Molnár Tamás: Amerikában élő filozófus, konzervatívnak tartják, ő magát se nem bal se

nem jobb oldali, hanem katolikus filozófusnak definiálja. Nyugaton mintegy 50, angolul és
franciául írt könyve jelzi hatalmas munkásságát, a rendszerváltás óta kb. egy tucat ezek közül
itthon is megjelent.

Molnár Tamás: „A jobb és a bal. Honnan jönnek, hová mennek?”

Néhány általános megállapítás témánkról rendjén van: A baloldal célkitűzése a

forradalomban összpontosul, bár erről a végpontról aránylag kis számú baloldalinak van tiszta
látása és tudata. A tisztábban látók elismerik, hogy a történelem állandó mozgásban van, és
hogy a tipikus baloldali beleilleszkedik ebbe a perpetuum mobilébe mint természetes
közegébe. Léteznek persze regressziós korok is, állítja, de az univerzum és benne minden a
cél felé tör, annak egyengeti útját. Ilyen formán a jelen mindig terhes a forradalommal, a
haladással; a jelen a döntő időszak, akár kiváló embereként (Übermensch) tárja fel magát
előttünk, akár mint a szocialista tan, akár mint szexuális emancipáció. Egy más síkon a
forradalmi haladás megmutatkozik mint a középkori itáliai és flamand városok
feudalizmusellenessége vagy mint modern proletárok ügye a kapitalizmus ellen, a párizsi
diákok összecsapása a rendőrséggel (1968 május) stb.
A forradalom azt is tartalmazza, legalább is a modern felfogás szerint, hogy a
korszakok nem ugrásszerűen haladnak, hanem fejlődnek a múltból a jövőbe (evolúció), ami
azt hozza magával, hogy a múlt letörlődik, elpusztul, tulajdonképpen bűnös. Az egyéni és
társadalmi formák levetik régebbi köntösüket, újakba burkolóznak, azt tartják érvényesnek.
Elavult a család, az iskola, a tegnapi művészet, a tekintély, az intézmények, az osztályok;
helyükbe férkőzik a megszületni vágyó tartalom és forma, de nem mint a véletlen műve,
inkább a forradalmi cél irányában. Ez azt jelenti, hogy a „forradalmi csapatokban” nem
szétziláltan menetelnek, hanem egy bizonyos „menetrendet” követnek. Ez nem spontán
történik; egy elit szabja meg a célt és a módszert, a ritmust és a harci rendet, bár ez az elit is
azt mondja önmagáról, hogy a történelem parancsait követi.
Amit itt mondtunk érvényes az egyház ellen lázadó lutheri és kálvini reformátorokra, a
francia forradalmárokra, az utópiánus és marxi szocialistákra, de Picasso és Schönberg
követőire is, csakúgy mint a darwinizmusra és a freudizmusra is. A történelmi ritmus
(haladás) lehet kegyetlenül pusztító vagy dialektikus, tanítható az egyetemeken és a tömegek
zászlaira írva. Lehet materialista meggyőződésű, ugyanakkor választhat vallási formát. Ez
utóbbira jó példa Szent Ferenc világa. Az assisi prédikátor Isten országának közelségét vélte
látni, és ennek jegyében küldte szét a minorita testvéreket. Lelkesedésükre számított a
megtérések ügyében, de rövidesen világi érdekek kaptak szárnyra a renden belül. Mint Walter
Nigg írja, az Egyháznak fontosabb volt Ferenc megkapó alakja és kultusza, mint társadalmi
szempontból vett prédikációja.
Ez azt jelenti, hogy a vallás is szolgálhat a forradalom hordozójaként, hiszen amit
Szent Ferencről mondtunk, igaz más vallási mozgalmakra is. Főleg a keresztény vallásról
mondható el, hogy egy utópiánus /forradalmi rajongást, sőt tervezést mozgósít, amely
könnyen talál közös utat a társadalmi mozgalmakkal. Ez nyilvánvaló manapság is, amikor a
politikai porondon olyan szereplőket találunk, mint „keresztény szocializmus”, „katolikus
humanizmus”, „keresztény demokrácia” és más változatok. Így nem meglepő, hogy jó néhány
„megkeresztelt” intellektuális doktrína helyet foglal világi változati mellett forradalmi
tanként. A XX. század sok példával szolgál: minél inkább közeli a forradalmi kitörés, annál
többen csatlakoznak a doktrínához, amint ezt tapasztaltuk Lenin, Mao, Castro és mások
esetében – és a múltban is: Robespierre, Saint-Just, Bakunyin. Eljön tehát egy pillanat, amikor
a forradalom érettnek ítéltetik, legalább is annak az elitnek szemszögéből, amely magát

1
kiválasztottnak tekint, és ennek szellemében gyakorolja hatalmát. Így az az érdekes helyzet áll
elő, ahol fontos neveket idézhetünk a kultúra és tudomány terén, századokra visszamenően a
mai napig, amely nevek „forradalmi” színezetet nyertek, és öregbítik a baloldal presztízsét és
befolyását. A reneszánsz korában kezdve a listát: Giordano Bruno, Galilei, Descartes,
Newton, Rousseau, Darwin, Freud, Einstein – olyan nevek, amelyek a „haladást” fémjelzik,
és így „baloldaliság”-ra utalnak a közvélemény előtt. Mert mi a tan, amelyet képviselnek (a
fenti sorrendben)? A világok végtelen sokasága és egyenrangúsága; a szubjektivizmus a
pedagógiában; a majomtól való származás; a pánszexualitás; a relativitás mint kultúrfogalom.
Mindez ma „közös értékeknek” könyvelhető el, de akármi is az érték ebben a vonatkozásban,
mindegyik a deszakralizáció, a laicizálódás jegyében született és azt segíti elő, azt bővíti.
A baloldali gondolkodás bele van tehát építve a nyugati kultúrába, a haladás
ideológiája szállítja nekünk mindennapi létünk kereteit. A forradalmi folyamat így legitimitást
nyer, csak időnként talál maga előtt akadályt, amely megtorpanásra kényszeríti. Ez azonban el
is tűnik, mint egy gyökértelen palánta. Ilyen volt a múlt századi olasz Taparelli d’Azeglio
elmélete, mely szerint egy univerzális „pápai ethnarchiát” kellene létrehozni Krisztus földi
királyságának alapköveként. Taparelli, kinek neve el is tűnt a köztudatból, J. de Maistre
művére támaszkodott, amelynek Du Pape volt a címe, és a francia forradalom elleni pamfletek
közül a legradikálisabbnak számított. Jegyezzük meg, hogy a jelenkori „globalizáció” iker-
elméletéről van szó, mégsem sikerült Taparelli koncepciójának áttörni a divat varázsos
burkán, míg a „világ-állam” nagy karriert futott be a baloldali politikai beszéd egyik
főszereplőjeként. Az ok abban rejlik, hogy a globalizáció legalább is párhuzamos a forradalmi
célkitűzéssel, míg a Taparelli terv azzal ellentétes.
E megállapítás vonatkozik a politikán túlra is: a modernség a forradalmat keresi és
kedveli, és baloldali tüneteket sodor az előtérbe. A kortárs azért is vonzódik a modernséghez,
mert a „forradalomban” tája a jövő ígéreteinek beváltását, és addig is úgy véli, a mozgás, a
nyugtalanság esélyt nyújt valami újdonságra, elfoglaltságra, szórakozásra. Végül is létezik
egy cél, és nemzedékünk felszállhat a rakétára, amely oda tart. A cél maga sokrétű, amint az
utazás is. Vizy Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke célként jelöli meg a jövő
„tudományos társadalmát”; a politikus ezt az „ideális demokráciában” látja; a fiatal katolikus
pap a második Vatikáni Zsinat határozataiban; az ENSZ hivatalnoka pedig a világ-hálózat
kiépítésében, stb. Ezeken a területeken tömérdek a túlzás, az ingyenes radikalizmus, a szónoki
bravúr. De ez kevésnek tűnik, és aki a fejét rázza, az is elhiteti önmagával, hogy ez az igazi
világ, ebbe illeszkedni pozitívum – esetleg Isten akarata. Megjegyzésre méltó, hogy más
korokban éppen az ellenkezőjét tartották korrekt látásmódnak. Az „igazi világ” a múltban
volt, a múlt útmutatásait kutatták a törvényhozásban, a szépségideálban, a viselkedésben.
Minél régebbi, annál követendőbb, annál érvényesebb. Feltételezhető, hogy előbb-utóbb
bekövetkezik egy újabb fordulat, egy sarkalatos változás. Addig azonban a forradalom marad
az ideál, a modell, az egyetlen elképzelhető – és szórakoztató! – célkitűzés. Olyannyira, hogy
felfedezni véljük a forradalmi mobilitást ott is, ahol ez konkrét módon tagadható. Jól
emlékszem a párbeszédre, melyet 1958 nyarán folytattam Jean-Marie Domenach-kal, a
baloldali katolikus Espirit folyóirat főszerkesztőjével párizsi irodájában. Az alig kétéves
magyar népfelkelésről beszélgettünk. Domenach elítélte Moszkva beavatkozását, de sietett
hozzátenni, hogy „azért mégis vannak enyhítő körülmények, mivel a Szovjetunió az egyetlen
ország, ahol a termelő eszközök a társadalom birtokában vannak!” Ez szerinte fölmentette
Nyikita Hruscsovot a történelem bírósága előtt! A haladó szellemű Domenach talált tehát egy
ügyet, amellyel fölmentette a vádlottat; a forradalom haladhatott tovább addigi útján. Az
ígéret beváltását későbbre halasztjuk… Ezt más szavakkal Montuclard atya így fejezte ki: Az
Egyház jól tenné, írta, ha visszavonulna a munkás-ügy firtatásától, és a következő 300 év alatt
átengedné a Kommunista Pártnak a dolgozók ügyét. Az így előálló társadalmi béke, folytatja
Páter Montuclard, lehetővé tenné az elégedett munkásosztály megkeresztelését.

2
 Nem vitás, hogy az idézett személyek csatlakoztak egy már útban lévő forradalomhoz,
akárcsak két, szintén világhíres férfi, Herbert Marcuse és a jezsuita Teilhard de Chardin. A
református lelkész, J. Mohlmann ezt írta az 1960-as évekről: Optimizmusunkban azt hittük,
kitört a világforradalom. Jelei a következők voltak: az ENSZ létrejötte mint a világ-állam
előfutára; Sztálin és XII. Piusz pápa halála; John Kennedy elnöksége; a gyarmatosítás
felszámolása, stb.
Itt már a győztes forradalomról beszél, az egész Foldre kiterjesztve. Divatról már szó sem
lehet, ez a kritikátlan rajongás az ismeretlen jövőbe nyúlik, és azt alakítani igyekszik.
Egyébként a jövő fogalma feloldódik a végtelenben: Teilhard de Chardin állítja, hogy a
forradalom (az ő szóhasználatában Omega Pont) millió évek múlva érlelődik meg, amikor a
„szuper-emberiség” találkozik a „szuper-Krisztussal”.

***

Mielőtt áttérnénk a jobboldali magatartás vizsgálatára, érdemesnek találjuk a

„forradalom” fogalmát tisztázni. Nem azt jelenti ebben az írásban, amit a történészek értenek
a fogalom alatt, vagyis erőszakos társadalmi jellegű változtatás. Inkább a történelmen kívüli,
mondhatnánk kozmikus mozgósításról van itt szó, amely kilendít minket a történelmi
keretből, az emberi tapasztalat-világból, és elindít egy új ontológia felé, ahol az ember
teremtményből autonóm lénnyé válik, saját magának ad törvényeket és tűzi ki céljait. Ez
persze úgy hangzik, mint a már ismert forradalmak: felfordulás, osztályok háborúja, végül
elit-változtatás. A lényeg azonban nem a társadalmi csere, a fent és lent megszokott játszmája,
hanem az ember újra-teremtése, abszolútummá válása. Ebben az új teremtésben (amelynek
elsősorban Nietzsche a krónikása) az elérendő nem egy tárgy, egy stabil célpont, hanem egy
állandó folyamat, amely forradalomként ismerhető meg az emberek és a közösségek számára.
A filozófus Edgar Morin találta meg az ideillő formulát: mivel a modern világ nem ismer el
Istent, hazát, tekintélyt, egyetlen lehetőségünk egy olyan alapot építeni, amely maga
alaptalan! (Un fondement sans fondement.) Márpedig ilyesvalami csak végtelenül labilis
lehet, állandóan kísérletező, az emberből önmagából merített, állandóan épített és porladozó,
konstruált és dekonstruált, erőfeszítés és annak hiábavalósága. Filozófusaink szerint:
processzus megállás és definíció nélkül, vég nélküli folyamat, a herakleitoszi panta rhei,
minden folyó állapotban van, beleértve mindet, akik ezt mondjuk. Nyilvánvaló, hogy egy más
regiszterben ez a felfogás a hedonizmushoz vezet: Élvezd a jelent (carpe diem), énekelte
Horatius, hiszen nincs se múlt, sem jövő; semminek sincs értelme.
Lefordítva az átlagember nyelvére ez azt jelent, hogy átpártolunk az abszurdumhoz és
részt veszünk az értelmetlenben, bár sokszor állunk meg út közben élvezni a játszmát. Ez
vonzó valami azért is, mert a rombolást igazolja. A tanulságot Albert Camus vonta le, ismét
egy másik síkon: bár cselekedeteinknek nincs értelme, mégis a decens ember építi világát,
valahogyan ez kötelessége. Ezt a kritikai életművét megbánó Immanuel Kant már Camus előtt
150 évvel hangsúlyozta. Közölte barátaival, hogy öreg inasára, Lampéra való tekintettel nem
írja meg egyik radikális tanulmányát. Sokat mond ez a tapintat arról, ki szítja a forradalmakat.

***

Térjünk most rá a kérdésre, mi a jobboldal általános viszonya a lappangó

forradalomhoz. Jegyezzük meg ismét, hogy egy hosszú hagyomány a Nyugat történelmében a
baloldalnak kedvezett, annak „értékei” összeolvadtak az általános kultúrával és a kultúráról
való művelt beszéddel. A jobboldalon nem ez történt. Míg a humanista és laicizáló bal több
százados küzdelmet folytatott eszmei győzelméért, a jobb tulajdonképpen nem is létezett,

3
pontosabban „otthon” volt az általa is létrehozott civilizációban. Nem volt szüksége támaszra,
azt megkapta az államtól és az egyháztól. (Ez egy hosszú történet, amelyre itt nem térünk ki.)
Az a helyzet állt elő, hogy a XVIII. századi Felvilágosodást követően a jobboldal jegyében
működő mozgalma, pártok és eszmeáramlatok kénytelenek voltak új otthont keresni, mivel
állam és vallás neutrális lett, és mindkettő meggyengült a civil társadalom szekularista
ideológiáival szemben. A „trón és oltár” szövetsége felbomlott, a jobboldal politikailag és
más tekintetben is árva lett. Ez korántsem jelenti azt, hogy a vallás és a hit eltűnt az emberek
lelkéből, de igenis azt, hogy a közösségi térből kiüldözték a vallást és a hitet. Ez látható éppen
most, amikor az egyesülendő Európa kizárja a keresztény vonatkozást megszülető
alkotmányából. (Ugyanakkor egy privát közleményben az Izvesztyija orosz sajtóorgánum
jelenti, hogy levélíróinak 80 %-a azt kívánja megtudni, „milyen állapot vár ránk a halál
után”.)
A jobb kénytelen támasz után nézni, de sok idő telik el már azzal is, hogy ez a kereső
jobboldal egyáltalán tudomásul vegye a saját otthontalanságát. Sok évszázad hozzászoktatta,
hogy van egy vagy több eszmei gyámja, és olyan gondolkodók, mint Szent Ágoston, arra
tanították, hogy az igazi hazája Isten országában keresendő. Mikor 1789 elkövetkezett, és vele
együtt a modern „alaptalan” doktrínák, mint a liberalizmus, szekularizmus, marxizmus, a
jobboldal képtelen lett felmérni igazi helyzetét. Mint már láttuk, a baloldal mindig érzi, hogy
a forradalom a küszöbön áll, főként a krízis-időkben. Ha nincs krízis, a baloldal kreál egyet,
ha nincs osztályharc, támaszt egyet a családon vagy az iskolán belül. Erre a jobboldal
képtelen; kedvelt állapota a rend, a hierarchikus gondolat, a csendes reform, a hosszú lejáratú
immobilitás. Ilyen formán a jobb nem vesz tudomást a közelgő viharról, nem mozgósít; a
múltra hivatkozik, vagyis arra, hogy „nincs új a nap alatt”, elegendő a múltban tanult leckét
alkalmazni. Ezzel szemben a baloldal midig úgy találja, hogy több egyenlőségre van szükség,
több morális felzárkózásra, több jogra a még attól megfosztottak számára (nők, gyerekek,
sérültek, állatok). A baloldali lista végtelen; a jobboldalon nincs lista, legfeljebb a baloldali
lista kritikája. Egyik a forradalmat célozza meg; a másik az ideális múltat. Emlékezzünk
Antall József szemrehányására: „tetszettek volna forradalmat csinálni!” A mondat magában
foglalta tézisünket: a forradalom és a jobboldal ellentéte fogalmak. (Ellen-forradalom sokkal
inkább, de akkor is a „rend visszaállítására”, és akkor is katonai támogatással, mint azt Franco
és Pinochet tábornokok esete bizonyítja)
Ez a példa viszont még valamit alátámaszt. A katonai beavatkozás megoldhat egy ad
hoc krízist, de nem szolgál a jobboldal számára egy meta-politikai otthonnal – amint a
baloldal számára a forradalom teszi. Az „otthon” keresése folytatódik, konkrétan továbbra is
betöltetlen a jobboldal aspirációja egy vallás után. Évszázadokon át, mint mondtuk, ez a
vallás Rómában gyökerezett; új vallást nem lehet fabrikálni, az ideológia pedig ellentétes a
jobboldal lényegével és lelki felkészültségével. Jellemző, hogy mikor a jobboldal politikailag
kimerül, kisebb „szélső-jobboldali” csoportok és pártok létesülnek, amelyek azonban politikai
zsákutcában végzik rövid karrierjüket. Nem lesz belőlük otthon a jobboldal zömének számára,
csak egy ideiglenes állomás mint lakhelye egy szűk kulturált elitnek. Ez az ultrajobb
hamarosan kultúrtényezővé alakul. Amíg a királyság fennállt mint politikailag elfogadott
norma, tehát Konstantin császártól Napoleonig és Leninig, a jobboldal politikailag és kultúra
terén a centrumban helyezkedett el. Az újkorban azonban a baloldal foglalta el a centrális
pozíciót, példa erre az Action francaise” (Charles Maurras), amely a monarchia visszaállítását
vette célpontba, de mint olyan, kudarcot vallott és merő kultúrtényezővé degradálódott. Mint
ilyen, képes volt csodálatos módon szolgálni a francia kultúrát és gondolkodást a XX. század
egész első felében, de mint jobboldali politika megbukott abban a pillanatban (1926), mikor
XI. Piusz pápa megtiltotta a katolikusok számára a mozgalomban való tagságot. Ez volt az
utolsó alkalom, mikor vallás, politika és kultúra egyszerre lépett fel a történelmi színpadon –
többé-kevésbé a jobboldal nevében és irányítása alatt. A XX. század második felében már

4
mindez a nosztalgia-küszöb alá süllyedt, tanulmányok tárgya lett. A jobb és bal megtartotta
irányát, de át is értékelődött a döntő esemény hatása alatt: a politika közepe az Egyesült
Államok lett, a fogalmak egy metamorfózison mentek keresztül.

***

Az európai politikai és kultúrfogalmak átkerültek az óceánon túlra – de mint importcikkek –

azon tömegek számára, amelyek éppen azoktól a fogalmaktól igyekeztek megszabadulni.
Ennek ellenére magukkal hozták az ipari társadalom eszmekereteit, annál is inkább, hogy az
Egyesült Államok lett még a XIX. században az ipari társadalom par excellence-a. Elvárható
volt tehát, hogy a bal és a jobb szintén átkerül az importcikkek között.
Ez igaz a baloldalt illetően is, de az európai legendák és hősök nélkül, Robin Hoodtól
Jean Jaurés-ig. Az amerikai baloldal inkább a konkrét gazdasági előnyökre fektette a
hangsúlyt, vagy akár az anarchista mozgalomra és az utópiánus álmodozásra, amely az új
földrészen hihetővé vált. Ez a munkás aktivitás elítélte ugyan a milliomos osztályt,
ugyanakkor általában mérsékeltnek mutatkozott, és békésen torkollott bele a Roosevelt elnök
által alakított New Deal-be. Ez az álcázott forradalom egyidőben zajlott le az európai
szocialista mozgalmakkal, de nélkülözte azok brutális radikalizmusát.
Az amerikai baloldal csatlakozott tehát a politikai közéhez, hasonlóan mint ahogy két
évtizeddel később a konzervatív jobboldal is beleolvadt a Republikánus Pártba. Mindkettő – a
mérsékelt bal és a konzervatív jobb – tipikusan amerikai jelenség, abban is, hogy hamarosan
leveti a politikai jelleget és társadalmi mozgalommá vedlik át. A Szabadságszobor New York
kikötőjében marad a mindent összemosó szimbólum. Nincs tehát szigorú válaszfal a jobb és
bal között, így nincs lappangó polgárháború. A kisebbségek előtörése törvényes keretek
között történik, az erőszakot hirdető szavak mögött a konfliktus békés megoldásra talál.
Ennek ellenére az amerikai modell alkalmazhatatlan Európában, ahol bal és jobb erősen
nemzeti és forradalmi színezetű. Az európai jobb nem konzervatív, az európai bal nem illik be
az esetleges „new deal” kereteibe. Európa, jobb és bal a múltra és annak hőseire tekint, annak
súlyát érzi; Amerika, bal és jobb tiszteli az „alapító atyákat” mint az alkotmány szerkesztőit,
de figyelme a jelenre összpontosul. Az amerikai politikai szótár azért radikalizálódott az
utóbbi időben, mert az Európából érkezett egyetemi és gazdasági mentorok importálták
fogalmaikat, és diákjaik által terjesztették azokat. De az új ideológiák és szótáruk rövidesen
„amerikanizálódnak”, mint a „birodalmi politika” maga, és magukra öltik a mindenkor döntő
puritán mezt.

***
Néhány szó a jövőre vonatkozóan. Sokféle cégér alatt, a jobb és a bal az európai
történelemben kibékületlen ellentétet jelentett. Ez valószínűleg tovább folytatódik: a
szekuláris társadalom mindig jobban közelíti meg a „forradalmat”, és az amorf jobboldal
időnként ezt eltaszítja magától. Úgy látszik, hogy egy „egyesült” kontinensen ezek az
ellentétek nem fognak csökkenni, bal és jobb azonban magának tulajdonítja a „szintézis”
létrehozását. Így új cégérek keletkeznek majd, egyiket máris használjuk: „a történelem
befejeződött”. A forradalommal? A régi fogalmak felújításával? Létezik egy harmadik vonal a
technológiai társadalom, a teljes szakosítás, a specialisták ellenőrzése alatt. Erről beszélnek
már a tudósok és az általuk összehívott sok száz fős kongresszusok. Ábrándképeikben már
nincs se jobb, se bal; csupán egy abszolút közép, ahová mindenkit besorolnak a világbéke
jegyében. A terv készen áll, Aldous Huxley meg is nevezte hetven évvel ezelőtt: a Szép Új
Világ.

5
Forrás:

Molnár Tamás: „A jobb és a bal. Honnan jönnek, hová mennek?”, in: uő.: A jobb és a bal.
Tanulmányok, Kairosz Kiadó, Budapest, 2004., 189-200. o.

Új szavak:

Laicizál: laikussá/világivá tesz, az egyházi jelleget megszünteti.

Deszakralizál: vminek a természetfeletti erejét nem ismeri el isteni eredetűnek