Gyurgyák János: Politikai ideológiák

AZ IDEOLÓGIA MEGHATÁROZÁSA

(…) Az ideológia olyan, többé- kevésbé összefüggő nézetek rendszere, amely

meghatározott hit- és értékrendszeren nyugszik. Az ideológia a politikai cselekvés céljait és
eszközeit magyarázza, igazolja abból a célból, hogy a társadalmat a fennálló rendszer
megőrzésére, megdöntésére, megreformálására vagy éppen egy korábbi rendszer
visszaállítására mozgósítsa. Az ideológiákról a továbbiakban ebben a szűk, tehát politikai
eszmerendszerek értelmében fogunk beszélni. De röviden szólni kell arról is – bár ennek
kifejtése bővebb teret igényelne -, hogy lehetséges az ideológiáknak egy másik, tágabb
értelmű megközelítése is. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy többfajta gondolkodásmód
vagy tudatforma létezik (mindennapi, mitológiai, vallási, művészeti, filozófiai, tudományos
stb.), s ezek közül csak egy az ideológiai. Ezeknek a gondolkodásmódoknak sajátos belső
logikájuk van, közöttük nem lehet hierarchikus sorrendet felállítani, tehát egyik vagy másik
tudatforma nem felsőbbrendű, hanem csak más. Ebben az értelmezési keretben más
megvilágításba kerül az úgynevezett ideológia vége vita is. Arról van szó nevezetesen, hogy a
hatvanas-hetvenes években, nem függetlenül a marxizmus kimerülésétől, könyvek,
tanulmányok, cikkek tucatjai jelentek meg, amelyek eltemették az ideológiát. A nyolcvanas
években – a létező szocializmusok összeomlásával – egyesek, látva a liberális demokrácia
győzelmét, az ideológia, sőt egyenesen a történelem végéről értekeztek. A tudatformák
párhuzamosságának elvéből inkább az következik, hogy nem az ideológia végéről lehet és
kell beszélni, sokkal inkább az ideológia korának végéről. Az egyes korszakokban minden
tudatforma megtalálható, de ezek közül van olyan, amely kitüntetett szerepet kap. Így
kétségtelen, hogy a 119. század második felének és a 20. század első felének kitüntetett
tudatformája az ideológia volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ideologikus
gondolkodásmód mára megszűnt volna, csak azt, hogy kitüntetett szerepét más
gondolkodásmódok vették át.

AZ IDEOLÓGIÁK TÍPUSAI

Ha az ideológiák típusait szeretnénk bemutatni, akkor három lehetséges irányba

indulhatunk el. Az első út tűnik a legkönnyebbnek: nézzük meg, hogy milyen jelzős
szerkezetekben használják a különböző ideológiákat. A következő ellentétpárokat fogjuk
találni: forradalmi-reformista, reakciós-haladó, racionális-irracionális, tudományos-nem
tudományos, univerzális-partikuláris stb. Ezeket a jelzőket bár naponta olvassuk vagy
használjuk, segítségükkel mégsem jutunk el messzire. Ez az út elég lapos közhelyekhez vezet.
Ezen ellentétpárokkal – mint ahogyan ezt az előző fejezetekben fejtegettük – vagy nem
írhatók le az ideológiák közötti különbségek, hiszen az ideológiák egyszerre egyetemesek és
partikulárisak, tudományos és nem tudományos nézeteket egyaránt tartalmaznak, vagy pedig
olyan nehezen megfogható, szubjektív mércét használnak, mint a haladó vagy reakciós.
A másik út az ideológiák logikai tipologizálása. Ilyen logikai tipológiát kínál a
definíciónk is. A fennállóhoz, a status quóhoz való viszony alapján beszélhetünk konzervatív
(amelyek a fennálló változatlan megőrzésére törekednek), reformista (amelyek a status quo
megreformálására irányulnak), forradalmi (amelyek a fennálló megdöntését célozzák),
ellenforradalmi amelyek egy korábbi rendszer visszaállítását tűzik ki célul) ideológiákról.
Ezen az úton sem jutottunk túlságosan messzire. Hiszen például ezen az alapon
konzervatívnak nevezhetjük azokat a sztálinistákat, akik 1989-ben a létező szocialista
struktúrát változatlanul akarták megőrizni. A köznyelvben így is nevezték őket, de ez még
nem ok arra, hogy egy tudományos tipológia is ezt kövesse. Ugyancsak gond van az

1
ellenforradalmi ideológiatípussal is, hiszen e logika alapján reakciósnak kell minősítenünk
például egy olyan demokratikus átalakulást, amely diktatórikus rendszert vált fel, s tér vissza
egy azt megelőző demokratikus szisztémához.
Ilyen logikai rendszer kidolgozására tett kísérletet a húszas években bécsi
emigrációjában Szende Pál. Szende a marxi logikát követve, de annak lényegét alaposan
megváltoztatva úgy vélte, hogy az ideológiáknak (nála eszméknek) döntő szerepük van a
történelemben. „Történelmi szerepük abban áll, hogy mint lelki hatóerők, egyes embereket és
tömegeket történelmi tettre, cselekedetre, abbahagyásra vagy passzív magatartásra
késztetnek.” Ennek alapján két ideológiatípust határozott meg. Az elsőt forradalmi-
reformátorinak nevezte, a másodikat konzerválónak (illetve ellenforradalminak akkor, ha
forradalmi eszközöket használ), annak megfelelően, hogy aktív vagy pedig passzív
magatartásra sarkallnak-e. Ehhez a két magatartásmódhoz – szerinte – két gondolati eljárás
köthető: az elleplező (Verhüllunk) és a leleplező (Enthüllunk). A történelem pedig – mondja
Szende – nem más, mint e két gondolkodási mód, e két erő harca. Kezdetben Szende – eléggé
mechanikus módon – azonosította az elleplező ideológiát a fennálló védelmével, a leleplezőt
pedig a fennálló támadásával. Azaz egy ideológiát csak egyetlen szerepben tudott elképzelni.
Később éppen a kereszténység és a bolsevizmus példáján azt mutatta be, hogy egy eredetileg
leleplező ideológia hatalomra jutva hogyan válik fokozatosan elleplezővé. Csak sajnálhatjuk,
hogy Szende korai halála miatt ezeket a gondolatokat nem tudta mélyebben is kifejteni.
Szabó Miklós a hetvenes években egyik tanulmányában bevezette a
programideológiák és állapotideológiák kifejezéseket. Programideológiáknak nevezi azokat
az elméleteket, amelyek „bizonyos politikai törekvéseket és érdekeket az adott társadalmi-
politikai állapot gyökeres megváltoztatásának célkitűzésével igyekeznek igazolni”. A
programideológiák a fennálló rendszer kritikájából indulnak ki, így polemikus jellegűek, s
lehetnek jövőkép- vagy ellenségkép-meghatározottak. A jövőkép-meghatározott ideológiákra
jó példa a harmadikutas ideológia, míg az ellenségkép-meghatározottra a fasizmus vagy a
nacionalizmus. Állapotideológiáknak nevezi Szabó azokat az eszmerendszereket, amelyek
„egy adott társadalmi-politikai szituáció intézményi rendszerét emelik ideológia rangra azzal,
hogy oly módon írják le, magyarázzák, elemzik, hogy a leírás és magyarázat az illető állapot
és intézményei igazolását, jogosultságát sugalmazza”. Ezek az ideológiák nem polemikus
jellegűek, és kevésbé kifejtettek, konzisztensek, mint a programideológiák. Szabó a
liberalizmust és a konzervativizmust sorolja ide.
Az eddig felsorolt valamennyi logikai megközelítés tehát a fennálló rendszer
elfogadására vagy elutasítása alapján állított fel ideológiatípusokat (Karl Mannheim az
előbbieket nevei ideológiáknak, míg az utóbbiakat utópiának).
Egyfajta átmenetet jelent a logikai és a történeti tipológiák között az ideológiák
jobboldaliakra és baloldaliakra történő csoportosítása. Baloldali és jobboldali
nézetrendszerekről beszélni a politikusok és politikai publicisták kedvenc játékszere. A
kifejezés eredetileg az 1789-es francia nemzetgyűlés megosztottságára utal, ahol a baloldalon
foglaltak helyet a radikális forradalmi képviselők, míg a jobb oldalon a mérsékeltek. A
monarchia restaurációja után a baloldali jelentette az antiklerikális köztársaság- és
forradalompártiságot, míg a jobboldali a klerikális, a „trón és oltár” egységében hívő
forradalomellenességet. A 19. század második felétől alakult ki a baloldal- jobboldal
megosztottság mai tradíciója. A politikai baloldal a népszuverenitásban és az emberi nem
evolúciójában, valamint az emberi intézmények javíthatóságában, azaz a haladásban,
progresszióban hitt. Eszményképe a polgári szabadság és egyenlőség elvének kiterjesztése,
maximalizálása volt. Míg a baloldal inkább optimista, addig a jobboldal inkább pesszimista
volt az emberi természetet illetően. A jobboldal a népszuverenitás helyett az emberi
kiválóságban, valamint a tradíciókban hitt. Inkább volt egyenlőtlenség-, mintsem
egyenlőségpárti. Szkeptikusan tekintett a baloldali racionalitáshitre, és erőteljesen

2
hangsúlyozta a nem racionális, elsősorban vallási meggyőződését. A 19. század végén a
politikai baloldal- jobboldal dichotómia gazdasági értelmet is kapott, amennyiben a baloldal
jelentette a szabadpiac-ellenességet, az állami intervenciót, valamint az alullevők, a
munkások, parasztok, kitaszítottak érdekvédelmét. Míg a jobboldal eszmerendszeréhez az
állami beavatkozás ellenzése, a gazdasági szabadság kiteljesítésének igénye tartozott, azaz a
társadalom alullevőivel szemben a jómódúak, polgárok, az arisztokraták, hivatalnokok
érdekvédelme.
A 20. század húszas-harmincas éveitől ez a viszonylag egységes kép (politikai baloldal
– gazdasági baloldal, illetve politikai jobboldal – gazdasági jobboldal) megbomlott, olyan
politikai mozgalmak, pártok születtek, amelyek nem írhatók le a baloldal-jobboldal
megosztottság mentén. Politikai baloldali nézetek társulhattak gazdasági jobboldali
nézetekkel, és viszont, politikai jobboldali elképzelések gazdasági baloldali elképzelésekkel.
A totalitárius rendszerek (szélsőjobb-szélsőbal) még inkább használhatatlanná tették a
fogalmat, hiszen ezek a rendszerek nem egy tengely két szélső pontján helyezkednek el,
hanem nagyon is egymás mellett.
További problémát okoz a fogalomhasználatban, hogy a bal-jobb megosztottság olyan
rendszerek leírására volt alkalmas, amelyek kétosztatú, úgynevezett bináris rendszerek. A
sokpárti, sokszínű politikai rendszer és ideológiai megosztottság csak nagy nehézségekkel
írható le egyetlen törésvonal mentén. A politikusok és politikai publicisták mindezek ellenére
nálunk is folyamatosan használják a pártok leírására. Marad azonban egy fontos érv e
fogalmak használata mellett: ha a politikai élet nem tud meglenni e fogalomhasználat nélkül,
akkor az ezzel foglalkozó tudomány, a politológia vajon eltekinthet-e ettől?
Még inkább problematikus e fogalmak használata az Elbától keletre, ahol egészen más
ideológiai megosztottságok uralják a politikai és intellektuális életet. Itt – ahogyan erre a
későbbiekben még utalni fogunk - különösen anakronisztikus, semmitmondó baloldali-
jobboldali megosztottságról beszélni.
A harmadik lehetőség a történeti megközelítés. Michael Riff, a Modern politikai
ideológiák szótárának szerkesztője több mint ötven történetileg kialakult ideológiák
szótárának szerkesztője több mint ötven történetileg kialakult ideológiát sorol fel könyvében.
Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Riff számára minden politikai terminus, ami „izmusra”
végződik, ideológia. Így bekerül a szótárba a pacifizmus, romanticizmus, radikalizmus,
izolacionizmus stb., tehát sok olyan politikai kategória, amelyek több ideológiában is
megtalálhatók, így nyilván nem lehet őket önálló politikai eszmerendszereknek tekinteni.
Mi lehet a megoldás, ha bennünket sem a történeti tipológia parttalansága, sem a
logikai tipológia szűkössége nem elégít ki. Az első esetben bár megőrződik a történeti
sokszínűség, és a történeti kifejtés mindennél jobban megmutatja egy-egy ideológia
színeváltozását, esetleges metamorfózisát, de képtelen rendszerezni ismereteinket. Míg a
második esetben a logikai tipológiák, bár nagyon lényeges közös elemekre, mozzanatokra
hívják fel a figyelmünket, de a történetileg kialakult ideológiákat csak szemléltető példaként
használják, és nem képesek egy-egy ideológia esetleges változásait sem figyelembe venni.
Amit javasolni szeretnénk, az a kétfajta megközelítés vegyítése. Kiindulópontunk
logikai, nevezetesen az a feltevés, hogy a modern korban a nyugat-európai politika
kulcskérdése a hatalom, közelebbről a hatalommegosztás mikéntje, következésképp az
ideológiák is a hatalom tengelye mentén csoportosíthatók. Ezen logikai tengely mentén a
következőképpen ábrázolhatók a nagy történeti ideológiák:

3
Az ábra pontosan jelzi a totalitárius ideológiák helyét, egymáshoz való közelségét, amit a
baloldal- jobboldal dichotómia inkább csak elfed. Továbbá az is világossá válik, hogy az
ideológiákat nem lehet mereven szétválasztani egymástól, politikusok, politikai pártok,
mozgalmak nézetei leggyakrabban éppen az átmeneti területekre esnek. (Lásd például:
szociálliberalizmus, liberálkonzervativizmus vagy libertarizmus.) Az általunk javasolt logikai-
történeti tipológia ezeket az ideáltípushoz képest vegyes, két ideológia határterületén
elhelyezkedő eszmerendszereket is értelmezni tudja.
További feltevésünk, hogy az ideológiák helyhez és időhöz kötöttek, így az
elnevezések történetileg és politikai geográfiai szempontból rendkívül sokszínűek. De ezen
változatosság ellenére (például a fasizmus esetén: nemzetiszocializmus, falangizmus, olasz
fasizmus stb.) az ábrán jelölt hat alapideológia lefedi valamennyi nyugat-európai ideológiát.
A továbbiakban ezeket az alapideológiákat fogjuk bemutatni, mégpedig úgy, mint
ideológiai ideáltípusokat. Tehát nem ténylegesen, ideálisan létező vagy létezett ideológiákról
beszélünk, hanem úgy, ahogy azt Weber értette: „Egy vagy néhány szempont fokozásával, az
egyoldalúan kiemelt szempontokhoz illő, diffúz és különálló, itt nagyobb, ott kisebb
mértékben jelen levő, helyenként meg sem található egyedi jelenségek sokaságának
összevonásával, egységes gondolati képpé való átalakításával kapjuk meg. Ez a gondolati kép
a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem fordul elő, utópia, s a
történeti munka feladat minden egyes esetben megállapítani, milyen messze vagy milyen
közel van a valóság ehhez az ideális képhez…” A weberi ideáltípus-fogalom azt is
megengedi, hogy az általunk felvázoltak mellett vagy helyett másfajta „utópia” is
konstruálható. Az egyes ideológiák ideáltípusának felvázolás során – már amennyire a
terjedelmi korlátok engedik – időnként utalunk az alapideológiák történeti formáira is.
Az eddigiekben hangsúlyozottan a modern nyugat-európai ideológiastruktúráról
beszéltünk, de joggal tehető fel a kérdés, hogy ezek alapján értelmezhetőek-e a kelet-európai
vagy a közép-európai ideológiai megosztottságok? Ezek az ideológiák – s ez vitathatatlan –
jelen vannak ezekben a társadalmakban, a politikai és az ideológiai diskurzus fontos
viszonyítási pontjai, bár minél inkább távolodunk az Elbától, annál kevésbé ezek az alapvető
ideológiák. Ha nem ezek, akkor melyek? Amíg a nyugat-európai politika alapkérdése a

4
hatalommegosztás, következésképp az ideológiák is e tengely mentén szóródnak, addig a
kelet-európai politika alapkérdési mások, a politikai, intellektuális és az ideológiai viták más
problémák körül zajlanak. Az eltérő gazdasági, társadalmi és történelmi helyzet olyan
kérdéseket állít a középpontba, amelyek Nyugat-Európában már megoldottak (vagy részben
megoldottak), meghaladottak, vagy sohasem voltak jelen. A nemzeti lét vagy nem lét olyan
kérdéseket vet fel, mint a nemzeti identitás problémája, ennek alapján a mi-ők oppozíció,
tehát a „mi különböztet meg bennünket a szomszédos országoktól, miért vagyunk mi mások”
kérdése. Ezekre a kérdésekre a nacionalizmusok különböző változatai adják meg a megfelelő
választ.
A másik alapvető kérdés ebben a régióban „a merre haladjunk, milyen utat
válasszunk”, azaz a modernizáció problémája. Jól példázza ezt a jelenséget az orosz
eszmetörténet, ahol nem a nyugat-európai ideológiai tagoltság a meghatározó (bár elszórtan
szinte minden nyugat-európai ideológia megtalálható), hanem a szlavofil-nyugatos ellentét.
Annak a kérdése tehát, hogy szolgálhat-e mintául a Nyugat ezen társadalmak számára, vagy
pontosan ellenkezőleg, ezeknek a társadalmaknak a „sajátos orosz”, „sajátos román” stb. utat
kell megtalálniuk. Ezért az ideológiák részletes bemutatásánál a populizmus különböző
válfajai sem hagyhatók ki.
A magyar ideológia- és eszmetörténet ebből a szempontból rendkívül izgalmas,
ugyanis hazánkban mindkét ideológiastruktúra megtalálható. A pártok, politikai mozgalmak,
intellektuális csoportok nyugat-európai megosztottságok mentén is definiálják önmagukat, de
ha mélyebben elemezzük a politikai mozgásokat, akkor rögtön előtűnik a népies-urbánus
ellentét, amely pontosan a lényegi kérdésről, tehát a modernizációról szól. Ez a magyarázata
annak, hogy bár a mai magyar pártok nyugat-európai fogalmakat használnak (liberális,
szociálliberális, konzervatív, szociáldemokrata stb.), de mi azért jól tudjuk, hogy a magyar
politikai rendszer sem ebben, sem pedig a bal-jobb fogalomrendszerben nem értelmezhető és
nem írható le. Pontosan ez a magyarázata annak a meglepő ténynek is, hogy a magyar
politikai pártok majdnem mindegyike ideológiai szempontból vegyes párt, s elképzelhetetlen
az, hogy a szabaddemokrata párti konzervatív egy pártba kerülhessen demokrata fórumos
kollégájával. Bár mindketten konzervatívok, ugyanabban az ideológiában hisznek, mégis
mintha más nyelvet beszélnének, nem ugyanazt értenék azonos fogalmak alatt. A magyar
politika nagy kérdése, hogy ez a két ideológiai struktúra továbbra is egymás mellett él-e, vagy
pedig elindul a tisztán nyugat-európai ideológiai tagoltság felé.
A fogalmi és tipológiai megközelítés után térjünk át a nagy történeti ideológiák
bemutatására.

ANARCHIZMUS

Az anarchizmusról két értelmezés él a köztudatban. Az egyik szerint az anarchisták

„tiszta szívű gyilkosok”, tehát az anarchista képében egy terrorista vagy egy politikai
merénylő jelenik meg. A másik értelmezés szerint az anarchizmus egyenlő a rendetlenséggel,
a felfordulással, a káosszal. Ez a két értelmezés nem áll messze a politikusoktól sem, akik
gyakran óvják az anarchizmus következményeitől a békés választópolgárokat. Már
elöljáróban megállapíthatjuk, hogy mindkét kép az anarchizmus ellenfeleitől származik, s
hogy mindkettő egyoldalúan mutatja be az anarchizmus lényegét. Aligha tagadható, hogy az
anarchizmus történetének egy viszonylag rövid szakaszában, tehát a múlt század utolsó
évtizedeiben és a 20. század első éveiben éltek olyan anarchisták, akik céljaik elérése
érdekében nem riadtak vissza az erőszak alkalmazásától, uralkodók, fontos politikusok
meggyilkolásától sem – természetesen a tiszta eszme nevében. Ez azonban viszonylag rövid
ideig tartott (bár a meggyilkoltakat ez aligha vigasztalja), s még az akkori anarchisták sem
egyként helyeselték e véres módszert. A másik vádpont ellen az anarchisták úgy védekeznek,

5
hogy a káosz csak átmeneti, szükségszerű feltétele annak, hogy kialakuljon a spontán rend. A
központi hatalom megszűnése tehát nem vezet törvényszerűen társadalmi felforduláshoz,
ellenkezőleg, egy szabad, önirányító, kooperáción alapuló társadalom csak az állam
megszűnésével jöhet létre.
Az anarchizmus az an-arkhia görög szóösszetételből ered, amely hatalomnélküliséget
jelent. Jászi Oszkár a következőképp határozta meg az anarchizmus lényegét: „Az a
társadalomelmélet, amely az igazságosságra (azaz az egyenlőségre és reciprocitásra) törekszik
a emberi viszonylatokban (bízva abban, hogy ez egyben a szabadság elérésének útja is),
célját az állam teljes kiküszöbölésével véli elérhetőnek.”

AZ ANARCHIZMUS DOGMATIKÁJA

Az anarchizmus központi gondolata az uralom- és hatalomellenesség,

következésképpen az ezeket gyakorló elitek, csoportok autoritásának, tekintélyének
megkérdőjelezése. A különböző autoritások (állami, egyházi, társadalmi, gazdasági) –
érvelnek az anarchisták – szükségszerűen korlátozzák az egyént, és megakadályozzák annak
spontán fejlődését. Az anarchisták úgy látják, hogy a történelemben eddig létezett valamennyi
társadalom a kizsákmányolásra és a tekintélyre épül, így számukra sem a rendies, sem a
polgári, sem pedig a kommunista társadalmi berendezkedés nem elfogadható. Az emberi
társadalom célja egy igazságos társadalom elérése, ez pedig nem jelent mást, mint az egyén
teljes felszabadítását a kötöttségek alól (ezek a kötöttségek: a hatalom, az egyházak, a
magántulajdon és több anarchistánál a család). A kötöttségek nélkül élő szabad egyének –
érvelnek tovább az anarchisták – az állam gyámkodása nélkül képesek megszervezni a
termelést, valamint saját igazgatásukat. A hatalom s annak megtestesülése, az állam
természeténél vagy a történelmi körülményeknél fogva elnyomó, gonosz, következésképpen
megszüntetésre méltó. Az anarchisták szerint a hatalom birtokosainak és az állam
funkcionáriusainak érdekei szükségképpen kerülnek szembe a társadalom egyszerű tagjaiéval,
s a társadalom nélkülük is képes megszervezni önmagát. Nincs sokkal jobb véleményük az
anarchistáknak a demokratikus választásokról sem. Úgy látják, hogy a képviseleti demokrácia
nem több színjátéknál, s a választások egyetlen célja az uralkodó elit hatalmi legitimációja.
Ezzel szemben ők a közvetlen demokrácia intézményeiben hisznek. Az anarchisták az állam
másik két funkcióját is megkérdőjelezi, azaz a belső és külső védelmi funkciót. Úgy érvelnek,
hogy egy egyenlő és szabad társadalomban az egyéneknek nem érdekük sem a társadalom
felforgatása, sem a bűnözés, sem pedig az egymással folytatott háborúskodás.
Az anarchizmus második fontos jellemvonása a hierarchia- és bürokráciaellenesség,
legyen az politikai, egyházi, társadalmi, ipari vagy agrár-, sőt egyes anarchisták ezen az
alapon bírálják a család intézményét is. Úgy látják, hogy ezen hierarchiák és bürokráciák nem
természetes, hanem mesterséges képződmények, amelyek kizsákmányolják, elnyomják és
korrumpálják az embereket. A társadalom ezzel szemben szabad, spontán és természetes
képződmény. Az anarchizmus szerint a feladat a hierarchia, a társadalmi piramis lebontása, az
alapvetően vertikális társadalom helyett egy horizontális létrehozása. Az emberek feletti
uralom helyébe a dolgok igazgatásának kell kerülnie. Az anarchizmus eszménye tehát egy
olyan közösségi társadalom, ahol az emberek spontán módon szerveződő termelői és területi
közösségeket hoznak létre Ezek a területi közösségek önként csatlakoznak majd egymáshoz, s
szabad föderációkat hoznak létre. A föderalizmus tehát az anarchizmus egyik lényeges eleme.
Az anarchizmus harmadik jellemvonása az antropológiai optimizmus. Az a nézet
tehát, amely szerint az ember alapvetően jó, csak a hatalmi intézmények rontják meg. Az
ember – mondják az anarchisták – alapvetően kooperatív lény, tehát számára az
együttműködés, nem pedig a társadalmi szembenállás, az osztályharc a természetes. A hatalmi

6
intézmények teszik erőszakossá az embert, de ezen intézmények lerombolásával megszűnne
maga az erőszak is.
Mint minden ideológiának, az anarchizmusnak is véleményt kell nyilvánítania abban a
kérdésben, hogy harmonikus vagy konfliktusos társadalmi modellt kíván-e megteremteni. A
harmonikus modell abból indul ki, hogy az emberi társadalomnak nem szükségszerű
velejárója a konfliktus. Pontosan ellenkezőleg, lehetséges, sőt kívánatos olyan társadalom
létrehozása, amely kiküszöböli ezeket a konfliktusokat, az erőszakot, a háborúkat. Erre
törekszik az anarchizmus is. A konfliktusos modell hívei pontosan ellenkezőleg okoskodnak.
Úgy ítélik meg, a konfliktusok természetes velejárói az emberi társadalomnak, bennük nem
valami „ördögtől” valót kell látni. Ha pedig a konfliktusok szükségszerűek, akkor nem
célszerű kiiktatásukra törekedni, hanem azokat a módszereket, intézményeket kell megtalálni,
amelyek alkalmasak a konfliktusok feloldására.
Az anarchista történetszemlélet viszonylag könnyen jellemezhető: a múlt és a jelen a
kizsákmányolás és az elnyomás kora, s abban is egyetértenek az anarchisták, hogy a
változásnak spontánnak és alulról jövőnek kell lenni, hiszen a felülről jövő reformok
értelmetlenek és haszontalanok, s csak a fennálló hatalom érdekeit szolgálják. Az átmenet
módozatairól, formájáról azonban már éles viták voltak és vannak az anarchisták között. Az
alapprobléma, hogy vajon a politikai intézmények átalakítása vagy pedig az ember belső
átalakulása legyen-e az elsődleges, s hogy a változás egyetlen társadalmi forradalommal
(Bakunyin), alulról jövő reformok sorozatával (Proudhon), egyéni lázadással (Stirner) vagy
pedig morális átalakulással (Tolsztoj) menjen-e végbe?
Abban hisznek az anarchisták, hogy a változás után az anyagi javak termelése és
elosztása erőszak nélkül is megszervezhető, illetve biztosítható, s nem szükségszerű új,
elnyomó állam létrehozása. Így létrejöhet az önkéntességen alapuló, funkcionálisan működő,
emberi mértékkel mérhető, tehát alapvetően kis szervezetek kooperációja. Ebből következik,
hogy az anarchizmus általában magántulajdon-, nagyipar- és iparicivilizáció-ellenes (bár az
amerikai anarchizmus ebben a tekintetben eltér az európai példáktól).

AZ ANARCHIZMUS PROBLÉMÁI

Az anarchizmus két történeti eseményt (spanyol polgárháború, orosz forradalom)

kivéve mindig is az ideológiai csatározások perifériájára szorult. Jelentőségre jórészt csak a
forradalmak kezdeti szakaszában tett szert, amikor a fennálló bírálatát és kritikáját adta. Az
anarchizmus erőssége tehát a negáció, a kritika, a mindenkori hatalmi intézményrendszer
kereteinek a feszegetése. A hatalmi praktikák, a korrupció, a politika mint színjáték
legkíméletlenebb kritikusai mindig is az anarchisták, azt mondhatnánk – némi túlzással -,
hogy ez történelmi szerepük. Ha ezen a negáción, tagadáson túl kell lépni, nos akkor ez az
ideológia már eléggé sérülékeny. Az anarchizmus nagy paradoxona, hogy a politikára irányul,
de célja a politikának mint olyannak a megszüntetése. A politikai mozgalmak általában
bejárják az ideológiai-szervezeti-hatalmi állapot hármas lépcsőjét. Az anarchizmus csak az
elsőre képes, ezért az anarchista csoportosulások mindig rendkívül képlékenyek, különböző
frakciók laza együttesét alkotják. Ez egyfajta cselekvésképtelenséget idéz elő, hiszen ha nem
jön a spontán forradalom, akkor felvetődik a „mi a teendő?” kérdése. Az anarchizmus
antropológiai optimizmusa is rejteget egy paradoxont: ha igaz az a feltevés, hogy az ember
alapvetően jó, akkor hogy lehet az, hogy az eddig ismert társadalmakban az erőszak, a
gonoszság, az elnyomás is szerepet játszott, s mint ahogy tudjuk, nem is jelentéktelent. Mitől
lenne ez másképpen a jövőben? Ugyancsak problematikus az az anarchista nézet, mely szerint
egyszeri forradalmi aktussal megteremthető az erőszak és kényszer nélküli társadalom, holott
jól tudjuk, hogy a forradalom, az erőszak alkalmazása nem feltétlenül vezet a szabadság
birodalmába. További kérdés, hogy az anarchizmus közvetlen demokratikus, önigazgató

7
modellje, valamint gazdaságképe (kis hatékonyságú, preindusztriális, magántulajdon nélküli
stb.) és a nemzeti identitás problémájának megkérdőjelezése hogyan oldaná meg a mai magas
fokon szervezett termelési és társadalmi szerkezetek létező problémáit?
Ezek a dilemmák kétségkívül léteznek, bár az anarchisták erre adott válasza is
támadhatatlan. Azt mondják, hogy az anarchista elmélet legtöbb eleme sem történetileg, sem
pedig logikailag nem cáfolható, hiszen az a tény, hogy eddig nem történt meg a nagy
átalakulás, semmit sem bizonyít, s ők továbbra is hisznek abban, hogy ez majd egyszer
bekövetkezik.

LIBERALIZMUS

A liberalizmust rendkívüli nehéz egyértelműen definiálni. A meghatározási

nehézségeket legalább két tényező okozza. Először is az, hogy a liberalizmus nagy
metamorfózison ment keresztül, tehát a klasszikus és a 20. századi liberális gondolkodók,
ideológusok lényegi kérdésekben eltérő álláspontot vallottak, vallanak. Példaként elég, ha a
szabad piac társadalomszervező szerepének eltérő megítélést említjük, azaz míg az előbbiek
hittek a piac automatikus önszabályozó szerepében, utóbbiak valamilyen állami korrekciós
mechanizmust szükségesnek látnak. Másodszor, az elméleti konszenzus hiánya mellett nem
feledkezhetünk meg arról a fontos körülményről sem, hogy az ideológiák nemcsak elméleti
kérdéseket igyekeznek megoldani, hanem a napi politikához, tehát időhöz és térhez kötöttek.
A liberalizmust több mint két évszázados története során más-más politikai kihívások érték:
más volt ez a kihívás a vallási, és más a világi korszakban, más a katolikus országokban, és
más a protestánsokban, más, amikor a liberalizmus fő ellenfele a konzervativizmus volt, és
más, amikor a szocializmus, más a nyolcvanas évek Magyarországán, és más a századforduló
Oroszországában. Ez a tény többeket arra indított, hogy feltegyék a kérdést: ezek után lehet-e
egyáltalán „a” liberalizmusról beszélni. Az alábbiakban amellett fogunk érvelni, hogy – ezen
nyilvánvaló eltérések mellett – a liberalizmusnak van gondolati kontinuitása.
Megkíséreljük cáfolni azokat a vádakat is, amelyekkel a liberalizmust ellenfelei illetik:
hogy a liberalizmus a korlátlan szabadság és manchesterizmus ideológiája, a liberalizmus
erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához vezet, a liberalizmus előkészíti a talajt a
radikális ideológiák számra stb. Mások úgy érvelnek, hogy a liberalizmus betöltötte
történelmi szerepét, az alkotmányosság, és az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei
megvalósultak, néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg őket, a
liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszmerendszerekbe is ( a konzervatívok ezt
konzerválják, a szocialisták pedig túl akarnak lépni ezeken), így megszűnt a liberalizmus
létalapja.
Megannyi megválaszolatlan kérdéssel, problémával találkozunk a magyar
liberalizmussal kapcsolatban is. Vannak értékelések, amelyek úgy ábrázolják a magyar
liberalizmust, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy elhalás” történetét. Más értékelés
szerint a magyar liberalizmus – bár többször súlyos vereséget szenvedett – mégiscsak egy
diadal történeteként írható le, melynek végpontja 1989 volt. A ’89-es fordulat idején ugyanis
alig akadt párt, mozgalom, szellemi csoportosulás, amelyik ne tartotta volna fontosnak, hogy
magát liberálisként definiálja. A liberalizmushoz illesztett jelzők: „nemzeti liberalizmus”,
„radikális liberalizmus” stb. azonban azt is jelzik, hogy Magyarországon nem egyértelmű sem
a liberalizmus fogalmának használata, sem pedig annak értékelése. Talán ezért is érdemes
megismerkedni a liberalizmus főbb elveivel.

8
 A LIBERALIZMUS DOGMATIKÁJA

A liberalizmus talán leginkább azzal jellemezhető, ahogyan a politikáról és a

kormányzatról vélekedik. A liberálisok szerint a politika szükséges, de mesterséges
képződmény, tehát megegyezésen, konvenciókon nyugszik, azaz racionálisan
megszervezhető, s ha úgy adódik bármikor módosítható, reformálható. A racionálisan
megszervezett politika világi célokat követ, a liberalizmus volt tehát az első ideológia, amely
szekularizálta a politikát. Ezek a világi célok: a szabadság védelme (a mesterséges politikával
szemben a szabadság természetes), valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. A
liberalizmus szerint a politikának nincs ezen túlmutató, természetfölötti célja. Ezért a
kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, tehát ezen célok biztosításán túl a politikának
nincs mit keresnie az egyének életében. Így nem feladat a gazdaság irányítása, a szabad
egyének befolyásolása, a kultúra irányítása stb.
Ebből következik a liberalizmus másik lényeges jellemvonása: az individualizmus és a
szabadság értékének tisztelete. Az individualizmus nem jelent mást, mint annak az elvnek a
hirdetését, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben (osztály, nemzet stb.).
Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei – érvelnek a liberálisok – nem
magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyének érdekeit. Az individualizmus másrészt azt
jelenti, hogy a magánszféra sérthetetlen, és a civil társadalom intézményeinek működésébe az
államnak nincs vagy csak korlátozottan van beleszólása. (Természetesen arról a liberálisok
között is vita van, hogy hol van ez a határ.) A társadalmi közjó nem más, mint fikció, az
emberek azért hoznak létre intézményeket, hogy ezek az egyének érdekeit hatékonyan
szolgálják. A liberalizmust jellemzi továbbá az ember szabadságába és alapvető jogaiba
(gondolat-, gyülekezés-, sajtószabadság stb.) vetett hit. A liberalizmus szerint ezek az elvek
megelőznek minden más elvet, ezek elsődlegessége megkérdőjelezhetetlen, tehát az emberi
szabadság és az emberi jogok sérthetetlenek, elidegeníthetetlenek és általánosak. A szabadság
elsődlegességet élvez a tekintéllyel szemben.
A harmadik jellemvonás is a liberalizmus politikafelfogásából következik. A
liberalizmus abból indul ki, hogy a hatalom amely szükségszerű képződmény, korlátozásra
szorul. Ez a koncepció jelenti egyrészt a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói
hatalom) közötti hatalommegosztást, másrészt a politika szférájának elkülönítését a társadalmi
szférától, amelybe az előbbinek beleszólása nem lehet, viszont a társadalom folyamatosan
ellenőrizheti a politika szféráját. Jelenti továbbá egy olyan rendszer kialakítását, amelyben a
politika szereplői (politikai pártok, ellenzék és kormány, parlamenti és parlamenten kívüli
pártok, politikai lobbyk stb.) egymást is ellenőrzik. A liberális demokrácia politikai
intézményei és technikái tulajdonképpen ennek a hatalommegosztási modellnek a
megvalósítására hivatottak.
A liberalizmus további jellemvonásai az univerzalizmus, tehát az emberi faj morális
egységének hirdetése. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, ehhez
képest csak másodlagos jelentése lehet a különböző történelmi és kulturális
képződményeknek. A liberalizmus elfogadja a racionalitás elvét. A liberálisok úgy gondolják,
hogy az ember alapvetően racionális lény, hisznek az emberi fejlődésben, a reformban, a
gradualizmusban, tehát az ellenőrzött változásban és javulásban, minden emberi intézmény
javíthatóságában. Végül, de nem utolsósorban a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia
elve, amely szerint az emberi társadalom pluralitása természetes, s türelmesnek kell lennünk a
más vallásúak, a más véleményűek és a más hitűek iránt.
A most felsorolt közös örökség mellett vannak azonban különbségek is a liberalizmus
egyes típusai között, tehát a klasszikus liberalizmus (amely szerint egyenlő polgári jogok, de
nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy
műveltséghez kötött, a gazdaságnak a laissez faire elve szerint kell működni, a piacnak

9
szabadnak, mindenféle intervenciótól mentesnek kell lennie), a demokratikus liberalizmus
(amely a demokrácia és szabadság problémájának összeegyeztetésére jött létre, tehát az
általános és titkos választójog megadásával beemelte a tömegeket a politikába), a
szociálliberalizmus (amely szerint a cél a jóléti állam és a gazdasági biztonság megteremtése,
ennek érdekében társadalmi és gazdasági reformok szükségesek, mindenekelőtt az állami
intervenció), valamint a neoliberalizmus (amely elsősorban a szocializmus és a
totalitarizmusok ellenhatásaként jelentkezett azzal az igénnyel, hogy vissza kell térni a szabad
piac korábbi elvéhez) között.

A LIBERALIZMUS PROBLÉMÁI

A liberalizmussal szemben az egyik legfontosabb kritikát úgy lehetne megfogalmazni,

hogy a liberalizmus a múlt ideológiája, hiszen alapvető elvei megvalósultak, s felszívódtak
más ideológiákba. A konzervativizmus elfogadva a liberális alapelveket liberális
konzervativizmussá, a szocializmus pedig, lemondva utópikus elképzelésiről, s belátva, hogy
a polgári társadalom meghaladhatatlan, szociálliberalizmussá vagy más néven
szociáldemokráciává alakult át.
A liberalizmus kritikusai rámutatnak továbbá arra, hogy az egyenlő jogok mögött
egyenlőtlen gazdasági, kulturális és társadalmi lehetőségek állnak, hiszen a liberalizmus
„szent tehene”, a magántulajdon sérthetetlenségének elve a vagyon felhalmozásához és
átörökítéséhez vezet. Emiatt nem lehet esélyegyenlőségről beszélni. David Spitz rendkívül
szellemesen fogalmazta meg, hogy a liberalizmus alapvető elvei – a tolerancia, a
kompromisszum és az alapvető bizonytalanság – egyike sem kellemes az embereknek. Több
oldalról érte kritika a liberalizmus racionalitáselvét is, azt állítva, hogy a társadalom valódi
összetartó erejét jelentő tradíciók és a racionális nehezen értelmezhető érzelmek (mint például
a nemzeti érzés) nem helyettesíthetők racionális tervezéssel.

KONZERVATIVIZMUS

A konzervativizmus a mindennapi szóhasználatban a fennálló, a status quo (bármi

legyen is az) megőrzését jelenti. Ez a köznapi szóhasználat jól ismert a magyar nyelvben is,
hiszen emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor a keményvonalas sztalinistákat nevezték
konzervatívnak (nézeteik mindennek voltak nevezhetők, csak konzervatívnak nem). A
bevezetőben említettük, hogy az ideológiák szűkebb értelme (mint politikai eszmerendszerek)
mellett lehetséges egy tágabb értelmezés is, nevezetesen mint önálló tudatforma, társadalmi
attitűdök, minták és viselkedésformák együttese. Arra is utaltunk, hogy az ideológiakutatás
legkidolgozatlanabb részéről van szó. Talán a konzervativizmus az az ideológia, ahol ezt a
kettősséget leginkább megfigyelhetjük. Ahogyan Hearnshaw megfogalmazta a konzervatív
attitűd lényegét: „Ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni. „Lord
Cecil ezt természetes konzervativizmusnak nevezte. Mi jellemző erre a természetes
konzervativizmusra:
1. használni és élvezni azt, amit elérhető;
2. előnyben részesíteni az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben;
3. jobban kedvelni a lehetségest, a rutint, a tényeket a tervnél, a projektumnál.

A következőkben a konzervatív ideológiáról mint politikai eszmerendszerről lesz szó.

A konzervativizmus ideológiája a francia forradalom után alakult ki, s egy kis túlzással
Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról (1790) című művét nevezhetjük a
konzervativizmus „bibliájának”.

10
 A KONZERVATIVIZMUS DOGMATIKÁJA

A konzervativizmus legfontosabb jellemvonása a tradicionalizmus, ami a meglévő

szokások és intézmények (vallási, politikai, kulturális) tiszteletét jelenti. A tradíció, amely a
liberálisok szerint a progresszió gátja, a konzervatívok szerint a történelem és az előző
nemzedékek bölcsességének az eredménye, s nem véletlen az, hogy éppen a meglévő
intézmények alakultak ki. Ezek az intézmények a hosszú idő alatt formálódnak, s az így
kialakult szokások, tapasztalatok, előítéletek jobban irányítják a társadalmat, mint az ész, a
logika és az absztrakciók. A konzervatívok ezért elutasítják a forradalmi változásokat, az
uniformizmust és az egalitarizmust, valamint szemben állnak más ideológiák
utilitarizmusával, haszonelvűségével.
A konzervatívok az organicizmus, a szervesség elvét vallják. Ezen elv szerint a
társadalom komplex rendszer, amelyet nem lehet gyökerestől felfordítani, csak a társadalom
természetes változása elfogatható.
Egy konzervatív ideológiából nem hiányozhat a politikai szkepticizmus és az
antropológiai pesszimizmus sem. Az előbbi elv szerint a politikai bölcsesség nem az elméleti
spekulációkban, hanem a történetileg felhalmozott tudásban van. A politikai szkepticizmusból
következik, hogy a konzervativizmus felismeri a politika korlátait, a politikára mint szükséges
rosszra tekint. Az antropológiai pesszimizmus pedig nem jelent mást, mint annak az elvnek a
hirdetését, hogy az ember tökéletlen lény, imperfekció, hiszen az embertől elválaszthatatlan a
gyűlölet, az erőszak, az önzés, a kapzsiság stb. A gonosz ugyanúgy az emberi természet része,
mint a jó, s ezen tulajdonságai nem a tökéletlen politikai intézmények következményei.
A konzervatív dogmatika része az egyenlőtlenség tana. A konzervatívok úgy látják,
hogy az emberek alapvetően egyenlőtlenek (természetesen a jogi egyenlőség a
konzervativizmusban sem kérdőjeleződik meg), egyenlőtlenek fizikai és szellemi
képességekben, lehetőségekben. A társadalmi rétegek és csoportok közötti egyenlőtlenség
törvényszerű, nem küszöbölhető ki az emberi társadalomból, illetve azok a kísérletek,
amelyek ki akarják iktatni, szükségszerűen jutnak el az erőszakhoz, erőszakkal egyenlősítve a
társadalom sokszínű valóságát. Ennek az alapállásnak fontos politikai következménye van,
nevezetesen a társadalmi hierarchia, a vezető réget, az úgynevezett uralkodó elit
szükségszerűségének a tana.
A konzervativizmus sajátos paradoxona, hogy miközben maga is ideológia,
érvkészletéhez hozzátartozik az ideológiaellenesség. A konzervatív gondolkodók, mint
Michael Oakeshott vagy Roger Scruton úgy látják, hogy a politika egy speciális és korlátozott
tevékenység, amelynek nem az a célja, hogy általánosan terveket és szabályokat dolgozzon
ki, még kevésbé, hogy az embereket jobbá tegye, hanem „olyan eszköz, amely lehetővé teszi
az ember saját maga választotta tevékenységének folytatását”, s elősegíti a béke és a rend
fenntartását.
A konzervativizmusnak történetileg két típusa alakult ki: az angolszász, amelyhez
hozzátartozik a „régi” alkotmány megőrzése és a szabadságjogok védelme. Ez a
konzervativizmus evolutív, tehát nem zárkózik el bizonyos politikai és társadalmi reformoktól
sem. A konzervativizmus másik típusát talán kontinentálisnak nevezhetnénk, amely
alapvetően ellenforradalmi, s kiáll a tradicionális autoritás, az ancien regime, a trón és az oltár
egységének védelme mellett.

A KONZERVATIVIZMUS PROBLÉMÁI

Abból, amit a bevezetőben elmondtunk az ideológiák szükségességéről és funkcióiról,

következik, hogy az ideológia-e a konzervativizmus kérdésére csakis igennel válaszolhatunk.
Bár igaz az az állítás, hogy a konzervativizmus nem dolgoz ki terveket a jövőre nézve (a
konzervativizmus csak van – mondaná egy konzervatív), s hogy nézetei valóban a legkevésbé

11
ideologikusak, de az sem vitatható, hogy nemcsak a forradalmi vagy radikális reformtervek
ideologikusak, hanem a változástól való tartózkodás és a „kis lépések” elmélete is az.
Az egyenlőtlenség elve, a hierarchia, a társadalmi elit igenlése könnyen válhat
önigazolássá, tehát a birtokon belül lévők gyakran úgy érzik, hogy ottlétük törvényszerű, s
hogy az elitből kiesettek csak tehetségtelenségüknek, csekélyebb képességüknek köszönhetik
kiszorulásukat.
További problémát vet fel, hogy vajon azokban a társadalmakban, ahol megszakadt a
kontinuitás (például az orosz megszállás miatt), vagy sohasem voltak olyan tradíciók,
amelyekre modern társadalmat lehetne építeni, ott vajon lehet-e konzervativizmust létrehozni.
Egy konzervatív számára nyilván képtelenségnek tűnik még a gondolata is, hogy
konzervativizmust, tradíciókat mesterségesen hozzunk létre. Válasz lehet erre a problémára,
amit Tamás Gáspár Miklós ajánl, nevezetesen hogy a kelet-és közép-európai konzervatívok
számára a nyugati konzervativizmus megőrizte mindazt az értéket, amit megőrizni érdemes.
De ahogy ezekben a társadalmakban látjuk, e modern nyugat-európai konzervativizmus nem
nagyon akar megszületni, konzervativizmus címén régi, elavult elvek és gyakorlatok
leporolása folyik.

SZOCIALIZMUS

Nincs kevesebb félreértés a szocializmussal kapcsolatban sem. A szocializmust sokan

(helytelenül) azonosítják a marxista szocializmussal. A marxista szocializmus csak egy volt a
sok szocialista irányzat közül, amelyek számtalan kérdésben egymással is szemben álltak,
elég ha itt csak az utópikus szocializmus, a guildszocializmus, a fabianizmus és a
szociáldemokrácia közötti különbségekre utalunk. A zavart tovább fokozta, hogy a
megvalósult kommunizmus Oroszországban – születése pillanatában – kudarcot vallott,
hiszen azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az elveknek sehogyan sem felel meg a létező
valóság, azaz a kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan nem alakult ki a kommunista
társadalom. Ez volt az a pillanat, amikor a teoretikusok és ideológusok jobbnak látták, ha
beiktatnak a „kapitalizmus és a kommunizmus közé” egy átmeneti korszakot is, ezt nevezték
szocializmusnak, létező szocializmusnak (kihasználva ezzel a fogalom pozitív értéktartalmát),
holott az nem volt más, mint a létező kommunizmus. Ez a folyamat rendkívüli mértékben
diszkreditálta a szocializmuselképzeléseket nemcsak Keleten, de Nyugaton is. A szocializmus
születésekor egyfajta válasz volt a nyugat-európai iparosodási folyamatra, amely kétségkívül
olyan társadalmi problémákat szült, mint például a tömeges elszegényedés, a gyermekmunka,
az egyes társadalmi csoportok közötti különbségek hihetetlen mértékű növekedése stb. A
szocializmus tehát egyértelműen a magántulajdon, az individualizmus és a liberalizmus
teremtette társadalommodell, azaz a polgári társadalom ellenében jött létre. Elképzelése
szerint a magántulajdont fel kell váltsa a társadalmi tulajdon, az individualizmust a
kollektivizmus, a versenyt a kooperáció, és a polgári társadalmat a szocialista társadalom.
Abban természetesen viták voltak az egyes szocialista irányzatok között, hogy milyen legyen
ez az új szocialista társadalom.
A szocializmus ehhez az eredeti elképzeléshez képest valóságos harakirit követett el
magán, hiszen története nem más, mint a folyamatos és fokozatos pálfordulások története (ez
természetesen nem értékítélet, hanem ténymegállapítás), hiszen a polgári társadalom
tagadásából (s ennyiben a szocializmus gyökereiben azonos a kommunizmussal és az
anarchizmussal) annak teljes elfogadása, a magántulajdon és a kapitalizmus gyökeresen
elutasításából ezek részleges elfogadása, az individualizmus és liberalizmus kemény
kritikájából ezek részleges beépítése, a munkásosztály ideológiájából néppárti ideológia,
internacionalizmusból a nemzeti kérdés fontosságának felismerése, az
antiparlamentarizmusból a parlamentáris rendszer elfogadása lett. Mindezeket figyelembe

12
véve rendkívüli nehézségekkel kell szembenéznünk, ha a szocialista dogmatikát akarjuk
összefoglalni.

A SZOCIALIZMUS DOGMATIKÁJA

A szocializmus szerint az emberi cselekvés csak a társadalmi, közösségi

viszonyrendszerben értelmezhető, s ez a társadalmi viszonyrendszer fontosabb, mint az
individuum. A szocialista ideológia nem kérdőjelezi meg az individuum szerepét, de úgy látja,
hogy a társadalmi érdek fontosabb, mint az egyéni. Ez annyit jelent, hogy a szocializmus a
kapitalista önzés helyett az együttműködést, a verseny helyett a kooperációt helyezi előtérbe.
A szocialisták úgy érvelnek, hogy a termelés társadalmi, következésképpen az eredményt nem
sajátíthatja ki senki. Az eredmény a társadalmat illeti, s ezt a társadalmi újraelosztás
(redisztribúció) által vagy más metódussal vissza kell juttatni a társadalomhoz.
A szocializmus legfontosabb problémája a munka és tulajdon. A szocialisták úgy
látják, hogy a tulajdon igazságtalanul van elosztva, a munka pedig alulértékelt. Kezdetben úgy
vélték, hogy a magántulajdon minden baj eredője, és helyettesítéséről folytak éles viták
(állami, közösségi, munkaszervezetek, termelői és fogyasztói kollektívák általi tulajdonlás
stb.). A mai szocializmus már megelégszik a magántulajdon társadalmi kontrolljával, amelyet
az adózás és az örökösödési illeték intézményén keresztül gyakorol.
A szocializmus további jellegzetessége az egyenlőség elvének a középpontba állítása.
A kezdeti korszak szocialistáiban még egy egalitariánus társadalom megteremtésének az
igénye munkált. Ennek az egyenlőségelvnek a megalapozása lehetett természetjogi, etikai,
teológiai („valamennyien Isten gyermekei vagyunk”), történeti („az emberek valamikor mind
egyenlőek voltak”) stb. A szocialisták – látva az alapvetően egyenlőtlen berendezkedést – túl
akartak lépni a jogi egyenlőségen, a liberális demokráciát tovább szerették volna fejleszteni
szocialista demokráciává (azaz gazdasági egyenlőséggé), de ezek a kísérletek mint kudarcot
vallottak. Látva ezeket a kudarcokat a szocialisták ma már egyre inkább az egyenlő
lehetőségekről, esélyegyenlőségről, nagyobb egyenlőségről stb. értekeznek.

A SZOCIALIZMUS PROBLÉMÁI

A szocializmus nagy paradoxona, hogy egyrészt eredeti elképzeléseiből valóban kő

kövön nem maradt (Steven Lukes a mi maradt kérdésére azt a választ adta, hogy az
egyenlőtlenségek fokozatos kiigazítása), másrészt a szocializmus az egyik legsikeresebb
ideológia – legalábbis az európai kontinensen -, hiszen az európai országok többségében a
liberális konzervativizmus és a szintén liberális szocializmus, azaz a szociáldemokrácia
váltogatják egymást, s az ideológia, szellemi értelmiségi csoportok is e tengely mentén
megosztottak.
A másik kérdés a szocializmussal kapcsolatban az egyenlőség problémája, tehát hogy
túl lehet-e lépni a jogi egyenlőségen, lehet-e és kell-e a formális egyenlőség megteremtése
után a szubsztanciális egyenlőségre törekedni. A szubsztanciális egyenlőségre törekvők eddig
mindig kudarcot vallottak, hiszen ez szükségszerűen együtt járt a szabadságelkobzással.
Valamennyi szocialista mozgalom meg kívánta szüntetni az egyenlőtlenséget okozó
intézményeket, fel akarta számolni a privilégiumokat, de ezek a kísérletek – legalábbis eddig
– mindig csak elitcserét eredményeztek.
További problémát okoz, hogy a szocialista ideológia hű akart maradni eredeti
célkitűzéséhez, tehát minden kizsákmányolás és jogfosztás elleni fellépéshez (ez a folyamat
Nyugat-Európában ahhoz vezetett, hogy a szocialisták egyre kisebb és marginálisabb
csoportok érdekképviseletét vállalták fel), de ez az elv szembekerült a demokrácia választási
logikájával, azzal tudniillik, hogy a demokráciában mégiscsak a többség dönt, s a marginális
csoportok melletti kiállás rontotta a szocialisták választási esélyeit.

13
 KOMMUNIZMUS

A 20. század a zsarnokság régi formái (tirannisz, despotizmus, különböző diktatúrák)

után két új, mindezeknél félelmetesebb rendszert produkált, a kommunizmust és a fasizmust.
Ezeket az ideológiákat összefoglalóan totalitarizmusoknak szokás nevezni. A totalitarizmus
elméleteit sok kritika érte, többen meg is kérdőjelezték, hogy van-e egyáltalán értelme ilyen
egymástól eltérő jelenségeket közös névvel illetni. Az ellenérvek a következők voltak: az
elmélet a hidegháború terméke, amelynek célja a kommunizmus diszkreditálása, a fogalom
túlságosan tág, tehát semmitmondó, történetileg kialakult formái nem vethetők össze stb.
Valóban a két jelenség között jelentős különbségek vannak, de ez nem kérdőjelezheti meg –
véleményünk szerint – a két ideológia lényegi azonosságát. A totalitarizmus tehát új jelenség,
a tízes-húszas évek során formálódott ki az ideológia, és a harmincas évekre szilárdultak meg
a különböző totalitárius rendszerek. A totalitárius rendszerek kialakulását elősegítették új
gazdasági és politikai jelenségek is (gazdasági koncentráció, addig ismeretlen méretű
monopóliumok megjelenése, tömegtársadalom kialakulása, modern tömegpártok, valamint a
média és a manipuláció új formáinak a megjelenése stb.). Hannah Arendt szerint ezeket a
rendszereket a totális terror megléte jellemzi. Friedrich és Brzezinski egyik munkájukban a
totális ideológiát, az egypártrendszert, a titkosrendőrség hegemóniáját és a kormányzat
monopóliumát a gazdasági, kulturális és információs struktúrák felett említik, mint a
totalitarizmus jellemző jegyeit. Eckstein és Apter szerint totalitárius az a rendszer, amely
„megszünteti a határokat az állam és a különböző társadalmi csoportok, az állam és az egyén
között”, azaz megszünteti a gazdaság, a civil társadalom és a magánszféra teljes vagy relatív
autonómiáját. Az ideológiában mitikus elemek jelennek meg, mint amilyen az új embertípus
kialakulása, a vezér kultusza (a vezér mint az általános akarat megtestesítője) stb.
A kommunizmus ma általánosan elfogadott pejoratív fogalom, de nem volt ez mindig
így. Az ideológia születésekor a szó inkább pozitívan csengett, hiszen eredeti célkitűzései (a
tulajdon legyen a közösség kezében, a vagyon és a javak legyenek egyenlően elosztva)
alapján szebb jövőt jósolhattunk volna ennek az ideológiának. A reményteljes kezdet után (a
Vasárnapi Kör egyik tagja szerint a kommunizmusban még a kövek is üdvözülni fognak) ott
látjuk a reálisan létező kommunizmus rémtetteit, a Gulag poklát, szétdúlt sorsokat,
megkínzott és meggyötört emberek millióit.

A KOMMUNIZMUS DOGMATIKÁJA

A kommunizmus kiindulópontja a polgári társadalom kíméletlen kritikája. Marx

szerint, akit joggal nevezhetünk az ideológia szülőatyjának, a polgári társadalom
szükségszerűen hozza létre az elidegenedés különböző formáit. A kommunizmus végső célja
pedig nem más, mint egy olyan közösségi társadalom megteremtése, ahol megszűnik az
elidegenedés, s létrejön egy kizsákmányolás és osztály nélküli társadalom. A kommunizmus
szerint azonban egy igazságos és egyenlő társadalom megteremtéséhez kevés csak a jogi
egyenlőségre törekedni (ez nem több mint „jogi fikció” – mondták a kommunisták). Túl kell
tehát lépni a jogi egyenlőségen és a javak igazságos, egyenlő elosztására kell törekedni. A
megvalósult kommunista társadalmak természetesen azonnal szembekerültek a szűkösséggel
(ennek a közgazdasági kategóriának az érvényességét korábban megkérdőjelezték), s mivel
termelési oldalon nem volt lehetőség a termelés fokozására, az egész gazdaságot, a termelést,
az elosztást és a fogyasztást kellett újraszervezniük. Ez a folyamat törvényszerűen két
következménnyel járt: szabadságelkobzással és az egyenlőtlenségek új típusának a
megjelenésével (vannak, akik elosztanak, s vannak, akiknek elosztanak), így szükségszerűen
alakult ki egy új osztály, az élcsapat, a pártelit, a pártfunkcionáriusok osztálya. A régi
egyenlőtlenségek felszámolása (a piac, a magántulajdon kiiktatása) így nem egy igazságos és

14
egyenlő társadalomhoz vezetett el, hanem az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek új
formáit hozta létre. A centralizált gazdaság, a tervgazdaság kiépítése szabadságkorlátozáshoz
vezetett, ahol az erőszak, a terror nem szükséges rosszként (mint ahogy azt a teoretikusok,
ideológusok gondolták), hanem pontosan fordítva, a rendszer nélkülözhetetlen elemeként
jelent meg. A gazdaság és társadalom központi vezérlése pedig a produktivitás csökkenéséhez
és irracionális termeléshez vetett. Ebből a logikából fakad a kommunizmus valamennyi fő
jellemvonása, tehát a hatalomkoncentráció, a szabadságkorlátozás, az erőszak alkalmazása és
a nómenklatúra létrejötte.

A KOMMUNIZMUS PROBLÉMÁI

Marx azt jósolta, hogy a kommunizmusnak szükségszerűen meg kell valósulnia, mivel
azonban ez nem következett be, logikusan vetődött fel egy másik lehetőség is, amit Lukács
György már 1919-ben zseniálisan megírt. A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című
cikkében. „Lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni;
létrejöhet-e egy új világrend, ha létrehozásának eszközei csak technikailag különböznek a régi
rend joggal utált és megvetett eszközeitől? … A bolsevizmus azon a metafizikai feltevésen
alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a
Raszkolnyikovban, az igazságig keresztülhazudni magunkat.” A történelem ebben az esetben
is azt bizonyította, hogy ez nem lehetséges. A kísérlet több millió ember életébe került.
Jászi Oszkár a húszas évek legelején a kommunizmus egy másik etikai problémájára
hívta fel a figyelmet. Jászi „jezsuita kettős morálról” beszél, arról, hogy lehetetlenség a
csoporton belül szeretetet, kooperációt, megértést hirdetni, a csoporton kívül levőkre, „az
osztályellenségekre” pedig pontosan az ellenkezőjét alkalmazni. Jászi megjósolta, hogy ez
utóbbi előbb-utóbb el fogja érni a belső kört is, s valóban másfél évtized múlva a moszkvai
perek alatt pontosan ez történt.
Marx abból a feltevésből indult ki, hogy a tőke koncentrálódik az egyik oldalon, míg a
másikon a munkásosztály számbelileg állandóan növekszik, és fokozatosan elszegényedik. A
történelem azonban rácáfolt ezekre az elgondolásokra, sem az egyik, sem pedig a másik nem
következett be. További problémát okoz annak belátása, hogy a munkásosztály
hatalomgyakorlása (eltekintve most attól a problémától, hogy a kommunizmusban valóban a
munkásosztály kerül-e hatalomra) miért szolgálná az egész társadalom érdekét? Ugyancsak
csődöt mondott a kommunizmus internacionalizmusa, a nacionalitás, a nemzeti elv
erősebbnek bizonyult az azonos helyzetű csoportok osztálykötődésénél.

FASIZMUS

A fasizmus kifejezés az olasz politikai nyelvben keletkezett. A szó egy ókori hatalmi
jelvényből (latin fasces, a vesszőnyaláb közé foglalt bárd) származik, amely Rómában az
egységet és az autoritást szimbolizálta. Mussolini politikai mozgalma – felújítva az ókori
hagyományt – a húszas évektől kezdve ezt a hatalmi jelvényt használta. Ugyancsak
Mussolinitől származik a fasizmus első meghatározása is: „a fasiszták nem republikánusok,
nem szocialisták, nem demokraták, és nem konzervatívok vagy nacionalisták. A fasizmus a
tagadásoknak és az igenléseknek egy új szintézisét jelenti.” A definíció találó: a fasizmus
valóban új, 20. századi jelenség, melynek eredeti célkitűzése egy új politikai kultúra, egy új
civilizáció megteremtése volt (ha ugyan nem blaszfémia a kultúra szó használata erre az új
barbárságra). Ez a megfogalmazás mindenesetre pontosabb, mint az, amelyet
Magyarországon hosszú évtizedekig sulykoltak: „A fasizmus a finánctőke legreakciósabb,
legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.” Ez azonban nem
jelenti azt, hogy a fasizmus minden eleme új lenne, hiszen filozófiai előzményei a 19.
századig mennek vissza, legfőképp a felvilágosodás, az individuális szabadság és az

15
egyenlőség tradíciójának tagadására vezethetők vissza. (Charles Maurras
antiparlamentarizmusára, Maurice Barres vér és talaj elképzelésére, Sorel
antiracionalizmusára és antimaterializmusára, valamint a tömegmítoszok, a tömeglélektan, az
aktivizmus és a heroizmus iránti növekvő érdeklődésre utalhatunk.) Nem feledkezhetünk meg
azokról a társadalmi, gazdasági tényezőkről sem, amelyek hozzájárultak a fasizmus
létrejöttéhez: a tömegek belépéséről a politikába, a világháború pusztító hatásairól, az azt
követő béke igazságtalanságairól és a gazdasági világválságról. A fasizmus sokszínű jelenség:
a német nácizmus, az olasz fasizmus, a spanyol falangizmus és napjaink neofasizmusa sok
ponton eltér egymástól. Ezen országok eltérő tradíciói, különböző társadalmi és gazdasági
helyzete, az uralkodó vezérek eltérő személyisége stb. mind-mind módosítanak a kialakított
képen. Ennek ellenére vannak olyan közös jellemvonásai a fasizmusnak, amelyeket
felvázolva közelebb kerülhetünk e jelenség megértéséhez.

A FASIZMUS DOGMATIKÁJA

A fasizmus ideológiájának középpontjában a kulturálisan vagy biológiailag

meghatározott faj áll. A faj az élet és a történelem regulátora, s abszolút elsődlegességet élvez
az egyénnel szemben. Az emberiségnek mint egységes fajnak a tagadása fontos fasiszta tétel,
s ebből következik a rasszizmus, azaz a fajok hierarchiájának az elve. A fasizmus az
emberiséget uralkodó és szolgafajokra, vagy – mint Hitler teszi – kultúraalapító,
kultúrahordozó és kultúraromboló fajokra osztja. A hierarchia csúcsán foglal helyet –
legalábbis a fasiszta ideológusok szerint – az árja faj, amely „az emberiség Prometheusa, az ő
lángoló homlokából pattant ki a lángész isteni szikrája, ő szítja állandóan a megismerés tüzét,
hogy fénnyel árassza el a néma titkok éjszakáját, és az embert a föld többi élőlényének urává
tegye”. (Hitler: Mein Kampf.)
A fasizmus második jellemvonása az antiliberalizmus, az antiparlamentarizmus és a
demokráciaellenesség. Az eddig megismert ideológiák közül a fasizmus utasítja el leginkább
a jogi és politikai egyenlőséget, ehelyett a szélsőséges elitizmust és a társadalom merev
hierarchizáltságát hirdeti (Führer-elv, kiválasztottak, faji különbségek stb.). A fasizmusban a
felvilágosodás „szabadság, egyenlőség, testvériség” elvét a „hinni, engedelmeskedni és
harcolni” hármassága váltja fel. Ebből következően a hatalom megragadása, fenntartása és
állandó terjeszkedése válik kulcskérdéssé. A fasizmus ugyancsak szembehelyezkedik a
felvilágosodás másik nagy hozadékával, a racionalizmussal. A fasizmus ideológiájában
számtalan irracionális elem, mítosz található (vezérkultusz, azaz a vezér autoritásának
megkérdőjelezhetetlensége, katonai fegyelem és engedelmesség, történeti mítoszok,
szimbólumok használata, tömegfelvonulások stb.).
A fasizmus pesszimista emberképéből („A tömeg hasonló a nőhöz, kinek lelkivilágán
nem annyira az elvont értelem, mint inkább a meghatározhatatlan érzelmekre alapított, őt
kiegészítő erő iránti vágyódás uralkodik, és aki maga is inkább az erős előtt hajlik meg,
semmint a gyengét uralja"”- írja Hitler ugyanott) következik, hogy a tömeg gyámkodásra
szorul, a társadalmat újra kell formázni és funkcionálisan berendezni. Ezt a feladatot a
hivatásos párszervezők és propagandisták hajtják végre, az esetleges konfliktusok
kiegyenlítését pedig a vezér végzi. Gazdasági téren ez az ideológia az ellenőrzött gazdaságot
(azaz az állam szerepének növelését), valamint a korporativizmust vallja. Ez azonban nem
képzelhető el állami erőszak nélkül.
Így a fasizmus kulcsszavai az erőszak, a rend utáni vágy, az állandó ellenségkeresés,
valamint a tömegek folyamatos mozgósítása. Mindennek pedig nem lehetett más a
következménye, mint ami ténylegesen lett: az ellenzék totális megsemmisítése, faji uralom és
a háború (a külső és a belső egyaránt) állandósítása.

16
 A FASIZMUS PROBLÉMÁI

A fasizmus problémája mindenekelőtt erkölcsi természetű. Teljességgel

elfogadhatatlan az a nézet, amely embercsoportokat alacsonyabb rendűeknek tart, másokat
szolgaságra ítél, vagy egyenesen a megsemmisítésükre törekszik. Ezekhez a nézetekhez csak
az európai kultúra alapértékeinek totális tagadása révén lehet eljutni. Úgy is fogalmazhatunk,
hogy – szemben az eddig tárgyalt ideológiák többségével – a fasizmus ezen elképzelése túl
van a racionális diskurzus körén. Ugyanez vonatkozik az erőszakkultuszra is. A társadalom
állandó készültségben tartása, újabb és újabb kampányokba történő belehajszolása
törvényszerűen vezetett a fasizmus bukásához. Más a helyzet azokkal az érvekkel, amelyeket
a fasizmus a parlamentarizmus és a demokrácia ellen vonultat fel a többség kegyeinek a
keresése, a kontraszelekció stb.). Ezeket az érveket nem lehet figyelmen kívül hagyni, azaz
politikai diskurzus vagy vita tárgyai lehetnek. Ugyancsak máig megválaszolatlan (és sokáig
elhallgatott) kérdés a fasizmus és a szociális felemelkedés összefüggései. Kétségtelen tény,
hogy a fasizmus sokak számára valóban felemelkedést jelentett (infrastrukturális beruházások,
munkahelyteremtés, katonai előmenetel stb.), a kivételezett csoportoknak pedig különös
előnyöket. A probléma persze az, hogy mindezért milyen árat kellett fizetni?

NACIONALIZMUS

Sokáig úgy tűnt, hogy a nacionalizmus a múlt, a 19. század ideológiája, amely a 20.
században feloldódott más ideológiákban, s nem játszik többé lényeges szerepet. Századunk
nyolcvanas évei, az „etnikai reneszánsznak” nevezett folyamat, valamint az erőszakkal
létrehozott orosz birodalom széthullása alaposan megcáfolta ezeket a közkeletű nézeteket.
Kiderült, hogy nagyon is élő, potens ideológiáról van szó. A nacionalizmus a nemzetek
kialakulásának, a nemzetté válás folyamatának ideológiája. Pontosan ezért az egyik legtöbbet
vitatott politikai eszmerendszer, még az is vitatott, vajon pozitív vagy negatív értéktartalmat
hordoz-e. Az új nemzetek kialakulása, az etnikai, kisebbségi problémák megoldatlansága
Kelet-Európában, az áruk, emberek, eszmék szabad áramlását hirdető, valamint közös európai
intézmények létrehozását kitűző politikai elképzelések és gyakorlat Nyugat-Európában új
életet leheltek a holtnak vélt ideológiába.
A nacionalizmus a nemzet és állam azonosságából indul ki, s azt hirdeti, hogy a
nemzetet a teljes szuverenitás joga megilleti. Ernest Gellner a következőképpen határozta meg
a nacionalizmust: „a nacionalizmus mindenekelőtt egy politikai elv, amely szerint a nemzeti
és a politikai közösségnek egybe kell esnie… A nacionalista érzés ezen elv megsértéséből
vagy kielégítetlenségéből táplálkozik. A nacionalista mozgalmakat ez az érzés táplálja.” A
nacionalizmusnak az a kiindulópontja, hogy mindenkinek van nemzetisége (és csak egy van!),
a politikai közösség, az állam pedig ezen az alapon szerveződik. A kényszerítés, az erőszak
joga csak az így szervezett államot illeti meg, tehát mind a legitim erőszak alkalmazásának,
mind pedig az állam legitimitásának ez az alapja. Másik oldalról megfogalmazva ugyanezt a
problémát, az állampolgárok csak az ezen az alapon szervezett államnak tartoznak lojalitással.
Ez az oka annak, hogy a nacionalizmus vonzódik a centralizáláshoz és az egyneműsítéshez
(lásd például az oktatás megszervezését), és ezért nem tud mit kezdeni az etnikai
kisebbségekkel, a kulturális sokszínűséggel, a kettős identitás problémájával.

A NACIONALIZMUS DOGMATIKÁJA

A nacionalizmus legfontosabb jellemvonása a nemzeti identitás elsődlegességének

elve, tehát az a nézet, hogy a nemzethez tartozás érzése megelőz minden más szűkebb és
tágabb csoporthoz (például osztály, párt, vallási, individuális stb.) való tartozást, kötődést. A
nemzetet a területi integritás, a közös nyelv, kultúra és szokások, a közös mítoszok és

17
történelem, valamint mindezek tudata jellemzi. (Arról a problémáról, hogy vajon idetartozik-e
az azonos etnikum, a későbbiekben szólunk.) A nacionalizmus szerint tehát az embereknek
egy nemzetük van, amely elsődleges az identitás és a lojalitás szempontjából. A nemzethez
való tartozáshoz kötelességek társulnak, amelyek alapján megkövetelhető az
állampolgároktól, hogy a nemzeti érdeknek vessék alá egyéb érdekeiket. A nemzeti érdek
tehát elsődleges.
A nacionalizmus második jellemvonása – mint arról az előbbiekben Gellnerre
hivatkozva szóltunk – a nemzet és az állam egysége. Az állam alapja a nemzet, és viszont: a
nemzeteknek államot kell alakítaniuk – mondja a nacionalista doktrína.
A nacionalizmus mindig önmeghatározás és elhatárolódás másoktól, tehát a mi
jellemez bennünket és a miben különbözünk másoktól kérdései is hozzátartoznak a
nacionalista dogmatikához. A nacionalizmusok virágzásának idején se szeri, se száma a
nemzeti karakterológiai meghatározásoknak. A magyar „úri”, „nagylelkű” nemzet, de – hogy
néhány közkeletű negatív tulajdonságot is felsoroljunk – „szalmaláng-lelkű”,
„összeférhetetlen” is (négy magyar minimum négy pártot alkot) stb. Ki ne tudna ilyen és
ehhez hasonló nemzetkarakterológiai jegyeket felsorolni? A nacionalizmusok többsége abból
indul ki, hogy mi különbek vagyunk másoknál, bár ez nem törvényszerű, a puhább
nacionalizmusok megelégszenek azzal, hogy mi mások vagyunk. Minden nemzetnek megvan
a referencianemzete, tehát az a nemzet, amelyhez méri, amellyel összehasonlítja magát
(román- magyar, szlovák-magyar, újabban szlovák-cseh, lengyel-ukrán stb.).

A NACIONALIZMUS PROBLÉMÁI

Hogy mi a nacionalizmus, azt már tudjuk, de hogy hogyan viszonyuljuk hozzá, az

továbbra is kérdéses. Aligha vitatható, hogy a nemzeteket megilleti az államalkotás joga, s
hogy a nacionalizmus a nemzetté válás folyamatának nélkülözhetetlen eleme, továbbá az sem
lehet kérdéses, hogy a nacionalizmus pozitív szerepet játszott a totalitárius kommunizmus
összeomlásában. De ha a nacionalizmusnak a másik oldalát nézzük, tehát a mások lenézését, a
kisebbségekkel szembeni toleranciahiányt s azt az erőszaktól sem visszariadó
türelmetlenséget, amely legtöbbször – így napjainkban is – háborúkhoz vezet, akkor már nem
ilyen pozitív a nacionalizmus egyenlege. További problémát okoz annak meghatározása, hogy
mi a különbség a nacionalizmus, a sovinizmus és a patriotizmus között? A sovinizmus is a
mi-ők ellentétből indul ki, csakhogy ebben az esetben az egyenlőtlenség, a nemzeti
felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet lekicsinylésével, esetenként
megsemmisítésének szándékával. A patriotizmus a tiszta, sallangok nélküli hazaszeretet,
amelyből hiányzik a mások megsértésének igénye. A patriotizmus nem más, mint a föld, a
nemzeti múlt, a nemzeti intézmények, a nyelv és a szokások tisztelete és szeretete. Ahogy
Ramuz megfogalmazta: „Patrióta vagyok, mert szeretem hazámat a szó földrajzi értelmében,
szeretek egy földet, egy bizonyos éghajlatot, egy bizonyos eget, szeretem szükségképpen.
Szeretem ezt a földet, mert innen származom, és ezt a darab eget, mert mindig ez vett
körül…” A nacionalizmus, a sovinizmus és a patriotizmus között nincsenek éles, tudományos
pontossággal meghúzható határok. Ezzel magyarázható, hogy leginkább írók, költők
megfogalmazásait érdemes idézni. Például Illyés Gyulát, aki szerint patrióta az, aki jogot véd,
nacionalista az, aki jogot sért. Vagy Milan Kunderát, aki egyik tanulmányában ezt írja: „A
nacionalizmus dinamikus, terjeszkedő, robbantó. A patriotizmus statikus, a földhöz húz, és
oda köt, amely a pátriánk. Hogy a patrióta szereti a hazáját, ez magától értetődik, emberi és
természetes.” Vagy Szabó Zoltánt, aki Szerelmes földrajz című könyvét ennek a témának
szentelte.
További problémát okoz, hogy a nacionalizmusnak két fontosabb típusa alakult ki, a
kulturális és az etnikai nacionalizmus. Míg az előbbi a közös kultúrát tekinti egy nemzet

18
alapjának (következésképpen befogadó, hiszen egy kultúra elsajátítható, így azt keresi, ami
összeköt), addig a második kiindulási pontja az etnikumhoz való tartozás (következésképpen
szűkítő, hiszen az etnikumhoz való tartozás születés kérdése).
A nacionalizmus szemben áll a klasszikus marxizmus internacionalizmusával („a
proletárnak nincs hazája”), a perszonalizmussal (amely az egyéni kapcsolatok elsődlegességét
vallja), valamint a kozmopolitizmussal. A nacionalizmus legfontosabb problémája mégis az,
hogy csak kivételes történeti pillanatokban működő ideológia, nevezetesen akkor, ha nemzeti
egységre van szükség, de rendkívül sérülékeny „békeidőben”, hiszen gazdaság- és
társadalomképe rendkívül hiányos. Abban a pillanatban tehát, amikor ezek megoldására kerül
sor, az addig egységes nacionalista pártok, mozgalmak darabjaikra esnek szét. Viszont a
nacionalizmus – s ez mutatja életképességét – rendkívül könnyen kapcsolódik más
ideológiákhoz (talán az anarchizmust kivéve).

POPULIZMUS

Az eddig tárgyalt ideológiákat sem volt könnyű definiálni és jellemezni, de ezek a

problémák eltörpülnek azok mellett, amelyek a populizmussal kapcsolatosak. Az eddig
bemutatott ideológiák tanulmányozása során ideologikus szövegeket és értelmezéseket
bőséggel találunk. Amíg néhány ideológia estén – szocializmus, liberalizmus, kommunizmus
– az irodalom könyvtárnyi, addig a populizmus irodalma rendkívül szegényes. Kis túlzással
azt mondhatjuk, hogy néhány történeti leíráson és két elméleti munkán (Margaret Canovan
könyve a populizmusról, valamint a Ionescu és Gellner szerkesztette tanulmánykötet) kívül
szinte semmi sem olvasható.
Ennél fontosabb azonban az értelmezés problémája. A kérdés úgy fogalmazható meg,
hogy vajon van-e lehet-e azonosság a kelet- és közép-európai populizmusok, az orosz
narodnyikok és a különböző típusú észak-és dél-amerikai populizmusok között? Isaiah Berlin
rendkívül szellemesen „Hamupipőke-komlexusról” beszél a populizmussal kapcsolatban, tehát
arról, hogy a király – ebben az esetben a kutató – nem talál megfelelő méretű lábat, amely a
definíció gyémántcipőjébe illenék.
További problémát okoz, hogy a populizmus ideológia, azaz politikai eszmerendszer,
amely elsősorban a modernizációval küszködő országokat jellemzi, de egyben mentalitás is,
amely mindenütt, ahol politikai élet zajlik, fellelhető. A populista mentalitásra jellemző a
népiség (amely legtöbbször nem jelent mást, mint a népre való örökös hivatkozást) és a
népközeliség (amely leginkább a szónoklatokban, nyelvi fordulatokban, népi bölcsességek
idézésében, valamint a politikai viszonyulásban, idegen szóval politikai attitűdben fogható
meg). Ennek alapján néhányan azt is megkérdőjelezik, hogy a populizmus egyáltalán
ideológiának tekinthető-e, hiszen ezek az attitűdök, ez a mentalitás bármely politikai pártban
megtalálható.
Roger Scruton szerint a populista a politikai problémák megoldásának módját az
emberek akaratára, vágyaira való hivatkozásban látja, s úgy véli, hogy az emberek ösztönei
és reakciói megfelelő útmutatót jelentenek az államférfi számára, mindenesetre
megfelelőbben, mint az elméleti konstrukció.
Margaraet Canovan az eddigi definíciós kísérleteket csoportosította, s a következő hét
megközelítést találta:

1. A populizmus a szocializmus egyik típusa, amely az elmaradott paraszti országokban

jelentkezik, s szembekerül a modernizáció problémáival.
2. A rurális kisemberek ideológiája, akiket veszélyeztet az ipari és a finánctőke.
3. A populizmus rurális mozgalom, amely veszélyeztetve érzi a tradicionális értékeket a
változó világban.

19
4. A populizmus az a hit, amely szerint a többségi vélemény nem juthat felszínre egy elitista
minoritás aknamunkája miatt.
5. Az a mozgalom vagy ideológia, amely szerint az erény (virtue) a többséget alkotó
egyszerű emberekben rejlik, valamint az ő kollektív tradícióikban.
6. A populizmus az az ideológia, amely szerint az emberek akarata feljebbvaló minden más
értéknél.
7. Az a politikai mozgalom, amelyet a városi munkásosztály és a parasztság tömegei
támogatnak, de nem ezen társadalmi csoportok autonóm szervezeti hatalmának
megnyilvánulásai.

A populizmus a mai nyugat-európai országokban nem játszik lényeges szerepet, és az

amerikai kontinensen is jelentősen visszaszorult. Nem így Magyarországon és a környező
országokban. Az 1989-es „refolúció” (ahogy Timothy Garton Ash – a reform és a revolúció
szavakból alkotott szóösszetétellel – nevezte az eseményeket) után a magyar népi mozgalom
örököseként tovább élő szellemi mozgalom a kormánypárt egyik meghatározó csoportját
alkotta, így a mozgalom politikai jelentőségre tett szert. Ennek a csoportnak különösen a
kultur- és értelmiségpolitikában van meghatározó szerepe, így tehát rendkívül fontos, hogy
megismerkedjünk a populista ideológiával.

A POPULIZMUS DOGMATIKÁJA

A populista ideológia kulcsproblémája a modernizáció és a polgárosodás. A

populizmus azokban az országokban erős szellemi és politikai mozgalom, ahol az egymást
követő ipari forradalmak nagy megrázkódtatást okoztak, vagy ahol éppen modernizáció előtt
állnak. A társadalom és az ideológiát termelő értelmiség egy része számára a modernizáció
által létrejött társadalommodell nem elfogadható, mivel az átalakulás társadalmi költségei
túlságosan magasaknak tűnnek. A populizmus tehát egyaránt jelentkezhet a fejlett, az
elmaradott vagy a fejlődő társadalmakban. A populizmus rendszerint az urbánus-rurális
ellentét formáját ölti, s fontos eleme a modernizáció által megsemmisítésre ítélt tradicionális
értékek és életmód védelme. A nemzetközi tőke (lásd: rabló tőke, harácsoló tőke, zsidótőke
stb.) elleni fellépés is fontos elemei a populizmus érvrendszerének.
A populizmus másik fontos jellemvonása az úgynevezett harmadikutasság. A
harmadikutasság nem jelent mást ebben az esetben, mindegyik oldalról a modernizáció
kapitalista módjának, az ipari civilizációnak az elutasítását, másrészt a modernizáció
szocialista modelljének megkérdőjelezését.
A populizmus hivatkozási alapja a nép, az alsó néprétegek, a kisember, a paraszt, a
munkás, szemben a nagy hatalmú (gyakran idegen) tőkével, a politikával és a manipuláló
médiával.
A populizmus mint a gazdaságban, mind pedig a politikában – szemben az elit
vezényelte társadalommal – a participáció (részvétel) mellett foglal állást. Antikapitalizmusát,
piacellenességét is ez magyarázza. Nem kedveli, ha a gazdaságot az ipari, kereskedelmi és
pénztőke irányítja, s ha a termelő és a fogyasztó közé beépül a közvetítő kereskedelem
(„lánckereskedelem”). A parlamentáris rendszernél sokkal jobban kedveli a direkt demokrácia
formáit (referendum, népi kezdeményezés, népgyűlés stb.).

A POPULIZMUS PROBLÉMÁI

A populizmus ereje abban rejlik, hogy figyelmeztet az ipari civilizáció kétségkívül

létező negatív hatásaira. Továbbá arra a veszélyre, amely azokban az országokban keletkezik,
ahol túlságosan is nagy szakadék tátong az elit és a széles néprétegek között. A közvetlen
demokrácia különböző formáinak számonkérése ellen sem lehet kifogásunk. Mégis a

20
populizmus legfontosabb problémája, hogy ez az ideológia inkább negáció, tagadása a létező
kapitalizmusnak és szocializmusnak, s nem igen tudható, hogy hogyan is működik egy
populista társadalom és gazdaság? Nem kapunk arra az alapvető kérdésre választ, hogy a
tömegtársadalmakban – amelyeknek a léte bármily sajnálatos, mégiscsak tény -, hogyan lenne
lehetséges a közvetett demokrácia intézményeinek, valamint a tömegtermelés különböző
formáinak a kiküszöbölése. Nagyon gyakran a népre, az általános akaratra való hivatkozás
nem más, mint az illető politikus csele, hiszen sohasem a nép, hanem ő mondja, meg, hogy mi
a nép általános akarata. Összehasonlítva a populizmust a liberalizmussal, a
konzervativizmussal és a szocializmussal, annyi mindenképpen mondható, hogy ezekhez
képest a populizmus töredékes ideológia, hiszen nincs átfogó gazdaság-, társadalom- és
politikaképe.

Forrás:

Gyurgyák János: „Politikai ideológiák”, in: uő.: Mi a politika? Bevezetés a politika világába,
Osiris, Budapest, 1996., 262-321. o.

Új szavak:

 Állami intervenció: az állam beavatkozása (lehet erőszakos is)

 Antropológia: embertan
 Blaszfémia: istenkáromlás, szentségtörés
 Dichotómia: kettősség, kettős felosztás
 Diszkreditál: vkinek a hitelét rontja, a bizalmat vki iránt aláássa, vmit lejárat
 Egalitarizmus: egyenlősdi
 Falangizmus: A spanyol Falange párt (30-as évek) fasiszta jellegű nézeteire utal.
 Föderáció: szövetség, szövetkezés
 Korporativizmus: A korporativizmus – (korporáció – lat. – egyesület, testület szóból)
azoknak a szakmai szervezeteknek, szövetségeknek, ún. korporációknak a rendszere,
amelyek a különböző társadalmi rétegeket foglalkozási ágak, hivatások és szakmák
szerint egyesítik.
 Manchesterizmus: a gazdasági liberalizmus irányzata, amely az államnak a gazdasági
életbe való bármely beleszólását elutasítja
 Negáció: tagadás
 Nómenklatúra: itt a párt és államapparátus vezető tisztségviselői (egyébként lehet
vmilyen tudományban, szakterületen használt szakkifejezések összessége is)
 Rurális: mezei, falusi
 Szekularizál: egyházi javakat világi célokra kisajátít, lefoglal; világivá tesz
 Szubsztanciális: lényeges, alapvető

21