2014. július 26., 27., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
A kultúrák régiójának jelenségei
Németh Ferenc (szerk.): Régió és kultúra. Tanulmányok.
Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, Szabadka, 2014
Rizsányi Attila
V
ajdaság mint régió és a kultúra szerteágazó szálainak különböző
– számszerűen meghatározva kilenc – metszéspontját vizsgáló tanul-
mányok gyűjteményét tartja kezében a szabadkai székhelyű Magyar
Tannyelvű Tanítóképző Kar azonos elnevezésű projektumának ered-
ményeként 2014-ben kiadott Régió és kultúra című projektumi tanul-
mánykötet olvasója.
A tanulmánykötet létrejöttét lehetővé tevő projektumról Néme-
th Ferenc kifejti, hogy azt az Újvidéki Egyetem szabadkai székhelyű
Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kara valósította meg a Tartományi
Tudományügyi és Technológiai Fejlesztési Titkárság támogatásával:
„A projektum kiindulópontja a régió, ez esetben Vajdaság nemzeti
sokszínűsége, ami számos lehetőséget kínál az interkulturális kapcso-
latok nyelvi, irodalmi, történelmi és művelődéstörténeti kontextusból
történő megközelítésére, vizsgálatára. A résztvevők ezt a lehetőséget
használták ki, amikor a kultúra különböző szegmenseinek látószögéből
kutatták az adott régiót”1
A kötet első tanulmánya különösen fontos kérdéskörrel, a vajdasági
magyar közösség anyanyelven történő oktatáshoz való jogának törté-
nelmi aspektusaival foglalkozik. Gábrity Eszter a többségi nemzet és a
kisebbségi nyelv viszonyát, tehát e kisebbség nyelvi és oktatási ügyeinek
a többségi nemzet politikai, társadalmi, gazdasági rendszerén belüli
alakulását vizsgálta kutatása során a vajdasági magyarság kisebbségi
létének kialakulásától, azaz az első világháborútól az 1990-es évekig
tartó időintervallumban. A szerző bevezetőjében megállapítja, ezek
az ügyek az állam nyelvtervezési folyamatainak részeként alakulnak, a
nyelvpolitikai döntések mögött pedig nyelvi ideológiák húzódnak meg,
ezért gyakran a nacionalista, homogenista és konzervatív ideológiák
is felszínre törtek és hatást gyakorolnak. A tanulmány a csökkenés
lehangoló mértéke mellett felhívja a figyelmet arra a problémára, hogy
Jugoszlávia és a jogelőd államok sem törekedtek a vajdasági magyarság,
de egyik kisebbség helyzetének javítására sem, éppen ezért a nyelv- és
oktatáspolitikai kérdésekben is a legtöbb esetben rövid távú, vagy pedig
csak hangzatos, de soha meg nem valósított intézkedéseket hoztak.
Takács Izabellának a kötetben szereplő tanulmánya (A médianyelv
hatalma – a hatalom nyelve) éppen az első kutatás által vizsgált időszak
után következő időintervallumot, a ’90-es évek szerbiai NATO-bombá-
zások idejét vizsgálja, azonban a médianyelv hatásait górcső alá véve.
A szerző a háborúk idején rendszerint működésbe lépő propaganda-
gépezetnek a régió médiájára tett hatásával, illetve a centralizált gyűlö-
letbeszédnek a tömegek befolyásolása céljából történő alkalmazásával
foglalkozik a Dani című hetilap és a Magyar Szó napilap címadásait
elemezve, azaz a politikai alapkonstrukcióként is felfogató (újságbeli)
textusok e metaszövegére koncentrálva. Takács Izabella a ’90-es évek
„cizellált, majd nyers nacionalizmusa” (33) által meghatározott újság-
címeket vizsgálva igyekezett felfedni a megfélemlítésnek, azaz a hata-
lomnak a manipulálás céljából használt nyelvi eszközeit, illetve az egyes
politikai vezetők e célból használt nyelvi stratégiáit.
A regionális nyelvi elemeknek a tankönyvekben, valamint az okta-
tás más szegmenseiben való megjelenésével foglalkozik tanulmányá-
ban (Regionális nyelvi elemek a tankönyvekben és azokon kívül) Vukov
A M a g y ar S zó fotósai
Brezsán Gyula
(1909–1970)
Szabómesternek indult, de 1939-ben az amatőr fotózás vonzáskörébe került.
Rövid időn belül rangos elismeréseket szerzett. Megállta helyét az akkor már elis-
mert fotóművészek mezőnyében. Életre szóló barátságot kötött Barta Gézával, elvá-
laszthatatlanok lette, olyannyira, hogy gyakran összetévesztették őket. A második
világháború után fotóriporterként a 7 NAP-ban kezdett, majd 1953-ban a Magyar
Szó munkatársa lett és maradt egészen haláláig. Az újvidéki székhelyű Vajdasági
Fotó-, Film- és Videoszövetség alapító tagja. Sikeres munkáját a Népi Technika
többször is díjazta. Az újságírásban elért sikereiért Ezüstkoszorús Munkaérdem-
renddel tüntették ki. A Jugoszláv Fotószövetségben 1955-ben kiérdemelte a rendkívül
magas Fotóművész-mesterjelölti (Kandidat-majstor umetničke fotografije, KMF
FSJ) címet, a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetségben (Fédération Internationale
de l’Art Photographique) pedig a rangos Artiste FIAP (AFIAP) kitüntető címet.
A mai Kilátót Brezsán Gyula fotóival illusztráltuk.
kilato@magyarszo.
Szerkeszti: Kontra Ferenc n LIII. évfolyam, 30. szám
Raffai Éva, aki az alsó tagozatos vajdasági nyelvtankönyveket és egy, a
tankönyvön kívül megjelenő latens nyelvi nevelései elemet, az iskolai
nyelvi tájképet emeli kutatásának fő tárgyaivá. A tanulmányban a szerző
olyan kérdéseket vet fel, amelyek egy homogén nyelvi közben fel sem
merülhetnek, s éppen az ezekre a kérdésekre a tankönyvek által adandó
válasz válik a tanulmány egyik kulcspontjává. Vukov Raffai Éva – mint
írja – olyan „ellentmondásos anyanyelvi nevelési instrukciókra, értel-
mezésekre és irányelvekre” (43–44) hívja fel a figyelmet, „amelyek gátat
szabnak a tanulók anyanyelvi nevelésének” (44), s elsőként a szerbiai Aratók
vonatkozó előírásokból adódó többértelműségére hívja fel a figyelmet,
A polgári szokáskultúra kialakulásának és továbbgyűrűzésének 19.
amelynek szinte értelemszerű következményei lehetnek a szerző által
századi bánáti vonatkozásit fejti fel tanulmányában Németh Ferenc, aki
később említett tankönyvbeli problémák. A kutatás eredménye arra
az 1848-as forradalom után létrejövő, majd a kiegyezést követően újabb
mutat rá, hogy a vajdasági magyar regionális köznyelv elemei kiszorul-
lendületet kapó kiemelkedő jelentőséggel bíró társadalmi változásnak, a
nak az oktatási anyagokból, s többek között azt a kérdést feszegeti, hogy
polgári középréteg kialakulásának, valamint a polgári életmód megnyi-
miért a régió legjellegzetesebb szavai, nyelvhasználati formái maradnak
latkozása sokszínűségének és sokrétűségének jelenségeit veszi számba.
ki a tankönyvekből úgy, hogy magyarázat nélkül helytelenként lesznek
A szerző részletesen leírja a polgárságnak mint társadalmi-szociális
megbélyegezve. A tankönyvi példákon túl az iskolai vizuális elemek
rétegnek a kialakulásához vezető – eseménysornak is tekinthető – utat
nyelvi üzenetére is kitér a tanulmányíró, s itt a kétnyelvű iskola hirde-
Bánát vonatkozásában, amelynek állomásai között ott szerepel a migrá-
tőtáblák, a Magyarországról Vajdaságba érkező oktatási segédanyagok,
ciók nyomán létrejövő bánsági társadalmi sokszínűség, illetve az ennek
a diákok által készített plakátok, valamint az általános jellegű feliratok
nyomán az emberekben kialakuló „egzotikum-élmény”, a nemzetek
meg ábrák konkrét példái kapcsán elemzi az iskolai nyelvi tájkép eleme-
egymásra figyelésének jelensége, de főként az 1830-as és 1840-es évek
inek rejtett tantervi hatásrendszerét.
után kidomborodó polgári értékvilág megjelenése.
A bácskai történetírás 1918 előtti magyar vonatkozásairól folytatott
Az oktatással és egyetemi képzéssel kapcsolatos tanulmányokat
kutatásának eredményeit jegyzi le tanulmányában Dévavári Zoltán, s
összefogó harmadik fejezetben kapott helyet Dragana Francišković
ezen belül külön figyelmet szentel a város-monográfiák megjelenésének,
Jovan Jovanović Zmaj verseinek tanórán történő interpretálásával, ennek
az azok kiadását eredményező kezdeményezéseknek. A szerző megál-
egy lehetőségével foglalkozó tanulmánya (Zmajeva poezija u nastav-
lapítja, az 1870-es években, azaz a kiegyezést követően, a történetírás
noj praksi – mugući model interpretacije). A tanulmányíró a költő két,
fejlődésének is kedvező körülmények jöttek létre a régióban, hiszen
talán leghíresebb, a Đulići (Rózsák) és a Đulići uveoci (Hervadt rózsák)
az anyagi gyarapodással párhuzamosan létrejövő polgári életforma a
című versciklusainak előadásával kapcsolatban igyekszik hasznos taná-
kultúra és a tudomány iránti érdeklődés fokát is növelte. A tudásvágy
csokat adni, lehetőségeket felsorakoztatni ezeknek a nemcsak időben,
megléte is hozzájárult ahhoz, hogy Bácskában is – egy szűk réteget érin-
hanem gondolati és érzelmi tekintetben is nagyobb távolságokat átfo-
tően ugyan, de – teret hódított az országban már jelentősnek mondható
gó, de mégis egymáshoz kapcsolódó költeményeknek a diákok előtti
pozitivista életszemlélet, s időközben több jelentős város monográfiája
bemutatására.
is napvilágot látott. Mindezeknek a tényezőknek a hatására 1877-ben
Egy mindeddig felderítetlen területtel, a vajdasági magyar egyetemi
felmerült Szabadka mint szabad királyi város gondolkodói körében is
hallgatók nemek szerinti arányával, pontosabban a magyar hallgatónők
egy, a város múltját feldolgozó monográfia kiadásának ötlete, s lépé-
tudományterületek szerinti érdeklődésével és jelenlétével foglalkozik
seket is tettek ennek létrehozása felé, de a munkák elégtelen száma és
a kötetben helyet kapó tanulmányában (Magyar egyetemi hallgatónők
színvonala miatt megakadt ez a folyamat, emiatt csak 1886-ban jelentek
Vajdaságban – az Újvidéki Egyetem tudományterületeinek helyzetképe a
meg Szabadkán az első város-monográfiák.
társadalmi nekem szempontjából) Lendák-Kabók Karolina, aki már csak
A Vajdaságban kisebbségi nemzetként élő német lakosság és magyar-
annál a számadattal alátámasztott ténynél fogva is fontosnak tartja ezt a
ság egymáshoz való kulturális és irodalmi viszonyával foglalkozik tanul-
kutatást, hogy a magyar hallgatónők részaránya a teljes magyar hallgatói
mányában Hegedűs Katinka a Kalangya irodalmi folyóirat cikkeinek
létszámban több mint 55 százalék. A tanulmányban a nemi sztereotípiák,
tükrében vizsgálva ezt a kapcsolatot. A szerzői magyarázat szerint azért
valamint a családon belüli és az alsóbb fokú iskoláztatás során gyakran
lehet különösen figyelemreméltó egy ilyen kutatás eredménye, mert az
hangoztatott előítéletek hatásáról is értekezik Lendák-Kabók Karolina,
első világháborút követően kisebbségbe került vajdasági magyarság
kinek meglátása szerint serkenteni kellene a hallgatónők képviseltségét
kapaszkodókat keresve a helyi németséghez igyekezett közeledni, erre
a hagyományos „férfi szakmák”, tehát például a műszaki tudományok
mutat rá az a tény, hogy a magyar szerzők – a német műveltségüknek
terén, erre vonatkozóan intézkedésjavaslatokat is tesz, így például a női
köszönhetően – külön figyelmet szentelnek a német nyelvterület (főleg
hallgatóknak kedvező kvóták és ösztöndíjak bevezetésének lehetőségét
Németország és Ausztria) irodalmi alakulásainak, de a gazdaság és
is felveti, de a női civil szervezetek fontosságát is hangsúlyozza a nőknek
politikai történésekkel is a német meglátások nyomán foglalkoztak,
a műszaki-technológiai szakok felé irányításában.
mindennek pedig a Kalangyában megjelentett írásaikban könnyedén
Tanulmányában a jelenlegi migrációs folyamatok tükrében igyek-
felfedezhető a nyoma.
szik a regionális felsőoktatási hálóban pozicionálni a vajdasági magyar
felsőoktatást Takács Márta. A szerző rávilágít az intézményes rendszer
számára törésvonalat jelentő országhatároknak az első globális és digi-
tális nemzedék, az úgynevezett z-generáció számára könnyen átszelhető
voltára, s ugyanakkor hangsúlyozza, „egy határokon átnyúló, de átlát-
ható, redundáns elemek nélküli, a teljes képzési palettát lefedő magyar
felsőoktatási rendszer olyan lehetne, mint egy akácos: megköthetné a
futóhomokot” (150). A tanulmányíró a határon túli felsőoktatás fejlődése
forgatókönyveinek vázolása mellett áttekintést ad a vajdasági magyar
felsőoktatás színtereiről, amelyek működését a régióban szinte egyedül-
álló módon szabályozza a szerbiai törvénykeret: a környező országok
többségében nem fordítanak kellő figyelmet a kisebbségi oktatásra a
felsőoktatási törvényben.
A 2014-ben Szabadkán megjelentetett projektumi tanulmánykötet
a vajdasági kötődésű kultúra számos szegmensére mutat rá, s a téma-
szelekció változatossága miatt számos terület képviselőit érdekelhe-
ti szakmai szempontból is. A kutatások irányvonalát meghatározó
projektum ugyanakkor meglehetősen nagy felültet biztosít a további
vizsgálódásoknak, így akár az e kötetben megjelent tanulmányok újabb
eredményekkel történő kiegészítése, de teljesen új problémák feltárása
is lehetséges.
1 L. M.: Régió és kultúra In: Magyar Szó 2014. május 20. URL: http://www.
magyarszo.com/hu/2344/kozelet_oktatas/111643/R%C3%A9gi%C3%B3-
%C3%A9s-kult%C3%BAra.htm (letöltés ideje: 2014. június)
 14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Venice évszázadai
Vasagyi Mária: Fabella domi avagy rege a HÁZról és körülötte egy s másról. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013
Bence Erika
A
2002-ben napvilágot látott Silentium
albummal a novellisztikus alakzatokból történő épít-
kezés eljárása, a 2009-es Pokolkerékkel pedig a nyelv-
teremtés gesztusa rokonítja nagyon erősen Vasagyi
Mária 2013-ban napvilágot látott kisregényét, a Fabel-
la domit. Mindkét korábbi alkotásából továbbviszi a
(helyi) mítoszok és legendák világához erőteljesen
vonzódó, azoknak motívumait jelentés szolgálatába
állító elbeszélői attitűdöt. Ilyen a tizenhárom szigetre
épült – a világhírű városhoz mérettetés szándékától
nem függetlenül –, pannóniai Venicének nevezett
település legendája, a csatornaásás történetét elbe-
szélő (ezért a „csatornaregény”-ek sorába állított)
Pokolkerékből is ismert terek és földrajzi képződ-
mények (Öves, Pangara, Kacskár, Mormó, Pongó,
Péksziget, Szöleppes/Cölöpös, Sáringa-Mosztonga
etc.) jelentéses „mozgatása”. Az évszámok kijelölése
és más datációs eljárások (ünnepek, naptári és évsza-
kokhoz köthető jelenségek megnevezése) mellett a
helynevekkel történő játék képezi a múlt elbeszélését
– miként a Pokolkerékben is – leginkább hitelesítő
narrációs eljárást. „Tisztelettel jelentem Főméltóságú
Tekintetes Elöljáró Uraknak, hogy a Mastong, vagyis
a Sáring nevű Uz-vizség lecsapolását 17ik Majus 1785
megkezdenénk, azaz Öves alatti Zajgo, Katskár, Páros,
Mormo, Moszatos és Csergő kifutmányok lecsonká-
zása és száríttatása Lábad, azaz Sütősziget környül és
bensőjéről elindíttatott, mi által onnan az öszves folyó
és mocsárviz eltüntetni terveztetik” – olvashatjuk pl.
ezeket a sorokat a harmadik, (fiktív) jegyzőkönyvek
és folyamodványok lapjaiból „szerkesztett” fejezet
első bekezdésében; sűrítetten mindazt, ami motivi-
kus szempontból ezt a múltreprezentációs narratívát
jellemzi Vasagyi regényében.
A magyar rege alakulástörténete a történeti-poéti-
kai kutatásoknak is fontos momentumát képezi. Szaj-
bély Mihály1 szerint a novellával, a mondával, a naiv
eposszal és a történetírással képez műfaji „ötszöget”
az eposztól a történelmi elbeszélés irányában távolodó
és a történelmi regény létrehozását előkészítő műfaji
sorban. Az eposzi tartalmak „nyomai” Vasagyi Mária
vizsgált regényében is jelen vannak, mindenekelőtt
a HÁZ/HAZA létrehozásénak, teremtésének meta-
forikus elbeszélésében. A ház/haza-teremtés nagy-
története („eposza”) a 14. században, Károly Róbert
és Nagy Lajos királyok („nagy szökellős kék Anjou
várban” [13]; „Anjou zordon írnoka” [16]) korában
(1313–1342; az utóbbi Károly Róbert halálának, s
fia, Nagy Lajos uralkodása kezdetének éve) veszi
kezdetét; pontosabban csak az első „kvázi”-feljegy-
zések és datálások utalnak erre a korra, de az emlé-
kezet egészen mitikus időkig és tapasztalatokig vezet
vissza: „[ … ]az Úr 1313-ik évében az Ister Danubi-
usnak nevezett felső folyásán a Dravus torkollása felé
ereszkedénk...” (5).
Az összetett szerveződésű regény első, valóban
a mitikus világértés látványképeit festő, a lényeget
(új Haza keresése és létrehozása/a Ház mint hajlék
megépítése) archaikus magyar nyelven kifejező feje-
zetének motívumai valóban eposzok pl. az Odüsszeia
és az Aeneis világát idézik. A második homéroszi
eposzból ismert óriások, szirének elevenednek meg
lapjain, de az ismeretlen vizeken való céltalan bolyon-
gás motívuma is az Odüsszeiára emlékeztet: „Szige-
tek világához érénk. Egy szó se igaz az órjásokról,
csattana fel gazdám hangja a derengésben a negye-
dik szigetnél, amit lapuló Csöndes, sötét Titkos és
kopár Pangó után Szelídnek nevezénk. […] Még nem
sejténk, hogy eltévedénk. Ismeretlen vizek labirin-
tusába veszénk. Magától halada a tutaj, és mart után
mart kerüle elénk. Mi lőn, aminek deleje áradóbb,
füzerdői illat, hars madárzaj vagy a mályvaujjú szűz-
leán hajnal, ha erdőre, rétre szikrás leplet terít, és
minden fűt s levelkét kirajzol a marton és töretlen
vízen egyképp? Elmondani is csudálatos! Mirabile
visu! Káprázat! Tizenhárom szigeteket számolánk
estélig, némelyek kétszer is számolánk és két nevet
adánk néki, ember, jószág – elsőre úgy lásd – egyet
se laká, de a negyediken sok cölöp álla ott, némelyen
házak maradványa rajta, koromnak, füstnek semmi
nyoma, nem várt menekvésnek oka mi vala, kérdém
gazdámtól. Nem felele. De honnét is tudná. Idegen
vala abban a mocsárban, akárcsak én. Kössünk ki!,
parancsolá, ám a víz tovább sodorá Hárslevélkén-
ket….” (5–6). Ezekkel a jelentésekkel egyidejűleg
időződnek fel az új Trója/új Haza létrehozását elbeszé-
lő Aeneis történetei is, a régi haza elsiratásának, illetve
az új haza alapításának motívumai: „[…] burjános
Ballangó, másként Bivalos, később az írásban Insu-
la Bubalorum – négy bubalus bival és két tinójuk
laká – magasla, és míg dombos Széllengőt napesti
pirló fény mosdatá és a fürögő vízen éppen Fehér-
síkunkra gondolánk, felsikolta öreglő Gisa, jajgása
kisíra a madárharsból: ó Ferkém, ó Jóskám! Többé
sose látlak otthon hagyott két késő magzatkám! Mert
most elhajózok ebből a világból! Pedig meg se értin-
té talpam e hanság földjét! Csak vizét ivám szomjú
torokkal! És hogy feledjük az otthoni síkot, amire
lábunk többé már nem tapos, harmaton futos május
hajnalán! Hosszan tilinkázám, mígnem gazdán arca
felderüle. Követé tekintetét szemünk. Előttünk a szép
Körtvéles, akár otthoni szikesünk, kopárnak tűne. De
kerék körtvélfa virágza közepén! És akkor váratlan
fölénk szálla egy gólya, csőréből kiejte valamit, pont
a tutajunkra, és Pollia a közepére mutata sikolgva:
ezüst szép dévérkeszeg vala az! Új hazánkba ígyen
érkezénk.” (7)
A nagy reményekkel Venicének nevezett Czobor-
szentmihály hétszáz évet (1313–2013) átölelő elbeszélt
története a várépítés balladai motívumát is kiterjeszti
a mitikus Ház/Haza regéjére, hiszen a hét évszázad
alatt az először 1313-ban felépített hajlék (HÁZ) az
évszázadok során folyton elpusztul, majd újra s újra
felépítik, mondhatni poraiból éled újjá, miként a
folytonosan feldúlt és lerombolt HAZA is. De más
mitikus elemek is formálják az elbeszélést. A másik
kultúrába Idegenként vetődő és eladott/elárult Méde-
ia történetét idézi az első fejezetben magát kobzos-
ként meghatározó elbeszélő Pollia nevű kedvesének
sorsa: „Ne jöjj vélem, Pollia lelkem, szólék a lánhoz,
gazdán úgy kívánja, véle légy Övesen, szolgáld várá-
ban csöndesen. Nem felele, csak elfordula tőlem,
mindörökre, s követé gazdánkat a fehérlő füvesen.
Jaj, meguná énekem! Helyébe a lán közelét választá
gazdám, mert megkedvelé a dús hajéért és a fehér
karjáért, s fizetségül érte Labodát ígére nékem. És én
odaadám a lánt! A bánatot, mit Pollia távola okoza,
valamelyest enyhíté szigetem szépsége, zuzmarás
erdején mégis sírva időze szemem.” (9)
A költészet/zene lenyűgöző, vadat és ellenséget is
megszelídítő mágikus erejébe vetett hitnek világalko-
tó/-szervező ereje van a regény szövetén belül. Az első
történet elbeszélője egy kobzos és joculator – a Toldi
szerelmének kobzosát juttatja eszünkbe –, aki azért
lesz számkivetett, mert nem hajlandó arra, hogy „régi
módon dicsőíts[e] а kerályt” (15), ehelyett gazdája,
Janus Piscator bűneit dalolja el, ugyanis édesanyja,
Síplelke Bora Aurea (vagyis Síplelke Aranyos Bora)
arra tanította, hogy „az igazságot ne váltsd hazugság-
ra, ne váltsd hazugságra!” (14) A második fejezetben,
majdnem négyszáz évvel későbbi időpontban, a török
kor végén, 1704-ben, Ogül Shabbhedd aga meséli el a
Ház újraépítésének történetét Petrőczy Kata Szidónia
költőnőnek címzett – egyébként soha célba ne ért
– levelében: „Lakásunk a Nagy Kegyelmetességével
általam már ösmertetett vár Dizdar Hazail pasa rakat-
ta új falán és külső sántzin s a Szajkó (egykor Zajgó)
folyóág Szöllepes (régen Czölöpös) nevű hídján túl
emeltetett, a délkeleti séher északi tsütskén, az Úz
folyó Maszteng, másként Astanga Marast vagy Sárong
nevű széles kanyarulatának korábban Insula Cygno-
rum, Laboda vagy Lábad néven ösmert Pékszige-
ten, avagy Süttőn. A ház Katskári vagy Katskáring és
Mormó, latinul Murmur, nyelvünkön Morming vagy
Mormonga, meg a Moszatos kifutmányoktul övezett
s kertekkel dúsan megrakott ligetben építtetett, helyi
szokás szerint sarazott nádbul, rommaradékra egy
sárga nagy téglás veremnek fölibe, savanyvizű kút
közelibe mely kút kávájának vésett írását senki meg
nem fejté, mertmivel foglalást tévőink olvasni nem
tudának, és az betűk a miénktül idegennek mutatkoz-
tanak, és később is se apám, se feldajkálóm, se magyar
beszédű szomszédunk ki nem betűzheték ama írást,
betűire ujjaikkal hiába mutatának és a hangokra, mit
ama írás rejte, ajkukat hiába igazgaták.” (21). A török
kor végéről szóló történet jól mozgatja tovább a Ház
legendáját és rejtélyét: a második világháború után
ismét „átalakított, immár a Totenstrasse 25. alatt álló
HÁZ „hátulsó tűzfalából előkerült egy írásos csor-
ba kő, talán üzenet állt rajta a régmúltból….” (87).
Ugyanakkor úgy vélem, a HÁZ történetének össze-
kapcsolása Petrőczi Kata Szidónia költőnő alakjával
mind az elbeszélés primer, mind metaforikus (az
ismételten feldúlt Haza újraalkotásának története)
szintjén erőltetetten hat, nem támogatja semmilyen
narratív indok; az elbeszélőnek a költészet iránti
rajongását hivatott egyedül érzékeltetni. A kegyes-
ségi irodalom terén alkotó úrnőnek ugyanis semmi-
lyen konkrét kötődése nincs a térség történelméhez.
Férjének Pekry Lőrincnek a Rákóczi-szabadságharc-
ban való részvétele miatt Rabutin generális 1704-
ben Szebenben rabságba vetette öt lányával együtt.
1705-ben szabadult fogolycsere révén. Raboskodá-
sa során erősen megromlott az egészségi állapota.
1708-ban hunyt el.
Az 1785-re datált – a Prepelitza család történetét
egy bírósági jegyzőkönyv alapján láttató – harmadik
fejezet a mocsári szigetekre épült Ház/Város épülé-
sének elbeszélése és a művészet iránti elkötelezettség
vonalán görgeti tovább pannóniai Venice legendáit. A
vizek lecsapolása ellen tiltakozó Prepelitzák ugyan-
is amellett, hogy vízi, azaz malmokat üzemeltető, a
gabonát és más termékeket hajón szállítmányozó
emberek (tehát a vizek lecsapolásával az egzisztenciá-
juk válik kétségessé), ugyanúgy híres dalnokok, azaz
a környék leghíresebb énekmondói. Nem véletlen,
hogy a lecsapolás ellen fegyveres lázadással vádolt
Teodul Prepelitza családja dalnoki tekintélyére mint
hitelesítő mozzanatra hivatkozik bírái előtt: „Már
mé ne mondanám el Tisztelt Uraknak, ki vagyon
a hires énekes Nikodémus? És Jóvó, akitül minden
énekeinket tanulánk? Na? Ugye érdekli a Mélysége-
sen Tisztelt Urakat? Ollyat, mit ő tudott volt senki
spinén játszodozo fehérhaj nem szerze…. És hogy
kik a Prepelitzák? Nevöket nagy dallolásukről szer-
zék, midőn is az hős ősök ditsirete…. Dallás! Azt
mind eldallani! Mitsoda divna, hogy is mondják,
mennyvilági érzemény! Pokolban kin!….” (34) A
vizek lecsapolásának története abba a különös vízi
világba is betekintést nyújt, amelynek természetes erői
meghaladják az emberi képességeket és antropomorf
alakjukban élnek az emberek képzeletében: „gyönyö-
Duna utca
rö Mormo, Katskár, Moszatos, Csergő, Zajgo, Páros
áldott vizű ágacskákon történő hajofuvarral nyerék
örlendő gabonát….” (33). Vasagyi Mária korábbi
regényében, a csatornaásás történetét elbeszélő Pokol-
kerékben is jelentésalkotó szerepű az elemeknek ez az
antropomorf képe, ahogy természetfeletti erejükkel
beavatkoznak és megsemmisítik az ember terveit és
alkotásait, mint pl. a folyókat (ott is a Sáringa-Mosz-
tonga folyót és mellékágaikat) más mederbe kény-
szerítő, illetve kiszárító gátrendszert. A csatornaásás
történetét előkészítő eseményekre (a vízszabályozási
kísérlet) konkrét utalások és reflexiók vonatkoznak a
Fabella domi lapjain, pl. a Prepelitzák elleni bírósági
per jegyzőkönyveit a városi elöljáróságoknak szóló
vízmérnöki jelentések egészítik ki. A negyedik, egy
bestiárium képeit megjelenítő fejezetben megjelenő
hajó, amely elszállítja „Márk gróf, az Északi-tengeren
Sáring nevű barkjával nyoma veszett híres világuta-
zó” (38) vadaskertjéből kiszabadult állatait, miköz-
ben „a vizek visszatérnek medrükbe, hogy a vadak
elhajózhassanak” (37), egyszerre emlékeztet a Bolygó
Hollandi szellemhajójára és arra a recsegő-ropogó
alkotmányra, amely Majtényi Mihály csatornare-
gényében (A császár csatornája, 1944) jelenik meg
a gőzhajót nem látott sík vidéken – demonstrálandó,
hogy elkészült a „nagy mű”, a sok emberáldozatot
követelő bácskai nagycsatorna. A Fabella domi vonat-
kozó fejezetében is a „világvége” eljövetelének képze-
tét ébreszti az emberekben a „folyók visszatértének”
apokaliptikus látomása, de ebben a kavarodásban is
megszólal az ének, Szalonikije Prepelitza „feldalolá-
sa”: „…plovila je galija na mooru, preplovilaa Dunav
2014. július 26., 27., szombat–vasárnap
i Masztoongu, u gaaliji szedi vitez Maarkoo, u gaaliji
gorke szuze lijee... Elhallgass!, förmedtek rá a parton
állók, nem látod, hogy itt a világvége?” (39) Venice
történetében ez az 1786-os évszám egyfajta mitikus új
kezdet évszámát is jelöli, mitikus és valóságos „vízvá-
lasztó” (árvíz?) tényét az itt élők sorsában: „Több
mint százhatvan év múltán elvitorlázás, odjedrénje,
Aussegeln néven még mindig emlegették a sütői-
ek az állatkerti vadak eltűnését, a nagy eseményt, a
fordulatot...” (40)
A Prepelitzák sütő-szigeti viskójának helyén a
világhíres fafaragó Jurjitz család telepedik le. Már
megjelenésük és történeteik is a hősregék/legendák
világát idézi – újabb olvasmányaink közül talán Dara-
vasi László A könnymutatványosok legendája (1999)
című regényének alakjaival rokoníthatók. Tízen
vannak, nyolc „hirtelen haragú” fiú és két hajadon
lány, akik az Egérsor (később Totenstrasse) házait
építik és lakják, de a fafaragás terén Agapán kívül
egyikük sem képes apjuk művészetéhez méltó hírne-
vet és becsületet szerezni magának – hamarosan tető-
fedésre adják a fejüket, a hasznot hajtó mesterségek
és lelketlen pénzszerzés felé tévelyednek el. A Fabella
domi valamennyi elbeszélésére jellemző a végzet-
szerűség jelenléte, de a Jurjitzok családtörténetével
kezdődően dominánssá válik a Fátum, a Végzet, a
Halál árnyékának befolyása a sorsok alakulására – ami
egyszersmind a művészcsalád „leromlástörténete” is.
„Háború szagát hozta a szél az Úzon túlról s az Al-
Duna felől, ki ide, ki oda ment el katonának. Elhírlett,
hogy Medárd, a balkezes Jurjitz fiú – zokogott halál-
félelmében, midőn elhagyta az egérsori házat, hogy
az osztrákok oldalán viaskodjon – elesett a marengói
csatában, pontosabban, látták, amint vérző sebeit
mossa a Borunda patakban, egyszer csak előrebukik,
mint aki úszni kezd, s a hegyről zobogó víz elsodorja,
mint a faágat, meglehet, sebesülése előtt farkasszemet
nézett Agapittal a harcmezőn, nem is sejtve, hogy ott
szemben az a kék mundéros francia katona a fivé-
re, mondogatták az itthon maradottak, az is lehet,
hogy egyszerre lőttek halálos sebet ejtve egymáson,
a két Jurjitz fivér...” (47). Nem véletlen, hogy egérsori
házaik nyomvonalán alakul ki a majdani Totenst-
rasse: „Bárhonnan indulsz, a Sütő, azaz a Pékszige-
tet kettészelő Totenstrasse, a Mrtvacski szokak, az
utolsó út utolsó szakaszának nevezett Halottak útja
a legrövidebb és legkönnyebb járható út a temetőbe.”
(49), s az utca 25-ös számot viselő telke rejti a Ház
romjait és elátkozott kútjának vermét is. Ezt az „elát-
kozottságot” viszi tovább – metafizikai értelemben
– a Jurjitz család „leszálló ága” – ivadékaik története
magán viseli mind a művészetek, a képzelet rejtel-
mei, a csodaalkotó álom felé való eltévelyedés, mind
a halálsoron pergő élet jegyeit.
A regényről szóló kritikák és ismertetések több-
nyire kiemelik, hogy a történet „művészlét-tartalmai”
legerőteljesebben az „ördöghegedős” és garabonciás
karmester, hegedűművész, zeneiskola-igazgató és
filharmónia-alakító Harmath Elemér személyében
nyer kifejezést, aki végigbolyong és -harcol (a maga
módján természetesen: az orosz szteppéken bolyong-
va, ottani szerelmét, Darja Fjodorovnát keresve mind-
halálig) két világháborút, s aki a fogolytábor őreként
a világhírű Oliver Messiaen zeneszerzőtől sajátítja el
– méghozzá emlékezetbe, azaz a lélek lapjaira írt kotta
2014. július 26., 27., szombat–vasárnap
révén – a nagy művet, az „idő végzetére írt” zongo-
ranégyest, amelyet – a félelem legyőzése érdekében
– tanítványainak (többek között Hidegh Atanász-
nak, a majdani venicei kántornak) igyekszik átadni,
a „próbák próbáján”, a Totenstrasse 25. alatt, ahova
hirtelen érkezik meg hosszú évekre történt eltűnését
követően, miképp majd látomás formájában tűnik
el ismét az „örökkévalóság irányába” (107). Ezt a
túlvilági dallamot ismételgeti majd Hidegh Atanász
is a legújabb balkáni háborúba vetett muzsikusként,
miközben részeg martalócok rémtetteinek tanújává és
áldozatává válik, amikor harmonikáját földhöz vágva
megtagadja a gyilkosok számára történő muzsiká-
lást. De a Harmath Elemértől tanult zene segíti át az
őrületen is: „[ … ] аz eksztatikus tömeg a harmoni-
kást szempillantás alatt a vezér mögé sodorta, ám a
harmonikás mindebből már semmit fel nem fogott,
csak muzsikált szüntelen, pedig már senki sem figyelt
oda, abbahagyhatta volna, de részese akart lenni a
kakofóniának rettenetét fojtandó, s folytatta a nótát
ott, ahol az imént megszakadt, földre lökték, ott is
folytatta, áttiportak rajta, akkor is folytatta, miféle...,
sárban..., ocsmány..., szóban igyen folytatta volna, de
szája megtelt véres sárral.” (111)
A múltból nemcsak különös alakok, látomások, de
tárgyak, hangok is elő-előbukkannak az évszázadok
folyamán. Többször is felszínre kerül pl. a kút kövére
írt, később a Ház alapjaiba, majd a tűzfalba, illetve
más helyekre került olvashatatlan üzenet. A bete-
metett kútból hangok törnek fel. Az elásott hegedű
a föld alatt is megszólal. De ezek a jelek a leromlás
felé tartó utódok számára jobbára megfejthetetle-
nek maradnak; a múlt tanulságai tehát értelmez-
hetetlenek a jövőtlenségben, a múltra nem alapozó
perspektívátlan világban, ahol az igaz művészet már
csak a kiválasztottak számára értelmezhető. A kivá-
lasztottak legtöbbször muzsikusok e történetben: a
kobzostól a szobrászatot fésűzenére váltó Agapán és
Harmath Eleméren át a harmonikás Atanászig. A
fejezetek felétől kezdődően a harmadik személyű,
máskor a történet főszereplőjeként monologizáló
elbeszélő beszédmódja első személyű én-elbeszélői
hangra vált: a történet elbeszélője a muzsikus/művész
család(ok) késői leszármazottjaként identifikálódik
előttünk, aki a Házban lakik, s akinek apja az egyik
kiválasztott, a titokzatos fekete (olykor földbe ásott)
Steiner hegedű megszólaltatója, s aki a négy zenész
egyike, aki megérti és egy belső hang alapján képes
begyakorolni a nagy Messiaen idők végzetére írt zené-
jét: az élet értelmét? Talán nem véletlen a Messiaen
névben felsejlő Messiás-analógia.
A teremtés biblikus idejét idéző első fejezetek
– számunkra leginkább képzőművészeti alkotásokról
(pl. Gaetano Previatti: Az órák tánca) ismert – misz-
tikus idő- és haláltánc-képei a tizenegyedik, utolsó
fejezetben ismét visszatérnek. Ezúttal azonban az
idők folyamáról szóló prófétai hanggal egészülnek ki:
„Barátom! Odanézz! Ezek még mindig itt sétálnak!
Óramutató irányában kerülgetik az Övest a Sáring
folyó egykor eleven kifutmányának partján, a heve-
nyén tisztított venicei aszfalton, a szaloncukron és
olvadó kávéfagylalton, talpuk alatt ropog és szét-
spriccel a piszkos jég és hó, ni, most meg a celtiszek
fölött haladnak, de fejjel lefelé, lábuk felhőket tapos,
fata morgana részei, rejtett kamera szereplői, egy
nyaktartó galléros aggastyán sétabottal és szemére
húzott micisapkával egy tornacipős gömböc. Néha
Márk gróf állatkertjének helyén, a Totenstrasse sarkán
földre szállnak, néznek az utcába, amelynek bokor-
szegélyű sáncai az út két oldalán az egykor zafírkék
Kacskari ág medrét jelezték nemrég, csakúgy, mint
a mostanra betemetett sáncok helyén kora tavas-
szal makacsul feltörő nád, amelynek alvó hajtásai
fölött jégdarabokat csörget a szélverte víz. […] Ott
hagytuk abba, kedves rég nem látott uram, hogy
a mondás szerint is sokan vannak a hivatottak, de
kevesebben a kiválasztottak, folytatta az aggastyán
a végtelen fejtegetést a végeszakadatlan sétán Öves
körül a celtiszfák alatt. Ne szomorodjon el, amiért
csak a hivatottak csoportjába tartozik, akárcsak én,
ki azért térek vissza időnként – kérem, ez maradjon
köztünk –, hogy szétnézzek, vannak-e kiválasztott
muzsikusok, akár csak néhány, vagy egyetlen egy
ebben a letargikus kisvárosban, amelynek szellemi
magauntságát többedmagammal szüntetni igyekvém,
van annak már száztíz valahány éve, mind hivatottak
voltunk, pontosan erre a küldetésre éreztünk indít-
tatva magunkat...” (112).
Vasagyi Mária Fabella domi című műve a „maga-
untság letargiájának megszüntetésé”-re hivatott alko-
tás ebben az irodalmi közegben, amelyet vajdasági
magyar irodalomnak szoktunk nevezni. Az évtized
regénye.
1 Szajbély Mihály 1999. A rege és rokonműfajai a XIX.
század elejének magyar irodalmában = Irodalomtörté-
net, 3. 424–441., Uő. 2005. A nemzeti narratíva szerepe
a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után. Bp.,
375.
Nyári történetek
Vathy Zsuza
A
I.
míg beszélgetünk, odajön hozzánk egy
aktatáskás fiatalember, egy kutyasétáltató nő a Gina
nevű kutyájával, egy férfi, aki üvegeket gyűjt, és
szatyránál csak az arca rongyosabb, a nyilvános vécé
őrizője és egy Lonci nevű asszony. Ő időnként besza-
lad egy földszinti lakásba, mintha a gázon vagy spar-
helten ételt kellene megkavarnia.
A padon ülő asszonyt mindenki ismeri, csak
én nem, én viszont épp azért vagyok itt, mert nem
ismerem. Amikor még csak egyedül ült a homokozó
melletti padon, és táskáját – mert a hajléktalanoknak
minden vagyonuk abban van – gondosan magához
szorította, odamentem hozzá, és azt mondtam, adok
kétszáz forintot, meséljen magáról. Mi célom volt
vele? Nem tudom. Talán csak a kíváncsiság vagy az
ellendrukkerség. Néha önmagam ellen drukkolok:
látok egy farmernadrágos, kövérkés asszonyt, elég
tiszta, még a haja is ápolt, hozzáképzelek egy szoba-
konyhás, udvari lakást az Ipar utcából, a Vaskapu
utcából, egy valaha volt családot, de ha őt is megkér-
dezem, kiderül, semmi sem úgy van, ahogy gondol-
tam. Akkor 1:0, csak nem tudom, kinek a javára.
A farmernadrágos eltette a két darab százast,
odébb húzódott. Arca egykedvű volt, mintha azt
mondaná: „Te is adsz valamit, én is. Korrekt. Nem
ingyen kapom.”
Bella – így neveztem el magamban az asszonyt
– intézetben nőtt fel, anyja az első gyerekét, nővérét
elvállalta, őt, a másodikat már nem. Rövid ideig a
nagyszülei nevelték, tízéves korában az anyja húga is
magához vette, de amikor észrevette, hogy élettársa
a lányt mindig fogdosni akarja, visszaadta az álla-
mi gondozónak. Mint az intézetiek közül annyian,
hamar hajléktalan lett ő is.
Itt tartunk, amikor megjönnek a többiek. Nem
egyszerre, de majdnem. Amikor Lonci meglátja a
műanyag üveget hajléktalan barátnője szatyrában,
benne a bort, a szemével kérdezi: ihat-e belőle. A
hajléktalan, mielőtt odaadja, azt mondja: – A taka-
rítótól vettem, aki a lépcsőházat takarítja. Ő ébreszt
minden reggel, faluról jön, ötkor beér a vonata.
Lonci meghúzza, elfintorodik: – Savanyú. Még
a lyukamat is összehúzza.
Megcsóváljuk a fejünket, nyilván azért, amiért
a vidéki takarító rossz bort hoz. Csak az irodista
nevet. Ő az ebédszünetét tölti kinn a téren, kószál,
álldogál a fák, a csenevész bokrok között, azt mond-
ja, jó levegőre van szüksége, és egy kis mozgásra,
azért sétál.
Bella, a hajléktalan két karját felteszi a pad támlá-
jára, hátradől. Úgy ül, mint egy ökölvívó, aki biztos
benne, hogy az első menetet megnyerte.
Lonci azt mondja, Bella azért ilyen izmos, mert
kidobó volt a Kistigrisben. Nekem mondja, az isme-
retlennek, akiről nem tudja, kicsoda, és mit lehet
tőle várni, mindenesetre vár valamit. Én, aki azt
gondolom, mindent láttam már a világban, vagyis
ezen a részén a világnak, erélyesen tiltakozom. – Női
kidobó? Ilyen nincs.
Bella éppen csak megmozdítja a nyakát, felém
fordul.
– Van – mondja. – Akit én pofon vágtam, meg-
emlegette.
Barna a bőre, fekete a haja, a szeme zöld. Olyan
zöld, mint a zafír. Amikor a pofonról beszél, a zafír-
zöld szeme egy pillanatra felfénylik, azután újra
tompa lesz.
Lonci bólogat. – Igaz. Ismerem harminc éve.
Szép volt és erős, azzal rontotta el, hogy férjhez
ment. Terhes lett, azt mondta a pasijának, vegyél
el. Az elvette, de nem mondta meg, hogy börtönbe
kell mennie.
Az ősz hajú férfi, aki az üveget gyűjti, felveszi
a szatyrát a földről, elindul. Arca törődött és pisz-
kos, mint a műanyag szatyor, alakja, mint a szatyor
madzaga, vékony és rongyos, még egy perc, és
elszakad.
Hajléktalan Bella bólint. – Így volt. A férjem ment
börtönbe, a gyerek intézetbe.
Gina kutya egy üres konzervdobozt próbál
megkaparintani. Bébitápszer volt benne, kapkod
utána, de nem éri el. Ki evett belőle? Egy csecsemő?
Egy hajléktalan? Reggelire? Ebédre?
A kutya gazdája megrántja a pórázt, azt kérdezi:
– És amikor kijött a börtönből?
Hajléktalan Bella szemében most a harag zöldje
lobban föl. – A férjem, a rohadt – mondja – nem
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15
jött el az anyjától, hogy velem lakjon. Azt mondta,
nem hagyhatja magára az öregasszonyt. – Legyint,
szemében újra a tompa fény. – Meghalt már mind
a kettő.
Lonci a borosüvegre néz, de nem mer hozzá-
nyúlni. Inna belőle, de gyanítja, hogy előbb ki kell
érdemelni. Azt kérdezi a barátnőtől:
– A Szerszámgépgyár? Ott jó volt, ugye?
Bella arca felderül, szeme zöldje maga a
boldogság.
– Ó… Tizennyolc éves voltam. Vasakat adogat-
tam le egy teherautóról. Mindenki szeretett…
Mindenki örült, ha meglátott… Az életem legszebb
két éve volt.
A nyilvános vécé őrizője megigazítja a kendő-
jét, bólint. – A Szerszámgépgyár tényleg jó volt. A
férjem is ott dolgozott.
Bella előveszi a borát, de mielőtt meghúzza, oda-
adja Loncinak. Lonci mohón iszik, megérdemelte.
Gina gazdája váratlanul rákiált a kutyájára: –
Kakijjál már! Kakijjál, az anyád úristenit! Mikor
lesz ebéd?
Mosónők
Én meg, a jövevény, az ismeretlen beszélgetőtárs
Az irodista, akinek ebédideje lejárt, mosolyog-
fontoskodva összehúzom a szemöldököm, és azt
va búcsúzik. – Minden jót. Sok szerencsét. Jövök
kérdezem: – Az előbb azt mondta, meghalt mind a
máskor is.
kettő. Két férje volt? Vagy rosszul értettem? A férje
Gina kutya épp a dolgát végzi, gazdája elégedett.
anyjára gondolt?
– Megyek én is – mondja.
Hajléktalan Bella elnéz a fejem fölött, hallgat, egy
Lonci is elindul, azt mondja, befejezi az ebédet.
kicsit vár, mintha magában számolna.
Bella kiveszi a zsebéből a két darab százast, odaadja
– Öt társam halt ki mellőlem – mondja. – A
Loncinak: – Tedd a többihez. – Lonci, nehogy rossz
legutolsóval tíz évig laktunk együtt. – Az egyik új
gondolatom támadjon, felém fordul, és azt mondja:
házra mutat. – Ott, annak a helyén. Egy bunkerban.
– Én gyűjtöm a pénzét, tízezer kell télire, albérletre.
A garázsajtót nézzük, ha bunker, csak ott lehe-
Velem lakik, meg az élettársammal.
tett.
Bella arcán nyugalom. Föld feletti és föld alat-
Az aktatáskás, akinek irodája a ház túlsó oldalán
ti nyugalom. Fényes a bőre, sötétbarna, a szeme
van, kíváncsian forgatja a fejét. – Igazán? Ahol a
gyulladt, de még mindig zöld. Most olívazöld, egy
garázs? – Ott – mondja az asszony. – Nahát – mondja
kis sárga és egy kis barna is van benne. Végigfek-
a hivatalnok. – Emlékszem a bunkerra. Tényleg ott
szik a padon, lábát felrakja, a szatyrát a borral a
laktak? Ott mentem el maguk mellett mindennap!
– Csodálkozik is, örül is. Elolvassa a garázs melletti feje alá húzza.
üzletek feliratát: Kutyakozmetika, Masszázs, Szép- Az üveggyűjtő épp most lép ki a boltból. Üres
ségápolás – és felnevet. Még nem tudja, min nevet, szatyrával, mintha nem is volna súlya, lebeg a leve-
csak nevet. gőben. Mintha csak rajzolták volna. Néhány vonal,
Mi az alumíniumlapokból készült garázsajtót vagy az se, csak egy-két szürke, fehér folt.
nézzük, mintha várnánk, hogy felemelkedik, és kijön Még egyszer a padon fekvő Bellára nézek. Már
mögüle valaki. csukva a szeme, talán alszik is.
– Most is ott alszol? – kérdezi Lonci. A szeme színe, az a sokféle zöld jut eszembe. Nem
– Ugyanott. Vagyis az új ház lépcsőjén. A takarító értem, mondom magamnak. Nem értem. Miért ne
ébreszt, reggel ötkor. Aki a bort hozza, kétszázért. lehetne zöld szeme egy hajléktalan asszonynak?
A kutyás nő, csak hogy locsogjon: – Miért nem Az üveggyűjtő ellebeg mellettem. Kérhetne tőlem
megy a fiához? egy tízest, egy húszast, de nem kér, észre sem vesz.
Az asszonyt nem zaklatja fel a kérdés, de nem is Szeme rámered a juharfákra, a hársfára, de nem látja
válaszol. Amikor Gina gazdája még egyszer megkér- azokat sem. A homokozót sem. Körbefordul, ijedten
dezi, vállat von. hunyorgat. – Sehol semmi – motyogja. – Semmi.
– Nem megyek – mondja. Rossz fele indultam?
SZÓFIGYELŐ
Múlatja az időt
Molnár Csikós László
A mai bizalmas szóhasználatban fordul elő a múlatja az időt kifejezés, arra utalnak vele a beszé-
lők, hogy az illető igyekszik kellemes foglalatossággal kitölteni azt az időt, amíg valahol tartózkodik,
várakozik valamire: Ma alighanem lustálkodással múlatja az időt ... – Ülve múlatja az időt a magyar.
– Béla keményen dolgozik a munkahelyén, esténként kikapcsolódásként a helyi tekeklubban vagy
a kosárlabdapályán múlatja az időt. – Olvasással múlatják az időt a Dialízis Centrumban a betegek.
– A többség a síeléssel töltött nap végén hangulatos alpesi kunyhókban múlatja az időt. – A képvi-
selők legnagyobb tábora saját laptopon követi a külvilág eseményeit, és akad, amikor számítógépes
játékprogramokkal múlatja az időt. – Akad, aki dobol, egy másik éppen a konditeremben múlatja
az időt. – A kutyája a nyersbőr rágcsálásával múlatja az időt. – A féltégla méretű játékgépen több
generáció is felnőtt, utódaival pedig az ezredforduló után született fiatalság is múlatja az időt.
– Talán furcsa, hogy a tenger mellett valaki kerékpározással múlatja az időt.
Néha nem a kellemes időtöltésen van a hangsúly, hanem a hasznosságon: Tényleg ilyen súlyú
dolgokkal múlatja az időt az ENSZ? – Tavares-jelentéssel múlatták az időt az EP-ben. – Mégis
mindig magyarázkodnia kellett, miért múlatja az időt ilyen hiábavaló dolgokkal. – Ha épp nem
DJ-zik, akkor producerként múlatja az időt, és nem is haszontalanul. – Balázs László labdarúgással,
azon belül is többnyire kevésbé ismert labdarúgókkal, futballklubokkal kapcsolatos cikkek írásával
múlatja az időt a Wikipédián. – Néhány környékbeli településen most is felszerelés-ellenőrzéssel
múlatja az időt a hatóság.
A múlatja az időt fordulat nem új keletű, több száz éve megvan a magyar nyelvben, és válasz-
tékos kifejezésformának számít a mulat szóhoz képest: „Sőt még az végbeli jó vitéz katonák / Az
szépszagú mezőt kik széjjel béjárják, / Most azok is vígadnak, az időt múlatják.” (Balassi Bálint)
Egyébként a mulat ige a múlat igéből jött létre hasadással, ugyanis fokozatosan elhalványult eredeti
jelentése (’azon van, hogy valami múljék, vagyis múlóvá tesz valamit’). A régiek a mulaszt helyett
is éltek vele. A XIX. században még közkeletű volt a múlat szóalak használata ’szórakozik’ jelentés-
ben: „Igy múlat olykor-olykor / A kétszeres gyerekkor.” (Fazekas Mihály); „Csak magában múlat
csendesen, / Agyrémekkel hímzett világa közt.” (Madách Imre); „Isten hozzátok! lelkem múlatni
szeretne / Még veletek, kedves híveim …” (Petőfi Sándor) „Árva fiú sír az ablak alatt, Ifiasszony a
szobában múlat.” (Arany János)
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2014. július 26., 27., szombat–vasárnap

Útközben Káich Katalin

A
135.

nnak ellenére, hogy a jezsuiták jelentős mértékben voltak az

ellenreformáció hordozói, mindig kedveltem ezt a papi rendet, annál is
inkább, mert köztudott, hogy Loyolai Ignác az alapítással eredendően
nem a protestantizmust akarta visszaszorítani. De ki is volt ez a Loyolai
Ignác, és miért említem zarándokúti élményeiben?
A Lourdes és Fatima közötti út közepe táján van Salamanca, ez a

középkori egyeteméről ismert város, melyben említett rendalapítónk
is tanult. A spanyol nemesi családból származó Loyolai sikeres katonai
pályafutásnak nézett elébe, de az emberi szándék alapjaiban módosult,
amikor egy várostrom folyamán, 1521-ben súlyos lábsérüléseket szen-
vedett a jóvágású hadfi. Egy hosszú időre betegágyba kényszerült, és
embertelen fájdalmai közepette ideje volt számot vetni múltjával, illetve
módjában állt egy új jövőképet kialakítani. Az átélt keserves kínok, lett
légyen azok testi vagy lelki eredetűek, gyakran lehetnek kiindulópont-
jai a feltétel nélküli Isten felé fordulásnak. Ez történt a Loyolaival is.
Távol a zajos világtól, sok könyvet is elolvasott, főleg a szentek életére
vonatkozókat. Meditálás közben Krisztus katonáiként élte meg azok
tiszta életének példáját, s hamarosan megszületett benne az elhatározás:
jómaga is felveszi Jézus keresztjét, hogy részese lehessen az Istenbe vetett
hit megerősítéséért folytatott küzdelemnek. Miután felépült, tíz éven
keresztül készült a szolgálatra. Barcelonában, Alcalában, Salamancában
és Párizsban tanult, s ez utóbbiban néhány társával együtt megalakította
A Magyarok Keresztútja
Salamancai tájkép
a Jézus Társaságot 1534-ben, melyet a pápa 1540-ben ismert el mint
olyan katolikus papi rendet, mely adományokból tartja fenn magát.
Számomra példaértékű és még ma is sok tekintetben hasznosítható az
a gimnáziumi, illetve egyetemi egységes oktatási rendszer, mely 1599-
re alakult ki, s mely lehetővé tette a magas színvonalú oktatói/nevelői
munkát olyannyira, hogy – függetlenül a vallási hovatartozástól – a
korszak szellemi elitjének a legnagyobb része a jezsuita oktatóknak
köszönhette kiváló képzettségét. Mindenkit a tehetségével összhangban
okítottak, a program pedig mindenütt azonos volt.
Iskoladrámáik szintén nagy hírnévnek örvendtek. Meghatározó
jelentőségük volt színháztörténetünk, színházkultúránk kialakításá-
ban. Hát ezért örültem annak, hogy e zarándokút érintette Salamancát.
Káich Katalin
Sajnos, csak érintette, mert városnézésre nem volt mód. De még így
is, az autóúton haladva, pár pillanat erejéig látótávolságra voltak a régi
városrész templom- és kupolatornyai, jómagam pedig felidézhettem a
jezsuitákhoz fűződő ismereteimet.
A portugáliai Fatima a hit, a remény meg a béke zarándokhelye.
A három pásztorgyermek 1917. május 13-án látta meg először azt a
sziporkázó fényességet, melyből fokozatosan rajzolódott ki egy kezében
fehér rózsafűzért tartó, napnál is fényesebb jelenség. Május és október
között összesen hatszor jelent meg a pásztoroknak a Szűz Anya, aki
minden alkalommal a béke, a remény és az egész emberiségre kiter-
jedő szeretet üzenetét közvetítette az első világháború borzalmainak
közepette. A hatodik jelenéskor több mint hetvenezer ember – hívők,
hitetlenek, kíváncsiskodók, újságírók, tisztségviselők – győződhetett
meg „a csodáról”. A leírás szerint egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy
az addig mozdulatlan nap egyszer csak mozgásba lendült és táncolni
kezdett, majd rázuhanni készült a rémület által fogva tartott, ámuldozó
tömegre. Sokan úgy vélték, elérkezett a végóra, és hangos imádkozásba
kezdtek, bűnbocsánatért esedezve. Aztán a nap visszakerült a helyére.
Véget ért a látomás.
A fatimai búcsúhely felvirágoztatásában nagy szerepet játszott II.
János Pál pápa. Számomra egy kissé túl kommersz benyomást keltett
az egész betonlétesítmény. Odaérkeztünkkor csalódottan vettem tudo-
másul, hogy a Lourdes-ban megélt áhítat ezúttal nem érintette meg
lelkemet. De aztán történt egy kis csoda. Miután megtekintettük a
Bazilikát meg a Jelenések-kápolnáját, maradt egy kis szabadidőnk. A
hatalmas téren áthaladva egy hófehérbe öltözött idős apáca jött velem
szembe. Úgy döntöttem, megszólítom, s eligazítást kérek a legközelebb
eső kávézóra vonatkozóan. Az apáca, miután megtudta, hogy magyar
vagyok, felhívta figyelmemet a városon kívül lévő keresztútra, melyet
mint mondta, az övenhatos magyar forradalom után Amerikába és
Kanadába emigrált magyar családok állítattak, s amely a Magyarok
Keresztútja néven ismeretes.
Miután kipihentem az éjszakai utazás fáradalmát, délután útnak
indultam, hogy megkeressem a Kálváriát. Egy csodálatos, olajfákkal
övezett, városon kívüli térségben találtam rá a keresett Via crucis-
ra. Csendben, lelkemben egyfajta belső békességben indultam el egy
olyan spirituális utazásra, amelyen a tér és idő megszűnt létezni, s
csak a gyermekkori élményből táplálkozó gondolat valósága létezett,
ami viszont egy nép 20. század közepi krisztusi útjának szenvedéseit
idézte fel bennem, s elementáris erővel taszított, kényszerített a lélek
mélységéből feltörő katarzis megélése felé.
A hófehérbe öltözött apáca közvetítésével kaptam az Úrtól ezt a fatimai
magasztos, egész elkövetkező életemre kiható ajándékot. Valóban igaz:
aki keres, talál, s aki kopogtat, megnyílik az ajtó előtte!

Egy széthullt nemzedék csoportképe

Szabó Palócz Attila: Kenotáfa (az első könyv). HMDK, Eszék, 2013
Kontra Ferenc szerepelt egy plakáton. Nincs ebben semmiféle irodal- a Kilátóban publikált, és a helyszínek a mai Horvát-

S
zabó Palócz Attila talán a legkövetkezetesebb
posztmodern írónk, aki nem váltott stílust. Minden
munkája magán viseli azokat a prózaszervező elveket,
melyek erre az irányzatra – nevezzük így az egyszerű-
ség kedvéért – annyira jellemzőek: egyenrangú szer-
kezeti elem lett a lábjegyzet, az idézetek hasonló terje-
delműek, mint a szerzői szöveg, kitekint a virtuális
térre, valós blogbejegyzések jelennek meg, rockzene,
plakátok, színházi műhelymunka, műfajok sokasága
és valamennyit az önreflexív irónia jellemzi. Minde-
zek egy egységes szövegfelületen jelennek meg, ehhez
kell a négyszáz oldal, mert legalább ekkora tükör kell,
hogy látni tudjunk egy alakulóban lévő nemzedé-
ket a maga hétköznapjaival, újszerű művészetével.
Fontos megjegyezni, hogy nem azok a szövegek és
nevek szerepelnek itt, mint akiket/amiket általában
csokorba szedve együtt emlegetnek. A szerző olyan
merészségre vetemedik, hogy saját kánont teremt.
Megszokott listák helyett szokatlan listákat. Míg az
előbbiek hierarchikusak, addig emezek tények. A fele
már le is tagadná, hogy a másik felével valaha együtt
mias simulékonyság: egyszerűen azokat szerepelteti
a szerző, akik a saját stílusához közel állnak, tőlük is
azt, ami beleillik a könyv koncepciójába. Ezért megint
észre kell venni, hogy az idézetek az újdonság erejé-
vel hatnak. Pontosabban emlékeztetnek. Mintha azt
a kérdést tennék fel, hogy: „Nem emlékeztek? Vagy
már elfelejtettétek?”
A szerző megemeli a saját emlékeit azzal, hogy
nem minősít semmit. Mintha külső szemlélője lett
volna az eseményeknek, minden végignézett, minden-
kit meghallgatott, és most abból készít kollázst, ami
a felszínen maradt. Ezt a széles perspektívájú teret,
a szemünk előtt alakuló kollázsképet ugyanis csak ő
látja be. És ha jól sejtjük, ez egy sorozat első kötete.
Nem sokan vannak az irodalomban, akik ilyen nagy
formákban tudnak gondolkodni, saját terveiket is
előre determinálva.
Természetesen sejtjük a folytatást, hiszen az a
körülmény sem véletlen, hogy a könyv Eszéken jelent
meg, ezáltal Horvátország magyar irodalmának is a
részévé vált. Ma már korszerűtlen lenne bármifé-
le besorolás. Sokkal nyitottabb az a szemléletmód,
amely az átfedésekre, a több térséghez való tarto-
zásra is figyel. És ha már a térségnél tartunk, akkor
emlékezzünk vissza arra a sorozatra, melyet a szerző
országhoz kötődnek.
Annak ismeretében olvastam a könyvet, hogy
sejtem, merre visznek innen a szálak, elsősorban a
család vonalán.
Nagyon sok rejtély sorakozik egymás után, itt
van jelesül maga a cím, melynek frappáns megfej-
tését írja le Fekete J. József a könyv borítóján: „A
regény címe, a Kenotáfa Szabó Palócz Attila tudatos
és személyes szóhasználata: tulajdonképpen a ceno-
taphium – kenotafion névvel jelölt üres sírhalom,
amit a magyar nyelv kenotáfiumként használ, de van
egy szebben hangzó magyarítása is a szónak: emlék-
halom. S a címadás tökéletes.” Több szempontból is
kulcsszó az emlékhalom. Az egyik lehetséges olva-
sat szerint azért, mert az emlékekből válogatva az is
kiderül, hogy lehetett volna itt egy nagy nemzedék,
de mégsem lett. Nyilván azért is, mert ez nem állt koincidencia elrendező elvét. Az emlékhalom saját
senki érdekében, ez a cím már foglalt volt. Az együtt merészel lenni. Odateszi magát az asztal közepére.
és külön fogalmai köré szövődik a központi kérdés: Milyen könnyű lenne tudomást sem venni róla. Kitér-
hova ment, aki nem járt senki nyomában. ni minden elől, ami kellemetlen emlékeket hozhat a
Kulcsszó az emlékhalom a tárgyi tudás szempont- felszínre mesterekről és tanítványokról.
jából is: ekkora tényanyag görgetése és mindent a A kenotáfium az osszáriumra is asszociál, vélet-
maga helyére tevése egészen meglepő eredmé- lenül éppen a csonthalomra, amely puszta jelenlété-
nyekhez vezet. Aki azt gondolja, hogy bármi bármi vel is feszültséget implikál. Hiszen a csontváz ott van
mellé odarendelhető, az figyelmen kívül hagyja a a szekrényben. És nincsen olyan ajtó, ami ki ne nyílna.