2014. szeptember 6., 7., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
Szenttamási irodalmi lakoma
A Gion Nándor Szépirodalmi Pályázat eredményei
Bence Erika
M
ost a Gion Nándor Szépirodalmi Pályázat jelentette sikeres
és kreatív kezdeményezést ünnepeljük, a regény és a novellapályázat
díjazottjait (Móra Reginát, Böjte Pált, Balogh Gábort és Sándor Zoltánt),
a többi részvevőt, alkotókat (regényírókat és novellistákat) – azokat is,
akik nem kaptak díjat; kizárólagosan nekik és a Gion Nándor Emlék-
bizottság tagjainak, főszervezőknek (dr. Horváth Futó Hargitának és
Németh Dezsőnek) és önzetlen segítőknek, kiadóknak (Forum és Prome-
tej) mondunk köszönetet. A szövegalkotás/teremtés erejét ünnepeljük,
az alkotókat és kritikusaikat. Csak őket.
A regénypályázatra négy pályamű érkezett. A műfaj határait figyel-
men kívül hagyó, azt átértelmező, kitágító, kánonoknak fittyet hányó,
de szövegszerűségükben jó és kiváló színvonalat teremtő alkotások. Van
közöttük publicisztikai jellegű, tanulmányszerű alkotás. Egy adekvát
lap hasábjain megállja a helyét. Van népi önéletírás. Egy ilyen jellegű
sorozatot biztosan gazdagíthat. Tudományos-fantasztikus novellasor.
A sci-fi próza iránt érdeklődőket megszólítja. S a négy pályamű között
ott volt/van Móra Regina Peremlakók (Családtörténet a Marson) című
kisregénye. A díjazott alkotás, amelynek „kis” előtagja csak a terjede-
lemre vonatkozik.
Nagyon bátor szerzői döntés volt a műforma legalsó határain egyen-
súlyozva regényt írni, mert egy, a formalitásokhoz – mi a regény, s mi az
elbeszélés? – jobban ragaszkodó bizottság könnyen mondhatta volna,
hogy nem regény, hanem hosszabb elbeszélés. De a Peremlakókat kézbe
vevő bizottság tagjai a műfaj öntörvényűségét, a téma lehetőségeit, a
szövegstruktúra belső adottságait, a nyelvi kiterjedéseket vette elsősorban
figyelembe. S ezeket az esztétikai kvalitásokat teremtette meg szövegé-
vel Móra Regina. A Peremlakók nemcsak terjedelmi határait illetően
gondolkodtatja el a befogadót, de érzelmi alapon is érzékenyen érinti,
intenzív, monologizáló/többszólamú beszédmódjával megborzongatja
és megdöbbenti. A regény több elbeszélői szólamot mozgat, valóságos
hangzavar, amelyből a vajdasági magyar (és nem magyar) kisember (a
peremlakó!) egzisztenciális segélykiáltásai hallatszanak ki. A peremla-
kó/peremlét gondolatköre – az asszociációk szintjén – talán még a gioni
próza világát, a jól vasaltak társadalmából kiszakadt, kívül rekedt Zöld
utcaiak, Török Ádámok, Gallaiak, sőt Krebszek és Joábok sorstörténetét
is felidézi bennünk, sőt – egy még merészebb asszociáció értelmében
– az ugyancsak szenttamási talajból kinőtt végeli próza elfuserált nemze-
dékeinek sorstörténetét, a peremvidéki élet tartalmait is.
A novellapályázat keretében 20 pályaművet értékelt a bizottság.
Közülük formai értelemben valamennyi megállta a helyét. Szeretném
rögtön hárítani azt a – jeligés pályázatokhoz kapcsolt – sztereotípiát
is, hogy az ilyen pályázatokra érkező munkák zöme dilettáns szósza-
porítás. Ez most nem volt ilyen szövegfelhozatal. Talán nem túlzok, ha
azt mondom, egyetlen dilettáns szövegképződmény sem volt a húsz
között. Ezért van, hogy a három díjazott alkotás mellett még kilencet
megjelentetésre javasolt a zsűri.
Szombat az Ecsetgyár utcában – az első díjjal jutalmazott novella,
a kolozsvári Böjthe Pál alkotása. A Vajdaság messze van – sugallta
számunkra a távoliság élményét a jelige, amikor még nem tudtuk, hogy
ki a szerző, ezért a jelige üzenetét sem tudtuk pontosan dekódolni. Az
Ecsetgyár utca térben messze lehet ugyan a Vajdaságtól, de szellemi
értelemben nagyon is a szomszéd utca világának hat: a szocializmus-
ból itt maradt társasházának kicsit ugyancsak a múlt rendszer ottfelej-
tettjeiként ható lakóival, a lakóközösség tagjaival, mindenféle habitusú
Tűzoltók
Szerkeszti: Kontra Ferenc n LIII. évfolyam, 36. szám
emberrel, akik ebben az új típusú fogyasztói társadalomban kicsit eset-
lenül ténferegnek, régi beidegződésekkel, új igényekkel. Számomra két
írói opus világát idézte fel: Bohumil Hrabal tragikomikus figuráit meg a
vajdasági származású Szathmári István ironikus kistörténeteit.
Az anekdota irodalmi alakzatát működteti a győri Balogh Gábor
valamennyi szövege, a díjazott Kivégzés is, amelyben egy hétköznapi
esemény, a viharban sérült juharfa kivágásának (jelképes értelemben:
kivégzésének) története hozza felszínre a térség emberének kistörténeteit
és mítoszait, valódi katasztrófákat és leromlásokat. Családtörténeti anek-
dotákat, társadalmi kataklizmákat. Az emberélet kioltásától hemzsegő
nagytörténelem képei illeszkednek egy falusi család történetébe. Pedig
csak egy juharfa szükségszerű, igaz, technikailag nem zökkenőmentes
kivágásáról van szó.
A Föltámad a szél, Sándor Zoltán harmadik díjjal jutalmazott novel-
lája, párhuzamos történeteket görget. Mindkettő a 20. század legna-
gyobb kataklizmája, a második világháború eseményeiben fogant: ún.
megtorlástörténet(ek), amelyekben az emberi kiszolgáltatottság józan
ésszel fel nem fogható tragédiái, megrázó tanulságok nyernek formát.
Miért nem menekül el az ember bizonyossá váló végzete elől? Pl. a
kocsin üldögélő, a partizánok által elhurcolt magyar férfiak Sándor
novellájában, amikor még megtehetnék? Mert a mi szocializációnk és
elsajátított értékrendünk mást jelent és tanít velünk. Azt, hogy a világi
és az isteni törvények értelmében bűntelen embernek nincs mitől tarta-
nia. Pedig a nagytörténelemben épp az ellenkezője igaz.
Ez a téma, a kisember sorstragédiája összes félelmeivel és értelmetlen-
ségével több, a pályázatra beérkezett novellában is megformálást nyert,
pl. a közlésre javasolt Az már nem kell! címűben, Romoda Ferenc novel-
lájában. Ugyancsak többen fordultak a múlt és a jelen század női témái
felé, mint pl. az asszonysors útjai (Fiatalasszony virágtengerben – Tóth
Lívia munkája), történetei, tragédiái (Jódal Rózsa: Vér, Sándor Zoltán:
A gonosz átváltozása). Az öregség tartalmai, kiszolgáltatottsága és az
azon való időleges felülemelkedés is több történetben nyernek kifeje-
zést: más jelentésekkel együtt, illetve központi anekdotaként (pl. Balogh
Gábor: Samuka bácsi, Rényi Ádám: Képeskönyv). Irreális tartományok,
a valóságtól való elrugaszkodás, az emberi lélek kifürkészhetetlensége
(akár bűnügyi történetben) is témáját képezte a pályamunkáknak. Ilyen
Vadlövő Gabriella Az üstökös, Benedek Miklós Bűn és büntetés, illetve
Balogh Gábor Szent Hubertusz erre járt című novellája.
Századunk elmúlt másfél évtizedének magyar irodalmi közélete nem
kedvezett a novellairodalomnak. Az alkotói/befogadói/kiadói igények
a „nagytörténet”-re, vagyis a – más elnevezés hiányában – regénynek
nevezett műfajra irányultak majdnem kizárólagosan. Ez – alapjában
véve – rossz dolog. De mert irodalmi szimpoziont tartunk, szenttamási
szellemi lakomát, ezért nem térnék ki a jelölt folyamat hátulütőire, csak
annyiban, amennyiben ez a jelen pályázat szempontjából fontos. A Gion-
pályázat ugyanis épp az említett ráhangolódás digresszív folyamataival
(a kiadói és szerzői körök zártságával, a meghívásos regénypályázatok
kizárólagosságával) szemben álló törekvéseket jelent: megszólította a
kilato@magyarszo.
A Magyar Szó fotósai
Ifjú Gábor
(1947–2011)
Újvidéken született. 1966-ban érettségizett a Moša Pijade
Gimnáziumban. Az Újvidéki Egyetem Természettudományi
Karán biológiát tanult. 1970-ben a Magyar Szó újságíró-ripor-
tere lett.
A Szivárvány c. heti melléklet a fotózási rovatának szerkesztője
volt, ahol nyolc év alatt 471 cikket írt. A Branko Bajić Fotóklub
tagjaként 1965-től részt vett számos kiállításon itthon és külföl-
dön, és élete végéig a fotóklub tiszteletbeli tagja maradt. Önálló
kiállításai voltak Újvidéken, Belgrádban, Lovranban, Abbáziában,
Kossuthfalván, Péterrévén, Ómoravicán, Bácsföldváron. Tárlatai
sokszor különleges meglepetéssel várták a látogatót. Egyszer a
Duna vízén úszó kiállítást rendezett a lubickolóknak, máskor
pedig a besötétített teremben csak leekszponálta a fotókat, de
nem hívta elő őket, a nézőkkel kenette rá az előhívót, hogy a
szemük láttára bukkanjon elő a kép. Egy villanygyújtással ezután
véget vetett a kiállításnak. Aranylencse-díjat kapott 1972-ben.
Jelentősebb díjai közé tartozik még a Nagykorúság Díja, vala-
mint a Mihajlo Pupin és a Svetozar Marković újságírói díj. Ez
utóbbit négyszer nyerte el. Aranypávatollat is nyert, a Magyar
Szó pedig 2001-ben újságírói díjjal, 2003-ban pedig Életműdíj-
jal koronázta sikeres munkásságát. Legbüszkébb volt talán élete
alkonyán kapott életműdíjára, melyben a Vajdasági Újságírók
Társasága részesítette, s amely egy fehér angyalt ábrázoló nagy
ezüstéremben testesült meg.
Nagy érdemei voltak a fényképezés népszerűsítése terén.
Nagyszámú előadást tartott, valamint több mint százórányi
műsorpercet az Újvidéki Rádióban a fotózásról. Legkedvesebb
sikerélménye saját bevallása szerint az volt, hogy három évtizede
diákokat tanít, és fölvételi vizsgákra készíti föl őket fényképészet-
ből. Sokan közülük ma elismert és népszerű művészek lettek.
A 90-es években a digitális fotózás kezdetén ő foglalkozott a
Magyar Szóban megjelenő fotók számítógépes feldolgozásával.
Örök kísérletező szelleme révén egy óriásfotót készített az újvidéki
Duna utcáról. Az volt az érdekessége, hogy amikor egészen közel
ment hozzá az ember, sőt egy nagyítóüveg is volt nála, megje-
lentek a parányi portrék. A város egykori és mostani lakóinak
mintegy 180 ezer arcképe. (Ezt választottuk most életrajza mellé,
amely egyúttal Ifjú Gábor portréja is.)
A napilapokon kívül fotói megjelentek könyvekben, plakáto-
kon, lemezborítókon is. A mai Kilátóban kiváló fotóművészünk
gazdag életműből adunk ízelítőt.
Kárpát-medence alkotóit függetlenül közéleti kapcsolataiktól, irodalmi
műhelykötődéseiktől, kulturális és nyelvi hovatartozásuktól. Ezzel nagy-
szerű szellemi energiákat szabadított föl, alkotói erőket, amelyek mind
a regény-, mind a novellapályázat sikerességét eredményezték.
Bizottság: dr. Káich Katalin professor emeritus, dr. Bence Erika
egyetemi tanár, Végel László író
Regény: 1. Móra Regina: Peremlakók (Családtörténet a Marson)
Novella: 1. Böjthe Pál: Szombat este az Ecsetgyár utcában. 2. Balogh
Gábor: Kivégzés. 3. Sándor Zoltán: Föltámad a szél
A megjelentetésre javasolt novellák szerzői: Jódal Rózsa, Tóth Lívia,
Vadlövő Gabriella, Romoda Ferenc, Rényi Ádám, Benedek Miklós.
(A szenttamási Gion Nándor Emlékházban múlt szombaton
harmadik alkalommal tartották meg a Gion Nándor szépirodalmi
pályázat díjkiosztó ünnepségét. Dr. Bence Erika, a regény-
és novellapályázat bírálóbizottságának elnöke értékelte
a beérkezett pályaműveket. A mai Kilátóban dr. Bence Erika
laudációját, a kolozsvári Böjthe Pál első díjas novelláját,
valamint Móra Regina regényének részletét olvashatják.)
 14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Szombat az Ecsetgyár utcában
Böjthe Pál
A
telek határait jelölő épületek valamelyikén
egy régóta használaton kívüli antenna őgyelgett. Noha
az idő nagyon eljárt fölötte, még mindig egyenes derék-
kal állta a légtérben kóválygó hullámok ostromát. Talán
ilyen formán tudta elhitetni magával, hogy kitartása a
magasban nem fölösleges. Aztán amikor rozsdásodó
csavarjai figyelmeztették a zuhanás veszélyére, úgy
gondolta, nincs tovább. Valamely márciusi szeles napon
azt fontolgatta, az első megfelelő lökettel a mélybe dobja
magát. Parányi lendület választotta el a végzetes lépés-
től, amikor feketerigó telepedett rozsdás karjára. A
jövevény rögtön fütyörészni kezdett. A kiérdemesült
vasdarab eleinte nem tudta, miként viszonyuljon az
új helyzethez, ám a madár mindennapi visszatérte és
órákon át tartó hangversenye kétségtelenné tette: még
szükség van rá.
A cserepek tetején lejátszódó drámára egyetlen
ember figyelt fel. Bár az udvarban éltek fiatalok, meg
korosabbak is, különös módon egyes- egyedül a legidő-
sebb, a földszinten lakó ősz asszony követte, mi zajlik
a magasban. A néni – akinek már születésnapját sem
tartották, mert nem akadt senki, aki a sorrendre emlé-
kezett volna –, amikor az időjárás engedte, ajtója előtt
ült. Az arra járók hangosan köszöntek neki. Válaszolt,
ha szükségét érezte, kérdést tett, néhanapján véleményt
mondott az üdvözlőnek. Általában a történéseket szó
nélkül hagyta. A kivételt ez alól leginkább a gyerekekkel
kapcsolatosak jelentették. A szüleikhez látogatóba jövő
ifjaktól rendszeresen megkérdezte, hol tartózkodnak
csemetéik, és hogy jól vannak-e.
Különben naphosszat székén ült, és némán figyelte
az udvar eseményeit. Néha állát botjának fogantyújára
engedte. Olyankor a hátán hordott mérhetetlen idő
meglágyult. Szemének különös csillogása az arcára
ült fáradtság vastag rétegein áttörő derűt varázsolt.
Továbbra sem szólt semmit, hagyta, mindenki végez-
ze a maga dolgát. Látta, az emberek remekül elboldo-
gulnak nélküle.
Nem így a levegőégben lakózó muzsikás. Az első
trilla óta eltelt már két hónap, a dombok mögött a nyár
kopogtatott, ám a dalos legény változatlanul egyedül
egyensúlyozott a háztető fölött. Pedig minden reggel
teli tüdőből fújta nótáját. Előbb hat, aztán egy órával
korábbra tette a kezdési időpontot. Néha még enni
is elfelejtett, mégsem akaródzott társ kerülni neki.
Legalábbis úgy tűnt. A háziak nem törődtek vele, termé-
szetesnek vették az ingyenzenét. A közöny ellensú-
lyozója a mindent érdeklődve szemlélő vénasszony
maradt.
Azon a késő nyári napon, amikor az egész belvilág-
ban csak ő, valamint a fütty volt ébren, megszólította a
feketerigót. Nem akarta fenntartani, ezért csak annyit
mondott, kár egy ilyen jó hangú, fess legénynek egye-
dül élni. Erre a beszédre felkapta a fejét a trubadúr,
majd elnevette magát. Válaszából kiderült, egyáltalán
nincs egyedül. Sőt, nagyon szapora a családja. Párja
ismét tojásokon ül, ő pedig a fészekből kirepült fiata-
lokat tanítgatja, nevelgeti. Odavan társáért, s az is érte.
Akkora szerelem lobbant kettőjük közt, hogy eleinte se
nem láttak, se nem hallottak, mesélte tovább kacarászva
a fekete öltönyös. Ez rengeteg energiájukat emésztette
fel. Érkezésükkor ottfelejtett létrát találtak a tűzfalnak
támasztva, bökött a háta mögé csőrével. Mivel arra
senki nem jár, békés laképítési helynek ígérkezett. Csak-
hogy nagy hevükben mindegyre újabb és újabb sarkot
szemeltek ki a létrafokok közt, sehogy nem értették,
hová tűnt addigi munkájuk. Már-már feladták fészek-
rakási tervük. Aztán összeszedték magukat, és most jól
vannak, fejezte be történetét.
Az öregasszony nem válaszolt. Összecsapta tenye-
rét, és elégedetten nevetett. Ha valaki éppen akkor
érkezik, nagyot nézett volna, mi történik. Pedig nem
volt min csodálkozni. Ezért a remek tulajdonságáért,
a rejtett szépségek mindenkori felfedezése miatt nem
fogott az idő rajta, és sorjáztak a születésnapok most
már számolatlanul.
A párbeszédet természetesen nem hallgatta senki.
Abban az órában csupán még egy, a Janika ágya
ücsörgött elhagyottan, aki már rég elment roppant
csomagjával.
A két szinten sorakozó lakásokban szuszogókhoz
hasonlóan szombat reggel későbben ébredt a város.
Ma valamivel tovább lehetett pihenni a száraz ég alatt.
Néhány házsarokkal arrább, a nyírott sövény tövében
mozgolódni kezdett a foszladozó paplanok és hálózsá-
kok kupaca. Sapkás fej, majd a tél óta magán felejtett
tollkabát bukkant elő. A takarók alól nyögdécseléssel
érthetetlen hangfoszlányokat kibocsátó, jól megtermett
ember bontakozott ki teljes valóságában. Üres palackot
emelt a fény felé, méltatlankodva ledobta. Szomjasan
nézelődött. Ha nem lenne oly mélyen a medre, akár a
zavaros folyóhoz is leereszkedett volna. A magas beton-
fal, titokzatos módon, egyedül a horgászoknak nem
akadály, ezen a szakaszon senki más nem élvezheti
testközelből a vizet. Ő különben sem ragaszkodott
feltétlenül a vízhez. Egyszerűen jó lett volna valami-
lyen folyadék pokol tüzét csillapítandó. Tapasztala-
ta erőtlensége fölé kerekedett, útnak indult. Elhagyta
körletét, s a szomszédos, sokkal forgalmasabb utcán
vizsgáztatta szerencséjét. Bár tekintélyes szakaszt járt
be, még mindig nem tért egészen magához. Meglehetős
esetlenséggel látott ahhoz, amely máskor oly könnyen
megy. Néhány garast kellett volna összeszednie a korai
boldogsághoz, ám nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
Szemmel láthatóan maga sem hitte, ami vele törté-
nik. Fejét dacosan felemelte, és bizonytalanul nézett
az utca vége felé.
Az utcasarkon másik, szintén kissé ingatag járású
férfi bukkant elő. Bizonytalan lépteit azonban nem
Bacchus mértéktelen dicsérése okozta, hanem tere-
bélyes hátizsákja. A szállítási eszköz repedésig volt
tömve színes papírral. A roppant súly próbára tette a
fiú erejét, aki azonban hősiesen állta a sarat. Bejárattól
bejáratig lépkedett a nagy bérházak és panellakások
során. Türelmesen várt, amíg beengedik, valamennyit
időzött a falak mögött, majd néhány perc múlva ismét a
járdán volt látható. Valakik által jól kitalált rendszer, sok
munka, minimális bérért, állandó ellenőrzéssel. A fiatal-
ember nem törődött ezzel, eltántoríthatatlanul haladt
kaputól kapuig. Ha kéréssel fordultak hozzá, szívesen
adott csomagjából a soron kívülieknek. Inkább nők állí-
tották meg, akiknek nem volt türelmük kivárni, amíg
postaládájukból kiemelhetik, mert már az utcán szíve-
sen belelapoznának a zsongító tarkavilágba. Olyan is
akadt, akinek fogalma sem volt, otthon hasonló példány
vár rá. Mások különböző okokból kifolyólag valóban
nem jutottak hozzá. A kihordó megpróbált mindenkit
udvariasan kiszolgálni, mert jólesett kedvesen bánni az
emberekkel, és az is, ha szépen beszélnek vele. A munka
időigényes, lassan apadt a súly. A bejáratokat figyelte,
az esetleg őt megszólító embereket, néha a kirakato-
kat. Távolabbról észrevette a járdaszegély közelében
imbolygó férfit. Megszokott látvány, nem tulajdonított
különösebb jelentőséget neki, rögtön el is felejtette.
Csengetett, belépett, valamennyit időzött, kilépett, majd
jött a következő lépcsőház. Annyira beletemetkezett
munkájába, arra kapta fel a fejét, nehéz hang hordozta
szótagok vándoroltak felé, amelyek igényléssé próbáltak
összeállni. Az Adjon, legyen szíves… kezdetű zsolozsma
az első szavak után megszakadt. A hátizsákos megállt,
türelmesen nézte a határozatlan hontalant. Nem mintha
különösen adakozó kedvében, pontosabban adakozó
nadrágjában lett volna, de hátha olyasmi hangzik el,
amelyen széljárta zsebbel is lehet segíteni. Egy apró
mozdulat, és rögtön kiderült, a kéregető nem pillanatnyi
rövidzárlat miatt állt le, hanem helyzetfelismerésből.
Duzzadt kezét puffadt, kivörösödött arcához nyomta,
szemét is eltakarta miközben ujjai közt szűrte:
– Istenem, elnézés, nem akartam zavarni,
értem…
Mindezt bátorító mozdulatok követték, intett, kitar-
tást, sok sikert.
A hátizsák eltűnt egy tömbházban. Sietni kellett,
mert délután másfajta munka várt Janikára. A maga
során a csavargó rövidre fogta meggyőző erejét, egyet-
len pohárka erőssel megelégedett reggeliben.
Kosárban
Mire az udvar életre kelt, Janika jócskán könnyített
csomagján. Különben, ez a hely korántsem volt olyan
néptelen, csak annyi történt, hogy az idősek álmatlan-
sága egyetlen embert érintett. Egyelőre. Mert a lakók
zöme korban vészesen közelítette az unalmasan rövidre
sikerülő éjszakák időszakát. Az ifjú családok viszont,
amiből szintén akadt néhány, városon kívül vezették
le a hátrahagyott hét fáradalmait.
A téglalap alakú udvar három oldalát a hosszan
nyúló bérház fő- és U alakban megtörő rövidebb szárai
keretezték. A negyedik határt, amely jó darabon az
utcával szaladt párhuzamosan, kerítés és egy vasból
készült bejárat alkotta. A kapun belépett egy majd-
nem-elegánsan öltözött fiatalember, vállán „TISZTA
TŰZLAP – tűzhelytisztító szerek” feliratú táskával,
kezében neccnyi paprikával, és azzal az indulattal,
hogy neki most meggyőzhető emberre van szüksége.
Sorra mindenkinél becsengetett. Alaposan megnéz-
te a névtáblákat, talán mindet meg akarta jegyezni.
Sehol semmi mozgás. Végül a Kiss Erzsébet feliratú ajtó
kitárult. Korához és helyzetéhez képest nagyon csinos
asszony jött elő. Néhány szót váltottak a férfival, majd
mindketten beléptek a lakásba.
Nem sokkal ezután a Berecky Elemér névtáblás
nyílt meg. Óvatosan kidugta fejét Bereckyné, körül-
nézett, majd kilépett. Lassan követte a férje. Mint akik
valakit vagy valamit keresnek, tüzetesen szemügyre
vették a belsőséget. Körbejártatott tekintetük éppen a
Kiss Erzsébet ajtójára tapadt, amikor az megmozdult.
Barátságos búcsúzkodások közt kijött a fiatalember.
– Á, kezét csókolom, Bereckyné asszony, üdvözlöm,
Berecky úr! Itt voltam Erzsébet kisasszonynál, gyönyörű
paprikát hoztam neki.
Bereckyék csodálkozva nézték a fiatalembert, aki
nem zavartatva magát tovább mosolygott. Közben kijött
a látogatót fogadó, kezében a zacskóval.
– Nézzék, milyen gyönyörű zöldség! Ajándékba
kaptam.
– De nem semmiért – vélekedett Bereckyné.
– Ajánlatot kaptam a fiatalembertől. Próbáljam ki
tisztítószereiket.
– Gondoltam én! –diadalmaskodott Bereckyné.
És rögtön eszébe jutott még valami: – De minek a
paprika?
– Megsütöm a tűzhelyen, majd az ajánlott szerrel
letakarítom.
– Én már ilyen ostobaságba nem mennék bele.
Kidobhatja a kályháját! De a paprika szép.
– És egészen olcsó. Az alsó piacról hozta.
A rövid párbeszéd éppen elegendő volt ahhoz, hogy
a kereskedelmi ügynök felmérje, ettől a házaspártól
nem remélhet haladást. Mivel más nem jelentkezett, hát
elment. Kurtára font hurok után, amely ismét magába
ölelte lakásuk, Bereckyék újból megjelentek. Szatyrok-
kal felszerelkezve mentek a kapu irányába. A tervezett
áruházi portya helyett a vásár felé vették útjukat.
Közben a reggel szép derűs délelőtté érlelődött. Az
emberek közül néhányan az udvaron álldogáltak. Máso-
kat éppen akkor csalogatott elő a barátságos napfény.
Eleinte esetlenül vizsgálták az ég felé törő ecetfa leveleit
és a málladozó vakolatot. Látszott, nem találják helyü-
ket egymás társaságában. A vénasszony körüli téblá-
bolás jelentette a görcsös zavarból való feloldozást. De
ebbe is hamar bele lehetett unni. A csikorogva táruló
kapu lett a gyötrelmes helyzet megmentője. Elől érke-
zett Bereczkyné, két tömött csomaggal a kezében. Utána
férje, nagy rafiazsákkal a hátán. Bereckyné öntudatosan
folytatta volna útját, ha meg nem állítják.
– Hová, hová, lelkecském? – csicseregte Walterné.
– Belépnék a házba, hogy kifújjam magam – fintor-
gott a kérdezett.
Az érdeklődő nem zavartatta magát:
– Nem jól kérdeztem. Honnan jöttök?
Bereckyék megpróbálták kikerülni a szomszédokat,
ám – természetesen véletlenszerűen – valaki mindig
útjukba akadt. Berecky úr végre ráunt a keringőzésre,
letette zsákját. Mérgesen fújt egyet. Erre a szomszédok
szétrebbentek. A várhatótól eltérően, hangja békés volt
és derűs:
– Most meleg van ugyan, cicás az ég, viszont
nyakunkon a tél. Gondoltuk, itt a legfőbb ideje lezár-
ni az eltevések láncolatát.
Kalló Ernőke, a harmincöt éves gyerek, nevetgélt.
Talán azon szórakozott, hogy augusztusban máris
telet emlegetnek. Hosszas keresgélés után megtalálta
zsebkendőjét. Esetlenül trombitált egyet, majd tovább
derült. Anyja végzett volna orra körül egy utolsó simí-
tást. A bámuló szomszédok tekintete megtörte lendü-
letét. Kallónét megedzette az élet. Mintha semmi nem
történt volna, levonta a következtetést:
– Ó, milyen jó, hogy valaki használja az eszét! Ernő-
kém, gyere, vásároljunk mi is. Villanytelepi piac. Ernő-
kém, a lépcsők alatt megtalálod a necceket, zsákokat.
2014. szeptember 6., 7., szombat–vasárnap
Meghajolok
Amint Ernőke elindult a lakás felé, a szomszédságon
morajszerű hang vágott át. Bertók Irénnél csúcsosodott
ki, akiből sistergősen tört elé.
– Én nem tudom mi történt ezzel a közösséggel,
mindenki olyan magának való lett! Nekünk miért nem
szól senki?
A szomszédok megütközve nézték Bertóknét.
Néhány hosszúra nyúló pillanatig méregették egymást
az emberek. Bertók úr oltotta ki a tüzet:
– Akit érdekel, vessen hamar számítást, mennyi
paprikára van szüksége. Ha a lista elkészül, kérem
ide.
Irén értetlenkedve nézett férjére.
– Autóval megyünk, drágám. Jókedvűen, szinte
kurjantva tette hozzá Bertók úr: – Előkerül a vén ló.
Nyeregbe!
Bertóknéban nagy vihar dúlt. Úgy kellett véleményt
nyilvánítson, hogy közben tekintélye semennyit se csor-
buljon. Alig hallhatóan sziszegte:
– Állandóan ez a pazarlás! Csak pufogtatjuk a
benzint!
Sárosiné az összegyűjtött bankjegyekkel együtt átad-
ta Bertók úrnak az elkészült listát. Az fiatalos mozdula-
tokkal, időnként bokázva, az udvar mélyén szomorko-
dó elaggott gépkocsihoz ment. Letörölte a szélvédőről
a port, beült az autóba. Első próbára indult a motor.
Aztán beült a neje is, és kigurultak az utcára.
Néhány órával később ugyanott begurult a járgány.
Zúgására a lakók megélénkültek, a bent tartózkodók
ismét előjöttek. Az autó tetején zsákok, a hátsó ülésen
is paprikával rakott csomagok álltak. Bertók úr megállt,
kiszálltak. Kellő hatásszünet után a felesége osztogatni
kezdte a zacskókat. Mindenki kézhez vette rendelését.
Az emberek éppen indultak volna a lakásokba, amikor
megjelent Bereckyné.
– Megállni! Ha nem akarnak konyhai katasztrófát,
ne süssék bent, mert minden összeég. Nézzék meg,
egyetlen rend után hogyan néz ki a kályhám!
Az emberek az ajtóhoz tömörültek, bebámultak,
aztán széthúzódtak. –Világosan beszéltem, nem?
Bereckyné annyira egyértelműen szólt, hogy Walter
úr rögtön javaslattal állt elő:
– Süssük az udvaron. Azt a rossz bútort eltüzel-
jük, végre megszabadulunk tőle, mutatott az udvar
sarkába.
Rögtön akadt követője:
– Most kárpitoztattam újra az ágyat. Hozom a régi
epedát, ajánlkozott Berecky úr. A feleségének meg ezt
mondta: – Azon befejezzük mi is a sütést.
Az, hogy a néhány órával korábbi kijelentésé-
vel ellentétben Bereckyné miért kezdte a sütögetést
mégis a kályháján, valószínű, örök rejtély marad. Talán
ugyanazért, amiért minden tiltakozás és bizalmatlanság
ellenére a nap végén ő volt az első, aki feliratkozott a
tisztítószert vásárolók listájára. Amint a nagy sürgés-
forgásban elhalványodott a reggel, és történései az enyé-
szeté lettek, ugyanúgy vált köddé ez utóbbi eseményre
adható válasz is.
Az ember már csak olyan, hogy inkább szemléli
mások ténykedését, mint otthon a csupasz falakat. Az
alacsony kerítésnél gyülekezett a szomszédság. Nézték,
hogyan sül a paprika. Volt, akinek tetszett:
– Milyen összetartó közösség a maguké!
– Azt már nem! Kissné nincs velünk, vetette el a
lehetőséget Bertókné, figyelmen kívül hagyva, hogy
legfennebb kisasszonynak nevezhette volna a szidal-
mazott független nőt.
A következő szomszéd már a savas megjegyzésre
hangolódott rá:
2014. szeptember 6., 7., szombat–vasárnap
– Aztán ő miért nem csatlakozott?
– Azt mondja, így tud megélni – vonta meg a vállát
Walter úr.
– Érdekes. Ezek után a kályháját dobhatja a szemétre
– csóválta a fejét a harmadik szomszéd.
Ajtójában megjelent Kiss Erzsébet. Onnan hall-
gatta a beszédet:
– Nem lesz semmi baj. Le lehet pucolni.
– A csodaszerével, mi? – villogtatta nyelve élét
Bereckyné.
A bejelentés a szomszédok körében zavart okozott.
Egyszerre kezdtek beszélni:
– Milyen csodaszerrel?
– Mivel takarít?
– Eltünteti a kormot?
– Nem csalás ez?
Bertókné a szomszédok irányába fordulva szóno-
kolt Kiss Erzsébetnek:
– Na, ha az a zománc visszanyeri fehérségét, abból a
szerből én is veszek. Tudják, mit? Egyszerre hármat.
Walterné folytatta a licitálást:
– De már én is!
Kalló Ernőkének tetszett a játék:
– Mama, mi nem?
Az anyja rendreutasítóan rándított egyet a fián.
Ismét a szomszédok kara következett:
– Én is veszek!
– Ezt nem hagyom ki!
– Csillogni fog minden konyha!
– A vízkövet nem távolítja el?
A gonoszkodó megjegyzésre kirobbant a kaca-
gás, melynek terjedését Bertók úr szavai akadályoz-
ták meg:
– Ugyan, kedves emberek, mire való ez a bizalmat-
lanság? Nem lehetne nyugodtan örvendeni a szombat
délutánnak?
Bertókné más véleményen volt:
– Aki idetartozik, az legyen itt! Talán szégyell
minket?
A kedélyek felszítója nem menekült a hangzavar
elől:
– Emberek, miért békétlenkednek? Mindenki úgy
él, ahogy tud. Hétköznapi dolgokat vásároljanak, csoda-
szerek nem léteznek.
Azzal Kiss Erzsébet bement a lakásába, megfeszít-
ve a biztonsági szelephez erősített láthatatlan zsinórt.
Kipattant a dugó, süvöltve csapott ki a légáramlat.
Mindenki egyszerre mondta a magáét:
– Szóval velünk nem akar osztozni!
– Miért nem árulja el titkát?
– Nincs semmi titok, a Tiszta Tűzhelyesek for-
galmazzák.
– Akkor mire várunk?
– A főpróbára!
Berecky úr óvatosabb volt:
– S honnan lehet tudni, hogy Erzsébet nem cseréli
ki a kályháját?
Sárosi úr ott állt a vártán:
– Ez nem napok kérdése, ma eldől minden. Külön-
ben, itt vagyunk, lehetetlen tudtunk nélkül ebbe az
udvarba bármit behozni.
A rögtönítélő bizottság döntött. Bekopogtak Kiss
Erzsébet ajtókeretén.
– Tessék, lépett ki a nyitott ajtón a házigazda.
– Szeretnénk látni, hogyan működik az a szer, lépett
elő Bereckyné.
Kiss Erzsébetben erősen kavarogtak az érzések.
Nem szívesen csapott be senkit, s ezért fel szerette
volna világosítani lakótársait. Másrészt szüksége lett
volna egy új kályhára, mert bár az övét csak nemrég
vásárolta, amióta lejárt a garanciája, állandó műszaki
hibával küzdött.
– Hát legyen – szólt végül –, jöjjenek beljebb.
Néhányan beléptek, a többiek a küszöbről nézték,
amint az egyik műanyag palack dugóját lecsavarja,
tartalmával bőségesen meglocsolja a kályhalapot. A
látvány kedvéért még bele is dörzsölte a szert a feke-
tére sült részekbe.
– Várni kell egy félórát, majd rákenjük azt a másikat,
fejezte be a mutatványt. Erre a nézőközönség sarkon
fordult, visszatérve a munkálatok helyére.
A narancssárgává érett fényben az epedán az utol-
só paprikák sültek. A kerítésnél még mindig ott állt a
kíváncsiskodók népes hada. A lakók a sült zöldség körül
szorgoskodtak. Kiss Erzsébet az ajtójában állt, magokat
szórt a galamboknak, amikor a kapu előtt haszonjármű
fékezett le. Kiszállt a sofőr, belépett az udvarra: – Jó
napot, jó munkát! Itt lakik Dinnyés Márton?
A lakók félbeszakították a munkát, tagadóan rázták
fejüket.
– Milyen címet keres? – kérdezte Sárosi úr.
– Ecsetgyár utca 23 szám.
– A cím ez az. De itt nem lakik semmiféle Dinnyés
nevezetű – jelentette ki határozottan Kallóné.
– A mindenit! Most mi a fenét tegyek? – dörzsölte
a fejét a sofőr.
Bertók úrnak szándékában állt segíteni:
– Mi a gondja, fiatalember?
A sofőr keveset topogott, látszott megpróbálja értel-
mes egységgé fűzni mondókáját.
– Erre a címre küldtek egy hatalmas hűtőszekrén-
nyel. Ha most nem teszem le, nem tudok megrakódni.
Ha nem tudok megrakódni, az nekem nagyon sokba
kerülhet.
– Tegye ide le a gépet, elrendezi a dolgát, aztán
elveszi, biztatta Bertók úr.
Rögtön felcsattant az antik kórus:
– Ide ne tegyen semmit!
– Aztán nem tudunk mozogni!
– Éppen az hiányzik, még arra is vigyázzunk!
Úgy tűnt, a sofőrnek sem tetszik Bertók úr
ajánlata:
– Köszönöm kedvességét. Nem lehet, kérem. Hogy
hagyhatnék itt egy ilyen értékes tárgyat? Ki garantál-
ja, hogy meglesz, míg visszajövök, vagy na mondjuk
– tompított kétségén – nem esik baja?
Bertóknét nagyon érzékenyen érintette a bizal-
matlanság:
– Minket ne sértegessen! Amiért szerényebben
élünk, azért még becsületesek vagyunk!
További élénk eszmecsere folyt a sofőr és a lakók
közt, melynek végén a sofőr az utcai bámulók szétnyílt
tömegében az autóhoz ment. Gombnyomással leenged-
te a hátsó, hidraulikus ajtót. Fölmászott a raktérre, nagy
deszkaládát taszított ki a lappancsra, majd leszállt, és
a járda szintjére engedte az egészet.
– Rendben, de most mi legyen vele? – nézett tanács-
talanul a fuvaros.
Tanakodás következett, melynek során csupa kivi-
telezhetetlen ajánlat született. Az a furcsa helyzet állt
elő, hogy a tágas udvarban meg a számos lakásban nem
akadt másfél négyzetméternyi üres hely. Kiss Erzsébet
lett a megmentő.
– Hozzám betehetjük, hogy ne akadályozza a
munkát.
– Na végre, hogy maga is közénk tartozik! – hagyta
jóvá Bereckyné.
– Ezt alaposan lezárták. Szét kell vernie a drága
ládát annak, aki hozzá akar férni tartalmához, elemezte
Walter úr a szállítmányt.
– Így gyártották. Az ő bajuk, vonta meg vállát a
sofőr.
Betaszították a csomagot a felajánló lakásába, aztán
mindenki onnan folytatta, ahol abbahagyta. A kintiek
annyira belefeledkeztek munkájukba, meg sem tért
elméjükben, bekukkanthatnának a kisasszony abla-
kán. Pedig ha megteszik, többé nem kergetnek hamis
álmokat. Ám az is lehet, pontosan azért nem jutott
eszükbe belesni a konyhába, mert az emberi létezéshez
bizonyos adag illúzió is szükséges.
Kiss Erzsébet a ládához ment, ügyes mozdulattal
kipattintotta az egyik oldalon található titkos zárt. A
merevítőnek és tömítőanyagnak használt deszkák meg
lécek közül apró kerekű kályhát gördített elő, amely
tökéletes mása volt a konyhában összeégve állónak. Azt
kihúzta a konnektorból, eltaszította, majd ezt beállította
a helyére. Végül, a tönkrement sütőhely – melyről meg
sem próbálta letörölni az időközben felázott kormot
– a faládába került, amit visszazárt. Amikor elkészült
a munkával, kinézett az ablakon. A kintiek tüsténke-
dése őt is kicsábította. Kiállt a küszöbre, és békésen
cigarettázott. Ha akkor valaki benéz a nyitott ajtón,
rögtön észreveszi a turpisságot. De az emberek elsza-
lasztották ezt a második alkalmat is. A majdani telet
látták maguk előtt, nem a mindennapi csalafintaságok
Muzsikusok
újabb változatát. Szorgosan forgatták a sülő paprikákat,
sózták a parázsról levetteket, aztán a kihűlteket zacs-
kóba dugták. Jól meg volt szervezve a munka, öröm
volt nézni hatékonyságát. Teljesen belefeledkeztek,
azt sem vették észre, amikor Kiss Erzsébet becsukta
ajtóját, hogy leüljön egyetlen szobája félhomályába
keresztrejtvényt fejteni.
Később, a munkás összhang csendjét a teherautó
hangja törte meg. A sofőr kiszállt, bekopogott az áruját
rejtő ajtón. Walter, Sárosi és Berecky urak mint segít-
ségek a háta mögé álltak.
– Az ég áldja meg jóságáét, talán a kenyerem
mentette meg! –hálálkodott a sofőr.
– Ugyan, szívesen tettem. Kell segítsünk egymáson
– mosolygott Kiss Erzsébet.
Walter úr rögtön kapott az alkalmon. A nő felé
fordulva, de tekintetét kerülve kijelentette:
– Azért kell együtt legyünk!
A négy férfi eltaszította a ládát az autó lappancsáig.
A sofőr fölemelte az áruval megpakolt raktérre, aztán
elköszönt és elhajtott.
A politúrozott deszka rég leégett, a sok parázs
hamuvá változott. A rengeteg paprika utolsó szálig
megsült, tehát minden rendjén alakult. A gondos terve-
zés ellenére a munka jócskán elnyúlt. Aztán az sem
siettette a folyamatot, hogy az odacsődült utca lakóival
is jólesett időnként szót váltani. Miért csűrni-csavarni
tovább a mondókát? Amire Berecky úr a megkormo-
sodott epedát leemelte a tűz helyéről, besötétedett.
Walter úrnak eszébe jutott, jó lenne a biztonság kedvé-
ért vizet locsolni a hamura. Hoztak egy-egy vederrel
Kalló Ernőkével, de már nagyon fáradtak voltak. Akkor
Kiss Erzsébet ismét kinézett:
– Tessék, itt a slag, dugta ki a végét a konyhaabla-
kon, locsolják ezzel.
Ernőke elnyerte a közösség bizalmát, változatosan
kacskaringós vonalakat rajzolhatott a hamura. Amikor
veszélytelennek ítélték a helyzetet, a vizet elzáratták, és
visszaadták a tömlőt.
– Jesszusmária, csapta össze tenyerét Bereckyné,
amint a felgöngyölített csövet benyújtotta az ablakon.
Mintha mindenkit egyszerre beindító titkos kód
hangzott volna el, az udvarbeliek és az utcaiak tolon-
gani kezdtek Kiss Erzsébet ajtójához. A kályha fehér
fénnyel csillogott.
A hirtelen megürült járdán nem volt, aki a kimerí-
tő nap végén magát otthonához elkínzottan vonszoló
Janikát üdvözölje. Ha valaha valahol meg kellett volna
valósítani a mozgójárdát, ennél a hazafelé tartó útvonal-
nál megfelelőbb helyet keresve sem lehetett volna talál-
ni. Ám a műszaki vívmányok csúcstermékei mindig
nagy késéssel érkeztek a világnak ebbe a szegletébe.
Tovább kellett szenvedni az aszfalt apró egyenetlen-
ségeinek hirtelen gödrökké való mélyülésétől, vala-
mint a nem ritka valódi árkoktól. Megannyi csapda,
amely most nem a bokák kitörésével, vagy más ilyen
apróbb baleseten fondorlatoskodott, hanem egyenesen
Janika rabul ejtését tűzte ki célul. Minden buktató és
ármánykodás ellenére a fáradt férfinak végül sikerült
céljához jutnia.
Éppen be akart lépni az udvarra, amikor szemébe
ötlöttek a valamikori kőművesek által a kapusasok
alá beépített gömbkövek. Amire máskor ügyet sem
vetett, most nagyon csábítóan púposodtak a bejárat-
nál. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, ráült az egyik
domborulatra. A kő, amely kibírta majdnem egy évszá-
zad minden megpróbáltatását, szinte behorpadt az
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15
ember súlyától. Nem ő volt kövér, lelke nehezedett
el. Amint ott ült, s belső vizsgálatot végzett, szomo-
rúan tapasztalta, erőtlenségéhez testes kedvetlenség
társult. A fejét nem mozdítva nézte mereven az előtte
húzódó semmit.
Maga sem értette, miért pont ide ült le, hiszen néhány
lépéssel bennebb jóval kényelmesebben pihenhetné ki
fáradalmait. Pillanatnyit időzött ennél a gondolatnál,
aztán többet ezen sem törte a fejét. Csak ült, és nem tett
semmit. Amikor ereje valamelyest visszatért, szemét
lassan felemelte. Előtte a járdán ottfelejtett mozgatható
irányítótábla állt. Hosszú nyakra ültetett háromszögű
kalapját fehér-piros csíkos kordon díszítette. Eredeti
hosszúságából, amellyel annak idején komoly útsza-
kaszokat zártak el a forgalom elől, alig méternyi lógott.
A szakadás után itt maradt darab vidáman lobogott az
esti szellőben. Janika kinyújtotta kezét, és megfogta az
orra előtt táncoló virgonc szalag végét.
Furcsa erő járta át. Előbb apró bizsergést érzett
karjában, aztán a rezgések szétterjedtek az egész test-
ében. Úgy érezte, megemelkedik. Amikor lenézett,
elégedetten állapította meg, nem képzelődik. Nadrágja
nem érintette a követ, cipője és a járda közt arasznyi rés
tátongott. A folyamat tovább tartott. Mind magasabbra
jutott. Amikor feje búbja és az irányjelző csúcsa ugyan
arra a szintre került, megállt. Még mindig kuporgott,
mert ha lábát kinyújtja, éri a földet. Egyet gondolt,
alsó végtagját a magasba dobta. Most már kényelme-
sen kinyújtózott. A járdával párhuzamosan lebegő
testén átszaladtak a műanyag irányából jövő hullámok,
magukkal víve a fáradtságot és levertséget.
Persze, mindez nem történt egyik percről a másik-
ra. Amíg a magasba emelkedés lassú művelete leját-
szódott, a szomszédság tudomást szerzett az esetről.
Összecsődült a nép, bámulta a levegőben derűsen úszó
Janikát. Valahová a háttérbe még az ősz öregasszony
is kisántikált. Mosolyogva nézte fiatal szomszédját. A
rendkívüli esetre végül előkerült a magát mindenek
fölött állónak tartó udvarfelelős. Miután egész nap
helységen kívül tartózkodott – tehát, a paprikasütési
eseményen sem vett részt –, éppen akkorra került haza,
amikor az ámuldozó tömeg Kiss Erzsébet ablaka alatt
a vegyszert igénylők listájára jelentkezett. Az üzletről
lemaradt, s hirtelen a kapu előtti szokatlan esettel sem
tudott mit kezdeni. Az első döbbenet után szerepébe
öltözött, intézkedni kezdett. A csodálkozókat oszlásra
biztatta, a bajok forrását meg felszólította, fejezze be
oktalankodását. Ám mondhatott bármit, Janika nem
zavartatta magát. A bősz hadfi kénytelen volt belátni,
jól begyakorolt módszerei itt fabatkát sem érnek, ezért
taktikát változtatott. A lebegő lelkiismeretére próbált
hatni, hogy ne okozzon galibát, szálljon alá szépen,
hiszen ez egy komoly közösség, ahol soha sincsenek
komolyabb kihágások, őrizzék meg jó hírüket. Ha
tudta volna, hogy szavai nem jutnak célba, nem fárad
tovább. Viszont tőle sem lehetett elvárni, hogy ebben
az új helyzetben azonnal és teljesen kiismerje magát.
Újabb és újabb szófordulatokkal fűszerezte tekintély-
mentő ügyködését. Mindhiába. Aztán, látván az ered-
ménytelenséget, nem merte státusát tovább kockáz-
tatni. Sarkon fordult, hajlékába vonult. Aki szükségét
érezte, követte.
Végül Janika egyedül maradt. Ezt nem vette észre,
csak arra figyelt fel, tökéletesen kipihente magát, lelkét
ismét derű lakja be. Ekkor leereszkedett, és a vakon
zsibongó udvaron át hazament. Emlékül magával vitt
egy darabot a zsinórból.
 16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2014. szeptember 6., 7., szombat–vasárnap

Útközben
nevezett felkeléseket vérbe fojtották. Teljes jogfosztás-
ban megnyilvánuló megtorlás következett. Mindent,
ami skót nemzetinek számított, betiltottak az angolok.
A tartán viseletét, a skót dudákat, s értelemszerűen, a
klánok vezetői sem tarthattak többé saját hadsereget.
Káich Katalin Az abszolút elhidegülés enyhülésének kezdete Viktória
a bugyutábbnál bugyutább reklámok tömkelege.
Ha nem utaztam volna, akkor a szórványosan
hozzám érkező információk alapján ma nem tudnék
párhuzamot vonni Katalóniával, Bretagne-nyal és
persze Skóciával kapcsolatban a Vajdaság autonóm
törekvéseire vonatkozóan. A helyszínen tapasztaltak,
zik, jelenleg mely pártok képviselik a skótok érdekeit,
mi a különbség a kormány és a parlament munkája
között, miképpen vannak képviselve a skót érdekek
az angol parlamentben, hogyan választják a képvise-
lőket stb. Ez idő szerint a képviselőházban négy párt
foglal helyet. A legszámosabbak a Skót Nemzeti Párt

M
141.
ielőtt belekezdenék a skótországi
közutazás élménybeszámolójába, néhány, számunk-
ra mindenképpen releváns tudnivalóról szeretnék
szólni. Csak miután leírtam: Skótország, akkor tuda-
tosodott bennem, mit is jelent tulajdonképpen ez a
szókapcsolat. Ugyanis ez a térsége a Brit-szigeteknek
egészen 1707-ig független királyság volt, amikor is
megszületett a skót-angol unió, amely egyben a skót
függetlenség feladását jelentette, s amely az elmúlt
kétszáz évben sokak számára „gyászos dátumnak
számít”-ott. Közöttük volt Robert Burns költő is, aki
így fogalmazott: „Angol aranyakért árultak el bennün-
ket. Mennyi gazember!”
A függetlenség visszaszerzéséről az unió ellenzői
sohasem mondtak le, de végül a 18. századi jakobitának
királynőnek volt köszönhető, aki férje, Albert halála
után valósággal beleszeretett a skót felföldbe, de az
ott élőket is igencsak megkedvelte. Nagy szerepe volt
ebben Sir Walter Scott romantizált történelmi regé-
nyeinek is, az Ivanhoe-nak, a Waverlynek meg a Rob
Roynak, mivel az olvasás egyik kedvenc foglalatossága
volt a tizennyolc évesen trónra lépő királynőnek.
A személyes ismeret- meg a tapasztalatszerzés
mindig is jelentős helyet kapott utazásaimban. E kettő
révén juthatunk el ugyanis annak felismeréséig, hogy
tulajdonképpen milyen világban élünk. Ha valaki azt
állítaná, hogy nem kell utazni csak azért, hogy kiderít-
sük, ne adj’ isten, meg is értsük, milyen világban élünk,
hiszen a média ontja magából a vonatkozó tudnivaló-
kat, nos, erre csak azt tudom mondani, hogy a külön-
böző tömegtájékoztatási eszközök legtöbbször virtuális
világot kreálnak, mi több, tömegirányító célzattal készí-
tett műsorokkal bombázzák nézőiket a beprogramozás
szándékával. Legegyértelműbb példaként említhető pl.
pl. az ott élőkkel való kommunikáció egyfajta össze-
vetésre is lehetőséget adott/ad. Merthogy az emlí-
tett térségek, ámbár más-más történelmi és kulturá-
lis hagyományokkal rendelkeznek, a múltban megélt
valós vagy relatív függetlenségük ma is iránymutató-
ként munkálkodik az önrendelkezési jogok vissza-
szerzésének a viszonylatában. Én úgy látom, hogy
Skócia ebben a tekintetben igencsak élen jár, miután
a nemzet 1999. május 12-e óta visszanyerte autonó-
miáját. Három évszázad után, ezen a napon Edin-
burghban újra összeült a skót parlament. Alkalmunk
volt bemenni a parlamenti épületbe. Egy modern léte-
sítményről van szó, amely azon kevesek közé tarto-
zik, amely elnyerte tetszésemet. Mielőtt bementünk
volna az ülésterembe, a skót kormányra és nemzet-
gyűlésre vonatkozó nyomtatványok között válogat-
hattunk, amelyeknek segítségével el lehet igazodni
arra vonatkozóan, hogy hogyan is működik a képvi-
selőház, milyen döntéshozatali jogkörökkel rendelke-
tagjai – összesen 69 –, kiknek meghatározó szerepe
volt a nagyobb önállóságért folytatott küzdelemben,
a végső cél pedig a teljes függetlenség birtokba vétele.
A választ erre vonatkozóan a szeptemberi választások
fogják megadni.
Ami számomra lényeges volt az egész történet-
ben, az mindenekelőtt azokat a kérdéseket érintette,
melyekben a kormány-, illetve a parlamenti döntések
juthatnak kifejezésre. Ezek a területek pedig ugyancsak
számosak. Jelesül, az átruházott hatáskörök érintik
a mezőgazdaságot, a polgári és büntető törvények
meghozatalát, az oktatást, a környezetvédelmet, az
egészségügyet, a helyi önkormányzatok meg a belbiz-
tonság kérdéskörét, a társadalmi és a szociális kérdése-
ket, a közlekedés, az sport a művészet területét, míg az
országvédelem, a külügy és a bevándorlással kapcsola-
tos tennivalók az angol parlamentre tartoznak.
Impozáns lista, nemde? Szinte kínálja magát az
összehasonlításra...

Peremlakók
már a színjátszás is elmaradt, felesleges volt, tudtuk, hogy ő tudja, hogy mi
miért is jövünk, kár lett volna ezt a tiszta kapcsolatot bármiféle konvenci-
ókkal megrontani. P. bácsi jöttünk zsíros kenyérre! s ő már kente is. Hall-
gatott, de valahogy túl mélyen hallgatott, mint mikor a nagyon mély kútba
(Családtörténet a Marson) belenéz az ember, s mintha hallana valamit, pedig csak a mély csönd az.
Lehet, hogy ő is a legszívesebben felírta volna egy KZ-láger falára, hogy újra
és újra őket látom, aztán hallottam, hogy nem simán, nem egyszerűen és
Móra Regina
nem csendben, hanem borzalmasan, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult
csak ha nélkülözhetetlen, akkor is csak szavakkal dobálózunk, pontosabban
rúgunk egymásnak néhányat, ha éppen muszáj, a labda mellé. Úszni is el
szoktunk menni. Mostanában hétvégeken utazunk, az Újváros lett a kirán-
dulás célja. A medence nagy, kevesen is vannak ilyenkor. Egyedül nem. Mi
ketten vagy hárman, a gyerekeimmel úszunk, úszunk csendben, oda-vissza,
nem szólunk, nem állunk meg, csak a táv van meg mi, mi, akik legyőzzük
a távot, a vizet. Nem fáradok el (nem alszom jól, keveset, pedig alhatnék,
»Nem hagynak a gondolataid pihenni.«, talán, fárasztom is a környezetemet,

R
( R é s z l e t )
égebben nem szerettem otthon, kicsi volt a lakás, szűknek éreztem,
sokan egy helyen. Feszengtem, kimentem. Most már van terem, mindenki a
saját kiépített külső és belső világában leledzik, nem zavarjuk egymást, sőt,
olykor keressük is egymás társaságát, olyannyira egyedül vagyunk. Szeretem
a társas életet, hazugság, hogy nem, csak mikor kedvem van hozzá, és csak
bizonyos köröket keresek fel. (Mi hárman mindig együtt voltunk: Bátyó,
Nikolica és a Prikolica. A miénk volt a vasút, a kiserdő, a Krokodiltanya és
a Világ. Az elhagyott raktárak, a végtelen tér, a szabadság. Mint a szabadon
engedett csikók, körbeszaladtuk a világot, a világunkat! Ott volt N.R. háza,
ahol a kiserdő kezdődött. Nem is ő a fontos, nem is az Öccse, hanem az
utóbbi osztálytársnője, az első szerelem nem tart sírig, de az emléke igen.)
Jó a biztonságos háttér, a család, a szeretet. Ezt mindig megteremtettem,
kellett, aztán én meg mentem. (Ott volt közel a szerb temető, ott lakott
a halál neki, megbolondult. Jó ember volt, szerettem, csak gyenge.) Fociz-
zunk! A legjobb voltam. »A legjobb voltál.« A sérülésem sosem múlik el.
(Már fiatalon a felnőtt csapatban játszottam, fiú a férfiak között. Egyszerűen
jó voltam. Aztán még próbálkoztam. Azt is mondta valaki, hogy ez nem
munka, pedig lehetett vele jól keresni, de a sztázs!, na, az ismét nem ment,
hogy az a korlátolt emberi ész nyílna meg, és öreg korára fogadná be a vilá-
got, és a sír előtt, mikor már nem léphet vissza, bánná meg az egész életét.
Vele, Vele mentünk, minden remek helyre vele mentünk. Elvitt bennünket
hétvégeken a tornaterembe, egész délelőtt játszhattunk ott. Remek ember
volt, a remek emberek korán halnak. Egész fiatalon már a nagy Edzővel, a
Mindenki Tanító Bácsijával mentünk meccsekre, rúgtuk a labdát, és azt jól,
mert ő tudott, tudott tanítani. Volt ott J-n egy kocsma, közvetlen a focipálya
mellett, imádtuk a Somboled fagyit, sokat is ettünk ott, Sanyi bácsi volt a
kocsmáros, Székely Tibor a 80-as években tartott itt úti beszámolót, hát ilye-
nek is megestek arra.) Lehet vele élni, lehet a sérülésekkel és a fájdalmakkal
együtt élni sokáig. (Azt gondoltam, mikor meghalt, hogy vége a világnak,
nincs tovább. Néztem a többieket, sírtak. Az az erős asszony is sírt, meghajolt
tudom, de ki is lehet engem kerülni.) Mikor átköltöztünk, nem volt jó, de
nem is bántam, ott is a legjobb voltam, lepipáltam a nagyfejűeket, a margi-
tokat. »Buták voltak, most is azok. Irigyeltek téged, mert felettük álltál. Én
sem szerettem őket.« Aztán ismét újdonság, az új élet küszöbe a középiskola.
Itt elszúrtam, Fiam, ne tedd ezt, de legalább belátom, a legjobbnak lenni
nem szégyen. »Én adnék esélyt, mindig és mindig. Az érték nem vész el,
csak átalakul.« A kollégiumban (F.-fel és A.-val meg egy pótágyassal, K.-val,
laktam egy szobában, K. beköltözött, mert akart, bár így már elég szűkösen
voltunk, főleg, ha a prakszabeli cipője párolgott az ablakpárkányon, ami
véletlenül mindig kiesett a másodikról. Az építészetin videóvetítést tartot-
tak, ez akkoriban nagy dolog volt! Ott kellett lennünk, csak a szervezőket
kellett meggyőznünk, hogy mi is oda járunk, megtörtént. A másik probléma
megoldása még a levegőben lógott, végül szó szerint így lett, de azt hagytuk
a vetítés utánra, ne rontsuk már el a hangulatot.
SZÓFIGYELŐ

M.J., az ő feladata volt, hogy szóljon, mikor emlékeznek meg a szerbek
a szeretteikről, és mi akkor ott teremtünk. A hagyomány szerint akkor a
temetőbe kivitt kalácsokból, süteményekből nem csak a halottak falatoz-
hattak, nekünk is adtak.) Szeretek enni. (Cheef is szeretet enni, 100 kiló lett,
proteineket szedett, az ún. Slim Proteinre költött sokat, ez szálkásított, persze
a megfelelő edzéstervvel egyetemben. Múlt is az idő, de Cheef csak terebé-
lyesedett, szálkás izom sehol, meg is kérdeztük, hogy milyen gyakorlattal
köti össze a proteinkúráját, bamba képpel, meredt szemmel kérdezett vissza,
hogy milyen gyakorlatok?, azt nem írja a dobozon. Röhögtünk, és viccből
eltángáltuk a párnánkkal, persze, ő sem ült tétlenül, legalább dolgoztatta az
izmait, szálkásított. Igen, Izma szép is fiatal.) Rengeteget eszem. Nem hízok
meg, »Felemészti az agyad az ételt.« Szeretem a húst, imádom a tarhonyát
meg a zsíros kenyeret. (Nem messze lakott P. bácsi. Csendben volt, ő nem
dumált. Nekünk, hármunknak, mindig adott kacsazsíros kenyeret. Aztán
Újvidéki képeslap
a teste, a kislányt fogta, szorosan, mellette az öcsi riadtan pislogott. »Láttalak,
rád néztem egy pilanatra. Piros volt a szemed, a szeplőid tüzeltek, a szád
vékony, mint egy darab fonal. Ijesztő voltál. Mintha tenni készültél volna
valamit, valamit, amitől újra rend lesz.« Akkor valami befejeződött, és vala-
mi új kezdődött. Egyfajta küzdelem vette kezdetét a jó és a rosszé, a jó és a
rossz utak keresztezték egymást, nem volt az a férfierő, mely továbblökött
volna. Azt mondta valaki, már nem emlékszem abban a forgadalomban, ki
volt, csak a hangra, női hang, valami okostojás öregasszony lehetett, most
én vagyok helyette. »Én is hallottam, te nem válaszoltál.« Nem beszéltem, de
mintha bólintott volna a fejem. A felelősség ragadt rám akkor, és azt már ott
a tátongó lyuk felett is éreztem. Én már nem sírhattam. Nem is fogok. Jobb
lenne önző módon a magam építette toronyban meghúzódnom, de nem
tehetem, akarva akaratlanul beleavatkozom még két és fél család életébe.
Családfő vagyok még élek.) Gyere focizni, mi megyünk. Nem beszélünk,
Stróman
Molnár Csikós László
Ez a napjainkban divatos főnév azt példázza, hogy olykor
elavult szavak az újdonság varázsával hatnak, hiszen a beszélők
zöme korábbról nem ismerte őket. A stróman olyan személy, aki
munka nélkül jövedelmet húz abból, hogy más az ő neve alatt végez
olyan (főleg üzleti) tevékenységet, amelyet az illető másik személy a
saját neve alatt nem folytathatna. A háttérben meghúzódó, a céget
tényleges irányító személyre az árnyékvezető megnevezés vonat-
kozik. A szocializmus időszakában nem volt szükség strómanokra,
úgyhogy nem is emlegették őket. A stróman szót a XIX. században
még német eredetijének megfelelően strohmannak írták. A német
der Strohmann elsősorban szalmabábot jelöl, átvitt értelemben
pedig megbízott személyt, az üzleti életnek olyan szereplőjét, aki
megbízójának a kilétét igyekszik titokban tartani.
A második zsidótörvény (1939.) életbelépése után Strohmann-
vagy Aladár-rendszernek nevezték azt a szükségmegoldást, amikor
zsidó üzlettulajdonosok, gyárosok keresztény társat vontak be a
vállalkozásba, és részt adtak nekik a haszonból, ugyanis a jogszabá-
lyok szűkre szabták a zsidók gazdasági lehetőségeit, számos zsidótól
visszavonták az iparengedélyt, vagy zsidónak nem adtak újat. Az is
előfordult, hogy némelyik keresztény nem pénzért, hanem barát-
ságból vállalta a stróman szerepét.
A mai körülmények közt a strómanok alkalmazására különféle
esetekben kerül sor. Olykor például az a cél, hogy egy adósságo-
kat felhalmozó cég olyan „ál-tulajdonos” kezébe kerüljön, akitől a
nyomozóhatóságok nem jutnak el az eredeti tulajdonosokhoz, akik a
szóban forgó gazdasági bűncselekményt elkövették. Az ilyen ál-tulaj-
donos leginkább nincstelen, hajléktalan vagy külföldi, esetleg halott.
Ha egy ügyletben olyan szereplő akar részt venni, aki eredetileg ki
van zárva belőle vagy kínos a benne való részvétele, akkor strómant
alkalmaz. Így jártak el például azok a külföldi állampolgárok, akik
a tilalom ellenére Magyarországon termőföldet akartak vásárolni.
Az ilyen ügyletek ún. zsebszerződéssel realizálódtak.
A stróman afféle bűnbak-szerepet is betölthet, rá mutogatnak
korrupciós botrányokban, üzleti spekulációkban, az ő neve szerepel
a sajtó botránykrónikáiban, ellene adnak ki elfogatási parancsot, ő
áll vádlottként a törvényszék elé, és õ kerül a rács mögé. De magas
rangú és gazdag pártfogói általában nem hagyják sokáig a pácban, a
botrányt elsimítják, fájdalompénzt juttatnak a strómannak, és akár
amnesztiát is kieszközölnek neki.