2013. december 7., 8., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LII. évfolyam, 49. szám
Cenzúra alatti
(Negyedik részlet egy készülő regényből)*
A
családom minden ága, így az aradi is, katolikus. Generá-
ciókba nevelték bele a megbocsájtás nehéz, de kötelező
érzését. Emiatt nem állhatom meg, hogy ne mondjam ki,
talán túlzás volt Haynaut – tévedésből – élve eltemetni. De meg
kell vallanom, vannak pillanatok, amikor irigylem azokat, akik-
nek nem a megbocsátás, hanem a szemet szemért az irányadó.
És akkor, azokban a pillanatokban viszont kevésnek érzem, hogy
élve temették el. De legalábbis tudni szeretném, hány napot, órát,
percet szenvedett a föld alatt.
Nagyanyám szerint – aki gyakran el akarta hagyni a nagy-
apámat, különösen amikor túl sok időt töltött kocsmai sportok
gyakorlásával, amelyek közé a biliárd sorolható leginkább – nagy
kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért
aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna.
Nem jártam utána annak, hogy is van ez. Elfogadtam nagy-
anyai zsörtölődésként, amire nem kell túl sokat adni, nem is
kell rá odafigyelni. Hiszen a világ mozgása éppen azt mutatja,
éppen azt bizonyítja, hogy nincs igaza, az emberek nem szület-
nek valaminek, hanem lesznek valamivé, különben miképpen
fordulhatna elő, hogy Amerika egyik szigorú déli államában
született világhírű színész buddhista legyen.
Ezt soha nem említettem a nagyanyámnak, aki mindaddig,
míg haragba nem került Istennel, hetente három alkalommal
ült be a Belvárosi FerencesTemplomba. Vagyis nyolcvanhat éves
koráig.
Én is mindig oda megyek be. Még sohasem fordult elő, hogy
a cserepes virágokkal borított kápolnák előtti padsorokban ne
ült volna valaki, ne ültek volna számosan. A bal oldalon lévő
falat beborítják a hálát és köszönetet kifejező kicsiny márvány
táblák. Általában csak ennyi: ,,köszönöm Szűzanya. 1961. P. E.”
De vannak köztük olyanok is, amelyekből sorsok bontakoznak
ki, családok sorsa. Kényszerű elválások és csodálatos gyógyulások
története. Nem is fontos az, hogy mi, inkább a végtelenség és a
vég nélküliség szinte kézzel fogható jelenléte a csodálatos, ami a
legnehezebb időkben is bizonyosan erőt ad. Nem tudhatom. A
belenyugvás és a megnyugvás nem ugyanazt jelenti, talán ki is
zárja egymást, de a hideg, visszafogott ferences csöndben kiegyen-
lítődik, finom észrevétlenséggel összefonódik a kettő.
Nem emlékszem, miért éppen a ferencesek templomát válasz-
totta a nagyanyám, a bajoros szigorúságú, engesztelhetetlenül
kizárólagos lélek – őt az Isten is annak teremtette, aminek tanult,
tanítónőnek – miért éppen a ferenceseket választotta, miért abban
találta meg ,,életének kifejezését és cselekedeteinek zsinórmérté-
két”, mint Assisi Szent Ferenc az
Evangéliumban. Kettejük között
nyilvánvaló különbség volt, hogy
a nagyanyám – a neve ellenére
– szenvedett, Szent Ferenc pedig
boldog volt. Igaz, metszéspont-
juk is ebből fakadhatott: örömü-
ket lelték benne.
Amikor idősebb Antall József
cselekedetének emlékére emlék-
tábla került templomunk falára,
azt is helyesléssel, megnyugvás-
sal vette tudomásul, aki élete-
ket ment, azt különös tisztelet
illeti, hajtogatta. Semmi nem
ment meg bennünket attól,
hogy a lelkünket ne mérgezze
bosszú, harag és gyűlölködés,
semmi nem ment meg bennün-
ket attól, hogy megmenekül-
jünk a megbocsátás és befoga-
dás képességének elvesztésétől,
csak a különös tisztelet, ez tesz
bennünket különbbé. Aki elvesz-
tette Jézust, amikor meglelhette
volna, az elvesztette a megbocsá-
tás és befogadás képességét is.
Nem akartam erről vitat-
kozni. Euklidész kollégája álta-
n LOVAS ILDIKÓ
li közvetítéssel híressé tett bon mot szerint van úgy, hogy csúcs-
forgalom van a damaszkuszi úton. És akkor nincs hova állni.
Természetesen, én neveltetésem okán egész lényemmel tilta-
koztam az ellen, hogy a magát lélekben tizenötmillió magyarnak
valló politikust, cselekedeteit, apjának cselekedeteit gyalázzák.
Hiszen magam is onnan származom, ahol most is sokan élnek a
tizenötmillióból – vagy ahányan maradtunk, azok közül sokan.
Különösen visszatetszőnek találtam a halála előtt egy nappal
adott jutalmat, állami kitüntetést. Nincs annak magyarázata, ha
ennyire kifordul magából egy nemzet, már megint, mondta a
nagyanyám. A nagyapád szerint utoljára 1918-ban Aradon érez-
ték az emberek, hogy együvé tartoznak az országon belül, amit
persze nem maguknak, hanem az aradi vértanúknak köszön-
hettek, de akkor is, éreztek valamit.
Erről sem akartam vitatkozni. Hiszen amikor állami kitünte-
téssel szerettek volna foltot varrni a – szimbolikusan, csak a sajtó
által – szétszaggatott pizsamában haldokló emberre, akkor talán
azzal a folttal mást is össze akartak volna varrni, azt pedig, hogy
meddig él a másik ember, senki nem tudhatja.
A templomban üldögélek. Az építéséhez szükséges vízhez
fúrott kút körül mindig kéregetők, koldusok vannak, sohasem
adok nekik pénzt, mert nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy
a lelkiismeretemre akarnak hatni, hogy azért ülnek a templomok
bejárata előtt a koldusok, mert számítanak arra, azzal kalkulál-
nak, hogy az imádkozó ember védtelenebb, nyitottabb, adako-
zóbb. Alamizsnát egyébként sem szoktam adni. A zenészeknek
adok, minimum négyszáz forintot, amióta van fém kétszázas.
És elveszem a hirdetéseket, jövet-menet kétszer, ha kell, akár
háromszor is, olyan, mintha kezet fognánk, bólintanak is néha,
nyugtázzák, nyugtázom.
A templomban üldögélek, nehezen tudom rászánni magam
az indulásra. Nemcsak a kilépést követő, rám rontó szagok miatt,
a feltúrt tér látványa miatt, az egyébként sem érdekel, én egy
másik teret látok, olyant, amit nem szel ketté városi autópálya.
Évek óta függ irodai asztalom fölött egy régi fénykép, a Nemzeti
Múzeumban vettem: A Kígyó (Ferenciek) tér a Klotild-palotákkal
és az épülő Erzsébet híddal, 1902. Erdélyi Mór felvétele. Abban
az évben született a nagyapám Aradon, a rácvárosi Kis Molnár
utca 9. alatt. Azért tudom magam nehezen rászánni az indulásra,
mert folyton a nagyanyám mondatai járnak az eszemben.
* Lovas Ildikó készülő regényéből, amely a tervek szerint a jövő évi Ünnepi
Könyvhétre jelenik meg, 5 részletet közöl a Kilátó.
kilato@magyarszo.
Ö T P E R C E S T Ű N Ő D É S
A szabad
levegőről n RADICS VIKTÓRIA
A
szabad levegő nem semmi. Magam, rusztikus alkat
lévén, mindenekelőtt a szó szoros értelmében veszem
– a levegőt –, és a nagyvárosoktól messze eső vidék-
re, kisváros peremére, falu szélére asszociálok a szabadság-
ról, tájra tehát, baktatásra, sétálásra és futásra. Én csak a
szabadban érzem a szabadság leheletét. A Népkertben, a
Népligetben, a töltésen, folyók, tavak és csatornák partján.
Csakhogy ezt azt érzést és ezt a gondolatot nyilván belevetí-
tem és beleolvasom a tájba, mely sem nem szabad, sem nem
nem-szabad, hanem csak úgy van. Honnét olvasok bele ilyen
dolgokat a levegőbe? Nyilvánvalóan valami kultúrából, a
„második természetünkből”.
Egy bizonyos kultúrának, melyet nem muszáj „balolda-
linak” nevezni, éntőlem nevezhető „európainak” is, „magyar-
nak” is (ennek különösen örvendenék), a szabadság a vezér-
fogalma és szellemi természetünk vágyának a tárgya. Nem
olyan régóta – a XVIII. század mindjárt itt van, a XIX. száza-
di eszmék pedig még meg sem valósultak, el lettek halaszt-
va. Csakhogy a mellettem szaladó kölyökkutya is viháncol
és vihorászik a szabad levegőn, pedig neki dehogy vannak
eszméi, ő nem olvas, és nem vetít bele semmit a természetbe.
A szabadság fogalma bizonyára nem egyszerű, ellenben igen
sokrétű, és mindenféle metszetei lennének, ha fölszeletel-
nénk: van ösztönös komponense – lásd a kutyát, keresd a
nőt, figyeld csak meg a férjed! –, van jókora pszichés fertálya,
mely kész körkörös akadálypálya, és van társas, társadalmi,
politikai, esztétikai és misztikus összetevője is.
Élnek urbánus alkatok, akik a nagyvárosban érzik a
„szabadság nehéz mámorát”, ahogy Esterházy Péter írta, a
névtelenek tömegében vagy a neves kávéházakban, melyek-
ből az Unió kitiltotta a szivarfüstöt. Vannak, akik a temp-
lomban, térdepelve szabadulnak föl. Mások meg az otthoni
kényelemben, pizsamában, pongyolán. A szabadságérzetnek
azonban mindig megvan az erős politikai kerete, mindig
akad politikai megszomorítója – arra a bizonyos lappangó
vagy direkt nyomasztásra gondolok, meg a félelemre, hogy
mit hoz a holnap. Ha egy társadalmi rendszer nem képes
minimális biztonságot nyújtani a polgároknak – márpedig a
mostani nem képes –, a nyomasztás megmérgezi a lelkeket.
Illyés Gyula azt írta, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsar-
nokság van” mindenütt és minden porcikánkban, a családi
tűzhely mellett és az ágyban, beszivárog a hétköznapokba
és az ártatlan cselekvéseinkbe is.
A borzalmas létbizonytalanságból eredő nyomasztás ennél
ravaszabb. Ez megfoszt álmainktól, megfoszt a derűtől, és
két vállra fektet a gondok által. Alacsony a plafon ilyen-
kor, és minden órában ránk szakadhat. Nem szabadságról
és boldogságról, hanem minimálbérről álmodozunk, vagy
az adóhatóságtól rémüldözünk. Az új cipő ilyenkor álom,
nem beszélve egy jó futócipőről. Az örökös létbizonytalan-
sággal manipuláló társadalmi rend – mely, ahogy mondani
szokták, versengésen alapul és megveti, kiskorúnak, azaz
„paternalisztikus igényűnek” csúfolja a megbízhatóságra
vágyó normális embert (pedig ez nem is vágy, ez szükséglet!)
– a lelküknél fogva csavargatja a kiszolgáltatott polgá-
rokat. Kicsavarja belőlük a szabadságvágyat, csöppre
csöpp, s a helyébe a rab(szolga)ságot csempészi: ó, ha
bejárhatnék dolgozni nyolc–tíz órát naponta! Bárcsak
megúsznám a létszámcsökkentést! Hamarjában nem
találkoztam emberrel, aki fölött ne függne Damoklész
kardja – igaz, nem elit társaságba járok.
Ezek gondolatok, ergo sosem biztosak. Szó, mi szó,
a fogalmaink is rozoga lábakon állnak; fene se tudja
már, mi volt az a „szocializmus”, a mai, a legkülön-
bözőbb szép nevekkel és csúfnevekkel illetett politika
pedig, így vagy úgy, de letérdepeltet. Ezért jó sárban és
latyakban, fagyban is futni, mert a futás legalább felvi-
lágosít arra nézvést, hogy mennyire bizonytalan talajon
állunk. S hogy a szőnyeget kihúzták alólunk. Így hát
boldog vagyok, ha felveszem a nyúlcipőt, és kiszaladok
a társadalomból. A szabad levegő nem semmi. Egyene-
sen isteni. Karácsonyra egy jobb minőségő edzőcipőt
szeretnék. S hogy egy harmadik kitűnő magyar írót is
idézzek: Nádas Péter a szabadság tréningjeiről beszélt vala-
mikor az ezredfordulón, amikor még nem volt ekkora
a reménydeficit. – Bízni? Edzeni rá, ez minden.
A szabadkai Danilo Kiš Könyvesházban tekinthető meg
Szajkó István Mindig AKTuális című kiállítása. A mai Kilá-
tó illusztrációit ebből válogattuk. A felvételeket Molnár
Edvárd készítette.
14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Bűnhődés
A
lovas szobor árnyékában kóbor kutyák
lebzseltek. Lecsorgó nyáluk ragacsos
buborékokat rajzolt a betonra. A közeli
telefonfülke mellett ácsorgó férfi gondolataiba
mélyedve figyelte farkcsóválásukat. Egy pillan-
tást vetett karórájára, foszlott farmernadrágjá-
nak zsebéből cigarettát kotort elő, és rágyúj-
tott. Néhány miniszoknyás lány haladt el előtte.
Tűsarkúik kopogása akaratlanul is rájuk irányí-
totta a benépesedő utca járókelőinek figyelmét.
Szemlátomást élvezték a délutáni napsütést és
a langyos szellő cirógatását. Vihorászásuk pilla-
natokra az egész környéket betöltötte, elnyom-
va a sarkon álló utcai zenész harmonikájának
hangfoszlányait és a kávéházakból kihallatszó
eszmecseréket időszerű sporthírekről és politikai
eseményekről. A férfi kifújta a füstöt, mellizmai
megremegtek a szürke póló alatt, és a szemköz-
ti épület irányába emelte tekintetét. A korzóra
néző ablakok körül eklektikus stílusú gipszcifra-
ságok, a homlokzatról pedig mitológiai dombor-
művek néztek le rá. A falakat körülölelő keskeny
sávnyi pázsitszőnyeg fölött erkély díszelgett. Dús
futónövényekkel átjárt kovácsoltvas-karzatán
galambok burukkoltak. Alattuk, kartonpapírok-
ra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus
kéregetett. A férfi néhány percre rajta felejtette
üveges tekintetét, és valószínűleg még tovább
nézi, ha a sarok mögül föl nem tűnik várva várt
ismerőse. Eldobta a cigarettacsikket, és a fehér-
pálcás fiatalember elé sietett.
– Szervusz! Kapaszkodj belém, majd se-
gítek.
– Szia!
A fiatalember karon fogta a férfit, és irányítá-
sára bízta magát. Világos szövetnadrág és flane-
ling volt rajta. Sötét szemüveget viselt.
– Gond nélkül ideértél?
– Igen. Édesanyám elkísért a villamosra,
itt leszálltam, egy kedves hangú hölgy pedig
átvezetett az úttesten. Aztán már könnyen
ideértem…
– Ha szólsz, a villamosmegállóban is megvár-
hattalak volna. Nem tudtam, melyik irányból
érkezel…
– Nincs semmi baj. Nem totojgathat állan-
dóan valaki, néha nem árt, ha egyedül kell
boldogulnom, bár ebben a nagy kavalkádban
egyáltalán nem könnyű. Ahogy hallom, óriási
itt a nyüzsgés.
– Úgy van. A szép idő sokakat az utcára
csalt. Van valami elképzelésed, hogy merre
menjünk?
– Arra gondoltam, elsétálhatnánk a várba,
az egymásba ölelkező folyók látványa mindig
különleges melegséggel töltött el.
– Ahogy gondolod…
– Onnan meg elmehetnénk az állatkertbe.
Gyerekként imádtam oda járni, és már nem
emlékszem, mikor voltam ott legutóbb. Nyilván
még a balesetem előtt. Másfél évtizede…
– Felőlem… Eddig úgyis bemelegítettem.
A szobor tövében hűsölő ebek felé bólin-
tott.
n SÁNDOR ZOLTÁN
– Nem értem, mit akarsz mondani.
– Semmi, van itt egy csapat kóbor dög, érke-
zésedig azokat figyeltem.
*
A mesterséges kistó fölé hajló fának ágain
csimpánzok játszadoztak. Visítozva kergették
egymást a feléjük dobott eledelért, egyesek
farkukat körültekerve az ágon, a víz fölött lógva
próbálták kiemelni a békalencsék és tavirózsák
közt úszó harapnivalót.
– Ahogy hallom, a majmok jól szórakoznak.
– Igen… A látogatók mindenfélét behajigál-
nak nekik, amit ők megpróbálnak megkaparin-
tani, vagy pedig elcsórni a másiktól.
A sötét szemüveges fiatalember elmosolyo-
dott, botját a pad karimájába akasztotta és a
mellette ülő férfi felé fordult.
– Mondd, neked nem furcsa kissé, hogy már
hónapok óta minden szerda délutánt együtt tölt-
jük, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk
egymásról?
– Nem gondolkodtam erről, nekem…
– Nem tudom, mivel foglalkozol, hány éves
vagy, miért jelentkeztél ebbe a szociális prog-
ramba, hogy érzed magad velem… Sohasem
kérdezted meg például tőlem, hogyan vakultam
meg. Nem érdekel?
– De igen, csak… Hogy is mondjam… fogal-
mam sincs, vajon hogyan reagálnál egy ilyen
kérdésre. A kiképzésen külön felhívták rá a
figyelmünket, hogy kerüljük az érzékeny témá-
kat, nehogy régi sebeket tépjünk föl, traumát
okozzunk…
– Az egyetemistatüntetések alatt történt.
Minden áldott estét az utcákon töltöttünk. Kia-
báltunk, doboltunk, fújtuk a fütyülőket, parolá-
kat skandáltunk… Őszintén hittünk abban, hogy
megváltozhat minden, és hogy ehhez csak az
akkori politikai garnitúrát kell eltávolítani…
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy elmoz-
dítottuk a dolgokat, még ha nem is egészen a
megfelelő irányban. Az egészben az a legérdeke-
sebb, hogy mi, akik kiharcoltuk a változásokat,
ezzel tulajdonképpen azokat segítettük tisztség-
be jutni, akik az idő alatt, míg mi tiltakoztunk, a
tankönyveket bújták. De elkalandoztam…
– Nem baj…
– Téli este volt. Mint előtte oly sokszor, most
is a bölcsészkar elöl indultunk, de az utcasar-
kokon felállított rendőrkordonok élő pajzsként
elzárták az utakat, és megakadályozták a tömeg
kígyózását a belvárosban. Kezdetben nem úgy
tűnt, hogy összetűzésre kerül sor, lázadó rock-
dalokat énekeltünk, a lányok különféle csecse-
becsékkel díszítették fel a rohamrendőröket,
utólag senki sem tudta megmondani, melyik
irányból csapódott be az első macskakő a heku-
sok közé. Nem is lényeges. Pillanatok alatt elsza-
badultak az indulatok: vízágyúkat és füstbombá-
kat vetettek be ellenünk, amire mi kőhajigálással
válaszoltunk, sőt, megrohamoztuk őket. Ekkor
történt. A tömegben felbuktam, és éppen emel-
kedtem föl, amikor lecsapott rám a gumibot.
Többször is. Vissza lerogytam a földre, és csak
arra emlékszem, ahogyan üvöltözöm: Nem látok!
Nem látok!…
– És… láttad még? A rendőrt…
– Nem tudom. Képzeletemben később sok-
szor visszajátszottam az eseményeket, de soha-
sem tudtam felidézni magam előtt az illetőt,
pedig valószínűleg ő volt az utolsó ember, akit
életemben láttam.
– Utána… mi történt? Vagyis… hogyan tö-
rődtél bele az állapotodba?
– Nem hiszem, hogy ebbe bármikor is bele
lehet törődni, legfeljebb el tudom fogadni, és ezt
meg is tettem. Ezenfelül aligha tehetek többet…
Szerencsémre, akkor már negyedéves pszicho-
lógia-tanhallgató voltam, és addigi tanulmánya-
im segítettek feldolgozni szerencsétlenségemet,
tudományomat elsőként magamon gyakorol-
hattam. Egy év szünet után folytattam egyetemi
tanulmányaimat, Brail-írásmóddal íródott köny-
vekből tanultam, és nem sokra rá le is diplo-
máztam. Most már évek óta egy középiskolában
adok elő, ahol az ismeretek átadása mellett a
legnagyobb kihívás számomra, hogyan megaka-
dályozni, hogy a gyerekek minél kevésbé éljenek
vissza testi fogyatékosságommal.
Elmosolyodott, és a rikoltozó majmok felé
fordult.
– Te mivel foglalkozol, amikor nem engem
istápolsz?
– Kidobó vagyok egy éjjeli bárban.
– Ez igen! Biztos nagyon erős fiú vagy.
Végigtapogatva a mellette ülő férfi kezét,
megszorongatta a karizmát.
– Milyen megfontolásból jelentkeztél a
programba?
A férfi megvonogatta a vállát.
– Nos?
– Hát… Nem is tudom… Van elegendő sza-
bad időm, gondoltam, jó lenne valami hasznos-
ra fordítani…
– Ezek szerint nem vagy nős?
– Évekig együtt éltem valakivel, de hat hó-
napja külföldre költözött. Azóta egyedül va-
gyok.
– Hány éves vagy, ha nem vagyok túl tola-
kodó…
– Harminchét.
– Nahát… Eggyel kevesebb nálam. És milyen
a kidobói élet? Mindig ezzel foglalkoztál?
– Nem. Mást is csináltam, végül itt kötöt-
tem ki.
– Világos… Mondd, milyeneknek látod te a
mai fiatalokat? Tanárként nap mint nap közép-
iskolások vesznek körül, de az én tapasztalataim
nyilván nem lehetnek teljesen mérvadóak.
– A fene tudja… Nekem olyan céltalanok-
nak tűnnek. De lehet, hogy csak én látom őket
ilyennek. Ki tudja, engem milyennek ítéltek
meg annak idején az idősebbek. Azok, akiket a
klubban látok, mindenesetre ilyen benyomást
keltenek… Bevesznek valami szintetikus szart,
ráisznak valamit, és eszeveszetten ugrálnak
órákon át, aminek a végén a sarokban kefél-
nek vagy hánynak, olykor mindkettőt egyszerre,
esetleg összeverik egymást. Jobb esetben… A
rosszabbikban fegyvert rántanak egymásra, vagy
törnek-zúznak mindent, ami útjukba kerül.
2013. december 7., 8., szombat–vasárnap
– Tehát munka van bőven…
– Igen… Az egészben az a legborzasztóbb,
vagy legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ez az
erőszakos viselkedés teljesen indokolatlan, mint-
ha… azért lenne, mert nincs más…
– Az önmagából fakadó gyönyörért van.
– Igen! Beteges és felfoghatatlan. Fellépni
sem igazán lehet ellene…
– Minden este dolgozol?
– Nem. Általában szerdánként szabadnapos
vagyok.
– Tényleg?! Ha van hozzá kedved, egyszer
akár vacsorázhatnánk együtt. Az egyik szociális
társalgás után… Majd megbeszéljük.
– Ahogy gondolod – mondta a férfi, felkelt,
felemelte a víz szélére úszott almát, és beljebb
dobta a gyümölcs után ugró csimpánzok nagy
örömére.
*
Alkonyodott már, amikor leszállt a városi
buszról. Egy futó pillantást vetve a szemközti
óriásplakáton biotermékeket népszerűsítő szőke-
ségre, a rohanó autók közt átsietett az út túlsó
oldalára. Menet közben egy taxis tiltakozóan
rátülkölt, válasz gyanánt felmutatta a középső
ujját az illetőnek. Annak ellenére, hogy még
meglehetősen világos volt, több helyütt már
kigyúltak a fények, a járda menti villanyoszlo-
pokra felszerelt neonreklámok villódzó fényárá-
ban lepkék és szúnyogok röpködtek.
Összefirkált szemeteskukák mellett haladt
el, orrfacsaró bűzüket még a közeli tömbház
bejáratában is érezte. Az omlatag épület liftjé-
ben üres dobozok, használt papír zsebkendők és
cigarettacsikkek hevertek szanaszét, és vizelet-
szag terjengett. A tizenkettedik emeleten undo-
rodva hagyta el a felvonót. A folyosón a falak
mögül kiszüremlő civakodás hangjai köszöntöt-
ték. Ügyet sem vetve rájuk, bement lakásába,
megsimogatta a lábához simuló macskát, és a
poros kanapéra vetette magát a nappaliban.
A lemenő nap halvány fényt vetett a szobá-
ba. Éppen annyit, hogy a kikapcsolt televízió
képernyőjében kivehette arcának tükörképét.
A készülék fölött a szekrényen két berámázott
fénykép állt, mindkettő őt ábrázolta. Az első
néhány évvel azelőtt készülhetett: egy nő és ő
vannak rajta kettesben, hátukat egy hatalmas
fatörzshöz támasztva állnak egymás mellett,
fogják egymás kezét, fejük összeér, és felszaba-
dultan mosolyognak. A másik fotó jóval korábbi
pillanatot örökített meg, magához hasonlóan
izmos férfiak társaságában látható. Az öt dalia
egymást átkarolva, szigorú arckifejezéssel néz
maga elé. Valahányan rohamrendőri egyen-
ruhában feszítenek, és nagyon eltökélteknek
tűnnek.
Hosszasan nézte a két fényképet. Teljesen
beesteledett már, amikor kiment a konyhába.
Készített magának egy szalámis szendvicset, a
végét odadobta a macskának, a különféle lőfegy-
vereket ábrázoló mágnesekkel díszített hűtő-
szekrényből kiemelt egy üveg sört, kinyitotta,
majd visszatelepedett a kanapéra. Felkapcsolta
a tévét, és rövid keresgélés után egy rég látott
akciófilmnél állapodott meg. A készülékből
áradó lövöldözés és gépkocsi zúgás zaja össze-
keveredett a sugárútról behallatszó dübörgéssel
és szirénahangokkal.
2013. december 7., 8., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15

Útközben
ne a gyökértelenség okozta hazátlan bitangként éljék meg a mindennapokat. Ennek a léleknemesí-
tő szülőföldszeretetnek, mint minden feltétel nélküli emberi odaadásnak, ára van, s hogy valóban
működőképes emberi magatartásként nyilvánulhasson meg, ismerni kell az elődök által felhalmozott,
rendkívüli erőt adó sajátosságát.
n KÁICH KATALIN Fehér Ferenc értékálló, klasszikus veretű költészete ebben a megismerésben lehet segítségünkre itt
és most, megérdemli tehát az odafigyelést. És nemcsak a jubileum okán. Emlékeztet bennünket arra,
102. hogy kik vagyunk, milyen árat fizettünk azért, hogy ez lett az otthonunk, s miként kell megbecsülni

A
szabadkai könyvtárban rendezett irodalmi estek látogatottsága az utóbbi időkben igen sok
kívánnivalót hagy maga után. Mindezt pedig azért nem lehet szó nélkül hagyni, mert számos
magyar nyelven is oktató középiskolának, felsőoktatási intézménynek ad otthont a város, de úgy
tűnik, a művelődési élet vérkeringésébe sehogy sem tudnak bekapcsolódni éppen azok, akikre a jövő
letéteményeseiként a tudásalapú társadalom kiépítése vár, amely viszont nem jöhet létre, amennyiben
a kultúra embernemesítő folyamatai nem épülnek be a majdani mindennapokba. Az értékteremtő
kultúrjavak befogadása nélkül egyetlenegy társadalom sem képes létrehozni egy olyan közösséget,
amelyben méltó módon teljesedik ki a földi létezésben megnyilvánuló emberi jelenlét.
Az elmúlt héten Fehér Ferenc-emlékesten vehettek részt azok, akik a nyolcvanöt évvel ezelőtt született
vajdasági magyar költő tiszteletére gyűltek össze a könyvtár dísztermében. Kissé szorongva mentem el
a zentai Mécsvirág együttes irodalmi összeállítására. Attól féltem, hogy ismét foghíjas széksorok előtt
kell majd fellépnie a három résztvevőnek. Fellélegeztem, amikor beléptem a díszterembe. Ha nem is
százan – mint kellett volna –, de vagy harmincan úgy döntöttek azon az estén, hogy meghallgatják a
Hamuban sült pogácsa költőjének üzenetét. Igaz, nagyon kevesen voltak azok, akiknek jövőépítésében
Fehér Ferenc mértékadó szavai nagy segítséget nyújthatnának, hiszen a szülőföld példamutató szere-
tetét közvetítik immár a múltból, s erre igen nagy szüksége van az ebben a korban élőknek is, hogy
mindazt, amit örökségül kaptunk. Mint a hamuban sült pogácsát. „Hisz nem is a puszta szó – a lelke
/ az, ami a varázst lehelte. / Álmodni merésünk zsarátja / a hamuban sült pogácsa.”
A gyökéreresztés sorsszerű és fájdalmas örökség, mely kötelez. Mindannyiunkat. Itt és most, de
holnap is. S hogy lesz-e holnapunk, az csak tőlünk függ. De a holnap megőrzésének a múltból és a
jelenből merített megtartó szülőföldszeretet a feltétele, amit tanulni is kell. Fehér Ferenc értékrendet
visszaállító költészete ebben nagy segítségünkre lehet. Utat mutat önmagunk lényege felé, mivel az
utóbbi, értékvesztett, fejtetőre állított időkben kezdtünk eltévelyedni. Ismerethiány okozta kapkodó
ténfergésünk a rohanó világban felőrli biztonságérzetünket, s lassan elhatalmasodik rajtunk az idegen-
ségérzés. Hontalanná válunk saját szülőföldünkön, mert nem figyeltünk/figyelünk oda kellőképpen a
saját világunkra. A külső körülmények látványos szemfényvesztésének engedve, abba belegabalyodva
szem elől tévesztettük/tévesztjük, mi lényegünk, s folyamatosan feladtuk/feladjuk önmagunk vállalását.
Felelőtlenül igyekszünk megszabadulni az ajtónk küszöbe alatt megbúvó kincsektől, s észvesztve loholunk
a mások teremtette világok felé, melyek nem a mi mértékünkre szabottak. Ebben a kérdésben Popper
Péter nézetét osztom: aki „otthon nem találja meg a saját szellemi útját”, másutt hiába keresi.
Ajánlom tehát Fehér Ferenc költeményeit „Mindazoknak, akik mehettek volna? / s mégis itthon
maradtak.” Velük visszatalálhatnak a szülőföldszeretet otthont teremtő bizonyosságához.

Wikipédia az egyetemen
megbízhatóak, pontosak legyenek, mégis azt javasoljuk, hogy ne
használd a Wikipédiát egyedüli forrásként keresések, publikációs
hivatkozások során. A cikkeink nagy része tartalmazza a forrásokat,
n SZŰTS ZOLTÁN amelyeket a cikkírás közben használtunk: ezek segítségével ellen-
őrizhető cikkeink pontossága. Emellett érdemes például papíralapú

A
számítástechnika és a digitális eszközök oly mértékben beépül-
tek a hétköznapjainkba, hogy már észrevétlenek maradnak,
és úgy használjuk őket, hogy nem tanúsítunk neki jelentősé-
get. Az ilyen jellegű észrevétlenség ellenére az internet a legnagyobb
változást az információk tárolásában, terjesztésében és keresésében
hozta. Ennek következtében, amikor ma valamiről alaposabb leírást
akarunk szerezni, többségünk már nem a polcán lévő lexikonok és
enciklopédiák után nyúl, hanem számítógép, táblagép, okostelefon
segítségével keresni kezd a Wikipédián.
A 2001-ben indult Wikipédia független, globális és nonprofit
enciklopédia, mely a jelenben 286 nyelven tartalmaz szócikkeket.
Az online enciklopédia magyar nyelvű változata 2003 július 8-án
indult, és 14-én jelent meg az első, az Omega együttesről szóló
szócikk. Cikkünk lezárásakor már 248 243 címszót számlált. Az
angol, de még a magyarWikipédia szerkesztői gyakran teljesen eltérő
kulturális környezetből származnak. A szerkesztőknek különböző
nézeteik, hitviláguk, nézőpontjuk és iskolázottsági hátterük van.
A projekt vezetői éppen ezért három alapelvet határoztak meg az
információk kapcsán: a cikkeknek mindig független álláspontot kell
tükrözniük, a tartalomnak ellenőrizhetőnek kell lennie, és eredeti,
még folyó kutatásból származó adatokat tilos feltölteni.
A leggyakrabban hangoztatott vád, hogy a Wikipédia pontatlan,
ismeretanyaga hiányos, hiszen tartalma nem hagyományos kiadói
környezetben jön létre, ahol már néhány évszázad óta a hivatásos
szerkesztők, kapuőrök szerepét betöltve ellenőrzik az információ-
kat, az egyes cikkeket pedig a téma felkért szakértői írják. A Wiki-
pédiát ugyanis a különböző motivációkkal bíró egyénekből álló
online közösség bővíti és szerkeszti és bármely internet felhaszná-
lóból lehet szerző. Nem szükséges, hogy az egyetemi ranglétrán
történő előrehaladással bizonyítsa tudását és ezzel rátermettségét
ahhoz, hogy lehetősége legyen enciklopédia szócikkeket szerkesz-
teni. A Wikipédia cikkeinek többségét bárki írhatja, módosíthatja.
Egy cikket egyszerre szerkeszthetnek professzorok, egyetemisták,
középiskolás és általános iskolások is – bár az utóbbi verzió már
kevésbé valószínű. Mégis, lehetőségük van rá. Szakadék tátong tehát
a szerzői-szerkesztői oldalon. Úgy tűnik, mintha már nem lenne
szükség oktatónak vagy kutatónak lenni ahhoz, hogy tudományos
ismereteket oszthassunk meg a közösséggel. Azonban a Wikipé-
dia szerzői, szerkesztői is ismereteiket hagyományos, intézményi
környezetben szerezték. De akkor a tudás online környezetből
történő szerzése vajon mennyiben változtatja majd meg a jövőben
az eddig megszokott egyetemi intézményrendszert? Cikkünk erre
is keresi a választ, de ehhez vizsgáljuk meg először a hitelesség
problémáját közelebbről is.
Adam Brown amerikai kutató 2011-es felmérése kimutatta, hogy
a Wikipédiában szereplő adatok legalább olyan pontosak, mint a
nyomtatott enciklopédiákban elérhetők. Mivel a kutatós tudomá-
nyos módszerekkel folyt, hitelessége nem megkérdőjelezhető. A
pontosság okát éppen a szerkesztők nagy számában is kereshetjük.
Látszólag ellentmondásról van szó. Az online kommunikációval
foglalkozó szakirodalom egy ideje már használja a tömegek bölcses-
sége kifejezést. A közösségi média és Web 2.0 egyik első szaktekin-
télye, Tim O’Reilly a wikik sikerét a tömegek bölcsességének online
megjelenési lehetőségének tulajdonítja. Egy szócikk létrehozásakor
a felhasználó új információt kapcsol egy másik dokumentumhoz,
képhez vagy videóhoz, ezzel pedig új tartalmat hoz létre, új össze-
függésekre mutat rá. A többi felhasználó azzal, hogy rákkatint a
linkre csak megerősíti azt, így egy erős útvonal jön létre, melyet
a Google keresőmotorja is figyelembe vesz a kereséskor. Hasonló
módon, minél több felhasználó szerkeszt egy cikket, annál valószí-
nűbb, hogy észreveszik mások pontatlanságait.
A Wikipédia önmaga jellemzésekor olyat tesz, amit egy nyom-
tatott enciklopédia sohasem, nyíltan jelzi, hogy nem tévedhetet-
len és mindentudó: „Bár mindent elkövetünk, hogy a szócikkeink
szaklexikonokban, szakkönyvekben is utánanézni a témának, mert
lehet, hogy az erről író szakemberek más szempontból közelítették
meg a kérdést, és esetleg fontos részleteket említenek, amikről mi
nem tudunk.”
Az első enciklopédia ötlete Denis Diderot és Jean le Rond
d’Alembert nevéhez fűződik. Az 1751-ben Franciaországban indult
enciklopédia szerkesztés célja az volt, hogy nem csupán a tudomán-
nyal és művészettel kapcsolatos dolgok és fogalmak magyarázatát
gyűjtsék egy egységes elven rendezett munkába, hanem a minden-
napi ismereteket is. A törekvés szorosan összefüggött az európai
felvilágosodás eszméjével, mely az értelmet állította a központba.
Az 1777-ben kiadott Encyclopédie összesen 70 ezer címszót szám-
lált, és 32 kötetből állt. Megjelenése előtt nem létezett még hason-
ló gyűjtemény, mely ilyen széles skálán, egységes szerkesztői elvek
alapján gyűjtötte volna össze az ismereteket és adta volna át őket az
olvasóknak. Megjelenése után számos sikertelen kísérletet tettek a
betiltására, nem pontatlansága, hanem a benne felhalmozott tudás
mérete miatt, mely az akkori hatalom szerint veszélyesnek számított.
A korban ugyanis a tudás hatalmi eszközként a rezsimek kezében
volt, innen fakad az intézményesített formához való ragaszkodás.
Egy lexikon pedig már bármely olvasni tudó polgár számára lehe-
tővé tette az ismeretek elsajátítását, és így végső soron annak a
képességnek a birtokába is kerülhetett, hogy például értő módon
kritizálhassa a rendszert.
Érdekes, hogy amíg a Wikipédia a szerkesztők nagy számának
köszönve egységes nyelvezet és stílust használ, addig az Encyclopé-
die többhangú, egyes leírásoknál bőbeszédű, másoknál szűkszavú
és világosan megkülönböztethetők a cikkek szerzői stílusuk alap-
ján. Pedig pont a fordítottját várhatnánk, hiszen a Wikipédia nem
egy-két fő által koordinált enciklopédia, mint az Encyclopédie volt.
Szerzői mégis maximálisan igyekeznek alkalmazkodni a közösség
stílusához és szemléletmódjához. Az eltérő esetekben a szócikkek
előtt jelzik, hogy azok további szerkesztésre szorulnak.
A nyomtatott enciklopédiák érája majdnem 250 évig tartott. A
felvilágosodás korában sorra jelentek meg a tudástárak, melyek
közül a jelenben a legismertebb Skóciában született Encyclopaedia
Britannica. Az 1920-tól Chicagóban szerkesztett Britannica sokáig a
hitelesség és innováció tájékozódási pontjaként szolgált. Már 1989-
ban megjelent CD-ROM formájában, 1994-ben pedig az első online
enciklopédiává vált. 2011-ben a kiadó megjelentette az iPad verziót,
2012-ben pedig bejelentették, hogy 244 év folyamatos megjelenés
után nem lesz többé nyomtatott formája. Az utolsó, 32 kötetet és 66
ezer szócikket számláló kiadása még megvásárolható mintegy 300
ezer forintért. A világháló megjelenésének évében, 1990-ben még
120 ezer nyomtatott példányban jelent meg a sorozat, 1996-ben már
csak 3 ezerben. A számok világosak jelzik, hogy ma már a tudást az
olvasók online környezetben igyekeznek megszerezni.
Kézenfekvőnek tűnik a Britannica és Wikipédia összehasonlítása
pontosság szempontjából. Malolan Rajagopalan és társai által elvég-
zett kutatás, mely mindkét gyűjteményben előforduló cikkeket vette
alapul, kimutatta, hogy a két enciklopédia hasonló pontosságú!
Azok a témák, melyeket a tudományos környezet alapvetően
kizárt a nyomtatott enciklopédiákból, teljes terjedelemmel megje-
lennek a Wikipédián. Példa erre a fiktív, irodalmi univerzumok,
melyek számos olvasó érdeklődésére számítanak. Így J. R. R. Tolkien
megyéje, és C. S. Lewis Narniája is részletes leírást kapott.
A Wikipédia nyomtatott enciklopédiákkal szembeni egyértelmű
előnye a multimedialitása, amely nem csak a képek és videók belin-
kelését jelenti, de bizonyos szócikkek meghallgatók is, így például
a görög mitológiáról szóló hangos leírás azért is hasznos, mert az
olvasó kiejtéssel folytatott küzdelme elvonhatja a figyelmet magá-
ról a tartalomról.

(A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti

Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást
biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című
kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásá-
val, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2013. december 7., 8., szombat–vasárnap

Kinek a lelke n KOVÁCS JOLÁNKA

A
madárka váratlanul röpült be a nyitott
ablakon, mint ahogy az ilyesmi valóban
sohasem a várakozás függvénye.
Noéminek rossz napja volt. Pontosabban,
rossz napjai voltak. Romokban a magánélete,
bankszámláját kis híján elnyelte a megengedett
mínusz immár tágra nyílt, fekete torka, felnőtt
gyerekei nem értették, miért zsémbes napok
óta, miért nem főz-mos-takarít otthon szépen,
csöndesen, miért nem várja ki türelmesen és
szó nélkül, hogy legalább egyik gyereke munkát
kapjon. És miért nem főz madártejet végre?
Noémi épp a madártejre gondolt, amikor a
madárka beröppent.
Az év végi elszámolás bonyolult labirintu-
sában próbált rendet teremteni (közben úgy
tűnt neki, mintha habgaluskákon átszűrődő
vaníliaillat terjengene az irodában), rendszere-
zett, áthúzott, megjelölt, csoportosított, számolt,
számolt, számolt.
A madár röpte hallható súrlódással sértet-
te föl az iroda színtelen levegőjét. Egy pillanat
volt csupán, s Noémi, ahogy fölkapta a fejét,
azonnal érzékelte, ahogyan a kintről berepülő
madár megingott a levegőben, és a repülés sima
üteméből kibillenve, rémülten vágódott neki a
másik ablakszárnynak. A madárka villámgyors
berepülésének pillanatában Noémi, mintegy
áramütésre, szintén villámgyorsan, ám nagyon
csöndesen ugrott fel karosszékéből, s éppolyan
villámgyorsan öntötte el az ellágyulás.
Olyannyira, hogy sem év végi elszá-
molás, sem munkanélküliség, sem
bankszámla, de még madártej sem
létezett többé a számára.
Óvatosan kinyitott még egy abla-
kot, és halkan felszólt (szinte súgva) a
felső ablakszárny fáján landolt, remegő
madárkának:
– Nézd csak, itt kimehetsz!
A kismadár ismét cikázva röppent
fel, átrepülte a nyitott ablakot, majd
újra a csukott ablaküvegen próbált
áttörni.
Noéminek úgy tűnt, nemcsak az
üveget verdeső szárnycsapások neszét
hallja, hanem alig hallható (de hallha-
tó!) jajveszékelést is.
Csöndben álldogált, esélyt adva a
madárnak, hogy lenyugodjon kissé, és
megtalálja a kijáratot. Az azonban ismét
elrepült a nyitott ablak előtt, és vissza-
szállt a felső ablakszárny deszkájára.
Noémi nézte.
És az jutott eszébe, hogy holnapután
mindenszentek napja van. Meg az, hogy még
nem döntötte el, vajon műanyag- vagy üveg
burkolatú gyertyákat vásárol-e majd, és azt sem,
hogy egy-egy szál virágot, vagy egy-egy csokrot
minden sírra. Már napok óta számolgatta magá-
ban, hogy mennyibe is fog kerülni az egész, meg
azt is, hogy mennyi marad akkor fizetésig. Több-
ször sorbaszedte magában halottait, szorzott,
kivont, összeadott. A kismadár ült a deszkán,
nyitott csőrrel pihegett.
Apám, nagyanyám, nagyapám, kereszt-
apám, keresztanyám, Ági barátnőm, és még
egy, mindenkiért, akik messze vannak, gondol-
ta Noémi.
Az apját látta, ahogyan félrecsúszott a kispár-
na a feje alatt, a koporsóban, amikor vitték ki a
házból, és saját magát, ahogy odahajol,
hogy megigazítsa.
Megvakult nagyanyját látta az ágyban.
Hangját hallotta, s beleborzongott: az
öregasszony eszelősen kiáltozott fájdal-
mában. Hát ez is meglakolt mindenért,
ahogyan érdemelte is, suttogta valaki a
rokonok közül az udvaron, míg a papot
várták.
Nagyapjáról egy fénykép villant be
csak, a kórházi ágyon ült, csíkos pizsa-
mában. Noémi mindig úgy látta, szem-
rehányó tekintettel néz a lencsébe.
Keresztapja arca elmosódott már.
Fekete kalapját, fekete öltönyét vélte
csak látni, ahogyan vasárnaponként a
templomba járt. És a mindig fényesre
borotvált arcát, igen.
Keresztanyám felakasztotta magát,
gondolta Noémi, s halványan belényil-
lalt a gyerekkori rossz emlék. A temetés
után derült ki, hogy keresztanyja évekig
egy hosszú lámpabelet hordott a köténye
zsebében.
Ági nevetve ugrott Noémi nyakába.
„A legszebbeket!” – mondta és Noémi
sajnálta, hogy nem neki sikerült elkapnia
a menyasszonyi csokrot, amit a násznép
közé dobott. Ági egy évvel később meny-
S Z Ó F I GY E L Ő
asszonyi ruhában feküdt a koporsóban. Olyan
szép volt, mint egy halott hercegnő.
Noémi fölneszelt: a kismadár meglobogtat-
ta szárnyait, de nem mozdult helyéről. Noémi
macskamozdulatokkal lépett föl a székre, onnan
az asztalra. Szinte biztos volt benne, hogy ha az
asztalra föllép, elröppen a madár.
Már egészen közelről látta, ahogyan piheg
a kis barna-fehér csíkos madárbegy. Két kézzel
nyúlt hátulról feléje, azt remélve, hogy hátha
balra röppen el, a nyitott ablak felé. A madárka
azonban nem moccant.
Két tenyerébe fogta, óvatosan lelépett az
asztalról, a székről.
A madár, mint egy kis csibe, tenyerébe
simult.
Gyönyörű vagy, suttogta Noémi. A madár-
ka hallgatott, nem lehetett tudni, vajon ijedt-
ségében hallgat-e, vagy jól érzi magát a tenyér
melegében.
Noémi az ablakhoz ment, a párkányra tette
nyitott tenyerét, madarastól. A madárka meg
sem rezdült. Noémi nem értette. Megnézte,
nem sérült-e meg, esetleg megüthette a hasát?
A gyufaszálvékony lábacskákon semmi horzsolás
nem látszott, a madár elült tenyerében.
Nem akar elmenni, gondolta Noémi.
Istenem, kinek a lelke?
Szokatlan, mély nyugalom öntötte el, s volt
ebben az egészben valami nagy-nagy és igaz
egyszerűség.
A madárka szemébe nézett, és az vissza rá.
Nyílt az ajtó, a kolléganője lépett be. Nagyra
nyitotta a szemét:
– Te jó ég, berepült? És meg merted fogni?
Jesszus! Én rögtön arra gondoltam volna, hogy
ha közelítek hozzá, kikaparja a szememet! Mi
ez, veréb?
– Dehogy veréb – mondta Noémi sértő-
dötten. – Bár tudnám, milyen madár! Nézd,
milyen gyönyörű színes tollai vannak! És nem

Fogyózik n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ

akar elmenni.
– Hogyne! – nevetett a kolléganő. - Tedd csak
a kezeddel együtt a párkányra!
Noémi a madár fejét simogatta egyik
Azt a jelentést, hogy valaki a testsúlyának csökkentése céljából kúrát tart, erre irányuló étrendet követ, ennek megfelelő életmódot folytat, ujjával.
sokáig csak a fogyókúrázik ige fejezte ki. Ez a fogyókúra főnévből jött létre -z képzővel. Az ezredforduló tájékán egy másik ige is megjelent, a Kelletlenül tette a kezét a párkányra. A
fogyózik. Egyelőre még bizalmas stílusúnak számít, érezzük benne, hogy a fogyókúrázik igéből való csonkítás. Mindenesetre jóval egyszerűbb madárka a tenyeréből az ujjára telepedett, mind-
és rövidebb. Mint ahogyan a mozi is annak bizonyult a teljesebb mozgóképszínházzal szemben. Ez az utóbbi előbb mozgóvá rövidült, majd két lábacskájával, akárcsak egy ágra. Ült néhány
pedig teljesen átadta a helyét a mozi szónak. Aki választékosan akarja kifejezni magát, az filmszínházat is mondhat, élve a mozi főnév hivatalos pillanatig, majd megmoccant kicsit, mintha fész-
szinonimájával. kelődni kezdene, s váratlanul, egyenes ívben,
A fogyózik ige celebek nevéhez kapcsolva egészen jól hangzik: Sült krumplival fogyózik Jessica Simpson. – Bridget Jones még mindig fogyózik. elrepült.
– Victoria Beckham japán módra fogyózik. – Itt az új Atkins-diéta, amivel Kate Middleton fogyózik. – Maradona a műtét után fogyózik. – Rajon- Noémi rosszallóan nézett a kolléganő után,
gói miatt fogyózik a még kismama Judy? – Zalatnay Cini lányával fogyózik! – Kávéval és zabbal fogyózik Balázs Klári. – Balázs Klári nyalakodva aki nevetve (és neki úgy tűnt, diadalittasan)
fogyózik. – Nemzetközi karrierért fogyózik Tolvai Renáta. – Tóth Szabi hízik, és fogyózik. – Kaszás Géza fogyózik is a siker érdekében. csukta be az ajtót.
Gyakran egyes szám első személyben fordul elő ez az ige, nemegyszer szabályosan ragozott alakban (fogyózom): Most fogyózok, és már Fölkelt, kiment az épület elé.
lement 4 kg 3 hét alatt. – Tavaly januárban beszámoltam arról, hogyan fogyózom. – Eddig esténként is ettem zacskószám a szotyit, és nem A nyárfák barnuló lombjaiban néhány madár-
volt ilyen, mióta fogyózok, egyre többször érzem a torkomban a rossz érzést, ami nagyon zavaró. – Én valóban fogyózom, de az ilyenek nem ka csivitelt, ám egyiket sem láthatta tisztán.
hoznak lázba. – Holnaptól mindenképpen fogyózom, vagy a tesóm szülinapi bulijától fogyózom. – Hát éppenséggel nem önszántamból fogyó- A fák alatt színes kompozícióként terült el
zok. – Mondanám, hogy oké, akkor holnaptól fogyózom, de ilyet nem mondhat egy szoptató kismama. – Még egy kicsit fogyózok, és az anyám az avar. Az őszvégi nap lágyan, kitartóan mele-
sem ismer rám. – Mondtam, hogy ne hozzál csokit, mert fogyózok! – Mit egyek kenyér helyett, ha fogyózok? – Anyum, akivel együtt fogyózok, gített még.
ő is érzi már magán a változást, és látni is rajta, hogy a hasa lejjebb ment. – Egyébként kalóriaszámolással fogyózok, és rendszeresen tornázok Noémi a fákat nézte.
dvd-re. – Már harminc kg többletünk van, pedig én állandóan fogyózom. Mindegy, gondolta, persze hogy mindegy.
Kivételesen még állat vagy dolog is lehet a fogyózás alanya: Fogyózik a süni. Fogyókúrára fogtak egy sündisznót Nagy-Britanniában, mert Műanyag vagy üveg gyertyatartó, olyan mind-
normális súlyának csaknem a négyszeresére hízott. – Fogyózik vagy anorexiás a büdzsé? egy. S ha egy szál virág, az is rendben van. Értem
már.