2013. március 23., 24., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.

com KILÁTÓ 21

Láthatatlan n FARKAS BEÁTA

Amikor csupán egy foton bolyongott

maga ringatta pályán a retina felé,
– többszörösen összetett, áttetsző közeg mögött
egy sárga folt –,
aztán ott
elcseppenve egyetlen sejten,
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LII. évfolyam, 12. szám épp csak megcsillanva jelet indukált.
Ekkor értettem meg, mennyire láthatatlan

Harminc év – harminc
... a sötét.

Átjáró
ezüstpityke* n CSORBA BÉLA
Hová halad ez a céltalanság?!
Hiába hiszem, hogy a két nézőpont
átjáróval összekötve

S
ziveri Jancsi úgy vált a politikai ellenállás, az egypártrendszer
ideológiai uralmával szemben kibontakozó vajdasági magyar
értelmiségi ellenzékiség jelképes alakjává, hogy voltakép-
pen nem értett a politikához, sőt, azt hiszem, eredendően az egész
műfajt szőröstül-bőröstül megvetette. Ezért nem tudta, de nem is
akarta kikerülni a rá leselkedő csapdákat. Nem akart mindenáron
ellenzékivé lenni – mártírrá még kevésbé –, de azzá tette az etikai
értékek iránti intuitív érzékenysége, a becstelenséggel, kisszerűség-
gel, ostoba zsarnoksággal szembeni morális fölénye és megvetése.
Ebből táplálkozott költészetének fellengzősségtől mentes pátosza
és kíméletlen cinizmusa egyaránt.
Hogy mennyire rühellte az úgynevezett politikát, azt mi sem
hetvenes évekre jellemző steril és általunk is köldöknézőnek tekintett közös pillantás-csatorna,
esztéticizmus értékvilágának meghaladása érdekében. ha kitér saját sávjából
De hamarosan elkerülhetetlenné vált a szakítás az írótársada- a tekintet.
lom harmadik, legbefolyásosabb csoportjával, a Symposion első
nemzedékének többségével is, azon egyszerű oknál fogva, hogy Ugyanabból az elvből kiindulva,
ők ekkorra már részeseivé váltak a kultúrpolitikai nómenklatúrá- ugyanazon útvonalon jutva máshová;
nak: különféle intézmények vezérigazgatói, igazgatói, főszerkesztői
hivatalát töltötték be, és ez a döntő pillanatban mindig színvallásra a megbomlott élettani törvényekre
kötelez. Emellett közülük néhányan fontos másodvonalbeli párttiszt- létezik-e magyarázat,
séget is elláttak, s valamennyien el- és lekötelezettjei voltak annak a ha elveszik az irány(ítás)...
Major Nándornak, aki ekkoriban éppen a tartomány elnöke, és aki
a hetvenes években véghezvitt párton belüli politikai puccs óta a

bizonyítja jobban, mint hogy szabályosan, már-már szerkesztőségi
döntéssel kellett beerőltetni az akkor egyetlen pártba – e nélkül
ugyanis a hatalmat kezükben tartó tartományi korifeusok sohasem
nevezték volna ki főszerkesztővé, bármennyire is támogatta őt az Új
Symposion fiatal gárdája. Ne felejtsük el, 1980-ban vagyunk, amikor
a jórészt hetvenes években indult fiatal írónemzedék első komoly
szellemi kísérleteit teszi, hogy megszabaduljon az elődei által örök-
ségként rátestált ballasztoktól, és új csapásokon próbáljon tovább-
haladni. E nemzedék alapvető létélményéhez a hátteret a késő titói
kor egyre elviselhetetlenebb ideológiai bornírtsága és a kelet-európai
kommunista társadalmak eróziója nyújtotta, s ez utóbbin belül is
ekkor már mindenekelőtt a lengyelországi Szolidaritás-mozgalom.
Persze tévedés volna a Sziveri-nemzedéket valamiféle politikai szek-
tának képzelni. Egyszerűen csak szabadnak akartuk hinni magunkat
a művészetben, a politikában és a mindennapi életben, és ez szabta
meg akkori magatartásunkat és későbbi sorsunkat is.
Az irodalomban minden nemzedékké válás szükségszerű eszmei
és ízlésbeli csetepatékkal jár, hiszen csak ezeknek a harcoknak a
kohójában formálódhat ki bármiféle új értékrend vagy közös minő-
ség. A Sziveri-nemzedéknek, még mielőtt elkezdődtek volna a vele
szembeni politikai retorziók, szilajságával és szemtelenségével
sikerült magára haragítania az érdemes írótársak egy kisebb része
mellett azon dilettáns firkászokat is, akiknek korábban nemigen
merte megmondani senki sem, hogy voltaképpen értéktelen, amit
csinálnak. Aztán itt volt egy, a korábbi években – voltaképpen még
Sziveri színrelépése előtt kezdődött érdekellentét – a másik ifjúsági
lap köré csoportosuló, részben már korántsem fiatal író és az Új
Symposion között. 1980-ban ők a maguk emberét szerették volna
kineveztetni az Új Symposion élére, de miután ez nem sikerült, a
pliniusi igazság szellemében, mármint hogy „koldusnak a koldus
az irigye, költőnek a költő”, fanyalogva fordultak el a folyóirattól,
felmelegítve a korábban talán helytálló, de akkora szerintünk már
jórészt okafogyott érveiket a folyóirat szerkesztéspolitikája ellen,
éppen akkor, amikor ott a legmarkánsabb változások történtek a
vajdasági magyarság ura és parancsolója, a Jugoszláv Kommunista
Szövetség tényleges helytartója volt. Sziveri Jánosnak és társainak a
sorsát mindenekelőtt az ő lépései döntötték el, azonban a felelősség
nemcsak az övé, hanem mindazoké, akik sugallatait vagy utasításait
végrehajtották.
Sziverit ekkor érték a legnagyobb csalódások. Jancsi ugyanis
hosszú ideig szinte mindannyiunknál jobban ragaszkodott, mi több,
fölnézett a Symposion első nemzedékének tagjaira – noha esztétikai
nézeteiket korántsem mindenben osztotta –, hogy azután a legna-
gyobb pofonokat éppen őtőlük kapja. Ebben persze jeleskedett az
akkori Forum-vezérigazgató, Fehér Kálmán, de mások sem marad-
tak el sokban tőle. Gion Nándor a laptanács elnökeként egy ideig
taktizált, próbálta menteni a menthetőt, aztán maga is behódolt.
Kései visszaemlékezésében 1993-ban dilemmáiról többek között ezt
mondja: „ Megalakult az új kiadói tanács, engem kineveztek elnök-
nek, meghatározták, mikor lesz az őrségváltás, és ekkor robbant a
bomba. Sziveriéknek menniük kell, mondták, velem ezt is a Vajda-
ság elnöke (vagyis Major Nándor – Cs. B. megjegyzése) közölte, és
én akkor már színházigazgató voltam, pénzekért előszobáztam és
udvariasan beszéltem a berzenkedő hatalommal. De ha gorom-
bábban beszélgetek, Sziveriéken az sem segített volna. Lehetetlen
helyzetbe kerültem. Megkezdődött a szétverési procedúra, amit
még a régi kiadói tanács, a Forum kiadóház vezetői és az alapító,
az ifjúsági szövetség illetékesei intéztek, de engem, mint a leendő
tanács elnökét, megfigyelőként és szavazati jog nélkül, meghívtak a
felmorzsoló értekezletekre.” A szerkesztőség felmorzsolásához elég-
ségesnek mutatkoztak a laptanácsi értekezletek, Sziveri Jancsinak
azonban ezek mellett végig kellett szenvedni a kommunista párta-
lapszervezet által kötelességszerűen szervezett inkvizíciós eljárásokat
is. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb 1983. április 17-én zajlott,
melyen részt vett nemcsak Fehér Kálmán vezérigazgató, de Erdélyi
Károly, a Magyar Szó főszerkesztője, aki emellett a Szerb Kommu-
nista Szövetség központi bizottságának is tagja volt, és a közvéle-
kedés szerint kiterjedt, langymeleg kapcsolatokat ápolt az állam-
biztonsági szolgálattal is. Talán az ő jelenlétük
okozta félelemmel, másrészt talán a korábbról
húzódó irodalmi-művészeti érdekellentétekkel
magyarázható, hogy több írótársunk, a párttagok
nyájával egyetemben szinte ellenállás nélkül elfo-
gadta a Symposiont és Sziverit elítélő határozatot.
Egyikük éretlenséggel vádolta a szerkesztőséget,
„mivel még most is konokul védik álláspontju-
kat, és nem hajlandók önkritikát gyakorolni”,
egy másik szakmai féltudást hánytorgatott fel,
mintha a politikai hajszát szakmai okok miatt
kezdeményezték volna. Később a Forum párttag
íróinak kisebbik része megpróbálta helyrehozni
a hibát, s igyekezett nagyságrendileg csökkenteni
a Jancsira kirótt büntetést, azonban a Sziverivel
szemben megfogalmazott vádakkal nyíltan szem-
beszállni egyikőjüknek sem volt bátorsága.
Szerdán az újvidéki Most Galériában
megnyílt Milan Konjović Korai rajzok
című kiállítása. A mai Kilátó illusztrációit
ebből válogattuk.
A reprodukciókat Dávid Csilla készítette.
Szomorúmnak
Darabosan,
töredezve hámlik
homlokodról a rosszkedv,
– mint rászáradt
arcpakolás darabjai –
minden rezdülésedre.
Kinek engednéd, mondd,
hogy kicsomagoljon
szomorúságod ráncaiból?
Gyűrött kis íveid
sötét gödreit feltölteni
mosollyal
a szemzugodban
– bár megtehetném...
1983. május 9-én azután megszületett az Új Symposion szer-
kesztőségét kiebrudaló végső határozat. Néhányunk ellen külön
politikai eljárásokat is indítottak, de a legnagyobb csapást Sziveri
Jánosra mérték. Nemcsak munka nélkül maradt, hanem még Újvi-
dékről is eltanácsolták. Feleségével és csecsemő gyermekével egy
időre Temerinben húzódott meg a baráti segítséggel úgy-ahogy
lakhatóvá tett öreg Matuska-házban, s itt születtek meg a János
költészetében igazi fordulatot jelentő első nagy közéleti versek, a
Dia-dalok felejthetetlen poétikus tiltakozásai és grimaszai, groteszk
dalai és fanyar hangú balladái.
Harminc évvel a folyóirat szerkesztői számára vereséggel végződő
politikai összecsapást és huszonhárom évvel Jancsi tragikusan korai
halálát követően most azt tapasztaljuk, az anyaországban is, a Délvi-
déken is megnőtt az életmű iránti érdeklődés, mindannak dacára,
hogy kultúrpolitikánk honi őrei és megmondó emberei – közöttük
az elő Symposion-nemzedék némely tagjai – a vajdasági magyarok
kollektív amnéziájában bízva, szerették volna a költőt, de legfőképp
irodalmi életünk 1983-as szégyenteljes erkölcsi bukását elfelejteni és
elfeledtetni – vagy ha az már egy idő után lehetetlennek is bizonyult,
a tényeket és összefüggéseket legalább összemaszatolni, az erkölcsi
felelősség kérdéseit pedig elhallgatni, relativizálni.
A kíváncsiság spontán megszületését – erről a mindenkori hata-
lom gyakorlói többnyire megfeledkeznek – a kényszerű, süket csend
nemegyszer jobban szolgálja, mint a pórázon tartott, hangos és felü-
letes locsogás. A mesterségesen fenntartott amnézia törvényszerűen
megszülte ellenszerét. Társadalmunk immunrendszere talán még
nem semmisült meg teljesen. Naponta érzékelem, hogy a fiatalok
közül egyre többen fordulnak érdeklődő, nyitott szívvel Sziveri János
példaértékű magatartása és szuverén költői világa felé.
És ez jó. Nagyon is jó.
Kellő tisztelettel jelentem ugyanis, hogy a szellem szabadsághar-
ca, minden ellenkező híreszteléssel szemben, még nem ért véget.

Önarckép tükörben
* Sziveri János március 25-én lenne 59 éves
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Civilizációs arcváltások
Középpont nélküli civilizáció (X.)
E
urópa, ez a kétarcú és kétpólusú kultúrkör mindenben más,
mint a világ többi kultúrköre. Abban is, hogy kialakulása-
kor a kibontakozó civilizáció nem egy jól körülhatárolható
középpontból kiindulva terjeszkedett a szélek felé, mint a többi
ma is élő vagy már letűnt kultúra, hanem a szélek felől haladva a
középső régió irányában.
Ebben leginkább az ókori közel-keleti civilizáció emlékeztet
rá, amely szintén a szélekről, Egyiptom és Mezopotámia irányá-
ból kiindulva hódította meg a termékeny félhold középső részét,
azt a földet, ahol Dávid megalapította a zsidók országát, s ahol
fia, Salamon, fölépítette az egyetlen élő isten világi lakhelyeként
a templomot.
Prágai képek
A Római Birodalom romjaira építkezve hasonlóképp lett egység-
gé Európa is. Ötszáz évnek kellett eltelnie, míg két oldalról, észak-
nyugatról, a frankok földjéről, és délkeletről, a bizánciak földjéről
kiindulva sikerült kulturális értelemben birtokba venni a kontinens
középső részét, a térséget, amit ma Kelet-Közép-Európa néven
ismerünk, s aminek épp a Kárpát-medence a kellős közepe.
Részben e kései betagozódás miatt, de főként azért, mert Kelet
és Nyugat hatalmi túlsúlya erre esélyt sem nyújtott, a kontinens e
középső része sohasem válhatott a kultúrkör központjává. A nyuga-
ti civilizáció szellemi kétarcúságának élő jeleként ez a nagyrégió
már ezer éve Kelet és Nyugat közötti ütközőövezetnek számít. Már
akkor is így volt ez, amikor még nem létezett a mai Európának
nevezett kulturális egység
Közép-Kelet-Európának e megosztottsága Európa megosztott-
ságának a tükre. A nyugati kultúrkör egyedülállóan kétpólusú
szellemi képződmény: a kettősség egysége és az egység kettőssége.
Az európai ember is ilyen, rajta áll vagy bukik, hogy a kontinens
egyszer képes lesz-e megtalálni az összekötő pontot az ellenté-
tes irányú törekvései között. Ha erre a közös pontra hagyatkoz-
va sikerül megbékélnie önmagával, akkor Európa is békességre
juthat saját magával, Kelet és Nyugat között kiépülhet az összhang,
Közép-Európa pedig, ami jelenleg csak hiány formájában és eszmei
síkon létezik, végre valóságos életre kelhet.
A Kelet és Nyugat közötti összhang kialakulását természetesen
nem az előbbi utóbbiba való beleolvadása révén kell elgondolni,
mint sokan Európa valódi természetét nem ismerve, a nyugatias
felsőbbrendűségi érzés önzésétől sem mentesen elképzelik. Ez az
európai kultúrkör végét jelentené, ami után – a vég után – két
lehetséges irányban folytatódhatna a történet: vagy létrejönne a
nyugati alapokra építkezve egy új, egypólusú nyugati civilizáció,
vagy Nyugat is elbukna Európával együtt. Az utóbbi változat sokkal
valószínűbbnek tűnik.
Európa csakis és kizárólag kétpólusú képződményként marad-
hat fenn. Ilyennek született, s addig létezhet, amíg képes megőrizni
e kétarcúságát.
Látszólag lehetetlen feladat elé állítódott a kétpólusú civilizá-
ció polgára, két ellentétes emberi törekvést kell összeegyeztetnie
Európa megtartása érdekében: a világias életcélt a vallási életcéllal
kell összhangba hoznia. Ezek teljesen ellentétes, egymással örök
harcban álló irányultságok, a világias törekvés, vagyis az emberi
önzés és az egyéni akarat csak a vallási háttérbe szorításával szaba-
dulhat fel az önzetlenségre sarkalló és az isteni akarat (valamint
a közösségi szándék) előtti meghajlásra kötelező vallási elvárások
rabigája alól, és fordítva, a vallási életcél kiteljesülése is egyedül az
n SÁFRÁNY ATTILA
ember világi vágyai fölött aratott teljes győzelmével érhető el. Ezt
állítja egybehangzóan az összes vallási tanítás, s az európai kultúr-
kör üdvtana, a keresztény hit semmiben sem tér el ettől.
AZ ÉLETEREJÉT VESZTETT KÖZÖSSÉG (XI.)
A vallási célkitűzés az üdvtanoknak a kialakulása után egyéni,
kizárólag belső erőfeszítéssel megvalósítható célkitűzés lett. Az
ösztönző légkört, megvalósítási hátteret ehhez az ugyanabban
hívők vallási közössége, összefogása szavatolja. A közösségi tehát
lényegében – addig, amíg el nem világiasodik a vallás – az egyéni
célkitűzés szolgálatában áll. A szekularizációnak éppen ezért az első
csalhatatlan tünete az, amikor a dogmatikába merevedő vallási taní-
tás és az egyházi vezetők közösségi
tekintélye világias erőszakmódsze-
rekkel élő gátakat állít a belső vallá-
si hitkeresés szabad kiteljesedése
elé. A keresztény inkvizíció nem
véletlenül volt az elvilágiasodás
korszakának a kezdetén, az újkor
első felében a legerősebb.
A világi törekvés esetében
fordított a helyzet. Itt az ösztönző
légkört, a hátteret a minden ember-
ben ott lakó világias vágyak képe-
zik, a világias törekvés célkitűzése
azonban – addig legalábbis, amíg
egy életképes közösségről van szó –
sohasem az egyén, hanem a közös-
ség megmaradása és boldogulása.
A törzs vagy a civilizáció tagjának,
a polgárnak, mindenkor készen
kell állnia, hogy javait, és ha kell,
az életét áldozza a csoport, a törzs,
az állam megmaradása érdekében.
Ha valamely világi közösségnek
nem ilyen neveltetésűek a tagjai,
ha tehát nem képesek az áldozat-
hozatalra a köz érdekében, hanem
olyan emberek, akik önző egyéni
érdekeiket helyezik mindig az első
helyre, akkor az a közösség elveszí-
ti életképességét ebben a kímélet-
len, a másik eltiprására törő világi
közegben, ahol Thomas Hobbes
szavaival az ember embernek a farkasa.
Lassú, évszázadokig tartó pusztulásra van ítélve az a közösség,
amelyben az egyéni önző célkitűzések fölébe rendelődnek a köz
egyébként szintén önző világias célkitűzéseinek. Az ókori görög és
római társadalommal is ez történt a Krisztus születését megelőző
és követő századokban, s jelenleg is ez zajlik Európában és egész
Nyugaton a mai modernitás utáni korban, amit egyesek alighanem
tévesen – pusztán csak művészeti irányzatként fölfogva azt – már
posztmodern utáni kornak neveznek.
Abból a szempontból mindenképpen céltévesztő ez a meghatá-
rozás, hogy Európa és Nyugat egyelőre még a modernitás megha-
ladásáig is csak részben jutott el, a modernitás meghaladásának a
meghaladása pedig még föl sem merülhet mint lehetőség. Talán
majd több száz, vagy több ezer év múlva, ha lesz még akkor euró-
pai civilizáció.
Vázlatok
2013. március 23., 24., szombat–vasárnap
AZ ESZMÉK HALÁLA (XII.)
A posztmodern kor fő ismertetőjegye, hogy elveszítették a hite-
lüket, a mozgósító erejüket a vallási látásmódot fölváltó álvallási
színezetű nagy elbeszélések, filozófiai indíttatású össztársadalmi
célkitűzések, amelyek a nemzet és az állam tagjait, a polgáro-
kat áldozatvállalásra ösztökélték az utópikus közösségi cél eléré-
se érdekében. Az ezekbe vetett hit kihunyása után embereket
mozgató és összefogó közösségi cél nélkül marad a társadalom,
úrrá lesz a széthúzás, kiveszik az áldozatvállalási készség, a közös
törekvés helyébe az egyéni önzés és a szabadosság individualista
szeszélye lép.
Először csak a társadalom értelmiségi rétegén tapasztalható
ez a leépülési folyamat, mert helyzetüknél fogva ők érzékelhetik
elsőként az eszmék halálát, de onnan fokozatosan leszivárog a
társadalom többi rétegébe is. Nyugaton az eszmék halálára a 19.
században figyelmeztettek először az olyan élen járó gondolko-
dók, mint Nietzsche és Dosztojevszkij. A leszivárgás a társadalom
alsóbb rétegeibe a fogyasztói, vagyis a jóléti társadalom I. világhá-
ború utáni éledezésével veszi kezdetét, s mára már mélységében
és hosszában is áthatotta a civilizáció egészét.
Rómában a religio hitelvesztésében érhető tetten ez a folya-
mat, ami a harmadik században a hellenista misztériumvallások
meghonosodásával már jól érzékelhető társadalmi változást jelent.
A nagyvárossá és világhatalommá váló hódító Róma a Kr. e-i 3-2.
századtól már a fogyasztói társadalom ókori változatát is képes volt
kialakítani a rabszolgákkal, az ingyen kenyérrel és a cirkusszal, a
gazdagoknak pedig az érzékeknek kedvező orgiákkal a közép-
pontban. Az ókori birodalom azonban arra nézve is példa, hogy
miként lehetséges kilábalni az áldozatvállalási készség kihunyása
okozta válságból.
Az egyik megoldás maga a hódítás volt, ami, mivel jólétet hoz
a városnak, egyszerre lehet önző közösségi és önző egyéni cél. Ez
persze csak addig elégíthette ki a zsákmányra vágyó római polgá-
rok világias vágyait, amíg a harcokat siker koronázta és áramlott az
örök városba a kincs és a rabszolga. A hódítás azonban okos, ésszerű
politikával egy másik megoldási kísérlet előtt is kaput nyitott: neki
köszönhetően lehetőség nyílott azon népek tagjainak a bevonásá-
ra a római társadalmi életbe és hatalomba, amelyek körében még
nem hunyt ki a közösségi érdekekért való áldozatvállalás készsége.
Amikor már a római harcban való áldozatvállalására sem lehetett
már számítani, és amikor a római zsákmányéhségénél erősebb
tényezővé vált az életveszélytől való félelem, akkor megoldásként
létre lehetett hozni a professzionális zsoldoshadsereget, ami eleinte
még hatékonyabbnak is bizonyult a polgári katonaságnál.
Mindezeket az orvoslási kísérleteket a mai európai és nyuga-
ti társadalmakban is sorra megfigyelhetjük, a római történelmi
példából azonban arra is fény derül, hogy ezekkel csak elodázható
a végleges pusztulás időpontja.
A civilizáció túlélésére a vérfrissítés, az idegen népelemek bevo-
nása nem hoz tartós megoldást, hiszen ezek a rétegek is előbb-utóbb
magukévá teszik a kényelmes római életmintát, amely az egyéni
önző érdekeket előbbre helyezi a köz érdekénél.
A diktatórikus kormányzás sem jelenthetett igazi választ a prob-
lémára, még akkor sem, ha felvilágosult, a köz érdekéért tudatosan
dolgozó uralkodók állnak az állam élén, hiszen a társadalmat fölül-
ről és erőszakkal sohasem volt lehetséges a kívánt irányba fordí-
tani, arról nem is beszélve, hogy a jó szándék nem biztos, hogy jó
eredményeket is hoz. Az esetek többségében pedig, tudjuk, nem
a közösségért dolgozó, áldozatvállaló uralkodók, mint például
Marcus Aurelius, hanem önző, szeszélyes diktátorok kaparintották
meg hatalmat, olyanok, mint Néró és Caligula, akik önkényural-
mukkal csak tovább fokozták a társadalmi zűrzavart.
A professzionális zsoldoshadsereg sem lehet hosszú távú megol-
dás, hiszen egy ilyen minden közösségi, polgári elkötelezettség
nélküli erő a harcban sem mindig a legmegbízhatóbb, ráadásul
nagyon gyorsan olyan független társadalmi hatalommá válhat, ami
uralkodókat képes megbuktatni és császárrá tenni.
Folytatjuk
2013. március 23., 24., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23

A hetes szám bűvöletében

A Létünk folyóirat 2012/4. számáról
n NOVÁK ANIKÓ

A
Létünk nyitószövegében David Wiles hét színházi teret
különböztet meg, és Bence Erika ugyancsak hét terüle-
tet (jog-, (köz)gazdaság-tudomány, szociológia, filozófia,
társadalom- és művelődéstörténet, különböző szaketikák) említ a
folyóirat nemzetközi tanácskozásának anyagát bevezető írásában.
A hetes szám gazdag szimbolikával rendelkezik, többek között az
Isten felé vezető utat is jelképezi, aki szeretne felérni hozzá annak
hét emeletet, hét lépcsőfokot, hét hegyet kell megmásznia, hét
próbát kell kiállnia. Ezt továbbgondolva, ha célként a korszerű
tudás elérését helyezzük az út végére, akkor a Létünk 2012/4.
száma kiváló térképként, iránytűként szolgál hét, vagy akár több
akadály leküzdéséhez is.
A már említett Wiles-szöveg, A nyugati világ előadó-művésze-
ti tereinek rövid története, mely Roginer Oszkár tolmácsolásában
olvasható, első pillantásra elkülönül a többitől, de témafeldol-
gozását és módszerét tekintve szervesen kapcsolódik a folyóirat
Társadalomtudományi, kultúratörténeti és kulturális antropoló-
giai kutatások a XXI. század elején címmel 2012. október 27-én
megrendezett konferenciájának anyagához, amelynek írásai a
kötet gerincét alkotják.
A kultúrtörténeti, művelődéstörténeti kutatások múltjába,
jelenébe nyújt betekintést Németh Ferenc és Káich Katalin, és
mindketten kijelölik tudományuk jövőbeli irányait. A jogi diskur-
Tanya
zust ifj.Korhecz Tamás szólaltatja meg a 2012-es szerbiai általános
választások eredményeit elemezve különös tekintettel a nemzeti
kisebbségek politikai szerveződéseire. A politikai helyzetnek is
következménye az a folyamat, amelyet Gábrity Molnár Irén jár
körül értekezésében, a szerb-magyar határon átívelő migráció.
A matematika tudománya Takács Márta A kulturális és gazdasági
antropológiai vizsgálatok XXI. századi matematikai módszerei és Jeges
Zoltán A matematikai modellezés rejtélyei című tanulmányaival képvi-
selteti magát.
Rajsli Ilona egy térségünkben erőteljesen jelen lévő jelenségről,
az írott nyelvi kódváltásról ír. A tanulmány írója hangsúlyozza,
hogy egyáltalán nem új keletű dologról van szó, és ezt 16. századi
prózai szöveghelyek beemelésével szemlélteti is. A jelen vajdasá-
gi kódváltásaira a Magyar Szóból és szépirodalmi alkotásokból
kapunk példákat körültekintő magyarázatokkal.
Lebilincselő olvasmány Amedeo di Francesco A költészet mint
imádság – Dsida Jenő „Apokrif evangéliuma” című esszéisztikus, meta-
forikus írása, mely a Dsida-költészet vallásosságának megértését,
olvasását az imádság Eugène Minkowski által elvégzett fenome-
nológiai elemzése felől kísérli meg.
Nagy érdeklődésre tarthat számot Draginja Ramadanski A
kultúrák áthatása – Fordítások eredeti nélkül című szövege, mely az
irodalomfogyasztás egyik hihetetlennek tűnő, de mindig nagyon
Gál László
aktuális igazságát mutatja be, azt, hogy a külföldi írók művei olykor
nagyobb megbecsülésben részesülnek egzotikusságuk, idegensé-
gük révén, mint a sajátjaink. Nagyon tanulságos e tekintetben
Csehov és Faina Grimberg fricskája az olvasóközönségnek, amely-
nek részleteit nagyon élvezetes stílusban ismerteti Ramadanski.
A múlt értékeinek megőrzése, felelevenítése lehetne a közös
pont Viktorija Aladžić és Ózer Ágnes írása között. Az előbbi szer-
ző a 19. századi várostervezést vizsgálja, a kutatás célja az, hogy a
városok kiépülési módjának megértését felhasználva, azt össze-
vetve a mai urbanisztikai tervezéssel, megtaláljuk, hogyan állít-
hatjuk meg a vajdasági városok második világháború óta tartó
leépülését. Ózer Ágnes pedig a vajdasági magyarság kulturális
örökségének begyűjtési, feldolgozási és prezentálási lehetőségeit
kutatja, ugyancsak a múlt példáiból merítve.
Korunk egyik legnagyobb kihívása a tudásanyag átadása, e
témakörön belül mozog Géczi János, aki az ikonológia-ikonográfiai
hazai pedagógiai hasznosíthatóságát helyezi munkája középpont-
jába, Karikó Sándor, aki a nevelés, konformitás, non-konformitás
kérdéseit, a kreativitás elcsökevényesedését vizsgálja, valamint
Tapodi Zsuzsanna, aki az irodalomtanítás XXI. századi kihívása-
ira szolgál néhány megoldási kísérlettel, többek között a klasszi-
kusok hozzáigazítását a mai nyelvezethez, vagy a filmes adaptá-
ciókat. Nagyon tanulságosak a csíkszeredai Sapientia tanárának
gondolatai: „Ha belátjuk, hogy a kultúra médiumfüggetlen, s
megtanítjuk a gyermekeinket, hogy az e-könyvön milyen értékes
műveket tölthetnek le és hordozhatnak magukkal mindenhova,
vagy hangos könyv formában mit hallgathatnak utazás közben,
és arra, hogy filmnézéskor hogyan különböztethetik meg az érté-
keseket az értéktelenektől, csak annyi változás történik, hogy a
technikai haladás segít a szellemek megidézésében. Értékelni,
válogatni nekünk kell megtanítani a fiatalokat: »ez a mi munkánk;
és nem is kevés«.”
Ahogyan a tanár kijelöli az utat a diákok előtt, megtanítja őket
az értékelés tudományára, úgy mutatnak irányt, úgy jelölik ki az
értékeket a Létünk tavalyi utolsó lapszámának írásai. Útkeresők-
nek kötelező olvasmány.

Útközben
Jó, hogy elmentem Amerikába, mert a gyakor-
latban is meggyőződhettem arról, hogy ez az
ország valóban nem az az élettér, amely kívána-
n KÁICH KATALIN tos lehet a számomra. Ott és akkor találkoztam
pl. először egyszerre több mint száz tévéállomás-

A
64.
rra a kérdésre, hogy megmondható-e,
hogyan alakul a jövő, nem lehet egyértelmű
választ adni. Sem a személyes, sem pedig a
közösségi történések viszonylatában nem láthatjuk
előre, miként realizálódnak a mindennapok. Ami
viszont sejthetővé válhat az eljövendő eseménye-
ket illetően, az az ok és okozat összefüggéséből
eredően olvasható ki, hiszen az emberiség múltja
ennek az együttélésnek következtében számtalan
példával szolgál mindazok számára, akik a múltis-
meret látószögéből próbálnak megválaszolni egy-
egy fogas kérdést.
A hasonló körülmények hasonló helyzeteket
teremtenek, s ezért van az, hogy úgy tűnik, az
egyszer már megtörtént dolgok állandó jelleggel
visszaköszönnek. Ez így van akkor is, ha külső-
ségeiben nem azonosak a megjelenési formák,
de amikor továbblépünk a meglévő kereteken,
hogy eljussunk a lényeghez, egyértelművé válik:
a kibontott problémacsomag tartalma ugyanazt az
eddig még meg nem oldott, ha úgy tetszik, szőnyeg
alá söpört dilemmákat, bonyodalmakat, gondokat
tartalmazza, melyek nem változtak a kialakult új
körülményekként megélt valóságnak köszönhető-
en sem. Az anyag nem tűnik el, csak módosul?!
Miről is van szó? Amikor több mint húsz évvel
ezelőtt az egyik budapesti barátnőmnél vendéges-
kedtem, nyári olvasmányként Remarque egyik
regényét, talán éppen A fekete obeliszket olvastam
el, melyben az első világháború utáni Németország
hétköznapjai körvonalazódtak. Rácsodálkoztam
a zsákokban, kosarakban hordott, elértéktelene-
dett bankókkal kapcsolatos történetekre. El sem
tuddtam képzelni, hogyan lehet kezelni a leírt
állapotokat, miként lehet megküzdeni az előállt
szituációval. S lám, nem telt el sok idő, egyszer
csak jómagam is részese lehettem mindannak az
őrületnek, amely a pénz leértékelésének következ-
ményeként szép hazámban is bekövetkezett.
Közvetlenül Jugoszlávia felbomlása előtt abban
a szerencsés helyzetben voltam, hogy megcsodál-
hattam Kenya természeti adottságainak különle-
gességeit. Pl. a Massai-Mare rezervátumot, s az
őslakosok életmódjával is megismerkedhettem.
Gyakran megesett, hogy az útviszonyok, hogy fino-
man fogalmazzak, nem voltak a legideálisabbak.
Egymást követték a kátyúk, nagyokat nyekkent
még a bennünket szállító terepjáró is, s a hely-
beliek némelyike pedig, ez szó szerint értendő,
lógott a zsúfolt autóbuszon. Mondanom sem kell,
hogy kissé szörnyülködve s ugyanakkor szána-
kozva tekintettem az afrikai állapotok szenvedő-
ire. S mint egy rossz mesében, igen hamar saját
bőrömön is megtapasztalhattam, mit jelent afrikai
körülmények között élni. A kilencvenes években
a Szabadka, Zombor és Újvidék között közlekedő
vonatok látványa egy az egyben megfelelt a kenyai
utasszállítással kapcsolatos élményeknek.
A már látott dolgoknak se szeri, se száma az én
csöppnyi kis földi életemben. Amerika sohasem
vonzott, mert a filmek által megjelenített ottani
életvitelben semmi csábítót nem talált az én tősgyö-
keres európai mentalitásom. Hogy mégis eljutot-
tam ebbe a nagy lehetőségek országának nevezett
világba, annak volt köszönhető, hogy Hawaiival
egybekötött utazásról volt szó, s a Csendes-óceán
eme paradicsomának nem tudtam ellenállni.
Persze, mindez Ante Marković rövidre sikeredett
miniszterelnöksége idején történt, mielőtt még
nem választottuk/választották a népvezérek Euró-
pa helyett a törzsi megosztottságot.
sal, ami először igen lenyűgözött. Amikor viszont
„kibontottam a csomagot”, kiderült, hogy a csator-
nák túltengése nem minőséget, hanem mennyi-
séget jelent arra vonatkozóan, hogy miről mit
kell gondolni, mit kell megvásárolni, hova kell
és érdemes elmenni, mit mért kell megtenni a
különböző helyzetekben, hogyan kell azt a kevés
szabadidőt, ami rendelkezésedre áll „értelmesen”
eltölteni. Hadd ne soroljam tovább! S az a sok
üres fecsegést közvetítő csatorna, meg a nézhetet-
len, szellemtelen filmek és sorozatok tömkelege!
Az emberi mivolt megnyilvánulási lehetőségeit
teljes mértékben bedaráló csúcs a Hawaii-szigetek
szabad strandján köszöntött ránk, amikor vasár-
nap délben ökumenikus istentisztelet színhelyévé
alakították át az óceánpartot!
Minden jóban benne foglaltatik a rossz, de
a rosszban ott a jónak a lehetősége is. Elvégre a
paradoxonok világában élünk. Ma már hozzánk
is beköszöntött a nézhetetlen műsorok korszaka,
de a választás a mi döntésünktől függ. Visszatér-
hetünk pl. a jó könyvekhez, vagy a léleknemesítő
zene világához. Bizonyos esetekben a kettő együtt
is megteszi.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2013. március 23., 24., szombat–vasárnap

Régen a vándorok és a hajósok közel két évezredes legenda, és a történet előbb

részvétre, majd a részletek felkutatására készteti
a regény ifjú hőseit.

réme volt
Kétségtelenül ügyes a regényíró konfliktus-
teremtő képessége, ennél csak az Al-Duna, a
Cserna-patak völgye, és a patinás fürdő leírása
érdemel nagyobb elismerést. Az utasok gőzösön
jutnak el az orsovai kikötőig. Útközben a kapi-
Legendák, epikus történetek, babonák és hiedelmek a történelmi Al-Dunán tány elmesélte a „Babakei” köré szövődő legen-
n MÁK FERENC dát „a szép török nőről, ki egy bátor magyar

A
misztikum övezte vidékhez titokzatos
történetek illenek, melyeknek gazdag
sorozatát kínálja egy nem kevésbé titok-
zatos irodalmi mű is. A kétkötetes A Herkules vize
című regény szerzőjének nevét nem jegyezte
fel az utókor (és már ez gyanút kelt az olvasó-
ban). Mindössze annyi bizonyos, hogy angolból
Vachott Károly fordította magyarra, és 1897-ben
jelent meg Gyöngyösön, Kohn L. kiadónál. A
kötetet – a bevezető sorok szerint – Zálár József
ajánlotta a Gyöngyösi Újság szerkesztőségének
figyelmébe: „Vachott Károly angol regényt
akarván lefordítani – írta –, Pulszky Ferencztől
Herkulesfürdő 1879-ben…
kért tanácsot, hogy melyiket fordítsa le. Pulsz-
ky éppen akkor a New-Yorkban névtelenül
megjelent Herkules vize című regényt ajánlotta
neki, mint egyikét a legszebb angol regények-
nek, melyek 1885-ig Amerikában napvilágot
láttak. A mű amerikai szerzője itt járt a geoló-
gokkal Magyarországon, s a Herkules-fürdőben
is megfordult. Ott, és akkor támadt az a gondo-
lata, hogy a Herkules vize czím alatt regényt ír. E
művel nagy tetszést aratott egész Amerikában.
Eger, 1897. február hó 26.”1 Ezután természe-
tesen méltányosnak tartotta a mű magyar fordí-
tásának a megjelentetését. És ez az irodalomban
az a ritka pillanat, amikor a mű lassan fakuló
esztétikai értékével szemben szinte szárba szök-
ken, kiteljesedik annak történeti dokumentum-
értéke. Kétségtelen, hogy az „amerikai regény-
író” hetedfélszáz oldalon át ügyesen bonyolítja a
szerelmi négyszögben elképzelhető kapcsolatok
valamennyi fölmerült változatát – mindamellett
a szerzőnek érezhetően komoly ismeretei voltak
a magyar arisztokrácia szokásairól és a hivatalno-
ki világ sötét rejtelmeiről is – mégsem a megér-
demelt bűnhődés és a méltányos jutalom fölött
érzett elégtétel az igazi érdeme a műnek. A mű
igazi érdeme, hogy virágkorában örökítette meg
a Herkulesfürdőt és a herkulesfürdői életet.
A legenda című első fejezetében a regény-
nek Traján ifjú katonáját háborúba szólítják,
aki nejét a fürdőbe vitte, hogy „Herkules szent
viza visszaadja elhalványult arczának rózsáit”.
Amikor visszatért, kacagó és derűs feleségét a
„gyáva Crispinus Aurelius” oldalán látta, és ettől
szíve éktelen haragra gerjedt. Egy öreg csavargó-
nak bőséges jutalmat kínált, ha a nőjét az erdőbe
csalja, és ott a szakadék mélyére taszítja. A kato-
na azonban hamar rájött, hogy a felesége mind-
végig hűséges volt hozzá, ezért bánatában leveti
magát az immár közös sírba. „A völgy felébredt,
és megnyíltak a fürdő kapui, Herkules szent vize
forrva buzog elő a sziklából, márvány meden-
cébe fogva fel, hogy ezeknek hozzon gyógyu-
lást.” A pap pedig végzi reggeli ájtatosságát a
„Herkules sanctus augustus invictus satutifer”
tiszteletére. Időtlen történet, amely kellő miszti-
kumot teremt a Cserna-patak völgyében, mely-
nek sugarai a XIX. századig nyúlnak.
Midőn Draskóczi Damianius Alexius, máskép
Draskóczi Damianovics gróf meghalt, „özvegyét
s két gyermekét bátyja, Jósika gondjaira bízá”.
Jósika, aki régen várta alkalmat, azonmód beült
a vagyonba, mert hiszen „Austria dunai tarto-
mányában ki az alkalmat felhasználja, soha nem
veszt rajta, s mindenütt a hatalom joga uralko-
dik”. Jósika úr lett Draskóczon, és ezzel négy
évtizedes pert zúdított a maga és leszármazott-
jai nyakába, lévén, hogy „a visszahelyezési pör
megindíttatott, s az folytatá lassú menetét”. A
leszármazottak és az ügyvédek három generá-
ciója kereste az igazságot, mígnem Mohr Adal-
bert és Ascelinda közös leányának Margitnak
– a regény voltaképpeni hősének – a család
éppen aktuális ügyvédje, dr. Komers Vincze
jogtudor megkérte a kezét. Így kerül a család,
a gyöngélkedő apa kérésére, perestől-ügyvé-
destől a Magyarország déli határán lévő regé-
nyes völgybe, „mely bár számos kénes forrással
bírt, kevéssé vala ismert, mert e vad hely telve
volt ősrégi építmények maradványaival”.2 Egy
fürdőszezonon át itt zajlott a Draskóczi vagyo-
nért folytatott csata, melynek az említetteken
kívül részesévé vált báró Tolnay István, Herku-
lesfürdő és a környék birtokosa, és a titokza-
tos Tryphosa szultána, aki „mintha egyenesen
az arab regékből lépett volna elő”, s aki puszta
kalandvágyból érkezett a Cserna-patak völgyébe.
ifjúval megszökött; de elfogván, kitétetett ama
sziklára, s midőn elhagyták foglárai, visszakiál-
tanak hozzá: „Babakei” – azaz: vezekelj!” A táj
leírása is felettébb élvezetes: „Az egyik oldalon
Szerbia látszik, a másik oldalon Magyarország,
magas sziklák egyenetlen sorban sötét barlan-
gokkal váltakozva tűnnek fel a láthatáron, majd
erdővel benőtt meredélyek láthatók egész a víz
színéig terjedve, majd megnyílik a sziklasor, a
víz kis öblöt képezvén, tölgy s mogyoró bokrok-
kal benőtt csöndes völgyet tüntet elő. A magyar
parton még látható az életnek csekély nyoma,
hosszabb időközökben fel-fel tűnik messziről
egy-egy falu, az úton látszik néha egy-egy szekér,
s a vízparton mozog valami fekete pont, amely
emberi teremtményt sejtet. A szerb part egészen
élettelen. Nincs ott egy falu sem, egyetlen ház,
semmi nyoma emberi lakásoknak, csupán
néhány őrház látható a sziklaoldalban egymás-
tól nagy távolságra, s még ritkábban egy-egy
halász kunyhó, s előtte a napfényre kiterített
vizes háló, s a hosszú póznákra aggatott szárított
haldarabok, mint meggyilkolt emberek fejei.”
Duna melléki komor, vad magány – állapítja
meg egy angol. – Itt egyik merev szikla olyan,
mint a másik, s „mégis mindenik gyönyörű,
s amerre csak nézesz, mintha valamely sötét
képű keleti tekintene vissza rád bús szemeivel
komor turbánja alól”. Mohr Margit és atyja
Adalbert hetekig tartó utazásuk végéhez köze-
ledtek. Ismeretlen volt előttük az út, és mód,
ahogyan a Herkules fürdőbe eljuthatnak, ezért
tűnt oly csodásnak és titokzatosnak minden,
amivel útjuk során találkoztak. Előttük Orso-
va kikötője „épp oly telve volt néppel, s éppen
oly élénk vala, mint a gőzös. Nagyszámú férfi
s gyermek, piszkos vászon ruhában, s szárított
bőrből készült újatlan ködmönökbe öltözve, s
lábaik tarka gyapjú rongyokkal becsavargatva,
állott csoportokban a parton; vad kinézésük,
és sötét tekintetük nem valami megnyugtatóan
tűnt fel az idegen utazó előtt, s nagyon ment-
hető, hogy megpillantva őket, akaratlanul is e
hegyes vidéken garázdálkodó rabló bandákra
gondolt az érkező. A kiszállás pillanatában zavar
uralkodék.”4

S Z Ó F I GY E L Ő

Csúszásgátló n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ

Korunknak egyik hasznos, praktikus eszközét nevezi meg ez a szerényen hangzó összetétel.
Leginkább szőnyeg alá helyezik: A véletlen balesetek elkerülése érdekében ajánlatos a szőnyegek
alá csúszásgátló alátétet fektetni. – A kisebb futók alá, vagy esetleg a csúszás veszély miatt ajánlunk
a szőnyegek alá csúszásgátló szőnyegalátétet is! – Ha futószőnyeg borítás mellett döntünk, hasz-
náljunk szőnyegrudat, vagy tegyünk a szőnyeg alá csúszásgátló anyagot. – Éles sarkokat célszerű
sarokvédővel ellátni, szőnyegek alá csúszásgátló alátétet helyezni. – Ezek megelőzése céljából aján-
latos a szőnyegek alá csúszásgátló alátétet fektetnünk, hogy az ilyen véletlen baleseteket elkerül-
hessük. – Azért, hogy ne combnyaktörés legyen a vége ennek a jóhiszemű javaslatnak, használjunk
a szőnyegek alá csúszásgátlót, például filcet. – Szőnyeg alá csúszásgátló, de melyik?
Különféle egyéb csúszásgátló alátét, talp, matrica stb. teheti kényelmessé és bizonságosabbá az
ember életét: Helyezzen a telefonkészülék alá csúszásgátló alátétet, különösen új vagy bútorápoló
szerrel kezelt bútorok esetén. – Szükség esetén helyezzen a berendezés alá csúszásgátló alátétet,
ezzel megelőzheti, hogy a berendezés az alatta levő felületben kárt tegyen. – A csúszásgátló talp
a cipőre helyezhető, hogy biztonsággal közlekedhessen jeges csúszós talajon is. – Zuhanytálcám-
ra keresek a képen látható csúszásgátló matricát. – Hol lehet kapni kádba csúszásgátló matricát?
– Rávasalható csúszásgátló, amelytől a zoknik talpa jópofa tappancsos mintát kap, és még csúsz- …és ma
ni sem fog bent a szobában. – A snowboard csúszásgátló nagyon hasznos kiegészítő a kezdő és a Az ő alakja ahhoz kellett, hogy a Kelet varázsa Egészen érzéklete, a maga korában kivétele-
haladó snowboardosok számára egyaránt. is belengje a Herkules vizét. „Egy előkelő család- sen pontos etnográfiai leírása ez a látottaknak,
Az utak síkosságának a csökkentését hagyományosan sózással végzik, de ennél ökológialag ból származott gazdag magyar főúr volt a völgy melyhez fogható fejezetről-fejezetre előfordul
megfelelőbb módszerek is születtek: A kálcium-kloridos csúszásgátlót azoknak ajánljuk, akik a jelenlegi birtokosa, vagy helyesebben mondva, a regényben.
hagyományos sózás helyett keresnek környezetbarátabb alternatívát. – Csúszásgátlónak elsősorban báró Tolnay István gyakorlá a főhatalmat, s az ő Folytatjuk
faforgácsot és fahamut javaslunk. Ezek az anyagok környezetvédelmi szempontból teljesen ártal-
uralma alá esett minden; vendég, orvos, szállo-
matlanok. – Csúszásgátló burkolatot tesztelnek Budapesten. – Csiszolópapírhoz hasonló útburkolat
került a Nagykörút egyik kereszteződésébe, hogy jobban figyeljenek az autósok a gyalogosokra.
da, bérlő és kocsmáros. A völgy királya majd oly 1 A Herkules vize. Regény. Angolból fordította Vachott
A magyar fejlesztésű speciális burkolat csökkenti a járművek féktávolságát. nagy tekintélynek örvendett, mint a völgy Iste- Károly; Gyöngyös – Nyomatott Kohn L. könyvnyom-
ne, s a parasztok képzelődése minden hatalom és dájában, 1897. I. kötete 1–2. p.
Mindenesetre a csúszásgátló szó jól beilleszkedik a már meglevő hasonló szerkezetű összeté- 2 Uo. I. 13. p.
telek közé: hézagpótló, citrompótló, kávépótló, felhőkarcoló, zongorahangoló, tűzálló, golyóálló, méltóság fogalmát e két lényben összpontosítá, s
e szóval fejezé ki: Dumneden (úr, isten) Herkules 3 Uo. I. 116–117. p.
bosszúálló, vendéglátó, műfordító stb.
és a báró.”3 Természetesen őket is megtalálja a 4 Uo. I. 109–110. p.