2012. november 3., 4., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 21
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LI. évfolyam, 44. szám
Lágy őszi táj
S
üt a nap, olyan a csend, mint egy kócos, fehér őszirózsa. A – Ugye, nem szmétálok? – súgja mellettem egy kislány, az előbb
Tisza hallgat, aprókat loccsannak apró hullámai. Október vége, még színes cukorkának nézte a kokárdát, most nekipirulva, lelkesen
vénasszonyok nyara. Langyos a levegő, a visszahúzódott vízből énekel. Akkor, ennek alig tíz éve, a Telepen, a nagyteremben hall-
előbújtak a parti kövek. Néhány szívós horgász próbálkozik, egyikük gattam először (fél)nyilvánosan a Himnuszt, és nyeltem, nyeltem a
haltartójában akár ötkilós ponty is elférne, de még keszeg sincs. könnyeimet. Érzem a március tizenötödikék kétségbeejtő ürességét,
Szeretem az őszi Tiszát. Sugárzik, csillog, tisztán látszik ben-
ne az ég, a fák rőttel, sárgával vegyes zöldje; tükrében ott az
egész túlsó part. Leapadt vize nem hurcol uszadékot, minde-
nütt valami egészen átlátszó, megfoghatatlan, sóhajtásnyi, fehé-
res-kékes pára. A folyó, mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,1
nyújtózik, csillan – inkább érzi az ember, mint érzékeli a csodát.
Csak sejteni, sejdíteni lehet. Az innenső parton éles szálú,
magas fűcsomók, akár egy kisgyerek is elbújhatna mögöttük.
Kavics is van; szép, simára csiszolódott, fényes kavicsok.
Zavarunk. Megzavartuk Tisza csendjét, a horgászokat, a híd
lába körül röpködő galambokat, a még döngicsélő méheket,
a vadászgató darazsakat. A víz finom kis csobbanással elnyeli
a követ, a kavicsot, az ágacskát, a makkot, a vadgesztenyét;
hátára veszi a barnuló, kicsit már zörgő, pirosas-vöröses-sárgás
leveleket. Olyan ünnepélyes, áhítatos a csend, hogy gyertyát
kellene gyújtani. Az örökkévaló pillanat csodája. A víz kitartó,
kemény, kegyetlen munkával görgeti a köveket, a kavicsokat.
Minden cseppje ugyanoda, egy felé igyekszik. Van, amelyik
elpárolog, és táplálja a fákat, a füveket; van, amelyik kiloc-
csanva a partra elfolyik, és tovább él a földben; van, amelyik a
mélyben marad, föladva önnön létét elvegyül, és titkon élteti a
víz világát; végül van, amelyik odaér: mindenképp mindegyik
megmarad: örök és örökkévaló.
Fáradok, már-már kimerültem: földereng a Dómban
meggyújtott mécsesek lángja, látom a Fadrusz hófehér Krisz-
tusa elé tett virágokat: illatuk összekeveredik a Tisza sajátos,
egyszeri, semmi máshoz sem hasonlítható szagával, a fák sodró-
dó leveleinek szélhordta fanyar párájával. Ősz van, október.
Mécsest, gyertyát gyújtunk: sorvadó, fogyó kanóc, finom kis
füstfoszlányok.
Himnusz, Szózat; folynak a könnyeim. Az én határontúlisá-
gom! Egyszerre mindenre és mindenkire emlékezem: hallom
az apámat, ahogy keservesen mondja: nincs többé Himnusz;
föltűnik a Petőfi kopott terme a nyűtt, csikorgó székekkel:
Sorsszerűség vs. sorstalanság
Tasnádi István: Tapasztalt asszony
n MARKOVICS ANNAMÁRIA
– Mit jelent, ha a nő kijön a konyhából?
– Túl hosszú a lánc.
Rendező: Tasnádi István. Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Kalmár Zsuzsa, Pámer Csilla,
Pesitz Mónika, Vicei Natália, Baráth Attila, Kovács Nemes Andor, Mácsai Endre, Pálfi
Ervin, Ralbovszki Csaba, Szőke Attila (Szabadkai Népszínház)
Vegyes, sőt ambivalens érzéseim vannak a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban. Azt
vallom, hogy ha két ember szereti egymást, ha tudnak egymással élni, ha boldogok, ha boldogulnak
együtt, akkor leélhetik közös életüket anélkül is, hogy egy pap összeadná és/vagy egy papír összekötné
őket. Másrészről viszont szép dolog ez az elköteleződés. Pláne, ha komolyan is gondolják, még plánebb,
ha komolyan is veszik a felek. Én nem akarok férjhez menni. Nem hiszem, hogy bárkinek is meg tudnám
ígérni, hogy életem végéig szeretni és tisztelni fogom. Nem hiszem, hogy képes vagyok az ilyen típusú
hűségre és kitartásra. A gyerekvállalásról meg, ahogy telnek az évek, egyre jobban elhiszem, hogy a nő
életének egyik értelme. Ez nem jelenti azt, hogy ennek kell egy nő egyetlen életcéljának lennie. Igenis
építsen karriert, igenis legyen sikeres, igenis… Mit tudom én, éljen úgy, ahogy akar.
Ezzel az „éljen, ahogy akar”-ral pedig el is érkeztünk a szabadkai Népszínház Magyar Társulatá-
nak legújabb előadásához, a Tapasztalt asszonyhoz. Tasnádi István a társulattal együtt írta és rendezte a
darabot, a közönség meg nézelődhetett, hogy a megszokott, klasszikus, hagyományos, sokszor erőltetett
és izzadságszagú színházcsinálás helyett kapott egy kortárs, könnyed, de ugyanakkor komoly témákat
felvető előadást. Mindezt úgy, hogy nem kell elviselni a művészieskedő nyálfolyamokat.
Tasnádi István darabjáról nehéz eldönteni, hogy inkább nőellenes vagy nőpárti-e. Adott öt nő és hat
férfi a viszonylag kicsi színpadon. Meg körülbelül hatvan idegen, aki őket nézi. Valóságshow ez, igazi
Big Brother, ahol a párok magánéletébe láthatunk be, és megtudhatjuk azokat a titkokat is, amelyeket
általában nem szívesen mutogat az ember. Milyen egy tejfakasztó buli, hová fajulhat egy leánybúcsú,
mi az, ami a legjobban idegesíti a páromat bennem.
Az előadás először hímsovinisztának tűnhet. Mert mi másra is gondolna az ember, ha percekig azt
hallgatja, hogy a tökéletes nő engedelmes, vacsorát főz, nem hangoskodik, nincsenek vágyai, és egyál-
talán... ki sem jön a konyhából. Ez lenne a női sors? Jobb volt, amikor így volt? De volt-e így egyáltalán?
kilato@magyarszo.
befejezetlen ősz n CZIROK ATTILA
Aliznak
október huszonnyolc
távolról nevetni
láttalak
e távolsághoz
szakadatlan
ragaszkodom
álmaimban még
bőröd virágszirmai
lobognak gondolataim
meleg ágyat vetnek neked
n MÉREY KATALIN
s párnáján még pihegsz
kerestelek
borban-búban
kerestem az istent
ki barázdámnak akar(t)
s mire feleszméltem
elparázslott a nyár
hideg befejezetlen őszt
nyugtázok – mint
lélekpénztárnak –
agyamban éjszakai
vonatok zakatolnak
az augusztus huszadikák templomi csendjét. Boldogasszony anyánk,
Te, aki a Dómban kopogós, szegedi, piros papucsot kaptál, és cifra
szűrt, hogy ne fázz, imádkozzál érettünk! Nemsokára november.
November elseje, november negyedike. Gyertyát kell gyújtani.
Fény, világosság; út, igazság, élet.
A víz csendes; mint a bölcső, ringatja a pár szál őszirózsát. A
kócos, fehér virág tovaring, lassan, nagyon lassan sodródik, nem is
igen látni, hogy halad. Csillogó, játékos kis szél támad, beleborzol
a kövek közt kapaszkodó, még zöldellő fűcsomókba, úgy száll, mint
a fecske eső előtt, néha belekap a vízbe, parányi árkot szánt, aztán
megfordul, visszavág a város felé, és összetörik a pillanat, cserepei
csörömpölve széthullanak. A kövek megálltak a mederben – vége,
nincs tovább.
Nagyon fáj a lábam, a bokám hasogat, a térdem nyilallik, a kezem
sajog, nem akar engedelmeskedni, a kavics minduntalan kiesik
elcsúfult, görcsös ujjaim közül. – Ne add föl, nagymama! Én soha
nem adom föl! – Drága kis bogaram! Bűvös mosolyú kicsi virágom!
…igazad van… megpróbálom!
2012. október 23.
1 ¨Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
Kontra Ferenc
¨Kinyujtóztál a halál oldalán.
¨Lágy őszi tájból…
(József Attila: Kései sirató)
Anyáink, nagyanyáink engedelmesebbek voltak, mint mi. Legalábbis így mesélik. A régi szép időkben
a nőnek nem volt beleszólása a sorsába, és minél jobban kapálózott, annál jobban fájt később, amikor
rá kellett jönnie, nem tud változtatni életén. Ez a kapálózás, ez az életünk most is, csak így, a 21. század
elején már akkora hűhót csapunk a kapálózás köré, hogy az akár önállóságnak is tűnhet.
Az 1955-ből származó házastársi útmutató vagy a népszaporulati bizottság humoros helyzeteket
teremt. Mindenki nevet, a térdét csapkodja, magára vagy párjára ismer, bólogat a nagy életigazságo-
kon, vagy rázza a fejét, hogy vele ilyen soha nem fordulhat elő. De eljön a pillanat (az előadásban és az
életben is), amikor mindenki ráeszmél, sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint azt gondolnánk.
Azt mondják, hogy az egyéniség történelmileg meghatározott. Ha ezt nézzük, akkor sorsunkat,
jelenünket és jövőnket a 20. században kell keresnünk. Abban a 20. században, amely semmiképp sem
nevezhető eseménytelennek. Érdekes megfigyelni, hogy a nagy változások milyen hatással voltak az itt
élők gondolkodására; hogyan változott a hozzáállás a szerelemhez, a házassághoz. Mert mindez törté-
nelmileg-ideológiailag-szociálisan meghatározott, ahogy egyik barátom mondaná. Michel Foucault híres
könyve, a Szexualitás története három kötetben elemzi, hogy az ember legintimebb szférája valójában
a leginkább meghatározott a külső, politikai-társadalmi konvenciók által. Csak valamivel való viszo-
nyunkban vagyunk képesek meghatározni magunkat, felismerni, kik is vagyunk, sőt, egyáltalán, érezni,
hogy vagyunk. A posztmodern elmélkedés után viszont térjünk vissza a Tapasztalt asszonyra. A ne-
vetésre serkentő jelenetek között egy-egy komoly történet is elhangzik. Női történetek, boldogan vagy
boldogtalanul leélt életek. Bármelyikünk ülhetne és mesélhetne ott. Ezek az őszinte és igaz mesék adják
az előadás erősségét. Mind közül pedig különösen Vicei Natália monológja. Nem is annyira a mit, inkább
a hogyan. Teljes beleéléssel, olyan őszinteséggel, amilyet ritkán látunk a Népszínház színpadán.
A sok nevetésért, felismerésért és meghatódásért azonban fizetnünk is kell. Mégpedig türelemmel.
Egy-egy jól sikerült jelenet után át kell vészelni a szörnyen unalmas részeket, hogy azután tovább élvez-
hessük a produkciót. Hogy mi az, ami nem tetszett? Nos, legjobban az angol nyelvű részek zavartak.
Teljesen felesleges volt a punk-rock dal, ahogy az is, hogy nagyon hosszan idéztek egy 19. század
végi könyvből. A dalnak szerintem abszolút nem volt ott helye, de esetleg majd magyarázza el nekem
valaki, hogy miért volt az jó. A magyarázatot elfogadhatom, a dal (és az előadásmód) viszont akkor is
borzalmas marad. A hosszas angol nyelvű előadás koncepcióját végső soron értem, de így is időhúzás-
nak tartom. Nem, nem siettem sehova, de az erre pazarolt időt lehetett volna értelmesebb dolgokra
is fordítani. Például jobban kidolgozni a tejfakasztó buli dialógusait. Nem értem én a férfilelket, nem
tudom, hogy egymás között hogyan beszélnek egymással a barátok, de talán nem ilyen karótnyelten
és sematikusan. Habár… férfiak.
Mindent összevetve, nem jár rosszul az, aki megnézi a Tapasztalt asszonyt. Kap egy átnevetett estét
néhány komoly önmagára ismeréssel. Nem ezért az előadásért osztják majd a következő Pataki-gyűrűt,
de azért, remélem, nem tűnik el a süllyesztőben ez a fajta hozzáállás a színházhoz.
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Ó, az a régi november!
Emlékezem, van mire.
Gyerek voltam, tízéves, tapasztalgattam, tanulgattam a világot
körülöttem. Ám ez a november, egyetlen ilyen hónap eddigi életem-
ben, oly nyomokat drukkolt be a lelkembe, amelyeket azóta sem
sikerült kihímeznem, mert a vonalak jórészét nem tudom, milyen
színnel kelthetnénk életre. Pedig jó lenne meghatározni, mert ünne-
pi asztalunkat e lelkemből fakadó cérnaszálakkal kivarrott futóval
illene megtisztelnünk. S legyen azon az asztalon nagyanyáim, anyám,
feleségem és a menyem főztje. S legyen ott az a piros fonott kalács,
amelyre mindnyájuk ujjnyoma odasült.
Rövid magyarkanizsai írótáboros idei ott-tartózkodásom idején
elmentem a József Attila utcába megtekinteni, ott-e még a házunk,
ahol 1956–57-ben laktunk. Nincs ott. Nincs is meg már. Csak a
lelkemben.
Az utca épületeinek java új, más, mint amelyet én megismertem.
Vizsgálódásaim közben megszólalt a nagytemplom nagyharangja.
A hang szívemig hatolt, elkaptam az akácfa törzsét Majorék háza
előtt (Ki tudja, kié most?), mert megszédültem. 1956. november
negyedikén reggel álltam így ebben az utcában, s megszólalt a misé-
re hívó hang. És levetítette lelkem újra azt a kegyetlen hónapot,
amelyet soha nem gyógyíthat a múló idő.
1956 novemberének első vasárnapja. Reggel arra ébredtem, hogy
anyánk sír. Ül az asztal mellett, arca két tenyere között, rázkódik
egész teste, és néha felzokog.
Apánk, magyarkanizsai utászok egyike, akinek Kanizsától Horgos
felé nyúlt az öt kilométere, ott ül vele szemben, néz a semmibe, a
szoba sarkába. Lábához Foltos cicánk törleszkedik, de apánk észre
sem veszi a kedvességet. A barna Orion rádióból valami zene hallat-
szik, idegenül ható muzsika.
Fölkelek az ágyból, de mire hozzájuk érek, megszakad a zene,
és az ismerős hang, Nagy Imre hangja betölti a konyhát:
– Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Köztársaság Minisztertanácsa
Elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővá-
rosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a
magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A
kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ
közvéleményével!
Hamarosan idegen nyelveken is szövegeket mondanak, aligha-
nem a miniszterelnök szövegét mondják, s számomra az a furcsa,
hogy Nagy Imrét úgy nevezik, Imre Nagy.
A szünetekben érdekes egyházi zene hangzik, anyánk is megnyug-
szik kissé, arca megenyhül, apánk meg lábával arrább löki a Foltost:
– Sicc innen!
Fölkapom a cicát, visszabújok vele az ágyba. Foltos boldogan
dorombol.
Ezen a vasárnapon eljött velünk apánk is a nagymisére. Megtelt
emberekkel a magyarkanizsai nagytemplom, s a nép lélegzetét vissza-
fojtva hallgatta a prédikációt. Az asszonyok néha eltakarták tenye-
rükkel arcukat, a férfiak meg komorak voltak, s amikor a plébános
úr azt kérte tőlünk, imádkozzunk, híveim, testvéreinkért, a szabad-
ságunkért, az üldözöttekért, azokért, akik mindnyájunkért tesznek,
akiket áldjon meg a Mindenható, és óvja meg őket minden bajtól
az Úrjézus, szívünkből mondtuk a könyörgést, közös hangunk szár-
nyalt a mennyezeti freskó felé, amely számomra a mennyországot
jelentette, és Szent György felé, aki ott állt a gyóntatószék mellett,
épp a sárkánnyal viaskodott, s lándzsáját a szörny szájába mártotta,
meg Jézus felé is, aki a plébános úr mögött szenvedett a keresztjén.
Töviskoronája alól, haja közül kibuggyanni láttam vérét.
Az esős, hűvös novemberi napokban megváltozott a mi világunk.
Először csak szállingóztak, aztán tömegesen jöttek városkánkba a
magyarországi menekültek. Az úton baktattak, férfiak, nők, kicsik és
nagyok, apámnál rendre megálltak, kérdeztek tőle ezt-azt, pihentek
kicsit, aztán elindultak. Magyarkanizsán befogadótábort létesítettek a
n BALOGH ISTVÁN
számukra. Naponta megesett, hogy kiérve az ebéddel, gyorsan visz-
szafordultam, vizet hoztam a kútról a megpihenő embereknek. Vagy
két kilométerre volt oda a kút, nekem nem esett nehezemre a pedá-
lozás, ők meg igencsak el voltak szomjazva, mire apámhoz értek.
Legtöbben Szegedről és környékéről kerekedtek fel, meséltek
nekünk ottani történésekről, borzalmakról is. Valami sörkerti lövöl-
dözésre emlékszem, arról szólt akkor a szemtanú, hogy a falakon ug-
ráltak át, iszkoltak minden irányba az emberek, segítették egymás
menekülését, meg taposták is félelmükben egymást, mert a sörkert
egyetlen bejáratánál ávósok álltak, és derékmagasságból géppiszto-
lyozták a tömeget. Ez a szemtanú magyarázgatta nekem, kik az ávó-
sok. Nem értettem teljesen meg a mondandóját, de mesélőm nagyon
szidta őket, így az ülepedett le a lelkemben, ezek rossz emberek.
Apánk könnyebben megértett mindent.
– Terem errefelé ebből a fajtából is – bizonygatta az ávósokról
regélőnek.
Szinte mindenki azt kérdezte tőlünk: Merre menjünk tovább?
– Egyenesen, végig az úton – irányította őket apánk. – A Szent
János-szobornál várják magukat. Menjenek nyugodtan, nemsoká-
ra odaérnek.
A gyerekek elcsigázódtak, mire Magyarkanizsához értek.
Harminc–negyven kilométert gyalogoltak eddig, keveseknek sike-
rült valamilyen szállítóeszközre felkapaszkodnia. Apánk sokszor
átadta ebédjét az eléhezett csöppségeknek, megelégedéssel szemlélte
majszolásukat. A szülők hálálkodását félbeszakította:
– Ne köszönjenek semmit, én olyat cselekszem, ami természetes.
Este, ha hazatért, mindig megdicsérte anyánk főztjét, és színesen
ecsetelte szülénknek, milyen színekben játszottak a gyerekszemek,
míg édesanyjuk etette őket. Anyánk először meg-megjegyezte, apus-
ka, te meg éhen maradtál, de apánk leintette őt, dehogy maradtam,
dehogy maradtam! Anyánk néhány nap múlva nagyobb edényben
csomagolta apánk ebédjét.
November utolsó hetében egy házaspár érkezett meg hozzánk,
az első slajszhoz, három gyermek velük. A kicsit az apa hátizsákban
cipelte, a nagyobbak gyalogoltak, inkább már sántikáltak
– Nem bírom tovább – lépett apánkhoz a férfi. – Megpihenhetünk?
– Üljenek ide! – terítette le esőköpenyét apánk a zsilipház szél-
védett oldalán.
A férfi letette a hátizsákot, amelyből egy kipirult arcocska nézett
rám, megtört, vizenyős szemecskékkel.
– Beteg a kicsi – mondta a néni, s babusgatni kezdte a csöppsé-
get. – Sírni sincs már ereje.
Apánk ebéddel kínálta a családot.
Az apa félreült, az oldalát kezdte kiszabadítani.
– Utánunk lőttek. Pedig átértünk már, de azért lőttek. Eltalál-
ták az oldalamat.
Apánk a férfihez guggolt.
– Megjártam a Kárpátokat. Mutassa!
Véres volt nagyon a férfi ruhája, inge, golyó ütötte lyuk elöl-hátul.
– Szerencséje volt – mondta apánk. – Horzsolta a testet a golyó.
Az anya felsikoltott:
– Elájult Terike!
Apánk rám nézett.
– Elbírod?
– Elbírom – mondtam.
Apánk vállamra akasztotta a hátizsákot.
– Nem is nehéz.
– Bicajra, fiam! Menj Kosztolányi bácsihoz! Mutasd meg neki a
kislányt, és mondd el, sebesült férfi van az első zsilipháznál.
Kosztolányi doktor bácsi, a híres magyar költő, Kosztolányi Dezső
öccse, aki akkor magyarkanizsai orvos volt, éppen sétára indult
volna, kilépett már a házból, a kutya elkezdett körözni az úton.
– Doktor bácsi, doktor bácsi! – kiáltottam.
2012. november 3., 4., szombat–vasárnap
A kutya előbb reagált, mint a gazdája, boldogan csaholt vissza a han-
gomra, futni kezdett felém, majdnem lelökött a kerékpárról, mert
ugrálni kezdett rám, ahogy elért. A doktor bácsi megállt a kiskapu
előtt, várt.
– Ez a kislány nagyon beteg – lihegtem.
A doktor bácsi leakasztotta hátamról a csomagot. Félrefordult ak-
korra már a fejecske, szemei bezárultak, s arcocskája fehérre sápadt.
A doktor bácsi bevitte a csöppséget, injekciót adott neki, a pici
nem sírt.
– Az apja megsebesült. Utánuk lőttek, azt mondta. Apuka üzeni
a doktor bácsinak, az első slajsznál vannak.
– Szaladj át a szomszédba, Jani bátyádhoz! Mondd neki, én
üzenem, azonnal induljon a sebesültért!
Gazdag Jani bácsi befogott a kocsiba, és trappban indult.
Visszatértem a Kosztolányi-házba a bicajért.
– Súlyos tüdőgyulladása van – dünnyögte maga elé az orvos.
– Jó, hogy siettél vele. Baj is történhetett volna.
Aztán megsimogatta a hajam:
– Ügyes gyerek vagy, Pista!
Indultam vissza apánkhoz a kosárért meg az edényekért.
Útközben találkoztam Jani bácsiékkal. A két szürke most lassan
poroszkált. A kocsiderékban, pokróc alatt ott voltak a gyerekek meg
a szülők. Ismerősként intettünk egymásnak.
Odakint apánk azt mondta:
– Szerencséjük volt. Nagy szerencséjük. Ilyen az élet! Szerencse
is kell hozzá.
A szerencse szót mondta ki ezután majdnem mindegyik vándor-
ló, (apánk így nevezte a hazájukat elhagyókat, a menekült szót soha
ki nem ejtette a száján) mert rendre arról számoltak be apánknak,
hogy őrzik már a határt, lövöldöznek, még a határon át is, nem
érdekli őket a nemzetközi jog.
Magyarkanizsán három helyen alakítottak ki befogadótábort. A
vasútállomásnál az idősek otthonában, amelyet mi szegényháznak
neveztünk, mert a Ferenc Jóska idején annak épült; a központban,
az inasiskolában és a népkertben, a fürdő épületeiben. Az inasiskola
ablakai közvetlenül az utcára néztek, így a járdán rendőrök silbakol-
tak, megtiltották a helybélieknek az arra járást. A népkertet lezárták,
minden oldalról járőröztek, nem engedtek se ki, se be senkit.
Mi, gyerekek azért is bejártunk, mert megtehettük, hiszen
minden bokrot ismertünk, titkos utakat építettünk ki már hónapok-
kal előbb. Nem a Népkert miatt, hanem a futballpálya miatt. Ugyanis
a Népkert északi oldalán helyezkedik el a sportpálya. Mivel Magyar-
kanizsán híres cserépgyár üzemel vagy száz éve, selejtes cserepekből
szárazon rakták körül a pályát, ez volt a kerítés. Jó magasan ívelt a
cserépszalag, átugrani rajta a felnőtteknek sem sikerülhetett észre-
vétlenül. Mi viszont gondos munkával a talaj fölött kiszedegettük
a hevenyészett falból a cserepeket, olyan réseket képeztünk, hogy
átbújhattunk rajta. Így lógtunk be a meccsekre. Kívül-belül benőt-
te a gaz a réseket, s vigyáztunk is rá, hogy ez a természetes rejte-
zés épen maradjon. Akkor mentünk be a Népkertbe, amikor csak
akartunk, hiába őrizték marcona fogdmegek. Pontosabban: világos
nappal mehettünk be, mert sötétedéssel éberebbek lettek a járőrök,
meg takarodó után a lakóknak szobájukban kellett tartózkodniuk,
a mozgó alakokat elkapdosták.
Kis csapatunk, amelyik a hét két–három délutánján a Népkert-
ben időzött, mert ott mindenfélét lehetett játszani, cowboyt, Tarzant,
katonásdit, bújócskát, számháborút, közben minden fát megmász-
tunk, a tiltott időben is megjelent a régi helyen. A tábor gyerekei
fedeztek fel bennünket először, ők beszélhettek rólunk, mert hama-
rosan megjelent néhány felnőtt is, férfiak, kérdezgettek tőlünk
mindenfélét, mi meg válaszolgattunk. A vége az lett, hogy kiszedték
belőlünk, mindennap be tudunk észrevétlenül jönni.
– Hozzatok pálinkát! – mondták.
Cserébe töltőtollat ajánlottak. Egyikünknek sem volt még töltő-
tolla, csábított bennünket nagyon az üzlet. Csakhogy a pálinkát
pénzért adták a bögrecsárdákban, a kocsmákban meg még drágáb-
ban, s nekünk pénzből volt a legkevesebb.
Otthon elmondtam anyánknak népkerti kalandunkat. Anyánk
megijedt, tiltotta tőlem a Népkertet, verést ígért, ha nem hallgatok
a jó szóra. Nem is lett töltőtollam csak évekkel később, de néhány
pajtásom az iskolában eldicsekedett szerzeményével, Kovács Gabi, a
csapat vezére (bukott már, idősebb volt nálunk, fizikai fölénye ered-
ményezte elsőségét) be is hozta a töltőtollat az iskolába, s tintával
íráskor elővette. A tanító bácsi elkérte tőle:
– Honnan van, Gabikám?
– A menekültektől.
S kedves mentorunk, Pató Ferenc kiszedte a vezérből, aztán szép
lassan belőlünk is, hogy pálinkáért cserébe szinte minden beszerez-
hető: töltőtoll, óra, nyaklánc, bicska. A tanító bácsi eltetette velünk a
tintát-tollat, s arról beszélt nekünk, hogy nem szép elvenni, kicsalni
más emberektől a javaikat, különösen nem olyankor, ha azok kiszol-
gáltatott helyzetben vannak.
– Mit szeretnének még a bentiek? – kérdezte tőlünk Feri bácsi.
– Csak pálinkát akarnak. Mindig azt kérnek – válaszolta Gabi.
– Más nem kell nekik. Szalonnát is vittünk be, de az nem érdekli
őket. Csak a pálinka.
November utolsó napjaiban elküldött anyánk a borbélyhoz.
Szerettem Imre bácsihoz járni, mert nála volt Magyar Szó, a napi-
lapunk, s ha nyiratkozni mentem, át is lapoztam az újságot, bele is
olvastam. Három lépcsőn kellett felkapaszkodni a bejárati ajtóhoz,
mely fölött ott függött a réztányér. És csöngőt szólaltatott meg az ajtó,
ha valaki belépett a tükrös műhelybe. Odabent többen várakoztak,
leültem én is a pad végére egy bácsi mellé, aki kezében tartotta a
Magyar Szót, keze fölött belenéztem a szétterített újságba.
– Tudsz te olvasni? – kérdezte a bácsi.
– Tudok.
– Én nem látom csak a címeket. De szeretném tudni, miről is
szól ez az írás. Fölolvasod?
És kezembe adta a bácsi a Magyar Szót. A harmadik oldalon állt
az írás, amely arról tudósított, hogy Nagy Imre társaival elhagyta
2012. november 3., 4., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23

Quarnerónak sima tükre

a jugoszláv követség épületét. Azért mentek el, mert a kormány
garanciát adott, hogy bántatlanul hazamehetnek. Miután beszáll-
tak a buszba, magyar katonák helyett szovjetek telepedtek hozzá-
juk, fegyveresen, és ismeretlen helyre szállították őket.
– No, akkor ennek is teljesen vége van – törte meg a műhelyt
betöltő csöndet egy bajuszos bácsi. Portoré és a 365 rácsozott ablak
Az öreg, aki mellettem ült, megköszörülte a torkát. n MÁK FERENC

G
– Hallgassanak meg, emberek!
Mindenki a szomszédom felé fordult, még a székben ülő arády Viktor azonban még emléke- túl azonban gyönyörű látvány tárul a láto- óra múlva belépek a mediterrán kőfalak hű-
vendég is. Imre bácsi rámordult, erre ő a tükörből szemlélte a zett arra, hogy a Zrínyi várban vala- gató elé: a várnak mind a négy oldalát széles vösébe, elképedve nézem a szemben lévő
mesélőt. Én nagyon szerettem hallgatni az öregeket, ha élmé- mikor boldog események is zajlottak: folyosók futják körül, fölöttük tág ívre hajló falat: ott, ahol ifjúkoromban a XX. század
nyeikről regéltek. Magyarország, Horvátország, Szlavónia és boltozatok tartják a mennyezetet. A föld- három véreskezű diktátorának képe függött,
– Szóval – kezdte a bácsi –, én annak idején, a nagy háború- Dalmácia legelőkelőbb főurai adtak itt talál- szinti boltívek oszlopai tömörek, egyszerű most IV. Béla király, Frangepán Ferenc
ban megsebesültem Galíciában, és Krakkóba kerültem a kato- kozót egymásnak. „Abban a háromemeletes, oszlopfőkkel, az emeleten azonban már a (Franciscus Marchio Francipani) és Zrínyi
nakórházba. Lábadozó koromban kijártam az épületből, beba- négytornyú, hatalmas épületben, amely ott reneszánsz elemek dominálnak: a karcsú Péter tiszteletet parancsoló tekintete fogad. A
rangoltam a várat, a tereket, a piacokat, mindent. Hát az egyik uralkodik a szomszéd portoréi kikötő előtt márványpilléreket díszes oszlopfők koro- könyvtár igazgatónője, Milanka Gudac határ-
ligetben láttam egy bábszínházat. Zsinegen vezette a bábos a elnyúló sziklás földnyelven, s ahová néhány názzák. Egy bizonyos szögből szemlélve a talan lelkesedéssel magyarázza: természetes
bábját, és olyan volt az az oktalan jószág, akár hiszik, akár nem, évvel ezelőtt idegenajkú jezsuiták vetették be boltozat ívei úgy simulnak egymásba, mintha a számukra, hogy együtt él velük a múlt,
mintha élne. Az előadás végén ki is jött közénk a mutatványos, magukat – írta –, valamikor a nemzet színe- a hófehér kagylók karneváljának a közepébe és tisztelik mindazokat, akik évszázadokkal
ott lépdelt mellette a bábuja is, rendesen rakta a lábát, mozgatta java, az ország legelőkelőbb családjai adtak csöppent volna a látogató. „A széles négy- korábban megalapozták a város életét. Akkor,
a kezét, a fejét, integetett, éppen csak meg nem szólalt. Hát ilyen egymásnak találkozót, hogy részt vegyenek szögű kőlapokkal kirakott udvar közepén ott egy kérdés, bizonyos kazánkovácsot vagy
bábjátékos ez a Kádár! – csuklott el a bácsi hangja. Nyelt egyet, a házigazda, a hős Zrínyi Péter családi ünne- áll a márványból faragott kút medencéje; hajógyári lakatost illetően – bennem maradt.
kisvártatva folytatta: – Elintézte a Rajkot, most meg kiradírozta pén. A Wesselényiek, Nádasdyak, Perényi- rajta a kettős címerpajzs egy márki-koro- Leírhatatlanul méltóságos volt a pillanat, kár
a Nagy Imrét is. Minden ellenségét a madzagján rángatja. ek, Báthoryak, Széchenyiek, Rákóczyak és nával összefoglalva; az egyiken a kenyeret lett volna beszennyezni azt.
– Nemsokára mindnyájan Kádár madzagján lógunk – fordult Frangepánok meghívott vendégei voltak dagasztó oroszlán (Frangipáni), a másikon
a fejedelmi fénnyel berendezett portoréi a szárnyas torony (Zrínyi).”2 Buccari
felénk szappanos ujjával Imre bácsi. Buccari (Bakar) napsütötte öblében már
– Legázoltak bennünket – szólalt meg egy fiatalabb, magas várkastélynak. Nagy és jelentőséggel teljes Ide szőtte a napóleoni háborúk utáni
ünnepe volt ez a Zrínyi háznak. Ilona, a idők romantikus történetét az író, amikor évszázadokkal korábban menedéket talál-
férfi. tak a kikötőt kereső hajók, semhogy Fiume
A tükör előtt egy idős, szerb ember ült, Ilija bácsi. Szappanos Zrínyiek legékesebb rózsabimbója kézfogó- „a sok újan teremtett királyság, respublika
ját tartotta a leghatalmasabb magyar főúr- visszatért a régi gazdájához. Az illyriai király- egyáltalán fölkerült volna a navigációs térké-
képével felénk fordult, és permetezni kezdte a szappanhabot: pekre. A kisváros neve először egy 1440-ben
– No, gembeši, dobili ste ono, što ste zaslužili! (No, gömbösök, ral, az ifjú Rákóczy Ferenczczel.”1 Zrínyi ság pünkösdi napjai is elmúltak, s lett belőle
Ilona személye lesz az, aki a történelemben megint »magyar partvidék«, Isztria, Horvát- kelt adománylevélben olvasható Bycharts,
megkaptátok azt, amit megszolgáltatok!) annak 1486-ban történt megújításakor pedig
– Fordulj vissza, Ilija – mordult rá mérgesen Imre bácsi, a a portoréi kastélyt Munkáccsal összeköti. ország.” Az Axamita strázsamester(nő) őrizte
Bycharits formában. Igazi kiváltságokkal
borbély –, és ne beszélj hülyeségeket borotválás közben, mert azonban Mátyás király ruházta fel a medi-
véletlenül elvágom a torkodat! terrán kisvárost. A magyar koronához akkor
Ilija bácsi erőltetetten nevetni kezdett, de hirtelen köhögés lett köze, amikor II. József Fiume igazgatása
tört rá, összefröcskölte szappanhabbal a tükröt. alá vonta, és Zengg és Karlobag városokkal
– Szépen olvastál, kisfiam – dicsért meg az idős bácsi. – Ki együtt részévé vált a Magyar Tengermellék-
a tanítód? nek. 1802-től mindössze néhány esztendeig,
– Pató Ferenc. az 1809-ben bekövetkezett francia hódításig
– Isten éltesse sokáig! Megérdemli. „Buccari város követeinek is megadatott a
Ilija bácsi távozáskor a műhely közönsége felé fordult, kárör- magyar országgyűlésen az ülés és a szava-
vendő arccal, tiszta magyarsággal ezt kérdezte tőlünk: zati jog”.3 Virágzó kikötőjéből sót, szenet és
– No, gömbösök, hogy ityeg a fityeg? Hogyan tovább? fát szállítottak a világ kereskedőinek. A ma
– Vigyen el az ördög! – fakadt ki a hokedlin ülő öreg bácsi. többnyire a múltbéli emlékei fölött révedező,
– Ezt sem hallottam még magyarul beszélni! – jegyezte meg csöndes halászfalu legföljebb emlékezésre
a fiatalabb, magas férfi. hívja a látogatót – s csak az utóbbi évtized
– Tudott ő magyarul, amikor az neki hasznos volt – jegyez- során gondolt arra, hogy kikapcsolódást is
te meg Imre bácsi. – De hát úgy hozta a sorsa, hogy most ilyen biztosítson az arra tévedt kirándulóknak.
gatyában járhat. Különben nem árt a légynek sem. Csak szeret Buccariba ma csak betévedni lehet, az ember
kicsit piszkálni bennünket. szemmel látható „ökológiai lábnyoma” alapo-
– Csak száz évig piszkálgatnak majd minket! Hol szóban, hol san elcsúfította a környéket, ilyen formájá-
ilyen-olyan tettekkel. Tán még a pofánkba is vernek, csak azért, ban pedig nem jelent csábítást az utazónak.
mert magyarok vagyunk. Kiköpjük mi még a pirost, meglátja, A Wesselényi-összeesküvés vértanúi. Rusz Károly metszete (1871) Ezt a romantikus kis várost szinte elnyelte a
aki megéri! – jövendölt a hokedlin ülő bácsi. Néhányszáz lépéssel odább, egy pompás Frangipáni várban rejti el a titokzatos Mettel fiumei olajfinomító kémény- és tartályrenge-
Majorék háza még a régi a magyarkanizsai József Attila utcá- kis öböl túlsó oldalán, az 1904-ben épített, azt a csodálatos istennőt – Miliorát –, akinek tege, s aki a magas hegyoldal felől közelít, a
ban. Két kézzel öleltem én ott az akácfa törzsét, révedezésem mesz- hajdan pompás Liburnia szálló omladozó Diana vagy Minerva lehetett az őse, s aki még füstfelhők láttán nem az Adria paradicsomi
szire ragadott, ám nyílt a kapu, egy fiatalember lépett ki rajta. falai fölé magasodik egy robosztus erődít- fiatal volt nagyon, „csak nemrég hagyta el valósága jut az eszébe. „Legyünk rajta túl”
– Csak nincs valami baja? – lépett hozzám. mény, a századokkal is dacoló, kikezdhe- a gyermekkort”. Száműzöttjei ők a messzi – sóhajt, és elrobog a Szent András kated-
– Nincs – mondtam szürkén. tetlen Frangepán-kastély. Jókai 1881-ben a Torontál vármegyének, ahol a kapzsi rokon- rális köré telepedett halászkunyhók soka-
– De fogja az öreg akácfa törzsét. Szédül? lehető legbiztosabb pontból, hajóval köze- ság kiforgatta őket az őseik vagyonából, s sága fölött. Pedig az 1750-ben egy korábbi
– Ezt a fát én ismerem – simítottam meg a kérget. ledve, a tenger felől láthatta a „Frangipáni most földönfutóként keresnek valami biztos templom helyén épült monumentális épület
– Tényleg? várat”, csöppet sem meglepő hát a lelkese- menedéket, mindaddig, amíg sorsuk valami megér egy kitérőt, hiszen a bejárata két olda-
– Tényleg. dése: „Maga a vár tömör, négyszögű épület, módon jóra nem fordul; mindaddig, amíg lán a magyar történelmi múltat is megidéző
Elléptem a fától, el a magyarkanizsai József Attila utcától, mind a négy szögletén egy-egy termetes nem lesz újra együtt a jelzálog fedezete. És két sírkő található. Közülük is már csak a bal
annak lelkembe plántált egyes számú házától. gömbölyű toronnyal – írta az Egy játékos, mire a szerencse újra a pártjukat fogja, Jókai oldaliról betűzhető ki bizonyos Buccari szüle-
Másnap, 2012. szeptember 7-én beültem a nagytemplom reg- aki nyer című regényében. – A négy szárny végigvezeti az olvasóit a dalmát tengerpart tésű János, Magyarország, Horvátország és
geli miséjére. Gyönge félház, ahogy a színházas mondaná. Plafo- mindegyikén hét magas ablak van, földszínt rejtelmes vidékein. Szlavónia nemes urának egykori hírneve:
non a régi mennyország, idelent Szent György még mindig ölte és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, A „Frangipáni vár” bejáratánál kérésem- CARITANES IOANNES
a sárkányt. hat ablak van egymás fölött, minden ablakon re lelkesen a kezembe nyomnak egy három- MAROCHIN BUCCARENSIS
– Miatyánk, aki a mennyekben vagy..! Mikor lesz már ennek erős vasrostélyok. Kívülről rideg, visszariasz- szor összehajtott, Kraljevica kastélyairól szóló, NOBILIS HVNGARIAE CRO
vége? tó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki, szerény ismertetőt. Látva elképedésemet, azt ATIAE AC SCLAVONIAE IBI
Mise végén idegenek közelítettek, meleg, testvéri kézfogás. minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki tanácsolják, a város múltja iránt talán érdek- POSTERI BOQVESVIS FERI
Kivonuláskor ragyogott ránk az áldott Nap. a magas homlok-párkányfaltól.” A kapun lődnék a Városi Könyvtárban. Amikor egy PECIT CINERBVS LOCUM
ANNI 1716. DEI 18. IV.
A jobb oldali sírkő felirata már sejtelme-
S Z Ó F I GY E L Ő
Kockahas
sebb:
NOBILIS AC
n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ RAMVS D MATTHIAS
CARENSIS PRIMO DI CARI
A fitneszmozgalmak és a fogyókúrák egyik ideálja az ún. kockahas. Voltaképpen arról van szó, hogy egyes kisportolt testű személyeknek jól látszanak a EXPOST ARCHIADS
hasizmai, mivel a felettük levő zsírpárnát eltüntették. Kiknek van látható kockahasuk? Főként azoknak, akik a testükből élnek, és a testük karbantartását, MODRUS SIBAET SIC
edzését főállásban végzik (fotómodellek, bizonyos színészek, a fitneszipar egyes szereplői, élsportolók stb). Továbbá azoknak, akik a munkájukon kívül szinte CESSRIBVS ARCHID
minden idejüket és energiájukat testépítésre használják. Ez a fajta életvitel többnyire nagy elhivatottságot jelent, és a személyiségre is hatással van. Az ilyen - - - - - AB
embereknek pontos étkezési tervük és edzéstervük van, és ettől szinte semmilyen körülmények között sem hajlandók eltérni. ANNO MDCCVII
Valójában mindenkinek van kockahasa. Orvosi neve: rectus abdominus. Ez az izomegyüttes a bordáktól az ágyékcsontokig húzódik, jól érezhetjük, - - - - - IANVARI
amikor felülünk. Angolul six-packnek nevezik, mivel két oszlopban 3-3 bordázott izom húzódik. Egyes szakértők szerint kemény munkával akár 8 vagy 10 Folytatjuk
bordásra is fel lehet fejleszteni a kockahasat.
Hasizmainkat rendszerint eltakarja a felettük lévő zsír. Ha a felszínre szeretnénk hozni a rejtett izmokat, el kell tüntetnünk róluk a zsírréteget. Ehhez 1 Garády Viktor: Régi dicsőségünk a tengermel-
viszont nem elég a tornázás vagy az ún. kockahasgép használata. Izmaink megerősödnek ugyan, de a zsírréteg nem tűnik el. Ha el szeretnék veszíteni a léken; Budapest – Lampel R. könyvkereskedése
hasizmok feletti zsírréteget, a testsúlyunkból is le kell adni. Erre azért van szükség, mert a zsírégetés nem helyhez kötötten történik, hanem az egész szerve- (Wodianer F. és Fiai) részvénytársaság, 1907. 61–
62. p. – A fényes esküvő a Zrínyi-várban zajlott,
zetre kiterjed. Addig nem lehet kockahasa az embernek, amíg testének valamely részén vastag zsírréteg van. Az izomzat akkor rajzolódik ki igazán szépen, az a „háromemeletes, négytornyú, hatalmas
amikor a zsír nem takarja el. Ahhoz, hogy olyan kockahasunk legyen, amilyent képeken látni szoktunk, a férfiaknak 3–6%-os testzsírszázalékot kell elérniük, épület” viszont a Frangepánok kastélya volt.
a nőknek pedig 8–12% közé kell vinni a testzsírszázalékukat. Ezek az ún. „versenyszint” testzsírszázalék-értékei. Csak folyamatos edzéssel tarthatók meg 2 Jókai Mór: Egy játékos, aki nyer; Budapest –
ezen a szinten. Ráadásul a testépítők, mielőtt lefényképezik őket, barna bőrfestékkel és barnító krémekkel kenik magukat, hogy az izomra rászáradt bőrük Akadémiai Kiadó, 1966. 22–23. p.
még jobban kiemelje az izomtónusukat. A legtöbb különleges kockahasú személy a jó fényképésznek, a beállításnak, a megvilágításnak és a photoshoppal 3 Bedécs Gyula, dr.: Magyar emlékek és látnivalók
való manipulációknak köszönheti a földi halandó számára elérhetetlennek tűnő, ámbár viszonylagos szépséget. – Horvátország és tengerpartja; Szombathely
– BKL Kiadó, 2004. 135. p.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2012. november 3., 4., szombat–vasárnap

Đinđić?
látja. A keretet a közösségi emlékezet reflexeire rájátszó hangzós,
textuális, képi és plasztikai elemekből állították össze. Sajátos, audi-
ovizuális kanosszajárás ez a tér, amely sűrített formában közvetíti az
elmúlt évtizedben bejárt körkörös utat. Ott vagyunk, ahol a miloše-
vići éra végén, megöltük azt, akivel új útra indultunk, és folytattuk
Avagy annak fétiskarakteréről manapság ott, ahol abbamaradt.
A terembe lépve már egy sokkalta középszerűbb kép tárul elénk.
n ROGINER OSZKÁR
A több jelentésmezőt is megmozgató, több érzékszervet is igénybe

S
okáig gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e erről az előadás-
ról. A szakma hazai, jelentősebb művelőinek elragadtatásával
ellentétben én csak egy vértelen, színvonalában változó, összes-
ségében igen kiábrándító minőségű előadást néztem. Nem tudom,
lehet, nem ugyanarról a darabról beszélünk… Egy fontos tünete
viszont van ennek a magatartásmódnak. A személyiség egyfajta fétis-
karakterével, valamint egy tabu olyan önellentmondásos helyzetével
van dolgunk, amely az általa létrehozott diskurzus egyik táborában
teljességgel megcsontosodott, míg a másikban olyannyira feloldó-
dik, hogy szinte csak a név jelöli a két halmaz egy és ugyanazon
szubjektumát. Zoran Đinđićről, valamint a Megölni Zoran Đinđićet
(Ubiti Zorana Đinđića) c. előadásról van szó.
Alig egy évtized után egy merész kulturális-politikai-társadalmi-
stb. vargabetűvel eljutottunk oda, ahol közel két évtizeddel ezelőtt
voltunk. Amikor azon a március 12-én eldördült az a bizonyos
lövés, mindenki tudta, hogy azzal
egy időben nemcsak egy életnek
lett vége. Mindenki tudta, hogy
ebből nem egy új kezdet követ-
kezik. Mindenki azt remélte,
hogy a reformok folytatódni
fognak. Mindenkinek megfor-
dult a fejében, hogy a folyama-
tok lelassulnak, de arra senki (!)
nem gondolt, hogy tíz év kiesés-
sel folytatódik mindaz, ami 2000.
október 5-én abbamaradt. Akárha
egy leállt szövőgépet üzemeltet-
tek volna be újra. A szőttes szálai
pontosan ott és pontosan úgy
folytatják a mintát, ahogy és ahol
az abbamaradt. Hiábavalónak
bizonyultak az ígéretek, a remé-
nyek, a hazatért egyetemisták, a
fiatal családalapítók, a szabadúszó
értelmiségiek, a dolgozni vágyók
és mindazok, akik mögé álltak.
Hiábavalók vagyunk, maradék, fölösleg. Ez a hiábavalóság, ez az
üresben járatott fölöslegességérzet viszont létrehozott egy olyan
mítoszt, egy olyan beszédmódot, amely két tábor két jól elkülönít-
hető diszkurzív pózát öleli magához – és az előadás, valamint annak
recepciója pontosan ennek a csapdájába esett bele.
Az első tábor – hogy a kezdetlegesebbel induljunk – a néhai
miniszterelnököt (tekintet nélkül annak munkásságára, a hozzá
kapcsolódó művelődés- és eszmetörténeti mozzanatokra, politikai
hagyatékra) nyíltan a sarokba hajítja. Röhög rajta. Előszeretettel
és gátlástalanul állítja be nevetségének tárgyául, továbbá megtesz
mindent annak érdekében, hogy saját kvázijobboldali, populisztikus
és nem utolsósorban lassan önmagát felfaló meggyőződésének érvé-
nyesítése érdekében méltatlan ellenfélként tüntesse fel. Elhajítja, de
egyben szüksége is van rá, mert ellenkép kell neki. A második tábor,
ugyanezt a halmazt ezzel szemben a fétiskarakter másik végletébe
nyúló értékeivel ruházza fel, amely eléggé széles ahhoz, hogy – élve
a tabu nyújtotta homállyal – mögé bújjanak például olyan kultúr-
termékek (fotókiállítások, félresikerült megemlékezések, plakátok,
tematikus folyóiratszámok, középszerű szövegek stb.), mint a tárgya-
lásra kerülő előadás. A nyilvánosság sajnos nem tesz különbséget a
darab témája és annak alanya között, következésképpen – mivel nem
tud kibújni az önmaga által létrehozott diskurzusból – nem tudja
értéktelennek nyilvánítani azt, ami nyilvánvalóan értéktelen, csakis
azért, mert arról szól, ami számára értékes. Egy kultúrtermék nem
pusztán attól lesz minőséges, hogy egy bizonyos életművet, személyt,
eszmét, politikai programot tematizál, mert akkor végeláthatatlan
lenne a sikeres kötetek, színpadi produkciók vagy szobrok sora. Ez
a darab azért ilyen „sikeres”, mert egy név teszi azzá, nem pedig
azért, mert egy olyat mutatott fel, ami színházesztétikai vagy akár a
társadalmi felelősség normáival kimagaslónak minősíthető.
Az előadás elején Tomislav Nikolić hangját halljuk, ahogy egy
híres felszólalásában, alig néhány héttel a merénylet előtt azt üzeni,
hogy amennyiben valaki találkozna Zoran Đinđićtyel, akkor mond-
ja meg neki, hogy Titónak is problémája volt a lábával. Az előadás
végét Đinđić egyik idézete zárja: „nézzen a jövőbe, és ott mi ketten
találkozni fogunk, mert én még szándékozom a jövőben élni”. A
lassan telítődő teremben elemi erővel hatnak ezek a szavak. A felvétel
tiszta, hangos, rövid, és addig ismétlődik, amíg kezdetét nem veszi a
játék. A végén ugyanígy mosódnak össze a tapssal a szavak. Hátbor-
zongató érzés tíz év után ilymód áthallani a hangokat. Az előadás
keretét ez a két idézet, valamint a be- és kivonulás tárgyi elemei, a
mellszobron dolgozó művész és az újságkivágások adják meg. Ez a
keret az, ami valóban figyelmet érdemel. A lassan kígyózó sorokban
bevonuló néző magára marad a gondolataival. Fél. Nem megijed,
hanem fél. Szorong. A labirintus falain egymást érik azok a cikkek
és fényképek, amelyekből ez a lassan minket is felzabáló félelem
táplálkozik. Egy üveglábakon álló, korrupt és hazug rendszer kerete
ez, amely lassan, de biztosan felőrölte annak a munkáját, akinek a
mellszobra készül. Nyilatkozatok és tettek ellentmondásait láthat-
juk, kárörvendő ujjongást a szennylapok nagy címeket, sok képet
és rövidke szövegeket közlő hasábjain. A néző egy politikai eszme
retardálódását, fokozatos bomlását és egy populisztikus, minden
ideológiát nélkülöző opportunista kaszt újbóli hatalomra jutását
vevő bevonulás után minden leegyszerűsödik. A kifutószerű szín-
padot körbeülő közönség egy meglehetősen egyöntetű, alapvetően
egy puszta, tág értelemben vett kronologikus és szűk értelemben
vett narratív technikán alapuló előadást néz végig, amelyet időnként
Brecht-szerű songok szakítanak meg. Módszerét illetően háromfelé
ágazik el, a bevonulás erőteljes hatása után viszont a darab egyik
mentén sem tud összeállni. Az egymást váltó színészek elsősorban a
merénylet különféle előzményeit mesélik el. Szóba kerül Koštunica,
Legija, az elbeszélésből időnként kilépnek, hogy eljátsszák például a
zimonyi klán különféle tagjait. Harmadsorban pedig énekelnek.
A lényegi probléma, hogy a színpadon csak történetek hangzanak
el. Kevés a játék, nincs mimika, párbeszéd is alig, az elmondottakat
pedig sok ezerszer hallottuk a rádión, láttuk a tévén, olvastuk az
újságban vagy a különböző portálokon. A darab nem kínál fel sem
új nézőpontot, sem új történetet, sem új módszert; nem provokál,
nem bírál, nem bátorít – vagyis alig, ami viszont jócskán alulma-
rad az elégtől. Nem tekinthetek rá angazsált vagy dokumentarista
színházként sem. Az előadás sem színháztörténeti, sem színházesz-
tétikai, sem politikai vagy társadalmi kategóriák szerint nem minő-
síthető. Nem vált ki olyan érzést, amire bármilyen módon reagálni
lehetne, az egymást váltogató színészek egyszerűen, egyes szám
első személyében elmesélik mindazt, amit eddig is tudtunk, és bár
időnként vannak párbeszédes, eljátszásra kerülő részek, azok is beil-
lenek a darab általános görbülési ívébe. A közhelyesre sikeredett
előadást sajnos még a brechti songok sem tudják egy minősíthető
kerékvágásba zökkenteni.
Az egyik szerencsés megoldást a jelmezek választásában jelölhet-
jük meg. Az egymás helyébe lépő, egymást felcserélő, egymás le- és
kicserélhetőségére rájátszó színészek például azt az érzést keltik,
akárha bármelyikünk Zoran Đinđić lehetne. Mindannyian arctalan
kartonfigurák fekete öltönyében, fekete nyakkendőjében, fekete
cipőjében és fehér ingjében lépnek elénk. Ezek nem egyenruhák,
mert nem az egyenrangúságra, az inherens, magából a rendszerből
eredő egyenlőségre utalnak. Az öltönyök álcázzák a kort, a nemet,
az etnicitást, és mindazokat a jelzőket, amelyek elválasztanak. Ez
a véletlenszerűen érkezett, de tudatosan felvállalt sorsközösség
jelmeze, azé, amely lehetővé teszi és legitimálja azt, hogy egy E/1.
elbeszélés közösségivé váljon, hogy az, ami a színpadon az enyém,
a közönség soraiban is az enyém lehessen. A jelmezek elsimítanak
minket a színpaddal, és közössé teszik azt, ami ott elmondatik, hiszen
az fáj a legjobban, ami a sajátom is. Emellett egy hatalmas mario-
nettfigura képében feltámasztják Slobodan Miloševićet is, valamint
a múlt démonjai képében divatbemutatót rendeznek a kifutón.
Ebből a kísérletből egyértelműen kitetszik, hogy amikor felütjük
a kilencvenes évek bestiáriumát, akkor már csak héroszokról, míto-
szokról vagy mai szóhasználattal, márkanevekről beszélhetünk. Ez a
beszédmód, bár hozzátartozik egy pozitív és egy negatív megítélés,
magába foglalja a táborokra oszlott közvélemény miheztartását is.
Zoran Đinđićről így az egyik tábor csak az egyik beszédmódot hasz-
nálhatja, még akkor is, amikor már vajmi kevés köze van magához
a szubjektumhoz. Ezen a darabon látszik, hogy Zoran Đinđić elsza-
kadt a munkásságától, tevékenységétől és mindattól, ami jellemezte
– márkanévvé lett. Nem az már a kérdés, hogy a darab jó vagy rossz
(és ez már az alkotási folyamatra is rávetül), hanem hogy kiről szól.
A diskurzus pedig már nem szakadhat el ettől a csereértéktől. A név
már önmagában is reklám, és ebben az esetben ezzel éltek vissza.

Útközben
pedig nem másoktól függ, csakis tőlünk. Ahhoz,
hogy sikeresen megbirkózzunk a körülményekkel,
először is a körülmények mibenlétével kell alapo-
san megismerkednünk.
n KÁICH KATALIN Egyébként ami az időjárást illeti, igazán nagy
szerencsénk volt, különösen Patagóniában, ahol
45.
új hazát keresve walesi telepesek ezrei érkeztek ide
azért, hogy megőrizhessék kultúrájukat és nyel-
vüket az egyre erőszakosabb angol elnyomástól.
Itt, ahogy mondhatnánk, a semmi közepén hozták
létre a maguk „Kis Wales”-ét, de a kezdeti években
a túlélési technikákat az őslakosok segítségével
bevándorlók gyakorlatától, nem az itt élő őslakos-
ság kiirtásán fáradoztak annak érdekében, hogy
saját életteret alakítsanak ki. Felismerve azokat
a túlélést veszélyeztető körülményeket, melyek
ismeretlenek voltak a számukra, igyekeztek jó
viszonyt kialakítani az indiánokkal, akik ennek

A
másfél napos Buenos Aires-i tartózkodás
után Trelew városa következett, illetve
csak a repülőtere, mert egy óceánparti,
immár patagóniai kisvárosban, Puerto Madryn-
ban volt a szállásunk. Kétórás volt a repülőút, és
az utasok jelentős hányada a tinik korosztályához
tartozott, ugyanis iskolai kirándulásra vitték őket.
A Valdés-félsziget a Magellán-pingvinek, orosz-
lán- és elefántfókák egyik nagy paradicsoma, de
a déli sima bálnák is idelátogatnak „kicsinyeikkel”
kora tavasszal. A zsibongó, pajkos gyermeksereg
mint egy természetes és megszokott közegben,
otthonosan mozgott a repülőn. Önkéntelenül is
szűkebb pátriám iskolásai jutottak eszembe, akik-
nek többsége még Újvidéken sem járt, nemhogy
repülőn utazott volna abból a célból, hogy megis-
merje annak az országnak természeti szépségeit,
amelyben él.
A mellettem ülő tizenéves szőke kislánnyal
angolul beszélgettem, miközben az is megfordult
a fejemben, hogy a vajdasági magyar gyerekek
jelentős része nemhogy idegen nyelvet nem beszél,
de az államnyelv elsajátításával is baj van. Szép kis
gettóba zártuk magunkat az elmúlt húsz évben!
Minden állapot, így a bezártság létrejöttében is,
kettőn áll a vásár. Helyzetünk megváltoztatása
kora tavasszal a viharos szelek megszokott természe-
ti adottság. Mi viszont mintha a kelle-
mes éghajlat hírvivői lettünk volna:
ha valahova megérkeztünk, vittük
a napos időt magukkal. Helyben
viszont arról értesülhettünk, hogy
bezzeg az előző napokban micsoda
vad szélvihar tombolt és tántorítot-
ta el a látogatókat attól a tervezett
hajókirándulástól, ami lehetővé tette
volna a bálnák megfigyelését.
Mielőtt patagóniai élményeimet
venném számba, Trelewről s lakói-
ról szeretnék szólni. Nem rendhagyó
történetről van szó, legalábbis nem az
európai telepesek bennszülöttekhez
való viszonyulását illetően. Trelew
walesi megnevezése a kopár szik-
lákkal és poros bozótosokkal körül-
vett városnak. Jelentése Lewistown.
Mindössze tőle tizenöt kilométerre
található az oázissá varázsolt Gaiman
híres teaházaival, ahova még Diana hercegnő is
ellátogatott.
Hogy kerültek ide angolok, illetve walesiek,
tehetné fel a kérdést az egyszeri. A válasz a 19.
század hatvanas évei tájékán keresendő, amikor
sajátították el. Mert a bozótosokkal benőtt pusz-
taságon, ahol igen ritka vendég az eső, s a föld
is sok helyütt agyagos, igen nehéz volt új életet
kezdeni azoknak, akiknek természetes közege a
dús növényzet és a veteményekre áldást hozó eső
volt. A walesi telepesek, ellentétben más európai
fejében megmutatták, miként lehet a zord időjá-
rási viszonyok közepette olyan élet-
feltételeket kialakítani, amelyek a
meglévő barátságtalan természeti
adottságokat elviselhetővé teszik.
A magukkal hozott öntözési techni-
kák ismerete azután sokban hozzá-
járult ahhoz, hogy a kietlen, fátlan
pampavidék idővel búzatermő para-
dicsommá alakuljon át.
A walesiek sikere idővel sok
spanyol ajkú bevándorlót vonzott
a térségbe, minek a töretlen walesi
nemzettudat megőrzése látta kárát
a 20. századtól kezdődően. Ennek
az lett a következménye, hogy sokan
Kanadába meg Ausztráliába költöz-
tek át, de a közösség magja kitartott
új hazája mellett. Ennek köszönhe-
tően, ha meg szeretnénk tapasztalni
az egykori walesi kolónia hangula-
tát, erre még ma is van lehetőség.
A dél-amerikai indiánok kiirtásának tanulságos
és példaértékű ellenpéldája a Patagóniába költö-
zött walesiek egykori magatartása. Bárcsak több
hasonlóval dicsekedhetnének a hajdani európai
bevándorlók!