2013. október 26., 27., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LII. évfolyam, 43. szám
A fattyú
A
kora hajnali órán egyhangú intenzitással szakadó hó teljesen
elnéptelenítette az utcát. A sarkon túlról váratlanul magányos
alak tűnt fel. Összegörnyedve, leszegett fejjel, lassacskán lépe-
getett, dacolva a zord időjárással. Nekifeszült a szélnek, úgy haladt
ismeretlen célja felé. Időről-időre megállt, bő kabátját szorosabbra
fogta magán, aztán újra elindult. Néha álltában is hétrét görnyedt,
úgy tűnt, mindjárt összeroskad. Azután, valahogy, mégis csak elért
a megyei kórház, apró házak közül kimagasló, többemeletes épüle-
téhez. A vastagodó hóval fokról-fokra nehezebben megbirkózó alak
odaért a kórházhoz, s akkor még egyszer nekiveselkedett, hogy a fél
tucat lépcsőn felvonszolja magát a kivilágított bejáratig.
A hótól síkos lépcsők azonban ellenálltak, nem hagyták megmász-
ni magukat. Az alak – kiről még azt sem lehetett tudni, asszony, netán
öregember –, megint összébb húzta magát, mint akit ismétlődően
a görcs rángat. Végül feladva a hiábavaló küzdelmet, ott ahol állt,
lerogyott a lépcsőre.
Tán a vakszerencse, vagy inkább a jó sorsa akarta úgy, de pilla-
natokkal később hangosan csikordulva nyílt a bejárati ajtó, és utcára
lépett az éjszakás nővér, ki szolgálata leteltével, épp hazafelé indult.
Gyakorlott szeme azonnal meglátta a szenvedőt, s egyazon mozdu-
lattal, mellyel kitakarta a kabátot és alá lesett, már lépett is vissza, s
bekiáltott a portára: hozzatok gyorsan egy hordágyat!
A cipekedők, az előcsarnokba érve le se tették a terhüket, a kabát
alól előtárulkozó látvány ugyanis kétséget sem hagyott afelől, az
asszony perceken belül szülni fog.
A műtőben aztán megindult az ádáz harc. Nem kérdezte senki,
se az ügyeletes orvos, se a szülésznő, ki fia, borja a nő – bár iratok
és pénz híján, nehéz is lett volna bármit igazolni –, ellenben látták
a kínlódását, s tudták, jön a baba, hát mindegyik tette a dolgát.
Félórába se telt, amikor az előbb még jó sors balsorssá torzult,
mert egyiket e világra, a másikat a túlvilágra segítette. Egyszerre
mondott egyiknek isten hozottat, a másiknak isten veledet. Ott
hagyott az életnek egy csodaszép csecsemőt, s magával vitt egy fiatal,
nagybeteg asszonyt, kinek utolsó gondolata az volt, anyátlan-apátlan
gyermekének keressenek jó anyát…
Hogy milyen szép is volt az újszülött! A szülésznő sem
tudta megállni, hogy ne dicsérje: olyan gyönyörű ez a gyer-
mek, mint egy angyal! Élő hajasbaba! Milyen arányos a kis
teste, mintha nem is közönséges ember, egyenesen művész
tervezte, formázta volna műremekké!
Az élet azonban folyt tovább. Az orvost a szomszédos műtő-
be hívták, ahol egy másik asszony már előző este óta vajúdott.
Tudták róla, hosszú évek óta próbálkozott, de sohasem sikerült
kihordania a gyermekét, magzatai rendre korán elhaltak. Most
úgy látszott, végre szülhet. Testileg rettenetesen szenvedett, de
a lelkében titkon annál is nagyobb félelem lapult. Emlékezett,
mielőtt megindult a szülés, nem egyszer elmondta, mindenki
hallhatta: ha nem jön világra, nem lesz életképes a baba, ő
nem éli túl! És ezt el kellett hinni neki.
Az orvos egy idő után már maga is szánta. Döntött, altatás-
ban segítik világra a kicsit, amíg nem késő, egyben az anyát
is megkímélik a további fájdalmaktól.
A sors azonban újfent közbeavatkozott. Akinek nem szánt
gyermeket ajándékozni, annak nem adja meg azt, bármennyi-
re is vágyik rá. Az újszülött pár percet élt csupán, de az anya
legalább megmaradt. A szülésznő, karján a halott csecsemő-
vel, szinte ledermedt, mint aki azt sem tudja, mitévő legyen.
Pedig átélt már, nem egyszer, hasonló helyzeteket, évtizedek
óta gyakorolta a hivatását.
A kórházi személyzet háromtagú, megrendült kis csoport-
ja úgy állt ott, a még magához nem tért, frissen szült anya
fölött, mint a sors végrehajtói: minden tőlük függött, és ők
mélyen átérezték ezt.
Az orvos előbb a nővérre, majd átellenben a szülésznőre
nézett, azután mindhármuk tekintete középre, az üvegfal
mögött, kis ágyában nyugodtan szuszogó csecsemőre, a halott
asszony gyermekére irányult.
Hallgattak, egyik se szólalt meg, mégis, hangtalanul is
egyetértettek. Egyetértettek abban, hogy az élő, viruló csecse-
mőnek gondos, szerető anyára van szüksége, a lassan ébre-
dező fiatalasszonynak pedig gyermek kell, akit pátyolgathat,
nevelhet, óvhat és szerethet.
Az éjszakai műszak végeztével majd jelentés készül, hiva-
talos, teletűzdelve latin szakkifejezésekkel, de a lényege az
lesz: a szülészeten hajnalban, szinte egy időben, életképtelen
gyermeke világrahozatalát követően, elhunyt egy női páciens,
n MESTER GYÖRGYI
egy másik nőbeteg pedig, hosszas vajúdás után, altatásban, császár-
metszéssel, egészséges csecsemőt szült.
Évek teltek el, hosszú évek. A valamikori bájos csecsemő kamasszá
serdült, majd jóvágású fiatalemberré nőtte ki magát. Anyja szemefé-
nye lett, nem tudott olyat tenni, amiért megbüntették volna. Hiszen
ő volt, akit annyira vártak, s ki nem mondottan anyja megmentője,
mert ha meg nem születik, az asszony talán már nem is él.
A sok ajnározás, a hatalmas szeretet egyenes folyománya volt,
hogy mindenben segítették, támogatták, a legjobb iskolákba járat-
ták. Persze, meg is érdemelte. Okos volt, mégis szerény, cseppet sem
fennhéjázó, pláne nem beképzelt. Ezen kívül a művészetek terén is
tehetségesnek mutatkozott. Fogyasztható verseket, élvezetes prózát
írt, de még annál is szebben rajzolt és festett. Középiskolás korá-
ban ráadásul elkezdett érdeklődni a szobrászat iránt. Ekkor derült
ki, hogy míg a többiben elfogadhatót alkotott, ez utóbbi művészeti
ágban kiugró tehetségnek bizonyult. Fiatal korához képest, kiemel-
kedően magas színvonalú műveket alkotott. Több ifjúsági pályá-
zatra benevezett, el is vitte a pálmát, így nem is lehetett kérdéses,
hol tanuljon tovább. Az ország legnívósabb képzőművészeti egye-
temére íratták be.
Hogy teljesen az iskolának szentelhesse magát, eljött otthon-
ról, albérletbe költözött. A tanév első napján nagy kíváncsisággal
és még nagyobb elvárásokkal jelent meg eljövendő tanulmányai
színhelyén.
Meglepődve tapasztalta, hogy gyülekező diáktársai csodálkozva
néznek rá, s volt, aki megállt, és hosszasan szemlélte. Először azt
gondolta, megelőzte a híre, tudják, hogy már díjazott munkákat
tudhat a magáénak, országos pályázatokon nyert. De mivel senki
nem gratulált, ezt elvetette. Aztán megrettenve gondolt arra, hogy a
kinézetével lehet a baj. Nem véletlenül mondta az anyja, fiatal még
ahhoz, hogy bajuszt és körszakállat növesszen. Ő azonban, anyjával
ellentétben, szentül meg volt győződve róla, hogy kifejezetten jól
áll neki. Mintha egyenesen bajusz meg szakáll viselésére lett volna
teremtve, már fiatalon is férfias arca.
A lendvai múzeumba mentett Keresztelő Szent János-szobor
kilato@magyarszo.
A madarakat
gyászolják,
a halakat nem n VANGER LÁSZLÓ
Aludna már,
pókok szövik álmát
a mindenség takaróját,
beleroskad terhébe,
éveit szorongatva
szól a vén:
Hangom szél,
nevem tél.
A ködben már csak
játszó fény,
hullámzó lég.
Utolsó szavai némán
ütköznek a falnak.
Az árnyak sírva,
körbe-körbe járnak.
Végül, az első előadás után, szóba elegyedett a padtársával, és
rákérdezett: mit gondol, vajon miért nézegetik őt olyan feltűnően az
iskolatársak? Hamar megkapta a választ: nem néztél tükörbe, vagy
nem is tudsz róla?! Kiköpött mása vagy a híres szobrász tanárnak.
Régen bizonyára ilyen lehetett, mint te, mivel a szóbeszéd szerint
már egészen fiatalon bajusza és körszakálla volt.
Csupán hírből ismerte az idős művészt, még fényképet sem
látott róla soha. Tudta viszont, hogy nagyra becsült, elismert ember,
aki pusztán passzióból, időtöltés gyanánt ad órákat az egyetemen,
egyébként folyamatosan alkot. Nyilvántartják a lexikonok, életrajzi
könyv is jelent meg már róla. Hát most majd megismerkedhet vele
személyesen, egy-egy vizsga alkalmával…
Gyorsan eltelt az a pár év, és a fiú befejezte a tanulmányait.
Dicséretesen jó tanulónak tartották, kimagaslóan tehetséges, feltö-
rekvő, ifjú művészként könyvelték el már szakmai körökben is. Az
előadások, na meg a vizsgák alkalmával, egyszer-kétszer valóban
megtapasztalta, hogy tényleg hasonlít a híres szobrász tanárra.
Ezeknek a külső azonossági jegyeknek azonban nem tulajdonított
nagyobb jelentőséget. Néha, amikor vizsgázott, észrevette, a tanár
tekintete hosszan elidőzött az ő arcán, és szinte belefeledkezett a
nézésébe. Később úgy gondolta, csak elmélázhatott, és őt nem is
látta. Talán valami új alkotás rémlett fel lelki szemei előtt, azért
volt olyan réveteg a tekintete. Magánemberként nem beszéltek
egymással, és az idős művész soha, egy szóval sem tett említést, az
ő kettejük különös hasonlóságáról.
Aztán eljött a búcsú napja, a búcsúé az iskolától. A diploma átvé-
telét követően állófogadást tartottak, melyre a tanárokat is elvár-
ták. A híres művész meghívását rá bízták. Intézze el, hogy a tanár
elmenjen, nagy szó lenne, hiszen köztudott, igencsak magának való,
nem vegyül a diáknéppel.
Kicsit félve nyitott be a tanáriba, ahol az öregurat egyedül talál-
ta. Szépen, udvariasan kezdte, megtisztelné-e az osztályukat azzal,
hogy részt vesz a búcsúvacsorán?
Az idős művész nézte a fiút. Most jól szemügyre vehette, mert ez
egyszer igazán közel álltak egymáshoz. És akkor újból eszébe jutott,
ami a vizsgák alkalmával annyiszor. Ha annak idején, azt a szép,
fiatal modellt, akit a szeretőjévé tett, megköveti és elveszi, amikor
bevallotta, hogy terhes, most talán neki is ekkora fia van.
Egy leszármazottja, aki örökli a tehetségét. Legalább olyan tehet-
séges lehetne, mint ez a fiú. De ez itt nem az ő utóda, hiába hasonlít
rá. És persze a valamikori modell is eltűnt. Eleinte kereste, aztán
kerestette, mert meggondolta magát, elvette volna mégis.
De jó is lenne most. Nem lenne egyedül. Mert sohasem házaso-
dott meg, és a kísértés se fogta el többé. Arról a nőről is, alig tudott
meg valamit. Csupán annyit sikerült kiderítenie, hogy egy halott
gyermeket – az ő gyermekét – világra hozván, meghalt. Egy kórház-
ban halt meg. És már annak is több, mint húsz éve...
Kényszerítette magát, hogy belássa, ez itt most csupán érzéki
csalódás. A fiú nyájas, okos és tehetséges, és még hasonlít is rá. De
neki, még sincs köze hozzá. Ésszel felfogta, de ettől nem nyugodott
meg. Különös érzések kerítették hatalmukba. Ez az ifjú ember most
befejezte a tanulmányait, és valószínűleg eltűnik a látóköréből, eltű-
nik örökre. Talán csak a sikerei híre jut majd el hozzá, valamikor.
Ha eljut egyáltalán. És ekkor váratlanul elfogta valami olthatatlan
nagy vágy, elöntötte valamiféle rettenetes szeretetéhség. És ez az
érzés arra ösztökélte, hogy megtegye. Ő, a megközelíthetetlen, az
érzelmek nélküli, távolságtartó tanár, az elismert művész.
Az előtte álló fiatalembert – ki reménykedve, beleegyező válaszára
várt –, nem engedheti el csak úgy, mint egy idegent. Nem engedheti
el anélkül, hogy valamit ne adjon neki útravalóul. Szigorú, közönyös
szavaival ellentétben – mármint, hogy nem szokott elmenni ilyen
rendezvényekre –, váratlan gesztust tanúsított.
Megölelte, s pár pillanatig úgy érezte, a saját fiát szorítja magá-
hoz…
14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Lendvai szobrok
az őszben
K
ödös őszi utazások a Muravidékre. A szőlősorok vörösbor-
dók, az idei perzselő nyártól itt-ott szárazbarnára égtek
a venyigén a levelek. A szüret befejeződött. A pincékben
javában forr a finom lendvai fehér bor. A magasban őrt álló vár, az
egész vidék jelképe, vigyázó szemét a városra szögezi, hogy lássa,
miként is sáfárkodnak az utódok hagyatékukkal a rájuk kiszabott
időben, illetve a várban helyet kapott galériában és múzeumban
a feledéstől megmenteni érdemes örökséggel.
Tavaly a Penavin Olga (1916–2001) nyelvjárás- és néprajz-
kutató tiszteletére, illetve az 1966-ban megjelent A jugoszláviai
Muravidék magyar tájnyelvi atlaszának megbecsülése kapcsán
A lendvai vár ma múzeum és galéria
rendezett konferenciára, valamint a muravidéki, alsólakosi szüle-
tésű Szúnyogh Sándor (1942–1998) költő mellszobrának leleple-
zése alkalmából utazott vajdasági küldöttség Lendvára a Bánffy
Központba. (Az alsólendvai Bánffy család a 17. századi Magyar-
ország jelentős főnemesi családjai közé tartozott. A mai lendvai
Bánffy Központ róluk kapta nevét és a Magyar Nemzetiségi
Művelődési Intézet keretében működik.)
Idén a rédicsi születésű, de a vidék legjelentősebb városkájá-
ban a Lendvai Könyvtár és a Lendva Községi Magyar Nemzeti
Önkormányzati Közösség szervezett tudományos népraj-
zi konferenciát Bellosics Bálint (1867–1916) néprajzku-
tató emlékére, aki a dél-zalai magyar, szlovén és vend,
valamint a dél-alföldi magyar, szerb, sokác, bunyevác,
német népéletet kutatta a 19. és a 20. század forduló-
ján. A tudós kutató a bajai tanítóképző tanára, majd
igazgatója volt, amely városban emléktábla hirdeti tisz-
teletét, de most a szülőföld, a Muravidék állított szobrot
nagy fiának, rendezett kiállítást, Halász Albert néprajz-
kutató pedig kismonográfiát írt életútjáról, pályájáról
(Hommage á Bellosics Bálint). A szlovén-magyar határ
túloldalán, a csupán néhány kilométerre fekvő szülő-
faluban már három helyen
is emléktábla őrzi a feledés-
től Bellosics Bálint nevét és
tevékenységének rangját. Az
új lendvai szobor a Mako-
vecz Imre által tervezett
lendvai Színház és hangver-
senyterem kávézója mellett
áll. A színház előtti tér jobb
oldalán Zala Györgynek
(1858–1937), Alsólendva
város híres szobrász szülöt-
tének mellszobra látható,
míg a szemben lévő Zsina-
góga mögötti Alsó utcában, ahol régi
polgárházak őrzik a múlt emlékét,
egy magasabb épületen Gálics István
(1944–1997) grafikusművésznek a
szülőházán elhelyezett emléktábla
figyelmeztet arra, mennyire is becsü-
lik a művészetet, mennyire tartják
számon művészeiket ebben a város-
kában, avagy régióban.
A profán világ szobrai mellett,
illetve időben jóval korábban, már
a 18. században állíttattak szobrot
a lendvaiak Szent Flóriánnak, a
tűzvésztől óvó védőszentnek a váro-
si Szent Katalin-templom szomszéd-
ságában. A 21. században itt kapott
szobrot István király is. A Lendva-
hegyen pedig, ahol Hadik Mihály (a
feltevések szerint 1733-ban halt meg)
mumifikálódott teteme üvegkoporsó-
ban nyugszik a temető barokk kori
Szentháromság kápolnájában, s a látogatóknak jobbára a múmi-
aként mutatják meg. Vajdasági kapcsolata sem kevés, hiszen fia,
gróf Hadik András (1710–1790) hadi érdemeiért Mária Teréziától
grófi címet és birtokot kapott a dél-bácskai Futakon, s az általa
építtetett s ugyancsak a Szentháromság tiszteletére szentelt temp-
lomban nyugszik. A lendvai kápolna előtt áll a barokk kor legvé-
gén, a 19. században emelt, s ma már csak másolatában látható
Szent Anna és a kis Mária-szobor. Szent Anna többek között a
A lendvai színházat és koncerttermet Makovecz Imre tervezte
2013. október 26., 27., szombat–vasárnap
A lendvai Szent Flórián-szobor
nagyszülők, az idős emberek és a könnyű halál védőszentje, s
gyakorta ő a temetőkápolnák patrónusa. Az oltár szobrai között
ismét megjelenik Szent Katalin, és itt van Szent Mihály arkan-
gyal, a lélekvezető szobra is a maga legfontosabb attribútumá-
val, a mérleggel, mellyel az elhunyt tetteit teszi mérlegre, hogy
aszerint vezesse az őt megillető helyre a túlvilágon. S a vidék
legmarkánsabb, leghitelesebb szabadtéri szakrális emlékműve a
lendvai vár múzeumába került Keresztelő Szent János-szobor, a
vallásos népművészet igazi remeke.
A szobrok állnak a helyükön a Muravidék kisvárosában, Lend-
ván a sárguló levelű fák alatt, s várják, hogy minél többen és
minél gyakrabban vessünk rájuk pillantást, gyönyörködjünk
bennük, vagy emlékezzünk az ábrázoltakra, netán emeljük meg
kalapunkat akár vallási szokásként, akár az általuk létrehozott
életmű megbecsüléseként.
n Szöveg és fényképek: SILLING István
Harmadik emelet n CSIKÓS ATTILA
A
cselédlépcsőn ment fel már ötven éve, mindig, ahogy az
anyja, akinek csak ott lehetett. Nem is bánta. Hozzászokott
már a salétromos fal szagához, a pincéből a rozsdás vas
mentén nedvesen felkúszó dohos párákhoz, szinte már szerette
is. Ősz, megvénült idegenséggel nézte a felújított főlépcsőházat,
a berácsozott ajtókat, a katedrálüveges konyhaablakokat. Ha ezek
mesélni tudnának, gondolta. Ugyancsak nem élnétek mögöt-
tük olyan vidáman. Az elsőn megállt. Duzzadt lábait pihentetve
megkapaszkodott a szűk, homályos fordulóban, és kettőt-hármat
sóhajtott magában. A szatyrait is lerakta. A nap még megkente
sárgával vékonyan a háztetőt, ahogy az anyja a rétest a tojással,
de ez szinte már álomszerű volt, mint valami riasztó előjel, mielőtt
beköszönt a sötét, az udvar behorpad, ahogy egy fáradt tüdő, és
a ház belefullad az éjszakába. Mire felér, beszürkül, befeketedik
minden. Az emberek nem értik, persze, gondolta, ahogy felemel-
te a két cekkert, és elindult a harmadik felé. Az utcán is ülnek a
kocsmák előtt, és nézik a meccset. Honnan gyűlnek össze ezek a
férfitársaságok? Megriasztották a kollektív összemenekülés eme
dülleszkedő béllel és némi izommal felpakolt nyájai. Drukkolnak.
Hol a focinak. Hol a pénztárcának. Persze így is jobbak, mint a
nők. A maró lelki nyűggel kisminkelt arcok, az a porított, simára
kent közöny. Azt hihetném, gondolta, hogy a mai napig gyűjtö-
getnek. Ó és ha együtt vannak! A gondtalanság kappanhájai!
A társasági éden. Úgy tudnak panaszkodni, mint a Méltóságos
asszony, akihez az anyja járt ide, és akinek hat kristály likőrös
készlete volt. Semmi sem változik. Hiába járt főiskolára, és lett
tanítónő, ő is ugyanaz maradt. Lassan tipegett felfelé, már ahogy
az ilyen vénasszonyok szoktak. Csöndben jött mindig, ahogy
elmegy. Örökre lakatlan marad akkor a cselédlépcső, nem is
baj, a korlát is öreg már, hangosan nyikorog, ha rátámaszkodik.
Nem jár már erre senki, csak a történelem szaga. A harmadikon
megint megállt. Két emeletet mindig egy szuszra ment felfele, ez
afféle magánmaraton volt nála, kibírja-e a hentesnél a kutyának
félretett csirkemaradékkal az utat? Sóhajtott a gangon, jó zsíros
volt a levegő. Ez már a nyár, gondolta. Minden nyár első sóhajtása
ilyen. Sűrű és nehéz. Még ötvenhét nyarán is ilyen volt. Aki bele
nem fúl, annak szépek lesznek az elkövetkező hónapok. Letette
2013. október 26., 27., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15

A két Herc(z)eg n APRÓ ISTVÁN

V
iszont van üzenete a mai, liberális irodalomfelfogás rajon-
gói számára is! A kritikusok, a maguk idejében rendkívül
sikeres és agyonjátszott színművei kapcsán a szemére vetik,
hogy „érzéketlenül ment el a társadalom nagy kérdései mellett”,
„a nemzeti létkérdésekről tudomást sem vesz”, csupán csak szóra-
koztat.1 A nagy múltú magyar történelmi dráma, amely „irodal-
mon túli” feladatokat is magára vállalt, a keze alatt elsekélyesedett,
szerzőként nagyon értett a közönség igényeinek kielégítéséhez,
és ezt ki is használta. Eszerint ajánlom figyelmébe a posztmodern
apostolainak Herczeg Ferencet, akik fennen hirdetik, hogy az iroda-
lomnak (bocsánat: szövegnek) nincs és nem is lehet egyéb feladata
a szórakoztatásnál. Akkor hát az a kritika, amit a marxista iroda-
lomtudomány oly markánsan megfogalmazott, miszerint Herczeg
regényeiből és főként színműveiből hiányzik a mélyebb mondanivaló,
csupán jól szórakoztat, egyszerre a legkorszerűbb írók közé avatja.
Mert a szórakoztatáshoz, a közönség elvárásainak kielégítéséhez
csakugyan értett. Olyannyira, hogy a hetyke magyar huszártisztek
gáláns kalandjairól szóló darabjait, a Trianon után frissen született
államokban, Belgrádban és Bukarestben is nagy sikerrel játszották,
de a Gyurkovits lányok és a Kék róka eljutottak Európa számos
nagyvárosába, sőt még a tengerentúlra is. Mi ez, ha nem a poszt-
modern szórakoztatási eszmény és a multikulturalizmus, messze,
korát meghaladó diadala?!
(Na jó, ez poén volt…)
BAZSARÓZSA ÉS KATÁNG
Szóval, ha Herczeg Ferenc nem vajdasági magyar író, a fogalom
későbbi, akárhány értelmezése szerint sem, attól még kétségkívül
annak a tájnak a szülötte, amelyet mi, délvidékiek a szülőföldünk-
nek tekintünk. És mint ilyennel, igenis foglalkoznunk kell, mi több,
nagyon is szívesen tesszük, mert szenvedélyesen érdekel minket
minden szellemi hajtás, ami ebből a földből sarjadt. A föld különös
dolog, a mi életünkben olyasféle szentség, ami semmi mással nem
vethető össze, nem helyettesíthető. Általában prózaibb dolgokra
használjuk, magot vetünk, gyümölcsfát, szőlőt ültetünk bele, és
aztán küzdünk, kínlódunk vele élethosszan. Ha a szellem is kisar-
jad belőle, az külön ünnep. Rácsodálkozunk és meghatódunk. Még
akkor is áhítattal fordulunk felé, ha nem valamiféle ritka és érté-
kes virág bontja ki szirmait, mint a bánáti bazsarózsa, hanem csak
a katáng szerény, kék virágai jelennek meg a kitikkadt augusztusi
ugarban. Nem csupán egy Herczeg Ferencnek és Herceg János-
nak tudunk örülni, hanem egy padlásról, poros katonaládából
előkerült füzetnek is, amelyben egy négy osztályt végzett bácskai
parasztember jegyezgette fel gondolatait a világról, küszködése-
iről. Nyilvánvaló, de nagyon is tudatosan vállalt provincializmus
ez, már-már szakrális tisztelete a kiszikkadt földnek és az út szélén
kéklő katángkórónak. Ilyen alapon tehát nagyon is a miénk Herczeg
Ferenc, nem mondhatunk le róla, nem tehetnénk akkor sem, ha
akarnánk. Irodalomtörténeti alapon persze megkérdőjelezhetők,
a tudományosság próbáját talán nem állják ki az efféle okoskodá-
sok, és az ideológiai, politikai megfontolásokat is figyelembe véve,
amelyek az ún. vajdasági magyar irodalmat egy-egy jellegzetes
korban létrehozták és bizonyos körök, saját virágos kertecskéjük-
ként kisajátították, gyomlálgatták, önözgették, nyesegették kedvük-
kényük szerint, Hornyik Miklósnak is igaza van, amikor ingerülten
tiltakozik az erőltetett és mesterséges kategorizálás ellen. Miután
azonban mindenféle világ dicsősége elmúlik egyszer, utólag már
higgadtabban is körülnézhetünk az egykori csatatéren. Az ország
szétdarabolása nem fiktív cselekedet volt, a következmények is kiáb-
rándítóan valóságosak. Egy idő után az elszakított részeken minden
más lett, és mindenütt másként más. Miért lett volna kivétel éppen
az irodalom? Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy nem állhatnak Gálics István grafikusművész emléktáblája lendvai szülőházán
össze ezek a részek egyetlen sokszínű egésszé, ennek tagadása éppen
olyan botorság lenne, mint a leszakított részek különbözőségének számunkra igazán fontos cselekedet. Szerb barátaink megérthetnek
célzatos túlhangsúlyozása. Vannak tehát regionális irodalmak, és vagy megmosolyoghatnak bennünket, de aggódniuk nem miattunk
van egyetemes (ezek szerint nem oszthatatlan) magyar irodalom. kell, bármit is mondunk a múltról, bárhogyan is búsongunk az idők
Vannak művek és alkotók, akik messze túlnőttek saját régiójuk változásán. Az aggódnivalónk nagyon is közös, a demográfiai muta-
határain és jobban betagozódtak az egyetemes közegbe másoknál. tók szerint mi, magyarok, záros határidőn belül végképp el fogunk
Tekintettel azonban, hogy ezek a cezúrák valójában leginkább a tűnni erről a vidékről – lehet találgatni, a szerbek vajon mennyivel
fejünkben léteznek, nem kell ez igazából fájjon senkinek. Tehát ha húzzák tovább. Hiszen már nekik is éppúgy vannak szakrális helye-
úgy esik jól, meggyötört lelkünknek, a kényszerűségből, csak utóbb ik, ahová csak emléket állítani járnak…
létrejött vajdasági magyar irodalom előzményeihez igenis odaál- Valójában senki se tudja, kié lesz ez a föld, száz, kétszáz, ezer év
modjuk Herczeg Ferencet, mert nekünk, szorongó szívünknek van múlva. A jeleket is sokkal rövidebb időre, az utánunk jövők számá-
szüksége rá, még ha most haragosan tekint is le ránk odaföntről az ra hagyjuk, és reméljük, hogy egy darabig lesz még, aki elolvassa,
Írófejedelem és Hornyik Miklós barátom! megfejti őket. Azt nem kérdezzük, van-e értelme, jeleket hagyni
muszáj.
RÉGI ÚJ GONDJAINK
Ma itt állunk Versecen, amelyet Herczeg Ferenc önmaga számá-
ra végkép elsüllyedt, elveszett világnak nyilvánított, amikor Vršac 1 Miközben a „Spenót” szerzői a magyar dráma tönkretételével vádol-
lett. Szó, ami szó, ki kell mondanunk, mára tényleg, végérvénye- ják Herczeget, Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében azt emeli
sen az, svábok és magyarok számára egyaránt. Talán éppen ezért ki, hogy „a színpadi beszéd szellemességét és fordulatosságát nagyon
immár megtehetjük azt, amit sokáig nem tehettünk: nyíltan beszé- magas fokra emelte” és valójában „ő alapozta meg a magyar színházi
lünk róla. Már semmi értelme nem lenne bármiféle feltámadásról, termelés európai nívóját”. Jellemábrázolását ugyan ő is felületesnek
pláne revízióról álmodozni, csupán azért vagyunk itt, hogy némi ítéli, de azt sikerrel kompenzálja a mindenki által könnyen befogad-
jelet hagyjunk magunk után. Másokra nézve ártalmatlan, csupán ható történelmi problematika. (Szerb A.: Magyar irodalomtörténet,
Bp., Magvető 1972., 425–426)
Szent Anna és Szűz Mária-szobor a lendva-hegyi temetőben

a cekkereket. Éles fény vágott a szemébe, amikor nehézkesen

felegyenesedett. Aztán sötét lett megint. A fény most a falon járt,
mint valami lidérc. Imbolyogva végigszaladt a harmadik emeleti
ablakokon, özvegy Kovács Ambrus ajtaján elidőzött egy kicsit,
aztán merészen a földre csapott, és ott imbolygott végig a korlá-
tokig. Ha nem vigyázok, kilakoltatnak, mondta a fénygömb az
idős asszony puffadt lábaihoz érve. Az megmozgatta a papucs-
ban lábujjait, majd rémülten a szívéhez kapott. A gázt meg a
villanyt már kikötötték, folytatta a fényfolt, és lassan felkúszott a
pongyolán. Ne világítson a szemembe, Géza, kiáltotta el magát az
asszony. A fényfolt dermedten pihent a ráncos bőrön, a hófehér
hajon, aztán egy kattanás hallatszott, és sötét lett megint. Bocsá-
nat, mondta Géza, azt hittem, látott már messziről. Kell valami,
ha tetszik érteni, amivel megyek, valami fény, ha már villanyom
nincs. Nézzen a szemembe, Géza, rivallt rá az asszony, hogy lehet
ilyen tutyimutyi? Menjen és keressen valami munkát! Fiatalember,
és hagyja, hogy a világ szégyene legyen. Igaz, még csak hatvan,
bólogatott Géza, de nem lehetett látni, lehet, hogy csak ingatta
a fejét. Csak a lámpa pántja zörgött a fején. Az asszony megeny-
hült. Elengedte a korlátot, és halkan közelebb hajolt. Jöjjön be,
ha éhes, van délről leves. Megint megzörrent a fejlámpa, Géza
valószínűleg bólintott. Örült, hogy sötét volt. Nem látszott öröme,
zavara. Nem szerette, ha látják. Az nálam fésönileg sem megy,
szokta mondani. És maga, érdeklődött aztán udvariasan. Elég
panasz, hogy élek, mondta az asszony száraz hangon. Mire vár,
erőlködött a férfi. Erőt gyűjtök, Géza, felelte az asszony. Aztán
mihez? A sötéthez, Géza. Azt a viharvert haragját, kiáltott Géza.
Már elpárolgott a meghatódottsága. Ha egyszer így van, mondta
az asszony. Nekem se sok jut. Na, jöjjön, együnk, Géza, tette hozzá,
és lehajolt a szatyraiért. Már a kutya is éhes. Füstbe ment ez az
élet, Géza, de minden füstben van valami szilárd, valami hamu,
az vagyunk mi. Na jöjjön, mondta, és elindult a harmadik emelet
hármas számú lakás felé. Harminckét négyzetméter, leválasztva
Méltóságos Abóthy asszony szalonjáról ezerkilencszázötvenhárom
nyarán. Ide járt az anyja takarítani. Előkereste a kulcsot. Géza,
jön? De csak egy kattanás volt hallható, aztán a fejlámpa fénye
meglódult a falon. Szaladt egyenest a gang vége felé. Azonnal
megyek, jött a válasz nagy sokára a messziből. Még egy lámpám
nincsen, drága, de hozok gyertyát. Lássunk valamit legalább
abból, amit eszünk. A fényfolt bekúszott egy sötét előszobába. Az
asszony kinyitotta a zárat, és belépett a lakásba. Az egész harma-
dik emeleten álmosan elterpeszkedett az éjszaka.
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2013. október 26., 27., szombat–vasárnap

Útközben n KÁICH KATALIN

Ördöglakat n FRANCIŠKOVIĆ RÓBERT

96. iparvárosról még azt kell elmondani, hogy az alatta futó, a beomlás kipukkadt a nagy kék buborék

P
rogramon kívül, sofőrünk ajánlatára – mert itt ilyen is előfordul! veszélyét magába foglaló földalatti tárnák tették szükségessé azt, s a szálak kiszabadulva
– Honningsvaerbe is ellátogattunk. Az idilli kis halászfalu na- hogy a városatyák döntése értelmében a mostani lokációból 2030-
ig, úgymond, átköltöztessék a várost. Ennek terve már elkészült. A
elindultak egy hihető végtelen felé
gyon megnyerte tetszésünket, s meg is állapodtunk abban, ja-
vasolni fogjuk utazási irodánknak, vegye fel e kulturális körutazás állo- legjelentősebb épületeket – városháza, templom, közintézmények megroggyant epikus terünk
máshelyei közé. A kis úticélváltoztatás nagy örömöt jelentett, hiszen stb. – úgy ahogy vannak, majd „átplántálják” az új és biztonságos és nemtelen apánk közönyteli gyomrában
valóságos gyöngyszem volt ez a kies és meghitt település. Mindössze területre. Ez is annak a magas fokon megnyilvánuló, az embert
mindenek felett tisztelő, a skandinávokra oly jellemző tudatosságnak
keresztmetszetté
másfél óra állt rendelkezésünkre, hogy gyönyörködhessünk benne.
Nagyon sajnáltuk, ebédidő lévén, hogy nem ízlelhettük meg halké- a bizonyítéka, amely példaértékűvé kellene, hogy váljon az egész omlott minden mit ismerni - - - - -
szítményeik egyikét-másikát. De a „főutcán” lévő, közvetlenséget, mai pénzorientált, embertelenségbe bukó világban. por lett majd eső a többit
melegséget árasztó cukrászdába betérhettünk. A finom sütemények Milyen jó lenne tanulni belőle! Szinte hihetetlen, hogy miközben könyvek búvó- patakokban
mellett megszámlálhatatlanul sok, főleg pasztell színekben pompá- a technológiai fejlődés az utóbbi időkben olyan elképzelhetetlen-
zó, különböző méretű gyertyát is árusítottak. A gyertyahasználat nek tűnő régiókat hódít meg pl. az emberek közötti kommunikáció akkurátusan elzárva
elterjedése itt a hosszú téli sötét napokkal, hetekkel, sőt hónapokkal lehetőségeinek a kiszélesítése terén, ugyanakkor a röghöz kötött, nyákba és lüktetésbe burkolva
hozható összefüggésbe, s a világosság iránti határtalan vágyakozás- önnönvilágba történő bezárkózás, elzárkózás esélyei is ugyancsak ömlenek lódulnak a számok egytől négyig
sal, hiszen ebben a hosszú ideig tartó fényhiányos térségben egy égő oly mértékben megnövekedtek, hogy az elbutulás napról-napra
gyertyának is szívmelengető, hangulatjavító hatása van. mind jobban tetten érhető. A változástól/a változtatástól való féle- felettünk trapéz- és korláton
Houdini bácsi és Mr I. Jones
egyensúlyoznak egy üveg borral
- illuminatio illuminatorum -
Sziszüphosznak fáj a mája
mint Prométheusnak
együtt bagóznak ketten
a szikla árnyékában
lófejet öltöttek a szelek
pajkos hangokkal kergetőznek
minden tömlő minden foltja
csak a földnek szomját oltja
kis köröket kerítettek drótból
a szűk pályán
foltdarazsak méhek helyett
s méhe nélkül a vén királynő
elszáll velük minden szó
s az írás
onomatopeia
- ha szemed nincs csak akkor rímel
Káich Katalin

sosemvolt PIN kódján

töri fejét a hangyaboly
Annak ellenére, hogy gyakori felhőátvonulás kísérte Lofoten- lem teljesen elhomályosítja az emberi látószögeket, be- és leszű- ha csillagot lát s megriad
szigeti utunkat, a nézelődésben nem zavart bennünket, mert vala- kíti az ember cselekvési területét. Ezért sikkad el egyre inkább a ha elsuhan felette egy bagoly
hogy az eső mindig éppen akkor eredt el, amikor a buszban ültünk. Teremtőtől kapott kegyelmi ajándék, a földi létezés biztosította s az olajos tócsából felderengő
A megázás lehetősége így minimálisra csökkent. A megvásárolt nagyszerű adottság, mely a szellem és a lélek erejével lenne képes
esőkabátra ekkor sem volt szükségem. Viszont az utunkat szegé- istenközelivé nemesíteni az emberi cselekedeteket. Enélkül pedig az
képről úgy vélik az maga
lyező hatalmas és sima sziklafalak az esőnek köszönhetően még evilági megtestesülés semmit sem ér. Hát ezért lett/ lesz a kékbolygó Gordiusz csomója
fényesebben csillogtak, mint egyébként, s azt is megfigyelhettük, édenkert helyett siralomvölgy.
hogy a napszaktól függően ragyogásuk állandó
változásnak volt kitéve.
Az 1920-ban Nobel-díjat kapott, sok vitát M E G J E L E N T A S I KO LY 3 5 – 3 6 . S Z Á M A

generáló norvég regény- és drámaíró, Knut
Hamsun is ebben a térségben született. Megpró-
báltatásokkal teli fiatal éveiben az állandó és
nyomorúságos vándorlás, tartós éhezés, szegény-
ség meg betegség volt az osztályrésze. Ez a hely-
zet alapvetően határozta meg későbbi deviáns
világnézetének és írói gondolkodásmódjának
kialakulását, mely végül a hitleri fasizmus
uralomra jutása után a Norvégiát is megszálló
fasiszta Németország politikájának igenléséhez
vezette el a kirobbanó sikert elért Éhség íróját. ség és természetesség a jellemzője. Ebben az egyszerűségben azonban hatalmas gazdagság rejlik. A
A tervezett látványosságok megtekintése után
a mesébe illő panorámát nyújtó Vestfjordon
hajózhattunk vagy két órát. Skutvig kikötőjébe
érkezvén folytattuk utunkat Narvik felé. A város
Észak-Norvégia egyik legfontosabb közlekedé-
si csomópontja, mely szoros kapcsolatban áll a
szomszédos svéd acéltermelés legjelentősebb
központjával, Kirunnal. Az ércbányászatnak itt
több mint száz éves története van, s Narvik az a
tengeri kapu, ahonnan a nagyvilágba szállítják
a 400 kilométeren át futó földalatti tárnákból
származó nemes fémeket és más ásványi kincse-
ket. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a
második világháborúban itt nagyon kemény
harcok folytak az észak kulcsának nevezett régió
megszerzéséért.
A Narvikban töltött éjszaka után Svédország
felé vettük az irányt, méghozzá annak is az észa- misztikus
ki, végtelen tágasságú tartományába, hiszen itt
is a számik, úticélunknak, a Lappföldnek lakói
vannak, akik, mint eddig is, a rénszarvascsordák
nyomában járva, nemigen ügyelnek az országha-
tárokra. Lévén, hogy ez körutunk utolsó előtti
napja, Svédországon keresztül haladva az abis-
kói nemzeti parktól Kirunán át a finnországi
Pelloig kellett eljutnunk. Az észak-svédországi
Örökös vándorlás
A Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat frissen megjelent 35–36. száma nyitórészében a száz éve
született Weöres Sándor költőnek állít emléket.
„Életművével az emberi próbálkozásainknak a lényegét erősíti: munkálkodjunk önmagunkon.
Mi az ajándéka az önmagunkon való munkálkodásnak? A testi-lelki-szellemi egység, amely minden
pillanatban sugárzik lényünkből. Rejlik benne valamiféle „éntelenség”: nem akar legyőzni, nem akarja
érvényesíteni magát: ha szól, megfontoltan beszél; ha hallgat, a csöndje teli van titokkal. Egyszerű-
természetességben valami abszolút őszinteség. Semmi póz, semmi megjátszás: ő mindig az, aki” – írja
a költőről MÁTÉ PETRIK Emese a Teljesség felé – az önismeret útján című művében. A bevezető esszét
követően az Örök idegenek című blokk Weöres Sándor-túliratokat tartalmaz. Itt találhatóak IANCU
Laura, LADIK Katalin, NAGY Zopán, CSÍK Mónika, BALÁZS F. Attila, TERÉK Anna, BENEDEK
Miklós, NYÍRFALVI Károly, CSÍKI András, FARKAS Beáta, LOVÁSZ Krisztina és SZÖGI Csaba
versei, illetve Ephemeria SILVER, KALÁSZ István, VUKOVIĆ Ildikó és LOVRA Éva prózái.
A Földanya altatót énekel című szépirodalmi összeállítás BÁBA Zoltán Aranymosás című mikropró-
za-füzérével kezdődik. A minimalista poétika elkötelezett képviselőjének műveit, akárcsak David
ALBAHARI legújabb kötetének kis történeteit SÁNDOR Zoltán fordította szerb nyelvről magyarra.
Az említettek mellett a szöveggyűjteményben találhatóak még OLÁH Tamás, SCHWAMM Fanni,
HANKÓ TÓTH Ádám, POLLÁGH Péter, SZABÓ PALÓCZ Attila, HOLDASI-SZABÓ Zsuzsa,
BARTHA György, CZIROK Attila, továbbá KOVÁCS Jolánka fordításában Radivoj ŠAJTINAC,
BALÁZS Boróka fordításában Igor ISZAKOVSZKI, FARKAS Kristóf Liliom fordításában pedig
Charles BUKOWSKI versei, valamint POTOZKY László, T. KISS Tamás, SÁNDOR Zoltán, TÓTH
Andrea, BÁNYAI Tamás és GERGELY Tamás, illetve KORSÓS Brigitta fordításában Maggie
STIEFVATER novellái.
A Homályok mélyéből című blokk esszéket és tanulmányokat tartalmaz. BÁNKI Éva Fiume szerepét és megítélését taglalja, SÁFRÁNY Attila az iszlám
költészetről értekezik, WEISS Ingrid a propaganda meglétét és eszközeit boncolgatja, LENKES László fordításában megjelenő írásában David
ALBAHARI pedig a Morphine együttesről szól.
A kiadvány Nagy utazások címet viselő befejező fejezetébe új kötetekről szóló kritikák és könyvismertetők kerültek. A Magyar Napló gondozásában
napvilágot látott Az év novellái 2013 (szerk. Kontra Ferenc), illetve a Magvető kiadásában megjelent Körkép 2013 (szerk. Király Levente) c. prózaantoló-
giákról FEKETE J. József, Tóth Krisztina: Akvárium c. regényéről CSÍK Mónika, Nagy Abonyi Árpád: Kolumbusz és én c. novelláskötetéről KELEMEN
Emese, Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén c. esszékötetéről LENKES László, T. Kiss Tamás: A tükörtestvér c. regényéről KOCSIS Árpád, Ljudmila Ulic-
kaja: A mi Urunk népe c. elbeszéléskötetéről pedig SZÖGI Csaba értekezik.
A muzslai Sziveri János Művészeti Színpad gondozásában megjelenő folyóirat idei nyári-őszi számát GULYÁS Bertalan alkotásaival illusztrálták. A
lapszámban a szerzőt és fotográfiáit PÓSA Károly méltatja.