó: harag a szívében, tűz lobog szemében. S most
jött Orsics István szintén száz vitézzel. Amikor őt látod, azt hiszed, maga a
hadisten. Ennél merészebbet, ennél erősebbet anya nem szülhetett!
Száz erős legénnyel jött Szecsődi Máté! Meztelen pallost tart nagy, erős
kezében. S hát Alapi Gáspár! Kétszáz szablyása van. Szép darutollakkal
ékesíti magát, de ennél ékesebb a vitézsége, az okossága. Íme, itt a kegyetlen
Radován Andrián, akit Zrínyi kiváltott az Olaj bég helyébe! Mikor a törökkel
bajba keveredik, még az oroszlán sem kegyetlenebb nála. Már hatszáz
törököt küldött a pokolba. Elhatározta, hogy még ezret küld oda. Száz seb
van a testén: mind csatában kapta. Legutóbb, amikor török fogságba esett.
Utána jön a rettentő testű Stipán Golemi. Bőre vasnál, kőnél keményebb:
fegyver nem árt neki. És jönnek ott sorba: deli Bata Péter, haragos Patatics,
könnyű testű Papratovics Farkas, mindhárom száz-száz jó legénnyel.
Kétszázat vezet Kobács Miklós, merthogy társa, Cserei Pál, a harcban elesett.
Méltán vezethetne ezret is Kobács, mert nem lehet nála hadban
furfangosabb. Ihol, Balázs deák nagy Győri Mátyással, Medvei Benedek, nagy
Bika Andrással, aki egy csapással lovat s törököt öl. Ötven legényt vezet
Geréczi Bertalan, a többit levágta a vitéz Olaj bég, ő maga is sebes: a fejére
kapta Siklós vára alatt. Zászlótartó volt eddig Juranics, de most vajda ő is,
merthogy a vajdája nemrégiben meghalt, többször megmutatta hadban
vitézségét.
Jön ifjú Juranics, akinél szebb ifjat a nap még nem látott. Száz szablyást
vezet ő. Ugyanennyit vezet Orostoni Péter, Horvát Radivoj, Bojoni Iván,
Guszics András.
És itt jön Deli Vid, a törökök ostora, megfutamítója – legutolsónak jön, vele
kétszázötven válogatott szablyás. Deli Vid! Hej, ez ám a hatalmas levente.
Kevés őt hasonlítani oroszlánhoz: hadverő haragos hadúrhoz hasonló ő.
Négyöles vasdárdát hordoz, s halált a szemében. Testét selyempáncél fedi,
fejét nyusztbőr kápa, azon sólyom szárnya (hej, de gyönyörű szárny!). Kezén
nehéz pajzs. Hát a sarkantyúja?! Amint lép előre, hasítja a földet. Ő volt a
szigeti leventék virága: bölcs, erős, gyors és haragos – amikor csak akarja.
 Mind e vitézek megesküdtek, hogy Zrínyivel akarnak élni, halni, hogy
őmellőle el nem állnak holtig, hívek lesznek hozzá s az országhoz.
Most meg Zrínyi Miklós végigmustrálván seregét, bejárta a várat,
felhúzatta az ágyúkat a bástyákra, fegyvert és puskaport osztogatott mind a
vitézeknek. Aztán hozatott mindent, ami kell a várnak: mindenféle
hadiszerszámot, eleséget, bort, kenyeret, húst, sót elegendőt, ásót, kapát,
lajtorját, tűzoltó fecskendőt, deszkát, taligát, tüzelőt, salétromot, kénkövet,
kemény tölgyfa gerendákat… S meghagyta, hogy az ellenséggel senki ne
beszéljen: fejével fizet az, akit tetten érnek. Őröket állított a palánkok körül,
hogy járják azokat éjjel-nappal.
Mikor mindezeket rendben hitte Zrínyi, leült asztalához, s levelet írt a
magyar királynak:

Immár két hete, felséges királyom, hogy a török császára a kardját készíti
rám. Embereimtől hallottam ezt, s tudtára is adtam felségednek. Készültem
mindennel, amint tőlem telhetett, de Istennél van a döntés. Bátran írhatom
felségednek, hogy mindenről gondoskodtam, amire Szigetvárnak szüksége
lehet, s ha Isten fennmaradást rendelt Szigetnek, bizony ez a kéz tartja majd
meg, mely most ír felségednek. De félek, Isten más véget rendelt e várnak s e
várral együtt a te hű szolgádnak, örömest halok ebben a Szigetben, s csupán
arra kérem, felséges királyom, vegye kegyelmébe a fiaimat. Mostan én örökre
búcsúzom te tőled, felséges királyom, mert már sohasem látom felséged
személyét. Kérem azért az ég s a föld teremtőjét, legyen veled az Úr, felséges
királyom!

Ezt írta Zrínyi, aztán levelét lepecsételte, s hívatta fiát, Györgyöt, akit
megölelt, akit megcsókolt, s röviden, okosan így szólott hozzá:
– Fiam, én téged most utolszor látlak. Áldom Istenemet, hogy hallanod
hagyta végső beszédemet. Most pedig halld az én intésemet. Íme, uraságban
hagylak, lesz mindened dúsan. Tanulj, édes fiam, istenfélelmet tanulj
éntőlem. Kemény vitézséget. Tanulj kitartást. Hazádhoz hűséget. Jó
cselekedetet. Én már eleget éltem. Láttam jót, s gonoszat. Meg is untam már
a hiábavalóságot: mert lám, amit adott a világ egy kézzel – két kézzel azt
mindjárt vissza is vette. Nem láttam semmi jót, miben megnyugodhatnék,
miben megbízhatnék, csak Isten fiában találtam megnyugvást. Fiam, édes
fiam, szolgálj te Őneki, járj azon az úton, amelyet Ő rendelt. A török
pogányon ez ad erőt neked, s neki köszönheted jó szerencsédet. Emlékezz,
fiam, sok küzdelmemre, kemény sas fia vagy, ne légy gyönge galamb –
mondhassák rólad: Zrínyi fia vagy. Imádom az égben érted a jó Istent, hogy
szolgálhass néki kedve szerint, s hogy sok idő múltán megláss engem a
mennyben. Most e levelet vidd el a királyhoz, hogy készüljön idejében a
hadakozáshoz, az ország dolgához…
Mikor mindezt elmondotta Zrínyi, megszólalt György is:
– Keményszívű apám, miért kegyetlenkedel? El akarsz kergetni magadtól?
Hogy elváljak tőled mindörökre? Nem leszek én, a sas fia, így igazi sas, de
elfajzott kölyök, ha a halált, mit te vidám szívvel keresel, gyáván elkerülöm.
Amely sorsot rendelt néked Isten, az legyen enyém is. Ne gyalázd nevedet a
bujdosásommal, s hogyha elbujdostatsz, ugyan kinek, minek tartsam
megunt életemet? Ez-e a vitézség, amelyre tanítottál? Hát elbújás légyen az
én első próbám? Nagy apa rossz fián mindenki nevessen? Apám, vagy azt
engedd, hogy veled maradjak, vagy magam kardjával végzem életemet.
Így a fiú. És az apa bólintott.
– Te nagyszívű, bölcs gyermek! Illik hozzád a hevesség, de illik, hogy
tüzedet eloltsam. Elragad a vakmerő bátorság, ám nem jó a virágot korán
leszaggatni, nem okos most néked a halált kívánni, most, mikor senkinek
azzal nem használnál. Nem mienk a lélek, hanem az Istené. Fiam, tartsd meg
magad nagyobb feladatra, szegény romlott hazánknak javára. Én itt végzem
a napomat: Isten úgy rendelte. Amikor kell, édes fiam, kövesd a példámat.

HATODIK ÉNEK

Közben Szulimán szultán megérkezett Harsányhoz. Tábort vert, de nem

pihent. Folyton azon tépelődött, hogyan álljon bosszút Zrínyin. Két követet
küldött hozzá – az okos Halul bég volt az egyik, a vad Demirhám, a szerecsen
hadak kapitánya a másik – azzal az üzenettel, hogy Zrínyi adja át a várat
őneki. Mondom, az okos Halul bég volt az egyik követ, aki igen okos volt a
beszédben, mint a kevert méz, oly szépen, édesen folyt a szava, ellenben
Demirhám semmit sem tudott a követséghez, csupán ijesztésből küldte őt a
szultán. Vakmerő, kegyetlen volt ez a Demirhám, kinek igazsága a
szablyában fészkelt.
Elindult hát Halul és Demirhám, s mikor Szigetvár kapujához egy
ágyúlövésnyíre jutottak, a lovukról leszállottak, s a lovat, fegyvert szolgáiknál
hagyták. Várta Zrínyi Miklós őket, összehívta vezéreit a vár piacára, ott
fogadta Halult és Demirhámot, ki nemigen becsülte meg Zrínyit, s vezéreit,
ám Halul, az okos, a bölcs Halul két kezét mellére tette, fejét alázatosan
meghajtotta, és így szólt:
– Ó, Jézus hitén valóknak szép csillaga, híres vitézeknek híres hadnagya!
Mely ország ne ismerné, s mely világrész tagadná a te vitézségedet? Hol a
meleg hajnal pirosan feltetszik; hol a sötét este tengerbe enyészik; hol az
északtenger magában küszködik: híred mindenütt ott van, s mint a nap, úgy
tündöklik. Nagy vitézségedet mi csudának tartjuk. Urunk, a szultán is szeret
hallani a te jó híredről, tetteidről, s ha hitedet nem is, téged nagyra becsül.
Azért küld általunk néked barátságot, s hogy ez a barátság állandó is legyen,
az a kívánsága: add át neki Sziget várát. Ne bízzál magadban, ó, Zrínyi! Az
erőtlen haragja haszontalan harag, s esztelen, aki lehetetlenre vállalkozik.
Szép váradat a nagy török császár nem azért kívánja, hogy avval növelje a
gazdagságát. Ugyan miért kívánna egy kicsiny kővárat, aki az egész világ
ura? De tudnod kell Isten akaratját: minekünk adja ő a szép aranyalmát, s
meg is fényesíti, mint a fényes napot, tündöklő holdunkat. Megindult tehát a
nagy török császár, ne is gondolj arra, hogy feltartóztasd Isten követét. Lám,
a bölcs Thamma a császártól még időben békességet kért, eszesen megalázta
magát, s nagy Perzsia továbbra is övé. Íme, hogyha bölcs vagy, jót tehetsz
magadnak, nem vonod magadra a szultán haragját: hajts fejet, add fel a
váradat. Ó, nem ingyen kéri váradat a szultán, ne gondold azt, Zrínyi! Bármit
kérsz tőle, megadja. Kérhetnél vezérséget, de tudom, azt nem kérsz, mert a
mi hitünkhöz nem vonzódik a szíved, kérj hát tőle sok pénzt, rengeteg
kincset, tudom, nem sajnálja. Vagy kérd ezt a várat, hogyha oly nagyon
szereted. Neked adja bizton, csupán azt kívánja, hogy hada bejöjjön
Szigetvár kapuján, s valamelyik hadnagya az ő nevében adja át néked. Ám
ha ellenállsz, elveszted váradat, el a szolgáidat, s ez semmi: jó híreddel életed
is itt temetődik el e vár hamujában. Ha valaki hízelkedő szóval biztat: ne
higgy néki, Zrínyi, meglásd, az lesz az első, aki elárul téged. Ugyan ki tartja
majd vitézségnek, Zrínyi, hogy egynéhány vitéz vakmerőn szembeszáll
százezer emberrel? Vagy tán köt az esküd, mit békés időben királyodnak
tettél? Ne bántson azért a lelkiismereted: senki sem tartozik megtenni a
lehetetlent. Te okos horvát bán, bízol a németben? Hamar segítséget küld
néked, azt hiszed? A német, ki téged a föld alá kíván, maga kárán megsegít
majd? Nem ismered a német barátságát, s főként a magyarhoz gonosz
indulatát? Gyűlöli a német a magyar katonát, s ha tán ezt nem tudnád,
mondok ezer példát. De ha hozna is tán segítséget néked, nem siet majd
vele, s amire meghozná, török kézben lesz Szigetvár. Uram, hogy egy szóval
megmondjam: való igaz, nagy dolgokat cselekedtél; országos hadakat
legyőztél; kővárakat ostromoltál, le is romboltál, jó híred most áll a
legmagasabban, feljebb nem viheted, nincsen arra hely már: azon
mesterkedj, hogy megőrizzed. Ne bízzál abban, hogy legyőzheted Szulimán
szultán rettentő nagy hadát. Íme, ezt üzente a nagy császár, merthogy szeret
téged. Szavát ha megveted, milliónyi emberével támad reád.
Végezvén beszédjét az okos Halul bég, zúgtak, zsibolyogtak az erős vitézek,
Zrínyi katonái. Megunták erősen a hosszú, hasztalan beszédet. De íme,
elhallgatott a zúgás, zsibolygás, mert most Zrínyi beszélt. Előbb megnézte a
vitézeit, úgy fordította szemét a török követre, s kezdte a beszédét komoly
méltósággal:
– Jó követ, okosan elmondtad minekünk urad üzenetét, elmondtad
minékünk az ő szeretetét, el az ő jóindulatát, amit irántunk érez. Bizony,
csodálom az ő szeretetét, mert nem igyekeztem, hogy kiérdemelhessem.
Mondom, hogy én azon sohsem igyekeztem, sőt inkább, ahol csak lehetett,
ártottam őneki, tehetségem szerint. Röviden felelek barátságomról is: török
barátja én sohasem lehetek, amíg azt látom, hogy árt a kereszténynek. Ám
ha kell a barátságom, elnyerheti talán: ne kívánja se magyarét, se más
keresztényét. Sziget várát kéred? Tudnod kell, jó követ, hogy Szigetvárért
már sokat szenvedtem, hideget, meleget, gonoszt, veszedelmet eltűrtem, s
hogy megvédhessük, életünk vesztésével bizony nem törődünk. Sem az
életünkkel, sem a kincseinkkel, sem a mulandó világi hírünkkel. Hogyha
nem hiszi ezt a nagy török császár, jöjjön egész seregével, majd meglátja,
mire képes, aki Istenben bízik! Ámha bűneinkért megbüntet az Isten, s
kezetekbe adja életünket: örömest meghalunk. Örömest elhagyjuk várunkat
a fényes mennyországért. Ez az üzenetem Szulimán szultánnak.
Nem tűrhette Demirhám szó nélkül Zrínyi kemény válaszát.
– Ó, te, ki megveted a háború veszedelmét, s azt hiszed, üstökön fogtad a
szerencsét – így szólott Demirhám –, ihol, háború, béke az én kebelemben:
most válassz magadnak. Mi kell, háború vagy béke? Válassz e kettő közül,
míg van rá időd.
 Hej, megzendültek, felzúdultak Zrínyi vitézei Demirhám szavára, zengett,
zúgott a vár haragos szavaktól: fegyvert! fegyvert! fegyvert! Fegyverrel, ne
szóval vesszen el Szigetvár!
– Jó – felelt Demirhám –, halálos fegyverre hílak hát bennetek, mert,
látom, az élet unalmas néktek.
Azzal megfordult Halul és Demirhám, s visszasiettek a török táborba, a
nagy császár elé. Elmondották Zrínyi üzenetét. Rettentő haragra gerjedett a
császár, haj de rettentőre! Magához rendelte Szokolovics basát, legfőbb
vezérét, és megparancsolta:
– Fújasd a készülőt, Szokolovics Mehemet!
Fújják a készülőt, harsognak a kürtök, peregnek a dobok, megmozdul a
tábor, a rengeteg tábor. Elöl Ozmán basa, a nagy Ázsiának híres beglerbégje,
vele Ali Kurtog, vízen és szárazon főágyúmestere – ők mennek előre kétezer
janicsárral. Azért mennek előre, hogy körülfogják Sziget területét, nézzék, hol
lehetne a szultán szállóhelye, aztán megy maga is, holnap, szép hajnalban.
Megindult hát Ozmán, tízezer szablyással, az ágyúmester is janicsárjaival
– látják ezt Szigetben, megkondul a harang. Hogy ezt hallja Zrínyi, mindjárt
kibocsát egy lovas-csapatot, hogy nézzenek körül, hozzanak hírt neki a török
szándékáról. Ahogy kint termettek, kezükbe akadt egy török katona.
Elfogták, bevitték, s az elmondta a basa szándékát.
Nosza, Zrínyi a kapukat mindjárt megnyittatta, ezerkétszáz szablyással
gyorsan kivágtatott, s rohantak egyenest a török felé. Egy nagy malomnál
szállott meg Ozmán, ahol lassú zúgással folydogált az Almás. Túl az Almás
vizén Ali Kurt állt meg. Nézték, szemlélgették, mi móddal ártsanak a szigeti
várnak. A török katonák lustán heverésztek, a lovak szabadon,
szertelegelésztek, bizony nem gondolták a török vitézek, hogy rajtuk ütnek a
magyar vitézek. Amellett egy halom is volt a vár meg a török tábor között, s
nem is látták a törökök Zrínyit, s vitézeit, míg a halom tetejére fel nem
száguldottak.
Ám amint Zrínyi sisakja a halom tetején megcsillant, meglátta azt egy
Dervis nevű török, s kiáltotta torkaszakadtából :
– Itt a gyaur!
Hiszen nem kiáltott többet: mérges gyíkként csapott reá Dandó, hónaljáig
vágta rettentő szablyáját: egyszerre szakadt meg élte és szava.
Hej, támadt egyszerre szörnyű kiáltozás, rettentő futkosás a török
táborban! Ki lovát kergette, ki meg rája ugrott, ki meg gyáván elbújt a
berekben. Nem csoda. Ozmán is megrettent. Mint amikor a hangyákat
megbolygatják, s azok ijedt sietséggel ide s oda futnak, felragadják, viszik a
nagy tojásokat, úgy kapdostak, lótottak-futottak a török vitézek.
De íme, már köztük Zrínyi Miklós! S ott látod mindenütt, ahol
legsűrűbben gomolyog a török. Egy pillanat, kettő, s a legsűrűbb gomoly
hirtelen elszéled a Zrínyi kezétől! Talán Herkules20 bánt így a sárkányokkal,
vagy az erős Sámson21 a filiszteusokkal, ahogy Zrínyi bánt a török
katonákkal: hullottak előtte, halomra hullottak. Villog, suhan a Zrínyi
fringiája, és hullanak sorba a legjobb vitézek. Ramadán, Juszpu, Nuh, a
perzsa Asszagur, Torlak, Dedo, a nagy testű Halul. Nem használt a bűvölő

20
Herkules – a görög mondák nagy erejű hőse
21
Sámson – nagy erejű bibliai hős
szer Murtuzánoglinak, sem szent ereklye Balukbas Jahiának: mind föld alá
tette a Zrínyi fringiája.
És Deli Vid! Nézd, százat ver le szörnyű dárdájával, ruhája csupa vér, s
mint oroszlán, úgy jár a törökök közt egyedül, magában!
Nem harc ez, nem viadal, csak iszonyú vérontás, mert a török fut
eszeveszetten, ki gyalog, ki lovon, futnak a berekbe, ottan rejtőzködnek. A
java, virága elesett egy szálig, íme, Kara Illant megölte Radován, Turluk Oda
basa, szerecsen Gisdaris a földet harapják: jó Novák fegyvere döntötte a
porba őket.
Ott a janicsársereg az Almás-patakon túl, de mi haszna? Nem jöhetnek át.
Nyakig érő a víz, a fegyver megázik, mire átjőnek. Hiába ordítoz Ozmán basa
rájok: Árulók, árulók! – nem jöhetnek. Jőne Ali Kurt is, de hiába próbál:
elmerülne a ló a nagy süppedékben, megáznék a fegyver a víz mélységében.
Mindegy! Noha már sötétlett, vitéz janicsárok gázolják a vizet, magasan
feltartva kezükben a puskát. Hasztalan bátorság! Elébük vágtat halálhozó
Zrínyi, övig gázol az Almás vizébe, vágja keményen a janicsárokat.
– Hová indultatok, ti nyomorult ebek? – így kiáltott rájuk. – Nem láttátok,
hogy hozzátok megyek?
Hol az ég megdörren, hamar mennykő esik: Zrínyi hogy mennydörgött,
mindjárt rájok esett a janicsárokra. Immár el is esett a vitéz Kurt aga, utána
Tojgon is – a Zrínyi kezétől. Kettétörnek a damaszkuszi kardok, hullanak a
fejek: mintha csak nád között járna Zrínyi Miklós, úgy hull a sok török. Hull
és sebesedik. Halmok vannak már előtte török holttestekből, megtódult
ezektől az Almás vize is. Minden csöpp víz fekete vér. Futnak a törökök. Fut
a vezérük is.
Hogy ezt látta Zrínyi, a seregét szépen összegyűjtötte, s lassan elindult
Szigetvár felé. Megy Zrínyi Sziget felé, de nem megy Deli Vid! Mit gondolt, mit
nem, átalvágott a vízen a törökök mögé, halált visz magával, amerre elhalad.
De ím, elébe áll a szerecsen Hamviván, aki Deli Videt megismerte,
ráhajította dárdáját szörnyű nagy erővel: középen találta el a Deli Vid
pajzsát. Szörnyű nagy erővel zuhant rá a dárda, de az már felelt is rája még
nagyobb erővel: fegyvertelen zuhant Hamviván a földre. Lezuhant a földre, de
talpra állott menten, s futott Vid elől szélnél sebesebben. Ámde Vid nem
hagyja, fut Hamviván után, s hirtelen eléri.
– Látszik – kiáltott rá –, álnok szerecsen vagy, többet bízol a lábadban,
mint a fegyveredben. De nem használ néked a futás, mert most a szívedet ez
a vas megszaggatja! – S dárdát hajított rá rettentő erővel, de olyan erővel,
hogy a magas ég sem látta annak mását.
Jaj, neked, jaj, ifjú Hamviván! Hiába tartottad fel acélos pajzsodat, öveden
hiába volt nagy kerek kő: pajzsot is, követ is porrá tört a dárda. Nemcsak
porrá törte, testét is átverte – holtan esett hanyatt – s Deli Vid dárdája földbe
szegezte. Akkor a lábával Hamvivánra lépett, s így hallatta szavát kegyetlen
Deli Vid, hangosan, hogy hallja minden török vitéz:
– Íme, nektek adom a szép Sziget várát s hozzá Pannóniát22, ám elébb
mérd meg a hosszúságát, mégpedig hanyatt, te szerecsen kölyök!
Mint az oroszlán, ha megöli prédáját, kegyetlenül nézi kínlódását, vérben
gyönyörködik, így állott Deli Vid a holt Hamviván fölött. Mint nagy sugár

22
Pannónia – az egész Dunántúl latinos neve
tölgyszál, kezében dárdája, úgy állott kevélyen. Messziről is látszott, mint
egyenes kőfal.
Aztán vette el Hamviván fegyverét. Magára öltötte arannyal vert ingét. Ám
ezt már szó nélkül nem tűrhette Kamber, a szerecsen vitéz, és felordított:
– Haj, szégyen tetemén! Vitézek vagytok? Már az első napon ilyen szégyent
vallunk? Nézitek, tűritek, amit ez a gyaur művel? Holttestét kifosztja, táncol,
tombol rajta! Hol van a ti dicsekvő szívetek? S a vitézségetek? Lám, a nagy
Meneth kán ezt megjövendölte, mikor ezt a fiát török hadba küldte. Könnyek
közt búcsúzott: „Vigyázz, fiam, vigyázz, ne bízd magadat a török barátságára,
sok jó vitéz, sok nép csalatkozott abban.” Mondta énnekem is, búcsúzván a
nagy kán: „Vigyázz a fiamra, Kamber, édes szolgám!” Hát hogyha ő meghalt,
hadd halok meg én is. Hadd lássa Meneth kán az én hűségemet, nagy igaz
szívemet, noha immár későn!
Nem szólt többet Kamber, szolgája kezéből kirántotta a dárdát, úgy rontott
Deli Vidnek. S ím, megmozdult szavára minden török vitéz. Körülveszik Deli
Videt, de úgy körülveszik: sem égen, sem földön semmi reménysége a két
kezén kívül. Csakhogy Deli Vid, mint kőszikla a habok között, áll a
hadfelhőben, áll rettenthetetlenül. Süvít feje fölött a nyíl, zúg a dárda,
csattog a fringia. És rárohan Kamber, mint a sívó ördög, szíriai nádat hajít rá
keményen, de – hajh, eltört a nád, ott hever a földön. Ott van Kurt aga is.
Sebet ejtett rajta jó éles tőrével, de a fejét alig megvérezte. Ibrahim vág
hosszú éles szablyájával: eltörött a pajzson. Kopjával ütötte oldalba Ali Kurt:
észre sem is vette.
Most a vitéz Kamber ismét szablyát rántott, ütötte keményen Deli Vid
sisakját. Deli Vid hirtelen dárdát hajított rá, de Kamber elugrott, s a dárda
mást talált: Zizim agát érte a melle közepén. Meghalt Zizim menten. Akkor
meg Deli Vid kirántá szablyáját, a haragos Kurt agát megölte egy csapással,
a másikkal Kambert.
Az ura mellé dőlt a hűséges Kamber, ott szállott el élte, ott hűlt ki a teste.
Nála nem szült anya még hívebbet!
Aztán utat vágott szablyájával Deli, s ballagott csendesen Almás vize
mellé. Csupa vér s por volt a ruhája. Senki sem akadt már, aki kardot
rántson rája. Nem mentek utána, sőt inkább örültek, hogy távozik. Ám ő
elgondolkozva indult a víz felé: szégyennek tartotta, hogy elhagyta a
csatateret. Háromszor állott meg az Almás patakban: vaj' visszamenjen-e? De
Zrínyit meglátta, hogy már készülődik, s várakoznak rája. Átgázolt a vízen,
azon fegyveresen, s jó Zrínyivel együtt visszament a várba.
Volt öröm odabenn! Háromezer lovas veszett el a harcban. Ötszáz janicsár
fekszik az Almás-patakban. Háromezer lovas és ötszáz janicsár… De a
legnagyobb török kár Hamviván veszte volt. Ifjú Hamviváné, vitéz Hamviváné,
Meneth kán fiáé…
 HETEDIK ÉNEK

Elindult útjára a szép hajnal szekere. Nagy volt az öröm a szigeti várban, de
nagyobb a harag s a bánat a szultán táborában. Szétnyargalt a hír szélnél
sebesebben: megverte Zrínyi Ozmán basát, elesett a csatában az ifjú
Hamviván; elesett Murtuzán basa kedves fia és sok-sok török vitéz. Ozmán
basa seregének színe, virága. Haj, mikor ezt hallotta a vad Demirhám, nagy
bánatnak, szörnyű haragnak eresztette szívét! Ruháját szaggatta, s vadul
kiabálta:
– Hamviván! Hamviván! Meneth kán nagy fia! Miért is hagytalak el
magamtól, gyaur kardja prédájának miért engedtelek? Nem ezt ígértem én az
én barátomnak, a te jó atyádnak! De ki tudta, hogy elmégy esztelen, hírem s
tudtom nélkül! Hamvivánnak lelke, légy irgalmas nekem! Megbosszulom a
halálodat. Esküszöm Mohamednek, hogy hóhérod lelkét megeszi ez a vas!
Bosszút állok, bosszút az egész Szigeten, s akárhol találok, minden
keresztényen!
Indult a császárhoz, s mondotta fennszóval:
– Míg mi itt heverünk, hatalmas nagy császár, hadadat megverte a
szigetvári bán. Megölték Hamvivánt, Murtuzán fiát, s meggyalázták Ozmánt!
Császárom, vagy eressz el engem, egyedül magamban, vagy indulj a
táboroddal te magad is, s törd meg a hitetlen, pogány gyaurokat.
Jól ismerte Szulimán Demirhám dühös természetét, féktelen indulatát,
nem merte hát megriogatni, hanem mondta:
– Indulok. Demirhám, ne menj te egymagad. Állj csak bosszút
Hamvivánért, én is bosszút állok, rettenetes bosszút, megtorlóm szörnyen a
nagy gyalázatot, ami hadamon esett!
Indult is mindjárt a nagy török császár, s még aznap Szigetvár alá ért
rengeteg hadával.
Állott pedig Zrínyi Miklós Szigetvár bástyáján. Látta onnét az iszonyú
porfelleget, mely felkerekedett a nagy sereg nyomán, szállt az égbe, szállt a
földre: ég, föld elsötétült. S mintha hegy mozdult volna meg a sík mező felett,
rengett a föld; s mintha látnád tenger hullámzását, lobogott a szélben a sok
vörös zászló. És megszállott a vár körül a világrontó tábor, fehérlett
mindenütt sok számtalan sátor. Maga a szultán, miután körös-körül
megnézte a várat, egy halmon túl verette fel hatalmas nagy sátrát, s hogy ez
megtörtént: az egész tábor háromszor egymás után Allaht kiáltott, hogy ég,
föld megzendült bele. Fegyvert ragadtak mind a janicsárok, a nagy császár
tiszteletére kilőtték fegyverüket a levegőégbe, s mikor elszállott füstje a kilőtt
fegyvereknek, mind az ágyúk megdördültek: vélnéd, leszakad rád a magas
ég, s a föld ropogott, repedezett, mint a jég – Sziget bástyája is megremegett.
 Ahogy eldördültek mind a török ágyúk, s elszállott sok száz ágyú sűrű
vastag füstje, megparancsolta Zrínyi is a pattantyúsoknak, hogy ők is
ágyúból köszöntsék a török tábort. Csontos Pál pattantyús legott egy ágyú
gyújtólikához tette a kanócot; dördült az ágyú, repült a golyóbis a török tábor
felé, s rettenetes halált vitt a tábor közé. Elsőnek a janicsár aga fejét vitte el,
s utána egy sorban harminckilenc török harapott a fűbe.
– Ihol! – kiáltott nagy örömmel Csontos Pál pattantyús – jól repült az
üdvözlő pohár. Aki még nem ivott, adok én annak is. Nem jöttök Szigetbe,
álnok török ebek, míg nem isztok Zrínyi Miklós jó egészségéért!
Újra eldördült Csontos Pál ágyúja, most meg elszaggatta Ajgás basa lovát,
s a pécsi vár kapitányát magát. Rajtuk kívül huszonhármat küldött a
másvilágra. De már a harmadik lövést nem merték megvárni, sietett ki-ki a
szállására, úgy siettek, hogy némelyik meg sem találta nagy ijedtében.
Nagy kár esett a törökben e két lövéssel, de hajh, sokkal nagyobb esett
Szigetvárban! Jó Farkasics Péter, régi sebeiben végéhez közeleg, készíti nagy
lelkét Isten színe elé. Mi a testének kínja a lelkének kínjához, hogy őneki
nem a hadban, de ágyban kell meghalnia!
– Kegyetlen végzet! – nyög fel jó Farkasics. – Amitől szívemben mindig is
rettegtem, azt kellett megérnem: dicsőség nélkül küldöm lelkemet az égbe. Ó,
százszor boldogok, kik hazátokért vitéz módra haltok. Lám, engem a
szerencse azért kedvelt eddig, hogy most ágyban haljak!
„Miért hogy nem haltam meg nagy Dragut kezétől, vagy a kegyetlen
Akomat éles fegyverétől? Miért hogy meg kell halnom dicsőség nélkül! Mikor
húsz nyílvessző sebezte testemet; mikor földre döntött a Gyáfer dzsidája;
mikor fejbe ütött Rahmat szörnyű buzogánya, megmaradt az életem, s most
megy el – ágyamból! De legyen meg Isten akaratja: olykor keményen sújtja
szolgáját, csak azért, hogy az egekben szebben koronázza, sok s nagy
szenvedéseiért bőven jutalmazza.
Így nyögte el panaszát nagy erejű, bátor szívű jó Farkasics Péter, aztán
fordult társaihoz, s így búcsúzott tőlük:
– Vitéz barátaim, én most meghalok! Szerencsét kívánok nektek az
Istentől, kihez érettetek majd imádkozom. Vitézek legyetek! Most Isten
hozzátok!
E szókkal lehelte ki tiszta lelkét Farkasics Péter, s a nagy Zrínyi Miklós
imígy siratta el:
– Ó, forgandó szerencse, átkozott, kegyetlen! Miért ragadtad el e vitézt,
miért oly hirtelen? Ó, élet, milyen hamar elmúlsz a világból! Ó, élet, rövid
élet, milyen gyorsan röpülsz! Akkor szűnsz meg, mikor legjobban kellenél!
Mint harmat a nap előtt, mint hó a tűz előtt, álom az ember előtt, a füst a
szél előtt, úgy tűnsz el előttünk! Lám, haszontalan csúszik rút kígyó a réten4
s nem bántja a vénség: elveti bőrét, s megfiatalodik. Ellenben az ember, kit
Isten teremtett maga formájára, nem újul meg, hogyha ütött az órája: megy a
halálba. A föld megvénhedik, szépségét elveszti, de újra megújul, ha jön a
kikelet, leszentül a nap az este jöttével, de reggelre ismét kihozza szekerét.
Csak az ember, a nyomorult ember, aki meg nem ifjodik. „Örök folyásban
van a friss forrású ér, emberben pedig soha nem újul a vér. Víz, tűz, föld és
nagy ég tartanak sokáig: Ember, ezek ura, csak egy szempillantásig. Kőfalak,
nagy tornyok, sok száz esztendeig: Ember, aki csinálta ezeket – óráig.” Csak
egy van, ami megmarad a koporsó után: a jó cselekedet. Megmutatja magát
világfogytával is! Megújul a le vitéz neved is, jó Farkasics Péter, noha a nehéz
föld befödi testedet. Legyőzted a halált cselekedeteddel: Istennek a jobbján
lesz a helyed.
Így siratta el a nagy Zrínyi Miklós kedves jó emberét, vitéz katonáját. Hogy
eltemette, fordult ismét minden gondja a szigeti várra. Körös-körül meg volt
szállva a vár, de nem remeg a nagy Zrínyi szíve! Inkább remeg a szultáné, s
nehéz gondokban őszül feje. Hogyha őszül, nem ok nélkül őszül, gondját
folyton szaporítja a nagy Zrínyi Miklós. Íme, most is, mint, ahogy a rettenetes
oroszlán, kiront barlangjából. Emberölő dárda a kezében, strucctoll a fején –
utána ötszáz vitéz.
De megáll egy pillanatra, hátraszól a vitézeknek:
– Halljátok, mit mondok, ti erős vitézek! Első nap, első harc: meg kell
rettentenünk a török ebeket. Ma megismertetjük a török császárral, hogy
szívünk, kezünk, fegyverünk mi csodás! Halljátok hát, ti erős vitézek,
emberek legyelek!
Kevés szóval nagy bátorságot adott Zrínyi vitéz seregének, amely alig várta,
hogy mennél hamarább szembekerüljön a törökkel. Hogyha várta, nemhiába
várta: közel a várhoz, éppen sáncásáshoz készülődött Ali Kurt. Nem messze
tőle Rusztán, a császár veje táborozott ötezer janicsárral. Golemi Stipán,
Zrínyi hadnagya indította a csatát száz gyaloggal: e kis csapat nagy bátran
megtámadta a sáncásókat, nagy hirtelen számos török esett el, mert a száz
gyalogosból egy sem sütötte el puskáját hiába.
Ám a janicsárok hirtelen rendbe verődnek, állanak tömör falként, lövésre,
vágásra kész a fegyverük, s indul menten Resep aga derék sereggel Golemi
maroknyi csapatjára. Nagy hirtelen kisütik fegyverüket, nagy hirtelen, nagy
esztelen. Bizony, meg nem ijedt ettől a tűztől vitéz Golemi, mint tölgy a szél
előtt, úgy állott a janicsárok előtt. Miközben a török kisütötte fegyverét,
megszemlélte Golemi az agát, s kétélű pallosával úgy vágott fejére, hogy az
két vállára esik. Feje után ő maga is leesett a földre. Azt hinnéd, megelégült
ezzel jó Golemi? Megölte Abast is, megölte Benadirt, de még Musztafát is.
Hogy ezt látta a császár veje, nyomban indult ötezer janicsárral.
Egyenesen Golemi Stipánnak rontott, csakhogy ott van már Zrínyi is
négyszáz jó szablyával. S lám, most is bebizonyult, hogy akit Isten meg akar
tartani, megmarad az százezer közül is: ötezer janicsár fegyvere dördült el, s
Zrínyi seregében semmi kárt nem tett! Oszlott-foszlott ötezer puska füstje.
Zrínyi kis csapatjára nagy rivalkodással rácsapott Rusztán bég, s kerekedett
rettentő harc, haragos, kegyetlen. A nagy Horvát Radivoj az első, aki pogány
vért ontott: Pervisz Oda basa kegyetlen halállal hullott le a földre. Nagy
Radivoj után jött Juranics Lőrinc: szablyával levágta Akhomár barjaktárt 23,
ki a török zászlót fennen lobogtatta. Zrínyi előtt immár tizenöten feküsznek,
valamennyi holtan: vérben gázolva török testek fölött. De ihol jön Arszlán,
Rusztán öccse, aki Zrínyit megismerte, nagy merészen dárdával rámegy, de
lám, Zrínyi pajzsán eltörött a dárda, s ledöndült a földre. Most meg kardot
rántott nagy hirtelen Arszlán, kétszer csap vele a Zrínyi pajzsára,
mindkétszer hiába, de már nem vár Zrínyi harmadik csapásra: szablyájával
Arszlánhoz csap, s kettévágja mellét. Mint a szép viola, csak meghalványodik
Arszlán, s hanyatt esett Zrínyi lába elé… Megnyitott melléből piros vér

23
barjaktár – zászlótartó
folydogál, élet a halállal küzd most testében, végre győz a halál, s a szép ifjú
Arszlán lassan kiszenvedett.
Látta jól ezt Szanzák Benadir, s mégsem ijedt meg! Hegyes tőrét kezébe
markolta, és rohant Zrínyinek. Így kezdte beszédjét:
– Kibújtál likadbul, hamis, álnok róka! Nem térsz már vissza, bár futáshoz
termett a lábad, s meg vagy rakva ésszel. Ez legyen az utolsó órád, álnok
tested koporsója! De micsodás kínnal öljelek meg téged? Kevés lesz rágnom
eleven szívedet, vagy az ebeket jóltartanom vele, Arszlán haláláért. Ihol, a
hóhérod! – s hozzá szúr mérgesen éles szablyájával, de Zrínyi elugrik, s így
vág vissza neki:
– Talán jobb csapás ez, az én kezemből, mert keményebb és jobb embertől
való!
Amikor ezt mondta, suhint a szablyája; derekába vágta a szájas
Benadirnak. Már a földön hever, s lelke torkán hörög. Estében iszonyúan
zörög a fegyvere. Íme, dicsekedő, földre vagy fektetve, fel sem is kelsz onnét.
Látván vitéz urát, Deli Vid sem henyélt: hever előtte is sok-sok török vitéz:
Kajradin Kajrakát, Huszain, Musztafa, mind híres vitézek. Aztán jönnek
sorba a magyarok: Józsa Pál, Penezics Ábrahám, Tamburás Istók, Dandó
Iván, mind kemény vitézek, halálosztogatók. Bomlik már a török sereg,
aranyos zászlajuk Juranics kezében, már-már futamodnak, akkor
megérkezik szerecsen Demirhám. Látja a zászlót Tamburás kezében,
messziről kiáltja:
– Nem való, gyaur eb, néked e szép zászló!
S mindjárt ott is termett, suhintott a kardja. Hát mi történt! Jó Tamburás;
elejtette a zászlót, ő is kardot rántott. Demirhámhoz vágott. De Demirhám
felfogta a csapást, s visszaadta mindjárt: halálos csapás volt. Ahogy megölte
Tamburást, leszállott lováról, a zászlót felvette, aztán ismét lóra ugrott, s a
zászlót átadta egy török vitéznek. Most meg dzsidát vett kezébe, s mint a
mérges sárkány, úgy rugaszkodott Vidre. Döng a pajzs a rettentő ütéstől, de
el is tört rajta Demirhám dzsidája. Most meg pallos villan, Deli Vid pallosa:
kettészelte fejét Demirhám lovának, földre került a kán, de csak
szempillantásra, már ront is Deli Vidnek, mintha nem is látna máshol
ellenséget. Bátran szemébe néz.
– Mit készülsz oly soká? – kiált rá Deli Vid. – Vártalak, míg a lovad alól
cihelődöl. Máshol is van dolgom, nemcsak veled, vitéz!
– Nem ismerlek ugyan, de ha jól szemléllek, Deli Vid a neved – válaszolt
Demirhám –, aki Hamvivánnak életét elvetted. De légy akárki, nem lesz már
több gondod, bosszul a kardom Hamvivánért, ezt a kis időt hát ne sokalld!
– Én vagyok Deli Vid – így válaszolt az –, de minek karattyolsz, minek
nyelveskedel? Bizony, kezem miatt halt meg Hamviván. Bizony, kezem miatt
halsz meg te is mostan.
Ahogy ezt hallotta, megvadult Demirhám, kezébe ragadta damaszkuszi
kardját, s ördögi haraggal rontott Deli Vidnek.
Mint két dühös líbiai oroszlán, ha a sivatagban összetalálkoznak, s
körmüket próbálják egymás szőrös hátán: úgy tett a két vitéz Szigetvár
határán! Demirhám nagyobb haragban, s dühösségben, Deli Vid bátrabb,
igaz hitben. Nem enged egymásnak sem Demir, sem Deli. A kardok
szikráznak. Testükön merő vas. Messziről ragyog. Két csapással darabokra
törte Demir a Deli pajzsát. Deli Vid eltörte Demirhám sisakját, s megsértette
homlokát.
Míg tart a szörnyű viaskodás, futva fut a török sereg Zrínyi Miklós előtt.
Elöl Benadir serege, utána Arszláné, a gazdátlan sereg. És fut már Rusztán
is, nem gondol arra, hogy öccsét megbosszulja. Futva fut a török, és Zrínyi a
nyomában. Suhognak a kardok a törökök hátán.
Űzte, űzte. de okosan űzte a futó sereget, mert messziről látta, hogy jön
ezer lovas – vezeti Delimán, a tatár kán fia. Mint oroszlánkölyök jött a Zrínyi
hadára. Hogy látta e sokaságot, elszéledt seregét összeterelte Zrínyi…
leszállott az este.
Félbeszakadt a nagy csata, de íme, Demir Deli Viddel még most is harcol.
Villognak, csattognak, szikráznak a szablyák, de nem ártanak egymásnak
Demirhám, Deli Vid… Végre, mikor a sötétség ráborult a földre, megszólalt
Demirhám:
– Hallod-e, Deli Vid! Mint a vakok, nagy bolondul törjük itt magunkat, de
hiába törjük. Nem jobb lesz-e, ha nappal harcolunk? Nem titkolhatja el az
irigy sötétség a mi nagy munkánkat, mert látja azt az ég, meglátja Szigetvár,
a török sereg, hogy micsodás bosszút áll terajtad Demirhám. Esküdj meg hát
nékem a te Istenedre, én is megesküszöm a nagy Mohamedre: te is
visszatérsz, én is visszatérek, mihelyt mindkettőnknek módunk rá!
– Magam is szeretnék visszatérni ide – válaszolt Deli Vid –, de én nem
mondhatom, mikor jöhetek! Hogy tegye kockára életét egy ember egy egész
sereg ellen? Ha tudnám, hogy Demirhám lesz egymaga az én ellenfelem, hidd
el, őelőle nem bújnék fal közé, hanem erdőn-mezőn, mindenütt megvárnám.
Mondotta Demirhám:
– Ne féltsd az életedet mástól. Szulimán szultántól levelet hozok majd,
amelyben kijelenti igaz török hitére, hogy maga Demirhám lesz az ellenfeled.
Ott mindjárt megalkudtak a halálos bajvívásra, aztán elváltak egymástól,
mint két erdei, kegyetlen bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthattak…

NYOLCADIK ÉNEK
Ihol jön szárnyas lovon szép piros hajnal,
Mosódik zablája fehér tajtékjával,
Az a ló fekete volt, de szebb Pegazusnál24,
Orra likjábul tűz, szeméből jön halál.

Kis fejér patyolat magának fejében,

De az ő orcája van nagy fényességben,
Ő maga öltözött arany páncél-ingben,
Két szál ében dzsida van fényes kezében:

Minden kis verejték, mely lóról csöppenik,

Szép gyönge harmattá a földön változik;
Előtte sötétség nagy futással oszlik,

24
Pegazus – görög mondabeli ló
 Körülötte az ég messziről tündöklik.

Ifjú orcával mindent megvidámít,

Ő földből virágot szépségével indít,
Ő fülemilében keserves torkot nyit,
Ő forrást, ő folyót, erdőt, mezőt, újít.

Hogy megjelent a szép piros Hajnal Szigetvára fölölt, búsan felsóhajtott:

– Mennyi holttest! Ki tette ezt vajon? Döghalál vagy sárkány lehelete volt?
Mérges Python sárkány, kit Apolló25 megölt, tán ismét fölébredt, s a
magyarok szép földjét pusztulásba döntötte? Ha ez történt – folytatta a
Hajnal –, leszállok az égből, megmentem a magyart két hegyes dárdámmal a
sárkány mérgétől.
Most jobban körültekintett a szép piros Hajnal, s így folytatta:
– Nini, tábort látok! Hitetlen török! Ő van ott. A mérges sárkánynál jobban
gyűlölöm. Haj, hitetlen ebek, ha erőm volna hozzá, haragos kedvemben mind
elvesztenélek! De nini, úgy látom, nemigen örülnek, sőt sűrű sírással égre
üvöltenek. Ó, Isten, ne is adj szerencsét ezeknek, magyarok kezétől
vesszenek el! Áldott légy, jó Zrínyi, hogy így halomba raktad a hitetlen
testeket. Tetőled vár hazád minden jót, nagy vitéz, ne óvjad életedet szép
magyar hazádért!
Így beszélt a szép piros Hajnal, s ezalatt a szultán gondokba merülten ült
a táborában. Nagy búsulásban volt a hatalmas császár, mert, lám, Zrínyi
már két alkalommal megmutatta erejét.
„Mit várjak már tovább – kesergett magában a nagy török császár –, kiben
bízhatom én, kinek hihetek én? Megcsalt az atyám lelke: diadalt ígért. Ha
csak ő csalt volna, de még Mohamed is hazudott énnekem. Azt hazudta,
kezemben lesz a szép aranyalma, s az egész világot a muzulmán birtokolja. S
ihol, meg is győztem az egész világot, ahol a nap felkelt, ahol a nap lement,
kardomtól rettegett tenger, föld, magas ég – hányadrésze ennek ez a kis
szarkafészek? Engem, világbíró császárt legyőz Zrínyi Miklós, bár minden
erőmmel őreá rontottam. Rettentő seregem, vitéz janicsárság, elvész a
kezétől. Van-e vitézebb kerek e világon vitéz Demirhámnál, s lám, ő sem
árthatott a szigeti bánnak. Az ifjú Hamviván Almás partján fekszik, s a
nagyeszű Rusztán futva fut előle! Haragos Delimán, a tatár kán fia? Azt
hittük róla, hogy üvöltő oroszlán, s ím, ha Zrínyit látja, elvész bátorsága,
nem siet harcolni, ahol Zrínyi harcol! Hej, hej, Zrínyi Miklós, hogyha te nem
volnál, nagy volna Szulimán, mint valaha Nagy Sándor – hej, csak te ne
volnál!”
Így törte a szívét a nagy török császár, aztán küldött a főbbekért.
Gyűljenek tanácsba, vajon mit mondanak. Ott mindjárt Szokolovics
Mehemet a főbbeket összegyűjtötte a császár sátorában, renddel leültette,
ám a császár nem ült most hozzájuk, nehogy meglássák a színe változását.
Meghúzódott egy rejtek-sátorban, onnét nézte titkon fő-fő embereit.
Mikor mind leültek, Szokolovics Mehemet így beszélt hozzájuk:
– Hadverő bölcs fejedelmek, világ határaitól való beglerbégek, ti basák, ti
bégek, ti okos vezérek! A hatalmas császár, kinek a hold szolgál, kinek

25
Python sárkány, Apolló – görög mondabeli alakok
birtoka terjedelmes szárazon és vízen – élni kíván a tanácsotokkal. Azt
kívánja hallani tőletek, mi módon kelljen elvészni Szigetnek, kár s török vér
nélkül, s hogy nagy hírének ne ártson az az idő hosszúsága. Ám azt is
megparancsolta, emlékeztesselek, hogy a legvitézebb gyaurral van dolgunk,
akit Szulimán szultán méltónak ítélt, hogy ő maga legyen az ellensége.
Senkit hát a vakmerőség el ne ragadjon, mert Zrínyi Miklós az ellenség, ki
ellen káros az oktalan sietség.
Végezvén a szavát Szokolovics Mehemet, Rusztán, a császár veje, kezdett
beszédbe, mert ő ült a főpap mellett. Méltósággal fordította szemét a
többiekre.
– Itt, hol a világ virágja együtt van, mind bátor szívű, mind hadviselt férfi;
itt, hol a nagy császár személy szerint jelen van, ilyen nagy tanácsban
gyenge az én eszem. Ki okos erővel a világot legyőzte, az én tanácsomra nincs
annak szüksége. De minthogy parancsol, nem titkolom el, amit elmém
gondol. Oly helyen vagyunk mi, ahol a titkolás ártalmára lehet nekünk s
császárunknak. Jól tudja mindenki, Zrínyi híre tengeren túl is fülünkbe
érkezett. Nem tudom, igaz-e vitézsége, de a népek között nagy annak a híre.
Márpedig hír sok mindenre képes. Hírrel vesztenek, hírrel nyernek hatalmas
császárok. És mi, lám, ezt semminek gondoltuk. Sziget várát megközelítettük
vakmerőn, sánc nélkül. Napvilágon vittünk alája seregeket, nem állítván sem
istrázsát26, sem titkos kémeket. Vakmerőségünkért. meg is fizettünk.
Oktalan harcokban hullattuk vérünket, s török holttesteket forgat az Almás
vize. Ki ne csodálná oktalanságunkat? Nem kell-e nevetni Ali Kurton, ki
kétezer szablyát Szigetvár alá vitt? Hát Ozmán basának az volt-e a tisztje,
hogy megszállja Szigetvárt tízezer lovassal? Nem azért, küldték őt! Hanem
hogy prédáljon, s ne engedjen vinni élelmet a várba. Látjátok, hova vitte őt a
vakmerőség? Almás vize két oldalán tábort ütött, s nem jutott eszébe, hogy
hidat verjen rá. El is vesztette seregének nagy részét. Azt hitték, hogy
Szigetvárba csak úgy beszáguldnak, s lám, elveszett Murtuzán basának négy
fia, s Hamvivánt is megölte Deli Vid dzsidája. Kétségbeesettekkel nem szabad
játszani, kerülni kell ővelük a harcot, mert ezek semmitől sem félnek, s mint
dühös ördögök, mindenre készek. De hát ez már megesett. Okuljunk a
káron. Tartsunk vigyázó őrséget a táborunk szélén, a várat meg vegyük körül
sánccal, akkor majd nem tudnak kijönni, mi meg bemehetünk kár nélkül,
hamarost. Rontsuk le ágyúkkal Szigetvár bástyáit, szárasszuk ki a
vizesárkokat. Lapát és golyóbis: erre van szükségünk!
Ezt mondván, Rusztán bég visszaült helyére, de ím talpra ugrott a tatár
Delimán. Tele volt a szíve méreggel, haraggal.
– Vitézek, szeretném – így kezdte beszédét –, ha tíz ország választana el
innét, és nem hallanám, amit Rusztán beszélt. Nem ilyen tanáccsal győzte
meg a világot a hős muzulmán vér. Miféle tanács ez? Veszteg ülve vegyük be
a várat? Legjobb, ha elbújunk, kardunkat elvetjük, hadd vesszen a hírünk –
kapál a kezünkbe! Így ront gyaurokat a nagy török császár? Így vesz meg
várakat? Ásóval szereznek hírt a törökök? Nem rókák, nem borzok szállása
Szigetvár, hogy ásóval ki lehessen vájni. Ki a fegyvertől fél, ám az bújjon el.
Szablyáját vesse el, aki fut, mint a szél. De a mi szívünket, amely fegyverben
bízik, földet ásni nem lát a fényes nap. Ha Ozmán bolondul elvesztette

26
istrázsa – őr
seregét, talán mi vallottuk ennek kárát? Övé a gyalázat. S mert hátat
mutatott tegnap a bölcsesség, azt hiszitek talán, mind hátat mutatunk? Hát
Rusztán béget ki szabadította meg a Zrínyi kardjától? Nem tulajdonítom ezt
magam érdemének, de lám, Zrínyi kész volt a táborig űzni Rusztán béget s
embereit, de megtorpant, hogy Delimánt meglátta. Ugye tud szaladni a
szigeti bán is? Nem ásó, nem kapa a mi győzedelmünk, hanem rettenetes
acélos fegyverünk. Ezzel Sziget várát hamar porrá tesszük, s növekedik
hírünk. Ne kérdjetek, hol megyek én Szigetvárba. Hogyha Zrínyi kijön, én a
nyomában bemegyek a várba!
Ahogy befejezte Delimán haragos beszédét, ismét felállt Rusztán, de
Delimán kiment: nem méltatta meghallgatásra a nagy császár vejét. Ám nem
is szólhatott, felugrott Demirhám, noha messze volt még, hogy sorra
kerüljön, s haraggal kiáltotta:
– Én sem kapálni jöttem Sziget vára alá! Bezzeg hasznos tanács, hogy
üljünk henyélve! Aki nem törődik vitézi hírével, cselekedjék csak így.
Delimán tanácsát magam is követem. Ezt a gyalázatot tovább nem
hallgatom.
Ennyit mondott jó Demirhám kán, s kifordult az ajtón.
Eszi a méreg Rusztán béget, hogy, lám, ezek a tanácsát nevetik, s feljajdul
keményen:
– Ó, balga ember! Nem ember, de oktalan dühös állat! Eredj, vedd be
Szigetvárt vitéz szablyáddal, döntsd le a bástyáit haragos torkoddal. Látom
már, hogy veszőben a dolgunk. De mit törődöm én mások esztelenségével.
Jobb lesz veszteg ülnöm sátram kerevetén, s csodálkoznom ezeknek a nagy
vitézségén.
Ő is kilépett a sátorból szörnyű haraggal, s hogy kilépett – Petráf
emelkedett szóra, Petráf, aki Gyula várát bevette. A vezérek ránéztek, várták
a szavait.
– Hallgassatok ide! Kis dolgokat is nagyra növel az egyetértés. Erőtlen
jókedvet magasra emeli. De földre veri le az egyenetlenség a legnagyobbakat,
legerősebbeket. Nagy birodalmak, híres nemzetek vesztek el emiatt! Asszírok,
görögök emiatt vesztek el! Így a rómaiak. Így sok keresztény nép. A mi
birodalmunk oly nagy és hatalmas, hogy nem árthat neki semmi külső erő –
de összeomlik, ha közéférkőzik a rút széthúzás. El ne feledjétek, császárunk
dicsősége, tisztességünk mirajtunk múlik. Ami pedig Sziget bevételét illeti,
hogyha táborunknak nem lesz kerítése, bizony elveszti táborát a császár.
Hiszen az ember a farkas ellen házat épít, ugye? A juhász is eső ellen
kalibába bújik? Miért volna hát szégyen ellenségünk ellen sánccal
védekeznünk? Lám, mindannyiszor harcolnunk kellett Zrínyivel,
valahányszor néki kedve kerekedett. Sokszor tíz-húsz ember olyan lármát
csapott, hogy az egész tábor megbolydult miatta. Nem mondom én, hogy
harcra ne menjünk. Nem mondom én, hogy itten heverjünk. Bizony,
elvesztettük jó hírünknek nagy részét. Azon mesterkedjünk, hogy
visszaszerezzük. Ha Zrínyi kijön a várából, mi se maradjunk a sáncban. De
oktalanul ne induljunk ellene, hanem rendben, ésszel, okos fővel. Ez az én
tanácsom. Ki jobbat tud, mondja, azért nem haragszom, örömest hallom más
ember tanácsát.
Mind, akik jelen voltak, helybenhagyták Petráf tanácsát, jónak találták,
hasznosnak találták, s fejet hajtván a főpapnak, eloszlottak, ment ki-ki a
maga sátrába. De nem ment Delimán, forrott a haragja, bement a
szultánhoz.
– Világrontó császár – így kezdte Delimán –, hallgasd meg, miért jöttem
elődbe. A te tanácsodban csuda dolgok esnek: sok van, aki inkább
nyugodalmat kíván, semhogy kardot vonjon. Uram, vedd eszedbe: ne fogadd
meg ezt a tanácsot. Sokan nem törődnek a gyalázatjukkal, csak hogy az
életüket hosszúra nyújthassák. Gondolkoztam én az ellenség dolgán, s íme,
ezt gondoltam: aki elveszti Zrínyit és még hat hadnagyát – mindnyájan
elvesztek. Engedd meg hát, Uram, hogy hatan közülünk Zrínyit s hadnagyait
bajvívásra hívjuk. Hiszem Istent, hogy kezedbe adjuk Zrínyit s Sziget várát.
Hogyha pedig el nem pusztulnak, bizony sok búsulást okoznak minékünk,
mert nagy híre van az ő erejüknek, s attól a te katonáid erősen rettegnek. Én
magamra vállalom azt a tolvaj Zrínyit, elveszem a fejét, s lábad elé teszem.
Más is akad a te seregedben, aki nem irtózik a halálos bajvívástól. Ihol, hős
Demirhám, tudom, el nem bújik. Ídriz Jagatár sem.
A nagy török császár megörült a vitéz Delimánnak, e szép ifjú hős bátor
nagy szívének, s így válaszolt:
– Ó, te vitéz virág, kit méltán csodálhat az egész török világ. Nagy öröm
énnekem a te vitéz szíved. Tartsd nagyobb dologra vitézi életedet. Mit szólna
a világ, ha most eresztenélek halálos bajra? Nem szánod apádat, kinek egy
fia vagy? Ki lesz vénségében, erőtlenségében istápja, ha meghalsz?
– Uram – kiáltott Delimán –, ne törődj te velem, hadd szenvedjek halált,
hadd szerezzek jó hírt! Vas van a mi erős kezünkben is, piros vér folyik a mi
sebünkből is, ha ott lesz a vasunk, meglásd, messzi lesz Zrínyinek Szigetvár.
nem bújhat ott többet!
– Legyen – mondta Szulimán –, nem mondok ellent az akaratodnak, de
várjunk jobb alkalomra. Most ágyúkkal essünk Szigetnek. Annak most a
helye. Ám ha ezzel sem árthatunk, akkor lesz keletje vitézi kezednek. Most az
egész világ megnevetne, ha oktalan elvesztenénk legjobb vitézeinket. Ne
kétkedj hát bennem. Szeretem híredet. Eljön az ideje. Vitéz szívednek bízd
rám egyik részét.

KILENCEDIK ÉNEK

Ássák már a sáncokat Sziget vára körül. Éjjel-nappal ágyúkkal lövik a vár
bástyáját. Zrínyi Miklós nem mozdul a várból, bár vitéz Deli Vid minduntalan
kéri, engedje kirontani.
– Aki a szerencsét meg nem zabolázza – felelte Zrínyi –, azt végtére is
veszélyre ragadja. Eddig velünk tartott a szerencse, győzelmet adott Isten
kegyelméből, de mivel forgandó, hátat is fordíthat, s veszélyt hozhat. Ne
hidd, hogy hiába vesztegelek én itten. Hadd higgye a török, hogy félünk tőle.
Bízzák el magukat. Akkor aztán rajtok ütnénk, alaposan megtépáznánk őket.
Közben a királynak üzenhetnénk talán, hogy küldjön minekünk hamar
segítséget.
Deli Vid legottan felajánlotta magát:
 – Uram, ha akarod, szívesen hullatom véremet teérted. Éjjel, avagy nappal
elindulok. Jól tudok én a törökök nyelvén, átvágok rajtok, ha ravaszsággal
nem, hát majd a kardommal.
– Édes vitéz szolgám – válaszolta Zrínyi –, nem kétkedem én a
vitézségedben, de néked nem szabad elhagyni a várat, őrizzed csak velem.
Míg így beszélgetett Zrínyi Deli Vidd el, szólton szólott Ali Kurt ágyúja.
Radivoj s Juranics álltak a kapun, az őrség rendje éppen rajtuk volt. Egyszer
csak megszólalt az erős Radivoj:
– Hallod-e, Juranics, nagy gondokban látom a mi jó urunkat: hogy s mint
adjon hírt a királyunknak. Ismerem jól a kalauzságot, könnyen átjuthatnék
a török táboron, a szép holdvilágon. De bizony nappal is megcselekedhetném
két erős kezemmel… Megyek, s elmondom ezt neki.
Juranics szívét felgyújtotta e beszéd.
– Mit mondasz, Radivoj, itt hagynál engemet? Itt hagynád társadat?
Egymagadat szánnád e nagy veszedelemre? Nem úgy viseltem én magamat a
minap, hogy kételkedhetnél bennem? Megöltem a zászlóst Demirhám láttára.
Életével együtt a zászlaját elvettem. Nem ez volt az első próbám, nagyobbat is
cselekedtem veled.
Feleli jó Radivoj:
– Úgy hozzon meg Isten szerencsésen, hogy terólad sohasem gondoltam
vitézhez nem méltót. De én úgy gondoltam: ha elfordul tőlem a szerencse, s
élve, avagy halva török kézre jutnék, maradj te életben. Hadd legyen, ki
holttestemet eltemesse, vagy sarcon kiváltson a rabságból.
– Hasztalan hitegetsz – mondotta Juranics –, veled megyek.
Nem szólt már Radivoj. Némán indultak el Zrínyi elé, aki még most is Deli
Viddel társalgott.
Radivoj szólt elsőnek:
– Uram, ne csudáljad, hogy ketten jöttünk. A bástyákról láttuk az
ellenséget. Megterhelték a fejüket tegnap sok itallal. Alszanak, henyélnek. Itt
a jó alkalom. Átmennénk ketten a táboron, hírt vihetnénk a királynak
Bécsbe, hogy micsoda ellenség vesz körül bennünket. Jól ismerem e föld
minden zegét-zugát Szigetvár körül, a sok vadászat tanított meg erre. Ad az
Isten jó szerencsét átlopóznunk a török táborán.
Hogy ezt meghallotta Zrínyi Miklós, megölelte őket, s könnyes szemmel
felkiáltott:
– Ó, hatalmas Isten, ki vezetsz harcokat, nem áldhatlak eléggé téged!
Halljátok, Radivoj s Juranics vitézek, amit én ígérek Isten előtt: ha
szerencsésen ezt véghezviszitek, s ellenségeimtől megszabadulhatok, egy
gazdag türkiszes kard lesz tied, Radivoj, melyet Mehmet, basától nyertem,
lóra való félékkel egyetemben; neked, Juranics, szép aranysisakot adok,
melyet Gyáfer a varasdi mezőn éltével együtt elhagyott. S ehhez hat-hatszáz
aranyat.
Ám Radivoj és Juranics így válaszoltak:
– Ó, hatalmas vitéz, Szigetnek nagyura, becsüljük ajándékodat, de fordítsd
inkább másra. Minket nem az ajándék serkent. A jó hírnév buzdít; amelyet
irigy idő tőlünk el nem vehet. Csak jó egészségben maradj, jó uram!
Zrínyi eleresztette a két vitézt. Mikor kimentek, utánuk ment Deli. Ott
levette magáról azt az oroszlánbőrt, melyet Abdus Elám testéről vett el
(életével együtt), s odaadta Radivojnak. Akkor levetette vörös atlasz, arannyal
vert ingét, melyet levont Hamviván testéről – s adta Juranicsnak.
– Viseljétek szerencsével – mondotta Deli Vid. S íme, jöttek más vitézek is,
kardot adott az egyik, sisakot a másik.
Így indult el a két vitéz. Akkor indultak el, amikor ember, állat csendesen
lenyugszik. Kimentek a kapun, s menték, mendegéltek a nagy sötétségben.
Bizakodtak és reménykedtek.
Még nem is jártak messzire a vártól, sok törököt láttak a gyepűn heverve.
Gondolkoztak, vajon merre forduljanak, ahol a török inkább nem vehetné
észre őket. Hasonlók voltak két farkashoz, akik mindenfelé barmot néznek,
lesnek, s végül, hol legtöbb van, arrafelé tartanak.
– Hallod – szólt suttogva társának Radivoj –, vigyázz a nyomunkra. Én utat
csinálok, te csak kövess engem. Itt fekszenek a részeg törökök.
Alighogy ezt súgta, le is vágta már a kevély Perviz nyakát, ki a magyar
vitézt semmire becsülte. Aztán kettévágta Rézmánnak a mellét (borral elegy
fröccsent ki a vére); s ez lett sorsa Zádé bégnek, Kajtásznak s Resepnek is. S
amerre csak mentek, földet, sátrat megfestettek a törökök vérével.
Már két táboron vágták ál magukat, s mégsem vették észre a részeg
törökök, milyen nagy kárt tett bennük Radivoj s Juranics. S most érkeztek a
harmadik táborba. Elkerülték az apró sátrakat, egyenesen arra tartottak, hol
a főpap feküdt. Juranics lassan az ágyához ment, két kézzel emelte rettentő
szablyáját, úgy csapott le a főpap nyakára. Legördült a feje a szép zöld
pázsitra. Gyilkost kiáltott a főpap inasa, de már suhant a Radivoj kardja:
nem kiált ez többet.
A főpap mellett aranyos állványon feküdt az Alkorán, egy
bársonyvánkoson. Fölvette Juranics.
– Legyen bizonyság, hogy itt jártunk – mondotta.
Ám akkor Radivoj azt mondta társának:
– Ami szándékunk volt, azt végrehajtottuk. Utat vágtunk a török táborban.
Ne játsszunk a szerencsével tovább.
A többi sátrat mind elkerülték, végre kikerültek, jobb kézről elhagyták
Almás vize partját, s nem nézték az utat: bátran mentek tovább!
Nem messze a tábortól háromezer tatár járta az őrséget, ott volt a vezérük,
Idriz is. Ezek az őrök észrevették a két vitéz vajdát; s: kimiszi! kimiszi! (ki
vagy?!) kiáltással rohantak utánuk. Mert bizony futott most már a két vitéz,
neki az erdőnek, ahogy csak futhattak. Radivoj már el is jutott az erdőbe, de
Juranics kívül rekedt, körülvették a tatárok.
– Juranics! Juranics! – kiáltott Radivoj, hogy nem látta társát.
Hej, de kiálthatott, választ nem Juranics, csak az erdő adott!
– Juranics! Juranics! – kiabált Radivoj. –, hol hagytalak téged? Micsoda
ebeknek adtalak prédául? Hol keresselek már és hol találjalak? Micsoda föld
hátán nyomozzalak téged?
De nemcsak kiabált, vissza is ment, Juranicsnak hátha nyomát találná.
Nyomát nem találta, de hallott kiáltást, éktelen kiáltást, s látta is már
Juranicsot a tatárok között.
Mit tegyen? Mit használ társának, ha ő is odamegy? Biztosan elvész. Az
oldalán szép aranyos kézíj volt, melyet azon éjjel zsákmányolt a töröktől:
gyorsan kiragadta nyíllal a puzdrából27, a füléhez vonta – s röpült a nyíl,
Sabaszut mellébe röpült egyenesen. Halva esett le társának ölébe, akit meg a
bal fülén a másik nyíl találta.
Már hat tatár feküdt Juranics körül, de íme, jön már Idriz: szeme láttára
esik el két tatár. Kirántja szablyáját, s Juranicsra kiált:
– Mindnyájokért most te fizetsz!
De már ott Radivoj.
– Engem, engem öljetek meg! – kiabál Radivoj –, ne a társamat! Én voltam
az oka a többiek halálának. Ez semmit sem tett! Mit is árthat egy gyermek
ekkora seregnek?
De nem hallgat a kegyetlen talár Radivoj szavára. Suhan a szablya, s
hanyatt borul Juranics a földre.
Mint egy szép virágszál, melyet kegyetlenül lekaszálnak, elhullott
Juranics… S mint szörnyű leopárd, ha elveszti kölkét, és mérgét, fogát,
körmét a vadász ellen fordítja, az ellenségre úgy megy Radivoj. Csak Irdizt
nézi. Sok száz fegyverütéssel mit sem törődik.
Bosszút liheg.
Már meg is találta a kegyetlen Irdizt, s derékba szakasztotta egy kemény
csapással, hajh, de ő maga is sok sebe miatt a földre zuhant.
Akkor éjjel Deli Vid a külső palotában, Zrínyi háza előtt, páncélban,
sisakban leült egy ablakba, s ott ültében mély álomba esett. Egyszerre csak
felugrott, szaladt Zrínyihez, s könnybe borult szemmel jelentette:
– Uram, halljad, elveszett Radivoj, elveszett Juranics!
Csudálkozva hallgatta ezt Zrínyi.
– De hát miért sírsz, mint egy kisleány? Nem illik hozzád. S hol hallottad a
két erős vajda halálát?
Deli Vid nem tarthatta vissza sírását, s úgy felelt:
– Ne csodáld, hogy keservesen sírok. Nem mindig bír magával szívünk, ha
elveszti, amit a sors ígért. Leültem az elébb egy ablakfülkébe, s alighogy
lehunytam már fáradt szememet, álmomban szembejött velem a vitéz
Radivoj. Fegyveresen láttam, mint amikor elment, de sok súlyos sebben és
bő vérhullásban. Szólottam hozzája: Ki bánt így el veled, ó, te vitéz vajda?
Nem így vár téged a mi urunk, reménykedik Zrínyi serege is, hogy majd
segítséget hozol Szigetbe. Nem felelt sokáig, csak nézett rám búsan, szomorú
szemével. Végül megszólalt: – Míg Isten akarta, éltem én, Deli Vid, de lám,
most hitünkért meghaltam. Juraniccsal együtt. Íme, a lelkemet látod
csupán, testem a töröknél. Ne irtózzál tőlem, Deli Vid! Velem leszel te is
nemsokára, mert néked is, uradnak is mártíromság lesz a jutalma. A
vitézségről meg ne feledkezzél, ne rettenj meg a pogány töröktől, én erőért
imádkozom néked az egek urához.
– Ezt mondta, és eltűnt előlem. Mint egy könnyű árnyék a levegőégben.
Hiába futottam utána, hogy megöleljem, kezem háromszor is a semmibe
nyúlt.
Alighogy Deli Vid ezt elmondta, szörnyű lárma zúgott fel a török táborból.
Hej, volt nagy zendülés, volt nagy kavarodás, amikor észrevették, hogy két
vitéz mi kárt tett bennük. Már hozták is a tatár katonák vezérük holttestét.
Fényes zászlajukat földre fordították, rettenetes zajjal urukat siratták,

27
puzdra – tegez, nyílvesszők tartója
fegyverét és lovát utánahozták. S tenger nép hullámzott a főpap sátránál, s
csudálkoztak, szörnyülködtek, hogy mit művelt két szál magyar vitéz. Vitték
a hírt a császárnak, de az nem mert kijönni. A sátorban siratta főpapját,
bölcs Mehemnetet…
Aztán a főpapot is, a tatár vezért is egy helyre vitték, testüket núbiai
balzsammal bekenték, s leeresztették mindkettőt egy nem mély gödörbe.
Sírjuk fölött kiáltoztak a hodzsák, biztatták a sereget, ne essék kétségbe.
Üvöltött a sok dervis28, hívták a prófétát: segítse a népét!

TIZEDIK ÉNEK

Vándorló s kegyetlen a szerencse, nem szokott egyformán lépni: vidám arcot

ölt néha, máskor meg háborgót. Semminek sem örül úgy, mint a
változásnak. Éjjel és nappal, minden órában változik.
Állandó csupán az állhatatlanságban – legfőképpen a háború idején.
Lám, a szerencse eddig vidám kedvvel mulatta magát Szigetnek, de, hajh,
megváltoztatta a járását. Mindent, amit csak tudott: veszedelmet, háborút,
ártalmas bút Szigetre zúdított. Megbánta első ajándékát, méreggel teli kúttá
váltózott.
Bátor szívekkel játszani szokott a szerencse, de őket nem félemlíti meg:
mint a hajó kormánya tusakodik, küzd a tajtékos habokkal, úgy küzd a
bátor szív a forgó szerencsével. A félénkek szíve lágyul, kisebbedik a
balszerencsében. Nem úgy, aki egyre bátrabb lesz, ha a veszedelmet
növekedni látja.
Íme, megégett Sziget városa. Íme, ledöntötték az ágyúk egy bástyát. Készül
az ostromra sok százezer ember. Látja mindezt Zrínyi – s nő a bátorsága.
Mint sivító ördögök, várják a harci jelt a vitéz törökök. Kívánják,
szomjazzák a Zrínyi Miklós vérét. Az övével együtt a többi vitézét. Külső
város, belső város a török kezében. Önként hagyta el ezt a szigeti bán. Így
találta jónak.
Hadd legyen a várban egész erejével. Ezt akarja megtartani végsőkig.
Kezdődik az ostrom.
Megzendülnek a trombiták, pufognak a dobok, lovasok, gyalogok rohanva
rohannak.
Kezdődik az ostrom.
Itt a vitéz Demirhám, nyomában hatezer janicsár, a ledűlt bástyának
vezeti seregét. Ott meg Delimán, az erős, a nagyszívű Delimán, ő a kapura
megy nyolcezer talárral. Amott Ajgás basa. Háromezer arnóta29, kétezer
karamán30, háromezer cserkesz – mind az ő nyomában. Lajtorjákat visznek:
rengeteg létrát.

28
dervis – török szerzetes
29
arnóta – albán
30
karamán – kis-ázsiai
 A vár piacán állott Zrínyi. Aranyos dárda a kezében, mögötte a vitézei,
lelkesen hallgatták biztató szavait… És ott áll már a ledöntött bástyán
Radován Andrián száz gyalog vitézzel. A kapunál Bot Péter áll: száz éles kard
villog háta mögött. És Deli Vid! Azon a bástyán áll, hová Ajgás basa létrákat
készít. A szomszédos bástyán áll Novákovics Iván. Így várják a törökök
ostromát: karddal, bátor szívvel.
S íme, egyszerre kiömlik a sáncból a rettentő sereg: ki csákányt, ki baltát,
ki szablyát visz az oldalán, ki meg hirtelen halált: puskát a hátán! A mély
árok vize nem állja útjukat, csak a térdükig ér: jóval előbb leeresztették. Ami
sár maradt, azt is lenyomtatták szalmával, vesszővel. Mehetnek előre, nincs
akadály. S jön legelöl Demir, dárda jobb kezében, pajzs a bal kezében,
sisakján sólyomtoll leng, mellén páncél ragyog: halált s veszedelmet hoz ez
most Szigetnek! Bátran indul az ároknak, a társai hullanak mellőle, de nem
gondol velük. Mellette, fölötte sűrűn jár a golyó – ő nem törődik vele. Kézzel,
szemmel, haragos torokkal biztatja társait, s rohan mind előbbre, s mikor a
ledöntött bástyához ér, ahol a nyitott fal Radovánt mutatja, mint a mérges
sárkány, mely a prédát közel látván, készíti a körmét, torkát, élesíti szörnyű
fogát, úszik a méregben – és felfújja magát: így Demirhám, ballag,
kegyetlenül hallgat, fojtogatja a méreg a torkát, egy szót sem szól, csak
bömböl magában, s dárdájával átveri Poki Gergelyt. Meghanyatlott Poki
Gergely, kicsorgó vérével elszállott a lelke; de meg is volt hamar az ő
temetése: kétszáz megölt török fedte be a testét! Mert Radován egymaga
negyven janicsárt rakott rá halomba. Medvei Benedek levágta Testoglint,
azután Operkát és még tíz muzulmánt. Ki-ki megtalálja méltó ellenfelét.
Orostoni Péter levágja Szaladint, viszont Orostonit megöli Demirhám.
Benadir, Ramadán, Huszain, mind derék vitézek s mind halál fiai. De
haláluk már meg van bosszulva: Huszár, Balázs és Gerdei lelke égbe szállott.
De áll még Radován, nehéz dárdájával halált osztogat. Mind feléje törnek a
java vitézek. Ahmedán aga jut hozzá elsőnek. Rákiált keményen:
– Ismered-e, gyaur, a vitéz Ahmedánt, aki a testedet föld alá fekteti?
Két kézzel vág Radovánnak, de Radován pajzsa felveszi a csapást, s csak
ennyit mond:
– Én pedig Radován vajda vagyok – és reá csap kegyetlenül. Ahmedán aga
földre dől. Holtan dől a földre.
Hát Demirhám? Nézd! Hullanak előtte a magyar vitézek. Elesett már
Haszanovics. Követte Penezícs. Halva fekszik előtte Hajdú Mátyás, mellette
Nagy Máté. Amerre lép, halál jár a nyomán. Ezt cselekszi Radován vajda is.
Pirim, Buluk basa s tíz más török fetreng a vérében Radován kezétől.
Összekeveredett török és keresztény, kegyetlenül vagdalkoznak, s azt
hinnéd messziről, leszakadott az ég: ki félholt eleven kiáltja a társát, ki
rettentőn jajgat földre döntve, átok és szidalom, jajgatás, üvöltés
összekavarodik.
Ott fekszik a holtak között vitéz Szlamenovics, noha még eleven. Eltörött a
lába. Átkozza a puskát: ez okozta vesztét. De ha lába eltörött is, megvan még
a karja, a két erős karja. Terhát agát lerántja magához, a dárdáját mellébe
taszítja: holtan dűl le mellé! De az ő perce is meg van már számolva. Jön
Demirhám, gyengülő karjával csapást mér rá is. Hej, mit gondolsz, derék
vitéz? Nagyobb erő kell ám Demirhámnak! Íme, a csapást elhárítja, s
Szlamenovics fejét levágja…
 Ott fölötte találkozik össze Demirhám s Radován! Mint két oroszlán a
préda fölött, úgy csap össze a két erős vitéz, haragos láng a szívükben,
kemény fegyver a kezükben. Elsőnek Demirhám csap szablyával
Radovánhoz, de kivédi ez pajzsával, s mindjárt vissza is vág. Hajh, eltörik a
szablyája, ott áll fegyvertelen, s tehetetlenül várhatja, hogy Demirhám a
sisakját kettévágja. Ám Radován, bár szédül a feje, nem ijed meg, befödi
magát pajzsával, úgy jut Demirhám kardja alá, s nagy hirtelen oldalba
ragadja. Használná a kardját, de nem használhatja, szabadulna Radovántól,
de nem szabadulhat, mit tehet Demirhám? Birokra kel Radovánnal.
Hányják, dobják egymást ide-oda. Vigyáznak erősen, meg ne botoljanak.
Demirhám Radovánt magához szorítja, így tesz Radován is ővele.
Mint mikor a medve mézet szagol, s utána másztában leesik a fáról, s
körmével, fogával tépi a fa héját szörnyű haragjában, de hiába tépi: így
járnak most ezek egymás körül, halálos haragban. Mint a hótól dagadt vízár,
úgy megdagadt Demirhám haragja, de dagadhat: nem enged Radován. De
készülj a halálra, jó Radován vajda! Fonják immár a kegyetlen Párkák31
életed fonalát. Utolsó fonalát. Mihaszna a nagy erőd – hátad mögé került a
kegyetlen halál. Hátulról csap rád egy nagy nehéz dárda. A Durak dárdája.
Ledőlt szegény vajda a fekete földre… Ledűlt, de magával rántotta
Demirhámot. Félholtan is marja ellenségét, míg a lelke el nem hagyja
szegényt.
Láttál-e ledőlni büszke tölgyóriást? Így dőlt le Radován. Így fekszik ő
holtan Demir alatt…
Felszökkent a rettentő Demirhám, s tovább tört, rontott előre, halált
osztogatva. Már nem állják útját, szaladnak a vajdátlan vitézek, futnak ide-
oda, mint kicsiny gyermekek. De jön Dandó száz szablyással, a futókat
megállítja, s újabb gondot szerez Demirhámnak! Száz szablyás! Mit gondolsz,
jó Dandó? Kevés ez. Ha nem hoz Zrínyi nagyobbat, elvész Sziget: kétezer
török van már a bástyán belül. A dőlt bástyán belül. Sok ezer ütést fog fel a
Dandó pajzsa; számtalan törököt fektet halomba, óriásként gázol a török
vérében, de ím, Delimán már a kapuhoz jutott, kezében akkora dárda, akár
egy hajóárboc. Bot Péter fogadja a rettentő vitézt, s nagy merészen megnyitja
a kaput, úgy áll elébe a nagy Delimánnak.
Megvetetted a törököt, na most lásd, Bot Péter, kivel állasz szembe. Íme,
már levágott előtted Delimán tizenkét jó vitézt.
Tizenkét, jó vitézt egymaga Delimán. De Bot Péter nem marad adósa. Íme,
ledőlt előtte sebesülten Murtuzán. Utána Pehliván, Bihir és Sábán is. S nézd
Badankovicsot, hogy gázol a vérben! Most éppen Embrulah következik sorra,
kedves fia Nezér Cselebinek. Fegyvere aranyos. Fejében a kápa skófiummal32
varrva. Cifrált janicsárpuska mind a két kezében. Kemény bagdadi kard az
övén. Szerető szolgája volt ő a múzsáknak. Tudós ember volt, és művész.
Gyönyörűen játszott kobzon és gitáron. Ó, szegény Embrulah, miért nem
kerülted el a szigeti várat! Lám, reád tör Badankovics, ki medvénél
kegyetlenebb, rád tör nagy erővel. Cifrált janicsárpuskádat hiába lőtted ki:
nem találta el a horvát leventét. Ő meg téged kikap a társaid közül, mint a
saskeselyű a hattyúmadarat, hóna alatt visz, mint gyenge prédát…

31
Párkák – az élet fonalát fonó és elvágó istennők a görög mondákban
32
kápa skófium – arannyal hímzett csuklya
 Fut már Badankovics, fut már Embruláhhal, aki gyönge hangon
segítségért kiált… De fut Delimán is Bandakovics után, aki hogy ezt látja,
szablyája élével elvágja torkát a török ifjúnak, akinek szép énekétől a mezők
és a ligetek oly sokszor zengettek…
Most megállott Badankovics, s úgy várta Delimánt. Hiszen ha megállt,
halálára állt meg. Mint a sebes mennykő, úgy röpült reá Delimán dárdája.
– Tönkretetted a világ nagy gyönyörűségét – kiáltott Delimán –, én meg
életedet veszem el érette!
Rálépett a testre, kihúzta belőle dárdáját, s a nagy dárda nyomán
patakban folyt a vér, a Badankovics vére.
Eközben Bot Péter ugyancsak megbánta vakmerőséget. Nem merte
megvárni Delimánt, visszafutott a várba, vitte az embereit is. Mire
visszavitte, a kapuhoz érkezett Delimán. Elesett mellette számtalan tatár, de
nem gondolt ezzel. Nem félt ő sem, sőt a veszedelem még jobban növelte szíve
bátorságát.
A kapu fölött volt egy kis fatorony, azt Ali Kurt ágyúval lerombolta. Épp
Delimán előtt omlott le a torony, a toronnyal együtt sok jó magyar vitéz. Ki
hanyatt, ki talpra, ki arcára esett; kit nehéz gerenda csapott agyon; kit saját
fegyvere szúrt mellbe; kit a rettentő esés ölt meg. Húszan álltak a kis tornyon
csak, s kettő maradt életben. Szvilojevics Antal volt az egyik, Klizurics Miklós
a másik, akik talpra estek. Klizurics, mikor látta, hogy sok ezer török közé
esett, mint a dühös erdei vad, ha véletlenül vadászok közé keveredik, s
kemény szívvel megy a fegyver ellen, bár jól tudja, hogy az lesz a halála: így
ez a vitéz is pajzsát feje fölé tartva, arra rohant, ahol a legtöbb fegyvert látta.
Bal kezében pajzs, jobb kezében pallos – így ment a halálba. A másik
ellenben gyors lábában bízik, futásnak ered, kapdos a bástyához, erőlködik,
hogy fölmásszon rá. De megkésett szegény. Ott terem Delimán, a lábát
megragadja, visszarántja, s vele omlik a fal is.
– Azt hitted, gyorsabb vagy énnálam, hitvány eb! – kiáltott Delimán, s
legott megölte.
A kapu mellett állt Badankovics Milos s másfelől Hervoics. Mint két magas
tölgyszál, úgy állottak ott. Kiváltak messziről a többiek közül. Ezek esztelenül
– mit gondoltak, mit nem, a kis kaput megnyitották. Úgy okoskodtak, hogy
csak keveset eresztenek be, a többit kiszorítják, ezeket meg itt bent levágják.
Így gondolták, de nem így történt, mert egymás fején, hátán tódult be a
török. Hej, megijedett Hervoics! Nagy gyorsan a kapunak dőlt, betette,
bezárta. Bizony, ha bezárta, be is zárta az oroszlánt a bárányok közé.
Mondjam, vagy ne mondjam, ki volt az oroszlán? Delimán, a tatár király,
vitézek vitéze! Hogy meglátta Badankovics Milos, nekiveselkedett, s rohant
Delimánnak, már messziről kiáltva:
– Nem Krím ez, Delimán! Nem a hazád földje. Sziget várában vagy, itt lesz
a halálod. Megfizeted most az öcsém halálát. Ihol ez a dárda!
Mint a könnyű menyét, elugrott Delimán, s Daust basa mellét járta át a
dárda.
– Illőbb, hogy te kísérd öcsédnek a lelkét – válaszolt Delimán. – A pokolban
még utolérheted.
Suhant a kardja, nagy kardja, s Badankovics holtan rogyott össze.
 Kilenc tatárt ölt meg Hervoics mellette, de Delimán őt is megölte kardjával,
azimi kardjával…
S most egyedül állott Delimán a várban. Aki társa bejött, egy szálig elesett.
És a szíve mégsem rendült meg, mint a török táborban állott volna! Sem
szaván, sem kezén, sem bátor személyén nem látszott félelem. Ment előre,
egyenest, mereven, tiporta, gázolta, ölte kegyetlenül, ki elébe állott.
Futnak mind előle. Mint a lángot, úgy kerülik. S hogy egyedül maradt,
nem is veszi észre, csak rohan a futók után, üt, vág kegyetlenül.
Ám amikor meghallották ezt a vár piacán, hogy Delimán bennrekedt a
várban, s egy szál karddal öldököl, Alapi Gáspár meg Stipán vajda nyomban
elébe siettek. Csak ekkor vette észre Delimán, hogy egyedül maradt – mit
tehetett, mérgesen megfordult, de most sem szaladt, csak lassan ballagott.
Nyomában mindenütt a fegyveres tömeg. Egyik utána lőtt, másik meg felülről
tüzet s vizet hányt rá. Hej, hányszor megfordult! Szégyellte, hogy hátat kell
mutatnia! Vissza-visszafordult, lépett is egyet-kettőt, de végül is győzött az
esze, ment a kapu felé. Ott leütötte a nagy vaslakatot rettentő öklével,
kirúgta lábával a nagy, nehéz kaput, így ment ki a várból, át a felvont
hídon…

Míg ez történt, Ajgás basa létrát támasztott annak a bástyának, ahol Deli Vid
állott. Közben sok ezer janicsár tört a bástya felé: csak úgy záporoztak a
lövések. Ám a hozzáértő Csontos Pál most sem aludt! Bőven felelt nekik
porral és ágyúval, szurkos koszorúkkal és tüzes labdákkal. Háromezer török
hullt rakásra itt, de hiába hullt el – nem jutottak a bástyára. Ellenben, ahol
Demirhám haladt előre, mindig csak előre, közben rontott, bontott, vesztette
a népet, Dandó körül fogyott az ember, reménysége foszladozott… Ne félj,
Dandó, ne félj, jön már Zrínyi Miklós, nyomában két csapat. Vaskemény
kezében tündöklik a dárda.
Reszkettél-e, Demirhám, mint a nyárfalevél, amikor ezt megláttad? Te
magad mondottad a török császárnak, hogy reszkettél, mint a nyárfalevél, s
hogy arcodból lefutott a vér. Te magad mondottad a harc után.
Egymaga száz törököt vert le Zrínyí Miklós nehéz dárdájával. Ott fekszik
előtte Balbozán és Bilal; Réz, Kurt, Ali, Behludi, Szal, Kaszum; Szulfikár,
Sziausz, Pirkuh, Porka Alfal. Mint vízi óriás, úgy gázolt a vérben. Fetreng a
sok sebesült török. Futva fut a többi. Ki utat nem talál, a bástyáról ugrik, s
Demirhám hiába küszködik magában, elragadja a futó áradat. Kiálthatja:
megállj!, nincsen foganatja. Futnak a törökök, s mint tűz előtt a nád, úgy
hullnak, pusztulnak s szaladva szaladnak. Pornál s füstnél nem látsz itt
egyebet, kavarogva, kóvályogva rohan a szél vele, s jajgatva omlik le a
szaladó pogány.
Láttad-e a Halált falra festett képen? Milyen rettenetesen hordozza
kaszáját? Mint fű a kasza előtt, hullanak halomba a futó törökök.
Zrínyi, ő, Zrínyi ad az egész seregnek szívet, bátorságot, ő ad hatalmat.
Őmellette soha senki kárt nem vallott. Őmellette mindenki szívesen harcol!
…A kölykeihez hű nőstény oroszlán, ha a támadást elűzte, visszatér
barlangjába – így tért vissza Zrínyi is az ő szép várába, az ő fiaihoz, az ő
vitézeihez.
Azok pedig viháncolnak körülötte, mint az oroszlánkölykök. Vigasságban
vannak, hízelkednek neki. Dicsérik az Istent. A seregek megbontó Istenét.
 TIZENEGYEDIK ÉNEK

Veszedelembe hajszolja a bosszúság még az állhatatos szívet is, nemhogy a

határozatlant. Ha mentes lehetne ettől némely ember, jobbat nem
kívánhatna Istentől. Példa rá Delimán, kinek, hogy megtért a harcból
fáradtan, aludt vértől, portól mocskosan, a szíve még jobban égett a
bosszúságtól: szégyellte, hogy kifutott Szigetvárból.
„Mit mond majd most nékem Rusztán bég – emésztődött magában –, ha
meghallja a szégyenemet? Mit tart felőlem a császár, ha megtudja? Hej,
elvesztettem minden jó híremet, mert az ellenséget nem vártam be! Látták a
hátamat. Látták szégyenemet. Hogyan kívánhatom tovább életemet? Most
lesz csak mezeje az irigyeimnek! Most nyílik meg nyelvük a gyalázásomra.
Hiszen nem futottam én a gyaurok előtt – de hát egy hadi felhőt csak meg
nem tarthattam. Vitézségemről jó példát mutattam, úgy jöttem ki onnét.
Vértót, holt testhalmot, füstölgő üszögöt hagytam magam után.”
Így emésztődött magában Delimán, s íme, gonosz csillaga éppen akkor
hozta elébe Rusztán béget, aki nagy kevélyen így szólott hozzája:
– Azt hittem, Delimán, hogy kötözve hozod Zrínyi Miklóst, mint ahogy
megfogadtad. Úgy tetszik, hogy szándékosan elszalasztottad ezt. Jól van, hős
Delimán! Hazudtam tehát, s igazat te mondtál: levágtad a gyaurokat egyetlen
csapással. Csak azt bánom, hogy hamarább futottál ki, mint amilyen lassan
Szigetbe ballagtál.
Tűz nem lángol, puska nem durran, villám nem villámlik oly szörnyű
hirtelen, mint, ahogy haragra gyúl a Delimán szíve. Haragra gyúlt, a
kardjához kapott – védjed magad, Rusztán! Kardot rántott Rusztán bég is,
védte magát, de Delimán úgy rácsapott háromszor, hogy holtan terült el a
nagy császár veje.
– Nesze, holt eb, a krími béggel csúfolódtál!
Lett a táborban szörnyű riadalom! Kiabáltak, ordítoztak, összevissza
szaladgáltak, Delimán azonban ügyet sem vetett erre, békével belépett a
sátorába.
Maga a császár is kijött a sátrából, hadd lássa, mi történt. Megölték a
vejét!
– Ki tette ezt?! – mennydörög.
– Ó, felséges császár – szól Kaszim kapidzsi (a főajtónálló). – Mi haszna,
hogy te császárunk vagy. Lám, Rusztán bég, dicső vejed, meghalt ártatlanul.
Megölte Delimán, aki nem fél sem Istentől, sem tetőled, ó, hatalmas császár!
Ez a kevély tatár, hogy gyalázott minket a minap is a tanácsban, s mi hiába
panaszkodtunk néked. Íme, ez a vége: vejedet megölte. Felséges császár, azt
mondom én néked: uraság, kegyelem mind haszontalanok, ha oszlopuk nem
a becsület s a félelem. Rossz jövendőt mondok a te fejedre is, ha büntetlenül
él tovább Delimán.
Még többet is akart szólni a főajtónálló, de közben Demirhám odaérkezett,
leintette nagy kemény intéssel a főajtónállót, s így szólt:
 – Győzhetetlen császár, jusson eszedbe, kicsoda Delimán. Ne feledd, hogy
ő is nagy úr és nagy vitéz a maga földjén. Ne feledd, ha ugyanaz is a bűn,
nem ugyanaz a büntetés országló embernek. Más mértékkel mérjed az ő
büntetését. Néhol a büntetés ártalmasabb, mintsem a gyenge megintés.
Felelt a császár:
– Rossz tanácsot adtál énnekem, Demirhám. Nincs szebb s jobb az
igazságnál, amely egyforma mértékkel mér minden embernek. S mit
gondolsz, mit használ nékem a császárság, ha büntetésem csak a
nyomorultakra száll? Hát én megmutatom, hogy mi az igazság! Delimán nagy
bűnét büntetlenül nem hagyom!
Ahogy látta Demirhám a császár nagy dühét, nem mert szólni többet,
gyorsan elsietett kedves barátjához, a nagy Delimánhoz. Elmondotta, amit a
császár mondott.
Delimán mosolyogva hallgatta a Demirhám szavait. Mosolyogva, de a
mosolyába lángot, mérget kevert.
– Hát kinek tart engem ez a megaggott, esztelen császár? Rabja vagyok
talán, mint a többi muzulmán? Avagy talán a nyelves Rusztánnak néz
engem? Majd meglátja, nem vagyok az. Úr vagyok én, kán vagyok, akárcsak
ő maga, a nagy török császár! Hát jöjjön, fogjon el engemet, s vitézi fejemet
vegye büntetésül. Fojtson meg, ha mer. Bizony, csuda tragédiát készít
elméjében a megaggott császár, amin majd nevethet a nagy Zrínyi Miklós!
Így szólt Delimán, s gyorsan fegyverbe öltözött, kezébe vette rettenetes
dárdáját, de közben belépett Ajgás is, Halul is, e két jó barátja, hogy
enyhítsék haragját, csendesítsék a szíve háborgását.
– Ó, hatalmas Delimán – így szólt Ajgás basa –, jól ismerjük mi a te
vitézségedet! Tudjuk, hogy előtted nincsen lehetetlen. Kardod előtt, tudjuk,
erőtlen mindenki. De ne adja Isten, hogy éppen az rontson reánk, hogy az
vonjon kardot miellenünk, aki után mennünk kellene. Mondd, mit akarsz
cselekedni? Meg akarod fertőzni a kezedet törökök vérével? Semmivé tenni
tán a nagy Mohamed hitét? Gyönyörűséget akarsz a gyaurnak szerezni? Ne
tedd, az Istenre kérlek. Nincs haszna itt a kegyetlenségnek. Térj ki a haragos
császár szeme elől, míg haragja elmúlik, míg le nem csendesedik. Nem tartja
azt senki félelemnek, sőt okosságnak. Itt leszünk mi, a te barátaid, s
megleljük a módját visszatérésednek. Majd titkon megbújsz valamelyik
városban, míg hírt nem adunk néked.
Meglágyult e szép szavakra a vitéz Delimán, haragja lecsitult, s mindjárt
útra készült. Elbúcsúzott a jó barátoktól, felült a lovára (Dumán volt a neve),
s egy hű emberével elindult azonnal.

Hát elment Delimán.

Csakhogy Demirhám nem tud nyugodni, szíve nyughatatlan elméje háborog,
folyton Deli Vidre gondol. Deli Vidre, akinek megígérte, esküvel ígérte, hogy
visszatér, amint lehet, a megkezdett s félbeszakadt párviadalra. Mindmáig
nem lehetett. Hol ez, hol az volt az akadálya. De már nem vár tovább.
Furdalja a szívét, nincsen nyugodalma, amíg Deli Viddel nem áll újra
szembe. S merthogy meg is kapta már az engedélyt a török császártól, átadta
egy követnek, s nyomban útnak eresztette. Szóval is megmondta:
 – Hallod-e, te követ, mondd meg Deli Vidnek, nem feledtem el őt. Itt a
hitlevél, ne féljen senkitől, jöhet a mezőre, csak engem talál ott. Rajtam
mutassa meg, van-e vitézsége. Ő is meglátja, mit tud Demir keze.
Ment a követ Sziget várához, már jó messziről integetett, hogy követségben
jár. Ahogy odaért a vár alá, nyílt a kapu, beeresztették, s hogy belépett,
megkérdezte: merre van Deli Vid? Mindjárt megmutatták, eléje vezették.
Tisztelettel fejet hajtott.
– Deli Vid, Demirhám hozzád küldött engem. Azt üzeni, hogyha te vitéz
vagy, jöjj ki a mezőre: ott van a te helyed. Megismered ottan a Demirhám
kezét, mert halálos bajra jön ő te ellened. Nem lesz ott néked senki más
ellenséged, csak maga Demirhám, íme, a hitlevél.
– Várj! – szólt Deli Vid, s arca, szeme lángolt. Ment nyomban Zrínyihez, s
esedezve kérte: eressze ki a harcra. Le kell számolnia a vad Demirhámmal.
Mondotta a nagy bán:
– Nem örömest teszem, legjobbik vitézem, de vissza sem tartlak. Eredj hát,
Deli Vid. Jó hírrel térj vissza.
Mint egy saskeselyű, melynek orra, körme horgas, úgy jött ki urától a vitéz
Deli Vid. Teste körül csillog mindenütt a fényes vas s fejében a sisakja is
haragosan tollas…
– Eredj az uradhoz – így szólt a követnek. – Mondd meg neki, mi van Deli
Vid kezében. (Dárda volt kezében.) Várjon reám, közel a patakhoz, ahol
először vívtunk.
Elment a követ, megvitte urának az üzenetet, annak pedig csuda gondok
támadtak szívében. Fohászkodott a nagy Mohamedhez, ötven tinót vágatott a
szegényeknek, hogy szerencsét kérjenek Istentől. Sok pénzt adott a
derviseknek és mindenfelé a szegény embereknek. Istentelenebbet nem látott
a nagy ég, amilyen Demirhám volt, s lám, hogy közel jutott a veszedelemhez,
meglágyult a keménysége. Késő, Demirhám, késő! Most teszel jót, mikor
előtted a forgandó szerencse? Jót tegyen az ember mindenkor egyformán, ha
Istentől jutalomra számít!
Mialatt a két vitéz harcra készült, Zrínyi Miklós sem maradt tétlen. Készült
ő is, nehogy tőrbe ejtsék legjobbik vitézét. Nem bízott a pogányban. Ismerte a
csalárdságát.
Íme, megnyílt a vár kapuja. Indul Deli Vid, a kapuig Zrínyi elkíséri, s ott
kétszáz szablyást ad melléje, hadd kísérjék, hátha a török csalárdságot
forral.
Mint gálya a tengeren, melynek sok vitorlája lebeg a lebegő égben, úgy
megy a szablyások előtt a vitéz Deli Vid: forgószél forgatja rengeteg
strucctollát a Deli Vid sisakján, s a nagy nehéz dárda csillog a kezében.
Jön másfelől Demirhám is, tüzes méreg a szívében. Utána nagy sereg
szpáhi33 és gyumlia34, ezer-ezer ember, és kétezer szerecsen, kiknek a vezére
vitéz Amirasszen. Maga a császár is, a nagy török császár, ott áll egy
dombtetőn, onnét tekint alá. Onnét nézi, várja, mit művel most a szerecsen s
a keresztény vitéz, ő már Deli Videt halottnak tekinti: elhitette vele a kevély
Demirhám, hogy föld alá teszi a Deli Vid fejét.
Jöttek a vitézek, mind közelebb jöttek, s Demirhám szólott elsőnek. Nem
szó volt ez, de kiáltás, haragos kiáltás, gúnyoló leszólás.
33
szpáhi – lovas katona
34
gyumlia – zsoldos lovasok
 – Egészséggel, Deli Vid, horvát levente! Miért jössz ilyen későn?
Mondotta Deli Vid:
– Nem jöttem én későn. Most üzentél, hát most jöttem. De tán Isten
megsegít, és megbánod, hogy kihíttál engem.
Azt felelte erre a kevély Demirhám:
– Hallod-e, Deli Vid, nem tudod, mit beszélsz. Talán bizony holtnak vélsz
engemet? Látom a kezeden, látom a lábadon, nagyon félsz tőlem. Méltán
félhetsz, vitéz! Lelked pokolra jut.
Mondta most Deli Vid:
– Pogány eb, nem pokol az én lakóhelyem. De elég a szóból. Nem
disputálni jöttem én veled. Azért jöttem, hogy kiderüljön, mire jutunk mi
ketten.
Ezt mondván Deli Vid, nagy hirtelen reá rugaszkodott, hogy alatta a föld
megreszketett. Mint a villám, villant a dárdája, zúgott a levegő – hej, ha talál
ez a dárda! De Demirhám gyorsan félreugrott, de nem oly gyorsan, mint a
sebes dárda, mert a páncélt megtépte. Csak egy szempillanat, íme,
Demirhám kitépi páncéljából Deli Vid dárdáját, s már repült is a magáé, de
nem tett kárt Deli Vidben: megakadt a pajzsban.
Kardot ránt most mindkettő. Hej, hogy hányják a tüzes szikrákat! Néha
összemennek, néha eltávoznak, mint ágyúból kilőtt tüzes golyók, ha a
levegőben összetalálkoznak – ilyen a két vitéz. Lángot fúj Demirhám, Deli
Vidnek nem hagy nyugtot, de Vid sem alszik, forgatja a kardot, villámot
cikázik minden fordultában. Más fogást kezd most Demirhám: talpra
emelkedik, magasra nyújtózik, s úgy csap Deli Vid re. Mintha mennykő
csapott volna Deli Vid fejére, porrá törölt a sisakja, csakhogy le nem esett, de
a karja már hanyatlik…
Hej, lett öröm a török seregben! Azt hiszik, vége Deli Vidnek. Ujjong a
törökség, búsul a magyarság, de öröm is, bánat is korai volt: íme, megéledett
Deli Vid, megragadta szablyáját, s kettévágja Demirhám pajzsát. Ezzel a
csapással megsérti oldalát, második csapással eltöri sisakját, s most már
nem hagy nyugtot, folyvást megismétli nehéz csapásait – nézzed, nézzed,
hogy remegnek a törökök: vége Demirhámnak!
Bizony, ez lesz a végső órája a nagy Demirhámnak, hogyha megtartaná
hitét a muzulmán. De nem tartja meg sem hitét, sem szavát. Most is
megszegte esküjét!
Mert Amirasszen, mikor látta, hogy Demirhám lankad, így kiált nagy
felszóval a török seregnek:
– Nem fogja a szégyen vitéz szíveteket, hogy ennyi seregért teszünk fel egy
lelket? Hová lett régi emberségünk? Vagy nem győzzük a gyaur ebeket? Alig
van százunknak egy-egy ellenségünk, mégis nézzük a csúfos bajvívást, s
többre becsüljük magunknál ezt az ebet! Ne lássák meg soha Szigetet ez
ebek, akik Deli Viddel harcot nézni jöttek. Vágjuk le egy szálig, vissza ne
térjenek, a mi szégyenünkkel ne kérkedhessenek!
Ezt mondotta Amirasszen, s azzal megfordította jó Karabul lovát, utána a
kétezer szerecsen, s Deli Videt hátul megtaszítá.
Hogy látta ezt a hős Deli Vid – mit gondoltok –, megfélemlett? Bal kézzel
megkapta a Karabul fékszárát, jobbikkal a kardját magasra emelte, s
kettévágta Amirasszen nyakát – feje nélkül zuhant le a földre.
 – Pogány eb, a hitedet megszegted – kiáltott Deli Vid –, de megver az Isten:
kezembe adja még az életedet!
Nem felelt Demirhám, nem is felelhetett, mert maga is összekeveredett a
szerecsenekkel. S mit is felelhetett! Szégyellette ezt a dolgot. Nem az ő műve
volt. Nem kedvéből történt. Kiabál a katonáknak, de azok nem hallják:
immár összegabalyodtak a kétszáz vitézzel, akik Delivel jöttek.
Mikor Amirasszen leesett a földre, Deli Vid a Karabulra ugrott, s
kegyetlenül osztogatta a halált. Hulltak a törökök, hulltak a magyarok, de
Deli Vid sérthetetlen, nincs, ki vele szembeszálljon, a kardja elé álljon.
Látta Zrínyi, mit művelt a csalárd török, nosza gyorsan, ötszáz karddal
kirohant a várból. Fergetegként rohant, s amint látták száguldását, rettentő
rémület szállt a törökökre. Szaladtak előtte fejvesztetten. Senki sem gondolt
társára, csakis magára.
És Deli Vid? Már a kardját nem használja, oly szorosra szorult a török
seregben. Látja, nincsen menekvése, elsodorja az áradat. De hirtelen nagyot
gondol: leveszi a sisakot egy török fejéről, azt tollastul a fejébe csapja, s
együtt szalad a török sereggel. Futva fut a török sereg, nyomában a nagy
bán, mint vitorlás gálya a nehéz árbocát, úgy viszi dárdáját, s folyton
kiabálja:
– Deli Vid! Deli Vid!
Nincs felelet.
Deli Vid nem hallja.
– Hol vagy, édes szolgám, Deli Vid, hol vagy te? Élsz-e? Vagy meghaltál?
Felelj, hogyha élesz!
Nincs felelet. Deli Vid nem hallja ura kiáltását. S íme, a nagy bán szeme
könnyel telik, száguld, jobbra-balra üt, vág kegyetlenül, s folyton kiabálja:
– Deli Vid! Deli Vid!
Nincs felelet rá.
Most már elhitte Deli Vid halálát. S mert ezt hitte, szíve nagy
keserűségében a futó török után rohant, egymaga közéje keveredett. De ki
tudná leírni, mily rettenetes harcot kezdett Zrínyi? Ki tudná leírni, miként
hullott a pogány előtte? Mint a szalma a tűz előtt, oly hirtelen hullott.
A főajtónálló volt a legelső, akit földre döntött halálos csapással. Követte őt
Balbazán, Pirkuh és Kahrina.
Kegyetlen halálként járt a holttestek között! Gázolt a vérben. Senki sem
mert elébe állni, bajvívóra sehol sem talált. De íme, mégis akadt egy: Olind
bég a neve. Ez szégyelli a futását, a nagy bánnak fordul, összecsap ővele, de
halva dől a földre, Zrínyi pedig továbbrohan nagy kegyetlenül. És levágja
Hajdárt, Mussát, Bajazetet, nagy testű Murtuzánt, nagy fegyverű Pehepet.
Végül elcsapja Ajgás basa fejét is – nagy sötét felhővel befedi életét…

TIZENKETTEDIK ÉNEK

Felzendült a török tábor a pusztulás láttán, amit Zrínyi művelt. Elesett

Olind, Idriz, Ajgás basa és sok-sok kapitány. Török, tatár, szerecsen seregek
vezér nélkül maradtak. Nem esett el, de bujdosik a tatár Delimán – ki tudja,
merre jár. Sóhajtás, suttogás zúg át a táboron, siratják a vezéreket, s nagy
gond nehezedik a szívükre: látják a pusztulást, a nagy veszedelmet. S mikor
leszáll az est, összegyűlnek törökök, tatárok, geták, szerecsenek, háborog a
lelkük, indulatos szókat szólnak a császárról.
– Ugyan – szólt Deriel –, hát vakká kell lennünk? Bekössük szemünket a
magunk vesztére? Tisztesség-e vajon, ha bolondok vagyunk, s vérünk
hullásával tiszteljük a gyaurt? A császár megaggott, megkötötte magát,
erővel be akarja venni Szigetvárt akkor is, még ha egyetlen török sem marad
életben.
Vezéreket, basákat, kemény vitézeket Zrínyi kardja levágta. Sok ezer
muzulmán fekszik mellettük, hollók és keresztény ebek prédájául.
Megmozdult-e ezen a nagy császár szíve? Hullatott-e könnyet a legjobb
vitézekért? Nem hullatott, de még jobban megkegyetlenedett – nem is bánja a
mi elvesztünket. Lám, a magyar király nagy haddal jő, miközben Szulimán
szultán a sátrában üldögél. Elfelejtenénk minden kárunkat, csak előttünk
látnánk a vitéz Delimánt, sem magyartól, sem némettől szívünk nem
rettegne. De ki tiltja nekünk, hogy ne hozzuk vissza?
Mind, akik ott egybesereglettek, megválasztották követül Derielt, hogy
induljon tízezer emberrel, s akárhol találja, hozza el Delimánt. Ám hogy
meghallotta a nagy török császár, mire készülődnek az ő táborában, okos
szívében igen megkeseredett, látván, hogy a méltóságát rontják a közrendek.
„Lám, lám – kesergett magában a szultán –, milyen forgandó a nép
indulatja. Jókedvet mutat ma, ha állapotja jó, s holnap már a kedve haragra
változik. Mit neki méltóság! Lába alá nyomja. Íme, mit forral énellenem.
Visszahívja Ruszlán bég gyilkosát!”
De lassankint elnyomta haragját, lelke háborgását a nagyeszű császár.
„Jobb lesz, ha nem tusakodom velük – mondotta magában. – Magam
küldök Delimánért, s a méltóságon így nem esik csorba.”
Ezt gondolta a nagy császár, s ezt is cselekedte. Ferhát béget szemelte ki,
őt küldötte Delimánért, s a nagy zenebona szépen lecsendesült.

Delimán Nándorfehérvárban járt, erre húzta a szíve, mert itt volt Kumilla, a
császár szép leánya, aki szerelem nélkül lett Rusztán hitvese… Kumilla járt
elméjében folyton a bús Delimánnak. Az ő szeme volt a csillag, mely bujdosó
útjában vezette. Ha fülemile sírását hallgatta, a maga bánatát az övéhez
hasonlította. Ha látta a derült, ragyogó szép eget: Kumillát látta ő. Szebb
ennél Kumilla! Pataknak, folyónak, ha látta folyását, az ő szeméből is folytak
a bús könnyek. Gyönge szellők, hogyha fújtak a faágak között, megdobbant a
szíve, nyugtalanul.
„Kumilla! Kumilla! – sóhajtozott magában. – Szívem óhajtását, sűrű
sóhajtását miért nem hallod meg? Sírásomtól miért nem lágyulsz meg? Nem
látod-e bús szememnek könnyét? Ez a fényes nap és ez a derült ég nálad
nélkül nékem csak sűrű vak sötétség. A mezőnek ékessége szívemnek
keserűsége. Tengelic éneke, pintyőke sírása nálad nélkül bagoly huhogása.
Hej, csak szép szemeid vigasztalnak engem! Vagy talán gyűlölsz, szép
Kumilla, mert a kezem véres Rusztán bég vérétől? Ne bánd, Kumilla, hogy én
őt megöltem, szépségedet e holt ebtől megszabadítottam. Íme, megyek
hozzád, állj bosszút rajtam. A te kezedtől nyerjem el a halált. De nem, nem
lehet, hogy oly kegyes szívben kegyetlenség lakjék!”
Így emésztődött Delimán, mígnem megérkezett Nándorfehérvárba.
Megérezte szép Kumilla Delimánnak jöttét, nem volt nyugalma, leste, várta, s
ahogy megpillantotta, nem tudta rejteni szíve édes titkát.
– Fáti, édes anyám – mondta dajkájának –, oly sötét gondolatok járnak a
fejemben! Itt van Delimán, akihez nincs hasonló sem termetben, sem
szépségben! Szeretem férjem gyilkosát? Ó, én boldogtalan, szeretem
Delimánt, holott ő talán gyűlöl. Talán azért gyűlöl, mert Ruszláné voltam. S
én csak azért szeretem, mert szabaddá tett. Ó, hányszor kívántam életemnek
végét, mert az övé voltam. Hányszor fohászkodtam a szent Mohamedhez,
hogy szabadítson meg a gyűlölt Rusztántól! Fáti, édes anyám, elvesztem
elmémet. Talán evvel együtt megint életemet.
Így kesergett a szép Kumilla, de dajkája kedves szókkal csitította:
– Ó, szép lányom, miért vesztegetnéd el szép ifjúságodat? Mi haszna
volna? A jót és a szépet mások hasznára rendelte az Isten, s aki nem élt vele,
Isten ellenére tett. Nem kell néked futnod vitéz Delimántól, akiben együtt
lakik szépség és vitézség. Kívánhatsz-e magadnak jobb férjet Allahtól?
Ezt mondotta Fáti, olajat öntve a tűzre, s íme, Kumilla leült asztalához, s
írta a levelét, könnyével öntözve minden szavát, sorát:

Vitéz Delimán, csodálkozol majd vakmerőségemen, de ha Isten úgy

rendelte, ne csudáld. Íme, a mentségem: minthogy győzhetetlen kézzel áldott
meg téged a kegyelmes Isten, s adott neked hatalmat minden ellenséged ellen:
én is rabul megyek teelődbe, vitéz! Ha gyűlölsz, ha Ruszlán vétkéből rám is
ragadott valami, ó, ne szánj, Delimán, legyen annyi kegyetlenség kardodban,
hogy miatta haljon meg Kumilla. De ha leányságomat neked tartották a szép
istenasszonykák, vedd jó néven; s ha nem: akkor is tarts rabodnak,
parancsolj Kumillának, a te szolgálódnak.

Ezt írta Kumilla, s egy kis inasával elküldötte a levelet Delimánnak, aki
erre így válaszolt:

Látom, jól szolgáltam az én Istenemet, mert ma megláthatom lelkemnek jobb

felét. Íme, aki legyőztem a győzedelmeseket, magam vagyok legyőzve. Szép
Kumilla, eléd viszem rab fejemet!

Hogy a levelét megírta, s el is küldte, nem habozott sokáig, megtelt szíve

nagy örömmel, s elsietett Kumillához.
De hajh, milyen tudatlan is az ember! Bizony elkerülné sok cselekedetét,
ha tudná, hogy mit hoz a jövendő. Delimán is elkerülné császár szép
leányát…
Mit mondjak az ifjak találkozásáról? Szerelmes szívek édes szerelméről?
Mint ahogy a borostyán a fával összekapcsolódik; mint ahogy a kígyó az
oszlopra rátekeredik; mint ahogy a szőlőlevél fára támaszkodik: úgy a két
szerelmes karja egymásba fonódik, összekapcsolódik…
De íme, megérkezik a császár követe, a ravasz Ferhát bég. Jelentik a jöttét,
Delimán fogadja, s Ferhát bég megkezdi hízelgő beszédét:
 – Ó, vitéz atyának még vitézebb fia! Ó, Mohamed hitének legszebbik
virágja! Aki e földön mindenek ura, a nagy török császár azt üzeni néked: hol
van hősi véred? Hol jó híred, neved, amit a gyauron szereztél? Kész vagy tán
azokat mind-mind elvesztened? Íme, Sziget vára elesőben. Zrínyi Miklós
kétségbeesett. Tűrheted, hogy ne légy jelen ezen a nagy próbán, s vitéz
kezedet ne keverd vérbe? Neked jut e pálmának ága, tied s nem másé lesz a
jutalom. Két kézzel adja néked Kumillát, elfelejti Rusztán bég halálát, hiszen
az maga játszott az életével. Jó szívvel vár a tábor is téged, nemcsak a tatár,
de a szerecsen, a török is. Jöjj hát közénk, ne neheztelj, vár a nagy török
császár!
Delimán szíve meglágyult a mézesmázos beszédre. Úgy látta, hogy a
császár az ő kardja nélkül semmire sem jut, elvégezte hát magában, hogy
visszamegy a török táborba. De nem így a szép szemű Kumilla, aki rosszat
sejtve mondta:
– Szerelmem, ne menj a török táborba, egy lépés csak onnét a koporsódig.
Vagy maga a császár veszejt el, vagy más módot talál, hogy megfizessen.
Olyan vagy talán, mint egy kis cinege, amelyet a síp oly könnyen csalogathat
lépre? Hidd nekem, Delimán, szirén35 éneke, amit neked Ferhát beszélt
mostan. Elvesztette hadát a nagy török császár Szigetvár alatt, s a te
elvesztéseddel nyugtatná meg magát. Vagy nem kellett volna őt
megbosszantanod, vagy ha megtetted, el kéne kerülnöd. Nem felejti, amit
ellene vétettél. Most hízelkedik, magához csalogat, hogy bosszút állhasson.
De látom, hogy nem félsz a veszedelemtől, semmibe veszed a forgandó
szerencsét. De mi lesz velem, én szívem, én lelkem? Azt mondod, magadnál
jobban szeretsz engem. Ennek bizonysága csak egy dolog lehet: őrizd az
életed, melytől az enyém függ. Ha ledől a tölgyfa, meghal a borostyán… Most
látom, hogy nem a szerelmemért ölted meg Rusztánt, csak kegyetlenségből, s
most sem engem kívánsz, de kívánsz gyaur vért. Ám ha csak vért kívánsz,
kegyetlen Delimán, hasítsd fel mellemet: van vér abban elég. Igyál, ne
szomjazzál, ha vérre szomjazol! Vágd fel a szívemet, kegyetlen Delimán,
semhogy holtod után sebeidet nézzem, üres ereidet számlálva szemléljem.
Úgysem élném azt túl!
Mit csináljon jó Delimán? Hadba hívja a tisztesség, viszont Kumilláért
lánggal ég a szíve. Két erős ellenség hadakozik benne – s győz a tisztesség.
Mondta Kumillának:
– Ó, szívem, gyöngyöm! Ó, szemem világa, ó, én jobbik lelkem! Törüld meg
arcodat, és ne sirass engem. Ne jövendölj rosszat. Ha gyaurtól féltesz, csak
félembernek vélsz. Mikor én tanácsot kérhetek szablyámtól, nem félek én
sem Zrínyi kardjától, sem Szulimán szultán nagy ravaszságától. Azt hiszed,
sohasem láttam Zrínyi Miklóst? Voltam már bent a szigeti várban. Ezreket is
kergettem egymagam, mégis még megtartott eddig Mohamed. Homlokunkra
van írva a sorsunk. Akárhogy kerüljük halálunkat, utolér az minket; viszont,
akit másra választott az Isten, ezer közt is sértetlen marad. Nem visz engem
kegyetlenség, nem visz vakmerőség erre a próbára, de húz a tisztesség, a
drága tisztesség. S hogy most félsz, szerelmes Kumillám, úgy örülsz majd, ha
legyőztem Zrínyit, s hitetlen testét az ebeknek dobtam.

35
szirén – tengeri tündér a görög mondákban
 Mit tehetne a szép szemű Kumilla, hogy a szándékától elvonja Delimánt?
Semmit. Együtt száll el sűrű sóhajtása a sűrű felhőkkel. S noha látja
Delimán jövőjét, útra készül ő is. Sírva térdepel a földre, s könyörög a nagy
Istennek:
– Égnek ura, mit vétettem ellened, hogy ily kegyetlenül nehezül rám a
kezed? Ártatlanságom indított haragra? Miért nem keresel nagyobb kínt
énnekem, hogy meghalnék hirtelen? Mért nincsen fájdalom az én ép
testemben, de van a lelkemben rettentő fájdalom. Elveszett szép ifjúságom
egy hitvány eb mellett, csak most emelkedtem halálból életre, mikor szert
tehettem e vitéz uramra, s íme, most a sors elragadja tőlem. Kérlek, ó, nagy
Isten, ha nem védheted meg Zrínyi kardja ellen a vitéz Delimánt, ölj meg
előbb engem!
Így könyörgött a szép szemű Kumilla, aztán elindult a vitéz Delimánnal,
szerelmes urával. S ahogy mentek, jöttek eléjük törökök, tatárok, jöttek nagy
vígan. Továbbmentek, mendegéltek, egy szép kútforráshoz értek. Ott
megállottak, valahányan voltak, tábort vertek. De Kumilla nem vidul fel, foly
a könnye szakadatlan; nyugtalan a lelke, szüntelen aggódik szerelmes
uráért, vitéz Delimánért. Szüntelen sírástól szomjúság epeszti, tikkasztó
szomjúság, úgy vágyik egy üdítő csepp után! Az ura kardján van egy
ivópohár, leveszi a kardról, indul a forráshoz. De Delimán nem engedi, maga
megy a forráshoz, megmeríti hűs vizével – haj, nem sejti, hogy a pohárból
halált iszik, szörnyű halált a szép szemű Kumilla!
Mérges sárkány mérge volt a pohárban. Mert Delimán egyszer egy
sárkánnyal vagdalkozott, s mikor kardját hüvelyébe visszadugta, tudta
nélkül egy csepp vér becsöppent az ivó poharába. Mérges volt az a vér.
Mérges sárkány vére.
Alighogy megitta Kumilla a vizet, átjárta a méreg gyönyörű szép testét.
Betelt a kívánsága: hirtelen halállal halt meg szép Kumilla!
Haj, mit tesz Delimán, amikor ezt látja? Volna száz nyelv a szájamban, el
nem mondhatnám. Elméjének bódultában halomra öldös kegyetlenül tatárt
és törököt, saját maga embereit! Majd elhányja a fegyverét, megszaggatja
ruháját, tőből rángat ki fákat. Nem kiált, de ordít oroszlán módjára, s öl,
ront, szaggat kit ahol ér!
Így jár két nap s két éjjel az erdőn, aztán magához tért. Felszedte fegyverét,
köntösét is fölvette, indult a táborba – rettentő bosszút hordozva szívében…

TIZENHARMADIK ÉNEK

Isten vezérli az ember dolgát, ő jelöli ki mindennek a határát. Át nem

hághatja senki ezt a határt, ám míg oda nem ért, ne is féljen semmitől. Lám,
Zrínyi hány veszélyben forgott, s mindig megtartotta őrző angyala. De hát
eljön majd az ő órája is, mikor meg kell halni…
És Deli Vidnek is, kit a török sereg magával sodort, íme, nem esett baja.
Előtte, mellette sokat lekaszált a halál, és őt elkerülte. Ott jár-kél most a
török táborban, hányan ismerik őt, s nem ismernek rája: Isten elvette a
szemeknek látását! Ám majd eljön az ő órája is, ahol vége szakad az
életének… De most járhat-kelhet a táborban bátran. Nem jött el még a Deli
Vid órája!

Volt Deli Vidnek egy szép felesége a szigeti várban. Szépségénél urához való
hűsége volt csak nagyobb. Török leány volt, kit Deli Vid nagy erős harccal
hozott el egy várból. Haisszen volt a török neve, Borbála lett a szent
keresztségben. Hogy hiába várta haza urát jó Borbála asszony, nem sírt,
nem jajgatott, hanem bátran felfegyverezte magát. Karcsú testét ura
páncéljába szorította, felkötötte ura kardját, s úgy ült a lovára. Haját, fejét
török módra fátyollal borítva, kiment Szigetvárból, és ment egyenest a török
táborba, török nyelven ezt is, azt is megszólította, fordult erre, fordult arra,
szemlélődött, vizsgálódott: hátha megtalálná az ő vitéz urát.
Addig járt-kelt, míg a tábor túlsó részére nem ért, s íme, megpillantott egy
nagy szerecsent, kinek láthatóan sietős volt az útja, de hiába biztatta a lovát:
a szerecsen nehéz teste alatt kifáradott a ló, szakadt a hab róla. Sejtette az
asszony, hogy hírvivő lehet, gondolta hát, megállítja, szép szavakkal
megszólítja. Meg is szólította, de az nagy sietve azt felelte neki:
– Ne tartóztass fel. Olyan hírt viszek a császáromnak, hogy egész életemre
úrrá tesz jutalmul. Hagyj hát békességben.
– Ó, mondd meg nekem is – kérte ez hízelkedő szóval –, ne félj, derék vitéz,
nem lesz károdra.
– Hát jó – mondta a szerecsen –, amott egy sátorban alszik Deli Vid török
ruházatban!
Hej, gondolhatod, hogy elváltozott a jó asszony arca, mikor ura nevét
említette a pogány! Nosza, lovát sarkantyúzza, három ugrásban eléri a
pogányt, kopjájával a nyeregből földre taszította, szablyájával a fejét gyorsan
levágta, aztán elvágtatott, mint a sebes szélvész.
Sok török látta, amit az asszony művelt! Hej, támadott szörnyű zenebona –
utána! utána! Ó, szegény Borbála, vajon mi lesz veled!
Íme, máris utolértek!
Lóról letaszítják, aztán körülfogják. Kérdezik, honnét jött? Miért ölte meg a
szerecsen vitézt? Nem tudja, mit tegyen, nem tudja, mit szóljon. Végre is
megszólal:
– Kairóban lakom, onnét jöttem ide – azt hazudja szegény. – Ott ez a
szerecsen a bátyámat megölte. Azért jöttem, hogy őt megbosszuljam.
Hogy ezt mondta a szép asszony, máris akadt, aki a pártjára állt.
– Jól tette! Jól tette! – kiáltották többen. Mások viszont ellene voltak.
Civakodtak, veszekedtek, kiabáltak összevissza. Meghallotta a nagy
zenebonát Deli Vid (mert nem messze volt a sátra), hej, mindjárt felugrott a
gyors Karabulra, odavágtatott szélsebesen, s íme, ott látja feleségét, hallja a
sírását, keserves sírását! Gondolhatod, hogy megijedt, de legyőzte ijedtségét,
s mondta nagy okosan:
– Álljatok meg, jó vitézek, mert ez az én szolgám! Őt keresem már mióta.
Lovamat és fegyveremet is ellopta tőlem, adjátok kezembe!
Csakhogy közben odajött egy bíró, aki azt mondta Vidnek:
– Hogyha lopott, álljon törvény elé. Ha tied ez a szolga, bizonyítsd be.
– Ej – kiáltott Deli Vid nagy nekibúsultában –, pogány ebek: kardomban a
törvény, abban az igazság!
 S ahogy ezt kimondotta, derékban kettévágta Malkukot. Aztán sorra került
Ábel és Izmail, Abaza és Jakut, de még a bíró is – földre terítette, pokolba
küldötte, aki csak ellenállott. Így járt Ejuz bég is, aki Borbálát fogta. Akkor
aztán megragadta szerelmese kezét, felkapta lovára, a gyors Karabulra. Mint
a süvítő szél, úgy repül Karabul, hogy lába nyoma nem maradt a földön.
Most már felismerték a hős Deli Videt.
– Utána! Utána!
Vágtatnak ezeren, vágtatnak többen is, mind hiábavaló: nem érnek
nyomába, könnyű ködként eltűnt Deli Vid…
Ó, micsoda örömmel fogadta a holtnak hitt vitézt Zrínyi! S mely gondosan
hallgatta Deli Vid szavait! Mert elmondta sorban, mit látott, mit hallott.
Mindezt persze tudta a nagy bán, jól látta ő a nagy veszedelmet. Látta, s nem
riadt meg, elméje, nagy szíve meg nem zavarodott.
Nem így Szulimán. Háborgott a lelke. Kegyetlen törvényt tett maga vére
ellen. Azt mondta magában:
„Sok száz népet s a világ nagy részét lábam alá nyomtam. Talán Mohamed
azért hizlalt szerencsével, hogy nagy hírem Zrínyire ragadjon? Azért győztem
le egész világot, hogy most ő győzzön le? Halljad, nagy Mohamed, te magadat
csalod, ha elfordulsz tőlem. Ha pusztulásba viszem magam s a muzulmánt,
kitől nyersz ezután nagy hírt, s tisztességet? Hát, hogyha veszni kell, vesszen
el énvelem a török jó híre! Ha elvész Szulimán, vele pusztul a vitézség, a jó
hír és a török hold.”
Így háborgott a nagy császár lelke, de győzött az okossága. Hívatta a
fővezérét, hogy még egyszer tanácsot üljenek. Szokolovics Mehemet nyomban
egybehívta a vezéreket, leültette őket, kit-kit rendje szerint, ő maga is leült a
főhelyre.
A vitéz Delimán ült az első helyen, de ő mélyen hallgatott. Szíve
felhőszaporító, a szeme tengerárasztó, széles melle úgy fúj, mint a bányafújó
– nem szólt ő senkihez, nem is kérdezték hát. Mellette ült Ali bég, Rusztán
bég barátja. Az szólott elsőnek:
– Adta volna Isten, hogy, amit egyszer okosan kezdtünk, vigyük is végbe.
De hát megbomlott a tanácsunk tisztessége. Amit az ész kíván, a nyelv nem
mondja ki. Nem meri mondani. Szabadon szólásért lett Rusztánnak vége:
várhatok-e más egyebet én is? Számtalan vezérnek miért kellett vesznie?
Mert nem adtunk szót Rusztánnak. Miért feküsznek itt holt basák és bégek?
Mert egy ember megzavarta egyetértésünket. Pedig jól láttuk, hogy ő maga is
mit csinált. Láttuk, hogy fut felénk, s akiket mi oroszlánoknak tartottunk,
mint ölyv előtt a tyúkok, úgy megszelídültek. Engem is halállal fenyeget, de
hadd fenyegessen, kimondom kereken: nincs immár mit tennünk, mert
szerencsét hasztalan építünk a reménység hátán. A bolondságok közt nincs
jobb a rövidnél: legyünk túl rajta gyorsan, míg nagyobb kár nem érne. Azért
én azt mondom: jobb lesz becsülettel elhagynunk ezt a helyet, semhogy
annyi vitézt halálba kergessünk. Nagy kárt vallunk, és a várat be se
vehessük? Nevettessük ki magunkat az egész világgal? Aki nem tart velünk,
hát maradjon itten. Vegye be seregével a szigeti várat.
Noha Delimán gondolatban másfelé járt, míg Ali bég beszélt, mégis
észrevette, hogy rá példálózik. Felugrott ültéből, s haragjában így kezdte
beszédét:
 – A szájadat megnyitottad, Ali bég, de mire nyitottad? Arra, hogy gyalázd a
híremet. De fejedre fordul a gyalázat. Ebugatás nem hallik az égbe.
Tanácsban első vagy, de vitézségedet még senki sem látta. S miféle tanácsot
adtál? Egy kufár sem adhat hitványabbat ennél. Hát futott Delimán?
Szégyenszemre hátat mutatott a gyaur ebeknek? Hol volt Ali bég akkor,
amikor Delimán Szigetvárott gyaurokat kaszabolt? Nem így ismert engem a
két Badankovics. De még Hervoics sem! És sok ezer más, kit föld alá tettem,
a gyaur seregben. Kérkedsz azzal, hogy félsz tőlem, álnok róka, te? Ne félj, ily
rossz vérrel vitéz kezemet nem mocskolom be. Hadd lakjék csak benned
silány lelked, bár megérdemelnéd, hogy egy jegenyefán lógjon a tested.
Tanács kell? Íme, a tanácsom. Küldje ki a császár meztelen szablyáját, azzal
mutassa ki haragját, s öljék meg azt, aki az ostromból kivonja magát. Én
megyek elöl, én, s ledöntöm Szigetvár bástyáját rettenetes kézzel, jöjjön bár
száz Zrínyi tűzzel-vassal ellenem!
Így beszélt Delimán, s a tanács feloszlott. Szót sem szólt senki. Gyorsan
elment ki-ki a maga sátrába.

Bezzeg Demirhám nem találja helyét, mióta megesett rajta a nagy szégyen.
Lángot fúj, s nincs nyugalma, míg e szégyent le nem mossa. Amíg Deli Viddel
ismét szembe nem száll.
„Hol van jó hírem – háborog magában –, amelyet sok veszedelemben
szerzettem? Jobb lett volna elvesznem Vid kardjától, semhogy ilyen
meggyalázottan éljek. De látta a világ, nem az én vétkem volt. Sem magam,
sem lovam, sem fegyverem nem hibás. Vagy holló száll a mellemre, vagy
dicsőség a fejemre, de a harcot Deli Viddel újrakezdem!”
A császárhoz ment, és így szólt:
– Hatalmas császár, miért van tisztelete a vitéz embernek? Mert kockára
teszi életét az ura kedvéért. Amit hittel fogad, megállja. Énnekem most
nincsen becsületem, mert Viddel a harcomat nem fejeztem be. Uram s
császárom, miért kell ezt szenvednem? Jobb lett volna Vidtől megöletnem.
Lám, Amirasszen a másvilágon látja, hitetlen embernek mi a jutalma. Bár a
halálommal hozhatnám helyre, ami csorba esett a tisztességünkön! Ó,
hatalmas császár, eressz bajvívásra. Deli Vid s közöttem halálos a törvény:
csak halál ítélhet köztünk!
Ezt mondta Demirhám, de a császár másként gondolkozott. Sok gond ült
megvénhedt mellében. Mondta Demirhámnak:
– Mit akarsz, Demirhám? Gondold meg igazán, van-e helye most az ilyen
bajvívásnak? Azért jöttünk ide, hogy bajvívást nézzünk, s aztán
hazamenjünk? Jól tudjuk, vitéz vagy, de kicsiny helyen akarod mutatni a
vitézségedet. Kevés haszon, kevés tisztesség származhatok ebből, s annál
nagyobb veszély. Tudod-e, hol van most a vitézség próbája? Ott van
Szigetvárnak megtépett bástyája – oda menj, Demirhám!
Nem szólott Demirhám. Kiment a sátorból. Szíve lánggal égett, helyét nem
találta. Már tudta, mit tesz. Elvégezte a szívében, meg is esküdött rá: egyedül
vág az ostromnak, egymagában!
Közben a császár magához hívatott hat főembert, s nem többet, mert látta,
hiába hirdet tanácsot: immár kétszer is felbomlott Delimán miatt. Sorban
ezek elémondták, ki mit gondol jónak.
Az egyik azt mondja:
 – Tegyünk még egy próbát Szigetvár ostromával, s ha az sem sikerül,
hagyjunk békét a szigeti várnak.
A másik:
– Nem szükséges, hogy itt maradjunk. Rendeljünk a vár köré tízezer
gyalogost, messzibb helyezzünk el még tízezer lovast, hogy a segítséget
megakadályozzák.
Harmadik:
– Égesse Ali Kurt a várat tüzes szerszámokkal. Az árokból folyassuk le a
vizet, ami nem folyhat le, töltsük meg gyapjúval.
Negyedik:
– Legjobb hazamennünk. Miért vesztegessük az időt hiába? Ne várjuk meg
az őszt hideg esőjével.
Ötödik:
– Hagyjunk Pécs várában kétezer gyalogost, s mellé ezer lovast, hogy
zablában tartsák Zrínyit, s vitézeit.
A hatodik is a hazamenést tanácsolta.
Ám éppen akkor hozták Ali Kurt holttestét! Fejét elszaggatta Csontos Pál
ágyúja, a testét is alig találták meg. S hogy Ali elesett, kétszáz szablyás
kirohant a várból, háromszáz törököt levágtak hirtelen, elvagdalták az ágyúk
kerekét, vasékeket vertek a gyújtólikakba.
Hej, búsult a császár, mikor ezt meghallotta! Meghalt Ali Kurt, az ágyúk
mestere! A császár szörnyű haragja kétségbeesésre változik. Látva látja, hogy
megmarad Sziget az ő szégyenére. Már-már ő is azt gondolja, jobb lesz
hazamenni, noha jól tudja, hogy oroszlán marad mögötte, aki miatt békével
nem léphetik majd egyet sem.
De halljad csak, mi történt! A szigeti várból kiröppent egy galamb. Szép
fehér galamb. Kanizsai fészekben nevelték: oda igyekezett. Ám útközben
észrevette a galambot a sólyom, s nagy hirtelen, sebes szárnycsapással
utánairamodott. Szegény fehér galamb, merre is repüljön! Ijedten csavarog a
levegőégben. Aztán egyszerre csak, hogy életét mentse, hirtelen beröppen
Szulimán sátrába.
Nosza, a testőrök gyorsan megfogták, szárnya alatt levelet találtak, s vitték
nagy örömmel Szulimán szultánnak. Hívatta a császár a magyar tolmácsot,
kezébe adták a szigeti levelet. Az volt írva kívül szép kerek betűkkel: Adassék
e levél a magyar királynak.
Az volt a levélben:

Felséges királyom, ha kérded, mint vagyunk? – közel a halálhoz. Segítség

sem hoz már reménységet nékünk, ötszázan maradtunk, de a sebek miatt,
koporsóhoz közel. Hanem a pogány eb sem kérkedhet velünk: kard alá
fektettük tábora hatodát. Vezéreket, basáidat megöltünk, már csak fejetlen láb
a mi ellenségünk. Két nap alatt eljön a mi végső óránk, tűzzel megemésztenek.
Nem találjuk sehol a helyünket. Kár lenne tűzben vesztenünk életünket, azt
tervezzük, hogy ott kinn végezzük el. Ne gondolj te mást már a segítségünkre,
mert látjuk magunk is, hogy az lehetetlen. Hanem a pogány törökben azért
nagy kárt tehetsz, ha utánamegy sereged is, magad is. Kárt tehetsz, mert
nincsen már vezérük. Csak Szulimán és néhány tudós főpap, Delimán s
Demirhám vakmerő bolondok. Huszonötezer török eb fekszik itt tíz ostrom
után. Többet mi nem írunk, hanem Isten tartsa felségedet jó szerencsében,
egészségben.

Mikor meghallotta ezt Szulimán, feldobogott a szíve. Nem gondolt már a

hazamenésre. A galambot elbocsátotta, hadd repüljön szegény. De nem
messzi repült, mert a sólyom leselkedett, megragadta s kegyetlen körmével
szerteszét szaggatta.
Szulimán pedig tüstént ostromot parancsolt. Megmozdult a tábor. Vittek
tüzet, vasat, kénkövet, gránátot – közeledik Sziget utolsó órája.

TIZENNEGYEDIK ÉNEK

Volt a török táborban egy öreg tudós ember, Egyiptomból való, a neve:
Alderán. Nagy volt a tudománya, nagy volt a hatalma.
Uralkodott az alvilág lakóin; minden elemeken; iszonyú felhőkön; égi
planétákon; a földrengéseken; a villámlásokon; mennyköveken.
Ez az Alderán bement a császárhoz, és ezt mondta neki:
– Tudom, hogy érted, miért jövök hozzád, de értsd meg az okát, mert
hasznodra leszek. Ellenségeidben szörnyű nagy kárt tehetek. Rettentő
lelkeket tartok én láncon, s mikor nekem tetszik, mások kárára szabadon
eresztem őket. Hatalmam van a poklokon, a poklok lakóin, s ha akarom,
megrontom a gyaurt is. Azért semmitől se tarts, ne is készülődj, várj csak
nyugodtan, hozok én Szigetre rettenetes felhőt, kénköves tüzeket. Reá
szabadítom az ördögöket. Meglátod majd, hogy mit használ nékik az Istenük,
mit használ Jézusuk, ha reájuk török a tudományommal! S ez nem elég:
felhozom sírjából a nagy dicső Alit. Ez lesz csak a végük!
S mert szörnyű átkokkal kísérte szavát, elhitte a császár, amit Alderán
mondott. Elbocsátotta kegyelemben, az meg felült fekete lovára, repülve
repült a rengeteg erdőbe, s a rengeteg erdőben megállt egy tisztáson. Nagy
titkon odavitetett tizenkét ifjút, keresztény ifjakat, kik láncolva, fogva voltak
a török táborban.
Haj, mit művelt a szörnyű Alderán! Egy nagy késsel elmetszette az ifjak
gégéjét, ártatlan vérüket tálba eresztette, s mikor a hold feljött, rézvesszővel
kört írt maga körül, egy rettentő nagy kört. Aztán újabb kört vont az első kör
körül, ő maga megállott a belső közepén. Ott az ifjak véréből mindenféle
csuda alakokat rajzolt, s még ez sem volt elég: négyenként az ifjak testét
kerékre csavarta. Akkor elindította mind a kerekeket, világ négy sarkának,
pokolbeli lelkek engeszteléséül. Elgurultak a kerekek szélnél sebesebben, ő
pedig mondta haragos szóval:
– Halljátok, siralmas pokolbéli lelkek! Halljátok, rettentő istenek, Plútó és
Szerapisz, ti az alvilágnak fő fejedelmei! Belzebub és Hárpád, alvilági folyók
kegyvesztette hada, ti mind, kik az égből föld alá estetek! Halljátok, és
jöjjetek a földből ki gyorsan! Egyik se maradjon a pokol gyomrában! Íme,
eljött az órátok, mikor a keresztet megbosszulhatjátok!
 Zengett, zúgott a lég Alderán hangjától, de a föld nem mozdult. Hej,
szörnyű haragra gerjedt Alderán! Lábával dobbantott, csak úgy döngött a
föld, s rikoltott hozzá:
– Hát mégsem halljátok, ti nyomorúságos megkínzott lelkek? Azt hiszitek,
nyomorultak, nem tudom a szájamat megnyitni, s megnevezni azt, ki az
istenségét magas égben hagyta, s itt a földön magára öltötte az ember
személyét? Azt hiszitek, elfeledtem hetvenhét nevét annak, ki az égből
letaszított titeket? Azt hiszitek, elfeledtem a kínjait annak, ki a vérét
ártatlanul hullatta, hogy titeket ingereljen?
Így mennydörgött Alderán, s íme, egyszerre csak sötét felhők borították el
az eget. Lucifer háromszor rázta meg a földet, s a csillagok fényét kioltotta.
Égnek, földnek színét eltakarták tigrisek, sárkányok, kegyetlen hiénák,
rettenetes óriások, tűzokádó szörnyetegek. Ott volt Tantalosz36 is, akit örök
éhségre, örök szomjazásra büntettek a haragvó istenek, merthogy őket
megtréfálni merte. Ott az unokája, a kegyetlen Atreusz, aki megölte öccsének
fiait, s a húsukat feltálalta tulajdon atyjuknak. És ott volt Medúza, a
kígyóhajú nő, ki a rátekintőt kővé változtatta. És Eumenidész, a szörnyű
fúria, lobogó fáklyákkal. Ott volt Diomédész, a trákok királya, aki vendégeit
felfalatta, megetette a paripáival! S a kegyetlen Teromadán szittya király, az
oroszlánjaival, kiket embervéren tartott! Buszirisz a véres oltárokkal: minden
évben egy jövevényt áldozott fel Jupiternek, hogy Egyiptom földje, melynek
királya volt, gazdagon teremjen! És a kegyetlen Prokrusztész, ki a magas
termetű vendégeit rövid ágyba fektette, s testöknek az ágynál hosszabb
részét levágatta; az alacsony termetűeket meg hosszúba fektette, s addig
nyújtóztatta, amíg meg nem haltak. Ott ugatott a rettentő Szkülla, emberevő
asszony. Ott jajgatott Gerüon, a háromtestű óriás, kit Héraklész megölt, s
elhajtotta marháit. Mezentius, az istenek megvetője; Phalarisz, aki izzó
ércbikába zárta áldozatát. Ott a hidrák, e sokfejű kígyók s mindenféle
szörnyek.
És köztük ott sétált kevélyen a világrettentő szörnyűséges Halál, nagyobb,
irtóztatóbb valamennyi szörnynél: rettentő nagy kaszát tart mindkét kezével.
S jöttek seregestül ezerféle lelkek, elöl Plútó, tüzes lova hátán, s Asztragora,
a fő-fő boszorkány kénköves taligán.
Mikor mind-mind elé jöttek a föld mélyéből, megszólalt Alderán:
– Halljátok a szavamat, ide figyeljetek. Azt kérdem tőletek, hogy ki ejtett
csorbát az ördög hatalmán? Ki vette el az ördög fegyverét? Igaz, hogy az égből
leestetek. A csillagos eget örökre elvesztettétek. Ám fegyvereteket, szörnyű
erőtöket senki el nem vette. S lám, ti mégis eltűrtétek, hogy kivitte közületek
a lelkeket a föltámadt ember37. Nem volt, aki a keresztnek ellent állott volna.
Minden nyavalyátok abból kerekedett, hogy világgá trombitálták: nem
mertek a keresztfára nézni, előtte megállni, elbújtok előle a földnek
gyomrába. S most újabb bosszúság száll a fejetekre, mert ím, az ég úgy
döntött szégyenetekre, hogy a kereszt jelére fusson az ellenség, s
keresztényre szálljon minden hír s becsület. Lám, néhány nyomorult
keresztény megbújt Szigetvárban, s nincsen másban bizodalmuk, csak
egyedül benne, aki keresztfán függött, ötszázezren indultunk ellenük, és a

36
Tantalosz és a többiek – a görög mondákban szereplő alakok
37
vagyis: Jézus
kereszten nem tudunk erőt venni. Jöjjetek hát Szigetre, kénkővel és tűzzel,
égessétek porrá minden emberével.
Így beszélt Alderán, s a pokolbeli lelkek mind elrepültek Sziget vára felé.
De ez sem volt elég Alderánnak. Rákiáltott a földre, hogy hozza Alit elő, a
próféta vejét, Szigetvár vesztére.
Hallgat a föld, de Alderán rádobbant keményen, s rettentő haraggal kiabál,
sikoltoz:
– Hallod, Föld, el akarsz pártolni éntőlem? Kedvemet szegnéd
megátalkodással? Nekem, Alderánnak, aki, ha akarom, a magas egeket
felhőbe takarom. S ha akarom, a felhők leesnek, s tiszta kéken maradnak az
egek. Ha akarom, egyetlen szavamra felbolydul a tenger, s egy másikra
lecsendesedik. Parancsolok a szeleknek és minden elemeknek. Téged is,
aranyos hold, égből leszállítlak, s néked, koporsóban hagyott árnyék, ne
parancsolhatnék? Jer ki, Ali, jer ki, a földnek gyomrából! Hozd ki
koporsódból nagy zülfikárodat, Mohamedtől kapott halálos kardodat! Ismét
meg kell itatnod lovadat a vértóban, mert lám, a gyaurok elfeledtek téged!
Megrendült most a föld, rettentőt ordított s kétfelé szakadt. És kiszállt
belőle fehér atlaszban38 a hős, a bölcs Ali. Fején komoran patyolat turbán.
Alatta sötét lova. De komoran járatja a lovát a szép holdvilágon, s meglátva
Alderánt, haraggal kiáltja:
– Kicsoda zörget fel kínomból engemet, s nagyobb kínra hívja átkozott
fejemet? Kicsoda rázott föl koporsómból? A kínzó ördögnél nagyobb kínt tud
az ember kitalálni. Mert nagyobb kín nekem látni a világot. Mit akarsz
énvelem, kegyetlen Alderán? Hogy általam örülj Szigetvár elestén?
Csalatkozol abban, nagyeszű Alderán: nincsen már hatalmam. Nem laknak
Szigetben olyan keresztények, kiknek árthatnának pokolbéli lelkek, mert az
ő istenük nagyobb Mohamednél. Kedvesebbek az Isten előtt, s bár elesnek ők
is, de jaj a töröknek! Készülnek már a kegyetlen Párkák: elszaggatják
Szulimán élete fonalát, a fúriák nem menthetik meg őt. Ám azért ott leszek.
Nézem, hogy mit művelsz. Nézem, mit használnak az ördögök néked. De
kardomat nem vonom ki. Ne várd! Porrá lett a kardom. Isten úgy akarta.
Így szólt Ali, s rettenetes lován a lelkek nyomában repült. Alderán
elgondolkozott, igen eltűnődött, s búsan felsóhajtott:
– A keresztényekkel van az igaz Isten!
De már röpülnek is az alvilági lelkek rettentő seregben, szörnyű
sötétségben. Futkosnak a fúriák iszonyú fáklyákkal, vélnéd, a világot
gyújtják fel. Kegyetlen hárpiák véres mérget okádnak. Asztragora
villámdárdával beütötte a szelek kapuját, s azok kirohannak rettentő
zúgással, s száguldanak Szigetvárnak. Versenyre hívta Boreász, az északi
szél Euruszt, a délkeleti szelet. Sugár szárnyára kél Boreász, s kegyetlen
haraggal repül Sziget felé. Aranyos kézíját meghajtja Szivárvány. Mintha lőné
nyilát: villámlik erősen. Forgatja nagy kardját a kevély Orion, a szép görög
vadász – Szigetre! Szigetre! mind csak azt kiáltja.
Futva futnak a bástyákra Zrínyi vitézei, de nem állhatják a tüzek erejét.
Szerteszét száguldanak Vulkánusz lángjai: senkit a bástyához közel nem
eresztenek. Ím, a török is tüzes labdákat röpít a várra. Már a külső várat
bevették ostrommal: a belső várba szorult Zrínyi ötszázad magával.

38
atlasz – fényes, sima szövet
 De ott sem maradhatnak soká, mert a fejük felett sűrű tűz villámlik. És
kíséri Zrínyit a sok ezer lélek. Kísérik, de Zrínyi nem ijed meg tőlük. Szól a
vitézeknek:
– Ne féljetek semmit, ha százennyi ördög nyit ránk dühös szájat, nem árt a
lelkünknek, mert velünk az Isten. Ezek a pokolbéli lelkek az ellenséggel
vannak, a mi reménységünk az Istennél van. Vidám szívvel halunk meg
érette. Legyen meg az ő szent akaratja!
Így szól Zrínyi, így bátorítja magát és vitézeit. Aztán parancsot ad három
fővajdának, hogy álljanak hadba a külső vár piacán. És rohannak ezek
bátran a törökre. Hiába fújnak a szemökbe kénesőt – vágják a törököt.
Fegyver fegyverrel, vitéz vitézzel összetalálkozik, összekeveredik. Csak
jajgatás hallatszik a nagy sötétségben. Hull a török, falkával hull, s nem a
keresztény. És száll a tűz, pokol tüze a pogány törökre, nem a keresztényre.
Úgy tetszett az Istennek, hogy szerecsent, tatárt, törököt emésszen a
pokolnak tüze.
Nézzed Delimánt, mint bömbölő oroszlán futkos dühödten. Nagy
karbunkulus ragyog a sisakján, erről megismerik a vak sötétségben. De még
jobban fényes szablyájáról. Szablyájánál jobban a bátorságáról. Mint
éhfarkas a baromól körül, mellével próbálja: hátha bedűl a fal – így jár
Delimán is Sziget vára körül, a falnak esik nagy széles mellével, bedönteni
próbálja.
Demirhám miként egy fúria, forgatja nagy vasát, s folyton azt kiáltja:
– Hol vagy, hej, Deli Vid?! Bújj fal közé, bújj föld alá, megkeres Demirhám,
s lelkedet kibocsátja rettenetes dárdám!
Hallotta Deli Vid, tovább nem tűrhette. Odarugaszkodott, ahol Demirhám
kiáltozott.
– Hitetlen, hol láttad az én bújásomat? – mennydörgött. – Nem érdemled
meg, hogy kardot emeljek rád, mert megszegted szavadat, megszegted
hitedet, emberségedet!
Keservesen felsóhajtott erre a szerecsen:
– Hallgass meg, Deli Vid. Mindketten tévedtünk. Sem te el nem bújtál, sem
én a hitemen nem ejtettem csorbát. Bújásodat velem a harag mondatta. Ha
az egész tábor megszegte a hitét, vesztemet gondolván, én vagyok-e vétkes?
Láttad-e, hogy valakitől segítséget kértem? De ami megtörtént, ne beszéljünk
róla. Most van időnk, menjünk a mezőre. Elválik, Deli Vid s Demirhám
kicsoda. Éljen, kinek Isten s jó kardja engedi.
Nem örömest megy ki most Deli Vid, mert Zrínyitől nincs rá engedélye, s
hogy Zrínyire gondol, könny szökik a szemébe.
– Félsz a haláltól? – kérdezi Demirhám.
– Esztelen Demirhám, mit gondolsz felőlem – válaszolt Deli Vid. – Azt
hiszed, tán a félelem sajtolja könnyemet? Tévedsz. Élet vagy halál: mindegy.
Nem hoz gyalázatot fejemre a halál, de sőt öregbíti a jó híremet. De sírok,
amikor Zrínyi jut az eszembe. Mert látom, ma elvész az a szép virágszál, a
keresztény világnak megvigasztalója. Látom már, nyitva áll az ég előtte, s
várják az angyalok. Hozzá képest mit ér a te fejed, szerecsen Demirhám?
Véredre szomjaznám? Szomjamat nem oltja. Zrínyi egy csöpp vérével az
egész muzulmán hit nem ér fel.
 Mosolyog Demirhám, de mást gondol. Érzi már az utolsó óráját. Csoda
gondolatok járnak a fejében, csoda jövendőt lát, de nem mutatja, szívét
keményíti a halálos párviadalra.
S elindultak ketten. Senki nem követte őket. Szigetvártól messze találtak
egy rétet. Szép kerek rétet. Mintha csak ilyen harchoz csinálták volna. Ott
Demirhám kirántotta kardját, dühösen, de Deli Vid még nem nyúlt
kardjához. Az égbe tekint, buzgón imádkozik. Ima után ő is kardot rántott, s
nézi Demirhámot: hogy fúj tüzet, lángot.
Mint tengeren, ha két gálya egymásba rohan, összecsaptak kegyetlenül.
De mind a kettő vigyázott magára, társának vesztére forgatta a kardját. Mind
a kettő készebb volt a halálra, semhogy a másiknak félelmet mutasson. Két
kézzel emelte föl Demirhám a kardját, úgy csapott Deli Vidre, fényes
sisakjára.
A sisakról lecsúszik a kard, s íme, patakzik a vér Deli oldalából. De nem
retten Deli. Demirhámhoz ugrik, és nagy erővel csap az arcába.
Nem csapott hiába: orra közepétől szájáig hasította a fegyver. Vért s
mérget okádik Demirhám, szörnyű haragjában nem vigyáz magára,
megismétli nehéz csapásait. Most Deli Vid elkapta a nyakát, elkapta fél
kézzel, s másik kezével Demirhám oldalába döfött nem is egyszer. Demirhám
vergődik, ordít, s hogy a végét érzi, kirántja magát Deli Vid kezéből, s
rettentő csapást mér a nyakára. De már tovább nem állhat a lábán, ledöndül
a földre, ám leestében is üt még egy utolsót.
A földön fekszik már a vitéz Demirhám. Deli Vid áll még: kettészeli a
Demirhám mellét. Föld alá szállt a lelke, nagy árnyék borult rá.
Deli Vid sem mehetett tovább! Demirhámhoz közel, ő is elesett. Száll a
lelke az égbe, a homok szívja fel a vérét…

TIZENÖTÖDIK ÉNEK

Közeledni látta Zrínyi az utolsó óráját, egybehívta hát a vitézeit. S

egybegyűltek mind, akik a harcból visszatértek. Csak Deli Vid nem volt itt…
És szólt Zrínyi:
– Vitézek, látjátok, milyen állapotban vagytok velem együtt. Nemcsak a
törökök hoznak bajt fejünkre, de az elemek is mind ránk szabadultak. Mint
az ötvösmester tűzben az aranyat: mindenképpen próbára tesz bennünket az
Isten, s merthogy látja a mi hűségünket, szép koronát készíttetett nekünk.
Nem haragszik már ránk. Megbüntetett itt e földön bűneinkért, most
mennybe visz bennünket, hol elnyerjük hűségünk jutalmát. Ne irtózzunk a
haláltól, mert örökké való örömhöz vezet az a lépcső. Életünket el kell ma
vesztenünk, minden hadi próbát le kell pecsételnünk, be kell ma fejeznünk.
Vitézül éltünk, haljunk meg vitézül. Mutassunk példát ezzel az egész
világnak. Ami tisztességet szerzünk ma nevünknek, megszépíti minden
tetteinket. Nem hurcol pórázon minket a pogány eb, nem visz láncra verve,
diadalmenetben a nagy török császár. Hadd pusztuljon a török végső
óránkban is. Hadd lássa, hogy velünk van az Isten. A tűz miatt nem
maradhatunk itt. Mihelyt hajnalodik, rontsunk ki a várból, s mutassuk meg
nekik: vagyunk, akik voltunk!
Ezt mondotta Zrínyi, és a vitézek bólintottak a szavára.
Hadisten száll mindegyik szívébe, s villámlik a szemük, mint a gyémánt! S
mint mikor az erdőt zúgatja kemény szél, hangos zendülés zúg a kicsiny
seregben. Várva várja mind az időt, mikor Isten elé bocsáthatja lelkét.
Elhánynak magoktól minden súlyos dolgot: pajzsot, páncélokat,
szablyahüvelyeket, hadd borítsák sebek a testüket, melyeken át égbe száll a
lelkük.
Így a jó vitézek! Zrínyi pedig bement gazdag házába, egy rakásba rakott
minden drágaságot. Mind a drágaságnak fáklyával alágyújtott, s rengeteg sok
kincsét mind füstbe bocsátotta. Egy dolmányt s egy mentét választott csak
magának: valamennyi között a legragyogóbbat. Választott azután két
aranyperecet: vitéz úri karját ezzel jelezte. Sisakjára szegzett lengő
kócsagtollat, s dolmánya zsebébe tett száz-száz aranyat.

Oh, mely csudadolog, hogy jutalmat szerez

Maga hóhérának! Mely kemény vitéz ez!

Hamuvá lett a tenger kincs. És akkor Zrínyi leszedette fegyverét a szegről,

a legkedvesebbet valamennyi közül. Felkötötte oldalára. Indult a halálba.
Indult bátor szívvel.

Ült pedig az Isten abban a székében, honnan beláthatta a nagy mindenséget.

Körötte álltanak a megdicsőült lelkek; énekelve Dávid zsoltárait. Gyönyörűen
visszhangzott az égi muzsika fenséges szózata, és vígan kiáltotta a mennyei
sereg:
– Szent, szent, szent az Isten!
S most az a jó, az az igaz, az a nagy Isten hallgatást parancsol. Int, hogy
gyűljön össze mennyei udvara. És összegyűlnek a mennyei, gyönyörű
seregek. Isten előtt meghajolnak alázatossággal. És szól az Úr:
– Halljátok, halljátok, ti forgandó egek! Halljátok, híveim, mennybéli
seregek! Halld meg föld és világ és ti nagy tengerek, az én szavamat. Ti
látjátok nyilván, micsoda vakmerőséggel támad rám Lucifer. Azt hitte a
kevély, büntetlenül teheti. Elűztem az égből. Örökre elűztem, de ő zörgölődik
vakmerőn, kevélyen. Háborgatni meri híveimet, választott népemet. Lám, a
szigetiek énértem harcolnak, az én hitemért már sok vért hullattak, s most
igaz hitükből k: akarják vetni őket. Lehet-e ezt megengedni nékik?
Eltűrhetem-e én, az igaz Isten? Nem! Nem! Fegyverkezzék mennyei seregem,
űzze őket ismét a föld alá, a pokol fenekére! Eredj, te, Gábriel, a mennyei
haddal, űzd el őket a szigeti vártól. S ha levetik testi köntösüket a szigeti
hősök, lelküket hozzátok az én színem elé: itt van az ő helyük örökkön-
örökké.
Így szól az Úr, nem szózattal, de isteni akarattal, ám megértik az angyalok,
s íme, repül már sebes szárnyon Gábor angyal, kereszt ragyog a kezében. És
repül nyomában a mennyei sereg. Amerre száll, fénylik az ég, a Szivárvány
megnyitja kapuját alázatossággal, s áldást mond reájuk. A Tejút is
megcifrázza magát, látván az Istennek sok szép angyalát. A Göncöl szekere
fegyverüket viszi, hogy könnyítse ezzel az angyalok útját. A fegyverhordó Sas
mennyköveket készít a pokol népe ellen. Herkules sóhajtoz, hogy nem mehet
velük, de ő nem mozdulhat, rettentő botjával strázsálja39 az eget.
De ím, megállt a mennyei sereg a levegőégben, csak maga Gábriel szállott
le Szigetbe. Halálra készülve találta ott Zrínyit, amint imádkozott. S leszállott
Gábriel. Angyali ruhája bíborral volt fedve. Az egyik kezében pallos lángolt. A
másik kezében koszorús pálmaág. S hogy leszállott a sötétes házba, mennyei
fényesség áradt szét abban. S magasan föltartva a szép pálmaágat, így
szólott Gábriel:

„Oh, seregek urának kedves szolgája,

Egész kereszténységnek vitéz virágja,
Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya:
Ihol az Istennek az ő koronája!

Ezt küldi tenéked az hadverő Isten,

De mást készíttetett, az ki lesz fejeden,
Fényes csillagokból kötve lesz örökkön,
Fogod azt hordozni az magas egekben.

Angyali légiót küldött Isten néked

Te segítségedre, kivel meggyőzheted
Ezt a nyavalyában zabált ellenséged,
Kik pokolból jöttek kevélyen ellened.

Azért vidámítsd meg emberi szívedet,

Duplázd meg utolján nagy vitézségedet;
Ne lássa vén tolvaj elvágott fejedet,
Hanem az föld alá küldd elébb a lelkét.”

Ezt mondja Gábriel, és megvidámította a nagy Zrínyi szívét, aztán

leszólította a mennyei hadat. Látta seregestül nem messzi Lucifert, s rászólt
nagy haraggal:

„Mit csináltatok itten? Oh, ti nyomorultak!

Oh, nagy kínokban is fölfuvalkodottak!
Világnak Istenét talán nem látjátok?
Mely nagy mennykövekkel fegyverkezett rátok?

El vagyon végezve Isten titkaiban,

Hogy kik itt meghalnak mostan Szigetvárban,
Mivelünk menjenek Isten országában;
Mit vártok reájok hát itten hiában?

Menjetek, átkozottak, az föld gyomrában,

Ottan bőnösöket zaklassatok kínban;
Fussatok el gyorsan sötét alvilágban,
Az a ti helyetek örökös átokban.”

39
strázsálja – őrzi
 Így szólott Gábriel, s rájok fordította mennyei pallosát s rettentő haragját,
mert látta, hogy lassan készülődnek. Az angyalsereg szép fényes szárnyával
rácsapott a fekete seregre, s íme, egyszerre forgószélként kavarognak,
üvöltenek a sötét felhőkben. Így kárognak a hollók is, ha sas csap le rájuk.
Hanyatt-homlok száguldanak a pokol fenekére, csak Alderán áll ott kevélyen.
Rettenetes átkok szakadnak szájából – de lám, az angyalok legott elnémítják.
Mind alászálltak a pokolbeli lelkek, s bár éjszaka volt még, íme, a sötétből
kihasadt a hajnal, a szép piros Hajnal, fényes-harmatosan. S hogy a piros
Hajnal megmutatta magát, harcba indult Zrínyi ötszázad magával. Megállt a
piacon, s nézte, hogy hol van a pogány. Így jön elő kegyetlenül barlangjából a
bömbölő oroszlán. Így fénylik fel az üstökös-csillag, mely szörnyű jövőt jósol
egész országoknak. Mint az üstökös-csillagtól, úgy remegnek Zrínyi látásától
a török seregek. Jól tudják, hogy halált hoz rájuk.
Továbbmegy a piacról Zrínyi: nem maradhat a rettentő tűztől. Lángban áll
a belső vár. Nagy lassan kiballag a külső kapuból.

Hol vagytok ti mostan, világrontó népek?

Hol vagytok földemésztő szörnyű seregek?
Hol török, hol tatár, sötét szerecsenek?
Hol vagytok három világról kevert népek?

Íme, előttetek áll most Zrínyi Miklós. Hol, merre van vakmerő Delimán? S
hol a sok száz vitéz, kik a szigeti bán vérét szomjúhoztak? Lám, édes ám a
vitézség az ember szavában, de nagy s rettenetes halálos percben. Vakmerő
Delimán is rettegve nézi a nagy szigeti bánt! S mint a nyárfalevél, úgy reszket
Szulimán. Messzi dombról nézi Zrínyi jövetelét, s szíve mégis retteg! Hej,
hányszor megbánta Sziget megszállását! Hányszor megátkozta őszbe borult
fejéti
Zrínyi nem vesztegel soká. Nem pompára, harcra megy ő – s ötszáz halál
követi! Fegyver fegyverrel találkozik itt össze. Vitéz vitézzel viaskodik.
Keveredve száll az égbe vér, por és jajgatás: dárda, kopja, szablya törik. Hol
Zrínyi jár: a Halál jár. Mint futótűz, ha nádba ütközött, mint a sebes vízár,
ha hegyből lerontott: ez most Zrínyi Miklós.
Nagy óriás Csebák ledöndül előtte, átkozódik Jakul, úgy adja ki lelkét.
Mellé zuhan Csirkin. A nagy Jakul zászlóstul esik el. És Mohamed vére,
szerecsen Zulfikár – vérben fetreng ő is. Mint kőeső hull a házra, úgy hull a
bán pajzsára száz szablya, száz dzsida – nem tesznek kárt benne.
De nézzed Murtuzánt, mint a tüzes lidérc, ha felhőből leszáll, s szikrázik a
tűztől: Murtuzán basa Zrínyi hadába veti magát halálos haraggal. Szörnyű
bosszút liheg egyetlen fiáért, akit Zrínyi ölt meg az első csatában. Földre
dönti vitéz Bata Pétert. Nyomban három vitézt küld a másvilágra. Nem
elégszik ezzel, sokkal többre készül. Összetalálkozik most Novák Ivánnal,
suhan a két szablya, össze is csapódik. Ó, szegény Murtuzán, fejed porba
hullott. Egyetlen fiádat többé nem siratod.
De nem tétlenkedik itten Novákovics Iván: Perviz, Bicsir, Arszlán – mind
miatta halnak. S nézzed Orszics Istvánt! A vitéz Balbazán földre hull előtte. S
hullnak a törökök, megszámolhatatlan. Harapják a földet, Allaht kiáltozván.
Itt zászló zászlóval hull nagy csapatokban, ott halomba fekszik sok török
lovastul. Itt félholtan borul vitéz a vitézre, egyik lovon felül, másik lova alatt.
 Némelyik félholtan marja ellenségét, másik vérszopóként vérre
szomjúhozik. Némelyiknek lelke sebeken át száll ki, a másik megfullad a
nagy szorosságban.
Rakásokban fekszik ló, fegyver és vitéz. A keresztény égre néz holtan is, a
török a földbe, mert tudja, hogy neki Isten nem kegyelmez.
Zrínyi vérben gázol. Vérzuhatagokat indít a szablyája. S íme, látja
Delimán, és szíve megremeg. Nem ismert ez a szív még soha félelmet! Látja
Zrínyi rettentő fegyverét, látja nagy erejét, nagy kegyetlenségét – csoda-e, ha
remeg? De lassanként helyre áll a szíve, jó hírére gondol, s így korholja
magát:
– Hát nem vagyok-e én most is Delimán, aki Szigetvárra veszedelmet
hoztam? Almás vize partján vajon nem én hagytam-e egész holttesthalmot?
Állj elő, szívem, vitézségem, mit félsz a gyaurtól? Noha kevélykedik isteni
erővel, nem félek Zrínyitől. Ha vele az Isten, velem Mohamed van!
Delimán megrázta dárdáját szörnyű nagy haraggal. Ilyennek láthattál
bikát az arénában, aki a palánkon köszörüli szarvát, kapál a lábával, fújja a
homokot, s látván ellenségét, fában próbálja meg nagy erejét: így tett
Delimán is, és nagy sebesen, nagy mérgesen nekirugaszkodott hatalmas
erővel, ráhajította dárdáját, azt hitte, hogy Zrínyit legyűri ezzel. De Isten
angyala elvette erejét: a dárda hegye megtompult a pajzson, s leesett a földre.
Nem érti Delimán a dárda esését, de már ki is rántja hatalmas szablyáját, s
pozdorjára töri a Zrínyi pajzsát. De suhan már a Zrínyi kardja, gyorsan
kettévágja a Delimán sisakját, a másik csapással felhasítja oldalát –
patakként folyik a vére. Lángot fúj Delimán, s végső erejével mellbe üti
Zrínyit, de a feje már hull is a porba: kettévágta a nagy bán szablyája. Nagy
keserűséggel elröpült a lelke, mint a füst, úgy eltűnt. Elszállott a lelke örök
éjszakába…
Zrínyi nem áll meg Delimán halálán, halmot halomra hány rettentő
kardjával. Mi az ő kardjának háromszáz pogány fej? Ennyi hullott porba
félelmes kardjától.
Mihelyt elesett a vitéz Delimán, szörnyen megfélemlett a nagy török tábor,
fut, aki merre lát, a legvitézebb is. És velük fut Zrínyi. Összekeveredik a
vadul futókkal, s vágja őket kegyetlenül. Látja már Szulimánt, nincsen
messze tőle, s hogy a császárt meglátja, felfohászkodik Istenhez – és rohanva
rohan a nagy császár felé. Villámlik a kardja, mint az ég villáma, reszket a
nagy császár, noha sok-sok ezer török fogja körül, de hajh, mindhiába! Utat
vág a Zrínyi kardja, foszlik, züllik a nagy sereg, százat öl meg egymás után,
még más százat halomra, senki sem áll ellen, nincs egy vitéz, aki szemébe
nézzen!
Ihol, a nagy császár lóra kapaszkodik, de már ott van Zrínyi, nincs, aki
megvédje!
– Vérszopó szelindek, világnak tolvaja, telhetetlen császár – kiáltott rá
Zrínyi –, ütött már az órád! Számba vette Isten sok s nagy bűneidet, örök
kárhozatra kell menned, pogány eb!
Azzal derékban kettészakasztotta, vérét és életét a földre borította, s lelke,
amely testét kevélyen tartotta, elszállott belőle, nagy átkozódással. Ez volt a
vége a nagy Szulimán császárnak. Ez az ő nagy, híres hatalmának.
 Visszanéz most Zrínyi a seregére, s látja, hogyan hullanak kedves vitézei.
Megfordul nagy hamar, mint pásztor nyájához, s így beszél hozzájuk messze
zengő hangon:
– Halljátok, vitézek, eddig azért éltünk, ki keresztfán halt meg a
szabadságunkért. Most pedig haljunk meg, vitézek, a mi jó hírünkért.
Haljunk meg vitézül. Nyitva látom Istennek országát! Felismerem a nagy
Isten fiát! Felismerem Istennek angyalát: hervadatlan ágból tart nekünk
koronát!
Miközben ezt mondta a nagy Zrínyi, számtalan sok török a seregét
körülvette. S mert karddal nem mernek hozzá közeledni, messziről lődözik.
Hullnak a vitézek, de jaj nélkül hullanak, mind örömmel halnak. S elesik
Zrínyi is. Egy golyó a mellét, egy a homlokát üti… Vitézeivel együtt a földre
hanyatlik…
És leszáll azonnal a mennyei sereg. Dicsérik az Istent hangos muzsikával.
Íme, Gábriel angyal Zrínyi Miklós lelkét felemeli gyönyörű szárnyával, s száll
vele az égbe. És visz minden angyal magával egy lelket, Isten színe elé.
S megzendül az égben az angyalok éneke…