Jogszociológiai előadások

egyetemi jegyzet

Szerkesztette:
Bencze Mátyás
Vinnai Edina
Lektorálta Fleck Zoltán
az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar
Jogszociológiai Tanszékének egyetemi tanára

©Badó Attila, Bencze Mátyás, Elek Balázs, Nagy Zsolt, Vinnai Edina

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve

adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes
írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Debreceni Egyetemi Kiadó

Debrecen, 2012
Tartalomjegyzék
Bevezetés

Ez az egyetemi jegyzet a hazai jogi karokon hagyományosan oktatott

jogszociológia bizonyos problémáival kívánja megismertetni az olvasót.
Szerkesztőként célunk nem az volt, hogy szisztematikusan bemutassuk a
jogszociológia összes klasszikus kérdéskörét, hanem az, hogy a leendő jogászok
számára érzékeltessük: jogászként végzett munkájuk során szembesülnek majd
olyan helyzetekkel, megoldandó feladatokkal, amelyek esetében hasznos lehet, ha
tisztában vannak azzal, milyen társadalmi tényezők állnak a jog mögött.
E célnak megfelelően a jegyzet fejezetei nem a jogszociológia
társadalomelméleti dimenziójára koncentrálnak, hanem a joggyakorlat szociológiai
szempontokra is érzékeny művelésére próbálnak felkészíteni. Az első fejezet így a
„jogászi jogszociológia” koncepcióját világítja meg, az ezt követő négy fejezet
pedig a joggyakorlat központi tevékenységét, az igazságszolgáltatás szociológiai
dimenzióit elemzi. Ezek közül kettő a jogalkalmazás és a ténymegállapítás
általános kérdéseivel foglalkozik, kettő pedig egy-egy konkrét empirikus kutatás
eredményeit ismerteti. Az ezt követő három fejezet egy olyan összefüggésrendszert
ábrázol, amellyel a professzionális jogászoknak tevékenységük során számolni
kell: a laikusok joghoz való viszonyával. Az utolsó három fejezet arról ad
áttekintést, hogy milyen általános társadalmi kihívásokkal néz szembe napjainkban
a jogászképzés és a joggyakorlat.
Bár a jegyzet egyes részei évek óta formálódtak a Debreceni Egyetem és a
Miskolci Egyetem jogszociológiai előadásai során, mégsem egy lezárult
tananyagfejlesztési folyamat végeredményét tartja kezében az olvasó. A jegyzet,
reményeink szerint egy közeljövőben megjelenő tankönyv alapját is képezi, amely
– új fejezetekkel kibővítve – koncepcionálisan és stilárisan is egységes
tananyagként szolgálhatja a jogszociológia további oktatását.

Debrecen – Miskolc, 2012. december

Bencze Mátyás – Vinnai Edina

 A jogszociológiai vizsgálódások célja és jellemzői
(Bencze Mátyás)

1. A jogszociológia szerepe a joggyakorlat megismerésében

2000. március 1. napján hatályba lépett a magyar Büntető Törvénykönyv

azon módosítása, amelyik szigorúbb rendelkezéseket írt elő az ítélkezők
számára. Ezek között volt az ún. „középmértékes” szabály [Btk. 83. § (2)
bek.], amely kimondta, hogy a bíróságnak a szabadságvesztés-büntetés
kiszabásakor a törvényes büntetési keret középmértékéből kell kiindulnia. Az
addigi gyakorlat ugyanis az volt, hogy a bíróságok az ilyen esetekben a
büntetési tétel alsó határához közeli büntetéseket szabtak ki. A várt eredmény
(a büntetések szigorodása) azonban elmaradt. A bírói gyakorlat határozottan
szembeszegült a törvényi rendelkezéssel és annak céljával. Olyannyira, hogy
a Legfelsőbb Bíróság egy iránymutató döntésében kimondta: „A Btk. 83. §-
ának a módosított (2) bekezdése - amely a határozott időtartamú
szabadságvesztés kiszabása esetén a büntetési tételkeret középmértékét
tekinti irányadónak - nem érintette a Btk. 83. §-a (1) bekezdésének a
rendelkezését, vagyis a bíróságnak a büntetés törvényben írt keretein belül, az
egyéniesítés követelményét alapul véve kell kiszabnia a tettarányos
büntetést.”1
A jogszociológiai tanulmányok elején értelemszerűen az első kérdés, hogy mi is az
a jogszociológia, és mivel foglalkozik. Amint a jogszociológia elnevezés is
sugallja, ez a tudományág a szociológia szempontjai és módszerei szerint vizsgálja
a jogot. A kérdés az, hogy mit értünk szociológiai szempontokon és módszereken.
A fent idézett példa talán segít a megértésben. Ha közelebbről megvizsgáljuk az
esetet, akkor azt látjuk, hogy a törvényhozás alkotott egy egyértelmű, kötelezőnek
szánt rendelkezést. Ezt a rendelkezést azonban egy másik jogi autoritás – a bíróság
– deklaráltan figyelmen kívül hagyta. Arról van tehát szó, hogy a rendelkezés
formálisan érvényes volt (a hatályban lévő jogszabályoknak megfelelően jött létre),
azonban mégsem érvényesült, mert nem befolyásolta a bírói gyakorlatot. Milyen
típusú vizsgálódások lehetnek segítségünkre abban, hogy feltárjuk e jogi
rendelkezés hatástalanságának okait? Talán nem kell különösebben bizonygatni
azt, hogy a tételes jogi tudományok nem képesek e jelenség magyarázatára. A

1
Lásd BH 2001. 354. számú jogeset. A példában említett szabályt 2003-ban hatályon kívül
helyezték, majd 2010-ben (nem függetlenül a politikai változásoktól) ismét bevezették. A
büntetések szigorodásáról az eltelt időben nem készült felmérés.

5
probléma megoldásához olyan megközelítésre van szükség, amely a jog
működésének elemzésekor a „hivatalos” jogon túl képes azt is figyelembe venni,
hogy milyen az a közeg, amelyben érvényesülnie kell az adott jogi előírásnak. A
jogi gyakorlatot befolyásoló társadalmi tényezők feltérképezésére pedig a
szociológiai módszer kínálja magát, mivel ez a tudomány szakosodott a társadalmi
törvényszerűségek feltárására.
Az általános szociológia az „ember” tudományos módszerrel történő
megismerésének igényéből fakadt, amelynek pedig egy ősi emberi tulajdonság, a
kíváncsiság a mozgatórugója. Biztosan járt már úgy mindenki, hogy jártában-
keltében, vagy buszon, vonaton utazva unalmában a többi embert figyelte, és
megpróbálta elképzelni az illető gesztusai, ruházata, beszédmódja, viselkedése
alapján, hogy mivel foglalkozik, milyen életet élhet, mi a foglalkozása, milyen
társadalmi környezetből származik. A szociológia ennek a természetes emberi
kíváncsiságnak a tudományos tükröződése. Ahogyan mi a fenti szituációban az
egyes emberek életéről próbálunk képet alkotni bizonyos kívülről is észlelhető
jellemzők alapján, úgy a szociológusok az egész társadalomról, vagy annak egy
szegmenséről, csoportjáról próbálnak szintén tapasztalati megfigyelésekre
támaszkodva, azokat általánosítva, illetve szintetizálva valamilyen leírást adni, és
bizonyos jelenségekre magyarázatot keresni.
A neves francia szociológus Émile Durkheim (1858-1917) egyik fontos
meglátása azon a megfigyelésen alapult, hogy az eltérő vallási felekezethez
tartozó csoportok tagjai között időben viszonylag állandó eltérés mutatkozik
az öngyilkosságok számában. Tudjuk azt, hogy az öngyilkosság személyes
tragédia, amelyben nagy szerepet játszik az egyén pszichikai adottsága, az,
hogy miképp reagál bizonyos problémákra, kihívásokra. Azonban
mindenképp elgondolkoztató, hogy az öngyilkosok száma a különböző
családi állapotú és más-más vallási felekezethez tartozó embercsoportok
között eltérő. Durkheim ebből azt a következtetést vonta le, hogy az
öngyilkossághoz vezető okokat jelentősen befolyásolják olyan társadalmi
tények, amelyek objektívek – ha ugyanis abból indulunk ki, hogy az emberek
születéskori lelki jellemzői nem függenek attól, hogy később milyen
felekezethez tartoznak majd, akkor nyilván az egyén pszichikumán kívüli
objektív tények okozzák a számarányok eltéréseit. Az ilyen jellegű a
társadalmi tények és az azok közötti összefüggések feltárását tartotta
Durkheim a szociológia feladatának.2
A jogszociológia ugyanezt az elemző és magyarázó tevékenységet végzi el a jogi
jelenségek vonatkozásában. A jogszociológia érdeklődésének homlokterében azok
a jog létezésével összefüggő jelenségek, illetve problémák állnak, amelyek nem
magyarázhatóak a jog saját előírásaival, kategóriáival, illetve az ezek közötti
összefüggésekkel (ahogyan az öngyilkosságok alakulása sem magyarázható csupán
belső, lelki tényezőkkel). Ezek az előírások, kategóriák és összefüggések
hordozzák a jog sajátosságait, ugyanakkor nem tudják kényszerítő erővel

2
Részletesen lásd Émile Durkheim: Az öngyilkosság. (Ford.: Józsa Péter) Osiris, Budapest,
2003.

6
meghatározni azt, hogy miként érvényesül majd egy-egy adott jogi rendelkezés a
gyakorlatban, de azt sem, hogy milyen szerepet tölt be a jog a társadalom
egészének működésében.
A fenti példára visszatérve: a szociológiai megalapozottságú vizsgálódások
lehetnek képesek feltárni azt, hogy milyen mozzanatok játszhattak szerepet a bírói
kar ellenállásában. Ezek lesznek azok a tényezők, amelyek a jog mindenki számára
hozzáférhető, nyilvános forrásaiból (jogszabályokból, bírói esetgyűjteményekből,
kommentárokból) nem ismerhetőek meg, mégis döntő mértékben befolyásolják a
jog arculatát. De a jogszociológia ennél többet is tehet, továbbra is a fenti példánál
maradva, megmutathatja azt, hogy miért lett viszonylag enyhe a büntetéskiszabási
gyakorlat, vagy milyen társadalmi következményei lehetnek annak, ha szigorúbban
vagy az elnézőbben ítélkeznek a bírák. Sőt, általánosabb szinten azt a kérdést is
megválaszolhatja, hogy a jogászi szakma tagjai mennyire követik a társadalomban
élő értékítéleteket, illetve mennyire szakadtak el azoktól.

2. Jogszociológia és jogelmélet

Az előző alfejezetből kitűnik, hogy a jogszociológia nem más, mint a jog

általános magyarázatára irányuló egyik törekvés. Ha ez így van, akkor felmerülhet
az a kérdés, hogy miként határolható el a jogszociológia a jogelmélettől, amelynek
ugyancsak a jogi jelenségek mögötti általános összefüggéseket keresi. A
következőkben először áttekintjük, hogy a tudománytörténetben milyen
megoldások születtek erre a problémára, majd a kísérletek tanulságait levonva
újrafogalmazzuk a kérdést, és ez alapján egy másfajta elhatárolási
szempontrendszert mutatunk be. Mindezek során láthatóvá válik az is, hogy mi
jellemzi a jogszociológia módszereit, szemléletét és melyek vizsgálódásainak fő
területei.

2.1 Az elhatárolás hagyományos útjai

2.1.1 A vizsgálódások tárgya alapján történő elhatárolás

A jogszociológia intézményes művelésének kezdete, és önálló tudományággá

válása a XIX. század végére és a XX. század elejére tehető. Ekkor úgy tűnt, hogy
az elhatárolás egyértelmű és problémamentes lehet. A jogszociológia a jogászok
jogával, azaz a jogi normával és a jogdogmatikával 3 foglalkozó jogtudománnyal,

3
A jogdogmatika a jog fogalmi rendszerének megalkotására és fejlesztésére, valamint a jog
működtetésének vizsgálatára irányuló tudományos tevékenységet jelent. Bővebben lásd

7
illetve az ezt megalapozó jogelmélettel szemben határozható meg. E törekvés
hátterében a korabeli jogtudomány jogfogalmának „életidegen” mivoltával
szembeni ellenérzés húzódott meg. Az akkor domináns jogelmélet a jogot az állam
által alkotott, illetve az állam által kikényszerített normák rendszerével
azonosította, azaz a jog fogalmát az eredet („pedigré”) alapján határozta meg.
Ezzel a fogalommal az volt a probléma, hogy nem adott választ számos olyan
jelenségre, amelyik nem tartozott ebbe a körbe, mégis jogként beszélünk róla. Ilyen
például a nemzetközi jog, melyet nem egy állam alkot, vagy a szokásjog, amely
nem állami jogalkotási termék, és sokszor nem is áll mögötte állami szankció.
A jogszociológia egyik alapító atyja, az osztrák származású Eugen Ehrlich
(1862-1922), a csak a „jogászjogra” figyelő jogtudománnyal szemben fogalmazta
meg, hogy „a jogtételt nem merev dogmaként, hanem eleven erőként kell kezelni.
A tudománynak az a feladata, hogy úgy ábrázolja a jogot, ahogy érvényesül.” 4
Kortársa, a német Hermann Kantorowicz (1877-1940) szerint a „jogtétel” mögött a
realitás áll, és nem a „fogalmi jogászat” hozza létre a jogot. 5 A jogszociológia
tárgyát ebben a megközelítésben tehát azok a szabályok képezik, amelyek
ténylegesen befolyásolni tudják az emberek magatartását (élő jog), és nem azok az
előírások és fogalmak, amelyeket a törvények vagy a jogtudományi tárgyú művek
tartalmaznak (papírjog).
Az egyik legnagyobb hatású, és a jogszociológia klasszikusaként is számon
tartott múlt századbeli német társadalomtudós, Max Weber (1864-1920) szerint a
jogszociológia, szembeállítva a jogtudománnyal „azt kérdezi: mi történik valamely
közösségen belül ténylegesen azért, mivel valószínű, hogy a közösségi
cselekvésben részes emberek [...] ezt vagy azt a rendet szubjektíve érvényesnek
tekintik és gyakorlatilag akként kezelik, azaz saját cselekvésüket eszerint
irányítják.”6 Ez a felfogás azt a következményt is maga után vonta, hogy a
jogszociológia nem csupán a „hivatalos” jog ténylegesen is ható (érvényesülő)
részét tekintette a tárgyának, hanem sok esetben azokat a magatartási mintákat is,
amelyek egy adott közösségben ténylegesen meghatározzák az emberek
cselekvéseit – akár az állami joggal szemben is. 7
A magyar jogi népszokások kiváló kutatója, Tárkány-Szűcs Ernő (1921-1984)
jegyezte fel, hogy egyes kis, Duna melletti halászfalvakban még a XIX.
században is alkalmazta közösség a kéz levágását, mint büntetést azzal
szemben, aki halászhálót lopott.8 Mondani sem kell, hogy az állami jog akkor
már régen nem ismerte ezt a szankciót, sőt ennek végrehajtása számított

ezen fejezet 2.2.1. pontját.

4
Lásd Eugen Ehrlich: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány. (Ford.: Endreffy Zoltán)
In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 95. o.
5
Lásd Hermann Kantorowicz: Küzdelem a jogtudományért. (Ford.: Endreffy Zoltán) In:
Jog és filozófia… 112. o.
6
Lásd Max Weber: Jogszociológia (Ford.: Józsa Péter – Sajó András) In: Jog és filozófia…
141. o.
7
Lásd Eugen Ehrlich: A jogszociológia megalapozása. In: Modern polgári jogelméleti
tanulmányok. MTA, Budapest, 1977. 63-79. o.

8
 bűncselekménynek. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az ilyen falvakban
élők életét ez a szokás mennyire alapvetően határozta meg, akkor érthetővé
válik, hogy miért látták fontosnak a jogszociológia egyes képviselői, hogy
kiterjesszék vizsgálódásukat ezekre a területekre is.
Ezt a felfogást fejlesztették továbbá az amerikai jogi realisták, akik a jog
fogalmának funkcionális megközelítését dolgozták ki. E szerint a jogot a
társadalom működésében betöltött szerepe, funkciója alapján lehet elhatárolni más
jelenségektől. Ennek megfelelően minden olyan szabályrendszer jognak minősül,
amely alkalmas a társadalmi kontroll ellátására. Ebbe beletartozik a szokásjog,
nemzetközi jog, vagy az egyes államokon belüli kisebbségek saját szabályai, de
akár a nagy vállalatok belső szabályzatai, esetleg a helyi maffia főnökének
utasításai. Ilyen módon egy társadalomban akár több versengő jogrendszer is
létezhet egymás mellett. A funkcionális megközelítés hiányossága az, hogy nagyon
nehéz tisztázni az egyes jogrendszerek közötti viszonyt, nem tud arra választ adni
ez az elmélet, hogy mikor, melyik jognak kell engedelmeskedni, melyik az a
jogrendszer, amely a legfőbb autoritással rendelkezik. Arra sem kínál megoldást,
hogy milyen kritériumok alapján dönthetjük el, melyik szabályrendszer éri el a jog
szintjét. Ez azért jelenthet gondot, mert a szociológiai logika mentén haladva a
családban kialakult szokásokat, vagy akár egy iskolai osztályon belül rögzült
cselekvési mintákat is jognak tekinthetünk. Ha az ilyen jelenséget is a joghoz
soroljuk, az nyilvánvalóan ellenkezik a hétköznapi nyelvhasználatunkkal, amely
ezekben az esetekben egyáltalán nem beszél jogról. Nem tisztázott tehát az, hogy
egy adott normarendszer mikor érdemli meg a jog elnevezést.
A modern jogelmélet a két előző meghatározási mód problémáira reflektálva
egy olyan jogfogalmat dolgozott ki, amelyik a jogot nem az eredete, és nem is
pusztán a társadalmi funkciója alapján különítette el más társadalmi jelenségektől.
Annyiban merített a korabeli jogszociológia elméletekből, hogy a jogot is
társadalmi gyakorlatnak, és nem jogi normák vagy fogalmak rendszerének
tekintette. Ezáltal a jog meghatározásába beépült egyfajta „szociológiai
minimum”.9 E szemlélet első képviselője az angol Herbert Hart (1907-1992) volt,
aki maga is deklarálta, hogy fő műve tekinthető „leíró szociológiai” jellegűnek. Ő a
jog fogalmának keresésekor már nem a jogi norma sajátosságainak vizsgálatára
helyezte a hangsúlyt, hanem a társadalom tagjainak a szabályokhoz való
viszonyára.10 A mai vezető jogelméleti törekvések képviselői közül már senki nem
tagadja annak fontosságát, hogy a jogot társadalmi alkotásként, és nem kizárólag
normák rendszereként kell tanulmányozni. Amiben viszont a Hart utáni jogelmélet
meghaladta a csak a funkcióra koncentráló szociológiai jogfogalmat az volt, hogy a
jogot el tudta választani a társadalmi kontroll más formáitól. Jognak a társadalmi
8
Lásd Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.
568. o.
9
A kifejezés Szilágyi Pétertől származik. Lásd uő: Jogbölcselet és politikai filozófia. In:
Szigeti Péter (szerk.): Leviatán. UNIVERSITAS-GYŐR Kht., Győr, 2005. 168. o.
10
Lásd Herbert L. A. Hart: A jog fogalma. (Ford.: Takács Péter) Osiris kiadó, Budapest,
1995. 9. o., 101-120. o.

9
irányításnak azt az eszközrendszerét tekinti, amely egy speciális módon keresztül
valósítja meg a kontrol funkciót. A jog legitim (erkölcsileg elismerésre méltó)
módon szolgáltat kötelező cselekvési indokot a címzettek számára. Ezért nem
tekintjük jognak a maffia főnökének utasításait, vagy egy helyi kiskirály
„parancsait”, szemben egy alkotmányos demokrácia törvényeivel.
Azzal, hogy a jogelmélet elfogadta ezt a megközelítést, az a megkülönböztetési
stratégia is kudarcot vallott, amelyik a jogi és a társadalmi folyamatok
elválaszthatóságára épült. A jogelmélet többé nem volt elhatárolható a
jogszociológiától azon az alapon, hogy elvonatkoztat a jog társadalmi jelenség
mivoltától, és azt valamilyen a realitástól elszakított akarattal, paranccsal, vagy
normával azonosítja.

2.1.2 A fennálló joghoz való viszonyulás szerinti megkülönböztetés

Meg kell vizsgálnunk azt a lehetőséget is, mely szerint azon az alapon
különíthetjük el a jogelméletet és a jogszociológiát, hogy a jogelmélet csupán
magyarázni, megérteni akarja a „jogi jelenséget”, míg a jogszociológiai
megközelítéshez egy erőteljes kritikai attitűd kapcsolódik. Ez a megkülönböztetés
azon alapul, hogy a jogelméletet gyakran a jogászi szakma önmagáról alkotott
képeként jelenítik meg, amelyhez képest a jogszociológia egy külső, kritikai
nézőpontot vesz fel, és éppen a jogászi önképet veti össze a jog valódi társadalmi
szerepével és hatásaival.11
Tény, hogy a jogszociológia történetében nyomon követhető egy markáns
kritikai attitűd.12 Ennek egyik iránya a jogot helyettesítő jogszociológia, amelynek
célja, hogy a bevett jogi módszereket hatékonyabb, tudományos alapú
megoldásokkal váltsák fel. Ezek a javaslatok irányulhatnak egyrészt a
jogalkalmazás reformjára, például azáltal, hogy rámutatnak, a bírónak inkább
gazdaságossági, hatékonysági megfontolások alapján kellene döntenie (a jog
gazdasági elemzése), vagy ajánlhatják azt, például a kábítószerrel kapcsolatos
cselekmények esetében, hogy a szigorúbb büntetés helyett inkább felvilágosítással,
neveléssel, megelőzéssel próbálkozzon az aktuális kormányzat. De ide sorolhatjuk
az amerikai Jerome Frank (1889-1957) jogi realizmusát, aki a modern technika, és
a pszichológia módszerének alkalmazását ajánlotta a klasszikus bírósági
bizonyítási eljárás megreformálására (a bizonyítás problémáira a … fejezetben mi
is kitérünk). Ő a fennálló, „hivatalos” jogi berendezkedésről meglehetősen rossz
véleménnyel volt, és az USA jogrendszerét az egyetemi oktatástól kezdve az
esküdtszék intézményéig szenvedélyes kritikával illette. Az utóbbiról például

11
Ilyen célt tulajdonít a jogszociológiának Roger Cotterrell: A jog szociológiai fogalma.
(Ford.: Szilágyi István) In: Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti
törekvések. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 60. o.
12
Ennek bemutatására lásd Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel Kiadó,
Budapest, 2003. 12-13. o., ill. 18-21. o..

10
ekként vélekedett: „Az esküdtszéki bíráskodás, mint tények megállapítására
szolgáló módszer elavult és [...] magától értetődően abszurd – olyannyira, hogy
semelyik ügyvéd, bíró, tudós, bírósági írnok, de még szakács vagy autószerelő sem
gondolna arra soha, egy pillanatig sem, hogy az említett módszert alkalmazza
tények megállapítására saját ügyeiben.” 13 Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a jog
által megvalósítandó célokkal (a társadalom rendjének fenntartása) ez a
megközelítés is azonosulni tud, csak éppen úgy vélik a képviselői, hogy a
szociológia módszerei hatékonyabban szolgálhatják ezek elérését.
A kritika attitűd másik megnyilvánulása radikálisabb változásokat sürget. Ez az
egyes jogi eszméket, illetve magának a jognak az eszméjét is pusztán társadalmi
produktumnak tekinti, tehát a jog céljait, a jog által képviselt értékeket is
szociológiai vizsgálat tárgyává teszi, és nem fogadja el azokat magától
értetődőknek, ahogy azt az előző irányzat teszi. Ez a törekvés egyrészt irányulhat
arra, hogy egyes jogi eszmék szociológiai hátterét feltárja és rámutasson arra, hogy
milyen társadalmi közeghez kötődött azok létrejötte, (például miért tartjuk ma a
nyugati típusú jog egyik fő értékének az emberi szabadság biztosítását, és miért
nem tekinti ugyanezt mindenek felett álló jogi értéknek a muzulmán jog). Ennél is
fontosabb azonban, hogy ez a jogszociológiai megközelítés magát a jogot sem
tekinti állandónak, hanem azt bizonyos társadalmi kihívásokra adott válaszként
értelmezi, és létezését egyáltalán nem tartja a társadalmi lét nélkülözhetetlen
kellékének. Egy ilyen megközelítés vezette abban Karl Marxot (1818-1883), hogy
azt mondja, lesz olyan fejlődési periódusa a társadalomnak, amikor már nem lesz
szükség a mai értelemben vett jogra. A marxi teóriában a jog a mindenkori
uralkodó osztály eszköze az elnyomott rétegek féken tartására, ezért ha nem
lesznek uralkodó és elnyomott társadalmi osztályok, akkor nyilván az elnyomó
jellegű jogra sem lesz szükség.
Észre kell azonban vennünk, hogy a kritikai beállítódás hiánya vagy megléte
nem lehet egy tudományág megkülönböztető ismérve. A tudományos kutatásnak
elsődleges célja ugyanis az, hogy tárgyukról – meghatározott módszerekkel – igaz
ismereteket szerezzenek, és ezeket összefüggésbe hozzák egymással (többek közt
ettől lesz egy megismerési tevékenység tudományos). Ettől a céltól függetlenül
természetesen motiválhatja a megismerést az, hogy az eredményeket később
valamilyen kritika bázisaként használják fel, mint ahogyan az sem kizárt, hogy
utólag kapcsolódik ilyen szándék a tudományos megállapításokhoz. A
jogszociológia esetében is van tehát lehetőség a kritikai attitűdöt nélkülöző
kutatásokra, és a jog nem szociológiai jellegű vizsgálatai is szolgálhatnak a
fennálló joggal szembeni bírálat eszközeiként.
A jogszociológia esetében beszélhetünk például a fennálló jogi berendezkedést
támogató törekvésékről is. Ez arra irányul, hogy a jogintézmények, jogi szabályok
társadalmi következményeit, társadalmi környezetét, illetve okait feltárja. Ezáltal
13
Lásd Jerome Frank: Az esküdtszék. (Ford.: Badó Attila) In: Badó Attila (szerk.):
Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt. Válogatott írások. Szent István Társulat, Budapest,
2006. 56-57. o.

11
segítséget nyújt a jogászoknak egy adott jogintézmény fejlesztéséhez, vagy
valamely jogi rendelkezés megváltoztatásához. Ezt a fajta szemléletet képviselik
azok a kutatások, melyek arra irányulnak, hogy megvizsgálják egy-egy intézmény
vagy törvény bevált-e, érvényesül-e, az emberek hozzáigazítják-e a magatartásukat
vagy pedig elkerülik az intézmény alkalmazását. Az ilyen kutatások azonosulnak a
jogászok, illetve a jogalkotók céljával, a jog főbb elveivel, értékeivel és e célok
eléréséhez a jogot megfelelő eszköznek tartják, így közvetlenül vagy közvetve a
jogászi munka hatékonyabbá tételét szolgálják.
A jogszociológia egyik kedvelt témája az ún. jogtudat kutatás, amikor a
társadalom tagjainak jogismeretére, és joghoz való viszonyát mérik fel és
elemzik. Ez a téma önmagában semleges a létező jogi berendezkedéssel
szemben, és az már egy másik kérdés, hogy az eredmények felhasználhatók
egy bírálathoz is.

2.2 Jogászi és szociológiai jogelmélet (nyilvánosság – racionalitás – jog) 14

Az eddigiek alapján konstatálhatjuk, hogy az elsőként vizsgált elhatárolási

stratégia a jogelméleti gondolkodásban bekövetkezett fordulat miatt elavulttá vált,
a második pedig eleve egy esetleges szempontra épült. A kísérletek tanulságai a
kérdésfeltevés átfogalmazásának szükségességére utalnak. Joggal mondhatjuk
ugyanis hogy a jogelmélet és a jogszociológia egyaránt a jog iránti elméleti
érdeklődés kifejeződése, tehát ebben az értelemben mindkettő jogelmélet. Ezt a
megállapítást azoknak a szociológiai indíttatású törekvéseknek a jelenléte is
alátámasztja, amelyek, mint majd látni fogjuk, a klasszikus jogelméletekkel azonos
elvontsági szinten álló teóriát alkottak a jog magyarázatára. Valójában tehát arról
van szó, hogy a jogelméleten belül kell különbséget tennünk annak egyes ágai
között. A megkülönböztetés a vizsgálódások perspektívájának szétválaszthatóságán
alapulhat, magyarul azon, hogy milyen szemszögből tekint a kutató a jogra, mint a
vizsgálódás tárgyára.
A kutatások perspektívája alapján a legáltalánosabb szinten
megkülönböztethetünk jogászi és nem-jogászi jogelméleteket. A jogászi
jogelméletek a jogot a jogi gyakorlatokban használt fogalmak (jogosultság,
kötelezettség, büntetés, szerződés stb.) elemzésén keresztül próbálják leírni, tehát
közel maradnak a jogászi gyakorlathoz, elsősorban annak magyarázatára
törekednek, hogy mit jelent a jog nevű társadalmi gyakorlat az abban résztvevők
számára. Módszerüket az jellemzi, hogy „rácsatlakoznak” a gyakorlatra, és a
résztvevők kijelentéseinek, cselekvéseinek értelmezésén keresztül próbálnak leírást
adni a jogról. A jogászi jogelméletek középpontjában ezért a jog normativitása áll,
mivel a joggyakorlat legfontosabb sajátossága az, hogy kötelező erejű cselekvési

14
Ezt a megkülönböztetést jelentős részben egy olyan gondolatmenetre alapozzuk, amely
Bódig Mátyástól származik, lásd uő: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. Bíbor Kiadó,
Miskolc, 2004. 436-437. o.

12
indokokat szolgáltat a gyakorlatban részt vevők számára (pl. jogszabályokon vagy
bírói ítéleteken keresztül).
A nem-jogászi jogelméletek nem kapcsolódnak közvetlenül a jogi
gyakorlatokhoz, más látószögből elemzik a jogot. Ezek a megközelítések nem a
jognak a gyakorlat során megnyilvánuló értelmét keresik, hanem azt egy
meghatározott, előre adott szemléletmód kategóriáin, fogalmain keresztül
vizsgálják. Ez tipikusan úgy történik, hogy más, a jogtól eltérő jelenségek
megismeréséhez használt módszereket alkalmaznak a jog leírásához. Így fontos
ismereteket szerezhetnek a jogról, de nem arról, hogy annak melyek a sajátos,
lényegi vonásai (pl. miben áll a jog normativitása), hanem arról, hogy milyen
kapcsolatban van más jelenségekkel. Ilyen nem-jogászi jogelméletet jelenít meg
például a „jog és irodalom” elnevezésű tudományos vállalkozás, amely az
irodalomelmélet eszköztárát használja a jogban is megjelenő értelmezési
problematika alaposabb megismeréséhez.15
A jog szociológiai elemzése szintén egyike a nem-jogászi jogelméleteknek, ami
azt jelenti, hogy a jog jelenségvilágát az általános szociológia tudományos
törekvései felől, és módszereinek igénybevételével kívánja megismerni.
A jogászi és a nem-jogászi elméletek perspektívája közti különbséget egy
másik társadalmi gyakorlatra, a futballra vonatkozó példával illusztrálhatjuk.
Ha létezne a „futball elmélete”, akkor annak „futballista futball-elmélete”
legáltalánosabb szinten azzal foglalkozna, hogy feltérképezze, milyen
szituációkban használják a játékosok, és a játékvezető azokat a szavakat, mint
„gól”, „les”, „piros lap”, „kapus”, „partvonal” stb. Ezek magyarázatából
következtethetne arra, hogy melyek a futball alapvető jellemzői (a jog
vonatkozásában ez a jogászi jogelmélet célja is). Egy kívülállóval egy ilyen
elmélet tudná megértetni a futball lényegét, egy ilyen magyarázat birtokában
tudná elhatárolni azt más játékoktól. A „nem futballista futball-elméletek”
más perspektívából közelíthetnének a futballhoz. Egy szociológiai jellegű
elmélet például leírhatja azt, hogy milyen társadalmi okok miatt játszák ezt a
játékot az emberek (kikapcsolódás, a feszültségek levezetése, társasági élet,
stb.), miért lett széles körben népszerű ez a sport, vagy milyen a hatása a
korrupciónak a profi futballra, esetleg azt, hogy milyen szociális interakciók
játszódnak le egy csapaton belül. Fontos látnunk, hogy egy ilyen
megközelítés is értékes információkat szolgáltathat a futballról, ám ezek a
vizsgálódások mindenképp feltételezik, hogy legyen valamilyen előzetes
képünk arról, hogy mi is valójában a futball nevű játék. Ennek tisztázásában
viszont az előző elmélet nyújthat segítséget. (A futball esetében azért nincs a
valóságban szükségünk ilyen elméletre, mert annyival egyszerűbb gyakorlat,
mint a jog, hogy lényegének megértéséhez nem szükségesek tudományos
módszerek.)
Ez az analógia rávilágít arra is, hogy a jogászi jogelméletek és a szociológiai
indíttatású vizsgálódások nem a tárgyukat tekintve határolhatóak egymástól,
mindkettő egyformán társadalmi alkotásnak tekinti a jogot, a két tudományterület
15
Az irányzat bemutatásához lásd Maria Aristodemou: A jog és irodalom tanulmányozása:
irányok és kapcsolódások (Ford.: Bódig Mátyás) In: Mai angol-amerikai…167-198. o.

13
közötti valódi eltérés abból adódik, hogy mást szeretnének megtudni a jogról.
Aforisztikus tömörséggel megfogalmazva: amíg a jogelmélet inkább azt kutatja,
miben különbözik a jog más társadalmi jelenségektől, mi a sajátossága, addig a
jogszociológia arra kíváncsi, hogy miként kapcsolódik a jog más társadalmi
jelenségekhez, hogyan függ össze azokkal.
Kérdés, hogy mit jelent voltaképpen ez az eltérő perspektíva? Mit tanulmányoz
a jogelmélet, és mit a jogszociológia? A jogelmélet kiindulópontja, hogy a jog azért
különböztethető meg a többi társadalmi jelenségtől, mert az abban résztvevők
sajátos értelmet tulajdonítanak neki. A jogelmélet számára ezért a jognak a
nyilvános (bárki által megismerhető) és racionális (a józan ész segítségével
felfogható) oldala válik fontossá, ebben a dimenzióban kereshetőek ugyanis azok
az indokok, amelyek a racionális módon viselkedő emberek számára igazolhatóvá
teszik a más társadalmi gyakorlatoktól megkülönböztethető jogi gyakorlatok
létrehozását és fenntartását. Az ember egyik alapvető jellemzője ugyanis, hogy
igényli: számára felfogható és elfogadható legyen bármilyen rá vonatkozó, őt
érintő társadalmi gyakorlat. A másik oldalról megközelítve a kérdést, ez azt is
jelenti, hogy a különböző társadalmi gyakorlatok addig maradnak fenn, amíg a
többség racionálisan igazolhatónak tartja azokat, a súlyos igazolási deficit vezethet
forradalmakhoz, vagy a tömeges ellenállás más módozataihoz.
A jognak azonban nem csupán nyilvános és racionális oldala létezik.
Mindennapos tapasztalatunk, hogy a társadalmi viszonyok kialakulásában és
működésében nem csupán nyilvános és racionális okok játszanak szerepet. A
szociológiai kutatások egyik kiindulópontja, hogy a különböző társadalmi
intézmények, gyakorlatok igen jelentős mértékű önállósodásra képesek az őket
igazoló racionális indokoktól, és bizonyos társadalmi jelenségek hátterében olyan
összefüggések állnak, melyek a nyilvánosság előtt rejtve maradnak.
Így például lehet, hogy a hagyomány ereje kölcsönöz bizonyos cselekvéseknek
olyan tehetetlenségi nyomatékot, amely miatt az emberek szokásosan nem teszik
racionális vizsgálódás tárgyává ezek értelmét. Vagy éppenséggel az emberek
konformitási hajlama is lehet olyan ok, amely más tényezőktől viszonylag
függetlenül képes fenntartani egy adott intézményt.
Ha például valaki azért házasodik templomban, mert a környezete ezt várja el
tőle, akkor ezzel a lépésével hozzájárul az egyház fennmaradásához akkor is,
ha ő maga nem látja értelmét az intézményes vallásgyakorlásnak. Sokszor
előfordul, hogy cselekvésének ezt az okát (a konformitási hajlam) titkolja, és
más nyilvános igazolást hangoztat (pl. a templomi esküvő „szebb”, mint a
polgári).
A jogi gyakorlatok esetében sincs ez másképp. A jog iránti engedelmességünk
például nem csupán azon az indokon alapulhat, hogy előírásait racionálisan
igazolhatónak találjuk. Számos más, sok esetben nem is tudatosuló tényező
eredményezi azt, hogy magatartásunkat a jogi előírásokhoz igazítjuk (ilyen tényező
lehet pl. a szankciótól való félelem, a konformitás, a megszokás ereje, stb.). De
ezek, és az ehhez hasonló faktorok nem csupán a jog iránti engedelmeskedés
motívumaiként juthatnak szerephez, hanem jelentős mértékben befolyásolhatják a

14
jogi intézmények működési jellemzőit (pl. két, jogilag egyformán indokolható
megoldás közül, miért az egyiket vagy a másikat választotta a bíró). A
jogszociológia ezen körülményeket is figyelembe veszi a vizsgálódása során
(feltárásukra éppen a szociológia eszköztára a leginkább alkalmas). E megközelítés
mögött olyan emberkép bontakozik ki, amelyik szerint az ember, bár ésszerű,
racionális lény, de számos olyan megnyilvánulása is van, amelyekkel kapcsolatban
nem törekszik racionális igazolásra, és nem mindig igényli azt mások részéről sem.
A különböző társadalmi jelenségekről, így a jogról is, akkor kaphatunk
valamennyire reális képet, ha mindkét perspektívát szem előtt tarjuk. A társadalmi
intézmények célját, és a gyakorlatukat igazoló elveket nem szabad figyelmen kívül
hagyni, ha lényegüket meg akarjuk érteni. De azt sem tagadhatjuk, hogy a
társadalmi életnek vannak olyan aspektusai, amelyek a tudatos, racionális
cselekvések és megfontolások mezeje nem fed le (vagy éppen nem nyilvánosak), és
ezekkel az aspektusokkal is számolni kell, ha az egyes jogi gyakorlatok
fennmaradásának okát keressük.

2.2.1 A jogszociológia és a tételes jogtudományok

Az a határvonal, amelyet a jogászi jogelmélet és a jogszociológia között

húztunk, részben arra is alkalmas, hogy elválassza az egyetemi jogi képzés
törzsanyagát jelentő tételes jogtudományokat a jogszociológiától. Ez azért van így,
mert a tételes jogi tudományoknak a jogdogmatikai tevékenység képezi a központi
részét, a jogdogmatikai fejtegetések perspektívája pedig egybeesik a jogászi
jogelméletével.
A jogdogmatikai tevékenység arra irányul, hogy a szakmai jogi
gyakorlatokban résztvevők számára megkönnyítse a jog működtetését.
Fogalmakat, kategóriákat, értelmezési és érvelési módszereket dolgoz ki, és
ezekből koherens rendszert próbál formálni. Ez a tudományos vállalkozás
teszi lehetségessé például azt, hogy viszonylag kevés írott jogi rendelkezés
segítségével lefedhetővé váljon egy egész jogterület. Természetesen egy ilyen
tömörítés azt eredményezi, hogy csak egy speciális tudás segítségével lehet
megérteni és alkalmazni a szabályok bizonyos rendszerét. Egy laikus nem
tudhatja azt, hogy egy kódex általános része sajátos „helyi értékkel” látja el a
benne foglalt rendelkezéseket, és ezek ismerete nélkül a különös részi
rendelkezésekkel nem sokra megyünk.
E fejtegetésekből az is kitűnik talán, hogy a jogdogmatika a jognak mint
szakmának bizonyos részeire koncentrál, sőt a jogászi gyakorlattal ez a
tudományos szféra áll a legközvetlenebb kapcsolatban. Ez az a sajátosság
ugyanakkor, amelyik egyben meg is különbözteti a jogelmélet magasabb elvontsági
szinten álló részeitől. A jogdogmatikának, mint láthattuk, nem az a célja, hogy a
jog egészének elméleti leírását nyújtsa, nem a jog általános sajátosságait kutatja. A
megismerés ebben az esetben kimondottan gyakorlati célt szolgál.

15
 A jogszociológiai kutatásoktól való elhatárolás azonban nem intézhető el ilyen
könnyen. A nehézséget az jelenti, hogy a tételes jogtudományok képviselői a
dogmatika művelésén túl egy bizonyos jogterület szabályozásának társadalmi
hatásait, következményeit is vizsgálhatják, és szokták is vizsgálni. Ez feladat pedig
a szociológiai módszer felhasználását igényli. Miként viszonyulnak akkor ezek a
kutatások a jogszociológiához? A kérdésre a választ az adhatja meg, ha
megkülönböztetünk egymástól a jogági és az általános jogszociológiát.
A tételes jogtudományok keretein belül művelt jogági jogszociológiák a
hatályos szabályzás jobb megértését, illetőleg fejlesztését segítik elő. Céljuk tehát a
jogdogmatikához hasonlóan gyakorlati. Ezzel szemben az általános jogszociológia
feladata az, hogy minél többet megtudjon a jog és a társadalom összefüggéseiről,
de nem azzal az elsődleges szándékkal, hogy az így szerzett ismeretekkel
előmozdítsa valamelyik jogterület hatékonyabb szabályozását. A tankönyv
következő fejezeteiben az általános jogszociológia eredményeit mutatjuk majd be.
Ha a jogászi gyakorlat és a gyógyászat között párhuzamot vonunk, akkor
könnyebb megérteni az előbb tárgyalt megközelítéseknek a gyakorlathoz való
viszonyát. A gyógyászat egy gyakorlati tevékenység, melynek sajátos
technikai fogásai, szabályi, professzionalistái vannak (bár bizonyos szinten –
pl. népi gyógymódok – művelhető tudományos ismeretek nélkül, ahogyan a
jogalkalmazás is). Ugyanakkor létezik egy olyan tudomány, amely ezt a
tevékenységet segíti, fejleszti, és hatékonyabbá igyekszik tenni: az
orvostudomány. Ez a tevékenység felel meg annak, amit a tételes
jogtudományok is művelnek. A biológia viszont magának a gyógyászatnak a
tárgyát (az élő szervezetet) térképezi fel, és ilyen értelemben nincs is mindig
közvetlen összefüggésben a gyógyászattal – ahogyan az általános
jogszociológia és a jogelmélet sincs mindig közvetlen kapcsolatban a
joggyakorlattal.
Összefoglalásként az alábbi táblázat tartalmazza a jogszociológia és a jogászok
nézőpontját képviselő jogelmélet közötti leglényegesebb különbségeket
(jogelméleten itt a tételes jogtudományokat is értjük):

Jogelmélet Jogszociológia
A A jogelmélet jogászi szemmel vizsgálja a A jogszociológiai megközelítés
vizsgáló- jogi jelenségeket, tehát a jogászi felvállalja, hogy egy külső, nem-
dások professzió látásmódja (egyfajta belső jogászi nézőpontból közelít a jogi
perspek- nézőpont) az, amelyet a jogelméleti problémák felé.
tívája
írások képviselnek. A jogászok által
használt fogalmak elemzéséből indulnak
ki.

16
A A jogelmélet középpontjában a jog
vizsgá- sajátosságának meghatározása áll (ami
lódások elkülöníti a jogot a társadalom többi
fókusza jelenségétől).
Előfelte-A jog egyszerre szociológiai és normatív
vések jelenség (olyan társadalmi intézmény,
amely bizonyos kötelezettségek előírására
törekszik). Így vizsgálható a társadalmi
összefüggései nélkül is.
A tudo- Szorosan összefügg a jogászi munkával,
mány illetőleg a jogászoknak a definíciók iránti
„célkö- természetes igényével.
zönsége”
A jogászok az olyan kérdésekre adható
válaszokra kíváncsiak, hogy mi az
érvényes jog, mire alapozható a bíróság
előtti érvelés, hogyan lehet egy döntés
végeredményét meghatározni, vagy
hogyan fogják a jogalkalmazó szervek a
különböző jogszabályokat értelmezni stb.
Az Értelmezés, elemzés, kritika: a A jogszociológia inkább az empirikus
alkalma- jogelméleti gondolkodók igyekeznek a
zott jogászok által használt kifejezéseket,
módszer jogászi nyelvet elemzés alá vonni és
ebből a nyelvhasználatból feltárni a jogi
fogalmak jelentését és hátterét, illetve
egymáshoz való viszonyukat.
A tudo- A jog normatív oldalának megértése, a
mány jogi kötelezettségekkel összefüggő
célja fogalmak jelentésének kifejtése.
3. A jogszociológia vizsgálódások szintjei
A szociológia talán az egyik legkevésbé egységes tudományág. Ez nem
meglepő, mivel kutatásának tárgya, maga a társadalom is több általánosítási
szinten, és többféle módszerrel közelíthető meg. Ebből következően a jog iránti
A jogszociológia – éppen
ellenkezőleg – a jog és a társadalom
közötti kapcsolatot vizsgálja, tehát
azokat a tényezőket, amelyek
összekapcsolják a jogot a társadalom
egyéb szegmenseivel.
A jog egyszerre szociológiai és
normatív jelenség. Így vizsgálható a
normatív (kötelezettség-teremtő)
oldala nélkül is.
A jogszociológiának nincs közvetlen
kapcsolata a jogászi munkával,
előfordulhat, hogy egyáltalán nem áll
a jogászok tevékenységével
összefüggésben.
A jogszociológiát az érdekli, hogy
milyen társadalmi tények
befolyásolják a jog működését,
milyen jogon kívüli meghatározó
tényezők léteznek, és ezek hogyan
hatnak a jogra. Vizsgálja továbbá azt
is, hogy maga a jog milyen
kölcsönhatásban van a társadalom
többi elemével. Az ilyen jellegű
vizsgálódásokból nem csupán a
jogászok profitálhatnak (hanem pl. a
jogalkotó is).
kutatási módszerekre helyezi a
hangsúlyt, az ellenőrizhető egzakt
megfigyelési módszerek kerülnek
előtérbe. Ezekből von le általános
következtetéseket (dokumentum-
elemzés, kérdőívek, kísérletek stb.).
A jog tényoldalának magyarázata, a
jog és a társadalom összefüggéseinek
feltérképezése.
17
szociológiai érdeklődésnek szintén több szintje és módszere létezik. Az
alábbiakban azt mutatjuk be, hogy az általános szociológia bizonyos törekvései
hogyan kapcsolódnak a jogszociológiához, és ezek alapján milyen típusú
jogszociológiai problémafelvetéseket tudunk megkülönböztetni.

3.1 Szociológiai társadalomelmélet

A szociológiai elméleteknek létezik egy olyan típusa, amelyik az egész

társadalom leírását kívánja nyújtani. Azt próbálja megmagyarázni, hogyan épül fel
és működik a társadalom, azaz milyen elemekből áll, és ezek miként kapcsolódnak
egymáshoz. Egy ilyen szociológiai társadalomelméletnek természetesen
foglalkoznia kell azzal, hogy hol van a helye a jognak a társadalmon belül, illetve
milyen funkciót lát el. A jog jellemzésére ezek a törekvések általában az adott
társadalomelmélet kialakításához felhasznált fogalmakat és kategóriákat
alkalmazzák.
Az ilyen társadalomelméletbe ágyazott szociológiai jogelmélet egyik
legkifejezőbb példája a német Niklas Luhmann (1927-1998) rendszerelmélete, aki
a jogot ugyanazokkal a szociológiai kategóriákkal ábrázolta, mint a társadalom
többi jelenségét. Elmélete szerint a társadalom alrendszerekre tagozódik (gazdaság,
jog, vallás, tudomány, politika, művészet, stb.), amelyek egymástól elkülönülten
működnek egy sajátos, belső logika szerint. Minden alrendszernek van egy csak rá
jellemző kódja, amely szervezi a benne lezajló folyamatokat. A gazdasági
alrendszer szereplőinek cselekvéseit így az irányítja, hogy tevékenységük hasznot
hoz-e a számukra vagy veszteségük származik belőle, a tudományos szférában az
számít, hogy egy adott lépés hozzájárul-e igaz ismeretek szerzéséhez vagy nem, a
jogban pedig az, hogy jogszerűnek minősül-e valamilyen ténykedésünk vagy
jogszerűtlennek. Az így egymástól függetlenül létező alrendszerek alkotják és
tartják fent a társadalmat, mint egészet (ahogyan az emberi szervezet
fennmaradását is a törzsfejlődés során specializálódott szervek működése
biztosítja). Láthatjuk, hogy itt az „alrendszer” és a „kód”, azok a kategóriák,
amelyek az egész társadalom, és a jog leírására egyaránt használatosak. A példa
azért is tanulságos, mert arra is mutatja, hogy az ilyen típusú elméletek a jognak az
össztársadalmon belüli helyéről és funkciójáról beszélnek, és nem arról, hogy mit
jelent a jog az abban résztvevők számára, vagy melyek a csak a jogi gyakorlatokra
jellemző ismérvek.16

3.2 Szociológiai jogelmélet

16
Luhmann elméletéről bővebben lásd Karácsony András: Niklas Luhmann. In: Szabó
Miklós (szerk.): Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Bíbor Kiadó, Miskolc,
2004. 167-176. o.

18
 A társadalomelméleti megközelítések mellett léteznek olyan tudományos
vállalkozások, amelyek szintén a jog általános szociológiai magyarázatát tűzik ki
célként, de azt nem ágyazzák be általános társadalomelméleti keretbe (ezek a
szociológiai jogelméletek). A jogot, mint társadalmi jelenséget a szociológia
eszközeivel vizsgálják, és nagyban támaszkodnak a következőkben tárgyalandó
empirikus jogszociológia eredményeire. Leginkább a jognak arra az oldalára
kíváncsiak, ami realizálódik belőle, ami hatását gyakorol az emberek életére. Erre a
megközelítésre szolgál jó példaként az amerikai jogi realisták már említett
felfogása, akik a jog nevében eljáró személyek cselekvéseinek vizsgálatát (és nem
pl. a jogi eszméket) állították középpontba, és az érdekelte őket, hogy e személyek
milyen jogon kívüli szociológiai és pszichológiai tényezők hatására hozzák meg
döntéseiket.
A szociológiai jogelméletek perspektíváit illetően létezik olyan álláspont,
amely szerint – mivel a jog társadalmi jelenség – a jogelméleti elemzéseknek
mindenképpen szociológiai alapon kell állniuk, így azt a magyarázó funkciót,
amelyet jogelmélet kíván betölteni, a jog általános jelenségeinek vonatkozásában,
át kell venni a jogszociológiának. A jogszociológia tehát felválthatja a
jogelméletet. (Ugyanakkor fentebb láthattuk már: a jog nem csupán társadalmi,
hanem normatív jelenség, így a jogelmélet létjogosultságának kétségbevonása
ebből a kiindulópontból bizonyosan nem lehet sikeres.)

3. 3 Empirikus jogszociológia

A harmadik fajta törekvést empirikus szociológiának szokták nevezni. Az

„empirikus” jelző a jogszociológia ezen ágának módszerére utal, azt jelenti, hogy
tapasztalati úton (kérdőívekkel, interjúkkal, résztvevő megfigyeléssel) gyűjt
adatokat a jogról, majd ezen adatok elemzésével próbál fényt deríteni bizonyos
összefüggésekre. Ezeknek a vállalkozásoknak nem az a céljuk, hogy a jogot a maga
egészében helyezzék el a társadalom többi jelensége között. Azt vizsgálják, hogy a
jog egyes intézményei hogyan érvényesülnek, mennyire felel meg valós
működésük a rájuk irányuló elvárásoknak, másrészt azt, hogy milyen hatással van a
jog működése egy adott közösségre, hogyan viszonyulnak az emberek a joghoz,
esetleg milyen problémákat generál a jog. E kutatások lokálisak, általában egy
adott jogrendszer meghatározott szeletéről szállítanak információt – amelyek
természetesen hozzájárulhatnak magasabb elvontsági szintű elméletek
kialakításához.
A jogszociológia utóbbi vizsgálódási szintjével kapcsolatban feltehető az a
kérdés, hogy a szociológiai erőfeszítések eredményei mennyiben járulhatnak hozzá
a jogászi tudás gyarapításához. Egyszerűben fogalmazva: mit tud mondani a
jogászok számára? A válaszhoz el kell különíteni a jogszociológia két
megközelítését. A hagyományos megközelítés az empirikus jogszociológiát
szakszociológiának tekinti, mely a jogi jelenségeknek általában a szociológia

19
szempontból érdekes oldalát vizsgálja. Ilyen például, hogy miként hat a jogi
szabályozás elterjedése a hagyományos társadalmi kötelékekre, milyen más
szabályozó rendszerek vannak a jogon kívül, vagy éppen az, hogy milyen típusú
konfliktusokat képes megoldani a jog, kik veszik inkább igénybe a jogi utat stb.
Ezzel szemben, a továbbiakban általunk követett megközelítés az empirikus
elemzések céljának azt tekinti, hogy megvilágítsa a jogászi munka szociológiai
hátterét. Ezért az ilyen tudományos törekvéseket – annak ellenére, hogy a jog
jelenségeihez külső, nem-jogászi nézőpontból közelítenek – nevezhetjük jogászi
jogszociológiának is. A jogászi jogszociológia a professzionális joggyakorlat
társadalmi magyarázatára törekszik, a joggyakorlat teljesebb megismeréséhez nyújt
segítséget.
Egy közelmúltban lezajlott olasz kutatás például kimutatta azt, hogy
Olaszországnak azokon a részein, ahol a munkanélküliség magas, tehát
nehezebb elhelyezkedni, a bíróságok a munkáltató részéről történő felmondás
jogi feltételeit sokkal szigorúbban értelmezik. Magyarul, ezekben a régiókban
a bírósági gyakorlat következtében nehezebb a munkáltatóknak
megszabadulni a munkavállalóktól, míg azokban a régiókban, ahol alacsony
a munkanélküliség, a bíróságok sokkal elnézőbben ítélik meg a felmondáshoz
szükséges feltételek megvalósulását, hiszen a munkavállalónak könnyebb
elhelyezkedni. Ebben az esetben tehát az ítéletek dogmatikai elemzése
önmagában nem ad választ arra kérdésre, hogy mi okozza a gyakorlat területi
eltéréseit, ehhez tudnunk kell, hogy milyen jogon kívüli megfontolások
befolyásolhatták a bírókat.17

17
Lásd Andrea Ichino – Michele Polo – Enrico Rettore: Are judges biased by labor market
conditions? European Economic Review, 2003. 913-944. o.

20
 A jogalkalmazási folyamat szociológiai vizsgálata
(Bencze Mátyás)

1. A vizsgálódások tárgyának meghatározása

1.1. A tételes jogtudományok és a jogszociológia megközelítése

A jogalkalmazás szociológiai megközelítésének sajátosságai akkor bukkannak

felszínre, ha összehasonlítjuk azt a tételesjogi tudományok jogalkalmazás-
felfogásaival. Ez utóbbiak azt sugallják, hogy a jogalkalmazók döntéseit az adott
jogterület előre rögzített jogszabályai, a vonatkozó felsőbírósági döntések, illetve
az ezek mögött húzódó jogdogmatikai konstrukciók határozzák meg. Mindezek
következtében a tételes jogtudományok szemlélete olyan jogalkalmazás-felfogást
tükröz, amelyet a jogalkalmazás „matematikai modelljének” is nevezhetünk. A
jogalkalmazó tevékenysége ugyanis ebben a felfogásban egy matematikai feladat
megoldására hasonlít. Adott egy probléma (ahogyan egy matematikai feladvány),
és a jogalkalmazónak annyi a dolga, hogy kiválassza az esetre illő jogot, majd egy
logikai levezetés során „behelyettesítse” a jog absztrakt fogalmait az eset tényeinek
helyére. Nem számít tehát, hogy milyen egyéb tényezők befolyásolták a feladatot
megoldó személy gondolkodását. Akármilyen volt közben a hangulata, vagy
akármilyen a világnézeti meggyőződése, értékválasztásai, az nem érinti a feladat
megoldásának helyességét.
Ezt a deduktív következtetési formát ismerjük „szillogisztikus” módszernek,
ami a jogi következtetést szimpla logikai következtetésként fogja fel: a felső és az
alsó tétel alapján levonja, dedukálja a konklúziót. A jogi következtetés ebben a
felfogásban nem jogi döntéshozatal, azaz valakinek (pl. a bírónak) a döntése arról,
hogy mi legyen, hanem demonstráció, annak bemutatása, levezetése, hogy mi
következik a premisszákból. A klasszikus kétértékű logika alapján tehát a felső
tétel (általános jogtétel) és az alsó tétel (konkrét jogeset) egymáshoz rendeléséből
konklúzióként következik az ítélet, a jogkövetkezmény megállapítása, ami ily
módon minden esetben racionálissá, kiszámíthatóvá és mindenféle önkénytől
mentessé teszi a bíróság tevékenységét. A számítástechnika területéről vett
példával olyan ez, mintha a jogalkotó „programozóként” megírná a „programot” (a
jogszabályt), amelyet a számítógép (a bíró) pusztán csak végrehajt (jogalkalmazás).
A valóságban azonban nem így történik a jogalkalmazás, és érezzük is talán, hogy
nem is lenne helyes, ha így történne. Ekkor ugyanis nem lehetnének viták, nem
lenne helye a meggyőzésnek, ahogyan egy matematikai tétel levezetése esetén
sincs helye.
Ha közelebbről megvizsgáljuk a jogi döntéshozatal folyamatában a
szillogizmus egyes elemeit, akkor kiderül, hogy valójában minden eleme magában

21
foglalja az értelmezés és döntés szükségességét, de további sajátosságokkal is
rendelkeznek. Valójában például nem is maga a norma áll rendelkezésünkre,
hanem csupán a normaszöveg, amelynek jelentését fel kel tárnunk. Az alsó tétel,
azaz a konkrét tényállás sem áll rendelkezésünkre a maga teljességében és igaz-
hamis voltában, hanem a jogalkalmazónak kell eldöntenie, hogy a múltbeli
események feltárásakor mely állítások tartalmát fogadja el tényként, és melyekét
nem. Másrészt a bíró nem arra törekszik, hogy a múltbeli eseményeket teljes
mértékben és a lehető legnagyobb pontossággal rekonstruálja, csupán annak jogilag
releváns részeit „válogatja ki”, ami ugyancsak döntés kérdése. Végül pedig a
konklúzió levonása, a jogkövetkezmények megállapítása is döntés kérdése, hisz
nem csak a norma értelmezése és a tényállás megállapítása történik egymásra
tekintettel, hanem mindkettő a lehetséges jogkövetkezmények függvénye is. A bíró
ugyanis elsősorban a helyes döntés kialakítására törekszik, ami befolyásolja a
norma értelmezését, a tényállás megállapítását és a cselekvés minősítését. Vannak
továbbá olyan mozzanatai is a jogalkalmazásnak, amikor maga a norma írja elő a
döntés szükségességét, például amikor a bíróra bízza, hogy az egytől öt évig
terjedő büntetési tétel esetén pontosan milyen időtartamú szabadságvesztést szab
ki. A legjobban azonban mégiscsak az a tény bizonyítja a döntés létjogosultságát a
jogalkalmazási folyamatban, hogy a bíró az ítéletét indokolni köteles, míg erről egy
matematikai vagy logikai levezetés esetén nincs szó. Összességében tehát a logikai
modell szükséges, de nem elégséges a jogi folyamatok és a jogalkalmazás
megértéséhez, mivel nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy igen jelentős
számban születnek olyan jogi döntések, amelyek nem vezethetőek le teljes
egészükben a jog „hivatalos” forrásaiból, illetve azzal, hogy ugyanazon jogforrások
alapján eltérő döntések születhetnek
Valószínűleg sokan hallottak már a személyiségi vizsgálatokhoz a pszichológia
által kifejlesztett ún. Rorschach-tesztről. Ennek során a vizsgált személynek több
olyan képet mutatnak, amelyek első ránézésre egy egyszerű tintapaca felnagyított
változatának látszanak. A pácienst megkérik arra, hogy mondja meg, mit lát a
képen, mit néz ki belőle. Ilyenkor az alanynak az a feladata, hogy valamilyen
értelmes képet „hámozzon ki” a foltból. A módszer értelme a pszichológusok
szerint abban áll, hogy ilyenkor – mivel a képek szándékosan úgy készülnek, hogy
azok távol álljanak bármilyen könnyen azonosítható ábrától, figurától – az ember
tudatalattija adja azt az „ihletet”, amelynek segítségével „kiegészíti” azt valamilyen
értelmet hordozó alakzattá. Így a válaszokból lehet arra következtetni, hogy milyen
az illető lelkivilága, milyen kérdések foglalkoztatják, milyen hajlamai vannak stb.
Mennyiben visz minket közelebb a pszichológia példája a jogalkalmazás
szociológiai megfigyelésének jelentőségéhez? A válasz abban a belátásban rejlik,
mely szerint a jogalkalmazás – ahogyan a kép felismerése a tesztben – maga is
egyfajta döntési folyamat. E döntést kisebb vagy nagyobb mértékben
meghatározzák a jog formalizált (jogszabályok, korábbi bírói döntések) vagy más
módon rögzült részei (ezek a szakmai tudás részét képező jogi fogalmak,
értelmezési módszerek stb.). Azonban, ahogyan a Rorschach teszt esetében sem

22
determinálja a „paca” alakja a látott képet, úgy a jog előbb említett elemei sem
mindig magyarázzák önmagukban a meghozott jogalkalmazói döntést. Ennek
kétféle oka is lehet:
1. A rögzített jogot nem lehet arra alkalmassá tenni, hogy minden a jövőben
felmerülő eset egyértelmű megoldása világosan kiolvasható legyen belőle. Egy-egy
eset a tényállási elemek gyakorlatilag végtelen számú kombinációjából épülhet fel.
Van tehát egy „üres tér”, amelyik a létező joganyag és a konkrét eset között terül
el, és ezt a teret a jogalkalmazónak kell kitöltenie. Ennek a helyzetnek az egyik
alesete, amikor a jogalkotó szándékosan hagyja meg a jogalkalmazó mérlegelési
szabadságát.
2. Előfordulhat, mint ahogyan elő is szokott fordulni, hogy az eset megoldása
egyértelműen levezethető a jog rögzített forrásaiból (pl. magából a törvényből), ám
a jogalkalmazó mégis olyan döntést hoz, amelyik nem illeszkedik az elfogadott
mintához. Az eltérés lehet tudatos, amikor olyan szempontot vesz figyelembe,
amelyet a joganyag nem tartalmaz (pl. igazságosság, célszerűség, gazdaságosság,
stb.), illetve lehet nem tudatos, például valamilyen „hiba” eredménye vagy korábbi
megoldások puszta másolása.
Látható tehát, hogy mindkét esetben van olyan mozzanata a döntésnek, amelyik
nem olvasható ki egyértelműen a rögzített jogból. A jogalkalmazásnak ezeket a
„rejtett” dimenzióit kell felderítenünk ahhoz, hogy a jog működésének a rögzített
jogon kívüli összetevőit megismerhessük (ahogyan a Rorschach teszt is a páciens
lelkivilágát rejtve meghatározó tudatalatti tényezőket keresi).
A jogalkalmazás szociológiai értelemben tehát nem puszta levezetés, hanem
egy speciális döntési folyamat. Ennek lényege, hogy meghatározott objektív és
szubjektív körülmények fennállása mellett kell alternatívák között választania a
jogalkalmazónak, amely választásnak a külvilág felé megnyilvánuló
következményei lesznek. A jogalkalmazás során is döntési helyzet keletkezik akár
bírósági, akár más jogalkalmazó szervek eljárásáról beszélünk. Dönteni kell a
felperes igényének jogosságáról, a vádlott bűnösségéről, vagy arról, hogy adunk-e
valakinek építési engedélyt.
A döntési szituáció objektív körülményeit egyrészt a minket körülvevő fizikai-
biológiai, illetve szociális környezet (társas kapcsolataink) képezik, másrészt pedig
azok a fogalmak, kategóriák, normák, értékek, elvek, amelyeknek fizikai
megjelenési formájuk nincsen, de az egyéni szubjektumhoz képest szintén
elkülönült létezőnek tekinthetőek (az objektivitásnak ezt a válfaját nevezzük
interszubjektivitásnak).
Ez utóbbiak azért minősülnek objektív feltételnek, mert cselekvéseinkre
anélkül gyakorolnak befolyást, hogy saját pszichikumunkból erednének. Ha egy
jogszabály szolgáltat cselekvési indokot számomra, akkor világos mindenki előtt,
hogy a jogszabály már azt megelőzően, és attól függetlenül létezett rajtam kívül,
hogy egyáltalán tudomást szereztem róla. Természetesen e jelenségeknek az is
sajátossága, hogy létezésük fokozati kérdés. Ha például egy normát egy adott

23
társadalomban kevés ember ismer, akkor az „kevésbé létezik”, mintha mindenki
tisztában lenne ezen előírással.
Ha a döntéshozatal objektív feltételeit ilyen módon határoztuk meg, akkor
szubjektív feltételeinek pszichikai világunk jellemzői tekinthetőek (hangulatunk,
gondolataink, érzelmeink, emlékeink, stb.), azok a vonások tehát, amelyek
személyiségünket alkotják.
A jogalkalmazást az a sajátosság különbözteti meg más döntési folyamatoktól,
hogy a jog igyekszik előre meghatározni, hogy a döntés során milyen indokokat
lehet figyelembe venni. Így a jogi döntésekben kiemelt helye van a
jogszabályoknak, a különféle érvelési, értelmezési, következtetési technikáknak,
illetve bizonyos alapelveknek, értékeknek. A modern, nyugati társadalmakban
alapvető elvárás a jogalkalmazókkal szemben, hogy döntésük során a lehető
legnagyobb mértékben támaszkodjanak ezekre, de a jogszociológiai kutatások
éppen arra kíváncsiak, hogy mi van ezeken a rögzített kereteken túl. 18

1.2. A jogelmélet és a jogszociológia megközelítése

Ugyanakkor nem csupán a jogszociológia lép túl a tételes jogtudományok

szemléleti keretein. A (jogászi) jogelméletnek is az egyik kiemelt vizsgálódási
területe, hogy melyek a jogi döntés meghozatalának a jogszabályokon, a
jogdogmatikán kívüli összetevői. A következőkben tehát azt kell megvilágítanunk,
hogy e két diszciplína milyen irányban folytatja a vizsgálódásait.
Visszautalva az első fejezetben írottakra, azt mondhatjuk, hogy a jogelmélet a
jogi gyakorlat racionális oldalát teszi a kutatás tárgyává, tehát a joggal összefüggő,
a jog nevében végzett cselekvések azon része érdekli, amelyik a racionálisan
cselekvő emberek nyilvánossága előtt igazolható. Ebből a jogalkalmazás
vizsgálatára nézve az következik, hogy a jogelmélet azokat a mozzanatokat keresi,
amelyek mások előtt igazolhatóvá teszik a jogalkalmazói gyakorlatot. Az a
körülmény, hogy a bírói döntéseknek igazolhatóaknak kell lenniük, azért, hogy az
érintettek elfogadják azt, nem csupán azt jelenti, hogy a jogszabályoknak és a
jogászi közvélemény által elfogadott más jelölési mintáknak kell megfelelnie,
hanem azt is, hogy ezek mellett tekintettel kell lenni arra, hogy milyen értékek és
elvek igazolhatják a bírói gyakorlatot. A bírói gyakorlat legitimitását ugyanis nem
csupán az adja, hogy megfelelő módon alkalmazza a jogszabályokat, hanem az is,
hogy összhangban van az adott társadalom többsége által elfogadott igazolási
feltételekkel.
A Magyar Köztársaságban, mint alkotmányos demokráciában például az
igazságszolgáltatást akkor tekintik legitimnek, ha a tárgyalások nyilvánosak, a
felek esélyegyenlősége biztosított, a bírák pártatlanok, semlegesek, szakszerűen
18
Ez utóbbiakat nevezi Bodenheimer – a jog formális forrásaival szembeállítva – a jog nem
formális forrásainak. Ismertetésére és korrekciójára lásd Szabó Miklós: Bevezetés a jog- és
államtudományokba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001. 39. o.

24
ítélkeznek, betartják a jogszabályokat, illetve a jogszabályok által teljesen nem
rendezett kérdésekben más jogi iránymutatás híján az igazságosság és a
méltányosság mércéihez fordulnak. Az ilyen igazoló elvek feltárására és
egymáshoz, valamint más elvekhez való viszonyuk meghatározása tehát a
jogelmélet feladata. Ha a követett gyakorlat nem felel meg ezeknek, akkor előbb-
utóbb komoly problémák jelentkezhetnek a jogalkalmazás legitimitását illetően
(persze a helyzet nem ennyire egyszerű, egy tartós és következetes jogalkalmazói
gyakorlat képes megváltoztatni a társadalom tagjainak a vélekedését bizonyos
kérdésekben).
A jogszociológia érdeklődése összefügg a jogelméleti vizsgálódások által
felvetett szempontokkal, kimondva vagy kimondatlanul épít is azokra, de más
oldalról közelíti meg a gyakorlat által felvetett kérdéseket. Az összefüggés egyrészt
a jogalkalmazást igazoló elvek természete miatt áll fenn. Ezek az elvek ugyanis sok
esetben ütközhetnek egymással, és ilyenkor valamilyen, a jogon kívüli – a
nyilvánosság számára már nem hozzáférhető – motiváció vagy tényező fogja
meghatározni, hogy az adott ügyben a jogalkalmazó melyik elv érvényesítését
preferálja. Ilyen dilemma merülhet fel abban az esetben, amikor valakit egy rá
nézve igazságtalan jogszabály alapján kellene a bírónak súlyos büntetésre ítélne.
Ebben a helyzetben a bírónak döntenie kell, hogy a jogbiztonság eszményéhez
ragaszkodik jobban, és a törvény teljes szigorát érvényesíti, vagy megpróbál
valamilyen úton-módon az igazságosságnak megfelelő döntést hozni. Az eredmény
mindkét esetben igazolható lesz, de a bíró valami alapján választ a két lehetőség
közül. A jogalkalmazás teljes magyarázatához tehát nélkülözhetetlen a döntések
jogszociológiai vizsgálata.
Másfelől a jogalkalmazás legitimitását biztosító elvek fontossága miatt van
szükség arra, hogy követésüket, illetve érvényesülésüket szociológiai eszközökkel
is figyelemmel kísérjük. A szociológiai kutatások ugyanis alkalmasak arra, hogy
egy adott jogrendszeren belül kimutassák, mennyire felel meg a gyakorlat
működése a rá vonatkozó igazoló elveknek, és amennyiben ezektől eltér, akkor azt
milyen tényezők okozhatják. Ez a fajta vizsgálódás azért igényli ezt a módszert,
mert a határozatok indokolása a döntést akkor is az igazoló elvekkel összhangban
állónak tünteti fel, amikor valójában nem ez a helyzet. Ilyenkor egy szociológiai
kutatás képes azt feltárni, hogy a létező gyakorlat mennyiben szolgálja valójában
ezen elvek megvalósulását. (Erre példával e jegyzet „A jogi alapelvek
érvényesülésének szociológiai feltételei” című fejezete szolgál.)
Harmadrészt kutathatja azt is a jogszociológia, hogy a jogalkalmazás milyen
kapcsolatban áll a társadalom többi szegmensével, kik azok akik keresik
ennek fórumait és kik azok akik kerülik, vagy milyen hatást gyakorol a
modern jogalkalmazás hagyományos életformákra. Ezekkel a problémákkal –
mivel nem magával a jogalkalmazási folyamat sajátosságaival függenek
össze – „A professzionális jogalkalmazás alternatívái” című fejezetben
foglalkozunk majd.

25
A fenti fejtegetések alapján a jogalkalmazói döntéseket meghatározó tényezőket, és
azok vizsgálati módjait a következőképpen csoportosíthatjuk:

objektív tényezők szubjektív

tényezők
a nyilvánosság előtti igazolást a döntés a döntés
szolgáló indokok nyilvánosságra nem nyilvánosságra
kerülő okai nem kerülő
okai
Jogszabály, igazoló elvek, a bíró fizikai, a döntés
korábbi bírói értékek biológiai, szociális pszichológiai
döntések, (igazságosság, környezete (társas okai (emlékek,
értelmezési jogbiztonság, kapcsolatok, viszony a
technikák, szakszerűség társadalmi háttér, különböző
szakmai stb.) politikai, kulturális értékekhez, a
szabályok stb. viszonyok) többi emberhez,
személyiségi
vonások,
hangulat,
érzelmek stb.)
elsősorban a elsősorban a elsősorban a a jogalkalmazás
tételes jogelméletei jogszociológiai szociológiai és
jogtudományok vizsgálódások vizsgálódások tárgyai pszichológiai
vizsgálódásainak tárgyai vizsgálatának
a tárgyai tárgyát
képezhetik

1.3. Bírói és közigazgatási jogalkalmazás

Az eddigiekben általában beszéltünk a jogalkalmazásról, ugyanakkor korántsem

homogén jelenségről van szó. Ha csupán a hivatalos szervek által végzett
jogalkalmazói munkát vesszük alapul (és nem beszélünk az önkéntes
jogkövetésről), akkor is két típus különböztethető meg: a közigazgatási és a bírói
típusú jogalkalmazás. A két jogalkalmazói fórumrendszer szervezetileg is
elkülönül egymástól (a közigazgatás a végrehajtó hatalom része, míg a bíróság
önálló hatalmi ág), másrészt pedig egy bizonyos fokú hierarchikus viszony is van a
két szervezet között. A modern jogrendszerekben ugyanis – így Magyarországon is
– létezik a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatának rendszere, melynek
révén a bíróság a közigazgatási apparátus aktusainak jelentős részét kontrollálni
tudja.
A következőkben az elemzések során elsősorban a bírói típusú jogalkalmazást
tartjuk szem előtt. Ezt egyik oldalról a bíróságok fontossága és a jogrendszerben

26
betöltött szerepe indokolja. Amint fentebb említettük, a közigazgatási ügyek
jelentős részében is a bíróság mond(hat)ja ki a végső szót, így ez a szerv
kulcsszerepet játszik annak meghatározásában, hogy a jog által lefedett cselekvési
területeken mi lesz a követendő magatartás. A másik oldalon egy prózai ok
található, nevezetesen az, hogy szociológiai jellegű felmérések és elemzések
elsősorban a bíróságok működésével kapcsolatban állnak rendelkezésünkre.
Annyit azonban empirikus felmérések nélkül is megállapíthatunk, hogy a
közigazgatási jogalkalmazásban nagyobb szerepe van a hierarchikus
viszonyoknak. Amíg a bírák az ítélkezési munkájuk terén nem utasíthatóak,
tehát önállóan, a saját legjobb belátásuk szerint hozhatják a döntéseiket,
addig a közigazgatásban jellemző a hivatali felettes utasítási joga. Mindez azt
jelenti, hogy ez utóbbi esetében a döntés kialakításában fontos szerepet
játszanak a szervezeten belüli személyközi (erő)viszonyok, illetve a
szervezeten belül kialakult gyakorlat.

3. A bírói döntéseket befolyásoló nem nyilvános tényezők

Az alábbiakban tehát azokkal a bírói döntést befolyásoló okokkal foglalkozunk,

amelyek az ítélet indokolásában nem kapnak helyet. Ezek közül a nagyobb teret a
bírót körülvevő társadalmi környezetből érkező impulzusok bemutatásának
szenteljük (objektív tényezők), mivel ezek befolyásolják a legintenzívebben a
döntéshozatali folyamatot. Természetesen e tényezők nem közvetlenül hatnak a
jogalkalmazóra, hanem a pszichikumán keresztül, de mégis határozottan
megkülönböztethetőek a döntést befolyásoló szubjektív tényezőktől, amelyek csak
az adott bíróra jellemzőek.

2.1. Objektív tényezők

2.1.1. A bírák társadalmi helyzete

Ha a bírák társadalmi helyzetét kezdjük vizsgálni, akkor az egyik legfontosabb

szempont az lehet, hogy az adott bíró milyen társadalmi környezetből érkezett a
pályára. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a bírói döntést teljes mértékben
determinálja a bíró társadalmi pozíciója, azonban ennek hatása sem zárható ki.
Ilyen szempontból fontos lehet az, hogy anyagi helyzet, és a kulturális tőkével
való ellátottság milyen szintjét képviselik a bírák, illetve bírói karon belül milyen a
megoszlás aránya. Egy angliai elemzés szerint például az ottani bírók 1/4-e a „felső
tízezer” köreiből érkezett, több mint 50%-uk felső-középosztálybeli származással
bír, és csupán a fennmaradó részük született alsó-középosztálybeli vagy munkás

27
családban, és az elemzés további része erre az arányra is tekintettel vizsgálja a bírói
ítéletek szellemiségét.19 Fontos lehet az is, hogy a bíró kar tagjai milyen
középiskolákban, illetve egyetemeken végeztek. Főként azokban az országokban
lehet beszédes az az adat, ahol tradicionálisan jól megkülönböztethetőek az elit és a
„közönséges” iskolák.
További felmérések vonatkozhatnak arra, hogy milyen a bírák életkori
megoszlása, a nemek aránya, illetve az, hogy egy adott társadalomban meglévő
etnikai kisebbségek tagjai mennyire képviseltetik magukat a testületekben. Az
Amerikai Egyesült Államokban például minden szövetségi bíróról számon tartják a
nemét, rasszát és etnikai hovatartozását, továbbá azt, hogy melyik egyetemen
végzett, így ott bőséges mennyiségű adat áll rendelkezésre a szociológiai
elemzésekhez.20 Ezekre az adatokra támaszkodva fejtette ki a feminista jogelmélet
azt a kritikáját, amely szerint a bírói gyakorlat (és így az egész jogrendszer is) a
fehér, középosztálybeli férfiak értékfelfogását és szemléletét tükrözi, amely súlyos
hátrányt jelent a nők számára.21
Ezt a különbséget jól érzékeltetheti az erőszakos nemi bűncselekmények
megítélésében tapasztalható eltérés. A múlt század elején a túlnyomó részben
férfiakból álló bíróságok alakították ki például a feministák által sokat
támadott „végsőkig történő ellenállás” követelményét (utmost resistance
standard), mely szerint csak akkor tekinthető megvalósultnak az erőszakos
közösülés, ha az áldozat megkísérel a végsőkig ellenállni, amennyire
emberileg egyáltalán lehetséges. Tehát nem elegendő az, ha a sértett
tiltakozik és menekülni próbál, a bíróságok szerint a szokásos férfi-nő közti
fizikai különbség esetén a nő gyakorlatilag hozzáférhetetlenné tudja tenni
magát. Ennek következtében tehát látható sérüléseknek kell igazolnia azt,
hogy a nő megpróbált a végsőkig ellenállni. A feminista kritika lényege,
hogy a férfi döntéshozók teljesen figyelmen kívül hagyták a női nem
fiziológiai-pszichikai sajátosságait, a bíróság így olyan cselekvést vár el
tőlük, melyre egyáltalán nincsenek felkészülve – tulajdonképpen férfi-típusú
ellenállást. A komoly fizikai sérülés kockázatát is vállalniuk kell, különben
nem minősül erőszakosnak, tehát bűncselekménynek az aktus.22
Magyarországon a rendszerváltás óta nem készült felmérés arról, hogy a bírói kar
tagjai milyen társadalmi csoportokból rekrutálódtak. Ha a magyar bírák társadalmi
hátterét vonjuk vizsgálódási körünkbe, akkor éppen ezért kevés forrás áll a
rendelkezésünkre.
Talán az empirikus vizsgálatok hiányának is tulajdonítható, hogy a bírák
politikai nézeteit illetően két, egymással élesen szembenálló álláspont is
megfogalmazódott. Pokol Béla azt írja, hogy a magyar bírói kar többsége
19
Lásd: J. A. G. Griffith: The politics of the Judiciary. Fontana Press, London, 1997. 18-20.
o.
20
Lásd http://www.fjc.gov/public/home.nsf/hisj
21
Catherine MacKinnon: Feminizmus, marxizmus, módszer és az állam: Úton a feminista
jogelmélet felé. (Ford.: Péter Orsolya) In: Mai angol-amerikai jogelméleti... 146. o.
22
Részletesen lásd Bencze Mátyás: A szexuális erőszak és a jog. In: Vulgo, 2005/3. 80-101.
o.

28
 szociálliberális beállítódású,23 míg Tamás Gáspár Miklós szerint a bírák
jelentős része szélsőségesen jobboldali nézeteket vall.24
Egy 2010-ben lefolytatott empirikus kutatás során megpróbáltuk feltérképezni a
magyar bírák világnézeti megoszlását az ítélkezés szempontjából fontos értékek
tekintetében. Két kérdést tettünk fel a felmérésben résztvevő büntetőbíráknak. Az
egyik, közvetlenebb kérdés úgy hangzott, hogy szerintük a társadalmi rend, vagy az
egyéni szabadság biztosítása az alapvetőbb célja a büntetőeljárásnak. A válaszadó
bírák pontosan fele az előbbit tartotta fontosabbnak, ami egy rendpárti-konzervatív
felfogáshoz áll közelebb, míg a másik felük az utóbbit, ami liberálisabb felfogásra
utal (1. számú diagram).

1. számú diagram. A társadalmi rendet és az egyéni szabadságot preferáló bírák aránya.

Más arányt kaptunk azonban akkor, amikor a kérdést indirekt módon tettük fel.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy menyire vallanak konzervatív-tekintélyelvű
felfogást a bírák egy konkrét tényállással kapcsolatban. A „vérfertőzés” jelenleg
hatályos szabályozása annak ellenére bünteti a vér szerinti közeli hozzátartozók
közötti szexuális kapcsolatot, hogy ebben az esetben felnőttek, kölcsönös
beleegyezésen alapuló cselekvéséről van szó, amely másnak kárt, sérelmet nem
okoz. Azt kérdeztük, hogy helyesnek tartja-e ennek a tényállásnak a megtartását,
vagy ki kellene kerülnie a büntetendő cselekmények közül. Egy liberálisabb
felfogás hívei szerint e magatartás nem igényel büntetőjogi szankcionálást, míg a
hagyományos konzervatív álláspont az, hogy a közerkölcsbe ütközés elégséges
23
Pokol Béla: A bírói hatalom. Századvég Kiadó, Budapest, 2003. 46. o.
24
http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=74888&archiv=1&next=20

29
indok a kriminalizációhoz. Az eredmény az lett, hogy a bírák túlnyomó többsége
helyesnek tartotta a büntetőjogi fenyegetés fenntartását, ami konzervatív
beállítódásra utal (2. számú diagram). Fontos azonban megjegyezni, hogy ezt az
eredményt a jogászoknak a jogszabályok iránti „természetes” lojalitásával is lehet
magyarázni a politikai konzervativizmus mellett.

2. számú diagram. A bírák álláspontja a vérfertőzés kriminalizációjával kapcsolatban.

Megbízható adataink azzal kapcsolatban vannak a magyar bírói kar

vonatkozásában, hogy milyen az életkori eloszlás. Ez azt mutatja, hogy 2010-ben
az ügyek túlnyomó többségét tárgyaló helyi bírósági bírák majdnem fele (47,2%-a)
viszonylag fiatal, 10 évnél kevesebb szakmai tapasztalattal rendelkezik. 25 Ez a
fontos adat részben magyarázhatja például a magyar büntető bírói gyakorlat
„ügyészbarát” voltát. Egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező bíró nyilvánvalóan
jobban hallgat az ügyészre és inkább tiszteletben tartja a vádban megfogalmazott
tényállást, minthogy kitegye magát a hibázás veszélyének. A bírói kötelező
nyugdíjkorhatár 70 éves korról 62 éves korra történő leszállítása 2012. január 1.
napjától minden valószínűség szerint jelentősen növelni fogja a fiatal, kevés
tapasztalattal rendelkező bírák arányát, annak minden negatív következményével
együtt.26

25
Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Elnökének tájékoztatója a bíróságok általános
helyzetéről és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács tevékenységéről.
http://www.birosag.hu/engine.aspx?page=OIT_ParlamentiTajekoztatok , 36. o.
26
Hivatalos források szerint ez az intézkedés összesen 276 bírót érintett a közel 3000 fős
bírói karból. http://www.mabie.hu/node/1147

30
 A másik rendelkezésünkre álló empirikus adat, amelyik a bírói kar összetételét
jellemzi, a nemek arányára vonatkozik. A rendszerváltás előtt a pálya egyik fő
problémájának azt tartották, hogy elnőiesedett. A 90-es évektől ez a helyzet
valamelyest változott, de jelenleg is megfigyelhető a pályán a női nem
dominanciája. A helyi és a megyei bíróságokon dolgozó bírák majdnem 70%-a
nő.27 Ez az arány azért érdekes, mert – amint a fenti példából is kitűnt – lényeges
különbségek lehetnek egy férfi és egy nő szemléletmódja között az esetek
megítélésében is.
A bírák anyagi helyzetéről felmérés Magyarországon nem készült. Egy
törvényi előírás következtében28 minden bírónak kell tenni vagyonnyilatkozatot,
azonban ez nem nyilvános. Az egyetlen mutató, amelyből megítélhetjük ezt, az a
bírák javadalmazása. Általánosságban elmondható, hogy a rendszerváltás előtt a
bírói kar Magyarországon alulfizetett volt, a helyzet javítására először 1992-ben
tettek lépéseket, majd a bírói illetményt tovább emelte az 1997-es
igazságszolgáltatási reform. A következő nagy ugrást pedig a 2003-ban két
lépcsőben végrehajtott több mint 50%-os illetményemelés jelentette. Ezzel a
magyar bírói kar a 2004. május 1-én az Európai Unióhoz csatlakozott új
tagállamok között már viszonylag előkelő helyen szerepel a javadalmazást illetően.
A bírák jövedelme természetesen még így sem éri el a piacon tevékenykedő
„sztárügyvédek” keresetét, azonban a biztos és más állami alkalmazottakhoz képest
jelentős mértékű jövedelem immár megfelelő egzisztenciát biztosít. A bírói kar
tagjait tehát kétséget kizáróan a középosztályhoz kell sorolnunk, a kérdés inkább
az, hogy annak melyik szegmenséhez tartozik a bírói kar zöme.

2.1.2. A társadalmi változások által generált kihívások

Jelentős meghatározója a bírói gyakorlatnak az, hogy milyen társadalmi, politikai,

kulturális és technikai változások közepette kell a bíráknak alkalmazniuk az adott
joganyagot. A XIX. század végén, a XX. század elején éppen az indította el a
jogszociológiai mozgalmakat, hogy a klasszikus szabadversenyes piacgazdaságra
kimunkált jog már nem volt megfelelő a monopolkapitalista társadalmi viszonyok
közepette. Az így keletkezett feszültségek enyhítése érdekében a jogalkalmazók
többször eltértek a vonatkozó jogszabályoktól annak érdekében, hogy a kialakult
körülményeknek megfelelő ítéletet tudjanak hozni.
A XXI. század elején szintén tapasztalható, hogy átalakulóban van a minket
körülvevő társadalmi valóság. Létrejöttek, vagy létrejövőben vannak a
posztindusztriális társadalmak, ahol a munkavállalók nagyobb része már nem az
anyagi értelemben vett termelésben (ipar, mezőgazdaság) vesz részt, hanem
szolgáltatásokat nyújt. Egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az immateriális
javak, az európai egységesülési folyamattal és a globalizációval pedig lassan
27
Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács… 36. o.
28
2011. évi CLXII. törvény 197. §

31
erodálódni látszanak a nemzetállami határok. Mindezek új kihívásokat jelentenek a
jog számára is.
Nem mondhatjuk azt, hogy a magyar joganyag naprakészen követi ezeket a
változásokat, így a társadalmi változások által támasztott követelmények és az írott
jog közti feszültséget a bíráknak kell feloldaniuk. A stabil és rögzült joganyag
hiánya éppen ezért veszélyezteti az egységes jogalkalmazást, és nem garantált a
magas színvonalú ítélkezés sem.
Jól példázza ezt a diszkrepanciát a jelenleg hatályos magyar Polgári
Törvénykönyv, amely még 1959-ben lépett hatályba, amikor Magyarország még
jelentős részben agrár-országnak számított. Így a kódex igen részletesen
szabályozza az ún. szomszédjogokat (a szomszéd telkére átnyúló faág termésének
tulajdonjogát, a szomszéd telekre tévedt háziállatok visszavitelének feltételeit stb.),
vagy például a Ptké. külön nevesíti a méhraj befogását, mint tulajdonszerzési
formát. Ehhez képest a napjainkban mind gyakrabban előforduló személyiségi jogi
jogsértéssel kapcsolatos ügyekben megfelelően részletes szabályozás, és pontos
fogalom-meghatározások híján a bírósági gyakorlatban igen nagy bizonytalanság
uralkodik,29 de úgyszintén nagyrészt szabályozatlanok például az internet
használatával kapcsolatban felmerült jogi problémák.
Lemaradásban van a legújabb fejleményekhez képest a büntetőjogunk is. A
magyar büntetőjog és büntetőeljárás túlnyomó részben még ma is a XIX. századi
mintára épül fel. Ebben az időszakban a bíróságok elé kerülő bűncselekmények
tipikusan „közönséges” cselekmények közül kerültek ki (lopás, testi sértés,
garázdaság, rablás). Nem volt még jelentős a szervezett bűnözés, és hiányoztak az
elektronikus úton elkövetett bűncselekmények, továbbá az sem volt gyakori, hogy
pénzügyi és gazdasági ügyek képezzék a vád tárgyát. A közönséges
bűncselekmények elbírálásához elegendő volt a megfelelő jogászi szakismeret,
ezen túlmenően az általános élettapasztalat segítette a bírákat az ügy
megoldásában. Manapság viszont rendkívül sok olyan ügy van, amelynek
tényállásának megértéséhez, vagy a bűnösség megállapításához speciális (pl.
közgazdasági, pénzügyi, számviteli, számítástechnikai) ismeret volna szükséges,
mellyel azonban a bírák nem rendelkeznek és az eljárásjogunk sem ismeri azokat
az intézményeket, szerveket, amelyek segíthetnék a bíró munkáját (a bíró ugyan
most is kirendelhet szakértőt, azonban gyakran már a szakértőhöz intézendő
kérdések feltételéhez is kellene a megfelelő – nem jogi – szaktudás). Nem véletlen,
hogy így nagy volumenű bonyolult ügyek sokáig húzódnak és gyakran születik
ellentétes határozat a bírósági hierarchia különböző szintjein, amely a bíróságokkal
szembeni bizalom elvesztését, vagy csökkenését eredményezheti.
Plasztikusan vázolja ezt a helyzetet a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, aki
szerint „A rendszerváltás után olyan új típusú bűncselekmények merültek fel,
olyan ügyekben emeltek vádat, amelyekre addig nem volt példa. Ítélkezési

29
Lásd Tóth Endre: Miből lesz a köztudomás? (http://www.juris.u-
szeged.hu/kontroll/pdf/kontroll3.pdf)

32
 gyakorlat hiányában a bírák a jogszabály értelmezése mellett csak a
lelkiismeretükre támaszkodhattak.”30
A rendszerváltás utáni évek egyik legnagyobb kihívása a bíróságokkal szemben az
ügyek számának nem várt mértékű megnövekedése volt. Mivel a bírói kar nem
bővült olyan ütemben, mint ahogy azt az ügyek számának növekedés igényelte
volna, ezért az elsődleges probléma a bírák leterheltsége lett. 31 Mind a polgári,
mind a büntető ügyek sokáig húzódtak, ezért a közvélemény nyomása miatt az
elsődleges cél az ügyhátralék ledolgozása lett. Az ügyek mielőbbi befejezésének
igénye viszont azt eredményezte, hogy a bírák érdekeltek lettek abban, hogy a
lehető legkönnyebb, legegyszerűbb módon fejezzék be az ügyeket, ez pedig
gyakran az ítéletek megalapozottságának rovására mehet. Az így kialakult
gyakorlat sokan bírálják a formalizmusa miatt: kutatások azt mutatják, hogy az
ítélkezés nem minden esetben átgondolt, és fontos jogi alapelvek nem
érvényesülnek hatékonyan a bírósági eljárások során (Lásd az „Alapelvek
érvényesülésének szociológiai feltételei” című fejeztet).

2.1.3. Politika és korrupció

Egy másik olyan probléma, amelyet nem lehet kikerülni, ha jogalkalmazás

szociológiájáról beszélünk, az a politika hatása az ítélkezésre. A politika és
jogalkalmazás kapcsolata rendkívül összetett. Minden jogalkalmazás politikai
annyiban, hogy befolyásolja az emberek életét (ez a célja a politikának is), és a
jogalkalmazás során általában politikai céllal alkotott szövegeket kell alkalmazni a
bíráknak, tehát valójában politikai érdekeket és célokat mozdítanak elő ítéleteikkel.
Amikor a bíróságokat a politikai befolyástól óvják, az azt az igényt fejezi ki,
hogy a napi politika, a direkt pártpolitika ne avatkozzon be a bírói döntési
folyamatba. Ez minden alkotmányos demokráciában követelmény, és a bíróságok
tekintélyét nem kis részben ez a függetlenség alapozza meg. A bíróságok és az
aktuálpolitika közötti kapcsolatra vonatkozóan a magyar helyzetet illetően két
szélső álláspont szokott megfogalmazódni. Az egyik szerint a politika képes
befolyásolni a bírói döntéseket, és meg is teszi ezt, létezik tehát valamilyen
informális kapcsolat a politikusok és a bírák között. Ez, a főleg a laikus
közvélemény részéről képviselt nézet élesen különbözik a bírák önképétől, amely
szerint a bírák hermetikusan el vannak zárva a politikai befolyás lehetőségétől, így
kizárt bármiféle politikai ráhatás.32
Ebben a kérdésben megalapozottan feltételezhető, hogy mindkét álláspont
túloz. Egyrészről az általános szociálpszichológiai kutatások azt mutatják, hogy
döntési szituációban csupán nagyon kevesen tudnak az őket körülvevő társadalmi
miliőben uralkodó vélekedéseket kizárva dönteni (ez a konformitás jelensége). A

30
http://hvg.hu/hvgfriss/200601HVGFriss2199/page2.aspx
31
Egy erre vonatkozó empirikus felmérés adatait lásd: http://www.nol.hu/cikk/397011
32
Fleck Zoltán: Jog, igazság, politika. In: HVG, 2003/16. 46. o.

33
helyzet pedig az, hogy a bírák nem élnek elszigetelten, a társadalmon kívül, ezért
nem minden esetben tudnak függetlenedni a politika szereplői által nyíltan vagy
burkoltan megfogalmazott elvárásoktól. Másrészről, mivel a bírósági eljárás „szem
előtt” vannak, a bírák döntése, és indokolása hozzáférhető, nehéz a direkt politikai
nyomásgyakorlás.
A politikai befolyáshoz hasonló jellegű diszfunkcionális jelenség a korrupció.
A modern bíróságok a valódi demokráciákban ahhoz a szervezetrendszerhez
tartoznak, ahol legnehezebb a korrupciót megvalósítani. Ennek oka az, hogy a
bírósági eljárások nyilvánosak, azokon bárki jelen lehet, a bírót nem lehet utasítani,
adott a fellebbezés lehetősége és az eljárás kontradiktórius, tehát majdnem minden
ügyben van olyan fél (ügyész, vádlott, alperes, felperes), aki jelezheti a felettes
fórumok felé, ha számára nehezen érthető döntés születik. Szintén csökkenti a
korrupció lehetőségét, hogy a bírák másodfokon tanácsban járnak el, tehát nem egy
személy hozza a döntést. Mindennek ellenére a napi híradásokban az elmúlt
időszakban nem egyszer számoltak be bírák ellen korrupciós ügyben indult
eljárásról, ám jogerős elítélésről még nincs tudomásunk.

2.1.4 A bíróság mint szervezet

A bírói döntéshozatali folyamatot bizonyos mértékben szintén befolyásolja (bár

távolról sem olyan mértékben, mint a közigazgatási jogalkalmazás esetében), hogy
a döntések egy szervezeti kereten belül történnek. A szervezet a maga sajátos
értékelési mechanizmusával, belső viszonyrendszereivel, hierarchiájával jelentős
mértékben meghatározza a születő döntések sajátosságait. A legfontosabb hatás
abban nyilvánul meg, hogy a szervezet a tagjait konformitásra neveli, így bírói
pályán is az csinálhat karriert, aki igazodik a szervezet elvárásaihoz. Az a bíró, aki
leginkább át tudja venni a felettes bíróságok döntéseinek stílusát, szellemiségét,
érvelési módját, számíthat arra, hogy előre jut a hierarchián belül. Ennek a
helyzetnek előnyös hatása az, hogy egységessé teszi/teheti az igazságszolgáltatást,
hátránya ugyanakkor, hogy a szervezeti szempontok, vagy a hierarchiában elfoglalt
magasabb pozíció felé törekvés fontosabbá válik a döntés tartalmi értelemben vett
helyességénél.
Ezek, a bíróságok bürokratikus szervezeti mivoltával összefüggő
megállapítások érvényesek a magyar bíróságokra is, már csak azért is, mert a
jelenlegi magyar eljárásjog rendkívül széles körben engedi meg a fellebbezést, ami
biztosítja a felsőbíróságok állandó kontrollját. A pályán való előrejutás egyik
legfőbb záloga ugyanis az, ha minél kevesebb ítéletét változtatják meg, illetve
helyezik hatályon kívül egy bírónak, és ezt leginkább úgy tudja elérni, ha igazodik
a saját másodfokú (megyei vagy fővárosi) bírósága elvárásához.
A szervezeti igazgatásban 1997 és 2012 között az Országos
Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) töltött be vezető szerepet, amely egy nagyobb
részt bírókból álló önkormányzati szervként irányította a bíróságokat, és a bíróság

34
„belügyeitől” elzárja a végrehajtó hatalmat. Az OIT működését számos kritika érte
a közelmúltig, melyek közül a legerőteljesebb arra irányul, hogy annak választott
bíró tagjai a bírósági vezetők (elsősorban a megyei elnökök) közül kerültek ki,
ilyen módon az OIT-ben saját magukat ellenőrzik, és a beosztott bírók nem tudnak
kontrollt gyakorolni a bírói igazgatási apparátus felett. 2012. január 1. napjától
azonban megszűnt a bíróságok önigazgatása, és ezt a feladatot az Országos Bírói
Hivatal látja el, amelynek elnökét az országgyűlés választja 2/3-os többséggel.
Szervezetszociológiai értelemben az jelenthet problémát, hogy a bírói függetlenség
garanciájának súlypontja az eddigi intézményes biztosítékról a megválasztott elnök
személyes kvalitásaira, habitusára tolódik át.

2.2. Szubjektív tényezők

Léteznek pszichikai tényezők, melyek szintén erőteljesen befolyásolják az

ítélkezést. A bíró előítéletei, intuíciói, rossz vagy jó emlékei, érzelmi állapota,
személyes igazságérzete, szimpátiája vagy antipátiája igen sokszor
meghatározhatja a döntést. Ezek a faktorok befolyásolhatják mind a
jogkérdésekben való döntést (azt, hogy pl. melyik jogértelmezést választja a bíró),
mind a tényállás megállapítását. Ez utóbbit főként azért, mert a bizonyítékok
megtalálása és értékelése egy bonyolult folyamat, amely nem csupán szakmai
tudást igényel, hanem jelentős élettapasztalatot is. Így a bíró élményei, emlékei, a
viszonya bizonyos emberekhez, eseményekhez kisebb vagy nagyobb mértékben
meghatározhatja, hogy mely bizonyítékokat fogad el, és melyeket nem a tényállás
megállapításakor. E tényezők erejéről Jerome Frank írt a legplasztikusabban, aki
gyakorló bíróként maga is megtapasztalta a pszichikum jelentőségét a
döntéshozatali eljárásban:
„...azt kell belátnunk, hogy – azon tények tanulmányozása közben, amelyekre
az ítélet vonatkozik, illetve gyakran jóval az egész szituációra vonatkozó
felismerés megszületése előtt – ezek az apró és jól elkülöníthető személyes
behatások folyamatosan működnek. Tehát a bírónak a tanúk, az ügyvéd vagy
a felek iránti rokon- vagy ellenszenve a per során végig dolgozik. Személyes
múltja miatt pozitív vagy negatív reakciót váltanak ki benne a nők, a szőke
nők vagy a szakállas férfiak, a déliek, az olaszok vagy az angolok, a
vízvezeték-szerelők, a papok, a diplomások, vagy a demokraták. Egy
hangsúly, egy köhintés vagy egy gesztus is kellemes vagy fájdalmas emléket
idézhet fel benne. Miközben az ilyeténképpen viselkedő tanúra figyel,
emlékei hatással vannak arra, amit hall, és másként fűzi azt egésszé, de
befolyásolja azt is, hogy miként fogja minősíteni a tanúvallomás súlyát,
hihetőségét.”33
A bírói gyakorlat viszonylagos egységessége azonban arra utal, hogy a hosszas
tréning során (melynek fontos része a jogászi szocializáció, a jogászi gondolkodás
33
Jerome Frank: Az ítélkezési folyamat és a bírák személyisége. (Ford.: Bóka János) In:
Badó attila (szerk.): Bíráskodás… 56-57. o.

35
elsajátítása, a jogszabályok tiszteletére nevelés) a bírók döntő többségében kialakul
az ügyekhez való olyan viszonyulás, amelynek következtében törekednek a
szubjektív tényezők minimális szintre szorítására, de tudnunk kell, hogy ezeket
nem lehet teljesen kizárni az ítélkezési folyamatból, mivel abban a teljes
személyiség részt vesz.
A magyar joggyakorlatból is tudunk példát hozni arra a helyzetre, amikor a
bíró előítéletei jutnak szerephez. Az alábbi indoklási részlet egy olyan ügyből
származik, amelyben a rendőr vádlott mellett tanúskodó kollégáinak vallomását
vetette el a bíróság.
„A bíróság úgy ítélte meg, hogy a rendőrök között olyan mélységű a másik
iránti szolidaritás, hogy akár a hamis vallomástételt is vállalják, hogy a
vádlottak padján ülő társuk felmentésére kerüljön sor. Ez az érdek, mely a
bajtársi együttműködésből ered, melyet a kiközösítéstől való félelem táplál
nagyobb, mint az a bűnüldözési érdek, mely alapján vallomásukkal a
felderítést elősegítenék és a bűncselekményt elkövetők felelősségre vonása
nem maradna el.”34

34
Fővárosi Bíróság, 440/2007. sz.

36
 A jogi alapelvek érvényesülésének szociológiai feltételei
(Bencze Mátyás)

1. Problémafelvetés, a kutatás hipotézise

A bírósági gyakorlatban alkalmazandó jog nem merül ki az esethez legközelebb

fekvő jogi normában (jogszabály, felsőbírósági döntés). A „jogkereső közönség”
igazoltan várhatja el, hogy a bíróságok vegyék figyelembe az egyes jogszabályokat
igazoló átfogó alapelveket; a bíróságok feladata ugyanis nem pusztán a mechanikus
jogalkalmazás, hanem az állampolgári alapjogok védelme is. Ebben a fejezetben
egy olyan kutatást mutatunk be, amely egy alapelv „sorsának” vizsgálatán
keresztül arra koncentrál, hogy milyen szociológiai tényezők befolyásolják a fontos
jogi elvek érvényesülését. A vizsgált alapelvelv a büntetőeljárásban központi
szerepet játszó ártatlanság vélelme. Ez az alapelv megköveteli a vádlótól, hogy ő
bizonyítsa a vádlott bűnösségét, és azt is, hogy a bíróság kétséget kizáróan nem
bizonyított tényt ne értékeljen a vádlott terhére (in dubio pro reo elv). A
jogszociológiai vizsgálódások számára rendkívül érdekes, hogy a büntető
ügyekben a tényállás megállapítása során mennyire érvényesül ez az alapelv.
A részletes vizsgálatot az is indokolja, hogy a statisztikai adatok azt sejtetik: ez
a vélelem a büntetőbíróságok gyakorlatában nem érvényesül, sőt éppen ennek az
ellenkője figyelhető meg, 100 megvádolt személyből 96-97-et elítélnek. 35 Ebből az
a kezdeti hipotézis állítható fel, hogy a magyar büntető bíróságok „idegenkednek”
a vádlottak felmentésétől, a „természetes ügymenet” a megvádolt személyek
elítélése. Szociológiai szempontból nem az az érdekes, hogy miként értékeljük ezt
a gyakorlatot, hanem az, hogy bizonyítható-e ez a bírói attitűd, és ha igen, akkor
azt milyen jogon kívüli tényezőkre lehet visszavezetni.

2. A kutatás módszertana

A kutatás során abból indultunk ki, hogy a hazai bírói gyakorlatot a bizonyítási
eljárások zömét lefolytató első fokon eljáró bíróságok döntésein keresztül lehet
elemezni. Ezen ítéletek vizsgálatából szűrhető le következtetés arra nézve, hogy
miként érvényesül az in dubio szabály, milyen fokú ténybeli bizonyosság elérése
tükröződik a döntések indokolásából.

35
http://www.mklu.hu/cgi-bin/index.pl?lang=hu

37
2. 1 Az ügyek kiválasztása

A kutatást nagyban megkönnyítette, hogy rendelkezésünkre állt a bíróságok

honlapján működő anonimizált adatbázis.36 Ez az összes olyan ügyben született
érdemi határozatot tartalmazza, amelyek a 2006 óta legalább az ítélőtáblák
szintjéig eljutottak. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy túlnyomó részt olyan
ügyek kerültek be az elemzett mintába, amelyek első fokon valamelyik megyei
bíróságon indultak, és amelyeknek az ítélőtábla a másodfoka (főként: emberölés,
életveszélyt vagy halált okozó testi sértés, hivatali vesztegetés). A jelenlegi
eljárásjogi rendszerben a helyi bíróságokról csupán nagyon kevés ügy juthat el az
ítélőtáblákig (azok az ügyek, amelyekben a másodfokú bíróság a bűnösséget
illetően változtatott az elsőfokú ítéleten). Ez a helyzet elméletileg ugyan nem,
gyakorlatilag azonban befolyásolhatja a bizonyítás minőségét, esetleg a bűnösség
megállapításához szükséges bizonyítottság mértékét. Bár az eljárásjogi szabályok
ugyanúgy vonatkoznak a kisebb súlyú, mint a nagyobb horderejű ügyekre, mégis
okkal feltételezhető, hogy az eljáró hatóságok nagyobb körültekintéssel és
módszeresebben folytatják le a bizonyítást például egy különös kegyetlenséggel
elkövetett emberölés ügyében, mint egy garázdaság miatt indult eljárásban. Emiatt
kritizálható a kutatás: a bíróság elé került ügyek egy része ugyanis
„felülreprezentált” lesz a mintában, és elképzelhető az, hogy más a bizonyítás és a
mérlegelés színvonala a kisebb jelentőségű ügyekben, így a tényleges kép nem úgy
fest, ahogyan azt kutatásunk tükrözi.
Két indok alapján mégis úgy gondoltuk, hogy elég lesz a bírósági adatbázisban
fellelhető ügyekre támaszkodnunk. Először is, az ügy súlyosabb mivolta nem
csupán az eljáró hatóságok tüzetesebb vizsgálódását eredményezheti, hanem
egyúttal nagyobb nyomást is helyez rájuk az eredményességet illetően. Ilyen
nyomás alatt nem elképzelhetetlen, hogy a bizonyítékok értékelése nem az in dubio
elvnek megfelelően történik (sajnálatosan ezt feltevést látszik igazolni pl. a hírhedt
móri bankrablás ügye, vagy Pusoma Dénes megfilmesített tragédiája). A másik érv
az, hogy amennyiben a vizsgált mintában (melynek zömét a fajsúlyos ügyek
képezik) is kimutathatóak bizonyos negatív tendenciák az in dubio elvvel
kapcsolatban, akkor ez már önmagában is jelzés értékű lehet a gyakorlat
problémáira nézve, egyben alapként szolgálhatnak egy további szélesebb körű
kutatáshoz.
További módszertani sajátossága a kutatásnak, hogy azokat az ügyeket
választottuk ki a teljes adatbázisból, amelyek esetében a vádlott tagadta a
cselekmény elkövetését. Erre azért volt szükség, mert a Be. szerint [118. § (2) bek.]
ugyan a beismerő vallomás nem helyettesíti a teljes bizonyítást, a gyakorlatban
azonban tudjuk, hogy a beismerő vallomás esetén a dolgok természetéből fakadóan
az ártatlanság vélelmének és az in dubio elvnek a garanciális jelentősége lecsökken
(a teljes magyar gyakorlatban elvétve találkozhatunk olyan ítélettel, amelyben a
beismerés ellenére valakit felmentett a bíróság). Az a kérdés, hogy a bíróságok
36
http://birosag.hu/engine.aspx?page=anonim

38
mennyire veszik komolyan ezeket a garanciákat, igazából csak azokon az ügyeken
keresztül válaszolható meg, amelyekben komoly téttel bír a betartásuk vagy a
megkerülésük. Erre a szempontra is tekintettel csak arra a cselekményre nézve
vizsgáltuk az ítéleteket, amelyek az adott ügyben a legsúlyosabbként minősültek
(„főcselekmény”) – a felmentés/elítélés arányt is csak ezekre nézve számoltuk ki.
Úgy ítéltük meg, hogy az elv érvényesülését illetően nincs túl nagy jelentősége
annak, hogy valakit emberölésért elítélnek, de a garázdaság miatt emelt vád alól
ugyanakkor felmentik.
A kiválasztás másik szempontja az volt, hogy az ügyek a kvantitatív
(számszerű, mennyiségi) analízis szempontjából viszonylag egyszerűen
kezelhetőek legyenek. Ezért azokat az ügyeket figyelmen kívül hagytuk,
amelyekben sok vádlott szerepel, és döntően egy, néhány esetben két vádlottas
ügyeket gyűjtöttünk ki. A feldolgozás megkönnyítése érdekében azokat az eseteket
sem vettük bele a mintába, melyek túlságosan terjedelmesek és bonyolultak voltak,
és szintén kihagytuk azokat is, amelyekben az anonimizálás olyan „jól” sikerült,
hogy az indokolásból nem lehetett megtudni, melyik állítást, melyik tanúnak
tulajdonítja a bíróság. Ezeket az ügyeket leszámítva a kiválasztott ítéletek felölelik
az adatbázisban szereplő összes olyan ítéletet, amelyekben az ártatlanság
vélelmének valódi tétje volt.

2.2 Az ítéletek elemzésének módja

A fentiek szerint kiválogatott ügyeket (2006 és 2010 között összesen 279 darabot
találtunk) kétféle módszerrel vettük vizsgálat alá. A kvantitatív módszer lényege
abban állt, hogy egy olyan – táblázatba foglalt – kérdéssor állítottunk össze,
amelyekre egyszerű, statisztikailag könnyen értékelhető válaszok voltak adhatók
(ezek egy részét számokkal előre kódolni lehetett). A kérdéseket három nagy
csoportra oszthatjuk: az elsőbe tartoznak az ügyek azonosító adataira és általános
jellemzőire vonatkozó kérdések (ügyszám, melyik megyében indult, felmentés
vagy elítélés lett az eredmény, mi történet a fellebbviteli eljárásban, milyen a
vádlott társadalmi státusza). A második kérdéscsoport az indokolásban szereplő
különféle bizonyítékok előfordulási gyakoriságára vonatkozik – terhelő és mentő
bizonyítékok szerinti bontásban (így olyan jellemzők derülnek ki, hogy pl. hány
tanú tett terhelő vallomást az ügyben, ezek közvetlen vagy közvetett tanúk voltak,
vagy pl. készült(ek)-e az eljárás során szakértői vélemény(ek), volt-e okirati,
esetleg poligráfos bizonyítás etc.). Csak azokat a bizonyítékokat regisztráltuk,
amelyek a vádlott bűnösségével álltak összefüggésben (tehát pl. azok a
szakvélemények, melyek pusztán az okozott kár nagyságára vagy az okozott
sérülés gyógytartamára vonatkoztak, nem lettek figyelembe véve). Az ügy
feldolgozója ezen túl rögzíthette még a bizonyítékokkal kapcsolatos külön
észrevételeit. Harmadikként pedig a bizonyítékok értékelésekor felhasznált érveket
gyűjtöttük ki. Ezeket két alcsoportra osztottuk: a kialakult bírói meggyőződést

39
alátámasztó (asszociatív), és az álláspontjával szembenálló érveket gyengítő
(disszociatív) érvekre (asszociatív érv pl., hogy a tanú vallomását valamilyen tárgyi
bizonyíték alátámasztotta, disszociatív pedig az, hogy a bírói meggyőződéssel
ellentétes vallomást tevő tanú vagy vádlott valamilyen okból szavahihetetlen). 37 Az
előzetes vizsgálódásaink során arra a következtetésre jutottunk, hogy az általában
felhasznált érvelési eszköztár véges, így a különböző érveket számokkal tudtuk
kódolni a táblázatban. Természetesen itt is hagytunk lehetőséget arra, hogy az adott
ítélet feldolgozója megtegye a bírói érveléssel kapcsolatos megjegyzéseit.
Az így elkészült elektronikus alapú táblázat alkalmas lett arra, hogy különböző
statisztikákat, illetve kereszttáblákat készítsünk, amelyekkel fel tudtuk tárni a
bizonyítékok értékelésének számszerűsíthető összefüggéseit. Például kimutatható
lett, hogy a bűnösséget kimondó vagy a felmentő ítéletek igényeltek-e alaposabb,
több érvet felvonultató indokolást, mennyire tartják fontosnak a bíróságok, hogy
reagáljanak az álláspontjukkal szembeni érvekre, vagy éppen az, hogy a vádlott
társadalmi státusza korrelációban áll-e az elítéléséhez szükséges bizonyítékok
számával etc.
Természetes azonban, hogy egy olyan bonyolult szellemi tevékenységet, mint a
bizonyítékok értékelése, nem lehet pusztán számszerű összefüggések segítségével
elemezni. Ezért a feladatunk másik részét a kvalitatív (a minőségre irányuló)
elemzés képezte. Arra helyeztük a hangsúlyt, hogy kvantitatív elemzés
eredményeit is felhasználva kiderítsük, a „szabad értékelés” általános elve mögött
kialakultak-e olyan érvelési fordulatok, rejtett vélelmek, sémák, amelyeknek a
mérlegelést könnyítő funkciója van, ugyanakkor pedig befolyásolják az in dubio
szabály érvényesülését. Az analízis során zsinórmértéknek azt vettük, hogy
menyire tekintheti meggyőzőnek az érvelés egészét, vagy annak világosan
elhatárolható elemeit egy olyan racionálisan és elfogulatlanul gondolkodó személy,
aki csupán az ítélet indokolását ismeri. Mivel az indokolások meggyőző erejét nem
csupán összességükben, hanem az egyes érveket tekintve is vizsgáltuk, az egyes
érvelési panelekkel szemben a megfogalmazott kritikák nem jelentik okvetlenül
azt, hogy az adott ítéletet nem találtuk összességében meggyőzőnek, csupán annyit,
hogy a bíróság bizonyos érvei vitathatóak voltak. Természetesen, ha egy adott
ügyben több ilyen aggályos elem található, az kihatással lehet az ítélet meggyőző
erejére.

37
Az asszociatív és disszociatív érveknek a jogászi munkában betöltött szerepére lásd
Szabó Miklós: Jogbölcseleti előadások. Bíbor kiadó, Miskolc, 1998. 65. o.

40
2.3 A kérdőíves vizsgálat

A kutatási hipotézisünk az volt, hogy az ítéletek feldolgozásából nyert eredmények

magyarázatának egyik lehetséges forrása a bírák attitűdjeiben kereshető. A
rendelkezésre álló bizonyítékok értékelésének folyamata a magyar jogban
rendkívül általánosan került szabályozásra, így a törvény nagyon sokat bíz a
bíróságokra. Az in dubio elv és a szabad bizonyítási rendszer tág keretein belül
kialakuló gyakorlat ezért nagyban függ attól, hogy a bírák hogyan gondolkodnak.
Erre a megfontolásra tekintettel arra voltunk kíváncsiak, hogy a bírák milyen
szerepben látják önmagukat, milyen célokat tulajdonítanak magának a
büntetőeljárásnak, és milyen támpontokat használnak a mérlegelés során. Ezért az
Eötvös Károly Közpolitikai Intézettel (EKINT) közösen készítettünk egy olyan
kérdőívet is a büntetőügyekben eljáró bírák számára. Ebben volt több olyan kérdés,
amely speciálisan a bíráknak az ártatlanság vélelmére, illetve az in dubio elvre
vonatkozó attitűdjének feltérképezésére alkalmas, más részük pedig általában
tesztelte a bírák érzékenységét az alapelvek alkalmazására.
A kérdések egy része direkt módon irányult ezekre az attitűdökre, más részük
viszont indirekt, „álcázott” formában. Reálisnak tartottuk ugyanis azt a veszélyt,
hogy ha a válaszadó tudja, „mire megy ki a játék”, akkor hajlamos lehet jobb
színben feltüntetni az attitűdjeit, illetve a gyakorlatát, mint amilyenek azok a
valóságban, és „tankönyvízű” válaszok születnek. A válaszok elemzésekor ezért
külön is vizsgáltuk a kérdések e két csoportját. Igyekeztünk olyan módon
megfogalmaznia a kérdéseinket, hogy azok ne sematikusak, általánosak legyenek,
hanem egy-egy konkrét gyakorlati probléma megoldására várjanak feleletet.
Feltételezésünk szerint, bár egy teszt-szituáció mindig más, mint a tényleges
gyakorlat, így inkább várható az, hogy működésbe lép a gyakorlat során rögzült
gondolkodási mód.
A kérdőívet minden büntetőbíró megkapta elektronikus levél formájában.
Sajnos, a körülbelül 1200 büntetőbíró közül kevesebben mint 70-en válaszoltak, és
ők sem mindegyik kérdésre. Az alapsokaság viszonylagos homogenitása miatt
azonban úgy gondoltuk, hogy a kapott válaszokból megalapozottan vonhatóak le
bizonyos következtetések.

3. A kutatás eredményei

3.1 Az ítéletek kvalitatív vizsgálata

A kiválasztott ítéletekben fellelhető indokolások elemzésekor tehát arra kerestünk

választ, hogy a törvény által meghatározott általános mérlegelési sztenderdhez (a

41
bizonyítékok szabad értékelése) kapcsolódóan milyen érvelési minták és sémák
alakultak ki a gyakorlatban és ezek mennyiben felelnek meg az in dubio elvnek.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy bírói az indokolások formai szempontból
nem kifogásolhatóak, azok majdnem mindegyike tartalmaz érdemi érveket arra
nézve, hogy milyen bizonyítékok alapján mondta ki bűnösnek a bíróság a vádlottat
vagy miért mentette fel. A tartalmi szempontokra figyelve azonban azt állapítottuk
meg, hogy érvek a bűnösséget kimondó döntések indokolásában sok esetben nem
rendelkeznek azzal a meggyőző erővel, amely „kétséget kizáróvá” tenné az olvasó
számára azt, hogy a vádlott követte el a terhére rótt bűncselekményt.
Számos ügyben találkoztunk olyan igazolási módszerekkel, érvelési sémákkal,
amelyek távol állnak attól, hogy valóban ésszerű módon támasszák alá a
bűnösségét, így „hézagossá” tették az indokolást. Összesen 12 ilyen kisebb-
nagyobb problémát tudtunk azonosítani. E fejezetnek nem célja mind a 12 típust
részletesen elemezni, csupán azt a két kategóriát emeljük ki, amelyek a leginkább
összefüggésben állnak az ártatlanság vélelmének értelmezésével és alkalmazásával.

3.1.1 Az érvek egyoldalú vizsgálata, rejtett vélelmek

A bíróságok a szabad bizonyítás leple alatt sok esetben hajlamosak a

rendelkezésére álló érvkészlet egyoldalú, következetlen használatára. A
mérlegelési szabadság ebben az esetben azt jelenti, hogy a bíró szabadon választja
meg: melyik érvelési panelt melyik bizonyíték értékelésekor alkalmazza. Lehet
például, hogy az egymással ellentétes nyilatkozatot tevő sértett és vádlott egyaránt
következetes, ellentmondásoktól mentes vallomást tett, ám a bíróság ezt a tényt
csupán az egyik vallomás értékelésével kapcsolatban rögzíti (ha pl. bűnösséget
kimondó ítélet születik, akkor csak a sértett, illetve a sértetti vallomást megerősítő
bizonyítékok elemzésekor említi ezt). Vagy: hiába vallanak a mentő tanúk is
egybehangzóan és következetesen, csak a terhelő tanúk esetében jelzi ezt a bíróság,
elfelejtkezve arról, hogy a mentő tanúk is így vallottak. A másik tipikus érvelési
szituáció az, amikor a bíróság az álláspontjával szembenálló bizonyíték
gyengeségeit felsorakoztatja és részletesen elemzi, ugyanakkor az alátámasztó –
elsősorban: személyi – bizonyítékok vonatkozásában „lényegtelen, apróbb
ellentmondásokról” beszél, amelyek a „cselekmény óta eltelt idő hosszával”
magyarázhatóak. Így csupán a bírói álláspontnak megfelelő, azt alátámasztó
bizonyíték esetében kerül sor az erősségek kiemelésére, míg az ellentétes
álláspontot támogató bizonyítékok vonatkozásában ezek az érvek nem jelennek
meg (csak az ellentétes álláspontot gyengítő érvekkel találkozhatunk).
A mérlegelési egyoldalúság körébe tartozik az az eset, amikor a bíróság a
bűnösséget megalapozó bizonyítékok hiányában indirekt módszerhez folyamodik
és a vádlott hallgatásból von le következtetést. A bizonyítási teher rejtett
átfordításának egyik példáját a Fővárosi Bíróság 812/2006 sz. ítélete szolgáltatja:

42
 „A bíróság a bizonyítékok külön-külön és együttesen történt értékelésével,
azok mérlegelésével állapította meg a tényállást. A tanúk
szavahihetőségével kapcsolatban aggály nem merült fel. sértett tanú a
vádlottakat korábban nem ismerte, vele szemben korábban nem
intézkedtek. Semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a vádlottakra
terhelő vallomást tegyen. A vádlottak nem adták elfogadható magyarázatát
[!] annak, hogy a sértettnek milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy őket
feljelentse”.
A fentiek tükrében talán nem véletlen, hogy a bíróságok akkor idézik a szabad
bizonyítás elvét, ha egyébként nem sikerül hézagmentesen bizonyítani a
megállapított tényállást. Konkrétabban, a meggyőző terhelő bizonyítékok és az
egyértelműen nem bizonyítható bűnösség eseteiben találhatunk hivatkozást a
„szabad bizonyítási rendszerre” és a mérlegelési jogosultságra: a Debreceni Városi
Bíróság 3197/2003 sz. ügyében nem volt az egyértelműen bizonyítható, hogy a
biztonsági őr vette el a pénzszállító autóban lévő pénzeszsákot:
„A bíróság már a bizonyítékok számbavétele előtt rámutat arra, hogy a
Be.78.§. /3/ bekezdése értelmében a bizonyítási eszközök mérlegelése
teljesen szabad, kizárólag a hatóságtól függ, hogy mit fogad el
bizonyítéknak és azt mikor hogyan értékelni, mikor tekinti a bizonyítandó
tényt bizonyítottnak. A bizonyítékok értékelésénél a benső meggyőződés is
szerepet kap, ami befolyásolhatja az egyes bizonyítékok jelentőségét és
szerepét amellett, hogy a bizonyítás alapvetően objektív tényeken
alapszik.”

3.1.2 Az érdemi mérlegelés teljes vagy részleges hiánya

A leginkább problematikus jelenség, amelyet az elemzés során megfigyeltünk az,

amikor nincsen valódi mérlegelés az ügyben. Ennek a gyakorlatnak három
fokozatát tudtuk megkülönböztetni. Az első, „legenyhébb” változat, amikor a
bíróság érdemi indokolás nélkül hagy figyelmen kívül bizonyítékokat. Az egyik
ilyen „elhárító” módszer egyes, egymással ellentétes bizonyítékok (elsősorban:
vallomások) ütköztetésekor figyelhető meg: a bíróság – további magyarázat nélkül
– csupán azt rögzíti, hogy azért nem fogadja el az egyiket, mert ellentmondásban
áll a másik bizonyítékkal. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 523/2006. sz. ügyében a
bíróság például nem fogadta el az egyik tanú vallomását, de azt nem tudhatjuk meg
az indokolásból, hogy miért nem. Hasonló, tisztán formális, indokolással
találkozunk a 3022/2005. sz. ügyben (Bács-Kiskun megye) – a bíróság a vádlott és
az egyik mentő tanú egybehangzó vallomását „nem tartotta elegendőnek” ahhoz,
hogy cáfolja a sértett előadását. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság
1559/2008. számú és a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság 201/2006. számú
ítéleteiből szintén nem tudjuk azt meg, hogy miért nem fogadta el a bíróság a
mentő tanúk végig következetes vallomását (az előbbi ügyben ráadásul szemben a
két bizonytalankodó terhelő tanú nyilatkozatával).

43
 Egy másik megjelenési módja ennek az érvelési hibának az, amikor a tényállás
bizonyos részeire nézve nem találkozunk sem bizonyítékokkal, sem mérlegeléssel.
Maradnak tehát homályos pontok, „sötét zónák” az indokolásban. A Tolna Megyei
Bíróság 95/2007. sz. ügyében a bíróság részletesen bizonyította, hogy a vádlott
tudott a gépkocsijában elhelyezett nagy mennyiségű kábítószerről. Azt a minősítő
körülményt, hogy a kábítószer megszerzése forgalomba hozatal céljából történt,
csupán az a tény alapozta meg, hogy a kábítószer mennyisége jelentős volt. A
bíróság ez alapján zárta ki azt a lehetőséget, hogy csupán „saját fogyasztásra”
szerezte meg a vádlott a szert, azt azonban nem vizsgálta, hogy az enyhébb
megítélésű alapesetet megvalósító egyéb elkövetési magatartások
megvalósulhattak-e (pl. „az ország területén átvisz”).
A hiányos érvelés harmadik, „legsúlyosabb” előfordulási mintája az a változat,
amikor az ítélet indokolásában a teljes tényállásra nézve csupán a bizonyítékok
enumerációjával találkozunk, de a bíróság nem lép ezen túl. Részletesen, sokszor
túlzottan részletesen ismerteti a vádlott(ak), a sértett(ek) és a tanú(k) vallomásait,
illetve tájékoztat az okiratok, egyéb bizonyítékok tartalmáról. Azonban nem
találunk arra eligazítást, hogy melyik bizonyítékot milyen alapon, milyen indokok
miatt fogadta el a bíróság. Úgy tűnik, az olvasóra bízza, hogy bontsa ki a szöveg
mögött feltárható érvrendszert, az egyes bizonyíték-ismertetések „önmagukért
beszélnek”. Természetesen elképzelhető, hogy tényleg ez a helyzet, pl. ha a vádlott
vallomása nyilvánvaló ellentmondásokat, illogikus mozzanatokat tartalmaz, a
terhelő tanúk vallomása pedig teljesen egybehangzó, következetes és tárgyi
bizonyítékokkal mindenben alátámasztott. Azonban a mérlegelés mellőzésére
ekkor sem lenne jogi lehetőség, és az általunk vizsgált olyan esetekben, ahol ezt a
hiányosságot tapasztaltuk, nem is volt igaz, hogy a bizonyítékok nem igényeltek
további elemzést.
Véleményünk szerint, az ilyen jellegű érvelési technika azért nyerhet teret, mert
látszólag (formailag) indokolja a bíróság a tényállás megállapítását: szerepelnek
bizonyítékok és a bíróság használja a bizonyítási szakzsargont. Azt a nyelvet
beszéli, amelyet a másodfok valószínűleg elvár ahhoz, hogy az ítéletnek a
bűnösség megállapításával kapcsolatos része elfogadható legyen.

3.2 Az ítéletek statisztikai elemzése

A szövegelemzés során feltárt negatív tendenciák létezését megerősíti az

indokolások statisztikai elemzése is. A bizonyítékok arányát vizsgálva azt találtuk,
hogy átlagban az összes felhasznált bizonyíték 53,6 %-a tanúvallomás volt, 8,7 %-a
okirat, 15,6 %-a szakvélemény, 22 %-a pedig egyéb tárgyi bizonyíték. A személyi
bizonyítás dominanciája tehát állandónak látszik, ugyanis Szabóné Nagy Teréz a

44
80-as években végzett kutatása során is azt állapította meg, hogy messze a
tanúvallomások szolgáltatják a bíróságok számára a legfontosabb bizonyítékot. 38
Szoros összefüggésben áll az ártatlanság vélelmével és így az in dubio
szabállyal, hogy az elsőfokú elítélések esetében 20 %-ban csupán a sértett volt az
egyedüli, közvetlen terhelő tanú, míg az ügyek 22 %-ban egyáltalán nem volt a
cselekménynek közvetlen terhelő tanúja, mégis elítélés született. Nagyon kis
arányban ugyan, de olyan ügy is volt, ahol egyáltalán nem volt sem közvetett, sem
közvetlen releváns vallomást tevő terhelő tanú (4,3 %).
A személyi bizonyítékok túlsúlya miatt érdemel figyelmet az a tény, hogy amíg
az elítélt személyek ügyében ügyenként átlagosan 5 tanút hallgattak ki (4,2 terhelő
és 0,8 mentő tanút) addig a felmentéssel végződő ügyekben a tanúk átlagos száma
5,7 volt (2,4 terhelő és 3,3 mentő tanú). Ezek a számok azért is érdekesek, mert a
tényállás mérlegelése után hozott felmentő ítéletet éppen az jellemzi, hogy nincsen
elég bizonyíték a vádlott elítéléséhez és nem az ártatlanságot kell bizonyítani,
minden lehetséges módon, hanem a bűnösséget. A felmentések esetén
alkalmazandó „túlbizonyítási” követelmény megnyilvánulásának tekinthető az az
eredmény, amely szerint a felmentéssel végződő ügyekben lényegesen több, ún.
„felesleges” tanút hallgattak ki. Felesleges tanúkon a kutatásban azokat a tanúkat
értettük, akiknek a vallomása még közvetett módon sem volt releváns az ügy
érdemére nézve. Elítélések esetén a felesleges tanúk száma ügyenként 1,5 volt, míg
felmentések esetén majdnem 4 (3,9).
A bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó számokból következtetéseket tudunk
levonni a bíróság érvelési stílusára nézve. A legfontosabb megfigyelés az, hogy a
bíróságok szignifikánsan többet foglalkoznak a saját álláspontjukat megerősítő
érvek felsorakoztatásával, mint az ellenérvek visszaverésével. Az ügyenként
előforduló érvtípusokat vizsgálva azt találtuk, hogy amíg a különböző erősítő érvek
ügyenkénti átlagos száma 2,34, addig az ellentétes álláspontot visszaverő, vagy
semlegesítő érvek átlagos száma ügyenként mindössze 1,41. Külön bontva az
ítéleteket elítélő és felmentő határozatokra, szintén ezek az arányok jönnek ki. A
bűnösséget kimondó ítéletekben erősítő érvek száma átlagosan 2,37, volt, míg a
gyengítő érvek száma 1,45. A felmentések esetében ez az arány 1,78 és 0,7 volt. A
bűnösséget kimondó és a felmentő ítéletekben alkalmazott érvtípusok átlaga úgy
alakul, hogy a bíróságok az elítélések esetén ítéletenként átlagosan 3,8 érvet
mozgósítanak, míg felmentések esetén ügyenként átlagban 2,5-öt.
Ha ezt az adatot összevetjük azzal, hogy a bíróságok a felmentő ítéletek
esetében is legalább annyi bizonyítékot vizsgálnak meg, mint az elítélést
eredményező ügyekben, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a bíróságok
rendelkezésére álló és általunk összegyűjtött érvkészlet inkább az elítélések
megerősítését van hivatva szolgálni.
Úgy véljük, a fentiekben ismertetett – a szövegelemzés és a statisztikai analízis
által kimutatott – problémák kizárják, hogy a bűnösség kimondásához szükséges
38
Szabóné Nagy Teréz: A büntető igazságszolgáltatás hatékonysága. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1985. 258.

45
kétséget kizáró bizonyítottság eszménye olyan módon realizálódna, mint ahogyan
azt a törvény szövege vagy a tankönyvek alapján gondolnánk. Ezért fel kell tenni a
kérdést, hogy milyen tényezők okozzák az in dubio elv háttérbe szorulását. E
tendenciára részbeni magyarázattal szolgálhat a magyar büntetőbírák körében
végzett kérdőíves attitűdvizsgálat.

3.3 A kérdőíves vizsgálat eredményei

3.3.1 Inkoherencia az alapelvek alkalmazásában

A bírák körében végzett kérdőíves felmérés egyik eleme nagyon tanulságos abból a
szempontból, hogy miként viszonyulnak a bírák az in dubio pro reo szabályhoz. Az
3. számú diagramon az látszik, hogy a bírák, amikor arra kértük őket, hogy
fontosságuk szerint rangsorolják a bizonyítási eljáráshoz kapcsolódó legfontosabb
szabályokat, kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az in dubio pro reo elvnek (84,7
%-a bíráknak szerepeltette a három legfontosabb elv között). Ugyanakkor az in
dubio pro reo elv legfontosabb garanciája, a bizonyítékok közvetlen bírói
vizsgálata csak az utolsó előtti helyre került (15,3 % említette az első három
között).

3. számú diagram. A bizonyításra vonatkozó szabályok „rangsora”.

Mindez azt sugallja, hogy nem teljesen egyértelmű a megkérdezett bírák számára,
mi a viszony ezen szabályok között: a bírói kar a deklaráció szintjén nagy
jelentőséget tulajdonít az in dubio elvnek, azonban ennek garanciáit már kevéssé
veszi komolyan. Így tág tér nyílik a „szabad értékelésben” rejlő lehetőségek
kihasználására, ami általában a vádlott elítélését jelenti akkor is, ha nincsenek a
bíróság kezében kétséget kizáró bizonyítékok.

46
 Ugyanez a bizonytalanság és az ennek talaján kialakult jogalkalmazási
anomália figyelhető meg a kérdőívben szereplő esetek megoldásakor. A
kérdőívben két esetet adtunk a bíráknak: az egyik a BH 1987. 391. eset „átirata”,
amelynek lényege az volt, hogy csupán egyetlen (!) terhelő tanú szolgáltatott a
vádlottal szemben bizonyítékot, a másodfokú bíróság mégis azt mondta, hogy
ennyi bizonyíték alapján a vádlott elítélhető; a másik egy fiktív eset volt, melyben
arra kérdeztünk rá a bíróktól, hogy ha a vádlottnak a tárgyaláson a bűnösségét
tagadó nyilatkozata és korábban a nyomozás során önmagára tett terhelő vallomása
között ellentét áll fenn, és semmilyen más bizonyíték nincs, amelyik segítene az
ellentmondás feloldásában, akkor melyik vallomást fogadná el. A bíróságok az első
esetben 27 %-ban mondták volna ki bűnösnek a vádlottat (a BH szerzőinek
szándékával egyezően), a második esetben pedig a többség, majdnem 70 % a
nyomozás során tett vallomását használná fel a vádlottnak (4. számú diagram).

Bűnösnek
mondanám ki A tárgy aláson
tett v allomást A nyomozás
26,9%
30,8% során tett
vallomást
Felmenteném
69,2%
73,1%

4. számú diagram. A bizonyítási szabályok bírói preferenciái.

Az eredményekkel – az ártatlanság vélelmének érvényesülésétől elvonatkoztatva –

az a legkomolyabb probléma, hogy olyan alapvető elvek alkalmazásában látszik
inkoherencia, amelyek egyébként a bírói gyakorlat fundamentumát kellene, hogy
képezzék. Mindkét eset megoldásakor ésszerű indokok nélkül szorul háttérbe az in
dubio pro reo elv a bizonyítékok szabad értékelésével szemben. A második eset jól
jelzi továbbá, hogy a bizonyítékok közvetlen megvizsgálása tényleg nem áll a bírói
preferencia élén.

3.3.2 Az alapelvek mérlegelési problémája

Az ítéletek elemzése rávilágított arra, hogy a gyakorlat egyik fontos jellemzője az

érdemi mérlegelés hiánya a bizonyítékokra vonatkozóan. A kérdőíves felmérésből
arra próbáltunk következtetni, hogy a mérlegelés csökevényes mivolta az alapelvek
vonatkozásában is jellemzi-e bírák gondolkodását. Az egyik példánkban egy olyan

47
fiktív tényállást konstruáltunk, amely egy közszereplőről tett kijelentés büntetőjogi
megítélése körül forgott.39 A bírókhoz feltett kérdés az volt, hogy milyen jogi
indokokat venne figyelembe az ügy eldöntésekor. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a
bírák az ügy eldöntésekor csak egyfajta érvre lesznek tekintettel (a Büntető
Törvénykönyv szövegére vagy a közszereplők esetében szélesebb körű és
erőteljesebb bírálatot legalizáló alkotmánybírósági határozatra), 40 vagy elvégzik a
szükséges mérlegelést a két jogi indok között (az ügy sajátosságaira tekintettel azt
kell mérlegelni, hogy vajon a sértett személyiségi jogai vagy a közélet tisztasága
élvez-e erősebb jogi védelmet). Eredményként azt kaptuk, hogy a bírók zöme
(ahogyan az 5. számú diagram mutatja), csupán egy érvet vett figyelembe az
indokolásában, a másikról „elfelejtkezett” (hasonlóan ahhoz a metódushoz,
ahogyan a gyenge lábakon álló elítélések során a bíróságok előszeretettel
hivatkoztak a szabad mérlegelés elvére, meg sem említve az in dubio elvet). A
magyar büntetőbírák tehát a jogalkalmazási folyamatban az egyértelmű, külön
mérlegelést nem igénylő szabályalkalmazást preferálják a bonyolultabb súlyozási-
értékelési tevékenységgel szemben.

5. számú diagram. A mérlegelő tevékenységet végző, és a csak egy jogi érvre hivatkozó
bírói indokolások aránya.
3.3.3 A praktikus szempontok fölénye az alapelvekkel szemben

39
A tényállás a következő: „XY-ról, „Z” város polgármesteri hivatalának jegyzőjéről B. J.,
a jegyző régi haragosa egy lakossági fórumon azt állította, hogy a hivatal gazdálkodásában
XY vezetése alatt súlyos szabálytalanságok fordultak elő, amelyekről XY tudott, de nem
lépett fel ezekkel szemben. A valóság bizonyítása során a bíróság azt állapította meg, hogy
kisebb-nagyobb szabálytalanságok valóban előfordultak a gazdálkodás menetében, de
azokról XY-nak nem volt semmiféle tudomása.”
40
34/2004.(IX.28.) AB hat.

48
Az ítélkező tevékenységet megalapozó elvek tiszteletének, és így a helyi értékük
szerinti figyelembe vételének egy további gátját jelenti az, hogy a jogalkalmazás
praktikus szempontjai sokszor előtérbe kerülnek az alapelvekkel szemben. Amikor
a bírákat arról kérdeztük, hogy indokoltnak tartják-e a tárgyalások
nyilvánosságának korlátozását, akkor a válaszadók csaknem kétharmada a
praktikus okok alapján történő korlátozás mellett foglalt állást az elvi indokokkal
szemben (6. számú diagram).

6. számú diagram. A bírák viszonya a tárgyalások nyilvánosságához.

4. A gyakorlatot meghatározó tényezők

Mindezekből a vizsgálatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a büntető

ítélkezésben a jogi alapelvek nem a súlyuknak megfelelően szerepelnek. Nem
alapozzák meg és hatják át az érvelés egészét, hanem inkább egyfajta érvelési-
értelmezési segédeszköznek tekintik azokat a bírák, amelyet – az értelmezés
klasszikus módszereihez hasonlóan – akkor alkalmaznak, ha az általuk helyesnek
tartott eredményt lehet velük alátámasztani. Erre utal az a jelenség is, hogy a
bíróságok nem mérlegelik az alapelvek súlyát, hanem – amennyiben hivatkoznak
rájuk – minden esetben alkalmazandó abszolút erejű érvnek tekintik azokat (pl. a
szabad bizonyítás elvét az ártatlanság vélelmével szemben). Szociológiai

49
szempontból az igazán izgalmas feladat abban áll, hogy feltárjuk a gyakorlat
mögötti mélyebb összefüggések, vagy legalább kísérletet tegyünk erre.
Ha automatikusan a leginkább kéznél lévő szociológiai jellegű tényezőkben
keressük okokat, akkor egyrészt az oktatás hiányosságait említhetnénk (az általános
jogi oktatás és a bíróképzés területén egyaránt), amely nem helyez kellő súlyt az
alapelvekre támaszkodó érvelés elsajátíttatására. A jogi oktatás a legritkább esetben
várja el a hallgatótól, hogy érvek között súlyozzon, a jogeseteket mint olyan
„szöveges feladatokat” prezentálja, amelyek „megfejtésének” kulcsa valamely
jogszabályhely vagy eseti döntés ismerete. Így a leendő jogalkalmazókban könnyen
kialakulhat egy olyan attitűd, amely a „tiszta” megoldásokat részesíti előnyben a
homályos, tág értelmű, absztrakt alapelvek „méricskélésével” szemben. A másik
szokásos megközelítés a bíróságok leterheltségével magyarázza a bírósági döntések
érvelési hiányosságait. Egy 200 üggyel küzdő bírótól nem várható el, hogy minden
esetben alapos, minden várakozásnak megfelelő tényfeltárást végezzen és cizellált
jogi érveléssel lássa el ítéletét.
Mindezeken a kétségkívül logikus magyarázatokon túl ugyanakkor léteznek a
jogrendszerünket és a jogi kultúránkat jellemző olyan sajátosságoknak is, amelyek
alkalmas környezetet biztosítanak a kritizált gyakorlat számára, sőt rejtett módon
épp ilyen irányban befolyásolják a jogalkalmazókat.
Az egyik ilyen mélyebb ok a jogalkotás színvonalával függ össze. A magyar
büntetőeljárás kutatói közül már többen felhívtak arra a figyelmet, hogy
eljárásjogunk bizonyos szabályai maximalisták: olyan elérhetetlen ideákat állítanak
a jogalkalmazók elé, amelyek teljesítése lehetetlen. 41 Ezzel a jogalkalmazók is
tisztában vannak, azonban nyíltan nem kérdőjelezhetik meg az uralkodó doktrínát.
A háttérben viszont csendesen megkerülik az ilyen szabályokat. A veszély egyrészt
abban áll, hogy e módszer következtében éppen a hatóságok erodálják az alapvető
szabályok tekintélyét, másrészt abban, hogy a jogalkalmazás által használt mércék
rejtetté, kontrollálhatatlanná válnak, így pedig teret nyitnak az önkénynek. Az
általunk vizsgált tárgykörben éppen a „kétséget kizáró” bizonyítottság
követelménye tekinthető ilyen maximalista követelménynek. A „kétséget
kizáróság” elvileg matematikai szintű bizonyítottságot követel meg. Egy ilyen fajta
bizonyosság elérése nyilvánvalóan teljesíthetetlen az emberi cselekvések
megítélésének mezején, ezért a bíróságok nem is veszik (mert nem is vehetik)
komolyan. Ezen a talajon pedig könnyen szárba szökkenhet egy olyan attitűd, hogy
nem az írott alapelvek a fontosak, hanem a gyakorlatban már bevett indokolási
panelek, amelyek azonban sokszor igen kétes esetekben is az elítélés hivatkozási
alapjául szolgálhatnak.42
41
Lásd Bócz Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. Magyar Hivatalos Közlönykiadó,
Budapest, 2006. 144.; Bárd Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 210.
42
Például:„cigány nem viszi a balhét”, azaz nem tesz beismerő vallomást, a vádlott-társ
terhelő vallomása elfogadható, ha önmagára is terhelő vallomást tesz, a tanút következetes,
ellentmondásmentes vallomása szavahihetővé teszi (Bócz Endre: A büntetőtárgyaláson

50
 Egy másik probléma pedig épp abban rejlik, ha az általánosan meghatározott
mércék túlságosan sokat bíznak a „bírói bölcsességre”. A szabad bizonyítási
rendszer bármifajta ésszerű korlátozás nélküli deklarálása például lehetővé teszi
például azt, hogy a vádlottat akár minimális számú és meggyőző erejű bizonyíték
alapján is el lehessen ítélni. Az alapelv így kiüresedik, szinte bármiféle érveléshez
felhasználhatóvá válik.43 Más, a demokratikus és jogállami hagyományokat
tekintve előttünk járó jogrendszerekben például előfordul, hogy előírják a
korroboratív bizonyítékok kényszerét ahhoz, hogy bűnösnek lehessen valakit, vagy
meghatározzák, hogy milyen fajta megméretést követően lehet egy bizonyítékra
tényállást alapozni.44 A „bizonyítási teher rejtett átfordítása”-ként leírt probléma is
valószínűleg jobban kezelhető lenne, ha a jelenlegi doktríner szabályozás helyett a
jogalkotó taxatíve definiálná azokat az esetköröket, amelyben a teher a törvény
erejénél fogva megfordul (pl. ha a vádlott beszámíthatatlanságra hivatkozik, akkor
neki kell bizonyítani, hogy valóban ilyen állapotban volt az elkövetéskor). 45 Az
ésszerűen részletes, életközeli, könnyen betartható és számonkérhető mércék
kodifikálása nem a bírói mérlegelési szabadság csonkítását jelenti, hanem éppen az
emberi megismerő képesség határait figyelembe vevő érett jogrendszerek sajátja. 46

tanúsított magatartás etikája, Magyar Jog, 1974/10. 576.); „a szakértő ismeri a szakmáját,
és nem téved, a nyomozás során keletkezett jegyzőkönyv, vagy jelentés a tényleges
történést hűen rögzítik, a hozzátartozó tanú a vádlott javára elfogult stb.” (Bárd: i. m. 162).
43
Jó példa erre az, amikor a Legfelsőbb Bíróság parttalanná tágította a „közrendbe ütközés”
tilalmának elvét, és erre hivatkozással érvénytelenített – a perköltségre vonatkozó rész
tekintetében – egy választottbírósági ítéletet, mivel az a bíróság megítélése szerint túl
magas ügyvédi munkadíjat állapított meg (BH 2003. 127.).
44
Lásd Pradel, Jean: A büntetőjogi bizonyítás, in: Badó Attila – Loss Sándor (szerk.):
Betekintés a jogrendszerek világába. Nyitott Könyv Kiadó, Budapest, 2003. 450.
45
Például a francia büntető eljárásjog is ismeri az átfordítás lehetőségét, lásd Cape, Ed –
Namoradze, Zaza – Smith, Roger – Spronken, Taru: Effective Criminal Defence in Europe.
Intersentia, Antwerp – Oxford – Portland, 2010. 231.
46
Vö. Clermont, Kevin M.: Producere’s Magical Number Three: Psycholigical Bases for
Standards of Decision. 72 Cornell Law Review, 1986. 1155.

51
52
 Területi eltérések a büntetéskiszabási gyakorlat szigorúságát illetően
Magyarországon47
(Badó Attila – Bencze Mátyás)

1. A kutatás célja, előzményei

A büntetéskiszabás gyakorlata olyan kérdése a jogalkalmazásnak, amely talán a

legnagyobb közérdeklődésre tart számot. Egy-egy nagyobb közfigyelmet kapott
ügyben élénk vita bontakozik ki arról, hogy megfelelően súlyos volt-e a kiszabott
büntetés. Erre a társadalmi figyelemre tekintettel is indokolt az, hogy a
jogszociológia foglalkozzon az ítélkezésnek ezzel a területével. A büntetések
problematikája szociológiai megközelítésben is több szinten vizsgálható. Kutatható
az, hogy milyen szerepet tölt be a büntetés a társadalom szervezésében,
irányításában,48 vagy az, hogy milyen összefüggés van a büntetések szigora, és a
bűncselekmények száma között. 49 Ebben a fejezetben egy kevésbé általános,
azonban a jogállami elvárások szempontjából jelentős probléma 2005-2006 során
lefolytatott empirikus vizsgálatát kívánjuk bemutatni: milyen területi eltérések
mutathatók ki Magyarországon a büntetéskiszabást illetően, és melyek lehetnek az
eltérések okai?
A jogászi szakmán belül már régóta közszájon forgó állítás, hogy hazánkban
az ország egyes földrajzi régióiban – a törvényes büntetési kereteken ugyan belül
maradva – nagymértékben eltérő a bíróságok büntetéskiszabási gyakorlata, 50 azaz
ugyanazt a bűncselekményt – ugyanolyan vagy igen hasonló enyhítő, illetve
súlyosító körülmények mellett – jelentősen eltérő büntetési mértékkel, vagy akár
különböző büntetési nemekkel (pl. pénzbüntetés helyett szabadságvesztéssel, vagy
fordítva) szankcionálják. Az információink szerint az eltérések főként a nyugati és
a keleti országrészek, főváros-vidék, illetve a megyeszékhelyek és a kisebb
települések viszonylatában szignifikánsak. Külön említeni sem kell, hogy
47
A fejezet gerincét egy korábban megjelent cikk képezi: Badó Attila – Bencze Mátyás:
Területi eltérések a büntetéskiszabási gyakorlat szigorúságát illetően Magyarországon 2003
és 2005 között. In: Fleck Zoltán (szerk.): Igazságszolgáltatás a tudomány tükrében. ELTE
Eötvös Kiadó, (ELTE Jogi Kari Tudomány 6.) 2010. 125-147. o.
48
Lásd például Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. (ford. Fázsy Anikó és Csűrös
Klára), Gondolat Kiadó, Budapest, 1990.
49
Borbíró Andrea: „Three Strikes and You’re Out” Magyarországon – kriminálpolitikai
racionalitás vagy szimbolikus jogalkotás? Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis
Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. 2008 [2009]. [Tom. XLV.]
165–179. o.
50
Volt, aki húszféle megyei igazságszolgáltatás képét vázolta fel, lásd: Peren kívül. Interjú
egy lemondott megyei főbíróval. HVG, 1996. január 6.

53
amennyiben valóban ez a helyzet az országon belül, akkor az igen súlyos
alkotmányos aggályokat vet fel a bírói gyakorlattal szemben, mivel a jogbiztonság,
a jogegyenlőség, és a jogalkalmazás igazságosságának egyik alapkövetelménye,
hogy egységes jogi háttér mellett a hasonló súlyú bűncselekmények hasonló
előéletű elkövetőit hasonló módon büntessék a bíróságok, és senki ne juthasson
előnyhöz, illetve ne szenvedjen hátrányt attól függően, hogy az ország melyik
bírósága ítélkezik felette. A kutatás során kollégáinkkal együtt a fenti jogászi
„közhiedelemnek” kívántunk utánajárni, és tisztázni szerettük volna azt, hogy egy
tudományos alaposságú vizsgálat alátámasztja-e ezt az előbb vázolt feltételezést.
Hipotézisünk szerint a Legfelsőbb Bíróság ezen a téren mutatott passzivitása
meghatározó módon járulhatott hozzá a büntetéskiszabási gyakorlat
divergálásához. Ezt az állítást arra alapoztuk, hogy statisztikailag kimutatható:
1993-tól kezdődően, amikortól az Alkotmánybíróság megsemmisítette a
törvényességi óvás jogintézményét, jelentős mértékben csökkent azon közzétett
bírósági határozatok aránya, amelyek kimondottan a kiszabott büntetés mértékére
nézve szolgáltak iránymutatásul. A törvényességi óvás szabályai szerint „A bíróság
jogerős határozata vagy határozatának meghatározott része ellen a Legfelsőbb
Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelhet, ha az
törvénysértő vagy megalapozatlan.” 51 Mindez azt jelentette, hogy az óvást emelők
nem csupán szűken vett jogértelmezési, vagy ténymegállapításbeli hibákra
hívhatták fel a figyelmet, hanem arra is, ha a kiszabott büntetést túlságosan
súlyosnak, vagy éppenséggel enyhének találták.
A törvényességi óvást azért semmisítette meg az Alkotmánybíróság, mert
„intézményében úgy vegyül a jogegységi és jogorvoslati funkció, hogy egyiknek
sincsenek meg az alkotmányos feltételei, sőt az egyik feladathoz szükséges
alkotmányos feltételek megvalósulását a másik feladat nem teszi lehetővé.” 52 Így
„ellentétes a jogállamiság elvének (Alkotmány 2. § (1) bekezdés) tartalmát alkotó
jogbiztonság követelményével, [és] a jogerő intézményével”. 53 Az
Alkotmánybíróság határozata szellemének megfelelően a törvényhozó megalkotta
az 1993. január 1. napjától hatályos felülvizsgálat intézményét, melyet teljes
egészében megtisztított a közvetlen jogegységi funkcióktól, és azt alanyi jogon
igénybe vehető jogorvoslati úttá alakította. Valószínűleg azonban azért, hogy a
Legfelsőbb Bíróság munkaterhének aránytalan növekedését elkerülje, a jogalkotó
kizárta a felülvizsgálattal támadható körből a törvényes büntetési tételkereten belül

51
Be. 284. § (1) bekezdés
52
9/1992. (I. 30.) AB határozat V. 1.
53
Uo.

54
kiszabott büntetési tartamot.54 Ettől kezdve tehát speciálisan büntetéskiszabási
kérdésekkel senki nem fordulhat a Legfelsőbb Bírósághoz.
A 2000. március 1. napjától bevezetett jogorvoslat a törvényesség érdekében
nevű új jogintézmény nem pótolja ezt a hiányt, mivel a büntetést csak akkor lehet
megváltoztatni, ha „a bűncselekmény törvénysértő minősítése vagy más anyagi
jogszabálysértés miatt törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő
intézkedést alkalmaztak”.55 Önmagában tehát a büntetési tétel mértéke –
amennyiben a törvényes keretek között került kiszabásra – ilyen módon sem
vitatható. Az 1998. évi XIX. tv. (az „új” Be.) hatálybalépésével ez a helyzet nem
változott, bár módosultak a felülvizsgálat és a törvényesség érdekében
indítványozott jogorvoslat szabályai (az utóbbi immár – bizonyos kivételekkel –
csak deklaratív jellegűvé vált, pusztán a törvénysértés megállapítására
szorítkozhat), a mi szempontunkból fontos rendelkezés – a büntetési mérték
támadásának tilalma – változatlanul fennmaradt.
Az Alkotmánybíróság határozata folytán tehát a Legfelsőbb Bíróság
látóköréből kikerültek a büntetéskiszabási kérdések, és e fórum legfőbb feladatává
a jogértelmezési kérdések eldöntése vált. A Legfelsőbb Bíróság érzékelte, hogy
ilyen módon a büntetéskiszabási gyakorlat egysége veszélybe került, és egyik
felelős tagja ígéretet tett arra, hogy a Bírósági Határozatok című lapban fokozni
fogják azon megyei másodfokú bírósági határozatok közlésének arányát, amelyek a
büntetéskiszabás kérdéseivel foglalkoznak. 56 Ehhez képest vegyük most
szemügyre, hogy miként alakult valójában az ilyen jellegű határozatok közzététele
a 1977. és 2005. között a leggyakrabban előforduló, illetve a jelentősebb tárgyi
súlyú bűncselekmények vonatkozásában:

Bűncselekmény Büntetéskiszabással foglalkozó döntvény (az adott bűncselekményhez

típusa kapcsolódó összes döntvény %-ában)
a törvényességi óvás a törvényességi
megsemmisítése előtt óvás megsemmisítése után
Lopás 16% -
Csalás 10,4% -
Rablás 22,5% 4%
54
Be. 284. § (1) A bíróság másodfokon felülbírált jogerős ügydöntő határozata, illetőleg
a másodfokú bíróság jogerős ügydöntő határozata vagy határozatának meghatározott
része ellen felülvizsgálatnak van helye, ha
a) a terhelt felmentésére vagy büntetőjogi felelősségének megállapítására,
kényszergyógykezelésének elrendelésére vagy az eljárás megszüntetésére a büntető anyagi
jog szabályainak a megsértése miatt került sor;
b) a bűncselekmény törvénysértő minősítése, vagy más anyagi jogszabálysértés miatt
törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak.
(2) Az (1) bekezdés b) pontja esetén nincs helye felülvizsgálatnak, ha a büntetést a
törvényes minősítésnek megfelelő büntetési tétel keretei között szabták ki.
55
Be. 291/B.§ b) pont
56
Katona Sándor: A büntetéskiszabásról. Bírák Lapja, 1995. 1. sz. 26. o.

55
Testi sértés 18% 7,2%
Emberölés 8% 9,2%
Garázdaság 11% -
Közokirat- 11% 3%
hamisítás

Ebből az adatsorból világosan kiolvasható, hogy egyedül az emberölés bűntettének

esetében találunk a törvényességi óvás megsemmisítése óta is megfelelő számú
olyan közzétett döntést, amely kimondottan a büntetéskiszabási kérdéseket érint.
Ennek az lehet az oka, hogy az emberöléses ügyek első fokon a megyei
bíróságokon indulnak, így másodfokon az itt hozott határozatokat 2003-ig a
Legfelsőbb Bíróság bírálta felül. Mivel pedig a Bírósági Határozatok a Legfelsőbb
Bíróság kiadványa, ezért értelemszerűen több olyan eset kerül bele, mely jogerősen
a Legfelsőbb Bíróságon zárul le.57 Azonban a bíróságok elé kerülő ügyeknek
természetesen csak elenyésző részét képezik az emberölés miatt indult eljárások,
így az általános büntetéskiszabási gyakorlatot az ezen a téren adott iránymutatások,
támpontok kevéssé befolyásolják. Sőt, a büntetéskiszabás egységességét
kedvezőtlenül érintheti az a hatásköri változás is, amelynek következtében 2003-tól
a megyei bíróságon indult ügyek másodfokává az ítélőtábla vált. 2005. január 1.
napjától ugyanis országosan öt ítélőtábla működik, és ezektől nincsen további
fellebbezési lehetőség a Legfelsőbb Bírósághoz. Figyelembe véve, hogy az
ítélőtáblák személyi állományát jelentős részben nem a Legfelsőbb Bíróságról,
hanem a megyei bíróságokról töltötték fel, a regionális büntetéskiszabási
különbségek immár a megyei bíróságon induló cselekmények megítélésére is
hatással lehetnek (bár hozzá kell tenni, hogy az idő rövidsége miatt az újabb
tendenciák kimutatásához még nincs elégséges adatunk).
Úgy véltük, hogy a büntetéskiszabásra vonatkozó közzétett döntések számának
drasztikus csökkenése az utóbbi évtizedben megteremtette a talajt ahhoz, hogy
olyan eltérés alakuljon ki a bírói gyakorlat e dimenziójában, amely már empirikus
vizsgálódás tárgya lehet. Ezt a sejtést alátámasztották a külföldi tapasztalatok is.
Az Európa Tanács már az 1990-es évek elején egy egész nemzetközi konferencia-
sorozatot szentelt az európai országok büntetéskiszabási gyakorlatában jelentkező
problémák tanulmányozásának, amelynek végén a résztvevők egy „Ajánlást” is
elfogadtak.58 Ebben az ajánlásban, abból kiindulva, hogy túlságosan nagyok a
regionális eltérések, egy külön pont foglalkozik a büntetéskiszabás
egyöntetűségének biztosításával, illetve az ezt lehetővé tevő módszerekkel.

57
Viszonylag kisebb mértékű volt a csökkenés a testi sértéshez kapcsolódó döntvények
esetében, aminek oka az lehet, hogy a testi sértés két minősített esete (életveszélyt, illetve
halált okozó testi sértés) szintén a megyei bíróságon indul első fokon, így viszonylag sok
eset került másodfokon a Legfelsőbb Bíróság elé.
58
E konferencia-sorozat és az „Ajánlás” ismertetésére lásd Bócz Endre: A büntetéskiszabás
és az Európa Tanács. Magyar Jog, 1992. 9. szám. 521-529. o.

56
 De nem csupán Európában okoz problémát a büntetéskiszabási gyakorlat
egységességének hiánya. Jerome Frank híres művében, a „Law and the Modern
Mind”-ban ismertet egy vizsgálatot, amely egy bíróságon belül mutatott ki
megdöbbentő különbségeket az ítélkezési gyakorlatban. 59 Jerome Frank a nagyfokú
eltérések okát a bírák személyiségjegyeinek különbségére vezette vissza. Úgy
gondoljuk, hogy a magyar bírói szerep sajátosságai miatt az egy bíróságon belüli
eltérések nálunk jóval szerényebb mértékűek lehetnek, mint az Amerikai Egyesült
Államokban. A magyar büntetőeljárásban ugyanis, ahogyan a jogalkalmazás
szociológiáját tárgyaló fejezetben már volt szó róla, karrier-bírák ítélkeznek,
akiknek szakmai előmenetele nagyban függ attól, hogy a felettes bíróság elvárásai
szerint döntenek-e. Ilyen módon eltérések inkább az ország egyes megyéiben
kialakult, megszokottá vált gyakorlatai között lehetnek, mivel a megyei bíróság az
a fórum, amely előtt egy adott megyében indult ügyek túlnyomó része lezárul.
Éppen ezért a kutatás is az egyes megyék büntetéskiszabási jellemzőit kívánta
összehasonlítani.
A magyar bírói gyakorlatra irányuló vizsgálódásoknak már vannak előzményei.
Egyrészt Pokol Béla végzett egy kutatást a ’90-es évek végén, amelyben mintegy
600 bírói döntvényt analizált abból a szempontból, hogy milyen jogértelmezési
módszerek jellemzik a hazai ítélkezést, illetve miként változott e módszerek aránya
a ’70-es évektől kezdve.60 A büntetéskiszabási gyakorlat kutatásához azonban
módszerében közelebb áll egy 2002-ben Loss Sándor irányításával folyt országos
körű empirikus vizsgálat, mely a büntető igazságszolgáltatás aktorainak a terheltek
etnikai hovatartozásával kapcsolatos előítéleteit próbálta feltárni. A korábbi
kutatások számos tapasztalatát fel tudtuk használni, de a két legfontosabb tanulság
a következő volt:
1. Egy ilyen vizsgálódásnak minél szélesebb körű reprezentatív mintán kell
alapulnia, tehát az ország összes megyei bíróságán és a Fővárosi Bíróságon is
végeztünk adatgyűjtést. Csupán a megyei bírósági lajstromirodájának, illetve
irattárának segítségét kellett igénybe vennünk, mivel az első- és másodfokú
ügydöntő határozatok kiadmányai itt is megtalálhatóak
2. A megelőző kutatások másik tanulsága az volt, hogy az adatgyűjtést rá lehet
bízni joghallgatókra, mivel szerkeszthetőek olyan kérdőívek, amelyek kitöltése
nem igényel gyakorlati tapasztalatot, csupán a Be. és a büntetéskiszabási
59
„Az egyik bíró elé 546 részegséggel vádolt ember került, mindössze egyet mentett fel, a
többit bűnösnek találta, ezzel szemben egy másik bíró, aki elé 673 vádlottat idéztek be,
531-et közülük (79 %) nem talált bűnösnek. Rendzavarás eseteiben az egyik bíró csupán 8
%-át, a másik már 54 %-át mentette fel a vádlottaknak. […] Koldulás esetében a
felmentések számaránya 4,5 %-tól 79 %-ig változik. Ha elítélésre került sor, ugyanezek az
eltérések akkor is fennálltak. Volt olyan bíró, aki az általa bűnösnek kimondottak 84 %-ára
szabott ki pénzbüntetést, és csupán 7 %-ukra nézve függesztette ezt fel, ezzel szemben egy
másik csak 34 %-ra szabott ki végrehajtható pénzbüntetést, viszont 59 %-nak adott
felfüggesztettett.” Jerome Frank: Law and the Modern Mind. Anchor Books, New York,
1963. 120. o.
60
Lásd Pokol Béla: A jog szerkezete. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001. 248-258. o.

57
tényezőkről szóló BK. 154. sz. állásfoglalás ismeretét. Tehát megfelelő szakmai
jártasság csak a kérdőívek megszerkesztéséhez és feldolgozásához szükséges.

2. A kutatás során felmerült módszertani kérdések

1. Első lépésként a reprezentativitás megteremtése érdekében minden bíróságról

minimum 50 – a későbbiekben részletezett okok miatt: fellebbezett – ügyet
próbáltunk kiválasztani. A kutatás során azonban kiderült, hogy a legtöbb megyei
bíróságokon nincs ennyi fellebbezett ügy egy-egy vizsgált bűncselekmény
vonatkozásában. Így a kutatás – a Fővárosi Bíróság kivételével – nem
reprezentatív, hanem teljes körű lett. Ez utóbbi helyen hozzávetőleg 1500 ügy volt
összesen a négy cselekmény típusból, itt mindegyikből 50-et választottunk ki
véletlenszerűen.
Négy bűncselekmény fajtát emeltünk ki (egy vagyon elleni, egy erőszakos, a
kettő ötvözete, illetve egy intellektuális jellegű bűncselekményt). Fontosnak
tartottuk, hogy több alapkategóriára terjedjen ki a vizsgálat, mert lényeges eltérések
lehetnek a bírói viszonyulásban egy ugyanolyan büntetési tételű testi épség, illetve
vagyon elleni bűncselekmény esetében. Választásunkat az is indokolta, hogy ezek a
bűncselekmények alkotják a helyi bíróságokon induló ügyek jelentős részét, így az
ezekkel kapcsolatos bírói gyakorlatban lenne szükség leginkább az egységességre.
Ezért konkrétan a következő bűncselekmények miatt indult büntetőeljárások
elemzésére alapoztuk a kutatást:
1. lopás bűntette (Btk. 316. § (1) (2) és (4) bekezdés, 3 évig terjedő büntetési
tétel),
2. súlyos testi sértés bűntette (Btk. 170. § (1) és (2) bekezdés, 3 évig terjedő
büntetési tétel),
3. rablás bűntette (Btk. 321. § (1) és (2) bekezdés, 2-8 évig terjedő büntetési
tétel)
4. jelentős kárt okozó csalás bűntette (Btk. 318. § (1) és (5) bekezdés, 1-5
évig terjedő szabadságvesztés a büntetési tétel).
A rablás felvételére azért is került sor, mert az egyrészt ún. összetett
bűncselekmény, egyszerre irányul személy és vagyon ellen, másrészről itt a
legtágabb a büntetési keret, tehát a megyék közti különbségek jobban
kiütközhetnek.
A kiválasztás során figyelembe vettük azt a tényt, hogy a büntető ítéletek
jelentős része csupán rövidített indokolással van ellátva, így a kutatás csupán
azokra az ügyekre terjed ki, amelyeket valaki megfellebbezett, mert csak a
fellebbezésre tekintettel készített teljes indokolásból követhetőek nyomon a
büntetéskiszabást befolyásoló körülmények. Okkal feltételezhető, hogy a
fellebbezett ügyek jól tükrözik az adott megye gyakorlatát, mivel a magyar bírósági

58
szisztéma – amint azt már jeleztük – úgy működik, hogy az adott megyében
működő másodfokú bíróságnak van döntő hatása a megye gyakorlatára. Az első
fokú bírák ehhez igazodnak, mivel a szakmai munkájuk értékelése nem kis részben
azon múlik, hogy milyen százalékban hagyják helyben, változtatják meg, vagy
helyezik hatályon kívül a határozataikat másodfokon. Ugyanezen okból arra sem
kellett külön törekednünk, hogy minden megyéből minden egyes helyi bíróságról
adatokat szerezzek (a fentiekben jelzett ok miatt aztán mégis minden helyi
bíróságról származó ügyet feldolgoztunk).
2. A vizsgálat a 2003. március 1. és 2005. október 30. napja között jogerősen
befejezett ügyeket fogja át. Az intervallum azért alakult így, mivel 2003. március 1.
napját követően enyhébb büntetéskiszabási rendelkezések léptek hatályba, ezért a
minta homogenitásának megőrzéséhez ily módon kellett szűkíteni a vizsgált
időszakot.
3. A kutatás az országos büntetéskiszabási gyakorlat feltérképezését tűzte ki
célul, így az kiterjedt minden megyei bíróságra és a Fővárosi Bíróságra. A
kutatatás tárgyát az ezeken a bíróságokon jogerősen befejezett ügyek képezték,
amelyek értelemszerűen a megye (főváros) területén működő összes helyi
(kerületi) bíróságról származhattak.
4. Az akták feldolgozásához használt, általunk szerkesztett kérdőív
legfontosabb célja az volt, hogy összehasonlíthatóvá tegye a különböző
büntetéseket, azaz kiegyenlítse az enyhítő-súlyosító körülmények eltérése miatti
differenciákat. Ezért az egyes büntetéskiszabási körülmények mechanikus
kiszűrése mellett a bírói gyakorlat ismeretében azok nyomatékára is figyelni
kellett. A probléma megoldásában egyrészt segített az, hogy a hazai bírói gyakorlat
véges számú (kb. 15-20) enyhítő, illetve súlyosító körülményt ismer el, és szintén
megkönnyítette a dolgunkat az a jogszabályi előírás, amely kötelezővé teszi a
büntetéskiszabás indokolását, így azt is meg kell mondania a bírónak, hogy melyik
enyhítő, illetve súlyosító körülményt milyen nyomatékkal vette figyelembe.
Minderre tekintettel az egyes enyhítő és súlyosító körülményekhez egy 1-től 5-ig
terjedő érték rendeltünk, amely azt fejezi ki, hogy a bíróság mekkora nyomatékot
tulajdonított az adott büntetéskiszabási körülménynek. Hogy egy konkrét esetben
mekkora ez az érték, az indokolás szövegéből kitűnik (pl. „a bíróság különösen
nagy nyomatékkal vette figyelembe...”). Az érték 1-es lesz, amennyiben a
hivatkozott körülmény csekély jelentőségű, és 5-ös, ha különösen nagy nyomatékú.
A 3-as érték jelenti az átlagos nyomatékot. Az enyhítő körülmények mint büntetési
mértéket csökkentő tényezők negatív, míg a súlyosító körülmények értelemszerűen
pozitív előjellel szerepelnek. Ily módon a súlyosító és az enyhítő körülmények
értékeinek külön-külön történő összeadása után a kapott két értéket is összeadjuk,
melynek következtében megkapjuk az adott cselekmény számszerűsített súlyát (a
továbbiakban: jelzőszám), ami által az azonos, vagy egymáshoz közeli
számértékkel bíró ítéletek közvetlenül összehasonlíthatóvá válnak. A jelzőszám
nagyon fontos, mert ez fejezi ki, hogy az adott konkrét bűncselekmény az enyhítő
és súlyosító körülmények alapján mennyire súlyos büntetést érdemel. A

59
feldolgozás során az derült ki, hogy a nyomatékösszegek különbségei alapján a
bűncselekmények jelzőszámai -18 (a legenyhébb) és +25 (a legsúlyosabb) közötti
értéket vesznek fel.
5. Az adatok kiértékelése során legfontosabb feladat az volt, hogy olyan
számítógépes adatbázis-kezelő programot találjunk, amelyik képes a bevitt adatok
rendszerezésére, és így a megyei bíróságok által az egyes bűncselekmény fajták
esetében kiszabott büntetések áttekinthetővé, és összehasonlíthatóvá tételére.
Ehhez a feladathoz az SPSS nevű statisztikai célra kifejlesztett programot vettük
igénybe.

3. A kutatás menete

2005. szeptemberében – a bírósági hierarchia különböző szintjein dolgozó bírókkal

történő szakmai konzultáció után – véglegesítettük a kutatási tervet. Az
adatgyűjtési és részben az elemzési módszer kidolgozását követően 2005.
novemberében megalakítottunk egy 6 fős adatgyűjtő csoportot, mely részben
végzett jogászokból, részben a téma iránt érdeklődő, és a szükséges büntetőjogi
ismeretekkel már rendelkező hallgatókból állt (a csoport áprilisra két további fővel
bővült). Az ő bevonásukra azért volt szükség, mert megyénként mintegy 50-200
ügyet kellett feldolgozni, és a kutatási határidőre csak így tudtunk elkészülni az
elemzésekkel. Az adatlap áttekinthetősége, és az adatgyűjtési feladat viszonylagos
egyszerűsége miatt nem vetett fel problémát a kutatás e szakaszában való
részvételük.
A januártól április közepéig tartó szakaszban a csoporttal minden megyei
bíróságról összegyűjtöttük a szükséges adatokat. Ezután május végéig tartott a
közel másfél ezer adatlap rögzítése az időközben beszerzett számítógépes
adatbázis-kezelő program segítségével. Az első kérdések megfogalmazása
júniusban történt. A program megvalósítása során két ponton vált szükségessé az
eredeti munkaterv módosítása:
1) A kutatási tervben még nem szerepeltettük a többszörös és különös
visszaesői minőségben elkövetett bűncselekményeket, illetve az ezek miatt
kiszabott ítéleteket. Azonban a szükséges mennyiségű elemszám
biztosításának érdekében a kutatás során ezeket is be kellett vonni a
vizsgálódási körbe.
2) A rablás és a csalás vonatkozásában nem állt rendelkezésünkre elegendő
ügy ahhoz, hogy az általunk alkalmazott módszerrel vizsgálni lehessen a
büntetéskiszabási gyakorlat eltéréseit. Ezért az elemzésből e büntetések
összehasonlítása kimaradt.
A következő két táblázat az országos büntetéskiszabási gyakorlat összehasonlítását
tartalmazza a lopás és a súlyos testi sértés bűntettének vonatkozásában. Az ezekben

60
szereplő bűncselekmények a cselekmény alanyi és tárgyi oldalához tartozó
súlyosító és enyhítő körülmények alapján az átlagos megítélésűek közé tartoznak.
Ez számszerűsítve azt jelenti, hogy a -5 és a +10 jelzőszám közötti ügyek kerültek
bele az összehasonlításba. Hozzávetőlegesen az összes vizsgált ügy fele tartozott
ebbe a kategóriába.

61
Lopás bűntette

vh. felfüg- szab. köz. átlag pb. próba megr.

szab. gesztett veszt. mun. mér. % % %
veszt % tartam % (nap)
% napok
1. Fejér 85,7 7,16 285 7,14 15
2. Jász- 80,5 17 263 2,5
Nagykun-
Szolnok
3. Borsod- 79,5 9,2 240 11,3
Abaúj-
Zemplén
4. 76,7 16,7 285 3,3 40 3,3
Szabolcs-
Szatmár-
Bereg
5. Veszprém 66,6 25 244 8,3 30
6. Somogy 62,5 12,5 334 25
7. Baranya 60 13,3 610 6,6 20 13,3 6,6
8. Csong- 59 9 322 9 25 23
rád
9. Győr- 57,9 15,8 263 10,5 40 15,8
Moson-
Sopron
10. Heves 55,5 11,1 256 22,2 11,1
11. Hajdú- 53,8 28,2 254 5,2 40 12,8
Bihar
12. Főváros 52 16 274 8 45 24
13. 50 10 272 20 22,5 20
Komárom-
Esztergom
14. Békés 45,5 18,2 251 36,3
15. Nógrád 42,8 21,4 244 35,6 39
16. Tolna 41,6 8,3 302 33,3 16,6
17. Bács- 33,3 16,6 333 16,6 20 33,3
Kiskun
18. Vas 21,4 50 235 21,4 7,2
19. Zala 20 40 343 40 50
20. Pest 16,7 33,3 265 50

62
Súlyos testi sértés bűntette

vh. felfüg- szab. köz. átlag pb. próba megr.

szab. gesztett veszt. mun. mér. % % %
veszt % tartam % (nap)
% napok
1. Borsod- 60 12 249 28
Abaúj-
Zemplén
2. Veszprém 57,9 21 279,6 10,5 22,5 5,2 5,2
3. Szabolcs- 50 210 20 30 30
Szatmár-
Bereg
4. Jász- 37 29,6 342 29,6 3,7
Nagykun-
Szolnok
5.Csong- 33,3 25 271,5 33,3 8,3
rád
6. Somogy 32,3 41,2 243 26,5

7. Hajdú- 31,8 22,7 265,4 18,2 50 18,2 9

Bihar
8. Komárom- 26,6 40 162 33,3
Esztergom
9. Baranya 23 53,8 207 15,4 7,8

10. Főváros 22,2 40,7 242,3 7,4 42,5 18,5 7,4 3,7
11. Heves 22,2 33,3 241 33,3 11,1
12. Nógrád 22,2 27,7 180 22,2 32,5 5,5 16,6 5,5
13. Bács- 21,4 35,7 218,75 21,4 30 21,4
Kiskun
14. Fejér 20 20 225 60
15. Vas 20 20 195 50 10
16. Tolna 20 20 90 40 20

17. Pest 20 285 70 10

18. Zala 16,6 33,3 230 16,6 50 33,3
19. Győr- 16,6 16,6 187,5 8,4 50 41,6 16,6
Moson-
Sopron
20. Békés 10,5 26,3 250 10,5 35 47,3 5,2

63
A táblázatok már a megyék közti végleges sorrendet tükrözik. Az a megye került
előrébb a sorban, amelyikben arányosan a legtöbbször szabták ki a legszigorúbb
büntetést (a végrehajtandó szabadságvesztést). Első felismerésünk az volt, hogy
lopást szigorúbban szankcionálják a bíróságok, mint az ugyanolyan törvényi
büntetési tétellel fenyegetett súlyos testi sértést. Míg a lopás vonatkozásában 13
megyében volt 50 százalék vagy annál is magasabb a végrehajtandó
szabadságvesztések száma, addig a súlyos testi sértés esetében ugyanez csak három
megyénél figyelhető meg. Ennek a magyarázata valószínűleg az, hogy a súlyos
testi sértések elbírálása során nagyobb arányban lesz vád tárgya a cselekmény
kísérleti alakzata, hiszen sokszor büntetlen előéletű személyek indulatvezérelt
tettéről van szó, és a sértetti megbocsátás is jóval többször fordul elő. Ezeknek az
enyhítő körülményeknek a hatását igyekeztünk kiszűrni, de könnyen lehetséges,
hogy azok jobban befolyásolják a büntetéskiszabást, mint ahogyan azt a bírák
jelzik ítéleteikben. Létezik továbbá egy olyan „eretnek” magyarázat is, amely
szerint a több személy által egymás sérelmére elkövetett súlyos testi sértések
alkalmával az is vádlottként szerepel, aki csupán védekezett, ám a bíróság a jogos
védelmi helyzetet – az ügyész minősítését követve – nem állapította meg, de
nyomatékos enyhítő körülményként értékelte, hogy nem az illető volt a
kezdeményező.
Mindkét táblázatot áttekintve megállapíthatjuk, hogy az eltérés a
„legszigorúbb” és a „legenyhébb” gyakorlatot követő megyék tekintetében
rendkívül jelentős. Fejér megyében a lopás esetében közel ötször annyi a
végrehajtandó szabadságvesztések aránya, mint Pest megyében. A súlyos testi
sértés esetében szintén majdnem ötszörös az eltérés sorrend első és utolsó
helyezettje között. Ha a statisztikai szélsőértékek kiszűrése érdekében a 20 megyét
négy ötös csoportra osztjuk a szigorúság foka szerint, akkor is komoly
különbségeket fedezhetünk fel az egyes kvadránsok között.

lopás bűntette súlyos testi sértés

(végrehajtandó bűntette
szabadságvesztések (végrehajtandó
aránya %-ban) szabadságvesztések
aránya %-ban)
1. kvadráns 77,8% 47,6%
(legszigorúbb)
2. kvadráns 59% 27,2%
(közepesen
szigorú)
3. kvadráns 49% 21,1%
(közepesen enyhe)
4. kvadráns 26,6% 16,3%
(legenyhébb)

64
Amint az látható, ha az öt legszigorúbban, és az öt legenyhébben ítélkező megye
átlagát hasonlítjuk össze, akkor is közel háromszoros az eltérés.
A két alaptáblázat összehasonlításából az is kitűnik, hogy mely megyék
bíróságai tekinthetőek általában véve szigorúnak, illetve enyhébben ítélkezőnek.
Mindkét bűncselekmény vonatkozásában a legszigorúbb öt megye között találjuk
Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Veszprém és Jász-Nagykun-
Szolnok megyét. A legenyhébb büntetéskiszabási gyakorlatot folytató hat megye
között pedig mindkét esetben ott van Tolna, Zala, Vas és Pest megye. Nyilvánvaló
számunkra, hogy nem lehet véletlen ez az egyezés a két eltérő jellegű
bűncselekmény-típus megítélését illetően a fenti megyék között.
A kutatás eredményeképpen két további észrevételt tehetünk. Az egyik az,
hogy egyáltalán nem találkoztunk olyan esettel, hogy a bíróság a kiszabott büntetés
nemének és mértékének indokolásakor a bírósági gyakorlatra hivatkozott volna –
míg az ilyen hivatkozások a bűnösség megállapíthatósága vagy a minősítés
kérdésében egyre gyakoribbak. Úgy tűnik, a bíróságok az országos gyakorlat
egységességére csupán a jogértelmezési kérdések vonatkozásában figyelnek. Ennek
oka, véleményünk szerint, abban rejlik, hogy a jogértelmezési kérdésekben nincs
diszkrecionális jogköre a bíróságnak, így a „nehéz esetekben” a helyes megoldásra
való törekvés arra sarkallja a bírákat, hogy keressék a bírói gyakorlat által nyújtott
normatív támpontokat. Ezzel szemben a büntetéskiszabás terén jelentős, a törvény
által biztosított mozgásszabadsága van a bíróságoknak. A megfelelő felsőbírósági
elvi irányítás nélkül elterjedhet az az álláspontot, mely szerint ebben a kérdésben a
bírónak nem kell a törvényen kívüli normatív standardokhoz igazodnia.
A másik észrevételünk az, hogy a büntetéskiszabásnak rendkívül ritka esetben
van egyéniesített, az adott esetre és elkövetőre szabott indokolása. Az ügyek
túlnyomó többségében a büntetés indokolása csupán az enyhítő és súlyosító
körülmények mechanikus felsorolására szorítkozott. Ezt a gyakorlatot azért tartjuk
aggályosnak, mert nem tárja fel és nem súlyozza kellőképpen a büntetéskiszabás
valódi okait, így a terhelt nem is igazán tudja, hogy miért az adott nemű és mértékű
büntetést szabták ki rá. Ez mindenképpen árthat a bíróságok tekintélyének. Esetleg
úgy tűnhet, hogy a pártatlan igazságszolgáltatás eszményével össze nem férő
indokok állhatnak az egyes bíróságok eltérő döntései mögött.

4. Összegzés

Mindezek alapján még egyszer elmondhatjuk, hogy az alaphipotézisünk, mely

szerint létezik különbség a büntetéskiszabási gyakorlat területén teljes egészében
igazolódott. Ráadásul az ország méretéhez, és unitárius állam jellegéhez képest
meglehetősen jelentős fokú. Az a kiegészítő hipotézis részben igazolódott, hogy a

65
dunántúli megyékben enyhébb büntetéséket szabnak ki (ez alól Veszprém megye a
kivétel, de gyakorló jogászok megerősítették azt, hogy e megye bíróságai szigorú
ítélkezési gyakorlatot követnek). Az a másik kiegészítő hipotézis nem igazolódott,
hogy a Főváros gyakorlata enyhe volna (az abszolút középmezőnybe tartozik),
viszont a Budapest vonzáskörzetének tekinthető Pest megye ítélkezése majdnem a
legenyhébbnek számít.

5. A kutatás további irányai

1) A következő lépés logikusan az lehet, hogy megpróbáljuk feltárni, milyen okok

vezettek a büntetéskiszabási gyakorlat ilyen jelentős mértékű divergálásához. Van
olyan megközelítés, amelyik szerint ennek gazdasági okai lehetnek, tehát az adott
megye vagy régió fejlettségétől is függ az, hogy mennyire szigorú a bírósági
gyakorlat.61 Ez a megközelítés azonban inkább csak a vagyon elleni cselekmények
megítélése közti eltéréseket magyarázhatná. Felmerülhet az is, hogy az adott
megyében lakó emberek közhangulata, illetve attitűdje tükröződik a bíróságok
ítéleteiben (túlnyomó részben a bírók is abból a megyéből származnak, ahol
ítélkeznek). Ennek az összefüggésnek ellenőrzése részletes szociológiai kutatást
igényel. Végül elképzelhető egy olyan magyarázat is, amely szerint esetlegesen
alakultak ki az elmúlt 15 évben ezek a különbségek, mivel az egyes megyék
ítélkezése közös irányítás nélkül, egymástól elszigetelve alakult. E hipotézisnek
azonban az látszik ellentmondani, hogy a Dunántúlon szignifikánsan enyhébb az
ítélkezés, mint keleten.
2) Egy második fázisban összehasonlító jogi vizsgálatokkal nemzetközi
viszonylatban is fel tudnánk mérni, hogy milyen irányba halad a magyar bíróságok
gyakorlata, illeszkedik-e az Európai Unióban észlelhető tendenciákhoz. E
kérdésnek azért is van nagy jelentősége, mert a magyar államra nézve kötelezőek
az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei, és a széttöredezett büntetéskiszabási
gyakorlat a magyar állam bírósági elmarasztalásához is vezethet.
3) Már nem a büntetés kiszabási gyakorlat egységességével függ össze, de
mégis roppant érdekes volt az a kutatási tapasztalat, amely szerint a megyei
bíróságok jóval nagyobb arányban helyezik ki hatályon kívül a felmentő, mint a
bűnösséget kimondó ítéleteket. Egy újabb kutatásnak lehetne a tárgya az, hogy
megyénként kimutassuk, miként viszonyulnak a másodfokú bíróságok az első fokú
bíróság által hozott felmentő ítéletekhez. 62

61
Már a jegyzet első fejezetében hivatkoztunk egy olasz kutatásra, amely az ottani
munkaügyi bíróságok gyakorlatának eltéréseit például azzal hozta összefüggésbe, hogy
mekkora a munkanélküliség az adott régióban. Lásd Ichino et al.: I.m.
62
Ez a kutatás a Kúria kezdeményezésére a kézirat lezárásakor még folyamatban volt.

66
67
 A bírói ténymegállapítási folyamat szociológiája
(Vinnai Edina – Elek Balázs – Bencze Mátyás)

Ezt a fejezetet azoknak a tényezőknek a bemutatására szánjuk, melyeket a

jogalkalmazói (elsősorban a bírói) ténymegállapítási folyamat szociológiai
meghatározóinak nevezhetünk. Ezek közül is két összetevőt emelünk ki: a
nyelvhasználatot és a pszichológiai faktorokat. E tényezők hatásaival azért fontos
tisztában lennünk, mert a jogi gyakorlat résztvevői hajlamosak megfeledkezni
arról, hogy milyen jelentős ezeknek a szerepe a ténymegállapítási folyamatban. A
jelenlegi joggyakorlatot meghatározó, „hagyományosnak” nevezhető felfogásban
ugyanis a nyelv semleges közvetítő közegként jelenik meg, melyet mindenki
egyformán birtokol, és a tanúk, felek, vádlottak, stb. nyelvhasználata nem is
befolyásolja a bírói döntést. Másrészről a bírói ténymegállapítási feladatot egyszerű
logikai levezetésnek tekintik, amelyhez elegendő a józan ész, és nem szükséges a
pszichológia eredményeit figyelembe venni az egyes vallomások bizonyító
erejének értékelése során. A jogszociológia célja jelen esetben az, hogy tudatossá
tegye, milyen torzulásokhoz vezethet ez az uralkodó szemléletmód.

1. A nyelvhasználat

1.1 Nemzetközi kutatások

Az írott és beszélt nyelv vizsgálatával a nyelvészet több szinten foglalkozik.

Számunkra ennek releváns ágát a szemiotika (a „jelek tudománya”) jelenti, amely
három fő területet ölel fel: a szintaktika a jelek egymáshoz való viszonyával
foglalkozik, a szemantika a jel és jelentés problémáit vizsgálja, a jel és a jelölt
valóság viszonyára figyel, valamint a pragmatika, ami a jelek tényleges és célzatos
használatát kutatja a beszélők egymás közti viszonyában. Ezek közül most csak a
pragmatikával foglalkozunk részletesebben, ami a nyelvhasználat vizsgálatára
koncentrál, és azt nem egyszerű szabálykövetésként és szabályalkalmazásként
fogja fel, hanem az emberi gyakorlat egyik fő megnyilvánulásaként.
A jogi nyelv körében a pragmatikai vizsgálatok elsősorban mikro-pragmatikai
szinten zajlanak, míg a makro-pragmatikai kérdések a filozófia és
társadalomelmélet, illetve a szociolingvisztika területére tartoznak. A jogi nyelv
pragmatikai kutatása zárt beszédhelyzetekben, konkrét megnyilvánulások
vizsgálatával történik, például bírósági tárgyalótermekben vagy rendőrségi
kihallgatásokon. Az itt zajló történések elsősorban a nyelv szintjén zajlanak: a
jogot képviselő és a jog nyelvét beszélő szakember áll szemben és rendeli alá saját

68
nyelvhasználatának a laikusok köznapi nyelvhasználatát, amit az eljárásban jogi
nyelvre fordítanak át. Az ilyen helyzetben érvényre juttatott szabályok
monopóliuma hátrányos helyzetbe hozza az eljárás alá vont személyt, és ez a
feszültség, kétségbeesés a laikusok nyelvhasználatában is kifejezésre jut. A jogi
nyelv vizsgálata tehát elsősorban az említett zárt helyzetekben vizsgálja a laikusok
akadozó, töredezett nyelvhasználatát, valamint az intézményesült hatalom
működésének és érvényre jutásának mechanizmusait. 63
A bíróságokon történő nyelvhasználat kutatása az amerikai és nyugat-európai
szakirodalomban már hagyományokkal bír, Angliában és az Egyesült Államokban
a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdődően végeztek ilyen irányú kutatásokat. Ezek
közül az egyik legkorábbi kutatásban joghallgatók vettek részt tárgyalásokon, az
ott elhangzottakat magnóra rögzítették, majd a felvételek alapján azt vizsgálták,
hogy az eltérő beszédstílusok milyen benyomást keltenek a kívülállókban, valamint
azt, hogy a különböző nyelvi tényezők, beszédstílusok milyen hatással lehetnek a
jogi döntéshozatalra.64
A kutatás módszertana rendkívül összetett volt, és több tudományterület
eszközeit magába olvasztotta, mint például a szociolingvisztika (mely szerint a
kiejtés, a szókincs, a nyelvtani szabályok alkalmazása mind-mind háttér-
információt adnak a beszélőről), a kulturális antropológia (a résztvevő megfigyelés
alkalmazásával) és a szociálpszichológia eszköztárát (eszerint a beszélő által
alkalmazott beszédstílus kihatással van a másik fél reakcióira, és így az egész
beszélgetés menetére). Ezen túlmenően mélyinterjúkat készítettek jogi
63
A jogi nyelv pragmatikai kutatásának legkorábbi bemutatását a következő művekben
találjuk: Pat Carlen: Magistrates’ Justice. Martin Robertson, 1976.; Maxwell Atkinson -
Paul Drew: Order in Court – The Organisation of Verbal Interaction in Judicial Settings.
The Macmillan Press Ltd., London, 1979.; William M. O’Barr: Linguistic Evidence –
Language, Power and Strategy in the Courtroom. Academic Press, London, 1982. Ezek
ismertetését lásd: Vinnai Edina: A bírósági nyelvhasználat kutatása az angolszász
jogrendszerben. In: Doktoranduszok Fóruma 2000. október 30. A Miskolci Egyetem Állam-
és Jogtudományi Karának szekciókiadványa. Miskolc, 2001. 230-237.o.
64
William M. O’Barr 1974-ben az Észak-Karolinai Bíróságon végezte kutatását, ahol tíz
hét leforgása alatt mintegy 150 órányi hanganyagot rögzítettek. A hanganyagok mellett a
felvétellel párhuzamosan a résztvevő joghallgatók jegyzeteket készítettek, melyek alapján
rekonstruálható volt a kommunikáció menete, és egyéb olyan metakommunikációs
jelenségek, gesztusok, magatartások, melyeket csupán a hangfelvételek alapján nem lehetett
volna érzékelni. A különböző beszédstílusok hallgatóságra gyakorolt hatását a
szociálpszichológiában alkalmazott kísérletezés módszerével tesztelték úgy, hogy a
rögzített hanganyagból 10-15 perces részleteket válogattak ki, és azokat egy másfajta
stílusba helyezték át oly módon, hogy a kiválasztott részletet többféle stílusban
újramondatták joghallgatókkal (ezek voltak az ún. „hamisított verziók”), és azokat is
magnóra rögzítették. Ezt követően – ugyancsak joghallgatókkal – meghallgattatták ezeket a
„hamisított” felvételeket, és kérdéseket tettek fel a hallottakra vonatkozóan (pl. hogy
mennyire tűnt hitelesnek, pontosnak az adott vallomás, mennyire keltette egy szavahihető
tanú benyomását a hallott részlet stb.), majd a válaszokat összevetették egymással, és a
hasonló válaszok alapján egyfajta törvényszerűséget próbáltak feltárni.

69
szakemberekkel, akik úgy vélték, hogy az ún. nyelvi stratégiák valóban nagyon
fontos szerepet játszanak a tárgyaláson, valamint hogy azokat ők maguk, és a
tárgyalás valamennyi résztvevője – nem tudatosan ugyan, de – használja. Jogi
kézikönyveket is tanulmányoztak a kutatásban részt vevők, melyek hasznos
tanácsokat adnak a gyakorló ügyvédeknek a tekintetben, hogy milyen
„praktikákkal” tudják felkészíteni ügyfeleiket a meggyőző, hiteles tárgyalótermi
szereplésre. Mindezeket a módszereket egészítették ki a tárgyalótermi
megfigyelések, hangfelvételek és jegyzetek.
A vizsgálatok alapján négy jellemző beszédstílust, tanúzási stílust, illetve a
tárgyaláson elhangzott társalgásokra jellemző jelenséget különítettek el egymástól.
Ezek a következők:

1. erőteljes – erőtlen stílus (powerful - powerless speech)

2. narratív (elbeszélő) – szaggatott stílus (narrative - fragmented testimony
styles)
3. hiperkorrekt stílus (hypercorrect testimony style)
4. félbeszakítások, párhuzamos beszéd (interruptions and simultaneous speech)
1. Erőteljes – erőtlen beszédstílus: ezt a megkülönböztetést korábban más
kutatásokban is igazolták már, csak a férfiak és nők közötti különbségtétel alapján.
Robin LAKOFF65 vizsgálataiban kimutatta, hogy lényeges különbség figyelhető meg
a férfiak és a nők beszédstílusa között, és a nők nyelvhasználatára szerinte inkább
jellemző például a habozás, a túl udvarias formulák és az ún. utókérdések
(„ugye?”) használata, bizonyos szavak hangsúlyozása, jelentéktelen, tartalom
nélküli melléknevek és jelzők használata, hiperkorrekt nyelvtan és kiejtés, a humor
hiánya, a közvetlen idézés és sajátos szókincs, valamint kérdő jellegű válaszok
alkalmazása. A már említett jogi kézikönyvekben is található utalás a nők eltérő
beszédstílusára, és arra, hogy a tárgyalásokon másképp kell bánni velük (pl.
különösképp udvariasnak kell lenni velük szemben, nem szabad „megríkatni” őket,
rossz a memóriájuk, makacsak, és bizonyos esetekben könnyen hiteltelenné
tehetőek az esküdtek előtt amiatt, hogy a nők ún. „ellentanúk”, azaz nem szívesen
mondanak igent).
O’Barr megfigyelései szerint egy erőtlen beszédstílust hallva a hallgatónak az a
benyomása támad, hogy a beszélő valamit el akar titkolni, nem biztos abban, amit
elmond, esetleg szándékosan hazudik. Az erőtlen stílus összességében tehát egy
szavahihetetlen, míg az erőteljes stílus egy megbízható, kompetens és intelligens
ember benyomását kelti. Ez természetesen nem csak a vádlott esetében lehet
lényeges, hanem az esetleg védelmében beidézett tanúk vallomása esetén is, hisz
ezzel is a vádlott esélyei javulnak vagy romlanak. A kutatásából azonban az derült
ki, hogy bár az erőtlen beszédre jellemző sajátosságokkal gyakrabban
találkozhatunk a nők esetében, mégsem állíthatjuk, hogy ez egyértelműen a nemek
65
Robin Lakoff: Language and Woman’s Place. 1975.

70
közötti különbségen alapul. A magasabb társadalmi helyzetű, képzettebb nőknél
kevésbé, a rosszabb társadalmi helyzetből származó, vagy alacsonyabb
iskolázottsággal rendelkező férfiaknál viszont gyakrabban találkoztak ezekkel a
jellegzetességekkel. Az erőtlen, bizonytalan beszédstílus tehát sokkal inkább a
társadalmi helyzet és iskolázottság, mintsem a nemi különbség függvénye. 66
2. Elbeszélő – szaggatott stílus: a résztvevő megfigyelések azt mutatták, hogy
lényeges különbségek vannak a tanúk válaszainak hosszúságában, és hogy egy
adott személy következetesen vagy az egyik (narratív, hosszabb elbeszélő), vagy a
másik (szaggatott) stílust alkalmazza. A hétköznapi beszédszituációkhoz képest
azonban a tárgyalótermi párbeszédeknek van egy olyan sajátossága, ami sehol
máshol nem figyelhető meg, nevezetesen az, hogy az eljárás folyamán szigorú
szabályok határozzák meg a beszélgetés menetét, melytől nem lehet eltérni, vagy
ha igen, annak komoly következményei lehetnek. Hétköznapi helyzetekben
ilyennel nem találkozhatunk. Ennek következtében szándékosan befolyásolható és
irányítható is a beszélgetés menete, amit természetesen a jogi szakemberek
igyekeznek is fel-, illetve kihasználni. Amíg ugyanis egy összefüggő, folyamatosan
elmondott vallomás egy magabiztos ember benyomást kelti a hallgatóságban, addig
a kérdésekre adott rövid, szaggatott válaszok ennek épp az ellenkezőjét. Erre a jogi
kézikönyvek is felhívják az ügyvédek figyelmét, amikor azt tanácsolják, hogy az
ellenérdekű fél tanúját ne hagyják hosszan beszélni, hanem olyan irányított,
eldöntendő kérdéseket tegyenek fel neki, amire csak rövid válasz adható.
3. Hiperkorrekt stílus: általában véve is jellemző az emberek közti
társalgásokra, hogy minden olyan szituációban, amikor úgymond „viselkedni” kell
(pl. nagyobb hallgatóság, főnök, tanár vagy épp a bíróság előtt), akkor egy sokkal
formálisabb nyelvet igyekszünk használni, mint egy közvetlen, mondjuk baráti
beszélgetés során. Emiatt a „megfelelési kényszer” miatt rendszerint számtalan
nyelvtani és szóhasználatbeli hibát ejtünk, aminek eredményeként épp a kívánt
hatást, a jó benyomás keltését nem érjük el, ugyanis mondandónk mesterkéltnek,
nehézkesnek és természetellenesnek fog tűnni. Ezt a stílust nevezték el a
kutatásban hiperkorrektnek. Egy bírósági tárgyaláson tett tanúvallomás esetében az
ilyen stílus használata ismét a hiteltelen, esetleg hazug tanú képzetét kelti az
esküdtekben.
4. Félbeszakítások, párhuzamos beszéd: a tanúvallomások során azt figyelték
meg a kutatók, hogy a jogász (tipikusan az ügyvéd) és a tanú bizonyos esetekben
összeütközésbe keveredik, párhuzamosan, egyidőben beszélnek mindketten. Az
angolszász jogrendszerekre jellemző eljárásban a párbeszédek elsősorban az
ügyvédek és a tanúk között zajlanak, hiszen az ügyvédek kérdeznek, valójában ők
irányítják a tárgyalás menetét – ellentétben a kontinentális jogrendszerekkel, ahol a
66
Ezt a jelenséget a később bemutatásra kerülő perkultúra-kutatás is alátámasztotta azzal a
megállapítással, hogy a cigányok gyenge verbális kifejezőképessége jobbára azt a
benyomást kelti a hallgatóságban, hogy nem mondanak igazat, ami a romák
iskolázatlanságával, alacsony képzettségével hozható összefüggésbe. Lásd Vinnai Edina:
Perkultúra a bírósági eljárásban. In: Collega. IV. évfolyam 2. szám, 2000. február, 65-70.o.

71
bíróé a vezető szerep, ő „uralja” a tárgyalást és teszi fel a kérdéseket. Az előbbi
rendszerben a tanúhoz először a saját, majd az ellenérdekű fél ügyvédje intéz
kérdéseket (ez az ún. „cross-examination”), és az említett összeütközések,
szimultán beszédek ez utóbbi esetben fordulnak elő a leggyakrabban. Ezt a
helyzetet alapvetően bármelyik fél előidézheti azáltal, hogy azt a benyomást kelti,
hogy befejezte mondandóját, amiből a másik fél arra következtet, hogy rajta a sor,
de az eredeti beszélő mégis folytatja, és így mindketten egyszerre kezdenek el
beszélni. Egy másik lehetséges módja e szituáció kialakulásának, hogy az egyik fél
szándékosan félbeszakítja a másikat (tipikusan az ügyvéd a tanút). Optimális
esetben, ha a felek felismerik, hogy egyszerre beszélnek, akkor abbahagyják
mondandójukat, hogy a másik folytathassa, ellenkező esetben mindkettő folytatja,
és ilyenkor viszonylag hosszabb ideig is folyhat ez a párhuzamos beszéd. A jogi
kézikönyvek erre az esetre vonatkozóan azt tanácsolják az ügyvédeknek, hogy
kerüljék az ilyen szituációk kialakulását, mert az az ügyvéd agresszivitásának
benyomását keltheti az esküdtekben, és közvetve árthat védencüknek.
A vizsgálat tehát alátámasztotta azt a feltevést, hogy önmagában az előadói
stílus nagymértékben meghatározza egy beszélgetés menetét, így a bíróság előtt tett
tanúvallomásokat és általában az eljárás során zajló interakciókat is, és ez a hatás
feltehetően sokkal erősebb, mint azt korábban a szakemberek feltételezték. A
vizsgálatok azt bizonyították, hogy viszonylag jelentéktelennek tűnő eltérések is
lényeges különbségeket idéznek elő egy vallomás értékelésekor, befolyásolják a
tanúk, vádlott szavahihetőségét, hitelességét, és ezen keresztül a bíró véleményét,
ami akár az ítéletben is megmutatkozhat. A kutatás gyakorlati jelentősége pedig
abban rejlik, hogy ezen ismeretek birtokában kialakítható egy ún. optimális
tanúzási stílus, amire a tárgyalás előtt a tanú felkészíthető – ahogyan erre az
említett jogi szakkönyvek, kézikönyvek is utalnak.
Az utóbbi évek angol nyelvű szakirodalmában megfigyelhető tendencia, hogy a
jog és nyelv kutatásokat megpróbálják minél közelebb hozni a gyakorlathoz, és
egyfajta alkalmazott tudományként felhasználni annak módszereit és eredményeit
az igazságszolgáltatásban. Az igazságügyi nyelvészetnek („forensic linguistics”)
elkeresztelt irányzat az igazságügyi orvostan nyomdokaiba kíván lépni, és – a
hasonló elnevezésen túl – megpróbálja elérni azt a státuszt, amit az orvostudomány
kivívott magának a jogi eljárásokban. Az irányzat önállósodásának egyik jele, hogy
egyre gyakrabban kérnek fel nyelvészeket, hogy szakértőként járjanak el jogi
ügyekben, és olyan kézikönyv is megjelent már, melyben a szerző gyakorlati
tanácsokkal látja el a jogi eljárásokban részt vevő nyelvészeket. 67 Talán a
leggyakoribb feladat, amihez a bíróságok nyelvész szakértőket vesznek igénybe az
angolszász jogterületen, egy-egy konkrét megnyilatkozás szerzőjének azonosítása:
ez lehet egy hangfelvételen (pl. egy lehallgatási ügyben) szereplő személy, egy
névtelen levél írójának azonosítása, vagy egy esetleges plagizálás kiderítése. De

67
Roger W. Shuy: Linguistics in the Courtroom: A Practical Guide. Oxford University
Press, USA, 2006.

72
felkérik őket bizonyos, jogi kifejezéseket is tartalmazó szövegek értelmezésére
abból a szempontból, hogy az mennyire érthető és egyértelmű egy laikus számára.
Az igazságügyi nyelvészet egyik kiemelkedő területe a tárgyalótermi
diskurzusok vizsgálata. Korábbi kutatások azt már bizonyították, hogy az irányított,
zárt kérdésekkel és félbeszakításokkal az ügyvéd el tudja érni azt, hogy a tanú csak
néhány, már a kérdésben benne rejlő válasz közül választhat, vagy kizárólag
„igen”-„nem” válaszokat adhat. Ez az aszimmetrikus diskurzus lényeges
különbséget eredményez a beszélgetőtársak kérdésfeltevési és válaszadási jogaiban
és lehetőségeiben: az ügyvéd kérdez, a tanú pedig az ügyvéd által meghatározott
keretben adhat csupán válaszokat, kizárva annak lehetőségét, hogy saját szavaival
adja elő vallomását, kiemelve az általa lényegesnek tartott momentumokat.
A tárgyalóteremben zajló interakciók lexikai szempontból való vizsgálatai arra
is rávilágítottak, hogy az ügyvéd nem csupán a kérdések megfogalmazásával,
hanem pusztán már a szóhasználat megválasztásával is el tudja érni, hogy egy tanú
szavahihetősége megkérdőjeleződjék az esküdtek szemében. Ez egy sokkal
kevésbé egyértelmű és nyilvánvaló, mégis rendkívül hatásos eszköze a beszélgetés
manipulálásának. Az ilyen irányú vizsgálatok kiemelt területe lett az erőszakos
közösülés és a családon belüli erőszak, melyek különösen jól mutatják a hatalom
aspektusát, annak működési mechanizmusát az eljárásokban. Hiába történt –
legalábbis a jogi normák szintjén – jelentős előrelépés azzal, hogy jogszabályban
határozták meg a nemi erkölcs elleni bűncselekmények áldozatainak kihallgatási
módszereit (az Egyesült Királyságban például a bántalmazó férfi ügyvédje nem
tehet fel a tanú korábbi szexuális életére vonatkozó kérdéseket), a valóságban a
bántalmazott nők számára továbbra is „másodlagos viktimizációt” jelent a bírósági
tárgyalás. Ennek elsődleges oka az a már említett gyakorlat, hogy a tanú történetét
– a kérdésein keresztül – valójában az ügyvéd szólaltatja meg: úgy fogalmazza meg
a kérdéseket, hogy arra a tanú szinte csak igen-nem válaszokat adhat, és gyakran
figyelmen kívül hagyja a tanú bizonytalan vagy akár egyértelműen tagadó válaszait
is.
Érdekes megállapítása a kutatásoknak, hogy az ügyvédek által tudatosan
megválasztott és használt szavak konnotációja, illetve a hozzájuk kapcsolódó
tipikus szókapcsolatok is hátrányosan befolyásolhatják egy tanú megítélését. Az
olykor jelentéktelennek tűnő különbségek két szó között akár oda is vezethetnek,
hogy pl. egy bántalmazott feleség könnyelműnek, sőt akár kifejezetten rossz
anyának is tűnhet az esküdtek szemében. Ezeket a különbségeket a tanúk is
pontosan érzékelik, mégis tehetetlenek az ügyvéddel szemben, hiszen az eljárási
szabályok által meghatározott szerepükből nem léphetnek ki, nem szakíthatják
félbe az ügyvédet, nem tiltakozhatnak a szóhasználatuk ellen, és ezek mind
megalázó helyzetbe hozzák őket.68

68
Janet Cotterill: Collocation, Connotation, and Courtroom Semantics: Lawyers’ Control of
Witness Testimony through Lexical Negotiation. In: Applied Linguistics 25/4. Oxford
University Press, 2004. 513-537. o.

73
 Az egyik ismertetett példában a bántalmazott feleség következetesen
„ismerős”-nek, míg az ügyvéd „barát”-nak nevezi a szomszédasszonyt. Ennek azért
van jelentősége, mert ha a szomszéd valóban egy barát volt, akkor ésszerűtlennek
tűnik, hogy a tanú miért nem kért tőle segítséget az éjszaka közepén, és ment át
hozzá a két kiskorú gyermekkel, amikor a férje bántalmazta őt. A két szó
mellékjelentése és a hozzájuk fűződő legjellemzőbb szókapcsolatok elemzésével a
kutatók egyértelműen igazolni tudták, hogy a „barát” szó egy sokkal közelebbi,
bensőségesebb viszonyra utal annál, mint amit a tanú a szomszédasszonnyal való
kapcsolatáról elmondott, így az ügyvéd által sugalmazott felelőtlensége nem állja
meg a helyét. További példaként szerepelnek a következő szópárok: magzat-bébi,
bár-klub, meglök-taszít, arcul csap-arcába üt.
Van ugyan olyan – elsősorban jogászok által képviselt – vélemény, mely szerint az
ügyvédek pontosabb és szakszerűbb megfogalmazásából adódóan az általuk
előadott történet teljesebb, mint a tanúk homályos és pontatlan megfogalmazásai, a
nyelvészek mégis egyenesen „nyelvi Armageddonról” beszélnek a tárgyalótermi
nyelvhasználat kapcsán. Egy olyan tanúvallomás ugyanis, amely a kérdések
megfogalmazása és a kérdésfeltevés módjának köszönhetően alapvetően az
ellenérdekű fél (a bántalmazó férj) védőjének szempontjait tükrözi, értelemszerűen
háttérbe szorítja a tanú (a bántalmazott feleség) érdekeit. Mindezek eredményeként
sok tanú úgy hagyja el a tárgyalótermet, hogy úgy érzi, nem volt lehetősége arra,
hogy előadja a történtekről a saját verzióját 69, mások pedig úgy érzik magukat,
mintha ők lettek voltak a vádlottak. Ennél sokkal aggasztóbb és súlyosabb
következményekkel is járhat azonban ez a gyakorlat, ha az esküdtek esetleg
felmentenek egy erőszakos elkövetőt csupán azért, mert a tanúnak nem volt
lehetősége a tárgyaláson a saját szavai szerint, pontosan előadni a történteket. A
tárgyalótermi kihallgatások kapcsán a bírák felelőssége is felmerült már, akik sokat
tehetnének az ügyvédek „kártékony” kihallgatási módszerei ellen. Megoldásként
azt javasolják a szakemberek, hogy az erőszakos bűncselekmények áldozatai –
hasonlóan a gyermekkorú tanúk meghallgatásához – saját szavaikkal, egybefüggő
monológ formájában mondhassák el vallomásukat, mielőtt az ellenérdekű fél
ügyvédje intéz hozzájuk kérdéseket.

1.2 Hazai kutatások a nyelvhasználat területén

69
A brit Belügyminisztérium 2001-ben, a tanúk megelégedettségéről végzett felmérése azt
mutatta, hogy a megkérdezett tanúk kevesebb mint fele (48%-a) érezte úgy, hogy az
ügyvéd lehetőséget biztosított arra, hogy mindent elmondjon a vallomásában, amit szeretett
volna. Különösen nyugtalanító adat, hogy a legkiszolgáltatottabb csoportokba tartozók
(nők, gyerekek, fogyatékkal élők, az erőszakos és szexuális bűncselekmények áldozatai)
körében ez az arány még alacsonyabb: ők kifejezetten bántónak és nyugtalanítónak
tartották az ellenérdekű fél védőjének kérdéseit. A felmérésből az is kiderült, hogy a tanúk
20%-a már a tárgyalás előtt megfélemlítve érezte magát, a tanúvallomás megtétele után
pedig 40%-uk mondta azt, hogy nem szívesen tenne ismét vallomást a bíróság előtt.

74
Mint láthattuk, a bíróságokon történő nyelvhasználat kutatása az amerikai és
nyugat-európai szakirodalomban már hagyományokkal bír, Magyarországon
azonban az alkalmazott nyelvészet és a jogtudomány még csak most kezd
közeledni egymáshoz. Hazánkban a bírósági eljárások tanulmányozására csupán
néhány kutatás keretében került eddig sor, de ezek sem konkrétan a
nyelvhasználatra irányultak. Az első említésre méltó vizsgálatot Kengyel Miklós
végezte a nyolcvanas évek legvégén 70 azzal a céllal, hogy közvetlen megfigyelés
útján tapasztalatokat szerezzenek az állampolgárok és jogi képviselőik
tárgyalótermi viselkedéskultúrájáról, valamint a bíróság és a peres felek közötti
kommunikációról. Később a megfigyeléseket kiterjesztették az igazságszolgáltatás
tárgyi kultúrájára is, azaz a bírósági épületek egészére és a különböző jogi
szimbólumokra, így sikerült tartalommal megtölteni a perkultúra fogalmát.71
A bírósági nyelvhasználat kapcsán abból kell kiindulni, hogy mind a polgári,
mind a büntető bírósági eljárások meghatározó alapelve a szóbeliség és a
nyilvánosság, ami azt jelenti, hogy a legfontosabb eljárási cselekmények szóban és
nyilvánosan zajlanak a tárgyalás keretei között. A bírósági tárgyalás ezért nem
csupán a törvényben szabályozott eljárási cselekmények sorozata, hanem egy
nyelvi-kommunikációs folyamat is. A kontinentális jogrendszer keretei között a
tárgyalás kulcsfigurája a bíró, aki meghatározza az eljárási cselekmények
sorrendjét, ügyel arra, hogy a tárgyalás ne terjedjen ki az üggyel összefüggésben
nem álló körülményekre, gondoskodik a rend fenntartásáról, bizonyítási
cselekményeket foganatosít, egyszóval vezeti a tárgyalást. Ebből következően a
bírónak a tárgyalás kommunikációs struktúrájára is meghatározó szerepe van, az ő
beszédstílusa adja meg a tárgyalótermi kommunikáció „vezérhangját”, ami a bíró
személyiségétől függően nagyon sokféle lehet.
A tárgyaláson részt vevő joghallgatók a bírák beszédstílusát a következő
jelzőkkel minősítették: hivatalos-tárgyilagos (29%), közérthető (21%), határozott-
lényegretörő (17%), választékos (14%), udvarias (5%), természetes (5%), kioktató
70
Kengyel Miklós: Perkultúra. Bíróságok, bírák, ügyfelek a nyolcvanas évek végén. Pécsi
Tudománytár. Pécs, 1993.
71
A kutatásba joghallgatókat vontak be, akik a próbakutatás keretében hét dél-dunántúli
bíróságon közel 150 polgári tárgyaláson vettek részt, majd ennek tapasztalatait felhasználva
a második adatgyűjtés már országos szinten, budapesti és szegedi joghallgatók bevonásával
történt, összesen mintegy hétszáz tárgyalást dokumentálva. A résztvevők a polgári
tárgyalásokon szerzett tapasztalataikat egy előre megszerkesztett adatlapon rögzítették, ami
kiterjedt a bírák, ügyvédek, ügyészek és az ügyfelek magatartásának (pl. folyosói
várakozás, tárgyalótermi viselkedés), beszédkultúrájának (megszólítások, szakkifejezések),
megjelenésének (öltözködés, testtartás), valamint a tárgyalás alakszerűségének, stílusának,
hangvételének, hangulati elemeinek és a bírói tekintély megnyilvánulásának a
megfigyelésére. A magyar igazságszolgáltatás tárgyi kultúrájának (így a bírósági épületek
állapotának, a tárgyalótermek és a bírói dolgozószobák berendezésének és a technikai
felszereltségnek) a feltérképezésére külön adatlapot készítettek, amit huszonkét bíróság
bírái és fogalmazói töltöttek ki.

75
(4%), jogászias (2%). Az egyes beszédstílusokat megpróbálták más tényezőkkel
összefüggésbe hozni, mint például a kor vagy a nem, de nem találtak szignifikáns
különbségeket ezek mentén. Az egyetlen életkori sajátosság a pályakezdő bírákra
vonatkozott, akik közérthetőségben és természetességben elmaradtak idősebb
kollégáik mögött, ugyanakkor udvariasabbnak és választékosabbnak bizonyultak.
A nemi különbségek alapján is mindössze annyi különbséget találtak, hogy a női
bírák valamivel választékosabbak, a férfiak pedig erélyesebbek voltak, ami
egybecseng a tárgyalások hangvételének jellemzésével: a női bírák tárgyalásainak
légkörét közvetlenebbnek, a férfiakét feszültebbnek minősítették a joghallgatók. Az
adatokból az is kiderült, hogy a peres felek bizonyos tulajdonságai (különösen az
iskolai végzettséget vagy a szociális helyzetet is tükröző foglalkozás) befolyásolják
a bírák beszédstílusát. Azt találták, hogy az értelmiségi foglalkozásúakkal szemben
a bírák gyakrabban alkalmazzák a választékos-udvarias hangvételt (19%), míg a
kioktató stílust a segéd- és betanított munkásokkal szemben alkalmazzák (28%).
Az ügyvédek vonatkozásában arra a megállapításra jutottak a kutatók, hogy
mindig az adott kommunikációs szituáció dönti el, hogy inkább a jogi nyelvre
jellemző „terminus technicusok”-at vagy azok hétköznapi megfelelőjét használják-
e. Ez a kettősség sokkal árnyaltabbá, változatosabbá teszi az ügyvédek
beszédstílusát, amire szükség is van, hiszen szerepéből adódóan az ügyvédnek – a
bíróval ellentétben – több lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az egyéniségét is
belevigye stílusába.
Az adatok szerint az ügyvédek leggyakrabban az udvarias-választékos stílust
alkalmazzák (29%), ami a bíróság iránti kötelező tisztelet kinyilvánításán túl a bírói
jóindulat megnyerésére is irányulhat. Az ügyvédi eszköztárban azonban olyan
stílusok is megtalálhatóak, amit a bírák esetében nem tártak fel, mint például a
mesterkélt-hivataloskodó (11%) vagy az agresszív nagyképű-kioktató (7%)
hangnem.
Az ügyfelek beszédstílusa kapcsán arra a megállapításra jutottak, hogy bár a
magyar jogi nyelv valóban nehézkes és magyartalan szerkezetekkel túlzsúfolt, a
bírósági nyelvhasználat és a köznyelv között mégsincs áthidalhatatlan szakadék, az
sem szókincsében, sem pedig kifejezésmódjában nem különbözik olyan mértékben
a hétköznapi nyelvtől, hogy széles rétegek számára tényleges akadályt jelenthetne a
jogérvényesítésben. A kutatók azt is megállapították, hogy a kommunikációs
nehézségek forrása inkább az általános beszéd- és viselkedéskultúra, valamint a
társadalmi érintkezés zavaraiban keresendő.
Összességében meglehetősen kedvezőtlen kép alakult ki a laikusok bíróságon
használt beszédstílusáról, a minősítések kétharmadát ugyanis a körülményes,
zavaros, akadozó, nagyhangú, kötekedő, nagyképű jelzők tették ki, amit alapvetően
nem befolyásolt az a tény, hogy alperesként vagy felperesként vettek részt az
eljárásban.
A perkultúra területén végzett másik jelentős hazai kutatás a kilencvenes évek
közepén zajlott Miskolcon.72 A hároméves vizsgálat arra a kérdésre kereste a
72
Loss Sándor – H. Szilágyi István: A „cigány per”. In: Beszélő. 2001/4. 31-41.o.

76
választ, hogy vajon a cigányság rendelkezik-e olyan sajátos kulturális mintákkal,
amelyek befolyásolják a joghoz való viszonyát, és hogy vajon létezik-e „cigány
per”, amely eltér az olyan perektől, melyekben a felek (leginkább a vádlottak) nem
romák.73 A nyelvhasználat vonatkozásában a kutatás alátámasztotta az előző
vizsgálat azon megállapítását, miszerint a peres felek foglalkozása, iskolai
végzettsége, szociális helyzete hatással van a bíró tárgyalási stílusára. A cigány
pereknél észlelt eltérések is elsősorban ezeknek a tényezőknek tudhatók be,
mintsem származásuknak, nemzetiségüknek. Az is kiderült, hogy sok esetben a
bírák pervezetési stílusa és az eljárásjogi szabályok betartása is jelentős eltéréseket
mutat a fenti szempontok függvényében, de eltérés mutatkozik akár már a peres
felek megszólításában is. Sok esetben a nyelvhasználatban megmutatkozó
nehézségek oka is a felek alacsony iskolázottsága, melynek kiküszöbölésére és
áthidalására sajátos megoldások alakulhatnak ki a tárgyalás folyamán. A
tárgyalások azonban – szigorúan eljárásjogi szempontból nézve – teljesen
korrektek voltak, a bírák a személyes tapasztalataik alapján a romákról kialakult
véleményüket minden körülmények között háttérbe tudták szorítani. Különbség
esetleg abban mutatkozott, hogy más stílusban kénytelenek beszélni velük,
másképp kell megfogalmazniuk a kérdéseket, de mint említettük, ez inkább a felek
iskolázatlanságával függ össze.
Az alkalmazott nyelvészet és a jogtudomány közeledésének első és eddig
egyetlen példája hazánkban az a 2000-ben Miskolcon indult vizsgálat, melynek
keretében rendőrségi kihallgatásokat és bírósági tárgyalásokat rögzítettek a
kutatók.74 Az összesen majdnem 20 órányi hanganyagot feldolgozó és a kutatás
eredményeit összefoglaló kötet 2010 nyarán jelent meg. 75

73
Módszertanát tekintve ez a kutatás is a kulturális antropológiában kidolgozott résztvevő
megfigyelést alkalmazta, de annyiban eltért az előző perkultúra kutatástól, hogy a
tárgyalásokon a joghallgatók nem előre szerkesztett adatlapokat, kérdőíveket töltöttek ki,
hanem szabadon írták le megfigyeléseiket, tapasztalataikat egy előre meghatározott
szempontrendszer alapján. A kutatás lezárásaként mélyinterjúk is készültek bírákkal arra
vonatkozóan, hogy véleményük szerint van-e különbség a tárgyalások között attól függően,
hogy cigány felek vesznek részt abban. Fontos hangsúlyozni, hogy a kutatás célja nem a
bírói tevékenység diszkriminatív jellegének vizsgálata volt, hanem annak a kérdésnek a
tisztázása, hogy a bírósági tárgyalás közegében zajló interakciókban mutatkozik-e
különbség annak függvényében, hogy valamelyik fél roma. Ha ilyen különbségek leírhatók,
akkor ezek nem csupán az interakcióban résztvevő nem-roma szereplők esetleges
diszkriminatív előítéleteinek és beállítódásainak, hanem bizonyos fokig a romák sajátos
viselkedési mintáinak is betudhatók.
74
„Nyelvhasználat a jogi eljárásban. Nyelvi átfordítás és ténykonstitúció a jogi tényállás
megállapításának folyamatában.” FKFP 0653/2000. számú kutatás
75
Szabó M. (szerk.): Nyelvében a jog. Nyelvhasználat a jogi eljárásban. [Prudentia Iuris
28.] Miskolc, Bíbor Kiadó, 2010.

77
2. Pszichológiai tényezők a bírói ténymegállapításban

A következőkben a tényállás megállapításában (és ezen belül a vallomások

hitelességének értékelésében) közreható faktorok egyikét, az emberi emlékezetet és
annak problémáit vesszük szemügyre.

2.1 Az emlékezés

Alapvető pszichológiai igazság, hogy a vallomástevő nem a kihallgatás idején

közvetlenül keletkező észleléseit fejti ki, hanem az észleléseire való emlékezését. A
múltbeli tapasztalatot, az emlékezet bevésését, emlékezetben tartását és felidézését
együttvéve nevezik emlékezésnek. Már sokszor kimutatták, hogy az emberi
emlékezet természetes hiányosságai miatt megbízhatatlan. 76

Létezik hosszú távú és rövid távú emlékezet. A rövid távú memória néhány
másodperces, néhány perces megőrzést jelent, míg a hosszú távú emlékezet néhány
perctől akár évekre visszamenő emlékezést jelent. A hosszú távú (szekunder)
memória azokat az információkat tartalmazza, amelyek a rövid távú (primér) tárból
bizonyos késéssel kerülnek át ide, vagy pedig a nem beszéd jellegű, erős érzelmi
háttérrel bíró emlékezéstartalmak azonnal itt rögzülnek. 77 Minthogy szelektíven
figyelünk, rövid távú memóriánk is csak azt fogja tartalmazni, amit figyelmünk
kiválasztott. A bennünket érő hatások többsége így be sem jut a memóriába, és a
későbbi előhívás számára sem elérhető. Sok olyan probléma, amit emlékezeti
hiányosságnak címkéznek, valójában a figyelem kihagyása.
Az emlékezés folyamata a bevéséssel kezdődik, ami lehet szándékos és
önkéntelen. Azok a vallomások, melyeknek a jelenségek szándékos bevésése
képezi az alapját, nagyon értékesek, ilyenkor ugyanis az emlékezet pontosabb,
teljesebb és tartósabb. Ezekben az esetekben a tanú tudatosan figyel meg egy
eseményt, és annak leírásában még a befolyásoló, félrevezető kérdések is kevésbé
tudják megzavarni és kizökkenteni. A következtetéseket az emlékezeti képekkel
együtt tároljuk, de a következtetések a látott jelenetre vonatkozó emlékezetet is
befolyásolhatják.
Egy közlekedési balesetről készült filmhez kapcsolódó vizsgálat ezt jól
szemléltette. A vizsgált személyeknek a film megtekintése után kérdéseket
tettek fel a balesetre vonatkozó emlékeikkel kapcsolatban. A járművek
sebességeire vonatkozó kérdést kétféleképpen tették fel. Néhány személytől
76
Denov, M. S. – Campbell, K. M.: Criminal Injustice Understanding the Causes, Effectes,
and Responses to Wrongful Conviction in Canada. In: Journal of Contemporary Criminal
Justice, Vol. 21. No. 3. August 2005. 224-249. o.
77
Ádám Gy.: Az emberi emlékezés néhány sajátossága. In.: Kiss G. – Fogarasi M. (szerk.):
Általános személyiség- és szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. BM Könyvkiadó, 1987.
37-39. o.

78
 azt kérdezték, hogy milyen gyorsan mentek az autók, mielőtt
„karamboloztak”, míg másoktól azt, hogy mielőtt „összekoccantak”. Akik a
karambolos kérdést kapták, arra következtethettek, hogy a baleset nagyobb
rombolással járt, mint amire emlékeztek. Ezek a személyek megváltoztatták a
balesetre vonatkozó emlékképeiket, azt súlyosabbá téve. Ezt támasztotta alá
az egy héttel későbbi emlékezeti próba is, ugyanis ebben a tesztben azt
kérdezték, hogy láttak-e törött üveget. A balesetről készült filmen nem volt
törött üveg, de azok a személyek, akiknek a karambolos kérdést tették fel,
nagyobb valószínűséggel mondták tévesen, hogy volt törött üveg, mint azok,
akik a koccanásos kérdést kapták. A karambolos kérdés a baleset emlékének
rekonstrukciójához vezetett, és a rekonstruált emlékezet olyan részleteket
tartalmazott, mint például a törött üveg, ami valójában nem is volt része a
balesetnek. Amikor az üvegszilánkról beszámoló személyek felidézték a
látottakat, nem a valóságról számoltak be, ugyanakkor nem is hazudtak.
Olyan emlékeiket mondták el, amelyek az eseményeket rekonstruálták,
ahelyett, hogy azok pontos leírásai lettek volna.78
Ezeknek az eredményeknek a továbbgondolása különösen fontos az
igazságszolgáltatásban, a szemtanúk vallomásainak megítélésében, hiszen – mint
láthattuk – a sajátos módon feltett kérdés megváltoztathatja a tanú emlékezetét.
Ha a tanú nem mond igazat, akkor a szándékos vagy gondatlan hamis tanúzást
követheti el. A konstruktív emlékezet kutatása azonban azt mutatja, hogy a
szándékos hazugság mellett lehetséges, hogy a tanú egy rekonstruált emlékről
számol be. Amikor a tanúk olyan dologról számolnak be, amit valójában nem is
láttak, pld. az üvegszilánk, akkor nem hazudtak, hanem olyan emlékeiket mondták
el, amelyek az eseményeket rekonstruálták, ahelyett, hogy azok pontos leírások
lettek volna.79
A kérdések meghatározott felsorolása a kihallgatott gondolatait irányítja,
emlékezetét mozgósítja. Ez nem feltétlenül káros, különösen akkor, hogyha a
kihallgatott megzavarodik a hatóságtól, összekeveredik a gondolata, ezért egy
kronologikus kérdéssor segítheti a felidézésben. Nagy befolyást gyakorol a
bevésésre az anyag érzelmi telítettsége. Negatívan hatnak az érzelmek a bevésésre,
ha azokat kívülálló okok váltják ki. Pozitívan, ha maga a bevésés tárgya idézi elő
őket, vagy azzal kapcsolatosak. Utóbbi esetben az érzelmek mind a szándékos,
mind az önkéntelen bevésés termékenységét fokozzák. Az emlékezet működése
függ az ember akarati tulajdonságaitól, szellemi tevékenységétől, látókörétől,
ismereteitől, emlékező tehetségétől, foglakozásától. 80
78
Loftus, E. F.: Eyewitness testimony. Cambridge, MA: Harvard University Press. 1979.;
Loftus, E. F., Palmer, J. C.: Reconstructing of automobile destruction: An example of the
interaction between language and memory. Journal of Verbal Learning and Verbal
Behavior, 1974/13, 585-589.; Loftus, E. F., Zanni, G.: Eyewitness testimony: The influence
of the wording of a question. Bulletin of the Psychonomic Society, 1975/5, 86-88.
79
Atkinson, R. L. – Atkinson, R. C. – Smith, E. E. – Bem, D. J.: Pszichológia. Osiris-
Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 248. o
80
Kertész I.: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, 1965. 201-211. o.

79
 Minél jobb előhívási támponttal rendelkezünk, annál jobban emlékezünk. Ezt a
kihallgatást végző bírónak is tudnia kell. Ez az elv megmagyarázza, hogy miért
teljesítünk jobban felismerési, mint felidézési feladatokban. Felismerési feladatban
az a kérdés, hogy láttunk-e egy tételt korábban, pld. Nagy Gézával találkozott-e a
közgyűlésen? Itt egy jó előhívási támpont van megadva az adott tételre vonatkozó
emlékezet számára. Ezzel szemben felidézési feladatnál minimális előhívási
támpontok alapján kell beszámolni a rögzített tételekről. Pld. idézze fel mindazok
nevét, akikkel a közgyűlésen találkozott. A felismerési feladat viszont táptalaja
lehet a befolyásolásnak, az emlékezetet téves irányban mozgató kérdés
feltevésének.
A vallomások értékelésekor tudomásul kell venni, hogy az emlékezés gyakran
pontatlan, és az emlékkép eltér az eredetileg érzékelttől, az halovány, és hiányos. A
pontatlanság gyakran azonban más természetű, és az emlékképben hamis részletek
jelennek meg, olyanok, amelyek az eredeti emlékképben nem szerepeltek. Az
emlékezés e pontatlansága azt bizonyítja, hogy az emlékkép a felidézés során
átalakulhat, az emlékképek kombinálódnak, összeolvadnak. Az emlékezés
pontatlansága tehát arra vezethető vissza, hogy az egy időben felmerülő részletek
hamis egységekké zárulnak össze, olyan egységekké, amelyek a valóságban nem
léteztek.

2.2 A felejtés

Az események észben tartásának fordított folyamata a felejtés: ha az emlékkép nem

idézhető fel többé, felejtésről beszélünk. A felejtés oka lehet a rögzített tételek
idővel való elhalványulása, illetve az, hogy újabb tételek kiszorítják azokat. Az
emlékezés szerves része a felejtés, amely „kiírja” a szükségtelen, értéktelen
információkat. Az emlékezés zavarai sokfélék lehetnek, így visszavezethető a
megjegyzés, a megőrzés, és a felidézés hibájára is. 81
Az emlékezet percek, órák, napok, de néha még ennél is több idő elteltével
viszonylag nagy pontossággal működik, lehetővé téve a múltnak bár nem tökéletes,
de megfelelő pontosságú felidézését. Az idő múlásával azonban az emlékek
megfakulhatnak, interferencia léphet fel közöttük, ami leginkább a később
megjelenő és egymáshoz hasonló emlékek között jelenhet meg, és ennek nyomán
elhomályosodhat az emlékezetünk. Ha tehát fel kell idéznünk valamit, elsősorban a
történtek lényegére támaszkodunk, vagy arra, ami a leginkább megszokott az adott
helyzetben, és az ezek alapján levont következtetések, néha találgatások
segítségével kíséreljük meg rekonstruálni a részleteket.
Amikor az általános tudásunk alapján kívánunk rekonstruálni történteket, igen
könnyen beleeshetünk az emlékek torzításának a hibájába, mert jelenlegi
81
Magyar I. (szerk.): Psychiatria. Budapest, Semmelweis Kiadó, 1993. 55-58. o.

80
ismereteink és vélekedéseink beszivároghatnak a múlt eseményeinek a
felidézésébe. A kognitív pszichológusok már évek óta tudják, hogy az
emléknyomok elhalványulására hatással vannak azok az események, amelyek
akkor játszódnak le, amikor a frissen bekerülő új információ megszilárdul és
átkódolódik. Minél kidolgozottabb egy emlék, annál jobban ellenáll az
elhalványulásnak.
Számtalan tanulmány számol be arról, hogy látszólag elveszett emlékek újból
felidézhetőkké válnak, ha megfelelő támpontot, vagy utalást kapunk arra nézve,
hogyan kódoltuk eredetileg az élményeinket. Az idő múlásával és az interferencia
növekedésével sokszor addig folytatódik az információ fokozatos elvesztése, hogy
a szinte már visszafordíthatatlannak látszó elhalványulás állapotából csak
valamilyen erőteljes emlékeztető hatás képes felszínre hozni az eredeti
élménytöredékeket.82
Éppen a felejtés mechanizmusaival kapcsolatosan tapasztalható az a jelenség,
hogy a vallomástevő képzeletének, addigi tapasztalatainak megfelelően
önkéntelenül is pótolni igyekszik az emlékezeti hiányokat, „konfabulál”.
Közismertek azok a pszichológiai kísérletek, amelyek során egy ún. előkészítetlen
csoport, például egy filmet néző közönség előtt valamilyen váratlan cselekményt
játszanak le (belép valaki a terembe, villanyt gyújt, tárgyakat helyez az asztalra,
stb.). Általános tapasztalat, hogy ilyen esetben a nézők által utólag reprodukált
cselekménysor a valóságtól számos vonatkozásban eltér.
Az érzelmi töltésű helyzeteken többet gondolkozunk, mint semlegeseken: el
lehet felejteni például, hogy melyik moziban néztünk egy adott filmet, de ha
közben tűz üt ki a nézőtéren, és újra meg újra lefestjük a történteket a barátoknak,
szükségszerűen átismételjük és összeszervezzük az információt, ami javítja a
hosszú távú memóriából való előhívást. Érzelmeket kiváltó szituációknál kutatások
és tapasztalatok szerint jobb a felidézési arány, mint érzelemmentesnél. A tanúnál,
ha közömbös dologra kérdezünk rá, elfogadható lehet a válasz, hogy nem
emlékszik. Kevésbé hihető, ha azt akarja elhitetni, hogy nem emlékszik arra, hogy
milyen körülmények között lőtték le mellette a barátját, mert az érzelmileg oly
mértékben felkavaró esemény. A bíróságon előfordul sok tanúnál és beismerő
vallomást tevő terheltnél, hogy inkább az előző vallomásaiknak
emlékezetbeidézésére tesznek erőfeszítéseket, mintsem az azok alapját képező
tények felidézésére. Az előző kihallgatás időben közelebb van, mint az észlelt tény,
emiatt könnyebben felidézhető, másrészt ellentmondásba sem akar keveredni saját
magával, így igyekszik pontosan megismételni, amit az első kihallgatáson vallott.
A kriminálpszichológia több művelője is felfigyelt már rá, hogy a kérdésekre
adott válaszokban több a téves állítás, mint a kötetlen elbeszélésben, mely általában
azokat a mozzanatokat adja vissza, amelyekre könnyen vissza tud emlékezni a

82
Schacter, D.L.: Az emlékezet hét bűne. Hogyan felejt és emlékszik az elme. HVG Kiadó
Rt, Budapest, 2002. 40-48. o.

81
vallomástevő. Éppen ezért a kihallgatott összefüggő előadásának meg kell előzni a
részkérdések feltételét.83
Sokszor a tanúk azzal kezdik a vallomásaikat, hogy már nem emlékeznek
semmire és kérik a korábbi vallomásaik felolvasását. Nem szerencsés, ha a bíró
ebben aggály nélkül partner, mert valamennyire a tanúk az adott eseményre
biztosan visszaemlékeznek és ez az állítás pusztán azt a célt szolgálja, hogy minél
hamarabb a végére jusson a bíró a kihallgatásnak. Ilyenkor semmi esélye nincs
arra, hogy új tényeket is megtudjon a tanútól. A büntetőeljárásban nagy gyakorlati
jelentősége van az emlékkép ugyanazon vagy az eljárás különböző szakaszaiban
történő többszöri felelevenítésének. Fontos kérdés, hogy mennyire befolyásolja a
tanú későbbi nyilatkozatait a megismételt emlékbeidézés. Kétségtelen az a
jelenség, melyet nemcsak észleltünk, hanem amelyről szerzett tudomásunkat
szavakban is megformálva már közöltünk, sokkal jobban megmarad az
emlékezetben, mint az, amelyet szavakban nem fejeztünk ki. Így a korábbi
vallomás megtétele elősegíti a későbbi felelevenítést. Szükségszerű kísérője a
jelenségnek, hogy ilyenkor a tanú a korábbi vallomás tévedéseit is átveszi.

2.3 A tanúk vallomását magyarázó „forgatókönyv” vagy „séma”elmélet

A pszichológiában az úgynevezett „forgatókönyv- vagy séma-elmélet” szolgálhat

annak magyarázatára, hogy miként lehetséges az, hogy a tanúk olyan eseményekről
is összefüggő vallomásokat adnak, amit teljes egészében nem láttak, hallottak. Az
elmélet szerint ismereteink egy része olyan helyzetek sokasága köré szerveződik,
melyekben rutintevékenységet folytatunk. Ezek a rutintevékenységek bizonyos
sorrendben egymást követő eseményekből állnak, épp úgy, mint egy előre megírt
forgatókönyvben. Bármilyen hétköznapi cselekvéssort említhetnénk, mint például a
buszon utazás, egy autó elindítása (be kell ülni a kormány mögé, slusszkulcsot
betenni, elfordítani, gázt adni stb.), látogatás az orvosi rendelőben, útbaigazítás
kérése, de akár egy áruházi lopás, vagy bankrablás is. Minden forgatókönyvben
vannak állandó szerepek, kellékek és tárgyak, ahol az egyik akció, történés
előkészíti a következőt, és minden szereplőnek és tárgynak megvan a pontos helye
és szerepe.84
Egy új esemény észlelésekor csak a forgatókönyvtől leginkább eltérő
vonásokat kódoljuk, a többit beillesztjük egy sémába. Ezért az ún. „kognitív
gazdaságosság”-ért azt az árat fizetjük, hogy egy tárgy, esemény felidézése

83
Kertész: i.m. 267. o.
84
Bower, G. H.- Black, J. B. – Turner, T. J.: Forgatókönyvek szövegre való emlékezésben.
In: László J. (szerk): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából. Kézirat.
Tankönyvkiadó, Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest,
1991. 148-203. o.

82
torzulhat, ha nem egészen illeszkedik a rá alkalmazott sémába. A forgatókönyv-
elmélet nem abból indul ki, hogy az emberek mindent megjegyeznek, amit látnak,
vagy hallanak, hanem úgy véli, hogy a felejtés részben megmagyarázható annak
alapján, hogy mely információ döntő fontosságú, illetve hogy mely információt
lehet könnyen újra felidézni. Az emberi megértés olyan folyamat, amelynek révén
az új információt a memóriában már meglévő régi információ alapján dolgozzuk
fel. A megértés tehát ahhoz kötődik, hogy az illető tanúnak milyen személyes
tapasztalatai vannak a világról.
Ezt a törvényszerűséget használhatja ki az, aki a bírósági eljárásban a
vallomások megbízhatatlanságát akarja bizonyítani, de az is, aki észlelvén azt,
hogy a tanú emlékezete már elhalványult, olyan forgatókönyv alapú támpontokat
ad, ami megfelel a vallomástevő világról alkotott elképzelésének, és téves irányba
befolyásolhatja. Ez a személy lehet maga a bíró is, akinek a nyomozási anyag, és a
korábbi tárgyalási tapasztalatai alapján van egy saját forgatókönyv alapú
elképzelése például arról, hogy egy fiktív cégátruházás hogyan szokott történni, és
kérdéseivel ebbe az irányba tereli a válaszokat anélkül, hogy egyébként tudatosan
befolyásolni akarna.
Ha azt halljuk, hogy valaki eltört egy palackot egy kocsmai verekedés közben,
jó eséllyel arra következtetünk, hogy sörös vagy boros palack lehetett, nem pedig
tejes vagy kólásüveg. A következtetést a tanúk is hozzáadják a mondat
emléknyomához. Ilyenkor az emlékezet túlmegy az eredetileg kapott
információkon. A tanúk a valódi történések emlékképeit ilyenkor kiegészítik,
kitöltik annak az általános tudásnak a felhasználásával, hogy mi mivel jár együtt
(például a kocsmával a sörösüveg). Ez ún. konstruktív emlékezetet hoz létre.85
Mindezt azért tesszük, hogy megmagyarázzuk magunknak az eseményeket, amiket
hallottunk.
Jó példa erre a jelenségre az a büntetőügy, melyben egy debreceni
szórakozóhelyen kialakult verekedés során egy elefántcsontparti fiatalembert
életveszélyesen megszúrtak. Különböző vallomások említették, hogy egy
üveggel a kezében hadonászott a sértett, amire egy idő után többen úgy
hivatkoztak, hogy sörösüveg volt, és a sértett részeg volt – holott a
fiatalember vérében nem lehetett alkoholt kimutatni.86

85
Atkinson: i.m. 249. o.
86
Hajdú Bihar Megyei Bíróság B. 621/2004/38, Debreceni Ítélőtábla Bf II. 141/2005.

83
84
 Joghoz való hozzájutás
(Vinnai Edina)

Első pillantásra talán nem egyértelmű vagy félrevezető lehet, hogy pontosan mit is
takar a címben foglalt meghatározás, ezért szükségesnek látszik körülhatárolni
annak tartalmát. A félreértés abból adódhat, hogy a kifejezés egyrészt értelmezhető
oly módon, hogy az államnak lehetőséget kell biztosítania az állampolgárok
számára, hogy valóban magához a joghoz, a jogszabályokhoz juthassanak hozzá,
azaz megismerhessék és ezáltal követhessék azokat a jogi normákat, melyek az
életüket szabályozzák. Természetesen létezik ilyen kötelezettsége az államnak,
hiszen ennek hiányában nem lenne elvárható a jogszabályoknak megfelelő
magatartás tanúsítása, ez azonban „csupán” a jogszabályok megfelelő módon való
kihirdetésének kötelezettségét jelenti az államra nézve. A félreértés egyszerűen
eloszlatható, ha a fogalom angol nyelvű megfelelőjét („access to justice”) vesszük
alapul, ebből ugyanis kiderül, hogy valójában nem a joghoz, hanem az
igazság(szolgáltatás)hoz való hozzájutásról van szó.
Amennyiben az emberi jogok oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor
elmondhatjuk, hogy az állam nem csupán az alapvető jogok megsértésétől köteles
tartózkodni (ez az állam számára egy negatív kötelezettség), hanem bizonyos jogok
(ide tartoznak a második és harmadik generációs emberi jogok, mint például a
különféle szociális jogok) vonatkozásában az is kötelezettsége, hogy biztosítsa
azok érvényre jutását és juttatását, a joggyakorlás feltételeit, amihez meg kell
teremtenie azt a jogszabályi és intézményes közeget is, amely lehetővé teszi az
állampolgárok számára alapjogaik érvényesítését (ez egy pozitív kötelezettsége az
államnak). Ebbe a körbe tartozik többek között annak biztosítása is, hogy az állam
igazságszolgáltató szervei tisztességes, pártatlan eljárás keretében döntsenek az
emberek jogait érintő egyedi ügyekben, azaz szolgáltassanak igazságot az
állampolgárok számára. Ez a tisztességes (fair) eljárás követelménye, ami számos
nemzetközi emberi jogi dokumentumban nevesített elvárás az államokkal szemben.
A joghoz való hozzájutás ebben a vonatkozásban a tisztességes bírósági eljáráshoz
való hozzájutás lehetőségét jelenti, ami bizonyos eljárási garanciák beépítését
kívánja meg az igazságszolgáltatás rendszerébe (mint például a nyilvános és
ésszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog vagy a jogorvoslathoz való jog). A
büntetőeljárásban ilyen garanciát jelent az ártatlanság vélelme, a visszaható hatály
tilalma, a legfontosabb azonban a védelemhez való jog, azaz annak biztosítása,
hogy a büntetőeljárás vádlottjának érdekeit egy professzionális jogi segítő, azaz
egy ügyvéd képviselje. Mind a polgári, mind a büntető ügyekben a jogi képviselő
meghatalmazásának további, elsősorban anyagi feltételei vannak, ezért a
nemzetközi dokumentumok értelmében az államnak az is kötelezettsége, hogy az
anyagilag rászorult személyek részére segítséget nyújtson, így biztosítva az
esélyegyenlőséget a joghoz való hozzájutás területén. Ebben az értelemben a

85
joghoz való hozzájutás az állam által a rászorultaknak biztosított jogi
segítségnyújtásban ölt testet, ami egyúttal a joguralom és az alkotmányos
demokrácia megvalósulásának biztosítéka is, hiszen annak hiányában a kevésbé
tehetős állampolgárok hátrányt szenvednének másokkal szemben jogaik érvényre
juttatása során. A tisztességes eljáráshoz való jog tehát csak úgy biztosítható
mindenki számára, ha az állam a jogi segítségnyújtó rendszer kiépítésével és
fenntartásával arra törekszik, hogy az egyéni jogérvényesítés ne legyen függvénye
az emberek jogi vagy gyakorlati ismereteinek, illetve anyagi viszonyainak. Az
igényérvényesítés tényleges lehetősége tehát csak az esélyek kiegyenlítésével, a
jogi ismeretekben vagy az anyagi lehetőségekben mutatkozó hiányosságok
kompenzálásával valósulhat meg, ezért mind a bírósági eljárásokhoz kapcsolódó,
mind a (Magyarországon nemrégiben bevezetett) peren kívüli jogi segítségnyújtás
tulajdonképpen az esélyegyenlőség megteremtésének egyik eszköze. A
következőkben először a joghoz való hozzájutás jogi értelmét, a tisztességes
eljáráshoz való jogot járjuk körül, majd ezt követően lesz szó a jogi segítségnyújtás
külföldi és hazai szabályozásáról.

1. A tisztességes eljáráshoz való jog

A tisztességes, fair eljáráshoz való jog több aspektusból vizsgálható, több

részjogosítványból tevődik össze, mint például a bírósági eljáráshoz való jog, a
jogorvoslathoz való jog, valamint a büntetőjogban érvényesülő alapvető
követelmények, mint az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog vagy a
visszaható hatályú jogalkotás tilalma. Ezek közül nem fogjuk valamennyit
részletesen ismertetni, csupán azokra térünk ki bővebben, melyek a joghoz való
hozzájutás fogalmát töltik ki leginkább tartalommal. 87 Valójában azonban nem is
sorolható fel valamennyi követelmény, és a következőkben ismertetésre kerülő
elvárások is csupán szükséges, de nem feltétlen elégséges feltételei a tisztességes
eljárás megvalósulásának.

1.1. Bírósági eljáráshoz való jog

Az első és legfontosabb követelmény, hogy az állam biztosítson az embereknek

egy megfelelő fórumot, bírósági rendszert az állammal vagy egymással szembeni
jogvitáik eldöntésére. A bírósági eljáráshoz való jog tisztességes volta több
dologtól függ, melyek egy része minden eljárástípusban fellelhető, míg mások csak
a büntető vagy büntető jellegű eljárásokban érvényesülnek. Az eljárások
87
A tisztességes eljáráshoz való jog részletes kifejtését lásd: Halmai G. – Tóth G. A.
(szerk.): Emberi Jogok. Osiris Kiadó, Budapest. 2003. 703-735.o.

86
tisztességes volta általában nem egyik vagy másik garancia betartásától vagy be
nem tartásától függ, hanem az eljárás egészét vizsgálva lehet eldönteni, hogy egy
eljárás tisztességes volt-e. A magyar alkotmánybíróság megfogalmazása is
alátámasztja ezt a holisztikus megközelítést, amikor megállapítja, hogy a fair
eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és valamennyi körülményének
figyelembe vételével lehet megítélni.88 Ezért az eljárás lehet tisztességes egyes
részletek hiánya ellenére, mint ahogy az összes részletszabály betartása mellett is
minősülhet „méltánytalan”, „igazságtalan” vagy „nem tisztességes” eljárásnak.
Fontos ugyanakkor különbséget tenni a bírósági eljáráshoz és a bírói döntéshez
való jog, valamint azon belül a tisztességes bírói eljáráshoz való jog között. Míg
ugyanis a bírósági eljárásoknak minden esetben tisztességesnek kell lenniük, és
nem képzelhető el olyan kivétel, ami elfogadhatóvá tenne egy tisztességtelen
eljárást (ez tehát egy abszolút jog), addig a bírói út igénybevételéhez való jog nem
abszolút, kivételes esetekben korlátozható (ilyen például a keresetindításra
megszabott határidő, a perelhető személyek és a perindításra jogosultak körének
meghatározása, tehát nem indíthat bárki, bármikor, bárki ellen pert).
A bírósági eljáráshoz való jog mind a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmányában, mind az Emberi Jogok Európai Egyezményében
megjelenik. Az egyezségokmány 14. cikk 1. pontjának első két mondata így
szól: „A bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy
az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános
tárgyaláson bírálja el.” Az Emberi Jogok Európai Egyezménye is
hasonlóképpen fogalmaz a 6. cikk 1. pontjában: „Mindenkinek joga van arra,
hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság
tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon
határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene
felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” A magyar
Alaptörvény XXVIII. Cikk (1) bekezdése szerint pedig „[m]indenkinek joga
van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait
és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság
tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.”
A bírósági eljáráshoz való jogból következik, hogy az egyén a bíróság döntését
követelheti meg másokkal szembeni jogvitája esetén, ugyanakkor úgy is dönthet,
hogy nem él ezzel a lehetőségével. Másrészt a bírói út igénybevételének joga nem
jelent alanyi jogot az igazságos döntésre, azaz az Alaptörvény nem biztosítja az
anyagi igazság érvényesülését. A bírósághoz fordulás joga „csupán” azt garantálja
az állampolgárok számára, hogy a bírósági döntés alapjául szolgáló tényállásról és
a jogi kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozatokat tehessenek, elmondhassák „saját
igazukat”, majd ezek alapján a polgári jogvitákat és a büntetőjogi vádakat a bíróság
érdemben elbírálja.
A bírói eljárások tisztességes volta a függetlenség és pártatlanság
követelményeiben fejeződik ki a leginkább. A két fogalom úgy függ össze

88
6/1998. (III. 11.) AB határozat

87
egymással, hogy a bíróság pártatlansága csak akkor valósulhat meg, ha a bíró
igazságszolgáltatási tevékenysége során mind a felek, mind a másik két hatalmi ág
(a törvényhozás és a végrehajtás, azaz a kormány) befolyásától mentesen, csak a
törvényeknek és saját lelkiismeretének megfelelően jár el és hoz határozatot,
melynek következtében a befolyásolás látszata is elkerülhető. Egy pártatlan bíró
tehát a felek számára is egyértelmű és nyilvánvaló módon objektíven mérlegeli a
tényeket, és mindkét féllel szemben elfogulatlanságot tanúsít az eljárás folyamán.
A pártatlanság lényegét a magyar alkotmánybíróság a következőképpen
foglalta össze egyik határozatában: „A pártatlan bírósághoz való alkotmányos
alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítélet-mentesség és
elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt
magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás,
másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell
kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága
tekintetében.”89 Hasonlóan fogalmazott a strasbourgi Európai Emberi Jogi
Bíróság egy több mint harminc évvel korábbi ítéletében, amikor
megfogalmazta azt a követelményt, hogy nem elég igazságot szolgáltatni,
annak látszatát is meg kell őrizni, azaz a jogszabályalkotásnál és az
igazságszolgáltatás működése során is el kell kerülni minden olyan helyzetet,
amely jogos kétséget kelthet az eljáró bíró pártatlansága tekintetében. 90 Sem a
hazai, sem a strasbourgi ítélkezés nem kifogásolja azonban azt, ha egy bíró az
ügy érdemi elbírálása előtt a kényszerintézkedés (tipikusan az előzetes
letartóztatás) tárgyában már döntött.
A bíróságok függetlenségének követelményét egyrészt az Alaptörvény XXVIII.
cikk (1) bekezdése, valamint a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló
törvény tartalmazza.91 A bírák függetlenségét minden külső vagy szervezeten belüli
befolyással szemben biztosítani kell annak érdekében, hogy az ítélkezés egészének
függetlenségét garantálni lehessen. Ennek legfontosabb eleme, hogy a bírák
tevékenységük során kizárólag a törvényeknek vannak alávetve, és azon felül csak
saját lelkiismeretük, belátásuk, meggyőződésük szerint döntenek. A bíró munkája
során tehát nem utasítható oly módon, mint ahogy például az ügyészségi
szervezeten belül egy ügyész utasítható. A másik oldalról azonban azt, hogy a
függetlenség ne „csaphasson át” önkényes döntéshozatalba, a határozatok
indokolásának kötelezettsége biztosítja, melyben a bíró köteles feltárni döntése
indokait.
Az ügy nyilvános tárgyalásához való jog elsősorban az igazságszolgáltatás
működésének ellenőrzését hivatott biztosítani a társadalom részéről, és egyben az
is célja, hogy a büntetőjog tilalmai, parancsai eljussanak a közösség tagjaihoz. A
nyilvános tárgyaláshoz való jog azon alapjogok közé tartozik, melyek törvény által
korlátozhatóak (azaz nem abszolút jog), és a bíróság dönt arról, hogy ha annak
törvényi feltételei adottak, elrendeli-e a zárt tárgyalás tartását. A nyilvánosság

89
14/2002. (III.20.) AB határozat
90
Delcourt v. Belgium, 2689/65, Judgment of 17 January 1970.
91
2011. évi CLXI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról, 3. §

88
kizárására mind polgári, mind büntető ügyekben sor kerülhet erkölcsi okokra,
állam-, szolgálati vagy egyéb titok megőrzésére, vagy valamelyik fél személyiségi
jogaira hivatkozással, ezt azonban a bíróságnak meg kell indokolnia.
Végezetül, a tisztességes tárgyaláshoz való jog követelménye azt is magában
foglalja, hogy a tárgyalásra és annak befejezésére ésszerű időn belül kerüljön sor.
A fentebb említett egyezségokmány úgy fogalmaz, hogy a terheltnek joga van arra,
hogy „indokolatlan késedelem nélkül tárgyalják az ügyét”, az európai emberi jogi
egyezmény pedig mind polgári, mind büntető ügyekben általános követelményként
írja azt elő. Ennek megfelelően hazánkban mind az Alaptörvény, mind az eljárási
törvények tartalmaznak erre a követelményre vonatkozó előírást.
Érdekességként jegyezzük meg, hogy a strasbourgi emberi jogi bírósághoz a
legtöbb beadvány a 6. cikk megsértése, azon belül is az eljárások hosszának
ésszerűtlen elhúzódása miatt érkezik, és nagyon sok államot el is
marasztalnak ennek alapján. Természetesen a bíróság számos körülményt
mérlegel, amikor arról dönt, hogy egy eljárás hosszúsága ésszerűnek
tekinthető-e, ilyen például az ügy bonyolultsága, vagy az, hogy a perben részt
vevő személyek magatartása mennyiben járult hozzá az eljárás
elhúzódásához, illetve hogy az eljáró szervek mindent megtettek-e az ésszerű
időn belüli befejezés érdekében. Magyarországot a strasbourgi szervek
többször is elmarasztalták amiatt, hogy bizonyos eljárások valóban
indokolatlanul hosszú ideig húzódtak. Ilyen volt például egy birtokháborítási
per, ami 1984 júniusától 1998 januárjáig tartott, egy kisajátítási per 1988
augusztusától 2000 júniusáig, illetve egy 1984-től tizenhat éven át tartó per
is.92 A strasbourgi ítéletek tükrében a polgári eljárásoknál általánosságban 6-8
év, míg a büntető perekben 3-5 év számít elfogadhatónak mint ésszerű
eljárási határidő.
A kérdéskör alapjogi ismertetését követően röviden tekintsük át mindezen
elvek gyakorlati érvényesülését, tényleges megvalósulását a jogszociológia kritikai
nézőpontjából. Az utóbbi években nemcsak hazánkban, hanem egész Európában
egyre komolyabb és súlyosabb kritikák érik a harmadik hatalmi ág működését,
hatékonyságát, melynek elsődleges oka, hogy a bíróságok munkája egyre nagyobb
hatást gyakorol mind a társadalom, mind a politika és a gazdaság működésére. Ez a
hatás érhető tetten például akkor, amikor – klasszikusan – az állampolgárok
szabadságát vonja el a bíróság, amikor a politikusok egymás közötti személyiségi
jogi pereiben döntenek, és ezzel befolyásolják a közbeszéd alakulását, vagy amikor
jelentős költségvetési összegekről dönt egy ítélet. De nem lényegtelen szempont az
sem, hogy az igazságszolgáltatás megítélése közvetlenül befolyásolja az ország
gazdasági teljesítőképességét is.93 A következőkben ismertetésre kerülő kritikák
92
Adelmanné v. Hungary, 27131/95, Decision of 16 April 1998.; Magyar v. Hungary,
32396/96, Judgment of 11 January 2001.; Erdős v. Hungary, 38937/97, Judgment of 9
April 2002.
93
Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank és a Világbank rendszeresen értékeli a világ
országainak megítélését a vállalkozások vezetőinek véleményét vizsgálva. Magyarország
vonatkozásában 2005-ben azt állapították meg, hogy az azt megelőző három év alatt
jelentősen romlott a magyar bíróságok megítélése az ítéletek kikényszeríthetősége, az

89
egy nemrég lezárult magyarországi kutatás témánk szempontjából releváns
megállapításait foglalják össze, de ne felejtsük el, hogy nem speciálisan magyar
jelenségről van szó, ezek az észrevételek szinte valamennyi európai országban
megfogalmazódnak a bíróságok tevékenységét illetően. 94
A bíróság függetlenségének elve hagyományosan azt jelenti, hogy a bírói
szervezet és maga a bíró is mentes a politika befolyásától – ez egyaránt jelentheti a
végrehajtó hatalom vagy akár az ellenzék befolyását. A függetlenség akkor valósul
meg, ha a jogalkalmazó személyes meggyőződésén és a jogszabályon kívül más
szempontokat nem vesz figyelembe döntése meghozatalakor, még akkor sem, ha
ezzel valamely hatalom érdekeit sérti. A valóságban azonban az állami és politikai
rendszer egyes elemei, szereplői nem választhatók el egymástól hermetikusan, de
nem is lenne kívánatos, hiszen azok nyilvánvalóan hatással vannak egymásra, és
egymás kontrollját is jelentik. A bíróság függetlensége, politikai befolyástól
mentessége tehát nem jelentheti a felelősség hiányát: az igazságszolgáltatás
rendszere és konkrétan az egyes bírák is felelősséget kell hogy vállaljanak
döntéseikért. Ez a felelősségvállalás pedig összekapcsolódik a nyilvánosság és
kritizálhatóság kérdéseivel, hiszen éppen a jogtudomány vagy a közvélemény
képviselői (kutatók, újságírók) által megfogalmazott véleményekre, kérdésekre
szükséges kompetens szakmai magyarázatot szolgáltatnia a bíróságoknak – azaz
vállalni a felelősséget a döntéseikért. Az alkotmányosság érdeke tehát azt kívánja
meg, hogy a függetlenség és a felelősség egymással egyensúlyba kerüljön, ugyanis
egy kontrollált bíróság függetlenség nélkül gyenge, egy független bíróság
felelősség nélkül viszont veszélyes lehet. Mindezeken túl a nyilvánosság által
megvalósuló ellenőrzés elvét erősítik a jogbiztonság, a kiszámíthatóság valamint az
államélet átláthatóságának követelményei. Ennek elsőszámú feltétele a bírósági
döntések megismerhetősége – ami részben meg is valósul –, és azért van
kiemelkedő jelentősége, mert a jog tényleges tartalma nem ismerhető meg a bírói
gyakorlat ismerete nélkül.
A függetlenség és pártatlanság érvényesülésének egy további feltétele a bírák
szakmai felkészültségének magas színvonala. A bíróságok munkáját vizsgáló hazai
kutatások egyik sarokpontja a bírák megfelelő kiválasztásának, majd képzésének és
folyamatos továbbképzésének szorgalmazása abból az elvből kiindulva, hogy a
jelenlegi társadalmi viszonyok között rendkívüli jelentősége van annak, hogy a bíró
felismerje azokat a rejtett tényezőket, melyek döntését befolyásolhatják. A bírák
ún. intellektuális függetlensége tehát nem csak egyfajta morális tartást jelent,
hanem azt is, hogy magas színvonalon kell ismerniük és alkalmazniuk a hatályos
hazai és nemzetközi joganyagot, valamint tisztában kell lenniük a jogtudomány

eljárás költségei és gyorsasága, a korrupció és a tisztességes eljárás tekintetében.

Összességében tehát a vállalkozások környezeti tényezői között a bíróságok működését
2005-ben nagyobb akadálynak látták az érintett vezetők, mint 2002-ben.
94
Fleck Z.: Bíróságok mérlegen. Igazságszolgáltatásunk újabb tíz éve. Pallas Tudástár,
Budapest. 2008.

90
aktuális eredményeivel is, és tisztán kell látniuk az aktuális társadalmi környezetet,
viszonyokat is.

1.2. Jogorvoslathoz való jog

A tisztességes eljáráshoz való jog második szintje – a bírósághoz fordulás jogát

követően – a jogorvoslathoz való jog. A nemzetközi dokumentumokban (mint a
már említett egyezségokmányban és az emberi jogi egyezményben) azonban a
jogorvoslathoz való jog nem csupán a bírósági, hatósági döntésekkel szembeni
jogorvoslatot, vagyis a határozatok felülvizsgálatát jelenti, hanem az azokban
garantált jogok és szabadságok megsértése esetén mindenkit megillető
jogorvoslatról mint jogérvényesítésről rendelkeznek.
A határozatok felülvizsgálatához való jog természetesen ugyancsak
megtalálható a nemzetközi emberi jogi dokumentumokban, és azt nem abszolút,
vagyis bizonyos esetekben korlátozható jogként fogják fel. A magyar Alaptörvény
XXVIII. cikk (7) bekezdése is úgy rendelkezik, hogy a jogorvoslati jog mindenkit
megillet, akinek jogát vagy jogos érdekét a bírósági, közigazgatási és más hatósági
döntés sérti. A jogorvoslatra jogosultak körét az eljárási törvények pontosítják, és a
rendes illetve rendkívüli jogorvoslatok pontos elnevezéseit és részletszabályait is
ezekben találhatjuk. A jogorvoslati joghoz való jog – az alkotmánybírósági
határozatok tükrében – azt jelenti, hogy minden ügydöntő határozat ellen
biztosítani kell jogorvoslatot, és a jogorvoslati kérelmet más szervnek vagy azonos
szerv magasabb fórumának kell elbírálnia. Ugyanakkor a jogorvoslathoz való
jogból nem következik, hogy két- vagy többfokú jogorvoslati rendszernek kell
működnie, és a jogerős bírósági döntések felülvizsgálata sem alkotmányossági
követelmény.

1.3. Védelemhez való jog

A következőkben külön kitérünk a tisztességes eljáráshoz való jog büntetőjogban

érvényesülő elveire, ugyanis a fejezet későbbi részében külön szólunk majd ezek
gyakorlati érvényesüléséről. A büntetőjogban megjelenő különleges garanciák
közül azonban csupán a védelemhez való joggal foglalkozunk, az ártatlanság
vélelmét és a visszaható hatály tilalmát most nem részletezzük. A nemzetközi
emberi jogi dokumentumok alapján a védelemhez való jog a következő minimum-
követelményeket foglalja magában: tájékoztatáshoz való jog, a védekezés
megfelelő előkészítéséhez való jog, a tárgyaláson való személyes jelenléthez való
jog, a védőhöz való jog, a fegyverek egyenlőségéhez való jog, valamint (a magyar
nyelvet nem beszélők esetében) az ingyenes tolmácshoz való jog. Ezek a

91
jogosultságok kiegészülnek még a hallgatáshoz való joggal, 95 valamint az önvádra
kötelezés tilalmával. A felsorolt követelményeket a magyar Alaptörvény XXVIII.
cikk (3) bekezdése nem tartalmazza, csupán azt rögzíti, hogy „[a] büntetőeljárás alá
vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez”. Az
alkotmánybíróság döntéseiből azonban egyértelműen kitűnik, hogy ebbe az
általános szabályba az említett követelmények beletartoznak.
A tájékoztatáshoz való jog arra vonatkozik, hogy a terheltet az általa értett
nyelven kell a vád lényegéről és annak jogi minősítéséről tájékoztatni, amihez
azonban nem társul formai követelmény, így a szóbeli tájékoztatást is
megfelelőnek kell tekinteni. A tájékoztatásnak haladéktalanul, vagyis a lehető
legrövidebb időn belül kell megtörténnie, ennek azonban nincs egységesen és
pontosan meghatározott határideje, mindig az adott ügy összes körülményének
figyelembevételével lehet eldönteni, hogy a tájékoztatás ésszerű időn belül történt-
e. A védekezés előkészítéséhez való jog legfontosabb eleme, hogy mihamarabb
biztosítani kell a terhelt részére a védővel való érintkezés lehetőségét, hiszen
elsősorban az ügyvéden keresztül, az ő segítségével tud a terhelt a
leghatékonyabban felkészülni a védelemre. A megfelelő védekezés előkészítéséhez
tartozik az a követelmény is, hogy a védelem számára a tárgyalás előtt megfelelő
idővel kell kézbesíteni a vádiratot, és lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a
terhelt vagy védője az iratokba betekinthessen, arról másolatot készíthessen. Igaz
ugyan, hogy a védővel való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás az egyik
legfontosabb eleme a védekezéshez való jognak, ugyanakkor a terhelt számára azt
a lehetőséget is biztosítani kell, hogy a védekezés jogát személyesen is
gyakorolhassa. A terhelti jogosítványok között sorolja fel például a büntetőeljárási
törvény, hogy a terhelt az iratokat megismerheti, felvilágosítást, tájékoztatást
kérhet, indítványokat, észrevételeket tehet, valamint jelen lehet a legtöbb eljárási
(pl. nyomozási) cselekménynél. Annak érdekében, hogy a terhelt ezekkel a jogaival
élhessen, az eljáró hatóságok kötelesek a terheltet jogairól és kötelességeiről
kioktatni. A védő részvétele bizonyos esetekben nem a terhelt választásán múlik,
hanem a törvény kötelezővé teszi azt. 96 A védő részvételét az eljárásban attól a
95
Ez az ún. „Miranda-figyelmeztetés”, ami elnevezését az Egyesült Államok Legfelső
Bíróságának 1966-ban a Miranda v. Arizona ügyben hozott ítéletéről kapta. A
figyelmeztetés lényege, hogy a terheltet a kihallgatás kezdetén figyelmeztetni kell arra,
hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomástételt a kihallgatás során bármikor
megtagadhatja, és amit mond, bizonyítékként felhasználható, méghozzá – ellentétben az
amerikai gyakorlattal –, nem csupán ellene, hanem a javára is.
96
A büntető eljárásjogi törvény ide sorolja azokat az ügyeket, ahol ötévi vagy annál
súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmény miatt folyik az eljárás, ha a terheltet
fogva tartják, ha védekezésében korlátozott (például fogva tartják, süket, néma, vak vagy
kóros elmeállapotú), ha a magyar nyelvet nem ismeri, ha fiatalkorú, valamint ha a
jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni. Kötelező továbbá a védelem
az olyan esetekben, ahol fokozottan szükség van a jogi képzettségre, felkészültségre (pl. a
harmadfokú bírósági eljárásban, a felülvizsgálati eljárásban, vagy ha pótmagánvádló vesz
részt az eljárásban, akinek a jogi képviselete kötelező). 1998. évi XIX. törvény 46.§, 48.§

92
pillanattól kezdve kell biztosítani, amikortól azt a terhelt érdeke megkívánja, ami
az eljárási törvény megfogalmazása szerint az alapos gyanú közlésének időpontja.
Ekkor kell figyelmeztetni a terheltet arra a jogára, hogy védőt hatalmazhat meg,
vagy – a fentebb felsorolt kötelező esetekben – ennek hiányában a hatóság rendel
ki részére. A védelemhez való jog talán legfontosabb követelménye, hogy a vád és
a védelem képviselői azonos jogokkal rendelkezzenek az eljárásban, ezt hívják a
fegyveregyenlőség elvének. Lényege, hogy a két oldalon fellépő személyek jogai az
iratok megismerése, a jelenlét valamint a bizonyítás terén azonosak legyenek.
Elsőre talán evidensnek tűnik ez az elvárás, a gyakorlatban a védelem képviselői
mégis gyakran szembesülnek különböző nehézségekkel. Előfordul, hogy a védelem
részére nem kézbesítik kellő időben az iratokat, illetve egészen a közelmúltig
általános gyakorlat volt, hogy a nyomozás során keletkezett anyagokról a védő
csak térítés ellenében készíthet másolatot, míg az ügyészség azokat ingyen kapta
meg a nyomozó hatóságtól.97

2. Jogi segítségnyújtás

Az előző részben a joghoz való hozzájutást annak legtágabb értelmében vizsgáltuk

meg, a tisztességes bírósági eljárás követelményeinek részletes bemutatásával.
Most térjünk át a joghoz való hozzájutás azon aspektusára, ami azt vizsgálja, hogy
milyen további kötelezettségei vannak egy jogállamnak abban az esetben, ha a fair
eljárás fentebb ismertetett valamennyi eleme érvényesül. A bevezetőben már
utaltunk rá, hogy az egyéni jogérvényesítést jelentősen befolyásol(hat)ja az
emberek társadalmi és anyagi helyzete, ezért az államnak az is kötelezettsége, hogy
valódi esélyegyenlőséget biztosítson a joghoz való hozzájutás területén. Ezt
szolgálja a jogi segítségnyújtás intézménye, ami az Egyesült Államokban és az
Európai Unióban már évtizedek óta létezik, de Magyarországon csupán néhány éve
ismerhettük meg ezt a jogintézményt. A polgári és büntetőeljárási törvények ugyan
korábban is biztosítottak bizonyos kedvezményeket azoknak a személyeknek, akik
– elsősorban anyagi helyzetük miatt – nem képesek ügyvédet maghatalmazni, de
egységes, átfogó jogi segítségnyújtási rendszer csupán 2004 óta létezik hazánkban.
Az Alaptörvényben deklarált jogállamiságból fakadó alapjogi követelmény,
hogy az államnak meg kell teremtenie azt a jogszabályi és intézményi hátteret,

(2) bek., 56.§ (4) bek., 389.§ (4) bek., 420.§ (2) bek.
97
A fegyverek egyenlősége azonban nem csupán a büntetőeljárásban fontos követelmény,
olyannyira nem, hogy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság épp a fegyveregyenlőség
megsértése miatt marasztalta el Magyarországot egy társadalmi szervezet bírósági
nyilvántartásba vételével kapcsolatos ügyben, ahol a kérelmezők nem vagy késve kaptak
meg egyes ügyészi és bírósági iratokat. (APEH Üldözötteinek Szövetsége and Others v.
Hungary, 32367/96, Judgment of 5 October 2000.)

93
amely minden körülmények között biztosítja az egyénnek azt, hogy képes legyen a
jogvitákból eredő igényeit érvényesíteni. Akinél a jogérvényesítés akadálya az
anyagi helyzete, vagy a jogi ismeretek hiánya, ott az államnak kell beavatkoznia,
segítséget nyújtani, az anyagi terhekből átvállalni. E követelménynek tett eleget az
Országgyűlés, amikor 2003. október 20-án elfogadta a jogi segítségnyújtásról
szóló, közkeletű nevén a „nép ügyvédje” törvényt, melynek megalkotásával a
kormány célja az volt, hogy „létrejöjjön a szociálisan hátrányos helyzetben lévők
számára egy olyan intézményrendszer, amelyben a támogatottak szakszerű jogi
tanácsot és eljárási jogi képviseletet kaphatnak jogaik érvényesítése és jogvitáik
megoldása során”.98
Természetesen nem minden előzmény nélküli a jogi segítségnyújtás
szabályozása, hiszen korábban a polgári perrendtartásról valamint a
büntetőeljárásról szóló törvény ugyancsak ismerte a rászorultsági alapon
biztosítható különböző kedvezményeket, de a segítségnyújtás ezzel a törvénnyel
vált egységes elvek szerint működő intézményrendszerré. A 2004. április 1-jén
hatályba lépett törvény meghozatalát sürgette az a körülmény is, hogy a korábbi
jogi segítségnyújtási rendszer nem biztosította mindazokat a kedvezményeket,
melyeket a nemzetközi jogi normák követelményként megfogalmaztak, valamint a
korábbi kedvezmények szűkebb körre terjedtek ki az elvárhatónál. Ezen kívül az
Európai Uniós tagságából fakadóan hazánknak kötelessége is volt olyan
szabályozást kidolgoznia, ami elősegíti az Unió alapító szerződéseibe foglalt
alapelvek érvényesülését, így a tagállamok polgárai számára a joghoz való
hozzájutás biztosítását is. A tagállamok szabadon alakíthatják ki saját jogi
segítségnyújtó rendszerüket jogi, politikai, gazdasági hagyományaikra tekintettel,
azzal a megkötéssel, hogy az Unió, illetve egyéb államoknak az Unióban
jogszerűen tartózkodó polgárait ugyanolyan elbírálásban kell részesíteni, mint a
hazaiakat. Ezért a magyar szabályozás is biztosítja valamennyi uniós polgár
számára a jogérvényesítés megfelelő színvonalát a több államra kiterjedő jogi
vonatkozású ügyekben, másrészt a magyar állampolgárokat is támogatja abban,
hogy más állam bírósága előtti eljárásokban jogi képviselethez,
költségkedvezményhez juthassanak.
A törvény alapján 2004 áprilisában kezdte meg működését az Igazságügyi
Hivatal Jogi Segítségnyújtó Szolgálata a fővárosban és valamennyi
megyeszékhelyen. A területi hivatalok legfontosabb feladata az ügyfelek fogadása,
a személyesen vagy postán benyújtott támogatási kérelmek jogosultságának
elbírálása, továbbá meghatározzák azt is, hogy a kérelmező ügyével hány
munkaórát tölthet a jogi segítő, majd ennek függvényében megállapítják a
munkadíját és azt folyósítják számára. Valamennyi támogatási forma igénybe
vételének feltétele, hogy a kérelmező anyagilag rászorult legyen, ugyanakkor a
támogatás iránti kérelmek elkészítéséhez, a jogi segítő elérésében való
közreműködést, továbbá egyszerű ügyekben a rövid tájékoztatást rászorultsági
vizsgálat nélkül biztosítják a jogi segítségnyújtó irodákban dolgozó alkalmazottak.
98
2003. évi LXXX. törvény a jogi segítségnyújtásról (a továbbiakban: Jstv.)

94
A rászorultság tényét a kérelmezőnek igazolnia kell, és a rendelkezésre álló adatok
alapján a területi hivatalok döntenek a kérelem megalapozottságáról. 99 A törvény a
rászorultság mértéke szempontjából két csoportot határoz meg: az első esetében
(akiknél a havi nettó jövedelem egy főre számított összege nem haladja meg a
mindenkori öregségi nyugdíj minimum összegét, és akiknek a vagyona sem haladja
meg a törvényben meghatározott mértéket) a jogi segítő tevékenységének
ellenértékét az állam teljes mértékben átvállalja. A második csoport esetében (a
minimálbér alatti jövedelemmel rendelkezők és vagyontalanok) az állam csak
megelőlegezi a jogi szolgáltatás nyújtásával felmerülő költségeket, és azt az
ügyfélnek utóbb vissza kell térítenie az állam számára. Ilyenkor az ügyfélnek nem
kell a jogi segítő díját a szolgáltatás igénybevételekor megfizetnie, hanem arra
olyan határidőt (de maximum egy évet) biztosít az állam, amely alatt a jövedelmi
és vagyoni viszonyaihoz mérten kevésbé megterhelően – az esetleges egyéb
fizetési kötelezettségeit is ellátva – eleget tud tenni. Ha a kérelmező rászorulónak
minősül, a hivatal által vezetett névjegyzékben szereplő jogi segítők közül
szabadon választhat, akik lehetnek ügyvédek, közjegyzők, egyetemi oktatók és
társadalmi szervezetek. A rendszer lényege tehát, hogy az ügyfélnek nem maga a
hivatal, illetve annak munkatársai nyújtanak jogi segítséget (leszámítva az egyszerű
ügyekben való tanácsadást), a hivatal csupán a támogatások odaítéléséről dönt,
továbbá az állam nevében átvállalja, illetve megelőlegezi a jogi szolgáltatás díját.
Az intézményrendszer felállításának további hozadéka, hogy jelentősen
tehermentesíti a bíróságokat adminisztratív feladataik alól, másrészt a
költségkedvezmények odaítélésére hivatkozással nem támadható a bíróságok
pártatlansága sem – mint ahogy erre korábban volt példa.
2004. április 1-től kizárólag peren kívüli ügyekben fordulhattak a rászorulók
jogi segítőkhöz jogi tanácsért, vagy kérhették tőlük okiratok, beadványok
szerkesztését. A konkrét jogvitákkal kapcsolatos tanácsadás és okiratszerkesztés
mellett azonban az ügyfelek a mindennapi megélhetésüket közvetlenül érintő
kérdésekben is (birtokháborítás, lakhatási, nyugdíj, munka-és foglalkoztatási,
közüzemi-díj tartozás, végrehajtási ügyek, stb.) segítséget kaphatnak. Tájékoztatást
kaphatnak továbbá arról, hogy ügyükben mely hatósághoz, szervezethez kell
fordulniuk, és a bűncselekmények sértettjei is jogosultak jogi tanácsadásra vagy
beadvány készítésére a feljelentés megtételéhez, büntetőeljárásbeli jogaik
megismeréséhez vagy a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti eljárás
megindításához. Nem lehet azonban jogi segítségért folyamodni olyan ügyekben,
ahol ügyvéd által ellenjegyzett okiratra vagy közjegyzői okiratra van szükség, mint
például egy ingatlan adásvételi szerződés megkötése esetén.
Az eredeti elképzelés szerint 2006-tól nyílt volna lehetőség arra, hogy peres
ügyekben is jogi segítséget vehessenek igénybe a rászorulók, de erre végül csak
99
Nem kell azonban vizsgálni a kérelmező rászorultságát abban az esetben, ha rendszeres
szociális segélyben vagy közgyógyellátásban részesül, egészségügyi szolgáltatásra való
jogosultságát állapították meg, átmeneti szállást igénybe vevő hajléktalan, továbbá ha
menekült, menedékes, vagy a menekültkénti illetve menedékeskénti elismerését kérte.

95
2008. január 1-től lett lehetőség. Polgári peres és nemperes eljárásokban pártfogó
ügyvéd képviselheti a felperest, az alperest, a beavatkozót (perbehívottat), a
kérelmezőt és a kérelmezett felet, a büntetőeljárásban pedig személyes
költségmentességet kaphat a pótmagánvádló, valamint pártfogó ügyvédi
képviseletet a sértett, magánvádló, magánfél, egyéb érdekelt és a pótmagánvádló
részére. Amennyiben a rászorult fél nem képes ügyeinek eredményes képviseletére,
eljárási jogait nem tudja hatékonyan gyakorolni, vagy ha ügyében a jogi képviselet
egyébként kötelező, akkor a hivatalnak nincs mérlegelési joga, automatikusan „jár”
pártfogó ügyvéd a rászorult félnek. Fontos változás a korábbi szabályozáshoz
képest, hogy a pártfogó ügyvédet már nem a perben eljáró bíróság, hanem a jogi
segítségnyújtó szolgálat biztosítja, és közvetlenül az ügyfelek adnak
meghatalmazást a jogi segítőnek.100 A jogi segítségnyújtás ezirányú módosításával
a jogalkotó azt kívánta elérni, hogy a korábbi, kirendelésen alapuló ügyelosztást
felváltsa a jogi segítők önkéntes vállalásán alapuló munkaszervezés.
Végül jegyezzük meg, hogy számtalan érdeme és pozitív hatása mellett a
törvény hibájaként lehet megemlíteni, hogy sok helyen bonyolult a
megfogalmazása, és nehezen értelmezhető a paragrafusok közötti gyakori
egymásra utalások miatt, holott épp az lenne a cél, hogy a jogban képzetlen és
járatlan emberek is könnyen megértsék azt. Másrészt a jogi segítség igénybe
vételéhez szükséges nyomtatványt sem egyszerű kitölteni, így a hivatalok
munkatársai ebben is gyakran nyújtanak segítséget a hozzájuk forduló ügyfeleknek.
Azt, hogy a nép ügyvédje a törvény hatálybalépését követő néhány év alatt az
állampolgárok által ismert és elismert jogintézménnyé vált, legjobban a
számok igazolják: már az első kilenc hónapban, azaz 2004 év végéig
megközelítőleg 15 ezer ügyben járt el a hivatal (ebből csaknem 4 ezerben a
jogi segítők működtek közre, a többiben a hivatal munkatársai adtak tanácsot,
eligazítást), majd a következő év elején már három hónap alatt több mint
6700 ügyfél fordult jogi segítségért a hivatalokhoz. A működésük
megkezdését követő első négy évben összesen több mint 136 ezer ügyfél
fordult meg a hivatalokban, ezek majdnem egynegyedét fogadta jogi segítő,
háromnegyed részük pedig a hivatal ügyfélszolgálatán részesült
tájékoztatásban. A peres eljárásokra is kiterjesztett új szabályozásnak
köszönhetően 2008 elején három hónap alatt 800 ügyfél kérelmezte pártfogó
ügyvéd segítségét, és a kérelmezők 88 %-a, kb. 700-an meg is kapták azt.
Ugyancsak dinamikusan bővült a jogi segítségnyújtók köre: míg az
induláskor 108-an voltak, néhány hónap múlva már 360-an szerepeltek a
névjegyzékben, 2008 októberében pedig már közel 600 jogi segítőhöz
fordulhattak az ügyfelek.

3. Büntetőjogi segítségnyújtás
100
Kirendelésre csak kivételesen kerül sor abban az esetben, ha az ügyfél által választott
jogi segítő nem vállalta a képviseletet, és ez a határidőkre tekintettel jogainak sérelmével
járhat.

96
Mint láthattuk, az újonnan kialakított segítségnyújtási rendszerben igénybe vehető
támogatási formák a büntetőeljárás alá vont személyre, azaz a terheltre nem
vonatkoznak, holott az ő esetükben – a személyi szabadság elvonásának
lehetőségére tekintettel – még nagyobb jelentősége van a hatékony
jogérvényesítésnek. A nehéz anyagi helyzetben lévő terheltek jogi segítséghez való
hozzájutása a büntető eljárásjog egyik fontos követelménye. A rászorulók ingyenes
és hatékony védelmének biztosítása a nemzetközi jogból és az alkotmányokból is
levezethető kötelezettsége az államoknak, 101 így hazánkban is hosszú ideje
biztosítja az eljárási törvény ezt a jogot a terheltnek bizonyos feltételek megléte
esetén.
A magyar büntetőeljárási törvény értelmében amennyiben a terhelt védelme
kötelező, de anyagi eszközök hiányában nem tud védőt meghatalmazni, akkor a
hatóságok (rendőrség, ügyészség, bíróság) rendelnek ki számára, melynek
költségeit – az új büntetőeljárási törvény hatályba lépése, azaz 2003. óta – az állam
már nem csak megelőlegezi, hanem véglegesen fedezi. Ezzel megszűnt az a
korábbi ellentmondásos gyakorlat, hogy a nincstelen, rászoruló terheltet a bíróság a
védő díjának megfizetésére kötelezte, ha bűnösségét jogerősen megállapította. Nem
szűntek meg ugyanakkor a kirendelt védői rendszer hiányosságaiból adódó
visszásságok, melyekre már a kilencvenes évek közepén felhívta a figyelmet egy
ombudsmani vizsgálat.102 A jelentés megállapításait a Magyar Helsinki Bizottság
empirikus kutatásai is megerősítették, 103 egy másik vizsgálat pedig azt is kimutatta,
hogy maguk az érintettek sem elégedettek a jelenlegi rendszerrel, és annak
reformját sürgetik.104

101
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és az Európai Emberi Jogi
Egyezmény egyaránt kimondja, hogy minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek
joga van arra, hogy ha anyagi eszközök hiányában nem tud védőt meghatalmazni, és
amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt megkövetelik, akkor hivatalból és
ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet. A strasbourgi bíróság esetjogában ezt a
követelményt kiegészítette azzal az elvárással, hogy a védelemnek hatékonynak is kell
lennie, máskülönben az állam elmarasztalható az egyezmény megsértése miatt. (Artico v.
Italy, 6694/74, Judgment of 13 May 1980.) Később ugyan enyhített ezen az állami
kötelezettségen a bíróság, amikor néhány évvel később kimondta, hogy az állam nem tehető
felelőssé a kirendelt védői rendszer valamennyi hiányosságáért, de ha a kirendelt védő
nyilvánvalóan nem látja el feladatát, vagy mulasztását megfelelően a hatóságok tudomására
hozták, akkor megállapítható az állam felelőssége. (Kamasinski v. Austria, 9783/82,
Judgment of 19 December 1989.)
102
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 6564/1996. számú jelentése.
103
Előrehozott büntetés: rendőrségi fogdák – fogva tartottak a rendőrségen. Alkotmány- és
Jogpolitikai Intézet – Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 1997.; Kádár András Kristóf:
A vétkesség vélelme. Sérelmes bánásmód és védői tevékenység az előzetes letartóztatásban
lévő terheltek ellen folyó eljárásokban. Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 2004.

97
 A jelenlegi kirendelt védői rendszer egyik legfőbb problémájának a legtöbb
szakember és maguk az ügyvédek is azt tartják, hogy díjazásuk rendkívül alacsony,
meg sem közelíti a piaci árakat, és azt kizárólag a nyomozati cselekményeken,
védői beszélőn, illetve a tárgyaláson való tényleges részvétel esetére kapják meg
(vagyis a felkészülés, irattanulmányozás, vagy a szabadlábon védekező terhelttel
folytatott konzultáció idejére nem jár semmiféle díjazás). 105 Számos probléma
azonban magából a jogi szabályozásból adódik, mint például az, hogy nem
egyértelműek az előírások arra vonatkozóan, hogy pontosan mikortól és mely
nyomozási cselekményeken kell jelen lennie a védőügyvédnek. Különösen
problémás az első gyanúsítotti kihallgatáson való védői részvétel, melynek
időpontjáról a nyomozó hatóság sok esetben túl későn értesíti a védőt, esetleg
hétvégén vagy éjszaka küldenek faxot az irodájába, így csupán formálisan teljesül
az a követelmény, hogy az első kihallgatás előtt értesíteni kell a védőt annak
időpontjáról. Egy másik jelentős problémát az a gyakorlat okoz, hogy maga a
rendőrség dönti el, hogy a kirendelhető ügyvédek listájáról kit választ ki a terhelt
védelmére. Ez két okból jelent gondot: egyrészt a kihallgatást vezető rendőr nem
érdekelt abban, hogy a terhelt védelmét egy jól felkészült, agilis ügyvéd lássa el,
másrészt a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyfajta összefonódás alakul ki a
rendőrök és bizonyos ügyvédek között. 106 Ez különösen akkor problémás, amikor –
jellemzően vidéken – a szinte kizárólag kirendelésekből élő ügyvéd anyagilag
kiszolgáltatottá válik a rendőrségnek, és emiatt kérdéseivel, indítványaival
nyilvánvalóan nem nehezíti meg a nyomozó munkáját. Mindez veszélyezteti a
védői függetlenséget valamint a hatékony jogvédelmet, és általában véve is
aggályos, hogy a kiválasztási rendszer átláthatatlan szempontok alapján működik.
Végezetül a rendszer strukturális problémái közé tartozik, hogy hiányzik a
kirendelt ügyvédek munkájának, valamint az egész rendszer működésének
ellenőrzése. „Normális” esetben, tehát a meghatalmazott védők esetében ez oly
módon érvényesül, hogy amennyiben a megbízó nincs megelégedve a védő
munkájával, bármikor felmondhatja a köztük lévő szerződést, és új védőt hatalmaz
meg. Ellenben a kirendelt védővel rendelkező terheltek esetében egy sajátos
háromoldalú jogviszony alakul ki, és a minőségbiztosítás nem működhet ilyen
egyszerű módon: itt ugyanis az állam biztosítja az ügyvéd díjazását, „aki” azonban
nem rendelkezik rálátással az ügyvéd munkájára, és az ügyvédi függetlenség elve
104
Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd: a védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról.
Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2002.
105
Költségvetési szempontból pedig az a probléma vetődik fel, hogy a kirendelt védők
díjazására és költségeik megtérítésére vonatkozó szabályokat a mindenkori igazságügyi
miniszter határozza meg, a díj nagyságát pedig az Országgyűlés, vagyis az ügyvédi
kamarának, amely a rendszerrel kapcsolatban a legtöbb feladatot ellátja, és valamennyire az
ügyvédek által elvégzett munka minőségére is rálátással bír, csak korlátozott beleszólása
van a költségvetési kérdésekbe.
106
2008-as adatok például azt mutatják, hogy voltak olyan kapitányságok, ahol az ügyek 70
vagy akár 82%-át ugyanaz a kirendelt védő kapta, és előfordult, hogy egy-egy ügyvéd több
mint 200 kirendelést kapott évente.

98
miatt nem is gyakorolhat rá hatást. A védő munkájának kontrollját közvetett módon
az ügyvédi kamara látja el (tehát a kamarának ugyancsak nincs közvetlen rálátása
az egyes ügyvédek tevékenységére), és fegyelmi eljárást folytathat azokkal az
ügyvédekkel szemben, akik a jogszabályban vagy az etikai szabályzatban
meghatározott kötelezettségüket megszegik – ehhez azonban valakinek tájékoztatni
kell őket az adott szabályszegésről. A kirendelt védő vonatkozásában a
legfontosabb követelmények közé tartozik például, hogy köteles a terhelttel
késedelem nélkül felvenni a kapcsolatot – aminek hiányosságaira a korábban
említett empirikus kutatások mindegyike utalt –, de ha erről a terhelt nem értesíti a
kamarát, akkor az nem tud eljárni az ügyvéddel szemben. Felelősség vonásra tehát
csak a legritkább esetben kerül sor, ugyanis a terhelt – akiknek nagy része a
szegény, iskolázatlan társadalmi rétegből kerül ki, és igen alacsony az
érdekérvényesítő képessége – alapos okkal kérheti ugyan a védő felmentését,
előfordulhat azonban, hogy a hatóság (rendőrség, ügyészség vagy a bíróság) nem
tesz eleget a kérésének, ami egy nyilvánvalóan kedvezőtlen helyzetet teremt a
terhelt részére. A felmérések is azt mutatják, hogy bár a terheltek általában tudnak
erről a jogukról, ritkán élnek vele. A másik fél, aki rálát az ügyvéd munkájára, és
kezdeményezhetné felmentését, az a hatóság, amely azonban nem érdekelt abban,
hogy egy ügyvéd igazán hatékonyan lássa el munkáját, hiszen
„akadékoskodásával” gyakorlatilag az ő munkáját nehezíti meg.
Az általános minőségbiztosítás a rendszer egészének figyelemmel kísérését, a
működésére vonatkozó adatok szisztematikus gyűjtését és elemzését, valamint a
működés értékelését jelenti. Noha ez a rendszer tenné lehetővé, hogy el lehessen
dönteni, a kirendelt védői rendszer betölti-e azt a szerepet, aminek érdekében
működik (vagyis a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog biztosítása a
kiszolgáltatott helyzetben lévő terheltek számára), ezt a feladatot jelenleg egyetlen
szerv sem látja el. Az érintett szervezetek (az ügyvédi kamarák, a mindenkori
igazságügyi minisztérium, illetve az Országos Bírói Tanács) egyikében sem állnak
rendelkezésre adatok sem a rendszer egészének működéséről, sem az egyes
ügyvédek által ellátott ügyek számáról és eredményességéről.
A különböző empirikus vizsgálatok tapasztalatai azt mutatják, hogy a
kirendelés feltételeivel, körülményeivel kapcsolatos problémáknak rendkívül
komoly következményei vannak, ugyanis a kirendelt védővel rendelkező terheltek
később kerülnek kapcsolatba védőjükkel, és ritkábban is találkoznak vele, mint az
ügyvédet meghatalmazni megtudó terheltek. 107 Ez pedig egyértelműen az anyagilag
rosszabb helyzetben lévőket hozza hátrányos helyzetbe, ami mind a hazai
alkotmányos, mind a nemzetközi jogi előírások sérelmét jelenti.

107
A Magyar Helsinki Bizottság egyik vizsgálatában például azt találta, hogy az első
tárgyalás előtt álló, meghatalmazott védővel rendelkező fogva tartottak mindössze 5
százaléka nem került kapcsolatba a védőjével, míg a kirendelt védővel rendelkezők közel
egyharmada (31 százaléka) volt kénytelen nélkülözni az ügyvédi segítséget. Lsd: Kádár
András Kristóf: i.m., 124-127.o.

99
 A jelenlegi kirendelési rendszer átalakításának egyik lehetséges megoldását a
Magyar Helsinki Bizottság egy modell-program keretében kísérelte meg bemutatni.
A „Büntetőjogi Segítségnyújtási Program” 2004-ben kezdődött azzal az
elképzeléssel, hogy hozzávetőlegesen 120 büntető ügyben olyan módon biztosítják
a védelmet a terhelt részére, ahogyan az esetleg a jövőben a valóságban is
működhetne.108
A program ügyfelvételi szakaszában a bizottság és a rendőrség közti
megállapodás értelmében a programban részt vevő rendőri szervek a kötelező
védelem eseteiben a védőt meghatalmazni nem kívánó gyanúsítottak első
kihallgatása előtt értesítették a Bizottság éjjel-nappal működő
diszpécserszolgálatát, amely a gyanúsított számára másfél órán belül
ügyvédet, szükség esetén tolmácsot is biztosított. Az ügyeleti rendszer
keretében az ügyvédek egy előre meghatározott rendben vállalták, hogy
ügyeleti napjukon az értesítést követően megjelennek a rendőrség által
megadott helyen és időben tartandó kihallgatáson. Amennyiben a gyanúsított
megfelelt a Programban előírt rászorultsági feltételeknek, az eljárás további
szakaszában ez az ügyvéd látta el a védelmét. A programban részt vevő
ügyvédek munkáját egy elméleti és gyakorlati szakemberekből álló
kuratórium kísérte figyelemmel oly módon, hogy az ügyvédek által
benyújtott beszámolóik alapján értékelte munkájukat és annak megfelelően
döntött díjazásukról és költségeik megtérítéséről.
A program összességében felbecsülhetetlen eredményeket és adatokat szolgáltatott
a jelenlegi büntetőeljárás egyik neuralgikus pontjáról, de jelentősége leginkább
abban áll, hogy felvázolta a reform egyik lehetséges irányát, ugyanis a Bizottság
konkrét javaslatokat fogalmazott meg a kirendelt védői rendszer reformjára
vonatkozóan. Ekkor még úgy tűnt, hogy a kormányzat részéről is van hajlandóság a
probléma rendezésére,109 de végül konkrét lépések nem történtek. 2012-ben a
Bizottság – más, például vidéki rendőrkapitányságok részvételével és más
struktúrában, de – megismételte a vizsgálatot, ami gyakorlatilag hasonló
eredményekkel és javaslatokkal zárult. 110 Remélhetőleg néhány éven belül valódi
változások indulnak meg ezen a területen, addig azonban továbbra is marad a
jelenleg sok sebből vérző kirendelési rendszer, mert amíg nem lesz valódi gazdája
a területnek, addig a kirendelt védői rendszer nem fog megfelelően működni
Magyarországon.

108
Kádár András Kristóf – Tóth Balázs – Vavró István: Védtelenül. Javaslat a magyar
kirendelt védői rendszer reformjára. Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 2007.
109
A 2179/2007. (X.10.) számú kormányhatározat – 2010. december 31-i hatállyal – írta
elő a jogi segítségnyújtó szervezet kirendelt védői feladatokkal való ellátásának
előkészítését.
110
Lépések egy átlátható kirendelt védői rendszer irányába. Kutatási beszámoló. (Kézirat)
Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 2012. A kézirat itt elérhető: http://helsinki.hu/wp-
content/uploads/Lepesek_egy_atlathato_kirendelt_vedoi_rendszer_iranyaba_KUTATASI_
BESZAMOLO_draft.pdf

100
101
 A professzionális jogalkalmazás alternatívái
(Vinnai Edina)

Ha feltesszük a kérdést, hogy a modern jogállamokban kik, illetve mely

intézmények szolgáltatnak igazságot és hoznak döntést az emberek (jog)vitáiban,
akkor feltehetően sokan gondolkodás nélkül azt válaszolják, hogy „természetesen”
a bírák, illetve a bíróságok. A joghallgatók, jogászok esetleg azzal is kiegészítik
ezt, hogy a hatalmi ágak megosztása alapján az igazságszolgáltatás egyértelműen a
független bíróság hatáskörébe tartozik. De – ha máshonnan nem, legalább a fejezet
címéből – érezzük, hogy azért van itt valami más is. Sokaknak eszébe jut talán a
(főleg amerikai) filmekből ismert esküdtszék, melynek tagjai nem képzett bírák,
hanem laikusok, akiket bizonyos szempontok alapján választanak ki és kérnek fel
arra, hogy a bűnösség kérdésében döntsenek, a bíró feladata pedig a büntetés
kiszabása. Akik jártak már bírósági tárgyaláson, találkozhattak az ülnökökkel, akik
az első fokú bírósági eljárásban a tanács tagjai a hivatásos bíró mellett, és az
esküdtekhez hasonlóan a laikus elemet képviselik az igazságszolgáltatás
rendszerében. Végezetül talán néhányaknak az is eszébe jut, hogy a vitákat
egyáltalán nem csak a bíróságok falai között lehet feloldani, hanem vannak más
alternatívák is, mint például a választottbírósági eljárások vagy a közvetítés
(mediáció).
Ebben a fejezetben tehát elsősorban azokat a lehetőségeket kívánjuk bemutatni,
melyek a bírósági eljárástól eltávolodva kínálnak egyéb formákat a viták
rendezésére. Ezeket a lehetőségeket maga a jogalkotó teremti meg (például a
közvetítés jogi szabályozásával) felismerve azt, hogy bizonyos típusú ügyekben
sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldást kínálnak a peren kívüli eljárások,
amivel egyúttal a bíróságok leterheltsége is csökkenthető, így az
igazságszolgáltatás is jobb hatásfokkal képes ellátni azokat a feladatokat, melyekre
valóban képes és alkalmas. 111 Először azonban röviden kitérünk arra a problémára,
amit a bíróságok feladatának, szerepfelfogásának megváltozása, illetve általában a
hatalommegosztás elvének megfelelő feladatok összemosódása jelent az egyes
hatalmi ágak között.

1. A bíróság jogalkalmazó tevékenysége körüli kérdések

111
A bíróságok igazságszolgáltató tevékenységét gyakran súlyosan kritizáló amerikai jogi
realizmus irányzatával az elméleti tárgyak körében találkozhatunk.

102
A jogalkalmazás a jogérvényesülés része, annak tágabb folyamatába illeszkedik.
Egy jogszabály érvényesülése kétféleképpen történhet: jogkövetés útján, amikor az
állampolgárok magatartásai egybeesnek a jogi szabályozással. Ennek hiányában
azonban a jog érvényesülése csak a jogalkalmazás útján következik be, amikor a
bíróság vagy más hatóság előtti eljárás keretében az állam kikényszeríti azt. Meg
kell különböztetni még egymástól a jogorvoslati és a hatósági jogalkalmazást: az
első esetben egy konfliktus jogi úton való feloldásáról van szó, míg a második azt
jelenti, hogy egy jogszerű magatartás joghatásának kiváltásához hivatalos, hatósági
jellegű aktusra van szükség (pl. házasságkötés, születés stb. nyilvántartásba vétele).
A jogalkalmazás folyamatának leírására három különböző modell kínálkozik: a
logikai, a funkcionális és az eljárási modell. 112 Ezek közül nekünk most csak a
funkcionális modell felidézése szükséges. Ennek értelmében a jogalkalmazás
funkciója a társadalomban keletkező konfliktusok feloldása és a társadalmi rend
fenntartása a bíróság intézményrendszerének működtetése által. A bíróságoknak
további funkciókat is tulajdoníthatunk, mint pl. a politikai autoritás politikai
legitimációja, a jogi szerepek és szerepelvárások becsatornázása, a jogi
szocializáció specifikus működtetése, de mindezek mellett a legfontosabb
mégiscsak a jogalkalmazáshoz kapcsolódó vitarendezés.
Torstein Eckhoff 1966-ban megjelent tanulmányában azonban felhívja a
figyelmet arra, hogy a viszályrendezés fóruma nem csak a jogi normák
érvényesülését szem előtt tartó bíró lehet, hanem rajta kívül a közvetítő és az
adminisztrátor is alkalmas – igaz, más szempontokat szem előtt tartva – erre a
feladatra.113 A három lehetséges vitarendezési forma közös vonása, hogy a vitázó
feleken kívül egy harmadik személy is részt vesz a konfliktus feloldásában.
Mindezeket azonban megelőz(het)i egy további megoldás, amikor a konfliktusban
álló felek közvetlenül egymással, külső segítség nélkül próbálnak egyezségre jutni.
A viszályrendezés lehetséges módjai tehát (1) a felek közvetlen tárgyalása, (2) a
mediálás avagy közvetítés (a mediátor közvetít a felek között, hogy azok maguk
találják meg a mindkettőjük számára legmegfelelőbb megoldást), (3) a
választottbírósági eljárás (az arbitrátor vagy magyarul választottbíró már maga hoz
a felekre nézve kötelező döntést) és (4) a rendes bírói úton való ítélkezés (amikor a
bíró jogi normák alapján hoz kötelező ítéletet). A harmadik fél belépésével – az
előbb említett sorrendben haladva – egyre növekszik az eljárás formalizáltsága, a
vitamegoldás egyre inkább kicsúszik a felek kezéből, egyre inkább normaorientált

112
Bővebben lásd: Szabó Miklós: ’A jog alkalmazása.’ In: Uő. (szerk.): Bevezetés a jog- és
államtudományokba. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2001. 125-148.o.
113
Eckhoff, Torstein: ’A közvetítő, a bíró és az adminisztrátor a viszályrendezésben.’ In:
Sajó András (szerk.): Jog és szociológia. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó. Budapest, 1979. 175-188.o.

103
lesz a vita elintézése, és ezzel párhuzamosan csökken a felek valódi érdekeinek
mérlegelése.114
Ha a vita rendezésében közreműködő harmadik fél oldaláról közelítünk a
lehetséges vitarendezési formákhoz, akkor háromféle szerepet különíthetünk el. A
közvetítő (mediátor) „beleéli” magát a felek közti vitába, és bár ő maga
személyében kívül áll a viszályon, igyekszik megismerni a felek szempontjait,
érdekeit, és ily módon segítséget nyújtani a feleknek a közös megoldás
megtalálásában. Ennek természetesen az is feltétele, hogy pártatlan és elfogulatlan
legyen, ugyanakkor mindkét fél megbízzon személyében és képességeiben. A
közvetítő tehát a következő jelzőkkel írható le: nem külsődleges (a vitán belül
keresi a megoldást), nem formális (nem csupán formailag kielégítő, hanem
tartalmilag is elfogadható megoldást keres), nem személytelen (saját személyes
képességeit használja fel a felek meggyőzése érdekében), nem normatív (nem külső
normára, hanem a felek érdekeire hivatkozik), és nem imperatív (nem hatalmi
szóval, hanem a felek meggyőzésével próbál megoldást találni). 115 A közvetítő
tevékenységével foglalkozunk majd részletesebben a fejezet hátralévő részében. A
bíró mindennek épp az ellenkezőjét képviseli: személytelen, kívülálló, de egyben
független harmadik személyként a felek érdekeihez képest külső, már létező jogi
normákra támaszkodva hoz egy olyan dichotóm jellegű, és az ellenérdekű felekre
nézve kötelező döntést, melyben az egyik fél követeléseit jogosnak, a másikét
jogtalannak ítéli.116 Az adminisztrátor (arbitrátor) pedig nem normatív alapú és
nem formális, a jövőre koncentráló döntést hoz, ugyanakkor ez a döntés hatalmi
jellegű (a döntése elfogadását hatalmi pozíciója alapozza meg), ami magával vonja
a külsődlegességet és a személytelenséget is. 117
Látható tehát, hogy a hagyományosnak tekintett bírósági vitarendezés mellett
más lehetőségek is léteznek a társadalomban kialakuló konfliktusok rendezésére.
Már önmagában az is tisztázásra szorul, hogy valóban a peres eljárásokat kell-e a
hagyományos útnak tekintenünk, hiszen az igazságszolgáltatás intézményesülését
megelőzően a felek a vitákat egymás között, vagy egy harmadik, mindkettejük által
tisztelt személy (általában a „falu öregje”) bevonásával intézték el, akinek a
döntését elfogadták és teljesítették. Ez tekinthető tulajdonképpen a ma
alternatívnak nevezett vitarendezési formák (a közvetítés/mediáció és a
választottbíráskodás) elődjének, aminek első formáját a mintegy 2500 évvel
ezelőtti, ősi Kínában találhatjuk meg, ahol is a konfucionizmus és a taoizmus
tanításai alapján a harmóniára és az egyszerű megoldásokra törekedtek az emberek.

114
Pokol Béla: Jogelmélet: társadalomtudományi trilógia II. Századvég Kiadó, Budapest,
2005. 467-468.o.
115
Szabó M.: A jog alkalmazása, 131-132.o.
116
Martin Shapiro: Courts. Comparative political analysis. Chicago-London, 1981.
117
Dr. Barinkai Zsuzsanna – Dr. Bártfai Judit – Dr. Dósa Ágnes – Dr. Gulyás Kálmán – Dr.
Herczog Mária – Dr. Horváth Éva – Dr. Kutacs Mária – Lovas Zsuzsanna – Dr. Molnár
Gábor: A mediáció. A közvetítői tevékenység. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.,
Budapest, 2006. 15-57.o.

104
 A bíróság jogalkalmazó tevékenysége kapcsán érdemes röviden kitérni a bíró
jogalkotói tevékenységére is, ami a másik irányból közelít a problémához. A
hatalommegosztás elvének alapján a jogalkotás a törvényhozás, a végrehajtás a
közigazgatás, a konfliktusok feloldása, az igazságszolgáltatás pedig a bíróság
feladatkörébe tartozik. A koncepció eredeti megfogalmazásában az államhatalmi
ágak elválasztása mellett a szervezeti egyensúlyt, és ezen keresztül bizonyos
társadalmi erők egyensúlyát is kifejezte, és a mai napig a demokratikus
államszervezet egyik legfontosabb alapelve. A mai viszonyok között azonban ez a
feladat- és hatáskörmegosztás már nem található meg ilyen színtiszta formában: a
bíróság (ahogy láthattuk) veszít a jogalkalmazó monopóliumából, ugyanakkor ő
maga is folytat olyan tevékenységet, ami egy másik hatalmi ág kompetenciája. A
gyorsan változó társadalmi viszonyokkal és ennek megfelelően a jogi szabályozás
keretjellegének növekedésével a végrehajtó hatalom jogalkotó tevékenysége
növekszik, a jogalkalmazó szervezet, elsősorban a bíróság pedig gyakran
kényszerül a törvények értelmezése során a keretek kitöltésére, korrekciójára.
Ehhez hozzájárul még a jogszabályok alkotmányosságának bírói felülvizsgálata az
alkotmánybíróságon keresztül, ami tovább erősíti és egyre elfogadottabbá teszi az
ún. „bírói jogalkotás”-t, azaz a jogalkotási és jogalkalmazói tevékenység határának
elmosódását. Számos elmélet született a XX. század folyamán annak
alátámasztására illetve cáfolatára egyaránt, hogy létezik-e bírói jogalkotás. A
számtalan elmélet érdekes és figyelemre méltó megállapításai ellenére azonban a
bíróságok jogalkotó tevékenysége, szerepe nem kérdőjelezhető meg, azt tényként
kell elfogadnunk. Ezt Kulcsár Kálmán a következő tényezőkkel támasztja alá: (1) a
jogszabályok nem képesek minden társadalmi helyzet és viszony szabályozására;
(2) az életviszonyok állandó változása a jogot is alakítja, formálja, amit a jogalkotó
szervek nem képesek naprakészen követni; (3) a keretjellegű jogszabályok
számának növekedésével az alsóbb szintű jogszabályok tartalmazzák a konkrét
szabályozást; (4) a bíróságok keretszabályokat értelmező tevékenysége tartalmilag
ugyanilyen konkretizáló, azaz jogalkotó tevékenységet jelent. 118 Mindezekre
tekintettel Kulcsár a bírói jogalkotói tevékenységet így definiálja: „olyan
általánosító, elvi magvában a társadalmi viszonyok alakulását kifejezésre juttató, a
bírói gyakorlatban megjelenő szabály, amelynek a tételes jogszabálytól való
eltérését nem az egyéni eset sajátos körülményei, hanem a társadalmi
viszonyokban bekövetkezett új, normatív hatású változások eredményezték”. 119
Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a bírói jogalkotás eredménye csak a konkrét
jogvitától függetleníthető szabály vagy elv formájában ölthet testet, amilyen
például az angolszász ítéletek „ratio decidendi”-je, vagy hazánkban a Kúria elvi
döntései, melyek aztán elvi szinten kötelezik a jövőben az alsóbb szintű
bíróságokat döntéseik meghozatalában.
Ugyancsak a határok elmosódásáról beszélhetünk az igazságszolgáltatás és
végrehajtás vonatkozásában: a klasszikus felosztás értelmében élesen el kell
118
Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. 282-283.o.
119
Uo.

105
választani egymástól a bírói és a közigazgatási tevékenységet is, ugyanakkor mára
nyilvánvalóvá vált, hogy a közigazgatás is jogalkalmazó szervezetnek tekinthető,
csak amíg a közigazgatás jogalkalmazását inkább szabályalkalmazásként, addig a
bíróságok tevékenységét ítélkezésként definiáljuk. Korábban az éles elválasztás
okaként a következő indokokat jelölték meg: a bírói tevékenységet csak a
jogszabály irányítja, a bíró a logikai szillogizmus analógiájára szinte mechanikusan
von le következtetést a felső tételnek tekintett jogszabályból az alsó tétel szerepét
betöltő jogesetre, míg a közigazgatást nagymértékben áthatja a politika, és nagy
szerepe van a diszkrecionális mérlegelésnek. Ezek a megállapítások azonban ma
már nem állják meg a helyüket. Egyrészt a bírói szervezetre is hathat a politika (bár
természetesen a bíróság szervezeti függetlenségére tekintettel sokkal közvetettebb
hatásról lehet csupán szó), másrészt a közigazgatás tevékenységének is a
jogszabály képezi az alapját, végezetül a diszkrecionális mérlegelés is mindkét
szervezetre jellemző.120 Természetesen mindezek ellenére számos eltérés van a két
szervezetrendszer működése között, de a legalapvetőbb különbség mégiscsak az,
hogy a bíróság konfliktushelyzetet bírál el, míg a közigazgatási tevékenység
tipikusan szervező jellegű.
A jog alkalmazásáról azonban egy további, az egyének nézőpontjából is
beszélhetünk: képes-e az átlagember saját céljai érdekében mintegy eszközként
felhasználni, alkalmazni a jog intézményrendszerét. Ez a jogi normák szövegszerű
ismeretét feltételezi, amivel az a probléma, hogy még ha ismeri is valaki
valamennyi norma szövegét, ez egyáltalán nem jelenti a jog tudását, azaz nem
feltétlen rendelkezik a mesterségbeli tudással (amit „ars iuris”-ként szokás
definiálni). A jog eszközkénti felhasználása két további kérdést vet fel. A joghoz
való hozzájutást a jogállamok a jogegyenlőség elvének megfelelően mindenki
számára egyformán lehetővé teszik. A gyakorlatban azonban ez mégsem
érvényesül maradéktalanul, ugyanis számos tényező befolyásolja, hogy ki milyen
mértékben képes élni a jog adta lehetőségekkel. Az egyik ilyen tényező az
iskolázottság, tájékozottság, ami előfeltétele annak, hogy az ember ismerje például
a jogait és felismerje azokat a helyzeteket, amikor jogsérelem éri, és a jog mint
eszköz igénybe vehető érdekei érvényesítése végett. Ugyancsak szerepet játszik a
vagyoni helyzet, hogy ne csak akarja, hanem tudja is az ember beindítani a jog
gépezetét, ami általában jelentős költségekkel jár. Vannak továbbá olyan
társadalmak vagy társadalmi csoportok, akiknél egyfajta jogellenes beállítódást
figyelhetünk meg, és nem szokás náluk a jog eszközként való alkalmazása, hanem
– lehetőség szerint – a saját szabályaikat alkalmazzák a konfliktusok feloldására
(például a maffia „törvényei”). A másik kérdés, amit az instrumentális jogszemlélet
felvet, az a jog elkerülésének kérdése, ami ebben az értelemben nem a jogi normák
szándékos megkerülésével megvalósított normaszegést jelenti, hanem azt a
lehetőséget, hogy vannak olyan alternatív vitarendezési eljárások, melyek a peres
eljárások elkerülésével nyújtanak megoldást a konfliktusok feloldására. 121 Ide
tartoznak a már fentebb említett különböző alternatív vitarendezési technikák, de a
120
Kulcsár K.: i.m., 272-273.o.

106
fejezet végén bemutatjuk a magyarországi oláh cigány közösségben alkalmazott
’romani kris’ intézményét is, amiben ugyancsak az állami jog alkalmazására illetve
kikényszerítésére hivatott bírósági eljárás megkerülése manifesztálódik, ez azonban
nem jogellenes formában történik.

2. Az alternatív vitarendezés formái

A manapság modernnek tartott ún. „alternatív vitarendezés” („Alternative Dispute

Resolution” – ADR) előzményei – mint azt a bevezetőben említettük – már az ősi
Kínában is léteztek, újrafelfedezésére pedig a XX. század folyamán került sor,
amikor kialakult az az igény, hogy a hagyományosnak tekintett bírósági
intézményrendszertől eltávolodva, másfajta eljárások keretében lehessen bizonyos
típusú konfliktusokat feloldani. Tipikusan ide soroljuk a választottbírósági eljárást
(arbitráció) és a közvetítői eljárást (mediáció), de ezen kívül egyéb lehetőségek is
vannak, illetve a közvetítésnek is többféle formája létezik. Ezen lehetőségek közül
a választottbíráskodást és a mediációt mutatjuk be részletesen, tekintettel arra, hogy
a jelenlegi magyar jogi környezetben is ennek a két alternatív eljárásnak van
jelentősége.

2.1. Választottbíráskodás

Az arbitráció esetében a bíróság egy vagy több választottbíróból áll, akikre – az

állami bíróságok helyett – a felek magánjogi akaratnyilatkozattal átruházzák a
polgári jogi jogvita eldöntésének hatáskörét. A mai választottbírósági eljárás
előképével a római jogban is találkozhatunk, kezdetben azonban – szemben a mai
gyakorlattal – a választottbírósági döntésnek (arbitrium) nem volt még kötelező,
ítéleti ereje, Justinianus Kódexe szerint azonban az arbitrium alapján teljesítésre
lehetett perelni, ha a választottbírósági megállapodást, a „compromissumot” a felek
esküvel megerősítették és a tényről okiratot vettek fel. A szakirodalom a XI.
századra teszi azoknak a „törvényszékeknek” a keletkezését, amelyek a kereskedők
egymás közötti jogvitáiban döntöttek. A kereskedők maguk közül választott, a
szükséges szakértelemmel rendelkező társaikat kérték fel a vita eldöntésére.
Európában a XVIII. század elejéig a céhekbe tömörült iparosok és kereskedők
követték azt a gyakorlatot, hogy jogvitáikat nem a királyi bíróságokkal, hanem a
választottbíróként eljáró céhmesterrel döntették el. Az Amerikai Egyesült
Államokban a XVIII. századtól népszerűsítik ezt az eljárási módot, amely egészen
a XX. századig főleg az angolszász jogterületen terjedt el. Angliában 1889-ben
121
Szabó Miklós: ’Jogi episztemológia. Avagy: „Hogyan ismerhető meg a jog?”’ In: Uő.
(szerk.): Jogbölcseleti előadások. Prudentia Iuris 11. Bíbor Kiadó. Miskolc, 1998. 40-47.o.

107
hozták meg az „English Arbitration Act”-et, amely szerint a felek korábban
megkötött választottbírósági megállapodásukhoz kötve vannak. A kontinentális
országokban később, a XX. század folyamán szabályozták törvényi szinten az
arbitrációt, Magyarországon is a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I.
törvénycikk tartalmazott először választottbírósági rendelkezéseket, aminek
viszonylag részletes szabályaihoz képest az 1952-ben elfogadott (máig hatályos)
Polgári perrendtartás rendelkezései meglehetősen szerények voltak, melyeket aztán
a választottbíróságokról szóló törvény helyezett hatályon kívül, és azóta ezen
törvény előírásai irányadók a magyarországi választottbíróságok működésére. 122
Az ügy jellegétől függően megkülönböztetjük (a hazánkban egyébként
szokatlan) államigazgatási jellegű, a nemzetközi (ilyen volt például az 1979-es
teheráni túszügy kapcsán létrehozott iráni-amerikai bíróság) és a magánjogi
választottbíróságokat (ide tartoznak a leggyakoribb nemzeti és nemzetközi
kereskedelmi választottbíróságok), szervezeti jellegüktől függően pedig eseti/ad
hoc és állandó/intézményes bíróságokról beszélhetünk. Az utóbbi állandó
székhellyel, szervezettel, eljárási szabályzattal rendelkezik, listát vezet a lehetséges
választottbírákról, és az esetek többségében valamilyen „hordozó szervezet” –
tipikusan kereskedelmi kamarák – mellett működnek. Az eseti választottbíróságok
egy-egy konkrét jogvita eldöntésére alakulnak, és eljárásukat nem külön
szabályzatban rögzítik, hanem arra „csupán” a székhelye szerinti ország törvényi
szabályozása irányadó. A magyar törvény hatálya mind a belföldi, mind a
nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra kiterjed, továbbá minden állandó
és eseti bíróságra, amennyiben annak helye (székhelye) Magyarországon van. 123
A választottbíráskodás igazi újjáéledésének és elterjedésének az utóbbi két-
három évtizedben lehettünk tanúi, ami összefügg a nemzetközi kereskedelem
fellendülésével és azzal, hogy annak szereplői egyre inkább a multinacionális
vállalatok, melyeknek elemi érdeke, hogy jogvitáikat azonos „perjogi
környezetben” döntessék el egy arbitrátorral, bármelyik országban is kerüljön rá
sor. A következőkben ismertetésre kerülő előnyök mellett a választottbíráskodás
népszerűségéhez az is hozzájárul, hogy a választottbírákat ugyanúgy köti a
pártatlanság és függetlenség követelménye, mint a rendes bírákat, továbbá
titoktartási kötelezettségük is van az eljárás során tudomásukra jutott tények
vonatkozásában.
122
1994. évi LXXI. törvény a választottbíráskodásról. A törvény megalkotásához az ENSZ
Nemzetközi Kereskedelmi Joggal Foglalkozó Bizottsága (UNCITRAL) által készített
Mintatörvény szolgált alapul, amit a szervezet kifejezetten azzal a céllal alkotott meg, hogy
az egyes országok nemzeti szabályozása hasonló elvek mentén épüljön fel.
123
Hazánkban jelenleg több állandó jellegű választottbíróság is működik: általános
hatáskörű intézmény a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett
Választottbíróság (nemzetközi hatáskörrel) és a Magyar Agrárkamara mellett működő
Választottbíróság, míg a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság különös hatáskörű
intézményként működik, ugyancsak nemzetközi hatáskörrel. A Magyar Olimpiai Bizottság
keretén belül jött létre a Sport Állandó Választottbíróság a sporttal kapcsolatos jogviták
rendezésére, létezik továbbá a Hírközlési, valamint az Energetikai Választottbíróság is.

108
 Témánk szempontjából érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy egyrészt milyen
okokra vezethető vissza, hogy az állami bíróságok eljárása helyett a kereskedők
már évszázadokkal ezelőtt is a választottbíráskodást részesítették előnyben,
másrészt, hogy mivel magyarázható az, hogy az állam egyik legfontosabb
tevékenységét, a bíráskodást „kiengedi” a kezéből, ugyanakkor vállalja, hogy
ugyanazokkal a személyekkel és jogi eszközökkel segíti a választottbírósági
ítéletek kikényszerítését, amiket az állami bíróságok esetén is alkalmaz. Ennek okát
a választottbíróságok elé kerülő ügyek speciális jellegében kell keresnünk: nem
várható el a „rendes” bíráktól, hogy kereskedelmi, gazdasági, fogyasztóvédelmi
stb. kérdésekben olyan mélységű ismeretekkel rendelkezzenek, mint ezen
szakterületek képviselői. Ezért az állam úgy döntött, hogy ezeket a szakembereket
ruházza fel „bírói hatalommal”, és vállalta döntéseik kikényszerítését is, ezzel
egyfajta ellenőrzés alatt is tartva azok működését. Ezen túl a választottbírósági
eljárásnak számos olyan előnye van a rendes bírósági eljárásokkal szemben,
melyek a gazdaság és a kereskedelem szereplői számára elsődleges fontosságúak.
Ilyen a már említett különleges szakértelem például a nemzetközi kereskedelmi
szokások, más országok jogszabályainak vagy egy idegen nyelv ismeretének
vonatkozásában. Az állandó választottbíróságok szabályzata általában a rendes
bírósági eljáráshoz viszonyítva egyszerűbb eljárást ír elő, ami gyorsasággal is
párosul, amit az is elősegít, hogy ezek az eljárások egyfokúak, fellebbezésre
általában nincs lehetőség, és a rendes bíróságok általi érvénytelenítésre is csak
kivételes esetekben kerülhet sor. Az egyszerűbb és gyorsabb eljárás egyúttal
olcsóbb is: ha hamarabb befejeződik, akkor kevesebb tárgyalásra van szükség, ami
csökkenti az ügyvédi díjakat és egyéb utazási, szakértői költségeket. A felek
gazdasági érdekeire és az üzleti titokra tekintettel a választottbírósági eljárás nem
nyilvános, azon csak olyan személyek vehetnek részt, akiknek a jelenlétével mind a
bíróság, mind a felek egyetértenek. A választottbírósági ítélet végleges és azonnal
végrehajtható, amit az is elősegít, hogy a legtöbb ország vállalja, hogy a külföldön
hozott választottbírósági döntést – szükség esetén – a saját állami bírósága
segítségével végrehajtja.

2.2. Mediáció

Az alternatív vitarendezés megjelenése azon a felismerésen alapult, hogy bizonyos

típusú konfliktusok feloldására egyszerűen nem alkalmas a hagyományosnak
tekintett bírósági eljárás. A mediáció intézménye az 1920-as évektől az Egyesült
Államokban jelent meg, és az 1970-es évekig kizárólag ott alkalmazták, amely – a
választottbíráskodáshoz képest – még inkább a felek kezében hagyta a konfliktus
feloldásának lehetőségét azáltal, hogy a közvetítő nem eldönti a felek vitáját,
hanem csak segítséget nyújt nekik a megegyezés kidolgozásában. Ezen
jellegzetességének köszönhetően a mediáció sokkal szélesebb körben elterjedt,
gyakorlatilag szinte valamennyi magánjogi jellegű vitában alkalmazható, és néhány

109
országban (így hazánkban is néhány éve) már a büntetőjog területén is van rá
lehetőség.
A mediáció intézménye kétféleképpen alakulhat ki: az egyik lehetőség az
alulról induló, civil szervezeti kezdeményezés, a másik pedig az állami
törvényhozás útján való intézményesítése. Az előbbire lehet példa a San Francisco-
ban 1977-ben létrejött „Community Board”, melynek sikerét mutatja, hogy az
1990-es évek végére már 20 irodájuk volt, melyekben évente 20-22 ezer ügyet
vitattak meg, ennyivel csökkentve a bírósági ügyek számát. Az Egyesült
Államokban a törvényhozás szerepe is szinte kezdetektől fogva jelentős volt,
Pennsylvaniában például már 1952-ben kötelező volt a magánjogi perek előtt a
mediációs eljárás igénybevétele, és csak ennek sikertelensége esetén fogadták el a
keresetindítást a bíróságok. Európában először Nagy-Brittaniában vezették be a
mediációt 1979-ben, ahol a perek hosszúsága miatt volt égető szükség egy olyan
bírói útról való elterelésre, ami némiképp tehermentesítette a bíróságokat. Emellett
számos nagyvárosban spontán módon is létrejöttek olyan civil szervezetek, melyek
mediációval foglalkoztak. Németországban csak az 1990-es évek végén hoztak
olyan törvényt, mely bizonyos értékhatár alatt, valamint szomszédjogi vitákban és
becsületsértési ügyekben kötelezővé tette az előzetes mediációs eljárást. Az
osztrákoknál pedig a kilencvenes évek folyamán vált általánossá, hogy a
szerződések egy részében a felek ún. mediációs klauzulát alkalmaznak, melyben
kimondják, hogy vita esetén csak az előzetes mediációs eljárás sikertelensége
esetén fordulnak bírósághoz.124
A mediációt a demokrácia-technikák közé is sorolják, mint olyan eljárást,
melyben a vitázó felek közösen keresik a mindannyiuk számára kielégítő
megoldást úgy, hogy meghallgatják és megpróbálják megérteni a másik fél
érdekeit, és ezekre figyelemmel törekednek a kompromisszum kialakítására. Az
eljárás igazi tétje és kulcsfogalma tehát az érdek, méghozzá annak belátása, hogy
hosszú távon nemcsak a magunk győzelméhez fűződhet érdekünk, hanem ahhoz is,
hogy a másik se veszítsen el mindent. Az eljárás lényege tehát nem a másik fél
legyőzése, kisemmizése, „megsemmisítése”, hanem egy hosszú távú, jövőbe
tekintő megoldás kialakítása. Ez lényeges szemléletbeli változást feltételez a felek
részéről, akik nem egy kívülálló személytől (pl. bíró, ügyvéd, közjegyző vagy más
döntéshozatalra felkért személy) várják a megoldást, hanem felelősséget vállalnak
saját érdekeik szem előtt tartásával egy közös megállapodás kidolgozásra. A
mediáció hátránya ugyanakkor, hogy – azon túl, hogy nem minden, egyébként
peres úton rendezhető jogvita kezelésére alkalmas – a felek között létrejövő
egyezség csak egy szerződés, azaz ha a felek valamilyen oknál fogva mégsem
tartják be az abban foglaltakat, gyakorlatilag ugyanott tartanak, mint a közvetítői
eljárás előtt. Garanciákat ugyan be lehet építeni, például a mediáció végén
közjegyzői dokumentumba foglalt végrehajtható okiratba lehet foglalni a
megállapodást. De ez még mindig nem egyenlő a bírósági ítélettel, ami a jogerőre
emelkedés után végrehajthatóvá válik.
124
Pokol B.: i.m., 469-470. o.

110
 Érdemes megvizsgálni, hogy a különböző országokban milyen módon
szabályozzák a mediációs illetve a bírósági eljárás egymáshoz való viszonyát. Az
egyik lehetőség, hogy a mediációs eljárás a peres eljárás folyamatába illeszkedik.
Ilyen például a francia szabályozás, ahol az 1990-es évek elejétől vezették be
átfogó jelleggel az összes magánjogi pert érintően, hogy a bíró felfüggeszti a már
megindult bírósági eljárást, és lehetővé teszi a felek számára, hogy alternatív
módon rendezzék vitájukat egy közvetítő segítségével. A másik megoldásra a
német és amerikai szabályozás lehet példa, amikor a törvény a magánjogi perek
megkezdése előtt teszi kötelezővé a mediációt. A harmadik megoldás az, amikor a
bírósági eljárástól teljesen függetlenül a vitás felek eleve egy közvetítő
segítségével próbálják feloldani a konfliktust. Ez a civil szervezetek és ügyvédi
irodák mediációs kínálatából fejlődött ki, és gyakorlatilag bármely országban,
jogrendszerben előfordulhat. Az Egyesült Államokban például, ahol a legnagyobb
a mediációs eljárások iránti igény, már külön szakmává vált a mediátori
tevékenység ellátása, részben az ügyvédek mellett egy új jogászi szakmaként. 125
Mint említettük, a mediáció a magánjogi viták szinte valamennyi területén
alkalmazható, de a külföldi tapasztalatok és gyakorlat alapján van néhány olyan
jogterület, ahol a többinél gyakrabban kerül erre sor, mint például az üzleti és a
családi mediáció. Az üzleti életben alkalmazott mediáció melletti érvek nagyon
hasonlítanak a választottbíráskodásnál ismertetett okokra, mint például az üzleti
titok védelme vagy a felek gazdasági érdeke. A családjogi vitákban (házasság
felbontása, gyermekelhelyezés) talán még több érv szól a bírósági per elkerülése
mellett, itt ugyanis nagyon sokszor a felek nem tudják (vagy nem akarják)
bizonyítani állításaikat, erős az érzelmi érintettségük, vagy például a gyerekek
érdekeinek jobban megfelel ez a fajta vitarendezés. Számos országban keresték-
keresik azokat a lehetőséget is, melyek a bűncselekmények megelőzésében, a
visszaesések számának csökkentésében, és különösen a gyermek- és fiatalkorú
elkövetők esetében a hatékony és a számukra lehető legkevésbé ártalmas büntetés
megtalálásában segítenek.

3. Alternatív vitarendezés Magyarországon

3.1. A közvetítői tevékenység kialakulása és jellemzői hazánkban

Magyarországon az 1990-es évek közepétől kezdődtek kísérletek a mediáció

meghonosítására. Az első lépések nem sokkal a rendszerváltás után történtek,
125
Uo., 470-471. o.

111
amikor a Partners for Democratic Change nevű amerikai nonprofit szervezet a
kelet-közép európai régió több országában (Lengyelországban, Csehországban,
Szlovákiában, Bulgáriában, Litvániában, Romániában, Magyarországon,
Horvátországban) létesített központokat az újonnan kialakuló demokráciák
támogatására. Így alakult meg 1994-ben Partners Hungary Alapítvány néven az
első magyar mediációs szervezet. A kezdeti lépéseket követően a kilencvenes évek
végén került a jogalkotás szintjére a közvetítői tevékenység szabályozása. 1996-
ban hozta létre az Érdekegyeztető Tanács speciálisan a munkajog területén
tevékenykedő Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatot, ami a munkaügyi
érdekviták (kollektív viták) rendezésére teremtett egy békéltető, mediációs és
arbitrációs tevékenységet ellátó szervezetet. 1997-ben a fogyasztók jogainak
megsértése esetére vezettek be egy arbitrációs típusú eljárást, ami azonban már a
mediáció jegyeit is magán viselte a fogyasztóvédelmi békéltető testület eljárásnak
szabályozásával.126 Szükségesnek és egyre sürgetőbbnek tűnt azonban a közvetítői
tevékenység egységes és átfogó szabályozása, így végül 1999-ben egy
országgyűlési határozat írta elő az igazságügyi tárca számára, hogy dolgozza ki a
közvetítői eljárás szabályozását egy átfogó mediációs törvényben. 127 Törvényi
szinten elsőként 2000 végén az egészségügy területén szabályozták a tisztán
közvetítői eljárást a műhibaperek elkerülése érdekében. 128 Ez a szabályozás a
francia megoldás egyik verziójaként fogható fel, ugyanis egyrészt – függetlenül a
bírói úttól – a vitás felek (az egészségügyi szolgáltató és a beteg) eleve
kezdeményezhetik a mediációs eljárás lefolytatását, de ha már folyik a bírósági
eljárás, akkor kötelezővé teszi a törvény, hogy a felek közösen kérjék a bírói eljárás
szüneteltetését, mert annak elmulasztása esetén a megindított mediációs eljárást
meg kell szüntetni. Gyakorlatilag ugyanezt az utat követi a 2002-ben megalkotott
magyar szabályozás is, ami a magánjogi autonómiát szem előtt tartva ugyancsak
nem tette kötelezővé a mediáció igénybevételét a bírósághoz fordulás előtt. A
közvetítői tevékenységről szóló törvény129 megalkotásával a Kormány célja az volt,
hogy a polgári jogviták bíróságon kívüli rendezésének elősegítésével biztosítsa a
jogkereső állampolgárok részére a közöttük felmerült vitás ügy megoldásához
vezető alternatív vitarendezés lehetőségét. Az előzetes elvárások szerint az új
jogintézménytől egy szemléletbeli változást is vártak a konfliktusok kezelésében,
ami egyúttal olcsóbb és gyorsabb megoldást jelenthet a felek számára, nem utolsó
sorban pedig lényegesen csökkentheti a bíróságok leterheltségét, ahol évente több
mint egy millió peres ügyet kezdeményeznek.
A törvény értelmében a közvetítés „olyan sajátos permegelőző,
konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, amelynek célja […] a vitában érdekelt felek
kölcsönös megegyezése alapján a vitában nem érintett, harmadik személy (a
továbbiakban: közvetítő) bevonása mellett a felek közötti vita rendezésének
126
1997. évi CLV. törvény a fogyasztóvédelemről
127
102/1999. (XII.18.) OGY határozat
128
2000. évi CXVI. törvény az egészségügyi közvetítői eljárásról
129
2002. évi LV. törvény a közvetítői tevékenységről (a továbbiakban: Kvt.)

112
megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása”.130 A közvetítő
feladata, hogy a közvetítés során pártatlanul, lelkiismeretesen, legjobb tudása
szerint közreműködjön a felek közötti vitát lezáró megállapodás létrehozásában.
Közvetítői eljárásra akkor van lehetőség, ha abban a felek kölcsönösen és önként
megállapodnak és azt a törvény egyébként nem zárja ki. 131 Hazánkban eddig
elsősorban a kisebbségi, oktatási, családügyi, munkaügyi, iskolai konfliktusok
kezelésére alkalmazták a mediációt, de egyre gyakoribb az üzleti életben, az
egészségügyben és a környezetvédelem területén is. A közvetítői eljárásban
létrejött megállapodás nem érinti a feleknek azt a jogát, hogy a vitás ügyben
igényüket bírósági vagy választottbírósági eljárás keretében érvényesítsék. A
közvetítőt a közvetítői tevékenysége során szerzett tényekkel és adatokkal
összefüggésben titoktartási kötelezettség terheli. A közvetítő tevékenységéért
díjazásra és költségtérítésre tarthat igényt, melynek összegében a közvetítő és a
felek szabadon állapodnak meg. A közvetítőkről és a közvetítőket foglalkoztató
jogi személyekről vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokról
(gazdasági társaságokról, mediációs egyesületekről, alapítványokról stb.) a
mindenkori igazságügyi minisztérium közvetítői névjegyzéket vezet, melyből az
eljárást igénybe venni kívánó felek szabadon választhatnak. Az elmúlt egy
évtizedben az ügyvédi irodák is egyre inkább érdeklődni kezdtek az új lehetőség
iránt, és ma már számos ügyvéd foglalkozik közvetítői tevékenységgel is. Ez
azonban a szakma szempontjából nem jelent kizárólagosságot: számos területen
ugyanis nem jogászok végzik ezt a feladatot, hanem szociológusok,
pszichológusok, ami lehetővé teszi egyúttal azt is, hogy bizonyos típusú viták
kikerüljenek a jogi keretek közül. Hazánkban a jelenlegi szabályok szerint az
végezhet közvetítői tevékenységet, aki valamilyen felsőfokú végzettséggel, és
szakmájában ötéves gyakorlattal rendelkezik, és (2010. január 1. óta) igazolja,
hogy közvetítői szakmai képzésen részt vett, amire egyre több felsőfokú oktatási
intézmény biztosít lehetőséget.
A mediációs konfliktusrendezés során a felek a vitás kérdésekről párbeszédben
mondják el véleményüket, a beszélgetést a mediátor irányítja, aki időről időre
megfogalmazza a felek igényeit, így ők mindvégig arra vannak „kényszerítve”,
hogy a saját igényeik mentén fogalmazzák meg mondanivalójukat, kérdéseiket. A
mediátor a tárgyalást vagy tárgyalásokat követően – szükség esetén jogi, gazdasági,
pénzügyi szakvélemény alapján – előterjeszti azt a megoldási javaslatot, amit
valamennyi fél minden érdekét számításba véve a legmegfelelőbbnek talál. A
mediátor maga határozatot soha nem hoz, a döntés joga a felek kezében van, az

130
Kvt. 2. §
131
Nincs helye közvetítői eljárásnak például apasági és származás-megállapítási, szülői
felügyelet megszüntetését érintő, gondnokság alá helyezési, közigazgatási, sajtó-
helyreigazítási és végrehajtási perekben, valamint csődeljárás esetén, továbbá a bíróság
döntése szükséges a házasság érvényességének, illetőleg létezésének vagy nemlétezésének
megállapításához, továbbá a házasság érvénytelenítéséhez és a házasság felbontásához.
Kvt. 1.§ (3) bek.

113
eljárás alatt semmi olyan nem történik, amelyhez ne járulna hozzá minden
résztvevő. Az eljárás során kidolgozott és a felek által elfogadott egyezség okiratba
foglalásáról a mediátor gondoskodik. Végezetül a felek kifizetik az eljárás elején
megállapított munkadíjat és a felmerült költségeket a közvetítő részére. A mediátor
díjazása a vitában érdekelt felek és a mediátor közötti szabad megállapodás tárgya,
ami rendszerint az eljárásra fordítandó munkaórák vagy munkanapok számával
arányos. A közvetítő díját a vita rendezésében érdekelt felek általában egyenlő
arányban viselik. Amennyiben az egyezség létrejön, perre nem lesz szükség, mivel
a felek által megkötött megállapodás minden érintett személy érdekeinek megfelel,
annak gyors végrehajtása saját érdekük. Abban az esetben, ha a feleknek mégsem
sikerül megállapodni a közvetítési eljárás folyamán, annak bármely szakaszában
kérhetik befejezését. Ez esetben jogvitájukat akár választottbíróság, akár rendes
bíróság elé vihetik.
A jelenlegi hazai szabályozást alapul véve érdemes néhány szempont alapján
összehasonlítani a peres eljárást a közvetítői eljárással:
1. Időtényező
Míg a bírósági eljárás hosszú évekig elhúzódhat, addig a mediációs eljárás
legfeljebb négy hónapig tart, ugyanis négy hónap elteltével az eljárás a törvény
erejénél fogva megszűnik. Természetesen a felek megegyezhetnek abban, hogy az
eljárást tovább folytatják. Az eddigi gyakorlat szerint azonban nem ritka, hogy a
felek már az első tárgyaláson egyezséget kötnek. Bonyolultabb esetekben a
mediátor alapos és szakszerű döntés-előkészítő munkája teszi lehetővé a vita egy-
két hónapon belüli lezárását.
2. Költségek
A mediációs eljárás költségei messze nem érik el azt az összeget, amelyet egy
peres eljárás során a felek kifizetnek (illeték, szakértői díj, ügyvédi munkadíj,
egyéb költségek).
3. A felek kontrollja
A mediációs eljárás során végig a felek maradnak az ügy urai és nem történik
semmi olyan, amihez az összes fél hozzá ne járulna. Ezzel szemben a bírósági
eljárásban a keresetlevél kézbesítésével a felek sok tekintetben elvesztik
befolyásukat a saját ügyük felett.
4. Az eljárás önkéntessége
A mediációs eljáráson minden fél saját akaratából vesz részt és érdeke fűződik az
eljárás minél előbbi befejezéséhez. A bírósági tárgyaláson ugyanakkor az alperes a
hátrányos jogkövetkezmények alkalmazhatóságának kényszerítő hatására vesz
részt, ezért adott esetben mindent elkövet annak érdekében, hogy hátráltassa a per
befejezését.
5. Elégedettség
A mediációs eljárás során létrehozott egyezség csak olyan elemeket tartalmaz,
amellyel minden fél egyetért, a peres eljárásban viszont a pervesztes, de sokszor
még a pernyertes fél is elégedetlen az ítélettel.
6. A pénzeszközök nincsenek lekötve

114
A rövid ideig tartó mediációs eljárás nem köti le egyik fél pénzeszközeit sem.
Ugyanakkor a jóhiszemű alperes, aki tisztában van azzal, hogy a bíróság
elmarasztalhatja, pénzét nem használhatja hosszú évekig, ameddig a bírósági
eljárás véget nem ér.
7. Nincs bizonytalanság
A mediációs eljárás gyors befejezése miatt nincs sokáig tartó bizonytalanság,
hamar pénzügyileg tiszta helyzet jön létre.
8. Zárt tárgyalás
Az ügyről a feleken és a mediátoron kívül – akit a törvény értelmében titoktartási
kötelezettség terhel – más nem szerez tudomást, a mediációs tárgyalás zárt ajtók
mögött zajlik, szemben a bírósági eljárással, amelyet – az indokolt esetekben
elrendelt zárt tárgyalásokat kivéve – a nyilvánosság elvének megfelelően bárki
megtekinthet, azon a média képviselői is jelen lehetnek.
9. Eredményesség
A tapasztalatok szerint a felek egyetértésével hozott egyezséget a felek, mivel az
saját érdekeiknek megfelelően lett kialakítva, betartják, végrehajtják. Ezzel
szemben a bírósági eljárásban a (per)vesztesnek nyilvánított fél mintegy
büntetésként fogja fel az ítéletet, és sokszor mindent megtesz a végrehajtás
akadályozása érdekében, ezáltal szinte kezelhetetlen problémát jelentve az
igazságszolgáltatás számára.

3.2. Közvetítés a büntetőjogban

A közvetítés hazai alkalmazásának legújabb fejleménye, hogy – bizonyos

cselekmények esetében – 2007. január óta a büntetőeljárásban is lehetőség van
közvetítői eljárás lefolytatására (ezt hívjuk diverziónak, azaz elterelésnek),
amennyiben ahhoz a terhelt és a sértett egyaránt hozzájárul. Ha a közvetítői eljárás
sikeres, és a jóvátételben megállapodnak a felek, akkor ez a büntetőeljárás
megszüntetését is eredményezheti. A büntetőjogi mediáció alkalmazásának
előfeltétele azonban a jogalkalmazók részéről az a fajta szemléletváltás, ami a
büntető illetve a helyreállító igazságszolgáltatás nézőpontja között figyelhető meg.
Míg ugyanis a retributív szemlélet elsősorban az elkövetőre és az elkövetett
cselekményre koncentrál, addig a resztoratív nézőpont a sértettre, annak igényeire
és szükségleteire irányítja rá a figyelmet. A resztoratív szemlélet abból indul ki,
hogy ha valaki másnak veszteséget, kárt, szenvedést okoz, akkor azt jóvá kell
tennie, így az áldozat kárpótlást kap, a tettes pedig egy lehetőséget arra, hogy
szembenézzen tettének következményeivel, és azt jóvátegye, helyreállítsa.
A büntetőjogi mediáció felveti természetesen azt a kérdést, hogy bizonyos
esetekben lemondhat-e a jogalkalmazó a büntető igény érvényesítésének
kötelezettségéről, ami a büntetőeljárás egyik alapelvét, a legalitást sérti. A
gyakorlatban azonban nem a közvetítés az első olyan intézmény, amely áttöri a
legalitás elvét bizonyos célszerűségi szempontok érdekében, hiszen a mintegy száz

115
évvel ezelőtt bevezetett különböző lehetőségek (mint például a büntetés
végrehajtásának felfüggesztése, a próbára bocsátás, a büntetés kiszabásának illetve
a vádemelésnek a mellőzése, a legutóbbi időkben pedig a vádemelés elhalasztása)
mára a legtöbb modern jogállam büntetőeljárási jogába beépültek.
Hazánkban a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői eljárást külön törvény
szabályozza132, de magát a lehetőséget a mediációra a büntető törvénykönyv
valamint a büntető eljárásjogi törvény rendelkezései teremtik meg a tevékeny
megbánás, mint büntethetőséget megszüntető ok bevezetésével 133. A jogszabály
alapján a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő, bizonyos
személy elleni, közlekedési valamint vagyon elleni bűncselekmények esetében
kerülhet sor közvetítésre felnőtt és fiatalkorú elkövetők esetén egyaránt. Feltétel,
hogy a bűncselekménynek legyen sértettje, az elkövető beismerje tettét, és a
mediációt a tettes és a sértett is önkéntesen igényelje. Feltétel továbbá, hogy az
elkövető ne legyen visszaeső, ne álljon szabadságvesztés büntetés vagy próbaidő
hatálya alatt a cselekmény elkövetésekor, és a bűncselekmény nem okozott halált.
Arról, hogy az adott ügyben mediációra kerüljön sor, az ügyész vagy az első fokon
eljáró bíró dönt, és ha ahhoz a felek is hozzájárulnak, akkor az ügyész a vádemelést
elhalasztja, illetve a bíró az eljárást három hónapra felfüggeszti. A bírósági eljárás
indokolatlan elhúzásának megakadályozása érdekében mediációra csupán egy
alkalommal kerülhet sor az eljárás folyamán. Magát a közvetítést az Igazságügyi
Hivatal pártfogó felügyelői, illetve 2008. január 1. óta a Hivatallal szerződésben
álló ügyvédek végzik.
A büntetőjogi mediáció alkalmazása tapasztalatainak, a jogi szakemberek,
valamint a közvetítésben résztvevők véleményének felmérésére 2008 folyamán egy
kutatást folytattak le.134 A kutatás adatai szerint az első évben – az előzetes
elvárások szerinti 500 helyett – majdnem 2500 ügyet utaltak az elrendelő
hatóságok közvetítői eljárásra, ami azonban a 2007-es vádemelések számához
viszonyítva még így is igen alacsony, 1,2%-os arányt jelent. Ez azt jelenti, hogy a
bevezetés időszakában sikeresnek nevezhető mediációs eljárások száma emelhető
lenne az összes büntetőeljárás számához képest. A sértettek és elkövetők között
létrejött megállapodások mindössze 6%-ában szerepelt a bocsánatkérésen és/vagy
az anyagi jóvátételen túlmutató valamilyen egyéb jóvátételi elem, ami igen
alacsony arányt jelent. Ugyanakkor az eljárások sikerét jelzi, hogy a
megállapodások 90%-a teljesült. Az ügyek utánkövetéséből kiderül, hogy a sikeres

132
2006. évi CXXIII. törvény a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről
(Bktv.)
133
1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről (Btk.), 36.§, 107.§, 342.§., valamint az
1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (Be.), 221/A.§, 224.§, 114/A.§, 215.§, 272.§,
459.§, 485/C.§.
134
A büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenység bevezetésének tapasztalatai
Magyarországon. Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium. Országos Bűnmegelőzési
Bizottság. Budapest, 2008. A tanulmány itt elérhető:
http://bunmegelozes.easyhosting.hu/dok/b_ugyek_mediacio.pdf

116
közvetítői eljárást követően a büntetőeljárások 80%-a három hónapon belül
befejeződött, tehát a közvetítői eljárás alkalmazása hozzájárulhat a bíróságok
ügyterheinek csökkentéséhez, és jó eszköz lehet a büntetőeljárások elhúzódásának
megelőzésében is. A mediációban érintett felek 97%-a nyilatkozott úgy, hogy az
eljárás megfelelően szolgálta az érdekeit, tehát az új jogintézménnyel kimagaslóan
elégedettek mind az elkövetők, mind a sértettek. Az ügyészek és bírók az
igazságszolgáltatás céljai között egyre fontosabbnak tartják a sértett érdekeinek
hangsúlyosabb megjelenését. Támogatják a közvetítői eljárás bevezetését, de
alkalmazását inkább a kisebb súlyú bűncselekmények esetében tartják
hatékonynak. Egyetértenek azzal, hogy a feladatot az Igazságügyi Hivatal látja el,
és többségük úgy véli, hogy a jövőben a mediációra küldött esetek száma
növekedni fog.
A kutatás eredményei összességében azt mutatják, hogy a közvetítői eljárás
szakmai körökben ismert és elfogadott jogintézménnyé vált, és az
igazságszolgáltatás szereplői alkalmazásának bővülését várják. Mind az
igazságszolgáltatás, mind a közvélemény szereplőivel fontos megértetni és
elfogadtatni, hogy a mediáció nem csupán kárjóvátételi eszköz, hanem ezen
túlmutatóan eszköze a konfliktusok békés rendezésének is. Az okozott károk
megtérítésén túl a mediáció olyan célokat is szolgál, amelyek egyrészt a sértettnek
elégtételt és megbékélést nyújtanak, másrészt az elkövetőnek lehetőséget adnak
arra, hogy ismét a közösség teljes jogú tagjává váljon, és ezzel nagyobb eséllyel
kerülje el az ismételt bűnelkövetést. A kutatás eredményei segíthetik a
szakembereket és a jogalkotót abban, hogy a közvetítői eljárás mind a gyakorlat,
mind a jogszabályi háttér fejlesztésével egyre több büntető eljárásban legyen
elérhető az érintettek számára.

4. A ’Romani kris’

A bevezetőben a joghoz való hozzájutás illetve a jog elkerülése kapcsán említettük,

hogy vannak olyan társadalmak vagy társadalmi csoportok, melyek szándékosan
nem veszik igénybe az állami jogot jogaik védelme vagy érdekeik érvényesítése
érdekében. Magyarországi viszonylatban érdemes ennek kapcsán röviden utalni a
magyar oláhcigány közösségekben használt ’romani kris’ intézményére, ami egy
máig élő példa az állami jog elkerülésére. 135 Mint látni fogjuk, a ’romani kris’ sok
részletében, céljában hasonlít a mediáció folyamatához, de itt tulajdonképpen egy
jogi népszokásról van szó. A néprajzi és jogi etnográfiai megközelítések szerint a
135
A ’romani kris’ kutatásával hazánkban Loss Sándor foglalkozott, ez az alfejezet az ő
cikke alapján készült: ’„Romani Kris” a dél-békési oláhcigányoknál: Elmélet és gyakorlat.’
In: Szabó Miklós (szerk.): Ius Humanum. Ember alkotta jog. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2001.
9-22. o.

117
jogi népszokás olyan, az emberi magatartást befolyásoló tényleges gyakorlat,
melyet nem az állam, az egyház, vagy valamely hatalmat gyakorló személy alkotott
és kényszerített ki, hanem a társadalom valamely kisebb-nagyobb közössége a
tényleges gyakorlat folytán belülről fejlesztett ki, mely kifejezi a közösség
közmeggyőződését az emberi társas viszonylatokban, a személyek, az anyagi
kultúra és a közügyek tárgyában. Az életviszonyokban jelentkező érdekeltségek
egyeztetésére szolgál, tiltást, megengedést vagy parancsolást tartalmazó kötelező,
és a közösség által kikényszeríttet szabály. A szokásjog az állami jog mellett/alatt
létezik, és néha azzal megegyezően, máskor azt kiegészítve, gyakran azonban attól
eltérően szabályozza az adott életviszonyt.
A ’romani kris’ olyan fogalom, melynek nem létezik magyar megfelelője, mert
ez az intézmény kizárólag az oláhcigányok 136 közt létező vitamegoldó,
konfliktusfeloldó, igazságszolgáltatási fórum. Közösségi intézményként
funkcionál, az állam hasonló intézményeitől teljesen függetlenül. Ezt a bírói
fórumot a tételes pozitív jog nem ismeri el, saját közösségükön belül viszont
roppant fontos jelentőséget tulajdonítanak neki az oláhcigányok, az általa kiszabott
„ítélet” kötelezően betartandó. A kutatások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a
’romani kris’ még ma is létezik az oláhcigány közösségekben. Az egymás közötti
kisebb „bűncselekmények” esetében a romák nem sietnek a magyar bíróság elé
igazukat keresni, hanem inkább összehívják az öregeket, hogy tartsanak ’kris’-t,
ahol a döntést többnyire az idősebb és bölcs, nagy becsületű emberek hozzák meg.
Ennek egyik oka, hogy megpróbálják elkerülni, hogy valamelyik társuk börtönbe
kerüljön, vagy állami döntés, szankció következményei vonatkozzanak rá, másrészt
a pereskedés (utazgatás, ügyvédi és egyéb eljárási költségek miatt) igen költséges.
Számukra az a legfontosabb, hogy gyors és igazságos döntés szülessen az
ügyükben, és hogy az viszonylag olcsó legyen. A ’kris’ előtt a lovak adásvételével
kapcsolatos ügyek fordulnak elő a leggyakrabban, mert jobban megbíznak egy
olyan ember ítéletében, aki maga is lovakkal foglalkozik, és nagyon nehezen
fogadják el az állami döntéseket, annak jogi logikáját és szankcióit ilyen speciális
kérdésekben. Az élet változásával manapság már nem csak a lovakkal, hanem más
nagyobb értékű vagyontárgyakkal (pl. gépkocsikkal) való kereskedésből adódó
viták is a ’kris’ elé kerülhetnek, egy másik nagy „ügycsoport” pedig a
házasságokkal és lakodalmakkal kapcsolatban felmerülő nézeteltérések tisztázása.
136
A magyar cigányság nem egy homogén csoport, jellemzően három fő csoportot szokás
elkülöníteni: a beás, az oláh és a magyar (romungró) cigányokat, számuk összesen a
kutatók becslése szerint 650 ezer körül van jelenleg. Az egyik fontos csoportképző tényező
a nyelvhasználat: vannak, akik még beszélik a cigány (vagy a román) nyelv valamelyik
nyelvjárását, míg vannak, akik már átestek a nyelvi asszimiláción és már csak magyarul
beszélnek. Az oláhcigányok a cigányul beszélő romák egyik csoportját képezik. A
magyarországi cigány népességtől döntően abban különböznek, hogy megőrizték
nyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat, így belső jogszolgáltatási rendszerüket, egyszóval
kultúrájukat. Számukat 50-100 ezerre becsülik, a legtöbben Békés megyében élnek (pl.
Végegyháza, Mezőkovácsháza, Békés, Körösladány, Lőkösháza, Békéscsaba,
Medgyesegyháza, Újkígyós, Kétegyháza, Szarvas, Gyula helységekben).

118
Az állam elleni bűncselekmények vagy a magánszemélyek sérelmére elkövetett
súlyosabb bűncselekmények (pl. az emberölés) azonban már kívül esnek a ’kris’
hatókörén. Ezeket feltétel nélkül az állami bíróság elé viszik, de ha nem vinnék,
akkor is oda kerülne a rendőrség vagy az orvos miatt. Végezetül a romák által nem
romák sérelmére, illetve a nem romák által elkövetett bűncselekmények soha nem
vihetők a ’kris’ elé, kizárólag a romák egymás közti vitái kerülhetnek e fórum elé.
Mivel a ’kris’ ítélete, illetve annak esetleges nem követése, figyelmen kívül
hagyása nagyon komoly következményekkel jár, azt általában mindenki
megpróbálja elkerülni, csak mint utolsó lehetőséget veszik igénybe. Ha valamilyen
vita, konfliktus adódik, első lépésként a felek megpróbálnak egymás között
egyezségre jutni. Ilyenkor nincsenek kívülállók, nincsenek döntéshozók, maguk a
felek próbálják rendezni a problémát. A második lépés a „divano” vagy „svato”
(egyfajta perenkívüli megegyezés), amely még mindig informális, de itt már
felkérhetik az öregeket, hogy adjanak tanácsot, hogyan oldják meg az ügyet. Ha
így sikerül megegyezni, nem kell ’kris’-t tartani. Épp ezért a „divano” nagyon
gyakori jelenség, ilyenkor csak körben állnak, informálisan beszélgetnek és
megpróbálják megtalálni az igazukat. Ha így sem sikerül megegyezésre jutni,
megkezdik szervezni a ’kris’-t. A vitában álló felek maguk választanak bírát vagy
bírákat (az ügy jellegétől függően akár nyolc bíró is lehet), akit a másik fél is
elfogad.
A ’kris’ formálisan, egy meghatározott szabályrendszer szerint zajlik. A cigány
nyelvnek egy nagyon választékos, ünnepélyes formáját beszélik az üléseken, és
mind a ’kris’-en résztvevőkre, mind a kívülállókra nagyon szigorú szabályok
vonatkoznak. Hosszú ideig például nők egyáltalán nem vehettek részt a ’kris’-en,
és még ma is ritkán, legfeljebb tanúként lehetnek jelen a gádzsók (nem cigányok).
Ez a fajta döntéshozatali mechanizmus a szóbeliségen alapul, a felek és a tanúk
eskü alatt „vallanak”, amit nagyon komolyan is vesznek. Írott bizonyítékokat csak
különleges esetekben használnak, például, ha egy ló betegségéről van szó, akkor
bemutatják az állatorvosok szakvéleményét, vagy például ha autó hibásodott meg,
akkor is szükség lehet a szerelő véleményére. Képviseletnek vagy meghatalmazott
ügyvédnek nincs helye a ’kris’-ben. A felek beszéde időben nem korlátozott, így
sokáig, akár napokig is elhúzódhat az eljárás, de ennek eredményeképp a felek úgy
érezhetik, hogy lehetőségük volt mindent elmondani, aminek számukra jelentősége
van az ügyben. Miután mindkét felet és az általuk hozott tanúkat meghallgatták, a
bíróknak van lehetősége kérdéseket feltenni, hogy az ügyet tisztán lássák, majd ezt
követően egyhangúlag hozzák meg „ítéletüket”, amit a rangidős bíró hirdet ki.
Döntésük végleges és megkérdőjelezhetetlen, nincs helye fellebbezésnek.
Ugyanakkor a döntések nem egységesek, ugyanis a bírók nem csak az íratlan
cigány törvényeknek próbálnak megfelelni a döntés meghozatalakor, hanem arra is
törekszenek, hogy döntésük igazságos legyen, ezért tekintettel vannak a fél családi
és anyagi hátterére is. Jobban megbüntetik például azt, aki abban az évben már
második alkalommal áll a ’kris’ előtt, és enyhébben bánnak azzal, aki még sosem
keveredett vitás ügybe. A kiszabott büntetés is a bűncselekmény súlyához igazodik,

119
létezik anyagi és nem anyagi kártérítés, de nem létezik már a halálbüntetés, fizikai
megtorlás vagy a testcsonkítás. Az ítélet kihirdetése után a felek kezet ráznak és
újra esküt tesznek, hogy a döntést elfogadják, a kiszabott kártérítést vagy büntetést
megfizetik, és megköszönik a bíráknak, hogy bölcs döntést hoztak. Mindezek után
mulatság kezdődik, melynek költségeit a vesztes fél állja.
A ’romani kris’-t hatalmas tisztelet övezi az oláhcigány közösségekben, a ’kris’
által hozott döntéseket automatikusan elfogadják és végrehajtják, nincs szükség
külön végrehajtó intézményekre. Az ítélet kikényszerítéséért a teljes közösség
felel, és nincs a mi fogalmaink szerint értett „rendőrség”, „börtön” vagy
„végrehajtó hatalom”, amely figyelemmel kísérné az „ítélet” végrehajtását. Ennél
sokkal erősebb azonban a társadalmi nyomás. Már önmagában egy ilyen komoly
ügybe belekeveredni is nagy gondot jelent, mert mindenki tudja, ha valakinek
„ügye” volt, sokáig nem kötnek vele üzletbe, és ez az elképzelhető legnagyobb
szankció annak a számára, aki például kereskedésből tartja el magát. A korábban
szemben álló felek közt azonban általában megmarad a barátság, később is kötnek
egymással üzletet. Egy ügyben nincs kettős szankció, vagyis az, hogy a magyar
igazságszolgáltatás és a ’kris’ is ítélkezik. Abban az esetben, ha valaki olyan
bűncselekményt követ el, melyet tárgyalhatna a ’kris’, de az illetőt már korábban
letartóztatták és elítélték, a ’kris’ meg fog elégedni ezzel a büntetéssel és nem
citálja a felet a ’kris’ elé, miután letöltötte büntetését.

120
121
 Jogismeret, jogi attitűd, jogtudat
(Vinnai Edina)

A jogra, a jogi intézményekre és általában a joghoz kötődő jelenségekre vonatkozó

ismeretek és attitűdök vizsgálata a jogszociológián belül az egyik legfőbb kutatási
terület. A múlt század negyvenes éveitől végzett kutatások olyan kérdésekre
keresték a választ, mint hogy az emberek mennyire ismerik a magatartásukat
szabályozó jogi normákat, magatartásukat mennyire igazítják a jogi
rendelkezésekhez, ismernek-e konkrét jogi rendelkezéseket, vagy tudják-e, kik
hozzák a törvényeket.137 A tudományos kíváncsiságon túl az is indokolta ezeket a
vizsgálatokat, hogy a jogi ismeretek, jogi attitűdök és a jogi viselkedés közti
kapcsolatra vonatkozó néhány feltételezést alátámasszanak vagy megcáfoljanak,
melyekre a törvényhozók, jogalkalmazók és még a laikus állampolgárok is sűrűn
hivatkoznak anélkül, hogy a valós helyzetet ismernék. Másrészt ezeknek a
kérdéseknek a megválaszolásával általában a jog működéséről is sok minden
megtudható, ami idővel a jogalkotásban is változást eredményezhet.
A következőkben három olyan fogalommal fogunk megismerkedni, melyek
nehezen választhatók el egymástól, és a szakirodalomban valamint az empirikus
kutatásokban is sokszor egymás szinonimájaként szerepelnek. A jogismeret, a jogi
attitűd és a jogtudat elhatárolása valóban úgy tűnik, hogy csak elméleti
jelentőséggel bír, hiszen a vizsgálatokban ezeket nem lehet élesen különválasztani
egymástól. A hazai és a nemzetközi szakirodalom áttanulmányozása alapján
azonban mégsem reménytelen vállalkozás a fogalmi tisztázás, de – mint látni
fogjuk – az egyes fogalmak kapcsán ismertetett kutatások valóban átfedik egymást.
A fejezet legvégén külön ismertetjük a témakörben végzett hazai kutatások
eredményeit.

137
A skandináv államokban az 1940-es évektől kezdődően végeztek az emberek
jogismeretére, jogtudatára vonatkozó kutatásokat a „Knowledge and Opinion about Law”
(„jogra vonatkozó ismeret és vélemény”) program keretében. Ezen vizsgálatokat
összefoglaló néven KOL-kutatásokként emlegetik a nemzetközi szakirodalomban, melyek
eredményét Berl Kutchinsky foglalta össze egy 1973-ban megjelent tanulmányában:
Kutchinsky, B.: ’„A jogtudat”: a jogismeret és a jogról alkotott vélemény kutatásának
áttekintése.’ In: Sajó A. (szerk.): Jog és szociológia. Válogatott tanulmányok.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1979. 401-429. o. Az e fejezetben
ismertetésre kerülő, külön nem hivatkozott kutatások ebből a tanulmányból származnak.

122
1. Jogismeret

Az ember társas lény, arra született, hogy közösségben éljen. A közösségi lét már
az emberi történelem korai szakaszában kialakította az együttélés bizonyos
szabályait, a közösség tagjaitól pedig elvárták, hogy ezeket tiszteletben tartsák, és
életüket ezeknek megfelelően szervezzék. Az emberi együttélést szabályozó
normákat nyilvánvalóan azzal a céllal alkotja meg az arra felhatalmazott személy
vagy szervezet, hogy azok a mindennapi életben érvényesüljenek. A jogszabályok
érvényesülésének két lehetséges módja van: az önkéntes jogkövetés és a
jogalkalmazás. Az előbbi esetben a társadalom tagjai valamilyen indok (büntetéstől
való félelem, megszokás, erkölcsi, vallási megfontolások) alapján tudatosan, vagy
akár ilyen indok hiányában véletlenszerűen követik a szabályokat. Az önkéntes
jogkövetés célja a konfliktusok elkerülése, de – mint tudjuk – emberi együttélés
nem lehetséges konfliktusok nélkül. A konfliktus feloldására – ideális esetben – az
emberek saját elhatározásukból nyúlnak a jog eszközeihez, hogy azok segítségével
oldják meg problémáikat. Ilyenkor „beindul a gépezet”, és a jog a jogalkalmazás
folyamatában, bíróság vagy más hatóság előtti eljárásban érvényesül.
A jog érvényesülését el kell határolni a jog érvényességétől és hatékonyságától.
Egy jogforrás akkor érvényes, ha megfelel a következő feltételeknek: az arra
feljogosított szervtől származik, az előírt eljárási szabályok betartásával alkották
meg, illeszkedik a jogforrási hierarchiába, azaz nem ellenkezik felsőbb szintű
jogszabállyal, és megfelelő módon kihirdették. Egy érvényes jogszabály akkor
érvényesül, ha rendelkezéseit ténylegesen követik az állampolgárok, illetve
alkalmazzák a bírósági, közigazgatási szervek – ahogy az előbb már utaltunk rá. A
jog hatékonysága pedig az érvényesülés tényleges eredménye és ama társadalmi
célok közti viszony, melyek elérésére megalkották őket. Ez tehát egy célorientált
kategória, mely a törvényhozás (mint politikai folyamat), a jogalkalmazás (mint
jogi folyamat) és a jogkövetés (mint társadalmi folyamat) eredőjeként áll (vagy
nem áll) elő.138 A jog hatékonyságának két szintje van: a jogi hatékonyság azt
jelenti, hogy a címzettek magatartása megfelel a jogi normában előírtaknak, a
társadalmi hatékonyság pedig a jogi szabályozás által elérni kívánt társadalmi cél
realizálódását jelenti, és a kettő együtt eredményezi a jog igazi, valódi
hatékonyságát (ez utóbbit ismerjük mint a jogszabály szociológiai érvényességét
is). A jog hatékonysága (vagy hatástalansága) a jogrendszer egésze illetve egyes
konkrét jogi normák vonatkozásában is felmerülhet. Előbbi jellemzően háború,
polgárháború, forradalom esetén fordulhat elő, utóbbi azonban békés időszakban is

138
A jog hatékonyságáról Visegrády Antal monográfiájában olvashatunk részletesen, aki
bemutatja a különböző elméleti megközelítéseket, a jog hatékonyságát befolyásoló
tényezőket, valamint ismerteti a témához kapcsolódó legfontosabb nemzetközi és magyar
kutatásokat is. Vö: Visegrády A.: A jog hatékonysága. Unió Kiadó. Budapest, 1997.

123
gyakori, és nem érinti a fennálló jogrendet – bár a jogszabályok követésének,
alkalmazásának tömeges mellőzése akár a jogrend bukását is eredményezheti.
A jog hatékonyságát befolyásoló tényezőket két csoportra oszthatjuk: (1) a
társadalmi feltételek közé tartoznak a szűkebb értelemben vett társadalmi faktorok
(a társadalom struktúrája, különböző társadalmi csoportok hatása), a gazdasági
környezet, bizonyos normatív előfeltételek (a különböző társadalmi normák, mint
például az erkölcs, a vallási normák, szokások), kulturális tényezők (a jogi kultúra
és a szubkultúrák hatása), a politikai viszonyok, valamint az egyénekre ható
pszichológiai faktorok. (2) A jogi feltételek közé az optimális jogalkotást, a
jogalkalmazás hatékonyságát (mindkettőről szó lesz később) és a jogtudat
színvonalát sorolhatjuk (ezzel foglalkozunk a jelen fejezetben).
A jogkövetés és a „jog segítségül hívása” egyaránt feltételezi, hogy a
társadalom tagjai ismerik a normákat, azaz tudatosan viszonyulnak a jog konkrét
intézményeihez. A jogismeret fogalma kétféleképpen értelmezhető139: a „törvény
ismertsége” arra utal, hogy az embereknek tudomása van arról a tényről, hogy egy
adott viselkedést a jog szabályoz, míg a „törvénytudás” vagy „normatudás” arra
az információmennyiségre utal, amellyel bizonyos normatív szabály tartalmi
vonatkozásáról az egyén rendelkezik. 140 A jogszabályok összességének ismerete
természetesen nem várható el a társadalom tagjaitól, hiszen a jogi egyetemi
tanulmányokkal töltött öt év után sem állíthatjuk, hogy valaki az összes éppen
hatályos magyar jogszabályt ismerné, illetve az angolszász országokban is
képtelenség lenne elvárni, hogy akár a legfelkészültebb jogász is ismerje az összes
precedenst.141 Ennek ellenére a jogszabály ismeretének hiányára nem lehet
hivatkozni abban az esetben, ha valakit annak megszegése miatt felelősségre
vonnak, hiszen akkor a jogalkalmazás egésze válna értelmetlenné. 142 A „jog nem
tudása nem mentesít” elvének alkalmazása, azaz a jogismeret vélelme tehát a
jogbiztonság egyik alappillére.

139
Kutchinsky: i.m., 404. o.
140
A jogismeretnek ez a két fajtája elméletileg független egymástól. Például egy
személynek rendkívül sajátos elképzelései lehetnek arról, hogy hogyan kell viselkednie egy
adott helyzetben anélkül, hogy tudatában lenne annak, hogy ez a viselkedés megegyezik
bizonyos törvénnyel vagy eltér attól. Másrészt, az egyénnek tudomása lehet arról, hogy a
viselkedés bizonyos típusát törvény szabályozza, miközben csekély vagy éppen hamis
ismeretekkel rendelkezhet a törvény tartalmáról.
141
Nem is beszélve arról, hogy az egyetemi képzésnek nem is ez a célja, sokkal inkább az,
hogy a jogászok olyan elméleti keretben tudják értelmezni a jogszabályokat, ami nem áll
rendelkezésére bárkinek a jogi rendelkezések vagy precedensek elolvasása után.
142
A modern jog működésének ugyanakkor ez az egyik legkényesebb pontja. Amennyiben
az állam elvárja, hogy minden állampolgár a jognak megfelelően cselekedjen, akkor azt is
biztosítania kell, hogy a jogszabálygyűjtemények, a bírói döntéseket tartalmazó kiadványok
és kommentárok mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, ami elvileg meg is valósul, a
gyakorlatban mégis akadályokba ütközik. Ezzel a témával részletesebben „A joghoz való
hozzájutás” című fejezetben foglalkozunk majd.

124
 A jog ismerete azonban önmagában se nem szükséges, se nem elégséges
feltétele a törvénnyel egyező magatartásnak. Ezt az a tény sem cáfolja, hogy
bizonyos kutatások pozitív korrelációt mutattak ki a jog gyenge ismerete és a
bűnözői magatartás között (ugyanakkor más kutatások azt igazolták, hogy a
nők jogismerete általában alacsonyabb, mint a férfiaké, mégsem magasabb a
kriminalitás a nők körében). Egy amerikai vizsgálatban például az derült ki,
hogy minél inkább ismeri valaki a jogrendszert, annál inkább látja annak
hibáit, hiányosságait, és annál inkább elégedetlen vele, de mégis hajlandónak
mutatkozik a szabályok követésére. Egy megismert jogszabály helyeslése
vagy helytelenítése irányulhat a jogszabály tartalmára vagy arra a tényre,
hogy az adott normatartalom jogszabályi formában jelent meg, ugyanis
számos kutatás igazolja, hogy pusztán a jogi formában való megjelenésnek is
jelentősége van az emberek szemében, mert ennek következtében úgy
gondolják, hogy az adott szabályt követni kell. Azonban önmagában a
tartalmi helyeslés sem jelent automatikus jogkövetést.
Azon túl, hogy a jog ismerete nem teljes, azt is megállapíthatjuk, hogy az általában
differenciált is, mely egyrészt magában a jogban rejlő okokból, másrészt a
társadalom strukturáltságából következik. A különböző társadalmi pozícióban lévő
emberek más-más mértékben ismerik a jogszabályokat, de eltérő mértékű ez az
ismeretük annak függvényében is, hogy milyen jogterületről van szó. Kulcsár
Kálmán szerint „e tény azzal magyarázható, hogy a társadalomban kialakult
státuspozíciókkal különböző jogszabályok függenek össze: így más jogszabályok
vonatkoznak az egyénre mint állampolgárra általában vagy a családban, illetőleg a
munkahelyen valamilyen pozíciót elfoglaló emberre. Az egyén jogismeretének
mennyiségét is befolyásolja tehát az, hogy hányféle és milyen pozíciót foglal el a
társadalomban.”143 A nemzetközi és hazai kutatások eredményei egyaránt azt
mutatják, hogy az emberek leginkább a büntetőjog azon normáit ismerik, melyeket
más normarendszerek is szabályoznak (pl. erkölcsi, vallási normák), ezt követi a
polgári jog (munkajog, családjog) szabályainak ismerete, végül legkevésbé az
alkotmányjogi és államigazgatási normákat ismerik a társadalom tagjai. Az
egymásnak sokszor ellentmondó kutatási eredmények alapján tulajdonképpen csak
abban látszik egyetértés, hogy a jogi témák általános ismerete sokkal szegényesebb
annál, amit a jogi hatóságok és sok tudós feltételez.
A jogismerettel kapcsolatban az ötvenes évektől kezdődően végzett kutatások
egyértelműen kimutatták, hogy hibás az a feltevés, miszerint ha egy
törvényjavaslatot megszavaztak a parlamentben, és ezt megfelelően
kihirdették, akkor az új törvény ismerete szükségképpen és automatikusan
elterjed a lakosság körében. A hatvanas évek legelején Angliában azt
tapasztalták például a kutatók, hogy a megkérdezettek 75 %-a úgy vélte,
hogy a megkísérelt öngyilkosság bűncselekmény, holott ezt a jogi
rendelkezést egy évvel korábban hatályon kívül helyezték.
Még meglepőbb a jogismeret hiányossága azokban az esetekben, amikor
éppen az a társadalmi csoport nem ismeri a megváltozott szabályozást,
amelyre az előírások vonatkoznak. Aubert klasszikusnak számító kutatásában

143
Kulcsár K.: Jogszociológia. Budapest, Kulturtrade Kiadó, 1997. 264. o.

125
 a norvég háztartási alkalmazottakról szóló törvény vizsgálatánál azt találta,
hogy egy évvel a törvény hatálybalépése után maguk az érintettek sem tudtak
a jogszabály létezéséről: a háztartási alkalmazottaknak csupán 10 %-a, a
háziasszonyoknak pedig 17 %-a említette magától a törvényt. Nem lehet
azonban általánosítani, hisz vannak olyan társadalmi csoportok (például az
üzletemberek), melyeknek tagjai kénytelenek naprakész ismeretekkel
rendelkezni a viselkedésüket vagy munkájukat szabályozó előírásokról.
Az is kiderült, hogy az átlagemberek nemcsak a konkrét jogi szabályokat
nem ismerik, de magával a jogalkotás folyamatával sincsenek tisztában.
Kutchinsky 1968-ban Koppenhágában végzett felmérésében azt találta, hogy
a megkérdezett felnőtt emberek csupán 3 %-a tudta a helyes választ arra a
kérdésre, hogy ki alkotja a törvényeket. Hasonló felmérés Magyarországon is
készült a hatvanas években, ahol a szellemi dolgozók 71 %-a, a városi
munkások 39 %-a és a vidéki dolgozók 38 %-a válaszolt helyesen ugyanerre
a kérdésre.
A kutatások egy további kérdése arra irányult, hogy vajon annak a ténynek az
ismerete, hogy a viselkedés bizonyos fajtáját törvény szabályozza, befolyásolja-e
az ezen törvénnyel kapcsolatos állásfoglalást és magatartást.
A már említett norvég cselédtörvény kapcsán a kutatók nem tártak fel ilyen
közvetlen kapcsolatot jogismeret és jogi viselkedés között, ennek oka
azonban részben az lehetett, hogy a vizsgálatot a törvény hatálybalépését
követő egy év elteltével végezték, így az érintettek közül nagyon kevesen
ismerték még a törvényt. A vizsgálatot hat évvel később megismételték, és
ekkor már jelentős kapcsolatot mutattak ki a háziasszonyok körében a
jogismeret és a jogszabálynak való engedelmesség között. Ez a kapcsolat
azonban nem tekinthető egyértelműen okozati összefüggésnek, ugyanis a
felmérés eredményei arra világítottak rá, hogy míg az első vizsgálat
alkalmával a háziasszonyok elsősorban a tömegkommunikációs eszközökből
értesültek a törvény rendelkezéseiről (a háziasszonyok 75%-a a rádióban
hallott vagy újságban olvasott róla), addig a hat évvel későbbi válaszok
sokkal nagyobb arányban utaltak a személyes kommunikációra. Azaz sokkal
erősebb hatást gyakorolt a jogszabállyal egyező magatartásra a rokonok,
ismerősök véleménye, mint magának a jogi szabályozásnak az ismerete.
A vizsgálatok eredményei alapján azt lehet megállapítani, hogy pusztán annak a
ténynek az ismerete, hogy egy bizonyos magatartást jogi norma szabályoz, nem
feltétlenül jár együtt a norma tartalmának ismeretével és annak követésével. A
jogismeret és a viselkedés közötti pozitív korreláció kialakulásában sokkal
nagyobb szerepe van az egyenrangú társak véleményének.
Az egyenrangú társak véleményének rendkívül erős befolyásoló hatására más
tanulmányok is rávilágítottak. Egy másik felmérésben arra kérték a
válaszadókat, hogy néhány magatartást értékeljenek annak függvényében,
hogy mennyire tartják helyesnek vagy helytelennek azokat. Ezek olyan típusú
cselekedetek voltak, amelyekről csak nagyon kevés embertől lehetett elvárni,
hogy biztosan tudja, hogy törvényileg tiltottak-e vagy sem (pl. abortusz
különböző okokból való végrehajtása, nem szándékos szemetelés, nyilvános
ittasság, obszcén szavak nyilvános használata, stb.). A válaszok
összehasonlíthatósága érdekében a válaszadók egyik felének azt mondták,

126
 hogy az értékelendő cselekedetek kihágásnak számítanak, a másik felének
pedig azt, hogy nem tiltottak. A két csoport válaszai között azonban nem
mutatkozott szignifikáns különbség, sőt, néhány esetben úgy tűnt, hogy a
büntetőjogra való utalás inkább csak ellenzést váltott ki az emberekből.
A kutatók azonban arra is kíváncsiak voltak, hogy vajon a „többség
véleménye” hogyan befolyásolja az emberek állásfoglalását és magatartását,
ezért a válaszadókkal hozzájuk hasonló személyek (fiktív) vélekedését is
közölték, és figyelték az ennek hatására bekövetkező attitűdváltozásokat.
Kiderült, hogy az egyenrangú társak nézetének bemutatásával könnyen
elérték azt a hatást, amit a „törvény ismeretével” nem sikerült. Igaz ugyan,
hogy a szerzők a válaszadók között találtak egy csekély, de nem
elhanyagolható kisebbséget, akik azt mondták, hogy erkölcsi hozzáállásuk
szigorúbbá válna (pl. az erős dohányzás iránt), ha a parlament olyan törvényt
szavazna meg, ami azt bűntetté nyilvánítaná. Összességében azonban
valamennyi kutatás arra az eredményre jutott, hogy a törvények létezésének
ismerete nincs akkora hatással az erkölcsi ítéletre, mint az a tudomás, hogy
hasonló helyzetű emberek azonos véleményen vannak.
A jogszabály létének valamint tartalmának ismerete, és ezek hatása az emberek
magatartására még érdekesebb a büntetőjogi normák kapcsán, hiszen itt sokkal
nagyobb szerepe lehet az erkölcsi megítélésnek. A jog és erkölcs kapcsolatát,
egymásra gyakorolt hatását többféle irányból is vizsgálták: ha tudjuk, hogy egy
magatartást a jog büntetni rendel, akkor ennek hatására erkölcsileg is elítéljük-e az
adott magatartást; ha a jogi szabályozás nem esik egybe az erkölcsi
megfontolásainkkal, melyiknek engedelmeskedünk; méltányolható-e, ha erkölcsi
elvekre hivatkozva nem tartunk be egy jogszabályt, stb. Ennek az összefüggésnek a
leírására, a jogszabályok és a jogi viselkedés közti egyezés vizsgálatára használja a
szakirodalom a „kovariancia teóriát”. Abban általában egyetértenek a szakértők,
hogy a legtöbben azért nem követnek el például gyilkosságot vagy más komolyabb
bűncselekményt, mert azt erkölcsileg elítélik, és nem elsősorban azért, mert azt a
jog tiltja és bünteti. Ugyanakkor jelentős véleménykülönbségek vannak abban a
kérdésben, hogy vajon szükség van-e a törvények létezésére és büntetéssel való
fenyegetésre az erkölcsi hozzáállás fenntartásához, és vajon elhalna-e az erkölcsös
viselkedés, ha azt a törvények nem támasztanák alá. Számos kutatást kifejezetten
azzal a céllal végeztek, hogy igazolják (avagy cáfolják) azt a közkeletű vélekedést,
miszerint önmagában a jogi tilalmak eltörlése azt a benyomást kelti az emberekben,
hogy a kérdéses magatartást a társadalom többé nem tekinti erkölcsileg
helytelennek. Az ún. „megerősítő érvelést” azonban, miszerint a jogi tilalmazás
megerősíti az emberek erkölcsi ítéleteit, a legtöbb (köztük az imént ismertetett)
kutatás nem támasztotta alá.
A kovariancia teóriát a kutatások két irányból vizsgálták: egyrészt azt próbálták
feltárni, hogy milyen mértékben fogadják el az emberek önmagában azt a tényt,
hogy bizonyos cselekedeteket a jog büntetni rendel, másrészt milyen mértékben
esik egybe a bűntettek jogi értelemben vett súlyossága a közvélemény
megítélésével. Természetesen mindig is voltak olyan magatartások, melyeket az
emberek véleménye szerint nem kellene büntetni, ennél érdekesebb azonban az a

127
kérdés, hogy ennek mi az oka. A kovariancia hiányát a szakirodalom a következő
okokkal magyarázza. (1) A közvélemény idővel elnézőbbé válik bizonyos
magatartásokkal szemben, de a jogi szabályozás nem követi ezt a változást. (2) Ha
a jog nem használ alsó értékhatárt az adott cselekedet büntetésénél (így volt ez
például Dániában, ahol már egy fillér eltulajdonítása is lopásnak minősült). (3) Új
törvények esetében gyakran előfordul, hogy a jogi szabályozás és a közvélemény
közti különbséget az okozza, hogy egy adott magatartás bűntetté nyilvánításának
még nem sikerült megváltoztatnia a közvéleményt, mert nem telt el elég idő a
törvény hatálybalépést követően. (4) Végül vannak olyan cselekedetek, melyeket
valószínűleg az emberek többsége soha nem gondolt bűncselekménynek (mint
például a koldulást).
Érdekes következtetéseket találunk azokban a kutatásokban, melyek az
igazságtalan jogszabályok követéséről vallott nézeteket vizsgálták.
Lengyelországban, Hollandiában és az NSZK-ban lefolytatott vizsgálatok
egyaránt feltették azt a kérdést, hogy az igazságtalannak vagy helytelennek
tartott jogszabálynak kell-e engedelmeskedni. Az igenlő válaszok aránya
Lengyelországban 45, Hollandiában 47, az NSZK-ban 66 % volt. E
válaszokban – az attitűd és az ismeret bizonyos fokú összekeveredésén túl – a
különböző társadalmak történeti tapasztalatainak sajátosságai jelennek meg.
Ugyanezen vizsgálatok egy másik érdekes eredménye volt az, miszerint
egyes magatartásokat az emberek túlnyomó része bűncselekménynek tart,
holott nem azok, míg másokat nem tart annak, holott azok. Előbbire példa
egy NSZK-ban lefolytatott vizsgálat, melynek során a megkérdezettek 51%-a
a homoszexualitást, 47%-a a házasságtörést, 31%-a a fogamzásgátló
tablettának a gyógyszertáros által 15 éves lányínak receptre való
kiszolgáltatását is bűnnek tartotta. Ennek ellenkezőjére derült fény viszont a
hazai jogtudatvizsgálatok (pl. a vesztegetés részességi alakzatát illetően),
valamint egy francia közvélemény-kutatás során, melyek szerint a
bűncselekmények társadalmi súlyossági sorrendje szinte teljesen független a
büntető törvénykönyvben megállapított sorrendtől.
Igen tanulságosak az újonnan bevezetett jogszabályok lakosság általi
elfogadásával kapcsolatos felmérések is. Horváth Barna még a 40-es évek
elején Szegeden és Kolozsvárott felmérte az ez idő tájt bevezetett közlekedési
„jobbra hajtás” elfogadását. Szegeden, ahol nem sokkal a vizsgálat előtt
vezették be a jobboldali közlekedést, a megoldás helyeslői és az az iránt
közömbösek aránya 26:62 volt, a régebben jobbra hajtó Kolozsvárott
ugyanez az arány 60:25. Az adatok szerint elsősorban a gyakorlat volt az, ami
a véleményváltozást kiváltotta, bár tagadhatatlan, hogy a lakosság nem
elhanyagolható hányada pusztán a törvény meghozatala hatására változtatta
meg véleményét.

128
2. Jogi attitűd

A kutatások egyik fő irányvonala az emberek jogi attitűdjének, azaz a joghoz való

viszonyulásnak a vizsgálata. Az attitűd, beállítódás – a pszichológia
fogalomkészletét használva – meghatározza egy tárggyal kapcsolatos
viselkedésünket, összegzi az azzal kapcsolatos értékítéleteinket, ezáltal irányítja
viselkedésünket, és szervezi a világ megismerését. Tárgya lehet egy személy,
csoport, fizikai tárgy, vagy egy elvont eszme is, így amikor jogi attitűdről
beszélünk, akkor az emberek joggal kapcsolatos viszonyulására gondolunk. Itt nem
arról van szó tehát, hogy az emberek tudják-e, hogy bizonyos cselekedeteket
szabályoz-e a jog, illetve hogy mi ennek a tartalma, hanem hogy hogyan
viszonyulnak általában a joghoz, a törvényekhez, törvénysértésekhez.
Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a joghoz való viszonyulás a
viselkedést is befolyásolja (azaz a pozitív, elfogadó viszonyulás jogkövetést, míg a
jog elutasítása jogszabálysértést eredményez), akkor a jogi attitűd vizsgálatának
egyik kézenfekvő módjának az tűnik, ha a bűnözők joghoz való viszonyulását
vetjük össze a nem bűnözőkével. Sok kutató valóban úgy látta, hogy erős
összefüggés van az emberek törvény-elfogadása, törvény iránti tisztelete és a jogi
magatartásuk között, ezért a kutatások jelentős részében a bűnözők joggal
kapcsolatos nézeteit vizsgálták.
Ennek a hipotézisnek az alapja a kriminológiából ismert differenciális
asszociáció elmélete, amit 1934-ben Edwin Sutherland fogalmazott meg.
Eszerint egy személy akkor válik bűnözővé, ha a törvénysértésnek kedvező
meghatározások, feltételek meghaladják a törvénysértésre kedvezőtlen
feltételeket. Ha szó szerint elfogadjuk ezt a teóriát, akkor néhány jogra, jogi
viselkedésre vonatkozó kérdés alapján egyszerűen el lehetne dönteni, hogy ki
bűnöző és ki nem. A kutatások eredményei azonban rácáfoltak erre a
feltételezésre, a vizsgálatok többsége ugyanis nem mutatott ki szignifikáns
különbséget a vizsgált bűnöző és nem bűnöző csoportok között. Mindössze
annyi eltérés volt igazolható, hogy a bűnözők (feltehetően saját tapasztalataik
alapján) kritikusabban viszonyulnak az igazságszolgáltatáshoz, és elnézőbbek
a „hasonszőrűekkel” szemben, de alapvetően mind a bűnözők, mind a nem
bűnözők többségének attitűdjei egyértelműen elutasítóak a törvénysértéssel
szemben. Ezért a kutatók újrafogalmazták az eredeti hipotézist, és abból
indultak ki, hogy a bűnöző több antiszociális és kevesebb proszociális
normával rendelkezik, mint a nem bűnöző. A vizsgálatok többsége azonban
még ezt a relativizált hipotézist sem támasztotta alá, mert semmilyen vagy
nagyon csekély különbséget mutattak ki a két csoport joggal kapcsolatos
attitűdje között.
Számtalan kutatás eredményét összevetve Kutchinsky végül arra a következtetésre
jut, hogy a bűncselekményekkel szemben tanúsított elnézőbb jogi attitűd nem
szükséges és nem is elégséges feltétele a bűntett elkövetésének vagy a bűnözővé
válásnak. A bűnözőknek nincs bűnözői attitűdjük, legfeljebb kissé elnézőbbek a

129
bűncselekményekkel szemben. A legelfogadhatóbb magyarázatnak az tűnik, hogy a
bűnözőnek tekintett és bűnözői attitűddel felruházott személyek egy skála egyik
végét jelölik ki, melynek másik végén a minden körülmények között törvényhűen
gondolkodó és így is viselkedő személyek állnak, az emberek többsége azonban a
két véglet között helyezkedik el mind attitűdje, mind viselkedése szempontjából.
Számtalan tényező befolyásolja ugyanis azt, hogy ki, mikor, hogyan vélekedik egy
adott magatartásról, vagy hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben. Ezek közül a
legfontosabbak a nem, az életkor és az iskolázottság tűnnek, de szerepe lehet az
urbanizációnak, a vallásosságnak, a politikai rendszernek, a hagyományos
közösség meglétének illetve annak hiányának, az adott társadalom történeti
tapasztalatainak is, és ezek a különböző tényezők egymás mellett, egymásra hatva
jelennek meg az egyes ember életében. Míg igaz ugyan, hogy a nemek között
léteznek bizonyos különbségek a nemi szerepek és a társadalmi munkamegosztás
okán, ezek a különbségek a fiatalabb korcsoportok felé haladva, a növekvő
urbanizációval, a növekvő társadalmi és iskolázottsági szinttel egyre inkább
eltűnnek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy eltérések vannak egyes bűncselekmény-
típusok megítélésében a férfiak és nők között: jellemzően ilyenek a nemi
bűncselekmények és az erkölcsi jellegű vétségek, melyeket a nők szigorúbban
ítélnek meg, mint a férfiak. A fiatalabb korosztályok általában hajlamosabbak a
nagyobb elnézésre, toleranciára és szabadelvűségre a bűntettek és bűnözők iránt,
míg az idősebbek szigorúbbak, kevésbé toleránsak, konzervatívabbak. Az életkor
kapcsán azonban jelentősége van a társadalmi változásoknak is, ugyanis nem
biztos, hogy maga az egyén válik konzervatívabbá, kevésbé toleránssá, hanem a
társadalmi környezet változik körülötte az évek folyamán olyan irányba, ami
eltávolodik az ő értékrendszerétől. Az attitűdök meghatározásában fontos szerepe
van az iskolázottságnak is: minél magasabb az egyén iskolázottsága, úgy növekszik
az intolerancia a bűntettek iránt, annál magasabb büntetési tételeket látna szívesen,
ugyanakkor a megtorlás helyett sokkal inkább a kártérítésre, a reparációra tevődik
át a hangsúly. Egyes vizsgálatok pedig olyan eredményre jutottak, miszerint a
legmagasabb iskolázottságú nők hajlanak a nemi szerepkör okozta állásfoglalás-
különbségek túlkompenzálására, így a férfiakénál „férfiasabb” attitűdöket
választanak.
Két ugyanolyan nemzetiségű, nemű, életkorú, iskolázottságú stb., vagy
ugyanabba a szubkulturális környezetbe tartozó személynek mindemellett teljesen
különböző lehet az attitűdje. Podgórecki kutatásai azt mutatták ki, hogy ennek oka
az emberek személyiségében keresendő, ugyanis a személyiség-tényezők nagyon
fontosak a jogi attitűd meghatározásában. A bizonytalanság érzése, a társadalmi
beszorítottság vagy a frusztráció nagyobb szigorúságot, míg ezek hiánya, a
széleskörű társadalmi kapcsolatok és az engedékeny nevelés toleránsabb
hozzáállást eredményez. Az is kiderült a kutatásokból, hogy a legtöbb embernek
nincs szilárd és konzisztens attitűdrendszere, hanem ugyanabban az egyénben több,
különböző attitűdréteg létezik. A különböző országokban hasonló témában végzett
kutatások eltérő eredményei arra engednek következtetni, hogy a társadalmak

130
eltérő fejlettsége, társadalmi-gazdasági berendezkedése ugyancsak hatással van
tagjainak attitűdjére. Emiatt a kutatások gyakran nem az egész társadalmat felölelő
reprezentatív mintát, hanem egyes specifikus, jól körülhatárolható csoportokat
vizsgálnak (pl. rendőrök, gyári munkások, fogva tartottak, stb.), ami a nemzetközi
összehasonlítást is megkönnyíti.
Az attitűd azonban nem egy állandó és mindentől független jellemzője az
embernek. Viszonyulásunk, beállítódásunk a világ dolgaihoz időben változhat, de
az előbb említett tényezőkben bekövetkező változás is hatással lehet attitűdünkre.
A jogi attitűd időbeni változását rövid és hosszú távon is vizsgálni szokták. A rövid
távú attitűdváltozásokat rendszerint kísérleti elrendezésben tanulmányozzák,
melynek során kétszer mérik fel az attitűdöket, és a felmérések között lévő szünet
néhány perctől néhány hétig terjedhet. A közbenső időszakban valamilyen
stimulációt alkalmaznak, amely feltehetően befolyásolja az attitűdöket. A hosszú
távú vizsgálatok esetében a két felmérés közötti idő több év is lehet.
Ilyen volt például a norvég cselédtörvény elfogadását követően egy illetve
hat évvel végzett vizsgálat, melynek eredményéről (az egyenrangú társak
véleményének fontosságáról) már beszámoltunk. Ezzel épp ellentétes
következtetésre jutott azonban két másik kutatás: az egyiket Dániában
végezték (a pornográf irodalomra és filmekre vonatkozó tilalom eltörlése
előtt és után mérte a közvélemény változását), a másik pedig a nemi
bűncselekményekkel kapcsolatos attitűdök változását vizsgálta. Mindkét
vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy sokkal erősebb volt a
tömegkommunikációs eszközök hatása a véleményváltozásra, mint a barátok,
rokonok véleménye. A kutatók véleménye szerint ez annak köszönhető, hogy
mindkét témának nagyobb figyelmet szentel a média, mint például a
háztartási alkalmazottak helyzetének.
Az 1984 tavaszán lefolytatott chicagói felmérés egyrészt a joggal kapcsolatos
attitűdök és viselkedések egymáshoz való viszonyát, másrészt az azokban
bekövetkező változások összefüggését is vizsgálta. A vizsgálatban 1575
alannyal folytattak 25 perces telefoninterjút, majd azt egy év múlva 804 fővel
megismételték. A kutatók egyik fontos célkitűzése az volt, hogy a legitimáció
fokát mérjék egyrészt a jogkövetési kötelezettség, másrészt a jogi hatóságok
támogatottsága szempontjából, és a vizsgálat eredményeként a következő
megállapításokra jutottak:
• A jogi hatóságokat legitimnek tekintő állampolgárok jobban hajlanak a
jognak való engedelmességre.
• A jognak való engedelmességet normatívan befolyásoló tényezők között
kiemelkedő jelentőségű, hogy mennyiben egyezik az emberek „helyes” és
„helytelen”-ről vallott felfogása a jogi előírásokkal.
• Az emberek jogkövetési kötelezettsége és a jogi hatóságokhoz való hűség
között egyenes arányosság áll fenn.
• Az emberek általában úgy érzik, hogy a jogsértés erkölcsileg helytelen, és
még akkor is erőteljesen követniük kell a jogot, ha nem értenek vele
egyet.
• Az egyéni moralitás jobban befolyásolja az engedelmességet, mint a
legitimáció, ugyanis akik elvesztették a jogi hatóságok legitimitásába

131
 vetett hitüket, erkölcsi meggyőződésükből még mindig
engedelmeskednének a jognak.
• A jogi hatóságok legitimációja és a jog erkölcsisége befolyásolja leginkább
az emberek magatartását, nem pedig a jutalom vagy a büntetés határozza
meg az emberek viselkedését.

3. Jogtudat

A nyolcvanas években úgy kezdődtek el a jogtudatra vonatkozó kutatások, hogy

tulajdonképpen nem volt egységes álláspont arra vonatkozóan, hogy mit is jelent ez
a fogalom. A legtöbb kutató, szerző nem definiálta egyértelműen a jogtudat
fogalmát, csupán homályos vagy közvetett utalásokat tettek rá. 144 Kutchinsky
például a jog és viselkedés közötti közvetítőnek tekinti, amelynek része a
jogismeret.145 Kulcsár Kálmán viszont elválasztja egymástól a két fogalmat, és a
jogtudat szerinte a helyesnek, jogszerűnek tartott magatartásról kialakított nézet. 146
Visegrády Antal pedig a jogtudatot – az írott és az élő jog, az intézményi
infrastruktúra (bírósági rendszer, jogászi hivatás) és a jogilag releváns magatartás
modelljei (pl. pereskedés) mellett – a jogi kultúra elemeként definiálja. 147
Nem véletlen azonban ez a fogalmi bizonytalanság, hiszen már önmagában a
tudat fogalmának is könyvtárnyi irodalma van a pszichológia területén. Egyetértés
csak abban látszik, hogy a tudat a tudattalant és a tudatalattit is magában foglalja,
és nem feltételezi, hogy az egyén tudatában legyen mindazoknak az
elképzeléseknek és feltevéseknek, amik valójában a tudatát alkotják. Sőt, vannak
akik úgy gondolják, hogy a tudat lényegét valójában az egyén azon, világra
vonatkozó alapvető értelmezései, felfogásai adják, melyek nem is tudatosulnak az
emberben, hanem olyannyira a dolgok természetes rendjéhez tartoznak, hogy
ezeket az egyén általában nem tudatosítja, nem gondolkodik azok valódiságán és
meg sem fordul a fejében, hogy ezen feltételezései talán hamisak is lehetnek. A
tudat fogalma természetesen feltételez egy gondolkodó, érzékelő egyént, de a
kutatások általában nem az egyes embert tanulmányozzák, hanem azok bizonyos
szempontok szerint egy csoportba tartozó közösségét. Ez annak ellenére is így van,
hogy természetszerűleg a csoporton belüli egyének különbözőképpen
144
A jogtudat fogalmának kialakulását és fejlődését, valamint az ahhoz kapcsolódó
kutatásokat bemutató részben David Engel következő tanulmányát használtam fel: Engel,
D. M.: ’How Does Law Matter in the Constitution of Legal Consciousness?’ In: Grath, B.
G. – Sarat, A. (eds.): How Does Law Matter? Fundamental Issues in Law and Society
Research. Vol. 3. Northwestern University Press. 1998. 109-144. o.
145
Kutchinsky, B.: i.m., 403. o.
146
Kulcsár K.: i.m., 266. o.
147
Visegrády A.: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat. Budapest, Aula Kiadó, 2003. 9-10.
o.

132
gondolkodnak, a vizsgálatokban azonban a csoporton fellelhető azonosság a
kiindulási alap.
Kezdetben a kutatók a hasonló társadalmi osztályokat (például a szegényeket
vagy a munkásosztály tagjait) tekintették egy közösségnek, és az abba tartozó
egyének jogtudatának vizsgálatára fókuszáltak. Ezek a vizsgálatok arra az
eredményre jutottak, hogy a hasonló társadalmi státuszú egyének rendelkeznek
hasonló tapasztalatokkal és világnézettel. Ez nem feltételezi egyúttal azt is, hogy
ezek a személyek napi kapcsolatban lennének egymással, vagy valaha is
találkoznának, de társadalmi helyzetüknél fogva hasonló szociokulturális hatások
érik őket, ami hasonló irányba befolyásolja a gondolkodásukat. Az egyes emberek
tudata tehát nem függetleníthető attól a közösségtől, amelyben mindennapi életüket
élik.
Később más kategóriákat is figyelembe vesznek a kutatások, és például a faj, a
vallás vagy a nem alapján egy csoportba tartozókat vizsgálták, de volt olyan
kutatás is, ami a bírósági hivatalnokok csoportját tette vizsgálata tárgyává. Ezek a
vizsgálatok a tudatot szintén úgy közelítik meg, hogy az olyan csoportokban alakul
ki és működik, melyre egyfajta belső kohézió jellemző, és tagjai hasonló földrajzi
területen helyezkednek el. Néhány kutató úgy véli tehát, hogy a tudat fogalma egy
bizonyos földrajzi területen élő csoport tagjainak vonatkozásában értelmezhető
csupán: a közösség nagyobb része hasonlóan lát és értelmez bizonyos dolgokat és
jelenségeket, míg néhányan a csoport tagjai közül szembefordulnak azzal.
Más szerzők szerint a tudat nagyban függ a kulturális térben megjelenő
ideológiáktól, de nem azonos azokkal. Véleményük szerint a tudat nem csupán a
világ belső és külső megértését jelenti, hanem egy dinamikus folyamat, amelyben
az emberek kialakítják a saját öntudatukat azáltal, hogy segítségül hívják az
ideológiákat, vagy éppen ellenállnak azoknak. Minden közösségben vannak olyan
meghatározó csoportok, melynek tagjai képesek befolyásolni az emberek
felfogását, világnézetét, ugyanakkor az embereknek meg van az a képessége, hogy
saját maguk alakítsák ki a világra vonatkozó elképzeléseiket, jóllehet, kizárólag
azok közül a lehetőségek közül válogatva, melyek az adott közösségben
elfogadottak.
A jogtudat kutatásának előzményének a hatvanas évek végén az állampolgárok
„jogi kompetenciáját” vizsgáló kutatásokat tekinthetjük, mely fogalom a jogtudat
előfutáraként is felfogható. A jogi kompetencia arra a képességre utal, amikor
valaki képes saját érdekeit érvényesíteni és megvédeni azáltal, hogy a jogrendszer
által biztosított és őt megillető jogaira hivatkozik. Egy olyan személy, aki jogi
kompetenciával rendelkezik, úgy fog magára tekinteni, hogy ő bizonyos jogok
birtokosa, és amikor a jog eszközeivel ezeket a jogait érvényesíteni akarja, mások
is úgy fognak rá tekinteni, hogy ő a jog szempontjából releváns tudással
rendelkezik. A jogi kompetencia így részben tudatosságból (azaz hogy ismerjük és
tudatában vagyunk a minket megillető jogoknak), részben egyfajta határozott
fellépésből tevődik össze.

133
Az egyik legkorábbi ilyen kutatás azt vizsgálta, hogy hogyan viszonyulnak a
polgári jogi bíróságok és ügyvédek a szegény emberek peres ügyeihez,
valamint azt is vizsgálták, hogy hol van az a határ, ameddig ezek a szegény
emberek képesek igénybe venni a polgári jogszolgáltatási rendszert jogaik és
törvényes érdekeik védelme érdekében. A kutatás megállapítása az volt, hogy
a bíróságok és ügyvédek eltérően bánnak a szegényekkel, mint a
középosztály-beliekkel vagy a gazdagokkal: a bírák „jótékony ügyintézőként,
mintsem pártatlan bíróként” viszonyulnak hozzájuk, és úgy tekintenek rájuk,
mint „akiknek problémáik vannak, nem sérelmeik, és akiknek inkább
gondoskodás kell, mint maga az igazság”. Az ügyvédek pedig általában
megfizethetetlenek a szegények számára polgári ügyekben, és még ha
rendelkeznek is ügyvéddel, azok ritkán képviselik és segítik úgy az ügyüket,
mint más, „fizetős” klienseik esetében. A kutatásban vizsgált szegények tehát
lényegesen alacsonyabb jogi kompetenciával rendelkeztek.
Ezt a megállapítást támasztják alá egy másik, szintén a hatvanas évek végén
végzett kutatás megállapításai. A kutatók alacsony jövedelmű embereket
kérdeztek meg a joggal való kapcsolatukról, attitűdjükről. Ennek során
hipotetikus és gyakorlati kérdéseket tettek fel az interjúalanyoknak, melyből
azt próbálták feltárni, hogy milyen arányban fordulnak jogi, illetve jogon
kívüli eszközökhöz a megkérdezettek, ha valamilyen problémájuk adódik.
Kiderült, hogy a megkérdezett személyek csak ritkán fordulnak külső
probléma-megoldási mechanizmusokhoz, de ha mégis, akkor ügyvédet
fogadnak. Ezek az alacsony jövedelmű, alacsony társadalmi helyzetű
emberek valóban nem ismerték az őket megillető jogok jelentős részét, nem
voltak tudatában ezen jogaiknak, és például fel sem merült bennük, hogy a
szociális juttatások, segélyek is ebbe a körbe tartoznak. Ennek a jelenségnek
az okát a kutatók elsősorban az oktatás hiányában, valamint a rossz
információáramlásban látták.
A szegényekre vonatkozó kutatásokat követték a hetvenes évektől kezdődően
a más társadalmi osztályokra is kiterjedő vizsgálatok. A hetvenes évek
közepén az Amerikai Ügyvédi Kamara és az Amerikai Ügyvédek
Alapítványának felkérésére egy felmérés azt vizsgálta több mint kétezer
háztartás bevonásával, hogy az emberek milyen kapcsolatban állnak a
jogászokkal, hogyan viszonyulnak hozzájuk. Az eredményekből az derült ki,
hogy az alacsonyabb társadalmi státuszúak sokkal pesszimistábbak általában
a jogrendszer egészével szemben, és ritkábban fordulnak ügyvédhez, mint a
jobban képzett, magasabb társadalmi osztályok tagjai. Az is kiderült, hogy a
megkérdezettek korábbi, joggal kapcsolatos tapasztalatai nagymértékben
befolyásolták véleményüket: akik kerültek már kapcsolatba a jogi
intézményekkel, pozitívabb véleményt fogalmaztak meg, mint azok, akik
még soha nem vették igénybe például ügyvéd segítségét. Végezetül,
jelentősen befolyásolja az ügyvédek „igénybevételét” a probléma jellege is,
azaz hogy milyen típusú ügyről is van szó: leggyakrabban ingatlannal
kapcsolatos ügyekben fordultak a megkérdezettek ügyvédhez, ezt követték a
szerződésen kívüli károkozással kapcsolatos ügyek, majd a
fogyasztóvédelmi, alkotmányossági kérdések, legvégül pedig a munkaügyi
viták.

134
A különböző társadalmi rétegek jogi kompetenciáját vizsgáló kutatások
eredményeként megállapítható tehát, hogy (1) a társadalmi helyzet befolyásolja az
emberek viszonyulását a joghoz, (2) a korábbi tapasztalatok képesek
megváltoztatni az emberek joggal kapcsolatos felfogását, valamint az, hogy (3) az
emberek joghoz való viszonyulását nagymértékben befolyásolja az is, hogy mely
jogterületről van szó.
A jogtudat fogalmának megragadásához Patricia Ewick és Susan Silbey jut a
legközelebb. Véleményük szerint a tudat különböző jelentések, felfogások stabil,
állandó összessége, ami a rendelkezésre álló és az emberek által kiválasztott
társadalmi gyakorlatokból fejlődik ki. Egy olyan folyamat része, melynek során az
emberek által kialakított magyarázatok az egész világra, azon belül a jogra és jogi
intézményekre vonatkozóan folyamatosan ismétlődnek, mintává válnak,
állandósulnak, és részeivé válnak annak a jelentésrendszernek, melyeket a
közösség tagjai alkalmaznak. Azaz a tudat a társadalmi cselekvések által alakul ki
és változik. Ewick és Silbey vizsgálódásai már kiterjednek külön a jogra és jogi
intézményekre, és a hozzájuk kapcsolt jelentésekre. Ők úgy látják, hogy a jogra és
jogi intézményekre vonatkozó jelentések, elképzelések időről időre változnak, és a
tapasztalat is befolyásolja azokat. Arra a megállapításra jutnak, hogy a társadalom
különböző szintjein elhelyezkedő emberek részére különböző értelmezések állnak
rendelkezésre, és ennek függvényében különbözik a joghoz és az ahhoz kapcsolódó
intézményekhez (ügyvédekhez, bíróságokhoz, rendőrséghez) való hozzáférésük is.
A szakirodalomban a jogtudat fogalmának két, egymás mellett létező, és
egymástól sok esetben nem kellőképpen elválasztott értelmezésével találkozhatunk.
Az egyik felfogás szerint a jogtudat az egyének jogra és jogi intézményekre
vonatkozó elképzeléseinek összessége (mint ahogy az őket körülvevő társadalmi
környezet minden eleméről van valamilyen elképzelésük), ami esetlegesen a
viselkedésüket is befolyásolja. Ez a megfogalmazás nagyon közel áll a jogi attitűd
fogalmához.148 A másik felfogás szerint a jogtudat egyfajta gyakorlati tudást jelent:
jogi rátermettséget, tehetséget, tudást és szakértelmet, egy jogászias, jogi
értelemben véve szakszerű érvelési vagy problémamegoldó stílust. Ez az
értelmezés tulajdonképpen magába foglalja a jogismeretet – ahogy azt Kutchinsky
is megfogalmazta.149 Mindezen fogalmak és vizsgálatok fényében összességében
azt mondhatjuk tehát, hogy a jogtudat fogalma egyaránt magába foglalja a joghoz
148
Ha például valaki úgy gondol a bíróságokra, hogy ott kizárólag erőszakos pereskedők,
kapzsi felperesek és vérszomjas ügyvédek játszmája zajlik, és ő maga egy per érintettjévé
válik, akkor kénytelen-kelletlen elfogadja a jogi eljárással együtt járó kellemetlenségeket,
károkat, költségeket, hiszen „egy bírósági eljárás már csak ilyen”.
149
Például ha valaki tisztában van azzal a jogi rendelkezéssel, hogy egyes kormányzati
szervek bizonyos esetekben nem perelhetőek, akkor hiába érte őt kár egy ilyen szerv
részéről, nem fog ellene pert indítani. Jogtudatának (pontosabban fogalmazva
jogismeretének) köszönhetően tehát belátja, hogy kénytelen „lenyelni” és viselni az őt ért
kárt, hiszen teljességgel felesleges lenne egy ilyen ügyben pert indítania. (Ebből a példából
is látszik, hogy a jogtudat ilyen irányú értelmezése egybeesik a Kutchinsky által
megfogalmazottal, miszerint a jogtudat részét képezi a jogismeret.)

135
való viszonyulást (jogi attitűdöt), a jogismeretet és a jog használni tudását,
hasonlóan ahhoz, ahogy általában a „tudat” is felöleli a világhoz való érzelmi
viszonyulást, az elméleti tudást és a világban való eligazodás képességét.

4. Magyar kutatások

Magyarországon először 1965-ben több mint ezer fő bevonásával végeztek olyan

kutatást, ami az állampolgárok jogismeretének vizsgálatára irányult. 150 A hetvenes
évek elején az MTA Állam- és Jogtudományi és Szociológiai Intézete intenzív
empirikus és elméleti kutatást kezdett a jogtudat szerkezete és fejlődése
témakörében. Ennek keretében 1975-ben több mint 400 főre, 1976-ban majdnem
3500 főre, 1979-ben pedig kevesebb mint 100 főre kiterjedő rétegvizsgálatra került
sor.151 A fiatalok körében először hasonló jellegű felmérést ugyancsak 1979-ben
végeztek 205 középiskolás és 113 egyetemista bevonásával. 152 Összességében az
említett kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a jogismeret illetve a jogtudat
egyrészt társadalmi rétegenként, másrészt jogágak szerint differenciálódik –
ahogyan azt a nemzetközi vizsgálatok is igazolták.
Hazai viszonyok között a téma egyik kiemelkedő kutatója Visegrády Antal, aki
a nyolcvanas évek közepétől több alkalommal végzett a jogismeretre, jogtudatra
vonatkozó kutatást elsősorban egyetemi hallgatók körében. 153 Az 1984-es és 1999-
es vizsgálat eredményeit összevetve megállapítható, hogy javulás észlelhető az
egyetemisták jogismeretében, jogtudatukban pedig tükröződik a jogállamiságnak
megfelelő jogi kultúra, ugyanakkor határozott ellenérzéssel rendelkeznek bizonyos
jogintézményekkel szemben (pl. örökösödési illeték). Az a tény azonban, hogy a
kérdőívben szereplő eldöntendő kérdésekre adott válaszát a hallgatók többsége
nem indokolta, a szerzők szerint a jogismeret és jogtudat hiányosságaira utal, és azt
150
Kulcsár K.: A jogismeret vizsgálata. Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet,
1967.
151
Sajó A. – Székelyi M. – Major P.. Vizsgálat a fizikai dolgozók jogtudatáról. Budapest,
MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1977.; Boros L.: A család és a családi jog
megjelenése az állampolgárok jogtudatában. Budapest (évszám nélkül), Sajó A.: Jogtudat,
jogismeret. Budapest, 1983.; Sajó A.: A jogtudat mikrokörnyezeti meghatározói. Budapest,
1981.
152
Hlavathy A.: ’A jogi fogalmaknak tulajdonított jelentéstartalmak.’ In: Jogtudományi
Közlöny (1979/10.)
153
Az első felmérés 1984-ben készült, amit 1996 tavaszán 10 mélyinterjúval, 1997 őszén
pedig 30 próbakérdőívvel egészített ki. Átfogó, nagyobb mintával végzett kutatásra az
1998/99-es tanév első félévében került sor 500 egyetemi hallgató bevonásával. Vö:
Visegrády A., Schadt M.: A pécsi egyetemi hallgatók jogtudatának néhány vonása. In:
Felsőoktatási Szemle. 1985. 12.sz.; Visegrády A.: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat.
Aula Kiadó, Budapest, 2003.

136
javasolják, hogy már általános iskolában ismerkedjenek meg a tanulók a
jogrendszer alapjaival, továbbá azt is szükségesnek látják, hogy a felsőoktatásban
valamennyi karon növeljék a jogi ismeretek oktatását.
Az 1999-ben használt kérdőívet a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem
öt karáról (Állam- és Jogtudományi Kar, Bölcsészettudományi Kar,
Közgazdaságtudományi Kar, Műszaki Kar, Általános Orvostudományi Kar)
100-100 hallgató töltötte ki, akik tanulmányaik közepén jártak. Az első
kérdés arra irányult, hogy a hallgatók mennyire tartják szükségesnek, hogy az
állampolgárok ismerjék a mindennapjaikra vonatkozó jogszabályokat. A
válaszok 98 %-a igen volt, ami az 1984-es felméréshez képest 6 %-os
növekedést jelent. Ugyanilyen magas arányban (98%) válaszoltak igennel a
megkérdezettek a hallgatói státuszukra, valamint jövőbeli munkavállalóként a
munkával kapcsolatos jogszabályok ismeretének szükségességére (99%)
vonatkozó kérdésekre is. Ez utóbbi két kérdésnél 4-5 %-os növekedés
figyelhető meg a korábbi eredményekhez képest. A válaszok részletes
indokolásának tartalomelemzéséből az is kiderült, hogy a jogismeret
minőségi struktúrája is javult.
A vizsgálat egyik célja volt azon hírforrások megismerése, ahonnan a
megkérdezettek az ismereteiket szerezhetik. A legtöbben (különösen a
jogászok és a bölcsészek) a jogi szakirodalmat jelölték meg, ezt követte a
tanácskérés vagy a tömegtájékoztatás útján történő tájékozódás. A média,
mint releváns jogi ismeretek forrása leértékelődött ugyan a korábbi
eredményekhez képest (az ötödik helyen állt a rangsorban), ennek ellenére a
televízió, rádió és sajtótermékek továbbra is fontos szerepet játszanak a
jogról és annak érvényesüléséről való ismeretszerzés folyamatában. Az is
kiderült a válaszokból, hogy kevésbé tapasztalható hiányérzet a
tájékoztatásban, ami feltehetően annak köszönhető, hogy a sajtó sokkal
többet foglalkozik a törvénysértésekkel, mint a rendszerváltás előtt. A jogi
problémák a családi kommunikáció részeként legtöbbször a joghallgatók
otthoni környezetében voltak jelen (76 %), legkevésbé pedig a műszaki
hallgatóknál (51,6 %). A szülői környezeten kívül jogi problémákról a
műszaki és orvostanhallgatók kevesebb, mint fele, míg a másik három karon
tanulók több mint háromnegyede szokott másokkal beszélgetni. A korábbi
eredményekkel összevetve kiderült, hogy a jog érvényesülésével kapcsolatos
kommunikáció a hallgatók mindennapjainak részévé vált.
A kérdőívben néhány olyan konkrét témával, jogintézménnyel kapcsolatban
is vizsgálták a kutatók az egyetemisták véleményét, amelyek nagy
valószínűséggel mindennapi életükben is szerepet játszanak. Ilyenek voltak a
vállalkozások jogi keretéhez, a magán- és köztulajdon sérelmére elkövetett
bűncselekmények társadalmi megítéléséhez kapcsolódó ismeretek, illetve a
családhoz, a házassági szerződéshez, az örökösödési illetékhez, a
halálbüntetéshez és az eutanáziához kapcsolódó attitűdök. Ezeket a
témaköröket a korábbi vizsgálatok is érintették, így az attitűdökben
bekövetkező változásokat is nyomon lehetett követni.
A család mint intézményrendszer vonatkozásában a hallgatók válaszai
egyértelműen tükrözték azt a közvéleményben is élő felfogást, miszerint a
házasság és a család intézménye súlyos problémákkal terhelt. A válaszadók

137
közül azonban többen úgy gondolták, hogy mivel ez egy alapvetően érzelmi
indíttatású, személyközi kapcsolat, a jogszabályok nem alkalmasak a
házasság stabilitásának erősítésére. Ehelyett inkább a gyerekkori
szocializáció szerepét emelték ki a családi viszonyok kialakulásában, és a
családi konfliktusokat inkább a személyiségben rejlő okokkal és nem
társadalmi problémákkal magyarázták.
A kutatók kíváncsiak voltak az egyetemisták véleményére egy 1986-ban
bevezetett új családjogi intézmény, a házassági vagyonjogi szerződés
vonatkozásában is. A hallgatók 61 %-a pozitívan, míg 35 %-a negatívan
viszonyult ehhez a megoldáshoz, a többieknek vagy nem volt véleményük,
vagy nem ismerték ezt a lehetőséget. A megítélések különbözősége nemek
szerint volt szignifikáns: a lányok 62,5 %-a pozitív funkcióját emelte ki, míg
a fiúknál ez az arány csak 55,5 % volt, és a válaszok indokolásában is
megelőzték a lányok a fiúkat (60,1 %, illetve 39,9 %). A jogintézményt
elfogadók a világos gazdasági kiindulópontot, a házasság felbomlásakor
elkerülhető konfliktusokat említették, és ez utóbbit tartották pozitívnak azok
is, akik egyébként ambivalens véleményt fogalmaztak meg. A kutatók
összességében úgy értékelték az eredményeket, hogy örvendetes a jövő
értelmisége körében ez a kedvező fogadtatás a házassági vagyonjogi
szerződéssel kapcsolatban. Úgy vélik, hogy ebben valószínűleg a vagyoni
egyenlőtlenségek növekedése és tudatosulása is szerepet játszott.
A magyarországi jogtudatvizsgálatok egyik visszatérő kérdése az
örökösödési illetékkel kapcsolatos attitűd feltárása. 1984-ben a válaszolók 40
%-a utasította el egyértelműen ezt a jogintézményt, az azt megelőző 1975-ös
rétegvizsgálatban pedig a résztvevők 43 %-a. A vagyoni egyenlőtlenségek
tudatosulása a rendszerváltást követően feltehetően a házassági vagyonjogi
szerződéshez hasonlóan az örökösödési illeték vonatkozásában is lényeges
hatást gyakorolt az attitűdváltozásra. A szerzők véleménye szerint a normatív
szabályozás társadalmi elfogadottsága nem történt meg, sőt ezzel ellentétes
tendenciák érvényesülnek. A vizsgálatban az egyetemisták 87,2 %-a
negatívan viszonyult az örökösödési illetékhez, és csupán 9,4 %-uk
helyeselte, és a válaszok indokolásából az is kiderült, hogy nem csupán
magával a jogintézménnyel szemben erős a negatív attitűd, hanem az
állammal szemben is (pl. jogtalan bevételhez jut az állam).
Egy másik visszatérő kérdés a kutatásokban a halálbüntetés megítélése.
1984-ben még a válaszolók 47 %-a helyeselte, és csak 18 %-a utasította el ezt
a büntetési formát, 1998-ra viszont 46 %-ra emelkedett az elutasítók aránya.
Valószínű, hogy a büntetés eltörlése ebben az esetben jelentős hatást
gyakorolt az attitűdváltozásra, de a kutatók azt is megemlítik, hogy
feltehetően a megkérdezettek szüleinek – az előző vizsgálat mintavételéhez
viszonyítva – magasabb iskolai végzettsége mint szocializációs tényező is
szerepet játszhatott.
A hazai közvéleményt és a különböző szakmai csoportokat egyaránt
foglalkoztató másik aktuális téma az eutanázia kérdésköre volt. Az
egyetemisták kétharmada minden megszorítás nélkül helyeselte volna, míg
további 14,5 %-uk visszaélés-mentességet biztosító jogi keretek mellett
tartotta volna elfogadhatónak. Érdekességként említik a szerzők, hogy míg a

138
 szülői háttér ebben az esetben nem jelentett differenciáló tényezőt, addig a
különböző karokon folytatott tanulmányok igen: a leginkább elfogadók a
bölcsészek (84,4 %) és a közgazdasági kar hallgatói (84 %) voltak, a jogi és
műszaki kar hallgatói is csupán 20 % körül utasították el ezt a lehetőséget,
azonban az orvostanhallgatók között az elutasítók aránya 40 % volt. A
szerzők szerint elgondolkodtató, hogy éppen az a hallgatói csoport tudta
legkevésbé elfogadni a „kegyes halál” gondolatát, amely eljövendő
foglalkozása gyakorlása közben szembesül majd e problémával, és
véleményük szerint ebben az érintettség és a hippokratészi eskü együttesen
játszott szerepet. A válaszok indokolásából kiderült, hogy az egyetemisták
általában hasonló okokra alapozták döntésüket, mint amelyek a
közvéleményben is megfogalmazódnak: az eutanáziát támogatók úgy vélték,
hogy az élethez való jog magánügy, sokan csak súlyos betegség esetén
tartották elfogadhatónak, amikor az egyén még felelősségteljesen tud dönteni,
de voltak olyanok is, akik csak abban az esetben engednék meg az eutanáziát,
ha a betegség további lefolyása következtében a páciens elvesztené
önbecsülését.
Végezetül a vizsgálat a magán- és köztulajdon megítélésében a
rendszerváltás hatására feltételezhetően bekövetkező attitűdváltozás mérésére
tett kísérletet. 1984-ben a közvéleményben is általános azon vélekedést
tükrözték a megkérdezettek válaszai, miszerint a társadalmi tulajdon
sérelmére elkövetett bűncselekmény tulajdonképpen „bocsánatos bűn”. Az
1998-as felmérés eredményei szerint a köztulajdon védelmével kapcsolatos
attitűdök keveset változtak ugyan, azonban a piacgazdaság viszonyainak
megfelelő magántulajdonosi szemlélet mégiscsak erősödni látszik.
Ugyancsak a kilencvenes évek végén Kormány Attila végzett egy alig 200 főre
kiterjedő vizsgálatot a jogismeret, jogtudat vizsgálatára. 154 A kutatásban feltett
kérdések nagyrészt követték az első, 1965-ös vizsgálat felépítését annak érdekében,
hogy az eredmények összevethetők legyenek egymással, de a kutatás célja volt az
új jogintézmények ismertségének felmérése, valamint általában a rendszerváltás
hatásának vizsgálata az emberek jogismeretére, jogtudatára. A vizsgálat
eredményeként általánosságban elmondható, hogy az állampolgárok többsége
csupán a jogi szabályozás „felszínét” ismeri. Ez alól kivételt csak azok a normák
jelentenek, melyek az alapvető életviszonyokat szabályozzák, ezek tartalmának
lényegét ismerik az emberek. A szerző megállapítja, hogy „paradox módon a
jogszabályi hierarchia csúcsán álló, az Alkotmányban megfogalmazott normák
ismertsége messze elmarad egyes, az állampolgárok életét közvetlenebbül
befolyásoló jogi normák ismertsége mögött. Ez a tény is jelzi azt a vákuumot,
amely a közhatalom és privát szféra között az utóbbi években kialakult.” Van
néhány olyan eredménye a vizsgálatnak, ami összecseng a korábbi kutatási
eredményekkel, mint például az, hogy az iskolázottság fokával általában egyenes
arányban növekszik a jogismereti szint, vagy az, hogy a büntetőjog szabályai a

154
Kormány Attila: ’Empirikus vizsgálat a jogismeretről és jogtudatról.’ In: Jogi
Tanulmányok. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest,
1998. 173-211. o.

139
legismertebbek az állampolgárok körében, azon belül is a hagyományos értékeket
(élet, család, tulajdon, nemi erkölcs) védő szabályok állnak az élen. Megdőlni
látszik azonban az a korábbi megállapítás, hogy a városokban élők jogismereti
szintje magasabb a községekben, falvakban élőkénél, vagy hogy a férfiak jogban
való tájékozottsága magasabb a nőkénél.
A felmérésből kiderül az is, hogy a médiumoknak a jogismeret terjesztésében
jelentős szerepe van, ugyanakkor az innen nyert jogi tartalmú információk
többsége felszínesen, torzítva jut el az átlagemberhez, ami sokszor nemhogy segíti,
hanem összezavarja őket. A szerző szerint azt sem állíthatjuk, hogy a jogismeret
alapvető meghatározó lenne az állampolgárok cselekvésében: „az emberek
cselekvéseinek eredője inkább a társadalmi normarendszer alapköve, az erkölcs
irányába hat és ezzel egyező vagy ellentétes irányú a jogi szabályozás, amely vagy
erősíti vagy kioltja az alapvető normarendszerek hatásmechanizmusát.” A vizsgálat
eredményeinek ismertetését a következő, nem épp optimista megállapításokkal
zárja a szerző: „Összességében elmondható, hogy a jogba vetett bizalom vagy a jog
tekintélye alapjaiban sincsen meg a mai magyar társadalomban, a jogkövetés
leginkább szokásszerű vagy a szankció hatására következik be. A polgárok szerint
a jog elvesztette alapvető integratív-konfliktusmegoldó funkcióját, ezért inkább
maguk cselekszenek, semmint, hogy az államra illetve szerveire bíznák. Egy olyan
anómiás állapotba került a társadalom, ahol az intézményesített megoldásokkal
szemben az emberek egyre inkább a technikailag leghatékonyabb megoldást fogják
választani. Ez pedig újra és újra a joggal való szembekerülést jelenti.”
Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet és az ELTE Jogszociológiai Tanszéke
2006-ban egy ezerfős reprezentatív mintán végzett vizsgálatot alapvető
alkotmányos értékeink, a parlamentarizmus, a szabadságjogok és közvetlenül az
igazságszolgáltatás helyzetének, megítélésének feltárására. 155 A kérdések egy része
a különböző alkotmányos és egyéb jogállami, valamint általában a különböző
intézmények iránti bizalom mérésére vonatkozott. A négyfokú skálán mért bizalmi
pontszámok alapján a lista élén a pártpolitika felettinek feltételezett alkotmányos
intézmények állnak (köztársasági elnök, alkotmánybíróság, ombudsmanok, az
Európai Bizottság), a legvégén a kormány, a biztosítók, a politikai pártok, valamint
a szakszervezetek állnak. Számunkra a bíróságok megítélése lehet érdekes: az
igazságszolgáltatás legfőbb szerve a középmezőnyben helyezkedik el. Ez nem
nagyon tér el az egyéb intézmények megítélésétől, és a posztkommunista
államokban tapasztalható általános bizalomhiányos állapottól.
A megkérdezettek többsége (40%) közepesen bízik a bíróságokban, 18%-uk
egyáltalán nem, 26%-uk csak kicsit, és csupán 14% fejezett ki teljes mértékű
bizalmat. Az adatok szerint a vélemények megoszlásában az életkornak, az
iskolai végzettségnek és a lakóhelynek volt kimutatható szerepe. A
középkorúak némileg felülreprezentáltak azok körében, akik nagyon rossz
véleménnyel vannak a bíróságokról, vagyis egyáltalán nem bíznak bennük
(22%), míg a 60 év felettiekről ugyanez mondható el a mérsékelt (közepes)

155
Fleck Zoltán: ’Bízunk-e a bíróságokban?’ In: Élet és Irodalom, 2006. 29. sz.

140
véleményt megfogalmazók körében (48 %). A középfokú végzettségűek az
átlagosnál magasabb arányban vallják azt, hogy csak kismértékben bíznak
meg a bíróságokban (32 %), valamint alulreprezentáltak azok körében, akik
teljes bizalommal vannak a bíróságok iránt (9 %). A legerősebb szignifikáns
kapcsolatot a bíróságok iránti bizalom fokával a kérdezett lakhelyének
település típusa mutatja: a budapesti lakosok felülreprezentáltak azok
körében, akik egyáltalán nem bíznak a magyar bíróságokban (29 %). A
faluban élők körében az átlagnál alacsonyabb arányban vannak azok, akik
egyáltalán nem bíznak a bíróságokban, körükben inkább a mérsékelt bizalom
jellemző (46 %). Hozzátehetjük ehhez, hogy Budapesten a bíróságokkal való
közvetlen és közvetett találkozás valószínűsége nagyobb. Ezen három
tényező mellett a bizalmi index alakulására hatással van még az általános
tájékozottság mértéke (minél rendszeresebben tájékozódik valaki a sajtóból,
annál inkább hajlamos jó véleményt megfogalmazni a bíróságokról), és
gyenge összefüggés mutatható ki a politika iránti érdeklődéssel is (akiket
egyáltalán nem érdekel a politika, azok az átlagosnál magasabb arányban
mondták, hogy egyáltalán nem bíznak a magyar bíróságokban, míg akiket
csak „kicsit” érdekel a politika, azok csak egy „kicsit” bíznak a bíróságokban
is). Ugyancsak befolyásolja az intézményi bizalmat az a tény, hogy ki hogyan
értékeli saját helyzetét a rendszerváltást követően: a mintába került
személyek 49 %-a a vesztesek közé sorolja magát, 17 %-a a nyertesek közé
és 31 %-uk pedig azok közé, akiket nem érintettek a változások. A
„vesztesek” körében felülreprezentált azok aránya, akik egyáltalán nem
bíznak meg a bíróságokban (21 %), míg a „nyertesek” és azok, akiket a
változások nem érintettek, az átlagosnál magasabb arányban képviselik
azokat, akik nagyon megbíznak ebben az intézményben (20, illetve 21 %).
A bíróságok megítélésének esetében – ahogy azt a nemzetközi kutatások is
igazolták – jelentős tényező a tényleges tapasztalat. A kutatók abból a
feltételezésből indultak ki, hogy a bíróságokkal kapcsolatos általános
ismeretszint nagyon alacsony, akinek viszont közvetlen benyomásai lehetnek
az intézményről, az pernyerésének arányában elégedett. A mintába került
személyek vagy közvetlen környezetük 18 százalékának volt már az elmúlt
pár évben bírósági ügye. Akik ebbe a körbe tartoznak, azok 19 %-a nagyon
rossz, 29 %-a rossz, 43 %-a jó és 5 %-a nagyon jó tapasztalatokat szerzett a
bíróság munkájáról. Akiknek volt az elmúlt pár évben bírósági ügye, azok
felülreprezentáltak azok körében, akik egyáltalán nem bíznak a bíróságokban
(31 %, míg az átlag 18 %!). Akiknek nem volt ügyük, azok többsége bízik
bennük, bár kismértékben (29 %). Akik rossz tapasztalatokat szereztek a
bíróság munkájáról, azok egyáltalán nem is bíznak meg bennük (59 %), míg
minden harmadik jó tapasztalatot „szerző” ügyfél vallja, hogy nagyon
megbízik a bíróságokban.
A bíróságok munkájának általános megítélése szorosan összefügg az iránta
érzett bizalom fokával: akik egyáltalán nem bíznak a bíróságok munkájában,
azok a bíróság munkáját általában nagyon rossznak is tartják, míg akik
bíznak benne, azok jónak vagy nagyon jónak értékelik. Összességében a
lakosság nagyobb része (56 %-a) jónak ítéli a magyar bíróságok munkáját: 3
százalék nagyon jónak, és mindössze minden harmadik személy szerint

141
 végeznek rossz munkát. A válaszok alapján a kutatók azt is feltárták, hogy
akik szerint a jó állampolgárra jellemző, hogy engedelmeskedik a fensőbbség
utasításainak, azok jellemzően nagyon bíznak a bíróságokban (18 %), míg a
romák körében nagyon magas azok aránya, akik egyáltalán nem bíznak meg
bennük (42 %).
A bíróságok munkájával kapcsolatban érdemes még megemlíteni azt az
eredményt, miszerint a közvélemény az igazságszolgáltatási rendszer
diszfunkciójaként érzékeli, és a tekintélyt veszélyeztető jelenségnek tartja,
hogy a bírósági ítéleteket felsőbb szinten megváltoztathatják vagy hatályon
kívül helyezhetik. A megkérdezettek 30 %-a ugyanis teljesen egyetértett
azzal a kijelentéssel, hogy „Árt az igazságszolgáltatás tekintélyének, hogy az
alacsonyabb fokon hozott ítéleteket magasabb fokon sokszor
megváltoztatják.”. További 39 % pedig ’inkább egyetért’ ezzel, és csak
minden negyedik megkérdezett fejezett ki valamilyen fokú egyet nem értést
(húsz százalék ’inkább nem ért egyet’, öt százalék ’egyáltalán nem ért egyet’
ezzel a kijelentéssel, és 6 % volt a ’nem tudom’ választ adók aránya). A
kutatók szerint ez a felfogás feltehetően annak is köszönhető, hogy nem
sikerült jól kommunikálni a bírói döntéshozás természetéhez tartozó azon
sajátosságot, hogy előfordulhatnak egymásnak ellentmondó ítéletek, és hogy
jogaink védelmének fontos biztosítéka, hogy a magasabb fórumok
felülvizsgálják az alacsonyabb szintű döntéseket, illetve a koncepcionálisan
eltérő értelmezések nagy jelentőségű, a társadalom figyelmét is felkeltő,
bonyolult ügyekben fordulnak elő.
Az ismertetett eredmények tükrében a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy
az igazságszolgáltatásba vetett bizalom és a bíróságok munkájának megítélése
jelentős mértékben javítható lenne, és annak presztízsén kizárólag a meggyőző,
átlátható és nyilvános ítélkezés javíthat. Az azóta eltelt időszak egyik legfontosabb
előrelépése ebben a tekintetben az, hogy 2007. július 1-től az ítéletek egy része az
interneten hozzáférhető, így a laikusok, kutatók is könnyebben hozzáférhetnek
legalább az ítéletek bizonyos köréhez. Azt tudjuk, hogy a gyakorló jogászok
valamint a kutatók élnek is ezzel a lehetőséggel, arról azonban egyelőre nincsenek
adatok, hogy a hétköznapi emberek jogismeretét, joghoz való viszonyulását és
jogtudatát vajon befolyásolja-e bármilyen módon a nyilvánosság ezen újszerű
módja. Továbbá az a kérdés is érdemes lenne a vizsgálatra, hogy a magyar bírósági
szervezetrendszernek és igazgatásának közelmúltbeli változásai vajon hogyan
hatottak az állampolgárok bíróságokba vetett bizalmára.

142
 A jogászképzés néhány szociológiai aspektusa
(Nagy Zsolt)

A jogot vizsgálhatjuk mint össztársadalmi szintű problémát, mivel a jog a

közösségi élet viszonyait szabályozza, és tekinthetünk rá szakmai jelenségként,
hiszen a jog intézményeinek működtetése a modern jogrendszerekben
professzionális tudást igényel. A jogászképzés szociológiai aspektusait azért kell
vizsgálnunk, mivel az oktatási rendszer alapvetően határozza meg, hogy miként fog
működni a jog szakmai oldala, és hogyan tud megfelelni a vele szemben támasztott
követelményeknek. Ezek a követelményeknek három pontban összegezhetőek:
1.) Megfelelő mélységig elméleti-tudományos ismereteket kell tartalmaznia.
Ennek célja, hogy a jogot működtető szakemberek tisztában legyenek a jog
működési sajátosságaival, és az egyes jogintézmények, szabályozási modellek
értelmével, fejlődéstörténetével, és egymással való összefüggéseikkel. Ez a fajta
ismeret tudatosabbá, és ezáltal hatékonyabbá teheti a jogászi munkát.
2.) Szintén alapvető fontosságú, hogy a tárgyi tudás (jogszabályok,
felsőbírósági döntések, stb.) átadása mellett annak alkalmazásáról is szerezzen
tapasztalatot a hallgató. Ez a jogértelmezés és a jogi érvelés módszereinek
elsajátítása mellett azt a tudást jelenti, amelynek lényege azon problémák és
megoldások ismerete, melyekkel a leggyakrabban szembesülhetnek pályájuk során
(pl. tipikusan milyen igényekkel jelenik meg a „jogkereső közönség” a jogászok
előtt).
3.) Mivel a jog fontosabb emberi cselekvések befolyásolására törekszik, ezért a
jogászok vállán rendkívüli felelősség nyugszik, amikor döntenek vagy éppen
tanácsot adnak. A jogi oktatásnak az is feladata lehet tehát, hogy olyan majdani
jogászokat neveljen, akik felelősségteljesen és szakmájukat komolyan véve
tevékenykednek.
Ezek volnának azok a célok, amelyek a nyugati jogrendszerek jelenlegi
működésére tekintettel egy ideális jogászképzés körvonalait jelölik ki. A
következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen szociológiai problémákkal és
kihívásokkal kell szembenéznie a mai képzési struktúráknak, és különösen a 2)
pontban részletezett követelmény esetében milyen megoldások vezethetnek az
ideális állapot megvalósításához.
Mielőtt azonban az elemzésébe belekezdünk szükséges, hogy meghatározzuk a
vizsgálódás tárgyát.
Az oktatás mindenképpen objektivációk (a tőlünk függetlenül is létező dolgok)
megismerési folyamatának tekinthető, egy olyan megismerési folyamatnak, mely
társadalmi méretekben és társadalmilag meghatározott keretek között történik. Az
oktatás az oktatáselméletben a tanulás és tanítás egysége, a modern társadalmi
kultúra alapvető javainak aktív feldolgozása, mely magában foglalja a tanítást és a
tanulást. A tanulás a társadalmi műveltség javainak, értékeinek egyéni
„asszimilációja”, elsajátítása és magatartások célirányos alakítása; ezzel

143
kölcsönhatásban a tanítás pedig ennek a művelődési tevékenységnek a direkt és
indirekt irányítása.156
A következőkben a hasonló jogi kultúrájú jogrendszerek jogászképzését
hasonlítjuk össze. Ebbe a kultúrába, melyet „nyugati”-nak szokás nevezni, egyaránt
beletartozik az angolszász (common law), és a kontinentális (római-germán)
jogcsalád, és így ide sorolható a magyar jogrendszer is. A nyugati jogrendszerek
közös jellemzője, hogy létezik a jogi tevékenységre épülve egy ezt működtető, erre
szakosodott társadalmi réteg (jogászság). Ezért olyan jogászképzési rendszerek
vizsgálatáról lesz szó, ahol ez a képzés minden esetben kizárólag vagy részben erre
szakosodott személyi állománnyal rendelkező, erre a tevékenységre szerveződött,
meghatározott struktúrával rendelkező, állandó jellegű formális szervezet keretei
között történik, és olyan jogi tudás átadása-megszerzése zajlik, ami a jogi
gyakorlat műveléséhez elengedhetetlenül szükséges.
Szociológiai szempontból az oktatási intézmény céljaként a társadalom – jelen
esetben speciálisan a jogásztársadalom – tagjává váláshoz való feltételről, az adott
kultúra – beleértve a tevékenységhez szükséges tapasztalatokat, normákat, stb. –
elsajátításáról beszélhetünk.157 S talán ez utóbbi szociológiai felfogás vezet
közelebb a jogászképzés, nevezetesen a hazai jogászképzés lényegéhez, hiszen a
joggyakorlathoz kötöttség mindenképpen elengedhetetlen feltétele az oktatásnak
(ez ráadásul nemcsak a jogi oktatásban van így, hanem bármely gyakorlati
fontossággal bíró ismeret esetében). Noha az is igaz, hogy ez semmiképpen nem
jelentheti a gyakorlat elvárásainak feltétlen követését, azonban az annak való
megfelelés elengedhetetlen feltétele egy helyesen működő oktatási rendszernek. Ha
ez a megfelelés nincs meg, vagy csak kis mértékben létezik, akkor egyértelműen
ún. irreleváns tudásról, tudásátadásról beszélhetünk, ami némiképp leegyszerűsítve
annak alkalmazhatatlanságát jelenti. Vagyis tulajdonképpen ebben az esetben
szinte teljesen felesleges ismeretek megtanulásáról van szó. Ez persze nem
156
Az oktatáselmélet némiképpen megkülönbözteti a képzés fogalmát, ami – funkcionális
értelemben – az elsajátított ismeretek gyakorlati alkalmazása, s a szükséges tevékenységi
formák, képességek kifejlesztése. Azonban a két fogalom valójában a legszorosabb
egységben létezik, az egyik a másiktól nem elkülönülten valósul meg; ezért a két kifejezés
szinonimaként értendő. Az oktatást és a képzést a hétköznapi értelemben mindig azonos
fogalomként kezelik, azonban valójában egyazon folyamat két oldaláról beszélhetünk, s a
pedagógiában általában „az oktatási képzési tevékenység” kifejezés használatos. Nagy
Sándor: Az oktatáselmélet alapkérdései. Tankönyvkiadó, Budapest 1984. 41-60. o.
157
Az oktatási intézmények formalizáltságára (és az informális kérdések fontosságára) ld.:
Kozma Tamás: Tudásgyár? Az iskola, mint társadalmi szervezet. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1985. 69-79. o. Közgazdasági szempontból a munkamegosztásban
való elhelyezkedés lenne hangsúlyozható. Vö.: Uo. 129. p. Többek között Deborah
Schedemann markáns kijelentését lehet ehhez idézni: „mi (jogi oktatók) kötve vagyunk a
jogászi professzióhoz…” Do Best Practice in Legal Education Include an Obligation to the
Legal Profession to Integrate Theory, Skills, and Doctrine in the Law School Curriculum?
In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary ed.: Erasing Lines. Integrating Law
School Curriculum. Association of Legal Writing Directors, West 2002. 127-129. o.

144
jelentheti azt, hogy a formális elismerés birtokában (bizonyítvány, diploma, stb.)
bárki azonnal képes lehet a gyakorlat tökéletes ellátására, azonban ideális esetben
az ilyen formális elismerés feltétele a gyakorlati tevékenység végzéséhez szükséges
minimális készség és képesség.158 Tehát összefoglalásképpen elmondható, hogy a
jogi oktatás ideáltípusában olyan releváns ismeretek átadása történik, mely a
végzett, formális elismeréssel bíró személyt képessé teszi (legalább) a
hagyományos jogászi pályákon folyó munka ellátására, vagyis a professzionális
jogi kultúra ismeretének birtokában a szakmai normák betartásával a praxis
gyakorlására.
Minden valószínűség szerint aligha találnánk hazánkban olyan akár a
praxisban, akár az oktatói szférában tevékenykedő jogászt, aki ne tudná az
egyetemeken folyó képzést komoly kritikával illetni. Kritikák érhetik a képzés
szervezetét (a felsőoktatási intézményt, annak szerkezetét, az oktatói gárdát), de az
ismeretátadás struktúráját is (az öt éves egyetemi és az azt követő három éves
praktikus oktatást), a praxis és az oktatott tudás egymáshoz való viszonyát, vagy a
felsőfokú tananyag tartalmát és azok ismertetésének módszereit (az előadások és
gyakorlatok arányát, azok hatékonyságát).
E problémák közül hármat tekintünk át, azokat, amelyeket horderejük folytán a
legfontosabbnak ítélünk. Így a gyakorlati és az elméleti képzés viszonyára és
arányára, az európai egységesülésből eredő hosszabb távú hatásokra, és az ún.
integrált jogi képzés megvalósíthatóságára koncentrálunk.

1. A gyakorlati képzés kérdései

Ebben a részben elsősorban három különböző, ám mégis egymással szorosan

összefüggő kérdéskört kell érinteni: 1. a gyakorlati élet teljes áttekinthetősége,
illetve a specializált oktatás dilemmájának, 2. az alkalmazhatóság, 3. és a képzés
idejének problematikáit.
A tudományos és a gyakorlati oktatás éles kettéválasztásából fakadó probléma,
hogy a diploma után gyakorlatilag kizárt minden jogterület tényleges áttekintése,
azonban az egységes szakvizsga átfogja a teljes jogi tevékenységet; vagyis
látványos az elsajátítható és a számonkért tananyag közti hasadás. Jelenleg ugyanis

158
Az ismeretek megszerzése szempontjából különös jelentősége van az átadás
intézményes, vagy mindennapi formájának: amennyiben az információt intézményes
keretek között, formális elismerés közbeiktatásával adják át, úgy az ismeret meghatározó
lesz az egyén társadalmi szerepét, struktúrában elfoglalt helyét illetően, míg informális,
nem intézményes információszerzés során létrejött „profán” tudás esetén ilyen hatásokkal
nem lehet számolni; vagyis „a végzettség szintje fontosabb annál, amit valaki tud”. Ferge
Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1976. 25. o.

145
valakiből csak úgy válhat teljes értékű jogász (tehát csak úgy lehet bíró, ügyész,
ügyvéd, stb.), ha szakvizsgát tesz, melyet leghamarabb három évi gyakorlat után
kísérelhet meg. A szakvizsga azonban a neve ellenére nem egy-egy jogászi pálya
„szakmai” vagy gyakorlati ismereteit követeli meg, hanem minden fontosabb
jogterületről számot kell adni a vizsgázónak – egy egyetemi vizsgához hasonló
stílusban. Ez a helyzet két irányban vet fel problémát: egyrészt a vizsgarendszer
módosítását, nevezetesen a speciális vizsgák rendszerét illető kérdést, másrészt a
gyakorlati képzési struktúra, a differenciált gyakorlati oktatás területén.
A vizsgarendszer reformja és speciális vizsgák ugyan megoldhatják a
gyakorlati szakosodás problémáit, azonban a szakmai szférák közti mobilitási
esélyeket rendkívüli módon lecsökkentik, az egyes pályákat formálisan is
lezárják.159 Vagyis ekkor kizárttá válna, hogy mondjuk egy ügyészből bíró, esetleg
ügyvéd válhasson vagy fordítva. Előnyösebbnek mutatkozik, s a vizsga „reálisabb
egyenértékűségének” irányába mutat a hosszabb gyakorlati képzés, illetve azon
belül a jogalkalmazás fontosabb területein (nemcsak a tradicionális bírói, ügyészi,
ügyvédi tevékenységben, hanem rendőrség, közigazgatás, stb. szféráiban is)
végzett gyakorlati tevékenység. 160 A két rendszer (az oktatási és a számonkérési)
egymáshoz közelítésével a meglévő távolság kiküszöbölhető, és ez – a német
mintának megfelelő gyakorlati képzés és „második államvizsga” szerkezethez
hasonlóan – a jogi praxis átfogó megismertetése után, ahhoz kapcsolódó egységes
vizsgakövetelmények rendszerével biztosítható. 161 Ebben az esetben a számonkérés
anyagának szigorúan igazodnia szükséges a megismert, megismerhető gyakorlati
területek joganyagához és joggyakorlatához. A további, az egyes pályákon
speciálisnak számító tudás számonkérése előírható kiegészítő posztgraduális
képzés, vagy szakvizsga formájában, melyekkel az egyes jogászi (ügyvédi,
ügyészi, bírói, közjegyzői) állások tölthetőek be. 162 Az ilyen megoldás korántsem
egyedi (mint ahogy a jelenlegi problémák sem egyediek), s a német, illetve a
francia jogászképzési rendszer mintaértékű elemeit a hazai képzés előnyére lehet
fordítani. A német jogi képzés mobilitásbiztosító, lényegében a teljes
joggyakorlatot átláttató, a mérsékelt képzési időt igényelő jellegének, és a francia
oktatás specializálódást megkövetelő rendszerének tapasztalatai értékes információt
szolgáltathatnának. A hazai rendszer egyébként ebbe az irányba kezdett

159
Ennek politikai, társadalmi, gazdasági hatásairól, illetve a pályák közti mobilitás és a
speciális szakvizsga összefüggéseiről ld.: a Magyar Jogászegylet 1995 szeptemberében
rendezett pódiumvitáján Pohl Mairann IM szakvizsga bizottság titkára által tartott
korreferátumot. In: Jogászképzés – szakvizsgarendszer – vitafórum. Magyar Jog 1996/3.
129-144. o.
160
A differenciált gyakorlati oktatásról és annak megvalósítási formáiról ld.: Dr. László
Gábor ny. vezető jogtanácsos előadását. Uo. 138-140. o.; továbbá a praktikus képzés
szervezeti kiterjesztésének szükségességéről Uttó György legfelsőbb bírósági bíró
előadását. Uo. 137. o.
161
Vö.: Györgyi Kálmán legfőbb ügyész előadását. Uo. 135-137. o.
162
Ld.: Pohl Mairann, Bakonyi Elvira és Czifra Rudolf előadásait. Uo. 142-144. o.

146
továbbfejlődni, s a bírósági, illetve ügyészségi pályákon egy hasonló szisztéma
kialakulása figyelhető meg (pl. bíróképző, ügyészképző akadémia felállítása).
Egy további az egyetemi képzéshez és a gyakorlat kapcsolatához tapadó
probléma, hogy a különböző képzési formák társadalmi rendeltetésük teljesítéséhez
az alkalmazhatóság a kulcsfogalom, elméletileg ennek kellene az oktatás
központjává válnia. A tanulás és alkalmazás egysége biztosítja az ismeretek
hatékony rögzülését, azonban minél komplexebb tudás megszerzéséről van szó,
minél összetettebb, nagyobb az alkalmazáshoz szükséges információhalmaz, annál
később kerül az átadott tudás a praxisba. Az optimális tanulás-alkalmazás eredő
azt jelenti, hogy egyenlő arányban áll a megszerzett elméleti tudás és annak a
gyakorlatba való átültetése. Ezzel az optimummal ellentétben a különböző képzési
formáknál épp az ellenkezője tapasztalható, igaz különböző előjellel: annak a
társadalmi rétegnek az esetében, mely „rövid cikluson” keresztül részesül
intézményes oktatásban az alkalmazás „szélsőséges dominanciája” 163 érvényesül.
Elég csak a szakmunkásképzésre gondolni, ahol igen rövid (egy-két éves) oktatás
után a leendő szakmunkások már a szakmát ténylegesen gyakorolják. Ugyanakkor
a „hosszú ciklusban” részvevők helyzete ezzel ellentétes, vagyis az oktatott tudás
dominanciája van jelen. Itt pedig elég csak magára a jogi oktatásra gondolni: öt
éves elméleti ismeretátadás után készíthet a leendő jogász akár egyetlen szerződést
is. (Azaz, minél hosszabb időn keresztül vesz részt valaki az oktatásban, annál
valószínűbb, hogy nem gyakorlati ismereteket sajátít el.) Ráadásul az oktatási
intézmények azonosultak is ezzel a helyzettel és erősítik ezt a folyamatot: a
szakképzésben az alkalmazás erősebben dominál, míg a tudósképzésben
(felsőoktatásban) az elméleti ismeretanyag kizárólagossága vitathatatlan. S ez főleg
a praxis kezdetekor jelenti az egyik legnagyobb problémát, ugyanis a „rövid
ciklus” esetén az átmenet fokozatos, míg a „hosszú ciklus” helyzetében
„ugrásszerű”. Tehát a hallgató hirtelen munkaviszonyba kerül, ahol az addigiaktól
megszokott teljesen eltérő közeg veszi körül, s ez rendkívüli gátló tényező a
karriert illetően.164
Összevetve más jogászképzési technikákkal és időtartamával, a magyar
oktatás, ha nem is rendkívüli módon, ám hosszúnak tekinthető, mivel összesen
nyolc éves stúdiumról beszélhetünk, noha a felsőfokú szakasz lezártával a
diplomával rendelkezők már végezhetnek jogi munkát, mégis – néhány kivételtől
eltekintve – csak a szakvizsga letétele jogosít fel teljes értékű jogászi
tevékenységre. A relatíve hosszú képzési időtartam pedig felveti a tanulás-
alkalmazás eredő optimumának, vagyis az alkalmazhatóságnak a problémáját: a
tudományos ismeretátadás „elnyújtásával” egyre jobban eltolódik a praktikum
ismerete, következésképpen egyre kevéssé lesz fokozatos a praxisba történő
átmenet, melyet tovább erősít a gyakorlati képzés – a tanulmányi jogviszony
163
Ferge Zsuzsa i.m. 86. p.
164
Uo. 88. p.; tovább ld.: Katona Péter Zoltán: Az egyetem válságának egyes értelmezései a
modern francia szociológia-elméletben. Acta Juridica et Politica. Tomus XLLX. Fasciculus
16. Szeged, 1996.

147
hangsúlyozása helyetti – munkaviszony jellege, vagyis törésszerű az elméleti tudás
és a gyakorlat találkozása. (Ez annak ellenére reális probléma, hogy az egyes
szakirányokra vonatkozó szabályok hangsúlyozzák a jogviszony tanulmányi
jellegét. De közismert, hogy például egy ügyvédjelölt sok esetben gyakorlatilag az
őt alkalmazó ügyvédet helyettesíti, pedig még csak „tanuló”.) A probléma kezelése
kétirányúnak látszik, ám valójában csupán ugyanazon jelenség két oldaláról
beszélhetünk: már régóta követelt reformlépésként egyfelől lehetséges a
felsőoktatási stúdiumok keretei között a gyakorlati tudás ismertetése, másfelől
elképzelhető a praktikus oktatás, és a munkaviszony keretei között a formális,
elméleti jellegű ismeretek további átadása. (A gyakorlati képzésben az elméleti
jelleg sokkal kevésbé jelenik meg, és az is az adott szférához kötődik, ezért ebben a
tekintetben a jogi felsőoktatás szerepvállalása jobban csökkentené a törésszerű
változást és annak negatív következményeit.) Mindkét megoldás, illetve főképpen
ezek kombinációjának eredménye, az átmenet fokozatossá tételét jelentené, ami
kezelné a tanulás-alkalmazás eredő problémáját, ugyanakkor a tudás
mélystruktúrájának megszerzését is könnyebbé tenné. Ebben a kérdésben az utóbbi
évek reformjai utáni ausztriai jogászképzés, illetve a történelmi okok miatt a
felsőfokú elméleti ismeretátadással összefonódott angol oktatás szolgáltathat
mintát. Mindkét esetben találunk egy – az elmélet és a gyakorlat kombinációjából
álló – viszonylag rövid időintervallumot átfogó, átmeneti képzési formát a
rendkívül erős tudományos ismeretátadás, és a gyakorlati oktatás között.
(Angliában ezt a szakmai szervezetek biztosítják, Ausztriában pedig a központi
szabályozás. Az USA jogi fakultásai szintén kínálnak a kamarai felvételi
vizsgákhoz – több-kevesebb sikerrel – különféle előkészítő programokat.) 165

2. Az integrált oktatás lehetőségei

A jogi oktatás és a joggyakorlat viszonyával kapcsolatos problémák azonban

nem csupán az egyetemen utáni képzés lehetőségeivel és terjedelmével, illetve az
egyetem és a gyakorlat kapcsolatával függenek össze. Az egyetemi oktatást illetően
is két alapvető probléma felvetődik fel: „mit oktassanak?” és „hogyan tegyék ezt?”
A tárgyak tartalmát a jogászképzésben többnyire az alkalmazható, alkalmazandó
(hatályos) joganyag képezte, azonban – s ez némileg módszertani kérdés is – a
joganyag ismertetésének mikéntje és annak mélysége körül már komolyabb viták
alakultak ki. Elég csak a jogtudományban többször is megjelent álláspontra „a
hatályos törvényi rendelkezések bifláztatásáról” mint zsákutcás képzésről (Pokol

165
A megkérdezettek körülbelül egynegyede állította, hogy ezek a programok valóban
javítják esélyeiket. Commitee on Bar Admission and Lawyer Performance and Richard A.
White, AALS Research Associate: AALS Suirvey of Law Schools on Programs and
Courses Designed to Enhance Bar Examination Performance. 52. Journal of Legal
Eduation. 453, 2002. 460. o.

148
Béla),166 vagy a jogszabályok memorizálásának feleslegességéről alkotott
véleményre utalni (Róna Péter),167 utalni. Ám ennek a common law jogterületein is
megvan az esetjogi tükörképe: a dogmatikai elemzés kedvezőtlen hatása, hogy
egyes (rosszabb esetben egyetlen) esetre, és főleg a fellebbviteli bírói eljárásra
fókuszál, ezáltal a bíróság előtt fellépő, esetjogi érvelést alkalmazó ügyvéd
eljárására szűkítik a jog ismertetését, s egyúttal elhanyagolják a tényállás felderítési
módszereinek, a jogszabályok értelmezési lehetőségeinek, vagy a kreatív jogászi
gondolkodásnak a bemutatását. A heroikus jogi képviselő képét erősítik, és nem
láttatják a jogi élet olyan egyéb területeit, mint a bírói hivatás, a jogi tanácsadás, a
szerződéskészítés, a mediálás, stb.168 Mindegyik vélemény egyazon pont körül
fogalmazódott meg: a jogászképzés non plus ultrája a jogászi gondolkodásmód, és
annak joghallgatók számára történő minél teljesebb átadása. (Minthogy a szabályok
puszta ismerete a tudásnak csupán a felszíne, s így a mélystrukturális részei ritkán,
csak kivételes esetben, csak keveseknek nyílik meg.)
De vajon mit jelent az oktatandó jogászi gondolkodásmód? A kérdésre a válasz
természetesen függ a jogi gondolkodás történetében bekövetkezett változásoktól,
korszakoktól, s így éppen beszélhetnénk természetjogi, pozitivista, vagy akár
posztmodern gondolkodásról, de a jogászi gondolkodás az oktatásban nem
feltétlenül a jogelméletekhez köthető, noha az is kétségtelen, hogy az éppen
„uralkodó” elméleti nézet, nézetrendszer tükrözheti az adott kor
jogásztársadalmának szemléletét.169 Az eredeti kérdés megválaszolása napjainkban
feltehetően a két szélső, ismert álláspont között található; az egyik a langdelli (a
Harvard egykori dékánja általi) meghatározás, miszerint a jog tudomány, és a
könyvtár jelenti laboratóriumát, a másik Holmes sokat idézett kijelentése, vagyis
„a jog semmiképpen sem logika, csak tapasztalat”.170
Ha a jogi gondolkodásmódot definiálni akarjuk, akkor – nem részletezve a
különböző elméleti fejtegetéseket – a két szélsőséges álláspont közötti elveket
összegezve elmondható, hogy a jog nemcsak a tudatban van jelen, hanem egyben
tevékenység is, s ezzel a kijelentéssel egyben elhalványulhat a gyakorlati
szakemberek és a teoretikusok közti megkülönböztetés is. A megfelelő színvonalú
szakmai munkavégzéshez szükséges látni a társadalomnak a joghoz való viszonyát,
a jog társadalomban való működését. Így fontos lenne a jogászképzésben a szűken

166
Pokol Béla: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001. 75. o.
167
Róna Péter: Jogászképzés: technika versus kultúra. In: Takács Péter (szerk.): A
jogászképzés múltja, jelene és jövője. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003.
375-378. o.
168
Leonard L. Riskin and James E. Westbrook: Integrating Dispute Resolution into
Standard First-Year Courses: The Missouri Plan. 39. Journal of Legal Education, 509,
1989.
169
A jogászi gondolkodás korszakait illetően ld.: Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Vince
Kiadó, Budapest, 2002. 20-28. o.
170
John C. Kleefeld: Rethinking „Like a Lawyer”: An Incrementalist’s Proposal for First-
Year Curriculum Reform. 53. Journal of Legal Education. 254, 2003. 254. o.

149
vett szakmai ismeretek mellett jog valódi működésének feltárására is figyelmet
fordítani.
Ez a megállapítás ahhoz a kérdéshez/kérdésekhez vezet el, hogy a két szféra (ti.
az oktatói-tudományos és a praxis jogásztársadalma) között milyen egyetemi
oktatási struktúra segítségével valósulhat meg a legkedvezőbb, leginkább
gyümölcsöző viszony. Vagyis a jogászi gondolkodásmódot hogyan lehetne átadni,
vagy a legeredményesebben átadni.
A sokféle, már eddigiekben is többé-kevésbé megvalósított, vagy csupán
tervekben szereplő oktatási struktúra és módszer ismertetése meghaladná e fejezet
kereteit, így ehelyett célravezetőbb néhány különösen jelentős, reményekkel
kecsegtető megvalósult, vagy még nem realizálódott megoldás felvázolása. A már
meglévő rendszerek tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy bizonyos
mértékű integráció, a tantárgyi felosztás határainak átjárhatóbbá tétele kétségtelen
előnyökkel jár. (Ezt talán úgy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy
nem a mai formában külön létező tárgyak tanítása történne, hanem sokkal inkább
egy probléma, egy ügy, egy eset körbejárásával több tárgyhoz tartozó kérdést
érintenének az oktatás során.) Ez két úton történhet: egyrészt beszélhetünk az
elméleti tárgyak közötti, másrészt az elmélet és a gyakorlat közti határok
feloldásáról.
Az elméleti tudás esetében az egyik legjelentősebb probléma, hogy nincs, vagy
alig található szisztematikus kísérlet az etikai, filozófiai, és a tételes jogi ismeretek,
illetve azok alkalmazásának azonos tárgyakban történő integrációjára. Ez
megvalósulhat a különböző diszciplínák vagy egyes részek közti átjárással, illetve
azonos stúdiumokba történő tömörítésével.171
A jogászképzés alapjainak letételekor érdemes a legteljesebb integrációt
megvalósítani, olyan kategóriákat tartalmazó tárgyakat kialakítani, amelyek
átfogják a jogrendszert: 1. jogfilozófiát és jogelméletet; 2. a jogrendszer, és a
jogásztársadalom fejlődését és történetét; 3. jogi praktikumot. Példaként említhető
mondjuk egy „a jog fogalmának és gyakorlatának” nevezhető tárgy. Az első
kategória hatékony lehetőséget teremt a jogtudomány természetének a
legkiemelkedőbb gondolkodók elméletein keresztüli megismerésére, s ezáltal a
logikus és kritikus gondolkodás, valamint a joggyakorlat lényegét jelentő érvelési
képesség is kialakítható. Az első kategória keretei között tárgyalható a
jogpozitivizmus és a természetjog koncepciója, s ezek gyakorlati vonatkozásai
(melyek az ún. „nehéz esetek” megoldásakor válnak szembetűnővé). A második
kategória – a professzionális történeti fejlődés áttekintésének – jelentősége a
professzió és a jogi gondolkodás szoros összefüggésében rejlik. A harmadik
elemben integrálódnak a dogmatikai, doktrinális elvek és azok gyakorlati
megvalósulásai, más szavakkal: a gyakorlat nem csupán „technikai” tudást
171
Ld.: David T. Link: The Pervasive Method of Teaching Legal Ethics. 39. Journal of
Legal Educaion. 485, 1989. Az ún. „pervasive method” jelenti a különböző diszciplínák
azonos tárgyakba történő integrálását, mire példát szolgáltatnak a jog és praxis, vagy a jog
és gazdaság című tárgyak.

150
feltételez, hanem problémákat és ellentétes érdekeket kell feltárni, elemezni és
kezelni.
Az élesen, mintegy „silószerűen” elhatárolt tárgyak nemcsak, hogy nem
láttatják a különböző jogágak közti, vagy jogágakon belüli összefüggéseket, hanem
azt a benyomást is kelthetik, hogy azok nem léteznek, pedig a praxisban a jogi
kérdések sokkal nagyobb valószínűséggel jelennek meg együttesen. Az esetek
megkövetelik, hogy több jogágat, s szinte kizárólag minden esetben az anyagi- és
az eljárásjogot együtt alkalmazza a jogász. A tradicionális, úgynevezett
gyűjteményes oktatás (ti. amikor külön tárgyak szerint elhatárolva tanítják az adott
tudományt) előnyeinek megtartásával, és lehetőségeinek figyelembevételével
bizonyos mértékű integráció kiküszöbölhetné a problémák egy részét,
megvalósításának módja pedig nem igényel sem speciális tanrendet, sem új
diszciplínák megjelenítését, csupán a hagyományos szerkezet némi átrendezése
válhat szükségessé.
A teória és a gyakorlat éles különválasztása történeti szempontból
visszavezethető az ókori közel-keletre, ami mint „magasabb” és „alacsonyabb”
szintű tudás szoros korrelációban volt a társadalmi státusszal. A tudásformák közti
éles megkülönbözetést az ókori görögök örökítették tovább, akik a tudomány
tisztaságának beszennyezését megakadályozandó a gyakorlati tudás megismerését
a kereskedő és kézműves rétegekre korlátozták, s ezzel másfél évezredre
meghatározták az ismeretátadási formát, 172 mígnem a középkori universitas keretei
között ismét létrejött a kettő közti kapcsolat, ám a szétválasztás történelmi hatása
máig érezhető. A jogi oktatásban az elmélet-gyakorlat integrálásának vizsgálatakor
talán abból az egyszerű tényből indulhatunk ki, hogy mind a gyakorlati, mind a
tudományos ismeretek átadása ugyanazt a célt szolgálja: a jog saját közegébe
kerülését. A jogászi tevékenység nem vákuumban létezik, hanem annak a jogi
kultúra, illetve maga a társadalom a környezete, s minden jogi aktus, a jogi nyelv,
stb. megértése elképzelhetetlen a jogi kultúrára történő szocializáció nélkül. 173
Márpedig a jogi kultúra, a joggal kapcsolatos szemlélet nem látható át a
mindennapi esetek ismertetésének mellőzésével, hiszen a mindennapi esetek
konkrétan jelennek meg, és konkrétan láthatóak, érzékelhetőek is. Ugyanakkor nem
érthető meg a kultúrát átható, és az esetek megoldásait vezérlő elvek nélkül sem:
„az általános jogi szabályok, elvek működő hipotézisek, melyeket oly módon
szükséges állandóan tesztelni, hogy egyértelművé váljanak a konkrét szituációkban
való alkalmazás során”.174 Ez pedig nemcsak az elmélet-gyakorlat, hanem a tárgyak

172
John Dewey: Logic: The Theory of Inquiry. Holt, Reinhart and Winston, New York,
1938. 74. o.
173
Amy E. Sloan: Erasing Lines: Integrating the Law School Curriculum. In: Pamela
Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary ed. i.m. 3-11. 6. p.; Christopher Rideout and Jill
J. Ramsfeld: Legal Writing: A Revised View. 69. Washington Law Review. 35. 1994. 56-
62. p.; általánosságban pedig James Boyd White: The Legal Imagination. The University of
Chicago Press. Chicago. London. 1973.
174
John Dewey: Logical Method and Law. 10. Cornell Law Quarterly. 17, 1924. 26. o.

151
közötti integráció szükségességére is rámutathat; vagyis inkább az elméletek, a
gyakorlat és a dogmák, doktrínák integrációjáról lehetne beszélni. Az egyes
konkrét esetekkel való szembekerülés során a jogi doktrínák vezérelvként
szolgálhatnának, a teória pedig biztosítja az értékelési és kritikai képességet.
Az egységbe rendezés módszerei sokrétűek lehetnek, azonban három típusát
érdemes említeni: 1. a kurzuson belüli, 2. koordinált kurzusok közti és 3. egymást
követő, strukturált kurzusok során történő integráció; minden esetben a kulcs: a
koordináció. A jogi oktatásban ezek közül a harmadik típus terjedt el általánosan,
míg az első marginálisan, és a második is meglehetősen korlátozottan jelenik meg.
A koordinálás megvalósulhat a különféle tárgyak, és az azokhoz kapcsolható
gyakorlat párhuzamos elrendezésével, vagyis egy anyagi, illetve eljárási jogi
tárgyhoz mindig kapcsolható egy másik praktikum. Figyelemmel arra, hogy
egyfajta egységbe rendezés napjaink képzésében is megtalálható, bármely
megoldásra is tekintünk, egy átgondolt integráció törésmentes átmenetet biztosíthat
az akadémiai tudástól a professzionális, szakmai ismeretekbe. Hogy valójában mit
is jelent az integráció, milyen hatással járhat a jogászképzésben azt a jogi realista
Karl Llewellyntől vett idézet illusztrálja a legmegfelelőbben: „Tény, hogy a
jogszabályok magukban nem jelentenek semmit, csupán verbális formulákat. (…)
Ellenben a szabályokat társadalmi kontextusban, az emberek cselekedeteinek
kontextusában értelmezni, esetleg annak fényében látni, hogy milyen különbségek
találhatók a szabályok és azok cselekedetei között, akikre azok vonatkoznak – így
már a hallgatók számára a szabályok testet öltenek.” 175
Mindehhez még hozzátehetjük azt, hogy a jogászi segítséget igénybe vevő
emberek nem a jogi elvekre, jogszabályokra, de még csak nem is a joggyakorlatra
kíváncsiak, hanem elsősorban problémáik vannak, melyek megoldását a
jogászoktól várják. Ebből az következik, hogy a magas színvonalú
munkavégzéshez az is szükséges, hogy egy jogász legalább egy életviszonyt (és
nem csak annak jogi szabályozását) ismerje. (pl. nem lehet valaki jó munkajogász
akkor, ha nem tudja, hogyan „mennek a dolgok” egy munkahelyen, vagy gazdasági
jogász, ha nem tudja, mi áll egy-egy gazdasági tranzakció hátterében). Ezen többlet
szakmai tudás megszerzésére adnak esélyt a jogi egyetem utáni posztgraduális
továbbtanulási lehetőségek, és az egyetem végzésével egyidőben zajló párhuzamos
képzések.

175
Karl N. Llewellyn: On What is Wrong with So-Called Legal Education. 35 Colum. L.
Rev., 669. o. Llewellyn álláspontját annak kapcsán fejtette ki, hogy kiderült, a hallgatók
anélkül hallgattak végig az egyszerűsített számlákról szóló kurzust és vizsgáznak belőle,
hogy egyetlen ilyen számlát láttak volna; vagyis a kurzuson ismertetett szabályok „üresek”
maradtak számukra.

152
3. Az európai egységesülés kihívásai

Az Európai Unió jogfejlődésében egyre erőteljesebb szerepet játszó

jogharmonizációnak nemcsak az európai jogásztársadalomra, hanem a kontinens
jogi oktatására is erőteljes hatása van, amely hatás a jövőben feltehetően tovább
erősödik. A Tanács irányelvei például egyre könnyebbé tették a különféle
diplomák kölcsönös elismerését, és – a személyek és szolgáltatások szabad
mozgását gátló akadályok eltörlését elősegítendő – az ügyvédi hivatás határokon
átívelő gyakorlását.176 Az európai jogászképzésben fokozatos egymáshoz közeledés
figyelhető meg, s ez alól a hazai oktatás sem vonhatja ki magát. A közeledés
folyamata jelenleg öt intézményesült formában történik. 1. Grotius program: a
program inkább a gyakorlathoz köthető, mint az oktatáshoz, azonban az az egész
európai jogásztársadalomra, így a képzésre is hatással van. A program keretében a
különböző jogi szférák (bírák, ügyészek, oktatók) hosszabb távon egymás
gyakorlatának kölcsönös, tanulmányozását végzik, ezzel az államok közötti
csereprogramszerű együttműködéssel elősegítve egymás jogrendszereinek
átláthatóságát. 2. Cicero-projekt: a Jogi Karok Európai Szövetsége által életre
hívott terv, melynek keretén belül az érintett szervezetekkel, oktatókkal
együttműködésben folyamatos tanácskozás, és reformjavaslatok kerülnek
kidolgozásra a következő főbb témákban: az aktuális tantervek analizálása; új
tantervek, európai modulok kidolgozása; a jogi pályákhoz tartozó minősítések
elismerése; a különböző jogi oktatási módszerek tanulmányozása. 3. Egyetemek
közti hallgatói-oktatói mobilitást biztosító programok, melyek lehetővé teszik egy
meghatározott időtartamra egy eltérő jogrendszer tanulmányozását. 4. Egyetemek
közti nemzetközi kooperációra irányuló megállapodások: a rendszerint két jogi
felsőoktatási intézmény kollaborációjának célja az európai jogi oktatás egymáshoz
közelítése; az együttműködés eredményeképpen a joghallgatók megismerik
mindkét jogrendszert és ismereteik alapján mindkét rendszer által elfogadott
diplomát kapnak. 5. A több jogrendszert átfogó, párhuzamos képzések beindítása,
mint a német és holland jogi kultúra együttes ismertetését végző Hanse Jogi Kara,
és a Maastrichti Egyetem Jogi Karának még ambiciózusabb Európai Jogi
Tanulmányok oktatási programja, ahol a holland jog egy éves tanulmányozása után
a stúdium keretében a korábbi tizenöt tagállam jogának általános elvei ismerhetőek
meg, felkészítve a hallgatókat a multinacionális és több jogi kultúrán alapuló
jogalkalmazás problémáira. Ennél markánsabb, a transzszisztémás
(jogrendszereken átívelő) képzés irányába mutató elképzelések is megjelentek,
melynek mintáját a kanadai McGill egyetem programja nyújtaná. (Itt közös elvek
alapján oktatják a common law-t és a kontinentális joghoz tartozó quebeci-francia
jogot, ráadásul mindezt négy év alatt sajátíthatják el a hallgatók.) S valóban, a
176
Ezt támasztja alá Európai Tanács néhány irányelvének trendje: 77/249/EGK (1977.
március 22.); 89/48/EGK (1988. december 21.); 98/5/EK (1998. február 16.).

153
társadalmi, jogásztársadalmi, jogi, és oktatási szituáció némiképp hasonló a
kanadai problémákhoz, azonban annál sokkal komplexebb formát ölt, vagyis a jog
terén sokkal átgondoltabb, fokozatosabb reformok realizálódhatnak, mégis
gyümölcsöző lehet a quebeci tapasztalatok áttekintése és hasznosítása. 177
A folyamatokra való felkészülés szükségessé teszi a belső, hazai reformokat,
melyek figyelemmel az EU jogi oktatásához való konformitásra, többrétűek
lehetnek. 1. Az egyetemek szerepének növelése, másképpen a keretek tágításával, a
jogi felsőoktatási intézményeknek megfelelő szabadságot kell adni ahhoz, hogy –
hagyományaikat tekintetbe véve, ahhoz igazodva – saját képzési arculattal
rendelkezzenek, illetve bizonyos területekre specializálódhassanak, így a
különböző jogtudományi ágakban nemzetközi szinten is nagyobb presztízzsel
bírhatnak, ami a transznacionális (államokon átívelő) képzésben rendkívüli előnyt
biztosíthat. 2. A különböző jogi pályákra való speciális felkészítés lehetőségének
megteremtése, vagyis olyan oktatási szerkezet kialakítása, ami lehetővé teszi az
egyes pályákhoz tartozó speciálisabb ismeretek elsajátítását. (Például a német
tradicionális képzést is sokszor éri az a kritika,hogy túlságosan „bíró-centrikus”,
holott a végzett jogászoknak csupán 10%-a folytatja pályáját bíróként, és 70%-
ukból ügyvéd lesz. A speciális felkészítéssel azonban anélkül, hogy megtörne a
tradíció, kiküszöbölhetővé válna annak problémás oldala.) 3. A praktikus és az
elméleti képzés összességét tekintve az oktatási idő csökkentése könnyebbé tenné
egyfelől más jogrendszerek megismerését, másfelől akár elméleti, akár gyakorlati
speciálisabb ismeretek megszerzését.
Az európai tendenciákat, különösen a gazdasági és ezzel párhuzamos jogi
kapcsolatokat, illetve a jogharmonizációs törekvéseket figyelembe véve azt
mondhatjuk, hogy a kontinentális jog fokozatosan veszít nemzeti jellegéből, egyre
inkább multikulturális vonásokat vesz fel, minek következtében az európai
jogásztársadalom más jogrendszerek iránti érzékenysége elengedhetetlen lesz, s ez
a képesség és készség szinte kizárólagosan az oktatáson keresztül sajátítható el,
vagyis ebben a tekintetben a képzési szerkezetnek kiemelkedő jelentősége van.
Ami a hazai és az európai jogászképzés jövőjét illeti, semmiképpen sem a teljes
egységesítés, azonossá tétel a cél, sokkal inkább a képzési rendszerek
harmonizációja, egymással tartalmi és formai szempontból összeegyeztethetővé
tétele, megtartva a kulturális identitást, értékeket, mégis elősegítve a határokon
átívelő professzionális mobilitást. S, hogy ezt a hazai jogi oktatás elősegítse, egyre

177
A montreali McGill egyetem jogi karán a 1999-től az egyetemen kizárólag
összehasonlító kettős jogrendszerű oktatás folyik. Napjainkban az oktatás két jogrendszert
integrált, s ahol lehetséges, az egyes stúdiumokban a különféle jogrendszerek amalgámja
található; strukturálisan pedig már nem lehetséges csak az angolszász, vagy csak a civil jogi
tanulmányokat abszolválni, hanem kizárólag az egységes programban való részvétel vált
lehetővé. Az oktatás elsősorban esetjogi jellegű, s közös doktrínák ismertetésén alapul. (Az
egységesített tananyagok csak a magánjog területén érvényesülnek, de a tárgyak
elkülönítése kizárólag a gyökeresen eltérő jogi megoldások esetén maradt meg, mint
például a civil jogi tulajdon/common law tulajdonjog).

154
inkább az uniós értékek hordozójává kell válnia, ami nem jelenti sem az egyedi,
sem az európai tradíciókkal való szakítást, csupán azoknak a gazdasági, társadalmi
elvárásoknak való megfelelést, ugyanis: „… mivel a társadalom konfliktuskezelő
és megoldó szaktudást, szemléletet vár a joggyakorlattól, a jogtudományi kutatás és
oktatás ilyen irányban mozdult el a nyugati országokban”(Róna Péter). 178

178
Róna Péter i.m. 376. p.

155
 A globalizáció és a jog
(Nagy Zsolt)

„Globalizáció”, „globális gazdaság”, „globális jog” mind olyan kifejezések,

melyek a közelmúlt, illetve napjaink társadalmi, ökonómiai, illetve jogi
diskurzusaiban időről időre felbukkannak, s egyre többször azok magvát képezik:
egyes nézetek szerint kezelendő problémával állunk szemben, más álláspontok
csupán egy szükségszerűen bekövetkező jelenségről beszélnek, megint mások
megpróbálnak a folyamatok erősítésén fáradozni. A fenti kifejezések olyan
társadalmi mechanizmusokat jelölnek, melyek egymással szoros összefüggésben
állnak, nem lehet egyiket a másik nélkül megérteni, s az élet szinte minden
területére jelentős, vagy kevésbé jelentős hatásaik kimutathatóak. Ebben a
fejezetben – mint ahogy a globális kérdésekkel foglalkozó munkák általában – a
jelenségnek csupán egyik szegmensét fogjuk mélyebben megvizsgálni: a
jogásztársadalom témakörét, mindenek előtt a világ különböző jogrendszereiben,
jogcsaládjaiban, jogi kultúráiban működő jogásztársadalmak felépítésének formáit,
és a társadalom és a jog globalizálódásának a jogászságra gyakorolt hatását.
Először a globalizáció legfontosabb jelenségeire térünk ki, majd a folyamat jogi
vonatkozásait vázoljuk, és innen jutunk el a jogásztársadalmat érintő
változásokhoz, illetve az ezzel járó problémákhoz. A fejezet végén két példát
tekintünk át, amelyek a globalizációnak a jogászság hagyományos társadalmi
helyzetét érintő kihívásait mutatja be.

1. A „globalizáció” társadalmi kérdései

Az alcímben szereplő szó, „globalizáció”, idézőjeles használata egyáltalán nem

a véletlen műve, ugyanis egy olyan kifejezést használunk, ami egyfelől rendkívül
általános, s mint ilyen, persze sok mindent takar, de éppen hétköznapi
használatából fakadóan semmitmondónak is tekinthető. Másfelől napjaink és a
közelmúlt társadalmi folyamatait elemző, e kifejezéssel aposztrofált tudományos
munkák is oly sokféleséget mutatnak, hogy a szóhasználat – akár a
társadalomelméleti, akár a szociológiai, gazdasági, etc. vitákra gondolunk – már a
tudomány szintjén sem jelölhet pontos, egyértelműen definiálható tartalmat. Mégis
– talán „jobb híján” – ezt használjuk, noha más, a jelenség okozóját megfelelőbben
meghatározó kifejezést is lehetne találni, ám egy nagyon fontos ok mégis az
idézőjeles szó mellett van: a jogásztársadalomban bekövetkezett, bekövetkező
változásokat már így előrebocsátva úgy lehetne összefoglalni, hogy a jogászság
kölcsönös, a nemzetállami határokat, sőt kontinenseket is átlépő egymástól való
függősége. S a globalizáció kifejezés jelentésének – akár a hétköznapi, akár a

156
társadalomtudományi használatát nézzük – ez az egyik, ha nem a legfontosabb
összetevője.
Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy ez csupán tényleg az egyik
összetevő, s emellett más, számos korántsem kevésbé fontos dimenziója is
megfogalmazható. Továbbá maga a szóhasználat által takart társadalmi jelenség
léte, létezése is kérdéses, s ezt a kérdést igen találóan fogalmazza meg Anthony
Giddens, mikor Wulfstan yorki érsek 1014-ben celebrált miséjének egy részeltét
idézi: „A világ rohan, és végéhez közeledik”. 179 S való igaz, a középkor adott
idejében megfogalmazott gondolatok éppúgy egy új kor kezdetét vetíthették volna
előre (ilyen új korszakról napjaink távlatából visszagondolva természetesen szó
sem lehetett), mint ahogy saját korunk társadalomtudományi, vagy publicisztikai
irodalmában is egy ilyesfajta változás jelenik meg. Mégis, a felvetett kérdésre talán
éppen az egyik legnyilvánvalóbb és leginkább prózai válasz abban a történetben
található, melyet a fent idézett szerző tanulmányában leírt:
„Egyik barátom a falusi életet tanulmányozza Közép-Afrikában. Néhány
évvel ezelőtt, kutatásai megkezdésekor, első ízben keresett fel egy távoli
területet. Megérkezése napján meghívást kapott egy helyi családhoz azzal,
hogy töltsön el ott egy kellemes estét. Azt várta, hogy megismerkedik az
elszigetelt közösség hagyományos szabadidős szokásaival. Helyette a fő
esemény az Elemi ösztön című film megtekintése volt, videofelvételről.
Abban az időben a filmet még a mozikban sem játszották.”180
Természetesen ez önmagában semmiféle komolyabb társadalmi hatást nem
indukál, azonban rámutat a globális világ egyik aspektusára: nevezetesen a
kultúrára, illetve annak globalizálódására. S hogy a globális kultúra nemcsak
bizonyos termékek elterjedésében mutatkozik meg, azt bizonyítja Zygmunt
Bauman egy szemelvénye, ami egy nemzetközi cég alkalmazottjának életvitelét
mutatja be:
„Szingapúrból Hongkongba (…) Prágába, etc. Ugyanabban a Hilton
Szállóban lakik. (…) Ugyanolyan típusú faxot, telefonokat és
számítógépeket használ, ugyanazokat a filmeket nézi, és ugyanolyan
problémákat beszél meg ugyanolyan típusú emberekkel.” 181
Persze az egyébként figyelemreméltó és szembetűnő jelenség mellett
természetesen sok más hasonló kérdéskört is lehet feszegetni: a legtipikusabbak a
gazdaság, piac, pénzpiac, de ide sorolható a hagyomány, a család, házasság,
politika, állam, demokrácia, etc.182 De talán a mindenki számára leginkább
nyilvánvaló probléma, illetve az egyik legnagyobb hatást gyakorló kérdés a
gazdasági változás, illetve az ehhez köthető piaci, pénzpiaci kapcsolatok
átalakulása. 1. Anélkül, hogy közgazdasági fejtegetésekbe kezdenénk, annyi

179
Anthony Giddens: Elszabadult világ. Hogyan alakítja át életünket a globalizáció.
Perfekt Kiadó. Budapest. 2000. 11. o.
180
Uo. 17. o.
181
Zygmunt Bauman: Globalizáció. A társadalmi következmények. (ford. Fábián György)
Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2002. 140-141. o.
182
Vö.: Anthony Giddens i.m. 61-75. o.

157
mindenképpen leszögezhető, hogy a pénz, mint látható, érzékelhető eszköz
„transzcendentális” jelleget öltött: „a mennyekbe ment”: a tényleges pénzeszközből
értékpapír, az értékpapírból elektronikus úton kezelhető fizetőeszköz, majd a
komputer által kezelt információ vált, s végül megjelent az e-cash, mely már csak
könyvelési tétel, és a számítógép önállóan kezeli az üzletmenetet. S az új „pénzzel”
kötött üzletek már olyan sebességgel történnek, hogy esetleg csak a folyamatok
elejét és végét lehet nyomon követni, de a közbenső transzformációk
követhetetlenek vagy láthatatlanok maradnak. 2. A pénzpiachoz szorosan
kapcsolódóan a gazdaság terén is – elsősorban a meglévő jogi keretek adta
lehetőségek kihasználásával – új jelenségeket lehet megfigyelni: legyen az akár
teljesen a szabad piac, akár az állam általi beavatkozó gazdaság modellje - a
nemzetgazdasági keretek között zajló mechanizmusok feletti szintek megjelenése, s
ezeknek a szinteknek, illetve a hagyományos nemzetállami keretek gazdasága és
állami szervezete közti feszültségek generálódása. Például a nemzetállamok
gazdasági szerepének csökkenésével párhuzamosan a határokon átívelő gazdasági
szervezetek az államok számára lényegében „patthelyzetet” teremthetnek, hiszen a
vállalatok által követelt adózási feltételek költségvetési kiesést okoznak, ám éppen
az ilyen hiány elkerülése végett, ha a feltételek nem teljesülnek a nagyvállalatok
távozása ugyanazt (vagy még jelentősebb) bevételkiesést eredményez. Ezekre a
kérdésekre még adekvát választ nem sikerült találni, hiszen a keynesiánizmus
elsősorban nemzetállami keretek közti gazdaságra vonatkozott, s az elmélet a
transznacionális formákra egyelőre alkalmazhatatlan. 3. S még mindig a
kereskedelemnél maradva a technikai fejlődés és ezzel összefüggésben a
kommunikáció felgyorsulása is óriási hatást váltott ki: manapság bármikor,
bárkivel, bárhol könnyedén érintkezésbe léphetünk; mindez a korábbi kereskedelmi
folyamatokra nem volt jellemző. 4. Noha az mindenképpen hangsúlyozható, hogy a
kommunikációs technika és általában a technológia ugrásszerű fejlődése
bármennyire is fontosnak tűnik, semmiképpen sem okozója sem a nemzetközi
termelésnek, sem a transznacionális cégek létrejöttének (ezek a tényezők korábban
is léteztek); a technika inkább csak – bár nem az egyetlen, és nem is biztos, hogy
szükségképpeni – előfeltétele e jelenségeknek. 183 5. Szintén technikai feltételekhez
köthetően a mozdulatlanság, a stagnálás eszményét átvette a mozgás elve, mára a
társadalom tagjai, és azok produktumai folyamatos mozgásban vannak és a
földrajzi határok, illetve elhelyezkedés jelentősége fokozatosan
184
megkérdőjeleződik. 6. Kialakult az az általános – korábban kisebb
jelentőségűnek vagy akár bizonyos régiókban nem létezőnek mondható – nézet,
miszerint az egész emberiséget, annak tevékenységét pusztán gazdasági mutatók
alapján lehet és kell megítélni, s valójában az emberi társadalom, illetve
társadalmak fejlődése egyetlen (üdvözíthető és üdvözlendő) verseny. Pedig sok
esetben meglehetősen nehéz a „kedvező ítélet” elérése, hiszen a gazdasági
183
Robert Went: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. (ford. Pálvölgyi
Balázs és Rövid Márton László) Perfekt Kiadó, Budapest, 2002. 102-103. o.
184
Zygmunt Bauman i.m. 122-123. o.

158
erőforrások koncentrációja és a piaci liberalizáció, dereguláció úgy tűnik
irányíthatatlan folyamatokat idézett elő. 7. S a gazdasági javak előállítását nézve új
jelenségnek lehetünk tanúi a posztindusztriális világban: a korábban materiális
javak előállítására létrejött koncentrációk, nevezetesen a városok, területén már
nem folyik tényleges termékek létrehozatala, csupán szimbolikus javak
termelésével találkozhatunk, ami egyfajta szimbolikus világot teremt. 8. S még
egyszer visszatérve a nemzeti keretek között folyó gazdasági tevékenységre és
egyéb társadalmi mozgásokra: feltehetően a hatalom átcsoportosításának is tanúi
lehetünk, mivel egyfelől megjelennek a nemzetek feletti organizációk,
kommunikációs rendszerek, etc., melyek kívül maradnak a nemzeti kormányok
ellenőrzési mechanizmusain, mely ellenőrzésre ezeknek egyébként sem lenne meg
a megfelelő erőforrásuk, és megnő a nemzetközi, globális megállapodások és
intézmények (melyek maguk is nemzetek felettiek) szerepe, ami szintén a
nemzetek feletti hatalom erősödéséhez vezet. Mindkét – egyébként párhuzamosan
alakuló – trend természetszerűleg a nemzeti hatalom csökkenését eredményezi, 185
vagyis „a nemzetállam, úgy tűnik erodálódik (…és) a pusztító erők
transznacionálisak”.186 Természetesen nem beszélhetünk egy minden
megváltoztató, a korábbi viszonyokkal gyökeresen szakító folyamatról, de az sem
igaz, hogy csupán üres frázisról lenne szó; a két véglet között azonban kimondható,
hogy korunk társadalmát jelentős mértékben formáló, átformáló gazdasági, jogi
változások mennek, mentek végbe, melyeket a következőkben foglalhatunk össze:
a nemzeti piacokat fokozatosan globális, nemzetközi piacok váltják fel; a
nemzetközi vállalatok súlya, ereje folyamatosan növekszik; a nemzetállamok
szerepe beszűkült, a nemzetközi szabályozó szervezetek pedig sok esetben
elégtelenek a problémák kezelésére; a monetarista és neoklasszikus gazdasági
paradigmák általánosan elfogadottá váltak. 187 9. Továbbá jelentős fordulat
következett be a tradicionális család- és házasságmodell terén, anélkül, hogy ez a
folyamat a társadalom tagjai számára egyáltalán észrevehetővé vált volna, hiszen
az átmenet fokozatos és úgymond „bársonyos” volt, mellőzött mindenféle látható
„erőszakot”, illetve markáns váltást; ezen társadalmi intézmény esetében az
említett fordulat lényege a család és a házasság gazdasági szerepének
elhalványulása folytán bekövetkezett értékrendváltozás.188 További kérdésekként a
következők sorolhatóak még ide: az összpopuláció növekedése és az életszínvonal
emelésére irányuló törekvések közötti feszültség, a környezeti problémák globális

185
Az első folyamatra példának hozható az összes transznacionális pénzügyi szervezet,
bank vagy egyéb kereskedelmi, illetve ipari vállalat, az utóbbira pedig az jól ismert már
meglévő nemzetközi szervezetek (ENSZ, UNESCO), melyek befolyásolási spektruma
bővülhet vagy az éppen még mindig alakuló Európai Unió, mely éppen létrejöttével
bizonyítja a hatalmi átsruktúrálódást.
186
G. H. von Wrihtot idézi Zygmunt Bauman i.m. 2002. Az államok erőforrásainak
elégtelenségére pedig ld. uo. 104-105. o.
187
Robert Went i.m. 28-31. o.
188
Vö.: Anthony Giddens i.m. 61-75. o.

159
jellege és kezelésének globális módja, a szegényebb és gazdagabb országok
közötti, illetve az országokon belüli elsősorban etnikai (de ide sorolhatóak a
vallási, pozícióból adódó, etc.) jellegű konfliktusok számának és jelentőségének
megnövekedése. E kérdések megoldása egyre égetőbbé válik, és feltehetően
tudatos – elsősorban oktatási és politikai – tervezést igényel.

2. A globalizáció jogi kérdései

A globalizációnak, mint folyamatnak nemcsak technológiai, társadalmi, gazdasági

következményei (egyúttal okai) vannak, hanem a szellemi életre is rendkívüli
hatással van. A jog, illetve a jogászság szempontjából ilyennek tekinthető bizonyos
jogágak átalakulása, és új jogágak, jogi formulák, megjelenése, továbbá az ezekhez
köthető elméletek sok esetben tömeges megjelenése. Csak példaként említve: az
egyik ilyen elmélet az információs technológia fejlődését, s annak a jogi oktatásra
gyakorolt hatását az ipari forradalom indukálta változásokhoz hasonlítja; ugyan az
ipari társadalom megjelenésével a jogászképzés még sokáig az agrárelvek szerint
folyt, ám az átalakulás elkerülhetetlenül meghozta az új tárgyakat tartalmazó
struktúrát (munkajog, társasági jog, etc.), továbbá átformálta a hagyományos
tárgyak tananyagát. (William B. T. Mock) 189 A hipotézis szerint az utóbbi évtized
„technikai forradalma” hasonló helyzetet teremtett, és a tradicionális képzés szintén
lassú reformokon fog keresztülmenni: egyfelől új tárgyak jelennek meg, mint a
komputer jog, internet jog, másfelől a meglévő stúdiumok az információs
társadalom értékeinek megfelelően módosulnak: előtérbe kerül az információt mint
a társadalom új szervező elvét számításba vevő jogi gondolkodás átadása a
jogalkalmazásban már alkalmazott analógiák ismertetése révén (pl. az információ
dologként kezelése a tulajdonjogi ügyekben). 190 Szintén ilyennek tekinthető –
elsősorban szociológiai szempontból vizsgálva – bizonyos már meglévő jogágak
jelentőségének, és alkalmazási gyakoriságának megnövekedése. Ezek közé tartozik
többek közt a nemzetközi magánjog térnyerése. Erre szolgáltat példát Kalifornia és
Luisiana kereskedelmi viszonya. 191 A kevésbé önellátó Luisiana gazdasága a
kereskedelmi biztonság érdekében az államon kívüli partnerekkel való kapcsolatai
során azok normatíváit veszi figyelembe – mely kevésbé költséges, mint fordított
szituációban a különféle kereskedelmi partnereknek a lokális jogot elfogadniuk –,
így praktikusan akkor is az Egységes Kereskedelmi Kódex (Uniform Commercial

189
Vö.: William B. T. Mock: Informing Law Curricula: Modifying First-Year Courses to
Reflect the Information Revolution. 51. Journal of Legal Education. 2001. 554-556. o.
190
Uo. 554-567. o.
191
Vö.: City of Philadelphia v. New Jersey. 437. U.S. 617. (1978.), illetve James W.
Bowers: The Elementary Economics of Bijuralism: A First Cut. 52. Journal of Legal
Education. 68, 2002., különösen a 71-74. o.

160
Code) szabályozza a luisianai gazdasági forgalmat, ha történetesen az állam nem
léptette azt hatályba (James W. Bowers).192
A példaként említett hipotéziseken túl a szakirodalom alapján
összegzéseképpen elmondható, hogy a globalizáció a következőkben érinti a
hagyományos jogelméleteket. 1. Mivel a globalizáció a nemzetállam, és a hozzá
köthető jogalkotás, illetve jog szerepét ássa alá, a nemzetekhez köthető állam,
társadalom és jogrendszer, mint áthatolhatatlan entitás már nem tanulmányozható
többé izoláltan. 2. A jogra már talán nem tekinthetünk úgy, mint a nemzetek joga
és a nemzetközi jog kettősségére, illetve utóbbira csak akként, mint kizárólag
szuverén államok kapcsolatából eredő jogokra és kötelezettségekre. 3. Kihívás elé
néznek azok a jogelméletek is, amelyek a jogot a kultúrából, tradícióból,
szokásokból eredő jelenségként ábrázolják. Természetesen a „normatív
pluralizmus” kifejezés, mely azt jelenti, hogy egy adott társadalomban egy időben
több jogként viselkedő normarendszer létezhet és versenyezhet egymással, fontos
maradhat, de ez a kifejezés vagy többletjelentést kap, vagy más kifejezések is
megjelennek mellette. Így tagadhatatlan szociológiai jelentőségüknél fogva el kell
helyezni ezen elméletek keretei közt az állami jog és a „belső” szokásjog mellett az
államok feletti szinten193 vagy az államoktól függetlenül megjelenő „jogot” (pl. a
multinacionális cégek belső előírásait).
„Leviathánt, a szuverént keresztapja Hobbes szerint megilleti az a jog, hogy
döntsön arról, mely tanítások károsak a köznyugalomra, és azokat be is
tiltsa. Lengyel Leviathán megkísérelte a pornófilmek betiltását, tucatnyi
erotikus tévécsatorna nevette ki. Magyar szocialista Leviathán állította
anno, hogy nem gyűrűzik be, mármint az olajválság, de begyűrűzött. A
példák szinte végtelenül sorolhatók tovább. De Hobbes azt is mondta, hogy
a szuverén addig igényelheti az engedelmességet, amíg megvan a hatalma.
Non veritas, sed autoritas facit legem. Ha oda az autoritás, hol a lex?”194
A jogászságot szintén különösképpen érintő kérdés az állam szerepének változása,
melynek egyfelől van jogelméleti, államtani, államelméleti vonatkozása, másfelől
beszélhetünk alkotmányjogi, tételes jogi problémáról is. Zygmunt Bauman éles
megfogalmazásában „a szuverenitások névlegessé, a hatalom névtelenné, a helye
pedig üressé vált”.195 Ehhez továbbá szorosan kapcsolódik, hogy a gazdasági
globális kapcsolatok a társadalomban döntőnek bizonyulnak, ám az ezekből adódó

192
Bowers – talán nem minden kétséget kizárva - anekdotikus bizonyítékokra hivatkozik,
mikor azt állítja, hogy luisianai jogászokkal való beszélgetések alapján meggyőződhetünk,
hogy polgári törvénykönyvük kötelmekre vonatkozó része csupán „papíron érvényesül”.
Uo. 73. o.
193
Vö.: William Twining: Globalization and legal theory. Butterworths. London.
Edinburgh, Dublin. 2000., különösen a 252. o., és általában a 9. fejezet. 245-257. p. Például
a nemzetközi vállalatok közötti arbitrációs döntések már nem a nemzetállami szabályokon
alapulnak, vagyis létezik az államoktól független, autonóm jogrendszer.
194
Szilágyi Péter: A jogbölcselettel szembeni kihívások a harmadik évezred kezdetén –
Magyarországról nézve. Magyar Közigazgatás, 2004/3. 141. o.
195
Zygmunt Bauman i.m. 109. o.

161
konfliktusok „megfelelő intézményesítése hiányzik”, s a globalizálódás „nem vezet
„automatikusan a gazdasági formák és a jogintézmények konvergenciájához”. „A
szuverén nemzetállamok kora lejárt, Leviathán megöregedett, netán elaggott. (…)
A nemzetállam és joga tehát egyre kevésbé alkalmas az új szabályozási
szükségletek kielégítésére, ezért elméleti tisztázást is igényel a nemzetállam
jövőjének, a transznacionális jogrendnek és politikai berendezkedésnek a kérdése”
(Szilágyi Péter).196
Ha ezek a kijelentések talán túlzónak is tűnnek, összegezve három lehetőség
tárulhat fel: 1. A gazdasági és jogi korlátok „ledöntéséhez” az érdekeltek egy, az
egységes jogi világhoz köthető, annak megfelelő végrehajtó, törvényhozó és
jogszolgáltató apparátust hoznak létre, egyfajta „világkormányt”, mely esetben
Francis Fukuyama jóslata szerint 197 a különféle jogrendszerek fuzionálnak. 2. A
nemzetállamok eltűnnek (vagy már talán klasszikus értelemben el is tűntek) de
nem helyettesíti azokat egy más szintű formális intézmény, s ebben az esetben az
államok helyett informális társadalmi korlátok és kapcsolatok érvényesülnek. A jog
– legalábbis az általunk ismert formában – megszűnik létezni, s helyette egyfajta
„posztmodern”, horizontális, határokon átívelő normativitás kerül. 198 3. A nemzeti
és nemzetközi jog megkülönböztetése fennmarad, csupán a kettő közötti
összefüggések lesznek mélyebbek, másképpen: a két jogi szint közti a formális
kapcsolatok „proliferációjáról”, megtöbbszöröződéséről beszélhetünk; ugyanakkor
természetesen az állami szuverenitás fogalma és annak gyakorlata megváltozik
(Catherine Valcke).199
A leginkább valószínűnek tűnő modell inkább az, hogy legyen a globalizáció
hatása bármilyen erős is, a nemzetállami formáció marad az esszenciális politikai
egység; továbbá ugyan kétségtelen, hogy a jogi keretek között létrejövő

196
Szilágyi Péter i. m. 141-142. o.
197
A hivatkozott „jóslat” Fukuyama munkáján alapul. Francis Fukuyama: A történelem
vége és az utolsó ember. (ford. Somogyi Pál László) Európa könyvkiadó, Budapest, 1994.
Fukuyama könyvében a Szovjetunió összeomlásakor a korszellemnek megfelelően dolgozta
ki tézisét, miszerint elérkezett a történelem vége, a magángazdaság kétségtelenül
győzedelmeskedett.
198
Valcke ehhez Günter Teubnert idézi: „A magas fokon globalizálódott gazdaság és az
alacsonyabb szinten globalizálódott politika kettőssége egy olyan globális jogot hív életre,
mely esetben már nem beszélhetünk törvényhozásról, politikai, alkotmányos normákról, és
ezen normák politikailag meghatározott hierarchiájáról. A jogforrási hierarchia, annak
politikailag meghatározott törvényhozásával és alkotmányozásával a csúcsán megtörik a
globalizáció nyomása alatt, s ami ezt helyettesítheti már csak egy heterarchikus rendszer
lehet. A klasszikus politikai szabályalkotás helyét más típusú szociális normaalkotás veszi
át.” Catherine Valcke: Global Law Teaching. 54. Journal of Legal Education. 160, 2004.
165. o.
199
Ezekről részletesebben lásd: Paul Hirst and Grahame Thompson: Globalization in
Question: The International Economy and the Possibilities of Governance. Polity Press,
Cambridge, 1996. 278-279. o.; továbbá lásd: Brunczel Balázs: Globalizáció: mítosz vagy
valóság? www.inco.hu/inco7/global/cikk2h.htm.

162
transznacionális kapcsolatok egyre sűrűbbek, számosabbak, csak az államok
képesek a szerződések tényleges kikényszerítésére, a tulajdonjog garantálására,
vagy a szociális biztonság megteremtésére, illetve fenntartására. Az persze látható,
hogy az egyre gyakrabban megújuló kommunikációs technológia, vagy az
internacionális piac gyengíti az állam – főleg klasszikus értelemben felfogott –
szerepét, ám a demokratikus autoritás egyetlen birokosa továbbra is az állam
marad.200 S noha kétségtelen, hogy egyesek eltúlozzák mind a globalizáció jogi
következményeit, mind magát a gazdasági-társadalmi folyamatot, ám az is igaz,
hogy a kérdés, „vajon létező folyamatról beszélhetünk?”, illetve „van-e valamilyen
komoly hatása a globalizációnak?” megválaszolása önkényes kritériumok
felállításától függ. Önkényes a gazdaság internacionalizálódásának egy bizonyos
szintjétől „globális gazdaságról” beszélni, 201 s önkényes a technológiai fejlettség
egy bizonyos szintjét küszöbként felállítani, etc. Mégis, a szakirodalom többsége
(még a szkeptikusok is) egyetért abban, hogy a 70-es évektől kezdődően
megváltozott gazdásági feltételek, illetve tényleges gazdasági formációk és
környezet jöttek létre, továbbá, hogy a társadalom is jelentős átalakuláson ment,
illetve megy keresztül. Továbbá szükségképpen beszélhetünk ennek a folyamatnak
a jogi relevanciájáról, s a kérdés inkább az, hogy milyen mértékűnek kell lennie a
jogi változásnak, miképpen reagáljanak az elméletek erre a változásra. Mindezek
után – egy kissé elszakadva a szűk értelemben vett jogi, illetve elméleti
kérdésektől, de azért továbbra is figyelemmel rájuk – nézzük meg, hogy a
jogásztársadalom szempontjából milyen folyamatok figyelhetők meg, illetve
milyen tendenciákra lehet számítani.

3. A jogásztársadalmat érintő kihívások és változások

A globalizációnak a jogásztársadalom (és a jog) tekintetében két – látszólag

egymástól független – hatása különíthető el: egyfelől a jog és a jogászság
autonómiájának problémakörét felvető, a különböző más professziók és ezekhez a
szakmákhoz kötődő tudáshalmaznak a jog területére történő behatolása, a jog és
más tudásterületek keveredése, másfelől pedig a hagyományos, a
jogszolgáltatáshoz kapcsolódó szervezetek, intézmények, korábbi, tradicionális

200
Catherine Valcke i.m. 167. p.
201
Norman Angell a korabeli híres szakértő a következőket írta „Az illúzió kora” című
munkájában: „a jelentősebb európai gazdaságok összefonódásának foka immár
elképzelhetetlenné tett egy háborút”. Idézi: Robert Went i.m. 176. p. Ezeket a sorokat
néhány hónappal azelőtt vetette papírra, mielőtt az Osztrák-Magyar Monarchia ágyúi - a
történelem egyik legnagyobb fegyveres konfliktusának nyitányaként - 1914. július 28-án
megkezdték Belgrád bombázását. Másképpen, mint tanulság: egyrészt bizonyos jelenségek
„csalókának” tűnhetnek, másrészt a jelenségek értékelése sok esetben valóban szubjektív.

163
struktúrájának megváltozása és ezzel együtt a jogászság szemléletének átalakulása.
(Ez utóbbihoz, ti. a professzionális jogi kultúrához, pedig szorosan kapcsolódik a
laikus jogi kultúrának az átalakulása, és egyúttal, egyszerűen fogalmazva a jog
bizonyos mértékű eltávolodása az eddigi hagyományoktól, s noha e kérdés nem
elsődleges tárgya az elemzésnek, mégis szükséges lesz kitérni erre is.) Mindkét jól
körülhatárolható folyamat közös következménye, hogy nemcsak pusztán
szervezeti, és szakmai változásról van szó, hanem átalakul a hagyományos jogi
kultúra is. Ez az átalakulás jelen esetben, éppen globális voltából következően,
szinte minden jogi kultúrára kihatással van: éppúgy befolyással lehet a tradicionális
jogkörökre, (például az afrikai, vagy vallási jogcsaládok) mint a kontinentális, vagy
common law jogi kultúrára.202
I. Az elsőként említett problémakör napjaink egyik, a jogásztársadalmat érintő
legnagyobb változása, nevezetesen a multidiszciplináris praxis megjelenése, illetve
annak a gyakorlatban történő egyre nagyobb elterjedése. A folyamat immáron több,
mint egy évtizede fokozatos feszültséget indukál a jogászi szakma és más, a jogi
praktikumhoz szorosabban kapcsolódó, ám a jogászság által illetéktelennek
tekintett, mégis több-kevesebb jogi munkát is ellátó szakma között. Sőt az említett
feszültség az utóbbi egy-két évben még erőteljesebbé vált, mivel olyan, a
gazdasági-pénzügyi élethez kapcsolódó transznacionális vállalatok jelentek meg, és
terjeszkedtek, melyek ellátnak a jogásztársadalom által saját, privilegizált
tevékenységi körébe ítélt jogi feladatokat is. 203 A több diszciplínát magába foglaló
praxis fogalmát talán a következőképpen lehetne meghatározni: akkor beszélhetünk
multidiszciplinaritásról, amennyiben az adott szervezet a jogi feladatokon
túlmenően más professzióhoz tartozó hatáskörben is tevékenykedik, a szervezet
202
Noha az is igaz, hogy a tradicionális jogi kultúrákra való hatása korántsem olyan
egyértelmű, mint ahogyan azt várnánk. A hagyományos jogi gondolkodásmód – még a
globalizáció nyomása alatt is – az euroatlantitól egészen eltérő jellegű, és – a globális hatás
eredményeképpen valamilyen szinten érvényesülő – liberális jogi megoldások, illetve a
hagyományos vallási „gyógymódok” között sok esetben komoly feszültségek is
tapasztalhatók. Ennek fő oka nemcsak a társadalom hagyományokhoz való
ragaszkodásában rejlik, hanem a globális technika elterjedésében, mely a tömegmédia
segítségével a tradicionális értékeket is közvetíti, így azok a partikuláris kapcsolatokból egy
tágabb szintre léphetnek. Adalékként csak két szemelvény: „Thaiföldön egy Sawat nevű
mezőgazdasági munkás, miután elütötték, a vétkestől elutasított mindenféle kártérítést,
mivel úgy gondolta ez volt a karmája. Janya pedig, akit egy jogosítvány nélküli motoros
ütött el szintén nem fogadott el kártérítést, mondván, előző életükben a baleset biztos
fordítva történt meg.” Vagyis a thaiföldi igazságtalanság (khwam mai pen tham) azt jelenti,
ha valamelyik fél elégedetlen marad tekintet nélkül arra, ki volt a vétkes, igazságosság
pedig azt, hogy a felek elfogadják a konfliktus kimenetelét tekintet nélkül a reparációs
elvre. Ld.: David M. Engel: Globalization and the Decline of Legal Conciousness: Torts,
Ghosts, and Karma in Thailand. 30. Law and Social Inquiry. 469, 2005. 504. o. és 502-511.
o.
203
A jogászság és más professziók közti feszültségről, illetve ennek amerikai és európai
reakcióiról részletesebben ld.: John B. Attanasio: The Brave New World of
Multidisciplinary Practice. Foreword. 50. Journal of Legal Education. 469, 2000.

164
különböző professziókhoz tartozó tagjai a működésük során nyert bevételekből
részesednek, s végül a szervezet hivatásszerűen jogi munkát végző, jogi
képesítéssel ellátott tagokkal is rendelkezik (Ramón Mullerat).204 A fogalomtól
szükséges élesen elkülöníteni a szakmák közti kooperációt, amit a
multidiszciplinaritástól elsősorban a szervezeti egység és a részesedések
formalitásának hiánya különböztet meg. 205 A jogi praxisnak és ezzel szoros
összefüggésben magának a jognak az autonómiája nem egy „céhszerűen” zárt
tevékenységi kört jelent, hanem bizonyos értékek megvalósulásához köthető. Ilyen
érték a függetlenség, mely nemcsak a bírák ítélkezési függetlenségét, hanem
általában véve a köz érdekében megvédendő szakmai „szabadságot” is jelenti; a
hagyományosan létező professzionális privilégiumok, végül pedig az ügyfelekhez
fűződő sajátos viszony, mely eltérő a más szakmai szférák ügyfélkapcsolataitól. 206
Az európai kontinensen az 1990-es évek elején kezdődtek a regionális ügyvédi
kamarákon belüli, illetve az uniós szinten lefolytatott viták a multidiszciplinaritás
körül. Ezek az 1997-es Európai Ügyvédi Kamarák Szövetségének berlini
konferenciáján csúcsosodtak ki. A konferencia záródokumentuma ugyan látszatra
rendezte a problémát, ám a vita – különösen, ha tekintetbe vesszük a nemzeti
szabályozások elsődlegességét – korántsem csitult el: a dokumentum szerint „a
multidiszciplináris praxis jogászok és nem jogászok között megengedhetetlen”,207
ám az európai országok egy része mégis más szabályokat alkalmaz. A partikuláris
szabályozásokat megvizsgálva megállapítható, hogy a kontinens országai –
Franciaországot és Németországot kivéve – bizonyos megszorításokkal a
kooperatív tevékenységen kívül a szakmák közti együttműködést általában
tilalmazzák. (Semmilyen formában nem engedélyezik a kooperációs társulásokat
Portugáliában, Dániában; nagyon erős megszorításokkal, illetve csupán valamiféle
együttműködési formában lehetséges Hollandiában, Belgiumban,
Spanyolországban; Németországban az érdekkonfliktus tiltása mellett elviekben
megengedett, ám a gyakorlatban elenyésző az ilyen tevékenységet folytató
társulások száma és nagysága; Franciaországban a bíróság pedig felülbírálta az
204
Ramón Mullerat: The Multidisciplinary Practice of Law in Europe. 50. Journal of Legal
Education. 481, 2000. Az USA területén, az európai folyamattal ellentétben, a jogi szakmai
csoportok hatoltak be a nem jogi tevékenységek szférájába. Ld.: Howard Abadinsky: Law
and Justice. An Introduction to the American Legal System. Nelson-Hall, Chicago, 1990.
109-114. o.
205
Ramón Mullerat i.m. 481-482. o.
206
A bírói pálya egyértelmű függetlensége mellett rendkívüli a jelentősége az ügyvéd
részéről a védői módszerek megválasztásának szabadságában, vagy a szerződési
szabadságban megtestesülő szakmai függetlenségnek, noha Sandra Day O’Connor főbíró
véleménye szerint mindez „állandó harcot jelent a gazdasági önérdekkel”. Az érdekek
szempontjából a multidiszciplinaritás talaján előretörő könyvelői professzió képvisel
gyökeresen eltérő értékeket: míg a könyvelő a közérdek figyelembevételével
tevékenykedik, az ügyvéd kizárólag a fél érdekeit köteles szem előtt tartani. Uo. 482-483.
o.
207
Uo. 485. o.

165
Ügyvédi Kamara tiltó rendelkezéseit és 2001-től az interprofesszionális
tevékenység megszorításokkal, de megengedett. Magyarországon a vonatkozó
jogszabály – az ügyvédi hivatás függetlenségének törvényi deklarálása mellett –
kimondja, hogy ügyvédi irodákat kizárólag ügyvédek alapíthatnak és
működtethetnek;208 tehát jelenleg a multidiszciplinaritás a magyar jogi praxisban
kifejezetten tiltott.
Sokkal kérdésesebb a helyzet a common law jogterületein, mivel ezekben a
régiókban kitartó küzdelem folyik az interprofesszionális tevékenység
engedélyezéséért, s ennek eredményeképpen Kanadában, Angliában (a solicitor
szférában) gyakorlatilag felszabadították a korábban „zárt” jogászi tevékenységet.
Az Egyesült Államokban az Ügyvédi Kamarák Szövetsége (ABA) bizottságot
hozott létre a kérdéskör vizsgálatára, aminek eredményeképpen – fenntartván a
jogászság (és a jogi praxis) autonómiáját – elutasították a más szakmákkal való
kapcsolatot. Egyébként a jogi piacon a szakmák közti együttműködés
legelterjedtebb Ausztráliában, ahol az eredeti, jogászi elsőbbséget előrevetítő
elképzelésekkel szemben a legnagyobb pénzügyi társaságok dominanciája
realizálódott.
Elsősorban szociológiai szempontból felmerül a kérdés, hogy mi indukálja az
egyes régiók, illetve országok közti rendkívüli eltérést; vajon a jog, a jogrendszerek
eltérése okozhatja ezt, vagy esetleg egészen más (például társadalmi,
jogásztársadalmi) okai lehetnek? Az eltérés okai a következők lehetnek: 1. A
francia minta alapján, ahol a vezető négy nagy ügyvédi és könyvvizsgálói cég (Big
Four) mindegyike megtalálható, egyértelműen gazdasági eredők is szerepet
játszanak. 2. A jogászképzés szerkezete szintén okként felhozható: angolszász
jogterületeken az integrált tematika alapján és a relatíve gyenge keretek között
történő jogi oktatástól kevésbé „idegen” a professziótól távolabb eső, ám azzal
összefüggő tárgyakat tartalmazó struktúra, illetve tananyag. Továbbá a
gazdasághoz kapcsolhatóan az amerikai típusú piacosított felsőoktatási és
jogászképzési rendszernek köszönhetően a pluridiszciplináris szemléletmód az
oktatásban könnyebben előretör, mivel az intézmények a tudományos értékekhez,
vagy elhatárolásokhoz kevésbé, a gyakorlat követelményeihez azonban jobban
kötöttek, mint ahogy a New York Times egyik cikkében is olvasható: „Amerika
gazdasági társaságai manapság sokkal szélesebb feladatkörben kínálnak a jogászok
számára munkát, mint azt régen tették”, ám ez a munkakör nem feltétlenül a
hagyományos értelemben vett jogi tevékenységet jelenti. 209 3. Az amerikai jogi
gondolkodásban a jog intellektuális autonómiája kevéssé élő nézőpont, s így

208
Ld.: 1998. évi XI. tv. Az ügyvédekről. 3.§ (1) és 67-83.§.
209
Ld.: Mary C. Daly: What the MDP Debate Can Teach Us About Law Practice in the
New Millenium and the Need for Curricular Reform. 50. Journal of Legal Education. 521,
2000. 537. o. Az 1999-ben jogvégzettek 60%-a már nem olyan munkakört végez, ami
klasszikusan joginak mondható, vagy jogi diploma szükségeltetik hozzá (menedzser,
tanácsadó, piackutató etc.) National Association for Law Placement jelentése. Uo. 537. o.

166
sokszor a jogi gondolkodás szellemi bázisát más területek biztosítják. 210 4. S végül
az angolszász jogásztársadalmi attitűd alapján elmondható, hogy a jogászság
sokkal inkább a problémák feloldása felé orientálódik, mintsem a hivatalos
döntéshozatal elérését tartja feladatának, ahogy ezt Thomas D. Morgan, az
Amerikai Jogi Karok Szövetségének egykori elnöke mondta: „a jogászság
szakismerete egyre inkább probléma-megoldási képességében realizálódik, ami
egyszerűen interdiszciplináris képzéssel érhető el.”211 (A praktikumban a jogászok
és a kliensek kapcsolatában az interdiszciplináris tudást igénylő problémák
hangsúlyosabbakká váltak, s ez a jogászi szakma irányába fokozatosan társadalmi
elvárásként jelenik meg.) Ezzel szemben Európa jelentős részében a jogi
oktatásban hagyományosan a szaktudáson túl szélesebb – történeti, társadalmi –
tudásalap áll rendelkezésre, ezért ott szükségtelennek látszik az ilyen irányú
reformtörekvés – így ez az igény nem, vagy csupán jelentéktelen mértékben kaphat
hangot. Továbbá az erős tudományos fogalmi határok – illetve ezzel párhuzamosan
a viszonylag nagy múltú képzési intézmények oktatói gárdái – sokkal
hatékonyabban ellenállnak a különböző diszciplínák közeledésének, vagy egységes
fogalmi keretekben való oktatásának. Bár például Németországban az 1960-as évek
végén történtek kísérletek a jogász- és társadalomtudományi képzés integrálására,
mivel a társadalomtudományok (és különösen a szociológia) közreműködhetnek a
jogalkotásban, vagy a bizonyítási eljárás során az állítások ellenőrzésében, illetve a
bizonyítás módszerében (például interjútechnikák) nyújthatnak segítséget, s úgy
tűnt, hogy az integrációval a jogi praxis is pozitív irányba reformálható. Azonban a
jogi gyakorlat és a társadalomtudományok közti távolság jóval nagyobbnak tűnt:
például kérdéses, hogy a társadalomtudományi teóriák eléggé bizonyítottak-e
ahhoz, hogy előnyt élvezzenek a bírói tapasztalattal szemben; vagy a
társadalomtudósok rendelkeznek-e az adott problémakörről releváns adatokkal, és
azok meggyőzően megjeleníthetők-e. Továbbá, míg a jogi praxis kötve van a
hatályos normákhoz, addig a társadalomtudomány ilyen kötöttségektől mentes. 212
Összességében elsősorban az értékek és fogalmak távolságai miatt az integrációs
törekvések végül nem realizálódtak.
Bár az Amerikai Ügyvédi Kamara kiállt a jogászi pálya autonómiája mellett,
mégis egyre erősebb a jogászságon belül az oktatáson keresztül az „áttörésre”
vonatkozó követelés, azonban ez nem feltétlenül jelenti a szakma felbomlását,
ugyanis a kezdeményezések nagyobb része inkább csak a szakismeretek átadása
melletti szélesebb körű, az adekvát tájékozódási képességet elősegítő
marginálisabb – a magyar jogi oktatáshoz hasonló – tudásátadást (közgazdaságtan,
pszichológia, menedzsment, informatika, etc.), illetve hétköznapi-gyakorlati

210
Lőrincz Lajos: A hazai jogászképzés aktuális kérdései. A magyar jogászképzés néhány
gondjáról. In: Takács Péter (szerk.) i.m. 339-349. 344. p.
211
Mary C. Daly i.m. 544. p.
212
A jogi praxis és a társadalomtudomány összefüggéseinek problémáiról részletesebben
ld.: Hubert Rottleuthner: Rechtstheorie und Rechtssoziologie. Karl Alber Verlag. Freiburg,
München. 1981. 203-215. o.

167
tudáselemek ismertetését célozza meg. Az egyre erőteljesebb követelések a
problémamegoldó képesség színvonalának növelése és a praxishoz való közeledés
érdekében olyan új tárgyak bevezetésére irányulnak, mint a termékfelelősség,
értékpapírokra vonatkozó szabályok, és a jövedelemadóra vonatkozó ismeretek..213
Mivel az ügyfelek problémái multidimenzionális szinten jelennek meg, a szakmák
közti áthatás elkerülhetetlen, éppen ezért a jogászság közszférában és a
társadalomban játszott fontos szerepéből adódó felelősségtudat oktatását, a szakma
„szétverésének” elkerülése érdekében, annak történeti ismertetésén keresztül a
professzionális értékek átadását sürgetik. Továbbá a problémamegoldó készség
javításához nélkülözhetetlen kreativitás, „józan ész” (common sense), praktikus
ismertek fontosságára, illetve néhány kiegészítő, akár a praxisban a szakértői
vélemények értékelésében segítséget adó tudományos tudás fontosságára hívják fel
a figyelmet.214 Az interprofesszionális tevékenységgel kapcsolatban amerikai
ellenvélemények is megfogalmazódnak, s a jogászképzésben az etikai értékek
erőteljesebb érvényesítésében látják a professzió és egyben a köz védelmét, ahogy
az ABA elnöke fogalmazott: „a multidiszciplinaritás a globalizáció eredménye … s
mi nem tudjuk megállítani a piac erejét, ami a pénzügyi és jogi szférát egymáshoz
közelítette, de ha cselekszünk, képesek vagyunk ezeket az erőket alakítani”. 215
II. S a témához kapcsolódóan, egyben a következő kérdés bevezetőjeként egy
utolsó mondat: a multidiszciplinaritás nemcsak azt jelenti, hogy a jog világába
hatolnak más professziók, értékek, normák, hanem azt is, hogy a jog is behatol
más olyan világokba, ahol korábban jelenléte elképzelhetetlen volt. Az autonómia
problémakörén túl, bár azzal összefüggésben egy talán rendkívül „élesnek” tűnő
megállapítással lehet folytatni: „a világ túlszabályozottá vált”. 216 Ez jelenti egyfelől
a jogszabályok megsokszorozódását, másfelől a jogásztársadalom létszámának és
természetesen társadalmi súlyának a növekedését. (Marc Galanter) Részletesebben:
1. a jogászok és más a jogi professzióhoz köthető szereplők számának és
produktivitásának; 2. a jogi eljárások sokasodásának (sűrűségének); 3. a törvények
számának és komplexitásának; 4. az alacsonyabb szintű jogszabályok és „kvázi-
jogszabályok” mennyiségének; 5. a jogról való információk mennyiségének
növekedését jelenti. Mindehhez járul még a joghoz való hozzáférés könnyebbé
válása.217

213
A vitát sokszor összekötik a rendkívüli zártságot mutató Kamara pozíciójának
meggyengítésével, s a vita látszata mögött valójában az akkreditációs problémák állnak, ld.:
Herb D. Vest: Felling the Giant: Breaking the ABA’s Straglehold on Legal Education in
America. 50. Journal of Legal Education. 494, 2000.
214
Mary C. Daly i.m.
215
Philip S. Anderson: Facing Up to Multidisciplinary Practice. 50. Journal of Legal
Education. 473, 2000. 475. o.; az etikai normák tekintetében ld.: Margaret Milner
Richardson: Changes, Choices, and Challenges for the Legal Profession. 50. Journal of
Legal Education. 477. 2000.
216
Richard Haigh: Of Law, Lawyers, Globalisation and Millenia. 4. Deakin Law Journal
93, 1997-2000. 93. o.

168
 Az elsődleges „jogásznagyhatalom” az Egyesült Államok jogászságának
számbeli növekedése már közhelyszerű, mégis érdemes felidézni: 1960-ban
285,933, 1985-ben pedig már 655,191 jogász praktizált, ami 129 százalékos
növekedés. Ugyanez a növekedés figyelhető meg Ausztráliában is: 1961-ben 6636
1985-ben 21,640, és 1999-ben 35,340. Ennél is meglepőbb, hogy egy teljesen
eltérő, s a jogot hagyományosan háttérbe szorító jogi kultúrában, Kínában, a
jogászság növekedése: 1977-ben 7000 1988-ban már 20,000 végül 1999-ben
150,000 a praktizáló jogászok száma; és a sort lehetne folytatni Kanada, Európai
Unió, etc.218 Ez természetszerűen magával vonta a jogásztársadalom
korstruktúrájának megváltozását: a drámai növekedés az utóbbi évtizedben
következett be, vagyis a fiatal, frissen végzett jogászok száma emelkedett, így
egyúttal a jogásztársadalom átlagéletkora csökkent. E látszólag érdektelen tény
mégis némiképp fontos lehet: a jogásztársadalom meglévő, hagyományos
attitűdjeire kevésbé szocializált jogászréteg a hagyományos megoldások helyett
egészen más kérdéseket preferálhat egy kialakult szituációra való reagálásnál, s ez
akár drámai változásokhoz vezethet, melyek esetleg e nélkül nem következtek
volna be. Mindehhez szorosan kapcsolódik, hogy a jogásztársadalom részesedése a
nemzeti jövedelemből szintén emelkedett, 1960-hoz képest 1985-ben a jogi jellegű
szolgáltatásokból eredő nettó nemzeti össztermék (GNP) összege megduplázódott.
A fentiek mellett a jogászi tevékenység jellege is jelentős változáson ment
keresztül: az utóbbi három-négy évtizedben a nagy ügyvédi cégek térnyerése
figyelhető meg. Az Egyesült Államokban – ahol az ilyen típusú cégeknek
egyébként is nagy hagyományai vannak – az 50 jogásznál többet foglalkoztató
cégnél kevesebb, mint 3,000 jogász dolgozott, napjainkban pedig a 200 ügyvédnél
többet foglalkoztató cégnél 35,000 jogász dolgozik. Mellesleg az ilyen nagyobb
cégek abszolút számban is emelkednek, illetve a jogásztársadalom összbevételeiből
az ilyen cégekre egyre nagyobb arány jut.219 S a globalizáció itt még inkább feltűnő
adatokat produkál: a nemzetközi ügyvédi irodák száma 1965-ben gyakorlatilag
nulla volt, 1995-ben már 5,000 ilyen ügyvédi céget regisztráltak. 220
A fentiek után már egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy a jogalkalmazásban
a jogi ügyek, eljárások száma is jelentősen megnövekedett, noha hangsúlyozandó:
a jogi ügyek számának alakulása nemcsak következménye, hanem egyúttal oka is a
jogásztársadalom méretében bekövetkező változásoknak. 221 Csak egy példa: az
Egyesült Királyságban a megyei bíróságok előtti ügyek száma 1963-ban 1,521,594
217
Marc Galanter: Law Abounding: Legislation Around the North Atlantic. 55. Modern
Law Review. 1, 1992.
218
Ld. Richard Haigh i.m. 94. o.
219
Ilyen nagy ügyvédi cégből 115 található az Egyesült Államok területén. Richard Haigh
i.m. 95. p.
220
Roman Tomasic: Globalization and the Transformation of Commercial and Legal
Practice in the Asia Pacific: Opportunities and Challenges for Australian Commenrcial
Lawyers and Their Clients. 10. Corporate and Business Law Journal. 69, 1997.
221
Ennek részletesebb elemzését, illetve a társadalmi okok feltárását ld.: Pokol Béla:
Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

169
volt, míg 1988-ra 2,285,125-ra emelkedett; ugyanezen periódus alatt a
felsőbíróságok előtti esetek száma 140,003-ról 262,761-re nőtt. Mindehhez
hozzátehető, hogy a közigazgatási hivatalok előtti ügyek száma hasonló mértékű
növekedést mutat. Mellesleg igen tanulságos, hogy, ha az ügytípusokat tekintjük,
akkor a legnagyobb emelkedés a kötelmi jogi ügyekben (szerződések, szellemi
alkotásokra vonatkozó kötelmek) figyelhető meg (232 százalék), ez pedig nemcsak
a jogi, hanem a gazdasági változásokra is utal. 222
A jogszabályok mennyiségének és az egyes szabályok tartalmának bővülése
szintén szembetűnő körülmény. Ez a tény sokkal inkább a common law
országokban okoz nagyobb feltűnést, hiszen ez abban a jogi kultúrában nemcsak
puszta mennyiségi növekedést jelent, hanem arányeltolódást is: az elsődleges
jogforrások (a precedensek) fokozatosan alárendelt szerepbe kerülnek a
másodlagos jogforrásokhoz képest, vagyis alkalmazásuk tekintetében fordított
arányosság állapítható meg, ami korábban elképzelhetetlen volt a common law
jogászok gyakorlatában. Csak példaként említhető, hogy a kanadai
„törvénykönyvek” (Revised Statutes of Canada) száma az 1970-es kilencről 1985-
re 13-ra emelkedett, vagy az Egyesült Királyságban az éves törvénygyűjtemény
(statute book) 1950-ben 745 oldalt tett ki, míg 1980-ban már 1,525 oldalt számolt,
de talán az ausztrál példa a legkirívóbb: 1973-ban 221 nemzetközösségi törvény
(Commonwealth Act) lépett életbe 1,624 oldallal, 1991-ben ugyan csak 216 ilyen
jogszabály látott napvilágot, ám terjedelmük elérte a 6,905 oldalt.
Az autoritással bíró szabályok sűrűségének növekedése szintén megfigyelhető
mind a kontinentális, mind a common law országokban, ám itt is az előzőekben
kifejtettek irányadóak, vagyis mindez szembetűnőbb az utóbbi jogi kultúrában.
Míg a kontinens országai esetében a jogforrási hierarchia magasabb szintjén
megjelenő szabályok mellett az alacsonyabb szintű, partikuláris szabályozások
megszokottak voltak, addig a common law területeken a kormányzat ilyetén
jogalkotása – ha ugyan létezett is – messze alulmaradt a kontinenshez képest,
továbbá az ún. (köz)igazgatási jog (administrative law) csak az utóbbi néhány
évtizedben fejlődött ki teljes, végeredményben a kontinens jogi kultúrájához
némiképp hasonlatos valójában. Manapság pedig teljesen természetesen használják
nemcsak a kifejezést, hanem az ezzel a kifejezéssel takart szabályokat is: büntetés-
végrehajtásra, szociálpolitikára, egészségügyre, környezetvédelemre, etc.
vonatkozó szabályozások. Mi több, más társadalmi intézmények, melyek korábban
esetlegesen morális szabályokkal vagy szokásokkal voltak lefedve szintén
pozitiválódott normák formájában szabályozottak, s ez még akkor is lényeges
momentum, ha az említett szabályokat nem állami autoritás hozta létre vagy éppen
államilag nem feltétlenül kikényszeríthető (ilyennek tekinthető a művészetek

222
„Egyre népszerűbb az üzleti vállalkozások körében a jogi eljárások igénybevétele,
vagyis a jogalkalmazás igénybevételének emelkedése az üzleti stratégia, és struktúra része.
A jogi ügyek összességének eme tekintélyes része sokkal komplexebbé és kockázatosabbá
teszi a jogalkalmazást, és egyúttal sokkal több jogászra is van szükség.” Richard Haigh i.m.
95-96. o.

170
bizonyos ágai, sport, etc.). Mindehhez hozzátehető az a már sokat elemzett
tényező, hogy a magánszféra (gazdasági társaságok, egyéb jogi személyek)
egyfelől szintén egyre inkább tárgyát („célpontjait”) képezik az állami
szabályozásoknak, másfelől az említett szervezetek is a jogszabályokhoz hasonló
belső normákat alkotnak, melyek nagyon sok tekintetben a tradicionális normákhoz
hasonlatosak. Ez utóbbi szabályokat a szakterminológia a szervezetek jogaként
említi, amelyek mennyiségük és a magatartásokat befolyásoló erejük miatt egyre
komolyabb jelentőségre tesznek szert. 223 S, hogy a globalizáció se merüljön
feledésbe, mindez érvényes a transznacionális vállalatokra is, melyek normáit így
még a nemzeti szabályok sem feltétlenül tudják felülbírálni, megváltoztatni.
Végül, néhány szóban említsük meg a laikus jogi kultúrát érintő informatív
joghoz jutás kérdését. Jelenleg tömérdek jogi tárgyú, vagy jogi jellegű írás jelenik
meg, továbbá az internet óriási – talán informatikai mértékegységekkel is csak
becsülhető – mennyiségű jogi adatot, ismeretet tartalmaz. Emiatt egyes szakértők
már a jog demokratizálódásáról beszélnek, ami nem jelent mást, mint hogy a jog –
mindenféle speciális szakértelem, képzés nélkül - elérhető bárki számára (feltétele
csupán egy számítógép és internet kapcsolat); ez mellesleg azt is jelenti, hogy a
kliensek jogról való tudása megnőtt.
A professzionális jogászság oldaláról viszont – főként a túlszabályozottság
következtében – éppen a megbízható jogalkalmazásra való képesség látszik
csökkenni. Nem arról van szó, hogy napjainkban a jogászok képzetlenebbek
lennének, mint korábban, hanem arról, hogy a jogi komplexitás és a
jogásztársadalom folyamatos növekedése egyre kiismerhetetlenebb jogi
összevisszaságot, „jogi gordiuszi csomókat” eredményez, melyeket kibogozni sok
esetben lehetetlen. Erre a helyzetre reagálva mind a gazdasági társaságoknak,
amelyeknek érdeke a kiváló szakmai felkészültség, mind a jogi oktatásnak,
amelynek érdeke a professzionális megbízhatóság, szükséges kooperálni, s – akár
külön képzési módokkal, programokkal, akár a szakmai tapasztalatcserével, a
szakmai ágak közti szélesebb párbeszéddel – megteremteni a megfelelő szakmai
feltételeket.
Bárhogy is zajlik le azonban ez a folyamat, egyetlen dolog bizonyosnak tűnik,
mégpedig a professzionális jogi kultúra jogszemléletének egy igen érdekes
kérdésben történő átalakulása: angolszász viszonylatban az ésszerűség (common
sense), illetve kontinentális értelemben az igazságra való törekvés tradicionális
felfogásában történő változás. A középkorban a jogi képzés az erkölcsfilozófiai
oktatásának is bőséges teret nyújtott, világos volt, hogy a jog az erkölcsi életünkkel
áll közvetlen összefüggésben. A praxis a pozitív szabályok alkalmazását is ennek
fényében végezte. A korabeli jogtudósok (doctorok) a jogra nem mint igazgatási
eszközre – mivel ez a korabeli elvek szerint a királyi, császári hatalomhoz kötött
közigazgatás szervezetére tartozott –, hanem, mint „az igazságra való törekvés
művészetére” tekintettek, mely közel állt a filozófiához és a teológiához. 224 A
jogpozitivizmus ebben a szemléletben azt a változást hozta, hogy az igazságosságot
223
Ennek részletes kifejtését ld.: Kulcsár Kálmán i. m.

171
a kiszámíthatóságra, az előre kalkulálhatóságra redukálta (tehát a jog
értékkötöttsége ebben a formában megmaradt). Napjainkban azonban éppen a jog
kiszámíthatóságának csökkenéséről, bizonytalanságának megnövekedéséről
beszélhetünk, így ez az érték is veszni látszik. Ezért a különféle jogi szereplőknek
(elsősorban a globális vállalatoknak) a versenyben való minél hatékonyabb
érvényesülés miatt legfőbb érdeke a jogforrások, és a jogalkalmazás fölötti kontroll
kialakítása. Ennek pedig az a következménye, hogy a jogra már nem, mint az
igazságosság pozitív vagy elvszerű letéteményesére tekint a jogászság, hanem
egyszerű fegyverre, mely az elsőbbség érdekében bevethető, használható vagy
éppen semlegesíthető.225
A jog eddig kevéssé flexibilis világában, a jogásztársadalom attitűdjeiben
korábban elképzelhetetlen változásokat mindenképpen megfelelően jellemzik Marc
Galanter szavai: „A jog világának szereplői számukat tekintve megnövekedtek,
rétegeik sokszínűségében gazdagabbakká váltak, ehhez kapcsolódóan a jogelvek
megsokasodtak, a jogról rendelkezésre álló információ, a jogi szolgáltatások, a
jogászok tevékenysége kitágult – s mindezek megsokszorozták az előre nem
látható párhuzamos jogi jelenségeket és ösztönzik mindazokat az elméleti
vállalkozásokat, melyek aláássák a hagyományos elméleteket, elveket, szabályokat
és gyakorlatot (…) valaki joga egyre inkább véletlenszerűvé, esetlegessé válik.” 226

224
Általában Európában a római jog, mint általános „igazságossági princípiumok
gyűjteménye” vált előbb-utóbb az alkalmazás racionális alapjává; a római, pozitív joganyag
természetjogi felhangokkal dúsítva, elég flexibilisnek mutatkozott, hogy generális, több
jogi kultúrára alkalmazható elvek gyűjteményévé váljon. Vö.: Kulcsár Kálmán: Politikai és
jogszociológia. Kossuth Kiadó, Budapest, 1987. 86-87. o.
225
Richard Haigh i.m. 99. o.
226
Marc Galanter i.m. 14. o.

172