Martonné Erdős Katalin

MAGYARORSZÁG TERMÉSZETI
FÖLDRAJZA I.
Földrajz szakos hallgatóknak
Harmadik bővített kiadás
KLTE
Debrecen
1999.
Lektorálta:
Dr.Borsy Zoltán
egyetemi tanár
Tartalomjegyzék
1. Magyarország földrajzi helyzete 7.
1.1. Abszolút földrajzi helyzet 7.
1.2. Relatív földrajzi helyzet 7.
2. Nagyszerkezeti viszonyok 11.
3. A proterozoikum ősföldrajza 17.
4. A paleozoikum ősföldrajza 19.
4.1. Ópaleozoikum ősföldrajzi viszonyai 19.
4.2. Ópaleozoikum képződményei 20.
4.3. Újpaleozoikum 22.
4.3.1. Karbon ősföldrajzi viszonyai és képződményei 22.
4.3.2. Perm ősföldrajzi viszonyai és képződményei 25.
5. A mezozoikum ősföldrajza 29.
5.1. Triász 29.
5.1.1. Ősföldrajzi viszonyok 29.
5.1.2. A triász legfontosabb képződményei 30.
5.2. Jura (200 140 millió év) 33.
5.2.1. Ősföldrajzi viszonyok 33.
5.2.2. Jura időszaki kőzetek 35.
5.3. Kréta 38.
5.3.1. Ősföldrajzi viszonyok 38.
5.3.2. Kréta időszaki képződmények 43.
6. Az ősföldrajzi kép változásai a harmadidőszakban 45.
6.1. Paleogén alsómiocén ősföldrajza 45.
6.1.1. Paleocén 47.
6.1.2. Eocén 48.
6.1.3. Oligocén 50.
6.1.4. Alsómiocén 53.
6.1.4.1. Eggenburgi emelet 54.
 6.1.4.2. Ottnangi emelet 55.
6.1.4.3. Kárpáti emelet 57.
6.2. Középső- és felsőmiocén 58.
6.2.1. Középső- és felsőmiocén lemeztektonikai eseményei 58.
6.2.2. Miocén időszaki vulkánosság 60.
6.2.2.1. Visegrádi-hegység 63.
6.2.2.2. Börzsöny 65.
6.2.2.3. Nyugati-Mátra 67.
6.2.2.4.Vulkáni- és Teléres-Cserhát 69.
6.2.2.5. Keleti-Mátra és Bükkalja 72.
6.2.2.6. Tokaj Zempléni-hegyvidék 73.
6.2.3. Bádeni emelet 76.
6.2.4. Szarmata emelet 77.
6.2.5. Pannóniai korszak 79.
6.3. Pliocén 84.
6.3.1. Medenceterületek felszínfejlődése 84.
6.3.2. Hegységeink pliocén időszaki formálódása 85.
6.3.2.1. Az elegyengetett felszínek értelmezése 88.
7. Negyedidőszak 91.
7.1. Pleisztocén 91.
7.1.1. A pleisztocén tagolása 91.
7.1.2. Az Alföld pleisztocén időszaki felszínfejlődése 94.
7.1.2.1. Folyóvízi felszínformálás 94.
7.1.2.2. Eolikus felszínformálás 107.
7.1.3. A Kisalföld pleisztocén időszaki felszínfejlődése 109.
7.1.4. A Nyugat-magyarországi kavicstakarók kialakulása 114.
7.1.5. A Dunántúli-dombság pleisztocén időszaki felszínfejlődése 121.
7.1.5.1. Folyóhálózat változásai 121.
7.1.5.2. Felszínformáló folyamatok 125.
7.1.6. Középhegységeink felszínfejlődése a pleisztocénben 132.
7.1.6.1. Felszínformáló tényezők 132.
7.1.6.2. Középhegységek jégkorszaki formakincse 135.
7.2. Holocén 139.
7.2.1. Folyóvízi felszínformálás 139.
7.2.2. A holocén éghajlati szakaszai 142.
7.2.3. Antropogén hatások 144.
8. Magyarország éghajlata 146.
8.1. Éghajlatot meghatározó tényezők 146.
8.2. Sugárzás, napfénytartam, felhőzet 150.
8.3. Szélviszonyok 152.
8.4. Hőmérsékleti viszonyok 154.
8.5. Csapadékviszonyok 159.
8.6. Magyarország éghajlati körzetei 161.
9. Magyarország vízrajza 162.
9.1. Vízfolyásaink 162.
9.1.1. Folyóink vízjárása 164.
9.1.2. Hordalékviszonyok, szakaszjelleg, szabályozások 168.
9.1.3. Vízfolyásaink minősége 173.
9.2. Állóvizeink 175.
9.2. 1. Balaton 175.
9.2.2. Egyéb állóvizeink 181.
9.3. Felszín alatti vizeink 185.
10. Magyarország talajai 192.
10.1. Az Alföld talajai 192.
10.2. A Kisalföld talajai 196.
10.3. Az Alpokalja talajai 197.
10.4. A Dunántúli-dombság talajai 198.
10.5. A Dunántúli-középhegység talajai 199.
10.6. Az Északi-középhegység talajai 201.
11. Természetes növénytakaró 202.
11. 1. Az Alföld flóravidéke 204.
11.1.1. Az Alföld növénytársulásai 204.
11.1.2. A Kisalföld növényzete 212.
11.2. Az Északi-középhegység flóravidéke 213.
11.3. A Dunántúli-középhegység flóravidéke 218.
11.4. A Dél-Dunántúl flóravidéke 222.
11.4. A Nyugat-Dunántúl flóravidéke 224.
Irodalom 192.
2. Nagyszerkezeti viszonyok
Magyarország Európa területének mindössze 0,9 %-a, ennek ellenére ez a 93
000 km2-nyi terület rendkívül változatos és bonyolult felépítésű.
Az a kérdés, hogy tájaink milyen genetikai kapcsolatban vannak szűkebb tágabb
környezetünkkel, már régóta izgatja a kutatókat. Úgy vélték, hogy a válasz az aljzatot felépítő
kőzetek megismerésével megfogalmazható. Néhány évtizeddel ezelőtt azonban még nagyon
kevés ismeretünk volt a medencealjzatról. Az utóbbi évtizedekben egyre több mélyfúrás
érintette az alaphegységet, így  ezek anyagának feldolgozásával  ismereteink is egyre
bővültek. Ma már tudjuk, hogy ha eltávolíthatnánk a medencealjzatot beborító fiatal,
harmadidőszaki üledékeket, nagyon meglepő kép tárulna a szemünk elé. Az Alföldön síkság
helyett rendkívül egyenetlen térszínt látnánk: magas hegyvonulatokat és mély árkokat,
amelyek magasságkülönbsége meghaladja az Alpokét (>5000 m). Hasonlóan nagyok a
magasságkülönbségek a Balaton Mecsek Dráva-árok közötti terület és a Kisalföld
aljzatában is. A medencealjzat kőzeteinek mind teljesebb megismerésével újjá tudták
szerkeszteni a földtani fejlődéstörténeti modelljét, feltárták a Kárpát-medence nagyszerkezeti
viszonyait, ugyanakkor megsokszorozódtak a mélyszerkezetre vonatkozó vitatott kérdések.
Sokáig ilyen tisztázatlan kérdéskör volt a nagyszerkezeti egységeket elválasztó
szerkezeti vonalak értelmezése is. Magyarország legfontosabb nagyszerkezeti
vonala a Közép-magyarországi főszerkezeti vonal (más néven Zágráb Kulcs
Hernád vagy Zágráb Tokaj vagy Zágráb Zempléni vonal), amely délnyugati
északkeleti irányban metszi ketté az országot (2.ábra).
2. ábra. A Pelsoi- és Tiszai nagyszerkezeti egység kiterjedése és helyzete az alpi
orogénben (szerk. Kázmér M. Kovács S.)
E főszerkezeti vonaltól délre a mélyfúrások jelentős arányban idős, erősen átalakult (bajkálitól
a variszkuszi fázisig), polimetamorf (gneisz, csillámpala, gránit stb.) képződményeket értek
el, ill. északkelet délnyugati pásztákban a kristályos aljzatra felsőkarbon perm triász
jura kréta időszaki üledékes kőzetek települtek. A főszerkezeti vonaltól északra fekvő
területeken viszont a variszkuszi fázisban gyengén metamorfizált ópaleozóos tengeri üledékek
alkotják az aljzatot, amelyre a permben szárazföldi sekélytengeri üledékek, majd a triásztól
kezdődően egészen az eocénig zömmel ismét tengeri üledékek rakódtak le.
A két terület felépítő kőzeteinek erősen eltérő voltát, hosszú ideig  egyes
kutatók még a nyolcvanas évek elején is (Jantsky B. 1981)  az un. "fixista
elmélet" alapján magyarázták, amely szerint a Közép-magyarországi
főszerkezeti vonaltól északra és délre fekvő területek kezdetektől fogva
egymás mellett helyezkedtek el. A Közép-magyarországi főszerkezeti vonal
pedig nem más, mint egy ősi, széles mélytöréses övezet, amelynek mentén a
két egység a földtörténet különböző időszakaiban süllyedt meg, s vált
üledékgyűjtő területté. Ez a magyarázata a különböző korú és kifejlődésű
kőzettani felépítésnek.
A lemeztektonika elméletének térhódításával azonban ez a nézet fokozatosan
háttérbe szorult. Egyre több elképzelést vázoltak fel a Kárpát-medence
kialakulásának lemeztektonikai magyarázatára. A jelenlegi álláspont szerint a
kárpát-pannon térséget alkotó lemeztöredékek két nagyobb lemeztömbhöz
tartoznak (Csontos L. 1997).
 ALCAPA (Alpok Kárpátok Pannon név első két betüjéből összetevődő)
lemeztömb, amelynek egyaránt része a Rábavonaltól északnyugatra eső
Ausztroalpi és Kárpáti (Belső-Nyugati-Kárpátok), valamint a Dunai
(Pelsói) szerkezeti egység.
 Tisza Dácia-lemeztömb, amely három lemeztöredékből tevődik össze: a
Tiszai lemeztöredék a Közép magyarországi főszerkezeti vonal és a
Maros-öv közötti területeket, míg a két egységből álló Dácia az Erdélyi-
medence K-i és D-i részét, valamint a Keleti- és Déli-Kárpátok
lemeztöredékét foglalja magába.
Ma már általánosan elfogadottnak tekinthető, hogy Közép-magyarországi
főszerkezeti vonal egy transzform vető, amely mentén a kréta paleogén
alsómiocén folyamán két különböző történetű, genetikájú szerkezeti egység
csúszott forgott egymás mellé az Eurázsiai-hegységrendszer térrövidüléses
mozgásai során (Fülöp J. 1989, Csontos L. Vörös A. 1997).
E szerkezeti egységek ópaleozóos történetéről keveset tudunk. Az viszont
egyértelműen tisztázott, hogy az újpaleozóos mezozóos fejlődéstörténetük a
Tethys többszöri kinyílásához, ill. bezáródásához kapcsolódik. E folyamat
kezdetét attól az ősföldrajzi helyzettől számítjuk, amikor az újpaleozoikumban
létrejött az egységes Pangea, amelynek testébe ékként nyúlt be a világóceán
(Panthalassa) hatalmas öble, az Ős-Tethys maradványa.
A Közép-magyarországi főszerkezeti vonaltól délkeletre tehát a Tiszai
nagyszerkezeti egység helyezkedik el (2.ábra). A Tiszai nagyszerkezeti
egység az ókor végén minden bizonnyal Ős-Európához tartozott, és a
felsőkarbontól a jura közepéig felhalmozódott üledékei a Tethys északi
szegélyén rakódtak le. A Mecsek Villányi mezozóos öv triász képződményei például
szoros rokonságot mutatnak a “germán” triásszal. Ennek megfelelően a Mecsek karbonátos
képződményei a Tethys északi peremét képező epikontinentális sekélytenger lerakódásaiként
értelmezhetők. Hasonló bizonyíték a törmelékes felsőtriász és alsójura észak déli irányú
szállítottsága is. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy a Mecsek és a Villányi-
hegység, az Erdélyi-középhegységgel, a Keleti- és Déli-Kárpátok vonulatával
alkotott egységes ívet a Tethys északi szegélyén. A felsőjurában  a Csalhó
Szörényi-óceán felnyílásával  jöhetett létre az a törés, amely mentén
megindult a Tiszai nagyszerkezeti egység leszakadása Európa pereméről.
A Tiszai nagyszerkezeti egységhez tartozik a Dunántúl délkeleti területe, az
Alföld nagy része, délnyugaton a szlavóniai hegységek, a Vajdaság északi és az
Erdélyi-középhegység nagy része (2.ábra).
A Tiszai nagyszerkezeti egység  hazánk területén belül is  további kisebb
egységekre tagolódik (3.ábra). A nagyszerkezeti egység kristályospala
komplexumainak határait a közéjük ékelődő Mecseki és Villányi
újpaleozóos mezozóos öv, a felsőkréta oligocén időszaki Alföldi flis öv,
valamint kisebb jelentőségű szerkezeti vonalak jelölik ki.
  A Mórágyi Migmatit komplexum északi határát a Közép-magyarországi
főszerkezeti vonal adja. Délebbre a Mecseki-öv aljzatában folytatódik, majd
a Geresdi-dombság területén felszínre is bukkan.
  A Tiszántúl középső sávjában húzódik a Közép-alföldi Migmatit
komplexum, amelynek északi határát már az Alföldi flis öv jelöli ki.
  A Dunántúl délnyugati területe a Dráva menti Kristályospala
komplexumhoz tartozik.
  Az Alföld délkeleti részén a Békési Kristályospala komplexum húzódik
(kisebb és töredékes perm mezozóos üledéksávokkal, valamint északi
szegélyén  egy feltolódási frontot jelölő  Békési vonallal).
  Legkisebb kiterjedésű a Zempléni szerkezeti egység, amelynek
elsősorban újpaleozóos képződményei mutatnak rokonságot a dél-
dunántúliakkal. Szlovák geológusok viszont a Veporikummal rokonítják.
A Közép-magyarországi főszerkezeti vonaltól északnyugatra eső Magyar-
középhegységi (Dunai- vagy Pelsói-) nagyszerkezeti egység (2.ábra) nagy
vastagságú mezozóos üledékei  kőzettani hasonlóság alapján  a Déli-
Alpokkal és Külső-Dinaridákkal mutatnak szoros kapcsolatot, így azokkal
azonos ősföldrajzi környezetben, feltehetően a Tethys délebbi  Afrika peremi
 területein keletkeztek, és a kréta paleogén folyamán kerültek csak a mai
helyükre. A Pelsói nagyszerkezeti egységet északnyugaton a Rába-vonal
határolja. Ez a vonal is transzform vető, s egyben a Keleti- és Déli-Alpokat
elválasztó szerkezeti vonal  a DAV-vonal (Defereggental-Anterselva-Valles) 
folytatásának tekinthető. Északon a Kisalföld Hurbanovó Diósjenő
Lubény Margitfalva-vonalakkal határolódik le. Genetikájuk nem igazán
tisztázott. Keleten a Zemplén-vonal adja a határt. A Pelsói-nagyszerkezeti
egység is kisebb részekre tagolódik (3.ábra).
  A Dunátúli-középhegységi (Bakonyikum) egységet nyugaton a Rába-
vonal, északon a Kisalföld Hurbanovó Diósjenői-vonal, délen a Balaton-
vonal határolja. Kelet felé a Bakonyikum tömege a Cserhát keleti szélén  a
Gömör Borsodi szerkezeti egységre tolódva  kissé bizonytalan határral
végződik. A Balaton-vonal része az ún. Periadriai törésrendszernek. A Bakonyikum
tömege a Keleti-, és Déli-Alpok közötti szerkezeti zónából e két transzform vető 
Balaton- és DAV vonal  mentén a kréta közepétől kezdődően préselődött ki a mai
helyére (Fülöp J. 1989).
 A Magyar-középhegységi nagyszerkezeti egység keleti részét a Gömör
Borsodi szerkezeti egység alkotja, amelynek északi fele a Gömöri-, déli
pedig a Borsodi szerkezeti egység. Kettőjük közé ékelődik az Északi-
Mészkő-Alpok és az Északnyugati-Kárpátok triászával rokonságot mutató
Aggteleki Szlovák-Karszt Szilicei takarója, valamint a Rudabányai
Szalonnai-hegység Bódvai és Tornai takarója. Ezek a takarók északról
tolódtak a mai helyükre. A Borsodi szerkezeti egység ismét két részre
különíthető el.
 Az egyik egységet a Bükk és felszín alatti folytatásának újpaleozóos
mezozóos képződményekből felépülő tömege képviseli.
  A Bükki egység, ill. északabbra a Szilicei, Bódvai, Tornai takarók
kőzettömege két részre tagolja az ún. Uppony szendrői típusú
paleozoikum területét. Felszínen levő részei, a Szendrői- és Upponyi-hegység
ordovícium szilur devon alsó- és középsőkarbon képződményei. Metamorfózisuk
és szerkezetalakulásuk még az idősebb alpi fázisokhoz kapcsolható.
Egy másik értelmezés szerint (Csontos L. 1997) a Gömör Bükki szerkezeti egység
igen bonyolult felépítésű, több kisebb takaróból állt össze. Legalsó a paleozóos
kőzetekből felépülő Gömörikum takarója. Tőle délre helyezkedik el a Tornai és Bükki
takaró, főleg ez utóbbi takaró déli részére tolódtak rá a Mellétei és Szarvaskői takaró
óceáni aljzatból származó kőzetei. A "legfiatalabb" a Szilicei Strazsó takaró, amely a
Gömöri takaró déli, a Bükki takaró északi részét borítja.
 A Balaton- és a Közép-magyarországi főszerkezeti vonal között húzódik az
Igali-, vagy más néven Közép-magyarországi szerkezeti öv, amely  fiatal
üledékekkel borítva  jobbára dinári rokonságú triász, ill. Déli-Karavankák
és a Bükk irányába mutató devon karbon perm kőzetekből épül fel, de
ezen túlmenően benne a Dunai lemeztöredék szinte minden takaróroncsa
fellelhető.
Az Ausztroalpi nagyszerkezeti egységhez a Rába vonaltól nyugat-
északnyugatra fekvő területek tartoznak, és szintén több kisebb egységre
tagolódnak (3.ábra).
  A medencealjzatot alkotó Rába menti metamorfit összlet a Rába vonal
és az Alpokalja vonal közötti terület, a Felső-Kelet-alpi takarórendszer
része. Gyengén metamorfizált ordovícium szilur devon képződményei szerves
folytatásai a grazi paleozoikumnak. A Rába menti metamorfit összlet két
transzform vető  a Rába vonal és az Alpokalja vonal  mentén észak-
északkeleti irányban tolódott a mai helyére.
3. ábra. Magyarország preneogén nagyszerkezeti egységei (szerk. Fülöp J.)
1 Magyar-középhegységi (Pelsoi) nagyszerkezeti egység
11 Dunántúli-középhegységi (Bakonyikum) szerkezeti egység
111 Újpaleozóos mezozóos öv
112 Anchi-epimetamorf ópaleozoikum, variszkuszi granitoidok (Dél-balatoni
kristályos vonulat)
12 Igali (Középmagyarországi) szerkezeti öv
13 Borsodi szerkezeti egység
131 Bükki egység
132 Upponyi-szendrői típusú paleozoikum
133 Szilicei, tornai takarók
2 Tiszai nagyszerkezeti egység
21 Alföldi flis öv
22 Mecseki újpaleozóos-mezozóos öv
23 Zempléni szerkezeti egység
24 Villányi újpaleozóos-mezozóos öv
25 Prealpi kristályos pala komplexum
251 Dráva menti Kristályospala komplexum
252 Mórágyi Migmatit komplexum
253 Közép-alföldi Migmatit komplexum
254 Békési Kristályospala komplexum
3 Ausztroalpi nagyszerkezeti egységek
31 Penninikum (Kőszeg Rohonci összlet)
32 Felső-Kelet-alpi takarók (Rába menti Metamorfit összlet)
33 Alsó-Kelet-alpi takarók (Soproni és Fertőrákosi Metamorfit összlet)
4 Kárpáti nagyszerkezeti egység (Vepor egység)
a I. rendű szerkezeti vonal. Oldalirányú eltolódás
b II. rendű szerkezeti vonal. Feltolódás
— — c III. rendű szerkezeti vonal. Vető
  Soproni és Fertőrákosi Metamorfit összlet az Alsó-Kelet-alpi takarók
részei. Mindkét hegység észak-északkeleti irányultságú, takarós-pikkelyes
szerkezetű.
  A Kőszegi Rohonci összlet  a Vas-heggyel egyetemben  a
Penninikum része. A jura alsókréta (paleogén?) folyamán
metamorfizálódott képződményekből felépülő Kőszegi-hegység is észak-
északkeleti irányultságú és gyűrt pikkelyes szerkezetű.
Ősföldrajzi helyzetüket tekintve. A Penninikum: az északi (európai) kontinentális szegélyt
képező Helvéti nagyszerkezeti egység és a déli (afrikai, ill. adriai vagy apuliai) kontinentális
szegélyt alkotó Ausztroalpi nagyszerkezeti egység közötti, részben óceáni kérgű
medencét képviseli. Az Ausztroalpi nagyszerkezeti egységet a már említett DAV vonal
választja el a Déli-Alpok területétől. Tethys záródásával az Ausztroalpi egység északra a
Penninikumra, a Penninikum a Helvétikumra tolódott. A Déli-Alpokban csak kisebb méretű
déli vergenciájú rátolódások és feltolódások jöttek létre.
A Kárpáti (Vepor) nagyszerkezeti egység is képviselteti magát az Ipoly menti
kristályospala összlet révén, amely a Diósjenői vonallal választódik el a
Bakonyikum területétől.
3. A proterozoikum ősföldrajza
A proterozóos események feltárása rendkívül nehéz feladat és nagyon esetleges.
Ennek megfelelően az ősföldrajzi rekonstrukciók szerzőnként sokszor eltérőek,
ill. kronológiai besorolásuknál többféle alternatívát is lehetségesnek tartanak.
Abban viszont egységesek az álláspontok, hogy Észak- és Kelet-Európa 1
milliárd évvel ezelőtt már többszöri hegységképződési és lepusztulási
perióduson átesett, nyugodt földrészként létezett. Ugyanakkor feltételezik,
hogy a mai Közép- és Délkelet-Európa egy sekélytengeri régióba tartozott,
amelyre a gyors süllyedés és erőteljes üledékfelhalmozódás volt jellemző. A
részletekben azonban már nagyok a különbségek.
  Jantsky B. (1981) szerint a Dél-Dunántúl aljzatában vannak olyan képződmények,
amelyekből 2 milliárd évig visszanyúló alsóproterozóos üledékfelhalmozódásra
következtethetünk. Az üledékképződési ciklus egészen a prebajkáli hegységképződési
fázisig (1,5 1,2 milliárd év) tarthatott, amelynek során a felhalmozódott üledékek
metamorfizálódtak. 1,2 1 milliárd év között pedig, egy termális tengely mentén 
Szigetvártól északkeleti irányba Kecskemét Cegléd vonaláig  mintegy 15 30 km
széles sávban, gránitosodás is bekövetkezett. Ennek eredményeként jött létre a Mórágyi
Migmatit komplexum. A prebajkáli fázis lezárultával konszolidálódott a terület,
lepusztuláson esett át, majd a felsőproterozoikumban újabb üledékképződés indult,
amelyet a bajkáli hegységképződéshez kapcsolódó metamorfózis zárt le. Jantszky B.
hasonló fejlődésmenetet feltételez a Tiszántúl aljzatában levő kristályos képződmények
kialakulását illetően is.
A fenti elképzelést támogatta néhány kormeghatározási adat is. Az erdősmecskei
migmatitgránit gneiszzárványát 1,15 milliárd évesnek határozták meg, Vilyvitánynál 994,
ill. 962 millió éves kristályospalát találtak. Szeged közelében az aljzatból 1 milliárd éves,
Pusztaföldvárnál pedig 850 ezer éves kristályospalát hoztak fel a fúrók.
 Juhász Á. (1983)  hivatkozva az újabb hazai és külföldi kormeghatározási adatokra 
az Alföld medencealjzatát felépítő metamorf kőzetek korát az Erdélyi-középhegység
kristályos kőzeteivel rokonítja, s három hegységképződési fázishoz köti átalakulásukat.
 A Bihari-autochton tömegében levő polimetamorf képződmények eredeti üledékei
1 milliárd évnél idősebbek, és első átalakulásuk is még az ókort megelőzően,
valószínűleg a bajkáli fázisban bekövetkezett (700 570 millió év).
  A második sorozathoz a Kodru Biharia takarórendszer átalakult kőzetei
tartoznak. Ezek 500 700 millió éves üledékekből keletkeztek, és metamorfózisuk a
kaledón (esetleg a késő-bajkáli) hegységképződési időszakhoz köthető.
  A harmadik sorozat üledékei a kambriumtól a devonig halmozódtak fel, és
átalakulásuk a variszkuszi hegységképződési periódusban következett be.
Juhász Á. (1983) szerint Magyarországon a Tiszántúl aljzatában a mélyfúrások jórészt
az első és második sorozathoz hasonló képződményeket tártak fel. Az első sorozathoz
 tartozó, legerősebben átalakult kristályospalák a Közép-alföldi Migmatit
komplexumhoz tartoznak. A Békési Kristályospala komplexum enyhébben átalakult
kristályospalái a második sorozathoz sorolhatók. A variszkuszi metamorfózishoz
kapcsolható enyhén kristályosodott palákat Szeged környékén (Ásotthalom) hoztak a
felszínre.
  Fülöp J. (1994) a következőképpen foglalta össze az Alföld kristályos aljzatának
korával kapcsolatos elképzeléseket. A "gneisz csillámpala amfibolit összlet, a Tiszai
mikrolemez többi részletével együtt, az Európai lemez DNy-i peremén a bajkáli
(cadomi) orogén idején, alapvetően azonos módon keletkezett. …. A bajkáli gyűrt
szerkezet széles íve Dél-Angliától a Balkán félszigetig húzódik. Feltehetően ennek az
újonnan alakult lemezperemnek része volt a Tisza nagyszerkezeti egység ….. A
kaledon orogén tektonikai emeletként sem az üledékképződés történetében, sem a
szerkezetalakulásban nem tükröződik markánsan ….A kristályospala összlet korai
variszkuszi orogén fázishoz köthető tektonometamorf eredete és annak egy következő
fázisában történt ultrametamorf továbbfejlődése reális alternatíva.”
Fülöp J. (1994) tehát a Tiszai nagyszerkezeti egység polimetamorf képződményeit
proterozóos üledékes kőzetekből származtatja, amelyek a bajkáli, majd variszkuszi
fázisok során metamorfizálódtak.
  Péró Cs. (1997) viszont azon a véleményen van, hogy az erőteljes variszkuszi
polimetamorfózis ellenére, a Tiszai-mikrolemez legidősebb képződményei a kaledóniai
időszakhoz kötődnek (pl. Mecsekalja-vonal menti kaledóniai óceánaljzat maradványai).
Közös véleményként két momentum emelhető ki: az egyik az, hogy a Tiszai
nagyszerkezeti egységet alkotó kristályos képződmények utolsó
metamorfózisa a variszkuszi fázisban következett be. A képződmények
polimetamorf volta sem vitatott, így annak lehetőségét senki sem zárhatja ki,
hogy az eredeti üledékek egy része, sőt az első metamorfózisuk is a
variszkuszi fázisnál idősebb, bajkáli vagy kaledon korú.
Fülöp J. (1994) az Ausztroalpi nagyszerkezeti egységehez tartozó Soproni- és
Fertőrákosi Metamorfit összlet fő kristályosodási időszakát szintén a
variszkuszi fázisra teszi, de mivel ezek is polimetamorf képződmények, így
keletkezésük visszanyúlhat akár a proterozoikumba is. Utolsó átalakulásuk
azonban az alpi fázisok során játszódott le.
Mivel magyarázhatók ezek a nagy időbeli eltérések az egyes kutatók elképzeléseit illetően? A
mai kormeghatározási módszerekkel csak az utolsó átkristályosodási periódust lehet
megállapítani, mivel az ezzel járó erős felmelegedés miatt a kőzetek elvesztik korábbi
kristályosodási korukat.
4. A paleozoikum ősföldrajza
4.1. Ópaleozoikum ősföldrajzi viszonyai
Az ópaleozoikumra vonatkozóan az utóbbi évtizedekben számos új eredmény
született. Képződményei az ország területén több helyen a felszínre bukkannak,
de még jelentősebb a felszín alatti kiterjedésük. Jelentősebb előfordulásaik a
következő szerkezeti egységekhez köthetők: Dél-balatoni kristályos vonulat,
Soproni és Fertőrákosi Metamorfit összlet, Rába menti Metamorfit összlet,
Upponyi Szendrői paleozoikum, Mórágyi Migmatit komplexum, Békési
Kristályospala komplexum, Ipoly menti kristályospala összlet stb. (3.ábra).
Milyen ősföldrajzi körülmények között halmozódtak fel a magyarországi
ópaleozóos kőzetek? Erre a kérdésre ma még nincs kellő részletességű,
elfogadható válasz. A kutatók az ősföldrajzi és fejlődéstörténeti viszonyok
pontosabb megismerésének a szükségességét hangsúlyozzák (Fülöp J. 1990),
így az ősföldrajzi kép csak durva vonalakkal vázolható fel.
Az ópeleozoikumban egységes kontinensként létezett a Gondwana, különálló
szárazföld volt a Kanadai-, a Balti- és az Angara-pajzs. A Kanadai- és a Balti-
pajzs között húzódott a Kaledón- (Iapetus-) óceán. A kambriumban megindult
az Ős-(Proto)-Tethys kinyílása is, amelynek medencéjében Ős-Európa
délebbi területeiről származó, jelentős mennyiségű ópaleozóos törmelékes
összlet halmozódott fel. Ennek megfelelően az Ős-Európa peremén fekvő
Tiszai nagyszerkezeti egység ópleozóos kőzeteinek fő tömegét törmelékes
üledékek képezték, amelyek helyenként karbonátos és vulkáni
képződményekkel is kiegészültek.
Az Ausztroalpi és Pelsói nagyszerkezeti egység  az Alpokkal azonos
ősföldrajzi környezetben  a Gondwana részeként az Ős-Tethys óceán déli
szegélyét képezte (Péró Cs. 1997), ahol  nagyrészt a passzív kontinentális
szegélyre jellemző  törmelékes (és kisebbrészt vulkáni) eredetű üledékek
halmozódtak fel.
A hosszantartó óceáni riftesedése folyamán, a Gondwana pereméről levált kis
kontinenstöredékek Ős-Európa felé sodródtak, s közülük néhány már esetleg
a kaledón ciklus során vagy a koravariszkuszi fázisban ütközött Ős-Európa
déli peremével.
A devon elején az Ős-Tethys ismét erősen riftesedett. Medencéjében főleg a
Gondwana-peremi üledékek mutatnak nagyobb változatosságot. Az Ausztroalpi
nagyszerkezeti egységben ugyanis továbbra is a törmelékes
üledékfelhalmozódás dominált, míg a Bakonyikum és a Borsodi szerkezeti
egység területén karbonátos üledékek halmozódtak fel. A devon második
felétől megindult az óceáni térség szűkülése, amely az Ős-Tethys
záródásához vezetett.
4.2. Ópaleozoikum képződményei
A Dél-balatoni kristályos vonulat legidősebb képződménye, a Szárhegyi
aleurolitpala az ordoviciumban (500 425 millió év) keletkezett. A kőzet a
szabadbattyáni fúrásból ismert, s ez tartalmazza Magyarország ma ismert
legrégebbi életmaradványát, az Acritarchákat (Fülöp J. 1990). A korszak
legjelentősebb képződménye a Balatonfőkajári kvarcfillit. Klasszikus
lelőhelye a Balatonfőkajár melletti Somlyó-hegy kőfejtője. Felszín alatti kiterjedése
igen tekintélyes: Székesfehérvártól egészen a Zalai-dombságig követhető nyomon (4.ábra).
Ugyancsak erre az időszakra teszik a Balatonhídvégi csillámpala kialakulását
(Ság L. Majoros Gy. 1987). Korábban ezt a képződményt kambriumi eredetűnek
tartották (Oravecz J. 1980). A korbesorolási bizonytalanság abból fakad, hogy részben
hiányzik a perdöntő faunamaradvány, ill. abszolút kormeghatározásnál ±10% a lehetséges
hibaszázalék, és a rétegtani sorrend nem mindig analóg a keletkezési sorrenddel.
A Dél-balatoni kristályos vonulat legismertebb szilur időszaki (425 405 millió
év) képződményei a Lovasi fillit néven ismert gyengén metamorfizált szericit-,
agyag-, homokkő- és kovapalák. Vastagságuk 400 1000 m között változik.
Paloznak Litér között, valamint a Velencei-hegység északi és keleti peremén
bukkannak napvilágra. A felszín alatt a Velencei-hegységtől egészen Balatonalmádiig
húzódnak (4.ábra). A Lovasi fillit kovás lencséiben találták meg azokat a Chitinozoákat és
Graptoliteseket, amelyekről hosszú ideig azt hitték, hogy ezek Magyarország legidősebb
életmaradványai. A palás kőzetek közé vulkanitok ékelődnek: az Alsóörsi
porfiroid, valamint a Litéri diabáz.
A Dél-balatoni kristályos vonulat legismertebb devon időszaki (405 365
millió év) kőzete a Révfülöpi agyagpala. Felszínen Révfülöp és Kővágóőrs
környékén tanulmányozható. Egyes kutatók korábban a Lovasi fillittel azonos korú
képződménynek tekintették. A legfőbb különbség köztük, hogy a Révfülöpi agyagpala
karbonáttartalmú. Ősmaradvány hiányában rétegtani és kifejlődési viszonyait figyelembe véve
tették korát a devonra (Fülöp J. 1990). A korszak meszes üledékei a Dél-balatoni
kristályos vonulatban csak foltszerűen vannak jelen, ami a variszkuszi
hegységképződési időszakot követő nagyméretű lepusztulással magyarázható. A
Kékkúti és Úrhidai mészkő csak fúrásból ismert. A legnevezetesebb karbonátos
képződménye a Polgárdi mészkő (Ság L. - Majoros Gy. 1987, Fülöp J. 1990).
Kora vitatott, egyes kutatók az ordoviciumba sorolják (Oravecz J. 1980). A féligkristályos
mészkő Pogárdi és Szabadbattyán között a Somlyó-, ill. a Szár-hegyen
tanulmányozható a felszínen.
4. ábra. A Dél-balatoni kristályos vonulat és környéke paleozóos és mezozóos
képződményei (Fülöp J. nyomán)
1. Kréta képződmények, 2. Jura képződmények, 3. Triász képződmények, 4. Felső-
perm formációcsoport, 5. Balaton-vonal menti granitoidok, 6. Fülei
konglomerátum formáció, 7. Szabadbattyáni agyagpala formáció, 8. Úrhidai
mészkő formáció, 9. Polgárdi mészkő formáció, 10. Aleurolitpala, 11. Kvarcfillit
Az ország egyéb területein előforduló paleozóos képződmények
korbesorolása is sokszor bizonytalan. Vitatott például az Upponyi- és
Szendrői-hegység ópaleozóos képződményeinek a kora. A legújabb
vizsgálatok szerint (Fülöp J. 1994) legidősebbek az Upponyi-hegység
Tapolcsányi formációjának felsőordovícium időszaki homokkövei. A
szilurban pelágikus üledékek (agyag és kovapala, pelágikus mészkő)
halmozódtak fel, amelyet a devonban előbb a riftesedés emlékét őrző
vulkanitok, majd változatos kifejlődésű mészkövek képződése (Upponyi,
Abodi mészkő stb.) váltott fel. Az üledékgyűjtő aljzatának differenciálódása már
variszkuszi fázisok hatását tükrözi. A Szendrői-hegységben az ópaleozoikumot
devon időszaki kőzetek képviselik. Legismertebbek a mészkövek (Bükhegyi,
Rakacai márvány, Abodi mészkő stb.).
A Soproni-hegység kristályos palaösszletének eredeti kőzetanyaga (agyagos
aleurolitos üledékek) az ópaleozoikum (esetleg proterozoikum) során
halmozódott fel. A csillámpalák közül a legidősebb és ezért a legerősebben
átalakult az Óbrennbergi csillámpala. Metamorfózisa már a kaledon fázisban
bekövetkezhetett (Péró Cs. 1997). A legnagyobb elterjedésű a Vöröshídi
csillámpala.
A Fertőrákosi Metamorfit összlet legidősebb tagja a bázisos magmás eredetű
Fertőrákosi amfibolpala. A fiatalabb (szilur) csillámpalák üledékes eredetűek
(Fülöp J. 1990).
A Rába menti Metamorfit összlet története is az ópaleozoikumig nyúlik vissza.
Üledékes kőzetei sem a variszkuszi-, sem pedig az alpi hegységképződési
fázisok során nem szenvedtek jelentős átalakulást. A vulkáni eredetű
közbetelepüléseket (Sótonyi metavulkanit) is tartalmazó rétegsor üledékei feltehetően az
ordoviciumban (Nemeskoltai homokkőpala) és a szilurban (Mihályi fillit, Szentgotthárdi
fillit) keletkeztek. A devon dolomit (Büki dolomit) már egy elsekélyesedő üledékgyűjtő
jellegzetes üledéke. Ebben a szürke kristályos dolomitban dolomitbreccsában tárolódik a
híres büki gyógyvíz 1000 m alatti mélységben. Az Alpokalján a Vas-hegy dolomitja is
hasonló korú.
A Tiszai nagyszerkezeti egységhez is több ópaleozóos összlet kapcsolódik.
Mórágyi Migmatit komplexum legidősebb kőzetösszletének tekintik a Mecsekalja vonal
mentén jelentkező, kaledón vagy koravariszkuszi óceánaljzat maradványaira utaló
képződményeket (Ófalu, Helesfa stb.). Jól ismeretek a Szalatnaki formáció graptoliteszek
töredékeivel igazolt szilur homokkősávos agyag- és kovapalái (Oravecz J. 1980) vagy az
Ófalui formáció helyenként felszínre is bukkanó szilur alsódevon, üledékes eredetű,
kristályos képződményei. Az Alföld erősen lepusztult  nagyobbrészt proterozóos eredetű 
kristályos aljzatában is vannak ópaleozóos eredetű képződmények. A Zempléni-
szigethegység fiatalabb, kevésbé átalakult fillit- és kvarcitpalája szintén ópaleozóos
(ordovicium?) eredetű.
Az Ipoly menti Kristályospala összlet eredeti kőzetanyagának a korát szilurra
és alsódevonra helyezik.
4.3. Újpaleozoikum
4.3.1. Karbon ősföldrajzi viszonyai és képződményei
A karbon időszakában (365 290 millió év) jelentős változások következtek be
az ősföldrajzi viszonyokban. Az Urali-óceán és az Ős-Tethys nyugati
részének bezáródásával létrejött az összes kontinenst magába foglaló Pangea.
Az óceánzáródás eredményeként a kárpát pannon térséget alkotó
nagyszerkezeti egységek az Ős-Tethys nyugati elvégződésénél egymás
közelébe kerültek (5.ábra). Gondwana és Laurázsia ütközésével fellépő
kompressziós fázisok során pedig felgyűrődött a variszkuszi hegységrendszer.
A variszkuszi hegységképződés számos hatása kimutatható Magyarország
területén is.
  A proterozoikum és ópaleozoikum folyamán felhalmozódott üledékes
kőzeteink nagy része a variszkuszi fázisok során metamorfózist szenvedett.
A metamorfózis fő időszakai Fülöp J. (1989) szerint a breton-, a szudétai-
és az érchegységi fázisok voltak.
  Ugyancsak ezeknek a fázisoknak volt meghatározó szerepe a szerkezet-
alakulásban (szinklinálisok, antiklinálisok, takarók képződése stb.) is.
  A variszkuszi metamorfózist és szerkezetalakulást gránitosodás, majd
kiemelkedés és lepusztulás követte.
 5. ábra. Az Ős-Tethys dinári alpi ága északnyugati elvégződésének ősföldrajzi
modellje (Haas J. Kovács S. szerint 1995)
1. kontinentális "vörös rétegek", 2. evaporitos facies (parti laguna, szabkha), 3.
sekélytengeri karbonátok (self), Dráva-von.  Dráva-vonulat, ÉKV  Északi-
Karavankák, KD  Közép-Dunántúli egység, DKV Déli-Karavankák, A Alpok
A szerkezetalakulás és hegységképződés időben északról dél felé tolódva
játszódott le, miközben a metamorfózis erőssége is fokozatosan csökkent.
Ennek megfelelően az átalakulás nagyobb mértékben érintette az északibb
fekvésű Tiszai nagyszerkezeti egységet, mint az Ausztroalpi szerkezeti
egység és a Bakonyikum ópaleozóos képződményeit.
  A Tiszai nagyszerkezeti egység kristályos paláit az alsókarbonban
kétfázisú metamorfózis érte. A kőzetátalakulással egy időben jött létre a
Tiszai nagyszerkezeti egység variszkuszi aljzatának jellegzetes, nyugat-
délnyugat kelet-északkeleti csapású, antiklinálisokat és szinklinálisokat
képező szerkezete. A szinklinálisok tengelyében gránitosodás is
bekövetkezett (Peró Cs. 1997).
A variszkuszi metamorfózist takaróképződés követte, s ennek során tolódtak rá a
Mórágyi és Közép-alföldi Migmatit komplexumra a kisebb átalakultsági fokú
takarók, amelyekhez tartozik többek között a takaróroncsként értelmezett, s az
ópaleozoikum képződményei közt felsorolt Szalatnaki, Ófalui formáció stb. (Péró Cs.
1997).
  A Soproni-hegység és a Fertőrákosi Metamorfitösszlet csillámpalái
(Alsó-Kelet-alpi takaró) előbb a koravariszkuszi fázisokban közepes fokú,
majd fokozatos hőmérsékletnövekedést feltételező un. progresszív
metamorfózison mentek keresztül. A Felső-Kelet-alpi takaróhoz tartozó
Rába menti Metamorfit összlet csak gyengén metamorfizálódott.
  A Bakonyikum aljzatát felépítő paleozóos kőzetek is csak kisebb fokú
átalakuláson estek át.
A Tiszai nagyszerkezeti egység szerkezetalakulását és metamorfózisát,
mintegy 330 350 millió éve gránitosodás követte (Peró Cs. 1997). A Mórágyi
Migmatit komplexum legnevezetesebb karbon időszaki képződménye a
Mecsektől délkeletre felszínre is bukkanó Mórágyi gránit. A gránit északkelet felé
a felszín alatt egy 20 30 km széles és 200 km hosszú vonulatban Kecskemét irányában
folytatódik. Kisebb mértékű gránitosodás játszódott le a Közép-alföldi Migamatit
komplexumban is. A Békési Kristályospala komplexum szintén kétfázisú metamorfózist
szenvedett el az alsókarbon folymán, majd itt is gránitosodás következett (Battonyai gránit).
Hiányoznak viszont a gránitok a Dráva menti Kristályospala komplexumból.
A Soproni csillámpala, valamint a Fertőrákosi amfibolit- és csillámpala
formációk regionális metamorfózisa is a koravariszkuszi fázisokban ment
végbe, és egy későbbi fázishoz köthetők a palába benyomuló gránitintrúziók
(Fülöp J. 1994). A Rába-vonaltól nyugatra az ország területén újpaleozóos
üledékeket nem ismerünk.
A Dél-balatoni kristályos vonulat ópaleozóos üledékeinek metamorfizációja
és szerkezetalakulása már az alsókarbonban bekövetkezett. Az
ősmaradványokban gazdag Szabadbattyáni agyagpala és mészkő (variszkuszi
molasz) csak ezt követően halmozódott fel. Felszínen a szabadbattyáni ólombányában
tanulmányozható.
A szudétai és érchegységi fázisokat követő erős kiemelkedés és az ezzel járó
nagyméretű lepusztulás során, a felsőkarbonban halmozódott fel a Fülei
konglomerátum. A Füle Úrhida között húzódó konglomerátum, homokkő és
aleurolit rétegek a Balatonfőkajári kvarcfillit és a Lovasi fillit lepusztulásából
származtak (4.ábra).
A felsőkarbon alsóperm határán nyomultak fel a Balaton-vonal mentén
laza gyöngysorként sorakozó gránit-, granodiorit- és kvarcdiorit intrúziók. A
legjelentősebb a Velencei gránit. Korát 300 280 millió évesnek határozták
meg. A gránitbatolitot a Lovasi fillittel azonosítható palaköpeny szegélyezi.
Ságvárnál a fúró 150 200 m mélységben szintén velencei típusú gránitot ért el.
A dinnyési és gárdonyi fúrások 600 800 m közötti mélységben granodioritot
tártak fel. Megemlítendő még a Gelsei kvarcdiorit és a Kékkúti dácit.
Az Ős-Tethys egykori öblének részét képező Borsodi szerkezeti egység (Bükk,
Upponyi Szendrői paleozoikum) üledékeit metamorfózis  már nem érte. A
variszkuszi fázisok hatása itt csupán a tengeri üledékképződés viszonyainak
változásaiban nyilvánult meg.
A Szendrői-hegység legismertebb képződménye a Szendrői (vagy
Bódvavölgyi) fillitek flis jellegű üledékekből keletkeztek, bár az időszak első
felében a tektonikailag kiemeltebb blokkokon mészkövek is képződtek.
Az Upponyi-hegység karbon időszaki törmelékes és karbonátos képződményeit
Lázbérci formáció néven foglalják össze (Fülöp J. 1994). Ezek a meszes
finomhomokos agyagos üledékek pelágikus medencében halmozódtak fel.
A karbon derekán, a bezáruló Ős-Tethys selflejtőjén lezúduló zagyárakból
keletkezett az Északi-Bükk agyagpalája (Szilvásváradi aleurolitpala), majd a
flisárok bezáródását követően, a felsőkarbonban halmozódott fel a Mályinkai
formáció, amelynek homokos agyagos rétegei közé ősmaradványokban
gazdag mészkőlencsék ékelődnek.
4.3.2. Perm ősföldrajzi viszonyai és képződményei
A paleozoikumot lezáró perm időszaka (290 250 millió év)  a gyors és
látványos változásokat hozó karbonnal szemben  sokkal inkább a stabilitást
képviseli. Az ősföldrajzi viszonyokat  az alpi fejlődéstörténeti ciklus
előjeleként  a tágulásos szerkezetalakulás határozta meg, amely árkos
süllyedékek kialakulásában és vulkanizmusban nyilvánult meg. A kiemelt
variszkuszi hegyláncokon általános volt a lepusztulás, amelyek korellatív
anyaga a süllyedékek alacsonyabb térszínein  folyóvízi, tavi és tengeri
üledékként  halmozódott fel. A Pangea testébe beékelődő Ős-Tethys sekély
öbleinek belsőbb zónáiban mészkő is felhalmozódott, amelyet partok felé  a
folyótorkolatoktól távolabbi területeken  előbb dolomit, majd evaporit váltott
fel.
A perm második felére felerősödő tágulásos szerkezetalakulás újabb, gyors
üledékfelhalmozódással járó süllyedékek kialakulásával járt. Másutt ezt a
folyamatot a tenger előrenyomulása jelezte, aminek következtében a
törmelékes üledékeket partközeli, sekélytengeri üledékek váltották fel.
A felszínfejlődés jellegét a mindenkori éghajlat határozta meg. A perm
éghajlatával kapcsolatban a kutatók véleménye eltérő. A többség  elsősorban
a szárazföldi üledékeket uraló vörös szín alapján  félsivatagi körülményeket
feltételez. Mások félig száraz félig nedves (Pécsi M. 1987), vagy meleg
humidus, bár csökkenő csapadékú (Bulla B. 1964) jelzőt alkalmaztak. E
megítélési bizonytalanság ellenére, meglepően egységesen vallják, hogy a
kiemelt variszkuszi térségek hosszantartó tönkösödésen estek át.
A Magyar-középhegységi nagyszerkezeti egység eltérő kifejlődésű
képződményei  a Déli-Alpokkal azonos ősföldrajzi környezetben  egy nagy
kiterjedésű üledékgyűjtő különböző területein halmozódtak fel (6/a.ábra).
 A Balaton-felvidéken, amely az alsópermi lepusztulási periódust követően
indult csak süllyedésnek, főleg alluviális hordalékkúpokban és ártéri
síkságon felhalmozódó szárazföldi üledékek keletkeztek.
  Az északkelet felé mélyülő üledékgyűjtőben  a Vértes és Velencei-
hegység déli előterében  partközeli lagunáris képződmények
halmozódtak fel.
 Az üledékgyűjtő legmélyebb részét a Darnó-hegy képezte.
  A Bükk alsóperm időszaki üledékei egy tengermenti síkság törmelékes
üledéksorának tekinthetők, amelyet  a felsőpermben bekövetkező
transzgresszió nyomán  tengeri mészkő képződése váltott fel.
A Bakonyikum területén az alsóperm üledékhiánya az ópaleozóos kristályos
szárazulat erős lepusztulására utal, s csak a perm közepén bekövetkező
süllyedések beszakadások nyomán indult meg az üledékfelhalmozódás. A
felsőperm időszaki képződmények sávja a Bakonyikum délkeleti szárnyán a
Kelet-Zalai dombságtól (Dióskál) mintegy 150 km hosszan, egészen a Váli-vízig
követhető nyomon (4.ábra). Legismertebb képződménye a Balatonfelvidéki
vöröshomokkő (másutt Balatonalmádi homokkő). A 200 1000 m közötti vastagságú
összlet (konglomerátum homokkő aleurolit dolomit), zömmel szárazföldi eredetű. A
legnyugatibb felszíni előfordulása Badacsonytomaj és Zánka között húzódik. Keletebbre
Aszófő és Fűzfő között követhető nyomon. Kisebb foltokban a Litéri feltolódás övezetében is
felszínre bukkan (Gyulakeszi, Hidegkút, Litér). A Bakony északnyugati szárnyán
kutatófúrások ugyancsak feltártak perm időszaki homokköveket.
Északkelet felé a szárazföldi eredetű perm időszaki üledékeket partközeli
lagunáris üledékek váltják fel. Ilyen képződményeknek lehet tekinteni a Váli-
víz mentén fúrásokkal feltárt Tabajdi evaporitokat (aleurolit, dolomit, anhidrit és
gipsz), valamint a Dinnyési dolomitot is.
A Mátra keleti pereméről ismert Darnó-hegyi mészkő a Nagyvisnyói
mészkőnél mélyebb medencében keletkezett.
A Bükk északi területeit uraló karbon képződményeket dél és kelet felől perm
időszaki üledékek keretezik. A karbontól üledékhiánnyal elválasztódó
képződmények kettős osztatúak. A Szentléleki formáció (Fülöp J. 1994,
Majoros Gy. Péró Cs. 1997) tengermenti síkságon felhalmozódó törmelékes
üledéksorának felfelé való finomodása (tarka homokkő aleurolit, majd
evaporit dolomit) jelzi a tenger térhódítását, amely a felsőpermben már
sekélytengeri, sötétszürke fekete, bitumenes mészkőbe megy át (Nagyvisnyói
mészkő).
6.a ábra. Permi litofáciesek szelvényvázlata a Magyar-középhegység területén
1. vörös homokkő-konglomerátum (kontinentális), 2. evaporit aleurolit
homokkő (parti sebkha síkparti), 3. mészkő/dolomit (sekélytengeri), 4.
agyagpala/homokkő mészkő (mélyebbtengeri hemipelágikus?), 5. diszkordáns
település, S-D = szilur devon fillit, C1 = alsókarbon agyagpala mészkő, C2 =
felsőkarbon agyagpala mészkő
A Perkupai anhidrit formáció kora a felsőpermre alsótriászra tehető.
Keletkezési helye a Bükk perm időszaki képződményeitől távol, az Ős-Tethys
öblének északi peremén keresendő. A Borsodi szerkezeti egység paleozóos
képződményeinek metamorfizációja csak a koraalpi fázisok során
következett be.
A Balaton-felvidék szárazföldi permje a Dolomitokkal, a Bükk üledékei pedig a
Karni-Alpok és a Karavankák permjével mutatnak szoros rokonságot (6/b.
ábra), bizonyítván, hogy egykor ezek a területek egymás mellett lehettek, de a
Bakonyikum és a Borsodi szerkezeti egység a perm óta az Alpokhoz viszonyítva
400 500 km-t keletebbre tolódott (Majoros Gy. 1980).
A felsőkarbon perm folyamán az európai szegélyéhez tartozó Tiszai
mikrolemez ősföldrajzi viszonyait a variszkuszi hegységek, lepusztulása
határozta meg. Korrelatív anyaguk jobbára folyóvízi, tavi és delta üledékek
formájában, a tágulásos szerkezetalakulás során létrejövő árkos
süllyedékekben halmozódtak fel.
6.b ábra. A felsőperm üledékek mai elterjedése a Déli-Alpokban és a Dunántúli-
középhegység területén (Majoros Gy. után)
1. vízszintes elmozdulás, 2. szárazföldi üledékek, 3. tengeri üledékek, 4. a
szárazföldi és tengeri üledékek határai: I. Adria körüli szerkezeti vonal, II.
Balaton-vonal, III. Darnó-vonal, IV. Zágráb-Tokaj vonal
A Tiszai nagyszerkezeti egység területén a Nyugati-Mecsekben bukkannak
felszínre perm időszaki üledékek. A folyóvízi sóstavi üledékösszlet
vastagsága eléri a 3000 m-t. A legújabb kutatások szerint öt kőzetrétegtani
képződménycsoportra tagolják. A kezdő tag a gránitra vagy kristályos palára települő vörös
színű Korpádi homokkő. A Gyűrűfűi riolitot (miként a Békési-Kristályospala komplexum
alsóperm időszaki savanyú vulkanitjait is) a tágulásos szerkezetalakulás termékének tekintik
(Fülöp J. 1994, Majoros Gy. Péró Cs. 1997). Fölötte a Cserdi formáció vöröshomokköve
és konglomerátuma, majd a Bodai aleurolit jellegzetes sóstavi üledéksora, s végül az uránt
tartlamazó, folyóvízi eredetű, tarka (vörös, szürke, zöld) színű Kővágószőlősi homokkő
következik.
A "mecseki perm" a felszín alatt nagyobb kiterjedésű. Egy szélesebb délnyugat
északkeleti pásztában Szigetvártól a Duna vonaláig követhető nyomon, ill. a
Mecsek és a Villányi-hegység közötti aljzatban is számos helyen feltárták.
A felsőkarbon perm időszaki lepusztulás emlékét őrzi a Mecsektől délnyugatra húzódó,
1500 m vastagságú kőszéntartalmú homokos üledéksor is.
A Zempléni-szigethegység szárazföldi eredetű permokarbon képződményei
leginkább a Dél-Dunántúl hasonló korú képződményeihez rokoníthatók.
5. A mezozoikum ősföldrajza
5.1. Triász (250-200 millió év)
5.1.1. Ősföldrajzi viszonyok
Az alsótriász ősföldrajzi viszonyai csak annyiban változtak a permhez
képest, hogy a Pangea testébe kelet felől benyúló Paleo-Thetys öblei  a
világtenger szintjének emelkedése következtében  tovább terjeszkedtek, és
ennek a következményeként az üledékgyűjtőkben hasonló kifejlődésű,
transzgressziós üledéksorok halmozódott fel.
7. ábra. A Vardar-óceán a középsőtriászban
A középsőtriásztól kezdődően  a tenger további térnyerésével  általánossá
vált a karbonátos üledékek felhalmozódása. A sekélytengeri mészkövek és
dolomitok lerakódását azonban a középsőanizuszitól kezdődően egy tektonikai
differenciálódással együtt járó riftesedési folyamat, a Vardar-óceán kinyílása
szakította meg. (7. ábra).
Az “óceán” a felsőperm és alsótriász folyamán még az Ausztroalpi Dinári
Adriai Külső-Hellén és a Tisza-Géta (Dácia) Moesia kontinenscsoport közé
ékelődő keskeny tengerágként létezett. Óceánná való szélesedését a Paleo-
Tethys maradvány-területein lejátszódó szubdukciók idézték elő (8. ábra).
Előbb az Ős-Tethys délnyugat ágában bekövetkező szubdukció “húzta magára” az
Ausztroalpi Dinári Adriai Külső-Hellén kontinenscsoportot, amelynek következtében 
fokozatosan eltávolodva a Tisza Géta (Dácia) Moesia-kontinenssortól  az délnyugat felé
forgott. A folyamatot tovább erősítette az Ős-Tethys északkeleti ágában beinduló újabb
szubdukció, amely a Tisza-Géta (Dácia) Moesia kontinenssort előbb északkelet felé forgatta,
majd az európai lemezszegélyhez "forrasztotta". A két kontinenscsoport ellentétes
irányú elfordulásának köszönhetően szélesedett ki a Vardar-óceán. (Csontos
L. Vörös A. 1997). Az óceán szétnyílásának emlékét a Bódva-völgyi és
Darnó-hegyi ofiolitok őrzik.
8. ábra. A kárpát pannon térség lemeztektonikai helyzete a triászban: a Vardar-
óceán születése (Csontos L. Vörös A. nyomán)
A riftesedési folyamat által előidézett tektonikai differenciálódás, azaz a
selfek feldarabolódása változatosabb üledékképződési feltételeket teremtett. A
Bükk és a Dunántúli-középhegység triász időszaki andezitjei és riolitjai pedig a
Vardar-óceán területén meginduló szubdukcióra, ill. a bazaltok az ívmögötti
medencék hasadékvulkánosságára utalnak.
A Tiszai nagyszerkezeti egység Mecsek Villányi mezozóos övének
sekélytengeri, karbonátos középsőtriásza már a Vardar-óceántól északabbra, a
nyugat-alpi zónákat és az Európai-táblát elborító sekély tengerben
keletkezett.
A Vardar-óceán kinyílása a ladini emelet végén megtorpant, és az öböl
peremi zónáiban (Dunántúli-középhegység, Bükk, Aggtelek Rudabányai-
hegyvidék) ismét nagy területeket érintett a karbonátos üledékek
felhalmozódása. Ez az akkumuláció nagy intenzitással folytatódott egészen a
triász végéig (Fülöp J. 1989). A Mecsek Villányi-hegység felsőtriász
üledékei viszont arra utalnak, hogy a globális vízszintcsökkenés miatt az
európai self külső öveiben megélénkült a terrigén üledékszállítás. Az
üledékek többnyire lagunáris, tavi és deltafáciesűek.
5.1.2. A triász legfontosabb képződményei
A triász a mezozoikum fő üledékfelhamozódási időszaka hazánkban. A
változatos ősföldrajzi viszonyoknak megfelelően a Bakonyikum, a Bükk, az
Aggtelek Rudabányai-hegyvidéken, a Mecsek és a Villányi-hegység területén
más más üledékek keletkeztek.
A Bakonyikum triász képződményei igen nagy területen vannak a felszínen
(Keszthelyi-hegység, Bakony, Vértes, Gerecse, Budai-hegység, Pilis, valamint a Nyugati-
Cserhátban: a Naszály, a Csővári- és Romhányi-rög). Felszín alatt pedig a Rába-vonalig, ill. a
Cserhát keleti szegélyéig nyomozhatók.
Az alsótriász jellegzetes transzgressziós rétegsora (homokos dolomit agyag
márga homokkő anhidrit mészkő) felszínen a Balaton-felvidéken
tanulmányozható.
A középsőtriászt már a karbonátos üledékek uralták. Teljes rétegsora ismét
csak a Balaton-felvidékről ismert. Az anizuszi emelet legnevezetesebb
képződménye, a Megyehegyi dolomit, még egységes karbonátplatformon
halmozódott fel. Az anizuszi emelet második felében, a Vardar-riftesedés
hatására feldarabolódott üledékgyűjtő magasabb blokkjain képződött a Tagyoni
mészkő, a mélyebb medencékben pedig a Felsőörsi mészkő. Az anizuszi ladini
emelet határán jelentkező vékony tufaszintek távoli vulkáni centrumokból származnak. A
ladini emelet sekélytengerében képződött a Bakonyikum északkeleti területeiről
ismert Budaörsi dolomit, nyugatabbra pedig pelágikus kifejlődésű mészkövek
 Füredi mészkő  keletkeztek.
A legintenzívebb üledékfelhalmozódás a felsőtriászban játszódott le. A karni
emelet legjelentősebb képződménye a  főként a Déli-Bakonyban előforduló  a
terrigén hordalékot is tartalmazó, medencefáciest képviselő Veszprémi márga.
A Bakonyikum északkeleti részén viszont kiterjedt karbonátplatform jött
létre. Itt halmozódott fel a Budai-hegység Mátyáshegyi mészköve és Sashegyi
dolomitja.
A karni emelet végére ismét egységessé vált az üledékgyűjtő, amelyben nagy
vastagságú karbonátos üledékek halmozódtak fel. A legjelentősebb triász üledék
a nóri emeletbeli Fődolomit, amelyet a rhaeti emelet Dachsteini mészköve
követ. A Pilis nevezetes felsőtriász üledéke a Feketehegyi mészkő (Ság L.
Szabó I. 1987). Képződményei alapján a Dunántúli-középhegység  a Déli-
Alpokhoz hasonlóan  a Vardar-óceán délnyugati selfjének Fődolomit
Dachsteini mészkő zónájába (9.ábra) helyezhető.
9. ábra. A nóri fácieszónák eredeti elrendeződése az alpi kárpáti dinári
rendszerben (szerk. Kovács S.)
A Dunántúli-középhegység déli sávjában, a felsőtriász végén megszűnt az
üledékképződés. Ez a terület a Pelsói-hát, amely magába foglalja a Balaton-felvidéket, és
északkelet felé egészen a Budai-hegységig folytatódik. Ezen a szárazföldi térszínen  a
váltakozóan nedves száraz trópusi éghajlatnak megfelelően  már a triász
végétől megindulhatott a trópusi tönkfelszín kiformálódása.
A bükki triász egészen más kifejlődésű, bár az alsótriász rétegsorai szintén
transzgressziós jellegűek. Felszínen csupán a hegység északi részén és a
Garadna-völgy mentén jelentkeznek.
A középsőtriásztól itt is karbonátos üledékek halmozódtak fel. Legjelentősebb
képződménye a Hámori dolomit. Az anizuszi és ladini emelet határán
felhalmozódó többszáz méteres, andezites riolitos vulkáni összlet a Vardar-
óceán szubdukciós övezetében keletkezett (Szentistvánhegyi porfirit).
Intenzív üledékfelhalmozódás itt is a Vardar-riftesedést követően, a ladini
emelet végétől indult meg. Ekkor keletkeztek legismertebb mészkövei.
Selfterületen halmozódott fel többek között a Fehérkői, Fennsíki, Kisfennsíki
és Bervavölgyi mészkő. Medencefáciest képvisel a tűzköves szürke mészkő
(Délkeleti-Bükk). Ugyancsak a medenceképződéshez kapcsolhatók a Bükk
északi antiklinálisában felhalmozódott terrigén eredetű üledékek (Vesszősi pala),
valamint a Diósgyőr Bükkszentkereszt között felszínen levő, ívmögötti
medencék hasadékvulkánosságára utaló vulkanitok (Szinvai metabazalt). A
triász végén meginduló és a jurába is átnyúló többszakaszú süllyedés emléke a
pelágikus eredetű Répáshutai mészkő (Haas J. 1994).
A Bükk tömegét alkotó kőzetek a hegységtől délnyugati irányban a felszín alatt
is folytatódnak. A bükki triász képződményei a Külső-Dinaridákkal és a
Déli-Alpokkal mutatnak szoros kapcsolatot, ennek megfelelően velük közös
ősföldrajzi környezetben halmozódtak fel (9.ábra).
Az Aggtelek Rudabányai-hegyvidék takaróinak üledékei  az Északnyugati-
Kárpátokkal együtt  a Vardar-óceán északi selfjén és centrális övében a
felsőperm, triász és jura folyamán halmozódtak fel. A takarók a felsőperm
alsótriász evaporit komplexumról (Perkupai gipsz) nyíródtak le. Kőzetei alapján
nyugat felé, az Északi-Mészkő-Alpokhoz kapcsolódtak (9.ábra).
Az evaporitos összletre az alsótriászban még terrigén eredetű üledékek
rakódtak le (Bódvaszilasi homokkő, Színi márga), majd az alsótriász végétől itt
is általánossá vált a mészkőképződés (Guttensteini és Steinalmi mészkő).
A karbonátplatform az anizuszi emeletben a Vardar-óceán kinyílásával
feldarabolódott és ezzel megszünt az egységes üledékfelhalmozódás. Selfek,
ill. selfperemi zátonyok jellegzetes képződménye a Szilicei takaró
Wettersteini mészköve. Zátonyelőtéri lejtőkön és medencékben
felhalmozódott üledékek közül legismertebb a Nádaskai mészkő. A Vardar-
óceán kinyílása során kiformálódott mélyebb medencékben rakódtak le az
Aggtelek Rudabányai-hegyvidék Bódvai és Tornai takarójának üledékei
(Bódvalenkei mészkő, Szárhegyi radiolarit, Tornaszentandrási agyagpala stb.) . Kifejezetten
óceáni jellegű az ún. Mellétei sorozat, amely  a riftesedést egyértelműen jelző
 ofiolitot (Bódva-völgyi ofiolit) is tartalmaz. Ezért tekinthetjük a Vardar-
óceán legbelső övezetéből származó képződményeknek a Mellétei sorozathoz
tartozó kőzeteket (Fülöp J. 1989). Az ofiolittömegek később  a takaróképződés során
 belegyúródtak felsőperm alsótriász evaporitokba.
A nóri emelettől már a Szilicei takaró területén is pelágikus mészkövek
halmozódtak fel (Hallstatti mészkő, Pötscheni-mészkő).
A Mecsek alsótriász képződményei is részben szárazföldi eredetűek. Az
alsótriász kezdő tagja a Jakabhegyi összlet (vörös konglomerátum és
homokkő) (Kassai M. 1980). A Jakabhegyi konglomrátumból formálódtak ki a turisztikai
látványosságként számontartott "Babás szerkövek". A Jakabhegyi homokkő
felhalmozódását követő transzgresszió eredményeként előbb finomabb
terrigén üledékek, majd sekély selfre és lagunákra jellemző képződmények 
dolomit, evaporit  keletkeztek.
A transzgresszió kiteljesedése a karbonátos üledékek uralmát jelentette az
anizuszi emeletben. Az európai self belső peremén fekvő területen előbb
dolomit, majd tekintélyes vastagságú mészkő (Lapisi, Zuhányi mészkő)
halmozódott fel. A ladini emeletben a medence elsekélyesedését jelző
szennyezettebb mészkő, majd dolomit és márga keletkezett (Csukmai
Formáció).
A felsőtriászban előbb agyagos mészkő, majd a regresszió fokozódásával, több
100 m vastagságú, szárazföldi eredetű homokkőösszlet (Karolinavölgyi
homokkő) halmozódott fel (Haas J. 1994).
A Nyugati-Mecsekben felszínre bukkanó triász üledékek észak és kelet felől
övezik a perm időszaki képződményeket. Felszín alatt a Mecseki-öv északkelet
felé folytatódik Nagykőrös irányába.
Hasonló kifejlődésű a Villányi-hegység alsó- és középsőtriásza is. A felsőtriász
itt is törmelékes, de erősen hiányos. Képződményei ugyancsak hosszan
követhetők az Alföld aljzatában.
5.2. Jura (200 140 millió év)
5.2.1. Ősföldrajzi viszonyok
A jura folyamán jelentős változások következtek be a kárpát pannon térség
ősföldrajzi viszonyaiban (Harangi Sz. 1997, Csontos L. Vörös A. 1997). Az
alsójurától felgyorsult a Vardar-óceán lemezének az elnyelődése. A
lemezelnyelődés szigetívek kialakulásához vezetett. Emlékét a Rudabányai-hegység
riolitjai őrzik. A szigetívek mögötti medencék riftesedésével pedig bazaltos
magma keletkezett (Szarvaskő környéki vulkanitok).
A Vardar-óceán további szűkülésével az óceáni szigetív az Ausztroalpi
Dinári Adriai Külső-Hellén kontinenssorral ütközött, s az ívmögötti
medence óceáni eredetű kérge, takaróként rátolódott (obdukálódott) annak
peremére. Ilyen takarónak tekinthető a Bükk DNy-i peremén és a Darnó-hegyen
a Szarvaskői takaró, valamint a Mellétei takaró az Aggtelek Rudabányai-
hegységben.
Az óceáni térség szűkülésével magyarázható az Ausztroalpi Dinári Adriai
Külső-Hellén-kontinenssor délkeleti irányba való elmozdulása, ill. a
kontinenssortól nyugat északnyugatra a Pennini (Piemont)-óceán
kinyílása, azaz az Ausztroalpi Dinári-kontinenssor európai szegélytől való
távolodása (10.ábra) is. A Pennini-riftesedés nyugat felől nyomult előre, s keleten
kapcsolatba került a Vardar-óceánnal. A riftesedés magyarországi emlékét a Kőszegi-
hegység őrizte meg, ahol a Felsőcstári Zöldpala Formáció kőzetei kréta eleji
ofiolitok átalakulásával képződtek.
10.ábra. A kárpát pannon térség lemeztektonikai helyzete a jurában: a Pennini-
és Csalhó-óceán kinyílása (Csontos L  Vörös A. nyomán).
A Tisza-Géta Moesia-kontinenssor helyzete a jura elején nem sokat változott.
A Vardar-óceánban lejátszódó szubdukció itt csak a felsőjura alsókréta
folyamán okozott riftesedést. Ennek a folyamatnak az eredményeként nyílt ki a
Pennini-óceánnal összekapcsolódó Csalhó Szörényi-óceán, s ez a riftesedési
folyamat választotta le az európai peremről a Tisza-Géta Moesia-
kontinensort. A folyamat részleteiben ma még tisztázatlan.
5.2.2. Jura időszaki kőzetek
Az erőteljes lemezmozgásoknak köszönhetően térben és időben változatos
üledékfelhalmozódási viszonyok jellemezték a jurát.
A Dunántúli-középhegység területén a felsőtriászban még egységes karbonát
platformok a Pennini-óceán kinyílását kísérő tektonikus mozgások során
blokkosan feldarabolódtak, s ezzel ismét megszakadt az egyveretű
üledékképződés. A kiemeltebb blokkokon megszűnt (Budai-hegység) vagy
csak időszakos (Gerecse) volt az üledékfelhalmozódás. A Bakonyban viszont
a jura elején még folytatódott a karbonátplatform képződése (Kardosréti
mészkő). Az alsójura mélyülő tengerében keletkezett a Pisznicei és
Tűzkövesárki mészkő (sekélytengeri fácies). A Hierlatzi és Isztiméri mészkő
még mélyebb medenecfáciest képvisel (11.ábra).
A liászban keletkezett a mangánércünk is (Úrkúti mangánérc). A mangánérc
tartalmú rétegek Úrkút környékén a legvastagabbak. Úrkúton a műre való érces terület 8 km2.
Oxidos és karbonátos mangánércet egyaránt tartalmaz. Oxidálódása a felsőkréta időszaki
áthalmozódásakor következhetett be. Legismertebb előfordulása az úrkúti Csárdahegy, ahol
krétában kiformálódott trópusi kúpkarsztos üregekben halmozódott fel az oxidos mangánérc.
A liász végén felgyorsuló süllyedés eredményeként jellegzetes pelágikus
üledékek keletkeztek. A doggerhez köthető az Eplényi mészkő és a Lókúti
radiolarit. A malm jellegzetes sekélytengeri képződménye a Pálihálási
mészkő. Az alsókrétába is átnyúló Mogyorósdombi mészkő már ismét
mélytengeri körülmények között halmozódott fel.
A Dunántúli-középhegységben a jura időszaki üledékek a hegységvonulat
tengelyében, egy délnyugati északkeleti sávban helyezkednek el. Viszonylag
kis vastagságú összletet képeznek (200 250 m). Főleg az Északi-Bakonyban
és a Gerecse északi részén jelentős az előfordulásuk. Jóval kisebb a jelenlétük
a Vértesben és a Pilisben. A Budai-hegységből nem ismertek jura
képződmények.
A riftesdési folyamat a Bükk területén is éreztette hatását. A felsőtriászban
még zömmel selfperemi helyzetű terület mélyebbre zökkent. Erre utalnak a jura
időszaki pelágikus üledékek. A mélytengeri jura sorozat gyakran radiolarittal
kezdődik (Bányahegyi radiolarit). A legnagyobb tömeget a turbidites
sötétszürke agyagpalák (Lökvölgyi pala) képviselik. A Szarvaskői takaróban
a párnalávák mellett radiolarit, homokkő és agyagpala is megjelenik. Jura
időszakinak tekintik a Bükkzsérci mészkövet is.
Jura üledékek megtalálhatók az Aggtelek Rudabányai-hegyvidéken is. A
Bódvai takaró rétegsorai (Rudabányai-hegység) a mélyvízi üledékképződés
(radiolarit, agyagpala, márga, mészkő stb.) folytatódását jelzik. A Vardar-
óceánban lejátszódó szubdukcióra utaló riolitok (Telekesoldali Formáció) a
jura közepén keletkeztek.
A Kőszegi-hegységet felépítő, üledékes eredetű metamorf kőzetek a Pennini-
óceánban halmozódtak fel. A legkorábban (alsójura) lerakódott homokos,
agyagos üledékekből keletkezett a Kőszegi kvarcfillit. Alsó- és középsőjura
időszaki deltakavicsokat tartalmaz a Cáki konglomerátum. A középső- és
felsőjura folyamán lerakódott mésziszapból keletkezett a Velemi mészfillit
(Haas J. 1994).
11. ábra. A Dunántúli-középhegység mezozoikumi képződményeinek földtörténeti
helyzete és területi elterjedése (A Magyar Rétegtani Bizottság anyagainak
felhasználásával szerk. Szabó I.-Ság L.)
Korábban a Soproni-hegységgel azonos korúnak tekintett Kőszegi-hegységet a Cáki
konglomerátum ősmaradványai alapján fiatalították meg. A konglomerátum sötétszürke,
barnás dolomit és mészkő kavicsaiban ugyanis felsőkarbon, perm, sőt triász kövületeket is
találtak, azaz a kavicsok felsőkarbon és triász üledékes kőzetek lepusztulásából keletkeztek. A
jurában rakódtak le deltakavicsként a Pennini-óceánban, s csak az óceán záródásával, a
takarók kialakulásával, a kréta paleogén folyamán következett be a metamorfózisuk.
A Mecsek a jura elején még megtartotta a korábbi földrajzi helyzetét. Ezért
mennek át szinte észrevétlenül a triász üledékek a jurába. Új momentum
viszont a folyóvízi tavi lápi rétegsorokban a széntelepek (Mecseki kőszén)
megjelenése. A szenet magába záró homokos agyagos rétegek összvastagsága Pécsnél
eléri az 1200 m-t, s az 5 m-nél vastagabb széntelepek száma mintegy 170. Komlónál már csak
350 400 m vastag ez az összlet, s helyzetük is mélyebb.
A széntelepes összletet befedő üledékrétegek a vízmélység fokozatos
növekedésére utalnak. A dogger közepéig lerakódó mélytengeri üledékei finom
terrigén törmelékekből és biogén karbonátos iszapból keletkeztek
(Hosszúhetényi mészmárga, Mecseknádasdi homokkő, Komlói mészmárga stb.).
A jura közepétől viszont  az európai peremtől való leszakadása következtében
 a terrigén üledékek mennyisége erősen lecsökkent, s a pelágikus
mészkőképződés lesz a meghatározó (Óbányai, Kisújbányai mészkő stb.). Jura
időszaki képződmények a Keleti-Mecsekben vannak a felszínen.
Ammonitesekben gazdag mészkövei egyre több hasonlóságot mutatnak a
Dunántúli-középhegység jurájával (Haas J. 1994).
A Villányi-hegység jurája erősen hézagos. Az alsójura sekélytengeri
mészköveket a doggertől mélyebb tengeri mészkövek váltják fel.
Ammoniteszekben rendkívül gazdag a Villányi mészkő.
A jura időszaki mészkövek  vastartalmuknál fogva  gyakran vörös színűek,
és fontos bizonyítékul szolgáltak az erőteljes lemezmozgásokra. A mészkő vörös
színét okozó "vas" rögzítette a lerakódás időszakának mágneses észak déli irányát. A
Dunántúli-középhegység vörös mészköveinek vizsgálatával megerősítették a Bakonyikum
“afrikai eredetét”. Ha ugyanis a Dunántúli-középhegység jura üledékei Európa peremén
halmozódtak volna fel, akkor 73 o-kal el kellett elfordulnia a szerkezeti egységnek. Sokkal
valószínűbb az Afrikai-lemezhez való tartozás, mivel az csak néhány fokos elfordulást
feltételez.
5.3. Kréta (140-67 millió év)
5.3.1. Ősföldrajzi viszonyok
A kréta egyike a földtörténet legforradalmibb időszakainak. Mélyreható
változások következtek be mind az óceánok és kontinensek helyzetében, mind
pedig az élet fejlődésében.
Térségünk legfontosabb eseménye a Tethys ágainak bezáródása, ill. az
Alpok Kárpátok Dinaridák felgyűrődése volt (Csontos L. Vörös A.
1997). A hegységrendszer egy hosszantartó, többfázisú folyamat eredményeként jött létre,
amely már a kréta előtt, az ókimmériai fázissal megkezdődött. A krétában több
hegységképződési fázis  újkimmériai, tisziai, ausztriai, szubhercini és larámi 
is lezajlott. Hazánk fejlődéstörténetét tekintve a legnagyobb hatású a krétaközepi
ausztriai-, valamint a felsőkréta időszaki szubhercini és larámi
hegységképződési fázis volt.
A legfontosabb lemeztektonikai események az alábbiakban foglalhatók össze
(12.ábra).
12. ábra. A kárpát pannon térség lemeztektonikai helyzete a krétában: az óceánok
bezáródása (Csontos L. Vörös A. nyomán)
  Az alsókrétára fejeződött be Csalhó Szörényi-óceán kinyílása,
amelynek következményeként teljesen levált a Tisza Géta-kontinenssor
az Európai-lemez pereméről.
  Folytatódott a Vardar-óceán lemezének az elnyelődése is. Ebben a
szűkülő óceáni térségben a Dinári mikrokontinens északkelet felé mozgott.
A Vardar-óceán lemeze a kréta közepére (mintegy 100 millió éve)
felemésztődött, s következményeként a Dinári egység összeforrt Tisza
Géta-kontinenssorral.
  A Pennini-óceán lemezének a szubdukciója is az alsókréta folyamán
indult meg. Az óceáni térség szűkülésével a Tisza Géta-kontinenssor
 délnyugat felől az Ausztroalpi Dinári-kontinenssorral, ill. északkelet
felől az Európai-lemezzel ütközött. E kettős ütközéssel magyarázható a
Tisza Géta-kontinenssor nyugati, ill. az Ausztroalpi nagyszerkezeti
egység keleti elvégződésének megívelődése és önmagára való ráhajlása. E
kettős hurok mentén a két kontinenssor fokozatosan egymás mellé
csúszott és egymáshoz préselődött.
  A kréta közepétől a Tisza Géta lemeztömbtől északnyugatra húzódó
Csalhó Szörényi-óceán is szűkülni kezdett. Ezekkel az óceánzáródási
folyamatokkal párhuzamosan, az északkelet felé mozgó lemeztömböktől
délre  az Adriai és Dinári mikrokontinensek között  mind szélesebbé
vált a Pindosz-óceán.
  A felsőkrétában tovább folytatódott a Penninikum szubdukciója,
amelyet az Ausztroalpi Dinári-kontinenssor kelet felé tolódása is kísért.
Ez a folyamat az Európai-lemezzel való ütközéséhez, ill. oldalirányú
rátolódásához vezetett.
Mindezen bonyolult mozgások következtében tehát a kárpát pannon térséget
alkotó két nagy lemeztömb  ALCAPA és Tisza Géta  már egymás mellé
csúszott (12.ábra). Mai helyzetét azonban csak ezt követően, a felsőkréta
paleogén folyamán foglalta el.
Az óceánzáródási periódusok során alakultak ki a kárpát pannon térség
paleozóos mezozóos építőanyagú hegységeinek főbb szerkezeti vonásai 
kisebb nagyobb méretű takarói, gyűrődései, pikkelyei stb.  is. A
kiemelkedő Kárpátok lepusztulási anyaga a hegység északi és keleti
előterében kiformálódó Magura-óceán mélytengeri üledékgyűjtőjében
(Külső-kárpáti flisöv), ill. a kiemelt területek közötti belső medencékben
(Belső-kárpáti flisöv) halmozódtak fel. A Belső-kárpáti flismedencéhez
kapcsolódott a Szolnoki flismedence (Észak-alföldi flisvályú) is. Ez az
üledékgyűjtő mintegy 70 millió éven át (egészen a felsőoligocénig) létezett, s
mintegy 4000 m vastagságú üledék halmozódott fel benne.
A Bakonyikum enyhén metamorf, paleozóos kőzeteire települt, nagy
vastagságú perm mezozóos takarójának szerkezetalakulása több fázisban
játszódott le. A kisebb alsókréta feltolódásokat nagyobb változásokat okozó
szerkezeti mozgások követték a kréta közepétől.
 Az ausztriai fázissal vette kezdetét a Dunántúli-középhegység Periadriai-
és a DAV-vonal közötti zónából való kipréselődése (Ság L. 1987). Ezzel a
folyamattal hozzák kapcsolatba a geológusok a középhegységi pászta
vályús szerkezetének kialakulását (Haas J. 1980). E szinklinálisos
szerkezet leglátványosabb a Bakonynál (13.ábra). A vályús szerkezet egészen a
geomorfológiai ineverzióig (középsőmiocén) megszabta a Dunántúli-középhegység
felszínfejlődését. A vályú tengelye sok millió éven keresztül alacsonyabb fekvésű maradt
környezeténél, és több alkalommal jelentős üledékfelhalmozódás területe lett.
  A larámi fázis során fellépő tektonikai erőhatásokra kezdett kialakulni a
Bakonyikum  szinklinálisos szerkezetét tovább tagoló  törésekkel sűrűn
 szabdalt, pikkelyes, gyűrt szerkezete. A Bakonyban és a Vértesben vízszintes
eltolódások, pikkelyeződések, enyhe gyűrődések jöttek létre. A Budai-hegység
kőzetanyaga  a Budai takaró  rátolódott a Dél-balatoni kristályos vonulatra. Sasbércei
ekkor lettek északnyugat délkeleti csapásúak (Wein Gy. 1972).
A szerkezeti mozgások alapvetően megszabták az ősföldrajzi viszonyok
alakulását. A kréta első felében  főleg a Bakonyikum délnyugati és
északkeleti szárnyán kiformálódó medencékben  még tovább folyt az
üledékfelhalmozódás. Az ausztriai hegységképződési fázissal megszakadt ez
a folyamat, s felsőkrétát  a szerkezeti mozgásoknak megfelelően  többszöri
kiemelkedés (szubhercini, larámi fázis) és szárazföldi lepusztulás, ill.
rövidebb süllyedési szakaszok jellemezték. A szárazföldi felszínformálást az
ismétlődő üledékhiány és a bauxitok felhalmozódása egyaránt bizonyítja
(11.ábra).
A szárazföldi periódusokban  a váltakozóan nedves száraz trópusi
éghajlatnak megfelelően  tönkfelszínek formálódtak. A Dunántúli-középhegység
déli övezetében a szárazföldi felszínformálódás már a triász végén megkezdődött, az
északabbi területeken viszont csak az alsókréta tengerelöntést követően indult meg, de így is
több 10 millió éves periódust ölelt fel (Pécsi M. 1987). E lepusztulás eredményeként a
kréta második felében a Dunántúli-középhegység területén egy egységes,
alacsony fekvésű, kúpkarsztos tönkfelszín jött létre. Ez az egységes
tönkfelszín a krétavégi szerkezeti mozgások (larámi fázis) eredményeként
egyre inkább feldarabolódott, árkokra, medencékre és kisebb nagyobb
sasbércekre bomlott. Ezzel lényegében megszűnt a regionális tönkösödés
lehetősége (Pécsi M. 1987).
A Gömör Borsodi szerkezeti egység felépítő kőzeteit jóval erősebb
tektonikai hatások érték, mint a Dunántúli-középhegységet. Jóllehet még
számos kérdés vitatott, a kutatók többsége azon a véleményen van, hogy a
szerkezetalakulás két szakaszban játszódott le.
  Az első nagy deformációs szakasz a későjura korakréta szakaszban
következett be, mikor a Vardar-óceán lemeze rátolódott az Ausztroalpi
Dinári Adriai Külső-Hellén kontinenssor peremére (Csontos L. Vörös
A. 1997). Ehhez az orogén szakaszhoz köthető a Szarvaskői, Mellétei és
Tornai takarók létrejötte, ill. képződményeinek metamorfizációja is.
13. ábra. A Bakony felépítése és geomorfológiai szintjei (szerk. Pécsi M. Wein
Gy.)
1. holocén pleisztocén folyami homok és kavics rétegek, öntéstalajok, 2. pontusi
homok és agyag rétegek, 3. pannóniai agyagmárga összlet, 4. miocén kavicsos
homok rétegek (a Dudari-medencében felsőoligocén is), 5. eocén kőszéntelepek és
karbonátos rétegek, 6. kréta (apti albai cenománi) mészkő márga összlet, 7.
bauxitos képződmények, 8. jura mészkő sorozat, 9. felsőtriász dolomit mészkő
összlet, 10. középsőtriász mészkő, 11. alsótriász aleurit márga mészkő összlet,
12. perm homokkő-konglomerátum rétegek, 13. felsőkarbon gránit, 14.
felsőkarbon konglomerátum homokkő rétegek, 15. ordoviciumi szilur devon
fillit és kristályos mészkő,
 t = kiemelt trópusi tönkmaradvány, ft = fedett tönk (kriptotönk), e = exhumált
tönkfelszín, helyenként miocén kavicstakaróval fedve,
pe = hegységperemi lépcső, h2 = felsőmiocén abráziós szinlő, h1 = hegylábfelszín
(pediment), g = laza kőzeten kialakult pleisztocén hegylábfelszín (glacis), k =
átformált trópusi tönk küszöbhelyzetben, Tét-2 = kutatófúrás
 A második szerkezetalakulási fázis a kréta második felében következett
be, a két egymásnak préselődő lemeztömb  ALCAPA és Tisza Géta 
hatására újabb takarós szerkezetek formálódtak. E szerkezeti mozgásokat
is metamorfizáció kísérte.
A Bükk szerkezetét a dél felé átbuktatott takaróredők határozzák meg. Az
Északi-Bükk például egy antiklinális, amely dél felé rátolódott a Bükk-fennsíki egységre.
Keleti folytatását pedig a Kis-fennsík legutoljára áttolódott takarója borítja. A Délkeleti-Bükk
takarója alól a Délnyugati-Bükkben a hegység legmélyebb  egyben a legfiatalabb 
szerkezeti egysége (jura agyagpala) kerül a felszínre (Fülöp J. 1989). A felsőkrétában a
hegységképződési fázisok okozta kiemelkedések után a Bükk területén is
megindulhatott a szárazföldi felszínformálódás, s  a Bakonyikumhoz
hasonlóan  itt is trópusi tönkösödés zajlott.
Az Aggtelek Rudabányai-hegység területén a kréta közepén a gömöri
paleozoikum "mezozóos burka"  területének megemelkedésével  északról
csúszott rá a Mellétei és Tornai takarókra, létrehozva a Szilicei (Aggteleki-
hegység) és Bódvai (Rudabányai-hegység) takarókat. A csúszófelületet a vastag,
felsőperm alsótriász evaporitos összlet képezte, s ebbe "gyúródtak" bele a triász ofiolitok
tömbjei is. A kréta második felében már itt is többszöri szárazföldi
felszínformálódással  trópusi tönkösödéssel  számolnak a kutatók (Jakucs
L. 1964, Mezősi G. 1984).
A Szendrői- és Upponyi-hegység paleozóos képződményei is regionális
metamorfózist szenvedtek a felsőkréta folyamán.
A Soproni-hegység és a Fertőrákosi Metamorfit összlet kőzetei az alpi
fázisok során a szenvedték el utolsó átalakulásukat. A metamorfózis a
hatalmas méretű és intenzitású takarós jellegű tektonikai mozgások (Alsó
Kelet-alpi takaró részei) során következett be. Mind a Soproni-hegység, mind
pedig a Fertőrákosi Metamorfit összlet takarós pikkelyes szerkezeti elemei
észak északkeleti irányultságúak. A Rábamenti Metamorfit összletet (Felső
Kelet-alpi takaró) csak részben érintette egy gyenge alpi metamorfózis.
A Kőszegi-hegységet alkotó kőzetek  Pennini-óceán üledékei és ofiolitjai  is
a kréta második felében szenvedtek erős átalakulást, jóllehet egy későbbi
metamorfizáció is kimutatható. A felsőbb takaróegységek (Alsó és Felső Kelet-
alpi takaró) alól kibukkanó Penninikum tektonikai ablakként értelmezendő.
Gyűrt pikkelyes szerkezetű képződményei ugyancsak észak északkeleti
irányultságúak.
A Mecsek  a Tisza Géta-kontinenssor részeként  a kréta legelején még az
európai kontinens közelében helyezkedett el. A Csalhó Szörényi-óceán további
tágulását a Mecsek (és északkeleti folytatásában az Alföld) riftesedésre utaló,
alsókréta kori vulkáni képződményei bizonyítják. A takarós mozgások a
Mecsek térségét még a felsőkréta elején sem érintették. Területén mélytengeri
medence lehetett (Haas J. 1994). Csupán a felsőkréta második felében indult
meg a takaróképződés, s alakult ki a Mecseki-öv jellegzetes gyűrt pikkelyes
szerkezete. Más kutatók viszont az ausztriai fázishoz kötik a szerkezetalakulás fő időszakát
(Fülöp J. 1989).
A szerkezetalakulást követő, krétavégi kiemelkedés, ill. lepusztulás itt is
tönkfelszínek kialakulásához vezetett. A Mecsek a kréta végétől egészen a
középsőmiocénig pusztuló térszín maradt (Lovász Gy. 1970a).
A Mecseki-övtől délre fekvő Villány Bihari öv sekélytengeri régiója az
alsókréta folyamán időlegesen szárazra került, és megindult a terület
karsztosodása. E karsztos mélyedések rejtik a Harsányhegyi bauxitokat.
Később újra elborította a tenger. Az üledékképződést a felsőkrétában a
szubhercini fázis szakította meg. Ekkor alakult ki a Villány Bihari öv
szerkezete (Vörös A. 1997). A Villányi-hegység mai megjelenését sajátos
pikkelyes szerkezete határozza meg. A hegység hét pikkelyből áll. Keletről nyugat felé
haladva ezek a következők: Beremendi-, Nagyharsányi-,Villányi-, Siklósi-, Csukma-hegyi-,
Tenkes-hegyi-, Babarcszőlősi-pikkely.
5.3.2. Kréta időszaki képződmények
A Dunántúli-középhegységen belül az alsókrétában két, eltérő üledékekkel
jellemezhető medence jött létre. A hegységvonulat délnyugati részén (Bakony)
mélytengeri mészkőképződés, míg az északkeleti üledékgyűjtőben (Gerecse)
terrigén eredetű üledékek halmozódtak fel. A két medencét elválasztó,
kiemeltebb helyzetű részeken sekélytengeri mészkövek keletkeztek. A
Bakony és a Gerecse kréta időszaki üledékei viszonylag nagy területeken
vannak a felszínen. A Vértesben viszont már szinte elhanyagolható a jelenlétük,
a Budai-hegységből pedig nem is ismertek ilyen korú kőzetek.
A bakonyi pelágikus medence legnevezetesebb üledékei közé tartozik a jurából
áthúzódó Mogyorósdombi mészkő, valamint a Sümegi márga. A gerecsei
medence flisjellegű képződménye a tengeralatti hordalékkúpok formájában
felhalmozódott Lábatlani homokkő (11.ábra).
Az ausztriai fázist kiemelkedés zárta le, amelyet egy lepusztulási periódus
követett. Szárazföldi lepusztulási terméknek tekinthető az Alsóperei bauxit. A
lepusztulás eredményeként egyre nagyobb területeken felszínre kerülő felsőtriász mészkövek
és dolomitok intenzíven karsztosodtak, s a Bakonyikum szegélyén húzódó, kiemeltebb
helyzetű vonulatok felszínén laterites platók jöttek létre. Ezeknek az anyaga halmozódott át a
“vályú” területén levő karsztos mélyedésekbe, és lett a Dunántúli középhegység bauxitjainak
a forrása. Ásványtani vizsgálatok szerint a bauxitok a Trentói-zóna (Lombardiai medencétől
északra) vulkáni anyagából származnak. Ez pedig azt a következtetést is megengedi, hogy
ebben az időszakban az elvonszolódás még csak minimális mértékű lehetett. Erőteljes
elmozdulása csak a középsőeocéntól indul meg (Kázmér M. 1984).
Az első bauxitképződési periódust egy újabb transzgresszió szakította meg.
Üledékei  a tenger mélységétől és a terrigén törmelékszállítástól függően 
igen változatosak (Tési agyagmárga, Zirci mészkő stb.).
A felsőkrétában bekövetkező általános üledékhiány jelzi, hogy a Dunántúli-
középhegység területén  a szubhercini orogén fázis eredményeként  teljes
kiemelkedés történt (11. ábra). E szárazföldi periódusban keletkezett a Nyírádi,
Halimbai és Iharkúti bauxit. A hosszantartó, általános lepusztulást egy újabb
üledékciklus követett. A transzgresszió kezdetét a mélyebb medencékben
édesvízi kőszénképződés (Ajkai barnaszén), valamint folyóvízi üledéksorok
felhalmozódása jelzett (Csehbányai homokkő). Már tengeri üledék a Polányi
márga és az Ugodi mészkő. Felsőkréta képződmények csak a Bakonyból
ismertek. A kréta végén ismét, az egész Dunántúli-középhegységre kiterjedő,
üledékhiánnyal járó kiemelkedés történt.
A Bükkben csaknem az egész kréta folyamán üledékhiánnyal számolnak. Ez
két féle módon jöhetett létre: vagy úgy, hogy a Bükk tömege ebben az
időszakban kiemelt és pusztuló szárazföldi térszínt képezett, vagy oly módon,
hogy utólagosan lepusztultak a kréta képződmények. A Bükk és az Upponyi-
hegység között a későkrétában halmozódott fel a Nekézsenyei konglomerátum.
Az Aggtelek Rudabányai-hegyvidéken hiányoznak a kréta-képződmények.
Az Ausztroalpi nagyszerkezeti egységen belül a kréta elején a Pennini-óceán
aljzatát képezte az ofiolit sorozat, amelynek a felsőkrétában bekövetkező
átalakulásával jött létre a Kőszegi-hegység zöldpalája (Felsőcsatári zöldpala).
Az óceánban felhalmozódott üledékek metamorfózisával keletkezett a jura
kapcsán már említett Kőszegi kvarcfillit, Velemi mészfillit, valamint a Cáki
konglomerátum is.
A Soproni-hegység és a Fertőrákosi Metamorfit összlet kőzetanyagának
átalakulása is jelentős volt. A variszkuszi gránitok ekkor alakultak át gneisszé,
s újabb metamorfizáció érte a csillám- és amfibolpalákat is. A tektonikai síkok
mentén ekkor keletkezetek a Soproni-hegység leglátványosabb kőzetei, a
leukofillitek is.
A Mecsek változatos alsókréta vulkáni képződményei (Mecsekjánosi
Alkálibazalt Formáció) jórészt tenger alatt halmozódtak fel. Napjainkban a
Keleti-Mecsekben vannak a felszínen. A vulkáni kőzetek közé vulkáni
törmelékek és sekélytengeri üledékek is ékelődtek. A felsőkréta első felében
kiformálódott pelágikus medencében felhalmozódott vöröses árnyalatú márga
mészmárga (Vékényi márga) zárja a mezozóos képződmények sorát.
A Villányi-hegységben az alsókréta Harsányhegyi bauxitok felhalmozódását
követően sekélytengeri mészkövek (Nagyharsányi mészkő), majd
méályebbvízimárgák, végül takaróképződésre utaló flis jellegű üledékek
keletkeztek.
6. Az ősföldrajzi kép változásai a harmadidőszakban
6.1. Paleogén alsómiocén ősföldrajza
14. ábra. A kárpát pannon térség lemeztektonikai helyzete a harmadidőszakban: a
lemeztömbök a mai helyükre kerülnek (Csontos L. Vörös A. nyomán)
A paleogén elejére a kárpát pannon térség mezozóos óceánjai közül a Vardar-
és a Pennini-óceán bezáródott. Két óceáni medence  északon a Külső-
Kárpátok helyén a Magura-óceán, délen pedig a Pindosz-óceán maradványa
 azonban továbbra is üledékgyűjtőül szolgált (14.ábra.).
A két óceáni medence között helyezkedett el, már egymáshoz kapcsolódva az
ALCAPA Dinári és a Tisza Dácia lemeztömb. Földrajzi helyzetük
azonban  a mai állapottal összehasonlítva  egészen más volt, délnyugatabbra,
a Déli-Alpok környezetében helyezkedtek el. A mai helyükön a Magura-
óceán vize hullámzott.
Az Afrikai-lemez  s vele együtt a Dinári mikrokontinens  északias irányú
mozgása a paleogén folyamán is tovább folytatódott. Ez az ALCAPA
lemeztömbnek a rideg európai lemezzel való ütközéséhez, a lemeztömb
észak déli irányú torlódásához, megrövidüléséhez, ill. nyugat keleti
irányú megnyúlásához és keleties irányú kitéréséhez vezetett. Az alpi
környezetből való kipréselődést az tette lehetővé, hogy Magura-óceán (óceáni
vagy elvékonyodott kontinentális) kérge jóval kisebb ellenállást tanúsított e
nyomóerőkkel szemben. Ennek következménye az ALCAPA és a Tisza
Dácia lemeztömb több 100 km-es oldaleltolódása és/vagy forgómozgással
bekövetkező kipréselődése a tőlük keletre levő “szabad” kárpáti térbe. E
folyamattal párhuzamosan a Magura-óceán aljzata is fokozatosan elnyelődött, és
üledékei takarókká gyűrt flisvonulatokba rendeződtek. A Külső-kárpáti
flismedence kérgének szubdukciója váltotta ki a Balaton-vonal mentén
jelentkező vulkanizmust is (Nagymarosi A. 1997).
A kárpát pannon térségben a paleogén időszakában négy üledékgyűjtő
körvonalazható. A Külső-kárpáti flismedence (azaz a fokozatosan szűkülő
Magura-óceán), a Belső-kárpáti flismedence (a hozzá tartozó Szolnoki
flismedencével), az Erdélyi-medence, valamint a magyarországi un. Budai
Paleogén medence (15.ábra).
Az ALCAPA lemeztömb kilökődése ugyan már az eocén folyamán
megindult, de a Budai Paleogén medence, amelynek egyaránt része volt
Bakonyikum és a Bükki szerkezeti egység, még az oligocénban is a Déli-
Alpok térségében levő Szlovéniai Paleogén medence északi részét képezte.
Ebből a helyzetből csupán a felsőoligocén folyamán mozdult el északkeleti
irányba, s a két lemeztömb csak az alsómiocén végére foglalta el a mai helyét.
A kipréselődés sebessége nem volt azonos, az ALCAPA-tömb gyorsabban
mozgott. Ennek következménye, hogy a Szolnoki flismedence a két lemeztömb
közé került (Nagymarosi A. 1997).
A szárazföldi periódusként jellemezhető paleocén és alsóeocén után a Budai
Paleogén medence (azaz a középhegységi pászta) területét az eocén közepétől
az alsómiocénig többszöri transzgresszió és regresszió érte. A
tengerelöntések során a kréta időszaki tönkfelszínek üledékekkel befedődtek,
s a hegységképződési  pireneusi, szávai  fázisok okozta kiemelkedések
pedig a fedett tönkök kisebb nagyobb mértékű exhumációjával jártak.
15. ábra. A kelet-alpi kárpáti pannon térség viszonylagos szerkezeti helyzete a
felsőeocénben és az alsómiocénben (Nagymarosi A. nyomán)
Az oligocén végéig folyamatos üledékfelhalmozással számolnak a Szolnoki
filsmedencében. Az ország egyéb területein viszont  kiemelt helyzetüknek
megfelelően  szárazföldi felszínformálás folyt, amely már nagy
valószínűséggel pedimentációs jellegű volt. A következőkben  az egyes
földtörténeti időszakokhoz kötötten  ezeket az eseményeket részletezzük.
6.1.1. Paleocén (67 54 millió év)
A larámiai tektonikai fázist lezáró kiemelkedés következményeként beköszöntő
szárazföldi időszakot illetik paleocén megnevezéssel. Az erre az időszakra datált
üledékek nem bővelkednek ősmaradványokban, így inkább csak rétegtani sorrend alapján
következtetünk korukra.
A Bakonyikum területe  Keleti- és Déli-Alpok közé beékelődve  a környező
magasabb hegységek hegylábi övezetét képezte. Tektonikailag már eléggé
tagolt lehetett. Így felszínének mélyebb részein jelentős üledékfelhalmozódás is
bekövetkezhetett. Ezek részben a környező hegységek vörös-, tarkaagyagos,
bauxitos lehordástermékei, részben pedig az egyes kiemeltebb sasbércek
durva dolomittörmeléke.
Pécsi M. (1987)  a hegylábi helyzetre és a durva dolomittörmelékre hivatkozva
 feltételezi, hogy a Dunántúli-középhegység felszínét a paleogéntól már
uralkodóan pedimentációs folyamatok formálták tovább. Mások vitatják
ennek az elképzelésnek a helyességét. A hegylábi helyzetből nem következik feltétlen
pedimentáció, mivel a tönkösödés több szintben is végbemegy (Borsy Z. 1993). A
nézetkülönbséget oldja az a feltételezés, miszerint a pedimentációs jellegű
lepusztulás nem volt olyan jelentős, ezért a trópusi tönkfelszínek inkább
retusálódtak, mint átalakultak (Pécsi M. 1987).
A Dunántúli-középhegység életében ez volt a harmadik bauxitképződési
időszak (Gánti bauxit). A kréta paleocén korú bauxitok két sávban
jelentkeznek. Iharkút és Fenyőfő jelöli ki a rövidebb északi sávot. A déli jóval hosszabb.
Sümegtől  Nyirád, Szőc, Halimba, Iszkaszentgyörgy, Gánt, Nagyegyháza településeken át 
egészen Nézsáig húzódik. A három bauxitszint korát a fedőképződményeik
révén lehet megállapítani. A középsőkréta bauxitok fedője még középsőkréta időszaki
üledék. A felsőkréta bauxitokat is felsőkréta üledékek takarják. A paleocénban
felhalmozottakat viszont eocén vagy esetleg neogén üledékek fedik le. Teleptani típusaik
is különbözők. Lehetnek rétegszerű, több km2-nyi kiterjedésű, akár 30 m vastagságot is
elérő poljéket vagy uvalákat kitöltő bauxittelepek (például Iszkaszentgyörgy). A lencseszerű
telepek 50 60 m átmérőjű, 15 20 m vastag egykori dolinakitöltések (például Nagyegyháza).
Mélytöbrös típus, ahol a bauxit 30 50 m átmérőjű, 90 100 m mély, lefelé keskenyedő
kúpkarsztos formákat tölt ki (Fenyőfő, Iharkút).
A többi hegységi terület paleocénbeli történetéről kevés ismeretünk van.
Általában szárazföldi felszínformálódást feltételeznek. Erről tanúskodnak
például a Bükk szárazföldi tarkaagyagjai, vagy a Mecsek, Aggtelek
Rudabányai-hegysé stb. üledékhiánya is.
6.1.2. Eocén (54 38 millió év)
Az alsóeocén a Dunántúli-középhegységből gyakorlatilag hiányzik. Változás
a középsőeocénben következett be, mikor a Budai Paleogén medence területén
egy lassú süllyedés indult meg, s délnyugat felől előrenyomult a tenger (Ság
L.- Pécsi M. 1987). Az Északi-Bakonyban Sümeg Ajka, majd Dudar Mór Oroszlány
Tatabánya árkain és medencéin keresztül, ill. a Bakony és a Vértes déli előterében északkeleti
irányba előrenyomuló tenger a középsőeocén derekára érte el a Budai-hegységet.
A hegység délnyugati részén (Bakony) nummulitesekben gazdag mészkő
rakódott le. Ez a Szőci mészkő. A Dunántúli-középhegység tagoltabb
domborzatú területein, a süllyedő medencék mocsaraiban teremtődtek meg a
szénképződés (Dorogi barnakőszén) feltételei. Eocén széntelepet a Dunántúli-
középhegység számos településén feltártak (Dudar, Balinka, Kisgyón, Bakonynána,
Oroszlány, Tatabánya, Nagyegyháza, Mány, Dorog, Tokod stb.), sőt a Nyugati-Cserhátból is
ismert kisebb barnaszén-előfordulás.
A transzgresszió előrehaladtával a  kiemeltebb helyzetű Pelsói-hát
kivételével  az egész Dunántúli-középhegységet elborítja a tenger. Ebben az
időszakban keletkezett a Halimbai márga, a Csolnoki agyagmárga, majd a
Tokodi homokkő és a Szépvölgyi mészkő. A legfiatalabb eocén üledék a Budai
márga.
A felsőeocénben feltehetően elborította a tenger a Bükköt is, sőt eljutott
egészen a mai Hernád vonaláig. A Bükk eocén képződményei is mészkövek
(nummuliteszes, lithothamniumos mészkő) és márgák.
A transzgresszió felszínfejlődésbeli következménye, hogy a tengerrel elöntött
területeken a mezozoikumban kiformálódott tönkfelszínek (a Dunántúli-
középhegység és a Bükk esetében) első ízben eltemetődtek.
Az eocén üledékfelhalmozódási ciklust a pireneusi fázis okozta regresszió, ill.
kiemelkedés szakította meg. Az eocén üledékek nagy része a későbbi denudációs
periódusokban megsemmisült. Megmaradásukra az eróziótól védettebb részeken (például
hegységperemeken) volt lehetőség. Ezért találkozhatunk eocén képződményekkel a
Dunántúli-középhegység kevésbé kiemelt részein, vagy a Déli-Bükk és a Bükkalja határán
(16.ábra).
A mai medenceterületek (Kisalföld, Dunántúli-dombság, Alföld) aljzata
nagyrészt kiemelt, pusztuló szárazföldi térszín volt. A középhegységi pásztán
kívül csupán az Észak-alföldi (vagy Szolnoki) flisvályú területéről ismertek
eocén üledékek. Üledékhiány jellemzi a hegységi területeink közül a Pelsói-
hátat, a Mecseket, a Villányi-hegységet, valamint az Aggtelek Rudabányai-,
a Soproni- és a Kőszegi-hegységet.
A lepusztulás jellegét az éghajlat határozta meg. A kutatók többsége szerint az
eocén közepére a kárpát pannon térség éghajlata a kréta időszakához képest
szárazabb és hűvösebb lett, ezért a tönkösödést pedimentáció váltotta fel
(Székely A. 1972, Pinczés Z. 1968, 1980).
16. ábra. Magyarország eocén képződményeinek elterjedési területe
 1. felszíni, 2. felszín alatti, 3. tektonikus határok, 4. vulkáni központok,
5. vulkanoszedimentumok
A középsőeocéntől kezdődően a Periadriai vonal mentén egy  a Déli-Alpoktól
az Északi középhegységig húzódó  vulkáni vonulat is kialakult. A Magura-
óceán szubdukciójával magyarázott andezites dácitos vulkanizmus kitörési
központjai a Zalai-dombság mélyén, a Velencei-hegységben, a Pesti-síkságtól
délre és a Mártában, Recsk környékén nyomozhatók (16.ábra). Legjelentősebb
előfordulása a Velencei-hegység. A hegység gránitmasszívumába benyomult
vulkanitokat Nadapi andezit néven jelölik. A Recsk környéki eocén vulkanitok
rejtik a gazdag, de kiaknázatlan rézérc-készleteinket.
6.1.3. Oligocén (38 24 millió év)
Az oligocén  az un. Budai-vonaltól nyugat északnyugatra, a pireneusi
fázis hatására bekövetkezett kiemelkedés okozta  infraoligocén denudációs
periódussal indult. Ez a Dunántúli-középhegységben, valamint az Északi-
középhegység északabbi területein általános lepusztulást jelentett, noha
különböző mértékben érintette az egyes hegységeket.
Az infraoligocén denudációs periódusban a Dunántúli-középhegységet
jelentős lepusztulás érte. Emiatt az eocén fedőtakaró nagy része megsemmisült,
a tönkös sasbércek exhumálódtak, majd tovább csonkolódtak. Az eróziónak
kevésbé kitett térszíneken azonban megmaradt a fedőtakaró, megvédve az
őskarsztos felszíneket és bauxittelepeket a lepusztulástól. Az Északi-
középhegységben is bizonyítható a regresszió. Feltételezik például, hogy a
Bükk felsőeocén fedőtakarójának a lehordódása is megkezdődött, de
bizonytalanok annak megítélésében, hogy bekövetkezett-e, és ha igen, milyen
mértékű (részleges teljes) volt az exhumáció (Hevesi A. 1986).
Az alsóoligocénból csak a Budai-vonaltól kelet délkeletre ismerünk
üledékeket. Ez a Tardi agyag, amely a világtengerektől elzárt medencében, egy
lassú üledékfelhalmozódási folyamat eredményeként jött létre.
Az alsóoligocén végi tenger-előrenyomulással ismét helyreállt a kapcsolat a
világtengerekkel. A transzgresszió a hegységközi medencéken át észak-,
északkelet felől érte az Északi-középhegység középső és nyugati területeit (a
Bükköt már csak részben érintette), valamint a Dunántúli-középhegység
északkeleti sávját. Az eocén végére ugyanis az egykori Tethys két ágra különült. A déli ág
a mai Földközi-tenger közvetlen elődje, az északi ág  amelyhez kapcsolódott a Budai
Paleogén medence is  a Paratethys, amely a felmagasodó Alpok Kárpátok Dinaridák révén
választódott el a déli ágtól.
A középsőoligocénban (más beosztás szerint a felsőoligocén első felében), felerősödött
a Pelsói-nagyszerkezeti egység északkeleti irányú kitérő mozgása és a környező
hegységkeret kiemelkedése. Mindez a középhegységi pászta tektonikus
differenciálódásával, a tengerrel borított területek kiterjedésével és
felgyorsult üledékképződéssel járt együtt. Északon a tenger a Gömör Szepesi-
érchegységi hatolt. Keleten valószínű elborította a Bükköt és esetleg az Észak-borsodi
Karsztot is. Nyugaton pedig a Csákvár Esztergomi-medence vonaláig húzódott. Hasonló
ősföldrajzi kép jellemezte a felsőoligocént is (17/a,b. ábra). A felhalmozódó
üledékek alapján három területet lehet elkülöníteni.
  Szárazföldi üledékfelhalmozódás jellemezte a Bakonyikum nyugati
felét (Bakony, Vértes, Gerecse nyugati területei).
 Tengeri üledékek rakódtak le a Cserhát, a Mátra és a Bükk térségében.
  Átmeneti (lagunáris, sekélytengeri) jellegű, üledékek váltak jellemzővé
az előző két terület közötti sávban (Budai-hegység, Pilis, Dorogi- és
Bicskei medence, Nyugati-Cserhát).
A Dunántúli-középhegység nyugati felének szárazföldi üledékei az ún.
Csatka rétegek (Ság L.-Pécsi M. 1987). Ezek agyagos üledékek, amelyek közé
gyakran homok- és kavicsrétegek ékelődnek. Üledékhézaggal települnek az
eocénre, és folyamatosan mennek át az alsómiocénbe.
A Csatka rétegek kvarckavicsainak eredete, jelentősége hosszú ideje foglalkoztatja a
kutatókat. A jelenlegi felfogás szerint a csatkaréteges középhegységi felszínek az oligocén,
alsómiocén folyamán tartósan hegységelőtéri-, hegységközi üledékgyűjtők voltak. Csupán
a Pelsói-hát néven emlegetett paleogén hátság emelkedett ki az akkumulációs térszínből. A
kvarckavicsok az üledékgyűjtőt keretező magasra emelt kristályos hegységek lepusztulási
termékeként értelmezhetők. Az alsómiocén végére több 100 m vastag Csatka-réteg
halmozódott fel a Dunántúli-középhegység nyugatabbi területein. A vastag üledéktakaró a
neogén folyamán az emelkedő sasbércek felszínéről nagyobbrészt lepusztult. A megsüllyedt
medencékben, árkokban viszont 200 400 m-es vastagságban ma is megtalálható (Északi-
Bakony kismedencéi, Móri-árok stb.).
Kvarckavicsokkal találkozhatunk az Északi-középhegység területén is. Megítélésük még
vitatottabb (Pinczés Z. 1956, Hevesi A. 1986). Milyen korúak (felsőoligocén  alsómiocén?)
és honnan származnak a Bükk kvarckavicsai? Miként kerültek a középsőmiocéni vulkáni
hegységeink  például a Börzsöny  400 500 m-es tetőire (Láng S. 1955)? Ezekre a
kérdésekre ma még nincs elfogadott válasz.
A középsőoligocénban keletkezett partközeli sekélytengeri üledék a
Hárshegyi homokkő. Nyílttengeri képződmény a szélesen elterjedt  a Budai-
hegységtől a Bükkaljáig  a Kiscelli agyag.
A felsőoligocén lagunáris eredetű képződménye a Mányi Formáció változatos
üledéksora (homok, homokkő, kőzetliszt, kavics). A Törökbálinti homokkő
inkább parti partközeli üledék. Mélytengeri üledékek  Szécsényi slír,
Pétervásárai homokkő  halmozódtak fel a Keleti-, és Északi-Cserhátban, a
Mátralábán, az Északi-középhegység nagyobb medencéiben (Nógrádi-medence,
Felső-Zagyva Tarna közi dombság, Gömöri Hevesi dombság stb.). Jellegzetes
regressziós rétegsort  a mélytengeri Kiscelli agyagtól a glaukonitos homokkövön át az
édesvízi üledékekig  képvisel az Egri Formáció .
A Dunántúli-középhegységben felhalmozódott oligocén üledékek az
eocénkoriakhoz hasonló funkciót töltöttek be: azaz fedőtakarót képeztek a
prepaleogén elegyengetett felszíneken, újból betemetve az exhumálódott tönkös
sasbérceket vagy tovább vastagítva a paleogén fedőtakarót.
A Bükk és az Észak-borsodi Karszt oligocénkori felszínfejlődéséről keveset
tudunk, ezért sok a vitatott kérdés. A Bükk esetében nagy a valószínűsége
annak, hogy a középsőoligocén folyamán részben vagy egészen elborította a
tenger, és ezáltal újabb üledéktakarót kapott (Hevesi A. 1986). Erre engednek
következtetni a Bükkalja területén megmaradt oligocén üledékek. Bár nem lehet kizárni egy
kisebb vagy nagyobb mértékű exhumációt sem. Az Aggtelek Rudabányai-hegység
üledékhiánya pedig arra utal, hogy az oligocénban is folytatódott a
lepusztulása (Mezősi G. 1984, Hevei A. 1991).
17.a ábra. Az alsó- és középsőoligocén képződmények elterjedési térképe (szerk.
Korpás L.)
1. Dunántúli kontinentális terrigén molassz, 2. paleogén vulkáni ív, 3.
epikontinentális terrigén molassz, 4. alföldi terrigén flis
17.b ábra. A felsőoligocén képződmények elterjedési térképe (szerk. Korpás L.)
1. dunántúli kontinentális terrigén molassz, 2. epikontinentális terrigén molassz,

3. alföldi terrigén flis

A kiemelt helyzetű középhegységi területeken  Pelsói-hát, Mecsek, (esetleg
a Soproni-, Kőszegi-hegység)  folytatódott az eocénban megindult
lepusztulás. A hegységi területeken a kutatók többsége az oligocénben is
pedimentációval számol.
6.1.4. Alsómiocén (24 16 millió év)
Az oligocén végén beinduló szávai orogén fázist is több eseménnyel hozzák
kapcsolatba.
  A Kárpát-medencében ekkor fejeződött be a "lemezek" egymás mellé
csúszása. Ennek a folyamatnak volt része többek között a Darnó-vonal menti balos
elcsúszás, amelynek következtében a rudabányai mezozoikum délnyugatról északkeleti
irányba elvonszolódott, s a szendrői paleozoikumra tolódott. Ez a magyarázata a
Bükklába délnyugat északkeleti törésekkel való felszabdalódásának is.
 A szávai fázis hatásaként a középhegységi pásztában ismét visszahúzódott
a tenger és egy újabb  a miocén elejére kiteljesedő  lepusztulási folyamat
kezdődött el. Így az alsómiocén eleji, un. preeggenburgi denudációs
fázisában a középhegységi területek nagy részén ismét általánossá vált a
lepusztulás. A denudáció mértéke és felszínfejlődésbeli következménye
pontosan még nem tisztázott.
6.1.4.1. Eggenburgi emelet
Az eggenburgi emelet ismét egy új üledékképződési ciklussal indult. A szávai
orogén fázisban fellépő kompresszió az alpi- és a kárpáti hegységkeret
kiemelését eredményezte, s ez a hegységi előtereken fokozott üledék-
képződéssel járt. A középhegységi pásztában az eggenburgi emeletben
felhalmozódott üledékek is három fáciest képviselnek (18.ábra).
  Tengeri üledékek  Szécsényi slír és glaukonitos Pétervásárai
homokkő  halmozódtak fel nagy vastagságban (1800 m) a Pilistől keletre
északkeletre.
  Az átmeneti területen, amely a tengeri üledékgyűjtőt nyugat délnyugat
felől övezte, partközeli, durvatörmelékes homok homokkő összlet, az
un. Budafoki formáció rakódott le.
   A Dunántúli-középhegység nyugati felében tovább folytatódott a
terresztrikus eredetű Csatka rétegek felhalmozódása.
Az eggenburgi emelet végére a felgyorsult kárpáti háttéremelkedést jelzik
az üledékek is. A középhegységi pásztában megnőtt a terresztrikus
üledékek jelentősége, és helyenként denudáció is jelentkezett. Még az
Északi-középhegység tengeri üledékgyűjtői is feltöltődtek regressziós,
durvatörmelékes üledékkel. Legnevezetesebb képződménye az
Ipolytarnóci homokkő, amelynek rétegsorában gazdag ősemlős, ősmadár
lábnyomok és növénymaradványok találhatók. “Konzerválásuk" a területre
hullott alsó-riolittufának köszönhető.
18. ábra. Az eggenburgi emelet ősföldrajzi vázlata (Hámor G. Jámbor Á.
nyomán)
1. tengeri kifejlődés, 2. átmeneti kifejlődés, 3. szárazföldi folyóvízi kifejlődés, 4.
kiemelt helyzetű szárazföldi területek, 5. a transzgresszió iránya, 6. az
üledékszállítás iránya
Az eocén és oligocén folyamán is üledékgyűjtőként szolgáló Budai Paleogén
medencén kívül, az eggenburgi emeletben újabb területeken indult meg az
akkumuláció. Az új üledékgyűjtők kialakulását a szávai orogén fázis árkos
beszakadásaiként értelmezik. Ekkor jött létre a Dunántúl déli délnyugati
részén egy északnyugat délkeleti irányú üledékgyűjtő medence (18.ábra),
amelyben  a kiemelt alpi háttér felől érkező  nagy vastagságú, kontinentális
fluviális, durvatörmelékes összlet halmozódott fel (Fülöp J. 1989). Ehhez a
területhez tartozott a Zalai-dombság déli része, a Dráva mente és a Mecsek környezete.
Hasonló jellegű üledékfelhalmozódás a Duna-Tisza köze déli felében is végbement. Más
kutatók az ottnangi emeletre teszik a szárazföldi üledékek megjelenését (Nagymarosy A.
1997).
Az eggenburgi emeletben a Kisalföld, Dunántúli-dombság, Alföld nagy része,
valamint a Soproni-, Kőszegi-hegység, és a Mecsek területe kiemelt, pusztuló
szárazföldi térszín volt.
1. táblázat. A magyarországi neogén korbeosztása (szerk. Jámbor Á.)
6.1.4.2. Ottnangi emelet
Az ottnangi emelet, amely a Mátra vagy a Bükk déli előterének kitörési
centrumából származó alsó-riolittufával (Gyulakeszi riolittufa) választódik el
az eggenburgi emelettől. Az ősföldrajzi kép nagyon hasonló az előző
időszakéhoz (19.ábra). Az ottnangi emelet üledékei is hármas tagozódásúak.
  Az Északi-középhegység területén (a Keleti-Cserháttól egészen a Cserehátig)
az alsó-riolittufa lerakódását követően a tenger többször előrenyomult, ill.
visszahúzódott. A mocsári partmenti területek agyagos homokos üledékei
között halmozódtak fel a nógrádi, borsodi szeneink (Salgótarjáni
Kőszénformáció). A transzgresszió előrehaladtával tengeri üledékek 
Kazári homokkő  borították be a szenes összletet.
  Az átmeneti területeken  amelyek ebben az időszakban is nyugat délnyugat
felől kapcsolódtak a mélyebb tengeri medencékhez  a korábbi szárazföldi
 képződményeket ismét változatos, partközeli kavicsok, meszes homokkövek
és konglomerátumok váltották fel.
  Nagy területeken folyt szárazföldi üledékfelhalmozódás (19.ábra).
Közülük a Zalai-dombságtól a Mecsek környékéig húzódó északnyugat
délkeleti irányú medence volt a legjelentősebb. Ugyancsak terrresztrikus
üldékek halmozódtak fel a Duna-Tisza köze déli felében. A Soproni-
hegység időszakosan megsüllyedt és elmocsarasodott nyugati felében
keletkezett a Brennbergi szén. A Dunántúli-középhegységben a
korábbiakhoz képest kisebb területre  a Bakony alacsonyabb térszíneire 
korlátozódott a szárazföldi üledékek lerakódása.
Az ország nagy része szárazföld, és a domborzat éppen ellentéte a mainak
(19.ábra). Az üledékgyűjtők fölé magasodó szárazföldi térszíneken  a
szubtrópusi szubhumidus éghajlatnak megfelelően  a lineáris erózió
primátusa mellett, jelentős felszínelegyengetés is végbemehetett. Andreánszky
G. (1954) szerint a legmelegebb hónap középhőmérséklete 26 oC, a leghidegebb 11 oC, az évi
középhőmérséklet pedig 18,5 oC volt. A csapadék évi összege elérte az 1400 mm-t. Pécsi
M. (1983, 1987) szerint az alsómiocénben is folytatódott a pedimentáció,
amelynek során az eredeti tönkfelszínek átalakultak, pediplénné váltak
(Székely A. 1972). Ilyen pediplén felszínmaradványnak lehet tekinteni például a
Keszthelyi-hegység, a Balatonfelvidék fennsíkszerűen kiterjedt sasbérceit (Pécsi
M. 1987). Hasonló tartamú (az eocéntól induló) felszínelegyengetéssel
számolnak egyes kutatók a Kőszegi- és Soproni-hegységben is (Ádám L. 1985).
A Mecsek hajdani tönkfelszínének az átformálódása is folytatódott. Legidősebb
 a krétától az alsómiocén végéig  elegyengetett felszínének maradványait a
hegység legmagasabb tetői (Misina-tető, Tubes, Zengő stb.) őrzik. Vitatott a
Bükk megítélése. Kérdés, hogy bekövetkezett-e az exhumáció vagy sem. Hevesi
A. (1986) szerint a Bükk eltemetett tönkje az alsómiocénban óharmadidőszaki fedőtakarójától
csaknem teljesen kihámozódott, majd  mivel a feltételek nem különböztek lényegesen a
kréta éghajlatától  az eredeti tönk őserdőkarsztjának maradványai némileg fölújultak.
Pinczés Z. (1956, 1980) viszont nem számol exhumációval.
19. ábra. Az ottnangi képződmények ősföldrajzi vázlata (Hámor G. Jámbor Á.
nyomán)
1. tengeri kifejlődés, 2. paralikus féligsósvizű kifejlődés, 3. barnakőszén-
képződés, 4. szárazföldi folyóvízi üledékképződés, 5. kiemelt helyzetű
szárazföldi területek, 6. riolitvulkanizmus, 7. andezitvulkanizmus, 8. a
transzgresszió iránya, 9. az üledékszállítás iránya
6.1.4.3. Kárpáti emelet
A kárpáti emelet ősföldrajzi térképén két északkelet délnyugati és egy
északnyugat délkeleti csapású üledékgyűjtő sáv rajzolódik ki (20.ábra).
  Az északi sáv a középhegységi pászta. Látható, hogy a Dunántúli-
középhegység területének egy része már kiemelt szárazulat volt.
Alacsonyabb térszínein viszont félsósvízi partszegélyi jellegű üledékek 
meszes kavics és homokkő  halmozódtak fel. Átmeneti jellegű üledékekkel
találkozhatunk még a Börzsöny területén is. Keletebbre előbb homok,
 homokkő, majd a transzgresszió előrehaladtával nyíltvízi slír  Putnoki slír,
Nógrádi vagy Garábi slír  halmozódott fel. Az üledékciklus egy újabb
kiemelkedéssel zárult.
  A Zalai-dombságtól a Mecsek északi előterén, Duna-Tisza közén át a
Hármas-Körös nyomvonalán húzódó déli ágban az eggenburgi és ottnangi
emelet durva törmelékes üledékeire a peremeken mészkő, homokkő, a
belső medencei részeken pedig agyagmárga és agyag rakódott le.
  Nyugat felől  a két üledékgyűjtő pásztára merőlegesen  húzódott a
harmadik üledékgyűjtő medence. Ennek a részeként halmozódott fel például
a Soproni-hegység folyóvízi eredetű, kavicsos homokos rétegsora.
20. ábra. A kárpáti képződmények ősföldrajzi vázlata (Hámor G. Jámbor Á.
nyomán)
1. nyílttengeri kifejlődés, 2. félsósvízi partszegélyi kifejlődés, 3. kiemelt helyzetű
szárazföldi terület, 4. riolitvulkanizmus, 5. andezitvulkanizmus, 6. a transzgresszió
iránya
A kárpáti emelet végén megindult egy nagy erejű vulkáni tevékenység is.
Ezzel megkezdődött a vulkánosság fő időszaka.
6.2. Középső- és felsőmiocén (16 5.3 millió év)
6.2.1. Középső- és felsőmiocén lemeztektonikai eseményei
A bádeni emeletben jelentős változások következtek be az ősföldrajzi
viszonyokban. Ezt a korszakot lehet tekinteni a miocén vulkánosság fő
időszakának, s ekkortól vált igazán látványossá a geomorfológiai inverzió
folyamata, jóllehet előjelei  az alsó-riolittufa felszínre kerülése, új
üledékgyűjtők megjelenése  már az alsómiocénban is megmutatkoztak. A
vulkánosság és a geomorfológai inverzió között  egyidejűségük miatt  a
kutatók szinte kezdettől fogva kapcsolatot kerestek. Így született meg nagyon
korán, és tartotta magát hosszú ideig az a teória (Lóczy L. 1918, 1924), miszerint
a vulkanizmus kiváltója a Tisia tömb lesüllyedése volt.
A lemeztektonika ismertté válásával számos elképzelés született e kettős
folyamat magyarázatára. A legtöbb kutató szubdukcióval hozta kapcsolatba a
nagyarányú változásokat hozó vulkáni tevékenységet.
 Szádeczky Kardoss E. (1971) például először három fő betolódási övet feltételezett a
Kárpát Pannon Dinarid térségben. 1975-re ez a szám már nyolcra nőtt.
 Stegena L. (1972, 1973) is a Kárpátok és a Dinaridák vonalában a Kárpát-medence
alá irányuló lemezelnyelődést  szubdukciót  feltételezett. Az alábukó kőzetlemez 
bizonyos mélységet elérve  megolvadt, s egy másodlagos magmaáramlást hívott életre,
amely elvékonyította, erodálta magába olvasztotta a kérget, s a vékony kéreg már nem
tudott ellenállni a fellépő feszültségeknek. Az így létrejövő repedések mentén épültek fel
a vulkáni hegységek. A felszínre került nagytömegű vulkáni anyag megbontotta az
izosztatikus egyensúlyt. Ez idézte elő a medenceterületek süllyedését.
  Az előzőektől eléggé eltérő magyarázattal szolgált a magyarországi vulkanizmus
kiváltó okait és a medenceterületek besüllyedését illetően Hámor G. (1980, 1984).
Véleménye szerint a nagy lemezmozgások a Kárpát-medence térségében már a paleogén
folyamán lezajlottak. A neogénben az itt lévő lemeztöredékek  Afrika és Európa
közeledésének, ill. távolodásának megfelelően  már csak pulzáló mozgást végeztek.
 Közeledés  kompresszió  esetén törések, szerkezeti deformációk és kiemelkedések
jöttek létre. Távolodás esetén  a dilatatív szakaszban  a lemezdarabkák táguló
varratai mentén nyomult fel a vulkáni anyag, és jöttek létre a beszakadásos medencék.
Ennek megfelelően magyarázta a miocén időszaki beszakadásos medencék kialakulását.
  A szávai fázis (oligocén vége, eggenburgi, ottnangi) kompressziós szakaszaiban
északkeleti és délnyugati irányú erőhatások érvényesültek, így jöhetett létre az erre
merőleges csapásirányú beszakadásos medence, a Dráva menti üledékgyűjtő (18. és
19.ábra). A szávai fázis kompressziós szakaszaiban emelkedett meg jelentősen az
alpi kárpáti hegységkeret, és a dilatatív szakaszokban került felszínre az alsó-
riolittufa.
 A stájer orogén fázis (kárpáti, alsóbádeni) során jelentős változás következett be.
A szávai fázis végén jelentkező kismértékű eltávolodás után az Afrikai-lemez az
Európai lemezhez képest az óramutató járásával ellentétes irányba mozgott, így
északnyugati és. délkeleti irányú kompresszió érte a Kárpát-medencét. Ennek
következtében északkelet délnyugati irányú árokszerkezetek jöttek létre
(20.ábra).
  A lajtai fázis (későbádeni, szarmata, alsópannon) során a Kárpát-medence
északkeleti-délnyugati irányú hátságai északnyugat délkeleti törések mentén
feldarabolódtak, és a dilatációs szakaszokban változó mértékben és arányban
megsüllyedtek (31. és 32.ábra).
  A dilatáció a rodáni fázis során vált meghatározóvá a Kárpát-medencében, így
mind nagyobb arányokat öltött a medencék süllyedése, s a pontusi emeletben a
medencealjzaton már mindenütt tengeri üledékek képződtek.
Napjainkra úgy tűnik a viták lecsillapodtak, s eléggé egységes álláspont
alakult ki a vulkanizmus és a geomorfológiai inverzió magyarázatára. E
szerint a két folyamatot a Magura-óceán lemezének a Kárpát-medence belseje
felé irányuló szubdukciója irányította (Csontos L. Vörös A. 1997). Ennek
eredményeként gyűrődtek fel a Külső-Kárpátok flistakarói, ill. az
összepréselődéssel egy időben következett be a savanyú és intermedier
magmák kitörését eredményező köpenydiapírok felnyomulása, valamint a
“passzív lemezt” képező ALCAPA és Tisza Dácia lemeztömbök kérgének
tágulása. A húzófeszültség okozta kéregvékonyodás az izosztatikus egyensúly
megbomlásával járt, s ez indította el a medenceterületek süllyedését, azaz az
ívközi medencék kialakulását. Mivel a tágulás iránya gyakran módosult a
miocén folyamán, az általuk életrehívott mély medencék (üledékgyűjtők) helye
is más más volt (18. 20. és 31. 32.ábra).
Ezek a folyamatok a pannóniai korszakban a belső térség széteséséhez, s a
feldarabolódott lemeztömbök végleges lesüllyedéséhez vezettek. A pannóniai
korszakban bekövetkező általános süllyedés fő okát egyes kutatók  a
tektonikai mozgások mérséklődésével  az elvékonyodott, viszonylag meleg
litoszféralemez lassú lehűlés okozta termikus süllyedésben látják (Müller P.
1997).
6.2.2. Miocén időszaki vulkánosság
A jelenlegi álláspont szerint tehát a köpenydiapírok az okozói a Kárpát-
medence miocén időszaki savanyú és intermedier vulkanizmusnak.
A vulkáni működés  a köpenydiapírba részlegesen beolvadó kéreganyag
jóvoltából  szilicium-dioxidban gazdag, savanyú magmák robbanásos
kitörésével kezdődött. Alsó- és középső-riolittufa néven ismert képződmények
(ignimbritek és tufaleplek)  nagyobbrészt fiatal üledékekkel lefedve  hatalmas
területeket foglalnak el a Kárpát-medencében. Az ország határain belül egy
széles délnyugati északkeleti pásztát képeznek (21.ábra).
Az alsó-riolittufa még az eggenburgi és ottnangi emelet határán került a
felszínre. A középső-riolittufák kora pedig a kárpáti emelet végére és a
bádeni emelet első felére tehető. Noha képződésük pontos lemeztektonikai
magyarázata  tekintettel a szubdukciós zónáktól való nagy távolságukra  még
várat magára, feltételezik, hogy a hatalmas mennyiségű, robbanásos eredetű
vulkáni törmelék zöme a mai medenceterületeken levő, önálló kalderákból,
kalderaegyüttesekből származott, de az eltemetődött kalderák mellett a
felszínen levő vulkáni vonulat egykori kitörési központjai (Börzsöny, Mátra) is
forrásul szolgálhattak. A felső-riolittufa már az intermedier vulkanitokkal egy
időben került a felszínre, s egykori kitörési központjai is a felszínen levő kettős
vulkáni övben keresendők.
A medencebelső elfedett savanyú vulkanitjaitól északra, a Kárpátok takarós
szerkezetű láncaihoz belülről egy  nagyobbrészt intermedier mészalkáli
kőzetekből (andezit, dácit, riolit, bazaltos andezit) felépülő  kettős vulkáni
vonulat csatlakozik, amely az Eperjes Tokaji-hegységtől keletre már
egységes lánccá egyesülve folytatódik egészen a Hargitáig. A kettős vulkáni
vonulat belső övezetét az Északi-középhegység hegységei  Visegrádi-
hegység, Börzsöny, Cserhát, Mátra, Tokaj Zempléni-hegyvidék  alkotják.
A külső vulkáni övezet már országhatárainkon túl húzódik (Madaras-,
Újbányai-, Körmöci-, Selmeci-hegység, Jávoros, Osztrovszkij-hegység,
Korponai erdő, Polyána, Eperjesi-hegység, Vihorlát, Szinyák, Borlóhát, Avas,
Kőhát, Gutin, Kelemen-havasok, Görgényi-havasok, Hargita). A savanyú
vulkanitok övezetében is előfordulnak andeztites kőzetek. Ilyen terület például a
Mecsek (Komlói amfibolandezit) vagy a Beregi-síkon felszínre bukkanó,
dácitból, ill. riolitból felépülő tarpai Nagy-hegy és a barabási Tipet-hegy. Az
intermedier vulkánosság termékei részben azonos korúak a savanyú
vulkanitokkal, részben azoknál fiatalabbak.
21. ábra. A kárpáti térség késő és utóorogén magmás kőzeteinek vázlata
(Szepesházy K. után) 1. az Erdélyi-középhegységnek a kréta időszak és eocén
határán felnyomult mélységi magmás kőzetei, 2. a magyar középhegység eocén,
oligocén korú vulkáni kőzetei, 3. üledékkel keveredő, főleg riolitos vulkáni sorozat
a miocén közepétől a felsőpannonig, 4. belső vulkáni gyűrű andezites kőzetekkel
(főleg középsőmiocén és pannonkorúak, mélységben rekedt magmás tömegekkel,
5. külső vulkáni gyűrű, főleg andezitekkel, koruk főleg felsőpannon, ugyancsak
mélységben rekedt magmás tömegekkel. A ritkább pontozás felszíni, a sűrűbb
pontozás üledékkel takart vulkáni kőzeteket ábrázol.
A vulkánosság jellemzője, hogy az időben  nyugatról kelet délkelet felé 
húzódott. Ennek megfelelően Magyarországon legtovább a Tokaj Zempléni-
hegyvidékben tartott, ahol az utolsó kitörések a pannonra tehetők. A Hargitában
pedig még a pleisztocénben is működtek vulkánok. A jelenség okát abban látják,
hogy a szubdukció során az egymáshoz közeledő lemezszegélyek ollószerűen 
legkésőbb délkeleten  záródtak, így a hozzájuk kapcsolódó vulkanizmus is
délkeleten a legfiatalabb (Szakács S. Karátson D. 1997).
Anyagában szintén jelentős különbségek mutatkoznak még a magyarországi
vonulaton belül is. Nyugaton (Visegrádi-hegység, Börzsöny) a piroklasztitok
uralkodnak, a Mátrában viszont a piroxénandezit a
meghatározó felszíni képződmény. A Tokaj Zempléni-hegyvidékben pedig az
andezitek mellett a riolit, dácit és ezek tufái is jelentősek.
Az intermedier vulkáni tevékenység során többnyire bonyolult szerkezetű
rétegvulkánok épültek, amelyek központját kráterek vagy nagyobb kalderák
jelölték ki. Emellett számos kisebb nagyobb forma  lávatakaró, lávaár és
-dóm, parazitakúp stb.  tette változatossá a vulkáni hegységeinket.
Az elsődleges vulkáni formák első geomorfológiai leírásuk még Cholnoky J.
nevéhez (1936) fűződik. Ő szinte minden vulkáni hegységünkben primer vulkáni
formákat vélt felfedezni (például a Sátorhegyeket a Vezúvhoz hasonlította).
Bulla B. (1964) viszont azon a véleményen volt, hogy az elsődleges vulkáni
formákat hiába keressük, mivel a pannon végéig tartó trópusi szubtrópusi
tönkösödés szinte teljesen eltüntette azokat.
A Bulla utáni nemzedék már nem volt ennyire kategorikus, és jónéhány
vulkáni formamaradványt leírt (Székely A. 1964, Pinczés Z. 1960).
Az utóbbi évtizedek újabb geológiai és geomorfológiai kutatásai alapján úgy
tűnik, hogy a primer vulkáni formáknak sokkal nagyobb szerepük van a mai
morfológiai képben, mint ahogyan ezt korábban feltételezték. Ezzel
párhuzamosan azonban felélénkült a vita a vulkáni formák értelmezéséről is.
Milyen módszerek segítettek a formák felismerésében?
  A földtani vizsgálatok felderítették a vulkáni szerkezetet. A kitörési
központok meghatározásában például, az egykori kitörési centrumtól kifelé lejtő lávaárak
segítettek. A kitörési termékek vizsgálatának pedig a vulkáni működés jellegének és
folyamatának feltárásában, ill. az általa létrehozott formák meghatározásában volt fontos
szerepe.
 A légifotók és űrfelvételek is hozzájárultak a formák felismeréséhez.
  A geomorfológusok számára a legfontosabb bizonyítékokat a recens
vízhálózat vizsgálata hozta. A kutatások abból a feltételezésből indultak ki, hogy az
eredeti vízhálózat a primer vulkáni formák lejtésviszonyainak megfelelően formálódott ki,
amely szerencsés esetben átöröklődhetett, s a mai napig fennmaradhatott. Így a recens
vízhálózatból visszakövetkeztethetünk az eredeti vulkáni formára. Például
egy egy kitörési centrum  vulkáni kúp vagy kaldera  külső lejtőjén az első
vízfolyások sugarasan kifelé irányultak. A kúpok, kalderák lábánál sarló, körívszerű
vízfolyások jelentek meg. A kalderák belsejében pedig a patakok faágszerűen
 összefutottak. Nagykiterjedésű lávatakarókon a lejtés irányába tartó párhuzamos
völgyek formálódtak.
Az elsődleges vulkáni formákat, s velük együtt az eredeti vízhálózatot
módosíthatta, sőt el is tüntethette a posztvulkáni tektonizmus. Az első
süllyedések a hegységek peremi övezetében még a bádeni emeletben
bekövetkeztek. Mivel vulkáni hegységeink ellentétesen mozgó  emelkedő, ill.
süllyedő  területek határán keletkeztek, ez a körülmény sajátos aszimmetriát
eredményezett. A Börzsöny nyugat északnyugat felé, a Kisalföld irányába, a
Tokaj Zempléni-hegyvidék viszont kelet felé billent. A Cserhát, Mátra
esetében észak déli irányú kibillenés következett be. A vulkánosság
befejeződése óta a Mátra vagy a Tokaj Zempléni hegyvidék és előterük között
akár 2000 m-t meghaladó elmozdulás is bekövetkezhetett (Székely A. 1993). Így
az északi kiemelt területek erőteljesen pusztultak, és felszínre kerültek a
szubvulkáni képződmények. A déli sáv az Alfölddel együtt egyre mélyebbre
süllyedt, és vastag posztvulkáni üledékekkel fedődött be. A középső sáv
lényegében az a terület, ahol az eredeti vulkáni formák nyomozhatók.
Ugyancsak módosíthatta az eredeti formákat  a hegységek emelkedésével
növekvő erősségű  lepusztulás. A letarolás vulkáni hegységeinkben sokkal
rövidebb ideig tartott, mint a Bakonyikum vagy a Bükk esetében. Így, noha az
elsődleges vulkáni formák többsége erősen denudálódott, kisebb-nagyobb
mértékben feldarabolódott, nem semmisült meg teljesen, azaz
rekonstruálható. A következőkben az egyes hegységek rekonstruált vulkáni
formáit tekintjük át.
6.2.2.1. Visegrádi-hegység
Visegrádi-hegységet Székely A. (1983, 1993, 1997) egy kettős kalderájú
vulkánroncsként határozta meg (22.ábra). A rövid ideig tartó (15 14 millió
év) vulkáni működés két szakaszra bontható.
  A korai szakasz kisebb jelentőségű, és eredeti vulkáni formái kevésbé
őrződtek meg. Ebben a szakaszban telérek, lakkolitok (dunabogdányi
Csódi-hegy), lávadómok és dagadókúpok, valamint a robbanásos kitörések
során vulkáni törmelékek keletkeztek. Két nagyobb vulkáni forma is
rekonstruálható. Az egyik az Ipolydamásdi-rétegvulkán (5 6 km  ), a
másik a 6 8 km átmérőjű, délkelet felé nyitott Szentendrei-rétegvulkán
beszakadásos kalderája (Korpás L. 1997).
  A késői szakaszban jött létre a Visegrádi-hegység fő tömegét adó
Dunazugi kettős kaldera. Először egy 10 15 km átmérőjű, 1000 m magas
vulkáni kúp épült fel (Balla Z. 1977, Balla Z.  Korpás L. 1980), majd a
kúp centruma robbanás következtében beszakadt, létrehozva a Dömösi-
kalderát. A beszakadt kaldera peremén kisebb parazitakúpok is képződtek
(Nagy-Villám). A mintegy 9 km átmérőjű kalderában egy újabb 4,5 6 km
átmérőjű kúp  Keserűs-hegyi rétegvulkán  formálódott, amely később
szintén kalderává alakult (Lepence-pataki kaldera). A rétegvulkáni roncs
 kőzetei a piroxén amfibolandezitek közé sorolhatók, főleg blokk- és
hamuár-üledékek, ill. lávabreccsák (Korpás L. 1997). A vulkán egykori
központját a mai Ágas-hegyre teszik.
22.ábra. A Visegrádi-hegység vízhálózata és tűzhányó-felszínalaktani vázlata (Gábris
Gy. nyomán.)
1. hajdani kitörési centrum a kalderában, 2. belső kalderaív, 3. külső kalderaív,
4. tektonikus vonal
Az eredeti formára  azaz a kettős kaldera létére  több bizonyíték is utal.
  Az egykori kalderaperemeket ív alakú hegyvonulatok őrzik. Főként a
külső kaldera körívét lehet jól felismerni. A külső kaldera peremének a része
például a Hosszú-hegy, Dobogókő, Szent László-hegy, Urak-asztala és a Nagy-Villám. A
belső kalderához tartozik a Keserűs-hegy Öreg-Pap-hegy Kis-Pap-hegy vonulat.
A két kaldera északi ívét a Duna elvágta a hegység fő tömegétől, s ma
topográfiailag a Déli-Börzsöny részei. (A külső ív maradványa a Hegyes-tető, a
belsőé a Szent Mihály-hegy).
  Íves futású völgyei a két kaldera közti mélyedés futását követik, de íves
völgyrészlet jelzi a külső kaldera nyugati peremét is (22.ábra).
  Felfedezhetők a belső kalderapalást sugarasan kifelé irányuló
vízhálózatának nyomai is.
Székely A. (1997) a hegységben egyedi rétegvulkáni romként értelmez számos
kisebb vulkáni kúpot is (Nagy-és Kis-Csikóvár, Bölcső-hegy stb.).
6.2.2.2. Börzsöny
Már Cholnoky J. (1936) is felismerte, hogy a Központi-Börzsöny "egyetlen
hatalmas nagy vulkán romja". Székely A. (1983, 1993, 1997) a Börzsönyt egy
központi kalderás vulkánromként jellemezte. A mai felfogás szerint a
Börzsöny három működési szakaszban, 16 13,5 millió év között jött létre.
Három egymás után keletkezett vulkán roncsa, ill. az utolsónak a romja.
Mindegyik tűzhányó az előző beszakadásos kalderájában épült fel, ezért egyre
kisebbek és alacsonyabbak lettek (Balla Z. 1977).
  A vulkáni működés korai szakaszában jött létre a legnagyobb méretű
kaldera (Nagy-völgyi kaldera), amelynek legépebb maradványa a
Börzsöny legészakabbi vonulatában jelölhető ki. A kaldera peremén itt is
kisebb kitörési központok keletkeztek. Emlékét a Kámori-rétegvulkán, a
Perőcsényi kürtőkitöltés és a dél-börzsönyi kis rétegvulkánok
kalderaroncsai őrzik.
  A középső fázishoz kapcsolható a Börzsöny-pataki kaldera, amely egy
nagy központi felboltozódás beszakadásával keletkezett. A kaldera
peremén újabb kisebb vulkáni centrumok keletkeztek (Balla Z. Korpás
L. 1980).
  A késői vulkáni szakaszban formálódott ki az Északi-Börzsöny délebbi
ívében jól felismerhető Kemence-pataki kaldera. A Kemence-pataki
kalderának a belsejében épült fel a Börzsöny legfiatalabb, központi vulkáni
kúpja, a Magasbörzsönyi-paleovulkán. Maga a vulkán eredetileg 12 14
km átmérőjű és 1400 m magas lehetett. Központi krátere a későbbiek
 folyamán 3,7 5,5 km átmérőjű kalderává formálódott (23.ábra). Ez a
központi (Fekete-pataki) kaldera  uralja a hegységet. A kaldera
kialakulásának a módja vitatott (eróziós, beszakadásos, explóziós kaldera?).
A Fekete-pataki kaldera sokkal jobban rekonstruálható, mint a Visegrádi-
hegység kettős kalderája (24.ábra).
  A kaldera magasabb és épebb. Peremét körívbe rendeződő
hegyvonulatok (keleten a Nagy-Inóc Nagy-Hideghegy Csóványos Magosfa
Miklós-tető, nyugaton a Magyar-hegy Várbükk) jelölik ki.
  A központi kaldera belsejében létrejött faágszerű vízhálózat szépen
átöröklődött.
 A kalderapalást lejtőjén a völgyek sugárirányba kifelé tartanak.
 Az egykori sztratovulkán észak északkeleti lábánál a Kemence-patak
mély, sarlóformájú völgye húzódik.
kárpáti slír vető
a paleovulkán rekonstruk-
alsóbádeni rétegvulkáni összlet ciója Balla Z. adatai alapján K kaldera
pannon homok és agyag Kr kalderaperem
F
pleisztocén teraszkavics F hegylábfelszínek a kaldera
külső lejtőjén
lejtőüledék F hegylábfelszínek a kalderá- ban
23. ábra. A Központi-Börzsöny Ny K-i vázlatos szelvénye (Székely A. nyomán)
kalderapalást alja
kalderaperem
24. ábra.
A Börzsöny vízhálóza-
ta és tűzhányó-
felszínalaktani vázlata
(Székely A. nyomán)
A négy nagy kalderaforma és a hegység nyugati és déli részét uraló kisebb
rétegvulkáni roncsok, kürtőmaradványok, lávadómok és dagadókúpok mellett
lakkolitok, andezittelérek (például a Fekete-pataki kalderában) is felismerhetők.
Sajátos az északnyugati előtér völgyhálózata is. A lejtés irányába tartó,
párhuzamos völgyei egy nagykiterjedésű, északnyugati lejtésű lávatakaróra
utalnak.
Másképpen értelmezte a Börzsöny vulkáni formakincsét Karácsony D. (1997),
aki a korábbi elképzelésekkel szemben egyetlen széttagolt kalderát
feltételezett. A 17 18 km átmérőjű kaldera kialakulását kisebb kalderák
beszakadásával és egybenyílásával magyarázta. A vulkáni működés során előbb
heves robbanásos kitöréseket, majd lávadóm-benyomulásokat feltételezett, amelyet a végső
szakaszban ismét hevesebb, dómösszeomlásokkal járó vulkáni tevékenység követett. Ennek
során épült fel egy többcentrumos dómegyüttes, s annak központi krátere alakult át a Fekete-
pataki kalderává. Karácsony D. (1997) a Börzsöny piroklasztitjainak egy részét
lávadómok összeomlásából származó blokk- és hamuáraknak tekinti.
A hegység a posztvulkáni emelkedés során nyugat északnyugati irányba
megbillent, így a hegység aszimmetrikus megjelenésű. Ezzel magyarázható a
rétegfejeken kiformálódott keleti lejtők meredekebb volta, valamint a
réteglapokon létrejött hosszú, enyhe lejtők a nyugati oldalon.
6.2.2.3. Nyugati-Mátra
A Mátrában lezajló vulkáni tevékenységet, az elsődleges vulkáni formákat
eltérő módon értelmezték a kutatók. Kubovics I. (1970) például még a hegység egészére
kiterjedő kalderát feltételezett. A legtöbb kutató külön választja a Nyugatii- és
Keleti-Mátra kialakulásának történetét. Baksa Cs. és munkatársai (1977, 1981) a
Nyugat-Mátra felépülését három fázisban képzelték el.
  A korai szakasz szubmarin vulkánossága még a kárpáti emeletben
játszódott le. Az első rétegvulkán épülése egy kaldera kirobbanásával
zárult. Képződményei a későbbi működési szakaszok során befedődtek, csupán a nyugati
szegélyen bukkannak a felszínre.
  Erre a vulkánroncsra az alsóbádeniben mintegy 30 km-es átmérőjű és
3000 m magas sztratovulkán épült. A Nyugati-Mátrát ma is ennek a
vulkánnak a maradványai uralják. Ebben a vulkáni kúpban beszakadással egy
hatalmas kaldera keletkezett.
  A befejező fázis bázikusabb andezit lávatakarói sok helyen befedik a
korábbi képződményeket. Legszebbek a Kékes lávatakarói. A jelenlegi
formákat is nagy mértékben meghatározzák. Jóval gyorsabban pusztulnak azok a
területek, ahol hiányzik ez a kemény lávatakaró.
Székely A. (1993, 1997) és Gábris Gy.(1983 1984) az űrfelvételek, valamint a
recens vízhálózat vizsgálata alapján az eredetileg elképzeltnél kisebb méretű
kalderát feltételeztek (25.ábra). A kaldera peremét kijelölő Havas Tóthegyes
Piszkés-tető Galya-tető Kékes Sár-hegy vonal alapján egy 13 km-es
átmérőjű forma körvonalazódott. Az Ős-Mátra központja Gyöngyösoroszinál
lehetett. A nagy kalderához északnyugaton csatlakozó Mátrabérc Ágasvár
Óvár ívet egy idősebb kaldera maradványaként értékelték.
25. ábra.
A Mátra vízhálózata és
tűzhányó-felszínalaktani
vázlata (Gábris Gy. nyomán)
1. fő vízválasztó, 2.
vízválasztó, 3. vulkáni
(tektonikai) szerkezetek, 4.
dóm, K  Kékes, V 
Várhegy, P  Piszkés-tető, T 
Tóthegyes, H  Havas-tető,
Ny  Nyikom, N  Nagy-
hársas, S  Somlyó, S-h 
Sár-hegy
Ezen kívül több kisebb nagyobb kitörési központ is működött. A harmadik
működési szakasz bazaltos andezitje például a kalderaszerkezet peremén tört
fel. Hatalmas lávaáraik alapján a Kékes- és Galya-tető a két legjelentősebb
kitörési központ. Rétegvulkáni kúpokkal "koronázott" hasadékvulkáni
szerkezet roncsaként értelmezhető a Pásztói-Mátra. A Délnyugati-Mátrát
pedig kisebb egyedi rétegvulkánok romjai (például az apci Somlyó-hegy)
uralják.
A szin- és posztvulkáni tektonikus mozgások folyamán a kaldera északi része
kiemelkedett és erősen pusztulni kezdett. Így kerülhettek felszínre a
Mátralába szubvulkáni képződményei: a lakkolitok (Som-hegy, Hajnács-
hegy stb.) és telérek (a leghosszabbak a Mátralába északi pereméig követhetők).
Az északi területek kiemelkedésével párhuzamosan a kaldera déli része egyre
mélyebbre süllyedt és elborította a felsőbádeni tenger. Így vált a Nyugati-
Mátra egy feltűnően aszimmetrikus félkalderás vulkánronccsá (Székely A.
1993). Ez az oka annak, hogy északon a prevulkáni üledékek több 100 m-rel
magasabban vannak, és rétegfejeik rövid, meredek lejtőkön bukkannak a
felszínre. A dél felé néző hosszú, enyhe lankák réteglapokon jöttek létre.
A völgyhálózat is egyértelműen bizonyítja a félkalderát, amely a félkörívet
alkotó vonulatok által közrezárt területen faágszerű, míg a félkaldera külső
peremén radiális megjelenésű (25.ábra).
6.2.2.4. Vulkáni- és Teléres-Cserhát
Vulkáni-Cserhát (vagy Keleti-Cserhát) egy sasbérc- és ároksoros vulkáni
hegység (Székely A. 1993, 1997). E terület eredetileg a Nyugati-Mátra nagy
sztratovulkánjának nyugati peremvidékét képezte, s felsőbádeni szerkezeti
mozgások során besüllyedt Zagyva-árok választotta el attól. Ezzel egyidejűleg
északkelet délnyugati, ill. északnyugat délkeleti irányú törések szabdalták
fel a Vulkáni-Cserhát kőzettömegét. Ezt követően a Nagylóc Acsa vetőtől
délre délkeletre eső területe megsüllyedt, és még a felsőbádeniben elöntötte
a tenger. A tengerelöntés folytatódott a szarmatában is, így a vulkáni
képződmények fedőtakarót kaptak.
A fiatal  pliocén és pleisztocén időszaki  kiemelkedés során a Vulkáni-
Cserhát északkelet délnyugati irányú vetők közötti négy vulkáni
takarószelete aszimmetrikusan kiemelkedett (26.ábra). A kiemelt
sasbércekről a posztvulkáni üledékek lepusztultak, a köztük levő három
ároksor medencéiben (Cserhátszentiváni-, Garábi-, Toldi-medence stb.) viszont
megőrződtek.
Az Ős-Mátra egykori nyugati peremét tehát posztvulkáni tektonikus mozgások
látványosan tovább formálták, horszt és árok relieftípust hozva létre. Az
elmondottakból következik, hogy jelenlegi vízhálózatát a posztvulkáni
tektonizmus határozta meg. A többi vulkáni hegységünktől morfogenetikailag
nagyban különböző Vulkáni-Cserhátot erősen feldarabolt és lepusztult
vulkáni takarók maradék- és csonkvulkáni formái jellemzik. Nincs nagyobb
központi kitörési centruma, sőt a kisebb csatornakitöltések száma is
elhanyagolható.
A Cserhátalján is a vulkáni takarók kisebb maradványaival (takaróroncs)
találkozhatunk.
A Vulkáni-Cserháttól nyugat északnyugatra látványos, olykor 20 km
hosszúságot is elérő telérgerincek sorakoznak. Ez a Teléres-Cserhát területe. A
Vulkáni-Cserháttal ellentétben ugyanis, a Nagylóc Acsa vetőtől nyugat
északnyugatra eső területek erősen megemelkedtek. A telérek az emelkedés
által kiváltott, hosszantartó lepusztulás során kerültek a felszínre.
26. ábra. A Cserhát kibillent rögei és medencéi (Peja Gy. nyomán)
A = Bézma hegy, B = Bokor falu, BH = Bokori hegy, C = Cserhátszentiváni szurdok, CK = Cserkuti
szurdok, CS = Cserhátszentiván falu, D = Dobogó hegy, DT = Dobogó tető, E = Egres patak, F =
Pelecke hegy, G = Galambos patak, H = Epigenetikus völgy, J = andezit dyke-ok, K = Káva hegy,
KH = Középhegy, KU = Kutasó falu, L = Nelázsd puszta, Málna hegy, MH = Mész hegy, MO = Mozsár
puszta, N = Nagy hegy, OR = Őr hegy, P = Peres hegy, R = Rókás hegy, S = Sasbérc, Sz = Szúnyogh
hegy, T = Zsúnyi patak a Toldi medencében, U = Szuha patak, V = bujáki vár, Z = Sár hegy, 1. oligocén
homokkő, agyag, 2. alsómiocén terresztrikum és szénfedők, 3. helvét slíres márgák, 4. alsótorton
vulkanikus (andezit) takaró, 5. lajtamészkő, 6. szarmata képződmények, 7. pannóniai rétegek, 8. andezit
dyke-ok, 9. vetők
27. ábra.
Vulkánmaradványok a Keleti-Cserhátban (Székely A. nyomán)
1. sasbércvonulatok középsőmio-cén sztratovulkán maradványokból, 2. posztvulkáni
üledékekkel kitöl-tött árkos medencék, 3. andezittelé-rek, 4. törésvonalak, 5. telérközi
medencék
A Teléres-Cserhát (vagy Kopasz-Cserhát) legfőbb jellemzője egy  a mátrai
nagy kitörésközpont felé mutató  sugaras telérrendszer (27.ábra). Általában
párhuzamos telérpárokban (nagylóci telérpár) vagy telérnyalábokban
(herencsényi telérnyaláb) jelennek meg.
A zárt telérek (az üledékes kőzetek közé benyomuló láva megrekedt benne) mellett
lávaszállító nyílt telérek (a repedésekbe felnyomuló láva a felszín közelébe jutva
szétfeszítette a felette levő kőzeteket, nyílt hasadékokat, kisebb kitörési központokat alakítva
ki) is gyakoriak. Így ez utóbbiakhoz kürtő- és kisebb lávatakaró
maradványok is tartoznak (28.ábra, Székely A. 1993, 1997). Helyi kitörési
központnak tekintik a Hollókői-teléren a Vár-hegy kúpját. Takarómaradvány a Szandai-
teléren a Szanda-hegy vagy a Berceli-telérvonulaton a Berceli-hegy. Prevulkáni
(alsómiocén és oligocén) üledékes környezetükből mintegy 50 100 m-rel
magasodnak ki. A telérek között keskenyebb szélesebb telérközi félmedencék
formálódtak. A telérgerincekről rövid lejtők (hegylábfelszínek) ereszkednek a
medencefelszínekre. A Teléres-Cserhát völgyhálózata a telérekkel párhuzamos,
vagyis a szubvulkáni szerkezethez igazodik.
Az erőteljes lepusztulás hozta felszínre a Karancs többemeletes
lakkolitrendszerét is. Itt egymás mellett, ill. fölött több középsőmiocén lakkolit
nyomozható, nagyobbrészt oligocén üledékekkel fedve.
28. ábra. A Szanda Berceli hegycsoport vázlatos földtani felépítése (Csalagovits
I. szerint)
1. lösz, 2. hidrotermális telér, 3. hidroandezit, 4. piroxénandezit, 5. alsóhelvét
kavics, 6. katti agyagos homok
6.2.2.5. Keleti Mátra és a Bükkalja
A Keleti-Mátra völgyekkel felszabdalt lávatakaró roncs (Székely A. 1993,
1997). Nagyobbik, déli része  az egykori hasadékvulkáni centrumával együtt
 a posztvulkáni tektonikus mozgások során lesüllyedt, és dél felé több 100 m-
re kivastagodó szarmata pannon üledékek települtek rá (Baksa Cs. 1981). A
lávatakaró északi része viszont egyre jobban kiemelkedett, ezért
domborzatának aszimmetriája is egyre kifejezettebb lett. Fő gerincének
csúcssorát korábban Székely A. (1964) centrolabiális kúpsorozat
maradványaként értelmezte. Később azonban csak a magasabb, nyugatabbra
levő csúcsokat minősítette kitörési központoknak (Szár-hegy, Cserepes-tető
stb.). A főgerinc keleti lealacsonyodó szakaszán emelkedő kúpos formákat a
kiemelt lávaperem, párhuzamos völgyekkel felszabdalt maradványának, azaz
erózióval kiformálódott csúcssorozatnak tekintette. A lávatakaró felszínét
mély völgyek hátakra, gerincekre tagolták. A lávatakaró rétegvulkáni
felépítését meggyőzően alátámasztják a völgyek lejtőin kibukkanó, különböző
vulkáni rétegek, amelyek szervesen folytatódnak a völgylejtő átellenes oldalán.
Kitörési központok kisebb nagyobb kúpjainak a maradványaival nemcsak az
északi csúcssoron, hanem a lávatakaró délebbi részein is találkozhatunk
(Hangács-tető).
Bükkalja egy tufatakaróroncs (Székely A. 1993, 1997). A zömmel riolittufát
 vagy pontosabban hamuárak laza és különböző mértékben összesült termékeit
(ignimbriteket)  szolgáltató egykori vulkáni központ szintén délebbre,
valahol az Alföld alatt keresendő. Eredetileg a tufatakaró kiterjedése jóval nagyobb
lehetett. A Bükk karsztjának középsőmiocén fedőtakaróját nagyobbrészt ezek a vulkanitok
képezték (Pinczés Z. 1970, 1980, Hevesi A. 1986). A tufatakaró mai képét alapvetően a
vulkáni képződmények különböző ellenálló képessége határozza meg. A Bükk
hegylábfelszínét képező tufatakaró feldarabolódása a pliocén időszaki
völgyképződéssel indult. Ekkor kezdtek kiformálódni eróziós völgyei, valamint
a terület összesült ignimbritsávjainak homlokvonalában a Bükkalja jellegzetes
aszimmetrikus megjelenésű hegyei (réteglépcsői) is.
6.2.3.6. Tokaj Zempléni-hegyvidék
Tokaj Zempléni-hegyvidék egy észak déli csapású vulkanotektonikai
süllyedéket követő centrolabiális rétegvulkáni rendszer (Székely A. 1993,
1997). Vulkáni kőzetei  a riolittól a riodáciton és dáciton át egészen a
piroxénandezitekig  teljes intermedier kőzetsort alkotnak (Gyarmati P. 1997).
A hidrotermális kőzetátalakítás szinte teljes skálája (kvarcit, perlit, zeolit,
bentonit, kaolin stb.) is kialakult.
Ebben a hegységben a vulkanizmus hosszabb ideig tartott, mint az
előzőekben. A kárpáti bádeni hátárán indult, s csak a pannonban
fejeződött be. A vulkáni tevékenység három szakaszra tagolható (Gyarmati P.
1977, 1997).
  A kárpáti bádeni határán felszínre kerülő, “középső-riolittufának”
megfelelő riodácit ignimbritek kitörési központjai még a Nyírség alatt
 keresendők. A riolitos vulkánosságot a felsőbádeniben andezites dácitos
anyagot szolgáltató vulkáni tevékenység követte. E működési szakasz közös
jellemzője, hogy a vulkáni képződmények tenger alatt halmozódtak fel, és
jelentős volt a szubvulkáni tevékenység is (vágáshutai Fekete-hegy,
sátoraljaújhelyi Sátor-hegy csoport stb.). A bádeni vulkáni fázis anyaga
csupán a hegység északkeleti részén (Sárospatak Vágáshuta vonaltól
északkeletre) van a felszínen (29.ábra).
29. ábra.
A Tokaj Zempléni-
hegyvidék geológiai vázlata
(MÁFI-térképek nyomán)
  Az alsószarmatában lejátszódó vulkáni ciklus során a felszínre kerülő
vulkáni termékek az első szakasz sorrendjét mutatják: előbb riolit-
piroklasztit, majd különböző csatornákon felnyomuló, változatos anyagú
intermedier vulkanitok kerültek a felszínre. A két, egy időben működő
nagyobb vulkáni centrum közül a Mogyoróska Regéci központ
andezitet, a Pálháza Telkibányai pedig riolitot “szolgáltatott”. Ebben a
fázisban is képződtek szubvulkáni formák (tállyai Kopasz-hegy, erdőbényei
Barnamáj és Mulató-hegy stb.)
  A vulkánosság befejező szakaszát (felsőszarmata alsópannon) is
intermedier vulkáni termékek jellemzik. Ekkor keletkeztek  főleg a
Milic- és Háromhutai-csoport tetőszintjére jellemző  piroxénandezit-
takarók. Már a pannónai korszakban kerültek felszínre a legfiatalabb
riolitok (Erdőhorváti térsége) és a hegység nyugati peremét képező riolit
"lavinatufák" (Gönc Abaújszántó). Ugyancsak ehhez a vulkáni fázishoz
köthetők a hegység látványos kürtőmaradványai is. A vulkáni tevékenység
lezárultát jelzi a Sárospataktól délre fúrásban feltárt pannóniai korú bazalt.
A pannóniai emeletig elhúzódó vulkánossággal magyarázható, hogy az eredeti
vulkáni formák épebben maradtak és könnyebben felismerhetők. Pinczés Z.
már 1960-ban számos kisebb nagyobb vulkáni, szubvulkáni formamaradványról  lávanyelv,
erodált kitörési központ, kaldera-maradvány, kürtőkitöltés, lakkolit stb.  tett említést.
Később, főleg a ’90-as években számos kutató foglalkozott a formák értelmezésével. Ebben
a hegységben  legalábbis a magyarországi területén  nem alakult ki, a
Börzsönyhöz hasonlítható nagy kaldera, csak kisebb vulkáni formák jöttek létre.
Székely A. (1993, 1997) szerint e kisebb vulkáni központok felfűzhetők
különböző irányú  északnyugat délkeleti, észak déli és északkelet
dényugati  törések mentén. A nagyobb vulkáni formák pedig e szerkezeti
vonalak metszéspontjainál jöttek létre (30.ábra).
30. ábra.
A Tokaj Zempléni-
hegyvidék vízhálózata
és tűzhányó
felszínalak-tani vázlata
 (Nemer-kényi A.
nyomán)
NM = Nagy-Milic,
PH = Pálhegy,
RA = Radványi-patak,
RO = Ronyva,
TL = Tolcsvai-patak,
1. űrfelvétel alapján
be-jelölt kitörési köz-
pont,
2. földtani térképről át-
vett kitörési központ
A bádeni vulkánosság területén  a hegység északkeleti részén  az eredeti
formákat a hosszabb ideig ható erózió vulkánroncsokká alakította, ill.
gyakoriak a szubvulkáni testek is. A fiatalabb vulkáni fázisokhoz kötődő
épebb formák nagyobb változatosságot mutatnak. Értelmezésük azonban
számos vita kiváltója lett. Talán a legvitatottabbak a Sátor-hegyek. Pinczés Z.
(1989)  Cholnokyhoz (1936) hasonlóan  kaldera maradványának, Székely
A. (1993) és Gyarmati P. (1977, 1997) erózióval felszabdalt nagyobb
szubvulkáni testnek tekinti. A kürtősoros rétegvulkáni rendszernek megfelelően
 az említett nagyobb vulkáni centrumokon kívül  számos kisebb kitörési
központ is ismeretes. A hegység nyugati peremén futó észak déli
vulkánszerkezeti vonalon sorakozó andezitsapkás hegyek is egykori kitörési
központok maradványai (Gergely-hegy, Borsó-hegy, Magoska stb.) Egyedi
rétegvulkáni rom az erdőbényei és erdőhorváti Szokolya is. A tokaji Kopasz
értelmezése vitatott (egyedi rétegvulkán vagy szubvulkáni test).
Leglátványosabbak és igen gyakoriak a meredek lejtővel felmagasodó
dagadókúpok vagy lávadugók. Ilyen formának tekinthető a regéci és füzéri
Vár-hegy. Zelenka T. (1993) a hegység északnyugati részén Telkibánya és
Hollóháza között három kisebb kalderát írt le. Kevésbé látványosak a kitörési
központokhoz kapcsolódó lávaárak, lávanyelvek, láva- és tufatakarók Az
egyes vulkánok vulkáncsoportok között nagyobb medencék keletkeztek.
Utólagosan ez a hegység kelet felé billent meg, de nem annyira feltűnő az
aszimmetriája mint a Börzsönynek vagy a Mátrának. Az aszimmetriát leginkább
a keleti oldal hosszabb és enyhébb lejtőjű hegylábfelszínei bizonyítják.
A hegység nyugaton nagy vetőrendszer mentén törik le. A Szerencsi-dombság
már a Tokaj Zempléni-hegyvidéknek a Hernád-vonal mentén leszakadt és
megsüllyedt délnyugati része. Az alacsony dombság öt észak déli csapású,
riolitból és tufájából felépülő, pannon üledékekbe ágyazódó dombsorból áll.
6.2.3. Bádeni emelet
A medenceterületeken is jelentős változások következtek be a bádeni
emeletben. Előrenyomult és a korábbiaknál jóval nagyobb területeket öntött
el a tenger (31.ábra). Tenger borította a Kisalföld legnagyobb részét. Jelentős vastagságú
üledék halmozódott fel a Győri-medencében, a Csapodi-árokban, valamint a Dabrony
Vinyári-árokban. Legvastagabb a bádeni üledéksor a Dél-zalai medencében, ahol Budafánál
2247 m vastagságú összletet harántoltak a fúrók. Több 100 m vastagságú üledék halmozódott
fel az Oltárci-árokban, valamint a Dráva-völgyében. Az Alföldön is megnőtt a tengerrel
borított területek aránya. Vastagabb összletei a Makói-, Kiskunhalasi-, Konyári-árokban,
valamint Nagykáta-Jászberény-Kerecsend közötti területen ismertek.
A bádeni tenger belső medencéiben agyagos-márgás üledékek rakódtak le. A
bádeni üledékek talp- és tetőpontja közötti maximális magasságkülönbség eléri a 6000 7000
m-t, és ez jelzi az utóbbi 15 millió év függőleges mozgásainak a mértékét is.
A bádeni-emelet második felében már a vulkáni területeken is megindult, s így
hegységeinkben általánossá vált a lepusztulás. A Kőszegi-szárazulat mellett
kiemelt terület volt a Bakonyikum sasbérceinek nagy része. Szigetként jelentkezett a Mecsek
és a Villányi-hegység, s szigettenger-jellegű volt az Északi-középhegység is. Az Alföldön
denudációs térszínt képezett a Bugyi Törtel Orgovány közötti szárazulat, a Madaras
Tompai, a Békési kristályos szárazulat, valamint a Nyírség vulkáni vidéke (31.ábra).
A hegységek peremét a pedimentáció mellett, az abrázió is formálta. Székely
A. (1964) korábban a felsőbádeni alsószarmata időszakára tette a Mátra legidősebb és
legmagasabb elegyengetett felszínének a kialakulását.
Hegységeinkben többnyire csak a megsüllyedt peremeken történt
akkumuláció. A bádeni korszak tengerparti övezetének jellegzetes
képződménye a Lajtamészkő (Fertőmelléki-dombság, Mecsek, Bakony, Tétényi-
fennsík, Visegrádi-hegység, Déli-Börzsöny, Vulkáni-Cserhát, Mátra stb.). Lagunákban,
mocsarakban most is megteremtődtek a szénképződés feltételei (Hidas, Várpalota,
Herend). A mélyebbre zökkent Soproni-medencében Bádeni agyag halmozódott
fel.
31. ábra. A bádeni emelet ősföldrajzi vázlata (Kőrössy L. nyomán)
1. medenceterület bádeni üledékek nélkül, 2. bádeninél idősebb és vulkáni képződ-
mények felszíni elterjedése, 3. bádeni üledékek területe
6.2.4. Szarmata emelet
A szarmata emeletben a középhegységi területeken tovább folytatódott a
szárazföldi felszínformálódás (32.ábra). A hegységek magasabb térszíneiről hiányzó
szarmata üledékek egyértelműen jelzik a lepusztulást.
Korábban már volt szó a szarmatában lejátszódó, a Tokaj Zempléni-
hegyvidékhez és a Szatmári-árokhoz kapcsolódó, nagy erejű intermedier
vulkáni tevékenységről, ill. a még nagyobb területen jelentkező felső-riolittufa
felszínre kerüléséről (Mátra, Bükkalja, Tokaj Zempléni-hegyvidék stb.).
A szarmata emelet éghajlati viszonyait vizsgálva (Andreánszky G. 1954), egy
lassú hőmérsékleti visszaesés tapasztalható. Az alsószarmatában az évi
középhőmérséklet még 17 oC, a legmelegebb hónapé 26 oC, a leghidegebbé pedig 9 oC volt.
Ezzel szemben a felsőszarmatában ezek az értékek 15,9 oC, 24,5 oC, ill. 6,5 oC-ra
módosultak. Az évi csapadékösszeg viszont 870 mm-ről 1500 mm-re nőtt. Az éghajlati
adottságokból következik, hogy vulkáni hegységeink felszínformálásban a
pedimentáció, ill. a tengerparti területeken az abrázió tett szert nagy
jelentőségre (Székely A. 1972, Pécsi M. 1987). Ilyen többtényezős elegyengetés hozta
létre például Pinczés Z. szerint (1980) a Tokaj Zempléni-hegyvidék “szarmata eróziós
felszínét”. Hasonló folyamatok formálták a Mecsek peremét. A Bakonyikumban és a Bükkben
is jelentős lepusztulással számolnak a kutatók. Bár az utóbbi hegységeknél a denudáció
elsősorban a harmadidőszaki üledékeket, azaz a kréta tönkök fedőtakaróját érintette.
Ugyancsak lepusztulás történt a Kőszegi- és Soproni-hegységben.
A hegységek peremén és a hegységközi medencékben viszont a szarmatában
is partközeli sekélytengeri üledékek képződtek. Legismertebb a durva oolitos
mészkő (Sóskúti mészkő), de emellett homokkő, homokos mészkő és
konglomerátum is keletkezett. Sóskúti mészkővel a Tétényi-, Érd Sóskúti-fennsíkon, a
Tapolcai-, a Zsámbéki-medencében és a Zagyva, a Galga mentén egyaránt találkozhatunk.
Korábbi kutatások szarmata pannon eredetűnek tekintették a Borsodi-
dombság és az Aggtelek Rudabányai-hegyvidék területén felhalmozódott,
Kárpátokból származó, folyóvízi eredetű, durva, kavicsos üledéket (Poltári
kavics) is (Bulla B. 1964). A Cserehát területén viszont jelentős tengeri
üledékfelhalmozódással számolnak (Szabó J. 1978).
A medenceterületeken a bádeni emelethez képest kissé visszább szorult a
tenger (32.ábra). A Kőszegi-szárazulat összekapcsolódott a Dunántúli-középhegység
területével, s a Mecsek Dráva menti terület pedig a Madaras Tompai szárazulattal. A
Tiszántúl nagy összefüggő szárazulata  a Középtiszántúli  átterjedt a Duna Tisza-köze
északkeleti részére is. Vulkáni szigettenger képét nyújthatta az Alföld északkeleti része. A
regresszió ellenére a Kisalföldön több helyütt tártak fel több 100 méter vastagságú
szarmata üledéket (Győri-medence, Csapodi-árok stb.), miként a Zalai-dombság területén
is. Szarmata képződmények ismertek a Balatontól délre fekvő területsávban, valamint az
Alföld számos pontján is.
A szarmata tenger partoktól távolabb felhalmozódott üledékei  agyagmárga,
mészmárga  csökkenő sótartalmúak, jelezvén, hogy ez a tenger a Paratethys
része, s kapcsolata a Földközi tengerrel már megszakadt.
32. ábra. A szarmata emelet ősföldrajzi vázlata (Kőrössy L. nyomán)
1. medenceterület szarmata üledékek nélkül, 2. szarmatánál idősebb és vulkáni
képződmények felszíni elterjedése, 3. szarmata üledékek területe
6.2.5. Pannóniai korszak
A medenceterületeken a geomorfológiai inverzió a pannonban teljesedett ki.
Ez abban nyilvánult meg, hogy a Kárpát-medencében mind nagyobb
arányokat öltött a medencék süllyedése.
Az alsópannonban a tenger csak fokozatosan nyert teret, így még több
kisebb nagyobb sziget a Dunántúli-dombságon vagy a Duna-Tisza közén a
tenger szintje fölé emelkedett. Legnagyobb kiterjedését a felsőpannon
(pontusi emelet) elején érte el (33.ábra). Ekkorra már teljesen elborította a tenger az
Alföldet, a Kisalföldet és a Dunántúli-dombságot. Északon átlépte a Duna vonalát, kiterjedt a
Szlovák-alföld területére. Kelet-Szlovákiában a Hernád völgye mentén egészen Kassáig
nyomozhatók üledékei. Délkeleten pedig valószínű kapcsolatba került az Erdélyi-medencével.
A középhegységeink medencéibe, árkaiba is benyomult. A Dunántúli-középhegységet ily
módon szigetekre tagolta, a Budai-hegység déli része pedig teljesen a víz alá került. Az
Északi-középhegység öblözeteiben, megsüllyedt térszínein is megjelent. A Mecsek is csak
szigetként emelkedett ki a Pannon-beltóból. A megnevezés (tenger beltó) azért változott,
mivel a felsőpannonra a Paratethys résztavakra bomlott. E tavak egyike volt a Pannon-beltó.
A pannon üledékek nagy vastagságot érnek el. Átlagos vastagságuk több
mint 1000 m. Maximális vastagságuk az Alföldön 4500 m (Makói-árok), a
Kisalföldön 3500 m, a Dráva mentén pedig 3300 m körüli. E tekintélyes rétegsor
szakaszos süllyedés révén halmozódott fel. A legújabb vizsgálatokból az is
kiderült, hogy a víz mélysége a tó egyes részein meghaladhatta akár az 1000 m-t
is. A Pannon-beltó feltöltődése kétirányú folyamat volt.
  A partok felől a folyók deltákat építve nyomultak előre. Ha a terület
újból megsüllyedt, egy újabb deltaösszlet rakódott rá a régebbire. A folyók
mellett a partok abráziós pusztulásából származó durvább törmelék is
segítette a feltöltődést.
 A parttól távolabbi területeken jóval finomabbak, mivel ide hosszú ideig
csak a lebegő, finom folyóvízi hordalék jutott el, ill. a szél által szállított
poranyag is gyarapíthatta a belső medencék üledékanyagát.
Az alsópannonban csökkentsósvízi mészmárga, agyagmárga, aleurolit és
homokkő halmozódott fel. A felsőpannon első felében is még a finomabb
szemcseösszetételű üledékek  agyagmárga, mészmárga, agyag, homokos
márga  rakódtak le, majd a feltöltődés előrehaladtával a medence belsejében is
változatosabb és durvább üledékek jelentek meg. Mindenekelőtt a homok
jelentősége nőtt meg.
33. ábra. A Pannon-beltó legnagyobb (1) és legkisebb (2) kiterjedése (szerk. Borsy
Z. és Franyó F.)
A pannon képződmények több, gazdaságilag hasznosítható nyersanyagot és
energiahordozót tartalmaznak. Üledékes kőzetei az építőipar fontos
nyersanyagaként szolgálnak, de igen jelentős lignitkészletek  Cserhátalja,
Mátraalja, Bükkalja, Torony  , valamint kőolaj- és földgázmezők  Zalai-
dombság, Szeged környéke, Szolnok Rákóczifalva Tatárülés
Hajdúszoboszló sávja  is kapcsolódnak ezekhez a képződményekhez.
Termálvizeink nagy részét szintén pannon üledékek tárolják.
A feltöltődés eredményeként a tó egyre kisebb területre zsugorodott. A
Dunántúlon mindenekelőtt a Duna, valamint a szlovákiai folyók épülő deltái
szorították dél felé a tó partvonalát. Északnyugat nyugat felől pedig a Rába és
Mura töltögette. Elsőként a Kisalföldön szűnt meg a tavi állapot.
A feltöltődés pontos menetében  mikor és mely területen következett be a tavi
állapot teljes megszűnése  , valamint az egyértelműen pannóniai korúnak
tekintett üledékekre települt keresztrétegezett homokok keletkezését és korát
illetően a kutatók között jelentős nézetkülönbség alakult ki.
  Az egyik, még napjainkba is képviselt irányzat szerint (Bulla B. 1964,
Marosi S.  Szilárd J. 1981 Somogyi S. 1997) a feltöltődés nagyobbrészt
csak a pannon utáni korszakban fejeződött be, így az egész pliocént
(régebben felsőpliocén) egy fluviolakusztrikus időszakként értékelték. A
fluviolakusztrikus jelző egy átmeneti  tavi folyóvízi  állapotot jelez. Ennek
megfelelően feltételezték, hogy a pliocénben a Pannon-beltó már jóval kisebb területű volt
és résztavakra bomlott. Különálló tó volt a Kisalföld területén. Összefüggő vízfelület
borította a Dunántúl déli részét és az Alföld középső és déli területeit. A tavakhoz, ill. a
tavak között sekély, széles medrű, több ágra bomló folyók futottak. Vizük lassan mozgott,
 erőteljesen akkumuláltak  zátony-, deltajellegű üledékeket rakva le  , folyásirányukat
gyakorta változtatták. Ennek a fluviolakusztrikus időszaknak a jellegzetes
üledékének tekintették az Unio wetzleri-s keresztrétegzett homokot.
  Hosszú múltra tekint vissza az elképzelés is, amely szerint a "felsőpliocén
keresztrétegzett homok denudált felsőpannóniai szárazulati felszínre
települt folyóvízi üledék" (Ádám L. 1975). E teória szerint a pannon
végére pliocén elejére a tó nagy része feltöltődött, az ún. Szlavóniai-
beltó területére húzódott vissza.
Az elképzelés első megfogalmazója Sümeghy J. (1923, 1953) volt, és az ő
nevéhez főződnek az első  a Szlavóniai-beltóhoz kapcsolódó 
folyóhálózati rekonstrukció megrajzolása is. E szerint Pannon-beltó
maradványának tekintett Horvát Szlavón-beltó erózióbázisa volt a
Dunántúlt észak-déli irányban átszelő Dunának és a szlovákiai
folyóknak, és ide futott északnyugatról a Rába, a Mura és a Dráva is
(34.ábra).
Rónai A. (1972) az Alföld üledékeinek vizsgálata alapján vonta le azt a
következtetést, miszerint az Alföld feltöltődése is előrehaladott állapotban
volt a felsőpannon végére. A jellegzetes sekélytavi faunamaradványok jelzik, hogy
az üledékképződés már egyenletes, rossz lefolyású felszínen történt. Sok a tőzeges, a
talajosodott szint, az üledékek nagy területen azonosak.
  A Borsy Z. és munkatársai (1987) vizsgálatai szerint mintegy 3,5-3,2
millió évvel ezelőtt a Dunántúl nagyobb része már feltöltött síkság volt. A
Pannon-beltó viszont az Alföld déli területére húzódott vissza, amelyet az
erősen hordalékos vízfolyások csak a pliocén végére töltötték fel (33.ábra).
34. ábra. A vízhálózat képe a pliocén végén (Sümeghy J. nyomán Somogyi S.
kiegészítésével)
1. a jelenkori futásirány, 2. a dunai vízfolyás legvalószínűbb útvonalai
Az újabb kutatások tovább pontosították a Pannon-beltó feltöltődésének a
folyamatát, ill. ezzel párhuzamosan a keresztrétegzett homokok korát.
  Pécsi M. (1986, 1987, 1988) a folyórendszer kialakulását és az ehhez
kapcsolódó "Unio wetzleri"-s keresztrétegzett homok felhalmozódását a
pontusi emelet és a pliocén közötti átmeneti periódusra, a Bérbaltavári
korszakra helyezte, amelyet megelőzött a Pannon-beltó visszahúzódása (2.
táblázat).
  Schweitzer F. (Schweitzer F. Szöőr Gy. 1992) szerint a Pannon-beltó
visszahúzódása a Dunántúlon már a Sümegi szakaszban (2. táblázat)
megindult. A beltó teljes eltűnését pedig összefüggésbe hozza egy markáns
éghajlatváltozással, amely a Földközi-tenger  5.4 millió éve bekövetkezett
kiszáradásával esik egybe (Bérbaltavári szakasz). Így a tavi állapot
megszűntéhez  a folyóvízi feltöltés mellett  a Kárpát-medencében
beköszöntő sivatagi félsivatagi éghajlat, ill. az azzal járó kiszáradás is
hozzájárult.
2. táblázat. Későneogén antropogén időszak korbeosztása
 Annak feltételezése, hogy a Pannon-tó feltöltődése után sivatagi félsivatagi éghajlati
viszonyok lehettek, már jóval korábban, a XIX. század végén, XX. század elején
felvetődött. Id.Lóczy L. (1890, 1913) és Cholnoky J. (1918) a sivatagi időszak
bizonyítékaként kezelte  formai hasonlóság alapján  a Kisalföld és a Tapolcai-medence
tanúhegyeit, valamint a szélbarázdaként értelmezett zalai, somogyi meridionális
völgyeket.
Pécsi M. (1986) sem zárta ki a Bérbaltavári periódusban a sivatagi félsivatagi éghajlat
létét. Egyrészt azért, mert az Unio wetzleri-s homok keresztrétegzettsége nem
mindenütt folyóvízi, hanem részben eolikus eredetre (buckaszerkezetre) utal, másrészt a
paleontológiai leletek (gazellák uralkodó szerepe) is félsivatagba hajló ökológiai
viszonyok kialakulása mellett szólnak (Kretzoi M. Pécsi M. 1982).
Schweitzer F. igen fontos bizonyítékkal szolgált a "sivatagi elmélet"
alátámasztására. Fót Mogyoród Nagytarcsa közötti területen a
bérbaltavári keresztrétegzett homok felszínén feltárt, s azóta számos
helyen megtalált, sivatagi kérgeket és meszes beszáradásokat az
elsivatagosodás egyértelmű bizonyítékainak tekinti. Mivel bélbaltavári homokot
a pliocén Rusciniai és Csarnótai szakaszában keletkezett vörösagyagok fedték be, így a
sivatagi kéreg képződése a felsőpannon és pliocén fordulójára, azaz a Földközi-tenger
kiszáradásának az időszakára tehető.
A pannóniai korszakban középhegységeink területének jelentős hányada
kiemelt, pusztuló szárazföldi térszín volt. Legintenzívebben a hegységperemek
formálódtak.
A Dunántúli-középhegységben szinte mindenütt megtalálhatjuk a beltó
abráziós tevékenységének a nyomait, az abráziós szilnőket és az abráziós
üledékeket (durva konglomerátumot, gyöngykavicsot és kvarchomok). A
pannóniai abráziós teraszok általában két vagy három geomorfológiai szintet képviselnek a
Dunántúli-középhegység sasbérceinek peremén (Pécsi M. 1988).
A Pannon-beltó partvonalának a visszaszorulásával és az éghajlat szárazabbá
válásával a hegységek peremén hegylábfelszínek képződése indult meg.
Schweitzer F. (1993) szerint a hegylábfelszín-képződés kezdete a Sümegi, a fő
időszaka pedig a félsivatagi éghajlatba hajló Bérbaltavári korszakra tehető. A
peremi lepusztulássíkok  a hegységek belsejében elkeskenyedve  völgyi
pedimentekben folytatódtak (Pinczés Z. 1969, 1980).
A mészkőhegységeink ekkor még dombsági alacsony középhegységi
területként léteztek, s a krétaidőszaki tönkfelszíneiket jórészt még fedőtakaró
borította. Ez egyben azt is jelenti, hogy karsztosodásuk még nem volt
számottevő, de a Bakonyikum területén (Bakony, Gerecse, Budai-hegység)
képződött édesvízi mészkövek már a karsztforrások jelenlétére
figyelmeztetnek (Scheuer Gy. Schweitzer F. 1988).
6.3. Pliocén (5,4-2,4 millió év)
6.3.1. Medenceterületek felszínfejlődése
Részben a Pannon-beltó feltöltődésének vitatott időpontjából következik, hogy a
pliocén ősföldrajzi képét eltérő módon rajzolták meg a kutatók. Ma már
egyre inkább elfogadottabb az az álláspont, miszerint a Pannon-beltó a pliocén
elejére teljesen feltöltődött, ill. kiszáradt, s helyét a medence egész területén
folyóvízi síkság foglalta el. Kisebb tavak  mint például a Dunántúl pliocén
időszaki erózióbázisaként számontartott Horvát Szlavón-beltó  létezhettek
ugyan, de ezeket nem tekintik a Pannon-beltó maradványának (Müller P. 1997).
A kutatók nem igazán vállalkoztak arra, hogy  az újabb eredmények
szellemében  megrajzolják ennek a síkságnak az ősi vízhálózatát, ill. annak
változásait. Inkább csak azt hangsúlyozzák, hogy a Duna megjelenése a
Visegrádi-szorosban a pliocén során következett be (Borsy Z. 1989). Ezt az
elképzelést támasztják alá a Pesti-síkság legidősebb kavicsai, amelyek a pliocén (Rusciniai
Csarnótai korszak) folyamán halmozódtak fel (Pécsi M. 1988). Mindebből következik,
hogy a pliocén eleji vízhálózatra vonatkozólag  kis módosításokkal  tovább
él a Sümeghy J. (1923, 1953) által felvázolt teória, amely szerint a Horvát
Szlavón-beltó felé tartó Duna és a szlovákiai vízfolyások meridionális
szerkezeti irányokat követve átszelték az egész Dunántúl területét (34.
ábra).
Pontosították viszont a pliocén üledékek korát. Az üledékek közül a
Dunántúlon általánosan elterjedt keresztrétegzett homokok a pannon végén és
pliocén elején, azaz a félsivatagi sivatagi éghajlatú Bérbaltavári korszakban
keletkeztek. A homokos üledékek felszínén képződött, regionális elterjedésű
vörösagyag takaró keletkezését pedig újabban a meleg és nedves éghajlatú
Rusciniai Csarnótai korszakra teszik (Pécsi M. 1985, Scweitzer F. 1993).
Csak a vörösagyag-takarós szint kialakulását követően indult meg a Dunántúli-
dombság jelentősebb völgyi felszabdalódása.
Az Alföld pliocén fejlődéstörténetének értelmezése sem egyöntetű. Borsy Z.
(1989)  Franyó F. kutatásaira támaszkodva  még pliocén végi alföldi tóról ír.
Rónai A. szerint (1972) viszont a felsőpannon végére feltöltődött, majd a kis
reliefenergiájú, egyhangú felszínt a pannon pliocén határán bekövetkező
tektonikus mozgások helyi süllyedékek létrehozásával megszüntették. A
pliocénben ezeknek a fiókmedencéknek (tavaknak)  Dél-alföldi, Körösvidéki,
Dél-jászsági  a feltöltődése folyt, részben a süllyedékek felé irányuló folyók
által szállított hordalék, részben a környezetükben levő magasabban fekvő
pannon hátságok lepusztulásából származó anyagok jóvoltából. Ezt a
feltöltődést lehet valószínűsíteni az alföldi mélyfúrások anyagainak a
vizsgálatából. Az Alföld jellegzetes pliocén időszaki medencebelseji üledéke a
több 100 m vastag, terresztrikus, steril, (pollent nem, vagy alig tartalmazó)
homoklisztes tarkaagyag.
Alföld feltételezett pliocénbeli vízhálózata is különbözött a maitól. A Tisza a
Körösvidéki süllyedéken át haladt délnyugati irányba, így az Északi-
középhegység felől érkező vízfolyások hosszabb utat tettek meg az Alföldön a
Tiszáig (34. ábra).
6.3.2. Hegységeink pliocén időszaki formálódása
A pliocén a bazaltvulkánok működésének fő időszaka. A bazaltvulkánosságot
a Kárpát-medence kérgének tágulásával és elvékonyodásával hozzák elsősorban
kapcsolatba, amelynek során  a vulkánosság befejező fázisaként  a riftesedő
ívmögötti medencékben a felemelkedő, megolvadt köpenyanyag közvetlenül
a felszínre került (Stegena L. et al. 1975, Ravasz Cs. 1987, Harangi Sz. 1997).
Az ország határain belül három területre koncentrálódott: a Kisalföld déli
részére, a Balaton környékére (főként a Balaton-felvidék és a Bakony),
valamint a nógrádi bazaltvulkáni területre. Fúrásból ismertek bazaltok a nyugat-
magyarországi medencék rétegsorában, Duna-Tisza közén, Sárospataknál, valamint a Dél-
Alföldön is.
Az már korábbi kutatások alapján is kiderült  mivel a bazaltok feküje
különböző korú üledék (főleg pontusi és pliocén)  , hogy a bazaltvulkánosság
időben elhúzódó folyamat volt. A Kárpát-medence legidősebb bazaltjai
mintegy 12 millió, a legfiatalabbak viszont csak néhány százezer évesek.
Változatos kőzetanyaguk  bazalttufa, -salak és -láva  alapján, több kitörési
szakaszban kerültek a felszínre.
A kisalföldi bazaltok 3 6 millió évesek. Bazaltsapkás tanúhegyei közül
erősen csorbult a Sághegy. Eredeti formáját sokkal inkább megőrizte a Kisalföld
legnagyobb tanúhegye, a Somló. Szerényebb megjelenésű a Kissomlyó, a Hercseg-hegy,
a Gérce Sitkei tufahalom, Marcaltői-tufamező.
A Balaton környékén  eltekintve a Tihanyi-fésziget 7 millió éves vulkáni
képződményeitől  a bazaltok döntő hányada 5,9 2,6 millió év között tört a
felszínre (Balogh K. et al. 1982). A működés részben hasadékvulkáni, részben
centrális jellegű volt. Ennek megfelelően változatos vulkáni formák 
tufagyűrűk, salakkúpok, rétegvulkánok, kürtőkitöltések, parazitakúpok,
lávatakarók, lávatavak stb.  jöttek létre. A bazaltvulkánok elég nagy területen
szóródnak.
  Tátika-csoport vulkánjai (Tátika, Szebike, Nagy- és Kis-Láz-hegy stb.) a
Keszthelyi-hegység északi részét alkotják.
  A Tapolcai-medence bazaltoszlopos tanúhegyei és kúpjai  Badacsony,
Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Gulács, Haláp, szigligeti hegyek (Külső-, Vár-, Antal-hegy)
stb.  a Bakonyvidék egyik legszebb tájképi élményét kínálják.
  A Kab-hegy Agár-tető vulkáncsoport a legnagyobb kiterjedésű. A bazalt
itt részben dolomit és mészkő sasbércekre ömlött. A Kab-hegy rétegvulkáni kúpja, az
Agár-tető lávatakarója mellett nevezetes formái a pulai krátertó és a Kab-hegy környéki
parazitakúpok.
  Nem annyira ismertek a Káli-medence peremhegyei (Hegyestű, Hajagos,
Sátorma, Boncsos, Királykő, Tálodi-erdő stb.).
  Közvetlenül a Balaton partja mentén épült fel a boglári, a fonyódi
tanúhegy, valamint a maar- és tufagyűrű vulkanizmus morfológiai jegyeit
mutató Tihany Vulkán (Harangi Sz. 197).
A Nógrád Gömöri-bazaltvidéken a vulkáni tevékenység mintegy 6,5 millió
éve kezdődött, és csak a pleisztocénben fejeződött be (Horváth G. 1997). A
bazaltvidéknek csupán a kisebbik része  111 vulkáni formából mindössze 35 
tartozik Magyarországhoz.
A vulkáni hegyek többsége a Medvesvidéket koronázza. Legnagyobb forma a
Medves bazalttakarója. Kiterjedése közel 13 km2. Rétegvulkáni felépítésű  két két
törmelékszórási, ill. lávafolyási periódus során létrejött  vulkáni takaró. A többi forma
törésvonalak mentén sorakozó, egykori kitörési központ maradványait őrző
vulkáni kúp. Felépítésük változatos, attól függően, hogy egyszeri vagy többszöri kitörés
folyamán jöttek létre, ill. hogy láva- vagy tufaképződmények vannak-e túlsúlyban. Kúpos
megjelenésű a Medvestől nyugatra eső Nagy-Salgó és Kis-Salgó, valamint a
kürtőkitöltésként számontartott Somos-kő és Baglyas-kő. Salgótarján és a Zagyva völgye
között észak-északnyugat dél-délkeleti csapású hasadék mentén létrejött, 11 tagú vulkáni
sorozat alkotja a Pécs-kő csoportot. Legismertebbek közülük a Pécs-kő és a Somlyó. A
Zagyvától keletre a Szilvás-kő csoportja következik. Már a Felső-Tarnai-dombsághoz
tartozik a Nagy-kő csoportja. Morfológiai megjelenésükben hasonlítanak a
Tapolcai-medence tanúhegyeihez.
A magyarországi hegységek felszínfejődését kutató geográfusok a pliocént és
pleisztocént az intenzív emelkedés időszakaiként tartják számon. A jelenség
magyarázatát a Kárpát-medence térségében a litoszférában uralkodó recens
feszültségek mérése adta meg. Kiderült, hogy a medencét a létrehozó
tágulásos folyamatokat az utóbbi néhány millió évben térrövidülés váltotta
fel. A kompressziót elsősorban a tőlünk délre levő Adriai-mikrolemeznek az
óramutató járásával ellentétes irányú forgása váltotta ki, de hasonló erőhatással
számolnak keleten, ahol az Európai-lemez tolódik a Keleti-Kárpátok alá, ill. a
Cseh masszívum irányából is. E három irányú nyomóerő hatására a medence
tágulása megállt, majd megindult annak fokozatos összenyomódása. A
földkéreg nagy hullámhosszú gyűrődése a magyarázat arra, hogy miközben
az Alföld és a Kisalföld tovább süllyedt, a medence peremi és központi
területeinek bizonyos sávjai (azaz a hegységeink) kiemelkedtek (Bada G.
1997, Dunkl I. 1997).
A fenti folyamatok egyik fontos felszínfejlődésbeli következménye, hogy az
emelkedőben levő mészkőhegységeinkben fokozódott a harmadidőszaki
fedőtakaró letarolódása, s egyre nagyobb területeken következett be a
tönkfelszínek exhumációja. A karsztos kőzetekből felépülő tönkfelszínek
kitakaródásával párhuzamosan nőtt a jelentősége a karszteróziós
folyamatoknak, ill. tovább folytatódott  főleg a pliocén meleg humidus
klímaszakaszaiban  az édesvízi mészkőképződés is.
Hosszú ideig a pliocén időszakát tekintették a kutatók  az egész Kárpát-
medencében  a hegylábfelszín-képződés fő időszakának. Korukat az alábbiak
szerint indokolták: fiatalabbak a pannonnál, mivel a hegylábfelszín elmetszi a pannon
képződményeket, és a pannon abráziós szilnők alatt húzódnak. Idősebbek viszont a
teraszoknál, hiszen a legidősebbek a hegylábfelszíneken "ülnek" (a Duna teraszai például a
Gerecse északi pereménél).
Az újabb kutatások szerint (Schweitzer F. 1993) a hegylábfelszín-képződés fő
időszaka a Bélbaltavári korszak, így csak részben tekinthető pliocén eleji
folyamatnak. A Bélbaltavári szakaszt követő újabb száraz meleg klímaszakasz,
ill. pedimentképződés viszont a Villányi korszakhoz, azaz a pliocén végéhez
és pleisztocén elejéhez kötődik (2. táblázat).
6.3.2.1. Középhegységeink elegyengetett szintjeinek értelmezése
Hegységeink közös jellemzője lépcsős megjelenésük. A tetőszint alatt több
lépcső (minimum kettő) különíthető el. A domborzat kialakulásának
bemutatásához, leírásához elengedhetetlen ezeknek a szinteknek (lépcsőknek) az
értelmezése.
Az említett szintek kialakulásának magyarázataként időről időre felerősödött az az
elképzelés, miszerint ezek a lépcsők az emelkedő domborzat fejlődésének egyes állomásait
rögzítik. Davis "eróziós ciklustana", Penck "felszínfejlődési elve" egyaránt erre az
alapgondolatra épült. Lényegében már a XX. sz. első harmadában kiderült, hogy ezek az
elképzelések nem minden esetben állják meg a helyüket.
Magyarországon Bulla B. (1956) volt a trópusi tönkösödés elméletének a
meghonosítója. Véleménye szerint középhegységeinkben a felsőkrétától a
miocén közepéig trópusi, majd a pannon közepéig szubtrópusi tönkösödés
folyt. Így hegységeink mai lépcsős megjelenése a pannon utáni tektonikus
mozgások során feldarabolt és különböző magasságra kiemelt trópusi
szubtrópusi tönköknek köszönhető (Bulla B. 1964, Láng S. 1955, 1956).
Az 1960-as évektől indult meg a Bulla-féle elképzelés lassú módosulása.
Pinczés Z. (1960), Pécsi M. (1963), Székely A. (1964), Lovász Gy. (1970a,
1974), a hegységeknek már csak a legmagasabb szintjeit tekintették
tönkmaradványnak, az alattuk levő szinteket viszont pedimentáció és/vagy
abrázió eredményeként létrejött hegyláblépcsőknek tartották (35.ábra).
35. ábra. A Mátra, a Mecsek, és a Börzsöny lepusztulásszintjei vázlatosan (Pécsi
M. nyomán)
T = miocén tönkfelszín, H2 H4 feltételezett harmadkorvégi hegylábi lépcsők,
H1 = (felső-) pliocén hegylábi felszín, p = pleisztocén hegylábi felszín
Később egyre inkább elfogadottá vált az a nézet, hogy a tönkösödés feltételei
(éghajlati, domborzati stb.) a triász végétől a középsőeocénig, sőt esetleg csak
a paleocénig voltak meg, ezért a vulkáni hegységeink tetőszintjei nem
tönkfelszínek, hanem pediplének. Az akkori elképzelés szerint ugyanis a
szarmata emeletig tartó lepusztulás során, a pedimentációval formálódó
elegyengetett felszínek eljuthattak a pediplének kialakulásáig (Székely A. 1972).
A tetőszintek alatt pedig további hegyláblépcsőket írtak le (35.ábra). Ezeket
genetikailag kiemelt pedimenteknek tekintették (Pécsi M. 1963, Székely A.
1964, 1972, Pinczés Z. 1969, 1980), amelyek a hegységek szakaszos
emelkedése révén kerültek magasabb helyzetbe. Egy egy emelkedési szakasz
nemcsak a korábbi pediment magasabb szintbe kerülését jelentette, hanem azt is,
hogy a megemelkedett hegység peremén egy újabb, alacsonyabb helyzetű
hegylábfelszín képződése indulhatott meg.
Vitatott kérdés volt a szintek száma és kora is. Még a ’80-as években is
elfogadott volt a pliocén hegylábfelszín-képződés gondolata, s a kutatók
többsége a felsőpannon időszakára is tett egy pedimentációs ciklust. A
feltételezett pannon és pliocén szintek között mintegy 100 m-es
magasságkülönbséget mutattak ki, jelezvén a két hegylábfelszín képződése
közötti időszakban bekövetkezett emelkedés mértékét. Bizonytalanabb volt az
ennél idősebb hegyláblépcsők megítélése. A Pannon-beltó visszahúzódását
követő háromszakaszú  Sümegi, Bérbaltavári, Villányi korszak 
pedimentképződés felismerésével ismét kérdésessé váltak az addigi
értékelések (Schweitzer F. 1993). A legalacsonyabb szintet pedig a pleisztocén
folyamán kiformálódott krioglacik és -pedimentek képviselik.
Mindezek alapján érthető, hogy a kutatók hegységeink különböző magasságú
tetőszintjeit  hegységenként vagy hegységcsoportonként  eltérő módon
értelmezik. A jelenlegi elképzeléseket a következőben foglaljuk össze.
 Harmadidőszaki fedőtakarót kapott karsztos hegységeink
A Dunántúli-középhegység kúpkarsztos tönkfelszínei a kréta folyamán jöttek
létre. A sasbércek lapos tetőszintjeiben megőrződött tönkfelszíneket a
harmadidőszaki transzgressziók (eocén, oligocén és alsómiocén) üledékei 
fedőtakarók  védték meg a nagyméretű átformálódástól. (Pécsi M. 1987).
Hasonló módon vázolták fel a Bükk (Pinczés Z. 1980) és az Aggtelek
Rudabányai-hegység felszínfejlődését is (Jakucs L. 1964), de az utóbbi
évtizedekben módosult kissé az elképzelés. A Bükk esetében egy miocén eleji
(Hevesi A. 1986, 1991), ill. Aggtelek Rudabányai-hegységnél egy miocén
eleji vagy közepi exhumációt (Móga J. 1998) is feltételeznek. Ennek során a
kréta trópusi kúpkarsztos tönkfelszín  tönkös jellegét megtartva  némileg
módosult. A Bükk a középsőmiocénben, ill. az Aggtelek Rudabányai-
hegység a pannonban azonban újabb fedőtakarót kapott.
Karsztos hegységeink felszínfejlődésében a geomorfológiai inverzióval
meginduló kiemelkedés jelentős változást hozott. Az erózióbázis szintje fölé
emelkedő sasbérceken megkezdődött a fedőtakaró letarolása. A medencéket,
árkokat és alacsonyabb hegységrészeket elborító Pannon-tenger mérsékelte
ugyan ezt a folyamatot, de a magasabbra kiemelt sasbércek és fennsíkok
tovább pusztultak, s így megindulhatott a tönkfelszínek exhumációja. A
sasbércek peremein pedig  a tönkfelszínek alatti lépcsőt vagy lépcsőket
képezve  abráziós szinlők képződtek.
E hegységek azonban  geomorfológiai értelemben  a felsőpannont követő
emelkedés során váltak valójában hegységgé. Az emelkedő hegységek peremi
területein, a Sümegi korszaktól kezdődően  szemiarid éghajlati körülmények
között  az abráziós szinlők alatt hegylábfelszínek formálódtak. A Budai-
hegységben például a 400 420 m szint képviseli a Sümegi periódus hegylábfelszínét, 370
270 m magas a Bérbaltavári, 230 270 m a Villányi szint (Schweitzer F. 1993). A Bükk
kutatói (Pinczés Z. 1968, 1970, 1980, Tóth G. 1983) is több hegylábfelszín-képződési
periódust feltételeznek.
 Paleogénben letarolódó hegységek
Másképpen alakult a "sorsuk" a paleogénben is folyamatosan pusztuló
középhegységi területeknek. Ebbe a csoportba sorolható a Mecsek, Pelsói-hát,
Soproni- és Kőszegi-hegység. A paleocéntól (vagy az eocéntól) ugyanis, az
éghajlati feltételek módosultak, s a tönkösödést pedimentációs jellegű
lepusztulás váltotta fel. Így az eredeti tönkfelszínek (a hegységek tetőszintjei)
pedimentációval átformálódtak, pediplénné váltak. Ilyen felszínnek tekintik
például Balaton-felvidéket (Pécsi M. 1987), vagy ide sorolhatók a Mecsek
legmagasabb lepusztulási szintjét képező tetők is.
A pediplanálódott tetőszintek alatt itt is megtalálhatók a pannon abráziós
szinlők és a beltó visszahúzódása után kiformálódott hegylábfelszínek.
 Miocén időszaki vulkáni hegységeink
Az elsődleges vulkáni formák jelentőségének, valamint a Sümegi,
Bérbaltavári, Villányi korszak pedimentképződés felismerésével a vulkáni
hegységeik esetében is kérdésessé váltak az addigi értékelések. A tetőszintek
az eredeti vulkáni forma által meghatározott struktúrfelszínnek minősülnek.
Nem pediplén felszín például a Börzsöny vagy a Visegrádi-hegység
tetőszintje, hanem hajdani kalderaperemek csonkolódott maradványa
(Székely A. 1993).
Újabb kutatásokat igényelnek a tetőszint alatti lépcsők értelmezése. A
magasabb és keskenyebb “lépcsők” nagy valószínűséggel szintén
struktúrfelszínnek  például a Börzsöny esetében kalderapalást felszabdalt
maradványának  tekinthetők. Az alacsonyabb és szélesebb lépcsőket képező
völgyközi hátak, tetők és lejtők pedig harmadidőszak végi és pleisztocén
időszaki hegylábfelszínekként értelmezhetők.