22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2013. augusztus 24., 25.

, szombat–vasárnap

A tét nélküli kérdés: te kit választanál?

Szegedi Szabadtéri Játékok: István, a király
░ MARKOVICS ANNAMÁRIA

Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak,
gondolják meg: miképen a maradás szónak több je-
lentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz
magával; veszteg maradás következése pedig senyve-
dés.
Kölcsey Ferenc
Van-e irigység, van-e rosszindulat, van-e könyökölés,
van-e köpönyegforgatás, van-e álszentség? Nem 2013-
ban mondták ki először, és nem Alföldi Róbert az első,
aki ki meri mondani, hogy magyar magyarnak farkasa,
hogy nemzetünk nem egy határozott nemzet, sőt sok-
szor nem is egyenes gerincű. Nem újdonság, hogy so-
kan ott tapsolnak jobban, ahol több hasznot remélnek.
Nem Kádár János volt az utolsó politikus, akinek rit-
A népből némileg kiválva, de annak minden rossz
tulajdonságát kiemelve látjuk a három magyar urat pi-
ros, fehér és zöld ingben, ők a köpönyegforgatás nagy-
mesterei, a nyelvük olyan hosszú, hogy Rómától az
Urálig ér, és nem restek használni sem. Ahhoz dörgö-
lőznek, aki többet ígér: hasznot, hírnevet, támogatást.
Ők azok, akiket mindenki megvet, de nem annyira,
hogy ne használná ki kétszínűségüket. Rájuk szükség
kezű politikusának, tegyük hozzá. Olyan gyenge fér-
finak, akit az anyja, az egyház és apja emléke irányít.
Egyáltalán nem olyan vezetőnek, akiből bárki is kinéz-
né az államalapítást. De azt mondják, hogy a nagy talál-
mányok többsége is a véletlen műve volt, így akár azt is
elhiszem, hogy a véletlenek sorozata valakiből államala-
pító szentet csinál. Egyébként Feke Pál azért volt csaló-
dás számomra, mert hallottam már többször énekelni,

M
ár tavaly, amikor megtudtam, hogy az István,
a király lesz a Szegedi Szabadtéri Játékokon,
teljesen lázba jöttem. Mindig is élőben akar-
tam látni ezt az előadást, és sosem sikerült, semmilyen
feldolgozását. Aztán pláne nagyon megörültem, ami-
kor megtudtam, hogy Alföldi Róbert rendezi, és szinte
teljes eksztázisba estem, amikor a szereposztás is kide-
rült. Aztán mindenféle pozitív és negatív tényezők be-
folyása miatt végül most sem sikerült élőben látnom ezt
a kultikus darabot. A tévé viszont nagy talál-
mány, csodálatos, hogy hol tart már a tudo-
mány. Úgyhogy államalapítónk ünnepének
estéjét a képernyő előtt töltöttem, és szívtam
magamba a lábgombásodás és inkontinencia
elleni küzdelem reklámjaival megtűzdelt Ist-
ván, a királyt.
Vannak olyan filmek, könyvek, előadá-
sok, zenék, amelyek már megjelenésük előtt
vitát váltanak ki, és ahogy mondják, nincs ne-
gatív reklám. Nos, a sokat vitatott Alföldi-fé-
le Istvánra minden jegy elkelt, és óriási volt
a magyar kereskedelmi csatorna nézettsége
is augusztus 20-án este kilenc után. Egyetlen
problémám volt azzal, hogy végül nem jutot-
tam el Szegedre a szabadtérire: az irányított
figyelem. Az RTL Klub nagyon profin köz-
vetítette az előadást, én mégsem szeretem,
ha más dönti el helyettem, mit lássak, szere-
tem magam felfedezni a részleteket. Ez most
elmaradt, az élmény azonban így is említés-
re méltó.
Egyvalamit mindenképpen el kell mon-
dani az elején: ez nem rockopera. Ez nem a
30 évvel ezelőtti előadás újrajátszása. Ez egy
zenés színdarab. Színészekkel, nem éneke-
sekkel (ez néha fájdalmasan egyértelmű, tud-
ják, amikor azt mondják valakire, hogy ero-
tikus hangja van). És lehet, hogy én vagyok
túlságosan elfogult a zenés színházzal szem-
ben, de nekem így jobban tetszik. Nem min-
den megoldástól dobtam el magam, de maga
a megvalósítás, a dramatikusság jobban tet-
szett. Az viszont természetesen csalódott, aki
azt hitte, hogy Stohl András majd ugyanolyan
jól énekel, mint Vikidál Gyula egyszer har-
minc évvel ezelőtt. De nem is kell, hogy úgy
énekeljen, elég, ha csak jobban játszik. Ez pe-
dig megtörtént. A szerepekről és a színészek-
ről azonban később. Van ugyanis itt még egy
nagyon fontos dolog, amitől sikítófrászt kap-
tam az utóbbi egy hétben. Ez pedig a rendező
és az előadás politikusságát, átpolitizáltságát,
politikai elfogultságát támadó megszólalók és
cikkek. Persze, hogy nincs negatív reklám, de
a lejáratókampány létező és bevett szokás, az
megint más lapra tartozik, hogy ezúttal nem
jött be. Szóval, egy eleve átpolitizált darab
30 évvel később is politikus marad, vagy kell
hogy maradjon, tetszik ez a „kritikusoknak” vagy sem.
Teljesen álszent dolog pontosan ugyanazért támadni a
harmincadik születésnapját ünneplő István, a királyt,
amiért 1983-ban dicsőítették. És a színháznak külön-
ben is kötelessége a politizálás. Nem az egyik vagy má-
sik oldalra állás, illetve húzás, hanem a politika mint az
aktuális eseményekre reagálás, a kérdésfelvetés, a kri-
tizálás, a gondolkodtatás. És igen, néha a szájbarágás,
máskor meg az annyi kérdés nyitva hagyása, hogy he-
tekkel később is vannak aha-pillanatok. Megint csak azt
kell mondanom, hogy ez kiválthat tetszést vagy nem
tetszést, de a színháznak igenis reagálnia kell a mára.
Ha egy lila nyakkendővel, akkor úgy, ha kelet felé ka-
csingatással, akkor meg megint csak úgy.
Alföldi Róbert rendezésében tehát az István, a király
inkább színdarab, mint rockopera. De ez nem baj. Rá-
adásul az előadás célja nem is a bugyuta szórakoztatás
(nem azt mondom, hogy az eredeti rockoperáé az volt),
így tele van tűzdelve már a díszlet is szimbólumokkal.
A jelmezek szintén véleményt mondanak. A dalok más
ritmusával, a szünetekkel is többet mond el a rendező
annál, mintha csak más színészekkel adatta volna elő a
szinte már szakralizált Istvánt.
Ez az előadás minden zsenialitásával és minden hi-
bájával együtt is magyar. Nem magyarkodó, hanem
magyar. Ja, kérem, hogy egyeseknek nem tetszik, hogy
a magyar népet acsarkodónak, kétszínűnek ábrázol-
ják? Ez már egyéni probléma. Nézzen mindenki körül
a saját háza tájékán, illetve az ismerősei, barátai között.
mikusan tapsolt a tömeg. (Azt most megint csak hagy- van, és soha nem tudnak elég nagyot esni ahhoz, hogy
juk, hogy politikától függetlenül borsódzik a hátam a onnan még ne álljanak fel simán, ezúttal egy másik urat
vastapstól.) szolgálva. Ismerős, nem?
Én nem hiszem, hogy ez az előadás polgárpukkasz- Az István, a király másik főszerepét sem ismert szí-
tó lenne (bármit is jelent ez a szó), még csak azt sem hi- nész játssza. Az ugyanis a zene. Kesselyák Gergely vezény-
szem, hogy annyira ellentétes lenne a konzervatív gon- letével szólal meg az élő zene a díszlet tetejéről, a ma-
dolkodással. A rendező személye fontos, de az, amit gasból töltve be a teret. (Legalábbis remélem, hogy
végül a színpadon látunk, névtől függetlenül még fon- betöltötte a teret, a közvetítés hangja jó volt.)
tosabb. És időnként bizony hozzá kell nyúlni azokhoz a Egyébként a díszlet vitte nálam a prímet. Zseniális
Hívők
dolgokhoz is, amelyek korábban jól működtek. Tudják, ötlet volt a magyar korona vázába zárni az előadást. És
evolúció, civilizáció, modernizáció. Vagy ha ez nem tet- a zárni szó már az előtt az eszembe jutott, hogy láttam
szik, akkor haza és haladás. Ne legyünk már álszentek, volna a zárójelenetet, a bezáruló koronával. Ennek a
ha Kölcsey egyik gondolatát elfogadjuk, akkor a mási- koronának a felső részében kapott helyet a zenekar, és
kat legalább fontoljuk meg. innen irányít mindent Asztrik érsek. László Zsolt ebben
Beszéljünk azonban a szereplőkről. Először is a fő- a szerepében is csodálatos volt, még akkor is, ha ő tu-
szereplőről. Nem, nem Istvánról, és még csak nem is dott a legkevésbé énekelni. De a szerep úgyis inkább
Koppányról. Alföldi Róbert előadásának főszereplője a recitativót kívánja, így engem ez nem zavart különö-
ugyanis a nép. A magyar nép. Az a magyar nép, amely- sebben. Viszont éppen a kameráknak és a közvetésnek
ről a fentiekben írtam. A keresztekkel, fegyverekkel, köszönhetően gyakran volt látható közelről az arca, és
adókkal és szavakkal megfélemlíthető és megfélemlített a beleélést vagy az átélést nála láttam a leginkább. Egy-
nép. Az a nép, amely a kisebb rossz felé húz. Az a nép, egy pillantásában is benne volt az uralkodni vágyás, a
amely nem tudja, hogy az újításoktól jobb lesz-e, ezért ravaszság, hogy a háttérből irányítson, és hogy végül
inkább maradna a régi, jól bevált szokásoknál. Igen, az tényleg minden úgy legyen, ahogyan azt a katolikus
a nép, amely ezer évvel az államalapítás után sem tud- egyház és vezetése elképzelte. Ebben az ábrázolásban
ja eldönteni, hogy Európában van-e a helye. Vári Berta- nyilván van antiklerikusság, hiszen nemcsak úgy lehet
lan koreográfus pedig a táncosokból remek népet alko- negatívan bemutatni az egyházat, ha kisfiúk erőszako-
tott. Amikor kell, csujjogatnak (nem sokat, csak éppen lását látjuk szuperközeliben. De bármennyire is jó volt
a feeling kedvéért), amikor kell, a bokájukat csapkod- a papság ábrázolása a keresztek fegyverré alakításával
ják, de tudnak ők lágyan andalogni is, mulatni, sírva vagy a terrorelhárítós, napszemüveges, sötét zsarus,
és nevetve vigadni, térden állva kutyamagyarként tál- ügynökös papokkal, a kedvenc részem mégis a füvező
ból enni, vagy meghalni tömegesen nem egy közös cé- Torda volt. Novák Péter előttem vált táltos-sámánná, és
lért, nem is tömeges ellenállásként, csak úgy, a semmi- attól, amit előadott, majdnem én is transzba estem.
be, különösebb ismert ok nélkül. A táncosok azok, akik Nem kerülgethetem tovább a dolgot, beszélnem
a hatalmas színpadból élhető, átlátható teret képeznek, kell a főbb szereplőkről is. Feke Pál Istvánjának nagyon
az ő mozdulataiktól lesznek életszerűek a helyzetek, az jót tett a kortárs jelmez. Öltönyben, lila nyakkendőben
ő mozgásuktól lesz előadás a dalok füzéréből. bármely ország vezető politikusának elment. Gyenge
és fantasztikus hangja van, itt pedig vissza kellett fognia
magát, hogy ne énekeljen le mindenkit a színpadról,
ez a visszafogottság pedig nem áll jól neki. Sőt, még tu-
tyimutyibbá tette a szerepet. Egy ilyen Istvánnal szem-
ben mindenképpen valós eséllyel indult volna harcba
a trónért Koppány. Stohl András viszont, annak ellené-
re, hogy szerintem egészen jól játszotta szerepét, még-
sem volt méltó ellenfele a fejedelemnek. Stohl elveszett
a részletekben, nagyon nagy átéléssel fejezte le például
a fehér lovat áldozatul a pogány isteneknek,
de emiatt Koppányon később már nem lát-
szott az erő. Én, a nép, nem követtem volna,
mert láttam rajta, hogy ő sem hisz magában.
A Mercedesen érkező Gizella (Radnay
Csilla) sem a németül elrebegett dankétól vált
szimpatikussá. Látszott rajta, hogy nem akar-
ja ezt a rákényszerített házasságot, az erőlte-
tett mosolyba a szívem is belesajdult (ezt a fáj-
dalmas mosolyt saját tapasztalat nélkül nem
lehet eljátszani). Kívántam, hogy ez a szeren-
csétlen hercegnő egy pillanatra legalább bol-
dog legyen, de még akkor sem teljesedett be a
szerelme az őt kísérő Vecelinnel, amikor min-
den erre utalt volna. A nagyon hosszúra hú-
zott Unom a politikát viszont sokakkal ellentét-
ben nekem nagyon tetszett.
Udvaros Dorottya ennél sokkal jobban tud
énekelni, és Sarolt dalai sem olyan nehezek,
nem tudom, hogy miért nem sikerült ne-
ki sem mindig eltalálni a megfelelő hangot.
Azt a hideg és távolságtartó nézést, amit több-
ször is előadott, azt viszont nagyon megtanul-
nám. Legjobban ez akkor látszott, amikor az
IK1983 rendszámú Trabantban begördült
Nagy Feró és Varga Miklós, és a rendszerváltást
átaludt, a mát már nem értő kisnyugdíjasként
elkezdtek papírzászlókat lengetni. Bármen-
nyire is szívfacsaró az öregség, bármennyi
pénzt is áldozunk a nyugdíjakra és szociális
segélyekre, senkit nem érdekelnek az öregek.
Ez volt Sarolt tekintetében, amikor elzavarta
a valamiért, maguk sem tudják, miért lelkese-
dő kisöregeket.
Mindenki örök kedvence, Réka, ezúttal is
levett mindenkit a lábáról. Tompos Kátya volt
az est sztárja. Minden mozdulata, minden
mondata, minden dala a helyén volt. Szép
volt, visszafogott és tökéletes. Ezzel a szerep-
pel szeret azonosulni minden nő, még ha a
szerelemről szőtt álmaink nem is így néznek
ki. A békét, a megbékélést hirdető lány min-
denkit arra buzdít, hogy tegye le a fegyvert,
felejtse el a nézeteltéréseket, hiszen boldogan
lehet egymás mellett élni így is. Szép ábránd,
de megvalósíthatatlan.
Ahogy Géza fejedelem elképzelése is. Ő
gyorsan meghal az elején, hiszen nem ró-
la szól az előadás, hanem a fiáról, Istvánról,
Blaskó Péter azonban krónikásként visszatér, és folya-
matos fájdalommal figyeli, mivé lett birodalma, mit tett
országával és népével a kereszténységet felvevő, majd
(kényszerből) erőszakosan terjesztő István. Így ő az
egyetlen, aki kívül marad a királyságon, a koronán, az
országon. István megkoronázásakor a népet fegyverrel
kényszerítik örömre, majd bezárul a koronadíszlet, és a
csúcsán megjelenik a kereszt. Blaskó Péter pedig kívül-
ről kezdi el énekelni a Himnuszt, csendben, félszegen,
fájdalommal tekintve a rácsok közé zárt népre. A nép-
re, amely szökni próbálna, de nem lehet, hiszen ha már
rákényszerítették a királyt, rákényszerítették a keresz-
ténységet, akkor már a határokat is rákényszerítik. Ed-
dig és ne tovább!
Vagy hogy van ez? Hiszen István is belül van, ha
némán is. 10 vagy 15 millió magyar királya van oda be-
zárva? 10 vagy 15 millió magyar himnusza szólal meg?
Hányan vannak a koronába zárva? Az ország vagy a
nemzet zár be? És ez jó is lehet, vagy feltétlenül rossz?
A Himnusznál kötelező, de legalábbis elvárt, hogy felál-
lunk, ahogy megtette a szabadtéri közönsége is. Én, ott-
hon, az ágyamban nem. Ha ott lettem volna, talán ak-
kor sem. Himnusz-e a Himnusz, ha egy előadás részét
képezi? És attól magyar-e valaki, hogy feláll, amikor Is-
ten, áldd meg a magyart? És az-e a magyarabb, aki feláll,
vagy az, aki nem, de szívében és lelkében érzi, illetve
őrzi a magyarság minden fájdalmát és örömét? Egyál-
talán, mitől magyar valaki? És kell-e ennél jobban ma-
gyarnak lenni?