Legend of the Five Rings

Az öt gyűrű legendája

Klánháború
Második tekercs

A. L. Lassieur

Unikornis

Isten hozott az öt gyűrű legendájának földjén!

Kisvártatva megnyílik előtted Rokugan, a tisztességes

szamurájok, győzhetetlen sárkányok, nagy hatalmú varázslatok,
misztikus szerzetesek, ravasz nindzsák és az Árnyvidék torz
démonainak világa. Rokugan, mely japán, kínai és koreai mítoszokon
alapul, hatalmas, egyedi hangulatú fantáziabirodalom.
Érezd magad otthon Rokuganban, ahol a hősök karöltve járnak
az istenekkel, ahol egy daimjo óriás seregét egyetlen, megfelelő fülbe
elsuttogott szó is megállíthatja, s ahol a becsület valóban erősebb az
acélnál.

A fordítás az alábbi
kiadás alapján készült:

A. L. LASSIEUR
THE UNICORN
Copyright © 2000 by Wizards of the Coast, Inc.
Licensing by 3D Licensing Ltd.
All Right Reserved

Fordította: Kleinheincz Csilla

Borító: Brom

Kiadja: a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
 ISBN: 963-00-4827-2-Ö
ISBN: 963-00-5956-8

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053
Telefon/Fax: (36-1) 216-7054

www.camelot.co.hu

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1427.49.01

Chuck-nak

Köszönetnyilvánítás

Szeretném Eric és Jan Munson-nak megköszönni a bátorítást,

és hogy igénybe vehettem a japán történelmet, kertépítészetet,
szöveteket és társadalmat felölelő hatalmas gyűjteményüket. Rob
King-et szintén köszönet illeti, ő bízott meg első regényem
megírásával.

AZ ÁRNYÉK LEHELETE

A vihar feláztatta az erdő talaját. Az éjszakai rengeteg szürke és fekete

árnyékai közül fojtó meleg szállt fel. A lombkoronán holdfény
szűrődött át, és nedves fényfoltokat rajzolt az erdei ösvényre.
Tetcuko érezte, hogy tarkóján izzadtság csorog végig,
miközben a fának támaszkodik. A durva kéreg nyomta a hátát.
Igyekezett aprókat lélegezni, s halkan kifújni a levegőt, hogy ne keltse
fel senki figyelmét, aki az ösvényen közeledik.
Lassan katanájára csúsztatta kezét, érezte tenyerében a
markolat ismerős simaságát. Az éjszaka kegyes volt hozzá; hold
vetette árnyékok táncoltak az ágak között, s életre keltették a
rengeteget. Még a legélesebb szemű sugendzsa sem pillantotta volna
meg könnyedén.
Az elmúlt öt nap során Tetcuko Unikornis őrjárata egy
rablóbanda után kutatva keresztül-kasul bejárta az országhatárokat.
Útjuk során kifosztott házakra, ledöntött falakra és mérgezett kutakra
bukkantak. Míg a nagyobb városok ellen tudtak állni a hasonló
támadásoknak, addig a környező vidék falvait megnyomorították a
fosztogatások. Ide Dzsikkio, az őrjárat vezetője elhatározta, hogy
felkutatja, és a törvény színe elé állítja a zsiványokat. Tetcuko, akinek
ez volt az első bevetése, éppily erősen tökélte el, hogy nem vall
kudarcot.
Összpontosíts, utasította önmagát. Újra lélegzetet vett, s
összezárt ajkai közt lassan kifújta a levegőt. Érzékei megnyugodtak és
kiélesedtek, s még az erdő neszei is mintha kitisztultak volna.
Víz csepegett a magasban szétterülő ágakról, s időnként
belecsobbant a sötétségbe. Tetcuko érezte a nedves avar, a nyirkos
levelek és az eső utáni tiszta levegő illatát. Erdei állatok neszeztek a
lombok között. Egy rovar tapogatózva összedörzsölte lábait, majd
miután rátalált a neki tetsző hangra, rázendített éji zenéjére. A nő feje
fölött faág nyikorgott, s apró visszhangok keltek nyomában. Egy
madár rebbent fel helyéről, szárnyai halkan suhogtak, majd ez a hang
is feloldódott a csendben. Az ösvényen megroppant egy gally.
Tetcuko megragadta katanája markolatát. Ujjai ráfonódtak a
verejtéktől ragacsos bőrszalagokra. A tintafekete éjszakát pásztázta
tekintetével. Semmit nem látott. Tarkóján felborzolódtak a pihék.
Tetcuko gondolkodás nélkül ellökte magát a fától és a
sötétségbe vetette magát, bízva a meglepetés erejében. Félúton szilárd
alakba ütközött, s mindketten a földre zuhantak.
− Uff! − kiáltott fel esés közben az idegen.
Tetcuko felpattant, s támadóhelyzetbe emelte katanáját. Mikor
már éppen átdöfte volna a karcsú pengét az alakon, az félregurult, s
talpra szökkent.
− Nem gondolod, hogy nem ártana tudni, ki az, akit éppen
felnyársalni készülsz? − csendült fel egy ismerős hang a sötétben.
− Sindzsóra! − kiáltott fel Tetcuko, és Dzsikkio elnevette
magát. − Most majdnem katanát kaptál a gyomrodba!
− Nyugalom − intette Dzsikkio. − Azt hittem, tudod, hogy én
vagyok az. Én már ötven méterről felismertelek.
 Tetcuko kiegyenesedett, katanáját azonban még mindig
készenlétben tartotta. A hold előbukkant a felhők mögül, és a sápadt
fényben már ki tudta venni az őrjárat parancsnokának nagydarab, sötét
körvonalait. Bár szíve még mindig hevesen vert a félelemtől, légzése
lecsillapult annyira, hogy hitetlen horkantásra fussa. − Honnan
tudhattad volna ebben a sötétben, hogy én vagyok? − kérdezte. −
Lehettem volna akár az egyik rabló is, aki a nyomodba szegődött.
− Kétlem, hogy akár egy rabló is akadna, aki levendulával
mosna hajat − felelte nyugodtan Dzsikkio.
Az őrjárat ideje alatt Tetcuko egyetlen gyengéjének az
időnkénti fürdő bizonyult, melyet nagyapja kertjéből származó
levendulával illatosított. A legtöbb embernek nem volt elég jó a
szaglása ahhoz, hogy kivegye a halvány illatot, különösen, ha az
megbújt az őrjárat valamennyi tagjára jellemző verejték-, bőr-, ló- és
füstszag között. Dzsikkio azonban nem olyan volt, mint az átlag.
Dzsikkio a nőhöz lopózott, s vállára tette kezét. − Ne aggódj
miatta − mondta kedvesen. − És a fürdőidet se hanyagold el miatta!
Inkább illatozz levendulától, hogysem olyan büdös légy, mint
Lócitrom Hisi.
Tetcuko komor mosolyt erőltetett arcára a tréfa hallatán. Ide
Hisi, az őrjárat egyik tagja orrfacsaró bűzéről híresült el, bármennyit
fürdött is, pedig ez utóbbi, ismerte el a nő, nem fordult elő túl
gyakran.
− Talán levendulás zsákocskát kéne készítenem Hisinek a
fürdéshez − tolta Tetcuko a hüvelybe katanáját. − Akkor a sötét
ösvényen nem tudnál minket megkülönböztetni egymástól.
− Ha! − horkant fel Dzsikkio. − Ha valaha is előfordul, hogy
nem tudok megkülönböztetni egy jól lesikált Csatahajadont egy bűzlő
lovásztól, menten lenyisszantom az orrom!
Tetcuko hangosan felnevetett, és érezte, hogy vállában enged a
feszültség.
Dzsikkio komolyra fordította a szót. − Ezen az ösvényen
nyomát sem láttam a rablóknak. Te találtál valamit?
− Nem − válaszolta a nő. − De nem mehettek messzire.
Dzsikkio hallgatott. Hosszú percek teltek el.
Tetcuko lazán, készenlétben állt, s várta parancsnoka válaszát.
A több éves képzés során ez a testhelyzet éppolyan természetessé vált
számára, mint a lélegzés vagy a lovaglás; lábát enyhén
szétterpesztette, térdét berogyasztotta, s egyenlően elosztotta súlyát,
hogy a meglepetésszerű támadás se érje készületlenül. Jobb keze
könnyedén katanája markolatán nyugodott. Mély levegőt vett és
lassan kilélegezte, miközben egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt.
Mikor Dzsikkio megszólalt a sötétben, hangjában nevetés
bujkált. − Túl sokáig töprengek tán? Legendás türelmetlenséged máris
kezd megmutatkozni.
Tetcuko elsiklott a megjegyzés felett. Nem lepte meg, hogy
parancsnoka hallja mozgását. Vajon én leszek-e valaha is olyan
tapasztalt, hogy felfigyeljek az ilyen neszekre? gondolta, s
felsóhajtott. Hangosan csak annyit mondott: − Várom utasításaidat,
Dzsikkio-szan, mint mindig.
− Ebben a sötétben sem lehet nehéz egy csapat megkeseredett
rablót megtalálni − mondta végül Dzsikkio. − Talán Fumi és Kin hoz
majd valami új hírt. − Miután Dzsikkio meghozta döntését, sarkon
fordult és elindult az ösvényen lefelé. Tetcuko követte.
Tetcuko menet közben jobbra-balra pillantott, s kezét továbbra
is katanája markolatán nyugtatta. A rengeteg nyirkos csendje szinte
ránehezedett, s megnehezítette a légzést. Még az erdő, imént még
tiszta neszei is eltompultak, mintha a kétségbeesés takarója
ereszkedett volna rá a tájra. Tetcuko hátán borzongás futott végig.
Dzsikkio aggodalmasan ráncolta homlokát, s visszanézett rá. A
nő rámosolygott, mire a parancsnok arca kisimult. Megfordult, s
folytatta útját. Tetcuko mosolya abban a pillanatban leolvadt ajkáról,
hogy a férfi hátat fordított.
Dzsikkio, mint a nő mentora és parancsnoka, kifejezetten
Tetcukót kérte az őrjárat tagjául. Bátor tett volt ez a részéről, s
tiszteletet érdemelt érte, mivel a nő nagy szégyent hozott a fejére,
mikor elhagyta a Csatahajadonok iskoláját, még mielőtt képzése
befejeződött volna. Dzsikkio hitt benne, és Tetcuko eltökélte, hogy
soha nem fog csalódást okozni neki. Soha nem árulja el gyengeségét
azáltal, hogy beismeri félelmét.
A fák megritkultak. Tetcuko és Dzsikkio kiléptek az erdőből. A
hold teljes pompájában bukkant elő, fehér fénye bevilágította az
ösvényt. Tetcuko orrát megcsapta a rotyogó hús és a fűszerek
ínycsiklandó illata, s gyomra ismét megkordult. Megkönnyebbülés
volt letudni az éjszakai gyalogos őrjáratot, s most már alig várta a
forró ételt − mely az első meleg vacsora volt ezen a héten.
Dzsikkio és Tetcuko besétáltak a táborba. − Hol van Fumi és
Kin? − kérdezte Tetcuko, mikor észrevette, hogy nincsenek a tűznél.
 − Még nem jöttek vissza − felelte a tűz mellett üldögélő Moto
Yuko, s megkavarta a lángok felett függő, hatalmas bogrács tartalmát.
− Utánatok távoztak. Bár jobban tennék, ha szednék a lábukat. Olyan
éhesek vagyunk, hogy megennénk akár egy egész bográcsnyi ragut!
Hamarosan valamennyien a tűz köré gyűltek, s éhesen falták a
vacsorát. A nyúlragu sűrű volt és kiadós, a legpompásabb étel az
átfázott, megázott csapat szemében. Sokáig nem hallatszott más hang,
csupán egy-egy szörcsögés, ahogy az őrjárat tagjai belefeledkeztek az
evésbe.
Tetcuko végignézett a táboron, miközben a sűrű ragut
szürcsölte finoman megmunkált fakanalából. Hisi az elázott holmik
nagyját elővette a táskákból, s a tűz mellé terítette őket száradni. A
földön ruhák, hálószőnyegek, táskák és zsákok hevertek szanaszét. A
lovak a közeli fákhoz kikötve legelték önfeledten a tisztás sűrű zöld
füvét.
Dzsikkio felnézett táljából. − Pompás! − emelte fel kanalát
tisztelgésképpen Moto Yuko felé.
Yuko elmosolyodott, s egy darabka selyemmel hátrakötötte
hosszú fekete haját. A bográcsba nyúlt, s megkeverte a ragut. Moto
Yuko nemcsak tapasztalt vadász, de kitűnő szakács is volt. Az őrjárat
valamennyi tagja várta azokat az estéket, mikor ő került sorra a tűz
mellett.
Mellette Sindzso Rinako ült. A nő sokat megélt lovas veterán
volt, aki az Unikornis seregben harcolt a Skorpió puccs idején, alig két
éve. Rinako utazástól pecsétes kimonója alatt számtalan csata hegeit
viselte, de ritkán említette őket. Igazat megvallva, beszélni sem igen
szokott. Tetcuko alig tudott róla valamit, leszámítva azt, hogy mesteri
íjász, és hogy túlélte a Rokuganon átsöprő döghalált.
Ide Hisi, a lovászmestere a tűztől távolabb ült. Tetcuko
azonban még így is érezte a férfi mindig jelenlevő, ló-, verejték-, bőr-
és lócitromszagát. Kopasz feje, mely a raguval teli fatál fölé hajolt,
fényesen csillogott a tűz fényében. Kellemes társaság volt, aki erősen
kötődött az Unikornisok lovaihoz. Egész életét istállókban töltötte, s
annak idején mindkét nővére Csatahajadonként szolgált. Bár
harcosként nem sok hasznát lehetett venni, az állatokhoz annyira
értett, hogy a határvidéket felügyelő Unikornis egységek nem
nélkülözhették. Tetcuko kedvelte a lovászt.
A fiatal nővel szemben Dzsikkio ült. Pár évvel idősebb volt
Tetcukónál, olyan huszonnyolc esztendő körül lehetett. Hosszú,
fényes, fekete haját büszkén, lazán hátrakötve viselte. Vékony,
gondozott bajsza és kecskeszakálla volt, ami öregítette. Kimonója még
a több napos erőltetett lovaglás és a zuhogó eső ellenére is olyan
tisztának tűnt, mintha most húzta volna elő táskájából.
Jelenleg tűz felé nyújtott lábbal ült, hátát egy nagy sziklának
vetette. Mikor Tetcuko pillantását magán érezte, felnézett a raguról, s
elmosolyodott.
− Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy végre nem esik az
eső − jegyezte meg csípősen a nő. − Már kíváncsi voltam, vajon
megszáradunk-e valaha is.
− Én a magam részéről akkor leszek boldog, ha elkapjuk ezeket
a rablókat és visszatérünk a civilizációba − felelte Dzsikkio.
− Ezek a rablók sem okosabbak nálunk − vetette közbe Rinako.
− A szerencse azonban kétségkívül őket pártolja. Mostanra már
beértük volna őket, ha hamarabb megtaláljuk az elhagyott táborhelyet.
Tetcuko arca lángba borult Rinako megjegyzése hallatán.
Előző nap, mikor Tetcukóra került az őrjárat vezetésének sora,
közvetlenül a rablók táborának maradványai mellett sétáltak el. Csak
mikor másodszor is elhaladtak a terület mellett, fedezték fel. Akkor
azonban már szakadt az eső, és minden nyomot, ami arra utalt volna,
hogy merre távoztak a rablók, elmosott.
Tetcuko felpattant, s ökölbe szorította kezét. Rinako sötéten
rámeredt, arcára volt írva a megvetés. Mielőtt azonban bármelyikük is
megszólalhatott volna, Dzsikkio talpra ugrott. − Elég volt! Ez nem a
legjobb idő arra, hogy hagyjuk, hogy a harag felülkerekedjék a józan
ítélőképességünkön! − Tetcuko dühtől és szégyentől reszketve, lassan
leült.
− Ami pedig téged illet, Rinako − fordult Dzsikkio az idősebb
asszonyhoz −, csalódottságod érthető. A feladat elvégzése érdekében
azonban egységként kell együttműködnünk. Ezek a bűnözők fel
vannak fegyverkezve és halálosak.
Egyik nőről a másikra nézett. − Maga Sindzso Yokatcu bízott
meg bennünket a déli határ és a köztünk és a Folyók Közén Épült
Város közt fekvő Unikornis falvak védelmével. Sejtelmünk sincs,
hány banda kószál a környéken. Az a célunk, hogy megtaláljuk és a
törvény színe elé vigyük ezeket a haromiákat.
Csend támadt, majd Rinako felállt, sarkon fordult, és eltűnt a
sötétben. Ez mintegy jelzésként szolgált a többiek számára, hogy
mozduljanak meg ők is. Hisi feltápászkodott és a lovak felé sietett.
Yuko némán összeszedegette a tálakat, és a közeli patak felé indult.
Dzsikkio visszaült, felvette kanalát, s ismét belemerítette kihűlt
ragujába.
Tetcuko a fényes, táncoló lángokba bámult, s elmerült
gondolataiban. A magasból, egy levélről vízcsepp hullott a tűzbe,
mely sisteregni és pattogni kezdett. Szikrák örvénylettek a meleg
levegőben, és szentjánosbogarakként szóródtak szét a sötét éjszakai
égen.
− Az őseink több, mint kétszáz éve tértek vissza, miután
felfedezték a világot − szólalt meg Dzsikkio hangosan.
Tetcuko felnézett a tűzről. A férfi felemelte kanalát, melyet
telemert hússal és szósszal, s szeretettel legeltette rajta szemét. Végül
folytatta: − Mindegy, milyen régóta élünk itt, vagy, hogy mennyire
válunk olyanná, mint a többi rokugani, remélem, hogy a vörös hús
szeretete mindig megmarad. − Azzal bekapta a kanalat, behunyta
szemét és lassan rágni kezdett, miközben élveteg kifejezés ömlött el
arcán.
Tetcuko halványan elmosolyodott. − Dzsikkio-szama − kezdte.
− Én…
− Nem − felelte Dzsikkio, s gyorsan lenyelte a falatot. −
Elvégeztetett.
− De hisz igaza volt! Az én hibám volt. Ha éberebb lettem
volna, talán már úton lennénk hazafelé − fakadt ki Tetcuko.
− Igen, hibáztál, mikor nem találtad meg a tábort − felelte
Dzsikkio. − De tanultál az esetből. Ezt a ballépésed soha nem fogod
elfelejteni. Ha nem felejted el, tapasztaltabb leszel. Ne is említsd
többet!
Tetcuko nagyot sóhajtott. Körülötte minden hideg volt és
nedves, hosszú nap állt mögötte, a szeme elfáradt… Egyik kifogás a
másik után ötlött fel benne, de egyiktől sem érezte magát jobban.
Súlyos hibát vétett, és egy ehhez hasonló ballépés egyszer még
életeket követelhet. Dzsikkiónak igaza volt. Tanult valamit az esetből.
A nap során felgyűlt feszültség és félelem végül legyűrte, s
szemhéja kezdett lecsukódni. Miután jó éjszakát kívánt Dzsikkiónak,
Tetcuko kihúzott egy nyirkos hálószőnyeget a készletek halmából, és
egy közeli fa alá terítette. Kinyújtózott, s behunyta szemét. Hallotta
Hisi hangjának halk mormogását a sötétben, ahogy a lovász a
lovakhoz beszél. Valahol Yuko dúdolt magában, miközben a
vacsoraedényeket mosogatta. Tetcuko elmosolyodott, mikor az ének
foszlányait elkapta. Egy buta kis dalocska volt, amivel a gyerekeket
szokták megnevettetni. Kimerült elméjét lassan ködbe borította az
álom.
Sikoly verte fel.
Tetcuko szeme felpattant, s zakatoló szívvel felült. Vadul
körülnézett. A tűz elhamvadt, s most már csak parázsló vörös folt volt
a sötétben. Ezernyi csillag sziporkázott és hunyorgott a mennybolton.
A hajnalt megelőző hideg órában jártak. Fuvalom sem moccant.
Minden mozdulatlan volt.
− Álom lehetett − nyugtatta meg magát Tetcuko, s mélyet
lélegzett, hogy lecsillapítsa szíve verdesését.
Ismét hallotta: elnyúló, magas sikoly volt, mely hangosan
indult, s kétségbeesett nyöszörgésbe fúlt.
Tetcuko felpattant, s megragadta katanáját. Dzsikkio pár
lépésre tőle, éberen állt.
− Sikolyt hallottam − jelentette Tetcuko −, de nem tudom,
honnét jött. Hallottad?
− Igen − felelte a férfi halkan, mikor Rinako aggodalmas arccal
feltűnt.
− Hol van Yuko? − kérdezte. Yukónak, akinek elvileg
őrségben kellett volna állnia, színét se látták. − Hol van Fumi és Kin?
Tetcukóba belehasított a félelem. Már órák óta vissza kellett
volna térniük. Úgy tűnt, Dzsikkio olvasott a gondolataiban, mert a
lovakhoz rohant, és csaknem azonnal vissza is tért. − Hisi a lovak
mellett alszik − mondta Dzsikkio −, de Fumi és Kin nincsenek ott.
A fák fekete törzsei Tetcuko köré zárultak. A parázsló tűz
csillogása visszaverődött róluk, s vérvörös fénnyel csíkozta be őket.
Hűvös szél kerekedett, s Tetcuko reszketni kezdett. Szeme sarkából
sötét alakot pillantott meg a fák közt mozogni, valamivel a tábor
mögött.
− Dzsikkio, nézd! − suttogta Tetcuko, de a férfi már megelőzte.
Az alak megtorpant, s eltűnt az árnyékok között.
Dzsikkio kivonta hüvelyéből katanáját, és odasúgta: − Tetcuko,
őrizd a tábort! Rinako, gyere!
A két Unikornis szamuráj elszáguldott az alak irányába, s
Tetcuko egyedül maradt a hamvadó tűz fénykörében.
Az erdő homályba és mélységes csendbe burkolózott. Tetcuko
ketrecbe zárt oroszlánként sétált fel-alá, tekintete a tűz reszkető fényén
túl elterülő végtelen sötétséget fürkészte. Hideg szél süvített át a
tisztáson, nyomában halk nyögés kelt. Tetcuko ereiben megfagyott a
vér.
− Hisi − suttogta − Sarkon fordult, és a kikötött lovakhoz
rohant. Hátasa, Felhőtáncos üdvözlésképpen halkan felnyihogott. A
másik két ló némán legelt a kecses paripa mellett. A lovász a közelben
feküdt nehéz, gyapjú nyeregtakarói alatt.
Tetcuko megrázta vállát. − Hisi, kelj fel! Baj van. − A lovász
nem kelt fel, ehelyett lustán hátára hengeredett. A takaró szétnyílt, és a
férfi karja oldalra gurult.
Nyakát fültől-fülig átmetszették, olyan mélyen, hogy feje
csaknem elvált testétől. Vérbe fagyva hevert a földön. Szeme csukva
volt, mintha aludna, s arcán derűs mosoly játszott.
Tetcuko hátrahőkölt, s szájára szorította kezét. − Sindzsóra! −
suttogta. Vadul körülnézett a sötétben, de csak az árnyékok és a szél
vették körül. Egyedül volt.
A szél szörnyű vonítása betöltötte a rengeteget, s az ifjú
Csatahajadonon úrrá lett a félelem.
Egy porcikája sem kívánt tovább itt időzni a halál és a rettegés
társaságában. Dzsikkio azonban parancsba adta, hogy őrizze a tábort.
No és ha ő és Rinako bajba kerültek? Tetcuko félelem, kötelesség és
hűség között őrlődött, végül döntött. Nyerget dobott Felhőtáncos
hátára, s eloldozta a másik két lovat is, miközben megnyugtató
szavakat suttogott nekik. Sietősen a nyeregbe kapaszkodott, s arra
fordította Felhőtáncost, amerre Dzsikkio távozott. Mikor az erdőbe
lovagolt, a többi ló engedelmesen követte.
A rengeteg elvesztette korábbi barátságos arculatát. Ehelyett
haragot és sötétséget sugárzott, mely sűrűbb volt, mint az árnyékok,
melyek az ösvényen korábban megtévesztették a nőt. Holt ágak
karmolták össze Tetcuko arcát, mikor Felhőtáncos keresztülgázolt az
aljnövényzeten. Tüdeje égett és könnyezett a szeme, mégis
továbblovagolt. Ahol félrecsúszott alsóruházata, ott páncélja már
kezdte véresre dörzsölni a nyakát.
Tetcuko követte a törött gallyak és letaposott aljnövényzet által
kirajzolt ösvényt. A csapást alig lehetett látni a halovány holdfényben.
Az idő elvesztette jelentőségét, miközben Felhőtáncos átküzdötte
magát az erdőn. Tetcukónak fogalma sem volt róla, mennyi ideje van
a rengetegben, vagy, hogy milyen messzire jutott, mikor mélyen a fák
árnyékai közt, olyan messze, hogy alig tudta kivenni, vörös ragyogást
pillantott meg. Tűz fényét.
 Megállította Felhőtáncost és leszállt. A ló oldala ütemesen
süllyedt és emelkedett, szőrét tajték verte ki a kimerültségtől, de
megértően böködte Tetcuko nyakát.
Tetcuko lassan a pislákoló tábortűz felé kúszott. A tűzhely egy
kis tisztás közepén állt. A nő öt alakot tudott kivenni a tűz körül. A
földön táskák és zsákok hevertek szétszórva. Szíve nagyot dobbant,
mikor ráébredt, hogy a rablók táborára bukkant rá. Visszakúszott a
tisztás szélén álló széles, vén fa törzse mögé. A göcsörtös gyökerek
bütykös ujjakként terültek szét, s hepehupás útvesztőt szőttek a nő
köré.
Két rabló a tűz felé hajolt, hogy az utolsó meleg sugarakat is
kiélvezzék. A másik három némán ült a közelben, s a lángokat
bámulták. Egyikük egy fatörzsön ült, arcát félig elrejtette köpenyének
ázott csuklyája. Mellette egy arannyal bevont katana feküdt. Tetcuko
még a sötétben, ilyen távolságból is jól látta a fegyver remekmívű
megmunkálását, a pengére vésett barbár, kavargó mintákat. Nem
csupán ezen akadt meg a szeme: a tűz közelében kivont katana hevert,
mellette egy viharvert hüvelyű wakizasi, oldalt pedig egy törött tonfa.
Tetcuko tarkóján lassan felmeredtek a szőrszálak, s a nő
összerázkódott. A levegő elnehezült. Tetcuko emlékeiben ismét
felhangzott a sikoly, ám ezúttal távolinak tetszett. Többé nem
fájdalomkiáltás volt, döbbent rá a nő rémülten. Most halálsikolynak
tűnt.
Tetcuko lassan, gondolkozás nélkül felállt, így a táborból
tisztán láthatták. Az alakok azonban mozdulatlanok maradtak. Mintha
senkinek nem tűnt volna fel, hogy egy szamuráj-ko jelent meg az
elrejtett táboruk mellett álló fánál teljes vértezetben.
Az az alak, akit Tetcuko eddig nézett, előrehajolt, mintha fel
akarna kelni. Köpenyének csuklyája arcába hullott, és sötét árnyékot
vetett rá. Centiről centire előre mozdult, végül felbukott, s egy
kupacba omlott össze.
Az egyik tűzre vetett ág kettétört, s két darabja tompa zörgéssel
a parázsba zuhant, szikrákat hányva a magasba.
Tetcuko kivont katanával, óvatosan a tűz felé indult. Tekintete
ráesett a csapat többi tagjára, és megtorpant. A tábor egy mészárszék
volt. A zsákokat és csomagokat, amiket még a fánál pillantott meg,
alvadék borította. A földet is kiontott vér festette feketére. Tetcuko
szájára tapasztotta kezét, az egyik földön fekvő alakhoz lépett, és
bőrcsizmája orrával megbökte. A rabló átfordult, és a köpeny halkan
félrecsúszott. Férfi volt valaha. Szemét kitépték, s fültől-fülig
felvágott szája rémisztő, véres vigyorba húzódott. Véráztatta
köpönyegéből Tetcuko sejtette, hogy alatta még több rémség található,
de elfordult a látványtól.
Tetcuko alig tudta belélegezni a sűrű levegőt. Mintegy
álomban lépett a tűz mellett ahhoz az alakhoz, aki a fatörzsön
üldögélt. Arca az egyik oldalra fordult, s hátával a törzsnek
támaszkodott. Egy nő volt. Szeme tágra nyílt a rémülettől, ajka
fintorba torzult. Bárki okozta is halálát, sikerült meglepnie. Egy vérrel
befutott törött penge állt ki mellkasából.
Tetcuko hátratántorodott. A tisztás szélére botorkált,
összegörnyedt, s addig öklendezett, míg gyomra meg nem fájdult, s az
esti nyúlragu maradéka is a földre nem került.
A távolban hajnalodott, és az erdő árnyékos sötétje szürkébe
fordult. A nő mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, s a fák közé
meredt. Képtelen volt visszatérni a tűz körül tanyázó rémképekhez.
Tetcuko elméjében váratlanul felbukkant a napfénytől szikrázó
arany katana képe. Megfordult, s óvatosan, nehogy hozzáérjen a tűz
körül heverő hátborzongató testekhez, felemelte a pompás fegyvert.
Súlyozása tökéletes volt, és Tetcuko könnyedén latolgatta markában.
− Sindzsóra − lehelte.
Elöl, félig megbújva a hajnali erdő homályában, Tetcuko egy
épület sarkát pillantotta meg. Egy darabig csak állt, megzavarta az
építmény felbukkanása a rengeteg közepén.
Újra felhangzott a nyöszörgés, és ide-oda visszahangzott a fák
között.
Tetcuko az épület felé tartott, kezében készenlétben tartotta az
arany katanát. A rizspapír falakat letépték, a fa keret több helyen is
széthasadozott. A nő lopakodva megkerülte a házat, s egy kis faluban
találta magát. Több épület is állt a közelben egy központi tér köré
csoportosulva − mindnek fa oszlopai, papírfalai és hosszú, keskeny
verandái voltak. A gazzal felvert tér közepén vese formájú tavacska
csillogott, mely algától volt iszamós. Tetcuko megpillantotta a
homályos vízben lebegő döglött aranyhalak csillanását. Mindenhol a
halál szaga terjengett.
Tetcuko tekintete megakadt az egyik épületen. A fuszuma ajtót
heves, vörös ecsetvonások borították, s álltak össze túlontúl is ismerős
szimbólummá.
− Dögvész − suttogta Tetcuko.
 Pár, járványsújtotta faluban töltött perc is a halálát jelentheti.
Tetcuko átrohant a téren, s a sötétben Felhőtáncos után kiáltott,
tudván, hogy hátasa hallja hívását.
Váratlanul a messzeségben sikoltozás harsant, s egyre
erősödött. Tetcuko félelem ízét érezte nyelvén. Ezúttal nem csak lelki
füleivel hallotta a sikolyokat. Körülötte mindenhol kiáltozás támadt.
A tisztás szélén két alakot pillantott meg − Dzsikkio és Rinako
volt az. Mozdulatlanul álltak, karjukat oldalukhoz szorították, mint két
rosszul faragott szobor, tekintetüket mereven előreszegezték.
− Dzsikkio! − kiáltotta Tetcuko.
A büszke férfi feje lassan a hang felé fordult. Dermedtnek tűnt,
de ajka kétségbeesetten megrándult, ahogy beszélni próbált. Szeme
tágra nyílt a rémülettől. Mellette Rinako állt mozdulatlanul, mereven,
behunyt szemmel, miközben arcát eltorzította a félelem. Tetcuko egy
pillanatra látni vélte az őket fogva tartó szörnyű, fekete, göcsörtös
mancs körvonalait.
Egy rikoltással a mancs felé vetődött, s rávágott az arany
pengével. A karmok elenyésztek, és a két kővévált szamuráj tompa
puffanással zuhant a földre.
Az épületek ajtajai kirobbantak, a tákolmányok megremegtek,
a papírfalak felszakadoztak és széthullottak. Tucatnyi lény kászálódott
ki lassan az épületekből, s csoszogott mereven Tetcuko felé. Emberek
voltak, de bőrük beteges szürkészöldre színeződött. Testükön
hatalmas kelésekből és tályogokból szivárgott a fertőző váladék. A
férfiaknak, asszonyoknak és gyerekeknek egyaránt halott volt a
tekintete. Valamennyien valamiféle fegyvert tartottak kezükben: botot,
kapát, gereblyét − amit csak otthonaikban találtak.
Az egyik élőholt lustán Tetcuko felé lendített egy
gereblyenyelet. A nő egy kiáltással elvágta a teremtmény nyakát. A fej
a porba hullott, s egy bokor alá gurult.
Újabb teremtmény lépett Tetcuko elé, s a lány szíve kihűlt.
Yuko volt. Páncélja darabokra tört, a vért egyes darabjai
azonban még mindig válláról lógtak. Jobb karja hiányzott. Belei a
hasán ejtett vágáson keresztül omlottak ki. Kétoldalról Fumi és Kin
fogták közre. Fumi fejteteje hiányzott. Kin szívét kivágták.
Valamennyiüket vér borította. A három teremtmény, akiket Tetcuko
valaha szeretett és megbecsült, rárontott a nőre.
Tetcuko mozdulatlanul állt, képtelen volt rájuk emelni
katanáját. Háta mögül sziszegést hallott.
 Dzsikkio előrevetette magát. Egy mozdulattal Yuko gyomrába
döfte katanáját. − Tetcuko! − zihálta. − Vágd le a végtagjaikat! Meg
kell csonkítanod őket, különben meghalsz! − Dzsikkio kihúzta kardját
Yuko hasából, és a zombi nyakára vágott.
Yuko feje elválr törzsétől, és a halasmedencébe gurult. Mielőtt
a fej nélküli újabb lépést tehetett volna, Dzsikkio mélyen jobb
combjába vágott. A második csapás lemetszette az élőholt lábát, és
Yuko a földre zuhant.
Dzsikkio hangja felrázta Tetcukót kábulatából. A nő gyors imát
mormolt és előrelépett.
A lény, aki valaha Kin volt, Tetcuko jobb vállára vágott. Az
esetlen vágás átmetszette a vértet, és megsebezte a nőt.
− Jieeee! − sikoltotta Tetcuko.
Félresöpörte minden sajnálatát, megpörgette feje felett
katanáját és Kin csípőjére vágott vele. A penge mélyre szaladt, és a
sebből vér buzogott elő. Kin megbotlott és összeomlott Tetcuko lába
előtt.
Tetcuko Dzsikkióra nézett. A férfi Fumival küzdött, és
vesztésre állt. A zombi nehéz bunkójával fejbeverte Dzsikkiót, s a
büszke Unikornis parancsnok a földre zuhant.
Tetcuko egyetlen erőteljes csapással elválasztotta Fumi fejét
testétől. Mikor a zombi a földre omlott, egy másik teremtmény
hátulról megragadta Tetcukót. Vállánál fogva leszorította karjait, s
felemelte, hogy a nő lábujjai épphogy csak érintették a földet.
Tetcuko ösztönösen mellkasához húzta lábát, s belerúgott
fogvatartójába. A lény hátratántorodott, s mindketten a porba
zuhantak. Tetcuko karján gyengült a szorítás, és a nőnek sikerült
elgurulnia a közelből.
Körülötte a teremtmények lassan bezárták a kört. A halál bűze
elviselhetetlen volt.
Miközben a holtak serege közeledett, Tetcuko vad nyerítést
hallott a tisztás széle felől. Felhőtáncos! Tetcuko szájához emelte
ujjait, és élesen füttyentett. Az erős kanca áttört az élőholtak gyűrűjén
és úrnőjéhez ügetett.
Tetcuko lábra állította Dzsikkiót és a nyeregbe emelte. A férfi
rongybabaként dőlt a ló nyakára. Tetcuko Rinako után nyúlt, de
rettegve kapta vissza kezét, mikor ujjai az asszony hideg, halott
bőréhez értek.
− Gyerünk! − kiáltotta Tetcuko, s Felhőtáncos hátára pattant,
parancsnoka mögé.
A pompás kanca felnyerített, felágaskodott, és felrúgta a
zombikat. A rémisztő teremtmények úgy dőltek el, akár a törött
bambusz. Felhőtáncos átgázolt rajtuk. Az élőholtak lassan
feltápászkodtak, és hátborzongatóan csoszogva a nyomukba eredtek.
Felhőtáncos kiviharzott a tisztásról, messze a holtak falujától.

FEHÉR SZIROMHULLÁS

Ide Tadadzsi a császári fogadópalota erkélyén állt, s némán figyelte,

mint játszanak a holdsugarak és az árnyékok a kertben. Tücskök
kórusa kísérte egy magányos hattyú bágyadt mozdulatait. A madár a
kert középpontjában elterülő kis tavacska tükörsima felszínén siklott
végig. A medence szélén gondosan nyírt bokor magasodott és hajolt
meg. Tökéletes egyensúlya méltóságot adott a képnek. A tavacska
mögött sötét feketefenyő-liget szolgált a kert hátteréül, s olyan
mélységet és időtlenséget kölcsönzött a jelenetnek, hogy Tadadzsi
szíve belesajdult. Ismerős volt, annyira ismerős.
Holdfény ezüstözte be Tadadzsi arany kimonóját és a
mellkasára hímzett két lila Unikornis mont. Sötét bíbor obija olyan
szakértelemmel volt megkötve derekán, hogy a nehéz arany hímzés
pontosan középre került. Valahányszor levegőt vett, érezte az
oldalához simuló kis, elefántcsont markolatú tantót, mely mélyen el
volt rejtve obija ráncaiban. Másik titkos fegyvere díszes botja volt. A
többéves udvari tapasztalat arra intette, hogy jobb, ha mindig fel van
fegyverkezve − még a hivatalos császári vacsorákon is.
Tadadzsi hivatalos Unikornis öltözéke a lehető legjobb
minőséget képviselte, s előnyös színben tüntette fel. Dongalába
ellenére Tadadzsi jóképű férfi volt. Az idő és az élet ugyan apró
ráncokat vésett szeme és szája sarkába, de arcán nem szántottak végig
azok a mély árkok, amik a többi korabelit sújtották. Édesanyja finom,
széles arccsontjait és bársonyos bőrét örökölte, mely még mindig
feszes volt álla alatt. Hosszú haja ugyan megritkult már halántékán, de
fényesre fésült kontya még mindig tömött volt. Tiszta, sötét
tekintetének komolysága mögött mindig bujkált egy kis nevetés.
Teste, mely a kényelmes udvari élet miatt kissé már megereszkedett,
még mindig egészségesnek és erősnek számított a mindennapos séták
miatt.
Az erkély rizspapír ajtaján beszélgetés és nevetés zaja
szűrődött ki. Vajon hány ilyen fogadáson vett már részt életében?
Tucatnyin, több százon, már számukat se tudta. Megpróbált felidézni
egy bizonyos estét, de aztán egy sóhajjal feladta. Miért is emlékezne
egyre a sok közül, mikor mind olyan egyformák? Tadadzsi egy utolsó
pillantást vetett még a kertre és elfordult, botjának hegyét az erkély
kőkockáira eresztette, s besétált a fogadóterembe.
Világos, levegős, magas mennyezetű terem volt. Színes
hímzéssel díszített selyemzászlók omlottak alá a sötét gerendákról és
fodrozódtak lágyan, ha valaki elhaladt mellettük. Több száz apró
papírlámpás sorakozott a falak mentén, és a szelíd gyertyafény
gyöngyházragyogással vonta be a termet.
A simára csiszolt fapadló közepét a smaragdokból és aranyból
kirakott császári jelvény foglalta el. Kisebb körök vették körül,
valamennyi a Smaragd Birodalom egyik klánját jelképezte. Tadadzsi
botjával addig tapogatózott a kör körül, míg szeretett Unikornis klánja
jeléhez nem ért: egy ametisztből faragott ki-rin volt, melyet nagy
szakértelemmel és pontossággal illesztettek a padlóba. A kő rózsaszín,
levendula és bíbor árnyalatai megremegtek s megmoccantak a
gyertyafényben, és az egyszarvú képe fejét felvetve ágaskodni látszott.
− Csatába készülsz, ugye? − gondolta Tadadzsi, miközben az
emblémán játszó fényben gyönyörködött. − Talán, meglehet…
Tekintete az Unikornis klán jelvényéről a többi rokugani klán
képére vándorolt. Valamennyit ugyanolyan szakértelemmel alkották
meg aranyból, ezüstből, rézből, gránátkőből, rubinból, smaragdból,
jádéból és gyöngyházból, tekintete addig követte a kört, míg meg nem
akadt egy furcsamód üres hézagon. Ez új volt; eddig még sosem vett
észre szakadást a rokugani klánok töretlen gyűrűjében. Majd hirtelen
ráébredt a magyarázatra. Szomorúság kerítette hatalmába.
Távollétében egy roppant tehetséges fafaragó felfeszítette a gránát
Skorpió emblémát, és odaillő fával pótolta a hiányt. Munkája olyan
tökéletes volt, hogy Tadazsi nem tudta kivenni, eredetileg hol is volt a
kép.
Tadadzsi tekintetet érzett tarkóján, s karja az érzéstől libabőrös
lett. Megfordult, és egy távoli sarokban magányos, szakét kortyolgató
férfit pillantott meg. Karcsú volt, s a Daru klán színeiben játszó,
tökéletes, finom selyemruhát viselt. Jégkék tekintete Tadadzsin
nyugodott, s üdvözlésképpen, mosolyogva meghajtotta fejét.
− No lám, Ide Tadadzsi visszatért az udvari intrikákhoz! − A
férfi hangja úgy kongott, akár egy mélyen zúgó harang.
Tisztelgésképpen megemelte szakéscsészéjét, és Tadadzsi mosolyogva
viszonozta a köszöntést.
− Kakita Yosi − szólalt meg Tadadzsi. − Nem is tudtam, hogy
még mindig a császári palotában vagy. Úgy hallottam, hogy még
érkezésem előtt visszatértél a Daru földekre. Nagy csalódás volt
számomra, hogy elkerültük egymást.
− Már két napja el akartam indulni, de mikor fülembe jutott az
érkezésed híre, úgy döntöttem, hogy itt maradok az üdvözlésedre.
Holnap indulok. Kakita Umi helyettesít majd.
Tadadzsi a név hallatán elfintorodott, és Yosi felnevetett. −
Igen, igen, néha valóban kissé hirtelen, de diplomáciai képességei
példa értékűek. Ráadásul Hoturi unokanővére.
A szakét körbekínáló szolga megjelent, és mindkét csészét
teletöltötte. A két udvaronc némán állt, míg az asszony ismét bele nem
olvadt a tömegbe. Tadadzsi végül megszólalt: − Újabban több kósza
hír szállingózik, mint régebben valaha is.
− Manapság az ilyen híresztelések több igazságot hordoznak
magukban, mint maguk az igazságok − felelte Yosi és szakéjába
kortyolt. − Mióta a döghalál átsöpört a palotán, minden megváltozott.
Mintha a talpunk alatt a föld is futóhomokká és rejtett vermekké
változott volna.
Tadadzsi ivott egy keveset szakéjából. Az ital nélkülözte a jó
rizsbor bársonyos zamatát, enyhe édes íze volt, ami nem volt Tadadzsi
ínyére. Mikor lepillantott szakéscsészéjére, Yosi elértette a pillantást.
− Nem, attól tartok, nem a legjobb − ismerte el. − Kacsiko
mostanában a magánfogadásai számára tartogatja a szaké legjavát.
− Magánfogadás? Kinek? − kérdezte Tadadzsi.
− Rokugan minden tájáról a császár ágyához szólították a
sugendzsákat, hogy gyógyírt találjanak erre az átkozott kórra.
Azonban olyanok is bebocsátást nyernek a császári lakosztályba,
akiket szemmel láthatólag az udvar egyik tagja sem ismer fel. Az
éjszaka kellős közepén érkeznek, és egyenesen Kacsiko színe elé
vezetik őket.
− A császár állapotában még mindig nincs semmi változás? −
kérdezte Tadadzsi.
− Senki nem tudja − felelte Yosi. − Kacsiko önmagát
leszámítva senkit nem enged a közelébe. Azt beszélik, hogy még a
sugendzsák sem láthatják a császárt.
Elegáns nő vált ki a tömegből, s indult a két férfi felé. Mikor
odaért hozzájuk, meghajolt. − Üdvözletem, tiszteletreméltó Ide
Tadadzsi. Ikoma Natcumi vagyok, az Oroszlán klán nagykövete.
Sokat hallottam már rólad, és nagy megtiszteltetés, hogy
találkozhatom veled. − Tadadzsi viszonozta a hivatalos üdvözlést. A
nő fiatal volt, nem lehetett több huszonötnél. Gyönyörű okkersárga és
vörösbarna kimonót viselt, mely szétterült körülötte. Hosszú haját feje
köré tekerte, és vékony ezüstpálcikákkal rögzítette.
− Isten hozott a Császári Palotában − köszöntötte Tadadzsi.
− Köszönöm. Csak pár hete vagyok itt, de már kezdek
hozzászokni az itteni élethez. − Elhallgatott, majd folytatta: − Nagy
megtiszteltetés lenne számomra, ha elfogadnád meghívásomat egy
teára, nagykövet úr. Sok mindent meg kéne beszélnünk.
Tadadzsi kíváncsisága felébredt. Bólintott, és beleegyezőn
mormogott. A nagykövetek rendszeresen találkoztak kettesben is, de
ritkaságszámba ment, hogy hivatalos események során adjanak át
személyes meghívásokat. A protokoll ilyetén való megsértését
általában nem tűrték el, de Tadadzsi ezt az Oroszlán nagykövet
tapasztalatlanságának tudta be. Hamarosan úgyis megtanulja a
szabályokat.
− A titkárom tájékoztatja majd a napról és az óráról − mondta
Natcumi. − A mielőbbi viszontlátásig, nagykövet úr.
− A viszontlátásig − felelte Tadadzsi. A bájos fiatal nő ismét
magára hagyta a két férfit.
− Mi a véleményed róla? − kérdezte Tadadzsi, miközben a
távozó nőt figyelték.
Yosi fejét rázta. − Jót akar, de sejtelme sincs, mibe keveredett.
− Yosi szakéjába kortyolt, majd folytatta. − Nem jó itt, barátom. Pár
héttel azután, hogy Tamura… hogy elhagytad a palotát, a dögvész
egyik szörnyű hulláma elérte a várost. Az emberek a kertekben, a
termekben, mindenütt váratlanul holtan estek össze. Maga a császár is
élet és halál közt lebeg. − Tadadzsin rémület és undor futott át, mikor
maga elé képzelte a hatalmas, gyönyörű palotát elborító testeket.
− Zűrzavar támadt − folytatta Yosi. − A sugendzsák
megpróbálták karantén alá vonni a palotát, de az emberek tucatjával
menekültek, azt gondolván, hogy így elkerülhetik a halált.
Elpusztították a kerteket, feldúlták az épületeket, mindent elvittek, ami
mozdítható volt.
Tadadzsi szakéjába kortyolt. − Az Unikornis földeket is elérte a
döghalál − jegyezte meg −, de nálunk a pusztítás nem öltött akkora
méreteket, mint itt. Siro Sindzsóban azonban sokan meghaltak.
Bánat futott át Tadadzsi arcán, s ezt Yosi tisztán látta. − Hát te,
barátom? Mi történt veled az utóbbi pár hónapban?
Tadadzsi egy darabig nem szólt semmit. Üres szakéscsészéjébe
bámult. Gondolatai fia, Ide Tamura felé fordultak, s hogy mennyire
büszke volt erős, becsületes gyermekére. − Yosi, az én életemből
eltűnt a fény. Azt hittem, hogy a szívem évekkel ezelőtt meghalt a
feleségemmel együtt. Azonban rájöttem, hogy még mindig életben
volt − míg Tamura el nem távozott. Most már valóban nincs szívem.
A bejáratnál mozgolódás támadt, s mindenki figyelmét
felkeltette.
Kacsiko császárnő siklott a terembe személyes szolgái
kíséretében. Valamennyien mélyen meghajoltak, és csend borult a
csarnokra. Kacsiko végignézett az egybegyűlteken; mandulavágású
szemét finom csipkeálarc keretezte, mely csak még inkább kiemelte
szépségét. Arany virágokkal hímzett smaragdzöld kimonót viselt, a
derekán átkötött obi pedig fémszálakkal átszőtt aranyszín selyemből
készült. Hosszú, fekete haját bonyolult fonatba rendezte, s virágot
formázó apró arany tűkkel rögzítette. Kezében kecses, vörös
selyemlegyezőt tartott.
Mosolyogva az Unikornis nagykövet felé indult. − Isten hozott
ismét körünkben, Ide Tadadzsi − szólalt meg, mikor odaért hozzá.
Édes hangja megnyugtatóan, dallamosan csengett, s még
lélegzetelállítóbb volt, mint amire Tadadzsi emlékezett.
Kacsiko kinyújtotta karját, s szelíden két tenyere közé fogta
Tadadzsi kezét. A férfi összerezzent a mozdulat intimitása miatt. Az
asszony selymes fehér keze, melyet naponta illatos olajokkal dörzsölt
be, olyan lágy volt, mint egy tollpihe. Hosszú, kemény körmeit friss
vérként csillogó vörös lakk borította.
Tadadzsit meglepte a kép − miért gondolt épp vérre? Kacsiko
szemébe nézett, és valami szikrányi keménységet pillantott meg a
tengerzöld pettyek mögött. A tekintet kifejezését azon nyomban
felváltotta az együttérző bánat.
− Hallottunk a fiad haláláról, az egész palota gyászolt érted és
Ide Tamuráért − mondta az asszony. − Jó ember volt és bátor katona, s
a Smaragd Birodalom általa még egy szeretett fiúval vált
szegényebbé. − Míg a császárnő beszélt, Tadadzsi Kacsiko telt, vörös
ajkait nézte, s egy pillanatra úgy látta, hogy csúf vérfolt borítja az
asszony arcát. Pislantott egyet és a látomás elenyészett.
 Gyorsan meghajolt és válaszolt: − Köszönöm, Fenség, kedves
szavaidat. Tamura hiányozni fog.
− Most és mindörökké − mormolta Kacsiko, s megszorította
Tadadzsi kezét.
Tadadzsi gyorsan, meglepve Kacsikóra pillantott. Az asszony
együttérző, szomorú arckifejezése mit sem változott. A nagykövet
hátán borzongás futott végig. A császárnő ismét rámosolygott, s
választékos bájjal fordult a terem közepe felé.
− Köszönöm mindannyiótoknak, hogy ezen az estén
megjelentetek − szólalt meg Kacsiko. − Ittlétünknek több oka is van.
Az egyik, hogy ismét a császári udvarban üdvözölhetjük a
tiszteletreméltó Unikornis nagykövetet, Ide Tadadzsit. Jelenlétét fájón
hiányoltuk, s visszatérte örömmel tölt el bennünket.
Tadadzsi hivatalosan meghajolt a császárnő felé, aki válaszul
biccentett.
Kacsiko császárnő folytatta: − Amint azt valamennyien
tudjátok, szeretett császárunkat betegség gyötri, és az ágya mellett kell
virrasztanom. Állapota azonban a társaságotok nélkülözésére
kényszerített, amiért kérlek, fogadjátok bocsánatkérésemet. Többen
közületek audienciát kértetek tőlem, s ezen óhajoknak eleddig nem
tudtam eleget tenni. Remélem, elnézitek ezt nekem. Pár percet tudok
arra szakítani, hogy valamennyiőtökkel pár bizalmas szót váltsak, de
utána vissza kell térnem Hantei mellé. Tudom, hogy ezt megértéssel
fogadjátok.
Kacsiko körbesétált, és először a legidősebb nagykövetekhez
lépett oda. Mindenkihez volt egy kedves szava és tett róla, hogy
mindenki úgy érezze: a császárnő az ő mondanivalóját tartja a
legfontosabbnak.
Tadadzsi félig lenyűgözve, félig mulatva figyelte a császárnő
tökéletes előadását. Tudta, hogy Kacsiko figyelmét egyáltalán nem a
nagykövetek zúgolódása köti le. Azzal is pontosan tisztában volt,
hogy amint az asszony ráveti tekintetét, megadja majd magát a
bűvöletnek. Itt vitathatatlanul Kacsiko császárnő volt az úr.
Kacsiko egyik szolgája odalépett a sarokban egymagában álló,
keresztbefont karú Tadadzsihoz. A szolga arcra borult előtte. −
Tiszteletreméltó Ide Tadadzsi, Kacsiko császárnő arról tájékoztatott,
hogy a császár azt kívánja, hogy a fogadás végeztével kísérd a
császárnőt a lakosztályába.
− Nagy megtiszteltetés tudni, hogy a császár engem bízott meg
ezzel a feladattal − felelte Tadadzsi, s eltöprengett azon, vajon miért
akar Kacsiko négyszemközt beszélni vele.
Kacsiko hamarosan a tömeg felé fordult: − Köszönöm, hogy
megjelentetek ezen a fogadáson. Becsületére szolgáltok a császárnak,
klánjaitoknak és Rokugannak egyaránt.
Az egybegyűltek némán, egy emberként hajoltak meg a
nagyasszony előtt.
Tadadzsi is meghajtotta magát, majd felemelkedett, bal kezébe
vette sétabotját, s jobbját Kacsikónak nyújtotta. A császárnő
könnyedén a nagykövet selyem ruhaujjára helyezte kezét. Kacsiko és
Tadadzsi, nyomukban a szolgákkal és az asszony mellett lépdelő
yodzsimbóval, Aramoróval, méltóságteljesen kivonultak a teremből a
kertbe.
Amint eltávolodtak a fogadóteremtől, Kacsiko megtorpant és
súgott valamit Aramorónak. A férfi bólintott, és intett a császárnőt
kísérő hölgyeknek, akik meghajoltak, majd eltűntek a kert árnyai közt.
Tadadzsi enyhe meglepetéssel vonta fel szemöldökét, mert tudta, hogy
Kacsiko ritkán mozdul ki a kísérete nélkül.
− Előfordul, hogy az udvarhölgyek kifejezetten akadályozzák
az embert, különösen, ha az illető egy melegszívű és tiszteletreméltó
férfivel sétál − jegyezte meg Kacsiko és Tadadzsira mosolygott. Ajkai
enyhén szétváltak, s a nagykövet egy pillanatra látta az asszony
egyenes, fehér fogainak csillogását.
− Köszönöm, Fenség − felelte Tadadzsi. Bár már elég öreg volt
ahhoz, hogy jól ismerje Kacsiko játékait, ő sem volt fából, s így
legtöbb társához hasonlóan őt is árnyalatnyi büszkeséggel töltötte el,
ha egy vonzó nő bókolt neki. − Hiányzott az udvar. Örülök, hogy
ismét itt lehetek.
− Örülök, hogy megtiszteled az udvart a jelenléteddel −
mondta csendesen Kacsiko. − A császár azonban engedélyezte
számodra, hogy az Unikornis erődben maradj, meggyászolni a fiadat.
Bár a császárnő az ösvényre szegezte pillantását, Tadadzsi úgy
érezte, hogy az asszony tekintete a lelkébe mélyed. Kimondatlan
kérdés lebegett közöttük: miért?
Tadadzsi látszólag nyugodtan töprengett a válaszon, belül
azonban egymást kergették gondolatai. Nem mesélhetett az álmokról,
melyek már hetek óta gyötörték. Nem beszélhetett az álmatlan
éjszakákról. A látomásokról, melyek visszaűzték a Császári palotába,
hogy szembenézzen valamivel, amit még tulajdon elméje sem tárt fel
előtte.
Tadadzsi rendkívül természetesnek tetsző nevetést préselt ki
magából, és megszólalt: − Császárnőm, most megfogtál. Az udvarból
egyedül a császár forró fürdőit hiányoltam. Hónapokig fagyos
patakvízben és siránkozó szolgákban volt csak részem, akiknek a háta
majd' kettétörött a vödör víz alatt.
Kacsiko nevetése csengettyűszóként csilingelt az éjszakában,
bár bosszantotta, hogy Tadadzsi megpróbált kitérni a kérdés elől. Nem
hagyta, hogy az Unikornis, még ha bánat sújtja is, ilyen könnyedén
elüsse a választ.
− Biztos vagyok benne, hogy még a császár fürdői sem
gyakorolhattak rád akkora vonzerőt, hogy végül visszatérj.
− Valóban − ismerte el óvatosan Tadadzsi, majd folytatta: −
Mikor hírt kaptam arról, hogy a császári család több tagja is halott,
kétségbeestem. Mikor a gyilkossági kísérlet és bátorságod híre, hogy a
biztos haláltól mentetted meg a császárt, elérte földjeinket…
− Ezért nem illet köszönet − hárította el szerényen Kacsiko. −
Egyedüli gondolatom a császári család fennmaradása volt. Ő az
utolsó, ezért élnie kell. Bárcsak kigyógyíthatnám ebből a szörnyű
betegségből, mely nap mint nap egyre csak emészti!
Tadadzsi a császárnő arcát fürkészte, de a maszk takarásában
az asszony arckifejezése megfejthetetlen volt. Mindig is nehéz volt
olvasni belőle, és képessége, hogy elrejtse érzelmeit, már nemegyszer
mentette meg életét. Kacsiko az egyik ellenségéhez ment nőül, miután
családját és klánját kiirtották, de életben maradt. Bár Tadadzsi nem
bízott benne, tisztelettel adózott neki.
− A sugendzsák nem találtak semmiféle gyógyírt? − kérdezte
Tadadzsi, mikor eszébe jutott, mit hallott Yositól. − Úgy hallottam,
sok varázslót hívtál a palotába. Azt gondoltam volna, hogy legalább a
Sárkány sugendzsa megleli mostanra a gyógyszert.
Kacsiko finoman sóhajtott. − Nem, senki nem képes
magyarázatot találni rá. A férjem betegsége mutatja ugyan a dögvész
valamennyi jelét, de túl soká húzódik el. Az állapota se nem javul, se
nem romlik.
Egy darabig némán sétáltak. Felhő úszott el a hold előtt, s
borította homályba az ösvényt. Tadadzsin hideg futott át. Kacsiko
felsóhajtott mellette.
Tadadzsi elhatározta, hogy megemlíti daimjója, Sindzso
Yokatcu gondjait. Számos Unikornis csapat járőrözik határaink
mentén − szólalt meg Tadadzsi. − Nagy nyugtalanságról számoltak be.
− Mi is kaptunk innen-onnan egy-két jelentést − felelte a
császárnő. − A császár tanácsadói azonban megnyugtattak, hogy nincs
ok az aggodalomra.
− Számos kis falu súlyos csapást szenvedett, Fenség − mondta
Tadadzsi. − Először a döghalál sújtotta őket, majd a rablók támadtak
rájuk élelem és javak reményében. Sok falu teljesen megsemmisült.
Kacsiko merőn nézte Tadadzsit. − Biztos tévedsz, Tadadzsi.
Rokugan egy tiszteletreméltó polgára sem támadna meg ártatlanokat.
A nagykövet nem tudta eldönteni, vajon az asszony valóban
meglepődött-e, ezért belement a játékba. − Attól tartok, igaz a hír −
válaszolta szomorúan. − S nem csupán az Unikornis birtokokon
zavaros a helyzet. Rák, Oroszlán és Daru falvakat is ért már támadás.
Kétségbeesés lett úrrá az országon, Kacsiko császárnő. A császár
betegségének híre ismét kibillentette egyensúlyából a világot. Attól
tartok, hogy ezek a támadások csak súlyosbodnak.
Kacsiko lesütötte szemét, és a levegőbe meredt, miközben
elgondolkozva harapdálta telt cseresznyeajkait.
− Az Unikornisok készek arra, hogy őrjárataikat a többi
birtokra is kiterjesszék, fenség − folytatta Tadadzsi −, de ehhez
szükségünk van a császár támogatására és engedélyére. − Tadadzsi
elhallgatott, mivel tudta, mennyire porszemeknek tűnnek csak
Kacsiko szemében a szerencsétlen falusiak.
− Az Unikornis tiszteletreméltó klán ugyan, de magad is jól
tudod, hogy Rokuganban sokan miként vélekednek róla. Bár a
Smaragd Birodalomhoz tartozunk, néhány testvérünk még mindig
kívülállóként kezel bennünket. A császári család támogatása nélkül a
tetteinket ellenséges megmozdulásokként értékelnék, márpedig ez
nem áll szándékunkban. Mi csupán meg akarjuk védelmezni azokat,
akik képtelenek az önvédelemre. És manapság, Kacsiko császárnő −
fejezte be −, szép számmal akadnak, akik túl gyengék ahhoz, hogy
védekezzenek.
Kacsiko dühösen meredt az idős férfire. − Nagy számban az
erő? − vetette oda ádázul.
Tadadzsi meghajtotta fejét. Meglepte az asszony kitörése, és
elgondolkozott azon, mi is állhat mögötte. Kacsiko sosem mutatta ki
haragját, csak ha egy bizonyos hatást szeretett volna elérni vele.
A nagykövet hangosan csak annyit mondott: − Bocsásd meg
nekem, császárnő, amiért elszomorítottalak.
 − Nekem kell bocsánatot kérnem, Tadadzsi − mondta Kacsiko
halkan. Közelebb hajolt a nagykövethez, és Tadadzsi orrát megcsapta
az asszony frissen mosott hajának illata, a kimonó pedig lágyan
megcirógatta.
Figyelmen kívül akarta ezeket hagyni. Nála erősebb emberek is
áldozatul estek már Kacsiko bűverejének.
− A császár betegsége indulatossá tett. Nem is tudtam, hogy a
parasztok olyan… védtelenek.
Ez talált. A császárnő a segélykérő üzenetet az Unikornis
vezetés vádbeszédévé változtatta. Kacsiko jó játékos volt.
Tadadzsi követte példáját. − Valóban védtelenek valódi
védelmezőjük − Hantei császár nélkül. Azt kérdezted, miért tértem
vissza a Császári Palotába. Ezért. Úgy érzem., hogy a birodalomnak
leginkább a császár szolgálatával lehetek hasznára − több Unikornis
őrjárattal. Abban reménykedem, hogy elmagyarázhatom neki a
kérésemet.
Megérkeztek a hosszú, alacsony épülethez, ahol Kacsiko
lakosztálya volt. Olykor egy-egy asszony haladt el a rizspapír falak
közelében, s kísérteties árnyékot vetett rá.
Megtorpantak a széles lépcső előtt, mely a lakosztályba
vezetett fel. − Társaságod és segítséged megtiszteltetés volt számomra
− szólalt meg Kacsiko hivatalos hangnemben. − A császár fontolóra
veszi majd a kérésed.
− Köszönöm, hogy megtiszteltél társaságoddal, Fenség −
felelte a nagykövet, és mélyen meghajolt. − Örülök, hogy téged
szolgálhatlak.
Miközben Tadadzsi gondolataiba merülve visszasétált az
ösvényen, sétapálcája halkan kopogott a köveken. Sok minden
hangzott el közöttük, és egyúttal semmi sem. Miközben végigjátszotta
magában a beszélgetést, botja vége beleütközött valamibe és
megcsúszott, ő pedig elvesztette egyensúlyát.
Kacsiko legyezője volt. A finom selymet ragyogó vörösre
festették, s közepén egy skorpió ébenfekete tintával felpingált képe
látszott. Tadadzsi felemelte és rámeredt, mivel biztos volt benne, hogy
a Skorpió, akié a legyező volt, szándékosan ejtette el.
A vörös szín vérként látszott csöpögni Tadadzsi kezére. A
nagykövet levegő után kapott, s elejtette a legyezőt. Kezét vér
borította, érezte bőrén a ragadós meleget. A halál bűze csapta meg
orrát, és fuldokolni kezdett. Erősen szédült, s egy pillanatra azt hitte,
hogy elájul. Aztán a szag elenyészett.
Az ösvény közepén guggolt, térdére hajtott fejjel, és levegő
után kapkodott. Mikor tüdeje nem égett többé, egy pillantást vetett a
kezére. Nem látott vért. A legyező a lába előtt hevert. Tadadzsi mély
lélegzetet vett és habozva felemelte.
Amennyiben Kacsiko szándékosan ejtette el a legyezőt −
márpedig ő mindent valamilyen célnak rendelt alá − akkor azt kívánta,
hogy Tadadzsi vigye vissza neki. Csali volt egy újabb csapdában.
Viszont amennyiben nem adja vissza, az asszony tudni fogja, hogy
ellopta… A császárnő olyan skorpió volt, akinek marása
elkerülhetetlennek bizonyult.
Tadadzsi legyűrte félelmét, és visszafelé indult az ösvényen a
császárnő lakosztálya felé.
Mikor befordult, hangot hallott − Kacsiko császárnőt! Az
asszonynak már a házban kéne lennie, lefekvéshez készülődve.
Tadadzsi éberen megtorpant. A császárnő a tornácra felvezető lépcső
lábánál állt, ahol elváltak, s valakivel beszélgetett.
Tadadzsi hallotta, hogy egy férfihang válaszol neki, de a
szavakat nem tudta kivenni.
Kacsiko rávágta: − Küldd el Zunót! Ő senkinek nem fog
hiányozni. Mondd meg neki, hogy még hajnal előtt hozza el.
Katasztrofális következményekkel járna, ha még egy napot várakozni
lennénk kénytelenek. − Ismét a férfi beszélt, s Kacsiko válaszolt: − Ha
visszajön, küldd el. Az Oroszlán nagykövetnek meg kell tanulnia, hol
a helye, még ha Ikoma Udzsiaki húga is.
Mikor Tadadzsi előrehajolt, hogy jobban halljon, egy lépést tett
előre. Lába alatt megroppant egy gally. − Sindzsóra − átkozódott
némán.
− Ki jár ott? − kiáltotta a férfi. Egy szempillantás alatt
behajlított térddel, kivont katanával Tadadzsi előtt termett. Aramoro
volt, a testőr.
− Én vagyok az, szolgád, Tadadzsi − felelte a nagykövet. −
Kacsiko császárnő elveszített valamit az ösvényen, s csupán azért
jöttem, hogy visszaadjam neki.
− Ki az? − hangzott fel Kacsiko hangja.
− A nagykövet az, egy elvesztett tárgyat szeretne
visszaszolgáltatni − felelte Aramoro mozdulatlanul.
− Miféle elveszített tárgyat? − kérdezte Kacsiko, mikor a
nagydarab férfi mögött előtűnt az árnyékokból. − Tadadzsi?
 − Bocsáss meg császárnő − hajolt meg mélyen Tadadzsi. − Az
ösvényen rábukkantam a legyeződre. Reméltem, hogy
visszajuttathatom hozzád, hiszen alig egy perce váltunk el. −
Felemelte a legyezőt, és Aramoro kivette kezéből.
Kacsiko halkan, negédesen kérdezte: − Mióta állsz itt,
barátom?
Tadadzsi hátán felállt a szőr. A császárnő hangjában semmi
nem utalt veszélyre, a nagykövetet mégis félelem kerítette hatalmába.
Lassan felemelte fejét, s arcán enyhe értetlenség futott át.
− Mióta, úrnőm? Nem régóta. Akkor érkeztem, mikor a
testőröd összefutott velem az ösvényen.
Kacsiko Tadadzsiról nyugodtan a kezében tartott legyezőre
nézett. Egy pillanatig semmi nem moccant, aztán a császárnő
felvillantotta csodaszép mosolyát.
− Értem − jegyezte meg. − Aramoro, ügyelj rá, hogy Tadadzsi
biztonságban visszaérkezzék a lakosztályába. − Azzal Kacsiko sarkon
fordult és eltűnt.
Tadadzsi lassan felemelkedett, és a pár lépésnyire hátramaradt
Aramoróval a sarkában elindult az ösvényen a nagykövetek szárnya
felé. Mikor megérkeztek a lakosztályához, megfordult, s illőképpen
köszönetet mondott a mogorva yodzsimbónak. Tekintetével követte az
éjszakába sétáló szamurájt.
Tadadzsi egy darabig a sötétségbe meredt, majd kínkeservvel
felkapaszkodott a verandára vezető három lépcsőfokon, félrehúzta a
papírajtót és eltűnt odabent.
Az épületen kívül egy alak kúszott át a kert sötétjén, s olvadt
bele az éjszaka hűvös árnyékaiba.

MEGNYÚLÓ ÁRNYÉKOK

Tetcuko a futonon ült, kezében morzsolgatta selyemlepedőit és a

levegőbe bámult. A szoba áttetsző rizspapír falai mögött megindult az
erőd napi élete. Lágy, meleg napfény áradt be a falakon át, és szép nap
ígéretével kecsegtetett. Szolgák csoszogtak halkan fel-alá, s hordtak
számtalan holmit rendeltetési helyére. Távoli nyerítés visszhangzott, s
a közelben nyihogás válaszolt rá. Egy csapat katona vonult el nem
messze, lépteik egyszerre csikordultak meg a murván, és vassal kivert
vértjük csattogása úgy hangzott fel, mint holmi fegyverbe szólító jel.
A nő csak egy-két részletre emlékezett a rémálomból, mely
felverte az imént − szivárgó zöld genny, és végeérhetetlen halk
nyöszörgés kísértette − szíve azonban még mindig fékevesztetten
kalimpált a félelemtől. Ahogy az álom maradéka is elenyészett,
Tetcuko szívverése is lassúbb ütemre váltott.
Felsóhajtott, s felkelt a futonról. Egy alacsony asztal már
reggelihez terítve állt, és Tetcuko szórakozottan kitöltött magának egy
csésze mentateát. A kanna mellett kis kosár kenyér állt. Míg a nő a
futon közelében álló nagy kosárban turkált, elrágcsált egy szeletet.
A kosárban négy kimonót talált, két pliszírozott, két részből
álló hakamát, vagyis felsőruhát és egy aranyszálakkal hímzett, ki-
rinnel díszített bíbor obit. Lesöpörte kezéről a kenyérmorzsákat, és
felpróbálta az egyik kimonót. Mintha csak ráöntötték volna, a nő
mégis úgy húzta fel, hogy mit se törődött a püspöklila kimonó finom
öltéseivel vagy azzal, hogy mekkora műgonddal készítették az arany
selyemhakamit. Tetcuko sosem fordított öltözködésére különösebb
gondot, bár arra ügyelt, hogy ami kevés holmija volt, az tiszta és ápolt
legyen. Mikor a gondolat átsuhant az agyán, felhorkant, dereka köré
csavarta a sálszerű obit, és céltudatosan belecsúsztatta katanáját. −
Mintha bizony lenne még ruhám − gondolta, és megsajdult a szíve,
mikor a menekülés során az erdőben hagyott, szerteszórt csomagokra
gondolt.
A kosár alján Tetcuko egy pár finom selyempapucsot talált.
Kihúzta őket, s szemügyre vette a pompás hímzést és a puha szövetet.
Majd elégedetlen mordulással visszahányta őket a kosárba, és saját
bőrcsizmáiba bújtatta lábát, melyek foltosak és elnyűttek lettek a
használat hosszú évei során, s tökéletesen hozzáidomultak lábfejéhez.
Most páncélján és az alatta hordott értékes bőrnadrágon kívül ezek
voltak egyedüli ruhadarabjai.
Mikor felöltözött, szórakozottan végigsimította kezét állig érő
gesztenyebarna fürtjein. Azon kevés rokugani nő közé tartozott, akik
levágták hajukat, s bár nem szégyellte, inkább hátrakötve viselte, hogy
ne lógjon szemébe, s ne vonjon magára kérdő tekinteteket.
Az Otaku ősök sorában valahol barbár vér keveredett az
Unikornisokéval. Időről-időre született egy gyermek, aki a vadonban
töltött múltat idézte. Tetcuko egyike volt azoknak, akik a barbár
ősökre ütöttek. Középmagas volt, valamennyivel túlnőtt a többi
Csatahajadonon, de nem sokkal. Komoly lány volt, aki
lélegzetelállítóan szép volt, ha nevetésre vagy mosolyra fakadt. Nagy,
mandulavágású szeme majdnem kerek volt, és sűrű szempillák
keretezték. Valahányszor azonban elöntötte a düh, szeme elsötétült, és
szürkészöld szikrák villantak fel benne. Még a hozzá legközelebb
állók is félték haragját, amikor tekintete a háborgó tenger színébe
váltott.
Tetcuko, aki sosem volt a várakozás híve, már felöltözött és
útra készen állt, de a szolga, akinek Sindzso Yokatcu elé kellett volna
vezetnie, még mindig nem érkezett meg. A nő fel-alá sétált a kis
szobában, időnként beleharapott a kenyérbe, bőrcsizmájának sarka
keményen kopogott a finom bambuszpadlón.
Végül félénk kopogtatást hallott, és egy szolga lépett be és
hajolt meg mélyen. Tetcuko szó nélkül követte Tosi No Aida Ni Kawa
hatalmas Unikornis erődjén keresztül.
Gyorsan keresztülvágtak az óriási erődítményen, folyosókon
siettek végig, és ritkán használt szobákon mentek át. Tetcuko csak
üggyel-bajjal tudott a szolgával lépést tartani, aki nyilvánvalóan jól
ismerte a kastélyt, és a rövidebb úton át vitte a nőt a nagy
gyűlésterembe.
Befordultak az egyik sarkon és végigmentek egy hosszú, széles
csarnokon, mely az erőd középvonalán húzódott végig. Tetcuko léptei
természetellenesen koppantak a tökéletesen csiszolt fapadlón. Sötét,
boltíves mennyezet emelkedett magasan fejük fölé. Tetcuko azonban
nem a mennyezet láttán fogta vissza lépteit, mikor pillantása felfelé
vándorolt.
A falakat mindkét oldalon hatalmas, kerek, vastag arany
üvegtáblák díszítették. Egymás mellett sorakoztak, közükön sötétlila
zománccal. Valamennyi tábla óriási kereket ábrázolt, melynek
szélessége jóval meghaladta az egy ember szétterpesztett karja közti
távolságot. Aranyszálak kavarogtak az üvegben s ezernyi
aranyszilánkra tördelték a Tetcuko lába előtt, a pompás fapadlón
szikrázó fényt. A táblákra az Unikornis klán emblémáját festette a
művész, és a ki-rin fejek mintha üdvözlésképpen meghajoltak volna,
mikor elhaladtak mellettük.
Tetcuko az üvegre nézett és arra a több száz névtelen
kézművesre gondolt, akik évekig dolgoztak ezen a csodán. Bár többé
már senki nem emlékezett rájuk, lelkük évszázadok távolában is
tovább élt az általuk teremtett szépségben.
− Ó, Sindzso, adj nekem erőt − lehelte Tetcuko, miközben
áradt rá az arany fény.
A szolga türelmetlenül csettintett nyelvével, s felriasztotta
Tetcukót gondolataiból. Végigsiettek a csarnokon egy sor hatalmas
faajtó felé, melyek őrszemekként emelkedtek föléjük. Előttük egy férfi
járkált fel-alá hátratett kézzel, töprengőn lehajtott fejjel. Tetcuko
szeme megcsillant megkönnyebbülésében, mikor Dzsikkiót felismerte.
Mikor Tetcuko közelebb ért, Dzsikkio felpillantott, és széles
vigyor ült ki arcára. Hivatalosan meghajolt. − Üdv, Otaku Tetcuko −
mondta vidáman.
Tetcuko rámosolygott, és viszonozta a meghajlást. − Örülök,
hogy még mindig ebben az árnyékvilágban jársz.
− Nagy dolgok vannak készülőben, Tetcuko − felelte Dzsikkio.
− Sindzso Yokatcu valamennyi hadvezérét az erődbe szólította.
Mielőtt Dzsikkio ezt bővebben is kifejthette volna, a nehéz
faajtók kitárultak, és egy szolga lépett elő. Letérdelt eléjük és így
szólt: − Tiszteletreméltó vendégek, Sindzso Yokatcu látni kíván
benneteket.
− Domo arigato − hajolt meg udvariasan Dzsikkio. A szolga
térden állva odébb kúszott, és ők beléptek a terembe.
Mikor Tetcuko szeme hozzászokott a gyenge fényhez, látta,
hogy egy hatalmas teremben állnak, melynek mennyezetgerendái
magasan fejük felett lebegnek. A kőfalakat csatajeleneteket és az
Unikornisok múltjának hőstetteit ábrázoló selyemtapéta borította.
Több sor fáklya világított a díszes vas tartókban, s fényköröket rajzolt
a padlóra. A terem kissé dohos volt, mintha ritkán vették volna
igénybe.
A terem közepén egy hosszú, alacsony meggyfaasztal állt,
mely mélytüzű csillogását gondos csiszolásának köszönhette. Két
oldalán tucatnyi ember ült a selyempárnákon. A helyiségre csend
ereszkedett, amit csak Tetcuko csizmáinak halk dobogása tört meg,
amint végigment az ajtó és az asztal közti teret borító vastag
selyemszőnyegen. Mikor az asztal széléhez értek, letérdeltek, s egy
emberként érintették a padlóhoz homlokukat. Dzsikkio megszólalt: −
Üdvözlet a legtiszteletreméltóbb Sindzso Yokatcunak, a Négy
Anyaszél Urának.
− Üdv, Ide Dzsikkio − jött a válasz az asztal túlsó végéből. − S
neked is, ifjú Otaku Tetcuko. Keljetek fel, s foglaljatok helyet! Sok
megbeszélnivalónk van.
Tetcukónak az a kellemetlen érzése támadt, hogy éppen
félbeszakítottak egy őket érintő beszélgetést, melyet nem az ő
fülüknek szántak. Ettől úgy érezte magát, mint egy rajtakapott
kisgyerek. Leült a legközelebbi párnára, kissé ügyetlenül, mert
kimonójának szegélye beleakadt csizmájába.
Mikor helyet foglaltak, ismét felcsendült az erőteljes hang,
mely Dzsikkiót is köszöntötte. − Megtiszteltetés, hogy valamennyien
megjelentetek ezen a gyűlésen − kezdte Yokatcu. − Részvételetek
mind magatoknak, mind az Unikornis klánnak becsületére szolgál.
Furcsa idők járnak, és a klánunknak az elkövetkezendő hetekben és
hónapokban szüksége lesz a tudásotokra.
Yokatcu megköszörülte torkát, bal kezének ujjai szórakozottan
kopogtak az asztalon, majd körbehordozta szigorú pillantását a
termen. Yokatcu a birodalom legtöbbre tartott daimjói közé tartozott, s
az Unikornis klán bajnokaként vitézsége megkérdőjelezhetetlennek
minősült. Tömzsi, izmos ember volt, aki lovaglószenvedélyéről és a
paripái iránti tökéletes odaadásáról volt híres. Szélfújta arca, melybe
aggodalom vésett ráncokat, szigorú volt.
Címe, a Négy Anyaszél Ura, ifjúkori utazásaiból eredt.
Rokuganban ő volt klánjának egyetlen élő tagja, ki ismerte népének
ősi földjét − az Izzó Homok Országát. Yokatcut a becsületes hatalom
légköre lengte körül, mintha ismerte volna a világ titkait, és tudta
volna, hogyan fordítsa őket jó célra.
Ahogy tekintete végigsiklott az egybegyűlteken, Tetcuko
visszafojtotta lélegzetét. Jobb combján rángatózni kezdett egy izom,
és a nő odakapott, töredezett, tövig rágott körmeit húsába vájta, hogy a
rángásnak véget vessen. Yokatcu pillantása rátévedt, és Tetcuko
érezte, hogy a férfi sötét tekintete lelkébe fúródik. Igyekezte magára
ölteni a nyugalom álarcát, de elszántsága összeomlott. Pislantott és
lehajtotta fejét.
Arca égett zavarában, és Tetcuko addig tartotta lehajtva fejét,
míg Yokatcu tekintete tovább nem vándorolt. Mikor a klánvezér ismét
megszólalt, a nő megkockáztatott egy pillantást a terem végébe.
− Az elmúlt hetek során nyugtalanító hírek érkeztek szerte
Rokuganból − mondta Yokatcu. − Valamennyien birtokában vagytok
a rejtély egy darabjának, és ahhoz, hogy megértsük, mi folyik az
országban, valamennyi darab létfontosságú. Először halljuk a határok
mentén állomásozó Unikornis erők parancsnokát. − Egy alacsony,
jólöltözött férfi felé bólintott, aki mellett ült. − Sindzso Yutaka.
A férfi visszabiccentett, majd felállt, és szavait az
egybegyűltekhez intézte. − - Az elmúlt néhány hétben a Siro Ide és
Siro Iucsi mellett állomásozó Unikornis csapatok Rák és Oroszlán
seregek vonulásáról számoltak be. Néhány jelentés mozgolódó Főnix,
Daru és Oroszlán hadtestekről is említést tett. A Siro Iucsiba
kihelyezett parancsnok nagyobb seregről tudósított, mely Rák
egységnek tűnt. A Beiden-hágónál táboroztak négy nap és négy éjjel,
majd továbbálltak. Egyelőre még nem tisztázott, mik a szándékaik, és
hogy egyáltalán Rákok voltak-e.
− A Sárkány határ közelében − folytatta −, minden nyugodt.
Túlságosan is az. Régebben akadt még egy-két őrjáratozó Sárkány
csapat, de most nincs egy sem. Úgy hírlik, hogy az isze zumik, a
titokzatos Sárkány szerzetesek birtokaiktól távol is felbukkantak.
Dzsikkio Tetcukóhoz hajolt, s halkan odasúgta: − Ez valóban
igen furcsa. Évek óta nem láttak isze zumit a Mennydörgés Hegyétől
délre.
− De nem csak a rokugani erők mozgolódnak − folytatta
halkan Yutaka. − Nyugtalanító hírek érkeztek határtól távol eső falvak
ellen intézett árnyvidéki támadásokról is. Úgy tűnik, az Árnyvidék
csapatai az éj leple alatt szinte a levegőből tűnnek elő, s minden
előzetes figyelmeztetés nélkül elemésztik az egész települést. Még
olyan északra is, mint a Rejtett Erdő, is beszámoltak fekete
teremtményekről, és keleten is látták őket, egész a tengernél. − Leült,
s lehajtotta fejét.
Tetcuko érezte, hogy gyomra összeszorul. Ökölbe szorította
kezét, hogy ne remegjen. Nem használt.
Tetcukóval szemben egy asszony térdelt fel, s hajolt meg
Yokatcu felé. A férfi megadta neki a szót, és a nő szólásra emelkedett:
− A dögvész olyan sok embert pusztított el, hogy a testeket ott
hagyják, ahol összeestek. A halál bűze mérföldes körzetben
mindenhová beeszi magát. Teljes falvak pusztultak el, estek áldozatul
a lángoknak, mikor a bennük élők meghaltak. Még a legalantasabb
heiminek sem merik kifosztani ezeket a településeket. Azok a
szerencsétlenek, akik elkerülik a halált, földönfutókká válnak, nincs
többé családjuk, nincs élelmük, nincs reményük. Ennivalóért és
menedékért vívott kétségbeesett harcukban kis csapatokba verődnek
és megtámadják a még prosperáló falvakat. Az utóbbi időben olyan
hírek is szárnyra kaptak, hogy ezek a száműzöttek egész településeket
tesznek a földdel egyenlővé, álmukban lemészárolják az ártatlanokat
és felgyújtják a vetést. Ádáz keserűség hajtja őket, uram.
Yokatcu biccentett. − Domo arigato, Moto Hirata. − A daimjó
egy másik asszonyhoz fordult, aki az asztal fejéhez közel ült. − Iucsi
Kara. − Az asszony bólintott és belekezdett beszámolójába.
Ahogy egyik ember az másik után emelkedett szólásra és
számolt be valamilyen újabb borzalomról, úgy ereszkedett a teremre a
balsejtelem. Még Yokatcu is felhagyott az asztalon kopogással.
Feszülten hallgatta a felszólalókat. Tetcukót teljesen összezavarták a
halálról és zűrzavarról szóló történetek, s korábbi félelme kemény
kőként feküdte meg szívét.
− Ide Dzsikkio − a hang szinte a fülében robbant, és Tetcuko
felkapta fejét. Dzsikkio feltérdelt, meghajolt, s elmesélte a két nappal
korábbi eseményeket. Tetcuko arca ragyogott a büszkeségtől, mikor
barátjának és parancsnokának sikerült az egész termet lenyűgöznie
beszámolójával.
Mikor Dzsikkio említést tett Tetcuko bátorságáról, a nő elpirult
és lehajtotta fejét. Az asztalnál ülők csodálkozva nézték az ifjú
Csatahajadont, mert nem volt könnyű elképzelni, hogy a félszeg,
pipacsvörös lány olyan ádázul képes forgatni kardját. Még Yokatcu is
megújult tisztelettel nézett rá.
Dzsikkio befejezte mondanivalóját, és mélyen meghajolt
Yokatcu felé, hogy jelezze: beszámolója végére ért. Tetcuko meglepve
döbbent rá, hogy Dzsikkio elfelejtette megemlíteni a rablókat.
Mit tegyek? töprengett riadtan. Nem szólíthatom meg a
gyűlést. Ki fog száradni a szám, különben sem tudom, mit mondjak.
Tetcuko azonban azon kapta magát, hogy feltérdel és meghajol a nagy
daimjó felé.
A klánvezér az ifjú szamuráj-kóra nézett, és szeme kissé
elkerekedett. − Igen, Otaku Tetcuko? − kérdezte, s tiszta, mély hangja
csendre intette a termet. − Mondani kívánsz valamit?
Tetcuko nagyot nyelt, és válaszolt: − Igen, Sindzso Yokatcu, ha
nem bánod. Szeretném kiegészíteni az Ide Dzsikkio által felvázolt
eseményeket. − Tetcuko szíve olyan hevesen vert, hogy biztosra vette,
hogy mindenki hallja.
− Ám legyen, Csatahajadon − mondta Yokatcu. − Mit kívánsz
elmondani?
Tetcuko mély levegőt vett és gyorsan elmesélte a táborban
történteket, ami miatt végül az erdőbe vetette magát. Majd leírta a
tisztáson talált testek állapotát. Mikor a tábornál történt mészárlást
leírta, halk borzalomkiáltások hangzottak fel a teremben. Még maga
Yokatcu sem maradt érzelemmentes. Az egyik leírásnál megragadta
vizescsészéjét, felhajtotta tartalmát, s száját kimonója ujjába törölte.
 − Aztán sikoltást hallottam − fejezte be Tetcuko −, és
rábukkantam a falura, mely a tábortól nem messze állt. Láttam, hogy
Dzsikkiót és Rinakót élőholtak veszik körbe, a többit pedig már
tudjátok. − Tetcuko ismét nagy levegőt vett, és meghajtotta fejét.
Egy hosszú pillanatig senki nem mozdult, és néma csend volt
az úr. Végül Yokatcu bólintott. − Komor hírek ezek. Még sosem
hallottam ilyen embertelen mészárlásról.
A szobában csak Yokatcu ujjainak ütemes kopogását lehetett
hallani. − Attól félek, hogy az árnyvidéki erőknek erős szövetségesei
vannak valahol − folytatta. − Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy
egy magányos klán önmagában nem mérkőzhet meg velük a győzelem
reményével.
A jobbján ülő fiatalemberhez fordult. − Yaszamura, egy kisebb
sereget vezess délre a Rák Hida Tcuruhoz, és próbálj meg szövetségre
lépni vele! Azután a csapataiddal együtt északra lovagolsz a Sárkány
birtokokra. Ők tisztában vannak a növekvő veszéllyel. Talán
hajlandók szövetségre lépni velünk.
A fiatalember arcán széles vigyor terült el. − Megtisztelsz ezzel
a feladattal. Bizalmad és tiszteleted büszkeséggel tölt el, s biztos
lehetsz benne, hogy nem okozok neked csalódást − hadarta egy
szuszra, és mélyen meghajolt.
Yokatcu a fia kitörő öröme láttán maga is kissé elmosolyodott,
de mosolya gyorsan leolvadt, mikor az egybegyűltekhez fordult. −
Ami a számkivetettek támadásait illeti, megnöveljük a határ menti
őrjáratok számát. − Kimonója ráncai közé nyúlt, és előhúzott egy
összehajtogatott rizspapírt. A hatalmas császári pecsét meg volt törve.
− Ez az üzenet Ide Tadadzsitól, Császári Palotába küldött
tiszteletreméltó nagykövetünktől származik − mondta, s finoman
kérges, csatákban edzett tenyeréhez érintette a papírt. − Engedélyt
kapott a császártól, hogy hivatalosan is határon kívülre helyezhessük
az Unikornis őrjáratokat délen és keleten. Ők majd megvédik a kis,
védtelen falvakat a számkivetettek fosztogató bandáitól.
Yokatcu visszacsúsztatta a papírt kimonójába. − Rekesszük
most be a gyűlést, és pihenjünk, mert hosszúra nyúlt ez a megbeszélés,
és én például éhes vagyok. − A tömzsi férfi mereven felemelkedett, a
többiek pedig mélyen meghajoltak.
− Ide Dzsikkio és Otaku Tetcuko, kérlek, maradjatok − szólt a
daimjó.
Tetcuko térdeplő helyzetben maradt, mikor a gyűlés többi tagja
felállt és selyemruhák suhogása közepette elhagyta a szobát. Tetcuko
jobb lába fájdalmasan bizseregni kezdett, s a nő kétségbeesetten
megmozgatta lábujjait, hogy nehogy végleg elzsibbadjanak.
Végül a nehéz ajtószárnyak bezárultak, és Yokatcu megszólalt:
− Keljetek fel, ifjú szamurájok!
A nő és Dzsikkio felálltak, de Tetcuko jobb lába váratlanul
kibicsaklott. Felkiáltott és nagyot puffanva visszahanyatlott a párnára.
Ezernyi tű szurkálta bőrét. Behajlított térddel felült, s arcát ölébe
rejtette, mint egy korholásra váró gyermek.
Dorgálás helyett kitörő kacaj ütötte meg fülét. Tetcuko
felpillantott és látta, hogy a szigorú klánvezér teli szájjal hahotázik
balszerencséjén. Dzsikkio mosolyogva felajánlotta kezét a nőnek.
Tetcuko megragadta a felé nyújtott jobbot, s a férfi ügyetlenül talpra
állította. A Csatahajadon félig sétálva, félig ugrálva a nagy daimjó elé
járult.
− Kérlek, bocsáss meg nekem, Otaku Tetcuko, nem akartalak
megsérteni − szabadkozott Yokatcu.
Tetcukót meglepte a bocsánatkérés, és bólintott. Mikor leült,
ügyelt rá, hogy elzsibbadt lábát kinyújtsa az asztal alatt.
− Egy jó tanács az egyik harcostól a másiknak − folytatta a
daimjó. − A bőrcsizmák elszorítják a vérkeringést, különösen, ha
hosszú gyűlések során viselik őket. − Újabb kacagás töltötte be a
termet, mikor Yokatcu saját tréfáján nevetett.
Még Dzsikkio is mosolygott.
Yokatcu végül megtörölte szemét, hagyta, hadd haljon el a
nevetés, majd elkomorodott. − Valamennyi ma elhangzott beszámoló
közül a tiétek nyugtalanít a leginkább. Találkozásotok az Árnyvidék
teremtményeivel sokat elárul arról, mi folyik Rokuganban.
Yokatcu Dzsikkióra pillantott. − Egy hozzád hasonló szamuráj
jól jönne az Unikornis seregben. Reggel jelentkezz Yaszamuránál és
tarts vele a Sárkány birtokokra!
Dzsikkio szeme a váratlan ajánlat hallatán elkerekedett
meglepetésében és örömében, s mélyen meghajolt. − Nagy
megtiszteltetés ez számomra, Sindzso Yokatcu. Mindent elkövetek,
hogy az Unikornis klán becsületére váljak.
− Tudom, Ide sarja − felelte Yokatcu.
Dzsikkio ismét meghajolt. Majd Yokatcu megszólalt: − Ez
minden, Ide Dzsikkio. Még szeretnék pár szót váltani a társaddal.
Mikor Dzsikkio mögött becsukódtak a nehéz ajtószárnyak,
Yokatcu Tetcukóhoz fordult. − Te és Dzsikkio jó barátok vagytok.
− Sokat utaztunk már együtt − felelte Tetcuko. − Hálás vagyok,
amiért barátságával tüntet ki. Több ízben is neki köszönhettem az
életemet.
− Mint ahogy ő is neked − jegyezte meg Yokatcu. Majd
váratlanul megkérdezte: − Miért vetetted magad az élőholtak
hordájának sűrűjébe, holott minden idegszálad a menekülést sürgette?
Tetcuko pislantott, s gondolkodás nélkül válaszolt: − Meg
kellett mentenem őket. Nem volt más választásom. Kötelességem volt
értük sietni.
Yokatcu fél kézre támaszkodott. Végignézett Tetcuko gyűrött
kimonóján és farkasszemet nézett a nő tekintetében játszó fényes,
kemény tűzzel. Szeméből enyhe rosszallást lehetett kiolvasni Tetcuko
ifjonti önfejűsége iránt, de ugyanakkor az a csodálat is kicsillogott
belőle, amit a lány szamurájszíve iránt érzett. Úgy tűnt, azon
tanakodik, melyik bizonyul végül erősebbnek. Végül megszólalt: −
Dzsikkiót Yaszamura seregébe léptettem elő, ami azt jelenti, hogy
szükségem van valakire, aki elvállalja egy járőrcsapat vezetését.
Téged nevezlek ki parancsnoknak.
Tetcuko tátott szájjal meredt a daimjóra, többé képtelen volt
elrejteni érzelmeit. Gyorsan meghajolt, s arca lángba borult zavarában,
amiért ilyen tiszteletlen volt.
− Meggondolatlan vagy ugyan, de hűséges − jelentette ki
Yokatcu. − Első gondolatod az volt, hogy megmentsd azok életét,
akikkel törődsz, tulajdon biztonságodtól függetlenül. Ennek érdekében
azonban megszegtél egy határozott parancsot. Ez esetben jól döntöttél.
Legközelebb, mikor az elhamarkodottságod nemcsak azon kevesek
életét teszi kockára, akikkel együtt lovagolsz, talán már nem leszel
ilyen szerencsés.
− Túl sok fájdalmat hordozol magadban, Otaku Tetcuko −
jelentette ki szigorúan. − A fájdalom vagy elemészti a lelked, vagy
pedig megedz. A szíved mélyén rejtegetett titkok az életedbe
kerülhetnek, de ne engedd, hogy mások halálát okozzák.
Yokatcu arca ellágyult. − Most azonban már valóban nagyon
éhes vagyok, parancsnok − jegyezte meg hasát simogatva. − Hagyj
magamra, és gondolkozz el azon, amit mondtam.
Tetcuko meghajolt, s kedvesen megszólalt: − Domo arigato,
uram − majd gyorsan elhagyta a termet.
Yokatcu gondolataiba merülve nézte a távozó nőt. Öreg
barátjával, Otaku Bendzsiróval együtt figyelemmel kísérte Tetcuko
pályáját a Csatahajadonok iskolájában. A lány céltudatos konoksága
azé az emberé volt, akitől bukást várnak, ám mindenkinek
bebizonyítja, hogy tévedtek. Bár taktikai érzéke gyenge, nap mint nap
csiszolgatta harci- és küzdőképességeit. Még éjjel is tanult, és mindig
övé volt az utolsó gyertya a hálóteremben.
Aztán kitaszították, mint kegyvesztettet. A legtöbben
elbujdokoltak volna szégyenükben, és soha többet nem tolták volna
vissza a képüket. Tetcuko azonban elviselte a megszégyenülést, és
visszatért, hogy a kegyvesztettség bélyege ellenére elvégezze
tanulmányait. Erős akaratra volt ahhoz szükség, hogy ilyen hátrányos
helyzetben is megállja valaki a sarat, és Yokatcu tisztelettel adózott
érte. Akadt azonban még egy pár dolog, amivel a nő még nem volt
képes szembenézni. Még nem.
− Sokat tudok rólad, Csatahajadon − szólalt meg Yokatcu
fennhangon az üres teremben. − De arra kíváncsi lennék, vajon te
mennyit tudsz magadról.

SUTTOGÓ SELYEM

Először a dobok zendítettek rá. Miközben Tadadzsi vadul körülnézett,

a lüktető dobogás felerősödött.
Évekkel korábbi otthonában volt, amit szerelmével, Csiszatóval
osztott meg valaha. A házra sötétség borult, körvonalai elmosódtak.
Valami kinyúlt a sötétből, és megfogta a kezét. Egy láthatatlan
szellem kivezette a házból.
Tadadzsi követte a szellemet a vörössel pettyezett fekete
kövekkel kirakott erdei ösvényen, maga mögött hagyva otthona
biztonságát.
Ahogy a szellem maga után vonta, át a sötét erdőn, Tadadzsi
rettegése nőttön-nőtt. Ezernyi szem meredt rá az árnyékok közül −
ezernyi szempár, melyek testetlen fejek fekete szemgödreiből néztek
ki. Szorosan egymás mellett lebegtek el. Némelyik csupasz koponya
volt csupán, mely megroppant, s csatában szerzett vágások hasították
ketté. Más fejeket alvadt vér és bőrcafatok borítottak. Másokon a
döghalál tátongó, nedvedző tályogjait lehetett látni, melyek akkorák
voltak, hogy a rothadó húsban ásító lyukakon keresztül Tadadzsi látta
az átcsillogó csontot, állkapcsot és fogakat.
 Sikoltani szeretett volna, de egy hang sem hagyta el torkát.
A fejek szélesre tátották szájukat, és felkacagtak. A szörnyű
hangok kórusával megtelt a rengeteg.
A szellem egy tisztásra vonta. A dobolás felerősödött, s felvette
Tadadzsi szívének ritmusát. A nagykövet légszomjjal küszködött.
A dobosok egy körben álltak egy nagy máglya körül. Magas,
egyforma fekete páncélba öltözött szamurájok voltak, a családjukat
vagy klánjukat azonosító mon nélkül. Mégsem tüzet álltak körül,
hanem egy égő dobot, melynek peremét lángnyelvek nyaldosták,
miközben a harcosok egyre csak doboltak.
A dob tetején Tamura állt.
Nem volt több tizenötnél, és azt a mélybíbor kimonót viselte,
amit az édesanyja varrt neki a gempukujára, a hagyományos férfivá
avatási szertartásra. A fiú arcát elrejtették a táncoló árnyékok.
A lángok Tadadzsi szeme láttára kaptak bele a kimonó
szegélyébe, és kék szikraesőben törtek ki. A nagykövet megpróbált
fiához rohanni, hogy megmentse a tűz elől, de a szellemkezek
lefogták.
Tamura lángra lobbant.
− Halott vagyok, de nem halhatok meg − szólalt meg a fiú
üresen kongó hangon, mikor a lángok üvöltése erőre kapott. − Itt
vagyok a szellemvilágban, és kínok között várom, hogy a Dzsigokuba
kerülhessek. Nem mehetek el innen, mert te küldtél a halálomba és
börtönöztél be ide. Csak te szabadíthatsz meg. Csak te… csak te…
Tadadzsi nem látta a fia arcát, de ott, ahol Tamura szájának
kellett volna lennie, egy fehér állkapocs mozgott fel-alá.
− Hoturi a kulcs. Segíts neki… Segítsd őt…!
A dobolás felerősödött, s Tadadzsi füle teljesen megtelt vele.
Lángujjak fonódtak a dobosok köré, és egy villanással ők is a
tűzvész áldozatául estek. Szakadatlan dobolásukat azonban egy
pillanatra sem hagyták abba, csupán hozzáadták a pufogáshoz
fájdalomsikolyaikat.
Tamura, aki mostanra már csupán egy elszenesedett csontváz
volt, olyan hangon vonyított fel, hogy Tadadzsi szíve majd meghasadt.



Tadadzsi felriadt. Szíve a dobok ritmusára vert, testét kiverte a

veríték. Felhajtotta a vizet, amit személyes szolgája, Eda készített
gondosan elő az ágy mellé. A nagykövet várta, hogy rettegése
alábbhagyjon.
Tudta, hogy az ő hibája volt. Az ő makacssága üldözte fiát a
halálba. Tamura lelkét pedig a szellemvilág kínjai ejtették rabságba, s
az átok addig láncolja oda, míg Tadadzsi szabadon nem engedi. De
miként?
Mikor a reszkető félelem végül alábbhagyott, Tadadzsi felült és
körülnézett. A fényből ítélve a nap csaknem lement már. Tadadzsinak
ezen az estén egy állami vacsorán kellett megjelennie, de nemigen fűlt
a foga hozzá.
Rápillantott a kis tekercsre, ami az ágy melletti asztalkán
feküdt. Ikoma Natcumitól érkezett, aki arra kérte, hogy a vacsora után
keresse fel. A nagykövet sóhajtott és könyökére támaszkodott. Hosszú
éjszakának nézett elébe.
Gondolatai a Skorpió úrnőre terelődtek. Hálás volt, amiért
Kacsiko beleegyezett, hogy Unikornisok járőrözzenek a többi klán
területén, de mikor a császárnő elé járult, hogy hivatalosan is
megköszönje neki, az asszony fagyos és távolságtartó volt. Kacsiko
ezt a hangnemet általában a megdorgált szeretők, nem pedig élemedett
nagykövetek számára tartogatja, gondolta savanyúan Tadadzsi.
Kíváncsi volt, vajon ezt minek köszönheti.
Tadadzsi felemelkedett a párnáról, és gyorsan felöltött egy
sötét levendulaszín kimonót, melyre arany egyszarvúkat nyomtattak,
majd elindult a Császári Csarnok felé.
Útja ismerős palotakerteken vitt keresztül, de körülötte sok
minden megváltozott. Több épület eltűnt, a döghalál megfékezése
végett porig égették őket. A földön fekete sebhelyek jelezték, hol
álltak valaha. A többi menthetetlenül megsérült, s éppen bontás alatt
állt. Itt-ott egy-egy kedvelt kerti ösvényhez vezető kaput
eltorlaszoltak, s ez ismét a puccs, és a nyomában kitörő járvány,
palotán átsöprő pusztítását jelezte.
Tadadzsi megérkezett a Császári csarnokba. A palota többi
hivatalos helyiségével ellentétben ez a terem egyszerű volt. A falakat
világoskék, vízfestékkel festett hullámokkal díszített krémszínű
rizspapír alkotta. A padlót borító puha bambuszszőnyegek kék és
tengerzöld színben pompáztak.
A vendégek többsége már megérkezett. Mikor Tadadzsi
belépett, a kis számú egybegyűlt egy pillanatra elhallgatott és
megfordult, hogy lássa, ki jött be. Tadadzsi, akinek arcára ráfagyott a
nagykövet mosolya, mélyen meghajolt a sereglet előtt, amely
viszonozta köszöntését, mielőtt ismét felhangzott volna a beszélgetés
halk mormogása.
Tadadzsi egy kisebb csoportosulás felé vette az irányt, melynek
tagjai ismét meghajoltak, amint a nagykövet közeledett. − Üdv,
Tadadzsi − köszöntötte egy világoskék kimonót viselő, méltóságteljes
hölgy.
− Neked is, Kakita Umi − felelte Tadadzsi, s válaszul
meghajolt. − Isten hozott. Kakita Yosi említette, hogy te fogod
felváltani. − Umi titkáraihoz fordult. − Üdv nektek is, Kakita Daro és
Daidodzsi Aszira − mondta udvariasan, miután kettőt felismert a Daru
nagykövet idősebb alkalmazottai közül.
A titkárok válaszul meghajtották fejüket.
− Hallottad már? − kezdte Umi. − A császárnő ma este nem tud
csatlakozni hozzánk. Ez már a harmadik alkalom a héten, hogy
lemondta a fogadást.
− Ez valóban rossz hír − felelte Tadadzsi. − Abban
reménykedtem, hogy ma este válthatok az úrnővel pár szót.
− Kétségkívül az Unikornis őrjáratokról lenne szó − jegyezte
meg Umi és halvány, feszült mosolyt villantott fel. − Azt beszélik,
hogy ezek az őrjáratok szabadon beléphetnek más klánok területére.
Igaz ez?
− Igen − válaszolta Tadadzsi, akit kissé megdöbbentett, hogy
az asszonyt máris elérték a hírek. Csupán szeretnénk a szükség
órájában Rokugan segítségére lenni.
Umi bólintott. − Természetesen nincs jogunk ellenvetést tenni.
Hiszen a csapataitok a császár személyes védelme alatt állnak − Umi
szeme beszéd közben megcsillant. Várta Tadadzsi válaszát.
Tadadzsi nyugodtan az asszonyra nézett. − Küldetésünk nem a
pusztítás, hanem a védelem, amint azt magad is jól tudod − mondta
közömbösen. − Úgy tűnik, hogy a többi klán nem osztozik
céljainkban. Gyilkolás és hódítás iránti buzgalmukban sorsára hagyták
tulajdon népüket. Mi megfogadtuk, hogy megóvjuk a védteleneket,
rangra és családra való tekintet nélkül.
− Különös hogy bosszant téged az elképzelés, hogy
Unikornisok védjék a Daru falvakat − folytatta Tadadzsi −, mivel
olyan sok sereg érdeklődik manapság a földjeitek iránt. Még jól jöhet
egy-két barbár az oldalatokon, ha az Oroszlánok úgy döntenek, hogy
bevonulnak a birtokaitokra.
 Umi dacosan felszegte állát és kijelentette: − A csapataink
tönkrezúznák őket. Nincs szükségünk segítségre.
− Talán nincs − felelte az Unikornis nagykövet. − De furcsa
idők járnak. Nem bölcs dolog visszautasítani valamit, amiért egy nap
még könyörögni fogsz.
− Könyörögni! − fröcsögte Umi.
Mielőtt még valami csípős megjegyzéssel visszavághatott
volna, Tadadzsi mélyen meghajolt. − Jó estét mindnyájatoknak − és
méltóságteljesen magára hagyta a társaságot. Tadadzsi az asztal felé
vette az irányt, és leereszkedett egy pazar selyempárnára.
A csodás víziasztal egyike volt a Császári palota
nevezetességeinek. Tiszta, hideg vizű patakból állt, mely talán két láb
széles és egy láb mély lehetett, s a terem közepén csordogált keresztül.
A csermelyből rendezett rendezetlenségben nagy, csipkés kövek álltak
ki, melyek körül megnyugtató hangon bugyborékolt a víz. A lassú
folyásban jó húsban levő aranyhalak fickándoztak, s csillantottak fel
olykor sárga csillámokat. A patak medrét fekete kavicsok borították,
melyet helyenként lapos fehér kövek hangsúlyoztak ki még inkább. A
gyenge áramban finom vízinövények ingadoztak lágyan.
Csengőszó jelezte az első fogást. Szolgák jelentek meg, s
helyeztek le mindenki elé egy-egy finom porcelán étkészletet − egy
tálkát, kis tányért, egy pár pálcikát és egy szakéscsészét. A
felszolgálók több kanál gőzölgő rizst púpoztak a tálkákba és
teletöltötték a csészéket.
Egy hatalmas fehér tündérrózsa jelent meg a csatorna végében
és sodródott lassan a folyással fuvola reszkető hangjától kísérve.
Mikor a virág eltűnt a szemközti fal kis nyílásán keresztül, a zene
elhalt. A vízen csónak formájú lakkozott tálcák jelentek meg,
melyeket lazac-, pisztráng- és cápahús-darabkákkal raktak meg, s
gyöngyökből fűzött kötéllel kötöttek egymás mögé. Mikor a tálcák
tovasodródtak, ki-ki elvette, ami megnyerte tetszését. A szolgák
minden vendégnek odakínálták a mártásokat és a fűszereket.
Taddazsi csak keveset vett ki magának, mert tudta, hogy az
elegáns vacsora folyamán legalább három további fogásra számíthat.
Mindegyik különlegesség saját armadájában érkezett és úszott le a
csodás asztalon, bonyolultan elrendezett lebegő virágoktól és fuvolák
hangjától kísérve.
Az étkezés vége felé kinyílt az egyik ajtó, és egy élénkkék
kimonót viselő magas, karcsú férfi lépett a terembe. Hosszú, fehér
haja vállára omlott, s még inkább kiemelte bőre sápadtságát. Tekintete
összetalálkozott Tadadzsi pillantásával, és a fiatalember
elmosolyodott. Keresztülvágott a termen és a Tadadzsi melletti üres
párnára ereszkedett.
− Tadadzsi, milyen jó újra látni téged! − szólalt meg tiszta,
dallamos tenor hangján.
− Hoturi, mikor érkeztél meg a palotába? − kérdezte Tadadzsi,
aki roppantul örült barátja felbukkanásának.
− Alig pár órája − felelte Hoturi. − Tosimokóval egyetemben
komoly ügyben járunk. A hivatalos fogadásunkra holnap kerül sor.
Még azt sem tudom, hol szállásoltak el bennünket.
Tadadzsi vidáman elmosolyodott. A Daru daimjót szemmel
láthatólag tökéletesen hidegen hagyta, hogy késve esett be egy
hivatalos vacsorára, és elmulasztotta az étkezés legnagyobb részét. A
fiatalember önbizalma és kellemes nemtörődömsége mindig
felüdítette Tadadzsit. Titokban azt kívánta, bárcsak olyan gondtalan és
higgadt lehetne ő is, mint Hoturi.
Az ifjú daimjó Tadadzsira nézett. − Hallottam a fiadról, és
nagyon sajnálom, ami történt.
− Sindzso akarta így − válaszolta Tadadzsi szomorúan. −
Tamura karavánja elakadt egy járvány sújtotta faluban. Az ötszáz
lelket számláló településen mindenki meghalt. A falvat porig égették.
Tamurának még tisztességes temetésben sem volt része. − Tadadzsi
hangja megtört, és félrenézett.
− Ez a dögvész a legjobbakat vitte el − mondta halkan Hoturi.
− Most pedig háború közeleg. − Körülnézett, majd Tadadzsi felé
hajolt, és odasúgta: − Rohad az ország, Tadadzsi, ez rosszabb, mint a
döghalál. Még a levegő is mérgezettnek tűnik.
Csengőszó jelezte a lakoma végét, és mindkét férfi
felemelkedett. − Igen, én is éreztem − felelte Tadadzsi. − De ez nem a
legmegfelelőbb hely arra, hogy ezt megbeszéljük. Meddig maradsz a
palotában?
− Nehéz megmondani − felelte Hoturi. − Kacsiko császárnő
audienciára hívott. Ennek örülök, mert sürgető problémáról szeretnék
szót ejteni vele. Addig nem megyek el, míg nem beszéltem vele. − A
távolba nézett, majd pislantott. Megköszörülte torkát. − De amíg itt
vagyok, addig megpróbálom jól érezni magam. Lehet róla szó, hogy
hamarosan csatlakozz hozzám a fürdőben?
− Igen, az nekem is jólesne − felelte mosolyogva Tadadzsi.
Tudta, hogy jót fog tenni neki, ha egy kis időt Hoturi társaságában tölt
el. A fiatalember könnyelmű társasága talán segít megszüntetni a
sötétséget, ami mostanában Tadadzsit fojtogatta.
Hoturi mosolygott. Égszínkék kimonójának suhogása közepette
megfordult, s céltudatosan kimasírozott a teremből.



Fényesen sütött a telehold. Ikoma Natcumi, az Oroszlán klán

nagykövete megtorpant lakosztálya küszöbén, hogy megcsodálja az
épület szépségét. Egy darabig várt. Tudta, hogy nem szokás, hogy a
nagykövetek a magánlakosztályukban fogadjanak valakit, különösen
nem késő este, de úgy döntött, hogy sutba vágja a protokollt. Nem ő
az első diplomata, aki így tesz, és nem is az utolsó.
A hold felhő mögé bújt, és árnyékot borított a világra. Natcumi
sóhajtott és bement. Alacsony asztal állt a szoba közepén, két
selyempárna közén. Már várta a tea.
Natcumi hamarosan halk kopogtatást hallott. Arra várt, hogy a
szolgája beengedje az Unikornis nagykövetet, de nem hallotta a
félrecsúszó sodzsi hangját. Natcumi értetlenül maga ment a
csúszópanelhez. Mikor azonban a papírajtót félrehúzta, csak sötét
árnyak fogadták. Senki nem volt odakint. Sem vendég, sem szolga.
Natcumi halkan behúzta a papírajtót.
Valaki hátulról megragadta. Támadója hátracsavarta a nő
karját, és kesztyűs kezét Natcumi szájára szorította. Valaki más
csuklyát húzott a fejére, s a nagykövet érezte, hogy két pár kéz
felemeli.
Valaki hangosan dörömbölt a panelen.
− Ikoma Natcumi! − szűrődött át az ajtón Tadadzsi hangja.
Natcumi kiszabadította fejét és felsikoltott. Durva, hörgő
kiáltás volt csupán, de elegendőnek bizonyult.
Abban a pillanatban, hogy az ajtó kitárult, a két támadó a
földre dobta az Oroszlán nagykövetet.
Tadadzsi berontott. Azonnal a hason fekvő Natcumihoz sietett,
s letépte fejéről a csuklyát. − Natcumi! Mi történt?
− Ketten voltak, megpróbáltak elrabolni − zihálta Natcumi.
Tadadzsi felugrott és körülnézett. A szoba saját magukat
leszámítva üres volt. Semmi nem utalt rá, hogy Natcumin kívül más is
megfordult itt, csak a fekete selyemcsuklya Tadadzsi kezében.
 − Nindzsák − jelentette ki Tadadzsi, mikor talpra segítette az
ifjú nagykövetet. − Csak azok lehettek.
− D-de − dadogta Natcumi −, de hiszen nindzsák nem léteznek.
Tadadzsi komoran összeszorította ajkát, s úgy szűrte a szót: −
Ezek a nindzsák viszont léteztek.
Tadadzsi az egyik párnához vezette Natcumit, s egy csésze teát
töltött neki. A nő felhajtotta, de olyan erősen remegett, hogy a csésze
reszketett kezében. Tadadzsi közben ellenőrizte az erkélyt és lezárta a
bejáratokat. Mikor meggyőződött arról, hogy elmúlt a veszély,
magának is töltött, s várta, hogy Natcumi megnyugodjék.
Végül a nő légzése megnyugodott, s a reszketés is alábbhagyott
valamelyest. Natcumi Tadadzsira függesztette nagy, sötét szemét, és
megszólalt: − Köszönöm, nagykövet. Valószínűleg az életem
mentetted meg.
− De miért akarna bárki is holtan látni? − kérdezte Tadadzsi.
− Mert tudok, − sejtek valamit. − Hangja suttogásba fúlt. −
Valaki meg akarja gyilkolni a császárt.
Tadadzsi szívében hideg félelem ébredt. − Miből gondolod? −
kérdezte halkan.
− Itt tartózkodásom első hetében Kacsiko császárnő audiencián
fogadott. Azonban ahelyett, hogy a fogadóteremben találkoztunk
volna, a magánlakosztályába invitált. Miközben várakoztam,
gyönyörű spanyolfalat vettem észre az egyik sarokban, melyen a
festett virágok olyan élőnek tetszettek, mintha magából a selyemből
hajtanának ki. Mikor megkerültem, hogy közelebbről is
megvizsgálhassam, két férfi lépett a szobába. Én lekuporodtam a
spanyolfal mögé, és csendben meglapultam. A császár állapotáról
beszéltek, s különös kiejtésük volt. Hallottam, hogy az egyik
megjegyzi: „Ez elég lesz ahhoz, hogy elpatkoljon”. Kacsiko abban a
pillanatban lépett be az ajtón, és a férfiak elhallgattak. A császárnő
köszöntötte őket, s megkérdezte tőlük, vajon láttak-e valahol. Nemmel
feleltek, majd elhagyták a szobát. Kacsiko pár pillanat múlva követte
őket. Majd én magam is a lakosztályomba menekültem.
A nő mély lélegzetet vett, s lassan kifújta. − Attól félek, hogy
valaki, akit Kacsiko a császár betegágyához rendelt, valójában
gyilkosságra készül. Kacsikóval nem mertem beszélni erről, mert
bizonyítékom nincsen.
Tadadzsi hátradőlt, kezére támaszkodott, s megpróbálta
megemészteni a különös történetet. Ha igaz volt, amit ez az ifjú
nagykövet sejtett, Kacsiko rettentő veszélyben forgott.
− Eleddig nem voltam biztos benne, vajon jól hallottam-e
azokat a szavakat − folytatta Natcumi. − Megpróbáltam magamat
meggyőzni arról, hogy tévedek. De ez… − hangja elhalt.
− Miért nem küld a daimjód egy testőrt vagy egy titkárt? −
faggatta Tadadzsi. − Akkor valaki mindig lenne melletted.
− Már küldtem üzenetet az Oroszlán erődbe − felelte Natcumi.
− Az utak viszont olyan csalókák mostanság. Nem hiszem, hogy
legalább egy hónapig bárki érkezésére számíthatnék.
Tadadzsi némán töprengett. − Mit szólnál egy másik testőrhöz?
Natcumi fejét rázta. − Kiben bízhatnék? Senkinek nem
beszélhetek erről a támadásról. Nem tudom, ki áll mögötte, és az
udvarban sincsenek barátaim.
− Egy barátod azért akad − felelte Tadadzsi.
Natcumi reszkető mosolyt villantott az idősebb férfire. − Domo
arigato − mondta, s hangja enyhén megtört.
− Én is úgy gondolom, hogy erről a támadásról nem szabad
említést tennünk. − kezdte lassan Tadadzsi. − Egyelőre hallgassunk.
Addig is szükséged lesz egy testőrre, míg a sajátod meg nem érkezik.
Hivatalos palotaőrt nem lesz nehéz keríteni, és a kérést senki nem
fogja megkérdőjelezni. Amíg valakit ki nem utalnak a számodra,
átküldőm az egyik szolgálómat, Edát.
Natcumi bólintott. − Holnap testőrért folyamodom.
− Meg kell, hogy kérdezzem − nézett rá Tadadzsi hogy emiatt
hívtál-e magadhoz? Hogy megoszd velem a gyanúidat.
Natcumi meghajtotta fejét. − Igen, ezért − felelte. − Azt
hallottam, becsületes ember vagy és bízhatom benned.
− Ezt ki mondta?
− Dodzsi Hoturi − felelte a nő. Elértette Tadadzsi meglepett
pillantását, és gyorsan hozzátette: − Igen, szokatlan, hogy egy Daru és
egy Oroszlán ilyesmiről beszélgessen. Pár hónapja, mikor klánjaink
követei sikertelenül próbálták megvitatni helyzetünket, találkoztam a
Daru daimjóval. Először nem bíztam benne, mivel ő is Daru volt, de
mint hivatalos Oroszlán diplomata, kénytelen voltam fogadni. −
Arcára beszéd közben enyhe csodálkozás ült ki. − Azt mondta, hogy
becsületes és nyájas ember vagy, akire támaszkodhatok, ha segítségre
szorulok.
Csak egy kezdő nagykövet sérthette meg ilyen kapitális
mértékben a protokollt azzal, hogy személyesen beszél az ellenséges
klán daimjójával. Tadadzsi azonban nem döbbent meg, csupán
mosolygott.
− Hoturi nagyra becsült barátom − mondta. − Örülök, hogy
ilyen jó véleménnyel van rólam. − Tadadzsi felemelkedett a párnáról.
− Vissza kell térnem a lakosztályomba. Azonnal átküldőm Edát.
Addig nem lesz gond?
Natcumi habozott, lerítt róla, hogy nyugtalanítja az egyedüllét
gondolata. − Igen − jelentette ki végül, s felemelkedett a párnákról. −
Nem hiszem, hogy ma este visszatérnének.
Meghajolt. − Köszönöm, Ide Tadadzsi, a segítségedet és a
kedvességed.
Tadadzsi válaszul meghajolt. Gondolataiba burkolózva hagyta
el a lakosztályt és szobájába sietett.
Nem hallotta az ösvény közelében halkan összesúrlódó ágakat,
s nem látta az út szélén túl elterülő árnyékok közt bujkáló sötét alakot,
aki árgus szemekkel nézte, hogyan mássza meg a saját lakosztályába
vezető lépcsőket. Az alak pár percig még helyén maradt, s figyelte az
öreg nagykövet, a halványan fénylő papírfalakra kirajzolódó
körvonalait, ahogy a szolgájával vált egy-két szót.
Majd az alak némán visszakúszott az elegáns palotakert
mélyülő árnyai közé és eltűnt.

BECSÜLETHARC

− A hátad mögött!
Tetcuko megfordult Felhőtáncossal. Bal kézzel maga felé
rántotta a gyeplőt, s a ló sörényébe font csengettyűk felcsilingeltek.
Jobb kezével megmarkolta katanáját.
Valaki ügyetlenül vállára sújtott. Az ütés csúf, fémes
csattanással pattant vissza vassal kivert páncéljáról.
Felhőtáncos hátratáncolt, s hangosan felnyerített.
Tetcuko megfordult, s egy koszos, vicsorgó lovast pillantott
meg háta mögött. A férfi szitkozódott a félrecsúszott ütés miatt, és
ismét meglendítette fegyverét, ezúttal Tetcuko fejét célozva meg.
A nő hátradőlt, s ráfeküdt Felhőtáncos széles hátára. A férfi
katanája közvetlenül felette suhant el − egy csorba és foltos penge
volt, rongyos selyemmarkolattal. Valószínűleg lopott volt.
A férfi dühösen felmordult. Elhibázott vágásának lendülete
miatt vad csapkodásra kényszerült. Hátasa, mely nem szokott hozzá az
efféle mozgásokhoz, zavarában és félelmében felágaskodott.
Tetcuko megfeszítette ágyékizmait, és a többéves gyakorlat
olajozottságával ült fel a nyeregben. Mikor a ló ismét négy lábra
ereszkedett, a férfi feje felé vágott katanájával. Az arany penge a férfi
rozsdás sisakja és szedett-vedett páncélja közti résen át a nyakába
mélyedt.
A férfi látta a közelgő vágást, és lebukott, közben erősen
megrántotta a gyeplőt. A penge a nyakába vágott ugyan, de nem
választotta el a fejét a testétől. Vér ömlött a sebből, s folyt le
páncélján. A támadás végképp megzavarta.
Tetcuko megragadta a kínálkozó alkalmat. Hangos „Jieee!”
kiáltással Felhőtáncos véknyába vágta sarkát, s arany katanáját
egyenesen ellenfele hasába döfte. A férfi felsikoltott.
A lopott lónál betelt a pohár. Az állat szeme kidülledt a
félelemtől és a lovasa iránt érzett gyűlölettől. Fülsiketítő nyerítéssel
felágaskodott. A férfi feje a ló erős nyakához csapódott, s viharvert
katanája pörögve elrepült. A lovas visszapattant hátasa nyakáról, és
hátraesett. Lecsúszott Tetcuko pengéjéről és nehéz puffanással a porba
zuhant.
A ló a tisztás széle felé ügetett, és bokrok és ágak ropogása
közepette eltűnt az erdőben. Tetcuko utánanézett, majd visszafordult a
számkivetettek felé, akiket az imént ölt meg.
Őrjárata alig pár perce nagy csapat rablót lepett meg az
országúton. Gyors küzdelem volt, sok sérüléssel, de kevés halállal. Ez
Tetcuko parancsának volt köszönhető: meghagyta katonáinak, hogy ne
öljenek, hacsak nem szükséges. − Az a feladatunk, hogy igazságot
szolgáltassunk − mondta őrjáratának −, nem az, hogy halált hintsünk
szét. − Az őrjárat néhány tagja, különösen Sindzso Senko, a
Csatahajadon, nem értett vele egyet.
Tetcuko aggódva várta első igazi csatájukat. Vajon
engedelmeskedni fognak a parancsainak? Számbavette első
összecsapásuk eredményét. A tizenkét rablóból öten meghaltak.
Tetcuko hét másikat számolt össze, akik sebesültek voltak ugyan, de
életben voltak, és gúzsba kötve vagy eszméletlenül hevertek. Egyik
katonája sem halt meg. Szemmel láthatólag parancsainak mégiscsak
volt foganatja. A gondolat megkönnyebbüléssel és büszkeséggel
töltötte el Tetcukót.
Egy vérfoltos páncélba öltözött asszony lovagolt oda
Tetcukóhoz. Arcán vörös csík húzódott végig és egyik vállpántja lazán
lógott, de azért mosolyt erőltetett arcára, mikor lova és Felhőtáncos
üdvözlésképpen megszagolgatták egymást.
− Köszönöm a figyelmeztetést, Senko − mondta Tetcuko.
− Túl messze voltam, hogysem segíthessek, Tetcuko-szama −
felelte Senko. − Kérlek, bocsáss meg nekem. − Meghajolt, majd
fejével az egyik rabló felé intett, aki a tenyerébe temetett arccal térdelt
a tisztáson, és hangosan nyögött. A közelben Moto Hakuro, az
Unikornis sugendzsa imádkozott a Hatalmakhoz, hogy gyógyítsa meg
a sebesülteket, akik összekötözött lábbal, egy vonalban feküdtek a
földön.
Senko kihívóan nézte Tetcukót. Kényelmetlen csend támadt.
Tetcuko hirtelen rádöbbent, hogy Senko parancsra vár. A nő nagyot
nyelt, és végignézett a tisztáson, hogy kis időt nyerjen a
gondolkozáshoz. Mit tenne a helyemben Dzsikkio? kérdezte fejében
egy kétségbeesett hang. Aztán egy másik, erősebb hang válaszolt:
Nem, te mit tennél?
Tetcuko mély lélegzetet vett és megszólalt: − Tudni akarom a
sérülések mértékét, mindkét oldalon, lovakét és emberekét egyaránt.
Senko kurtán biccentett, megfordult lovával, és a tisztás szélén
álló nagy fa felé tartott. A többi járőr − Otaku Eri, Iucsi Kaori és Ide
Umio − ott gyülekeztek foglyaikkal. Tetcuko leszállt lováról, és a
halott férfi mellé térdelt, ügyelve, nehogy a testéhez érjen.
A férfi vérfoltokkal tarkított, koszos kimonója egyszerű zöld
selyemből készült, melyet nem díszített ráhímzett mon vagy minta.
Nem adott semmi támpontot. Valószínűleg ő volt a vezér vagy
legalábbis a csoport legmagasabb rangú tagja. Katanája egy szamuráj
pengéje volt ugyan, de Tetcuko azt nem tudta megállapítani, hogy
vajon lopta-e, vagy már eleve is hozzá tartozott.
Tetcuko sóhajtva felállt és csatlakozott csapatához. Mostanra a
fejfájós rablót is gúzsba kötötték, a banda túlélő tagjai pedig a
közelben ülve méregették sötéten Unikornis foglyulejtőiket.
Senko Tetcukóhoz lépett és meghajolt: − Egyik járőrünket sem
ölték meg − jelentette. − Hakuro a Hatalmakhoz folyamodott, hogy
hármunkat meggyógyítson, köztünk Kaorit is, akinek eltört a karja.
Az egyik közeli, nagy kövön ülő lány felé intett, akinek jobb
karja hevenyészett hurokban nyugodott. − Sajnálom, hogy a
sérülésemmel gyengítem a csapatot − mondta lassan Kaori. − Attól
tartok, hogy mostantól teher leszek a számotokra.
− Ostobaság − vágta rá Tetcuko. − Hakuro a Hatalmak
kegyében áll, pár napon belül fel fogsz gyógyulni. − Oldalra pillantott,
a sugendzsára, majd hozzátette: − feltéve, ha nem néz túl gyakran a
szakéshordó fenekére.
Hakuro sértődött arccal visszafeleselt: − Az csak akkor
mosolyog rám, ha szakéval van tele a hasam! − mondta mosolyogva.
Valamennyien felnevettek, és Tetcuko látta, hogy az ifjú Kaori
szemmel láthatólag megnyugodott. Ez volt az első küldetése, és
Tetcuko pontosan tudta, hogy érez − töri magát, hogy mindenkinek a
kedvében járjon, és lesújtja, ha valami balul üt ki. A Csatahajadon
tudta, milyen hatalma van az együttérző vezérnek a többiek felett.
Magában elmosolyodott, s gondolatai, aznap már vagy századszor,
Dzsikkióra terelődtek.
− Folytasd a jelentést, Senko − parancsolta Tetcuko. − Mi van
ezekkel a nyomorult rablókkal?
− Négyen a csata folyamán haltak meg − mondta a
Csatahajadon −, egy pedig akkor, mikor Hakuro a gyógyulásáért
folyamodott. Hatan túlélték az összecsapást, megsérültek ugyan, de
élnek.
− Biztos vagyok benne, hogy ők támadták meg a környező
falvakat − mutatott Umio egy közeli fára. Alatta nyitott zsákok és
jókora halomba rakott ezüstcsészék, kis házi szobrocskák és egyéb
értékes tárgyak hevertek. Nyilvánvaló volt, hogy az őrjárat alapos
kutatómunkát végzett.
− A tárgyakat a nyeregtáskákban találtuk.
− Domo arigato − mosolygott Tetcuko a fiatalemberre, aki
válaszul meghajolt.
− Kik ezek a rablók? − kérdezte Eri a megkötözött foglyokat
méregetve.
− Hátha ki tudjuk deríteni − felelte Tetcuko.
Leguggolt az egyik rabló mellé. A férfi hosszú, szürke haja
zsíros fürtökben lógott kopaszodó fejéről, ritkás csutakként meredező
szakállába piszok ragadt. Mocskos kimonót viselt, és páncélja tépett
szélű lyukat ütött a valaha finom anyagba. Vizenyős, véreres szeme
Tetcukóra szegeződött.
− Szunimaszen − köszöntötte a nő árnyalatnyi gúnnyal
hangjában. − Bocsásd meg a tolakodásomat. Otaku Tetcuko vagyok,
az Unikornis klán Csatahajadonja, és egyben az őrjárat parancsnoka.
Kik vagytok?
− Ne szólj hozzám, koszos gaidzsin − a férfi kiköpött cserepes
ajkai között.
Lehelete csaknem leterítette Tetcukót. A nő szeme
összeszűkült. − Á, szóval így állunk?
Az öregember arca eltorzult haragjában, de nem szólt semmit.
Tetcuko a többi rablóra pillantott. Most, hogy a csatának vége volt,
egyikük sem tűnt igazán fenyegetőnek. Tetcuko fakó bőrük és beesett
arcuk alapján megállapította, hogy már régóta nem ettek egy falatot
sem. Egyikük sem nézett rá.
Tetcuko felállt, s valamennyiüket megszólította: − Tetteitek
viszolyogtatóak. Gyáva férgek vagytok, akik a gyengéken és a
betegeken prédáltok. Azonban mi nem azért vagyunk itt, hogy
megöljünk benneteket, vagy, hogy ítélkezzünk felettetek. Ha nem
mondod meg, kik vagytok, lelked rajta. A falusiak, akiket két napja
megtámadtatok, nem lesznek kíváncsiak a nevetekre, ha átadunk nekik
benneteket. De ha te nem is beszélsz, talán a társaid megteszik −
jelentette ki Tetcuko − Eri, Umio, tegyetek róla, hogy ezek a tolvajok
alaposan átkutassák néhai társaik tetemét.
Az öreg rabló megszólalt: − Nem teszik meg.
Tetcuko egy szemvillanás alatt kirántotta katanáját és a férfi
torkának szegezte. − Akkor csatlakozol hozzájuk − sziszegte. −
Döntsél!
A rabló dühösen rámeredt, s tekintete gyűlölettel és undorral
telt meg. Majd veresége jeléül meghajtotta fejét. Az egyik rabló
szintén összeráncolta a szemöldökét a gondolatra, hogy egy hullához
kell érnie, de Tetcuko ezt figyelmen kívül hagyta. − Jól vigyázzatok
rájuk − vetette oda Erinek és Umiónak. − Bármit találnak, vegyétek
el!
Tetcuko az őrjárat többi tagjához fordult. − Kerítsétek elő a
lopott lovakat − utasította őket −, és pakoljátok meg őket annyira,
amennyire csak lehet. − Kezével szemét árnyékolva felnézett. Délelőtt
volt, és az ég tisztán és kéken ragyogott. − Gyorsan kell haladnunk,
mert az egész napunk rámegy, hogy elérjük a legközelebbi Unikornis
falut. Szeretnék sötétedés előtt odaérni.
− Mi legyen a testekkel? − kérdezte Senko.
− Magunkkal kell vinnünk őket.
Mindenki arcára undor és borzadály ült ki. Tetcuko folytatta. −
A rablók megtagadták a választ arra vonatkozólag, hogy kicsodák ők
vagy a halott társaik. Nem tudjuk őket tisztességgel eltemetni, és nem
végezhetjük el a megfelelő rituálékat.
 Tetcuko egyenként végignézett járőrein, akik egymás után
bólintottak beleegyezésük jeléül. − Most pedig lássunk munkához −
mondta Tetcuko. − Nincs sok időnk.

A harcosok némán lovagoltak, s közben a késő délutáni árnyak

alkonnyá mélyültek. Az aznap látottak megdöbbentették és lesújtották
őket.
Az első falu, amelyre rábukkantak, elhagyatott volt. A kis
főtéren fekvő puffadt, dögvész sújtotta test meg is magyarázta, miért.
A második falu rosszabb volt. A döghalál félelmetes
sebességgel söpört át rajta. Gyerekek hevertek holtan a porban. Halott
földművesek szennyezték a földeket. Néhány épületet felgyújtottak, s
most csak a megfeketedett bambusz füstölgő romjai álltak a helyén.
Tetcuko nem tudta megmondani, vajon a tüzet a halálra ítélt falusiak
szították-e, vagy a fosztogató rablók. Nem számított. A pusztulás
éppúgy tökéletes volt.
Gyorsan maguk mögött hagyták ezeket a halott falvakat, és
Tetcukónak nem maradt más választása, mint hogy tovább hajtsa az
őrjáratot. Ismeretlen területen jártak, de Hakuro biztosította a nőt
arról, hogy több falu is elterül előttük.
Továbblovagoltak. Az alkony sötétségbe csapott át. Néhány
csillag kandikált ki a ritkás felhőzet mögül. A keskeny, sáros ösvény
úttá szélesedett ki. A gazok közül itt-ott kis fehér kavicsok bukkantak
elő, jelezve az országút néhai szépségét. Az út mellett egy elfeledett
isten leomlott szentélye állt, oromzata elveszett a romok között.
Ahogy a csapat befordult az egyik kanyarban, egy nagyobb
falu falait pillantották meg. A kapuszárnyakat hosszában kettévágott
és durva kötéllel összekötözött fatörzsek alkották. A fal szálfákból
készült, melyek mind legalább egy láb vastagok voltak, s melyeket
kötelek és csomók bonyolult szövedéke tartott össze. Valamennyi
törzset kihegyezték, s a hegy két oldalán tucatnyi finoman
megmunkált penge sorakozott.
A csapat a kapuhoz léptetett. Tetcuko jelére az őrjárat
megtorpant, s a nő előrelovagolt.
Mikor Felhőtáncos előrekocogott, csengettyűi halkan
megcsörrentek, s a hang lecsillapította Tetcuko száguldó gondolatait.
Bár külsőleg egész délután nyugodtnak tűnt, valójában kétségbeesés
és rettegés gyötörte. A harcosai tőle vártak útmutatást. Az életük az ő
kezében volt. Valóban túlélték az aznapi összecsapást és néhány
korábbi összeütközést is, ám mindez a múlté volt. Most valódi
próbatétel előtt állt: megbíznak-e benne, egy Unikornisban a súlyos
falak mögé rejtőző, riadt falusiak? Szívesen látják-e az őrjáratát?
Könnyen megeshet, hogy visszautasítják az Unikornisok segítségét.
Még annak a lehetősége is fenn forgott, hogy kérdezés nélkül az
őrjáratra támadnak.
Tetcuko a kapuhoz lovagolt, s kantárja egy rándításával
megállította Felhőtáncost. A kapuszárnyakat szegélyező fáklyák
füstösen izzottak, ami alig űzte el a sötétséget. Tetcuko megmozdult a
nyeregben, s fülét megütötte a nyikorgó bőr ismerős hangja. Némán
várakozott.
Nem kellett soká várnia. A fal mögül léptek hallatszottak.
Valaki egy lámpást emelt a fal teteje fölé. Ugyanakkor megjelent négy
teljes vértet viselő íjász is, és a nő meghallotta megfeszülő, íves íjak
összetéveszthetetlen hangját. A nyílvesszők egyenesen Tetcukóra
szegeződtek. Az íjászok arcát egyszerű fekete álarc fedte.
Tetcuko szíve összeszorult. Háta mögül halk, meglepett
sóhajokat hallott. Sindzsóra! Sejtelme sem volt róla, hogy az őrjárat
ilyen mélyen bemerészkedett a néhai Skorpió területekre. Magában
átkozta magát baklövéséért. Mint parancsnok, jobban is tudhatta
volna, de most már késő volt. Tetcuko kihúzta magát, egyenesen az
íjászokra nézett, s kezét könnyedén katanája markolatára helyezte.
− Ki az? − kiáltotta egy hang az erődfal mögül. Az íjászok nem
mozdultak, de fegyverük továbbra is Tetcukóra szegeződött.
− Otaku Tetcuko vagyok, az Unikornis klán Csatahajadonja,
valamint ennek az őrjáratnak a parancsnoka − jelentette ki Tetcuko
legerőteljesebb, legparancsolóbb hangján. − Elfogtunk néhány
bűnözőt, akik megtámadták a közeli falvakat. − Remélte, hogy a
távolság miatt nem hallani hangjában a remegést.
A lámpás azonnal eltűnt, s csak a füstölgő fáklyák adtak
világot. Az íjászok kitartottak. Felhőtáncos, érezve a feszültséget,
halkan felnyihogott. Tetcuko megnyugtatóan megveregette a nyakát,
miközben keze végig jól látható helyen maradt.
− Ezek valaha Skorpió birtokok voltak, Csatahajadon − szólalt
meg egy újabb hang. Dallamos és mély volt, de a színezete haragról…
és valami másról is árulkodott. Netán félelemről? − Éppolyan
veszélyesek, mint valaha. Nem látjuk szívesen az Unikornisokat.
− Valóban komor idők járnak − felelte Tetcuko. − Minden
útkanyarulatban veszély leselkedik. Maga a császár küldött a
mienkhez hasonló Unikornis őrjáratokat a határvidékre, hogy
kifüstöljük a haramiákat, akik azokon élősködnek, akik túl gyengék
ahhoz, hogy megvédjék magukat.
− Hogy merészeled feltételezni, hogy a Skorpiók gyengék? −
mennydörögte a hang.
A szentségit! Tetcuko halkan káromkodott. − Félreértesz −
válaszolta közömbösen, és igyekezett egyszerre parancsoló és
bocsánatkérő lenni. − Világos, hogy falvad erős és jól védett, de ezek
a haramiák több kisebb falut elpusztítottak már.
Tetcuko kihúzta magát, és lassan, felfelé fordított tenyérrel
felemel te a kezét. − Ma reggel nem messze innen megütköztünk ezzel
a rabló bandával. Két másik faluba is elvittük őket, de azok
megsemmisültek. Gyanítom, hogy ezek a rablók titeket is
megtámadtak már. A ti hasznotokra, nem az enyémre válik, ha
igazságot szolgáltattok felettük.
Tetcuko elnyomott egy sóhajt. − Öt sebesült, fáradt és éhes
katonám van, és menedéket és élelmet kérek számukra és a magam
számára ma éjszakára. Ha ez a kérés túl nagy egy Skorpió számára,
akkor boldogan a kaputok előtt, a porban hagyom a foglyokat és a
társaik holttestét, és odébbállok. − Tetcuko leeresztette kezét, és
visszafojtotta lélegzetét.
Egy hosszú pillanatig csend honolt mindenütt. Még a tücskök
is abbahagyták a ciripelést, a szél is elhalt. Majd a hatalmas, nehéz fa
kapuszárnyak lassan kitárultak. Mögöttük Tetcuko alacsony
épületekkel szegélyezett teret látott.
Egy porcikája sem kívánta, hogy egy Skorpió tegye próbára a
bizalmát. Csak Sindzso volt a tudója, milyen rejtett árulás lappangott a
fakapu mögött, Tetcukónak azonban nem volt más választása. Intett
csapatának, hogy kövessék. Sarkával gyorsan megszorította
Felhőtáncos oldalát, és a kapun át belovagolt a faluba.
A teret homokos sóder borította, és középen kis, rendezett
kőkert állt. A terebélyes fákról itt-ott lampionok csüngtek, melyek
halovány fényt sugároztak. A teret mindkét oldalon szerény házak
szegélyezték, végében kis templommal. Ez is egyszerű felépítésű volt,
két faragott faajtóval, elöl egyszerű verandával.
A templom előtt egy férfi állt laza küzdőállásban. Középmagas
termetű volt, haját szamurájkontyban fogta fel. Egyszerű kimonója jól
kiemelte alakját, és obija is gondosan volt megkötve széles, de nem
pohos dereka körül. Skorpió álarca vicsorba húzott szája kivételével
teljesen eltakarta az arcát. Keze a derekára kötött hüvelybe dugott
katana markolatán nyugodott. A tekintély légköre vette körül, s
tekintete a pompás lovon előléptető Csatahajadonra szegeződött.
A férfit két oldalról két-két harcos vette körül, akik
valamennyien dísztelen kimonót viseltek. Ők is terpeszben álltak,
közönyösen, de mindenre készen. Tetcuko érezte, hogy körös-körül
tucatnyi szempár figyel az árnyékokból. Minden egyes arc a Skorpió
klán maszkja mögé rejtőzött.
Tetcuko visszafogta Felhőtáncost, és leszállt. Céltudatosan a
csoportosulás felé vette az irányt, s mélyen meghajolt a vezér előtt. −
Otaku Tetcuko vagyok, az Unikornis klán Csatahajadonja − jelentette
ki egyszerűen. Most már a férfi területén volt, s tudta, hogy ez a játék
a másikat illeti meg.
A férfi némán nézte, s először nem mondott semmit. Majd
megszólalt: − Soszuro Gonsiro vagyok, a Skorpió karo. Ez az én
falum, s az itt élők az én védelmem alá tartoznak.
Az őrjáratra mutatott: − Ők kicsodák? − kérdezte.
− Ők a katonáim, és ők az én védelmem alatt állnak − felelte a
nő. − Csaknem egy hónapja jártuk a vadont, s kerestük a rablókat,
akikkel ma reggel megütköztünk. − azzal Tetcuko intett Erinek és
Umiónak. A két járőr leszállt lováról és elővezette a foglyokat.
Gonsiro szó nélkül elment Tetcuko mellett, és belenézett az
első fogoly, a zsíros hajú öregember arcába. Anélkül, hogy a tekintetét
levette volna róla, intett egyik testőrének, aki elment, majd azon
nyomban vissza is tért egy hajlott hátú öregasszonnyal.
A vénasszony nehézkesen elcsoszogott Gonsiro mellett, s ő is a
fogoly arcába bámult. Vékony, szürke szemöldöke felszaladt, mikor
felismerte a rablót, és lassan bólintott. Mondott valamit Gonsirónak,
majd a testőr gondosan elvezette.
Gonsiro figyelmeztetés nélkül lerántotta a lóról a férfit, és a
földre lökte.
− Mocskos bűnözők − kiköpött. A megkötözött fogoly
mozdulatlanul feküdt a kavicsos talajon. Gonsiro Tetcukóhoz fordult.
− Ez egyike azoknak, akik felgyújtották Lea tanyáját, pár mérföldre a
falu határától. A férje, egy tiszteletreméltó ember, a lángok közt lelte
halálát.
Gonsiro megvizsgálta a lovak hátára vetett rablók arcát. −
Voltak mások is, és volt egy vezérük is, aki megparancsolta, hogy
rizst lopjanak, és gyújtsák fel a házat. Őket nem látom. − Szeme
gyanakvón és megvetőn összeszűkült. − Futni hagytátok őket?
Tetcuko leküzdötte a kísértést, hogy valami csípős választ
vágjon a pökhendi alak fejéhez. Ehelyett intett, de szemét nem vette le
Gonsiro arcáról. Eri két lovat vezetett elő, melyek hátára nagy kötegek
voltak szíjazva. A csomagokat megbökte katanája hegyével, s azok a
földre csúsztak.
− Itt van a többi bűnöző − jelentette ki komoran Tetcuko.
Tetcuko kijelentése hallatán meglepett kiáltások szálltak fel a
teret körülvevő épületekből.
Gonsiro a nőre nézett, majd gyors parancsot vakkantott. Az
egyik épületből azon nyomban előbukkant egy púpos öregember, s
gyorsan kibogozta a kötegeket összetartó köteleket. A zsákból a halál
szaga áradt, és a szamuráj orra elé tartott kézzel hőkölt hátra. Az
etához fordult, és megszólalt: − Kutasd át a testeket, és bármit találsz,
hozd elém.
− Már alaposan átkutattuk őket − mondta Tetcuko bosszúsan,
mikor az öreg munkához látott. − Az embereid mindent visszakapnak,
amit elloptak tőlük.
− Tehát igaz a hír, miszerint az Unikornisok tisztátalan
holtakkal szennyezik be kezüket − tűnődött el Gonsiro, s ajka vicsorba
gyűrődött. − Nem lep meg.
Majd arca haragosan elborult. − Lea férjének életét is
elrabolták − kiáltotta. − Elvették az otthonát, az ennivalóját, még a
ruháját is. Ezeket soha nem kaphatja vissza − még egy tisztátalan
Unikornistól sem, aki holtestekkel lovagol!
Tetcukóban elpattant valami. Előrelépett, már-már érintve a
Skorpió szamurájt, s farkasszemet nézett vele. A férfi kissé magasabb
volt nála, s a maszk sem tudta elrejteni arcán a mély árkokat. Tetcuko
ráébredt, hogy egy öregemberrel áll szemben.
− Nem azért jöttem, hogy egy, igazságot önmagából kiforgató
Skorpió sértegessen, és nem szórakozásból lovagoltam egész nap
ezekkel a bűzös tetemekkel − kezdte halkan morogva. − Igazán
sajnálom, hogy ezek az emberek ilyen szörnyűségeket okoztak a
falutoknak, de a balszerencsétekért ne engem vagy másokat hibáztass.
Napok óta lovagolunk, hogy megvédjük a hálátlan népedet, és én
személy szerint kezdem is már bánni.
Hallotta, hogy háta mögött a lovasok leszállnak lovaikról, s a
katanák elhagyják hüvelyüket.
− Tűnj a szemem elől, Unikornis − suttogta Gonsiro −, vagy
álltó helyedben kettéváglak.
Hátul kiáltás harsant. Tetcuko hátraugrott, s folyékony
mozdulattal kivonta katanáját, egységes támadást sejtve. Ehelyett az
etát pillantotta meg, aki valamit lobogtatott a kezében. Az öreg egy
szempillantás alatt Gonsiro mellett termett, s egy darab gyűrött
szövetet adott át neki. Gonsiro lassan kihajtogatta. Egy vérfoltos,
merev álarc volt.
− Skorpió − lehelte. − Megöltél egy Skorpió szamurájt, aztán
végighurcoltad a birtokon a rothadó testét, ahelyett, hogy
tisztességesen eltemetted volna? Hogy merészelted, te barbár mocsok?
− Reszketett dühében, s szinte köpte a szavakat.
A nő még mindig szemtől szemben állt az öreg szamurájjal, s
most megszólalt: − Egyik számkivetett sem viselt álarcot.
− Hazug − felelte Gonsiro, kivonva katanáját, melyet Tetcuko
melle felé fordított. A nő meg sem mozdult. A férfi nem vette le róla a
tekintetét, de felkiáltott: − Eta, ezt hol találtad?
− A vezérnél volt! − jött a félénk válasz. − Az obija ráncaiba
volt elrejtve.
− Látod, Unikornis? − emelte fel Gonsiro katanája hegyét
Tetcuko torkához. − A Skorpiók mindig viselik az álarcukat. Te
megküzdöttél vele, megölted, és elrejtetted a bizonyítékot.
− Túl régóta ülsz ebben a világtól elzárt faluban, Skorpió −
felelte Tetcuko, s hangja remegett dühében −, és a tulajdon
mulatságodra eszelsz ki történeteket. Csak egy elfelejtett, gyáva féreg
vagy, akit az álnok testvéreid hagytak itt rohadni.
Az Unikornisokat egy szemvillanás alatt közrefogták. A
falusiak vállt vállnak vetve álltak, kezükben kapával és vasvillával, a
katonák kivonták katanájukat. Valamennyi fegyver Tetcuko rongyos,
kimerült csapatára szegeződött.
Gonsiro nem mozdult. Pengéje nem remegett, s a térre csend
borult. Senki nem moccant, majd a büszke férfi leengedte fegyverét,
és kihúzta magát.
− Megöllek, Csatahajadon − jelentette ki. − De nem ma este. −
Egy lépést hátrált, s az összegyűlt tömeghez intézte szavait. − A
barbár Unikornisok nem érdemlik meg az életet. Úgy mészárolják le a
Skorpió szamurájokat, akár az állatokat, és megeszik a húsukat. A
holtakat a küszöbünkre dobják, abban a reményben, hogy megkínzott
lelkük itt marad.
Gonsiro elhallgatott, majd a téren felhangzó halk mormogás
közepette folytatta: − De ez az Unikornis azokat ölte meg, akik
megtámadtak minket, és lehetőséget adott a népünknek, hogy ítéletet
hozzon. Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül, bármennyire is undorít.
Ezért felajánlok neki egy esélyt. Csatahajadon, két nap múlva
megküzdök veled. Tisztességes párviadalban. Halálig.
− És ha visszautasítom? − kérdezte Tetcuko.
− Akkor mindannyiótokat megölünk, itt és most, a tetemeteket
pedig hamuvá égetjük, hogy Rokugan azt is elfelejtse, hogy a világon
voltatok − felelte egyszerűen a férfi.
Tetcuko nem látott más kiutat. − Szállást és élelmet biztosítasz
nekem és a csapatomnak − jelentette ki. − A lovainkra rendesen
gondot viseltek. És ha veszítek − fejezte be −, az őrjáratom sértetlenül
vonulhat el.
− Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz, Unikornis −
mondta Gonsiro, élvezve hatalmát a Csatahajadon felett −, de kérésed
tisztességes. Legyen. Nem foglyok, hanem megbecsült vendégek
vagytok, és úgy is viseltetünk majd irántatok, míg el nem hagyjátok a
falut − folytatta Gonsiro, és kissé elmosolyodott Tetcuko haragja
láttán. − Gondosan őrzött vendégek. − Azzal az idős férfi eltűnt a
tömegben.

TÖRT NAPFÉNY

Tadadzsit meleg szellő lengte körül, amint lassan, földre szegezett

tekintettel, gondolataiba merülve sétálgatott a palotakertben. Azt
remélte, hogy megpillant egy-két színes, vidám, hajnali
énekesmadarat, de azok már elbújtak a nap melege elől. A
messzeségben egy varjú durva károgása hasított a levegőbe, s halt el
visszhangozva.
Bárki, aki aznap elhaladt volna Tadadzsi mellett, egy nyugodt
Unikornist látott volna. Az öreg nagykövet azonban szíve mélyén éber
és feszült volt. Arca sápadtnak és elcsigázottnak tűnt, s szeme alatt
sötét karikák sötétlettek.
Mikor Tadadzsi egy kidőlt fatörzzsel eltorlaszolt ösvényhez ért,
nyakán apró verejtékcsepp futott le, kellemetlen csiklandós érzéstől
kísérve. A torlasz mögött a kőösvény megperzselt füvekkel és vékony,
megfeketedett, sörteszerű fákkal körülvett terméskő-halomban ért
véget. A felégetett kert most néma volt, csak a levelek susogtak
időnként Tadadzsi feje felett. A nagykövet maga elé képzelte, ahogy a
tűz elemészti a valaha elegáns kertet, lángok nyaldossák a fákat,
bokrok pattognak a növekvő hőségben, s állatok menekülnek visítva.
Tadadzsi lelki szemei előtt az elpusztult liget közepén hatalmas,
lángoló dob jelent meg. Félresöpörte a látomást.
A palotához tartozó földeket évszázadokkal ezelőtt számos
egyedülálló kertté alakították át, melyeket több mérföldnyi kígyózó
ösvény kötött össze. Minden egyes sétaút olyan különleges volt, akár
egy ember, mind saját külsővel és személyiséggel rendelkezett. Az
egyiket tökéletesen kerek, lépésnyi távolságban elhelyezett kövek
alkották. A másik deszkákból épült, s egy mocsaras, lebegő
vízililiomokkal és hínárral ellepett kert fölé emelkedett. A harmadik
rohanó patakra emlékeztetett, lapos, fényes kövei szinte átbuzogtak a
tájon.
Tadadzsi ezen a napon kedvenc ösvényén sétált. Ezt csipkés
szélű kődarabok alkották, melyeket szokatlan szögben és egyenetlen
távolságban helyeztek el. Tadadzsi szokatlan szépségéért kedvelte; a
kövek önmagukban csúfak voltak, de közösen derűs képet alkottak.
Az ösvény önmagára emlékeztette. Bár akadtak, akik rondának és
értéktelennek találták, mások képesek voltak felfedezni szépségét
furcsaságai és távolságtartása ellenére is. Ezek tették különlegessé,
akárcsak valaha valaki ezt a szertedobált, törött kőhalmazt.
Tadadzsi gondolatai visszakalandoztak arra az időre, mikor
utoljára erre járt. Pár hónappal a puccs zűrzavara után történt, most
már csaknem két éve, mikor a palotába hívatta fiát, Ide Tamurát. Egy
enyhe estén apa és fia kiszöktek a politika fojtogató korlátai közül, és
ezen az ösvényen sétáltak.



− Apám, valamit meg kell beszélnünk − kezdte Tamura, amint

hallótávolságnyira távolodtak a palotától.
− Nekem is van veled megbeszélnivalóm − felelte Tadadzsi.
Egy alacsony kőpadra telepedtek az ösvény egyik kanyarulatához
közel. Tadadzsi behunyta szemét és mélyet lélegzett, beszívta a kert
édes illatát.
− Boldogtalannak láttalak az utóbbi pár hónapban − jegyezte
meg Tadadzsi. − Tudom, hogy nehéz lehet állandóan testőrként
szolgálni Siro Otaku Sodzsó erődjében, míg a többi csapat messze
földön jár. A leveleid a félelmeidről és a csalódottságodról adnak
számot.
− Néhányszor valóban úgy éreztem, megőrülök − ismerte el
Tamura. − De ez a kötelességem. − Büszkén kihúzta magát, és
Tadadzsi maga is büszkeséget érzett magas, tiszteletreméltó fia láttán.
Kinyúlt, és puha, manikűrözött kezébe vette Tamura durva, háborúban
megkérgesedett kezét. Mindkettejük fogása erős volt.
Tadadzsi elmosolyodott: − Mikor kisfiú voltál, mindig arra
kértél, hogy meséljek neked a klánunk vadonban átélt kalandjairól
szóló mondákat. Mindig is világot akartál látni, ezért elintéztem, hogy
te felügyelhess egy Száguldó Szélvész karaván testőrcsapata felett.
− Hogy mit csináltál? − kiáltott fel Tamura, kezét kirántotta
apja szorításából, s felpattant, csaknem lelökve Tadadzsit a kőpadról.
− Több hónapos tárgyalásokba került, s nem kevés kokut érő
gésába és szakéba, hogy ezt elsimítsam − mondta Tadadzsi kissé
türelmetlenül, miközben gyorsan visszanyerte egyensúlyát. − Van
fogalmad arról, mennyire kell egy Unikornis hadvezérnek ahhoz
lerészegednie, hogy bármibe is beleegyezzen − különösen, ha a sereg
egyik legmegbízhatóbb lovasáról kell lemondania?
Tamura egész testében remegve nézett le Tadadzsira. Arca
eltorzult dühében, majd a fiatalember arckifejezése apránként
meglágyult, és leült apja mellé.
Tamura egyszerűen kijelentette: − Szerelmes vagyok.
Tadadzsit azonnal elnémította a döbbenet. Tamura sietve
folytatta: − Gyönyörű, apám, selymes haja vízesésként omlik le a
hátán. A szeme, mint két ékkő, és a mosolya! Ha rám villantja, a
szívem olyan könnyűvé válik, mint egy rizspapírból hajtogatott madár.
Okos, gyengéd, és az érintése hideg villámcsapás. Erős is, és úgy
vágtat, akár a szélvihar.
Míg Tamura beszélt, addig Tadadzsi gondolatai messze
visszavándoroltak a múltba, egy napfényes tavaszi napra, melyen egy
nyomorék fiatalember gyönyörű fiatal lányra lett figyelmes a Sárkány
kolostorban, ahol élt. Igen, még emlékezett arra, milyen volt a
szerelem.
Mikor Tamura elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Tadadzsi
közbeszólt: − Nagyon örülök, hogy rátaláltál a szerelemre − mondta
melegen. − Ő is osztozik az érzelmeidben?
− Igen, apám, biztos vagyok benne − felelte Tamura habozás
nélkül.
− Nos hát − folytatta az idős férfi −, örülök, hogy ő is szeret
téged. Megkönnyíti majd a várakozást, amíg távol vagy.
Tamura arcán harag villant át. − Apám, nem hagyhatom
egyedül − jelentette ki.
− Ugyan − legyintett erre Tadadzsi. − Természetesen egyedül
hagyhatod. Csak pár hónapra mész el. Ennyi ideig kibírja nélküled.
− Van egy kis gond − kezdte Tamura és félrenézett.
− Nincs semmiféle gond − kiáltotta Tadadzsi, és a hideg
kőpadra csapott. Tamura szeme elkerekedett apja váratlan kitörése
láttán.
− Az Ide család mindig is a klán és a császár szolgálatában állt
− folytatta Tadadzsi halkabban. Hangja selymes volt ugyan, de szavait
harag élezte. − Amióta csak visszatértem a Sárkány birtokról, a
császári palotában szolgáltam, ahová azért küldtek, mert nyomorék
lábam szégyent hozott a családomra. A magam útját jártam, mégpedig
sikerrel. Nem irányított az apám. Szégyellt engem. Nehéz volt,
borzasztó nehéz. Minden áldott nap hálát adok Sindzsónak, amiért
Iucsi Daiyu érdeklődését felkeltettem. Ha ő nem lett volna, már rég
belehaltam volna a reményvesztettségbe.
− Egész életemben csak azt hallottam, hogy nincs nő, aki
elfogadna − folytatta. − Volt, mikor az édesanyád, Dodzsi Csiszato
felülkerekedett torzságomon, és önmagamért szeretett. Türelmes volt,
míg én megtanultam, hogyan verekedjem át magamat a császári udvar
politikai játékain az eszem és a hangom segítségével, és hogyan
forgassam a szavakat, ha le akarom csillapítani mások haragját és ha
gyógyírt akarok nyújtani a sérült büszkeségnek. Te voltál Csiszato
legszebb ajándéka. Megfogadtam, hogy mindent megteszek azért,
hogy olyan legyen az életed, amilyennek szeretnéd…
− De apám… − szólt közbe Tamura.
Tadadzsi belefojtotta a szót. − Keményen megdolgoztam azért,
hogy a kinevezésed megtörténjen − ráncolta homlokát Tadadzsi. −
Harci képességed megfelelő ahhoz, hogy az őröket irányíthasd. Gyors
észjárásodnak és sima nyelvednek köszönhetően pedig megoldhatod a
problémákat, még mielőtt vérontásra kerülne a sor.
− Számtalan kegyet kellett igénybe vennem, hogy mindezt
elintézzem a számodra. Ez pompás lehetőség arra, hogy megmutasd a
képességeidet. Ha sikeresen végrehajtottad a megbízásod, feleségül
veheted a szerelmedet, és kényelemben élhetsz halálod napjáig.
Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólt. Majd Tamura lassan
felállt, és halkan azt mondta: − Szeretlek, apám, és tisztelem mindazt,
amit tettél. − Hangja felerősödött és magabiztosabbá vált. − De egész
életemben az utamat egyengetted. Te segítettél bekerülnöm a busi
iskolába. Te tárgyaltál, hogy az Unikornis lovasságba juthassak. Most
ismét te jelölted ki számomra az utat. Semmit nem tudsz az életemről,
és nem akarom, hogy továbbra is te építsd fel helyettem.
Tamura visszautasítása megdöbbentette Tadadzsit. Egy darabig
egy szót sem tudott kinyögni, majd szeme összeszűkült. − A karaván
széltében-hosszában bejárja Rokugant − mondta. − Olyan helyekre
juthatsz el, melyeket még sosem láttál, s olyasmiket tapasztalhatsz
meg, amiket soha többé − különösen, ha megházasodsz.
Egy rövid pillanatra Tamura tekintetében villanásnyi izgalom
váltotta fel a haragot. Tadadzsi ismerte ezt az arckifejezést. Látta,
valahányszor a fiú az Unikornis meséket hallgatta, miközben
gondolatai a távolban jártak és kalandról álmodott.
Tadadzsi felemelkedett, s botjára támaszkodott. − Remélem,
hogy önszántadból beleegyezel. Ha nem teszed, azzal nemcsak a
klánodat, hanem Sindzso Yokatcut is visszautasítod, aki beleegyezett
a megbízatásodba.
Tekintete ellágyult. − Tamura-maru, ha az a lány szeret téged,
meg fog várni, és ha visszatérsz, boldogan ünnepeljük majd a
kézfogódat.
Tamura egy pillanatra megingott. Arcán vágyakozás, harag,
kétségbeesés és szomorúság futott át, oly tisztán láthatóan, hogy
Tadadzsi valamennyi érzelmet képes volt megkülönböztetni. Majd a
fiatalember vonásaira nyugalom ereszkedett, s ott is maradt.
− Nem − jelentette ki egyszerűen. − Nem megyek.
Tadadzsi lehajtotta fejét, s behunyta szemét. Majd lassan
felemelte állát, s egyenesen fia szemébe nézett.
− Ha két napon belül nem jelentkezel az istállóknál,
letartóztatnak a megbízatás visszautasítása miatt − mondta Tadadzsi.
− Ezt nem teheted meg velem! − kiáltotta Tamura. Felemelte
kezét, hogy megüsse apját, de Tadadzsi egyenesen állt, s még mindig
Tamura lelkét fürkészte tekintetével. A fiatalember karja feszült
izmokkal remegett, akár egy fűzfaág a viharban. Majd Tamura egy
hörrenéssel leengedte kezét, s odasziszegte: − Meglátjuk, öreg. −
Azzal sarkon fordult és elment, magára hagyva Tadadzsit a sötétben, a
törött kövekből álló ösvényen.


 Valaki közeledett a háta mögül.
Tadadzsi felriadt álmodozásából. Letörölt arcáról egy
könnycseppet s megfordult, közben kezét obija ráncai közé csúsztatta
tantója markolatára.
Hoturi tűnt fel a kanyarban. Mikor észrevette Tadadzsit,
meglepetten felpillantott.
− Á, Tadadzsi! − mosolyodott el. − Nem is reméltem, hogy ma
reggel itt talállak.
− Szoktam erre sétálni, ha kellemes az idő − felelte Tadadzsi.
Hoturi egy kőpad felé intett, mely az ösvény mellett állt, és
Tadadzsi biccentett. A két férfi lassan letelepedett.
− Pocsékul nézel ki, barátom − kezdte Hoturi őszintén
aggódva. − Olyan a szemed, mintha már napok óta nem aludtál volna.
Tadadzsi elkapta a tekintetét. Félt álmait meggyónni a
barátjának, de ugyanakkor arra is vágyott, hogy kiönthesse a szívét.
Végül megszólalt: − Álmok gyötörnek, Hoturi. Nem tudok a
gyászomtól megszabadulni, még álmomban sem. Tamurát tűz és
fájdalom kíséri. Nem tudok rajta segíteni.
Hoturi a barátjára nézett, akinek arcára rá volt írva a fájdalom.
− Erős, tiszteletreméltó ember vagy, akárcsak Tamura − mondta
Hoturi. − A fiad szeretett és mindenkinél jobban tisztelt. Nem hiszem,
hogy bántani akarna, akár álmodban is. De megtisztelsz a
bizalmaddal.
− Domo, Hoturi − mondta Tadadzsi, s hangjából
megkönnyebbülés csendült ki. − Jó egy baráttal is megosztani a
félelmeimet.
Pár percig hallgattak, s mindketten élvezték a kert csendjét.
Egy szitakötő zümmögött el sebesen mellettük. Végül Tadadzsi
megköszörülte a torkát. − Meglep, hogy még mindig itt vagy, Hoturi.
Azt hittem, hogy csak átadod az üzeneted és már mész is.
− Kegyes császárnőnk még tartozik nekem egy audienciával −
világosította fel Hoturi. − Remélem, hamarosan úgy dönt majd, hogy
hívat. Súlyos ügyek szólítanak máshová.
− Azt hallottam, hogy Oroszlán hadsereg tart a Daru birtokok
felé − jegyezte meg Tadadzsi. − Ez hozott ide, barátom?
Hoturi komoran mosolygott, s úgy helyezkedett el a kemény
kőpadon, hogy szembekerüljön az idős férfivel. − Részben. Mikor az
Oroszlánok először küldték Daru földre a csapataikat, már készen
vártuk őket. Nem újdonság, hogy a Daru és az Oroszlán tovább
folytatja a küzdelmet. Azért jöttem, hogy a közelgő viharról beszéljek
a császárral. Ezzel hibát követtem el − folytatta, és ujjaival dobolni
kezdett a kőpadon. − Egy nappal azután, hogy elindultam ide, Matcu
Hametcu és Oroszlán serege Kyuden Kakita felé nyomult. Ugyan a
Daru védők jól harcoltak, de létszámban messze alulmúlták a
támadókat, s a járvány is újfent kitört. Hetekkel ezelőtt üzenetet
küldtünk a Főnix klánnak, s felhívtuk a figyelmüket az Oroszlán
fenyegetésre, de nem érkezett válasz. Majd mikor az Oroszlán ránk
támadt, Siba Tcukune és kis, Főnix harcosokból és sugendzsákból álló
alakulata feltűnt és a segítségünkre sietett. Gyors lefolyású, véres
csata volt, s az Oroszlánokat megfutamítottuk.
− Tehát a Főnixek a Darvakkal szövetkeztek − vonta le a
következtetést Tadadzsi. − Ez kedvező a klánod számára. − Tadadzsi a
barátja arcát fürkészte. − Akkor miért tűnsz még mindig zaklatottnak?
− kérdezte aggodalmasan, látva, hogy a fiatalember arcára még
mindig gondok szabdalnak árkokat.
Hoturi felsóhajtott. − Attól tartok, ahhoz, hogy
megmenthessem a klánomat a pusztulástól, többre van szükség ennél a
szövetségnél. A Darvak nagyon legyengültek − mondta. − Sok
szamuráj a dögvészben pusztult el. A kór és a haramiák egész falvakat
tettek a földdel egyenlővé. Kyuden Kakitát kis sereg védi, alig
harmada annak, ami szükséges lenne egy támadás kivédésére. Ezt a
Darvakon kívül senki nem tudja. Ha még több Oroszlán vonul be,
végünk.
Kihúzta magát és folytatta. − Abban a reményben érkeztem,
hogy talán meg tudom győzni a császárt: az elkövetkezendő csatákban
segítse a Darvakat. Attól félek, hogy hacsak nem támogat minket a
palota, el fogunk bukni.
− Nem a császárral, hanem Kacsikóval kell számolnod −
jelentette ki Tadadzsi szárazon.
− Igen − ismerte el Hoturi. Egy pillanat múlva ismét felnézett
tűnődéséből. − Beszélnem kell vele, és már így is épp eleget
várakoztatott. Alig várom, hogy visszatérhessek Kyuden Kakitába.
Tadadzsi botja fején pihentette göcsörtös kezét, s gondolkozott.
Végül megszólalt: − Mióta csak az Unikornisok kétszáz éve
visszatértek Rokuganba, gyakran minden hányattatás során egyedül
kellett megállniuk a sarat. Megtanultunk gondot viselni magunkra.
Eközben mást is megtanultunk: a bizalmas barát értékét.
 Hoturi a messzeségbe meredt, miközben Tadadzsi folytatta: −
Sötétség közeleg. Rosszabb lesz a puccsnál, rosszabb, mint a döghalál
a legszörnyűbb napok során. A birodalom klánjai közül egyedül az
Unikornisok ismerik a magányos küzdelem félelmét és
kétségbeesését. Te Dodzsi vagy, akárcsak szeretett feleségem volt
valaha. Tisztességes harcosnak és megbízható barátnak tartalak.
Próbálj az Unikornis klánnal szövetségre lépni, Hoturi. Beszélhetek
Sindzso Yokatcuval. Ha javasolom neki, bele fog egyezni egy
találkozóba.
Hoturi hátradőlt, de gondterhelt arckifejezése mit sem
változott. − Szövetség az Unikornisokkal − mondta óvatosan, de
Tadadzsi látta szemében a remény csillanását. − A családjaink
nemzedékek óta szövetségesek voltak − folytatta −, és nem jut
eszembe más klán, amelyikben jobban megbízhatnék ezekben a
bizonytalan időkben.
Nehéz léptek közeledtek feléjük. Hoturi, katanája markolatára
helyezett kézzel felpattant. Tadadzsi lassan felemelkedett, s botjára
támaszkodott.
A császárnő testőre, Aramoro jelent meg. Tadadzsi gyanakvón
összeszűkült szemmel nézte a magas yodzsimbót, aki az idős férfivel
mit sem törődve egyenesen Hotiurihoz lépett.
Aramoro mélyen meghajolt. − Tiszteletreméltó Dodzsi Hoturi,
a császár Kacsiko császárnén keresztül arra kér, hogy tiszteld meg
azzal, hogy egy óra múlva megjelensz a császárnőnél a császári
lakosztályban.
− Domo arigato. Kérlek, mondd meg az úrnőnek, hogy
számomra a megtiszteltetés, hogy kérésére megjelenhetek − válaszolt
Hoturi formálisan, s viszonozta a biccentést. − A megbeszélt időben
ott leszek.
Aramoro szó nélkül ismét meghajolt és elvonult. Hoturi és
Tadadzsi tekintete összevillant. A Daru daimjó kurtán, örömtelenül
felnevetett.
− Úgy látszik, a nagyasszony végre szakított egy kis időt arra,
hogy fogadjon − jegyezte meg gúnyosan. − Remélem, hallgatni is fog
rám.
Tadadzsin kellemetlen előérzet futott át, s megszólalt. −
Vigyázz, barátom. Kacsiko furcsán viselkedik az utóbbi időben, és
mostanában kevesen is látták.
− Óvatos leszek − ígérte Hoturi. − Most azonban itt kell
hagyjalak. A nagy pofavizit előtt szeretném a fürdőt meglátogatni.
Nincs kedved csatlakozni?
− Köszönöm, de nem − felelte Tadadzsi. − Még szeretném egy
kicsit élvezni a kertet, mielőtt bemegyek. − Mikor jó lábára
nehezedett, Tadadzsi szemében jókedv csillant. − Mellesleg − jegyezte
meg −, nekem nem kell egy szépasszony kedvéért megfürödnöm.
Hoturi hangosan felkacagott a tréfa hallatán, s Tadadzsi
arckifejezése is mosollyá enyhült. A nagykövet humorérzéke
mostanság ritkán tört felszínre, s Hoturi örömmel üdvözölte a
változást.
A korkülönbség dacára Hoturi és Tadadzsi között mindig is
mély barátság állt fent. Mikor Hoturi tizenkét éves volt és édesanyja
meghalt, vigasztalhatatlan volt. A gyászoló Darunak Tadadzsi kedves
szavai és erős akarata segítettek, hogy megbirkózzék a veszteséggel.
Hoturi nagyon örült, mikor Tadadzsi elvette édesanyja unokanővérét,
Dodzsi Csiszatót, és látta az Unikornis boldogságát is, mikor egyetlen
fia, Tamura megszületett.
Mikor szeretett Csiszatója halála után Tadadzsin úrrá lett a
fájdalom, Hoturi volt számára a legjobb vigasz. Barátságuk a
veszteség jegyében íródott, s mindketten feltétel nélkül megbíztak a
másikban. Még a puccs és az utóbbi zavaros idők sem tudták eltépni
ezt a köteléket.
A két férfi hivatalosan meghajolt egymás felé. − Egy nap Siro
Sindzsóba küldöm Kakita Tosimokót − mondta Hoturi. − Jó ember és
kitűnő szamuráj. Ő is az Unikornisok nagy tisztelője. Van egy
története egy lovaspárbajról egy ifjú Unikornis Csatahajadonnal, amin
annyit fogsz nevetni, hogy még a könnyed is kicsordul.
Tadadzsi felkuncogott. − Te pedig meséld majd el, hogy ment a
dolog Kacsikóval. Találkozunk esetleg egy kis szakéra és egy parti
Go-ra meghallgatásod után?
− Örömmel nézek elébe. Addig is, barátom − hajolt meg ismét
Hoturi. Majd az erős daimjó, aki tele volt a hosszú élet ígéretének
jeleivel, sarkon fordult, s eltűnt az ösvényen.
Tadadzsi arcán még mindig mosoly játszott, ahogy utánanézett.
Valahonnan messziről dobok dübörgése áradt felé. Tadadzsi
józan esze azt súgta, hogy csupán a palota zenészei gyakorolnak az
udvarban. Azonban váratlanul félelem kerítette hatalmába.
Miközben a dobok tovább pufogtak, Tadadzsinak Tamura
jutott az eszébe. Kényszerítette a fiát arra, hogy elkísérje a karavánt. S
ez volt végső soron a fiú halálos ítélete. Tadadzsi gyászoló szíve
zavaró érzelmekkel telt meg, melyek színekké változtak, s ezek szeme
előtt táncoltak és lüktettek. Megpróbálta őket megérinteni, de amint
kezét kinyújtotta, kinevették és elhúzódtak.
Aztán a színek felismerhető alakot öltöttek, Tadadzsi ismét
maga előtt látta Hoturit, aki fénnyel pulzált. A daru kinyúlt, egyik
kezében katanát, a másikban egy kis, vörös tárgyat tartott.
Egy ló szobra volt, mely olyan kármin fénnyel izzott, hogy
Tadadzsinak hányingere támadt. Egyre rosszabbul érezte magát,
gyomra felkavarodott. A dobpergés felgyorsult, s lüktető, egyenletes
ritmusban dübörögtek Tadadzsi koponyájában. Majd a kis tárgy
némán szétrobbant. Tadadzsi felkiáltott, s azonnal heves rosszullét tört
rá.
Mikor végre kiegyenesedett, kimonója ujjába törölte száját, s
felnézett. A dobütések elhallgattak. Semmi nem volt előtte, csak a
nyugodt kert. Lágy szellő sziszegett arca mellett. Tadadzsi felállt, s
hagyta, hadd legyezze a fuvallat.
Egy hang szállt a szélben. Felismerte, s szíve egy pillanatra
megállt.
− Csak te, apám… mentheted meg… − sóhajtotta a hang. −
Csak te…

KARDDAL KIVÍVOTT BECSÜLET

Mikor Tetcuko lelépdelt a fogadó falépcsőjén, és átvágott a falu

főterén, az esti lámpások már égtek. Az alkonyat hűvösének foga volt,
s a nő örült, hogy kiszellőztetheti fejét, és inkább az előtte álló
feladatra gondolhat.
Gonsiro tartotta magát adott szavához, és tett róla, hogy az
Unikornisokat ne foglyokként kezeljék. Ugyan szabadon sétálhattak a
faluban, de örökösen a Skorpió személyes testőreinek pillantása
kísérte őket. Tetcuko körülnézett. Most is volt egy őr, közömbösen
ücsörgött egy szabadtéri szakémérőnél a sarkon. A férfi tekintetével
követte a nőt, aki végigment a keskeny, elhagyatott bazársoron, de
nem tartóztatta fel.
Bár a falu falai nagy és gazdag település benyomását keltették,
a valóságban kis község volt csupán. A térről négy utca indult ki,
valamennyit gondosan karbantartott házak és közösségi épületek
szegélyezték. Tetcuko végigment a bazársoron, melyet kétoldalt kis,
bespalettázott bódék kereteztek. Úticélja az utca végében várta.
A ház különbözött a falu többi épületétől. Előtte egyszerű,
durva homokkal körülvett, öt nagy kőből álló kert állt. A homokot
bonyolult örvényekbe és hullámokban gereblyézték. Keskeny ösvény
vezetett a verandához, melyet kis lámpások szegélyeztek, amik
bevilágították az utat. Tetcuko kopogtatására egy csinos fiatal lány
válaszolt, aki alig volt annyi idős, hogy nőnek lehessen nevezni.
Egyszerű szolgakimonót és dísztelen fekete álarcot viselt. Mikor
betessékelte Tetcukót, az Unikornis észrevette, hogy a ház egyetlen,
rizspapír panelekkel kisebb helyiségekre osztható teremből áll. Most
egy panel sem volt felállítva, s a szoba nagynak és szellősnek tűnt. A
padlót lecsiszolt, viasztól csillogó bambusztáblák alkották. A falak
dísztelenek voltak, és sehol nem lehetett művészi tárgyakat vagy
díszítést felfedezni. Tetcuko ezt furcsának találta, mivel Gonsiro
mégiscsak a falu feje és valószínűleg a legmagasabb rangú szamuráj
volt.
A szolga egy kis emelvényre vezette Tetcukót, mely egy másik
kőkertre nézett. Középen kis forrás bugyogott egy jókora medencébe.
A kert elgereblyézett kavicsai, melyek a tavacska körvonalát követték,
a vízbehulló kő által keltett hullámokra emlékeztették Tetcukót.
Gonsiro az emelvény széléhez közel ült egy nagy párnán,
törökülésben. Háttal volt Tetcukónak. Haja szabadon omlott vállára, s
fehérsége élesen elütött sötétzöld kimonójától. Katanáját gondosan
maga mellé fektette, a fényesre lakkozott hüvely visszaverte a
lámpafényt.
A lány félénk meghajlással távozott.
Tetcuko ösztönei azt súgták, hogy legyen óvatos a Skorpió
jelenlétében, ezért mozdulatlanul várakozott.
− Gyere, ülj le mellém − hívta Gonsiro anélkül, hogy
megfordult volna. A maga melletti üres hely felé intett. Egy másik
párna volt az övé mellett, köztük alacsony asztalkával, rajta kecses
porcelán kancsóval és két szakéscsészével.
− Honnan tudtad, hogy jövök? − kérdezte a lány, de hangja
nem tűnt meglepettnek. − Nem mondtam el senkinek, még a
társaimnak sem.
− Ez az utolsó estéd a párbaj előtt, amit nem akarsz megvívni −
felelte egyszerűen a férfi. − Még soha nem hívott ki senki halálos
párbajra. Az ellenfeled egy ismeretlen szamuráj, aki adott neked annyi
tiszteletet, hogy azt hihesd: esetleg egyezségre juthatsz vele. Ha neked
lennék, ifjú Unikornis szamuráj-ko, megpróbálnék beszélni vele.
− Nem bízom benned, Skorpió − szűkült össze Tetcuko szeme,
mintegy válaszul Gonsiro pontos találataira.
− Helyes, hogy nem bízol meg bennem − felelte Gonsiro. −
Másban sem bízhatsz. Mert mindenki hazudik. − Türelmetlenül intett
az üres párna felé. − Nem érek rá egész éjjel, kicsi Unikornis −
folytatta fáradtan. − Ha beszélni akarsz, tégy úgy, és essünk túl a
dolgon.
Tetcuko megmakacsolta magát. − Otaku Tetcuko vagyok,
Unikornis Csatahajadon − torkolta le acélos hangon −, és senki
számára nem vagyok „kicsi”. Ha beszélgetni szeretnél, akkor továbbra
is megadod nekem azt a tiszteletet, amiben a megérkezésünk óta
részeltetsz.
Gonsiro nem szólt semmit. A csendben Tetcuko ki tudta venni
a víz csobogását. Mikor már épp sarkon fordult volna, hogy távozzon,
a férfi halkan megszólalt: − Elnézésedet kérem, Csatahajadon. Helyet
foglalnál mellettem?
A nő egy pillanatig még habozott, majd Gonsiróhoz lépett, s
leereszkedett az üres párnára. Mikor Tetcuko leült, a férfi röpke
pillantást vetett rá, s tekintete megpihent a nehéz bőrcsizmán, amit az
Unikornis egyszerű bíbor kimonója alatt viselt. Tetcukónak feltűnt,
hogy a Gonsiro által viselt maszk illik mélyzöld ruhájához.
Gonsiro a két csészébe töltötte a szakét. − Válassz egyet,
Csatahajadon − intett. − Nem foglak megmérgezni. Ma nem.
Tetcuko elvette az egyik csészét. Tekintetével követte, ahogy
Gonsiro ajkához emeli a másikat, és nagyot kortyol belőle.
− És most, Otaku Tetcuko − mondta végül. − Mit akarsz velem
megvitatni?
− Ez a párbaj őrültség − kezdte Tetcuko, azonnal a tárgyra
térve. − Nincs szükség halálig tartó küzdelemre. Nincs veled semmi
bajom, Skorpió, és gyanítom, hogy ez kölcsönös.
− Ki vagy te, hogy megmondd, van-e értelme a harcnak? −
kérdezte Gonsiro dühösen. − Te, aki hidegvérrel megöltél egy
Skorpiót, és megszentségtelenítetted a testét, hogy soha ne hagyhassa
el ezt a világot. A pokolban nincs bocsánat, Csatahajadon. És nem lesz
itt sem.
− Miért aggódsz ennyire egy bűnöző üdvéért? − kiáltott fel
Tetcuko, lecsapva szakéscsészéjét. A folyadék kezére löttyent.
Az öregember megmozdult párnáján. − Unikornis létedre
könnyen felizgatod magad és túl sokat beszélsz − jegyezte meg
Gonsiro. − A barbár Otaku Csatahajadonoknak nem kéne némának és
megfontoltnak lenniük?
Tetcuko első gondolata az volt, hogy kirántja katanáját, és
megmutatja ennek a felfuvalkodott szamurájnak, milyen néma és
megfontolt tud lenni, de ehelyett nyelvére harapott és nem szólt
semmit.
A férfi lassan iszogatta szakéját, s szemmel láthatólag nem
zavarta meg a lány kitörése. − Sokáig erős szamuráj, karo voltam −
kezdte. − Mikor a negyvenötödik esztendőt betöltöttem, a daimjó
felmentett a szolgálat alól, és megparancsolta, hogy ezt a falut
igazgassam. Örömmel jöttem, mert készen álltam a nyugodt életre.
Márpedig életem öt évig, egészen a puccsig nyugodt mederben folyt.
Gonsiro elhallgatott, és ismét kortyolt szakéjából. A falu
azelőtt gazdag volt, lakosai boldogok. Terményeinket szerte
Rokuganban felvásárolták, mint ahogy a többi kis Skorpió faluét is.
Aztán olyan gyorsan és olyan vakító villanással, mint egy nyári
villám, minden elveszett, amit valaha szerettem, amiért valaha
küzdöttem.
Gonsiro emelt hangon folytatta, s a szakéscsésze remegett
kezében. − Mi, akik kimaradtunk a csatából, sokkal jobban
megéreztük a veszteséget, mint bármely fiatal szamuráj, aki látta a
vérontást. Senki nem vásárolt tőlünk és a többi Skorpió falutól
semmit, mindegy, hogy a lakosok ártatlanok voltak klánunk bűneiben.
A terményeink lábon elrohadtak, az embereket éhínség gyötörte. A
döghalál legyengített bennünket, és a környéken kóborló latrok is
rendszeresen megtámadtak.
− Két napja, ti, Unikornisok megjelentetek a küszöbünkön, és
kijelentettétek, hogy elfogtátok a kínzóinkat, és hogy én − mi
Skorpiók mostantól a védelmetek alatt állunk. Az íjászaink csak azért
nem lőttek agyon ott helyben benneteket, mert ítéletet akartunk hozni
azok felett, akik megtámadtak bennünket.
− Ezek szerint a rablóknak köszönhetjük az életünket? −
kérdezte hitetlenül Tetcuko, s elcsodálkozott a Skorpió szamuráj
észjárásán. Most döbbent rá, hogy minden, amit erről a klánról hallott,
igaz volt. Az agyuk úgy forgatta ki a valóságot, hogy az
felfoghatatlanná vált.
Gonsiro felkuncogott. − Igen, azt hiszem, de én a helyedben
nem fáradnék azzal, hogy köszönőlevelet írok nekik. Mind halottak.
 Tetcuko szeme elkerekedett, s az idős szamurájra meredt. − A
Skorpió igazságszolgáltatás ugyancsak gyors − mondta végül, és ismét
felemelte szakéscsészéjét.
− A Skorpió igazságszolgáltatás végleges − viszonozta
pillantását a férfi, s újratöltötte csészéjét.
Pár percig hallgattak, de Tetcuko nem tudta elengedni magát.
Egyik combizma rángatózni kezdett. Letette a csészét. − Töröld ezt a
párbajt − nézett figyelmesen az idős szamurájra. − Nincs értelme
további vérontásnak. Az életünket tettük kockára, hogy kedvetek
szerint rendelkezhessetek a bűnözőkkel. Ez még egy Skorpió
szemében is ér talán valamit. Az Unikornisok megfogadták, hogy
megvédik azokat, akiket a Rokuganban mozgolódó gonosz erők
megtámadnak. Segíteni akarunk.
Gonsiro villámgyorsan felpattant, és egy gyors mozdulattal
megragadta és kivonta katanáját.
− Hogy merészeled a segítségeteket felajánlani ennek a
falunak, mikor barbár szokásaitok vannak, a leheletetek nyers hústól
bűzlik, és koszos, kiszárított bőröket szíjaztok a nemes állatok hátára?
− morogta. − Még ahhoz is van pofád, hogy mocskos bőrcsizmát
viselj rendes selyemcipő helyett. Undorítasz.
Tetcuko azonnal talpon termett, s kivonta fegyverét.
− Megöltél egy Skorpió szamurájt − sziszegte Gonsiro −, és
még ha ez is lenne az egyetlen bűnöd, akkor is halálig küzdenék veled.
Megfogadtam, hogy akár az életem árán is megvédem ezt a falut, és
nem hagyom, hogy mások, különösen az Unikornisok átvegyék a
helyem. Szamuráj testvéreim becsületéért küzdök, és azokért, akiknek
védelmére felesküdtem. Ha megölsz, ám legyen. De úgy fogok
meghalni, hogy megvédtem az egyetlen dolgot, ami még megmaradt
nekem, az igazságom.
Dühösen meredtek egymásra. Gonsiro kardtartó keze remegett,
és Tetcuko tudta, hogy a férfi szeretné őt kettőbe hasítani. Azzal is
tisztában volt, hogy ez a párbaj több lesz, mint egy idősödő szamuráj
ujjgyakorlata, aki látta dicsősége napjait emlékképpé halványulni.
Bosszút akart állni, és erre az Unikornis vér is megfelelt. Tetcuko
csapdába esett, és ezt mindketten tudták.
Tetcuko lassan, anélkül, hogy Gonsiróról levette volna a
tekintetét, leeresztette pengéjét és kiegyenesedett. A férfi egy lépést
hátrált, meglepte az ifjú szamuráj-ko tiszteletet parancsoló fellépése.
− A sértéseid semmit nem jelentenek a számomra − jelentette
ki a nő fennhangon, s csengő hangja átvisszhangzott a kerten. − Üres
szavak csupán. Harcolj a falvadért, ezt a célt tisztelni tudom. Ha
azonban a Skorpió klánért küzdesz, bolond vagy és áruló. Akkor
boldogan leváglak.
Tetcuko csizmája gyors mozdulatával átrúgta az alacsony
asztalt az emelvényen. Porcelán tört pozdorjává a padlón, s a szaké
maradéka megfestette a fát. − De soha ne becsülj alá egy Unikornist,
különösen engem ne − mondta. Némán megfordult, és távozott,
miközben az öregember követte tekintetével.
Gonsiro arcán megjelentek a meglepettség és a tisztelet első
jelei.



Aznap este holdfelkelte után egyetlen magányos lámpás égett a

fogadóban, ahol az Unikornisokat elszállásolták. Tetcuko egymagában
ült, s út porától koszos páncélját tisztogatta. Nem szólt senkihez. Az
egyszerű vacsora, amit felhoztak neki, érintetlen maradt. Egyik társa
sem tudta, hogy hol járt, de bölcsen nem firtatták.
Mikor másnap az Unikornisok felébredtek, Tetcuko már
felöltözve meditált a rendelkezésükre bocsátott szoba közepén.
Páncéljának lakkozott, lila pikkelyei úgy csillogtak, mintha újonnan
készültek volna. Futonja a szoba sarkában hevert szorosan
felgöngyölve, érintetlenül. Tetcuko néma maradt, miközben hideg
rizsből és vízből álló reggelijüket fogyasztották. Senki nem merte
megszólítani.
Az Unikornis őrjárat később felkerekedett és a főtérre indult.
Ott már nagy tömeg gyűlt össze, mely némán szétvált, hogy utat
engedjen nekik. Minden szempár a lila páncélt viselő, ifjú
Csatahajadonra szegeződött. A lány nem nézett se jobbra, se balra,
hanem egyenesen a tér közepe felé tartott, s könnyedén átugrott a
durva kötél felett. A csapat többi tagja szorosan egy csomóban maradt
a kötéllel elkerített terület szélén.
Gonsiro pár perc múlva megérkezett. Szó nélkül belépett a
körbe, s megállt Tetcuko előtt. Meghajoltak egymás felé, majd
mindketten felemelték katanájukat.
Tetcuko magasra emelt karddal, terpeszben várt. Hallotta a
fejében keringő vért, és hogy kezdenek el lüktetni halántékán az erek.
Nem érzett sem fájdalmat, sem meleget, noha erősen tűzött a reggeli
nap. Nem hallotta a kötél túloldalán álló nézők mormogását. Csak az ő
elméje, teste és Gonsiro létezett.
A férfi mintegy négy lábnyira állt tőle. Választékos
mellpáncélját szíjakkal összekötött, vörösre lakkozott vaslapok
alkották. A vért kissé megfeszült széles hasán, jelezve, hogy jó pár év
− és étkezés − eltelt már azóta, hogy utoljára viselte. Fejét, akárcsak a
nőét, sisak védte. Kardját válla fölé emelte, s mozdulatlanul tartotta. A
napfény megcsillant a katana hegyén, s futólag Tetcuko szemébe
villant.
Tetcuko nem törődött vele. Bendzsirónak, a szenszeijének
szavai visszhangzottak fejében: Lazítsd el az elméd, s nyisd meg a
távlatok előtt! Fejed búbjától a talpadig érezd a testedet! Gondold
végig, mit tudsz az ellenfeledről, s használd fel ezt a tudást! Tetcuko
kényszerítette testét, hogy ellazuljon.
Kissé behajlította térdét, ahogy az idős Csatahajadon tanította,
s felvette az ismerős harci állást. Több tucat, talán több száz
alkalommal is részt vett már iaidzsutcu párbajokon a Csatahajadon
iskolában. Akkor bokkent, fa gyakorlókardot használtak. A valódi
iaidzsutcu párviadal azonban gyors volt, véres és halálos. Mindkét
szamuráj egyetlen, drámai vágásra összpontosított és készült fel. Az
egyik győz. A másik meghal.
Tetcuko megtanulta, hogyan tanulmányozza ellenfeleit, és
hogyan használja fel gyengéiket támadása megtervezéséhez. Csaknem
minden egyes alkalommal győzött, de még soha nem harcolt Skorpió
szamurájjal szemtől-szemben, és még soha nem vett részt halálig tartó
iaidzsutcu párbajban sem.
A Skorpió figyelmeztetés nélkül mar, hangzott fel ismét
Bendzsiro hangja. Állj készen mindenre!
Tetcuko észrevette azt az alig látható mozdulatot, ahogy
Gonsiro jobb lábára helyezte testsúlyát. Majdhogynem azelőtt
hárította a gyors vágást, hogy a férfi elindította.
A falusiak elhallgattak.
Gonsiro hátralépett, Tetcuko pedig egy lépést tett előre. Egy
gyors mozdulattal megcélozta a férfi fejét és kezét.
Gonsiro félrelépett a vágás elől. Tapasztaltságából eredő
könnyedséggel lendítette meg kardját, s fájdalommentesen, a páncélon
keresztül, csontig vágta a nő vállát.
Az utolsó pillanatban Gonsiro visszafogta lendületét.
Tetcuko hátraugrott, meglepte, hogy a vágás nem ölte meg.
Ismét összpontosított, nem érezte a seb sajgását, sem a vér melegét.
Nagyon ritka volt, hogy egy iaidzsutcu párharc pár percnél
tovább tartson. De Gonsiro tágra nyílt, vidáman csillogó szeme és
nyugodt magatartása azt sejttette, hogy ez a harc másmilyen lesz. A
férfi nagyon is jól tudta, hogy Tetcuko nem akart részt venni ebben a
párviadalban, miért odázza hát el?
Tetcuko megállt, miközben vére szabadon buzogott a sebből, s
megfestette páncélját. − Ismét kérlek téged, Skorpió − mondta
hangosan, hogy a nézők is hallhassák −, vess véget ennek a
küzdelemnek! Nincs vitás ügyem veled vagy ezzel a faluval. Hadd
térjen az őrjáratom vissza békében a munkájához!
− Soha, Unikornis mocsok − sziszegte Gonsiro.
A becsület úgy kívánta, hogy Tetcuko elfogadja a vereséget. A
férfi vágásának meg kellett volna ölnie. Ha ezt figyelmen kívül
hagyja, az óriási becstelenségnek számít. Valami azonban szíve
mélyén berzenkedett az ellen, hogy életét adja ennek az áskálódó
Skorpiónak. Egy szempillantás alatt átlátta az igazságot: nincs
tisztességes halál egy tisztességtelen küzdelemben − egyikük számára
sem.
Gonsiro félreértette habozását, és felmordult: − Nem, Hajadon,
nem fogod megadni magad! − Rárontott a nőre.
Tetcuko hátraugrott, és az öreg vad ütését egy szúrással
hárította. Csuklója egy mozdulatával villámgyors csapást intézett
Gonsiro fejére.
Gonsiro megpróbált kitérni a penge elől, de nem volt elég
gyors. Hátratántorodott, s kardjának hegye lebillent, miközben vér
ömlött a sisakján ejtett tiszta vágásból.
Tetcuko mély lélegzetet vett. Olyan gyorsan, ami még őt magát
is meglepte, megragadta Gonsiro karját, és kicsavarta, arra
kényszerítve, hogy elengedje a kardot. Majd hátralökte a férfit.
Gonsiro egy kiáltással térdrezuhant. Tetcuko előrelépett, s
kardjának hegyét a férfi köldökének szegezte.
− Tedd meg, Csatahajadon − suttogta Gonsiro. − Nem
érdemlem meg az életet. Skorpió vagyok, halált és becstelenséget
hoztam Rokugan földjére. Tedd meg!
Tetcuko rámeredt.
− Ezt akartad − hangja elcsuklott, s katanája hegye a férfi
mellkasához ért. − Belekényszerítettél egy párbajba, mert
kegyvesztetté váltál, és túl gyáva vagy ahhoz, hogy szeppukut kövess
el magadon, mint bármely becsületes Skorpió. − Megpróbálta
visszahúzni pengéjét, de Gonsiro erősen megmarkolta a kard hegyét.
− Egy tisztességes szamuráj halálával akarok meghalni −
mondta rekedten az öreg. − Nincs más választásod. A testőreimnek
parancsuk van arra, hogy téged és a katonáidat megöljenek, ha
szégyent hozol rám azzal, hogy életben hagysz.
Tetcuko felpillantott, s összehúzta szemét. A katonáit egy
csapat Skorpió őr kerítette be kivont katanákkal. Valamennyi Skorpió
falusi arcát álarc födte. A falu falai mentén íjászok álltak lövésre
készen.
Tetcuko ismét lenézett Gonsiróra. Végül mégiscsak belém
mart, gondolta.
Tetcuko lassan, mintegy álomban, felemelte katanáját.
Gonsiro kinyitotta szemét és ajka Skorpió mosolyra húzódott.
− Igen − suttogta.
Tetcuko kegyelemvágása Gonsiro nyakát érte. A férfi feje, még
mindig mosolyogva, a porba gurult.
Vér fröcskölt sugárban a sebből, s belepte Tetcuko kezét,
páncélját és lelkét.

SZAKÉ A MAGÁNY ÓRÁJÁBAN

Kakita Umi nyíltan ellenségesen viselkedett Ikoma Natcumival. Kínos

volt látni, miként hoz szégyent az általában sztoikus nagykövet saját
és klánja fejére. Natcumi bátran állta a sarat Umi és a többiek
támadásainak ellenében, és világosan látszott, hogy a tapasztalatlan
diplomata meg tudja védeni saját érdekeit.
Natcumi úgy próbálta a palota változékony légkörét feloldani,
hogy hivatalos találkozót szervezett Umival. Ám már a kezdetektől
fogva nyilvánvaló volt, hogy a Daru nagykövetnek nem áll
szándékában elsimítani az ügyet. Az Oroszlán vérére áhítozott, s ezt
valamennyi, szobában tartózkodó udvaronc látta.
Ikoma Natcumi és Kakita Umi egymás előtt, titkárok, testőrök
és szolgák gyűrűjében álltak. Natcumi arckifejezése nyugodt volt.
Umit harag fűtötte, s ezt nem is próbálta titkolni.
− Hogy merészeled az Oroszlán hadsereget tiszteletreméltónak
nevezni? − tajtékzott Umi, teljességgel híján a diplomáciának.
− A klánom nemzedékek óta a Smaragd Trón védelmezője −
felelte közömbösen Natcumi. − Becsületünk megkérdőjelezhetetlen, s
én az életem árán is megvédem. − Mikor folytatta, szeme megvillant:
− A Darvak gyorsan összeharácsolják maguknak az aranyat és a
kegyeket. Nem az Oroszlánok hibája, hogy a csatamezőn már nem
ilyen ügyesek.
Umi reszketett dühében. − Az Oroszlán klán arról híres, hogy
nem képes tisztességesen mozogni az udvarban − nem próbálta meg
elrejteni megvetését az ifjú nagykövet iránt. − A klánod forrófejűsége
és büszkesége okozza majd a bukásotokat, és meglehet, hogy az
életeddel fizetsz még ezért az Oroszlán árulásért.
A Daru nagykövet váratlanul sarkon fordult, és selyemsuhogás
közepette elvonult. Natcumi utánanézett, majd hangsúlyos sértésként
meghajolt.
Titkára, Kitcu Mitoru lépett mellé, s meghajolt. Natcumi
sóhajtva viszonozta a meghajlást.
− Vigyáznunk kell vele − mondta a férfi, miközben átküzdötték
magukat a megjelenteken. − Mindenki ismeri a haragját és mindenki
tudja, hogy gyűlöl.
− Dühös, és én az Oroszlán klán képviselője vagyok − felelte
Natcumi. − Biztos vagyok benne, hogy megérti: éppúgy nincs
hatalmam a daimjóm felett, mint ahogy neki sincs befolyása Hoturira.
− A palotában borús légkör uralkodik − jegyezte meg Mitoru. −
Attól félek, bármi megtörténhet.
Natcumi a lakosztályában történt támadásra gondolt, s
magában egyetértett titkárával. Hangosan azonban csak ennyit
mondott: − Óvatosnak kell lennünk.
Ahogy átvágtak a palotán, Umiba botlottak, aki kísérői körében
állt. Natcumi udvarias meghajlással köszöntötte a Daru nagykövetet,
majd továbbment. Az ifjú Oroszlán érezte, hogy a Daru sötét
pillantása addig kíséri, míg el nem tűnik szem elől.



− Apám!
Tadadzsi felriadt. Sötét éjszaka volt. Holdfény ragyogott át
szobája rizspapír falain. Nehezen lélegzett, szíve hevesen vert, s a
nyirkos selyemlepedő kényelmetlenül hozzátapadt verítékben fürdő
testéhez.
− Tamura − sóhajtotta, s elfojtotta a kitörni készülő zokogást.
Sokáig feküdt ágyában, s megtisztította elméjét, ahogy valaha a
Sárkány sugendzsától tanulta, lassan ellazult.
Tadadzsi hamarosan felkelt a puha futonról, s a félhomályban
egy alacsony polchoz lépett. Egy szépen összehajtogatott
ruhahalomból előhúzott egy vastag gyapjútakarót, maga köré csavarta,
s lerogyott az étkezőasztal melletti nagy párnára. Az asztalon három
szakés csésze sorakozott egymás mellett, valamennyi színültig töltve.
Tadadzsi tette őket oda elalvás előtt, mert tudta, hogy éjjel fel fog
ébredni, mint ahogy minden éjjel, mióta csak Tamura meghalt.
Tadadzsi felemelte az első csészét. − Ezt a démonok elleni
küzdelemre, akik már rajtam hagyták a jelüket − jelentette ki, s
egyszerre felhajtotta, majd kezére támaszkodva hátradőlt. Érezte a
szaké izzását, ahogy lecsurgott torkán.
Tadadzsi megrázta fejét, majd ajkához emelte a második csésze
szakét. − Ezt a démonokra, akik ma éjjel meglátogattak − mondta,
majd kiitta a szakét.
Felvette a harmadik porceláncsészét, pár pillanatig azonban
csak nézte és szép színében gyönyörködött.
− A harmadikat az eljövendő álmok elleni küzdelemre −
mondta hangosan, s felhajtotta a szakét. Majd visszamászott ágya
megszáradt lepedői közé. Tadadzsi imát mormolt, majd behunyta
szemét. A szaké álomtalan feledést küldött rá.



Másnap hír jött, hogy egy nagy Rák hadsereg lecsapott a Beiden-
hágóra. Az újság dühödt kavarodást szított Umi és a többi Daru
között. Tadadzsi azt várta volna, hogy Hoturi majd lesimítgatja a
megtépázott Daru nagykövet tollait, vagy egyszerűen rendelkezésére
bocsátja a Dodzsi család erejét. A nap azonban lassan éjszakába
fordult, és a Daru daimjónak még mindig nyoma sem volt.
Három nappal azután, hogy Tadadzsi és Hoturi elváltak a
kertben, az Unikornis nagykövet hírvivőt küldött Hoturi
lakosztályába. Este, mikor Tadadzsi egymagában vacsorázott
szobájában, a hírnök visszatért.
− Tiszteletreméltó Ide Tadadzsi − kezdte a hírvivő, és mélyen
meghajolt. − Kakita Tosimoko ezt az üzenetet küldte neked. − Egy
Daru emblémával lepecsételt tekercset nyújtott át a nagykövetnek,
majd meghajolt, s gyorsan távozott.
A sietős kézírással írt üzenet a következő volt:
 Legtiszteletreméltóbb Ide Tadadzsi, Unikornis nagykövet,
Üzeneted nyugtalanít. Én sem láttam Hoturit, mióta elment a
meghallgatásra. Eddig nem aggódtam, de ma délután a palotába
küldött üzeneteim megválaszolatlanul tértek vissza.
Hoturi megbízható barátjaként emlegetett téged, s aggodalmad
megtisztelő. Amint azt magad is tudod, helyzetünk válságosra fordult.
Az itteni Darvak nyugtalankodnak, klánunknak pedig kétségbeejtő
szüksége van ránk. Nem szegülhetek ellen daimjóm parancsainak, de
itt sem maradhatunk tovább. Ha holnapig semmit nem hallunk Hoturi
felől, kénytelen leszek nélküle elvonulni.
− Kakita Tosimoko



Tadadzsi lassan összegöngyölte a durva papírt. Tehát Hoturit

még a parancsnok helyettes sem látta. Hideg borzongás futott végig
gerincén.
Tadadzsi órák hosszat járkált fel-alá lakosztályában. A gőzölgő
mentatea, amit Eda hozott neki, kihűlt a csészében. Tadadzsi úgy
érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vad; magára rántott egy kimonót,
megragadta botját, és elhagyta a szobát.
Hűvös este volt, és az erőteljes éji szellő keresztülfújt kimonója
vékony selymén. Tadadzsi, miközben a palota felé tartott, szorosabbra
húzta maga körül ruháját. Igen későre járt, és az udvar kihalt volt.
Tadadzsinak nem volt semmiféle úticélja, de megkerülte a
Nagytermet, elhaladt a Nagykövetek Csarnoka mellett, s végigment a
sötétségbe borult, üres palotaudvarok kanyargó ösvényein.
Mikor gondolataiból felriadt, azon kapta magát, hogy a császári
istálló előtt áll. Megtorpant, s tűnődve megrázta fejét. Nyugtalan
gondolatai a Császári Palota egyetlen olyan zugába vezették, ahol egy
Unikornis otthon érezheti magát.
A császár istállója fele olyan pompás sem volt, mint Siro Otaku
Sodzsóé, de még így is lenyűgöző látványt nyújtott. Hosszú, alacsony
épület volt, kő alapra húzva. Az istálló volt a palotában az egyetlen
épület, ami teljes egészében fából készült, Unikornis ácsok emelték
több, mint száz éve. A puccs és az azt követő pusztítás során sokan itt
kerestek menedéket, s áldották az erős fából készült falakat.
Tadadzsi fülét halk nyihogás ütötte meg, s honvágy fogta el.
Résnyire nyitotta az istálló nehéz, duplaszárnyú ajtaját, s besiklott.
Orrát megcsapta a széna, a lovak, és a trágya ismerős szaga.
Egy pillanatig csak állt, és várta, hogy a szeme hozzászokjon a
sötétséghez. Kezdetben minden sötét volt, majd lassan kibontakoztak
az alakok: mindkét fal mentén hosszú sorban állások sorakoztak, édes
széna állt egy halomban, importált Unikornis takarmánnyal teli,
gúlába rakott nehéz zsákok roskadoztak.
A hatalmas istálló, több, mint kétszáz lónak adott otthont, és az
állások elég nagyok voltak, hogy a legtermetesebb Unikornis hátasnak
is szállást nyújtsanak. Tadadzsi mosolygott, tudván, hogy az
Unikornisok szántszándékkal építettek olyan hatalmas császári
istállót, amelyben erős csatalovaik jól mutattak, ellenben a többi klán
hátasa aprónak és gyengének tűnt. Ez az ősi sértés az Unikornis
lovasságon belül sok tréfának volt forrása.
Tadadzsi sok üres, tisztára mosott és lesikált állás mellett
haladt el, mielőtt az első állatra rábukkant volna. Nem Ismerte fel a
lovat, amelyik felnézett vályújából, s kíváncsian nézett, mikor a
nagykövet elhaladt előtte.
Belépett a kanca állásába, halkan megszólította, s úgy
simogatta az állat horpaszát, ahogy még gyerekként tanulta. A ló talán
Kacsiko egyik sétalovaglásra használt hátasa volt, mert túl aprónak
tűnt ahhoz, hogy harcban használják, ám ahhoz túl nagynak, hogysem
egy gyermek pónija legyen. Háta selymes volt a több órás keféléstől,
és Tadadzsi hálát érzett, hogy egy ilyen ritkán használt ló is ilyen jó
ellátásban részesül.
A kanca fejéhez állt, miközben az állat nyakát simogatta és
veregette, a ló pedig a félhomályban halkan nyihogva az öregember
vállához dugta az orrát. Az egyszerű gesztus láttán Tadadzsi szívébe
honvágy hasított. Fejét a ló sima nyakára fektette, érezte az állat erős
izmait. Belélegezte a kanca illatát, mely számára olyan volt, mint
holmi ritka parfüm.
Tadadzsinak fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig
álldogált ott, behunyt szemmel, miközben a csendes istálló szaga és
légköre elringatta, mikor a duplaszárnyú ajtó váratlanul kivágódott.
Egy lámpást tartó alak haladt végig céltudatosan az állások között,
szénát rúgva szerteszét. A lovak meglepetten dobbantottak patájukkal,
s felnyerítettek.
Tadadzsi riadtan az állás árnyékaiba húzódott. A férfi gyorsan
elhaladt előtte, s ahogy elment, a lámpás fénye őrült táncra perdült az
állásokon és a padlón. A reszkető fényben Tadadzsi döbbenten ismert
rá Hoturira, akinek arcán makacs elszántság játszott.
Tadadzsinak már a nyelve hegyén volt barátja neve, de valami
csendre intette. Kiáltás helyett kiosont az állásból, és az árnyékok
fedezékében követte Hoturit.
A Daru daimjó az istálló végébe tartott, ahol a csatalovak
voltak elszállásolva. Hoturi a papírlampiont az egyik állás melletti
asztalra csapta le, majd kibújt a hátán átvetett nagy csomag alól, a
földre dobta terhét, s belépett a lóhoz. Az állat felnyihogott, s
meglepetten dobbantott, amiért ilyen kurtán-furcsán bánnak vele, de
Hoturi egyetlen odavágott szóval elhallgattatta.
Tadadzsi megállt a feketeségben, közvetlenül a lampion
fénytócsáján túl. Hoturi gyorsan takarót és nyerget dobott a ló hátára,
s kivezette az állatot. A nagykövetet meglepte, hogy feszül meg és
szegül ellen a zablának a nemes állat, mert vonakodik elhagyni a
meleg állás kényelmét.
− Ördög vigyen, te hálátlan bestia! − morogta Hoturi, s
erősebben megrántotta a kantárszárat. Végül sikerült kirángatnia a
lovat. Majd kezdte az állat hátára feldobálni csomagjait, s
szitkozódott, mikor a ló megpróbált kitérni a durva bánásmód elől.
Tadadzsi nem bírta tovább. − Hoturi! − kiáltotta, s a lampion
halvány fénykörébe lépett. − De jó, hogy látlak, barátom! Hol voltál
ebben az utóbbi pár napban?
Hoturi Tadadzsi hangja hallatán megperdült, s az idős férfi álla
leesett a döbbenettől.
Az ifjú daimjó sötéten összevonta szemöldökét, ajkát dühösen,
türelmetlenül szorította össze. Haja, mely általában tökéletes frizurába
volt rendezve, most kócos és fésületlen volt. Bár kimonója tisztának
tűnt, gyűrött volt és rendetlen, mintha ez az örökké kényes ember több
napot aludt volna benne. Tadadzsit leginkább Hoturi tekintete
döbbentette meg. A daimjó tekintete gyűlölettől izzott, s pupillái
annyira kitágultak, hogy szeme teljesen feketévé változott. Szeme
fehérje fényesen ragyogott az erőtlen fényben, s egy rémült lóra
emlékeztette Tadadzsit.
− Tadadzsi! − kiáltott rá Hoturi. − Mit csinálsz itt?
− Nem tudtam aludni − felelte Tadadzsi, és kissé összehúzta
magát Hoturi haragos hangja hallatán. − Én is kérdezhetném tőled
ugyanezt.
Hoturi még egy pillanatig dühösen meredt barátjára, majd
megfordult, s kezdte tovább pakolni a lovat. − Sietek. Bölcsebb lenne,
ha visszatérnél a lakosztályodba.
− Bölcsebb! − tört ki Tadadzsi. − Napok óta színedet se látom.
Most feltűnsz az éjszaka kellős közepén, magyarázat nélkül, csakhogy
ismét eltűnj.
− Az én dolgom, hogy mit csinálok, Tadadzsi − felelte Hoturi.
− Nem az a feladatod, hogy szemmel tarts, mint egy aggódó tyúkanyó.
− Rosszul mentek a dolgok Kacsiko úrnővel?
Hoturi megtorpant, s lassan Tadadzsi felé fordult. Az ifjú Daru
szeme gyűlölettel telt meg.
Tadadzsi dacosan viszonozta a pillantást, de közben gondolatai
száguldottak. − Hoturi − mondta halkan Tadadzsi, azon a hangon,
mellyel felfűtött diplomáciai vitákat szokott lecsitítani. − Én vagyok
az, a barátod. Velem nyíltan beszélhetsz. − Egy lépést tett Hoturi felé.
− Tudom, ki vagy, öreg − horkant fel Hoturi −, de nincs időm
arra, hogy megtárgyaljam veled a dolgokat. Beszéltem Kacsikóval, és
tudom, mit kell tennem. − Hoturi félrelökte a nagykövetet.
Tadadzsi hátraesett, az állás melletti asztalra, melynek lábai
felmondták a szolgálatot. A lampion a földre zuhant, s kialudt,
sötétségbe borítva az istállót.
Hoturi sebesen a nyeregbe lendült. Megrántotta a kantárt,
sarkát a ló horpaszába vágta, s az állat kissé felágaskodott.
Tadadzsi nehézkesen feltápászkodott a kemény padlóról,
miközben Hoturi keresztülügetett az istállón.
Közelgett a hajnal, s az istálló hatalmas, nyitott ajtaja
sötétszürke négyszögnek látszott csak az árnyékos istállóbelső
keretében. Mikor Hoturi átlovagolt, egy pillanatra megtorpant.
Tadadzsi később egész életében emlékezett erre a képre: a ló és
lovas, a közelgő reggel kékesszürke ege elé kirajzolódó, erős, büszke
körvonalára. Majd a Daru megfordult, s már ott sem volt.

VÉRZŐ ÁRNYAK

Tetcuko a fogadó fő helyiségében ült, s fölé Moto Hakuro, a

sugendzsa magasodott.
− Ne mozogj! − parancsolta Hakuro, mikor Tetcuko
fészkelődni kezdett. − A Hatalmak nem gyógyítanak meg, ha nem
maradsz nyugton.
− Ugyan − horkant fel Tetcuko, de nyugton ült, míg a férfi nem
végzett teendőivel. Hakuro végül egy tiszta ruhával körbetekerte a
lány sebét, és elégedetten visszaült.
− A sebed valószínűleg begyógyul, hacsak nem mész bele még
néhány iaidzsutcu párbajba, Tetcuko-szama − hajolt meg komoran.
Tetcuko megsemmisítő pillantást vetett rá.
A sugendzsa parancsnokára mosolygott. Ismerte a lány
türelmetlenségét és hirtelen természetét, de azt is tudta, hogy az életét
köszönheti Tetcukónak.
Egy asszony lépett be, kezében ennivalóval megrakott tálcával.
Idősebb nő volt, ötven év körüli, magas és tiszteletet parancsoló.
Ébenfekete hajába ősz szálak keveredtek, fürtjei kecsesen omlottak le
hátára. Egyszerű, fekete szegélyű szürke kimonót viselt. Arcának felső
felét homlokától orráig dísztelen hamuszín álarc takarta, mely mögül
mélyen ülő, mandulavágású szeme a sebesült nőre villant.
− Te vagy a fogadós − ismerte fel Tetcuko a tiszta, viseltes
kimonót, amit az asszony nap mint nap hordott. A fogadós olyan volt,
akár a faluja: büszke, de szegényes, s képességeihez mérten azzal a
kevéssel tartotta össze magán holmiját, amije volt.
Kifejezéstelen arccal bólintott, és a Tetcuko mellett levő kis
asztalra tette a tálcát.
Tetcuko rámosolygott, és intett neki, hogy foglaljon helyet. Az
asszony feszengve meghajolt, majd engedelmeskedett.
− Bayu… Tokiko vagyok − mondta.
Mikor Tetcuko és az őrjárat megérkezett, Gonsiro
megparancsolta az asszonynak, hogy szállásolja el a hat Unikornis
katonát és hátasaikat. A fogadós cseppet sem volt elragadtatva, s
összeszorított ajkakkal, nyílt megvetéssel méregette az utazástól
megviselt Unikornisokat. Valamennyiüknek le kellett vetkőznie és
meg kellett fürödnie, mielőtt beléphettek volna szobáikba, és
valamennyi bőrből készült tárgyat, köztük Tetcuko csizmáját is − le
kellett vinniük a fogadó fő helyisége mögötti rozzant istállóba.
− Tokiko − biccentett Tetcuko az asszony felé, mintegy
hivatalos üdvözlésként.
− Gonsiro halálával én lettem a falu vezetője − vetette oda
félvállról Tokiko.
− Nagyon sajnálom a szamuráj halálát − mondta Tetcuko. Feje
lüktetett. − Tiszteletreméltó ember volt.
− Tiszteletreméltó? − kérdezte Tokiko lágyan, majd hangja
kissé felerősödött. − Gőgös volt és elbizakodott. Ugyanúgy lenézte a
falusiakat, mint a többi szamuráj.
− De hiszen a falu becsületéért harcolt − ellenkezett Tetcuko. −
Nem tudott együtt élni a szégyennel, hogy Unikornisok segítsenek a
falunak, aminek a védelmére felesküdött.
Gonoszdi félmosoly villant fel Tokiko szája sarkában. Ölébe
ejtette a kezét. − Gonsirót nem érdekelte, élünk-e, halunk-e. Börtönt
látott a faluban. Az volt a büntetése, hogy a puccs idején sem hívták
vissza szolgálatba.
Tetcuko az asszonyra meredt, gondolatai összekavarodtak. A
karjában és a fejében lüktető fájdalom pedig csak tovább növelte
zavarát. − Akkor miért?
− Miért ragaszkodott a párviadalhoz? Hogy egy darabka
becsületet tapasszon a nevéhez, mintha bizony egy párviadal képes
lenne erre. − Tokiko sóhajtott.
− Gonsirót száműzték a falunkba − folytatta. − Szörnyű bűne
lehetett, nem tudni, micsoda. Mikor a klánunkat feloszlatták, a
szeppuku többé már lehetőségként sem létezett, mert miféle becsület
létezik egy becstelen klánban? Gonsiro úgy viselkedett, mintha
kitaszították volna. Egyedüli haszna a falusiakból az volt, amit
kokuban vagy ennivaló formájában fel tudtak mutatni.
− Mikor a dögvész kitört, és olyan sokan meghaltak, Gonsiro
szinte megőrült, egyik pillanatban még csendesen üldögélt, a
következőben pedig már tombolt. Testőreinek könyörgött, hogy öljék
meg, de azok megtagadták az engedelmességet. Mikor a falusiak
tucatjával hullottak el, megpróbált magán szeppukut elkövetni, de az a
gyáva szíve nem vitte rá.
− Mikor a számkivetettek lecsaptak ránk, távol volt. A rablók
két, falun kívül eső tanyát felgyújtottak, és kifosztották a fél piacot.
Gonsiro házába is betörtek, és elvitték néhány holmiját. Mikor
visszatért, rettenetes haragra gerjedt. Négy embert kivégeztetett, mert
meg volt győződve arról, hogy valamiképp segítettek a rablóknak
bejutni a faluba. Azonnal elrendelte a fal felhúzását, és arra
kényszerítette a földműveseket, hogy míg a munka el nem készül,
hagyják oda a földjüket. Sok termény elpusztult.
− Mikor feltűntetek a rablók hulláival, Gonsiro bennetek látta
az esélyt, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a szégyentől.
Pusztán a szerencsén múlott, hogy az egyik számkivetett Skorpiónak
bizonyult, így Gonsiro meg tudta indokolni, miért kényszerít
iaidzsutcu párbajra. Amennyiben azt állította, hogy értünk harcol,
akkor hazudott. Mindig is csak önmagáért küzdött.
Tetcuko mélyen belesüppedt a puha futonba. − Ha
megtagadtam volna a részvételt, szeppukut követhetett volna el, mint
egy olyan tiszteletreméltó szamuráj, akit megszégyenített a
visszautasítás − mondta lassan. − Ha nem öltem volna meg, a testőrei
parancs szerint lemészároltak volna engem és a katonáimat.
− Pontosan − fröcsögte Tokiko. − Soha nem állt szándékában
élve elhagyni a főteret.
Tetcuko hitetlenül rázta fejét annak hallatán, hogyan csalta
csapdába Gonsiro. − Mindenki hazudik − mormolta, és fáradtnak
érezte magát.
− De miért mondod mindezt el nekem? − kérdezte Tetcuko, s
feje fölé feszítette karját, sugendzsája gyógyítóerejét próbálgatva.
Tokiko kinézett a fogadó nyitott ajtaján. Végül megszólalt. −
Nem mindig voltam fogadós. Mikor Gonsiro megérkezett, még abban
a házban éltem, amit az övének ismersz. A családom nemzedékek óta
ezt a falut kormányozza.
Az asszony félrenézett. − A lányom, Ansira, velem együtt élt.
Gyönyörű lány volt, tizennégy éves. A gempukuja azon a nyáron lett
volna esedékes. Mikor Gonsiro elvette a házamat, egy tanyára küldött,
Ansirát pedig szolgálóként maga mellett tartotta. Egy Bayusi szolga!
Gonsirónak ínyére való volt a gondolat, hogy egy Bayusi kénytelen
engedelmeskedni minden parancsának.
− A falusiak olykor sikoltozást hallottak a házból, de nem
tehettek semmit. Gonsiro egyik őre mindig a sarkamban járt, úgyhogy
még vásárnapon sem beszélhettem a lányommal.
Tokiko egy pillanatra elhallgatott. − Mikor utoljára láttam, a
hasa kigömbölyödött. Hajlott háttal járt, mint egy vénasszony, és az
arcát elhalványult sebhelyek tarkították. Vérzett érte a szívem, ezért a
piac forgatagában egy tantót csúsztattam oda neki, egy kis pengét,
amit könnyedén elrejthet. Két nappal később kitört a járvány, és
Gonsiro azt állította, hogy ő volt az első áldozat.
Az idős asszony felemelte a fejét, az arcát borító álarcon
könnyek csillogtak. − Sosem fogom megtudni, mi történt valójában,
mert közvetlenül azután a döghalál átsöpört a falun. A földművesek
meghaltak, a terményeim elrothadtak. A fogadós is meghalt, ezért
elhagytam a tanyát és ideköltöztem, hogy közelebb legyek a
népemhez. Addigra Gonsiro agya már kezdett megbomlani. Azt sem
vette észre, hogy ott vagyok.
 A szobára csend borult, míg Tetcuko megemésztette a
felkavaró történetet. Bár nagyon is jól tudta, hogy Gonsiróhoz hasonló
emberek is vannak a világon, még sosem volt részese a sötét világnak,
amit maguk körül teremtettek. A nő rádöbbent, hogy a puccs áldozatai
véreznek Rokugan legapróbb zugaiban is.
− Otaku Tetcuko − rázta fel Tokiko hangja a Csatahajadont a
gondolataiból. − Tiszteletreméltó szolgálatot tettél nekünk, de nem
tudjuk hogy meghálálni. A falunk romokban áll, az embereink
éheznek. A népem tisztel és megbecsül benneteket. Itt maradnátok pár
napig, hogy segítsetek nekünk, mielőtt továbbálltok?
Tetcuko árulás jelei után kutatott a Skorpió arcán. Gonsiro után
habozott bárkiben is megbízni, aki álarcot viselt. Tokiko azonban
őszintén viszonozta pillantását.
− Igen, maradunk − jelentette ki végül Tetcuko. − Amíg van
élelmünk és szállásunk.
− Domo − hajolt meg Tokiko. Nem mosolyodott el, de a
szemében megkönnyebbülés csillant.
Az elkövetkező pár nap során Tetcuko a fogadóban pihent,
miközben válla fokozatosan gyógyult. A Skorpió falusiak kezdtek
hozzászokni az épületeket javító, konyhakertben zöldséget szedő,
vagy a falu kútjáról vizet hozó, lilába öltözött Unikornis szamurájok
látványához. A félelem és a harag mindkét oldalon kezdte átadni
helyét a tisztelet első megcsillanásainak.
A munka végeztével az őrjárat minden délután összegyűlt a
fogadó fő termében. Általában egy-egy falusi kíséretében érkeztek, aki
félénken ajándékot nyújtott át nekik: egy kosár almát, egy kis tálkányi
frissen fogott halat, vagy egy csupor édes szedret.
Az ötödik nap délutánján Tetcuko Tokikóval és a többi
Unikornissal együtt üldögélt, mikor egy idegen sétált be az ajtón.
Mikor a poros, utazástól foltos kimonót viselő férfi meghajolt Tetcuko
és Tokiko előtt, a beszélgetés elhalt.
− Üdv, Tokiko − köszönt síri hangon. Bár haja még mindig
sötét volt, viharvert arcát ráncok szabdalták, keze vörös és durva volt
a több éves mezei munkától. Mikor meghajolt, Tetcukónak feltűnt,
hogy remeg a keze.
− Üdv, Arata − biccentett köszönésképpen Tokiko. − Mi szél
hozott a falunkba? Azt hallottuk, hogy már hónapokkal ezelőtt
elhagytad ezt a vidéket.
− Úgy volt, kegyelmes hölgy − felelte Arata. − Csak nemrég
tértem vissza, de híreket hoztam a számodra.
− Miféle híreket, Arata?
− Rosszakat − rázta fejét a férfi. − Az Árnyvidék csapatai
közelednek.
A szobában tartózkodók lélegzete elakadt a kijelentés hallatán.
Tetcuko szeme kitágult, és a nő izgatottan közbeszólt: − Mit
tudsz? Beszélj?
Arata ráemelte pillantását, s úgy tűnt, most először veszi észre
igazán. Szeme résnyire szűkült, s felhorkant: − Tokiko, mióta társulsz
koszos Unikornisokkal?
− Arata, hallgass! − meredt Tokiko dühösen az öreg
földművesre. − Ezek az Unikornisok szövetségesek és barátok. Most
pedig, kérlek, mondd el, mit láttál!
Arata még egy lesújtó pillantást vetett Tetcukóra, majd
sóhajtott, s Tokikóhoz fordult: − Öt napja láttam, ahogy egy
nagydarab teremtményekből álló csapat, innen keletre megtámad egy
falut − kezdte. − Több százan voltak, s úgy nyüzsögtek, akár a
hangyák, lemészárolva és felgyújtva mindent, ami csak az útjukba
került.
Félelem söpört át Tetcukón, s eszébe ötlött a tűz mellett ülő
rablók képe.
Arata folytatta: − Egy kis barlangra bukkantam, és elrejtőztem.
Aznap éjjel a sereg elhaladt az üreg mellett, és sok minden megütötte
a fülemet. − Itt a férfi elhallgatott, és felhajtott egy csésze vizet, amit
egy szolga nyomott a kezébe.
− Miféle dolgokat? − kérdezte Eri, aki már csak a szék szélén
ült.
− Hörgéseket és rikoltozásokat, jajveszékelést és suttogást −
felelte Arata, és kimonója ujjába törölte száját. − Hallottam, hogy
hatalmas had törtet át az erdőn, sokkal nagyobb, mint az a sereg, amit
a faluban láttam. Csaknem az egész éjszakába beletelt, míg
elvonultak. És erre tartottak.
A szoba elcsendesedett, míg mindenki megemésztette a
hallottakat. Tetcuko mély lélegzetet vett. Mind a Skorpiók, mind az
Unikornisok tőle várták az irányítást. Nagyot nyelt.
− Tokiko, mennyire van felkészülve ez a falu egy csatára?
− Nem igazán − felelte az asszony. − Kevesen képzettek a
harcászatban, de ha a szükség úgy hozza, az életünk árán is
megvédjük a falunkat. − Aggodalommal telve nézett Tetcukóra. −
Úgy gondolod, hogy veszélyben vagyunk?
− Remélem, nem − válaszolta Tetcuko −, de ha a falu valóban
egy sereg útjában fekszik, biztos vagyok benne, hogy megtámadják.
Márpedig azt nem hiszem, hogy egymagunk meg tudnánk védeni a
falut egy akkora árnyvidéki had ellen, amilyenről Arata beszélt.
Tetcuko ujjbegyével megdörgölte halántékát, s megpróbálta
összeszedni a gondolatait. Bármilyen döntést hoz is az elkövetkezendő
pár pillanatban, az kihat majd mind a csapatára, mind a falu lakosaira.
Eszébe jutott Yokatcu intése: Legközelebb, mikor az
elhamarkodottságod nemcsak azon kevesek életét teszi kockára,
akikkel együtt lovagolsz, talán már nem leszel ilyen szerencsés. Most
ez az idő is elérkezett, és döntenie kell, hogy cselekszenek-e, vagy
várnak a halálra.
Végül Tetcuko megszólalt: − Yaszamura serege tőlünk keletre
vonul, észak felé, a Sárkány földekre.
− Igen, Tetcuko-szama − erősítette meg Senko.
− Senko, keresd meg Yaszamurát, és vázold fel neki, mekkora
veszélyben forgunk! − utasította Tetcuko. − Rá kell venned, hogy
siessen a segítségünkre, mielőtt még túl késő lenne. − Senko
meghajolt, majd gyorsan eltűnt, hogy felkészüljön az utazásra.
− Tokiko, a falusiakat fel kell készítenünk mindenre. Kérd meg
őket, hogy két órán belül gyűljenek össze a téren, mi pedig kieszelünk
valamiféle tervet. − Tokiko az ifjú szamuráj-ko felé bólintott.
− Eri, tudnom kell, mennyi fegyverünk van, és mit tudunk azzá
alakítani a falu készleteiből. Hakuro, legalább egy sugendzsa van még
rajtad kívül. Készüljetek fel együtt, úgy, ahogy kell. Umio, vigyél
magaddal két férfit, és vizsgáljátok végig a fal minden
négyzetcentiméterét! Ha a falusiak összegyűltek, a téren találkozunk.
Az Unikornisok meghajoltak, s kirohantak az ajtón hogy
teljesítsék a lány parancsait.
Tetcuko felállt, s arca egy pillanatra eltorzult, mikor vállába
hasított a fájdalom. Azon tűnődött, vajon ez a csata nem az utolsó
lesz-e számára.
Félresöpörte a gondolatot, és kilépett az ajtón, hogy
felkészüljön az előtte álló komor csatára.

A KÁOSZ BÉLYEGE

Késő délutáni napfény tört át a császári udvar fáinak lombkoronáján, s

vetett hosszú árnyékokat Tadadzsi elé, az ösvényre. Az előző éjjel
történtek óta a nagykövet szemhunyásnyit sem aludt, és egy falatot
sem evett. Végül Eda a fürdőbe parancsolta, és Tadadzsi hálásan
engedelmeskedett.
Tadadzsi éppen a központi fürdő felé igyekezett, mikor egy
szolga fordult be futva a sarkon, és rohant egyenesen belé, hogy
mindketten elterültek a kavicsos ösvényen.
− Nézz a lábad elé, fiam! − förmedt rá Tadadzsi, és megpróbált
feltápászkodni.
− Bocsáss meg nekem, nagykövet − lihegte a hírvivő,
felsegítette Tadadzsit, majd szánalmasan összegörnyedt. − Az
ügyetlenségem szörnyű szégyent hozott a fejemre. Bocsánatodért
esedezem.
− Mi okod van a sietségre?
− Kegyelmes úr, sürgős üzenetet viszek. Gyilkosság történt a
palotában!
Tadadzsi a fiúra meredt; nem volt benne biztos, hogy jól
hallotta-e. − Akkor eredj!
A fiú felemelkedett, hálásan hajlongott egy sort, majd
végigrohant az ösvényen.
Sikoly hasított a levegőbe.
Tadadzsi sietve a hang irányába indult. A sikoltás az Oroszlán
nagykövet lakosztályából érkezett. Ahogy közeledett, nagy
csoportosulásra lett figyelmes Ikoma Natcumi szobái előtt.
A tömeg szétvált, és két eta lépett elő.
A rettegés ránehezedett az egybegyűltekre. Elborzadva, némán
bámészkodtak, s helyet adtak az etáknak.
Az eták két bambuszrudat vittek magukkal, melyek közé nagy
darab, nehéz selyem volt kifeszítve. Rajta valami nagy és nehéz
feküdt, koszos, véres ruhával letakarva. Az egyik eta megbotlott, és a
takaró lecsúszott a saroglyáról.
Tadadzsi elszörnyedve hőkölt hátra. A ruha alatt Ikoma
Natcumi teste feküdt.
Az eták szitkozódva megtorpantak. Az egyik megragadta a
takaró selymét, s visszadobta a hordágyra. Szörnyű terhüket kivitték a
tömeg gyűrűjéből, s eltűntek.
Tadadzsi enyhén remegett, képtelen volt beszélni vagy
gondolkozni. Lassan átvágott a tömegen.
Valaki megszólalt: − Csak az árnyvidék teremtményei ölnek
ilyen kegyetlenül.
− Árnyvidékiek, itt? − kérdezte egy nő, és hangjából kiütközött
a félelem.
− Nem, a Daru volt − vélte valaki. − Ki másnak állt volna
érdekében meggyilkolnia az Oroszlán nagykövetet?
− Nem járt itt pár napja a daimjó? Látta azóta valaki?
Elmotyogott nemleges válaszok futottak végig a tömegen, és a levegő
újra dühvel telt meg.
Tadadzsi már éppen mondott volna valamit, de aztán eszébe
jutott Hoturi viselkedése. Átvágott a csoportosuláson, mely hangos
méhkaptárként zúgott. A komor felfedezés híre hamarosan minden
szobába és kertbe eljut, és a tényeket azonnal felváltják majd a
pletykák és találgatások. De mik voltak a tények?
Eszébe villant találkozása Natcumival. Azóta az éjszaka óta
nem volt több támadás, és Eda Natcumi mellett maradt, míg egy
testőrt nem kerítettek. Azután az ifjú Oroszlán nagykövet
nyugodtabbnak tűnt, és Tadadzsi lassan elfelejtette az esetet.
Behunyta szemét. Képek táncoltak szemhéja falára vetítve.
Először Tamura jelent meg, és segítségért esdekelt. Majd Hoturi tűnt
fel, aki barátsággal és tisztelettel tekintett Tadadzsira. Végül Natcumi
arcát látta, aki rettegő tekintettel könyörgött, hogy higgyen neki.
Újabb emlék férkőzött gondolatai közé. Egyik éjjel a császári
kertben hazakísért egy gyönyörű császárnőt. Aznap éjjel rejtélyes
beszélgetést hallgatott ki Kacsiko és nindzsa sógora között, s olyan
valóságos látomása támadt a halálról és a vérről, hogy az érzéstől és a
szagtól hánynia kellett.
A látomást egy vörös selyemlegyező váltotta ki, melyre a
Skorpiók szimbóluma volt hímezve.



Tadadzsi pár órával később már a császári parkon vágott

keresztül céltudatosan. Ismerős ösvényeket követett, de nem nézett
körül az emlékek után kutatva.
Hamarosan a kert olyan részéhez ért, mely nagyon
megsínylette a puccs és a dögvész pusztítását. A Béke és a Harmónia
Helye volt, ahol az isteneknek és az ősöknek emelt szentélyek és kis
templomok álltak. Bár a császár Amateraszu, a Nap fia volt,
valamennyi klán másképp szolgálta istenségeit. Ez a kert volt az a
hely, ahová a nagykövetek, kíséretük, és a szerte Rokuganból érkezett
látogatók imádkozás vagy meditáció céljából ellátogathattak. A
Skorpió szentélyek és templomok Rokugan legszebbjei közé tartoztak.
Nem csoda, hogy ez a kert volt az első, mely lángra kapott, illetve,
amelyik a legnagyobb mértékben elpusztult.
A bejáratot nagy kövek szegélyezték, melyek eltorlaszolták az
ösvényt. Mögöttük lehullott ágak szövevénye és megperzselt
aljnövényzet látszott.
Tadadzsi körülnézett, hogy lát-e valakit a közelben. A kert
elhagyatottnak tűnt. Tadadzsi óvatosan átmászott a köveken, és eltűnt
a felégetett, halott ligetben.
Átküzdötte magát az elpusztított növényzeten és a kidőlt fákon,
mígnem egy kis épület romjaihoz ért. Tadadzsit meglepte, hogy a
papírból és bambuszból emelt építmény javarészt túlélte a dühöngő
lángokat. Bár két fal és a tető is hiányzott, a másik két oldal még állt.
Tépett sodzsi reszketett a lágy esti szellőben. A valaha fehér papír
most fekete volt a koromtól, de Tadadzsi még mindig ki tudta venni a
vízfestékkel festett képeket, amik valaha ezt az Unikornis templomot
díszítették.
Tadadzsi óvatosan bemászott az épületbe a hatalmas oltárhoz,
melyet Unikornis kézművesek készítettek több, mint egy évszázada.
Nagy, lila márványtömb volt, melyet indák bonyolult faragványai
szőttek keresztül-kasul. Most ágak és törmelék borították, amiket
Tadadzsi gondosan lesöpört róla. Egy pillanatig csak állt és
gyönyörködött az oltár szépségében, ahogy annak idején
számtalanszor tette.
Tadadzsi meggyújtotta a lámpást, amit magával hozott, s a
valaha előkelő oltárra helyezte. A hűvös kőnek támaszkodott, s
ujjbegyét könnyedén végigfuttatta a faragásokon. Pár perc múlva a
keze rátalált arra, mit keresett. Obijába nyúlt és előhúzott egy fémből
készült vékony pálcát, végén egy gyűrűvel. A rúd másik vége különös
alakúra volt faragva. Tadadzsi a kis lyukba illesztette a pálcát, és
addig forgatta, míg halk kattanást nem hallott.
Komor mosollyal húzta ki a kulcsot a lyukból, s obija ráncaiba
rejtette, majd meglökte az oltárt, melynek egy darabja némán
előresiklott, és sötétségbe vesző kőlépcsőt fedett fel. Tadadzsi
megragadta a kis lámpást, és lassan, dobogó szívvel leereszkedett a
magas, keskeny lépcsőfokokon. A nagykövet fél kézzel a falnak
támaszkodott, miközben óvatosan haladt lefelé.
 A templomot és az oltárt Unikornis mesterek építették arra az
esetre, ha helyzetük Rokuganban bizonytalanná válna. Csak
nemrégiben tértek vissza a vadonból, és helyzetük a birodalomban a
legjobb esetben is ingatag volt. A császár a jóindulat jeleként
meghívta őket, hogy templomot építsenek a palotakertben. Az
Unikornisok végezetül olyan elegáns épületet emeltek, mely méltó
volt a Császári Palotához, de alatta ugyanakkor egy sor alagút is
meghúzódott.
A katakombák eredetileg titkos útvonalként szolgáltak az
Unikornis nagykövet és daimjó számára, ha menekülni
kényszerülnének a palotából. Az alagutak olyan összevisszaságban
keresztezték egymást, hogy aki nem ismerte az utat, az azon nyomban
eltévedt. A járatok mérföldekkel odébb, a tengerparton bukkantak
ismét a felszínre. Kevesen tudtak az alagutak létezéséről, és az
Unikornis nagykövet ezen kevesek közé tartozott.
Tadadzsi elért a lépcső aljáig, s leült az utolsó fokra, hogy egy
kissé kifújja magát. A lámpás fénye kis, kőből épült szobát világított
meg, melyből egyetlen, nehéz fából készült ajtó vezetett tovább. Az
ajtón díszes fémkilincset és kulcslyukat látott. Tadadzsi a helyére
illesztette a kulcsot, mely könnyedén elfordult, és a nehéz ajtó egy
sötétségbe vesző alagutat tárt fel.
Tadadzsi letette a lámpát, és obijából egy gombolyag fehér
selymet húzott elő. Az egyik végét szorosan a kilincsre kötötte, majd
kétszer megrántotta, hogy a csomót kipróbálja. A bog kitartott. Lazán
kezébe vette a gombolyagot, hogy a selyem menet közben könnyen
letekeredhessen, majd felemelte a lámpást és az alagútba lépett.
A járat sima kőfalai alig pár hüvelyknyivel a feje fölött íveltek
össze. Selyemcipője alatt hideg és száraz volt a lapos kőpadló.
Tadadzsi jobbra fordult és elindult, fehér selyemösvényt hagyva maga
mögött. Hagyta, hogy az emlékezete vezesse át a katakombákon, és
hol jobbra, hol balra fordult az egyformának tetsző folyosókon.
Hamarosan kis alkóvhoz ért, és megtorpant. A bemélyedésben csak
vékony réteg port lehetett látni és pár pókhálót, melyek meglibbentek
a Tadadzsi által keltett fuvallatban.
A nagykövet letérdelt, és a lámpást maga mellé, a padlóra
helyezte, majd a kőfalra meredt, és némán számolni kezdett.
Kinyújtotta kezét, és megnyomta a falat alkotó kőkockák egyikét. Az
kissé elmozdult. A kövön csikorduló kő halk hangja ide-oda
visszhangzott az alagútban, majd egy másik tégla csúszott ki lassan a
falból Tadadzsi feje fölött. A kocka elfordult, és mögötte sötét nyílás
tárult fel. A nagykövet benyúlt a lyukba, és körbetapogatózott a
sötétségben. Keze ismerős alakra tapintott. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, óvatosan kihúzta a tárgyat és visszatolta a követ.
Egy kis fa szelencét tartott a kezében. A fedelet és a dobozka
oldalait különös betűk és szimbólumok bonyolult faragása díszítette.
Szépségük mindig is megindította Tadadzsit. Közéjük az Unikornis
mont faragták, s így örök időkre összekötötték a klánt barbár
múltjával.
A nagykövet óvatosan kinyitotta a szelencét. Benne orgonaszín
selyempárnán egy ló csodás szobra feküdt. Az állatot mélyvörös
borostyánból faragták ki, az értékes kő a barbár földek vadonjából
származott. Az ékkő, amiről úgy tartották, hogy egy fa megkövült
gyantája, olyan bordó volt, hogy olykor csaknem feketének tetszett.
Tadadzsi tenyerében elfért a finom faragás. A nagykövet
óvatosan felemelte, és ujjait végigfuttatta a szobor selymes, sima
felszínén. Mikor a lámpás fényébe tartotta, kármin és vörös szikrákat
látott benne mélyen megcsillanni. Elmosolyodott, és hálaadó imát
mormolt az udzsik-hai művészért, aki a mesterművet készítette.
Tadadzsi kívülről fújta a szobor történetét. Ide Tadadzsi
családjának őse békés ember volt. Az a megtiszteltetés érte, hogy
Sindzso hangja lehetett, ha idegenekkel kellett kapcsolatba lépni. Az a
szóbeszéd járta, hogy ezt a szobrot az Udzsik-hai nép adta ajándékba
Idének, amiért elsimított egy vitát. Mikor az Unikornisok visszatértek
Rokuganba, a Daru klán volt az első, amelyik üdvözölte őket a
császárságban. Az első házasság egy Unikornis Ide és egy Daru
Dodzsi között történt. A faragvány nászajándék volt, mely az
Unikornisok békés és tiszteletteljes csatlakozását jelképezte a
Darvakhoz és Rokuganhoz. A szobor a nemzedékek során többször is
gazdát cserélt a családok között, valahányszor házasság kötődött
köztük. Azt tartották, hogy aki a gyönyörű szobor birtokában van, azt
minden bajtól megmenekül.
A szobor akkor került vissza az Ide családhoz, mikor Tadadzsi
elvette Dodzsi Csiszatót, és Tamurára és a feleségére szállt volna az
esküvőjük napján. Mikor azonban puccs fenyegette Rokugant,
Tadadzsi elrejtette a faragványt, mert attól tartott, hogy a zűrzavarban
lába kél, vagy elpusztul. Mikor a döghalál végigsöpört az országon és
Tamura meghalt, Tadadzsit túlságosan is megviselte a bánat, hogysem
visszaszerezze az értékes ereklyét az Unikornis alagutak mélyén fekvő
rejtekhelyéről.
Most ő volt vérvonalából az utolsó Ide. Szeretett Csiszatója
halott volt. Tamura is meghalt. Tadadzsi számára világos volt, hogy
mit kell tennie: Hoturinak, a következő nemzedék leghatalmasabb
Darujának kell adnia a szobrot. Az ereklye védő hatalma megóvja
majd az ifjú daimjót a bajtól. Ha Hoturit támogatja, azzal Tamurának
segít. Ez volt Tadadzsi egyetlen reménysége, hogy megszabaduljon
kínszenvedéseitől.
− Érted teszem, fiam − mondta hangosan Tadadzsi, s óvatosan
visszatette a skarlát lovat dobozába, melyet obija ráncai közé rejtett.
Szavai kísértetiesen visszhangoztak a folyosón és a fülében, és egy
pillanatra úgy érezte, hogy valaki megszólította. Azonban egyedül
volt, és senki nem tudott hollétéről.
Egy sóhajjal megfordult, s kezdte lassan feltekerni a
selyemfonalat. Alig tett pár lépést, mikor észrevette, hogy a feszes
zsineg megereszkedik a kezében. Zavartan követte tovább a
selyemfonalat, majd váratlanul megtorpant. Reszkető kezében rojtos,
szakadt fonalvég himbálózott.
Tadadzsi pár lépést előrerohant, s miközben kétségbeesetten
kutatott a fonal vége után, a lámpás fénye fel-alá táncolt a falakon.
Nem találta. Megpróbált visszaemlékezni az útra, de az imént még
nem figyelt rá, merre viszi a lába. Egyik alagúton a másik után rohant
végig, képtelen volt elhinni, hogy eltévedt.
Végül nem tagadhatta le többé az igazságot. Egy járat közepén
állt, s hatalmába kerítette a rettegés. A haszontalan fonal elnyűtt vége
ernyedten lógott izzadó kezében. Tadadzsi észrevette, hogy ebben az
alagútban hűvösebb van, mint a többiben, ahol járt. Látta levegőben
párálló lélegzetét, és végigfutott rajta a borzongás. A hideg súlyként
nehezedett Tadadzsira, s egy szélfuvallat kioltotta a lámpás fényét,
sötétségbe borítva az alagutat.
Tadadzsi megpróbált mély lélegzetet venni, de a járatban
annyira hideg volt a levegő, hogy ezernyi apró késként szúrt tüdejébe.
A távolban Tadadzsi Tamura hangját hallotta keresztülvisszhangozni
az alagúton: Csak te, csak te, csak te…
Az alagútba vészjósló kékesszürke ragyogás lopózott.
Tadadzsi egyszer csak egy völgyre néző sziklán állva találta
magát. Az égbolt narancsszínben pompázott, a nap magasan a feje
fölött szikrázott, vérvörös ragyogásba vonva a tájat. A lába előtt
heverő földet háború dúlta fel. A megfeketedett és megrepedezett föld
látóhatárig terjedt.
A völgyben ezernyi alak nyüzsgött hangyaként. Hullámokban
mozogtak előre-hátra a halott vidéken. A kép kitisztult. Az alakok
nem emberek, hanem állatok voltak − több ezer daru, rák, unikornis,
oroszlán, sárkány és főnix marta egymást halálos vérszomjjal.
Egy sereg főnix kis oroszlánfalkára támadt, feltépték hasukat,
és szétszórták belsőségeiket. Fekete varjak várták izgatottan a lakoma
kezdetét. Egy rákhad egy csapat fenséges darut rohant le, s hatalmas
ollóikat csattogtatva széttépték a madarakat. A véráztatta tollak a
levegőbe röpültek, majd lustán a földre lebegtek.
Nyugaton egy sárkányokból, unikornisokból, darvakból és
főnixekből álló hadsereg állt. Előttük nemes, vörös és fekete foltos
oroszlán ágaskodott. Sörényét a szégyen jeleként lenyírták, de pofája
még mindig büszkeséget sugárzott. Kitátotta száját és felordított. A
szedett-vedett sereg egy hatalmas rák haddal állt szemben, mely
félelmetesen csattogtatta ollóit, mikor rájuk rontott.
Hamarosan több ezernyi halott hevert a fekete földön. Vérük
folyóként csörgedezett keresztül a tájon, melynek szörnyű habjai
magukkal sodorták a hullákat.
A vérfolyam szomszédságában még mindig folyt a végső csata.
Egy hatalmas, hófehér daru próbált a földről feltápászkodni. A madár
Tadadzsira nézett, és segítségért könyörgött, vörös szeme úgy
csillogott, akár egy ékkő. Egy skorpió kuporgott a daru mellett, s
gyors mozdulattal megmarta. A madár összerándult, majd elterült.
A halál bűze ökölcsapásként vágott Tadadzsi arcába. A szagtól
szédülten hátratántorodott. A levegő felmelegedett. A látomás
visszahúzódott, és elenyészett a sötétségben.
Tadadzsi összegörnyedt, a halál utóízétől hánynia kellett, de a
gyomra üres volt, és hiába öklendezett.
Mikor felállt, a lépcső aljánál lévő kis szobában találta magát.
Kis lámpása az alsó lépcsőfokon pislákolt gyengén. Értetlenül
körülnézett, emlékezetében még mindig friss volt a csata látomása.
Tévedésről azonban szó sem lehetett. Obijához kapott, s
megkönnyebbülten tapintotta ki a négyszögletes szelencét, mely még
mindig biztonságban volt a derekához szorulva.
Tadadzsi remegve, lassan felmászott a lépcsőn. Helyére tolta az
oltárt, s maga mögött, a sötétségben hagyta a halál és a borzalom
látomását.
 VÖRÖS VÉR, FEKETE HALÁL

Tetcuko a fogadó ajtófélfájának dőlve nézte a sötét teret. Későre járt,

de a levegő hűvöse azt súgta, hogy már nincs messze a reggel. A hold
és a csillagok egész éjjel vastag fekete felhők mögé rejtőztek, hogy
Tetcuko és Umio alig láttak valamit, mikor körbelovagolták a
környező vidéket, az ellenség után kutatva.
Csak most tértek vissza, és Tetcuko az egész falut talpra
parancsolta. Bár kifelé nyugalmat mutatott, a fiatal nő szívét annyira
hatalmába kerítette a rettegés, hogy a legtöbb, amit tehetett, az volt,
hogy nem ugrott fel azonmód Felhőtáncos hátára, hogy
megfutamodjék. Ennek ellenére nem hagyta, hogy ezt a félelmet bárki
kiolvashassa az arcából.
Tetcuko megérezte, hogy Tokiko a háta mögött áll. −
Rosszabb, mint vártam − jelentette ki Tetcuko, anélkül, hogy
megfordult volna. − Sokkal rosszabb.
− Mennyivel? − kérdezte Tokiko.
Tetcuko nem válaszolt. Inkább a falusiakkal lassan megtelő
teret nézte. A legtöbben sebtében magukra kapott kimonót viseltek,
hajuk borzas volt az alvástól. Az álmos gyerekek ernyedt bábukként
lógtak le szüleik válláról. A tömegben Eri, Hakuro, Umio és Kaori
teremtett rendet. Valamennyi Unikornis csatához volt öltözve.
Tetcuko szíve elszorult, mikor a falusiakon végignézett.
Zárkózottak és bizalmatlanok voltak ugyan, mint valamennyi Skorpió,
de ők is csak emberek voltak. Nem érdemelték ki a halált. Az utóbbi
pár napban különös tisztelet ébredt a Skorpiók és Unikornisok között.
Ez a tisztelet kétségbeesésből és szükségből kovácsolódott, de minden
egyes mosoly és halk „domo arigato” csak tovább erősítette ezt a
köteléket.
Tetcuko mély lélegzetet vett, s Tokikóhoz fordult. A nő szó
nélkül, lassan megrázta fejét, és egyenesen az idős asszony szemébe
nézett. Tokiko szembogara kitágult a félelemtől. Megértette a
kimondatlan választ.
Tetcuko a fogadó előtti keskeny verandára lépett, és Tokiko
csatlakozott hozzá. Valaki meggyújtott pár fáklyát, melyek halvány,
kísérteties fénybe vonták a Skorpiók és Unikornisok felfelé fordított
arcát. Az emberek arra vártak, hogy Tetcuko megszólaljon. A
szamuráj-ko végignézett a kis csoporton. A félelem ismét úrrá lett
rajta. Felelős volt ezekért az emberekért.
 Nem tudom megtenni, sikoltotta némán.
Dehogynem, nyugtatta meg Bendzsiro hangja. Erős vagy, és
arra tanítottalak, hogy még erősebb légy. Túlélted a szerelmed és a
gyermeked halálát. Túlélted az élőholtakat és az életre-halálra szóló
párbajt. Most használnod kell a Sindzsótól kapott erőt, hogy mások is
tovább élhessenek. Otaku vagy. Unikornis. És rokugani.
Tetcuko nagyot nyelt. − Sajnálom, hogy az álmotokból vertelek
fel benneteket − kezdte. Kérlek, bocsássátok meg nekem ezt a sértést.
A mondanivalóm viszont nem várhat reggelig.
− Az elmúlt pár napban az Árnyvidék elleni csatára
készülődtünk. Valamennyiőtöknek köszönöm a fáradhatatlan
segítséget és a munkát. Tegnap délután Umio és én felderítésre
indultunk, hogy felmérjük, mekkora is a minket érintő fenyegetés.
Tetcuko elhallgatott, és nagy levegőt vett. − Láttuk a közelgő
sereget és komoly veszélyben forgunk.
A néma, álarcos tömeg Tetcukóra meredt. A nő még mindig
nem szokott hozzá a maszkokhoz, melyeket a Skorpiók mindig
hordtak, de a minták alapján már kezdte az egyes embereket
megkülönböztetni. Mikor végignézett a tömegen, néhány falusit
felismert közülük. Barátok voltak valamennyien.
− A sereg óriási − folytatta. − Nem tudtuk megállapítani,
miféle teremtények alkotják, de nyugodtan feltételezhetjük, hogy
olyan lényekkel nézünk szembe, amilyeneket még soha nem láttunk.
Umio és én a falutól nem messze megöltünk két goblin felderítőt, de a
harmadik elszelelt. − Tetcuko összerázkódott, mikor eszébe jutott a
rövid, véres összecsapás és a legyőzött, torz, fekete teremtmények
ereje.
− Nem akarok hazudni − mondta Tetcuko, és beszéd közben
megdörgölte combja remegő izmait. − A kilátásaink nem túl fényesek.
Aki el akar menni, most tegye. Ha a nap felkelt, már késő lesz… −
Tetcuko hangja elhalt, s várakozóan lenézett sáros csizmáira.
Mikor nem hallott semmit, feltekintett. Senki nem mozdult,
hogy elmenjen.
− Mi van Senkóval és az Unikornis sereggel? − kérdezte
valaki.
− Még semmit nem hallottunk a sereg felől − válaszolt Tetcuko
komoran. Eszébe jutott az utolsó alkalom, hogy Senkót látta, mikor a
nő kilovagolt a falu kapuján, a gondosan kimonója ráncai közé tűzött
üzenettel. − Még mindig fennáll az esélye, hogy megérkeznek, de erre
nem építhetünk − Tetcuko nem adott hangot legszörnyűbb sejtésének.
Senko ügyes harcos volt. Nem érhette semmi baj.
Tokiko lépett a korláthoz, és szólította meg a falusiakat. −
Bizalmatok és a kilátástalan helyzettel is dacoló bátorságotok
büszkévé tesz és megtisztel. Domo arigato. − Meghajolt, majd
Tetcuko felé fordult. − Kívülállóként érkeztetek ebbe a faluba,
méltatlanok voltatok arra, hogy az itt élő hűséges és elkötelezett
Skorpiók rokuganinak nevezzenek. Miután Gonsirót legyőzted,
távozhattatok volna, de nem tettétek, hanem itt maradtatok, hogy
segítsetek, mígnem túl késő nem lett, hogy elmenjetek.
− Most maradtok, hogy megvédjétek a Skorpiókat egy olyan
csatában, melyet nem nyerhetünk meg. Nem hagytatok el bennünket,
hát mi sem hagyunk magatokra. Követjük a parancsaidat és
megvédjük az otthonunkat. − A falusiak bólogattak, s Tetcuko hallotta
egyetértő mormogásukat.
Szívét büszkeség és bánat töltötte be. Mélyen meghajolt a
Skorpió vezér előtt. Túlságosan is megindultnak érezte magát, hogy
szólni tudjon.
Tokiko viszonozta a meghajtást.
Tetcuko ismét a tömeg felé fordult. − Fel kell készülnünk −
jelentette ki. − Ma éjjel már nincs több alvás. − Gyorsan felvázolta a
tervét.
Mikor végzett, a falusiak szétszéledtek, hogy felkészüljenek, s
az Unikornisokat egyedül hagyták a téren. Egyikük sem szólalt meg,
valamennyiüket az eljövendő harc gondolatai foglalkoztatták.
Tetcuko megköszörülte torkát, s megszólalt: − Valamennyien
hűséges, bátor és tiszteletreméltó harcosoknak bizonyultatok.
Tisztelettel és becsülettel viseltettetek irántam, s szeretnék ezért
köszönetet mondani. − Tetcuko meghajolt feléjük, s ők viszonozták a
gesztust. − Ma valószínűleg meghalunk − folytatta −, tehát készüljetek
fel a halálra, úgy, ahogy kell. De ne feledjétek, hogy ez
tiszteletreméltó halál lesz, és a népünk évszázadokon át mesélni fogja
a történetünket − az Unikornisokét, akik a Skorpiókkal együtt
küzdöttek az Árnyvidék ellen. Micsoda történet!
Kijelentését társai halovány mosollyal jutalmazták, s katonái
tekintetében enyhült a félelem.
− A falusiak tőletek várnak útmutatást, tehát bízzatok az
ösztöneitekben, és küzdjetek derekasan.
Az őrjárat tagjai erre ismét meghajoltak, s gyorsan elhagyták a
teret.
Tetcuko utánuk nézett, majd megfordult, és eltűnt a fogadóban,
bőrcsizmája sarka keményen kopogott a bambuszpadlón.



Hideg szél fütyült. A hajnalt megelőző szürke köd beteges

sárgászöld színűvé világosodott, és mindent kísérteties, halott fénybe
vont.
Tetcuko, az Unikornisok és néhány falusi lóháton ült. Többen a
falu falai mögött foglalták el helyüket. A téren mintegy kétszázan
álltak, szedett-vedett fegyverekkel felszerelkezve: vasvillákkal,
kaszákkal, tőrökkel… Néhányan sebtében összetákolt védfalak és kis,
kő és bambusz barikádok mögött várakoztak. Minden tíz év feletti
falusi készen állt, és komor céltudatossággal várta a támadást.
Egyikük sem menekült vagy bújt el.
Tetcuko képtelen volt nyugton ülni, ezért leszállt a lováról, és
egy rozoga létrán felmászott a fal belső oldalán végigfutó padozatra.
A falu kapujának két oldalán íjászok álltak, akárcsak azon az éjjelen,
mikor az Unikornis őrjárat megérkezett. Az utóbbi két nap során
sietve megtanítottak pár falusit lőni. Most valamennyien itt
sorakoztak, kezükben újonnan összetákolt íjakkal, lábuk előtt új nyilak
halmai magasodtak.
Tetcuko a falakon túl nem látott semmit, csak a fák csúcsát és a
keskeny utat, amely a távolabbi erdőbe vezetett.
Az egyik őrhöz lépett és megszólalt: − Soszuro Onidzsi, láttál
valamit a látcsövemmel?
A férfi nem vette le szemét a távcsőről, úgy válaszolt: −
Nagyszerű eszköz ez, Unikornis. Mérföldekre ellátok, és minden
olyan éles, mintha itt lenne az orrom előtt. Ennek ellenére még csak
fákat és völgyeket látok.
Tetcuko feszes kis mosolyt villantott a Skorpióra. − Úgy,
szóval az Unikornisoknak is van egy-két jó tulajdonsága?
Onidzsi leeresztette a látcsövet, és lenézett Tetcukóra. Jó húsz
centivel magasabb volt a nőnél, s úgy tűnt, hozzászokott ahhoz, hogy
a termetével félemlítsen meg másokat. A komor, rövid hajú,
bőrcsizmás Unikornis azonban cseppet sem szeppent meg. A férfi
szemében tisztelet csillogott. Biccentett, és válaszolt: − Egy két jó
tulajdonság talán akad.
 Tetcuko mosolygott, de nem szólt semmit. Kinézett a fák fölé,
és szemét erőltetve mozgás után kutatott.
− Otaku Tetcuko, van valami, amit szeretnék meggyónni neked
− szólalt meg Onidzsi.
− Meggyónni? − vonta fel a nő a szemöldökét. − Mit?
− Gonsiro szolgálatában álltam, még mielőtt ebbe a faluba jött
volna − kezdte Onidzsi. − Beleegyeztem, hogy elkísérem, mert a
puccs után túlságosan is bánatos és levert voltam. A falusiakkal
kegyetlenül bánt ugyan, de velem mindig igazságos volt. Tisztelt, mert
az itteni földművesekkel ellentétben én katona voltam.
− Térj a lényegre, Skorpió! − szakította félbe türelmetlenül
Tetcuko. − Nincs időm egy halott élettörténetét visszahallgatni.
Onidzsi dühbe gurult, de folytatta. − Ám legyen, a lényegre
térek. A rabló, akit megöltél és a faluba hoztál, nem Skorpió volt.
− Micsoda? − meredt Tetcuko olyan haragosan a magas férfire,
hogy az kissé összehúzta magát.
− Megparancsolta, hogy rejtsem el a maszkot a holttesten, hogy
maradásra kényszeríthessen benneteket. Megtettem, mert a vezérem és
a barátom volt.
Tetcuko Onidzsira meredt, miközben lassan eljutott tudatáig a
szavak jelentősége.
− Kétségbeesés és harag tüzelte − tette hozzá Onidzsi, és
kinézett a falu falain túl magasodó fák fölött. − Vágyta a halált. Nem
hívhatott ki párbajra, hacsak nem teszel valami rosszat, ezért úgy
döntött, hogy egy rablóvá vált Skorpió szamuráj megölése elégséges
indoknak fog bizonyulni.
Hazugság, még több hazugság, gondolta Tetcuko. Elhitte a vén
Skorpió mérgezett szavait, s most egész őrjárata megfizet a
tapasztalatlanságáért.
− Miért mondod ezt most el nekem, Skorpió? − sziszegte. − A
bocsánatomra vársz talán?
− Nem, Csatahajadon − felelte Onidzsi közömbösen. − Nem
kérek a bocsánatodból, és nincs is rá szükségem. De kivívtad a
tiszteletemet, és ezért megtisztellek az igazsággal.
Tetcuko megrázta a fejét. A Skorpiók tisztelete tehát azt
jelentette volna, hogy megmondják neki, hogy ő és a beosztottai egy
hazugságért kell, hogy meghaljanak? Azt azonban tudta, hogy a maga
torz, Skorpió módján Onidzsi szavai a tisztelet jelei voltak.
− Köszönöm, Onidzsi − mondta végül, tudva, hogy a harag
hasztalan. − Nincs becsület őszinteség nélkül.
Tetcuko szeme megakadt egy moccanáson a távoli facsúcsok
közelében. A látóhatár peremén, a távolban sötét felhő szállt fel a
földről. Ahogy közeledett, Tetcuko orrát beteges-édeskés szag csapta
meg, melyet áthatott a rothadás bűze. A felleg alatt ezernyi sötét alak
mozgolódott a fák között.
Onidzsi leengedte a látcsövet és megragadta íját.
Tetcuko a falusiakhoz fordult és felkiáltott: − Fegyverbe! A
sötétség serege megérkezett!
A fekete had mennydörgő robajjal tört elő a fák közül.
A sereget goblinfalkák vezették. Ezt a torz fajt Fu Leng
teremtette a szolgálatára. Hegyes arcvonásaikkal és idomtalan
tagjaikkal az emberek kigúnyolására teremtődtek. Göcsös vállukról
rongyos kimonók és vértdarabok lógtak le. Rikoltozásuk
megrezegtette a levegőt, ahogy a kapu felé tódultak.
Mögöttük egy csapat ogre közeledett dübörögve. Hatalmas,
ormótlan teremtmények voltak, nagy, sárga agyaraikról nyál
csöpögött, s roham közben üvöltöttek.
Nyomukban élőholtak sorai közeledtek lassan, de céltudatosan,
egyik a másik után. A legtöbben a döghalál áldozatai voltak, s
bőrükön még mindig a halálos kórtól nedvedzettek az ocsmány
bélyegek. Rokugan valamennyi klánjának vértje és monja
megtalálható volt köztük. Tetcuko elborzadva vette észre, hogy
némelyik élőholt sáros lila kimonót visel.
Tetcuko lesiklott a létrán, és Felhőtáncos nyergébe ugrott.
Onidzsi felkiáltott: − Tűz!
Nyílvesszők felhője röppent át a fal felett.
Míg az egyik íjászcsapat szokványos vesszőket bocsátott
útjukra, mások kátrányba mártott nyilakat gyújtottak meg, s lőtték ki
őket a falakon túlra. Az asszonyok forró vizet zúdítottak a bűzlő
goblinokra, melyek mászás közben megragadták és végigkaristolták a
gerendákat hosszú, hegyes karmaikkal.
A levegőbe visítások és fájdalomkiáltások hasítottak. Egy
darabig úgy tűnt, hogy a falusiak az egész árnyvidéki sereget fel
tudják tartóztatni. Majd hatalmas bumm rezegtette meg a levegőt. A
nehéz fakapu megreccsent az ütközés erejétől.
A kaput egy fa törzse reteszelte el, de csak idő kérdése volt,
mikor törik el a támadás ereje alatt. Tetcuko nagyot nyelt, és
megragadta katanája markolatát.
 Bumm… bumm… A szálfák fülsiketítő reccsenéssel törtek
ketté, nagy fadarabok repültek szerteszét.
Tetcuko felkészült a résen átözönlő lények hordájára. Egy
pillanatig minden mozdulatlan volt. Majd egy hatalmas, fekete
csataménen lovagoló férfi tört be a kapun ezüst katanát lengetve,
torkaszakadtából üvöltve.
Tetcuko álla leesett döbbenetében. Pislantott, és megrázta fejét,
képtelen volt hinni a szemének. Ismerte ezt a férfit.
Hoturi volt, a Daru daimjó. Égszínkék kimonót és házának
monját viselte. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy ő az, aki a
szentségtelen hadat vezényli.
Mikor eltávolodott a törmeléktől, visszafogta lovát. Szeme
villogott, ahogy végignézett az előtte álló, rongyos falusiakon.
Pillantása Tetcukóra esett, és arcát harag sötétítette el.
− Unikornis! Hogy merészelsz szövetségre lépni a Skorpiókkal,
a népem kifosztóival? − Lova haragosan körbetáncolt. − Egész
Rokugant belovagoltam, hogy szövetségeseket találjak az országom
védelmére. Ezalatt te… te ezeknek az árulóknak a rendelkezésére
bocsátod a kardodat?
Tetcuko vállán lüktetett és égett a seb, és a nő elfintorodott. −
Micsoda szövetségesekre bukkantál, nagyúr!
− Megbosszulom az apámat − Hoturi elfordította tekintetét, és
a kapun támadt hatalmas résre nézett. Egy kiáltással megforgatta
katanáját a feje felett. A goblinok és ogrék kivont fegyverrel
előrerontottak. Mögöttük nagy csapat élőholt mászott be lassan.
− Előre! − rikoltotta Tetcuko, s meglengette a levegőben arany
katanáját. − Támadás!
Megrántotta Felhőtáncos gyeplőjét. Ló és lovasa egy lényként
ugrott előre és támadta meg az első útjukba kerülő goblint.
Tetcuko körül az Unikornis lovasok harci kiáltást hallatva
vetette bele magát a zűrzavarba. Felettük egy goblin tűnt fel a falon,
majd még egy, nyomukban egy falkányi vérszomjas, nyáladzó
szörnyeteggel.
Onidzsi minden erejét bevetette, hogy összetartsa a falakon álló
íjászokat, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy halálra vannak
ítélve. Az íjászok ledobták íjaikat, és elővonták katanáikat. A védőket
azonban egymás után vágta le az ellenség. Testüket a rámpáról a
földre lökték.
Az emberek tovább küzdöttek, és kétségbeesés szülte
tehetséggel forgatták házilag összetákolt fegyvereiket. Így sem
érhettek fel az Árnyvidék csapataival. A földön hullák hevertek. A
testrészek emberi és nem emberi vér hátborzongató keverékébe fúltak.
Az épületeket felgyújtották. Lángok futottak végig a falun. A
kísérteties sárgászöld ködben a tűz rémisztő szörnyetegnek tűnt,
melynek ezernyi, halált hozó nyelve van. Néhány falusi sikoltozva a
lángok közé vetette magát, tudván, hogy ha testük ép marad,
élőholtakká válnak.
Egy csapat goblin nyüzsgött Felhőtáncos körül. Tetcuko olyan
gyorsan és oly erővel forgatta katanáját, hogy hamarosan csak egy
teremtmény maradt talpon. A goblin megpróbált Felhőtáncos
tomporára felkapaszkodni.
A ló felágaskodott. A kanca rémült, fájdalmas nyerítést
hallatott, mikor a fekete karmok a húsába vájtak.
Tetcuko megfordult, mit sem törődve a karjában égő
fájdalommal. Mikor a goblin épp a nő feje felé kapott, az Unikornis a
lény mellkasába döfte a katanáját. A teremtmény felsikoltott, és
lezuhant a lóról a véráztatta földre.
Tetcuko zihálva végignézett a téren.
Umiót és Erit ogrék kerítették be. Hátasaik felágaskodtak, és
felnyerítettek, miközben a két Unikornis a hatalmas szörnyek fejét
csépelték. Umio eltűnt a hörgő, nyáladzó lények tömegében.
Tetcuko Felhőtáncos horpaszába vágta sarkát, és barátai felé
vágtatott.
A közelben csatakürt tiszta hangja hasított a levegőbe.
Az árnyvidéki sereg mintha megtorpant volna, fülelni.
Miután a kürtszó elhalt, harcosok kiáltási szálltak fel. Új sereg
rohamozta meg a törött kaput. A kürt újra és újra harcra szólította fel
őket.
Az Árnyvidék hadseregének rikoltásai győzelemkiáltásokból
félelemsikollyá változtak.
A törött kapun Yaszamura Unikornis serege dübörgött be. Lila
kimonók és páncélok özönlöttek a térre. A lovasság dühödten a falut
elárasztó teremtményekre rontott.
Tetcukót elöntötte a megkönnyebbülés, és gyors hálaadó imát
mormolt, mielőtt ismét az előtte zajló csatára fordította volna
figyelmét.
Egy ogre ragadta meg Eri lovának nyakát. Az állat sikolya a
levegőbe hasított. Eri azért küszködött, hogy tiszta vágást tudjon a
szörny ellen intézni. Mielőtt lecsaphatott volna, a ló nyaka szörnyű
reccsenéssel eltört. Eri és hátasa a földre zuhantak. A lánynak sikerült
elgurulnia a nehéz test elől, és kivont karddal felpattant.
Az ogre olyan szélesen vigyorodott el, hogy a lángok fénye
narancsszínűre festette agyarait. Nagy bunkót húzott elő övéből, s feje
fölé emelte.
Tetcuko hátulról megrohanta, katanája az egyik lapocka alá
siklott, s mélyen belevágott a teremtmény hátába.
Az ogre hatalmas bunkója émelyítő puffanással csapott le, s
csak pár centivel vétette el Erit.
Felhőtáncos odébb farolt. Tetcuko ismét meglendítette
katanáját, ezúttal az ogre alhasát találta el. Sűrű, sötét vér buzogott a
sebből.
Az ogre mintha meg sem érezte volna, lassan ismét felemelte a
bunkót, és erősen meglendítette.
A furkósbot boldogabbik vége gyomorszájon vágta Tetcukót, s
lesöpörte lováról. A nő a földre zuhant, és elgurult, majd felpattant.
Lélegzete elakadt az ütéstől és a vállában lüktető vad fájdalomtól.
A nagydarab szörnyeteg felröhögött, megvetette a lábát, és
felemelte bunkóját, hogy egyetlen nehéz csapásával szétzúzza
Tetcukót.
Eri térdre hullott, és elvágta az ogre Achilles-inát.
Az ogre ordítva, vadul kapálózni kezdett, elvétette Tetcukót,
majd térdre rogyott.
A két Csatahajadon egy emberként döfte kardját a lény
mellkasába, egyikük szemből, a másik hátulról, a kettős szúrás
kettéhasította az ogre szívét és belső szerveit. Tetcuko félreugrott,
mikor az óriás fejjel előre a földre zuhant. Testéből nagy, sötét, alvadt
csomókban ömlött a vér.
Tetcuko Felhőtáncoshoz rohant, s nagy kínnal a nyeregbe
mászott. Bal karja furcsán hideg és érzéketlen volt. Lovával körbe-
körbe táncolt, s megpróbálta eldönteni, merre induljon. A tér tele volt
Unikornisokkal, akiknek bíbor páncélja villogott, miközben az
árnyvidéki sereget aprították.
Eri egy gazdátlan lóra pattant, és az Unikornis lovasság egyik
csapatához vágtatott. Segített nekik a lángok felé hajtani egy hordányi
sikoltozó goblint. Tűz borította el az egész falut, és fullasztó füsttel
árasztotta el az egész vidéket.
Tetcuko hevesen köhögött, és véres kezét az arcához emelte.
 Előtte egy magányos Unikornis küzdött egy falkányi goblin
ellen. Hatalmas lova felágaskodott, és felrúgta a szörnyetegeket, míg a
lovas kétségbeesetten vagdalkozott és hárított, a teremtmények
azonban túlerőben voltak, és a férfi ugyancsak bajban volt.
Tetcuko térdével megszorította Felhőtáncos oldalát, és
előrevágtatott. − Jieee! − kiáltotta, ahogy a küzdelembe vetette magát.
Katanája lefejezett egy goblint, még mielőtt a lovas egyáltalán
észrevette volna, hogy ott van. Tetcuko egy másik teremtmény arcába
vágott, de csapása ártalmatlanul csúszott le a vértről.
A lény torkából morgás szakadt fel, és a nő feje felé lendítette
kardját.
− Ma mindenki a fejemet akarja! − kiáltotta Tetcuko, és egy
tiszta vágással csontig felhasította a goblin kardtartó karját.
A teremtmény felsikoltott, és a csonkhoz kapott, miközben
vére vörös szökőkútként spriccelt szerteszét.
Tetcuko katanájának második csapása társa után küldte a fejét.
A goblin teste puffanva a földre omlott.
Az Unikornis parancsnoknak is volt elég dolga. Egy goblin
olyan erővel csapott páncéljára, ami megbénított volna bárkit, akit
kevésbé kemény fából faragtak. A vezér összerezzent, de nem esett el,
és gyors vágást intézett a lény fejére.
A goblin fájdalomkiáltást hallatva hátratántorodott.
Veszélyesnek tűnő kardját a férfire emelte.
Az Unikornis tisztán kivédte a támadást. A harc annyira
lekötötte, hogy nem látta a magas, kékbe öltözött lovast, aki hátulról
felé ügetett.
Tetcuko azonban megpillantotta. Egy kiáltással előreösztökélte
Felhőtáncost. Akkor lépett közbe, mikor Hoturi már elérte az
Unikornist, és a nő tiszta vágást indított a Daru feje felé.
A csapás lepattant a lovas sisakjáról, és a férfi felé fordította
figyelmét. A Daru daimjó kacagva hárította a támadásokat, amiket
Tetcuko zúdított rá, s válaszul könnyed mozdulattal megvágta
Tetcukót, hogy a nőnek a lélegzete is elakadt, és nyomban elöntötte a
vér.
Tetcuko katanája csörömpölve hullott a földre, és a nő lezuhant
Felhőtáncos hátáról. Testéből tucatnyi helyen folyt a vér. Remegve
feltápászkodott.
Hoturi kegyelemdöfésre emelte katanáját.
Tetcuko ekkor hatalmas ütést érzett tarkóján, mely
behorpasztotta sisakját, és csengeni kezdett a füle. Az elsőt újabb
csapás követte, mely sebesült vállát találta el, és testében észvesztő
fájdalom áradt szét.
Előrebukott, és elvesztette eszméletét. Égő hús szaga borította
el.

A SELYEM PÓKHÁLÓ

− Ide Tadadzsi? − A bátortalan hang Tadadzsi szobáján

kívülről érkezett.
Szürke délután volt, az esőfelhők minden pillanatban zivatarral
fenyegettek. Tadadzsi egymagában ült a szobájában, észre sem vette a
közelgő vihart. Előtte pár ív krémszínű rizspapír feküdt az asztalra
kiterítve. Finom kalligráfus ecsetje elfeledve hevert faragott
elefántcsont tartójában. A nagykövet könyökénél kis üvegcsében
ébenfekete tus állt.
Tadadzsi figyelme többé nem az írásra irányult, hanem a tintás
ujjai közt tartott skarlátvörös lóra. A szobor színe világos rózsaszínből
mélybordóba váltott, és úgy tűnt, valami belső fénnyel ragyog. Ahogy
a nagykövet a ló kárminpiros mélyébe meredt, orrát a rothadás és a
halál szaga csapta meg. Gondolatai visszatértek a látomásához,
melyben torz testek borították a fekete vidéket. Reszketett, mint aki
fázik, de nem tud felmelegedni, tekintetét azonban továbbra is a
vérvörös kő tartotta fogva.
− Ide Tadadzsi?
Tadadzsi pislantott, s megrázta fejét, hogy kitisztuljanak a
gondolatai. Gyorsan egy vastag, fekete selyemnégyszögbe csavarta a
lovat, és visszatette szelencéjébe. Felvette kalligráfus ecsetjét, a tusba
mártotta, és a papírok fölé hajolt.
− Igen, tessék − kiáltott ki torkát köszörülve, és a legfelső oldal
írásjeleire meredt.
A szolgáló félretolta a panelt, belépett, majd meghajolt.
Tadadzsi felpislantott, és megjátszotta, hogy bosszús a zavarás
miatt. − Mit akarsz?
− Bocsásd meg a tolakodásomat, tiszteletreméltó nagykövet −
mondta az asszony; nem nézett fel, továbbra is a bambuszpadlón
görnyedt. − De Kacsiko császárnő megkért, hogy mondjam el neked,
hogy a császár szeretné, ha egy órán belül megtisztelnéd a
jelenléteddel a császárnő magánlakosztályát.
 − Köszönöm. Kérlek, mondd meg a legkegyelmesebb
császárnőnek, hogy elfogadom a császár meghívását.
− Köszönöm, tiszteletreméltó nagykövet − emelkedett fel a
szolgáló, de derekát a tisztelet jeleként továbbra is meghajtva tartotta.
Gyorsan kihátrált, s a panel megremegett a szélben, mikor behúzta
maga mögött.
Tadadzsi magában elmosolyodott. Csupán egy nappal ezelőtt
kért találkozót Kacsikótól, amikor is meghagyta szolgálójának, hogy
senki másnak ne adja át az üzenetét, csak az úrnőnek. Sejtette, hogy a
császárnő nem hagy figyelmen kívül egy sürgős kérést az Oroszlán és
a Daru klán közti közelgő háború megtárgyalására. A császárnő nem
lehetett biztos benne, hogy kihez hűségesek az Unikornisok, és
valószínűleg szeretett volna minél többet megtudni arról, merre hajlik
a nagykövet klánja.
Tadadzsi is szeretett volna többet megtudni, ám nem a
háborúról. Találkozásának Kacsikóval sokkal inkább a halott
nagykövethez és barátja, Hoturi hollétéhez volt köze.
Megrázta az asztalán álló kis csengőt.
Eda belépett. Méltóságteljes, idős asszony volt, aki hosszú,
fehér haját szigorú kontyba tűzte össze a tarkóján. Makulátlan
szolgakimonójának gallérja felett arcát ráncok és barázdák szabdalták.
Akkor jelölték ki Tadadzsi hivatalos palotaszolgájának, mikor a férfi
először lett nagykövet, és az asszony jobban ismerte
hangulatváltozásait és szükségelteit, mint bárki más.
− Egy órán belül találkoznom kell a császárnővel − jelentette ki
Tadadzsi egyszerűen.
Az asszony bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, és eltűnt,
majd hamarosan egy kosárral és egy meleg, illatos vízzel teli fatállal
tért vissza. Ezeket Tadadzsi lábához helyezte egy kis, fehér
törülközővel együtt. Ismét meghajolt, majd távozott.
Tadadzsi megmosta arcát, és lesikálta körméről a tusfoltokat,
majd kinyújtotta a lábát maga előtt. Egyszerűen felhúzta kimonója
szegélyét, és elkezdte lefejteni a fehér selyemkötést, ami nyomorék
lábát borította. Tadadzsi egész életében valaki más ápolta a lábát,
mikor gyerek volt, az anyja, mikor nagykövet lett, egy külön
palotaszolga. Mindig is gyűlölte nyomorék lábfejét. Egész életében
csak harag és bánat forrása volt.
Azonban miután Tamura meghalt, a dögvész keresztülsöpört az
országon, és Tadadzsi gyászolva hazatért, ez a luxus kicsinyes
dolognak tűnt. Azon a hideg, esős délutánon ő és a teste végre
elfogadták egymást. Attól a perctől fogva saját maga ápolta a lábát.
Tadadzsi szaporán lefejtette a maradék kötést is, és a padlóra
dobta. A törülközőt belemártotta a rózsaillatú vízbe, szelíden,
egyenként felfelé feszítette a lábujjait, és megmosta őket. Lábfeje úgy
nézett ki, mint egy tuskó, amit izmos, egészséges lába végére
illesztettek. A torz lábujjak karmokként nyomódtak a talpába. Sarka
kerek és vörös volt. Tadadzsi gyermekként arra kérte az apját, hogy az
vágja le a lábát. Most már elfogadta, mint a teste egy részét, és
megnyugtatta, ha foglalkozhatott vele.
Pár pillanatra óvatosan a tálba eresztette lábát, szórakozottan
masszírozta, és hagyta, hogy a meleg víz ellazítsa feszes, fájó izmait.
Míg a lábát áztatta, a kosárba nyúlt, és tiszta kötést vette elő, majd
lassan megszárogatta és újra betekerte lábfejét, gondosan ügyelve rá,
hogy a selymet pontosan ugyanúgy csavarja körbe, ahogy volt. Ez régi
rituálé volt, és a szokás kissé megmosolyogtatta, ugyanakkor
valamiképpen meg is nyugtatta. A közelgő audienciához minden
nyugalmára szüksége lesz.
Sóhajtva felállt, és gyorsan kiválasztott egy egyszerű szürke
kimonót, melyet bíbor selyemmel hímzett Unikornis mon díszített. A
sánta lábára szabott fekete selyemcipőbe bújt, melyben könnyen tudott
járni, és amely jól leplezte bicegését. Kinyitotta a sarokban álló
hosszú, keskeny dobozt, és kiemelte belőle legtöbbre becsült
tulajdonát, a sétabotját.
A pálca a fafaragó művészet remeke volt. Bonyolult indák
kanyarogtak és fonódtak a tömör aranyból készült markolat köré,
olyan élethűen, hogy akár valóban elevennek hihette volna őket az
ember. A sétabot hosszában itt-ott kecses aranyvirágok bukkantak elő
az indák mögül. Tamura anyjától, Csiszatótól kapta évekkel ezelőtt, és
nagy becsben tartotta. Különösen hivatalos állami eseményeken tartott
rá igényt, mikor szerette volna megjelenését kissé fényűzőbbé tenni.
Ma is szüksége lesz rá.
A szolgáló hamarosan megjelent, hogy a Skorpió úrnőhöz
kísérje. Mikor megérkeztek, az asszony mélyen meghajolt, és intett
Tadadzsinak, hogy lépjen be. A nagykövet mély lélegzetet vett,
megragadta sétabotja hűvös arany fogantyúját, és belépett.
Kacsiko magánlakosztálya világos, szellős hely volt, amin
érződött, hogy intelligens, gazdag asszony lakja. A szobában
gondosan ápolt, virágokból alkotott kompozíciók voltak elhelyezve a
legjobb látványt szolgáló stratégiai pontokon. A falakról fényes
selyemképek függtek, melyeket apró, csaknem láthatatlan öltésekkel
hímzett selyemképek tettek tetszetőssé. Középen egy gyönyörű,
képzeletszülte állatokkal és indákkal faragott alacsony asztal állt.
Körülötte pazar selyempárnák hevertek, melyeknek sötét színe
harmonizált a szoba virágaival. Tadadzsi az egyik sarokban felfedezte
azt a látványos spanyolfalat, ami mögött Natcumi elrejtőzött, mikor
kihallgatta Kacsiko szobájának titokzatos látogatóit.
Kacsiko az egyik sarokban állt, és egy kis, kerek üvegablakon
nézett ki, amire Tadadzsi nem emlékezett korábbról. A nő profilján a
vihar szürke fénye játszott, s ettől a fehérre púderezett arc még a
szokottnál is áttetszőbbnek tűnt. Hosszú, fekete haja kecsesen omlott
vállára. Fürtjei között láthatatlan selyemszálakra felfűzött apró
gyöngyök csillogtak melegen. Kimonója halovány rózsaszín volt,
aminek anyagába ezüstszálak voltak szőve. A ruha szélére varrt apró
csengők enyhén reszkettek, és mikor Kacsiko levegőt vett, halk
csilingelő hang csendült fel. Az asszony egyik hosszú, keskeny kezét
torkánál nyugtatta, miközben a közelgő vihart figyelte. Úgy tűnt,
mélyen elveszett a gondolataiban.
Mikor Tadadzsi közelebb ért, Kacsiko megfordult, de keze
továbbra is kulcscsontjánál nyugodott. Egyszerű csipkeálarcot viselt,
mely azonban képtelen volt elrejteni a nő ragyogó szépségét. Az
asszony tekintete tiszta és fényes volt, és olyan érzéki, ami Tadadzsit
teljesen váratlanul érte.
A nagykövet mélyen meghajolt, és megállt, miközben
összeszedte gondolatait. Sok hatalmas férfit összetört már annak a
szempárnak a pillantása. Úgy tűnt, mintha az asszony a lelkébe látna
és kiolvasná legféltettebb titkait. Ez a szempár Kacsiko
leghatékonyabb fegyverei közé tartozott, s Tadadzsi úgy érezte, hogy
a pillantás máris sebet ejtett rajta.
− Kacsiko császárnő − mormolta. − Megtisztelő, hogy a
társaságodban lehetek − mondta hivatalos meghajlás kíséretében.
− Ide Tadadzsi − felelt Kacsiko, és válaszul ő is meghajolt.
Aramoróhoz fordult, aki némán állt úrnője közelében. − Most már
elmehetsz − intett az ajtó felé.
A yodzsimbo sötét pillantást vetett Tadadzsira, majd elhagyta a
szobát.
Mikor az ajtó becsukódott, Kacsiko közelebb intette Tadadzsit.
− Gyere − hívta. − Mutatni akarok valamit.
 Tadadzsi közelebb lépett Kacsikóhoz, arcán a nyugodt
érdeklődés maszkjával.
− Nézd az ablakot, Tadadzsi! − Az asszony kissé hátrahajolt, és
selymes haja a nagykövethez ért.
Tadadzsi halványan megérezte Kacsiko illatát. Erősen küzdött,
hogy figyelmen kívül tudja hagyni az asszony közelségét, és inkább a
különleges, kerek ablakra összpontosított.
A rózsaszín üveg felszíne sima volt, egy hiba sem torzította
vagy homályosította el a látványt. Az ablak szélére a művész ezernyi
apró aranyszálból szőtt mintát formált, mely úgy ragyogott, ahogy
csak a tiszta fém szokott. A kör közepén, az üvegbe ágyazva egy
életnagyságú skorpió lebegett. Tadadzsi óvatosan megérintette az
ízeltlábút, de ujjai csak a kemény üveg metsző hidegét tapintották.
− Különleges darabja az Unikornis kézművességnek, nem
gondolod? − kérdezte halkan Kacsiko. − A gempukumon kaptam.
Csak nemrég építtettem be ide. − Mutatóujját végigfuttatta az ablak
szélén, s miközben ruhaujján halkan csilingeltek az apró csengettyűk,
a bonyolult minta arany vonalait követte.
− Mikor az Unikornisok először Rokuganba érkeztek − kezdte
az asszony −, egy bizonyos Skorpiónak, egy hatalmas szamurájnak
megtetszett ez a barbár művészet. Megbízott egy Unikornis üvegfúvó
mestert, hogy az egy ablakkészletet készítsen a számára. A művész öt
évig dolgozott a tíz darabból álló készleten, és mikor elkészült, műve
a Smaragd Birodalom legszebbjei közé tartozott.
− Amint a Skorpió meglátta az ablakokat, azonnal egy vagyont
érő kokut adott a kézműves családjának. Aztán az Unikornis
mesternek nyoma veszett. A Skorpió nagyúr nem akarta, hogy a
kézműves bárki másnak is hasonló szépséget készíthessen.
Tadadzsi megütközve meredt az üvegre, miközben Kacsiko
folytatta: − Csak egy ablak maradt meg a készletből, ez, amit itt látsz.
Tadadzsi, valahányszor ránézek, a szépség hatalma jut az eszembe.
És… − hallgatott el egy pillanatra −, a hatalom szépségére. − Azzal
visszahúzódott az ablakból.
Tadadzsi még sosem hallotta az ablakok történetét, de nem
vonta kétségbe igazát. Túlságosan is olyannak tetszett, mint amit a
Skorpiók tennének.
Kacsiko pár lépésnyire eltávolodott tőle. Mikor megmozdult,
az ezüstcsengők halkan csengeni-bongani kezdtek. Ahogy Tadadzsi
várta, az asszony az általa küldött üzenettel kezdte a beszélgetést: −
Tehát úgy tűnik, hogy Matcu Tcuko személyes háborút kíván
kezdeményezni Siba Tcukune ellen, mivel az Oroszlánokat nemrég a
Főnix sugendzsák győzték le.
Tadadzsi habozás nélkül rávágta: − Igen, Fenség. Aggódom a
növekvő fenyegetés miatt. Hallottál arról, hogy Tcuko több nagy
sereget is a Dodzsi tartományba vezérelt?
Kacsiko bólintott, és az asztalhoz lépett, melyen egy tálcán
gőzölgő tea és mézzel meghintett aprósütemény állt. A császárnő
egyetlen tiszta, kecses mozdulattal az egyik párnára ereszkedett, és
intett a nagykövetnek, hogy ő is kövesse a példáját. Tadadzsi
meghajolt, és letelepedett, botját maga mellé fektette a földre. Kacsiko
maga töltötte ki a teát, majd a nagykövetnek nyújtotta a párálló
csészét.
Kacsiko a teájába kortyolt. − Kár, hogy az Oroszlán nagykövet
nem lehet velünk, hogy megmagyarázza a klánja seregeinek tetteit.
Nagyon lesújtott váratlan halála.
Tadadzsit felkavarta a közöny, amivel Kacsiko Natcumi
meggyilkolását szóba hozta. Anélkül, hogy arckifejezése megváltozott
volna, válaszolt: − Igen, az egész palotát megrázta az eset. Ki
követhette el ezt a szörnyűséget?
− Az egyetlen ésszerű magyarázat, hogy egy Daru tette −
felelte megvetően Kacsiko. − Kakita Umi, a Daru nagykövet elhagyta
a palotát, mielőtt kérdőre vonhattuk volna. − Kacsiko hosszú, fekete
szempillái mögül Tadadzsira tekintett. − Az egyik tanú, egy öreg
istállószolga, megesküdött rá, hogy látta Hoturit, amint sietve távozik,
pár órával azelőtt, hogy Natcumi testét megtalálták. Azt állította, hogy
Hoturi távozása előtt még beszélt valakivel − talán az egyik
cinkosával. Ha azt az embert megtalálnánk…
Tadadzsi belekortyolt a tűzforró teába. Tudhatta volna, hogy az
istállóban megfigyelik őket, de azon az éjjelen elővigyázatlan volt.
Bár magában átkozódott, arcára továbbra is nyugalmat, hangjába
közönyt erőltetett, mikor válaszolt: − Nem hiszem, hogy Hoturi
ilyesmit tenne. Kell lennie valami más magyarázatnak is.
− Talán − harapott bele Kacsiko egy süteménybe. − Te jól
ismerted az Oroszlán nagykövetet. Netán tudsz is valamit?
Tadadzsi arcán mit sem változott a nyugodt érdeklődés
maszkja. − Natcumi a palota személyzetének hűséges tagja volt −
kezdte lassan. − Azt hiszem, a császár életéért aggódott, mint mi
mindannyian. Úgy vettem észre, azt gondolja, hogy a fenség élete
veszélyben forog.
− Attól tartok, mindannyian veszélyben forgunk − válaszolta
Kacsiko. − Elmondta, hogy pontosan mi volt a gyanúja?
Tadadzsi érezte, hogy szívét ismerős félelem szorítja össze. Az
udvarban töltött évek során megtanult hallgatni erre a zsigereiben
támadt érzésre. − Nem, de tisztán látszott, hogy aggódik. Én csupán
megpróbáltam Natcumit ellátni néhány jótanáccsal. Hoturi felvetette,
hogy talán a segítségére lehetek.
− Az biztos, hogy Hoturi rémes hangulatból távozott a
palotából − jegyezte meg Kacsiko szórakozottan.
− Azt mondta, hogy nálad volt meghallgatáson, fenséges
császárnő − sütötte le szemét Tadadzsi, és egy süteményt választott a
tálcáról. − Vele voltam, mikor Aramoro érte jött.
− Valóban? − kérdezte Kacsiko. Ezek szerint nem tudta − vagy
mégis? − Elmondta, miért akart beszélni velem?
− Nem − hazudta Tadadzsi szemrebbenés nélkül. − De azt
tudom, hogy aggódott amiatt, hogy Tcuko Oroszlán seregeket
vezényel a Daru birtokokra. Ez hadüzenettel is felér.
Kacsiko kiitta csészéjéből a tea maradékát. − Az Oroszlánok
mindenáron el akarják pusztítani a Darvakat. − Ismét töltött magának.
− És mit gondolnak minderről az Unikornisok? − kérdezte.
Tehát igaza volt! A császárnő az Unikornisokról akart többet
tudni. Tadadzsi azonban fel volt készülve. − Hetek óta nem hallottam
Sindzso Yokatcu felől semmit − felelte, s nagyon is tisztában volt
vele, milyen könnyedén peregnek ajkáról a hazugságok.
− Unikornis csapatokat láttak Sárkány birtokok felé vonulni −
nézte fürkészve Kacsiko. Tadadzsi hallgatott, és a császárnő folytatta.
− Úgy tűnik, nem csak az Oroszlánok kívánnak háborút…
Tehát azt hiszi, hogy az Unikornisok csatába indulnak! Most
óvatosnak kell lenni.
− Amint azt te is tudod, az Unikornisok meglepő dolgokra
képesek − mondta Tadadzsi mosolyogva, tréfával próbálva elütni a
kérdést. − Roppant kiszámíthatatlanok vagyunk.
− De nem vagytok ostobák − Kacsiko hangjában harag bujkált
−, mint a Darvak. A jelentések Unikornis földek felé vonuló Daru
seregről számolnak be. A klánod bizonyára roppant hatalmas, ha
vissza tud verni egy Daru hadat, ugyanakkor támadást tud intézni a
hatalmas Sárkányok ellen is.
Tadadzsi a hírek hallatán nem tudta leküzdeni meglepett
kiáltását. Egy Daru sereg! Talán Hoturi lekicsinyelte ajánlatát a
szövetségre, és inkább a háborút választotta. A sütemény cigányútra
ment, s Tadadzsi hevesen köhögni kezdett, majd felhajtotta a kihűlt
teát.
Kacsiko riadtan szolga után intett, de Tadadzsi megrázta a
fejét.
− Kérlek, bocsáss meg. Ezt a hírt magam sem hallottam.
− Látom, hogy a klánod éppúgy titokban tart mindent előled,
mint az Oroszlánok Natcumi elől − jegyezte meg elgondolkodva.
− A klánjaink fejei, a többi rokugani daimjóhoz hasonlóan néha
úgy érzik, hogy a palotában élő nagyköveteiknek nem kell mindenről
tudniuk − felelte.
Kacsiko merőn nézte, és hazugság után kutatott a férfi arcában.
A többéves, Császári palotában szerzett tapasztalat biztosította, hogy
Tadadzsi el tudja rejteni valódi szándékait, és a nagykövet biztos volt
benne, hogy a császárnő nem tudja kiolvasni igazi gondolatait a zavart
düh álarca mögül.
− Nos − mondta végül Kacsiko −, biztos vagyok benne, hogy
idővel minden kiderül. − Azzal felemelkedett a párnáról, jelezve, hogy
a beszélgetés véget ért. Tadadzsi is felállt, sétabotjával lökve el magát
a földtől.
− Szép munka − jegyezte meg Kacsiko, és a pálca felé
biccentett. − Mindig is csodáltam.
− Köszönöm, Kacsiko − felelte Tadadzsi meghajolva. −
Tamura édesanyjától kaptam ajándékba, évekkel ezelőtt.
− Tamura − mondta a császárnő. − Áruld el, rájöttél valaha is,
ki volt a szerelme?
Tadadzsi zavarában őszintén válaszolt, mielőtt még
végiggondolhatta volna a feleletet. − Nem. De ha még mindig él,
remélem, egy napon még találkozom vele.
− Sok szerencsét, nagykövet − hajolt meg Kacsiko. − Minden
jót.
− Neked is, Kacsiko császárnő − felelte Tadadzsi, és ő is
meghajolt. Sarkon fordult, s ahogy lassan kibicegett, hátában érezte
Kacsiko pillantását.
Kacsiko az Unikornis ablakhoz lépett és kinézett. A vihar elült,
s csak sáros pocsolyák maradtak nyomában az alant elterülő kertben
és az ösvényen. A császárnő tekintetével követte a nagykövetet, aki
óvatosan tapogatta ki útját az elázott utacskán.
 − Azt hiszed, sokat tudsz, öreg − suttogta Kacsiko. − Majd
elválik.

A VISZÁLY ILLATA

Siro Otaku Sodzso erős kőfalai biztonságot sugároztak magukból.

Tetcuko az ágyban fekve figyelt a kint üvöltő viharra. Meztelen hátát
a mögötte fekvő férfi mellkasának támasztotta, bőrén érezte a másik
melegét. Párja átölelte, és Tetcuko belélegezte a szerelmét mindig
körbelengő szantálfa illatot. A férfi a lány gömbölyödő hasára
szorította a kezét, és lágyan megdörzsölte a feszes bőrt, miközben
ujjaik összekulcsolódtak. − Lány lesz, ragyogó és erős, akár az anyja
− suttogta a fiatalember, és Tetcuko boldogan felsóhajtott.
A kőfal tetején kivágódott egy ablak, és hideg széllökés
szabadult a szobába. A nyílás szélesebbre tárult, akár egy rettentő száj,
mögötte a sötétség fagyos barlangja tátongott. Jégkristályok
kavarogtak be az ásító üregből, s fehér és kék esőként záporoztak
Tetcukóra.
Most már egyedül volt az ágyban, de még mindig érezte a
szerelme illatát. Kétségbeesetten markolta a mellette levő hideg, üres
lepedőt. A férfi nevét kiáltotta, de nem érkezett válasz. Jég zuhogott
az ágyára, az egyik kristály a vállára esett, és a karjába belehasított a
fagy.
Aztán kitavaszodott, ő két éves volt, és az édesanyja felültette
egy ló hátára, életében először egyedül. Tetcuko félelmében sírva
fakadt, de az anyja megdorgálta: − Szárítsd fel a könnyeidet, légy
bátor, kislányom! Otaku vagy. Ez az állat a részed, mint ahogy te az ő
része vagy. Ne rajta lovagolj, hanem vele!
Tetcuko remegve bólintott, s apró kezével megsimogatta az
állat hatalmas nyakát. Kis, pufók lábaival át sem érte az óriási ló hátát,
mégis hátasa oldalához szorította térdét, olyan erősen, ahogy csak telt
tőle.
Gyengén meghúzta a kantárt, és magas gyerekhangján
megszólalt: − Előre, Szélvihar, lovagolj velem!
A pompás állat megfordult, és lassan, céltudatosan elindult.
Tetcukót izgalom szállta meg, miközben a ló lépteinek ritmusához
igazította mozgását, mintha a hatalmas hátas az ő része lenne.
Behunyta a szemét, és elképzelte, hogy ők ketten szélvészként
vágtáznak, hosszú, sötét haja és a ló fekete sörénye csapkod a szélben.
Az állat azon nyomban felgyorsult.
− Jól van, lányom, az elméddel szólítsd meg a lovat, ahogy
tanítottalak! − kiáltott utána az édesanyja, amint a gyerek és az állat
körbelovagoltak.
Tetcuko kinyitotta a szemét, és még mindig a kantárt
szorongatva előrehajolt a nyeregben, s a lóval együtt mozgott. Ahogy
elvágtatott anyja mellett, az asszony rámosolygott apró lányára, aki
biztos kézzel irányította a hatalmas állatot.
Most nyár volt, és nap olyan erősen tűzött, hogy Tetcuko
behunyta a szemét, hogy kivédje a ragyogást. Egy ágyon feküdt, a
durva pamutlepedőt vér pettyezte. Sikoltott, mikor átsöpörtek rajta a
kín hullámai. Kezébe ruhát szorított, és öklével verte a puha futont,
miközben egy hang ráparancsolt: − Told! − Majd valaki kis csomagot
helyezett karjába, és Tetcuko hátrahajtotta a vásznat, hogy a gyerek
arcába nézhessen, de csak fekete árnyékot talált és a halál bűze csapta
meg. Tetcuko felsikoltott, és a batyut egy arctalan, tizenöt év körüli
fiúnak hajította, aki a sarokban várakozott. A gyerek sötét
levendulaszín kimonót viselt. A fiú kacajra fakadt, és a csomaggal
együtt egy lángfalba lépett.
Majd a lángok az egész szobát elborították, s a falak vörös és
narancsszín szikraeső közepette szétrobbantak. Tetcuko segítségért
sikoltott, de a hangját elnyomta a tűz bömbölése. Dobszó pergett
gondolatai között, és az ereiben folyó vér ütemére lüktetett. Levegőért
kapott. Testét elnyelte a hőség. Aztán a pokol kellős közepén hűvös
áldás − eső szitált rá. A hideg víz eloltotta a testén táncoló tüzet, és a
levegő megtelt szürke gőzzel. A füstölgő köd egyre sűrűsödött, és
Tetcuko érezte, hogy zuhan, teste pedig súlytalanná válik.
Kimerültség kerítette a hatalmába, és valami puhára és melegre
huppant.
Egy darabig csak aludt, aztán az elméje felriadt, és Tetcukót
kellemes érzés öntötte el, kellemesebb, mint már jó ideje bármikor. A
puha matrac, amin feküdt, felhőnek tetszett, és a selyemlepedők
lepkebábként csavarodtak köré. Tetcuko szantálfa illatát érezte.
Torkából zokogás tört fel. Nyelni próbált, de a szája kiszáradt. Valaki
felé lépett, és ahogy közeledett, mögötte kavarogni kezdett a köd.
Elmosolyodott, és kitárta a karját. Tetcuko visszamosolygott. Ahogy a
férfi felé tárta karját, a nő fejébe, bal vállába és felkarjába bénító
fájdalom tépett. Az álom azon nyomban szertefoszlott. Tetcuko
lélegzete elakadt, és a nőnek meg kellett küzdenie a fájdalom keltette
hányingerrel.
− Helyes, érzed a fájdalmat − szólalt meg egy ismerős
férfihang. Tetcuko megpróbált felemelkedni, de fejébe azon nyomban
villámcsapás hasított, és a nő visszahanyatlott a puha párnára.
− Tamura? − kérdezte, még mindig lázálmától ittasan.
− Nem − felelte a hang. − Ne próbálj mozogni, Csatahajadon. −
Egy férfikéz hűvös ruhadarabot nyomott szájához, és pár csepp vizet
facsart Tetcuko cserepes, száraz ajkára. A nő lenyalta a hűs
folyadékot, majd suttogva feltette a kérdést. − Hol vagyok?
A szövetdarab szájáról az arcára vándorolt, s megtörölte izzadt
homlokát. − Yaszamura táborában vagy − válaszolta a férfi.
Az emlékek kezdtek visszaszállingózni. Az őrjárat. A párbaj. A
csata.
Tetcuko nehézkesen felsóhajtott, s még mindig behunyt
szemmel, mozdulatlanul feküdt, vigyázva, nehogy megmozdítsa
sebesült vállát. − Mióta vagyok itt?
− Lássuk csak − töprengett el a hang. − A csata a faluban hat
napja zajlott.
− Hat napja! − kiáltott fel Tetcuko, s szeme felpattant. Egy
apró, kerek sátorban feküdt. Éjszaka volt, s futonja melletti alacsony
asztalon egyetlen lámpás égett. A lampion mellett egy kis tálkában
darabka tömjén parázslott, és mikor a füst lustán ellebegett Tetcuko
mellett, a lány megérezte a szantálfa illatát. Tekintete megpihent
ápolóján, és a karjában hasogató fájdalom ellenére erőtlenül
elmosolyodott.
− Dzsikkio − lehelte. Dzsikkio válaszul rámosolygott, és
tovább törölgette Tetcuko homlokát a nedves ruhával.
− Így még egyszer rám ne ijessz, Tetcuko! Súlyosan
megsebesültél, és nem tudtuk biztosan, vajon túléled-e.
− Az őrjáratom? − kérdezte a nő, s mialatt a hűvös vászon
elcsitította fejében a lüktetést, behunyta szemét. − Velük mi lett?
Dzsikkio a bánat és a harag keverékével pillantott le rá. −
Igazán sajnálom, Tetcuko, de csak ketten éltétek túl a csatát, te és
Senko.
Tetcuko elfordította a fejét és a lámpás fényébe meredt.
− Sötét érzés, ha elesnek, akiknek parancsolsz, és mélyen
megsebez − törte meg a csendet Dzsikkio. − De nem jött még el a
gyász ideje. Súlyos sérülésed van, Tetcuko, és még a velünk lovagló
sugendzsa sem volt biztos benne, hogy meg tud-e menteni. − Dzsikkio
harctól érdes hüvelykujjával Tetcuko lehűlt bőrét simogatta. − Iucsi
Akahito azt mondta, hogy ha még több vért vesztesz, egész
bizonyosan meghalsz − suttogta, akár egy apa, aki csaknem elvesztette
gyermekét.
Dzsikkio megköszörülte a torkát, és hangja tárgyilagosabb
színt öltött. − Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal szóljak
Akahitónak, amint magadhoz térsz − dobta vissza a ruhát az ágy
mellett álló tálba. − Később visszajövök. − Tetcuko behunyta szemét,
mikor Dzsikkio szelíden félresöpörte a nő állig érő hajának egy fürtjét,
aztán a férfi felemelkedett és elment.
Tetcuko már éppen elszenderedett volna, mikor egy nagydarab
férfi tört be nagy garral a sátorba. A nő lassan felnyitotta a szemét, és
fejét az előtte álló magas, tekintélyes sugendzsa felé fordította. A férfi
meghajolt, és térdre ereszkedett, miközben Tetcukót fürkészte.
− Tehát ébren vagy. Ez jó jel − szólalt meg bársonyos hangon.
− A lázad elmúlt. Hunyd be a szemed, Csatahajadon!
Tetcuko engedelmeskedett, és feje két oldalán azonnal
megérezte a sugendzsa hűvös kezét. Bőre bizseregni kezdett.
Csiklandó meleg áradt szét bőrén a válla felé, ahol a vágás érte. Feje
mintha langyos, enyhítő folyadékkal telt volna meg, mely elmosta a
fájdalmat és a feszültséget, és a nő felsóhajtott.
− Jó, nagyon jó − mormolta Akahita, s könnyedén
végigsimított Tetcuko fején.
Tetcuko érezte, hogy kezd belesüllyedni a feledésbe. Hagyta,
hadd zuhanjon bele ismét a ködbe, ahol nem volt sem idő, sem halál,
sem fájdalom.
Mikor ismét felébredt, nappal volt, és a sátor üresen állt.
Lassan felült, és a fájdalom jelei után kutatott fejében és vállában. Bár
karja érzéketlen volt, a feje korántsem fájt annyira.
− Akármit csinált is, az működött − mondta magában.
Ekkor szédülés tört rá, és nyögve visszazuhant a párnára.
− Tetcuko? − Dzsikkio hangja a sátron kívülről érkezett. −
Ébren vagy?
− Sajnos igen − kiáltott ki a nő erőtlenül.
A sátor lapja félrecsapódott, és Dzsikkio mosolyogva belépett.
Koszos, sárfoltos, és vérrel szennyezett kimonót viselt, és lótól és avas
verejtéktől szaglott.
Mikor közelebb ért, Tetcuko elfintorodott. − Hű! Annyira
lefoglalnak, hogy már fürdeni sincs időd? − kérdezte. − Mondd meg
Yaszamurának, hogy túlságosan is megdolgoztat.
Dzsikkio törökülésben leült a Tetcuko futonja melletti párnára,
és az alacsony asztalon álló kancsóból egy csészébe töltötte a vizet.
Tetcukónak nyújtotta, s megvonta a vállát. − Lehet, hogy büdös
vagyok. − Tetcuko egy hajtásra kiitta a vizet, majd visszahanyatlott a
párnára. Dzsikkio folytatta: − A többieknek azt mondtam, hogy amint
túl vagy a veszélyen, egy egész napot fogok szánni rá, hogy lesikáljam
magam. Úgy tűnik, tartanom kell magam az ígéretemhez.
− A zsákomban van egy kis levendula. Használd egészséggel!
− vágta rá Tetcuko, és Dzsikkio felnevetett.
− Micsoda? Hogy aztán a sötét erdőben Csatahajadonnak
nézzenek? Soha! − Mikor Dzsikkio Tetcukóra nézett, arcán
megkönnyebbülés látszott. − Jó újra hallani, ahogy tréfálkozol,
Telcuko-szan − mondta. − Attól féltem, hogy már sosem fogod a
nyelved köszörülni rajtam.
− Nincs olyan szerencséd. Megint itt vagyok, hogy
kínozhassalak, barátom − felelte Tetcuko, és tenyerét a halántékára
szorította −, hacsak a fejemben támadt háború előbb el nem intéz. −
Gyomra ezt a pillanatot választotta arra, hogy hangosan
megkorduljon. Dzsikkio kihajolt a sátorból, és odakint pár szót
intézett valakihez. Hamarosan egy teával és párolt hallal megrakott
tálca állt előttük.
Míg ettek, Dzsikkio elmesélte Tetcukónak a történteket.
Yaszamura Unikornis serege a Rák földekre vonult, hogy szövetségre
lépjenek Hida Tcuruval. A Rákoknál bizonytalan helyzet uralkodott,
és visszautasították az ajánlatot. Yaszamura ezután északnak indult a
Sárkány földek felé, mikor kisebb árnyvidéki seregbe botlottak. Az
Unikornisok könnyedén legyőzték a teremtményeket, és Yaszamura
továbbösztökélte a hadsereget. Mikor Senko elcsigázva, félig
eszméletlenül utolérte őket, Yaszamura rádöbbent, hogy az általuk
levert árnyvidéki csapat csak egy töredéke volt a most délnek vonuló
sötét seregnek. Hibás döntését átkozva ismét dél felé vette az irányt.
− Olyan közel voltunk, hogy aznap reggel láttuk a falutokat
lerohanó árnyvidéki sereget. Yaszamura nagyobb sebességre
ösztökélte a csapatokat, mert tudtuk, hogy halálra vagytok ítélve.
Mikor Senko elmondta, mivel álltok szemben, biztos voltam benne,
hogy nem találok belőled mást, csak amire te a rablók táborában
rábukkantál azon az éjjelen.
Tetcuko az emlék hatására összerezzent.
 Dzsikkio nagyot kortyolt a vízből, és folytatta. − Nyilvánvaló
volt, hogy az árnyvidéki sereg parancsnoka csak annyi csapatot
küldött ellenetek, amennyi a legyőzésetekhez elegendő volt. Aznap
egyedül ez mentett meg minket. Yaszamura őrjöngött, csak fújta, fújta
a csatakürtöt, aztán rohamot parancsolt. Még sosem láttam az
Unikornis lovasságot ilyen erővel és gyűlölettel támadni semmiféle
ellenségre, és a látvány egyszerre töltött el büszkeséggel és
félelemmel.
− Úgy tűnt, mintha a falu főtere egyszer csak megtelt volna a
lovassággal − jegyezte meg Tetcuko.
− De túl későn érkeztünk − sóhajtotta Dzsikkio, és
lehorgasztotta a fejét. − A teremtmények már betörték a kaput és
felgyújtották a falut. Megsemmisítettük a kapu előtt várakozó
árnyvidéki csapatokat, aztán berontottunk magunk is. Addigra
azonban már nem sok minden maradt. − Dzsikkio elhallgatott, és
Tetcukóra pillantott. − Mennyit láttál a pusztításból?
− Emlékszem a vérre, a holttestekre és a lángokra − mormolta
a nő elgondolkozva. − Megpróbáltam megmenteni őket,
megpróbáltam jó parancsnok lenni. Végül azonban már csak azért
tudtam imádkozni, hogy a haláluk gyors legyen.
Dzsikkio Tetcukóra nézett, akinek tekintete a messzeségbe
révedt, ahogy megpróbálta felidézni azt a napot. A nő nem emlékezett
arra, hogy mit tettek a lények a falusiakkal. Dzsikkio tudta, hogy
Tetcuko sérült lelke egy napon feleleveníti majd a szörnyű jelenetet,
ha a Csatahajadon már erősebb lesz.
− Nem a te hibád volt, hogy a falunál tízszer nagyobb csapattal
kellett szembenézned − mondta Dzsikkio. − Még ha kétszáz képzett
szamuráj leste is volna a parancsaid, akkor sem lett volna remény a
túlélésre.
Tetcuko hallgatott.
Dzsikkio folytatta történetét. − Kerestelek, de hamar elhagyott
a remény, hogy még életben talállak. Aztán észrevettem, hogy a
csizmáid egy hatalmas ogre alól kandikálnak elő. Csak egy bizonyos
rokugani harcos visel ilyen rusnya lábbelit. Még mindig éltél, csak
Sindzso tudja, miként. Utána a lángok elharapóztak, és nem volt más
választásunk, csak a menekülés, különben bennégtünk volna, ezért a
lovam hátára dobtalak, megragadtam Felhőtáncos kantárját, és
rohantam.
Dzsikkio felkuncogott, miközben még több vizet töltött
magának és Tetcukónak. − Yaszamura meg volt róla győződve, hogy
az Árnyvidék seregének derékhada visszafordul, és ránk támad, ezért
elrendelte a továbbvonulást − mesélte. − Ez volt a legrosszabb, mikor
csak hajszálon függött az életed. Akahito könyörgött Yaszamurának,
hogy táborozzunk le, különben a halálod az ő lelkén fog száradni, erre
ő visszaordította, hogy egy forrófejű, Skorpió imádó Csatahajadon
halála eltörpül amellett, hogy talán az egész seregét megtizedelik az
Árnyvidék csapatai.
Tetcuko belekortyolt a hűvös vízbe. Ámulatba ejtette, hogy ez
a két hatalmas Unikornis csaknem ölre ment miatta. − Gondolom,
Akahito győzött, mivel itt vagyok, és szemmel láthatólag élek még.
− Egy Ide sugendzsa tarsolyában akad egy-két olyan trükk,
amivel még az Unikornis daimjó fiának akaratát is maga felé
hajlíthatja − bólintott rá Dzsikkio. − A csata után két nappal
Yaszamura beadta a derekát és tábort vertünk. Azóta is itt
rostokolunk.
− Micsoda? − Tetcuko szeme elkerekedett, és felült az ágyban.
− Az egész Unikornis sereg itt várakozik, egyedül énmiattam?
− Igen is, meg nem is − felelte Dzsikkio. − Sok sebesültünk
volt a csata után; az Árnyvidék teremtményei nem adták olcsón a
bőrüket. A te sérüléseid voltak a legsúlyosabbak. A válladon felnyílt a
seb, és mindenütt mély vágások borítottak. Rengeteg vért vesztettél.
Most, hogy kezdesz felépülni, valószínűleg az elkövetkező egy-két
napban továbbindulunk.
Tetcuko visszadőlt a párnára és Dzsikkio ránézett a nőre. −
Hogy kerültél Skorpió faluba, olyan messze az őrjárat útvonalától? −
kérdezte a férfi. − És hol szerezted azt a sebet?
Tetcuko röviden elmesélte a rablók foglyul ejtését, érkezésüket
a faluba és a Gonsiróval vívott párbajt. Dzsikkiónak az öreg Skorpió
hazugságairól is beszámolt. Mikor befejezte történetét, a férfi
visszaült.
− Akit megmar egy Skorpió, az többé nem lesz ugyanaz. Van,
aki nem éri meg, hogy lássa a változást.
− Voltak olyan pillanatok, amikor én is kételkedtem abban,
hogy túlélem − jegyezte meg Tetcuko, és félretolta a tálcát. − Arra
gondoltam, vajon te mit tennél ilyen helyzetben, és ez segített
elirányítani.
Dzsikkio mosollyal köszönte meg a bókot. Témát váltott. −
Lázad volt − mondta halkan. − Félrebeszéltél, és sok mindent
kifecsegtél, amit máskor a szíved mélyére rejtesz.
Tetcuko fáradtan behunyta szemét és felsóhajtott. − Tamura −
jelentette ki egyszerűen.
− Igen, de nem csak ez − tette hozzá Dzsikkio. − Nem hiszem,
hogy akik hallottak, ugyanúgy megértettek-e mindent, ahogy én, de
néhány titkod napvilágra került.
− Köszönöm, barátom − mondta a nő. − Észben fogom tartani.
− Most aludj, majd később visszajövök − szólalt meg Dzsikkio.
− Yaszamura látni akar, és megígértem neki, hogy ma elviszlek hozzá.
− Tetcuko bólintott. Barátja felállt, és a sátor bejárata felé indult.
− Dzsikkio? − szólt utána Tetcuko. − A férfi a sátor nyílásánál
megtorpant, s visszafordult.
− Ha találkozunk az Unikornis parancsnokkal… − kezdte a nő.
− Igen? − kérdezte Dzsikkio.
− Fürödj meg − motyogta Tetcuko, miközben az álom
szempilláira nehezedett.
Dzsikkio felhorkant, és azzal eltűnt.



Később az alaposan lesikált Dzsikkio visszatért, hogy a

hasonlóképp nemrégiben megfürdött és felöltözött Tetcukót
Yaszamura sátrához kísérje. Tetcuko csak egyszer látta az ifjú, hetyke
Sindzsót, és alig várta, hogy láthassa, vajon a parancsnok megfelel-e a
hírnevének.
Megálltak a hatalmas sátor bejáratánál, miközben az őr
bejelentette érkezésüket.
− Sok szerencsét − hajolt meg és vigyorgott Dzsikkio.
− Te nem jössz be velem? − lepődött meg Tetcuko.
− Á, dehogy − felelte a férfi mosolyogva. − Ez az audiencia
csak neked szól. Ha szeretnéd, visszajövök, hogy visszakísérjelek a
sátradhoz.
− Csak ha szaké is vár majd minket. Azt hiszem, szükségem
lesz rá − válaszolta a nő.
Dzsikkio lendületesen meghajolt barátja előtt, és belegyezése
jeléül bólintott. − Természetesen, Csatahajadon − ígérte, mikor az őr
visszatért. − Számíthatsz rá.
Az őr félrehúzta a sátorlapot, és Tetcuko bebújt. A sátor belseje
sokkal fényűzőbb volt annál, amilyennek a nő a tábori hajlékokat
képzelte. Ovális volt, s középen nagy, harci jeleneteket ábrázoló,
festett selyem válaszfal osztotta ketté. Oldalt egyszerű, de elegáns,
kerek asztal állt a párnák gyűrűjében. Dobozok és utazóládák hevertek
egymás-hegyén hátán vonzó, férfias rendetlenségben, mintha egy
művész igazgatta volna el őket, és nem egy parancsnok. A csupasz
földet gazdagon díszített szőnyegek borították. Mikor Tetcuko
belépett, gondosan megtörölte csizmáját a sátor mellett növő fűben. A
levegőt tömjén illata lengte be.
− Egy pillanat, kérlek − szólt ki egy könnyed férfihang a
válaszfal túloldaláról, mikor Tetcuko belépett.
Tetcuko kissé kényelmetlenül, idegesen megállt, s karja
lüktetni kezdett.
Yaszamura előlépett. Fiatal volt, nem lehetett több húsznál.
Hosszú haját bőrszíjjal kötötte lazán hátra. Tiszta és gondosan
mángorolt fekete kimonót viselt, melyen a Sindzso mon volt a minta,
a narancs háttér előtt, tűzvörös keretben kirajzolódó fekete
egyszarvúfej. Tetcukóra vetett féloldalas mosolya egyszerre volt
megnyerő és dévaj.
Tetcuko azon kapta magát, hogy visszamosolyog a barátságos
fiatalemberre. Meghajolt. − Üdv neked, Sindzso Yaszamura −
mormolta udvariasan.
− Üdv, Otaku Tetcuko! − köszöntötte a parancsnok. Tekintete
végigsiklott Tetcuko rövid, barna haján, nagy, szép szemén és izmos
alakján. − Éppolyan gyönyörű vagy, mint mikor az apám haditanácsán
megpillantottalak. Tehát te vagy az a vad és önfejű Csatahajadon, aki
a faluban megmentette az életemet?
− Te voltál? − kiáltott fel Tetcuko, és eszébe jutott a magányos
lovas, akit lehengerelt a goblinok rohama.
− Igen, fene az önfejűségembe − felelte Yaszamura, és a
párnák felé intett. − Ülj le, ülj csak le, aztán beszélünk! − Miközben
Tetcuko helyet foglalt, a fiatalember megrázott egy csengőt.
Egy fiatal fiú lépett be és meghajolt.
− Éhes vagy? Én, mint a farkas. Acsi, nézz körül, mi van
kéznél két éhes katona számára − hadarta egy szuszra. − És kérlek,
azonnal hozz egy kis mentateát! − A fiú meghajolt, és kirohant,
Yaszamura pedig kimonóját hátralebbentve lendületes mozdulattal
leült.
Arckifejezése azon nyomban megkomolyodott. − Elnézést kell
kérnem tőled − szólalt meg őszintén, és terjengős viselkedése
nyomtalanul eltűnt.
− Tőlem? Ugyan miért? − hebegte Tetcuko, akit meghökkentett
Yaszamura kedvének váratlan változása.
− Nem tudtam megmenteni a harcosaidat − magyarázta
egyszerűen Yaszamura. − Túl későn érkeztem.
Tetcukót ez szinte fejbe kólintotta. Nem tudta, mit mondjon.
− Nagyon sajnálom. Nem tudtam időben a falu segítségére
sietni, és lassúságom következtében a település és a harcosaid
elpusztultak.
Felemelte fejét, és arcán őszinte bánatot lehetett látni. − Mikor
ráébredtem a tévedésemre, olyan gyorsan vágtattunk vissza, ahogy
csak a lovunk bírta, de már késő volt.
Tetcuko felé hajolt, és a nő kissé visszahőkölt. Yaszamura nem
vette észre, hogy a Csatahajadon kényelmetlenül érzi magát, és
folytatta: − Még a pusztítás közepette is láttam, hogy mit tettél,
hogyan egyesítetted az embereket a falu védelmére, a reménytelen
helyzet ellenére is. Erős vezető kell ahhoz, hogy a halálraítélteket meg
tudja győzni arról, hogy van még esélyük, és ezért csodálattal adózom
neked.
− Életben maradt bárki is a faluból? − kérdezte a nő, akit kissé
megrázott a fiatalember őszinte ámulata.
− Nem − felelte Yaszamura. − Végigkutattuk a falu romjait, de
senkit nem találtunk életben.
Tetcuko elfordult, és sűrűn pislogott, hogy ki ne csorduljanak
feltörni vágyó könnyei. Yaszamurára nézett. − Tiszteletreméltó
emberek voltak azok az elfeledett Skorpiók. Tudom, hogy kevesen
fogják megsiratni egy árulókkal teli falu halottait, de ők mégis
kedvesen bántak velünk. Olyan becsülettel és bátorsággal néztek
szembe a halállal, mint bármely Unikornis szamuráj, akit ismerek.
Míg Tetcuko beszélt, Yaszamura fürkészőn nézte a nőt. − Rég
nem hallottam a becsület és a bátorság szavakat a Skorpiókkal egy
napon említve − mondta −, de hiszek a szavadnak. Ígérem, amíg élek,
hogy elmondhassam az igazat, az emlékük nem merül feledésbe, és
nem mocskolódik be.
A szolga abban a pillanatban tért vissza egy letakart kosárral és
egy teás tálcával. Hamarosan sajtok, kenyér és hideg vadsült szeletek
álltak Tetcuko és Yaszamura előtt, valamint két zömök agyagcsésze
gőzölgő mentateával töltve.
Yaszamura egy darab kenyeret tört magának, tetejére egy
darabka húst helyezett, amit egy szelet krémes, sárga sajt követett.
Tetcuko Unikornis szokás szerint követte példáját.
Míg ettek, Tetcuko elmesélt mindent, ami azóta történt, hogy
csaknem két hete rábukkantak a rablók menedékére. Yaszamura
figyelmesen, elejétől-végéig végighallgatta a történetet; majd
hátradőlt, és elgondolkozva kortyolgatta a teáját.
− A csata során láttam ugyan a kék ruhás vezért, de az arcát
nem − jegyezte meg. Tűnődve megrázta a fejét. − Nem értem, hogy
kerülhetett Hoturi a faluba. Az apámtól azt hallottam, hogy a Darvak
szövetségre kívánnak lépni velünk.
− Abban reménykedtem, hogy talán csak tévedtem a harc
fejetlenségében − felelte Tetcuko −, de láttam, hogy ő vezeti a
rohamot. Biztos vagyok benne.
− Ez kész rejtély − merengett Yaszamura −, aminek a
megfejtéséhez nem áll rendelkezésünkre az összes tudás. − Kiitta
teáját, és üres csészéjének mélyére bámult.
Tetcuko megköszörülte a torkát. − Van még egy rejtély, amit
meg akarok fejteni − mondta −, de ehhez nálad vannak a válaszok.
Yaszamura méla arckifejezéssel felpillantott.
− Hogy menekültem meg a halálból? − kérdezte a nő. − Mikor
Hoturi szemébe néztem, biztos voltam benne, hogy az az utolsó, amit
ezen a világon látok.
Yaszamura halványan elmosolyodott. − Egy feldühödött
ogrénak köszönheted az életedet. Láttam, hogy térdre zuhansz, és
rohantam, hogy a kék ruhás vezérre támadhassak. Ugyanabban a
pillanatban az ogre bunkójának egy csapásával ledöntött téged, majd
rád zuhant. Mielőtt azonban lecsaphattam volna, a vezér megfordult,
és kivágtatott a kapun. A nyomába eredtem, de eltűnt a füstben és a
ködben.
Yaszamura csörömpölve letette a csészéjét. − Tetcuko, ez nem
elszigetelt eset volt. Az Árnyvidék csapatai mindenütt mozgásban
vannak. Messze saját földjük határain túl is látták már őket. Ezek nem
rendezetlen teremtmények véletlenszerűen felbukkanó kis hordái,
hanem nagy, jól felszerelt seregek, melyeket látszólag egy
meghatározott cél mozgat.
− Van valami elképzelésed arról, hogy merre tartanak? −
kérdezte Tetcuko, kezében forgatva csészéjét, és a zöld folyadékot
lötyögtette.
− Nem, még nincs, de nem is ez a legrosszabb − felelte
Yaszamura. − Még többen jönnek, sokkal többen. A többi klánt
túlságosan is lefoglalja egymás lemészárlása, hogysem ráébredjenek,
hogy Rokuganra a délről érkező fenyegetés nagyobb veszélyt jelent.
Attól félek, hogy az Unikornisok lesznek az egyetlenek, akik
szembeszállnak a leghalálosabb ellenséggel.
Ismét Tetcuko felé hajolt. Ezúttal a nő nem húzódott el, mivel
most már tudta, hogy Yaszamura egyszerűen csak szereti a bizalmas
közelséget. − Ott voltál a tanácson Tosi No Aida Ni Kawában.
Ismered a küldetésem. A Rákok nem szövetkeznek velünk, de talán a
Sárkányok igen. Gyere velünk a Mirumoto kastélyba! Biztos vagyok
benne, hogy a körülményekre való tekintettel az apám megbocsátja
neked, amiért elhagyod a küldetésed.
A körülmények közé tartozott az a tény is, hogy nem volt
őrjárata, amit vezessen. Tetcuko hálás volt, hogy ezt Yaszamura nem
mondta ki.
Felsóhajtott, és hirtelen üresnek és kimerültnek érezte magát. −
Jó, veletek megyek.
− Helyes − állt fel Yaszamura. − És most pihenj, Csatahajadon!
Holnap útra kelünk. Az apám elvárja, hogy két napon belül Sárkány
földön legyünk. Gondolod, hogy képes vagy erre?
− Hát persze − kászálódott fel a nő, és meghajolt parancsnoka
előtt. − Rendbejövök.
− Az Otakuk éppolyan erősek, mint amilyen szépek − bókolt
Yaszamura, és viszonozta a meghajlást. − Alig várom, hogy a
seregemben tudhassalak.
Mikor Tetcuko kilépett, észrevette, hogy Dzsikkio a
Yaszamura sátra melletti fának támaszkodva vár.
A férfi megpillantotta a Csatahajadont, és megkérdezte: − Nos?
Milyen volt első találkozásod a daimjónk rámenős fiával?
− Érdekes − felelte Tetcuko. − De most szükségem van egy
szakéra, utána pedig egy kis szunyókálásra.
Dzsikkio felnevetett. − Feltétlenül, Csatahajadon − nyújtotta
felé a karját. − Kövess!

TÖRÖTT IGAZSÁG

Kacsiko!
Sötét erők lendültek mozgásba. A sereg − melynek létszáma
most már több, mint tízezerre rúg − minden áldott éjjel egyre csak
gyarapszik, és erősödik egy hatalmas szamuráj vezetése alatt.
Számtalan kisebb falut, pár mezőgazdászvárost és egy templomot
pusztítottak el, semmi jelentőset. Ezt azonban csak gyakorlásszámba
veszik.
Meghajlok a bölcsességed előtt, nővérem, és könyörgöm,
bocsásd meg nekem, hogy az Unikornis őrjáratok határon túlra
küldése ellen érveltem. Az Unikornisok mindenütt megoltalmaznák a
kis falvakat, és a többi klán mocskos heiminjei iránt tanúsított
szokatlan hűségük sok életet és tiszteletet spórolt meg nekik.
Ami pedig a Négy Anyaszél „Urát” illeti, úgy ül a lován, akár
egy bohóc, és megpróbálja meggyőzni arról a világot, hogy a
barbárok méltók a bizalomra. A Csatahajadonok azonban halálosak,
és vannak olyanok, akik ennek az előnynek a megszerzése érdekében
hajlandók felülkerekedni megvetésükön, és csatlakoznának a Ki-
rinhez
Most már bizonyos, hogy a hat klán közül a Rák magára
maradt. A Medvével egy klán sem lépne szövetségre. A fia, Hida
Szukune még él, húszezer katonából álló Rák serege Kyuden Kakita
felé vonul, mely gyakorlatilag védtelenül áll, Hoturi szánalmas Daru
hada pedig lassan nyugat felé verekszi magát.
Szukune óvatos, mert a Daru földeket még mindig döghalál
dúlja. A betegség első jelére visszavonul, hogy a serege erős
maradjon, míg ellensége a gennyedző halállal vívja tusáját. Ha a
dögvész jobb munkát végez, miért ne hagyná rá?
Tcuko ordítani próbál, de a Főnixek előtt még az Oroszlán is
behúzza fülét-farkát. Tcukune iránti gyűlölete és a becstelenség
tüskéje hajtja, seregeinek mozgása nincsen összhangban. Mi várunk
és majd meglátjuk, mi lesz.
− Hametcu



Kacsiko lassan felgöngyölte a tekercset, majd ajkához érintette,

és kinézett a kerek Unikornis ablakon. Visszafordult a lába előtt
görnyedő, ébenfekete ruhás alakhoz, és megszólalt: − Köszönöm.
Küldöm a választ. Éjfélig várj!
A hírvivő kurtán biccentett, felemelkedett és eltűnt. Aramoro
azonnal megjelent, és meghajolt sógornője előtt.
− A fekete sereg mozgásba lendült − jegyezte meg az asszony,
és pillantása ismét az ablakon túl elterülő kertre tévedt. A füvet kora
délutáni napfény fürdette. − Mindent levág, ami csak az útjába kerül.
− Jó hír − mondta a jóképű férfi, és közelebb lépett
Kacsikóhoz.
Az asszony rápillantott, s szenvtelenül tudomásul vette, hogy a
férfi ma egyszerű álarcot választott, mely jól kiemelte szép szemét. −
Óvatosnak kell lennünk − felelte Kacsiko, kissé lehajtva fejét, és
hosszú, sötét szempillái mögül felnézett Aramoróra. − A Rákok
magányosan vonulnak, és magányosan is esnek el. A dögvész még
mindig Kyuden Kakitában lappang, és nincs rá garancia, hogy a
falakon belül is marad.
Aramoro elfordult. Arcán vágy és fájdalom futott végig.
− A Szukunét érő Főnix támadás meglepetésként ért − folytatta
Kacsiko. − Senki nem tudja, mit tesznek azok a sugendzsák
legközelebb.
− És az Unikornisok? − kérdezte a férfi, leereszkedett a
faragott asztal előtti párnára, és két csészébe szakét töltött. − Mi van a
Csatahajadonokkal?
Kacsiko sóhajtott, és leült a sógorával szemközt. Laza, sötét
skarlát kimonót viselt, haja szabadon omlott a vállára, akár egy
ébenfekete vízesés. Mikor letelepedett, egy hajfürt előrecsúszott, és az
asszony kecses, nőies mozdulattal hátradobta. Aramoro átnyújtotta
neki a csészét.
− Az Unikornisokkal kapcsolatban semmiben nem vagyok
biztos − felelte, s mikor a szakés csészét a szájához emelte,
köszönetképen biccentett. − Sok jó katonájukat szétszórták a vidéken,
hogy a heimineket megvédjék, pedig ez ostobaság volt.
Aramoro lassan megrázta a fejét. − Nem értem őket, és nem is
akarom megérteni.
− A lovasságukat azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül −
mondta Kacsiko, és Aramoro egyetértőn bólintott. − Egy nagy
Unikornis csapat szövetség reményében lovagol északra, a Sárkány
földekre.
− Ostobák, ha azt hiszik, hogy a Sárkányok csatlakoznak
hozzájuk − horkant fel megvetően Aramoro.
− Talán − felelte Kacsiko, és ismét kortyolt a szakéból. −
Nehéz az Unikornisok fejében olvasni. Annyira más a
gondolkozásmódjuk.
− Mi van Ide Tadadzsival? − kérdezte Aramoro, letette
csészéjét, és kezeit összekulcsolta az asztal lapján. − Az ő fejében nem
tudsz olvasni?
− Jobban, mint hiszi − válaszolt az asszony. − Okos ember, de
a lelkében ellentmondás dúl. Ez a mi malmunkra hajtja a vizet. Azzal
viszont nem számoltam, hogy találkozik Hoturival, mikor aznap éjjel
a Daru elhagyta a palotát. Az istállószolga nem emlékezett arra, hogy
mit hallott?
− Nem, használhatatlan volt − rázta fejét a férfi. − Túlságosan
mélyen a szakés csésze fenekére nézett ahhoz, hogy a segítségünkre
lehessen.
Kis szünet támadt. Majd Kacsiko megszólalt: − Nem hiszem,
hogy a palotában van hely egy használhatatlan istállószolga számára.
Aramoro bólintott, hogy jelezze: érti. Még mielőtt az est
leszáll, az istállóban baleset fog történni.
Az asszony kiverte fejéből ezt az ügyet, és felsóhajtott. −
Tadadzsit nem lehet eltávolítani − mondta végül. − Bár az elméje kezd
megbomlani, a szíve még erős. Nem tudni, végül milyen irányba indul
el.
Kacsiko tűnődve harapdálta alsó ajkát, felemelkedett, és
szorosabbra húzta karcsú derekán a skarlát ruhát. − Hol lesz ma
Tadadzsi? − kérdezte, s kimonója mintegy véletlenül lecsúszott egyik
tejfehér válláról.
Aramoro arckifejezése mit sem változott, de a szeme látta, amit
az asszony megmutatni kívánt.
− A vacsora előtti órában általában a déli kertben sétál − felelte
a Bayusi szamuráj.
− Talán nem lesz ellenére a társaság − jegyezte meg könnyed
kacajjal a Skorpió Úrnő.



− Megtiszteltetés, hogy engeded, hogy ma este elkísérjelek −

motyogta Tadadzsi, miközben Kacsikóval végigsétáltak a kerti
ösvényen. A nappal és az alkony közti mezsgyén jártak, mikor az ég
azúr színe ébenfeketébe mélyült. Ahogy Amateraszu a látóhatár felé
csúszott, sárgából vörösbe váltott.
− Igen, az és újabb gyönyörű naplemente ígéretét hordozza −
jegyezte meg az asszony, és egy kis tavacskára nézett. Alig valamivel
a felszín felett két hófehér madár csapongott, szárnyuk egyszerre
lendült. − Látod ott azokat a darvakat? − kérdezte Kacsiko, s hangja
olyan izgatott volt, mint egy gyereké.
Tadadzsi tekintetével követte az asszony ujjának vonalát.
Elmosolyodott, és megjegyezte: − Gyönyörűek, nem igaz? − Fogalma
sem volt róla, miért kívánta őt látni Kacsiko, de tudta, hogy az
asszonynak alighanem oka volt rá. Arra várt, hogy kiderüljön, hogyan
és mikor csap le a Skorpió.
− Rábukkantak egy mindkettőnk által jól ismert Daru nyomára
− jelentette ki szilárdan Kacsiko. − Hoturiról van szó.
− Tényleg? − kérdezte Tadadzsi meglepetést színlelve.
Számított rá, hogy Kacsiko közli majd vele, hogy Hoturi az Unikornis
földek közelében csatlakozott egy sereghez.
− Igen, a Daru jelenleg egy árnyvidéki sereget vezet − jegyezte
meg Kacsiko, gondosan szemmel tartva a nagykövetet. Tadadzsi
heves reakciója azonban a meglepetés erejével érte.
Tadadzsi arca elfehéredett, és a férfi sóbálvánnyá meredt az
ösvény közepén. − Micsoda? − suttogta. − Micsoda? − Gondolatai a
hír hallatán táncra perdültek. Az előttük kígyózó utat megcsonkított
állatok, Tamura és vér borította. A nagykövet megingott, mintha
megütötték volna.
− Tadadzsi, kérlek, jól vagy? − kérdezte Kacsiko
aggodalmasan. − Aramoro! − kiáltotta.
A nyomukban sétáló férfi azonnal megjelent az asszony
oldalán. Aramoro félig-meddig vonszolva egy közeli fához támogatta
a nagykövetet és óvatosan leültette.
− Tadadzsi:? − szólította meg Kacsiko hangosan.
A nagykövet lassan a császárnő felé fordult, tekintete
apránként kezdte kivenni az asszony arcát. − Hogy történt? − kérdezte,
és nyelt egyet, hogy kiszáradt torkát megnedvesítse. − Mikor?
− Ezt nehéz megmondani − felelte Kacsiko, kissé
megkönnyebbülten, hogy az idős nagykövet ismét magához tért. Csak
ma kaptam hírt arról, hogy Hoturi és a Darvak szövetkeztek az
Árnyvidékkel.
− Ez nem lehet − rázta meg fejét Tadadzsi. − Egyszerűen nem
lehet igaz.
− Pedig az − vetette oda Kacsiko türelmetlenül, s Aramorót
visszaintette a nagykövet mögé. − Többen is látták, bár a Darvak
váltig állítják, hogy a seregével van. Még az Unikornis őrjárataidból is
tanúi voltak néhányan annak, hogy a romlott teremtmények élére állt.
 Tadadzsi összeroskadt a padon. Úgy érezte, mintha teljesen
kiszállt volna belőle az élet. Valamennyi hír közül, amit Kacsiko a
tudomására hozhatott, erre számított legkevésbé. Gondolatban
visszapörgette az istállóban lejátszódott jelenetet, de a
végkövetkeztetés ugyanaz volt: Kacsiko igazat mondott. Az
Árnyvidék, mely olyan közel terült el a Rák földekhez, tökéletes
szövetségesnek tűnhetett a kétségbeesett Daru daimjó szemében, aki a
Császári Palotától nem kapott semmiféle segítséget.
Miközben Tadadzsi elméje a hírekkel küszködött, Kacsiko
felkelt a padról, és a kert pereméhez sétált, ahol nőszirmok virultak.
Megérintette a kecses, lila és fehér virágokat, s ujját végigfuttatta a
széles zöld leveleken. − Tadadzsi, tudom, hogy te és Hoturi barátok
vagytok. Nyilvánvalóan nagy tisztelettel éltek egymás iránt. Sajnálom,
hogy ilyen szörnyű hírt kellett a tudomásodra hoznom.
Tadadzsi felemelte a fejét, és a gyönyörű asszonyra nézett. −
Valóban, bár Hoturi és én egy s másban különbözünk egymástól, a
barátság összeköt bennünket. − Beszéd közben ismét eszébe jutott
Hoturi hangja és látványa. Hirtelen kitisztult a kép. Nem hitte el, amit
az asszony mondott neki. Nem lehetett igaz. Ez a Skorpió rejtegetett
valamit.
Tadadzsi még mindig a padon ülve meghajolt. − Megtisztelsz
azzal, hogy magad mondtad el nekem a hírt − folytatta lassan, hogy le
tudja küzdeni hangjában a remegést. − Valóban szomorú hírek ezek.
Kacsiko obijába nyúlt, és előhúzott egy ollót. − Emlékszel
erre? − kérdezte mosolyogva. Tadadzsi a finoman megmunkált
fémollóra meredt.
− Igen − felelte. Akkor ajándékozta az Unikornis ollót
Kacsikónak, mikor az asszony császárnévá vált, a jóindulat jeleként.
Mindig úgy hitte, hogy a császárnő kidobta a „gaidzsin” szerszámot.
Megdöbbentő volt most Kacsiko kezében látni.
Kacsiko pontosan tudta, milyen hatást gyakorol a férfire.
Egyetlen csattintással levágott egy virágot. Az Unikornis szerszám
megvillant a kezében, meggyilkolt valami szépséget és a magáévá
tette. Kacsiko visszament és ismét leült Tadadzsi mellé. Orrához
emelte az illattalan világot, és megszólalt: − Az Unikornisok
tiszteletreméltó katonák és hűséges barátok hírében járnak. Ezekben a
zűrzavaros időkben kiket számítanak a barátaik közé?
Tadadzsi tekintete a Kacsiko kezében tartott virágra
szegeződött. Az asszony továbbra is értesüléseket próbált meg kicsalni
belőle. Tadadzsi remegése alábbhagyott valamelyest, és a félelem
szorítása is enyhült a szívén. Most ismerős területre lépett, a
diplomácia ösvényére, és ez a tény megnyugtatta. Tudta, hogy
óvatosnak kell lennie. Ami most közte és Kacsiko között elhangzik, az
számtalan életre óriási hatással lesz.
− Ezt nehéz megmondani − kezdte végül. − Csak tegnap este
érkezett üzenet Sindzso Yokatcutól. Azt írta, hogy sok Unikornis
életét vesztette az őrjáratok során. Azt hiszem, inkább ez
foglalkoztatja, mint az, hogy kire számíthat háború esetén.
− Nem tudtam, hogy ilyen sok Unikornis életét vesztette − nyílt
tágra az asszony szeme meglepetten. − Ha tudtam volna, hogy a
küldetés ennyire veszélyes, nem egyeztem volna bele.
− Ez nem a te hibád, császárnőm − ingatta fejét Tadadzsi. −
Minden egyes elveszített életet meggyászolok, de az Unikornis
őrjáratok megvédték azokat, akik képtelenek önmaguk védelmére.
Kacsikót láthatólag egy pillanatig mulattatta a gondolat, hogy
bárki is kockára tenné az életét a heiminekért. Ennek ellenére
túlságosan is tehetséges diplomata volt. − Áldozathozatalukat méltó
elismerés illeti − mondta tartózkodóan.
− Ami a többi barátot illeti, nem tudom, vannak-e egyáltalán −
felelte őszintén Tadadzsi.
− Egy sem? − kérdezte Kacsiko. − Még a titokzatos Sárkányok
sem? Tadadzsi gyors, humortalan kacajt hallatott. − A Sárkányok
számomra épp olyan rejtélyesek, mint számodra, császárnőm.
− Akkor miért vonulnak az Unikornisok a birtokaikra? −
kérdezte Kacsiko nyugodtan, mintegy utógondolatként.
Tadadzsi felsóhajtott. Tudta, hogy az asszony előbb-utóbb
rájön, merre tart Yaszamura serege. Gyanította, hogy Kacsiko már egy
ideje birtokában volt ennek a tudásnak, és erősen élt azzal a
gyanúperrel is, hogy a császárnő azzal is tisztában van, hogy nem
hódító hadjáraton vannak.
− Nem, Yaszamura nem kíván támadni − felelte fáradtan
Tadadzsi. − Azért utazik oda, hogy szövetségre lépjen Togasi
Yokunival.
− Ó, már értem − dőlt hátra Kacsiko, ajkán halvány mosollyal.
− Kissé kockázatos, nem gondolod?
− Manapság minden kockázatos, császárnőm − válaszolta
Tadadzsi.
Kacsiko hallgatott. Előrehajolt, és kis kezét Tadadzsi térdére
tette, miközben merőn fürkészte a nagykövet arcát.
Az érintés zavarba hozta Tadadzsit, aki döbbenten húzódott el
az asszonytól.
− Tadadzsi, tudom, hogy egy Daru sereg vonul Siro Sindzso
felé, abban a reményben, hogy rá tudják venni Yokatcut, hogy
támogassa őket a Rákok ellen vívott csatában − mondta őszintén. −
Világos, hogy a Darvak elesnek. Ezt tudnod kell. A döghalál
legyengítette, a rossz háborús döntések pedig megosztották őket.
Hoturi seregei nagy részét a sötét lényekkel vonta össze, és csak idő
kérdése, hogy mikor győz le minden Daru földön élőt az árnyvidéki
fertőzés.
− Fontos, hogy egyik másik klán se csatlakozzon a Darvakhoz.
Aki megteszi, azt Fu Leng sötétsége pusztítja el. Tadadzsi, ha az
Unikornisok most a Darvak oldalára állnak, akkor Rokugan
leghalálosabb ellensége mellett törtök lándzsát. Tartsd vissza az
Unikornisokat ettől a sötét szövetségtől! − Kacsiko kihúzta magát, és
visszavonta kezét.
Tadadzsi lélegzése kissé lelassult. − Nem tudom mások
gondolkozását befolyásolni − mondta akadozva, s igyekezett beszéd
közben egyenletesen lélegezni. − Remélem, a daimjóm nem lesz olyan
meggondolatlan, hogy az Árnyvidékkel lépjen szövetségre, de lehet,
hogy ő mit sem tud Hoturi árulásáról. Az országban olyan erők is
működésben vannak, melyeket nincsen módunkban irányítani.
Tadadzsira hirtelen rátört a kimerültség, s megadóan lehajtotta
a fejét. − Úgy tűnik, mindkettőnknek sok mindent át kell gondolnunk,
mielőtt cselekednénk − mondta anélkül, hogy felnézett volna. Érezte,
hogy Kacsiko szigorúan nézi, de nem pillantott fel a gyönyörű
szempárba. Inkább behunyta szemét és várt.
Érezte, hogy az asszony feláll a padról. Behunyt szemmel
mélyen meghajolt a Skorpió Úrnő előtt. Mikor a császárnő elment,
lassan kinyitotta szemét.
A nappal utolsó percei a vörösen ragyogó, a felhőket
rózsaszínre festő, lenyugvó nap sugaraival együtt nyugatra
száguldottak.
Előtte a földön ott hevert a nőszirom, amit Kacsiko levágott.
Unikornis színekben pompázó szirmai máris hervadni kezdtek a
közelgő éj sötétjében.

A GYŰLÉS
Yaszamura két napig úgy hajtotta Unikornis osztagát a Siro Mirumoto
felé, mintha az egész árnyvidéki sereg a sarkában lihegett volna. Az
utasításokat még az apjától kapta, és eltökélte, hogy szóról-szóra
teljesíti őket, így hát hadserege továbbsietett.
A második nap reggelén elérték a Sárkány földeket. A vidék
először pontosan úgy festett, mint Rokugan többi része. A dimbes-
dombos tájat itt-ott kis, kedves falvacskák tarkították, s néha-néha
egy-egy dolga után siető heimin letért az útról, hogy végignézze
vonulásukat. Köztudott volt, hogy a Mirumoto rétek adtak otthont a
klán farmjainak és vásárhelyeinek, s hogy ez a terület volt a
Sárkányok földjeinek „legszokványosabb” része. A levegő még így is
furcsán villódzott, s Tetcukónak úgy tűnt, mintha egy vízfestményt
ábrázoló tekercsbe lépett volna bele.
Ahogy telt a nap, a legelőket sziklás szirtek váltották fel. A
levegő lehűlt, és az ösvényre omlott görgetegek mögül ködfoszlányok
kúsztak elő. Ezek a sziklatömbök nem hasonlítottak semmire, amit
Tetcuko valaha is látott. Némelyik óriásfejre vagy hatalmas tengeri
szörnyek testére emlékeztetett. Mások egy elfeledett faj
erődtornyaiként meredeztek. Megint mások nyurgák és törékenyek
voltak, és aszott ujjként nyújtózkodtak a sötétülő ég felé. Szegényes
növényzet nőtte körbe a sziklákat s tapadt kétségbeesetten a durva,
szürke kőhöz.
Tetcuko víz zubogását hallotta valahonnan a sziklákon túlról.
Jól ismerte a rejtélyes Sárkány folyókról: a nyugodt Aranyfolyóról és
a kísérteties Oboresinu Boekiso Kawáról, a Vízbefúlt Kereskedő
folyójáról szóló történeteket. Még olyan rejtett patakokról is szóltak
mesék, melyek egy térképen sem voltak rajta, s melyek titkos zugokon
csobogtak keresztül. Tetcuko összerázkódott.
Az út apránként elkeskenyedett, és a lovak fara hamarosan
összeért. Mindkét oldalon kőfalak magasodtak. Épp mikor a nap
lenyugodni készült, fordultak be egy kanyarnál. Tetcuko megállította
Felhőtáncost, és a sereg elé terülő látványra meredt. Az ámulattól
tátva maradt a szája.
A hadsereg előtt az út veszedelmesen felfelé kanyarodott, és
egy keskeny szurdokba kacskaringózott, melynek magas kőfalait
vörös és szürke csíkok borították. Siro Mirumoto állt előttük. Úgy
tűnt, mintha a kastély magából a sziklából nőtt volna ki. Látomásként
emelkedett ki a ködből, s olyan hatalmat sugározva magasodott a
hadsereg fölé, hogy Tetcuko lélegzete elakadt. A kastély teljes
egészében fehér kőből épült, mely olyan fényesen és szikrázón
ragyogott, akár egy óriási gyöngy. A fényes vörös tető lebegni látszott
felette, és arany szegélye úgy sziporkázott, mint a rohanó vízen
megtörő napfény.
A látvány valamennyi Unikornist elnémította. Ők az Izzó
Homok meséin nőttek fel. Az Unikornis gyerekek számára a hatalmas
kastélyokról, mesés tájakról és különös, csodás vidékekről szóló
legendák éppolyan ismerősek voltak, mint a Sindzsóról és a Ki-
rinekről szóló történetek. Arra azonban egyáltalán nem voltak
felkészülve, hogy idővel az egyik legenda életre kel. Tetcuko életében
először megértette, mit érezhettek az ősei, mikor visszatértek
Rokuganba − vadidegenként egy különös országban, amit az
otthonuknak kellett nevezniük.
Tetcuko menetoszlopához Yaszamura közeledett.
Üdvözlésképpen elmosolyodott és biccentett, majd a katonákhoz
fordult. − Sokáig vándoroltunk, és nagy utat tettünk meg, hogy most
itt lehessünk − kezdte hangosan, hogy a sereg jól hallja. −
Megtiszteltetés, hogy az út során mellettem álltatok.
Valamennyiőtöknek köszönöm a hűséget és a megbecsülést.
Tetcukót meglepte, hogy a máskor könnyed hangvételű férfi a
harctéren ilyen parancsoló tud lenni. Tisztelete Yaszamura iránt
hangyányit megnőtt.
− Ahogy sejtitek, ez Siro Mirumoto, a Sárkány Mirumoto
család otthona, s egyben az úticélunk is. Engedélyt kaptunk arra, hogy
a kastélyba vonulhassunk. A Sárkányok belegyeztek abba, hogy itt-
tartózkodásunk idején élelemmel lássanak el bennünket.
Yaszamura szemügyre vette poros csapatait. − Az út utolsó
része a legnehezebb, és a nap hátralevő részét teljesen felemészti
majd, hogy felmásszunk a kastélyhoz. Amint a várkapun belül
kerülünk, letáboroztok, és várjátok a további parancsokat.
Miközben az elcsigázott Unikornisok felfelé küszködtek,
hamar elfeledkeztek Siro Mirumoto iránt érzett ámulatukról. Felettük
a kastély hol előbukkant, hol ismét eltűnt a sziklák mögött, ahogy a
sereg a keskeny, szurdokban vezető ösvény kanyarulatait és
kígyózását követte.
A had végül átküzdötte magát a várkapun és egy fákkal
körülvett hatalmas mezőn találta magát. A kastély vörös tetőzete a
lombok fölül kandikált elő.
 Tetcuko épp azon tűnődött, hol üsse fel a tanyáját, mikor
Dzsikkio odalovagolt hozzá. Poros és izzadt volt, de még mindig úgy
viselkedett, mintha csak most tért volna vissza Rokugan
legelegánsabb fürdőjéből.
− Tetcuko, Yaszamura azt kívánja, hogy jelenjünk meg nála −
zihálta kifulladva. − Azonnal találkoznunk kell vele.
− Miért? − kérdezte Tetcuko, miközben megfordult
Felhőtáncossal, és barátja mellé zárkózott. − Még pihennünk sem
szabad, mielőtt újabb munkát találna számunkra?
− Aligha pihenhetünk − felelte Dzsikkio.
Könnyű vágtában érkeztek meg Yaszamurához A parancsnok a
sereg élén állt. Frissnek és élénknek tűnt, valakivel beszélt éppen.
Beszélgetőtársa magas volt és izmos, feje borotvált. Egész
testét rajzok borították. Homlokán baljós sárkánytetoválás díszlett,
mely mintha valódi tüzet lehelt volna. Durva arcát számtalan csatában
szerzett heg borította. Tetcukót leginkább mégis az öltözéke − illetve
annak hiánya − képesztette el. A férfi csupán mélyvörös nadrágot
viselt. Nagy, kérges lábára szíjazva a legjobb Unikornis bőrből készült
szandált hordta.
Közeledtükre a két férfi megfordult. Tetcuko és Dzsikkio
leszálltak lovukról, s egyszerre meghajoltak feléjük.
Yaszamura féloldalas mosolya köszöntötte őket. − Á, Otaku
Tetcuko és Ide Dzsikkio, köszönöm, hogy ilyen gyorsan a
rendelkezésemre siettetek. Hadd mutassam be Togasi Mitcut a
Sárkány klánból!
Ismét meghajoltak.
Mitcu barátságos mosollyal viszonozta a meghajlást. −
Megtiszteltetés, hogy egy Otaku Csatahajadonnal találkozhatom. A
bátorságotokról szóló történetek igen híresek − mondta mély,
bársonyos hangon. − Az Ide családot pedig jómagam és sok más
rokugani is nagyra becsüli − tette hozzá, Dzsikkio felé biccentve.
− Mitcu sok időt töltött apám otthonában − magyarázta
Yaszamura, − és számos alkalommal beszélgettünk és játszottunk gót.
Maga is csak nemrég tért vissza a Mirumoto kastélyba, és ő is ott lesz
a holnapi gyűlésen.
− Gyűlésen? − egyenesedett fel Dzsikkio.
Tetcuko lapos oldalpillantást vetett az előtte álló lenyűgöző
Sárkányra. A férfi tetoválásai, melyek élőlényként látszottak
tekergőzni bőrén, ámulatba ejtették. Pislantott, mert azt hitte, hogy
csak a gyengülő fény játszik a látásával. A Sárkány észrevette, hogy a
nő figyeli, és ördögien elmosolyodott. Tetcuko sem tudta megállni
mosolygás nélkül. Talán a szemem mégsem tévedett akkorát,
gondolta.
− Igen − felelte Yaszamura Dzsikkio kérdésére. − Valamennyi
ideérkezett csapat összegyűlik. Úgy látszik, nem a mi klánunk az
egyetlen, amely képviselőket küld a Sárkányokhoz. A holnapi nap
fontos az Unikornisok számára, és szeretném, ha mindketten ott
lennétek.
Tetcukóhoz fordult: − Te fogod képviselni a Csatahajadonokat.
A többi Hajadon most Siro Otaku Sodzsuban gyülekezik, és Kamoko
nem hagyhatta ott őket, hogy ideutazzon a gyűlésre. Azt üzente, hogy
neked kell őt képviselned.
Tetcuko döbbenten, köszönetképpen meghajolt. Otaku
Kamoko, a Csatahajadonok legendás vezére Rokugan leginkább
tisztelt harcosai közé tartozott. Valamennyi klán csodálta és félte őt.
Ifjú kora ellenére valamennyi Csatahajadon tőle várta az utasításokat
és az irányítást. Hallatlan volt, hogy egy ilyen hatalmas szamuráj-kót
egy kegyvesztett harcos képviseljen.
Yaszamura észrevette a Tetcuko arcára kiülő hitetlenkedést, és
elértette a jelet. − Talán − csillant meg a szeme −, kapott néhány
jelentést az Árnyvidék seregével szemben tanúsított bátorságodról.
Tetcuko mélyen, szótlanul meghajolt.
Yaszamura Dzsikkióhoz fordult. − Mint egyik parancsnokom,
kötelességed a gyűlésen megjelenni. Ti, mint nagyra becsült vendégek
és az Unikornis hadsereg elit tagjai, a kastélyon belül lesztek
elszállásolva. Egy szolga majd elvezet a szállásotokra.
− Hai, uram − hajolt meg Dzsikkio.
Yaszamura elmosolyodott. − Addig is pihenjetek. Lehet, hogy
sokáig ez lesz az utolsó lehetőség a kényelemre.
− Most a csapatokkal kell foglalkoznom − fejezte be az ifjú
Unikornis parancsnok. − Togasi Mitcu, elkísérnél? Szeretném, ha a
sereg látná a Sárkányok és Unikornisok közti barátságot. S talán te is
megpillantasz egy-két ismerős arcot a birtokunkon tett legutóbbi
látogatásodról.
− Megtiszteltetés számomra − felelte Mitcu hajlongva. −
Viszontlátásra holnap, Otaku Tetcuko és Ide Dzsikkio! − Azzal a
magas, titokzatos Sárkány és a szertelen Unikornis barátian elsétáltak
a táborig, máris mély beszélgetésbe merülve.
 

Később a forró fürdők és a kiadós étel után Tetcuko és

Dzsikkio a kastély függőkertjében találkoztak. A parkban magas,
gondosan nyírt sövény alkotott labirintusszerű útrendszert. A két barát
elindult a kavicsos ösvényen.
Végül kis forrásra bukkantak. Egy bambuszcső állt ki a
sövényből, s a tiszta víz az alatta fekvő lapos kőre zubogott. A forrás
mellett kis facsésze állt. Tetcuko ivott, miközben Dzsikkio egy közeli,
kényelmes bambuszpadra telepedett.
− Gratulálok a parancsnoki kinevezésedhez − mondta Tetcuko,
újratöltötte a csészét, és barátjának nyújtotta. − Örülök, hogy végre
észrevettek.
Dzsikkio mosolyogva a tiszta vízbe kortyolt. − Nagy
megtiszteltetés ért. Csak abban reménykedem, hogy nem fogom
cserbenhagyni a klánomat, ha csatára kerül a sor.
− Márpedig arra, gondolom, hamarosan sor kerül − jegyezte
meg Tetcuko. Leült Dzsikkio mellé, és azonnal konyékig feltűrte
kimonója hosszú, bő ujját. Akárhányszor vette is fel legjobb ruháját,
mely orgonaszín selyemből készült, vállán egy-egy egyszerű,
levendulaszínű Otaku monnal, mindig ormótlannak érezte benne
magát. Sokkal kényelmesebb volt páncélban, vagy bőrnadrágban és
dísztelen harcos kimonóban. − Mit gondolsz, mi történik holnap?
Dzsikkio hátradőlt, és keresztbetette a lábát. − Még nem
gondolok a holnapra − mosolyodott el. − Ha már holnap lesz, akkor
talán elgondolkozom.
Egy darabig mindketten hallgattak. Körös-körül vendégek
sétáltak, akik kedvüket lelték a kertben, és a sövény mögül időnként
nevetés szállt fel.
Végül Dzsikkio törte meg a csendet. − Emlékszel arra, mikor
ledobattál engem arról a lóról?
Tetcuko elgondolkozott, majd felnevetett. − Hogyne! − rázta
meg fejét, s csillantotta fel ritka mosolyát. − Azt hitted, meg tudod
ülni azt az alattomos dögöt. Alig vártam, hogy lássam, amint próbát
teszel vele.
− Elmondhattad volna, hogy téged már háromszor ledobott!
− Sosem fogom elfelejteni az arckifejezésed, mikor
ráeszméltél, hogy a porban fekszel! − felelte Tetcuko még mindig
mosolyogva.
− Megérdemeltem. Tamura mindig is az mondta, hogy az
önteltségem a végén még bajba sodor, és milyen igaza volt!
Tetcuko elcsendesedett.
Dzsikkio azonmód megbánta elhamarkodott szavait. −
Sajnálom, Tetcuko. Nem akartam felszakítani a sebed − suttogta.
− Nem, minden rendben − felelte Tetcuko, arcán szomorú,
révedező arckifejezéssel. − Minden nap egyre könnyebb elviselni az
emlékét. Mellesleg az unokafivéred volt. Te beszélhetsz róla.
− Említett valaha is az apjának téged? − kérdezte óvatosan
Dzsikkio.
− Nem tudom − válaszolta a nő, és egy, kimonója ujjáról libegő
kósza selyemszálat tépdesett. − Mikor Tadadzsi a palotába hívta,
Tamura megígérte, hogy elmondja neki. Addigra a hasam túl nagy
volt már ahhoz, hogy folytassam a kiképzést, és elküldtek.
Dzsikkio megszólalt. − Addig semmit nem hallottam felőled,
míg ismét meg nem pillantottalak a Csatahajadon iskolában.
Megdöbbentem, mert nem hittem, hogy még visszatérsz.
Tetcuko felsóhajtott. − Miután a gyerek meghalt, vártam.
Minden áldott nap imádkoztam Sindzsóhoz, hogy hadd lássam, amint
Tamura az ösvényen a házam felé közeledik. De csak egy hírnök
érkezett, és a szívem sötétségbe borult.
Dzsikkio sosem kérdezte Tetcukótól, mi történt, miután a lány
elhagyta a Csatahajadon iskolát, egy beszállásolt katona gyermekét
hordva a szíve alatt, kegyvesztetten elbocsátva. Bár a Csatahajadonok
férjhez mehettek és gyereket szülhettek, az efféle zavaró tényezők egy
kiképzés alatt álló Hajadon esetében szégyenteljesnek számítottak.
− Az apját okoltam, amiért elküldte − Tetcuko tenyerébe
temette az arcát. − Nem hiszem, hogy valaha is meg tudom ezt
bocsátani annak az öregembernek.
− Tetcuko − szólalt meg szelíden Dzsikkio −, mikor
belegyezett Tadadzsi tervébe, Tamura az apját tisztelő fiú útját
választotta. Ezt te is tudod.
A nő valóban tudta, de nem akarta megérteni. A fájdalom és a
vágyakozás még túlságosan közel álltak a szívéhez. Még nem jött el a
megbocsátás ideje.
Megtelepedett köztük a csend. Végül Dzsikkio megszólalt: −
Sosem beszéltél arról, hogy kerültél vissza a Csatahajadon iskolába.
− Hetekig még a futonomról sem tudtam felkelni − mondta
végül Tetcuko és felsóhajtott. − Mama-szan megrettent, mert még
sosem látott ilyen állapotban. Végül Otaku Bendzsiróhoz küldött, aki
régen, a maga idejében nagy Csatahajadon volt. Ő keményen hajszolt,
egyaránt gyógyulásra kényszerítette a testemet és a lelkemet. Sok
mindennel tartozom neki.
Tetcuko egy pillanatra elhallgatott. − Azt hiszem, beszélhetett
valakivel az iskolából. Pár hónappal később visszahívtak. Formális
kegyvesztettséget vártam, ehelyett azt mondták, hogy menjek vissza
és fejezzem be a kiképzésemet.
− Olyan üres voltam, Dzsikkio, akár egy kút aszály idején.
Rájöttem, hogy szükségem van valamire, ami ismét megtöltsön. Ezért
hát visszatértem.
− Én pedig ott láttalak viszont − fejezte be a történetet
Dzsikkio −, mikor Csatahajadont akartam kérni az őrjáratom számára.
Tetcuko bólintott.
Dzsikkio töprengett egy darabig. Lassan vigyor terült szét az
arcán. − Tudod − kezdte −, ha összeházasodtunk volna, ahogy
gyerekkorunkban játszottuk, most kényelmesen éldegélhetnénk egy
tucat kis Csatahajadonnal a nyakunkban. Ehelyett két poros katona lett
belőlünk, egy hatalmas háború küszöbén.
Tetcuko mosolygott, s barátja szelíd, határozott tekintetét
kereste. − Ha a szüleink beleegyeztek volna, Dzsikkio, talán igazad is
lehetne. Engem azonban Csatahajadonnak szántak, téged pedig nagy
Unikornis parancsnoknak.
− És íme, itt vagyunk mi, pont úgy, ahogy a szüleink azt
elképzelték − jelentette ki Dzsikkio, és szélesre tárta a karját. − És
csak Sindzso tudja, mivé válhatunk még ezután.
Az utolsó rántásra a selyemszál, amivel Tetcuko babrált, végre
kiszakadt. A nő a kavicsos ösvényre dobta, felemelkedett. − Ha nem
pihenek valamicskét, végig fogom horkolni a gyűlést, és megint
kegyvesztett leszek − jelentette ki.
− Akkor menjünk − fogta meg Dzsikkio a kezét, ahogy
gyakran tette gyerekkorukban. − Az Unikornis lovasságnak
legkevésbé egy kialvatlanságtól morcos Csatahajadonra van szüksége!



Másnap reggelre kelve Tetcuko gondosan elrendezte ünnepi

Unikornis páncélját, melyet újonnan tisztított meg és fényesített ki.
Találkozott Dzsikkióval, majd arrafelé vették az irányt, ahol előző
éjjel az Unikornisok letáboroztak.
A kora reggeli nap fényesen ragyogott a katonák sötétlila,
lakkozott páncélján. Egy válogatott, ötvenfős Unikornis
szamurájegység sorakozott fel, hogy vezéreiket a kastélyba kísérje.
Lenyűgöző látványt nyújtottak, és Tetcuko szíve eltelt büszkeséggel.
Ő és Dzsikkio Yaszamura oldalán foglalták el a helyüket. A gyűlés
során a személyes testőrök tisztjét kellett betölteniük.
Sindzso Yokatcu az Unikornis szamurájok csapatának élén állt,
s látszott, hogy kényelmetlen neki a díszruha. Hat külön Unikornis
testőr kísérte, valamennyien Tetcukóhoz és Dzsikkióhoz hasonló
öltözékben.
Mikor Yaszamura megpillantotta az apját, odasietett, és olyan
mélyen hajolt meg, hogy homloka csaknem a földet érintette.
− Tiszteletreméltó apám, örülök, hogy jó egészségben talállak
− köszöntötte Yokatcut a fiatalember.
− Én is, fiam − felelte Yokatcu, és egyik csizmás lábáról a
másikra helyezte a súlyt. Fia mögé pillantott, és észrevette Tetcukót. −
Ó, a zsibbadt lábú és bátor, de féktelen hölgy! − ismerte fel, és
Tetcuko arca lángba borult, amint meghajolt a nagy Unikornis daimjó
előtt.
− Remélem, megtanultad, hogyan hajtsd rendesen magad alá a
lábad, Csatahajadon − folytatta, mialatt szigorú arckifejezése mit sem
változott. − Hosszú gyűlésnek nézünk elébe.
− Tiszteletreméltó Ura a Négy Anyaszélnek − szólalt meg
Tetcuko komolyan, és vértje alá nyúlt. − Felkészültem rá. − Előhúzott
egy pár puha selyemcipőt, majd mélyen meghajolt az idős férfi előtt.
A daimjó hahotája keresztülzengett a harmatlepte mezőn.
Yaszamura arca apja neveletlensége láttán megrándult, Tetcuko és
Dzsikkio azonban elmosolyodtak.
− Pompás, Csatahajadon − kuncogott Yokatcu.
Tetcuko ismét meghajolt; örült, hogy kis meglepetése ekkora
sikerrel járt.
Yokatcu arca elkomorodott. Egy pillantást vetett őreire, majd
sarkon fordult. Az Unikornis katonák tökéletesen rendezett sorban
követték. Yaszamura az apja jobbján helyezkedett el, oldalán
Tetcukóval és Dzsikkióval. Az Unikornis különítmény büszkén a
Nagy Klángyűlésre masírozott.
Siro Mirumoto nagy vendégterme a kastély földszintjének
tetemes részét elfoglalta. A boltíves mennyezet elveszett a magasban
megbúvó homályos árnyékokban, s lehetetlen volt kivenni, milyen
magas is valójában a helyiség. A terem oszlopainak teteje is eltűnni
látszott, amint a mennyezet felé nyújtózkodtak. Világos köd kavargott
a magasan felettük szétterülő szürke árnyékokban. A helyiség egyik
végében emelvény állt, a klánvezérek székeivel, a másikban pedig egy
hatalmas faajtó magasodott. A bejáratot egyetlen, különös, kavargó
alakokkal és furcsa szimbólumokkal faragott arany és ezüst retesz
zárta le. Maga az ajtó több, mint tíz méter magas volt, s azt is vésett
misztikus jelek díszítették.
A padló ugyanabból a hűvös fehér kőből készült, mint a
kastély. Tetcuko csizmája hangosan kopogott, mikor a nő átvágott az
összegyűlt tömegen. Ezúttal azonban nem ő volt a teremben az
egyetlen, aki kemény bőrcsizmát viselt.
Az Unikornisok a terembe vonultak, s megálltak a fal mellett.
Egyszerre torpantak meg és hajoltak meg az egybegyűlt tömeg felé. A
Sárkány és Főnix klán képviselői már jelen voltak, s viszonozták a
meghajlást. A termet több sorban katonák töltötték meg − lila öltözékű
Unikornisok, sötétzöld és arany páncélos Sárkányok és vörös és arany
vértet viselő Főnixek.
A klánvezérek helyet foglaltak az emelvényen. Az egyik szék
rejtélyes módon üres maradt.
Gong tiszta, fémes hangja zengett át a termen. A beszélgetés és
a mozgás neszei elültek. A teremben álló katonák egy emberként
ereszkedtek le a padlón heverő párnákra. Tetcuko is követte a
példájukat, közben gondosan eligazgatta lábát.
Egy Sárkány teljespáncélt viselő magas, szigorú férfi
emelkedett fel, és szólította meg az egybegyűlteket. − Üdvözlet
mindannyiatoknak − köszönt. Válaszul valamennyi teremben
tartózkodó meghajolt. − Mirumoto Szukune vagyok, Mirumoto
Soszan testvére, és tiszteletreméltó gyerekeinek, Mirumoto Hitominak
és fivérének, Mirumoto Daininek a nagybátyja. Én vagyok a kastély
jószágigazgatója. Köszöntelek benneteket.
Szukune megköszörülte a torkát. Az egész terem csendben
volt, valamennyien azt várták, mit mond majd a Sárkány.
− Szokatlan számunkra, hogy ennyi rokugani tartózkodjon a
falaink között − nézett végig az összesereglett embereken. − Igazat
megvallva, kétlem, hogy bármikor máskor létrejöhetett volna efféle
gyűlés. Most azonban szokatlan idők járnak, és ti azért vagytok most
itt, mert ezt ti is felismertétek. Döntenünk kell afelől, hogy mit
tegyünk.
Azzal Szukune helyet foglalt. Egy alacsony, szerény férfi vette
át a szót. Halkan beszélt: − Üdv, Siba Udzsimitcu vagyok, a Főnix
klán Bajnoka.
Tetcuko eltátotta a száját. Észrevette ugyan, hogy Udzsimitcut
Főnix szamurájok veszik körül, de a férfi túlságosan tartózkodónak
tűnt ahhoz, hogy klánbajnok lehessen.
Yaszamurának feltűnt a nő meglepetése, és odasúgta neki: − A
Főnixek mindig meglepik az embert, Csatahajadon.
A Főnix klánbajnok gyorsan leírta a Főnixek és az Oroszlán
Kitcu Kodzsi Daru birtokon lezajlott csatáját. Magasztalta a Főnix
tábornokot, Siba Tcukunét, és röviden felvázolta hadjáratát. Majd arca
elkomorodott, és tekintete végigsiklott az összegyűlt tömegen.
− A Darvakat továbbra is tizedeli a döghalál, sokkal súlyosabb
mértékben, mint a többi klánt − mondta. − Valamilyen oknál fogva
még mindig Kyuden Kakita falai mögött lappang. A kastély védtelen.
− Részletesen leírta a Rákok hadműveleteit a Daru területen, beleértve
Beiden-hágóra jelentett fenyegetésüket is. Világos volt, hogy
intelligens, alapos ember, és ahogy Tetcuko hallgatta, nagy hatással
volt rá a Főnix azon képessége, hogy egyszerűen és érthetően;
szóvirágok és gőg nélkül képes volt közvetíteni a gondolatait.
Mikor Udzsimitcu végzett jelentésével, Yokatcu lépett az
emelvényre. Mély lélegzetet vett és a tömeg felé fordult, miközben
ujjaival a combján dobolt.
− Három napja Hoturi szenszeije, Tosimoko megérkezett
Sindzso kapujához. Dodzsi Hoturi küldte, hogy szövetséget kérjen az
Unikornisoktól a Rákok ellen. Elmondta, hogy Hoturi jelenleg kisebb
Daru sereget vezet, mely jelenleg a Beiden-hágó közelében jár, s
ennek alátámasztására megmutatta parancsnoka üzenetét.
Yokatcu folytatta: − Voltak olyan szóbeszédek, hogy Hoturi
szövetségre lépett az Árnyvidékkel. Nem tudom, hogy a
tiszteletreméltó Dodzsi valóban olyan kétségbeesett lett volna-e, hogy
ilyen szövetségbe belemenjen, de Tosimoko jóhiszeműen közeledett
felénk. Nem tudott semmit parancsnoka látszólagos árulásáról, s
tartotta magát az álláspontjához, miszerint becsületes ügyben jár.
Egyenes ember, ezért hiszek neki.
Az alacsony, tekintélyt parancsoló Unikornis ismét
megköszörülte a torkát. − Bár előfordulhat, hogy Hoturi más Darvakat
is rávett arra, hogy társai legyenek a hitszegésben, nyilvánvaló, hogy
sem Tosimoko, sem az általa vezetett had nem szövetkezett a
sötétséggel. Klánom szívesen fogadta őket, de túl késő volt már, hogy
elinduljanak erre a gyűlésre, ezért most a híreket várják.
Tetcuko megütközött ezen. Az összeráncolt homlokú
Yaszamurához hajolt: − De mi láttuk Hoturit a faluban − suttogta
sürgetően. − Ő maga vezette az árnyvidéki sereget.
− Ezt Yokatcu is tudja, és hisz nekünk − súgta vissza
Yaszamura. − Azonban te meg én vagyunk az egyedüliek, akik látták
Hoturit a falu lemészárlásakor. Az apámnak meg kéne győznie a
többieket arról, hogy Hoturi nagyobb fenyegetést jelent ránk nézve, de
pillanatnyilag inkább ez a szövetség foglalkoztatja.
Tetcuko lassan bólintott, mikor kezdte felfogni Yokatcu
indítékait. A klánoknak előbb bele kell egyezniük a szövetségbe. Csak
azután nézhetnek szembe Hoturi rejtélyével.
Yokatcu lelépett az emelvényről. A gyűlés a hírektől zúgott,
érezni lehetett a zavart és a bizonytalanságot. Ha Hoturi meggyőzte a
Darvakat, hogy lépjenek szövetségre az Árnyvidékkel, egyik klán sem
merne segíteni nekik. Ha azonban Yokatcunak van igaza…
Mirumoto Szukune visszatért az emelvényre, és intett
valakinek, aki a terem hátsó végében állt. A helyiség hatalmas
kétszárnyú ajtaja egyszer csak kitárult. Valamennyi fej hátrafordult.
Masírozó katonák ütemes lábdobogása hangzott fel, s vált egyre
hangosabbá. A tömeg szétnyílt, hogy átengedje az újonnan
érkezetteket. Tetcuko még sosem látta a jövevények élén álló férfit.
Nagyon magas volt, csaknem két méteres. Bőre olyan
sápadtnak tűnt, hogy Tetcukóban felütötte fejét a kíváncsiság, vajon
az idegen látott-e napfényt valaha is. Szigorú, világos arca egy olyan
meggyötört gyerekre emlékeztette a nőt, aki eltökélte, hogy
szembeszáll kínzójával. Egyszínű, fekete teljespáncélt viselt, amit nem
díszített semmiféle mon vagy klánjelvény sem. Egy tucat páncélos
ronin követte.
− Ez kicsoda? − suttogta Tetcuko, mikor a csapat elhaladt
előttük.
Dzsikkio Tetcukóhoz hajolt, és odasúgta: − Akit látsz, az
Toturi, kegyvesztett ronin és néhai Oroszlán klánbajnok.
A Teremben mindenkin úrrá lett a döbbenet. Tetcuko
meglepetés és harag keverékét szimatolta a levegőben. Tekintetével
követte az előlépő, legendás férfit.
 Toturi volt Rokugan legnagyobb tábornoka − és kudarca.
Harcmezőn tanúsított képességei, tisztelete és hűsége klánja és
császára iránt valaha megkérdőjelezhetetlenek voltak a Smaragd
Birodalomban. Sosem feledte kötelességét a trón és a klán iránt −
egészen a puccs katasztrofális eseményeiig. Most kitaszított roninként
− úr nélküli szamurájként lépett az egybegyűltek elé.
Toturi pillantását egyenesen előreszegezte, s látszólag észre
sem vette a hatalmas termet betöltő kongó csendet. Az emelvényre
ugrott, s háta mögött összekulcsolt kézzel, némán Szukune mellé állt.
Toturi nyugodt magabiztossággal nézett végig az egybegyűlteken, s ez
ingerelte Tetcukót.
A nő mellett Yokatcu dobolni kezdett ujjaival. Arca szigorú
maszkká változott, miközben Toturit figyelte.
− Toturi elvállalta a Sárkány hadsereg vezetését − jelentette ki
egyszerűen Szukune. E megdöbbentő kijelentés hallatán ugyan senki
nem mozdult vagy szólalt meg a teremben, de a levegő vibrált a
döbbenettől. Mintha valamennyien sóbálvánnyá váltak volna.
Toturi meghajolt Szukune előtt, majd előrelépett.
− Rövid leszek − ígérte. − Rokugant sokkal nagyobb veszély
fenyegeti, mint a döghalál vagy a klánok közti kicsinyes csatározások.
Egy nagy szikla peremén imbolygunk. Alant csak örök sötétség és
szenvedés vár. Tudom, mert egy pillanatra magam is láttam.
Toturi végignézett az egybegyűlteken, arca nem árult el
érzelmeket. − Látok köztetek barátokat és látok olyanokat is, akiket
valaha ellenségként tartottam számon. Többé már nem teszem. Most
nagyobb cél vár ránk, ami túlnő a klánok marakodásán. Az okot délen
keressétek! A sötétség évekig aludt, de most ébredezik. Egy klán sem
mérkőzhet meg vele egymaga. A csatában és a vérontásban
egyesítenünk kell erőinket. Ha nem tesszük, attól tartok, hogy
valamennyien elpusztulunk.
− Nem bíztok meg bennem − folytatta. − Kegyvesztett vagyok,
egy ronin. Nincs jogom ahhoz, hogy kiállják elétek, és a
támogatásotokat kérjem. Ennek ellenére mégis itt vagyok. Ti a
Smaragd Birodalom leghatalmasabb vezetői közé tartoztok. Azért
vagytok itt, mert ti is látjátok azt, amit én − hogy nyugtalan a világ,
látjátok a nyílt sebet, ami gyógyulásra képtelen. Ha egyesítjük
erőinket, hogy szembeszálljunk vele, le tudjuk győzni a fenyegetést.
Toturi hanglejtése megváltozott, s egyre hangosabban beszélt.
− Nincs becsület abban, hogy eljöttem. Mégis itt vagyok. Nincs abban
becsület, hogy a családjaink kihaltak, áldozatául estek az országon
szélviharként átsöprő fekete halálnak. Mégis halottak. Nincs abban
becsület, hogy torz teremtmények támadnak szántóvetőinkre, vérüket
ontják, majd megfeketedett romokat hagynak otthonaik helyén. Az
emberek mégis meghalnak és a föld mégis vérzik!
− Vissza kell szereznünk Rokugan elveszített becsületét! −
Toturi hangja betöltötte a termet. − Mindannyiunk kötelessége
megvédeni az életünket, a becsületünket a hatalmaktól, melyek meg
akarnak fosztani tőle. Néhányan azzal érveltek, hogy hiszen nekem
nincsen becsületem. Akkor becstelenül élek, ha kell. Együtt fogok élni
a gyűlöletetekkel és a megvetésetekkel is, ha kell. Azonban ti együtt
tudtok-e élni a vereség szégyenével, ha az árnyvidéki sereg ideér?
Abban nem lesz becsület, ha végignézitek a családjaitok halálát.
A „halálát” szó még sokáig reszketett a levegőben, majd lassan
elhalt. Toturi ismét megszólalt, de hangja ezúttal közönyös volt.
− A Smaragd Birodalom sorsa a kezünkben van − mondta. −
Együtt harcolok bárkivel, aki ugyanezt vallja, bárkivel, aki küzdene az
oldalamon.
Toturi meghajolt, és hátralépett. Senki még csak meg sem
pisszent vagy moccant. A nagy ronin némán, háta mögött
összekulcsolt kézzel állt, és lenézett az arcok tengerére.
A Toturit kísérő tizenkét ronin lassan, tökéletes összhangban
felállt vezérük támogatásának néma jeleként.
Az emelvényen álló Szukune Toturihoz fordult és meghajolt.
− Te vagy a Sárkány seregek új parancsnoka − jelentette ki. −
A klánunk beléd helyezi a hitét és a becsületét.
Szavai hallatán a gyűlésen résztvevő Sárkányok szótlanul,
egyetértésük jeléül felemelkedtek.
Sokáig csend és mozdulatlanság ülte meg a termet. Majd
Tetcuko meglepetésére a Főnix klánbajnok, Siba Udzsimitcu lassan
felállt. Határozott tekintete hadnagya szemébe mélyedt, s a másik
Főnix is feltápászkodott, felemelkedésre kényszerítve a mögötte
ülőket. Csak a Főnixek páncéljainak halk csörrenését lehetett hallani,
ahogy egyenként talpra álltak és vezérük felé fordultak.
Yokatcu régóta felhagyott már a dobolással. Szigorú
arckifejezése mit sem változott Toturi szónoklata alatt, de az általában
izgő-mozgó Unikornis daimjó halálos mozdulatlanságba dermedt. Bár
senki nem nézett felé, úgy érződött, mintha a teremben minden
szempár rá szegeződne. A levegő izzott a várakozás és a
bizonytalanság feszültségétől.
Yokatcu lassan, anélkül, hogy a padlóról felnézett volna,
felállt.
− Nyolcszáz évig lovagoltunk a vadonban − kezdte lassan. A
tágas terem annyira néma volt, hogy minden egyes szavát tisztán
lehetett hallani. − Vágytunk arra, hogy őseink földjét tudhassuk a
talpunk alatt. Most, hogy itthon vagyunk, az életünk árán is
megvédjük az otthonunkat.
Nem esett több szó. Tetcuko azon kapta magát, hogy
visszafojtja a lélegzetét. Lassan kifújta a levegőt.
Yaszamura és Dzsikkio Tetcukóval együtt felemelkedett, s
mögöttük felállt az egész Unikornis csapat.
Valamennyien − roninok, Főnixek, Sárkányok és Unikornisok
− vállt vállnak vetve, egy emberként álltak a hatalmas, néma
teremben. Toturi arckifejezése nem változott, de Tetcuko úgy vélte,
hogy lát valami érzelmet megcsillanni a férfi szemében.
Büszkeség volt a tekintetében, ez bizonyos volt. De akadt ott
valami más is. Megkönnyebbülés. Mialatt az ifjú Csatahajadon
büszkén állt vezérei oldalán, eltöprengett, vajon Toturi
megkönnyebbülését látta-e vagy a sajátját pillantotta meg a férfi
szemének tükrében.



− A legnagyobb fenyegetést a Rákok jelentik, akik a Beiden-

hágó közelében gyülekeznek! Létfontosságú, hogy a hágó járható
maradjon. Ebben mindannyian egyetértünk.
Este volt, és az Unikornis daimjó meghívta Yaszamurát,
Dzsikkiót és Tetcukót, hogy vacsorázzanak vele. Most valamennyien
egy elegáns, alacsony asztal körül ültek Yokatcu lakosztályában, és
sült halból, rizsből és szakéból álló lakomájukat ették. Kora délután a
klánvezérek összegyűltek, hogy megbeszéljék az elkövetkezendő
hetekben használatos stratégiát.
Yokatcu szakéjába kortyolt, és fejét ingatta. − Toturi mindig is
többre tartotta a stratégiát a vérontásnál − magyarázta. − Nem tudom
pontosan, mit tartsak felőle, de olyan erővel érvel, ami egyaránt ered a
győzelemből és a vereségből.
Yokatcu kiitta szakéját, és figyelmét az ételre fordította. −
Yaszamura, úgy döntöttem, hogy te vezeted majd az Unikornis
lovasság derékhadát a Beiden-hágó felé.
Yaszamura tiszteletteljesen, némán meghajolt az apja felé.
Tetcuko látta, hogy a megtiszteltetés hallatán felcsillan a férfi
szemében az izgalom.
− Toturi irányítja majd a Sárkány sereget és a neki felesküdött
szamurájokat, majd a Daru földeken csatlakozik Siba Tcukunéhoz −
folytatta Yokatcu. − Reméljük, meg tudja majd védeni Kyuden
Kakitát a Rákok fenyegetésétől. Én egy kis Unikornis egység élén
Toturival tartok. Tetcuko majd velem jön.
A beszélgetés jócskán belenyúlt az éjszakába, és a végeztével
Dzsikkio visszatért a lakosztályába. Tetcuko még mindig éber volt,
ezért felvette laza bőrnadrágját, és egy puha, könnyű kimonót, majd a
függőkert felé vette az irányt.
A kert ilyenkor, éjjel, elhagyatott volt. Tetcuko megtalálta a kis
forrást és ismét ivott a tiszta, jeges vízből, majd leült a bambuszpadra,
ellazult, és hagyta, hadd pihenje ki elméje a nap eseményeit. A kőre
ömlő víz halk csobogása megnyugtatta, s könnyű, meditatív transzba
esett.
Valaki közeledett.
Tetcuko nem érzett veszélyt, ezért hagyta, hadd emelkedjen
elméje ismét, lassan a felszínre, mielőtt még az érkező felé fordult
volna. A jövevény Toturi volt, aki kíváncsian méregette a nőt. A ronin
váratlan felbukkanása meglepte Tetcukót, aki összerezzent, majd
felállt, hogy meghajoljon.
A férfi viszonozta az üdvözlését, és megszólalt: − Kérlek,
helyezd magad kényelembe. Nem tudtam, hogy ilyenkor éjjel mást is
a forrásnál találok.
− Ide szoktál járni? − kérdezte Tetcuko kissé hitetlenül. Toturi
neve régóta része volt a rokugani meséknek, és a puccs során
véghezvitt hőstettei lassan legendává, vagy éppen rémálommá váltak.
Megdöbbentő volt ilyen hírességgel egy levegőt szívni, és látni, hogy
ő is csak ember.
Toturi kitalálta, mi jár Tetcuko fejében, és elmosolyodott. −
Igen, még a kegyvesztett szamurájok is élvezhetik egy csendes kert
magányát. − A padra nézett, amin Tetcuko ült. − Csatlakozhatok
hozzád, Csatahajadon? − kérdezte.
− Hát… persze, kérlek − dadogta Tetcuko, és félrehúzódott,
hogy helyet adjon maga mellett. Szíve idegesen verdesett bordái
mögött, s magában átkozta tulajdon gyerekességét.
 A ronin a nő mellé ült, és a forrásra nézett. Egyszerű barna
kimonóját mintha ráöntötték volna, sötét haját egyszerű kontyba
kötötte. Egy darabig mindketten némaságba burkolózva ültek.
Végül Toturi szólalt meg. − Hallottam már rólad, Otaku
Tetcuko. Yaszamura elismerően szólt rólad és a csatában tanúsított
képességeidről.
Tetcuko meglepetten az idősebb szamuráj felé fordult. −
Rólam? − kurtán felnevetett és megrázta fejét. − Én csak egy
kegyvesztett Csatahajadon vagyok, aki megpróbálja megőrizni
becsülete foszlányait.
− Akkor azt hiszem, sok hasonlóság van közöttünk − mondta
csendesen Toturi. Sötét szemében Tetcuko mély bánatot fedezett fel.
Elfordította fejét, és hallgatott, mert cserbenhagyták a szavak.
− Milyen volt az Árnyvidék teremtményei ellen harcolni? −
kérdezte Toturi őszinte érdeklődéssel.
Tetcuko behunyta a szemét, és sokáig nem szólt semmit. Végül
válaszolt: − Először olyan volt, mint bármelyik csata. Csak annyi
feladatom volt, hogy kitaláljam, hogyan győzzem le őket, aztán már
csak ezt kellett valahogy keresztülvinnem.
Egy pillanatra elhallgatott. − Mégsem volt ugyanolyan.
Gonoszság veszi őket körül. Nem lehet megérinteni vagy látni, csupán
érezni. Megfagyott tőle a vérem.
Toturi bólintott, és Tetcuko folytatta. − Az élőholtak voltak a
legrosszabbak, mert a szeretteim arcát viselték. Bár tudtam, hogy ők
nem azok, akiket valaha ismertem, majdhogynem nem tudtam
lecsapni rájuk.
A nő Toturira nézett, és bevallotta: − A habozásom csaknem a
tulajdon életembe és másokéba került, és ezt a leckét sosem felejtem
el.
− Tégy róla, hogy ez így legyen, Tetcuko, mert a sötétség így
működik − felelte Toturi. − Barátság és becsület álarcát ölti magára, és
az érzelmeidet használja fel a meggyengítésedre. − A fiatal szamuráj-
kóra nézett, akinek arcát eltorzították az emlékek. Másokkal
ellentétben, Toturi tudta, mi jár a fejében. Tetcukónak meg kell
békélnie ezekkel az emlékekkel, különben élete végéig kínozni fogják.
− Erős a szíved, Csatahajadon − folytatta. − Egy teljes
árnyvidéki csapattal szálltál szembe, és bátran küzdöttél ellenük.
Tisztellek téged ezért. − Tetcuko meglepetésére kissé meghajolt, és a
nő viszonozta a gesztust.
 Majd a férfi kikapcsolta kimonóján a melltűt, és megmutatta
Tetcukónak. Egyszerű arany korong volt, közepébe ágyazott lila
kővel. A nő furcsállón nézett fel a roninra.
− Mikor kisfiú voltam, a Főnix birtokokra küldtek egy
kolostorba − mesélte Toturi. − Míg ott voltam, az egyik szerzetes
megkedvelt, mert komoly gyerek voltam és szerettem a könyveket.
Csodás történeteket mesélt nekem, és én valamilyen oknál fogva
kiváltképp szerettem az Árnyvidékről szóló sötét meséket. Évekkel
később, mielőtt meghalt volna, ezt küldte nekem és azt üzente: „Tartsd
magadnál, oroszlánkölyök, hogy a sötétség meg ne kaparinthasson”.
Irántam tanúsított kedvességét máig sem felejtem. − Míg Toturi
beszélt, tekintete a távolba révedt.
Toturi visszatért emlékei közül, és folytatta: − Én láttam a
sötétséget, Csatahajadon, és nem kívánom senkinek. Szeretném, ha ezt
megtartanád, hogy a sötétség téged se keríthessen a hatalmába.
Tetcuko szeme elkerekedett, s azonnal meghajolt. − Nagy
Toturi, nem fogadhatok el ilyen ajándékot. Nem vagyok rá méltó.
Toturi elmosolyodott, és Tetcukót meglepte, mennyire
meglágyítja fáradt arcát a mosoly. − Otaku vagy, ami annyit tesz,
hogy a szíved erős és vad. Harcoltál Fu Leng démonaival, és még lesz
ilyesmire alkalmad. Ez majd segít a harcban.
Tetcuko ismét meghajolt, és válaszolt: − Képességeid és
bátorságod legendásak, és engem már az is elégedetté tesz, ha csak
beszélhetek veled. A szavaid elégséges ajándékok a számomra, Toturi.
Toturi felállt, és utoljára, enyhén meghajtotta magát. −
Köszönöm kedves szavaidat, Csatahajadon − mondta. − De ez az
ajándék sokkal nagyobb védelmet nyújt majd a számodra, mint a
szavaim bármikor is. Vedd el, és viseld ugyanolyan büszkén, mint
emilyen büszkén én most átadom neked.
Tetcuko lassan átvette a melltűt az előtte álló férfi izmos,
harcedzett kezéből. A lila ékkő olyan sötét volt, hogy csaknem
feketének tetszett, csak a mélyén táncoltak bíbor és világos levendula
sziporkák. A nő kimonója vállára tűzte a brosst, és mélyen meghajolt.
− Megtisztelsz az ajándékoddal, és röstellem, hogy nincs
semmim, amit cserébe felajánlhatnék − mormolta, képtelen volt a
roninra nézni.
− Nem számít, ifjú Otaku − mondta Toturi. − Úgy sejtem, ha
eljön az ideje, valami sokkal értékesebbet ajánlasz fel cserébe egy
aranyba ágyazott ékkőnél. Addig is viseld a melltűt a szíved felett, és
gondolj rá, ha a sötétség suttogását hallod. − Azzal a nagy, szomorú
ronin sarkon fordult, és eltűnt a sövénylabirintusban, magára hagyva
Tetcukót, hadd térjen gondolataiba merülve, egyedül vissza a
lakosztályába.

TÁNC A HALÁL KERTJÉBEN

Tiszteletreméltó Nővérem!

Elnézésedet kell kérnem, amiért ilyen különös módon juttatom

el hozzád ezt a levelet, de erős a gyanúm, hogy a levelezésemet
megfigyelik.
A helyzet itt a palotában még súlyosabbra fordult. Az Oroszlán
nagykövet halála óta vibrál a levegőben a feszültség, és senkiben nem
bízhatok. Tudtommal legalább kétszer követtek, egyszer, mikor a
fürdőbe mentem, és egyszer, mikor egy találkozó után visszatértem a
lakosztályomba. Bár nem láttam, ki figyel, tudom, hogy ott van. Nem
indulok sétára a palotakertben egymagam éjnek idején, és most már
nappal sem érzem biztonságban magam.
Nem hittem Kacsikónak, mikor azt mondta, hogy Hoturi
szövetségre lépett a gonosszal. Tudom, hogy a Daru klánja iránt
érzett szeretete akkora, hogy bár kétségbeesett lépésre is el tudná
szánni magát, ettől bizonyosan ódzkodna. Azonban azt gyanítom, hogy
Kacsiko megtagadta tőle a csapatokat, melyekre szüksége lett volna a
Rákok ellen.
Az én szememben Kacsiko császárnő még mindig a Skorpió
Úrnő. Továbbra is ő ápolja a császárt, és megszokott dolog, hogy
esetenként napokra nyoma vész. Mikor azonban ismét feltűnik, olyan,
mintha el sem ment volna. Nem szokta a császárt emlegetni, és nem
próbálja meg eloszlatni senki félelmét az uralkodó állapotával
kapcsolatban, de talán csak megpróbál jó arcot vágni a dologhoz.
Mintha, amint elhagyja a férje lakosztályát, teljességgel elfeledkezne
a császár létezéséről.
Biztos vagyok benne, hogy Natcumi tudott valamit, és ez az
életébe került. Azt azonban nem tudom, hogy ehhez köze van-e
Kacsikónak. A Daru nagykövet, Umi, gyűlölte Natcumit, és azt is
tudta, hogy valami nincs rendjén Kacsikóval. Ha Natcumi valóban
belebotlott egy, a császár meggyilkolására szőtt összeesküvésbe, ez a
tudás ugyancsak értékes lett volna Hoturi számára, akinek égető
szüksége van a Császári Palota katonai támogatására. A Skorpió
Úrnő is hasznot húzhatna belőle, hiszen egyetlen csapással
elintézhetné a gyilkosokat.
A palotában sokan tudnak a barátságomról Natcumival. Nem
használ a tagadás, hiába hajtogatom, hogy semmit nem tudok, mert
most mindenki hazudik, mint a vízfolyás. Óvatosnak kell lennem.
Szeretett nővérem, be kell fejeznem. Ha a palotában nem
változik a helyzet, egy időre hazatérhetek. Ezreseiben még a
távozásom előtt üzenek neked.

− Tadadzsi



Tadadzsi sóhajtott, hátradőlt, és elolvasta, amit írt. Rizsport

hintett az oldalakra, hogy felszárogassa az elegáns írásjeleket, majd
óvatosan lefújta a maradékot. Gondosan feltekerte a lapokat, viasszal
lezárta a tekercset, majd megrázta az asztalon álló kis csengőt.
Az ajtó félresiklott, és Eda lépett be, aki gyakorlott
könnyedséggel lépett Tadadzsi elé. Mélyen meghajolt.
− Eda, kérlek, gondoskodj róla, hogy ez az üzenet a szokásos
úton elinduljon − utasította Tadadzsi a szolgálót.
− Értem − hajolt meg Eda.
− És kérlek, vigyázz, nehogy meglessenek, vagy kövessenek.
Az idős asszony ismét meghajtotta magát. Felemelkedett, és
várakozón félrebillentette a fejét.
Tadadzsi észrevette a mozdulatot, és rákérdezett: − Igen, van
még valami?
− Igen, nagykövet − az asszony magas hangja meghazudtolta
éveinek számát. − Egy üzeneted érkezett, egy nő hozta, akit még
sosem láttam. − Eda egy maszatos rizspapír lapot nyújtott át
Tadadzsinak, mely egy daru ügyes origami figurájába volt
összehajtogatva.
− Mit mondott? − kérdezte Tadadzsi, miközben a hajtogatott
papírállatot forgatta a kezében.
Eda lesütött szemmel válaszolt: − Azt mondta, hogy juttassam
ezt el neked még napszállta előtt, és utasított, hogy várjam meg a
választ.
− Köszönöm − mondta Tadadzsi. − Várj, kérlek.
 Az asszony meghajolt, és az egyik sarokba hátrált.
Tadadzsi lassan széthajtogatta az origamit, és elolvasta a rövid
üzenetet.



Az Oroszlán tudott valamit. Gyere a nyírfaligetbe, egyedül, egy

órával holdfelkelte után.
Daidodzsi Aszira



Az aláírás alatt a Daru klán nagykövetének hivatalos pecsétje

díszelgett.
Tadadzsin érőt vett a rettegés. A sietősen festett szavakra
meredt. Homályosan emlékezett Aszirára, aki Kakita Umi egyik
titkára volt, egy magas, nyúlánk férfi, aki úgy nézett ki, mint egy
könyvtáros. Nem úgy festett, mint aki éjjel a palota intrikáiba
bonyolódva a kertbe osonna. − Feltéve persze, hogy ő küldte az
üzenetet − mondta ki hangosan kételyét Tadadzsi.
Megrázta a fejét, és szórakozottan origami formába hajtogatta
vissza az üzenetet. Lelke mélyén hallotta Tamura hangját, mely a
kertben megpillantott szörnyű látomás óta állandó jelenlétté vált. Keze
remegett, és a kecses daru szárnyai úgy csapdostak a mozgástól,
mintha a madár el akarna repülni. Tadadzsi felkiáltott, és elejtette a
papírállatot.
Eda azonnal előtte termett.
− Nem, nem − intette vissza Tadadzsi, és hangja megbicsaklott.
− Mondd meg a hírnöknek, hogy egy órával holdfelkelte után a
nyírfaligetben leszek, a vízesés közelében. Aztán küldd ide Numót.
Eda fürkészőn gazdájára meredt, akit már évek óta szolgált. A
nagykövet erős, biztos jelenlétét mindig érezni lehetett a palotában, és
eszét és intelligenciáját mindenkor a maga javára fordította. A
szolgáló az évek során hozzászokott, hogy tisztelje a férfit és
gondoskodjon róla. A fia halála óta azonban Tadadzsi távolivá és
szórakozottá vált. Valami gyötörte, valami, amitől álmában ordítozott,
és ami miatt félni kezdett a sötéttől.
Az asszony meghajolt, s némán eltűnt az elhúzható rizspapír
ajtó mögött.
 Tadadzsi, akit rágott az aggodalom és a nyugtalanság, addig
tett-vett lakosztályában, mígnem nem sokkal később halk kopogtatást
nem hallott.
− Gyere be! − szólt ki.
Numo belépett. Olykor, ha az álmai nagyon rosszra fordultak,
Tadadzsi ezt a hallgatag, tisztességes yodzsimbót bérelte fel, hogy
éjszakánként őrt álljon a lakosztály előtt.
− Ma este szükségem lesz szolgálataidra − jelentette ki
Tadadzsi.



Hűvös este volt már, mikor Tadadzsi a nyírfaliget felé vette az

irányt. A dagadó hold fehér fénnyel hintette be a sima kőösvényt. A
nagykövet oldalra nézett, hátha megpillantja testőrét. Bár sehol nem
látta Numót, biztos volt benne, hogy a yodzsimbo valahol a közelben
lopakodik, készen arra, hogy a segítségére siessen.
Tadadzsi arcára kis mosoly kúszott, mikor megérezte a
gondosan obija redői közé rejtett tanto ismerős domborodását. Fel volt
készülve.
Tadadzsi végre elérte a kecses bambuszkaput, mely a kertbe
vezetett. Leemelte a pecket és belépett.
Bár a palota területének ezen része elkerülte a pusztítást, ami a
többi részt földdel tette egyenlővé, a kert elhanyagolt volt és
túlságosan is burjánzó. Tadadzsit elszomorította, hogy egy ilyen bájos
zug ilyen kevés törődést kapott. Az ezüstös holdfényben azonban még
mindig gyönyörű volt.
Több száz magas nyírfa állt keskeny sorokban egymás mögött,
fehér törzseik egy erdei templom márványoszlopaiként emelkedtek a
magasba. Lonc édes illata töltötte be a levegőt, és keveredett el az
állatok és a növények pézsmaszagával. Egy pillanatra, míg a
mámorító illatokat beszívta, Tadadzsi elfeledkezett a veszélyről.
Tadadzsi a vízcsobogás felé vette az irányt. Kis vízesés
zubogott le egy gondosan megmunkált sziklahalmazról, amit
évszázadokkal ezelőtt helyeztek a patakba. Az ér mindkét partján puha
mohapárnák és loncbokrok nőttek.
Miközben Tadadzsi óvatosan átvágott a nyírfaligeten, a holdat
felhő fátyolozta el.
Tadadzsi többé nem volt egyedül. Nem hang és nem szag volt
az, ami megriasztotta, hanem a kényelmetlen érzés a gyomra tájékán.
Megtorpant. Valamennyi idegszála menekülésre ösztönözte.
Megdermedt.
A kertben csak a vízesést és a fák közt sziszegő szél halk
susogását lehetett hallani. Fent, a magasban a levelek lágyan
felsóhajtottak és meglibbentek.
− Numo? − szólt halkan Tadadzsi.
Zömök alak lépett elő egy bokorból a patak túloldalán.
Egyetlen gyors mozdulattal íjat emelt fel, és nyílvesszőt bocsátott
útjára. Csaknem ugyanabban a pillanatban valami elsüvített Tadadzsi
orra előtt, és hangos koppanással beleállt a mellette álló fába.
Tadadzsi a vékony nyílvesszőre meredt, mely őrülten rezgett a
fában, alig egy hüvelyknyire a fejétől. A nagykövet leugrott az
ösvényről, s a fa alatti aljnövényzetbe vetette magát. Vállán odébb
gördült, s a tőle telhető legnagyobb sebességgel talpra szökkent.
Gyors mozdulattal előhúzta tantóját az obija redői közül, és leguggolt,
miközben hevesen zihált a megerőltetéstől. Zörejt hallott az ösvényről.
A patak túloldalán álló alak ismét megfeszítette az íját.
Tadadzsi visszafojtotta lélegzetét, és a földre vetette magát.
Egy második vessző süvített el felette. Az alak fojtott hangon
szitkozódott.
− Numo! − kiáltotta Tadadzsi, miközben zakatoló szívvel a fák
közé rontott. Háta mögül hallotta az üldöző lépteket. A tény, hogy
vadásznak rá, jeges félelemmel töltötte el az Unikornist. Vadul
körülnézett a homályban, mivel elvesztette már az irányérzékét. Úgy
vélte, a kapu felé rohan, de nem volt benne biztos.
Az idegen léptei megcsobbantak, ahogy átkelt a patakon.
Tadadzsit a rosszullét kerülgette, mikor rádöbbent, hogy a férfi
elállja az útját a kapu felé. Megtorpant, és leguggolt egy nagy bokor
mellé, kezét szájára szorította, hogy elfojtsa a hangos zihálást. Most
már nem látta az alakot a sötétben, de hallotta, hogyan kúszik át a
bozóton.
Az idegen selyemcipői csaknem teljesen nesztelenül surrantak
át az erdő puha, mohos aljzatán. Mikor az alak közelebb ért, a hold
előbukkant a felhők mögül.
Tadadzsi üldözője csak pár lépésnyire volt tőle, és az idős férfi
látta, hogy villog az idegen szeme, ahogy a nagykövet után kutat a
kertben.
Tadadzsi felpattant, és az idegenre vetette magát, akit teljesen
meglepett a támadás.
A férfi egy kiáltással elejtette íját, és a földre dobta Tadadzsit.
Tadadzsi felugrott, és a kapu felé rohant − mely valahol előtte
magasodott a sötétben.
Tadadzsi kiáltást hallott a háta mögül, majd egy puffanást.
Megtorpant, és megfordult. A hold sápadt fénye megrezdült a fák
között, az árnyékok között két alak dulakodott. Szitkok szálltak fel a
ligetben, amint a két férfi ökölcsapások és rúgások közepette a földre
zuhant. Tadadzsi rettegő ámulattal figyelte őket. Az egyiknek sikerült
a másikat leszorítania, s a félhomályban a nagykövet jól látta, ahogy
az idegen ráül a másikra, s valami nagy, kerek tárgyat emel a feje fölé.
Aztán hátborzongató reccsenés visszhangzott végig a fák
között. A győztes eldobta a követ, és egy pillanatig csak lihegve ült.
Majd lassan felemelkedett áldozata testéről, és egyenesen Tadadzsira
nézett.
Megkönnyebbülés söpört végig a nagyköveten. Már-már
megszólította volna a testőrt, mikor az alak felvette az íjat.
Tadadzsi egy kiáltással sarkon perdült, s rohant az életéért.
Csak idő kérdése volt, hogy az orgyilkos mikor éri utol. A rettegéstől
megfagyott ereiben a vér, s lélekszakadva szaladt a kapu felé. A hold
ismét egy felhő mögé rejtőzött, és a világra tintafekete sötétség borult.
Mögötte az orgyilkos már rég nem törődött azzal, hogy
mekkora zajt csap, s éppolyan hangosan csörtetett át a bozóton, mint
Tadadzsi.
Tadadzsi sánta lába váratlanul valami puhába botlott. Fejjel
előre a bokrok közé zuhant. Fekve maradt, mert hirtelen ráébredt,
hogy halott ember.
Üldözője szintén megtorpant.
Tadadzsi szájába tömte kimonója csomóba gyűrt ujját, hogy
lélegzésének hangját letompítsa, s abban reménykedett, hogy szíve
hangos dörömbölése nem lesz árulója.
Sokáig semmi nem mozdult. Aztán Tadadzsi lassan kinyújtotta
reszkető kezét a tárgy felé, melyben megbotlott. Egy ember holtteste
volt. Mellkasa nem mozdult, de a bőre még meleg volt.
Ismét előtűnt a hold. Tadadzsi beleremegett a hideg esti
szellőbe, mikor felismerte a férfit: Numo volt az.
Tadadzsi elszörnyedve levegő után kapott, s felugrott. Hátába,
a jobb lapockája alatt azonnal fájdalom hasított. Hátratántorodott,
egyenesen egy magas, zömök alak széles mellkasának ütközött.
 − Ide Tadadzsi? − kérdezte a hang. Aramoro volt, kezében íjjal.
Tadadzsi gondolatai táncra perdültek. Szeme előtt ezernyi szín
villódzott Testét őrjítő fájdalom hasogatta.
− Segíts, kérlek − suttogta Tadadzsi.
Újabb nyílvessző süvített át a levegőn, megkarcolta Tadadzsi
fejbőrét, s vállon találta Kacsiko sógorát. A nagydarab testőr egy
kiáltással hátrazuhant, magával sodorva Tadadzsit is.
Tadadzsi a földre gurult és fekve maradt.
Sötét alak magasodott fölé, kezében felajzott íjjal. Tadadzsi
behunyta szemét, és szokatlan nyugalommal várta a halált.

KÖZELGŐ VIHAR

A reggel fényesen köszöntött a lerombolt Kyuden Kakitára. A

végső csatát csak nemrég vívták meg, és előttük is hasonló
összecsapás állt.
Yokatcu és Unikornis lovassága, Toturi és roninjai mellett ütött
tábort. A sereget Sárkány és Főnix csapatok tették teljessé. A
szövetségesek ezen az útszakaszon gyűltek össze, hogy elzárják a
Kyuden Kakitától a Beiden-hágóhoz visszavezető utat. Felderítőket
küldtek, hogy kémleljék ki a Rák hadsereget, amely elpusztította a
kastélyt. A visszatérő katonák arról számoltak be, hogy a Rák erők a
Kyuden Kakita mögötti erdőben gyülekeznek, és csatára készülnek,
mert minden áron vissza akarnak térni a Beiden-hágóhoz. A
szövetséges csapatok pedig meg akarták állítani őket.
Tetcuko felpillantott Felhőtáncosról, akit az aznapi csatára való
felkészülés gyanánt lekefélt. Kezével beárnyékolta szemét, és a
lerombolt kastélyra nézett.
Kyuden Kakita egy széles, kerek domb tetején magasodott, egy
hatalmas síkság közepén. Bár magának az épületnek a mérete szerény
volt, stratégiai fekvése a dombtetőn sokkal nagyobbnak láttatta. Több
évvel ezelőtt még sáncárok vette körül, de a mély kőárkot, melyben
valaha víz is csillogott, már rég feltöltötték. A faltörő kosok három
különböző lyukat ütöttek a külső védelembe. A kastély falait, melyek
kékesszürke kőből épültek, most a Rák hódítók tüzeinek korma
festette meg. A tetők leégtek, az udvarokat kőtörmelék borította. A
nagy kapu, mely békeidőben mindig tárva-nyitva állt, most már soha
többet nem fog bezárulni. A kapuszárnyak szilánkokra törve függtek a
megcsavarodott zsanérokon.
 A kastélyt minden irányból síkság vette körül. A reggeli
szellőben a magas fű aranyló tengernek tetszett, a fűszálak azonban
szörnyű titkot rejtegettek. A földet sötét testek szennyezték, s legyek
zümmögtek hatalmas rajokban. A legtöbb halott Rák volt, de sok − túl
sok − holttest tartozott Daru harcosokhoz, akik az életüket adták
Kyuden Kakita védelméért.
A Rákok még csak meg sem kívánták tartani a kastélyt, csupán
elvették élelemkészletét, aztán elpusztították.
− Sindzso, segíts meg − suttogta Tetcuko.
Folytatta Felhőtáncos lekefélését a közelgő csatára. A kefe
mozgása mindkettejüket megnyugtatta. Tetcuko emlékezett az
istállókban töltött órákra, mikor addig kefélgette a pompás kancát,
míg a ló úgy nem csillogott, akár a csiszolt ében. A csutakolás mindig
jólesett, miután ő és Felhőtáncos kimerülésig gyakoroltak az Otaku
Csatahajadon iskola mezőin.
Tetcuko összerezzent, mikor eszébe jutott az a szörnyű
esemény, mikor Felhőtáncos megbotlott egy ugrólécben, és a földre
zuhant. A kanca mozdulatlanul feküdt, s szeme kitágult a félelemtől és
a fájdalomtól. Tetcuko nem mozdult mellőle, a nyakát simogatta, és
ősi énekeket dalolt, amíg a sugendzsa nem biztosította őt arról, hogy a
láb nem tört el. Ez az eset csak még inkább megerősítette köteléküket.
Ezután Tetcuko órákat töltött némán és mozdulatlanul Felhőtáncos
hátán. Tágra nyitotta tudatát, megtanulta megérezni az állat
gondolatait, és a ló is képessé vált arra, hogy az övéit megértse.
Miközben a kefe mozgott, Felhőtáncos hátrafordította a fejét,
és nagy, okos szemével Tetcukóra nézett. A nő érezte a kettejük közt
áramló erőt. Az Unikornisok titka ez volt: a képesség, hogy eggyé
váljanak az állatokkal, melyek a csaták és teljes életük során a hátukon
hordozták őket. Olyan erős szellemi kötelék volt ez, hogy senki nem
beszélt róla fennhangon. Nem volt szó, ami leírhatta volna, mégis
valamennyi Unikornis megértette és tisztelte az érzést.
Tetcuko befejezte Felhőtáncos lekefélését. Több tucatnyi apró
csengőt font a ló sűrű, fekete sörényébe, és a kanca hátára dobta a
viseltes bőrnyerget. Wakizasi rövidkardját megigazította a
nyereghüvelyben, és lóra szállt.
Körülötte készülődött az Unikornis hadsereg. Lovak nyihogtak,
vértek zörögtek, és a levegőben beszélgetés halk zümmögése vibrált.
Felcsendültek az egységek parancsnokainak elkiabált parancsai, és a
hatalmas Unikornis lovasság lassan harci alakzatba fejlődött.
Orgonaszín katonai lobogók csattogtak a csípős, hajnali szélben, és a
rájuk hímzett arany Unikornis mon megcsillant a napfényben.
Tetcuko elfoglalta helyét a sorok között. Lazán ült a
nyeregben, s megigazította páncélját és fegyvereit.
A sereg előtt Yokatcu ült hátasán, és csapatszemlét tartott.
Nyugodtnak tűnt, boldognak, amiért ismét nyeregben ülhet. Vértje
ragyogott, s személyes harci zászlaja feje felett lobogott a szélben.
Tetcuko elámult azon, mennyi tekintély és erő árad belőle. A daimjó
büszkén mérte végig klánja seregét.
Yokatcu közelebb lovagolt, hogy megszólíthassa csapatait. − A
stratégiánk egyszerű − kiáltotta, s hangja könnyűszerrel a mező zajai
fölé emelkedett. − A Rákok gyorsaságban nem érnek fel velünk. Nem
tudnak megkerülni. Ha át akarnak jutni, meg kell támadniuk minket.
Mi itt, a nyílt mezőn várjuk a támadásukat.
− A Rákok abban reménykedtek, hogy magukhoz csalhatnak,
tudván, hogy lovasságunk a sűrű rengetegben hasznavehetetlen.
Hiábavaló volt a reményük. A Rákok mit sem tudnak a türelemről. A
legutóbbi hírvivők szerint már elindultak.
Alig fejezte be, távoli mennydörgésre emlékeztető hang
rezegtette meg a levegőt.
Kyuden Kakita mögött a Rák sereg előrontott az erdőből, és
szétáradt az arany mezőkön. Bár jócskán két mérföldnyire voltak,
tisztán ki lehetett őket venni, amint árként özönlenek a szövetséges
hadakra. Lassan mozogtak − gyalogos csapatok voltak. Csak egy-két
Rák ült lóháton. Ez a hatalmas, üres síkságon az Unikornisok kezére
játszott.
Yokatcu hátasa horpaszába vágta sarkát. − Vonulnak! Itt az
idő! − kiáltotta, miközben lova előreszökött.
Tetcuko visszafojtotta lélegzetét, s érezte, mint söpör át rajta a
félelemmel vegyes izgalom, ami csata előtt mindig hatalmába
kerítette. Egy rikoltással, vágtatva elfoglalta helyét az Unikornis
lovasság oszlopában.
Yokatcu előre-hátra ügetett az első sorok mentén, és meg-
megállt, hogy a parancsnokoknak átadja az utasításait. − A sereg
közeleg! Maradjatok a helyeteken, amíg parancsot nem kaptok az
indulásra!
A Rák sereg moraja felerősödött.
A lovak felnyerítettek és felágaskodtak, türelmetlenül várták,
hogy elindulhassanak. Lovasaik visszafogták az állatokat. A lovasság
mögött egy Unikornis íjászokból álló csapat készülődött. Tetcuko
hallotta a több száz megfeszülő íjhúr jellegzetes hangját. A kiröppenő
nyílvesszők közül csak kevés téveszti majd el a célt. A sorok között
parittyások kisebb egységei voltak szétszórva. Bár a parittyát a
rokugani társadalom hitványnak tartotta, az Unikornisok más
véleményen voltak. Tökéletes mesterei voltak ezeknek a halálos
fegyvereknek. A bőrparittyából kilőtt lövedékek ötven méter
távolságból is le tudtak teríteni egy embert.
A Rák sereg már-már elérni látszott őket. Lépteik dübörgése
megrezegtette a levegőt.
Tetcuko felállt a kengyelben, a türelmetlenség és a félelem
kézzelfogható erővel vonta maga után.
− Várjatok… − kiáltotta Yokatcu, magasba emelve katanáját.
Tetcuko elővonta kardhüvelyéből arany katanáját, és térdével
megszorította Felhőtáncos oldalát. Ahogy a Rák had közeledett, a
sereg fészkelődni és remegni kezdett. A rettegés és az izgalom
természetellenes grimaszt varázsolt az Unikornisok arcára, akik
mozdulatlanságot parancsoltak magukra.
Nem egészen egy mérföldre tőlük, a Rákok egyik hulláma a
másik után tört elő a síkság irányából, és pengéiket lengetve átvágtak
a völgyön.
− Várjatok! − Yokatcu felállt a nyeregben, s olyan szorosra
húzta a kantárat, hogy lova felágaskodott. Egy pillanatra úgy tűnt,
mintha a nagy harcos szárnyra kapna előttük.
A lovak türelmetlenül dobogtak patájukkal. A feléjük áradó
hangok és szagok hatására szemük fehérje elővillant.
A levegő megváltozott. A pillanat töredékéig az egész hadsereg
visszatartotta lélegzetét. Nagy nyugalom szállta meg őket. Megbíztak
vezéreikben, hittek az ügyükben és készen álltak.
A Rák erők átözönlöttek egy kis emelkedőn. Egyenesen a
szövetségesek derékhada felé rohantak. Mikor a Rákok már olyan
közel voltak, hogy Tetcuko ki tudta venni a páncéljukat tartó
selyemzsinórokat, Yokatcu némán a levegőbe vágott pengéjével, és
előreösztökélte lovát.
A világ szétrobbant.
A szövetséges csapatok egetverő kiáltással lendültek
támadásba. Teljes vágtában csapódtak a közeledő Rák sereg közé. A
vértek és a lovak húsa összekeveredett a katanákkal és tetcubókkal.
Az íjászok szabadjára engedték nyilaikat, és a levegő megtelt a
magasban fütyülő vesszők sivításával, amint halálos esőben
lezáporoztak.
Miután a lovasság áttörte az első harcvonalat, szétvált és lila
kapuként a Rák sereg két oldalára záródott. A Rákok áttörtek,
csakhogy egy Sárkányokból, Főnixekből, roninokból és
Unikornisokból álló falba ütközzenek.
Tetcuko rikoltva a legközelebbi Rák katonára támadt.
Felhőtáncos nyakára hajolt, és erőteljes vágást intézett a férfi
mellkasára, de a férfi szemmel láthatólag hozzá volt szokva a lovas
ellenfelek elleni küzdelemhez. Folyékony mozdulattal kikerülte a
csapást, és Tetcuko lábára vágott. Felhőtáncos felágaskodott, ezzel
mentve meg a nő lábát a biztos amputálástól, majd erős patáival
lecsapott a Rák gyalogosra. A férfi felordított és összegörnyedt.
Tetcuko egyetlen tiszta mozdulattal levágta a fejét.
Tetcuko combjában éles fájdalmat érzett, és megfordult
lovával.
Egy hosszú, borotvaéles naginatát forgató ifjú szamuráj-kónak
sikerült fegyverének hegyét Tetcuko lábvértjének résébe döfnie. Csak
a vastag bőrnadrág, amit Tetcuko a páncél alatt viselt, tartotta vissza
attól a pengét, hogy teljesen átszaladjon a lábán.
Tetcuko felállt a nyergében. Gyors visszakezes mozdulattal,
pengéje lapjával félreütötte a szálfegyvert, és a nő kardforgató karjára
vágott. A lemetszett végtag a földre hullott, még mindig szorosan
markolva a naginatát.
Tetcuko megrántotta Felhőtáncos kantárát és megfordult,
miközben feje felett újabb nyílzápor süvített el. Végignézte, hogyan
hullik el egy sornyi Rák a vesszők zivatara alatt. Mögöttük azonnal
feltűnt egy újabb katona-hullám.
Tetcuko Felhőtáncos horpaszához szorította sarkát, és az újabb
fenyegetés elébe vágtatott.



Míg a Kyuden Kakita alatt elterülő mezőkön harcosok

csatáztak, és hulltak el, addig a kastély falán egy körben hat Főnix
sugendzsa ült nyugodtan. Valamennyien egy-egy tekercset tartottak a
kezükben. Amikor felolvasták a tekercsekre írt szavakat, egyesítették
energiáikat. A sugendzsák halkan kántáltak, hangjuk lágyan
emelkedett és halkult, ahogy a Hatalmaknak hízelegtek. Majd
ledobták a tekercseket, és némán arra összpontosítottak, hogy
megcsapolják a megidézett hatalmakat.
A hat sugendzsa körül megváltozott a levegő. A varázslók
csukott szemmel az égre emelték arcukat. A szellő azonnal feltámadt,
és hideg szélbe csapott át, mely meglebbentette kimonóikat. Az ég
elsötétült. A mezőre kékesszürke fény áradt. A levegő megremegett.
Sötét felhők jelentek meg a láthatáron, s árasztották el a völgyet zöld
és kék, sistergő villámokkal.
A csata felett az égen örvényleni kezdtek a felhők. A szél
felvonított.
A Rák csapatok megtorpantak.
A sötét felhők örvénylése felgyorsult. Elszakadtak az égtől,
tekergő ujjuk a Rák sereg szívébe mélyedt.
A rettegés és a fájdalom sikolyai elkeveredtek a
csatakiáltásokkal. A hatalmas, örvénylő felhő több tucatnyi Rák
lovaskatonát, lovat és fegyvert szippantott fel.
A hat sugendzsa mozdulatlanul ült a bástyafalon, mint
megannyi jádeszobor, arcukkal a fenti, sötét felhők felé fordulva.
Nyugodt homlokukat kis verejtékcseppek pettyezték. Az ilyen
hatalmas erők megidézése mindig veszélyesnek és kimerítőnek
számított. Valamennyi sugendzsa élete az egyes varázslók által
birtokolt erőtől függött.



Messze, az ülő sugendzsák alatt felrikoltott a szél. Feltépte a

földel. A Rák sereg talpa alatt morogni és rázkódni kezdett a talaj,
mintha közvetlenül a felszín alatt forrásba indult volna. A gyep
hullámzott, több száz katonát levert lábáról, s úgy dobálta őket ide-
oda, akár tengerbe hajított parafa dugókat. A morgás felerősödött, a
föld köveket köpködve hatalmas buckákba gyűrődött. A sziklák több
száz lábnyira is felrepültek a levegőbe, és több tucatnyi Rákot
megöltek, még mielőtt a katonák ráébredtek volna arra, mi is az, ami
eltalálta őket.
− Vissza az útra! − ordította Toturi. − Ne engedjétek át a
Rákokat!
Parancsnokai a nyomában jártak, és távolabb hajszolták
csapataikat a vad szélvihartól és a szétrobbanó földtől.
A Rákok a zűrzavarban megtörték alakzatukat, s
visszavonultak a vihar elől.
Váratlanul új, hatalmas Rák sereg özönlött a mezőre. A
menetoszlop megkerülte a felszakadozott földet és a tomboló vihart.
Igyekeztek az egész ütközetet kikerülni.
Toturi rohamot vezényelt. Sárkány csapatai rohantak, hogy
megütközzenek ezzel az új ellenféllel. A pengék feldaloltak, mikor
lecsaptak és a húsba vágtak.
A Rák sereg nyugodt kegyetlenséggel letarolta a Sárkány
csapatokat, melyek soraiba hatalmas rést vágtak. − Áttörnek! −
kiáltotta Toturi.
Yokatcu észrevette a fenyegetést. Rohamra vitte a lovasságot.
Lovas harcosok vágtattak az összecsapás felé. Ahogy a Rák
katonák soraira rontottak, a katanák megcsillantak a vihar fényében.
Tetcuko az arcvonalban lovagolt. Elért egy Sárkány szamurájt,
aki négy Rák gyalogossal küzdött. A szövetségesek egymás mellett,
lóháton harcoltak, tudván, hogy életük a mozdulataiktól függ.
A Rákok hűvösek és nyugodtak voltak, s nagy szakértelemmel
forgatták fegyvereiket.
Tetcuko gyors vágásokat váltott az egyik katonával, míg egy
másik megpróbálta őt lerántani a lováról. A nő egy hördüléssel
rávágott a második támadó jobb karjára.
A férfi felkiáltott fájdalmában, és gyorsan baljába vette
fegyverét. Jobb karja haszontalanul lógott oldala mellett. Vér buzogott
elő a hatalmas sebből.
Ekkor a Tetcuko melletti Sárkány előrebukott. Az egyik Rák
halálos csapást intézett a lovas lábára. Az ezt követő tiszta hasvágás
gyorsan a másvilágra küldte a férfit.
A megmaradt harcosok Tetcuko felé fordultak.
Felhőtáncos horpaszát véres sebek borították, szájából
rózsaszín hab tajtékzott. Felugrott és ide-oda táncolt, hogy a katonák
ne tudjanak könnyedén a gazdájához férkőzni.
Tetcuko felismerte a veszélyt, és felkészült rá. Elengedte
Felhőtáncos kantárját, és térdét szorosan a nagy ló oldalához
szorította. Nyergéhez nyúlt, és előrántotta wakizasiját, az arany
katanát kísérő rövidkardot. Egyszerre két Rákot támadott meg, s ezzel
meglepte ellenfeleit. Az egyik katona azonnal elesett, miután egy
tiszta vágás kettészelte derekát. Tetcuko mindkét fegyverét az utolsó
Rák ellen fordította. A kardok lecsaptak. A gyalogos katona sosem
tudta meg, melyik seb küldte a másvilágra.
 Tetcuko zihálva visszatolta hüvelyébe wakizasiját. Megpróbált
elsiklani a régi vállsebéből áradó őrjítő fájdalom felett. Körülötte egy
pillanatra lelassult a csata. A földön mindkét oldalról származó
katonák hevertek. A nő érezte a levegőben terjengő édeskés bűzt. A
küzdelem középpontja nyugatra látszódott tolódni. Tetcuko éppen arra
lovagolt, mikor egy újabb, még nagyobb Rák csapat tűnt fel.
Letiporták a Sárkány csapatokat, melyek el voltak csigázva, s
nem készültek fel az újabb támadásra. A már küzdő Rák katonák
észrevették az erősítést. Megfordultak és újult erővel támadtak, míg
végül a Rákok legyűrték a Sárkányokat.
Tetcuko döbbenten nézte, ahogy a szövetséges csapatok
összeomlanak. A palotához vezető úton álló Sárkány egységek
meginogtak, majd felszakadoztak. A Rákok első sora rekedt ordítással
átmasírozott a szövetségesek maradványain.
− Áttörtek! − ordította Toturi.
Tetcuko nem tudott elszabadulni. Bénító csapást intézett az
ellene küzdő Rák ellen.
A férfi felfogta a csapást, ami levághatta volna a karját, és jól
irányzott vágást indította nő lábára. Ezúttal Felhőtáncos nem volt elég
gyors, és a penge megsebesítette Tetcukót.
Tetcuko ellenfelére összpontosított és egy nyakra irányzott
vágással feltépte a Rák verőerét.
A férfi arccal előre a véráztatta földre bukott és úgy maradt.
Tetcuko a nevét hallotta, s megfordult Felhőtáncossal. Az
egyik Unikornis egység parancsnoka, Moto Xiu ügetett felé.
− Száguldanunk kell − kiáltotta a parancsnok. − A Rákok
áttörnek a Beiden-hágón. Yaszamura veszélyben van. Ott kisebb
csapat Főnix sugendzsával találkozik, de egyedül reményük sincs arra,
hogy megtartsák a hágót. Ha nem érünk oda időben, végük. Vágta!
Tetcuko arca égett a vereség és a visszavonulás szégyenétől, de
zokszó nélkül követte parancsnokát. Az Unikornis csapat eltávolodott
a fő csatától, és átdübörögtek a síkságon.
Mögöttük feltartóztathatatlanul közeledett a hatalmas Rák
sereg. Nem volt semmi remény arra, hogy ilyen hatalmas hadat
legyőzzenek.



Egy héttel később, késő délután a kimerült, keserű

szövetségesek elérték a Beiden-hágót. Bár a korábbi csata során kevés
Unikornis esett el, tisztán látszott, hogy a katonák ádázul
megküzdöttek az életükért.
Yokatcu legtöbb harcosát vér borította, néhányukon kötések
fehérlettek. Most pedig még súlyosabb helyzetnek néztek elébe.
Megelőzték ugyan a fő Rák sereget, de újabb Rák különítményre
bukkantak, mely a hágót tartotta.
Yokatcu és Unikornis lovassága a fia, Yaszamura által vezérelt
csapathoz közeledve szétszéledt a síkságon. A daimjó fia villogó
páncélban lovagolt fel-alá, s egymás után ontotta a szitkokat. Most
már öngyilkosság lett volna megtámadni a Rákokat, s ezt valamennyi
katona tudta.
A Négy Anyaszél Ura szigorú arccal, dühösen villámló
tekintettel visszafogta lovát a fia előtt.
A fiatalember leugrott hátasáról, és mélyen meghajolt az apja
előtt. Az Unikornisok ősi páncélja megcsillant a hátán. − Apám −
szólalt meg −, nem tudtam biztosítani a hágót. Nem vagyok méltó a
parancsnoklásra. Cserbenhagytalak.
− Mi történt? − kérdezte Yokatcu. Hangja nyugodt volt és
közömbös.
− Délről Rák erősítés érkezett − mesélte Yaszamura. − Az erdő
keleti szegélyénél tűntek fel, amikor a fősereg Kyuden Kakita felé
mozdult. Túlerőben voltak. Úgy döntöttem, hogy ostobaság lenne kis
seregemet a biztos halálba kergetni, a győzelem minden reménye
nélkül, ezért visszavonultunk.
− És a Főnix sugendzsák csapata, amelyik már a hágónál volt?
− kérdezte Yokatcu, holott tudta már a választ.
Yaszamura nem felelt, csak még mélyebbre hajolt
szégyenében. − Nem vagyok rá méltó, hogy az ősi páncélunkat
viseljem.
A daimjó dühösen a fiára meredt. − Azt majd én döntöm el −
vetette oda, és végignézett a Beiden-hágót eltorlaszoló Rák seregen. −
Szégyent hoztál ránk, mikor feladatodban kudarcot vallottál. Hibád
számtalan életet követelt. Viszont bölcsen tetted, hogy nem támadtad
meg a nagyobb sereget. A bölcs parancsnok útját választottad a
forrófejű vezéré helyett.
− Azonban − folytatta a nagy Unikornis parancsnok −, nem
hagyhattad volna, hogy meglepjenek, különösen ilyen fontos küldetés
esetén nem. Tégy róla, hogy többé ne valljál kudarcot!
 − Úgy lesz.
Yokatcu ezután a lovassághoz fordult. − Toturi a szövetséges
sereg maradékával csatlakozik hozzánk − mondta. − Itt letáborozunk
és várunk.
Északra nézett. Tetcuko követte a férfi pillantását. A
szövetséges csapat lassan közeledett feléjük. Vereségüket tisztán látni
lehetett abból, ahogy az Unikornis sereg felé vonszolták magukat.
Amint megérkeznek, a Rákok egyesült erőivel kell szembenézniük.
− Ma sok kudarcban volt részünk − mormolta maga elé
Yokatcu. − Holnap egy sem fordulhat elő.

A NÉMA SÖTÉTSÉG

Sindzso Yokatcu katonai naplójából:

A Beiden-hágó közelében. Az időjárás hűvös, de a csapatok

nem csupán a hidegtől reszketnek. Bár Kyuden Kakitánál hősiesen
küzdöttek, vereségünk megfélemlítette és elbizonytalanította őket.
Szívük a harc gondolatára elhidegül. Elszántságukat megtörte a
túlerő látványa.
Fiam, Yaszamura teljességgel meglepett. A szégyen, hogy a
Rákok ellenében képtelen volt a Beiden-hágót megtartani,
felébresztett benne valamit, amit még eddig nem láttam. Pihenés
nélkül, étlen-szomjan lovagolt át soraink között, beszélt a katonákkal
és megnyugtatta őket. Szavai lecsillapították és megerősítették a
csapatokat. Szívem büszkeséggel telt meg.
A Beiden-hágó északi végéhez közel táboroztunk le,
látótávolságnyira a Rákoktól, akik elfoglalták a szurdokot és most
őrzik. Az első csata után Yakano erői csatlakoztak Szukune
hadseregéhez. Úgy tűnik, hadaink most inkább erőegyensúlyban
vannak a Rákokkal, mint korábban. Felderítőink jelentése szerint a
Rákok erősek ugyan, de vezetőik nem tudnak a következő lépésben
megegyezni.
Sötétebb hírek is terjengenék, miszerint egy hatalmas fekete
sereg közeleg. Nem tudom, higgyek-e ezeknek a szóbeszédeknek. Alig
hihető, hogy Kiszada egy árnyvidéki sereggel vonná össze a Rákokat.
Valaha még azt is rebesgették, hogy Hoturi szövetkezett a gonosszal,
ezek a hírek azonban azóta igaztalannak bizonyultak.
Hoturi a családi palota elpusztulása után érkezett a Beiden-
hágóhoz Daru csapatai élén. Mikor megpillantotta a pusztítást,
haragja nem ismert határokat. Alig tudtam visszatartani attól, hogy
puszta kézzel nekirontson a Rák seregeknek. Sikerült meggyőznöm
arról, hogy eljön még a bosszú ideje. A Darvai most velünk együtt
táboroznak, ilyetén módon tízezer erős és becsületes harcossal bővítve
a szövetséges seregeket.
Azonban tartok tőle, hogy valami nincsen rendjén a Daru
daimjóval. Harcos eszemmel tudom, meddig megy el egy vezér, csak
hogy megmentse a népét, talán még a gonosszal is szövetségre lépne.
Valaha azt állítottam, hogy Hoturi képtelen lenne erre, de most már
ebben sem vagyok biztos.
Tegnap Yaszamura kis csapatot vezetett a hágó feletti
hegyvonulatra, és az ott állomásozó Rákok azonnal rátámadtak. Most
már tudjuk, hogy a gerinc birtoklása elengedhetetlen feltétele a hágó
elfoglalásának. Onnét tiszta kilátás nyílik a hágó északi részére, és
könnyen védhető.
Ezt leszámítva minden csendes. Mindkét fél a közelgő csatára
készül, de egyik oldal sem erőlteti az első lépést. Ha a harcok
kirobbannak, addig nem lesz végük, míg az egyik fél el nem esik. Így
hát várakozunk és készülődünk.
Dzsikkio tegnap késő este érkezett meg nagybátyjával, Ide
Tadadzsival. Dzsikkio mesélt a palotakertben lezajlott küzdelemről.
Egy Főnix sugendzsa ellátta Tadadzsi sebét, de a nagykövetet valami
más kínozza. A szeme minduntalan ide-oda jár, és állandóan egy kis,
faragott szelencét szorongat. A nagykövetet mindig is erős, becsületes
emberként ismertem. Most attól tartok, hogy elvesztette a józan eszét.
Egy testőrt jelöltem ki mellé. Tadadzsi csak nevetett és megnyugtatott,
hogy nincsen szüksége őrizőre, de már így is megpróbált egyszer
elosonni a testőrtől. Többé nem bízom benne. De vajon mire készül?
Az ösztöneim azt súgják, hogy óvatosnak kell lennem.
Hamarosan hajnalodik. Ma éjjel részben az izgalomnak,
részben pedig, igen, a félelemnek köszönhetően szemhunyásnyit sem
aludtam. Vértemet sem vetettem le. Jó érzés nyeregből parancsnokolni
egy sereg felett, ahelyett, hogy politikába bonyolódnék, mint egy
begubózott selyemhernyó. Bár Toturi parancsol a teljes szövetséges
seregnek, az Unikornis lovasságot én vezetem, beleértve
Csatahajadonjainkat is, akik kétezer főt számlálnak, és tegnap kora
reggel érkeztek meg Siro Otaku Sodzsóból.
Vajon mit hoz az új nap? Ha harcra kerül sor, az egyeseknek
halált, másoknak dicsőséget, pár embernek pedig gyalázatot jelent
majd. Az Unikornisok készen állnak, szívük telve van elszántsággal.
Tudom, hogy a csatában érdemesnek mutatkoznak majd. Az nem
jelenthet szégyent ránk nézve, ha bátran, becsületesen küzdünk.
Hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Az elmélkedés ideje
lejárt. Sindzso oltalmazzon mindannyiunkat!



− Sindzso Yokatcu?
A szolga nevén szólította urát, majd meghajolt. − Otaku
Tetcuko megérkezett.
Yokatcu biccentett. − Engedd be. − Lúdtollat visszahelyezte
faragott dobozába, bedugaszolta a tintásüveget, és az új lapokat
gyorsan naplójához rakta. A köteg papírt szorosan összetekerte,
összekötötte egy hosszú, sokat használt bőrszíjjal, s bőr utazótáskájába
dobta a tekercset.
Sátrának lapja félrelibbent. Tetcuko lépett be, és mélyen
meghajolt.
− Tiszteletreméltó Sindzso Yokatcu − mormolta. − Hívattál?
− Igen, Csatahajadon, köszönöm, hogy a rendelkezésemre állsz
− felelte Yokatcu formálisan, és válaszul biccentett. − Kérlek, foglalj
helyet.
Tetcuko leült, és szakértőn maga alá gyűrte bőrcsizmás lábait.
A szolga eléjük helyezett egy teával és rizzsel megrakott tálcát, majd
távozott.
− Szeretnék kérdezni tőled valamit − kezdte Yokatcu, és
felvette teáscsészéjét a tálcáról. − A csatáról a Skorpió faluban.
− Hoturi − felelte Tetcuko, de nem vette le szemét a férfi
kezében tartott csészéről.
− Nem kételkedem a szavadban, Csatahajadon. Bizonyítottál
már több csatában és nagy tiszteletet tanúsítottál mind a klánod, mind
pedig azok iránt, akiket az őrjárat során megoltalmaztál. Mégis
biztosnak kell lennem benne.
Tetcuko felidézte azt a rémisztő napot. − Őszinte leszek
hozzád: sok mindenre nem emlékszem abból, ami aznap történt, de a
kék ruhás szamurájra, aki rohamra vitte az Árnyvidéket, igen. Daru
mont viselt. Hoturi volt az.
Yokatcu sóhajtott. − És csak te láttad?
 − Igen. Yaszamura nem látta az arcát.
− Tudod, hogy Hoturi megérkezett, és egyesítette Daru
csapatait a szövetséges sereggel?
− Igen, de nem találok rá magyarázatot − mondta fakó hangon
Tetcuko. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy halványult a csata emléke.
Valaha biztos volt benne, hogy a Daru daimjó volt az, aki csaknem
megölte. Most azonban…
− Tetcuko, én hiszek neked − nyugtatta meg halkan Yokatcu,
mikor meglátta az aggodalmat a szamuráj-ko arcán. − Lehet azonban
más magyarázata is annak, amit láttál. Pillanatnyilag bíznunk kell
abban, hogy Hoturi hűséges.
Egy darabig mindketten hallgattak.
Tetcuko megszólalt: − Uram, feltehetek egy kérdést?
A daimjó teáscsészéje pereme felett ránézett, majd bólintott. −
Igen, mit akarsz kérdezni?
− Bizalomról és hűségről beszélsz. Én nem ismerem Toturit, de
hallottam a róla keringő történeteket. Megbízhatunk-e… −
elhallgatott, önvád vetett véget kérdésének. Ha Yokatcu megbízik a
roninban, akkor Tetcuko meghajlik daimjója előtt. Azonban
függőkerti találkozása Toturival számos megválaszolatlan kérdést
hagyott maga után.
Yokatcu elgondolkozva dobolt az asztalon. − Megbízhatunk-e
benne? Azt hiszem, igen. Toturi kiváló harcos és ügyes parancsnok.
Jelenlététől egy egész sereg némaságba burkolózik, olyan nagy a
személyiségének az ereje.
− Viszont a közelében állókból mindig sugárzik valami kis
megvetés vetette közbe Tetcuko.
A szamuráj-kónak jó a szeme, gondolta Yokatcu. Hangosan
csak annyit mondott: − Van, aki azt mondja, hogy a roninok nem
érdemelnek tiszteletet. Ő azonban ugyanazért harcol, amiért mi − a
Smaragd Birodalom szabadságáért.
A szolga ismét belépett a sátorba. Mialatt Yokatcu szót váltott
vele, Tetcuko kiitta teáját. Mikor a szolga távozott, az Unikornis
daimjó biccentett a nő felé, és megszólalt: − Domo arigato, Otaku
Tetcuko.
Tetcuko mélyen meghajolt és válaszolt. − Megtisztelsz a
bizalmaddal, uram.
Mikor a sátorból kilépett, Tetcuko meglepve vette észre a
lóháton ülő Otaku Kamokót és Toturit. Meghajolt parancsnoka és a
ronin előtt, majd gyorsan felült Felhőtáncosra.
Egy szolga már felnyergelte Yokatcu hátasát, és fejét
tisztelettudóan lehajtva tartotta a kantárt.
Yokatcu kilépett a sátorból, s felült a lovára. A három
parancsnok belelovagolt a kora hajnali szürke ködbe.
Tetcuko nézte, hogyan tűnnek el. Megfordult, s gondolataiba
merülve visszalovagolt a Csatahajadonok táborába. A tűz körül már
mindenki felvette lila páncélját. A csata közel volt már.
Tetcuko leszállt lováról, és üdvözlésképpen biccentett a tűz
körül ülő többi Hajadonnak. Felvette tálkáját, édes rizst mert bele a
lángok felett függő kondérból, és némán elköltötte reggelijét.
Tetcuko azonnal csatlakozott a Csatahajadon sereghez, amint
azok megérkeztek. Barátok üdvözölték ismét soraikban. Az udvarias
társalgás és meleg üdvözlések mögül azonban Tetcuko kiérezte a
gyanakvás és a bizalmatlanság ismerős mellékzöngéit, melyek azóta
kísérték, hogy visszatért befejezni tanulmányait. Még Otaku öröksége
sem győzte meg őket a hűségéről.
Csak a csatában bizonyíthatja érdemeit. Tetcuko elhatározta,
hogy egyszer s mindenkorra lemossa nevéről a szégyenfoltot.
Reggeli után Tetcuko éppen Felhőtáncos nyergét igazgatta,
mikor Kamoko a táborba lovagolt.
Azon nyomban valamennyi Hajadon felsorakozott előtte.
Tetcuko az elsők között volt, akik észrevették a parancsnokot, s most
az első sorban állt, a legendás Csatahajadon orra előtt.
Kamoko végignézett az elitcsapaton, és elismerően mosolygott.
Tetcuko csodálattal, s némi irigységgel nézte Kamokót,
ámulatba ejtett, hogy valaki, aki ennyire fiatal, ilyen bátor és erős
lehet.
− Hajadonok! − kiáltotta Kamoko. Szoprán hangjából sütött a
hatalom. − Közel a csata, ezért rövidre fogom. A Beiden-hágót
bemocskoló Rákok elindultak, és sebesen közelednek seregünk felé.
Úgy tűnik, vezérük, Szukune − a nevet megvető horkantással kísérte
−, azt hiszi, hogy a Toturi jelenlétéről szóló hír csak megtévesztés.
Kételkedése okozza majd vesztét. Mutassuk meg a „Hitetlen”
Szukunénak, hogy egyetlen tévedése a győzelembe vetett hite!
A szónoklat hallatán egyetértő mormogás támadt. Tetcuko
érezte, hogy a növekvő izgalom őt is magával ragadja. Büszkeség
töltötte le a felsorakozott Unikornisokat.
− Pillanatnyilag Szukune errefelé vezeti seregét, el a hágótól −
folytatta Kamoko. − Az utasításaink egyértelműek: csatlakoznunk kell
a fő Unikornis lovassághoz, hogy elvágjuk a visszavonulási útvonalat
a hágóhoz. Megkerüljük a seregét, és hátba támadjuk. Mire Szukune
ráébred tévedésére, az Unikornis klán Csatahajadonjaival kell majd
szembenéznie!
A nők felkiáltottak, és Tetcuko is csatlakozott a többiekhez.
Arca kemény volt ugyan, de a szeme ragyogott. Izgalom áradt szét
vérében, mikor gyorsan Felhőtáncos nyergébe pattant, aki
türelmetlenül táncolt és rázta fejét, akár a többi paripa. A sörényébe
font csengettyűk hevesen csilingeltek.
A szövetséges klánok serege a tábor egész területén
készenlétbe helyezkedett. A katonák kiáltoztak, miközben felszálltak
lovaikra. A napfény megcsillant a bíbor lakkon. A paták porfelhőket
vertek fel, melyeket a szél elragadott. A levegő megtelt a füst, a
verejték és a fém szagával.
Kamoko gyorsan kiadta utasításait, különböző
Csatahajadonokat szólítva magához, akiknek különleges parancsokat
adott. Majd körülnézett és felkiáltott: − Otaku Tetcuko!
Tetcuko parancsnokához lovagolt, és meghajolt a nyeregben. −
Igen, Kamoko-szama.
− Ötven Hajadonból álló csapatot fogsz irányítani, mely az
Unikornis sereg hátsó sorait fogja védeni.
Tetcuko annyira meglepődött, hogy örömében csaknem
elkurjantotta magát, amivel csak szégyent hozott volna a fejére.
Sikerült egyszerűen bólintania: − Állok szolgálatodra. − Melle dagadt
a büszkeségtől. Kamoko megbízott benne. Tetcuko pedig nem fogja
cserbenhagyni parancsnokát.
Kamoko további utasításokat adott ki, majd kiadta a parancsot
az indulásra.
Tetcuko szíve hevesen kalapált. A hatalmas Csatahajadonok
egy emberként harci kiáltást hallattak. Hangjuk felzengett. Hátasaik
egyszerre ugrottak előre, és mintegy külön csatakiáltásként,
felnyerítettek.
A Hajadonok hamarosan csatlakoztak Yaszamura
lovasságához, mely már várta őket. Együtt lovagoltak Toturi Sárkány
derékhadához, mely egy köves területen sorakozott fel a Beiden-hágó
alatt. Pompás látványt nyújtottak, büszke Unikornis paripáik
horkantva dübörögtek át a síkságon, s minden egyes harcoson sötétlila
vért csillogott, mely úgy ragyogott, akár az ametiszt. A harci lobogók,
rajtuk az Otaku monnal és az Unikornis jelvénnyel, csattogtak a
szélben.
Ahogy a lovasság és a Hajadonok közelebb értek, a
szövetséges sereg örömkiáltást hallatott, és hurrázva meglengette
fegyvereit. A híres Unikornis lovasság egy emberként fordult és
torpant meg.
Tetcuko szívében dalolt a vér. A klánját a többiek
szövetségesként és bajtársként üdvözölték. Kihúzta magát nyergében,
büszkén, hogy Csatahajadon, Otaku, és mindenek felett Unikornis.
Kamoko kivált a Csatahajadonok közül, és Yaszamurához
lovagolt. Tetcuko a két Unikornis parancsnok után nézett, akik
Sindzso Yokatcuhoz léptettek. A daimjó az összevont Unikornis sereg
élén ült lován. Kamoko pár szót váltott vele, majd visszaügetett a
Csatahajadonok soraihoz.
− Minden, ahogy megbeszéltük − kiáltotta. − Szukune a
végzetébe tart! Foglaljátok el a helyeteket, tudjátok az utasításaitokat!
− Felállt a kengyelben. Bár alig volt húsz éves, jelenléte mindenkit
olyan érzéssel töltött el, mintha holmi óriás volna.
− Harcba hát! Sindzso mosolyogjon mindannyiatokra! −
rikoltotta.
A Hajadonok felkiáltottak, és hangjuk olyan tisztán, erősen
zendült fel, hogy Szukune a távolban megtorpant, és beleremegett a
kiáltás hatalmába. Kamoko megrántotta a kantárt. Lova megfordult.
Egy ugrással eltűnt, nyomában a hajadonok nagyobb seregével.
Tetcuko megfordult, s csapatával a szövetséges sereg
hátvédjéhez lovagolt.
Elhaladt Toturi mellett, és tekintetük találkozott. Tetcuko egy
röpke pillanatra lelassított, és meghajolt a nyeregben. Keze a ronintól
kapott értékes ajándék köré kulcsolódott. Toturi arca mit sem
változott, de válaszul biccentett. Majd megfordult lovával, és eltűnt a
közelgő csata zűrzavarában.
Tetcuko válla felett hátranézett, mikor a szövetségesek
jobbszárnyát megkerülte. A Rák sereg már majdnem beérte őket.
Toturi, aki arra támaszkodott, hogy Szukune még
tapasztalatlan, úgy döntött, hogy szemből fogadja a Rákok támadását,
tudván, hogy ellensége haragja és zavara elnyomja majd a
veszélyérzetét. Készen állt. Tőlük délre a Beiden-hágó árnyéka
nyújtózott, messze északon Kyuden Kakita romjai hevertek.
Tetcuko elfoglalta a helyét, és kivonta katanáját.
 A Rákok abban a pillanatban támadásba lendültek. Szukune
harcosai ordítva rontottak rá Toturi csapataira. A seregek fém és hús
hátborzongató csattanásával ütköztek össze.
Délelőtt volt, de a hajnalt üdvözlő tapadós köd még mindig a
levegőben lógott. A nehéz, nyirkos pára elrejtette a küzdelmet szem
elől. A csata hangja és szaga betöltötte Tetcuko érzékeit, és mindent
elárult, amit szükséges volt tudnia. Harcosok estek el. Ezrével hulltak
el a harcmezőn. Tetcuko pillanatnyilag csak várakozni tudott a
szövetséges sereg mögött, miközben az előtte zajló összecsapás
hangjai a levegőbe hasítottak, és a köd zöld és szürke felhőkben
kavargott.
− Alakzatba! − kiáltotta Tetcuko.
A többi Hajadon szorosabbra vette az alakzatot, és készen
álltak bármilyen parancsra.
Tőlük balra hirtelen Rák lovascsapat tört elő a ködből, lovaik
nyakára hajolva, szélvészként vágtatva. Dübörögve megtorpantak,
meglepte őket, hogy ilyen messze, a sereg hátsó sorainál Csatahajadon
csapatra bukkannak.
Tetcukót éppígy meglepetésként érte, hogy Rák lovascsapatot
lát. Az ellenfél lovassága ritka volt. Egy pillanatig senki nem mozdult.
− Támadás! − kiáltotta Tetcuko. Rohamra indult, és Hajadonjai
vágtatva csatlakoztak hozzá.
Tetcuko kiválasztotta a legközelebbi célpontot, egy zömök
lovon ülő magas Rákot. Katanája élőlényként zümmögött feje felett. A
lovak egymást lökdösték és harapták a ködben. A két harcos gyors
csapásokat váltott. Tetcuko egy erős szúrása beleszaladt a Rák
mellkasába, és a nő felfelé rántotta a pengét. A férfi arca zuhanás
közben még mindig rángatózott.
Egy csapás találta el Tetcuko combját. A nő megperdült, s
gyorsan hátrafarolt Felhőtáncossal.
A támadó Rák ismét lecsapott. Tetcukót elvétette, de csúnya
sebet ejtett Felhőtáncos tomporán. A kanca fájdalmában felnyerített és
felágaskodott.
Mikor a ló ismét a földre dobbant, Tetcuko a lendület erejét
kihasználva fájdalmas csapást intézett a Rák bal karjára. A penge
célba talált. Nehézség nélkül átvágta a vértet tartó szíjakat, és mélyen
a húsba szaladt.
A Rák kínjában felordított, és karjához kapott. Mikor lova
hátraugrott, megingott, a nyeregben. Az asszony lábának szorítása
meglazult. Lecsúszott hátasáról, és tompa puffanással a földre
hanyatlott.
Tetcuko még jobban belevetett magát a harc sűrűjébe. A harci
kiáltások félelemsikolyokba csaptak át. Az összecsattanó fegyverek
fülhasogató hangja felerősödött. Az aprócska Csatahajadon csapatot
váratlanul elsodorták a hullámokban megjelenő Rák talpasok. Úgy
tűnt, mintha kísértetek rohannának feléjük a borongós ködön
keresztül.
A meglepett Unikornisok küzdelme vad támadásból
kétségbeesett védekezésbe csapott át. A levegő a vér és a félelem
szagától besűrűsödött. A Csatahajadonok észrevették, hogy
egymagukban vannak, ellenfeleik pedig túlerőben.
− Hajadonok! − rikoltotta Tetcuko, ahogy a torkán kifért. − Ne
csüggedjetek! Unikornisok vagyunk, és meglovagoljuk a szelet!
Küzdjetek tovább! − Szaggatott kiáltások követték Tetcuko hívását. A
Hajadonok elszántan vetették bele magukat a küzdelembe.
Tetcuko őrült módjára hadakozott, és szépséget és stratégiát
feledve vagdalkozott és hárított. Tudata üres volt, teste egy valódi
harcos automatikus ügyességével mozgott. Felhőtáncos és Tetcuko
egyetlen lényként harcolt. A hatalmas kanca átlendítette a tomboló
ütközeten, átlépett a véres földön egymás hegyén-hátán heverő
testeken. Felhőtáncos Tetcuko gondolataiban olvasott. Úrnője újra
meg újra lecsapott.
Tetcuko éppen egyetlen, súlyos, sisakra intézett csapással
lefejezte utolsó ellenfelét, mikor Kamoko bontakozott ki a ködből.
A parancsnok őrülten vágtázott a Csatahajadon csapat felé.
Mögötte pihent Hajadon különítmény lovagolt. „Banzai!” kiáltással
támadásba lendültek. Rövid időn belül levágták a megmaradt Rákokat,
akiket megdöbbentő gyorsasággal küldtek a másvilágra.
Tetcuko a nyeregben ült, kapkodva vette a levegőt. Felhőtáncos
szőrét tajték borította. A hatalmas kanca szintén zihált, s csaknem
összeesett a kimerültségtől. Sörényét vér tapasztotta össze, a vidám
csengettyűk rég kiszakadtak.
A csatazaj elült. A harc a végéhez közeledett.
− Tetcuko! − kiáltotta Kamoko, mikor Tetcukóhoz lovagolt, és
cifrán megpörgette katanáját. Bár a parancsnok aznap sokat és
keményen harcolt, mégis úgy nézett ki, mint aki épp most kelt fel
futonjáról egy ragyogó, kényelmes délelőtt. Vértje csillogott, és amint
végignézett Csatahajadon társain, szemébe vad, boldog ragyogás ült
ki. − A Rákok visszavonulnak! − kiáltotta. − A csapatotok kemény
csapást kapott, mert az ellenség hátramaradt. Hamarabb is
megpróbáltunk erősítést küldeni nektek, de lefoglalt minket egy
visszavonuló Rák osztag. Szukune megremegett, mikor látta, hogy
Toturi nem csak hadicsel. Nem tudott elég gyorsan elmenekülni, de
arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar megteszi.
Kamoko megragadta a vállán függő ezüstkürtöt. Hosszan
belefújt, és a hang végigzengett a mezőn. − Csatahajadonok! −
kiáltotta.
A nők előtűntek a csata foszlányaiból. Kamoko köré gyűltek,
páncéljukat vér szennyezte be, hátasaik háta túrós volt a
megerőltetéstől.
− A mai csatának vége. A Rákok visszamenekültek a hágóhoz
− kiáltotta Kamoko. − Önhittségükben számos harcost elvesztettek. A
hágóban maradt csapatot hamarosan eltiporják az Unikornisok patái!
Holnap mi hozzuk nyakukra a háborút!
− Banzai! − A Hajadonok kiáltása a csata távoli zajai fölé
emelkedett. A messzi Unikornis lovasság felől válasz érkezett.
A hang felvillanyozta Tetcukót, s fáradt arcára mosoly ült ki.
Kamoko Tetcukóra pillantott, és megkérdezte: − Hogy
vészeltétek át? Meghalt bárki is, mikor a Rákok rátok rontottak?
Tetcuko tekintete végigfutott a parancsnoksága alatt lévő
Hajadonok ismerős arcán. Kamokóhoz fordult és válaszolt: − Úgy
tűnik, hogy majdnem valamennyien még az élők között vagyunk.
− Sindzsóra! − kiáltotta Kamoko. − Ez jó hír! A
szövetségeseknél is kevés veszteségünk volt. Úgy látszik, ma mi
győztünk. Holnap bevesszük a hágót. Most az Unikornis lovasság élén
kell lovagolnunk. Yokatcu azt a parancsot adta, hogy mi vezessük a
csapatokat.
Kamoko felállt a nyeregben. − Alakzatba! − Intett Tetcukónak,
hogy csatlakozzon hozzá az élen.
Tetcuko szeme tágra nyílt a nagy megtiszteltetéstől. Ideges
élénkség töltötte el. Állát öntudatlanul is felszegte. Büszkeségében
kihúzta magát. Felhőtáncost a többi csapatparancsnok felé irányította.
Kamoko kegye nem kerülte el e többi Csatahajadon figyelmét.
Szemükben a tisztelet csillogásával néztek a valaha kegyvesztett
Tetcukóra.
Az ezüstkürt újra felharsant, és Kamoko kiadta a parancsot az
indulásra. A hatalmas Csatahajadon sereg a szövetséges csapatok élére
vágtatott. A nap már kezdte felszárogatni a sűrű ködöt. A
páracsíkokon át Tetcuko megpillantotta a körülöttük elterülő
mészárszéket. Több száz halott Rák hevert a földön. Köztük az
Unikornisok ismerős vértjei feküdtek.
A távolban a Rák sereg rongyos maradéka botladozott a
Beiden-hágó felé. Soraik szét voltak zilálva. A csapatok teljesen
visszavonultak.
Mögöttük, a látóhatár mentén, árnyék suhant el a nap előtt,
majd eltűnt.

VÉR EGY GALAMB SZÁRNYÁN

A nap már rég lenyugodott. A szobát sötétség ülte meg. Hatalmas,

előkelő helyiség volt, fényűző, császári jelvénnyel díszített lakkozott
bútorzattal. Friss virágok bonyolult kompozíciója illatozott édesen. A
szoba elég nagy volt ahhoz, hogy egy tucat ember kényelmesen
ellakjon benne, mint ahogy az számtalanszor meg is történt. Most
azonban a terem üres volt és néma.
A palotában maradt néhány nagykövet a
magánlakosztályokban húzódott meg, dögvésztől, háborútól vagy
bármiféle, rizspapír ajtók mögött lappangó árnyékokban rejtőző valós
és képzeletbeli rémtől való félelmükben. A szolgákat és őröket
elküldték. A palota császári szárnya két embert leszámítva kongott az
ürességtől. Egyikük a szoba közepén haldoklott egy selyemmel bevont
futonon. A másik az oldalánál ült és figyelt.
A császár futonja melletti alacsony asztalkán egyetlen lámpás
állt. Arany fény ömlött végig a fiatalember lázas arcán, s világította
meg a mellette ülő gyönyörű asszony vonásait.
Kacsiko császárnő némán ült, meleg, kék kimonóját szorosan
karcsú teste köré tekerte. Haja egyetlen fonatban omlott le a hátán.
Valahányszor megmozdította fejét, a hajfonat vége végigsöpört a
padlón. Arcát kósza fürtök keretezték. Mélytüzű szemét figyelmesen a
selyemtakaró alatt nyöszörgő alakra függesztette. Ölében kis
üvegszelence pihent.
A papírfalak mögött panaszosan sírt a szél. A szobában a
császár nehézkes légzését leszámítva csend honolt. Küszködve
kapaszkodott az életébe.
Kacsiko arckifejezése megfejthetetlen volt; sem tekintete, sem
arca nem adott jelt az érzelmeiről. A több éves bujkálás az álarcok
mögött lehetetlenné tette az őszinteséget. Még egyedül, a sötétben sem
merte kimutatni a valódi érzéseit.
Kacsiko kinyújtotta kecses, fehér kezét, és lesimította a császár
nyirkos haját. A férfi motyogott valamit, és elfordította fejét az
asszony érintése elől, mintha az égetné a bőrét. Kacsiko
megmerevedett, elgondolkozva csücsörített ajkával, majd ismét ölébe
ejtette kezét.
− Uram − mormolta, tudva tudván, hogy a császár nem hallja.
− Híreim vannak. Ide Tadadzsi életben van, és elmenekült a palotából.
A lakosztályát tűz emésztette el. Senki nem tudja, ki segített neki. A
szolgálónak szintén nyoma veszett. Hűséges szolgád, Aramoro a
közelben fekszik, vállán nyíl ütötte sebbel.
Lenézett az ölében tartott dobozra. Kis, nőies Unikornis
csecsebecse volt, melynek üvegére idegen, absztrakt mintákat
festettek, amelyek furcsamód kellemes látványt nyújtottak. Ez volt
élete első ékszeres doboza, amit hétéves korában kapott édesanyjától.
Ujjbegyével végigsimította a hűvös üveget, majd lassan felnyitotta a
fedelet.
A szelencében apró üvegcsék sorakoztak három sorba
elrendezve, valamennyit kis dugók zárták le. Szelíden, halk, csilingelő
zajjal verődtek össze. Kacsiko két ujjal megfogta az egyiket, és
óvatosan kihúzta. Az üvegcsében különös, barna folyadék örvénylett
és szikrázott saját törvényei szerint. Kacsiko egy pillanatra feltartotta,
hogy mozgás közben megfigyelhesse a fény játékát. Becsukta a
szelencét és a finom, viaszkolt selyemkesztyűkért nyúlt, melyek az
ágy melletti asztalon hevertek. Valahányszor a császárt ápolta,
majdnem mindig viselte őket, mint magyarázta, azért, hogy a férje
sebei és betegsége be ne szennyezzék a kezét.
Óvatosan kinyitotta az üvegcsét, és a barna folyadékból a lába
előtti hatalmas, hideg vízzel teli fa lavórba cseppentett három cseppet.
Lassan körözött a vízben a szivaccsal, majd mosdatni kezdte a császár
lázban égő arcát. Olykor a szivacsba szívta a vizet és a császár száraz,
kicserepesedett ajkaira csepegtetett belőle. Férje mohón nyeldekelt, és
mikor a hűvös folyadék lecsurgott torkán, lázálmában felnyögött. Az
asszony addig folytatta ezt a mindennapos rituálét, míg a tál ki nem
ürült.
A császár arca hamuszürke volt. A nyöszörgést halk, mélyről
feltörő hörgés váltotta fel. Kacsiko lemosolygott a férjére, és
visszatette az apró üvegcsét a többi közé a dobozba. Óvatosan lehúzta
kesztyűit, és a szelencét ismét elrejtette nehéz selyemkimonója széles
ráncai közé.
A császár teste rideggé vált − a rettegett dögvész egyik
jellegzetes tüneteként.
− Uram, csapatok gyülekeznek a Beiden-hágónál − suttogta
Kacsiko, és vigyázott, hogy addig ne érintse a császár bőrét, míg a víz
teljesen fel nem szívódott. − A Rákok elpusztították Kyuden Kakitát.
Szukune vérre szomjazik. „Barátod”, Toturi vezérli most azokat a
seregeket, melyek a Rákokkal szemben állnak. Biztos vagyok benne,
hogy ezt örömmel hallod! − Kuncogott, de a hang nem volt kellemes.
− A ronin még mindig azt hiszi, hogy tud ordítani, mint egy oroszlán.
Kiszada Nagymedvének azonban más elképzelései vannak. Majd
meglátjuk, nem igaz?
Szeretettel nézett le a férjére, aki mozdulatlanul feküdt a
selyemtakarók alatt. Lélegzete erőtlenül kapkodó volt. Az asszony
felemelkedett, és kimonóját szorosan összehúzta tejfehér vállán.
− Majd meglátjuk.

A HALÁL ÉDES ILLATA

A Beiden-hágó közelében fekvő síkságon tökéletes sötétség

honolt. A levegő nehéz volt a rettegéstől a csata miatt, melyről
mindkét fél tudta, hogy hajnalban sor kerül rá.
A hatalmas síkságon szétterülő sötétséget tüzek fénypontjai
pettyezték. Délen Rák sereg lapult a Beiden-hágó tornyosuló falai
mögött. Tábortüzeik olyan közel voltak egymáshoz, hogy ragyogásuk
egyenletes narancsszínben rajzolódott ki a köves sziklák előtt.
Az üllőkre lecsapó kalapácsok hangja elkeveredett a nyugtalan
lovak zajával. Katonák beszélgettek halkan. Parancsnokok dugták
össze a fejüket. Sugendzsák kántáltak. Senki nem aludt, Tadadzsi sem.
Sátrában ült, és az ágya mellett égő lámpára meredt. Kitágult,
űzött tekintetű szemét sötét karikák keretezték. Most már rettegett az
alvástól.
Minden egyes éjjel, amint a szeme lecsukódott, gyötörni
kezdték az álmai. Napközben sikerült tisztességét és méltóságát
diplomáciai képességeinek latba vetésével megőriznie. Mégis
előfordult − ha a daimjóval vacsorázott, vagy ha a harcba készülő
katonákat nézte − hogy Tadadzsi arctalan, kacagó fiát látta maga előtt.
A sátor falai hirtelen mintha rázárultak volna Tadadzsira.
Aggodalom szorította össze a szívét. Ki kellett jutnia, de a sátra előtt
egy őr vigyázott. Tadadzsi zokon vette a daimjó bizalmának hiányát,
de nem volt kibúvója.
Tadadzsi felállt, és eloltotta a lámpást. A selyemtakarót
keresztülhúzta a futonon, hogy az őr biztosan meghallja az anyag
ismerős suhogását. Aztán a nagykövet a sátor hátlapjához ment. Előző
nap már meglazította a köteleket, melyek kívülről pányvázták le a
sátor falait. Egy pillantást vetett az ajtóban álló őr árnyékára, majd
felemelte a hátlapot és kiosont.
A levegő hűvösebb volt, mint várta, és Tadadzsi szorosan
keskeny válla köré tekerte hálókimonóját. Átsétált a táboron. A
közelgő csatára készülődés mindenkit annyira lekötött, hogy nem
vették észre a táboron szellemként átsikló magányos nagykövetet.
Tadadzsi egy rögtönzött csapást követett a tábor szívén
keresztül, és elhaladt a katonákkal teli sátrak mellett.
Tadadzsi hamarosan a tábor peremén találta magát. A
készülődés zajai elhaltak mögötte. Előtte hatalmas síkság terült el,
mely olyan sötét volt, hogy földbe tépett hatalmas lyuknak tűnt.
Felpillantott. Felhők takarták el az eget. Sem a hold, sem a csillagok
nem világították be az útját. Tadadzsi nem tudta megmondani, hol ért
véget az égbolt és hol kezdődött a világ.
Egy pillanatig Tadadzsi elméje nyugodt volt. Hálás volt a
gyötrelem pillanatnyi szünetéért, elengedte magát és beszívta a tiszta
esti levegőt. Az éji szellő meglebegtette kimonóját, de Tadadzsi többé
nem érezte a hideget.
Hoturi valahol mögötte volt, a táborban. Tudta, most már csak
idő kérdése. Hoturi hamarosan biztonságban lesz, Tamura
megnyugszik, és Tadadzsi is végre megpihenhet.
Sokáig állt, hagyta, hogy a hűvös szellő megtisztítsa elméjét és
szellemét. Aztán visszafordult, hogy visszamenjen a sátrához. Csak
egy lépést tehetett, mikor meghallotta a hüvelyéből kivont katana
fémes szisszenését.
− Ki jár ott? − kérdezte halkan egy zengő női hang.
Tadadzsi a tintafekete sötétségbe meredt, de senkit nem látott.
Felsóhajtott és válaszolt: − Ide Tadadzsi. Ki vagy?
− Tadadzsi? − ismételte a hang. Mintha kissé zavartan
megremegett volna.
− Ha meg akarsz ölni, légy gyors − csattant fel Tadadzsi
türelmetlenül. − Jó eséllyel amúgy sem éljük túl a mai napot.
 A nő először nem válaszolt, hanem visszatolta fegyverét a
kardhüvelybe. − Otaku Tetcuko vagyok, nagykövet − mondta, és elég
közel lépett ahhoz, hogy Tadadzsi láthassa. Puha, fehér harci kimonót
és bőrnadrágot viselt.
− Mit csinálsz, Csatahajadon? − kérdezte Tadadzsi. − Nem
kéne a közelgő csatára készülnöd?
Tetcuko nem válaszolt azonnal. Végül megszólalt: − Vannak
olyan előkészületek, melyeket jobb egyedül elvégezni.
Tadadzsi megértette. − Akkor, Otaku Tetcuko, magadra
hagylak velük. − Megpróbált elmenni a nő mellett. Tetcuko
megragadta a nagykövet ruhaujját. Tadadzsi kissé elhúzódott az
érintéstől, de megállt.
− Nagykövet − szólalt meg Tetcuko, és Tadadzsit meglepte,
hogy remegni hallja a nő hangját −, beszélhetnénk egy pillanatra?
Hangjának színezete nyugtalanította Tadadzsit. Összeszedte
diplomáciai képességeit, és meghajolt: − Állok rendelkezésedre. Mit
szeretnél megbeszélni velem?
− A fiadat − felelte a nő.
Tadadzsi annyira megdöbbent, hogy egy lépést hátrált. − Mit
szeretnél megbeszélni Tamurával kapcsolatban? − kérdezte, és
meghallotta Tamura kacaját a szélben.
− Én… ismertem − felelte Tetcuko. − Tiszteletreméltó ember
volt. Engem, hm, elszomorított a halálhíre.
Tadadzsi értetlenül pislogott. Csak annyit mondott: − Hai.
− Beszélt neked valaha is… rólam?
Tadadzsi mély lélegzetet vett: − Tamura nagyra becsülte az
Otaku vérvonalat. Csodálta a Csatahajadonok félelmetes harci
képességeit.
Miközben beszélt, Tetcuko arcán árnyék futott keresztül s
pihent meg vonási közt.
− Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna.
− Köszönöm, Csatahajadon − felelte Tadadzsi, és beleremegett
a kacagásba, amit csak ő hallott. − Most vissza kell térnem a
szállásomra.
Elhaladt Tetcuko mellett, s gyorsan, leszegett fejjel
visszaindult az ösvényen a táborba. Mikor közelebb ért a sátrához,
hirtelen megtorpant, és felvetette a fejét.
− Ő az! − lehelte.
Tamura kacaja robbant tudatába.
 Tadadzsi térdre hullott a korcs fűben. Látta a lángokat, a
dobokat és kárörvendően vihogó, arc nélküli fiát. A fiatalember
felsikoltott, kezében a lángoló batyuval.



Dzsikkio a kis tábortűz előtt üldögélt, és némán készülődött a

közelgő összecsapásra. Körülötte más Unikornisok munkálkodtak
komor csendben.
Tetcuko tűnt fel a fénykör peremén. Szó nélkül leült barátja
mellé. Kivonta kardját, kicsomagolta eszközeit, felvette a fenőkövet és
munkához látott.
Csak a tűz pattogása és az acélon végigsikló kő ütemes
sziszegése hallatszott, ahogy Tetcuko halálos élesre fente arany
pengéjét. Mellette Dzsikkio lekaparta sisakjáról az utolsó mocsok- és
vérfoltokat, és nekilátott a fényesítésnek.
Mikor Tetcuko végzett, a kialvó tűz fényébe emelte pengéjét,
és rámeredt.
Dzsikkio felpillantott. − Úgy tűnik, kész, hogy több Rákot
megszabadítson a fejétől. − jegyezte meg. − Hát te kész vagy?
Tetcuko nem válaszolt. Dzsikkio bölcsen hagyta, hadd üljön el
megjegyzése megválaszolatlanul, és visszafordult a munkájához. A
tűz körül ülő többi katona egyenként jó éjszakát kívánt, és távozott,
hogy pihenjen, avagy megváltást keressen, kinek mire volt szüksége a
csata előtt. Végül csak Dzsikkio és Tetcuko maradtak a tűz mellett.
Tetcuko szó nélkül felállt, és hüvelyébe tolta a kardját. Arrafelé
sétált, ahol a hatalmas Csatahajadon lovak voltak kipányvázva.
Hamarosan rátalált a sötétben nyugodtan legelésző Felhőtáncosra. A
ló Tetcuko közeledtére felemelte a fejét, és halkan nyihogott. Tetcuko
megsimogatta az állat erős fejét és nyakát. A kanca a nő vállához
dugta az orrát.
Dzsikkio halkan követte Tetcukót. Kinyúlt, és megveregette a
ló bársonyos, meleg orrát.
− Tetcuko, én… − kezdte Dzsikkio.
− Ne − csattant fel a nő hangja a sötétben. − Túléljük ezt a
napot. Bízom benne, hogy Sindzso győzelemre segít bennünket. Amit
mondani akarsz, azt a csata után is elmondhatod.
Dzsikkio sóhajtott. − Sok mindenen mentünk már keresztül mi
ketten − mondta. − Az irántad érzett szeretetem meghaladja a férfi
szerelmét a nő iránt. Jobban bízom benned, jobban tisztellek, mint
bárki mást.
Tetcuko nyelni próbált, de torkában gombóc feszült. −
Mellettem álltál, akárcsak Bendzsiro − mondta −, a szívem egy része
csak a tiéd, és nem is lesz senki másé.
Dzsikkio kinyúlt, és rátalált Tetcuko harcban megkérgesedett
kezére. − Tudom, hogy a szíved még mindig Tamuráért vérzik −
suttogta −, de ez gyógyulás; ezt látom. Mindegy, mi történik holnap,
én mindig veled leszek.
Tetcukón félelem és vágy söpört végig. Elhátrált, és kihúzta
kezét Dzsikkio markából. − Hát persze − felelte esetlenül. − Egy nap
majd elmeséljük az unokáinknak az Unikornisok Beiden-hágónál
vívott győzelméről szóló történeteket.
− Majd meglátjuk. De megígérnél nekem valamit?
− Mit? − kérdezte Tetcuko.
− Beszélj Tadadzsival − felelte Dzsikkio. − Az ő szíve is vérzik
Tamuráért, de a sebe még a tiednél is súlyosabb.
Tetcuko mélyen beszívta a levegőt. Már éppen beszélt volna
Dzsikkiónak találkozásáról Tadadzsival, de a szavak a torkán akadtak.
− Nincs rá szükségem − jelentette ki végül Tetcuko, és hangja
elcsuklott.
Messze keleten vékony szürke csík terült el a látóhatár mentén,
mely éppen csak árnylatnyival volt világosabb, mint az alatta és felette
terjengő sötétség. Dzsikkio hallgatott, és a közelgő hajnalt nézte, majd
olyan halkan válaszolt, hogy Tetcuko alig hallotta. − De talán,
Csatahajadon, neki szüksége van rá. − Majd sarkon fordult és eltűnt.



Tetcuko sokáig csak állt ott, fejét a ló oldalának támasztva,

miközben ujjai ki-be siklottak Felhőtáncos fürtjei közt. Az új
csengettyűk halkan felcsilingeltek a mozgásra. A nő arcán egyetlen
könnycsepp futott végig. Ruhaujjával törölte le, majd a keleti,
szélesedő szürke sávra pillantott, és magára hagyta szeretett kancáját.
A hajnal sávja egyre szélesedett, a síkságra ömlött, és a földet
tompa, fagyos szürke színnel mosta át. A tüzek egyenként kialudtak.
Mindkét hadsereg felkelt s az előttük álló napra készült.
Még mielőtt a nap előbukkant volna a látóhatár alól, a
Csatahajadonok tábort bontottak. Ezúttal elkeveredtek a szövetséges
csapatok déli szárnya mellett felsorakozott népes Unikornis
lovassággal.
Tetcuko elfoglalta új helyét a Kamoko mögött lovagoló többi
Csatahajadon parancsnok között. Együtt ügettek Yaszamurához és
Yokatcuhoz, akik egymás mellett ültek az Unikornis sereg élén. Az
apa nyugodt volt és büszke, a fiú türelmetlen és izgatott. Dzsikkio
Yaszamurával volt, tekintete találkozott Tetcukóéval. Lassan
egymásra mosolyogtak.
A messzeségben a Rákok kezdtek alakzatba fejlődni.
Yokatcu sarkát lova oldalához szorította, és végiglovagolt a
lovasság sorai között. Parancsokat kiáltozott, melyeket azonnal
teljesítettek. A sereg hamarosan készen állt. A nagy Unikornis
hadvezér visszafordult a kis csoportba tömörült parancsnokokhoz.
− Unikornisok! − kiáltotta Yokatcu. Marcona arca higgadt volt,
tekintete tisztán és fényesen csillogott. Feje búbján szorosan
megkötötte kontyát, páncélja pedig úgy nézett ki, mintha újonnan
kovácsolták volna.
Tetcuko mellkasát büszkeség dagasztotta, hogy ilyen harcos
parancsol neki.
− Ez a nap döntő a szövetséges sereg és maga Rokugan
fennmaradása szempontjából − kezdte a daimjó. − Küldetésünk
egyszerű: ki kell űznünk a Beiden-hágóból a Rák veszedelmet, és újra
meg kell nyitnunk a szurdokot. Jelenleg nagy Rák sereg tartja a hágót.
Toturi arra utasította az Unikornis lovasságot, hogy törje át a védfalat.
A parancsnokok meglepve néztek össze.
Yokatcu folytatta. − A Csatahajadonokra hárul a legnehezebb
feladat. A hágó tetején végigfutó hegygerinc létfontosságú célunk
elérése érdekében. Jó kilátás nyílik róla a hágó teljes hosszára, s egy
csapat Rák őrzi, akiknek meghagyták, hogy mindenáron védjék meg.
Nektek kell bevennetek a gerincet.
Tetcuko felnézett. Magasan felettük, a hágó peremén hatalmas
szikla szögelt ki a szoros szája fölé. Ki tudta venni az ott álló alakokat,
melyek közül egyvalaki külön állt a csoporttól.
− Természetesen kaptok segítséget − intett Yokatcu Tetcuko
mögé. Kis csoport Főnix sugendzsa közeledett, élükön magas, kopasz,
tetoválásokkal borított Sárkánnyal.
Tetcuko szeme elkerekedett a felismeréstől, mikor észrevette a
vörös bőrnadrágot és a bőrszandált. Elvigyorodott.
Togasi Mitcu elkapta a pillantását, visszamosolygott, majd
meghajolt Kamoko előtt.
Kamoko meghajlással felelt a Sárkánynak, majd Yokatcuhoz
fordult: − Parancsod világos. Unikornisok vagyunk, és eljött a mi
időnk, hogy megmutassuk a Smaragd Birodalomnak, hogy valóban
rokuganiak vagyunk!
Valamennyi Unikornis tisztelgett kardjával. A pengék
megcsillantak, és táncba fogtak a fejük felett. Tetcuko is a levegőbe
emelte katanáját, és csatlakozott társaihoz. Harci kiáltások harsantak
fel az Unikornisok és a többi klán katonái között, és végiggyűrűztek a
szövetséges seregen. A kurjongatások és a kürtök harsanása
felhangosodott, és elűzte a még mindig Tetcukóban lappangó félelmét.
− A helyetekre! − kiáltotta Yokatcu fejedelmien.
Ahogy a katonák a helyükre siettek, a csatakiáltások is
elhaltak. Még a paták dobogása is elcsendesedett. Tetcukónak egy
pillanatig csupán a füle csengett. Zavartan körülnézett. Miért állt meg
a sereg? Várakozás sistergett a levegőben. A fejek egyenként az első
sorok felé fordultak. Mormogás futott végig a tömegen. Tetcuko a
nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson.
A síkság kis dombok sorozatába olvadt, melyen épp átözönlött
az ellenség. Fekete árként tódultak a szövetséges sereg felé.
Az Unikornisok Yokatcura néztek. A daimjó készen állt.
Uralkodóian állt nyergében. A seregek összecsapása előtti utolsó
pillanatban katanája felemelkedett. A levegőbe hasított pengéjével és
előreugratott.
− Unikornisok − kiáltotta −, támadás!
Előttük a levegő megtelt a paták mennydörgő zajával és a
rohanó léptek dobogásával. Majd összecsattantak a fegyverek. A Rák
sereg ellenségeire rontott.
− Csatahajadonok! − kiáltotta Kamoko. − Utánam!
Tetcuko megfordította Felhőtáncost, és az Unikornisokkal
együtt a hágó felé vágtatott.
A lovasságot azonnal körbefolyta a Rák sereg. A
Csatahajadonok a Rákok közé nyomultak, lóból és lovasból álló falat
alkotva. A Rákok sorai egymás után estek áldozatul a támadásnak.
Tetcuko egy elszánt harcossal nézett szembe, aki a nő sisakjára
sújtott, de a penge félrecsúszott. Tetcuko súlyos csapással válaszolt.
Ádázul küzdöttek, katanájuk a levegőt szabdalta.
A Rák bosszúszomjasan támadott tovább. Egy jól irányzott
csapása félig kiütötte Tetcukót a nyeregből. A vágás megbénította a
nő karját, és felnyitotta vállán a párbajban szerzett, csaknem
begyógyult sebet.
Tetcuko egy kiáltással hátrarándult a nyeregben, és a Rák újabb
csapása hajszálnyival vétette csak el a fejét. Felhőtáncos odébb farolt,
és mellső lábával megrúgta a Rákot. A férfi felsikoltott, mikor eltörött
a lába. Elesett. Tetcuko gyorsan, egy torokra intézett csapással
megszabadult tőle A katana hegye még azelőtt előbukkant a húsból,
hogy a vér vörössel végigmosta volna.
Kamoko elvágtatott mellette, nyomában a Csatahajadonokkal.
Tetcuko felzárkózott melléjük, és együtt dübörögtek a gerincre vezető
ösvény felé.
A hágó peremét Rákok sora védte. Mögöttük széles, köves
ösvény kanyargott a csenevész fenyők között, s tűnt el egy nagy,
leomló kő mögött.
Kamoko felállt a kengyelben, és kiáltását a csatazaj dacára is
hallani lehetett. − Banzai! − Tetcukón borzongás futott keresztül, és
megszorította katanája markolatát.
Az ösvényt védő Rákok félelmetesnek tűntek. Úgy álltak a
csapáson, akár egy áthatolhatatlan fal.
A Csatahajadonok e felé a fal felé vágtattak. Egyszerre
fordultak lovaikkal és négy csapatra oszlottak. Mindegyik csoport a
Rák védelem más-más szakasza felé nyomult, s támadta irányított
dühvel.
A hatalmas Rákokat megosztva, összezavarva volt csak remény
a győzelemre.
A levegő váratlanul nyílzáporral telt meg. Tetcuko combjába
égő fájdalom hasított. A nő megragadta a vesszőt, mely hegye tövéig
befúrta magát a húsba, és megrántotta. A fa eltörött, és a nyílhegy a
lábában maradt. Páncéljára és lábára gát nélkül ömlött a vér, és
síkossá tette Felhőtáncos oldalát.
Tetcuko egy kiáltással félrelökte a törött nyilat, s kezét a sebre
szorította, hogy elállítsa a vérzést. Vértje alá nyúlt, és letépett
kimonójából egy darabot.
Mielőtt elállíthatta volna a vérzést, egy Rák támadt rá. Tetcuko
lábára sújtott, ahova még mindig be volt ágyazódva a nyíl. A penge a
húsba vágott, de furcsa szögben, eltalálta a Csatahajadon izmába
fúródott nyílhegyet, s hátborzongató csikordulással megakadt.
A nő felsikoltott, és erősen rásújtott a Rákra. A férfi feje
elrepült, s eltűnt a zűrzavarban. Tetcuko fél kézzel a kantárt fogta, a
másikkal a sebbe tömte a rongyot. Fájdalmában összeszorított foggal
köszönte meg Sindzsónak a nyílhegyet, ami megmentette a lábát és az
életét.
Körülötte sorra hullottak le a Csatahajadonok lovaikról, mikor
a többi nyíl célba talált.
Tetcuko átkarolta Felhőtáncos izmos nyakát, hogy kevésbé jó
célpontot nyújtson, és felpillantott a gerincre. A peremen egy sor íjász
állt, és egymás után lőtték ki nyilaikat a lenti csatába. Tetcukót
megdöbbentette, milyen kevés íjászra volt szükségük ahhoz, hogy
ekkora pusztítást vigyenek véghez a szövetséges erők soraiban. Most
először döbbent rá, milyen fontos, hogy biztosítsák a hegygerincet.
Tetcuko elméje ismerős közegbe süllyedt, ahol
összpontosítását nem zavarta sem a látvány, sem a szagok, sem a
hangok. Csupán a csata létezett. Könnyedén pördült meg és támadott.
A vele küzdő Rákok is képzettek voltak, és néhány penge célba is
talált. De egyik, Tetcukóval harcoló Rák sem élte túl ezt a napot.



A csata árja tovább hömpölygött. Egyik fél sem tudott a másik

fölé kerekedni. Egy Rák elesett, aztán egy Csatahajadon követte, majd
még kettő, utánuk azonban két Rák következett.
Késő délutánra a hágó lejáratát Rák holttestek borították. A
hullák között sok Hajadon is feküdt, némelyikükkel a pengék
végeztek, másokat a nyilak és a gerincről lehajított kövek öltek meg.
A peremet védő Rák sereg maradéka felmenekült az ösvényen. Alig
maradt arra elegendő szamurájuk, hogy megvédjék a hegygerincre
felvezető utat, mégis tovább küzdöttek.
Kamoko, Tetcuko és a megmaradt Hajadonok a tisztás végében
gyűltek össze, távol a hágó bejáratától. A nőket vér borította és
ziláltak voltak. Néhányan kínok közt vergődve hevertek a földön.
Mások bátran felhasználtak bármit, hogy beköthessék és elláthassák a
sebeiket. Tetcuko lába teljesen elzsibbadt, bár a mély, tépett szélű seb
rég nem vérzett már. Attól félt, ha leszáll a lóról, a lába cserben fogja
hagyni, ezért inkább a nyeregben maradt.
− Fekete nap volt ez a mai − nézett végig a mészárláson
Kamoko. − A szövetséges sereg sem járt jobban, ámbátor
tönkrezúzták a Rák had jobb szárnyát.
Miközben beszélt, egy kisfiú lovagolt Kamokóhoz egy
túlméretezett paripán. Meghajolt, átnyújtott a parancsnoknak egy
darabka papírt, ismét meghajtotta magát, majd ellovagolt. A lány
gyorsan átfutotta az üzenetet.
− Azt a parancsot kaptuk, hogy éjszakára húzódjunk vissza −
kiáltotta a Hajadonjainak. − Yaszamura és a lovasság áttörtek a hágó
déli végét védő Rák csapatokon, de nem vették be a szorost. Az északi
végét még mindig nagy Rák sereg tartja. Yaszamura hamarosan
erősítéssel érkezik ide, hogy a Rákoknak eszébe se jusson több
csapatot küldeni a gerinc megvédésére. Az ellenség majdnem
vereséget szenvedett, Yokatcu és Yaszamura még mindig életben
vannak, és Toturi meg a ronin sereg léket ütött Szukune védelmébe.
Kamoko végignézett az asszonyokon, akik sérüléseik és
kimerültségük ellenére is elégedetten mosolyogtak. − Ma jó munkát
végeztünk, de az ütközet még nem dőlt el. Holnap végignézhetjük
majd Szukune halálát és a szövetséges erők győzelmét! Most pedig
verjünk tábort!
Mostanra a nap is lebukott már a Beiden-hágó falai mögé, és
lila árnyékot vetett a sziklákra.
Tetcuko óvatosan leereszkedett Felhőtáncos hátáról. Sérült lába
kicsuklott alóla, és a földre zuhant. Azonnal két Hajadon termett
mellette, és a földre fektették.
Kamoko, aki észrevette Tetcuko küzdelmes leszállását a lóról,
üzent Yaszamurának. Mielőtt még a nap eltűnt volna a nyugati
látóhatár mögött, Togasi Mitcu megérkezett.
Tetcuko fekhelyéhez lépett, és óvatosan eltávolította a koszos
ruhát, amit a nő a vért alá gyömöszölt, hogy elállítsa a vérzést. Mitcu
elfintorodott. − A Csatahajadonok ezzel töltik az idejüket, hogy
koszos sebbel harcolnak?
Tetcuko erőtlenül felmosolygott rá.
A férfi óvatosan eltávolította a nyílhegyet, és félredobta. Majd
kimosta a sebet és tiszta selyemrongyokkal ügyesen átkötötte. − Ma
este ne állj rá erre a lábadra − utasította.
Tetcuko bólintott, ahhoz túlságosan is gyötörte a láz, hogysem
tiltakozzék.
Mitcu behunyta a szemét, mindkét kezét a nő lábára helyezte,
és halkan kántálni kezdett. Keze erős volt és izmos, hosszú, gyengéd
ujjai óvatosan kitapogatták a sebet. Körmeit hegyesre reszelte, és
zöldre festette.
Tetcuko megrándult, mikor tüzes villám csapott a lábába.
 − Nyugalom − mormolta Mitcu.
A nő ellazult, s hamarosan megnyugtató meleg áramlott át a
lábán.
Mitcu egy idő után felállt, és lenézett az elcsigázott Hajadonra.
− Most aludj, Tetcuko − mosolyodott el. − Az igazi csatára csak
holnap kerül sor.
Azzal megfordult, és elment, hogy megkeresse Kamokót.
Tetcukót otthagyta aludni a csatamező peremén, túlságosan is közel a
holtak merev, hideg tetemeihez.

A SÖTÉTBŐL NINCS MENEKVÉS

Későre járt, az éjszakai égbolt kifeszült a síkság felett. A gyenge hold

erőtlen fénnyel pislákolt, és a sötétség szövetét szertehintett felhők
foltjai tarkították. A levegő árnyékoktól és rettegéstől volt terhes. A
lenti síkságon kevesen merték akár csak a legkisebb tüzet is gyújtani.
Tetcuko ébren volt, és mozdulatlanul, némán feküdt egy
tábortűz hideg hamuja mellett. Lába lüktetett. Valahányszor
megpróbált megmozdulni, égő fájdalom söpört át testén. Togasi Mitcu
valamivel sötétedés után visszatért, és megitatta valami bűzlő
folyadékkal. A nő hálás volt neki a figyelméért. Ha nincs a Sárkány,
sebe mostanra már elfertőződött volna.
Tetcuko felsóhajtott, és hátradőlt, az éj hűvöse ellen maga köré
hajtogatta nehéz gyapjútakarója széleit. Minden csendes volt,
leszámítva a szél gyászos hangját. Olyan némaság honolt körülötte,
hogy ha Tetcuko behunyta a szemét, szinte el tudta képzelni, hogy a
síkság üres és elhagyatott.
A mező azonban messze nem volt üres. Körülötte mindenütt
holtak hevertek ott, ahol elestek, törött, véres testük természetellenes
szögben feküdt a kemény, hideg földön. Tetcuko harcos elméje nem
vett róluk tudomást. Legyőzött ellenség voltak csupán. De tekintete
olykor egy-egy mozdulatlan árnyékra tévedt a földön, és megremegett.
Kísértetek vették körül. A nő imát intézett Sindzsóhoz, hogy a
szellemek lépjenek el mellette, mikor ebből a világból a következőbe
siklanak.
A Csatahajadonok a közelben feküdtek, de senki nem aludt.
Tízes csoportokban álltak őrt, némán, még mindig csatától mocskos
vértjükben ültek a nyeregben. Egy Rák sem juthat át rajtuk ezen az
éjjelen.
 Északon feltámadt a szél. Tetcuko jobban magára húzta a
takarót. A fuvallat vadul lobogtatta rövid, gesztenyeszín haját, s
belekapott takarója szélébe. Az felemelkedett, és bekúszott alá a hideg
levegő. Tetcuko reszketve lenyúlt, és maga alá gyűrte a gyapjúszövet
peremét. A mozdulatra arca megrándult a fájdalomtól. A szél tovább
fújt. Keményebb, hidegebb és hangosabb lett. Átsüvített a táboron, és
minden pillanatban egyre vérszomjasabbá vált.
A különös szél felverte a tábort. Pár Hajadon körbesétált,
halkan beszélgettek, s reszkettek nehéz kimonójuk és takarójuk alatt.
A levegő minden jelzés nélkül hirtelen fagyossá vált, s
csontrepesztő hideg szél süvített ki a hágóból. A síkságon mindenki
arra ébredt, hogy kérges, hűvös félelem markolja a szívét. Sokan
talpra ugrottak, és felkiáltottak, mikor megérezték a sötétben lappangó
láthatatlan borzalmat. Még a lovak is megneszeltek valamit, mert
nyihogtak, felágaskodtak és hosszan felnyerítettek. Vad menekülési
ösztöntől vezérelve rángatták pányvájukat. A szél üvöltése mellett új
hang támadt fel, melytől Tetcuko gerincén végigkúszott a rettegés. A
Kárhozottak halk nyöszörgése volt, ahogy a Rák tábor felé vonultak.



Szukune egyedül ült, távol a tábortól, mélyen a hágó

biztonságában. A szél keresztülfütyült a repedéseken, s port kavart fel
a férfi körül.
A Rák is hallotta a vonító szelet, de ő tudta, hogy mit jelent.
Bár büszkén felszegte állát, keze remegett. Szukune összerázkódott.
Kimonója ujjával letörölte homlokáról a verejtéket.
Egy alak lépett ki az árnyékok közül. Szukune felpattant.
− Ki az? − kérdezte erőteljes hangon, mely meghazudtolta
félelmét.
Csend volt.
− Kuni Yori, te vagy az?
− Kudarcot vallottál − szólalt meg a sötét alak.
Szukune összekulcsolta kezét, hogy gátat vessen a remegésnek,
de nem járt sikerrel.
− Nem − felelte, s kétségbeesetten próbált továbbra is erőt és
közönyt csempészni a hangjába. − Csupán nem jártam sikerrel. Még
egy nap, és Toturinak vége. A hágó a miénk lesz!
− Az apád, Hida Kiszada nem így gondolja − felelte Yori, és
közelebb lépett Szukunéhoz. A hadvezér nem látta a fekete
bársonyköntös alatt a sugendzsa arcát. Csupán egy szempárt, mely
lágyan csillogott a csuklya árnyékában.
Szukune megnyalta száraz ajkát, és nem szólt semmit.
− Üzenet érkezett az apádtól − folytatta Yori.
− Nekem? − kérdezte Szukune reménykedve.
A szempár fényesebben izzott. − Nem − válaszolta Yori. −
Nekem.
− Ah − akadt el Szukune lélegzete, s torka elszorult a
félelemtől. − És mit mond a Nagymedve?
Yori nem felelt, hanem még egy lépést tett Szukune felé, s
félrebillentett fejjel fülelt.
Odalent hatalmas sereg mozgolódott. A hangok távolinak és
tompának tűntek, mintha egy álmon hullámzottak volna keresztül.
Nyögések és vonítások kaptak szárnyra a széllel, s ütötték meg
Szukune fülét.
Yori olyan közel állt, hogy Szukune látta, hogy beszéd közben
szája két oldalán remeg a bajsza. − Sok mindent − mondta a
sugendzsa, és Szukunénak úgy tűnt, hogy mosolyog. − Pontos
utasításokat adott, melyeknek engedelmeskednem kell.
Szukune kifújta a levegőt, észre sem vette, hogy eddig
visszafojtotta lélegzetét. Mióta a palota kísérteties romjai közé
mászott, ez volt az első alkalom, hogy megnyugodott. Sosem bízott a
baljós kinézetű sugendzsában, de apja rendkívül nagyra tartotta a
varázslót. Tudta, hogy az édesapja elégedetlen vele, és sértette, hogy a
Medve Kunit küldte a segítségére. Szukune azonban tudta a feladatát,
és örült, hogy új szövetségesre lelt. Most biztosan megtizedelik a
szövetséges csapatokat.
− Pompás, pompás − dörzsölte kezét Szukune. − Nekem is
pontos utasításaim vannak Kiszadától, nevezetesen, hogy a hágót
megtartsam. Most, hogy a sereged megérkezett, azt hiszem, sikerülni
fog.
− Tudom, hogy sikerülni fog − válaszolt Yori, s nagyon
mozdulatlanul állt. − Tudom.
Szukune szúrós pillantást vetett a sugendzsára. − Szeretném
látni az üzenetet, amit az apámtól kaptál.
Yori egy pillanatig Szukunéra meredt, majd fekete köpenye alá
nyúlt, és előhúzott egy vörös selyemszalaggal átkötött kis tekercset. A
sugendzsa kezében dédelgette a levelet, és úgy simította meg a
rizspapírt, mintha az egy gyönyörű gésa bőre lenne.
Szukune mozgást látott a sugendzsa mögött, és átnézett Yori
válla felett. A varázsló mögött egy csapat szamuráj mászott fel merev
mozdulatokkal a támfalon. A szél jegessé vált, és Szukune arcába fújta
lazán összekötött haját. Halk nyögés támadt.
Yori átadta a tekercset.
A hadvezér hideg ujjaival utánakapott, és olvasni kezdte.
Kiszada erőteljes, sötét ecsetvonásait még az erőtlen holdfényben is
jól ki lehetett venni. Szukune a papírra meredt, az írásjeleket olvasta,
de nem fogta fel őket teljesen. Lassan felemelte a fejét és Yorira
meredt.
− Nos, ifjú Rák − nézett vissza rá Yori −, mit olvastál azon a
papíron, ami ilyen porcelánfehérre sápasztott? − Mosolygott.
A szamurájok Yorihoz értek, s most néma falként sorakoztak
fel mögötte. Szukune szemét erőltette, hogy ismerős arcot fedezzen fel
a sisak mögött, de csak árnyékokat látott a vért alatt. Yori felemelte
ujját. A szamurájok egyszerre vonták ki kardjukat. Szukune felkiáltott,
mikor észrevette, hogy a páncél alatt nincsenek testek. Ezek
Árnyékszamurájok voltak!
Leejtette a papírt. A tekercs a földre libegett és ott megpihent.
− Yori − hátrált lassan, ahogy a sugendzsa közeledett. A
testetlen vértek minden lépésnél halkan megcsörrentek a varázsló
mögött. − Adj még egy kis időt!
− Nincs több idő − lépett oldalra a sugendzsa.
A csapat előrerontott. Szukune feje eltűnt az őt közrefogó
vértek tömegében.
Egyetlen sikoly szállt fel a romok fölé, és a szél elsodorta a
hangot. A papír szárnyra kelt, egy hűvös légáramlat belekapaszkodott,
és lefújta a szikláról. A szél hátán lebegett egy darabig, majd írással
felfelé földet ért, messze a csatamezőn.
− Toturinak meg kell halnia − álltak rajta a szavak. − Ha a fiam
kudarcot vallana a hágó megtartásában, Szukune a tiéd.

SÖTÉTSÉG NAPPAL

− Nem. A sérüléseid túl súlyosak. Ma nem szállhatsz harcba.

Tetcuko ismét meghajolt parancsnoka előtt. − Tiszteletreméltó
Otaku Kamoko, szeretnék ellentmondani. Tudok harcolni.
A két nő a Csatahajadon paripák közelében állt, melyeket már
felnyergeltek és felkészítettek a harcra. Tetcuko aznap reggel sérülése
és a kemény földön töltött álmatlan éjszaka miatt megmacskásodva és
fájdalmak közepette ébredt, de lábra tudott állni. Kamoko, aki felelős
volt a Hajadonjai életéért, éppilyen eltökélten ellenezte a harcot.
− Alig tudsz mozogni! − kiáltotta a fiatal parancsnok. −
Hátráltatnád a csapatot. Ez az ütközet anélkül is elég veszélyes lesz,
hogy újabb gondot vennénk a nyakunkba.
Tetcuko dacosan felvetette a fejét. − Megértem az
aggodalmadat, Kamoko-szama. Tisztelem kiváló harci képességeidet.
A Sárkány azonban teljesen meg fog gyógyítani, és lovagolni
mindenképp tudok.
Kamoko szúrósan meredt Tetcukóra, majd sóhajtott. − Már a
Csatahajadon iskolában hallottam legendás csökönyösségedről −
jelentette ki. − Jól van, lovagolj csak a halálba! De ne számíts
különösebb segítségre, ha a sebed felnyílik, és a lábad csatlakozik a
mezőt szennyező Rákok darabjaihoz.
Tetcuko meghajolt Kamoko előtt, aki dühösen felhorkant,
mikor válaszul biccentett. A parancsnok szeme csillogott, és Tetcuko
tudta, hogy vezére haragja ellenére is tiszteli őt.
Kamoko szó nélkül sarkon fordult, és magára hagyta Tetcukót,
hadd küzdje fel magát Felhőtáncos hátára. Mikor a nő végül
felkapaszkodott lovára, körülnézett.
Hajnal hasadt a keleti látóhatáron, s egy csodás nap ígéretét
hordozta. A kora reggeli ég, melyet előző nap még köd és felhők
borítottak, mostanra kitisztult és kéken ragyogott.
− Ilyen napon jó érzés élni, és jó meghalni − jelentette ki
fennhangon.
Gyorsan rövid varkocsba kötötte haját, és fejére illesztette a
sisakját. Körülötte a Csatahajadonok és az Unikornis lovasság
nyeregbe szállt, s vértek csörömpölése hallatszott.
A táborban komor volt a hangulat, ahogy a seregek
felsorakoztak a csatára. Tetcuko a Hajadonok közt elfoglalt helyére
irányította Felhőtáncost. Előző nap a csata még épp hajnalhasadás
előtt tört ki. Még mielőtt az égbolt kivilágosodott volna, mindkét fél
már rég belemélyedt halálos munkájába. A mai nap azonban más volt.
Úgy tűnt, mintha egyik oldalnak sem fűlt volna foga a
kezdeményezéshez.
A távolban pár osztag mozgolódott. Sárkány csapatok
masíroztak. Lépteik végigdübörögtek az amúgy csendes harcmezőn.
Messze előttük egyetlen kürt harsant. Futásnak eredtek. Torkukból
csatakiáltások törtek elő. Ellenségeik egy közeli dombgerincen tűntek
fel, s kiáltozva feléjük rohantak. Nagy robaj támadt, mikor a
Sárkányok és a Rákok egymásra rontottak.
− Rajtunk a sor − szólalt meg Kamoko. Szeme izzott hátasa
lobogó sörénye felett. − Csatahajadonok, vágta!
Tetcuko, kezében arany katanájával, követte parancsnokát.
Nem törődött a combjában égő tűzzel, mikor lába a nyereghez
verődött. Rákok vérére szomjazott, és tudta, hogy a gerincet védő
szamuráj csapat, bár kis létszámú, de ádázul harcol. Jó napnak néztek
elébe.
Kamoko és a Hajadonok egy kiáltással felszáguldottak az
ösvényen, minden egyes sziklás kanyarban a Rákok támadását várva.
Nem rontott rájuk azonban senki sem. Nem állt az útjukba senki.
Végiglovagoltak az ösvényen, melyet előző nap olyan tökéletes
védelem zárt el.
Kamoko csapdától tartva megálljt parancsolt. A felettük
magasodó gerincről egy nesz sem hallatszott.
− Sindzsóra − szólalt meg fennhangon. − Mi folyik itt?
Kamoko felpillantott az ösvényre. Már csaknem elértek a
csúcsra, mégsem jött elébük egyetlen Rák sem. A gerincről nem
érkezett nyílzápor.
A Csatahajadonok, akik éppolyan zavartak voltak, mint a
parancsnokuk, összenéztek. A lovak, megérezvén a tanácstalanságot,
türelmetlenül dobogtak patájukkal és felnyihogtak.
Erről a pontról jó kilátás nyílt a Beiden-hágó déli végére. Az
alant mozgolódó seregek apró, mozgó figuráknak tűntek egy nagy
sakktáblán. Tetcuko lenyűgözve nézte, hogyan küzd az Unikornis
lovasság a hágót védő Rák sereg ellen. Az övéik hatalmas, lila
katanaként vágtak utat a Rákok között.
A lovasság mögött Toturi szövetséges csapatai mozogtak.
Lassan hátrálásra kényszerítették a hatalmas Rák sereget. A
Sárkányok és a roninok vállt vállnak vetve küzdöttek a frontvonalban.
Úgy tűnt, mintha a Rák sorok egyszerűen elolvadnának előttük.
Az óriási szövetséges sereg két oldalán a Daru klán monja
csillant meg a reggeli napsütésben. Kitartottak a Rák támadás
ellenében. Előttük az ellenség furcsamód zavarodottnak tűnt. Soraik
fejvesztve rohantak ide-oda, s minden rendszer nélkül támadtak.
Mintha elhagyta volna őket a harci kedv.
 − Ragyogó − lehelte Kamoko, mikor felismerte Toturi tervét. −
Szorítsuk be a Rákokat a hágóba, egyik oldalon a Sárkányok, a
másikon a lovasság. A szurdok estére a miénk lesz!
Felállt a kengyelben, és feje felett megpörgette katanáját. −
Hajadonok, akár csapda, akár nem, el kell foglalnunk a hágót.
Nézzetek a hátatok mögé!
A Hajadonok egy kiáltással előrerúgtattak. Értetlenségük és
félelmük elolvadt, s ezalatt Toturi odalent küzdött a győzelemért.
Az utolsó kanyar után Kamoko és a Hajadonok a hegygerincre
törtek. Pengéik harcra készen suhogtak, a szívek harci lázban égtek. A
gerinc hatalmas, lapos szikla volt, majdnem akkora, mint egy kastély,
és minden oldalról nagy kövek övezték. Az orom a hágó pereméről
ugrott ki, és jó kilátást nyújtott mind az északi, mind a déli bejáratra.
A csatazaj felszállt, és sikolyok és csattanások fültépő lármájával
árasztotta el őket.
Kamoko a sziklára ugratott, szorosan nyomában Tetcukóval és
a többi Hajadonnal. Farolva megtorpant, s olyan erősen húzta meg
hátasa kantárját, hogy az állat fájdalmában és zavarában hangosan
nyerítve felágaskodott.
Tetcuko csak annyit tehetett, hogy maga is megállította
Felhőtáncost. Keményen megrántotta a kantárt, és az elébe táruló
látványra meredt.
Valamennyi Rák holtan feküdt. Testük összetörve, kifacsarva
hevert a sziklán. Íjaik sértetlenül pihentek mellettük. A gerincet
érintetlen nyílhalmok szegélyezték. Az egyik oldalon jókora katapult
állt, mellette hatalmas kövekből rakott gúlával. A gépre két test borult,
vérük a fa egyes részeit sötétbarnára színezte.
A nők a látványra meredtek, nem értették, mi történt. Kamoko
hallgatózva félrebillentette fejét. Arcán riadalom futott keresztül.
− Halljátok? − kiáltotta tágra nyílt szemmel.
Tetcuko először nem értette, mire gondolt. Minden csendes
volt. Hallotta a perem felett átsüvítő szelet, de mikor az is elhalt,
mindenre némaság borult.
Odalent abbamaradt a csatazaj.
Kísérteties nyugalom áradt szét a levegőben. A hágóban
valamennyi ember sóbálvánnyá meredve állt, néhányan még mindig
magasra emelt fegyverrel.
Fuvallat söpört át a hágón, és árnyék takarta el a fényes reggeli
napot. Az árny lejjebb ereszkedett, és beteges zöld homályba borította
a szorost. Lassan mindenki, aki a hágóban volt, a közelgő ismeretlen
felé nézett. Vad üvöltés törte meg a csendet.
A síkságra váratlanul hatalmas, fekete sereg rajzott ki. Katonák
rohantak a hágó felé, futás közben sikoltozva. Fegyvereik úgy
villogtak, akár a fogak egy hatalmas szörnyeteg pofájában. Mögöttük
egymás után érkeztek a harcosok, akárcsak egy irdatlan, hömpölygő
sötétséghullám, mely elnyelte a földet.
− Egy árnyvidéki sereg − suttogta Tetcuko rádöbbenve.
A szentségtelen sereg közepén egyetlen lovas ült ezüst lovon.
Nem viselt vértet, helyette nehéz, fekete köpeny borította, mely
lovaglás közben szétterült mögötte. Arcát sötét csuklya takarta.
Mellette a harcosok egy csapata vaskos póznát emelt a magasba,
melynek tetején Fu Leng Rettentő Lobogója csattogott. A halál színei
lovaglás közben hullámzottak a szöveten. A lobogóra szögezve,
mindenki számára jól láthatóan, Hida Szukune teste függött.
Kamoko felrikoltott, és megperdült lovával. − Álljatok
készenlétben!
Miközben Tetcuko megfordult Felhőtáncossal, a ló felnyerített,
s olyan magasra ágaskodott, hogy Tetcukónak ugyancsak meg kellett
küzdenie azért, hogy nyeregben maradjon.
A hegygerinc nem volt többé üres. A halott Rákok, melyek
sebei még mindig nedvedzettek, lassan felkeltek. A hatalmas kövek
közötti területről élőholtak rajzottak elő, arcukon porcelán maszkkal.
Gyorsabban mozogtak, mint bármi, amit Tetcuko eddig látott.
Átözönlöttek a köveken, s nehézkesen lábra huppantak, menet közben
fegyvereiket lengetve és rekedt, nem emberi hangon gurgulázva. Az
ösvényről, ahonnét a Hajadonok nemrég érkeztek, még többen
rontottak elő, elzárva az egyetlen kiutat.
Az élőholtak láttán Tetcuko elméjét rettenetes emlékek özöne
árasztotta el. Mikor Felhőtáncos mellső lábai a földre dobbantak, a
becsapódás erejétől a nő combjába éles fájdalom hasított. Tetcuko
lezuhant a ló hátáról, és egy fájdalomsikollyal ért földet a kemény
sziklán.
Tetcuko zihálva, lábát markolva feltápászkodott. Megrázta
fejét, és elátkozta szégyenteljes baklövését.
Az élőholtak első hulláma elérte őket.
Tetcuko katanájával rávágott a hozzá legközelebb lévőre.
Az élőholt, mely valaha asszony lehetett, ám mostanra undorító
banyává alakult át, felsivított, mikor Tetcuko pengéje hozzáért, és
félrehúzódott, mintha a vágás égette volna. Halk morgással támadott,
felemelte pengéjét, és lecsapott.
Tetcuko megfordult, hogy kivédje a csapást, de egy pillanattal
elkésett. Érezte, hogy a penge a vértjéhez ér. A fegyvernek át kellett
volna vágnia a bőrt és a csontokat. Lenézett, azt várta, hogy vér fog
előbuzogni halála előjeleként. Nem volt vér. A vágás lesiklott róla.
Tetcuko meglepetten odakapott, ahol az élőholt csapása érte. Páncélja
sértetlen volt.
Keblén lila fénnyel pattogott és sziporkázott a Toturitól kapott
egyszerű melltű.
Tetcuko a brossról az előtte álló élőholtra nézett. A teremtmény
karja második csapásra emelkedett. Tetcuko hátralépett, és egy
erőteljes vágással kettévágta a lényt. A test felső fele lassan a földre
bukott. Fegyvere csörömpölve hullott a kemény sziklára.
Körülötte a lovak éles nyerítése elkeveredett a Hajadonok
kiáltozásaival. Kétségbeesetten támadták az előrenyomuló árnyvidéki
sereget.
Miközben Tetcuko visszaküzdötte magát Felhőtáncos felé,
mintegy álomban körülnézett. Látott minden egyes arcot, minden
egyes vágást és hárítást, miközben a Hajadonok az életükért
küzdöttek. Sok bajtársa már elesett az élőholtak szentségtelen
támadása alatt. A földet holttestek borították.
Odalentről sikolyok szakadtak fel, és a Hajadonok kiáltásaival
elkeveredve végigvisszhangzottak a hegygerincen. A peremen a
nemrég még halott Rák csapat ismét felragadta az íjakat, és nyílzáport
zúdított a szövetséges seregre.
Kamoko az élőholt Rák íjászok közé rúgtatott, egyetlen
csapással elválasztotta a hozzá legközelebbi teremtmény fejét a
testétől. A fej megpattant a sziklán és átrepült a perem felett,
nyomában a törzzsel. A következő Rák is hamarosan követte társát a
hágó aljára. Több élőholt is rávetette magát a Csatahajadon
parancsnokra. Ketten eldobták íjaikat, s felvették a katanákat. Két
másik elfordult a lenti csatától, és halálos nyílvesszőiket Kamokóra
irányozták.
Amint Tetcuko elérte Felhőtáncost, azonnal felkapaszkodott a
hátára. Feledve a lábát hasogató fájdalmat, Kamokónak kiáltott.
Villámgyorsan előkapott egy kis bőrparittyát, és útjára küldött két
követ. Az egyik két szeme közt találta el az egyik Rák íjászt. Az
élőholt a társába botlott. Nyilaik ártalmatlanul süvítettek el Kamoko
mellett.
A parancsnok megszabadult az íjászok vonalában soron
következő Rák zombitól. Hallotta Tetcuko figyelmeztetését, és
körbefordult lovával, hogy mozgó célpontot nyújtson, miközben
dühödten vagdalkozott.
Tetcuko gyors egymásutánban több parittyalövedéket is útjára
engedett. Előhúzta katanáját, és Felhőtáncossal az élőholt íjászok felé
vágtatott. Bár a kis kavicsok nem pusztították el a zombikat,
mindenesetre megzavarták őket. Az élőholtak, akiket eltaláltak a
kövek, elfordultak Kamokótól, és figyelmüket Tetcukóra fordították.
A nő akkor érte el az első Rákot, mikor az éppen újabb
nyílvesszőt illesztett az idegre. Az első vágás elválasztotta az élőholt
karját a testétől, és szétzúzta az íjat. A második csapással fejét vette,
mely lebucskázott a sziklás kiszögellésről.
Mikor Tetcuko a következő élőholt íjász felé fordult, Kamoko
bukkant fel oldalán. Hatalmas csapással szelte ketté az íjat a zombi
kezében. Második vágása a földre terítette a levágott lábú
teremtményt.
Mostanra a megmaradt élőholtak is elejtették íjaikat, és
katanával és naginatával, széles pengéjű lándzsával támadtak.
Kamoko és Tetcuko váll-váll mellett harcolt arccal ellentétes
irányba fordulva. Lovaik egymáshoz szorultak, a kör mentén
felágaskodtak, és táncolva védték lovasaikat. Rák élőholtakból álló
gyűrű zárult szorosan köréjük.
Az egyik élőholt szodegaramit, gonosz külsejű, fogakkal
ellátott csáklyát forgatott. A lény végighúzta fegyverét Tetcuko
kardforgató karján, s megpróbálta lerántani a nőt Felhőtáncosról. A
Hajadon előrenyúlt, a tüskék alatt megragadta a nyelet, és teljes erőből
meglökte. Az élőholt vonítva hátratántorodott, és átzuhant a hasadék
pereme felett.
A másik zombinak sikerült Kamoko vértjének egy részét
levernie, katanája tompa élével. A parancsnok a gerinc pereme felett a
többi után küldte a teremtmény fejét.
A harmadik élőholt majdnem mindkét karját elveszítette
Tetcuko visszakezes csapása során.
A zombik közelebb nyomultak. Tetcuko és Kamoko ádázul
küzdöttek. Egyenként vágták le az élőholtakat, míg végül a teljes
túlvilági íjászcsapat darabokban hevert a földön. Miután a gerinc
peremét biztosították, Kamoko és Tetcuko a mögöttük tomboló
zűrzavarra néztek.
Rosszul állt a szénájuk. Amint az élőholtak egyik hulláma
elesett, helyére rögtön odalépett a következő. Az első csapatok
tapasztalt harcosok voltak, páncélban, erős fegyverekkel. A
Hajadonok jobb képességei föléjük kerekedtek, és helyüket gyengébb
élőholtak vették át, akik csak nemrég támadtak fel, és rosszul voltak
felszerelkezve.
Tetcuko hevesen zihált a kimerültségtől, vér és korom
szennyezte. Előreösztökélte Felhőtáncost.
− Túl sokan vannak! − kiáltotta Kamoko, mikor újabb csapat
élőholt tűnt fel a sziklák fölött. − Gyenge fegyvereik vannak, de a
szorításuk elroppantja a csontokat! − Tetcuko mellett lovagolt, amint
az új fenyegetés felé vágtattak.
Ahogy Tetcuko közeledett, résnyire húzta a szemét, és
döbbenten nézett végig az élőholtakon. Valami másmilyen volt rajtuk.
A felismerés szinte mellbevágta. Megtorpant, és olyan erősen rántotta
meg Felhőtáncos kantárját, hogy az állat felágaskodott.
A Skorpió falusiak voltak, rongyosan, összetörve, élőholt
tekintetük élettelenül meredt a semmibe. Még mindig azokat a
fegyvereket hordozták, melyekkel olyan hősiesen küzdöttek az ellenük
támadó zombik ellen: vasvillákat, bunkókat, elnyűtt katanákat.
Néhányan alaposan összeégtek. A megperzselt bőr alól elővillant a
csont. Még mindannyian viselték Skorpió álarcaikat. Tetcuko
valamennyiüket felismerte.
A legrosszabb még váratott magára. A rémisztő élőholt sereg
élén régi őrjárata állt: Eri, Kaori, Umio és Hakuro. Tetcuko alig tudta
kivenni a lila csillogást a beszáradt vér és törött, koszos vértjük
mocska alatt. Kaori törött karja bénán, kifordulva lógott oldalánál.
Valamennyien céltudatosan csoszogtak előre, vérrel borított pengéik
gyilkolásra készen felemelkedtek. Tokiko mellettük sétált, maszkja
rongyokban lógott ott, ahol a goblin felszántotta arcát borotvaéles
karmaival.
Tetcuko elméjét elözönlötték a járványsújtotta falu és az
élőholtakkal való első rémületes találkozásnak emlékképei.
Tokiko kinyitotta száját. Nem emberi kacaj tört fel torkából, és
Tetcukón átsüvített a hideg szél. A szörnyű hang hallatán a borzadályt
fagyos gyűlölet váltotta fel − gyűlölet az aljas hatalom iránt, mely ezt
tette tiszteletreméltó emberekkel. Az elpusztításuk nem hozhat
szégyent a fejére. Kegyes cselekedetnek számítana.
 Tetcuko elméje elcsendesedett. Az előtte álló feladatra
koncentrált. Előrelendült, hogy megtámadja Tokikót.
Az élőholt kacaja még mindig a csatazaj felett visszhangzott. A
teremtmény különösen erős volt. Satuba szorította Tetcuko csuklóját,
még mielőtt a nő lecsaphatott volna, és lerántotta Felhőtáncos hátáról.
Miközben Tetcuko zuhant, teljes testsúlyát hátravetette, és
ezzel kibillentette az élőholtat egyensúlyából. Mikor földet ért,
hátrabukfencezett, ahogy Bendzsiro tanította neki. Feldöntötte a
zombit, és pár lépésnyire odébb lökte.
Tetcuko sérült lábát kímélve talpra ugrott. Gyors mozdulattal
megszabadította Tokikót a fejétől, majd anélkül, hogy megtorpant
volna, megragadta Felhőtáncos kantárszárát, és a nyeregbe lendült.
Mielőtt a következő élőholt felé fordulhatott volna, patadobaj
hangzott fel mögötte. Dzsikkio tűnt fel a hegygerincen, nyomában egy
osztagnyi Unikornissal. Parancsokat kiáltott lovasságának, mely
táncoló acéllal vetette bele magát a csatába, miközben Dzsikkio
Tetcuko felé küzdötte magát.
Mikor elérte a nőt, és megpillantotta az ismerős arcokat az
élőholtak között, szeme tágra nyílt, majd komor elszántsággal szűkült
össze. A két barát együttes erővel vágta le korábbi bajtársait.
Kaori esett el másodikként. Tetcuko gyors vágása lemetszette a
lány törött karját, majd a fejét is. Eri lanyha csapást intézett Tetcuko
lábára. A Hajadon komor arccal védte ki az élőholt támadását, majd
kettőbe vágta ellenfelét.
Mellette Dzsikkio váltott erős csapásokat az élőholt Umióval.
A teremtménynek sikerült mély sebet ejtenie az Unikornis karján, még
mielőtt a férfi levágta volna. Hakurót, a néhai sugendzsát, aki sem
páncéllal, sem fegyverrel nem bírt, Dzsikkio gyorsan elintézte egy
fejre irányuló villogó csapással.
Tombolt az ütközet. A pihent Unikornis katonák tüzes kardként
vágtak át az élőholtakon. Az erősítés a Hajadonokba is lelket öntött, és
újult erővel támadtak ellenségeikre.
Az élőholtak árja hamarosan abbamaradt. A még talpon levő
zombikat gyorsan elpusztították.
Tetcuko és Dzsikkio harctól ittasan Kamoko elé lovagolt. A
parancsnok összegyűjtötte az életben maradt Hajadonokat. Sokan
meghaltak a csatában, és a túlélők is sebesültek és kimerültek voltak.
− Ide Dzsikkio − biccentett gyorsan Kamoko. − Köszönet a
segítségért. A becsületed és a bátorságod megmentett minket a biztos
haláltól.
Dzsikkio válaszul meghajolt. − Mikor az árnyvidéki csapatok
támadásba lendültek, attól tartottam, hogy a túlerő lehengerel
benneteket. Yaszamura beleegyezett, hogy az osztagommal együtt a
segítségetekre siessek.
A lenti csatazaj megváltozott. Magas vonítás harsant fel.
Az Unikornisok egy emberként lovagoltak a peremhez, hogy
lássák, mi történt. Tetcuko lélegzete elakadt az elébe táruló látványtól.
Alant a szövetséges sereg az életéért küzdött az árnyvidéki
teremtmények fortyogó tengere ellen. Az Árnyvidék legerősebb
támadása a fő Sárkány csapatot érte. Kétségbeesetten harcoltak. Az
Unikornis lovasság ezalatt a hágó északi végét védő Rák sereggel
bocsátkozott harcba. A velük szemben álló had nagy része
élőholtakból állt.
Yaszamura parancsokat kiáltozva, embereit sürgetve küzdött
csapatai élén. Bátorsága seregét is újult erővel töltötte el. A
szentségtelen hadra támadtak, s bár sok harcost vesztettek, apránként
sikerült teret hódítaniuk.
A kétségbeejtő helyzetet látva Kamoko megszólalt: − Ide
Dzsikkio, térj vissza a fő csatához a csapatoddal együtt! Tetcuko,
menj vele, és vigyél magaddal egy kisebb osztag Hajadont! Mi majd
tartjuk a hegygerincet.
A két barát gyorsan meghajolt Kamoko előtt, majd levágtattak
az ösvényen, nyomukban dübörgő csapataikkal.
A hágó nyugati pereménél Yaszamurát teljesen lekötötte az
ellenség. Az Unikornisok átvágták magukat a bejáratot őrző utolsó
Rák csapatokon is, ámde győzelmük üres volt. Mögöttük Toturi és a
szövetséges sereg még mindig az életéért küzdött az Árnyvidék
seregei ellen.
Yokatcu és lovassága éppen az utolsó Rákokat vágta le, mikor
Yaszamura odalovagolt hozzá, nyomában a maradék Unikornis
sereggel.
− Apám, Toturinak szüksége van ránk a jobb szárnyon. Az
ütközet rosszul halad. Sok csapatunk félve esik el az Árnyvidék előtt.
Tudod tartani az északi bejáratot, amíg mi másutt harcolunk?
− Menjetek! − harsogta Yokatcu. − Megtartjuk a hágót. −
Gyors pillantást vetett maga köré. − Hol van Kamoko és a
Csatahajadonok?
Felettük kiáltás harsant. Felnéztek, és alakokat láttak
készenlétbe helyezett íjakkal felsorakozni.
− Nekik kellett volna biztosítaniuk a hegygerincet, apám. Ide
Dzsikkio osztagát küldtem erősítésül − felelte Yaszamura tompa
hangon. − De vereséget szenvedtek.
− Vereséget? A Hajadonokat senki nem tudja legyőzni! −
nevetett fel Yokatcu.
Yaszamura megfordult, és Tetcuko kicsi, de erős Csatahajadon
csapatát pillantotta meg, nyomukban Dzsikkióval és a lovasosztaggal,
amit az imént a hegygerincre irányított.
Fejük felett az íjászok sora felemelte az íjakat. A jelzésre
egyszerre bocsátották útjukra nyilaikat. A vesszők zápora a Rák és az
árnyvidéki seregek fejére zúdult. Az elsőt újabb nyílfelhő követte. A
levegőben hamarosan egymást követték a sziszegő vesszők. Az
örömkiáltások halálsikolyokba csaptak át. A Rákok százával hulltak el
sötét bajtársaikkal együtt.
A szövetséges sereg előtt a Hajadonok felcsillantottak egy
esélyt, és Yokatcu megragadta a lehetőséget. Sietős kiáltásokkal
összehívta fáradt, vert csapatait, és felfelé mutatott.
A katonák látták, mire gondolt, és szívüket ismét remény
töltötte el. Yaszamura összegyűjtötte a lovasságot, és felkészült rá,
hogy Toturi segítségére lovagoljon. Dzsikkio és Tetcuko is
mellészegődtek.
Tetcukót elhagyta minden fáradtsága és fájdalma. Csak az
ellenséget és a feladatát látta maga előtt. Ahogy a kavarodás felé
lovagoltak, Dzsikkióra nézett, készen állt bármire, amit az Árnyvidék
ellene küldhet.
Aztán megpillantotta Hoturit.
A daimjó a csata közepén volt, Daru csapatai körében. Körbe-
körbe lovagolt, utasításokat osztogatva minden oldalról élőholtakkal
körülvett szamurájainak. Úgy tűnt, Hoturit magát nem érintették meg
a csapatait elözönlő árnyvidéki teremtmények. Egyik Daru
parancsnokához lovagolt, aki kis csapat goblinnal harcolt. Mikor a
tiszt háta mögé ért, gyors mozdulattal levágta a fejét. A test lezuhant a
lóról. A goblinok felnéztek Hoturira, de nem támadtak rá, hanem
odébb húzódtak, és inkább megrohamoztak egy közelben küzdő
Sárkány csapatot.
− Hitszegő! − sikoltotta Tetcuko. Sarkát Felhőtáncos véknyába
vágta. Dzsikkio látta, hogy a nő elvágtat, és hamarosan Tetcuko
célpontját is megpillantotta. − Kövessétek Yaszamurát − utasította a
Hajadonokat. Átkozódva megfordította lovát, és követte Tetcukót a
csata sűrűjébe.
− Dodzsi Hoturi! − rikoltotta Tetcuko, miközben a Daru felé
vágtatott. Felhőtáncost a férfi előtt megállásra kényszerítette, katanáját
készenlétben tartotta. Páncélját vér szennyezte be, vonásait eltorzította
a harag. − Miért, Hoturi nagyúr? − kérdezte fagyosan.
Hoturi felnevetett, de nem válaszolt.
Dzsikkio tűnt fel Tetcuko mellett, arcán nyugalom tükröződött.
Hoturi szeme kissé elkerekedett, mikor egy helyett két képzett
Unikornissal találta szemközt magát. Egy hosszú pillanatig csak
meredtek egymásra, miközben körülöttük az Árnyvidék teremtményei
folytatták támadásukat. Majd Hoturi előrelendült.
Katanája kalapácsként zúdult le. Tetcuko alig tudta kivédeni.
Felhőtáncos felnyerített, és oldalra siklott. Hoturi támadásának
erejétől Tetcuko lélegzete elakadt. A daimjó most Dzsikkio felé
fordította fegyverét, aki nehézkesen küzdött Hoturi csapásai ellen. A
Daru pengéje feldalolt, miközben dühödten vágott és támadott.
Egyszerre küzdött mindkét szamurájjal. Sebek nyíltak fel Tetcuko
karján és lábán. Dzsikkio sisakjának oldala egy szempillantás alatt
eltűnt. Mindkettőjüket vér borította, mégis tovább harcoltak. Az
Unikornisok pengéi is sokszor célba találtak, és Hoturit hamarosan
vágások tarkították.
Hoturi váratlanul felhagyott a támadással. Zihálva ült lován, és
két ellenfelét nézte. Arcán megmagyarázhatatlan, lassú vigyor terült
szét, mikor megpillantott valamit Tetcuko háta mögött. A
Csatahajadon ősi cseltől tartva továbbra is Hoturin tartotta szemét.
Dzsikkio felkiáltott: − Tadadzsi!
A nagykövet lóháton érkezett. Valaha pompás öltözéke véres
és tépett volt. Obija félig kioldódott, s lazán lógott le derekáról. Kócos
haja vadul lobogott nyúzott, elkínzott arca körül, mely úgy festett,
mintha már napok óta nem aludt volna. Tadadzsi szemében őrület
csillogott, tekintetében egyaránt jelen volt a borzalom és a remény.
Barátjára és megmentőjére meredt. Úgy tűnt, nem vette észre Tetcukót
és Dzsikkiót.
− Hoturi − szólalt meg. Hangját alig lehetett hallani az ütközet
zűrzavarában. − Élned kell.
Hoturi arca ellágyult. − Tadadzsi, barátom! − kiáltott fel. −
Igen, élni fogok. Gyere velem, és én kimenekítelek a csata őrületéből.
Tadadzsi a barátjára mosolygott, és elindult felé. Dzsikkio azon
nyomban előtte termett, hátasával állva el a nagykövet útját.
− Tadadzsi! − kiáltott rá Dzsikkio. − Mit keresel itt? Tűnj el a
csatából, vagy megölnek!
Tadadzsi elfordította pillantását Hoturiról, s úgy nézett
Dzsikkióra, mintha egy idegent látna. A nagykövet szeme vészjóslóan
összeszűkült: − Távozz! Ez nem rád tartozik.
Tetcuko fél szemmel Hoturit lesve gyors pillantást vetett
Tadadzsira. − Nagykövet − szólította meg sürgetően. − Hagyd el ezt a
helyet. Tamurára kérlek, menj!
A nagykövet hátratántorodott, mintha a nő megütötte volna.
Őrülten meredt Tetcukóra. Mikor a Hajadon Tadadzsi szemébe nézett,
hirtelen megpillantotta a férfi gyötrelmét.



Tadadzsi döbbenten nézett Dzsikkióról Tetcukóra. Egy

pillanatig nem ismerte fel. Aztán tudatába robban Tamura és a batyu
képe. Körülötte elenyészett a csatazaj. Fülében dobok dübörögtek,
melyből kicsengett a kacagás és a lángok pattogása.
Tadadzsi tudta, mit kell tennie.
Egy kiáltással lova oldalába rúgott sarkával, és áttört Tetcuko
és Dzsikkio között. A dobpergés tovább dobogott a fejében. Úgy tűnt,
mintha a nagy Daru daimjó mögött lángok táncolnának.
Az öreget öröm töltötte el. Ez Hoturi volt, a barátja, akit ismert,
és akiben megbízott.
Tadadzsi ügyetlenül matatott kimonójában. Előhúzta a
szelencét, kivette a ló szobrát, és kezét Hoturi felé nyújtotta.
A Daru vigyorogva kitépte a szobrot Tadadzsi szorításából.
Egy röpke pillanatra bőrük összeért.
Tadadzsi elméjében ezernyi fénysziporka szikrázott fel. Látta,
amint Hoturi egy fáklyafényben csillogó, pengékből rakott ketrecben
izzad és reszket. A kalitka körül fekete, karcsú, kecses alak táncolt.
Dallamos kacajt hallatott, nevetése méregtől csöpögött. Skorpiók
nyüzsögtek mindenütt.
S a ketrec lángoló sarkában Tamura sikoltozott, és nem is
hagyta abba.
Tadadzsi szívéhez kapott, szeme tágra nyílt, és vadul forgott
üregében. − Ments meg, Hoturi! Ments meg! − Lecsúszott lováról, és
térdre borult a mező véres sarában.
 

− Hoturi, mit tettél! − ordított fel Dzsikkio. A parancsnok

abban bízván, hogy elcsalhatja az árulót szeretett nagybátyjától,
előrelovagolt, hogy összeütközzön Hoturi hátasával.
A Daru nagyúr nem hátrált meg. Egyetlen, sebes mozdulattal
mélyen az Unikornis hasába vágta katanáját. Hoturi pengéje Dzsikkio
vérétől csöpögve bukkant elő újra. A parancsnok lezuhant lováról.
Tetcuko felkiáltott. Dzsikkio felé lovagolt. A férfi tágra meredt
szemmel nézte a páncélján növekvő vörös foltot.
Hoturi ezalatt Tadadzsira fordította figyelmét. − Mentselek
meg, drága barátom? Megmentelek. Az életed merő rémálom. A
halálod azonban édes álmot hoz!
Hoturi Tadadzsi lehajtott feje fölé emelte csöpögő katanáját. A
szamuráj mögött váratlanul dobpergéshez hasonló patadobogás
hangzott fel.
Hoturi épp időben fordult meg paripájával, hogy elhárítsa
Tetcuko erőteljes csapását.
A nő tekintete tűzben égett, katanája sziszegett a levegőben,
mikor a Darura támadt. Másodszor, harmadszor is lecsapott.
Hoturi fáradni kezdett a nő vágásainak ereje alatt. Észrevette
Tetcuko lábvértjén a foltot. Gyors vágással felnyitotta az előző nap
szerzett sebet.
Mikor visszahúzta kardját, Tetcuko a férfi oldalára vágott.
Arany pengéje mélyen beleszaladt a húsba.
Hoturi ordítva hőkölt hátra, és lecsúszott a nő pengéjéről. −
Intézzétek el a nőt − morogta, látszólag az üres levegőnek.
Mielőtt még Tetcuko ismét lecsaphatott volna, három goblin
támadt rá. Hosszú karmaik Felhőtáncos húsába téptek. A kanca
megugrott és felnyerített. Tetcuko azért küzdött, hogy visszaszerezze
hátasa felett az irányítást és elűzze a szörnyeket.
Hoturi ezalatt megfordult, s eltűnt a csata sűrűjében. Mikor
távozott, lova óvatosan átlépte Tadadzsit, aki összekuporogva
görnyedt a sárban. Az öregember nem mozdult, noha a csata tovább
tombolt körülötte.
Tetcuko érzéketlen testtel és lélekkel védekezett a goblinok
ellen. Az első elesett a nyakára irányzott erőteljes csapás alatt.
Zuhanása közben fekete vér spriccelt szerteszét. A második goblinnak
sikerült oldalról felmásznia Felhőtáncos hátára, és megragadta
Tetcuko fejét. A nő maga mögé nyúlt, megragadta a lény karját, és
megcsavarta. A repedő csont megnyugtató roppanását éles visítás
követte, amint a goblin elejtette fegyverét. Tetcuko megpörgette
katanáját, és mikor ismét elkapta a markolatot, a kard hegye hátrafelé
mutatott. Maga mögé döfött, s felnyársalta a teremtményt. A goblin
sikoltozva fordult le a lóról. A harmadik lény már holtan feküdt a
földön. Homlokán mély, U-alakú bemélyedés mutatta, hogy a kanca is
keményen megdolgozott a győzelemért.
Tetcuko vadul körülnézett Dzsikkio és Tadadzsi után. Nyomuk
veszett. Talán Dzsikkio biztonságba vitte az öreget, mondta magának
Tetcuko. Ez nem a gyász ideje volt; a csatát még nem nyerték meg.
Talán Dzsikkio és Tadadzsi biztonságban voltak valahol. Ha mégsem,
leginkább úgy tudja megadni a barátjának és a szerelme apjának a
végtisztességet, ha helyettük is harcol.
Még egy utolsó pillantást vetett a mezőre, ahol Dzsikkio
elesett, majd megfordult, és az Unikornis arcvonalhoz vágtatott.
Az árnyvidék seregei megfogyatkoztak. Kétségbeesetten
küzdöttek. A szövetséges csapatok megérezték zavarukat, és
keményen nekik estek. Toturi és Yaszamura makacs védekezése
lassacskán erősödő támadásba fordult. Remény szállta meg a
szövetséges hadak Daru, Sárkány, Főnix és Unikornis katonáit.
Tetcuko a szövetségesek hátsó szárnyának közelében
csatlakozott az Unikornis lovassághoz. Újra összegyülekeztek, hogy
még utoljára belevessék magukat az ütközetbe. Miután Tetcuko
megtalálta Yaszamurát, csatlakozott hozzá a bíbor sereg élén.



Halk, dübörgő zaj hangzott fel a szövetséges sereg háta mögött.

Félelem söpört át a sorokon, mert újabb, hátulról támadó árnyvidéki
hadat véltek felfedezni a hangokban.
Toturi a csata első sorában gyors imát mormolt azért, hogy
Yokatcu és Yaszamura addig vissza tudja tartani a sötét seregeket,
míg csapatai nem biztosítják a hágó északi végét.
A mennydörgés erősödött. A lármába kiáltások vegyültek. A
ronin parancsnok megállt, és nyakát nyújtogatva próbálta kivenni,
miféle szörnyű sereg közeledik hátulról. Szíve repesni kezdett az
örömtől.
 Az Unikornis lovasság volt, orgonaszín páncéljuk csillogott a
tompa fényben. Élükön Yokatcu és Yaszamura lovagolt, oldalukon
egy-egy sor szamurájjal. Az ifjabb parancsnok balján Tetcuko
vágtatott.
Toturi egy kiáltással, mely visszahangozva verődött vissza a
hágó falairól, visszafordult, és parancsot adott a rohamra. A lovasság
is csatlakozott hozzájuk a támadásban. A szövetséges sereg hatalmas
csattanással szaladt az Árnyvidék hadseregébe, és tovább sodorta.
Egyenesen áttörtek az első sorokon, be Yori átkozott hadának szívébe.
A lovasság előrenyomult. Az útjukba kerülő lények egytől-
egyig félelemkiáltást hallatva hulltak el. Az árnyvidéki csapatok
visszaszorultak, és visszavonulásba fogtak.
Tetcuko villámló tekintettel rohamozott meg egy sor goblint.
Pengéje felzümmögött, mikor az elsőnek levágta a fejét. Fél
lélegzetvétellel később már a másikat támadta.
Mellette Yaszamura egy csapással kettőbe vágott egy goblint.
A teremtmény arca zuhantában vicsorba dermedt. Körülöttük a lovak
dobogása mindenhol elkeveredett a Rákok ordításával és az
árnyvidéki csapatok sikolyaival. Meghátráltak az Unikornis támadás
dühe előtt.
A hatalmas Rák sereg megoszlott, soraik fejvesztve
szakadoztak szét.



Bekerített serege közepén álló lováról Yori jól látta a támadást.

Csapatai halálra voltak ítélve. Tekintetét a hegygerincre emelte. A
gyűlölt Unikornis Csatahajadonok még mindig nyilakat küldtek a
hadseregébe. A teremtmények rettegve futkostak fel-alá, sikoltozva,
botladozva próbáltak elmenekülni. A Rákok sorai tökéletesen szét
voltak zilálva. A győzelemnek a reménye is elúszott.
Yori szitkozódva még egy utolsó pillantást vetett valaha
hatalmas seregére, majd odakiáltott parancsnokainak, hogy kezdjék
meg a visszavonulást. Azzal megfordult, és elvágtatott a síkság
irányába.

AZ IGAZSÁG FELTÁRUL

Mikor Tetcuko tudomására jutott, hogy Dzsikkio valóban halott,

szívét égő fájdalom öntötte el.
Eták hozták be barátját a csatamezőről. Tetcuko elzarándokolt
hozzá, és órákig mozdulatlanul ült mellette. Sok más Unikornis
megvetéssel, néhányan pedig undorral nézték, ahogy a halott kezét
szorongatja, és ősi dalokat énekel neki. Nem törődött velük. Számára
a világ többi része megszűnt létezni.
Yokatcu megértette. Őrt jelölt ki, hogy a nő magában
maradhasson.
Yaszamura, akit megzavart Tetcuko összeomlása, megvárta,
míg a Hajadon virrasztása lejár. Mikor a nő kifogyott a könnyekből, és
nem akadt több dal, amit elénekelhetett volna, a parancsnok
visszavezette a sátrához.
Tetcuko ezután napokig aludt egyhuzamban, s csak ritkán
merült fel az álmok ködéből. Egy idő után azonban nem tudott tovább
szenderegni.
Tetcuko felkelt, és Yaszamura után indult. A férfit a
parancsnoki sátorban találta meg, aki azon nyomban előbukkant,
amint a szolga bejelentette a nő érkezését.
− Gyere, lépj be, Tetcuko − intette be kedvesen a Hajadont.
Sátra ugyanolyan volt, mint ahogy Tetcuko emlékezett rá: férfias és
rendetlen, rendszertelen ízléssel széthányt dobozokkal és párnákkal
teli.
Tetcuko szó nélkül leült. Az egyik szolga szakét hozott.
Yaszmura elküldte a fiút, majd egy nagy csészébe szakét töltött
Tetcukónak. A nő elvette és mélyen belekortyolt, tekintete üres volt a
bánattól és az emlékektől.
Végül Yaszamura törte meg a csendet. − Tetcuko, nem tudom,
mit mondjak, amitől jobban erezhetnéd magad. Nem tudtam, hogy
ennyire szeretted Dzsikkiót.
Tetcuko lassan felemelte tekintetét, és Yaszamura szemébe
nézett. − Én sem tudtam − volt a válasza.
Yaszamura hátradőlt és az előtte ülő nőt nézte. Más
körülmények között pimaszul évődött volna vele, mert Tetcuko
gyönyörű volt sötétibolya kimonójában. De a parancsnok szívében
újabban szelídebb, tiszteletreméltóbb érzelmek ébredtek, és csak
annyit szeretett volna, ha elűzheti a nő fájdalmát.
− Tetcuko, te erős vagy − jelentette ki. − Túl fogod élni.
Támaszkodj Dzsikkio erejére és a sajátodra, hogy átvészeld. Ő mindig
veled lesz.
 − Először Tamura, aztán Dzsikkio − futották el a nő szemét a
könnyek. − A szívem ezt már nem viseli el.
− Dehogynem − felelte szigorúan, de kedvesen Yaszamura. −
Túl fogja élni és még ennél is többet, mert kell.
Közelebb hajolt Tetcukóhoz. − Az apám bölcs ember, és ő
egyszer azt mondta nekem: „A fájdalom erőssé és együttérzővé tesz,
hacsak nem nagyod, hogy felfaljon”. Soha nem felejtettem el a
tanácsát, és most neked is továbbadom. Soha ne feledd a szívedben
dúló érzelmeket, akár jók, akár rosszak, mert a jövőben még
szükséged lehet rájuk.
Tetcuko mélyet sóhajtott, és kimonója ujjával megtörölte a
szemét. A könnyek sötét foltot ejtettek a szöveten, de nem érdekelte.
− Ünnepség lesz Tosi No Aida Ni Kawában − jegyezte meg
Yaszamura óvatosan. − Legtöbb csapatunk már el is indult.
− Muszáj részt vennem rajta? − kérdezte szomorúan Tetcuko. −
Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
− Képes vagy rá, és muszáj − felelte Yaszamura, és hangjába
parancsnoki felhangok keveredtek. − Hős vagy, a nagy
Csatahajadonok egyike, akik megmentették a szövetséges sereget.
Nagy megtiszteltetés, hogy ott lehetsz, ezért el kell menned. Veled
leszek.
Tetcuko bólintott és felpillantott. Szemében volt valami, a
bánat mögött meghúzódva. Valami keménység, amit Yaszamura még
sosem látott azelőtt. Rámosolygott a nőre, de arcáról sütött a szelíd
aggodalom.
Tetcuko halványan visszamosolygott, felállt és tisztelettudóan
meghajolt. − Domo arigato, Yaszamura-szama − mondta egyszerűen.
− Do itasimasite, Csatahajadon − felelte a férfi egy
biccentéssel, amint a nő halkan kisurrant.



Tetcuko egyedül ült a fedett Arany Sétány padlója közepén. A

késő délutáni napfény keresztültört az üvegen, és ezernyi fényszikrát
vetett a csiszolt fapadlóra. A nap folyamán nagy készülődés folyt a
nagyszabású esti ünnepélyre − melyet a szövetséges csapatok, egy
hónapja, a Beiden-hágónál aratott győzelmének tiszteletére rendeztek.
A klánok parancsnokai Tosi No Aida Ni Kawát választották az
összejövetel színhelyéül, mivel ez volt az Unikornis kastélyok közül a
legpompásabb. A szövetséges klánok képviselői napokon át
özönlöttek a várba. A levegő izzott az örömtől és az izgalomtól.
Nagy pillanat volt ez az Unikornisok történelmében, Tetcuko
azonban csak bánatot érzett. A csarnok elhagyatott volt. Tetcuko
tenyerébe temette arcát. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki el
akarja rejteni fájdalmát a szülei elől.
Elméjében Yaszamura szavai visszhangzottak: „Nem tudtam,
hogy ennyire szeretted Dzsikkiót”. S tulajdon szavai is
visszagyűrűztek hozzá: „Én sem tudtam”.
Abban a reményben jött ide, hogy a napfény és a magány
gyógyírként hat majd lelkére. Nem így történt. Semmi nem
gyógyíthatta meg.
Tetcuko felkelt. Vissza akart menni a lakosztályába, ehelyett
azon kapta magát, hogy a palota vendégszárnyának üres folyosóit rója.
Csak egy emberről tudott, aki az erődnek ebben a szögletében kapott
szobát. Lassan végigment a folyosón az ajtóig.
A szobát a többi vendég díszkíséretétől távol jelölték ki, hogy
lakója nyugalomban és csendben részesülhessen. Az őr felismerte a
nőt és bólintott. Tetcuko halkan kinyitotta az ajtót, és belépett.
A szoba nagy volt és kényelmes, de alig volt benne bútorzat.
Az egyik sarokban egyszerű futon hevert. A lepedő gyűrött volt és
szétzilált. A szobában ezen kívül csupán egy kis asztal állt, rajta étellel
megrakott tálcával. A tea kihűlt, az ebéd érintetlen volt.
Tetcuko mozgásra lett figyelmes az árnyékokban. Tadadzsi
bukkant fel. Kimonója gyűrött volt, haja lazán omlott vállára.
Azonban még mindig kecses nagykövetként mozgott, s ahogy Tetcuko
felé közeledett, épp csak leheletnyit sántított.
− Ó, egy látogató, üdvözletem − hajolt meg formálisan, s intett
az asztal felé.
Tetcuko meghajtotta magát, s egy lépést tett előre.
Tadadzsi hátrahőkölt, szeme tágra nyílt a rémülettől.
Váratlanul összerándult, mintha épp most ütötte volna valaki fejbe.
Tekintete egy szívdobbanásnyi ideig tompa és elmerengő volt. Majd
fejéhez kapott, és bizonytalanul imbolyogva kétrét görnyedt.
− Tadadzsi, mi a baj? − kérdezte Tetcuko. Ujjbegye a férfi
kimonójához ért, készen ara, hogy elkapja, ha a nagykövet elesne.
Tadadzsi levegő után kapott és elhúzódott tőle. Lassan
elhátrált, tágra nyílt szemében rettegés tükröződött.
− Bocsáss meg − indult Tetcuko az ajtó felé. − Aznap éjjel
beszélnünk kellett volna egymással. Most már túl késő, mindörökre.
Lassan kihátrált, s becsukta maga mögött a nehéz faajtót. A
deszkán át halk nyögés szűrődött keresztül, melyet kacagás követett.
Ismét nyöszörgés hallatszott, mely fülrepesztő sikolyba torkollt. A
sikoltozás folytatódott, s végigvisszhangzott a folyosón, majd
elhalkult, s minden elcsendesült.
Tetcuko az ajtóhoz szorította arcát, s várt. Továbbra is csend
honolt mindenütt.
Halkan súgta: − Most már túl késő, mindörökre.
Megfordult, s miközben visszavonult, selyembe burkolt lába a
csiszolt padlón nem keltett semmi neszt.
Volt még egy hely, ahová mehetett, hogy jobban érezze magát.
Volt egy hely, ami enyhíthette szíve fájdalmát.



Az erőd egy másik szárnyában Yokatcu és Toturi a daimjó

magánlakosztályában találkozott. A két férfi élvezte az ünnepség előtti
ritka, nyugodt pillanatot. Yokatcu azt az öltözékét vette fel, melyben a
legotthonosabban érezte magát − a páncélját. Vértjét megjavították és
ragyogóan kifényezték. A ronin azonban a pompás ünnepi öltözék
helyett inkább utazóruháját öltötte magára.
− Biztos, hogy ilyen hamar el kell menned? − kérdezte az
Unikornis. − Az ünnepség pezsgő összejövetelnek ígérkezik. A
Sárkány sugendzsák olyan tűzijátékot ígértek, amilyet még nem látott
a világ.
Toturi elmosolyodott. − Nem hiszem, hogy lenne itt helyem.
Vannak még, akik kegyvesztettként tekintenek rám.
Yokatcu a csészéjébe bámult. Nem akart egyetérteni Toturival,
pedig tudta, hogy a roninnak igaza van.
− A Nagák mozgolódnak − jegyezte meg Toturi, s letört egy
darabot az asztalon álló kosárban heverő kenyérből. − Legalábbis a
híresztelések erről szólnak. Meghagyták az egyik ifjú Sárkánynak,
Mirumoto Daininek, hogy járjon utána, vajon igazak-e a hírek.
Megkért, hogy kísérjem el, és én beleegyeztem.
Yokatcu elmajszolt egy szelet kenyeret, majd egy korty vízzel
leöblítette. − Vannak olyan pillantok, amikor alig hiszem el, ami a
Beiden-hágónál történt − mondta, s hangjából ámulat érződött.
Toturi mosolygott. − Az Unikornisok minden rokugani
várakozását felülmúlták, és bizonyították rátermettségüket. A
szövetséges seregek valamennyi hadvezére, engem is beleértve, tisztel
benneteket. Csatahajadonjaitokat pedig különösen nagyra becsülik.
− Megtisztelnek a szavaid − felelte Yokatcu. − A
Csatahajadonok az Unikornis klán büszkeségei, és a csatában kivívták
maguknak a tiszteletet.
− Mi van Ide Tadadzsival? − kérdezte Toturi. − Azt hallottam,
hogy életben volt, mikor rábukkantak a csatamezőn.
Yokatcu szomorúan ingatta a fejét. − Igen, a nagykövetünk ma
is él. Napközben egyedül, mozdulatlanul, némán ül a szobájában.
Éjszakánként azonban a sikoltozásától visszhangzanak a termek. A
sugendzsák mindent megpróbáltak már. Senki nem tudja, mi gyötri, és
senki nem tud segíteni rajta.
− Gondolod, hogy ez összefüggésben van az Oroszlán
nagykövet palotában bekövetkezett halálával?
− Nem tudom − ismerte be Yokatcu. Majd megszólalt: − A
Darvak váltig állítják, hogy semmi közük a gyilkossághoz. Fennáll a
gyanú, hogy Kacsiko keze is a dologban van, mert kiderült, hogy a nőt
egy palotaőr ölte meg. Talán Tadadzsi tud valamit, de most már nem
kérdezhetjük meg tőle. Elméje ritkán tisztul ki mostanában, még
nyugodt pillanataiban sem. Csak Hoturiról beszél, de a szavai
megfejthetetlenek.
A két férfi sokáig üldögélt, ki-ki saját gondolataiba merülve.
Végül Toturi felemelkedett, és meghajolt vendéglátója előtt. −
Köszönöm neked, Sindzso Yokatcu, a barátságod és a
vendégszeretetedet. Remélem, még sokáig részesülök bennük.
Yokatcu meghajolt a ronin előtt. − Ebben reménykedem én is −
jelentette ki komoran. − Jó utat!
Toturi távozott, s gyorsan összeszedegette holmiját. Csendben
osont ki a kastélyból, nehogy észrevegye valaki. A hatalmas
Unikornis istállóhoz sietett, s felnyergelte lovát. Amint kivezette
paripáját, magányos lovast pillantott meg, aki dühödten vágtázott az
istállókon túl elterülő réten.
Tetcuko volt. Keményen meghajtotta Felhőtáncost, s ló és
lovasa egy teremtményként mozdultak. Bőrnadrágot és egy laza inget
viselt, melyet testére simított a menetszél. Haja korbácsként
csapdosott arca körül, ahogy előredőlt, s közel hajolt a hatalmas ló
füléhez. A kanca felnyerített és még sebesebben vágtatott.
Toturi megtorpant. Különös büszkeség töltötte el, amint a
gyönyörű, büszke Csatahajadont figyelte, amint leküzdi fájdalmát. A
szíve vérzett érte, mert bárki másnál jobban tudta, mit érez a nő.
Ahogy Tetcuko megkerülte a zöldellő rétet, Toturi felé
pillantott. Azon nyomban megállította Felhőtáncost, és a férfire
meredt. A késő délutáni napfény beragyogta a fiatal nőt, s aranyvörös
fénylepellel vonta be. Tetcuko egyenes háttal, büszkén ült a
nyeregben, és Toturit nézte.
Toturi lélegzete elakadt a látványtól.
Tetcuko tisztelete jeléül mélyen meghajolt Felhőtáncos feje
felett. Toturi viszonozta a gesztust. Sokáig nézték egymást;
mindketten tudták, hogy sok év is eltelik majd, mire ismét
találkoznak. Végül a ronin az országút felé fordult, és maga mögött
hagyta ezt a világot.
Tetcuko utánanézett. Megértette. Sarkát Felhőtáncos oldalához
szorította, és a nagy, szomorú Toturira gondolt. Nem számított, mi
mindent érhet el ezentúl az életében, szíve terhe sosem lesz könnyebb.
Amint a férfi alakja eltűnt az úton, Tetcuko azt is érezte, hogy egy
napon, valahol ismét találkoznak.
Minden gondolatot kivert a fejéből, s előreösztökélte
Felhőtáncost. Együtt vágtattak át a réten, s Tetcuko elindult a saját
útján − hogy meggyógyuljon, és hogy tovább éljen.