2014. május 3., 4., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
Öt kisnovella
Major Nándor
Kísérlet
Vadnainé Esztikéje szellemileg fogyatékos volt. Speciális iskolát
végzett, ahol úgy-ahogy megtanították írni, olvasni. Minden házi-
munkát elvégzett anyja felügyelete mellett. Takarított, főzött. Boltba
is el lehetett küldeni, ha nem adtak neki felesleges pénzt. Apja korán
meghalt, anyja, aki egy bankban könyvelősködött, egyedül nevelte. Alig
volt tizenhárom éves, amikor azzal jött haza, hogy a fiúk a szomszéd
ház garázsában mit nem műveltek vele. Vadnainé megértette, tovább
nem várhat. Elintézte, hogy ne eshessen teherbe. Azután nevelőnőt
fogadott mellé, aki ügyesen kitöltötte a lány idejét. Csakhogy olykor a
lány megszökött otthonról. Hol ebben, hol abban a garázsban kötött ki.
A szomszéd asszony azt tanácsolta Vadnainénak, adjon ki egy szobát
albérletbe két fiúnak. Vadnainé végül rászánta magát: felvett két fiút.
Szakmunkások voltak a huzalgyárban. Esztike nap nap után türelmesen
várta, hogy hazatérjenek. Többé nem szökött sehova.
Egy nap az egyik fiú azt mondta Vadnaiénak, feleségül veszi Esztikét,
ha őrá – a fiúra – íratja a lakást. Vadnainé azt válaszolta, nem íratja, de
vesz neki egy másfél szobásat. A fiú hallgatott. Vadnainél ráadásként
egy törpe autót is ígért neki.
A kutya
Surján belátta, meg kell válnia kutyájától, s ezután már teljesen magá-
ra marad. Amióta a náthaláz ágyba döntötte, a kutya ki sem mozdult
az első emeleti lakásból. Nem vitte sétálni. Napok óta nem feküdt este
az ágya mellé. Mind nyugtalanabbá vált, végül már ugatott, sőt rágni
kezdte a bejárati ajtót. Surján latolgatta: kutyamenhely nincs, elaltatás
nem jön számításba. Az maradt hátra, hogy majd elviszi – akár így,
lázasan is – az egyetemi negyedet övező parkba, pórázát ráakasztja egy
faágra, s vagy magával viszi valaki, vagy kóbor kutya lesz belőle. Erős
kutya volt, sárga retriever a javából.
Amikor a pórázt elhelyezte, Surján leguggolt a kutyához s magához
ölelte. Könnybe lábadt a szeme. A kutya nyüszített. Surján talpra állt, há-
tat fordított neki, s kemény, sietős léptekkel távozott. Nem nézett hátra.
Másnap délben hallgatta a helyi rádiót, s onnan értesült, hogy a
városi kertészetnél kóbor kutyák megtámadtak egy idős hölgyet, aki
az ebédjével hazafelé ballagott. A hölgy a kórházba fekszik.
Majálisom
Balogh István
V
adszamár rühes tomporán termett foltok ezek a meddő
felhők, melyek Tisza fölé tornyosulnak majdan, mondá Jónás
a cethal hasában, de nem visznek fölüdülést, kiszáradhat ottan
minden, és eljövend akkor arrafelé a fekete csönd, megkukul és
megvakul a május.
Gyűrűférgek tompa kórusa fölnevet e fanyar jóslatra .
Jónás énreám nem tekint, giliszták doromboló macskákból
belém települnek, s énekelnek lassú flóráimon, ánizsos cserjék
haldokló levelein.
Mert napsugár csak oda süt, ahol életerős nemzedékét látja.
Mindenség ragyogó királya haragos immár. Szememben ellen-
zéket talál, a csúf sötétet csúfabbra fertőzöm. Pokolbéli tobzó-
dásom önsebet vágó tivornya.
Ó, Jónás, cethal belsősége büdösében reám ismersz-é?
Felhőérlelő vadszamár vakarná rühes tomporát, de reves a
húsa, akár létem, s kukacok tekergőznek benne kielégüléssel,
tiszta lekiismerettel. Kihullik a cinóber citrom leghátul, dadogó
üdvösségem, talmi emlékem őszinte világomból. Zöld legyek
bedöngik, petéiket tüstént belerakják.
Ver, akár vércsillag-toronyóra, rózsaszín cethalnak szíve,
dudorodik, erei duzzadnak, erődemonstrációja biztosan hat.
Szétveri fejem: ignorizálja szemem. Ó, az én szemem már csak
Fényes-tó jegén kirúgott fakó aranykacsa. Körök indoktrinálják,
égen soha jegyzett.
Vadszamár ordít, hallgass meg, kedves! Én meg röhögök, ti
is röhögtök. Még az istenek is röhögnek erre.
Vadszamár, vállán keresztet cipel, keservesen sír szülőfölde-
men, könnye hervadó gesztenyevirág szent folyóm árva partján.
kilato@magyarszo.
sivatagi kép,
árnyék nélkül
n ANTALOVICS PÉTER
Szerkeszti: Kontra Ferenc n LIII. évfolyam, 18. szám felvágtam a szám.
ez az első önkéntes vér.
hiszek az őszinteségben,
hiszek a szélben.
felvágtam a szám
miatta, aki csak dobog.
Surjánt ez fejbe kólintotta. Elindult oda, ahol tegnap megvált a
kutyájától. Továbbra is lázas volt, a hideg is kirázta. Elszántan lépegetett, ő fekete és néma,
bennem ég a száraz torok.
de nem tudta, mi hajtja, s mi a szándéka. Annyit tudott, hogy a kutyát
nem vihették többé haza. Amikor megérkezett a helyszínre, megtö- hallgatása rám telepszik,
rölte a homlokát. Látta, a kutyának semmi nyoma. A pórázának se.
Menet közben több kóbor kutyával találkozott. A parkban is szaladgált óvatos és észrevétlen
néhány. Surján elfüttyentette magát. Sajátos füttyszó volt. A kutya erre a mosoly, a szelíd önkény.
bárhonnan mindig hozzá szokott szaladni. Surján nézelőd9tt, mind- színtelen a tükör, mint
hiába. Pedig szentül hitte, hogy a kutya itt van valahol a parkban, s itt
kóborol még majd sokáig. mindig, ha elé állok.
A mázolmány *
az vagyok, akit elképzelsz
A tizenkét emeletes toronyházat köröskörül bokrokkal tarkított
gyepes játszótér övezte. Az épület mind a négy falát mintegy két méter egy forró sivatagi képben:
magasan idétlen falfirkák s mázolmányok tarkították. Félszemű marsla- nincs nálad víz, a folyóban
kók, félelmetes növényzet, ijesztő világűri tájak, felismerhetetlen gépek. a hatalmas krokodilok.
Meg torz állatok. Némelyik csaknem sziszegett. Újabbnál újabb rétegek
kerültek a falra, végeláthatatlanul. A lakók undorodtak tőlük. Feltehe- néhányan szenvedünk. mi,
tőn a játszótér mintegy száz kamaszkorú törzsvendége között is akadt állatok. a távolban egy helyre
néhány, aki itt, s így élte ki művészi hajlamait. járnak meghalni a kiábrándult,
Gerzson Miklós felfigyelt rá, hogy a játszótér hangadója az a tíz-tizen-
öt fiú, akik a helyi első ligás labdarúgó csapatnak szurkolnak. Megál- bölcs elefántok.
lapodott velük, hogy a lakók a ház mind a négy falát tisztára festetik,
majd a fiúk az egyik falra rápingálhatják kedvenc csapatukat, de azután
az ő gondjuk lesz, hogy a másik három falra ne kerüljön mázolmány. A angliai címét s telefonszámát pedig senki sem tudta megmondani, a
fiúk ráálltak. Hamarosan egy tervrajzot hoztak Gerzsonnak. Azon egy lakást lepecsételték, Bükkösnét a város tegnap eltemettette.
futballkapu látszott, hálóval ellátva, s a helyi futballcsapat felismerhe- – Tudjuk, hogy a fia telefonálgatott neki Angliából – magyarázta a
tő kapusa a levegőben úszva a bal felső sarokban elkapva a labdát. A szomszéd fiatalasszony – úgyhogy, ha legközelebb nem jelentkezik neki
kapuson jól látszott a csapat jelvénye is. az anyja, s hiába hívogatja, talán gyanút fog s hazajön.
Gerzson rábólintott a rajzra. Jöttek a mesterek, s egy szép képet Harkai Piroska hallgatott s bólogatott.
varázsoltak az épület kijelölt oldalára. A fiúk elégedettek voltak. A kép Hazament s telefonált Bükkösné fiának. Két hétbe is beletellett, mire
itt fog ékeskedni. Sehol a városban nincs még egy ilyen kép! A másik a keddi napra talált új elfoglaltságot magának.
három falra soká az éj leple alatt sem került egyetlen firka sem.
Azután valaki a kapusnak bajuszt rajzolt. Másnap a dresszén átmá-
zolta a csapat jelvényét. Egy fővárosi csapatét pingálta a helyére. Este kilenckor
– Borzadály! – fogták a fejüket a hangadó fiúk. Incze Gábor érettségi után elutazott Londonba, s beiratkozott a King’s
Azt állították, tudják, ki a tettes. College-be. Ott kívánta folytatni egyetemi tanulmányait. Internátust is
– Ez nem maradhat ennyibe – fogadkoztak szárazon. talált magának, ahol fürdőkabinnal ellátott külön szobája lesz. A kony-
hát többen közösen használják majd. Mindenről magának kell gondos-
Magány kodnia; fehérneműjét is maga mossa majd ki a szuterénben sorakozó
mosógépek és szárítógépek egyikében. A szülők nem jártak a helyszínen.
Harkai Piroskának minden reggel hétre kellett megérkeznie falujából Amikor közeledett a távozás ideje, anyjával hozzáfogott a fehérnemű és
Újvidékre, ahol heti nagytakarítást végzett magányosan élő idős embe- minden más beszerzéséhez. Mindenből legyen, s jó legyen. Amit csak
rek háztartásában. Hétfőtől péntekig, mindennap más-más családnál. lehetett, olyan tasakokba csomagolva, amelyekből ki lehetett szívatni a
A megállapodás szerint déli egy órára bevégezte a munkát, majd ment levegőt, hogy a csomag kisebb, kezelhetőbb legyen. Sikerrel járt. Szülei
a buszra, s irány vissza a falujába. Így az övé volt minden délután meg nélkül szándékozott most utazni. Idejében megváltotta magának a jegyet
a hétvége. a repülőgépre. Az utazás előtti estén elment a nagyapjához elköszönni.
Egy kedden Bükkösnénél, aki évek óta magányosan élt, lepecsételve Mondta neki, hogy majd csak karácsonyra ugrik haza.
találta a lakást. Világos volt, itt már nem lesz munkája. Becsöngetett a – Ott, Londonban tudnod kell – mondta a nagyapja –, hogy itthon
szomszéd lakóhoz. Egy fiatalasszony kurtán közölte vele, hogy pénte- én minden este kilenckor rád gondolok. Az én nagyapám is ezt mond-
ken, miután Bükkösnét három napja nem látta, s hiába csengett nála, ta nekem, amikor elvitt a kalocsai internátusba. Csak én akkor még
hívta a rendőrséget, s azok halva találták az asszonyt. A padlón feküdt kisdiák voltam.
szétvetett kézzel. Az orvos azt mondta, már két napja halott volt. Mivel Gábornak kerekre nyílt a szeme.
a szomszédok tudomása szerint az országban nincs hozzátartozója, fia – Tudni fogom! Minden este kilenckor! – mondta cinkosan.
Réger Szilárd
Holnap reggel
14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
B naplója
Mészáros Zsóka
(2012.08.12)
Lassan, de biztosan illeszkedem be ebbe a furcsa
szituációba. Egy lánnyal vagyok összezárva, aki talán
még a kutyámnál is rendetlenebb. Tegnap végső
bánatomban, unszolására elfogadtam lakásának
egyik szobáját, azóta sem találkoztam újdonsült
ismerősömmel. Ma péntek van, a suli hétfőn veszi
kezdetét, és ha addig nem találok új alvóhelyet,
nála kell maradnom. Elég fura neve van... Amikor
bemutatkozott, először Borbálának neveztem, erre
kiröhögött. A Bori az igazi nevem, mondta. Minde-
nesetre berendezkedtem a szobámban, arra az eset-
re, ha hosszabb ideig tartózkodnék itt. A festővá-
szon ott volt az ablak előtt, úgy éreztem festenem
kell, bizonyára hideg színekkel festettem volna, de
mégsem tettem. A szüleim jól mondták, még hogy
én festő, ostoba hóbort. Vissza is tettem az állványt
a gardróbba és kidobtam az üres vásznat a kukába.
Sosem tudom meg, hogy festenek a hideg színek a
ragyogó napsütötte utca tájképén. Gondolataimat
egy szívből jövő kacaj rázta fel, Borinak még nem
volt szerencsém megismerni ezt az oldalát, de úgy
érzem, nem is fogom. Biztos volt benn nála valaki,
kicsit furán érzem magam, mi van, ha az illető a
fiúja. Ez az első alkalom, hogy egy másik korom-
belivel vagyok egy fedél alatt az éjszaka közepén,
vagy ha volt is ilyen, biztosan nem csak ketten alud-
tunk, egyedül. Egy ideig még füleltem, nem jött
semmi furcsa zaj a rejtélyes szobából. Odaálltam
az ajtó elé, hallgatóztam, semmi. Bátorságot vettem
magamon és résnyire kinyitottam Bori szobájának
ajtaját, de semmivel sem lettem okosabb. Hosszas
morfondírozás után benyitottam, körülnéztem és
meglehetősen furcsa világ tárult a szemem elé. A
könyvek, képregények, újságok, szemetek, mosat-
lanok egyvelegétől szinte alig élő, számítógépe előtt
görnyedő lakótársamra lettem figyelmes, aki szor-
gosan gépeli be gondosan válogatott szavait. Talán
akkor még észre sem vett, nagyon bele volt mélyedve
munkájába. Úgy döntöttem, hagyom, ha nem szólok
hozzá, nem kell kimagyaráznom ezt a kellemetlen
incidenst, de kíváncsiságom felülkerekedett a józan
eszemen. Közelebb mentem hozzá, hogy meglessem,
mit ír, erre ő azzal a fene nagy nagyképű lazasággal
hozzám szólt:
Éppen a naplómat írom, ezért, ha lehet, ne
nagyon leselkedj, kedves Barbie!
Hihetetlenül bosszantó ez az alak, képes lenne a
puszta jelenlétével káoszt okozni gondolataimban,
mit keresek én itt? Az, hogy éppen naplót írt, kicsit
meglepett, jó ötletnek véltem így most én is bele-
kezdtem egybe, ki tudja, lehet, majd egykor felidéz-
zük, és egy jót röhögünk az iskolás éveinken, talán
jó barátokká válunk, és együtt nézünk az akkorra
már antiknak számító emlékek elébe.
(2012.08.13) (2012.09.04)
Eddig nem mutatott semmi érdeklődést az a lány,
egész este a szobájában lapult. A mai napon kitűz-
tem egy célt, megismerkedek vele, de mit tehet-
nék, nem vagyok a szavak embere, levelet írni pedig
túl infantilis lenne, még tőlem is. Úgy döntöttem,
hogy meghívom egy jégkrémre: „bocsi, itt egy fagyi”,
rémesen hangzik, de mégis megtettem, és ő elfo-
gadta a felkérést.
(2012.08.14)
Tegnap Barbara fagyizni hívott, az igazat megvall-
va kicsit meglepődtem. Lehet, hogy ezzel az volt a
célja, hogy összebarátkozzunk... ez már azért túlzás-
nak tűnik. Bizonytalanok az érzéseim vele szemben,
vágyom a társaságára, mégsem akarok a közelébe
kerülni hozzá vagy éppen fordítva, mint ma. Fagyi-
zunk, én már megettem a részem, legszívesebben
csak nézném csendben, ahogy ő is elfogyasztja a
sajátját, de valamiért mindig megtöri a csendet.
Tessék, elég volt csak felidéznem a képet, máris tiszta
libabőr lettem, a hideg futkos a hátamon.
(2012.08.14)
Nehezen aludtam el, és most is felriadtam az
álmomból, azt hiszem, nem fogom bírni ezt így soká-
ig. Bori rendes lány, különös, bár jobban megismer-
hetném. Nem tudom, mi szakította meg az álmom,
hajnali 3 óra van, csak részeges huligánok zavarják
meg az éjszaka csendjét. Hallgatózom, hátha valami
zaj szűrődik majd ki Bori szobájából, de semmi. Azt
hiszem, visszaalszom még egy kicsit.
Egy fura zajra lettem figyelmes, mintha Bori
tüsszentése újból felvert volna álmomból, már biztos
vagyok benne, hogy az előző hang is tőle származott.
Hogy tud valaki lány létére ekkorát tüsszenteni? Ezt
is mennyire szeretem benne.
(2012.08.23)
Barbara ma hazament a szüleihez, Pestre, engem
itthagyott, egyedül.
(2012.08.27)
Ma hazaért és azt mondta, ez egy darabig még
így lesz, ideköltözik, ennyire emlékszem a mai
napból, mert most részeg vagyok, megrészegített
a boldogság.
(2012.08.28)
Mivel ideköltözöm, szeretnék többet tudni róla,
így, hogy okom is lett rá. Mielőtt hazamentem volna
szüleimhez, belopóztam a szobájába, és átolvastam
a jegyzeteit, naplójához persze nem nyúltam. Több
történetet is olvastam, feltételezem, ő írta mind,
igencsak megváltozott a róla alkotott képem, egyre
jobb irányba terelődik.
(2012.09.03)
Elkezdődött az iskola, újabb problémák. A tanár-
nőnknek kell írnunk egy esszét, az elvesztegetett
életről. Furcsa témaválasztás bemutatkozó szöveg-
nek, vagyis feltételezem, ez a célja, így akar minket
megismerni. Sok új arcot láttam, meglehetősen
egyéniségnek tűntek, én ezt keresem az emberek-
ben. Milyen lenne az a világ, amiben minden fiatal
szórakozni jár hétvégénként, hétköznap pedig a
Facebookon lóg, olyan ruhákban jár, mint a többség,
és ezt el is várják tőle. Mindenki leáll chatelni akár
ismeretlenekkel, idézetek után kutat, ahelyett, hogy
sajátokat írna és ezzel is fejlesztené a személyiségét.
A tanárnőnk bizony az, egy elveszett a normál szür-
keség erdejében, Molli, azt kérte, így hívjuk, a teljes
nevét még csak meg sem jegyeztem. A többiek elég
furcsák voltak, volt, aki különös módon a tanárnővel
trécselt elsőnek, mint egy kisovis, úgy akart behíze-
legni, mások új barátságokat kötöttek, régi kapcso-
latok születtek újjá, minden olyan gyorsan történt,
én pedig a terem végében figyeltem.
(2012.09.03)
Amikor Bori hazaért, én már rég otthon voltam,
mint valami kertvárosi háziasszony a férjét, én is
ebéddel vártam őt. Kiszedtem egy nagy adag
húslevest, direkt feltűnően terítettem mindkettőnk
részére. Belépett a szobába, látszólag fáradtan, erre
megkérdezte, valaki átjön ebédre? És megsütötte
a kis rántotta adagját. Megsértett, de nem tudtam
haragudni rá, olyan jó barátnak tűnik, amilyenre
mindig is vágytam, csendes, mégis sok mondandója
van, zárkózott, mégis könnyen meg lehet érteni.
Nem találtam megfelelő hasonlatot a szituáció-
ra, így házi nélkül indultam útnak. A buszállomás
közelében megugatott egy kiskutya és ihletet adott,
rögvest papírra is vetettem gondolataimat. Az isko-
lában örömmel olvastam fel, de a reakciók lelomboz-
ták a kedvemet. Mindenfelől értetlenséget árasztó
hangok ütötték meg a fülem, ez nyugtalanított, még
a tanár sem értette meg igazán a történet lényegét,
fogalmazási stílusom viszont megdicsérte, de ennek
nem tudtam örülni. Óra után odajött hozzám egy
lány, akinek tetszett a művem, azt mondta, megle-
pődött, hiszen én csak ott ültem, magam, nem is
képzelte, hogy ez bennem rejtőzhet. Nagyon örül-
tem ennek a zavarba ejtő vallomásnak, bár Barbara
is így elismerne engem!
(2012.09.07)
Rájöttem a titkára, nem eszik húst, milyen megle-
pő, csakúgy, mint az étvágya, rengeteget evett a
levesemből, agyondicsérte, nagyon jól esett. Ma
is elmentünk a törzshelyünkké vált fagyizóba, én
csokoládét kértem, ő pisztáciát és mentolt evett.
Most is előbb fejezett, már megszoktam ezt a fene
nagy falánkságot, tiszta majz volt az arca. Nem
tettem szóvá, nem is zavart, persze szívesen lenyal-
tam volna az ajkairól, pedig nem is szeretem a pisz-
táciát, de róla még ez is nagyszerű fogásnak tűnt.
Még mindig nem tudom normális-e ez az egész,
utánaolvastam, azt írják ez egy betegség, egy elme-
baj, egy kór, amit ki kell nőni. Amikor már hinni
kezdtem benne, elolvastam naplóm előző bekezdé-
seit, és megfogalmazódott bennem a teljes kórkép:
BETEGESEN SZERELMES VAGYOK BORIBA
(2012.09.08)
Napjaim megszokottan telnek: kelés, készülő-
dés, suli, hazaérés, kis pihenés, tanulás, alvás, kelés,
készülődés, suli, hazaérés, kis pihenés, tanulás, alvás.
Unalmas, mégis élvezem, mert az én szemszögemből
az egész nap csodával telik: kelés egyazon házban,
készülődés vele, suli érte, hazaérés hozzá, kis pihe-
nés mellette, tanulás segítségével, alvás, egész éjjel
róla álmodom.
(2012.09.08) mondhatni megnyerő válasszal álltam elő, amit még
Ma felhívott anya, holnap jönnek, meglátogatnak.
Borinak nem mondtam el, biztos nem érdekelné.
Vicces is lenne bemutatnom a szüleimnek: Ő
Bori; nem Borbála, Bori; író akar lenni; igen, sokat
olvas főleg képregényeket; nem, anya nem regénye-
ket, képregényeket; van egy kaméleonja is; igen a
szobájában és mielőtt megkérdeznéd, ő is ott alszik;
vele; nem eszik húst; hát a kedvenc étele a pisztáciás
fagyi; igen, jól megvagyunk, bár kicsit sem hason-
lítunk; pont ez a jó; hogy miért maradtam vele, és
nem választottam mást, így éreztem jónak.
Micsoda kis párbeszéd kerekedne belőle, és
anya jönne a realitását tükröző kérdések sokaságá-
val: Örvendek!; Borbála?; Áhh!; Biztos sokat tesz
érte.; Mármint regényeket?; Értem (pökhendien); A
szobájában? ; Vele? (undorodva); Uram, atyám, azt
az állatmániás szentségit!; Akkor mégis, mit eszik?;
És jól megvagytok?(csak, hogy terelje a témát); De
abban mi a jó?; Nem értelek, miért maradtál vele?
Ilyenkor elpirulnék, nem bírnám, ha ezt Bori
látná, mert jönne anyám kérdése, arca fehér lenne,
pupillái kitágulnának, és bár tudja a választ, hisz
ismer, mégis reményteljesen tenné fel a kérdést:
– Miért jó ez neked, mit érzel iránta?
– Szerelmet!
Anya feje bevörösödne, csakúgy, mint az enyém,
én mosolyognék, őt az ájulás kerülgetné, és jön Bori,
és átölel, és azt súgná: Én is...
De szép tündérmese! De nem így lenne, mert
anya már ott leragadna, miért adnának becenevet
egy kisbabának keresztnévként, Bori megsértőd-
ne, én pedig abbahagynám a róla való ábrándo-
zásomat, apa pedig csak ülne szótlanul (mindkét
szituációban).
(2012.09.09)
Barbara szülei átjöttek hozzánk, furcsa emberek,
na de a nap legfurcsább tetteit mégis csak Barbara
vitte véghez. Nagy meglepetésünkre, azaz engem és
szüleit is beleértve, Barbara úgy mutatott be engem,
mint a legjobb barátját, nem mintha én ezt nem
szeretném, sőt, csak meglepett. Az anyja, Linda,
ha jól emlékszem, kicsit sem hasonlít rá, határo-
zott, érzelemmentes tettei egy elszabadult robotra
2014. május 3., 4., szombat–vasárnap
emlékeztettek, aki látszólag a család feje, az apja
pedig, olyan semmilyen, sodródik az árral, amit a
felesége irányít.
Kellemetlen, de beszélgetnünk is kellett, Barba-
ra nem szolgált jó témával, de nem hibáztatha-
tom, nekem sem ment volna. Anyja végül felhozta
azt a témát, amit mindig is kerültem lakótársam
jelenlétében.
„És hogy állsz a fiúkkal?” Szó szerint ezt kérdezte,
majd még kellemetlenebbé téve a helyzetet Barbara
számára, folytatta „ha úgy, mint a mi kislányunk,
most mondd, hisz akkor nincs miről beszélnünk.”
Nem akartam megbántani senkit, ezért egy igaz,
az anyja is megmosolygott, és válaszra is méltatott.
Kicsit kínos a párbeszéd, így utólag, de lejegyzem,
nem akarom elfelejteni.
„– És hogy állsz a fiúkkal, ha úgy mint a mi
kislányunk, most mondd, hisz akkor nincs miről
beszélnünk.
– Annyira foglalkoztat az írás, hogy még azon
sem gondolkodtam, melyik nem iránt vonzódom.
Kínos csönd, és mit is vártam, pedig csak az igazat
mondtam, kicsit megspékelve, hogy bevágódjak.
– Minek ezen gondolkozni, bár az előző humoros
kijelentésed valóban frappáns, de gondolom, ezt te
sem gondoltad komolyan. Ez az új generációk hibá-
ja, kellett egy különlegesség, amivel kitűnhetnek és
kitalálták ezt a homoszexualitást. Én nem hiszek
benne, az nem igazi szerelem, csupán egy kísérlet,
ami rabbá teszi a fiatalokat, és nem szabadulnak az
őrültség karmaiból.”
Az új generáció egy hibája vagyok, egy feltűnési
mániával rendelkező kísérletezni vágyó őrült rab,
a szerelmet hírből sem ismerem... mekkora őrült-
ség...– valahogy nem szimpatikus nekem ez a nő.
(2012.09.09)
Anyáék ma meglátogattak, Bori végre megis-
merhette a szüleimet, és most én is megismerhet-
tem önmagam.
Nem az vagyok, akit anyáék neveltek, más
vagyok, és büszke rá.
Kitéptem egy lapot a naplómból, és ráírtam
„BOCSÁSS MEG”, majd Bori szobájának ajtajára
biggyesztettem.
(2012.09.10)
Egy levelet találtam ma az ajtómon, egy darab
cetli, mégis jól esett. Hétfő, a hét eleje, holnap kedd,
két napom van rá, hogy elhívjam, meg fogom csinál-
ni, de még nem tettem, pedig már este kilenc óra
van. Majd holnap megbeszélem vele.
(2012.09.10)
Eddig nem történt semmi érdemleges, de az
imént Bori fagyizni hívott, a közös helyünkre, szer-
dán, iskola után.
2014. május 3., 4., szombat–vasárnap
(2012.09.11)
Holnap, én életemben először szerelmet vallok.
Lehet kicsit átlagos, unalmas és filmszerű lesz az
egész, de megteszem, holnap 2012.09.12-én, szerdán,
én, aki még nem voltam soha szerelmes, egy hónap
után SZERELMET VALLOK. Ő is szeret, mindig
is tudtam, voltak rá utaló jelek, tudom, hogy ő is
szeret, mindig is tudtam.
(2012.09.11)
Holnap elmondok neki mindent, akármi is lesz a
válasza, érzéseim soha nem fognak megváltozni.
Amikor anyáék meglátogattak, ő azt mondta
bizonytalan, talán tudok rá hatni, talán a lányokat
fogja szeretni holnaptól, nem is akárkit, ENGEM,
a szobatársát. Minél előbb aludni akarok, nem
tudok várni, azt akarom, hogy szerda 16 óra legyen,
MOST!
(2012.09.12)
{17:52:32} Még mindig nem értem mi történt ma,
minden simán ment, terveim szerint, végre.
{18:24:19} Még mindig nem értem mi történt ma,
inkább leírom szóról szóra, hátha megértem.
Még sosem voltam boldogabb, mint akkor, töké-
letes volt a pillanat, reméltem, megízlelhetem életem
első csókját. Odahajoltam felé, behunytam a szemem
és lassan nyitottam ki a szám, közben azon gondol-
kodtam, mit tegyek, vajon jól csókolok, mi van, ha
lefagyok közben, vagy elfogy a levegőm, vagy, még
mielőtt megtörténne, megszólalnék, és elrontanám
a hangulatot. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülök
hozzá, nyelvem hegyét a fogaimhoz szorítva tartot-
tam, megpróbáltam minél nyugodtabb arckifeje-
zést vágni. Leheletem már visszacsapódik, érzem a
melegét, pár pillanat és megkezdődik. Ajkaim elér-
ték őt, de nem éreztem az övéit, nem lehetek olyan
béna, hogy elhibázom, gondoltam, igaz magasabb
vagyok nála, de ez akkor is lehetetlen. Kinyitot-
tam a szemem, szőke tincseivel néztem farkassze-
met. Lassan eltávolodtam tőle, figyeltem reakció-
it. Kiegyenesítette begörbített térdeit, rám nézett,
szeméből a szomorúság tükröződött, néma megve-
téssel, beszélni akartam, de nem tudtam hozzászólni.
Lehajtotta a fejét, majd elviharzott mellettem.
(2012.09.12)
Szerelmet vallottam, ő is. Meg akart csókolni,
én is őt. Majdnem megtette, eszemben sem volt
megtenni.
Nem voltam rá kész, nem tehetek róla, de egyre
inkább visszhangzott fejemben anyám vélemé-
nye, nem tudtam mit tenni ellene, talán el kellene
fogadnom:
Én, Barbara, az új generáció egy hibája vagyok,
egy feltűnési mániával rendelkező, kísérletezni vágyó
őrült rab, a szerelmet hírből sem ismerem.
Írtam egy levelet, bocsánatot kértem tőle, rájöt-
tem, mégsem szeretem, és valami másra is: Az új
generáció egy hibája vagyok, egy feltűnési mániával
rendelkező, kísérletezni vágyó őrült rab, a szerelmet
hírből sem ismerem.
(Mészáros Zsóka a topolyai Dositelj Obradović
Gimnázium és Közgazdasági Iskola másodikos tanu-
lója. Itt közölt prózájával a KMV múlt szombaton
megtartott irodalmi vetélkedőjén Óbecsén a Kilátó
különdíját érdemelte ki.)
Majális Berlinben
Föld – evő*
Maletaški Krisztina
S
zotyolahéjat köptem a délután-
pocsolyába. Egyből szétszaladt a
lemenő nap stabilnak hitt képe.
Vártam egy kicsit, hogy a hullámok
lenyugodjanak és beleléptem. Akarat-
tal. Csak azért is. A víz a cipőmbe
szaladt. Jól esik néha egy kis életszi-
dogatás, még ha nekem kell is kreál-
nom az okát. Olyankor összemosódik
minden. Az ablakokban látott képek,
az utcai fények és az emberi remé-
nyek. Könnyen megy. A kép, fehér
bársony – fiatalból csúszik át niko-
tinos – vénbe. Nincs határ. Nem is
kell. Tudok úszni az árral. Tartom
az iramot. Kiszakadok egy kicsit
magamból, hogy visszatérve a reali-
tásba, el tudjam viselni azt. Ilyen-
kor úgy érzem, kétféle életem van,
az egyikben álmodóképes vagyok,
a másikban pedig eltemetem azt, és
szitok-virágokat viszek a sírjára.
Nincs rajtam smink. Pucéran
szelem az utcákat, de egy kíváncsi
tekintet sincs, aki zavarba ejtene
miatta. Ilyenek a nagyvárosi népek.
Színesek, búsak és üresek.
Megálltam. A lámpa sárgáról piros-
ra váltott. Mellém, elém és mögém
folytak az emberek és a bágyadt, üres
tekintetek. Karót nyelve álltak körü-
löttem. Néhányuk szemében ugyan
ott derengett a lámpa vérszíne, viszont
legtöbbjüknél a szem alatti karikák
és a szem feletti és körüli fáradtság-
ráncok látszódtak. A lámpára fóku-
szálnak, csak én tekintgetek erre
és néha arra is. Inkább erre, mert
ezen az oldalamon többen állnak a
bánatosak.
Óh, igen. Ezek az emberek bána-
tosak, látszik a megereszkedett toká-
jukból, az ajkuk biggyesztéséből, a
lezser testtartásból, amiről mindig az
jut eszembe, hogy megtört a gerin-
cük a sorsuk terhe alatt. Bánatosak
és egyformák is. Bizony. Egyforma
gyerek és felnőtt, nő és férfi, idős és
fiatal. Bánatos gyümölcsök és zöld-
ségek mind. Bánatos kelbimbó és
szomorú banán, fáradt répa és dühös
narancs. Sokáig kell nézni őket, hogy
kirajzolódjanak a különbségek, már
értik, gyümölcs és zöldség szinten.
Mert amúgy nincs.
Mellettem, közvetlenül jobbról egy
kiábrándult kukorica áll. Agyonszo-
láriumozott sárga bőre természe-
tesnek hat barna kalapja és zöld
trikója alatt. Dekoltázs híján mellei,
mint két apró, de pattanásig felszült
kukoricaszem. Kalap-bajusz, trikó-
csuhé és a nadrágnak köszönhetően
a kukoricaszár is megvan. Ő is előre
bámul. Különösen idegennek tűnik
a többi között, és mivel nem szere-
tem az idegeneket, ugyanazt teszem,
amit mindig is szoktam. Történe-
teket találok ki a külsejéhez, hogy
közelebb érezhessem magamhoz. A
Futaki út végén található kórházból
jön, mert a nyolcvanéves nagyma-
mája egy wellness-hétvégén mikróba
ülve kipattogott. Az orvosok a keze-
lésért egy kisebb vagyont is elkérnek.
Nem fogja tudni kifizetni, ezért olyan
kiábrándult, bánatos. Most pedig, ha
jól látom, megpróbálja elhessegetni
ezt a gondolatot, és a buszmegállóra
koncentrál, hogy amíg oda nem ér,
ne érkezzen meg a 4-es számú busz.
Ezen is spórolni akar. Segítek neki
a koncentrálásban. Szemeim össze-
húzom, enyhe csücsör, és rövid ideig
visszatartom a levegőt. Két másod-
perc így fél napnak is tűnhet. Ráun
az ember egykönnyen.
Levegőt kéne venni. Azzal megtör-
ném ezt az állapotot. Akkor hallgat
az ember igazán, ha nem is lélegzik.
Teste akkor csendes. Szeretem megél-
ni ezt az állapotot, már kiskorom óta.
De ez, ez itt más. Ez a csend sokkal
nyomasztóbb. Talán a tudat, hogy
rossz neki, talán a többi csend körü-
löttem, a többi visszatartott lélegzet
már el is tompítja az én csendem szép-
ségét? Mérhetetlen mély, mámorító és
szorosan ölel. Meg kell törnöm, de
nehezebb lesz, mint hittem. Ha már
sikerült így kialakítani, a megszakítá-
sának is meg kell adni a módját.
Áh, nem bírom elviselni. Öngyúj-
tóm sercen, és mély lélegzetem élet-
re kelti a parazsat. Megszültem egy
újabb négyperces sétát testem és
lelkem nyomorba döntéséhez. Amint
az első levegővétellel tüdőmbe taszí-
tom az ocsmány füstöt, csillapodnak
az érzéseim. Megélénkül az állott idő
és letelepednek a gondolataim. Felfor-
dul a világ. Megfordul a két valóság
eddigi jellege. A kint zajlik, a bent
pedig veszteg. Kell ez is.
Lenézek. Látom, hogy az útpadkán
állok, látom az autók százait, látom
magam a szélvédőkön, de nem hallom
a „picskumater”-ozásokat, és nem
érzékelem a városi szmog rám tapadt
súlyát. A mozgolódásban én vagyok
veszteg. Örökké kéne, hogy tartson.
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ
Amíg itt, a padkán nem nyilvánítanak
védett területnek, ha engem nem is,
hát a lelkem azt mindenképp. Olyan
lettem, mint ők, a zöldségek. Szomorú
és üres. Vajon én mihez hasonlítok?
Undok útifű? Bolondgomba? Pofázós
póréhagyma?
Most veszem észre, hogy mosoly-
gok. A szám sarka felnyomta a szemem
sarkát. Röhejes. Mert boldog az nem
vagyok. Gyerekkoromban voltam
utoljára az. Négy- vagy ötévesen,
amikor a hinta mellé lekuporodva,
a várakozástól gondterhelten földet
ettem. Hogy miért? Ez egyszerű.
Fel akartam ülni a hintára. Az égbe
kapaszkodni és sikítani az ölemben
érzett csiklandós érzéstől, visszazu-
hanáskor. A hintára vártam és az
érzésre. De Szintián volt a sor. Ő ült
a hintán és a piros láncot markolász-
va könyörgött, hogy még egy kicsit
ott maradhasson. Dühös voltam rá,
de anya épp mielőtt oviba vitt volna,
pörölt meg, hogy önző és akaratos
vagyok. Gondoltam, itt az alkalom,
hogy bebizonyítsam magamnak,
hogy: NEM IS! – és folyjon minden
a régi kerékvágásban. Unatkoztam,
és a fűben mászkáló bogarakat figyel-
tem. Az a kicsi, fekete piros foltokkal,
volt mindig is a kedvencem. Az járt
a fejemben, hogy ha egy bemászna a
fülemen, és visszatartaná a levegőt, az
agyamig is elérne?! Gondolataimban
belemászott valami, és érezni kezdtem
a nedves föld illatát. Mintha belőlem
szakadozna fel. Mindig jólesik. Vérré
válik bennem, ahogy mondani szokás.
Fekete földön ültem. Eső után lehet-
tünk, mert tisztán emlékszem, hogy
nedves volt, bár most már remélni
tudom csak, hogy az eső miatt. Ha
ujjaim erősen beletúrtam, és egy
marékkal kiemeltem az egészből, szét
tudtam szórni, mint kenyérmorzsát a
sok fűszál között. De ez szebb volt. A
fekete és a zöld valami olyan érzést
gerjesztenek bennem mái napig,
hogy bele kell harapnom. Menten,
mert meghalok. A szétszórt föld,
pár pillanat alatt lezajlott, számomra
hosszasnak tűnő gondolkodás után,
egészen úgy nézett ki, mint a széttört,
állott csokis keksz. Bevettem a szám-
ba. Egészen mámorító ízkombináció.
Volt benne az eső utáni levegő illa-
tából, a lenyírt pázsit bukéjából és a
tikkasztó nyarat bomlasztó hűs szellő
zamatából. Nagyon tetszett. Titokban
még ettem egy kicsit, utána váltot-
tunk. Azóta sem ettem. Próbálkoz-
tam ugyan homokkal és más dolgok-
15
kal, de földet soha többé nem ettem.
Kivételes dolgot éltem meg akkor, és
egy újrapróbálkozás, egy rossz föld-
falat lehet, hogy tönkretenné ezt az
emléket. Féltem. A kincsem. Nem is
osztanám meg akárkivel. Ott, akkor
bizonyítottam is, és tapasztaltam is.
Akkor született meg bennem vala-
mi. Valami, ami azóta is sokszor
lejátszódik. Néha csak egy pillana-
tig, néha hosszabb ideig. Azonosulni
tudtam a földdel, és hogy magamba
tettem, éreztem is őt. A föld boldog
volt. Komoly és súlyos dolgokat viselt
magán, de egy kis apróság, mint az
eső, vagy a kisütött Nap, boldoggá
tette. Én is az lettem tőle. Óh, de
még milyen boldog. Akkor és utol-
jára. Azóta sok hasonló dolog történt
velem. Egy kavicsnak, egy csigának
vagy egy mohakupacnak köszön-
hetően, de ezek más jellegű érzé-
sek. Ugyanolyan intenzívek, de nem
olyan pozitívak. Ezért is őrzöm. Ezért
is félek az újabb próbálkozás szülte
csalódástól. Én, a félős füge. Félel-
mem stabil, de nem átlagos. A saját,
erőt adó emlékeim szétoszlatásától
félek, ami akkor követnék el, amikor
újra szeretném élni őket. Bátor dolog
átlépni a saját határainkat, de okos-e
ebben az esetben? A félős füge nem
fogja ezt tenni. Inkább él óvatosan,
de lelkesen. Inkább.
Ajkaim elernyedtek. Nincs mosoly
arcomon. Szemeim viszketnek. Elfe-
lejtettem pislogni. Látom magam a
pocsolyában. Vagyis újra látom a
pocsolyát, és benne magam. A zöld-
ségek is mind megvannak, talán még
gyarapodtak is. Szemükben a vér-
lámpa napsárgává alakult. Még pár
másodperc és vége. Vége a képnek.
Vége a zöldséglétnek. Már mállik is
szét. Mozgolódnak. Ingerültek. Érzem,
hogy feszültek. Felvillant a zöld fény.
Határozottan és hívogatóan a gyalo-
gosok számára. Az autósor gyara-
podik kétoldalt, mi pedig a keskeny
zebrán ezren megyünk két irányba
majd az útpadkán, átlépve ezerfelé.
Hajszolni a pénzt, a megélhetést, a
boldogságot és a megbékélést.
Ez a lámpa zöld. Fűzöld.
Meggyorsítom lépteim. Szívem a
torkomban, tüdőmet már rég kiköp-
tem. Futok. Földet kell keresnem.
Földet, amit megehetek.
* A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék
2014-es Egyetemista esszépályázatán 2.
díjat nyert alkotás
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2014. május 3., 4., szombat–vasárnap

Útközben Káich Katalin

A
123.

mióta gyermekkoromban a Nagy Fejedelmet választottam

eszményképemül, Kassa városa is felkerült arra a listára, ahova egyszer
majd el szerettem volna utazni. Akkortájt Márai Sándorról még vajmi
keveset tudtam, de a Szt. Erzsébet-dóm hatalmas vonzerőt gyako-
rolt rám, hiszen mint olvasmányaimból megtudtam Rákóczit bujdo-
só társaival együtt oda temették, miután 1906-ban nagy pompával és
kegyelettel, úgymond, hazahozták a földi maradványokat Rodostóról.
A külön vonaton érkező, felvirágozott és felzászlózott, barokk stílusú
szarkofágokat, melyekbe a Fejedelem mellett fiának, Józsefnek, anyjának,
Zrínyi Ilonának, Bercsényi Miklósnak és nejének, Csáky Krisztinának,
Esterházy Antalnak, Sirbik Miklósnak meg Thököly Imrének hamvait
helyezték, minden nagyobb magyar város állomásán megtekinthették
az üdvözlésére oda tódult tömegek. A szerelvény a történelmi Magyar-
ország területére érkezve először Orsovánál időzött hosszabb ideig, majd
a főváros felé haladva, lassú robogással többek között Nagykikindán
is áthaladt. Budapesten a Szt. István-székesegyházban ravatalozták
fel a bujdosókat. Több tízezren vettek itt végső búcsút a mindenko-
ri magyar szabadságharcok rendíthetetlen és következetességben is
példamutató emberi nagyságától és a száműzetésben is mellette kitartó
harcostársaktól. sohasem tud biztosítani egy ember számára. Mert amikor levonultunk A magyarul kitűnően beszélő, ám szlovák útvezetőnő, miután röviden
A későbbiekben, megismerkedve Márai Sándor opuszával, még a székesegyház kriptájába a II. Rákózi Ferencnek és bujdosótársai- vázolta a kriptával kapcsolatos tudnivalókat, finoman utált arra, hogy
eltökéltebben ragaszkodtam ama szándékomhoz, hogy egyszer majd nak hamvait őrző szarkofágok közé, olyan mély megrendülés kerített a csoport immár megadhatja a maga módján a magyar szabadsághar-
ellátogatok a példaképemnek örök nyughelyet adó városba. hatalmába, melyet színházi nyelven katarzisnak neveznek, s amelynek cosoknak kijáró tiszteletet.
Az élménydús felvidéki buszutazás a meseszép Kárpát-nyúlványok megélését a mai világ borzalmat és permanens undort kiváltó körül- Tudni való, ilyen helyen a tiszteletadás egyenlő a Magyar Himnusz
mentén elfeledtette velem azt, hogy tulajdonképpen alig aludtam vala- ményei egyre inkább lehetetlenné tesznek. Pedig csak a lélek mélyéből eléneklésével. Mi, vajdasági magyarok is ezt tettük a szentföldi úton a
mit, hiszen közvetlenül éjfél után indultunk el erre a körútra. S most feltörő, érzelem alapú megrázkódtatás képes oldani a felgyülemlett magyar kápolnában. A magyarországi csoport, mellyel ezt a felvidéki
megint azt kell mondanom, hogy ha az ember lelke megtelik érzelem- feszültséget és újra helyre állítani az ember lelkében a harmóniát. Az utazást tettük, viszont tanácstalanul téblábolt a koporsók között, s nem
gazdag élményekkel, az ilyen állapot felülír minden fizikai valóságban a rengeteg feldúlt, zaklatottságot sugalló emberi arc, mellyel nap mint tudván mit kellene tenni, zavarodottan, szó nélkül távozott a sírkam-
gyökeredző elcsigázottságot, kimerültséget. Voltaképpen a hasonló nap találkozni lehet, mind-mind azoknak a kiélezett helyzeteknek a rából. Azóta is gyakran eszembe jut az a közömbös, dermedt csend,
jellegű pillanatoknak köszönve élheti meg az ember az élet teljességét. következményei, melyek vasmarok szorításával fogják közre az eldo- meg a gyors távozás. Egy keskeny mellékutcán áthaladva jutottunk el
Az egykor megszerzett tudás arra vonatkozóan, hogy miért is kell elza- logiasodásba taszított, s ennél fogva könnyedén leigázható és döntés- Kassa talán legjelesebb szülöttének, Márai Sándornak karosszékben
rándokolnom Kassára, ezúttal is egyfajta hatalmat adott a saját életem képtelenné váló emberi szellemet. ülő szobrához. A vele szemben lévő másik üres karosszék minket várt.
felett, azaz a tudatos választás lehetőségét adta, minek révén lelkivilá- S hogy mindez milyen mértékben uralja a ma emberét, megtapasz- Beleülvén, és a képzelet erejét segítségül hívva egy pillanatra el is hittem,
gom olyan gazdagságra tett szert, amelyet az anyagi javak birtoklása talhattam ott lenn, a magyar szabadsággondolatnak eme szent helyén. hogy a nagy író vendége vagyok.

Piros
SZÓFIGYELŐ

Csík Mónika cséje, furikáztatta őket a határig meg vissza,

zsongott tőlük a feje, mert egész nap hangos-
4. beszélőbe üvöltöztek, le-föl korzóztak a kocsi-
nem normális, hogy kódorog a lakásban, akár
a holdkórosok. Csak nekem lehet ekkora pech-
Gokartozik
Molnár Csikós László
hem, hogy idén is engem osztottak be hozájuk,

D
ízel kedvetlenül kortyolt a kávéjába.
Cukor nélkül olyan, mintha tintát innék, vagy
fáradt olajat, háborog tőle a gyomrom. Tudhat-
nád, hogy a reggeli kávém szent. Törökösen,
kockacukorral. Erre kettőazegybent kapok,
keserűn, zsörtölődött, tekintetével söprögető
feleségét kísérve. Nincs itthon kristály, tegyél
bele porcukrot, válaszolta az asszony, föl sem
pillantva. Cirokseprűjével a konyhapad alatti
sárdarabkákat kotorta össze, a kölykök ott tart-
ják a levetett edzőcipőjüket, azok talpáról potyog
le mindíg a kosz. Dízelnek nem tetszett, hogy az
asszony félvállról veszi, az meg végképp nem,
hogy elvárja tőle, porcukorral szentségtelenítse
meg a feketéjét. Valami jó kis tromfon törte a
fejét, amellyel visszavághatna, éreztetve, hogy
méltán háborog, de semmi frappáns nem jutott
eszébe. Pocsék napom lesz, lökött firkászokat
hurcolászok estig, bökte ki végül, és igyekezett
olyan képet vágni, hogy az asszony felfogja, ezzel
a félresikerült kávéval még pocsékabban indul
az egyébként is pocséknak ígérkező nap, és hogy
ennek felelőssége némiképp az asszonyt terheli,
aki a bevásárlólistáról lefelejti a kockacukrot.
Nem mindegy, hogy kiket szállítasz? Ülsz az
ülésen és bámulod a síneket. Semmi közöd az
utasokhoz, szuszogta az asszony guggolva, a
sarkot söprűvel is nehezen érte el. Mit tudod te,
pattant fel a gőzölgő csésze mellől sértődötten
Dízel, és vasutaskabátját magára kapva elvihar-
zott. Léptei tompán visszhangoztak a bérház
folyosóján. Még hogy csak a síneket bámulom,
fogalma sincs az egészről, fortyogott magában,
mialatt kettessével szedte a másodikról a lépcső-
fokokat, a nagy üvegezett ajtót is indulatosan
nyitotta ki, de a parkon át vezető ösvényen
haladva már oszlott a mérge. Tegnap, amikor
szólt a felettese, hogy a fesztiválozókhoz mára
őt osztja be, kicsúszott a száján egy basszameg.
Volt már ehhez a bandához korábban is szeren-
ban és mindenféle pálinkákat ittak. Csempészik
a kultúrát, üvöltötték a hangosbeszélőbe. Na
hiszen! A kocsi meg, vesztére, lerobbant fél úton,
és ő könyékig olajos lett, mire be tudta indíta-
ni újra a motort. Miért hívja magát Dízelnek a
tányérsapkás, kérdezte tőle egy piros kalapot
viselő fruska, miközben ő a motorral bütykölt.
Mert szeretem a dízelmozdonyokat, válaszolta
neki, és nem értette, hogy mi volt ebben olyan
vicces, hogy a piros kalapos fruska még az ülésre
visszahuppanva is vihorásszon, és a barátnője
fülébe sutyorogva aztán mindketten arra-arra-
pillantva nevetgéljenek. Léha társaság, képtelen-
ség fegyelmet tartani köztük, válaszolta tegnap a
főnökének, és arra kérte, küldjön más sofőrt, de
az a kifüggesztett beosztásra bökött, és vonogatta
a vállát, hogy ez már el van döntve, nem lehet
mindent felrúgni kislányos nyavalygás miatt, és
hogy kalauz is megy a szerelvénnyel, ketten csak
kordában tudnak tartani néhány tucat költőpa-
lántát meg ábrándos művészlelket. Miért hala-
dunk ilyen lassan? Gyalog is el lehetne kerülni,
pedig Ezüstnyílnak hívják a sínbuszt, sündörö-
dött mellé akkor másodszorra is a piros kalapos
fruska, miközben a határőr a kultúrcsempészek
útlevelét ellenőrizte. Mert kivénhedtek a kocsik.
Még a németektől kaptuk őket hadikárpótlásul
a második világháború után, válaszolta neki a
műszerfal kapcsolóival matatva. Értem, somoly-
gott a fruska, és a háta mögé állt, a bőrülés támlá-
jára könyökölve, mint aki a mutatók és gombok
sokaságára kíváncsi. Cudar kis dög volt, enni-
való kis dög, a piros kalapjában, csóválta a fejét
Dízel, mialatt a vonatállomás felé bandukolt, és
a tavalyi túra járt az eszében. A fruska, ahogy a
háta mögé állva úgy tett, mint akit a műszerfal
érdekel, és amikor ő, Dízel, épp a működési elv
magyarázásba fogott volna, az előrántott a háta
mögül egy hangosbeszélőt, és a fülébe üvöltötte,
hogy Ajkad nyoma úgy égett bőrömbe, akár forró
pecsét. Hámozz meg, hatolj a lelkemig, pendítsük
húrját a vágynak! Utána napokig alig tudott
aludni. A felesége nyaggatta, hogy menjen el
orvoshoz, biztos valami nyavalya bújkál benne,
méltatlankodott magában immár sokadszorra,
miközben az öltöző hűvösében magárakapta
szolgálati ingét. Nehezen gombolta csak be,
többször elvétette a sort, ujjai ügyetlenül bántak
az apró inggombokkal. Kérnie kellene új egyen-
ruhát, ennek már csálé a szegélye, és ki is fakult,
sehogy se áll rajta, méregette magát a nagytükör
előtt, amelyet a szekrényajtóra függesztettek.
Úgy piperézik, mint aki légyottra készül, nyitott
be Netta, a takarítónő, felmosórongyot keresve.
Ugyan! Csak erre a csempészetisre, vörösödött
el az ingnyakig Dízel, de Nettát láthatóan nem
érdekelte a hebegés, álomittasan slattyogott a
sarokban álló takarítószerekig, majd felszerel-
kezve hátra indult, a váróterem és a mosdók felé,
szabály szerint ott kell kezdenie a pucoválást.
Kotnyeles nőszemély, légyottra, nahát, doho-
gott Dízel, miközben a vágányok felé bakta-
tott, s kellemes melegség terjedt a belsőjében.
Az idén nem leszek olyan mafla. Ráripakodok,
ha provokál, engem ne röhögjön ki semmiféle
csitri, hergelte magát a talpfákon ugrálva, majd
az állomásfőnök irodája felé vette az irányt,
hogy bejelentkezzen műszakra. Helyzet van,
Dízel, nem indul be a masina, fogadta a főnök
gyöngyöző homlokkal, s miután öblös bögré-
jébe hörpintett, hátrakiáltott, hogy töltsenek
neki friss kávét, s egyet Dízelnek is. A titkárnő
tipegve hozta a tálcát. Feketén és keserűn, ahogy
szereti, mosolygott az állomásfőnökre, és elétett
egy csészényi, a lehuppanó Dízel elé csordul-
tig töltött rózsaszínű műanyag pohárnyi kávét.
Nyakunkon a fesztiválozó banda, engedélyek-
kel meg programtervvel, ezek ott a műhelyben
meg töketlenkednek, füstölgött az öreg, majd
Dízelre nézett. Hogy tudtad a múltkor beindí-
tani, amikor az a motorbaja volt, kérdezte tőle.
Benn, az utastérben, a csapóajtót felhajtva, kitá-
masztottam a pörgettyűs részt egy söprűnyéllel,
válaszolta Dízel rosszat sejtve. Príma, lelkesült fel
az állomásfőnök. Akkor átosztom mára Duskót
a helyedre, sofőrnek, te meg kérj egy söprűt
Nettától. Az utastérben utazol majd, és pöcök-
nek tartod a söprűnyelet.
Manapság már a gokartozik ige is olyan közkeletűvé vált,
mint a biciklizik, a motorozik, rollerozik stb., azt jelenti,
hogy gokart nevű járművel közlekedik, versenyez: Magyar
színekben gokartozik utolsó királyunk 15 éves dédunokája.
– Férjem kiválóan gokartozik, amatőr versenyen is indult
már. – A pilóta rajthoz akar állni az idei utolsó Forma-1-es
futamon, addig gokartozik. – A lényeg, hogy semmi kötöttség
nincs, mindenki akkor és annyit gokartozik, amennyit szeret-
ne, a pálya nincs lefoglalva. – Aki ilyet kap, elképzelhető,
hogy gyerekkora óta versenyszerűen gokartozik, versenyzik.
– Első osztályos kora óta úszik, negyedik osztályos kora óta
gokartozik. – Kilenc éves kora óta gokartozik, ezalatt szám-
talan magyar bajnoki címet gyűjtött, de nemzetközi fronton
is jól szerepelt. – 12 éves kora óta gokartozik, és előtte 8 évig
motorozott. – Ismerek olyan autóversenyzőt, aki gokartozott,
és úgy ült bele egy versenyautóba. – A csapat egyik része
tegnapelőtt lovagolt, a másik része tegnap gokartozott.
A gokart négykerekű, kisméretű versenyautó, igen
alacsony a súlypontja. A mai gokartok négyütemű 1 henge-
res és 2 szelepes motorral működnek, teljesítményük 5,5-
13 lóerőig terjed. Vannak kisebb teljesítményű, 2-4 lóerős
motorúak is gyerekek számára. A versenygépek között van
sebességváltó nélküli és váltós is. Ez a jármű fordulékony-
ságáról nevezetes. A hátsó tengelye rögzített, nincsen benne
differenciálmű, emiatt különleges a vele való kanyarodást.
A gokartozás gyakran kikapcsolódási lehetőséget, szabad-
idő-tevékenységet jelent: Szabadidejében szívesen gokartozik.
– Hobbija a versolvasás, szabadidejében gokartozik, úszik.
– Van, aki gokartozik, uszodába megy, csúszdázik, mások
hegyet másznak, bolhapiacon vásárolnak, óriáskeréken ülnek.
– És ha ide turista jön, az bizony kirándul, biciklizik, lova-
gol, vagy üldögél egy vendéglőben vagy gokartozik. – Ha
teheti, szabadidejében maga is szívesen gokartozik a bará-
taival. – Szabadidejében szívesen gokartozik és bowlingozik
a barátaival. – Független, így sok szabadideje marad: főleg
motorozik, biciklizik, gokartozik, down-hillezik és feszti-
válozik. – Imádott repülőgép-modelljeivel játszik, vezeti
motoros csónakját, gokartozik a helyi gyerekekkel. – A másik
lány pedig ezalatt a rockbandájával koncertezik, gokartozik,
játszik és hülyül. – Az egyik legénybúcsún bohóckodik, a
másik Brazíliába repül, a harmadik gokartozik, a negyedik
meg egy lavór csigának örül.