FARKAS BARNA:

Tíz évvel a rendszerváltás után kibicsakló liberális gondolat

– a(z etnikai) megkülönböztetés ellen -

Döbbenten haragszom Kis Jánosra. Az Élet és Irodalom ez évi 37. számában

Liberalizmus Magyarországon - tíz évvel a rendszerváltás után címû írásában a
pozitív diszkrimináció, a megkülönböztetett támogatás gyakorlata mellett érvel
(felidézve a Seres László és Tamás Gáspár Miklós között errõl a témáról a Magyar
Hírlapban tavaly lefolytatott vitát).
A pozitív diszkrimináció kapcsán elfoglalt álláspont vízválasztó: elválasztja
egymástól azokat, akik az immár több mint kétszáz éves emberjogi forradalom valódi
örökösei, azoktól, akiket jobb híján mimikri-liberálisoknak neveznék, és akikhez
ezzel az írásával Kis János is csatlakozott.
Az a Kis János - és ez váltja ki haragom és döbbenetem -, aki az abortusz
kérdésérõl írt, igazán elsõrangú könyvével a magyarországi politikai közösség
számára példaszerûen megmutatta, hogy az alapvetõ társadalmi-erkölcsi kérdések
vizsgálata során miként építkezhet a liberális érvelés, most, a pozitív
diszkrimináció kérdésében minden további nélkül átlépi a racionalitás és a
racionalizáció közötti határt.
Márpedig ez a választóvonal nem léphetõ át észrevétlenül, az érvelés
kibicsaklása minden esetben jelzi a határsértést.
Petty

A jogegyenlõség elve nem egyeztethetõ össze semmilyen megkülönböztetéssel. Ugyanezt

teljes logikai szigorral megfogalmazva: a törvény elõtti egyenlõség követelményét
mint premisszát lehetetlen olyan további elõzményekkel kombinálni, hogy az
következményként bármilyen fajta - akár pozitív, akár negatív - diszkrimináció
elfogadását eredményezze.
Seres László, híven a liberális alapértékekhez, az említett vitában úgy
foglalt állást, amit e sorok írója is képvisel, hogy a pozitív diszkrimináció
csupán tükörképe a negatív diszkriminációnak, egyenértékûek (fordított rasszizmus),
tehát az elõbbi sem képezheti liberális politika eszköztárának részét.
Kis János, akit eddigi munkái és közszereplése alapján a magyarországi
szabadelvû gondolkodás egyik mérvadó alakjának tekinthettünk, írásában védelmébe
veszi a pozitív diszkriminációt és tévesnek minõsíti az említett vitában Seres
László által képviselt álláspontot.
Érvelése a következõ: a pozitív diszkrimináció gyakorlatát folytatók soha nem
(vagy legalábbis nem minden esetben) állítják, hogy az általuk preferált csoport
magasabb rendû lenne, ezzel szemben a negatív diszkriminációt gyakorlók minden
esetben kinyilvánítják az általuk megkülönböztetetten akadályozni kívánt csoport
alacsonyabb rendû voltát. A kétféle diszkrimináció tehát nem egyenértékû, és így a
pozitív diszkrimináció összefér a liberális alapelvekkel.
Érvelése során több, egymással összefüggõ, logikai hibát is elkövet K. J.:
I. Ha bárki akár csak egyetlenegy példával elõáll a negatív diszkriminációk
történetébõl, ahol a diszkriminálók az általuk hátrányba hozni kívánt csoportot
legalább azonos rendûnek tartották a többi csoporttal (vagy valaki produkál egy
ilyen esetet leíró gondolatkísérletet), Kis János (kategorikus általánosítást
tartalmazó) érve azonnal érvénytelen lesz. A kétféle megkülönböztetés mégiscsak
tükörképe egymásnak.
II. K. J. kétszeresen is csúsztat (talán az olvasók figyelmetlenségére
számítva?), miközben azt bizonygatja, hogy az embercsoportok közötti faji alapú
hierarchia felállításának hiánya a pozitív diszkriminációt negatív párjától
különbözõ értékûvé és így a liberális alapelvekkel összeférhetõvé teszi.
a. Elõször is elködösíti azt (ahogyan az az elsõ pontban már kiderült), hogy
a pozitív diszkrimináció, szebben csengõ neve ellenére is, lehet ugyanúgy faji
alapú, akárcsak tükörszimmetrikus párja.
b. Másodszor, attól, hogy a megkülönböztetett támogatás nem faji alapon
történik, az még továbbra is ellentmond a jogegyenlõség követelményének, vagyis
összeférhetetlen a liberális alapelvekkel és gyakorlattal.
 Összefoglalva eddigi érvelésem tanulságait: a társadalom tagjai faji (vagy
hasonló) alapú rangsorolásának hiánya ugyan szükséges, de nem elégséges feltétele
annak, hogy egy ilyen (társadalom)politikai gyakorlatot a liberális elvekkel
kompatibilisnek tekinthessünk. Bármilyen fajta diszkrimináció viszont, megsértve a
legalapvetõbb jogelvek egyikét, a törvény elõtti egyenlõségnek (a Magyar
Köztársaság alkotmányában is deklarált) elvét, elégséges feltétele annak, hogy az
ilyen jogszabályokat vagy gyakorlatot antiliberálisnak (és alkotmányellenesnek)
tekintsünk.
Hogy mindezt egy példán is bemutassam: vegyük a numerus clausus gyakorlatát.
A magyarországi zsidóságnak az értelmiségi pályákon a számarányához képest nagyobb
képviselete indította a törvényhozókat arra, hogy negatívan diszkriminálják az
ebbõl a csoportból származókat például a felsõfokú intézményekbe való bejutás
során.
Az akkori törvényhozók idejében még nem "találták föl" azt az 1960-as évek
óta az Egyesült Államokból terjedõ gyakorlatot, hogy megkülönböztetett támogatásban
részesítsék a keresztény jelentkezõket. Ehhez az eszköz a kvóták elõzetes
meghatározása lett volna, amit ha a zsidó jelentkezõkkel legalább azonos értékû
teljesítményt nyújtó keresztényekkel nem sikerülne feltölteni, akkor akár a zsidó
jelentkezõknél alacsonyabb teljesítményt nyújtó keresztényekkel is betöltenek.
Tehát: az akkori törvényhozók akár megoldhatták volna a - K. J. által a mai
Magyarországon igenelt - pozitív diszkrimináció paradigmájában is azt a
problémájukat, hogy a keresztény fiatalok minimum az összlakosságra vetített számuk
arányában foglaljanak el férõhelyeket a felsõoktatási intézményekben (és így
állami-közigazgatási segédlettel kompenzálják azt a hátrányt, amit a keresztény
családban való felnövekedés idéz elõ olyan habitus, személyiség kialakításával, ami
a felsõoktatási sikeresség terén számszerûsíthetõ hátrányt eredményez).
Rögzíthetjük azt a tételt, hogy bármilyen pozitív diszkriminációs gyakorlatot
egyenértékûen megfogalmazhatunk negatív diszkriminációként, és fordítva. És
amennyiben az utóbbit a szabadelvû társadalom alapelveivel összeegyeztethetetlennek
(antiliberálisnak) tartjuk, akkor az elõbbirõl sem vélekedhetünk másként.
Petty

A fentieken túl még egy fontos jogtechnikai (I. pont) és egy ugyancsak jelentõs
tartalmi probléma (II. pont) is felmerül a Kis János által igenelt etnikai alapú
pozitív diszkriminációval kapcsolatban.
I. Nos, feltéve, de nem megengedve: egy országban - ahol az alkotmányosságot
már kikezdték, de még nem épült le teljesen a jogrendszer, vagyis vannak még írott
jogszabályok és vannak jogalkalmazók is - pozitív diszkriminációs gyakorlat folyik.
Ez még ekkor sem alapulhat olyan fajtájú kategóriákat tartalmazó jogszabályokon,
mint amilyen típusú kategóriák a faj(ta) vagy az etnikum is. Mi az ilyen fogalmak
megkülönböztetõ jegye? Az, hogy az úgynevezett éles fogalmakkal ellentétben az
ilyen kategóriák példányai nem rendelkeznek megkülönböztetõ jeggyel, azaz nem
létezik olyan egyetlen tulajdonság (differentia specifica), amellyel a csoport
minden tagja rendelkeznék, és ami a fogalmat a vele egyazon logikai nemhez tartozó
többi fogalomtól megkülönbözteti); ennek hiányában a kategóriába tartozás
megítélése a tipikus példányokhoz való hasonlóság mértéke alapján történik. Vegyük
a például a prímszámokat. A megadott definíció alapján (olyan pozitív egész szám,
amely nem fejezhetõ ki nála kisebb egész számok szorzataként) bármelyik számról
egyértelmûen el tudjuk dönteni, hogy prímszám vagy sem; és az sem fordulhat elõ,
hogy az egyik prímszámot kategóriája jellemzõbb példányának találnánk, mint a
másikat. Az olyan típusú fogalmaknak viszont, mint amilyen például a magyar, a
cigány, a zsidó, nincsen igazi definíciójuk. Esetükben az adott "példány" tipikus
vagy kevésbé tipikus volta irányítja a besorolást (tehát, hogy valakit inkább
magyarnak vagy cigánynak vagy éppen zsidónak tartunk).
Egy jogszabályban meghatározhatom, hogy például a kedvezményezettek köre
valamelyik jövedelmi, képzettségi stb. kategóriába essen, hiszen ezek a fogalmak, a
prímszám fogalmának mintájára, egyértelmûen felosztják kettõ vagy több részre az
állampolgárok univerzumát, mégpedig úgy, hogy az így létrejött alkategóriák között
nem lesz terjedelmi átfedés, minden polgár kizárólag csak az egyik részhalmazba
kerülhet (az alapján, hogy mekkora az éves jövedelme, milyen iskolai végzettsége
van stb.). Ezzel ellentétben annak alapján, hogy valaki valamelyik "fajhoz" vagy
etnikumhoz tartozik, nem lehet a jogi eljárások természetéhez illeszkedõ módon
például jogosultságokat, kedvezményeket elosztani; hiszen csak azt tudhatom, hogy
valaki tipikusan inkább magyar, cigány vagy zsidó stb.; de nem tudom a
jogalkalmazót egy algoritmussal ellátni, például ha valakinek a családjában az egy
fõre jutó jövedelem nem éri el a meghatározott küszöböt, akkor utalj ki neki minden
hónapban adott összegû segélyt stb. (általánosabban: ha egy állampolgár rendelkezik
egy megadott ismérvvel, akkor járj el vele szemben ilyen és ilyen módon!). Így a
jogalkalmazó intuíciójára, bizonytalan típusismeretére, önkényére lesz bízva, hogy
ki az, aki részesedhet valamilyen kedvezménybõl, és ki az, aki nem.
II. A jogtechnikai (formai) kérdésen túl egy súlyos tartalmi problémát is
felvet az etnikai alapú pozitív diszkrimináció - egy olyan fogalomtípus használata
a jogszabályokban, amely esetében - mint az elõzõ pontban láttuk - definíció vagy
döntõ ismérv helyett a tipikusabb példákhoz való hasonlóság mértékén alapul a
kategorizáció. Ugyanis ha egy ilyen fajta fogalommal (jelen esetben az etnikummal)
adjuk meg a kedvezményezettek körét, mondván, hogy a kategória tipikus példái
alacsony jövedelmûek, alacsony iskolai végzettségûek stb., ezért (megcélozva a
társadalmi esélyegyenlõséget) kedvezményezni akarom ezt a csoportot annak
érdekében, hogy mutatói javuljanak, akkor minden további nélkül a kategória kevésbé
tipikus tagjai is részesedni fognak a kedvezményekbõl. Vagyis segélyeket,
ösztöndíjakat és hasonlókat kapnak olyanok is, akik magas jövedelmûek és iskolai
végzettségûek stb., de történetesen éppen a pozitív diszkriminációra kiszemelt
etnikum tagjai; miközben ennek az államnak azok a polgárai, akik hasonló helyzetben
vannak, mint az így kedvezményezett etnikum tipikus tagjai, vagyis szintén alacsony
jövedelmûek, alacsony iskolai végzettségûek stb., elesnek ugyanezektõl a
juttatásoktól.
Az etnikai/"faji" alapú pozitív diszkrimináció tehát, mint minden
diszkrimináció, megsérti az állampolgárok egyenlõségének elvét. Ráadásul az ilyen
alapú pozitív diszkrimináció esetében a megkülönböztetés során használt kategória a
típusánál fogva inkompatibilis a jogi eljárásokkal, használata jogtechnikai
képtelenség, és további méltánytalanságokkal és igazságtalanságokkal nehezíti a
társadalom életét. Vagyis az, aki - mint esetünkben Kis János a magyarországi
cigányság szociális helyzetét látva - etnikai alapú támogató megkülönböztetésért
kiált, ezzel csupán a "faji"/etnikai preferenciáit fejezi ki, és nem a társadalmi
igazságosságért érzett felelõsségét.
Arról pedig, hogy miként szolgálja a megcélzott társadalmi igazságosságot a
megkülönböztetett támogatás antiliberális gyakorlata szülõhazájában, az Egyesült
Államokban, álljon itt egy kiváló szerzõ beszámolója:
"Egy feketének kevesebb jó osztályzat kell ahhoz, hogy bekerüljön egy
elitegyetemre, mint egy fehérnek, és a fehérek is gyengébb jegyekkel végzik el az
egyetemet, mint az ázsiaiak. Ha a Stanford vagy az MIT csak a teljesítményük
alapján venne fel diákokat, csak még több (az ezeréves konfúciánus kultúrájuknak
köszönhetõen sokkal szorgalmasabb) ferde szemû diák tanulna ott.
A legjobb egyetemek ligája egyik college-éba fehér diákot csak akkor vesznek
fel, ha elér legalább 1300 pontot. Feketéket már 1000 ponttal is fölvesznek. Egy
kínaival elõfordulhat, hogy 1600 ponttal sem kerül be. Az ázsiaiak meg vannak
gyõzõdve, hogy õk a rasszizmus igazi áldozatai, a fehérek ki nem állhatják a
feketéket, mert elveszik elõlük, fõként a kispolgári családokból vagy vidékrõl
jövõk elõl az olyan egyetemekre való bejutás lehetõségét, mint a Harvard vagy a
Columbia, míg a feketék, akiktõl kevesebbet követelnek, még fele számban sem
fejezik be a tanulmányaikat" (Gianni Riotta, Magyar Lettre Internationale, 1997
nyár).
Azon túl, hogy az ilyen gyakorlat feladja a liberális politika egyik
alaptételét, még azt a hasznot sem hozza, amit propagálói állítanak róla, nem
"segít megbirkózni az elõítélet és a társadalmi mechanizmusok iszonyatos
hatalmával". Sõt, tovább növeli mind a társadalmi igazságtalanságokat, mind az
etnikumok közötti feszültségeket.
Petty
A liberális alapelveknek megfelelõ társadalomszervezés individualista,
teljesítményelvû és a határaikat autonóm értékelési kritériumok alapján megvonó
alrendszerekben vagy társadalmi erõterekben fejezõdik ki. A teljesítmények
különbözõ szférákban zajló jutalmazása során eltekintenek a faji, nemi, felekezeti,
életkori stb. különbségektõl; ezek vonatkozásában egyenlõnek kezelnek mindenkit,
hiszen az emberek (állampolgárok) közötti különbségek csak és kizárólag az adott
alrendszerben érvényes (teljesítmény)kritériumoknak való meg- vagy meg nem felelés
tekintetében relevánsak (például rendelkezik-e valaki a kívánt képesítéssel, elért-
e bizonyos pontszámot a vizsgán stb.).
Ahogyan Halmai Gábor, a neves alkotmányjogász fogalmaz: "Nem minõsülnek
megkülönböztetésnek [diszkriminációnak] az olyan különbségtételek, amelyek olyan
adottságra épülnek, ami egy feladat ellátásának igazolható akadálya, ezeket az
alkotmány nem tiltja."
Hogy ismét egy példával világítsam meg a mondanivalómat: olyan ez, mint egy
nyílt bicikliverseny, amire bárki benevezhet; amin sokan régi Csepel kerékpárokkal
indulnak, míg kevesebben mondjuk valamelyik új Peugeot-modellel. Mindenki egyenlõ
viszont abban az értelemben, hogy a startvonalról egyszerre indul és ugyanannyi kör
megtétele után érhet csak célba. Így lesz valaki elsõ, második, ..., utolsó.
Elõfordul, hogy egy ócska kerékpáron olyan fenomén hajt, hogy maga mögött
hagyja a legújabb modelleken kerekezõ versenytársait, de a jobb biciklivel való
rajtolás mégiscsak elõnyt jelent. Látva mindezt, úgymond a méltányosság nevében,
megváltoztathatnánk versenyszabályokat (modellemben egyelõre a bicikli képviseli a
kulturális tõkét, a kerékpárosok elválaszthatatlanok a biciklijüktõl), elõször úgy,
hogy a különbözõ értékû biciklivel indulóknak több vagy kevesebb kört kelljen
megtenniük a célba érésig. A biciklifajták után sorra kerülhetnek a kevésbé látható
változók: a tüdõkapacitás különbségei, a valamilyen hátrányért felelõssé tehetõ
gének, a nézõk bekiabálásaira való érzékenység és sorolhatnám még a végtelenségig.
Közben elsikkad, hogy ennek a versenynek az egyetlen feladata, az egyetlen hasznos
kimenete a nézõk (a versenyen kívüli világ) felé, hogy megtudjuk, ki képes az adott
távot a legrövidebb idõ alatt megtenni.
Ha komolyan venném Kis Jánost, akkor például a Zeneakadémiára a magyar
származású jelentkezõket alacsonyabb pontszámmal kellene felvenni, mint a cigány
származásúakat, a társadalomtudományi vagy tömegkommunikációs szakokon a (városi)
zsidó származású jelentkezõkkel szemben kellene megkülönböztetett támogatásban
részesíteni mondjuk a (vidéki) szlovák, sváb, kun stb. felvételizõket; a jogi
karokon komoly elõny a régi úri osztályból való származás... És a végtelenségig
folytathatnám ezt a sort.
Talán inkább el se kezdjük!

(A szerzõ az ELTE Szociológiai Intézetének munkatársa)