Jogszoc Elearning Egyben

1.
A jogszociológia szemléletmódja
1.1.
A jog normákból áll: előírja, mit kell, tilos, vagy szabad tenni. A jogtudomány alapvetően a
jog e sajátosságát tartja szem előtt: arra kíváncsi, az egyes jogi normák mit írnak elő (pl.
kártérítés címén a károkozónak milyen költségeket kell megfizetnie; mely magatartások, mely
elkövetői kör számára tilosak a büntetőjog alapján), illetve milyen esetleges igazságossági
megfontolások kötik a jog normáit (pl. az uzsorás szerződések tilalma mennyiben feleltethető
meg a pacta sunt servanda elvének).
A jog azonban társadalmi jelenség is. Mint ilyenre, a társadalomkutatók úgy tekintenek rá,
mint a megfigyelőtől független, objektív tényre, ami van, létezik. A jogszociológia a jog ezen
oldalával foglalkozik.
A jogszociológia szűkebb és tágabb értelme között tehető különbség:
- Szűkebb: a jogi normák és a társadalom összefüggései. Pl. jogi normák tényleges

követettsége, a jogi normák tartalmát formáló politikai erők, a jogi normák hatása a társadalmi
erőviszonyokra, jogi kódexek átalakulása annak tükrében, milyen társadalmi csoportoknak
kedvezett.
- Tágabb: a jogrendszer belső összefüggései. Pl. a jogászság egyes csoportjainak (bírák,

ügyvédek, stb.) viszonya, dominanciája, e viszonyok jogra való hatása, a származás, politikai
hovatartozás hatása az egyes csoportokban, a jogászság kibővülése, a perszociológia kérdései.
Ellenőrző kérdések
Miben különbözik a jogszociológia más jogtudományoktól?
Mi indokolhatja a jogszociológia mint önálló tudományterület művelését?
Milyen összefüggésekkel foglalkozik a szűkebb és a tágabb értelemben vett jogszociológia?

1. A jogszociológia szemléletmódja
1.2. A jogszociológiai ténykutatás egy veszélye: az átpolitizálódás kísértete
A demokratikus társadalmak véleménykülönbséget eredményeznek. A versengő

érdekcsoportok vitái – a társadalom egyéb szektorai mellett – kiemelten érintik a jog
működését. A fennálló jog szociológiai elemzése, kritikája hatással van a hatalmi és
csoportérdekekre (ilyen pl. annak vizsgálata, jó-e vagy rossz egy megoldás az adott párt
megcélzott választói számára). A jogszociológiai kutatások eszközzé válnak
(instrumentalizálódnak). Ez az elemzések tudományosságát veszélyezteti (pl. szelektált
összefüggések megjelenítése, nem reprezentatív mintavétel), amennyiben a jogszociológusok
politikai küzdelmekbe szállnak be.
Ez a veszély valós, pl. az 1960-as években, Németországban a jogszociológia egyetemi

tárgyként való elfogadásáért vívott küzdelemben politikai aktivisták is részt vettek, akik
valódi célja az egyetemi oktatás saját ízlésük szerinti átpolitizálása volt.
Mivel magyarázható az, hogy a jog elemzése kiemelt jelentőségű a társadalmi érdekharcok
vonatkozásában?
Mit eredményez ez a jogszociológia vonatkozásában?
Milyen veszéllyel jár ez?

2. A jogszociológia kialakulása és intézményesülése
2.1. A jogszociológiai szemléletmód kialakulása
A jogszociológia Németországban, később az USA-ban alakult ki, létrehozói a jogbölcselet

vagy a szociológia felől közelítették meg a jog egyes problémáit.
Németországban két fordulat segítette elő a jog szociológiai szemléletét, mindkettő a jog
valamely rétege és a mindennapi élet eltávolodásaként jellemezhető:
- Zárt jogdogmatikai rendszer kiépülése: az elvont szabályok önálló fogalmi rendszert kezdtek
alkotni, melynek ellentmondás mentességét jogtudósok dolgozták ki. Ezek a fogalmak
azonban élet idegenné váltak, nem a valóságot tükrözték.
- A törvényhozás aktiválódása a XIX. század második felében: egyre inkább a központi

jogalkotó alkotja és változtatja a jogot (a jog már nem puszta szokásjog). A gyakori
változtatások következtében előfordult, hogy az új szabályhoz nem társult tényleges
követettség.
A jogszociológia egyik alapító atyja, Eugen Ehrlich a jog három típusát különítette el:
- Társadalmi jog: kis emberi csoportokban létrejövő szokások, melyeket a közösség

érvényesít.
- Jogászi jog: a fejlettebb csoportokban a kis csoportok súrlódásait bírói szervek oldják fel, e
döntések összessége a jogászi jog.
- Állami jog: a központi jogalkotó tudatos döntése.
Ehrlich szerint a társadalmi jog az elsődleges jelentőségű. Az állami jog csak válsághelyzet
esetén jut szerephez, ennek elmúltával háttérbe szorul. Az állam csak utólagosan szentesítheti
a társadalmi jogot, ha nem így tesz, döntése „papírjog” marad, nem válik „élő joggá”.
Ehrlich két ponton tévedett:
- Az állami jog nemhogy elhalt, hanem egyre jelentősebbé vált.
- Pusztán fizikai megfigyelés által jellemezhetőnek, nem értelmi valóságnak tekintette a

társadalmat, vagyis nem volt tisztában az emberek magatartását befolyásoló értelmi
képződmények szerepével (pl. normák, fogalmak, kategóriák).
Max Weber, a jogszociológia másik alapító atyja nem követte el ezeket a hibákat.
Weber szerint a társadalmak fejlődését a célracionális cselekvések elterjedése jellemzi. A jog

esetében ez azt jelenti, hogy a jog politikai célkitűzések eszköze, tartalma kizárólag a politikai
döntéshozón múlik, a jogalkalmazó (bíróságok, közigazgatási szervek) dolga pusztán azok
alkalmazása, melyet szakképzett személyek végeznek.
Weber a jog kétféle érvényességét különböztette meg:

- Eszmei/belső érvényesség: a jogi norma beilleszkedik a már adott fogalmi rendszerbe.
- Szociológiai érvényesség: a jogi normát ténylegesen betartják az emberek.
Ehrlich és Weber elméleteit a későbbi irányzatok csak kiegészítették.
Arthur Nussbaum 1914-ben a mindenkori új jogszabályok számára releváns élethelyzetek

rendszeres feltárásának szükségességét állította középpontba.
Az európai jogszociológia az 1930-as években elhalt, csak az 1960-as évektől kezdett lábra
kapni, immár átpolitizáltabban.
Az USA-beli jogszociológia korai képviselője Roscoe Pound volt. Szerinte minden helyzetre
– ismerve annak összes körülményeit – létezik egy legjobb megoldás. A jogszociológia
feladata a jogalkotó által szabályozni kívánt terület tényszerű feltárása e megoldás feltárása
céljából. Pound „mechanikusnak” bélyegezte kora jogtudományát, mellyel szemben a
„tudományos” jogtudomány elterjedését szorgalmazta. Ehrlichhez hasonlóan különbséget tett
az írott jog („law in books”) és az élő jog („law in action”) között.
Pound nagy hatással volt a jogi realistákra (fő képviselőjük Jerome Frank), akik a bírói döntés
valódi mozgatórugóinak feltárására törekedtek. Frank szerint a bírói döntést elsősorban
személyes és pszichológiai impulzusok is alakítják, és nem igaz, hogy az objektív jogot
alkalmazza.
Az USA-beli jogszociológia kezdettől fogva átpolitizált volt, művelői kifejezetten társadalmi

reformok elérését szorgalmazták.
A társadalom joggal való kapcsolatának milyen változása vezetett a jogszociológia

megjelenéséhez?
Milyen konkrét változások következtek be a jog természetében Németországban?
Hogyan jellemezte Ehrlich a jogot?
Milyen szerepet tulajdonított Ehrlich a jog egyes típusainak?
Milyen társadalomfejlődési tendenciát azonosított Weber?
Ez a tendencia hogyan nyilvánul meg a jogban?
Hogyan differenciálja Weber az érvényesség fogalmát?
Hogyan határozta meg Pound a jogszociológia szerepét?
Mit állított Jerome Frank a bírói döntésről?

2.2. A jogszociológia intézményesülése
Az első lépést Ralf Dahrendorf empirikus felmérése jelenti. Eszerint a német bírák többsége
felső osztálybeli, és nagy valószínűséggel konzervatív. A felmérés hatására politikai
mozgalmak szerveződtek a változások elérésére. Markáns világnézeti ellentét alakult ki a
konzervatív jogászok és a baloldali-liberális jogszociológusok között, ami a jogszociológia
egyetemi oktatásának elvetését eredményezte, és csak kevesen nyitottak efelé.
Először a berlini Freie Universitäten hoztak létre jogszociológiai kutatóközpontot. Erre a

jogászközösség sokáig idegenkedve tekintett. Emellett néhány konzervatív jogász – az
erőviszonyok kiegyenlítése végett – csatlakozott az intézményesülést szorgalmazókhoz.
Az 1968-as diáklázadások vezetői az önálló jogi karok megszüntetését és integrált jogi-

társadalomtudományi karok létrehozását követelték. Mások szintén az „elnyomó jog”
széttörését szorgalmazták a jogszociológia intézményesítésével. Ez fokozottan kiváltotta a
jogászok ellenkezését.
Willy Brandt kormányzása idején született törvény a jogszociológia egyetemi tantárgyként

való elismeréséről, de ezt nehezen sikerült érvényesíteni.
Máshol is végbementek hasonló harcok, ennek ellenére mára a jogszociológia a legtöbb jogi
egyetemen oktatott tantárgy.
Milyen következtetésekre jutott Dahrendorf a német bírákról készített empirikus felmérése

alapján?
Hogyan fogadta a német jogászság a Freie Universität jogszociológiai kutatóközpontjának

létrehozását?
Milyen politikai felhangjai voltak a jogszociológia-oktatás bevezetése követelésének 1968-

ban?
2.3. A magyar jogszociológia intézményesülése
A szociológiai szemléletmód különböző formái megjelennek a történeti jogi iskola

szokásjogról alkotott nézeteit továbbvivő Pulszky Ágostnál, a marxista történelmi
materializmust felhasználó Pikler Gyulánál, majd a Herbert Spencert társadalomelméleti
meglátásait alkalmazó Somló Bódognál.
Utánuk az újkantiánus jogfilozófia dominált (főként Moór Gyula képviselte). Eszerint a

valóság a Sein (az okozati valóság) és a Sollen (az értékek, normák) világára tagolható. A
jogot az utóbbi körbe sorolták, ezért a tényoldala kevés figyelmet kapott.
Ettől Horváth Barna távolodott el, aki a jog kialakulásának folyamatáról írt, az angolszász
jogelmélet befolyása alatt. Szerinte a bírói döntéseket a közvélemény értékelése is
befolyásolja. Horváth a modern, urbanizált társadalmak folyamatairól írt, ez volt a magyar
jogszociológia egyik vonulata.
Egy másik vonulatot jelentett a jogi népszokások kutatása. Az 1940-es évektől Bónis György
szervezésében indultak meg az erre irányuló kutatások a falvakban. A szovjet korban ez
megszűnt, de az addig összegyűjtött anyagot Tárkány Szücs Ernő 1981-ben kiadta.
A szovjet uralom kialakulását követően csak az 1960-as években kezdték el újra művelni a
jogszociológiát. Kulcsár Kálmán nevéhez köthető a nyugati jogszociológiai nézetek behozása
a hazai szakmai diskurzusba. A jogszociológia egyetemi tárgy is lehetett, mert nem tartották
veszélyesnek. Kulcsár 1976-ban összegezte főbb jogszociológiai nézeteit A jogszociológia
alapjai címmel. Ennek nyomán két irányba indultak el a kutatók.
Egyrészt perszociológiai kérdéseket vizsgáltak (Kengyel Miklós).
Másrészt szociológiai jellegű jogelméleteket alakítottak ki (Sajó András, Pokol Béla).
Milyen irányzatokban mutathatók ki a magyar jogszociológia előzményei?
Milyen két irányzatra osztható a magyar jogszociológiai gondolkodás a két világháború

között?
A második világháború után mikor jelent meg újra a jogszociológia?
Milyen kései tendenciák figyelhetők meg a magyar jogszociológiai gondolkodásban?

3. A jog és a jogászság expanziója
3.1. Általános megfontolások
Az elmúlt évtizedekben növekvő tendencia mutatkozott a jogászság létszáma terén. Nyugaton

az 1960-as évek második felétől mutatható ki ugrásszerű bővülés, Kelet-Közép-Európában a
rendszerváltás után figyelhető meg ugyanez.
A jogászság bővülése a jog iránti igény növekedésére adott reakció, mely utóbbi hátterében öt
főbb társadalmi ok áll:
- A mezőgazdaság helyett az ipar és a szolgáltatás vált dominánssá a gazdaságban, ez növelte

a társadalom komplexitását.
- A piac szerepe megnövekedett, ezzel együtt a tradicionális szolidaritások leépültek.
- A társadalmakat a növekvő individualizáció és a személytelen kapcsolatok bővülése

jellemzi.
- A központi állami társadalomszervezés visszaszorulása a konfliktusok jogon keresztül való

megoldását eredményezi (nem „fentről” mondják meg, mi a teendő).
- A társadalom egészének a joghoz való viszonya megváltozott: olyan élethelyzeteket is a

jogon keresztül oldanak meg, amelyeket korábban egyéb normák rendeztek (pl. családi,
iskolai viszonyok). Ez különösen az USA-ban volt megfigyelhető, ahol a jogszolgáltatás
súlypontja az elvont alkotmányos alapjogokra tevődött a konkrétabb jogszabályokról,
precedensekről.
Milyen összefüggés mutatható ki a piacorientált, elszemélytelenedett társadalmak és a jog

iránti igény között?
Milyen tendencia mutatható ki a jognak a társadalom életében való jelenlétével

összefüggésben?
Mi az összefüggés a központi állami társadalomszervezés és a jog iránti igény között?

3.2. A nyugati országok jogászságának bővülése
A leglátványosabban az alapvetően piaci szemléletű USA-ban bontakozott ki a jogászág

expanziója. A korábban említett okok mellett két politikai ok is közrejátszik ebben.
- Az egyetemi férőhelyeket költségvetési támogatásokkal bővítették, és az alsóbb rétegek

számára is megnyíltak az egyetemek.
- A jogászszervezetek nem tudták lezárni a szabad belépést a jogászi munkához, a diploma

után akadálytalanul be lehetett lépni az ügyvédi piacra.
1999-ben körülbelül 1 000.000 jogász tevékenykedett az USA-ban, és évente kb. 40 000-en

végeznek. 2012-ben körülbelül bő 1.200.000 ügyvéd szerepelt az amerikai ügyvédi kamara
nyilvántartásában, és a 2011-2012-es tanévben 146.000 joghallgató tanult. A telítettség miatt
lelohadt a robbanásszerű bővülés, és a végzetteknek csak egy része tud a piacon maradni. A
jogi pályán maradás időtartama kb. 35-40 év, így hosszú idő, mire az idősebbek teret adnak az
újabb nemzedékeknek.
A szövetségi bírók száma az USA-ban jelenleg 865. 1996-ban összesen 823 szövetségi bíró
teljesített szolgálatot, 2000-ben 831. (Hozzá kell tenni, hogy ez az adat csak a szövetségi
kerületi bíróságok, a fellebbviteli bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság létszámának összegét
tükrözi.)
A szövetségi ügyészek száma bővülést mutat: 1990-ben 3.000 teljes állású szövetségi
ügyészről számol be a hivatalos statisztika, 2000-ben 4.900-ról, 2010-ben 6.000-ről.
Európában ez a bővülés visszafogottabban ment végbe. Az itteni jogászság szervezetei

nagyobb sikerrel zárták el a korlátlan belépés lehetőségét. Másrészt a közösségi kötelékek
szerepe erősebb maradt, ami csökkentette a jog iránti igényt. A piac szerepe szintén
mérsékeltebb a társadalmi kapcsolatok szervezésében, bár ez változóban van.
Németországban 1977-ben 1.000.000 lakosra mintegy 400 ügyvéd jutott, az ezredfordulóra ez

1.200-ra nőtt. A bíróságok létszáma az ügyvédekéhez képest alig változott. 1990-ben a kb.
56.000 ügyvédre 23.000 bíró jutott, 1998-ban 92.000 ügyvéd mellett maradt ugyanekkora a
bírói kar létszáma.
1999-ben Németország 100.000 ügyvédet számolt, 2012-ben 158.000-et.
A bírók létszáma 2010-ben 19.800 (24,3 bíró/100.000 fő), vagyis itt csökkenés mutatkozott a
korábbi állapotokhoz képest.
Az ügyészek száma 2010-ben körülbelül 5.200.
Nagy-Britanniában 1977-ben kb. 35.000 ügyvéd működött, az ezredfordulóra ez a szám

72 000-re bővült, mely utóbbi 60.000 solicitorból és 12.000 barristerből állt. Ennek oka az,
hogy a diploma után többéves gyakorlati képzésen kell átesni az ügyvédi munka végzéséhez,
amit a szakmai szervezetek ellenőriznek, melyek nem engednek a hallgatói nyomásnak.
1 000 000 lakosra kb. 1 500 jogász jut.
1999-ben 10.000 barrister és 85.000 solicitor működött az országban. 2012-ben mintegy
15.000 barrister tevékenykedett, és összesen mintegy 176.000 solicitor szerepelt az ügyvédi
nyilvántartásban. A bírák létszáma 2010-ben 2.000-nél valamivel több (Anglia-Walesben 3,6,
Skóciában 3,5 bíró/100.000 fő; Észak-Írországról nincs adat). Ugyanebben az évben az
ügyészség nagyjából 3.000 főt számlált.
Hollandiában 1999-ben 7.800, 2012-ben 16.900 ügyvéd szerepelt a kamarai nyilvántartásban.

A bírák száma 2010-ben 2.500 (15,2 bíró/100.000 fő).
Belgiumban 2001-ben 12.600, 2012-ben 16.900 ügyvéd működött. A bírák száma 2010-ben
1.600 (14,8 bíró/100.000 fő), az ügyészeké hozzávetőleg 800.
A görög ügyvédek száma 2001-ben 31.300 volt, ebből 16.800-an Athénban tevékenykedtek.
2012-ben az athéni ügyvédi kamara nyilvántartásában 21.700 ügyvéd szerepelt.
Japánban nem ment végbe hasonló látványos bővülés, mert ott az erős tradicionális kötelékek
csökkentették a joghoz fordulást. 2000-ben a japán szövetségi ügyvédi kamara 17.100 rendes
tagot számolt, 2011-ben 30.400-at. A hozzávetőleg 126.000.000-s lakossághoz képest ez
csekély létszám.
Összességében az mondható el, hogy a nyugati országokban mindmáig kimutatható volt a

bővülés az ügyvédi szektorban. A 2000-es években azonban a bírák létszáma nagyjából
állandónak volt mondható, csak minimális elmozdulások figyelhetők meg. Kivételt jelent
Németország, ahol a 2010-es adat észrevehetően alacsonyabb az 1998-as számhoz képest. Az
ügyészek létszámát szintén a stagnálás jellemzi, kivéve az USA-t, ahol számuk kimutathatóan
emelkedett.
Milyen sajátos körülmények adódtak az Egyesült Államokban, amelyek a jog és a jogászság

átlagosnál intenzívebb bővüléséhez vezettek?
Milyen szerepe van a (gyakorló) jogászság látszámának alakításában a jogászi szakmai

szervezeteknek?
Milyen tendencia mutatható ki a nyugati országok jogászságának bővülésében?
Mi eredményezhette azt, hogy a jogászi expanzió arányait tekintve az átlagosnál csekélyebb

mértékben ment végbe Japánban?
3.3. A közép-kelet-európai országok jogászságának bővülése
Ebben a régióban a II. világháború lezárása és a rendszerváltás között az állam szocialista

rendszerek központi irányítása miatt alacsony volt a joghoz fordulás igénye. Másrészt
alacsonyan tartotta a jog iránti igényt a hagyományos agrárius életforma széles elterjedtsége,
ami még az iparosítás mellett is fenntartotta a személyes viszonyokat és konfliktusrendezési
módokat.
Magyarországon 1989-ben kb. 5.000 jogász tevékenykedett (1.200 bíró, 1.200 ügyész, 1.600
ügyvéd, 1.000 jogtanácsos). A létszámot kb. 3.000 igazgatási jogász egészítette ki, akik nem
kizárólag jogi munkát végeztek. Ezen alacsony létszámhoz hozzájárult az oktatás állami
kézben tartása: a szocializmus alatt csak három jogi kar működött (ELTE, Szeged, Pécs).
A rendszerváltással ez a korlát fellazult: új jogi egyetemek nyílhattak és kibővültek a felvételi

keretszámok. Emellett oldódott az ügyvédség céhes zártsága, könnyebben be lehetett kerülni a
körükbe.
Az ezredfordulón kb. 16 000 joghallgató tanult, évente 2000-2200 friss diplomás jogász került
a piacra, és kb. 13.300 jogász dolgozott a pályán (2.300 bíró, 1.265 ügyész, 8.200 ügyvéd,
1.500 jogtanácsos). A közigazgatásban 3.100 jegyző tevékenykedett, akiknek egynegyede volt
jogvégzett. Végül kb. 1.200-1.400 jogvégzett személy dolgozott újságíróként.
Ma körülbelül 2.800 bíró dolgozik az országban (29 bíró/100.000 fő). Ez a szám a 2000-es
évek óta nagyjából állandó, csak minimális emelkedést mutat. Az ügyvédek létszáma
mindeddig emelkedő tendenciát mutatott: az 1999-es 8.000-hez képest 2012-ben 12.000-re
nőtt a számuk. Az ügyészek száma 2010-ben körülbelül 1.700 volt.
Csehországban a jogászság létszáma a magyarhoz hasonló képet mutatott az ezredfordulón.

Az ügyészség létszáma alacsonyabb volt: 800 fő. Az ügyvédség 1990-ben 2.000 főt, 1998-ban
6.000 főt számlált. Utóbbi évben 12.000 fő vett részt jogászképzésben.
Ami a friss tendenciákat illeti, a cseh bírók létszáma 3.000 körül mozog (30 bíró/100.000 fő).
Az ügyvédség létszáma a 2001-es 7.800-ról 2012-re 9.700-ra emelkedett. Az ügyészek száma
2010-ben 1.200 volt.
Lengyelországban a bírák létszáma kb. 6.000 fő volt az ezredfordulón, az ügyészeké kb.

4.500, ez utóbbi arányaiban a magyar helyzetnek megfelelő. Az egyetemi képzés mérete
arányaiban is meghaladta a magyarét: évi kb. 20.000 joghallgató végzett. Ezek zöme előtt
elsősorban az ügyvédi és a jogtanácsosi munka áll nyitva.
Ma a lengyel bírák létszáma 10.000 körül mozog (27,8 bíró/100.000 fő). Az ügyvédek száma
1999-ben 7.200 volt, 2012-ben 10.000 (emellett azonban 30.000 „jogi tanácsadó” is
működik). A lengyel ügyészség 2010-ben mintegy 5.600 főt számlált.
A hazai helyzet következményei kapcsán az alábbiak mondhatók el.
Az arányokban nem várható változás, mert a jogászi szakma magas presztízzsel bír a szellemi
szakmák között, ezért az egyetemi kínálat nem fog alábbhagyni.
A sokasodó jogászságot az ügyészi és a bírói szféra nem tudja felszívni. A fő kitörési pontot a
közigazgatás jelentheti, valamint az ügyvédség. A tendenciák fényében nincs messze az az
idő, amikor az ügyvédség telítettsége az amerikai szintet éri el. Ez növekvő versengéshez,
valamint belső szakosodáshoz vezet. A telítődés csökkenti a jogászi pálya vonzerejét, ami
idővel több jogi kar számára finanszírozási problémát eredményez.
Ez egyrészt az egyetemi jogászság iránti igény csökkenését eredményezi, ami két esetben
jelent súlyos fejleményt:
- Ha minden jogi kar önálló oktatói gárdával rendelkezne.
- Ha az oktatók nem végeznének gyakorlati tevékenységet az egyetemi munka mellett.
Összességében Magyarországon egyik sem jellemző az egyetemi oktatásra.
A jogi karok sorsát illetően három alternatíva vázolható fel:
- Alacsonyabb létszámmal folytatják a képzést. A jogi diploma presztízse a túlkereslet

alábbhagyása mellett is vonzó sokak számára.
- Speciális továbbképzéseket nyújtanak a már végzettek számára.
- Megszűnnek.
A jogi karok közötti konkurencia a tananyag korszerűsítését is kikényszeríti. Az

egyetemeknek túl kell lépnie a puszta jogszabály ismertetésen, és a jogtudomány által
kidolgozott, tartós fogalmak oktatására kell átállnia. Ezek a fogalmak sokkal állandóbb mércét
jelentenek a változó jogszabályszöveg esetében.
Milyen történelmi-társadalmi sajátosságok befolyásolták a jogászság létszámának alakulátás a

kelet-közép-európai országokban?
Milyen tendenciák figyelhetők meg az elmúlt évtizedekben a kelet-közép európai jogászság

látszámának alakulásában?
4. A perszociológia kérdései
4.1. A pergyakoriság általános kérdései
Kimutatható néhány alapvető összefüggés:
- A gazdaságilag fejlettebb országokban gyakoribb a pereskedés, mint a fejletlenekben. Egy,

az 1987-1996 közötti időszakot vizsgáló felmérés szerint a legtöbb magánjogi pert az USA-
ban, Németországban, Svédországban, illetve Izraelben indították, a legalacsonyabb
mutatókat India, Etiópia és Nepál produkálta. Ez az összefüggés nemcsak országonként,
hanem az egyes országokon belül, régiónként is megfigyelhető. Például Magyarországon
Budapesten az 1997-ben összesen indított 20.000 gazdasági perből 10.000 lakosra vetítve 46
jutott, míg a kevésbé fejlett megyékben ez a szám 10 alatti volt (pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg:
6,6; Borsod-Abaúj-Zemplén: 7,5; Békés: 8,5).
- Az etnikai szolidaritás széttöredezettsége szintén pergyakoriság-növelő tényező. A

különböző kulturális háttérrel rendelkező emberek közötti konfliktusok ilyenkor nehezebben
oldhatók fel békésen, a jogon kívül.
- A társadalmi mobilitás magas szintje kétféle módon növeli a perek számát: vagy úgy, hogy
különböző társadalmi rétegek között mutatható ki (pl. valaki jó tanulással kitörhet a
szegénysorból), vagy úgy, hogy az emberek gyakran változtatják a helyüket.
A pergyakoriság fokozódását a fejlett országokban két ellentendencia szorítja vissza:
- Biztosítás: ez elsősorban a személygépkocsik elterjedése és ezzel összefüggésben a

balesetek gyakorivá válása révén terjedt el a kötelező biztosítás formájában. A konfliktust a
biztosítótársaságok útján rendezik.
- Mediáció: a mediátor közvetítő, aki megegyezésre sarkallja a peres feleket; eljárása

optimális esetben peren kívüli egyezségkötéssel és a per elmaradásával végződik.
Ez utóbbi tényezők nem fordítják vissza a perek számának növekedését, de némileg

mérsékelik azt.
Hogyan befolyásolja a gazdasági-társadalmi fejlődés a pereskedési hajlamot? Milyen síkokon

vizsgálható ez?
Hogyan függ össze az etnikai-kulturális megosztottság és a perlési hajlandóság?
Milyen formái vannak a társadalmi mobilitásnak? Hogyan befolyásolja ez a perlési

hajlandóságot?
Milyen tendenciák eredményezik a perek számának mérséklődését?

4.2. Pergyakoriság az egyes országokban
A német Christian Wollschlager az 1995-1996-os évek igazságügyi statisztikáit figyelte meg

több országban. A vizsgálat a magánjogi, a munkajogi és a családjogi jogvitákra terjedt ki. A
perek mennyiségét a szerző 1.000 – munkajogi perek esetén 10.000 – főre lebontva ismertette.
1. A magánjogi perek alakulása:
- Izrael: 71
- Egyesült Királyság: 61
- USA: 56
Meg kell azonban jegyezni, hogy ezen országokban nem különítették el a hitelre vásárlásból
keletkező adósság behajtására irányuló bírósági nemperes eljárásokat. A továbbiakban a két
kategória külön kerül ismertetésre.
- Németország: 23 magánjogi perlés/83 adósságbehajtási nemperes eljárás
- Svédország: 26/85
- Dánia: 21/41
- Franciaország: 24/11
- Magyarország: 20/33
- Csehország: összesítve 22
- Lengyelország: összesítve 23
A kelet-közép-európai régió adatai azt mutatják, hogy Magyarország a perek száma

tekintetében élen jár. Ennek társadalmi okai abban sejthetők, hogy itt hamarabb jelentek meg
a piacközeli viszonyok.
A 2000-es években a következőképp alakult a perek magyarországi gyakorisága.
A helyi bíróságokra érkezett összes polgári peres ügy száma 2006-ban 148.100, a gazdasági
pereké 13.400. Ezek a számok 2012-ben: 143.900, 12.300.
A helyi bíróságokra érkezett polgári és gazdasági nemperes ügyek száma 2006-ban 391.900 (a
nemperes eljárásoknál a statisztika nem veszi külön a szűken vett polgári és gazdasági
ügyeket). 2010-ben csaknem 376.000 ezek száma. 2012-ben ez az adat 61.500. A 2010-es
statisztika némi bontást is ad, és ebből látható, hogy a 376.000 nemperes ügyből 311.200
fizetési meghagyásos eljárás.
Az Egyesült Királyságban 2004-ben 1.668.100 polgári pert indítottak az elsőfokú bíróságok
előtt. 2011-ben csaknem 1.554.000 polgári per indult.
Németországban 2010-ben körülbelül 1.567.000 polgári és gazdasági peres ügy indult az

elsőfokú bíróságoknál.
Franciaországban 2010-ben 1.792.700 polgári és gazdasági peres, 100.700 polgári és

gazdasági nemperes eljárás indult.
Svédország: 64.000, illetve 22.600.
Lengyelország: 815.400, illetve 2.988.700.
Csehország: 458 745, illetve 106 900.
Az USA-ban a szövetségi elsőfokú bíróságokhoz érkezett polgári peres ügyek száma 2003-
ban 256 800, 2008-ban 245 400, 2012-ben 285 200. Érdekességet jelent a csődeljárások
kapcsán eljáró szövetségi bíróságok ügyforgalma: 2003-ban 1 611 000, 2008-ban 911 000,
2012-ben 1 367 000 ilyen eljárás indult.
Az USA tagállami bíróságaihoz 2001-ben összesen mintegy 15 000 000 kereset érkezett. Ez a

szám 2008-ban körülbelül 19 000 000-ra emelkedett, majd 2010-ig 2,8%-kal csökkent.
2. A munkajogi perek alakulása:
Általános megfontolásként meg kell jegyezni, hogy az agrárius társadalmakban a jog általi
konfliktusmegoldás ritka volt, és a személyes, illetve szokásokon alapuló kapcsolatok
határozták meg a vita kimenetelét. A munkajogi perek gyakoriságát az ebből fakadó
mentalitás mértéke nagyban befolyásolja, és ezt a statisztikai adatok is tükrözik.
- Izrael: 106
- Németország: 77
- Portugália: 2
A nyugat-európai országok átlaga 20 munkajogi per.
- Magyarország: 13
2006-ban Magyarországon körülbelül 27.900 munkaügyi peres, illetve 6.000 nemperes eljárás
indult a helyi bíróságok előtt, 2012-ben 18.300, illetve 1.500. Ez látványos csökkenést jelent.
Németországban 2010-ben körülbelül 170.400 elbocsátás miatti pert oldottak meg (a beérkező
perekről nincs adat). Ez 10.000 főre számolva 21 per.
2010-ben Portugáliában nagyjából 7.500 elbocsátás miatti pert indítottak. Ez 10.000 főre
számolva körülbelül 7,5 pert jelent.
3. A családjogi perek alakulása:

- USA: 18,4
- Izrael: 15,4
- Magyarország: 7,5
- Lengyelország: 6,9
- Németország: 5,6
- Franciaország: 2,1
A magyar adatok kapcsán meg kell említeni, hogy a tankönyvben felhasznált statisztika nem
különíti el a családjogi pereket a magánjogi perektől, vagyis a feltüntetett mennyiséget le kell
vonni a magánjogi pereknél bemutatott számból.
A családjogi perek magas magyarországi számát több felmérés is alátámasztja:
Kengyel Miklós (1984): 144.000 polgári pernek 62%-a volt családjogi.
Kulcsár Kálmán (1976): 174.000 elsőfokú polgári perből 93.000 családjogi volt.
2010-ben a körülbelül 168.000, helyi bíróságok előtt indított polgári perből 65.000 családjogi
per volt (vagyis 1.000 főre 6,5 családjogi per jutott). Ebből 33.600 válóperes ügy.
Németország kapcsán csak a megoldott válóperes ügyekre van adat, ezek száma a 2000-es
években a következőképpen alakult. 2006-ban hozzávetőleg 234.900, 2010-ben 190.300.
Franciaország: 2006-ban 110.500 válóperes ügy érkezett, 2010-ben megközelítőleg 104.000.
Lengyelország: 2006-ban 106.400, 2010-ben 112.100.
Az USA-ban a családjogi perek a tagállami bíróságok hatáskörébe tartoznak. Az összes

tagállami bírósághoz 2001-ben nagyjából 5.500.000 családjogi kereset érkezett, ez 2006-ig
enyhe emelkedést mutatott (kb. 5.800.000 kereset), 2007-ben kimutatható esés következett be
(5.200.000 kereset), 2010-ig pedig ismét lassú emelkedés történt (5.800.000 kereset).
Általánosságban hogyan alakult a perek száma a vizsgált országokban?
Mennyiben igazolják ezek a számok a perek számát befolyásoló körülményekről

elmondottakat?
Magyarország miért tekinthető sajátos helyzetűnek a perek számának korai alakuláta

tekintetében?
4.3. A perek időtartama
A perek időtartamát általánosságban négy tényező befolyásolja:
- Bírói szerep: ha a bíró passzív (vagyis mintegy „sportbíróként” csak levezeti a felek
„mérkőzését”), a perek jobban elnyúlnak. Ha aktív (vagyis rendelkezik fontos pervezetési
jogosítványokkal), akkor a perek időtartama csökken.
- Az ügyvédek díjazásának módja: előre rögzített munkadíj esetén az ügyvéd a per

mihamarabbi befejezésében lesz érdekelt. Óradíjazás esetén a per elhúzása az érdeke.
- A bírói kar létszáma: az alacsony létszám eltolja az első tárgyalás kitűzésének napját a
kereset benyújtásához képest, így a perek időtartamát is növeli. A magas bírói létszám ezt a
hatást kiiktatja, illetve csökkenti.
- A bírósági kisegítő személyzet létszáma: ha megfelelő mennyiségű munkaerő áll

rendelkezésre, az leveszi a bíró válláról a vita érdemi eldöntéséhez szorosan nem kapcsolódó
(pl. adminisztratív) terheket és a gyorsabb ítélkezést segíti. Az ilyen személyzet hiánya a
perek elhúzódásához vezet.
Az egyes országok adatai:
- Egyesült Királyság: a kereset benyújtásától átlagosan másfél év telik el az első tárgyalási

nap kitűzéséig. Itt több perelhúzó tényező együttes hatása figyelhető meg: passzív bírói
szerep, óradíjjal dolgozó ügyvédek, kisszámú bírói kar. Ez utóbbi tekintetében azért nem
várható változás, mert a kevesebb bíró kevésbé sokszínűen értelmezi a jogforrási státussal
bíró precedenseket, így azok egységessége megmarad.
- USA: a szövetségi bíróságokon a polgári ügyekben, amelyek során tárgyalást is tartottak,

1990-ben átlagosan 19 hónap telt el az ügy iktatásától az elsőfokú ítélet születéséig. 2000-ben
ez az időtartam 20,1 hónap, 2010-ben 22,9.
- Franciaország: az 1990-es évekbeli vizsgálatok alapján a magánjogi perek 73%-a 4 hónap

alatt befejeződik, csak kb. 3-4%-uk húzódik egy évnél tovább. A 2010-es adatok szerint a
francia elsőfokú polgári peres ügyek időtartama átlagosan 9 hónap (279 nap, ez az adat
azonban differenciálatlan). Aktív bírói pervezetés, rögzített ügyvédi munkadíj, hatékony
kisegítő személyzet.
- Németország: az 1990-es évekbeli felmérések szerint hat hónap alatt befejeződik a polgári
perek többsége, 5%-uk nyúlik egy évnél hosszabbra. A 2010-ben mért átlag fél év (184 nap,
ez az adat azonban differenciálatlan). Aktív bírói pervezetés, rögzített ügyvédi munkadíj,
magas bírói létszám.
- Magyarország: az 1990-es évek második felében átlagosan 7 hónapig tartottak a polgári

perek, leterheltebb bíróságok esetében 9-ig. A gazdasági perek esetén 9 hónap az átlagos
pertartam, leterheltebb bíróságoknál azonban túllépi az egy évet. Munkaügyi perek esetén 6
hónapos átlagidőtartammal lehet számolni. Közigazgatási perek esetén szintén 6 hónap. A
fellebbezések aránya azonban nagyobb, mint a nyugati országokban, ez pedig összességében
kitolja a perek befejezését.
A magyar helyzet három tényezővel magyarázható:
- Noha Magyarország a „rövid perek országai” közé tartozik jogi kultúráját tekintve, a
bírósági kisegítő személyzet alacsony létszáma jelentősen lassítja a döntéshozatalt.
- A magyar eljárásjogi szabályozás nem szankcionálja megfelelően a perelhúzó taktikákat.
- A perköltség viszonylag alacsony.
A friss adatok szerint 2012-ben a helyi bíróságokra beérkezett polgári peres ügyek 43%-át 3
hónapnál hamarabb fejezték be, 27,5%-uk pedig 3-6 hónap között ért véget. Ez azt jelenti,
hogy a polgári perek 70,5%-ában fél éven belül elsőfokú határozat születik. Az elsőfokú
polgári ügyek 19,1%-a ér véget 6-12 hónap alatt. A maradék (9,5%) egy évnél tovább
húzódik. Az összes elsőfokú perek 0,3%-a 5 évnél tovább húzódik.
Összehasonlításképp: 2006-ban a polgári perek 65,8%-ában született fél éven belül elsőfokú
ítélet (0-3 hó: 39%; 3-6 hó: 26,8%), 20,6%-ukban 6-12 hónap alatt. Az 1 évnél tovább tartó
elsőfokú perek aránya 13,4% volt, ebből 1,5% 3 évnél több idő alatt zárult.
2012-ben a gazdasági perek 47,2%-ában három hónapon belül, 23,4%-ában 3-6 hónap között
született elsőfokú ítélet. 12,5%-uk tartott egy évnél tovább. 2006-ban ezek a számok: 29,8%;
24,6%; 20,5%.
A munkaügyi perek 55,3%-ában fél éven belül hoztak elsőfokú határozatot (0-3 hó: 29,6%;
25,7%) 2012-ben. 21,4%-uk tartott egy évnél tovább. 2006-ban ezek a számok: 58,2% (0-3
hó: 27,4%; 3-6 hó: 21,8%); 12,7%.
Összességében tehát a magyar perek időtartama kimutathatóan javult.
Mit jelent az „aktív” és a „passzív” bírói szerep? Hogyan függenek ezek össze a perek
időtartamával?
A bírósági szervezet, a bíróságok összetétele milyen összefüggést mutatnak a perek

időtartamával?
Hogyan hat az ügyvédek díjazása a perek időtartamára?
Melyek a „hosszú perek”, illetve a „rövid perek országai”? Miért?
A statisztikák szerint hogyan alakult a magyarországi jogviták elbírálásának időtartama az

elmúlt évtizedekben?
4.4. A perek tényoldala
A XIX. század végén és a XX. században a jogelmélet képviselői is egyre inkább felfigyeltek
rá, hogy a bírói döntés nem puszta a matematikai egyenletmegoldáshoz hasonló, automatikus
tevékenység.
- Karl Engisch: a bíró néhány tény alapján „felbecsüli”, melyik jogi rendelkezés lesz releváns,
és utána az ehhez illő tényekre helyez nagyobb hangsúlyt („a pillantás ide-oda vándorlása”).
- Hans Kelsen: a tények csak a jogi eljáráson keresztül kerülnek a jog birodalmába, azáltal,
hogy egy jogi norma jogilag relevánsnak minősíti őket.
1. A tényoldal terjedelme
Jogi kultúránként változó, mennyire meghatározó a perek tényoldala.
Franciaországban az írásos bizonyítás uralja a magánjogi pereket. A bíróságok tartózkodnak a

ténymegállapítástól, és nehezen engednek az új tények bizonyítására irányuló indítványoknak.
A tanúbizonyítás ritka, és olyankor is csak egy bíró hallgatja meg a tanút, a tanács többi tagja
csak az erről készült jegyzőkönyvet olvassa el. Emellett a Code Civil bizonyos értékhatár
fölött írásos szerződést követel. Kártérítési ügyekben ugyancsak a dokumentumokból
indulnak ki í bíróságok.
A Code Civil esetenként törvényi – megdönthető vagy megdönthetetlen – vélelmeket állít fel.
(pl. a hitelező által az adósnak önkéntesen átadott, adósságról szóló kötelezvény azt
bizonyítja, hogy a hitelező felé az adósság megszűnt).
A német, valamint a német befolyás alatt fejlődő jogrendszerekben nagyobb szerep jut a
tényeknek. Magyarországon is megfigyelhető, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a
tanúknak, és fontosabb szerephez jut a szóbeliség.
Az angolszász jogrendszerekben kiemelten fontos a tényoldal. A bizonyítás java a

tárgyalóteremben folyik, a tanúkat, ha kell, többször is meghallgatják.
2. Az esküdtszékek ténymegállapító szerepe
A laikus bíráskodásnak két formája terjedt el:
- Kifejezetten laikusokból álló testület (esküdtszék) alkalmazása.
- Laikusok bevonása a hivatásos bíró által vezetett tanácsba (ülnökrendszer).
A fejlett országokban alapvetően visszaszorult az esküdtszéki rendszer (még Nagy-

Britanniában is). Az egyetlen kivétel az USA, ahol az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogot az
alkotmány is garantálja. Az esküdtszék alapvetően a tényállást állapítja meg az elé tárt
bizonyítékok alapján, a bíró pedig a megállapítottak alapján dönt a jogkérdésről.
Másként mutatják be a tényeket, ha laikusokat, illetve ha hivatásos bírókat akarnak
meggyőzni. Az esküdteket a szakember számára nem releváns körülményekkel is igyekeznek
befolyásolni (pl. „a terhelt biztos ártatlan, hiszen mindig adott enni a galamboknak”), ha
azonban a hivatásos bíró a meghatározó, akkor jellemzőbb, hogy az ügyvéd a jog nyelvén
próbálja meggyőzni (pl. „a bizonyítás jogtalan, mert nem tájékoztatták a terheltet a hallgatás
jogáról”).
Miben változott a jogtudománynak a bírói döntésről alkotott képe a századfordulón és a XX.

század folyamán?
Kinek a nevéhez köthető, és mit jelent a „pillantás ide-oda vándorlása”?
Hogyan jellemzi Kelsen a tényeknek a jogi eljárásba való bekerülését?
Mi jellemzi a francia peres eljárásokat? Hogyan hat ez a tények megállapítására, értékelésére?
Milyen jellemzi a német peres eljárások ténymegállapítási folyamatát?
Mekkora a tényoldal szerepe az angoszász peres eljárásokban?
A laikus bíráskodás milyen fajtái ismeretesek?
A laikus bíráskodás mely formája figyelhető meg az Egyesült Államok jogrendszerében?
Miben tér el a tényeknek az ilyen eljárásokban való bemutatása a hivatásos bíró előtti
tényismertetéstől?
5. A jog elkerülésének útjai
5.1. A konfliktustól a jogi vitáig
Az emberek közötti konfliktusok nem minden esetben kerülnek bíróság elé.
Az 1970-es évek végén egy öt éves időintervallumot felölelő vizsgálatot készítettek,

amelyben a jogi útra terelhető konfliktusok megoldási módjait figyelték meg
fogyasztóvédelmi, munkaügyi és lakásbérleti kérdésekben. Az érintettek egyharmada nem tett
semmit. Felük megpróbálta megbeszélni a vitát a másik oldallal. Ezek 15-25%-a egy
tanácsadósát felkeresett, majd e 15-25% 5-12%-a jogi tanácsadóhoz is fordult. Végül az
összes sérelmet szenvedett 3-7%-a fordult bírósághoz.
A konfliktusok három dimenzióban vizsgálhatók:
- Egyszeri vagy tartós kapcsolatban állnak-e a felek? Az egyszeri kapcsolat növeli a

bírósághoz fordulás esélyét (nincs olyan érdek, ami a perlő felet visszatartaná), a tartós
kapcsolat csökkenti (egyéb szempontok is felmerülnek, pl. a rendszeresen alkalmazott
alvállalkozó helyett nehéz újat találni).
- Mellérendeltségi vagy alá-fölérendeltségi viszonyról van-e szó? A mellérendeltségi viszony

növeli a bírósághoz fordulás esélyét (külső szerv szükséges a vita mindkét fél számára
megfelelő elrendezéséhez), az alá-fölérendeltségi csökkenti (a hierarchia magasabb fokán álló
személy szava meghatározó).
- Csak egy szerep révén érintett-e a fél, avagy teljes személyiségével? Ha a fél egy szerep
révén érintett, az növeli a bírósághoz fordulás esélyét (a fél csak szakemberként részese a
viszonynak, egyéb kötelékek nem fűzik a másik félhez), a teljes személyiséggel való
érintettség csökkenti (egy teljes kapcsolat tönkremehet a per miatt).
Négy fő konfliktusmegoldási mód különíthető el:
- Közvetlen tárgyalás.
- Mediátor igénybevétele.
- Választott bírósági eljárás (arbitráció) igénybevétele.
- Bírósághoz fordulás.
A felsorolás első elemétől az utolsóig haladva bizonyos tendenciák figyelhetők meg:
- Nő a megoldási út formalizáltsága (egyre szilárdabb szabályok határozzák meg az eljárás

menetét).
- A vitamegoldás egyre inkább kicsúszik a felek kezéből (az utolsó két út esetén már nem is a
felek döntenek).
- Egyre normaorientáltabb a vita elintézése (az utolsó két út esetén előre adott normák alapján
dől el a kérdés).
- Csökken a tárgyalási pozícióban a mérlegelés szerepe (eleinte bármilyen – pl. személyes,
érzelmi, stb. – szempont bevonható, később csak a szabályok irányadók).
Milyen alapvető megállapítást tesz a jogszociológia a konfliktusok és a peres eljárások

kapcsolatáról?
Milyen dimenziókban vizsgálhatók a konfliktusok? Ezek a dimenziók hogyan befolyásolják a

bírósághoz fordulás esélyét?
Hányféle konfliktusmegoldási mód különíthető el?
Mit jelent az, hogy ezeket egymás után vizsgálva nő a megoldási út formalizáltsága?
Mennyire meghatározó a felek befolyása az egyes konfliktusmegoldási lehetőségekben?
Mit kell érteni egy konfliktusmegoldási mód „normaorientáltsága” alatt? Mennyiben jellemző
ez az egyes megoldási módokra?
Hogyan változik a mérlegelés szerepe az egyes konfliktusmegoldási módokban?

5.2. A bírói út elkerülése: mediálás és arbitrálás
Mindkét út a bírósági tárgyalás hátrányainak (kapcsolat megromlása, per elhúzódása)

elkerülésére szolgál. A mediáció esetében egy semleges közvetítő segíti megegyezésre
sarkallni a feleket. Az arbitráció esetében a választott bíróság végrehajtható határozatot hoz a
felek ügyében. Mindkét módszer a gazdasági tevékenységgel foglalkozó szervezetek körében
kezdett elterjedni, először az USA-ban.
A mediáció két fő úton vált bevetté. Egyrészt az 1970-es években civil szervezetek kezdtek
ilyen szolgáltatást nyújtani, melyek a bírósági eljárások elhúzódását kritizálták. Elsősorban
családjogi, szomszédjogi és munkajogi, néha büntetőjogi vitákban vettek részt. Másrészt több
tagállam is törvény által kötelezte a feleket a pereskedés előtti egyezkedésre mediátor
igénybevétele mellett.
A XX. század utolsó harmadában Európában is kezdett terjedi ez a vitamegoldási forma. A

mediációs rendszerek három csoportba sorolhatók a bírói eljáráshoz való viszony alapján.
1. A bíró meghatározott időre felfüggeszti az eljárást, az alatt a felek számára lehetséges az

egyezségkötés.
2. A mediáció megkísérlése kötelező a perek előtt.
3. Nincs külön jogszabályi előírás, a felek szabadon döntik el, hogy peren kívül
megegyeznek-e.
Magyarországon két úton terjedt a mediáció. Egyrészt különböző szervezetek propagálták a

módszert (mindenekelőtt az amerikai Federal Mediation and Conciliation Service). Emellett
az állam is szabályozta. Két törvény releváns ebből a szempontból.
Az egészségügyi közvetítői eljárásról szóló 2000. évi CXVI. törvény az egészségügyi, a

közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény az általános mediátori tevékenységet
szabályozza. Az előbbi tevékenységhez a törvény jogi, orvosi vagy egyéb felsőfokú
egészségügyi végzettséget, továbbá szociológusi vagy klinikai szakpszichológusi
végzettséget, legalább 8 éves szakmai gyakorlatot, és a külön jogszabályban meghatározott
közvetítői tanfolyam elvégzését írja elő. Az utóbbihoz felsőfokú végzettség és annak
megfelelő legalább öt éves igazolt szakmai gyakorlat szükséges.
A bírói eljárással való kapcsolat szempontjából Magyarország a 3. csoportba sorolható. Az új

Polgári Törvénykönyv IV. könyve azonban egyes családjogi ügyekben a közvetítői eljárás
igénybevételéről rendelkezik. E rendelkezések két csoportba oszthatók.
- Mediáció fakultatív igénybevételének lehetősége: a 4:22. §-a alapján a házastársak a

házassági bontóper megindítása előtt vagy a bontóper alatt saját elhatározásukból vagy a
bíróság kezdeményezésére közvetítői eljárást vehetnek igénybe.
- Mediáció kötelező igénybevétele: a 4:172. § értelmében a bíróság indokolt esetben

kötelezheti a szülőket, hogy a szülői felügyelet megfelelő gyakorlása és az ehhez szükséges
együttműködésük biztosítása érdekében közvetítői eljárást vegyenek igénybe. A 4:177. §
alapján a gyámhatóság, kérelemre vagy a gyermek érdekében hivatalból, a szülői felügyeletet
gyakorló szülő és a gyermekétől különélő szülő közötti megfelelő együttműködés kialakítása,
a különélő szülő jogainak biztosítása érdekében a szülők számára közvetítői eljárás
igénybevételét rendelheti el.
A jelenleg hatályos, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi

XXXI. törvény 132. § (6) bekezdése alapján a gyermek és hozzátartozói közötti
kapcsolattartás szabályozása vagy annak végrehajtása iránti eljárásban felmerülő konfliktus
megoldására a gyámhatóság kezdeményezheti a konfliktusnak közvetítői eljárás keretében
történő rendezését.
Az arbitráció célja a hosszú, költséges perek elkerülése. Magyarországon a választott

bíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény szabályozza az eljárást. A választott bírósági
eljárás a törvény 3. § (1) bekezdése alapján akkor vehető igénybe, ha:
- Legalább a felek egyike gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen foglalkozó személy, és a

jogvita e tevékenységével kapcsolatos.
- A felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek.
- A választott bírósági eljárást választott bírósági szerződésben kikötötték.
A törvény 12. §-a alapján nem lehet választott bíró:
- aki 24. életévét nem töltötte be;
- akit jogerős bírói ítélet a közügyektől eltiltott;
- akit a bíróság jogerősen gondnokság alá helyezett;
- akit a bíróság jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, amíg a büntetett előélethez

fűződő hátrányok alól nem mentesül.
A választott bírói testület létszámát illetően a törvény 13. §-a diszpozitív rendelkezést
tartalmaz: három, ha a felek megállapodása eltérően nem rendelkezik, azzal a megkötéssel,
hogy mindenképpen páratlannak kell lennie.
A választott bíróság döntésével szemben nincs helye fellebbezésnek, a törvény 54. §-a
azonban lehetővé teszi az ítélet érvénytelenítését bizonyos formai hiányosságok esetén.
Hasonlítsa össze a mediációt és az arbitrációt azok célja, illetve sajátosságaik alapján!
Milyen módon terjedhet el a mediáció és az arbitráció igénybevétele? Nevezzen meg konkrét

példákat!
Hogyan csoportosíthatók a mediáció formái a bírósági eljáráshoz való viszony alapján?

Magyarországon milyen jogszabályok szabályozzák a mediációs eljárást, illetve ilyen
szolgáltatás milyen esetkörökben vehető igénybe?
5.3. A per végigvitelének elkerülése: az egyezségkötés
Befejezésük szempontjából három fő csoportba sorolhatók a peres eljárások.
- Egyezségkötéssel végződő eljárások: a felek az elsőfokú ítélet előtt egyezséggel zárják le a

vitát.
- Elsőfokú ítélettel végződő eljárások: a felek elfogadják az elsőfokú ítéletet, nem támadják
meg.
- Fellebbezéssel folytatott eljárások: a felek fellebbezéssel élnek, és az ügyben másodfokú

ítélet születik.
A kontinentális és az angolszász jogrendszerek között több eltérés befolyásolja a viták e

szempontból való alakulását.
- Eltérő perszerkezet: az angolszász peres eljárások első („pre-trial”) szakasza, melynek során
még nincs tárgyalás, csak a bizonyítékok begyűjtése folyik, kedvez az egyezségkötésnek.
- Bírói szerep: a passzív bírói szerep mellett a per félbeszakítása és a felek, illetve ügyvédeik
közötti egyezkedés szabadabban folyhat, mint az aktív pervezetési szereppel rendelkező
kontinentális bírók esetében.
- Az ügyvédek egyezségkötési hajlandósága: az USA-ban az ügyvédek 96-98%-a hajlik a

megegyezésre, Németországban ez az arány 50%. Ezek az attitűdök az eltérő jogi kultúrák
szocializációs hatásának eredményei.
- A perek időtartama: a perek látványos sokasodása, valamint az esküdtszékek fokozott

igénybevétele a perek elhúzódását eredményezte az USA-ban, ez pedig kevésbé teszi vonzóvá
a peres utat.
Az USA-ban az ítélettel végződő perek száma az összes per 2-3%-a (és ezek töredékét
folytatják másodfokon), ezzel szemben 97-98% az egyezséggel végződők aránya.
Németországban a kisebb súlyú ügyeket eldöntő Amtsgerichteknél a perek 67%-a ítélettel,

33%-a egyezséggel záródik, a magasabb pertárgyértékű ügyeket első fokon elbíráló
Landsgerichteknél ez az arány 60, illetve 40%. A munkajogi perekben – valószínűleg a tartós
kapcsolat miatt – ellenben az ügyek 75%-a egyezséggel ér véget, és csak 25%-uk ítélettel.
A magyar igazságügyi statisztikák nem tartalmaznak adatot az egyezségkötések arányáról,

ezért csak a szünetelési adatokból lehet következtetni a szünetelések mögött feltételezhetően
álló egyezségkötési kísérletek arányára.
1990-1998 között 12-13%-os volt a szünetelések aránya polgári peres ügyekben a helyi
bíróságoknál, a megyei bíróságoknál 6-8%.
A helyi bíróságok előtt folyó gazdasági perekben 1990-1998 között 6%-ról 17,55%-ra
emelkedett a szünetelések aránya, a megyei bíróságoknál 6%-ról 15,68%-ra. Ennek alapján
valószínűsíthető, hogy az egyezségkötési hajlandóság nálunk is emelkedő tendenciát mutat.
Hogyan csoportosíthatók a jogi eljárások befejezésük szempontjából?
Hogyan befolyásolja a különböző jogrendszerek perszerkezete az egyezségkötések arányát?
Miben mutatkozik meg a bírók és az ügyvédek szerepe az egyezségkötések lehetőségét

illetően?
Mi az összefüggés a perek időtartama és az egyezségkötési hajlandóság között?
Milyen mennyiségi összefüggés mutatható ki az ítélettel, illetve az egyezségkötéssel végződő

eljárások között?
5.4. A jogi vita továbbvitele: a fellebbezések aránya
A fellebbezések arányát elsősorban az első- és másodfokú ítéletek közötti összhang

befolyásolja. Ha az ítélkezés egységes, az fölöslegessé teszi a magasabb fórumhoz fordulást,
ellenben ha gyakran megváltoztatják az elsőfokú ítéletet, az fellebbezésre motiválja a feleket.
Németországban az 1990-es évek végére az Amtsgerichteknél 6% volt az elsőfokú ítélettel

szembeni fellebbezések aránya, a Landsgerichtek által hozott elsőfokú határozatok esetében
14%.
Magyarországon 1998-ban a helyi bíróságok által első fokon hozott polgári határozatok
14,3%-a ellen fellebbeztek. 2005-ben 12% volt ez az arány, 2011-ben pedig 11,4%. Az arány
némileg csökkenő, ám ehhez hozzátehető, hogy míg 1998-ban mintegy 204.400 elsőfokú
polgári ügyet fejeztek be a helyi bíróságokon, 2005-ben ez a szám 151.100, 2011-ben pedig
164.700. Vagyis a befejezett elsőfokú ügyek számában is látható csökkenés történt.
A közigazgatási perekben az első fokon eljáró bíróság döntése elleni fellebbezések arányáról
2004-től találhatók adatok. 2004-ben 10,73% a fellebbezések aránya, 2011-ben 4,5%.
A munkaügyi perekben a fellebbezések aránya 1998-ban 32,1%, 2005-ben 10,61%, 2011-ben

14,7%. Míg az elsőfokú bíróságokon befejezett munkaügyi jogviták csaknem
megháromszorozódtak 1998-tól 2005-ig (10.600-ról 32.100-ra nőtt a számuk), addig a
fellebbezések nem követték ezt az arányt: 1998-ban 3.400 munkaügyi fellebbezés érkezett,
2005-ben 3.413. A 2011-es szám ezt közelíti, noha a befejezett elsőfokú munkaügyi perek
száma ismét azóta csökkenni kezdett.
Büntetőjogi ügyekben egy az 1998-as statisztikák alapján 18,2% az elsőfokú ítélet elleni
fellebbezések aránya. 2004-ben ez az arány 14,8%. Ebben az évben azonban a fellebbezések
abszolút száma látványosan csökkent: míg 2003-ig mindig 20.000 fölött mozgott a számuk,
2004-ben hirtelen 13.700-ra csökkent. A befejezett elsőfokú ügyek is csökkenést mutattak:
1998-ban első fokon 110.800 büntető ítéletet hoztak, 2004-ben 92.300-at, majd 2005-ben
76.500-at. Ez a mérték nagyjából rögzült 2011-ig: 16,2% a fellebbezések aránya, 82.676
ügyet fejeztek be első fokon, és 13.400 fellebbezési kérelmet nyújtottak be.
Milyen kapcsolat van az első-, illetve másodfokú ítéletek összhangja és a fellebbezési

hajlandóság között?
Hogyan viszonyul a fellebbezések aránya Magyarországon a nyugati (németországi)

adatokhoz képest?
6. A joghoz jutás esélyei
6.1. Jogkoncepciók és a joghoz jutás modelljei
A jogszociológia egyik kérdése az, hogy a jogszabály alapján rendelkezésre álló

jogérvényesítési utak igénybevételére ténylegesen mennyire van lehetősége az érintetteknek,
illetve milyen segítségben részesülhetnek e célból.
A joghoz jutás szempontjából nagy vonalakban három időszak különíthető el.
- Nyílt jogegyenlőtlenség: a törvény különbséget tett a különböző társadalmi rétegek között

(pl. a garanciák csak a nemesekre vonatkoztak).
- Formális jogegyenlőség: a törvény előtt mindenki egyenlő, de akinek nincs pénze ügyvédet
fogadni vagy az illetéket befizetni, az ténylegesen el van zárva a bíróságoktól.
- Materiális jogegyenlőségre törekvés: az állam vagy erre szakosodott magánszervezetek

jogsegélyt nyújtanak a rászorulóknak.
Három jogkoncepciót érdemes kiemelni, melyek sajátos elképzeléseket alakítottak ki a

jogsegélyformákat illetően.
A klasszikus szöveg-, illetve dogmatikai pozitivizmus szerint a jog egyenlő a hatáskörrel bíró
szerv jogszerű eljárása során hozott és kihirdetett döntésével, melynek esetleg illeszkedni kell
a hatályos jog kialakult fogalmi rendszerébe. E felfogás dominanciája alatt születtek meg az
első jogsegélyformák részben magánszervezetek, részben az állam pénzéből. A legfontosabb
ilyen jogsegélyformák a következők.
- Magánfinanszírozású jogsegélyszervezetek (Legal Aid Society, Legal Aid Bureau): a XIX.

század végétől léteznek, és rászorultsági alapon ingyenes ügyvédet biztosítanak a kérelmező
félnek.
- Judicare rendszer: a rászoruló ügyfél egyfajta hitelkártyát kap, amelyről az igénybe vett
ügyvéd leemelheti munkadíját, melyet állami pénzből egyenlítenek ki. A rendszer előnye,
hogy az ügyvéd piaci tarifáért dolgozik, így motivált a minőségi munkavégzésben, hátránya,
hogy költséges.
- Kirendelt védő: a kirendelt védői listáról a bíróság vagy a nyomozó hatóság eseti jelleggel
ügyvédet rendel a rászoruló terhelt képviseletére. E jogsegélyforma hátránya, hogy a kirendelt
védő az alacsony tarifa miatt nem motivált, és a listára jelentkezők sokszor tapasztalatlanok.
- Közvédői hivatal: az önkormányzat által fizetet, állandó alkalmazásban álló ügyvédek

ingyenesen képviselik a rászoruló terheltet. Az állandó alkalmazás és rögzített fizetség miatt
ezek az ügyvédek motiváltak, ennek megfelelően azonban költségesebb is az ő eljárásuk.
Az alapjogi koncepció, mely szerint bizonyos alapvető jogok, elvek korlátozzák az állam
jogalkotási szabadságát, három ponton eredményezett változást a jogsegélynyújtás
formájában.
- Nem a hagyományos jogforrásokra (jogszabályok, precedensek), hanem az alapjogokra
támaszkodva érvelnek.
- A jogsegély célja nem az egyéni jogvédelem, hanem egy hátrányosnak tekintett társadalmi
csoport helyzetének javítása.
- A rászorultság kritériumai kibővülnek, nem pusztán a pénzbeli rászorultság a mérvadó,

hanem az adott, hátrányos helyzetűnek tekintett csoporthoz tartozás.
Az USA-ban az 1960-as években ez utóbbi jogsegélyformák részesültek előnyben; az 1964-es

Equal Opportunity Act ilyen alapon biztosított támogatást is a rászorulóknak. Emellett
különböző magánszervezetek keretében is végeznek pro bono ügyvédi tevékenységet e
koncepció jegyében.
A gazdasági jogelmélet alapvetése az, hogy az ember racionális, haszonmaximalizációra

törekvő lény, aki a másokkal folytatott tranzakciói során a legelőnyösebb megoldásra
törekszik, és mivel az egyén maga ismeri a számára legelőnyösebb opciót, ezért az állam csak
akkor szólhat bele az ilyen folyamatokba, ha azok egyénekre bízása egyértelműen
hátrányosabb (ilyen pl. az igazságszolgáltatás).
A gazdasági jogelmélet jogsegélyfelfogása csekély mértékben terjedt el a gyakorlatban.

Lényege, hogy vagyoni perekben fölösleges közpénzt fordítani a rászoruló peres felek
megsegítésére, mert ha a fél követelése alaposnak tűnik az ügyvédi piac szemében, akkor lesz
ügyvéd, aki vállalja a képviseletét abban a reményben, hogy az elnyert összegből ő is
részesülhet, ha viszont a követelést az ügyvédi piac megalapozatlannak ítéli, az állam az
ügyvéd pénzelésével csak közpénzt pazarol.
Magyarországon elsősorban munkajogi területen hozzáférhetők a klasszikus jogsegélyformák,

a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, valamint a Liga Szakszervezet biztosít
jogsegélyt munkaügyi jogvitákban.
Az alapjogi jellegű jogsegélyformákat elsősorban magánfinanszírozásból tartják fenn; a Soros

Alapítvány a hagyományos szegényjogi felfogás mellett egyes csoportok védelmét szolgáló
szervezeteket is támogat.
A jogfejlődés milyen korszakai különböztethetők meg a joghoz jutás lehetősége alapján?
A klasszikus jogpozitivizmus idején mit tekintettek a rászorultság alapjának?
Mikor kezdték meg működésüket az első, jogsegélyt nyújtó civil szervezetek?
Mi a judicare rendszer lényege?
Mi a különbség a kirendelt védő és a közvédő között?
Mi az alapjogi jogkoncepció lényege? Mi jellemzi az ennek alapján folytatott jogi érvelést?

Mi a jogsegély célja az alapjogi koncepció szerint?
Hogyan határozzák meg az alapjogi koncepció hívei a rászorultságot?
Mi a gazdasági jogelmélet alappremisszája?
Mi következik ebből a jogsegély-felfogásban? Mely jogágban hasznosítható ez a belását

elsősorban?
6.2. A bírói szerep eltérésének hatásai
A kontinentális és az angolszász jogrendszerek között a bírói szerep terén fennálló

különbségek a joghoz jutást is befolyásolják. Az angolszász bíró nem avatkozhat semmilyen
módon a felek vitájába, így a jogi képviselőt finanszírozni tudó, illetve nem tudó felek közötti
ismeretbeli különbségeket sem egyensúlyozhatja ki. A kontinentális bíró kitanítási
kötelezettsége, illetve a bizonyítási eljárásba való szélesebb körű beleszólási joga alkalmas az
egyenlőtlenségek helyreállítására. Emiatt történt, hogy az USA-ban jelentek meg az első
jogsegélyformák, és azok államilag szabályozott variánsai ma is szélesebb körben vehetők
igénybe (pl. a kirendelt védő).
Mely jogrendszerekben vált hamarabb nyilvánvalóvá a jogsegély-rendszer szükségessége?
Hogyan befolyásolta ezt a bírói szerep?

6.3. A perköltség hatása a joghoz jutásra
A magánjogi, valamint munkajogi perek költségei – az ügyvédi munkadíj, a bizonyítás

költségei, az illetékek – önmagukban alkalmasak lehetnek a pereskedéstől való elriasztásra.
Nagy Britanniában a havi átlagkeresetnek megfelelő pertárgyértékű perekben a perköltség

előreláthatóan magasabbra rúg, mint a pertárgy értéke. Ehhez hozzáadódik, hogy a
vagyonosabb fél képes állni a perelhúzó taktika költségeit – mivel ki tudja fizetni az ügyvédek
óradíját. Ezek a hatások a pertől való elállásra sarkallják a feleket.
Németországban a havi átlagkeresetnek megfelelő pertárgyértékű perekben a perköltség

várhatóan a pertárgyérték kétharmadát éri el. Ez kedvezőbb az angol adatoknál; oka a rövid
perlési időben, valamint a rögzített ügyvédi munkadíjban keresendő.
Magyarországon az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 42. § (1) bekezdés a) pontja
értelmében a polgári peres eljárásban az illeték mértéke 6%, de legalább 15.000 forint,
legfeljebb 1 500 000 forint. Az ügyvédi költségeket az ügyvédekről szóló 1998. évi XI.
törvény, valamint a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002.
(III. 30.) IM rendelet szabályozza. A törvény 9. § (2) bekezdése értelmében az ügyvédi
megbízási díj szabad megállapodás tárgya; a rendelet 3. § (2) bekezdése értelmében azonban a
bíróság, ha a pernyertes fél által meghatározott, a pervesztes fél által fizetendő ügyvédi
munkadíjat eltúlzottnak tartja, annak perköltségként érvényesíteni kívánt összegét az általa
indokoltnak tartott mértékre leszállíthatja.
A perköltséggel összefüggő hátrányok leküzdésére alkalmas a jogvédelmi biztosítás

intézménye, melynek alapján a pereskedő fél költségeit a biztosító megtéríti a biztosítási
szerződésben foglaltak szerint. Ez az intézmény azonban csak ott tud jól működni, ahol a
várható költségek, így az ügyvédi költségek is többé-kevésbé kiszámíthatók, így a rögzítet
munkadíjjal dolgozó ügyvédek esetében jöhet számításba.
Mely jogrendszerekre jellemzők a magasabb perköltségek?
Mi következik ebből a joghoz jutás esélyeire vonatkozóan?
Magyarország hogyan jellemezhető a perköltség vonatkozásában?

6.4. Az állami és a jótékonysági jogsegély formái 1 – Kirendelt védő a büntetőeljárásban
A kirendelt védő tevékenysége három szempontból vizsgálható.
- Tárgyilag milyen széles a büntetőeljárások köre, amelyekben a kirendelt védő igénybe

vehető?
A szélesebb igénybevételre az angolszász országokban van lehetőség, elsősorban a bírói

szerep eltérései miatt (lásd a 6.2. fejezetet!).
Nagy-Britanniában és az USA-ban már akkor megilleti a terheltet a kirendelt védő, ha

szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekménnyel gyanúsítják.
Németországban akkor, ha a gyanúsítás alapjául szolgáló bűncselekmény legkisebb büntetési

tétele (speciális minimuma) eléri az egy évet.
Magyarországon a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 48. § (1) bekezdése
értelmében a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki, ha a védelem
kötelező, és a terheltnek nincs meghatalmazott védője. A (2) bekezdés szerint a bíróság, az
ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság akkor is védőt rendel ki, ha a védelem nem kötelező, de
a terhelt védő kirendelését azért kéri, mert a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről
gondoskodni. A (3) bekezdés szerint pedig a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság
a terhelt, a terhelt törvényes képviselője vagy nagykorú hozzátartozója, külföldi állampolgár
terhelt esetén hazája konzuli tisztviselője kérelmére vagy hivatalból védőt rendel ki, ha ezt a
terhelt érdekében szükségesnek tartja. A törvény 46. §-a értelmében a büntetőeljárásban a
védő részvétele kötelező, ha a bűncselekményre a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb
szabadságvesztést rendel; a terheltet fogva tartják; a terhelt hallássérült, siketvak, vak,
beszédképtelen vagy – a beszámítási képességére tekintet nélkül – kóros elmeállapotú; a
terhelt a magyar nyelvet, illetőleg az eljárás nyelvét nem ismeri; a terhelt egyéb okból nem
képes személyesen védekezni; vagy a Be. erről külön rendelkezik.
- A büntetőeljárás mely szakaszában léphet be a kirendelt védő?
A büntetőeljárás három szakaszra bontható: nyomozási, vádemelési és bírósági.
Az USA-ban már az első kihallgatáson közölni kell a gyanúsítottal, hogy ügyvéd jelenléte
nélkül nem köteles válaszolni, és ha ő nem képes ügyvédet meghatalmazni, kérheti ügyvéd
kirendelését. A kirendelt védő tehát már a nyomozási szakasz elején részt vehet az eljárásban.
Nagy-Britanniában az ún. duty solicitor látja el a kirendelt védő szerepét, és ő is a nyomozási

szakasztól kezdve részt vehet az eljárásban.
Németországban a vádirat benyújtását követően, tehát a bírósági szakaszban léphetnek fel a

kirendelt védők.
Magyarországon a Be. 48. § (1) bekezdése szerint a terhelt fogva tartása esetén a védőt
legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig ki kell rendelni.
- Milyen minőségi eltérések mutatkoznak a kirendelt védő és a piaci díjjal dolgozó ügyvéd
tevékenysége között?
Ez alapvetően attól függ, mennyire közelíti meg az előbbi költségvetési díjazása az utóbbi
piacon kialkudott munkadíját.
Az USA-ban a kirendelt védő díjazása csekély, ott elsősorban a tapasztalatlan

büntetőügyvédek vállalnak ilyen téren megbízást, valamint az ügyvédi piacról kiszorultak. A
kirendelt védők ezért szakmailag rossz minőségű szolgáltatást nyújtanak. A közvédői
hivatalokban alkalmazott ügyvédek ezzel szemben motiváltabbak, mert ők rendszeres és
magas fizetés ellenében dolgoznak.
Nagy-Britanniában a piaci díjakat veszik alapul, melynek következtében magas összegeket

költenek kirendelt védőkre. Egy felmérés szerint 1990-ben az ország összes lakosára vetítve
10 fontot költött az állam kirendelt védőkre.
Németországban ugyanezen összeg fontba átszámítva csak negyed fontot tett ki. Ebben
azonban az is szerepet játszik, hogy a rövidebb német perek kevesebb idő- és
energiaráfordítást igényelnek.
Magyarországon szintén alacsony a kirendelt védői díj a piacihoz képest. Itt a tapasztalatlan
ügyvédek mellett azok az idősebb ügyvédek vállaltak kirendelt védői tevékenységet, akik a
rendszerváltáshoz kapcsolódó gazdasági ügyekből nem tudták kivenni a részüket. A helyzetet
rontotta, hogy sokáig nem térítették meg a kirendelt védő egyes készkiadásait (pl. az
iratmásolási költséget). A kirendelt védő díjának számításának alapja a költségvetési
törvényben meghatározott óradíj (jelenleg 4.000 Ft). Emellett a pártfogó ügyvéd és a kirendelt
védő részére megállapítható díjról és költségekről 7/2002. (III. 30.) IM rendelet szabályozza a
kirendelt védő díjazását.
Mely jogrendszerekben vehető igénybe szélesebb körben a kirendelt védő? Nevezzen meg
konkrét példákat!
Magyarországon a Be. alapján milyen feltételek mellett van helye a kirendelt védő
fellépésének?
Milyen szabályozások léteznek arra vonatkozólag, hogy a büntetőeljárás mely szakaszában

léphet be a kirendelt védő?
Milyen tényezők befolyásolják a kirendelt védő munkájának minőségét?

6.4. Az állami és a jótékonysági jogsegély formái 2 – A jogsegély formái a magánjogi

perekben
Az USA-ban az 1980-as években némi befolyást nyert a gazdasági jogfelfogás jogsegélyekről

alkotott felfogása (lásd a 6.1. fejezetet!), és a magánjogi perekben levágtak a jogsegélyekre
fordított kiadásokból. Egy másik létező jogsegélyforma a judicare rendszer, azonban ez sem
igazán elterjedt, főleg a költséges volta miatt. Egy felmérés alapján az USA-ban 1998-ban egy
főre 2,25 $ magánjogi jogsegély jutott (az ország teljes lakosságára vetítve).
A nyugati országok a magánjogi perekben nyújtott jogsegélyre arányaiban többet költenek,

mint a büntetőügyek vonatkozásában.
Nagy-Britanniában ez az összeg 25 $.
Németországban ez a költség 4,5 $. A rövid eljáráson túl az is hozzájárult ehhez az

eredményhez, hogy a jogvédelmi biztosítás a németeknél széles körben elterjedt, és gyakran
kiváltja a költségvetési támogatást. Egyébként a magánjogi jogsegély nyújtásának feltétele
nemcsak a rászorultság, hanem az is, hogy a kérelmező fél pernyertessége valószínűsíthető
legyen, amelyről az eljáró bíró határoz. Egyes felek ezt a kritériumot fel is használják oly
módon, hogy jogsegély engedélyezését kérik, és az erre adott válaszból azt is megtudják,
mennyi az esélyük a pernyertességre, így ha ez rossz, akkor komolyabb anyagi veszteségek
nélkül elállhatnak a pertől.
A magyar jogban a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 11. §-a biztosítja
a pártfogó ügyvéd igénybevételének lehetőségét. A támogatásra jogosultságot a 12. és 13. §-
ok szabályozzák.
A bírósági panasznap lényege az, hogy egy-egy kijelölt nap során a bírók, esetleg a bírósági
titkárok jogi segítséget nyújtanak a megjelenő feleknek (pl. szóban előterjesztett kérelmek
jegyzőkönyvbe foglalása).
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény rendelkezik a tárgyi és a személyes

illetékmentességről. A 4. § értelmében az illeték tárgyára vonatkozó mentesség (tárgyi
illetékmentesség) esetén nem kell illetéket fizetni. Az 5. § (1) bekezdése értelmében teljes
személyes illetékmentességben részesülnek az ott felsorolt személyek. Az m) pont alapján e
körbe tartozik a közhasznú, kiemelkedően közhasznú nonprofit gazdasági társaság, valamint a
közhasznú szociális szövetkezet is.
A törvény 60. § (1) bekezdése alapján ha az illeték előzetes megfizetése a félnek jövedelmi és
vagyoni viszonyaival arányban nem álló megterhelést jelentene, mentesíteni lehet az illeték
előzetes megfizetése alól. Ez az ún. illeték feljegyzési jog, ami a törvény 59. § (1) bekezdése
alapján azt jelenti, hogy a jogosult mentesül az illeték előzetes megfizetése alól, és az fizeti az
illetéket, akit a bíróság erre kötelez.
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 84. § (1) bekezdése részleges vagy
teljes költségmentességet biztosít azon természetes személy felek (ideértve a beavatkozót is)
számára, akik jövedelmi és vagyoni viszonyaik folytán a perköltséget fedezni nem tudják. A
rendelkezés négy kedvezményt különít el költségmentesség címén.
- Illetékmentesség.
- Mentesség az eljárás során felmerülő költségek (tanú- és szakértői díj, ügygondnoki és

tolmácsi díj, pártfogó ügyvéd díja, helyszíni tárgyalás és szemle költsége stb.) előlegezése és
– ha a Pp. másként nem rendelkezik – megfizetése alól.
- Mentesség a perköltség-biztosíték letétele alól.
- Pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti igény, ha azt törvény lehetővé teszi.
A 86. § (1) bekezdés értelmében a költségmentességet kérelemre a bíróság engedélyezi, és a

bíróság határoz az engedélyezett költségmentesség visszavonása tárgyában is.
A Pp. 85/A. §-a a külön jogszabályban meghatározott perekben a felet (beavatkozót)

jövedelmi és vagyoni viszonyaira, valamint a 85. § (1)-(3) bekezdéseiben foglalt feltételekre
tekintet nélkül költségfeljegyzési jogban részesíti, ez az ún. tárgyi költségfeljegyzési jog. A
tárgyi költségfeljegyzési jog alapján az eljárás során felmerülő költségeket az állam előlegezi
– kivéve azokat a költségeket, melyeket a fél a tárgyi költségfeljegyzési jog ellenére is köteles
megelőlegezni –, emellett a felet illeték feljegyzési jog illeti meg.
Mi jellemzi az állami jogsegélyek költségeit a fontosabb nyugati országokban?
Milyen intézmény segít az állami jogsegélyformák „kiváltásában”?
Mik a pártfogó ügyvéd igénybevételének fontosabb feltételei a magyar szabályozás szerint?
Mi a bírósági panasznap lényege?
A Pp. a költségmentesség milyen formáit különíti el?

6.4. Az állami és a jótékonysági jogsegély formái 3 – Állami jogsegélyek a bírósági

eljárásokon kívüli jogi tanácsadásban
A megfelelő jogi tanácsadással egy sor per elkerülhető lenne, vagy a jogkeresők egyből
megtalálnák az ügyükben hatáskörrel rendelkező hatóságokat, tehermentesítve ezzel a
bíróságokat. Ez eredményezte a jogi tanácsadás elérhetővé tételét jogsegély útján.
Történetileg először az angolszász országokban szabályozták ez a lehetőséget.
Nagy-Britanniában 1949-ben hoztak létre törvény útján (Legal Aid and Advise Act) egy
támogatási rendszert, melyet 1973-ban alaposan kibővítettek. Ez alapján egy meghatározott
jövedelmi szint alatt bárki támogatást kaphat arra, hogy ügyvédhez forduljon.
A jogi tanácsadás terén nyújtott jogsegély másik formáját a Citizen Advice Bureau-k egészítik
ki. Ezek tanácsadó hivatalok, melyekben jogi problémákban tapasztalt nem jogász
diplomások dolgoznak.
A tanácsadó szervezetek harmadik csoportját a Law Centerek alkotják, amelyeket baloldali

jogászok hoztak létre, és inkább politikai célokat szolgáltak.
Az USA-ban a peres jogsegélyt ellátó szerveződési formák (karitatív, államilag finanszírozott,

mozgalmi jellegű) látják el a tanácsadó tevékenységet is.
Nagy-Britannia példáját Európában is követték. Németország 1981-ben vezette be az állami

támogatások rendszerét a tanácsadásra nézve. Nagy-Britanniához képest azonban itt aránylag
kevesen vették igénybe a szolgáltatást, valószínűleg a jogvédelmi biztosítás elterjedtsége,
vagy a szolgáltatás relatív ismeretlensége miatt.
Franciaországban 1990-ben vezették be a rendszert. Itt is az ügyvédhez fordulást támogatták

állami pénzből a rászorulók számára.
Magyarországon ilyen jellegű támogatási rendszer nem alakult ki. A rendszerváltás előtt a
szakszervezetek biztosítottak jogi tanácsadási szolgáltatást, ez mára háttérbe szorult.
Mi indokolja, hogy a jogsegély a jogi tanácsadásra is kiterjedjen?
Melyik országban jelent meg legkorábban a jogsegély e válfaja?
Milyen szervezetek, intézmények látják el a jogi tanácsadásra irányuló jogsegély nyújtását?

7. Az amerikai kártérítési expanzió jogszociológiai elemzése
7.1. Az amerikai kártérítési jog és ennek átalakulása
Az USA-beli bíróságok a XX. század második felében nem egyszer meghökkentő összegű
kártérítéseket ítéltek meg a felpereseknek, arra ösztönözve az embereket, hogy olykor egészen
valószerűtlen érveléssel követeljenek kártérítést a nagyvállalatoktól. Ezt a kártérítési jog
elméletének és gyakorlatának egyes változásai tették lehetővé.
- Az amerikai jogban nem vált szét olyan élesen a magán- (ezen belül a kártérítési) és a
büntetőjog, mint Európában. Nálunk világos különbséget jelent, hogy a kártérítési jog célja a
korábbi állapot helyreállítása (reparatív funkció), ezzel szemben a büntetőjog célja a
jogsértéstől való elrettentés (preventív funkció). Az ún. büntető kártérítés (punitive damages)
révén egy magánjogi intézmény kapott büntetőjogi rendeltetést: az okozott káron felüli összeg
célja az alperes – és más potenciális károkozók – elrettentése a későbbi károkozástól. A XX.
században ez az intézmény elterjedt a magánjogi perekben, annak ellenére, hogy garanciális
aggályok is felmerültek vele kapcsolatban, mivel büntető jellegű szankciót szabnak ki a
büntetőjogi felelősségnél lazább felelősségi követelmények alapján. Pl. a büntetőjogban csak
az „ésszerű kételyen túli” (beyond a reasonable doubt) bizonyítás lehet perdöntő, a
magánjogban ezzel szemben többnyire a „bizonyítékok túlsúlya” (preponderance of evidence)
elégséges, vagyis az, hogy az egyik fél álláspontja meggyőzőbb a másikénál. Emellett a
kártérítési jogban nincsenek pontos, kiszámítható tényállások, mint a büntetőjogban, csupán a
„károkozás” fogalma.
- A büntető kártérítés a felperes, illetve jogi képviselője, valamint az állam között oszlik meg.
A nyereség miatti személyes érdekeltség motiválttá teszi a feleket a pereskedésre, az
ügyvédeket pedig a perindításra való biztatásra sarkallja.
- Az 1960-as évektől az alkotmányos alapjogok is a magánjogi érvelés részeivé váltak (pl. ha

valaki kéretlenül megigazítja a másik személy gallérját, utóbbi mondhatja, hogy emberi
méltóságában vagy a magánszférához való jogában sértették meg). Ez fellazította a jogi
érvelést (elvont, elvi jellegű támpontok kerültek előtérbe az aprólékosabb szabályok helyett).
- A bírák általános igazságossági elvek alapján félretolták a szerződési rendelkezéseket (pl.

azon az alapon, hogy az egyik fél „erőfölényének kihasználásával” vette rá a másikat a
szerződéskötésre).
- Csökkent a felelősség foka: egyre több esetben lépett a vétkességi felelősség helyébe az
objektív felelősség. Ezáltal elegendő volt a felperesek számára csak az okozati összefüggés
bizonyítása.
- Az okozati összefüggések csekély foka is elegendő a felelősség megállapításához (pl. ha a

teherautó sofőrje korlátozottan lát az előreugró motorház miatt, akkor az ennek is betudható
balesetért felelős lehet a gyártó, amely nem ellensúlyozta ezt a problémát). A cél a leginkább
fizetőképes alperes megtalálása. Ez az ún. deep pocket-doktrína.
- A vagyoni kár mint következmény mellett kezdték figyelembe venni a nem vagyoni károkat
(pl. pszichológiai károsodás), valamint – szándékos károkozás esetén – a
károsodott/megsemmisült dologhoz fűződő érzelmi viszonyt is.
- A termékekre helyezett „kifejezett figyelmeztetések” (pl. „a zacskó nem ehető”) elégtelenné
váltak, mert a bíróságok a felelősség alóli kibújásként értelmezték ezt a gyakorlatot.
- Fokozódott az esküdtszékek szerepe: nemcsak arról dönthettek, a tényállás alapján

megítélhető-e a kártérítés, de arról is, mekkora legyen annak összege.
Mi a büntetőjogi, illetve a magánjogi szankció célja?
Hogyan viszonyulnak ezek egymáshoz az Egyesült Államok jogi dogmatikájában?
Mely egyesült államokbeli jogintézmény fejezi ki ezt a viszonyt?
Hogyan befolyásolja a pereskedést e jogintézmény? Miért?
Milyen elvi aggályokat vet fel e jogintézmény?
Hogyan változott a jogi érvelés az Egyesült Államokban az 1960-as években?
Hogyan alakult a bíróságok viszonya a szerződések kötelező erejéhez?
A magánjogi felelősség dogmatikája milyen változásokon esett át az Egyesült Államok

jogalkalmazásában?
Mi az a deep pocket-doktrína?
Hogyan változott a kárfogalom az Egyesült Államok gyakorlatában?
Mely igazságszolgáltatási intézmény és hogyan befolyásolta a „kártérítési expanziót”?

7. Az amerikai kártérítési expanzió jogszociológiai elemzése
7.2. A kártérítési expanzió ösztönzői és tényleges hatásai
A kártérítési expanzió szociológiai hátterét jelenti a nagyvállalatok és a fogyasztók közötti

információs aszimmetria: a vállalat az olcsóbb termelési mód mellett dönthet akkor is, ha a
termék veszélyes az egészségre, és a fogyasztó nehezen tud megbízható információt szerezni
a termékről. A súlyos büntető kártérítésekkel eredetileg ezt az anomáliát kívánták orvosolni.
Hasonló a helyzet az orvos-beteg viszonnyal: az orvos szaktudásáról a páciens nem tud
meggyőződni, másfelől azonban a betegségek nem mindig 100%-os bizonyossággal
diagnosztizálhatók, a kezeléseknek is lehetnek előre nem látható mellékhatásai, és van az
orvosok között egyfajta beépített tolerancia egy-egy balul sikerült kezelés kapcsán. Ez az
állapot a műhibaperek sokasodását eredményezte.
A kártérítési expanzió azonban negatív következményeket is eredményezett. Négy ilyen

különíthető el.
- A defenzív gyógyászat kialakulása: a kórházak megtagadják egy sor gyógykezelés nyújtását,

vagy elégtelen mértékű gyógyszert írnak fel a mellékhatás bármely minimális esélye miatt,
mert akár egy műhibaper is megingathatná a kórház pénzügyi helyzetét. Emellett a
diagnózishoz indokolatlan mennyiségű vizsgálatot írnak fel, nehogy egy – az esetek túlnyomó
többségében fölösleges – vizsgálat elmaradása kártérítési követelés alapjául szolgáljon
később.
- A „felelősségi adó” kialakulása: a cégek a termékek árába beépítik a várható kártérítések

vagy az azok fedezése céljából fizetett biztosítási díjak összegét, ami nagymértékben drágítja
a termékek árát.
- Az innovációs képesség csökkenése: a vállalatok a várható perek miatt nem merik piacra
dobni az új, de előre nem látható veszélyeket rejtő technológiákat.
- A termelékenységi hatékonyság csökkenése: a kártérítési expanzió az USA nemzeti

össztermelésében kimutatható, 1,5-2% körüli csökkenést eredményezett. Tagállami szintre
lebontva ahol sikerült a kártérítésre érzékeny szektorokban visszafogni a kártérítési expanziót,
ott e szektorok 5-10%-kal magasabb évi teljesítményt produkáltak, mint ott, ahol ez nem
sikerült.
Milyen társadalmi-gazdasági körülmény indokolta a nagyvállalatok szigorú felelősségre

vonását a hibás teljesítésből eredő károk esetén?
Mit jelent a „defenzív gyógyászat”?
Mi az a „felelősségi adó”?
Hogyan hatott a kártérítési expanzió a vállalatok innovációs képességére?

Hogyan hatott a kártérítési expanzió az egyes tagállamok, illetve az Egyesült Államok
gazdasági mutatóira?
8. A jogi eszmék szociológiája
8.1. A jogi eszmék szociológiai háttere
Már Max Weber megjegyezte, hogy a szabadjogi iskola azért lett olyan sikeres, mert a
jogászok „lázadtak” azon felfogás ellen, miszerint a jogértelmezés puszta automatizmus.
Egy jogi eszme terjedését nemcsak meggyőző ereje, hanem a társadalmi-politikai

erőviszonyok, csoportküzdelmek is meghatározzák.
Ennek példája, hogy Eugen Ehrlich sokkal nagyobb elismertséget szerzett az USA-ban, mint
Németországban. Utóbbiban a jogot meghatározó bírák és professzorok a domináns
mezőgazdasági és ipari tőkéscsoportok köré települt szellemi csoportokból kerültek ki. A
jogászság így homogén volt, és az adott csoport érdekeivel összhangban értelmezte a jogot.
Ehhez képest az USA-ban a bírók az ügyvédek közül kerültek ki, akik nem alkottak homogén
csoportot. Emellett itt a mezőgazdasági-ipari tőkések a jogalkotó szervekben bírtak nagy
befolyással, ezzel szemben a bankár-pénzügyi tőkések a tömegmédiát uralták, mely
meghatározta a mozgalmakba tömörülő ügyvédi és egyetemi körök gondolkodását is.
Ezt a tézist igazolja Ronald Dworkin elméletének sorsa is. Eszerint a tételes jog szabályai
mögött húzódó, alapvető igazságossági elveket is figyelembe kell venni a jogalkalmazás során
(pl. ha az örökös a örökségért öli meg az örökhagyót, akkor sem juthat hozzá, ha azt a tételes
jog nem tiltaná, mert ősi elv az, hogy „saját jogellenes magatartására előnyök szerzése miatt
senki nem hivatkozhat”). Az elképzelés azért válhatott népszerűvé az 1970-es évektől, mert
utólagos elméleti alapot nyújtott a bankár-pénzügyi körök által támogatott alapjogi
forradalomnak.
Az is megfigyelhető, hogy a demokrata elnökök egyes döntései (pl. a szövetségi bírók jelölése
terén) az alapjogi felfogást erősítik (az e felfogást valló bírákat preferálják), a republikénus
elnököké ezzel szemben a hagyományos szövegpozitivista felfogást.
Mi állapítható meg a jogi eszmék terjedését befolyásoló tényezőkről?
Milyen konkrét példákkal igazolható a fenti megállapítás?

8.2. A természetjog jogszociológiai megközelítése 1 – A természetjogi eszme jogszociológiai

megközelítése
A természetjogi gondolat lényege abban áll, hogy – természetfeletti vagy világi eredetű –
felsőbbrendű normák – néhány elvont alapelv vagy csaknem minden életviszonyt lefedő,
részletes szabályrendszer – létét feltételezik, melyhez a tételes jog érvényességét kötik.
A legelső civilizációkban a vallási és jogi normák nem váltak külön, ezért nem lehet
természetjogi eszméről beszélni.
A természetjogtan a Kr. e. V. század környékén alakult ki. Ekkortájt – legalábbis Athénban –

viszonylag rövid idő alatt komoly változások – átmenet a türanniszból a demokráciába –
következtek be az államberendezkedésben, ami az „örök jog”, az istenek által hagyott
szokásrend megkérdőjelezését eredményezte. Ide vezetett az is, hogy más népek eltérő
szokásai ismertté váltak.
Ezt fogalmazták meg a szofisták.
Hippiász, Antiphón: igaznak lenni annyi, hogy nem szegjük meg az érvényes jogot, ami
azonban változó tartalmú, érdekeket szolgál. Antiphón szerint megkülönböztethetők a
szükségszerűségen alapuló természeti parancsok, melyek megszegésével akkor is kárt
szenved az egyén, ha az nem derül ki, valamint az egyezményen alapuló törvényi parancsok,
amelyek megszegése csak kitudódás esetén káros az egyénre.
Kritiász: az emberek azért találták ki az istenhitet, hogy ezzel megfigyelés alá helyezzék azt
is, amit nem látnak.
A szofisták alapvetően az ember biológiai-pszichikai alkatából vezették le a természetjogot.

Szókratész, Platón és Arisztotelész a természeti ésszerűségből.
Szókratész: az örök jog a lélek belső parancsa. Ettől különválasztható az ember alkotta
törvény, ami az előbbit fejezi ki, bár néha hibásan.
Arisztotelész: a természeti jogjog mindenhol érvénnyel bír, a törvényi jog tartalma eredetileg
közömbös volt, de aztán jogként kötelező erőt nyert.
Szent Ágoston: a civitas dei (Isten országa, az üdvözültek közössége), valamint a civitas
diaboli (az ördög birodalma, az elkárhozottak közössége) elkülöníthető, a földön azonban
együtt léteznek (civitas permixta). Ez az állam, melyet Isten hívott életre mint az együttélés
formáját. Az állam joga azonban földi jog, elkerülhetetlen létfeltétel, a hívők az isteni
törvényt követik. Nincs igény a földi jog tudatos kritikájára, mert az is múlandó.
Aqionói Szent Tamás: a lex aeterna (örök törvény) az isteni törvény, melyet az ember lex
naturalisként (természeti törvény) fog fel. Ez néhány alapelv, erre alapozva alkothatók
részletes szabályok, amelyek nem állhatnak ellentétben a természetjog alapelveivel.
Hugo Grotius: a természetjog az emberben benne rejlik, ez akkor is így lenne, ha nem lenne
Isten. A legfőbb el a pacta sunt servanda (a szerződéseket be kell tartani).
Thomas Hobbes: a természeti állapotban mindenki azt tett, amit akart, mindenki a másik
ellensége volt. Ezt szüntette meg a társadalmi szerződés. Hobbes vitatta a természetjogot,
szerinte a társadalmi szerződéssel minden hatalom a szuverénre ruházódott.
Samuel Pufendorf: az Istennel szembeni kötelezettségek a vallásra tartoznak, az egyén

önmagával szembeni kötelezettségei a morálra, a közösséggel szembeniek pedig a jogra.
John Locke: az ő társadalmiszerződés-elmélete szerint a természeti állapot kellemes állapot

volt. Az emberek azért kötöttek társadalmi szerződést, hogy munkájuk eredményét
megvédjék. Ennek során fenntartottak bizonyos alapjogokat.
Hume és Kant kritizálta a természetjogtant, amiért képviselői az ember alkatából akartak

következtetéseket levonni az örök normákat illetően.
Kant: A tiszta ész kritikája szerint a tiszta észből kell kiindulni, amely a priori módon, a
tapasztalattól függetlenül gondolkodik. Ez alapján a szabadság az egyetlen jog, amely az
embert ember mivolta miatt illeti meg. Ugyanakkor egy másik műve, Az erkölcsök
metafizikája tartalmi természetjogot vázol fel.
Mi vezetett az ókori Hellászban az „örök jog” gondolatának megkérdőjelezéséhez?
Milyen megkülönböztetést fejtett ki Antiphón a jogról?
Mit mondott Szókratész és Arisztotelész a természetjogról?
Mi a keresztény természetjogtan központi gondolata? Kik voltak főbb képviselői?
Milyen megállapítást tett a természetjogról Grotius? Miért mondható, hogy a keresztény

tanokhoz képest radikális fordulat rejlik az ő gondolataiban?
Miben hasonlít és miben különbözik Hobbes és Locke társadalmiszerződés-elmélete?
Milyen természetű kötelezettségeket határozott meg Pufendorf, és ezeket milyen

normarendszerbe utalta?
Hogyan kritizálta Kant a természetjogtant, és ő milyen gondolatokat fogalmazott meg a

kérdésben?
8.2. A természetjog jogszociológiai megközelítése 2 – A társadalmi folyamatok pozitiválódása
A törzsi társadalmaktól a modern társadalmakig vezető fejlődésből kirajzolódik egy

tendencia, miszerint a társadalmi életben egyre nagyobb szerepet játszik a tudatos döntés.
Az ösztönösen követett szokások helyett elvont fogalmakat tartalmazó normák irányítanak.
A mágia és jóslás helyét a tudományos ismeretszerzés vette át.
A közösségnek való alávetettséget felváltotta az individualizálódás.
A puszta katonai rendfenntartás helyébe bonyolult hivatalnokrendszer lépett, melyben

mindenkinek megvan a maga pontosan körülírt feladatköre és az, milyen szabályokat kell
alkalmaznia.
Kialakult a demokratikus akaratképzés, a véleménynyilvánítási szabadság, a többpártrendszer.
Az egyes tevékenységek komplex értelmi mechanizmusokra épülnek.
A szokásoktól elszakadt emberek számára előre, tudatosan alkotott normákat írnak elő. Ezek a
normák tetszőlegesen változtathatók is.
A hagyományos termelést a piacgazdaság és az ezzel járó gazdaságossági szemlélet váltotta

fel.
A természeti kisközösségként működő család helyébe a szabad párválasztáson és váláson

nyugvó modern család került.
A természetjogtan naiv emberképe nem egyeztethető össze ezekkel a változásokkal, ezért a

XIX. század második felére meg is szűnt a dominanciája. Az életviszonyok sokszínűsége, a
döntéshozatali folyamatok összetettsége nem áll összhangban azzal az elképzeléssel, hogy
helytől és kortól függetlenül bármely józan ember ugyanazon elvekben látná az igazságosság
örök elveit.
Hogyan írható le röviden az a változás, ami a társadalmak modernizálódásával együtt

végbement?
Miért összeegyeztethetetlen a természetjogtan ezzel a megállapítással?

8.2. A természetjog jogszociológiai megközelítése 3 – Az emberi jogok mai szociológiai

funkciója
A II. világháború után felmerült a náci rezsim fenntartóinak felelősségre vonása iránti igény.
Ezt gátolta, hogy a tisztviselők jogszerűen jártak el, ezért a bíróságok a természetjogi tanokra
emlékeztető gondolatmenetet vettek igénybe.
Gustav Radbruch Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog című esszéjében amellett érvel,
hogy a jogbiztonság és az igazságosság egyaránt a jog eszméjéhez tartozik, és ütközés esetén
többnyire az előbbi részesítendő előnyben, ám ha a jogszabály nem is törekszik az
igazságosság megvalósítására, azzal jogi minőségét veszíti el. A nemzetiszocialista jogon
alapuló kivégzések, bebörtönzések, feljelentése így jogtalan cselekménnyé degradálódtak. Ez
az okfejtés tulajdonképpen a skolasztikus (Aquinói Szent Tamás-i) természetjog
megismétlése.
Helmut Coing úgy érvelt, hogy a természetjog erkölcsi parancsokat ír elő, erre alapozva
azonban nem állapítható meg büntetőjogi felelősség. Coing álláspontja nem felelt meg a kor
politikai-ideológiai igényeinek, ezért feledésbe merült.
Németországban azonban a természetjog ezen újjáéledése hamar lecsengett.
Az angolszász jogfelfogás szerint a common law anyaga fejezi ki a természetjogot. Ez a

gondolkodásmód átkerült az USA-ba is, azonban a kora XX. századra a növekvő jogalkotói
aktivitás nyomán háttérbe szorult, és a törvényhozás primátusát valló szemlélet lépett a
helyébe.
Ez megváltozott az 1950-es években. Az Európából beáramló értelmiségiek dominanciát

szereztek az egyetemi és a tömegkommunikációs szférában, és a pénzügyi-kereskedelmi
tőkések érdekeit szolgáló álláspontokat képviselték. A Legfelsőbb Bíróság Roosevelt által
kinevezett bírái nyitottá váltak a kiterjesztő alkotmányértelmezésre.
Az 1970-es években Ronald Dworkin elméletileg is megalapozta a Legfelsőbb Bíróság

gyakorlatát, majd később John Rawls is kialakított egy emberi jogi elméletet. Ezek azonban
változatlanul ideológiai szükségletet elégítenek ki.
A kelet-közép-európai rendszerváltások során az emberi jogi eszme az Európa Tanács

útmutatása révén nagyban befolyásolta az új demokráciák kialakulását. Emellett a nyugati
országoknál erőteljesebb alkotmánybírósági kontroll jött létre.
Ki volt az a jogfilozófus, aki a második világháború után tulajdonképpen a természetjogtan

újjáélesztésével igazolta a jogszerűen eljáró néci háborús bűnösök felelősségre vonását?
Miben ragadható meg gondolatmenetének lényege?

Mi lett a természetjogtan sorsa a második világháború utáni évtizedekben?
Milyen, a természetjogtant idéző jogi eszme nyert teret az Egyesült Államokban az 1950-es
évektől?
Hogyan jelent meg ez az eszme a kelet-közép-európai rendszerváltások során?

9. A bírói döntés szociológiája
9.1. A német bírói tevékenység megfigyelése
Rüdiger Lautmann jogász végzettségű német szociológus egy évig bíróként dolgozott, két
Landsgerichten (fellebbviteli bíróság) töltött fél-fél évet. Ez idő alatt belülről figyelte meg a
bírói döntés folyamatát. Tapasztalatait 1972-ben könyvben kiadta (Justiz – die stille Gewalt).
Formális és az informális program: Lautmann két csoportra osztotta a bírói döntést motiváló
tényezőket. A formális program az ítéletben is hivatkozható forrásokat jelöli (jogszabály,
precedens, jogi szakirodalmi álláspont). Az informális program a „rejtett hajtóerőként”
funkcionáló személyes preferenciákat (értékítélet, munkatakarékosság, stb.) foglalja magába.
Ha az informális program ellentétes a formálissal, a bírák ez utóbbit követik, mely azonban
gyakran lehetőséget ad az informális program követésére.
A jogászi ténygyűjtés primitivitása: a jogi képzésen a csak a jogszabályokat sajátítják el a

hallgatók, a konkrét esetek tényeit egyszerű, sztereotip következtetésekkel állapítják meg (pl.
ha a váló felek nemi kapcsolatot létesítettek egymással, az a megbocsátás jele). Ha a bíró
kiválasztott egy adott normát, mely szerinte alkalmazható, akkor csak az ennek megfelelő
tényeknek tulajdonít jelentőséget.
Az információforrás formalizált jellege: egy állítás súlyát meghatározza az azt közlő

eljárásjogi helyzete (pl. ha a fél a saját javára állít valamit, az súlytalan, ha ellenben a másik
fél javára, annak hitelt adnak).
Informális ténygyűjtés: az indokolásban nem jelzik, de a bírák tekintetbe vesznek olyan

tényeket is, amelyek nem a konkrét eljárás során derültek ki (pl. már egy korábbi perből
kiderültek a fél vagyoni viszonyai).
A tényektől való túlzott elvonatkoztatás: a bírók igyekeznek a lehető legkevesebb jogilag

releváns tényt alkalmazni, mert az ilyen tények sokasága bonyolulttá teszi a döntéshozatalt. A
bírónak célszerű mihamarabb összeállítania egy jogilag értékelhető verziót az elé kerülő
tényekből, és nem szabad sok új, az első benyomást árnyaló körülménnyel terhelnie magát.
Az idegen tényszelekció elfogadása: a bizonyító személyek is redukált formában terjesztik a

bíró elé a tényeket. A bírónak az eljárási szabályok alapján lehetősége lenne ezeket
kiegészíteni, de többnyire változatlanul elfogadják az eljárásban résztvevő személyek,
közülük is elsősorban az ügyvédek jogi nyelvre átültetett állításait.
Érvelési szlogenek, érvelési figurák a tényektől való elvonatkoztatásnál: a bírák alkalmaznak

bizonyos visszatérő szlogeneket. Pl. ha egy tényállítást figyelmen kívül akarnak hagyni, azt
mondják, nincs elég alaposan kifejtve (unsubstantiirt), vagy azt, hogy „az állítás vitatott
marad”.
További megállapítások:
- A bírák és az ügyvédek kollegiális kapcsolata kihat az eljárásra. A két oldal visszafogja

magát, hogy alkalomadtán a másik ne „torolja meg” az esetleges „túlkapást”.
- A mérlegelésen alapuló döntéseket a munkatakarékosság vezeti. Pl. ha egy kérelemnek való
helyt adás jelentősen megkönnyíti a munkát, a bíró helyt ad neki.
- A bírák célja az, hogy ítéletük ellen ne nyújtsanak be fellebbezést, vagy az ítéletet ne
változtassák meg a fellebbviteli bíróságok. Pl. e célból hajlamosabbak engedni az agresszív,
jogorvoslattal fenyegetőző ügyvédeknek is (akár a másik fél jogos érdekeinek rovására), de
arra is volt példa, hogy noha a bíróság szerint két bűncselekmény történt, csak az egyikért
szabott ki büntetést, mert a másik nem volt kellőképpen bizonyítható – és jogorvoslati
kérelem esetén a felsőbíróság megváltoztatta volna az ítéletet –, az egyetlen
bűncselekményért viszont a kettőnek megfelelő büntetést szabtak ki.
- A döntés kialakítása és az indokolásban való ábrázolása közötti eltérés: ha a bíró az

informális program révén jut is el a döntéshez, az energiaráfordítás jelentős részét annak az
indokolásban való racionalizálása teszi ki. Egy felmérés szerint a bírák munkaidejük közel
egyharmadát fordítják döntéseik megindokolására.
Hogyan határozza meg Lautmann a „formális” és az „informális” programot?
Mi jellemzi a német bírók ténygyűjtését?
Hogyan befolyásolja az információforrás formális minősége az információ értékelését?
Mit jelent az „informális ténygyűjtés”?
Milyen konkrétsággal dolgozzák fel a német bírók a tényeket?
Hogyan viszonyulnak a német bírók az eljárás más szereplői által előadott tényszelekcióhoz?
Hogyan egyszerűsítik a német bírák az indokolásba foglalt érvelést?
Hogyan befolyásolja a bírói döntéshozatalt a különböző jogász szakmák közötti kollegiális

kapcsolat?
Milyen alapon dönt a bíró a mérlegelést igénylő kérdésekben?
Milyen következményei vannak a bírók attól való ódzkodásának, hogy döntésük ellen
fellebbezést nyújtsanak be, illetve azt megváltoztassák?
Mekkora energiát fektetnek a bírók csak döntéseik megindokolásába? Miért?

9. A bírói döntés szociológiája
9.2. A magyar bírói tevékenység megfigyelése
Itt nem volt lehetőség bírói munka vállalására, ezért a vizsgálódás alapját 25 polgári, valamint
ugyanennyi büntetőügy iratai képezik.
1. Egy gyógyszerészeti havilap kiadója ellen tisztességtelen piaci magatartás megállapítására

irányuló eljárást kezdeményeztek, amiért a lap a versenytársához hasonló küllemmel jelent
meg. A Fővárosi Bíróság elmarasztalta az alperest, ám a döntést a Legfelsőbb Bíróság eljárási
szabálysértés miatt megváltoztatta. A FB újratárgyalta az ügyet, ám csak a korábban
megállapított tényekkel foglalkozott, noha az alperes egy fontos változást is bejelentett,
miszerint már nem ő a lap kiadója. A felperes külön bizonyítékok nélkül állította, hogy a
lapengedély az alperes nevére szól, és ezt a FB el is fogadta. A fellebbezés elbírálása során a
LB megváltoztatta az ítéletet, de mivel az elsőfokú eljárásban nem vonták perbe az új kiadót,
ezért az zavartalanul kiadhatta továbbra is a lapot (noha az eredeti cél ennek megakadályozása
volt). A FB bírája láthatóan belefáradt az elhúzódó eljárásba, és elmulasztotta a perbe vonást,
csak az ügy lezárásában volt érdekelt.
2. Egy villamos ipari intézet szolgálati találmányának feltalálója pert indított az intézet rt.-vé
alakulása utáni intézeti jogutód ellen a feltalálói díj megfizetése iránt. Az intézet apportként
bevitte az rt.-be a négy találmányt, melyekben az alperes negyedrészben tulajdonos volt. Az
alperes elismerte az apportként bevitelt – ami tulajdon átruházásnak fele meg –, de tagadta,
hogy díjazási szerződés jött volna létre közte és a felperes között. A felperes a konkrét
találmányra valóban nem tudott díjazási szerződést felmutatni, ám négy másik találmányra
igen, ezért kérte, hogy a bíróság analóg módon állapítsa meg annak meglétét a szóban forgó
találmányra is. Emellett csatolt egy másik, hasonló perben hozott ítéletet, melyben a bíróság a
találmány értékének 50%-át ítélte meg a felperesnek. A bíróság pontosan így is döntött,
anélkül, hogy megindokolta volna, miért hagyta figyelmen kívül az alperes bizonyítékait.
3. A felperes férfi budapesti házába beköltözött az elvált nő alperes a gyerekével, és 11 évig

éltek élettársi kapcsolatban, közös háztartásban. A nő az élettársa háza melletti üres telket
megvette és építkezni kezdett rajta. A nő a háztartási munkát végezte, a férfi dolgozott,
valamelyest részt vett az új ház építésében is. A felek közös ingatlant is vettek, melyet
negyed-negyed részben a felperes, ennek anyja, az alperes, valamint ennek lánya nevére
írattak. Az életközösség véget ért, a nő átköltözött az új házba, és a férfi kérte az új ház
felének értékét mint a vagyonközösség rá eső részét.
A Ptk. akkori szabályozása szerint az „élettársak (…) a szerzésben való közreműködésük

arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt
azonos mértékűnek kell tekinteni.” A bírói gyakorlat szerint gazdasági összefonódás is
szükséges. A felperes szerint ez fennállt, mert sokat dolgozott a házon – ezt tanúk is igazolták
–, az alperes szerint nem, mert pontosan megegyeztek a költségek megosztásában, és külön
takarékbetétkönyvet vezettek, a férfi pedig alig dolgozott a házon.
Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes keresetét, mert nem jött létre közös gazdálkodás. A
döntést a LB helyben hagyta.
Ebben az ügyben a bírónak széles mérlegelési köre volt a szűkszavú törvényi szabályozás
miatt. A bírói gyakorlat azt mutatja, hogy hasonló tényállás mellett ellentétes ítélet is
született.
4. Egy fordító megjelent krimi fordítását egy másik kiadó a fordító engedélye nélkül – bár
nevének feltüntetésével – újra publikálta. A fordító beperelte az új kiadót. Az ügyvéd először
rossz bíróságon nyújtotta be a keresetet. Az első tárgyaláson a bíró felhívta a figyelmét, hogy
a könyv impresszumában más is fel van tüntetve kiadóként, erre az ügyvéd őt is perbe vonta.
Keresetében rosszul jelölte meg a követelés összegét, melyet egy művelődésügyi miniszteri
rendelet részletesen szabályozott. Végül amikor a másik kiadót is megtalálták, a felek
könnyedén egyezségre jutottak. Az ügy érdekessége az, hogy a per azért húzódott majd két
évig, mert az ügyvéd felkészületlen volt, és a bírónak kellett „terelgetnie”.
5. Egy este két 35 év körüli, megtermett fekete férfi és három (esetleg négy) bomberdzsekis,
rövidre nyírt hajú, 17-20 év közötti fiatal között szóváltás, majd dulakodás alakult ki. Egy épp
arra tartózkodó civil ruhás rendőr választotta szét őket. A résztvevők ellentétes vallomásokat
tettek, a feketék szerint a fiatalok faji gyalázkodásba kezdtek, az utóbbiak szerint a feketék
kezdtek el pofozkodni. Egyikük azt is állította, hogy az egyik fehér boxer mellbe vágta, ezt
később úgy módosította, hogy az illető csak fenyegetőzött a boxerrel, aztán elmenekült. A
bizonyítékok köre a résztvevők vallomásaira szorítkozott, az egyetlen kívülálló a civil ruhás
rendőr volt, aki csak a szétválasztásban vett részt. Ő nem hallott faji gyalázkodást. Ennek
ellenére a bíróság bűnösnek találta a terhelteket és próbára bocsátotta őket. Az indokolás
szerint a sértetteket igazmondási kötelezettség terhelte, a terhelteket ezzel szemben nem, ezért
az előbbiek állításai nagyobb súllyal veendők figyelembe. Az ügyész súlyosbításért –
felfüggesztett szabadságvesztés kimondásáért – fellebbezett, mondván, a sértetteket a
bőrszínük miatt bántalmazták, ami rontja Magyarország megítélését, a LB azonban
elutasította ezt a kérelmet, és helyben hagyta az elsőfokú ítéletet.
6. Nem sokkal a rendszerváltás után egy építőipari vállalat vezetőinek egy része kft.-t hozott
létre, melybe ők magánszemélyként csekély tőkével beszálltak, valamint társként az általuk
vezetett nagyvállalatot vezették be, majd ennek nevében bevitték a nagyvállalat egy értékes
telephelyét is, melynek nagy részét több éve bérelte egy magáncég. Ez szerette volna
megvenni jutányosan megvenni a telephelyet, ezért a kft. maga is alapított egy másik kft.-t,
melynek a nyolc nagyvállalati vezetőn kívül tagja lett az elsőként alapított kft. is. A nyolc
nagyvállalati vezető 18 millió Ft-ért kivásárolta az első kft.-től a telephelyet, s ezzel teljesen
magáncéggé váltak. A telephelyet 60 millió Ft-ért eladták az azt részben bérlő cégnek.
A gazdasági rendőrség megállapította, hogy nem történt bűncselekmény, és megszüntette a

nyomozást. Az ipari minisztérium azonban panaszt emelt a megszüntető határozat ellen a
Fővárosi Főügyészségen. A rendőrség ismét megszüntette az eljárást. A minisztérium újból
panaszt tett, és közvetlen ügyészi felügyelet alá vonta a nyomozást. A rendőrség másfél évig
húzta az ügyet, végül a főügyészségre tették át vádemelési javaslattal. Időközben
kormányváltás történt, és a szocialista kormányzat alatt az ügyészség is csak halogatta az
eljárást, több pótnyomozást elrendelve. Mikor végül a FB elé került az ügy, az ügyész a
bizonyítottság hiánya miatt kérte a vádlottak felmentését, a FB azonban bűncselekmény
hiánya miatt mentette fel őket.
7. Egy félig állami, félig magánkézben lévő pénzintézet két vezetője 8-9 milliárd Ft körüli
állami pénzt helyezett ki Egzisztencia-hitel formájában magáncégeknek úgy, hogy ennek
negyedét-harmadát saját tulajdoni körükbe forgatták vissza. A terheltek a szabad demokrata
érdekkörökhöz tartoztak. A tömegmédia melléjük állt, ugyanakkor nem vették figyelembe,
hogy az állami tulajdon negyedét-harmadát visszaszerző kis magáncégek nem a bankhoz
tartoztak, hanem közvetlenül a pénzintézet főrészvényeséhez. A FB látványosan
megengedően viszonyult a vádlottak külföldre utazási kérelmeikhez. Az ügyészség szerint a
vádlottak a vesztegetés bűntettét valósították meg, a bíróság azonban a társadalomra
veszélyesség, és így bűncselekmény elkövetésének hiánya miatt felmentette őket. Az
ügyészség fellebbezésére a LB két év letöltendő, illetve másfél év felfüggesztett
szabadságvesztéssel sújtotta a vádlottakat. A LB felülvizsgálati tanácsa helyben hagyta az
ítéletet.
Ez utóbbi két ügy azt mutatja, hogy bizonyos esetekben a politikai szempontoknak a jogi
szempontokat torzító vagy félreállító befolyása is nyilvánvalóan megállapítható a bírói
tevékenységben.
Mire enged következtetni az, hogy a Fővárosi Bíróság nem vonta perbe az új kiadót az 1.
számú perben?
Hogyan értékelhető a 2. számú perben a bíróságnak a bizonyítékok figyelembevétele során

tanúsított magatartása?
Milyen, a jogbiztonsággal összefüggő következtetés vonható le a 3. számú jogesetből?
Ismertesse a „skinhead-per” tanulságait!
A jog és a politika milyen összefüggéseire világít rá a 6. és a 7. számú jogeset?

Jogszoc Elearning Egyben

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jogszoc Elearning Egyben

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

1.

A jogszociológia szűkebb és tágabb értelme között tehető különbség:

- Szűkebb: a jogi normák és a társadalom összefüggései. Pl. jogi normák tényleges

- Tágabb: a jogrendszer belső összefüggései. Pl. a jogászság egyes csoportjainak (bírák,

Miben különbözik a jogszociológia más jogtudományoktól?

Mi indokolhatja a jogszociológia mint önálló tudományterület művelését?

Milyen összefüggésekkel foglalkozik a szűkebb és a tágabb értelemben vett jogszociológia?

1.2. A jogszociológiai ténykutatás egy veszélye: az átpolitizálódás kísértete

A demokratikus társadalmak véleménykülönbséget eredményeznek. A versengő

Ez a veszély valós, pl. az 1960-as években, Németországban a jogszociológia egyetemi

Mit eredményez ez a jogszociológia vonatkozásában?

Milyen veszéllyel jár ez?

2.1. A jogszociológiai szemléletmód kialakulása

A jogszociológia Németországban, később az USA-ban alakult ki, létrehozói a jogbölcselet

- A törvényhozás aktiválódása a XIX. század második felében: egyre inkább a központi

- Társadalmi jog: kis emberi csoportokban létrejövő szokások, melyeket a közösség

- Állami jog: a központi jogalkotó tudatos döntése.

Ehrlich két ponton tévedett:

- Az állami jog nemhogy elhalt, hanem egyre jelentősebbé vált.

- Pusztán fizikai megfigyelés által jellemezhetőnek, nem értelmi valóságnak tekintette a

Weber szerint a társadalmak fejlődését a célracionális cselekvések elterjedése jellemzi. A jog

Weber a jog kétféle érvényességét különböztette meg:

- Szociológiai érvényesség: a jogi normát ténylegesen betartják az emberek.

Ehrlich és Weber elméleteit a későbbi irányzatok csak kiegészítették.

Arthur Nussbaum 1914-ben a mindenkori új jogszabályok számára releváns élethelyzetek

Az USA-beli jogszociológia kezdettől fogva átpolitizált volt, művelői kifejezetten társadalmi

A társadalom joggal való kapcsolatának milyen változása vezetett a jogszociológia

Milyen konkrét változások következtek be a jog természetében Németországban?

Hogyan jellemezte Ehrlich a jogot?

Milyen szerepet tulajdonított Ehrlich a jog egyes típusainak?

Milyen társadalomfejlődési tendenciát azonosított Weber?

Ez a tendencia hogyan nyilvánul meg a jogban?

Hogyan differenciálja Weber az érvényesség fogalmát?

Hogyan határozta meg Pound a jogszociológia szerepét?

Mit állított Jerome Frank a bírói döntésről?

2.2. A jogszociológia intézményesülése

Először a berlini Freie Universitäten hoztak létre jogszociológiai kutatóközpontot. Erre a

Az 1968-as diáklázadások vezetői az önálló jogi karok megszüntetését és integrált jogi-

Willy Brandt kormányzása idején született törvény a jogszociológia egyetemi tantárgyként

Milyen következtetésekre jutott Dahrendorf a német bírákról készített empirikus felmérése

Hogyan fogadta a német jogászság a Freie Universität jogszociológiai kutatóközpontjának

Milyen politikai felhangjai voltak a jogszociológia-oktatás bevezetése követelésének 1968-

2.3. A magyar jogszociológia intézményesülése

A szociológiai szemléletmód különböző formái megjelennek a történeti jogi iskola

Utánuk az újkantiánus jogfilozófia dominált (főként Moór Gyula képviselte). Eszerint a

Egyrészt perszociológiai kérdéseket vizsgáltak (Kengyel Miklós).

Másrészt szociológiai jellegű jogelméleteket alakítottak ki (Sajó András, Pokol Béla).

Milyen irányzatokban mutathatók ki a magyar jogszociológia előzményei?

Milyen két irányzatra osztható a magyar jogszociológiai gondolkodás a két világháború

A második világháború után mikor jelent meg újra a jogszociológia?

Milyen kései tendenciák figyelhetők meg a magyar jogszociológiai gondolkodásban?

3.1. Általános megfontolások

Az elmúlt évtizedekben növekvő tendencia mutatkozott a jogászság létszáma terén. Nyugaton

- A mezőgazdaság helyett az ipar és a szolgáltatás vált dominánssá a gazdaságban, ez növelte

- A piac szerepe megnövekedett, ezzel együtt a tradicionális szolidaritások leépültek.

- A társadalmakat a növekvő individualizáció és a személytelen kapcsolatok bővülése

- A központi állami társadalomszervezés visszaszorulása a konfliktusok jogon keresztül való

- A társadalom egészének a joghoz való viszonya megváltozott: olyan élethelyzeteket is a

Milyen összefüggés mutatható ki a piacorientált, elszemélytelenedett társadalmak és a jog

Milyen tendencia mutatható ki a jognak a társadalom életében való jelenlétével

Mi az összefüggés a központi állami társadalomszervezés és a jog iránti igény között?

3.2. A nyugati országok jogászságának bővülése

A leglátványosabban az alapvetően piaci szemléletű USA-ban bontakozott ki a jogászág