Baranyi Tibor Imre

A hagyományellenesség és a baloldal

Először is e téma kapcsán néhány általános alapelvet tisztázandó, meg kell állapítani, hogy azt
az igazságban való végleges megnyugvást, amit csak a Hagyomány önmagát betetőző
megvalósítása jelenthet egy világ és az ember számára, aligha képes politikai mozgalom
képviselni. Helyesebben a magát a politikum síkjáról eredeztető és innen értelmező politika
nem lehet elégséges az ember földi missziójának képviselésére, hacsak nem hatják ezt át
olyan alapelveket felmutató emberi szintézisek, amelyek magán a politikai harcon messze
túlmutatnak. A politika döntően történelmi képződmény, és mint ilyen, még a feladatát a
lehető legjobban betöltő politika is válságtünet, éppen ezért komolyabb válságfelszámoló
szerepe nem lehet. Az ember, és ezzel együtt az emberi világ mindent átható és végletes
jelenkori válságának megfelelő értelmezése általános problémát jelent. Jellegzetes modern
félreértés, hogy gazdasági, gazdaságpolitikai síkon értelmezik és ugyanitt próbálják meg
orvosolni azt a válságot, amely mindenekelőtt a jelenkori ember lefokozódott tudati
éberségének (avidyá) világként való kivetülése. Az egyre súlyosbodó világválság meg- és
feloldási munkája ezért nem kezdhető politikai, netalán gazdasági szinten, hanem csak egy
olyan transzmutáció körében, amelyet az ember hajt végre önnön tudati éberségének (vidyá)
helyreállítása érdekében. Ugyanis az emberi közvetítőkön keresztül a politikában megjelenő
erők is a tudatból származnak, és eredetükre nézve magát a politikát messze meghaladják.
Mivel a maga síkján a politika is egy magasabbrendű valóság szimbolizálója, ezért egy olyan
küzdelem színterének lehet tekinteni, amelyen metafizikai alapelvek, illetve alapelvhiányok
ütköznek meg. A politika: metafizikai eredetű alapelveket képviselő erők és alapelvhiányokra
visszavezethető ellenerők társadalmi konfrontációja; de az igazi történés „beljebb” és
„feljebb” játszódik.

Ha egy metapolitikai pozícióból mégis akarunk politikával foglalkozni – tudva, hogy egy
teljes és „finomkodó” apolitikusság mennyire kedvez a szellemellenes erőknek –,
mindenekelőtt azokat az alapelveket kell tisztáznunk, amelyek az emberi tudat metafizikai
átalakításából következően mintegy levetülnek a társadalompolitikai szintre. Az a politika,
amiről szellemileg beszélni kell, egyfelől egy ismeretelméleti aszkézis, majd az ebből
következő szellemi realizáció eredményeként adódó egyetemes–szellemi, vagyis metafizikai
alapelvek alkalmazása egy emberi, közösségi viszonylatban; másfelől az alkalmazás révén
egy visszavezető út kijelölése, amelyen az egyes ember vagy egy közösség a rend első és
végső normalitásába, egy felemelkedés értelmében visszatérhet, vagy legalábbis annak
irányába lépéseket tehet. A felszálló ág mentén az igazság jegyében álló szellemi alapelvek
birtokbavétele történik, amely ha helyesen megy végbe, mintegy hatalmi tudással ruházza fel
az embert, míg a leszálló ágon, illetve ágakon az alkalmazásban válnak gyakorlattá az
alapelvek, amely így a megismerés kiterjesztésévé és elmélyítésévé válik. A birtokba vett
igazságoknak a létezés és az élet minden területén való gyakorlattá tétele – amit például a
buddhizmus úgy hív, hogy tökéletesen kiterjesztett életvezetés (samyag-ájiva) – nem
tévesztendő össze az antitradicionális nyugati prozelitizmussal, amely általában annál
agresszívebbé szokott válni, minél elhagyatottabb az ember az igazságtól.

Már megállapítást nyert, hogy a leghatalmasabb ellentét a tudati létben és ezen belül az
emberi világban a tradicionalitás és az antitradicionalitás között feszül, és mintegy
evidenciaként ehhez tegyük itt hozzá, hogy az ezeknek megfelelő létszemléletek, valamint az
ezekből külön-külön adódó folyományok és következmények között. Ugyanez az
antagonizmus politológiai–politikai síkra vetítve – és itt alapkövetelmény a fogalmak helyes
értelmezése – a jobb- és a baloldaliság közötti oppozíció formájában jelenik meg.

Beszélnek ugyan némelyek – súlyos fogalmi zavarokkal küzdve – „baloldali hagyományról”

vagy „liberális hagyományról” és hasonlókról, a kifejezések eredeti értelmét tekintve azonban
a nem pusztán emberi eredetű hagyomány és a politikai baloldaliság egymást kizáró
fogalmak, egészen odáig, hogy egy szimbolikát alkalmazva azt lehet mondani: a metafizikai
értelemben vett sötétség, a hagyományellenesség politikai vetülete a baloldaliság.

Baloldalinak lenni nem azt jelenti – mint azt valamiféle amorf közönségesség és tompaság
szintjén nem kevesen vélik –, hogy „a kisemberek pártján állni” (ami még ha igaz is lenne,
akkor is mint „ideológia” szánalmas lenne). Amiről e vonatkozásban szó van, az mindössze
annyi, hogy a politikai baloldaliságot generáló (egyszersmind a Sötétség Korának (Kali-yuga)
lefutásért felelős) okkult erőknek egy bizonyos ponton szükségük van a „kisemberek” vagy ha
úgy tetszik a proletárok tömegeire mint tudatlansága folytán mozgatható materiális eszközre,
hogy azt – ennek közönséges emberi vagy egyenesen emberalatti kvalitásaival fel nem
fogható okok által vezérelt – felforgatási céljaira agitatív manipulációk és félrevezetettségben
tartó szuggesztiók sorozata révén bevethesse. Ilyenformán a baloldaliságnak minden lépten-
nyomon hangoztatott lózungja ellenére még a maga szintjén valóban fontos „szociális
érzékenységhez” vagy „szociális jóléthez” sincs semmi érdemi köze, hacsak – egy hasonlattal
élve – nem kezdi el valaki az általa vagy a segédletével előzetesen halálra ítéltek kivégzés
előtti megetetését és felöltöztetését „szociális érzékenységnek” és „jólétnek” nevezni.

Valamikor kimondták, hogy az első baloldali maga a „Sátán” volt, ami elsősorban azt fejezte
ki, hogy a politikai baloldal azokkal a létfeloldó, tudatkioltó erőkkel áll – legtöbbször
képviselői által sem ismert módon és áttételeken át – összeköttetésben, amelyek egy átfogóbb
értelemben és végső soron a kontratradicionalitástól elválaszthatatlan ellenbeavatást
generálják, és amely utóbbinak a baloldal – egy sajátos ellenkultuszt és ellenkultúrát
megvalósítva – a világban mintegy a társadalmi „klímáját” biztosítja.

A tradicionális nézőpontból a baloldaliság annak a folyamatnak a megnyilatkozása, amely a

társadalmi és politikai szférában a jelenlegi Kali-yuga, ezen belül is főként a szorosabban vett
„történelem” kezdete óta a tradicionális rend, létszemlélet és világ ellen lépésről-lépésre egyre
nagyobb agresszivitással és módszerbeli bonyolultsággal munkálkodik.

Mint már volt erről szó, a Sötétség Korszakának számottevő szakasza a mennyiség uralmának
a kora, ellentétben a korábbi időszakokat jellemző minőségi meghatározottságokkal. A folya-
matos involúció értelmében jelenleg is egyre nagyobb ütemben sötétedő Kali-yuga vége
azonban már nem egyszerűen a mennyiség uralmának a kora, hanem egy sajátos
ellenhierarchiát kitermelő, lezáródási időszak. Ez mint a jelen világkorba foglalt összes
lehetőségek legfélelmetesebbike a legszorosabban együtt jár az ember főként lényegi
(Önmagával kapcsolatos) kérdéseket érintő mélységes delíriumával: az eredettudattól való
teljes elszakadás miatt a külső és benső hanyatlás egyre erőteljesebbé válik, olyaténképpen,
hogy a Sötétség Korszakának legvégére tulajdonképpen majdnem minden ember nem¬csak
egy általános pneumatózisban (a szellem megbetegedésében) és pszichózisban (a lélek
megbetegedésében) szenved (többé-kevésbé szinte mindenki megőrül), hanem fizikalitásában
is megromlottá lesz, aminek előjeleit napjainkban már különösebben mélyreható vizsgálat
nélkül is észre lehet venni. Egy sajátos értelemben elkezd megszűnni a történelem, egyre
inkább átadva helyét a történelemalattiságnak. A tiszta vallás nyomai eltűnnek, az államok, a
társadalmak felbomlanak, világháborúk, szociális katasztrófák, morális débacle; előbb évente,
majd még sűrűbben megjelenő titokzatos, orvosolhatatlan betegségek, pályatévesztett és utat
vesztett céltalanul sodródó embertömegek, szexuális túlfűtöttség, gazdasági egyen-
lőtlenségek, elnőiesedés és nőuralom, vallásszurrogátumok, hamis „próféták”; a rend, a
szabadság, a nyílt uraltság teljes hiánya, s már-már a puszta megélhetést is csak a felforgató
erőkkel való kollaboráció garantálja.

E folyamatokat politikai téren azok az erők készítették elő, amelyek később a politikai
baloldaliságot manifesztálták, és egy olyan előzmény során, amelynek főbb megnyilatkozásai
történelmi retrospekcióban és mintegy emlékeztetésképpen és vázlatosan a következők: a Kr.
e. VI. században lejátszódott nagyszabású változások (amelyeknek történelmi tünetei: a
zsidók babiloni fogsága, kelta népvándorlás, a pelasgiai–prehellén civilizáció végleges
felbomlása, az óiráni mazdaizmus hanyatlása, a kínai ezoterikus taoizmus exoterikus
konfucianizmussá transzformálása, Indiában a brahmanizmus bizonyos szellemi kiüresedése),
amelyektől kezdődően a tradicionalitás addigi uralkodó szerepe csökkenni kezd, mígnem a
Kr. u. IV–V. században a Római Birodalom bukása után előálló helyzetben több
vonatkozásban is meg-szűnik. A középkort azonban – többek között az iszlám kialakulása és
a romanizálódott kereszténység virágzása miatt – még mindig jellemzi egy bizonyos tükrözött
világosság (ami a jelenkorhoz képest nagymérvű fényesség), hogy aztán ezt is elhomályosítsa
a Kr. u. XIV. századtól kezdve: a „reneszánsz”, amelyben a „humanizmus” zászlaja alatt
először nyilatkozik meg kendőzetlenül a vertikális létrendi felemelkedés eszméjének elárulása
a horizontális terjeszkedés kedvéért; a humanizmusnak a vallás területére való illetéktelen
becsempészését képviselő, antitradicionális és vallásellenes („protestáló”) „reformáció”; az
univerzális intellektuális intuíciót az individuális racionalizmus dicsőítése révén háttérbe
szorító, szellemi elsötétedésként értelmezhető „felvilágosodás”; az angol, francia, majd a
XIX. századi európai (köztük az 1848-as magyar) forradalmak, illetve a modern
szabadkőművesség fennállásának 200. évfordulójára szervezett 1917-es orosz és 1919-es
európai forradalmak; végül a két világháború, illetve ezek utóhatása.

Ezek a folyamatok és események természetesen csak külső szimbólumai az emberi tudatban

időközben parallel módon bekövetkezett elsötétüléseknek. Mivel a világ tudatállapot, a
világban tapasztalt válság a tudat válsága, a jelenkori ember kórosan lecsökkent tudati
éberségének tükröződése; a válság felszámolásának módját ily módon kizárólag azon erők
igenlésének és támogatásának irányában lehet keresni, amelyek képesek egy szellemi
restauráció révén a tudati éberség, tudati intenzifikáltság és ebből következően az egyetemes,
tehát tradicionális értékek és normák újra-megtalálására. Itt természetesen fokozott
figyelemmel kell fellépni azokkal a hamisítványokkal szemben, amelyek egyre nagyobb
számban bukkannak fel a neospiritualizmus és a „new age” zavaros miliőjében. Eredményt
legfeljebb egy olyan szellemi elit produkálhatna, amelynek tagjai az általános modern
szemléletmód (egyrészről a szcientizmus, másrészről a neospiritualizmus) által meg nem
fertőzve, vagy azt levetkőzve, megfelelően befolyásos pozíciókból képesek lennének a
megfelelő irányvonalak kijelölésére.

Az idők vége egy sajátos inverz analógia értelmében a kezdetek torz tükörképe: látszólag
olyan, lényegét tekintve azonban annak diametrális ellentéte. A kezdet (túl azon, hogy – egy
későbbi fejezetben tisztázott értelemben – egyedül Önmagam vagyok) a nagyon magasrendű
kevesek világa, akik szupremális létrendi rangjukból kifolyólag egységet alkotnak. Azok, akik
egy jóval későbbi stádiumban is megőrzik ezt a rangot, megmaradnak a világban királyoknak,
uralkodóknak, papi fejedelmeknek és annak, ami ezekkel ekvivalens, míg mások önnön
alászállottságuknak megfelelően hierarchikus grádusokba tagozódnak. Egy harmadik és végső
szakaszban az alászállás – karöltve az eltömegesedést produkáló multiplikálódással – olyan
méreteket ölt, hogy egy lefelé való elhagyás értelmében megszűnnek a hierarchiák, és egyre
kevesebbeket leszámítva az emberek a legalacsonyabb létrendi szinten újfent „találkoznak”;
és ezt némelyek szemléleti megbetegedettségükhöz társuló sajátos megfontolásaikból
kifolyólag elnevezik „egyenlőségnek”. Az egalitarizmus, a pusztán kvantitatív
indifferenciáció a valódi transzcendens egység torz ellenképe és antitézise. Úgymond
tökéletes megvalósulása a szó legszorosabb értelmében – és szerencsére – lehetetlen, mert az
maga a semmi lenne, ugyanis amíg megnyilvánulás van különbségek is vannak, és
ilyenformán legfeljebb arról lehet szó, hogy amikor ezeket már nem észlelik, a világ a
principiális semmi vagy a megsemmisülés közelébe érkezett.

Amikor ezt „rendszerré” teszik, megvalósul – legalábbis nominálisan – a demokrácia. „Valódi

demokrácia” ugyanis – ismét csak szerencsére – soha nem lehetséges, mert az maga a teljes
káosz, következésképpen a megsemmisülés lenne. Tudniillik, ha a demokratikus elvet
logikailag ad absurdum – a maximális demokráciáig – elvisszük, akkor oda jutunk, hogy
mindenkinek minden kérdésben permanensen szavaznia kell. Azt mondják ugyanis, hogy a
demokrácia „fokmérője”, hogy „hányan mennek el szavazni”. Ha tehát mindenki elmenne
szavazni, az maximálisan demokratikus lenne. De a maximálisnál is „maximálisabb” lenne,
ha nem csak öt vagy négyévenként kellene egy bizonyos ügyben szavazni, hanem évről-évre,
sőt hétről-hérte, napról-napra, percről-percre; és minden elképzelhető ügyben. Nem kell
különösebb intelligencia annak belátásához, hogy ez mi lenne. Az elveket többek között az
ilyen, képzeletben a végsőkig való elvivések olykor megfelelőképpen minősítik.
Szemléltetésképpen, ha például az értés alapelvét a végsőkig elvisszük, abból semmilyen
abszurditás nem következik: az azt jelentené, hogy mindenki mindent mindig tökéletesen ért.
Ezzel szemben az olyasmi, hogy általános permanens szavazás: abszurdum. Éppen ezért nem
is valósulhat meg, hanem amiről a demokrácia esetében valójában szó van, az bizonyos
manipulatív háttérerők uralma, amelyek az általános és azonos szavazati joggal felruházott és
ilyenformán kvantifikált és legalacsonyabb szintre nivellált tömeget saját céljaiknak
megfelelően szuggesztiók révén, vagy ha ez véletlenül nem lenne elegendő, további
gyakorlatilag ellenőrizhetetlen módszerek révén tetszés szerint és jóformán korlátlanul
manipulálják. És hogy minderre fény ne derüljön, a szóban forgó erők mindazt, amit
Demokráciának és demokratikus módszernek neveznek, szupertabuvá avatják: a kritizálni
merészlő először csak őrült lesz, aztán „hülye”, végül már becstelen is. És mindeközben arról
az álminőségi kritériumról még nem is beszéltünk, amit a többség képvisel: mert vajon miféle
igazságot fejez az ki, amit mondjuk száz (vagy akárhány) hajléktalan, kukázásból élő
analfabéta félhülye nő (és azt senki nem mondhatja komolyan, hogy ilyenek vagy hasonlók
nem léteznek) egy intelligens szellemi emberrel szemben képvisel? És itt nem holmi
„esélyegyenlőtlenségről” van szó, hanem a létrendi rangok prenatális determinációjából
következő szimbólumérvényű különbségekről. Az egalitarizmus partizánjai vajon miért nem
költöznek össze tartósan vagy végleg azok közül bárkivel, akikkel magukat egyenlőnek
hirdetik? Ehelyett vajon miért olvasnak még ők is inkább ilyen könyveket? Nincs ember, aki
az egalitarizmust a szíve mélyén komolyan gondolná.

Nyilvánvaló, hogy minden egalitarista és demokratikus elképzelés, rendszer, párt stb. egy
eredeti definíció értelmében masszívan baloldali képződmény, teljesen függetlenül attól, hogy
például demokráciákon belüli demokratikus pártokat súlyos princípium-zavarokból kifolyólag
előszeretettel neveznek manapság „jobboldaliaknak”. Ezek ettől függetlenül természetesen
nem jobboldaliak, mint ahogy például valójában nem jobboldali a nacionalizmus (és
szélsőséges formája a chauvinizmus) vagy az „idegengyűlölet” sem, és sorolhatnánk; és ha
egyszer valaki komolyabban megvizsgálná végre azt, amit némelyek afféle jobboldali
„mumusként” emlegetnek, hamar kiderülne, hogy az ilyen formában felrótt vádak vagy
tarthatatlanok egy komolyabb vizsgálat előtt, vagy valójában nem is a tényleges
jobboldalisággal kapcsolatosak.

Például ami a különböző nemzeteknek a nacionalizmus említése kapcsán is szóba jött

problémáját illeti, a tradicionális spiritualitás jegyében megfogalmazott szemlélet a
nemzeteket össze nem mosva, azok között a lét primordiális gazdaságának megfelelően
differenciált, egyszersmind hierarchizált megkülönböztetést tesz, amihez egy helyesen
értelmezett konnacionális vagy szupranacionális szellemi elit, sőt arisztokrácia, illetve a
monarchiák, az impériumok és ezek ekvivalenseinek az igenlése szervesen hozzátartozik.

A modern demokráciákkal (beleértve a – horribile dictu – „népi demokráciákat” vagyis a

’népi népuralmakat’ is) szemben a tradicionális világ – nem tűrve meg logikai és más jellegű
inkonzekvenciákat, valamint az obskúrus erők uralmát – elfogadhatónak tekintett, az a
monarchizmus, illetve mindaz, ami ezzel ekvivalens. A monarchiáról mint államformáról az
általános mai sugalmazás azt mondja, hogy „ennek ideje lejárt”, az „ha jól megvizsgáljuk
tulajdonképpen zsarnokság” (mindenki látja lelki szemeivel, ahogy a parasztot deresre
húzzák) és hasonló közhelyek, dacára az olyan egyébként elismert személyiségek
megvilágításainak is, mint például a Divina Commedia Dantéja, aki az Egyeduralomban
számos e tárgyban felmerülő elvi problémát világosan tisztáz. Ha jól értjük a tradicionális
koncepciókat, azt kell látni, hogy az Imperátor, az uralkodó király a megnyilvánulás körében
a megnyilvánulatlannak a szimbolikus megjelenése. Amennyiben a társadalmi rend is egy
magasabbrendű valóság szimbolikus megjelenítője, úgy a király tulajdonképpen az abszolút
és metafizikai Én-Önmagam mint princípium korlátlan szabadságának a reprezentánsa. A
király valójában misztérium; az nyilvánul meg általa, ami tökéletesen megnyilvánulatlan. Ily
módon szolgálni a királynak annyi, mint szolgálni igazi Önmagam egy világbeli
szimbólumának. Egy lehetséges geometriai szimbolikában a király a térkereszt téren túli
abszolút középpontjával áll analógiában. A király ezek szerint nem része sem az államnak,
sem a társadalomnak, amelyek a térbeliség különböző rendjeinek szimbolikus kifejeződései.
Ugyanakkor az állam igen magas minőségnek felel meg, aminek két (de lényegében egy)
jellegzetessége a tengelyszerűség és a középpontiság. Az állam a változhatatlan tengely,
amely mintegy végső pontján az Abszolútumban kezdődik és ér véget, és amely körül a
létforgatag rotál. Változhatatlan stabilitásának reprezentánsa a király, az állam mintegy a
király köré rendeződik. (Többek között ezért mondta Konfucius, hogy a társadalom király
nélkül tévelygő sokadalom.) Organikus viszonyban a rend felülről lefelé: uralkodó, állam,
társadalom. A további tagozódásokkal együtt ez felel meg a létállapotok sokasága
fundamentális valóságának. Úgy társadalmi, mint abszolút értelemben igaz az, hogy a világon
minden fokozat egymásfölöttiségben és egymásrautaltságban jelenik meg, és ez még akkor is
így lenne, ha nem tudnánk, hogy a világok tulajdonképpen és lényegük szerint tudatállapotok.
Ezzel egyidejűleg igaz az, hogy a tudatállapotok (létállapotok) között szigorú rend- és
rangbeli különbség van. Ahogyan a különböző tudatállaptok között is mindig megállapíthatók
rangbeli különbségek, úgy igaz az is, hogy a létben minden – ugyanolyan széles skálán –
hierarchikus egymásfölöttiségben létezik (függetlenül attól, hogy ezt a profán ember nem
észleli). Az alacsonyabb rendű függ a magasabb rendűtől, illetve geneológiailag az
alacsonyabb rendű a magasabb rendűből származik hanyatlás vagy lefokozódás útján. Az
egyetlen igazi végtelen, az egyetemes lehetőség, mint Én-Önmagam egyetemes lehetősége
egy szakrális uralmi rendben nyilvánul meg, amely renden belül a különböző entitások rangját
az uralmi jelenlét intenzitása, az uralkodó effektív jelenlétének mértéke határozza meg.
Ilyenformán a létben az egészen fényteli, uralt állapotoktól, az elsötétült, uralatlan állapotok
elveszítettségéig számtalan létforma exisztál. Ennek természetesen a társadalompolitikai
szférában is megvan a maga analógiája, amit például a keleti kasztrendszer vagy Európában a
„rendek” megkülönböztetése fejezett ki, és amely utóbbiak jelenkori eltűnése nem a
hierarchiák megszűnését, hanem ezeknek a modern szemléletmód előli háttérbe húzódását
jelenti. A kasztok ennek ellenére örök érvényűek, és amikor ezeket egyrészről még nem
különböztetik meg, az azt jelenti, hogy egy esszenciálisan kasztfeletti állapot van érvényben
(ativarna, abasileia); másrészről, amikor ezeket – miként napjainkban – már nem különítik el,
a társadalmi szféra egy generálisan kasztalatti, kaszton kívüli (avarna) állapotba süllyedése jut
kifejeződésre, amit természetesen messzemenőkig megelőz a monarchikus, arisztokratikus
eszmeiség és gyakorlat kombattáns háttérbe taszítása és felszíni eltörlése. A tradicionális
szemlélet szerint azonban a tudat- és létállapotok sokaságának és rangkülönbségének
fundamentális valóságából társadalompolitikai szinten a centralizált, felülről szervesen
szintezett, a létbeli fokozatiság megfelelő monarchikus, autokratikus és főként theokratikus
államberendezkedés következik. Monarchikus annyi, mint nyíltan ’egyeduralmi’;
autokratikus: az Alany – mint legtágabb értelemben vett lét és tudat egyetlen Alanya –
korlátlanul mindenek felett álló uralmának és mágikus hatalmának reprezentációja; és
theokratikus: az Abszolútum mindenek felé való rendelése, vagyis ’Istenuralom’.

Itt kell megjegyezni, hogy a manapság minduntalan hangoztatott „szélsőségektől való

tartózkodás” politikai gondolata is tulajdonképpen egy alapvető tévedésre épül. A mind a
szélsőbaloldaltól, mind a szélsőjobboldaltól elhatárolódás hívei kapcsán két dolgot kell
megérteni (túl azon, hogy a fogalmak tisztázva vannak): egyrészről ha valaki így minősíti
magát, az azt jelenti, hogy minden lehetséges (szélsőséges) módon próbál kollaborálni a
pillanatnyilag megnyilatkozó, közönségesen a Sötétség Korszakának benső természetéből
fakadó tendenciákkal, az „úszni az árral”, a „haladni a korral” jegyében; másrészről egy
szemléleti egyetemesség értelmében valami eszmei pozitívum irányában nem lehet valaki
„veszélyesen” szélsőséges – tehát a logika legelemibb szabályai szerint például nem lehet
valaki vagy valami annyira szélsőségesen „jó”, hogy az már „rossz” legyen –, és ilyenformán
az, amit e vonatkozásban normálisnak kell tekinteni az originális vagy alfa-jobboldaliság
(Centrum-uralom), és csak ehhez képest lehet valami szélsőséges (és metafizikailag
perifériális), mégpedig csakis – politikailag az egyetlen lehetséges „szélsőségesség” – a
baloldali szélsőségesség értelmében. Az egész dolog tehát nem úgy merül fel, hogy van egy
számegyenes, és ennek közepén van a normális, ettől jobbra és balra pedig szimbolikusan a
két abnormális politikai irányzat, hanem úgy, hogy – egy természeti képpel élve – van egy
hegycsúcs, ami a katexochen jobboldalt reprezentálja, lent a hegy gyomra pedig a balt; és a
hegygerinc, a lankák, a völgy, a folyómeder és a sötét barlang a lefelé való eltávolodás
függvényében először is egyre kevésbé jobboldaliak, majd egy „átváltási” pontot követően – e
szimbolika értelmében – egyre inkább baloldaliak.

Bár mint gazdasági populizmus teljesen általános, metafizikailag tudatlan naivság komolyan
gondolni, hogy a világ generális válsága bizonyos partikuláris társadalmi–politikai, netalán
gazdasági reformok formájában orvosolható. Már csak azért sem, mert korunkban, a tömegek,
a mennyiség uralmának korában a társadalmi és politikai rend megteremtésének lehetősége –
már pusztán a túlnépesedés miatt is – tulajdonképpen megszűnt. A tömegek növekedésével az
élet áhított javai nem növekedtek, és az ezekért folyó egyre nagyobb tolakodás egyre
alantasabb eszközök bevetését igényli, és aki a gyilkos sodrásból kiszáll, óhatatlanul vereséget
szenved – a biologicizmus frázisát használva – „a létért való küzdelemben”. A ciklus utolsó
fázisát elsősorban azoknak a dolgoknak az „üzembe helyezése” jellemzi – mutat rá Guénon –,
amelyeket az előző korok kiselejteztek, vagy mint érdektelenséget mellőztek. Ennek az átfogó
érvényű megállapításnak mintegy részhalmaza az, hogy azoknak a népeknek és egyéneknek a
meghatározó szerepbe kerülését teszi lehetővé ez a kor, amelyek számára mindez korábban –
a metafizikumhoz való közelség értelmében vett pozitív tényezők kontrollja miatt –
elképzelhetetlen lett volna.

A jelen korszak „a visszatartott mérgek kibocsátásának” kora, és itt elsősorban a spiritualitás,

a spirituális önátélés, másodsorban a lelki élet, végül egyszerűen az élet teljes
megmérgeződésére kell gondolni. A XXI. század elejére az élet tulajdonképpen gyökereiben
mérgeződött meg, és végzetes illúzió áldozata az, aki azt véli, hogy élete a korba való
létszemléleti beleágyazódás mellett akár csak nagy vonalakban is rendezhető lenne.
Számszerűen, szimbolikusan kifejezve a rend és normalitás komolyabb lehetősége akkor
szűnt meg, amikor az emberiség a hozzávetőlegesen a 100 milliós létszámot elérte. A Föld
hozzávetőlegesen ennyi ember úgymond gondtalan ellátására képes, és ennek átlépésekor a
sötétség erői – szimultán a lélekszám növekedésével vagy azzal kvázi egyenes arányban –
fokozódó dominanciát megvalósítva az életbe betörnek; egy körülbelül tízmilliárdos
lélekszám pedig olyan határ, amely már önmagában is egyre súlyosabb katasztrófák sorozatát
sejteti.

Az univerzális elsötétedés egyetlen síkon sem jelentheti azt, hogy az igazságról, a rendről, a
harmóniáról bármilyen értelemben, akár politikai szinten is el kellene feledkezni, netalán
ezeket nem-létezőnek kellene tekinteni. A feladat a mindenkori helyzet ismeretével és
értelmezésével párhuzamosan az eredeti, primordiális állapot abszolút tudatának felélesztése
és ébrentartása, illetve az ezek között feszülő egyre mélyebb szakadék tudatos feltárása és
megvilágítása, hogy az így keletkező szellemi feszültség mint krízis révén a korszakból való
kiemelkedés a legjobbak számára lehetővé váljék.

Ennek megfelelően ismételjük meg, hogy az emberi alapállás felé tartó politika tisztában van
önnön viszonylagos alacsonyrendűségével a lét teljességében, éppen ezért valódi
válságfelszámoló szerepet nem vindikál magának. A tisztán metapolitikai pozícióból
irányított politológia azonban még ezt az alacsonyrendű világot sem hagyja ki a szellemi
megvalósításból. A világ válsága mindazonáltal a tudat válsága; a világválság valódi
felszámolása tehát csak egy a metafizikai éberséget megcélzó tudati transzmutáció körében
képzelhető el. E tudati önátalakítás eredményeit többek között a politika síkjára is kiterjesztő
ember törekvései természetesen sohasem hiábavalóak, mivel a „külső”, a majdani
megnyilvánuló világbeli Aranykor építése, mint közbenső cél, egy ponton túl egybeesik a
„benső” Aranykor építésével. Ennek során az ember visszavezeti önmagát egy lefokozott
válságállapotból a kritikus és már kevésbé kritikus világrendek összességén át egy
válságmentes eredeti, állapotfeletti állapotba.