2014. május 24., 25., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.

com KILÁTÓ 15

Valós világ? *
Pápista Zsolt ális között, ezen nem érdemes vitázni. Bolond, aki san milyen színekként realizálódnak egy másik világnézetére, és ezzel összhangban a valóságról

A
z ember születésétől kezdve belső moti-
váltságú ösztönzést érez a valóság titkainak feltá-
rására. Legyen az egy gyermek, aki játszadozva
felderíti a világnak számára még ismeretlen csodáit,
legyen az egy tudós, aki fáradhatatlanul kutatja a
valóság egy töredékének számos jellegzetességeit
és aspektusait, legyen az bármely ember, aki nap
mint nap kézbe vesz egy újságot vagy egy távirá-
nyítót, hogy a legfrissebb híreket megtudhassa,
mindenki valamilyen formában, tudatosan vagy
tudat alatt a valóság affirmálására, valamint a való-
ságba való immerzióra törekszik. A valóság talán a
legkézenfekvőbb dolog a legtöbb ember számára.
Ennek megfelelően szinte mindent hozzá viszo-
nyítunk. Szinte mindenki hallotta már egy film
nézése közben egy baráttól vagy egy csaladtag-
tól, esetleg maga is azt gondolta már néhányszor,
hogy egy adott jelenet különböző okoknál fogva
„nem reális”, azaz nincs összhangban a valóság
szabályaival. Úgyszintén, amikor a legzavarosabb
álmokból felriadunk, nem az az első megállapí-
tásunk, hogy „csak egy álom volt”, azaz nem volt
valós? A valóság fogalma annyira alapértelmezett
oly sok ember számára, meg sem kérdőjelezzük
annak tartalmát és értelmét, viszont minden mást
általa értelmezünk. És ez elvégre érthető is. Miért
lenne szükség elmélkedni a valóság valóságáról?
Hiszen mindenki tudja, mi a valóság. Mindenki
kiskorától kezdve része ugyanannak az egységes
világnak, mindenki észleli azt az érzékszerveivel,
mindenki ismeri a különbséget a reális és az irre-
megcáfolja a valós világ valóságát, hiszen minden
egyes ember a legközvetlenebb szemtanúja annak
az élete minden pillanatában. Vagy talán mégsem?
Téves talán a gondolat, hogy mindnyájan ismerjük
a világot és annak cáfolhatatlan valóságát? Erre
a kérdésre egyértelműen nem is olyan egyszerű
választ adni. A válasz egyértelműen „nem”, és talán
egyben mégis.... „igen”.
Az igaz ugyan, hogy mindenki észleli a vilá-
got a valóság megragadása érdekében, ám ebben
rejlik az ellentmondás lényege is – az észlelésben.
Igaz ugyan, hogy látjuk a világ számlálhatatlan
szépségét és megannyi csúfságát, hogy hallunk
szavat, zenét, zörejt, hogy a legkülönbözőbb illa-
tok és szagok árnyalatait fogják fel orrunk recep-
torai, hogy akár most is visszavágyunk egy-egy
finomság ízlelésének pillanatába, igaz, hogy bőrünk
felszínét már oly sok módon simogatták a világ
legváltozatosabb jelenségei – ez mind igaz, és ez
mind cáfolhatatlan. Ennek igazságát egyetlen szó
sem tudná megrendíteni. Viszont csak egy pilla-
nat erejéig gondolkozzunk el a következő kérdé-
sen: Miből gondoljuk, hogy amit mi látunk, amit
mi hallunk, szagolunk, ízlelünk és tapintásunkkal
észlelünk még csak megközelítően is olyan, mint
ahogyan azt akárki más látja, ahogyan azt akárki
más hallja, szagolja, ízleli és tapintásával észleli?
Hogyan is mérhetnénk fel valaha, megegyezik-e
az, amit mi észlelünk azzal, amit valaki más észlel?
Leellenőrizhető ugyan, hogy egy személy szín-
vak-e, azaz mekkora spektrumát látja a színek-
nek. Viszont azt meg lehet-e határozni, mennyi-
re piros valaki másnak a pirosa? Vagy egyáltalán
piros-e? Igaz, hogy ugyanazokat a fényfrekvenci-
ákat észleljük szemeinkkel, de hogy azok ponto-
ember agyában, azt semmilyen módszerrel nem
mérhetjük le. Megtanultuk ugyan, hogy az a szín,
amelyre szülőnk vagy egyéb tanítónk rámutatott,
és amelyet a „piros” szóval megbélyegzett, az a
piros szín. Abban a pillanatban valószínűleg a taní-
tónkba fektetett teljes bizalmunkkal elfogadtuk,
hogy attól fogva az lesz az a szín, amelyet pirosnak
kell nevezni. Ilyen módon ugyanazokat a fény-
frekvenciákat ugyanazokkal a nevekkel idézzük
fel mindnyájan. Viszont nem kizárt, hogy annak
ellenére teljesen másképp látjuk azt az adott színt,
mint mások. Meglehet, hogy az, amit mi azóta is
pirosnak nevezünk, az valójában az, amit valaki
más úgy lát, mint mi a zöldet vagy a kéket, vagy
akár egy számunkra teljesen ismeretlen színt ért
a „piros” szó alatt. De hogyan tudhatnánk bizto-
san? Elvégre soha egy pillanatig sem helyezhetjük
bele magunkat más fejébe, hogy más szemével
láthassuk ugyanazt a színt. És ez a tény kiterjeszt-
hető minden más impulzusra, amelyet érzékszer-
veinken keresztül észlelünk. Ha talán mégis egy
kis időre más testével érzékelhetnénk a világot,
talán meglepődnénk, mennyire másként érzékeli
azt hozzánk viszonyítva. Talán akkor rájönnénk,
hogy számára nem is kék az ég, mint ahogyan azt
mondja, hanem rózsaszín, és megértenénk, miért
nem kedveli ugyanazokat az ételeket, mint mi.
Talán akkor értelmet kapna, miért van különbö-
ző ízlésük különböző embereknek minden létező
dologgal kapcsolatban. Dehát sosem tudhatjuk,
így van-e vagy sem. Nem cáfolható egyértelműen,
de nem is bizonyítható. Az észlelés tehát kizárólag
szubjektív dimenziókhoz kötött, lehetetlen minden
bizonnyal tudni, hogyan észlelik mások azt, amit
mi a valóságnak tartunk.
Viszont nem kizárólag az észlelés az, ami gondot
okozhat a valóság tapasztalásában. Elvégre a világot
nem csak észleljük, gondolkodunk is róla, megis-
merjük tapasztalataink elemzésével. Azonban
ebben is bizonyos probléma rejlik: a gondolkozás
mindig előző tapasztalatokon alapul. Naiv volna
feltételezni, hogy minden ember minden pillanat-
ban teljesen megegyező mennyiségű és minőségű
tapasztalattal és tudással rendelkezik a világról.
Csak annyit ismerünk a világból, amennyit saját
magunk tapasztalhattunk, illetve megtanulhat-
tunk. Egyetlen embernek sosem lehet pontos és
univerzális tudása a világ minden aspektusával
kapcsolatban. Mindnyájan csak egy részét észlel-
hetjük a világnak. Ennek viszont komoly impli-
kációi vannak különböző emberek különböző
alkotott képére. Egy ember, aki muszlim környe-
zetbe születik, nem véletlenül veszi át a muszlim
szokásokat és világnézeteket, a kínai a kínaiakat, az
aboridzsin az aboridzsineket és így tovább minden
lehetséges embercsoport képviselőjével. Ez azért
van, mert főként a közvetlen környezetben szerez
az ember tapasztalatokat, ugyanis a világnak azt a
részét ismeri a legjobban, amely a saját környeze-
tében tükröződik. Így már a hely, ahova születünk,
nagymértékben befolyásolja a gondolkozásunkat
és azzal a valóságról alkotott képünket is. Hasonló
módon rengeteg más tényező is befolyást gyakorol
a világról alkotott képünkre, legyen az a média, az
iskoláztatás vagy egyéb tényezők, melyek egyéntől
egyénig bizonyos aspektusokban különbözhetnek.
Ha összevetnénk minden ember összes tudását a vi-
lágról, nyilvánvalóvá válna, hogy két ember mindig
eltérő mennyiségű, eltérő pontosságú és akár eltérő
területekre való kiterjedéssel bíró információkkal
rendelkezik. Ebből kifolyólag más-más informá-
ciótárakat alkalmazunk a gondolkozáshoz, és más-
más (még ha csak részben is) eltérő világképeket
alakítunk ki magunknak, azaz eltérően ismerjük
azt, amit mindnyájan a valóságnak nevezünk.
Mindebből az adódik, hogy bár valóságról
beszélünk, valójában minden ember számára a
valóság formailag, avagy az észlelés szintjén, vala-
mint tartalmilag, a tapasztalás szintjén eltérő lehet,
legalábbis lehetetlen azt állítanunk, hogy két ember
minden bizonyossággal azonos módon észleli és
értelmezi a világot. A kérdésre, hogy téves-e a
gondolat, hogy mindnyájan ismerjük a világot
és annak cáfolhatatlan valóságát, ezekből kifo-
lyólag kettő lehetséges válasz is létezik: „nem” és
„igen”. „Nem”, nem téves, mert a saját valóságun-
kat teljes bizonnyal ismerhetjük, ám mégis „igen”,
téves, mivel mások mást tartanak valóságnak, és
az övéké megismerőképességünk hatókörén kívül
esik. Az a valóság, hogy egyetlen egységes és abszo-
lút valóság nem létezik. A világ csak annyira lehet
valós, amennyire azt az agyunk diktálja. Mindenki
a saját valóságában, a saját kicsi vagy nagy világá-
ban él, még ha ez első pillantásra nem is egyértel-
mű. Amíg emberek élnek a Földön, addig a világ
nem más, mint végtelen számú újonnan keletkező,
mindenkor bővülő és megszűnő egyéni világok
egymás mellett való léte.
* A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 2014-es Egyetemista
esszépályázatán különdíjat nyert alkotás

SZÓFIGYELŐ

Okospisztoly
Molnár Csikós László
A technika fejlődése újabbnál újabb találmányokat eredményez. Ezek egyike az okospisztoly
nevű termék. Kalifornia egyik legnagyobb fegyverboltjában került forgalomba kiegészítőjével,
egy karórával együtt. A fekete óra vízálló, pontosan mutatja az időt, de az igazi különlegessége
az, hogy az Armatix iP1 nevű okospisztolyt nélküle nem lehet elsütni. Az órában és a pisztolyban
lévő chipek kommunikálnak egymással, ha az óra a fegyver közelébe kerül, a pisztoly markolata
zölden kezd el világítani, azt jelezve ezzel, hogy használatra készen áll. A rendszer úgy működik,
hogy a pisztolyba épített mini számítógép a hozzá tartozó óra jelenlétét figyeli. Ha az óra ott van
a fegyvert markoló kézhez tartozó csuklón, a biztonsági zár kioldódik, ha nincs, akkor viszont
nem. E mögött persze nemcsak az lehet, hogy illetéktelen személy akarja használni a fegyvert,
hanem az is, hogy gazdájának karján nincs ott a különleges óra. Ilyenkor ijesztgetésre vagy kala-
pácsként, esetleg papírnehezékként használhatja a pisztolyt.
A okospisztoly hátterében olyan jogszabályok állnak, amelyek korlátozzák a lőfegyverek hasz-
nálatát. A törvényhozók az iskolai és más tömegmészárlásokat, az otthoni baleseteket szeretnék
megelőzni a korlátozással, ugyanis az elkövetők általában másnak a fegyverével lövöldöztek, tehát
azt kell megakadályozni, hogy illetéktelen személy használhassa a fegyvert. New Jersey állam-
ban 2002-ben törvénybe iktatták, hogy ha valahol az Egyesült Államokban forgalomba kerül
intelligens fegyver, három éven belül csak ilyen fegyvereket kell árusítani az állam területén.
Egyébként másutt is kifejlesztettek okospisztolyt, nemcsak Kaliforniában. A New Jersey Műszaki
Intézet megoldása szerint a markolatba helyezett érzékelő találja ki, hogy kinek a kezében van
a fegyver. Készült már olyan fegyver is, amely ujjlenyomat-felismerésre vagy hangfelismerésre
alapozza az illetéktelen felhasználókkal szembeni védekezést. A mobilos applikáció segítségével
nyomon lehet követni a fegyver mozgását, sőt távolról akár hatástalanítani is.
Mielőtt a valóságban is kifejlesztették volna, tudományos-fantasztikus filmekben már szere-
pelt okospisztoly. A Dredd bíróban az illetéktelen fegyverhasználatot a multifunkciós lőfegyver
úgy torolja meg, hogy felrobban. A Gyilkos robotokban olyan okospisztoly szerepel, amelynek
mozgáskövető lövedékei vannak, úgyhogy nemigen lehet elfutni előlük.