]oe

Esselinnek, a tanárnak, színdarabírónak,

költőnek és drága barátnak






Számtalan olyan dolog létezik,
amelyet csak azért találunk vonzónak, mert tiltott.
William Hazlitt


 ELSŐ KÖNYV
CHICAGO,
1923-1924

 MENEKÜLÉS

‒ Úgy látom, nincs mosolygós kedvében ‒ jegyezte meg a mellettem ülő

férfi.
‒ A mosolygás csak bajba sodor ‒ feleltem.
‒ Meghiszem azt! ‒ Tetőtől talpig végigmért, vállamtól a cipőmig
mindenemet megnézte. Kíváncsi voltam, vajon észreveszi-e, hogy nem új a
harisnyám, sőt, hogy csaltam egy kicsit: ott, ahol ki volt lyukadva,
szemöldökceruzával befestettem a bőröm. Egyik lábamat a másik mögé dugva
próbáltam meg leplezni találékonyságomat.
Péntek este volt, én pedig a Five Starban ültem e mellett a névtelen, idegen
férfi mellett, aki épp ekkor vette meg a második bourbonömet. Papírvágásokkal
és festékfoltokkal csúfított kezeimre pillantottam, aztán lehunytam a szememet,
reménykedve, hogy így talán elmúlik a kedd óta tartó fejfájásom. A Smith
Corona írógépek kattogó kórusától még mindig visszhangzott a fejem. A
Schlemmer, Weiss & Unger biztosítási iroda gépírónőjeként sikerült túlélnem az
első hetemet. Gyötrelmesen unalmas munka volt, a fizetés pedig igen gyatra. A
hét végén húsz dollár lapult a borítékban ‒ ebből nyolcat, mikor hazamentem a
bérházba, hogy átöltözzek, azonnal megkaparintott a főbérlő hölgy. Nem tudtam,
hogy tizenkét dollárral hogyan húzom ki a következő fizetésig, de még mindig
nem akartam elismerni, hogy anyámnak volt igaza. Tizennyolc éves voltam; a
korombeli lányok már dolgoztak, és a szüleiktől külön laktak. Ha nekik sikerült,
nekem is menni fog, gondoltam.
Belekortyoltam a bourbonbe. Könnyen lefolyt a torkomon, akár a Coca-Cola.
Még csak néhány zugkocsmában jártam, de már tudtam, miért olyan népszerűek:
mindenki mosolygott, nevetett, egyszóval jól érezte magát. Bárki, akinek volt
egy csepp agya, már a kezdetekkor látta, hogy az alkoholtilalom nem lesz
eredményes ‒ sőt, csak még kívánatosabbá tette a tiltott gyümölcsöt. Olyan
emberek, akik 1920 előtt még csak nem is szerették az italt, most olyan ajtókon
kopogtattak, melyeken semmiféle tábla nem jelezte, mi van odabent; suttogva
kéredzkedtek be, és ácsingózva nézték az ólomkatonákként sorakozó gines- és
whiskysüvegeket. Ha a rágózást tiltotta volna be a törvény, mit gondolnak, nem
kérődznénk állandóan a barátainkkal, nem rágógumira költenénk az utolsó
dollárunkat, nem azt rejtegetnénk a harisnyakötőnk alatt? Hiába, az ember már
csak ilyen. Mindig az elérhetetlenre vágyik.
Én azonban az alkoholtilalomtól és zugkocsmáktól függetlenül is szerettem
az italt.
 ‒ Édes istenem! ‒ rázta meg a fejét hitetlenkedve a mellettem ülő fickó. ‒
Mondja, egy ilyen icipici hölgy hogy tud ilyen átkozottul sokat inni?
Egyáltalán nem voltam icipici. Ha felállok, láthatta volna, hogy a százhatvan
centit is elérem. Az viszont igaz, hogy vékony voltam. Nem voltak igazán nőies
domborulataim, frufrusra nyírt, állig érő hajam pedig egyenes volt. Koromfekete
hajam és sötét szemem, melyet szemceruzával még ki is hangsúlyoztam,
amolyan modern külsőt kölcsönzött nekem, amely nagy hatással volt az olyan
férfiakra, mint aki most is ott ült mellettem.
‒ Komolyan kérdezem ‒ mondta az ismeretlen. ‒ Hol tanult meg egy
magafajta hölgy így inni?
‒ Anyámtól ‒ válaszoltam a bourbonömet lötyögtetve. ‒ Mikor kicsi voltam,
snapszba mártotta a cumijaimat, hogy hamar elaludjak.
‒ Átkozott legyek, ha ezt elhiszem! ‒ Ezzel felhajtotta az italát, majd kivett
egy szál cigarettát az inge zsebében lévő gyűrött dobozból, és rágyújtott.
Én is megittam a bourbonömet, aztán leszálltam a bárszékről, és elindultam
megkeresni Evelynt. Haza akartam menni. Ahogy bizonytalanul lépkedve
elindultam a fapadlón, tudtam, hogy felesleges azon gondolkodnom, mi lenne,
ha kihagytam volna a második pohár bourbont, vagy többet ettem volna
vacsorára annál a kevéske levesnél. Tenyeremmel a falnak támaszkodva
igyekeztem megállítani a forgó helyiséget.
A Five Star zsúfolva volt, az emberek egymásnak préselődve álldogáltak. A
tánctér tele volt párokkal, akik a színpadon játszó South Side Jazzers zenéjére
ropták a bunny hugot és charlestont. A lépcsőn felsétálva láttam, hogy az
emeleten is tömeg van. Rövid szoknyás, cilindert viselő lányok a nyakukban
lógó tálcáról kínálták a Lucky Strike cigarettákat és White Owl szivarokat.
Vastag füstfelhő lebegett a black jack asztalok fölött, melyeknél piros mellényt
és hozzá illő csokornyakkendőt viselő osztók adogatták a kártyalapokat.
Az egyik sarokban, a félkarú rablóknál találtam meg Evelynt ‒ egy férfi
társaságában, akinek a szájából egy még meg nem gyújtott szivar lógott ki.
Mikor megérkeztünk, Evelyn még hullafáradtnak tűnt, de most már egyáltalán
nem volt az ‒ valahányszor a férfi meghúzta a játékgép karját, lelkesen
szökdécselni kezdett, és tapsolva várta, hogy a cseresznyék kiadnak-e egy sort.
Véletlenül nekiütköztem egy kockázó férfinak, akinek mindkét oldalán egy-
egy prosti ült. Meg sem néztem alaposabban, csak futólag bocsánatot kértem
tőle. Csak akkor figyeltem fel, mikor elhajította a kockákat, amit a lányok
hangos, csalódott Óóóóóóóóóó-ja. kísért. Magas, jó alakú férfi volt; a
nyakkendője csálén állt, az ingujja pedig fel volt tűrve, ami olyasfajta ziláltságot
kölcsönzött külsejének, amely csak az igazán vonzó férfiaknak áll jól.
‒ Nem nyerhet mindig az ember, igaz? ‒ kérdezte, miközben ravaszkásan
mosolyogva, alaposan végigmért. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy
magabiztos vigyorával már számtalan ártatlan, reménykedő lány szívét
összetörte. A hozzá hasonló férfiak teszik tönkre a nőket, akik utánuk egy másik
férfi karjaiba menekülnek, és lehet, hogy még egy következőébe is. Mert az
ilyen férfiak sosem az utolsó állomások a boldog házasélethez vezető úton.
Fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt megadni neki azt, amire vágyott:
értésére adni, hogy ugyanolyan jóképűnek tartom, mint ő saját magát.
‒ Legközelebb talán nagyobb szerencséje lesz ‒ mondtam, és már fordultam
is, hogy továbbmenjek.
‒ Hé, hova olyan sietősen, baba? ‒ Elkapta a kezemet, mire az egész
testemben apró szikrák kezdtek pattogni. ‒ Míg meg nem jelentél, nyerő szériám
volt. Ne siess úgy! ‒ Mikor újra rám villantotta azt a mosolyát, egy hajtincse
előrehullott a homlokába. Puha, gesztenyebarna haja volt. ‒ Remélem, nem
sértődsz meg, ha azt mondom ‒ hajolt közelebb ‒, hogy gyönyörű vagy. Biztos
modellkedsz.
‒ Ugyan már! ‒ nevettem fel a szememet forgatva. ‒ Ennél jobb szöveget
nem tudsz kitalálni?
‒ Jól van. Mit szólsz a színésznőhöz?
‒ Na ne! A lányok komolyan el szokták hinni, mikor ilyenekkel bolondítod
őket? ‒ Egymásba fontam a karjaimat, így küzdve le a késztetést, hogy
előrenyúljak, és oldalra simítsam a homlokába hullt tincset.
‒ Hadd hívjalak meg egy italra! ‒ mondta. ‒ Mi a neved?
‒ Vera. ‒ A szemem sarkából Evelynre pillantottam, ám ő még mindig a
játékgépnél állt, ugyanazzal a fickóval, és szemmel láthatóan esélyem sem volt
arra, hogy hazavonszoljam.
Bár már megittam két pohár bourbont, beleegyeztem, hogy meghívjon még
egyre. Tony Liolliként mutatkozott be, én pedig, istenemre, azonnal éreztem,
hogy nem mindennapi fickó.
Már majdnem odaértünk a bárpulthoz, mikor a fejünk fölött egyszer csak
villogni kezdett egy piros lámpa, és vijjogva megszólalt egy sziréna.
Megdermedtem az ijedtségtől.
Tony elém rakta a karját, mint egy sorompót.
‒ Ó, a szentségit! ‒ Újra megszólalt a sziréna, de ezúttal már hosszabban
vijjogott.
‒ Mi az? Mi történt? ‒ kérdeztem zakatoló szívvel, a karjába kapaszkodva.
Az első gondolatom az volt, hogy tűz ütött ki.
‒ Razzia! ‒ kiáltotta el magát valaki. ‒ Razzia! Mindenki kifelé!
Az emberek egyszer csak tolongva, egymást lökdösve elindultak a lépcső
felé. Egy osztó nekem ütközött, majdnem ledöntött a lábamról, míg az egyik
pultossal együtt fejvesztve igyekezett eltüntetni az italokat. Láttam, ahogy az
egyikük meghúz egy kart, mire a polcokon sorakozó üvegek az utolsó darabig
eltűntek egy csapóajtón keresztül. Akkor két másik férfi száguldott el mellettem;
a két végénél megragadva fejjel lefelé fordították a pultot, amely a következő
pillanatban már úgy nézett ki, mint egy közönséges láda. Néhány másodperc
alatt a játékgépeket is megfordították, így azok most ártatlan könyvespolcoknak
tűntek.
‒ Gyere, ki kell jutnunk innen! ‒ kiabálta Tony. Megragadta a kezemet, és a
tömegen átfurakodva elindult velem az ajtó felé. A sziréna folyamatosan
vijjogott, miközben az emberek az asztalokat és székeket félretolva, lökdösődve
siettek a lépcső felé. Útközben rátapostam valakinek a kalapjára, és majdnem
felbuktam egy otthagyott retikülben.
‒ Várj! ‒ kiáltottam fel, és őrült módjára kapkodni kezdtem jobbra-balra a
fejem. ‒ Hol van Evelyn? Evelyn? Evelyn!
‒ Ki az az Evelyn?
‒ A szobatársam.
‒ Felejtsd el ‒ kiabálta Tony ‒, hacsak nem akarsz belülről látni egy
rabszállítót!
Még egyszer körbepillantottam, hátha mégiscsak meglátom barátnőmet a
tömegben, aztán továbbindultam Tonyval. Az emberek hirtelen megfordultak, és
egymásba ütközve elindultak vissza, a lépcsőn fölfelé. Megjelentek a rendőrök,
így azok, akik addig megpróbáltak lejutni a lépcsőn, most felfelé siettek, vissza a
fő helyiségbe. Egy nagydarab, túl sok arcszeszt használó férfi épp a lábamra
lépett, mikor a rendőrök, fülsiketítően hangos sípjaikat fújva, betódultak.
‒ Gyere! ‒ húzott magával Tony. ‒ Ide! ‒ Gyorsan a szoba hátsó vége felé
rángatott. Mikor egy betonfalhoz értünk, megdermedtem, Tony azonban
megfogott egy rézgombot, elfordította, mire a fal elindult jobbra. A betonfal nem
is betonfal volt, csupán egy panel, amely mögött egy rozoga lépcső rejtőzött. Az
osztók, pultosok, pincérek, sőt még a cigarettaárus lányok is követtek bennünket.
‒ Gyere! Siess!
Kétségbeesetten még egyszer körbenéztem, hátha megpillantom Evelynt.
‒ Evelyn? Evelyn! ‒ kiabáltam hasztalan.
Tony vagy tucatnyi más emberrel együtt leterelt a lépcsőn. Nem volt korlát,
amiben megkapaszkodhattam volna, és míg le nem értünk a földszintre,
majdnem vaksötétség vett körül. Akkor Tony és egy másik férfi kinyitott egy
újabb ajtót, amely mögött egy újabb lépcsősor tárult fel. Kiabálást és sírást
hallottunk odafentről ‒ az ottrekedtek pánikba estek.
Mikor leértünk a pinceszintre, Tony végigvezetett bennünket egy hosszú,
keskeny, szeméttel, sörös- és whiskysüvegekkel teli folyosón. Vizelet- és csak a
jó ég tudja, még milyen szag terjengett. Reszketni kezdtem. Nem láttam jól, de
biztos voltam benne, hogy a szennyvízcsatornában vagyunk. Valami elszaladt a
lábam előtt ‒ ijedten felkiáltottam, mert mielőtt eltűnt volna a sötétben, még
láttam egy jobbra-balra csapkodó, vékony farkat.
Tony a csatornanyílás felé terelgette a cigarettaárus lányokat és a férfiakat,
akik sorra eltűntek a sötétben. Aztán végül rám került a sor.
‒ Menj! ‒ mondta, mikor látta, hogy habozom. ‒ Menj! Itt leszek, szorosan
mögötted.
Dideregtem odalent, és a levegő olyan áporodott volt, hogy úgy éreztem,
mindjárt megfulladok. A csatorna egyre csak szűkült, föntről pedig a vállamra és
a fejemre csöpögött valami. Hallottam, ahogy az előttünk haladók a vízben
gázolnak; minden egyes lépéssel egyre több jeges, koszos víz folyt be a
cipőmbe.
Valahányszor megkérdeztem Tonytól, hogy hol vagyunk, így válaszolt:
‒ Tovább! Ne állj meg, Vera! Gyerünk!
‒ Jól van! Jól van, megyek!
Óvatosan lépkedtem a sötétben, ujjaimmal a nedves, málló falon
tapogatóztam. A víz már a bokámig ért, és alig éreztem a lábamat; a lábujjaim
már rég elgémberedtek. Minél mélyebbre hatoltunk az alagútba, úgy lett egyre
sötétebb, míg végül teljes feketeség vett körül bennünket. Már a kezemet sem
láttam. A fal volt az egyetlen támpont a vaksötétben, ha az nincs, úgy éreztem
volna, hogy a semmibe zuhanok. Hallottam a víz csobogását és a körülöttünk
motoszkáló rágcsálókat. Ha Tony ott is volt mögöttem, nem érzékeltem a
jelenlétét. Magamra maradtam a határtalan feketeségben, egyedül araszolgattam
előre lépésről lépésre.
Mikor már úgy éreztem, képtelen vagyok továbbmenni, egyszer csak
automobilok és villamos hangját hallottam odafentről. Néhány pillanattal később
már az előttem haladók körvonalai is kezdtek kirajzolódni, és megpillantottam
egy lépcsőt. A beszűrődő, halvány fény láttán visszatért az erőm, a csatorna
vizében tocsogva, futva előrelódultam.
Mikor felértem a felszínre, Tony is ott volt mögöttem. Alig akartam elhinni,
hol vagyunk: pont a Five Starral szemben, az út túloldalán jutottunk ki a föld
alól. A Five Star előtt rabszállító kocsik parkoltak, és mindenfelé rendőrök
nyüzsögtek. Megláttam a férfit, aki korábban a két bourbont vette nekem ‒ már
rá is kattintották a bilincset a csuklójára. Őt és a többieket, akiknek nem sikerült
időben elmenekülniük, beterelték a rabomobilokba. Rémülten fordultam körbe,
bízva benne, hogy meglátom Evelynt. Istenem, kérlek, ne engedd, hogy
letartóztassák! Mi van, ha a rendőrök már elfogták? Hogy hozom ki a fogdából?
Azt, hogy kiengedjék, meg kell fizetni, nekem pedig mindössze tizenkét
dollárom volt. Evelyn, hol vagy?
Újabb és újabb embereket zsúfoltak be a rabszállítókba, míg mások
mellettünk elsietve igyekeztek minél messzebb kerülni a felfordulástól.
Tony rápillantott a zsebórájára.
‒ Most már megleszel, igaz? ‒ kérdezte.
‒ Itt hagysz? ‒ kérdeztem vissza remegő, a normálisnál egy oktávval
magasabb hangon. Nedves karjaim és lábaim libabőrösek voltak. Decemberben
jártunk, a cipőm átázott, a kabátom pedig bent maradt a Five Starban.
‒ A helyedben én nem lézengenék itt sokáig.
‒ Tehát tényleg elmész?
Odahajolt hozzám, és arcon csókolt.
‒ Majd találkozunk ‒ mondta.
‒ Hogyne, persze. ‒ Lesütöttem a szememet, és bámulni kezdtem elázott
cipőmet. Úgy álltam ott, mint egy esetlen iskolás lány. A víz onnan, ahol ki volt
lyukadva a harisnyám, lemosta a lábszáramról a ceruza nyomát. Mikor
felpillantottam, Tonynak már csak hűlt helye volt.
Nehogy elbőgd magad! ‒ intettem magam.
Akkor egyszer csak megpillantottam Evelynt ‒ fél háztömbnyire tőlem, egy
utcai lámpa alatt állt, átkarolva magát. Végre újra kaptam levegőt. Úgy nézett
végig az utcán, mint egy kisgyermek, aki a vásári forgatagban elsodródik az
édesanyjától; a szél sápadt arcába fújta barna hajfürtjeit.
‒ Evelyn! Hé, Ev!
Mikor meglátott, ő is rohanni kezdett felém. Félig sírva, félig nevetve öleltük
át egymást, és megkönnyebbülten, egyszerre szólaltunk meg.
‒ Ó, istenem! ‒ kiáltott fel kezét a szívére szorítva Evelyn. ‒ Hogy
csöppenhettünk bele egy razziába?
‒ Még most is alig hiszem el, hogy ilyesmi történt velünk! ‒
Megkönnyebbülve újra magamhoz öleltem. ‒ Gyere, menjünk innen gyorsan! ‒
Zsebembe nyúlva elővettem egy egydolláros bankót, és a levegőben
meglengetve leintettem egy taxit.

 RAGYOGÓ GYÉMÁNTOK

Néhány héttel később Evelyn, szokás szerint, mint minden reggel, most is az
ágyam mellett ült, és megpróbált felrázni.
‒ Gyerünk, ébresztő! Elmúlt hét óra.
Felnyögtem, és lassan kinyitottam a szemem. Nem lehet máris reggel!
Nemrég kerestem egy másodállást, hogy valahogyan boldogulni tudjak. A
bérházban lakó egyik lány szólt, hogy lenne ez a lehetőség. Azt mondta, két
dollárt kereshetek egy éjszaka alatt azzal, hogy puccos estélyeken ékszereket
mutatok be a chicagói elitnek.
A beígért két dollárról kiderült, hogy valójában csak egy dollár ötven, de
szükségem volt a pénzre. Ez a heti hét ötven vagy tíz ötven, attól függően, hogy
minden éjszaka dolgoztam-e, azt jelentette, hogy nem kell választanom aközött,
hogy a bérleti díjat fizetem-e ki, vagy vacsorázom. Ezenkívül csinos ruhákba
öltözhettem, és valódi gyémántokat és gyöngysorokat viselhettem. Azokon az
estélyeken befolyásos, gazdag emberek között forgolódtam ‒ nem tudhattam,
nem ismerkedem-e meg valakivel. Az estélyeket követő napokon mindig láttam
az újságok társasági rovatában a fényképeket. Egyszer még sikerült is
rákerülnöm egy fotóra. Mikor megpillantottam, először a ruha tűnt ismerősnek,
aztán rájöttem, hogy az a hátulról lefényképezett nő, akinek a válla és tarkója a
képen látszik, én vagyok. Kivágtam az újságból, és becsúsztattam a tükröm
keretének a sarkába. Egy napon, ígértem magamnak, olyan fontos ember leszek,
hogy már nem csak véletlenül kerülök rá egy fényképre.
‒ Nem hallottam, mikor jöttél haza ‒ mondta Evelyn. ‒ Nagyon késő volt
már?
‒ Egy után ‒ válaszoltam ásítva. ‒ Lekéstem a vonatot, és negyven percet
kellett várnom a következőre.
‒ Szegénykém! ‒ simogatta meg a hajamat Evelyn. Neki nem volt szüksége
másodállásra. Gyorsabban gépelt, mint én, ráadásul mindannyiunk közül neki
volt a legjobb a helyesírása. Mr. Schlemmer ragaszkodott hozzá, hogy
függetlenül attól, ki gépelte, ő olvassa át a legfontosabb dokumentumokat. Ezért
a hét végén, mikor kézhez kaptuk a borítékunkat, Evelynében kerek tíz dollárral
több volt, mint az enyémben. Na nem mintha irigyeltem volna tőle, hiszen
nagyon sokat segített nekem, egy-két dollárral ki is segített, ha megszorultam,
pedig ő sem élt nagylábon.
‒ Gyerünk! ‒ nógatott. ‒ Fel kell kelned, különben elkésel.
‒ Mindig elkések ‒ feleltem. A hátamra fordultam, és megdörzsöltem a
szemem.
Evelyn átvetette vállán a törölközőjét, és kezében a fogkeféjével elindult a
folyosó végén lévő fürdőszobába, amelyen az emeleten lakó többi lánnyal
osztoztunk.
Evelyn Schulmannal hétéves korunk óta voltunk a legjobb barátnők. A
sarkon lévő nagy házban laktak, melynek bejárati ajtajához meredek lépcsősor
vezetett. Evelyn édesapjának sportüzlete volt a Grand Avenue-n, így mind az öt
lányának egyforma biciklije volt ‒ a ház előtti gyepen sorakoztak szépen. Irigy
voltam Evelynre; nem a bicikli miatt, hanem mert négy testvére is volt. Nekem
se fivérem, se nővérem nem volt, de még édesapám sem. Négyéves voltam,
mikor meghalt. A Whiskey Row-n lévő egyik kocsma mögött találták meg a
testét ‒ a feje, mindkét kézfeje és lábfeje hiányzott. Leölték, mint egy állatot.
Anyám sosem mesélt a gyilkosságról; sosem ejtette ki a száján ezt a szót, de még
azt sem mondta ki hangosan, hogy apámat megölték. Mikor róla beszélt, mindig
ezekkel a szavakkal fejezte be: „Nyugodjék békében!” Úgy tett, mintha apám
teljesen normális körülmények között halt volna meg. Ám hiába nem neveztük
nevén a dolgot, hiába tettünk úgy, mintha az a szörnyűség meg sem történt
volna, tizenöt éves koromig felkapcsolt lámpa mellett aludtam. Ki-kilestem az
ablakon, gyanakodva néztem az utcánkban parkoló automobilokat és a járdán
sétáló idegeneket. Így telt gyermekkorom nagy része: figyeltem, vártam,
reméltem, hogy valami megváltozik.
Akkoriban csak anyám és fogadott testvérem, Evelyn volt nekem. Mikor
tizenhat évesek lettünk, anyáink elküldtek bennünket az Eszter királyné
táncmulatságba. Nyaranta szombat esténként, a zsinagóga előtt egy nagy, fehér
sátortető alatt szórakoztak a fiatalok. A zene sosem volt jó, és a fiúk sem
ismerték a pajzánabb táncokat, sem a bunny hugot, sem a black bottomot.
Evelynnel mégis minden héten eljártunk oda, egészen addig, míg anyám fülébe
nem jutott, hogy a sátor mögött ücsörögtem egy ládán, a szoknyám térdig fel
volt húzva, és cigarettával a számban stud pókereztem egy csapat fiúval. Az volt
az utolsó Eszter-táncmulatság, amelyre elmentem. Anyám dühös volt, de nem
lepődött meg. Már megszokta, hogy gyakran kerülök bajba. Tizenöt éves
koromra elegem lett abból, hogy félek élni, és attól kezdve megpróbáltam
bepótolni az elvesztegetett éveket. Mikor elkezdtem merészen viselkedni,
kockáztatni és a határokat feszegetni, végre szabadnak éreztem magam.
Valószínűleg visszaalhattam, mert a következő, amire emlékszem, az az,
hogy Evelyn megint ott áll az ágyam mellett.
‒ Fél nyolc van. Gyerünk! Még fel is kell öltöznöd.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból; megborzongtam, mikor csupasz
lábfejem leért a kemény padlóra. Az ablakon lévő résen behúzott a hideg. A
szobánk szűkös volt, épp csak akkora, hogy a két ágy és egy-két szekrény elfért
benne. A folyosó végén lévő fürdőszobában csöpögött a csap, a pincében lévő
bojler egész télen zörgött, és akárhová nézett az ember, mindenfelé hullott a
vakolat.
Evelynnel hat héttel korábban költöztünk oda. Akkoriban töltöttük be a
tizennyolcadik évünket, és mindenképp el akartunk szakadni a szülői házból.
Evelyn szülei szigorúak voltak, betartatták vele a takarodót, és nem engedték
neki, hogy sminkelje magát, vagy hogy főiskolás korú fiúkkal randevúzzon. Én
pedig tudtam, hogy, hacsak nem akarom úgy végezni, mint anyám ‒ egyedül,
egy szánalmas családi üzlet miatt feláldozni minden percemet ‒, le kell lépnem
otthonról. Ezért, bár egy putriban laktunk, még mindig jobb volt így, mint ha
otthon maradtam volna anyámmal. Különösen, mivel ő volt a fő oka annak, hogy
elköltöztem.
Hálóingemből kibújva gyorsan magamra kaptam egy fehér ingblúzt és egy
hosszú, fekete szoknyát. Evelyn ugyanezt viselte, ahogy a többi gépírólány is
minden nap.
Három perccel a munkaidőnk kezdete előtt besétáltunk az épületbe, és
elfoglaltuk a helyünket a Schlemmer, Weiss & Unger irodájában. Egész délelőtt
ásítoztam, és míg a többiek a büfében ebédeltek, én hátramentem, és egy
fotelben összekucorodva szundítottam egyet. A fáradtság sokkal jobban
megviselt, mint az éhség, és különben is, egy tányér árpaleves negyed dollárba
került. Egy vajas zsemle tíz centbe, és ehhez jött volna még egy csésze kávé öt
centért. Ha almaszószt vagy zselét is kért az ember, az újabb tíz cent.
Kiszámoltam, hogy ha kihagyom az ebédet, azzal két dollár ötvenet spórolok
meg minden héten. Ráadásul esténként a rendezvényeken úgyis tudtam enni pár
falatot.
1
Öt órakor elköszöntem Evelyntől és a többiektől, és a Loopból elindultam a
Michigan Avenue-n lévő Drake Hotelbe. Aznap este egy karácsonyi partin
kellett dolgoznom, amelyet egy neves ügyvédi iroda rendezett a nagy
bálteremben. Reméltem, hogy a szálloda tele lesz sikeres, partiképes
agglegényekkel. Ám sajnos a mindent a szemnek, semmit a kéznek szabály volt
érvényben, legalábbis, amíg dolgoztam. Az volt a feladatom, hogy le-föl
sétálgassak a teremben, kedvesen mosolyogjak, és azoknak, akiket érdekelnek a
gyémántok, adjak egyet Mr. Borowitz névjegykártyáiból. Csak akkor
szólalhattam meg, ha megszólítottak, és soha, semmilyen körülmények között
nem beszélhettem az ékszerek árairól.
Mikor odaértem az állomásra, üzletemberek, gyári munkások, bolti
eladólányok és hivatalnokok között találtam magam. Hamarosan megérkezett az
első vonat, de mire oda jutottam volna, hogy felszálljak, a kocsik már megteltek,
és becsukták az ajtókat.
Mivel volt még időm, úgy döntöttem, a Michigan-tó felől fújó, hideg szél
ellenére sétálok egyet. Még két széllökés között is fognom kellett a kalapomat,
nehogy elrepüljön. Karácsony előtt jártunk, így a járdák tele voltak járókelőkkel
‒ az emberek, karjaikon csomagokkal az egyik üzletből kilépve máris mentek a
következőbe. Az automobilok sora egészen a Wackernél lévő hídig ért; a vezetők
hangosan dudáltak a kocsik között cikázó gyalogosokra.
Mikor a szálloda ajtajához értem, és a piros-arany egyenruhát viselő inas
kinyitotta az ajtót, egy egészen más világ tárult fel előttem. Egy pillanatra
megálltam, összedörzsöltem átfagyott kezeimet; közben körbenéztem a
girlandokkal, koszorúkkal és csillogó díszekkel teli falakon. A járművek durva
hangját kristálypoharak finom csengése váltotta fel, a sötétséget és hideget pedig
a kályhákból áradó meleg és a mennyezetről függő csillárok csillogása.
Odalent, a szobalányoknál öltöztem át: a gépírónők egyenruháját kék
selyemruhára cseréltem, amely, ujján a nevemre szóló cetlivel, ott várt rám a
fogason. Gyönyörű, elegáns darab volt, és úgy állt rajtam, mintha egyenesen rám
szabták volna. Az alján lévő szegés félcentis volt, és amikor léptem, kivillantak
alóla a térdkalácsaim. Még egy hozzáillő, ötcentis sarkú cipőt is adtak hozzá.
Bár az arcom és orrom még mindig piros volt a hidegtől, egy kevés pirosítót
kentem az arcomra, és kirúzsoztam a szám. Szépen megfésültem csillogó, fekete,
bubi fazonúra nyírt hajamat, és lesimítottam a frufrumat, hogy eltakarja a jobb
szemöldököm fölötti, kis bárányhimlőheget.
Mikor elkészültem, felmentem, hogy bejelentkezzek a termetes Mr.
Borowitznál, akinek tokája rálógott a gallérjára. Három másik lány már
megelőzött, ők már megkapták tőle a fülbevalókat, nyakláncokat, brossokat,
gyűrűket és karkötőket. Nyugodtan, mozdulatlanul álltam, míg feldíszített, mint
egy karácsonyfát ‒ a fülcimpáimra gyémánt fülbevalókat pattintott, a csuklómra
egy smaragd karkötőt húzott, végül pedig egy hozzá illő nyakláncot adott rám.
Valahányszor meghallottam a kapocs halk kattanását, mindig izgatottság fogott
el. Mert ez a hang azt jelentette, hogy az ékszerek, amelyeket viselek, az
enyémek ‒ még ha csak néhány óra erejéig is.
Ezt szerettem a legjobban ebben a munkában. Mikor már felöltöztem, és az
ékszerek is rám kerültek, a vendégek érkezéséig maradt még öt-tíz percem, hogy
körbesétáljak a szállodában. Senki sem tudta, hogy a ruha, amelyet viselek, nem
az enyém, és hogy otthon a szekrényemben nem lóg egyetlen ilyen gyönyörűség
sem. Azt sem sejtették, hogy az ékszerek nem a sajátjaim. Mikor hallottam,
ahogy a kölcsönkapott cipőm sarka kopog a márványpadlón, tudtam, hogy az
emberek felém fordulnak ‒ ilyenkor az lehettem, aki csak lenni akartam.
 A ruhák és ékszerek révén minden éjjel más-más személyiséget öltöttem
magamra. Volt, mikor egy tánckar híres tagja voltam, egy Ziegfield-lány, vagy
filmsztár, mint Clara Bow vagy Lillian Gish. Máskor úgy tettem, mintha egy
bankár vagy egy iparmágnás lánya lennék, de előfordult, hogy egyszerűen csak
az a fajta nő voltam, akiért a férfiak epekednek, és akit a többi nő irigyel.
Hét órakor, mikor a zenekar rázendített egy jó kis számra, a The Uptown
Stompra, mi, lányok elfoglaltuk a helyünket a táncteremben. A terem sarkában
egy piros és arany színben pompázó, hatalmas karácsonyfa állt. A férfiak
szmokingot és cilindert viseltek, kezükben pedig sétabot volt; a nők csillogó,
2
gyöngyös ruhában és hozzáillő kloskalapban vonultak le-föl. Cigarettát szívtak
és pezsgőt kortyolgattak ‒ az összes pohár peremén ott díszelgett a rubinvörös
rúzsnyom. A pincérek pedig, a magasba emelve rákkal töltött batyukkal és
kaviáros kaszinótojással megpakolt ezüsttálcáikat, ügyesen lavíroztak a
vendégek forgatagában. Mikor senki sem nézett oda, én is elvettem magamnak
néhány falatot.
Egy fényképész megkért, hogy menjek egy kicsit arrébb, mert le akart
fotózni egy párokból álló csoportot. Miután beállította az egyik férfi vállát, egy
másikat megkért, húzza összébb magát, a partnerét pedig közelebb terelte hozzá.
Elképzeltem, hogy én is a csoport tagja vagyok; gondolatban odaálltam a két
férfi közé, és a magasabbikba belekarolva, ujjaimmal végigsimítottam drága
öltönyét. A fényképész, miután beállította a fényképezőgép lencséjét, a vakut a
magasba tartva szólt nekik, hogy mosolyogjanak, aztán felvillant a fény, és por
szállt fel a levegőbe. Amint végzett, a párok olyan gyorsan szóródtak szét, ahogy
a biliárdgolyók gurulnak szét egy határozott lökés után. Bármit megadtam volna
azért, hogy utánuk mehessek.
A zenekar egy újabb ismert számot kezdett játszani, mire egyre több és több
pár lépett a táncparkettre.
‒ Olyan lánynak tűnsz, aki szeret táncolni ‒ szólalt meg a cipőmre mutatva
egy csokornyakkendőt és Mikulás-sapkát viselő alacsony, zömök férfi.
Észre sem vettem, hogy a zene ütemére toporgok.
‒ Sajnos nem szórakozni jöttem ide, hanem dolgozni.
‒ Valóban? ‒ kérdezte döbbenten, miközben a Mikulás-sapkáért nyúlt, hogy
levegye. ‒ És mennyibe kerül egy tánc?
‒ Jaj, nem! ‒ ráztam meg a fejemet. ‒ Istenem, dehogyis! Nem az a munkám.
‒ Mielőtt még felfogtam volna, hogy épp az imént sértettek meg, kinyitottam az
ezüst névjegytartót. ‒ Ő a főnököm ‒ mondtam Mr. Borowitz nevére mutatva. ‒
Rohamot kapna, ha meglátná, hogy táncolok, de azért köszönöm.
Miután levette a Mikulás-sapkát, és odalépett egy másik nőhöz, hogy
felkérje, újra felvettem a merev modellpózt.
Egy fiatal férfi és nő, akik úgy néztek ki, mintha akkor léptek volna ki a
Marshall Field’s kirakatából, kérdezgetni kezdtek a nyakláncról, amelyet
viseltem. Csendben, türelmesen hallgattam őket, míg azon tanakodtak, vajon jó
lesz-e a hossza és a mérete egy bizonyos ruhához, amelyet a hölgy az újévi bálon
akart viselni. Egyértelmű volt, hogy még nem biztosak abban, hogy azt a láncot
veszik meg, amelyet korábban a Cartier-nál láttak. A nő körülbelül annyi idős
lehetett, mint én, és a fejemet tettem volna rá, hogy még soha, egyetlen napot
sem dolgozott. Biztosan úgy gondolta, hogy születésénél fogva jár neki az a
gazdag, jóképű férfi, aki mellett állt. Ölni tudtam volna azért, hogy, ha csak egy
napra is, de a bőrébe bújhassak. Vagy csak egy órára. Azon gondolkodtam,
milyen lehet az élete annak, akinek az a legnagyobb gondja, hogy milyen ékszert
viseljen egy bálon. Míg a nyaklánc sorsáról próbáltak dönteni, odalépett mellénk
egy pincér. Korgó gyomorral figyeltem, ahogy a párocska elvesz a tálcáról és
díszes koktélszalvétájára tesz egy-egy kaszinó-tojást.
‒ Mennyibe is kerül pontosan ez a nyaklánc? ‒ kérdezte a férfi.
Válaszképp kinyitottam a névjegytartót, és épp átnyújtottam neki egy kártyát,
mikor valaki belecsípett a fenekembe. Dühösen megfordulva legalább fél tucat
férfit láttam tőlem karnyújtásnyira, de egyik sem engem nézett, vagy a
fenekemet.
‒ Jaj, édesem ‒ mondta a nő, miközben összegyűrte a szalvétáját ‒,
megfogná? ‒ Ezzel a kezembe nyomta a használt szalvétát. Lepillantottam, aztán
vissza a nő hosszú pilláktól árnyékolt szemébe. Reménykedtem, hogy
meggondolja magát, és visszavonja a kérését, de ő csak rám mosolygott, így
jelezve, hogy távozhatok. Átmentem a terem túlsó felébe, kidobtam a szalvétát,
és egy előttem elhaladó pincér tálcájáról elvettem két szendvicsfalatkát.
A zenekar tovább játszott, a párok pedig az italukat kilötyögtetve, cigaretta-
és szivarfüstöt eregetve szórakoztak a parketten. Nem az a fajta ember voltam,
aki félreállt, és csak csendben nézte, ahogy mások jól érzik magukat. Kínzóan
lassan telt az idő, de egyszer csak véget ért az estély; újra lementem a
szobalányokhoz, és visszavettem a ruhámat, amelyet a valódi selyemruhák után
mindig durvának éreztem a bőrömön. A jó kis gyapjúkabátom helyett, amely a
razzia során a Five Starban maradt, vettem egy használt kabátot. A szegésénél el
volt szakadva, és a zsebe is lyukas volt, így egy rúzst és a kedvenc fésűmet már
el is veszítettem.
Odafent, az előcsarnokban Mr. Borowitz levette rólam a karkötőt és a
nyakláncot. Ám mikor a fülbevalókért nyúltam, hogy lehúzzam őket a
fülcimpámról, ijedten vettem észre, hogy az egyik hiányzik. Míg Mr. Borowitz
türelmetlenül toporgott, én egyre jobban kétségbeestem. Lenéztem a földre,
aztán gyorsan végigtapogattam magam a fülemtől a csípőmig, de nem találtam
meg a fülbevalót.
‒ Imádkozz, hogy előkerüljön! ‒ szólt utánam Mr. Borowitz, mikor
elindultam, hogy végigjárjam azokat a helyeket, ahol az este folyamán
megfordultam.
Visszamentem a bálterembe, ahol idegesen végigkérdeztem az összes pincért,
nem látták-e a fülbevalót, aztán a hangszereiket összepakoló zenészekkel is
beszéltem. Utána visszasiettem a szobalányokhoz, és megnéztem az ingblúzomat
és a szoknyámat. Kiráztam a felöltőmet, és kipakoltam a retikülömet. Még a
neszesszeremet is ellenőriztem. Sehol semmi. Veríték gyöngyözött a
homlokomon, mikor visszamentem Mr. Borowitzhoz, és elmondtam neki, hogy
rettenetesen sajnálom, de sehol sem találom a fülbevalót.
‒ Még szép, hogy sajnálod! Tudod te, mennyit ér egy ilyen fülbevaló?
Kétszáz dollárt! Amint először megláttalak, éreztem. Nem lett volna szabad
megbíznom benned! Még az is lehet, hogy te loptad el, te…
‒ Hé! ‒ Kiáltásom olyan hangosan visszhangzott a márványpadló és a
mennyezet között, hogy a főnököm azonnal elhallgatott. Remegtem a dühtől. ‒
Elég legyen! Nem vagyok tolvaj. Véletlenül veszítettem el azt a fülbevalót,
amiért már bocsánatot kértem. Ki akar rúgni? Hát csak tegye. De ne merészeljen
azzal vádolni, hogy megloptam magát! Mellesleg, ha valóban lopni akartam
volna magától, nem gondolja, hogy lett volna annyi eszem, hogy az egész párat
lenyúljam?
Ekkor a hátam mögül hallottam, hogy valaki tapsolni kezd.
‒ Szép beszéd volt, ifjú hölgy!
Megfordulva láttam, hogy egy férfi közeledik felénk. Elegáns, duplasoros,
halszálkás öltönyt viselt, melynek zsebéből arany óralánc lógott ki. Középen
szétválasztott és brillantinnal hátrasimított, sötét haja elöl határozott formájú,
egyenes orrára mutató nyílfej formában végződött.
‒ Ez csak kettőnkre tartozik, úgyhogy maradjon ki belőle! ‒ mondta neki
Borowitz, majd visszafordult hozzám. ‒ Kétszáz dollárral tartozol nekem,
kislány.
‒ Mondtam már, hogy véletlen volt!
‒ Akkor is kérem vissza a kétszáz dolláromat! ‒ üvöltötte az ekkor már vörös
fejű Borowitz.
‒ Kétszáz? ‒ kérdezte a halszálkás öltönyös férfi. ‒ Kétszáz dollárt mondott?
‒ A zsebébe nyúlt, és elővett egy köteg pénzt. Meredten néztem, ahogy a
tetejéről leszámolt kétszáz dollárt, majd Mr. Borowitz zsebébe téve a bankókat,
így szólt: ‒ Gondolom, ennyi kárpótolja a veszteségért.
A döbbenettől leesett az állam; még mielőtt meg tudtam volna szólalni, a
férfi felém fordult.
‒ Rendes lánynak tűnik ‒ mondta. ‒ Menjen haza! ‒ Ezzel újra a zsebébe
nyúlt, és a kezembe nyomott egy ötdolláros bankót. ‒ Későre jár, fogjon egy
taxit!
‒ De ‒ mondtam a kezemet kinyújtva ‒ már így is nagyon sokat tett értem…
‒ Fogadja csak el! ‒ zárta össze gyengéden a tenyeremet. ‒ Hideg van
odakint.
Ökölbe szorított kezemre pillantottam. Mikor újra felnéztem, a férfi, egy
fantasztikus külsejű szőkeséget átkarolva, már kifelé sétált a Drake-ből.
Szerencsés lány, gondoltam. Van mellette egy férfi, aki gondoskodik róla. Biztos
lehet benne, hogy míg a férfival marad, semmi gondja nem lesz az életben.
Istenem, mennyire szerettem volna megtapasztalni, milyen érzés lehet! Nem
irigység volt ez, csak őszintén vágytam egy boldog, nehézségektől mentes életre.

 IZZY SELTZER SZÍNRE LÉP

A tükör előtt olyan, fekete kontúrt húztam a szememnek, amilyen a

divatmagazinokban látható modelleknek van. Szombat este lévén Evelynnel
szórakozni készültünk. Egy hete dolgoztam késő esti műszakban telefonos
kisasszonyként, és ez volt az első szabad estém a héten. Hetvenöt centet
kerestem óránként, és a hétvégéim szabadok voltak. Mivel hétfő éjszaka
dolgoznom kellett ‒ aznapra esett a szilveszter ‒, Evelynnel úgy döntöttünk,
kicsit korábbra hozzuk az újévet.
Evelyn elővett a komódjából egy guriga fáslit, és magára tekerte, leszorítva
vele a melleit. Hála istennek az én melleim elég laposak voltak. Utáltam volna,
ha ezt kell tennem. Olyan gumi csípőszorítót sem vettem volna fel, amilyet ő
viselt; azt mondták róla, hogy leolvasztja a felesleges zsírt, de szerintem csak
alaposan megizzadt benne az ember. Nem is értettem Evelynt, hiszen nem is volt
kövér. Csak a mellei voltak nagyok, de a gumi csípőszorítóra semmi szüksége
nem volt.
Míg Evelyn kifésülte hosszú, sötétbarna fürtjeit, lesimítottam a frufrumat, és
gyorsan én is átfésültem bubi fazonra vágott hajamat. Csücsörítve
mélyvérvörösre festettem a számat, olyan formájúra, mint a keruboké.
Belebújtam a ruhámba, aztán felcsatoltam a nyakamba a gyöngysort, amelyet a
velünk egy folyosón lakó Barbara Lewistól kaptam kölcsön. A pajkos, szőke
hajú, foghíjas lányt semmi sem lelkesítette fel annyira, mint egy randevú vagy
valami más, különleges alkalom híre. Boldogan segített a többi lánynak,
szívesen kölcsönadta egy-egy ruháját vagy kalapját. Még arra sem mondott
nemet, ha egy ékszerét vagy a táskáját kértük kölcsön. Barbara volt az, akihez
ruháért mentünk, tőlem pedig sminkelési tanácsokat kértek a lányok. Volt hozzá
érzékem, és szívesen meg is mutattam nekik, hogyan húzzák ki szépen a
szemüket, és rúzsozzák ki a szájukat. Még a szomszéd szobában lakó, kapafogú,
pirospozsgás Helenből is sikerült csinos lányt varázsolnom.
‒ Milyen? ‒ kérdezte fekete szemceruzával a kezében Evelyn. ‒ Most
sikerült egyformán kihúznom?
Fejemet oldalra billentve, alaposan megnéztem barátnőm sötét szemeit.
‒ Majdnem.
Evelyn a homlokát ráncolva visszafordult a tükör felé.
‒ Nem rossz ‒ nyugtattam meg a szemceruzáért nyúlva. ‒ Csak a külső
szemzugnál kell egy kicsit utánaigazítani.
Mire elkészültünk, már egészen divatos lányok voltunk; mármint ha
eltekintünk attól, hogy egy-egy gomb nem illett a többi közé, itt-ott meghúzódott
egy szál, vagy éppen hogy a ruhánk elszakadt szegélyét biztosítótűvel tűztük
meg.
A zsúfolt vasúti kocsiban állnunk kellett; a plafonról lógó bőrszíjakba
kapaszkodva egyensúlyoztunk, míg meg nem érkeztünk a Lawrence megállóhoz,
ahonnan már gyalog mentünk át a Broadwayre. Mikor megérkeztünk a Green
Millhez, az ajtóban álló hostess bekísért bennünket a klubba. Még fiatal volt az
este, de a hangulat máris pezsgett. A város szórakozóhelyei közül a Green
Millben játszottak a legjobb dzsesszzenekarok, és úgy hallottam, sok ott a
partiképes férfi. Ez az utóbbi érv is a klub mellett szólt, mert Evelyn szeretett
volna már az újévi partira találni magának egy partnert. Nem is kellett
csalódnunk: alighogy levettük a kabátunkat, máris odalépett hozzánk egy
kecskeszakállas fiatalember.
‒ Szabad egy táncra? ‒ kérdezte felém fordulva.
Már abból, ahogy az ujjaival csettintgetett, láttam, hogy nincs semmi
ritmusérzéke.
‒ Talán majd később ‒ feleltem. ‒ Előbb innék egy koktélt.
‒ Akkor legalább hadd hívjam meg!
Igaz, hogy nem az a fajta férfi volt, akit kerestem ‒ nem volt kisugárzása ‒,
de nekem legalább soha nem okozott problémát az ismerkedés. Bezzeg szegény
Evelynnek! Neki sokkal nehezebben ment, általában én mutattam be neki a
férfiakat. Így ismerkedett meg Izzy Seltzerrel is. Azért én vagyok a hibás.
Még meg sem ittam az első italomat, mikor Izzy odalépett hozzám.
‒ Olyan vagy, mint egy baba, tudod? ‒ kérdezte. ‒ Egy élő baba.
Olyan volt, mint a mozisztárok ‒ erős állkapcsa volt és gödröcskés álla ‒, én
mégsem ájultam el tőle. Tony Liollira emlékeztetett, és valami azt súgta, hogy
nem bízhatok meg benne.
Evelyn azonban le sem vette róla a szemét.
‒ Ki volt az? ‒ kérdezte suttogva, miután Izzy elsétált. ‒ Ismered?
Mikor láttam, milyen kiskutyaszemekkel néz utána, megesett rajta a szívem.
Izzy után mentem, és visszahívtam hozzánk.
‒ Mit kerestek itt, lányok? ‒ kérdezte felém fordulva. Először a számat nézte
meg, aztán tekintetét végigjártatta a testemen, és csak azután nézett a szemembe.
‒ Csak szórakozunk egy kicsit ‒ válaszolta Evelyn. ‒ Hát te?
‒ Iszom egyet ‒ válaszolta a fickó még mindig engem bámulva. ‒ Lányok,
kértek még egyet?
Evelynnel válaszképp felemeltük még teli poharainkat.
‒ Mit gondolsz, visszajön? ‒ kérdezte Evelyn, miközben a nyakát
nyújtogatva nézett utána.
 ‒ Nyugi! Csak a bárpulthoz ment. És kérlek, mikor visszajön, ne mutasd ki
ennyire, hogy érdekel!
Evelyn bólintott, de közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Izzyről.
‒ Nyugi!
Izzy, kezében az italával, elindult visszafelé. Felszisszenve behúztam a
nyakam, mikor Evelyn lelkesen integetni kezdett neki.
‒ Hé, Izzy! ‒ kiabálta. ‒ Itt vagyunk!
Míg Evelyn Izzyvel fecsegett, azzal szórakoztattam magam, hogy csendben
elnézegettem egy négy cigarettával és három gyufával hangosan játszó
társaságot.
A cigarettákat kiosztó fickó észrevette, hogy figyelem őket.
‒ Be akarsz szállni? ‒ kérdezte.
‒ Mi a feladat? ‒ kérdeztem vissza. Úgy láttam, mindegy, melyikük nyer,
úgyis mindannyian inni fognak.
‒ Annyira berúgni, amennyire csak bírsz, és olyan hamar, ahogy csak bírsz. ‒
És hangos nevetés kíséretében már le is gurították a következő kört.
‒ Jól hangzik, de inkább csak nézem.
Kihalásztam a martinimből az olajbogyót; mikor felnéztem, egy alacsony,
kövérkés férfit láttam belépni az ajtón ‒ kanárisárga kabátot, hajtókás nadrágot
és homburgkalapot viselt. Két, nála jóval magasabb férfi kísérte.
A hostess, amint megpillantotta, azonnal odasietett hozzá.
‒ Al, hogy vagy? ‒ kérdezte mosolyogva. A férfi feje fölé tartott egy
fagyöngyágat, és szájon csókolta. A másik két férfiról tudomást sem vett. A
vállát átkarolva a középső bokszhoz vezette az alacsony fickót ‒ csak ekkor tűnt
fel nekem, hogy a tömeg ellenére az az asztal üres maradt. Ezek szerint ennek az
embernek volt lefoglalva.
A hangoskodó társaság tagjainak leesett az álla, mikor elsétált mellettük.
Hallottam, ahogy egyikük azt mondja:
‒ Igen, ez ő. Al Capone.
‒ Mit keres itt, az északi oldalon?
‒ Capone imádja a dzsesszt. Gyakran jár ide.
A vállam fölött hátranéztem a férfira. Láttam az arcán a halvány sebhelyeket,
a szája sarkából kilógó, vastag szivart. Hű, ez tényleg ő! ‒ gondoltam. Nem is
sejtettem, hogy Capone meg szokott fordulni ezen a helyen. Élőben határozottan
fiatalabbnak tűnt, mint az újságokban megjelenő fényképeken. Eszembe jutott az
a kép, amelyet egy White Sox-meccsen készítettek róla ‒ akkor az emberek
sorba álltak, hogy kezet foghassanak vele, és készülhessen róluk egy közös fotó.
Nem sokkal azután, hogy megérkezett, Al Capone észrevett valakit, akire
szemmel láthatóan nem számított. Mikor felállt az asztaltól, a két magas fickó
követte a példáját. Ijedten láttam, hogy Izzy felé indulnak el.
‒ Mi az? ‒ kérdezte Capone, kivéve szájából a szivart. ‒ Csak nem tévedtetek
el a lányokkal?
Izzy a szájába vett egy cigarettát, majd a bárpult alján végighúzva
meggyújtott egy gyufát.
‒ Gondoltam, megnézem, mivel múlatjátok az időt.
‒ Kár, hogy már nincs időd felhajtani az italodat.
Izzy beleszívott a cigarettájába, aztán egyenesen Capone arcába fújta a
füstöt. Képtelen voltam levenni a szemem a férfi sebhelyeiről. Az egyik a fülétől
egészen a szája sarkáig húzódott, a másik pedig az állkapcsa mentén.
‒ Indulj el szépen kifelé, vagy majd a fiúk mutatják meg, hol a kijárat ‒
mondta Izzynek olyan hangon, amelynek az ember jobban teszi, ha
engedelmeskedik.
Ezután Capone visszament a bokszába, de a két magas fickó ott maradt
mellettünk. Izzyre pillantottam. El nem tudtam képzelni, mire vár még.
Gondolatban máris félúton voltam az ajtó felé.
Végül Izzy a padlóra pöckölte a cigarettáját, és a cipője sarkával hanyagul
eltaposta.
‒ Még egy ilyen halálosan unalmas helyet! ‒ mondta. ‒ Gyertek, elviszlek
oda, ahol igazán pezseg az élet.
‒ Ez tényleg Capone volt? ‒ kérdezte izgatottan Evelyn.
‒ Csss! ‒ szóltam rá figyelmeztetően.
Egyértelmű volt, hogy Capone nem szívesen látja Izzyt a Green Millben, és
egyre inkább úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha mi is megszabadulnánk tőle.
‒ Ev ‒ húztam félre barátnőmet, mikor kiértünk az utcára ‒, szerintem nem
kellene vele tartanunk.
‒ Ne már! ‒ húzta el a száját Evelyn. ‒ Egyébként is, már elszórtam a taxira
félretett pénzemet. Ha viszont vele megyünk, később hazavihet bennünket.
‒ Itt is vagyunk ‒ mondta Izzy egy fekete és barna színű, bársony-
kárpitozású túrakocsira mutatva. Evelyn, mikor meglátta, pirosra rúzsozott száját
eltátva rám nézett. Még sosem ültünk ilyen kocsiban, és, ha Izzyt nem is találtam
szimpatikusnak, az automobilja annál inkább tetszett. Mikor kinyitotta az ajtaját,
beszálltam hátra, Evelyn pedig az anyósülésre ült, olyan közel Izzyhez,
amennyire csak lehetséges volt.
Az ablakon kinézve néztem az elsuhanó utcalámpákat, üres járdákat és sötét
kirakatokat. Későre járt, a város már aludt ‒ mi azonban csak most kezdtünk
ébredezni.
Végigsimítottam az ülés bársonykárpitján, aztán a bőrperemén. Nem tudtam,
Izzy hová visz bennünket, de már rég nem aggódtam emiatt ‒ izgatott
várakozással néztem elébe az éjszakának.

* * *

Izzy a város északi felébe vitt minket, egy Meridián nevű helyre. A hatalmas
mészkőépület bejárata fölött nagy, piros üvegtető nyúlt előre, a kocsifelhajtón
pedig sorban álltak a drága automobilok.
Amint beléptünk, úgy éreztem, finom gyapjúruhámban túl hétköznapian
vagyok öltözve. Az összes nő gyönyörű, rojtos vagy flitteres ruhát viselt. Volt,
akinek a fején ékköves turbán volt, míg másokén tollas fejdísz. A férfiak szintén
nagyon elegánsak voltak háromrészes öltönyeikben. A színpadon egy big band
zenélt. A karácsonyfa láttán és a villódzó fények közt máris úgy éreztem, mintha
szilveszter éjszakája lenne.
Evelyn rángatni kezdte a ruhaujjamat.
‒ Nézd! ‒ mutatott egy férfira.
‒ Istenem! Hiszen ez Charlie Chaplin! ‒ Az egyik elülső asztalnál ült,
mindössze néhány lépésre tőlünk. A vicces bajusza és bozontos szemöldöke
nélkül meglehetősen jóképű férfi volt ‒ sötét haja hullámos volt, tekintete pedig
meglepően komoly.
Abban a reményben, hogy kapunk tőle egy autogramot, elindultunk az
asztala felé, de néhány fotós elénk tülekedett, hogy lefényképezze. A felvillanó
magnéziumlámpákból füstfelhők szálltak a kamerák fölé. Földbe gyökerezett
lábbal álltam ott, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet. Alig
tudtam elhinni ‒ először Al Capone, most pedig Charlie Chaplin. Lehet, hogy
Capone gengszter, de híres ember is. Olyan lány voltam, aki hitt a jelekben, és
ezt a jelet úgy értelmeztem, hogy hamarosan nagy változás következik be az
életemben.
Az első kör ital után Evelyn lelépett Izzyvel, én pedig elmentem táncolni egy,
a Chicagói Egyetemen tanuló kollégista fiúval, akinek a kétszínű cipője
tökéletesen illett az én lábbelimhez. Míg egyik oldalról a másikra lejtettünk, a
táncparketten lévő többi pár a sarkát kapkodva, vállát és hátsóját rázva, a zene
ritmusával teljes összhangban táncolt.
‒ Mit szólnál, ha egy kicsit felpörgetnénk? ‒ kérdeztem.
‒ Persze ‒ válaszolta a fiú, de mikor megpörgetett, végképp kiesett a
ritmusból.
A zeneszám közepén elengedtem a kezét, és az ujjaimmal csettintgetve, a
csípőmmel körözve táncoltam tovább. A kölcsönbe kapott gyöngysor ide-oda
himbálózott a nyakamban, és rövidre nyírt hajam is jobbra-balra lengedezett. A
trombitás rám kacsintott, a körülöttünk lévők pedig felénk fordultak, hogy
lássák, hogyan táncolom körbe a kollégistát, aki úgy állt ott, mintha karót nyelt
volna.
Mikor véget ért a szám, megköszöntem a táncot, aztán elindultam a bárpult
felé. Míg levegő után kapkodtam, valaki odahajolt hozzám, és azt suttogta:
‒ Mindig így táncol nyilvános helyen?
Mikor megfordultam, majdnem fenékre csüccsentem. Nem más állt előttem,
mint a halszálkás öltönyös férfi a Drake Hotelből. Nem gondoltam volna, hogy
valaha is látom még, de amint megpillantottam, a szívem hevesebben kezdett
verni. A bárpult fölött átnyúlva kezembe adta a poharamat.
‒ Ö-örülök, hogy újra látom ‒ pihegtem. Poharamat martinispoharához
koccintva igyekeztem magabiztosnak tűnni. ‒ Nem tudom, mivel hálálhatnám
meg, hogy múltkor kihúzott a slamasztikából…
‒ Ugyan, semmiség ‒ felelte mosolyogva. ‒ Csak kérem, ne mondja, hogy
még mindig annak a schmendricknek dolgozik! Tudja, mi az a schmendrick?
Majdnem kiköptem az italomat, annyira megdöbbentem.
‒ Maga beszéli a jiddist?
‒ Melyik zsidó nem?
‒ Maga zsidó? ‒ kérdeztem tetőtől talpig végigmérve.
‒ Sikerült meglepnem?
Egyáltalán nem úgy festett, mint általában a zsidó fiatalemberek. Erős álla és
keskeny orra volt. A haja sötét volt, majdnem fekete, mint az enyém, és a
homloka két szélétől hátrafelé kopaszodott, ami a maga módján szexissé tette.
Igen, kifejezetten kellemes külsejű volt. Nem úgy jóképű, ahogyan Izzy Seltzer,
de volt benne valami. Most egy másik háromrészes öltönyt viselt ‒ kétségtelenül
volt stílusa. És amikor elmosolyodott, lúdbőrözni kezdett a hátam.
‒ Hogy hívnak, Babaarc? ‒ váltott át hirtelen tegezésre.
‒ Vera. Vera Abramowitz.
‒ Na látod! Nekünk, zsidóknak össze kell tartanunk, nem igaz? ‒ kérdezte
előre-hátra hintázva.
Shep Greennek hívták. Idősebb volt nálam, úgy huszonöt-huszonhat éves
lehetett. Mint megtudtam, Izzy neki dolgozik.
‒ Tényleg, neked dolgozik? És mit csinál? ‒ kérdeztem. Eszembe jutott,
ahogy korábban Izzy összefutott Al Caponéval. Ha ő ismeri a sebhelyes arcút,
könnyen lehet, hogy Shep is.
‒ Izzy a jobbkezem. Segít, hogy itt minden fennakadás nélkül menjen.
‒ Itt? ‒ kérdeztem csodálkozva, és körbenéztem a teremben.
‒ A Meridianben ‒ válaszolta könnyedén legyintve. ‒ Az enyém ez a klub.
Leesett az állam.
‒ Te vagy ennek a helynek a tulajdonosa?! Tudod, ki van ma itt? Charlie
Chaplin!
‒ Charlie mindig benéz hozzám, ha a városban jár. Ha nem ment volna már
el, bemutatnálak neki.
‒ Nem hülyéskedsz? Tényleg a tiéd ez a hely?
‒ Ühüm. Tetszik? ‒ kérdezte mosolyogva.
‒ Nem rossz ‒ mondtam körbefordulva, mire felnevetett. Shepnek hála a
martinimet hamarosan pezsgő váltotta fel. Az éjszaka hátralévő részében
iszogattunk és táncoltunk; és el kellett ismernem, hogy Shep aztán tud táncolni!
Mikor a zenekar szünetet tartott, kimentem a mosdóba, hogy egy kicsit
felfrissítsem magam. Evelyn is velem tartott. A mosdó tele volt ‒ úgy tucatnyi
nő állt a tükör előtt a sminkjét vagy frizuráját igazgatva, de olyan is volt, aki a
körmét lakkozta. A levegőben virágos parfüm illata, körömlakk és cigarettafüst
szaga keveredett.
‒ Jaj, Vera, eláruljam, Izzy minek nevezett? ‒ kérdezte Evelyn izgatottan,
miközben odafurakodtunk a tükör elé. ‒ Azt mondta, hogy egy élő baba vagyok!
Gondoltad volna?
‒ Tényleg? Élő babának nevezett? ‒ kérdeztem vissza, miközben kitekertem
a rúzsomat. ‒ Én a helyedben azért vigyáznék vele.
‒ Vera, hiszen ő a tökéletes férfi!
‒ Csak annyit mondok, hogy vigyázz vele ‒ mosolyodtam el. Evelyn mindig
rossz fickókat fogott ki, talán azért, hogy így lázadjon a szülői szigor ellen. Ha
otthon lakott volna, semmi pénzért nem engedték volna, hogy egy Izzy-féle
férfival randevúzzon.
Körbenézett, aztán halkabb hangon így folytatta:
‒ Kár, hogy gengszter. Ahogy Shep is.
‒ Micsoda? Miről beszélsz?
Félrevont, nehogy a többiek hallják, amit mond.
‒ Izzy és Shep Green… mindketten az Északi oldali banda tagjai.
Letettem a rúzsomat, és elgondolkodtam ‒ eszembe jutott, ahogy a Drake-
ben Shep egy egész köteg pénzt vett elő a zsebéből. Tudtam, hogy azok, akik
tisztességes úton keresik meg a betevőre valót, nem járkálnak ennyi pénzzel a
zsebükben.
‒ Biztos vagy benne? ‒ kérdeztem.
‒ Isten engem úgy segéljen! ‒ válaszolta a kezét felemelve Evelyn. ‒
Hallottam, amint néhány lány róluk beszélt. Az, ahogy Capone viselkedett a
Green Millben… és valakinek be kellett szereznie ezt a sok italt.
‒ Ez még nem jelent semmit ‒ mondtam legyintve. Nem mertem elhinni,
amit mondott. ‒ Ebben a városban mindenki árul alkoholt, de nem mindegyikük
gengszter.
 És nem minden gengszter bűnöző. Sőt: néhányan közülük, mint például
Capone, tulajdonképpen hírességnek, számítanak. Van, aki úgy gondolja, hogy
még hasznos is, ha ismerünk ilyen embereket -feltéve, hogy nem kerülünk velük
összetűzésbe. Tehát semmi rossz nincs abban, ha Shep is ismer párat. Nem ő
lenne az első, akinek köze van hozzájuk. Különösen nem itt, Chicagóban.
Lesimítottam a hajamat, aztán elfordultam a tükörtől.
‒ Nos, egyvalami biztos: Izzy és Shep nem az unalmas, főiskolás srácok
közül való. ‒ Végighúztam az ujjamat az elülső fogaimon, hátha oda is került
egy kis rúzs. ‒ Gyere, már várnak ránk! ‒ Még egyszer belenéztem a tükörbe. És
mi van, ha Shep ismeri Al Caponét? Charlie Chaplint is ismeri.

 TALÁLKÁK

Segítettem Evelynnek készülődni a találkájára. Egy hét telt el azóta, hogy

megismerkedtünk Izzyvel, és már kétszer randevúztak ‒ ebből az egyik
szilveszter éjszakáján volt. Én azonban egyszer sem hallottam Shep Green felől.
‒ Kérdezzem meg Izzytől, mi van vele? ‒ készségeskedett Evelyn.
Megfordult, és felemelte a haját, hogy segítsek begombolni a ruhája hátán
sorakozó, tucatnyi gombot. ‒ Ki tudnám deríteni, hogy valaki mással
találkozgat-e.
‒ Ne, inkább ne! ‒ A derekától indulva elkezdtem begombolni a ruháját. ‒ Ne
mondj semmit. De ha Izzy rákérdezne, mondd neki azt, hogy randim van ma
este. ‒ És ebben még volt is némi igazság. A Schlemmer, Weiss & Ungernél
dolgozó egyik fiatalabb társam randevúra hívott, de kimentettem magam. Egy jó
alvás sokkal vonzóbbnak tűnt, mint egy olyan este, mikor másról sem
beszélgetünk, mint keresetekről és szerződésekről.
Fiatal lányként sok szerelmes regényt olvastam, és mivel még otthon laktam,
alig vártam, hogy végre elég idős legyek a randizáshoz. Azt senki sem mondta,
hogy az izgatott készülődés, míg az ember a megfelelő ruhát keresi, és a
frizurájával bíbelődik, teljesen felesleges, mert aztán úgyis feszengve, csendben
telik az este, amelyet a bizonytalanság érzése követ. Aztán, anyám
elszörnyedésére, elkezdtek legyeskedni körülöttem a ‒ nálam idősebb ‒ fiúk, én
pedig boldogan fogadtam el a meghívásaikat, melyektől sokkal többet vártam,
mint amennyit kaptam. Istenem, hányszor ültem kezemben egy üdítővel, és
hallgattam a jóképű fiatalembereket, akik lelkesen mesélték, milyen nagyszerű
dolog az egyetemi futball- vagy vitacsapat kapitányának lenni. Lábukkal
idegesen doboltak az asztal alatt, amitől enyhén fodrozódni kezdett az
üdítőitalom teteje; megköszörülték a torkukat, és zavartan lenyalták
felsőajkukról az izzadságot, majd megkérdezték, hogy megfoghatják-e a
kezemet. Rudolph Valentino vajon megkérdezte Gloria Swansont, hogy leveheti-
e a lábáról? Hol vannak a határozott, férfias férfiak? ‒ tettem fel magamban a
kérdést.
Az utolsó gombot is begomboltam. Evelyn Barbara Lewistól kérte kölcsön a
ruhát, cserébe pedig egyik kalapját adta oda a lánynak, aki a vőlegényével
töltötte az estét. Mindössze egyszer találkoztam Monty Perllel, mikor Barbarára
várt odakint. Jó állása volt, éttermeknek szállított be, és vastag, fekete bajuszával
még jóképű is volt. Tavasszal készültek egybekelni, és Barbara már alig várta,
hogy otthagyja a munkahelyét, számolta a napokat, mikor költözhet be közös
otthonukba.
Férjhez menni és családot alapítani ‒ nem hiszem, hogy a lányok csak erről
álmodnak. Persze végül én is meg akartam állapodni, de úgy terveztem, hogy
előtte még rengeteg szórakozásban lesz részem.
Evelyn boldogan dúdolgatott magában.
‒ Hogy festek? ‒ kérdezte a szempilláit rebegtetve.
‒ Nem mondtam még elégszer? Fantasztikusan! ‒ És tényleg fantasztikusan
nézett ki. Aznap este kiengedte hosszú haját, laza csigákba rendezett,
világosbarna fürtjei beterítették a hátát. ‒ A sminked tökéletes, és Izzy meg fog
veszni ezért a rúzsért.
‒ Komolyan így gondolod?
‒ Tudom.
Evelyn sosem volt tisztában vele, milyen vonzó. Gondolom, ez van, ha
mindegyik nővéredet Eszter királynénak koronázzák.
‒ Szóval mit tervezel estére? ‒ kérdezte, miközben felvitt egy második réteg
rúzst.
‒ Ezt ‒ válaszoltam az ágyam lábánál tornyosuló divatmagazinokra mutatva.
Mind régi szám volt, nagy részüket a villamosokon gyűjtöttem össze. Egy hete
ez volt az első szabad estém; bár még csak hét óra volt, már alig bírtam nyitva
tartani a szememet.
Miután Evelyn elment, még segítettem néhány lánynak a sminkelésnél ‒
köztük volt Helen is, aki, bár már számtalanszor megmutattam neki, hogyan kell,
még mindig nem tudta szépen kirúzsozni a száját.
Aztán lementem a sarki étkezdébe, ahol rendeltem egy tányér marharagut, és
a kosárkában lévő összes kenyeret befaltam hozzá. Vinnem kellett volna
magammal egy könyvet vagy magazint, mert egy kicsit kellemetlen volt, hogy
egyedül ücsörögtem ott szombat este. Valahányszor felpillantottam, a pultnál
ülő, ráncos arcú, táskás szemű, nálam jóval idősebb nő együtt érzőn nézett rám,
mintha valami közös lett volna bennünk. Amint megettem a ragut, gyorsan
fizettem, és visszamentem a szobámba.
Senki nem volt odalent a hallban, és a folyosók is kihaltak voltak.
Igyekeztem nem gondolni arra, hogy az összes többi lánynak randevúja van,
hogy éppen vacsoráznak vagy táncolnak valahol. Azt kívántam, bárcsak lenne
annyi pénzem, hogy elmehettem volna a filmszínházba az emeletünkön lakó
többi egyedülálló lánnyal. Nagyon igazságtalannak éreztem, hogy a
végkimerülésig dolgozom, mégsem keresek annyit, hogy elmehessek megnézni
egy filmet.
Levetkőztem, bebújtam az ágyba, és átlapoztam az októberi Vogue-ot. Mikor
ez a szám megjelent, még anyámnál laktam, és arról álmodoztam, hogy
beköltözöm a belvárosba. És tessék, itt voltam. Megcsináltam. De mi lesz a
következő állomás? ‒ kérdeztem magamtól. Mi a következő álmom? Még nem
álltam készen arra, hogy férjhez menjek és gyereket szüljek. Ha ezt akartam
volna, találtam volna magamnak egy szimpatikus, jóravaló férfit, olyat, mint
Barbara Lewis vőlegénye. Én azonban ennél többre vágytam.
Igen, ilyen egyszerű volt: szórakozni akartam, mert gyerekkoromban nem
sok vidámságban volt részem. Míg a többiek játszottak, engem anyám
elrángatott magával a munkába. Nem gyereknek való hely volt az, gyűlöltem ott
lenni. Egy idő után megunta a tiltakozásomat, felvett egy házvezetőnőt, és otthon
hagyott vele az üres, apa nélküli házban. Sosem éreztem magam biztonságban,
és állandóan féltem ‒ valós és képzelt félelmek is kínoztak.
De végül sikerült szakítanom a múltammal, és nem állt szándékomban
visszatérni hozzá. Pontosan az ellenkezőjére vágytam annak, mint amiben
felnőttem: izgalmakkal, kalandokkal teli, fényűző életet akartam élni, érdekes,
izgalmas emberek között akartam forogni. Találni akartam egy biztos helyet a
világban, azt akartam érezni, hogy tartozom valahová, valakihez. Olyan fontos
ember akartam lenni, akinek a fényképe bekerül az újságok társasági oldalaira.
Megfordult a fejemben, hogy talán Shep Green jelentheti a kapcsot ehhez a
világhoz, de egyértelmű, hogy tévedtem.
Nem akartam rá gondolni. De másra sem. Fárasztó volt állandóan csak a
nehézségeken törni a fejem. Inkább belekezdtem egy Coco Chanelről szóló
cikkbe, de még a feléig sem jutottam, már aludtam.

* * *

Újabb napok teltek el. Már nem is reménykedtem benne, hogy valaha is látni
fogom még Shep Greent, mikor egyszer csak valaki kopogtatott a szobaajtómon.
‒ Vera! Vera, telefonon keresnek! Egy férfi az.
Lementem a hallba, kezembe vettem a telefonkagylót, és egy pillanatra a
mellkasomhoz szorítottam. Vettem egy mély levegőt, aztán beleszóltam.
‒ Igen?
‒ Szombatra van még hely a táncrendedben, Babaarc?
‒ Ki az? ‒ kérdeztem évődve, és közben előre-hátra billegtem.
Kellemes nevetést hallottam.
‒ Mit szeretnél, ki legyek?
Belenéztem a telefon felett lógó tükörbe. Arcomon széles mosoly terült szét.
‒ Hogy vagy, Shep?
‒ Remekül, pontosabban leszek, ha szombaton elvihetlek valahová.
Három nappal később Shep egy szép automobilon jött értem. Öltözéke
olyannyira kifogástalan volt, hogy elbizonytalanodtam, hogy Barbara Lewis
selyemfelsője és rakott szoknyája helyett nem kellett volna-e valami
elegánsabbat felvennem.
Shep egy csodálatos étterembe vitt ‒ a mennyezetről kristálycsillárok lógtak,
a tányérok és poharak pedig aranyozott szélűek voltak.
Az ölembe terített vászonszalvéta puhább volt, mint a fürdőlepedőm. Még
sosem ettem ilyen elegáns, pazar helyen, de ezt meg akartam tartani magamnak,
nem akartam, hogy Shep rájöjjön, milyen egyszerű lány vagyok. Magamban
hallottam anyám hangját: „Ugyan már, minek olyan puccos helyekre járni? Csak
felesleges pénzkidobás!” De anyámnak nem volt igaza, nekem nagyon is tetszett
az a hely. Tetszett, hogy több fogást eszünk, de az ezüst evőeszközökkel
gondban voltam, így a szomszédos asztalnál ülő nőtől próbáltam meg ellesni,
milyen sorrendben kell használni őket.
‒ Nem tudom, hogy vagy vele ‒ szólalt meg egyszer csak Shep ‒, de én
sosem tudom, melyik villát használjam. Úgyhogy a külsővel szoktam kezdeni,
onnan haladok befelé.
Felmerült bennem a kérdés, hogy nem csak azért mondja-e ezt, mert látta
rajtam, hogy zavarba jöttem, de mindenesetre megvolt a hatása, máris nem
éreztem magam annyira kellemetlenül. Miután a rendelésünket felvevő pincér
távozott, beszélgettünk egy sort, majd, miután kihozták az első fogást, Shep
megjegyezte, milyen csinos vagyok, és milyen szép, lágy a hangom.
‒ Énekelsz? ‒ kérdezte.
‒ Nem túl jól ‒ válaszoltam.
‒ Nehéz elhinni ‒ mondta mosolyogva, és levágott egy falatot a tányérján
lévő, véresre sütött bélszínszeletből. ‒ Tetszik a hangod. Szívesen hallgatnám,
ahogy felolvasol nekem egy egész könyvet, az elsőtől az utolsó oldalig.
‒ Valóban? És mit?
Shep valamiért zavarba jött a kérdéstől, aztán másra terelte a szót ‒ a
gyermekkoráról mesélt, azon belül is leginkább az édesanyjáról.
‒ Tizenkét éves voltam, mikor kerekes székbe került.
‒ Mi történt?
‒ Balesete volt. ‒ A cigarettatárcájáért nyúlt, és forgatni kezdte a kezében. ‒
Igyekeztem minél jobban gondoskodni róla. Főztem, takarítottam… még a
vécére is én vittem ki, de nem mindig sikerült időben odaérnünk ‒ mondta
szomorkás mosollyal az arcán. ‒ Két évvel ezelőtt ment el. ‒ Lesütötte a szemét,
a térítőt nézve folytatta a mesélést. ‒ Pár havonta kimegyek a temetőbe, hogy
rendbe tegyem a sírt. Tudom, gyakrabban kellene… ‒ Újabb, még hosszabb
szünet következett, majd végül rám emelte a tekintetét, és szelíden megvonta a
vállát. ‒ Néha beszélek is hozzá, és mielőtt eljövök, mindig otthagyok a sírkövön
egy kavicsot.
Ahogy hallgattam, szörnyű űrt éreztem magamban. Hiszen én még azt sem
tudtam, hol van apám sírja. Még kislány voltam, mikor meghalt, és
tulajdonképpen nem is ismertem igazán; de mégiscsak az apám volt, és úgy
éreztem, azzal, hogy megölték, megloptak engem. Szomorúság fogott el, sőt
még dühös is lettem egy kicsit.
Hamarosan azonban újra visszatért a jókedvem. Már rég elvitték a
tányérjainkat, mi azonban még mindig ott ültünk az asztalnál, iszogattunk, és az
életünkről meséltünk egymásnak.
Mikor az apjáról kérdeztem, Shep meglötyögtette a konyakját.
‒ A vasútnál dolgozott. Napi tizenhat órát melózott, mégsem jutott egyről a
kettőre. ‒ Megrázta a fejét. ‒ A bátyámmal újságot árultunk, és mások cipőjét
pucoltuk. És egy ágyban aludtunk… vagyis egy matracon, a konyha padlóján.
‒ Nem volt hálószobátok? ‒ kérdeztem döbbenten, mire Shep halványan
elmosolyodott.
‒ Az volt a hálószobánk.
‒ Itt laktatok, Chicagóban?
Shep letette a poharát.
‒ A Kis Pokol nevű, kellemes városrészben ‒ mondta bólintva.
‒ Istenem! ‒ kaptam a kezemet a szám elé. Én is hallottam már néhány
rémtörténetet arról a városrészről.
‒ Bizony, ott éltünk.
‒ Akkoriban is olyan veszélyes környék volt, mint ma?
Shep elnézett a vállam felett.
‒ Hát, láttam néhány rablótámadást és gyilkosságot.
‒ Gyilkosságot?!
Shep tekintete visszavándorolt az arcomra.
‒ Láttam, ahogy megkéselnek vagy halálra vernek embereket ‒ mondta
bólintva. Kinyitotta a cigarettatárcáját, majd felém nyújtotta. ‒ Hát te? Te hol
nőttél fel?
‒ Brighton Parkban ‒ válaszoltam. Mikor Shep tüzet adott, előrébb hajoltam.
A kifújt füstfelhőt elnézve visszagondoltam azokra az időkre. A mi házunk volt a
leginkább lerobbant az utcában, mert anyámat túlságosan lefoglalta a munkája
ahhoz, hogy észrevegye a törött zsalugátereket, vagy lenyírja a füvet. Mindig
elszégyelltem magam, mikor az ismerős gyerekek, a park felé tartva,
elbicikliztek előttünk. Míg más családok az asztal köré gyűlve vacsoráztak, mi
anyámmal a tűzhely előtt állva, egyenesen a lábasból kanalaztuk a ragut, amelyet
a házvezetőnőnk főzött, míg anyám dolgozott.
‒ Hé! ‒ hajolt előre Shep. ‒ Merre jársz? Mondd, mire gondolsz most?
 ‒ Ne haragudj! ‒ mondtam mosolyogva, és lepöcköltem a hamut. ‒ Csak hát
Brighton Park közel nem olyan veszélyes környék, mint a Kis Pokol. ‒ A
szemébe néztem, és újra lepöcköltem a hamut.
Shep újabb és újabb fejezeteket mesélt az életéből, de csak mikor elmondta,
hogy az apja meghalt, akkor éreztem először, hogy van bennünk valami közös.
‒ Az én apám is meghalt ‒ mondtam. ‒ Négyéves voltam. Hát te? ‒ Shep
nem válaszolt, csak előrenyúlt, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá,
megfogta a kezemet. Puha és meleg volt a bőre, és volt valami az érintésében,
amitől úgy éreztem, neki többet is mondhatok. ‒ A Fekete Kéz volt az. ‒ Magam
is meglepődtem, mikor meghallottam így, kimondva ezeket a szavakat. ‒
Megölték.
Shep együtt érzően megszorította a kezemet. Egy részem szeretett volna
beszélni neki arról, amiről anyámból soha egyetlen szót sem tudtam kicsikarni.
Ráadásul itt volt a remek alkalom, hogy megkérdezzem Sheptől, mi köze az
Északi oldali bandához. Mégis haboztam, mert fel akartam tenni neki a kérdést,
ugyanakkor nem akartam tudni rá a választ. Végül, mielőtt megszólalhattam
volna, Shep másfelé terelte a beszélgetést. Hamarosan már a filmek és a
vidámpark volt a téma.
Mikor hazavitt, és megállt a bérház előtt, hagyta, hogy a motor tovább járjon.
‒ Ugye tudod, hogy megőrülök érted, Vera? ‒ kérdezte. ‒ Ugye tudod?
‒ Ó, persze ‒ válaszoltam a szememet forgatva.
‒ Komolyan mondom. Nem ismerek sok hozzád hasonló lányt.
‒ Miért, milyen vagyok?
‒ Más, mint azok a prostik. Kedves vagy. Vagány, de kedves.
‒ Kedves?! Ne mondj ilyet! A kedves az olyan unalmas.
‒ Ha te mondod. De tudod, mit? Az a fajta lány vagy, akivel el tudnám
képzelni, hogy komolyra forduljon a dolog ‒ mondta, és megcsókolt.

* * *

Két nappal később mindkét munkahelyemen beteget jelentettem. Nem
voltam olyan helyzetben, hogy akár csak egynapi béremről is lemondhassak, de
mindenképp találkozni akartam Sheppel. Mellette különlegesnek éreztem
magam, mintha valaki lennék. Aznap korcsolyázni vitt a Washington Parkba.
Bekötötte a korcsolyám fűzőjét, és egész végig, míg egyik oldaláról a másikra
bukdácsoltam, fogta a kezemet.
Egy idő után leültem az egyik padra, és reszketve, a kezemet dörzsölgetve
néztem, ahogy Shep a többi embert kikerülve, könnyedén siklik a jégen. Ahogy
figyeltem, büszkeség töltött el. Nagyon jól nézett ki vastag gyapjúpulóverében és
kesztyűjében, sötét haja, a brillantinnak köszönhetően, lesimítva maradt, míg
sálját csapkodta az ellenszél. Valahányszor hirtelen megfordult vagy megállt,
korcsolyája éle alatt porzott a jég. Megfordult a fejemben, nem azért vitt-e oda,
hogy lenyűgözzön; ha igen, akkor sikerült neki. Nekidőltem a pad
háttámlájának, és ahányszor elsiklott előttem, integettem neki.
Később a korcsolyapályához tartozó épületben a nyitott kandalló előtt forró
csokoládét iszogattunk. A lángok pattogását hallgatva már a hétvégét
tervezgettük.
Szombaton egy kínai étterembe vitt el, ahol életemben először megkóstoltam
a tojásos tekercset, a wontonlevest, a csirkés sub gumot és a sült rizst. Még
sosem ettem korábban evőpálcikákkal, így a legtöbb falat, lett légyen az rizs,
zöldség vagy csirke, kicsúszott közülük.
‒ Várj, várj! ‒ nevetett fel Shep. ‒ Mit csinálsz?
‒ Nem tudom ‒ feleltem a számat elhúzva. ‒ Segíts!
Erre csak még hangosabban kezdett nevetni.
‒ Nézd, próbáld meg így fogni őket! ‒ mondta, és az asztal fölött átnyúlva
kezembe adta az egyik pálcikát. ‒ Ez az. Úgy fogd, mint egy ceruzát.
Míg elrendezte az ujjaimat, előbb sötét szemébe néztem, majd tekintetem a
szájára vándorolt. Abban a pillanatban valami megmozdult bennem. Teljesen
váratlanul ért a felismerés: kezdtem beleszeretni Shep Greenbe. Megtestesítette
mindazt, amire vágytam: elbűvölő volt, sikeres, izgalmas és karizmatikus. De
ami még fontosabb, mellette úgy éreztem, vagyok valaki. Korábban senki sem
bánt így velem, nem vettek emberszámba, nem érzékeltették velem, hogy
megérdemlem a gondoskodást. Miközben elnéztem, ahogy az összpontosítástól
lefelé görbül az ajka, az izgalmat félelem váltotta fel: Vajon én is olyan hatással
vagyok rá, mint ő rám? Nagyon szerettem volna, hogy így legyen.
‒ Most figyelj! ‒ mondta, aztán fogta a másik pálcikát, és a gyűrűsujjamnak
támasztotta, a másik végét pedig a hüvelykujjam ívére fektette. ‒ Mondd,
figyelsz te egyáltalán?
‒ Igen, uram! ‒ válaszoltam a kezemre pillantva.
‒ Jól van, Babaarc, te jössz!
Megfogtam egy darabka csirkehúst, és sikerült is felemelnem a tányérról, de
a szám felé félúton kiesett a pálcikák közül. Hangosan felnevettünk.
‒ Jól van ‒ mondta Shep, de hallatszott a hangján, hogy csak nehezen sikerül
elnyomnia a nevetést. ‒ Csak egy megoldás maradt. ‒ Ezzel kezébe vette a
pálcikáit, megfogott velük egy falat csirkét, és elkezdett etetni.
Mikor kiléptünk az étteremből, azt mondta, van számomra egy meglepetése.
A Meridianbe vitt, ahol bemutatott egy vörösróka-stólát viselő hölgynek. A róka,
melynek lábai a nő mellkasán nyugodtak, farka pedig lelógott a karjáról, apró
szemeivel egyenesen rám nézett.
‒ Vera, hadd mutassam be Amerika kedvencét.
‒ Istenem! ‒ Ennyit tudtam csak mondani, ráadásul még el is vörösödtem. Az
emberek körénk gyűltek, szerették volna minél közelebbről látni Mary
Pickfordot.
Shep adott egy csókot az arcára, és azt mondta neki, örül, hogy újra
találkoztak, és hogy üdvözletét küldi Douglasnek. Olyan volt, mintha régi
barátok lennének. Ámulva néztem Miss Pickford szőke fürtjeit; szerettem volna
elmondani neki, hogy az összes filmjét láttam, és hogy előfordult, hogy ugyanazt
a filmjét kétszer is megnéztem egymás után, hogy az életben még szebb, mint a
vásznon, és hogy a férje, Douglas Fairbanks a világ legjóképűbb színésze… De
ahogy ott álltam, alig karnyújtásnyira egy hírességtől, egyetlen hang sem jött ki a
torkomon. Kék szemébe nézve azt kívántam, bárcsak egyenrangú lehetnék Mary
Pickforddal, de nem léteztek olyan szavak, amelyek révén áthidalhatóvá
válhatott volna a köztünk lévő távolság. Úgyhogy csak némán bámultam őt.
Miután továbbvonult, Sheppel csatlakoztunk Izzyhez és Evelyn-hez. Úgy
éjjeli két-három óra lehetett, és odafönt üldögéltünk Shep irodájában. Még
mindig a Mary Pickforddal való találkozás hatása alatt voltam. Odalent még
nagyban zajlott az élet, felhallatszott hozzánk a zene és a nevetés. A csöpögő
viaszgyertya mellett egy üres bourbonösüveg állt az asztalon. A szobában sűrű
3
cigaretta- és szivarfüst gomolygott, a sarokban álló gramofonból Satchmo
hangja szólt. Izzy átkarolta Evelyn vállát, ujjvégei mindössze néhány centire
voltak barátnőm leszorított mellétől. Én Shep ölében ültem, karomat a vállán
nyugtatva.
Abban az éjszakai órában, miután olyan sokat ittunk, már mindenen
nevettünk. Shep épp egy történet közepénél tartott, amelyet már nagyon régóta
mesélt ‒ egy-két mondatnál többet nem tudott egybefüggően elmondani, mert
állandóan harsány nevetésben törtünk ki.
‒ …tehát a fickó odalép hozzám, és elhihetitek, nagydarab volt…
‒ Várjatok, míg meghalljátok a végét! ‒ vágott közbe Izzy. Előre-hátra
hintázva nevetett, és közben Evelynt is magával húzta. Már vagy tucatszor
hallhatta a történetet.
‒ …és akkor sírva fakadt ‒ fejezte be a mondatot Shep. ‒ Bömbölni kezdett!
Izzy kétrét görnyedt a nevetéstől.
‒ Mondd el nekik, mit feleltél erre! Gyerünk!
Shep alig bírt megszólalni.
‒ Ránéztem a szerencsétlenre, és azt mondtam, hagyja abba a szeméből
hugyozást.
 ‒ A szeméből hugyozást! ‒ szajkózta Izzy a hasát fogva. Még vagy
háromszor elismételte, mire sikerült valamelyest megnyugodnia.
Mi pedig vele együtt nevettünk, mintha ez lett volna a legviccesebb történet,
amit valaha hallottunk. Aztán egyre szelídebben kacagtunk, míg végül
elcsendesedtünk. Boldogok és elégedettek voltunk. Shep vállára hajtottam a
fejemet, és orromat a nyakába fúrva belélegeztem borotvaszappana fanyar illatát.
Az idők végezetéig képes lettem volna úgy maradni.

 A LÖVÉS

Következő szombat éjszaka egy másik lány helyett dolgoztam a

telefonközpontban. Összeszedett valamit, nekem pedig szükségem volt a pénzre,
miután előző héten beteget jelentettem, ráadásul kidobtam két dollárt egy üveg
parfümre és ötven centet harisnyára. Shepnek is volt valami elintéznivalója
aznap este, de meghívott vasárnapra egy matiné előadásra. Szólt, hogy Evelynt is
vigyem, mert Izzy is jön.
Egy kis színházba mentünk, ahol a szőnyeg foltos volt, a tapéta sarkai pedig
felpöndörödtek. Legfeljebb ha száz ülés lehetett a nézőtéren. Az első sorban
ültünk; a székemben volt egy törött rugó, amely, mindegy, hogy fészkelődtem,
folyamatosan nyomta a fenekemet.
Shepék barátjának, Vincent Druccinak is volt egy kis szerepe a darabban ‒
mindössze néhány sor. A fiúk Tréfamesternek hívták, azt mondták, állandón töri
valamiben a fejét. Az első felvonás felénél elrontotta a szövegét, és ezzel ki is
esett a szerepéből.
‒ Ó, a picsába! ‒ csapott a homlokára. ‒ A francba, újrakezdem.
Azt nem lehet mondani, hogy jól játszott, de ahogy kinézett! Vastag szálú,
sötét haja volt, és olyan sötét szeme, hogy a szivárvány-hártyája szinte
egybeolvadt a pupillájával.
Mire véget ért a darab, és kijöttünk a színházból, havazott. Kettesével,
egymás mögött lépkedtünk a fehér járdán, míg automobilok haladtak el
mellettünk, kerekeikkel szétfröcskölve a latyakos havat és lócitromkupacokat.
Karomat karjába fűzve sétáltam Shep oldalán, és élveztem, hogy megtart,
valahányszor megcsúsztam egy jegesebb szakaszon. Azt a találkánkat juttatta
eszembe, mikor korcsolyázni vitt el.
‒ Mihez lenne kedvetek, srácok? ‒ kérdezte Izzy karjáért nyúlva Evelyn.
Izzy azonban Shephez fordult.
‒ Azt hiszem, a Tréfamester színészi karrierje ezzel véget is ért.
‒ Ha jót akarsz, ezt neki ne mondd! ‒ nevetett fel Shep.
‒ Hé! ‒ rángatta meg Evelyn Izzy karját. ‒ Van kedvetek meginni valahol
valamit?
‒ Nem félek Druccitól, megmondom én neki a magamét, egyenesen a
képébe. Ez van, nem tud játszani.
‒ Izz… ‒ rángatta meg Evelyn újra a karját.
‒ Mi az? ‒ mordult rá ingerülten a srác. ‒ Nem látod, hogy beszélgetek?
Evelyn visszahúzta a kezét, és egyedül sétált tovább; lehajtotta a fejét,
kalapján összegyűltek a hópelyhek. Én is lemaradtam Shep-től.
‒ Nem tettél semmi rosszat ‒ mondtam neki suttogva. ‒ Biztos vagyok
benne, hogy nem akart ilyen hangon beszélni veled.
Nem sokkal később Shep csatlakozott hozzám, Izzy pedig hógolyók
gyúrásával szórakoztatta magát.
Ahogy a State Streeten sétálgattunk, megszólaltak a Jézus szent neve
székesegyház harangjai. Elsétáltunk egy, a sarkon posztoló, Chicago Daily
Gazettes-et áruló rikkancs mellett.
‒ Van benne valami érdekes hír, kölyök? ‒ kérdezte Shep, és odadobott neki
egy ötcentest a kétcentes újságért.
A fiú a tenyerén heverő érmére pillantott.
‒ Hé, uram, várjon! Hát az újságja? Nem kéri?
‒ Nem ‒ kacsintott rá Shep. ‒ Olvasd el helyettem.
‒ Igazán kedves volt tőled ‒ mondtam, ahogy továbbsétáltunk. Hátrapillantva
láttam, hogy a fiú még mindig ámuldozva nézi a tenyerén csillogó ötcentest.
‒ Kedves is tudok lenni néha. Ó, várj! ‒ mondta megállva. ‒ A kedves az
unalmas, nem?
Könyökömmel játékosan oldalba böktem.
‒ No nézd csak, ki van itt! ‒ kiáltott fel Izzy a katedrálisból kilépő két férfira
mutatva. Az egyiknek nagy feje és kerek arca volt, és, bár bicegett,
meglehetősen lendületes járása volt. A másik fiatalabb és kisebb is volt nála,
mégis úgy mozgott, mintha kétszer akkora lett volna.
‒ Kik ők? ‒ kérdeztem.
‒ Haverok. Ez az üzlet itt az egyiküké.
‒ A virágbolt? ‒ kérdeztem csodálkozva, és felpillantottam a zöldfehér csíkos
üvegtetőre és a Schofield feliratra.
Ott, a hóval belepett üvegtető alatt meg is történt a bemutatás. A bicegő férfit
Dion O’Banionnak hívták, övé volt a Schofield virágbolt. A másik, mogorva
fickó Hymie Weiss volt. El nem tudtam képzelni, hogy egy zsidó mit keres a
Jézus szent neve székesegyházban, de udvariatlanság lett volna megkérdeznem,
így inkább csendben maradtam. Míg a virágbolt előtt álltunk, és a matinéról
beszélgettünk, a hó már csak szállingózott, és az egyre vékonyodó felhők közül a
nap is elő-előbukkant.
‒ Látnotok kellett volna Druccit a színpadon! ‒ mondta nevetve Izzy.
‒ Ennyire szörnyű volt? ‒ kérdezte Dión.
Shep megrázta a fejét.
‒ Hát, mondjuk úgy, hogy…
Ám nem fejezhette be a mondatot, mert egyszer csak hangos durranást
hallottunk. Olyan hangos volt, hogy úgy éreztem, a mellkasomban visszhangzik.
Mindenki megdermedt, ide-oda kapkodtuk a tekintetünket.
‒ Hymie, ne! ‒ kiáltott fel Shep, mikor a férfi a zsebébe nyúlt, előhúzott egy
pisztolyt, és ‒ istenem! ‒ egymás után háromszor is lőtt vele.
‒ Jézusom! ‒ kiáltottam fel. A szívemhez kaptam, aztán a csuklójánál fogva a
földre rántottam magammal Evelynt. Nem kaptam levegőt, és olyan erővel
szorítottam a barátnőm kezét, hogy körmeim a húsába mélyedtek. Körülöttünk a
járókelők rémülten kiabálva igyekeztek valami menedéket találni; Hymie
azonban rezzenéstelen arccal állt ott, kezében a füstölgő csövű revolverrel,
miközben zsebéből kilógott a rózsafüzér.
‒ Hó, fogd vissza magad! ‒ kiáltott rá jellegzetes, ír kiejtésével Dion. ‒ Csak
egy automobil porlasztója volt. ‒ A Huron útra rákanyarodó, fekete járműre
mutatott. ‒ Mindenki nyugodjon meg! Tiszta a környék, nem kell aggódni.
Mikor épp kezdtünk volna magunkhoz térni, egyszer csak fájdalmas kiáltást
hallottunk. A járdán az egyik férfi a vállára szorította a kezét ‒ ujjai között vér
csörgedezett. Alatta már piros volt a hó. Felkiáltottam, mire Hymie megpördült,
és ránk szegezte a fegyverét. Kezemet a számhoz kaptam, és visszatartottam a
lélegzetemet; úgy éreztem, mintha egyenesen a fejemben dobogna a szívem.
Miután Hymie elfordult tőlünk, Evelyn felsegített a járdáról. Az új harisnyám
elszakadt, a térdem annyira lehorzsolódott, hogy vérzett.
Képtelen voltam levenni a szemem a járdán heverő férfiról. Sápadt volt,
összeszorította a fogait, úgy nézett körül rémülten. Közben felnyögött a
fájdalomtól. Vállából továbbra is folyt a vér, gőzölgött a hideg havon.
‒ Most nézd, mit csináltál! ‒ mondta Izzy, és hátba verte Hymie-t.
Dion bebicegett a virágboltba, de már az ajtóból odakiáltott az árusainak:
‒ Valaki hívjon mentőt! Van odakint egy sebesült.
Shep odament a meglőtt férfihoz, majd, miután ránézett a sebére,
megszorította az ép vállát.
‒ Ne aggódjon, már úton van a segítség. Minden rendben lesz ‒ nyugtatta
meg.
A férfi fájdalmas arccal markolta sérült vállát. A vér gyorsan átáztatta a
ruháját, és ahogy elnéztem, Shep szavai egyáltalán nem nyugtatták meg. Shep
azonban cseppet sem aggódott, ami engem viszont nagyon is aggasztott. Hogy
lehet ilyen nyugodt, mikor épp az imént lőttek meg valakit? Megborzongtam.
Shep visszasétált Hymie-hoz.
‒ Kicsit idegesek vagyunk? ‒ kérdezte.
‒ Fogd be! ‒ fordította felé a revolvert Hymie.
Shep még a rá szegezett fegyvertől sem ijedt meg, én azonban annál inkább.
El akartam tűnni, amilyen gyorsan csak lehet. Már meg is fogtam Evelyn
kezét, de akkor Dion kilépett az üzletéből, és arcán széles mosollyal felénk
nyújtott egy-egy Amerikai Szépséget.
‒ Elbűvölő rózsák az elbűvölő hölgyeknek ‒ mondta. Akkor sem
remeghettem volna jobban, ha egy döglött madarat nyom a kezembe.
Miután elvettük tőle a virágokat, odasétált a meglőtt férfihoz.
‒ Jól van, nyugodj meg, most már nem lesz semmi baj ‒ mondta fölé hajolva.
‒ Se perc alatt rendbe jössz.
Akkor Evelyn megszorította a kezemet, és a járdán felénk közeledő rendőrre
mutatott.
A rend őre hanyagul lóbálta gumibotját; a nap sugarai megcsillantak a
jelvényén és egyenruhája rézgombjain.
‒ Már megint bajt kevertél, Dion? ‒ kérdezte, mikor odaért.
‒ Á, semmi komoly. Csak egy kis baleset történt.
‒ Jaj, Hymie! Hányszor mondjam még, hogy tartsd a zsebedben a fegyvered?
‒ Gyere! ‒ súgtam oda Evelynnek. ‒ Tűnjünk el innen!
Ám alighogy megfordultunk, meghallottam Shep hangját.
‒ Hé, Babaarc, hová mész?
Nehéz volt hátat fordítanom neki, mikor így szólított, de most
megdermedtem, és csak álltam egy helyben, ahogy voltam, háttal neki.
‒ Késő van ‒ mondtam, de nem fordultam felé. Minden igyekezetemmel
azon voltam, hogy ne remegjen a hangom.
‒ Dehogy van! Gyertek, eszünk valamit.
Enni?! A történtek után még van étvágya?
‒ Sajnálom, Shep. Én… nem érzem jól magam. Evelyn hazakísér.
Míg barátnőm odaszólt Izzynek, hogy mennie kell, Shep közelebb lépett.
‒ Mid fáj? A fejed? Vagy a gyomrod? Hadd vigyelek haza!
‒ Nem, nem kell, tényleg. Köszönöm. Tudod, csak a szokásos női dolgok.
Maradj csak nyugodtan, hazatalálunk Evelynnel. ‒ Nem is hazudtam, tényleg
nem éreztem jól magam.
‒ Akkor majd később felhívlak ‒ mondta Shep. ‒ Hogy tudjam, minden
rendben.
‒ Persze, hogyne.
Amint befordultunk a sarkon, azonnal rohanni kezdtünk.

 UDVARLÁS

A lábaim nem vittek olyan gyorsan, ahogy szerettem volna. El akartam futni,
de nem bírtam. Nagy levegőt vettem, de nem tudtam segítségért kiáltani, nem
jött ki hang a torkomon. Üldöztek, egyre közelebb és közelebb értek, aztán
egyszer csak levegő után kapkodva, zihálva felültem az ágyban. Ám még ekkor
sem tudtam elhinni, hogy biztonságban vagyok.
‒ Mi? Mi történt? ‒ kérdezte Evelyn ijedten. Az utcáról beszüremlő fényben
láttam arca és válla körvonalait.
‒ Sajnálom ‒ mondtam. ‒ Aludj csak tovább. ‒ Hideg verítékben úsztam, a
szívem pedig majd’ kiugrott a mellkasomból.
‒ Újabb rémálom?
‒ Sajnálom ‒ ismételtem meg. Ez már a második éjszaka volt, hogy
felriadtam az éjszaka közepén.
Evelyn a nyakába húzta a takarót, és az ágy szélére húzódott.
‒ Gyere! ‒ paskolta meg a matracot.
Fogtam a párnámat, és bemásztam mellé az ágyba, a jó meleg takaró alá.
‒ Sajnálom.
‒ Css! ‒ csitítgatott, miközben felhúzta a vállamra a takarót. Little Dot
parfümjétől levendulaillatú volt a haja.
A két nappal ezelőtti lövöldözés óta rémálmok gyötörtek ‒ már ha egyáltalán
sikerült elaludnom. Napközben pedig feszülten figyeltem, és minden hangos,
váratlan hang ‒ ajtócsapódás vagy a radiátor kattogása ‒ hallatán
összerezzentem.
‒ Nem akarsz beszélni róla? ‒ kérdezte egy ásítást elnyomva Evelyn.
Felsóhajtottam, és az oldalamra fordultam, hogy szemben legyünk
egymással.
‒ Miről? Shep és köztem mindennek vége.
‒ Ezt vele is közölhetnéd. Vasárnap óta folyamatosan telefonálgat.
‒ Tudom, de fogalmam sincs, hogy mondjam meg neki, hogy nem
találkozhatunk többet. Márpedig nem találkozhatunk többet. Azután, ami történt,
nem.
‒ De hát majd’ megveszel érte!
Nyeltem egy nagyot. A szívem már nem zakatolt, viszont most olyan
érzésem volt, mintha ráültek volna a mellkasomra.
‒ De hiszen gengszter, Ev. Igazi gengszter.
‒ Ugyan már, ezt eddig is tudtad.
 ‒ De csak most fogtam fel igazán. Persze, tudtam, hogy gengszter, de
valahogy nem hittem, hogy az a fajta, aki az utcán lövöldözik. Az egész nem
tűnt valóságosnak addig a pillanatig, míg a haverjuk meg nem lőtte azt a
szerencsétlen fickót. Istenem, akár meg is halhatott volna! Hogy tudsz még ezek
után találkozni Izzyvel?
‒ Nem Izzy lőtte meg a fickót. És ha már itt tartunk, nem is Shep. Mint azt te
is mondtad, a barátjuk volt az. ‒ Újra ásított. ‒ A mi pasijainknak semmi közük a
történtekhez.
A hátamra fordultam. Azt kívántam, bárcsak én is ilyen könnyen meg tudnám
győzni magam. Könnyek lepték el a szememet.
‒ A vicces az, hogy Shep mellett biztonságban éreztem magam. Most viszont
félek tőle. Nem tudom, ki ő valójában, és hogy mi mindenre képes. És ez
szörnyű, mert azt hittem, hogy végre találtam valakit, aki komolyan tetszik.
Senki hozzá foghatót nem ismertem még. Tudtam, hogy mellette sosem
unatkoznék, de arra azért nem számítottam, hogy golyók fognak röpködni
körülöttem. ‒ Letöröltem a könnyeimet. ‒ És mégis hiányzik. Szeretném, ha nem
így lenne, de tényleg hiányzik, Ev.
Evelyn egy szót sem szólt.
‒ Ev?
Mikor oldalra fordítottam a fejemet, láttam, hogy a takarója ritmusosan le-föl
hullámzik. Barátnőm újra az igazak álmát aludta.

* * *

Másnap, mikor Izzy telefonált, Evelyn egy-két percig hezitált, de végül nem
tudott nemet mondani neki. És, bár semmi pénzért nem vallotta volna be,
tudtam, Izzy attól, hogy igazi gengszter, csak még vonzóbb a számára. Evelyn
ugyanis bele akart kóstolni abba a világba, amelytől a szülei korábban annyira
védték.
Aznap délután a hallban voltam, éppen gin römit játszottam a lányokkal,
mikor megszólalt a telefon.
‒ Vera, téged keresnek ‒ dugta be a fejét az ajtón Barbara Lewis. ‒ Shep az.
Heves szívdobogás jött rám. Istenem, mennyire szerettem volna hallani a
hangját, tudni, hogy jól van. Mégis, válaszképp csak megráztam a fejem.
Nagyon, nehéz volt, de úgy döntöttem, nem találkozom vele többet. Már volt
alkalmam látni, mekkora kockázattal járna.
‒ Biztos vagy benne? Ma már másodszor hív.
‒ Igen, biztos. ‒ Legyező alakba rendeztem a kártyáimat, és lefelé fordítva
leraktam őket az asztalra. ‒ Nagy baj lenne, lányok, ha ezt most nem játszanánk
végig? Nem érzem túl jól magam.
Felmentem, hason fekve elnyúltam az ágyon, és zokogni kezdtem ‒ alaposan
összekentem szemfestékkel a párnámat. Este Barbara hozott nekem egy adag
levest a sarki étkezdéből, de nem tudtam rávenni magam, hogy egyek belőle.
Shep még kétszer keresett aznap este. Miután másnap sem voltam hajlandó
beszélni vele, megérkezett a Schofieldből az első csokor hosszú szárú rózsa.
Aztán újabbak jelentek meg a munkahelyemen, és mindegyik gyönyörűbb volt,
mint az előző. Lefogadtam volna, hogy most először fordult elő, hogy két tucat
Amerikai Szépséget szállítottak ki a Schlemmer, Weiss & Ungerhez. Mr.
Schlemmer rám szólt, hogy vigyem hátra őket ‒ akkorák voltak, hogy nem látta
tőlük rendesen a gépírólányokat.
Nem tudtam a munkára összpontosítani, így inkább a rózsákkal érkező
kártyákat olvasgattam: Hiányzol, Babaarc. Muszáj találkoznunk, Babaarc.
Minden mondat egy kicsit szívbemarkolóbb volt, mint az előző.
Mindegy, mit gondoltam a gengszterekről, nem tagadhattam le, hogy
rettenetesen hiányzik, és hogy az üzenetei megérintik a szívemet. Korábban
senki nem környékezett meg így, Shep Green azonban már-már elhitette velem,
hogy rám is vágyhat komolyan egy férfi.

* * *

Körülbelül egy héttel később, miután Shep többi hívását sem voltam hajlandó
fogadni, szombat este megint egyedül maradtam. Evelynnek Izzyvel volt
találkája, a többi lány pedig sorra megjelent a szobánkban, hogy segítsek
kisminkelni őket, aztán ők is nekivágtak az éjszakának. Miután mindenki
elment, felhívtam a telefonközpontot, hátha szükségük van rám. Inkább
dolgoztam volna, mint hogy egyedül üljek otthon. Ám végül otthon maradtam,
és a The Eveready Hourt hallgattam a rádióban. A Waldorf-Astoria Dance
Orchestra játszott, amitől csak még szomorúbb lettem ‒ azt kívántam, bárcsak
táncolhatnék Sheppel.
„…A mai műsor az Állami Szénvállalatnak köszönhetően jutott el önökhöz.
Wendell Hallt hallották a WEAF rádión, New Yorkból…”
Kikapcsoltam a rádiót, és kinéztem az ablakon ‒ egy egymásba karoló
párocska épp akkor fordult be a sarkon. Vettem egy mély lélegzetet, mert úgy
éreztem, összepréselnek a szoba falai. Tudtam, ha ott maradok, újra elfog a sírás.
Végül lementem a sarki étkezdébe, és majdnem egy órát töltöttem ott egy
tányér vagdalt hús társaságában. Valaki otthagyott egy újságot, jobb híján
beleolvastam. Miután végigfutottam a divat‒ és a társasági rovatot, a tekintetem
megakadt egy rövid cikken:

A NŐI SZESZCSEMPÉSZEK ISMÉT KICSÚSZTAK
A RENDŐRSÉG MARKÁBÓL

A huszonnégy éves Fanny Klemnek és eddig azonosítatlan társának
két héten belül immár másodszor sikerült elmenekülnie a rendőrség
elől. A két nőt legutóbb egy fekete Harvester teherautóban látták
átkelni Indiana állam határán. Feltételezhető, hogy a páros több mint
ötszáz rekesz italt szállít Cincinnatiból.
A két szeszcsempészt, akiket korábban bankrablásért már
letartóztattak, immár három államban körözik. Feltételezhetően fel
vannak fegyverkezve és veszélyesek…

Egy fénykép is volt a cikk mellett, de azért ellenőriztem az alatta lévő
szöveget, hogy valóban Fanny Klem-e az. Szőke bubifrizurája volt, gyönyörű,
csillogó szeme és kedves, látszólag ártatlan mosolya. Bárminek néztem volna,
csak szeszcsempésznek nem. Ám a csinos, szelíd külső minden bizonnyal egy
eszes, ravasz nőt takart, aki nem félt bepiszkolni a kezét. Nem tudtam másra
gondolni, mint arra, hogy Shephez egy ilyen nő illik, nem pedig én.
Az étkezdéből kilépve elindultam a State Streeten. Csak sétáltam a
kirakatokat nézegetve, mert ettől mindig jobb kedvre derültem, elfelejtettem a
problémákat. Ezen az estén sem volt másképp; a ruhák káprázatosak voltak, és
nagyon tetszett, ahogy lágyan aláhullva alig lábszárközépig értek.
Hideg éjszaka volt; kezemet zsebre dugva sétáltam, leheletem meglátszott a
levegőben. Már majdnem odaértem a State és a Madison sarkán lévő Carson,
Pirie, Scott áruházhoz, mikor megszólított egy férfi.
‒ Te vagy az? Tényleg te vagy az?
Mikor felpillantottam, önkéntelenül is elmosolyodtam. Először a homlokába
hulló hajtincset ismertem fel, aztán a mosolyát. Tony Liolli volt az. Jól nézett ki,
még jobban is, mint amilyenre emlékeztem. A gallérja csücske felfelé állt, de
neki még ez a kis slamposság is jól állt.
‒ Sajnálom! A fenébe… Valerie? Veronica?
‒ Inkább Vera ‒ mondtam, és keresztbe fontam magam előtt a karomat.
‒ Valóban, Vera! ‒ bólintott Tony. ‒ Hogy is felejthettem el?
‒ Nem tudom…
‒ Hadd engeszteljelek ki! Menjünk, igyunk meg valamit! Ismerek egy helyet
a sarkon túl.
‒ Nem, köszönöm ‒ ráztam meg a fejem. Bármennyire is magányos voltam,
zavart, hogy nem emlékezett a nevemre.
 ‒ Nem? ‒ kérdezte Tony meglepődve, mintha még egyetlen nő sem utasította
volna vissza.
Ekkor hirtelen becsapódott egy kocsiajtó. A váratlan hangtól úgy
megijedtem, hogy hátrafordulva elejtettem a retikülömet.
Tony lehajolt érte.
‒ Hát akkor, örülök, hogy újra találkoztunk, Vera.
Mikor a táskámért nyúltam, ujjai súrolták az enyéimet, és hirtelen mintha
villámcsapás futott volna végig a testemen. Ahogy felnéztem, tekintetünk
egymáséba fonódott. Elvörösödtem, ő pedig természetesen azonnal tudta, hogy
nyert ügye van.
‒ Biztos nem akarsz meginni velem egy italt? ‒ kérdezte.
A következő, amire emlékszem, az az, hogy a város déli részén voltam, a
Wabash és Huszonhatodik utca sarkán. Tony egy Four Deuces nevű helyre vitt.
Sötét, füstös hely volt, a vendégek pedig pont olyanok voltak, mint a berendezés.
Egy dús, sprőd szemöldökű, komor férfi egy fekete szemkendőt viselő fickóval
beszélgetett. Két másik, hasonlóan ijesztő külsejű férfi a bárpultnál ült ‒
szájukban szivar, a kezük ügyében egy-egy pohár whisky. Már majdnem szóltam
Tony-nak, hogy én inkább mennék, mikor a bárpultnál ülő fickók felpillantva
köszöntek neki, és a hátát veregetve megkérdezték, merre járt.
‒ Itt is ismered az összes titkos kijáratot? ‒ kérdeztem suttogva.
‒ Bízzunk benne, hogy nem adódik alkalmad megtudni.
Megfogta a kezemet, és felvezetett az emeletre. Odafönt egészen más világ
fogadott, mint odalent. Voltak, akik a játékgépek karjait rángatták bőszen, míg
mások az asztal fölé hajolva, izgatottan figyelték a kártyákat vagy a körbe-körbe
guruló golyót. Az emberek, nők, férfiak vegyesen, hangosan nevettek, énekeltek,
vagy éppen poharaikat felemelve köszöntőt mondtak. Az első italom felénél
járva én is kezdtem végre felengedni.
Tony játéka a craps volt, és mikor asztalhoz ült, azonnal kisebb tömeg gyűlt
köréje. Nem ismertem a játékot, de mikor felém nyújtotta a dobókockákat, rájuk
fújtam, és aztán néztem, ahogy a Tony előtt lévő zsetonhalom egyre nagyobb és
nagyobb lesz.
‒ Látod? ‒ kérdezte, és belemarkolt a zsetonokba. ‒ Te vagy a szerencsehozó
hölgyem.
‒ Akkor inkább ne is emlékeztesselek arra, hogy amikor először
találkoztunk, épp miattam veszítettél?
‒ Nos, itt az alkalom, hogy jóvátedd.
Mikor a nyereménye elérte a negyven dollárt, visszamentünk a földszintre.
Hátul, az egyik csendes sarokban ültünk le egy piros bársonykárpitos bokszban.
Tony épp egy szovjet vezetőről mesélt, aki nem sokkal korábban halt meg, mikor
észrevettem, hogy a bárpultnál ülő egyik férfi feláll. Megdermedtem, mert azt
hittem, hogy odajön hozzánk, de csak a férfimosdóba ment ki.
‒ Mondtam már, hogy épp most láttam Houdinit? ‒ kérdezte Tony.
‒ Tessék?! ‒ tátottam el a számat.
‒ Houdinit. Láttam őt.
‒ Tényleg?
‒ Ezt figyeld! ‒ Ezzel gyorsan meglengette előttem a kezét, aztán a füle
mögé nyúlva előhúzott egy szál cigarettát.
‒ Hát ezt meg hogy csináltad?
‒ Igaz, nem vagyok egy Houdini, de azért van néhány trükk a tarsolyomban.
Scotchot ittunk aznap este, és minden egyes korttyal kicsit közelebb
kerültünk egymáshoz. Volt egy nézése, amelytől ‒ és biztos vagyok benne, hogy
minden nőre ilyen hatással volt ‒ forróság öntötte el a testemet. Már nem
törődtem a bárban lévő, fenyegető külsejű férfiakkal, sőt még Shep is csak egy-
egy pillanatra jutott eszembe.
Tony okos volt. Gyerekkorában magániskolákba járt, de aztán, bár felvették a
Chicagói Egyetemre, úgy döntött, nem neki való az iskolapad.
‒ A második félévben összeverekedtem az egyik tanárommal ‒ mesélte.
‒ Miért?
‒ Megnehezítette az életemet. Csak azért, mert határidőn túl akartam beadni,
nem fogadta el az egyik házi dolgozatomat.
‒ Tudod, az egyetemeken vannak szabályok…
‒ De legalább én nyertem a bunyóban ‒ mondta, én pedig elolvadtam a
mosolyától.
Megtudtam, hogy dohánybolt-hálózata van; azt mondta, így többet keres,
mint amennyit az apja keresett orvosként. Teljesen elvarázsolt. Magániskolák,
egyetem ‒ művelt is volt, ugyanakkor a gyakorlati életben is megállta a helyét.
Volt valami ebben a párosításban, ami felizgatott. Gazdag volt, ami soha nem
hátrány, ráadásul ő volt a legvonzóbb férfi, akivel valaha találkoztam. Csak arra
tudtam gondolni, hogy mikor hajol előre és csókol szájon.
Tony elővett egy szál cigarettát ‒ ezúttal az előtte heverő chesterfieldes
csomagból ‒, a másik kezével pedig beletúrt a hajába.
‒ Ideje lenyíratnom ‒ mondta, mikor az a bizonyos rakoncátlan tincs megint
előrehullott a homlokába.
‒ Ne, ne vágasd le! ‒ kiáltottam fel, és, mielőtt még végiggondoltam volna,
mit teszek, megérintettem a haját. A következő pillanatban azonban már el is
kaptam a kezem. Az arcom csak úgy lángolt.
Tony elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
‒ Gyönyörű baba vagy! ‒ mondta. ‒ Biztosra veszem, hogy milliónyi férfi
hever a lábaid előtt.
‒ Csak egy ‒ mondtam nevetve, miközben hozzásimultam a kezéhez. ‒ És
úgy tűnik, nem fogad el nemleges választ.
‒ Valóban? És ki ő? Majd én segítek megszabadulni tőle.
Arra gondoltam, ha valaki, akkor Tony Liolli az, aki ellenfele lehetne
Shepnek. De végül csak ennyit mondtam:
‒ Nem az a fajta fickó, akitől könnyű lenne megszabadulni.
‒ És miért nem?
‒ Mondd neked valamit az a név, hogy Shep Green?
Nem is kellett válaszolnia, már az arckifejezéséből láttam, hogy nagyon is jól
tudja, ki az a Shep Green. Megsodorgatta a cigarettáját, majd rám nézett, de
ezúttal nem mosolygósan, mint általában, hanem nagyon is komoran.
‒ Á, ő? ‒ kérdezte. ‒ Hát ő az, akivel találkozgatsz?
‒ Találkozgattam.
Tony nagyot kortyolt a skót whiskyjéből.
‒ Tudod, ki ő?
Bólintottam.
‒ Igen, de eleinte még nem tudtam.
Ekkor egy idősebb, vékony, kopaszodó férfi lépett oda hozzánk, és vállon
veregette Tonyt.
‒ Mit bujkálsz itt hátul?
Tony felállt az asztaltól; egy ideig vártam, hogy bemutasson a férfinak, majd
miután erre nem került sor, kezembe vettem egy cigarettát.
‒ Nem lett volna valami dolgod ma este?
‒ Már elintéztem ‒ válaszolta Tony, és előrehajolva tüzet adott.
‒ Jól van ‒ mondta nyakkendőjét megigazítva a férfi. ‒ Hallottam, ma este
megint játszottál.
‒ Azt is hallottad, hogy nyertem?
‒ Azért vigyázz! ‒ paskolta meg elég durván Tony arcát az idősebb férfi.
‒ Ez meg ki volt? ‒ kérdeztem, miután ismét kettesben maradtunk.
‒ Johnny Torrio ‒ válaszolta Tony, majd néhány másodpercig csak várt,
mintha arra számított volna, hogy nekem ismerős lesz ez a név. ‒ Az övé ez a
hely ‒ folytatta végül. ‒ Néha elvégzek neki egy-egy melót.
‒ Hát, nem túl barátságos.
‒ Á, ha megismered, nem is olyan ijesztő. ‒ Felhajtotta a maradék italát. ‒
Gyere, lépjünk le innen!
Eljöttünk a Four Deucesból, és a kikötőbe hajtottunk. Hideg éjszaka volt, de
amint csókolózni kezdtünk, az ablakok hamar bepárásodtak. Tony remekül
értette a dolgát. Még Shep csókjai sem voltak rám ilyen hatással: a lábaim
remegtek, és forróság futott végig a testemen. Mikor Tony karjában voltam,
valami történt velem. Kívánatosnak éreztem magam, és rettenetesen vágytam
Tony érintésére. Még sosem kerített hatalmába ilyen erős, lángoló vágy. Úgy
gondoltam, ez jelent valamit, hogy ez egy jel. Talán nem is Shep, hanem Tony az
igazi.
Már a nap is felkelt a Michigan-tó felett, mikor mi még mindig csókolóztunk.

 AHOL MINDEN ELKEZDŐDÖTT

Másnap reggel, kevesebb mint kétórányi alvás után, kivánszorogtam a

villamoshoz. Miután felszálltam, hátradőltem az ülésen, és lehunyt szemmel
Tony Liolliról álmodoztam. Előtte egyetlen férfinak sem engedtem meg, hogy
benyúljon a szoknyám alá. Mindig én mondtam meg, ki meddig mehet el.
Tonyban azonban volt valami, amitől behódoltam neki. Őrülten vágytam rá,
hogy megérintsen ott.
Ahogy a villamos továbbindult dél felé, a kalauz megrázta a csengőt.
Kinyitottam a szemem, és kibámultam az ablakon. Ebben a korai órában a város
már ébren volt ‒ az utcákat ellepték a kézikocsikat és a néhány, ló vontatta
szekeret kerülgető automobilok. A hóval lepett járdákon közlekedő gyalogosok
felhajtották gallérjukat, így védekeztek a tó felől fújó, erős széllel szemben.
Mintha még az épületek is fáztak volna, összébb bújtak, hogy felmelegedjenek.
Nyugat felé fordulva láttam a befagyott Chicago folyót ‒ a felszíne olyan volt,
mint egy behűtött martinispohár.
Még délebbre a felhőkarcolókat kevésbé impozáns épületek váltották fel,
tetejükön víztartályokkal; a sikátorokban kifeszített szárítóköteleken még ebben
a fagyos hidegben is kint lógtak az ágyneműk és jégeralsók. Elővettem a
retikülömből a zsebkendőmet, és az orromra és számra szorítottam. A Union
Stock Yardsra tartottam, anyámhoz.
A vágóhidakon nem járt más nő, csak azok, akik ott dolgoztak, a
húsfeldolgozó részlegen vagy az étkezdékben. Akadtak még néhányan, akik
irodai munkát végeztek, de nekik sem volt húsfeldolgozójuk. Anyám volt az
egyedüli kivétel. Miután apámat meggyilkolták, a helyébe lépett, és átvette az
Abramowitz Húsüzem irányítását.
Mindig is úgy gondolta, egy nap majd én fogom követni, így kifejezetten
megsértődött, mikor közöltem vele, hogy máshol fogok dolgozni, és hogy
elköltözöm otthonról. Istenem, mennyit veszekedtünk emiatt! Volt ott minden,
sírás és ajtócsapkodás is, míg végül megegyeztünk abban, hogy minden
hónapban egyszer hazalátogatok. És mivel anyám a hét minden egyes napján
dolgozott, mindig a vágóhídon találkoztunk.
A villamos egyenesen a bűz közepe felé tartott. Még a Chicago folyón is
meglátszott a vágóhíd közelségének hatása: az állati tetemek miatt a zavaros víz
bugyborékolt.
A kalauz újra megrázta a csengőt ‒ megérkeztünk a megállómhoz.
Leszálltam, és vonakodva elindultam a Union Stock Yards főkapuja felé; a
mészkő boltív felett egy marhafej lógott, szemmel tartva a négyszázhetvenöt
holdnyi területet. A távolban, tőlem balra száz és száz sín keresztezte egymást,
mint a fapálcikák a marokkó játékban. Egy lován ülő hajcsár üdvözlésképp
megemelte cowboykalapját, és rám mosolygott. Újra és újra vonatfütty hasított a
levegőbe, miközben a hajcsárok a tehervagonoktól a karámok felé terelték
állataikat. Akármerre néztem, birkák, kecskék, bárányok, szarvasmarhák és
disznók zsúfolódtak a dróthálós karámokban. Az összes állat arra várt, hogy
leöljék őket.
Az Abramowitz Húsüzem két vörös téglás épületet foglalt el. A Swift-hez,
Armourhoz, Wilsonhoz és a többi nagyvállalathoz képest anyám húsfeldolgozója
aprócska volt. A bejáratnál egy kis, fehér táblán kék betűkkel állt a cég neve, az i
betűn a pontot egy Dávid-csillag helyettesítette.
Az Abramowitz Húsüzem kóser húsfeldolgozó volt, ami ironikus, hiszen
nem gyakoroltuk a vallásunkat. Anyám sem kóser háztartást vitt. A vállalkozást
apai nagyapám alapította még az 1860-as években ‒ mielőtt húsfeldolgozással
kezdett foglalkozni, sakter volt, ő végezte az állatok kóser levágását. Idővel
sikerült felhalmoznia annyi pénzt, hogy megalapítsa az Abramowitz Húsüzemet.
Apám, miután 1885 körül átvette, bővíteni kezdte az üzletet, aztán feleségül vett
egy nála huszonhárom évvel fiatalabb lányt, aki lánygyermekkel ajándékozta
meg.
Négy évvel később, 1910-ben meggyilkolták ‒ az, amit a vágóhídi munkások
közti vitának gondoltunk, valójában kegyetlen gyilkosság volt. Egyik nap a
húsfeldolgozók vezetői és a munkások között vita támadt, amely aztán komoly
összecsapássá fajult. Apám testét két nappal később találták meg. Anyám csak a
bal vállán lévő sebhely alapján tudta azonosítani. A rendőrség úgy vélte, a
felbőszült munkások végeztek vele. Akkor még nem tudtunk a Fekete Kéz
létezéséről. Csak később derült ki, hogy ők gyilkolták meg.
Én sokkal később, csak tizenkét évesen tudtam meg, hogy létezik ilyen
csoport. Egy nap az előszobaszekrényben, egy régi pléd alatt rábukkantam egy
szivarosdobozra. Hat levelet találtam benne, melyek mindegyikét apámnak
címezték. Már sárgák voltak, a sarkuk pedig felpöndörödött, mintha anyám újra
és újra elolvasta volna őket. Ahogy olvasni kezdtem az elsőt, kiszáradt a szám,
és gombóc nőtt a torkomba. A levél írói azzal fenyegették apámat, hogy nagyon
szerencsétlen emberré teszik, hacsak nem fizet nekik másnapig száz dollárt. A
másodikban már kétszáz dollárt követeltek tőle, máskülönben a feleséged és a
gyereked soha többé nem lát. És ez így folytatódott, egészen ezerötszáz dollárig.
Máig emlékszem, hogy a szekrényajtónak dőlve, térdemet a mellkasomhoz
húzva ültem a padlón, és úgy olvastam sorra a leveleket.
Mikor az utolsó végére értem, nem bírtam megmozdulni. Továbbra is a
padlón ültem, és csak bámultam a falat, míg a nap sugarai már nem jutottak be a
helyiségbe. Az összes levélen ugyanaz az „aláírás” szerepelt: egy fekete
kézlenyomat és egy tőr rajza.
Mikor a levelekről kérdeztem, anyám iszonyatos dühbe gurult, és közölte,
hogy ez nem tartozik rám. Pedig igenis rám is tartozott. Az apám volt, így jogom
volt tudni, mi köze volt azokhoz az emberekhez. És hogy vajon beérik-e
ennyivel, vagy később még tovább zsarolnak bennünket?
Később megtudtam, hogy a Fekete Kéz Bandája már évekkel korábban
feloszlott, de közben mások vették át a helyüket ‒ orgyilkosok és gengszterek. A
város irányításáért folyt a harc, és aki a legerősebb volt, az tudta magához
ragadni az irányítást. Ez volt az egyik oka annak, miért vonzódtam annyira
Shephez. Úgy gondoltam, ő meg tud védeni az olyan emberektől, mint a Fekete
Kéz Bandája. De ez még azelőtt volt, hogy találkoztam a barátaival, Vincent
Druccival és Hymie Weiss-szel. Mert ezek az emberek piszkosul rám hozták a
frászt.
Felmentem a lépcsőn, és beléptem a vágóhídra. Ida Brechet ott találtam, ahol
mindig, mióta az eszemet tudom ‒ az asztalánál ült. Feltűzött, fényes, barna haja
és ragyogó, reményteli mosolya miatt kislány koromban azt hittem, ő az eredeti
4
Gibson-lány. Vicces, hogy milyen csinosnak tartottam, és hogy arról
álmodoztam, felnőtt nőként majd én is olyan leszek, mint ő. Azonban teltek-
múltak az évek, Ida pedig továbbra is az asztalnál ült ‒ ahol anyám boldogan
csinált volna nekem is helyet. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a fiatalemberek
udvaroljanak neki, megtanult volna festeni vagy zongorázni, és egy nap családot
alapított volna, továbbra is az Abramowitz Húsüzemnél dolgozott. Barna hajába
már őszes szálak vegyültek, a szája sarkában mély ráncok jelentek meg. Most
már nem egy gyönyörű ideálnak láttam, hanem olyannak, amilyenné én is
válhattam volna, ha anyám mellett maradok.
‒ Édesanyád kint van a vágócsarnokban ‒ mondta, miközben egy tiszta lapot
fűzött az írógépbe. ‒ Megkért, hogy küldjelek ki hozzá, mikor megérkezel.
A vágócsarnokban olyan hideg volt, hogy meglátszott a leheletem. Több száz
állati tetem lógott a mennyezethez rögzített kampókról; felvágott hasukból
kilógtak a belsőségeik, a gyomruk olyan volt, mint egy-egy nyálkás, szürke
léggömb. A csarnok távoli végében tucatnyi szarvasmarha lógott fejjel lefelé ‒
vér folyt a szerencsétlenek torkából, míg ők maguk még tekergőzve, rúgkapálva
agonizáltak. Tudtam, hogy szenvedésüknek csak akkor lesz vége, ha elvéreznek.
Ez jelentette a kóser vágást.
Néhány férfi felnézett, mikor elhaladtam előttük. Köszöntek, és azt mondták,
anyám hátul van. Mikor odaértem, épp egy munkaasztalon állt, egy hatalmas,
gyomrokkal, szívekkel és csak az isten tudja, még mi egyébbel teli kád fölött.
‒ Anya? Hát te meg mit keresel odafönt?
‒ Végre! De jó, hogy itt vagy! Ideadnád azt a villáskulcsot? Csöpög ez a
vacak cső.
‒ Miért nem bízod valamelyik férfira?
‒ Mert éppen dolgoznak. Viszont a víz egyenesen a húsra csöpög.
‒ Akkor hívjál vízvezeték-szerelőt.
‒ Még mit nem, vízvezeték-szerelőt! Mondja ezt a dolgozó, nagyvilági
hölgy! Én nem szórom ilyen meggondolatlanul a pénzt.
Anyámnak köszönhetően nem tudtam, hogyan kell elkészíteni a
marhaszegyet, hogyan kell pulóvert kötni vagy megsütni egy tortát; ellenben
tudtam, hogyan kell megjavítani a vécét, ha folyik, megrakni a tüzet vagy
teherautót vezetni. Hétévesen már megtanultam magamnak befonni a hajamat,
mert anyámnak nem volt türelme olyan dolgokhoz, amelyeket felesleges
hívságnak tartott, vagy éppen unalmasnak, mint például a takarítást. Azokban az
időszakokban, mikor éppen nem volt házvezetőnőnk ‒ márpedig rengetegen
megfordultak nálunk ‒, a mosogatóban halomban állt a piszkos edény, a hűtőben
megromlott az étel, a padlón pedig csak úgy szálldostak a porcicák. Iskola után
Evelynéknél voltam, míg anyám értem nem jött ‒ ilyenkor a Schulman-ház
hallját elárasztotta az állati ürülék, vér és hús szaga, melyet a vágóhídról
magával hozott. Egyszer nem volt ideje mosni, így a szennyeskosárból szedett
elő nekem valami ruhát, ami úgy szaglott, hogy az iskolában senki sem akart
mellém ülni. Végül a terem végében kellett állnom ‒ mint azoknak, akik a
nadrágjukba pisilnek ‒, ahol keservesen sírtam a szégyentől. Az iskolatársaim
még évekkel később is fintorogtak és a nyelvüket öltögették, valahányszor
elsétáltam mellettük. Akkor megfogadtam, hogy kerül, amibe kerül, elérem,
hogy az emberek ne gúnyoljanak, hanem irigykedjenek rám.
Odaadtam anyámnak a villáskulcsot; miután meghúzta a csavart, lemászott
az asztalról, és leporolta magát. Apró termetű asszony volt, aki még mindig
fűzőt és földig érő, szürkésbarna schmattát viselt. Hosszú, sötét haját szoros
kontyban hordta. Mosolyát elcsúfította régi, megsárgult zongorabillentyűre
emlékeztető, elszíneződött elülső foga. A keze mindig érdes és repedezett volt,
gyenge körmei állandóan beszakadoztak. Észrevettem, hogy a ruhája eleje véres,
ezért, mikor üdvözlésképp megölelt, összerezzentem, és megpróbáltam
elhúzódni tőle.
‒ Mondd, működik már a munkahelyeden a radiátor? ‒ kérdezte.
‒ Miért, eljönnél megjavítani?
‒ Ne szemtelenkedj! Egész életemben azért dolgoztam, hogy szép otthonod
legyen. Hát tényleg olyan rosszul érezted magad ott, hogy inkább elköltöztél
abba a lepukkant lukba?
Anyám nem tudta, hogy van egy másodállásom, mint ahogy azt sem sejtette,
hogy inkább lakom egy kis odúban, mint vele. Hogy mondtam volna el neki,
hogy még fürdés után is érezni rajta a vágóhíd bűzét? Sosem értette volna meg,
miért zavar, hogy nem fésüli frizurába a haját, hogy nem visel csinos ruhákat,
vagy nem reszeli formára a körmeit ‒ vagy legalább pucolja ki alóluk a vágóhídi
mocskot.
Attól való félelmemben, hogy olyanná válok, mint ő, átestem a ló túloldalára:
minden divatmagazint elolvastam, és a tükör előtt állva sminkelgettem magam
azzal a festékkel, amit az olcsó áruk boltjából loptam el és a szobámban
rejtegettem.
Mikor visszamentünk az irodába, anyám az íróasztal alsó fiókjából elővette a
retiküljét; miközben vastag gyapjúkabátját gombolta, végignézett az én
könnyebb, sokkal csinosabb, övvel megkötött kabátomon.
‒ Hogy jut eszedbe ilyen schmattában járni? ‒ kérdezte. ‒ Halálra fagysz
ebben az időben!
‒ Azt hittem, melegebb lesz ma.
‒ Több eszed is lehetett volna! ‒ mondta a fejét rázva. ‒ Talán már nem divat
a sál és a kesztyű?
‒ Anyu, jól vagyok! ‒ Ahogy zsebre dugtam a kezem, a jobb mutatóujjam
beleakadt a zseben lévő lyukba.
A Halsted és a Negyvenhetedik utca sarkán lévő Garfield’sbe mentünk.
Mikor beléptünk, megcsapott a zsír és sült hagyma szaga, amely szerencsére
erősebb volt, mint a kinti trágya- és dögszag. Az étkezde tele volt, de a pult
végén sikerült találnunk két egymás melletti, üres helyet. Felültünk a
forgószékekre, és végigolvastuk a sütő fölött lógó táblára felírt menüt. Még
mindig éreztem a gyomromban az előző esti skót whiskyt, és a rácson sistergő
kolbászok láttán összegyűlt a nyál a számban. Palacsintát, sült krumplit és egy
szelet sült szalonnát rendeltem.
‒ Jó látni, hogy van étvágyad ‒ mondta anyám, és a pulton álló tejeskancsó
után nyúlt, hogy öntsön belőle a kávéjába. ‒ Kezdesz túl vékony lenni. Ti,
lányok semmit sem esztek?
‒ Már hogy ne ennénk! Ma meg különösen éhes vagyok.
Anyám felemelte a kávéscsészéjét, és a gőz fölött rám szegezte világosszürke
szemét.
‒ Fáradtnak tűnsz, Vera. Mondd, eleget pihensz?
‒ Jól vagyok. Csak nem aludtam valami sokat. ‒ Eszembe jutott, ahogy
Tonyval az autójában ültünk. Testemet elöntötte a forróság.
‒ És miért nem alszol jól?
 ‒ Jól alszom, csak ma éjszaka nem aludtam eleget.
Anyám gyanakvóan méregetett, de lehet, hogy csak nekem tűnt úgy. Míg a
kávéját kortyolgatta, körbenéztem az étkezdében, majd felpillantottam a falon
lévő, hatalmas órára. Fél tízet mutatott. Még hat órám maradt, mielőtt vissza
kellett volna mennem a központba. Ahogy az emberek elfogyasztották a
reggelijüket, és sorra elhagyták a helyet, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a
köztünk lévő csend.
‒ Látom, újra levágattad a hajad ‒ jegyezte meg anyám. ‒ Valahányszor
eljössz, egyre rövidebb és rövidebb lesz.
Megérintettem a frufrumat.
‒ Nem rövidebb, mint legutóbb volt.
‒ Ó, genug shojn! Elég legyen! ‒ legyintett ingerülten a kezével.
‒ Esküszöm, anyu. Azóta, hogy utoljára találkoztunk, nem vágattam belőle. ‒
És ez igaz is volt.
Anyám megrázta a fejét, és ezzel újabb csend telepedett ránk. Le sem
tagadhatta, mekkorát csalódott bennem. Hirtelen belém mart a bűntudat. Szörnyű
volt ez a hallgatás. Tudtam, hogy beszélgetnem kellene vele, de egyszerűen
képtelen voltam rá.
Akkor egy nő lépett ki a mosdóból ‒ észrevettem, hogy a ruhája hátulja
véletlenül begyűrődött a bugyogójába. A szemem sarkából láttam, hogy anyám
is észrevette. Odafordultam hozzá; igyekezett visszafogni magát, és nem nevetni,
de a válla rázkódott. Akkor én sem bírtam tovább, elnevettem magam.
‒ Hagyd abba! ‒ szólt rám a szemét törölgetve. ‒ Nem szép tőled!
Segítenünk kell. Menj, szólj neki! ‒ mondta még mindig nevetve.
‒ Én? Miért nem te? ‒ Már a hasamat fogtam a nevetéstől.
‒ Jól van, akkor szólok neki én. ‒ Anyám vett egy nagy levegőt, és
igyekezett komoly ábrázattal odamenni a nőhöz. Miután a fülébe súgta, mi
történt, a nő elvörösödött, és hagyta, hogy anyám segítsen megigazítani a
ruháját. Anyámból, mikor visszaért, újra kirobbant a nevetés, én pedig vele
együtt kacagtam. A köztünk lévő különbségek ellenére ugyanazt találtuk
viccesnek.
A nap végén, mikor már indulnom kellett, anyám ragaszkodott hozzá, hogy
kikísérjen a villamosmegállóba. Mikor már épp készültem felszállni, a táskájába
nyúlt, és kivett belőle két dollárt.
‒ Csak úgy, minden eshetőségre ‒ mondta, és a kezembe nyomta a puha,
gyűrött bankókat.
‒ Anya… ‒ próbáltam nem túl határozottan elutasítani a pénzt.
‒ Ne tiltakozz, vedd csak el!
Bólintottam, és becsúsztattam a bankókat a jó zsebembe. Anyám sosem
költené vízszerelőre, de úgy adta oda nekem a két dollárt, mintha aprópénz lett
volna. Megöleltem, ő pedig néhány pillanatig csak döbbenten, mozdulatlanul
állt. Ez a gesztus teljesen váratlanul érte. Mikor azonban el akartam húzódni
tőle, még jobban magához szorított. Ez jellemző volt a kapcsolatunkra: sosem
voltunk összhangban. Ha távol akartam lenni tőle, ő arra vágyott, hogy mellette
legyek, ha pedig szükségem lett volna az elismerésére, a figyelmére, túl elfoglalt
volt ahhoz, hogy foglalkozzon velem.
‒ Menj! Menj! ‒ mondta, még mindig szorosan átölelve.
Mikor felszálltam a villamosra, kinéztem az ablakon, követtem a
tekintetemmel, ahogy a vágóhíd felé sétált. Mielőtt a villamos elindult volna,
anyám hátrafordult és integetni kezdett. Az ablaküvegre tapasztottam a
tenyeremet, és éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. Gyűlöltem, mikor
sajnálatot éreztem iránta. Valahányszor néztem, ahogy a vágóhíd felé ballag, úgy
éreztem, mintha cserbenhagytam volna. És talán így is volt. Pedig nem akartam
bántani, csak megpróbáltam a magam életét élni. Nem számított, mibe kerül, de
nem akartam úgy végezni, mint ő.
Mikor este visszaértem a bérházba, az üzenőfalhoz siettem, hogy
megnézzem, Tony Liolli nem keresett-e.
Levettem a tábláról a papírt, amelyen a nevem állt, és elolvastam a rajta álló
üzenetet: Shep Green telefonált du. 2:10-kor. Shep Green du. 4:27-kor újra
hívott.
Összegyűrtem a papírt, és behajítottam a kandallóba.

 MÁMORÍTÓ ÉLET

‒ Vera! Vera, gyerünk! Ideje felkelni!

‒ Csak még öt perc! ‒ nyögtem fel, és megfordulva magamhoz szorítottam a
párnámat.
‒ Gyerünk! ‒ húzta le rólam a takarót Evelyn. ‒ Nem késhetsz el megint.
Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és a fekete szoknyámért nyúltam.
‒ Az nem lehet, hogy már megint hétfő reggel van! Lehetetlen! ‒ nyögtem.
Nagyon szerettem volna mesélni neki Tonyról, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy
beszéljek. Tudtam, hogy Evelynnek milliónyi kérdése lenne, úgyhogy inkább
csendben felöltöztem, és elindultam a munkahelyemre.
Fogalmam sem volt, hogy a biztosítótól hogy leszek képes még átmenni a
telefonközpontba. A Loop felé tartva majdnem elaludtam a villamoson, és az
ebédszünetet is átaludtam. Ha Evelyn nem ébreszt fel, valószínűleg egész
délután durmoltam volna.
Délután fél háromkor az egyik cégtárs kiviharzott az irodájából, és megállt az
asztalom előtt.
‒ Ezt nem küldhetem ki! ‒ mondta dühösen, miközben egy levelet rázott,
melyet aznap korábban én gépeltem le neki. ‒ Tele van hibával! Szégyen-
gyalázat! Hallott már olyanról, hogy helyesírási szótár, Miss Abramowitz?
‒ Én… sajnálom ‒ hebegtem. Éreztem, hogy mindenki engem bámul. ‒
Kijavítom.
‒ Még szép, ifjú hölgy! Újragépeli, és átolvassa, hogy ne legyen benne
egyetlen hiba sem. Háromra legyen az asztalomon!
Megnéztem, mit adtam be ‒ tényleg tele volt hibával.
‒ Sajnálom. Többé nem fordul elő ‒ mondtam. Az állkapcsom remegett, a
szemem könnybe lábadt.
Amint visszament az irodájába, felpattantam az asztaltól, kirohantam a
mosdóba, és bezárkóztam a leghátsó fülkébe. Homlokomat az ajtónak támasztva
zokogni kezdtem ‒ de nem a szégyentől, hanem a fáradtságtól. A szemeim égtek,
a fejem lüktetett. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy végre kialhassam
magam.
Aznap, mivel annyit hibáztam, csak késve, öt után tíz perccel tudtam
elindulni, ezért nagyon kellett sietnem, ha időben át akartam érni a másik
munkahelyemre.
Mikor végre kiléptem az épületből, azzal az emberrel találkoztam, akire a
legkevésbé sem számítottam ‒ Shep Greennel. Odakint állt, az utcán, fényes,
fekete Oldsmobile-jának támaszkodva, és most is nagyon vonzó volt sötét
kabátjában és fedorakalapjában.
‒ Megkaptad a virágokat, Babaarc?
‒ Igen, kösz. ‒ A válla mögé néztem, aztán a járókelőkre: bárhová, csak rá
nem. Nem tudtam, mit mondjak.
‒ Kösz? Ennyi? ‒ kérdezte a karomat megragadva. ‒ Meddig fussak még
utánad? Már így is bolondot csináltam magamból. ‒ Megfogta az államat. ‒ Két
hete hívogatlak. Mi a baj?
Olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy bűntudatom támadt. Kegyetlennek
éreztem magam, mintha büntetném. Néhány pillanatig haboztam, de mikor újra
megkérdezte, mi a baj, végre kiböktem.
‒ Tudni akarod az igazat? Rettegek. ‒ Egy hirtelen széllökéstől
megborzongva összefontam a karjaimat magam előtt. ‒ A barátod túlságosan
forrófejű. Nem szeretném, ha egyszer rosszkor tüsszentenék, és golyóval a
fejemben végezném.
‒ Hát ezért nem akarsz találkozni velem? Hymie miatt?
Tekintetemet leszegve hol a saját cipőmre, hol az övére néztem.
Az enyém inkább szürke volt, mint fekete, a cipőfűzőm pedig már igencsak
megkopott.
‒ Hymie miatt nem kell aggódnod ‒ mondta Shep. ‒ Nem akarom, hogy
bármitől is félj. Nem hagyom, hogy bajod essék. Csak adj még egy esélyt!
Mindössze ennyit kérek.
Ráharaptam az ajkamra.
‒ Mennem kell. Elkésem a munkából.
‒ Ne menj be! Ma ne. Kérlek! ‒ Megfogta a karomat. ‒ Nem akarlak egy
ostoba félreértés miatt elveszíteni. Én nem Hymie vagyok. Cseppet sem
hasonlítok rá. Kérlek, engedd, hogy bebizonyítsam! Legalább hadd vigyelek el
vacsorázni!
‒ Shep… ‒ Nem tudtam, mit mondjak. Ha akkor rögtön elindulok, és nem
állok meg útközben, hogy harapjak valamit, még akkor is elkéstem volna.
Márpedig egy másodperc késésért is levontak a béremből.
‒ Gyere velem, kérlek! Ismerek egy klassz, csendes helyet. Van egy nagy
kandallójuk, és ott adják a város legjobb steakjét. Eszünk egy jót, borozgatunk,
és nyolcra már otthon is leszel. Ígérem! Mellettem nincs mitől félned. ‒ Mikor
nem szóltam semmit, megfogta mindkét kezemet. ‒ Minden percben rád
gondolok, Babaarc.
Ez volt az a pillanat, mikor a szememet ellepték a könnyek. Lehet, hogy csak
tette nekem a szépet, lehet, hogy bolond voltam, de fáradt, megtört és éhes is. És
csak akkor döbbentem rá, mennyire hiányzott. Shep az a fajta férfi volt, akiről
minden lány álmodik. Lehet, hogy megrémisztett, de lázas izgalomba is hozott.
Vele beléphettem egy olyan világba, amelyet addig csak a magazinokból és a
filmekből ismertem. Tudtam, ha a barátnője leszek, a partikon nem a névtelen
lány leszek, aki az ékszereket mutatja be, hanem az, aki bekerül az újságokba.
‒ Kérlek, Babaarc, adj egy esélyt! Csak ennyit kérek. Még egy esélyt.
Aznap este nem mentem be a telefonközpontba.
És másnap este sem.

* * *

1924 telén végre belekóstolhattam a fényűző életbe. Egyik este Shep
Greennel vacsoráztam egy elegáns étteremben, ahol az asztalokon keményített,
hófehér abroszok voltak; filmsztárokkal, híres zenészekkel és más érdekes
emberekkel találkoztam. Másnap este pedig egy sötét filmszínház páholyában
simogattuk egymást Tony Liollival.
Korábban még sosem találkozgattam egyszerre két férfival, de sok olyan
lányt ismertem, aki igen. Azok a lányok mindig azt mondták: „Míg valaki gyűrűt
nem húz az ujjadra, azt teszel, amit csak akarsz.” Egyelőre sem Tony, sem Shep
nem kérte meg a kezemet; azonban tudtam, hogy két olyan férfival játszadozom,
akikkel senki sem merne ujjat húzni, és ettől egyre rosszabbul éreztem magam.
Kettejük közül Shep volt az, aki komolyabban gondolta. Tudtam abból,
ahogy a szemembe nézett, és elmondta, milyen fontos vagyok neki. Tony
azonban, valahányszor próbáltam komolyabban beszélgetni vele a jövőről,
tréfával ütötte el a dolgot. Imádtam Tonyt, de tudtam, hogy vele kapcsolatban
felesleges is lenne tervezgetnem. Úgyhogy végül közöltem vele, hogy vége.
‒ Sajnálom ‒ mondtam egyik nap a telefonba halkan, nehogy a lányok
meghallják ‒, de nem találkozhatunk többé.
‒ Tréfálsz? Csak így, ennyi?
‒ Igen, ennyi. ‒ Helyére tettem a kagylót, és letöröltem a könnyeimet. ‒ Isten
veled ‒ suttogtam.
A következő héten egyik éjjel hazafelé tartottam a telefonközpontból, mikor
egyszer csak valaki mögém lépett egy fa mögül. Majdnem felsikoltottam az
ijedtségtől, de akkor megláttam az illető pajkos mosolyát.
‒ Mit keresel itt, Tony? ‒ kérdeztem a mellkasomhoz kapva. A szívem majd’
kiugrott a helyéről.
Tony megfogta a kezemet, és sorra végigcsókolta az ujjhegyeimet.
‒ Nem bírtam ki, hogy ne lássalak. ‒ Másik kezével végigsimította az
arcomat, amitől úgy éreztem, mintha áramütés futott volna végig a testemen. ‒
Merd azt mondani, hogy nem hiányoztam neked.
 ‒ Nem hiányoztál ‒ hazudtam, de ahogy a szemébe néztem, elakadt a
lélegzetem.
Tony közelebb lépett, és hüvelykujjával végigsimította a számat.
‒ Nem hiszek neked.
Nem bírtam megszólalni. Akkor Tony még közelebb hajolt hozzám, így a
szeme egy magasságba került az enyémmel.
‒ Mondd ki! Mondd ki, hogy hiányoztam neked!
‒ Tony! ‒ suttogtam. Megpróbáltam elfordítani a fejemet, de akkor arcomat
két tenyerébe fogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
‒ Mondd ki! Mondd, hogy nem érzel irántam úgy, ahogy én irántad!
Több okot is tudtam, miért nem kellene találkoznom vele, de ott, abban a
pillanatban egyik sem számított. A tarkójánál fogva magamhoz húztam, és
szenvedélyesen megcsókoltam. És ezzel újra kezdődött minden.
Egy vagy két héttel később, mikor megértettem, hogy annál, hogy a sötét
moziban és az automobiljában simogatjuk egymást, és hangosan nyögdécselve
csókolózunk, nem számíthatok többre, újra szakítottam vele. Mindössze két nap
kellett ahhoz, hogy megjelenjen egy csokor virággal, és megígérje, hogy ezentúl
rendes helyekre visz randevúzni. Tudtam, hogy csak azért mondja, mert ezt
akarom hallani, mégis, mikor azzal a szexi, sötét szemével rám nézett, képtelen
voltam nemet mondani neki.
Mindeközben Shep mindent megtett, hogy bebizonyítsa, tökéletes
biztonságban vagyok mellette. Minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább
hittem neki. A barátai közül csak Hymie Weiss és Vincent Drucci miatt
aggódtam egy kicsit. Dion O’Banion kedves ember volt, mindig mosolygott,
nevetett ‒ és virágokat adott nekem.
Shep a legjobb helyekre vitt el. Egyik este egy népszerű, belvárosi
dzsesszklubba mentünk, az Ebenezer’sbe, ahol Fats Waller zongorázott. Olyan
sokan akartak bejutni, hogy a sor fél háztömbnyi hosszú volt.
‒ Semmi baj ‒ mondtam. Igyekeztem leplezni, mennyire csalódott vagyok. ‒
Majd legközelebb.
‒ Gyere! ‒ karolta át a derekamat Shep, és elindult velem a sor eleje felé.
Láttam, hogy az emberek megbámulnak minket, sőt volt, aki hangot is adott
felháborodásának: „Mégis, kiknek gondolják magukat?” Megfordulva láttam,
hogy a testes férfi kezét harciasan a derekára téve néz ránk.
Lélegzetemet visszatartva figyeltem, ahogy Shep odalép a nála majdnem tíz
centivel magasabb és legalább húsz kilóval nehezebb férfihoz. Alig akartam
hinni a szememnek. Shep egyetlen szót sem szólt, a férfi mégis leengedte a
kezét, és hátrébb lépett. Valószínűleg már rájött, kivel van dolga. Shep mindig
ilyen hatással volt az emberekre: sosem emelte fel a hangját, soha nem
viselkedett ellenségesen, az emberek mégis megértették, hogy jobb, ha nem
húznak vele ujjat.
‒ Most biztos úgy gondolja, hogy udvariatlan vagyok ‒ mondta a zsebébe
nyúlva. Láttam, hogy a férfi elsápad. Biztos azt hitte, hogy Shep a pisztolyáért
nyúl, ám ő a fegyver helyett egy köteg pénzt vett elő. Levett a tetejéről egy
húszast, és a férfi kezébe nyomta. ‒ Igaza van. Udvariatlan voltam, amiért
bocsánatot kérek.
Akkor odalépett hozzá az őr.
‒ Jó estét, Mr. Green!
‒ Hogy van, Ralphy? ‒ adott neki is egy húszast Shep.
‒ Jó újra látni önt, uram ‒ mondta az ajtót tartva a férfi. ‒ Kellemes
szórakozást!
Egy kicsit szégyenkeztem a történtek miatt, de ezt az érzést hamar legyőzte
az izgalom ‒ élveztem, hogy egy ilyen befolyásos férfival vagyok. Igaz, Shep
gengszter volt, de nem bántott senkit, ráadásul az odakint várakozó fickó még
gazdagabb is lett húsz dollárral. Mikor beléptünk a klubba, az egyik elöl lévő
asztalhoz vezettek bennünket.
Egy másik alkalommal a Loopban, egy kávézóban találkoztam volna
Sheppel. Mikor megérkeztem, nem találtam ott, de alighogy körbenéztem,
odalépett hozzám egy pincér.
‒ Segíthetek, kisasszony?
‒ Shep Greent keresem.
A férfi kedvesen rám mosolygott.
‒ Ó, igen. Már vártuk önt. Mr. Green késik néhány percet. Kérem, kövessen!
‒ Lesegítette rólam a kabátot, aztán az egyik sarokban álló asztalhoz vezetett.
Alighogy leültem, megjelent egy másik pincér egy pohár pezsgővel. Csak elő
kellett vennem egy szál cigarettát, és egy harmadik pincér máris ott termett a
gyufával. Nem sokkal később pedig, az utolsó slukk után ismét odalépett az
asztalhoz, elvette a hamutartót, és adott helyette egy tisztát.
Bár tetszett, hogy így odafigyelnek rám, eleinte kicsit zavart, hogy úgy
bánnak velem, mintha egy filmsztár lennék. Ám ahogy teltek a hetek,
megszoktam, hogy mindenhol várnak ránk, és hamarosan már úgy gondoltam,
hogy kijár nekem ez a bánásmód. Nem tehettem róla, Sheppel lenni egyszerűen
mámorító volt. Ha beléptünk egy helyre, az emberek azonnal odakapták a
fejüket. A nők ‒ gyönyörű, elbűvölő nők ‒ a szempilláikat rebegtették, és
ösztönösen előretolták a csípőjüket, így próbálták felhívni magukra Shep
figyelmét. Ő azonban rájuk sem nézett, csak velem foglalkozott. Néha nem is
tudtam, mit láthat bennem. De amikor a szemembe nézett, és azt mondta,
„Babaarc, semmi sem tesz boldogabbá, mint ha veled lehetek”, minden
kétségem elszállt. A szemébe nézve úgy éreztem, mindezt valóban
megérdemlem.
Shep azt mondta, szükségem van a kényeztetésre, és hogy ő a
legmegfelelőbb ember arra, hogy kényeztessen. Imádott meglepni egy-egy
csokor virággal, egy új kalappal vagy elegáns bőrkesztyűvel. Sosem hittem
volna, hogy valakit ennyire boldoggá tehet az, hogy örömet szerez nekem.
Shepnek köszönhetően elhittem, hogy a múltam ellenére szerethető vagyok.

 FORMÁS LÁBAK

Shepnek hála február végén otthagyhattam a másodállásomat. Elképesztő,

mennyit spórolhat egy lány, ha hetente négyszer vagy ötször elviszik vacsorázni!
És ez csak a kezdet volt. Sosem kértem pénzt, de valahányszor Sheppel
voltam, mindig találtam egy tízest a kabátzsebemben, vagy egy húszast a
retikülömben.
‒ Ezt miért kapom? ‒ kérdeztem, mikor megtaláltam a zsebemben az első
ötöst.
‒ Hogy vegyél magadnak valami szépet ‒ kacsintott rám Shep.
‒ Csak úgy adott nekem öt dollárt ‒ meséltem később Evelynnek. Az ágyán
ültünk törökülésben, és egy divatmagazint lapozgattunk. ‒ Ha anyám ezt tudná,
biztosan prostinak nevezne.
‒ Nem baj az, hogy pénzt fogadsz el tőle ‒ mondta az újságot becsukva
Evelyn. ‒ Sok lány hagyja, hogy a barátja vacsorázni vigye és szép ruhákat
vegyen neki. Sőt ékszereket is.
Nagyot ásítva nyújtózkodtam egyet.
‒ Ha anyáink tudnák…
Evelyn felnevetett.
‒ És milyen nagy dolognak tartották, mikor a nők szavazati jogot kaptak!
Képzeld el, mit szólnának, ha megtudnák, hogy mi mit tartunk szabadságnak!
‒ Úgy érted, nem csak az a szabadság, hogy megszabadultunk a fűzőtől? ‒
kérdeztem incselkedve.
Evelyn hangosan felnevetett.
‒ Már az is nagy merészségnek számított, hogy elkezdtünk alkoholt inni,
vagy hogy levágattuk a hajunkat.
‒ Istenem, pedig egy meztelen váll vagy egy kivillanó térdkalács kismiska
ahhoz képest, amit a nők manapság művelnek!
Esténként a lányokkal sokáig fennmaradtunk ‒ ilyenkor a fiúkról meséltek,
és arról, hogy miket csinálnak velük.
‒ Szóval, mikor kigombolta a nadrágját ‒ mondta Betsy Freelain, egy banánt
használva szemléltetőeszköznek ‒, megragadtam, így. -Határozottan
megmarkolta a gyümölcsöt, mi pedig a hasunkat fogva hahotáztunk.
‒ Ennyi az egész? ‒ kérdezte az egyik lány. ‒ És meddig tartottad így?
‒ Dehogyis, te buta! Nem csak fogtam! Ezt kell csinálni vele. ‒ Ezzel
továbbra is marokra fogva elkezdte le-föl húzogatni rajta a kezét, mi pedig újra
hangos nevetésben törtünk ki.
 Egy másik este átmentem Barbarához. Épp a körmét lakkoztam, mikor
Evelyn és Helen hangosan kiabálva betört a szobába.
‒ Most hallottuk, hogy Ginny Sparkus a szájába vette Aaron péniszét, aztán
megfordult, és betette magának oda! ‒ mondta Helen a fenekére mutatva.
‒ Ne! ‒ kapta a szája elé a kezét Barbara.
Majdnem elejtettem a lakkot.
‒ Ez lehetséges egyáltalán?
Újra nevetni kezdtünk, aztán, mikor Barbara helytelenítően felhorkant, még
hevesebb nevetőroham jött ránk.
De tudtam, hogy a legtöbb lány a hagyományos módon csinálja. Sheila
Schwartz elárulta, hogy csak első alkalommal fáj, és hogy sok lány alig vérzik.
‒ Mindenki csinálja, Vera ‒ mondta. ‒ Neked is ki kéne próbálnod.

* * *

Nem sokkal később egyik este Tonyval az automobiljában ültünk, a tóparton.
Március elején jártunk, ami Chicagóban még télnek számít; fáznunk kellett
volna, de olyan szenvedélyesek voltunk, hogy leheletünkkel teljesen
bepárásítottuk az ablakokat. A távolban magasodó világítótorony fénye időről
időre végigpásztázott bennünket. Tony pontosan tudta, melyek azok a helyek,
ahol érintenie kell. Nyögéseimen keresztül hallottam a parton megtörő hullámok
hangját. Tony forró lehelete a nyakamat simogatta, keze becsúszott a ruhám alá.
‒ Istenem, teljesen megőrjítesz! ‒ mormogta. ‒ Az enyém kell hogy legyél!
Hallottam hangjában a szenvedélyt, éreztem, milyen követelőző az érintése.
Én is ugyanúgy kívántam őt, mint ő engem. Képtelen voltam tovább megálljt
parancsolni a vágyaimnak, odabent is érezni akartam őt. Érintésétől kiürült az
elmém, a testem vette át az irányítást. Mikor kigombolta a nadrágját, mohón
nyújtottam felé a kezem. A kilincs a hátamba nyomódott, mikor felhajtotta a
ruhámat, legörgette a harisnyámat, és belém hatolt. Fogaimat csikorgatva
próbáltam visszatartani fájdalmas kiáltásomat, miközben éreztem, hogy valami
forró folyik le a combomon. Ám mikor a kezdeti fájdalom megszűnt,
megemeltem a csípőmet, és közelebb húztam magamhoz Tonyt. Már nem
érdekelt sem az, hogy az ajtókilincs a hátamba fúródik, sem az, hogy a
mozgástól jobbra-balra hintázik a kocsija.
Az után az éjszaka után már nem filmszínházakban vagy a kocsijában
randevúztunk. Egyenesen a Hotel Twenty-nine-ba mentünk, abba a szállodába,
ahol Tony lakott. Ott, abban a szobában láttam először teljesen meztelenül. A
teste ugyanolyan tökéletes volt, mint az arca ‒ vékony, de erős, a bőre pedig
olyan sima, akár a márvány. Sosem gondoltam volna, hogy egy férfi teste lehet
gyönyörű, vagy hogy lesz olyan pillanat, amikor majd végig akarom simítani és
meg akarom csókolni, de Tony izmai ilyen hatással voltak rám. És mikor a nevét
sikoltottam, olyan gyönyört éltem át, amilyet addig elképzelni sem tudtam.
Mikor két nappal később újra felmentem hozzá, szenvedélyesen behúzott a
szobába.
‒ Várj, míg meglátod, mi van itt neked! ‒ mondta. Egyik kezével megragadta
dudorodó nadrágját, míg a másikkal benyúlt a szoknyám alá.
‒ Nos, talán neked is van itt valami ‒ fogtam meg a kezét, és a combjaim
közé húztam. Lehunyta a szemét, és eltátotta a száját, mikor megérezte lábaim
között a nedvességet.
Később, mikor a karjában feküdtem, meggyújtott egy cigarettát, aztán elfújta
a gyufát, melynek kénes szaga egy ideig még ott lebegett körülöttünk. Az
ágynemű nyirkos volt az izzadságunktól.
‒ Mennem kell ‒ mondtam. Felültem, de Tony visszahúzott.
‒ Nem kell. Maradj, még korán van.
‒ Késő van, és holnap hosszú napom lesz.
‒ Hosszú… ugye vele találkozol?
Tony sosem mondta ki Shep nevét. Nem tudom, honnan jött rá, hogy újra
randevúzom vele, de egyszer rákérdezett, én pedig nem tagadtam le.
Megfordultam, és kivettem a szájából a cigarettát.
‒ Azért találkozgatok vele, mert van, hogy te hosszú napokra eltűnsz. ‒ Ez
igaz is volt. Előfordult, hogy Tony napokon át nem hívott, de még üzenetet sem
hagyott. Amikor eljöttem a szállodából, sosem tudhattam, mikor látom újra. Ha a
sejtésem nem csalt, Tony más nőkkel is találkozgatott. Ám nem kérdeztem rá,
mert nem akartam tudni. Beleszívtam a cigarettába.
‒ Nem tűnök el, hanem dolgozom.
Visszaadtam a szájába a cigit. Valahányszor Tony azt mondta, hogy dolgozik,
tudtam, hogy valószínűleg a lóversenypályán van, vagy a Four Deucesban
pókerezik vagy kockázik. Úgy tekintett a szerencsejátékra, mint munkára.
Könnyebb volt neki így, mint elismerni a gyengeségét. Különösen előttem.
Hátradőlt, és összekulcsolta az ujjait a tarkóján.
‒ Mit gondolsz, tudja, hogy találkozgatunk? ‒ kérdezte a cigarettával a
szájában.
‒ Nem.
‒ Biztos vagy benne? ‒ Felült, és elnyomta a cigit a hamutálban.
Végignéztem tökéletes testén, aztán tekintetem a szájára vándorolt, végül
megállapodott a szemén. Menthetetlenül szerelmes voltam.
‒ Senki sem tudja, hogy találkozgatok veled ‒ mondtam. Valóban senkinek
sem árultam el, még Evelynnek sem. Féltem, hogy esetleg elkotyogja Izzynek,
és akkor Shep fülébe is eljut.
Nem attól féltem, hogy elveszítem Shepet, hanem egyszerűen csak féltem.
Fogalmam sem volt, mit tenne, ha megtudná, hogy mással is randizgatok. És azt
is meg tudtam érteni, hogy Tony aggódik. Lehet, hogy kemény fickó volt, aki
tudott vigyázni magára, de Shep mégiscsak egy gengszter volt.

* * *

Néhány nappal később Shep ‒ kapcsolatunk kezdete óta először ‒ felvitt a
lakására. Az ablakon besütött a hold, glóriát vonva a mahagónibútorok, Tiffany-
lámpák és a plüss perzsaszőnyegek köré.
‒ Álomszép helyen laksz, Shep! ‒ mondtam.
‒ Örülök, hogy tetszik.
Mintegy varázsszóra, a gramofonból lágy dszesszdallam csendült fel, a
gyertyák pedig mintha maguktól gyulladtak volna meg.
Shep lassan odasétált hozzám. Szaggatottan vettem a levegőt, és
mozdulatlanul hagytam, hogy kigombolja a ruhámat, aztán a vállamon hátratolva
lecsúsztassa a csípőmre.
Akkor megfogta mindkét kezemet, és a szájához emelte őket.
‒ Gyönyörű vagy, Babaarc ‒ suttogta. Hátrébb lépett, és lassan végigjáratta
rajtam a tekintetét, a vállamtól lapos mellemen át le egészen a lábfejemig. ‒
Tökéletesek a lábaid ‒ mondta.
‒ Tényleg?
‒ Igen. Ritka az ilyen formás láb. Látod, ha összezárod őket, három kis rés
van köztük. ‒ Megremegtem, mikor becsúsztatta az ujjait a lábszáraim közé. ‒
Ez az első. ‒ Aztán megkereste a térdeim fölött lévő rést. ‒ Ez itt a második. ‒
Kínzóan lassan vitte feljebb a kezét, majd végül becsúsztatta az ujjait a
combjaim közé. ‒ És itt a harmadik.
Aztán megcsókolt, és bevezetett a hálószobába.
Később szótlanul, a plafont bámulva feküdtem mellette. Kicsit szomorú
voltam, vagy inkább csalódott. A Sheppel való szeretkezés nem olyan volt, mint
amire számítottam. Tony addig szeretett, míg már szédültem a gyönyörtől, a
lábaim pedig reszkettek. Sheppel azonban nem éltem át ilyen gyönyört. Vártam
rá, de nem jutottam el a csúcsra.
Ám amikor utána átölelt és simogatott meg csókolgatott, az furcsamód
ugyanolyan boldoggá tett.

 EGY GENGSZTER BARÁTNŐJE

A szombat estékkel gondban lehettem volna, de a szerencse mellém állt.

Tonynak ilyenkor állandó programja volt: pókerezett, és tízre rendszerint vagy
kiütötte magát, vagy csak vesztésre állt, vagy mindkettő. Ezért gond nélkül
tudtam találkozni Sheppel. Nem kellett kifogásokat keresnem, sem
magyarázkodnom.
Nyirkos, esős szombat este volt. Már majdnem hat hete találkozgattam
Sheppel, mikor úgy döntött, bemutat néhány barátjának; a Monroe és a Dearborn
sarkán lévő Legendsben találkoztunk. Korábban már vagy százszor elsétáltam az
étterem előtt, azon gondolkodva, vajon kik azok, akik megengedhetik
maguknak, hogy egy ilyen helyen egyenek, most pedig lehetőségem nyílott rá,
hogy megtudjam.
Nem csalódtam, mikor beléptünk. Kellemes hárfazene fogadott, és egy
hatalmas, fürdőkád méretű akvárium állt a bejáratnál, tele homárral. A pincérek
egytől egyig szmokingot viseltek, ezüsttálcákat vittek a tenyerükön, alkarjukról
pedig monogramos tálalókendő lógott alá. Mikor megérkeztünk, tele volt a hely,
az emberek sorban álltak, hogy felszabaduljon egy-egy asztal.
‒ Mit gondol, jut nekünk hely? ‒ kérdezte Shep, és a zsebébe nyúlva elővett
egy ötvenest. ‒ Összesen hatan leszünk. Még várjuk a másik két lányt.
‒ Természetesen, Mr. Green ‒ válaszolta mosolyogva a teremfőnök, és
enyhén meghajolt.
Létezett egyáltalán olyan ember, akit Shep Green ne tudott volna lefizetni?
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt a vonását zavarónak vagy iszonyatosan
szexinek találom-e.
‒ Helyes ‒ mondta Shep, aztán kettétépte a bankót, és az egyik felét a
teremfőnök kezébe adta. ‒ A másik felét akkor kapja meg, ha már leültünk az
asztalunkhoz.
Shep haverjai hangosan felnevettek, én azonban még mindig nem tértem
magamhoz a döbbenettől. Hiszen Shep a szemem láttára tépett el egy
ötvendollárost! Közben a teremfőnök felállította az elülső asztalnál ülőket; egy
testes nő ekkor megjegyezte, hogy nekünk aztán van bőr a képünkön. Akkor
azonban a társa odasúgott neki valamit, mire a szájához kapta a kezét.
‒ Á, már itt is vannak! Dora és Basha ‒ szólalt meg Shep, és odaintett egy
magas, szőke és egy alacsony, barna hajú lánynak. ‒ Várj, míg megismered őket!
‒ mondta felém fordulva. ‒ Hozzájuk képest te ártatlan kislány vagy.
‒ Chanel? ‒ kérdezte Basha. Miután Shep bemutatott bennünket egymásnak,
első dolga az volt, hogy alaposan szemügyre vette a ruhámat. Előrehajolva ujjai
közé csippentette Barbara Lewis kedvenc, az elején gyöngyökkel díszített
ruháját. ‒ Á, értem…
‒ Fejezd be, Basha! ‒ kuncogott Dora. ‒ Akkor sem ismernél fel egy
Chanelt, ha a seggedbe harapna!
‒ Nekem elhiheted ‒ mondta Basha ‒, ez egy Jeanne Paquin.
Dora a szemét forgatva elővett a retiküljéből egy arany kompakttükröt és egy
bíborvörös rúzst. Észre sem vette ‒ vagy csak nem érdekelte ‒, hogy az emberek,
köztük én is, megbámulják. A nők a mosdóban szokták megigazítani a rúzsukat,
nem pedig egy elegáns étterem kellős közepén. Alig akartam hinni a
szememnek.
Dora egy Nathan Sloan nevű férfi felesége volt, akit mindenki csak
Bütyöknek szólított.
‒ Ő az én kis gömböcöm, ugye, édes? ‒ kérdezte nagyot kacsintva Dora.
Bütyök kopasz, alacsony, pocakos férfi volt, hatalmas krumpliorral. Dora
külsőleg egyáltalán nem illett hozzá: magas volt, a haja gyönyörű szőke, csillogó
kék szeme pedig akár egy játékbabáé. Óriási gyémánt csillogott az ujján,
akárcsak a hozzá illő nyakláncon.
Basha, aki mellettem állt, alig ért az orromig. Azt hittem, valami kis kosz van
az arcán, de aztán rájöttem, hogy az egy szépségpötty.
És valóban szép volt, de nem úgy, mint Dora. Nem, Basha szépsége érzéki
volt, és észrevettem, hogy a teremben lévő férfiak közül soknak megakadt rajta a
tekintete; megcsodálták hullámos, ondolált haját, de az is lehet, hogy a meztelen
vállára vetett menyétstólát nézték meg. Ékköves cigarettaszipkája volt, amely
majd’ elvakított, ha úgy esett rá a fény. Basha Stanley Squeak párja volt, egy
jóképű férfié, akit a többiek Kis Töpszlinek vagy röviden csak Töpszlinek
szólítottak.
‒ Mióta vagytok házasok Stanley-vel? ‒ kérdeztem.
‒ Ó, jaj! ‒ nevetett fel Bütyök.
‒ Fogd be! ‒ dörrent rá Basha, aztán alig mozgó ajkakkal, sziszegve így
felelt: ‒ Én nem a felesége vagyok.
‒ Sajnálom ‒ mentegetőztem zavartan. Éreztem, hogy lángol az arcom. ‒
Nem tudtam. Én…
‒ Shep, hát nem mondtad el neki, hogy Töpszli több vasat tart a tűzben? ‒
kérdezte még mindig nevetve Bütyök.
Basha hosszan, látványosan beleszívott a cigarettájába, aztán a fejét
hátrahajtva felfelé, a csillár felé fújta ki a levegőt.
Dora csillogó gyémántjait és Basha menyétstóláját elnézve úgy éreztem
magam, mint egy szegény iskolás lány. Még mindig szidtam magam, hogy
foghattam így mellé Bashával kapcsolatban ‒ attól féltem, szörnyű benyomást
tettem rá. Reméltem, hogy legalább Shepet nem hoztam kellemetlen helyzetbe.
Dora pirosra lakkozott körmű ujjaival beletúrt platinaszőke hajába.
‒ Miért tart ilyen sokáig asztalt szerezni nekünk?
‒ Hova sietsz? ‒ kérdezte Basha. ‒ Talán el kell érned a villamost?
Ekkor végre visszaért a teremfőnök, és odavezetett bennünket az
asztalunkhoz. A vendégek, ahogy elsétáltunk közöttük, alaposan megnézték
maguknak a többieket. Kellemetlenül éreztem magam, mintha valamelyikük
kistestvére lennék, akit csak kényszerből hoztak magukkal.
Néztem, ahogy Dora fesztelenül, könyökét a széke háttámláján nyugtatva ült;
piros körmei magukra vonzották az ember tekintetét, az ujján lévő gyémánt
vakítóan csillogott. Basha egyik kezével az asztalra könyökölve előrehajolt, és
az állát megtámasztotta a tenyerén. Másik kezében a szipkáját tartotta, és
mintegy mutatópálcának használta, miközben beszélt. Megvolt a hatása ‒
minden, amit így mondott, fontosnak tűnt.
Nem elég, hogy ilyen gyorsan kaptunk asztalt, de még az étterem tulajdonosa
is odajött hozzánk, és kezet fogott Sheppel.
‒ Külön gondoskodom önről és a barátairól, uram ‒ mondta. Még nem is
rendeltünk, máris megjelent két pincér; a vállukon megtámasztott, kerek
tálcákon ínycsiklandozó salátákat, homárfarkat és steaket hoztak.
Bohóckodtunk, jókat nevettünk, ám egyszer csak belépett az étterembe egy
magas, sötét hajú férfi. Elegáns öltönyéhez élénkpiros csokornyakkendőt viselt,
zsebéből pedig egy ahhoz illő zsebkendő villant ki. A karján vonuló szőkeségnek
legalább fél tucat gyöngysor volt a nyakában ‒ az egyik olyan hosszú volt, hogy
a melle alá is leért.
‒ Ez meg mi a francot keres itt? ‒ kérdezte Bütyök.
‒ A picsába! ‒ csapta le az asztalra a szalvétáját Töpszli.
‒ Ki ez? ‒ kérdeztem.
Azonban Dora egyetlen pillantásából megértettem, hogy jobb, ha elhallgatok.
Shep, Bütyök és Töpszli felállt, mire az étteremigazgató idegesen
gesztikulálva odasietett hozzájuk.
‒ Kérem, Shep! Nem szeretnék balhét!
‒ Hölgyek! ‒ szólalt meg Basha, és szalvétáját elegánsan felemelve
megtörölte a száját. ‒ Ideje bepúdereznünk az orrunkat.
Követtem Bashát és Dorát a női mosdóba ‒ egy tágas helyiségbe, ahol a
falakat rózsaszín bársonykárpit borította, a hosszú, tükrös fal előtt pedig
aranyozott szobrok álltak márványtalapzatokon. Rajtunk kívül csak az
alkalmazott, egy középkorú fekete nő volt odabent. Épp akkor végzett a mosdó
takarításával, és amikor beléptünk, egyik kezében egy szappannal, a másikban
pedig egy törölközővel állt a fal előtt. A kis tálkája, amelyben a borravalót
gyűjtötte, tele volt egy- és ötcentesekkel, de néhány tízcentest is láttam köztük.
Leültem az egyik rózsaszín puffra, és kinyitottam a retikülömet.
‒ Mi volt ez az imént? ‒ kérdeztem a púderemet elővéve.
Basha az alkalmazotthoz fordult.
‒ Hagyjon magunkra néhány percre! ‒ mondta, és a tálkába ejtett egy
huszonöt centest. Miután a nő kiment, meggyújtotta az ékköves szipkából kilógó
cigarettát.
‒ Mi folyik itt? ‒ kérdeztem újra.
‒ Megjelent Johnny Torrio egyik embere, ennyi.
Eszembe jutott a férfi, akit a Four Deucesban láttam, mikor Tonyval ott
voltunk. Már akkor sem tetszett. Ám a fiúk mostani reakciója arról árulkodott,
hogy többről van szó puszta ellenszenvnél.
‒ És ez miért baj? ‒ folytattam a kérdezősködést. Felálltam, és odatettem a
rúzsomat a tükör előtti polcra.
Dora hitetlenkedve nézett rám.
‒ Hát nem tudod, ki ő?
‒ Dehogynem, övé a Four Deuces.
‒ Kisanyám! ‒ kiáltott fel Basha, és a hátsó fogai közé harapta a szipkát. ‒
Ha csak az lenne az övé!
Dora félrehúzott magával.
‒ Na figyelj! Chicago két részre van osztva: az északi oldalra és a délire.
Johnny Torrio és Al Capone uralkodik a déli oldalon, Dion O’Banion és a fiúk
pedig az északin.
Basha belenézett a tükörbe, majd azt mondta:
‒ Az egész város behódolt nekik. Dion mindenkit megvásárolt ‒ a zsarukat,
politikusokat, még a bírókat is.
‒ Ne nézz már ilyen csodálkozva! ‒ szólt rám Dora. ‒ Ez az igazság.
Elmondta, hogy Shepnek a Meridián csak egy fedővállalkozás, ahogy
Dionnak a Schofield.
‒ De nem ezekről a helyekről van a pénzük… legalábbis a nagy pénzek nem.
Egyszer csak eszembe jutott a Fekete Kéz. Megszédültem, mint mikor túl
hirtelen hajtok fel egy italt.
‒ A Schofield az Északi oldaliak főhadiszállása ‒ folytatta Dora. ‒ A Four
Deuces pedig a Déli oldaliaké.
Ahogy megbicsaklott a lábam, a csípőmet bevertem a mosdó szélébe.
Hirtelen forogni kezdett velem a világ ‒ a Four Deuces volt Tony kedvenc helye.
Lehunytam a szemem, és megdörzsöltem a halántékomat. Lüktetett a fejem. A
pokolba! Tonynak nem egyszerűen dohánybolthálózata volt, és nem csak
játszani járt a Four Deucesba.
Basha egyenesen a frissen letisztított mosdóba pöckölte a hamut.
‒ Az Északi oldaliakról és Déli oldaliakról azt kell tudni, hogy zsigerből
gyűlölik egymást ‒ mondta. ‒ Tehát ha Torrio egyik embere megjelenik Dion
területén, a fiúk nagyon zabosak lesznek.
‒ Na gyere! ‒ kacsintott rám Dora. ‒ Menjünk vissza hozzájuk, mielőtt még
kinyírják azt a szerencsétlent!
Reszkető kézzel becsuktam a retikülömet. Végtelenül ostobának éreztem
magam. Mégis minek képzel engem Tony? Holmi butácska kislánynak, aki
hagyja, hogy kedvére játszadozzon vele? És Shep? Elhittem neki, mikor azt
mondta, hogy éjszakai klubja van. Erre most megtudom, hogy az csak egy
fedővállalkozás. Képtelen voltam a lányokra nézni. Ha mindaz, amit az Északi
oldali bandáról és a Déli oldali bandáról mondtak, igaz, akkor nagy bajban
vagyok, gondoltam magamban. Piszok nagy bajban. Valahogy sikerült a sűrűjébe
csöppennem, és most meg kellett valahogy találnom a kiutat.
Lehunytam a szememet, nehogy sírni kezdjek, és kényszerítettem magam,
hogy nyugodtan lélegezzek. Mély levegőt!

 ELLENSÉGES VONALAK MÖGÖTT

‒ Nem hazudtam neked! ‒ mondta Tony másnap délután, mikor kérdőre

vontam. A hotelszobájában voltunk, a csuklómnál fogva a falnak szegezett.
‒ Hazug! ‒ kiáltottam. Egész testem megfeszült, ahogy igyekeztem
kiszabadulni a szorításából.
‒ Nyugodj meg, Vera! Ez nem olyasmi, amiről csak úgy mesél az ember. ‒
Fejét a vállamra hajtotta, és suttogva megismételte: ‒ Nem hazudtam neked.
‒ Rögtön rá kellett volna jönnöm, mikor elvittél a Four Deucesba. Hogy
vihettél oda, mikor tudtad, hogy Shep Greennel randevúzom? Hogy hozhattál
ilyen helyzetbe?
‒ Akkor még nem tudtam róla. És utána soha többé nem vittelek oda.
‒ Azt mondtad, hogy dohányboltjaid vannak.
‒ Tényleg vannak dohányboltjaim.
Bár tudtam, hogy semmi értelme, tovább küzdöttem.
‒ Hát teljesen hülyének nézel? Hiszen Torriónak és Caponénak dolgozol!
Közelebb hajolt hozzám, és testét az enyémhez préselve tetőtől talpig
hozzányomott a falhoz. Éreztem a belőle áradó forróságot; az én testemet is
elöntötte a forróság, ennek ellenére legszívesebben még mindig arcon csaptam
volna.
‒ Na, ne csináld már! Hiszen semmi sem változott.
‒ Dehogynem! Minden megváltozott!
‒ Ne mondd ezt! ‒ Mikor megcsókolt, amilyen erősen csak bírtam,
beleharaptam az ajkába. Tony döbbenten hátrébb lépett, és a szájához emelte a
kezét. Mikor elvette onnan, az ujjbegyei pirosak voltak. Tekintete a kezéről az
arcomra vándorolt, aztán újra megcsókolt. Előbb az ajkaimon, aztán már a
nyelvemen is éreztem vére fémes ízét. Ő győzött, és ezzel tisztában is volt.
Akármennyire is szerettem volna, képtelen voltam tovább küzdeni ellene. Akkor,
abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, csak rá. Ott, a falnak dőlve,
reszkető testtel megadtam magam.
Később hátunkat a szekrénynek vetve, a padlón ültünk. Megosztoztunk egy
szál cigarettán, és ahogy a fejünk fölött gomolygó füstöt néztem,
elgondolkodtam.
Előző este, mikor eljöttünk az étteremből, Shep lakására mentünk. Alig
szóltam néhány szót, és amikor Shep megkérdezte, mi bánt, kérdőre vontam
Dion O’Banionnal és az Északi oldali bandával kapcsolatban.
‒ Mennyi közöd van hozzájuk? ‒ kérdeztem csípőre tett kézzel, lábfejemmel
a perzsaszőnyegen dobolva. ‒ Basha és Dora azt mondta, hogy a Meridián csak
egy fedővállalkozás.
‒ Elhiheted, ha csak egy fedővállalkozásra lett volna szükségem, száz sokkal
egyszerűbb hely közül is választhattam volna. Tudod te, mi munka fenntartani és
működtetni egy ilyen helyet? ‒ Shep levette a kalapját, és hol egyik kezébe
fogta, hol a másikba. ‒ Vera, nem tudom, hogy a lányok miket mondtak neked
ma, de én egy éjszakai klubot üzemeltetek. Egy ilyen hely pedig csak akkor
megy jól, ha van ott ital. Ez ilyen egyszerű. Tehát igen, italt is mérünk, az italt
pedig valahonnan be kell szerezni, tehát szükségem van olyan emberek
segítségére, mint Dion. Minden szálloda, étterem és zugkocsma ezt csinálja
ebben a városban.
‒ Ennyi volna? Diontól veszed az italt? Csak ennyi? ‒ Ez így tényleg
logikusan hangzott. Vagy talán csak szerettem volna, hogy az legyen.
Shep leültetett a kanapéra, és megfogta az államat.
‒ Ide hallgass, Babaarc! Megőrülök érted. ‒ Egy pillanatra elhallgatott, és
megrázta a fejét. ‒ Nem, nem csak megőrülök érted… kezdek beléd szeretni. Hát
nem látod?
Mikor a szemébe néztem, vissza kellett pislognom a könnyeimet. Nagyon
vágytam rá, hogy szeressenek. Akartam, hogy Shep szeressen, de most túl
bonyolult volt a helyzet. Úgy éreztem, kettészakadok. Hogy tudtam volna
viszontszeretni, mikor egy másik férfival csaltam? Ráadásul megtudtam, hogy a
Déli oldali banda egyik tagja az.
‒ Nem kell kimondanod, Babaarc. Anélkül is tudom, hogy te is kezdesz
belém szeretni.
Akárhogy is küzdöttem ellene, egy könnycsepp azért legördült az arcomon.
Shep félúton megállította a hüvelykujjával.
‒ Na, hiszen boldognak kellene lenned. Tudod, milyen fickó vagyok. Ennek
semmi köze ahhoz, ami az apáddal történt. Bízz bennem!
Nem mondta ki, de tudta, mire gondolok. Hogy ha annyi köze van az Északi
oldali bandához, ahogy azt Dora és Basha állította, akkor ugyanolyan bűnöző,
mint a Fekete Kéz tagjai.
‒ Bízz bennem, Vera! ‒ mondta újra.
Barna szemébe néztem. Melegség sugárzott belőle, és úgy tűnt, nem rejteget
semmit. Hogyan kételkedhettem benne?
Shep felállt, és az egyik szekrényhez lépett. Egy kis bársonydobozkával a
kezében jött vissza.
‒ Még várni akartam vele egy kicsit ‒ mondta a kezembe adva.
Hol a dobozra, hol rá néztem.
‒ Gyerünk, nyisd ki!
 Mikor felnyitottam a fedelét, láttam, hogy egy gyémánt nyaklánc van benne.
A csepp alakú kő majdnem akkora volt, mint Doráé; lassan végigsimítottam sima
élein. Sokáig csak bámultam a láncot, képtelen voltam megszólalni. Korábban
még soha senki nem ajándékozott nekem ékszert. Nagyon szerettem volna
felvenni, de tudtam, hogy nem érdemlem meg. Hiszen megcsaltam Shepet,
ráadásul az ellenségével. De mit tehettem volna? Vissza kellett volna
utasítanom?
‒ Fordulj meg, hadd adjam rád!
Néhány másodpercig haboztam, de aztán felemeltem a hajamat, hogy Shep
bekapcsolhassa a láncot. Óvatosan megérintettem a gyémántot, és
visszafordultam Shep felé.
‒ Nem is tudom, mit mondjak.
Shep játszadozni kezdett a lánccal.
‒ Gondoskodom róla, hogy mindig szép dolgaid legyenek ‒ mondta. ‒ De
meg kell bíznod bennem. Bonyolult az életem, és ha nem akarsz a része lenni,
meg kell mondanod. Ne aggódj, azt is megérteném. És, bár összetörnéd a
szívem, ha úgy érzed, nem tudsz megbirkózni vele, most menj el.
Mikor ezt mondta, valamiért összeszorult a torkom. Nem akartam
elveszíteni. Nem akartam kisétálni az életéből. Shep szeretett, és tudtam, hogy
vigyázni fog rám, gondoskodni fog róla, hogy soha semmiben ne szenvedjek
hiányt. Abban azonban nem voltam biztos, hogy ugyanezt Tonyról is
elmondhatom. Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy szakítanom kell vele.
Felemeltem a kezem, és megsimogattam Shep arcát, ő pedig visszaült mellém,
kezével beborította az enyémet, és belecsókolt a tenyerembe.
‒ De ha maradsz, nincs több kérdés ‒ mondta. ‒ Megértetted?
Előrehajoltam, átkaroltam a nyakát, és szájon csókoltam. Ajkam még az
övéhez ért, amikor azt suttogtam:
‒ Megértettem.

* * *

‒ Min gondolkodsz? ‒ kérdezte Tony, miközben elnyomta a cigarettáját.
Hangja visszarántott a jelenbe. Megsimítottam a nyakláncomat, és
emlékeztettem magam arra, hogy azért jöttem el Tonyhoz, hogy egyszer s
mindenkorra véget vessek a viszonyunknak. De akkor mi a francot művelek?
Hát ennyire gyenge lennék? Ennyire magához láncolt? Vagy csak így akartam
elbúcsúzni tőle?
‒ Sok mindenen ‒ válaszoltam végül. ‒ Össze vagyok zavarodva.
‒ Hiszen már mondtam, hogy semmi sem változott. Az, ami köztünk van, jó.
Magad is láthatod, mi történik, mikor együtt vagyunk. Ez, ami köztünk van,
különleges.
‒ De én nem tudom tovább folytatni. Most nem.
‒ Hát akkor rúgd ki! Szabadulj meg tőle! ‒ kiáltotta Tony. Ahogy belerúgott
a hamutartóba, a csikkek szétszóródtak a padlón.
‒ Nem tehetem. Kezd belém szeretni.
‒ És te? Te is kezdesz belészeretni?
Mikor nem válaszoltam, Tony felkelt a földről, és dühösen felrángatta
vékony csípőjére a nadrágját.
‒ Gondolom, az én érzéseim itt nem számítanak ‒ mondta háttal fordulva
nekem. ‒ Az nem számít, hogy én is szeretlek.
Döbbenten néztem rá. Fogalmam sem volt róla, hogy így érez. Mit kellett
volna tennem? Egészen addig a percig azt hittem, hogy számára ez csak játék,
könnyed szórakozás. Fel sem merült bennem, hogy szerelmet érez irántam. Tony
egy olyan oldalamat mutatta meg nekem, amelynek a létezéséről nem is tudtam.
Felszabadított bennem valamit; neki köszönhetően rádöbbentem, hogy merész és
érzéki vagyok, és egy hozzá hasonló férfit is képes vagyok meghódítani,
megfosztani az erejétől.
‒ Hát nem érted? Még soha egyetlen nő iránt sem éreztem így ‒ mondta
felém fordulva. ‒ De ez mit sem számít, nem igaz?
‒ Ez nem igazságos, Tony.
‒ Igazságosság? ‒ kérdezte dühösen csillogó szemmel. ‒ Jól van, beszéljünk
az igazságosságról! Tudod, mit gondolok? Hogy itt én vagyok az, aki a háttérbe
szorult. Én vagyok a második az életedben.
‒ Nem, ez nem igaz! ‒ Felkeltem a földről, és a derekát átkarolva csókokkal
hintettem tele a mellkasát és nyakát. ‒ Nem is sejtettem, hogy így érzel. Nem
tudtam, hogy szeretsz.
‒ Akkor döntened kell. Szeretlek, de kezdek belefáradni ebbe a játékba.
Szenvedélyesen szájon csókoltam, és lehúztam a csípőjéről a nadrágját.
Tudtam, hogy ezzel csak még tovább bonyolítom a helyzetet, de a tudat, hogy
Tony szeret, elködösítette az agyamat.
Egy órával később, mikor ki akartam kelni az ágyból, Tony a kezem után
nyúlt.
‒ Ne, még ne!
‒ Rendben, még öt perc ‒ feleltem, és visszadőltem mellé.
Elővett egy szál cigarettát, és az éjjeliszekrényén heverő öngyújtóért nyúlt.
‒ Csak maradj itt velem!
‒ Csábító ajánlat ‒ mondtam. A cigarettájáért nyúltam, és nagyot szívtam
belőle, aztán az órára pillantottam. Visszaadtam neki a cigit, és a mellkasára
hajtottam a fejem. Hallottam szíve dobogását, arcommal éreztem, milyen puha,
sima a bőre.
Keresve sem találhattam volna két férfit, akik ennyire különböztek volna; és
ez a különbözőség tökéletesen megmutatkozott abban, ahogyan velem
szeretkeztek. Tony szenvedélyes szerető volt, mintha sosem tudna betelni velem.
Ő minden egyes alkalommal ostromra indult, és végül meg is hódított, az utolsó
csepp erőt is kiszívta belőlem. Shep lassan, gyengéden szeretett, tele volt
érzelemmel. Ő úgy ért hozzám, és úgy csókolt meg, mintha törékeny
porcelánbaba lennék. Sehogy sem tudtam az értésére adni, hogy én szeretném,
hogy összetörjenek, és azt akarom, hogy ő legyen az, aki összetör. Mikor
nyögdécselve vergődtem alatta, ő két keze közé fogta az arcomat, és suttogva
csitítgatott: „Nyugodj meg! Minden rendben. Csitt…”
Tony Liolli a szeretőm volt, Shep pedig a védelmezőm.
Az oldalamra fordulva újra az órára pillantottam. Háromnegyed négyet
mutatott. Már egy órája otthon kellett volna lennem. Tony a csípőmtől elindulva
végigsimította az oldalamat, egészen fel, a nyakamig. Én akkor azonban már
csak Shepre tudtam gondolni.
‒ Tony, mennem kell ‒ mondtam.
‒ Ne még! ‒ Újra végigsimított a testemen, ezúttal lefelé, a csípőm felé. Ám
az ujjai, melyek néhány perccel korábban még felizgattak, most égették a
bőrömet. A gyönyör helyébe zavarodottság és bűntudat lépett. Úgy éreztem, nem
kapok levegőt.
‒ De igen, mennem kell. ‒ Letoltam magamról a takarót, felültem, és
körbenéztem, hol vannak a ruháim. ‒ Muszáj.
Tony a karomért nyúlt, de elhúzódtam tőle; felszedtem a ruháimat a padlóról,
és kimentem a fürdőszobába. A folyó víz hangján keresztül hallottam, hogy Tony
valami lóversenyről beszél, és arról, hogy marhahúst fog enni, mikor Caponéval
találkozik, de nem figyeltem oda. Egyik lábamat a kád peremére tettem, és egy
benedvesített, beszappanozott törölközővel eltüntettem magamról Tony nyomait.
Ha néhány percen belül elindulok, még hazaérek időben, hogy rendesen meg
tudjak fürdeni, mielőtt Sheppel találkozom, gondoltam.
Kisétáltam a fürdőszobából, és miközben lesimítottam a ruhámat,
körbenéztem a szobában, hogy hol lehet a harisnyám. Tony még mindig
Caponéról beszélt. Én azonban egyetlen szót sem szóltam, csak minél hamarabb
el akartam jönni tőle. Fogtam a fésülködőasztalra hajított fülbevalóimat, és a
tükörhöz lépve megigazítottam a frizurámat és a sminkemet. Képtelen voltam
Tonyra nézni. Valójában magamra sem tudtam nézni.

* * *

Tonytól egyenesen hazasiettem; a szekrényem alsó fiókjából kikaptam a
lysolosüveget és a fecskendőt, és kilopóztam a folyosó végén lévő fürdőszobába.
Miután kiöblítettem magam, már csak annyi időm maradt, hogy gyorsan
megfürödjek.
Mikor Shep kinyitotta a kocsija ajtaját, épp csak futólag odatartottam neki az
arcomat, és már be is ültem.
Egész úton szédültem, alig hallottam, miről beszél. Még azt sem tudtam,
hová megyünk. De nem is érdekelt.
‒ Tetszeni fog neked ez a banda ‒ mondta.
‒ Remekül hangzik ‒ motyogtam az ablakon kinézve. Végig azon járt az
eszem, hogy hogyan hagytam ott Tonyt. Dühös voltam, mikor megérkeztem a
szállodába, szakítani akartam vele. Végül azonban úgy éreztem, csak még
mélyebbre zuhantam.
Igen, Tony valóban szeretett, de most, hogy már nem feküdtem a karjában, és
így képes voltam tisztán gondolkodni, tudtam, hogy ő nem lenne jó nekem.
Hosszú távon biztosan nem. Szenvedélyes és nyughatatlan természetű volt ‒ két
jellemvonás, amely nem túl szerencsés, ha az ember szerencsejátékos. Neki
lételeme volt a kockáztatás, és ilyenkor nem hallgatott a józan szóra. Imádta az
izgalmat, bennem pedig néha felmerült a kérdés, nem ezért vonzódott-e hozzám.
Nem lehet, hogy csak egy kockázatos, veszélyes tét voltam számára?
Tehát tudtam, hogy vele nem járnék jól, ám ettől még ugyanúgy
vágyakoztam utána.
‒ Van ez a daluk ‒ mondta Shep. ‒ Mikor meghallottam, rögtön arra
gondoltam, hogy táncba kell rá vinnem Babaarcot. ‒ Elengedte a kormányt, és
megfogta a kezemet. Érintésétől összerezzentem, mintha sav lett volna az
ujjbegyein. Nem bírtam elviselni magamon a kezét ilyen rövid idővel azután,
hogy Tony simogatott.
Shep a homlokát ráncolva visszahúzta a kezét.
Kibámultam az ablakon; a ránk telepedő csend egyre feszültebbé vált.
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb valamelyikünk sérülni fog, de valamiért mindig
azt hittem, hogy ez a valaki én leszek. Meg sem fordult a fejemben, hogy
megbánthatom Shepet vagy Tonyt, vagy akár mindkettejüket. Ez a két erős férfi
‒ gengszter ‒ ki volt szolgáltatva nekem. Az erőviszonyok egyszer csak
átrendeződtek, pedig én nem is akartam. Tudtam, hogy valamelyikükkel, de az is
lehet, hogy mindkettővel, szakítanom kell. Túl nagy felelősség volt mindkettejük
szívét a kezemben tartanom.
Rákanyarodtunk a South Federal Streetre, majd végül a Fontaine’s előtt
álltunk meg ‒ ez egy újonnan nyílt étterem volt, ahova Shep mindenképp el akart
vinni. Az ajtónállók egyenruhát viseltek, a férfi vendégek fején cilinder, a
kezükben pedig sétapálca volt, a hölgyek hosszú ruhában és szőrmestólában
vonultak partnereik karján ‒ nagyon elegáns hely volt. Shepre pillantottam; a
gondolattól, hogy az imént még szakítani akartam vele, csak még jobban
ragaszkodtam hozzá.
Mielőtt kinyitotta volna az ülése felőli ajtót, közelebb húzódtam hozzá.
‒ Várj! ‒ mondtam a szemébe nézve. ‒ Néha meggondolatlan, ostoba
dolgokat teszek. ‒ Megérintettem a tőle kapott nyakláncot, aztán megcsókoltam,
előbb az arcán, aztán a száján. ‒ Sajnálom! Meg tudsz bocsátani?
‒ Mit kellene megbocsátanom, Babaarc? ‒ kérdezte, és visszacsókolt. ‒
Hiszen nem tettél semmi rosszat.

 KIKÉPZÉS

Tavasszal Basha és Dora elhatározta, hogy bevezetnek a gengszterbarátnők

világába. Természetesen, amint alkalmam nyílt rá, bemutattam nekik Evelynt;
klassz csajnak találták, de nem értették, mit akarhat egy olyan fickótól, mint Izzy
Seltzer.
‒ Valóban észvesztően jóképű, de drágám, tartsd rajta a szemed, mert minden
szoknya után megfordul! ‒ mondta Basha egyik délután; Dion O’Banion
feleségével, Violával és Vincent Drucci nejével, Ceceliával volt találkozónk. Az
alvilágban úgy tekintettek rájuk, mint holmi főúri hölgyekre.
Viola O’Banion egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam.
‒ Jó, hogy végre megismerhetlek benneteket! ‒ mondta lágy, halk hangon. ‒
Örülök, hogy velünk ebédeltek! ‒ Akárcsak Basha, ő is aprócska termetű volt, de
a haja fakóbarna, jelentéktelen szemeit szinte észre sem vette az ember. És míg
beszélt, egyszer sem nézett a szemembe.
‒ Ő pedig itt nem más, mint Cecelia Drucci ‒ mutatta be a másik nőt Basha.
Cecelia egészen más volt, mint Viola ‒ a magas, vakítóan szőke, gyönyörű
fiatal lány akár Dora testvére is lehetett volna.
Cecelia ugyanolyan határozottan szorította meg a kezem, mint bármelyik
férfi.
‒ Már sokat hallottam rólatok ‒ bólintott.
Evelynnel mi is sokat hallottunk róla. Basha szerint egy este, egy zsúfolt
étterem kellős közepén egy steakkéssel fenyegetett meg egy nőt, aki szerinte „a
szemét meresztgette az ő Vinnyjére”.
‒ Igazad van, szivi ‒ kacsintott Dorára. ‒ Tényleg jó csajok. ‒ Aztán az
ujjával csettintve odahívta a pincért.
Az ebédhez ginnel megbolondított szódavizet ittunk. Viola volt az egyetlen,
aki tisztán itta a szódát ‒ férjéhez hasonlóan ő sem fogyasztott alkoholt.
Arról mesélt, hogy milyen volt a Jézus szent neve székesegyházban a
vasárnapi prédikáció. Annyira halkan beszélt, hogy előre kellett hajolnom, ha
hallani akartam.
‒ Igazán megható volt! ‒ suttogta a fejét billegetve, mint aki még mindig a
hatása alatt van.
Ám akkor Cecelia témát váltott, elújságolta, hogy Vinny kapott egy új
szerepet.
‒ Egy melegfilmben! Az a címe, hogy Bob forró kalandja. Találjátok ki, ki
játssza Bobot? ‒ Ugyanolyan lelkesen mesélt arról, hogy a férje egy ilyen
filmben játszik, mint Viola a prédikációról. És csak beszélt és beszélt. Volt
valami az ajkán, de nem voltunk még olyan viszonyban, hogy szóljak neki. De
szemmel láthatóan senkit sem zavart.
Evelyn és én szinte mindenben különböztünk ezektől a nőktől, semmi közös
nem volt bennünk. Mégis, a Violával és Ceceliával elköltött ebéd után Basha és
Dora még inkább a küldetésének tekintette, hogy bevezessen minket a világukba.
Másnap el is vittek bennünket egy szépségszalonba a Loopban. Ennél
csajosabb hely nem is létezik ‒ a padló fekete-fehér kockás volt, ám mindenfelé
csipkefüggönyök lógtak, a tapéta pedig rózsaszín és virágmintás volt. A
pénztárgép fölött egy táblán ott volt az árlista: mosás 15 cent, vágás 75 cent,
tartós hullám 1 dollár 50, manikűr 50 cent. A levegőben hajtonik, hintőpor és
bórax szaga érződött.
Egy nő a hajbodorító gép alatt ült ‒ a drótok, melyekre a haja rá volt tekerve,
a fejétől egy, a mennyezetre felerősített gépezetig nyúltak. Egy másik nőnek
éppen ondolálták a haját; türelmesen ült, míg a fodrász fogta egy-egy hajtincsét,
és gondosan rácsavarta egy vonalzó hosszúságú, forró vasrúdra. Minden egyes új
tincs előtt újrahevítette a vasat.
Evelynnel két egymás melletti forgószékbe ültettek le bennünket. Frissen
mosott hajunkból a vállunkra terített köpenykére csöpögött a víz.
Dora azon gondolkodott, milyen színűre lakkoztassa ki a körmét.
‒ Szerintetek melyik állna jobban? Ez a piros, vagy inkább az a narancsos
árnyalat?
‒ Határozottan a piros! ‒ vágta rá Basha. Miután megcsodálta a tükörben
tökéletesre formázott, barna hullámait, az üzlet tulajdonosához fordult. ‒ Még
ma végeznünk kell, Stella. Ennek a két lánynak itt divatosabb külső kell! ‒
Basha úgy beszélt rólunk az alkalmazottaknak, mintha csak próbababák lennénk.
Körbesétálta Evelynt. ‒ Ez lesz a nagyobb kihívás ‒ mondta.
Evelyn a homlokát ráncolva nézett rám.
‒ Ami pedig ezt illeti ‒ fordult felém Basha ‒, mielőtt bármit kezdenétek
vele, szedjétek ki a szemöldökét!
Egészen addig a pillanatig egyáltalán nem is foglalkoztam a
szemöldökömmel, különösen, hogy a frufrum amúgy is eltakarta. Most azonban
elszégyelltem magam.
Mikor a tizenhetedik születésnapomon elhatároztam, hogy rövidre vágatom a
hajam, a Brighton Parkban lévő borbélyhoz mentem el. Mikor beléptem az
üzletbe, az újságot olvasó férfiak meglepődve néztek rám. Motyogva, a
szivarjaikat szívva figyelték, ahogy beülök a székbe, és azt mondom a
borbélynak, hogy a derekamat verdeső hajamat vágja le egészen áll alá érőre.
Mikor hazaértem, anyám közölte, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú, és aztán két
napig szóba sem állt velem. A borbélynál tett látogatásom után már magam
nyírtam a hajam, de ezek szerint nem túl ügyesen.
‒ Ki kell egyengetni a frufruját ‒ folytatta Basha, és hogy nyomatékot adjon
szavainak, még rám is mutatott a szipkájával.
‒ És ha már itt vagyunk, a hajvégeknél is igazítsátok meg! ‒ javasolta Dora,
majd megrázta a piros lakkos üvegcsét.
Basha beleszívott a szipkájába, majd Evelynhez fordult.
‒ Na nézzük csak! ‒ mondta elgondolkodva. ‒ Csináljatok neki egy felnyírt
bubit!
‒ Felnyírtat? ‒ nézett rá Evelyn kétségbeesve.
A felnyírt haj volt a legújabb divat, és egyben a legmerészebb viselet. Ezért
Evelynt biztos megölik a szülei, gondoltam magamban. Miután elolvasták
Fitzgerald Bernice levágatja a haját című elbeszélését, amely a Saturday
Evening Postban jelent meg, megtiltották Evelynnek, hogy levágassa a haját.
Hiszen náluk már azért is szidás járt, ha valaki az asztalra könyökölt. Bele sem
mertem gondolni, mit kap majd Evelyn, ha meglátják rövid frizurával.
‒ És ezek a körömágyak! ‒ kiáltott fel Dora, miközben a manikűrös helyet
foglalt egy alacsony zsámolyon, és nekilátott polírozni a körmeimet. ‒ Drágám,
ideje több figyelmet szentelned a kézápolásnak!
Szófogadóan bólintottam, aztán meghallottam az olló hangját. Előbb a
nyakam körül éreztem, aztán a fodrász szólt, hogy hunyjam le a szemem.
Éreztem, hogy a hideg penge a homlokomhoz ér, és apró hajszálak potyognak az
orromra és orcáimra. Annyira csiklandoztak, hogy muszáj volt tüsszentenem.
Evelynre pillantottam ‒ a hajának a fele eltűnt; a széke körül a fekete-fehér
kockás padlót jó harminc centi hosszú, göndör, barna hajtincsek borították.
‒ Ne aggódj! ‒ nyugtattam meg. ‒ Nagyon jól fog állni!
Mikor kiléptünk a szépségszalonból, a frufrum vagy másfél centivel rövidebb
volt, Evelyn haja pedig már csak a füléig ért.
‒ Elnézést, kisasszony, nem látta a legjobb barátnőmet? ‒ kérdeztem.
Majd’ kipukkadtunk a nevetéstől, miközben pirosra lakkozott körmű
ujjainkkal összeborzoltuk egymás haját.
A következő állomásunk Irwin Ragguffy volt. Irwin vonzó, a húszas évei
második felében járó fiatalember volt, és mindössze kétévi házasság után máris
özvegy. Úgy egy évvel korábban a detroiti Bíbor Banda Irwint kereste, de
helyette tévedésből a feleségét lőtték le. Mikor meghallottam a történetet, meg
sem bírtam szólalni. Ha egyszer megtörtént, vajon megtörténhet-e újra? Lehet,
hogy bármelyikünkkel bármikor végezhet egy golyó. Márpedig ettől még Shep
sem tud megvédeni. Nem is akartam ezen gondolkodni, megpróbáltam elűzni
ezeket a félelmeket.
 Irwin, ha éppen nem Dionnak végzett valami munkát ‒ isten tudja, mit ‒,
akkor a West Van Burenen lévő ruhagyárával volt elfoglalva, ahol női
fehérneműket készítettek.
‒ Úristen, még sosem láttam ennyi varrógépet egy helyen! ‒ mondta Evelyn,
miközben végigvezettek bennünket a munkacsarnokon.
‒ És még én panaszkodtam, hogy hangosak az írógépek! ‒ tettem hozzá.
A nők szépen sorban, egymás mellett ültek Singer gépeik előtt, fűzős cipőbe
bújtatott lábukkal serényen hajtották a pedált, miközben kezükkel ügyesen
vezették az anyagot a tű alatt. Mikor végeztek a munka rájuk eső részével,
tucatnyi másik nő vette át tőlük a ruhadarabokat; átvitték őket a terem másik
végébe, ahol egymás után varrták föl rájuk a kapcsokat és akasztókat.
Lenyűgöző volt, milyen ügyesen dolgoztak.
Irwin átvitt minket egy bemutatóterembe, amely tele volt próba-bábukkal ‒
mindegyiken melltartó és bugyogó volt, de néhányon még fűző is.
‒ Válogassanak csak kedvükre, hölgyeim! Bármelyik az önöké lehet ‒
mondta a csipkés fehérneműkkel teli dobozokra mutatva.
‒ Mit gondol, Irwin ‒ karolta át Evelyn derekát Basha ‒, van olyan darabja,
ami jó ezekre a hatalmas cicikre?

* * *

Következő szombaton az új melltartómat és bugyogómat vettem fel divatos
gyapjúruhám alá, így indultam el a Marshall Field’sbe. Basha és Dora meghívtak
minket vásárolgatni és ebédelni, utána pedig azt terveztük, hogy elmegyünk egy
divatbemutatóra.
Felszálltam a vasútra, és bementem vele a Loopig. Április második hétvégéje
volt; ragyogóan sütött a nap, szokatlanul meleg volt. Reggel a rádióban
bemondták, hogy melegrekord várható, akár huszonöt fok is lehet. A kemény tél
után mindenki örült a kellemes időnek. Az emberek ráérősen sétálgattak a
járdákon; a nők napernyők alá bújtak, a férfiak pedig újsággal legyezték
magukat. A zöldség- és gyümölcsárusok is kitelepültek az utcára, és kipakolták
portékájukat az üzleteik sátortetői alá.
A Washington Street megállónál szálltam le, és a járda szélénél összegyűlt,
burukkoló galambokat felverve átsétáltam a Marshall Field’shez. Dora, Basha és
Evelyn már várt rám a sarkon, a hatalmas, zöld óra alatt. Dora egy gyönyörű,
ejtett derekú, pliszírozott aljú, kék ruhát viselt. A harisnyája természetesen
tökéletesen illett hozzá. Bashán világoszöld, ujjatlan ruha volt, a csípőjén övvel,
kiegészítőként pedig egy extra hosszú gyöngysort viselt, melyre csomót kötött.
Még mindig nem sikerült megszoknom Evelyn új frizuráját, olyannyira nem,
hogy egy pillanatig szinte meg sem ismertem. Fantasztikusan nézett ki; az utca
túloldalán lévő borbélyüzlet előtt dolgozó cipőpucoló férfi alaposan, tetőtől
talpig végig is mérte.
‒ Azt hiszem, szereztél egy hódolót ‒ mondta a férfi felé pillantva Dora.
‒ Valóban? ‒ fordult meg Evelyn pont abban a pillanatban, mikor Basha
rászólt a férfira, hogy ne bámuljon bennünket.
‒ Hölgyeim, indulás! ‒ mondta Basha. Kivette a szipkából a cigarettát, majd
ledobta a földre, és eltaposta Mary Jane’s cipője orrával.
Márványoszlopaival és kristálycsillárjaival a Marshall Field’s belül olyan
volt, akár egy palota. A simára csiszolt fapadló fényesen csillogott, a Favrile
üveggel kirakott, kupolás mennyezet pedig bármelyik múzeumnak dicséretére
válhatott volna.
A ruhaosztályról indulva emeletről emeletre haladtunk. Shep adott húsz
dollárt, kifejezetten arra, hogy magamra költsem. Életemben először úgy
válogathattam a ruhák között, hogy nem kellett megnéznem az árcédulát.
Elsőként egy gyönyörű, bíborvörös ruhán akadt meg a tekintetem. Volt egy
ugyanolyan színű blúzom, ami nagyon tetszett Tonynak.
Tony. Tony. Tony. Egyszerűen képtelen voltam kiverni őt a fejemből. Egyik
nap, mikor nagyon hiányzott, bementem egy dohányboltba. Tudtam, hogy nem
az övé, mégis megcsodáltam a piros bársonytokokban kitett pipákat és
szivarokat; ahogy belélegeztem a dohány aromás illatát, azonnal megnyugodtam.
Azt kívántam, bárcsak lenne erőm egyszer s mindenkorra véget vetni a
Tonyval való viszonynak, ugyanakkor nem akartam elengedni őt. Mikor nem
voltam vele, nyugtalanná váltam, elmémet elárasztották az emlékek: a
hotelszobájában töltött éjszakák, az izzadságunktól nyirkos, gyűrött ágynemű, a
cigarettacsikkekkel teli hamutartó… Magam előtt láttam az éjjeliszekrényén álló,
bontott whiskysüveget, a selyemharisnyámat, melyet hanyagul az ágytámlára
dobtam, és a halvány csíkot a csuklómon ‒ annak nyomát, hogy megkötözött.
Az államhoz fogtam a ruhát, és hagytam, hogy a kreppselyem anyag
leomoljon a bokámig.
‒ Mit gondoltok? ‒ kérdeztem.
‒ Jaj, ne! Ez a szín borzalmas! Teljesen elnyom ‒ mondta Basha
szörnyülködve. Kikapta a kezemből a ruhát, és olyan hanyagul dobta rá az
állványra, hogy azonnal lecsúszott róla.
Már mozdultam volna, hogy felvegyem, de az egyik eladó megelőzött. Basha
megkerülte a lányt, majd jobbra-balra tologatva a vállfákat, tovább nézegette az
állványon lógó ruhákat. Szegény eladólánynak, aki körülbelül annyi idős
lehetett, mint én, szörnyen csámpás lábai voltak. Együtt érzően rámosolyogtam,
ő visszamosolygott rám, majd, miután visszaakasztotta a ruhát az állványra,
igyekezett kitérni Basha útjából. Mikor azt hitte, hogy már senki sem látja,
mosolya keserűvé változott. Minden bizonnyal utálta kiszolgálni a Bashához
hasonló nőket.
Következő állomásunk a táska- és kalaposztály volt. A polcokra kipakolt
összes táskát kinyitottuk, minden egyes kis csecsebecsét a kezünkbe vettünk.
Mindannyian fogtunk egy-egy kloskalapot, és a háromszárnyú tükör elé állva a
homlokunkba húztuk őket, majd a fejünket felemelve megnéztük, hogy festünk.
Mire végeztünk, a kalapdobozok fedelei szanaszéjjel hevertek, az összegyűrt
selyempapírok pedig nagy kupacokban tornyozódtak a pulton. A bennünket
kiszolgáló két kisasszony már képtelen volt követni Bashát, aki sehogy sem
tudott dönteni két kloskalap között ‒ az egyiknek volt egy keskeny karimája, a
másikat egy toll ékesítette.
‒ Ah, inkább hagyjuk! ‒ legyintett végül Basha, és visszahajította a pultra a
tollas kalapot. ‒ Egyik sem tetszik igazán. ‒ Lesimította hullámos, barna haját,
majd a tükörbe nézett, és bejelentette: ‒ Mindjárt éhen halok! Ideje megebédelni.
A boltoskisasszonyok összenéztek, aztán elkezdték visszapakolni az árut a
polcokra. Sajnáltam szegényeket, hogy mindent szétdobáltunk, és végül mégsem
vettünk semmit.
Úton a lift felé megálltam.
‒ Elfelejtettem valamit ‒ mondtam. ‒ Menjetek csak, majd utolérlek
benneteket. ‒ Visszasiettem a kalaposztályra, ahol a lányok, mikor
megpillantottak, újra összenéztek.
‒ Segíthetünk? ‒ kérdezték.
Felkaptam az első, kezem ügyébe kerülő árut ‒ egy kis, piros erszényt. Nem
tetszett, és nem is volt rá szükségem. Talán anyámnak adom, gondoltam.
‒ Ezt kérem ‒ válaszoltam.
Mikor a Walnut Roomban csatlakoztam a többiekhez, egyáltalán nem voltam
éhes. Nagyon meleg volt odabent annak ellenére, hogy kinyitották a padlótól a
mennyezetig érő ablakokat. Azt azonban el kellett ismernem, hogy káprázatos
hely. Életemben először jártam a Walnut Roomban, és a kristály gyertyatartók,
bársony falikárpitok, vastag, süppedős szőnyegek és a székek finoman faragott
karfái annyira lenyűgöztek, hogy egy ideig nem is hallottam a mellettem
beszélgető lányokat.
‒ …legszívesebben lelökném a hídról. A Wacker és a Michigan
kereszteződésénél ‒ mondta Basha. ‒ De meg kell várnom a telet, hogy halálra
fagyjon.
‒ Remek ötlet ‒ mondta az étlapból felpillantva Dora. ‒ Vagy egész
véletlenül a vasúti peronról is lelökheted. Vagy a szerelvény gázolja halálra,
vagy az áram üti meg.
 Basha a hasát fogva, kétrét görnyedve nevetett, majd’ leesett a székről. Olyan
mélyre hajolt, hogy hosszú gyöngysora szinte a padlót súrolta.
‒ Vagy ‒ mondta kiegyenesedve, és fölmarkolt egy villát, amivel aztán a
levegőbe döfött ‒ egyszerűen csak leszúrom ezzel itt!
Evelynnel kötelességtudóan mosolyogtunk, míg Basha és Dora hangosan
nevetve megtárgyalta, hogy az előbbi hányféleképpen tudna végezni Mrs.
Squeakkel. Egészen addig folytatták ezt a beszélgetést, míg oda nem jött a
pincér, hogy felvegye a rendelést.
Megtöröltem izzadt nyakszirtemet. Már akkor melegem volt, amikor
megérkeztünk, mostanra azonban úgy éreztem, mintha még tíz fokot emelkedett
volna az étteremben a hőmérséklet. Nyirkos volt a bőröm, még az ajkaim fölé is
kiült a veríték. Mikor a pincér rám nézett, a Walnut Room specialitását kértem,
bár az evésnek már a gondolatától is forogni kezdett a gyomrom.
‒ Nem viccelek ‒ folytatta Basha. ‒ Azt kívánom, bárcsak megtettem volna.
Már rég meg kellett volna szabadulnom tőle. ‒ Felemelte a kését, és arca elé
emelve, akár egy kompakttükröt, megnézte a pengéjében a fogait. ‒ Én mondom
nektek, már nem sokáig késik az a nap! Töpszli életét és az enyémet is
megkeseríti. Azóta van az utunkban, hogy szemet vetettem Töpszlire. Igen, így
van! ‒ lovallta bele magát egyre jobban Basha. ‒ Pultoslányként dolgoztam egy
étkezdében, mikor Töpszli egyszer megjelent azzal a lotyó feleségével.
‒ Ezek szerint találkoztál is vele? ‒ kérdezte Evelyn csodálkozva.
‒ Persze! Rikító, vörös haja van.
‒ Úristen, te tényleg találkoztál vele?! ‒ hajolt előrébb Evelyn.
‒ Miért olyan hihetetlen? Amíg ő az étlapot böngészgette, én a férjét
gusztálgattam. ‒ Basha hangosan felnevetett. ‒ Felírtam a számlára a nevemet és
a telefonszámomat, úgy adtam oda Töpszlinek.
Evelyn eltátotta a száját.
‒ És a felesége látta?
Basha hanyagul megvonta a vállát.
‒ Ha látja, sem érdekelt volna. Az a lényeg, hogy Töpszli még aznap este
felhívott, és azóta együtt vagyunk.
Ekkor a pincér kihozta az ebédünket: húspástétomot, hozzá rák- és
tonhalsalátát. Ránézésre gyönyörű volt, de a rák és a majonéz erős illatától
kavarogni kezdett a gyomrom.
‒ Hallottátok? ‒ kérdezte Dora. ‒ Johnny Torrio börtönben van.
‒ Igen, ez aztán a nagy hír! ‒ mondta Basha. ‒ Az összes újság ezzel van tele.
‒ Mi történt? ‒ kérdeztem villámmal a tonhalsalátámat piszkálgatva.
‒ Razziáztak a sörfőzdéjében. Az éjszaka őt és harminc emberét
letartóztatták.
 Harminc embert! Majdnem kiejtettem a kezemből a villát. Vajon Tony Liolli
is ott volt? Őt is letartóztatták? Mi van, ha börtönben ül? Miközben megtöröltem
a számat, éreztem, hogy egy izzadságcsepp legördül a melleim között. Egyre
inkább melegem lett.
‒ Azt mondják, Torrio egy időre hűvösre kerül, ami valószínűleg azt jelenti,
hogy Capone lesz a főnök. ‒ Mikor Dora rám nézett, arcáról eltűnt a mosoly. ‒
Hé, Vera, édesem, jól vagy? Egészen zöld az arcod.
‒ Igazság szerint ‒ mondtam újra megtörölve a számat ‒ nem érzem túl jól
magam. ‒ Ekkorra a kellemetlen émelygés már erős hányingerré fokozódott. ‒
Ki is megyek a mosdóba.
‒ Kikísérlek ‒ mondta segítőkészen Evelyn.
‒ Ne, ne, maradj csak! ‒ tiltakoztam, de amint felálltam, forogni kezdett
velem a világ. Hirtelen rám jött az öklendezés.
A lányok még épp időben értek ki velem a mosdóba. Alighogy beléptem a
vécéfülkébe, hányni kezdtem. Utána néhányszor csak összerándult a testem,
majd újra hánytam. Mikor már minden kijött belőlem, a lányok lefektettek a
heverőre, Dora pedig hideg vízzel benedvesített egy törölközőt, és a
homlokomra tette.
Hát így ért véget a lánynap.

* * *

Másnap már jobban éreztem magam, ezért a rosszullétemet arra fogtam,
hogy ehettem valamit, ami megártott a gyomromnak. Hétfőn reggel azonban
megint rosszul lettem. Beteget kellett jelentenem a munkahelyemen, és a nap
nagy részét a folyosó végi fürdőszobában töltöttem. A hasizmaim már fájtak az
állandó összehúzódástól, a jobb szememben pedig megpattantak az erek, annyit
erőlködtem. Kiöblítettem a számat, hátha akkor végre megszabadulok a
savanykás íztől, megtöröltem izzadt homlokomat, és visszamentem a szobánkba.
Bebújtam az ágyamba, és háton fekve a mennyezetre meredtem:
tekintetemmel végigkövettem az ajtótól a csupasz villanykörtéig húzódó, vékony
repedéseket. A párnámból kiállt egy toll ‒ kihúztam, majd alaposan szemügyre
vettem a párnát, nem találok-e rajta még egyet. Mikor már nem tudtam, mivel
terelhetném el a gondolataimat, kikeltem az ágyból, és vonakodva bár, de
odaléptem az íróasztalhoz, és elővettem a fiókból a naptáramat.
Idegesen végiglapoztam, és többször átszámoltam a napokat. Amikor
harmadszorra is ugyanaz az eredmény jött ki, azt hittem, elájulok. Lerogytam az
ágy szélére, és elhajítottam a naptárt. Kimaradt a havivérzésem. Már majdnem
három hete meg kellett volna jönnie, és korábban még sose késett. Soha.
Lehunytam a szemem, és a tenyerembe hajtottam a fejemet. Hogy eshettem
teherbe? Hiszen minden egyes alkalommal, amint hazaértem, azonnal
kiöblítettem a hüvelyemet, ráadásul Tony és Shep is mindig még időben kivette.
Az istenit! Hiszen azt sem tudtam, melyikük az apa.
Összekucorodtam, és magamhoz szorítottam egy párnát, hogy ne hallatsszon
a sírásom. A zokogástól megfájdult a fejem, és újra rosszul lettem ‒ még épp
időben húztam oda a szemetesvödröt. Mikor megkönnyebbültem, a hátamra
gördültem, és hangtalanul sírtam, egyre csak sírtam ‒ könnyeim belecsorogtak a
fülembe.

 GYERMEK? ÁLDÁS?

Néhány napig senkivel sem osztottam meg a titkomat. Szörnyű

lelkiállapotban voltam, és folyamatos hányinger kínzott. Mindent halszagúnak
éreztem, amitől az öklendezhetnékem csak tovább fokozódott. A Schlemmer,
Weiss & Ungernél egész nap háztartási kekszet rágcsáltam, és imádkoztam, hogy
a gyomromban maradjon, és ne az írógépemen landoljon.
Senkinek nem árultam el rosszullétem valódi okát; még Evelynnek sem, aki
azt hitte, hogy influenzás vagyok, és ezért el is került, nehogy megfertőződjön.
Evelyn nem tudott Tony Liolliról; de még ha Tony nem is létezett volna, akkor
sem akartam volna, hogy Evelyn és Izzy az ágyban heverészve kibeszéljenek.
Nem kockáztathattam meg, hogy Shep mástól tudja meg a hírt.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban összezavarodtam; úgy tettem, mintha két
lehetőség közül kellene választanom ‒ Tony vagy Shep, Shep vagy Tony ‒,
holott tudtam, a kérdés csak az, mikor beszélek Sheppel. Tudtam, hogy szeret,
sőt már azt is mondta, hogy szeretne gyermekeket. Biztosan repesne a
boldogságtól, ha megtudná, hogy várandós vagyok, és azonnal feleségül venne,
gondoltam. Ezzel véget is érne a történet ‒ véget érne a viszonyom Tonyval.
Ám aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha Tony feleségül akarna venni? ‒
kérdeztem magamtól annak ellenére, hogy tudtam, ez elég valószínűtlen. Tony
szeretett, csak nem volt az a nősülős fajta. De ha mégis kész lett volna feleségül
venni, nagy bajban lettem volna, mert nem tudtam volna választani kettejük
közül. Feltettem magamnak a kérdést, ismerem-e egyáltalán annyira
bármelyiküket is, hogy hozzámenjek. Hiszen azt sem tudtam, mikor van Tony
születésnapja, mint ahogyan azt sem, hogy Shepnek mi a kedvenc filmje. Nem
tudtam volna megmondani, mekkora az ingméretük, vagy hogy megvan-e még a
mandulájuk.
Ők pedig nem tudták, hogy a bíborvörös a kedvenc színem, mint ahogy azt
sem, hogy egész életemben arról álmodtam, hogy beleszeretek egy
lélegzetelállítóan jóképű férfiba, aki egy nap fél térdre ereszkedve szerelmet vall
nekem, gyémántgyűrűt húz az ujjamra, és segít, hogy örökre magam mögött
hagyjam a szörnyű múltat. Lehet, hogy túl sok lányregényt olvastam, túl sok
romantikus filmet láttam, de akkor is úgy gondoltam, hogy egy történetnek
boldog véget kell érnie. Nem úgy, ahogy velem történik.
És igen, szerettem volna gyereket ‒ hármat is ‒, de hogy hozzam világra a
gyermekemet egy bűnöző családjába? Igazságos lenne? Különösen, hogy az
apámat ilyen emberek gyilkolták meg?
 Persze volt még egy lehetőség, de eleinte még úgy gondoltam, hogy képtelen
lennék megtenni. Ám annyira meg voltam rémülve, annyira kétségbeestem, hogy
a gondolat, hiába igyekeztem elhessegetni, újra és újra visszalopózott az
agyamba.
Így hát végül elhatároztam magam, hogy meglátogatom Tonyt.

* * *

‒ Mi a baj? Mi történt? ‒ kérdezte, mikor ajtót nyitott.
Az ágyára hajítottam a retikülömet, aztán minden kertelés nélkül, egyszerűen
csak közöltem vele:
‒ Terhes vagyok.
Tony elővett a zsebéből egy gyufaszálat, és rágcsálni kezdte. Mikor
megkerültem az ágyat és lehuppantam rá, mellém ült, de egy szót sem szólt. Egy
ideig csak némán ültünk egymás mellett. Odafordulva láttam, hogy előbb
elkerekedik a szeme, aztán pedig összeszűkül ‒ ebből tudtam, hogy kezdi
felfogni, amit mondtam. A folyosóról behallatszott, hogy felért az emeletre a lift,
aztán nevetés csendült fel, majd kulcs fordult egy zárban.
‒ Én vagyok az apja? ‒ kérdezte végül Tony.
‒ Nem tudom… ‒ Úristen, tényleg nem tudom! Hogy történhetett meg ez épp
velem?!
Tony ledobta a gyufaszálat az éjjeliszekrényre.
‒ Ő már tudja?
‒ Még nem beszéltem vele.
Kezébe hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.
‒ Akkor most mihez kezdjünk?
‒ Nem tudom. Nem akarok gyereket. Most még nem. Még nem állok készen
az anyaságra. ‒ Egy hétig viaskodtam magammal, és gondolkodtam a
lehetőségeken, mire sikerült meghoznom a döntést. ‒ Tony, segítened kell!
Mondd, hogy tudsz segíteni!
‒ Segíteni? De hát hogyan?
‒ Nem ismersz valakit? ‒ Elkeseredésemben megragadtam a zakója
hajtókáját. ‒ Biztos ismersz valakit, aki segíthetne…
‒ Úgy érted, egy orvost? ‒ kérdezte Tony, miközben lefejtette a zakójáról a
kezemet. Felkelt az ágyról, öntött magának egy italt, aztán csak nézett rám,
szigorú tekintettel.
‒ Kérlek, ne nézz így rám! Mi mást tehetnék? ‒ Lehajtottam a fejemet, és
zokogni kezdtem.
Tony felhajtotta az italát, aztán belenézett az üres pohárba, majd a tekintete
visszavándorolt rám.
‒ Lehet, hogy ismerek valakit ‒ mondta végül.
‒ Akkor segítesz? ‒ kérdeztem reménykedve.
Tony letette a poharát, aztán odalépett elém.
‒ Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? ‒ kérdezte, visszaülve mellém.
Átkarolt, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
‒ Semmiben sem vagyok biztos…

* * *

Tony mindent megszervezett, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy
csütörtökön elmenjek hozzá a szállodába, ahonnan elvisz a Fullerton Parkwayre,
az orvoshoz. Úgy terveztem, hogy Shepnek azt mondom, gyengélkedem ‒ női
dolgok. Biztos voltam benne, hogy nem fog kérdezősködni. Én rendbe jövök, az
élet pedig megy tovább.
De máshogy, mint addig. Muszáj, hogy máshogy legyen. Elérkezett az idő,
mikor döntenem kellett, mert nem folytathattam tovább mindkét férfival. így hát
elképzeltem a jövőmet, előbb Sheppel, aztán Tonyval; és volt egy-egy olyan
pillanat is, mikor láttam magamat, ahogyan elhagyom mindkettőt. Még sosem
voltam úgy összezavarodva, mint akkor.
Mire megérkeztem a Hotel Twenty-nine-ba, kissé már be voltam csípve ‒
valamiből bátorságot kellett merítenem, így vittem magammal az útra egy
laposüveget. Mikor felértem a tizenkettedikre, az 1201-es ajtóhoz siettem.
Bekopogtam, majd elővettem a kompakttükrömet, és megigazítottam a
rúzsomat. Mikor Tony nem nyitott ajtót, újra bekopogtam, aztán harmadszor is.
Semmi válasz. Már épp azon voltam, hogy még egyszer megpróbálom, de akkor
meghallottam a liftet, úgyhogy gyorsan elindultam felé ‒ nem akartam, hogy
bárki is meglásson Tony ajtaja előtt.
Beszálltam a liftbe; végig a vasrácsot bámultam meredten, nem válaszoltam a
liftkezelőnek, aki az időjárásról kérdezett. Meg voltam rémülve, el sem tudtam
képzelni, mi történhetett, miért nem találtam ott Tonyt. Csütörtököt beszéltünk
meg, és most csütörtök volt.
A hall tele volt emberekkel; a férfiak a hatalmas fotelekben ülve vagy újságot
olvastak, vagy beszélgettek. Clubman hintőpor illata érződött a levegőben ‒
azonnal felismertem, mert Tony is ezt használta, mindig éreztem rajta az illatát.
Reménykedve körbefordultam, de sehol sem láttam. Lehet, hogy csak késik,
nyugtatgattam magam. Lehet, hogy közbejött neki valami.
Odamentem a pulthoz, hátha hagyott nekem üzenetet. Megnyomtam a kis
rézcsengőt, aztán kiléptem az egyik cipőmből. Aznap egy új magas sarkút
vettem fel, amely még törte a lábamat. A márványpadló hidegsége kifejezetten
jólesett.
Egyszer csak odalépett mellém egy himlőhelyes arcú, zömök férfi.
‒ Hé, kislány, csak nem a barátját várja? ‒ kérdezte a szivarját a szája sarkába
tolva.
Nem tudtam, ki ő, vagy hogy tudja-e, ki vagyok. Mindenesetre jobbnak
láttam, ha egyenesen előre nézek, és igyekeztem közömbös arcot vágni.
‒ Liollit várja, igaz?
Hirtelen hevesen kezdett verni a szívem; mellkasomhoz szorítottam a
retikülömet, és az idegen felé fordultam.
‒ Már láttam itt korábban ‒ folytatta a férfi. Ahogy kezét duplasoros
zakójához emelte, hogy begombolja, ujján megcsillant zafírköves gyűrűje. ‒
Igen, már láttam magát vele.
Kivert a veríték. Babrálni kezdtem előbb a karkötőmmel, aztán a
fülbevalómmal, majd megint a karkötőmmel. Közben pedig azon aggódtam,
vajon tudja-e, hogy nemcsak Tony barátnője vagyok, hanem Shep Greené is.
Pontosan ezért nem töltöttem soha sok időt a szálloda halljában, hogy ezt
elkerüljem. Többször is megkértem Tonyt, hogy máshol találkozzunk, mert ez a
hotel túl közel volt a Four Deuceshoz, de ő mindig leintett, mondván,
feleslegesen aggódom. Mégiscsak hallgatnom kellett volna a megérzéseimre.
Kétségem sem volt afelől, hogy ez a fickó Capone embere. Beleszívott a
szivarjába; hirtelen úgy tettem, mintha keresnék valamit a retikülömben, de
közben mindvégig magamon éreztem a tekintetét.
Mikor megjelent a recepciós, megkérdeztem tőle, nincs-e számomra üzenet
Tonytól.
A férfi értetlenül nézett rám.
‒ Tonytól ‒ ismételtem meg. ‒ Tony Liollitól. Az egyik vendégük.
‒ Á, Mr. Liolli! Sajnálom ‒ válaszolta ‒, de már kijelentkezett.
‒ Hogyan? ‒ Hirtelen megpördült velem a szálloda hallja. Meg kellett
kapaszkodnom a pultban.
‒ Ma reggel. Sajnálom, hogy elkerülték egymást, kisasszony.
Arcomra fagyott a mosoly. Nem kaptam rendesen levegőt.
‒ És nem tudja, hova ment?
‒ Ó, kisasszony, Mr. Liolli ilyesmiket nem közöl velünk. ‒ Lapozgatni kezdte
az előtte heverő vendégkönyvet.
‒ De nekem muszáj megtalálnom! Életbevágóan fontos! ‒ Kétségbeesett
hangommal sikerült magamra vonni a hallban lévők figyelmét. Hirtelen úgy
éreztem, mintha a padló kezdene kicsúszni a lábam alól. Gyorsan visszabújtam a
cipőmbe.
 ‒ Sajnálom, kisasszony, de nem adhatok ki semmiféle információt a
vendégeinkről. Ez a szabály.
Az egyik boy letett a pultra egy kulcsot, én pedig kisiettem a szálloda
halljából; még háztömbnyi távolságra sem jutottam, mikor kitört belőlem a
zokogás.
Tony Liolli cserbenhagyott. Alkalma nyílt megszabadulni tőlem, és ezt ki is
használta. Hát ez lett a vége. Tony eltűnt, így esélyem sem volt eljutni az
orvoshoz. Terhes voltam, és most már tudtam, hogy az is maradok. Hirtelen
megjelent előttem a jövőm: egy bömbölő gyerekkel a karomon állok a
fürdőszobában, a padlón koszos pelenkák hevernek, amerre nézek, cumik és
cumisüvegek, hatalmas, kövér testemen pedig schmattát viselek, akárcsak
anyám. Egy új élet fejlődött a testemben, ugyanakkor egy részem haldoklott.
A zokogástól kétrét görnyedve befordultam egy sikátorba. Az emberek,
ahogy elsétáltak mellettem, gyanakvóan rám néztek, majd azonnal el is
fordultak. Egy fiatalember azonban megállt, és megkérdezte, jól vagyok-e. Hogy
lettem volna jól? Akkor úgy éreztem, az életem már soha nem lesz a régi.

* * *

Köd ereszkedett az agyamra, alig emlékszem rá, hogyan jutottam vissza a
bérházba. Csak arra emlékszem, hogy rosszullét gyötört, amelytől mindenáron
meg akartam szabadulni. Mindent meg is próbáltam. Másnap beteget
jelentettem, és míg a többi lány dolgozott, kinint és ricinusolajat ittam ‒
emlékeztem rá, hogy a házban az egyik lánynál működött. Aztán gint iszogatva
forró vízben üldögéltem. Ám semmi hatása nem volt, még görcsölni sem
kezdtem. Nem tudtam, mennyi idő múlva kellene hatnia; végül türelmetlenül
kiszálltam a kádból, fogtam Evelyn teniszütőjét, és a nyelével többször is hasba
döftem magam, míg már sírtam a fájdalomtól.
Másnap reggel, miután még mindig nem vetéltem el, újra beteget jelentettem.
‒ Nincs lázad ‒ állapította meg Evelyn a homlokomra téve a kezét. ‒ Ha így
folytatod, ki fognak rúgni.
‒ Nem érdekel! ‒ csattantam fel. ‒ Képtelen vagyok bemenni. Tényleg beteg
vagyok!
‒ Jól van, elhiszem ‒ emelte fel védekezően a kezét Evelyn.
Szörnyen éreztem magam, de még neki sem beszélhettem Tonyról és a
babáról. Rettegtem attól, hogy esetleg kikotyog valamit Izzy-nek, és akkor Shep
is megtudja.
Mikor már az összes lány elment dolgozni, lementem a hallba. A kezem
remegett, és mielőtt még felemeltem volna a telefonkagylót, már tudtam, hogy
hibát követek el.
A harmadik csöngésre fel is vették.
‒ Four Deuces, tessék.
‒ Jó napot, beszélhetnék Tony Liollival?
Hosszú szünet következett, a gyomromban lévő gombóc pedig egyre csak
nőtt. A vonal túlsó végéről beszélgetést hallottam, és valaki beleszívott egy
cigarettába vagy szivarba. Izzadtam, ujjaim elfehéredtek, annyira szorítottam a
kisasztalon álló porcelánvázát.
‒ Sajnálom, de nincs itt. Hagy neki üzenetet?
Lecsaptam a kagylót, aztán lelöktem a vázát, és néztem, ahogy a földre esik.
Dühös voltam, hogy nem tört darabokra. Sőt még csak egy apró szilánk sem tört
le belőle. Újra a telefonra néztem; gyűlöltem magam, amiért még mindig Tonyra
gondoltam. Mégis mit mondtam volna neki? Hiszen abban sem voltam biztos,
hogy mit akartam hallani tőle ‒ azt, hogy elvisz az orvoshoz, vagy azt, hogy már
nem szeret.
Felmentem az emeletre, és elővettem az üveg bourbont, amit az asztalom
fiókjában dugdostam. A szekrényemhez lépve kivettem egy kötőtűt, és
kimentem a folyosó végi fürdőszobába. Kibújtam a köntösömből, felakasztottam
az ajtón lévő akasztóra, aztán úgy, ahogy voltam, anyaszült meztelenül,
megálltam a fürdőszoba közepén. Reszkettem; nem tudtam, mitől félek jobban ‒
a fájdalomtól-e, vagy a következményektől. Nem voltam büszke arra, amit tenni
készültem, de nem láttam más kiutat sem magam, sem a gyermek számára, aki
nem érdemelte meg, hogy ilyen körülmények között jöjjön a világra. Tudtam,
hogy amit tenni fogok, életem végéig kísérteni fog. Feltettem magamnak a
kérdést, vajon képes leszek-e valaha is megbocsátani magamnak. Rettegtem,
hogy maradandó kárt teszek magamban, és nem lehet többé gyermekem. Ám a
gondolat, hogy meg kell szabadulnom tőle, mert csak úgy folytathatom addigi
életemet, erősebb volt minden félelemnél és kétségnél.
Leültem a kád szélére, a bourbonösüveget leraktam a földre, és szorosan
megmarkoltam a fakötőtűt. Combjaim remegtek, ahogy széttártam őket. Csak
tedd meg! Tedd meg, és túl leszel rajta. De képtelen voltam rá. Fogtam az
üveget, és az utolsó cseppig felhajtottam a maradék bourbont. Most! Rajta!
Összeszorítottam a fogaimat, és elkezdtem betolni a kötőtűt. Megálltam, vettem
egy mély lélegzetet, majd néhány centivel beljebb toltam. Ám akkor egyszer
csak hangokat hallottam a folyosóról. A kezem megállt útközben, a szívem majd’
kiugrott a helyéről.
‒ Vera? Vera, minden rendben? ‒ kopogott be az ajtón Evelyn. ‒ Gondoltam,
hazaugrom ebédszünetben, hogy lássam, jól vagy-e. Hoztam neked levest.
‒ Jól vagyok. Csak… adj egy percet. Mindjárt megyek. ‒ Kihúztam a
kötőtűt, elhajítottam, és arcomat a kezembe temettem. Könnyek folytak le az
ujjaim között, az orrom csöpögött, és egész testemben reszkettem. Ha Evelyn
néhány perccel később jön, már túl lettem volna az egészen. De barátnőm
megállított, és ezt jelként értelmeztem.
Tudtam, mit kell tennem.

 A BOLDOGÍTÓ IGEN

A keretes állótükörbe nézve szemügyre vettem hosszú, fehér szaténruhámat

és csipkefátylamat. A varrónő, aki Dora esküvői ruháját is varrta, gyors munkát
végzett. A ruhát gyöngyház gombok és kézi hímzés díszítette. Egy vagyonba
került, de Shepet ez cseppet sem érdekelte. Neki csak az számított, hogy álmaim
ruhájában menjek hozzá. A ruha valóban tökéletes volt, én azonban mégsem
éreztem úgy magam, ahogy szerettem volna. Oldalt fordultam, és a hasamra
tettem a kezem. Még nem látszott rajtam, hogy gyermeket várok. Május első
hetében jártunk, és az orvos szerint még csak héthetes terhes voltam. Csücsörítve
nézegettem magam a tükörben. A szemem nem csillogott, a szívem nem repesett
az örömtől, sőt kifejezetten nehéz volt. Nem az a fiatal lány voltam, aki
izgatottan várja, hogy a barátja mikor kéri meg a kezét; nem, én csalással vettem
rá, hogy megkérjen, és így nem is érdemeltem meg, hogy menyasszony legyek.
‒ A zsinagóga már megtelt ‒ lépett be Evelyn az öltözőszobába.
‒ Istenem, nem akarom, hogy mindenki engem nézzen! ‒ mondtam a
szememet lehunyva, és megdörzsöltem a halántékomat.
‒ Ugyan már! ‒ jött be Dora is, és bátorítóan átölelt. ‒ Ez csak a tipikus,
esküvő előtti izgalom. Tessék, igyál egy kis pezsgőt!
Bólintottam, és ittam egy kortyot; ám a többiekkel ellentétben én tudtam,
hogy ez nem egy egyszerű, esküvő előtti pánik ‒ volt egy titkom, amely egész
további életemre rányomta a bélyegét.
Gyűlöltem Tony Liollit, ugyanakkor ‒ a pokolba is! ‒ nagyon hiányzott.
Minden rá emlékeztetett. Egy összegyűrt Lucky Strike-os csomagról is ő jutott
eszembe, és nem azért, mert ezt a márkát szívta, hanem egyszerűen csak azért,
mert dohányzott. Az esküvőm napján megpillantottam egy kártyapaklit,
amelyről azonnal eszembe jutott, milyen trükköket ismer. Bármi olasz dologról,
vagy ha meghallottam azt, hogy Déli oldal, szintén ő jutott eszembe. Minden
Tony Liollira emlékeztetett, még a gyermek is, akit a szívem alatt hordtam.
‒ Ne aggódj, drágám! ‒ mondta Dora. ‒ Hidd el, csodás lesz! Látnod kellett
volna közvetlenül azelőtt, hogy feleségül mentem Bütyökhöz! ‒ Lesimította
kreppruháját, aztán letolta a karpereceit a csuklójára.
‒ Még soha, semmitől nem féltem ennyire ‒ mondtam, majd ittam egy újabb
korty pezsgőt. A lányok tudták, hogy várandós vagyok, de nem ítéltek el érte. ‒
Még sosem kellett pelenkát cserélnem és szoptatnom. ‒ Éreztem, hogy mindjárt
eltörik a mécses. ‒ Fogalmam sincs, hogyan kell gyereket nevelni.
‒ Hidd el, ha eljön az idő, tudni fogod, mit kell tenned! ‒ mondta a karomat
simogatva Dora.
‒ Kölykök… utálom őket! Semmi öröme nincs bennük az embernek ‒
mondta Basha a laposüvegért nyúlva, amit a harisnyatartójába dugott. Fejét
hátrahajtva alaposan meghúzta, aztán kézfejével megtörölte a száját.
‒ Mi baja? ‒ kérdeztem.
‒ Töpszli ‒ válaszolta a nyakláncát igazgatva Evelyn. ‒ Elhozta magával
Mrs. Squeaket.
‒ Ó, Basha, úgy sajnálom…
‒ Mi a francnak hívtad meg?
‒ Nem hívtam meg. Töpszlire vonatkozott a meghívás, nem kettejükre.
Tudod, hogy sosem tennék veled ilyet!
‒ Az egész az átkozott kölykei miatt van! ‒ bukott ki Bashából. A szavakat
elnyújtva beszélt, és bizonytalanul állt a lábán, pedig még három óra sem volt.
‒ Tartsátok rajta a szemeteket, jó? ‒ kértem Dorát és Evelynt. ‒ Nem
szeretném, hogy jelenetet rendezzen. És fogjátok vissza, ha káromkodni
kezdene!
‒ Ne aggódj, drágám! ‒ felelte mosolyogva Dora. ‒ Kézben tartjuk a
dolgokat.
Ekkor megjelent anyám, mire a lányok összenéztek.
‒ Magamra hagynátok egy kicsit a lányommal?
A lányok sorra arcon csókoltak, aztán anyámat megkerülve kimentek a
szobából. Anyám továbbra is az ajtóban álldogált, onnan vette szemügyre a
ruhámat. Ahogy csücsörített, minden egyes ránc jól kirajzolódott a szája körül.
‒ Nem jó ez így ‒ mondta végül.
Azt hittem, a babáról beszél, vagy arról, hogy férjhez megyek ‒ úgy általában
erről az egész helyzetről. Legalább féltucatszor megkérdezte, várandós vagyok-
e, én pedig minden alkalommal azt válaszoltam, hogy nem. Tudta, hogy
hazudok, de azt akarta, hogy ezt ismerjem is be.
‒ Nem jó ez így ‒ mondta újra.
Már majdnem elsírtam magam, mikor észrevettem, hogy a ruhámra mutat.
‒ Nem tetszik az esése. ‒ Lehajolva meghúzogatta az egyik oldalon, aztán
eligazgatta az uszályt. ‒ Tessék! Máris jobb egy fokkal. ‒ Felegyenesedett, és
összeütögette a két kezét, mintha a tenyerét porolná le.
Döbbenten néztem rá.
‒ Nem mondasz semmit? ‒ kérdeztem.
‒ Mit akarsz, mit mondjak? ‒ Összefonta maga előtt a karját, és ujjaival
dobolni kezdett a felkarján. ‒ Azt akarod hallani, hogy örülök ennek az
esküvőnek? Hogy azt hiszem, csodálatos jövő vár rád? Hogy jobb vőt nem is
kívánhattam volna?
 Még haza sem vittem Shepet, már tudtam, hogy anyám nem fogja kedvelni.
Mikor bemutattam őket egymásnak, anyám a szemét összehúzva, tetőtől talpig
végigmérte Shepet: hátrasimított haját, halszálkás öltönyét, arany óraláncát és
gyűrűjét ‒ mindent, amit én is, mikor először találkoztunk. A különbség csak az,
hogy nekem tetszett, amit láttam, anyámnak viszont nem. Azt hittem, legalább
az számítani fog, hogy Shep is zsidó, de anyámat ez cseppet sem hatotta meg.
Később azt mondta: „Csak egy gengszter visel ilyen ékszert, és kölnizi magát
ennyire.”
Most végignézett az esküvői ruhámon, aztán a nyakához emelte a kezét.
‒ Csak rád kell nézni. Azt hiszed, bárkit is becsaphatsz? Hidd el, tudják. És
lehet, hogy ennek a népségnek ez nem számít, de én nem így neveltelek.
Megszakad a szívem, tudod? Mindazok után, amin keresztülmentünk, ami
apáddal történt… hogy kerülhettél ilyen társaságba?
Anyám nagyon ritkán beszélt apámról. A cipőm orra hegyére meredtem,
aztán anyám szemébe néztem. Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
‒ Félek, anyu!
‒ Van is mitől ‒ mondta anyám szárazon. Az ajtóhoz lépett, de még
visszafordult egy pillanatra. ‒ Remélem, boldog leszel a gengsztereddel.
Egy pillanatig csak némán bámultam rá. Olyan hangon mondta ezt, hogy, bár
igaza volt, nem hagyhattam szó nélkül.
‒ Éjszakai klubja van. Anyu! ‒ kiabáltam utána, mikor becsukta az ajtót. ‒ Ő
nem gengszter! Csak éjszakai klubja van!

* * *

A fogadást a Meridianben tartottuk. Közel háromszáz vendég volt:
gengszterek, Cook megye összes politikusa, a város összes korrupt ügyvédje és
bírája, még a rendőrség és a tűzoltóság főtisztjei is. Olyan emberek, akiket most
láttam először, megöleltek és arcon csókoltak, sok boldogságot kívántak, és azt
mondták, gyönyörű vagyok. Ha nem lettek volna ott a lányok a bérházból,
kívülállónak éreztem volna magam a saját esküvőmön.
‒ Ez a legszebb esküvő, amin valaha voltam ‒ mondta a kezemet
megszorítva Helen. ‒ Minden olyan gyönyörű, csillogó! Te vagy a
legszerencsésebb újházas feleség! Olyan ez az egész, mint egy valóra vált
tündérmese.
A többi lány is körém gyűlt, sorra gratuláltak. Ahogy átöleltek és arcon
csókoltak, kezdtem úgy érezni, hogy igazuk van. Hát nem ezt akartam? A
körülményektől eltekintve, melyekről ők mit sem tudtak, valóban én voltam a
legszerencsésebb ifjú feleség. Ők az este végén visszatérnek a bérházba, és élik
tovább a régi életüket, míg én a Palmer House Hotel legfelső emeletén lévő
lakosztályba megyek, ahol kezdetét veszi életem egy új szakasza. Egy pincér
pezsgővel kínált bennünket. Mindannyian elvettünk a tálcáról egy-egy poharat,
aztán a lányok egymás után köszöntőt mondtak. Mosolyogva hallgattam őket.
Lehet, hogy a pezsgő volt az oka, amit még korábban ittam, de az is lehet, hogy
a lányok lelkesedése ragadt át rám ‒ mindenesetre kezdtem elhinni, hogy tényleg
valóra vált a tündérmesém.
Shep Bix Beiderbecke-et kérte fel, hogy játsszon az esküvőnkön, és mikor a
zenekarával belekezdtek a Hava nagilába, mindenki felpattant, és együtt járták a
hórát. Félrehúzódtam, úgy néztem, ahogy a vendégek összekapaszkodva kört
alkotnak, aztán azon belül egy másikat is, és ellentétes irányban mozogva
elindulnak. Shep, Izzy és Irwin Ragguffy a belső kör közepén leguggolt, és
lábukkal kirúgva, kezüket is kinyújtva ugráltak fel a zene ütemére.
Szemem sarkából anyámra pillantottam. Még mindig büntetett ‒ a terem
végében ült, és éppen az asztal közepére tolta a tányérját, amelyen érintetlenül
hevert a tortaszelete. Senki sem gondolta volna, hogy ő az örömanya.
Barbarával és Montyval beszélgettem, mikor felpillantva láttam, hogy Basha
sarokba szorította Töpszlit. Mikor kiabálni kezdett vele, elnézést kértem
Barbaráéktól, és odasiettem hozzá.
‒ Basha, kérlek! Ne most, kérlek!
Ő azonban mintha meg se hallott volna.
‒ Jobb, ha kétszer is meggondolod, mielőtt legközelebb bekopogsz az
ajtómon! ‒ Fogcsikorgatva figyeltem, ahogy nagyot toppant, és mutatóujját
Töpszlire szegezve így folytatja: ‒ Nem viccelek! Ha még egyszer megkeféled
azt a szukát, ne merj többé a szemem elé kerülni!
Az emberek szörnyülködve nézték a jelenetet, összesúgtak, és hátrafordultak,
ahogy elhaladtak mellettük. Mrs. Squeakre pillantottam, aki a kalapját igazgatva,
félrehúzódva állt, látszólag ügyet sem vetve a cirkuszra.
Nem bírtam tovább. Megfordultam, hogy elmegyek onnan, mikor két-két
férfi engem és Shepet is megragadott; egy-egy székbe ültettek bennünket, és a
magasba emelve táncolni kezdtek velünk, miközben mi egy zsebkendő két sarkát
markoltuk Sheppel.
‒ A világ legboldogabb emberévé tettél, Vera! ‒ kiabálta túl a zenét. ‒
Szeretlek!
Én is szerettem, mégsem tudtam kimondani. Olyan volt, mintha bent
ragadtam volna egy kaleidoszkópban: minden forgott körülöttem, változtak a
színek és a formák, és velük együtt az életem is. Immár Mrs. Shep Green voltam,
nem pedig a szánalomra méltó kislány a vágóhídról. Olyan szélesen
mosolyogtam, hogy belesajdult az arcom. És akkor végre megjött a hangom:
 ‒ Én is szeretlek, Shep Green! ‒ kiabáltam a zsebkendőt szorongatva. ‒
Szeretlek!
Mikor véget ért a tánc, Shep elhajította a harisnyakötőmet, én pedig a
csokromat ‒ Evelynnek szántam, de egy másik fiatal nő kapta el, akit még sosem
láttam. Kicsivel később felmentünk Evelynnel a mosdóba. Szomorú volt Izzy
miatt.
‒ Jó, hogy nem én kaptam el a csokrot ‒ mondta, mikor leültünk a kanapéra.
‒ Egész nap veszekedtünk. Mióta megérkeztünk, gyakorlatilag levegőnek néz.
‒ Sajnálom, Ev. ‒ Az ujjaimat tárogattam, mint egy olló szárait, jelezve, hogy
szeretnék beleszívni a cigarettájába.
‒ Majd’ leharapta a fejem, mikor meg mertem kérni, hogy táncoljon velem.
‒ Izzy nem érdemel meg téged.
Evelyn előrehajolt, és két tenyerén megtámasztotta az állát.
‒ Ó, a pokolba is! Elvégre ez a te napod.
Kibújtam az egyik cipőmből, és magam alá húztam a lábam.
‒ Mit gondolsz, mindenki tudja, hogy várandós vagyok? ‒ kérdeztem, aztán
arcomat a plafon felé fordítva kifújtam a füstöt.
‒ Nem, csak mi tudjuk ‒ válaszolta a lábát keresztbe téve Evelyn.
‒ Anyám azt mondta, mindenki látja rajtam. ‒ Még egyet beleszívtam a
cigibe, aztán visszaadtam Evelynnek.
‒ De hát még nem is domborodik a hasad!
‒ Nem, úgy értem, úgy gondolja, abból tudja mindenki, hogy ilyen hirtelen
házasodtunk össze.
Ekkor hangzavart hallottunk a folyosóról.
‒ Te aztán nem semmi vagy, kisanyám! Megjelensz itt… ‒ kiabálta Basha.
‒ Jaj, ne! ‒ néztem rémülten Evelynre. ‒ Már megint kezdi!
Nem akartam, hogy Basha tönkretegye az esküvőmet.
Ekkor kivágódott az ajtó, és Mrs. Squeak lépett be a mosdóba.
‒ Hé, gyere vissza! ‒ pillantottam meg mögötte Bashát. ‒ Nem hallod?
Hozzád beszélek!
‒ Basha… ‒ próbáltam közbeavatkozni, mire Basha dühösen rám nézett, és
azt mondta, hagyjam békén, törődjek a magam dolgával. Ahhoz képest, milyen
kicsike volt, néha nagyon ijesztő tudott lenni.
‒ Ne fordíts hátat nekem! ‒ kiabálta kivörösödött fejjel Mrs. Squaeknek. ‒
Hallod?! Ne merészelj hátat fordítani nekem!
‒ Veled nincs mit megbeszélnem ‒ felelte Mrs. Squeak, majd a tükörhöz
lépett, hogy megnézze, nem kenődött-e el a rúzsa. Megigazgatta gyöngyökkel
díszített kloskalapját.
‒ Még nem végeztem veled! ‒ Basha a vállánál fogva megragadta, és hirtelen
rántással maga felé penderítette. ‒ Tudod, miket mond rólad a férjed? Hogy már
nem bír hozzád érni. Felfordul tőled a gyomra! Undorító nőszemélynek tart!
‒ Téged pedig egy lotyónak!
Ez volt az a pillanat, mikor Basha előrelendítette a karját, és ököllel állon
csapta Mrs. Squeaket. Nagy meglepetésemre Mrs. Squeak nem hagyta annyiban
a dolgot: retiküljét belelódította Basha arcába.
Evelyn a kanapéról felugorva kitért az útjukból. Kezdett egyre durvábbá
válni a helyzet. Evelynnel elkaptuk Bashát, én a derekánál, ő pedig a karjánál
fogva, de még ketten együtt sem tudtuk elrángatni Mrs. Squeaktől. Behúzott neki
egyet, egyenesen az arcába. Mrs. Squeak arca azonnal kipirosodott az ütés
nyomán.
Otthagytam Evelynt, és elrohantam segítségért. Mire Dorával visszaértünk,
Evelyn már a sarokban kuporgott ‒ úgy tűnt, ő is kapott párat. Mrs. Squeak a
földön feküdt, Basha a mellkasán trónolt lovagló ülésben, a ruhája ujja
elszakadt; fáradhatatlanul vagdosták egymás fejéhez a durvábbnál durvább
sértéseket. Basha kezét ökölbe szorítva püfölte Mrs. Squeaket, az pedig
rúgkapálva és visítozva felnyúlt, és belemarkolt Basha hajába. Szörnyű sikítást
hallottam, majd láttam, hogy Mrs. Squeak keze tele van Basha hajszálaival.
‒ Az ég szerelmére, fejezzétek be! ‒ kiáltotta Dora. Elkapta Bashát, de az
kiszabadult a kezei közül. Dora egyensúlyát veszítve a fenekére huppant. Fel
volt tűzve a haja, de most egy tincs kiszabadult, és a vállára lógott. Hárman
kellettünk hozzá, hogy leszedjük Bashát Mrs. Squeakről. De még mindig
tombolt, és amint elengedtük, velőtrázó sikoly hallatszott. Akkor pillantottam
meg Basha kezében a pisztolyt.
‒ Édes istenem! ‒ kiáltottam fel. ‒ Basha, könyörgök, ne tedd!
‒ A francba, Basha! ‒ rázta meg a fejét Dora. ‒ Mit akarsz azzal a
pisztollyal? Jézusom! Valaki hívja ide a fiúkat!
Evelyn kirohant a mosdóból. Én azonban mozdulni sem bírtam, csak álltam
ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
‒ Baszd meg, Dora! Te is! ‒ fordult felém Basha, miközben eszelős módjára
hadonászott a fegyverrel.
Mrs. Squeak addigra felkelt a földről, de egy szót sem szólt. Rémült
tekintetét a pisztolyra szegezte. Óvatosan hátrébb lépett, majd minden
figyelmeztetés nélkül Bashára vetette magát. Megragadta a csuklóját, pár
pillanatig dulakodott vele, aztán a fegyver eldördült.
Basha szemei elkerekedtek, Mrs. Squeak pedig mozdulatlanná dermedt.
Egyikük sem hitte, hogy ez megtörténhet. Ahogy mi sem. Aztán Mrs. Squeak
térde összecsuklott, a nő a földre zuhant. Kezét az oldalára szorította, úgy nézte,
ahogy a vér felbugyog az ujjai között. Aztán lassan felemelte a kezét, és
hitetlenkedve bámulta a ruhájára hulló, piros cseppeket.
‒ Meglőttél? ‒ kérdezte döbbenten. Tekintetét Bashára emelte, majd újra
lenézett a ruhájára. Megpróbálta letörölni az egyre terjedő, vörös foltot. Aztán
mindkét kezét a szájához emelte. ‒ Te meglőttél!
Ekkor meghallottam a férfiak hangját. Mikor kinyílt az ajtó, Töpszli, Shep,
Drucci és Dion egy hosszú pillanatig csak döbbenten állt.
‒ Jesszusom, Basha! Mit tettél? ‒ Töpszli lehajolt a feleségéhez. Az asszony
szeplős arca vértől maszatos volt, és hajtövénél sem a hajfesték vöröse ütközött
ki. Töpszli elszörnyedve meredt Bashára.
Basha félresöpörte a homlokába hullott hajtincseket, majd mély lélegzetet
vett.
‒ Életben marad ‒ jelentette ki. ‒ Nem öltem meg.
A fiúk összenéztek, aztán Dion Töpszli hátára csapott.
‒ Nem mondom, neked aztán tüzes nőid vannak!
Hymie és Drucci még akkor is azon volt, hogy lecsillapítsa Bashát, mikor a
mentő már elvitte Mrs. Squeaket.
Örültem, hogy Barbara, Monty, Helen és a többi lány addigra már hazament,
és így nem voltak tanúi ennek a szörnyű jelenetnek. Ám amikor a járdán állva
tekintetemmel követtem a távolodó mentőautót, anyám végignézett véres
ruhámon.
‒ Szép kis barátaid vannak, Vera! ‒ mondta. ‒ Szép kis barátaid vannak!

 FELHŐTLEN HÁZASÉLET

Shep rögtön az esküvő után elvitt nászútra, mégpedig New Yorkba. A Fifth
Avenue-n lévő Waldorf Astoriában szálltunk meg. A hallt hatalmas vázákban és
kaspókban elrendezett, gyönyörű, friss virágcsokrok díszítették. Mikor
beléptünk, a személyzet tagjai már vártak ránk, úgy bántak velünk, mintha mi
lennénk az egyedüli vendégek. Minden reggel kaptunk egy New York Timest; a
kávét ezüstkannában hozták be, előttünk töltötték ki a hófehér
porceláncsészékbe, és frissen sütött muffint szolgáltak fel hozzá. Imádtam ezt a
luxust, ahogy a Coney Islandre tett útjainkat is mérhetetlenül élveztem ‒ a parti
sétányon korzóztunk, és közben meg-megálltunk, hogy vegyünk egy csípős
mustárral leöntött hot dogot.
‒ A körhintát választod, vagy inkább az elefántlovaglást? ‒ kérdezte Shep.
Felpillantottam az égre. Sirályok röpködtek felettünk.
‒ A hullámvasutat szeretném kipróbálni ‒ mondtam az emberekre mutatva,
akik hangosan sikítoztak, ahogy a kocsijuk hol felfelé haladt a sínen, hol lefelé
száguldott. ‒ Igen, üljünk fel a hullámvasútra!
‒ Kívánságod parancs, Babaarc.
Míg a hullámvasúton ültünk, végig szorosan kapaszkodtam belé, a szememet
pedig lehunytam. De amikor lejárt a menet, befizettettem magunkat még egyre.
Este a Club Frontonba mentünk, ahol jéghideg gin-martinit iszogattunk Shep
két barátjával, Charlie Lucianóval és Meyer Lansky-val.
‒ Mindig is tudtuk, hogy ez a srác csak egy különleges lány mellett lesz
képes megszelídülni ‒ mondta Meyer. ‒ Mazel tov!
Következő este Shep a Nyugati Negyvenötödik utcában lévő Music Box
színházba vitt, ahol az Eight Little Notes néven futó, nyolctagú női kórus
előadását néztük meg. Olyan jól éreztük magunkat New Yorkban, olyan
felhőtlenül szórakoztunk, hogy hetek óta most először nem aggódtam a
terhességem miatt. Legalábbis egészen az utolsó napig nem ‒ akkor azonban
elmentünk vásárolni. Minden ruha, amit felpróbáltam, tökéletesen állt rajtam, de
nem tudhattam, hogy meddig tudom majd viselni őket.
‒ Három hónapot sem adok neki ‒ mondtam a próbafülkéből kilépve. Épp
egy kék szaténruha volt rajtam.
‒ Akkor csak két és fél hónapig fogod hordani ‒ felelte erre Shep. Odaintett
az egyik eladólánynak, hogy elkezdhet számolni. Aznap több mint ezer dollárt
költött el olyan ruhákra, amelyekről tudtam, hogy hamarosan már nem jönnek
rám.
 Már a pályaudvarra tartottunk, amikor belém hasított, hogy egész idő alatt
egyszer sem jutott eszembe Tony Liolli.
Visszatértünk Chicagóba, ám a mézesheteink tovább folytatódtak. Shep a
végtelenségig elkényeztetett; az első hétvégénket új otthonunk keresésével
töltöttük.
Miután már egy napja nézegettük a házakat és lakásokat, amelyek vagy túl
kicsik voltak, vagy túl régiek, vagy csak túl messze voltak a várostól, Shep
megállt egy szürke kőház előtt a State Parkwayen.
‒ És ez hogy tetszik?
A kocsi ablaküvegére tapasztottam a kezem, úgy néztem ki a házra.
‒ Shep! ‒ suttogtam. A kiugró ablakfülkén finom mintázatú díszfaragás futott
körbe. A kertben krókuszok és tulipánok virultak, a pázsit harsogó zöldben
pompázott.
‒ Na, benézünk? ‒ kérdezte a motort leállítva Shep.
‒ Nem tréfálsz? ‒ fordultam felé csodálkozva. ‒ Azt hittem, lakást vagy
legfeljebb kisebb házat keresünk…
Kezemet mellkasomra szorítva, arcomon széles mosollyal néztem, ahogy
kinyitja az ajtót.
‒ Négy hálószoba és egy gyerekszoba ‒ mondta, ahogy végigsétáltunk a
folyosón. ‒ Van itt még egy tálalóhelyiség és egy cselédszoba is. És nézd ezt a
lépcsőt! ‒ Rámarkolt a korlátra. ‒ Egész takaros házikó, nem?
‒ Shep, ezt nézd! ‒ intettem a nappali előtt nyújtózó verandára mutatva. ‒ És
ez a kilátás! ‒ Míg a plafonig érő ablakok előtt megállva a parkban
gyönyörködtem, Shep a tetőről, a kandallóról és a bojlerről kérdezgette a
tulajdonost ‒ csupa olyan dologról, ami nekem eszembe sem jutott volna.
‒ Na, Babaarc, mit gondolsz? El tudnál éldegélni egy ilyen házban?
‒ Tréfálsz? ‒ Átkaroltam, és cuppanós csókot nyomtam a szájára. Egy
szempillantás alatt beleszerettem a házba, Shep pedig megígérte, hogy mire a
kicsi megszületik, már ott fogunk lakni.
Ezután már csak arra tudtam gondolni, milyen lesz az életünk abban a
gyönyörű házban. Shep lakása a bérházi, szűkös szoba után, sőt anyám háza után
is hatalmasnak tűnt, ám ennek ellenére lassan kezdtük kinőni. A szekrényeit és a
fürdőszobát máris elfoglaltam. A fehérneműim és harisnyáim a kád fölött lógva
száradtak; a fürdőszobai szekrényben Shep szódabikarbónája, aszpirinja és
arcszesze mellett ott sorakoztak a parfümjeim, púderem, arcpirosítóm és
rúzsaim.
‒ Azt meg miért dobod ki? ‒ kérdeztem a hálószobába belépve. Shep épp
készült kihajítani az egyik nyakkendőjét.
‒ Mert van rajta egy folt.
 ‒ Hol? ‒ emeltem fel a nyakkendőt.
‒ Itt ‒ bökött rá egy alig látható kis pöttyre.
‒ Attól még nem kell azonnal kihajítani! Egy nyakkendőtűvel könnyedén
eltakarhatod.
‒ De akkor is tudni fogom, hogy ott van.
Néhány nappal korábban ugyanezt csinálta ‒ akkor egy atlétatrikót dobott ki,
amin észrevett egy aprócska lyukat.
Szerettem a közös életünket, de néha felmerült bennem a kétség, hogy
Sheppel talán mégsem illünk össze. Minden nap újabb és újabb olyan szokását
fedeztem fel, ami zavart. Például, valahányszor fürdött, még ha egyedül volt is
otthon, magára zárta a fürdőszoba ajtaját. És a könyvei, amelyek a padlótól a
plafonig érő polcokon sorakoztak a nappalijában! Még sosem láttam, hogy
valaki így rendezze el a könyveit: nem ábécésorrendbe rakta őket, és nem is
téma szerint, hanem a színük és méretük alapján rendezte el őket. A barna
gerincűekkel kezdte, aztán a vörösek következtek, azok után a zöldek, majd a
halványkékek. Egy színen belül pedig előbb a magasabbak, aztán az
alacsonyabbak.
‒ Hogy találsz meg így bármit is? ‒ kérdeztem.
‒ Nekem így tetszenek ‒ válaszolta Shep tömören. ‒ Egyébként meg, ha már
elolvastál egy könyvet, nem veszed elő még egyszer.
‒ Lehet, hogy nem, de azt mondtad, hogy a legtöbbjüket még nem is
olvastad.
‒ Mert arra várok, hogy te olvasd fel nekem őket.
Amin eddig túl voltunk: a Szép remények, Az Édentől messze és a Carrie,
drágám. Még rengeteg könyv várt ránk.
Másnap, miután Shep elment a Meridianbe, végigjártam a lakást; a
hálószobából a nappaliba mentem, onnan a konyhába, aztán vissza a hálóba.
Sosem hittem volna, hogy egyszer eljön ez az idő, de most, hogy már nem kellett
dolgoznom, unatkoztam.
Szerencsére aznapra volt programom: Dorával ebédeltem. Márpedig ő és a
többiek nagyon szerettek együtt ebédelni. Meg vásárolni. És amióta Mrs. Shep
Green lettem, én sem nagyon csináltam mást.

* * *

Dora ugyanolyan elbűvölő volt, mint bármikor máskor; ezúttal az Adams és
a LaSalle sarkán lévő teaházban találkoztunk. Dora egy gyönyörű elefántcsont
fésűvel fogta össze szőke haját, halvány rózsaszín ruhája pedig a szokásosnál is
csillogóbbá tette kék szemét. Míg Basha és Cecelia külsőre és viselkedésre is
igazi gengszterbarátnő volt, addig ő mindkét világba be tudott illeszkedni ‒ a
hétköznapi környezetben szelíd, visszafogott hölgy volt, míg az alvilágban igazi
gengszterfeleség.
A teaházat art deco stílusban rendezték be: az asztalok feketék voltak, a
falakat pedig kobaltkék és arany mozaikcsempe borította. Szinte az összes asztal
foglalt volt ‒ gazdag nők iszogatták a teájukat, akiknek, akárcsak nekem, nem
kellett dolgozniuk, és nem izgatta őket, hogy egy egyszerű szendvics és egy
csésze leves két dollárba kerül. Dorával az egyik sarokasztalhoz ültünk le, és
élveztük, hogy belesüppedünk a hatalmas fotelokba. Az asztal közepén egy váza
állt, benne friss margarétákkal.
‒ Fantasztikusan nézel ki! ‒ mondta Dora, miután a selyempárnáknak dőlve
kényelembe helyeztük magunkat. ‒ Hogy érzed magad?
‒ Egyelőre egész jól. Legalább már a reggeli rosszulléteim elmúltak. ‒
Kinyitottam az étlapot, és végigfutottam a kínálatot.
Dora nagyot sóhajtva félrerakta a sajátját.
‒ Istenem, mit meg nem adnék egy kis reggeli rosszullétért!
‒ Ne tégy felelőtlen kijelentéseket!
‒ Komolyan beszélek. Bütyökkel már évek óta próbálkozunk.
‒ Tényleg?! Ti? ‒ Nem is tudom, miért lepett meg annyira. Összecsuktam az
étlapot.
‒ Hát, igen. Melyik nő ne szeretne gyereket?
Újra kinyitottam az étlapot, és témát váltottam.
Már ebédeltünk, mikor a szomszédos asztalnál az egyik nő kinyitotta
krokodilbőr aktatáskáját, kivett belőle néhány miniatűr parfümösüvegcsét, és
sorra mindegyikből rákent egy cseppet a másik két hölgy csuklóira.
‒ Nem hiszek a szememnek! ‒ suttogtam előrehajolva. ‒ Little Dotot árul?
Itt?
‒ Hát, elég ízléstelen ‒ mondta hüvelykujjával égővörösre kilakkozott
körmeit fényesítgetve Dora. ‒ De nem butaság, ha egy nő keres magának egy kis
pénzt.
‒ Már ha egyedülálló.
‒ Nem feltétlenül csak akkor. ‒ Állát a tenyerében megtámasztva az asztalra
könyökölt. ‒ Remélem, nem bánod, ha adok egy tanácsot.
‒ Csak nem azt akarod javasolni, hogy áruljak parfümöt? ‒ kérdeztem
mosolyogva.
‒ Komolyan beszélek ‒ mondta Dora. Ahogy előrébb hajolt, gyémánt
nyakéke úgy lengett előre-hátra, mint egy inga. ‒ Most férjnél vagy. A férjed jó
ember, aki szép pénzt visz haza. De hallgass rám, és kezdjél el apránként
félretenni.
 ‒ Ó, arra semmi szükség. Shep igazán nagylelkű.
‒ Itt most nem arról van szó, hogy nagylelkű-e, vagy sem ‒ mondta Dora.
Hátradőlt, és egy szalvétával megtörölgette a száját. Rubinvörös rúzsa még
mindig tökéletesen fedte ajkait. ‒ Higgy nekem! A férjeink nem hétköznapi
munkából élnek. Jobb, ha félreteszel magadnak. Ha egy nap történik valami
Sheppel, valahogyan gondoskodnod kell magadról.
Hirtelen félelem fogott el, de azt tettem, amit anyám szokott:
félrehessegettem a komor gondolatokat, és azt mondtam magamnak, hogy Shep
erős, okos férfi, így nem történhet vele semmi rossz.
‒ Sosem tudhatod ‒ tette még hozzá Dora. Közben odaintett a pincérnek, és
letett az asztalra egy tízdollárost. ‒ Cecelia mondta ezt nekem, mikor feleségül
mentem Bütyökhöz. Én megfogadtam a tanácsát, azóta minden héten, mikor a
férjem költőpénzt ad, a legfelül lévő ötvenest elrakom. Tudod, csak úgy, minden
eshetőségre. ‒ Miközben ezt mondta, keresztet vetett.

 BLÖFF

Tudtam, hogy valami baj van Evelynnel. Megbeszéltük, hogy megnézzük

Buster Keaton új filmjét, Az ifjú Sherlockot, de Evelyn az utolsó pillanatban
felhívott azzal, hogy nem érzi jól magát. Hallottam a hangján, hogy sírt,
úgyhogy amint leraktuk a telefont, összeszedelőzködtem, felszálltam a
magasvasútra, és elmentem a bérházba.
Mikor beléptem és körbenéztem a régi szobámban, elcsodálkoztam, hogyan
tudtam ilyen kis helyen lakni. Shepnek csak a nappalija négyszer akkora volt,
mint az a szoba. Július végén jártunk, odakint tikkasztó hőség volt; Evelyn
azonban csukva tartotta a szoba egyetlen ablakát. Még a ventilátort sem
kapcsolta be.
‒ Nincs meleged? ‒ kérdeztem, majd miután nem válaszolt, kinyitottam az
ablakot.
Evelyn új szobatársa elment valahova, így leültem az ágyára, és ujjaimmal
végigsimítottam a horgolt, hímzett ágyterítőn. Az ajtó közelében lévő fogason
egy kék és egy bézs fürdőlepedő lógott ‒ kicsit elszomorodtam, mikor
elképzeltem, ahogy Evelyn, kezében a fogkeféjével, szappanjával és a kék
törölközővel kicsoszog a folyosó végén lévő fürdőszobába.
Evelyn hason fekve, lábait keresztbe téve egy divatmagazint olvasott; fel sem
nézett belőle, úgy kérdezte meg, mit keresek ott.
‒ Szomorú volt a hangod a telefonban ‒ válaszoltam. ‒ Csak meg akartam
bizonyosodni róla, hogy minden rendben van.
‒ Jól vagyok ‒ mondta. Mikor végre felpillantott a Vogue-ból, megláttam az
arcán éktelenkedő, pirosas foltot. Még meg is volt duzzadva az arca.
‒ Istenem! Veled meg mi történt?
‒ Semmi. Tényleg semmi. ‒ Evelyn úgy hunyorgott, mintha a napba nézne. ‒
Új ruha?
‒ Ne mondd nekem, hogy semmi! Mi történt? Izzy tette ezt veled?
‒ Tényleg semmi. Csak nekimentem az ajtónak.
‒ Komolyan azt hiszed, hogy beveszem ezt a mesét?
Evelyn az ágyról felkelve elhajította a magazint, aztán sírva fakadt.
‒ Már megint veszekedtetek? ‒ kérdeztem. ‒ Ő tette ezt veled, igaz?
Evelyn bólintott, és lassan visszaült az ágyára.
‒ Az egész azzal kezdődött, hogy hazavittem, és bemutattam a családomnak.
‒ Megőrültél? Komolyan hazavitted? ‒ Ha anyám gyűlölte Shepet, el tudtam
képzelni, Mr. és Mrs. Schulman mit gondolhat Izzy Seltzerről.
 ‒ Muszáj volt ‒ válaszolta Evelyn, aztán óvatosan, nehogy megnyomja
csúnyán feldagadt arcát, kifújta az orrát. ‒ Reba nővéremnek meséltem róla, ő
pedig elkotyogta a szüleinknek. ‒ Megérintette az arcát. ‒ Ragaszkodtak hozzá,
hogy találkozzanak vele. ‒ Néhány másodpercre elhallgatott, nagyot nyelve
próbálta visszatartani a könnyeit. ‒ Apám azt mondta, hogy Izzy nem jó ember.
Őt hibáztatta azért, hogy levágattam a hajamat, és úgy öltözködöm, akár egy
vamp. Mondd, ugye nincs igaza? Nem is öltözködöm úgy!
‒ Nem, egyáltalán nem. Semmi kivetnivaló nincs a stílusodban. Édesapád
egyszerűen csak nem ért a divathoz.
‒ Azt mondta, többé nem találkozhatok Izzyvel. Ha mégis, akkor akár haza
se menjek.
‒ Jaj, ne, ez szörnyű! Ezek szerint szakítottál Izzyvel?
‒ Nem ‒ válaszolta Evelyn, és kézfejével megtörölte az orrát. ‒ Otthagytam
őket. Elköszöntem anyámtól, és eljöttem Izzyvel. Ahogy kisétáltunk az ajtón,
apám utánam kiabált, hogy az ő számára mostantól halott vagyok. Bele is
kezdett a gyászolók kaddisába. Olyan, mintha kitagadott volna.
‒ Jaj, Ev… ‒ Sehogy sem tudtam megértetni vele, hogy Izzy nem ér meg
ennyit. Már többször is hallottam, hogy durván beszél Evelynnel, és láttam, hogy
megbámul más nőket, még úgy is, hogy Evelyn ott van vele. Barátnőm úgy tett,
mint aki nem veszi észre, ami csak még jobban bosszantott.
Evelyn újra kifújta az orrát, és megrázta a fejét.
‒ Miután eljöttünk, Izzy teljesen bepörgött ‒ folytatta. ‒ Üvöltözni kezdett
velem, aztán egyszer csak… nem tudom, mi történt. Kiabált velem, aztán pedig
megütött.
‒ Megölöm! Esküszöm, megölöm!
‒ Ne, Vera! ‒ rázta meg a fejét. ‒ Minden rendben. Csak… az én hibám volt.
‒ Micsoda?! Már hogy lett volna a te hibád?
‒ Izzy nem akart találkozni a szüleimmel, én ragaszkodtam hozzá.
Könyörögtem neki, hogy jöjjön el velem.
Szorosan magamhoz öleltem.
‒ Evelyn, ezt abba kell hagynod!
‒ Mit? ‒ kérdezte kissé ingerülten.
Felé fordultam, és óvatosan, nehogy megduzzadt arcához érjek, a füle mögé
simítottam a haját.
‒ Hogy mindig magadat hibáztatod mások rossz viselkedéséért.
‒ Nem, én nem. Nem mindig.
‒ Ugyan már, Ev! ‒ mondtam a szemöldökömet felvonva. ‒ A nővéreid
helyett is mindig mindent magadra vállaltál. Reba hagyott rendetlenséget a
fürdőszobában, mire azt mondtad, te tetted. Marlene a mosogatóban hagyta a
piszkos edényt ‒ ezt is magadra vállaltad. Miért? Miért vállaltad mindig magadra
a bűnbak szerepét? Hogy hagyják, hogy velük legyél?
‒ Nem mindig vállaltam magamra… nem mindig…
‒ Hiszen még velem is megtetted. Emlékszel arra, mikor belopóztunk a
moziba, és rajtakaptak bennünket? Vagy amikor rúzst loptunk az olcsó áruk
boltjából? Azt mondtad, a te ötleted volt, pedig én beszéltelek rá.
‒ Én csak… ‒ mondta Evelyn, de aztán elhallgatott. Maga sem tudta, miért
viselkedett így.
‒ És tessék, most ugyanezt csinálod. Magadat hibáztatod azért, ahogyan Izzy
bánik veled. Hát nem érted? Sokkal jobbat érdemelsz nála!
Evelyn lehajtotta a fejét, és sírva fakadt.
Szegénynek gyerekkorában nagyon rosszulesett, hogy mindig csak a nővérei
kinőtt ruháit kapja meg, míg azok új ruhákat hordanak, és új játékokkal
játszanak. Szülei a nővérei fellépéseire mentek el, mikor azok zongorázni és
táncolni tanultak, nem pedig Evelynéiére. Nem arról volt szó, hogy ne szerették
volna őt, de miután már felneveltek négy lánygyermeket, úgy tűnt, mintha nem
maradt volna erejük és türelmük az ötödikre. Evelyn egyszer elmondta nekem,
hogy az egyetlen új dolog, amit életében kapott, a biciklije volt. Még mindig
emlékszem rá, ahogy ott állt a gyepen, a másik négy bicikli mellett.
Evelyn a ruhaujjába törölte az orrát, nagyokat szipogott.
‒ Nem tudom, néha mi történik Izzyvel. Te is hallottad, hogyan beszél velem.
Viszont amikor kettesben vagyunk, nagyon édes tud lenni. Azt mondja, hogy
csinos vagyok. És még azt sem bánja, hogy ilyen nagy a mellem. ‒ Megint
szipogott. ‒ De mikor társaságban vagyunk, azt hiszi, attól lesz menő, ha
lekezelően bánik velem.
‒ Izzy egy szemét disznó. Könnyen találnál magadnak nála sokkal jobb pasit.
‒ De szeretem őt. Te ezt nem érted… teljes szívemből szeretem.
‒ Evelyn, ez nem szerelem!

* * *

Megvártam, míg Evelyn elaludt, aztán kiosontam, és a Meridianbe siettem,
hogy beszéljek Izzyvel.
A klubban a Stompin’ Juniors zenéjére zsúfolásig megtelt a táncparkett. Shep
egy pohár whiskyvel hátul ült, onnan tartotta szemmel a helyet.
‒ Babaarc! ‒ mosolyodott el, mikor meglátott, majd arcon csókolt. ‒ Ez aztán
a kellemes meglepetés! Azt hittem, moziba mentek Evelynnel.
‒ Változott a terv ‒ mondtam retikülömet a pultra téve. ‒ Izzy itt van?
‒ Izzy? Igen, itt kell lennie valahol. Hé ‒ szólt oda a csaposnak ‒, tölts egy
bourbont a hölgynek! ‒ Rám mosolygott, és kihúzott nekem egy széket.
Leültem, aztán Izzyt keresve körbenéztem. A terem minden pontján asztali
lámpák égtek. Egy előrébb ülő pár a zene ritmusára dülöngélt jobbra-balra, míg a
mellettük lévő asztalnál ülő, négyfős társaság tagjai poharaikat felemelve
koccintottak.
Hallottam, hogy Shep mond valamit, de nem figyeltem oda ‒ a bárpult
mögötti polcon sorakozó, olajbogyóval, koktélcseresznyével, cikkekre vágott
citrom- és lime-darabokkal teli tálkákat nézegettem. A fejre állított poharak két
sorba rendezve várták, hogy ital kerüljön beléjük. A csapos mosolyogva töltötte
ki nekem a borostyánszínű italt.
‒ Hé! ‒ tette rá a karomra a kezét Shep. ‒ Azt kérdeztem, jól vagy-e.
‒ Ne haragudj, mit mondtál? ‒ Épp akkor vettem észre Izzyt: tőlünk egy
kicsit oldalra állt, és egy lila tollas fejdíszt viselő szőkével beszélgetett.
Alighogy a csapos letette elém a poharat, máris felemeltem, és ittam egy
hatalmas kortyot. A whisky végigégette a nyelőcsövemet.
‒ Baj van? ‒ kérdezte Shep. ‒ Szomorúnak tűnsz.
‒ Ő meg mit csinál? ‒ kérdeztem a fejemmel Izzy felé intve. Mutatóujjával
éppen a szőke karját simogatta.
‒ Ne is törődj vele! ‒ mondta Shep.
Ittam egy újabb kortyot.
‒ Evelyn jobban tenné, ha rövidebb pórázon tartaná.
‒ Ugyan már, az csak az egyik lány a klubból. Ismered Izzyt…
Megittam a whiskymet, aztán, amikor Shepet elhívták a hátsó szobába,
odamentem Izzyhez és a szőkéhez.
Megpaskoltam a vállát.
‒ Beszélhetnénk?
Izzy odaintett a szőkének.
‒ Egy perc, édes, várj meg!
A nő még hallótávolságon belül volt, mikor nekitámadtam Iz-zynek.
‒ Hát te meg mit képzelsz magadról? Megütöd Evelynt, aztán mást
taperolgatsz?
‒ Hó, lassan a testtel! Nyugodj meg! Mégis miről beszélsz?
‒ Nagyon jól tudod, miről beszélek! És ha még egyszer kezet mersz emelni
Evelynre, esküszöm, megöllek!
‒ Ezt meg honnan veszed? Fogalmam sincs, miről beszélsz, én nem ütöttem
meg Evelynt.
‒ Semmi értelme tagadnod, Izzy! Látnod kellene az arcát! Mindent tudok
rólad!
Ahogy összehúzta a szemét, valami hideget, gonoszát láttam megcsillanni a
tekintetében.
‒ Ugyanezt én is elmondhatom rólad ‒ húzta el a száját.
‒ Ezt meg hogy értsem?
‒ Szerintem pontosan tudod, miről beszélek. ‒ Mikor közelebb lépett,
minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne hátráljak meg. Lehelete cigaretta-
és alkoholszagú volt. Hirtelen kétszeresére gyorsult a pulzusom. ‒ Lehet, hogy
Shepet az ujjad köré csavartad, de engem nem tudsz becsapni. Mindent tudok
rólad, Vera. Úgyhogy a helyedben vigyáznék, mit mondok és teszek.
Kényszerítettem magam, hogy rezzenéstelen arccal a szemébe nézzek.
Hiszen nem tudhatott Tonyról. Biztosan csak blöfföl, gondoltam. Csak blöfföl…
Ám Izzy nem bizonytalanodott el, nem fordította el a tekintetét.
Végül összeszedtem magam, és azt mondtam neki:
‒ Ne fenyegess, Izzy!
‒ Te se fenyegess, és akkor jól megleszünk.
Hátat fordítottam neki, és elindultam a női mosdó felé. A szívem majd’
kiugrott a helyéről, és éreztem, hogy kiver a veríték. A mosdóba érve hideg vizet
locsoltam az arcomba, aztán leültem a sarokban lévő kanapéra, és rágyújtottam.
Valahányszor kinyílt az ajtó, ijedten összerezzentem. Még egy cigaretta és tíz
perc kellett ahhoz, hogy valamelyest megnyugodjak, és vissza tudjak menni
Shephez.

 MAJDNEM ÁTLAGOS ÉLET

Izzy valóban tudott rólam valamit? Nem tartottam valószínűnek. Mikor

Tonyval találkoztam, az idő nagy részében a szállodai szobájában voltunk, mikor
pedig elmentünk valahová, az mindig a déli városrészben volt. És miután újra
találkozgatni kezdtem Sheppel, már nagyon diszkrétek voltunk. Mindennek
ellenére nem tudtam elfelejteni Izzy fenyegetőzését, ahogy azt mondta: Mindent
tudok rólad, Vera. Úgyhogy a helyedben vigyáznék, mit mondok és teszek. Szavai
akkor is ott visszhangoztak a fejemben, mikor Shep kiszólt a szobából.
‒ Ugye nem az én borotvámat használod már megint?
‒ Hmm? Tessék? Mit kérdeztél? ‒ A fürdőszobában voltam, és nagyon is jól
hallottam, de már későn kérdezte. Már elkezdtem borotválni a lábam.
Leöblítettem a borotvát, szárazra töröltem a pengét, aztán lábat cseréltem. Most,
hogy már nőni kezdett a hasam, egyre nehezebben tudtam felemelni a lábam a
mosdókagyló szélére.
Mikor végeztem, átmentem a hálóba; Shep egy szál alsónadrágban és
zokniban állt ott, kezében egy törölközővel.
‒ Hányszor mondjam még, hogy ne hagyd a bútorokon a nedves
törölköződet? ‒ kérdezte.
Lehajtottam a fejemet, úgy néztem rá.
‒ Ezt most hol hagytam?
‒ Az ágyon.
Odaléptem hozzá, és elvettem tőle a törölközőt.
‒ Ugyan már, nem is nedves!
‒ Nyirkos. És a selyem ágytakarón hagytad. Olyan nehéz lenne
felakasztanod, miután megtörölköztél? ‒ Kikapta a kezemből, összesodorta, és
játékosan a fenekemre csapott vele.
‒ Most azt gondolod, hogy rendetlen vagyok, igaz? ‒ kérdeztem.
‒ Az is vagy ‒ válaszolta nevetve, és mikor elindultam a gardrób felé,
utánam hajította a törölközőt.
‒ Hol van? Hiszen az előbb láttam… ‒ motyogtam, ahogy ide-oda tologattam
a vállfákat.
‒ Nem tudom, hogy akarsz ott megtalálni bármit is ‒ mondta Shep. Az
ágymatracot megemelve kihúzta a nadrágját, és belebújt. Éjszakára mindig oda
rakta a nadrágjait, hogy másnapra szép simák legyenek.
Visszafordultam a gardróbszekrény felé. Nagyon könnyen meg lehetett
mondani, melyik fele Shepé, és melyik az enyém. Az ő ingei, nadrágjai, öltönyei
és nyakkendői gyönyörűen eligazgatva lógtak az egy irányba néző vállfákon; a
cipői pedig összepárosítva, egymás mellett sorakoztak. Az én felemen a
szoknyák és ruhák csak úgy be voltak dobálva, egymás hegyére-hátára. A
magassarkúim össze-vissza hányódtak a padlón, gombóccá gyűrt harisnyáimmal
egyetemben; a kalapok ‒ tényleg ideje lett volna rendet raknom ‒ félig lelógtak a
polcról.
Shep kiment a fürdőszobába, de néhány perccel később már vissza is jött ‒
egy vécépapírdarabot szorított vérző állára.
‒ Ez nem lehet igaz! ‒ hadonászott borotvával a kezében. ‒ Már megint
használtad!
‒ Jaj, Sheppy, épp csak gyorsan végigfuttattam a lábamon. ‒ Homlokomat
ráncolva megsimítottam az állán lévő, apró vágást. ‒ Hiszen te is azt akarod,
hogy szép legyek ma este, nem igaz?
Aznap régi barátnőmmel és a férjével készültünk vacsorázni. Barbara
Lewisszal ‒ illetve ekkor már Barbara Perllel ‒ a Chicago Avenue-n futottam
össze egy héttel korábban. Éppen a Zsidó Nőtanács gyűlésére tartott.
‒ Fantasztikus társaság! ‒ mondta. ‒ Biztos jól éreznéd magad közöttük!
Harriet Wagner is tag. Hetente találkozunk, egyszer eljöhetnél. ‒ Megtudtam,
hogy ezek a nők különböző zsidó jótékonysági rendezvényeken vesznek részt, és
gyűjtéseket szoktak szervezni. Egész érdekesnek hangzott; úgy gondoltam, egy
kis változatosságot hozhat a hétköznapjaimba, amelyek leginkább azzal teltek,
hogy Dorával és Bashával ebédeltem és vásárolgattam.
Legalább húsz percig beszélgettünk, hiszen volt mit mesélnünk egymásnak.
Mikor elmondtam neki, hogy gyermeket várok, megölelt, gratulált, és
megkérdezte, hányadik hónapban járok.
‒ Még csak a negyedikben ‒ válaszoltam, miközben azon gondolkodtam,
vajon rájött-e, hogy az esküvőmön már terhes voltam.
‒ Ezt meg kell ünnepelnünk! ‒ mondta Barbara. ‒ Monty is szívesen
találkozna veled, és Shepet is szívesen megismerné egy kicsit jobban.
Így hát megbeszéltük, hogy következő szombaton együtt vacsorázunk. Csak
mi négyen.
Egy kellemes kis étteremben találkoztunk, az északi városrészben. Nem volt
nagy, legfeljebb ha egy tucat asztal volt benne. A ház specialitása a
mentazselével felszolgált báránycomb volt.
Monty és Shep nagyon jól kijött egymással.
‒ Barbara ‒ fordult a feleségéhez Monty ‒, nem is mondtad, hogy a Meridian
Shepé.
‒ Erről én tehetek ‒ mondtam, és bocsánatkérően behúztam a nyakam. ‒
Attól tartok, nem beszéltem róla Barbarának.
 Monty egy kenyérrudacskát rágcsált; Barbara odanyúlt, és ‒ míg a férje
tovább beszélt ‒ lesöpörte a szakállára tapadt morzsákat.
‒ Nem semmi emberek fordulnak meg nálad! Al Jolson és Louis Armstrong!
Shep felemelte a martinijét.
‒ Ha látni szeretnél egy jó kis előadást, csak szólj!
‒ Az az igazság ‒ mondta Monty ‒, hogy inkább én szeretném előadni,
miben lehetek esetleg a segítségedre. Éttermi beszállító vagyok.
‒ Vera ‒ fordult felém Shep ‒, ezt nem is mondtad!
‒ Ezért is elnézést! ‒ vontam meg a vállam.
‒ A poharak és terítők mindig jól jönnek. Mi lenne, ha a héten benéznél a
klubba? Megbeszéljük a részleteket.
‒ Neked baráti áron adok mindent ‒ mondta nagyot kacsintva Monty.
Míg a férfiak az üzletről tárgyaltak, Barbara a női csoportról mesélt nekem.
‒ Ígérd meg, hogy eljössz a következő találkozóra! ‒ nógatott.
‒ Jól van, megígérem. És Evelynt is megpróbálom magammal vinni.
Mire kihozták a főfogást, a férjeink már úgy beszélgettek, mint régi jó
barátok. Barbarán is láttam, hogy odavan Shepért. Rávillantotta kedves, foghíjas
mosolyát, és izgatottan faggatta őt a hírességekről.
‒ És Sophie Tucker? Milyen a valóságban? ‒ kérdezte előredőlve.
‒ Ugyanolyan merész, mint a színpadon. Kérdezd csak meg Verát!
‒ Te is találkoztál vele? ‒ ragadta meg a csuklómat Barbara.
‒ Igen, dögös kis nő. Ki gondolná, hogy a felszín alatt egy kedves zsidó lány
rejtőzik?
Hangosan nevettünk, majd mikor Shep a székem háttámlájára fektette a
karját, hátradőltem, és mosolyogva a hasamra tettem a kezem. Férjes asszony
voltam, várandós és boldog ‒ mindig is erre vágytam. Sheppel olyanok voltunk,
mint bármelyik normális, átlagos házaspár, akik szombat este a barátaikkal
vacsoráznak.

* * *

Gyönyörű, nyári este volt. Mind a négyen egyetértettünk abban, hogy remek
ötlet sétálni egyet a tóparton. A hullámok szelíden nyaldosták a fövenyt. Egy
csapat tinédzser tüzet rakott, körbeülték, nevetgéltek, beszélgettek.
Tinédzserek… ha-ha! Korombeliek lehettek, de most, hogy már férjnél voltam,
gyermeket vártam, és a férjemmel épp készültünk átköltözni egy nagy házba a
State Parkwayen, kölyköknek láttam őket.
‒ Nem iszunk meg még egy pohárkával? ‒ kérdezte Monty. ‒ Nem messze
innen van egy éjszakai klub.
 Mire Sheppel hazaértünk, már elmúlt éjfél. A liftből kilépve hallottuk, hogy
csöng a telefon. Mire bementünk a lakásba, a csengés abbamaradt, de néhány
perccel később újra megszólalt a telefon.
Shep épp csak felkapta a kagylót, máris láttam az arcán, hogy baj van. A
hangján is hallottam, és abból is tudtam, hogy az arca egy pillanat alatt falfehér
lett.
‒ A francba! ‒ mondta idegesen. Hátrébb lépett az ablaktól, és behúzta a
függönyt. ‒ Hol és mikor?
Görcsbe rándult a gyomrom; odaléptem hozzá, hogy megsimogassam a
karját, de ő megrázta a fejét.
‒ Más is megsebesült? ‒ Szemét lehunyva dörgölni kezdte az orrnyergét. ‒
Jól van, máris indulok.
Letette a kagylót, aztán megdörzsölte az arcát.
‒ Mi az? Mi történt? ‒ kérdeztem kezemet a hasamon nyugtatva.
‒ Izzy. Mennem kell ‒ válaszolta Shep, és a kalapjáért nyúlt. ‒ Meglőtték.

* * *

Shep elrohant, hogy találkozzon Dionnal, Hymie-val és a többiekkel. Én
közben leintettem a ház előtt egy taxit, és a Cook megyei kórházba vitettem
magam. Mikor a sofőr nem nézett oda, lecsavartam a laposüvegem tetejét, és
ittam egy korty bourbont. Egészen addig az éjszakáig azt hittem, hogy a fiúknak
nem eshet semmi bajuk. Ha valaki megsebesült, biztos voltam benne, hogy a
mieink közül húzta meg valaki a ravaszt. Meg sem fordult a fejemben, hogy ők
is veszélyben lehetnek ‒ de ha Izzyvel megtörtént, akkor Sheppel is
megtörténhet. Valamiért úgy tekintettem erre az egészre, mint a felnőttek
játékára, mintha a fiúk csak rendőrösdit játszottak volna, vagy cowboyos-
indiánosdit. Azzal áltattam magam, valamiféle láthatatlan pajzs védi őket, és
minket, nőket is. De most megértettem, hogy mindannyian veszélyben vagyunk,
hogy egytől egyig a tűzvonalban állunk. Irwin Ragguffy felesége jutott eszembe,
akivel a férjének szánt golyó végzett; aztán apámra gondoltam. Édes istenem,
milyen világban éltünk? Hirtelen összeszorult a gyomrom. És ha egyszer
Sheppel történik valami? Vagy Evelynnel? Velem vagy a gyermekemmel? Akkor
voltam utoljára ennyire rémült, mikor Hymie lövöldözni kezdett a Schofield
virágbolt előtt. Felhajtottam az utolsó korty bourbont, aztán gyorsan elraktam az
üveget a retikülömbe.
Mikor megérkeztem a kórházba, Evelyn a váróban ült; a szemei vörösek és
duzzadtak voltak a sírástól, az arca pedig falfehér, elgyötört. A levegőben
fertőtlenítő szaga érződött, és a fehér falak között, a mennyezeti lámpák éles
fényében hirtelen hunyorognom kellett. Az egyik széken lévő párna tollal össze
volt firkálva ‒ talán valamikor egy türelmetlen gyerek ült ott.
Evelyn, mikor meglátott, újra sírva fakadt. Azok után, hogy
gyerekkorunkban együtt babáztunk, később pedig csajos pizsamapartikat
tartottunk, nem hittem volna, hogy egyszer egy kórház folyosóján fogunk
ücsörögni, miután egyikünk gengszter párját meglőtték.
‒ Mi lesz, ha meghal, Vera? ‒ kérdezte Evelyn kétségbeesett hangon.
Megszorítottam a kezét, és az üres nővérpult felé pillantottam. Izzyvel
cseppet sem kedveltük egymást, de istenre esküszöm, nem kívántam a halálát.
‒ Hozzak egy kávét? ‒ kérdeztem. ‒ Vagy inkább vizet innál?
Evelyn megrázta a fejét, majd újra záporozni kezdtek a könnyei.
Tanácstalan voltam. Még csak egy zsebkendő sem volt nálam, amit
odaadhattam volna neki. Ám akkor megjelent Dora és Basha, és kezükbe vették
az irányítást.
Dora ledobta a retiküljét egy szabad székre, aztán bátorítóan magához ölelte
Evelynt.
‒ Minden rendben lesz. Itt vagyunk veled. Minden rendben lesz.
‒ Hogy van? ‒ kérdezte Evelyn vállát megszorítva Basha.
Evelyn megvonta a vállát.
‒ Nem tudom. Nekem senki nem mondott semmit.
‒ Jól van ‒ mondta Dora. ‒ Basha, megkeresnéd Töpszlit és a többieket?
Hátha már tudnak valamit. Én addig beszélek az orvosokkal. Te maradj itt vele ‒
fordult felém, aztán elviharzott a nővérpulthoz, míg Basha a telefon felé vette az
irányt.
Ahogy a fülkében ült, előre-hátra dülöngélve, szájában a szipkájával,
elkaptuk egy-egy szavát.
‒ Ühüm… igen. Rendben. Ühüm… ‒ Beleszívott a cigarettájába; ahogy
kifújta a füstöt, az megtöltötte a kis fülkét. Mikor befejezte a beszélgetést,
egyenesen visszajött hozzánk.
‒ Capone volt az, és az átkozott digói. Ők tették. Shep, Hymie és Drucci már
keresi őket.
Evelyn arcát a tenyerébe temetve újra felzokogott. Eltompultam, üresnek
éreztem magam. Shep kint volt az utcákon, azokat kereste, akik megpróbálták
megölni Izzyt. Ha Hymie vagy Drucci teszi ezt, nem lepődtem volna meg
ennyire. De arra nem számítottam, hogy Shep is. Görcsbe rándult a gyomrom.
Meddig fogom még győzködni magam arról, hogy ő más, mint a többiek?
‒ Gyerünk, Ev! ‒ mondta Basha, és elővette retiküljéből a laposüvegét. ‒
Gyerünk, igyál egy kortyot! ‒ Evelyn vonakodva elvette tőle az üveget, és
alaposan meghúzta. ‒ Ez az, drágám! ‒ bólintott Basha. ‒ Na még egyet! Hidd
el, jót fog tenni.
Nekem is jól jött volna egy ital, de Evelynnek nagyobb szüksége volt rá.
Egyébként pedig én tehettem róla, hogy már nem volt miből erőt merítenem ‒
nem kellett volna a taxiban az összes bourbont meginnom.
A cipősarkak kopogására felkaptuk a fejünket.
‒ Minden rendben lesz ‒ mondta visszaérve Dora. ‒ Azt mondják, nincs
életveszélyes állapotban. Úgy néz ki, rendbe fog jönni.
Evelyn megkönnyebbülten omlott Basha karjaiba.
‒ A műtőben van ‒ mondta Dora.
‒ Rendbe jön ‒ bólintott Evelynt támogatva Basha.
‒ Kérlek, ne hagyjatok egyedül! ‒ mondta Evelyn remegő hangon. ‒ Nagyon
félek.
‒ Jól van ‒ simogatta meg a hátát Dora, miközben a kanapéhoz terelte. ‒ Itt
vagyunk veled, drágám. Ne aggódj! Végig itt maradunk veled.
‒ Mert mi, lányok összetartunk! ‒ szorította meg Evelyn kezét Basha.
‒ Ha azt szeretnéd, akár reggelig itt maradunk veled. Úgysincs semmi
dolgunk.
Evelyn azokban az órákban nem is lehetett volna jobb helyen, mint Dora és
Basha között a kanapén. A két lány a kezét és haját simogatva, vállát átölelve
nyugtatgatta. Felváltva adták a kezébe hol a zsebkendőjüket, hol a
laposüvegüket.
Ahogy ott álltam, egy kicsit félrehúzódva, féltékenységet éreztem.
Ugyanakkor tudtam, hogy ha Sheppel történt volna valami hasonló, a lányok
engem is ugyanígy körbevettek volna. Az én könnyeimet is felitatták volna
zsebkendőikkel, és a vállamat átölelve engem is biztattak volna, hogy minden
rendben lesz.
Akkor és ott, a kórház folyosóján rádöbbentem, hogy az, ami köztem és a
lányok között van, több barátságnál. Evelynnek talán nem jelentett olyan sokat,
hiszen neki voltak nővérei, nekem azonban ezek a lányok lettek a testvéreim.
Tudtam, hogy történjék bármi, ők ott lesznek nekem. Életemben először éreztem,
milyen egy család tagjának lenni ‒ még ha bűnözők családja volt is, amelyhez
tartoztam. Igen, végre tartoztam valahova, és megértettem azt, amit a kívülállók
nem ‒ hogy a gengszterek élete nem csak az erőszakról szól. Saját etikai
szabályaink voltak, melyek a hűségen és bajtársiasságon alapultak. Ahogy a két
másik lány között ülő Evelynre pillantottam, összeszorult a torkom.
‒ Hát neked meg mi bajod? ‒ kérdezte Basha, és a kezembe nyomott egy
zsebkendőt.
‒ Semmi ‒ válaszoltam szipogva. ‒ Semmi. Jól vagyok.

 KÉT KÜLÖN VILÁG

A Zsidó Nőtanács szerda délutánonként gyűlt össze, egy és három óra között.
Szerettem volna, hogy Evelyn is eljöjjön velem, de ő még mindig gépírónőként
dolgozott, másrészt pedig azt mondta, kívülállónak érezné magát úgy, hogy rajta
kívül mindenki férjes asszony.
Ezek a lelkes nők minden héten másnál találkoztak; mire beköszöntött a
szeptember, már négy otthonban voltam, és mindegyik döbbenetesen hasonlított
a háziasszonyára. Adele Markey, a tanács elnökasszonyának
mahagónibútorokkal berendezett otthonát leginkább a sötét és férfias szavakkal
lehetne jellemezni ‒ tökéletes összhangban volt a hölgy alacsony, masszív
alkatával és szigorú arckifejezésével. Harriet Wagner, vele ellentétben,
virágmintákkal tette vidámmá otthonát ‒ a díszpárnáktól kezdve a tapétán át a
porcelánedényekig minden virágos volt. Még virágokat ábrázoló műalkotások is
voltak nála, melyek szintén tökéletesen tükrözték Harriet gondtalan természetét.
Esther Bloomberg háza az art deco és az antik különös elegye volt: az éles
vonalakat némileg megszelídítette a kopottas lámpaernyőkön átszüremlő
lámpafény. Esther különböző, egymáshoz nem igazán illő csészékben szolgálta
fel nekünk a langyos kávét. Cseppet sem csodálkoztam, mikor rájöttem, hogy
szegény semmivel kapcsolatban nem tud határozott döntést hozni ‒ akár arról
volt szó, hogy teakeksszel vagy schneckennel kínáljon meg bennünket, vagy
hogy igennel vagy nemmel szavazzon-e, bármilyen kérdésről volt is szó.
‒ Üdv mindenkinek! Érezzétek otthon magatokat! ‒ köszöntött bennünket
aznapi vendéglátónk, Janice Kaufman. Janice korábban balettozott, így az
otthona úgy volt berendezve, hogy minden a helyes testtartást segítse elő. Ebből
kifolyólag a székek magas háttámlájúak és kényelmetlenek voltak, a kanapéja
pedig túlságosan kemény. Körülbelül húszfős társaságunk tökéletes félkörívben
helyezkedett el; mikor leültünk, ölünkbe vettük a csészealjakat, úgy iszogattuk a
teánkat.
‒ Van bárkinek valami új témája, amit szeretne megbeszélni? ‒ kérdezte
Adele Markey, és közben jelentőségteljesen rám nézett.
Bár már egy hónapja eljártam a gyűlésekre, és az ötdolláros tagsági díjat is
befizettem, még mindig inkább vendégnek éreztem magam, mint tagnak. A
találkozókon csak pár szót szóltam; végre itt volt a lehetőség, hogy része legyek
valami törvényesnek, és, bár szerettem volna beilleszkedni közéjük, nem tudtam,
hogyan tegyem. A felszínen sok közös dolog volt bennünk. Ezek a nők mind a
tízes éveik végén, húszas éveik elején jártak, és sokan közülük már vagy anyák
voltak, vagy várandósak, akárcsak én. Ám ezzel véget is ért a köztünk lévő
hasonlóságok sora. Az ő férjeik orvosok és ügyvédek, könyvelők vagy
kereskedők voltak. Már azt sem értették, hogy mehettem feleségül egy éjszakai
klub tulajdonosához ‒ abba már bele sem mertem gondolni, hogyan reagálnának,
ha megtudnák, hogy a férjem ráadásul még gengszter is. Hogyan érthetnék meg,
milyen ebben a világban élni? Hiszen magam is vívódtam. Voltak napok, mikor
olyan életre vágytam, mint az övék: egy egyszerű, normális, bonyodalmaktól
mentes életre. Máskor azonban úgy éreztem, megbolondulnék, ha ilyen
unalmasan telnének a napjaim.
‒ Nos ‒ folytatta Adele Markey ‒, legutóbbi találkozónkon még mindig nem
tudtunk egyhangú döntést hozni a zsinagóga új, színezett ablaküvegével
kapcsolatban. Milyen mintát válasszunk? A Tórát vagy a Dávid-csillagot?
Öt perccel később világossá vált, hogy még mindig nem sikerült pontot tenni
a vita végére. Adele úgy gondolta, hogy a Tórát kellene választani, és a társaság
fele egyet is értett vele; Harriet, Barbara és a társaság másik fele viszont a
Dávid-csillagra szavazott. Esther Bloomberg természetesen nem tudott dönteni.
‒ Hölgyeim, hölgyeim! ‒ emelte fel a hangját Adele Markey, hogy a
kialakult hangzavaron keresztül is meghalljuk. ‒ Hadd emlékeztesselek
benneteket, hogy öt ablakunk van, a Tóra pedig öt könyvből áll.
‒ Adele-nek igaza van ‒ mondta Janice.
Adele bólintott, majd felállt.
‒ Akkor zárjuk le végre ezt a buta vitát, és döntsünk! Tegyék fel a kezüket
azok, akik a Tórára szavaznak!
Nekem mindegy volt, melyik fajta ablaküveget szavazzuk meg; miután
Adele meggyőzte a társaságot, és végre mindenki elfogadta a Tórát, a gyűlés
hivatalos része véget ért.
Még úgy egy óráig maradtunk, kávét szürcsölgettünk, és rugelachot meg
piskótát eszegettünk hozzá. A lányok megosztották egymással a legfrissebb
pletykákat, és a közelgő zsidó ünnepek kapcsán a receptek is szóba kerültek.
‒ Rájöttem, hogy ha raksz hozzá egy kis paradicsompürét ‒ mondta Barbara,
miközben vágott magának egy szelet piskótát ‒, akkor szaftosabb lesz a
marhaszegy.
‒ De akkor is kell hozzá mártás? ‒ kérdezte Harriet. Csészéjét letéve
keresztbe rakta a lábát. Vastag harisnyája lecsúszott, és több ráncban összegyűlt
a bokája körül.
‒ Persze hogy kell! ‒ mondta Adele. Ahogy bekapott egy falat piskótát, a
blézerére hullott egy nagyobb darab morzsa.
Mikor észrevette, hogy bámulom, gyorsan elfordítottam róla a tekintetemet.
Szemügyre vettem Janice konyháját; lenyűgözött a sok doboz és nyújtófa, a
habverő és a többi csillogó konyhai eszköz, amelyek az én konyhámból
hiányoztak, vagy amelyeket, ha voltak is otthon, nem tudtam, hogyan kell
használni. Új otthonunkban gyönyörű volt a konyha, ám én egyáltalán nem
tudtam főzni. Ha otthon ettünk, ami ritkán fordult elő, akkor Shep sütött
húspogácsát vagy rántottát. Mikor először ettünk otthon, Shep teljesen
megdöbbent, látva, hogy egyenesen a serpenyőből falatozom.
‒ Mi lenne, ha civilizált emberek módjára asztalhoz ülnénk, és úgy ennénk?
‒ kérdezte. Kivett a szekrényből két tányért, és letette őket az asztalra.
Soha nem jutott eszembe megteríteni az asztalt, vagy vizet tölteni a
vizespoharakba. Gyermeket váró, férjes asszony voltam, aki egy pazar házban
élt a State Parkwayen, és közben fogalmam sem volt arról, milyen egy igazi
otthon. Össze kellett szednem magam, meg kellett tanulnom, hogyan tartsak
rendet a házunkban. Még egyszer Janice konyhája felé pillantottam,
végignéztem a pedánsan sorba rendezett szakácskönyveken, aztán a tekintetem
megakadt az egymásba rakott mérőpoharakon.
‒ És ne feledjétek ‒ mondta Esther ‒, ne sajnáljátok a pénzt, jófajta csontot
tegyetek az erőlevesbe! Azonnal érezni fogjátok a különbséget.
Nem volt valami érdekfeszítő beszélgetés; ám aztán arra gondoltam, hogy
Evelyn mi mindenen ment át Izzy miatt, és arra jutottam, hogy néha igenis üdítő
tud lenni az olyan nők társasága, akik színes üvegekről vitatkoznak, és ünnepi
recepteket osztanak meg egymással. Hátradőltem, és a kávémat szürcsölgetve
azt gondoltam: Tehát ilyen egy átlagos férjes asszony élete.

* * *

Azonban volt valami, ami egy átlagos férjes asszony életéből teljes
mértékben kimaradt: a gengszterek szervezte estélyek. Aznap este Dion
O’Banion tiszteletére szerveztek partit a Meridianben. Hogy mit ünnepeltünk,
azt senki sem mondta el nekem, én pedig nem kérdezősködtem.
Hat és fél hónapos terhes voltam; mivel már egyik ruhám sem jött rám,
vettem magamnak egy újat. Abból a kevés darabból, ami jó volt rám, egy barna
és bézs színű, egyszerű, díszítés nélküli, ejtett derekú ruhát választottam ki.
Mégis, mit gondolnak a ruhatervezők? Hogy a várandós nők manapság is
ugyanúgy bezárkóznak az otthonukba, ahogy annak idején anyáik tették? A
társadalom már nem várta el tőlünk, hogy visszavonultan éljünk, ám sokan még
furcsának találták a gondolatot, hogy egy várandós nő is szeretne estélyi ruhát
ölteni.
‒ Segítenél? ‒ kérdeztem megfordulva, hogy Shep begombolhassa a ruhámat.
Követtem őt a konyhába, ahol fogta az étolajos üveget, és a tetejét lecsavarva
ivott belőle egy kortyot.
‒ Tényleg azt hiszed, hogy használ? ‒ kérdeztem fintorogva, mikor újabbat
kortyolt belőle.
‒ Évek óta ezt csinálom, Babaarc ‒ válaszolta. ‒ A bártulajdonosok trükkje.
Hitetlenkedve megráztam a fejemet. Mikor először láttam, hogy ezt csinálja,
azt mondta, hogy az olaj bevonja a gyomrát, és így nem árt meg neki annyira az
alkohol.
‒ Ma este eszemnél kell lennem ‒ mondta a száját megtörölve. ‒ Nem
lehetek érzelgős.
‒ Te, érzelgős? ‒ kérdeztem nevetve. Megigazítottam a tőle kapott, új gyöngy
nyakláncomat, aztán lesimítottam a ruhám elejét.
Közben Shep ivott még egy korty olajat.
‒ Nos? ‒ tettem csípőre a kezemet. ‒ Milyen kismama vagyok?
Shep újra megtörölte a száját, aztán a hasamra tette a kezét.
‒ Gyönyörű! ‒ válaszolta.
Amint megérkeztünk, azonnal észrevettem azt az embert, akit nagyon
szerettem volna elkerülni ‒ Izzy a bárpult végében állt, egyik kezében cigaretta,
a másikban az itala. Mikor utoljára láttam, épp a műtőből tolták ki, és olyan
kótyagos volt, hogy nem is látta, ki van ott körülötte. Ahhoz képest, hogy
mindössze hat hét telt el azóta, meglepően jól festett.
Míg Shep lesegítette rólam a kabátot, éreztem, hogy Izzy engem bámul.
Egyenesen előrenéztem, szándékosan nem fordultam felé. A szemem sarkából
láttam, hogy leteszi a poharát, aztán, mikor elindult felém, pánikszerűen
odasiettem a pult másik végénél álldogáló Bashához, Dorához és Evelynhez.
Azonnal láttam, hogy Basha nincs túl jó hangulatban. Ahogy ujjaival
idegesen dobolt a márvány bárpulton, karperecei csörögve egymásnak
koccantak.
‒ Mi baja? ‒ kérdeztem suttogva Evelyntől, miután Shep és Izzy átment a
hátsó terembe, ahol már javában tartott a parti.
‒ Dora és Bütyök tegnap Töpszlivel és a feleségével vacsorázott.
‒ Jaj, ne! ‒ nyögtem, és azonnal rendeltem is egy bourbont.
‒ Csak azt mondom, lehetséges, hogy a felesége is itt lesz ma este ‒ mondta a
karját széttárva Dora. ‒ Ez van.
‒ Nem lesz itt, mert én vagyok itt vele! ‒ szívott bele a cigarettájába Basha. ‒
Különben is, mi a francért találkoztál vele tegnap? Elvileg az én barátnőm vagy,
nem az övé.
‒ Ugyan már, Basha, tudod, hogy van ez ‒ próbálta megnyugtatni Evelyn.
‒ Igen, tudom! ‒ támadt rá Basha. ‒ És jobban teszed, ha te is megszokod.
Mert Izzy minden szoknya alá bemászik, és cseppet sem érdekli, hogy
megtudod-e, vagy sem. Még a kórházban a nővérkéknek is tette a szépet. Töpszli
legalább tisztel engem valamennyire. Téged azonban Izzy semmibe sem vesz.
Bár Bashának igaza volt Izzyvel kapcsolatban, mégse hagyhattam, hogy így
beszéljen Evelynnel.
‒ Basha, most már elég legyen! ‒ szóltam rá.
‒ No nézd csak! ‒ nevetett fel olyan hangon, mint aki mindjárt a lábam elé
köp. ‒ Pont te intesz le engem, Miss Senki? Egyik nap még egy kis senki vagy,
másnap meg már azt hiszed, tiéd a világ! Felcsináltatod magad, aztán hozzámész
Shep Greenhez. Flancos ruháid lesznek, beköltözöl abba a hatalmas házba, és
máris azt hiszed, hogy több vagy, mint mi.
Úgy éreztem magam, mint akit lelepleztek és földbe döngöltek. Képtelen
voltam Basha szemébe nézni. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a felszín alatt
még mindig az a külvárosi kislány vagyok, aki el akar menekülni a múltja elől.
‒ Hé! ‒ szólt oda a pult másik végében álló Cecelia. ‒ Ne felejtsétek el, hogy
ez Dion partija!
Megértettük a célzást. Még Basha is, aki válaszképp megköszörülte a torkát,
és leszállt a bárszékéről.
‒ Csak azt mondtam, hogy Töpszli felesége esetleg megjelenhet ‒ dünnyögte
Dora. ‒ Csak ennyit mondtam.
‒ Tudom, tudom ‒ emelte fel a kezét Basha.
A hátsó terem már zsúfolásig telt a negyvenkettedik és negyvenharmadik
körzet fontosabb tisztségviselőivel, bírókkal, a polgármesteri hivatal embereivel,
a fuvarosok szakszervezetének tagjaival és rendőrtisztekkel. Kötelességtudóan
elmosolyodtam; olyan szélesre húztam a számat, hogy azt hittem, berepednek a
sarkai.
Dora és Basha az ellenkező irányba indult el; Basha hozzám csatlakozott,
mintha néhány perccel korábbi összeszólalkozásunk meg sem történt volna.
‒ Kérsz egyet? ‒ kérdezte arra mutatva, ahol egy Buster nevű férfi
zsonglőrködött a röviditalos poharakkal.
‒ Hé, Buster! ‒ kiáltott oda neki Shep. ‒ Ha eltöröd őket, eltöröm a nyakad!
‒ Ne aggódj! ‒ felelte Buster egy rágón csámcsogva, majd újra feldobott egy
poharat.
Buster azon fiatal srácok közé tartozott, akiket Shep kis pisiseknek nevezett.
Úgy egy tucat kis pisis dolgozott a klubban; ha Shep például le akarta mosatni a
kocsiját, mindig azt mondta: „Szóljatok valamelyik kis pisisnek!” Buster nem
lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél, de máris nagymenő akart lenni. Most is
ugyanazt a halszálkás öltönyt és fedorakalapot viselte, amit máskor láttam rajta.
‒ Micsoda egy nagyszájú tökfilkó! ‒ mondta Dilis Moran. Megfogott egy
széket, megfordította, és a háttámlájával szembe ült le rá. Akkoriban még csak
annyit tudtam róla, hogy gyűlöli, ha Dilisnek szólítják. Valójában George-nak
hívták, és meglehetősen otromba fráter volt. Később meg is lepődtem, mikor a
lányoktól megtudtam, hogy Hymie és Drucci után ő az Északi oldali banda
harmadik legfőbb tagja.
‒ Hé, Buster! ‒ kiáltott oda a srácnak. ‒ Szaladj ki, hozz egy csomag cigit!
‒ Már megyek is. A csajom már biztos vár rám odakint.
Hátradőltem a székemen, és kezemben az italommal figyelni kezdtem
Evelynt és Izzyt. Evelyn Izzy ölében ült, aki átölelte a derekát. Egész addig
sikerült elkerülnöm Izzyt, de akkor észrevette, hogy figyelem. Egy pillanatra
összefonódott a tekintetünk, de aztán elfordítottam a fejemet.
Akkor Shep odalépett hozzám, kivette a kezemből a poharat, és a
táncparkettre vezetett. Épp a My Baby, She’s So Good When She’s Being Oh So
Badre táncoltunk, mikor Buster visszajött a terembe. Egyik kezében ott volt a
cigaretta, amit Dilis kért, a másikkal pedig egy bögyös vöröskének a derekát
karolta át. A nő jó öt centivel magasabb volt nála, és égővörös ruhát viselt,
amelyből tollak álltak ki.
Shep felsóhajtott.
‒ A mocsok! ‒ dünnyögte. ‒ Vajon mire készül a kis pisis? Egy perc, és újra
itt vagyok, Babaarc ‒ mondta, és arcon csókolt.
Odament Busterhez és a vörös hajúhoz.
‒ Jó újra látni téged, Sally ‒ mondta.
‒ Ismeritek egymást? ‒ kérdezte a rágóját pukkasztgatva Buster.
‒ Régóta. Igaz, Vöröske?
‒ Szia, Shep! ‒ sütötte le Sally a szemét.
‒ És honnan? ‒ kérdezte Buster tovább csámcsogva.
Shep elmosolyodott.
‒ Ha az emlékezetem nem csal, a Four Deucesban. Igen, abban az átkozott
késdobálóban.
Buster azonnal abbahagyta a kérődzést. Elsápadt, és szó szerint mintha
néhány centivel összébb zsugorodott volna.
‒ Hé, Shep… Sally csak…
‒ Sally most szépen elmegy ‒ mondta Shep továbbra is mosolyogva, nyugodt
hangon. Ekkor már Hymie, Drucci és Dilis is ott állt mellette.
‒ Ugyan már, Shep, Sally…
‒ Sally elmegy ‒ mondta a fejét oldalra billentve Shep. ‒ Örülök, hogy
beugrottál, Vöröske. Add át üdvözletemet Caponénak! ‒ Dilis tartotta az ajtót,
míg Shep és Hymie kikísérte a nőt.
Visszamentem az asztalunkhoz. Miután Shep kiment a teremből, Evelyn
pedig beszélgetésbe elegyedett Irwin Ragguffyval, Izzy elindult felém. Nem
tudhat Tonyról, mondogattam magamban, hiszen már hónapok óta nem
találkoztam vele… Az idegeim mégis pattanásig feszültek, és éreztem, hogy a
nyakszirtemnél izzadni kezdek.
‒ Nem kerülhetsz el egész éjszaka ‒ lépett oda az asztalhoz Izzy.
‒ Látom, felépültél ‒ mondtam, mintha meg sem hallottam volna a
megjegyzését. Mikor belekortyoltam az italomba, reméltem, hogy nem látszik,
mennyire remegek.
‒ Jobb vagyok, mint új koromban ‒ mondta, és egy könnyed mozdulattal
meggyújtotta a cigijét.
Már majdnem félig elszívta, mikor legközelebb megszólalt. Tudtam, ha csak
egy szót is szólt Shepnek Tonyról, nekem végem.
Tovább kínzott a hallgatásával. Az ajtó felé pillantottam abban reménykedve,
hogy Shep hamar visszaér. Megfordulva láttam, hogy Buster le-föl sétál, és
közben idegesen matat előbb a kalapjával, aztán az ingujjával.
‒ Figyelj csak… ‒ nézett rám Izzy sötét, mégis hidegséget árasztó szemével.
A pulzusom hirtelen az egekbe szökött. Na most…
‒ Szeretném megköszönni, hogy törődtél Evelynnel, míg én kórházban
voltam.
‒ Ó… ‒ Nem tudtam, mit mondjak. Nem voltam biztos benne, hogy nem
csapda-e.
Izzy azonban előrehajolt, és arcon csókolt.
‒ Jó barátnője vagy ‒ mondta, azzal megfordult és elsétált.
Csak ültem ott némán, dermedten. Csakis arra tudtam gondolni, hogy a
lövöldözés hatására egy kicsit normálisabb lett. Evelyn szerint elég rendesen
viselkedett. Reméltem, hogy barátnőmnek igaza van, és Izzy valóban
megváltozott.
Mikor Shep és Hymie visszajött, Buster a kezét tördelve azonnal odarohant
hozzájuk. Shep elmosolyodott, és megfogta a fiú vállát. Aztán odaintették
magukhoz Diont, majd a három férfi átvezette Bustert a hátsó szobába.
Ittam még egy bourbont, és közben elcsevegtem Irwinnel a babáról és arról,
hogy új házba költöztünk Sheppel. Irwin azonban hamarosan elnézést kért, és
magamra hagyott. Kezdett későre járni, a társaság is megfogyatkozott. Már egy
ideje Shepet sem láttam, és kezdtem elfáradni. Úgy döntöttem, megyek,
megkeresem.
Mikor átmentem a lengőajtón, és az itallal teli ládák között elindultam
hátrafelé, meghallottam a férfiak hangját ‒ odalent voltak, a pincében. Félúton
jártam lefelé a lépcsőn, mikor Buster nyüszíteni kezdett.
‒ Esküszöm, hogy nem tudtam! Esküszöm! Kérlek, ne! Kérlek!
Ahogy a fülemben ott visszhangzott ez a kérlek, megmerevedtem.
 A korlátba kapaszkodva, lábujjhegyen lépkedtem tovább, aztán megálltam, és
előrehajolva belestem a szobába. Buster egy összecsukható széken ült, Hymie a
haját markolva hátrahúzta a fejét. Buster szája sarkából vér csordogált le az
állára, akár egy részeg nyála, a bal szeme pedig fel volt dagadva. A szék alatt
egy tócsa csillogott, és láttam, hogy Buster nadrágszárának belső fele nedves.
Dion mellette állt, a csuklója vértől vöröslött.
‒ Későre jár, Buster ‒ mondta Shep egy polcnak dőlve. Karját keresztbe
fonta mellkasa előtt, úgy nézett le a megvert férfira. ‒ Meddig akarod még húzni
az időt?
‒ Esküszöm ‒ mondta zihálva Buster ‒, nem mondtam semmit. Még csak
szóba sem került köztünk a Sieben Sörfőzde. Esküszöm!
Shep meggyújtott egy cigarettát, és nagyot szívott belőle. Hymie újra
belemarkolt Buster hajába, és durván hátrarántotta a fejét. Buster hangosan
felkiáltott, szájából újabb adag vér fröccsent. Összerezzentem, de azért még
előrébb hajoltam. Alig tudtam elhinni, amit láttam.
‒ Már elveszítetted néhány fogadat ‒ mondta Shep. ‒ De ha gondolod,
folytathatjuk.
‒ Ne! ‒ emelte fel a kezét Buster. ‒ Kérlek, a fogaimat ne! Kérlek!
Shep elgondolkodva nézte cigarettája parázsló végét.
‒ Utoljára kérdezlek.
‒ Az életemre esküszöm, nem beszéltem neki a Sieben Sörfőzdéről! Egy szót
sem szóltam a razziáról. Esküszöm!
Shep még utoljára beleszívott a cigijébe, aztán ledobta a földre, és eltaposta.
Dionra pillantott, és bólintott. Buster rémülten, könyörgően felkiáltott, én pedig
vele együtt reszkettem, mikor Dion a kezébe vett egy drótvágót. Becsippentette
vele Buster középső ujját; minél erősebben nyomta, Buster annál hangosabban
üvöltött. Az ujjaim egészen elfehéredtek, úgy szorítottam a lépcsőkorlátot. Vér
fröccsent a drótvágó alól, és még Buster fájdalmas üvöltésén át is hallottam,
ahogy eltörött a csontja. Lehunytam a szemem, és amikor újra ki mertem nyitni,
Buster ujja már a földön hevert, a férfi vizelet-és vértócsájában.
Shep lehajolt hozzá, és mondott neki valamit, miközben Dion már egy másik
ujját fogta be a drótvágóval. Édes istenem! Öklendezni kezdtem. Kezemet a
számra szorítva, hányadékomat visszanyelve elindultam visszafelé.
A lépcső tetejére érve megálltam egy pillanatra. Azt hittem, azzal, hogy
feleségül mentem Shephez, sikerült egy életre megszabadulnom a vér
látványától, mely gyermekkorom óta a mindennapjaim része volt. Erre tessék!
Korábban is gyanakodtam már, de most szembesülnöm kellett a borzalmas
igazsággal. Hogyan leszek képes ezek után úgy tenni, mintha semmiről sem
tudnék? Mert tudtam, hogy az, amit odalent, a pincében láttam, életem végéig
kísérteni fog. Hogy keveredhettem bele ebbe? És hogy mászom ki ebből?
Mikor visszaértem a terembe, Dora megkérdezte, jól vagyok-e.
‒ Persze ‒ válaszoltam. ‒ Csak kicsit többet ittam a kelleténél.

* * *

Aznap éjjel képtelen voltam egy ágyban aludni Sheppel. Fejfájásra
hivatkozva kimentem a nappaliba, és a kanapén heverve a plafont bámultam,
míg fel nem kelt a nap. A parkra néző ablakokon bekúszó árnyakat elnézve
feltettem magamnak a kérdést, egyáltalán ismerem-e Shepet. Körbenéztem
gyönyörű, új otthonunkban ‒ az Anna királynő korit utánzó kanapén lévő
bársonypárnákon, a gramofon gyönyörűen faragott, diófa testén, a zongorán és a
falakon lógó, drága festményeken. Ahogy végigsimítottam selyemköntösömön,
és megcsodáltam az ujjamon csillogó, hatalmas gyémántot, csak arra tudtam
gondolni: Mindez megéri? Ha nem lettem volna várandós, elhagytam volna
Shepet. Ezt mondogattam magamnak akkor éjjel.
Ám aztán teltek-múltak a napok, és én nem árultam el Shepnek, mit láttam,
nem vontam kérdőre. Mi értelme lett volna? És mit tettem volna, ha a szemembe
hazudik? Mit tettem volna, ha elmondja az igazat? Gyermeket vártam, és akkor
ez volt a legfontosabb. Képes lettem volna elhagyni Shepet? Kisétálni az
életéből, és ezzel arra ítélni születendő gyermekemet, hogy apa nélkül nőjön fel,
akárcsak én? Sosem kérdeztem meg Sheptől, mi történt aznap éjjel.
Valahányszor alkalmam nyílt volna rá, ideges lettem, és meggyőztem magam
arról, hogy ez nem az én dolgom, vagy hogy az, amit láttam, nem is annyira
szörnyű, mint elsőre tűnt. Hogy legalább nem ölték meg Bustert. Vagy lehet,
hogy mégis?
És most is azt tettem, amit mindig, ha valamivel nem akartam szembenézni:
félresöpörtem, nem gondoltam rá, és az emlék idővel elhalványult, majd végül
eltűnt, ahogy Buster is. Az után az éjszaka után soha többé nem láttam a
Meridianben.

 KÉZFOGÁS ÉS A BŰN KEKSZE

November tizedike volt. Már a nyolcadik hónapban jártam, és épp

kényelmesen üldögéltem, mikor kocsiajtó csapódását hallottam. A függönyt
elhúzva láttam, hogy Izzy a bejárati ajtónk felé tart. A kaput nyitva hagyta maga
mögött. Délelőtt tizenegy óra volt, Shep még fel sem kelt. El nem tudtam
képzelni, Izzy mit akarhat ilyen korán. Újra hatalmába kerített a félelem. Biztos
azért jött, hogy mindent elmondjon Shepnek rólam és Tonyról. Ez van, ha az
embernek rossz a lelkiismerete: mindig a legrosszabbra gondol.
Megvártam, míg megnyomja a csengőt, aztán néhány másodperccel később
felkeltem, és kinyitottam neki az ajtót. Zavartan állt ott, mintha nem emlékezne
rá, miért jött.
‒ Izzy? ‒ szóltam hozzá.
Ő azonban továbbra is csak bámult maga elé, üveges tekintettel.
‒ Izzy, jól vagy? ‒ kérdeztem. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem
rólam és Tonyról van szó.
Izzy arca sápadt volt, szemei karikásak, beesettek.
‒ Mi a baj? ‒ kérdeztem, miközben a karjáért nyúltam, hogy behúzzam a
házba.
‒ Hívd ide Shepet! ‒ mondta. Belépett a hallba, de az ajtót nem csukta be
maga mögött. A hideg, téli széltől megborzongtam.
Felmentem, és felébresztettem Shepet; mire visszaértem, Izzy már töltött
magának egy italt. Néhány perccel később Shep is megjelent ‒ köntöse szabadon
lengett mögötte, haja még kócos volt az alvástól.
‒ Mi olyan sürgős, Iz? ‒ kérdezte a szemét dörzsölve.
‒ Dion ‒ válaszolta a poharába bámulva Izzy. Nem mondott többet, csak
homlokát ráncolva megrázta a fejét.
‒ Dion? Mi történt? ‒ Az álomittas Shep egy pillanat alatt magához tért.
Izzy lassan felnézett a poharából.
‒ Elintézték, Shep. Lelőtték. Dion meghalt!
Megdermedtem, Shepnek pedig összecsuklottak a lábai; Izzy a poharát
elengedve még épp időben ugrott oda, hogy elkapja.
‒ Ne! Csak Diont ne! Édes istenem, ne! ‒ Shep szorosan lehunyta a szemét,
és olyan erősen markolt bele a hajába, hogy az ujjai egészen elfehéredtek. Arcát
eltorzította a fájdalom. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam.
Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy olyasmi történt, amire Shep még
nincs felkészülve. Még mielőtt megértettem volna, hogy Dion halála milyen
következményekkel jár, éreztem, hogy ez még csak a kezdet. Csontig hatoló
félelem járt át.

* * *

Túl fiatal voltam még, mikor megtörtént, így nem emlékeztem apám halálára,
de Dion halálának híre megbénított. Lehet, hogy gyermekkoromban is ezt
éreztem, nem tudom. Csak azt tudtam, hogy a hidegvérű gyilkosság olyasvalami,
amit képtelen vagyok felfogni. Akkor döbbentem rá, hogy bármikor bármelyik
szerettünket egy szempillantás alatt elvehetik tőlünk. Jobb lett volna, ha tudok
sírni, de a jeges félelem minden más érzelemnél erősebb volt, minden mást
elnyomott, belém fojtott.
Csak késő este tudtam meg, mi történt Dionnal. Basha felhívott, hogy ő már
Violánál van, és kért, hogy csatlakozzam hozzájuk.
‒ A fiúk egész éjjel Caponét fogják keresni ‒ mondta. ‒ Semmi értelme, hogy
egyedül üljünk otthon, a körmünket rágva. Felhívtam Dorát, épp most beszél
Evelynnel.
Én érkeztem meg elsőként. Basha nyitott ajtót ‒ egyik kezében egy pohár
martinit szorongatott, a szájából pedig cigaretta lógott. Bevezetett a nappaliba.
‒ Viola hogy van? ‒ kérdeztem, miközben kibújtam a kabátomból. Annyira
feszült a hasamon, hogy úgy éreztem, még néhány nap, és sorra lepattannak róla
a gombok.
‒ Teljesen kikészült. Szolgáld ki magad! ‒ mutatott a ginesüvegre és a
jégtartóra, aztán a kanapéhoz sétált, és kényelembe helyezte magát. ‒ A vermut
már majdnem elfogyott, de legalább olajbogyó van dögivei.
Leültem mellé.
‒ Nem iszol? ‒ kérdezte csodálkozva.
‒ Előbb mondd el, mi történt!
‒ Az egész azzal kezdődött, hogy Mike Merlo meghalt ‒ válaszolta a
karpereceit rázogatva Basha.
‒ Ki az a Mike Merlo?
‒ Nagy bajkeverő volt a digók között. Két napja halt meg rákban ‒ mondta a
vállát megvonva Basha, és belekortyolt a martinijébe.
‒ Úgy tűnik, Merlo volt az egyetlen, aki kordában tudta tartani Caponét. Azt
beszélik, Capone Diont okolta a Sieben Sörfőzde elleni razziáért. Emlékszel? Ott
kapták el Johnny Torriót. Na mindegy. Merlo meg tudta fékezni Caponét, de
most, hogy meghalt, Capone elszabadult.
‒ Tehát Capone tette?
‒ Azt beszélik, egy nagymenő, New York-i gengsztert, Frankie Yale-t bérelte
fel, hogy jöjjön a városba, és intézze el Diont. ‒ Ivott egy újabb kortyot, aztán
így folytatta: ‒ Úgy tűnik, amint Merlo meghalt, Capone elküldte Frankie Yale-t
és egy másik fickót a Schofieldbe, hogy rendeljék meg a virágot Merlo
temetésére.
‒ Én ezt nem értem. Capone miért pont a Schofieldből rendelt virágot? ‒
kérdeztem.
‒ Megmagyarázom ‒ válaszolta Basha, de előbb még beleszívott a
cigarettájába. A végén már egyre hosszabb volt a hamu, de ő mintha észre sem
vette volna. ‒ Ha gengszter vagy, és virágot kell venned egy temetésre, csak egy
helyen szerezheted be: a Schofieldben. Mindegy, hogy az Északi vagy a Déli
oldali bandához tartozol-e. Még az sem számít, ha te nyírtad ki az illetőt.
‒ De hát ennek így semmi értelme!
‒ Nem is kell, hogy legyen. A gengsztereknek megvannak a maguk szokásai.
Különösen, ha arról van szó, hogy valakit eltesznek láb alól. ‒ Mikor
cigarettájáról a kanapéra hullott a hamu, egy pillanatra odanézett, aztán nyugodt
hangon így folytatta: ‒ Tehát, mint mondtam, mindenki Dionnál vásárolta a
temetési csokrokat és koszorúkat, így a Schofield napi huszonnégy órában nyitva
tartott. Az igazán nagy rendeléseket, mint amilyen Frankie Yale-é is volt, Dion
saját maga intézte. Kedvelte Merlót, Viola pedig azt mondta, hogy mindig
gyönyörű csokrokat készített. Tehát ma reggel Dion, szokás szerint, elment a
Jézus szent neve székesegyházba misére, aztán visszament a virágüzletbe, hogy
befejezze Merlo koszorúját. Tíz óra körül Frankie Yale és két másik digó
megjelent nála. Dion ‒ tudod, milyen barátságos volt ‒ elébük ment, hogy
üdvözölje Frankie-t. Odanyújtotta a kezét, mire Frankie megragadta, és nem
eresztette. Dionnak semmi esélye nem volt. Hat golyót eresztettek belé. ‒ Mikor
a történet végére ért, kivette a poharából az olajbogyót, és bekapta.
Olyan tárgyilagos hangon adta elő a történteket, mintha nem is Dionról lett
volna szó, hanem egy idegenről.
Hát tényleg semmit nem érez?
Felkeltem a kanapéról, és töltöttem magamnak egy italt.

* * *

A virrasztás kétnapos esemény volt, amelyre a város összes szegletéből
érkeztek emberek. A Sbarbaro-kápolna előtt a riporterek dideregve álldogáltak
az esőben, reménykedve, hogy szóra bírhatnak vagy lefényképezhetnek valakit.
Mikor reggel megérkeztünk, mohón Shep után vetették magukat, még a lépcsőre
is követtek bennünket. A családtagok és legközelebbi barátok részére fenntartott,
első padsorok kivételével az összes hely foglalt volt; akinek nem jutott hely, a
hátsó fal színes ablaküvegei előtt sorakozott fel, sőt még az előtér is megtelt.
Mindenki eljött, hogy végső tiszteletét tegye: szakszervezeti vezetők, városi
főtisztviselők, bírók és rendőrök. Körbenéztem a kápolnában ‒ az elöljárók és a
tisztes, templomjáró emberek és a szeszcsempészek, gengszterek és
verőlegények egymás mellett ültek. Furcsa társaság gyűlt össze aznap, én pedig
nem tudtam eldönteni, hogy a város legbiztonságosabb vagy legveszélyesebb
helyén vagyok-e.
Az összes újság megírta, hogy Viola O’Banion tízezer dollárt költött Dion
koporsójára. Voltak, akik azt mondták, hogy a koporsó szebb, mint a legtöbb
automobil. Egyetértettem velük ‒ ezüstből és bronzból készült, fehér szatén
szegélyezte, a fogantyúi pedig tizennégy karátos aranyból voltak.
Még sosem láttam nyitott koporsót, és mikor megpillantottam Dion testét,
megborzongtam. Egy pillanatra még el is kellett fordulnom. Ám amikor újra
rápillantottam, valami olyasmit láttam, amire egyáltalán nem számítottam. Ha
valaha is hittem a túlvilágban, hát az akkor volt. Dion úgy nézett ki, mint egy
viaszfigura ‒ mindaz a kedvesség és lendületesség, ami jellemezte, eltűnt belőle.
Nem Dion feküdt abban a koporsóban, hanem csak egy test.
Gyönyörű, fekete, háromrészes öltönyt adtak rá, hozzá selyem nyakkendőt,
mellzsebéből pedig egy rózsafüzér lógott ki. A rózsafüzér mellett pedig, a
mellkasán, egy furcsa, ezüstdollár méretű keksz hevert.
‒ Ez meg micsoda? ‒ kérdeztem suttogva a mellettem álló Bashától.
‒ Valami ír szokás ‒ válaszolta szintén suttogva. ‒ Még az óhazából. Azt
hiszem, a bűn kekszének nevezik. Az, aki megeszi, magára veszi a halott összes
bűnét, így az tiszta lelkiismerettel léphet be a mennyországba. ‒ Felsóhajtott, és
megrázta a fejét. ‒ Maga volt a két lábon járó ellentmondás, nem igaz?
Bólintottam. Dion O’Banion szeszcsempész volt, aki nem ivott, hithű
katolikus, aki gyerekkorában nappal ministránsfiú volt, éjjel pedig tolvaj…
‒ Hány olyan férfit ismersz, aki a két rövid csövű Bolója és a revolvere
mellett rózsafüzért tart magánál? ‒ kérdezte Basha. Úgy mosolygott, mintha
ezért mindig is csodálta volna Diont. ‒ Őszintén szerette az egyházat. És Istent
is. ‒ Nyelvével végigsimított felső fogsorán. ‒ Tudod, éppen ezért nem
foglalkozott futtatással. A prostitúciót erkölcstelennek tartotta. Azt mondta, Isten
nem helyeselné.
‒ Az nem zavarta, hogy Isten mit gondol a gyilkolásról? Az összes újságban
az áll, hogy több mint hatvan embert gyilkolt meg.
‒ Valószínűleg még annál is többet. Neki ez csak munka volt.
Újra Dionra pillantottam. Ha azon a bizonyos éjszakán nem látom a saját
szememmel, mit tesz Busterrel, sosem hittem volna el róla, hogy képes
gyilkolni.
 És ott voltak a virágai is. Akármerre néztem, mindenhol szegfűket,
liliomokat, tulipánokat és Amerikai Szépségeket láttam hatalmas csokrokba
rendezve, kosarakban vagy szaténszalagokkal díszített koszorú formájában. A
kápolnát ugyanaz a nehéz illat töltötte be, mint ami a virágüzletet.
‒ Nem gondolod, hogy némelyik csokor túlságosan hivalkodó? ‒ kérdeztem.
‒ Nem ‒ válaszolta Basha. ‒ Elvégre Dion O’Banionnak készültek. Sőt!
Töpszli nem volt lenyűgözve Capone csokrától. Azt mondja, jobban is kitehetett
volna magáért.
‒ Én azt csodálom, hogy azután, amit tett, virágot küldött.
‒ Ó, a gengsztereknél ez így megy. Előbb megölnek, aztán virágot küldenek
a temetésedre.

* * *

Egész nap ott voltunk a virrasztáson. Mire hazaértünk, sajgott a derekam, és
a lábam is szörnyen bedagadt. A kicsi egész nap mocorgott ‒ nagy köröket
rajzolgatva simogattam a hasamat, úgy próbáltam megnyugtatni. Egyetlen fekete
kismamaruhám volt, amelyben hatalmas bálnának éreztem magam. Elképzelni
sem tudtam, hogyan bírok ki még egy hónapot.
A mellettem ülő Evelyn csinos, sötét kosztümöt és szőrmegallért viselt.
Divatos frizurájával remekül nézett ki. Mindannyian döbbenten láttuk, hogy
végül sikerült betörnie Izzyt. Kezdtek úgy festeni, mint egy rendes pár, és
Evelyn szerint Izzy jó fiú volt. Ez azonban csakis Evelyn érdeme: több
sértegetést tűrt el tőle, mint bármelyik nő, de végül sikerült megzaboláznia. És
végre sikerült otthagynia a munkahelyét, már nem kellett gépírónőként
dolgoznia, hogy megkeresse a kenyérre valót. Kezdtem azt hinni, hogy
alábecsültem Izzyt, ugyanis úgy tűnt, mióta bekapott egy golyót, egészen más
ember lett.
Mikor elkezdődött a mise, a pap kihívta Shepet a pulpitushoz, hogy kezdje el
a búcsúztatást.
Shep mindkét kezével belekapaszkodott a pulpitusba, vett egy mély levegőt,
mielőtt belekezdett volna a beszédébe.
‒ Gyakorlatilag Dion volt az, aki felnevelt ‒ mondta. ‒ Olyan volt nekem,
mintha a bátyám lett volna. Deanie tanított meg nekem mindent. Szerette a
képzőművészetet és a zenét, különösen az operát. Úgy tartotta, hogy az
embernek körbe kell vennie magát jó könyvekkel. Ő tanított meg az udvarias
viselkedésre is: hogy egy hölgynek tartani kell az ajtót, vagy hogy az úriemberek
mindig kezet fognak, ha találkoznak. ‒ Egy pillanatra elhallgatott, szeme
könnybe lábadt. Tudtam, arra gondol, hogy pont egy ilyen udvarias kézfogás
vezetett Dion halálához. Lehunyta a szemét, kivárt néhány másodpercet, majd
így folytatta: ‒ Szerettem Diont. Ő jelentette számomra a családot, és nagyon fog
hiányozni. ‒ Mikor arca elől elvette a kezét, láttam, hogy a szeméből csorognak
a könnyek.
Ekkor odalépett a koporsóhoz, és elvette a Dion mellkasán heverő kekszet.
Összeszorult a torkom. Nem voltam biztos benne, hogy babonás vagyok-e, és
elhiszem-e, amit Basha a bűn kekszéről mondott, de mikor Shep a kezébe vette a
kekszet, megijedtem. Ne tedd, Shep!
‒ Deanie ‒ emelte a szájához ‒, ezt érted teszem. Nyugodjál békében! ‒
Ezzel a szájába vette a kekszet. Magára vállalta az elhunyt bűneit.

* * *

Későre járt, majdnem éjfél volt, és a legtöbben már hazamentek. Drucci és
Cecelia órákkal korábban hazavitte Violát, így csak néhányan voltunk ott, mikor
Al Capone megjelent.
Halványsárga kabátot és hozzáillő nyakkendőt viselt; egy himlőhelyes arcú,
alacsony, zömök férfi kísérte. Mikor megláttam az ujján a hatalmas, zafírköves
gyűrűt és kezében a szivart, meghűlt bennem a vér. Ő volt az a szivaros férfi, aki
aznap, mikor Tony eltűnt a szállodából, megállt mellettem a recepcióspultnál.
Fejemet lehajtva, lélegzetemet visszatartva próbáltam láthatatlanná válni. Igaz,
azóta eléggé megváltoztam: a hasam hatalmas lett, és szinte magamra sem
ismertem ‒ ezért reménykedtem benne, hogy ő sem ismer fel. Ennek ellenére a
tenyerem nyirkos lett, a torkom pedig kiszáradt.
Shep és Hymie rögtön a bejáratnál elállta Capone és a szivaros férfi útját.
‒ Nektek aztán van vér a pucátokban!
‒ Nos ‒ intett Dion koporsója felé Capone ‒, meg kellett győződnöm róla,
hogy nem lélegzik.
Hymie előrelódult, de Shep még időben megállította.
‒ Ne itt és ne most! ‒ mondta, miközben tekintetét végig Caponén tartotta.
Lehajtottam a fejemet, és úgy tettem, mintha nagyon keresnék valamit a
retikülömben. Miután Capone és társa végzett, Hymie és Shep azonnal kikísérte
őket.
‒ Ezek meg mit akartak itt? ‒ kérdezte Evelyn.
‒ Én nem vagyok meglepve ‒ mondta a karpereceivel játszadozva Basha. ‒
Majd meglátjátok, a pénteki temetésen az összes déli oldali digó ott lesz!
‒ Azok után, hogy ők ölték meg?
Dora válaszképp bólintott.
‒ Igazatok van, semmi értelme, de mégis úgy gondolják, ki kell mutatniuk a
tiszteletüket.
Mikor Hymie és Shep visszajött, a férfiak félrevonultak a terem végébe. Mi,
lányok hallótávolságon belül maradtunk, de úgy tűnt, ez most cseppet sem
zavarta őket.
Hymie rágyújtott; beleszívott a cigijébe, aztán az orrán keresztül fújta ki a
füstöt.
‒ Capone aznap, mikor a digói besétáltak a Schofieldbe, és lelőtték Deanie-t
‒ mondta, majd lecsippentett a nyelvéről ‘egy darabka dohányt ‒, aláírta a saját
halálos ítéletét.
Shep végigsimított a haján.
‒ Uraim, ezennel kitört a bandaháború.

 MÁSODIK KÖNYV
1926-1927

 TORTA ÉS GOLYÓ

A bejárati ajtó csapódására felriadtam. Már éjszaka volt, majdnem két óra,
ám mellettem az ágy még mindig üres. Félálomban szenderegtem, de még így is
hallottam, ahogy Shep és Hymie odalent veszekszik.
Kicsivel több mint egy év telt el Dion halála óta, és ez alatt az idő alatt
minden megváltozott. Hymie, Drucci, Dilis, Shep és az Északi oldali banda többi
tagja gyorsan haladt felfelé a szamárlétrán: amint valamelyiküket lelőtték, a
többiek feljebb léptek egy fokkal.
Most éppen Hymie volt a vezér, és egyetlen cél lebegett a szeme előtt,
melynek megszállottjává lett: végezni akart Al Caponéval. Tudtam, hogy már
többször megpróbálta megölni, de Caponénak mindig sikerült megmenekülnie.
Azt pletykálták, hogy Hymie az elmúlt évben minden reggel elment a Jézus
szent neve székesegyházba, ahol térden állva könyörgött Istenhez, hogy kerüljön
olyan helyzetbe, hogy tisztán célba tudja venni Caponét.
Nem értettem, hogy egy zsidó miért jár a Jézus szent neve székesegyházba,
de Shep elmondta, hogy Hymie nem zsidó. Megtudtam, hogy Hymie Weiss Earl
Wojciechowski néven látta meg a napvilágot, és katolikusabb már nem is
lehetne… függetlenül attól, hogy olyan dolgokat tett, amelyekért a legtöbb
keresztény kitagadná. Fel nem tudtam fogni, miért tesz úgy, mintha zsidó lenne,
miért titkolja a származását. Nekünk, zsidóknak így is volt elég bajunk, cseppet
sem hiányzott, hogy az ilyen alakok zsidónak mondják magukat. Mindenesetre
Earl, bármi is volt rá az oka, azt akarta, hogy Hymie Weissnek hívjuk.
Átfordultam a hasamra, és megpróbáltam visszaaludni. Kimerült voltam.
Hannah az előző hónapban lett egyéves, de még mindig nem aludta végig az
éjszakát ‒ idejét sem tudtam, mikor aludtam utoljára néhány óránál többet. Még
mindig szoptattam; az életem gyakorlatilag másból sem állt, mint hogy etettem a
lányomat, dajkáltam, mikor sírt, vagy éjszaka felriadva a gyerekszobába
rohantam, ahol aztán láttam, hogy Hannah békésen szuszog. Az előző napom
azonban mozgalmasan telt, a következő napra készültem, mert rajtam volt a sor:
a Zsidó Nőtanács nálunk gyűlésezett.
Még sosem voltam háziasszony ilyen gyűléseken. Soha. Már több mint
másfél éve voltam férjnél, és most végre elővehettem a porcelánkészletet, amit
nászajándékként kaptunk. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. A
házvezetőnőnk kifényesítette az ezüst étkészletet és a szamovárt, aztán kivasalta
a térítőt és a szalvétákat; én eközben előkészítettem a porcelánkészletet.
Korábban már megvettem a Mrs. Wilson szakácskönyvét, aztán előfizettem egy
főzőtanfolyamra; öt könyvet kaptam a Pennsylvania állambeli Scrantonból,
melyekben minden fejezet végén volt egy vizsgarész. Még csak az első kötet
negyedéig jutottam ‒ ebből a bevezető részből egyelőre csak a konyhai
eszközöket és a főzéssel-sütéssel kapcsolatos szókincset ismertem meg, valamint
megtudtam, mire kell vigyázni a konyhában.
Háziasszonyként való bemutatkozásomhoz egy ananászos tortát választottam
ki Mrs. Wilson szakácskönyvéből. Előző nap próbaképp elkészítettem, de
alighogy kivettem a sütőből, azonnal összeesett. Akkor újra nekiálltam: pontosan
kimértem a lisztet és a sütőport, hozzáadtam a margarint, aztán új kézi
habverőmmel addig kevergettem a hozzávalókat, míg habos tésztát nem kaptam.
Mikor kivettem a sütőből, nagyon büszke voltam magamra ‒ a konyhapulton
díszelgő torta nem is különbözött nagyon a Mrs. Wilson fotóin láthatótól. A
zsúrkocsira raktam, aztán óvatosan ráborítottam az üveg tortafedőt.
Már majdnem sikerült visszaaludnom, mikor a lányom újra sírni kezdett.
Hannah, ez az aprócska teremtmény a lehető legkülönbözőbb módokon tett
próbára. Ugyanakkor olyan gyorsan és olyan mértékben ejtette rabul a szívemet,
mint még senki. Mikor a nővér a karomba adta, sírva fakadtam, olyan gyönyörű
és tökéletes volt. És az enyém.
Mikor Hannah újra felsírt, letoltam magamról a takarót, belebújtam a
pongyolámba, és átmentem a gyerekszobába. Felkapcsoltam az éjszakai
kislámpát, mire Hannah azonnal abbahagyta a sírást. Mikor láttam, mennyire
szüksége van rám, összeszorult a szívem. Hogy gondolhattam eleinte, hogy nem
akarom őt? Istenem, hiszen ő a részem! Ez a gyönyörű, tökéletes kis teremtés az
én részem, belőlem van! Mikor ezt a kis részemet, a szívem egy részét a
karomban tartottam, úgy éreztem, soha semmi nem választhat el minket
egymástól. Imádtam az ujjacskáit és a lábujjait puszilgatni, és a hasához
dörzsölni az arcomat, ajkaimat rászorítva belefújni, mint egy trombitába. Nem
hiszem, hogy anyám valaha is így érzett volna irántam. Ő azonban tudta, mit kell
tennie. Az ő nemzedékében az anyák tudták, mikor mit kell tenniük. Én viszont
halálra voltam rémülve. Időben tisztába tettem? Túl korán szoptattam meg, vagy
túl későn? Miért sír? Miért nem sír? Semmiben sem voltam biztos, nem tudtam,
jól csinálom-e, amit csinálok. Jó anya akartam lenni, és azt akartam, hogy
szeressen. Még soha senki szeretetére nem vágytam annyira, mint a lányoméra.
Miután Hannah visszaaludt, egy ideig még ott álltam a bölcsője mellett;
elnéztem sötét kis hajfürtjeit ‒ és reméltem, hogy Sheptől örökölte őket.
Odalent Hymie és Shep még mindig veszekedett, ráadásul egyre
hangosabban. Féltem, hogy felébresztik Hannah-t, ezért elindultam lefelé, hogy
csendre intsem őket.
‒ Én vagyok a góré! ‒ mennydörögte Hymie. ‒ Én mondom meg, mit
csinálunk, és én ki akarom nyírni Caponét. Azt akarom, hogy megfizessen azért,
amit Deanie-vel tett! Azt akarom, hogy annak a faszszopónak fröcsögjön a vére!
‒ Mindenkit megkentem, akit tudtam. Elkapjuk. ígérem! A Cicero és a
Rogers Park között csak őt lesik az embereim. Tudom, hogy az a mocsok mikor
van a borbélynál. Tudom, hogy az elmúlt évben melyik éttermekbe járt. Még azt
is tudom, mikor szarik…
‒ Akkor kapd el!
‒ Jesszusom, Hymie, csigavér!
‒ Ne szarakodj tovább, kapd el! Azonnal!
‒ Remek! Ez az, elő azzal a pisztollyal! Lőj csak le, Hymie!
Hymie felmordult. A következő pillanatban hallottam, hogy dulakodni
kezdenek, aztán valami a földre esett. A csörömpölésből ítélve a szamovár és a
porcelánkészlet lehetett. Shep és Hymie szebbnél szebb szavakkal illették
egymást, majd a kiabálás közepette egyszer csak fegyverdörrenést hallottam.
Sikítva rontottam be a nappaliba. Mikor beléptem, Hymie és Shep már a
plafonon lévő lyukat bámulta, melyből méretes vakolatdarabok hulltak az
étkezőasztalra. Míg én reszketve álltam, és igyekeztem megnyugodni, ők mit
csináltak? Nevettek! Legszívesebben ott helyben kitekertem volna a nyakukat,
különösen, mikor Hannah újra sírni kezdett.
‒ Gratulálok! Sikerült felébresztenetek a lányomat! És engem is. Köszönöm
szépen! ‒ A csészék és kistányérok fele a padlón hevert, több darabban. A tortára
pillantottam, ami szintén két darabra hasadt, a szőnyeget pedig ananászdarabkák
borították. Egy porcelándarabot félrerúgva, dühösen felviharzottam az emeletre.
Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam megtalálni az egyensúlyt az
anyaság és a gengszterfeleséglét között. Hogy neveljem fel a gyermekemet ilyen
körülmények között? Igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy normális életet
élünk, de az ehhez hasonló pillanatokban a valóság szétrombolta az illúziót.
Nagyon jól tudtam, milyen rettegésben élni, és nem akartam, hogy a lányomnak
olyan gyermekkora legyen, mint amilyen az enyém volt. Azt akartam, hogy
történjen bármi, ő biztonságban érezze magát. De hogy teremtsek neki
biztonságos légkört, ha már az otthonunkban is eldördülhet egy pisztoly? És mit
mondok majd neki, ha már nagyobb lesz? Hazudjak neki az apjáról, ahogy
magamnak is hazudtam róla?
Miután sikerült megnyugtatnom Hannah-t, és Hymie is elment, Shep feljött
az emeletre.
‒ Ez meg mi volt? ‒ kérdeztem.
‒ Hymie kicsit felhergelte magát, ennyi az egész. Nincs miért aggódnod.
‒ Nincs miért aggódnom?! Hiszen Hymie épp az imént sütött el egy fegyvert
az otthonomban! A lányod halálra rémült! Nektek köszönhetően az étkezőm
olyan, mint egy háborús övezet! ‒ Két kezemmel a combomra csaptam. ‒
Holnap délután vendégeim lesznek. Mégis, hogy magyarázzam meg nekik a
golyó ütötte lyukat a plafonban? Elegem van! Mondd meg Hymie-nak, hogy
többé már nem látjuk itt szívesen!
‒ Nem tehetem. Tudod jól, hogy nem tehetem ‒ mondta Shep. Levette a
nadrágját, a két szárát gondosan összefogva félbehajtotta, majd beterítette a
matrac alá. ‒ Hymie nehéz időszakon esik most át, de ígérem, többé nem lesz
ilyen.
Leültem az öltözőasztalhoz, és ideges mozdulatokkal átfésültem a hajamat.
Kihúztam az egyik fiókot, aztán jó hangosan becsaptam.
Shep odalépett mögém, és a tükörbe nézve elkapta a tekintetemet.
‒ Értsd meg, mostanában nagy rajtam a nyomás! Igyekszem kordában tartani
Hymie-t, és közben minden mást is össze kell fognom.
Szembefordultam vele.
‒ Shep, van egy lányunk. Minden erőmmel azon vagyok, hogy normális
otthont teremtsek magunknak, neked pedig meg kellene védened bennünket.
Ehhez képest inkább veszélybe sodorsz minket.
‒ Nem engedem, hogy bármi bajotok essen!
‒ Hogyan garantálhatod a biztonságunkat, mikor már az otthonunkban is
eldördült egy lövés? Jesszusom, csoda, hogy a szomszédok nem hívták ki a
rendőröket!
‒ Beszélek Hymie-val ‒ hajolt közelebb hozzám Shep. ‒ Többé nem fordul
elő, rendben?
Szerettem volna hinni neki, de mikor a szemébe néztem, ijedten láttam,
milyen üres a tekintete. Gondolatban egész máshol járt, és mikor megfogta a
vállamat, megborzongtam, olyan hidegek voltak az ujjai.

* * *

Másnap reggel, még mielőtt Hannah felébredt, és a házvezetőnő megérkezett,
én már talpon voltam. Feltakarítottam az összetört porcelánt és a
vakolatdarabkákat. Miután fél tucat csésze és csészealj áldozatul esett az esti
lövöldözésnek, kénytelen voltam a hétköznapi készletből pótolni őket. A torta
tönkrement, és már nem volt több hozzávalóm, hogy újat süthettem volna. Így
nem tudtam mást felszolgálni, mint kávét, ráadásul azt is csak szedett-vedett
csészékben.
Miután rendet csináltam a házban, felmentem az emeletre, hogy megmosdjak
és felöltözzek. Negyedórával azelőtt, hogy a lányok megérkeztek volna, Shep
megjelent odalent ‒ csak egy alsónadrág volt rajta és a köntöse, az is kikötve.
 ‒ Shep!
‒ Mi az?
‒ A gyűlés. Nem emlékszel? Bármelyik pillanatban megérkezhetnek a
vendégeim.
Shep megadóan felemelte a kezét, és visszament az emeletre. Mire a lányok
megérkeztek, szerencsére felöltözött, és visszavonult a dolgozószobájába.
Fél perc sem telt el, Adele Markey máris megkérdezte, mi történt a plafonnal.
‒ Ó ‒ mondtam, miközben igyekeztem arrébb terelni ‒, csak egy kis baleset.
Semmi különös…
Mire az egész társaság összegyűlt, legalább tucatszor kellett megválaszolnom
ezt a kérdést. A plafonon lévő lyuk mellett háttérbe szorult minden, amire büszke
voltam: a gyönyörű Jean-Michel Frank szőnyegek, a pamutbársony kárpitozású
szófáim és a chippendale székek. A lányokat azonban cseppet sem érdekelték a
kedvenc darabjaim. Csak kitöltötték maguknak a kávét, míg én szabadkoztam,
hogy reggel sajnos leejtettem a tortát, így azzal nem tudom megkínálni őket.
Úgy tűnt, ők feleakkora gondot sem csinálnak belőle, mint én.
Jó húsz perc is eltelt, mire Adele megnyitotta a gyűlést. A nap témája a
rászorulók javára szervezett könyvgyűjtés volt.
‒ Már megbocsássatok, hogy megkérdezem, de a rászorulók tudnak
egyáltalán olvasni? ‒ kérdezte Esther.
Adele és Harriet épp erről vitatkozott, mikor Hymie Weiss, Dilis Moran és
Vincent Drucci ‒ mindannyian halszálkás öltönyben ‒ beviharzott a házba;
megborzongtam a nyomukban bejutó hideg, januári széltől. A három férfi
egyenesen Shep dolgozószobája felé vette az irányt, én pedig újra
szabadkozhattam a hölgyek előtt.
‒ Nos ‒ köszörülte meg a torkát Adele Markey ‒ mint már mondtam, csakis
jó állapotban lévő könyveket fogadhatunk el a felajánlóktól… ‒ Ahogy a férfiak
odakint, a folyosón kiabáltak, egyre hangosabban kellett beszélnie, hogy halljuk.
‒ Lejegyezte, titkárnő asszony?
‒ Szóról szóra ‒ válaszolta Harriet.
‒ Átkozott, kibaszott digók! ‒ szűrődött át a falon.
Megpróbáltam elterelni a hölgyek figyelmét.
‒ Az összegyűjtött könyveket rendszereznünk kellene ‒ mondtam. ‒ Szerzők
szerint, vagy…
‒ Faszszopók!
A káromkodás hosszú másodpercekig visszhangzott a fülünkben. A hölgyek
szörnyülködve néztek össze, mint akiket személyes sértés ért.
‒ Ha megbocsátanak… ‒ Égő arccal felálltam, és végigsiettem a folyosón.
‒ Fiúk, abbahagynátok végre? Jesszusom! Odabent minden szavatokat
halljuk!
Alighogy visszaértem a nappaliba, megszólalt a telefon. Egy perc sem telt el,
mikor Shep dolgozószobájának ajtaja kivágódott, és a fiúk sorra kiviharzottak. A
döbbenten bámuló nőkkel mit sem törődve átvágtak a nappalin. Kiabálva,
káromkodva, egymás hátát veregetve fejükbe nyomták fedoráikat, és kirohantak
a házból. Az ablakon át néztem, ahogy bevágódnak Shep automobiljába, és
elhajtanak.
‒ Shep nem szokott itthonról dolgozni ‒ nevettem el magam erőltetettem ‒
Alig ismerem azokat a férfiakat… hála istennek! Az éjszakai klubban dolgoznak
‒ tettem még hozzá reménykedve, hogy nem rí le róluk, hogy gengszterek.
‒ Ó…
‒ Értem…
‒ Ühüm…
A lányok megértőnek tűntek, különösen, ha azt vesszük, hogy az ezt
megelőző gyűléseket legfeljebb gyereksírás vagy néha egy-egy telefoncsörgés
zavarta meg.

* * *

Másnap reggel az összes újságban ezt lehetett olvasni: Halálos tüzet nyitottak
Alphonse Caponéra. A címlapon virító fotóra pillantottam ‒ egy kilyuggatott
automobil volt rajta. A szélvédőből szinte semmi nem maradt, és valakinek a
holtteste előreborult a kormánykerékre.
Félreraktam a kávéscsészémet, rágyújtottam egy cigarettára, és a
konyhaasztalhoz ülve olvasni kezdtem az azonosítatlan támadókról szóló cikket.
Azok az azonosítatlan támadók nem sokkal a lövöldözés előtt még az én
házamban üvöltöztek! Egy tanú állítása szerint a State és az Ötvenötödik utca
kereszteződésénél egy fekete szedán megállt Capone Packardja mellett. A tanú
azt mondta, látta, ahogy Thompsonok jelennek meg a szedán ablakaiban, aztán a
következő pillanatban már hallotta is a fegyverropogást. Az igazi hírrel azonban
a következő bekezdés szolgált: A sofőr azonnal meghalt, Mr. Capone viszont
sértetlenül megmenekült…
Képtelen voltam végigolvasni a cikket; összegyűrtem az újságot, és
kihajítottam a szemetesbe.
Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam mindkét világba beilleszkedni.
Mi történt a férfival, akihez feleségül mentem? Mikor vált ezzé a hidegvérű
gyilkossá, aki egy telefonhívásra kiviharzik a házunkból, hogy levadássza
Caponét?

 KICSI A VILÁG

Kinéztem a villamos ablakán; a fák virágoztak, a fű újra zöldellt ‒ a tavasz

élénk színűvé varázsolt mindent. Viszonylagos nyugalomban vészeltük át a telet,
és már kezdtem azt hinni, hogy az Északi oldali banda tagjai már letettek azon
szándékukról, hogy mindenképp végeznek Al Caponéval. Már nem is
emlékeztem rá, hogy Shep utoljára mikor említette a nevét.
Zsebkendőmet az orrom és szám elé tartva néztem az ismerős téglaépületeket
és az előttünk húzódó síneket. Abban a hónapban már harmadszor mentem ki a
vágóhídra. Mióta Hannah megszületett, állandóan kifogásokat kerestem, hogy
miért nem látogatom meg anyámat. Nehéz otthon hagynom Hannah-t, még ha
csak néhány órára is. Ha távol voltam tőle, hiányzott, ráadásul féltem, hogy
elszalasztok valamit: amikor először mond ki egy új szót, vagy amikor megtanul
egyedül játszani egy játékkal. De az sem volt jó, ha nem szabadultam el néha
egy rövid időre; keveset aludtam, így nagyon kimerült voltam, és a
legjelentéktelenebb dolgoktól is ideges lettem vagy sírva fakadtam. Ezért, bár
vonakodva, de párszor a házvezetőnő gondjaira bíztam Hannah-t, vagy Dorát
kértem meg, aki boldogan vigyázott rá. Anyám szerette volna, ha magammal
viszem Hannah-t, ami először kifejezetten meglepett. Nem számítottam rá, hogy
boldogan fogadja majd „törvénytelen” unokáját, de úgy tűnt, a nagyanyaszerep
jobban tetszik neki, mint az anyaszerep. Én azonban nem akartam elvinni a
lányomat a vágóhídra. Még csak tizenöt hónapos volt, és máris sok olyan dolgot
látott, amitől szerettem volna megkímélni.
Talán bűntudatból mentem el újra anyámhoz, de az is lehet, hogy azért, mert
most, hogy már magam is anya voltam, jobban megértettem őt. Annak idején
anyám is keveset aludt, fáradt és frusztrált volt, a mellbimbói ki voltak
sebesedve; mégis, mindezt félresöpörte miattam. Most, hogy megértettem őt,
sírás fojtogatott. Hogy kérdőjelezhettem meg, hogy ugyanúgy szeret engem,
ahogyan én szeretem Hannah-t? Lehet, hogy nem tudta kimutatni az érzéseit, de
attól még szeretett.
Több másik utassal együtt leszálltam a villamosról, és besétáltam a Union
Stock Yards főkapuján. Egy kendőt viselő fiatal lány bandukolt mellettem
elnyúzott cipőjében. A tartása olyan volt, mint egy megfáradt öregasszonyé, és,
bár szemében nyoma sem volt irigységnek, mikor kloskalapomra és új Mary
Jane’s cipőmre nézett, lesütöttem a szememet. Megkönnyebbültem, mikor
elkanyarodott, és más irányba ment tovább, mint én.
Egy csapat férfi mellett haladtam el, akik egymásra halmozott marhabőröket
pakoltak le szekereikről. Hatalmas legyek szálldostak körülöttem, olyan
hangosan zümmögtek, akár a méhek. A marhabőrök között egy-egy réteg só volt.
Négy férfi a négy végénél fogva leemelt egy bőrt a szekérről, és elkezdte rázni,
mint egy plédet ‒ durva sószemek repültek mindenfelé.
Ahogy elsétáltam mellettük, az egyikük utánam kiáltott.
‒ Vera? Hé, Vera!
‒ Buster? Hát maga meg mit keres itt? ‒ Megdöbbentem, hogy ott látom,
ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy életben van. Közönséges, feltűnő öltönye
helyett most poros kezeslábast és a kosztól már szürkés atlétatrikót viselt.
Fedoráját munkássapkára cserélte; több fogát is elveszítette, a bal kezéről pedig
két ujja is hiányzott.
‒ Hogy van mosztanában, hölgyem? ‒ kérdezte odasétálva hozzám. Mivel
hiányoztak a fogai, pöszén beszélt.
‒ Mit csinál itt, Buster?
‒ Itt dolgoszom, a vágóhídon ‒ válaszolta. Levette a sapkáját, aztán
megfordítva visszavette. Csámcsogva rágózott; átfutott az agyamon, hogy azt az
éjszakát leszámítva, mikor Dion kiverte a fogait, nem is emlékszem olyan
alkalomra, hogy ne lett volna a szájában rágó. ‒ Biszony ‒ mondta ‒, keményen
dolgoszom itt a vágóhídon.
‒ Most hülyéskedik?
‒ Nem, komolyan jó útra tértem. ‒ A karámok felé pillantott, majd vissza
rám. Shep felől érdeklődött, de mielőtt még válaszolni tudtam volna, elmondta,
hogy ő maga is megnősült. Úgy tettem, mintha nem venném észre, mikor a
gyűrűsujja helyére pillantott.
‒ Hát ez nagyszerű, Buster! Gratulálok.
‒ Hát igen. Sallyt vettem el.
Sallyt? Egy pillanatig semmit sem mondott a név, de aztán eszembe jutott
Vöröske, akivel Dion partiján láttam.
‒ Jó lány ‒ folytatta. ‒ Az apja évekig dolgoszott itt. Neki köszönhetem az
állászomat ‒ mondta az Abramowitz Húsüzem táblája felé mutatva.
‒ Itt dolgozik? ‒ kérdeztem csodálkozva.
‒ Ühüm. Már fél éve.
‒ Fél éve? Hűha! És mit csinál?
‒ Teherautót veszetek. Árut szállítok. Leginkább marhabőrt. Néha a
henteszekhez isz én szállítom a húszt. Ilyeszmi. ‒ Benyúlt a zsebébe, és
megkínált egy Juicy Fruittal.
Megráztam a fejem, és a két Abramowitz Húsüzem feliratú teherautó felé
pillantottam.
Buster kibontotta a rágót, aztán a régit kiköpve a szájába tette, és folytatta a
kérődzést. Mikor a földre pillantottam, tekintetem megakadt a cipőjén ‒
vadonatúj volt, és drágának tűnt. Sokkal drágábbnak, mint amit a sofőri
fizetéséből megengedhetett magának. Ilyen cipőt a gazdag férfiak hordanak, és
csak egy Buster-féle alak lehet olyan ostoba, hogy a vágóhídon viselje. Felnézve
azt is észrevettem, hogy egy vastag arany óralánc lóg ki a zsebéből.
Buster egy senki volt Dion bandájában, egy utolsó kis pisis. Ők is sofőrként
alkalmazták, likőrösüvegekkel teli kartondobozokat és söröshordókat pakolt le-
föl a teherautókra, de mást nem bíztak rá. Nem keresett annyit, hogy ilyen cipőt
és órát vehessen magának, tehát valahonnan máshonnan volt rá pénze. És ha
Vöröskét vette el, az azt jelentette, hogy Caponénak dolgozott. Újra az épület
mellett parkoló teherautók felé pillantottam.
‒ Mi szél hoszta ide, Miss Vera? ‒ kérdezte. ‒ Vagy szólítszam inkább Mrs.
Greennek?
Furcsa érzés fogott el, mikor így szólított, mert mérhetetlen undort hallottam
ki a hangjából. Lehetséges, hogy látott aznap este? Látta, hogy a lépcsőn állva
végignézem, mit tesznek vele Shep és a többiek?
‒ Csak egy barátomat jöttem meglátogatni ‒ válaszoltam, mosolyt erőltetve
az arcomra. Valamiért nem akartam, hogy megtudja, anyám a főnöke. Buster
nem tudta a lánykori nevemet, és ez jó is volt így.
‒ Nos ‒ mondta a többiek felé intve ‒, moszt már mennem kell.
Elköszöntünk egymástól, aztán bementem az épületbe.
Anyám éppen az asztalánál ülve telefonált. Keze mellett egy halom papír
tornyosult, előtte kiterítve pedig ott hevert az aznapi posta. Négy férfi állt
körülötte halkan duruzsolva, arra várva, hogy megbeszéljék vele, mennyi sót
rendeljenek, vagy hogy mennyi jégre van szükség a hűtőhelyiségekben. Anyám
állandóan arra panaszkodott, hogy alig megy az üzlet; én azonban éppen az
ellenkezőjét láttam.
Megvártam, míg befejezi a telefonálást, és eligazítja a férfiakat.
‒ És vissza ne gyertek, míg alá nincs írva az a szerződés, értitek? ‒ szólt az
egyik után, mikor már kifelé tartottak. ‒ Jessie ‒ fordult oda egy másikhoz ‒, ne
feledd, mielőtt hazamész, még meg kell javítani a karámot!
Ahogy anyámat néztem, hirtelen belém hasított valami. Csak akkor
tudatosult bennem, hogy mikor átvette apám üzletét, annyi idős lehetett, mint
most én. Megpróbáltam elképzelni, min mehetett akkor keresztül. Hiszen még
gyermek volt, akárcsak én. Egy nála huszonhárom évvel idősebb férfihoz ment
hozzá, mindössze három hónappal azután, hogy az megözvegyült, amivel
természetesen hatalmas botrányt keltettek. Apám családja nem helyeselte ezt a
házasságot, és mikor megszülettem, a nagyszüleim nem voltak rám kíváncsiak ‒
még azután sem, hogy apám meghalt. Anyámnak nem volt családja, nem volt,
aki segített volna neki, és biztos vagyok benne, hogy a Fekete Kéz Bandájától is
rettegett; félt, hogy visszajönnek, és még több pénzt fognak követelni.
Hogy jut eszembe bármire is panaszkodni? Nekem nem kellett dolgoznom, a
napjaim azzal teltek, hogy a lányokkal vásárolgattam és ebédeltem. Olyan nők
gyűléseire jártam, akik úgy gondolták, hogy egy süteménnyel a világ összes
baját meg lehet oldani. És, bár elkezdtem főzni tanulni, volt egy házvezetőnőm,
aki takarított és a lányommal is foglalkozott. A hétnek azon a két napján pedig,
mikor nem volt ott, szinte még az ágyat sem tudtam egyedül bevetni. Anyám
azonban ennyi idősen belecsöppent a férfiak világába, megtanulta, hogyan kell
üzletet vezetni, és kitanulta egy undorító szakma minden csínját-bínját, csak
hogy életben maradjunk.
Láttam, ahogy határozottan tárgyal a szarvasmarhák áráról; láttam, ahogy a
fülüknél fogva hajít ki kereskedőket, mert azok gyönge kis nőnek gondolták, akit
könnyedén rászedhetnek; láttam, hogy úgy leszid egy felnőtt férfit, hogy az sírva
fakad. Anyám ugyanolyan kemény volt, mint a férfiak, és isten a
megmondhatója, hogy sokuknál sokkal okosabb is.
Miután a munkások elmentek, és Idát is kiküldte a vágócsarnokba, kettesben
maradtunk. Meg akartam mondani neki, mennyire büszke vagyok rá, ám ehelyett
csak azt kérdeztem:
‒ Mióta alkalmazol szeszcsempészeket?
‒ Szeszcsempészeket? ‒ kérdezett vissza anyám. Ajkát lebiggyesztve
rendezgette a papírjait. ‒ Miről beszélsz?
‒ Az a fickó odakint, Buster ‒ mondtam, a bejárati ajtó felé intve ‒, az Északi
oldali banda sofőrje volt. Italt szállított.
‒ Ugyan már, beszélsz itt sületlenségeket! Nagyon kedves fiatalember. Az
apósa évekig itt dolgozott.
‒ Hát, én azért a helyedben rajta tartanám a szememet. És a teherautóidon is.
Nem lepne meg, ha az egyikkel szeszt csempészne. ‒ Felültem az asztalára, és
lóbálni kezdtem a lábamat, ahogy kislány koromban tettem. Újra magam előtt
láttam Buster cipőjét és óraláncát. ‒ Úgy tűnik, eléggé meg van tömve a zsebe ‒
jegyeztem meg.
Anyám ellenőrzött valamit a főkönyvben.
‒ Legalább valakinek sikerül itt meggazdagodnia ‒ mormogta. ‒ Mert nekem
az utóbbi időben egyre csak fogy a pénzem. ‒ Kihúzta az egyik fiókot, és
beledobta a főkönyvet.
‒ Ilyen rossz a helyzet? Pedig úgy láttam, van dolgod bőven ‒ mondtam
hátradőlve.
Anyám is hátradőlt, és ásított egy nagyot.
‒ A bank adott még némi hitelt. Ezzel nyertem egy kis időt.
 ‒ Hitelt? Anya, ha pénzre van szükséged, miért nem szólsz? Kérek Sheptől.
Anyám azon nyomban kiegyenesedett, és úgy nézett rám, mintha rothadt étel
került volna a szájába. Tudhattam volna, hogy nem szabad ilyet mondanom neki.
Általában, ha Shep pénzét költöttem, büszkeség töltött el. Most azonban
szégyenkeztem miatta. Anyám tudta, hogy Shep pénze piszkos pénz, én pedig
most magamat éreztem piszkosnak tőle.

 KÉT VILÁG KÖZÖTT EGYENSÚLYOZVA

A hamutálban lévő, fél tucat cigarettacsikkből ítélve Basha már legalább fél
órája várt rám a kávézóban. Lecsavarta a laposüveg tetejét, és töltött a teánkba a
bourbonjéből. Csodás nyári nap volt; kettesben üldögéltünk a kávézó teraszán
olyan hölgyek között, akik valószínűleg soha semmi mást nem tettek a teájukba,
mint citromkarikát.
‒ Na, mi volt olyan sürgős? ‒ Basha nem sokkal korábban felhívott, hogy
feltétlenül találkoznunk kell. Négyszemközt.
‒ Szükségem van a segítségedre ‒ válaszolta.
‒ Miben? ‒ kérdeztem az étlapot kinyitva.
‒ Itt az idő, most már tényleg megteszem. ‒ Ékkövekkel díszített szipkáját
nézegetve bólintott. ‒ Megszabadulok tőle.
‒ Jaj, Basha! ‒ ráztam meg nevetve a fejemet. ‒ Ezúttal mit találtál ki?
Behajítasz a konyhájába egy bombát? Vagy egyszerűen csak felgyújtod a házát?
Basha újabb cigarettára gyújtva hátradőlt, és kifújta a füstöt.
‒ Van az a méreg, amihez hozzá tudok jutni…
‒ Hogy mi? ‒ kérdeztem az étlapot félretéve.
‒ Nem is venné észre. Ez az a fehér por, ami azonnal felszívódik. Egy
vagyonba kerül, de megéri az árát. Állítólag négy óra, mire hatni kezd. Csak azt
kell kitalálnom, hogyan tegyem bele a kávéjába vagy az ételébe. És itt lépsz be
te a képbe…
‒ Álljon meg a menet! ‒ Előrehajoltam, és lejjebb vittem a hangomat. ‒
Komolyan beszélsz? ‒ Basha szemébe néztem, az azonban meg sem rebbent. ‒
Édes istenem, te tényleg komolyan gondolod!
‒ Nem bírom tovább! Nem bírom elviselni, hogy Töpszli vele van! Hiszen
nem is szereti!
‒ A gyerekeit viszont igen.
‒ De engem jobban szeret.
Szülőként felvilágosíthattam volna, hogy ez nem ilyen egyszerű, de inkább
csendben maradtam.
‒ Találkozhatnátok ‒ folytatta Basha a tervezgetést. ‒ Meghívhatnád
ebédelni. Vagy csak kávézni. A többit elintézem. Csak segítened kéne olyan
körülményeket teremteni, hogy belerakhassam az ételébe…
‒ Basha, most azonnal verd ki a fejedből ezt az őrültséget!
‒ Fogalmad sincs, milyen érzés! Egészen más, ha te vagy a feleség. Én
azonban csak a szeretője vagyok. Az egészen más. Persze Töpszlinek
köszönhetően van egy szép lakásom, de hetente két, de van, hogy három éjszakát
is egyedül töltök ott. És a szombat éjszakák sosem az enyémek. Az ünnepek?
Ha! Egyedül ülök otthon, míg Töpszli vele van. El sem tudod képzelni, milyen
ez!
‒ Talán keresned kéne egy egyedülálló férfit ‒ mondtam.
Basha arca fájdalmasan összerándult.
‒ Muszáj megtennem, de Dorához nem fordulhatok segítségért ‒ ő és az a
szuka barátnők. Ceceliával ugyanez a helyzet. Viola pedig még mindig egy
roncs, őt sem kérhetem meg. Töpszli felesége Evelynt nem igazán ismeri, így te
vagy az egyetlen reményem.
Előkotortam a bourbonösflaskámat, és nagyot kortyoltam belőle.
‒ Felejtsd el, nem veszek részt ilyen őrültségben!
‒ Te ezt nem érted. Töpszli nekem a mindent jelenti. Sosem volt igazi
családom. Az apám egy részeges disznó volt. Anyám megőrült, állandóan úgy
érezte, pókok másznak rajta. Véresre kaparta a karját és a lábát, hogy
megszabaduljon tőlük. Gyűlöltem, hogy velük kell élnem. Szörnyű volt, de aztán
egy nap találkoztam Töpszlivel. ‒ Ekkor már gyanúsan csillogott a szeme. Ez
volt az első alkalom, hogy őszinte érzelmeket láttam az arcán. Még sosem láttam
könnyezni, de most valóban közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. A harsány,
durva külső alatt ő is csak egy magányos, szerelmes nő volt. ‒ Szeretem ‒
mondta. ‒ Szeretem, és szenvedek, ha nem lehetek vele. El tudod egyáltalán
képzelni, milyen lehet ennyire szeretni egy férfit?
Meredten bámultam a teáscsészémet. Amikor Basha feltette ezt a kérdést,
csak egyvalakire tudtam gondolni ‒ Tony Liollira.
Miután úgy másfél óra alatt végre sikerült lebeszélnem Bashát arról, hogy
megmérgezze Mrs. Squeaket, negyedórás késéssel megérkeztem a Zsidó
Nőtanács gyűlésére.
Gyilkosságot tervezgető barátnőm és gengszter férjem mellett ez a heti
rendszerességű gyűlés volt az egyetlen dolog, amitől normális, hétköznapi nőnek
érezhettem magam. Akár arról beszélgettünk, milyen süteményt áruljunk a
templomban, akár arról, hogy könyveket adományozzunk a jesiva könyvtárának,
ezek a találkozók voltak az egyetlen biztos pont az életemben, ilyenkor, ha csak
fél lábbal is, de a realitás talaján állhattam.
Aznap a zsidó háborús özvegyek volt a téma.
‒ Sokat gondolkodtam rajta ‒ mondta Adele Markey ‒, és azt javaslom, a
háború évfordulóján ajándékozzunk a zsidó özvegyeknek sárga szegfűt.
Szerintem megható gesztus.
Magam is meglepődtem, hogy mikor befejezte, azt kérdeztem:
‒ Ennyi? Egy szál szegfű?
 Hirtelen mindenki odakapta a fejét. Megdöbbentek, hogy megkérdőjelezem a
nagy Adele Markey ötletét.
‒ Miért, te mit javasolsz? ‒ kérdezte száját biggyesztve Adele.
‒ Olyan nőként mondom ezt, aki apa nélkül nőtt fel. Igaz, az én apám nem a
háborúban veszett oda, de anyám így is keményen küszködött, hogy
becsületesen felneveljen. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek az
asszonyok egyben édesanyák is. Pénzbe kerül felöltöztetni egy gyermeket,
orvoshoz vinni vagy éppen házvezetőnőt alkalmazni, mert nekik maguknak
dolgozniuk kell. Minden tiszteletem a tiéd, Adele, de véleményem szerint többet
is adhatnánk nekik, mint egy szál szegfűt. Gyűjtést szervezhetnénk a javukra.
Ezeknek az özvegyeknek nem virágra van szükségük, hanem pénzre. ‒ Egy
pillanatra elhallgattam, mert észrevettem, hogy a többiek a székükben
előredőlve, érdeklődve hallgatnak. ‒ Sajnálom ‒ mondtam végül. ‒ Nem
akartam így kifakadni.
‒ Ugyan már, folytasd csak! ‒ mondta Harriet.
Zavartan fészkelődve lesimítottam a ruhám elejét. Éreztem, hogy minden
tekintet rám szegeződik.
‒ Ezeknek a családoknak az élete széthullott, az özvegyek kínkeservesen
próbálják összeszedegetni az apró darabkákat. ‒ A lányok bólogatva biztattak. ‒
Tisztában vagyok vele, hogy a pénz nem pótolhatja azt a szeretetet és
biztonságot, amit csak egy férj adhat meg. Ám még egy csekélyke összeg is
könnyebbé teheti egy kicsit az életüket…
Míg beszéltem, egyre jobban hiányzott az édesapám ‒ holott tulajdonképpen
nem is ismertem. Azt mondtam magamnak, ha Abe Abramowitz élne, már rég
otthagyta volna a húsipart, és irodai munkája lenne. Ha élne, anyámnak nem
kellene dolgoznia. Akkor nem a Fekete Kéz Bandájától rettegve éltünk volna
évekig.
Mire a beszédem végére értem, mindenki, még Adele Markey is egyetértett
abban, hogy nekem kell megszerveznem és levezényelnem a gyűjtést. Először
tiltakoztam, hiszen egy ilyen feladat rengeteg munkával jár. Megrémültem, de
aztán rájöttem, hogy az első nálam rendezett, kudarcba fulladt találkozó után
végre itt a lehetőség, hogy bebizonyítsam nekik, én is képes vagyok valamire. És
egyben magamnak is megmutathatom, hogy nem csak egy gengszterfeleség
vagyok. Végre itt volt a lehetőség, hogy valami olyasmivel foglalkozzak, aminek
semmi köze a gengszterek világához. Ha sikert érek el, azt nem Shep pénzének,
befolyásának vagy kapcsolatainak köszönhetem majd. Ez most végre kizárólag
rólam szólt, úgy éreztem, végre kivívhatom magamnak és a lányomnak a helyet
a normális társadalomban.
Aznap úgy indultam el haza, hogy tucatnyi vacsorameghívást kaptam. Még
sosem éreztem magam olyan jól.
Amint hazaértem, azonnal felhívtam anyámat. Szerettem volna büszkévé
tenni, megmutatni neki, hogy egy erős, független lányt nevelt fel.
‒ …és mindent elmeséltem nekik rólad.
‒ Édes istenem, mégis miket mondtál?
‒ Ne aggódj, semmi rosszat. Csak arról meséltem, milyen nehéz volt egyedül
felnevelned engem.
‒ Ja, hogy arról ‒ sóhajtott fel megkönnyebbülten. ‒ Nishtgeferlech, nem volt
olyan nagy dolog. Azt tettem, amit tennem kellett. Ennyi. ‒ Magam előtt láttam,
ahogy, míg ezt mondja, egymáshoz ütögeti a két tenyerét, mintha leporolná őket.
‒ De igenis nagy dolog. ‒ Nagyon furcsa volt őt szembedicsérnem. Aztán
meséltem neki a gyűjtésről is. ‒ Képzeld, azt akarják, hogy én vezényeljem le az
egészet! ‒ Lélegzetemet visszatartva vártam, mit mond erre. Megint úgy éreztem
magam, mint kislány koromban, mikor megmutattam neki az osztályzataimat.
‒ Mi olyan meglepő ebben? Nyilván képesnek tartanak rá.
Olyan határozottan mondta, mintha ez teljesen magától értetődő lett volna,
mintha hitt volna bennem. Én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy hol volt
ez az anya, mikor az iskolai osztályzataimat mutattam meg neki?
Hosszú csend következett; hallottam mögötte a hangzavart, az írógép
kattogását, az iratszekrény fiókjainak nyikorgását.
‒ Örülök neki, hogy már nem a Basha-féle nőkkel töltőd az idődet ‒ mondta
végül.
Nem árultam el neki, hogy a Zsidó Nőtanács miatt még nem fordítottam hátat
Bashának és Dorának.
‒ Hidd el nekem, előbb vagy utóbb nagy bajba kerültél volna miattuk. Jobb
így, hogy nem találkozgatsz velük. Most már csak a gengszter férjedet kellene
otthagynod.
Egyre szorosabban markoltam a telefont, és amikor anyám újra megszólalt
volna, a szavába vágtam.
‒ Bocsáss meg, anyu, de sír a kicsi ‒ hazudtam. ‒ Mennem kell. ‒ Letettem a
telefont anélkül, hogy elköszöntünk volna egymástól.

 ELNÖK ASSZONY

Alvó lányommal a karomon hosszú órákat töltöttem telefonálással. Volt egy

jegyzetfüzetem, tele telefonszámokkal, találkozók dátumaival és a Zsidó
Nőtanács jótékonysági rendezvényével kapcsolatos, egyéb dolgokkal.
Megbeszéltük, hogy ebédet rendezünk, amelyért mindenkitől öt dollárt
kérünk ‒ ennek az összegnek a fele jótékonysági célra lesz. Ám tudtuk, hogy
ebből még nem gyűlik össze annyi pénz, amennyiből jótékonysági alapot
nyithatnánk, ezért elhatároztuk, hogy az ebéd mellett aukciót is rendezünk.
Azokon a napokon, mikor a házvezetőnőnk vigyázni tudott Hannah-ra, sorra
felkerestem minden helyet, ami mint helyszín szóba jöhetett. A Looptól a North
Michigan Avenue-ig minden kávézó és teázó tulajdonosával beszéltem. A
meghívókról, virágokról és egyéb dekorációról is én gondoskodtam.
Mindennel jól haladtam, kivéve az aukciót. Már hat hétnél is kevesebb idő
maradt a jótékonysági ebédig, mikor Esther felhívott, hogy gond van a
felajánlásokkal.
‒ Sajnálom ‒ mondta ‒, de egyszerűen nincs szerencsénk.
‒ Tehát egyelőre semmink sincs! Lassan kifutunk az időből!
‒ Igyekszünk, de senki nem akar semmit ingyen felajánlani, mikor el is tudja
adni az áruját.
Mivel én voltam az est elnökasszonya, az azzal járó összes felelősség rám
hárult. Nem volt más választásom, lépnem kellett. Másnap személyesen
kerestem fel a kereskedőket.
A környékünkön kezdtem, és az augusztusi hőségben végigjártam az
üzleteket. Mikor a sarki kalapszalon tulajdonosától megkérdeztem, nem
ajánlana-e fel jótékonysági célra egy kalapot, a hölgy udvariasan megkért, hogy
távozzak. A papírárusnál sem jártam sikerrel, de ő legalább végighallgatott,
mielőtt udvariasan kikísért.
Miután egy hét alatt senkinél sem jártam sikerrel, kétségbeesésemben
felkerestem Irwin Ragguffyt. Gondoltam, özvegy és zsidó lévén együtt érzőbb
lesz, mint a többiek.
‒ Biztosan nincs szüksége másra? ‒ kérdezte.
‒ Köszönöm, már így is igazán nagylelkű volt, Irwin! ‒ mondtam hálásan.
Kezem tele volt női fehérneművel. Elképzeltem, ahogy a tisztes asszonyok a
csipkés selyembugyogókra licitálnak.
‒ Tudja, mit? ‒ nyúlt a töltőtolláért, és leírt nekem jó néhány nevet és címet.
‒ Keresse fel ezeket az embereket, majd ők adakoznak magának. Ha pedig
mégsem ‒ nyújtotta át kacsintva a papírt ‒, csak szóljon nekem!
Benny Alberts volt az első, akihez elmentem. Középkorú férfi volt, feje
búbját patkó alakban keretezték az ezüst hajszálak, az ujján pecsétnyomónak is
beillő aranygyűrű csillogott. Bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy egy
jótékonysági ebéd háziasszonya leszek, és felajánlásokat gyűjtök.
‒ Nézzük csak, mit találunk magácskának ‒ mondta, miközben kihúzta az
egyik üveglap tetejű fiókot. ‒ Csak mondja meg, mit szeretne. Vannak itt
brossok és karkötők. Rubinok és smaragdok. Vagy inkább a zafír érdekelné? ‒
Nagyon segítőkész volt. ‒ Ez ‒ mondta, miközben felcsatolt a csuklómra egy
gyémánt karkötőt ‒ egyedülálló darab. Igazi kincs, bár lehet, hogy kicsit
drágább, mint amennyit költeni szándékszik…
‒ Mr. Alberts ‒ nevettem el magam ‒, nekem egy fityinget sem áll
szándékomban költeni. Ez egy jótékonysági ebéd lesz. Felajánlásokat gyűjtök az
aukcióhoz.
‒ Kedvesem, minek néz maga engem? ‒ kérdezte. Lecsatolta a csuklómról a
karkötőt, és visszarakta a fiókba. ‒ Abból élek meg, hogy eladom az áruimat,
nem felajánlom őket. Ha megveszi, tisztességes kedvezményt adok az árból.
Elvégre jótékonysági célra lesz.
‒ Hmm… ‒ simítottam végig a brossokon, amelyeket még korábban tett ki a
pultra. ‒ Nem, fizetni nem tudok értük.
Az ékszerkereskedő az üveglapra könyökölve előrehajolt.
‒ Akkor, attól tartok, rossz helyen jár, kedvesem. Sajnos nem segíthetek.
‒ Nagy kár. Pedig Irwin Ragguffy biztos volt benne, hogy ön szívesen
adományoz nekünk néhány darabot.
‒ Irwin? ‒ kérdezte kezét az arca elé kapva Benny Alberts. Felegyenesedett,
majd még egyszer megkérdezte: ‒ Irwin Ragguffy mondta ezt önnek?
‒ Igen, ő ‒ néztem rá ártatlan szemmel. ‒ Azt mondta, ha mégsem így lenne,
csak szóljak neki.
‒ Nos, miért nem rögtön ezzel kezdte? ‒ köszörülte meg a torkát az
ékszerész. ‒ Irwin nagyon jó vevőm. Miért csak most mondta, hogy ő küldte?
Egy jádeköves kalaptűvel, egy nyaklánccal és egy rubinbrossal a táskámban
sétáltam ki az ékszerüzletből.
Irwinnek hála, néhány nappal később már bőven volt mit felkínálnunk a
közelgő eseményen: ruhákat, szőnyegeket, képkereteket, egy Brownie
fényképezőgépet, réz gyertyatartókat és egy RCA gramofont.
Egy héttel később hosszúra nyúlt a gyűlés, ahol mindent újra átbeszéltünk.
Mikor hazaértem, még időm sem volt becsöngetni, a házvezetőnőnk máris ajtót
nyitott. Az alvó Hannah-t a karjában tartva, idegesen nézett rám.
‒ Vendégei vannak, Mrs. Shep ‒ mondta suttogva.
 Követtem a nappaliba, ahol Evelyn, Dora és Basha várt rám. Elég volt egy
pillantást vetnem rájuk, és a lábam majdnem összecsuklott.
‒ Mi történt? Mi történt vele? ‒ kérdeztem az egyik szék támlája felé
tapogatózva. Úgy éreztem, menten elájulok.
‒ Volt egy kis felfordulás ‒ kezdte a vállamat átkarolva Dora. ‒ Capone
néhány embere tüzet nyitott Vinnyre, Hymie-re és Shepre.
‒ Istenem! Meglőtték? Meghalt?
‒ Nyugodj meg, jól van. Mindannyian jól vannak, de a rendőrök bevitték őt.
‒ Innom kell valamit! ‒ pihegtem. Forgott velem a szoba.
‒ Tessék! ‒ nyújtott felém egy poharat Basha. Majdnem az egészet megittam
egy hajtásra.
‒ Hymie meglépett, de Shepet és Vinnyt elkapták ‒ folytatta Dora, miközben
kézen fogva odavezetett a kanapéhoz. ‒ Letartóztatták őket.
‒ Börtönben vannak? Shep börtönben van? ‒ kérdeztem. Éreztem, hogy
görcsbe rándul a gyomrom. A maradék italt is felhajtottam.
‒ Hymie valószínűleg épp most teszi le értük az óvadékot.
‒ Meglátod, vacsorára már itthon is lesznek ‒ nyugtatgatott Basha.

* * *

Bashának igaza lett. Még be sem sötétedett, Shep már otthon volt, a dívány
szélén üldögélt egyik kezében egy pohár whiskyvel, a másikban cigarettával.
Ingnyaka ki volt kigombolva, az ujjai könyékig feltűrve, nyakkendője
meglazítva. Én az ablaknál állva néztem a lemenő napot.
‒ Szóval, mikor a rendőrök utolértek ‒ mesélte Shep ‒, egy Thompsont
tartottam a kezemben.
‒ Tehát ezért tartóztattak le? ‒ kérdeztem felé fordulva, holott azt szerettem
volna kérdezni: Egyáltalán mit keresett a kezedben az a géppisztoly?
‒ Nem ‒ rázta meg a fejét Shep. ‒ Tommyt tartani nem illegális. Akár fényes
nappal is végigsétálhatsz vele az utcán, a rendőrök egy ujjal sem nyúlhatnak
hozzád.
‒ Akkor miért…
‒ Mert találtak a zsebemben egy 45-ös Coltot.
‒ Micsoda?! ‒ Megborzongtam. Két fegyver is volt nála? Egy a kezében, egy
másik pedig a zsebében? A férjem kezdett olyanná válni, mint amilyen Dion
O’Banion volt. Leültem a vele szemben lévő puffra.
‒ Megvádoltak tiltott fegyverviseléssel ‒ folytatta a cigarettáját elnyomva
Shep. ‒ De megijedtek, hogy ez nem lesz elegendő, ezért még kiegészítették testi
sértéssel, gyilkossági kísérlettel és még egy sor szarsággal.
 Vállamat átkarolva előre-hátra hintáztam. A helyzet rosszabb volt, mint
elsőre gondoltam.
‒ Most mi lesz?
‒ Jövő héten kihallgatnak.
‒ Druccit is? ‒ kérdeztem a szőnyeget bámulva.
‒ Nem, ő nem érdekli őket. Engem akarnak elkapni. ‒ Shepet közel sem
viselték meg annyira a történtek, mint engem. Számára ez csak bosszantó
kellemetlenség volt. ‒ Hé! ‒ Megvárta, míg könnyes szemmel ránézek. ‒
Minden rendben lesz!
Előrehajolva szájon csókoltam.
‒ A frászt hoztad rám, ugye, tudod? ‒ Kézfejemmel megtöröltem a szemem.
‒ Nem tudom, mihez kezdenék, ha történne veled valami.
‒ Ne aggódj, Babaarc! Nem eshet bajom.
‒ És a kihallgatás? Mi van, ha…
‒ Az csak formaság. Megvettük a bírót. Minden rendben lesz, ígérem!

 EGY VÁRATLAN DÖNTÉS

A Shep kihallgatását megelőző napon már kész idegroncs voltam. Férjem

azonban nem. Már korán reggel felkelt, és elment a Schofieldbe, ahol találkozója
volt a többiekkel.
Egyik kezemben egy csésze kávéval, a másikban cigarettával leültem az
asztalhoz, és csak bámultam magam elé. Mikor már nem bírtam idegekkel,
felpattantam; elkészítettem a reggelit, kisúroltam a mosogatót, és kifényesítettem
az ezüst étkészletet. Mikor ezzel megvoltam, kimostam a jégvödröt, és
kivasaltam az ágyneműt. Miután az emeleti fürdőszobában kiöblítettem a koszos
pelenkákat, megfürdettem Hannah-t, a kezén és a lábán is levágtam a körmeit,
kitisztítottam a fülét. Hamar beletörődtem, hogy nem tudom elvenni tőle a
cumisüveget, és, bár még korán volt, hagytam, hadd egyen. Legalább addig is
lefoglaltam magam valamivel. Ahogy a karomban tartottam, felnézett rám, mint
aki érzi, hogy baj van.
‒ Ne félj, kicsim ‒ suttogtam ‒, csak buta a mama. Csak buta, és fölöslegesen
aggódik…
Mikor már alig félig volt az üveg, éreztem, hogy Hannah már kevésbé
szorítja, és láttam, hogy kis szája elégedetten szétnyílik. Még megrebbentek a
szempillái, aztán lecsukódott a szeme. Óvatosan befektettem a bölcsőjébe, de
közben azt kívántam, bár felébredne. Nagyon magányos voltam.
Lábujjhegyen kiosontam a gyerekszobából, és megálltam az akkor már
napfényben fürdő folyosón. Hogy bírom ki ezt a napot? ‒ kérdeztem magamban.
Fél órával később Shep már haza is ért; Hymie is vele volt. Szerettem volna
megkérdezni, szerintük mi lesz a kihallgatáson, de ők azonnal visszavonultak
Shep dolgozószobájába, és magukra zárták az ajtót.
Megpróbáltam elfoglalni magam, de cseppet sem érdekelt a jótékonysági
ebéd. A lányok nem tudták, hogy a férjemet kihallgatják, én pedig képtelen
lettem volna a menüről vitatkozni Adele Markey-val, vagy virágdíszeket
válogatni Janice Kaufmannal.
Mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, eszembe jutottak a „testvéreim”.
Gyorsan felhívtam Dorát, Bashát és Evelynt, és megkértem őket, jöjjenek át.
‒ Gin römi ‒ mondta Dora, mikor már mindhárman megérkeztek. ‒ Az kell
ilyenkor. Segít elterelni a gondolataidat.
Elővettem a kártyát, és töltöttem mindenkinek egy italt, míg Evelynre
vártunk. Mióta megérkezett, le sem szállt a telefonról. Lerúgta a cipőjét, és lábát
a díványomra téve éppen Ceceliát faggatta, nem látta-e Izzyt. Sajnos Izzynek
nem kellett hozzá sok idő, és visszavedlett régi önmagává. Előző este nem ment
haza, és valaki azt mondta, egy Maxine nevű nővel látta. Evelyn már majdnem
húsz perce telefonált. Tudta, hogy Bashának, Dorának vagy nekem hiába is
nyavalyogna, de Cecelia személyében kiváló hallgatóságra lelt.
‒ Mit szóltok a vasvillához? ‒ kérdezte Basha. ‒ Szerintetek azzal el lehetne
intézni? ‒ Már megint Mrs. Squeak volt a téma. ‒ A láncfűrész is eszembe jutott,
de az túl nagy mocsokkal jár ‒ mondta nevetve. Csak reméltem, hogy a nevetés
azt jelenti, hogy tréfál.
‒ Hé, mi lesz már? ‒ dőlt hátra a székén Dora. ‒ Játszunk még ma
egyáltalán?
Evelyn a kezét felemelve jelezte, hogy még egy perc.
‒ …de mikor kettesben vagyunk, egészen más… igen, akkor olyan édes!
Dora megkeverte a kártyát.
‒ Hogy képes elviselni azt az alakot?
‒ Izzy még egy normális lakást sem tudott szerezni neki ‒ jegyezte meg
Basha, miközben belenyúlt a tálkába, hogy kihalásszon magának néhány
kesudiót.
‒ Nekem tetszik ‒ mondta Dora. ‒ Szép a kilátás.
‒ Igen, de portás nincs a házban.
‒ Éjszakánként van ‒ vetette oda Evelyn, aztán tovább beszélgetett
Ceceliával.
‒ Ott, ahol én lakom, huszonnégy órás portaszolgálat van ‒ mondta Basha,
tovább turkálva a tálkában. Néhány pekándiót már kidobott az asztalra. ‒ És az
előtér is kifejezetten szép, nem? ‒ nézett előbb Dorára, majd rám, és bekapott
egy kesudiót.
‒ Én megpróbáltam figyelmeztetni ‒ csóváltam meg a fejem. ‒ Mondtam
neki, hogy szerintem Izzy az a fajta fickó, aki minden este más lányt szed fel.
Akkor Evelyn végre letette a kagylót.
‒ Gonoszak vagytok ‒ mondta. ‒ Tudjátok, nem mindig ilyen. Amikor csak
kettesben vagyunk…
‒ Igen, igen, tudjuk ‒ mondta nevetve Basha. ‒ Akkor olyan édes!
Dora kuncogva rendezgette a lapjait, és én sem bírtam abbahagyni a nevetést.
Evelyn lecsapta az asztalra a kártyáit.
‒ Szerinted mit kéne tennem, Basha? Hagyjam el őt? Költözzek ki abból a
lakásból? Menjek vissza a bérházba, és keressek magamnak valami vacak állást?
Te megtennéd? Megtenné bármelyikőtök is? Tudom, hogy túl sok mindent tűrök
el tőle. És tudom, hogy ezért bolondnak tartotok, de azért nyerek is rajta valamit.
Viszont nem ítéllek el benneteket, egyikőtöket sem, úgyhogy hagyjatok végre
békén!
 Tessék. Evelynnek volt bátorsága kimondani az igazságot. Már nem volt
kedvem nevetni.
‒ Na, na, Ev, ne haragudj! ‒ mondta Basha. Felállt, és Evelyn mögé lépve
átölelte a vállát. ‒ Csak féltünk, ennyi az egész.
‒ Igen, drágám, csak féltünk ‒ csatlakozott hozzá Dora is, és gyengéden
megpaskolta Evelyn kezét.
‒ És éjjelente nálunk is van portás! ‒ szipogott Evelyn. ‒ Igenis van!
‒ Jaj, édesem, tudjuk mi, hogy Izzy jó helyre költöztetett ‒ mondta Basha. ‒
És a kilátás is szép onnan. Mindannyian így gondoljuk, igaz, lányok? ‒ nézett
rám megerősítést várva.
Akkor, mintegy végszóra, megjelent az emlegetett Izzy. Vad tekintettel nézett
körbe.
‒ Jesszusom, te nem szoktál kopogni? ‒ kérdeztem.
‒ Hol van Shep? Hymie még itt van?
Evelyn azonnal felugrott, és odaszaladt hozzá.
‒ Izzy, hol voltál? Halálra aggódtam magam…
‒ Hol vannak? ‒ kérdezte újból Izzy. ‒ Hé, Shep!
Shep és Hymie kijött a dolgozószobából.
‒ Megtaláltuk! ‒ mondta Izzy. ‒ Megtaláltuk Caponét! A Hawthorne Arms
étteremben van. Nemrég látták ott.
Hymie már el is indult az ajtó felé.
‒ Mikor odaértem a Schofieldhez, a többiek mondták, hogy épp akkor
indultatok el ‒ folytatta Izzy. ‒ Próbáltalak hívni, de folyton foglalt volt a vonal.
Shep fogta és fejébe nyomta a kalapját. Néztem, ahogy Hymie-val és Izzyvel
a nyomában kirohan a házból, aztán a szememet lecsukva imádkozni kezdtem:
Istenem, kérlek, bocsáss meg neki, és vigyázz rá! Mikor kinyitottam a szemem,
láttam, hogy Evelyn még mindig az ajtóban áll. Izzy egyetlen szót sem szólt
hozzá.
Basha odalépett mellé, és átkarolta a vállát.
‒ Jaj, Ev, tudod, milyenek lesznek, ha Caponéról van szó! Izzy nem akart
megbántani.
‒ Igen ‒ csatlakozott hozzá Dora ‒, látnod kellene Bütyköt, hogy viselkedik,
ha Caponéról beszélnek! Olyankor mintha nem is léteznék.
Evelyn bólintott, aztán várakozón rám nézett.
‒ Most mit mondjak, Ev? Nem fogok hazudni neked. Nagyon jól tudod, mi a
véleményem Izzyről. Szerintem nem elég jó neked.
Láttam, hogy sírva fakad.
‒ Jesszusom… sajnálom, Ev. ‒ Felkeltem a székről, és odamentem hozzá. ‒
Hiszen tudod, hogy pont azért mondom ezt, mert szeretlek. Nem akarom, hogy
sérülj.
‒ Már késő ‒ szipogott bele a vállamba Evelyn.
Miután sikerült megnyugtatnunk, megpróbáltuk folytatni a kártyázást, de
végül abbahagytuk, mert mindannyiunknak máshol jártak a gondolatai.
Dora előrehajolt, és ujjai hegyét a halántékához szorította.
‒ Nagyon remélem, hogy ezúttal kinyírják azt a kurafit, hogy végre
nyugodtan élhessük tovább az életünket! Már nem bírom sokáig.
Basha egyetértően bólintott.
‒ Igen, mostanában máson sem jár az eszük, mint a bosszún.
Végignéztem rajtuk, és közben azt kérdeztem magamban, hogy képesek
együtt élni ezzel ‒ tudván tudva, mit művelnek a pasijaik. Addig a napig áltattam
magam, mentségeket kerestem Shep tetteire. Azt hajtogattam magamban, hogy
az én férjem más, mint a többi gengszter, hogy ő nem bántana senkit, csak akkor,
ha az élete lenne veszélyben; meggyőztem magam, hogy a felszín alatt ő egy
kedves, érző szívű ember. De mit mondhattam most, mikor már le is tartóztatták,
és a saját szememmel láttam, ahogy fegyverrel a kezében elrohan, hogy
levadássza Caponét? Legszívesebben megkérdeztem volna Dorát és Bashát,
mekkora hazugsággal képes együtt élni az ember.

* * *

Másnap reggel, míg a kávémat iszogattam, Shep pedig a kihallgatásra
készülve öltözött, elolvastam a Capone elleni támadásról szóló újságcikket.

ALPHONSE CAPONE VOLT A HAWTHORNE ARMS-BELI
LÖVÖLDÖZÉS CÉLPONTJA

Alphonse Capone, a gengszter tegnap a Cicero városrészben, a
Hawthorne Arms étteremben vacsorázott, mikor a szemtanúk tíz fekete
autóból álló konvojt pillantottak meg ‒ a kocsik hátsó ablakaiban
Thompson géppisztolyok jelentek meg. Két percen keresztül ropogtak
a fegyverek. A káoszban a járókelők kétségbeesve próbáltak
menedéket találni. Mire a konvoj továbbhajtott, a szálloda földszintjét
és az éttermet szitává lőtték. „Két perc alatt mindent leromboltak”,
mondta az egyik szemtanú. Annak ellenére, mekkora pusztítás történt,
Alphonse Capone sértetlenül sétált ki a Hawthorne Armsból.

Mikor Shep lejött, összehajtottam az újságot, és a tányérom alá dugtam.
Korábban már mondta, nem akarja, hogy elkísérjem a bíróságra. Nem akarta,
hogy végighallgassak egy rakás hazugságot és alaptalan vádat.
 ‒ Biztos nem gondoltad meg magad? ‒ kérdeztem, miközben felálltam, hogy
kitöltsem a kávéját. ‒ Dora szívesen vigyáz Hannah-ra. Kérlek, Shep, hadd
menjek veled!
‒ Nem lehet. Nem hagyhatom, hogy ott ülj és végighallgasd, ahogy
támadnak. Hidd el, minden rendben lesz! Felhívlak, amint vége.
Letettem elé a kávét, aztán előrehajolva megcsókoltam a feje búbját.

Szinte az egész napot a telefon mellett ülve töltöttem. Bourbont iszogattam,
és egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. A rádiót hallgatva ringattam Hannah-
t. Minden rendben lesz, suttogtam neki. Minden rendben lesz. Rám nézett
azokkal a hatalmas, barna szemeivel, és kinyújtotta felém a kezét. Megfogtam,
és sorra végigpusziltam apró ujjacskáit. Esküszöm, értette, mit mondok.
Hiába reménykedtem és imádkoztam, mikor Shep késő este végre hazaért,
megtudtam, hogy az ügy rosszul alakul, cseppet sem úgy, mint vártuk. A bíró a
fiúk ellen fordult, és Shepre tárgyalás várt.
‒ Tárgyalás? ‒ kérdeztem. Hirtelen forogni kezdett velem a szoba. ‒
Tárgyalás lesz? De mivel vádolnak?
Shep töltött magának egy pohár whiskyt, és nagyot kortyolt belőle.
‒ Egy sor hülyeséggel. Nyugodj meg, csak koholt vádak, egymás után meg
fognak dőlni.
Nem is kellett mondania, anélkül is tudtam. Akár hamisak azok a vádak, akár
megalapozottak, Hymie és a többiek mindent megtesznek majd, hogy a bíró és
az esküdtek végül felmentsék Shepet. Nem érdekel! Kerüljön, amibe kerül, nem
érdekel! Tegyék meg, amit meg kell tenniük, csak ne veszítsem el a férjemet!
‒ Hékás! ‒ törölte le a könnyeimet Shep. ‒ Minden rendben lesz, Babaarc.
Néha történnek ilyen dolgok. Ne aggódj! Én sem aggódom.

 EVELYN ÉRDEKÉBEN

Mikor odaértem a lakására, Evelyn meglehetősen rossz állapotban volt. Bár

már majdnem dél volt, ő még mindig köntösben kucorgott az ágyán. A fején
hajháló volt, amely alól csak néhány tincs szabadult ki. Savanyú szag terjengett a
lakásban, a függönyök be voltak húzva. Augusztus végén jártunk, így odabent,
mivel az ablakok mind zárva voltak, majd’ megfulladtam. Gyorsan szétrántottam
a függönyöket, és kitártam az ablakokat.
‒ Tudom, hogy ki nem állhatod Izzyt ‒ mondta hunyorogva Evelyn ‒, és nem
akarok a terhedre lenni most, hogy hamarosan elkezdődik Shep tárgyalása, de
nagyon félek. Izzy még sosem tűnt el ilyen hosszú időre. Folyton arra gondolok,
hogy vagy azzal a másik nővel van, vagy történt vele valami.
‒ Jaj, Ev… ‒ Ledobtam a retikülömet a dohányzóasztalra, és kitártam a
karom. Ahogy átöleltem, éreztem, hogy a könnyei átáztatják a ruhámat.
‒ Még sosem maradt ilyen sokáig távol. Már két napja, hogy nem hallottam
felőle. ‒ Kibontakozott az ölelésemből, és köntöse övét húzogatva, idegesen
sétálgatni kezdett az ablak előtt.
A díványra szórt újságokat és magazinokat átraktam az egyik üres székre, és
leültem. Mély levegőt véve belekotortam a retikülömbe, és előhalásztam a
cigarettámat.
‒ Mikor ettél utoljára? ‒ kérdeztem.
‒ Ki tud ilyenkor enni?
‒ Hát, tudsz, vagy sem, azért összedobok neked valamit ‒ mondtam, és
felálltam. ‒ Az nem lehet, hogy semmi se legyen a gyomrodban. ‒ Cigimet
meggyújtva az asztalra hajítottam a gyufásdobozt.
‒ Másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy úgy fogom végezni, mint
Basha. Izzy sosem fog elvenni… és belehalnék, ha egyszer csak fogná magát, és
feleségül venne valaki mást. Belehalnék…
A konyhája olyan volt, mint egy disznóól. A mosogató tele volt koszos
tányérokkal; nyirkos, gombócba gyűrt konyharuhák sorakoztak a konyhapulton,
és a szemetes is csordultig megtelt. Cigarettával a számban átnéztem a hűtőjét,
és szerencsére találtam egy kis sajtot, egy darabka szalámit és egy kevés
kenyeret, ami azonban már elkezdett penészedni.
‒ Hol tartod a késeket?
‒ És ha most is épp vele van? Mi van, ha szereti azt a nőt? Mi van, ha
Capone elkapta?
‒ Ilyesmire még csak ne is gondolj! ‒ A felső fiókot kihúzva végre találtam
egy kést. Szeletelőkés volt, aminek a fanyele már teljesen kiszáradt, de mivel
más nem volt, be kellett érnem ezzel.
‒ Nem bírom tovább ‒ folytatta Evelyn. ‒ Annyira fáradt vagyok, és mást
sem csinálok egész nap, csak alszom.
Épp elkezdtem szeletelni a szalámit, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati
ajtó. A másik szobába átsietve láttam, hogy Izzy bebotladozik a lakásba, és
becsapja maga után az ajtót.
‒ Istenem, hol voltál? ‒ szaladt oda hozzá Evelyn. ‒ Halálra aggódtam
magam!
Azonnal láttam Izzyn, hogy részeg. A haja kócos volt, az inge alja kilógott a
nadrágjából. A zakója olyan gyűrött volt, mintha abban aludt volna, és cigitől és
whiskytől bűzlött.
Ellökte Evelynt, mikor az át akarta karolni a vállát.
‒ Izzy, miért vagy ilyen? Napok óta nem alszom az aggodalomtól!
‒ Nos, most már itthon vagyok, nem?
‒ Már azt hittem, meghaltál.
‒ Már megint kezded? Hagyd már abba! Mit gondolsz, miért maradok ki
egész éjszakákra? Mert nem bírom elviselni az állandó nyavalygásodat!
Láttam, ahogy Evelyn arca fájdalmas fintorba rándul.
‒ Hé, Izzy, figyelmeztettelek, hogy bánj vele rendesen! ‒ mondtam.
‒ Fogd be, Vera! Ez csak kettőnkre tartozik.
Sarkon fordultam, és visszamentem a konyhába, hogy felvágjam a szalámit
és a sajtot.
‒ Nézz körbe! ‒ hallottam Izzy hangját. ‒ Nézz végig magadon! Még fel sem
öltöztél! Ugyanolyan undorító vagy, mint ez az egész lakás!
‒ Nagyon aggódtam miattad, Izzy ‒ szipogta Evelyn. ‒ Ezért nem öltöztem
még fel. És ezért nem takarítottam ki. Csak te jártál az eszemben.
‒ Nos, most már itt vagyok, úgyhogy nekiláthatsz felszámolni ezt a
trágyadombot!
‒ Izzy, ne… kérlek!
‒ Azt mondtam, láss neki! Most, azonnal!
‒ Ne, Izzy, ez fáj! Hagyd abba!
Evelyn sikoltását meghallva visszarohantam a szobába. Izzy fölötte állt,
lehajolva a földhöz szorította Evelyn fejét. Evelyn kapálózva szabadulni próbált,
de akkor Izzy ököllel arcon vágta. Mikor láttam, hogy újra hátrahúzza a kezét,
ráordítottam.
‒ Elég! ‒ ragadtam meg a karját.
‒ Maradj ki ebből, Vera! ‒ rántotta el a kezét Izzy, és újra megütötte Evelynt.
Még mindig kezemben volt a kés; ösztönösen rárontottam, és a fenekébe
döftem. Mindez nagyon gyorsan történt, és a penge olyan könnyen hatolt a
húsába! A szalámit nehezebb volt szeletelni, mint Izzy seggét megspékelni.
Izzy felüvöltött, mire én kirántottam belőle a kést.
‒ Büdös kurva! ‒ kiáltotta, és megpördült. Kezét ökölbe szorítva hátrahúzta a
karját, hogy nekem is bemosson egyet.
Én azonban egyenesen a szemébe néztem.
‒ Gyerünk, Izzy, üss csak meg! De akkor Shep kinyír. Gyerünk, Izzy, csak
nyugodtan ‒ hecceltem, miközben lassan jobbra-balra mozgattam magam előtt a
kést, fekvő nyolcasokat írva le vele a levegőben. ‒ Na, mi lesz már?
‒ Vera, ne! ‒ kérlelt a földről feltápászkodva Evelyn. Orrából és szája
sarkából is csörgedezett a vér.
Izzy a fenekét fogva, némán bámult rám. Sarokba szorítottam, és ezt ő is
tudta. Tudta, hogy engem nem bánthat, mert akkor neki vége.
‒ Most pedig szépen bocsánatot kérsz előbb tőlem, aztán Evelyntől is. És
esküszöm, ha még egyszer tiszteletlenül szólsz hozzá, ne adj isten, kezet emelsz
rá, elkaplak, és levágom a golyóidat! ‒ Már nem mozgattam előtte a kést, de
még mindig elég közel tartottam hozzá. A hegyéről piros vércseppek hullottak a
padlóra.
‒ Vera, ne! ‒ kérlelt remegő hangon Evelyn.
Anélkül, hogy levettem volna róla a szemem, Izzyre üvöltöttem.
‒ Halljam! Kérj bocsánatot!
Izzy a késre pillantott, de még mindig nem szólalt meg.
‒ Halljam, az istenit! ‒ lendítettem felé a pengét.
Erre már motyogott valamit, ami lehetett ugyan bocsánatkérés is, de őt
ismerve inkább káromkodás volt.
‒ Nem hallottam jól ‒ érintettem meg a kés hegyével az inggallérját.
‒ Azt mondtam, sajnálom. így már jó?
‒ És most Evelyntől is kérj bocsánatot!
‒ Minden rendben, Vera! ‒ nyöszörögte Evelyn. ‒ Izzy nem gondolta
komolyan…
‒ Nem, semmi sincs rendben! ‒ kiabáltam. Megragadtam a kezem ügyébe
kerülő első tárgyat, egy vázát, és dühösen földhöz vágtam. ‒ Egyáltalán nincs
rendben! Gyerünk, Izzy, kérj tőle bocsánatot!
Izzy a pengére pillantott, majd nagy nehezen kinyögte:
‒ Sajnálom.
‒ Hangosabban! ‒ nyomtam az álla alá a kés hegyét. Egy mozdulattal
keresztüldöfhettem volna a torkát.
‒ A picsába! Mondtam már, hogy sajnálom!
‒ Most pedig mondd azt, hogy egy szar alak vagy! És hogy nem érdemled
meg őt. ‒ Mikor egy kicsit még feljebb emeltem a karom, a penge hegye alól vér
serkent. ‒ Halljam!
‒ Szar alak vagyok, és nem érdemlem meg őt.
‒ Evelyn, gyerünk! ‒ Az asztalra hajítottam a kést, és a kezét megragadva
magammal húztam a barátnőmet. ‒ Most szépen hazajössz velem.

GENGSZTERLÁNYOK KONTRA RENDES LÁNYOK

A munka ünnepe után elkezdődött a tárgyalás; akárcsak a kihallgatáskor,

Shep ezúttal is arra kért, hogy ne menjek vele a bíróságra. Kész gyötrelem volt,
hogy otthon kellett maradnom, de Shep most is arra hivatkozott, hogy nem
akarja, hogy végighallgassam azt a sok hazugságot. Egész nap tűkön ültem,
vártam, hogy valaki felhívjon, hogy megtudjak valamit. Ám a fiúk nem hívtak
fel, Shep pedig, mikor késő este végre hazaért, nem volt hajlandó beszélni arról,
hogy mi történt a bíróságon.
A tárgyalás első napjaiban szótlanul vacsoráztunk; étvágytalanul forgattuk a
szánkban a zöldbabot, a pirított marhahúsdarabkákhoz dukáló, tejszínnel leöntött
sült kukoricát és a báránybordát rakott krumpli körettel ‒ mindazt, amit azért
főztem napközben, hogy egy kicsit lefoglaljam magam. Mikor pedig
megszólaltunk, csakis felszínes, ostoba dolgokról beszélgettünk.
‒ Úgy hallottam, a Farmerek Kalendáriuma szerint az évtized leghidegebb
telére számíthatunk ‒ mondtam egyik este, miközben előrehajoltam, hogy
letöröljem Hannah ujjairól a bébiételt. ‒ Mit szólsz hozzá?
Shep bólintott, és a villájára szúrt egy falat húst.
‒ Akkor fel kell készülnünk rá, hogy kemény lesz ez a néhány hónap.
Hátradőlve a tányéromra szegeztem a tekintetem.
‒ Igen, kemény lesz. ‒ Csak piszkáltam a húst, képtelen voltam a számba
venni. A következő pillanatban idegesen lecsaptam a villámát. Hannah
felsikoltott, aztán ujjacskáival újra belemarkolt a püréjébe.
Shep az asztalra dobta a szalvétáját, aztán felkapta a lányunkat, és sorra
lenyalogatta az ujjacskáiról a pürét, míg Hannah már úgy nevetett, hogy a hasa is
rázkódott belé.
Eltoltam magam elől a tányért, és az asztalra könyökölve a kezembe
hajtottam a fejem. Akkor és ott egyszerűen képtelen voltam rájuk nézni.
‒ Juttasd eszembe ‒ mondta Shep ‒, hogy szóljak a szomszédoknak, hogy
nyírják meg a sövényt!
‒ A pokolba, Shep! ‒ emeltem fel a fejemet. ‒ Nem érdekel a szomszédék
sövénye! Ne zárj ki abból, ami most zajlik! Mondd el, mi volt a tárgyaláson!
‒ Ne aggódj! ‒ mondta, és próbálta visszaültetni a székébe Hannah-t, aki a
karjába csimpaszkodott; többet akart az apjából. Akárcsak én. ‒ Kézben tartjuk a
dolgokat ‒ nyúlt a borospohara után Shep, majd egy húzásra kiürítette. ‒ Hidd el,
nincs miért aggódni!
Én azonban mást sem tettem, csak aggódtam. A következő napok
csigalassúsággal teltek. A konyhai óra ketyegése olyan volt, mintha egy
kalapáccsal ütötték volna az agyamat, a telefon csörgésére pedig egy pillanatra
mindig kihagyott a szívverésem.
A Zsidó Nőtanács tagjainak fogalmuk sem volt róla, éppen mi zajlik, így
állandóan hívogattak, mert folyton akadt valami kérdésük a hó végi jótékonysági
ebéd részleteivel kapcsolatban. Megpróbáltam foglalkozni a rendezvénnyel, de
képtelen voltam arra összpontosítani. Közben Barbara és a Nőtanács többi tagja
hol bridzsezni hívott, hol kávézni. Én pedig minden egyes alkalommal találtam
valami kifogást ‒ hol megfázásra, hol fejfájásra hivatkoztam. Képtelen lettem
volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne az életemben, viszont ennek a
társaságnak nem beszélhettem Shep tárgyalásáról. A fiúknak sikerült elérniük,
hogy az újságok ne írjanak róla, és még anyám sem tudta, mi történik. Egyedül
csak azokkal beszéltem, akik a legjobban ismertek.
A lányok mindent megtettek, hogy eltereljék a gondolataimat a tárgyalásról ‒
vásárolni vittek, a Walnut Roomba ebédelni, vagy moziba, ahol egymás után két
filmet is megnéztünk. Aztán megint vásárolgattunk. Csak hogy lefoglaljam
magam, felesleges dolgokra dobtam ki a pénzt: újabb porcelánkészletet, kristály
gyertyatartókat, térítőkét, sőt még egy telefonasztalkát is vettem, a hozzá való
ülőkével. A ruhákat, cipőket, kalapokat és retikülöket már nem is számoltam.
Egyik délután, miután Hannah-t lefektettem, Evelyn átjött egy kicsit. Elhozta
a Vogue legújabb számát, és kaptam tőle egy dobozzal a kedvenc mogyorós
grillázsomból.
‒ Ez meg mi? ‒ kérdezte, mikor meglátta azt a rengeteg süteményt és pitét,
amit előző este és aznap délelőtt sütöttem.
‒ Látnod kéne, mi van a hűtőben!
Kinyitotta, és bekukucskált.
‒ Ki fogja ezt megenni? ‒ kérdezte döbbenten. Korábban a héten töltött
paprikát, sült bordát, kaszinótojást és két pudingot is készítettem.
‒ A vásárlástól már rosszul vagyok. Per pillanat a főzés az egyetlen dolog,
ami lefoglal ‒ válaszoltam.
A konyhaasztalon ott hevert a Metropolitan szakácskönyv, Mrs. Wilson
szakácskönyve és még vagy fél tucat egyéb szakácskönyv. A rádió be volt
kapcsolva, de fogalmam sem volt róla, éppen mi megy benne.
‒ Mit keresel? ‒ kérdezte Evelyn.
5
‒ Egy pull taffy -receptet. Tegnap láttam ‒ mondtam az egyik könyvet
lapozgatva.
‒ Azt is tudsz készíteni?
‒ Még nem próbáltam, de valamivel le kell foglalnom magam. Á! ‒
kiáltottam fel. ‒ Meg is van!
Elpakoltam a többi könyvet, és ráadtam Evelynre egy kötényt.
‒ Nos, hogy nézek ki? ‒ fordult felém, miután megkötöttem a derekán.
‒ Mint egy igazi balabuszta ‒ válaszoltam mosolyogva. ‒ Egy igazi
háziasszony.
Evelyn érdeklődve figyelte, ahogy egy serpenyőben összekeverem a cukrot,
kukoricaszirupot és vajat. Míg felforrt, két pohár italt is leküldtem.
‒ Nagyon sokat iszol mostanában ‒ jegyezte meg Evelyn.
‒ Közel sem annyit, mint amennyit vásárolok és főzök ‒ mondtam.
Leültünk és rágyújtottunk; egy ideig mindenféléről csevegtünk, aztán jöhetett
a vízpróba.
‒ Gyere! ‒ hívtam oda Evelynt. Kivettem egy kanálnyit a nyúlós masszából,
egy pohár hideg vízbe pottyantottam, és vártam, hogy összeálljon. ‒ Szerinted
minek néz ki? Kemény vagy puha gombócnak? ‒ kérdeztem, miután kivettem a
vízből, és meghengergettem az ujjaim közt.
‒ Miért, milyennek kell lennie?
‒ Keménynek.
‒ Akkor kemény.
‒ Ha nem sikerül, az a te hibád lesz! ‒ tréfálkoztam, és levettem a serpenyőt
a tűzhelyről, hogy kellőképpen kihűlhessen a massza.
Az asztalhoz visszaülve töltöttem magunknak még egy pohárral.
‒ Mi van Izzyvel? ‒ kérdeztem.
‒ Kíváncsi voltam, mikor hozod fel a témát.
Evelyn újra együtt volt Izzyvel. Bár nem beszéltünk róla, tudtam, hogy
neheztel rám azért, mert megszúrtam a barátját. Az incidenst követően két napig
volt nálunk, aztán visszament ahhoz a szeméthez.
‒ Na, kinyújtjuk? ‒ kérdeztem, mikor már kihűlt a massza. Levágtam egy
darabka vajat, és Evelyn kezébe adtam. ‒ Gyerünk, kend szét a tenyereden, aztán
hajrá!
Kivettem a serpenyőből a nyúlós masszát, és odadobtam Evelyn-nek.
‒ Csak állj ott, egy helyben, és tartsd! ‒ mondtam, aztán megfogtam a
masszát, és elkezdtem vele hátrálni, míg már körülbelül harminc centire voltunk
egymástól Evelynnel.
Kis szünetet tartottunk, aztán újra elindultam; ezt mindaddig folytattuk, míg
már a konyha másik végében álltam. A massza úgy nézett ki, mint egy hatalmas,
kinyújtott rágógumi. A közepén annyira lesüllyedt, hogy már majdnem leért a
padlóra. Előrevetődtem, hogy elkapjam, de a vége az lett, hogy fenékre estem.
Evelyn lehuppant mellém, és a massza felét a feje fölé tartva kacagni kezdett.
Napok vagy talán hetek óta végre újra nevettem. Az oldalunkat fogva kétrét
görnyedtünk, aztán egyszer csak eleredtek a könnyeim. Leejtettem a masszát a
földre, és sírni kezdtem.

* * *

A tárgyalás második hetének elején Shep nagyon jó hangulatban volt. Hétfő
este dudorászva lépett be az ajtón, átkarolt, és szenvedélyesen megcsókolt.
‒ A védelem elsöpörte a vádat ‒ mondta. A bárszekrényhez lépett, és töltött
magának egy italt. ‒ Már csak a formaságok maradtak hátra. Egy hét, és vége az
egésznek, Babaarc, és akkor az életünk visszatér a normális kerékvágásba.
Normális. Most már tudtam, hogy ez relatív fogalom.
A Zsidó Nőtanács ebédéig már csak egy hét volt hátra; mikor Shep közölte
velem a jó hírt, az optimizmustól újult erővel vetettem bele magam a
szervezésbe. Bizottsági vezetőkkel találkoztam, még egyszer átnéztem a menüt
és az ültetési rendet, leltárt készítettem az aukcióra felajánlott tárgyakról, és
végigtelefonáltam Chicago leggazdagabb zsidó asszonyait, hogy emlékeztessem
őket a rendezvényre.
A tárgyalás tizedik napján épp hazafelé tartottam a Palmer House Hotelből,
ahol az ebéd részleteit beszéltük át a lányokkal. Kellemes őszi nap volt, ezért
úgy döntöttem, a hosszabb utat választom, és sétálok egyet a tóparton. Az Oak
Street partszakaszt nyaldosó hullámok látványa mindig megnyugtatott. A
Michigan és a Walton sarkán ott állt egy rikkancs; a délutáni kiadást árulta, a
levegőben lengette a Chicago Tribune-t, hogy mindenki jól lássa. Mikor
rápillantottam az újságra, a szívem kihagyott egy ütemet.
Az első oldalról Shep nézett vissza rám. Elvettem egy újságot, és olvasni
kezdtem. Testi sértés… Tiltott fegyverviselés… Tiltott alkoholszállítás…
Gyilkossági kísérlet… Képtelen voltam végigolvasni a cikket. Visszatettem az
újságot a többi tetejére, aztán sietősen továbbmentem. Néhány lépés után már
rohantam.
Másnap reggel, miután megpróbáltam megmagyarázni anyámnak azt, amire
nem volt elfogadható magyarázat, letettem a telefont. Két perccel később
azonban újra megszólalt. Adele Markey volt az.
‒ Mit jelentsen az, hogy fenntartásaid vannak az ebéddel kapcsolatban? ‒
kérdeztem, de csak félig figyeltem oda. A karomban lévő Hannah-val harcoltam,
aki mindenáron el akarta érni a mackóját, amit az asztalra tettem, mikor a telefon
megszólalt. A lányom már abban a korban volt, mikor mindent meg akart
kaparintani, mindenre fel akart mászni, ezért féltem, hogy ha leteszem a földre,
nem tudom rajta tartani a szemem. ‒ Milyen fenntartásaid?
‒ Nos, még mindig el akarsz jönni?
 ‒ Persze! ‒ válaszoltam nevetve, és feljebb emeltem a csípőmön ülő Hannah-
t. ‒ Miért ne mennék el?
‒ Nos… ‒ sóhajtott fel Adele.
‒ Mi történt, Adele?
‒ Nem tudom, hogyan fogalmazhatnék finoman… szóval… több tagtól is
hallottam, hogy… hogy ha megjelensz az ebéden, többen le fogják mondani.
‒ Micsoda? De miért? ‒ kérdeztem, miközben letettem a cumisüveget az
asztalra.
Hosszú szünet következett. Elképzeltem, ahogy Adele ott áll a sötét
előszobában, a mahagóniasztalka mellett.
‒ Ki mondta azt, hogy nem jönne el? ‒ kérdeztem.
‒ Mindannyian.
Újabb hosszú csend állt be. Egyszerűen nem jutottam szóhoz.
‒ Vera, meg kell értened… ez az ügy a férjeddel… rossz színben tünteti fel a
tanácsot.
‒ De hiszen Shep nem tett semmi rosszat! ‒ tiltakoztam. ‒ Hamisan vádolják
mindenfélével.
‒ Lehet, hogy igazad van, de az összes újságban benne van, sőt még a
rádióban is róla beszélnek. Attól tartok, nem engedhetjük, hogy kapcsolatba
hozzák a Zsidó Nőtanáccsal.
‒ És ha visszalépek?
‒ Akkor a többiek boldogan eljönnek.
‒ De hát én vagyok a rendezvény elnökasszonya! Én szerveztem meg az
egészet ‒ mondtam, miközben Hannah-val birkóztam. Még mindig el akarta érni
a mackóját.
‒ Sajnálom, de a tagok félnek…
‒ Félnek?! De mitől, az ég szerelmére?
‒ Vera, a Zsidó Nőtanács nem szeretné, hogy bármi közük legyen
gengszterekhez. Sajnálom.
Mikor Adele Markey letette a telefont, csak álltam ott döbbenten; majdnem
kiejtettem a kezemből a kagylót és Hannah-t is, mikor az asztalon lévő mackó
felé nyúlt. Úgy bánták velem, mintha pestises lettem volna. Az volt a bűnöm,
hogy kapcsolatba lehetett hozni valakivel, akiről még be sem bizonyították, hogy
valóban bűnös bármiben is. Szorosan magamhoz öleltem Hannah-t. Mikor kis
karjaival átfogta a nyakam, eleredtek a könnyeim.
Ez lett volna az egyetlen lehetőségem, hogy bebizonyítsam, igenis van
helyem a „normális” életben, de most megfosztottak ettől a lehetőségtől.
Szerettem volna Shepet hibáztatni mindezért, de tudtam, hogy nem lenne
igazságos. De ha nem Shep hibája, akkor kié? ‒ tettem fel magamnak a kérdést.
Az az ember, aki kiemelt a szegénységből, most magával rántott a mélybe.

* * *

A lányok, mikor aznap délután beugrottak hozzám, azonnal látták, hogy
valami baj van, hogy nem csak Shep tárgyalása miatt vagyok ideges.
‒ Az elmúlt három hónapban a belemet is kidolgoztam, hogy összehozzam
ezt a jótékonysági rendezvényt, erre tessék! Csak így, egyszerűen elveszik tőlem.
És miért? Mert félnek, hogy megsínyli a jó hírük.
‒ Félnek?! ‒ kérdezte a cigarettáját elnyomva Basha. ‒ Majd mi adunk nekik
okot arra, hogy féljenek!
1926. szeptember 25-én tíz perccel dél után Evelynnel kinyitottuk a Palmer
House tánctermének kétszárnyú ajtaját, és nyomunkban siksze barátnőinkkel,
Dorával, Bashával és Ceceliával bevonultunk. Feltűnő jelenségek voltunk ‒
rövid, gyöngyös ruhát viseltünk, hozzá kloskalapot vagy tollas fejdíszt, és a
legnagyobb, legcsillogóbb ékszereinket; a hajunk pedig botrányosan rövid volt.
Gyorsan körbenéztem a teremben. Barbara Perl, mikor meglátott bennünket,
kiejtette a kezéből a villáját. Esther eltátotta a száját, és könyökével oldalba
bökte a szomszédját. Egy másik nő hápogni kezdett, és lelökte az asztalról a
teáscsészéjét. Néhány másodperc alatt a teremben lévő összes, úgy nyolcvan nő
felnézett a tányérjából. Hirtelen abbamaradt a csevegés és az evőeszköz-
csörömpölés. A csendben csak a cipősarkaink kopogását és karpereceink
csörgését lehetett hallani.
Bashának és Dorának győzködnie kellett egy kicsit, de végül ráálltam a
dologra. És igazuk is volt, nem veszíthettem semmit. Úgysem fogadtak volna
vissza a Zsidó Nőtanácsba, hiszen egy gengszter felesége voltam, és ezt most
már mindenki tudta.
Adele Markey elnézést kért asztaltársaitól, és odasietett hozzám.
‒ Vera, azt hittem, világosan beszéltem, mikor felhívtalak.
‒ Ó, igen ‒ mondtam. ‒ Világosabban nem is beszélhettél volna, ám
egyvalamit elfelejtettél. Én szerveztem ezt az ebédet, hogy egy jó cél érdekében
pénzt gyűjtsünk, és mi most épp ezért vagyunk itt. ‒ A lányok felé fordultam. ‒
Hölgyeim?
Erre a lányok szétszóródtak a teremben, és leültek egy-egy asztalhoz. A nők
arca olyan fehér lett, mint az előttük lévő porcelánedények, és olyan mereven
ültek, mint akik karót nyeltek. Barbara keze remegett, amikor szájához emelte a
szalvétáját.
‒ Nos ‒ fordultam vissza Adele-hez ‒, mire várunk még? Kezdjük el az
árverést!
 ‒ Hallottátok! ‒ csatlakozott hozzám Cecelia. ‒ Rajta, kezdjük már el végre!
A teremben ülő nők levegő után kapkodtak, Adele pedig, aki mindig maga
volt a megtestesült elegancia és büszkeség, úgy pislogott, mint aki maga alá
piszkított.
Mikor mindenki megnyugodott, az árverést vezető nő fellépett a pódiumra,
és felmutatta az első tárgyat, a jádeköves kalaptűt, amelyet Benny Albertstől
hoztam el.
‒ Hölgyeim ‒ kezdte halk, bizonytalan hangon ‒ lehet a kikiáltási ár két
dollár? Ki ad érte két dollárt?
Cecelia odafordult a jobbján ülő Janice Kaufmanhoz.
‒ Szeretnéd azt a kalaptűt, nem igaz?
Janice ijedten nézett rá.
‒ Kedveském, ne szégyenlősködj!
‒ De nekem nincs szükségem kalaptűre ‒ tiltakozott Janice.
‒ Attól tartok, nem voltam elég világos ‒ mosolyodott el Cecelia. ‒ Itt most
nem számít, mit akarsz.
‒ De én…
Ekkor Cecelia megragadta Janice kezét, és a magasba emelte.
‒ Ez a hölgy itt huszonöt dollárt ajánl érte! ‒ mondta.
Az elegáns hölgyek szörnyülködve felbolydultak; mikor elcsendesedtek,
Basha a mellette ülő Esther Blomberghez fordult.
‒ Csak nem hagyod, hogy huszonöt dollárért elvigye?
‒ Micsoda? ‒ kérdezte Esther, és hirtelen két kézzel megragadta a
kávéscsészéjét.
‒ Én azt mondom, harmincat is megér. Szerinted?
‒ Én annyit nem… ‒ motyogta Esther. Majdnem a csészealj mellé rakta a
csészéjét. ‒ A férjem sosem engedné, hogy ennyit adjak egy kalaptűért…
‒ Gondolod, akár csak fikarcnyit is érdekel a férjed? Gyerünk! Ne várd meg,
míg újra megkérdezlek!
Esther lassan felemelte a kezét, és nyöszörögve azt mondta:
‒ Harminc dollár.
Most Dorán volt a sor.
‒ Bűn hagyni, hogy harmincért elvigyék az orrod elől! ‒ mondta Barbara
Perlhez fordulva.
‒ Csak… csak mondd meg, mit akarsz ‒ hebegte remegő hangon Barbara.
‒ Hmm… ‒ kocogtatta meg vörös körmeivel az asztalt Dora. ‒ Srófold fel
negyvenötre!
És Barbara szót fogadott.
Végül az Adele mellett ülő Evelyn következett.
 ‒ Mit szólnál hozzá, ha elköltenénk a pénzedet?
‒ Nem félemlít meg ‒ válaszolta Adele büszkén.
‒ Ne kéresd magad, elvégre te vagy ennek a csoportnak az elnöke. Nem
hagyhatod cserben a társaidat! Mindössze ötven dollárról van szó, Adele. Ötven
dollár, és békén is hagylak.
Adele megköszörülte a torkát, és lassan felemelte a kezét.
És ez így ment mindaddig, míg az összes tárgy el nem kelt. Az ebéd végére a
remélt ezer dollárnál jóval többet, ötezer dollárt sikerült gyűjtenünk.
És mindezt a jótékonykodás jegyében.

* * *

Egymást átkarolva, hangosan nevetve sétáltunk ki a Palmer House-ból. Egy
rövid időre feljebb jutottam a társadalmi ranglétrán, aztán hatalmasat estem róla.
Végignéztem a lányokon ‒ most már valóban közéjük tartoztam, nem volt többé
visszaút.
Ahogy egymásba karolva sétáltunk, hátrahajtottam a fejemet, és élveztem,
hogy az őszi nap sugarai simogatják az arcomat. Úgy éreztem, enyém az egész
világ. Igen, a férjem a bíróságon ül, de végül fel fogják menteni, gondoltam
bizakodón. Mrs. Shep Green vagyok, olyan nő, akivel számolni kell. Ezentúl
senki sem fog velem ujjat húzni.
Jókedvünk egészen hazáig kitartott. Éppen köszöntőket mondtunk,
bourbonnel a kezünkben, mikor Hymie és Drucci beállított. A nyitott ajtón
néhány száraz falevél is besodródott a házba mellettük.
Tudtam. Még mielőtt bármit is mondtak volna, tudtam. Mikor Hymie levette
a kalapját, Drucci pedig lehajtotta a fejét, a lábamból kiszállt az erő.
‒ Az esküdtek meghozták az ítéletet ‒ mondta Drucci, hol ökölbe szorítva,
hol ellazítva a kezét.
Lerogytam egy székre, és kezembe hajtottam a fejem.
‒ Mondjátok!
Hymie vett egy mély lélegzetet.
‒ Bűnös. Öt vádpontban. Tizennyolc hónapot kapott.
Továbbra is lehajtottam a fejem, egy szót sem szóltam. Valaki megkérdezte,
jól vagyok-e, de nem válaszoltam. Mindaz az erő, amit néhány perce még
magamban éreztem, egy szempillantás alatt elpárolgott. Elveszettnek és üresnek
éreztem magam. Az arcomon végigcsorgó könnyek lecsöppenve sötét foltokat
hagytak a ruhámon. Nem tudtam, hogy rám és Hannah-ra nézve mindez mit
jelent, csak azt tudtam, hogy már semmi sem lesz a régi.

 MILYEN FÁBÓL FARAGTAK

Hideg és nyirkos volt a levegő, olyan szagú, mint eső után a mészkő. Ezt a
szagot talán még a vágóhídi bűznél is nehezebben viseltem.
Képtelen voltam ránézni a padlótól a mennyezetig érő vasrudak túloldalán
ülő férjemre. A betonpadlót bámultam, aztán a falakat, végül a falhoz erősített
fémpadot és a rajta lévő, sárga, barna és szürke foltoktól mocskos matracot,
amely nem lehetett vastagabb két centinél. A sarokban egy vödör állt, mellette
pedig egy kupac valami, ami körül legyek szálldostak. Beletelt néhány
másodpercbe, mire rájöttem, hogy emberi ürülék.
Vettem egy mély lélegzetet, és ránéztem Shepre. Mindössze néhány perc alatt
megszegtem saját magamnak tett ígéretemet, és sírva fakadtam. Shep Green, a
legpedánsabb férfi, akit valaha ismertem, borostásan, kócosan,
munkásoverallban ült velem szemben.
‒ Ugyan már, Babaarc ‒ mondta vigasztalóan ‒, voltam én már ennél
rosszabb helyen is. ‒ Felnevetett, aztán a gyerekkorát példaként felhozva próbált
megnyugtatni. Mikor ez nem sikerült, gyengéden így szólt: ‒ Meglásd, minden
rendben lesz. Beszéltem az ügyvédemmel, aki azt mondta, hogy fellebbezünk.
Hidd el, otthon leszek, mielőtt még azt mondanád, fapapucs.
Megszólalni nem tudtam, csak bólintottam.
‒ Addig pedig, ha bármire szükséged van, csak szólj Hymie-nak. Majd ő
gondoskodik rólatok. Nincs miért aggódnod.
‒ Hoztam neked pár könyvet ‒ mondtam a széken fészkelődve ‒, de odakint
elvették őket. A Babbittot is elhoztam. Még csak az ötvenhetedik oldalon járunk.
Gondoltam, szívesen befejeznéd. És azt mondtad, hogy még a Frankensteint sem
olvastad, úgyhogy azt is magammal hoztam. Talán később odaadják neked őket.
Kérdezz majd rá, rendben?
‒ Rendben ‒ bólintott Shep. ‒ Figyelj, szeretnék kérni tőled valamit.
‒ Bármit ‒ mondtam. Nem tudom, miért, de azt hittem, arra fog kérni, hogy
látogassak ki az édesanyja sírjához.
‒ Ne látogass meg többé! Rendben?
Megremegett a szám.
‒ De…
‒ Nem akarom, hogy így láss.
‒ De Shep…
‒ Komolyan mondom. Neked se jó, és nekem se. Úgyis hamarosan újra
otthon leszek.
 A vasrácsot szorítva lehunytam a szemem.
‒ Vigyázz magadra és Hannah-ra, és meglátod, nemsokára otthon leszek.
A rácson átnyúlva megfogta a kezem. Csak akkor láttam, hogy az ujjhegyei
feketék a tintától, amibe belenyomták őket, mikor ujjlenyomatot vettek tőle.

* * *

Egy héttel később éppen arra tanítottam Hannah-t, hogyan kell kanállal enni,
mikor Dilis és Hymie beugrott hozzánk, és elmondták, hogy Shepet átszállították
a Huszonhatodik utca és a California Avenue sarkán található Chicagói
Javítóintézetbe.
‒ De miért? ‒ kérdeztem rájuk nézve. Hannah épp akkor kent bele a hajába
egy maroknyi kukoricapürét. ‒ Ha haza fog jönni, akkor miért vitték
messzebbre?
‒ Ilyenkor ez a bevett gyakorlat ‒ válaszolta Hymie. ‒ Ez van akkor, ha
valaki elmegy.
A fiúk így beszéltek arról, ami Sheppel történt. Hogy a férjem elment. Nem
mondták ki, hogy börtönben ül, ez a szó tabu volt.
‒ A Hubbard Megyei Börtönben csak néhány napig van az ember ‒
magyarázta Dilis. ‒ Legfeljebb egy hétig.
‒ És ezt miért nem mondta el nekem senki? ‒ kérdeztem, miközben
kiszedegettem Hannah hajából a pürét. Félretoltam a tányérját, amivel csak azt
értem el, hogy még jobban elkezdett kapálózni. ‒ Beszélni akarok az
ügyvédjével ‒ mondtam. Felálltam Hannah mellől, és megtöröltem a kezem a
kötényemben.
‒ Az nem lenne jó ‒ tiltakozott Dilis. ‒ Shep azt akarja, hogy maradj távol
ettől az egésztől. Mi minden nap beszélünk az ügyvéddel, és amint megtudunk
valamit, azonnal tájékoztatunk.
‒ Addig is, tessék ‒ mondta Hymie. A zsebébe nyúlt, és elővett egy borítékot.
‒ Ez meg mi? ‒ kérdeztem belepillantva.
‒ Kétszáz ‒ mondta Hymie, mielőtt még megszámolhattam volna a pénzt. ‒
Ennek elégnek kell lennie egy ideig.
‒ Meddig? ‒ kérdeztem.
Hymie megvonta a vállát.
‒ Ha kell még, csak szólj!
Nem is tudatosult bennem, hogy le-föl sétálok, csak mikor Dilis megragadta
a vállamat.
‒ Minden rendben lesz, Vera. Jól haladunk a fellebbezéssel, és meggyőzzük a
bírót. Ne aggódj amiatt, hogy átszállították. Most már bármelyik nap
kiszabadulhat.
Nem tudtam megszólalni, így csak bólintottam.
Miután Hymie és Dilis elment, szóltam a házvezetőnőnek, hogy el kell
mennem, vigyázzon Hannah-ra, míg haza nem érek.
Mikor kisétáltam az ajtón, Hannah utánam integetett:
‒ Pápá! Pápá!

* * *

Húsz perccel később már meg is érkeztem Henry C. Brice irodájába. A
titkárnője, arra hivatkozva, hogy az ügyvéd úr telefonál, megpróbált
feltartóztatni, de én félretoltam, és berontottam a főnökéhez. Brice felpillantott a
papírjai közül, és, mintha előre megbeszélt időpontra érkeztem volna, beinvitált.
‒ Foglaljon helyet! Kér egy teát? Kávét? Vagy inkább vizet?
Megráztam a fejem.
‒ Csak szeretném tudni, hogy áll Shep ügye. Miért szállították át? Miért
húzódik ilyen sokáig a fellebbezés?
‒ Kérem, üljön le, és válaszolok a kérdéseire.
Olyan kifejezések hangzottak el, mint fellebbezés, bíróságra benyújtott
kérvény, az alperes kérvénye… Elmagyarázta, hogy rengeteg ügy van, a bíróság
agyonterhelt, ezért Shep ügye egyelőre várólistán van. Ettől függetlenül nem kell
aggódnom, minden rendben lesz.
Mikor délután hazaértem, töltöttem magamnak egy italt, rágyújtottam, és
egyik kezemben a pohárral, a másikban a cigarettával le-föl sétálgattam a
nappaliban. Csak akkor álltam meg, mikor a házvezetőnőnk megjelent az
ajtóban.
‒ Mrs. Green? ‒ kérdezte óvatosan. ‒ Péntek van, és…
‒ És?
Megköszörülte a torkát.
‒ Mr. Green péntekenként szokott fizetést adni.
‒ Ó, értem. ‒ Odaléptem a retikülömhöz, ajkaim közé szorítottam a
cigarettát. Elhessegettem a füstöt, aztán kivettem a táskámból egy ötdollárost. A
házvezetőnő a bankóra pillantott, aztán újra rám. Fogalmam sem volt, Shep
mennyit szokott adni neki egy hétre, de a reakciójából ítélve egy ötösnél többet.
Visszasétáltam a táskámhoz, és elővettem még egy ötöst. Megköszönte, aztán
visszament az emeletre, hogy megfürdesse Hannah-t.
A nappaliban maradtam, az ablakon át néztem, ahogy egyre hosszabbra
nyúlnak odakint az árnyékok. Aztán bementem Shep dolgozószobájába, és
töltöttem magamnak még egy pohárral. Mikor egy kicsit sikerült
megnyugodnom, nekiláttam átnézni az áram-, víz- és telefonszámlákat és a
jelzálogszerződést. Voltak ott számlák a Marshall Field’stől, a Carson Pirie
Scott-tól, a varrónőmtől, Shep szabójától és a gyerekorvostól. írtam egy listát az
egyéb, háztartással kapcsolatos kiadásokról, aztán felhajtottam a maradék
italomat. Fogalmam sem volt arról, hogy havonta mennyi szén fogy, vagy hogy
Shep hogyan állapodott meg a tejessel és azzal, akitől a jeget vette. És a
kertésznek vajon mennyit fizetett?
Valahányszor pénzre volt szükségem, Shep bőven adott. Jól éltünk ‒ nagyon
jól ‒, de míg Shep el nem ment, nem tudtam, hogy ez a fényűző élet mennyibe
kerül.
Összeszedtem a számlákat, és belöktem mindet az íróasztal legfelső fiókjába
‒ nem akartam többé látni őket. A nyakam merev volt a feszültségtől és attól,
hogy egész este az íróasztal fölött görnyedtem. Mikor már nem bírtam tovább ott
ülni, felmentem Hannah-hoz. Mélyen aludt ‒ ő semmit nem érzékelt abból, ami
körülötte történt, és azt akartam, hogy ez így is maradjon.
Teltek a napok, én pedig igyekeztem bizakodó maradni. Majdnem minden
nap írtam Shepnek ‒ néha kétszer is egy nap ‒, két-három oldalt is teleírtam.
Minden nap megnéztem a postaládát, de válaszlevelek helyett csak egyre több
számlát találtam benne. Dilis és Hymie megnyugtatott, hogy Shep jól van, és
hogy a fellebbezéssel is jól haladnak. Mikor szóltam Hymie-nak, hogy kezd
elfogyni a pénz, adott egy újabb borítékot ‒ és a zsebébe nyúlva megtoldotta egy
húszassal.
Egyik délután Cecelia átjött, és elmesélte, milyen volt, mikor Vinny először
ment el.
‒ Nekünk talán még nehezebb, mint nekik ‒ mondta az üvegeken
végignézve. A scotch mellett döntött, és mindkettőnknek öntött egy pohárral.
‒ Shep nem akarja, hogy meglátogassam.
‒ Igen, néha megmakacsolják magukat. Az az átkozott büszkeségük! Vinny
is megkért, hogy ne látogassam, én mégis elmentem. Nem olyan borzalmas, mint
gondolod. Tényleg. ‒ Odanyújtotta a poharat. ‒ Örülj neki, hogy itt van a
Californiában, nem pedig fegyházban. Az rosszabb. Még egy kutyát se zárnék be
oda. Tele van ekkora bogarakkal ‒ mondta, és mutatta is: úgy hat centire nyitotta
szét az ujjait. ‒ Nincs vécé, és két-három embert zárnak egy cellába. Oda
hugyoznak és kakálnak, ahova tudnak. És hetente csak egyszer fürödhetnek
meg…
Letettem a poharamat, és rágyújtottam.
‒ A lényeg, hogy foglald le magad. De nem akarlak áltatni, mikor Vinny
elment, hat hónapig volt távol.
Hat hónapig!
 ‒ Én nem bírom ki hat hónapig! ‒ mondtam a fejemet megrázva, és nagyot
kortyoltam az italomból. ‒ Nem tudom, mihez kezdek, ha nem jön haza nagyon
hamar. ‒ Eszembe jutott anyám, aki oly sok éve volt már egyedül. Istenem,
kérlek, ne hagyd, hogy úgy végezzem, mint ő! ‒ Nem bírom ki nélküle!
‒ Meg fogsz lepődni, drágám. Sokkal keményebb vagy, mint gondolnád.
Ilyenkor derül ki, milyen fából faragtak…

* * *

Este Basha felhívott, és megkérdezte, nem vágyom-e társaságra. Zsinórban
ez már a harmadik nap volt, hogy átjött hozzám.
Miután lefektettem Hannah-t, lementem hozzá a nappaliba.
‒ Játsszunk egy gin römit? ‒ kérdeztem.
‒ Nem is tudom, mihez lenne kedvem ‒ mondta a bárszekrényhez lépve, és
készített magának egy újabb gin-martinit. ‒ Úgy volt, hogy Töpszli ma átjön, de
az utolsó pillanatban lemondta. Tegnap este és tegnapelőtt sem találkoztunk.
‒ Á, már értem! ‒ mondtam, és beleszívtam a cigarettámba. ‒ Hát ezért vagy
itt ‒ mert Töpszli otthonmaradt a feleségével.
‒ Dehogyis! Tőle függetlenül is azt terveztem, hogy ma átjövök. Tényleg.
Miattad jöttem át, hogy lelket öntsek beléd.
‒ Jól van, értem én ‒ mondtam a kezemet felemelve. Basha inkább saját
maga miatt jött át, mint miattam, de ez cseppet sem zavart. Csak az számított,
hogy esténként, miután Hannah-t lefektettem aludni, és a ház elcsendesedett,
volt társaságom.
Basha megitta az italát, és míg azon gondolkodott, igyon-e még egy
pohárkával, újra felhozta a Mrs. Squeak-témát.
‒ A fekete özvegy is felmerült bennem ‒ mondta ‒, de azt olvastam róla,
hogy még ha meg is marja az embert, ha az illető időben eljut az orvoshoz, nem
hal bele.
‒ Hallottál mostanában Viola felől? ‒ kérdeztem, másra terelve a szót. Basha
a barátnőm volt, én azonban feleség voltam, akárcsak Mrs. Squeak, és Basha
viselkedését néha személyes sértésnek éreztem.
Azokban a napokban és hetekben Basha akkor látogatott meg, mikor neki
volt rá szüksége; ám az igazi támaszom Evelyn és Dora volt. Különösen Dora,
aki bármikor kész volt segíteni, vigyázni Hannah-ra. Sok olyan délután volt,
mikor a házvezetőnőnknek kimenője volt, Dora viszont átjött hozzám, és
biztatott, hogy nyugodtan pihenjek egyet, szabaduljak el egy kicsit otthonról.
‒ Menj, vásárolgass egy kicsit, vagy csak sétálj egyet! Majd én vigyázok
Hannah-ra ‒ mondta.
 ‒ Nem, nem tehetem. Ma egész nap nyűgös volt.
‒ Nyugi, jól megleszünk. Menj!
Miután végül sikerült meggyőznie, türelmesen végighallgatta, hogy melyek
Hannah kedvenc játékai, melyik takarójával szeret aludni, és melyik cumit kell a
szájába adni.
‒ Tudom, igen, ezt is tudom ‒ mondta minden egyes alkalommal, miközben
az ajtó felé terelt. ‒ Most pedig indulás, kifelé innen! Hidd el, jól megleszünk.
Ezeken a napokon általában beültem egy filmre ‒ abban bíztam, hogy a sötét
filmszínházban egy-két órácskára sikerül kikapcsolnom. De ahogy a sötétben
villódzott a kép, aggódva gondoltam arra, hogy Dora vajon lefektette-e Hannah-t
délután, terített-e rá még egy takarót, nehogy megfázzon, vagy hogy bekente-e a
kislányom kicsípett popsiját… Idegesen mocorogva próbáltam odafigyelni a
filmre, de állandóan vagy Hannah-n, vagy Shepen járt az eszem. Mikor véget ért
a film, és felkapcsolták a villanyt, nem tudtam volna elmesélni, mit láttam.

* * *

Mikor az éjszaka közepén felébredtem, Shepet keresve átnyúltam az ő felére
‒ ösztönös mozdulat volt, megszokás, amely még mindig bennem volt. Először
mindig meglepődtem azon, hogy üres az ágy másik fele, a lepedő pedig hűvös.
Fogtam Shep párnáját, és a mellkasomhoz szorítottam. Az éjszakát volt a
legnehezebb elviselni. Megszoktam, hogy Shep napközben és gyakran este sincs
otthon, de éjjeli két-három órakor nagyon magányosnak éreztem magam nélküle.
Valamiért magától értetődő volt számomra, hogy mindig ott lesz nekünk. Ő volt
a támaszunk, nélküle pedig megállt az élet.
Megborzongtam; fogtam Shep köntösét, és betakartam vele a vállamat.
Tudtam, hogy butaság, amit csinálok, de minden este, mikor lefeküdtem,
odakészítettem az ágyra a köntösét ‒ ahogy korábban tettem, mikor még otthon
volt. Reggelente viszont, még mielőtt a házvezetőnőnk meglátta volna, gyorsan
visszaakasztottam a helyére.
Már majdnem sikerült visszaaludnom, mikor Hannah felsírt. Belebújtam a
köntösbe, és átmentem hozzá.
‒ Mi baj van, kicsim? ‒ kérdeztem a karomba véve. Mikor homlokából
kisimítottam fekete fürtjeit, láttam, hogy könnyes a szeme. Sötét haját és szemét
Sheptől örökölte. Tudtam, hogy nem örökölhette mástól.
‒ Hiányzik a papa? ‒ Leültem vele a hintaszékbe, amely minden egyes
mozdulatra nyikorgott. ‒ Majd ha nagyobb leszel, sok rosszat fogsz hallani a
papáról, de semmit se higgy el! Sok olyan dolgot kellett megtennie, szörnyű
dolgokat, amiket irtózott megtenni. Nem számít, hogy az emberek mit mondanak
róla, mert a papád jó ember. ‒ Mindezt nemcsak neki mondtam, de magamnak
is. Sőt… inkább magamat győzködtem. ‒ És nagyon szeret téged. Ha tudna,
most is itt lenne veled. Ne törődj azzal, amit az emberek mondanak, mert ők nem
ismerik őt úgy, mint mi.
Hannah ekkor már nem sírt, a karját nyújtogatva gurgulázott és gügyögött.
Egy könnycsepp végigfolyt az arcomon, és lecsöppent a kis kezecskéjére.
Hintázni kezdtem vele; a ringatástól hamarosan elaludt. És én is.

 ŐRSÉGVÁLTÁS

Egy októberi napon történt; a levegőben az eltüzelt avar szagát lehetett

érezni. A Schofieldbe tartottam, hogy beszéljek Hymie-val, és pénzt kérjek tőle.
A legtöbb számlával már el voltam maradva, ráadásul Hannah, akinek a súlya az
elmúlt hat hónapban több mint a kétszeresére gyarapodott, gyorsabban nőtte ki a
ruháit, mint ahogyan újakat tudtam venni neki.
A Superior és a State sarkánál vártam, hogy a villamos elhaladjon előttem,
mikor a megpillantottam a járda túloldalán Hymie-t. Egy férfi lépdelt mellette,
mögötte két testőr. A tagbaszakadt, vastag nyakú, széles vállú fickók a Standard
Oil Buildingnél történt lövöldözés óta mindenhová elkísérték. Kis pisisekként
kezdték, de feljebb léptek a ranglétrán: most már kicsivel nagyobb kis pisisek
voltak.
Mikor Hymie készült átkelni az úttesten, hangos durranást hallottam. Olyan
volt, mintha egy automobil porlasztója lett volna, ám a következő pillanatban az
emberek sikoltozni kezdtek, a Jézus szent neve székesegyház előtt füst
gomolygott. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy egy lövöldözés
kellős közepébe pottyantam. Automaták ropogtak körülöttem. Lebénultam,
egyszerűen képtelen voltam elrohanni. Golyók süvítettek el mellettem, a
székesegyház mészkőoromzata porzott a becsapódó lövedékektől.
A golyók mindkét testőrt leterítették ‒ az egyik a State Street kellős közepén
feküdt egy vértócsában, a másik pedig a Schofieldtől mindössze néhány
lépésnyire esett össze. Hymie menedéket keresve rohant, mikor hirtelen
megmerevedett, két karját oldalra lökte, háta ívben megfeszült, majd
összerogyott. Tágra nyílt szemei kidülledtek, szájából és orrából vér csordult.
‒ Neeee! ‒ sikoltottam.
Hymie megpróbált felállni, de egy újabb sorozat valósággal a földhöz
szegezte; teste vadul rángatózott a belé fúródó golyóktól. A járda vérben úszott,
Hymie öltönyén a golyó ütötte lyukak széle parázslott.
Mikor megláttam a betonon az agyvelődarabkákat, öklendezni kezdtem.
Muszáj volt elfordulnom. Összerogytam, az ég hirtelen forogni kezdett fölöttem.
Valaki megrázott a vállamnál fogva.
‒ Hölgyem! Hölgyem, nem esett baja? Nem találták el? ‒ Egy férfi hajolt
fölém, az ingéről vér csöpögött az utca kövére.
Nem tudtam. Nem tudtam, hogy eltaláltak-e. Képtelen voltam megszólalni,
de a férfi segítségével fel tudtam állni. Egyre közelebbről hallottam a szirénákat,
és láttam, hogy a holttestek köré kezdenek odagyűlni a bámészkodók.
 Mire a mentők odaértek, sikerült némileg visszanyernem a lélekjelenlétemet.
Mire pedig elhajtottak, már bent voltam a Schofield-ben, ahonnan felhívtam
Evelynt. Még mindig túl hangosak voltak a szirénák, ezért befogtam a fülemet,
úgy mondtam el neki, mi történt.
‒ Maradj ott, Vera! ‒ mondta. ‒ Máris indulok.
Miután letettem a telefont, csak bámultam a padlódeszkákat. A fa öreg és
egyenetlen volt, helyenként pedig még fekete is, mintha valamikor tűz ütött
volna ki a boltban. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán épp ott állok,
ahol Dion O’Banion két éve, mikor lelőtték. Úgy éreztem magam, mintha a
sírján tapodnék. Arrébb léptem, aztán, mikor még ezt sem éreztem elegendőnek,
átmentem a helyiség másik végébe.
Teljes káosz uralkodott a virágboltban, a rendőrök és újságírók egymást
váltva jöttek-mentek, kérdéseket tettek fel. Néhányra feleltem, ám voltak
olyanok is, amelyekre tudtam, hogy nem szabad válaszolnom. Közben a virágok
nehéz illatától émelyegni kezdtem.
Mikor Evelyn megérkezett, elég volt megpillantanom őt, máris sírva
fakadtam. Mire hazaértünk, már hisztérikusan zokogtam.
‒ A teste teljesen ki volt lyuggatva! ‒ hüppögtem, miközben Evelyn
befektetett az ágyba, és hideg vizes borogatást tett a homlokomra. Kezemet a
számhoz kaptam, és újra sírni kezdtem. ‒ Nem hiszem el, hogy így bőgök! Mi
történt velem? Úgy itatom itt az egereket, mintha Hymie Weiss a legjobb
barátom lett volna. ‒ Felültem, és Evelyn vállára hajtottam a fejem.
Mikor megszólalt a csengő, eltolt magától.
‒ Mindjárt visszajövök ‒ mondta. ‒ Biztos az orvos az. Megkértem, hogy
jöjjön át, és adjon neked valamit, ami segít elaludni.
Másnap délig aludtam, és, bár még mindig kótyagos voltam az altatótól,
éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam volna megmagyarázni, mi;
olyan érzésem volt, mintha a könnyek, melyeket Hymie-ért és vele együtt
magamért hullattam, páncéllá keményedtek volna a testemen. Az ember azt
hinné, hogy épp az ellenkezője történik ilyenkor, de miután valakit a szemem
előtt lőttek szitává, a férjemet pedig elszakították tőlem, már semmi nem
törhetett meg. Ceceliának igaza volt, keményebb fából faragtak, mint gondoltam.
Tudtam, ha ez nem tört meg, akkor már semmi sem fog.

* * *

Hymie halála után Drucci vette át az Északi oldali banda vezetését, és egyben
rólam is ő gondoskodott. Néhány naponta eljött, tájékoztatott, hogyan áll Shep
ügye, amelyben egyelőre semmi változás nem történt. Ígéretekkel próbált
megnyugtatni, hogy jól állunk, halad az ügy, és mindig adott egy borítékot,
amely minden alkalommal egyre vékonyabb volt.
Egyik nap, mikor kinyitottam a borítékot, döbbenten néztem Druccira.
‒ Hát a többi?
‒ Ennyi van ‒ válaszolta.
‒ Vinny! ‒ mondtam kétségbeesett hangon.
‒ Most csak ennyit tudok adni ‒ felelte. Hangjában nyoma sem volt
sajnálkozásnak. Aztán, mint akinek sietős dolga van, rápillantott a zsebórájára.
‒ De ebből nem tudunk megélni! Van egy gyerekem, és a számlákat is ki kell
fizetnem. Mi van a Meridiannel? A klubnak biztos van bevétele.
‒ A Meridiánt eladtuk.
‒ Micsoda?! Kinek?
‒ Nézd, kénytelenek voltunk eladni. Izzy nem tudta Shep nélkül, egyedül
vinni a boltot. Nem volt más választásunk.
‒ És az a pénz, amit kaptatok érte? ‒ kérdeztem értetlenül.
‒ Elfogyott.
‒ Ezt meg hogy érted?
‒ Vera, a Meridián nem csak a ti megélhetéseteket fedezte. Értsd jól, amit
mondok. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek rajtatok, de fogd már
fel: Hymie nincs többé. Az elmúlt pár hétben a legjobb embereim sorra
odavesztek. Kevesen maradtak. Van néhány dugig telt raktáram és egy rakás
szomjas vendégem… ha gondolod, eljöhetsz kartondobozokat rakosgatni ‒ tette
még hozzá nevetve. -Nem tudok olyan fényűző életet biztosítani neked, mint
Shep.
‒ De mégis mit tegyek? Lassan elfogy a pénzünk. ‒ Felpattantam, gyorsan
magamhoz vettem a kabátomat és a retikülömet, aztán felkiabáltam a
házvezetőnőnek, hogy el kell mennem hazulról.
Drucci azonban elállta az utamat.
‒ Hová készülsz?
‒ Be kell mennem Shephez ‒ válaszoltam. ‒ Muszáj.
‒ Várj! Várj egy percet! Tudom, hogy nem kellemes ezt hallanod, de a
legrosszabb dolog, amit Sheppel tehetsz, az az, ha bemész hozzá. Amint meglát,
azonnal eszébe fog jutni mindaz, amit most nélkülöznie kell. Higgy nekem, jobb
neki, ha nem látogatod meg.
Én azonban nem hittem Druccinak. Úgy gondoltam, nálam jobban senki nem
tudhatja, mi jó Shepnek, és mi nem. Biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem.
Amint Drucci elment, kivettem a fiókból Shep kocsijának kulcsait. Az autó
vadonatúj volt, és mióta Shep elment, senki sem használta. Ezt a Cadillacet még
sosem vezettem, és nem örültem, hogy ez lesz az első alkalom, de beültem a
volán mögé, és elindultam a városnak abba a részébe, ahol még sosem jártam ‒
amelynek a létezéséről korábban nem is tudtam. Töredezett járdák és kövezetlen
utak vezettek a California Avenue és a Huszonhatodik utca sarkán álló Chicagói
Javítóintézethez.
Leparkoltam az ablak nélküli téglaépületek előtt, melyek fölé egy őrtorony
magasodott. Az ég tiszta volt, a levegő meglehetősen csípős. A nap sugarai
megpróbáltak utat találni maguknak a sárga levelek között, ami furcsán szép
látvány volt, tekintve, hogy egy börtön előtt álltam. Mindenfelé őröket láttam ‒
mindegyiknél volt fegyver, gumibot és bilincs.
Az egyik őr, miután belenézett a retikülömbe, megkért, hogy ürítsem ki a
zsebeimet. Mikor ezzel megvoltunk, elindultam mögötte a keskeny, rosszul
megvilágított folyosón. A koszos betonpadló tele volt cigarettacsikkel,
porcicákkal, köpettel, és csak a jóisten tudja még, mivel. A szag, ami odabent
fogadott, gyomorforgató volt ‒ testek kipárolgása, penész, vizelet és széklet
undorító bűze keveredett benne.
Meredten néztem, hová lépek, ám a szemem sarkából még így is láttam, hogy
a cellákban lévő férfiak a vasrudakat szorongatva, nyálukat csorgatva bámulnak;
az őr időnként odacsapott gumibotjával a rácsra, mikor egy-egy rab utánam
fütyült, vagy obszcén szavakat kiáltott oda.
Végül megérkeztünk egy kis, betonfalú szobába, ahol mindössze egy faasztal
és két szék állt. Az őr megállt az ajtóban, aztán egy másik ajtóban megjelent egy
másik őr ‒ mögötte pedig Shep.
Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ráharaptam a számra, és
visszatartottam a lélegzetemet, nehogy elsírjam magam.
Shep, amikor meglátott, összerezzent.
‒ Nem árulták el, hogy te vagy az, Babaarc. Különben megborotválkoztam
volna ‒ mondta halvány mosollyal az arcán. Megpróbálta megvonni a vállát, de
a háta mögött meg volt bilincselve a keze.
Egyetlen szó sem jött ki a számon, csak arra voltam képes, hogy
megsimogassam szakállas arcát.
‒ Látod, ezért nem akartam, hogy begyere hozzám ‒ mondta gyengéd
hangon, mikor már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam. Shep egyre csak azt
hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Azt mondta, beszélt az ügyvédjével, aki a
hónap végére a bíró elé terjeszti az ügyet. ‒ Hé, Leon! ‒ fordult az őrhöz. ‒ Nem
lehetne? ‒ emelte fel a kezét, már amennyire a bilincs engedte.
Leon körbenézve megbizonyosodott róla, hogy nincs a közelben más őr,
aztán levette a bilincset. Shep csuklója tele volt friss sebekkel és bevarasodott
hegekkel ott, ahol már kezdtek begyógyulni a régebbi sebei.
‒ Van egy cigarettád? ‒ kérdezte.
 Remegő kézzel a retikülömbe nyúltam, és kivettem két szálat. Az őr, Leon
odalépett, hogy tüzet adjon. Shep nagyot szívott a cigarettából, aztán
megkérdezte, hogy van Hannah. A lányok és a Zsidó Nőtanács felől is
érdeklődött, sőt még azt is megkérdezte, anyám hogy van. Mikor elmondtam
neki, hogy kezdünk kifogyni a pénzből, megígérte, hogy beszél Vinnyvel.
‒ Tudom, hogy nehéz idők járnak ránk, de ne aggódj, Babaarc! -mondta. ‒
Minden rendben lesz.
Megszorítottam a kezét ‒ hólyagos volt, repedezett és piszkos, én mégis a
számhoz emeltem. Shep előrehajolt, és megcsókolta a fejem búbját. Szorosan
lehunytam a szemem, és magamban könyörögtem Istennek, hogy mihamarabb
hozza haza hozzánk a férjemet. Bár még ott ültem vele szemben, máris
hiányzott. Nem érdemelte meg, hogy bezárva tartsák, mint egy állatot a
ketrecében. Nem akartam otthagyni. Azt akartam, hogy hazajöjjön velem, hogy
szorosan átölelhessem… és hogy ez egyszer én vigyázhassak rá.
Elszívtunk még egy cigit, aztán könnyes szemmel néztem, ahogy az őr
visszaadja rá a bilincset. Shep felszisszent, mikor a fém belevágott friss sebeibe.
Búcsúzóul megcsókolt, arra kért, hogy legyek erős, aztán hagyta, hogy az őr
visszavezesse a bűzös, zsúfolt cellába.
Mikor otthagytam, zakatolt a fejem. A távolból égő avar szagát sodorta felém
a szél ‒ azt az illatot, amelyet máskor kellemesnek találtam, most túl erősnek,
csípősnek éreztem. A lábaim elnehezültek, megszédültem. Mikor odaértem a
kocsihoz, nekitámaszkodtam az oldalának, és az út szélére hánytam.

 EGYEDÜL BOLDOGULNI

Shep arckifejezéséből már tudtam, hogy rossz hírt fog közölni. Úgy volt,
hogy az ügyét azon a héten terjesztik a bíró elé. Lélegzet-visszafojtva vártam, mi
lett az eredmény.
Shep belekapaszkodott a vasrácsba, és lehajtotta a fejét.
‒ Azt mondták, még egy hónap.
‒ Mire kiengednek? ‒ kérdeztem.
‒ Nem. Míg a bíró foglalkozik az ügyemmel ‒ válaszolta Shep, miközben
ujjai még szorosabban fonódtak a rácsra.
‒ De hát…
‒ Semmit sem tehetünk ‒ rázta meg a fejét. ‒ De az ügyvéd megígérte, hogy
a jövő hónapban már a bíró elé kerül az ügyem.
‒ Shep, hiszen ez borzalmas! ‒ Felemeltem a kezem, és beletúrtam a hajába.
Csak álltunk ott, némán. Nem létezett szó, ami lelket önthetett volna belé
vagy belém. Átkaroltam a derekát, és addig álltunk ott, míg az őr nem szólt,
hogy vége a látogatásnak.
‒ Jól van, minden rendben lesz ‒ mondtam. ‒ Túljutunk rajta, Shep.
‒ A jövő héten is bejössz? ‒ kérdezte. Bár először arra kért, ne látogassam,
tudtam, hogy igenis szüksége van rám; arra, hogy lásson.
‒ Persze hogy eljövök. Nem megyek sehova.
Az elmúlt hónapban hetente bejártam hozzá, volt, hogy kétszer is egy héten.
Az őrök, főleg Leon, már ismertek, és megengedték, hogy bevigyek ezt-azt ‒
képeket Hannah-ról, néhány könyvet, egy takarót, cigarettát, sőt még néhány
szivart is. Persze csak akkor, ha ők is kaptak valamit. Szinte már megszoktam ezt
a heti rutint, mikor Shepet megint átszállították egy másik helyre.
‒ Átszállították? ‒ kérdeztem döbbenten az ügyvédjétől. ‒ De miért?
‒ Mert a Cook megyei túlzsúfolt. Kellett a hely az új raboknak.
‒ És hová vitték?
Henry Brice lehajtotta a fejét.
‒ Henry? Hová?
Felnézett, majd két kezét összekulcsolva azt válaszolta:
‒ Sajnálom, Vera. Délre szállították, a Dél-Illinois-i Fegyházba.
Hazamentem, és másfél napon át ittam. Shep most már nagyon messze volt
tőlünk, és ami még rosszabb, az állami fegyházban. Eszembe jutott, amit Cecelia
mondott az intézményről. Drucci és Dilis is megkért, hogy ott már tényleg ne
látogassam meg Shepet. Azt mondták, ő maga kér erre.
 ‒ Ott ne ‒ mondta Dilis. ‒ Nem neked való hely.
Még egyszer felkerestem Shep ügyvédjét, de nem kaptam tőle egyértelmű
választ. Ezek után hazamentem, és sorra küldtem Shep-nek a leveleket és
csomagokat, melyekről tudtam, hogy valószínűleg sosem jutnak el hozzá.

* * *

Az ezután következő hónapok nehezek voltak; az a kevéske pénzünk, ami
volt, vészesen gyorsan fogyott.
Valahányszor segítséget kértem Druccitól, mindig ugyanazt válaszolta:
‒ Légy türelemmel! Shep nemsokára hazajön. Addig pedig tanulj meg
egyedül boldogulni.
A boldogulás azt jelentette, hogy ahol csak tudtam, csökkentettem a
kiadásainkat. Hosszú évek után most először vettem tűt a kezembe, és saját
ruháimon és Hannah-éin is én varrtam fel a gombokat. Lemondtam az
időpontomat a szépségszalonba, és visszaszoktam arra, hogy saját magamnak
nyírjam le a frufrumat, szedjem ki a szemöldökömet, és reszeljem a körmeimet.
Bármennyire is nem tetszett a gondolat, kénytelen voltam megválni a
házvezetőnőnktől. Még azt a heti tíz dollár extra kiadást sem engedhettem meg
magamnak. Dora, hál’ istennek, boldogan vigyázott Hannah-ra, ha megkértem ‒
megfürdette, esti mesét olvasott neki, leste a kislányom minden kérését. És volt
olyan tapintatos, hogy amikor szűkölködni látott, nem vágta az arcomba: „Én
megmondtam…”
Pénz. Másra sem tudtam gondolni, mint a pénzre. Közeledett a tél, a lányom
kabátját pedig már alig tudtam begombolni, a cipőcskéi már nagyon nyomták a
lábát.
Néhány olyan ékszeremet, amelyet nélkülözni tudtam, zaciba csaptam, de
szánalmasan keveset kaptam csak értük. Bár az időpont nem kedvezett az
érzelgésnek, a jegygyűrűmet és az első gyémánt nyakláncomat, amit Sheptől
kaptam, egyelőre képtelen voltam zálogba adni. Abból a pénzből, amit a többi
ékszerért kaptam, gyorsan ki tudtam fizetni néhány számlánkat, de tudtam, hogy
hamarosan úgyis újabbak érkeznek.
Végül megértettem, hogy nincs más választásom, mint eladni a házat és Shep
kocsiját. Amint feladtam a hirdetést, azonnal rengeteg ember lepte el a házunkat.
Csak álltam ott, néztem, ahogy ezek az idegenek végigcsörtetnek az
otthonunkban, kinyitogatják a szekrényeket, bemennek a szobámba, sőt még
Hannah szobájába is. Egy fiatal házaspár megállt a nappaliban, és bámulni
kezdte a kandallópárkányon sorakozó fényképeket.
‒ Ez ő ‒ mondta a feleség az egyik képre mutatva, amely előző nyáron
készült hármunkról. ‒ Az a gengszter.
Odalépve kikaptam a kezéből a fényképet, és visszaraktam a helyére. Ekkor a
férj így szólt:
‒ Menjünk fel az emeletre! Látni akarom, hol aludt.
Kiviharzottam a nappaliból, és elindultam a szalon felé, ahol két nő
beszélgetett.
‒ Hát így él egy gengszter ‒ mondta az egyik. ‒ Nem rossz! Mit gondolsz,
megöltek itt valakit?
‒ Nem, még nem ‒ válaszoltam dühösen. ‒ De lehet, hogy még sor kerül rá.
A nők elsápadva, felháborodottan néztek rám.
Elegem volt a bámészkodó szomszédokból.
‒ Hölgyeim ‒ mondtam ‒ a bemutatónak vége. ‒ Végignéztem rajtuk, majd
nyugodt hangon így folytattam: ‒ És most, kérem, figyeljenek ide! Ez a ház már
nem eladó.
Miután kitereltem őket, magam is kimentem, és láttam, hogy néhány férfi
körbeállja Shep Cadillacjét, és közben izgatottan beszélgetnek.
‒ Én mondom nektek, ez az ‒ mondta az egyikük végigsimítva a kocsin. ‒
Ezzel vették üldözőbe Caponét.
‒ Téved, uram ‒ szólaltam meg ‒, az a garázsban áll. De sem az, sem ez nem
eladó. ‒ Egymásba fontam a karjaimat. ‒ Azt hiszem, ezzel végeztünk is.
Elhűlve néztek rám.
‒ Uraim, azt mondtam, végeztünk. ‒ Ezzel felsétáltam a lépcsőn. Mikor a
bejárati ajtóból visszanéztem, már kezdtek szétszéledni.

* * *

Másnap vásárolni mentem a sarki fűszereshez; mikor a pénztáros közölte
velem, mennyit kell fizetnem, megszámoltam a pénzemet, és döbbenten láttam,
hogy egy dollár hét centtel kevesebb van nálam. A mögöttem álló nő hangosan
felsóhajtott, mikor visszaadtam a szalonnát, egy zacskó lisztet és egy üveg
lekvárt.
‒ Negyvenhét cent még mindig hibádzik.
Égő arccal félretoltam a kenyeret és egy tucat tojást.
Mikor délután hazaérve beléptem a házba, hallottam, hogy csöng a telefon.
Anyám volt az.
‒ …segítenék, ha tudnék ‒ mondta.
‒ De nem is kértem, hogy segíts. Tudom, hogy neked sem könnyű. ‒ A
függönyt elhúzva kibámultam az ablakon.
‒ Még mindig úgy gondolom, hogy meg kéne fontolnod a ház eladását.
Hannah-val kényelmesen elférnétek nálam is…
Lehunytam a szemem, és eltartottam a fülemtől a telefonkagylót.
Valahányszor anyám felhozta ezt a lehetőséget, lüktetni kezdett a fejem.
Eszemben sem volt eladni a házat. Szerettem az otthonomat, és úgy éreztem, ha
eladnám, az olyan lenne, mintha elfogadnám, hogy már sosem látom viszont
Shepet.
‒ Majd kitalálok valamit ‒ mondtam.
‒ Ne légy ilyen büszke, Vera!
Én azonban igenis büszke voltam, és ha már sikerült elszabadulnom Brighton
Parkból, nem akartam többé visszamenni. Nem nevelhettem fel ott a lányomat,
mert azt akartam, hogy szebb gyermekkora legyen, mint nekem volt. Nem
akartam, hogy állandóan érezze a vágóhíd bűzét. Nem akartam, hogy a
környékbeli gyerekek azzal csúfolják, hogy a nagyanyja kóbor macskákat fogdos
össze, és azokból főz ebédet. Nem akartam, hogy szánakozzanak rajta, mert apa
nélkül nő fel.
Miután letettem a telefont, öntöttem magamnak egy italt, és átgondoltam,
hogyan tovább. Kétségbeesésemben felforgattam a házat, hátha Shep eldugott
valahová egy kis tartalék pénzt. Először ott néztem meg, ahol a fegyvereit,
mandzsettagombjait és nyakkendőtűit tartotta. Aztán felforgattam a
dolgozószobáját, belenéztem a kandallópárkányon lévő porcelánvázákba,
végignéztem a könyvespolcokat, még a falon lévő fotók mögé is
bekukkantottam, és a szivardoboza fedelét is felnyitottam. Semmi. Aztán
odaléptem a hatalmas, egyedi tervezésű mahagóni íróasztalhoz.
Shep a fiókokat mindig zárva tartotta, de szerencsére tudtam, hova dugta a
kulcsot. Az italomat kortyolgatva sorban kihúzgáltam a fiókokat, abban a
reményben, hogy találok egy borítékot, tele új, ropogós bankókkal. A felső
fiókban csak néhány üres papírlap, egy papírvágókés és egy olló árválkodott. A
középsőben beszáradt töltőtollak és radírgumik. Az alsó fiókban azonban
feldátumozott dossziék sorakoztak egymáson ‒ a legrégebbi 1920 januárjából.
Kivettem az első mappát, és izgatottan belelapoztam. Minden papírlapon
oszlopokba rendezve nevek, címek és összegek sorakoztak ‒ gépírással.
Hivatalos iratnak tűnt. Először semmit nem értettem belőle, de aztán rájöttem,
hogy az egyik oszlopban a vevők, a másikban pedig a szállítók vannak
feltüntetve. Ami pedig gazdát cserélt, nem más volt, mint alkohol. Amennyire
tudtam, Shepék Detroitból, Philadelphiából, Cincinnatiból sőt még Ontarióból is
szállítottak italt. Egyes nevek ki voltak húzva, alattuk pedig újak szerepeltek. A
kartondobozonkénti ár erősen ingadozott, tizenöt és negyvenöt dollár között
mozgott. Drucci szavai visszhangzottak a fejemben: Ha gondolod, eljöhetsz
kartondobozokat rakosgatni…
 Felkeltem az asztaltól, és töltöttem magamnak még egy bour-bont.

 KERESLET ÉS KÍNÁLAT

Drucci megígérte, hogy a hét végén ad valamennyi pénzt.

‒ De ne számíts túl sokra ‒ mondta a telefonba.
Időközben a szenünk is elfogyott; nem tudtam fűteni, így olyan hideg volt a
házban, hogy Hannah-ra a kabátját és az egyujjas kesztyűjét is rá kellett adnom,
én pedig Shep pulóvereiben, lábamon két pár zoknijával próbáltam valamennyire
átmelegedni.
Kis falatkákra vágtam egy sajtos szendvicset, de Hannah nem akarta
megenni, ahogy a zselét és a banánpürét sem.
‒ Gyerünk, drágám, kóstold meg! ‒ rimánkodtam. ‒ Csak egy falatot!
Hannah azonban összeszorította a száját, és elfordította a fejét.
‒ Kérlek, Hannah! Csak egy falatot!
Ám ő minden egyes falatnak makacsul ellenszegült, és míg odanyúltam a
cigarettámért, ő beletapicskolt az ételbe, aztán szétkente a haján. Legszívesebben
üvöltöttem volna, de aztán arra a tündéri arcocskájára nézve azt gondoltam: Hát
lehet rá haragudni? Hannah büszkén mosolygott, én pedig elnevettem magam.
Már az idejét sem tudtam, mikor nevettem utoljára.
Másnap csípős hideg volt, de legalább kisütött a nap. Jól bebugyoláltam
Hannah-t, és elvittem sétálni. így beöltöztetve már alig fért be a babakocsiba, de
mikor nyűgös volt, csak a séta tudta megnyugtatni. Végigtoltam a házunkat
körbevevő, fekete vaskerítés előtt, és elindultunk a szomszéd ház felé. Mikor
eleredt a hó, Hannah hatalmasakat pislogva, érdeklődve nézte a szállingózó
hópelyheket. Nem jutottunk messzire, mikor a babakocsi egyik elülső kereke
meglazult, majd nem sokkal később le is ugrott a tengelyről. Mikor a kocsi
oldalra billent, elkaptam Hannah-t, nehogy kiessen. Az elszabadult kerék
elgurult, és végül egy hólével teli kátyúban állt meg.
Majd’ lefagyott a kezem, míg a babakocsi mellé guggolva megpróbáltam
visszaszerelni. Hannah oldalra kihajolva figyelte, mit csinálok. Ujjaim már
elgémberedtek a hidegtől, és valahányszor megpróbáltam visszatolni a helyére a
kereket, az lecsúszott a tengelyről. Beláttam, hogy reménytelen a küzdelem. A
hasznavehetetlen kereket behajítottam a babakocsiba, Hannah-t pedig a karomra
vettem. Egyik kezemmel lányom popsiját tartva, a másikkal a babakocsit húzva
magam után, botladozva elindultam hazafelé. Hannah is és a kocsi is nehéz volt
‒ úgy éreztem, ez az egyik leghosszabb út, amelyet életemben meg kellett
tennem. Minden egyes lépésnél újabb könnycseppek csordultak ki a szememből.
Szerencsétlennek, mindenre alkalmatlannak éreztem magam. Hiszen még a
lányomat sem tudtam elvinni sétálni. Mikor a sarkon befordulva megpillantottam
a házunkat, sírva fakadtam. Hannah rám nézett, és ő is elpityeredett.
Aznap este, miután megfürdettem és lefektettem Hannah-t, lementem a
földszintre, hogy megszereljem a babakocsiját. Elővettem Shep
szerszámosládáját; egy harapófogóval és csavarhúzóval felfegyverkezve
lehuppantam a babakocsi mellé, és a csavaralátétek és anyacsavarok között
kotorászva, nagyokat fújtatva nekiláttam a feladatnak. Tudtam, hogy még
néhány hónap, és Hannah már végképp nem fog beleférni a kocsijába, de nem
adtam fel. Mintha azt hittem volna, hogy ha ezt sikerül megjavítanom, azzal a
többi problémámat is megoldom. Ám végül rájöttem, hogy nem tudom
megszerelni, az pedig szóba sem jöhetett, hogy vegyek helyette egy újat.
Elhajítottam a harapófogót, aztán dühösen belerúgtam a babakocsiba.

* * *

Megpróbáltam állást szerezni. Még a Schlemmer, Weiss & Ungerhez is
elmentem, de azok után, ahogy eljöttem tőlük, mikor Shep udvarolni kezdett
nekem, nem voltak hajlandóak visszavenni. így hát más ajtókon is kopogtattam,
de miután találkoztam vagy tucatnyi kereskedővel és irodavezetővel,
megértettem, hogy nincs semmi szakmai tudásom, és ezért nem kaphatok többet
heti húsz dollárnál. Márpedig ez semmire sem lett volna elég.
Egyik éjszaka, miután órákig álmatlanul hánykolódtam az ágyban, felkeltem,
és bementem Shep dolgozószobájába. Nem akartam az asztalán halomban
heverő számlákra nézni. Az a kupac egyre csak nőtt, és elérkezett az idő, hogy
ezzel végre szembenézzek. Ha Shep otthon lett volna, a hitelezőink nem
zaklattak volna bennünket. No persze, akkor ki tudtuk volna fizetni a
számláinkat. Ám mióta megtudták, hogy Shep börtönben ül, felbátorodtak, és
hetente küldték a leveleket, telefonáltak, és többé nem engedték, hogy hitelre
vásároljak. Miattuk úgy éreztem magam, mint egy tolvaj.
Öntöttem magamnak egy italt, aztán mély lélegzetet véve elkezdtem átnézni
a borítékokat. Kétségbeestem, mikor láttam, mekkora a jelzáloghitelünk, és
mennyi kiadással jár a kocsi. Ezenfelül több mint négyezer dollárral tartoztam a
Marshall Field’snek és a Carson’snak az előző havi vásárlásokért. Shep soha
nem vont kérdőre a vásárlásaimmal kapcsolatban; nem tagadott meg tőlem
semmit ‒ ó, bárcsak megtette volna!
Ahogy nekikezdtem listát írni, hogy átlássam, miket kell gyorsan kifizetni, és
mi az, ami még várhat egy kicsit, a töltőtollam folyni kezdett. Dühös lettem,
mikor láttam, a tinta mennyire megfogta az ujjaimat. Nem tudom, miért
dühödtem fel ennyire, de majd’ felrobbantam. Lecsaptam az asztalra a tollat,
amitől még több tinta fröccsent ki belőle. Ekkor a karomat meglendítve
végigsöpörtem az asztalon ‒ a számlák szerteszét szálltak, az asztalon álló lámpa
burája pedig széttört, ahogy a földre esett. Zihálva néztem körbe, aztán fejemet a
tenyerembe hajtva zokogni kezdtem. Könnyeim az orrom hegyéről az asztal
lapjára hullottak.
Mikor kibőgtem magam, megtöröltem a szemem, kifújtam az orromat, és
összeszedtem a számlákat. A sírás segített, némileg megnyugodtam, és kész
voltam szembenézni azzal, amit addig a szőnyeg alá söpörtem.
A borítékok között találtam három levelet, amelyeket egy bizonyos Mr.
Warren Steel küldött Shepnek Milwaukee-ból. Gondolva, hogy talán fontosak
lehetnek, sorra elolvastam őket. Tulajdonképpen mindháromban ugyanaz állt: a
férfi azt írta, hogy több hetébe telt, de végül megtudta Shep címét. A lényeg: Mr.
Steelnek volt egy raktárnyi tiltott áruja. Kanadai whisky. „Eredeti cucc”, ahogy ő
fogalmazott. És el akarta adni. A múltban Capone néhány ismerőse rászedte, „…
de úgy hallottam, ön tisztességes üzletember…” ‒ azt azonban ezek szerint nem
hallotta, hogy Shep elment.
Félretettem a leveleket, és a székben hátradőlve, az ablakon át kinéztem az
éjszakába. Az erőre kapott szélben a faágak vadul csapkodták a ház falát.
Megborzongtam. Azon gondolkodtam, vajon anyám is ilyen elveszettnek érezte-
e magát, mikor apám halála után egyedül maradt velem. Vajon mi adott neki erőt
ahhoz, hogy megtanulja, hogyan kell vezetni az üzletet? Ha férfi lennék ‒ vagy
jobban hasonlítanék anyámra ‒, azonnal írtam volna Warren Steelnek, hogy
majd én felvásárlom azt a raktárnyi italt. Lehunytam a szemem. Vajon mennyit
érhet egy raktárnyi „eredeti cucc”?
Felálltam, és az alsó fiókot kihúzva elővettem az összes mappát. A
legrégebbin az „1920. január” dátum állt. Mutatóujjamat a papíron vezetve
végigböngésztem az oszlopokat. Az alkoholeladásból származó összes bevétel
ezrekre, sőt tízezrekre rúgott. Végignéztem a szállítók és a vevők listáját. Egy-
két név még ismerős is volt ‒ éttermek, amelyekben vagy jártam, vagy már
hallottam róluk. Az 1925-ös mappában már számtalan új szállító és vevő neve
szerepelt, az 1926-osban pedig még több. Az összegek pedig a húszas évek eleje,
a szesztilalom kezdete óta három‒, sőt négyszeresükre nőttek.
Mire végeztem Shep mappáival, már felkelt a nap, halvány, reggeli sugarai
lassan belopóztak a házba. Fáradtnak kellett volna lennem, de nem éreztem
magam annak. Főztem egy kávét, aztán le-föl járkáltam a konyhában. Ha csak a
töredékét sikerülne megszereznem annak az összegnek, ami a papírokon
szerepel, minden rendbe jönne, mindent meg tudnék adni Hannah-nak, amire
szüksége van.
Elég sok ideje voltam már Sheppel ahhoz, hogy eltanuljak tőle ezt-azt. És
anyámtól is. A szeszes italokkal való kereskedés tulajdonképpen nem sokban
különbözött a húsfeldolgozástól. Vagy bármi más üzlettől, ha már itt tartunk.
Hiszen alapvetően bármiféle üzlet ugyanarról szólt: a keresletről és a kínálatról.
Őrült ötlet volt, túl rizikós. Hiszen a nők nem foglalkoztak ilyesmivel.
Ugyanakkor az sem jellemző, hogy egy egyedülálló anyának vágóhídja legyen.
És ott vannak azok a női szeszcsempészek, akikről az újságok írtak, akiket a
rendőrség sehogy sem tudott elkapni…
Ittam egy újabb kávét, és elszívtam két szál cigarettát.
Már épp azon voltam, hogy felhívom Evelynt, mikor Hannah hangosan
felsírt. Letettem a telefonkagylót, és felrohantam az emeletre. Hannah arcocskája
piros volt és foltos, gyönyörű, barna szeme könnytől csillogott. Meg sem kellett
mérnem a lázát, anélkül is éreztem, hogy lángol a teste.
Amint kivettem a kiságyából, a köntösömre hányt. A csípőmön
megtámasztva gyorsan kivittem a fürdőszobába, és hideg vízbe mártott
törölközővel törölgetni kezdtem a homlokát és a nyakát. Ő azonban tovább sírt,
én pedig, minden újabb fájdalmas kis sikolyánál úgy éreztem, mintha kést
döfnének a szívembe.
A fogzást és néha egy-egy náthát leszámítva nem volt még komolyabb baja.
Lefektettem az ágyamra, és kisiettem a konyhába. Remegő kézzel kikapkodtam
a hűtőből néhány jégdarabot, és egy konyharuhába bugyoláltam őket. Egész nap
így próbáltam lehűteni a kis testét, de nem sok sikerrel. Szegénykém még mindig
ki volt pirulva, a teste pedig verítékben úszott. És egy falat étel sem maradt meg
benne. Én pedig nem tudtam mást tenni, mint a karomban ringatni és csitítgatni.
‒ Sajnálom, pici lányom! Sajnálom, hogy nem tudok jobban segíteni.
Kudarcot vallottam. Már megint. És bár tudtam, hogy Hannah valószínűleg
semmire sem fog emlékezni ebből az egészből, képtelen voltam megbocsátani
magamnak. És tudtam, hogy én sosem fogom elfelejteni ezt a napot.
Hat hosszú óra múlva végre csillapodni kezdett a láza. Lementem a
konyhába, és tettem fel magamnak friss kávét. Míg lefőtt, kimostam a köntösöm
vállát ott, ahol Hannah ráhányt. A tükörbe pillantva elszörnyedve láttam a
szemem alatti sötét karikákat, szürkés arcomat. Akkor először fedeztem fel
hasonlóságot anyám és magam közt.
Képtelen voltam a tükörképem szemébe nézni. A kislányom beteg, nekem
pedig még annyi pénzem sincs, hogy kihívjam hozzá a gyerekorvost. Nem, ez
így nem mehet tovább, most már tennem kell valamit.
Valóban olyan abszurd ötlet lenne belevágni a szeszesital-üzletbe? Ha már
szinte az ölembe hullt a lehetőség… Lehet, hogy ez egy jel? Warren Steelnek
köszönhetően a forrásom már megvolt. Már csak vevőket kellett találnom.
Vevőket, akiknek semmi közük nem volt az Északi oldaliakhoz. Volt egy listám,
egészen 1920-ig visszamenően. És tudtam, ki az, akitől távol kell tartanom
magam, és ki az, akit megkörnyékezhetek. Tudtam, hogy némely régebbi
vásárlók nem hoztak elég pénzt a konyhára, de ettől még lehet, hogy nekem
tökéletesen meg fognak felelni. Tudtam, a siker kulcsa az, ha kicsiben, feltűnés
nélkül üzletelek. Ha csak egy vevőt is sikerül találnom, már az is elég lehet.
Tudtam, hogy képes vagyok megcsinálni, de segítségre volt szükségem.

Evelyn először azt hitte, viccelek. Mikor megmutattam neki Warren Steel
leveleit, és megértette, hogy komolyan gondolom a dolgot, a kávéscsészéjébe
meredve így szólt:
‒ Azt hiszem, valami erősebbre van szükségem.
‒ Már mindent megterveztem ‒ mondtam, miközben elővettem két poharat és
egy üveg whiskyt. ‒ Van egy listám a zugkocsmákról, szállodákról, éttermekről
és magánszemélyekről, akiknek árulhatnánk.
‒ Mi ez a többes szám?
‒ Tudom, hogy elsőre őrültségnek tűnik, de meg tudjuk csinálni. Ha együtt
vágunk bele, sikerülni fog. Számtalan kisebb készlet van, amikkel más nem
foglalkozik, nekünk azonban megtölti a zsebünket. És emlékezz csak vissza,
mikor nem olyan rég kölcsön akartam kérni tőled pár dollárt, azt felelted, hogy
te magad is meg vagy szorulva. Hogy Izzy már nem ad neked annyi költőpénzt.
‒ Már nincs ott neki a Meridián, és tudod, mióta Hymie meghalt, egyre
nehezebb a helyzet, de…
‒ Figyelj ide! ‒ szorítottam meg a kezét. ‒ Dora már rég figyelmeztetett, de
nem hallgattam rá. Most pedig én mondom neked: ha bármi történne Izzyvel,
ugyanolyan bajban leszel, mint most én. Ha nem akarsz visszamenni
gépírónőnek, és állandóan azt várni, mikor kapod meg a következő fizetésedet,
jobb, ha elkezdesz félretenni magadnak.
Evelyn elhúzta a kezét, és belekortyolt a whiskyjébe.
‒ Túl veszélyes ‒ mondta végül.
‒ Én is tudom, hogy kockázatos alkohollal üzletelni, de hidd el, alaposan
átgondoltam ezt az egészet. Van egy gyermekem, úgyhogy nem teszek semmi
őrültséget. Csak okosan kell csinálnunk.
‒ Okosabban, mint a srácok?
‒ Igen.
Evelyn megrázta a fejét.
‒ Már elfelejtetted, hogy Izzyt pont akkor lőtték meg, mikor italt szállított?
Akár meg is ölhették volna.
‒ Ez más. Capone emberei már vártak Izzyre. És ő egy egész sor teherautó
élén haladt. Nekem eszem ágában sincs ilyen nagyban játszani. Egyszerre csak
tíz-tizenöt kartonnal adunk el. Bepakoljuk Shep kocsijának a hátsó ülésére, és
letakarjuk egy pléddel. Senki sem vesz észre bennünket. Különben is, kinek
jutna az eszébe, hogy két nő szeszt csempész egy ilyen kocsiban? Én mondom
neked, tíz-tizenöt karton miatt senki még csak az idejét sem fogja vesztegetni
ránk. Olyan lesz, mintha Millie nénikédet látogatnánk meg Wisconsinban.
‒ Csakhogy nekem nincs Millie nevű nénikém ‒ mondta a szemöldökét
felvonva Evelyn, majd újra belekortyolt a whiskyjébe.
Oldalba böktem a könyökömmel.
‒ Csak menjünk el, beszéljünk ezzel a Warren Steellel! Egyébként meg
valószínű, hogy már talált magának üzlettársat. Lehet, hogy egyáltalán nincs is
ránk szüksége. De azért találkozzunk vele!
Evelyn mindvégig a poharába bámult, nem volt hajlandó rám nézni.
‒ Kérlek, Ev! ‒ Kezdtem újra kétségbeesni. ‒ Meghalok, ha nem történik
valami. Nem húzom ki a tél végéig. Fogalmam sincs, Shep mikor jön haza, és…
‒ Css! ‒ nézett rám olyan tekintettel, mint mindig, amikor meggyőztem
valami olyanról, amit nem akart megtenni: például, hogy csenjen el egy tábla
csokoládét vagy egy parfümillatmintát a sarki boltból. ‒ Jól van ‒ mondta üres
poharát az asztalra téve. ‒ Elmegyünk, és beszélünk vele. De csak beszélünk.

* * *

Másnap kiterítettem a térképet az étkezőasztalra. Lefogtuk a négy sarkát, és
fölé hajolva megnéztük, hogyan jutunk el Steelhez.
Mikor végeztünk, néhány holmijával együtt átvittem Hannah-t Dorához.
‒ Hát itt van az én kicsikém! ‒ duruzsolta a barátnőm.
‒ Csak késő este érünk haza ‒ mondtam a kislányom haját simogatva.
‒ Millie nénikémet látogatjuk meg Milwaukee-ban ‒ bukott ki Evelynből.
Haragos pillantást vetettem rá; bár Dora valószínűleg meg sem hallotta, úgy
el volt foglalva Hannah-val.
‒ Akkor induljunk! ‒ mondtam. Megpusziltam Hannah homlokát és arcát, és
búcsút intettem neki.
Beszálltunk Shep kocsijába, és elindultunk Milwaukee felé.
‒ Látod? ‒ kérdeztem, mikor már elhagytuk a város határát. ‒ Ennyi az
egész. Ugye már nem is tűnik olyan veszélyesnek?
Miután kétszer is eltévedtünk, végül rákanyarodtunk egy örökzöldek
szegélyezte útra. Kétoldalt néha felbukkant egy-egy viskószerű ház, majd
hirtelen véget ért az út. Egy elhagyatottnak tűnő csűr állt előttünk.
‒ Biztos, hogy ez az? ‒ kérdezte gyanakvóan Evelyn.
Még egyszer ellenőriztem a Warren Steel levelein lévő címet.
 ‒ Igen, ez az.
Odabent meg is találtuk Mr. Warren Steelt. Alacsony, sovány férfi volt, és
egy Dr. Grabow pipa lógott a szájából. Úgy saccoltam, a harmincas évei
második felében járhat. Vörösesbarna haja volt, az arca szőrtelen. Overallt viselt
és sáros csizmát.
‒ Eltévedtek, lányok? ‒ kérdezte.
‒ Nem ‒ válaszoltam. Kezet nyújtva bemutatkoztam, de a lánynevemen. ‒
Ha jól tudom, van némi whiskyje, amit megvehetnénk.
Steel hátrébb lépett, és kivette a szájából a pipáját.
‒ Ez nem egy zugkocsma, hölgyeim ‒ mondta. ‒ Ha inni támadt kedvük…
‒ Persze, persze, tudom, hogy ez itt nem egy zugkocsma. Nézze… ismerek
embereket, akiknek whiskyre van szükségük, és hallottam, hogy önnek van.
‒ Mégis hol hallotta?
‒ Legyen elég annyi, hogy megvannak a forrásaim ‒ válaszoltam ködösítve.
Shepet és a többi srácot mindenképp ki akartam hagyni ebből.
Steel marokra fogta a pipáját, és egyik szemével hunyorítva pöffentett egyet.
‒ Talán tényleg van itt olyasmi, amit keres ‒ mondta végül. Tovább
pöfékelve kinézett az autónkra. Erre korábban nem is gondoltam, de
valószínűleg segített őt meggyőzni az, hogy egy vadonatúj Cadillac állt odakint.
‒ Jöjjenek velem!
Egy dohos szagú hátsó szobába vezetett minket, ahol a magasba nyúlva
meghúzta a csupasz villanykörte madzagját. Döbbenten néztem körbe ‒ a falak
mentén, egészen a plafonig értek a kartondobozok, amelyeken ugyanaz a felirat
állt: LISZT.
Steel felnyitotta az egyiket, és kivett belőle egy üveg whiskyt. Letörölgette,
aztán a kupakját lecsavarva a kezembe adta.
Elolvastam a címkén lévő feliratot: „Készült Kanadában. Eredeti kanadai
márka.” Felpillantottam, és elégedetten bólintottam.
‒ Gondolom, meg akarja kóstolni az árut ‒ mondta Steel.
‒ Természetesen. ‒ Ittam egy kortyot. Ahogy Shepnek írta, „eredeti cucc”
volt. Odanyújtottam az üveget Evelynnek, aki úgy festett, mint akire tényleg
ráfér pár korty jóféle whisky. Egyetlen szót sem szólt, mióta megérkeztünk.
Warren Steel a sarkán előre-hátra hintázva előbb rám, majd Evelynre
pillantott.
‒ Még sosem üzleteltem két nővel.
‒ Megértem, hogy fenntartásai vannak ‒ bólintottam, és visszaadtam neki az
üveget. ‒ De én sem üzleteltem még önnel.
Steel kuncogott.
Belenéztem a nyitott kartondobozba.
 ‒ Mr. Steel ‒ folytattam a szemébe nézve ‒ tudom, hogy korábban becsapták,
de rá fog jönni, hogy én becsületes vagyok. Nem azért vagyok itt, hogy
megrövidítsem önt. Azért jöttünk, hogy elvigyük az áruját. Persze, csak ha nem
akarja, hogy itt porosodjanak a dobozai.
Meggyújtott egy gyufát, és a pipájához emelve pöfékelt néhányat. Édeskés
dohányszag töltötte meg a dohos levegőt. A füsttől hunyorogva így szólt:
‒ Kartononként huszonöt dollárért az öné.
Elgondolkodtam, de épp annyi ideig, ameddig kell, aztán így feleltem:
‒ Rendben.
Láttam, hogy elmosolyodik.

* * *

‒ Hallottad magadat odabent? ‒ kérdezte hitetlenkedve Evelyn, mikor már
bent ültünk a kocsiban. ‒ Úgy beszéltél, mint egy szeszcsempész. Hol tanultál
meg így üzletelni?
Elővettem egy cigarettát, és a kormányhoz ütögetve fellazítottam benne a
dohányt.
‒ Tudod, van egy anyám, aki egész életében férfiakkal üzletelt -vontam meg
a vállam. Ennyivel el is intéztem a dolgot, pedig belül kifejezetten büszke
voltam magamra. Meggyújtottam egy gyufát, aztán pár másodpercig csak
hagytam, hogy égjen.
‒ Hűha! ‒ csúszott le az ülésben Evelyn, majd felpakolta a lábát a
műszerfalra. ‒ Tényleg jó móka volt!
A cigimet meggyújtva, csodálkozva néztem rá.
‒ Ne feledd, még nem végeztünk. Most találnunk kell valakit, aki megveszi
tőlünk a whiskyt.
Mikor elköszöntünk Warren Steeltől, és kaptam tőle egy üveggel, azt
mondtam neki, hogy hamarosan jelentkezem az első szállítmányért.
Evelynnel a hét hátralévő részét azzal töltöttük, hogy vevőket keresve
átnéztük Shep mappáit.
Elsőként a város nyugati részébe autóztunk el. Mikor megérkeztünk úti
célunkhoz, csak egy bedeszkázott ablakú, lerobbant épületet láttunk. Egy táblán
ez állt: Gaylord étkezdéje.
‒ Mi a következő? ‒ kérdeztem Evelyntől.
Egy sor kocsmát végigjártunk, de már mindegyik bezárt.
‒ Hogy találunk vevőt, ha mindenki kiszállt az üzletből? ‒ kérdezte Evelyn,
és kivett a táskájából egy rágógumit.
‒ Ne add fel a reményt! Még jó néhány címünk maradt.
 Húsz perccel később a Sheffielden, nem messze a vonatsínektől megálltunk
egy téglaépület előtt. Semmiféle tábla nem volt rajta, de a cím stimmelt.
Belenyúltam a retikülömbe, és elővettem a kompakttükrömet és a rúzsomat.
‒ fgy ‒ mondtam a számat kirúzsozva. ‒ Most már mehetünk.
Benyitottunk a sötét kocsmába. Odabent poshadt sör- és áporodott füstszag
fogadott bennünket. A bárpult mögötti polcokon sorakozó poharak úgy néztek
ki, mintha legalább egy éve nem lettek volna elmosogatva. A cipőtalpam
odaragadt a padlóhoz.
A bárpultnál ülő három, ijesztő külsejű fickó tetőtől talpig végigmért
bennünket. Aztán az egyikük leszállt a székről, és lassan körbekerült minket.
‒ Innátok valamit, lányok?
A szemem sarkából Evelynre pillantottam. A szívem majd’ kiugrott a
helyéről.
‒ Mit tölthetek? ‒ kérdezte a pultos, egy köpcös, ragyás képű, középkorú
férfi.
‒ Sajnálom ‒ hebegtem. ‒ Azt hiszem, eltévedtünk.
Kézen fogtam Evelynt, és kirohantam vele a kocsihoz.
Mikor már biztonságos távolban voltunk, lehúzódtam az út szélére, és üresbe
tettem a váltót. Fejemet a kormánykerékre hajtva felsóhajtottam.
‒ Igazad volt, ez tényleg őrültség.
‒ Ne add fel! ‒ biztatott Evelyn. ‒ Ki maradt még? ‒ A papírért nyúlt, és
végigfutotta a listát. ‒ Itt még nem jártunk ‒ mondta, az orrom alá dugva a lapot.
‒ Hiszen ez fent van, Northfieldben ‒ sóhajtottam fel újra. Fáradt voltam, a
lábam elmacskásodott az egész napi üléstől. ‒ Azt hiszem, nem fog menni…
‒ De van itt még legalább fél tucat hely, ahol nem jártunk.
‒ Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, Ev. Neked volt igazad, ostoba ötlet
volt.
‒ Ugyan már! Ne add fel! Nem szállhatunk ki éppen most! Csak annyi kell,
hogy egyvalaki esélyt adjon nekünk. ‒ Rám mosolygott, és játékosan a vállamba
bokszolt. ‒ Na, mit mondasz? Tudom, hogy meg tudjuk csinálni! Tudom, és
kész.
Megráztam a fejem.
‒ Sajnálom, de egyszerűen nem látom, hogyan sikerülhetne. ‒ Elkeseredve
sebességbe tettem a kocsit, és visszakanyarodtam az útra.
Útközben kitettem Evelynt, aztán odakanyarodtam Dorához, hogy elhozzam
Hannah-t. Addigra besötétedett; reméltem, hogy Dora már megetette a lányomat,
esetleg meg is fürdette.
Mikor ajtót nyitott, azonnal bocsánatot kértem, hogy csak ilyen későn értem
vissza.
 ‒ Ugyan már! Hannah egy kisangyal. Gyere be!
A szalonba belépve meg is pillantottam a lányomat ‒ egy új, csinos,
rózsaszín ruhácska volt rajta és új cipőcske. És egy plüssmackó hevert mellette a
szőnyegen.
‒ Milyen gyönyörű az én pici lányom! ‒ mondtam a karomba véve, és
agyonpuszilgattam az arcát. ‒ Hát ez meg honnan van?
‒ Ó, csak egy kis meglepetés Dora nénitől ‒ simogatta meg Hannah sötét
haját a barátnőm. ‒ Csaptunk ma egy csajos, vásárlós napot.
‒ Azt látom. Nem kellett volna, Dora.
‒ Ugyan már! ‒ legyintett, és felvette a földről a mackót. ‒ Hannah nagyon
szereti az új teddyjét. Igaz, édesem?
Dora táncoltatni kezdte a levegőben a mackót, mire Hannah gurgulázva
felnevetett, és kinyújtotta érte a kezét. Már nem is emlékeztem rá, mikor
hallottam utoljára nevetni a lányomat. Látva, mennyire boldog, hálásnak kellett
volna lennem Dorának. Ehelyett szomorúság fogott el, és nem azt láttam, hogy
Dora milyen kedves velünk, hanem hogy ismét kudarcot vallottam anyaként.
Gyűlöltem ezt az érzést. Tudtam, hogy önző vagyok, és most mindennek tetejébe
még arra is volt okom, hogy szégyelljem magam.
‒ Remélem, nem bánod ‒ mondta Dora, miközben még mindig a levegőben
táncoltatta a mackót ‒, de egy zsákban félretettem a régi ruháit. Ha akarod,
kidobom őket. Már amúgy is kicsik voltak rá. Hannah túl szép ahhoz, hogy ilyen
régi ruhákat adj rá.
Képtelen voltam megköszönni neki, hogy vigyázott a lányomra, de még csak
egy mosolyt sem tudtam az arcomra erőltetni. Úgy éreztem, kudarcot kudarcra
halmozok: magam előtt láttam Hannah-t, amint néhány év múlva a barátaival
trécsel, és kinevet, ahogy én is kinevettem annak idején anyámat.
‒ Gyere, drágám ‒ mondtam magamhoz szorítva ‒, ideje mennünk.
A kocsi felé sétálva Hannah fülére szorítottam a számat, és azt suttogtam:
‒ Ígérem, kicsim, minden rendbe jön. Gondoskodom rólad. ígérem.
Mikor hazaértünk, és ágyba tettem Hannah-t, felhívtam Evelynt.
‒ Ráérsz holnap?

 A VILÁG ÖSSZES TERHE

Másnap Evelynnel újra elindultunk vevőt keresni. Egy Simon Marvin nevű
férfival találkoztunk. Mikor elmondtuk neki, mi járatban vagyunk, ijedten azt
válaszolta:
‒ Már kiszálltam az üzletből. Egy időben túl sokat razziáztak nálam, inkább
befejeztem.
Megköszöntem, hogy időt szakított ránk, és elköszöntem tőle. Evelynnel már
kifelé sétáltunk, mikor egyszer csak utánunk szólt:
‒ De ‒ lépett oda hozzánk a kalapját levéve ‒, ha valóban eredeti kanadai
árujuk van, esetleg beszélhetnének a fivéremmel, Felixszel.
Húsz perccel később már Felix Marvin ajtaján kopogtattunk. Azonnal
észrevettem az ajtófélfára erősített mezüzét.
A férfi végignézett rajtunk, és elmosolyodott.
‒ Két csinos zsidó lány ‒ mondta. ‒ Micsoda kellemes meglepetés! Jöjjenek
be! ‒ invitált be az irodájába. ‒ Simon már szólt, hogy jönnek.
Megkínált bennünket kávéval és rétessel, amit a felesége sütött reggel.
Kedves volt, jól öltözött, körmei pedig ápoltak. Egy imakönyv, mellette pedig
egy imasál hevert az íróasztala sarkán. Ezt jelnek tekintettem. A tudat, hogy
zsidóval üzletelek, némiképp megnyugtatott.
Öntöttem egy kis kóstolót Warren whiskyjéből. Felix belekortyolt, majd
néhány másodperc hallgatás után így szólt:
‒ Majdnem tucatnyi kocsmám van a külvárosban. A maga whiskyjét imádni
fogják.
‒ Príma minőségű áru ‒ bólintottam.
‒ Az bizony! ‒ emelte fel a poharát Felix.
‒ Kartononként harminc dollárért a magáé.
‒ Harminc? ‒ kérdezte az állát dörzsölgetve, mire bólintottam.
‒ Jutányos ár. Úgy tűnik, önök igazán kedves, hamishe lányok. Nem is értem,
miért vágtak bele ebbe az üzletbe. Na de mindegy is ‒ mondta a vállát
megvonva. ‒ Az a lényeg, hogy hasznára lehetünk egymásnak, nem igaz?
Ezzel meg is volt az első vevőnk. Húsz kartonnal rendelt tőlünk ‒ ez több
volt, mint amire számítottunk ‒, de úgy gondoltuk, ha nagyon kell, akár az első
ülésre is pakolhatunk néhányat. Egyetlen kikötésem volt: hogy az ár felét előre
fizesse ki.
Megegyeztünk, így estére Evelyn és én is gazdagabbak voltunk huszonöt
dollárral.

* * *

Mikor elindultunk az első rakományért, Evelyn nagyon ideges volt. Furcsa,
de én nem. Én a félelmeimet már hónapokkal korábban legyőztem. Most már
eltökélt voltam, a túlélésért bármit kész voltam megtenni. Gyorsan odaértünk
Milwaukee-ba, ezúttal nem tévedtünk el.
Steel és az emberei már vártak ránk. Megkérdezte, hol van a teherautónk,
aztán, mikor megtudta, hogy csak húsz kartonnal viszünk, bosszúsan szélnek
eresztette az embereit.
‒ Ez nem éri meg a fáradságot ‒ legyintett, aztán kinyitotta a hátsó kaput.
Biztosítottam, hogy a jövőben többet is veszünk tőle, mire ő megint csak
legyintett.
Míg Evelynnel fölnyaláboltunk egy-egy dobozt, és visszabukdácsoltunk a
kocsihoz, Steel ráérősen pöfékelt. Miután néhány percig csak nézte, ahogy
cipekedünk, nagy kegyesen felajánlotta a segítségét.
Nem volt könnyű dolgunk: ki kellett szednünk az üvegeket a dobozokból,
mert máshogy nem fértek be a hátsó ülésre. Egy kartonnal még így is kimaradt,
az előre került, Evelyn lábához.
A hazaút szerencsére eseménytelenül telt, leszámítva azt, hogy a hátsó ülésen
lévő, pokróccal letakart üvegek végig hangosan csörömpöltek. Hál’ istennek egy
sem tört el. Mikor megérkeztünk, Felix kissé morcos lett, mikor megtudta, hogy
darabonként kell kirakosgatni az üvegeket, ezért azt hazudtam, hogy az összes
karton szakadt volt.
Éjfélre újabb huszonöt-huszonöt dollárral lettünk gazdagabbak.
‒ Ez tényleg nem ördöngösség! ‒ mondta Evelyn.
Mikor megérkeztem hozzá, hogy elhozzam Hannah-t, Dora megmutatta a
takarót, amit a lányomnak kezdett el kötni.
A hosszú fakötőtűk láttán egy pillanatig nem kaptam levegőt, és kiszáradt a
szám.
‒ Gyönyörű! ‒ mondtam a takaróra pillantva. A kötőtűkre nem bírtam
ránézni. ‒ Édesem ‒ fordultam Hannah-hoz ‒, mehetünk?
Pont mikor a lányom rám nézett, megjelent Bütyök, és hangosan becsapta
maga mögött az ajtót. Hannah ijedten felkiáltott, és odatipegett Dorához.
Szörnyű érzés volt, mikor a kislányom nem hozzám jött oda.
Dora a karjába vette, és a hátát simogatva a fülébe duruzsolt:
‒ Semmi baj, drágám. A bácsi nem akart megijeszteni.
Kicsit szégyelltem magam előbbi reakcióm miatt, ezért mosolyt erőltettem az
arcomra, és olyan hálásan mondtam köszönetet Dorának, mintha valami hőstettet
hajtott volna végre.
‒ Az új babádat se felejtsd itt! ‒ mondta Dora, miután begombolta Hannah új
kabátját.
Míg kislányom a babáért nyúlt, megfogtam a másik kezét. Bár Hannah még
túl kicsi volt ahhoz, hogy észrevegye a különbséget, nekem fontos volt, hogy
vegyek neki egy szebb babát.

És ez csak a kezdet volt. A következő héten elmentem bevásárolni. Miután öt
dollár híján az összes pénzemet elköltöttem játékokra és gyerekruhákra, Felix
Marvin felhívott, és rendelt újabb ötven kartonnal.
‒ Ötven karton! ‒ nézett rám elkerekedő szemmel Evelyn. A nappaliban ülve
rádiót hallgatott, míg én Felixszel beszéltem. ‒ Hiszen annyi nem is fér be a
kocsiba! Miért mondtad neki, hogy leszállítjuk?
‒ Mert megint le vagyok égve. Kell a pénz.
‒ És mégis hogy tervezed? Kétszer fordulunk?
‒ Ez is megfordult a fejemben, de túl sokáig tartana, és nem hiszem, hogy
Warren és Felix még sokáig beérné ilyen kevéssel. ‒ Rágyújtottam, és
kikapcsoltam a rádiót. ‒ Ha már eddig eljutottunk, nem hátrálhatunk meg! ‒ Már
a cigarettám felét elszívtam, mire újra megszólaltam. ‒ Mi lenne, ha… ha
kölcsönkérném anyám egyik furgonját?
‒ Egy furgont?!
‒ Majd azt mondom neki, hogy a miénk elromlott. El fogja hinni. Amúgy
meg nem megy jól a bolt, úgyhogy tudom, hogy az egyik furgonja csak áll ott.
Különben is, Buster is szeszt szállít rajtuk.
A furgon egy fekete, 1925-ös Ford Runabout volt. Anyám
kétszáznyolcvanegy dollárért vette; úgy számoltam, ha Evelynnel hetente csak
egyszer szállítunk whiskyt, majdnem ennyit fogunk keresni. Ha, akár csak egy
percre is, eljátszottam volna a gondolattal, hogy rendszeresen szállítsunk,
felvetettem volna, hogy vegyünk egy saját autót. Ám úgy gondoltam, a
szeszcsempészet csak átmeneti megélhetés, míg Shep haza nem jön.
‒ Mi van, ha valami balul üt ki? ‒ kérdezte másnap Evelyn, mikor felvettem.
‒ Nem lesz semmi baj.
‒ És ha mégis?
Átnyúltam a kesztyűtartóba, és kivettem Shep két pisztolyát.
‒ Jesszusom, Vera! ‒ hőkölt hátra Evelyn.
‒ Vigyázz velük, meg vannak töltve! Ez a tiéd ‒ mondtam, a kezébe adva a
hatlövetűt. ‒ A Browning Hi-Power pedig az enyém.
‒ Azt sem tudom, hogy kell lőni! ‒ mondta Ev, de közben úgy fogta meg a
hatlövetűt, mint aki már nemegyszer tartott fegyvert a kezében. Jobbra-balra
forgatva, alaposan szemügyre vette. ‒ Nehéz ‒ állapította meg.
‒ Tedd el most már!
Kellett még néhány perc, hogy elmúljon a lelkesedése, és visszarakja a
fegyvert a kesztyűtartóba, ahova való volt.
Mikor megérkeztünk a raktárhoz, Warren Steel nem várt ránk, mint első
alkalommal. Ám valószínűleg meghallotta a furgont, mert nem sokkal később
kijött, és karját a mellkasa előtt összefonva megállt az ajtóban. Mikor
megmondtam neki, hogy ötven kartonnal viszünk, és ígértem plusz tíz dollárt, ha
az emberei segítenek felrakodni, nem mosolyodott el, de a szája sarka alig
észrevehetően felfelé görbült.
‒ Én mondtam, Mr. Steel. Becsületes üzletasszony vagyok.
Negyedórával később az összes karton fent volt a platón. Marhabőrökkel és
durva vászonponyvával takartuk le őket.
Csak mikor kihajtottunk az útra, akkor kezdett tudatosulni bennem, mit is
művelünk. Az odafelé úton teljesen nyugodt voltam, hiszen számtalanszor
vezettem már anyám furgonjait. Aznap reggel beszálltunk a vezetőfülkébe, és
útnak indultunk. Csak két nő voltunk egy üres furgonban. Most azonban, hogy a
kocsi tele volt whiskyvel, már egészen máshogy festett a dolog. Éreztem az
üvegek súlyát. Olyan volt, mintha a világ összes terhét vonszoltam volna
magammal. Egészen ráhajoltam a kormánykerékre, és olyan erővel szorítottam
mindkét kezemmel, hogy belefehéredtek az ujjaim.
Kétszer is azt hittem, hogy rendőröket látok; néhány másodpercig a szívem
majd’ kiugrott a helyéről, de aztán kiderült, hogy csak a szemem csapott be.
Evelyn azonban folyamatosan azt hajtogatta, hogy túl gyorsan hajtok, ami még
tovább idegesített.
‒ Csak felhívod ránk a figyelmet! ‒ csattant fel.
‒ Dehogyis! Hiszen még harmincöttel sem megyek! ‒ mondtam, még
szorosabban kapaszkodva a kormányba. ‒ Ne idegesíts!
‒ Tényleg őrült ötlet volt ‒ motyogta az orra alatt Ev.
‒ Mit mondtál? ‒ néztem rá.
‒ Kisebb adagokat kellene szállítanunk. Hogy elég legyen a kocsi.
‒ Ezt miért épp most hozod fel? Megbeszéltük, úgyhogy fogd be!
‒ Ne mondd nekem, hogy fogjam be!
‒ De mondom! Fogd be!
Többet nem is szóltunk egymáshoz, csendben tettük meg az út hátralévő
részét. Felix Marvin emberei már vártak ránk. Lepakolták a furgont, láncot
alkotva gyorsan átadogatták egymásnak az egyik kartont a másik után.
‒ Sajnálom, hogy az előbb úgy rád förmedtem ‒ mondtam, mikor
továbbindultunk.
 ‒ Sajnálom, hogy felidegesítettelek.
Mikor megdörzsöltem a nyakszirtemet, éreztem, hogy lassan oldódik bennem
a feszültség.
‒ Tudod, van hozzá tehetséged.
‒ Hiába, a többévi gyakorlás ‒ nevetett fel Evelyn. ‒ Na halljam, mennyit
kerestünk ma?
‒ Mindjárt megnézem ‒ mondtam. Leálltam az út szélére, és kivettem a
retikülömből a borítékot. ‒ Lássuk csak… ‒ Leszámoltam az ülésre a bankókat.
Két százast, az ötveneseket és húszasokat. ‒ Miután kifizetjük Warrent,
százhuszonöt dollárunk marad. Plusz az a százhuszonöt dollár, amit Felix előre
ideadott.
‒ Nem is olyan rossz egynapi munkáért!
És ennél csak jobb lett.
Néhány héttel később Felix felemelte a rendelését hetvenöt kartonra, aztán
százra, a második hónap végére pedig már elértük az ötszázat. Az üzlet jól ment,
Warren is boldog volt, mi pedig Evelyn-nel végre pénzt kerestünk. Úgy tűnt,
illegális alkohollal kereskedni könnyebb, mint gondoltam.
Egyik este már visszafelé tartottunk a városba. Evelynnel közösen szívtuk el
az utolsó cigarettánkat; mutató- és középső ujjamat mint egy ollót nyitogatva
vártam, mikor kerül rám a sor, hogy végre beleszívhassak.
‒ Legközelebb vezethetek majd én? ‒ kérdezte egyszer csak Evelyn.
‒ Nem! ‒ vágtam rá. Beleszívtam a cigibe, aztán visszaadtam neki.
‒ Kérlek! ‒ nézett rám hatalmas bociszemekkel.
‒ Hiszen még egy kocsit is alig tudsz elvezetni! Mit kezdenél egy furgonnal?
‒ Na nem mintha te olyan tapasztalt sofőr lennél. Emlékezz csak vissza,
mikor először hoztuk el, teljes erőből szorítottad a kormányt.
‒ Csak mert nem akartam meghalni.
‒ Hát ez az! Most pedig nézz magadra! Lazán hátradőlsz az ülésen. Apám
vezetett így, mikor a michigani tóparti házunkba mentünk. Naaa, légy szíves!
Csak egyszer hadd próbáljam ki! Olyan jó móka lenne!
‒ Talán egy nap majd vezethetsz ‒ mondtam. ‒ Talán. ‒ Ahogy a
visszapillantó tükörhöz nyúltam, hogy megigazítsam, azon kaptam magam, hogy
mosolygok. Evelynnek igaza van, gondoltam magamban: ez tényleg
pofonegyszerű!
‒ Mondd, Felix miről akart beszélni veled? ‒ kérdezte Ev. Marvin, mikor már
indulófélben voltunk, félrevont.
‒ Csak megemlítette, hogy van néhány barátja, akiknek szintén kellene
whisky.
‒ De hát ez nagyszerű hír! Hozzunk nekik! ‒ lelkesedett Evelyn. ‒
Warrennek amúgy is rengeteg van még, az a sok üveg csak arra vár, hogy
elhozzuk.
‒ Tudom, de nem akarok mohó lenni. Így is szépen keresünk, de most még
kézben tudjuk tartani a dolgot. Attól félek, ha még több és nagyobb szállítmányt
vállalnánk, az előbb vagy utóbb a srácok fülébe jutna. Azt pedig nem
kockáztathatjuk. Egyébként meg nekem bőven elég Warrennel és Felixszel
üzletelni. ‒ A szemem sarkából Evelynre pillantottam, hogyan fogadja, amit
mondok. Nem akartam elszomorítani. ‒ Szerintem nem túl jó ötlet. Most pont jó,
jól megy az üzlet. Nem látom értelmét kockáztatni, csak hogy pár dollárral
többet tehessünk zsebre.
‒ Jól van, te vagy a főnök ‒ bólintott mosolyogva Ev. Láttam rajta, hogy egy
kicsit megkönnyebbült ‒ elvégre egyikünk sem volt gengszter.

Aznap este, miután Hannah-t lefektettem aludni, a százasokat és ötveneseket
különválogatva megszámoltam, mennyi pénzem van. Még egy ötszázasom is
volt az előző fuvarból, amelyet aztán a kupac tetejére raktam.
Kockáztattam, viszont cserébe volt szén a kályhába, bőségesen került étel a
tányérunkra, és volt mibe felöltöztetnem a kislányomat. Még a házvezetőnőt is
vissza tudtam venni, ami Dorának nem igazán tetszett. Azt mondta, inkább
tegyem félre azt a pénzt, majd ő vigyáz Hannah-ra. Erre megkérdeztem tőle,
hogy a takarítást is vállalja-e.
‒ Ne aggódj! ‒ nyugtattam meg. ‒ Hetente csak háromszor jön, úgyhogy
időnként még szükségem lesz bébiszitterre.
Azontúl, hogy visszavettem a házvezetőnőt, heti rendszerességgel újra járni
kezdtem a szépségszalonba, és megleptem magam néhány új ruhával. Még a
zálogházba is visszamentem, és kiváltottam az ékszereimet.
Újra emelt fővel tudtam besétálni az üzletekbe, és ezt kizárólag magamnak
köszönhettem. Egy dolog, ha az ember állandóan kap valakitől pénzt, és egészen
más, ha saját magunk keressük meg, még ha nem is egészen törvényes módon. A
dolognak ezt a részét a szőnyeg alá söpörtem. Anya voltam és üzletasszony. Így
tekintettem önmagamra. Nem voltam szeszcsempész, még kevésbé gengszter.
De volt saját pénzem, és úgy éreztem, érek annyit, mint bármelyik férfi.
‒ Nem tudom, miben sántikálsz mostanában ‒ mondta Basha, szemügyre
véve új kloskalapomat ‒, de azt tanácsolom, légy óvatos.
‒ Nem sántikálok én semmiben ‒ feleltem, és leültem mellé. A Carson’sban
találkoztunk, egy divatbemutatón.
‒ Ne nézz madárnak! ‒ mondta közelebb hajolva. ‒ Új cipő?
‒ Dehogyis, már biztos láttad ‒ mondtam, pedig akkor volt rajtam először.
‒ Én aztán nem! Viszont azt tudom, hogy nemrég még az egereket itattad,
mert nem volt pénzed, most pedig ruhákat vásárolgatsz. És azt is tudom, hogy
nem a srácoktól van ez a pénz. Az utóbbi időben én is kevesebbet kapok
Töpszlitől.
‒ Anyám segített ki.
‒ Hát hogyne… ‒ Megrázta a fejét, és újra lenézett a cipőmre. ‒ Én azért azt
mondom, légy óvatos! Shep távollétében magadra vagy utalva. Ha bajba kerülsz,
nem lesz, aki megvédjen. Esetleg Evelynnek is átadhatnád a jó tanácsomat…
Dora is gyanakodni kezdett.
‒ Hol kódorogtok mostanában Evelynnel? ‒ kérdezte, mikor legközelebb
átvittem hozzá Hannah-t.
Azt feleltem, hogy egy Milwaukee-ban élő, beteges nagynénémet szoktuk
meglátogatni.
‒ Értem ‒ bólintott Dora. ‒ Érdekes, hirtelen mennyi nagynéni jelent meg a
színen! Add át üdvözletemet Millie néninek!

 EGY RÉGI ISMERŐS

Április volt ugyan, de ezt Chicagóban a tél nem mindig veszi figyelembe.
Hajnalban havazni kezdett, reggel kilencre pedig már tizenkét centi vastagon állt
a hó az utakon, amit a szél kétszer ilyen magasra tornyozott.
Mikor Evelynnel beültünk a Ford Runaboutba, tudtam, hogy kemény menet
vár ránk. A Wrigley Building egészen beleolvadt a fehér égboltba, az
automobilok pedig csak vánszorogtak a hóval borított utcákon. Még a vonat is
lassabban haladt, mint máskor. Felix azonban nem törődött a cudar idővel, igényt
tartott a szállítmányra; én pedig nem akartam, hogy azt gondolja, megijedünk az
időjárástól.
Ahogy az úton araszoltunk, az ablaktörlők jobbra-balra hajolva söpörték el a
szélvédőre hulló havat. Evelynnel szótlanul ültünk egymás mellett. Fáradt
voltam, mert éjszaka nyugtalanul aludtam, neki pedig rossz volt a kedve, mert
megint veszekedtek Izzyvel. Sokáig csak a furgon üres platójának zörgését
hallgattuk, és a kerékgumik csikorgását a havas úton.
‒ Szeretnél beszélni róla? ‒ kérdeztem a csendet megtörve, miközben a
kesztyűmmel letöröltem a szélvédő belsejéről a párát.
‒ Nem ‒ válaszolta nagyot sóhajtva Evelyn, de aztán mégiscsak kifakadt. ‒
Utálom, ahogy néha beszél velem! Csak mert részeg, nincs joga mindenfélének
elmondani! Idiótának nevezett! ‒ Keserűen felnevetett. ‒ Bár igaza van, tényleg
egy idióta vagyok.
‒ Még soha nem beszéltél így róla.
‒ Hát, most betelt a pohár! Elegem van abból, hogy így bánik velem. Hogy
mindig megmondja, mit tehetek, és mit nem, ráadásul minősíthetetlen
hangnemben!
‒ Tudod, hogy nem foglak vigasztalgatni. Már rég ott kellett volna hagynod.
‒ Egy szóval sem mondtam, hogy el fogom hagyni ‒ mormogta Ev, és
rágyújtott. Mikor résnyire letekerte az ablakot, beszállt néhány hópehely. ‒
Beszélgessünk inkább valami másról…
Mikor megérkeztünk Warren Steel raktárához, a furgonban maradtunk, míg a
férfiak felrakodták a platóra az italt. Negyven perccel később már újra úton
voltunk. Még mindig havazott, sőt, egyre sűrűbben.
Ahogy a furgon a hepehupás mellékutakon zötykölődött, az üvegek
egymáshoz koccantak a kartonokban. Sötét volt körülöttünk, csak előttünk
világították meg az utat a fényszórók. Kenosha közelében jártunk, de még
hosszú út állt előttünk.
 ‒ …Milyen egy idióta! ‒ szólalt meg újra Evelyn. ‒ Ha tudná, mit csinálunk
most, komolyan mondom, ott helyben elájulna!
‒ Egyszerűen nem értem, miért vagy még mindig vele ‒ mondtam egy
pillanatra elszakítva tekintetemet az előttünk húzódó útról.
Evelyn elfordította a fejét, és kibámult az ablakon.
‒ Mondjuk úgy, vannak jó tulajdonságai.
‒ Valóban? Mégis mik? Csak egyet mondj!
Evelyn pajkosan, sokat sejtetően felnevetett.
‒ Semmi közöd hozzá.
‒ Ó, semmi közöm hozzá? ‒ Ráhajoltam a kormánykerékre, és énekelni
6
kezdtem: Senkinek semmi köze hozzá, ha megteszem… -Közben szabad
kezemmel doboltam a ritmust.
A második versszak felénél járhattam, mikor Evelyn felém fordult, és azt
kérdezte:
‒ Mire költötted a pénzt, amit tőlem kaptál?
‒ Tőled? Milyen pénzt?
‒ Hát amit az énekórákra adtam.
Evelyn utánozni kezdett, hamisan elénekelt néhány hangot, aztán hangos
nevetésben tört ki.
Mindketten szakadtunk a nevetéstől; csak úgy csorogtak a könnyeink, ám
akkor egyszer csak felnéztem, és a visszapillantó tükörben megláttam egy
fényszórópárt. A jármű gyorsan közeledett felénk, kerekei felcsapták a latyakos
havat.
Az út jeges volt, így mindkét kezemmel meg kellett markolnom a kormányt,
hogy egyenesben tartsam a furgont. Evelyn tovább dúdolta Bessie Smith dalát,
én azonban újra és újra belenéztem a visszapillantóba. A másik kocsi egyre
közelebb ért hozzánk.
Egy idő után Evelyn is felfigyelt a fényszórókra.
‒ Ha ennyire sietős nekik, miért nem előznek meg bennünket?
‒ Én sem értem. Pedig direkt lelassítottam.
A fényszórók azonban továbbra is ránk szegeződtek; erősen markoltam a
kormányt, mert a kerekek meg-megcsúsztak a jégfoltokon és a hóbuckákon.
Végül a másik kocsi mellénk került, de úgy felverte a havat, hogy egy pillanatra
semmit sem láttam, és elvesztettem az uralmamat a furgon fölött. Csúszkálni
kezdtünk, de végül sikerült megfognom a kocsit, amely éles, csikorgó hangot
kiadva, nagy rántással végül megállt. Evelynnel mindketten előrebuktunk.
Mikor láttam, hogy a másik kocsiból kiszáll két fedorakalapos férfi, nyeltem
egy nagyot. Minél közelebb értek, annál jobban pánikba estem ‒ a fényszóróink
megvilágították a kezükben lévő tommykat.
Láttam, hogy Evelyn a kesztyűtartó felé nyúl.
‒ Ne! ‒ szóltam rá. ‒ Nehogy meglássák a fegyvereket!
Mikor az első férfi odaért mellénk, a tommyjára pillantva, remegő hangon
megkérdeztem tőle, mit akar.
Nem válaszolt, csak szemügyre vette előbb a furgont, aztán engem. A szívem
olyan hevesen vert, hogy biztos voltam benne, hogy még a kabátomon keresztül
is látszik.
Nagy szerencsénk volt, hogy nők vagyunk, mert ez egy kicsit legalább
elbizonytalanította. De csak kicsit. Mert női szeszcsempészek is járták az utakat,
még ha nem is voltunk olyan sokan. Egyenesen előre néztem, figyeltem, ahogy a
másik férfi is elindul felénk. Odakint hideg volt, rólam azonban ennek ellenére
ömlött a veríték.
Újra a felénk tartó férfira pillantottam. Ismerősnek tűnt a járása. Bár az is
lehet, hogy csak úgy mozog, mint az összes többi gengszter, gondoltam. Ám
amikor már egészen közel ért, összeszorult a gyomrom. Kétség sem fért hozzá,
ismertem őt.
Odalépett a furgon mellé, és az ablak felé hajolt.
‒ Megtudhatnánk… ‒ szólalt meg Tony Liolli, ám amikor meglátott, torkára
fagyott a szó.
Én nem szóltam egy szót sem, és imádkoztam, hogy az arckifejezésemmel se
áruljam el magam. A másik férfi rám parancsolt, hogy tekerjem le az ablakomat,
én pedig habozás nélkül engedelmeskedtem. Hideg levegő árasztotta el a
vezetőfülkét. Tony Liolli felemelte a tommyját. Gengszter volt, márpedig a
gengszterek a társaikhoz hűek, nem az egykori szeretőikhez. Ha tudta volna,
hogy italt szállítunk, nem kétséges, mit tett volna velünk.
Tonyval egymás szemébe néztünk; a hideg levegőben összeolvadt gomolygó
leheletünk. Nem akartam meghalni. Nem akartam, hogy Evelyn meghaljon.
A másik férfi hátulról körbement, és odalépett Evelyn mellé.
‒ Ez az a kocsi ‒ mondta.
‒ Biztos vagy benne? ‒ kérdezte Tony. Közben egy pillanatra sem szakította
el rólam a tekintetét.
‒ Gyerünk! ‒ mondta az ajtót feltépve a fickó. ‒ Kiszállás!
Megfogtam Evelyn reszkető kezét. Nem tudom, felismerte-e Tonyt, vagy
egyáltalán emlékezett-e rá arról az éjszakáról, mikor először találkoztam vele a
Five Starban.
Tony mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét. Nem egyszerűen csak nézett rám;
a tekintete fürkésző volt, valami jelet keresett, ami elárulta volna, hogy
rejtegetek valamit. Továbbra is felemelve tartotta a tommyt, én pedig belenéztem
a csövébe. A hegye fényesebb volt, mint a többi része, mint egy rézszobor, amit
már számtalanszor megdörzsöltek, hogy szerencsét hozzon. Alsó ajkam
remegett, és könnyek gyűltek a szemembe. Még a hidegben is izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokomon és a szám felett. Nem mozdultam, de Tony sem.
Nyaka egyik oldalán kidudorodott a vénája, és láttam, hogy a nyelve jobbra-
balra mozog a szájában. Még sosem láttam, hogy ezt csinálta volna. Éreztem,
hogy erősebb nálam. Nem tudtam, mire lenne képes, és ezért majdnem
megtörtem.
Ekkor azonban Tony lehajtotta a fejét, aztán a fegyverét is leeresztette.
‒ Hadd menjenek ‒ mondta.
Mellkasomhoz kapva vettem egy mély levegőt, aztán a vállam is elernyedt.
‒ De hiszen ez az a kocsi! ‒ tiltakozott a társa. ‒ Busternek is ez az útvonala,
és az a szarházi megrövidített bennünket. Lehet, hogy épp neki szállítanak.
‒ Nézz már rájuk! ‒ mondta a fejét rázva Tony, mintha dühítené, hogy még
mindig velünk vesződnek. ‒ Hát úgy néznek ki, mint akiknél bármi is van?
‒ Én mondom neked, ez az a furgon. Rá is van írva: Abramowitz Húsüzem.
‒ Azt mondtam, hagyd őket elmenni! ‒ ismételte meg Tony. Még egyszer
rám emelte a tekintetét, aztán sarkon fordult, és elsétált.
Mikor visszaértek a kocsijukhoz, és már biztos volt, hogy ép bőrrel
megúsztuk, újra tudtam levegőt venni. Evelyn zihálni kezdett, mintha egész idő
alatt visszatartotta volna a lélegzetét.
Visszakanyarodtam az útra. A hóeséssel nem törődve gyorsan vezettem.
Ráhajoltam a kormányra, melyet két kézzel, teljes erővel szorítottam.
‒ Jól vagy? ‒ kérdeztem.
‒ Hát te?
Nem válaszoltam. A szakadó hótól gyakorlatilag semmit nem lehetett látni.
De mindegy is volt, mert egész úton Tony Liolli arca lebegett előttem.

 AMIKOR NEM GONDOKODSZ TISZTÁN

Másnap a peronon állva lesöpörtem a sálamról és kabátom ujjáról a havat. A

csípős hidegben nem érződött annyira a vágóhíd bűze, mint máskor. Sokkal
elviselhetőbb volt, mint nyáron, mikor a rothadás szaga mérföldekre elhatol.
Épp visszavittem anyám furgonját ‒ mint minden fuvarunk után. Úgy
terveztem, úton hazafelé részvétemet nyilvánítom egy fiatal özvegynél, akinek a
férjét egy biliárdterem előtt lőtték le, aztán hazamegyek, és alszom egy nagyot.
Iszonyatosan fáradt voltam, még a csontjaim is fájtak. Nem voltam biztos benne,
hogy az előző este után merek-e vállalni újabb fuvart.
Mikor éjszaka hazaértem, első dolgom az volt, hogy ránézzek Hannah-ra.
Dora hazahozta, lefektette, aztán ő maga is elaludt a gyerekszoba sarkában lévő
hintaszékben. Betakartam egy pléddel, aztán újra odamentem a kiságyhoz. Nem
bírtam ki, felvettem békésen alvó kislányomat, és magamhoz szorítottam.
Semmi sem esett olyan jól, mint az ő közelsége. Hannah kinyitotta a szemét ‒
mikor megpillantott, álmosan elmosolyodott, és kis kezével megérintette az
arcomat. Pislognom kellett, hogy visszatartsam a könnyeimet, miközben
megsimogattam barna fürtös fejecskéjét. Egy perccel később már újra aludt, fejét
a vállamra hajtva, békésen szuszogott. Képes lettem volna egész éjszaka ott
állni, a karomban tartva.
Egy hideg széllökés visszatérített a jelenbe. A sínek felől hirtelen
megéreztem a fenol jellegzetes szagát, amelyhez nedves, hideg mészkő és a
vágóhíd szaga társult. Újra megcsapott a szél, de akkor megpillantottam a
vonatot. Lassan közeledett a megállóhoz, de végül csak odaért. Kinyíltak az
ajtók; már épp felszálltam volna, mikor egyszer csak valaki megragadott, és
hátrahúzott.
Kiáltani akartam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Megijedtem,
hogy támadóm el akarja venni a retikülömet, ezért két kézzel magamhoz
szorítottam. A magas férfinak először csak a sötét kabátját láttam, arcát eltakarta
kalapja karimája. Ám akkor megszólalt.
‒ Hogy vagy, kölyök?
Hangja hallatán megdermedtem.
‒ Tony? ‒ kérdeztem döbbenten.
‒ Kerestelek. Reggel óta itt várok rád. Bíztam benne, hogy visszahozod a
furgont.
Elég volt rám néznie, máris éreztem, hogy iránta érzett, régi érzéseim
megpróbálnak felszínre törni.
 A következő, amire emlékszem, az az, hogy egy ajtó előtt állunk a sínek alatt,
a Lake és a Randolph sarkán. Harcolnom kellett volna ellene, hiszen semmi
közünk nem volt egymáshoz, és ha meglátnak bennünket együtt, biztosan
gyanakodni kezdenek. Nem hiányzott, hogy Shep megtudja, együtt láttak Tony
Liollival. Tony azonban megnyugtatott, hogy ott, ahova megyünk, biztonságban
leszünk.
Kétszer kopogtatott az ajtón, mire kinyílt a kémlelőnyílás. Egy férfi
szemügyre vette Tonyt, aztán gyorsan kinyitotta az ajtót. A hely meglehetősen
sötét volt, és szerencsére csendes. Mindössze néhány idősebb férfi ült a
bárpultnál pöfékelve, teáscsészéből iszogatták a whiskyt és a scotchot. Tony egy
hátsó bokszhoz vezetett.
‒ És most meséld el szépen ‒ mondta, miután leültünk ‒, mit kerestél tegnap
este azon az úton. És hogy került hozzád Buster furgonja?
Buster furgonja?! Fel akartam világosítani, valójában kié is az a furgon, de
egyelőre még képtelen voltam megszólalni. Azzal, hogy Tony újra felbukkant az
életemben, minden összekavarodott a fejemben. Régebben bármit megadtam
volna azért, hogy újra lássam, most azonban, hogy ott ült velem szemben, nem
éreztem mást, csak dühöt. Újra az a várandós, fiatal lány voltam, aki rémülten,
egyedül áll a szálloda halijában. Lüktetett a fejem, a szívem majd’ kiugrott a
helyéről.
‒ Legalább azt mondd meg, hogy megy a sorod!
‒ Jól, de ezt nem neked köszönhetem ‒ válaszoltam rideg, de remegő
hangon. A kezem is reszketett.
Tony azonban tudomást sem vett arról, amit és ahogy mondtam. Elővett a
zsebéből egy csomag cigarettát, és lecsapta az asztalra.
‒ Fel nem foghatom, hogy állhattál össze Busterrel. Ugye tudod, hogy most
már a mi emberünk?
‒ Ugyan már, kérlek! Azt hiszed, akár csak fikarcnyit is érdekel az az alak?
‒ Csak azt tudom, hogy nem véletlenül került hozzád az a furgon. Buster
nyolcszáz karton gint szállított vele.
‒ Ha vetted volna a fáradságot, hogy ellenőrizd, azt is tudnád, hogy rendben
le is szállította. Jesszusom! Egyébként meg miből gondolod, hogy az az ő
furgonja? Hadd világosítsalak fel! Az a furgon anyámé. Rá is van írva, hogy
Abramowitz Húsüzem. Abramowitz Húsüzem ‒ Vera Abramowitz. Leesett
végre? Buster anyámnak dolgozik. És még mielőtt felmerülne benned: nem,
anyám nem is sejti, hogy Buster éjszakánként elviszi a furgonját. ‒ Kiszáradt a
szám, egyre nehezebben kaptam levegőt. ‒ Ha azt hiszed, bármi közöm is van
egy ilyen simlis alakhoz, mint Buster, akkor ostobább vagy, mint gondoltam.
Egyébként meg, ha annyira biztos vagy benne, hogy piát szállítottunk, miért nem
néztél be a ponyva alá? Hogyhogy elengedtél bennünket?
‒ Még kérded? Tudod, mi lett volna, ha találok valamit? Akkor már hiába,
nem segíthettem volna rajtatok. Vagy ha igen, akkor nekem is végem. ‒
Odaintett a pultosnak. ‒ Hé, Frankie, hoznál nekünk egy kört? ‒ Ekkor
visszafordult felém. ‒ Még mindig bourbont iszol?
Bólintottam.
‒ Két bourbon rendel, Frankie.
Mikor újra a szemembe nézett, képtelen voltam tovább visszafogni magam.
‒ Azt mondtad, szeretsz! ‒ fakadtam ki. ‒ Azt mondtad, nem bírsz nélkülem
élni. Terhes voltam, cseszd meg! Azt mondtad, segítesz, ehelyett eltűntél. Miféle
gazember vagy, hogy képes voltál magamra hagyni?
Tony nem fordította el rólam a tekintetét, de nem is válaszolt.
Már bántam, hogy így kibukott belőlem minden. Higgadtabban kellett volna
viselkednem, nem lett volna szabad ennyi érzelmet vinnem bele, de most már
mindegy volt.
‒ Hogy tehetted ezt velem? ‒ kérdeztem még egyszer.
‒ Összezavarodtam ‒ emelte fel védekezőn a kezét Tony. ‒ Megrémültem,
bepánikoltam.
‒ Te rémültél meg? És mit gondolsz, én mit éreztem?
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Mindketten visszatartottuk a lélegzetünket,
megijedtünk, hogy esetleg olyasvalaki jött be, aki felismerhet bennünket. De
aztán láttuk, hogy csak egy újabb idős férfi, aki azonnal le is ült a bárpulthoz.
‒ Figyelj ‒ hajolt közelebb Tony ‒, akkoriban gondjaim voltak. Sorozatban
rosszul fogadtam, és bajba kerültem. Sok pénzzel tartoztam, és Capone is rajtam
tartotta a szemét. És akkor egyszer csak teherbeestél…
‒ Bocsáss meg, hogy nem volt alkalmas az időpont!
‒ Ne forgasd ki a szavaimat, kérlek! Azt kérted, keressek neked egy orvost,
amit meg is tettem. De nem tudtam, mennyire megbízható, és ugyebár nem
kérdezősködhettem felőle. ‒ Kirázott egy szál cigit a csomagból, aztán elővett a
zsebéből egy gyufát, és a cipője talpán végighúzva meggyújtotta. ‒ Semmit sem
tudtam róla. Mi lett volna, ha valami balul üt ki? Ha történik veled valami? ‒
Meggyújtotta a cigit, aztán kifújta a füstöt. ‒ Kicsi a világ. Hiszen Shep Dion
embere volt! Gondolod, nem jött volna rá? Habozás nélkül golyót repített volna
a fejembe! És a tiédbe is. ‒ Újra beleszívott a cigibe. ‒ Elismerem,
bepánikoltam. Elcsesztem. De hidd el, sosem akartam neked rosszat. És még ha
Shep nem is jött volna rá, biztosan megbántad volna, ha elveteted a gyerekedet.
Engem okoltál volna érte. De akkor és ott rábeszéltél volna, hogy vigyelek el
ahhoz az orvoshoz, én pedig megtettem volna. Mert mindketten tudjuk, hogy
képtelen vagyok nemet mondani neked.
 Ez az egész majdnem hihetően hangzott, mintha valóban az lett volna az
egyetlen megoldás, hogy elhagy. Már majdnem megesett rajta a szívem. De csak
majdnem.
‒ És hova mentél? ‒ kérdeztem. ‒ Mert felszívódtál.
‒ Nem mentem sehová.
‒ Úgy érted, itt maradtál a városban? Mindvégig itt voltál? Csak egyik
szállodából a másikba költöztél? ‒ Szememet lehunyva megráztam a fejem. Azt
hittem, New Yorkba ment, vagy Atlantic Citybe, esetleg San Franciscóba. Nem
tudom, miért, de az, hogy mindvégig a városban volt, mellbe vágott.
‒ Végig figyelemmel kísértem, mi történik veled ‒ folytatta. ‒ Hallottam,
hogy feleségül mentél Shephez. ‒ Újra beleszívott a cigijébe, aztán mélyen a
szemembe nézett. ‒ Nos, hogy van a gyerek?
A gyerek? Legszívesebben bemostam volna neki egyet.
‒ Neve is van a gyereknek ‒ mondtam.
‒ Hogy hívják?
‒ Hannah-nak ‒ válaszoltam a cigarettacsomag felé nyúlva.
‒ Az enyém? ‒ kérdezte Tony a szemöldökét felvonva.
‒ Mit számít az? Van apja, és elhiheted, semmi szüksége rád.
‒ Nos, az úgynevezett apja most épp rács mögött ül ‒ mondta mosolyogva.
‒ Fogd be! ‒ néztem rá dühösen. A bourbon végigperzselte a torkomat.
Kivettem a csomagból egy cigarettát.
Tony előrehajolva tüzet adott.
‒ Árulj el valamit ‒ mondta. ‒ És kérlek, légy őszinte!
‒ Őszinte? ‒ nevettem fel gúnyosan. ‒ Pont te kéred, hogy legyek veled
őszinte? ‒ Beleszívtam a cigarettába, aztán ittam egy újabb kortyot.
‒ Szereted Shep Greent?
‒ Igen, szeretem. Jobban, mint téged bármikor is.
Tony végigsimított a gallérján, aztán felhajtotta a maradék italát.
‒ Nem akarod tudni, hogy szeretlek-e még? ‒ kérdezte. Nagyon jól tudtam,
mit fog mondani. Hallottam a hangján. ‒ Mert, bár azt hiszed, szereted Shepet,
tudom, hogy még mindig szerelmes vagy belém.
‒ Ne áltasd magad!
‒ Ugyan már, Vera! ‒ nevetett fel Tony. ‒ Igenis szeretsz. Annyira szeretsz,
hogy nem is tudsz tisztán gondolkodni.
‒ Nem gondolod, hogy túl nagy véleménnyel vagy magadról? ‒ kérdeztem
dühösen. Hiba volt szóba állnom vele. A retikülömért nyúltam, és elnyomtam a
cigit. ‒ Jó volt újra látni téged, Tony ‒ mondtam. Felálltam, ám mikor
megfordultam, hogy otthagyjam, megragadtai karomat, és az ölébe húzott.
‒ Ne menj el! ‒ kérte. Már közel sem volt olyan magabiztos a hangja, sokkal
inkább elkeseredetten csengett. ‒ Ne hagyj itt, Vera! Hidd el, nem akartam
fájdalmat okozni neked. Esküszöm! ‒ Akkor először láttam, hogy csillogó szeme
fátyolos. ‒ Gondolod, én nem szenvedtem? Gondolod, nem gyötört a bűntudat
azért, amit veled tettem? ‒ Gyorsan körbepillantott a bárban. ‒ Számtalanszor
meg akartalak keresni, de aztán megtudtam, hogy férjhez mentél, és akkor már
nem volt mit tenni. De mikor tegnap este megpillantottalak, azonnal tudtam,
hogy képtelen leszek távol maradni tőled. Mit gondolsz, ma miért voltam ott a
peronon? Mit gondolsz, miért engedtelek el tegnap este? Szeretlek, Vera! Mindig
is szerettelek.
Egyre hevesebben vert a szívem. Elég volt a szemébe néznem, és tudtam,
elvesztem. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, megcsókolt. Igaza volt,
valóban nem tudtam tisztán gondolkodni.

 BŰNTÁRSAK

Mikor beköszöntött a nyár, a sörkertek kinyitottak, a kávézók teraszaira is

kikerültek a székek és asztalok, és az üzlet is fellendült. Evelynnel épp
visszaértünk legutóbbi utunkról ‒ hatvan karton whiskyt szállítottunk le Felix
Marvinnak. Azon a héten ez már a harmadik körünk volt.
Azon az éjszakán, mikor Tonyék megállítottak minket az országúton,
Evelynnel nagyon megijedtünk, úgyhogy vettünk egy saját furgont. Ez is egy
Ford Runabout volt, de felirat nélküli. Ugyanolyan volt, mint még másik száz
fekete furgon. Két fuvar között a mögött az épület mögött hagytuk, amelyben
Evelyn lakott ‒ a mi házunk közelében túl feltűnő lett volna.
Ez az utolsó fuvarunk is zökkenőmentes volt, de mire hazaértem, elfáradtam.
Éppen a postát néztem át, mikor Drucci felhívott, hogy tájékoztasson, hogy áll
Shep ügye.
‒ Az ügyvéd még mindig a fellebbezésen dolgozik ‒ kezdte. Egy
telefonfülkéből hívhatott, mert utcazajt hallottam a háttérből.
‒ Vinny, június van, az istenért! Shep már hat hónapja ül a fegyházban!
Előtte pedig három hónapot már itt volt a Californián. Ha így halad az ügy, mire
sor kerül a tárgyalásra, már le is üli a büntetését! ‒ mondtam dühösen.
‒ Tudom, hogy így tűnik, de hidd el, dolgozunk az ügyön ‒ próbált
megnyugtatni. Hallottam, hogy elhalad mellette egy villamos.
‒ Miért érzem úgy, hogy semmi újat nem tudsz mondani?
‒ Ugyanannyit tudsz, mint mi. Hidd el, mindent elmondok neked.
‒ Kérlek, Vinny! ‒ Halántékomat megdörzsölve, lehunytam a szemem. ‒
Csak azt akarom tudni, hogy mikor jön már haza!
Letettem a telefont, és dühösen az íróasztalra dobtam a leveleket. Számla
számla hátán, de Sheptől egyetlen levél sem volt köztük.
Azzal, hogy Shep elment, olyan események láncolata indult be, amelyet
korábban el sem tudtam volna képzelni. Drucci, Dilis és a többiek nem sokat
segítettek, nem vigasztaltak meg, nekem azonban erre volt a legnagyobb
szükségem. És akkor újra felbukkant az életemben Tony Liolli, aki meg tudta
adni nekem.
Olyan érzésem volt, mintha nem is váltunk volna el egymástól. Most a
Plymouth Hotelben lakott, ott találkoztunk délutánonként. Néhány pillanattal
azután, hogy megérkeztem hozzá, a ruháim már a földön hevertek. Egyszerűen
képtelen voltam ellenállni neki. Tony volt az egyetlen, aki mellett ennyire
védtelennek éreztem magam. És a csókjai… senki sem csókolt úgy, mint ő,
senkinek a csókja nem lobbantott úgy lángra, mint az övé. Mikor vele voltam,
hangosan zihálva vettem a levegőt, és úgy éreztem, nem tartanak meg a lábaim.
Ám mikor véget ért, olyan volt, mintha valaki átpöccintett volna egy
kapcsolót. Akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy Shep börtönben
sínylődik.
Egyik délután Tony az ágyon háton fekve egy új trükköt gyakorolt egy
pénzérmével. Összeszedtem a földön szanaszét heverő ruháimat, és felöltöztem.
Mindvégig magamon éreztem a tekintetét, tudtam, azt akarja, hogy feküdjek
vissza mellé. Azt akarta, hogy maradjak még, nekem azonban már mehetnékem
volt. Miután minden erőt kiszívott belőlem, nem akartam arra gondolni, mit
tettünk, nem akartam mellette fekve pihegni. Csak arra vágytam, hogy
hazamenjek, vacsorát készítsek a kislányomnak, aztán pedig esti mesét olvassak
neki.
Tony a cigarettájáért nyúlt, aztán az éjjeliszekrény alján végighúzva
meggyújtott egy gyufát. Fejét hátrahajtva kifújta a füstöt a plafon felé.
‒ Hozd vissza ide azt a szép hátsódat! ‒ mondta nevetve.
‒ Nem lehet. ‒ Az éjjeliszekrényen álló órára pillantottam, csak hogy ne
kelljen ránéznem. ‒ Komolyan. Mennem kell. ‒ Felcsatoltam a klipszemet, és az
ujjamat használva cipőkanálként, belebújtam a szandálomba. ‒ Csütörtökön
találkozunk. Ígérem. ‒ Már a retikülömért nyúltam, mikor Tony az ágyból
kikelve odalépett hozzám, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolt.
Lehunytam a szemem, de nem azért, mert élveztem a csókját, hanem az undor
miatt. Saját magamtól undorodtam. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Mindig
a búcsúcsók volt a legnehezebb, mert ennek már keserű íze volt.
Kisiettem a szobájából, és gyorsan hívtam a liftet. Leérve óvatosan
körbenéztem a hallban, de senki ismerőst nem láttam. Egy férfi szemezni próbált
velem, mire lesütöttem a szemem, és gyorsan kisétáltam a szállodából. Csak
akkor mertem levegőt venni, mikor már befordultam a sarkon.
Tony szállodai szobáját leszámítva mindenhol Shep Green felesége voltam.
És Hannah édesanyja.
Aznap este, mikor lefektettem aludni, míg az esti mesét olvastam neki, úgy
éreztem, még ő is vádlón néz rám. Miután elaludt, leültem, és írtam Shepnek egy
hatoldalas levelet.
Két nappal később verítékben úszva arra ébredtem, hogy Tonyról álmodtam.
Elég volt csak rágondolnom, már attól felébredt bennem a vágy. Még hat óra, és
találkozunk, mondtam magamban.
Így teltek a napok és hetek. Egyedül neveltem a lányomat, mert a férjem
börtönben ült, szeszt csempésztem, és szenvedélyes viszonyt folytattam egy
másik férfival. Mi történt? Ki volt ez a nő? Hogy térhettem le így a helyes útról?
Mert ez az élet még csak nem is hasonlított arra, amilyenről régebben
álmodoztam.

* * *

Aznap késő este Evelyn felhívott ‒ hisztérikus volt a hangja. Beletelt néhány
percbe, mire sikerült megnyugtatnom annyira, hogy el tudja mondani, mi történt.
‒ Megtettem, Vera ‒ mondta levegő után kapkodva. ‒ Istenem, nem akartam,
de megtettem!
‒ De mit? ‒ kérdeztem. ‒ Mit tettél?
‒ Édes istenem! Lelőttem! Lelőttem Izzyt. Azt hiszem… azt hiszem,
meghalt. Azt hiszem, megöltem.
Gyorsan átvittem Hannah-t Dorához; nem sokkal később már Evelyn ajtaján
kopogtattam. Még így, csukott ajtón keresztül is hallottam, hogy zihál.
‒ Ki az? ‒ kérdezte.
‒ Én vagyok az, Ev.
Először csak résnyire nyitotta ki az ajtót, óvatosan körbekémlelt, és csak
ezután engedett be. Falfehér volt, és reszketett. A homlokán és arcán vércseppek
piroslottak. Még mindig a kezében szorongatta a fegyvert ‒ Shep hatlövetűjét,
amit az egyik utunkon adtam neki. Nem tudtam megállapítani, hogy részeg-e, de
mindenesetre whisky-szag áradt belőle.
‒ Nem akartam ‒ motyogta. ‒ Ordítozni kezdett velem, és mindenféle
ocsmány jelzővel illetett, én pedig… dühbe gurultam… és ott volt a fegyver, a
kezem ügyében… és egyszer csak lelőttem…
‒ Hol van? ‒ kérdeztem, miközben óvatosan elvettem tőle a fegyvert, és
leraktam az asztalra.
Ev a hálószoba felé intett a fejével.
‒ Csak azt akartam, hogy hallgasson el.
Lélegzetemet visszatartva benyitottam a szobába. Először a földön heverő,
törött villanyégőt és lámpatestet pillantottam meg. A falra vér spriccelt, és az
ágynemű is tocsogott a vértől. Óvatosan Izzyre néztem ‒ az arca megdermedt, az
egyik szeme és a szája nyitva volt. Evelyn tényleg elhallgattatta.
Kirohantam a szobából, mert úgy éreztem, menten elhányom magam. A
kanapé háttámlájára támaszkodva megvártam, míg elmúlik a hányinger. Vettem
néhány mély lélegzetet, hogy kitisztuljon az agyam. Evelyn teljesen kész volt;
tudtam, hogy nekem kell észnél lennem.
‒ Valahogy el kell tüntetnünk innen! ‒ mondtam.
‒ Én nem akartam… nem akarok börtönbe kerülni! ‒ szipogott Evelyn.
‒ Nem kerülsz börtönbe. Csak ki kell találnunk, mit tegyünk. ‒ Elővettem
egy cigarettát, de úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam meggyújtani.
Gondolkodj, Vera! Gondolkodj! Segítségre volt szükségünk, mert egyedül nem
tudtunk megszabadulni a holttesttől. Nem voltam benne biztos, hogy Basha vagy
Dora tudná, mit tegyünk. Talán még Cecelia segíthetett volna, de biztos voltam
benne, hogy ő elmondaná Druccinak, akkor pedig Evelynnek vége. Egyébként
Basha és Dora sem tudta volna tartani a száját.
Csak egy ember volt, akiről tudtam, hogy segítene nekünk.
Míg elszívtam a cigimet, sorra vettem az összes érvet, hogy miért nem lenne
szabad épp hozzá fordulnom. Aztán odamentem a telefonhoz, és felhívtam
Tonyt.
A telefonban csak annyit mondtam neki, hogy bajban vagyok, és szükségem
van rá. Megadtam neki Evelyn címét, aztán töltöttem magamnak egy italt.
Mikor a felét már megittam, elkezdtem magyarázni Evelynnek, miért Tonyt
hívtam fel.
‒ Emlékszel arra az estére, mikor hazafelé tartottunk Milwaukee-ból, és
megállítottak bennünket? Emlékszel a férfira, aki elengedett minket?
Evelyn még mindig sokkos állapotban volt, úgyhogy tudtam, hogy hiába
beszélek hozzá érthetően, képtelen összerakni a történetet. Ennek ellenére
elmondtam neki, mert nem volt más választásom. És nem tehettem mást, mint
bízni benne, hogy nem árulja el a titkomat.
Mikor Tony megjelent, előbb rám nézett, majd Evelynre.
‒ Mi folyik itt? ‒ kérdezte.
‒ Történt egy kis baleset ‒ intettem a hálószoba felé.
Tony bement, aztán néhány perccel később újra megjelent.
‒ Izzy Seltzer? ‒ kérdezte hitetlenkedve. ‒ Ti kinyírtátok Izzyt?
‒ Baleset volt ‒ mondtam a fejemet rázva. ‒ Önvédelem.
Evelyn mindeközben csak némán bámult maga elé. Egy puff szélén ülve
előre-hátra dülöngélt, mintha transzban lenne.
‒ Most mihez kezdjünk? ‒ kérdeztem Tonytól.
‒ El kell tüntetnünk. ‒ A bárszekrényhez lépett, öntött magának egy italt,
aztán néhány korty után így folytatta: ‒ De mielőtt bármit is tennénk, senki ‒
futólag Evelynre pillantott ‒, értitek, senki nem tudhatja meg, hogy bármi közöm
is volt az ügyhöz!
Néhány percre újra eltűnt a hálóban, aztán, mikor kijött, már volt is egy
terve.
‒ Adj néhány lepedőt és takarót! ‒ szólt Evelynnek. ‒ Amennyit csak tudsz!
Megvan még a furgonod? ‒ kérdezte felém fordulva.
‒ Odakint áll, a ház mögött ‒ válaszoltam.
‒ Állj át vele a sikátorba!
 Ami ez után következett, arra csak homályosan emlékszem. Hogy elkerüljem
a portást, a hátsó lépcsőn mentem le, aztán odarohantam a furgonhoz.
Mire visszaértem a lakásba, Tony már becsavarta Izzy testét, Evelyn pedig
összeszedte a véres ágyneműt. Mikor elérkezett az idő, hogy levigyük a
holttestet, Ev képtelen volt hozzányúlni; így én fogtam meg az egyik végén,
Tony pedig a másikon, és lecipeltük a hátsó lépcsőn. Izzy keze kilógott a véres
lepedőkből ‒ láttam, hogy Tony levette a gyűrűjét, és valószínűleg a többi
ékszerét is, ami alapján később azonosítani lehetett volna.
Felraktuk a holttestet a platóra, aztán egyetlen szó nélkül átnyújtottam
Tonynak a kulcsokat. Mindhárman az első ülésre préselődtünk be. Meleg volt a
fülkében, ezért letekertük az ablakokat ‒ ám a mozdulatlan, nyári levegő sem
segített sokat.
Keresztülhajtottunk a lámpákkal megvilágított belvároson; a járdák tele
voltak sétálgató emberekkel. A Randolph Streeten nyugatnak fordultunk, aztán
délnek haladtunk a Halsted Streeten. Evelyn egész úton csukva tartotta a szemét,
én pedig egyik cigiről a másikra gyújtottam. Tony szótlanul vezetett, végig azon
gondolkodott, hogyan szabaduljunk meg Izzy testétől.
Ahogy dél felé tartottunk, egyre erősebben lehetett érezni a lehúzott
ablakokon bejutó bűzt. Csak akkor jöttem rá, hová is tartunk.
Egyre jobban émelyegtem, de egy szót sem szóltam, mikor behajtottunk a
Union Stock Yards főkapuján.
‒ Merre van? ‒ kérdezte Tony jobbra, majd balra fordítva a fejét.
‒ Micsoda? ‒ kérdeztem, bár pontosan tudtam, mire gondol.
‒ Az Abramowitz Húsüzem.
‒ Ne! Kérlek, Tony, ne oda!
‒ El akarod tüntetni? Mert nem temethetjük el, és a folyóba sem dobhatjuk.
Nem kockáztatjuk meg, hogy valaki megtalálja a parton. Izzynek örökre el kell
tűnnie. Nyomtalanul.
Felsóhajtottam, és megszorítottam Evelyn kezét.
‒ Balra, aztán az út végén jobbra. A piros épület lesz az, a végén.
Evelynt kint hagytuk a furgonban; megkerültük az épületet, mert anyám hátul
tartotta a tartalék kulcsot, aztán bementünk. A vágócsarnokban hideg volt, úgy
tíz fokkal hidegebb, mint odakint. Már a bejáratnál véresek voltak a falak, ahol
pedig lejtett a padló, tócsákba gyűlt az előző napi vágásból ott maradt vér.
Féltucatnyi nyúzott marha még mindig ott lógott a kampókra felakasztva.
‒ Hol van a bárd? ‒ kérdezte Tony.
Képtelen voltam megszólalni, ahogy a megnyúzott fejekkel teli ládák között
lépkedtünk. A marhák szemgolyói kidülledtek, fogaik közül kilógott a nyelvük.
Mikor odaértünk a hátsó falhoz, Tony leakasztotta róla a legnagyobb, fél
méter hosszú bárdot. Visszamentünk a furgonhoz, és áthajtottunk a Chicago
folyóhoz. Tonyval lerángattuk Izzy testét a platóról ‒ némán néztem a véres
lepedők közül előbukkanó hullát.
Evelyn képtelen volt végignézni. Két kezét a fülére tapasztva a sarokban
kuporgott, háttal nekünk. Én azonban éppen ellenkezőleg, úgy álltam ott, mint
akit megbabonáztak, képtelen voltam elfordulni. Mikor Tony lesújtott a bárddal,
egy kicsit arra számítottam, hogy Izzy fel fog kiáltani; Tony két erős csapással
elválasztotta a fejét a nyakától. Azt hittem, mindenfelé vér fog spriccelni, de Izzy
vérkeringése addigra már rég leállt. Ekkor eszembe jutott az apám. Vajon már
halott volt, mikor a Fekete Kéz tagjai megcsonkították? Korábban ezen még
sosem gondolkodtam. Istenem, add, hogy már halott volt! Tony egy újabb
csapással kettéhasította Izzy fejét. Ez már neki is sok volt egy kicsit ‒ megállt, és
vett egy mély levegőt. Csupa vér volt. Én mögötte álltam, de akkorát csapott a
bárddal, hogy még rám is került vér. Aztán Izzy mellkasa következett. Hallottuk,
ahogy egy hangos reccsenéssel betörik. Még egy csapás, és a bárd elérte a szívet
‒ számtalan, csirkemáj méretű, véres darab repült szerteszéjjel. Minden egyes
csapásnál összerándultam, és öklendezni kezdtem. Ez az egész ‒ Izzy förtelmes
feltrancsírozása ‒ úgy egy óráig tarthatott, talán tovább, talán kevesebb ideig.
Elvesztettem az időérzékemet, olyan volt, mintha egy ködburokba kerültem
volna.
Mikor végzett a darabolással, Tony egyenként a folyóba dobta a részeket.
Aztán csak álltunk ott, és némán néztük, ahogy a darabok sorban elsüllyednek a
bugyborékoló, zavaros vízben.
Arra is csak homályosan emlékszem, hogy ezután visszamentünk a
furgonhoz, aztán az épületet megkerülve visszavittük a bárdot a helyére. Már
csak azt kellett kitalálni, mit kezdjünk a véres ágyneművel. Tony talált egy üres
rekeszt ‒ belegyömöszölte őket, aztán a rekeszt felrakta a platóra. Már majdnem
hajnali négy óra volt, úgyhogy sietnünk kellett, ha nem akartuk, hogy az első
műszakban dolgozók ott találjanak bennünket.
A visszaúton egyikünk sem szólt egy szót sem. Tony odakanyarodott a Cook
Megyei Kórház elé ‒ mikor meglőtték, ide hozták be Izzyt ‒, és bedobta a véres
ágyneműt az ott álló konténerbe.
Mikor megérkeztünk Evelyn lakásához, Tony leparkolt, aztán odaadta a
kulcsot.
Mielőtt elindult volna a kocsijához, amit a háztömb mögött hagyott, még
egyszer hosszan a szemembe nézett.
‒ Ugye tudod, mit kell tennetek? ‒ kérdezte. Bár válaszképp bólintottam, a
biztonság kedvéért felmutatott a harmadik emeleti lakásra. ‒ Ki kell
takarítanotok, az utolsó csepp vért és üvegszilánkot is el kell tüntetnetek.
Makulátlannak kell lennie a lakásnak, mintha semmi sem történt volna. Érted?
Te pedig ‒ fordult Evelynhez ‒ holnap kezdj el telefonálgatni, mint egy aggódó
barátnő. Meg vagy rémülve, nem tudod, hol lehet Izzy. Felfogtad, amit
mondtam?
Evelyn is csak bólintani volt képes.
‒ Bízzunk benne, hogy Caponéra fognak gyanakodni ‒ mondta Tony, majd
előrehajolva arcon csókolt. ‒ Hívj, ha szükséged van rám!
Megragadtam a gallérját. Hát nem érti, hogy most van rá szükségem? ‒
üvöltötte egy hang a fejemben. Nem akartam, hogy elmenjen.
‒ Minden rendben lesz ‒ mondta. ‒ Nem maradhatok tovább, túl kockázatos
lenne. Csak tedd azt, amit mondtam, akkor minden rendben lesz.
Még egyszer megcsókolt, aztán befordult a sarkon. Ahogy eltűnt a szemem
elől, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam. És rémültnek. Evelyn még
mindig sokkos állapotban volt, így magamra maradtam. És csak múltak a percek.
Sietnünk kellett, és nem hibázhattunk.
Evelyn lakásában halálszag terjengett. A nap már felkelt, halvány fénye
beszűrődött az ablakokon. A hálószobaajtó félig nyitva volt, úgy, ahogy hagytuk.
Egyikünk sem akart bemenni, ezért amíg csak lehetett, húztuk az időt.
Mindenfélét csináltunk, csak hogy oda ne kelljen bemennünk. Evelyn
mindkettőnknek töltött egy italt, aztán elszívtunk néhány cigarettát. Tovább
azonban már tényleg nem várhattunk. Készítettünk kétvödörnyi szappanos vizet,
és szétszaggattunk egy asztalterítőt. Közben egyikünk sem szólt egy szót sem.
A munka legborzalmasabb részén már túl voltunk, de még el kellett
tüntetnünk a nyomokat. Óvatosan berúgtam a hálószobaajtót, így, nappali
fénynél még szörnyűbb volt a látvány.
Elhúztuk az ágyat, összesöpörtük az üvegszilánkokat, aztán letérdeltünk, és
elkezdtük sikálni a padlót. Időről időre valamelyikünk öklendezett egyet. A
vödrökben lévő víz előbb rózsaszínessé vált, majd egyre sötétebb pirossá.
Legalább kéttucatszor öntöttük ki a vizet, és eresztettük újra teli a vödröket.
Közben Evelyn halkan sírdogált, és egyfolytában azt hajtogatta:
‒ Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy megtettem…
Olyan volt, mintha transzban lenne, és a hangjától hamarosan én is úgy
éreztem magam. Mintha lefelé zuhantam volna egy feneketlen kútban. Mit
tettünk?
Majdnem tíz óra volt, mire végeztünk, és eljöttem Evelyntől. Még korábban
felhívtam Dorát, és megkérdeztem, nála maradhat-e Hannah még néhány óráig.
Csak arra vágytam, hogy végre hazaérjek, megszabaduljak a ruháimtól, vegyek
egy minél forróbb fürdőt, és addig aludjak, míg felébredve el nem tudom hitetni
magammal, hogy ez az egész csak egy szörnyű rémálom volt.
 Mikor felértem a lépcső tetejére, és beillesztettem a kulcsot a zárba,
észrevettem, hogy nincs is bezárva az ajtó. Talán előző este a nagy sietségben
elfelejtettem elfordítani a kulcsot, gondoltam, bár tudtam, hogy ennél
figyelmesebb vagyok.
Amint beléptem a házba, azonnal megpillantottam. Tíz hónap távoliét után
újra ott állt velem szemben.
‒ Szervusz, Babaarc!

 ÚJRA ITTHON

‒ Ne csak ácsorogj ott! ‒ mondta a karját széttárva Shep, én azonban

haboztam. Hogy szaladhattam volna oda hozzá, mikor még rajtam volt a barátja
vére?
Egyik kezemet a szám elé kaptam, és sírva fakadtam.
‒ Tényleg te vagy az, Shep? Hát hazajöttél végre? De Drucci miért nem szólt
nekem?
‒ Nem akartam, hogy reménykedni kezdjél, aztán esetleg mégsem úgy
alakulnak a dolgok, ahogy gondoltam… ‒ Elindult felém, de akkor meglátta,
hogy véres a ruhaujjam. A homlokát ráncolva megfogta a kezemet, aztán a
szemembe nézett. ‒ Mi történt?
‒ Á, csak a vágóhídon voltam ‒ válaszoltam a fejemet megrázva. ‒ Egész
reggel ott voltam. Gyorsan megfürdök…
‒ Várj egy percet! ‒ tartott vissza Shep. ‒ Gyere ide, előbb hadd öleljelek át!
‒ Szájon csókolt, és szorosan magához ölelt.
Úgy vergődtem a karjában, mint egy lány az első randevúján.
‒ Tiszta kosz vagyok. És büdös is.
‒ Nem érdekel ‒ mondta, és újra megcsókolt. ‒ Istenem, mennyire
hiányoztál!
Tenyeremet a vállának támasztva kibontakoztam az öleléséből.
‒ Hadd mosakodjak meg előbb! ‒ mondtam. ‒ Egy perc, és itt vagyok. ‒
Mielőtt még tiltakozni kezdett volna, felsiettem, de a lépcső tetejéről
visszapillantottam rá. Shep cseppet sem hasonlított arra a férfira, akit a
börtönben láttam. Elegáns, duplasoros öltönyt viselt, megborotválkozott, a haját
hátrasimította. Eltekintve attól, hogy egy kicsit lefogyott, olyan volt, mint
korábban, mintha nem is ment volna el. ‒ Te is hiányoztál, Shep.
Csináltam magamnak egy tűzforró fürdőt, és lassan beleereszkedtem a vízbe.
Csak úgy cikáztak az agyamban a gondolatok, a „Mi van, ha…” kérdések.
Izzynek szokása volt késő éjszakába nyúlóan kimaradni, úgyhogy már
megszoktuk, hogy Evelyn körbetelefonál bennünket, hogy merre lehet. Azonban
tudtam, hogy csak idő kérdése, és a többieknek gyanús lesz, hogy eltűnt.
Hallottam a hálószobában lévő óra ketyegését ‒ minden egyes másodperccel
egyre idegesebb lettem.
Lejjebb csúsztam a kádban, míg a víz el nem lepte az arcomat. Először
visszatartottam a lélegzetem, szememet kinyitva tekintetemet a mennyezetre
szegeztem. Ám akkor egyszer csak megjelent előttem Izzy, majd a testrészei,
amint elsüllyednek a folyóban. Hirtelen felültem, és levegőért kapkodva
öklendezni kezdtem.

* * *

Később, mikor már az ágyban feküdtünk, Shep hátulról átölelt, és ajkaival a
nyakamat és a vállamat cirógatta. Örültem, hogy végre kijött a börtönből, de ha
őszinte akarok lenni, nem mondhatom, hogy felhőtlenül boldog voltam. Míg
távol volt, azt hittem, ha hazajön, végre megnyugszom, és ugyanaz a Vera
leszek, aki azelőtt voltam. Ám most, hogy valóban hazajött, feszültebb voltam,
mint valaha. Hiszen oly sok mindent kellett eltitkolnom előle. Annyi minden
megváltozott, mióta elment. Engem is beleértve. Szerettem volna, hogy minden
újra a régi legyen, de ehhez már túl késő volt.
‒ Akarsz beszélgetni róla? ‒ kérdeztem végül.
‒ Már vége ‒ mormogta Shep. ‒ Ami elmúlt, elmúlt.
‒ Nagyon szörnyű volt? ‒ Azt hiszem, inkább nekem volt fontos, hogy
beszéljünk róla.
‒ Nem annyira, mint gondolnád. De jó végre itthon lenni.
‒ Ez volt életem leghosszabb tíz hónapja ‒ mondtam. ‒ Hannah-val szörnyen
elveszettek voltunk nélküled. A srácok megpróbáltak segíteni, de miután Hymie-
t megölték…
‒ Tudom. Vinny elmondta, hogy amennyire tőle telt, segített, de tudom, hogy
az nem volt elég. Szörnyű volt arra gondolni, hogy nélkülöznötök kell! Hogy
boldogultál?
‒ Spóroltam, ahol csak tudtam. Használt ruhákba öltöztettem Hannah-t,
felmondtam a házvezetőnőnek, sok mindenről le kellett mondanom…
‒ Mindenért kárpótolni foglak. Csak légy egy kicsit türelemmel! Újra lábra
állok, és ígérem, mindenért kárpótollak!
‒ Nem kell, hogy kárpótolj, már az is elég, hogy újra itthon vagy ‒ mondtam.
Egy ideig csendben feküdtünk, majd végül azt kérdeztem tőle: ‒ Megkaptad a
leveleimet?
Shep válaszadás helyett megcsókolta a vállamat.
‒ Írtam neked. Majdnem minden nap. Miért nem válaszoltál egyetlen
levelemre sem?
‒ Hetente csak egyszer volt szabad levelet írnunk.
‒ És? ‒ fordultam felé.
Shep lehunyta a szemét.
‒ Ugyan már, tudod, hogy nem vagyok jó levélíró.
‒ Nem ódákat vártam tőled.
 ‒ Én csak… nem tudtam írni neked. Azt akarod, hogy bűntudatom legyen?
‒ Dehogyis! Csak magányos voltam, és aggódtam érted. Hallani akartam
felőled, mert hiányoztál. Ennyi az egész.
Shep kikelt az ágyból, cigarettára gyújtott, és odalépett az ablakhoz. Csak
akkor tűnt fel, milyen sokat fogyott a börtönben ‒ minden bordája kilátszott.
Szememet lehunyva visszadőltem a párnára. Néhány másodperccel később
már újra máshol jártam gondolatban. Izzy arcát láttam, aztán azt hittem, apámé
jelenik meg előttem. Istenem, eljön valaha is az a nap, amikor már nem fog
eszembe jutni, mit tettem? Vajon pokolra kerülök érte? Túl messzire mentem
azzal, hogy megvédtem Evelynt? Akár börtönbe is csukhatnak. Hiszen bűnös
vagyok, és nincs semmi, amit felhozhatnék a védelmemre.
‒ Új függönyök? ‒ kérdezte egyszer csak Shep.
‒ Tessék? ‒ nyitottam ki a szememet, és felkönyököltem az ágyban.
‒ Látom, új függönyöket vettél.
‒ A régi sosem tetszett igazán. A színe nem volt az igazi…
Shep végigsimított a kárpiton.
‒ Szép… ‒ mondta, aztán alaposabban szemügyre vette. ‒ Ezek szerint azért
mégsem volt olyan nehéz sorotok. ‒ Beleszívott a cigijébe, aztán a füstöt kifújva
újra végigsimította a függönyt. ‒ Láttam, hogy van néhány új ruha a
szekrényben. És a házvezetőnőt is visszavetted. Hogyhogy?
Nem válaszoltam, pedig szerettem volna tisztára mosni magam, mindent
őszintén elmondani neki. A szeszcsempészet semmiség volt a többihez képest.
De mivel kellett volna kezdenem a vallomást? Hogyan mondhattam volna el
neki, hogy cinkostárs voltam a legjobb barátja meggyilkolásában, hogy az
ellenséges banda egyik tagját kértem meg, hogy segítsen eltüntetni a holttestet,
és hogy ez a férfi egyben a szeretőm is? Még ha Shep túl is tette volna magát
mindezen, helyes lett volna rázúdítanom, mikor épphogy kijött a börtönből?
Nem kérhettem meg, hogy legyen a gyóntatom, és oldozzon fel bűneim alól.
Nem várhattam el tőle, hogy megbocsásson, mikor még én sem voltam képes rá.
‒ Alig volt pénzed ‒ mondta immár hangosabban. ‒ Hogy tudtál még új
dolgokat is venni?
‒ Megtettem, amit kellett ‒ válaszoltam.
‒ Pontosan mit?
‒ Semmi olyasmit, amit helytelenítenél.
Láttam, hogy megfeszülnek a hátizmai.
‒ Van valakid? ‒ kérdezte megfordulva. ‒ Valaki más gondoskodott rólad?
Kínzó bűntudat mart belém. Kikeltem az ágyból, és odasétálva átkaroltam
Shep derekát.
‒ Sosem csalnálak meg ‒ mondtam. ‒ Hát nem tudod? És most már itthon
vagy… csak ez számít.
‒ Ha van valami, amiről tudnom kell, mondd el!
Megráztam a fejem, és csak még szorosabbra fontam körülötte a karom.
Szerettem Shepet. Mi értelme lett volna elmondanom neki az igazságot? Attól
nem változott volna meg semmi, csak ő tört volna össze.
‒ Hinned kell nekem, Shep!
‒ Én szeretnék, de a pénz nem magától hullott az öledbe. Valaki segített
neked.
‒ Igen, nehéz volt egyedül, de senki sem segített. ‒ És ez volt az igazság.
Minden centet magam kerestem meg. ‒ Esküszöm, senki sem segített. ‒
Megcsókoltam a vállát. ‒ Nem szeretnék erről vitatkozni. Mi lenne, ha csak
élveznénk, hogy végre itthon vagy? ‒ Mikor átkarolt, lehunytam a szemem. ‒
Szeretlek, Shep, és ezt sosem kell kétségbe vonnod. Soha.

* * *

Mikor Dora délután hazahozta Hannah-t, Shep alig tudott betelni a
kislányunkkal. Nem is csoda, hiszen mióta elment, Hannah rengeteget fejlődött:
már egész mondatokban beszélt, és a lépcsőn is egyedül közlekedett. Shep a
karját széttárva lehajolt hozzá, ám Hannah nem hozzá, hanem hozzám szaladt.
Egyáltalán nem lepődtem meg, elvégre miért szaladt volna oda az apjához?
Hiszen annak ellenére, hogy mutattam neki fényképeket, és meséltem róla, nem
ismerte a nappalinkban álló férfit, Shep teljesen idegen volt számára.
‒ Adj neki egy kis időt! ‒ mondtam, mikor láttam, mennyire bántja, hogy a
lánya nem megy oda hozzá. Eszembe jutott, milyen rossz érzés volt, mikor
Hannah nem nálam, hanem Doránál keresett menedéket.
Lehet, hogy tíz hónapnyi távollét után Hannah nem ismerte meg Shepet, de
nekem, mikor egymás mellett láttam őket, sötét szemüket és a szájuk vonalát,
semmi kétségem nem volt afelől, ki Hannah apja.
‒ Tessék! ‒ nyújtottam oda Shepnek egy mesekönyvet. ‒ Olvass neki!
Nagyon szereti a meséket. Ez a kedvenced, igaz? ‒ fordultam Hannah-hoz, majd
felvettem a földről, és Shep ölébe ültettem.
Shep habozott, de végül kinyitotta a könyvet. Hannah azonnal elmosolyodott,
és lelkesen rámutatott a képekre. A sarokban lévő állóóra már majdnem három
órát mutatott. Valaki már biztos észrevette, hogy Izzy eltűnt, gondoltam.
Bármelyik pillanatban megszólalhatott a telefon.
Hannah gurgulázva nevetett és tapsolt, Shep azonban becsukta a könyvet, és
letette az asztalra.
‒ Már biztos sokat hallottad ezt a mesét ‒ mondta. ‒ Mi lenne, ha most
magamtól mesélnék neked?
Hannah azonban egy pillanatra sem vette le a szemét a könyvről. Kis
kezeivel érte nyúlt, miközben látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.
Visszaadtam neki a könyvet, mire azonnal megnyugodott.
‒ Mondtam neked, hogy ez a kedvence… ‒ Előrehajoltam, és megpusziltam
Hannah feje búbját. ‒ Apa fáradt, drágaságom. Anya majd később olvas neked.
A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy állandóan emlékeztettem magam
arra, hogy Shep itthon van. Annyira megszoktam már, hogy nélküle boldogulok,
hogy eszembe sem jutott segítséget kérni tőle, ha egy felső polcról kellett
levennem valamit, vagy nem tudtam azonnal lecsavarni egy üveg fedelét.
Míg a konyhában férjem kedvenc ételét, sült bordát és rakott krumplit
készítettem vacsorára, Hannah kezdett összebarátkozni Sheppel. Nem sokkal
később már a játékait mutogatta az édesapjának. Végre újra együtt volt a
családunk. Oly sokáig vártam erre a pillanatra, mégis, most, hogy elérkezett,
képtelen voltam felhőtlenül élvezni. Odabent egy roncs voltam.
Másnap Shep megpróbált visszatérni a régi kerékvágásba. Mikor felhívta
Izzyt, dermedten álltam, és imádkoztam, hogy Evelyn ne veszítse el a
lélekjelenlétét. Shep azonban nem viselkedett furcsán, mikor letette a kagylót,
teljesen normális hangon közölte velem, hogy elmegy, meglátogatja az édesanyja
sírját.
‒ Nem mész be a Schofieldbe? ‒ kérdeztem.
Shep egy pillanatig megütközve nézett rám.
‒ Mi az, máris meg akarsz szabadulni tőlem?
‒ Ne beszélj butaságokat!
‒ Nagyon sokáig voltam távol, úgyhogy a Schofield még várhat ‒ mondta, és
arcon csókolt. ‒ Egy óra, és itthon vagyok.
Amint elment, megpróbáltam rendbe tenni a dolgaimat. Az előző éjszakai
beszélgetést követően Shep nem kérdezősködött tovább, hogy hogyan maradtam
talpon, míg ő távol volt. Nyilvánvaló volt, hogy egy része nem akarja tudni a
választ. Evelynnel aznap le kellett volna szállítanunk egy rakomány whiskyt, de
az Izzyvel történtek miatt és így, hogy Shep is hazajött, felborult a tervünk.
Mikor felhívtam Warren Steelt, udvariasan, de kimérten beszélt velem.
‒ Mit ért az alatt, hogy megváltoztak a körülmények?
‒ Attól tartok, nem árulhatom tovább a whiskyjét.
‒ Ugye emlékszik még, hogy újabb kétszáz kartonnal rendeltem önnek? ‒
kérdezte egyre ridegebb hangon.
‒ Igen, emlékszem, de tudja…
‒ Nézze, Miss Abramowitz, engem nem érdekel, eladja-e az italt, amit
rendelt, vagy sem, ez az ön dolga. Ám akármihez is kezd vele, tartozik nekem
ötezer dollárral.
Remegtem, mikor letettem a kagylót.
Utána Felix Marvint hívtam, de vele sem volt könnyebb dolgom.
‒ És ezt csak így, telefonon közli velem? Őszinte sajnálattal hallom. De
tudnia kell, hogy az embereim már várják az árut. Legalább száz kartonra
szükségem van. Remélem, hogy egy ilyen kedves lány, mint maga, nem hagy
cserben.
Én pedig már el is kezdtem fejben számolni. Még ha le is tudnánk szállítani
Evelynnel az utolsó megrendelést, Felix ugyan elégedett lenne, de Warrennek
még mindig megmaradna száz kartonja, mi pedig kétezer-ötszáz dollárt buknánk.
Nekem megvolt ennek az összegnek a fele, de most, hogy Izzy meghalt,
Evelynnek az utolsó centig szüksége volt arra a pénzre, amit az elmúlt
hónapokban félretett. És ha reálisan néztem a dolgot, esélyünk sem volt arra,
hogy leszállítsuk ezt a megrendelést. Shepnek már nem volt ott a Meridián, ami
azt jelentette, hogy egész nap otthon ült, úgyhogy nem tűnhettem el hosszú
órákra.
Sosem hittem volna, hogy kiszállnom nehezebb lesz az üzletből, mint
belevágni.

* * *

Másnap, arra hivatkozva, hogy el kell intéznem valamit, elmentem Tonyhoz.
Alighogy beléptem a szállodai szobájába, szenvedélyesen megcsókolt, és
elmondta, milyen nagyon hiányoztam neki. Aztán újra megcsókolt, és elkezdte
kigombolni a ruhámat.
‒ Várj… nem lehet ‒ bontakoztam ki az öleléséből. ‒ Vissza kell mennem,
haza.
‒ Micsoda? Hisz csak most jöttél! ‒ mondta Tony, majd kezét zsebre téve
hátrébb lépett.
‒ Ó, Tony! ‒ nyeltem egy nagyot. ‒ Beszélnünk kell.
‒ Miért, baj van?
‒ Shep hazajött. Otthon van.
Tony néhány pillanatig csak szótlanul nézett rám, aztán a szájába vett egy
gyufaszálat.
‒ Nos, mindketten tudtuk, hogy előbb vagy utóbb visszajön.
Lepillantottam a kezemre ‒ a jegygyűrűm ott csillogott az ujjamon.
‒ Ezentúl óvatosabbnak kell lennünk. Ennyi az egész ‒ mondta Tony.
Megráztam a fejem.
‒ Tony, ő a férjem. Nem tehetem meg vele. Nem folytathatjuk.
 ‒ Nos, akkor is a férjed volt, mikor nem volt itthon. Akkor nem voltak ilyen
aggályaid. ‒ Kivette a szájából a gyufát, és az asztalra dobta.
‒ Az más volt, te is tudod ‒ mondtam, pedig tudtam, hogy akárhogy is
szépítem a dolgot, a lényeg, hogy megcsaltam Shepet.
Elhallgattunk, és Tony hátat fordított nekem.
‒ Visszajött, tehát nekem el kell tűnnöm ‒ mondta végül. ‒ Erről van szó?
Azt akarod, hogy egyszerűen sétáljak ki az életedből?
Nem válaszoltam.
Tony visszafordult felém, a karomnál fogva magához rántott, és
szenvedélyesen megcsókolt.
‒ Tony, ne! Komolyan gondoltam, amit mondtam ‒ húzódtam el tőle.
‒ Tehát csak így, egyszerűen elhajítod magadtól azt, ami köztünk van? ‒
kérdezte, majd kezét ökölbe szorítva hirtelen belevágott a falba. ‒ Élvezed, hogy
így játszol velem, igaz?
‒ Ne mondj ilyeneket, nem játszom veled.
‒ Dehogynem. Az első pillanattól kezdve ezt csinálod. „Nem találkozhatunk
többet, Tony. Menj el, félek, hogy lebukunk. Gyere vissza hozzám, Tony,
hiányzol. Szeretlek” ‒ mondta gúnyos hangon.
Igaza volt. Sosem próbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgot, de most
beláttam, hogy igaza van. Eltaszítottam magamtól, aztán újra közel engedtem, de
csak azért, hogy aztán újra ellökjem magamtól.
‒ Döntsél végre, Vera! Vagy, tudod, mit? Csak tégy egy szívességet, menj
innen! Tűnj el! És ha legközelebb el kell tüntetni egy hullát, a férjednek szólj, ne
nekem!
Mikor eljöttem, el sem köszönt.
Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy azonnal hazamenjek Shephez; csak
kóvályogtam az utcán. Nem akartam bántani Tonyt. Senkinek sem akartam
fájdalmat okozni. Végül megérkeztem a Grant Parkhoz. A nap vakítóan
ragyogott az égen. Árnyékos helyet keresve leültem egy hatalmas tölgyfa alá, és
sírni kezdtem. Néhány járókelő megállt, és megkérdezte, segíthet-e.
Tonyt és Shepet sirattam. És magamat, sőt Evelynt és Izzyt is. Én voltam a
felelős mindenki fájdalmáért. Ha nincs Hannah, bármit megadtam volna azért,
hogy az idő kerekét visszaforgatva újra anyám házában lehessek, és mindent
újrakezdhessek. Talán meggyőzhettem volna Shepet, hogy szálljon ki, és csak
törvényes üzletekkel foglalkozzon. Talán nem is szerettem volna belé.
Rádöbbentem, hogy mindeddig olyan dolgokra vágytam, amelyeknél vannak
sokkal fontosabbak is. Most volt pénzem, nagy házban laktam, szebbnél szebb
ruhákban jártam, de rájöttem, hogy mindez egyáltalán nem számít.
Megtöröltem a szememet, kifújtam az orrom, és gyorsan megigazítottam a
sminkemet.
Mikor délután hazaértem, Shep a dolgozószobájában volt. Kopogás nélkül
mentem be hozzá; mikor észrevett, mosolyogva hátradőlt a székében.
Az ölébe ültem, és köré fontam a karom. Bármi is történt, nem bántam meg,
hogy belészerettem.
‒ Kezdjük elölről, rendben? ‒ kértem. ‒ Felejtsük el azt az időszakot, míg
távol voltál, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Jó? ‒ Megcsókoltam, aztán a
vállára hajtottam a fejem. Végre mindketten hazatértünk.

 MÉG TÖBB TITOK

Három nap telt el. Három nap telt el azóta, hogy Shep hazatért. Már három
napja tartoztunk Warren Steelnek és Felix Marvinnak. És már három napja nem
hallottunk Izzy felől. Nekem azonban számtalanszor eszembe jutott. Ha egy
kávézóban ülve vagy az úttesten átkelve megláttam egy fekete hajú férfit, úgy
felszökött a pulzusom, hogy legalább tíz percbe telt, mire megnyugodtam.
Úgy történt, ahogy Tony remélte: az Északi oldali banda tagjai meg voltak
győződve róla, hogy Capone a felelős azért, ami Izzyvel történt ‒ legyen az
bármi. Evelynre senki sem gyanakodott, sőt a lányok azonnal mellette termettek,
hogy lelket öntsenek belé. Evelynről pedig kiderült, milyen jó színésznő ‒
valahányszor valaki kimondta Izzy nevét, sírni kezdett. De csak én tudtam,
miért.
Evelynnel ellentétben Shep valóban gyászolt. Minden egyes nappal egyre
jobban szenvedett. Végigjárta azokat a helyeket, ahová Izzy járt, és mindenkit
kifaggatott; a srácokkal bejárták a tópartot és az összes kis sikátort.
Egyik este, amint Shep belépett az ajtón, tudtam, hogy történt valami.
Megrémültem, hogy esetleg megtalálták Izzy testének egy részét vagy a
gyűrűjét. Tony azt mondta, hogy megszabadult tőle, de mi van, ha mégis
megtalálták?
Shep töltött magának egy italt, aztán a kezembe nyomta a Daily Herald
legfrissebb példányát.
‒ Megtennél nekem valamit? ‒ kérdezte Izzy fotójára mutatva. ‒ Olvasd fel
nekem!
Bár gyerekkorában újságot árult, valamiért sosem olvasott el egyet sem.
Mielőtt találkoztunk volna, még csak nem is vett magának újságot ‒ azt mondta,
csupa hazugsággal vannak tele. Ezért most nagyon meglepődtem azon, hogy
tudni akarja, mit írnak benne. Azt gondoltam, azért velem olvastatja fel, mert túl
zaklatott.
‒ Olvasd fel, kérlek! ‒ mondta feszült arccal, tekintetét az újságra szegezve.
Leültem, és olvasni kezdtem:

KUTATÁST SZERVEZNEK AZ ELTŰNT GENGSZTER UTÁN

Az egész várost átkutatják Isiah „Izzy” Seltzer, az úgynevezett
Északi oldali banda egyik fő embere után. A huszonhat éves gengszter,
akit 1927. július 18-án láttak utoljára, a bandavezér, Vincent Drucci,
 George „Dilis” Moran és a börtönt megjárt bűnöző, Shepherd „Shep”
Green közeli barátja…

Mikor a cikk végére értem, Shep lerogyott a velem szemben lévő székre.
‒ Írnak még valamit róla? És Caponét nem említik?
Felállt, és idegesen járkálni kezdett a szobában, míg én átlapoztam az
újságot.
-‒ Nem, nem látok mást ‒ mondtam felé nyújtva az újságot. ‒ De nézd át te
is, hátha átsiklottam valami felett.
Shep megrázta a fejét, és mintha bombával fenyegetőznék, maga elé emelte a
két kezét.
‒ Én… én nem bírom elolvasni ‒ mondta. Mély ránc jelent meg a két
szemöldöke között; ha nem ismerem olyan jól, azt hittem volna, hogy mindjárt
sírva fakad.
‒ Jól van ‒ mondtam az újságot letéve.
‒ Nem! Semmi sincs jól, a pokolba is!
Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy mióta ismertem, hányszor
emelte fel a hangját.
‒ Mi baj van? ‒ kérdeztem.
‒ Ne tedd ezt velem!
‒ Shep…
‒ Tényleg meg akarsz alázni? Épp most?
‒ Shep…
Hevesen kapkodta a levegőt, mintha az imént futott volna le egy mérföldet.
‒ Ne kényszeríts, hogy kimondjam! Tényleg hallani akarod? Azt akarod,
hogy hangosan kimondjam?
‒ De mit? Miért vagy rám ilyen dühös?
‒ Nem rád vagyok dühös, hanem magamra. Jesszusom… ‒ Beletúrt a hajába,
és próbált megnyugodni.
Nekem pedig fogalmam sem volt, mitől lett ennyire ideges.
Ekkor hátat fordított nekem, és az orra alatt motyogva azt felelte:
‒ Nem tudom elolvasni az újságot. Semmilyen újságot nem tudok elolvasni.
‒ Micsoda? ‒ Még mindig nem értettem, hová akar kilyukadni.
‒ Mit gondolsz, miért nem írtam neked, míg távol voltam? Mit gondolsz,
miért nem olvasok Hannah-nak mesét?
Döbbenten leültem a kanapéra. Shep még mindig háttal állt nekem, a válla
megrogyott. Eszembe jutottak a könyvei, hogy nem szerző vagy témakör szerint
rendezte sorba őket, hanem a színük és méretük alapján. Hogy mindig engem
kért meg, hogy olvassak fel neki… A mappákra gondoltam, amiket a fiókjában
találtam ‒ hogy az egész szöveg gépelve volt, kézzel egyetlen betűt sem írtak a
lapokra. Ekkor belém hasított, hogy az aláírásától eltekintve sehol sem láttam
Shep kézírását. Csak most álltak össze a részletek. Pedig annyira nyilvánvaló
volt…
Shep leült mellém, de továbbra sem tudott a szemembe nézni.
‒ Gyűlölöm, hogy…
‒ Ne mondj ilyeneket! ‒ vágtam a szavába, és gyengéden megsimogattam a
vállát.
‒ Még kisgyerekként ott kellett hagynom az iskolát. A pokolba is, még az
első osztályt sem végeztem el! A számokkal nincs bajom, azoknak van értelmük.
De a szavak, a betűk… egyszerűen nem állnak össze. ‒ Lehajtotta a fejét, én
pedig elkezdtem masszírozni a nyakát.
‒ Hogyhogy korábban nem beszéltél erről?
‒ Nem akartam, hogy azt gondold, egy ostoba veszteshez mentél feleségül.
‒ Soha eszembe sem jutott volna. Nézz végig magadon! Gondolj arra, mi
mindent értél el az életben!
‒ Hát igen, sok mindent elértem ‒ nevetett fel keserűen. ‒ Rengeteg olyan
dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Most pedig a barátaim fele halott. ‒
Felhajtotta az utolsó kortyot, aztán felkelt mellőlem, és töltött magának még egy
italt. ‒ Nem bírom tovább.
‒ Jól csináltad, Shep. Ismerek olyan diplomás embereket, akik feleannyira
sem okosak, mint te. Mi van, ha nem tudsz írni? Vagy olvasni? ‒ Összerezzent,
mikor ezt mondtam. ‒ Nincs miért szégyenkezned.
‒ Nem akartam, hogy megtudd. Nem akartam, hogy bárki is megtudja.
Izzy… ő volt az egyetlen, akinek elmondtam.
‒ Izzy? ‒ A név hallatán hirtelen bűntudat mart belém.
‒ Ő olvasott fel nekem mindent. És ő írt helyettem ‒ mondta Shep nagyot
sóhajtva, és megdörzsölte a halántékát. ‒ Nem tudom, mihez kezdek nélküle.
Előrehajoltam, és a két kezem közé fogtam az arcát.
‒ Itt vagyok neked én. Majd én segítek. Mindenben.
Shep a könyvespolc felé fordult. Mikor beköltöztünk a házba, megkértem a
házvezetőnőt, hogy rakja őket ábécésorrendbe. Emlékszem, mikor Shep
meglátta, azt mondta, nem tetszik neki, ahogy elrendeztem őket.
‒ Dion azt mondta, hogy körbe kell vennünk magunkat jó könyvekkel.
Mindig reméltem, hogy egy nap majd elolvasom őket.
‒ Így is lesz ‒ mondtam, és átöleltem. ‒ Ismerlek. Tudom, milyen ember
vagy, és tudom, hogy egyszer mindet el fogod olvasni.

 FIZETÉS

Evelynnel kétszer is megpróbáltuk rendezni a kapcsolatunkat Felix

Marvinnal és Warren Steellel, de nem jártunk sikerrel. Mindkét kísérlet az
Északi oldali banda egy-egy tagjának temetésével végződött ‒ az egyiket a
kocsija csomagtartójában találták meg, a másikat két nappal később a háza
lépcsőjén lőtték agyon.
Sikerült összeszednünk ezerkétszázötven dollárt a kétezer-ötszázból, amivel
tartoztunk, de ez is csak akkor lett volna elég, ha leszállítjuk a száz kartont
Felixnek. Abban reménykedtünk, hogy ha szemtől szembe találkozhatunk
mindkét féllel, s Felixnek átadjuk az italt, Warrennek pedig a pénzt, akkor
Warren esetleg elengedi a maradékot. A másik kétezer-ötszáz dollárra, amivel
még tartoztam neki, gondolni se mertem.
De mivel Shep otthon volt, és onnan intézte a telefonjait, nem tűnhettem el
arra a tíz vagy tizenkét órára, ami ahhoz kellett volna, hogy elmenjek
Milwaukee-ba, találkozzam Warren Steellel, leszállítsam az árut Felixnek, és
hazaérjek.
Amikor egyik délután Shep a Schofieldben volt, felhívtam Warrent, remélve,
hogy időt tudok nyerni.
‒ Én türelmes ember vagyok, Miss Abramowitz, de nálam is van egy határ.
Tudnia kell, hogy próbára teszi a türelmemet ‒ mondta.
‒ A pénznek körülbelül a felét oda tudom adni…
‒ Nem érdekel a fele…
‒ De ígérem…
‒ Örökké csak ígér, de nem fizet. Remélem, ez volt az utolsó ilyen
beszélgetés.
Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, a vonal megszakadt.
Körülbelül egy héttel később a Dearborn és a Division sarkán álltam, és taxit
próbáltam fogni. Meleg, kellemes délután volt, az ég tiszta, felhőtlen.
Körülöttem galambok totyogtak a járdán. Egy újsággal legyeztem magam, és
hunyorogtam, mert elvakítottak az ablakokról és a parkoló automobilok
ütközőjéről és motorháztetejéről visszaverődő napsugarak.
Körülbelül tíz perce lehettem ott, amikor a hátam mögül ismerős hangot
hallottam:
‒ Mondtam, hogy nálam is van egy határ.
Megfordulva a pipázó Warren Steellel találtam szemben magam. Egy
alacsony, széles vállú nő állt mellette, akinek az arca olyan barna volt, mint egy
halászé, aki minden napját a tengeren tölti. Fogalmam sem volt, hogy sikerült
megtalálnia.
‒ Elhatározza, hogy felhagy a szeszkereskedelemmel, és azt hiszi, helyes, ha
a nyakamon hagy egy raktárra való whiskyt? Ez nem jó üzlet, Miss Abramowitz.
‒ Dolgozom rajta.
Egy villamos ment el előttünk csilingelve.
‒ Mit kell azon dolgozni? ‒ kérdezte Warren. ‒ Kezdek belefáradni a
dologba. ‒ A nővel együtt előreléptek, mire hátrálni kezdtem.
‒ Még nincs meg az összes pénz. Körülbelül a fele, de…
‒ Nem a felét akarom. ‒ Warren és a nő újabb lépést tett felém, én pedig a
járdáról behátráltam egy sikátorba. ‒ Nem így szoktam üzletelni, és nem
gondoltam, hogy maga igen ‒ mondta Warren, és a társára nézve bólintott.
Nem láttam, hogy a nő támad, de éreztem. Úgy megütött, hogy
hátratántorodtam. Fehér villanást láttam, és mielőtt visszanyertem volna az
egyensúlyomat, újból nekem ugrott, kirántotta a kezemből a retikülömet, és arcul
csapott vele. Vér ízét éreztem a számban. Újból ütött, de olyan erővel, hogy a
lélegzetem is elállt, és a hátam mögött lévő szemeteskukák közé lökött.
Elveszítettem az egyensúlyomat, és az oldalamra estem. Romlott étel bűzét
éreztem, a számból vér csorgott. Megpróbáltam felállni, de rám vetette magát, és
ököllel többször megütött. Felemeltem a kezem, megpróbáltam eltakarni az
arcom. Csak védekeztem, küzdeni meg se próbáltam.
Mielőtt otthagytak volna, Warren közölte:
‒ Holnap estig kérem a pénzem.
A szám felhasadt, a térdem és a vállam fájt az eséstől. Egy galamb sétálgatott
mellettem. A nálam lévő újság lapjai szétszóródva hevertek a sikátorban. A
retikülömből minden kiszóródott. A rúzsom, a hajkefém és a púderem egy
tócsában ázott. A retikülömhöz másztam, amely egy nyitott szénledobónyílás
mellett hevert. Warrent nem érdekelte a benne lévő néhány dollár.
Visszavánszorogtam a járdára, fogtam egy taxit, és bemondtam a címemet.
A sofőr menet közben hátrafordult, és megkérdezte:
‒ Jól érzi magát, kisasszony? Nem akarja megmutatni magát egy orvosnak?
‒ Jól vagyok ‒ feleltem, és megpróbáltam letörölni az arcomon végigfolyó
vért. ‒ Csak vigyen haza!
A házvezetőnőnek a lélegzete is elakadt, mikor meglátott. Segített felmenni
az emeletre, és lemosni a vért. A tükörbe nézve láttam, hogy már megjelentek a
piros és kék zúzódások. A házvezetőnő aggódott, hogy esetleg össze kell varrni a
sebeimet, és telefonált Shepnek, aki azonnal elindult a Schofieldből. Hazaérve
már ágyban talált, Hannah-val a karomban.
‒ Mi történt? ‒ kérdezte, és miután fölém hajolt, hogy közelebbről is
megnézzen, aggodalma félelembe csapott át.
Hannah a számra tett jégzacskóra mutatott.
‒ Mama elesett.
‒ Bizony el. ‒ Shep felvette a lányunkat. ‒ Tudod, mit, menj le, nézd meg,
mit hoztam neked, én pedig addig beszélek a mamával. ‒ Lerakta Hannah-t, és
biccentett a házvezetőnőnek.
Miután kimentek, Shep becsukta az ajtót, leült az ágy szélére, és kisimította a
homlokomból a hajam.
‒ Mi az ördög történt?
Szememet lesütve a kézfejemet nézegettem. Utólag visszagondolva a
történtekre, rájöttem, hogy nagy butaságot csináltam. Nem voltam alkalmas
szeszcsempésznek. És miután a fejem búbjáig benne voltam, rettegtem attól,
hogy megmondjam Shepnek, közbe kell lépnie, hogy megmentsen.
Közelebb hajolt, és az államat óvatosan felemelve kényszerített rá, hogy a
szemébe nézzek.
‒ Ki tette ezt veled?
‒ Jaj, Shep, bajban vagyok ‒ sírtam el magam.

* * *

Aznap éjjel, miközben az orvos pár öltéssel összevarrta a szám, Shep és
Töpszli elment Milwaukee-ba, hogy találkozzon Warren Steellel. Evelyn átjött,
és velem maradt. Bár az orvos adott valamit, hogy aludjak, egész éjjel ébren
voltam, még csak el se álmosodtam. Azt hiszem, egy üveg whisky se lett volna
képes kiütni.
‒ Helyesen cselekedtél ‒ mondta Evelyn, és mielőtt elnyomta a cigarettáját,
rágyújtott róla egy másikra. A szeme karikás volt, a bőre szürkés. Elgyötört
külsejét mindenki azzal magyarázta, hogy Izzyt siratja.
Nem vesztegette az idejét, gyorsan új helyet keresett magának ‒ egy kis,
bútorozott lakást, amelyben az ágyat össze lehetett csukni szekrénnyé, az egyik
ablak pedig meg volt repedve. Elköltözött onnan, ahol Izzyvel laktak; behúzta
maga mögött az ajtót, leszámolt a múlttal. A fiúk és a rendőrség annyit faggatták,
hogy már senki sem gondolta volna, hogy nem az igazat mondja. Mert ha egy
hazugságot annyiszor ismételgetünk, mint ő, végül már igaznak hisszük.
Ismertem ezt a szituációt, mivel nekem is volt részem benne.
Annak ellenére, hogy együtt nőttünk fel, és az első csókunktól a havi
ciklusunkig mindent megbeszéltünk, soha nem beszélgettünk Izzy halálának
éjszakájáról. Tony Liollit se említettük. Az egész esetet kitöröltük az agyunkból,
de ez nem változtatott azon, amit tett, és amit én tettem. Ilyesmit nem lehet úgy
elkövetni, hogy az ne változtassa meg örökre az embert. Tudtam, hogy valahol
és valamikor még fizetnünk kell érte. Lehetetlennek tartottam, hogy Evelynnel
ép bőrrel megússzuk a dolgot. Az élet nem így működik. Időnként éjszaka
behunytam a szemem, és láttam Tonyt azzal a húsbárddal. A vér szagát is még
mindig éreztem. Láttam, ahogy Izzy szája tágra nyílik, egyik szeme csukva van,
a másik pedig nyitva, és látja, mi fog történni.
Mire Shep hazaért, Evelyn már elaludt a díványon, de én még mindig éber
voltam.
‒ Mi történt? ‒ kérdeztem. ‒ Mit mondtál neki?
Levette a kalapját, és beakasztotta a gardróbszekrénybe. Nem tudtam
megfejteni az arckifejezését. Képtelen voltam megállapítani, hogy fáradt, vagy
csak csalódott bennem. Azt legalább tudta, hogy senkire se számíthattunk, amíg
távol volt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy viszonyom volt Tonyval.
‒ Az adósság az adósság ‒ szólalt meg végül Shep. ‒ Üzletelhettem volna
vele, megállapodhattunk volna, hogy eladom a piáját, de hála istennek, nem
szorulok rá arra, hogy egy olyan alakkal üzleteljek, mint Warren Steel. ‒ A
bárszekrényhez ment, töltött magának egy italt. ‒ Viszont még sose vágtam át
senkit, és nem akartam épp most elkezdeni. Úgyhogy kifizettem neki az öt
lepedőt.
‒ Jaj, Shep, sajnálom! ‒ Alig egy hónapja volt otthon, és tudtam, hogy most
egy jelentős részét odaadta annak, amit ez alatt az idő alatt kereshetett. Sőt! ‒
Hogy tudtál annyi pénzt szerezni?
‒ Mondjuk azt, hogy inkább tartozom néhány dolcsival Vinnynek, mint
annak a szemét Warren Steelnek.
Evelyn mocorogni kezdett, aztán a szemét is kinyitotta.
‒ Felix haveroddal is lerendeztem a dolgot.
Evelyn már éber volt. Felült, és újabb cigarettáért nyúlt.
Shep visszajött a bárszekrénytől, leült, és azt mondta:
‒ Azt hiszem, itt a ragyogó alkalom, hogy elmondjátok, csináltatok-e még
valamit, amíg távol voltam.
Nem voltam képes a barátnőmre nézni. Csak megráztam a fejem.
‒ Szóval vége? ‒ kérdezte Evelyn.
‒ Egyelőre ‒ mondta Shep, miközben hátrasimította a homlokából a haját. ‒
Holnap Töpszli és Bütyök leül Mr. Steellel, és elmagyaráz neki néhány dolgot
arról, hogyan illik viselkedni egy nővel. ‒ Felemelte a poharát, és ivott egy
kortyot. ‒ És onnantól fogva, hölgyek, hivatalosan is kiszálltatok az üzletből.

 VISSZA A TEMETŐBE

Másnap Basha hívott fel izgatottan. Épp csak hazaértem, belőle pedig szédítő
sebességgel ömlött a szó.
‒ Lassíts, Basha! ‒ kértem, és a kagylót a vállammal a fülemhez szorítva
kibújtam a kabátomból. A szám még mindig fel volt dagadva, és fájt a beszéd. ‒
Egy szót se értek abból, amit mondasz.
‒ Elkapták! Lelőtték!
Egyből Izzy jutott eszembe, és megdermedtem. Tudtam, hogy le fogunk
bukni, gondoltam. Tudtam.
‒ Cecelia ki van borulva.
‒ Cecelia?
‒ Nem hallottad, mit mondtam? Elkapták! Lelőtték Vinnyt…
Vinny! Kis híján elejtettem a kagylót. Elsötétült a világ. Jaj, ne! Minden
ember elvesztése közelebb hozta az otthonunkhoz a veszélyt. Ha Vinnyt
megölték, lehet, hogy Shep lesz a következő?
Még mindig képtelen voltam elhinni. Vincent Druccit, a Tréfamestert
huszonkilenc éves korában agyonlőtték. Fényes nappal, a Wacker & Clark
toronyháznál. Mint kiderült, Caponénak és a Déli oldali bandának nem volt része
benne, legalábbis közvetlenül nem. A golyókat ezúttal egy Dan Healy nevű
rendőr őrmester indította útnak. Senki se kételkedett azonban abban, hogy
Capone jó sokat fizetett a ravasz meghúzásáért.
Napokig alig tértem magamhoz. Gépiesen csináltam végig a virrasztást és a
temetést.
‒ Szegény Cecelia ‒ mondtam a lányoknak, miközben a limuzinban ülve a
Mount Carmel temető felé tartottunk. A fiúk az előttünk menő kocsiban voltak.
‒ Minden emberünket elveszítjük ‒ szólalt meg Basha.
Dora bólintott.
‒ Mintha csak tegnap lettünk volna itt utoljára.
‒ Új fekete ruhát kellett vennem erre az alkalomra ‒ közölte Basha. Nagyot
szívtam a cigarettámból. Az erőszak nem csak az Északi oldali bandát érintette.
Az egész város készültségben volt, várta az újabb tűzharcot. Capone emberei
bombát robbantottak egy zugkocsmában a State és a Division sarkán, nem
messze a házunktól. Előző héten szétlőttek egy fodrászüzletet, mert Capone azt
hitte, hogy Dilis ott van, hajat vágat és borotváltat. Mi lesz a következő?
Géppisztolyok szólalnak meg a tánctermekben, éttermekben és mozikban? Már
féltem kezembe venni egy újságot. Úgy tűnt, hogy mindenkit, akit ismerünk,
vagy a Michigan-tó hullámai mosnak partra, vagy egy sikátorban, netán egy
kocsi csomagtartójában találnak rá.
Kinyitottam a púderkompaktomat, és megnéztem a zúzódásaimat. Bár már
halványodtak, és a sminkem is takarta őket, nem úgy néztem ki, mint korábban.
Túl sok különböző arcom volt: feleség, anya, bűntárs egy gyilkosságban, egykori
szeszcsempész és házasságtörő. Már nem tudtam, melyik a valódi énem.
‒ Szégyen ‒ mondta Evelyn, a sírkövekre szegezve a tekintetét, amelyek
mellett elhaladtunk. ‒ Vinny jó srác volt.
‒ Mind azok voltak ‒ felelte Dora. ‒ Még Hymie is. Azzal, akit kedvelt,
mindig nagyon rendes volt.
Bólintottam, de lélekben nem voltam velük. Túl sok vért láttam az elmúlt
időszakban, túl sok temetésen vettem részt, és túl sok özvegynek és
gengszterszeretőnek mondtam, hogy mennyire sajnálom. Időnként azt hittem,
hogy képtelen leszek még egyszer bármit is érezni. Minden összezavarodott
bennem. Már nem ismertem rá az életemre.
‒ Nem tudom, a Schofieldben hogy győzik ezeket a temetéseket. Láttátok a
virágokat a kápolnában? ‒ kérdezte Basha. ‒ Állítólag harminc kilóba kerültek.
Amikor megérkeztünk a temetőhöz, a limuzinok és személyautók már
negyed mérföld hosszan, két sorban álltak, egészen a főútig.
Napsütéses, szeles délután volt. Valaki elejtett egy zsebkendőt, és a szél
rögtön belekapott, vitte magával a járdán.
Druccinak parádés temetése volt. Több ezer ember rótta le végső kegyeletét:
barátok, rokonok, városi elöljárók, rendőrök és a város összes bűnügyi
újságírója. Drucci az első világháborúban a haditengerészetnél szolgált, és a
rendőrség úgy gondolta, hogy mivel a testület egyik tagja végzett vele, úgy
helyes, ha huszonegy lövéses dísz-sortűzzel tisztelegnek a Tréfamester emléke
előtt. Képtelen voltam megszokni a gondolatot, hogy akik megölnek vagy meg
akarnak ölni valakit, utána részt vesznek az illető temetésén.
A sátorba, amelyben Drucci koporsója a földbe bocsátást várta, csak a
családtagok, a közeli barátok és a bandatagok mehettek be, mindenki más kint
várt.
Ahogy Sheppel beléptem, és körülnéztem, csupa fekete öltönyös alakot
láttam. Mindössze kétméternyire tőlünk, Drucci koporsójának a másik oldalán a
Déli oldali banda tagjainak egy csoportja állt: Al Capone, Jack „Géppisztoly”
McGurn, Antonio Lombardo és mellette Tony Liolli.
Tony azonnal észrevett, és ahogy találkozott a tekintetünk, minden vér
kiszaladt az arcomból. A szívem gyorsan vert. Nem számítottam rá, hogy még
találkozunk azután, ahogy legutóbb eljöttem tőle. Arra pedig végképp nem, hogy
mi hárman ‒ Tony, Shep és én ‒ ugyanakkor ugyanott leszünk, és egy levegőt
szívunk. Megrázott a dolog. Nem voltam olyan jó színésznő, hogy hideg fejjel
tudjam kezelni a helyzetet.
Miközben a pap a szertartást végezte, Cecelia Dilis karjában zokogott, és
egyre azt ismételgette:
‒ Jaj, ne, Vinnyt ne… megölték az én Vinnymet! ‒ Dilisnek Bütyök
segítségére is szüksége volt, hogy állva tudja tartani a ceremónia alatt.
Viola O’Baniont juttatta eszembe, aki annyira magánkívül volt Dion
temetésén, hogy végül el kellett vinni a sírtól. Onnan, ahol álltunk, jól lehetett
látni Dion sírkövét. A legmagasabb volt az egész temetőben, és hegyes csúcsban
végződött. Hymie Weiss mauzóleumának a közelében állt.
Cecelia elgyötörten újból felzokogott, én pedig másfelé néztem. Nem álltam
meg azonban, hogy időnként vissza ne pillantsak Tonyra, csak hogy lássam, még
mindig engem néz-e. Engem nézett.
Drucci temetése alatt végig szemeztünk Tony Liollival, de nem tudtam
megállapítani, hogy dühös-e rám, mert otthagytam a szállodában, vagy még
mindig kíván.
Shep a kezemért nyúlt, és ujjait az enyémekbe fűzve, megszorította. Tony
másfelé nézett, mire megsajnáltam, majd a következő pillanatban dühös lettem.
Tudtam, fáj neki, hogy együtt lát Sheppel, de hát megvolt a lehetősége. Akkor
hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Többé nem tudtam
ránézni. Inkább azt figyeltem, hogyan eresztik le Drucci koporsóját a sírba,
hogyan tűnik el a kiásott föld mögött.

 A KALAPDOBOZ

Drucci temetése után szomorú napok következtek. Shep a nadrágjából kilógó

inggel, lötyögő nadrágtartóval, eltompultan mászkált a házban. Nem
borotválkozott, nem fésülködött, olyan ápolatlan volt, amilyennek utoljára a
börtönben láttam.
Megpróbáltam felolvasni neki, de abból, ahogy kibámult az ablakon,
megállapítottam, hogy nem figyel oda. Bármit csináltam is, nem értem el hozzá.
Még Hannah is, aki pedig mindig megtalálta hozzá az utat, hiába kapaszkodott a
lábába.
‒ Papa! Papa! Gyere játszani! ‒ kérlelte, de Shep csak elmosolyodott,
elküldte, aztán bezárkózott a dolgozószobájába. Máskor pedig vég nélkül járkált
fel-alá, és egy szót se szólt.
‒ Lyukat taposol a szőnyegbe ‒ figyelmeztettem, de még csak egy vigyort se
kaptam válaszul.
Úgy tűnt, mindig van a keze ügyében egy ital, és már nem is emlékeztem rá,
hogy utoljára mikor evett rendes ételt. És ez így ment napokon, heteken át.
Éjszakánként nyugtalanul aludt, sokat forgolódott, sokszor verejtékezve
felriadt, és levegő után kapkodva felült.
‒ Mi történt? Mi a baj? ‒ kérdeztem, és felkapcsoltam a kislámpát.
Ilyenkor beletúrt a hajába, és azt mondta:
‒ Semmi. Aludj csak!
Egyik reggel véres arccal jött le a konyhába, mert borotválkozás közben
többször is megvágta magát. Leült az asztalhoz, és hozzálátott a reggelihez.
Néztem karikás szemét, feszült arcát.
‒ Megint rossz éjszakád volt? ‒ kérdeztem, és megtöröltem a kezem egy
konyharuhában.
‒ Nem hagytalak aludni?
‒ Dehogy! ‒ Töltöttem neki egy csésze kávét, és kinyitottam a hűtőt. ‒ Hogy
kéred a tojást?
‒ Ma a vendégszobában alszom ‒ mondta válasz helyett.
‒ Nem. ‒ Becsuktam a hűtő ajtaját. ‒ Azt akarom, hogy velem maradj. ‒
Mögé léptem. Mikor masszírozni kezdtem a vállát, megdöbbentem, milyen
görcsösek az izmai. ‒ Tudod, hogy velem nyugodtan beszélhetsz. Nem fogok
összeomlani. Elmondhatod, mi a baj.
‒ Szeretném. De azt se tudom, hol kezdjem ‒ felelte, és hátradőlve sóhajtott
egyet.
 ‒ Pihenned kellene.
Végighúzta a kezét az arcán, és lesimította a bajszát.
‒ Nem emlékszem rá, hogyan kell.
‒ Majd én segítek ‒ mondtam, és arcomat a fejére hajtva megsimogattam a
mellkasát és a vállát. ‒ Így. Csak engedd el magad! ‒ Egy pillanatig úgy éreztem,
hogy az érintésem hatott rá, ujjaim alatt kezdenek felengedni az izmok. ‒ Most
pedig halljam, mi a baj!
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, a válla újból megmerevedett, és
lerázta magáról a kezem.
‒ Mennem kell ‒ mondta.
Miután távozott, felmentem az emeletre, hogy kiválogassam a piszkos ruháit,
és miközben átnéztem őket, az egyik nadrágja zsebében találtam egy tízdollárost.
Magamhoz vettem, és a saját ruhás-szekrényemhez mentem, aminek az alján,
hátulra dugva volt egy kalapdoboz. Abban tartottam a tárcát, amelyben a Shep
zsebeiben vagy a hálószobai komódon talált, hányódó pénzeket őriztem.
Hozzájuk tettem a tízest, de közben bűntudatot éreztem, amiért elvettem ‒ hiszen
csak kérnem kellett, és annyit kaptam, amennyit akartam. De képtelen voltam
megállni, hogy ne rakjak félre magamnak valamennyit, csak úgy, minden
eshetőségre.
Miután Shep hazajött a börtönből, megfogadtam, hogy soha többé nem
maradok pénz nélkül. Azt akartam, hogy ha bármi történne vele a jövőben, ne
érjen felkészületlenül. Tudtam, hogy ha kell, képes vagyok gondoskodni
magamról, de nem akartam olyan kockázatot vállalni, mint korábban. Semmit,
ami Hannah-t vagy engem újból veszélybe sodorhat.
Nyilván Evelyn is megtanulta ugyanezt a leckét. Magához vette mindazt a ‒
nem sok ‒ pénzt, ami Izzy után maradt, és befektette a tőzsdén. Úgy tűnt, hogy
ügyesen döntött, és utána szentül állította, hogy a piacon majdnem olyan könnyű
pénzt keresni, mint a szeszkereskedelemmel.
‒ Csak nem olyan érdekes ‒ mondta egyszer.
Megtapogattam a számon lévő heget, és arra gondoltam, vajon mi lenne a
véleménye, ha őt verik meg. Átszámoltam a kalapdobozban lévő pénzt, az egy-,
öt-, tíz- és a néhány húszdollárost. Az egész nem volt több ötszáz dollárnál, de
arra gondoltam, hogy Evelyn segíthetne, megtaníthatna rá, hogyan csináljak
belőle többet. Komolyan foglalkoztatott ez a lehetőség.
Összekuporgatott pénzemet nézegetve azokra az időkre gondoltam, amikor
először az ötszáz dollárosokat, aztán a százasokat, majd az ötveneseket és a
húszasokat számoltam meg. Annál kisebb címletű bankjegyem nem volt.
Be kellett ismernem, hogy egy részem hiányolja a szeszcsempészetet. Azok a
Milwaukee-ba tett utak csináltak velem valamit. Szerettem, hogy Steel emberei a
raktár előtt vártak, és azt is, ahogy az utasításainknak megfelelően felpakolják a
kartonokat. És Felix emberei természetesen mindig ott voltak a másik oldalon,
meg se moccanva mindaddig, míg nem szóltunk nekik.
Most az számított érdekes napnak, ha felolvastam az újságokat és a postát
Shepnek, elintéztem a levelezését, esetleg főztem valamit egy új recept alapján,
vagy elmentem ebédelni a lányokkal a belvárosba. Több időt töltöttem azzal,
hogy az orvosra vártam, ha Hannah-nak esetleg fájt a füle, vagy köhögött.
Változatosságot jelentett, ha vissza kellett tennem valamelyik babája karját, vagy
új könyvet vettem elő, hogy olvassak neki. Rengeteg divatlap között
válogathattam, rengeteg ruhát vehettem meg, és rengeteg időt tölthettem a
szépségszalonban. Kezdtem unni, hogy csak a feleség és az anya hétköznapi
elfoglaltságai közül válogathatok. Hiszen saját üzletem volt korábban, az isten
szerelmére! Fontos voltam. Én hoztam a döntéseket, és én kerestem a pénzt.
Most viszont már csak unatkoztam. Letagadtam, hogy többre vágyom és többre
vagyok képes, ami talán jólesett a férjemnek, engem viszont kiakasztott.
Egyik este, az ebédlőasztalnál ülve Shepet és Hannah-t figyeltem, miközben
a gondolataim ide-oda csapongtak, és olyan helyekre vittek, ahová nem kellett
volna. Basha nem akart mást, csak azt, hogy Töpszli felesége lehessen. Dora
egyetlen vágya egy gyerek volt. Cecelia és Viola elveszítette a férjét, és Evelyn
is egyedül maradt. Hálásnak kellett volna lennem a sorsnak azért, amit adott.
Dora szerint mindenem megvolt. De nekem ez nem volt elég. Vágytam az
izgalomra, arra, ami miatt aztán bajba kerültem. Valami hiányzott. Tudtam, hogy
mi, és utáltam magamat azért, hogy hiányolom.
Aznap éjjel nyugtalan voltam, nem tudtam aludni. Másnap délután, miután
Shep elment, hogy találkozzon Dilissel, Hannah pedig fent volt az emeleten a
házvezetőnővel, a telefonért nyúltam. Verejtékező homlokkal és remegő hangon
kértem a kapcsolást. Mihelyt meghallottam Tony hangját, mozdulatlanná
merevedtem.
‒ Halló! Halló! Van ott valaki?
Leraktam a kagylót, átmentem a nappaliba, és a sötétben ülve megvártam,
hogy elmúljon a remegésem.

 KÉTFELÉ DRUKKOLNI

A nyár továbbra sem hozott semmi változást. A forró, fülledt napok

egybeolvadva követték egymást mindaddig, míg egyszer csak beköszöntött az
ősz. Az alvás és rendes evés nélkül múló napok megviselték Shepet. Egyik nap
ősz szálakat fedeztem fel a homlokába hulló hajában. Aztán egy éjszaka az
emeleti folyosón találtam, úgy mászkált, mint egy alvajáró. Egy ideje ahelyett,
hogy otthonról intézte volna az ügyeit, korán reggel elment hazulról, és csak
késő este jött haza. Nem akartam szaporítani a gondjait. Igyekeztem jó feleség
lenni, megértő és türelmes. Csak azután kezdtem el csapkodni az ajtókat, hogy
elment. Azóta, hogy Druccit megölték, hozzám se ért, és én se akartam eljutni
hozzá azután, hogy eltolta a kezem, és azt mondta, hogy hagyjam békén, túl
fáradt.
Egyik este a konyhában, miközben a vacsora nyomait takarítottam el,
hallottam, hogy Shep Dilissel beszél telefonon:
‒ Hol történt…? Mikor…? Biztos, hogy ő volt…? Ki volt vele Liollin
kívül…?
Liolli? Mozdulatlanná dermedtem, és majdnem elejtettem a kezemben lévő
tálat. A halántékom vadul lüktetett.
‒ Rendben. Vedd fel Töpszlit és Bütyköt! Máris indulok…
A vállamra csaptam a konyharuhát, és nekidőltem a pultnak.
‒ Elmégy? ‒ kérdeztem, mikor belépett a konyhába. Hiába próbáltam meg
uralkodni magamon, a hangom enyhén remegett.
‒ Csak egy kis időre. ‒ Lehajolt, és megcsókolta Hannah-t, aki még az
etetőszékben ült, és egy üres tálkával játszott, azt táncoltatta az asztalon.
‒ Mi történt? Mi olyan sürgős Dilisnek?
Shep felegyenesedett, és enyhén összehúzott szemmel nézett rám.
Tudtam, hogy nem szereti, ha a dolgai felől kérdezem, de ezúttal képtelen
voltam uralkodni magamon.
‒ Nem akarom, hogy odamenj. Kimerült vagy. Ideje lenne végre törődnöd
magaddal ‒ mondtam, és Hannah-ra néztem, aki boldogan tologatta maga előtt a
tálat.
Shep az étolajért nyúlt, és lecsavarta a kupakját.
‒ Pár órán belül itthon vagyok ‒ mondta, és meghúzta az üveget.
‒ Nem nagy ügy.
‒ Nekem az. ‒ Éreztem a feltoluló könnyeket, de sikerült
visszaparancsolnom őket.
 ‒ Szóval megint itt tartunk. ‒ Shep elégedetlenül megrázta a fejét. ‒
Fogalmad sincs róla, mivel állok szemben. A többiek elvárják, hogy tegyek
valamit.
‒ Eddig sosem kértem tőled semmit. De most kérlek… könyörgök, ne menj
oda! Ha miattam nem is, de érte tedd meg ‒ mondtam, és a felvettem Hannah-t.
‒ Kérlek, Shep. Kérlek… ‒ mondtam elcsukló hangon.
‒ Ne csináld ezt velem! Muszáj odamennem, és megtenni, amit kell. Tudod,
mit tett Capone a legjobb barátaimmal. Nem hagyhatom, hogy ez így maradjon,
Vera. Nem hagyom!
‒ Még a kedvemért se?
‒ Ne kérd ezt tőlem! Ilyet nem kérhetsz. Megyek. Muszáj mennem. ‒
Megfordult, felkapta a kabátját, és kiviharzott a házból. Olyan erővel csapta be
maga mögött az ajtót, hogy az előszobai csillár himbálózni kezdett.
‒ Jól van, mama, jól van ‒ mondta Hannah, miután Shep távozott, és
megsimogatta a fejem, ahogy én is csináltam vele, valahányszor meg akartam
vigasztalni. ‒ Minden rendben lesz. Ígérem.
Rózsás, pufók arcocskájának és felém nyújtott ujjainak a látványa a
mennyekbe röpített. Csak ő volt képes erre, kizárólag ő tudta elterelni a
figyelmemet arról, ami az utcákon zajlott. Egyfolytában mosolyogva
bújócskáztam még vele egy kicsit, aztán megfürdettem, és szorosan magamhoz
ölelve beletemettem az arcom a hajába.
Semmi egyébre nem gondoltam addig, amíg le nem fektettem Hannah-t.
Akkor azonban megcsörrent a telefon. Először Basha hívott, utána pedig Dora.
Valahányszor a férfiak Capone után vetették magukat, mi, nők a telefon mellett
maradtunk, vagy összegyűltünk valakinél, hogy együtt várjunk. Nyugtatgattuk
egymást, és megpróbáltuk átgondolni a lehetőségeket. Ha nem jönnek haza
ekkorra és ekkorra, akkor az X variáns az igaz, ha nem jelennek meg a
Schofieldben, akkor az Y.
‒ Hallottál már valamit? ‒ kérdezte Dora.
‒ Nem. Hát te? Tudod, ki van Caponéval?
Dora nem válaszolt. Ostoba kérdés volt, olyan, amit nem lett volna szabad
feltennem. Általában nem törődtünk a másik oldalon állókkal, de aznap este
kétfelé drukkoltam. Cigarettáért nyúltam, és nagy nehezen rágyújtottam.
Alig fejeztem be Dorával a beszélgetést, az agyam vadul pörögni kezdett, és
a legrosszabb lehetőségek merültek fel bennem. Mi van, ha Capone és az
emberei visszavágnak? Valamennyiüknél fegyver van, és elég egy lövés,
egyetlen rossz lépés. Féltem, hogy a következő hívás Dilistől vagy Bütyöktől
jön, és közük velem, hogy Shep kórházban van vagy ‒ isten ne adja! ‒ meghalt.
Felálltam, töltöttem magamnak egy italt, és ittam egy hosszú, kiadós kortyot,
majd még egyet. Ha másképp alakulnak a dolgok, fűztem tovább a gondolatot,
és megölték Caponét, akkor Tony is halott, vagy legalábbis megsebesült. Miután
felmerült bennem ez a gondolat, képtelen voltam szabadulni tőle. Újabb
cigarettára gyújtottam, és magam elé képzeltem Tonyt egy hasi vagy váll-
lövéssel. Láttam, ahogy a kezét vértől lucskos ingére tapasztva visszatámolyog a
Plymouth Hotelbe.
Nagyot slukkoltam a cigarettából, mert újabb félelmem támadt. Tudtam,
milyen Tony ‒ makacs és bolond. Inkább elvérzik a szállodai szobájában,
mintsem hogy elmenjen egy orvoshoz vagy valamelyik kórházba. Összeesik a
padlón, és senki se fogja tudni, hogy ott haldoklik. Idegesen elnyomtam a
cigarettát, és egy másikért nyúltam. Hirtelen kötelességemnek éreztem, hogy
életben tartsam Tonyt. Rám várt a feladat, hogy megvédjem valahogy.
Még ébren voltam, mikor Shep hajnali három után megjött. A hangtól, ahogy
kinyitotta az ajtót, a megkönnyebbülés érzése áradt szét bennem. Biztonságban
volt. Gyorsan felültem, ledobtam magamról a takarót, és szaladtam megnézni,
hogy valóban nem esett-e baja.
‒ Jól vagyok. Minden rendben ‒ mondta, miközben visszafelé mentünk, az
emeletre.
Mit jelent az, hogy rendben? ‒ kérdeztem magamban. Az arcát fürkésztem,
megpróbáltam olvasni róla. A szemhéja megereszkedett, a szeme majdnem
csukva volt. Bement a fürdőszobába, én pedig az ágyba visszamászva, felhúzott
lábbal, államat a térdemre támasztva ültem. Amikor kijött a fürdőszobából, egy
pohár szódabikarbónától pezsgő víz volt a kezében. Nem tudtam, hogy azért
rossz-e a gyomra, mert egy lövöldözésből tért haza, vagy mert Capone és az
emberei megléptek.
‒ Aludj! ‒ szólt rám. ‒ Késő van.

* * *

Másnap reggel lázas izgalommal vettem kézbe az újságokat. Semmit se
találtam bennük Caponéról, de arra gondoltam, hogy a hír talán későn érkezett,
és így nem került be a reggeli kiadásokba. Fel akartam hívni a kórházakat, de
nem mertem megkockáztatni. Addig semmiképp se, amíg Shep odafent aludt.
Szenvedtem, mert nem tudtam, hogy Tony él-e vagy meghalt, és meg se
kérdezhettem róla senkit. Akármi is történt közöttünk, emberi lény volt, és
segített rajtam. Megmentett azon a hóval borított úton és azon az éjszakán is,
amikor Evelyn megölte Izzyt. Nem hagyhattam, hogy elvérezzen a szállodai
szobájában.
Mihelyt a házvezetőnő megérkezett, kapkodva felöltöztem, és az utcára
kisietve fogtam egy taxit.
‒ Hová, hölgyem? ‒ kérdezte a sofőr, miután beszálltam.
Hová? Nem tudtam, hogy jó-e, amit csinálok, vagy sem. A házra néztem. A
két oldalát benövő borostyánt már ideje lett volna megmetszeni, és a bejárati
ajtóra is ráfért volna egy festés…
‒ Asszonyom, ketyeg az óra… Hölgyem! ‒ A sofőr a visszapillantó tükörben
éles pillantást vetett rám. ‒ Jól érzi magát?
Ha nehezen is, de sikerült kinyögnöm a címet, és húsz perccel később kitett a
Plymouth Hotel előtt.
Hevesen dobogó szívvel, tekintetemet a rácsos ajtóra szegezve mentem fel a
lifttel a hetedik emeletre. Bekopogtam Tonyhoz, és közben azon gondolkodtam,
mit fogok csinálni, ha nem kapok választ. Beszéljek a recepcióssal? Hogy
tehetném meg úgy, hogy ne keverjem bele magamat semmibe? Újból kopogtam.
Elmegyek, és egy nyilvános telefonról ideszólok, hogy nézzék meg…
A harmadik kopogtatás után végre lépéseket hallottam bentről. Nehéz lett a
szívem, mert elképzeltem Tonyt, ahogy maradék erejét összeszedve az ajtó felé
vánszorog. Hallottam, ahogy kioldja a láncot, és mozdulatlanná merevedtem.
Kinyitotta az ajtót. A melle csupasz volt, nadrágja a csípőjére csúszott. Vért
kerestem rajta, kötést. De nem volt semmi baja. Megkönnyebbültem, és rögtön
belém is hasított a gondolat, milyen ostoba vagyok.
Zavartan nézett rám ‒ félig még aludt.
‒ Mit keresel itt?
Nem mondhattam meg neki, hogy miért vagyok ott, nem árulhattam el, hogy
Shep és a többiek utána és Capone után mentek.
‒ Vera?
‒ Én csak… csak… ‒ hebegtem, mire elmosolyodott, és a kezemet megfogva
behúzott a szobába. Meg akart csókolni, de kibújtam az öleléséből. ‒ Ne, Tony…
ne… ‒ tiltakoztam. Nem azért mentem, de a puszta érintése, szája futó
simogatása elég volt ahhoz, hogy megadjam magam. Hozzám préselte magát,
hátamat az ajtónak szorította, és combjával szétfeszítette a lábam. Csak áltattam
volna magam, amikor aggódtam érte? Kényelmes ürügyet kerestem? Igazából
pedig ezért jöttem? Újból megcsókolt, és ezúttal alaposan. Már képtelen voltam
küzdeni ellene.
‒ Tudtam, hogy előbb vagy utóbb visszajössz hozzám ‒ suttogta.


 HARMADIK KÖNYV
1928-1929

 MINDEN ALKALOM AZ UTOLSÓ VOLT

Ígéretet tettem magamnak. Minden alkalommal megesküdtem, hogy az lesz

az utolsó. Ennek ellenére újból Tony Liolli szállodai szobájában voltam, az
ágyában és a karjában.
Lepedővel betakarózva feküdtünk, egyik lábamat keresztben a combjára
tettem. Egy órával korábban alig vártam, hogy lássam, most pedig azt, hogy
otthagyhassam. Odakint vihar tombolt, egyike azoknak a szeptemberi esőknek,
amelyek erős lehűlést hoznak. Cigarettáztunk, és hallgattuk, hogyan verdesi az
eső az ablakot. Időnként villám hasította ketté az eget, a nyomában hangos
mennydörgés robajlott. Megfogadtam magamban, hogy mihelyt a vihar
alábbhagy, elmegyek.
‒ Azon gondolkodom, hogy kiszállok a buliból ‒ mondta.
‒ Tényleg? ‒ Átnyúltam a mellkasa fölött, és elnyomtam a cigarettámat az
éjjeliszekrényen lévő hamutartóban. Nem először hallottam ezt tőle, és tudtam,
hogy csak a levegőbe beszél.
‒ Lehet, hogy belevágok egy üzletbe. Legálisba. A lóversenyt és a kockázást
is befejezem. Már sok embernek tartozom, és jó sokkal.
‒ Kinek?
‒ A kérdés inkább az, hogy kinek nem? ‒ Úgy nevetett, mintha tartozásai
előnyt jelentettek volna, és nem hátrányt. Felkelt, a fürdőszobába ment, és
miközben vizelt, tovább beszélt. ‒ Hallgatnom kellett volna Torrióra. Azt
mondta, túl okos vagyok, hogy azt csináljam, amit most, és hogy… ‒ A mondat
végét nem hallottam, mert lehúzta a vécét, és a vízcsobogás elnyomta a hangját.
Visszajött, leült a székre, cigarettát tett a szájába, és az éjjeliszekrényen lévő
gyertyával rágyújtott.
‒ Capone nagyon dühös, hogy ezt az életet választottam. Azt mondja, puhány
vagyok. Úgy tesz, mintha ezüstkanállal a számban jöttem volna a világra. ‒
Beletúrt a hajába, amitől egy tincse elszabadult, és a homlokába hullt. ‒
Dörzsöltebb vagyok, mint Capone. Jobban tudnám igazgatni ezt a várost, mint ő.
‒ Újból nagyot szívott a cigarettájából, és a plafon felé fordítva a fejét, kifújta a
füstöt.
Én is felkeltem, meg akartam keresni a harisnyámat, de megragadott, és
magához rántott. Értett hozzá, hogyan korbácsolja fel bennem újra a vágyat.
Arccal felé a térdén ültem, lábamat a dereka köré fonva és lelógatva a szék
mögött. Megölelt és közelebb húzott magához. Az eső már elállt, de még nem
mehettem. Nem, mert minden alkalom az utolsó volt.
 Amikor később, délután hazamentem, Shep a dolgozószobájában volt, és a
székében előredőlve a homlokához szorította a whiskyspoharát. Inge nyakát
kigombolta, és a nyakkendőjét is meglazította. Úgy volt, hogy egész nap a
Schofieldben lesz. Nem értettem, mit keres odahaza olyan korán, hisz még hat
óra sem volt.
‒ Hol voltál, Vera? ‒ kérdezte furcsa, feszült hangon. Éreztem, hogy valami
baj van.
‒ Jártam egyet. ‒ Megköszörültem a torkom, és közelebb mentem hozzá.
Furcsa, kutató pillantással nézett rám. Tudja vajon, hol töltöttem a délutánt? ‒
kérdeztem magamban. Hogyan tudhatná? Hátat fordítottam neki, és matatni
kezdtem az íróasztala szélére állított virágvázával.
‒ Találkoztál Bashával?
Csapdát sejtettem. Úgy éreztem, időt kell nyernem, hogy átgondoljam a
dolgot. Megigazítottam egy margarétát.
‒ Vera?
‒ Nem. Miért?
‒ Ezek szerint nem hallottad?
‒ Mit? ‒ A vállam fölött visszanéztem Shepre.
Hozzám lépett, és hátulról átölelt.
‒ Töpszli. ‒ Közelebb húzott magához. ‒ Elment. Lelőtték. Úton a kórház
felé halt meg.
Elállt a lélegzetem. Arcomat a kezembe temettem, és nekidőltem.
‒ Mindenkit elveszítek, Vera ‒ mondta, a nyakamba lehelve. ‒ Dion. Aztán
Hymie és Vinny. Izzy. Most pedig Töpszli. Mind elmentek.
Elszorult a torkom.
‒ Nem tudom, mit mondjak. Sajnálom, Shep. Nagyon sajnálom. Ha meg nem
történtté tehetném, rögtön megtenném.
‒ Tudom, Babaarc. Tudom…
Nem voltam biztos abban, hogy beszélni akarok Töpszliről, Izzyről vagy
erről az egészről.

* * *

Mrs. Squeak azt akarta, hogy Basha ne legyen a virrasztók között, és ez némi
bonyodalmat okozott. Shep és Dilis megpróbálta megértetni Bashával, hogy a
család nem tartja helyénvalónak a jelenlétét.
‒ Nem helyénvaló? ‒ Basha a szemét eltakaró fekete fátyol alól nézett rájuk.
‒ Ezt most komolyan mondjátok?
Shep megcsóválta a fejét, és karon fogva a kijárat felé terelte.
 ‒ Sajnálom, Basha, de ez a család kérése. Egy ilyen helyzetben tiszteletben
kell tartanunk a család kívánságait.
‒ Család? Milyen kibaszott családról beszélsz? ‒ Basha elrántotta a karját. ‒
Én voltam Töpszli családja. Én vagyok az, akinek itt a helye. Nem neki!
A kápolnában mindenki feléjük nézett. A suttogás és az arcok elárulták, hogy
mindenki tudja, Basha Töpszli barátnője volt.
Dorával és Evelynnel oldalt állva figyeltük az eseményeket.
‒ Nem kellene beszélnünk vele? ‒ kérdezte Evelyn.
‒ Én ki nem nyitom a számat… szó se lehet róla ‒ feleltem, és megráztam a
fejem.
‒ Intézzék csak el a srácok! ‒ mondta mereven előre, a koporsóra bámulva
Dora.
‒ Ugyan már, Basha ‒ szólalt meg Dilis. ‒ Mire számítottál? Tíz éven át
keféltél a férjével. Ráadásul egyszer rá is lőttél.
‒ Igen, és meg is kellett volna ölnöm az ostoba némbert, amikor lehetőségem
volt rá! ‒ Basha az őt figyelő gyászolókra nézett. ‒ Mit bámulnak?
‒ Látod, az ilyen kifakadások miatt nem akarják, hogy itt légy.
‒ Gyere, Basha! ‒ szólalt meg újból Shep. ‒ Vagy engeded, hogy csöndben,
nyugodtan kivezessünk, vagy…
‒ Vagy micsoda?
‒ Vagy attól tartok, hogy Töpszli felesége őrizetbe vetet a zsarukkal.
‒ Ez a két rohadt lehetőségem van?
‒ Sajnos úgy tűnik.
‒ Milyen alapon vetetne őrizetbe?
‒ Először is azért, mert rendzavarást követtél el.
Basha pár másodpercig gondolkodott.
‒ Legalább megnézhetem? Elköszönhetek tőle?
Shep méltánylandónak tartotta a kérést, és odament a családhoz, hogy
beszéljen velük. Mrs. Squeak, ha vonakodva is, de beleegyezett, és Basha
előrement, hogy még egyszer lássa Töpszlit. Dilissel és Sheppel a két oldalán
megfogta a koporsó szélét, és ráhajtotta a fejét a halott mellére.
‒ Mi az ördögöt csinál? ‒ kérdezte Dora. ‒ Be akar feküdni mellé?
Basha összeroppant, és sírva, egyre hangosabban beszélni kezdett
Töpszlihez:
‒ Szeretlek, baby. Szeretlek, baby. Szeretlek. Szeretlek, baby…
Mrs. Squeak véget akart vetni a dolognak, és félrehúzta Shepet.
‒ Jól van, most már elég! Vigyétek innen! Ki vele! Azt akarom, hogy
eltűnjön! Máris!
Basha ekkor megpróbálta rávetni magát, és majdnem feldöntötte a Töpszli
fejénél égő egyik gyertyát. Szerencsére Dilis még időben át tudta ölelni hátulról.
Basha dühösen vergődött a szorításában, és elkeseredetten kiabált:
‒ Nem megyek sehova!
Dühödten hadakozott és fújtatott azalatt is, amíg a zsaruk ráadták a bilincset.
Dilis és Shep azonnal akcióba lépett, és óvadék ellenében szabadlábra
helyeztették, még időben ahhoz, hogy két nappal később, Töpszli temetésén
újabb jelenetet rendezhessen.

 DÉLI OLDALI CSAVARGÁSOK

Hogy tudott szeretni két férfi is, amikor én annyira utáltam magam? Nem
érdemeltem meg, hogy szeressenek. Elég volt csak Ceceliára és Bashára
néznem, hogy tisztában legyek ezzel. Ők szenvedtek az embereik elvesztése
miatt, miközben nekem kellett volna szerelem nélkül élnem, nem nekik.
Szegény Basha! A bánata olyan sűrű volt, mint a kátrány, és olyan fekete is.
Töpszli temetése után, mivel nem vette fel a telefont, Evelynnel elmentünk
hozzá. Pongyolában ült a sötétben, ivott, és egyik cigarettát szívta a másik után.
A haja kócos volt, piszkos, és erős, kellemetlen testszag áradt belőle.
‒ Gyere! ‒ szóltam rá, miután teleeresztettem neki a kádat. ‒ Fürödj meg és
öltözz fel! Jobban fogod érezni magad.
‒ Nem akarom jobban érezni magam. Meg akarok halni.
Evelynnel egymásra néztünk. Én az egyik karját ragadtam meg, ő a másikat,
és közös erővel felemeltük Bashát.
‒ Engedjetek el! ‒ követelte, és sikoltozva, tekergőzve próbált szabadulni. ‒
A szentségit! Engedjetek el! Hagyjatok meghalni!
Basha nem lehetett több negyvenöt kilónál, de erős volt. Ahogy
belekapaszkodott az ajtóba, egyenként kellett lefejtenem az ujjait az
üveggombról.
‒ A szentségit! Mondtam, hogy eresszetek!
A víz dühös tengerként hullámzott, ahogy belenyomtuk a kádba. Basha
megpróbált küzdeni, de miközben csapkodott, és a pokolba kívánt bennünket,
láttam, hogy a szeme lecsukódik. Aztán az állkapcsa is elernyedt, válla a víz alá
süllyedt, és a pára ködként körülölelte.
‒ Utállak benneteket ‒ mormolta lustán. Csuromvíz lettem, és Evelyn is.
Kerítettünk két törülközőt, miközben Basha a kádban hátradőlve, motyogva
megkérdezte: ‒ Miért kellett megölniük? Miért?
Egy órával később már rendes ruha volt rajta, és még egy szelet pirítóst is el
tudott majszolni.
Attól kezdve minden nap meglátogattam, széthúztam a függönyöket, hogy
világos legyen, és ügyeltem rá, hogy mindig egyen valamit. Arra azonban, hogy
előbújjon a lakásából, csak azután tudtam rávenni, hogy kifogyott a cigarettából
és a ginből.
‒ Mihez kezdjek nélküle? ‒ kérdezte, miközben felvette a napszemüvegét.
Szép őszi nap volt, a fák levelei már kezdtek színt váltani, és enyhén remegtek
az enyhe szellőtől, de Basha semmit sem érzékelt az egészből. ‒ Magányosnak
éreztem magam, valahányszor a feleségével volt, de most már a morzsáknak se
örülhetek. Komolyan mondom, hogy nem akarok élni nélküle.
‒ Ne mondj ilyet! Rendbe fogsz jönni. ‒ Átkaroltam a vállát. ‒ Csak idő kell
hozzá. Hisz alig néhány hete történt.
‒ Remélem, tisztában vagy vele, mennyire szerencsés vagy. Van férjed,
akihez hazamehetsz, aki szeret. És csak téged. Nem kell aggódnod amiatt, hogy
nem egyedül a tiéd.
Ahogy ezt kimondta, a cipősarkam egy járdarepedésbe süllyedt, és az
egyensúlyomat vesztve elvágódtam. Jelzésnek fogtam fel a dolgot: Isten rajtam
tartotta a szemét.

* * *

Vénasszonyok nyara volt. Az ég kéken ragyogott, egyetlen felhő se látszott
rajta. A State Streeten még utoljára kipakolták a gyümölcsösstandokat, és a
virágokkal teli targoncák is megjelentek, mielőtt a tél beköszönte miatt raktárba
tették volna őket. A Buckingham-szökőkutat már leállították ‒ ez mindig biztos
jele volt annak, hogy a város felkészül a hamarosan beköszöntő hidegre.
Másokhoz hasonlóan én is ki akartam használni a szép időt, és az enyhe szellő is
kedvet csinált a sétához.
Nagyjából fél tizenkettő lehetett, és Tonynak a város déli részén lévő
szállodája felé tartottam. Alig kanyarodtam be a Plymouth sarkán,
megtorpantam, mert Ceceliával és Dorával találtam szemben magam. Dora a
csomagjaival küszködött, egyik kezéből a másikba pakolgatta őket, miközben
Cecelia egyfolytában beszélt hozzá.
Már épp arra gondoltam, hogy nem vettek észre, amikor Cecelia meglepetten
rám nézett.
‒ Hé… hát te vagy az? Mit keresel itt lent? ‒ kérdezte.
‒ Én csak… be akartam ugrani egy boltba… semmi több… ‒ A szavak vadul
kavarogtak a fejemben, és nem voltam biztos benne, hogy mindegyiket
kimondtam. A pulzusom felgyorsult, a tenyerem nyirkos lett, és egy kicsit
szédültem is. Hangos csilingeléssel egy villamos haladt el mellettünk,
áramszedője szikrákat csiholt a vezetékből. Nem kis erőfeszítésembe került, de
végül meg tudtam kérdezni, hogy mit keresnek a városnak azon a részén.
‒ Találd ki! ‒ mondta Dora, és egy csörgőt kapott elő az egyik szatyrából. ‒
Na kinek lesz kisbabája?
‒ Neked? ‒ Elmosolyodtam, de az is lehet, hogy csak bambán néztem rá. A
gondolataim mintha különváltak volna maradék lényemtől.
Bólintott, és átölelt.
 ‒ Képzeld el! Annyi év próbálkozás után megtörtént! Tegnap tudtam meg.
Később fel akartalak hívni, hogy megmondjam.
‒ Nézd, milyen boldog! ‒ szólt közbe a vállát megvonva Cecelia. ‒ Engem
igazából nem dob fel, de ha így örül neki, hát legyen! Nincs igazam?
Elmosolyodtam, és közben nem tudtam eldönteni, hogy valóban furcsán
néznek-e rám. A gondolataim vadul kavarodtak. Tényleg vásárolni jöttek, vagy
azért, hogy engem ellenőrizzenek? Lehet, hogy már előző nap is követtek. Talán
sejtik, miben sántikálok. Egyre gyorsabban és kapkodva vettem a levegőt.
‒ Gyere, együnk valamit! Van egy jó kis büfé a sarkon túl.
Nem volt más választásom, velük kellett mennem.
Merő egy ideg voltam, a tekintetem ide-oda járt, Tonyt kerestem, és
valahányszor megláttam valakit, aki nagyjából vele egykorú vagy ugyanolyan
magas volt, elakadt a lélegzetem. Sokáig babráltam az étlappal, az
evőeszközökkel, mindennel, ami a kezem ügyébe került.
Úgy éreztem, egy falatot se tudok lenyelni. Valahányszor kérdeztek tőlem
valamit, arra gondoltam, hogy próbára tesznek, csapdába akarnak csalni.
Amikor Cecelia kiment a női vécébe, lehetőségem nyílt rá, hogy szóba
hozzam Dora terhességét.
‒ Hogy érzed magad? ‒ kérdeztem.
‒ Fantasztikusan. Még sosem voltam ilyen jól. ‒ A nyomaték kedvéért
bólintott, ivott egy korty kávét, és visszarakta a csészét a csészealjra. ‒ De hadd
kérdezzek valamit! Mint nő a nőtől.
‒ Tessék! ‒ Nagyot nyeltem, és felkészültem a legrosszabbra. Most áll elő
afarbával, gondoltam.
‒ Féltél, amikor terhes voltál? Tudod, attól, hogy babád lesz.
‒ Nem fáj. ‒ Megkönnyebbülten elmosolyodtam. ‒ Elaltatnak. Utána egy
kicsit nehéz, de miközben megtörténik, nem érzel semmit. Felébredsz, és ott a
babád.
‒ Nem. Én nem a szülésről beszélek ‒ mondta Dora. ‒ Arra gondolok, hogy
féltél-e. Tudod, a sok gyilkosság, erőszak ‒ nem tudom eldönteni, hogy akarok-e
szülni, gyereket hozni erre a világra.
Kisimítottam az ölemben a szalvétát. Volt idő, amikor fenyegetve éreztem
magam Dorától, féltem attól, hogy elorozza tőlem a lányom szeretetét. Most
azonban kinyúlt felém, mint egyik anya a másikért. Újfajta kötelék jött létre
közöttünk.
‒ Minden kezd eldurvulni, erőszakossá válni ‒ folytatta. ‒ Ez megijeszt. Te
hogy tudsz megbirkózni a körülményekkel?
‒ Mikor Hannah született, még minden más volt. Elveszítettük Diont, de a
helyzetet össze se lehet hasonlítani a mostanival. Nem tudtuk, hogy ilyen rosszra
fordulnak a dolgok. ‒ Újból végigsimítottam a szalvétát. ‒ Őszintén szólva, a
legnehezebb normális körülmények között nevelni Hannah-t, miközben nem
tudom, milyenek a normális körülmények. Anyaként fogalmam sincs, hogy mit
tegyek. Teszem a dolgom, ahogy tudom, és közben biztos vagyok benne, hogy
mindent rosszul csinálok.
‒ Biztos nem.
‒ De igen. Ha például még egy süteményt akar, hagyom, hadd egye meg,
aztán arra gondolok, hogy nem kellett volna. Ha fürdőt csinálok neki, aggódom,
hogy a víz túl forró vagy túl hideg. Az igazat megvallva, sosem tudom, hogy jól
csinálok-e valamit. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, az az, hogy nem akarom,
hogy úgy nőjön fel, ahogy én.
‒ Gondolj arra, hogy Shep Green lánya. Nem úgy fog felnőni, ahogy te.
Kivételezett helyzetben lévő családba született.
‒ És bűnöző családba.
Dora felsóhajtott.
‒ Azt hiszem, én is emiatt aggódom. Hogy lehet felnevelni egy gyereket egy
ilyen erőszakos világban…? Mit lehet tenni? Az ember megtanul főzni, és
minden este megteríti az asztalt, megveti az ágyat, és mos, amikor kell, úgy tesz,
mintha a családja nem különbözne más családoktól. De közben tudja, hogy
üvegbura alatt él, amely egy szempillantás alatt összetörhet.
Cecelia visszajött, és folytatódott a kihallgatás. Mi a neve az üzletnek,
amelyikben vásárolni akartam? Hogy fedeztem fel? Hol vannak a csomagjaim?
Milyen kár, hogy ilyen messzire eljöttem, és nem vettem semmit…
Ebéd után Cecelia leintett egy taxit, és felajánlották, hogy visszavisznek
északra, de kimentettem magam.
‒ Azt hiszem, még csavargok egy kicsit. Ti csak menjetek! ‒ mondtam. ‒
Még akarok venni néhány dolgot. Tudjátok, mivel még sose jártam ezen a
részen…
Megvártam, amíg a taxijuk eltűnik a szemem elől, aztán elindultam az
ellenkező irányba.

* * *

‒ Késtél. ‒ Tony kigombolt ingben, kócos hajjal az ajtófélfát támasztotta. Ha
még nem is részegedett le, jó úton volt felé. ‒ Több mint egy órája várok rád.
Elmentem mellette, és a komódra dobtam a cigarettatárcámat.
‒ Pont a szállodád előtt futottam össze Cecelia Druccival és Bütyök
feleségével.
‒ Láttak bejönni?
 ‒ Nem.
‒ Akkor mit izgulsz?
Töltöttem magamnak egy italt, és felhajtottam a felét. A kezem remegett.
‒ Hallanod kellett volna, hogyan próbáltam megmagyarázni, mit keresek a
városnak ezen a részén. Alig tudtam kinyögni egy mondatot. Én biztos nem
hittem volna magamnak.
‒ Nyugalom! Túlreagálod a dolgot. Csak arról van szó, hogy váratlanul
találkoztál velük.
Elkeseredetten néztem Tonyra.
‒ Te könnyen beszélsz.
‒ Elefántot csinálsz a bolhából. Ugyanannyi jogod van itt lenni, mint nekik.
Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy túlreagáltam a dolgot. Az
éjjeliszekrényen álló órára néztem.
‒ Háromra otthon kell lennem. Csináljuk azért, vagy ne?
A hangulat el volt rontva, ezt mindketten tudtuk. Ennek ellenére levette az
ingét, és kigombolta a nadrágját, miközben én kibújtam a ruhámból, és gondosan
összehajtogatva a komódra tettem. A ruháink általában egy kupacban a padlón
végezték. Ezen a napon azonban nem. Miután levetkőztem, bebújtam a takaró
alá, és vártam. Még csak merevedése sem volt, amikor rám mászott. A leheletén
cigaretta‒ és whiskybűz érződött. Alig csókolóztunk, és amikor túljutottunk a
dolgon, piszkosnak éreztem magam, és alig vártam, hogy az utolsó fél órát
lemossam magamról.

 ÜNNEPI LEHANGOLTSÁG

Shep az íróasztala mögött ült, és a mandzsettagombját babrálta. Többé már

nem tudott rám nézni, mikor felolvastam neki. Még akkor sem, ha egy regény
volt a kezemben. De most nem azt olvastam, hanem különböző cetliket,
szalvétákat és minden egyebet, amit Dilis alkalmasnak tartott arra, hogy írjon rá.
Egyenként felolvastam őket Shepnek. Egyeseken csak odavetett megjegyzések
voltak. Másokon Bütyöknek, Franknek és Peter Gusenbergnek szánt utasítások.
Az egyik feljegyzés pedig azoknak a javításoknak a felsorolását tartalmazta,
amelyeket John Maynek egy teherautón kellett elvégeznie.
Beszálltam Shep üzletébe, de csak azért, mert szüksége volt rám. Halványan
a saját szeszcsempész napjaimra emlékeztetett a dolog.
‒ Tudod ‒ mondtam ‒, sokkal több értelme lenne, ha Dilis a raktárban tartaná
Franket, és Petert küldené…
‒ Van még valami? ‒ kérdezett közbe Shep, jelezve, hogy nem kíváncsi a
véleményemre.
‒ Ez minden ‒ feleltem, és odaadtam neki Dilis feljegyzéseit. Határozottan
éreztem, hogy hasznosságom csak egy bizonyos pontig terjed.
Shep bólintott, felállt, és a kalapjáért nyúlt.
‒ Későn jövök haza. Ne várj meg! ‒ mondta, azzal kiment.
Időnként úgy éreztem, hogy nem a felesége, hanem az alárendeltje vagyok.
Hetek óta nem ölelt és nem csókolt meg, a szeretkezésről már nem is beszélve.
Hiányzott, és minél jobban kizárt az életéből, annál jogosabbnak tartottam, hogy
Tonyhoz fussak.
Másnap reggel elmentem Tony szállodájába. Capone a következő napon
néhány hétre el akarta küldeni a városból, és egymásnak estünk, remélve, hogy
amit egymásnak adunk, ki fog tartani addig, amíg távol van. Teljesen
elveszítettem az időérzékemet, és több mint fél órát késtem a lányokkal
megbeszélt ebédről.
‒ Rendeltetek már? ‒ kérdeztem, miután beviharzottam a Walnut Roomba.
‒ Téged vártunk. ‒ Evelyn szúrósan rám nézett, és maga elé emelte az
étlapot.
‒ De most már azért ideje lenne. Éhen halunk. ‒ Basha az ujjaival csettintve
jelzett a pincérnek.
‒ Ugyan már, nem is késtem olyan sokat ‒ hazudtam. Leültem, kibújtam a
kabátomból, és a szék támlájára terítettem.
‒ Szóval merre jártál? ‒ kérdezte Evelyn, továbbra is az étlapot bújva. Úgy
tűnt, mintha tudná, hogy el akarok titkolni előle valamit.
‒ El kellett mennem Hannah-val cipőt venni.
‒ Azt hittem, hogy azt már tegnap elintéztétek ‒ mondta Basha.
‒ Igen, elindultunk, de aztán valami közbejött… ‒ Jézusom, gondoltam,
képtelen vagyok megjegyezni, miket hazudoztam korábban. Helyet változtattam a
széken. Még mindig nedves voltam Tonytól.
‒ Rendben van. Az a lényeg, hogy megjöttél ‒ közölte mosolyogva Dora.
Állapotos volt, és nem engedte, hogy bármi elrontsa a kedvét.
‒ Cecelia nem jön? ‒ kérdeztem az üres székre nézve.
‒ Sajnálja, de nem tud. ‒ Evelyn elővett egy cigarettát a tárcájából.
‒ A napokban volt az évfordulójuk, és azt nagyon megszenvedte ‒
magyarázta Dora. ‒ Néha olyan, mint régen, máskor viszont kész roncs.
Szegény.
‒ Szegények vagyunk mind. ‒ Basha elővette retiküljéből a laposüvegét, és
egy kis gint töltött a kávéjába. Már nem emlékeztem rá, mikor láttam utoljára
józanul. Most, hogy már nem tervezett semmit Mrs. Squeak ellen, nem tudta,
hogy mit kezdjen magával. Mintha eltiltották volna a kedvenc hobbijától.
‒ Mit szóltok ehhez? ‒ kérdeztem, hogy feldobjam egy kicsit a hangulatot, és
az oszlopokra erősített girlandokra, egyéb díszekre mutattam. ‒ Nemrég volt
hálaadás napja, és már fent van a karácsonyi dekoráció. Évről évre egyre
korábban teszik ki.
‒ Hálaadás? Miért legyen hálás az ember? ‒ Basha az ég felé emelte a
tekintetét. ‒ Nem így kellett volna történnie. Nem lett volna szabad egyedül
maradnunk. ‒ Ivott egy korty gint. ‒ Utálom azokat a mocskokat ‒ mindet egytől
egyig. Bárcsak halomra lőnék őket!
Evelyn bólintott.
‒ Rohadnának el a pokolban!
Nem mertem ránézni, mert féltem attól, hogy olvasni fog az arcomról. Tudott
Tonyról. Soha egyetlen szóval se említette, de biztos voltam benne, hogy tudja.
Tudta. Tisztában voltam vele, hogy ha bárki más tudomást szerez arról, hogy
összeszűrtem a levet a Déli oldali banda egyik tagjával, az a végemet fogja
jelenteni.
Kinyitottam az étlapot, de rögtön össze is csuktam. Képtelen voltam enni. A
gyomrom görcsbe rándult. Nemcsak a férjemet csaltam meg, hanem a
barátnőimet és az egész Északi oldali bandát is.
Kezdett nagyon kimerítővé válni ez a viszony. Belefáradtam már abba, hogy
azt hazudjam, a lányokkal töltöttem az időt, amikor a Plymouth Hotelben
voltam. És mivel Tony féltékeny volt Shepre, azt mondtam neki, hogy az
anyámnál voltam, holott otthon voltunk Sheppel. Nem tudtam, mit csináljak
Tonyval. Néha, mint például ezen a délelőttön is, képtelen voltam betelni vele.
Máskor azonban tudtam, hogy nem éri meg a kockázatot.
Minden nappal erősödött bennem a nyomasztó érzés, hogy le fogok bukni. És
mégis, nem tudtam befejezni a dolgot Tonyval. Valahányszor megpróbáltam,
elgyengültem. Sok szempontból jobban ismert, mint Shep. Tudta a legsötétebb
titkaimat is ‒ olyan dolgokat, amelyek miatt Shep örökre hátat fordított volna
nekem. Lehetséges, hogy megérdemeltem egy olyan csalót, mint Tony. Abban
viszont biztos voltam, hogy Shepet nem érdemlem meg.

* * *

Már csak két nap volt hátra karácsonyig, amikor megkaptuk a hírt.
Terhessége harmadik hónapjában Dora elveszítette a babáját. Evelynnel el
akartunk menni hozzá, hogy virágot és magazinokat vigyünk, hátha azoktól
kicsit jobb kedve lesz.
Megdöbbentünk, mikor Bütyök ajtót nyitott. Rendszerint makulátlan
házukban szanaszét hevertek az újságok, a mosatlan edények, a szennyes ruha.
Karácsonyfájuk a sarokban állt, várva, hogy feldíszítsék, körülötte
lámpafüzérekkel és díszekkel teli dobozok.
Bütyök úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem aludt.
‒ Nagyon rosszul van ‒ figyelmeztetett bennünket. ‒ Beszélni se hajlandó
velem.
Miután Evelyn kiment a konyhába, hogy elmosogasson és rendet rakjon, én a
hálószobába indultam. Leültem az ágy szélére, de nem tudtam rávenni Dorát,
hogy rám nézzen. Egyenesen maga elé meredt. Akkor láttam először smink
nélkül. A bőre sápadt volt, a szája vékony. Meglepődtem, milyen fiatalnak és
ártatlannak látszik.
‒ Az orvos azt mondta, rendbe fogsz jönni. Újból megpróbálhatjátok. Még
elég fiatalok vagytok.
Könnyes szemmel, dühösen fordult felém.
‒ Te könnyen beszélsz! Neked van a gyereked. Nekem arra se volt
lehetőségem, hogy a karomban tartsam. ‒ Hátat fordított nekem. ‒ Menj el! ‒
mondta. ‒ Te vagy az utolsó, akit most látni akarok. Hagyj békén!
Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam a vállát, de még időben
visszafogtam magam. Egyértelmű volt, hogy nem akarja, hogy ott legyek. Nem
tehettem semmit azért, hogy elmúljon a fájdalma, és úgy tűnt, hogy a puszta
jelenlétem is ront a helyzeten.
Felálltam, és magára hagytam. Meg se moccant, sőt az se biztos, hogy tudta,
mikor jöttem ki tőle.
 Miután elköszöntünk, Evelynnel a State Street felé indultunk. A hóesés
fehérré és festőivé tette Chicago belvárosát. Szép volt a sok feldíszített,
lámpafüzéres bejáratú üzlet. Karácsonyi énekeket dalolok álltak az utcasarkon,
hangjuk elkísért bennünket egész addig, míg át nem vágtunk a Washingtonra.
Alighogy túljutottunk a forgóajtón, egy vörös mellényes ajtónálló köszöntött
bennünket a Marshall Field’sben. Kabátunkról leráztuk a havat, és a csizmánkról
is levertük, mielőtt bementünk megnézni a kesztyűkínálatot.
Evelyn bedugta a kezét egy csuklónál összeerősített párba.
‒ Ó, ez igazán szép. Irwinnek tetszeni fog ‒ mondta. Még csak pár hete
randevúzott Irwinnel, de már teljesen belé volt habarodva. -Vagy nézd meg ezt!
‒ Egy másik párt tartott elém. ‒ Mielőtt elfelejtem: van kedvetek Sheppel velünk
vacsorázni szombat este? Irwin szólt, hogy kérdezzem meg.
‒ Igen. Persze. Még meg kell beszélnem Sheppel, de jól hangzik. ‒ A
sálakhoz léptem. ‒ Szóval kezd komolyra fordulni a dolog közted és Irwin
között? ‒ kérdeztem.
‒ Hát nem őrület? ‒ kérdezett vissza sugárzó arccal. ‒ Mi ez velem és az I
betűvel kezdődő nevű férfiakkal?
Egy kék sálért nyúltam, de egy pillanatra megállt a kezem a levegőben. Ez
volt az első alkalom, amikor Evelyntől utalást hallottam Izzyre.
‒ Odáig vagyok Irwinért. Szeretem, Vera. Igazán. És nem úgy, ahogy
korábban. Ez most igazi szerelem.
Mosolyogva megszorítottam a kezét.
‒ Jó ember. Valóban az. Kár, hogy olyan vacak dologgal foglalkozik.
‒ A melltartókészítésre gondolsz?
Komolyan Evelynre néztem.
‒ Nem, a másik munkájára.
‒ Ó… ‒ Evelyn a homlokát ráncolva csípőre tette az egyik kezét.
‒ Arra gondoltam…
‒ Mire?
‒ Tudod, megbízom Irwinben. Annyira, ahogy Izzyben sosem. És úgy
gondolom, fontos, hogy Irwin tudja, hogy ő is megbízhat bennem. Ezért… úgy
döntöttem, hogy nem lehetnek titkaim előtte.
‒ Milyen titkokra gondolsz?
‒ Tudod te ‒ válaszolta, ujjaival a pulton dobolva. ‒ Tiszta lappal akarok
indulni.
‒ Mármint?
‒ Tudod te azt.
‒ Evelyn! ‒ néztem rá tágra nyílt szemmel. ‒ Megőrültél?
‒ Hogy lehetne becsületes kapcsolatom vele, ha egy ilyen hatalmas titok van
közöttünk? Érzem, hogy élve felfal. Muszáj ledobnom magamról.
‒ Ev…
‒ Szeret, és meg fogja érteni.
‒ Elment az eszed? ‒ A pultra dobtam a sálat, és félrehúztam Evelynt. ‒ Nem
mondhatod el Irwinnek. És másnak se. Soha!
‒ De meg fogja érteni. Mert ő igazán szeret.
‒ Nem érdekel, mennyire szeret. Hallgass ide! ‒ Megmarkoltam a kezét, és
kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. ‒ Lehet, hogy ezek a srácok
szeretnek bennünket, de elsősorban egymáshoz hűségesek. Nem tálalhatsz ki
Irwinnek anélkül, hogy engem bele ne rángass. Mit gondolsz, mit fog szólni
ahhoz, hogy megölted az egyik legjobb barátját?
‒ Hiszen baleset volt. Önvédelem. Te magad mondtad.
‒ Azt hiszed, hogy az számít nekik? És pontosan mit akarsz mondani, ha
Irwin megkérdezi, hogy mit csináltál Izzy holttestével?
‒ Nem tudom… én…
‒ El akarod mondani neki, hogy a Déli oldali banda egyik tagja segített
nekünk? Bele akarsz rángatni engem is? Ezt nem teheted. Segítettem neked, nem
fordíthatsz hátat, és nem teheted tönkre az életemet. Shep nem tud Tony
Liolliról,
Evelyn úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna.
‒ Jól van… sajnálom. Nem gondoltam át így a dolgot.
‒ Hát tényleg nem!
‒ Jó, jó. Rendben. Nem szólok neki. Megígérem. De ne felejtsd el, hogy
Shep távol volt, amikor történt. És különben is, már nem találkozgatsz Tonyval.
‒ Evelyn rám nézett, aztán láttam, hogy megváltozik az arckifejezése. ‒ Istenem,
Vera! Még mindig találkozol vele? Mondd, hogy nem!
Elfordítottam a tekintetem.
‒ Dehogyis! Hülyének nézel?

 ÚJÉVI ELHATÁROZÁS

Dorával a szépségszalonban ültünk, és vártuk, hogy rendbe tegyék a

körmünket. Először találkoztam vele azóta, hogy elveszítette a babáját. Először
ittunk egy kávét, aztán beugrottunk néhány üzletbe. Vártam, hogy elnézést kér
azért, amit korábban a hálószobájukban mondott, de hiába.
‒ Mi tart nekik ilyen sokáig? ‒ kérdeztem egy fodrásznőt figyelve, amint
hajcsavarókkal teli kosárral a kezében elsietett előttünk, és egy másikat, aki egy
maréknyi hullámcsatot ejtett el nem messze tőlünk.
‒ Nyugalom. Holnap szilvesztereste. A városban mindenhol nagy a tömeg ‒
figyelmeztetett Dora. ‒ Hová sietsz?
‒ Sehová. ‒ Hátradőltem a széken, keresztbe tettem a lábam, és a felül lévőt
ide-oda lóbáltam. ‒ Csak van néhány elintéznivalóm. ‒ Semmilyen dolgom se
volt, csak késésben voltam. Tony kettőre várt a szállodába, és már negyed három
is elmúlt.
‒ Tudom, hogy szilvesztereste mindig a Palmer House-ba megyünk, de az
idén szeretném kihagyni a partit ‒ mondta Dora.
‒ Basha megy?
‒ Nem. És Viola meg Cecelia se.
‒ Kemény év volt mindenkinek, ugye? ‒ kérdeztem.
‒ Téged legalább vár otthon Shep. De mi mi az ördögöt ünnepeljünk? Jó
volna minél előbb elfelejteni 1928-at…
A szemközti falon lévő fényképeket nézegettem: az egyik egy bubifrizurás
nőt ábrázolt, a másikon egy etoni stílusban vágott hajú, a harmadikon egy
hullámos hajú pózolt. Közben egyfolytában Tony járt az eszemben. Már több
mint két hete nem láttam. Az előző héten New Yorkban volt, és Capone újév
után le akarta küldeni Floridába.
‒ Hé, mit izegsz-mozogsz annyit? ‒ kérdezte Dora, és a térdemre rakta a
kezét, mert idegesítette, hogy lóbálom a Iában. ‒ Mi bánt?
‒ Engem? Semmi ‒ válaszoltam, és nyugalmat parancsoltam a lábamnak. ‒
Egyszerűen sok minden jár az eszemben. ‒ Tonyra gondoltam, aki a szállodai
szobában várt, és nem tudta, miért kések. ‒ Mindjárt jövök ‒ mondtam a székről
felpattanva. ‒ El kell intéznem egy sürgős telefont.
A szalon elülső helyiségében fekete pelerines nők ültek sorban,
forgószékeken, hajmosásra, vágásra vagy festésre várva. Mások hajszárítóba
vagy a tartós dauerhoz használt készülékbe dugták a fejüket. A levegőben
parfüm, bórax, dauervíz és körömlakklemosó szaga érződött. A helyiségen
átvágva a vendégeknek fenntartott, kis asztalkára kikészített telefonhoz mentem.
Már ült egy nő az elé állított széken, és a szilveszter esti, a Blackstone Hotelbe
tervezett programját beszélte meg valakivel. Karomat a mellemen keresztbe
fonva, idegesen doboltam a lábammal, miközben körbenéztem, hogy lássam,
nincs-e valaki a közelben. Mihelyt felszabadult a telefon, leültem, és tárcsáztam.
Kicsöngött, és én újból idegesen nézelődtem, míg végül a recepció válaszolt a
hívásra.
‒ Plymouth Hotel.
‒ Tudná adni Tony Liolli szobáját… a 827-est… Igen, Liolli, L-lel. ‒ Míg a
kapcsolásra vártam, valaki megkocogtatta a vállam. Megfordultam, és egy
pillanatra elakadt a lélegzetem.
Dora állt mögöttem. Kék szeme elkeskenyedett, ahogy végigmért.
‒ Mi vagyunk soron ‒ mondta.
‒ Ó… rendben. Máris. ‒ Próbáltam nyugodt hangon beszélni, de a kezem
úgy remegett, hogy alig tudtam visszatenni a helyére a kagylót. A
szépségszalonban nagy volt a zaj, és elképzelhetőnek tűnt, hogy Dora nem
hallotta, amikor Tony Liollit kértem.
Előrement, én pedig követtem a különszobába, ahol az olyan, különleges
vendégeket szolgálták ki, amilyenek mi voltunk.
Mihelyt becsuktam magam mögött az ajtót, Dora rögtön szembefordult
velem.
‒ Liolli? Tony Liolli? Te jóságos ég! Mondd, hogy nem vele van dolgod ma
délután!
Behunytam a szemem, és némán átkozódtam.
‒ Ki vele, Vera! Mi az ördögöt művelsz?
‒ Dora, kérlek! ‒ Még mindig képtelen voltam ránézni.
‒ Huhh! Jobban teszed, ha elmondod, hogy mi folyik itt!
Próbáltam némi időt nyerni, de Dora makacs volt, követelte, hogy beszéljek.
‒ Rendben van ‒ mondtam, és végre ránéztem ‒, de nem árulhatod el
senkinek.
Dühösen nézett rám.
‒ Kinek árulnám el?
‒ Azért csak ígérd meg!
Két manikűrös jelent meg az ajtóban az eszközeivel, de Dora kiküldte őket.
‒ És csukják be maguk után az ajtót! ‒ Hozzám visszafordulva kijelentette: ‒
Ígérem. Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek. Most pedig halljam!
Ahogy lehajtottam a fejem, izzadságcseppek folytak le a halántékomon.
Közben éreztem, hogy Dora tekintete rám szegeződik.
‒ Komolyan beszélek. Halljam, miről van szó!
 Éreztem, hogy összeroppanok, és mindjárt előtörnek belőlem a szavak.
‒ Vera!
‒ Jaj, Dora! ‒ fakadtam ki. ‒ Szerelmes vagyok.
‒ Tessék?
‒ Szerelmes vagyok. Belé. ‒ Visszafojtottam a lélegzetemet, és vártam, hogy
valami borzalmas dolog történjen. Nem kellene az égnek leszakadnia? Nem
kellene megnyílnia alattam a földnek?
‒ Szerelmes vagy Tony Liolliba?! ‒ Dora úgy elcsodálkozott, hogy a száját is
elfelejtette becsukni. Hátradőlt a székén, és csak bámult rám. ‒ Jesszusom!
Mondd, hogy nem komoly!
‒ Szeretem, Dora. Igazán.
‒ Jaj, drágám, ezt be kell fejezned! Nem szórakozhatsz Tony Liollival. Az a
fickó teljesen kiszámíthatatlan. Két lábon járó bajkeverő ‒ nagy B-vel. És
imádkozz magadban, hogy befogja a száját. Ha kiderül ez a dolog rólatok,
mindketten két méter mélyre kerültök. Több eszed is lehetett volna. Shep Green
felesége vagy, nem csalhatod meg Capone egyik emberével. Jézusom, Vera,
használd már az eszed! Ki tud még róla?
Evelynre gondoltam.
‒ Senki. Nem mondtam el senkinek. Ugye te se fogod?
‒ Tessék? Hogy engem is megöljenek? Nem, nem mondok senkinek semmit.
Még azt is elfelejtem, hogy beszéltél róla. Te pedig véget vetsz ennek Liollival,
érted?
Tenyeremet a halántékomhoz szorítva bólintottam. A fejem úgy fájt, hogy azt
hittem, menten elpusztulok.
‒ Tudod, mit nem értek? ‒ kérdezte Dora némi éllel a hangjában, a száját
biggyesztve. ‒ Mindened megvan. Szerető férj, szép, egészséges kislány, és
mindezt hajlandó vagy eldobni magadtól egy digóért, aki valószínűleg kinyírta a
férjed legjobb barátainak a felét.
‒ Tudom, hogy helytelen, amit csinálok, és hogy nincs értelme.
‒ Véget vetsz a dolognak?
A levegőt nehezen véve bólintottam, és közben tudtam, hogy most követtem
el életem legnagyobb hibáját.

* * *

Elbúcsúztam Dorától, és bár az év egyik leghidegebb napja volt, úgy
döntöttem, sétálok egyet. Céltalanul csavarogva északnak tartottam, tudomást
sem véve a mellettem elhaladó gépkocsikról és villamosokról. Egy
kereszteződésnél az úttestre léptem, mire az egyik sofőr vadul rám dudált, és
mindössze néhány centire tőlem sikerült csak megállnia. A Michigan Avenue-n
végighaladva magam mögött hagytam a Wrigley Buildinget, a Tribune Towert és
a szivattyúállomásokat is, amelyeknek a tornyai középkori erődítményekre
hasonlítottak.
Amikor már minden ujjam elfagyott, bementem a Drake-be felmelegedni. A
portás szélesre tárta előttem az ajtót ‒ amint beléptem, az elegáns szálloda
kellemes melege simogatóan átölelt.
A márványburkolatú hallban liftesfiúk, szobalányok és elegánsan öltözött
párok mellett haladtam el. Eszembe jutott az első látogatásom a Drake-ben,
mikor Mr. Borowitz ékszereit viselve sétálgattam le-föl. Elkeseredetten vágytam
abba az elegáns, csillogó világba, és meg is kaptam az eleganciát, a csillogást, de
vele együtt vért és pusztulást is. Elmenekültem a mészárszék émelyítő szagától,
a kőpadlót borító vértől és belektől, és hová jutottam? Egy olyan világ közepébe,
amely sokkal erőszakosabb volt, mint a chicagói vágóhidak.
Továbblépdeltem, míg arra a helyre értem, ahol évekkel korábban először
találkoztam Shep Greennel. Azon az estén Shep mentett meg Mr. Borowitztól, és
bizonyos értelemben azóta is az őrangyalom maradt. Hogy árulhattam el mégis?
Úgy éreztem, talán még jó is, hogy Dora tudomást szerzett Tony-ról. Ez talán
rákényszerít arra, hogy helyesen cselekedjem. Rettenetesen belefáradtam
mindenbe. Talán a várakozás miatt voltam úgy kiéhezve Tonyra. A szálloda
ajtaja még be se csukódott mögöttünk, és már egymást faltuk, míg végül egész
testem remegett, és berekedtem a sikoltozástól. Utána üresnek éreztem magam, a
vágy és a szenvedély kiégett bennem, de csak azért, hogy egy perccel az
elválásunk után újból halmozódni kezdjen. És ez így ismétlődött, egészen
mostanáig. Ám ennek most vége. Tony egy ideje olyan sokat volt távol, hogy az
már önmagában megváltoztatta a kapcsolatunkat. A hiánya kezdetben kínzó volt,
de aztán tompa fájdalommá enyhült, és minél tovább voltunk egymástól távol,
annál szelídebb lett.
A szálloda előcsarnokában állva olyan érzésem támadt, mintha egy
főkapcsolót felkapcsoltak volna, felgyújtva vele minden lámpát. Tisztán láttam,
hogy Tony egy rossz szokássá vált, amelynek a rabja lettem. Valamikor
szerettem ‒ ebben biztos voltam ‒, de az már elmúlt, csak egészen addig nem
jöttem rá erre.
Beléptem egy telefonfülkébe, és felhívtam a szállodáját.
‒ Ma nem tudok menni ‒ mondtam, homlokomat az üvegfalnak támasztva.
Éreztem, ahogy a hideg szétárad bennem. ‒ Igen, biztos… majd találkozunk, ha
visszajöttél… ‒ Leraktam a kagylót, és a kezem fejével letöröltem a könnyeim.
Nem a fájdalom csalta elő őket, hanem a megkönnyebbülés.

 A HALÁL CSÓKJA

Szerda délután volt, február 13-a, egy nappal Valentin-nap előtt. Elmentem
egy üzlet kirakata előtt, amelyet vörös szívekből és Cupidókból összeállított
girlandok díszítettek. Hideg volt, mínusz tíz Celsius-foknál is kevesebb. A talaj
fagyott volt, a hó régi és piszkos, és bár előző éjjel leesett vagy öt centi friss és
fehér, amely eltakarta, az ember mindig tudta, mi van a felszín alatt.
Dora, már nem tudom, hányadszor, újból Tony felől érdeklődött. Mindössze
annyit kérdezett:
‒ Megoldottad a problémát?
Egyenesen a szemébe nézve válaszoltam:
‒ Igen.
De nem zártam le a kapcsolatomat Tonyval. Nem azért, mert nem akartam,
hanem mert nem találkoztunk. A január nagy részét Floridában töltötte, és ha pár
napra visszatért, mindig találtam valamilyen kifogást. Féltem, hogy ha látom,
elveszítem a fejem. Most azonban már úgy éreztem, hogy készen állok rá, hogy
találkozzam vele.
Hideg szélroham söpört végig az utcán, felhajtottam a galléromat. A
magasvasúton a Tizenötödik utcai megállóig mentem, amely mindössze néhány
sarokra volt a Plymouth Hoteltől.
A szobába belépve meglepődtem, hogy Tony nincs ott, annál is inkább, mert
tudta, hogy megyek. Leültem az ágyra, és vártam. Egy idő után elővettem a
púderkompaktomat, és a tükröt felnyitva magam elé emeltem. Szörnyen néztem
ki. A szemem véreres volt, a bőröm szürke, az arcom pedig szomorú, még azután
is, hogy mosolyt erőltettem rá. Azelőtt tündököltem, mint valami különleges
lény. Hogy lehetek ennyire öreg huszonhárom évesen? ‒ kérdeztem magamtól.
Hallottam, hogy valaki közeledik a folyosón, és vártam, hogy Tony belép, de
bárki volt is az, továbbment. Rágyújtottam, és töltöttem magamnak a
bourbonből, amit az éjjeliszekrény aljában tartott. Itallal az egyik, cigarettával a
másik kezemben ledőltem, és arra gondoltam, hogy utoljára fekszem azon az
ágyon.
Mire elszívtam a cigarettát, Tony is megérkezett. Hajszálcsíkos öltönyt viselt,
széles karimájú kalapot és fekete gombos, fehér bőrkamáslit. Floridában jól
lebarnult, és ugyanolyan jóképű volt, mint amikor először megpillantottam a
Five Starban. Ennek ellenére bennem valami megváltozott, és ezt ő is érezte.
Az ágy szélén ültem, amikor megcsókolt.
‒ Valamit meg kell beszélnem veled ‒ mondtam, miközben a kalapját az
öltözőasztalra dobta.
Visszajött, leült mellém, és kezét az enyémre rakta.
‒ Először én akarok mondani valamit. Hallgass végig! ‒ kérte. Rágyújtott, és
az égő gyufát bedobta a hamutartóba. Lélegzetemet visszafojtva vártam,
miközben nagyot szívott a cigarettából. ‒ Sokat gondolkodtam, amíg távol
voltam ‒ kezdte, aztán felállt, kitöltött két italt, és az egyiket nekem adta. ‒
Szeretlek, Vera. Azt akarom, hogy velem légy. Nem csak néhány óráig, itt vagy
ott. Hanem minden nap.
‒ Tony, épp ezt akartam megbeszélni…
‒ Kiszállok a buliból. Ezúttal komolyan. Elhagyom a várost, és újrakezdem.
Azt akarom, hogy velem gyere.
‒ Tessék? ‒ Azért mentem el hozzá, hogy lezárjam a kapcsolatunkat, és nem
azért, hogy elszökjek vele. ‒ Nem mehetek veled.
Megrázta a fejét, amitől egy hajtincs a homlokába hullt.
‒ Te, én és Hannah. Felszállunk egy vonatra, vagy kocsiba ülünk, és
elmegyünk Mexikóba, hogy újrakezdjük. Elrejtőzünk Tijuanában vagy
Mexikóvárosban. Ott senki se talál ránk.
‒ Nem hagyhatom el Shepet, tudod jól.
Ivott egy kortyot, aztán rám szegezte a tekintetét.
‒ Elmondok neked valamit, de senkinek se beszélhetsz róla, érted? Ha nem
utálnám úgy Caponét ‒ ha volna még bennem szemernyi hűség iránta ‒, és nem
szeretnélek téged annyira, amennyire szeretlek, nem mondanám el. És ha
bárkinek továbbadod, végem, megölnek.
Nagyot kortyoltam az italomból.
‒ Amikor Floridában voltam Caponéval, részt vettem egy megbeszélésen,
ahol Dilis Moranről és Shepről volt szó.
‒ Tessék?
‒ Van egy embere, aki kapcsolatban áll Dilissel és Sheppel, és tőle tudja,
hogy holnap reggel egy teherautónyi whisky érkezik a Clark Street-i garázsukba.
Mihelyt befut a szállítmány, Capone kinyírja őket. Mindkettőjüket.
Döbbenten néztem Tonyra, próbáltam értelmet találni abban, amit mondott.
‒ Tessék? Shepet miért?
‒ Miért? Azért, mert Dilis Moran után a férjed a következő, akit Capone
holtan szeretne látni.
‒ Mit beszélsz? ‒ kérdeztem elcsukló hangon. ‒ Nem értem… miért? Miért
akarja megölni Shepet?
‒ Nem mondhatok többet. ‒ Tony felállt, és mint egy őrült, vad iramban
járkálni kezdett fel-alá. ‒ Jézusom, már így is mocskosul eljárt a szám.
Némán, döbbenten meredtem rá.
 ‒ Hallgatnod kell róla, Vera. Komolyan.
‒ Hogy várhatod el, hogy hallgassak? Az előbb mondtad, hogy meg akarják
ölni a férjem. Komolyan azt várod, hogy nem szólok róla senkinek?
Elém lépett, megmarkolta az állam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
‒ Ha bárki megtudja, hogy elmondtam neked, megölnek. Azt akarod?
Az ágy szélén ültem, homlokomat a tenyeremhez támasztva.
‒ Komolyan beszélek, Vera. Csak azért mondtam el a dolgot, mert itt hagyom
Chicagót, és magammal akarlak vinni. És nem akarlak megijeszteni, de azt
hiszem, egyébként sem maradhatsz a városban. Ha valaki rájön, hogy közünk
van egymáshoz, neked is véged. Áruló vagy a szemükben. És nemcsak a Déli
oldaliak akarnak majd kinyírni… az Északi oldaliak valószínűleg még azelőtt
végeznek veled, hogy Capone embereinek lehetőségük lenne rá.
Nem kaptam levegőt. Fejemet a kezemmel megtámasztva előre-hátra
hintáztam.
Tony leguggolt elém, és megfogta mindkét kezem.
‒ Még el kell intéznem néhány dolgot, aztán mehetünk. Reggel felveszlek, és
rögtön indulunk ‒ mondta.
Megráztam a fejem. Azonban hiába próbáltam gondolkodni, nem ment.
‒ Velem kell jönnöd. Ez az egyetlen megoldás. El kell tűnnünk a városból,
mégpedig azonnal.
Ujjaim hegyét a szememre szorítottam. A szemhéjam forró volt, a vállam
fájt. Mindenem fájt. Továbbra is csukva tartottam a szemem, nem tudtam Tonyra
nézni.
‒ Figyelj ide! Shepnek vége, nem segíthetsz rajta. Meg fogják ölni, és te
özvegy leszel.
‒ Túl gyorsan történik ez az egész.
‒ Nincs más választásunk. Ezért a következőt fogjuk csinálni: holnap reggel,
miután Shep elment a garázsba, odaugrom hozzátok, felveszlek benneteket
Hannah-val, és azonnal indulunk.
Kinyitottam a szemem, és másfelé néztem. Hogy tehetném meg, hogy nem
figyelmeztetem Shepet a veszélyre? De ha bármit mondok, vagy csak célzok rá,
rögtön tudni fogja, hogy hallottam valakitől. A szivaros férfi, szállodai
alkalmazottak, a Four Deuces bármixere, Dora, sőt Evelyn is ‒ mindannyian
eszembe jutottak. Nem kell sok idő hozzá, hogy eljusson Tonyhoz. Időre lett
volna szükségem, hogy gondolkodjam, de idő, az nem volt. Meggörnyedtem,
olyan érzésem volt, mintha kígyót nyeltem volna. Mindkét tenyeremet a számra
szorítottam. Ahogy előre-hátra hintáztam, jeges érzés áradt szét bennem.
Tony megmarkolta a vállam, és próbált egy helyben tartani.
‒ Mondd, hogy megteszed! Mondd, hogy velem jössz! ‒ kérlelt.
 Nem tudtam válaszolni, lélegezni is alig. Fogalmam se volt róla, hogy mit
teszek a következő percben, nemhogy a másnap reggelről.
Újból megkérdezte, hogy vele megyek-e, és miután nem válaszoltam, azt
mondta:
‒ Minden rendben lesz. Ígérem. Bíznod kell bennem. Ugye bízol?
Bólintottam, de közben a gondolataim vadul kergették egymást. Ha
elmondom Shepnek, mi készül, meg fogják ölni Tonyt. Ha nem szólok, Shepet
ölik meg. Ebből a pokoli helyzetből nem volt kiút.

* * *

Szédelegve, remegve jöttem el a szállodából. Az utcán az emberek mind
siettek valahová; mintha normális medrében csordogált volna az élet, de én
tudtam, hogy a körülöttem lévő világnak vége. Legalábbis számomra.
Kilenc vagy tíz sarkot gyalogoltam a csípős hidegben. Nem tudtam, képes
leszek-e elszökni Tonyval, de azt igen, hogy nem élhetek békében magammal,
ha nem figyelmeztetem Shepet. Megszaporáztam a lépteimet, aztán leintettem
egy taxit. A sofőrnek azt mondtam, hogy vigyen egyenesen a Schofieldbe.
‒ Shep! Shep! ‒ rontottam be lihegve a virágüzletbe, mintha futva tettem
volna meg az egész utat. Odabent sötét volt, a kinti világos után eleinte semmit
se láttam. Miután a szemem alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, láttam, hogy a
hátul ülő kis pisisek közül néhányan felpillantanak a kártyáikból. Az arcukat
nem tudtam kivenni.
‒ Nincs itt ‒ mondta az egyik.
‒ Hol van? Nem mondta, mikor jön vissza?
A fiú vállat vont.
‒ Nem tudok semmit. Sajnálom.
Hazarohantam, de Shep otthon se volt. Miután elküldtem a házvezetőnőt,
felhívtam Dorát.
‒ Tudnál vigyázni Hannah-ra? ‒ kérdeztem.
‒ Mi a baj? ‒ kérdezett vissza azonnal. ‒ Jól vagy?
‒ Igen. Minden rendben ‒ feleltem. Nem tudtam, mi fog történni, ha
elmondom a dolgot Shepnek, de azt igen, hogy nem akarom, hogy Hannah a
tanúja legyen. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem nyugodt hangon
folytatni: ‒ Nagy segítség lenne, ha Hannah ma éjszakára nálad maradhatna.
Mielőtt elhagytuk a házat, oldalra fésültem Hannah haját, és az arcába
néztem. Kicsi volt, mindössze négyéves, pont annyi, mint én, amikor apámat
megölték. Nem engedhettem, hogy vele is az történjen.
Miután kitettem Hannah-t, Dora kötényben és fakanállal a kezében megállt
az ajtóban.
‒ Minden rendben? Nem jól nézel ki, Vera. Gyere be, beszélgessünk! Látom,
hogy történt valami ‒ mondta.
‒ Semmi. Komolyan. ‒ Mosolyt erőltettem az arcomra. Nem mondhattam el
neki a dolgot. Már anélkül is túl sokat tudott. ‒ Sietek ‒ mondtam, és a járda
mellett álló taxira mutattam. ‒ Vár a sofőr. ‒ Megcsókoltam Hannah-t, és
elindultam.
‒ Vera, várj!
Egy pillanatra mozdulatlanná merevedtem, de nem fordultam meg.
‒ Mennem kell. Már így is késésben vagyok.
‒ Vera, gyere vissza! Vera!
Hallottam a hátam mögül a lépteit, de nem álltam meg, és beszálltam a
taxiba, még mielőtt megállíthatott volna.
Amikor hazaértem, Shep még mindig nem volt otthon. Töltöttem magamnak
egy italt, rágyújtottam, és újból átgondoltam, mit fogok mondani, ha hazaér.
Tony azt mondta, nem állíthatom meg Caponét, de Shep okos volt, tudtam, hogy
talál valamilyen megoldást. Csak ehhez tudnia kell, hogy mi készül ellene.
A nap már lenyugodott, és a szobába már órák óta nem szűrődött be kintről
fény. Ültem a sötétben, alig moccantam. Miután elbóbiskolva az italom felét
magamra öntöttem, megittam a maradékot, de csak akkor álltam fel, amikor úgy
éreztem, hogy ideje újabbat tölteni és újból rágyújtani. Hét órakor felhívtam a
Schofieldet, de továbbra se tudták, hol van Shep.
‒ Megmondanátok neki, hogy beszélnem kell vele? Figyelmeztessétek, hogy
fontos! ‒ kértem az ott lévőket.
Pár órával később ismét telefonáltam, de foglalt volt a vonal. Öt percenként
hívtam a számot, míg végül kicsöngött, de senki se vette fel a kagylót.
Villanyt gyújtottam, és az órára néztem. Fél tizenegy múlt. Hol lehet Shep?
Most mit tegyek? Tudtam, hogy mihelyt elmondom neki Capone tervét, az
életem végérvényesen megváltozik. Shepnek nagyobb esélye lesz arra, hogy
elkerülje a gyilkosait, mint nekem a házasságom megmentésére. Nagy
valószínűséggel ki fog dobni a házból. Akkor mihez kezdek? Rendben van,
fogom Hannah-t, de utána mit csinálok? Hová mehetünk? Hívjam fel Tonyt, és
szóljak neki, hogy jöjjön értünk? Megtehetem? Elszökhetek Tonyval? Örökre?
Felmentem a hálószobába, leültem az ágyra, és arra gondoltam, hogy meg
kellene fordíttatnom a házvezetőnővel a matracot. Nem emlékeztem rá, mikor
történt meg utoljára. Furcsa, hogy míg a fejem tele volt kérdésekkel, még a
matraccal is tudtam foglalkozni. Az legalább olyan probléma volt, amit tudtam,
hogyan oldjak meg.
Kibújtam a ruhámból, és rádobtam egy szék támlájára. Aztán bementem a
fürdőszobába, és rutinmozdulatokkal bekrémeztem az arcom anélkül, hogy
egyszer is a tükörbe néztem volna. Képtelen lettem volna szembenézni
magammal. Lefeküdtem, és a plafont bámulva újból átgondoltam, mit fogok
mondani Shepnek. A legnehezebb elkezdeni volt.
Elszunnyadtam, és amikor hajnali fél négykor felébredtem, még mindig nem
volt otthon. Megtapogattam, hidegnek éreztem a takaróját. A legtöbb feleség
azon idegeskedett volna, hogy a férje más nővel van, de én nem. Sosem
kételkedtem a hűségében. Shep Green jó ember volt, amit nem mondhattam el a
többiekről, még szeretett Dion O’Banionjáról sem. Néha arra gondoltam, hogy
Shepnek hagynia kellett volna, hogy Dion magával vigye a bűneit a sírba.
Tudtam, hogy babonás vagyok, de azt kívántam, bár sose ette volna meg Shep
azt a kekszet. És azt is nagyon szerettem volna, hogy ne legyen részem Izzy
meggyilkolásában.
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon és állapodott meg a számon. Az
oldalamra fordultam, és bocsánatért esedeztem az Úrhoz. Utána pedig azért
imádkoztam, hogy történjen valamilyen csoda.

 A VALENTIN-NAPOM

Amikor másnap reggel felébredtem, az ágy Shep felőli oldala még mindig
érintetlen volt. A köntöse a ruhásszekrény ajtaján lógott. Nem jött haza az
éjszaka, és csak arra tudtam gondolni: Már megtörtént. Shep halott. Capone
megölte.
Az éjjeliszekrényen álló órára néztem: fél kilenc volt. Ledobtam magamról a
takarót, felkeltem, és belebújtam ugyanabba a ruhába, amelyet előző nap
viseltem. A tükörbe nézve láttam, hogy szörnyen nézek ki. A párnától egy ránc
lett az arcomon, a ruhám gyűrött volt, és pecsétes az italtól, amit ráöntöttem.
Ahogy az ajtóhoz értem, Shep lépett be, hátratett kézzel.
‒ Ó, hát hazajöttél! Hála istennek! ‒ Széttárt tenyeremet egy pillanatra vadul
dobogó szívemre szorítottam, aztán hozzáléptem, erősen megöleltem, ő pedig
egy csokor rózsát húzott elő a háta mögül.
‒ Tessék! ‒ mondta.
‒ Ezt én kapom? De miért? ‒ kérdeztem zavartan.
‒ Valentin-nap van, Babaarc. Valentin-nap ‒ felelte. Úgy tűnt, a hangja más,
mint általában, de arra gondoltam, hogy talán én vagyok más.
Megköszöntem, és motyogtam valamit arról, hogy vízbe kell tennem.
Szorosan a nyomomban volt, miközben lementem a földszintre, a konyhába.
Tudtam, hogy szólnom kell neki Caponéról, de nem tudtam, hol kezdjem. Még
mindig nem sikerült kitalálnom, mik legyenek a nagyon fontos első szavak.
‒ Egész éjjel nem voltál itthon ‒ mondtam a rózsákra szegezett tekintettel. ‒
Ilyet még sose csináltál. Aggódtam miattad. Hol voltál?
‒ Tényleg tudni akarod, hol voltam egész éjjel? ‒ A pultnak dőlt, és figyelte,
ahogy előveszek egy vázát. Furcsának tűnt a hangja. ‒ Megmondom én, hogy
hol voltam. Utánanéztem a barátodnak.
Kis híján elejtettem a vázát.
‒ A micsodámnak? ‒ Ám alig mondtam ki, már meg is bántam. Szégyelltem
magam, hogy az első, ösztönös reakcióm a tagadás volt.
‒ A barátodnak. Liollinak. Tony Liollinak ‒ mennydörögte Shep.
Megpróbáltam ránézni, de nem sikerült. A szívem vadul dobogott, a kezem
pedig remegett, ahogy beleerőszakoltam a rózsákat a túl kicsi vázába. Közben
néhány szirom leesett és a konyhapultra hullt.
‒ Elárulnád, hogy Bütyök miért tud erről, én pedig nem?
Dora! Szorosan összezártam a szemem. Tudtam. A legjobban attól féltem,
hogy Dora elárulja a dolgot Bütyöknek. Shep közelebb lépett, én pedig arcomat
a kezemmel védve hátrébb léptem.
‒ Mi az, Vera? Félsz tőlem? Azt hiszed, bántani akarlak? ‒ Shep újból
tökéletesen ura volt magának, a hangja nyugodtan csengett.
‒ Shep… ‒ A szám remegett, és már csak a szemembe gyűlt könnyek fátylán
keresztül láttam.
‒ Nem bántalak… emiatt ne fájjon a csinos kis fejed!
‒ Shep… ‒ mondtam zihálva ‒ bajban vagy… Capone el akar kapni.
‒ Olyat mondj, amit nem tudok! Például azt, hogy mit műveltek azzal a
szarzsák Liollival!
Mély lélegzetet vettem, az asztalhoz mentem, és egy széket előhúzva
leültem. Ideje volt tisztába tenni a dolgokat. Mindent elmondtam Shepnek, és
azzal kezdtem, hogy Capone meg akarja öletni.
‒ …Az összes részletet nem ismerem ‒ mondtam, miután megosztottam vele
mindent, amit Tonytól hallottam. ‒ De azt tudom, hogy Capone végez veled, ha
ma elmész abba a garázsba.
‒ Az igencsak kapóra jönne neked meg Liollinak, nem?
‒ Jaj, Shep, hinned kell nekem! Meg fognak ölni. Esküszöm.
‒ Pillanatnyilag egy fikarcnyit se érdekel Capone. Azt akarom tudni, hogy mi
van közted és Liolli között.
Megpróbáltam újból figyelmeztetni Caponéra, de mintha nem is hallott
volna. Egyfolytában Tonyról és rólam kérdezősködött. Végül nem tehettem
mást, elkezdtem az elejéről. Ahogy beszéltem, hallottam ugyan a hangomat, de
valahogy nem éreztem a sajátomnak. „… Még azelőtt találkoztam Tonyval, hogy
téged megismertelek… és amikor olyan sokáig távol voltál…” Mintha valaki más
mondta volna el a történetet. Nem volt benne érzelem. „…A szállodai
szobájában találkoztunk. Kétszer, néha háromszor egy héten…”
Shep a pultnak támaszkodva mellettem állt. Behunyta a szemét, és a
homlokát dörzsölte.
‒ …Nem tudom, mit gondoltam ‒ mondtam. ‒ Hiba volt kezdettől fogva.
Nagyon egyedül éreztem magam, amikor elmentél, és amikor visszajöttél, akkor
se voltál velem soha, én pedig féltem… és tudom, hogy hibáztam. Nem tudtam,
hogyan vessek véget neki…
Shep állkapcsa megfeszült. Csavart egyet a karikagyűrűjén, aztán ökölbe
szorította a kezét.
‒ Shep… ‒ suttogtam a kezéért nyúlva, de elhúzódott tőlem.
‒ Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a választ ‒ mondta ‒, de
meg kell kérdeznem… Hannah legalább az enyém? Az én lányom?
‒ Persze hogy a tiéd. Te vagy az apja. Esküszöm. Hinned kell nekem…
Shep a kezét felemelve elhallgattatott.
 ‒ Miért gondolod, hogy ezután akár csak egyetlen szavadat is elhiszem? ‒
kérdezte.
‒ Azért, mert szeretlek, és mert el kell hinned, amit Caponéról mondok,
különben meg fog ölni. Igazat mondok, Shep! A Clark Street-i garázsban kapnak
el ‒ azt mondta, semmit se tudok tenni, amivel megakadályozhatnám. Azt
mondta, hogy el kell szöknünk, és újrakezdeni mindent. El akart vinni
Mexikóba. De én nem megyek. Nem. Képtelen vagyok rá.
‒ Egyébként se jutnátok messzire ‒ mondta Shep, és a zsebórájára nézett ‒,
mert már ráküldtem valakit Liollira. Azonnal, mihelyt Bütyök elmondta a
dolgot. Minden mozdulatáról tudok annak a mocsoknak. Ha nem lapult volna
egész éjszaka a Four Deucesban, már végeztem volna vele.
‒ Jézusom! ‒ A gyomromban keletkezett csomó még keményebbé vált.
Shep a kabátjáért nyúlt, és a vállára vetette.
‒ Késésben vagyok. Ha visszajövök, befejezzük ‒ mondta, és fedoráját a
fejébe nyomva elindult kifelé.
‒ Ne, Shep, kérlek! Nem mehetsz oda! Várnak rád a garázsban. Esküszöm.
Meg fognak ölni ‒ mondtam, és elébe szaladva elálltam az útját. ‒ Ne, Shep…
kérlek! ‒ Hiába szorítottam a hátamat az ajtóhoz, megragadta az ajtógombot,
nagyot rántott rajta, én pedig egyensúlyomat vesztve a sarokba estem. Egy
pillanatra el is szédültem, és amikor felnéztem, már a küszöbön kívül járt.
‒ Shep! Shep! ‒ Utánarohantam, ki a házból, a dermesztő hidegbe. ‒ Várj,
Shep!
Megállt. Én is mozdulatlanná merevedtem. Torkomat újra összeszorította a
félelem. Lent, a bejárati lépcső alján Bütyök állt, pisztolyát Tony Liolli hátába
nyomva. Tony kesztyűs kezével az alacsony, rácsos kapu tetejét markolta. Nem
szólt egy szót se, de az orrából sűrűn előtörő pára jelezte, hogy gyorsan lélegzik.
Kocsija a járda mellett állt, járó motorral. Bütyök autója közvetlenül mögötte ‒
azt sem állították le.
Nem volt alkalmam rá, hogy figyelmeztessem Tonyt, nem megyek vele.
Egész éjszaka úgy aggódtam Shepért, hogy eszembe se jutott felhívni. Nyilván
értem jött, miután feltételezte, hogy Shep elment a garázsba. Nem tudhatta, hogy
Shep késésben van.
‒ Nahát, nahát! ‒ Shep elindult lefelé a lépcsőn. ‒ Nézzék csak, ki van itt! ‒
A hangja nyugodt volt, idegesítően érzelemmentes.
Kiment a kapun, és Bütyök mellé lépett.
‒ Innentől vigyázok rá ‒ mondta. ‒ Ez személyes ügy. Rám tartozik.
Bütyök bólintott, és a fegyverét elrakva hátralépett.
Tony döbbenten előbb Shepre pillantott, aztán rám. A tekintete mindent
elárult. Nem hitte el, hogy figyelmeztetem Shepet. Valóban azt gondolta, hogy
hagyom meghalni a férjem.
‒ Jókor jöttél ‒ mondta Shep változatlanul nyugodt, kifejezéstelen hangon. ‒
Épp elmenőben voltam. A tiéd, úgy, ahogy van.
‒ Ne hamarkodjuk el a dolgot! ‒ válaszolta Tony, és igyekezett ugyanolyan
összeszedett lenni, mint Shep. ‒ Egyáltalán nem úgy van, ahogy hiszed. ‒ Úgy
tett, mintha nem törődött volna mindazzal, amit Shep mondott, de hallottam,
hogy remeg a hangja. Pontosan tudta, mibe csöppent.
Shep kurtán, élesen felnevetett.
‒ Előbb baszod a feleségemet, aztán pedig hülyének nézel. Nyomás a
kocsiba, Liolli! ‒ Annyira nyugodt volt, annyira kiegyensúlyozott, hogy egy
pillanat késéssel vettem csak észre, hogy elővette a revolverét.
‒ Shep, ne! ‒ A lépcsőn lerohanva kivágódtam a kapun, de Bütyök elém
szaladt, elkapott és visszatartott, miközben Tony Shepre vetette magát. Mikor
láttam, hogy a kapunak löki, és a fegyveréért kap, felkiáltottam: ‒ Ne. Elég!
Elég! ‒ Próbáltam küzdeni Bütyökkel, kiszabadítani magam, és közben
hallottam a dörrenést.
Shep és Tony mozdulatlanul állt. Egy hirtelen támadt szélroham pár
pillanatra hófüggönyt vont köréjük. A fehér por szemkápráztatóan csillogott, és
mögötte Tony lassan előredőlt. Ahogy Shep oldalt lépett, megláttam a vért, és
egy pillanattal később Tony a hóba zuhant. A szeme tágra nyílt, kezét a mellére
tapasztotta, ujjai közül vér szivárgott. Megpróbált felállni, de Shep másodszor is
lőtt, és ezúttal homlokon találta, amitől vér spriccelt ki a tarkóján.
Újból felsikoltottam, és szabadulni próbáltam, de Bütyök továbbra is erősen
szorított, és a jegessé vált havon a lábam is kicsúszott alólam. Nem tudtam
eljutni Shephez vagy Tonyhoz.
Shep a lábával megbökte Tonyt, aztán odaszólt Bütyöknek:
‒ Szabadulj meg tőle! ‒ Választ nem is várva megfordult, és a kocsija felé
indult.
Bütyök bólintott, és mihelyt elengedett, a hóban bukdácsolva Shep után
futottam.
‒ Shep! Shep, ne! Várj… ne menj el!
Mire a kocsijához értem, már a volán mögött ült, és beindította a motort.
‒ Ne! Shep! Ne csináld! Ne menj oda! ‒ Shep elindult, én pedig az ajtón
dörömbölve szaladtam a kocsi mellett. Megcsúsztam, és a járda szélén
felhalmozott hóba estem, miközben egy lakó a másik oldalon kinyitotta a háza
ajtaját, és gyorsan be is csukta. A tenyerembe hajtottam a fejem, és sírva
fakadtam.
Nem tudom, mennyi ideig ültem ott döbbenten, bénán, mielőtt összeszedtem
magam annyira, hogy hátamat a hókupacnak vetve felálljak. Képtelen voltam
megszólalni vagy Tonyra nézni, csak elindultam vissza, a házba. A lépcső
tetejére érve megálltam, és nekitámaszkodtam az egyik mészkőoszlopnak. Egy
szélroham felkavarta a havat a lábam körül, miközben elborzadva néztem,
Bütyök hogyan vonszolja el Tony véres holttestét a kapu elől. Behunytam a
szemem és elfordultam ‒ nem tudtam tovább nézni. Szörnyű volt hallani a
puffanást, ahogy bedobta Tonyt a csomagtartóba. Bevonszoltam magam a házba,
és amikor a bejárati ajtó ablakán kinéztem, láttam, hogy Bütyök hóval takarta el
a véres foltot. Már Tony kocsijának a volánjánál ült, és egy pillanattal később el
is indult, elvitte a holttestet.
Minden elcsöndesedett körülöttem. Egyedül voltam; akkor a lábam egyszer
csak összecsuklott, és sírva, arcomat a karomba temetve összerogytam. Egész
testemben rázkódva zokogtam. Tony meghalt. Miattam. A férjem ölte meg. A
férjem, aki lehet, hogy soha nem tér vissza hozzám. Elment, hogy belesétáljon
egy halálos csapdába.
Meg kellett állítanom. Muszáj volt. Nem hagyhattam, hogy elmenjen a
garázsba Dilishez.

* * *

Sokkos állapotban voltam még akkor is, mikor a ház belsejébe rohantam,
hogy felkapjam a kabátomat és a tárcámat. Aztán megpróbáltam taxit fogni. Egy
örökkévalóságnak tűnt, amíg le tudtam inteni egyet. De végül sikerült
elindulnom északnak, és azért imádkoztam, hogy még időben a garázshoz érjek.
Egyfolytában kifelé bámultam az ablakon, de hiába meresztettem a szemem,
sehol se láttam Shep Cadillacjét.
Az utca keleti oldalán, a Dickens és a Clark sarkán szálltam ki a kocsiból.
Havazott, és a járda erősen csúszott. Egy szerszámbolt előtt voltam éppen, ahol a
tulajdonos havat hányt, amikor észrevettem a sarkon bekanyarodó Shepet.
A jeges foltokon csúszkálva elindultam felé. Mikor meglátott, nagyon dühös
lett.
‒ Mi az ördögöt keresel itt? ‒ kérdezte.
‒ Nem mehetsz oda. Hinned kell nekem! ‒ Kinyújtott kézzel álltam előtte,
így próbáltam megállítani.
Megállt, és olyan jéghideg, utálkozó pillantást vetett rám, hogy az jobban
fájt, mintha teljes erőből ököllel belém vágott volna.
‒ Menj haza! Takarodj innen! ‒ mondta, és kikerülve továbbment.
‒ Kérlek! Nem mehetsz oda. Most nem. Higgy nekem! Csapda!
‒ Menj haza, Vera! Semmi keresnivalód itt. Menj! ‒ felelte Shep anélkül,
hogy megállt volna.
 Utánaszaladtam, próbáltam lépést tartani vele, rimánkodtam, de nem
hallgatott rám. Bevetette magát a Clark Streeten haladó teherautók és
személygépkocsik közé, és átsietett az utca nyugati oldalára. A forgalom olyan
nagy volt, hogy nem tudtam utánamenni. Csak álltam tehetetlenül, és néztem,
ahogy tovább indul az S. M. C. Cartage Company garázsa felé. A főbejárat előtt
egy oszlophoz kikötött német juhász felugatott, amikor meglátta Shepet. Még
egyszer utána kiáltottam, de a következő pillanatban belépett az oldalajtón.
Nem tudtam, mit tegyek. Nem mehettem el, nem hagyhattam ott. Az épületek
között hideg szél fütyült. Hogy védjem az arcomat, megfordultam, és ekkor
megpillantottam a járdán közeledő Dilist. Félsaroknyira lehetett, amikor egy
rendőrautó állt meg a garázs előtt. Amikor újból felé néztem, már nem láttam
sehol. Nyilván ő is észrevette a zsarukat, és bemenekült valamelyik házba.
Négyen szálltak ki a kocsiból: két rendőr és két sötét kabátos férfi.
Rajtaütés? Rajta akarnak ütni Shepen! Akkor viszont Capone nem támadhat.
Azt se bántam, ha letartóztatják és börtönbe zárják Shepet, csak az volt a fontos,
hogy Capone ne ölje meg.
Nagyon hideg volt odakint, majdnem mínusz húsz fok. Mikor a lábam és az
ujjaim már teljesen elgémberedtek, bementem a garázzsal szemközti kávézóba,
hogy ott várjak. Csengőszó hallatszott, amikor egy szélroham kíséretében
beléptem. A pultnál kabátban üldögélő néhány vendég rám nézett. Az egyik
ablak melletti asztalhoz ültem. Körülbelül négy centi vastag hó borította a
párkányát, és az üveg itt-ott jégvirágos volt.
Kifelé bámultam a függöny résén, amikor a pincérnő odajött hozzám, és
megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem válaszoltam, csak kértem egy csésze
kávét. Miközben kitöltötte, erős zaj hallatszott az utca másik oldaláról. Először
egy robaj, utána több hangos dörrenés, egyik a másik után.
A szívverésem is elállt. A pincérnő összerezzent, elvétette a csészét, és az
asztalra öntötte a kávét. A kávézóban tartózkodók mind felnéztek, villáik és
késeik egy pillanatra megálltak a levegőben, mielőtt folytatták volna a
beszélgetést és az evést. Kinéztem a függöny résén, de minden békésnek,
normálisnak tűnt. A zajt hallva az utcai járókelők közül páran megálltak, de
aztán továbbmentek.
A pincérnő még mindig a kávéfoltot törölgette, amikor megláttam, hogy a két
rendőr, géppisztolyát a velük érkezett két civil ruhás férfi hátába nyomva, kilép a
garázsból. Egyiket se láttam még soha, de bárkik voltak is, biztos, hogy nem az
Északi oldali banda tagjai. Feltartott kézzel beszálltak az autóba, és a kocsi a
hidegben füstcsíkot húzva maga után, elindult a Clark Streeten.
A széken hátradőlve újból lélegezni kezdtem, de időről időre kinéztem az
ablakon. Hála istennek, nem tartóztatták le. Köszönöm, istenem. Arra
gondoltam, hogy a rendőrök valaki másért jöttek, nem Shepért. Azt viszont nem
értettem, hogy miért ugyanazokkal távoztak, akikkel érkeztek. Ez nyugtalanított,
de nem tudtam gondolkodni rajta, mert hirtelen felvillant előttem a hóban
véresen fekvő Tony képe. Behunytam a szemem, és megpróbáltam szabadulni a
látványtól. Utána már nem tudtam másra gondolni, csak Shepre. Gondolataim
fürgén cikáztak ide-oda kettejük között: azon járt az eszem, hogy mit tettem
Tonyval, és hogyan tudnám megmenteni a házasságomat. Távolról halk
szirénázást hallottam, mikor a pincérnő újból odajött hozzám, és kértem tőle egy
újabb csésze kávét.
Mit fog csinálni Bütyök Tonyval? Vádat emelnek Shep ellen a megölése
miatt?
Egyre közelebbről hallottam a szirénázást, az éles hang megzavarta a
gondolataimat. Széthúztam a függönyt, és láttam, hogy két rendőrautó lefékez az
S. M. C. garázsa előtt. A kávézóban mindenki az ablakokhoz futott, és orrát az
üveghez nyomva figyelte, mi történik odakint. A környező házak lakói kiálltak
az ajtóba, a járókelők pedig a garázs elé gyűltek.
A szívem egyre hevesebben vert. Aztán valaki akkorát sikoltott, hogy a
szirénázáson keresztül is tisztán lehetett hallani. Én is sikoltottam, felkaptam a
táskámat, és kirohantam a kávézóból.
Mielőtt átérhettem volna a túloldalra, a bámészkodók a garázs bejáratához
sereglettek, és a szemükben mélységes iszonyattal, kezüket a szájuk elé kapva
bámultak befelé. Már egy fotós is volt ott, egyik felvételt a másik után készítette.
Óriási zűrzavar volt, mindenki egyszerre kiabált, üvöltözött. Belevetettem
magam a tömegbe, és megpróbáltam a bejárathoz jutni. A németjuhász még
mindig ott állt megkötve, és vadul vicsorgott. Egy, a garázsból kilépő férfi
tenyerét a homlokára szorítva haladt el mellettem.
Utánakaptam és megállítottam. Bár tudtam, mi történt, muszáj volt
megkérdeznem, mert volt egy hajszálnyi remény, hogy talán mégsem, hogy
tévedtem.
‒ Mi történt? Mi folyik itt?
‒ Borzalmas ‒ mondta a férfi, és a kalapját levéve, idegesen végigsimított a
haján. ‒ Az a sok ember odabent… mindenki… az összeset megölték. Mind
halottak.
Még mondott valamit, de hogy mit, nem hallottam. Szorítottam a karját, és
alig tudtam lélegezni. Érzékeltem az ide-oda rohanó embereket, de minden ‒ az
összes hang, mozgás ‒ torznak tűnt, míg végül körülöttem minden kicsivé,
csöndessé és sötétté vált.

 A SZESZTILALOM VÉGE

FELOLDÁS ÉS FELOLDOZÁS, 1933

Hannah az ágy szélén ül, és türelmesen vár, míg a haját fonom. Dús, fényes,
és elég hosszú ahhoz, hogy úgy hordja, ahogy éppen szeretné. Az enyém
ugyanilyen volt kislány koromban.
‒ Szerencsés vagy ‒ mondom neki. ‒ Egyszer még megköszönöd nekem ezt
a hajat.
‒ Jaj, anya, mindig ezt mondod.
‒ Mit? ‒ Előrehajolok, hogy lássam az arcát.
‒ Jaj, Hannah ‒ kezdi, és megpróbál utánozni ‒, még megköszönöd nekem a
szemed. Az orrod. Ó, és persze ‒ tekintetét az égre emeli ‒ az elbűvölő, aranyos
természeted. ‒ Nagyot nevet, és hátravetve magát, hozzám dől.
Idén lesz kilencéves. Okosabb, mint én voltam ebben a korban, de pontosan
úgy néz ki. És bátor is. Bátrabb, mint én voltam kilencévesen, bár ezzel anyám
nem ért egyet.
Két selyemszagot kötök a két copfja végére, és hátulról erősen magamhoz
szorítom.
‒ Segítség! Segítség! ‒ kiabálja ijedtséget tettetve, a karjával csapkodva. ‒
Nem kapok levegőt! Megfojtasz!
‒ Szeretnéd te kiválasztani, hogy mit vegyek ma fel?
Ettől még jobban felvidul. Hat- vagy hétéves korában szokott hozzá, mert
úgy tartotta igazságosnak, hogy ha én választom ki az ő ruháját, akkor az
enyémet ő. Amint belépünk a szobámba, már rohan is a sarokban álló
ruhásszekrényhez.
‒ Mit szólnál ehhez? ‒ kérdezi, és kiemel egy széles gallérú, fodros aljú,
piros ruhát.
‒ Nem túl elegáns ez munkába?
‒ Lehet. De olyan aranyos! ‒ Az álla alá teszi a kezét, és megrebegteti hosszú
szempilláit.
‒ És erről mi a véleményed? ‒ Egy acélszürke, bő aljú, szorosan behúzott
derekú ruhát mutatok neki.
A fejét oldalra hajtva gondolkodik.
‒ Elég meleg lesz? Mára hideget mondtak.
Hannah a maga módján egészen pici kora óta gondoskodik rólam. Benne van
az ösztöneiben. Nyilván Sheptől örökölte, mert az biztos, hogy nem tőlem.
‒ Szerintem igen. ‒ Felveszem a ruhát, belebújok a cipőmbe, és lemegyünk a
konyhába reggelizni. Miközben felrakom főni a kávét, kinézek az ablakon. A fák
már csupaszok, az ég szürke. A házban hideg van, de nem merek befűteni.
Takarékoskodunk a szénnel, tartalékoljuk az előttünk álló, igazán fagyos téli
napokra.
Reggelit csinálok Hannah-nak, és kitöltöm magamnak a kávét. Elveszi a
megvajazott pirítósát, és beleharap.
‒ Indíts! Ülj az asztalhoz!
Elfoglalja a helyét, és iszik egy korty tejet.
Reggeli után gyalog elviszem az iskolába, lehajolok hozzá, ő pedig szorosan
megölel, puszit ad, és azt mondja:
‒ Érezd jól magad!
Elindulok, de aztán visszanézek és integetek. Ott áll, ahol hagytam, az
iskolaudvaron, és visszainteget. Teszek néhány lépést, újból megfordulok, újból
int. Így szoktuk csinálni. Minden reggel. Tudom, hogy ott fog állni, és integet
mindaddig, amíg be nem fordulok a sarkon. Amíg úgy nem gondolja, hogy már
biztonságban elérem a villamost. Abban a pillanatban, hogy eltűnik a szemem
elől, már hiányzik.
Miután felszállok, a kocsi végébe megyek, leülök, és kinézek az ablakon.
Egyik családi házat a másik után hagyjuk el, és valahol a távolban feldereng a
Wrigley Building és a központ többi, a város fölé magasodó felhőkarcolója.
Hiányzik a belvárosi nyüzsgés, és állandóan azt tervezem, hogy visszaköltözöm,
de anyámnak egyelőre nagy szüksége van rám. A legkevesebb, hogy segítek
neki, mert Shep meggyilkolása után mellettem állt. Mindenkinél jobban tudja,
min mentem keresztül.
A Clark Street-i mészárlás után sokkos állapotba kerültem. Még szinte fel se
fogtam, mi történt Tonyval, máris jött Shep halála. Ha nincs anyám és Hannah,
nem hiszem, hogy túléltem volna. Hannah miatt azonban össze kellett szednem
magam. Csak akkor hasított belém a felismerés, hogy apám halála után anyám
egyszer sem hagyta, hogy megtörtnek lássam. Nekem is erősnek kellett lennem.
Emlékszem, az újságokat csak azután néztem meg, hogy Hannah elaludt.
Másnap a Chicago Tribune-ban megjelent Shep és a többi áldozat képe, valamint
egy felvétel az S. M. C. Cartage Company garázsának bejáratánál összeverődött
tömegről. Már a főcím fejbe kólintott:

HIDEGVÉRREL KIVÉGEZTÉK AZ
ÉSZAKI OLDALI BANDA GENGSZTEREIT

 A riporter „Valentin-napi mészárlásának nevezte az esetet, és azt írta, hogy „a
vérfürdőt gondosan kitervelték, hogy leszámoljanak az Északi oldali banda
kulcsfiguráival”. Akik bementek a garázsba, nem igazi rendőrök voltak, hanem
rendőregyenruhát viselő gengszterek, feltehetően Capone emberei. A színjáték
megtévesztésül szolgált. Nem volt rendőrségi razzia.
Széttéptem minden újságot, minden beszámolót. Azóta se mondtam meg
Hannah-nak, hogy pontosan mi történt az apjával. Még ráér, és mire elérkezik az
ideje, remélhetőleg a megfelelő szavakat is megtalálom hozzá.
A vezető bemondja a megállómat, leszállok a villamosról, és más
dolgozókkal együtt átmegyek a hatalmas mészkőkapun. A munkások nagy része
kopott kabátot viselő férfi, de van köztük néhány nő és tizenéves fiú is. A
tőzsdekrach óta sok a munkanélküli, de a chicagói vágóhidak környékén ennek
nincs sok jele. Mindenki takarékoskodni kénytelen ugyan, de enniük csak kell az
embereknek.
Mikor belépek az irodába, Ida Brech rám néz az írógépe mögül.
‒ De korán jöttél ‒ mondja, és a kezembe nyom egy halom üzenetet.
Átnézem őket, miközben Ida felsorolja az aznapi teendőimet. Két
megbeszélésem van marhakereskedőkkel, aztán egy új sóbeszállítóval kell
tárgyalnom. Töltök magamnak egy csésze kávét, leülök az íróasztalomhoz, és
újból a kezembe veszem az üzeneteket, hogy eldöntsem, kivel foglalkozzam
először.
Otto számát tárcsázom, az utcán lejjebb lévő cserzőműhelyben.
‒ Vera keresi az Abramowitz Húsüzemből! ‒ Két másodperccel később Otto
van a vonalban. ‒ …Igen, Otto, jól sejti, hogy nem örülök. Át akar vágni… ‒
Idára nézek, és a plafonra emelem a tekintetemet. ‒ Figyeljen ide! Van egy
megállapodásunk, és elvárom, hogy betartsa. Vége… ‒ Hápog valamit, én pedig
már a következő híváshoz firkantok le néhány dolgot. ‒ Így már jobb ‒ mondom
nevetve, és rákacsintok Idára. ‒ Csak ne forduljon elő még egyszer…
Alig fejezem be a beszélgetést, Ida rám szól:
‒ No nézd csak, ki van itt!
A kagylót lerakva felpillantok, és anyámat látom belépni az ajtón.
‒ Mama! Mit keresel itt? Pihenned kell!
‒ Ehh! ‒ Megrázza a fejét, és hogy kímélje a jobb oldalát, a botjára
támaszkodva indul felém. Felpattanok, és leültetem a székébe. Mióta
augusztusban szélütés érte, most először jár az Abramowitz Húsüzemben. Akkor
adtam el a házat, és költöztem hozzá Hannah-val, hogy gondoskodhassak róla.
Féltem, hogy Hannah nem akar majd Brighton Parkban lakni, de amikor
elmondtam neki a dolgot, izgatottan felugrott, és azt kérdezte:
‒ Tényleg? Abban a házban fogunk lakni, ahol felnőttél?
 Látom, hogy anyám néhány gombot félregombolt a ruháján; orvoslom a
hibát. Nem a régi önmaga, felöltözni ugyanolyan nehéz feladatot jelent neki,
mint egy lekvárosüveg kinyitása.
‒ Hogy érzi magát, Mrs. Abramowitz? ‒ Ida felpattan, hogy főzzön neki egy
kávét.
‒ Jól vagyok ‒ mondja anyám rendíthetetlen elszántsággal. ‒ Észre se
veszed, és már megint itt leszek.
Ida rám villantja a szemét, én pedig megvonom a vállam.
‒ Hadd nézzem a főkönyvet! ‒ mondja parancsoló mozdulat kíséretében
anyám. ‒ Lássam, mire jutottál azóta, hogy távol vagyok!
Előveszem a vaskos irományt, és a térdére teszem. Ujjával követve
végigmegy a számokon, és közben magában motyog. Legalább a körmei tiszták.
Végül hagyja, hogy behajtsam a könyvet, és lesöpörjem térdéről a port. Egy nap
talán még azt is megengedi, hogy kilakkozzam a körmeit. Rám néz, és fél
arcával elmosolyodik; a másik fele mozdulatlan.
‒ Jól csináltad ‒ dicsér meg.
És ez igaz, noha keserves időket élünk. Múlt hónapban vettem egy gépet,
amely hat ember munkáját képes elvégezni. A beszállítóinkkal is sikerült nyélbe
ütnöm néhány előnyös üzletet. A vágóhídi környezet se zavar már túlságosan.
Talán azért, mert öregebb vagyok. Vagy mert sokkal undorítóbb és sötétebb
dolgokat is láttam, mint amik a vágóhidak környékén zajlanak.
Anyám előrehajtja a fejét, a szájából nyál csorog a főkönyvre. Nem veszi
észre. A zsebkendőmért nyúlok, hogy megtöröljem a száját, de félretolja a
kezem. Büszke, nekem pedig tiszteletben kell tartanom a büszkeségét.

* * *

Kimegyek az előcsarnokba, és várom, hogy a szemem újból megszokja az
erős fényt. Harmadszor néztem meg A 42. utca foglyát Bebe Danielsszel és
Ginger Rogersszel.
A moziból kilépve hallom, hogy a rikkancsok minden utcasarkon
torkukszakadtából üvöltik:
‒ Rendkívüli kiadás! Rendkívüli kiadás! Vegyék, olvassák! Ma éjjel vége a
szesztilalomnak! Újból folyhat az ital! Nincs többé kiszáradt torok!
A bejelentés hivatalos. Tizenhárom év után a „nemes kísérlet” kolosszális
bukásnak bizonyult. Mindenki tudta, hogy a Volstead-törvényt vissza fogják
vonni, és most mindenki ezt ünnepli. Az összes belvárosi szálloda, táncterem és
kabaré óriási murit csap.
A decemberi szél teljes dühvel támad. Hátat fordítok a tónak, és a Marshall
Field’s áruház órájára nézek. Négy múlt, ideje hazamennem. Hannah-val azt
terveztük, hogy sütünk valami finomat.
A nap már lenyugvóban van, és épp egy zugkocsma előtt haladok el, mikor
kivágódik a bejárata, és egy csapat ember özönlik ki a járdára.
Egy férfi ‒ egyik kezében martinisüveggel, a másikban pohárral ‒ int az
ajtóból.
‒ Gyere be, babaarcú!
Beleborzongok, mert még túl friss, túl közeli az élmény, és tudom, hogy soha
senki nem fog újból Babaarcnak nevezni. Megrázom a fejem, és elmegyek vagy
egy tucat kocsma, bár, szalon, egyéb ‒ hivatalos engedéllyel ‒ ismét működő
ivóhely előtt. Benézek egy étterem hatalmas ablakán, és látom, ahogy a
vendégek szabadon pezsgőt töltenek, és hosszú, karcsú poharaikat
összekoccintva egyik pohárköszöntőt mondják a másik után.
Előttem egymásba kapaszkodó részegek tántorognak fel és alá az utcán,
lelkesen danolásznak. A körülöttem lévőket elnézve akár azt is hihetném, hogy
szilveszter este van. Mindenki tökrészeg.
Kivéve engem.
Este, amikor hazaérek, megetetem anyámat, és szivaccsal lemosdatom.
Hannah-val fahéjas és mézes puszedlit sütünk, hogy másnap elvigye az iskolába.
Miután lefeküdt, rendet rakok a konyhában, felveszem a köntösömet, és egy
bourbonnel a kezemben leülök, hogy meghallgassam a rádióban, micsoda
ünneplés zajlik a Knicker-bockerben, a Palmer House-ban és a város összes
többi szállodájában.
Lezárult egy korszak, és nem tudom nem felidézni magamban a szép időket,
melyeket mindenek ellenére átéltünk. Nem tehetek róla, gombóc nő a
torkomban, és könnyek peregnek az arcomon.
‒ Ne sírj, mama! ‒ mondja Hannah, és leül mellém.
‒ Mit keresel itt? ‒ kérdezem a torkomat megköszörülve, és végighúzom az
arcomon a kezem.
‒ Magányosnak tűntél.
‒ Hogy lehetnék magányos? Hisz itt vagy nekem te.
Közelebb húzódik, és a mellemre hajtja a fejét. Beletúrok a hajába, és
kisimítom a homlokából az előrebukott tincseket. Közben észreveszem, hogy a
homloka közepén egyes hajszálai hegyes szögben előrefelé nőnek ‒ akárcsak az
apjának.
Még jobban hozzám préseli magát, és azt mondja:
‒ Ha akarod, újból kiszoríthatod belőlem a szuszt.
Átölelem, és teljes szívből magamhoz szorítom.

 * * *

‒ Na, mit szólsz hozzá? ‒ Evelyn a kezét elém tartva mutatja az eljegyzési
gyűrűjét.
‒ Szép ‒ mondom, a kezét megszorítva. ‒ Örülök, hogy négy év után végre
tisztességes asszonnyá tesz. Boldog vagyok. ‒ És ez igaz is. Irwin a jók közé
tartozik. Hátat fordított a bűnözésnek, és mindent megtesz azért, hogy a gyára
működjön, a dolgozói ne veszítsék el az állásukat. ‒ Szóval a nagy melleiddel
végül egy olyan férfihoz mész feleségül, aki melltartókat készít.
Evelyn nagyot nevet. Anyám házának a nappalijában ülünk, mint
lánykorunkban. Egy kis csomag Necco ostyát vesz elő, és az esküvővel
kapcsolatos terveikről mesél.
‒ Ez igen! Ti aztán nem totojáztok! ‒ mondom, miután közli a dátumot.
‒ Ahogy mondtad, négy év után már ideje. ‒ Szájába dob egy citromos
cukorkát, az ostyát pedig a kezembe nyomja. ‒ De nem lesz nagy felhajtás. Ugye
eljössz?
‒ Hát persze! A világért sem hagynám ki.
‒ A… a többiek is ott lesznek.
‒ Tudom, de az az én gondom, nem a tiéd. ‒ Nem tartom a kapcsolatot a
lányokkal. Dora csúnyán elárult; érte egy csöppet se fáj a szívem. Hallottam,
hogy újabb vetélései voltak, és azt hiszem, mindig irigykedett rám, mert nekem
van gyerekem, ő pedig nem tud szülni. A többi lánnyal sem keressük egymás
társaságát.
‒ Basha még mindig azzal az öreg fickóval jár? ‒ kérdezem.
Evelyn felnevet.
‒ Majd meglátod! Olyan öreg, hogy akár az apja is lehetne.
‒ Igen, de úgy hallottam, gazdag. ‒ Én is nevetek, és elképzelem, milyen
lenne újból, ennyi év után találkozni egy régi bandataggal. ‒ Azért jól éreztük
magunkat egy darabig, nem?
Evelyn bólint.
‒ De mennyire!
Egy Necco ostyát teszek a nyelvemre, és hagyom, hogy olvadozni kezdjen a
számban.
‒ Mintha egy másik életben lett volna. ‒ A mészárlással megszűnt az Északi
oldali banda. Capone a Clark Streeten egyszer s mindenkorra felszámolta. Se
idejük, se emberük, se elszántságuk nem maradt ahhoz, hogy újból felépítsék
magukat. Beleharapok az ostyába, kettétörik. ‒ Mit tudsz a srácokról? ‒
kérdezem a porcukrot dörzsölgetve ujjaimról. ‒ Együtt vannak még?
‒ Igen, de már semmi nem olyan, mint régen. Irwin mesélte, hogy Dilis
visszament kasszafúrónak, Bütyök pedig ékszerboltokat fosztogat néhány kis
pisissel. ‒ Evelyn beletúr a hajába, megkínál egy újabb Neccóval, aztán kinyitja
a táskáját, és elrakja a maradékot. ‒ Tudod, Irwin testvére, David is ott lesz az
esküvőn. És egyedül jön.
Elmosolyodom.
‒ Még nem állok készen. Egyelőre nem. ‒ Kinézek az ablakon a régről
ismerős környékre. Arra gondolok, hogy egyszer majd találkozom valakivel.
Egy kedves emberrel, aki jó apja lesz Hannah-nak. Elképzelem, hogy valamilyen
szép helyen fogunk lakni. Néha elmegyünk egy-egy show-ra, moziba.
Hétköznapi házaspár leszünk. Ünnepi vacsorákat rendezünk, és tengerparti
családi üdülést tervezünk minden nyárra. Nézzük, hogyan növekszik Hannah, és
vitatkozunk a hajviseletén vagy a szoknyája hosszán, netán azon, hogy milyen
fiúval akar randevúzni. Szelíden szeretkezünk hetente egyszer, talán kétszer.
Még az is lehet, hogy egyszer lesz egy újabb gyermekem. Most huszonhét éves
vagyok, illetve majdnem huszonnyolc. De ki tudja? Még megtörténhet…
Ha így nézzük, a normális élet nem is tűnik olyan rossznak. Sőt: kifejezetten
jó. És a jó egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas.

 UTÓSZÓ

Ha egy író fikciót ír, abban a kiváltságos helyzetben van, hogy bátran
szabadjára engedheti a fantáziáját ‒ amit én meg is tettem ennél a regénynél.
Nagyra becsülöm a történészeket és dokumentumkönyv-írókat, ezért a
dokumentumregény műfaját meghagytam nekik, én pedig csupán történelmi
háttérbe helyeztem Babaarc című regényemet. Azok, akik jól ismerik Chicago
történelmét és az alkoholtilalom időszakát, észre fogják venni, mely
eseményeken és időpontokon változtattam. Például a Sieben Sörfőzde elleni
razzia 1924 májusában történt, nem pedig márciusában, amikorra én helyeztem.
Ez egy kulcsfontosságú esemény volt ‒ Dion O’Banion csapdába csalta Johnny
Torriót, aki börtönbe került; O’Banion pedig az életével fizetett érte, a Déli
oldali banda kivégezte. Az Északi oldali banda tagjai bosszút esküdtek ‒ és
kezdetét vette a chicagói gengszterháború. A Hawthorne Arms étteremben 1927
szeptemberében történt a lövöldözés, nem pedig 1927 augusztusában. Vincent
Druccit az első világháborúban szerzett kitüntetéseivel együtt temették el, de
nem 1927 augusztusában gyilkolták meg, hanem az év áprilisában. A Valentin-
napi mészárlás során az Északi oldali banda hét tagjával végeztek ‒ én azonban
Shep Greent is közéjük véve nyolcra bővítettem a számukat.
A húszas években élt sok gengszter, gengszterfeleség és -szerető szerepel a
Babaarcban ‒ köztük Al Capone, Johnny Torrio, Dion O’Banion, Hymie Weiss,
Vincent Drucci, George „Dilis” Moran, Cecelia Drucci és Viola O’Banion. A női
szeszcsempészeket a híreshírhedt Mrs. Willie Carter Sharpe-ról mintáztam. Az
összes többi szereplő kitalált személy.
Kutatásaim során számtalan regényt és dokumentumkönyvet elolvastam,
melyek közül a következőket szeretném kiemelni: Donald L. Miller: City ofthe
Century; Edward Butts: Outlaws ofthe Lakes: Bootlegging & Smugglingfrom
Colonial Times to Prohibition; (ismeretlen szerző): Chicago Gang Wars; Upton
Sinclair: The Jungle [magyarul más-más fordításban A posvány és A mocsár
címen is megjelent]; Frederick Turner: 1929; Roddy Doyle: Oh, Play That Thing
és Matt Bondurant: The Wettest County in the World [Fékezhetetlen: A világ
legszittyósabb megyéje]című művét.
Regényem írása közben más forrásokat is felhasználtam; elolvastam a
chicagói Harold Washington Könyvtár mikrofilmgyűjteményében található
újságcikkeket, és végigjártam a húszas évek gengsztervilágának legfontosabb
helyszíneit ‒ idegenvezetőm, Craig Alton volt olyan kedves, és még azt is
megmutatta, ami a Union Stock Yardsból megmaradt. Ezenfelül a History
Channel által forgatott Ihe Speakeasy-ből és a The St. Valentine’s Day Massacre-
ból, valamint az Untouchable Tours kiadásában megjelent Chicago’s Gangland
Graves-ből is merítettem. Számtalan internetes oldal foglalkozik a húszas
évekkel és a chicagói gengsztervilággal. Közülük kifejezetten nagy segítségemre
voltak a következők: Crime Magazine: An Encyclopedia of Crime
(www.crimemagazine.com), Allan May: Whacked by the Good Guys
(crimemagazine.com/whacked-good-guys), Paul Sann: The Lawless Decade
(www.lawlessdecade.net), valamint a Hymie Weiss (www.hymieweiss.com) és a
My Al Capone Museum (www. myalcaponemuseum.com) elérhetőségű
honlapok.
 Notes
[←1]
Chicago üzleti negyede
[←2]
Harang alakú kalap. Neve a francia cloche (harang) szóból származik.
[←3]
Louis Armstrong beceneve
[←4]
Charles Dana Gibson (1867-1944) amerikai illusztrátor jellegzetes figurája, aki a század-forduló
nőideálját testesítette meg: magasra tornyozott haj, elegáns, karcsú alak, dús csípő és kebel.
[←5]
Amerikai édesség.
[←6]
T’Ain’t Nobody’s Bizness Ifi Do ‒ „A blues királynője”-ként is emlegetett Bessie Smith (1894-1937)
híres dala 1922-ből.