Latinovits Zoltán legendákat provokáló-teremtő egyéniség volt, színpadi alakításai,

filmszerepei, versmondása, egyáltalán minden megnyilvánulása mindig is közügy volt,

s aszerint mérlegeltetett, barát vagy ellenség ítélte meg. Szelet vetett a
Ködszurkálóval is, amelyben szenvedélyes hangon szólt a színházról, páratlan
hivatásszeretettel és szakmai tudással akarván megújítani színikultúránkat. A több
mint egy évtizede megjelent könyv gondolatai ma is időszerűek, mit sem veszítettek
erejükből, igazságait felerősíti a színházzal kibogozhatatlanul összefonódott
életpályát lezáró tragikus „felvonásvég". Latinovits írja egy helyütt: „A színész
halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek. Kellékek." A Nagy László szép
szavával megkoronázott „színészkirály" kilenc esztendeje nincs közöttünk. Szindbád-
Ványa bácsi valóban már csak emlékezetünk színpadán él, de írásos életműve tán
visszavarázsolhatja tünékeny alakját.

Latinovits Zoltán
Emlékszem a röpülés boldogságára

Ruttkai Évának, a színészkirálynőnek, aki mert és tudott társa lenni a

színészkirálynak, Latinovits Zoltánnak

Latinovits Zoltán
Emlékszem a röpülés boldogságára
Összegyűjtött írások
M A G V E T Ő , B U D A P E S T
A KÖTETET SZERKESZTETTE, AZ ELŐSZÓT ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA SZIGETHY GÁBOR
©Latinovits Zoltán örököse, 1985

Lovag a ködben
Nagy kő, kicsi tóba hullott.

Tucat éve jelent meg, vihart kavart: Latinovits Zoltán Ködszurkáló című könyve
szellemi életünk eseménye volt. Sorakoztak a hívők, sorakoztak az ellenfelek.
Forgatták, idézték, bibliájuk gyanánt rajongták körül a színházi életben-életből
okkal vagy ok nélkül kisemmizettek, a világot jelentő deszkák földönfutói,
körülrajongott megalázottjai: álmatlan nappalaikon Latinovits-idézetekkel
takaróztak a színpadon vagy a színház falain kívül megkeseredett élni akarók. S
támadták, szidták, becsmérelték azok, akiket kardélre hányt, megmart Latinovits
Zoltán; vagy akik úgy érezték: bármikor ellenük fordítható a Ködszurkáló-ba rejtett
goromba tőr.
F ö n t és lent, kint és bent: egyetlen életét mindenki félti.
A lövészárokban homályosan lát az ember. Nagy a füst. S különösen áttekinthetetlen
az olyan háború, ahol a fönt és lent, a kint és bent, az ők és a mi között húzódó
határvonalak tisztázatlanok, képlékenyek. Aki becsületes, előrenéz - és elfelejti
védeni a hátát.
Latinovits Zoltán kilenc éve halott.
A legendáknak külön természetrajza van. Ady Endréről mondta Szabó Dezső: „A zseni
meghal, eltemetik. Sírján dudva és barátok nőnek." A dudva szívós, a talmi barát
kiirthatatlan: bokrosodik Latinovits Zoltán legendája. Barátai táborba
szólíthatóak. Ellenségei hadrendbe sorakoztathatok. A csatabárdok nincsenek elásva.
Aki érte, aki ellene szót emel, indulatokat fakaszt. Magunkban, magunkból építjük a
legendát. A legenda jótékony lepel: eltakarhatjuk vele saját életünk
tartalmatlanságát. A legenda ravasz ürügy: védhetjük ellenében saját életünk
tartalmatlanságát.
Lassan, újra és újra visszalapozva, papírlapokra jegyzeteket róva, órákra, napokra
elmerengve olvasom Latinovits Zoltán könyvét. 1973-ban jelent meg, tízezer
példányban. Ma könyvritkaság. S már a címe is sallangos tartozéka Latinovits Zoltán
legendájának.
Lehet, hogy valamennyien a legenda foglyaként olvassuk e régi könyvet? Színész
gyakorta nyilatkozik. Megkérdezik, milyen szerepre készül, mi a kedvenc étele,
kedveli-e a kutyákat, mikor utazik külföldre, hogyan pihen, szokott-e verekedni. A
színész válaszol. Az újságíró jegyzetel. A színésznek sok arca van, nemcsak a
színpadon, de az újságok oldalain is: sok újságíró rajzolja sok arcát. N e m
mindegyik rajz élethű, néha szándékosan, néha ügyetlenségből sikeredik félre,
torzra az arckép. Gyakorta az újságíró nem lát olyan magasra, mint a színész. Vagy
olyan mélyre.
A színész tehetsége különleges képessége: életben, színpadon tökéletesen azonosul a
pillanattal.
A következő pillanattal is.
M á r Latinovits Zoltán halála után, 1976. június 29-én jelent meg a Rakéta
regényújságban a színész Üzenet című írása. Akik ott szorongtak a Fészek klubban
1976. február 13-án Latinovits Zoltán estjén., s hallották bevezetőként elmondott
szavait, most döbbenten tapasztalhatták: a kinyomtatott szövegből hiányzik néhány
bekezdés, eltűntek korábban hallott csípős szavak, mondatok. Filológusok gondja:
melyik az eredeti szöveg? Melyik tükrözi hűen Latinovits Zoltán szellemét? A gyarló
valóság: feltehetően mindkettő eredeti kézirat.
A Rakétában megjelent változat: a Ködszurkáló készülő - a váratlan halál bénító
árnyékában elmaradt - második kiadásának új utószava. Kézirat a kiadónak. De amikor
a Fészek klubban a színész közönség elé állt, eszébe sem jutott filológusi hűséggel
ragaszkodni korábban fogalmazott kötetutószavának szövegéhez. Színész volt, nem
író.
Megragadta a pillanat kínálta lehetőséget: a dobogón, az eleven emberi kapcsolat
ihlető sugárzásában mondta, amit gondolt, amit ott és akkor fontosnak ítélt, amire
emberi hite, művészi meggyőződése kötelezte. Színész volt: a színpadon, az önégetés
árán magából kigyötört, lelkéből felfakasztott, megszült következő pillanatban
érezte biztonságban, boldognak magát.
„Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna."
Latinovits Zoltán Ködszurkáló című könyvét olvasom. Félek: szabadulni szeretnék a
sokfényű, sokhomályú legenda nyakamra tekeredő cafrangjaitól.
Sár és csillagpor: fönt és lent, kint és bent, mi és ők. Szilárd pontot keresek. A
Ködszurkáló-t ilyennek gondolom. M e r t maga fogalmazta, újra és újra átírt,
ellentmondásos kézirattörmelékei, újságírók cifrázta-torzította nyilatkozatai,
barátok és emlékezők szavaiban, írásaiban fönnmaradt történetek, pletykák, igaz és
hazug mesék - a színészember legendája ellenében kezünkben a könyv: Latinovits
Zoltán színészéletének a pillanattal el nem illanó darabja. Könyv - íróember
alkotása: az élet és az életmű lezárt, véglegesített, örökre állandó kristálya.
Szöveg: elvész, megmarad, elfelejtik, újra kiadják, értékes vagy értéktelen - de
önmagában végleges, állandó.
Metszet a mindenkori múltból a mindenkori jelennek.
Huszárik Zoltán, a Szindbád csodáját megálmodó barát így búcsúztatta Latinovits
Zoltánt: „Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi." Menjünk elébe a
feltámadásnak! Színházi könyvnek hirdették 1973-ban a Ködszurkáló-t. S ha ma
olvassuk, elsőként valóban színházi vonatkozásai bukkannak szemünk elé. Latinovits
Zoltán színészember volt, feje fölött zsinórpadláson lógott az ég: ha mindennapjai
fájdalmáról, öröméről akart beszélni, ha életének történéseit, lázait, lelke
hullását-emelkedését akarta megosztani az emberekkel - a színházról mesélt.
Az élettel, mindennapjainkkal szembeni hiánylistái, panaszlajstromai színházi
hiánylisták és panaszlajstromok. 1973-ban: a magyar színházművészetben, színházi
gyakorlatunkban kevés a megalapozott, szilárd szakismeret. Szinte ismeretlen
fogalom a szakszerűség. A színházi rendezők társadalmi tapasztalatai szűkösek,
töredékesek, torzak.
Munkájukban rögtönöznek, mert felkészületlenek.
Indokolatlanul védettek. A színészek kiszolgáltatottak. Tehetségtelen emberek
görcsösen ragaszkodnak hatalmukhoz, kiváltságaikhoz: pusztítják a tehetséget, a
tehetségeseket. A tehetség rendje helyett mindennapjainkat bürokraták rendje
abroncsolja. Közös hit helyett: klikkek közössége.
Sivár és lehangoló látlelet. Igaz kép? Sokak szerint igaz, mások szerint nem.
Akiket bántott, sértett, megalázott Latinovits Zoltán nyers szókimondása, hamisnak,
egyoldalúnak, ellenségesnek átkozták indulatos megállapításait, szikrázó ítéleteit.
Akiket színházi életünkben bántottak, sértettek, megaláztak - vagy csak úgy
érezték? azok rajongva idézték az agitátor-apostol szólángolásait.
Kinek volt igaza? Eldönthető a vita? Az élet, az idő eldöntötte. Ma már kockázat,
különösebb merészség nélkül mondhatja, állíthatja bárki: a hetvenes évek elején
kátyúba jutott a magyar színházművészet szekere, organikus hibák bomlasztották,
sokrajú, sokérdekű tehetségtelenségek sorvasztották, szükség volt frissítésre,
vérátömlesztésre.
De Latinovits Zoltán akkor mondta! Túlozva olykor, a valódinál igazabban festve a
bajt, nem kellő tapintattal sértve főigazgatók, főrendezők, főügyelők,
főpénztárosok kényes önérzetét. .. nem mérlegelve óvatoskodó élelmességgel
beosztásából, alkalmazotti minőségéből következő jogait, lehetőségeinek törvényes
korlátozottságát...
áthágva gyakorta a jólneveltség szabta kereteket, a társadalmi együttélés kényelem
gömbölyítette formáit. .. Megszegte az illemszabályokat: a saját véleményét mondta
mindig, s ez már önmagában ingerelte mindazokat, akiknek nem volt önálló
véleményük, mert kellően gyávák vagy megfelelően okosak annak felismeréséhez,
felméréséhez, hogy egyértelműen, határozottan megfogalmazott, kimondott, vállalt
saját véleményük otromba akadálya, gátja lehet jövedelmeik terebélyesedésének,
karrierjük felívelésének, életük nyugodt jólétének.
Hallgatnak: megmaradnak.
Latinovits Zoltán kilenc éve halott.
„Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy
tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok." Hány
tehetségtelen, ezért rosszakaratú ember uralkodik ma színházainkban? Akkor sok
akadt belőlük. És Latinovits Zoltán akkor a jelen kufáraival hadakozott, nem a múlt
levitézlett trónbitorlóit átkozta. A jelen idő álművészeit ostorozta haragos
szóval, akik: „csuklyás besurranok, akik hatalmat követelnek, akik rendeletekkel
kormányozzák saját jólétüket, akik - mint a rák a sejteket - pusztítják az igazi
művészt: a halhatatlant a halálba kergetik".
Akkor; de Latinovits Zoltán ezt akkor mondta, sárkányölő Szent György lovagként
akkor állt ki viadalra hirdetni, védeni hitét, igazát, jóllehet pontosan tudta, mi
vár arra, aki a jelen hatalmaskodó trónbitorlói, tehetségtelen, ezért rosszakaratú
haszonélvezői ellen kardot ránt: „Nekünk egy igazi életünk van, a sárkányoknak meg
hét fejük" - írta Mezei Máriának 1967. április 16-án. (Mezei Mária:
Vallomástöredékek. B p . 1 9 8 1 . 273.) Népmeséinkben a hős lovag erős hite, éles
kardja erejével lebírja a sárkányt, levágja tűzokádó hét lejét, a szörnyeteg
gyilkos szorításából kiszabadítja a várost; jutalmul elnyeri a világszép
királykisasszony kezét és atyjának fele királyságát, majdan egész birodalmát.
Mert győz az igazság.
Ha már porban a sárkány mind a hét feje, mindenki tudja: melyik oldalon az igazság.
De addig? A lovagok harcolnak, s ha kell, életüket áldozzák az igazságért.
Sárkányok logikája: ha életben maradnak, övék az igazság.
(„Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként" - vallotta Zrínyi Miklós. Igaz;
de ezt oroszlán mondta szamaraknak.) „Színházban és színházon kívül erőre kapnak az
ügyesek, a mechanikus virtuózok, a »stílusban játszók«, a fecsegők. Felszínre kerül
egy olyan réteg, amely a művész életére tör." Ha ez az állítás igaz, akkor nemcsak
kimondásához kell bátorság, de az igehirdető mögé felsorakozni sem veszélytelen.
Mert ha a színházakban - Budapesten, 1973-ban - az ügyesek, a mechanikus virtuózok,
a „stílusban játszók", a fecsegők kezében a hatalom, akkor a megtámadottak aligha
fogják szó nélkül tűrni az ilyen lázító, ellenséges, rendet bolygató - nyugalmukat,
jólétüket, hatalmukat veszélyeztető! - lázas beszédet.
Dühödt sortűz fogadta a Ködszurkáló-t. Hadrendbe sorakoztak az ügyesek, a
mechanikus virtuózok, a „stílusban játszók", a fecsegők; a megtámadottak.
Indulattal nem a könyv színházi, szakmai megállapításait támadták, azokon elnéző
jóindulattal mosolyogtak. Hadállásaikat féltették, azokat védték. A legfőbb vádat -
már Latinovits Zoltán halálba hullása után - egy pesti színigazgató így összegezte:
„A Ködszurkáló értéke nem abban van, hogy mennyire állította melléje vagy vele
szembe az embereket, hanem abban az akarásban, amivel a színházi életet kívánta
megújítani. Ha személyeskedő részeit elhagyják, lehet, hogy a könyv elveszti
pikantériáját, de értékesebbé válik, hitelesebb lett volna sok gondolata." (Új
Tükör, 1976. december 26.) A halál megértővé tesz: amíg élt Latinovits Zoltán,
színházi életünket megújítani kívánó lázas akarata roppantul ingerelte azokat, akik
nem óhajtottak változást, megújulást.
De igaz: a Ködszurkáló első harminc oldala váltotta ki a legharagosabb ellenérzést.
Főigazgatók, főrendezők, főügyelők, főpénztárosok dühödten utasították vissza a
színész itt közölt, „személyeskedő" dokumentumgyűjteményét.
Részlet egy interjúból: „Mit szól könyve, a Ködszurkáló sikeréhez? Botrányszag van
körülötte. Félek, hogy emiatt nem fogja azt a hatást kelteni, amit megérdemelne, és
amiért tulajdonképpen megírta: mennyit profitál ebből a magyar színházművészet? A
könyv bevezető, nagyon is személyes, sőt személyeskedő része nélkül többet
használna az egész.
- Én ragaszkodtam hozzá. Már megint megjátssza az advocatus diabolit! Hálás vagyok
érte a Magvetőnek. Lesz idő, amikor belőle fogják felrajzolni a hatvanas évek
magyar színházművészetének portréját." (Hegyi Béla: Alkotó időszak. B p . 1982. 3 6
1 . ) T u c a t évvel idősebbek lettünk. Megrajzolható e dokumentumok alapján a
hatvanas évek magyar színházművészetének portréja? A Ködszurkálókötet nem
színháztörténeti forrásmunka. A harminc oldal dokumentum írásos törmelék, riasztó
töredék; a „történelem" ennek alapján nem rekonstruálható.
De forrás, hiteles és megrázó életjel arról, mi történik akkor, ha tehetségtelen
emberek korlátlanul irányítják tehetséges emberek sorsát. Ha hivatalnokok
gazdálkodnak zsenik idegrendszerével.
Latinovits Zoltán túl érzékeny, sértődékeny, gőgös, hirtelen haragú, goromba ember
is volt. Is.
A munka megszállottja. N e m meglepő, ha tehetségtelen, haszonleső munkakerülők
folyton belekötöttek: zavarta, ingerelte őket az alkotó tehetség.
Minden pillanatban arra figyelmeztette a megalkuvókat: életművük garast sem ér.
(Kovács András: „Latinovits lényege nem valami miszticizmus, hanem a nagyfokú
türelmetlenség a butasággal, a mozdulatlansággal, mindennemű alávetettséggel,
feudális kötöttséggel szemben. - Új Tükör, 1976. december 26.) A Vígszínház
igazgatója 1970. november 5-én rövid, hivatalos levélben közli Latinovits
Zoltánnal, hogy szerződését a színház a színésszel nem kívánja meghosszabbítani.
Indokolás nincs. 1970. november 9-én kelt hivatalos levelében az 1970.
november 8-án - tehát az indokolás nélküli felmondást követően - tanúsított
magatartása miatt a Tiszták című drámában játszott szerepéről az igazgató leváltja
Latinovits Zoltánt. Ajánlott levélben, a rendelkezéseknek megfelelően.
Latinovits Zoltán 1970-ben az ország elismerten legjelentősebb színésze. Irigyei,
ellenségei éppúgy számosak, mint rajongói, hívei. Színházi életünkben
megkerülhetetlen óriás. És a színház igazgatója olyan hangon levelez vele, ahogy
szófogadatlan, taknyos kölykökkel sem szokás: utasítom, figyelmeztetem, elrendelem,
kötelezem, munkaszerződését nem kívánom megújítani, értesítem, leváltom.
Mindezt a rendelkezéseknek megfelelően ajánlott levélben, mert attól óvakodott,
hogy mindezt személyesen mondja el a színésznek. Félt a szemébe nézni. Úgy döntött:
Latinovits Zoltán nem méltó arra, hogy az általa igazgatott színház tagja legyen.
Latinovits Zoltánra nincs szüksége. Erről értesítette a színészt, levélben. A
rendelkezéseknek megfelelően.
Latinovits Zoltán könyvében a dokumentumokat név nélkül közli. A színháztörténészek
majd nagy poros könyvekben utánanéznek, ki volt 1970-ben a Vígszínház igazgatója,
aki ajánlott levélben mert csak felmondani Latinovits Zoltánnak, akinek nem volt
bátorsága társulati ülést összehívni, mert „fegyelmi ügyek nem tartoznak a
társulati ülés elé", aki nem megtartani akarta mindenáron Latinovits Zoltánt
színháza kötelékében, hanem mint kellemetlen, zavaró kölönctől csak szabadulni
óhajtott tőle.
Hányan értettek a színházban vele egyet? S akik nem értettek egyet az igazgatóval,
szóltak? Tiltakoztak? Majd megírják egyszer a Vígszínház történetét.
De mit csinálnak ma azok az ügyesek, mechanikus virtuózok, „stílusban játszók",
fecsegők, akiknek 1970-ben volt feljövőben a csillaga? Latinovits Zoltán kilenc éve
halott.
Mezei Mária 1976 tavaszán, a Film, Színház, Muzsika számára interjút adott,
amelynek sok rostálás után elkészült végleges szövege 1976. április 17-én jelent
meg. Még márciusban Mezei Mária levélben fordult a szerkesztőhöz: „A Latinovitsról
szóló megjegyzésem igen-igen fontos. Egyáltalán nagyon kérem, most már ne
változtasson az én szövegemen." Latinovits Zoltánról - mert segíteni akart a Bozzi
úrként vergődő színészen - 1976 tavaszán Mezei Mária ezt tartotta igen-igen
fontosnak elmondani: „Három nappal ezelőtt azon a széken ült a mai színházi vadon
bujdosója, Latinovits Zoltán. Ez a renaissance formátumú, sok emberi hibával,
túlzással, érzékenysége riasztó és terhelő, de iszonyúan vonzó egyszeri tünemény,
ez a tökéletes színházművész. Miért nincs állandóan színpadon?" (Mezei Mária:
Vallomástöredékek. B p . 1 9 8 1 . 306.) A szerkesztő úgy gondolta: ez nem igen-
igen fontos. És Mezei Mária megkérdezése nélkül a fenti néhány sort - Mezei Mária
határozott óhaja ellenére - kihúzta, nem közölte.
Miért? És honnan vette a bátorságot önkényes döntéséhez? Mondjuk, kapott egy
telefont, hogy Latinovitsról most (akkor) nem fontos írni. Telefonra járt a
lelkiismerete? Józan ésszel, tisztességgel gondolhatta bárki, hogy Mezei Mária
néhány soros, féltő-aggódó jajkiáltása megingathatja a magyar színházművészet
eszmei-szellemi stabilitását? Mezei Máriától, Latinovits Zoltántól kellett óvni,
védeni a magyar színházművészetet? 1976. április 17-én mindenesetre ők ketten
joggal érezték úgy: korbács csattan csupasz hátukon.
Latinovits Zoltán 1976. június 5-én éjszaka már csak hallgatag, hideg csillagokkal
társalkodott.
A Ködszurkáló-t olvasom: tanulmányozom a tehetség kiszolgáltatottságának
dokumentumait.
Miért, hogy még a barát is így fogalmazott a színész halála után: „Mindig jó
ügyekért harcolt, majdnem mindig rossz eszközökkel. (...) Azoknak, akik nem tudtak
és később már nem voltak hajlandók együtt dolgozni vele, alighanem ugyanúgy igazuk
volt, mint neki; de az ellentéteket, szükségtelenül, ő élezte ki, nem használva
senkinek és semminek, és magának ártva jobban." (Élet és Irodalom, 1976. július
10.) Van erkölcsi tartása annak a szónak: alighanem? Latinovits Zoltán eszközei
valóban nem mindig voltak eredményesek, célravezetőek - de biztos, hogy rossz
eszközök voltak? És ha a közeg volt rossz minőségű, amelyben színészi alkatából,
rendkívüli tehetségéből következő „eszközeivel" a delejtű-ember eredményt akart
elérni? Eszközei - goromba igazmondása? - túl sok ember önös érdekét sértették:
ezért rosszak? M e g kellene kérdezni egyszer a rókát, mi a véleménye a
vadászfegyverekről.
Latinovits Zoltán vállalta: „...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik
nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják,
azokkal én nem tudok egyetérteni! N e m is fogok. Erre engem nem lehet rávenni." A
tehetségtelenség, a hozzá nem értés, a hatalomhoz ragaszkodó önkény, az önérdekű
basáskodás, színházban az óvatoskodó hivatalnokszemlélet, tehetségpusztító
cinizmus, közöny leleplezése rossz eszköz? Gyilkost tetemre hívni bűn? Hiba?
Felesleges? Mert meglehet: a kipellengérezett gyilkos újra gyilkol? És alighanem
jobb a békesség? Latinovits Zoltán színész volt, a színházban akart rendet
teremteni. Mindennapjai megtartó hite, álma: a magyar színházművészet remélt
feltámadása. Harcolt, hadakozott, elbukott, felállt, megalázták, visszavágott. „Nem
bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget
tartani." Idő előtt leszakadt a zsinórpadlás.
Beteg volt, feleslegesen, meggondolatlanul maga vagdosta feje fölött az égboltot
tartó köteleket sopánkodtak a halottsiratók. Beteg volt - elszánt ellenfél, talmi
jóbarát ebben egyetértett, megnyugodott.
És hiába írta Fábri Zoltán: „Róla az emberek életében még több rosszat elmondtak,
mint másról, valószínűleg azért, mert jelentékenyebb volt náluk. Sokan
összeférhetetlennek tartották, hisztérikusnak, közösségbe nem valónak. N e m igaz.
Minden tette, minden kötözködése, minden indulata, minden sistergő dühe - bármikor,
bármilyen körülmények között - mindig a közösség ügyében s mindig a jobbítás
érdekében lobbant." (Latinovits Zoltán. A színész arca. Mokép. 1979. 27.) És hiába
jajongta Illyés Gyula: „Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem
tudtuk megtartani." (Új Tükör, 1976. december 26.) És hiába zokogta a világot
ostorozva Nagy László: „Aranyos meg édes nyár van s béke, / minek ide tébolyult
Színészkirály?" (Élet és Irodalom, 1 9 7 7. július 2.) Akiket soha nem gyötört a
mulasztások démona; akik hajnalban nem riadnak azzal a szívet markoló érzéssel:
lesz-e erőm, hitem győzni a munkát, harcot, viaskodást a többiekért, hazámért ma és
holnap és holnapután; akik a hetvenes évek lelassult, pénzszerzésre, gazdagodásra
fogékony hétköznapjaiban soha nem gondoltak arra: születik-e szellemiekben gazdag
holnapunk, s tettünk vajon eleget, megtettünk-e mindent, hogy holnap és holnapután
hívságos gazdagságunk romjain majd ne szellemi szegénységünk, eltékozolt
erkölcseink miatt kelljen kormos gyászéneket zokognunk; akik mindig a maguk
érzékenységével, sértett önérzetével, jólétükkel, nyugalmukkal törődnek, apró
hatalmuk tűzzel-vassal megvédésére figyelnek: AKIKET SORSUNK HELYETT MINDIG CSAK A
SORSUK IZGAT, értették-e, értik-e éltében-holtában az igazmondó, halálba hullt,
tébolyult színészkirályt, aki egy szál karddal nekivágott a ködnek? Győzött?
Elbukott? Éltében-holtában megtűrik-e maguk mellett az életben maradottak a náluk
különbet, hatalmasabbat? Fönt és lent, kint és bent, mi és ők.
Magamban Pilinszky János tompa morajlású szavait morzsolom: Különös, hogy a tenger
halhatatlan, holott minden hulláma végítélet.
Szigethy Gábor

I. Ködszurkáló
Én egy új színház felé haladok, és ez a könyvem az új színház ügyéhez való
hozzájárulásom. Mindaz, amit itt leírok, már mind mögöttem van. Ezt még a síkságon
találtam, nem is könnyű emelkedőkön, még kevésbé a magasságokban. Ezért nem is
kell, hogy túlságosan felizgassátok magatokat e kis felfedezések miatt - mert most
nagyobb és végül hatalmas felfedezések várnak ránk.
(Gordon Craig, 1 9 1 3 )

Munkaszerződés
1. Alkalmazzuk Önt a Vígszínháznál a 805. kulcsszámú. színész elnevezésű
munkakörben az 1969. évi augusztus hó 1. napjától az 1970. évi július hó 31.
napjáig terjedő időre. Az 1970. július 31. napján munkaviszonya a Munka
Törvénykönyve ( M t ..'.S. §) értelmében felmondás nélkül, e szerződés alapján
megszűnik.
2. Munkaköre alapján köteles a Vígszínház munkarendjében foglaltaknak eleget tenni.
Különösen köteles: a) Teljes művészi tudását a Vígszínház rendelkezésére bocsátani;
b) az Önre bízott valamennyi művészi feladatot ellátni, és a Vígszínház által akár
a színház székhelyén, akár más helységben, esetleg külföldön tartott előadáson
fellépni; c) minden új szerepét az illetékes művészeti vezető által előírt
határidőn belül megtanulni; d) az illetékes művészeti vezető által előírt
időpontokban a próbákon részt venni; e) a szerepeket a rendező utasítása szerint
eljátszani; f) a színház nyári üzemszünetének az Ön szabadságát meghaladó részében
az Önre osztott szerepeket tanulni, és művészi képességeinek növelése érdekében
egyéb szakmai tanulmányokat folytatni;
3. Munkakörének megfelelően a 1 3 5 / 1 9 6 2 ( M K .12) M M . sz. utasítás 1. sz.
mellékletének bértáblázata szerint havi alapbérét 4400 Ft-ban állapítom meg.
4. A munkaszerződés 3. pontjában meghatározott munkabérért Ön egy színházi évadban
160 fellépésre köteles.
5. Amennyiben Ön a 4. pontban előírt kötelező fellépési számot túlteljesíti, a
127/1966. M K .8 / M M . sz. utasításban foglaltak szerint túlszolgálati díj illeti
meg.
6. Az 5/1965. ( V I I . 16.) M M . sz. rendeletben foglaltak alapján: a) köteles
vagyok Önt 1970. április hó 1. napjáig írásban értesíteni, hogy munkaszerződését
meg kívánom újítani vagy sem; b) Ön köteles velünk 1970. április hó 1. napjáig
írásban közölni, ha a következő évadra nem kíván a színházhoz szerződni; c) Ön
köteles velünk 1970. április 30. napjáig írásban közölni, hogy az a) pont alapján
munkaszerződésre tett ajánlatunkat elfogadja-e vagy sem.
Budapest, 1969. május 10. napján
Igazgatók
A szerződésben foglaltakat tudomásul veszem, és magamra vonatkozóan is kötelezőnek
elismerem.
Színész
„ . · . A színésznek kötelékbe kell tartoznia, mert elpusztul. Kötelékbe, mint a
futballistának. Csapat nélkül nincs futballista - legfeljebb az Angolparkban
mutogathatja csodálatos n-es rúgásait...Amiért az ember színésznek megy, az a
színpad...Tizenhárom év alatt 150 szerepet éltem és dolgoztam meg - szeretném
megkeresni, hogy mi lesz még a dolgom.Igen - a Vígszínház... Megpróbáljuk
megint...Hátha van mit mondanunk egymásnak..."
Nyilatkozat: Színház és Muzsika, 1969. július.

Jelentkezés időpontja: 1970. II. 3.

Diagnosis: Fissura calcanei 1. d.
Mai napon délelőtt nyilvános próbán jobb sarkával erősen dobbantott, utána éles
fájdalmat érzett sarkában.
Tuber calcanei kifejezetten nyomásérzékeny, alsó ugróízület környéke kissé duzzadt.
Alsó és felső ugróízület mozgásai szabadok.
Rtg. vizsg.: Kétirányú és nagyított felvételen a tuber calcanei illeszkedő törése
látható.
Kezelés: plantaris gipszsín. Pihenés.
Kontroll vizsgálatra egy hét múlva, II. 11-én kérjük vissza.
SOTE I. sz. Sebészeti Klinika, Traumatológiai Osztály.

„Megírta a Magyar Hírlap, hogy a népszerű színészt Pirandello IV. Henrik c.

darabjának próbáján baleset érte, elrepedt a sarokcsontja. Ezért a premiert is el
kellett halasztani.
- Először is, hogyan történt a baleset?
- Van a darabban egy jelenet, Henrik »kanosszajárása«, amikor meztelen lábbal meg
kell tapodnia vezeklöcsuháját. Nos, ez egy kissé túl jól sikerült - olyan erővel
dobbantottam, hogy már nem tudtam lábra állni.
Balszerencsém volt. De az is lehet, hogy egy kissé nagyobb lendülettel,
szenvedélyesebben mozogtam, mint kellett volna. Nagy volt a tét. Egy esztendeje nem
álltam színpadon, és már nagyon vágytam utána.
A I V . Henrik mai jelentése áttettebb és egyben általánosabb.
- Mire gondol?
- Ez majd az előadásból kiderül. A szerepről az az általánosabb mondanivalóm: jó
lenne elgondolkozni végre azon, hogy egy ember szerencsétlensége vagy betegsége nem
elsősorban vagy egyáltalán nem szervezetünk magánügye. Abba egyénnek és
környezetnek, egyénnek és társadalomnak kapcsolata is belejátszik. Nem kielégítő
kapcsolata elsősorban. Ha az egyén nem találja meg a helyét a közösségben, vagy ha
a közösség nem biztosít megfelelő létfeltételeket az egyénnek - ez valahol a
vegetatívában is károsodást okoz: lyukadás vagy hasadás áll elő a szervezetben;
gyomorfekély, infarktus, daganat. Gondolom, az elidegenedés korunkban annyit
tárgyalt kérdéséhez is kapcsolódik mindez.
- Személy szerint is foglalkoztatja ez a probléma?
- Mostani szerepfeladataim mind ebben a körben mozognak. Gondolok itt Örkény-Fábri
»rákképző« őrnagyára, valamint az egyik áldozatra, Karinthy Frigyesre. Nemrég
fejezte be Révész György az Utazás a koponyám körül c. Karinthy filmet. Számomra,
aki az írót igyekeztem megformálni, az volt a dilemma, mennyiben lehetett szerepe
Karinthy adott társadalmi és történelmi szituációjának abban, hogy fejében daganat
képződött.
Egyáltalán nem kellene-e többet foglalkoznunk azzal, hogy romló kapcsolataink
miként bomlasztanak meg sejtcsoportokat a szervezetben, ahelyett hogy a nikotinra
hárítanánk a felelősséget? Ha ezt a problémát feszegetjük, a legnagyobb művészi
gyógyító szolgálatot tehetjük a társadalomnak.
- Van vitája a világgal, amelyben él?
- Művésznek mikor ne lenne? De keresem és néha látom is azokat a lehetőségeket,
amelyekben én mint színész-ember jó szolgálatokat tehetnék.
Mániákusan hiszek abban, hogy az értékek egészséges összefogása, az előrevivő közös
akarat, vagy ahogy sportnyelven mondják, a jó csapatmunka, amely a tudáson és a
szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, a fejlődéshez.
Ezt szeretném elérni, ezért perelek.
- Talán itt kell keresni a magyarázatát szenvedélyességének is, amelyről legendák
szólnak?..."
Magyar Hírlap, 1970. február 14., szombat
A Magyar Filmkritikusok díja Latinovits Zoltánnak az 1969. év több magyar filmjében
nyújtott színészi teljesítménye elismeréseként.
Budapest, 1970. február 14.
A MUOSZ Főtitkára
„Új szereposztás. A betegség közbeszólt. Lesz premier Társalgóban, színpadon,
öltözőben semmi másról nem esik szó most itt, a Vígszínházban, mint a Csehov-műről,
a Ványa bácsiról - írtuk három héttel ezelőtt riportunkban. Azóta más beszédtéma
akadt, nem ilyen kellemes, izgalmas; műsorváltozást, elmaradt premiert találunk. -
Ismeretes, hogy L. Z. betegsége miatt felborult eredeti műsortervünk. Arra
gondoltunk, hogy a Csehov-darab bemutatását előbbre hozzuk, ugyanis L.-Ványa bácsi
járógipsszel is vállalta a próbát. A tegnapelőttre tervezett premierről mégis le
kellett mondanunk.
Sajnos néhány nappal ezelőtt L. Z. ismét megbetegedett: tüdőgyulladást kapott.
Kórházba vitték, és az orvosi vélemény szerint hosszas ápolásra szorul.
Az ő szereplésére nem számíthatunk." Az igazgató nyilatkozata, Esti Hírlap, 1970.
március 28.

Latinovits Zoltán részére filmművészi teljesítményeiért a Balázs Béla-díj első

fokozatát adományozom.
1970. április 4-én
Miniszter

Kórházi zárójelentés Epikrízis: influenza komplikációjaként fellépett jobb oldali

pneumonia miatt került igen súlyos, toxikus, elesett állapotban felvételre.
Anamnesisében 1964-ben történt myocardiális infarctus, ez év I I . hó 4-én
bekövetkezett jobb os calcanei törés szerepel egyébként. Hospitalisatiója negyedik
napján ( I I I . 2 1 . ) a bal art. tibialis ant.
alsó harmadában heveny occlusió következett be.
24 óra múltán a keringés helyreállásának biztató jelei mutatkoztak,
cardiopulmonális állapotának rohamos, bal alsó végtagi keringési zavarának
fokozatos javulása volt elérhető.
A törést szenvedett jobb, majd bal alsó végtag aktív-passzív tornáztatása után a
két boka fölött már csak minimális oscill. különbséget mérve mobilizáltuk. A
továbbiakban pihenő, kímélő életmódot, fokozatos terhelést, állandó ellenőrzést
javasolunk.
MÁV Kórház és Központi Rendelőintézet, IV.sz. Belgyógyászat

Meghalt Kozma István, többszörös magyar, olimpiai, Európa- és világbajnok birkózónk

Drága Pista, Öcsi nem volt itthon, és mikorra hazaért, Téged már kétvállra
fektetett a halál.
Segítettél nekünk, hogy elhiggyük: győzhetünk is. Most örökre üres marad a helyed
asztalunknál.
Sokat sírunk miattad, Pici.
Mindig mosolyogni kellett, ha beszéltek Rólad.
Talán jobb lett volna, ha együtt megyünk, melletted mindig biztonságban éreztük
magunkat.
Erősebb voltál, mint a felnőttek.
Nekünk most még maradni kell, most helyetted is győzni kell tudni, ha győzzük.
Itt maradtál nekünk, erőnek, példának.
Hát vigyázz magadra, Isten Veled!
1970. április 10.
El Jurado Internacional del X V I FESTIVAL INTERNACIONAL DEL CINE DE SAN SEBASTIAN
otorga el Premio „SAN SEBASTIAN" A LA MEJOR INTERPRETACIÓN MASCULINA a ZOLTÁN
LATINOVITS en UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL / HUNGRÍA DIRIGIDA por György Révész San
Sebastian, 75. Jul. 1970. El presidente del Jurado
„A harminckilenc év csak nyitány volt számomra.
-Kezdjük tán azzal, hogy elszomorító, milyen gyönge volt a mezőny San Sebastianban.
Ez is annak a jele, hogy újabban világszerte mind nagyobb a szellemi szegénység. M
á r ami a filmeket illeti. A témák többé-kevésbé primitív szimbólumokra, zavaros
filozófiákra zsugorodnak, s a felvetett problémák is keresettek, esetlegesek. M é g
Nelo Risi díjnyertes filmjét is untam, s éppen ezért a mi itthon sokat ócsárolt
filmjeink valóban kimagaslottak. Ők sokat romlottak, mi sokat fejlődtünk.
- Önmagáról még nem beszélt; a díj? - Ö r ü l t e m neki. Szükségem van az
elismerésre, annak a bizonyságára, hogy jelen vagyok.
Az én betegségem mindig afféle kegyelmi állapot. Olyan, mint egy hosszú utazás sok
országban.
Az utazás nagyon fontos, mert anélkül nincs módunk az összehasonlításra. Én
higgadtabban tértem vissza a mindennapi életbe, mint ahogy eltűntem, mert azelőtt
állandóan arra törekedtem, hogy megnyerjem a marathoni futás minden szakaszát.
Ma már tudom, hogy ha nem is vagyok minden részben az első, a végén akkor is
nyerhetek. Ha enyém az igazság - és ebben hiszek -, küzdelmem nem lehet
eredménytelen.
— A szegedi előadások után máris megkezdődnek a Krúdy-filmnek, a Szindbádnak a
felvételei, és közeledik a szeptember, amikor végre megint ott láthatjuk a
Vígszínház színpadán. Szeptember u-én a IV. Henrikben, 18-án a Ványa bácsiban, majd
október végén Illyés Gyula Tiszták című drámájában. - Örülök a most elkövetkező sok
szerepnek. De olykor arra is gondolok, hogy sűrűsödnek bennem a mondandók, és hogy
mindez leszűrődhessen, talán jó lenne, ha írhatnék a magam csendjében.
- Nem volt elegendő csend már a betegsége idején? - A z igazi csend nem a kórházé,
hanem azé, amely a mindennapok piacának sürgés-forgása fölött lelhető. M á r régóta
szerettem volna írni, de hiányzott a kellő önbizalom, amelyet most feltámasztott
bennem életem első hosszabb utazása.
Hogy mit akarok írni? Még nem tudom, de bizonyos, hogy gondolataim a színház meg a
film körül keringenek.
- Felötlött Önben már az a gondolat, hogy rendezzen? - Igen, öt évvel ezelőtt is
kértem a Vígszínházban, hogy rendezhessek... Ez a szándék ma is él bennem. Jobban
kielégítene, mint csupáncsak a színjátszás, jobban magamra találnék. A játék nekem
voltaképpen nem öröm, hanem gyötrelmes kifejezési forma. Szerepeimet nem eljátszom,
hanem megszülöm. Engem mindig individualizmussal vádolnak. Ez nagy tévedés. Én
közösségi ember vagyok. Egy akarok lenni a sok individuum között.
- Hogy érti ezt? - Most látszólag egy kicsit elkanyarodok a témától: nem hiszek a
kollektív nevelés sikerében, csak abban, hogy a pedagógus egyedeket nevelhet,
aminek eredményeképpen az egyedek ráébrednek a közösség, az együttmunkálkodás
jótékony voltára.
Erre csakis a szocializmusban akad igazi lehetőség.
Mindez vonatkozik a színházi ensemble játékára is.
Azért is izgat a rendezés, mert a mi pályánkon a legjobb egyéni produkció is
elvész, ha a környezet inast játszik. Nem igaz, hogy az ensemble-játék elsorvasztja
a személyiséget. A kettő fokozza egymás teljesítményét. Engem a konstrukcióba
foglalt játék boldogít, talán azért, mert építészmérnök voltam. T u d o m , hogy az
épület nem lóghat a levegőben, alapok nélkül nem teremthetünk meg semmiféle
szakmát. Sosem az bánt, ha a tyúkszememre lepnek, mert ez magánügy, de ha a darab
tyúkszemére hágnak, az dühít, mert az enyém is felsajdul tőle.
- Nem tetszeleg sem a merő önzésben, sem a merő önzetlenségben.
- Már csak azért sem, mert nem hiszek az önmagáért való jóságban. A X X . század
második felében ez nem erény: ma erős emberekre van szükség.
Én mindenekelőtt munkára születtem, a szórakozásban hamar elunom magamat.
- Szórakozik? Mivel? - Magam sem tudom. De megmondom, mi az a három, amit leginkább
szeretek: a vitorlás, az Állatkert meg a sebészet. Ezekben nincs mellébeszélés,
nincs hazugság. A sebész azért is jutott eszembe, mert úgy akarok gyógyítani a
színészetemmel, ahogy csak a sebész tud. Az a véleményem, ha mindenki úgy
cselekedne, úgy beszélne, mint életveszély idején, akkor jobban egymásra találnánk.
Latinovitsot olyannak látom most, mintha az újrakezdés öröme vibrálna benne...
- Valóban azt érzem: az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint
többször is. S most József Attila szavait tűzöm a zászlómra: »Kiállunk érte, mint a
kémény: lássák!« Éljünk bátran, álljunk ki a magunk értékeiért a színházban is, ne
csak majmoljuk, másoljuk az idegen művészeteket, hanem sajtoljuk ki magunkból azt,
amiben mindenkitől különbözünk. Mert csakis ezzel hatunk a világra."
Színház és Muzsika, 1970. augusztus.

„Felkérem, hogy ma, 1970. szeptember 10-én 2 órakor fegyelmi ügyben jelenjen meg
irodámban.
Igazgató"

„...Tagadhatatlan, hogy I V . Henrik »színházi szempontból« úgynevezett bravúr-

szerep, és egyetlen színész mutatványára épül. L. Z. nem a hálásabb megoldásra
helyezte a hangsúlyt megoldásában, hanem a nehezebb és értékesebb utat választotta.
»Őrültsége« nem olyan látványos: már színre lépésekor megtudjuk, hogy megismerte
látogatóit: ez elvesz valamennyit a feszültségből. De a második felvonás közepétől,
amikor ledobja magáról a 18 éve hordott szerepet: letisztult mélységek tárulnak föl
játékában, egyszerűvé párolódott művészete és csak a belső kifejezés erőssége, a
szerep bölcseleti tartalmával való azonosulás teszi olyan megragadóvá alakítását.
Szó sincs arról, mintha L. is beállt volna az »eszköztelenek« közé.
Néhány gyönyörűen elgondolt és kivitelezett mozgása elevenné és dinamikussá teszi
szerepének koreográfiáját: mégis, a művészi egyszerűség és tömörség az, ami a
legértékesebb az ő I V . Henrikjében."
Népszabadság, 1970. szeptember 17.

„Felkérem, hogy fegyelmi ügyben ismét jelenjen meg irodámban.

1970. szeptember 26. Igazgató"

„Ványa bácsi: Latinovits ...Most láttam először Csehov Ványa bácsiját olyan
előadásban, amikor ész és szív számára egyértelmű lett, miért Ványa bácsi, azaz
Ivan Petrovics Vojnyickij a dráma címszereplője. Mintha a hamleti személyiség
fényének meg kellene sokszorozódnia a színészben, hogy legyőzze az opheliák,
horatiók, laertesek ragyogását. L. Ványa bácsija valóban középpontja a darabnak,
őróla szól a könnyes, keserű történet, az ő elrontott életének tragikus komédiája
körül keringenek a többi sorsok bolygói. Szenvedélyes alakítása megfricskázza a
Csehov-színdarabokról kialakult közhelyeket, együttérző sóhajokat a drámaiatlan
drámáról, a borongó hangulatokról, az unalom lírájáról. Ványa bácsija és a
nagyképű, önző Szerebrjakov professzor között nem kevésbé véres, életre-halálra
szóló küzdelem folyik, mint bármely Shakespeare drámában.
A nyers idegrendszert ennyire feltáró; a test és az agy minden porcikájában eleven
szerep megformálásának természetesen következetesnek kell lennie a jellem minden
vonatkozásában. L. ebben a felfogásban Jelena iránt érzett szerelmében is többet
mond a korosodó gavallér plátói epekedésénél.
Ványa bácsija lappangó, kiéletlen erotikától izzik, tilos gondolatokkal viaskodik.
Olyan érzéki sóvárgással szippant Jelena hintára kötött muszlinsáljának illatába,
mint ahogyan a szaharai vándor idézheti maga elé a pohár víz látomását. A merész
éjszakai jelenet, ahol az asszony elejtett kendőjét inge alá gyömöszöli - Bunuel
kamerájára méltó.
A figura fiziológiai létezése L.-nál egyébként is erőteljes hangsúlyt kap. A
harmadik felvonás nagy jelenetében, amikor a professzor a család színe előtt közli,
hogy a birtokot, Szonya tulajdonát, Ványa bácsi negyedszázados önfeláldozó
munkájának gyümölcsét el akarja adni, L.-Vojnyickijt a megrendüléstől és a
szavakban ki nem fejezhető felháborodástól fizikai rosszullét, ideges köhögő roham
keríti hatalmába. S az egész testi mivoltát megrázó indulatnak le kell csillapodnia
előbb, hogy érzelmeit mondatokban is képes legyen megfogalmazni. A negyedik
felvonás a teljes apátiáé.
Akaratbénult lelki halott. Itt már nincs játékában semmi önsajnálat, kesergés a
megcsúfolt jóságon.
A fájdalom is megszűnt. A világ hamis értékeivel, csalóka szerelmeivel hirtelen
távolivá lesz, s Ványa bácsi olyan mindent tudó, földöntúli arccal hallgatja a
kedves kis Szonya tündérmeséjét a halál utáni elégtételről, mint a gyógyíthatatlan
beteg a vigasztalást a közeli felépülésről. Nagy alakítás? Keresem a jelzőket. De
ma, a jelzők inflációjának idején olyan sokan korszakalkotók, zseniálisak,
felülmúlhatatlanok, hogy sértés L. művészetét ebbe a tömegbe sorolni." L. V.
Élet és Irodalom, 1970. szeptember 26.

„Fegyelmi tárgyalásra jelenjen meg igazgatói irodámban.

1970. október 8. Igazgató"

A VI . Magyar Játékfilmszemle szakmai zsűrije a legjobb férfialakítás díját

Latinovits Zoltánnak az Isten hozta, Őrnagy úr és az Utazás a koponyám körül c.
filmekben nyújtott alakításáért ítélte oda.
Pécs-Baranya 1970. október 10.

„Értesítem, hogy az október hó 22-én, Ön ellen megindított fegyelmi eljárást

megszüntetem.
Budapest, 1970. november 5. Igazgató"

„Értesítem Önt, hogy a Vígszínháznál létesített és 1 9 7 1 . július hó 3 1 - é n

lejáró munkaszerződését nem kívánom megújítani, tehát munkaviszonya az 1 9 7 1 .
évi július 3 1 . napján a Munkatörvénykönyv 28. § értelmében, felmondás nélkül
megszűnik.
Budapest, 1970. november 5. Igazgató"

„A múlt hét folyamán a társalgóban tanúsított magatartásáért, valamint a november

hó 8-i »Tiszták« előadásának veszélyeztetéséért, a »Tiszták« c. darab »Pierre
Amiel, pápai legátus« szerepéről, a mai nappal leváltom.
Budapest, 1970. november 9. Igazgató"

„A Vígszínház vezetőségének Tegnapi intézkedésük mélyen érintett, és feltehetően

életem következő és utolsó két évtizedét meghatározza.
Egyéniségem és európai művészi rangom megóvása érdekében, valamint színházi hitem
és becsületem érdekében, kérem intézkedésük társulati plénum elé terjesztését.
Ezen intézkedést színház-, közönség- és közösségellenesnek tartom, mely Illyés
Gyulát, a darab Szerzőjét is mélyen sérti. A rágalmakat visszautasítom, szerepemről
való leváltásra indoklást nem kaptam, a feltüntetett érvek erre kevesek. A levél
hangneme nem méltó színházba.
A Vezetőség válaszát kérem. L. Z. színész"

„A Vígszínház Vezetőségéhez címzett, november hó 10-i levelére a következőket

válaszolom: November hó 9-1 intézkedésünket a Vígszínház európai rangjának és hazai
hírnevének megóvása érdekében voltunk kénytelenek megtenni. Mindez egybeesik a
közönség és szerzőink érdekével is.
Megengedhetetlennek tartjuk, hogy a színház egy tagja állandó izgalomban tartsa a
társulatot, és olyan helyzetet teremtsen, amelyben bizonytalanná válik minden egyes
előadás megtartásának lehetősége, és ezzel művészi intenzitása is csökkenjen.
Figyelmébe ajánlom, hogy mind ez ideig a szakma történetében páratlan türelemmel és
humanitással igyekeztünk az Ön által előidézett helyzeteken túljutni. Alig néhány
hete figyelmeztettük magatartásainak veszélyeire. E figyelmeztetésre újabb
fegyelmezetlenségekkel, próbákról való elkésessél, a társulat egyes tagjainak
nyilvános becsmérlésével, önkényes intézkedésekkel válaszolt. Ezután kénytelen
voltam a fegyelmi eljárást megindítani, és ezt rendeleteink értelmében, szóban és
írásban is közöltem.
Minden várakozásunk ellenére, ezután a színház társalgójában a I V . Henrik egyik
előadása előtt újabb atrocitásra került sor, amelynek során színésztársait,
jelenlevőket is becsmérelt, a színház vezetőiről éppen nem odavaló kijelentéseket
tett.
Ekkor már nyilvánvalóvá lett, hogy Ön különleges helyzetbe kívánja hozni önmagát,
kivonja magát a mindenkire kötelező színházi rend alól, és minden figyelmeztetést
semmibe véve, saját elképzelései és modora alá rendelné színésztársait és
feletteseit.
Természetesen ez a helyzet tűrhetetlen, és ekkor a Vígszínház vezetősége úgy
döntött, hogy prémiumait - a fegyelmi megszüntetésével kifizeti (ezzel is jelezve,
hogy elsősorban morális, magatartásbeli, a szocialista együttélés kérdéseiről van
szó és nem művésziekről), egyben közli már most, hogy szerződését a következő
évadra megújítani nem kívánja. Mindezt ajánlott levélben közöltük, a
rendelkezéseknek megfelelően.
Ezután november hó 8-án este, 7.30 h után az ügyelő és az ügyeletes titkár
jelentették, hogy nem tudják megkezdeni az előadást, mert Ön nem öltözik, és az Önt
figyelmeztető ügyelőt az öltözőből kidobta. Az egész társulat idegesen, sokkban
leste, hogy meg lehet-e tartani az előadást, vagy sem.
Végül 7.30 h helyett 7.47 h-kor kezdődött az előadás, amelyre az Ön bizonytalan
fizikai állapota rányomta a bélyegét. Ez az eset egymagában is a legsúlyosabb
szankciókat vonhatná maga után.
Egyelőre megelégszünk azzal, hogy a Tiszták izgalommentes előadását biztosítandó, a
szereplők idegeit megóvandó, ebből a szerepből leváltjuk.
Egyben felszólítjuk, hogy ezt tekintse utolsó figyelmeztetésnek, és feladatait az
Ön által aláírt szerződésben előírtak szerint, a színházi rend szem előtt
tartásával végezze. Arra a kívánságára felelve, hogy ügyét terjesszem a társulat
plénuma elé, közlom, hogy fegyelmi ügyek nem tartoznak a társulati ülés elé, de
kívánságára hajlandó vagyok levelét a Hirdetőtáblán, jelen levelem másolatával
együtt kifüggeszteni. Végül, ami az én levelem hangját illeti, amely Ön szerint nem
méltó színházba, figyelmébe ajánlom az Ön leveleit, amelyek birtokomban vannak, és
amelyek hangneme semmiben sem különbözik az Ön szóbelileg használt hangnemétől,
amely az egész társulat rendszeres felháborodását kiváltja.
Budapest, 1970. november 11.
Igazgató

"kimerevedik a humor összesúgnak a tüdőm felett a tarkóm alatt szíveim szárnyát

vissza kell metszeni idegenek zsilipéinek a koponyámban tenyérnedvességben oldódik
a kézfogás álmaimat altatókkal kábítom tarkómhoz szorítja fegyverét a csend csavart
betonvasakat húzkodnak belém nem veszem észre belülről feszítenek meg
csendgalacsinokkal etetem gondjaimat fagyott hajamon megdermed az olaj sorszélen
asztalvégen ülök mindig szemben az ajtóból vigyázom magam a vendégeket általában a
hátamba jelentik Éva szeme anyám arca meg a fiúi becsület pihentetőül végre kilukad
a szívem kórházcsatorna emberinfarktus humorzár a panasz nedves szalmaszál
felkapaszkodunk rajta a végzetig így hát ideje hogy a hallgatag bikák ledöfjék a
locsogó torreádorokat„

Válasz a Vígszínház Igazgatójának, az utolsó szó jogán Budapest XIII., Rajk László
utca 1.
Kezdem talán ott, hogy távozásom a Vígszínházból 1966-ban a színház etikai
bomlásának derekán történt. Mint később megtudtam, a Vezetőség ellenem indított
minisztériumbeli rágalomhadjáratát végső fokon legfelső helyről állították meg.
Mindaz, ami akkor Vezetőség és köztem történt, mint az utóbbi napok megalázó
eseményei mutatják, ma sem évült el.
1969. április 30-án V. Z. főrendező személyesen keresett fel, hogy szerződtessen.
Egynapi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a Vígszínházban azóta történt
események miatt csak szerepre szerződöm. (Külföldi vendégjátékok megtagadása, a
vezetés önkényeskedése, bukások sorozata, féltehetségek szerződtetése,
szereposztási melléfogások sorozata, agyondolgoztatás miatti betegségsorozat,
műsorterv stb.) V. rábeszélésére ott követtem el hibát, hogy feltételek nélkül,
mégis státusra szerződtem a színházhoz. Tőle tudtam azt is, hogy L. igazgató nem
nézte jó szemmel visszaszerződtetésemet. Tisztában voltam az Igazgató korábbi
kijelentésével, mely szerint a közönség a műsortervért és nem a színészekért jár
színházba.
Ebből a kijelentésből világos, hogy Igazgató a színész munkáját lebecsüli, a
színészt valami fölösleges rossznak tartja a színházban. Természetesen ezen
kívülálló vélemény munkámban nem zavart, és nem is zavarhat meg.
Mindezek után a teljes bizalmatlanság légkörében kezdtem meg a munkát 1969-ben.
Pirandello meglehetősen poros darabjában, a I V . Henrikben léptettek fel először.
A nyilvános főpróbán eltört a sarkam, az orvos véleménye szerint 12 hétig kellett
volna gipszben pihennem. Tiltás ellenére, színházi hivatásomtól hajtva, mankóval
próbáltam végig a Ványa bácsi próbáit. 8 hét után saját felelősségemre levették a
gipszet. Szervezetem az erőszaktételt nem bírta, így végül kórházba kerültem
tüdőgyulladással, majd a másik lábamba kapott trombózissal. Itt kell megjegyeznem,
hogy ötéves vígszínházi munkámat szívinfarktus, két tüdőgyulladás, több
hangszálgyulladás, saroktörés és lábtrombózis kísérte. Más színházaknál eltöltött
tíz évem alatt jóformán nem voltam beteg.
A M Á V Kórházban mozdulatlanul fekve, mendemondából értesültem, hogy a vezetőség
H. I. rendező és kollégáim határozott tiltakozása és felháborodása ellenére T. N.-t
beugratta Ványa bácsi szerepére. Miután a próbákat erőmön felül teljesítettem, az
előadásban rengeteg energiám és ötletem volt, telefonon közöltem V. főrendezővel,
hogy ez az intézkedés olyannyira sért mindannyiunkat, olyannyira színházellenes,
hogy azonnali hatállyal felmondok. Nem fogadta el. Az előadásban ötleteimet,
gondolataimat és játékaimat nem engedtem felhasználni. Ily módon az előadásnak
semmi értelme sem volt, tisztán adminisztratív okokból kellett eljátszani, ami
színházban nem fordulhat elő.
Meg kell jegyeznem, hogy öt év alatt ez volt a második alkalom a Vígszínházban,
mikor konstruktív színházi légkörben dolgozhattam. (A másik alkalom is H. nevéhez
fűződik: Incidens Vichyben, 1965.) Felgyógyulásom után a Színházi Jogvédő Hivatal
felszólítására, munkahelyi baleset folytán, a színház gazdasági igazgatója
kénytelen volt kártérítést fizetni. A jogosan megillető összegből önkényesen
kihúzott hatezer forintot. A Jogvédő ügyvédje közölte, hogy bár ez jogellenes
intézkedés, de az ügy elhúzódhat egy évig is, míg pénzhez jutok, inkább fogadjuk el
szó nélkül a maradék összeget.
Ez is egy adalék a Vezetés mineműségéről.
1970. április 29-én reggel 9 h és 10 h között V. főrendezővel megbeszélést
folytattam, kettesben. Feltártam a színházban uralkodó lehetetlen helyzetet,
amelyben sem társulat, sem közösségi munka nem jöhet létre, csak esetlegesen, vagy
ha egy-egy darab szereposztása véletlenül úgy alakul.
Talán először és utoljára életemben kompromisszumot ajánlottam. Javasoltam, hogy a
társulat gerincét alkotó negyvenes generáció kezébe tegyék a hatalom gyakorlásának
egy részét, és öt év alatt másodszor kértem, hogy Darvas Iván és én is
rendezhessünk. Kérésemet kereken megtagadta. Ezután közöltem, hogy a szerződést
erkölcsi kötelezettségből írom alá, hogy betegségeim gátolta munkáimat elvégezzem.
Közöltem, hogy szerződésünk egy évre szól, és ha ez év alatt sem jutnak jobb
belátásra, a szerződést nem hosszabbítom meg, és kizáró okok folytán távozom a
színházból. (Következésképpen fölösleges volt a felmondás.) Felhívtam figyelmét,
hogy színházat csak kiválasztás és kiválasztódás alapján tudok elképzelni, ahol az
önkéntesen és egyenrangúan társult egyellek közül választják ki a vezetőt.
Színház csak nagy egyéniség körül kristályozódhat ki. Akinek fix világnézete van.
Várkonyi éves volt 1945-ben, mikor színházigazgató lett. Mi már negyvenévesek is
elmúltunk...
Érveimet nem fogadta el, a szerződést lelkiismeretem kényszere folytán aláírtam.
1970. augusztus 27-én reggel 10 és 14 között, este 18 és 22 óra között három
darabot kezdtem próbálni. IV. Henrik, Ványa bácsi, Tiszták. Szeptember 1 1 . és 18.
között két premieren játszottam, nagy sikerrel. Senki nem kérdezte tőlem, bírom-e a
harmadikat is teljesíteni. Viszont két fegyelmit kaptam. (Megjegyzem, hogy két
ilyen nagyságú szerep eljátszására még példa nem volt a szakma történetében, sem
itt, sem máshol.) Szabad időmet, szombatot, vasárnapot, esetleges szabad estéket a
filmgyár foglalta el. (Szindbád című produkció.) Hátam mögött a színház és a
filmgyár szerződést kötöttek, amelyben állítólag leszögezték, hogy u színház ezen
megterhelő időszakban, szeptember 1. és november 1. között nem ad ki filmezni. A
magam szerződését ennek alapján írtam alá júliusban.
A filmmel augusztus 2-től egyfolytában dolgoztam Magyarországon és Szlovákiában.
Megelőzően július 17 . és augusztus 2. között a szegedi Szabadtéri Színpadon
dolgoztam a Trójai nők című produkcióban. Szeptemberben kiderült, hogy a színház és
a filmgyár kötötte szerződésben nem szerepel, hogy nem vagyok igénybevehető.
Panaszomra a színház vezetősége vállvonogatva közölte, elnézték a fogalmazást. Napi
14 - 16 órát dolgoztam 8 hétig, a legcsekélyebb pihenési lehetőség nélkül. Az
idegösszeomlás szélén, reumával és lábtrombózissal bajlódva, hangszálgyulladással
teljesítettem feladataimat. Az Illyés-darab próbáira a rendező készületlenül jött
be nap nap után, és az általa szerződtetett szlovák díszlettervből magam bontottam
le kb. 70 ezer forintot. A díszlet és a játéktér így is alkalmatlan volt egyik
legnagyobb nemzeti drámánk eljátszásához. A próbákat nehezítette a statisztéria
lehetetlensége, a műszak alkalmatlansága, a büfében uralkodó lehetetlen viszonyok.
Közben az esti előadásokon, a Henrik és Ványa bácsi előadása alatt a műszaki hibák
hibákra halmozódtak. Intézkedés többszöri panaszunk ellenére nem történt.
Végletes idegállapotban került sor az Illyés darab premierjére. Az eredmény, a
töméntelen szervezetlen munka eredménye, gyenge előadás, mely rengeteg pénzt
emésztett fel. Az előadás a kritikusok hibakeresésével zárult. Ezenközben jó néhány
sértő szó hangzott el színpadon és öltözőkben, amely munka közben természetes. Az
Igazgatóság véleménye szerint ennek én voltam egyedüli okozója. Fegyelmit csak én
kaptam, más szövegnemtudásért, sértésekért, gyenge teljesítményeiért sem részesült
ebben. Ez sikertelen együttműködésünk rövid listája, melyet időhiányban nem óhajtok
kiegészíteni. Mégis, öt év alatt jó néhány sikert csináltam, természetesen
hatástalanabbakat, mint azokon a helyeken, ahol én szervezhettem a játék elemes
részét.
A szakma történetében páratlan hangú 1 6 4 5 Itk-i970/1. ikt. számú levelükre az
utolsó szó jogán a következőket válaszolom: A levél hangneme mint morális és
közösségi lényt egyaránt mélyen, becsületbevágóan sért.
Én színházi hitről és becsületről írtam, erre Ön nem válaszolt, viszont ismét
rágalmakat kaptam a fejemre. Le kell szögeznem: a Vígszínháznak nincs európai
rangja, csak az alkalmazásában szereplő öt-hat színésznek! Illyés Gyulát
„szerzőink" között emlegetni sértés, az író nagyságát és egyedülvalóságát tekintve.
Őt intézkedésükről nem értesítették.
Nevetséges és hazug vád: »társulat minden tagját állandó izgalomban tartom, és
minden előadást bizonytalanná teszek!« Erre világosan rácáfol az előadások sikere
szeptember 1 1 . óta harmincöt alkalommal és a vastapsok.
Az előadások »művészi intenzitása« részvételemmel általában emelkedni szokott,
minthogy éppen az intenzitás emelése érdekében szoktak szerződtetni.
A »szakma történetében páratlan humanitásukat és »türelmüket« nem volt módomban
élvezni.
Miután a szakmát én gyakorlom, erről engedtessék meg, hogy merőben más véleményem
legyen, minthogy ehhez én többet értek.
A »társulat« szó többször fordul elő levelükben.
Ez a fogalom megszűnt a színházban, ezt nyilván Ön is tudja, miután sem közösségi
helyiség, sem közösségi megbeszélés, sem társulati ülés, sem művészeti tanács, sem
társulati bankett nincs már. Ily módon a társulatra való hivatkozás enyhén szólva
különös. Talán egyes személyekre lehetne itt hivatkozni, azokat viszont néven
kellett volna nevezni, nagyon jól tudom, honnan fúj a szél... A szakma történetében
viszont páratlan, hogy a színház vezetői soha nem jelennek meg az esti előadásokon,
a munkahelyen, ahogy mondani szokás, a kulisszák mögött. Az ott történő
eseményekről, a művészi intenzitás fokáról, diszponáltságról vagy
indiszponáltságról jelentésekből, jelentőkön keresztül értesülnek másnap reggel. Ez
valóban páratlan. Miután jóindulatú jelentőkről (besúgókról) még nem hallottam,
természetesen minden torzan, pontatlanul, szakszerűtlenül kerül másnapra az
irodákba: tehát ezen jelentések nem tekinthetők ilyen hangú levelek alapjául. A
szocialista együttélés megköveteli azt is, hogy az igazgatók, főrendezők is részt
vegyenek a munkában. Legalábbis megjelenjenek az előadásokon. Ad »Egyes tagokat
becsméreltem a társalgóban, még jelenlevőket is.« Miután én szembe szoktam nézni az
emberekkel, mert az én tekintetem tiszta, takargatnivalóm nincs, a szakmát tudom;
csak egy jelenlevőről volt szó, akivel személyes természetű ügyem volt. Egyébként
vita, összeveszés jelen körülmények között, de általában munka közben is
természetes jelenség. Megsértem kollégámat, vagy megsért valaki engem: ez a mi
ügyünk. Ez kölcsönös bocsánatkéréssel vagy öleléssel megoldódik. Nem hiszem, hogy
egy idegennek ebbe bele kellene avatkozni.
A pénztárosnővel való ügyemről véleményemet fenntartom, egyben leszögezni kívánom:
a színház 210 munkatársa és 55 színésze nem egyenrangúak, színházi felfogás
szerint. Erről nem vitatkozom.
Nyilvánvaló, hogy a színház gyakorlata más a munkahelyen és más az irodákban.
Magamat nem kívánom különlegesebb helyzetbe hozni, csakis annyira, amennyire
különleges vagyok.
Modorom, agyondolgoztatva, természetesen hibás, ezt elismerem. Aki harcol, aki
hisz, aki keres, mindig hibaszázalékkal teszi mindezt. Elismerem, hogy néha rossz a
modorom. Természetesen ennek kiküszöbölésére is van mód. Ehhez viszont közösségi
légkör szükséges. És szeretet. És humor. Sajnos, Önök híjával vannak ezen színházi
alaptulajdonságoknak. Önöknek az a kötelességük, hogy a munka körülményeit
biztosítsák. Viszont ezt nem tudják teljesíteni.
Ami a november 8-i előadást illeti, 17.45 h-kor az öltözőben voltam és elaludtam.
Az öltöztető későn, előadás előtt egy negyedórával kezdett ébreszteni. A konfliktus
ebből származott. Ezen a napon hibáztam, ez nem vitás. De az ügy nem olyan súlyos,
hogy megalázzanak. M e g kell jegyeznem, hogy kimerültségem miatt hat hete csak 10
perces fekvések után tudom az egyes felvonásokat eljátszani. Erre tanú lehet az
öltöztető szabóm.
Mindennek ellenére 19.35 h-kor kimaszkírozva, felöltözve készen álltam. Színházban
általában nem a megadott időpontban szoktak kezdődni az előadások, ahogy Önök
írták, hanem 7 - 12 perccel azután.
Tehát nem 19.30 h-kor kezdődött volna az előadás jelen esetben, hanem 19.37 vagy
19.42 h-kor. Az előadást az ügyelő indította később. Az előadás pontosan úgy ment
le, mint máskor.
Ami leváltásomat illeti, hangsúlyozom azon véleményemet, hogy Illyés Gyulát mélyen
sérti, engem pedig mélyen megaláz. Mint mostanában hallom, helyettesítőm már a
próbák alatt is készen állt, hogy átvegye szerepemet. Erről nem történt említés sem
akkor, sem levelükben. Arról sem történik említés, miért nem osztották eredetileg
rá? Arról sem történik említés, hogy a díszlet áttervezésében, a játék
kialakításában és értelmezésében, szövegváltoztatásokban, lediktálásban, a ruha
megtervezésében jelentős részem volt. Ezt most egyszerűen elveszik tőlem. Ugyanúgy,
mint Ványa bácsit.
Fél év alatt kétszer aláztak meg, és én tehetetlen vagyok. Ez bizony páratlan.
A prémium nem morális juttatás, hanem művészeti díj. Bérkiegészítés. így tehát
megillet. Megdolgoztam érte. Színházi rend betartása akkor lehetséges, ha van
színházi törvénykönyv, ha van színházi rend. De nincs. Miután teljesen tehetetlenül
állok az események előtt, rágalomsorozat tüzében, tanácsot kérek: mit is tehetnék?
Amíg erre emberi (színházi) formában nem történik intézkedés, feladataimat a tőlem
megszokott magas szinten teljesítem.
1970. november 17.

" * VOJNYICKIJ: Jó lenne arra ébredni egy tiszta, csendes reggelen, hogy minden,
ami volt, eltűnt, szétfoszlott, mint a köd. (Sír.) Új életet kezdeni... Súgd meg
nekem, hogyan kezdjem el...
ASZTROV (bosszúsan): Ugyan, hagyj békén! Miféle új élet! A mi helyzetünk, mármint a
tied meg az enyém, reménytelen.
VOJNYICKIJ: Igen? ASZTROV: Ebben biztos vagyok.
VOJNYICKIJ: Jaj! Adj nekem valamit... (Szívére mutat.) Úgy szúr.
ASZTROV (dühösen kiált): Most már elég! (Lágyabban.) Akik majd száz, kétszáz
esztendő múlva élnek a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket
ilyen ostobán és ízléstelenül éltük le, azok talán majd megtalálják a módját,
hogyan lehetnek boldogok... Nekünk már csak egyetlen reményünk maradt. Az, hogy ha
majd a sírban szunyókálunk, álmodozhatunk, és talán szépet álmodunk. (Felsóhajt.)
Bizony, testvér, elég volt egy évtized, hogy ez a korlátolt, silány élet lehúzzon
bennünket. Ez az élet rothadó kigőzölgésével megmérgezte a vérünket, és mi éppen
olyan sekélyes alakok lettünk, mint a többiek.
Ködszurkáló
Bűn-böngészde és tüskemozaik a színház felelősségéről, 1966

A szocialista társadalom azt ajánlja fel az írónak és művésznek, amit a kapitalista

társadalom sohasem tud megtenni: arra hívja fel, hogy ne Don Quijote módjára
harcoljon, hanem a társadalom erőire támaszkodva segítse elő a maga eszközeivel az
ember felszabadítását.
(K. B., 1965)

I. BAJBEVEZETŐ
Köd telepedett a színházra. Ellepte a színpadot, gomolyog a nézőtéren. Jó lenne -
ködszurkálóként - fényt hasítani, de legalább agresszív kérdőjeleket vésni ebbe a
szélcsendes káoszba.
Jó lenne az alapfogalmakat tisztázni, valamilyen koordináta-rendszert rajzolni,
mely meghatározza a pozitív és negatív értékeket.
Tétel: Minden munkának eredménye, a produktum, bárki számára lemérhető,
felbecsülhető, értéke és értéktelensége meghatározható.
Rossznak ítéljük például az asztalos munkáját, ha az elkészült szék összecsuklik
alattunk. (Jóllehet formailag igen tetszetős volt.) Rossznak ítéljük az építész
munkáját, ha a ház összedűl. (Jóllehet az esztétikai teherpróbát kiáltotta.)
Rossznak ítéljük az orvos munkáját, ha páciense meghal. (Jóllehet a legkorszerűbb
gyógykezelést és technikát alkalmazták.) Rossznak ítéljük a színház munkáját... ha
„nem tetszik".
Elismerem, hogy a tetszés egzaktan és matematikusán nehezen kifejezhető. Az
előadás, a színházi munka eredménye nehezebben értékelhető. Látszólag a felelősség
minimálisra csökken.
Mégis: a színház: az író, rendező és színész munkájának szintézise.
Mesterség, munka és produktum. (A hivatást most nem említem.) Mégis: azok számára,
akik az előadásokat létrehozzák, tisztázott fogalmakkal, matematikus pontossággal
kell meghatározni, hogy mi a „rossz", hogy képessé váljanak a „ j ó " ezer
válfajának megteremtésére.
De nincs értéknorma. Nincs koordináta-rendszer.
Színházi előadásaink túlnyomó része hasonlatos egy korszerűtlenül játszó labdarúgó-
csapat játékához, ahol szervezetlen a támadás-építés, és a gólok, ha esnek: nem
csapatmunkából születnek, hanem egy-két ördögi ügyességű játékos egyéni játékából.
A bajok forrása a színházi alapelvek bomlottsága, a csapatmunka hiánya,
szervezetlenség, az előadások szervezetlensége. Egyszóval: a szintézis felbomlása.
Pedig a színház, az igazi színház: szintézis.
A színház szervezett játék.
A színház: míves varázslat, költészettel átszőtt szellemi ajánlat.
A színház: élő organizmus; a teljes emberről szól, emberi közvetítéssel,
embereknek.
A színház: a kor emberének gondolati, érzelmi szenvedély-szintézise.
Úgy vélem, ez az emberi alap csúszott ki a színházból, pedig enélkül a színház
kutyakomédia alkalmatlanná válik „az ember felszabadításának elősegítésére", „a
maga eszközei" pedig teljesen tisztázatlanok. „A színházszeretet kihalt, vagy
legalábbis napirenden kívül helyeztetett. Mindenki külön kezdett gondolkozni,
ráeszmélt a jogaira, és megfeledkezett arról, amit szigorúan kötelességnek hívnak:
az ízlésről, hivatásról és a mesterség szeretetéről." (Jouvet) Elgurult valahova az
origó, a kis kerek pont, a O-pont. így a kötelesség néha már zsenialitásnak tűnik,
a pontosság európainak, a zavar szocialista realizmusnak.

II . ALAPFOGALMAK
A játék a gyermek sajátja. A gyermek teljes énjével játszik. Beleérzéssel,
átéléssel. Kimozdíthatatlanul, hittel. Nem tessék-lássék játszik, neki fontosabb,
kedvesebb, halálosan komoly, életteli a játék.
A SZÍNÉSZ gyermekségét az időben és térben kiterítő, tudatos játszó ember. Ha úgy
tetszik: művész. A színész játéka hárompólusú: a háromszög három pólusa a szív, az
agy és a szex. (Meg kell jegyezni, hogy ezt a hárompólusú, vagy ahogy
Sztanyiszlavszkij nevezi: „egyenjogú triumvirátust": az igazi játékot csak a
magyar, az orosz és az angol színjátszás képes produkálni.) A SZÍNHÁZ azért örök,
mert titka az együtt lélegzésben van. Az előadással együtt lélegzik, együtt lüktet
a közönség. Az emberteremtésben részt vesz az előadás összes szereplője és a
közönség is. Ez a gépművészettől idegen csoda. Ez a varázslat. Ez a titok. Ez a
színház: a szintézis.
„A színpad az élet ősi és örök tiltakozása a megmerevedés, a mechanizálódás ellen."
(Hevesi Sándor) A szintézist pedig csak a hárompólusú „teljes" játék képes
létrehozni. Csak ekkor jön létre az a furcsa elektromosság, áramkör színpad és
nézőtér között.
A színház az emberről szól: következésképp azt nevezem MODERN színháznak, mely a
születés, élet, halál hármasságáról és a közösségről új és újabb adatokat közöl
egyre egyszerűbben és komplexebben, vagyis korszerűen.
KORSZERŰEN: a kornak, a mi valóságunknak, a mi életünknek megfelelően: abból, mint
egyedüli, egyedi, egyetlen és eredeti gyökérből tápláltam. Attól modern egy
előadás, hogy korszerű, vagyis mai és a mienk. A mi gondolataink, érzelmeink,
szenvedélyünk, indulataink, a mi ritmusunk kell vibráljon, lüktessen és sugározzon
a színpadról.
Különben „rossz, és nem tetszik".
A színház pedig a KÖZÖNSÉGÉRT, az emberért van.
És a közönség az mindig korszerű, ugyebár.
„A közönségről az a felfogásom, hogy olyan, mint a tömeg, amelynek minden tagja
magával hurcolja azt, amit félelemnek, reménynek vagy előítéletnek gondol, és
amiről azt hiszi, hogy csak benne rejtőzik, és elszigeteli őt a társadalomtól.
Ebben az értelemben azután a színmű legalább azt a feladatot nyeri, hogy felfedezi
az embert önmaga előtt úgy, hogy bátorsága legyen azokhoz közeledni, akikkel való
közösségének tudatára ébredt. M á r ezért is komoly dolognak tartom a színházat,
olyannak, amely az embert emberibbé teszi, vagy teheti, és megszabadíthatja
magányosságától." (Arthur Miller) Ha az előadás nem képes ebbe a korszerű, várakozó
emberi anyagba belevájni fogaskerekeit - ha nem tudja megtalálni a fogódzó
életeket, ha nem tud együtt lélegzeni, tehát nem él, nem bizonyít szenvedélyesen:
korszerűtlen az előadás, és a színház halott, akármilyen „modernnek" tetsző
fogásokat alkalmaz. A fogások mindig gyanúsak, mert valamit helyettesítenek,
valamit pótolnak, valamilyen igazságot elkendőznek.
„Ha a forma nagyobb és erősebb a lényegnél, az utóbbi feltétlenül elvész a
túlságosan bőre szabott forma redői között. Olyan ez, mintha egy csecsemőt
tábornoki köpenybe burkolnának." (Sztanyiszlavszkij) Aki nincs tisztában a
tartalommal, vagy képtelen azt átélve kifejezni, mindig a formákhoz menekül.
Nagyképűséggel álcázza tudatlanságát, alkalmatlanságát, helyesebben impotenciáját -
nem ismeri mesterségét, amelynek tárgya, anyaga és vágya az ember.

III. ELMÉLETEK
„Ha a mai színház halad valami felé, akkor a felé a ritka játék felé halad, ahol a
néző és a színész egyaránt fellelik magukban az embert, a felebarátot, melyben a
színház visszanyer valamit az első játék finomságából és nemességéből. Talán megint
komoly szerepet visz a színház az ország életében, és szégyenkezés nélkül
vállalhatja kulturális küldetését." (Jouvet, 1 9 3 5 ) Sztanyiszlavszkij
színházelmélete a gyakorlatra épült, és szervesen kapcsolódott minden korok
színjátszására - elvetettük. Brecht német-gyökerű színháza elméletre épült,
speciális korban a fasiszta álszínház leleplezésére, színészi gyakorlata és
elmélete már többször is korrekcióra szorult, megszűnvén az elidegenedés kényszere.
Brook angol színésziskolája egyedi, brechti elemekre épül, de szervesen kapcsolódik
az angol színjátszás legjobb hagyományaihoz.
Elia Kazán „Actors' Studio"-ja Amerikában lényegében a Sztanyiszlavszkij-
gyakorlatra épül.
Az utóbbi tíz évben mind a négy alapvető színházi elmélettel, illetve gyakran
azoknak csak töredezett, félreértett alkalmazásával találkozunk a magyar
színházakban. Innen a tisztázatlan színészi, rendezői eszközök. Innen az elmélet
nélküli gyakorlat, „az egyéni elfutások", az „edző-válság" színházainkban, a
szervezetlenség és zavar. Kénytelen vagyok agresszíven felhívni a figyelmet Hevesi
Sándorra, hogy a többiekről most ne szóljak, csak a legnagyobbról, aki a magyar
színjátszást és játékelméletet olyan magaslatokra emelte, melyre jogosan lehetnénk
meghatottan büszkék, mely a legnemesebb hagyományunknak tekinthető, mely
koordináta-rendszernek tekinthető, melyre az új szervesen ráépülhetne. Az igazi
színházhoz kellene visszatérni, és újra tanulni, amit elfelejtettünk.
Jó lenne csendet teremteni magunkban.
• „Megjelent a hideg, fontolgató - alkotás - amely a színpadi művészet
legunalmasabb formája. Rendkívül szkeptikus vagyok minden mesterségesen kiagyalt
alkotói módszerrel szemben, bármilyen mélyen, fondorlatosan és cikornyásan
indokolják meg a módszert hatásos mondatokkal. Ezek a mondatok nélkülözik a belső
tartalmat." (Sztanyiszlavszkij, 1 9 1 2 ! ) Az agyi - egypólusú - játék (nálunk
félreértetten „intellektuális" játéknak becézett hamis találmány, helyesebben
intézmény) nem hozhat létre áramkört. Ilyen előadással: szertartással, mely életet
kellene szüljön, nem élhet együtt a közönség: következésképpen nem lehet modern.
(Módi lehet, múló, rossz divat.) És „csip-csup igazsággal nincs közöm".
Gondolkozni: komplex, konverg folyamat, mely a szervezetet majdnem olyan
megrázkódtatásnak veti alá, mint a szülés, mely életet hoz létre. De ami
megszületett: mélységes örömmel tölt el.
Hallgassák csak Camus-t: „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk,
mert csak így segíthetünk az embereknek. Aki csak vonszolja az életét és
összeroppan a súlyok alatt, senkin nem segíthet." A játék tehát nem lehet ízetlen,
szenvtelen és nemtelen. És főleg nem lehet unalmas és életidegen. Nem lehet
mosolytalan. - A gyerek, akiben még nincs külön ösztön, sexus, érzelem, értelem: a
gyerek csodálatos, félelem nélküli játékában hol van nyoma a komolykodóan
kiszámított, pókhálós könyvtárakban kiagyalt „játék"-nak? A színház az idő és tér
sűrítése, lüktetés, véráramlás. Életsűrűség és nem vákuum! M a , amikor a színházi
generációk ötféle elméletből tápláltan, ötféle játékstílusban játszva, ötféle
generációs problémával küszködve dolgoznak márpedig ezeknek mégiscsak egy
előadásban kellene összeötvöződniük: a probléma megoldhatatlannak látszik.

IV. RENDEZÉS
Ide torkollik minden probléma, itt a helyzet kulcsa: rendező. Megpróbálom
tapasztalat-mozaikokból, panasz-szilánkokból összerakni azokat a hiányosságokat,
amelyek rendezőink túlnyomó többségének munkájában mutatkoznak, s amelyekben a
bajok legfőbb gyökerét kívánom megjelölni.
1. Csak konstruktív világnézet hozhat létre konstruktív előadást. (Az előzőekből
következik, hogy konstrukció nélkül az előadás szétesik, koordináta-rendszer nélkül
elemeire bomlik fel a produkció.) a) Nyilvánvaló, hogy ez a konstruktív világnézet
az emberre épül, annak mindhárom pólusára, az emberi teljességre.
b) Elengedhetetlen feltétele ennek, hogy a rendező élete ne elzárt,
arisztokratikusán fellengzős, irodalmi legyen. A rendező köteles a társadalommal a
legszervesebb kontaktusban élni.
c) Csak ez az élő, szerves kontaktus teheti élővé, virágzóvá az előadást, a
rendezést.
d) Csak így lehet tisztában a tartalommal, melyet a szerzővel szinkronban kifejteni
és közvetíteni óhajt.
e) Miután ez a tartalom logikusan szüli a maga egyedi formáját, a másolás
elképzelhetetlen, korszerűtlen, szervetlen, hamis: nem képes életet szülni, sem
ábrázolni, sem kifejezni; üres látványossággá süllyeszti a színházat, mely
elvesztvén szerves harmóniáját a közönséggel: panoptikum-laboratórium-levegőt
áraszt. Egyre-másra jelennek meg színpadjainkon a „táj-idegen" formai elemek.
Szatirikusabban szólva „Ibusz-elemek". Ezek a toldások, foldások, álcázások növelik
a zavart. Többször elhangzott már különböző fórumokon, hogy csak azzal tudunk hatni
a világban, ami a mienk: a mi valóságunkból, a mi életünkből szervesen kihajtó.
- Furcsa és életképtelen és groteszk is, ugyebár (álgroteszk), az a növény,
amelynek gyökerei Németországba vagy Angliába nyúlnak, leveleit pedig a pesti
aszfalton hajtja. Más az éghajlat, nem is beszélve a társadalmi berendezkedésről.
Itt lenne már az ideje, hogy a színházi ember végre a saját fejével gondolkozzék, s
ne miként az együgyű diák, a szomszédja kész gondolatát másolja dolgozatába! f)
Minden művészet és alkotó tevékenység elveszti gyökerét, ha esetleges és keresett.
-A színházi produkciók túlnyomó többségénél hiányzik a matematikus pontosság, amely
azonos a zenei felépítéssel. Hiányzik a hangszerelés, ezáltal elvész az előadás
szenvedélyessége, magas bizonyító hatásfoka; célját veszti, elsekélyesedik - végül
az élő organizmustól teljesen elidegenedik.
- Innen származik a szereposztási tévedések sora, a rendezők nem ismerik eléggé az
embert (férfit és nőt, főleg a nőt).
„Itt nem dresszúra kell, hanem érlelődés. Nem vezényszó, hanem az eligazítás.
Minden előadásnak eleven, áramló életnek, virágzó frisseségnek kell lennie, és ez
nem sarjad ki katonai fegyelemből, hanem a kölcsönös megértésből és a kölcsönös
alkalmazkodásból." (Hevesi) „Egyszóval az egészséges légkört, fegyelmet és morált
nem lehet körlevelekkel, szabályokkal, rendeletekkel megteremteni. Amire én
gondolok, nem afféle »nagybani« elintézés, mint a testületeknél általában szokás,
ezt csak kicsinyben lehet »előállítani«. Ez nem gyári tömegmunka, hanem
kézművesség." (Sztanyiszlavszkij) - Innen a darabok analízisének hiánya. Az asztali
próbák hiánya, ahol arról kellene szó essék, „mit" játszunk, „miért"? Sokkal később
következik az a fázis, ami a „hogyan"-ra vonatkozik. A tartalommal manapság úgy
nagyban foglalkoznak, „kiskereskedelmi" szinten.
- Innen a kölcsönös megértés, alkalmazkodás és legfőképpen a szeretet hiánya, amely
nélkül nincs társulat, és ezért tűrhetetlenné válik a színházak belső élete.
- Ezért veszítik el fokról fokra a színházak műhely- és céh jellegüket.
2. A színház elvesztette négyezer éven át segítő fegyverét, a szó hatalmát, a
képzelőerőt és a költészetet.
A lélektelen, szeretettelen színház hápog, mint partra vetett hal.
a) Ezért nem sugároznak az előadások, hiányzik az emberi fény, az oktató,
helyesebben gyógyító jelleg.
b) Hiányzik az emberteremtés izgalma-fájdalma, a szülés és születés hozsannás
öröme, az öröm ragyogása és a remény gyógyító irgalma, a gondolat szikrája. A tűz.
A hit az emberben, közösségben, színházban.
c) A színházak belső világából hiányzik a céhjellegű védettség és a csapatmunka, a
színház éltető szelleme. Természetes, hogy ezért érdekszövetségek jönnek létre,
káros, bomlasztó klikkszellem uralkodik egy-egy színházon belül.
3. Végül, de nem utolsósorban, megszűnt a színház üzleti jellege. Jouvet mondja,
hogy a színháznak egyetlen problémája van, a siker. Ezt pedig mégiscsak a bevétel
fémjelzi.
a) Az agyonduzzasztott adminisztráció könyvel, elszámol és kimutat. Lassan a
színház az adminisztrációért működik, nem a közönségért.
b) Természetes ezek után a legújabb jelenség: a közönség megjegyzéseket tesz,
„rosszul reagál", nyugtalankodik, és miután mozi-élményt kap a színházban, inkább a
mozihoz pártol, nem is beszélve a tv-ről.
Színházaink undorodnak a vígjátéktól, bohózattól, farce-tól, a bukfencező,
egészséges boldogságtól, az igazi drámától. Sznob áldrámák, áltragédiák jelentek
meg: világfájdalmat és reménytelenséget lehelnek, tört szemű emberek tört vigyorát
dicsőítik, nagy „lexikális tudatlanságú" divatos írók, műfordítók, akik mindenáron
azt bizonyítják, hogy életünknek semmi értelme (amiből ők maguk nagyon jól élnek),
új és új plágiumokban árasztják a penészt, a dohot és a depressziót. Valljuk be már
egyszer, nem sznoboknak kell műsort tervezni.
Valljuk be: az elidegenítés régen anakronizmus.
A kollektív társadalomban nem elidegenítésre, hanem összefogásra, összesegítésre:
tiszta szemű és tiszta lelkiismeretű emberek okos optimizmusára, jogos hitére és
őszinte önismeretére van szükség.
c) A nézőtér megszűnt „elzárt, fennen finom zeneterem" lenni. Közönségünk a régi
görög, shakespeare-i színház közönségéhez kezd hasonulni: indulatos, érzékeny és
türelmetlen.
d) Tehát, ha természetéből fakadóan nem tud kapcsolatot találni az „ál-újító"
színházzal, feltehetően elszakadóban van a színháztól, azt „rossz"nak ítéli, és
„nemtetszésének" ad kifejezést.
Quod erat demonstrandum: nem tetszik az előadás, jóllehet nagy technikai apparátus,
néha még lovak, elefántok, galambok is felvonulnak, görögtűz piroslik, s a ferde
színpadon száll a gőz, a köd...
jóllehet így csinálják valahogy Berlinben, Párizsban és Londonban... jóllehet
igyekeztünk mindent átmenteni, lemásolni - mégis, logikusan rossznak ítéljük a
munka, a temérdek munka és szervezetlensége miatt idegfeszítően fárasztó munka
eredményét, a produktumot, az előadást.
Pedig segítséget várunk, sőt emberi útmutatást, jelzőbójákat - elidegenített
hajósok, új-új vizeken navigálok. Csak, könyörgöm, a szelet ne tessék kifogni a
vitorlákból, hiszen „a szocialista társadalom azt ajánlja fel írónak és művésznek,
hogy ne Don Quijote módjára harcoljon".
Ajánlom ezt a figyelmeztető idézetgyűjteményt azon kollégáimnak, akik „lelkük
színpadán" megőrizték a színházat és önmaguk emberségét.

Önéletírás felhangokkal
Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent (József Attila)
1956. augusztus 1.
Éjszaka hozott a vonat Pestről Debrecenbe. Az ismeretlen városban csak a nyár
fogadott ismerősként. Mintha a gyerekkoromból, városligeti akáclevelekkel
integetett volna felém. Mintha egy régi balatoni nyár bólintgatott volna a
debreceni állomáson. A nyár nekem mindig a Balatont jelenti, ma is. Az első
vasútállomás képét pedig Balatonszemesről őrzöm. Huszonöt év alatt nem jutottam
messzebbre, és tudatomban talán azóta is a Városliget és Szemes között feszül a
világ.
A tolongó utasok között, egy fiáker mögül sandítottam a Városra. Kezemben egy
koffer fehérnemű, két öltöny, hátamon huszonöt év emlékei között egy zsák Remény és
egy skatulya Bizalom.
Rövidnadrágos segédszínészként kezdtem újra az életemet az új városban.
Három-négy építészkollégám dolgozott itt, velük róttam hajnalokig a macskaköves
régi utcákat és a Nagyerdőt.
A belakatlan és bizonytalan jövőt tapogattuk, győzelmi esélyeinket latolgattuk az
Aranybika és a Nagytemplom között, hanzlis sörök mellett.
Az Igazság és a Lehetőség között beugorhatatlan árokmélység sötétlett.
A régi barátok ma Kaliforniában, Venezuelában és Brazíliában tervezgetnek tovább,
engem 1 9 7 2 re Veszprémbe szólít a szerződésem...
A Csokonai Színház alapítólevelét valahogy így fogalmazták 1860 táján: „Debrecen
város polgársága elhatározta, hogy színházat építtet, mert Miskolc városának is
van, és mert telik." A cívis város színházában minden együtt: opera, operett,
próza. Operaénekesek, táncosok, a szó tudorai, fiatalok, öregek, gyepesek és
kopaszok, szabad lelkek és telepesek, mesterek és nagyképű ifjoncok. Tudás-szabta
jogok és hierarchia. Patriarchátus. Szakemberek és jellemtelenek. Bohócok és
irodalmárok, artisták és könyvmolyok, egyszerűek és összetettek, harsogó jópofák,
profi dalik és amatőr művészek, magányosak és clownok, beburkolózó rendezők, öreg
színházi baglyok és egerek, pulik és patkányok, emberek, emberek, emberek, kis
társadalom.
És a Ház, melynek tragédiája, öröme, győzelme, veresége beleivódott a falakba, a
vastag téglafalakba; az utcák bazaltkövein még pezsgőző bohémek hurcolták az
„Aranybikáig" a primadonnát. Fülkék, ahol titkos csókokat váltottak a régi
fiatalok.
Széles utak, gömbakácok, téglajárdák, bukkantós macskakövek. Egyetemváros, Klinika-
telep, Nagyerdő, Piac utca, Alföldi Palota, Svetich-palota, kis villamosok, keskeny
sínek; egy új világ és milyen jó kis világ.
A Nagytemplom, toronysisakjaival, elterpesztett timpanonjával, ahol még Kossuth
beszélt a meszelt falak között; a Kollégium, a híres drága Kollégyom és az udvaron
a felejthetetlen felírás: ORANDO ET LABORANDO. Milyen más ez, mint amit mi
tanultunk Pesten és Budán, ora et labora! Nem, nem imperativus - csak megjegyzendő,
hogy illik imádkozni és dolgozni - hát tessék! Elkezdődött. 1956. augusztus 1. -
Próbatábla furcsa jelekkel és rövidítésekkel, LEÁNYVÁSÁR próba. Valahol a
szereposztás végén a Hajóskapitány szerepe az enyém.
Nehéz kiburkolni a becsomagolt emlékeket a régmúlt ládáiból. Innen indultam, és
amit itt megtanultam, a legjobb iskola volt. Laborando, vivendo, navigando.
Debrecen, 1956. év július hó 27. napján

Alkalmazzuk Önt 1956. július 28-tól, határozatlan időre, segédszínészi munkakörben.

Munkahelye: Debrecen Csokonai Színház.
Beosztása: segédszínész. Besorolása: 780. Havi fizetése: 1000,- F t , azaz Egyezer
00/100 forint.
Munkakörén belül tartozik: a ráosztott szerepeket eljátszani, valamint beszélő és
néma statiszta feladatokat ellátni.
Munkakörén kívül tartozik ellátni: Fentieken kívül megállapodtunk abban, hogy fenti
kötelezettségeit a színház székhelyi és vidéki előadásain (elmozdulás, táj stb.)
ellátni köteles.
Alkalmazása-nap próbaidőre történik. Ezen idő alatt a jelen szerződés mindkét
részről azonnali hatállyal felbontható, felmondási idő nélkül.
A próbaidő lejár - -én. Amennyiben eddig az időpontig sem a munkáltató, sem a
munkavállaló a szerződést nem bontják fel, az teljtartalmúlag érvénybe lép.
Téri Árpád sk.igazgató

Köteles a ráosztott szerepeket eljátszani, és köteles mindebből megélni, lakni,

lenni, élni, szeretni, nevetni és sírni.
Egész akkori létem boldognak látszik egy darab szalonna, hagymafej, kenyérvég
képében, egy jóízű pikoló habján. Boldognak. Ó, ha tudtam volna...
De végül is, most is ugyanígy kezdeném. A hegy lábánál álltam, az út elején. M é g
minden lehetett belőlem.
Szerencsére, annyiszor orra bukva, helybenhagyva, helyreigazítva, annyiszor
széttrancsírozva, most is úgy érzem, még minden lehet.
Most, negyvenesen is gyerek vagyok még, mert még most is úgy tűnik, a hegy lábánál
állok, most is tele vagyok lehetőséggel és teletömködve reménnyel, szeretettel és
ugrándozó fantáziával.
„Most kellene még, most kellene már, hogy a halál egy kicsit még meg ne kerítsen:
tenni magunkét, nehogy mitőlünk is elirtózzanak majd jövendő ezredeinkben... Most
azonnal irtóztatóan nevetségessé tenni, ami egykor az lesz, már most lehetetlenné a
majd lehetetlent..." (Somlyó György) Talán lehet is még.
Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg
semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani.
Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek,
gondolkodónak. Megmaradt szívem szeretete; gyűlöletem, és minden felett megmaradtam
folyton-keresőnek, „terepfelverőnek", lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan
bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek.
így hát még élek, és maradok is ilyennek.
Az emberiség világot-átfogó igazságköre annyi helyen szakad meg, és ó, jaj,
mennyien adják fel önnönmagukat. Érzem és tudom, hogy van világot-átfogó
szeretetkör, láthatatlanul gyűrűzve, határokon átnyúlva, magányosok, érzékeny kis
antennákkal bolyongva-fogódzva-kerengve egymást keresik. Szemeikből látom. A
humorukból érzem.
Gondjaikat tudom. A mosolyukat ismerem.
Első cikkem címe a Debreceni Naplóban: Emberek, filmek, célok, 1957.
„...Mit mondanak ezek a filmek a mi magyar társadalmunknak; mit mondanak Európának,
a világ jóakaratú embereinek? Összefogást hirdetnek: jóakaratú, tiszta
lelkiismeretű, világos-fejű emberek összefogását: a rosszakarat, az önkény, a
társadalom koncai és konvenciói, bürokratikus, önző, szűk látókörű ostobák ellen, a
humanizmus nevében. Optimista világnézetűek, mert azt hirdetik szuggesztíven,
plasztikusan és világosan: ha minden ilyen ember összefog a világon, akkor, ha
lassan is, de érezhetően, a világ jóakaratú, becsületes, őszinte erői, politikai
álláspontra, színre, minden ellenére, valahol meg fogják találni egymás erős kezét.
»Talán az élet, munkáinkért nem fog fizetni semmivel* - de akkor mégis úgy mehetünk
el az életből, hogy tettünk egy kis morzsát az emberi munka, gondolat, testvériség
hatalmas gúlává jegecesedett hegyére. Ha mindenki aktivizálva magát, nem
közömbösségre, lekönyöklésre adja magát ha jobban gondol arra, hogy környezetének
agitátor-apostola lehet; ha kevésbé bizalmatlanok és értetlenek lennénk, azon
igyekeznénk, hogy minél több tiszta-fejű ember legyen ezen a világon, akkor sokkal
könnyebb lenne minden a szürke hétköznapokon is.
Köszönjük az élményt, megfogadjuk a gondolatokat. Holnap próbáljunk emberibbek,
harcosabbak, a szépet és jót szebben-hirdetők lenni, abba vetett hittel, hogy
mindez nem pusztába kiáltott szó." Hét év telt el Debrecenig, mióta Bajor Gizi
először, nyolcadikos gimnazista koromban, az Állami Szent Imre gimnáziumban
észrevett, és üzent, üzent valahonnan túlról, hogy érdemes és reményteljes, ha
nekivágok az emelkedőnek.
Önképzőköri előadás: Sárközi György: Dózsa.
A rendezők között Abody Béla és Vajda Miklós.
Vajda keresztanyját is meghívta az előadásra, és keresztanyja, szerencsémre, éppen
Bajor Gizi volt.
Váratlan volt ez az üzenet; soha nem tudtam, mi legyek, pedig már mindenki döntött
az osztálytársak közül. Évek óta készültek az Életre, amit homályosan és
nagybetűsen éreztem magamban. Önfeledten, mégis dühödten fociztam, mintha az
egyetlen elérendő és beveendő cél a kapu lenne. Fociztam, kosárlabdáztam, nyáron
vitorláztam a Balatonon, ahol csak a szél volt, a víz és az ég és a mólók védő
karjai. Olyannak tűnt az Élet, mint a nagyvíz, mikor elhagyja a hajó a móló
megnyugtató anyai simogatását, és az emberre hirtelen rátör az út hossza, az idő
múlása, valami más irányú és változó szél, a tarajos hullámok, az ismeretlen.
Tettem a dolgom, becsülettel és lelkiismeretesen, de hogy mi is legyek, és
voltaképpen hogy jutok ki a tengerre anyám féltő karjaiból, azt nem tudtam.
Halogattam, hessegettem a problémát, dünnyögtem és töprengtem.
Bajor Gizi szava azonban eldöntötte életemet tizennyolc éves koromban, hiszen úgy
képzeltem a színházat, ahol minden megmarad a vágyakból és a kis győzelmekből, a
vereségekből és talpra ugrásokból, az állandó nekiszegülésből, a csodálkozásból, a
csillogásból, minden megmarad a húsvéti Balaton mélykékjéből, a nyári ég áttetsző
boltozatáig.
Elkísér a Nagygöncöl, a Hold és a Kisgöncöl, megmaradnak a Tejút gyémántos-tej
fölös ünnepi fátyolkanyarulatai, a megnyert meccsek öröme, a hajóorr éjszakát-
hasító biztossága, a viharok félelmei, a csend mitikus árnyai, a fenyőfák büszke
ragyogása, a karácsonyi gyertyák könnyes ábrái, a világ mesés forgataga, a jégen
sikló korcsolyák sercegése, Nagyapám vendégbarát bölcsessége, Anyám röpülő
szenvedései, az Állatkert percegő álmai, az embertörpe kis földalatti villamosa, a
kis szakasz vörösréz szárnyaskereke, zászlók lobogása, imák májusi orgonaillata, a
ligeti vassárkányok kunkorodó karmai, az Angolpark és a varázsos Cirkusz
hártyákbaivódó ízei és színei, Keresztanyám csillogó meséi, a haverok szertelen és
okos ugrándozása, a kapun túli liget és város új felfedezései, megmarad minden az
első elemi félelmetes első óráiból, a gyereksokaságtól való reszketésemből, lányok
csodákat rejtegető rövid szoknyáiból és vihogásaiból, felnőttek kopott kalapjaiból,
a vendéglő és a különterem, szakácsok, pincérek mesteri sürgéséből, a vendégek
megérkezéséből és elterpeszkedéséből, Rácz Zsiga bácsi ősi mosolyából, Zoli bohóc
szomorú törpeségéből, az állatkerti operákból, Lakner bácsi vígszínházi
mikulásságából, a Latyiból és a Kabosból és a Csortosból, megmarad minden a
vurstliból, az óriáskerékből, gyerek-lődörgésekből és az első biciklizés
bukfenceiből, a hó morgó ropogásából, a sílécek vaxolásából, a betűkből, a dalokból
és recsegő slágerekből, a panoptikum halálbábuiból, a korcsolyák csatolásából és a
jég kásásodásából, vonatok füttyéből, tűz ropogásából, felnőttek ismerős mosolyából
és a gyerekek ismeretlen dühéből, aranyimádságos könyvekből és Benczúr, Munkácsy
olajba-kent történelméből, a kátrány nyári ragacsából, villamosok ágas
csöngetéséből, síneken ellapuló, öreg pénzekből, a rádió és a telefon csodájából,
Pluhár nevető-hevülő közvetítéseiből, árbocok csattogásából, az Állatkert őrült
műszikláiból, esküvők csillogó nászából, papok fekete suhogásából, a gesztenyesütők
standjaiból, a lófogatú tej üzletekből, Buda titokzatos, vízen-túli romantikájából,
a halott Tabánból, taxik kolorádó-huzataiból, a töffölésekből, autók
száguldásaiból, vitorlák laffogásából, az ugrások öröméből, a fejelések és
vetődések mámorából, az ünnepi ruhákból, virágok és füvek tavaszi csodájából, ahogy
ősszel egy levél átszántja a levegőt, ahogy ökörnyál szánt a vízre, ahogy a hiéna
elbődül, ordít az oroszlán, disznóölések vidám hóhérkodásából, ahogy a kés metszi a
zsíros húst, és dohog a pörkölő, vizsgákból és fényképezés előtti gátlásos
toporgásokból, a feketekávé titkos keleti illatából, levesek aranyából és húsok
fortyogásából, ahogy a rétest a Gundelnál kihúzta Rózsika, és Kukláné kuporodott az
üvegfogós pénztárfülkében, ahogy fakarddal a hanzlit lekotorják a sörről, ahogy a
márciusok benéznek az ablakon, fehér asztalokból és friss-sárga sóderból, paplanok
Albus-illatából, só- és paprikatartókból, az idegen mustársárgából, ünnepi misék
papi lilájából, tömjénfüstből és a dübörgő térdre ereszkedésekből, szivarfüstből és
a sima keramitkockákból, a lufi-árusokból, a cukorröppentyű-forgatókból, a vásárok
szivárványos zajaiból, a locsolókocsikból, a csőszökből, a fűre lépni tilos
táblákból, Füredből, Arácsból és Szemesből, Badacsony Buda-rejtélyű messzeségéből,
áztató esők, fekete esernyők és ponyvák szaladásából, múzeumok cirádás-komor
csendjéből, lépcsők végtelenségéből, unokatestvérek pelenkagöngyölegéből, a kocsi
felverte aranyló porból, szekrények penészes naftalinillatából, bömbölő sírásokból,
mozik perec-hahotáiból, Stan és Pan, Chaplin és Walt Disney rémisztően csodás
rejtelméből, a Tarzan-üvöltésből, az áthatolhatatlan téli ködökből, ádventi
fagyokból, seggreesésekből, és csónakos repülésekből, a Zeppelin boszorkányos
szivarából, frakkos susmorgásból, cilinderes köszönésekből, a varázsból, a
visszahozhatatlanból, a negyedóránként ütő órából, ami voltam - aki lehetek
vágyakból, anyám tündéri ragyogásából, talán megmaradhat, ha tetszik, minden.
• Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal,
ördögfintorral, gömbölyű boszorkány kavicsokkal. Felhők, napok, csillagok
szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat,
kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket.
Fura-Maugli, majdhogynem az Állatkertben, mégis kicsit idébb születtem, éppen Krúdy
Gyula bácsi sörkerti asztala fölött, felejthetetlen emlékű nagyapám, Gundel Károly
vendéglőjében, ebédszünetben, fél egykor.
A munka és a tisztesség házának falinaptárain 1 9 3 1 . szeptember 9-et jegyeztek.
Szülőablakom alatt dohogott, kavargott, szeretkezett, evett-ivott, játszott és írt,
flangált és spacérolt Pest, Székesfőváros. Mintha mindig vasárnap, mintha mindig
díszletek között, a kalandvágy és a boldogság szomja sodorta erre a csodaváró bús
pesti népet.
Vonatfütty, söröslovak, konflisok, perecesek, kék-fehér tejeskocsik, hiénaüvöltés
és pávavijjogás, Szigeti és Moreyon, Gerard és Vidos, Orth és Hada, Székelyhidy
Ferenc, Pataki Kálmán, His Master's Voice-hangtölcsérek, verklik és koldusok, „teve
van egypúpú", „az ember egy léha, egy könnyelmű senki..." A Ligetben minden
változatlan. Ma is öreg platánok alatt minden olyan, mint volt. Csak sajnos, a
„Gundel"-t építették át...
Itt nőttem fel, gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a
lépcsőkön, palackokat hordva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és
tornyos sipkájú szakácsok között, furcsán egyedül, tizenhárom gyerek-nagybátyám és
nagynéném között korcsolyázva, hegedülve, az Állatkert sziklái alatt szomorkodó
madarak és oroszlánok között rajzolgatva, firkálva.
A söntésből figyeltem a különös vendégsereg felvonulásait.
Apám odahagyta Anyámat, aki visszatért ide, szülei és testvérei közé, és éjjelekig
dolgozva, élete virágjában, huszonegy éves korában indult el velem a lemondás és
önlegyőzés ösvényein.
Mesélő-szemű, barna bőrű keresztanyámmal tanítgattak lépegetni és betűt vetni.
ZOO, A CSODÁK CSODÁJA Csodás titkokat őrző mesevilág, ahol születtem, a Városliget.
Gyerek-maszkomban az állatokról mesélnék ma, afféle Mici Mackó, Svejk, újra bejárom
kedvenceim lakóhelyét. Ma is ugyanott, kései utódok, ugyanolyanok, kiket tágranyílt
szemmel bámultam, csodálkozó kisgyerek.
Úgy hiszem, tőlük tanultam játszani.
Halkan bevallom: az Állatkert csoda-színház Boldogság-színház, amelyre azóta is
vágyom.
A Zoóban ketrecbe zárt álmok nesze szitál. Álmok távoli világokról, a végtelen
lendületről, harcról, szerelemről. Földről, égről, nagy ősi vizekről és paradicsomi
óriás-fákról.
Áz állatok szomorúak, úgy emlékszem. Csak a madarak boldogok. Talán mert röpülni
tudnak. Az igazi színház is tud röpülni - és embernek röpülni: boldogság.
Elindulok az állatkerti „nagykörön", és megértenek.
A szarvasok bánatos titkokat őrző, tiszta felnőttek. Meg nem értett naiva-
primadonnák. Az őzek szomorú, ifjú hősök. A bölények: ősi keleti fajta, bölcs és
égető-fájdalmú mozdulatlanságban emlékeznek megszaggatott ruháikban. A zsiráf:
dalibonviván. (Soha nem tudtam emberszámba venni, elnézést, angolkóros gyerek
jutott eszembe, vagy hirtelen nőtt nyakigláb, mintha csokornyakkendöt hordana ott
fenn...) A zsiráf nem állat: állapot.
A vízilovak - öreg néger dzsesszénekesek, lelkük pódiumán hallgatják az eldalolt
slágereket. A kenguruk igazi, naivából lett anyaszínésznők, háziaszszonyok, otthon
főznek. Az elefántok deklasszált portások. A gnú: X I X . sz.-i hős. A zebra:
gátlásos táncoskomikus. (Vitája volt a jelmeztervezővel.) A tevék: perverz, öreg
vagányok, nikotinos fogaikat mutogatják.
A lovak mindig gyanúsak voltak. Szép testű amerikai férfisztárok. A pónik, amolyan
cirkuszi segédszemélyzet, egykedvűen tökmagot rágcsálnak.
„Nyáron nyaralok, télen telelek, a trotechnikus, az mindig E l e k " . . .
mackók... drága, bölcs tanítóbácsik, elemi iskolai fokon. A juhok: Teleki téri
árusok.
Az oroszlán: kiöregedett hős-szerep. Csak nagy egyéniség játszhatja. Csak oroszlán
játszhatja.
Tigrisek: feudális fejedelmek. Mediciek. Karakterszerep, nehéz kiosztani. Pumák,
jaguárok: negatív hősök. ( I I I . Richárd. Nagy mozgáskultúra.) Majmok:
gusztustalanul szemérmetlen naturalisták.
A drága pulik: lihegő, kedves, ifjú Rómeók, kalitkában. Agárok: szigorú, lojális
lakájok. A kuvasz: igazi nem-felejthetem-ember. Fókák: ügyelők. Jegesmedvék:
beletörődni nem tudó reakciósok.
Muflonok: intézeti kamaszlányok. Statiszták.
A pingvinek: szabadnapos, régi pincérek, csoportokban, lóversenyen, két fogadás
között.
Aztán a boldogság-őrzők, a madarak, a repülnitudók. Locsogok, pletykások,
szubrettek, naivak.
Kacsa: a legbájosabb táncoskomikus. Liba: anakronisztikus tragika, ostoba és
erőszakos. A pulyka: öreg karakterszínésznő. Törpepapagáj: segédszínésznő. Nagy
tarkapapagáj: nagyszerű jellemszínész. (Harry Baur, szegény.) A nád madarai
hallgatagok, vizek boldogságát szürcsölgetők: énekesek. (Nyáron horgásznak.) Krúdy-
figura a cigarettafüst tollazatú daru és a titokzatos mályvakisasszony, a flamingó.
A szárcsák, verebek, tyúkok, örvös galambok, felfuvalkodott sznobok. A sasok:
trónfosztott királyok. M i t nekik civilizáció, vonatfüst. Rendíthetetlenül
tragikusak.
És a negatívok, elkárhozottak, börtöntöltelékek rablóvára: hiéna, hiúz, sakál,
farkas, vadmacska, róka. Börtönfelügyelőjük a bagoly. A borz bírósági tévedés
folytán került a börtönbe.
Halék. Szelíd tekintetű idegen-ismerősök. Talán angol epizodisták. A kígyók
alattomos fasiszták. Terézvárosi luciferek. Gyíkok: félszeg titkárok.
Virágház... Paradicsomkert. Kár, hogy a szentélyben hüllők napoznak nyugágyaikban.
Öreg imperialisták.
Keresem a régi hangversenypódiumot. Nincs.
A hajdani híres áriákat benőtte a gaz.
Egyszerre szaladnak felém és belőlem képzet és képzelet: összefogódzó, kacagó
gyerekek. Állok szomorúan, nézem őket, hogy szállnak egyre távolodóan közelebb,
emlékek, kis, fehér csónakok a ligeti tavon, ezüst korcsolyák a tükörré-fagyott
mosolyon.
Beülök egy konflisba, átszállók a rakétába.
Harkályként kopogtatok.
Az igazi színházat keresem magamban.
Elemi iskola a Damjanich utcában. Az épület elpusztult. Angol nyelvleckék, németül
is tudtam valamit. Ministrálások a K i s Regnumban, az utca végén a Nagy Regnum.
Ezek a templomok sincsenek azóta.
A szomszéd műjégpályán korcsolyáztam, és síeltem a Gellérthegyen - egyszer a
Kékesen is Anyámmal, szamárköhögősen. Lezuhantam egy négyméteres falról. Mentők
hoztak haza. Egri csillagok és Winnetou és Mici Mackó. Szép betűket tudtam írni, a
régi szálkás, finom magyar írással, és amikor csak lehetett, foci és foci. És a
Fradi. És laufméta még. Kezdtem állni a lábamon.
De lelkemben zavarva, nem tudtam, hányadán állok testvérekkel, és merre van az
apám. ( M i is az, hogy apa?) Annyian voltunk a családban Nagyanyám szárnyai alatt,
néha úgy elgurultam, sereghajtó legkisebb, mint snúrozásnál a bronz kétfilléres.
Csak töprengtem a lelkiismerettől döfködve, mik bennem azok a másfajta tulajdonok,
amik idegenként szólítgatnak valahonnan. Meg a lányok is.
Nem tudtam egyedül elaludni. Álmaimban pedig vissza-visszatért, az ablakon át
lépett be fekete éjszakákon egy fehér köpenyes bácsi, aki elvitt magával.
Tízéves voltam, mikor magához vett minket Anyámmal, a Franzstadtba, tündéri
nevelőapám, dr. Frenreisz István, belgyógyász. Későbbi közgazdász-színész, a
Bujtorrá lett István öcsém és a későbbi bassz-szaxofonos beatfőnök kisöcsémnek
édesapja.
Gimnázium a cisztereknél, a Dunán keresztül, az új hídon át, a hegyek alatt, Budán.
1941-et írtak, Teleki Pál öngyilkos lett, Hitler felégette a fél világot. Virágos,
szédült vonatok indultak a frontra. Sebesültek jöttek, és a tábori posta valamely
messze világból hordta a könnyesfagyott leveleket.
Félelmeim, bizonytalan kicsiségem, szorongásaim nőttön-nőttek. Már bombák zuhogtak,
szirénák süvítettek, pincékbe rohantunk. Kibombáztak és bejöttek a németek.
Felsőgödtől Balatonarácsig vonszolt minket a háború, lakásokon, családokon,
ordításokon, parancsszavakon, suttogva ejtett félmondatokon keresztül.
Riasztás, rettegés, rohanás, repülők, rémület.
Első öcsi kétéves.
Végül megmaradtunk két-három csomaggal, minden emléktől megfosztva, egymást
ölelveszorítva, anyám tigris-szeretetétől itatottan, nevelőapám bölcsességével
ágyazottan.
1945. február 1 3 - a a Gellért szálloda pincéjében virradt ránk.
A tél vége volt. Kibújtunk a föld alól. Romokban az ország, szíveink, életünk. A
„Tavaszi zsongás" dallama fészkelte belém magát.
Tizenhárom éves elmúltam.
• 1949-ben az államosított gimnáziumban kitüntetéssel érettségiztem, aztán nagyon
halkan behajtottuk a gimnázium becsapásra-termett tölgyfa kapuját.
Mi lesz most? Nyár volt. Egy utolsó nyár a Balatonon.
A Színművészeti Főiskolára adtam be a kérvényemet, de aztán a felvételire különböző
okok folytán nem mentem el. Pedig felvételi behívásokat is kaptam.
J o b b volt a békesség. Asztalostanonc lettem heti 40 forinttal és
tanonciskolával. Húztam városszerte a kiskocsit a Ráday utcából Budára, a Teleki
térre, fakereskedőkhöz és kuncsaftokhoz. Megint egy más világ. Boldoggá tett a
borravaló, 1950-et írtunk már, és még a fodrásznál is ki volt írva a szigorú
vallomás: „öntudatos dolgozó nem ad és nem fogad el borravalót". Annyira még nem
voltam öntudatos, és úgy gondoltam, hogy a heti 40,- Ft kiegészítésre szorul.
Politúrozás, citlingelés, bevásárlás, takarítás reggel 7-től este 7-ig.
Fizikailag megerősödtem, és kezdtem eligazodni a nyílt vízen. Boldog voltam, barna
enyves kötényemben, mikor a segéd úr kedélyesen hátba vágott: „jó f... maga, Zoli".
Hamar megszerettek a festőnél és a festékesnél. A bedolgozó segéd Szigeti úr volt,
a hajdani magyar ökölvívó világbajnok, aki megverte Moreyont. Az antikváriusnál,
ahova kis pénzemet hordtam, és a tanonciskolában is kedveltek, ahol minden órán
Darwin elméletét tanultuk a Práter utcában.
Szerettem a Franzstadt kis utcáit, a Boráros tér, a Ráday utca macskaköveit, hűvös
kapualjait, még a magas emeleteket is, ahová gurtnival hordtuk a szekrényeket.
Emberektől tanultam az emberekről.
Este kosárlabdáztam a M A F C - b a n , haverok között, akik már egyetemisták
voltak, és rejtélyes matematikai képletekről tárgyaltak, a Műegyetem széles
folyosóiról, tanszékekről, profokról és utóvizsgákról. Huncut felelőtlenséggel
jártam köztük, hiszen én már az élet sűrűjében dolgoztam.
Régi Páva utca, Liliom utca, Ferenc tér - a lányok már eltűntek a Fecske utcából és
a Contiból is.
Természetesen színházba jártam, és szerelmes voltam reménytelenül, és vasárnap
délelőttönként Galamb Sándor bácsi tanított a színjátszás alapjaira. Egyszer
színházban végzem úgyis, azért is. Lebegő kis repülések, meglepően sok gyötrődéssel
már akkor is. T ö b b társadalmi rétegben jártam naponként, mint kukac a
szendvicsben. Hasonlítgattam az embereket, innen azokat, emezeket amonnan,
nézegettem a kuncsaftok lakásait, barátaimmal plagizált Esti Kornél-Kanitzkv-
Sárkányvicceket játszottunk a belvárosban, meccsek után.
Fagylaltot szopogattunk, és edzések végeztével a Ketternél ücsörögtünk baromi
jókedvűen, kenyéren és sörön.
Nem csak én őt: ő is s a szeg reszel, alakít engemet, Láz önt el és - no nem! -
Igen: valamiféle szerelem.
Egy szeg miatt? Egy szeg miatt fog szorul, lélegzet kihagy.
Kényes, elpuhult kezemen vad szomjatokat érezem, - hagynátok csúfot vallani? Kovács
apám hős ujjai/ Kész! Beütöm. S mi eddig állt, forog megint a tág világ.
(Illyés) Ráspoly, fűrész, véső, rapánt-gyalu, slitt-gyalu, kantolás, szálára vagy
bütüre, sellag, pakni, rejbolás, citling - dió, körte, mahagóni, cseresznye, mély-
máj színű palisander is személyes ismerőseim voltak. Már eligazodtam a „hogy az? -
vigye!" között a Telekin meg az üzletekben. Alku, cígolás, trógerolás között telt
el egy évem.
Csodálatos tudomány, ahogy az anyagból egyszerre fiók lesz, komód, tabernákulum,
téka vagy dikó vagy csak polc, hokkedli, konyhaasztal; ahogy a durva felületekből
olajosan csillogó, fénylő, napvisszaverő tükörlap lesz, intarziás műalkotás.
A semmiből valami.
Csodálatos műhely, ahol véső igazgat elvadult anyagot; prések, fűrészek és gyaluk
formálnak akaratot és dühöt, ahol a hibából vidám forgácstűz lesz a kályhában, a
tűz melege felderít és ragaszt; ahol a remény biztos siker, a mozdulat nyugodt és
egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bizonyosságot szeret ki az
anyagból; ahol az egytömbű homogenitás heterogén bölcsességgé szaporodik; ahol a
kísérlet biztos tudáspilléreken alakul győzelemmé. Ahol mértani idomok biztosan
ölelkező egységgé sajtolódnak. Ahol az eredmény több ember összmunkájából, ősi
törvényeken épül, ahogy egy eszme társadalmat és közösséget kovácsol.
A műhelyben, ahol elválaszthatatlan a mesterség a művészettől. Ahonnan az
esetlegességet vasprések szorítják ki. Ahol minden és mindenki ugyanazt a célt
szolgálja. Ahol a munka szervez célt, a cél szervez embert és munkát.
Hányszor vágytam vissza a handabandázó szervetlenségből, a művészi ködökből a
krisztusi műhelybe, az ősi céhbe, ahol a tudás szab rangsort, ahol tiszta és
emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bőgő mély barnasága, a
körte bölcs biztossága.
Felsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek a szerszámok, mágnesre ragadnak az elgurult
szögek. Este van. Feszülnek az izmok, az agy nyugodt.
Mindennap tettünk valamit. Nyugodtan alszik az ember, akár a bölcsőben, akár a
koporsóban.
Fontosak vagyunk és pontosak, akár az órák.
• Milyen is volt a debreceni színház, ez a furcsa és rejtélyes sziget, annyi
rágalom, pletyka, szitok és csillogás helye, Csokonai és Móricz városában? Furcsa,
nagy család. Céh. Kisiparosok öntörvényű közössége. Műhely. Szentély.
Lassan ismerkedem a kollégákkal, a mesterekkel és a műszakkal. A különböző
tárakkal, irodákkal, zegzugokkal, avval a bizonytalan öntudattal, ami az emberekből
árad.
Furcsa, különös, különféle - bohócféle, művészféle, gyerekféle, aki bemegy a
színpadra, és „más" lesz.
Valóban más lesz ottan benn, a fények recsegő tüzében? Díszlettervező.
Díszletműhely. Asztalosműhely. Festők műhelye. Fodrász boszorkánykonyhája. Zakar
István tanító mester. Varroda.
Nézőtér délután. Tátongó széksorok, üres ruhatárak, kopott falak, régi
szőnyegdarabok, elsárgult plakátok, régi pillanatok régi előadásokból, régi szobrok
régi színészekről.
Milyenek is lehettek, kövült-üres tekintettel meresztik kőszemüket. Milyenek
lehettek, mikor szerettek, mozdultak, öltek, öleltek a színpadon? Hogyan énekelték
át életüket valamely régi operettben, amelyet túlhaladt ma már az idő? Nem halljuk
a régi dalokat, nem látjuk, hogyan gyulladtak ki a vágyak a cívisek páholyában;
hogyan fonódtak egymásba a kezek, testek, szemek valahol fent, a kakasülőn, a régi
kollégyomi diákok között.
Százéves színház, és falaiban, mint a szú, rágnak elröppent dalok, elsüllyedt
szavak, híres tirádák; régen kihunytak a gyertyafények és a reflektorok.
Száz éve hányan hevültek még régebbi szavaktól, vagy dühöngtek paradicsomot
dobálva, mert nem tetszett...
N e m tetszett a bonviván vagy a primadonna, komikusan dübörgött a szó nagy
mellkasából a tragikus színésznek, hangosan súgott a régen volt rossz színésznő a
súgólyukból, hamis volt a hegedű a zenekari árokban, mert nem volt humora a buta
buffónak, a szubrett nem táncolt elég frissen, a cé nem jött ki D o n Jóséból, benn
maradt egy bé, melléfogott a szerző, aki bizonyára a Bikában ücsörgött az előadás
alatt, álmosan kortyolgatva kávéját. Nem jött be a közönség, régi lányok és
nagymamák, kövér kupecek, nagykereskedők a Piac utcáról; - nem jöttek el a régi
diákok hónapos koszt-kvártélyukból, masamódok és suhanc-tanoncok a műhelyekből;
boldogok és boldogtalanok együtt harsogtak, könnyeztek, élték együtt és külön-külön
bomlott húrokon a történeteket újra, újra, mindennap, minden este, minden áldott és
átkozott este, minden este.
Poros babérkoszorúk, fonnyadó szalagok, régi sikerek foszlányai, agancsos
ruhafogasok, elkoptatott márványintarzia, ledörzsölt falak, szaggatott
tapétamaradványok, festett arcok, reliefek, öreg csipkék, maszkok, mosolyok,
falakba rakva, öreg Déva vára, ahol már az új vakolat is meséket tud mondani a
múltból.
„Pályaudvaroknak, strandoknak, fürdővárosok szállodáinak vagy akár a
lóversenytérnek és katonai gyakorlótereknek soha nincsen »egyéletük«; nincs olyan
lelkük, mint a színháznak. Ez a lélek lassanként alakul ki az előadások folyamán.
Valami drámai fekete por ivódik be a színház falaiba, és valamely furcsa íz, furcsa
illat árad belőle.
Minden színháznak megvan a maga akusztikája, és bátran mondhatjuk, hogy az mindig
olyan, amint azt a színház megérdemli. Közrejátszik itt minden: a színészek, az
igazgató, a szerző, a közönség, a siker, a bukás." (Louis Jouvet) ízlelem az
ízeket, az emlékek ereje átfog, tátong a nézőtér, hűvös van az előcsarnokban, magam
kis emlékeinek nesze motoszkál a fejemben. Jó világ, emberi világ, fájdalmasan
boldog világ.
Félénk menyasszony próbálom magamra húzni, milyen is az a nászi ruha, milyen is a
nász, amitől annyira óvott anyám? És milyen utána a reggel? És hogyan esik utána az
étel? Milyen lesz, istenem, milyen is? Csodálkozó őszi gyerek, matatok Déva vára
átitatott kövei, könyvei között.
Ez a vár, amit be kell venni.
Itt nem használ semmi, nem segít senki. Egyedül állok majd annyi fölényes bíráló
tekintet lézersugarában. Mennyire féltem a vizsgáktól! Mennyire féltem a
versenyektől! Itt minden este vizsgázni kell, emberségből, őszinteségből. Minden
este le kell vetkőzni. Nem segít a hazugság, a rutin, a ravaszkodás.
Meztelen lélekkel játszunk. Hölgyeim, uraim, csak tessék, tessék, elvtársak, ilyen
vagyok, ilyen.
Pedig erős voltam, hídmunkás koromban, a kisiparból a nagyiparba jövet. És másfél
év után már vállamra kaptam az oxigénpalackot, már nem undorodtam az olajtól, a
míniumtól, a bomba roncsolta, rozsdás vasaktól, szerettem a daru csilingelését,
csodáltam az „Ady és József Attila" baromi erejét, mikor a tartókat rakosgatták az
újra feszülő ívszerkezetekbe, két hatalmas daru. Szerettem az ácsokat,
szögecselőket, locska bérelszámolókat és a válogatott brigádokat, brigádnyi
szegénylegényeket, a kotyogó, öreg fúrókat, ahogy kacéran forgácsolták, tolták
maguk előtt a lyukakat az acélba.
A hepehupás Közraktár utca mellett, a leégett régi Elevátor közelében, a Boráros
téren, ahonnan Nagyanyámat és Imre nagybátyámat megokolás nélkül kitelepítették
1950-ben.
Szerettem az ökölsutban tartott cigarettát, domborodó izmainkat, mindennapos
harcunkat az anyaggal, szögvasakkal, lemezekkel, tartókkal és oszlopokkal, ahogy
emelés közben roppan a derék, de nem törik, ahogy a gerinc felkiáltójellé
egyenesedik, ahogy a kérdő szemekből gondolatjel feszül Pest és Buda közé, part és
víz fölé.
Reggel 7 órakor kellett befűteni a budai hídfőben a kis irodákba s locsolni a poros
padlót. Akkor még szerettem a hajnalokat. A Szabadság-hídon gyalogoltam át,
használt amerikai ballonomban, amit a Teleki téren vettem.
Ibsent mormolgattam és Petőfit, készültem a minden-vasárnapos órákra Galamb
bácsival, aztán Lehotay Árpáddal, és amint a Műegyetem előtt mentem, hol
Karinthyval, hol Adyval bajlódva, vagy fáradtan, mint John Gábriel Borkmann: „Gyere
ide, Ella, nézd, micsoda roppant messziség, lásd, álmaimban ezt alkottam é n . . .
" A Műszaki Egyetem még néma könyörtelenséggel várta haverjaimat lombikok és
rajzasztalok mellé. A komor-szürke Műegyetem, amit Hausmann kegyelmes úr tervezett
cvikkeres fegyelemmel.
Bandukoltam lassan ízlelgetve „Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész, / Hogy
magva hulljon; dudva és üszög / Kövér tanyája..." és boldog voltam. Phí rút világ,
ma is, ha mondom, a rakpart suhan elém, küszködő gőzösök, lusta vontatók, uszályok,
a támfalba rakott fecskefészek-bódék, sürgő daruk; pattogó mérnöki tűz az iroda kis
vaskályhájában, döngető kosárlabda-edzések, a hűsülést nyújtó bádogpohár, amiből
kétszázan ittunk, a „ M Á V A G Boráros téri Hídkirendeltség" dolgozói, akik csak
láncainkat veszthettük - hidat nyerhettünk.
Bandukoltam Hausmann kegyelmes úr foltos egyeteme előtt, negyed kiló kenyeret
tépegetve, és az utcaseprő legnagyobb derültségére hangosan és artikuláltan
mondogattam, „de csitt, mi fény tör át az ablakon: Napkelte az, s napja Júlia" -
Szász Károly tanár úr fordításában.
Mennyit kínlódott velem vasárnaponként, néha két órán keresztül is Galamb Sándor
bácsi, hogy kihozzon belőlem valami lírát, szenvedélyt, indulatot és örömöt.
Rossz Rómeó voltam, hiába.
A Hamlet-monológokban már előbukkant valami. Szivárgó kis réseken előbújt valami az
érzelmekből. De először, talán fél év után, Flambeau tetszett neki igazán és
Cyrano. Pedig már úgy gondolta, soha nem lesz színész belőlem, inkább a rendezés
felé vezetgetett. És betéve fújtam a Fehér és Piros Rózsa család felállítását, a
görög mitológiát és a francia drámatörténetet.
Azután valami mégis felragyogott Ibsennél, váratlanul, és megint visszakanyarodtunk
Rómeóhoz, Csongorhoz, Cyranóhoz.
És újra megjelent előttem Júlia, Roxan és Tünde, akiket a Mester utca i. I I I .
emeletén zöld olajfestékes ajtótokok helyettesítettek, szidolos kilincsek, rosszul
záródó ajtószárnyak.
Mennyi verseken át igyekezett kipréselni belőlem az érzelem hangjait. Milyen
nehezen ment! Betokosodott sok elfojtott, szégyellt és titkolt vágyam. A kamaszkor
bugyrában rekedt csillagos szeretetlobogóm.
Amikor Lehotay Árpád bácsinál jelentkeztem, hogy hallgasson meg, olyan gátlásos és
szemérmes voltam, hogy még kis daxliját is ki kellett küldeni a szobából, valamint
Jankovics Mártát, a főiskola akkori, örökmozgó titkárát.
Rettenetes dolog egy szobában szemben állni egy fotelben figyelő, nagy színésszel.
Ilyen hatalmas fizikumú művésszel szembenézni talán roszszabb, mint közönség előtt
állni a színpadon.
Mert a MÁVAG-Kolónia színjátszó csoportjában játszottam már, színdarabokban és
jelenetekben, igazi közönség előtt. (Nem tudhattam, hogy a Kolónia előtt épített
kálvária milyen kegyeskegyetlen szimbóluma lesz későbbi életemnek és
pályafutásomnak.) Árpád bácsi: Ádám és Passió-béli Krisztus velem szemben ült,
figyelvén szigorúan és igazságosan. Monológokat, verseket szakított félbe és
újabbat, újabbat.
Végül elfogadott növendékének.
Sokat beszélt a szexuális életről, szabaduljak fel gátlásaim alól, hogy
fellazuljak. Használjak fel minden adódó alkalmat, hogy feloldódjam. Aztán egy
vasárnap délelőtti óráján, másnapos lévén, elaludtam. Mintha megkönnyebbült volna.
Jól haladok, mondta. Keveset dicsért, de meg volt velem elégedve.
Tanított és nevelt tragikus haláláig. Emlékét őrzöm halálomig. A Farkasréti
temetőben, ismeretlen édesapámmal szemben fekszik.
És akkor Bajor Gizi is meghalt.
Napokig nem találtam magam, kóboroltam a temetőkben, jártam a várost.
Visszazökkentem gátlásos gyereknek. Oldhatatlanul.
Pedig tudtam a szerelemről, a reménytelenről, amiről néhai Vajda János, Juhász
Gyula, Kosztolányi, Karinthy, Musset ír.
József Attila, Radnóti, T ó t h Árpád voltak hozzám közel; Ady, Shakespeare és az
északi eposzok világát szerettem volna magamban megérteni és felismerni. Még messze
voltak.
Hosszú évtized telt el, míg felpattant a kamaszburok. Elpattant a rossz beidegzések
köldökzsinórja, gyerekkorom nevelési rendszerének összes zára, lakatja. Megnyíltak
a titkos kapuk.
Minket bűntudatra neveltek az iskolában, újratermelt lelkiismeret-furdalásra, és a
bűnöket meg kellett gyónni, megvallani a szégyellt vágyakat - a szép titkok hét
lakat rejtekébe zárva, a szerelem batyuba göngyölve. A feloldozás nem hozott
megváltást. A szentélyből kilépve, a harsogó tavaszban újra támadt a görcsösen
akart megkönnyebbülés vágya, melyet újra és újra le kellett fejezni. Mindig meg
kellett fojtani a felbuggyant reményeket.
Ember nem élhet bűntudattal. Kamaszgyerek még kevésbé. A középkor önsanyargató
szentjeinek szelleme itatódott belém, fojtogatott bennem.
Az eltorzult testű, felfelé és befelé figyelő, lélekarcú, szellemszakállú kőszobrok
fejedelmét tudtam magamban.
N e m a természet csodáját tanították. Nem az örök születésnek, porzásnak zizegő
virágszerelmeit, nem az állatbőgést ágyalták belénk. Pedig mennyivel egyszerűbb
lett volna. B á r . . .
A korai felvilágosítás jobb? A biológiai órák elburjánzása, a titoknak, a csodának,
a költészettel szőtt szerelemnek megsemmisítése, a felvilágosultan-redukált
tananyag jobb? Talán viszonylag jobb. De alkalmatlanná válik az ifjú ember a
„titoktalan titok" kifejezésére: amit én annyira megszenvedtem a másik végletben.
Az újrateremtés misztériuma „biológiai folyamattá" csökevényesült. Pedig az a
fogalom, amit művészetnek nevezünk - milyen könnyen dobálódzunk evvel a szóval -, a
művészben ez a folyamat, a természet örök vágya valamely titkosabb áramlás.
Ma már mindent tudunk, hogyan születik a gyerek, hogy termékenyül a föld és az
állat, hogyan kél ki a mag a föld bölcsőjéből. Minden titkot megfejtettek, és
mindenre van magyarázat.
És mégis, mégis, van valami titkos és szerelmes az ember vágyai tájékán.
Hát igen, valljuk be: a tavasz és a lovak körül van valami csoda.
A virágzás körül donog valami szentség.
A gyermek játékai körül van valami öröktől őrzött és megbonthatatlan.
„A Népművészeti Intézet színjátszó-stúdiója, Kisfaludy: Hűség próbája c.
előadásának legfőbb érdeme az egész együttes kiegyensúlyozott, túlzásoktól mentes,
a lényeget jól értő játéka.
Rendkívül szép, tudatos játéka alapján, elsősorban Latinovits Zoltán Mátyás király
alakítását kell kiemelni. Talán az egész este legjobb művészi teljesítménye volt.
Minden műkedvelő színjátszó s néhány hivatásos színész is - tanulhat ebből a
játékból mértéktartást. Szép, egyenletes beszédével, a felesleges mozdulatok, a
túlontúl nyomatékos közjátékok lecsiszolásával, szeretetre méltó, ifjúságában is
bölcs Mátyás királyt varázsolt a színpadra; olyant, amilyennek a népi hagyomány
őrzi az igazságos Mátyás alakját.
A szereplők sorából a becstelen sáfár becsületes Márta lányát és a derék szegény
fiút, Endrét alakító B. Évát és Tordy Gézát, a darab szerelmespárját kell még
megdicsérni." Népszavat 1955. április 23., szombat R. A.
* 1950 és 1956 között a MÁVAG, a Műegyetem és a Népművészeti Intézet amatőr
színjátszó csoportjaiban játszottam: Versényi Ida, Kalmár András, Keres Emil
irányítása alatt, akik rendező-instruktorként patronálták ezeket a csoportokat.
Építész diplomám mellett a fent idézett, pár soros, szép kritikára voltam a
legbüszkébb. Ennyi maradt hatéves színészi előéletemből, mikor Téri Árpád,
meghallgatás után, Debrecenbe szerződtetett segédszínésznek. Az akkori debreceni
színház nagy hírű, kitűnő társulat volt. Téri tanított, segített, bízott bennem.
Köztünk élt, dolgozott, igazgatott, segített, rendezett, játszott: figyelt és
felügyelt mindenre és mindenkire, tisztánlátón, bölcsen és derűsen. Évenként újabb
és újabb fiatalokat szerződtetett, lehetőleg olyanokat, akikről a fővárosban már
lemondtak.
Soós Imre, Szentessy János, Mensáros László, Márkus László, Örkényi Éva, Spányik
Éva, Kautzky József, a nagyszerű Nóvák István, Tyll Attila, Bartha Alfonz, Hankiss
Ilona és még, még, mindnyájukat ő hozta Debrecenbe. Munkatársai között Blum Tamás,
Vámos László, Békés András, Berényi Gábor; zenészek, énekesek, rendezők, színészek,
tervezők: csupa kitűnő, ambiciózus tehetség.
Társulat volt ez a javából, céhtörvényeken alapuló, igazi együttes. Kiváló
szakemberek vezettek, játszottak, álmodtak itt színházat akkoriban.
A színházzal átellenben a Színészház és a Színészklub.
A felejthetetlen Klub. Az egész társulat ide járt enni-inni, pihenni, beszélgetni,
kártyázni, sakkozni, tervezni, dolgozni.
A sok magányos élet itt találkozott déltől éjjelig.
És volt hitel! Rég volt, bizony. Ide gyűlt a sok sztori a messze fővárosból, a
nagyerdei klinikatelepről és az Aranybikából. Ide jártak a festők, írók,
szobrászok, orvosok, újságírók - kósza barátok a városból. Távoli eseményekről,
politikai kérdésekről, családi viszályokról ítélkeztünk itt, mint legfelsőbb fórum,
és avítt adósságainkat törlesztgettük.
Parádik, treffdámák, konyakok és sakkbástyák között születtek meg itt a
díszlettervek, jelmezek, jelenetek: az előadások. Itt kovácsolódott jófajta
kommunává kénytelen-kelletlen a sokféle egyéniség. A téma végül mindig a színház
volt. A színpad körül röpdöstünk mindig, mint kezdő éjszakai lepkék a fény körül.
Minden történet a szakmához kanyarodott vissza, minden esemény a holnapi
előadásokba épült bele. Minden tragédiát humorban oldva lehetett játékká
varázsolni.
Itt gyúltak fel előadások után az esti kalandvágyak, messze álmok szárnyán
ringatódzott a lélek, míg a következő délben ismét visszatömködtük a realitást
agyunkba. K é t főzelék között vidáman nyeltük a szegénységet is.
A klub sarkában G. B. Shaw mellszobra bölcs, szigeti filozófiát fecskendezett
életünkbe. Szerepeken, gyötrődésekben, nélkülözésben lassan formálódva, úgy hittük,
soha nem engedjük el egymás kezét. Mi együtt megmutatjuk majd a fővárosnak
egyszer...
Napi 3 0 - 4 0 forintokból éltünk. Nem törődtünk a pénzzel, csak a munkával, csak a
játékkal.
A klub, behúzott dohánybarna függönyökkel, a rettenthetetlen M ó r é Miska
festményeivel; Király nénivel és Király bácsival, akik reggel 10-től éjjel 2-ig
főztek, hiteleztek, lötybölték a fröccsöket és a házmestereket, talán nem is
haszonért, inkább szeretetből.
Összetartoztunk.
Ismertük, becsültük, és szerettük egymást. Aki elesett, felemeltük. Ha elestem,
felemeltek. Aki elbízta magát, helyretoltuk. Ha elbíztam magam, helyrehúztak.
Itt mindent tudás, szeretet és humor irányított, önbizalmunkat az együvé tartozás
emelte. Pontosan tudtuk még akkor a személyes névmásokat: én, te, ő, Mi, ti, ők, a
jelentésüket is, azt is, kire melyik vonatkozik. Tudtuk a névmások vonzatait is,
helyüket is a mondatokban. Viszonyaikat és viszonylataikat is.
Voltak viták? Gátszakadásig. Örök harag. Javíthatatlan barom. Vérre ment minden,
hiszen rólunk volt szó.
Meddig tartott a harag? A másnapi vacsoráig, de legföljebb egy hónapig...
Akkor még mindenki akart valamit. Jobb előadást. Pesti szerződést. Egy rend ruhát.
Több pénzt a zaciból. Még egy konyakot. Emberibb életet. Jobb próbákat. Egységes
szellemet. Anyjának orvosságot. Fiának cipőt. Szép karácsonyt. Modernebb díszletet.
Más jelmezt. Hogy ne rontsd el a poénemet. Mert mindig belemozogsz! Mikor én azt
mondom... Te nem várod ki a tapsot. Te barom. Te állat. Te beszélsz? Még van
pofája. Gyerekek! De nem lehet vele, hát nem lehet! Hagyd már! Két ilyen hülye.
Fogjatok kezet. Na ugye. ^ 1956 novemberében Blum Tamás szobájában laktam, míg
vissza nem jött Pestről, és el nem foglalta a cselédszobát. Aztán ugyanazon lakás
halljában háltam, négyen jártak keresztül a szobán, reggel hattól este tízig. Nem
beszéltek egymással, és zárták egymás elől a spájzt és szobáikat.
Aztán önálló cselédszobám lett. Hat év alatt három városban, harminc albérletben
laktam, harminc családban.
1957· január 8-án nyitott ki ismét a színház. Első „kőszínházi szerep": Francisco,
őr a felújított Hamletben. Rendező: T é r i Árpád. Hamlet: Mensáros, Claudius:
Márkus, Gertrúd: Simor Erzsi, Ophelia: Örkényi Éva.
Köztudott, ugyebár, akkor kezdődik a darab, mikor Francisco őr kimegy. A végén még
vissza kellett jönnöm, mint „Egy nemes úr". Ez négy óra várakozást jelentett a
kórusöltözöben. Itt már mindenki legyártotta a saját filozófiáját: miért nem
sikerült színészi pályája. „Ha akkor, 1935-ben nem törik el a lábam", „ha akkor,
39-ben én játszottam volna Bónit, nem az a karrierista..." Nagy rizikó ez! Mit
akarsz te itt építész-diplomával a kezedben? Ne haragudj, teljesen hülye vagy! Itt
akarsz megöregedni? Amíg te itt szerepet kapsz! És akkor mi van? A nagy
kavarodásban rengetegen mentek el. Barátok, lányok, szerelmek. És jöttek az
anzikszok Helsingörbe, a kórusöltözőbe - New Yorkból, Stockholmból, Rio de
Janeiróból. „Én jól vagyok, hát te?" Én esténként Párizsban ücsörögtem egy kávéház
teraszán, bambik mellett a Bohéméletben.
Kedves hely volt Momus terasza, de jött a zenei végszó: „Menjünk, menjünk",
daloltuk és mentünk. Ki a folyosóra.
A Leányvásár, Hamlet, Bohémélet - statiszta szerepek.
Az első igazi szerep Molnár Ferenc: Játék a kastélyban. Ádám Albert zeneszerző és
szerelmes.
Rettenetesen meg voltam illetődve Márkus Laci mellett, kollégák mellett, kik közül
ma már kettő halott.
A rendező mintha csak engem rendezett volna.
A többiek leintették: „Ne tanítsd te Molnárt darabot írni." így hát engem tanított,
a nemecseket.
Kezdtem összetörni.
Machiavelli: Mandragóra. Callimaco, reneszánsz hősszerelmes. Csurgott rólam a víz.
Nem megy ez nekem.
Stúdió-előadásban Heltai: Tündérlaki lányok.
Pázmán Sándor költő. Eltúloztam, de sokat nevettek rajtam.
Bolond Ásvayné, Jávor egykori szerepe. Egyszer játszottam.
1 9 5 7 nyarán lengyelországi vendégszereplés.
„Hrabina Marica." Epizódszerep. Első utam külföldre. Összebarátkoztunk többen
fiatalabbak, akik a fogadásokon az asztal végén ültünk. Mondtuk is a gyönyörű
Krakkó utcáin; mi aztán tudnánk együtt játszani, mert csak barátok tudnak együtt
játszani.
Minden este a portálban álltam, „mert élt hajdanán egy hottentotta lány"... Büszke
voltam a színházamra, hiszen az enyém is volt. Figyeltem a játékot, tanultam,
lestem, okultam.
A lengyel út, a határtalan szeretet, amellyel fogadtak minket, teljesen feloldott
súlyos depressziómból.
A második évben B. B. az új igazgatóm. Ő már nem élt köztünk, az év nagy részét
Pesten töltötte.
Fegyelmi fegyelmi hátán. A társulat java része elment a fővárosba. Újak jöttek.
Ebben az évben rengeteg szerepet kaptam. Csupa karakterszerep. Lipitlottytól -
kokainista hercegig; a Halál fiától - „operett epizódokig"; szadistáktól,
ficsúroktól - mazochistáig, filozófusig mindent.
Lubickoltam a megújult örömben, minden este játszottam, verset mondtam, táncoltam,
díszletet terveztem, slágert énekeltem, filmkritikát írtam az újságba, kölcsönből
még két használt zakót is vettem.
Szerencsémre általában a Kamaraszínházban játszottam. Ez alig kétszáz személyes
színház volt, rendkívül kis színpaddal. Hozzászoktam a közönség intim közelségéhez.
Lassan megszoktam, hogy belülről formáljak meg minden szerepet, hogy megkeressem a
cselekvések igazságát. Ilyen kis térben az illusztrálás, a „megjátszás", a jelzett
színészi játék rendkívül disszonáns. Hozzászoktam az egyszerűséghez,
természetességhez, a játék pontosságához.
Kezdtem eligazodni a szakma előszobájában; olvasva, tanulva, keresve, felszabadult
energiákkal faragtam önálló színésszé magam. Olyan szertelen lobogással akartam
behozni az „elveszett éveket", melyeket az asztalosműhelyben, a hídnál, a
Műegyetemen töltöttem el látszólag teljesen feleslegesen, hogy 1958 nyarán megint
elfogyott az erőm. A kétéves színházi gyakorlat után szakmai tudásom távolról sem
érte el azt a fokot, amelyet kívántam.
„A belső hang", mely mindig a teljesség felé hajszolt, nem hagyott nyugodni, de a
szervezet nem bírta a megerőltetést. Elfáradtam. A kétségbeesés, a gyötrődő
vergődés az öngyilkosság felé taszított.
Egy év után az új igazgató is távozott.
A sors kegyessége vagy valami különös véletlen folytán ekkor találkoztam két
színházi „alapemberrel". Az egyiket már elszakította tőlem a halál, a másikat az
élet...
Szendrő József vette át az igazgatást, és magával hozta a főiskola rendező
fakultásának legtehetségesebb növendékét, Pethes György rendezőt.
Szendrő már 1950-ben nagyszerű színházat csinált Pécsett. Bessenyeivel, Kálmánnal,
Máthé Erzsivel, Gordon Zsuzsával, majd Pesten lett a Vígszínház főrendezője. író,
műfordító, rendező, színész. 1955-ben megalapította a József Attila Színházat.
A színházvezetés átmeneti felületessége, klikkrendszere, intrikái, fegyelmijei
megszűntek, és a színházba ismét beköltözött a szeretet, helyreállt a rend. A
kedvvel végzett munka és egyetértés meghozta gyümölcsét, a jó előadásokat, a
sikereket és az önkéntes fegyelmet. Kohut: Ilyen nagy szerelem és Anouilh: Rómeó és
Jeanette: két elsöprő siker Debrecenben és Budapesten. Az előadásokat Pethes
rendezte, és Szendrő együtt játszott velünk, fiatalokkal.
Nekik köszönhetem, hogy feloldottak mély kétségbeesésemből. Szeretetükkel,
tudásukkal és akarásukkal mellém álltak életem egyik legválságosabb esztendejében.
„Embernek meggyógyulni a legjobb úgy, ha művészember lesz belőle. És Maga azzá
lehet.1958. szeptember 12. Szendrö József"
A Klub ismét megtelt az új igazgató híveivel, aki gazdag élettapasztalatával, bölcs
derűjével, sziporkázó szellemével, hagyományőrző szakmai tudásával, jóságával és
humorával hamisítatlan színházi levegőt árasztott maga körül.
A Debreceni Csokonai Színház volt az utolsó hely, ahol színházi közösségben éltünk.
Emlékszem a röpülés boldogságára.
Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek.

Költő versét mondani

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is! (József Attila)
A KÖLTŐ a Szófejtő szótár szerint, származékszó: a „kel" igéből alakult, műveltető
-t képzővel. Az eredeti „hírt terjeszt"-féle jelentésből, a több személy
közvetítésével terjedő hír bizonytalan forrása és ellenőrizhetetlen módosulásai
miatt jött létre a „kitalál"; a szónak e jelentésben való használatához
természetszerűleg már régtől fogva többnyire rosszalló árnyalat fűződött. A
kitalálás és szellemi alkotás folyamatának azonos mozzanatai révén, a régi
adatokból úgy látszik, hogy e jelentés tapadással jött létre a „versköltő", „verset
költ" kifejezések alapján.
„ K e l " ige ősi örökség az ugor, esetleg a finnugor korból: vö.: Kál, „felkel,
partra ér, kiköt".
A „kel" igének néhány kiragadott jelentése: gázol, bolyong, továbbhalad, származik,
kinő, életre ébred, feltűnik az égbolton, fellázad, megdagad, duzzad, fogy,
eladásra kerül, gyulladásba jön, meggyűlik, kifejt, kibányász, feltámaszt, feltámad
stb.
Ezekben a jelentésekben pedig már benne foglaltatik a költő fogalma.
Kosztolányi írta: a legszebb tíz magyar szavunk: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz*
kard, csók, vár, szív, sír.
Minden szó körül mennyi legszemélyesebb rezgés járja át észlelő és érzékelő
rendszerünket. Pedig csak fogalmak. Hozzánk tartozó, szép szavak. Széteső szavak.
Ezekből születik, magasodik, épül a vers. Ritmikus beszéd. Életsűrűség.
A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon: rokon avval a
kimondhatatlannal, ami már-már titkos, rabonbáni, sámáni mesterség.
Összefügg mindennel, ami embert égi és földi és földalatti három pólusán
kifejezhet; nemcsak a nemző és szülő költő életének keresztmetszete a vers, hiszen
minden sűrített pillanatban benne feszül az alkotó által megismert világ, a megélt
élethossz, az öröklött genetikai és szerzett biológiai, szociológiai vereség- és
győzelemsorozat, benne feszül nemcsak az „akkor", a „most", az az igazságdarab,
amelyet a költő mint lavinává növekvő gyermekkori színes üveggolyót gurít maga
előtt, hanem a nem ismert, a nem tudott, megismerhetetlen, ám előre letapogatható,
csírájában már bennünk munkáló jövendő vonulata. A vers az ember legtöményebb
megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.
Akadémikusán fogalmazva: a legsűrítettebb művészi műfaj. A legszentebb, a legszebb
játék.
A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász.
Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.
T ó t h Árpád írta: „Egy percem lett vőn: megmutatni a Fenségeset. Az Istent. S már
tova-fordult a Fény. És ennyi az egész." Ennyi az egész: a forrás tövébe szorult
tenger.
Az alfa alatt csírázó ómega, a vér rímes lüktetése, a vér-értől az ómega-óceánig.
A „jellel megjelölt" magyar költőket próbálom versen érni. Általuk alakultam,
életeikhez igazodom. Ők a földből táplálkoznak, mely szülőhazájuk volt, logikusan
én is ehhez a földhöz ízesülök hajszálgyökereimmel is.
A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és a
közösségnek gondolathordozója, indulatélesztője, ostorozója, érzelemládája. A
poétaéletű ember valami titkos úton, múltakból-font, elhaltak energiájából-szőtt
radarhálóval képes ráérezni a jövőre is, és erről elsöprő energiával közöl
híradást.
Vajon honnan ez az energia? Azt keresem, ami bennük közös. Ami sorsukban,
harcaikban, hitvallásukban közös.
Ami kiközösítésükben közös.
Ady írta 1908-ban: „A hit valami olyan portéka, mely minden korszak embereinek
számára akképpen jut, mint a kenyér; - volt eset rá, hogy Párizsban is külön
számítottak fel kenyeret az étkezésnél, és Budapesten kétszer annyit adtak két
krajcárért, mint ma.
Az okos közgazdászok megmondják a kíváncsiaknak, hogy micsoda konstellációk az okai
ennek. De a HIT gazdaságilag megmagyarázhatatlanabb a gabonánál és a kenyérnél. Nem
igaz az, hogy valahonnan az északi, vagy déli sarokról egy pesszimista áramlat
indul útnak az emberek lelkéire. De az igaz, hogy a hit ma még a proletár új szívek
birodalmában is talmi.
Nincs HIT, és teljességgel nincs hit a D u n a - Tisza táján, ahol általában mindig
kevés volt.
A delejtü emberekről beszélek, ami nyilvánvaló - az érzékenyekről és az értelmes
szomorúakról." Kik is ezek a „delejtű-emberek", a poéta-lelkű emberek? Nehezen
kartotékolhatók, és ami nehéz, aki nehéz, arra általában rárakják a típus-
fazékfedőt: „összeférhetetlen". „Nem közénk való." így kényelmesebb.
Kivel összeférhetetlenek? Kikkel? Hova tartoznak? Kihez tartoznak? Kikhez? Igazat
mondanak? Hazudnak? Gyávák? Barátok? Ellenségek? Honnan jönnek közénk, hová
tartanak? Hatalmat akarnak-e, vagy csak munkálkodnak egyre? „Kívülről igazaknak
látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva vagytok képmutatással és
törvénytelenséggel. Ennek okáért íme prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én
hozzátok - és azok közül némelyeket megöltök, megfeszítetek, másokat azok közül
megostoroztok és városról városra üldöztök." (Ady kedves olvasmányából Szent Máté
evangéliumának 23. szakasza.) A poéta-lelkű ember érzékeny antennájú, égi
fogantatású, mégis emberformájú gyerek-ember.
Olyan talán, mint mindnyájan voltunk, vagy inkább szeretnénk lenni.
Játszó-ember. Hivő-ember. Gyerek-ember.
„Gyermek?" - írja Ady nagyszerű Petőfi-tanulmányában. - „Sohase fogom megérteni,
hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az
Aranygyapjas rendet! Petőfire hiába keresnénk az összes nagyszótárú nyelvekben több
és nagyobb jelzőt: GYERMEK! Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek,
világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek.
A gyermek az elevenség, az öröm, jövőbe ható ígéret: a bilincsbe nem vert ember, az
igazán igaz isten!" Lehet, hogy a művész az Idő-pelenkázta gyermek? Lehet, hogy Van
és Nincs között biztos hajósunk a Poéta? A fogantatott gyermek? Valamely izgága
Jézus? Hitem szerint az. Nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével
utazót, hogy szóljon, toporzékoljon és tanítson - hogy közvetítsen...
Csak kompol Ég és Föld között föl s alá, föl s alá...
Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a fák imbolygó titkaiból, az
állat szimatoló Ösztönéből, az Égbolt könyörtelen statikájából és ^ vizek imát
mormoló zúgásából. A múltat ülteti lázas szemeibe, és kezében a jövőt morzsolgatja.
Többfelé él, többfelé figyel. Kikeletre, fagyra is.
Élőre is, halottra is. József Attila írta: Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
Felérzi ezt a közösség is, a mi kommunánk: és itt tapint rá a kiválasztottakra,
mikor könyvet vesz kezébe, itt sejt rá az igaz-életű poétáinkra.
Tapogatja, ízlelgeti, azonosítja, ha van még érzékenysége - igen, a hit több, mint
a kenyér: ezért érzi magáénak, Ös-Anyjának, szülő-forrásnak, ŐsAnyagnak, mely
sugall és takar. Mert az e földön maradottak-megtartottak igazságát hallja a poéta
fájdalmas ívű énekéből.
Aki itt verset, embert, szerelmet, harcot akar írni - az kénytelen politikába
nyúlni. Nálunk ez a törvény, a fatális áldás. Nem fátum! Nálunk a mindennapok
közösségi élete a munka nászát üli a gazdagon termő föld szellemével.
Ennek a násznak szülötte a közösségi művész, produktuma a zseniális magyar
költészet.
Sehol nem született ennyi égi-antennás, ennyi kiválasztott poéta, mint éppen itt
nálunk. Ezt még azok is kénytelenek talán beismerni, akik 70 dollárért előbb
ismerik meg Párizst, Londont, Leningrádot vagy Montreált, mint Debrecent vagy
Zalaegerszeget.
Halhatatlan poétáink éppúgy napi politikusok is voltak, mint Krisztus Jézus. Ezért
élnek és izgatnak ma is, akárhány évtized vagy évszázad távolából is.
Aki pedig szertekapaszkodó hitgyökereit elvágja, vagy elsorvasztja, elveszíti a
földdel és a közösséggel kötött ősi kapcsolatát: az elhal az Időben és az idegen
Anyagban.
Felelj innen vagy? Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonzz hogy e táj nem
enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit
idegenben löknek, vernek.
Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sirhatsz.
(József Attila)
Megfoghatatlan égi mechanizmussal és földi lélegzőgyökerekkel terem a fa
gyümölcsöt, csak ezáltal gyújt minden emberi közösségnek utánozhatatlan fényű,
örök-tüzű mondatot.
Ha térben és időben legbelsőbb húrrendszerünk rápendül egy-egy versre, mint
zenekari próba alatt a sarokban felejtett hegedű húrja rezonál a hangzatokra, a
„zengeményre", úgy mondjuk: „szeretem ezt vagy azt a verset". De ha rákérdeznek,
miért szeretjük, miért kedves: topogunk, dadogunk, valamely fellengzős közhellyel,
érzelgős terelőmondattal válaszolunk, hunyorgunk, mint a napba révedő, pirulunk,
mint a rajtakapott gyerek.
Eszembe jutnak sikeres vagy sikertelen órák, melyek „legkedvesebb verseim" címszó
alatt kerülnek forgalmazásra.
Mondani vagy közvetíteni? Hallottam verset közvetíteni iskolában, ahogy a tanár
közvetíti a diáknak, értelmezve, értelmesen, vagy ahogy a diák közvetíti a tanárnak
és társainak, hogy bizonyítsa memoriterkészségét, hogy bebizonyítsa, készült az
órára. Ebből a két alaptípusból aztán úton-útfélen hallani szavalókat, színészt is,
előadót is. A szavaló egy életen át bizonyítja, hogy készült, az előadó pedig
értelmezve-értelmesen közvetíti a szurkoló hallgatóságnak, akik titokban lesik -
régi diákok -, hátha belesül. Hallottam verset zengeni, bömbölni, pityogni,
makogni, hörögni, énekelni, mormogni, mindenféle előadótól, a „szent művészet"
borzongó révületében, álomban és transzban, deklamálni, szürkíteni, mélázni,
fuvolázni; láttam taglejtésekkel kísérve, dobbantva - robbanva szavalni, avagy
lapos alázatban szoborrá merevedve, stílusosan recitálni. Hallottam költőt saját
versét mondani.
Sokszor maradt valami hiányérzetem. Mert ha magam voltam a versekkel egymagamban,
vagy ha valaki átélten elmondta, hirtelen rőzselánggal felsisteregve kiemeltek
depresszióimból, védelmezőn kedvesek és hősök voltak, puha falsarkokat emeltek
körém az elviselhetetlen tolongásban, vonaton, télen, mikor a jégvirágos ablak
elzárja a távoli, messze vidéket; voltak, amelyek külhonból hazavarázsoltak,
valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára, nyári este; voltak, amelyek
szomorú albérleteim falát szétfeszítették, beutazhattam általuk a világot,
múltakat, tengert és égboltot, voltak kócosak, piszkosak, lányosan csendesek,
betegesek, szomorúak, voltak derűsek, anyásak, izgató szeretők, lázítva boldogítók,
szerelmesek; voltak diadalmasan lobogók, szárnyaikon felemeltek kórházi
betegágyamból, valamely hősi múltba röpítettek, vagy anyámhoz vittek haza,
testvéreimhez, szerelmemhez; voltak igazságomban erősítők, hogy „mégis érdemes",
„mert az nem lehet": voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez,
valakikhez, tartozom valakiknek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb
közösségbe lökdöstek, minden emberek közé, kilöktek a világba, és az agorán erős
voltam és bátor és győztes, mint ritka álomban; voltak kegyesek, megbocsátok,
alázatosak és szerények; voltak titkosan-gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam,
felemeltek, ha elestem, és néha, néha, mikor rajtam volt a Fény, röpülni is tudtam
általuk.
„Fogjátok össze kétségbeesésemet egy hatalmas hangba. Félre az udvaronc-
finomkodással. M i t szégyenkeztek? Hiszen meghaltok. Hozzátok vissza a szavak
mámorát, a nagy művészetet, mely élet és halál előtt feltárja önkívületes arcát.
Uraim, üdvözlöm mindnyájukat! Tegyünk úgy, mint a francia solymász: amint
megpillantjuk, eresszük rá, most mindjárt szavaljunk egyet. Egy indulatos
szavalást." (Kosztolányi) Hogyan kellene hát verset mondani, hogy mindenki
maradéktalanul azt hallhassa, ami írva vagyon? Hogyan kellene megidézni, felidézni
a költőt, mintha ő jelenne meg valóságban és vérben és mocsokban, ott szülné
keserves győzelmét a semmin, a mindenen, a ki tudja, honnan küldött szót előttünk
vergődne világra, gyötrődő görcsben, boldogan.
Hogy dönthessen mindnyájunkat a vers, mint folyam a partokat, hogy megemeljen az
egyszer fogamzott és fogalmazott dal, betölthessen, mint a befogadó szikkadt föveny
a tenger kékségét, hogy megütközzünk vele, kikötő kövei a tornyos hullámverésben.
Amikor felidézek vagy megidézek egy költőt, életének adott keresztmetszeti
pillanatát kell megkeresnem. Egész életének egy adott pillanatát, amelyben a vers
megszületett.
Ezt a keresztmetszetet három pont határozza meg. Három pólus.
1. A múlt: a költő életének origója. Ez magában foglalja őseinek vonulatát, a
láncolatot, amelyből kiszakadt. Ezt a terhet-kincset vonszolja maga után, mint
halász a hálóját (a múlt síkos halaival), a közösségnek, a földnek minden
meghatározójával és összefüggéseivel, elhaltak energiájával, volt harcaikkal és
szerteágazó akarásaikkal, vágyaikkal, tehetségükkel, tehetetlenségükkel.
2. A jelen: a vers születésének pillanata.
A halál felé vezető úton az élet állomása. Magában foglalja a költő csillagsorsának
addig megélt és szerzett tulajdonát. A megélt élethossz alatt fölszívott szellemi,
lelki, testi táplálékokat és salakot. Ez a pillanat metszőpont, amelyet két vonal
határoz meg: az általa cipelt kereszt vízszintese és függőlegese. Egyben kifejezi a
világ „akkori" pillanatát, hiszen a költő minden közösség mondandóját éli és
hordozza művében és idegeiben.
Nehézkes ábrázoló geometriai hasonlattal: ez a pillanat a költő léleksíkján
ponthalmazat: a világ idő- és térsíkján ejtett döféspontok összességének vetülete.
(Ezen döféspontokat a milliárdnyi életegyenes és életgörbe szúrja ki az általam
elképzelt világsíkból.) Durva közelítéssel talán annyit kifejez a hasonlat, hogy
különleges pillanat, akár az ember születése.
„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!"
3. A jövő: a születés és elhalás rendjének jövendő felérzése. A történelem
fordulópontjainak megérzése. A közösség jövőjének megsejtése, a költői hit
iránytűjével. „Vajon milyen ideológiák milyen szextánsai mutatták meg előre a lélek
rimbaud-i kijáratát a végtelenbe, a dantei képzelet szigettengereit, a József
Attila-i eszmélet barlangvilágát... Hagyjátok meg a költőknek az ő kétes
asztrolábiumaikat, a kibernetika korában is a sejtések eszelős számításait.
M e r t van, ahová csak ezek vezethetnek el." (Somlyó György) Ha a gondolatmenetem
eddig érzékelhető: akkor logikus, ha el akarom mondani, helyesebben újraszülni,
újra-élni a költő versét, ezeket az utakat kell végigjárnom.
Ez az első: felkutatni, az „akkort". M e g kell keresni a költő helyét, helyzetét,
viszonyait önmaga és világa között, az ágy és az asztal között és alatt.
Mindebbe természetesen belejátszik a költő hangja, ételei, italai, háza és vélt hét
kapuja, az „akkori" történelmi valóság viharai, lavinái, a szélnek és lapoknak
akkori járása, szenvedés és nevetés akkori árkai és dombjai, a kísértő körök és
bugyrok akkori fuvalmai, a remény akkori sugarai.
A második, hogy magamban megkeressem az összes rápendülhető húrokat: ahogy bennem
ma rezonál az akkori pillanat, tehát a költő akkori életkeresztmetszetének vetülete
rajtam, tehát bennem.
Hogyan tudok ma, most, a régen megpendült hangra ráhangolni? Minden tulajdonommal,
agyammal, szívemmel, szenvedélyemmel, indulatommal, véremmel, csontjaimmal,
zsigereimmel.
A magam életkeresztmetszetével. Sokszor nehézkes és lassú folyamat ez, amíg az
ember újra és újra olvasva lassan testi-lelki fedőhelyzetbe kerül a költeménnyel.
Ahogy más és más körülmények között, más és más lelkiállapotban újra ráfordul
különböző helyzetekben, mint a hajó a bójára, vagy, ha úgy tetszik, a szó szoros
értelmében biológiailag-lelkileg ráfordul a versre, hogy ősi szerelmi kínokban és
gyönyörökben magáévá tegye, helyesebben egyesüljön vele.
Csakis ebben a fizikai-biológiai egyesülésben születhet meg elmondásra a vers.
Csakis ebben a zaklatott, kéjes, kínlódó verdesésben kapja meg mai, magam szülte,
magam élte, szerkesztette szárnyait. A könyvbe préselt betű-folyondár csak így kezd
újra-lüktetni, újra-élni, újra-lázítani. Vérátömlesztéssel. A halott sorok valaha
élet voltak, szerelem, harc, kín, gyötrelem, születés. Fel kell támasztanom, de már
a magam vérét kell belecsurgatnom.
A különböző előadók különböző véralkatúak, így lesz egy-egy vers más és más
színezetű, ahogy más kerül közelébe, és más támasztja fel a maga vérén átszűrve,
élesztve.
A szubjektív szűrőközegek különfélék, így kap a vers különféle hangsúlyokat.
Ma igen sokszor, helytelenül, szürkévé fakítják a verseket. Sterillé. Vákuummá. Ez
sokszor már a főiskolai oktatásban a „mondd egyszerűbben" instrukciók
szarvashibája. Én még úgy tanultam: „mondd színesebben". Ez az instrukció is
helytelen, mert mindkettő az elmondás mikéntjét, a versnek csak zenei-ritmusi
részét boncolgatja. Sokszor beszédtechnikai gyakorlattá sekélyítenek egy-egy
csodálatos dallamot, amely a rengeteg farigcsálás, hangolgatás, gyúrás után utált
és beidegzett mechanizmussá válik. Ez a fiatal korban mechanizmussá váló recept
akasztódik a későbbiekben, mint díszes ruha rossz fogasra, a többi versre is. Ez a
„mondd egyszerűbben" a legveszélyesebb mondat, ami egy csapásra leszűkít, leszürkít
vérbíbort és tűzragyogást.
Hogyan legyen egyszerű egy kezdő színész vagy tanonc színész? Az egyszerűség
évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű,
sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű. Mert miből egyszerűsít? Kezdetben
végig kell botorkálni egy barokkosodási, túlburjánzási folyamaton, amely
részeredményekben lehet, hogy elviselhetetlen lesz, de a különböző színeknek
egyszer elő kell jönniök. A színek ez esetben az emberi kifejezés egész csontvázát,
idegrendszerét, érrendszerét, bélrendszerét jelentik. Meg kell születniök a
soroknak, világra kell lökődniök. És egyáltalában, hogyan szülhet egyszerűen az
ember lánya? Létezik ez? Lehetséges valamely értelmi szülés? Vagy csak érzelmi?
Vagy csak indulati? Csupán egy-egy komponens működése képes az emberi gondolatot
felszínre hozni? A gondolkozás teljes testi-lelki-szellemi funkció.
Egy konstans komponens megold egy sokismeretlenes egyenletet? És még nem esett szó
arról a megfoghatatlanról, amit csak hetedik-tizedik érzékkel lehet letapogatni,
amit „eszelős sejtésnek" nevezünk, ami a „jellel jelölt, kiválasztott" költő
sajátja. Amitől az egész rabonbáni-bonci szertartás varázslatossá válik és
lenyűgöz.
Olyan egyszerű a természet örök mozgása, változása? Olyan egyszerű a csoda, az
ember, a költő? Ézsaiás, Dante, Shakespeare, Ady, József Attila olyan kis
bagatellek, mint egy beszédtechnikai gyakorlat? Hogyan ejtsük a vers sorait? A
beszédre gondolok, a betűnek, a sornak, a mondatoknak ritmusára, ízeire, lágy vagy
kemény hangütésére, ezek váltakozására. Itt megint utalok arra az egyesülésre,
amikor a magam csillagsorsát mint síkot, a költő csillagsorsával mint síkkal
fedésbe hozom.
Nyilván mindenki hallott már költőt saját versét mondani. Ritka költő, aki „jól"
mondja a versét, de ettől függetlenül megszülte énekét, formába öntött valamit,
írott anyaggá szelídített valamely anyagtalannak tetsző, sűrűn rétegezett szövetű
anyagot.
Ha maga el is mondja, hallhatom azt a különleges és egyedi ízt, ahogy ő mormolta a
szavakat, mikor szeretkezett velük, midőn a sorokat rótta. Ez nyilván minden egyes
költőnél más és más. Illyés nyilván másképp mondja versét, mint ahogy Babits mondta
volt a magáét, megint egészen másképp tette ezt Kosztolányi vagy Karinthy, Kassák,
vagy másképp mondja ma Nagy László vagy Juhász Ferenc.
Ha valaki kiejti a lenyomtatott szót, egyben vall önmaga eredetéről, származó
tájékáról, a vidékről, ahol ezek a szavak születtek és élnek ma is, mint tegnap.
Másképp ejtik a szót Dunántúlon, másképp Erdélyben, Bácskában, Felvidéken,
Göcsejben vagy akár Pesten. Ismét másképp ki-ki a maga fizikuma, idegrendszere,
emésztési rendszere és rezonáló edényei szerint.
Ady beszélt volt arról a nagy titkos tudományról, mely szerint minden magyar
költőről, íróról meg tudja mondani, csupán a szöveg zamatának ismeretében, milyen
szeszt fogyaszthatott általában életében.
A legdurvább közelítéssel való azonosulás is meg kell tartsa tehát a költő
egyéniségét és a szövegből lassan áramló külön ízeket. Nyomdatechnikánk még ma sem
pontos. Még az ékezetek alkalmazásában sem. A szó ejtésének, húzásainak
rögzítésében teljesen tehetetlen, nem beszélve az egyéni sajátosságokról, .amit
költőnél íznek, színnek, zamatnak mondanak. (Ugyanezt színésznél, a kritikusok
kedvelt kifejezésével, modorosságnak becézik.) Ezt ugyanis mindig összekeverik.
Minden egyéniség szóejtésének, beszédritmusának, mozgásának stb.
van valami jellegzetessége, attól egyedi. Színészegyéniségnek ugyanúgy, mint
akármely más egyéniségnek. Ez most nem ide tartozik, csak annyiban talán: mindenki
elvárja, hogy egy színész másképp játssza FalstafTot, mint Hamletet, Cyranót, mint
Keszeg Andrást. Ahhoz mindenki ért, hogy egy egér nem játszhat elefántot. Arra is
rádöbbenhet minden elemista, hogy egy rinocérosz ritkán beszél úgy, mint egy teve.
Viszont abban már teljesen eltérőek a vélemények, lehet-e Adyt úgy mondani, mint
Juhász Gyulát vagy Radnótit megint csak úgy, mint Vörösmarty Mihályt. (Balassit,
Csokonait, Aranyt, Vajdát már nem is merem említeni.) Az egész probléma akkor
kezdett agyamban élfényeket kapni, mikor a kitűnő Kollányi Ágoston felkért egy
alkalommal, hogy régi magyar emlékekről szóló filmje alá mondjam a Halotti Beszéd
két sorát.
K é t óra hosszat kísérleteztünk, mert Kollányi váratlanul, teljesen logikusan
feltette a kérdést, vajon ki mondhatta „akkor" ezt az ősi szöveget? Valaki, aki a
temetés szertartását vezette, ez természetes, de milyenek lehettek őseink? Kicsik,
nagyok, öblös hangúak? Baritonális színezetű hangon vagy inkább tenorálisan
beszéltek? Próbáltuk felidézni a még ma is ősállapotban élő népek papjainak
hanglejtését. Igen, igen, de hogyan ejthették őseink a leírt szöveget? Kollányi
lejátszotta nekem nyelvészkutatóink négyféle variációját is. A megfejtésekben a
leírt szöveget négyféleképpen ejtették.
Egyszerre mindenki izgatott lett a stúdióban.
Egyszerre minden érzékszervem fülelni kezdett, isteni izgalomban fáradoztunk,
eljátszottuk egymásnak több ezer éves hivatásos emberünk szerepét. Életem egyik
legszebb játéka-munkája volt.
Felteszem a kérdést: nem ugyanilyen izgalmas megkeresni Berzsenyi vagy akár Krúdy
rezonancia-közegét, hang-frigyládáját?! Rokon a színpad és a pódium. Rokon a
színész és az előadó. A szerep nehezebb egy költő szerepének eljátszásánál? Végül
Oidipusz király vagy éppen Rómeó sokféle lehet, de Tinódi Lantos Sebestyénről több
adatot tudunk, mint Böffen Tóbiásról. Milyen rettegés fogja el az embert, ha létező
vagy létezett személyt kell eljátszani a színpadon vagy filmen. (Volt szerencsétlen
gyönyörűségem Karinthyt, Krúdyt, Széchenyit, Mark Twaint is játszani, még Vlagyimir
Iljics Lenint is.) Rögtön mennyire fontossá lesz, mennyire „nem mindegy" a maszk,
magatartás, mozgás, hangejtés, hanglejtés, mozgás, ritmus és beszédmodor. Mennyi
gondos tanulmányozást igényel minden leírt anyag, kép, netán mozgókép.
Milyen izgatott bizonytalanságban él az ember.
Egy vers elmondása mindezt nem igényli? „Menj drága gyermek, édes kisfiam, A te
utad a végtelenbe visz. De énelőttem már a semmi van"...
• Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, huszonkét éve próbálom átélten elmondani
a verseket, itt-ott, az ország különféle tájain, termeiben.
Eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog.
Huszonkét év után sem szűnik meg, inkább növekszik a felelősség, a tudás is. A
„természetesen" elvárt teljesítmény is sarkall, a magam igényessége is növekszik.
Mindaz, amit az előbbiekben megpróbáltam megfogalmazni, bennem dübörög. Sámánná
kell lennem, sikerül-e a varázslat? Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre
nehezebb verssé lenni.
Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell
növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a
verset. Eleinte segít a fiatalság, a frissesség, a rügyfakasztó ambíció, de mikor
már a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, nehéz a gyökérig
menni, a költő csodáját megidézni. Megélni.
Pedig egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni,
tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan;
magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni: a választottak megkönnyebbülése.
Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna.
Mintha országnyi szerkezet forgása bénult volna meg.
Mintha kibillent volna, - mit nekem kell helyreütnöm itt! Nekem kell rendbe tennem
azt, — mit nem szolgálni: kárhozat! (Illyés)

SZÉLJEGYZETEK
1. Kosztolányi közöl széljegyzeteket 1926-ban a szavalásról, és mottóként Hamletet
idézi: Come a passionate speech! Egy indulatos szavalást! „Balogh József most egy
tanulmányában, mely nyilván az egész tudományos világra mély hatást gyakorol majd,
történelmi adatokra támaszkodva kimutatja, hogy az emberiség a középkorig csak
hangosan írt, és csak hangosan olvasott, mint a nép manapság is. Később a
kolostorokban tanulták meg a szemmel és nem a szájjal való néma olvasást.
Azóta a szem átvette a fül szerepét, az élőszó elsorvadt, a művészet, a tudomány
fokonként eltávolodott az emberi hangtól, műveltségünk súlypontja a betűre
helyeződött. Bizonyos tekintetben le is nézték a beszédet, melyet a jövőben talán a
rádió, a század forradalmas találmánya juttat ismét jogához.
Az ősi közlő-forma a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük. Valahányszor verset
szavalnak, ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli
életet élt, az időben is találkozzunk.
Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté.
Hallom, amint a hangok elmúlnak, egymás után, mint az élet. Másrészt tudom, hogy a
vers nem múlik el.
E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki
emberi nyelven nyújtja az istenit, a mulandóság formájában az örökkévalót.
A költőket nem a tárgy, az eszme ihlette meg, hanem az a rejtélyes, elemezhetetlen
valami, aminek a tárgy és eszme csak járuléka.
Mégis el tudok képzelni szavalóművészeket, kiknek az arcán a napfény ragyog, az a
roppant verőfény, melyet a görögök ismertek, az a teljes láz, mely zene és
festőiség helyett költészetet, rész helyett egészet ad, akár a költő, aki egy
verssel nem ezt vagy azt akarja kifejezni, hanem mindig mindent." 2. Egyszer
sikerült a televízióban, helyesebben a rádió egyik költészet-napi nyilvános adásán
Illyés: Óda a Törvényhozóhoz c. versét jól elmondanom. Jelenlevő költők
gratuláltak, „mintha itt születtek volna meg a vers gondolatai, mintha most szülted
volna meg a verset" - mondták, szegény Váci Mihály is köztük. Egyik lapunk
(szaklap!) tévé-kritikusa azt írta, széttördeltem a verset, úgy tettem, mintha ott
jutnának eszembe a sorok, valószínűleg indiszponált lehettem. Szegény tudatlan
Gáli, máig sem tudja, hogy a legnagyobb dicséretet írta. Köszönöm.
3. Andrej Voznyeszenszkij járt nálunk 1968ban. Az Egyetemi Színpadon és az Irodalmi
Színpadon magyarul olvastuk a verseit. Aztán maga mondta saját nyelvén.
Philadelphiából érkezett hozzánk. Sokezres tömeg hallgatta. Otthon is ezrek előtt
mondja költeményeit. Ellenállhatatlanul.
Nem hagy békén. Izgat. Szenvedve lázít. „Demagóg" költő.
Nem tudom, miről beszél, teljes valójával kíséri szavalatát. Verejtékezik
pulóverében. Forradalmár clown. Erőszakos humanista. Semmi ünnepélyesség. „Az belül
van, és nem látja szem." Mielőtt a színpadra lép, egy mozdulattal söpri homlokába a
haját, és keleti kereszttel érinti homlokát, szívét, vállait. Modern keresztes
vitéz. Népszerű költő.
Éli a költészetét. Agitátor-apostol. Ragyog a szeme. A kék gyerekszeme. Tomboló
sikere van.
Előadás után szemeinket kutatja. Hivatalos ismeretlenek jönnek gratulálni széles
mosollyal. Velük bizonytalan. Bizalmatlan. Fél tőlük. Becsapja az öltöző ajtaját.
4. Kassák Lajos 80 éves jubileuma volt a Fészekklubban. Felkértek „A Ló meghal, a
madarak kiröpülnek" c. 25 perces vers felolvasására. Aggodalmasan megjegyezték,
hogy mondhatatlan vers.
1967. március 20. Hajnali 2 óra.
Szivem lényegéből tisztelt Kassák Lajos, ez a levél vallomás, köszönet, kései
sürgöny, még aznap írom, mikor versét felolvastam. Igyekszem konstruktívan érzelmes
lenni.
Jólesik ez a föltárt boldogság-darab. Ezen az esten életérzésem bizonyos statikai
alátámasztást kapott.
Szégyenem, hogy oly korban kezdtem eszem és sokszálú lehetőségem bírását, mikor Önt
nem ismertették, ködöt fújtak, sárkányt okádtak erre az életműre. Csak Kassákról
hallottunk, a „homo individuálisról, az összeférhetetlenről". 1930 táján született
generációnk tudatában úgy szerepelt, mint egy szocialista egyéniség, aki valahol
él, dolgozik, de 7 lakat tartja 7 titkát.
Megkaptam a felkérést: „A Ló meghal, a madarak kiröpülnek". A vajúdatlan várakozás
és a vers felérzése éltetett, ezért nem vettem fel a telefonkagylót, hogy
költeménye felől faggassam.
Ez a vers lényeges, mint a só, mint a víz. Nekem az igazságot támasztotta alá,
kiszámítható, emberarányú oszlopokkal. Ön, aki világéletében a tehetségtelenség és
az alkalmatlanság köré font hurkokat, nekem ma menedéket adott.
Le Corbusier-nak, az összeférhetetlen építésznek van egy marseilles-i háza, amit
egy Bach-fúga matematikájára tervezett. Statikussá képezte a megfoghatatlan
dinamizmust, a „tiszta muzsikát".
Komplex életzenéről jut eszembe ma hajnalban Kassák. Találtam valakit, aki szigorú
emberi statikába foglalja az irracionálist, a faktort, az imaginárius számot.
Számokba rögzíti az antennás embert, az egyedül élő, az egyedül keresztre-
feszítettet, az úgynevezett művészt. Önnél lemérhető, lecolstokozható, minden
mértékegységre átszámítható, mitikus vasbetonszerkezet az emberi ember.
Köszönöm, hogy összehozhattam magamban az építészt a színésszel, az integráló
fantáziát az emberi egyszereggyel.
Megtanultam Kassáktól, az építész-festőtől az aranymetszéstől a fantáziáig minden
matematikai sort és a költőtől a statika ábc-jét, a gyökeret, amelyből
táplálkozunk, építkezünk, remélünk, elvérzünk, nemzünk, tanítunk, ki-ki
nemzőképessége és vérbősége szerint.
Köszönöm a számok táplálta hitet, hogy érdemes lenni, tenni, élni. így igazolható
jelenlétem van életem rövidre szabott óráján.
Tudván-tudva, hogy a Ló meghal, a madarak kiröpülnek - szabadjon felélesztett
reményes hitemet felajánlani életének halkabb és meghittebb minutái közé.
Természetes emberi agresszióval maradok statikus híve L. Z.
Budapest, 1967. IV. 1.
Kedves Latinovits Zoltán, engedje meg, hogy ilyen egyszerűen szólítsam, hiszen
köztudomásúvá vált, hogy bűnöző társammá lett a Ló és a Madarak ügyében. Olyan
szépen hajtotta végre feladatát, hogy beszélnek róla az emberek, és sokáig
emlékeznek majd rá. Akadt ugyan olyan hallgatója is, aki fájlalta, hogy „nem
kívülről" szavalta a verset. Az ilyenek nem vették még észre, hogy Ön nem verset
szavalt, hanem egy költeményt mondott el úgy, hogy az egész szinte láthatóvá vált,
a kellőleg érzékeny emberek számára. Meggyőződésem, hogy általában a vers-
szavalásnak befellegzett. Az a tény, hogy olvasva mondta a szöveget, felmentette
Önt a gyakorta torzulásba vesző arcjátéktól és a színészi gesztikulálástól.
Más szóval a magyarázó értelmezéstől. Sajnos, ez az előadási mód nálunk még nagyon
ritkán fordul elő, versszavalóink valahova az évtizedek előtti Nemzeti Színház
deklamáló modorába esnek vissza. Azt akarom mondani, örömmel hallgattam a
produkciót és azonosultam vele.
Ha úgy gondolja, hogy alkalomadtán érdemes lenne összeülni beszélgetni, szívesen
látnám nálunk vendégül. Ha kedve és ideje lesz a találkozáshoz, kérem,
telefonáljon, és megbeszéljük az időpontot.
Addig is fogadja szívélyes üdvözletemet.
Kassák Lajos
Külön köszönöm meg tartalmas és meleg hangú levelét.

5. Vérátömlesztés. (Egy költői estről.)

„Okkal bíztam Fortunában, pedig hát csöppet se okosan, inkább figyelmetlenül
üldögélek a szekerén, inkább a tájra mélázva, a lég dúdolására fülelve,
megeresztett gyeplőszárral. L á m , olykor ő is méltányolja, hogy nem pattog az
ostor a háta mögött, még nem vette észre, hogy e csönd lustaság és nem
nagylelkűség. Egy költői estre ragadott, melynek névadója Ady Endre volt az Izgága
Jézusok c. versével. K é t másik »izgága Jézus« is megszólalt: József Attila és
Nagy László - Mezei Mária, Cserhalmi Anna és Latinovits Zoltán hangján.
Latinovits az est szerkesztője és írója is. Konferanszát növekvő ámulattal
hallgattam, s most, hogy itt az írott szöveg is előttem, még inkább elragad a
lelemény, ahogyan az Ady prózájából vett idézetekkel új és eredeti művet állít
össze, ahogyan magáévá éli a költő gondolatait... Ne tagadjuk le hallgatásunkkal a
hajnalt. Hisz nyílt titok: az est spiritus rectora színésznek is a legnagyobbak
közé tartozik. Van valamelyes összehasonlítási alapom.
Somlay máskülönben is Simeonként köszöntené a „buggyant-agyú" utódot, és örömét
lelné a látványban, ahogy az utód három nagy költőnk átkaival rázza teljes erejéből
a volt piarista gimnázium talmi eleganciajú oszlopait - valójában az alacsony
magyar égbolt tartópilléreit. »A nagykönyv« szerint így szavalni már nem szabad,
nem korszerű. Kitárt karokkal ágálva, a rivalda elé térdelve. Csak finoman,
intellektuálisan, »elidegenítve«! Ám próbálja csak valaki - mondjuk, A tűz
márciusát - a racionalista analízis fagyosságával elmondani. Hisz próbálta! Indulat
és intellektualitás nem föltétlenül ellentétei egymásnak. Lehet különben, hogy
Latinovits törvényszegő tilos fogásokkal él; de a közönség magát a költőt látta a
színpadon megelevenedni, kikelve a szimbolizmus és a szecesszió koporsójából,
melybe amúgy is hiába próbálták belegyömöszölni - láttuk fiatalnak, mainak,
mindenkorinak. Hallottuk a legismertebb verseit az agyonmagyarázások és
agyonidézések mocsáriszapjából eleven valóságukban feltörni, mintha csak ma
születtek volna...
...Számomra fölért egy vérátömlesztéssel, a lehető legjobbkor. S nem festett vér
volt, de igazi! Ajánlom hát orvosszerül, mindenkinek, ha szikkadni érzi erejét,
eszét. Ha pedig nem, hát gyönyörűségül." (Élet és Irodalom, B. N. L . ) Budapest,
1971. szeptember 21. Kedd.
Kedves Barátom, kedves Zoltán! írok röviden, mert túlságosan is szemérmes vagyok:
hogy elmondhassam mit éreztem vasárnap este, hallván versemet, az Anyámat, szádból
ömleni, patakzani, szavaiddal megáldani. Mondjam, hogy a könnyeim jöttek, pedig én
sírós nem vagyok! És szívemre vigyázni kellett nagyon, nehogy összetörjön: írtam
amikor a verset, mert hiszen a megfogalmazás kemény tisztesség és
gyémántkötelesség. De így, szertelenül, kiszolgáltatva megrendítő versmondásod
komor és üdvözítő tisztaságának, csak motyogtam magamban versemet, mondván utánad,
mint a gyermek.
Köszönöm, Zoltán, hogy vállaltad az Anyámat, és kívánok még Neked nagy erőt és nagy
munkát, hogy elvégezhesd, amire a Sors a Létből kiválasztott.
Ölellek sok és nagy szeretettel: Juhász Ferenc Művész, színész Hehe, hát ennél van
a kincs, ami nincs? (József Attila) „Micsoda? Vagyis: Mi a csoda? mondjuk mi
magyarok, mikor kérdezünk. Semmi egyébre ez a kérdésforma úgy rá nem illik, mint
arra a csodálatos valamire, amit egy szóban színésznek nevezünk. Láttam egy
csodalény maradványát (mintha nem volna minden teremtett lény csoda), csoda
kőbányákban találják márványlapok között, madár is, gyík is, hal is, sőt még
többféle állat összetétele, csőre van és fogai, erős tollú szárnya, mely karmokban
végződik, mint a denevéré, hosszú gyíklábai, a krokodiluséhoz hasonló, pikkelyes
teste: ennek a csodalénynek a neve úgy maradt meg a mesében, hogy sárkány: Mióta
ezt a csodalényt láttam, nem tudok menekülni a gondolatától, hogy ez a sokféléből
összetett és mégis egy furcsa lény milyen nagyon emlékeztet az én pályámra.
A költő műve a »művészet« a színészetben.
Ez a mi atyafiságunk a művészettel.
Ez a sárkány szárnya, melyen mi is megjárjuk néha az Olympusokat." (Jászai Mari) A
játék ősi emberi tulajdonság.
A gyermek játszik. Elhiszi, hogy katona vagy pilóta, hadvezér vagy fogoly, szegény
vagy gazdag.
Elhiszi, hogy mozdony, autó, űrrakéta. Várat épít, fest, rajzol.
A játékot a gyerek „munkának" is nevezi. „Még dolgozom a váramon, még befejezem az
elefántomat." „A gyerek számára a végtelen tér végtelen világa hozzáférhetőnek
látszik, mert végtelen hosszúnak látja az életet. Hatezer évre rendezkedik be,
legalább annyira, mint az emberi kultúra életkora." (Karinthy) A játékban van
valami legyőzhetetlen. Valami örök. Állandóan újrakezdődő és folytatódó. A játék
időn kívüli. Nemzetközi. Osztályon kívüli.
Különböző országok gyermekeit egyesíti egy cél, egy ügy érdekében.
Ez az ügy maga a játék.
A játékban a nyelv nem szétválasztható, nem elhatároló tényező. A játékban nem
szerepelnek határok, világnézetek, iparok és háborúk.
A játék közös. A gyerekek egyformák.
A játékot indulatszavak, felkiáltások, nevetés vagy sírás kíséri. Szeretet és
gyűlölet. Mozgás.
Áhítat.
Az együtt játszók közösséget alkotnak. Gyermeki közösséget.
A felnőtt nézi a gyerekek játékát. Szívébe derű és igazságérzet költözik.
Meghatódik. Drukkol a játék sikeréért. Együttérez a gyerekekkel. A felnőtt
emlékezik saját játékaira. Saját gyermekkorára.
A világ emlékezik a gyerekkorára. A játék a felnőtt számára nosztalgia marad. Örök
nosztalgia és a vágyakozás, a visszavágyás lehetetlensége a legkülönbözőbb
reakciókat váltja ki belőle, de mindenképpen megérinti a játék. Az emlékein
felindult felnőtt újra beleveti magát a játékba. Lobogó ősz hajak, kigyúlt szemek,
a lendület, az ősi vízi-égi emlékek költöznek vissza testébe-lelkébe; vagy
elementáris dühöt és ellenszenvet vált ki a gyerekek lendülete, mert a játék ideje
netán örökre elmúlt.
A játékidő lejárt.
A játékösztön soha nem vész ki az élőből, csak eltemetődik, de nem felejtődik el.
Vajon a fajfenntartás ösztöne miért olyan erős az emberben? A szerelem nem a játék
folyamatosságának záloga? Nem az állandóság érzete? Vajon a szerelem nem valamely
ősi játék? Valaminek visszaálmodása? Visszavágyakozás? Az ölelés nem a gyermekkori
emlékeket idézi? Az ölelésben harc van. Harc az állandóságért. Az elröppenő
pillanatok megerőszakolása. A lehetetlen rögzítése.
A győzelem és megadás vágya. Az odaadás vágya.
Az egymásba olvadás vágya.
A madarak röptében, a halak fickándozásában, a lepkék kergetőzésében, a
szarvasbőgésben, a virágok magakelletésében, a szelek forgásában, a patakok
rohanásában, a felhő futásában, a fák táncában, bogarak zümmögésében, tücskök
hegedűiben, a színekben, ízekben, illatokban, a rügyekben nem az örök játékot,
játékelemeket érzi az ember? A természet örök játékai körül titkok fátylai úsznak,
babonák burjánzanak, áttetsző csipkék kovácsolódnak, a gyógyítás és gyógyulás bölcs
rendszere az élet folyamatosságát szüli.
Ügy hiszem, hogy ezeken a lebegő pilléreken nyugszik a játszók társadalma, a
művészek „összekacsintó" nemzetközi szövetsége.
A művész léte is.
A színész-művész élete is.
„Más megoldás nincs, a dolgozó társadalom mellett mindig volt, van és lesz egy
játszó társadalom." (Kosztolányi) A színész minden művészek között a legősibb,
legkezdetlegesebb módon hosszabbítja meg gyermekkorát.
Tovább játszik.
Újratermeli gyermekkori játékvágyát.
A színész minden művészek között a legmulandóbb játékot játssza. Saját gyermekkorát
űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér, és a hajnalokkal újraszületik.
Játéka nyomán nem marad semmi. Léte naponként igazolódik vagy soha.
Élete a vele-játszóktól függ. Az együtt játszó felnőttektől, akik, mint a gyermek
játékát, szemlélik munkáját. A közönségtől. A kortársaktól. Az együtt játszóktól.
A színész halála után csak emlékek maradnak.
Játékemlékek, kellékek.
Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény
vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze,
kellékek, rossz kalap, sétabot, sír.
Élete szűntével varázsa is megszűnik.
Légzőgyökereit a pillanatok nedvei táplálják, igazsága csak a játéktéren van. Egész
léte a múló napokon vett győzelem- vagy vereségsorozat.
Életét, létjogosultságát nem igazolhatják a késői korok, „zsenijét", „korát
meghaladó eszmélését" nem igazolhatják vissza utódgenerációk.
Neve szomorúan és értetlenül egy régi plakáton marad, és a fekete betűk az
utókornak annyit sem jelentenek, mint ásatáskor előbukkanó koponyacsont, antik
fazék, elfeketült pénzdarabok.
Munkája mulandó, mint az egyes ember élete, szenvedéseit, harcát, eszméit magával
hurcolja, önző gyerek, a sírba vagy a krematóriumba.
Mégis emlékekkel él és dolgozik. A játék kifogyhatatlan emléktárából varázsol új
életet, szerkesztett rendet idéz a rendetlen káoszba, szerves életet lehel a
szervetlen anyagba, bűvöl, bájol, varázsol, figyelmeztet, emlékeztet, felidézi a
halottakat.
A megidézés nyomait a körülállók-körülülők lelkeiben hagyja, horgonyait a közösség
hullámai közé veti, szenvedélye szigonyait a kortársak eszmélő figyelmébe dobja.
Életét ezeken a napi kapaszkodókon araszolva húzza az örök kikötő felé.
Nem halhatatlan, mint a költők, naponta halhatatlan, naponta halott.
A színész-művész a költőhöz hasonlít leginkább.
Fegyvere a költők szavai, eszméi, vértje a hit, pajzsa a szeretet, hangja a rend
és a remény.
N e m sérthetetlen, tehát teljesen védtelen.
„Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a
rend -" (József Attila) 1934-ben egy csillogó szemű, csendes szavú bácsi színi
játékot szervezett Pesten. A játékot „Shakespeare I I I . Rikárd"-jának nevezték.
Sok bácsi, néni meg gyerek, mindig ugyanazok, 10 órakor naponként az Izabella téren
gyülekeztek egy nagy házban, amit színháznak vagy színpadnak mondtak.
Az egyik napon a nénik és a gyerekek csudaszép régi ruhákat kaptak. Azért kellett
felölteniök a ruhákat, hogy megszokják azokat, hogy mozogni tudjanak bennük,
fesztelenül és természetesen.
Egy hatéves kislány gyönyörűszép, földig érő hercegkisasszonyi ruhát kapott.
Csillogó aranykoronák voltak ráhímezve. A kislány rettenetesen boldog volt, és
elhitte, hogy most már igazi hercegkisasszony lett belőle. Úgy is lépkedett benne,
finoman, előkelően, büszkén és egyenes derékkal, mint a mesékben, mint az álmokban.
A csillogó szemű bácsi feljött a színpadra, csendet intett a többieknek, és
példaképpen állította eléjük ezt a kislányt.
„Nézzék meg, kérem, hogy viseli ez a gyerek a ruháját. N e m tudom róla levenni a
szememet. Ha nem bízod el magad, kislányom, még egyszer nagy színésznő lehet
belőled"...
I I I . Rikárd: Törzs Jenő. A bácsi: Hevesi Sándor. A gyerek: Ruttkai Éva.
A kislány elhitte, hogy hercegkisasszony. Ettől nem tudta levenni a bácsi a szemét
róla. A bácsi észrevette, hogy színészi tálentom van a kislányban.
Hogyan lehet észrevenni a színészi tálentomot? Hiszen minden gyerek elhiszi a
játékát, átéli ezt, és komolyan játszik. Szeret más lenni, miközben ő marad ő.
Mégsem lesz minden gyerekből színész. Még kevésbé művész-színész. Ez a bácsi mégis
megérzett valamit.
Azt mondta: ha nem „bízza el magát", nagy színész lehet.
Kérdés: hogyan tudta ezt előre? Válasz: a bácsi szakember volt.
Szükséges-e, hogy szakember legyen a játékok körül? Hiszen mindenki tudott
valamikor játszani.
Miért kell ehhez szakember? És ki lesz szakember? Mit jelent a játszók, a játékosok
között szakembernek lenni? Miről ismeri meg játékostársát, és miről ismerszik meg a
színész-játékos? Minden színész egyforma? Van jó színész és rossz színész, vagy van
köztük sokféle? Sztanyiszlavszkij szerint karakterszínész van és rossz színész.
Tovsztonogov úgy mondja: van tehetséges, kevésbé tehetséges és teljesen
tehetségtelen színész.
Mit jelentenek ezek a fogalmak? Hogyan lehet osztályozni a színészeket? Vajon az
előbbiekben elemzett különleges készség, megfoghatatlan játékvarázslat minden
színész tulajdona-e? Minden színész hasonlít a költőkhöz? Minden színész élete
hasznos a társadalomnak? Kiket szeret a közönség és miért? A kortársak, a nézők, az
együtt játszók, a körbeülők vajon egyformák-e? Mit jelent a színész hasznossága?
Lehet-e ezt mérni? Vajon a népszerűség a hasznosság irányában található-e? A
feltoluló kérdések között próbáljunk rendet teremteni. Az egyszerűség és
tudományosság kedvéért fogadjuk el Hevesi Sándor színész-osztályozását.
„Az átélés intenzitása szerint a színész: komédiás, virtuóz vagy művész. Tehát
mesterember, mester vagy művész. Laikusok akárhogy is cserélik össze őket, óriási
különbségek vannak a színész e három típusa között, s nem henye munka megállapítani
azokat a különbségeket, amelyek a háromfajta színészt jellemzik.
1. A komédiás tehetsége nem egyéb, mint bizonyos fokú utánzási és mimikai képesség,
amelynél fogva látott és megfigyelt alakokat külsőleg elég híven reprodukál. A
színjátszásnak ezt a fajtáját a maga legprimitívebb mivoltában gyermekek között
láthatjuk. A komédiás nem alakít, hanem alakoskodik. Nem egyéniség, csak ügyes
ember. Ebből a fajtából kerülnek ki az úgynevezett használható színészek«, a
középszerűek.
2. A virtuóz már sokkal több. Nem az alakoskodással hat, hanem bizonyos személyi
kvalitások okos és ügyes érvényesítésével. Hatása elsősorban személyes. Ha virtuóz
van a színen, a drámaíró mindig csak második személy. A közönség rabja a
virtuóznak, mert a személyiség varázsa alól nehezen vonhatja ki magát az ember,
legkivált pedig akkor, ha az illető női személyiség. A virtuóz nem alakít, hanem
átalakít. Mindent a maga képére.
Egyetlen és fő célja, hogy magamagát mindig, minél előnyösebben állítsa a közönség
elé. Fércmunkákban arat tüneményes sikereket, amelyekben a színész különb, mint az
író. Ha pedig Shakespearehez nyúl: Shakespeare beleiből font kötélen táncol.
3. A művész fölenged, fölolvad a szerepben. N e m áll az író és a közönség között,
hanem azt a hatást kelti, hogy maga a szerep elevenedett meg, szemünk láttára. A
művész nem a személyével hat, hanem az egyéniségével. Mindig csak azt adja magából,
amit a szerep csal ki belőle, egész embert ad és nem egész személyt, s úgy éri el
ezt, hogy bár ugyanőt látjuk a színpadon, mégsem látjuk mindig ugyanazt. Sohasem a
személyes szépségét látjuk, a személyes hangját halljuk, hanem mindig csak
módosulásait - a szerepen keresztül.
A komédiás alakoskodik, a virtuóz átalakít, a művész alakít. A komédiás utánoz, a
virtuóz játszik, a művész él a színpadon." Tehát amiről elöljáróban szó esett,
voltaképpen a művészre vonatkozik: a művész-színészre.
Erről szeretnék bővebben írni, mert összekuszált színházi helyzetünkben, ahol sem
az orosz Sztanyiszlavszkij, sem a magyar Hevesi Sándor, sem a francia Louis Jouvet,
sem a szovjet Tovsztonogov nem ismerné ki magát, pedig ők valóban a színház Atyjai,
rendet kellene teremteni. Az alapelvek, normatívák, törvények és hagyományok teljes
szétrombolásának korában pozíciólámpaként, tájékozódási pontként, példaként és
célként a művész-színészt kívánom megjelölni. A művészszínész ugyanis minden
országban az országnak, a „nemzetinek", a „tipikusnak", a „speciálisnak"
reprezentánsa, a színivilágban ugyanúgy, mint a társadalomban. Hivatásának
következményeként élete és munkálkodása szilárdan az illető földhöz és annak
történelméhez tartozó: munkája szervesen kapcsolódik a költők munkájához és az
ország legjobbjainak életéhez és problémavilágához, léte elszakíthatatlan a
társadalomtól, a közösségtől, amelyben él, amelyből táplálkozik.
A művész-színészek egyben a kor reprezentánsai is, érzékenységük azonos a költők
érzékenységével életük és tulajdonságaik azonos gyökerűek.
A művész megjelölést azért tartom kevésnek, mert manapság helytelen, pontatlan
szóhasználat következtében nyüzsögnek mondatainkban a „művész", „művészi" jelzők,
mert hiszen ezek csak jelzik azt, hogy valaki mesterségét művészi fokon gyakorolja.
Személyi igazolványokban és egyéb jogi okmányokban, még a szállodai adatlapokban
sem szerepelhet olyan megjelölés, mint „foglalkozása: művész". Lehet festő-művész,
szobrászművész, író-művész, zene-művész stb. így színművész is. De a szóhasználat
így sem jogos, azonkívül helytelen is. Foglalkozása: festő, szobrász, író, zenész,
színész stb. Nem építő-művész, hanem építész. „Művész" önmagában: ez nem
foglalkozás. Sajnálatosan sokan élnek abból hogy „művészek" - csakhogy nincs
mesterségük, és ez alaphiba. Ezért nevezem én művész-színésznek a „hivatott
színészt". Ahogy a költőknél megkülönböztetésül „jellel-jelölt" költőknek neveztem
a „hivatott" költőket, akikről írtam. Ugyanígy „jellel-jelölt" színészeknek is
nevezhetnők őket, akár nemzeti színjátszásunk élcsapatának is.
Miről ismerszik meg a művész-színész? Amit nehezen lehet pontosan megfogalmazni,
akörül mindig lappang valami nem érzékelhető, valami rejtélyes körbe tartozó. Ilyen
nehéz meghatározni az otthon fogalmát, azt az egyszerűnek tűnő kijelentést: „itthon
vagyok", „Anyám", miénk, mi, én, „haza jövök", halottaim, hozzám tartozó, „boldog
vagyok", fiam, családom, hazám, szép, igaz, szeretet, hit, egyéniség; nehéz, mint a
múltak, a voltak, nehéz, mint a jövő.
Ugyanilyen nehéz körülírni azt a „sárkányfajtát", amelyről Jászai Mari írt, azt a
furcsa, sokféléből összeszőtt lényt, a művész-színészt, a színészi
vezéregyéniséget.
Az egyéniség olyan sokszögű kristályhoz hasonlítható, mely mozdítva minden
oldaláról másképp töri a fényt, ezáltal sokszínű, sokfényű tükröző tükör, csillogó
és tört felületek összessége. A művész-színész születik. A mesterségbeli tudás
csiszolja egyre több síkúvá, több fényűvé. Csak nehezen tudjuk megközelíteni,
körülírni, megfogalmazni, evvel egyben elismerjük a pontos fogalmazás
lehetetlenségét is, inkább úgy mondjuk: születik.
Amely tulajdonság nem megszerezhető, nem megtanulható, nem tanítható: az az ember
veleszületett tulajdonsága. Eredeti, utánozhatatlan tulajdonság.
T e h á t a művész-színész olyan adottságokkal született ember, kinek adottsága
véletlen génekből tevődött össze ilyenné. A kor szülötte, ki már régen készülődött
a korban, régen választódott, „véletlenül" így bukott ki a világra. A Párkák
ilyenné sodorták élete fonalát. A történelem kohójában, „véletlenül" többnek
született, mint más. Másnak született, mint sok. Sok helyett egy. Sok halált sűrít
magában, ezáltal sokéletű. Egyénisége burkában - valahol a szíve és agya közötti
távon -, az ősök emlékei mellett, a történelemnek, a népnek, a földnek különös
ízei, reményei, sikerek és kudarcok, kagylók, kövek, különös barlangszövevényei
rakódtak le. Érrendszerét furcsa lenyomatok, üledékek, századok érfinomságú rajza
kíséri. Izlerakat, emlékfogazat vésődik sejtjei sűrűjébe, a lélekfövenybe.
„Lágy hantu mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban
megeredt / hajakat, verőereket?" (Nagy László) Gondolatai szervesen gyökereznek
országa, nemzete humuszába. Ezért érzelmei, szenvedélyei mindig rokonok, mindig a
miénk.
Véletlen ez vagy előre kigondolt? Talán sokak akaratából és makacsságából előre
vágyott? Nincsenek véletlenek.
Elegendő magyarázat nincs. Ő mégis van és köztünk él.
„Az ég választottja - írja Sztanyiszlavszkij -, aki fölül áll a művészet minden
törvényén. Ő maga adja nekünk a törvényeket, új horizontokat, ismeretlen
szépségeket tár fel előttünk, és új úton visz magával bennünket." Egyéniségének
külső jegyei is mindannyiunkra emlékeztetnek, mindannyiunkat a közösségünkre
emlékeztetik, népünkre, történelmünkre, hibáinkra, áldott vagy vert múltunkra,
mezőink és hegyeink formájára, vizeink boldogságára, virágaink és bokraink
illatára, a Föld termésének egyedi és speciális zamatára.
Hangjában régi, hallani vélt hangok, harangok kondulnak, csatakiáltás szelídül
gyógyító-tanító rezgéssé. Szóejtése, hangadása rezgő-közege már halott költőkével,
ősökével, hősökével rokon. Szeme villanása olyan ismerős, olyan ősi, mint
pisztráng-pillanat a patakokban.
Ahogy nyári hajnalon, szél borzolt vízen csillog a nap.
Szomorúságában halottainkat temetjük, örömében csikók nyerítenek. Van. Van, és
utódai támadnak.
ő ül a főhelyen, ő tölti a bort, ő osztja szét a kenyeret, olvassa az emberi
törvényt és a fohászt.
A családban ő a választott. A kiválasztott.
Sugaras. Ragyogó. Mély, mint a tengerszem.
Erről ismerszik meg. Ettől súlyos a felelőssége.
Felelős személy. Felelősségét népe rótta rá.
Színházainkban most mégsem ő ül a főhelyen.
A bor nem övé, csak az osztás joga. Tudja az emberi törvényt, ismeri a fohászt,
kenyere az Ige.
M i n t a délnek költöző madarak, a fészkét kereső fióka, mint a sebesült vadállat,
sebzett kócsag, félreáll most és vár. A csendet keresi, hogy hangjának színét el ne
veszítse, a nyugalmat vágyja, hogy erejét kímélje, a rendet szomjazza, hogy
védelmet találjon.
És teszi dolgát rendületlenül.
Ennek a sokfényű embernek a harmóniát, a védelmet, a rendet, a gömbölyű barlang-
világot a színház jelenti. Ott teljesedik ki, ott ragyog fel, ott fénylik este a
színpadon.
Ott a sokszögű ember kerekké lesz, gömbbé, boldoggá, egésszé, mint a boldog
homéroszi istenek.
Csak a színpadon válik teljessé, gyermekivé.
Ha van színpada. Ha van színháza.
Ez az emberfajta törékeny és védtelen, ha egyéni problémáit kell megoldani. Az
úgynevezett realitáshoz, melyet a napi gondok, napi terhek, jogi kötelezettségek
jelentenek, nincs érzéke. Gyámolítás nélkül gyámoltalan az életben. „Önkörében
végtelen, erős" - és mint a „Föld szelleme", ha elhagyja bűvös körét, súlytalanná,
gyámoltalanná válik.
Ha pedig hivatott játékterén, a színházban nem kapja meg a megillető helyet, élete
lehetetlenné, élhetetlenné lesz.
„Egy a fegyvertelenek közül", a napi csetepatékat nem érti, a divatok, a locsogások
felszínén idegen, az erőszak ellen tehetetlen; hatalomról sem álma, sem vágya.
Az igazságot ismeri, csalhatatlan biztonsággal választja el percenként a
hazugságtól; a teljességet ismeri, a részletekben elbizonytalanodik; az életet
ismeri, a halál megbotránkoztatja; a születést, az újraszületést, a feltámadás
reményét ismeri magában, de a győzelmi dobogón nem találja helyét; a harcban jártas
és győzelmes, de csak a lámpák védett körében, a bukástól babonásan fél, de a
játékban szeret elbukni, hogy győzhessen; ismeri a hűséget, a szerelmet, az Egyet,
a mélyet, pontosan tájékozódik a meghatározhatatlanban, az irracionálisban; de az
irracionális számot, a matematikát, a csillagászatot csak féli; ismeri az állatok
nyelvét, de anyanyelvén kívül zavartan makog idegenek között; álmaiban rendet tart,
de a jog labirintusaiban azonnal eltéved; terjeszti a Fényt, de nem amperben méri;
tele van elviselhetetlen, százados feszültséggel, de a Volt számára az elmúltat
jelenti; nincs feszültségmérője, szabályzata, hatalma, kötelme, joggyűjteménye;
csak villámhárítója, törvénye, etikája, morálja, emberi kötelessége,
elkötelezettsége.
Esztelen, mert szertelen, meztelen, mert védtelen.
Nincs érzéke az egészségnek, rangnak, státusnak megtartásához, az „önpusztítók"
kategóriájába tartozik, mert emlékező-érrendszere, hajszálgyökerei, hite és
hivatottsága magasabb eszmények felé lökdösik.
Ha a földgömböt hirtelen megállítanám, és merőlegesen Magyarországra böknék: Térben
és talán az Időben is Napkelet és Napnyugat közé koppantanék.
Itt az ő helye: a reggel és éjszaka között, élet és halál között, játék és valóság
között. A színpadon.
Ez a földön bolygók helye, a bolygók földi helye.
Földi és égi tengereken bolyong, hazája a biztos és egyetlen kikötője. Anyahajója,
nyugvópontja, irányelve, iránytűje és élettere.
„A színházi ember egyszerre egyén és sokaság.
Hogy erőfeszítése, munkája - vadásznyelven szólva - milyen biztosan hord, az attól
függ, mennyire olvad össze egyéni érzékenysége egy egész emberi csoport
érzékenységével." ( J . L. Barrault) A színész-művész végtelenül magányos.
Született adottságával a nagyon kevesek közé tartozik.
Ha szüleit, származását kutatjuk, különös eredményre jutunk. Van köztük
„szerelemgyerek", félárva, adoptált, gyűlölködő véreket és nyelveket magában
hordozó, de mindenképpen másfélékből összetett, mindenképpen olyan Anya vagy Ember
közelében felnőtt, kiknek méhéből, agyából, szívéből végtelen szeretet és féltés
csöpögött szívébe.
Aki gyermekkorában ritkán játszhatott, akit a többiek elmartak a játékból, akié
soha nem volt a labda, aki különálló helyzetéből korán elkezdte gyötrődve keresni a
világ igazságtalanságának gyökereit.
Az élet természeti törvényeinek útjait járja.
„Olyan gyerek, aki születésétől fogva mindenek szeretetében szenved - írja
Barrault. - A színház vírusa, ha szabad így mondanom, valamiképpen a szeretet
betegségét terjeszti. Az elhivatottság csoda. Valami öntudatlan, tudatmélyi hívást
jelent, ami erősebb mindennél. Az ember nem tud semmit arról, ami vonzza, vagy
arról, hogy mi vár rá.
Egyszerűen és ellenállhatatlanul el akar indulni valamilyen irányban. Hasonló ez a
madarak vagy hernyók ösztönéhez. - Anyám mesélte: négy-öt éves koromban azt
mondtam: a szívemben olyan sokan zsúfolódnak össze, mint a metróban. - A mi
jelszavunk a színházban így hangzik: »Az emberről, az ember által, az emberért.«" A
magány a többféleségből származik, a többféleség szorítja különállásra a művész-
színészt: ez ok és okozat oda-visszája. A szeretetre vágyó ember „visszája".
Az „alapember", a művész mindig ide szalad vissza, az ő különös gyerekkorához,
frisseségért, csodálkozásért, titkokért, az igazságért.
Simoné de Beauvoir azt írja, hogy lánynál minden eldől hároméves koráig, egy fiúnál
ötéves korig. Akármilyen különös ez, mégis így van.
Ebben a megvilágításban a virtuóz és a művész színész közötti különbözőség
lényegesebb magyarázatot is nyer. Hevesi Sándor személyiség-egyéniség
differenciáról ír. A virtuóz-színész személyiségével hat, nem egyéniségével. Tehát
emlékezésrendszere nem képes a gyermekkorig hatolni. Önmagát, mint személyt,
kamaszkorától számítja.
Csak a kései, bomlott gyermeki korhoz, tehát csak valamely átmeneti és bizonytalan
állapotig tud visszakeresni, amely korszakban a későbbi, felnőtt rossz
tulajdonságok torzult, képlékeny formában jelennek meg.
Ez a tény vagy törést jelent a virtuóz-színész életében, vagy egyszerűen
korlátoltságot. Tudatlanságot.
Rossz hasonlattal olyan ez, mintha az építész a renaissance-hoz ásna vissza az
építészettörténetben, ahelyett hogy a „naissance"-t, a forrást, a görögöket
keresné.
Az ily' színművész az újraszületés kilométerköveit keresgéli önmagában, és nem a
születést, a gyermekkort kutatja fel.
A probléma nem egyszerű.
Férfi és női színészekről lévén szó (manapság ismét valami félreértés folytán itt
is a jelzőkön van a hangsúly és nem a főnéven), férfiasságuk, női mivoltuk
eredeténél keresgélnek. Pedig ha egyéniségük kezdeteinél, a lényegnél, a gyermeki
én felé tapogatóznának: bizonyára megtalálnák a művészek kincsét...
Sokan voltak és körülvettek, álmomban engem kinevettek: „Hehe, hát ennél van a
kincs, ami nincs?" (József Attila) A művészek folyamatos megjelenésének
láncolatában, az élő művészek láncolatában is természetes, hogy a művész egyéni
életének folytonosságát, életének „állandó faktorát", saját gyökerét és
meghatározóit maga számára felszínre kell ássa. Csak így képezhet egész láncszemet
a folytonosságban.
Természetes és örök folyamatnak tűnik, hogy a kamaszkor, a szellemi-testi eszmélés
korszakában, a serdülőkorban, a kamaszperiódusban minden emberpalánta robbant,
elszakítja családjához, a konvencióhoz, a megszokotthoz fűző láncait. Ez az időszak
különösen megrázkódtató a művésznél, a sokból összetett egyéniségnél. „A
robbantás", mint a kerékpárversenyekben, messzire röpíti hozzátartozói köréből,
ágyazó közegéből. Önálló, új eszméket hirdet, okszerűen ellentétes oldalról támad,
mintegy elidegeníti önmagát. A gondolati, nemi érés korszakában mintha kis
batyujával az általa tanult világrend fonákja felé vándorolna, mindent visszájáról
akar megismerni, ezáltal teremt hamis dialektikát. Ez a kiszabadulás, a
felszabadítás időszaka, melyben a fiatalember lelki erődöket is szétrobbant, és
pozíciót veszt, felemészti tápláló erőtartalékait. A megteremtett új hadállásokban
lassan megszűnik a lélekerő utánpótlása.
Miként atomhasadásnál, nagy energiák szabadulnak fel, mely energiákkal
ugrásszerűen növekvő, testi-szellemi kapacitását táplálja.
A létrejött új forma tartalmi forrásait veszti.
Érzékenysége, lelki szükségletei újra követelőznek, az új frontszakaszon is
kénytelen utánpótlásról gondoskodni, és miután konoksága és büszkesége és vélt
önállósága tiltják a régi erőforrások újrakeresését: a szerelem erdejében vág új
érzelmi ösvényeket. Erdő sűrűjében vágott tisztáson vaktában fúr olajkutakat, hogy
érzelmi csatornái utánpótlást nyerjenek. Megfelelő tapasztalatok hiányában ritkán
akad lelőhelyre.
Ez a legveszélyesebb időszak a művész életében.
Ha nem találja meg az egyetlen forrást, melyre elengedhetetlen szüksége van,
szertelen bolyongásaiban kifáradva elveszti útját. Ebből következik, hogy
szándékaiban célt tévesztve, igazi lelőhely hiányában, védekezésül megkeményíti
önmagát; a kudarcok sorozatában valamely pótlásról, pótanyagról: műanyagról
gondoskodik.
Ez kettős érzelmi vereség: saját magának megszilárdítása, valamint eredeti, egyedi
forrás és fluidum hiányában, műanyagok, álérzelmek csatornarendszerének
kialakítása, törtté, torzzá, sokszor kiégetté és cinikussá fordíthatják gyermekien
hivő alaptermészetét.
A „kemény ember" színeket, lágyságot, képlékenységet, érzékenységet veszít.
Boldogtalanná, érzéketlenné válik, mintha egyik oldala lebénulna, és mint aki
magatörte ösvényein eltéved, nem talál vissza a „népek útjára", a kitaposott közös
útra: bolyongó hajós nem leli iránypontok híján kikötőjét, elpusztul az ismeretlen
tengeren, vagy valamely szigetre talál, és ezt építi ki új bázissá. Az új kikötő
már nem képes ősi biztonságérzetet nyújtani. A hatalmas energiákkal rakott új öböl
már nem emlékeztet az Anyaölre, köveit rongálja a szabadon zúgó szél, a védelmi
berendezést újra és újra alámossa a tenger.
A hasonlatok pontatlanok, de evvel szeretném ábrázolni bizonyos életek
félresiklását. A törtséget.
Ha a robbantó kamasz nem talál vissza az ősi közösséghez, nem talál vissza
gyermekségéhez: alkotása természetes, eredeti összetevők, gyökerek híján zilálttá,
törtté, zavarossá válik, elveszíti mély tüzű sugárhatását.
A „megvágyott", a „választott" művész a sors akaratából: talán a közösség
akaratából gazdag vándorútjáról visszatalál a forráshoz. Felszabadult értelme ismét
a régen érzett tápanyagokból töltődik fel, és szabadon, kötetlenül loboghat
szellemisége.
Ahogy Ágh István olyan szépen írja költeményében: „Az ember visszatalál a víz jó
ízéhez." Úgy vélem, úgy tudom, csak a költők-ismerte, eposzok-vágyta, legendák-
szőtte tiszta szerelem képes visszavezetni az elszakadt fiút ősi hitéhez,
gyerekkorához.
Sokkal nehezebb az útjuk a Lányoknak, azoknak a kivételes, ritka madaraknak, akik
művészi vénával születnek. Milyen mélységeket, kínokat kell végigjárniok a
vadászgató hímek között, milyen poklokat kell megfutniok, „vesszőfutásokat"
kiállniok, míg visszatalálnak önmaguk gyermekségéhez. Míg képessé válnak lányságuk,
tisztaságuk újratermeléséhez.
A művész a kiapadhatatlan forrásokból gyermekségét szüli újra az alkotásokban. A
férfi fiúvoltát, az asszony lányságát. Ezért olyan kivételes, védeni való nemzeti
érték a művész, még inkább a gyengébb nem választottja.
Barrault nagyszerűen határozza meg, hogy az igazi dráma hosszú felvezető női
ütemből, gyors férfiütemből és rövid levezető női ütemből áll.
A bűvös 3-as szám, mint a balatoni hullámok, melyek mindig hármasával érkeznek,
születésélet-halál hármassága, nő-férfi-gyerek hármasa, múlt-jelen-jövendő.
A drámákat általában férfiak írják. A női szerepeket is férfiak fogalmazzák. A
férfiszínész is végigjátssza a női ütemeket, néha a színésznő is a férfiütemet.
Ezért olyan nehéz színházban felnőttekkel: férfiakkal és nőstényekkel: nemüknek
megtestesítőivel dolgozni.
„A színház nem férfi-embernek való" - mondta egy férfi kolléga, kinek pályája nem
sikerült, és távozott az országból. így van. A színház gyermeki. A néző
izgatottsága a gyermekkorra való emlékezés. A színház játék: mint a mesében.
A természetes, tiszta szerelmi aktusban, mint az igazi drámákban, az egymásba
illeszkedő „halálos" hármasságban: a férfi a győzni akaró, az aktív, a
kezdeményező, a „férfias". Mégis mennyi átmosódás, mennyi anyai-gyermeki elem
vegyül az ölelkezésben, és voltaképpen a szeretkezés, a szerelem önkívületének
csodája: a felcserélhetőség, a szerepcsere, a Természet szent oda-visszája:
győzelem és vereség váltakozása és egymásbaömlése. A visszatérő vezérmotívum: a
fődallam, az együttes játék.
Az egység és az egységben a dallam-átvétel, a ritmus, a lendület és lüktetés
váltakoznak.
Az „álművészek" alapvető félreértésként terjesztik a színházban, hogy a színésznek
nőiesnek kell lennie, és a színésznőben sok a férfias elem. Részigazság, nem
igazság, nem mélység. A részigazság hangsúlyozása hazugság, tehát veszélyes.
A lényeg a gyermekin: a fiúi és lány-mivoltban rejtezik, a konok gyermekségen, a
megszállott gyermekségen.
Megszállottak nélkül nincs színház, hiszen a színház a lehetetlen, a szent
Lehetséges megkísértése.
A művésznő számára egyénisége megtartása a probléma magánéletében, szerelmi
életében.
Az író ír. „ K i í r " magából valamit.
„írja ki magából" - mondja az ideggyógyász a terápiát. „Rajzolja ki magából."
„Ordítson csak nyugodtan." Ritkán esik arról szó, vajon miért ír egy író. Még
ritkábban arról, hogy miért ír színdarabot.
Nem valami félelmet, valami ősi ijedelmet ír ki magából? Nem a gyermekségét őrzi
fantáziájában? N e m a halál ellen, az elmúlás ellen festi föl vásznára a drámaíró
a játékot, a halálűzés játékát? Az ősi, rituálissá vált tánc kimozogja magából a
tragédiát; a vadászni induló ős lejátssza a győzelmes vadászatot, hogy harca
sikeres legyen. Az ősember a barlang falára festi a legnagyobb vadakat, hogy
hatalmat szerezzen fölöttük. Az egyházi szertartásban a hivő eszik az Úr testéből,
iszik a véréből, hogy magáévá tegye, hogy megtisztuljon, hogy örökkévalóságát
higgye. A halál felé vezető úton a halál csendjének rémülete a tragédia; a
vígjáték, a feloldó szatír játék, a visszája, a feloldás", a csend alóli
felszabadítás, a fütyülés a csendben.
Az író írja, a színész eljátssza az életért, mindnyájunkért, az emberért játékát:
hogy feloldást nyerjünk, hogy vigaszt kapjunk, hogy meggyógyuljunk.
Az orvos mérget juttat a szervezetbe, hogy előidézze a betegséget: felidézze,
megijessze a test védekező apparátusát, hogy a szervezet ellenmérget, antitoxint
termeljen, hogy a védelmi rendszert riadóztassa.
Hasonlatos ez a halál-riasztó, gyógyító játékhoz.
A győztes és keresett hím tollakat aggat magára, utánozván a Természet-
feldíszítetté hímet az állatvilágban. A hím mindig elhiszi, hogy ő győz. Győzelemre
tör. Hogyan óvja magát a gyermekségét őrizni akaró nő? A férfi-gyermek-írta
drámában, a gyermekvágyat, az anyához búvó vágyát írja ki magából az író.
A színésznő mint áttételes szerepet játssza egy gyermek-férfi nosztalgiáját. Csak
akkor képes erre, ha még feloldott, a még meg nem csontosodott, még nem különvált
állapotát: gyermekségének újjáélesztési képességét őrizni tudja.
Ha még mélyebbre ásunk, a színjátszás „állati elemeit": az ösztönöst, az
ösztönvilágot találjuk.
És nem rokon-e a gyermek a gyermekállattal? Nem rokon-e valami ősivel? Ősi
közegünkkel? Amőba-, hal-, kutya-állapottal? Ennek a folyamatnak elszakíthatatlan
szövevényét boncolja Juhász Ferenc tenger-énekében, folyamhordalékaival.
Meseszerű, legendás tudományossággal keresi az ősit, az ösztönvilágot bontja
csillagképekre, kitinpáncélra, pikkelyre: az ösztönvilág tudományos égi mását fejti
fel.
Hát nem mesének tűnik a shakespeare-i világ? Ami körül annyit felnőtteskednek,
amihez oly kevés közük van a felnőtt álművészeknek?! Shakespeare-i világ:
boszorkányokkal, varázslókkal, királyokkal, jókkal és gonoszokkal; gyermeki
szerelmeseivel, mesés háborúival, ahol a gonoszok elbuknak, a jók győznek, mint a
mesében.
A gonosz Richárd-gyerek, aki csak azért is elcsábítja Lady Annát a koporsó mellől,
aki észtveszejtve rohangál a megindult birnámi erdő ellen egyedül: „Egy országot
adok egy lóért!" A vergődő Hamlet-gyerek, aki nem találja helyét a felnőttvilágban,
aki nem ismert országból nem vár vissza utazót, pedig már beszélt a papa
szellemével.
A haldokló Rómeó mellett éppen felébredő Júlia; a sok váratlan színes szentivánéji
bukfenc, a tündérvilág: a hús-vér manók, mesebeli szörnyek és szépségek, gonosz
ármány, gondosan keverve valóságelemekkel: az igazi, a legyőzhetetlen, a győztes
színház.
Mese. Nosztalgia. Gyógyszer.
Mikor a cigarettázó, pattanásos kamasz nagyképűen odaveti barátjának, hogy a
gyereket nem a gólya hozza, kérlek, hanem az anyja hasából kerül elő, és a barát
sír, és nem hiszi, hiszen csodákat szőtt léte köré, a csodában éli természetes
életét, és csodálkozik szüntelen. És nem a Jézuska hozza, és nem a Mikulás hozza,
nem a Nyúl. A művésznek mégis ők hozzák, pedig tudja bízvást, hogy nem ők.
J ö n a nagy fejű kamasz, és széttúrja a homokvárakat, szörnypofákat vág,
ijeszteget, lukas tökbe gyertyát dug, vállára fehér lepedőt kanyarít és röhög,
röhög irgalmatlanul, ha megijednek a gyerekek meg a felnőttek.
Engem a kamasz a maga hülye naturalizmusával, barom-pofájával a „sárkányfog
veteményre" emlékeztet. Ugyanígy az „álújító", „a modern művész", aki áthágja a
természetes, ősi, művészi-gyermeki törvényeket: tudatlan, érzéketlen ostobaságában
és keresett dühében ijesztgeti a nézőt, az emléket őrző, vágyó-hivő hallgatóságot.
Mert számára nincs mese és Paradicsom és legenda. Számára nincs illúzió, szépség,
pátosz: „szülőanyád, te bohóc", nincs fohász, nincs szerencse, nincs csoda. Az
álművész, mint az egyszeri giliszta, saját farkába harap, és nyüszít, hogy a
többiek is féljenek; vakond-vakságában, haláligvezető alagútjaiban a pusztulást
élvezi. A méhpusztító, állatkínzó szadista nem a művészre emlékeztet engem. Sem a
mesére, sem a színházra.
Az álművész alkotása vakondtúrás, amelyben elbotlik a gyerek.
Ez az elkeseredett, ölre menő, ökölre menő harc a kamasz és a gyerek között,
melyben irigység, féltékenység és gyűlölet lappang. Szörnypofákkal akarja
kompromittálni a művészt és a művészit: leleplezni: ezért üldözi ordítva és
nyavalyogva, rikácsolva a gyermekit, az igazit, a természetest, a valóságost.
Ostoba szimbólumrendszereket ácsol magának, redukál, és nem sűrít; hasonlóvá akar
lenni, idomulni akar a művészihez, miként báránybőrt tereget magára a farkas, és
élettelen közegéből rettenti az élőt. Ezért „művészete" divattá, buborékká, semmivé
foszlik, a vaslogikájú idő elmulasztja.
Az álújító, álművész, boldogtalan, perverz, áskálódó unalmát a művész csalhatatlan
szeme pengevillanás alatt ismeri fel. „Mert én csak fölszéllel vagyok bolond, de ha
délről fú, én is meg tudom különböztetni a sólymot a gémtől." A művész-színész
rengeteg akadályt talál a sorsvezette úton, élete útján, vagy „ravasz csecsemőként"
saját maga ácsol akadályokat saját útjába.
Talán ösztönösen teszi ezt, gyermekkori emlékei biztatják erre. Valami belső hang
talán vagy külső körülmény. N e m tudom.
Kétségtelenül, akadálymentes pályán, akadálymentes életben a művész nem tud futni.
Létezni sem tud akadályok nélkül, hiszen akkor nem lenne művész.
Ő a sors jelzőberendezése. Ha a sors a művész egyéni életébe nem helyez effektív
akadályokat, az akadályképzés terhes adottságával áldja-veri, hogy érzékenységét
megtarthassa, hogy barlangi érrendszere tisztán maradjon; arra zsír, köd, sötétség
ne rakódhasson: tudatosan vagy ösztönösen saját magának sző hálót, mint maga-pókja
szívja maga vérét.
Az „önpusztító" félreértett jelzője is ide következtethető. Helyesebb e jelzőnél a
„fölszabadítás", „öntisztítás", „öntisztulás" főnév mint definíció.
Ha ilyen „csekély" különbözőségen múlnak felelősségteljes, rangbéli helyek: vajon a
művész útja a biztos hivatás-teljesítés útja? Ha ezt az utat előre elhatározottnak,
helyesebben a közösség által előre vágyottnak, megvágyottnak tudjuk, a művész útja
mindig a győzelemig visz? Biztos a feladatteljesítés, a vágyteljesítés? Minél
kifinomultabb az anyag, annál törékenyebb. De ha valaki teherbírásra,
feladatteljesítésre szánt, akkor miért törékeny? Megfejthetetlen mélységekbe vagy
magasságokba ütköznénk, ha ennek megfogalmazása lenne a kitűzött feladat. A
felvázolt tapasztalati képletekből vegyük adottnak azt, hogy a művész másoknak
szentelt élete törékeny. Természetéből következik, hogy könnyebben hasonlítom
szerepét a kovászhoz, mint a kenyérhez.
Mielőtt hasonlataim egy régi-égi pékműhelybe tévednének, szimbólummá fordítom a
tételt. Az igazi szimbólum is valami ősi helyettesítés, valami szükségszerű
jelölés, körültapogatás, amelyet időnként még a matematika is alkalmaz, mielőtt
eredményre jutna. Még a matematika sem jutott végső eredményre, tehát nem
nyugtalanítom magam a művészet bizonytalan eredményeiben sem, a művész vitatható
meghatározásában sem. A művészet célja nem végső képlet, végső egyenlet, végső
eredmény elérése. A művészet az ember kísérletező-kísértő, ha úgy tetszik, isten-
kísértő laboratóriuma. Másként kíséri az ember fejlődését és végső eredményeit,
mint a szellem „törvényes" játéka, a tudomány. A művészet a szellem „szabálytalan
játéka". Bizonytalan definícióval az élet elviselhetőbbé tételének műhelye. Célja
az ember életének gyógyítása, a halál felé vezető úton gyógyszer.
Itt az eredmények matematikailag nem mérhetőek. Ugyanígy a matematika sem mérhető
művészileg, de érzékelhető. A matematikus ábrázolható.
A művész az élet élesztője, kovásza, melyből kenyér születik.
Valami mozgatóerő, az élet természetes irányába mutató összetevő.
Itt már minden művészetek terére érkeztem.
„A színészi léleknek az a gyönyörűsége: másnak lenni, mint amik vagyunk, és itt van
a színjátszásnak ősi gyökere, minden más művészettel való közös eredete. Kilépni
önmagunkból, átömleszteni lelkünket egy más formába, átérezni, sőt végigélni egy
más lélek gyönyöreit és fájdalmait: ez a színjátszás csodája és titka. Bizonyos
mértékben minden művészet belehelyeződés egy tárgyba, átélése egy témának,
objektumnak, emlékeknek, adatoknak megelevenítése: úgyhogy minden művészben van
valami a színészből." (Hevesi) Lukács György, aki valamikor a Hevesi-alapította
Thália Színház eredeti tagjai között volt, Pethes Imrét a nagy színész-művészt
példaképei között emlegeti, méghozzá Bartókkal, Adyval, valamint Balázs Bélával és
Landler Jenővel egyetemben; „Akit magunk között a Fejedelemnek neveztünk." (A
hajdani Thália Társaság korántsem azonos a mai Thália Színházzal.) Mielőtt a
művész-színész életét és sorsát tovább kutatnám, Pethes Imre, a Fejedelem, a
nagyszerű Pethes Sándor édesapjának emlékét idézze fel a fiatal Kosztolányi Dezső
tökéletes írása 1906-ból, Szabadkáról.
„Színészeinkkel mindig nagyon igaztalan a sors.
Az ő művészetük a legfáradságosabb, legnehezebb, legközvetlenebbül ható, de
egyúttal legveszendőbb is. Ők a jelennek gyermekei, kiket vagy megért a kor, és
akkor csatát nyernek, vagy pedig egy lázas óra efemer tapsában sincs részük, és
ekkor örökre elbuknak. Mégis mily nagy lélektani tudás, mily költői szív, szívós
kitartósság és tökéletes fizikai megalkotottság kell ahhoz, hogy valaki nagy
színésszé váljék. Mert a jó színész elsősorban esztétikus, kit szintén úgy
foglalkoztat egy-egy probléma, mint a drámaírót. Mindenekelőtt lélekbúvár,
magyarázó, interpretátor, aki nemcsak a tudomány aprólékos eszközeivel igyekszik
bevilágítani a jellemek és talányok titkos rejtekeibe, hanem egy művészi lélek
tüzes hevületével és finomult érzésével érteti meg velünk a költő álmodott
alakjait. A színész olyan esztétikus, aki nem tudós, hanem m művész. Ez az elemi
erővel ható művészet azonban a jelené, az óráé, a percé.
Nézd, kedves olvasó, hogyan lép a színpadra! Minden mozdulata erő, szilárdság és
határozottság. Akármit játszik, mindig azt a benyomást teszi rám, hogy otthon van,
királyi arisztokráciával tesz és beszél, mert ő a színpadnak a királya. Igazi
egyéniség.
Nagyon eredeti. Magyar. Sok van benne ennek a keleti fajnak bölcs realizmusából,
mely Arany János költészetében üli igazi diadalát.
Pethes Imre modern színész, nagy intelligencia.
Nyugodt, szuverén.
Valahányszor látom őt, mindig eszembe jut Shakespeare tanítása, mit Hamlettel
mondat el a színészeknek. »Us all gently.« Az ő játéka is gently - olyan szó, mit
magyarra nem lehet lefordítani, azaz előkelő, finom, nemes, hajlékony és édes.
Gyulai Pál mondotta, hogy a magyar faj nem színpadra termett.
Nos, most mindnyájan örülhetünk, hogy a mai Magyarország igazán nagy színészei, kik
európai ízlést hoztak hozzánk, ily fényesen megcáfolták a nagy esztétikus
kijelentését. Különösen Pethes, aki a magyarság előnyeit vitte színpadra és emelte
teljes diadalra. Pethes magyar művész." Miért is nem beszélünk ma nemzeti
színjátszásunkról - míg minden külföldi színészt gondosan ellátunk „nemzeti"
jelzővel? Szeméremből? Hozzánemértésből? Felelőtlenségből? Kisebbségi érzésből?
Biztos vagyok benne, hogy addig semmiféle javulás nem következhet be színházi
helyzetünkben, amíg színjátszásunknak: „a magyar játékszínnek" alapjait le nem
tesszük végre.
Miért tudjuk csalhatatlanul megmondani egy angol, egy orosz vagy francia, akár
olasz vagy német színészről-művészröl, hogy hová tartozik? Ezek a színészek nagy
kultúrájú, nagy hagyományú színházi életből nőttek ki, nemzeti színjátszásuk biztos
alapokon nyugszik. Hol vannak a mi hagyományaink? Múzeumokban, intézetekben
porosodnak, ahelyett hogy színházi életünkbe, játékunkba szervesen beleépültek
volna.
„Úgy gondolom, hogy színház-művészetünknek magasrendű hazafiságra és finoman
árnyalt pszichologizálásra kell törekednie. E két sajátosság párosulása teremti meg
a korszerű színház lehetőségeit." (Tovsztonogov) Miközben ölre-menő viták folynak
arról, hogy történelmünket hogyan forgassuk keresztbe-kasul, miközben kétes értékű
művek magyarázzák, kiégett tollakból származó írások sajnálkoznak szemforgatón
Mohácson, mi dermedten állunk, és helyünket hiába keressük a mondatok között.
Keresett, esetleges és hazug művekben nem találja meg magát a művész: előadásuk így
haszontalan, hatástalan, megírásuk fölösleges, káros, rossz.
Szegény Lukács György egy életen keresztül próbálta elmagyarázni, hogy
„provinciális" a magyar költészet és drámairodalom.
Minden irodalom, minden mű provinciális, ennél mi sem természetesebb: helyi
jellegű, különben a levegőben marad és lezuhan. Éppen ezáltal hat, hogy helyi
jellegű, azáltal lesz minden népeknek tanítás, tanulság.
A művész gondolkozása, mint az előbbiekből láttuk, értelemszerűen provinciális:
helyhez kötött, gyökeres, organikus gondolkodás. Homérosz, Szophoklész, Dante,
Shakespeare, Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Ibsen, Shaw nem jellegzetesen
nemzeti művészek? Természetesen azok.
Az olyan gondolkodó, akinek gondolatai felfoghatatlan antennákkal nem kapcsolódik
születőtájához, népe földjéhez: színház számára jóformán használhatatlan,
szervetlen elméletei elszállnak fülünk mellett.
Az illúziótlanítás, elidegenítés ködös elmélete megvalósíthatatlan gyakorlatot
eredményez, művészietlen, ostoba, kétségbeejtő helyzetet teremt.
Bár Racine és Corneille szintén provinciális megjelölést kaptak Lukács Györgytől,
mégis a francia megtanulja soraikat, a színházban együtt mondja a közönség a
szövegeket a színészekkel, miáltal nemzeti emelkedettsége, öntudata, roszszabb
szóval: büszkesége megmarad, és generációkon keresztül öröklődik.
A magyar költészetnél szuggesztívebb, kifejezőbb költészet nemigen akad a világban.
Mindezt fordítási nehézségek miatt provinciálisnak nevezni szarvashiba, a
költészettel rokon színházi életre pedig súlyos csapás. Minek tanuljon meg egy diák
„provinciális" verseket, ha nem gyarapítja tudatát? Mi kösse szellemét ehhez a
földhöz, ha kiokított tanítója elöljáróban közölte vele csöppet sem élenjáró
elméletét? Ahhoz, hogy a magyar költőket kiszórjuk a világűrbe, előbb hegyeinket,
mezőinket, emlékeinket kellene megsemmisíteni. Annyira összetartozó táj és költője,
hogy ezen erőfeszítéseket feleslegesnek és rosszindulatúnak ítéljük.
A színház művészeinek tanítómesterei a költők.
Megszállott hitüket és vallomásaikat a költők hűséges tanításainak köszönhetik. A
költőkön keresztül lesz egyéniségük, gondolkozásuk, általános emberi érvényű,
nemzeteket átölelő, valóban internacionális gondolkozás.
Színházban a konstruktív gondolkozás szilárd, organikus gondolkozást jelent.
Elszakíthatatlan a nép legjobbjainak gondolataitól, elszakíthatatlan a Földtől,
amely szült, ápol és eltemet. Altalánosságban itt nem lehet alkotni. Az alkotás
szerves népi jellegzetességekkel telített, egyébként a produktum nem alkotás.
Tudósokkal összefogva kellene kibányászni az emlékek és hagyományok sűrűjéből,
tapasztalatok sokaságából, halott nagyjaink életéből, a művészet jellegéből azokat
a csalhatatlan jeleket, jegyeket, amelyek a magyar színház sajátosságai kell
legyenek. Ezek a jelek félreismerhetetlenek festészetünk, zeneművészetünk,
költészetünk, irodalmunk, iparművészetünk vonatkozásaiban, amely művészetek
szervesen épülnek a népművészet alappilléreire, amelyekben a nép, „gentle"-volta,
nyílt, baráti szívélyessége, bátorsága, robbanékonysága, szenvedélyessége, magányos
és páratlan lírája, a táj ölelő lágysága, az ételek hegyes-begyes ízei, az emberek
barnasága-feketesége, az asszonyok büszke termékenysége, a mindig-talpra-állás,
mindig-megújulás teremtő nagyszerűsége ötvöződnek szinte egyedüli harmóniában.
Színházaink eklektikus összevisszaságában ezek a jegyek felismerhetetlenek, csak a
művész hordozza, már-már megbélyegzettként, a tipikus jegyeket.
Ha nem kap szót, ha értetlenség és idegenség övezi, nagy baj van. A színház léte
forog veszélyben, és természetesen maga alá temeti a művészt is.
íyÉs ne feledd, magyar tragédiának s komédiának hőse ne feledd, hogy hangja vagy a
magyar árva bánat s öröm szavának, mely az égbe zeng! És ne feledd, hogy hős
Egressy Gábor harcolt s esett el a magyar színen s az első boldog márciusi mámor e
deszkákon tombolt győzelmesen! Magyar szó hirdetői a vidéken, művészetünk örök
tüzét szítok, oszoljatok apostol küldetéssel! Jelszó: A magyar Ige győzni fog!"
(Juhász Gyula, 1 9 1 8 . nov. 2 1 . ) Ha a művészt megvágyottnak fogalmaztam,
világos, hogy a magyar művész játéka más értelmezést nyer, mint az európai,
könnyebb sorsú társaké. Ez a játék mélyből fakad, kútmélyből-eredő, ha szabad így
mondanom, „több mint játék". A múlt igazságtalanságai elleni tiltakozás feszül
ebben a játékban; a mosoly nehezen születik, de ragyogni tud; a szenvedélyek
viharában ősi harcok emléke lappang; a játékosság nehezen születik, de költői
szárnyalássá tud növekedni; a szóképzés nehéz veretű, plasztikus és végtelenül
expresszív. „O jaj, mi igazán tiszták vagyunk, / nyisson ajtót nekünk a reménység!"
(József Attila) A felelősség és a kifejezés kényszere üli meg a játékot, mely
tüzes, boldog, eksztatikus mámorrá magasodhat: benne a paprika csípős pirosa, a bor
torokszorító zamata, halaink lágysága, búzánk aranyos ízei.
Ezért nehéz színjátszás-elméletet, pláne -gyakorlatot más országból e tájra
alkalmazni, mert a művész összetevői mások, keményebbek, hajlíthatatlanabbak,
végletesebbek. Mint ahogy a nyelv páratlan, úgy művésze is páratlan.
• A színész hiába születik művészi adománnyal, mesterségét művészi fokon csak
szakmájának különleges ismeretében tudja megszólaltatni.
„A természet adományait tökéletesíteni kell, s ennek útja a nagy példaképek
tanulmányozása, az emberi lélek megismerése, a kellő színpadi gyakorlat
elsajátítása, szívós munka, sok tapasztalás. Óvakodjanak minden téren a
középszertől! Bármily mostohán indul el egy színész pályafutása, könnyű megsejteni,
ha nagyra hivatott. A kudarc csak a tehetségtelent veri földhöz." (Diderot) A
művész ezért nem-lankadón fejleszti képességeit a legmagasabb fokra. Ehhez időnként
még akarati, szorgalmi tényezőkre sincs szüksége, hiszen a „hívás", a „felelősség",
a „belső hang" űzi, nyugtalanítja, végtelen szívósságot és türelmet kölcsönöz
munkájához, míg függetlenségét és belső szabadságát kivívja. „Az ajándékba kapott
függetlenség még nem szabadság, mert ezt a függetlenséget hamar elveszti az ember.
Az szabad igazán, aki maga szabadította fel magát, akinek nincs szüksége mások
segítségére, aki mindent tud, mindenre képes, mindenben önálló, mert saját
véleménye van, akinek bőségesen állnak rendelkezésre az állandó akadályok és
ellentmondások elleni harc eszközei.
Ezért az a színész szabad valóban, aki jobban átérzi a szerepet a szerzőnél, jobban
elemzi a kritikusnál, jobban tanulmányozza a darabot a rendezőnél, jobban ismeri
tehetségét, lelki és kifejező eszközeit, mint bárki más, aki briliáns technikát
fejlesztett ki magának, és alaposan kifejlesztette testét, hangját, arcjátékát,
megismerte a művészet elméletét, a festészetet, az irodalmat és mindent, amire
szüksége lehet a színésznek, egyszóval, aki tökéletesen elvégezte a színész teljes
előkészítő, alkotó munkáját." (Sztanyiszlavszkij) „Ha csak egyszer megláthatnák a
színházi művészet egy igazi alkotását, soha többé nem tűrnék el, amit most kapnak.
A színházakban nem azért nem adnak ilyen műalkotásokat, mert a közönségnek nincsen
igénye rá, és nem is azért, mintha nem lennének a színháznak kiváló szakemberei,
akik létrehozzák ezeket az alkotásokat: hanem azért, mert a színháznak még nincs
művésze: színházművész, nem pedig festő, költő, muzsikus. Azok a kitűnő
szakemberek, akiket előbb említettem, mind erőtlenek, hogy változtassanak ezen a
helyzeten.
A művész megjelenése a színház világában mindezt meg fogja változtatni. Lassan, de
biztosan gyűjti majd maga köré azokat a jobb szakembereket, akikről beszéltem, és
ők közösen adnak majd új életet a színház művészetének." (Gordon Craig, 1 9 1 3 ) A
szakember hiánya színházainkban nem biztosítja az utánpótlást, a művész törvényhozó
elsőségét, gátolja és akadályozza a tudás szabta hierarchia kialakulását.
Tehetségtelenek, erőszakosok és a talpnyalók előretörését segíti elő laikus
közönyével vagy szertelen és szervetlen gondolkozásával, handabandázó
vigéckedésével.
M e g kell kondítani a vészharangot, nemcsak a gyengébb-szövetű színészek sorsa
miatt, nemcsak a teljesen tájékozatlan fiatalok miatt, hanem a művész léte miatt
is. A színház léte forog veszélyben.
A halál közel kaszál a színházakhoz.
N e m a temetéseken kell keresett szavakat felolvasni, hanem az élők között kell
rendet teremteni.
„A lét tegyen rendet, ne a halál." A művész irányító szava nélkül, a színházi élet
zátonyra fut, a művész halála után nyugodtan be lehet zárni a kapukat.
1 9 7 1 - b e n pesti színházainkban számtalan amerikai, osztrák, olasz, indus,
kínai, finn darabot; balladákat, eposzokat, még Szókratész beszédét is előadták.
Ezek a nemzeti színjátszástól tökéletesen idegen, még nem is színházi jellegű
produkciók, melyek rosszul és teljesen érthetetlenül játszódnak le, zsákutcába
vezetik a színházi világot.
Finn eposszal Helsinkibe, indiai eposszal Indiába, orosz darabbal a Szovjetunióba,
német darabbal Németországba, észt darabbal Szlovákiába utaznak színházaink. Az
ember elámul. Nem csodálkoznék, ha a Toldit a bolgárok hoznák vendégségbe
Budapestre...
„A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?
Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyűgöt, de nem bírtok játszani
rajtam!" Amíg a művésznek, ha úgy tetszik, a színházművésznek nem lesz igaza saját
körében: nem lesz rend.
Minden bevert szeg, minden megoldott feladat, minden jó megoldás rendet tesz a
világ egy részében; ha a színházban az irányadó rend honol, és ez a rend tükröződik
az előadásban (az előadás pedig akkor sikeres, akkor győzelmes, ha rendet,
összműködést sugároz), ez jelenti a nézőnek az élményt: a „rendszerezett", a
megoldott előadást, mert ettől a Rendtől gyógyultabban hagyja el a színházat. Ez a
„győzelem-vevés a poklon is".
• Epidauroszban jártam 1962-ben. A pusztító idő sem rágta meg a 1 7 0 0 0 személyes
színházat.
Akusztikája tökéletes, a félhangon kiejtett szót az utolsó néző is tisztán hallja.
A rendhez nincs szükség erősítő-berendezésre. (Epidaurosz gyógyhely volt.
Aszklépiosz orvos gyógyhelye, melyhez ugyanúgy hozzátartozott a színház is, mint a
gyógyítás, a gyógyász.) A színház gyógyítóhely, orvoslóhely.
Orvosoló a néző számára, egyben gyógyító a színész számára is. Miért nevezi „Doktor
Színháznak" Sir M. Redgrave a színházat? Közhely, hogy a színész fájdalmai színre
lépésekor megszűnnek, görcsei elmúlnak, a leélt, lejátszott jelenet alatt a színész
kijátssza fájdalmát. A „másik ember", akit alakít, nem veszi át a rosszullétet.
Ez az ősi paradoxon, melynek először Diderot feszegette okait: „Mi hát a színpadi
igazság? A tettek, a beszéd, a jellem, hang, mozdulat, taglejtés egyezése egy
eszményi mintával. És itt a csoda. Az eszmény nemcsak a színész hangját módosítja,
de még a mozdulatait, testtartását is. Innét van, hogy a színész merőben más
személyiség az utcán, mint a színpadon. Alig ismerni rá." De valóban más-e?
Lehetséges-e ez? Igen is, nem is.
B á r nem hiszek olyan színész-nyilatkozatokban, melyek kijelentik az egyszeri
újságíró ámulatára, hogy mikor megszólal este hét óra után a gong, egy csapásra
tökéletesen mások lesznek. Az ilyen „elváltozó színészek" a játék során valóban
mások lesznek, de nem más emberek. „Kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztyén, se
pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy
megdölyfösödtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely
napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az
emberi nemet." (Hamlet) A csoda éppen abban áll, hogy mikor átalakul, átalakít,
mégis ő marad, és mégis más lesz. Másik ember. Nem valami veszett utánzó.
Talán, ha Hamlet szavainak tehetetlen csodálkozását felidézzük, rájövünk a titok
nyitjára.
Csak költeményben, álom-indulatban, Egy eszmeképhez ugy hozzátöri Lelkét, hogy arca
elsápad belé, Könny ül szemében, rémület vonásin, A hangja megtörik, s egész valója
Kíséri képzetét? S mind semmiért! Egy Hecubáért...
A művész egyik alapismérvéhez tartozik, hogy sokféle gént hordoz magában: minél
többet, annál több ember lakozik benne. Gyermeteg hasonlattal amolyan „egyesült-
államok" minden egyes művész. Maga átka, maga dolga, hogy önmagában ezt a sokfélét,
soknyelvűt összebékítse.
Elég logikusnak látszik tehát, hogy valamely tört házasságból születik, a nemzés
pillanata mintegy a sors erőszaktétele a világ mindennapos rendjén, mintha a sors
kínos és fájdalmas szorításában egyesülne két össze nem illő, össze nem fektethető
test és lélek - a világért, a kovászért.
A kagyló megrendítő kínok után szüli az igazgyöngyöt, így egyesít gyűlöletet és
szeretetet, népeket, másfajta, többfajta géneket; mintegy internacionális
igazságtételből a sors így szüli a művészeket.
Szegény, nagyszerű Tersánszky Jenő mondotta groteszk humorával József Attiláról:
„Hát kedvesem, keserű ember vót az; akkor beszélt nekem a két énjirül, mikor má
nekem rég három vót!" Akármilyen keserűen hangzik, akármilyen keserves ezt a
többénűséget hordozni, összebékíteni, a művész ebből „dolgozik" alkotómunkájában, a
népek barátságán, a lét igazságán, sokcsápúan, soksejtűén az Egységért, az Egyért,
az Igaziért küzd - az emberért. Nincs soviniszta-nacionalista „művész", eredendően
lehetetlen létezése. Nem hiszek rosszirányban-elfogult, önző, bizalmatlan,
hatalmaskodó, cezaromániás, egysíkú, kistöltetű „művésznek".
A kígyó-természet, lárva, valamely álcás féreg fondorlatos cselekkel a művészek
közé fúrta galand-csápos fejét. Kufár a templomban, kereskedő a szentélyben.
Sokszor csak a művész kivételes érzékenysége ismeri fel az álművészeket, egyedül
csak ő tudhatja, mint válik el a sólyom a gémtől. Az álművészek: csuklyás
besurranok, akik hatalmat követelnek, akik rendeletekkel kormányozzák saját
jólétüket, akik - mint a rák a sejteket - pusztítják az igazi művészt: a
halhatatlant a halálba kergetik.
Ezek kompromittálják a céheket, a munka szentségét, ezeket kell kiseprűzni a
színházi életből. „Az álművészek számára nincs mentség, nincs bocsánat, nincs
feloldás." (Dullin) Én a harcos humánum zászlaja alatt ezeknek teljes
félreállítását, lokalizálását, kirekesztését követelem.
Különben a művész pusztul bele, különben helyet kap a zavar, a káosz, a
„rendetlenség", pedig hivatásunk a Rend. Az álművésznek szüksége van a zavarra,
hiszen csak a maga hatalmát és a maga önös, bűzös érdekeit tartja szem előtt.
A született művész hivatása erősnek, ébernek lenni, hiszen a művész halála az igazi
halál.
i. A magyar művész dolga a népek barátságának elmélyítése, az áldatlan harcok
kibékítése, mindig az igazságosság irányában. „E páratlan tekenő"ben nagyon
sokfajta keveredik egy-egy művészben. Minden rosszban akad kivételesen jó is.
A művészet anyagául, színészek születésének nagyszerű Tekenő ez.
2. Principális szükségszerűség éppen itt, a többféleségben az Egy. Elengedhetetlen
a művész meghallgatása minden kérdésekben. Ő a vízválasztó, ő a koordináta-
rendszer, a vektorirány. Az éjszakában félreismerhetetlen helyzetpont. Hajóknak
eligazítója. Fény torony.
3- A sokénűség rendkívül kiegyensúlyozatlanná teszi a művész magánéletét. Sok
szenvedés és vergődés szüli meg önmaga gyöngyét. Bizonyos időszakokban teljesen
„mozgásképtelen". Megállások, szenvedő pihenések fejlesztik teljessé az
önismeretét, ezek az állapotok mutatják meg a művész számára a dolgok „visszáját",
teremtik meg a játék fonákját. Lobogó fantáziája időnként megbénul, ami által
többrétegűén ismeri meg az emberi tulajdonságokat, a világ sokarcúságát. Látszólag
vegyértékeit elveszíti, pedig tulajdonképpen csak a feltöltődés, a széles körű
önmegismerés gyötrelmes hónapjai ezek.
„A művész ilyen kínok között ismeri fel a művészet nagyságát és tisztaságát. Amikor
aztán felismerte, akkor már nem nyúlhat hozzá tisztátalan kézzel."
(Sztanyiszlavszkij) Világos ebből, hogy a művész teljes megismerése meglehetősen
nehéz feladat, utánzása lehetetlen.
Magánéletének megítélése bizonyosan nem mértékadó. Csak alkotása, csak művészi
munkája értékelhető.
Átkos-áldásos keresztje művészi adottsága. Ettől nyer „rálátást" a dolgokra, az
emberekre. Ettől lesz „más" különböző alkotásaiban, színészként ettől jelenhet meg
különféle alakokban. Egyéniségének sokfélesége teszi alakításra alkalmassá. Ezért
képes több életet élni a színpadon.
„Minden olyan túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most
és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek;
hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a
század testének tulajdon alakját és lenyomatát.
No, már, ha ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatatlant megnevetteti, a
hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig az egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet
nyom egy egész színház másokénál." (Hamlet) 4. A distancia a művész és kora, a
művész és alkotása, művész és szerepe között. Sarkalatos pont a rálátás képessége.
Hogyan fejezi ki korát a művész? Hogyan mutatja fel a század testének tulajdon
alakját és lenyomatát? Csak akkor képes erre, ha bizonyos rálátása van korára.
Benne él korában, mégis fölötte száll, együtt száguld az eseményekkel, mégis rálát
azokra más régiókból.
Közelítsük a problémát szerepalkotás felől.
Ahhoz, hogy ábrázolni, helyesebben egy másik ember életét tudja élni, látnia kell a
másik életet, annak világát: a kort is, melyben a szerep-ember élte életét.
Az önismeret és érzékenység két alappillére a szerepalkotásnak, de ez nem elég. Az
önismeret pontos távolságokat szab a művész élete és a szerep élete között.
Megkereshetők, meghatározhatók a saját összetett-életben a másik élet tipikus
jegyeinek koordináta-pontjai. Matematikai művelet a koordináta-rendszer origójának
áthelyezése. Hasonló művelet ez is. Egy élet görbéjének a felvázolása a saját
koordináta-rendszerben, az origó áthelyezésének segítségével. T e h á t a saját
rendszerbe egy másik rendszert vés bele, ezáltal a másik élet minden meghatározóját
saját tulajdonságokkal ruházza fel. A versmondással rokon folyamat ez.
A művész-színész vérét egy másik érrendszerbe ömleszti. Ezáltal sajátja lesz, de
külső jegyeiben nem hasonlít hozzá. Más iránypontokra feszül fel az érrendszer. Ő
lesz: a művész, mégsem ő.
Transzponálta, transzformálta saját magát.
A transzformátor csak úgy képes áramot átalakítani, ha teherbíró képessége
meghaladja a beleengedett áram erősségét, intenzitását, feszültségét.
T ö b b hasonlattal ez jelenti a „rálátás képességét".
Effektív példával: fiatal ember művészi fokon ritkán ábrázolhatja saját korát,
hiszen nincs meg a rálátása, még nem tudja a tipikus jegyeket felmutatni.
„Direktben" tudja ábrázolni. Eli saját életét a színpadon, de ez kevés. Részeg
ember nem tud részeget ábrázolni, hiszen ő maga is „más állapotban" van, nem
tudatosan más.
Mindig relációt, távolságot, valamely összefüggést kell teremteni. Nem ugorhatok át
2 1 0 cm magasságot, ha saját csúcsom 180 cm.
Ha valaki magánéletében kispolgári, szürke színész, világos, hogy nem lát ki, nem
lát rá saját életére, így nem is ábrázolhatja azt.
A művészi munka mindig sűrítést jelent. A sűrítés fogalma pedig megköveteli, hogy
tipikus jegyeket tudjunk felmutatni, és ez csak úgy lehetséges: ha az önismeret
tökéletes, ha az én sokból összetett, ha az érzékenység magas fokú, ha a művész
belül szabad, a választási lehetőségek ily módon olyan hosszú fonalat, életfonalat
sodorhatnak az ábrázolandó alak köré, amellyel bekerítheti, magáévá teheti és
felmutathatja mindenki okulására.
Ugyanígy világosan kell látni a művésznek a maga korát, melyben él. Csak ekkor
tudja felmutatni a század testének tulajdon alakját, az idő lenyomatát.
Erre csak művész képes, ki, mint a költők: hordozott múltakból, felérzett jövőből,
az igazság iránytűjével „elválasztva percenként a rosszat / a jótól, / valamit
folyvást rendbe hoznak, / percenként felmutatva, hogy mikortól / gyilkos a gyilkos,
/ tolvaj a tolvaj, / torz már a szép, / szép az imént torz, / a hős: pribék, / s ki
az, aki elöl megy, - / mert nincs szabadjegy / jól haladni a korral; / mert van
amikor - hány a példa! - / a néma szólal, / az iszkol, aki űz, / makulátlan a céda,
/ mocskos a szűz. / Nem minden alkotó ilyen, de / én őket, az így működőket, / a
haladókat, s harcolókat / vallom a - terep-fölverőket - / példaképül! A holnap /
felé ők jelzik az irányt!" (Illyés Gyula) 5. Ebből következik, hogy a művész
kiteljesedése csak alkotás közben lehetséges. Ezért munkája, játéka jelenti számára
a teljes világot, az egységet, a szétbonthatatlan rendet. Csak alkotásában képes
önmaga rendjét is megteremteni, ezáltal gyógyul és gyógyít. Ebben a röpüléshez
hasonlítható boldogságban önmaga megsokszorozására képes, innen szuggesztív ereje,
ilyenkor teljesíti hivatását, megvágyott feladatát. „Nem baj, ha eleinte csak
csapkod a szárnyaival, csak le ne hulljon, és össze ne zúzza magát a földön.
Az idő múlásával magától fog mind magasabbra emelkedni, és eljön a pillanat, amikor
feltétlenül meg kell mutatnia a felhőkön túli szférákat. Csak legyen bátorsága első
ízben felszállani... A gyáva soha nem kerül ki a kalitkából. Ellenkezőleg, röpte
mind alacsonyabb és alacsonyabb lesz. Aki tud föld felett lebegni, nem zuhan le.
Amikor pedig leszáll, nem rémítik meg a földön azok az apróságok, amelyek olyan
félelmetesek az egyszerű ember számára. A sas az ilyesmit a magasból látja."
(Sztanyiszlavszkij) Innen van törékenysége, védtelensége. Ezért nem érti az élet
pörös dolgait, a hivatalnak packázásait, a jog tekervényeit, tintanyalók
rendelkezéseit: „a vacak rendet".
6. Csak önkörében bátor, merész, elszánt, győzhetetlen. A gyávaság a
tehetségtelenek mentsvára.
A gyávaság maga-várában gonosz és erős. A művész ezt a várat ostromolja minden
alkotásában, minden alakításában. Vigyázni kell, hogy a várban aratott
részgyőzelmek el ne vakítsák. A hétfejű sárkány nagyon erős. A réseket újra tömik,
a sárkányfejek kinőnek. A művész optimizmusa, erejének forrása a nézők lelkébe
sugárzott erő, az indukált elektromosság. Azok a kis parittyakövek, melyeket az
ezerfejű Dávidok hurcolnak magukkal a nézőtérről, a hitnek meteordarabkái. A
Rendnek láttán boldogság-nővesztő, gyógyító erejű, varázserejű kabalákkal térhet
ki-ki az otthonába.
Elég-e a művész optimizmusához, ereje táplálásához a minden este szétosztogatott
hit? Elegendő-e az az erő, amit a röpülés mámora nyújt, elég-e a föld emlékeztető
energiája, elegendő-e a közönségnek osztott többféle én, a halottak felidézése, a
szertartás lélekemelő levezetése, eljátszása, elegendő-e a keresett életelixír
titkos gyógyító ereje? Az átélés képessége a források végtelen tápanyagából szüli
újra magát, de vajon szükséges a „több mint kenyér" hit a társadalom számára? A
felnőtt komputerek bizonyára kimutatják majd, hogy nem szükséges.
A televízió által ömlesztett információtömeg nem pótolja a műveltséget, a konzerv
nem tudja visszaadni a vérképző ízeket; a vitamintabletták hiába sűrítik magukba a
reggelek fényeit, a narancs nedvdús sűrűségét, a paprika metsző vidámságát, a
citrom leveses boldogságát, a borok napfény-őrző duzzadtságát. A párlat nem a nap
sűrűségét, az élet nemző boldogságát őrzi. A források kiapadnak, a kőpartok nem
védik a víz elevenségét, az ostobaság feneketlen sötétje beissza a napfényt. A fák
kirohadnak, az élet a halálba korhad, a szikkasztó szárazság kiszopja az évelő
hagymák nedveit. A próféták, meteorok, csillagok, bolygók évei is meg vannak
számlálva.
Rejtett utakon, a Természet rendjéből következően a művészek utódai újra és újra
megszületnek.
Végső fokon ezért tölt el mélységes optimizmus minden művészt. Mint tavaszra nyár,
télre tavasz, úgy biztosítja az élet a maga kovászát. Bármi történjék is, a szent
folyamatosság nem szakad meg.
J ó l tudom, hogy a Fényhordozó elmondja minden korokban, minden körülmények között
a rábízottat, még nyomorékon, vakon is teljesíti megvágyott kötelességét, kimondja
a szót, melyet csak ő mondhat ki.
N e m hiszem, hogy a siket Beethoven X. szimfóniája túlszárnyalta volna az Öröm
himnuszát, M ozart harminckettedik éve többet hozott volna Sarastro bölcs szavánál;
Petőfi, Ady, József Attila megváltó szavait nem határozta meg életkoruk; s azt sem
hiszem, hogy Gérard Philipe többet adott volna krisztusi-luciferi bájából 38 éves
korában.
Nem törvény azonban, hogy az utolsó fénylő akkord az életet is feleméssze. Ha a
művész élete rövidre szabott; élete sűrű-vérű, sűrű-idejű hoszszában mondja el a
rábízott mondatot.
A temetőkben sűrűn hangzik a gyász kéteshangtölcséreiből az „élete virágjában",
„élete teljében".
Gondolunk-e olykor a Tűz-élesztőkkel, a Zászló-vivőkkel, a harci kürtösökkel, a
hősökkel, a példákkal, a művészek élcsapatával? Gondoskodik-e róluk a társadalom, a
közösség gondol-e vélük életükben? Gondolunk-e azokra, akik eltűntek a közös útról,
életüket áldozva az útkeresésért? Gondolunk-e egyszer a földbe vetett magokra,
amelyekből soha nem lett virág? Utólag mindig jól ismerjük a feltételes múlt időt,
utólag milyen érzelmesen tudjuk alkalmazni a „ha akkor"-t, „ha volt volna"
időalakjait.
E földön az önpusztító nagyjaink élete nem a megtartottak listáján szerepel. Vajon
fátum-e ez, törvényszerű-e ez itt, miként Ady vallotta? Halálában is utódját
kereste szárnyaszegetten, törten, örökké „a játékból kitudott kis senkit, a
fölösleges nem játszót" kutatta. „A fő-fő Labdaverő" ugyan kizárta őt a játékból,
mégis születtek utódjai. Különös, vágyott, titkos utakon. Ő most is él.
• Vajon mire van szüksége életviteléhez a nappalhalhatatlannak, a színházi
embernek, ki az élőkben növeszti kérészéletű örökkévalóságát? A csodálatos Papp
László, életünk nagyon is élő bálványa, erőnk élesztője, a hajnalok favágója, a
bűvös ring örökös bajnoka, az akarat csodája, győzelmeink fáklyavivője, jelenlétünk
igazolása, a szakmai tudás példaképe, a virtus ütőhangszere, reményeink
ébrentartója, a példák példája, a mintaképek mintaképe, az újjászületés csodája, a
természetes ököl, az Ököl természetrajza, hivők tápláléka, az erény fényes
orgonája, maga a Mozgás, az Energia, a Győzelem, megkapta-e kora társadalmától, a
felsőbbségtől, a vezetőktől mindazt a lehetőséget, mely a lehetetlen elleni
harcában segítette? Ő mégis könyörtelenül teljesíti föladatát, amely szent, élesztő
föladat.
Ha belegondolunk, napnyugati országokban az ilyen csodát aranytálcán hordozzák
körbe, és felajánlják áldozatként a tőke oltárán. Majd választ a kínálatból... Papp
László nálunk már arra kényszerült, hogy hakniszínészként járja évekig az országot
a megélhetésért.
„Nem kell őt félteni - szoktuk mondani hunyorogva -, aki ekkorát tud ütni, aki
végigverte a világot, azt nem kell félteni!" Csak őt kell félteni, mert nekünk jó,
a mi közösségünket fémjelzi, igazolja vereségeinket: ő maga a remény.
Mégsem szólalt fel senki. Az „álművészek" képesek voltak vándorlásra kényszeríteni.
Az érem másik oldala (hiszen „fej vagy írás", az éremnek nincs harmadik oldala),
hogy talán ettől született újjá, ettől teremtett újra szenvedélyt és virtust, hogy
mindnyájunk megnyugtatására újból leckét adjon a világnak.
Hivatott művésze országának, szakmájának, ő „csak" hivatását teljesíti.
Persze, nem arra akartam kilyukadni, hogy a társadalom dolga a közönyösség
játékosaival szemben: az akadályrendszerek kiépítése. Az ő szakmájában
nyilvánvalóan világosabbak a dolgok, a ringben nem tetszésre-nemtetszésre,
kritikusok finynyás szenvelgésére van bízva az ökölvívás. (Bár a pontozókról ő
tudna beszélni.) „Ha nem lenne, ki kellene találni", ahogy ő szokta mondani Adler
Zsigáról. Nyilván maga tartotta meg magát, és az utóbbi évek győzelemsorozatát maga
teremtette, maga akarta, tudását maga adta tovább.
A művész számára az élet továbbvitele, a győzelem, az elért sikerek megtartása a fő
feladat.
Mi kell a megtartáshoz? Honnan az erők utánpótlása? A színház művésze nem lehet meg
sikerélmény nélkül. A sikert állandósítani kell. Ehhez lélek-erő kell. Ehhez akarat
szükséges és egy társadalom segítsége is.
Elegendő-e a művészpálya bére? Elegendő-e a fizetés a színházakban? Elegendőek-e a
címek, a becézés, a kitüntetés? A közösség megbecsülése: az igazi erkölcsi siker a
legfontosabb.
Ha van közösség. Ha nincs, a művész élete még keservesebb, hiszen önmagát is, a
közösséget is éleszteni, ébreszteni, újraszülni hivatott. A színházban és a
nézőtéren egyaránt. Értékmérője a közösség. Ez a munkának, az örömmel végzett
munkának, a játéknak oka és célja.
A fentiekből következik, hogy a művész nemzeti érték. Nem élhet akadályok nélkül,
de a terített asztalfőn a többiekért ő foglal helyet.
Ha a társadalom készít akadályrendszert a művész életútjába, baj van. A művésszel
is, a közösséggel is.
Megtornyosodott felelősséggel még nehezebb a siker megtartása. M a , a színészi
kihasználás maximumán, a színházi ember önmaga kell gondoskodjék levegőről,
oxigénről, pénzről, anyagi léte is önmaga terhe. Mert nincstelennek lenni terhes, a
nincstelenség alkotásképtelenné tehet.
És teljesen kiszolgáltatottá. Stúdiók, munkahelyek levegőtlensége oxigént követel.
A zaj csendet, a káosz rendet igényel.
Mártírnak lenni anakronizmusnak tűnik. Nincs szükség szép temetői beszédekre. A
színészi pálya most együtt jár napi 1 4 - 1 6 órás munkával. Gázsirendszerünk a
világon a legalacsonyabb béreket fizeti, „nyugati", progresszív adóztatás mellett.
Nem beszélve arról, hogy ez az adóztatás csak az írót, zenészt, színészt sújtja a
társadalom összes rétegei közül, hiszen ők minden szó, minden hang után adóznak.
Az állam adóztatja azokat, akiket meg tud fogni.
Groteszk helyzet. Ugyanakkor a színész nem számít alkotóművésznek, adózási
kedvezménye minimális.
Természetes, hogy energiáinak megtartásáért folytatott harcában rengeteg olyan
munkát kénytelen elvállalni, „melyek nem ütik meg a mértéket", és „rangon alulinak"
minősülnek. Ezen munkákért még a kritika, néha még a közönség is elmarasztalja.
A legfájóbb pont, hogy a színház, életének célja, működésének legfőbb területe
fizet a legkevesebbet.
Logikus, hogy játéka szuggesztivitását veszti.
A játék munkává válik. A szünet nélkül végzett munka miatt a napi fáradtságok
egymásra rakódnak, a szervezet felőrlődik. Szánalmas a színészek kórházi
statisztikája.
Minden egyes munkahely maximálisan igénybe veszi a színészt, teljesítményben
mindegyik a műfaji maximumot követeli. A rendezők, gyártásvezetők szakértelme a
generációváltozásokkal csökken.
Határozatlanságuk és tájékozatlanságuk elképesztő méreteket ölt.
Ha mindezt végiggondoljuk, van ok a stagnáló pesszimizmusra.
Ez a színházi ember anyagi életének problémavázlata.
Sztereotip újságírói kérdés: „Mit csinál szabad idejében?" Nincs szabad idő. Mikor
készül? Mikor jut idő a tengernyi szöveg megtanulására, a szükséges felkészülésre?
Nem is olyan régen, a gépművészetek megjelenése előtt a színházi próbák és
előadások, a szerepre való aprólékos felkészülés töltötte ki a színész életét. Ez
volt megélhetésének egyetlen forrása. És gondtalanul tudott élni. Most nyolc
munkahelyen játszik. Helyesebben gépszerűen dolgozik, álmatlanul, kialvatlanul,
mechanikusan. Hivatása foglalkozássá sorvad, az előadások elvesztik elevenségüket.
Támogatás, segítség, erkölcsi energia nélkül a színész szervezete is legyengül,
ezáltal fizikai képessége és lelki ereje is elsorvad.
A színház értelmét veszíti.
A művész igényessége nem csökken. Kapkodva és kimerülten a teljesség igényével
dolgozik tovább erőtartalékaiból.
Normális körülmények között színházban vagy filmben három főszerep az elképzelhető
maximum.
Ahhoz, hogy valaki valóban mást tudjon adni, valóban újat tudjon produkálni,
minimum kéthárom hónap háborítatlan munkára van szüksége.
Amíg egy megalkotott szerep hangjai, gesztusai, mozgáskompozíciója mássá alakulnak,
a szervezetnek regenerálódásra van szüksége.
M i t tehet ma egy színész, aki reggel rádióban, délelőtt a színházban, délután a
tévében, este ismét a színházban, éjjel a filmgyárban, naponként négyöt szerepet
játszik? Hogyan bírja el az összehasonlítást európai, ázsiai, amerikai kollégáival,
mellyel állandóan utazó kritikusaink heccelik? Módom volt egyszerkétszer
véleményeiket ellenőrizni. Az utazó-virtuózok ítéletei bizony nélkülözik a mi
színészeink iránti, „köteles" elfogultságot, sőt, sok esetben egyszerűen ellenünk
drukkolnak.
Színházban és színházon kívül erőre kapnak az ügyesek, a mechanikus virtuózok, a
„stílusban játszók", a fecsegők. Felszínre kerül egy olyan réteg, amely a művész
életére tör.
Hatalmat és jogot követelnek. Őket nem fárasztja a mechanikus munka. Memoriter-
készségük óriási. Bírják a nagyipari munkát, gyártják a konfekciót, az igénytelen,
selejtes, értéktelen tömegcikket.
M i t csinál felesleges perceivel a művész? Pihen.
Kikapcsolódik. Élményanyagot gyűjt. „ É l . " Ez irányú tevékenysége újabb
megoldatlan nehézségekbe ütközik.
A közösségi helyiségek száma, a klubok száma minimális. K é t úgynevezett
művészklub létezik a fővárosban. Ezek minősége, összetétele napról napra romlik.
Nyolc-tíz évvel ezelőtt még tömve voltak minden rendű és rangú művésszel. Reggelig
tartó szakmai viták voltak a Fészekben, a Rátkaiklubban. Most már nincsenek
beszélgetések. Nincsenek viták. A művész általában elkerüli ezeket a helyeket.
Inkább vendéglőkbe megy, presszókba, ahol a félretájékoztatott közönség egy része
inzultálja, leszólítja, vegzálja, izgatja, megalázza. - N éha még a pincérek is.
Meg az üzletvezetők.
Tudjuk, hogy a színész-művész mesterségét önmaga vérébői-szövetéből alakítja. Az
alakítások a végletek megélését igénylik. Rá kell látni önmagára is, de a végletek
relációira is. Csak úgy élheti színpadi életét, ha végigjárta a romlottság, a
tisztaság, a gonoszság, a jóság, ég és pokol végleteit, hogy biztos hajósként
navigáljon. Hajótörést kell szenvedni ahhoz, hogy ismétlődő útjain elkerülje azt.
El kell bukni ahhoz, hogy győzni tudjunk.
A színpadon király volt, hadvezér, Kossuth vagy Széchenyi, Bánk és Hamlet,
Gertrudis vagy Júlia, Karenina Anna vagy Tanítónő. Szerepét továbbhurcolja
életében, színpadi halála még idegeiben rezeg, egy másik élet haldoklik benne és
hangot ad.
A mélységekből tűnik elő, mint a víz felszínén a mélytengeri kutatóbúvár, más
szférákból földet ért asztronauta, más világból ide röppent szellem, és
megszólítják, helyreigazítják asztala mellett, nevelik, irigylik és körülröhögik -
„ennél van a kincs, ami nincs..." A szerepek visszahatnak a művész életében, és
előbukkannak a „másik élet" elemei, ez természetes. Hát vigyázzuk lépteit, óvjuk az
alvajárót. T udomásul kell venni, hogy nem mindennapos ember. Legalább mindennapos
halálát tiszteljük életében. Bizonyára mindenki hallott már az elektrosokkról. Az
elmegyógyász elektromossággal igyekszik életre rázni, magához téríteni a
kétségbeesett embert. Mikor a beteg letaglózott állapotából föleszmél, szeme
zavaros, szája szederjes, öntudata homályos, végtagjai remegnek. A többszörös
életveszély, a sokszoros halál vajon nem rázza-e meg a szervezetet, nem rombolja-e
állandóan a lelket nap mint nap? „A színész pap vagy bohóc" - mondja kicsit nyeglén
Wilde Oscar. E b b e a távolságba minden belefér. N e m kell megbotránkozni
szentség és bűnözés, boldogság és kétségbeesés fölött; koldus és király vándorolnak
e lényben.
Kelléktárház. Szenvedély-siló.
A sokféleséget a közösség egybeolvadásáért hordozza korokon, körökön, társadalmakon
keresztül.
Létfontosságú szükséglete tehát az önbizalom, a létbiztonság, a csend, a levegő, a
védettség.
A fontosság tudata.
Az elismerés.
Igazolás jelen valóságáról.
• 7. Szándékosan hagytam a végére a színházművész legfontosabb, szocialista
tulajdonságát. Az örök színház törvénye biztosítja a színház-művész mélyen
közösségi voltát. Egyedül tehetetlen. Hasonlókkal, azonos rezdülésűekkel együtt
verhetetlen, ezért ösztönös vagy tudatos munkálkodása mindig az összefogás, a
csapatmunka felé hajtja.
Minden ízével a céh-egység felé, a kollektíva felé, a kollektív munka, a közös
játék felé törekszik.
A Fény felé.
Közösségi ember, röptének biztonsága a többiek kezében van. Gutmann Béla, a világ
egyik legjobb futball-szakemberének nyilatkozatát idézem: „Az európai labdarúgás
valóban visszaesett. E nnek egyik oka, hogy sokan avatkoznak bele az edző dolgába.
Nem hagyják őt saját elképzelései szerint dolgozni. A másik ok, hogy maguk az edzők
sem állnak ki a támadó-futball mellett, hanem a védekezést tartják a
legfontosabbnak. A mérkőzést null-nullal akarják megvédeni, ezzel megfosztják a
szurkolót az igazi élményektől. Ezért csökken a nézők száma. A rossz színdarabot
nem nézik meg az emberek.
Legutóbb Bécsben láttam a magyar csapatot. Ez a játék nem elégséges ma már.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a korszerű labdarúgásban csak az
számíthat klasszisnak, aki igazi csapatjátékos - mint a Benficában, régi
csapatomban Eusebio volt, Simoes és Augusto." A művész ugyanúgy, mint az ideális
futballistaegyéniség a futballpályán: igazi csapatjátékos.
Ehhez közösségre, csapatra van szüksége.
Színházaink sarkalatos hibája: a közösség hiánya.
„Az egységet saját szívünk és a kollektív, közös szív között - majdnem azt mondtam,
a közös test között, a fogalom rituális jelentését értve - hitem szerint csak az
emberek iránti szenvedélyes, feltétlen, valóban őszinte szeretet hozhatja létre.
Ezért a színházi ember, a pap és varázsló között fiziológiai hasonlóság van.
Csak a szeretet, sőt, az egyéni vágy teremtheti meg hatékonyan és hitelesen a
kollektív áldozatnak azt a csodálatos pillanatát, amely mágikus szertartásokon
létezik, és az erre a névre méltó színházakban.
A művész, a »színházi ember« minden erejével arra tör, hogy beleolvadjon a
többiekbe, mindaddig, amíg a többiekben meg nem találja önmagát.
Ha ez sikerül, akkor már nem kell tovább törődnie a többiekkel, hanem csak
önmagával, hiszen lelke már összeolvadt a többiek lelkével!" ( J . L . Barrault)
Céh, közösség, társulat Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták: bár velük voltam volna én boldogan.
(József Attila) Ideális esetben a szeretet hívja létre és tartja egyben a
társulatot, a színházi közösséget.
A játszó-ember magányossá lesz a felnőttek között gyermeki játék-érzésében. Magánya
ellen is védekezik, mikor a többieket keresi: játéka csak a többiekkel együtt
érvényesülhet.
A színház csapatjátékból születik, közösségi szellem hatja át, ahol „a mindenki
egyért, egy mindenkiért" elve érvényesül. így kell ennek lenni minden
csapatjátéknál, minden közösségben, még a családban is.
A színházi együttes egyedei az egyenlőség jegyében, egyenlő jogok és kötelességek,
egyenlő adottságok alapján, közös célért szerveződnek. A színiközösség tagjai
vízszintes tagozódásban, a vízszintes-demokrácia törvényei alapján társulnak. A
társulás alapfeltétele: az adottság, a tehetség és a küzdeni tudás képessége, a
színház céljaival való azonosulás.
Minden színház közös célja: munkálkodás az emberért, az ember által mindenkiért, a
nagy közösségért: a társadalomért.
A társulat közösen védi tagjainak jogait, módot ad az egyéniségek kibontakozására,
melyek egészséges egyenes-vonalúságban a teljesség felé törnek, de ezt a
teljességet csak együtt munkálkodva érhetik el.
Az egyéniség kibomlásának, virágzásának talaja a közösség. A másokkal együtt
végzett mindennapos munkában, a harcban, a győzelem és bukás akaratot, lendületet
nemző dialektikus mozgásközegeiben teljesedhet ki az egyéniség.
Törvényt, de elevent, tehát hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet-igazát
ki-ki illessze a közösbe, úgy mégis emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává
meredjünk, atomok, atommagvakként kerengjünk, helytálljunk, mégis szabadon
szaladjunk.
(Illyés) A színház a kiválasztás és kiválasztódás helye.
Aki hatalomra tör: nincs helye színházi közösségben.
A közönség és a társulat: a kétféle közösség választja ki a legjobbakat, és ez adja
a csapat függőleges tagozódását, a tudás szabta hierarchiát a vízszintes
egyesülésben.
Ez a kereszt alakú koordináta-rendszer határozza meg a színházi közösség életét. A
vízszintes és függőleges találkozási pontjánál az origó, a szimbólum, az egyesülés
célja. Ebben a koordinátarendszerben méretik meg az egyén adottságaival,
szaktudásával és fejlődőképességével. Erre a kimerevített keresztvázra rajzolódnak
fel a mindennapok minimális-programjai és a maximumok: az előadások. Ez a szerkezet
biztosítja esténként az előadások egységes szellemét, ez szabja meg a színház
járulékos műhelyeinek helyét és rangját.
Ebből következik az öntisztulás és továbbfejlődés lehetősége. A teljesítmény
egyértelműen tükröződik a társulat arculatában. A csapat vezetői tehát természetes
úton „kicsapódnak", kiválnak.
A közösség lelke-tükörképéből választja ki a legjobbakat, maga-testéből farag maga-
vágyta, magaellenőrizte vezetőt. A természetes kiválasztás biztosítja azt, hogy a
vezetők a közösség képére és hasonlatosságára képződnek.
Az egyének egyenlőtlen fejlődési törvénye következtében a vezető helye nem állandó.
Helye és helyzete nem örökös. Közösségi léte fokozott felelősséget és áldozatot
követel, megbízatása kiváló képességeinek gyümölcse, szakértelmének bizonysága,
tehát felelősséggel tartozik. Minden ütközet alkalmával: egyes bemutatók után
pontos helyzetismertetésre kötelezett. így tudja világosan helyzetét, fejlődési
irányát a társulat. Mint hajóskapitány, veszélyes szirtek között vezetve hajóját,
pontos helyzetjelentést ad a hajó fekvéséről, veszélyes viharokról, közeledő
partokról, elkerült zátonyokról.
Elképzelhetetlen, hogy a hajót ne a legképzettebb hajós vezesse. A kapitány minden
esetben szakember, ez természetes. A legjobb szakember a hajón. Előrelátó,
megfontolt, tapasztalt hajós, máskülönben a hajó nem juthat kitűzött céljához.
A kapitányban a legénység, a tisztikar és a gépészek megbíznak. Az egy-kézbe
helyezett bizalom felelősségteljes és fontos feladat-teljesítést jelent a vezető
részéről, és mindenki részéről teljes összműködést, a veszélyek idején maximális
erőbedobást.
„A tengerész a hajón, a katona a lövészárokban, a kártyás a zöld asztal mellett, a
szőlőmunkás a szőlőben szüret idején, mind ilyen különös lelkű emberek, mint mi. Ők
is ismerik a megérzés jelentőségét, a telepátiát, mint mi, színháziak. Ezeket a
mesterségeket mind körüllengi a kockázat szele, jótékony nyugtalanságban vibrál itt
az ember szelleme és a lélek érzékenysége, a habozó remegés vagy a kétségbeesés
adják az élet értelmét és értékét." (Jouvet) ^ A színház minden csapatjátékkal,
minden kockázattal, versennyel, küzdelemmel rokon.
Az egyenlőtlen fejlődés, az új generációk betörése új vezetőegyéniségeket szül. Ha
a vezető elmarad, kívül marad, önző, kívülálló életet kezd élni, és a társulat nem
adja többé létét vezetője kezébe: bizalmát megvonja, minthogy a vezető tehetsége
kiszikkadt. A tehetség általában az öregedéssel szikkad; lendületet, képzelőerőt és
akaratot veszít.
Az együttesnek új vezetőre van szüksége.
Ez a veszély legkevésbé az abszolút színházi embert: a művészt érinti. A színház
vezető-egyénisége csak művész-egyéniség lehet. A társulatban lehet gyenge színész,
képzetlen műszaki dolgozó vagy kis képességű irodai alkalmazott, de a művészvezető
mindig mozdulni képes, mindig lelkesítő, mindig újra-támadó, hiszen energiáit a
közösség táplálja, ösztöneit, áttekintőképességét a föld rejtett ereje ébren
tartja. Családfőnek, hagyományőrzőnek, újat keresőnek, útjelzőnek egyformán a
művész a legalkalmasabb.
A művész, mint láttuk, sok esetben védtelen, gyámoltalan. Ha védtelenségében
szervezőereje csonka, úgy a közösség a legerősebbnek, a szervezésben
legalkalmasabbnak juttatja a vezefőhelyet.
Ez esetben elengedhetetlen szükségszerűség, hogy a szervező-vezető mellett a
művészek tanácsadó szervezete működjék. „Művészeti Tanácsnak" nevezzük a
legjobbakból álló testületet, mely minden esetben a közösség legérzékenyebb
tagjaiból tevődik össze. Ők, mint kapitány mellett az első tisztek, tanácsadók: a
társulat tisztségviselői. A művészek tanácsa a társulat szabad elhatározásából,
választás útján létesül. Csak ebben a felállásban van létjogosultsága egy
társulatnak: csak ebben az esetben beszélhetünk színházról.
A közösség vezetőihez természetesen gazdasági vezető is társul. Szerepe fontos, de
nem irányt mutató, nélkülözhetetlen, de a színház magasabb eszményeinek
szolgálatában áll.
A társulat szervezése, összekovácsolása, életvitele, az utánpótlás biztosítása a
vezető dolga.
Vajon előbb a tyúk vagy a tojás? A felépítés tisztaságát az ősi céhtörvény
biztosítja.
Egy fa életében nem okoz nehézséget a szokvány emberi álprobléma, hogy a gyümölcs
van-e a gyökerekért, vagy a gyökerek a gyümölcsökért. A fa a Természet örök
törvénye következtében termést hoz, gyökér, törzs, ágak természetes egységben
szülik újra az életet.
A fák életteremtő, életvédő szervezetéhez kell hasonlítania a színházban minden
közösségi építménynek. Gyökér a törzsért, törzs az ágakért, ág a termésért, szerves
egységben egymásért, az életért teljesítik természetadta feladatukat. A mag
gyökeret ereszt, a gyökér növeszt törzset, a törzs ágakat hajt, és együttesen,
állandó növekedésben a részek az egészt, az életet szolgálják. Ilyen „magától
értetődően", ilyen magból-érlelődően születik, nemz, és teremt a közösség vezetőt,
életőrzőt.
Csak ezek a természetes „egy-ügyű" példák segítenek. Ilyen ősi, természetadta
törvények alapján lesz közösséggé a család, a csoport, a társadalom, a nemzet.
A színház mint ősi céh: ősi egyesülés.
„ M i , színészek, boldog emberek vagyunk, mert a Sors ebben a roppant világban
juttatott nekünk egy pár száz négyzetméternyi területet, a színházunkat, ahol
megteremtjük a magunk külön gyönyörűséges művészi életét, amely a szüntelen alkotás
izzásában megjeleníti előttünk az emberi géniusz képzeletének figuráit Shakespeare,
Puskin, Gogol, Moliére és hasonlók szellemében.
Óvják meg színházunkat a szennytől, tiszta légkörben dolgozzanak, hogy szabad
művészi szellemük bátran szárnyalhasson a színpadon. Kevesebbet gondoljanak saját
magukra, gondoljanak inkább másokra. A közös üggyel törődjenek, akkor maguknak is
jobb lesz.
Ne csak egyedül önök, hanem társulatuk minden tagja törődjön azzal, hogy jól
érezzük magunkat a színház falai között. Ez olyan légkört teremt majd, amely
legyőzi a kínos hangulatokat, és elfelejteti az élet kellemetlenségeit. Mindig
tettre kész, derült állapotban lenni: ezt nevezem én az igazi készenlétnek. Csakis
így lehet átlépni a színház küszöbét.
A rend, fegyelem és erkölcs nem csupán ügyünk általános érdekében szükséges, hanem
döntő módon fontos művészetünk, alkotásaink céljából.
A művészi készenlét legelső feltétele: »szeressük önmagunkban a művészetet, nem
pedig a művészetben önmagunkat«." (Sztanyiszlavszkij) így ír 1 9 1 0 táján minden
európai színházi idők egyik legnagyobb tanítója, és hozzáteszi, „azoknak a
személyeknek, akik bárminő okból az ügyek élén állnak, kellő tekintélyük kell
legyen".
A szocializmus eszméivel és eszményeivel felfegyverzetten hiszem és vallom: az
egyenlők között a legtehetségesebbnek van egyedül tekintélye, hiszen a bizalom a
közösség akaratából minden esetben a kiválóknak jut.
A tekintélyt a kézbehelyezett bizalom adja.
A kiváltságos a játékból kiválik, mert a tehetsége a szaktudás köszörűjén mindig
újracsiszolódik, tehetsége állandóan megújul. A művészben állandóság lakozik, ez
legkiválóbb tulajdonsága.
A vezető tehát „megvágyott", a megvágyott pedig művész, léte kifejezi a társulat
vágyát: ő a közösségi vágyak teljesülésének letéteményese.
„Képzeljék el, mivé lesz egy közösség ügye kezdeményező nélkül, aki a közös ügyet
irányítja és előreviszi?" - kiáltja Sztanyiszlavszkij, és kiáltása most is hangzik
valamely moszkvai színházból, évtizedeken, korokon át.
Tovsztonogov felel rá ma Leningrádból félreérthetetlen világossággal: „Úgy
gondolom, ki kell dolgoznunk a művészi törvények kódexét, a kritériumokat, amelyek
kizárnak szakmánkból mindenkit, aki nem felel meg bizonyos művészeti
követelményeknek. Ezt könyörtelenül végre kell hajtanunk, különben a látszólagos
szakmai tudás továbbra is tért hódíthat, és behatolhat a színházi alkotófolyamat
szívébe.
Azt hiszem, hogy szakmánkból kiveszett az, amit megszállottságnak neveznek. Az
életben és a művészetben egyaránt van, ami fellelkesít és elkeserít, szenvedélyes
vágyat ébreszt arra, hogy beavatkozzunk, harcba szálljunk azért, amiben hiszünk.
Ezt nevezem megszállottságnak, ami nem hiányozhat egyetlen színházi emberből sem."
A kertész megmetszi a fákat, oltja a növényeket, nyesi a vadhajtásokat, gyomlál,
kaszál, nemesít. Az ember néha gyanakszik, hogy kegyetlen munkát végez. Pedig csak
nemesíti a termést, a virágot teszi kivételessé. A kertész a természet örök
céljának sáfárja. A társulat vezetője ugyanúgy tesz, mint a jó kertész: a közösség
törvényei szerint nyirbálja a vadhajtásokat a virágért, metszi a fákat a jobb
termésért, kaszálja a füvet az út tisztaságáért, a terpeszkedő gazokat gyomlálja a
növény védelmében.
A színházi közösség érdekében.
A közösség koordináta-szerkezete tükrözi tettének helyességét. E b b e n a
szerkezetben minden világos és egyértelmű.
Bármilyen nehéz is, a vezetőnek biztos kézzel kell rendet tartani. A színház
mindennapos megújulását kell biztosítania, a fegyelmet természetes, önkéntes
vállalássá kell tennie az egységért. Biztos kézzel kell a hibákra rámutatnia, és a
káros egyedektől meg kell tisztítania a társulatot, csak így lehet a színház
tisztaságát megóvni.
A sebész biztos kézzel kivágja a rosszat, a rákot, a daganatot, a sorvasztó
pokolbéli férget a szervezetből: az életért.
Áldozatos életű, biztos szemű, határozott kezű emberekből szerveződik az ideális
színházi társulat: lelkükben a jót, a szépséget és az igazságosságot hordozzák.
Nélkülözhetetlen erő a megszállottság a színházban.
„Ilyenformán csak szentekből lehet társulatot kialakítani" - gondolhatja valaki.
„Természetesen - válaszolja Sztanyiszlavszkij -, nem is lehet másképp. Talán azt
akarná, hogy holmi himpellérek és ripacsok szórják a színpadról az emelkedett,
nagyszerű érzéseket és gondolatokat az emberi szívekbe? Azt akarná, hogy a
színfalak mögött alantas, sekélyes nyárspolgár a színpadra lépve Shakespeare-t
tolmácsolhassa?!" A válasz valóban magától értetődő, a megoldás mégsem kézenfekvő.
A színház a jelenetek háza, a cselekvések háza, az emberi példák tárháza, csak
akkor életképes, ha „képes élet", ha a kép és az élet szerves, organikus létből
gyökerező összefüggéseket tud felmutatni, közös vágyból, együttes akaratból; csak
ekkor beszélhetünk színházról. Jelmezes, jelképes, jelenetes, jellel jelölt emberi
jellegből jelezve, a jelenben.
A „jel" mint nyom, mint stigma, az örök felelevenítés, az örök megjelenítés, ősi
győzelmek és szenvedések emlékeként jelenik meg a művész játékában. Ezt a jelet
mutatja fel, jelzi a színész, a szólista, az ősi kórusból kivált legjobb, a
közösség megbízottja. A kórusnak: a társadalomnak választottja, mindnyájunk nevében
beszélő, a félelmeinket leigázó. A szólista ajkán a közösség hangja szólal meg. Ő a
nemzet megbízottja.
A társulat ezért nem képezhet szigetet, nem élheti „a maga külön művészi életét" -
ahogy Sztanyiszlavszkij még az első világháború előtt fogalmazta. A győztes
forradalom után, a fiatal komszomolisták gyűlésén, 1937-ben ezeket mondotta:
„Fiatal barátaim, hozzátok magatokkal a művészet szentélyébe legszebb
gondolataitokat, és törekvéseiteket, rázzátok le magatokról az élet porát.
Munkátok így örökös ünneppé válik, amely felemeli, megnemesíti az emberek lelkét.
Ha lemondtok erről a magasrendű érzésről, és a művészet szentélyébe kicsinyes
emberi gyöngeségeket hurcoltok, színészi irigykedést és pletykákat, a szentély az
emberi lélek hulladékainak és salakjának szemétdombjává lesz. Akkor a nézőt örökös
ünnep helyett kihűlt érzések és keserű gondolatok fogadják. Vezesse az ifjúságot az
a kemény szabály a színházakban, mely szerint a tehetség kitartó, vesződséges munka
nélkül nem más, mint szép csecsebecse." A művész-színész sohasem feledkezik meg
arról, hogy megbízott, a nép legjobbjainak hangadója, a múlt örököse, ennek az
örökségnek jövőbe világító fáklya vivője.
„Mindnyájan mindnyájunkért, az összesség minden egyedért felelős. Es aki
cserbenhagyja a közös ügyet: áruló. A színházművészet természeténél fogva korszerű,
és a korszerűség sok mindenből tevődik össze: az igazság szomjából, a hazugság
elleni tiltakozásból, abból a törekvésből, hogy az életet teljes gazdagságában,
igazi szépségében lássuk, abból az óhajból, hogy megértsük napjaink nagy ügyeit. A
korszerűség fogalmában egybefonódik a hazafiúi és az esztétikai elem."
(Sztanyiszlavszkij) A kiválasztott, megbízott vezető, a művészeti tanáccsal
egyetértésben köteles megfogalmazni a színház programját, célkitűzését. így lehet
eszméihez csatlakozni, így szerveződik közönsége.
Természetes az is, hogy a vezéregyéniség differenciált művészképességekkel
rendelkező személy.
Csak ilyen színházvezető körül kristályosodik ki egy társulat.
A korszerű színház így teljesítheti hármas feladatát: a hagyományok őrzését, a
klasszikusok előadását; a jelenkori drámairodalom: a mi mai drámáink, a kortársak
drámáinak bemutatását, melyek közül elsőként a bennünket kifejező drámák jönnek
számításba, végül a színháznak önmagával szembeni kötelezettségét, a társulat
fejlesztésének feladatát.
Az együtt-akarók programja maga köré gyűjti a szerzőket.
A drámaíró, a szerző nem azonos az író fogalmával.
Az író novellákat vagy regényt ír, a szerző elsősorban drámákat ír, ezért
nyilvánvaló, hogy egy színházi közösséghez ugyanúgy hozzátartozik a szerző, mint a
színész és a műszaki dolgozó. A szerző együtt él a társulattal. A színpadi
megvalósításnak részese, hiszen csak a színházban élve tanulhatja meg a drámaírás
mesterségét, ennek az összetett mesterségnek öntörvényű fortélyait.
Ugyanígy társul a díszlettervező-művész, a színpadi tér kialakítója és esetenként a
zeneszerző.
Részt vesz a társulat munkájában a jelmeztervező is, aki gyakran azonos a
díszlettervezővel.
Az egész társulat harmonikus életéhez tartozik mindenki, aki részt vesz az
előadásban: az ügyelő, a fodrász, a szabó, a díszletfestő, az elektromos szakember,
a világosító és a díszletező műszaki is, még a portás és a jegyszedők is.
A művész sajátja, hogy mindig az egészben, a teljességben gondolkodik. Az igazi
színházi ember mindenütt jelen van, minden rész-összetevő érdekli, hiszen minden
mindennel összefügg. Az előadás az összes mesterségek művészi summája, a végső
eredmény, a szintézis.
A színház hasonlatos azokhoz a néhol még fellelhető műhelyekhez, kovács-, bodnár-,
kádár-, fazekas és asztalosműhelyekhez, míves céhekhez, amelyekben még ma is az ősi
céhtörvények uralkodnak, ahol az egész nagycsalád dédapától az unokáig tervez és
kivitelez: gyúrja, formálja, kalapálja az anyagot, míg megalkotja, kialakítja,
megmunkálja, megteremti, létrehozza a céh termékét, a művet.
A színház az emberi lélek műhelye. Ez a közösség ősi céhtörvények alapján működik a
mű, az előadás kikovácsolásában. A színház szervezete talán már akkor is céh-
alapokon nyugodott, mikor az iparban még nem ismerték ezt a fogalmat. A színház a
legősibb céh, ez működésének ma is az alapja.
Ez a lélekvállalat, a színi-céh, mint valamely építési szövetkezet, több művészetet
egyesít. Ezeknek a művészeteknek tökéletes szakmai összműködése teremti meg a
színházat.
„A színház minden munkása az előadás egy-egy társalkotója. Aki bármilyen mértékben
rontja a közös munkát, gátolja a művészetet és a színház alapcéljának a
megvalósítását: kártevő." (Sztanyiszlavszkij) Micsoda ökölre menő harc, milyen
magas képzettség volt szükséges a céhbe való bekerüléshez.
Nehéz inasévek, szenvedés, kínlódás előzte meg a segéddé avatást, hát még a mesteri
oklevelet! Aki alkalmatlannak, tehetségtelennek, fejlődésképtelennek bizonyult, az
kibukott a céh rendszabályai szerint.
A színházi közösségeknek aszerint kell szerveződniük, mint a válogatott
csapatoknak, mint a kimagasló klubcsapatoknak.
„Ha a színházi hegy könnyen megközelíthető lenne, már régen megmásztak volna.
Évezredek óta keringenek a tövében, de még soha senki nem jutott a csúcsra, és
nagyon sokan vannak, akik el sem akarják hinni, hogy van csúcsa. Én láttam ezt a
csúcsot, és egyszerűen ellentmondok a sokaságnak. Csak távolról láttam - nem szebb
a Fudzsijama sem" - írja a magányos úttörő, Gordon Craig.
Sztanyiszlavszkij színháza volt az a csúcs, amely leginkább emlékeztette
látomására.
• A műalkotás képes a rend érzetét kelteni a káoszban. A társulat szellemi-lelki
egysége is ezt a rendet tükrözi, mely átragad a közönségre.
A színházi légkör csak elősegítheti az anyagi sikert is. Vonzóerőt gyakorol,
felkelti a néző vágyát, hogy a színház művészi légkörét élvezze. E nnek a légkörnek
kialakítása rendkívül nehéz, de csak ebben a légkörben tud dolgozni a társulat,
csak így születhet meg az előadás.
Nem szabad elfelejteni, hogy ebben a műhelyben sokféle emberi léleknek kell
egységessé kovácsolódni. Itt az anyag a színész. A színész anyaga önmaga. Ő a zene
és a hangszer. O az eszköz és a cél. A lélekátalakító és testformáló.
Mennyi testi-szellemi energia nemesíti az anyagot, míg mű lesz belőle a
műhelyekben! A színésznek az idegrendszere és lélekereje kopik, míg mássá-
formálódik, míg a szerephez kovácsolja önmagát. Természetesen a művész-színész
koptatja leginkább önmagát, a más életet saját életéből formáló gyötri meg
leginkább maga-anyagát, maga-energiáját. T ö b b időt is emészt fel, mint a
többiek.
A színházi időt és a színházi bérezést is hozzá kell szabni.
Valamely nyegle jogi megfogalmazás a művészszínészt sem ismeri el alkotóművésznek.
Minden alkotóművészek között a legmagasabb progresszív adót fizeti.
„A színházi embernek még a gyomrában is óra ketyeg" - mondja Barrault, Jouvet pedig
hozzáteszi: „A színház bizony kiskereskedelem, és nem mentes az uzsorától. Nincs
olyan hitele, mint a festőnek, szobrásznak, zenésznek, írónak, akik nyomoruk idején
hordják össze munkájuk és tehetségük gyümölcsét." A színész nem várhatja meg az
ihlet óráját, hét órakor esténként mégis ihletetten kell színpadra lépnie.
Alakítása-alkotása percre szabott, a játék halaszthatatlan, a függöny felmegy.
Ajánlom ezt a kis elmefuttatást azon jogászok figyelmébe, akik olyan lenge
könnyedséggel szabnak határt alkotók és nem alkotók között.
A társulatban nincsenek osztálykülönbségek.
A tudás szab rangsort. Elmosódnak a generációk közötti élethatárok is, az idősebbet
tisztelet övezi, ha játékával ezt a tiszteletet kiérdemli.
Eltöltött évek, törzsgárda-tagság itt nem számítanak.
A siker, az öröm, az eredmény jobban szétosztódik, mint egy családban. A megnyert
mérkőzés, az előadás sikerének boldogsága mindenkire egyformán kell szeretetet,
öntudatot és büszke nyugalmat permetezzen.
A megnyert és elveszített ütközetekben kovácsolódik egységessé a társulat.
Egy-egy csapat jellegét a tagok életkora dönti el.
Helyes volna, ha a különböző társulatokban különböző generációk dominálnának. Egyes
generációk életérzése, idegrendszere, érzékenysége, világlátása manapság annyira
különbözőek, hogy üdvös lenne, ha a társulatok gerincét más és más generációk
alkothatnák.
így válna igazán sokszínűvé, teljessé színházaink arculata.
„Milyen is volt a színház a régi időben? Talán olyasmi, mintha napfényes időben a
Szent Márk téren állnál, és galambok százait látnád keringeni a téren, amint a
szárnyaikat csapkodják, és a maguk isteni módján jól érzik magukat. így jutnál a
legközelebb ahhoz, milyen is volt egy görög ünnep. És úgy találtad-e, hogy az
emberek a téren továbbmentek, és nem vették észre ezt az eseményt? N e m , azt
fogod látni, hogy még a legbutább ember is megáll az utcán, és figyeli az
eseményt." (Gordon Craig) Valamelyik olimpián, nem is olyan régen, hatalmas bajnoki
ugrása után, isteni örömében így nyilatkozott egy néger atléta: „Köszönöm a Föld
Anyának, hogy megengedte nekem ezt a hosszú röpülést." A kegyosztó Föld Anya
kivételes adományából már én is részesültem. Tizenöt színészi évem alatt ritka
órákra emlékezem, múltba vesző percekre, mikor a röpülés csodáját, a boldogság
részegítő mámorát megélhettem.
Az olimpiák dobogóján megjelenik Csik Ferenc, Kozma István, Papp László, Kárpáti
Rudolf, Balczó András, Gyarmati Andrea és a többiek mind, felsír a Himnusz a
dobogóra, és a tisztelgés torokszorító csendjében felkúszik az ég azúrkékségébe a
piros-fehér-zöld zászló. Némán állunk, és a zászló, mint tengeren magányos, fehér
vitorla integet messziről, mintha búcsúzna, mintha hívna.
Mert oly szomjasak vagyunk a győzelemre. Az öröm lebegő szárnyain utazunk messze
múltak felé, időtlenül kavarogva a cicázó szélben. Mintha anyánk szeme csillogna a
tengerzöld kékségben.
„Orando et laborando", eszembe jut a debreceni nagytemplom, Hunyadi-harang,
Rákóczi-kolomp, trombiták aranyló tüze, lovak horkanása, vízre sikló hajók,
sirályok az égen, a győzelem égbe szökkenő sistergése.
Állok Tihanyban a szélben, éveim ezüstös kecskekörmök a vízben, köszönöm a Föld
Anyának a hosszú röpüléseket.
Hasonlatos a színház ritka adománya: az igazi siker, a teljesség mámora, a közös
munka eredménye, a boldogság.
Az évek hosszát megjárva keresgélek az időben, csomókat kötök az emlékezés
kendőire; hogyan születtek ezek a kivételes pillanatok? Nem misztikus ködből
bukkannak elő utam iránypontjai.
A győzelem nem a kóbor szerencse szeszélyes játéka. A győzelem építőkockái az
akarat, az elszántság, bátor őszinteség, könyörtelen önismeret, megszenvedett
szakmai tudás, kíméletlen harc.
A közösségben egy ember sugárzó szenvedélye elég ahhoz, hogy a többiek akarását
megsokszorozza. Egy ember megszállott hite elég ahhoz, hogy mindenki szárnyakat
kapjon.
„Mindig arra kell gondolnunk, hogy a hólabdával játszó gyermekek milyen apró
golyócskákból csinálnak óriási hótömböket. Ugyanennek a növekedési folyamatnak kell
végbemennie nálunk is.
Először csak magam vagyok. Azután ketten, én és a velem együtt érző, majd négyen,
nyolcan, vagyis számtani, sőt mértani haladványban növekedve." (Sztanyiszlavszkij)
A társulat szeretet-szőtte akarása az energiákat megsokszorozza, és a döntő
pillanatban mindenki felülmúlja önmaga erejét.
„Kockáztasd életedet a művészetért, békésen vagy háborúzva, és lehetetlen, hogy ne
győzz!" (Craig) Vannak esték, mikor semmi nem sikerül.
Mounet Sully, a nagy francia tragikus színész mondta ilyenkor: „Ce soir le Dieu
n'est pas venu." Ha a társulat természetesen, egy ügy érdekében harcol és egyesül,
minden este leszállhat a győze lem istene, a siker kegyelme jótékonyan árad szét a
társulaton. A közösségi ember győzelme az együttes munkából, a korszerű csapatjáték
törvényei szerint születik, a tisztán látó tudatosság szikrázó tüzében.
Ez a színházi csoda. A varázslat. A siker titka.
Vajon létrejöhet-e ma ez a csoda? Megpróbálom objektíven megfogalmazni egy
jelenlegi színház életét. „Sine ira et studio" - mondanám, ha fogalmazványomat nem
a kétségbeesés lökné papírra.
írásom szándéka nem a hibák megnagyítása: javítani szeretnék, mindnyájunk okulására
idézem fel a szakma nagy auktorait. Németh László írja valahol, hogy egy író
életének jótéteménye, ha háza tízévenként összedől. Nem félek attól sem, hogy ránk
szakad a színház, mert ez csak javunkra szolgálna.
„Csak a közömbösség öl vagy a bomlást megelőző halálos nyugalom." (Jouvet) „Most, a
vallás hanyatlásának idején a művészetnek és a színháznak kell templommá
emelkednie, minthogy a vallás és a tiszta művészet tisztítja az emberiség lelkét.
Hogyan változtatjuk a mai vásári mutatványos-színházát színház-templommá? Jöjjenek
az áldozópap-színészek, a szentségkiszolgáltató-színészek a maguk tiszta
gondolataival, emelkedett eszméikkel és nemes érzéseikkel, akkor magától is
létrejön a művészet.
Ha az emberek hozták létre a hitet, ők maguk szennyezték be a templomokat azzal,
hogy piaccá változtatták őket. Miért is ne hozhatnánk létre új művészetet és
építhetnők meg templom-színházunkat? Csak a tiszta színészlelkek hozzák létre ezt a
művészetet, amelynek érdemes új templomokat építeni." (Sztanyiszlavszkij) Hogy is
néznek ki a mi mutatványos-színházaink? Hogyan torzult el a céh-törvény-szabta
szervezet? Vajon a tiszta színész-lelkek: a művészszínészek vezetik-e
színházainkat? Hogyan áll ma a színházi koordináta-rendszer, a vízszintes,
függőleges tagozódás? A színházak vezetői vajon kiválasztódás útján lesznek-e
vezetők? Nevezhetünk-e közösségnek egy mai társulatot? Az egymást növesztő szeretet
uralkodik-e ma egy-egy társulatban? Születhet-e ma győzelem? Táplálja-e a társulat
önbizalmát a siker? Egyáltalában van-e siker vagy bukás? Létrejöhet-e ma egy
előadás, amely szárnyakat ad, a hit meteordarabkáit kapja-e ma gyógyításul a néző?
Gyógyít-e a mai színház? Fontosak vagyunk-e mi, színészek, a társadalomban? A
művészetek szintézise-e egy mai előadás? A kérdések útvesztőjében, a közösségi
tudat fényénél vizsgáljuk meg, hová korcsosult a színház a mi életünkben. Mert egy
életünk van ugyebár, és amíg új rendelkezéseken törik fejüket az illetékesek, nem
áll meg az időmérő-óra, mint valamely boldog sakkjátékban. Mi, színházi emberek,
gyomrunkban a ketyegő órával; agyunkban, idegeinkben a kockarázás kínjával,
türelmetlenül sürgetjük az időt, mielőtt az égi bíró harsány sípszavára végképp
elhagyjuk a nagy játszóteret.
„Az ember végezze el a maga munkáját, gyümölcsének gondja már nem övé - mondja a
francia színházújító Jacques Copeau, »az öreg galambász«, a Vieux Colombier-színház
új alapítólevelében, a Manifestumban, 1 9 1 3 - b a n . - Mi nem érezzük szükségét
a színházi forradalomnak... Mi nem tudjuk, milyen lesz a holnap színháza, de
életünket annak a feladatnak szenteljük, hogy tettekkel tiltakozzunk a mai színház
minden gyáva megalkuvása ellen.
Láttuk, amint mások, akiket jellemük szilárdsága és a művészet iránti tisztelet
jobban felvértezett, inkább odahagyták a színházat: tudták, csak azért nyitott
volna kaput előttük, hogy megrontsa őket.
És ha azt kívánják, nevezzük meg világosabban az érzést, amely fűt, a szenvedélyt,
amely hajt, kényszerít, kötelez, és amelynek végül engednünk kellett, hát
megtesszük: a neve felháborodás. Elegendő-e, ha tovább csatározunk egy vesztett
ügyért, ha hiába élesítjük kritikánk nyilát, vagy elsáncoljuk magunkat önző
megvetésünk mögé? Nem érünk semmit az elégedetlenséggel, amely nem cselekszik.
Miközben a legjobbak beérik azzal, hogy kinyilatkoztatják, mit fogadnak el, és mit
utasítanak vissza, és egyéni ízlésüket érintetlenül emelik az általános züllés
fölé, a baj egyre terjed körülöttünk, és nemsokára megérjük, hogy művészetünk
birodalmában, ebben a körben, amely bennünket illetne - nem lesz számunkra egy
talpalatnyi hely sem!" Nemrégen Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos főtitkára
beszámolt arról, hogy még mindig akadnak üzemek, ahol a vállalati demokrácia nem
tud kifejlődni, mert bizonyos vezetők nem engedik az egyéni kezdeményezéseket,
feltalálókat és újítókat megnyilatkozni.
Ezzel sok ötlet, „sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből, s elveszti tett
nevét".
A színházakról még nem esett szó.
A lakmuszpapír képes kimutatni a savat. Tudjuk a fizikából a vegyület és keverék
különbözőségét.
Hová lett a színházi vegyület, a közösség? H ogyan vált keverékké a társulat,
melynek összetevői ma külön vegyértékű, önös molekulák? Megemlékeztem Debrecenről,
ahol tanulóéveimben megismertem a közösség fogalmát; a M A F C kosárlabdacsapatát,
ahol megismertem a csapatszellemet. Ismerem azt a bujkáló, összekacsintó mosolyt,
mely a szerelmesek titkos szóváltása.
Tanúja voltam párbaj tőr-válogatottunk fölényes csapatgyőzelmének a bécsi
Stadthalléban rendezett világbajnokságon, ahol szinte a tv-ernyőn is átsütött a
barátság, a szolidaritás megannyi boldog jele, mely a csapatot egységessé
kovácsolta a küzdelemben és a győzni akarásban.
Néha-néha, mikor a hajdani csapat szétszórt tagjai összejövünk, a régi szeretettel,
fájdalmasan és figyelmesen öleljük át egymást: valamely szép szláv hagyományra
emlékeztető arccsókkal üdvözöljük egymást. Magányos hajók zászló-üdvözlése ez a
nyílt vízen. E találkozások alkalmából felidézzük a volt csapatot. Panaszunk
szavában, leplező cinizmusunk torz hangjaiban, jókedvünk furcsa feltöréseiben az
elveszített közösség szomját érzem.
„Hol van már a régi csapat?" - fontolgatják emlékek közt motozva az érettségi
bankettek gyérülő résztvevői.
A közösségi érzés, amiről mi, színészek, álmodozunk véletlen találkozásainkban, nem
az ifjúság idejének keresése. Nem a prousti „recherche du temps passé". Fájdalmas
vájkálás ez a jelenkor sebeiben: „Vajon vagy-e és mink vagyunk?" Az eszményi
színházi közösségben a gyerekkor, a mindenkori közös sors biztosítja a
csapatszellemet.
Szendrő József háromévi frontszolgálat és négyévi hadifogság után barátjára
bukkanva a békés körúton, csak ennyit mondott: „A csapatok megvannak!" - A gombokra
gondolt, a győztes gombfocicsapatokra, melyek átvészelték a második világháborút,
ötvenmillió ember halálát. Milyen javíthatatlanul boldog lennék, ha elmondhatnám
színházainkról: „A csapatok megvannak!" Nincsenek meg a csapatok.
Ilyenformán színházak sincsenek.
Minden csak látszat-valóság, vadonat színházépületeink körül.
Újra és újra elmondhatjuk Sztanyiszlavszkijjal: „Az elvtelen igénytelenség
süllyesztette a színházat oly mélyre. Ezért nem foglalhatja el az őt megillető
magas helyet, a társadalom életében nem fejtheti ki azt a fontos tevékenységet,
amelyre hivatott." Nemrégen valamelyik humorista megjegyezte a futball-világ
vezetőiről, hogy számukra a kinevezés az eredmény. Sajnos, színházainkra is
vonatkozik ez a csöppet sem humoros észrevétel.
A színházak államunktól hatalmas szubvenciót élveznek, mely összeg évenként most
már a tízmillió forintot is eléri. A jegyek árához átlagban 50 Ft-ot ad az állam.
Fantasztikus összeg. Sehol a világon nem élvez ekkora támogatást a színház.
Vajon hasznos-e ez a színházi szervezet számára? „Mélységes meggyőződésem, hogy a
színházművészet számára végzetes, ha túl sok külső segítséget vesz igénybe. Kimerül
tőle, ereje ellankad" - mondja a kiváló francia színház-vezető, Dullin.
Hozzá kell tennem, hogy színházban minden időkben csak akkor született valami új,
amikor anyagi nehézségek, kényszerítő szükség vezette új irányokba a fantáziát.
„A világ legszebb színházát nem a dúsan kiteregetett, haszontalan kincsekben kell
keresnünk, hanem a művészetünkbe vetett rajongó hitben, a szellem állandó
emelkedettségében." (Dullin) Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt,
amennyit az általa kiszorított víz súlya nyom. Vajon a színházi test nem a
mindenféle vizekbe való mártogatástól, a tej be-fürdetéstől puhul el? Nem a
vezetőség rendelkezésére álló, hatalmas összeg teszi felelőtlenné az összetákolt
társulatokat? A színházakban levő tagokat „állományba veszik". A társulatot nem
szervezik, a társulat többékevésbé helyben marad. A státus a közepeseknek való
guano-szerű létesítmény. A státus-támogatta társulat olyan, mint a megunt egyenlet,
amelyben már semmi mcgoldanivaló nincs, nincs kérdés, nincs eredmény; amelyben
nincs új ismeretlen, csak konstans számok halmaza. Ilyen betokosodott halmazat egy
pesti társulat. Ebben a mozdíthatatlan képződményben, ebben a guano-lerakatban,
mint valamely hivatalrendszer szamárlétráján, bandukolnak a gázsik, a bérek
csigalassúsággal emelkednek, az eltöltött idő figyelembevételével, sokszor nem
megnevezett érdemek elismeréseképpen. Nem a tudás szab itt rangsort; nem a színházi
hit ereje ad lendületet: sokszor egyéni, önző, kicsinyes érdekek könyökölnek jogot
maguknak a sűrűn párnázott, csicsás irodákban.
„Magától értetődik, hogy a színházi irodának megvan a maga rendeltetése. Szerepe
azonban másodrendű, minthogy a színház művészi élete nem az irodában, hanem a
színpadon zajlik le, nem az iroda, hanem a színpad vonzza a nézőket, és teremti meg
a színház népszerűségét és hírnevét, nem az iroda, hanem a színpad alkot, nem az
irodát, hanem a színpadot szereti a társadalom, nem az iroda, hanem a színpad hagy
maradandó benyomást a nézőben és gyakorol nevelő hatást a társadalomra, végül nem
az iroda, hanem a színpad hozza a jövedelmet. ..
Ők döntik el, kell-e fizetni vagy sem, ők határozzák meg a fizetéseket, ők róják ki
a bírságokat, nekik van szépen berendezett irodájuk, nagy személyzetük, ami nem
ritkán a költségelőirányzat nagy részét felemészti. Nekik tetszik vagy nem tetszik
az előadás vagy a színész, ők osztják ki a szabadjegyeket. Hozzájuk folyamodik mély
alázattal a művész, ha jegyet kér a nézőtérre. Ők tagadják meg a szabadjegyet vagy
a kedvezményt a színésztől, és adják oda saját ismerőseiknek. Pöffeszkedve
járkálnak a színházban, és leereszkedően fogadják a színészek hajlongását. Ők a
színház rémei, a művészet ellenségei és sárba tiprói. Nincs elég erős szó, amivel
kifejezhetném, mennyire utálom ezeket a típusos adminisztrátorokat, akik egyszerűen
kizsákmányolják a színész munkáját.
A színész állandóan képzeletvilágában, teremtő álmaiban kalandozik, mindig fáradt,
reggeltől estig megfeszített idegmunkát végez a próbákon, előadásokon, otthoni
előkészületeinél; ezért ingerlékeny, kiegyensúlyozatlan, könnyen csüggedő, és
nagyon gyakran gyámoltalan magánéletében, művészetén kívüli dolgaiban. Mintha csak
arra lenne teremtve, hogy kizsákmányolják, hiszen mindenét a színpadnak adja, és
nincs ereje emberi jogainak megvédésére." (Sztanyiszlavszkij) A fent leírtak
majdnem szóról szóra ráillenek a mai helyzetre is.
„Ha az egészséges munkalégkör nincs meg, akkor a kollektív munka kínszenvedés, az
emberek csak összecsődülnek, és zavarják egymást..." (Sztanyiszlavszki j) Ahol a
természetes hierarchia felbomlik, felfordul a rend, a kapcsolatok szétzilálódnak,
az egyensúly megbillen; a mérleg serpenyőiből kihullik eszköz és cél, eredmény és
összetevő, tehetség és tehetetlenség; a dolgok értelmüket vesztik, a koordináta-
rendszer elemeire hullik szét. Ilyen megbomlott rendben már minden előfordulhat:
mindenki vélt jogait követeli, elszabadul a pokol. A társulat megszűnik közösség
lenni, a szeretet csak titkos csapóajtókon emelkedik az egyes emberek közé; a
színház nem játék-ház, nem az alkotás csendjének vára, nem lélektárház, hanem
keserves munkahely.
• Ezt tükrözi a szerződések szövegezése is. Megkísérlem analizálni szerződésemet,
mely valaha az egyik Színházhoz kapcsolt.
Sokszorosított papíron nehezen olvasható betűk.
Munkaszerződés. T e h á t munkára szerződünk, mi, játszók.
1584/36/ 1966-os szám. „Mert bejegyeztek engem mindenféle könyvbe, és minden módon
számon tartanak." Ezentúl ezen a számon lehet megtalálni 1584/36.
1. „Alkalmazom Önt a Színháznál a 805 kulcsszámú, színész elnevezésű munkakörben,
1966. augusztus i-től 1967. július 3 1 - i g terjedő időre, vagyis 1 évre." Tehát
805-ös kulcsszámmal lakatoltak a színházhoz, színész elnevezésű munkakörben. Fából
vaskarika. A színésznek szerepköre, hatásköre, játékköre van - meg baráti köre. De
munkaköre? Ki fogalmazhatta ezt? Továbbiakban újabb számok, betűk és
sorozatjelzések következnek, „fentiek értelmében munkaviszonya egy évig áll fenn".
2. „Munkaköre alapján köteles a Színház munkarendjében foglaltaknak eleget tenni."
Munka a munkarendben. Be kell vallanom, hogy itt soha senki nem mutatta ezt a
munkarendet, melyet az inkább napiparancsokra emlékeztető szerződésszövegben
említenek. A gyakorlat véget nem érő valóságos munkában tellett. Ebben a munkában
elveszett az idő fogalma, elveszett az időérzék, de ezt semmilyen rendszeresség nem
kísérte.
Ahol a rend nem a szívekbe van vésve, ott hiába stencilezik papírra. Nyilván ezen
megfontolás alapján nem is vésték papírra.
„A mi színészeinket a legjobban az meríti ki, mikor a kulisszák mögött vagy az
öltözőben tétlenül kell várniok a jelenésüket" - írja Sztanyiszlavszkij. Mi a 20 m
2-es társalgóban várakoztunk naphosszat.
Nézzük tovább a munkaszerződést. Pontok követik egymást, újabb betűjelzések,
melyeknek fejezetcíme: különösen köteles.
a) „Teljes művészi tudását a Színház rendelkezésére bocsátani." Munkaköröm alapján
művészi tudásomat...
Nem tudom követni a jogász művészi csapongását.
Nem érzékelem a szóhasználat jogosságát. A művészi tudás nem munkakör, nem méhen
kívüli terhesség; nem külön hordható koffer, amit az ember lerak az irodában vagy a
ruhatárban. A művészi tudás nem konstans állandó, nem szállítmányozható, nem
kartotékadat. A tudás nem teljes, mert törvényszerűen növekvő vagy csökkenő. (A
szerződésszöveg csökkentő tényező.) b) „Különösen köteles: az Önre bízott
valamennyi művészi feladatot ellátni és a Színház által akár a Színház székhelyén,
akár más helységekben, esetleg külföldön tartott előadásokon fellépni." „Más
helység" alatt nem bizonyos, hogy falut, várost értenek-e, és az sem bizonyos, hogy
a helység melyik részén köteles a színész munkakörében fellépni.
Utólag könnyen okos az ember: Székesfehérváron és Szombathelyen léptünk fel.
Külföldre engem már nem vittek. Ezek az elmozdulások télen, nyáron fűtetlen
buszokban történtek. 30 Ft volt a kiszállási díj. (1949 óta ennyi.) Szombathelyen
is, pedig az elég messze esik a „Székhelytől".
Ide biggyesztem ismét Sztanyiszlavszkij sorait Színészetika c. művéből: „Olyan
színház is van, ahol a színészt kordában tartják, vasfegyelmet gyakorolnak, példás
rendet tartanak. Az ilyen színház kérkedik rendszabályaival, nem törődik
színészeivel, és igaza is van. Színészei egészen nyugodtan meghalhatnak naponta
háromszor is, utána másnap reggel három darabból is tartatnak velük próbát..." c)
„Különösen köteles minden új szerepét az illetékes művészeti vezető által előírt
határidőn belül megtanulni." A szöveg érési folyamata mindenkinél más és más, de
főként a „művészeti vezető" rátermettségétől, határozottságától függ. Ha az
„illetékes" otthon felkészül a próbákra, ha az előadást előre megtervezi, minthogy
ez a kötelessége, ugyebár, ha a jelenetek a rendelkező próbákon a próbaidőszak
legelején lényegileg kialakulnak, akkor hamarabb rögződik a szöveg. A szövegtanulás
nem biflázás kérdése. A szöveg bizonyos kialakult szituációkhoz ízesül. Sokszor
bizony a színészeknek kell véget vetni, határidőt szabni az „illetékes művészeti
vezető" lányos határozatlanságának, hogy végre megtanulhassák a szöveget.
d) „Különösen köteles az illetékes művészeti vezető által előírt időpontokban a
próbákon részt venni." Találkoztam olyan megdöbbentő gyakorlattal, hogy a darabban
szereplő összes színésznek mindig jelen kellett lennie a próbákon. Nemcsak azoknak,
akik azokban a jelenetekben következtek, amelyek ki voltak írva.
Más színházakban ilyet nem tapasztaltam. Ilyesminek oka, ha „az illetékes"
improvizál, vagyis készületlenül érkezik a szerződésszövegben jelzett székhelyi
munkahelyre. Javaslom tehát a d) pont átfogalmazását: „az illetékes darabban
szereplő összes résztvevő minden áldott nap köteles 1 0 - 1 4 h-ig a székhelyi
társalgóban várakozni".
e) A különösen köteles fejezet ezen pontja rendkívül különösen hangzik, talán csak
tévedésből került a fogalmazványba: „A szerepeket a rendező utasítása szerint
eljátszani." Előzőek után nyilvánvaló, a nyájas olvasó elképzelheti, hogy itt
utasításról szó sem volt. Ahogy mondani szokták, „összeálltak" az előadások,
minthogy a premierek időpontja volt az egyetlen fix pont a színházban. „Mindenki ad
bele valamit, összeáll az magától is." Ismét egy új megjelölés, íme most már
összeolvasva: „Teljes művészi tudását átnyújtva, székhelyi munkahelyén,
munkakörében szerepét eljátszani különösen köteles." Ezt már valóban nehéz követni,
pedig ma már őszülő fejemmel gyakran forgok ügyvédi munkaközösségekben...
M e g kívánom jegyezni, hogy ezen a székhelyen olyan jelenséget tapasztaltam, amit
akkor még soha sehol. (Pedig egy-két helyiségben és helységben már megfordultam.)
Az olvasópróba: egy hosszú asztalnál összejöttünk, ahol a darabban szereplők
meghallgatták az eljátszandó darabot az illetékes művészeti vezető felolvasásában.
Ez némileg fárasztó délelőtt volt, mert nehezen olvasott, nem színezte előadását,
csak leckeszerűen olvasgatta a szöveget. Ritmus-elképzelés, szerepvázlatok,
„koncepció" ebből az olvasásból nem derült ki.
Másnap a színészek olvasták szövegeiket, ebből nagyjából megtudtuk, miről is szól a
darab. Ezen a napon a kitűnő díszlettervező bemutatta a kész díszletterveket,
melyek az „illetékesnek" mindig nagyon tetszettek.
A harmadik napon a díszletek jelzései közt ismét felolvastuk a darabot, most már a
színpadon, állva.
„Nem kell még semmit sem csinálni, csak szokjatok a teret." És mi szoktuk a teret,
amit lécek, vásznak, régi díszletelemek jeleztek.
Negyednap általában csak az első felvonásból volt álló-olvasópróba. És így tovább.
K é t hét alatt valaki innen-onnan bejött vagy kiment, általában a büfé irányában.
Ezek a járások már jónak látszottak, megmaradtak.
A második hét után, mely időszakban sok mindenről szó esett délelőtt 10 és délután
14 h között, csak a szituációk nem tisztázódtak, a szerepek egymás közötti
relációira nem derült fény. Illetékes ezután eltűnt. Most már „sínen van a darab",
jelezte.
Ez az a pont, amit végképpen nem értek. A felkészítés legizgalmasabb időszaka a
jelenetek kialakulása. A születés. A szituációk megalkotása, a viszonylatok
kialakítása: a szülés időszaka. Ez a legveszélyesebb, legérzékenyebb,
legképlékenyebb időszak. Itt lehet csatát nyerni, vagy elveszteni az előadást. Ha
ezt a periódust valaki otthagyja, olyan, mintha az asszony terhességét
felfüggesztené, ideiglenesen másnak adná magzatát megőrzésre.
A segédrendező figyelte tovább a próbák menetét, a darab születésének időszakát,
amelyben mi, színészek a terheket és a terhességet átvállalva, békésen vagy
háborúzva kialakítottuk a jeleneteket.
Mindenki maga felé húzza a darabot.
A negyedik hét után illetékes visszaérkezett, meghatódva konstatálta, hogy jó
munkát végeztünk, majd többször egymás után átrendezte a darabot.
A hatodik héten, a premier hetében néha délután 5-ig.is tartottak a próbák,
mindenfelé konfúzus és kimerült színészek tántorogtak. Az idegesség a tetőfokra
hágott.
A premier több-kevesebb sikerrel, az utolsó rendezői variációk szerint „lement".
f) „Különösen köteles a színház nyári üzemszünetének az Ön szabadságát meghaladó
részében az Önre osztott szerepeket tanulni, és művészi képességének növelése
érdekében egyéb szakmai tanulmányokat folytatni." „Önre osztott szerepeket
tanulni." Színházaink mai szokvány gyakorlata az, hogy év végén hozzávetőleges
műsortervet készítenek a következő évadra. A bérletezés kényszere ez, a bérlők
részére közölt esetleges tájékoztató. Soha nem fordult még elő velem, hogy akár az
olvasópróba előtt egy hónappal értesültem volna arról, hogy mit fogok játszani.
Akkor nyáron milyen szöveget is tanuljon az ember? „Hol van az a nyár?" Egy színész
napi programja körülbelül így fest: reggel 8 h rádiófelvétel, 10 h-kor színházi
próba, amely 14 h-ig tart. A délutáni munkahelyeken (rádió, tv, szinkron, filmgyár
stb.) szintén 14 h-kor kezdődik a munka, tehát ebédre, az újabb munkahelyre való
átutazásra nem szánnak időt. „A teljes művészi tudást" a többi munkahelyen is
beszedik, mindenütt megkövetelik a maximumot. Visszaérkezés a színházba, az esti
előadásra való felkészülés, maszkkészítés, átöltözés stb. 18.30 és 19 h között.
Legkésőbb 1 9 . 1 0 h-kor könyörtelenül felmegy a függöny.
Ez alól csak az a ritka eset kivétel, ha tíznél kevesebb néző kíváncsi az
előadásra. (Bizonyos színházakban egyre gyakrabban fordul elő.) Az előadás a darab
hosszától függően általában 22 h-ig tart. 22 h-kor ismét valamelyik munkahely már
nyugtalanul várja az immáron 16 órája dolgozó színészt.
Nem minden egyes nap ilyen zsúfolt, de a vezető-színészek életében a napi 14 óra
munka általános.
Mikor jut idő regenerálódásra, pihenésre, szereptanulásra, továbbképzésre,
elmélyülésre, olvasásra: hol talál az ember ebben a zaklatott munkatempóban
csendet, nyugalmat, amelynek pihentető légkörében feltérképezheti saját magát;
fejleszti önismeretét, hogy viszonylatokat teremthessen önmaga és szerepei között.
Amikor a szövegekből kiszivárgó ízeket lassan ízlelgetve, szürcsölve, szervezetén
átszűrve kiformálódhat a szerep.
Hol van a színész magánélete? Életének meghitt órái felszívódnak a lélektelen munka
sodrásában. Idegrendszere, szervezete lassan felőrlődik.
A munkaszerződés szövege a nyárra utal, mikor a színész a színház kötelező
folyamatából kiszakadva, a „különösen köteles" fejezetek bilincséből megszabadulva,
végre levegőhöz jut, és lázas sietséggel veti magát a filmgyár ideget-lelket
emésztő, éhes gyomrába, a nyári játékok szabadtéri zsibongásába, újabb és újabb
munkákba.
„Mivel a színésznek soha nincsen ideje, ezért művészete a legjobb esetben egy
helyben topog, rosszabb esetben visszafejlődik. A színész sokszor nem nyújt egyebet
annál, mint amit úgyis tud - a hitvány próbákon és hazug előadásokon:
modorosságait" - olvasom tovább a „Színészetika" szövegét. Pedig Sztanyiszlavszkij
még nem tudott hat munkahelyről, csak a színházról. Dullin fogalmaz tovább: „A
kétéltű, többéltű színész, ha nincs benne igazi tehetség, hamar eljut odáig, hogy
szakmai lelkiismeretét eltorzítja a nyereségvágy." Tehát újabb munkákba süpped,
vagy menekül újabb helységekbe? Színésze válogatja.
Az 50-es, 60-as generáció általában már a háború előtt vagy utána megteremtette a
maga életfeltételeit, pedig tv-nek, szinkronnak még híre-hamva sem volt. De
korábban Pesten jóval több színház működött, és a filmgyárak is több játékfilmet
gyártottak, jóval rövidebb idő alatt, mint manapság...
A többi generáció az ötvenes évektől kezdődően a nullpontról indult.
A színész élete nincs biztosítva. Egészségének megrokkanása egyik napról a másikra
játékképtelenné teheti.
M e g kell jegyezni, hogy az egész világon szokásos automatikus életbiztosítást sem
élvezi hazánkban a színész, akit játéka néha akrobatikus mutatványokra kötelez. A
folytonos koncentrálás idegrendszerét és fizikumát maximálisan igénybe veszi.
Más munkahelyeken veszélyességi pótlék, valamilyen bérkiegészítés jár a
veszélyeztetettség mértékétől függően.
A színésznek, Élet és Halál határmezsgyéjén végzett mutatványaiért, nem jár
veszélyességi pótlék.
A felvázolt szempontok figyelmen kívül hagyásával az adminisztratív színház magának
követel mindent...
Mindezért a 3. fejezet értelmében: „Munkakörének megfelelően a 1 3 5 / 1 9 6 2 / M
K . 1 2 . M. M. Sz.
utasítás 1. számú mellékletének bértáblázata szerint havi alapbérét 3400 Ft-ban,
azaz Háromezernégyszáz 00/100 forintban állapítom meg." 4. „A munkaszerződés
harmadik pontjában meghatározott munkabérért Ön egy színházi évadban 200, azaz
kettőszáz fellépésre köteles." M i t jelent ez a fizetés órabérben? Levonva az
adót, feltételezve, hogy minden színész egy év alatt három darabban játszik, egy-
egy próbaperiódust hat hét átlagban számolva, teljesített 200 előadást véve alapul,
huszonhárom forint hetven fillér órabérért játszottam. Hozzászámolva azt is, hogy a
jelenetek megszervezésében, a rendezésben is derekas részt vállaltam, órabérem
korántsem nevezhető magasnak.
5. „Amennyiben Ön a negyedik pontban előírt fellépési számot túlteljesíti, a
127/1966. M. M. sz.
utasításban foglaltak szerint túlszolgálati díj illeti meg." Magyarul ez annyit
jelent, hogy 200 előadás túlteljesítése esetén a fent kiszámított órabér csökken.
További pontok és betűjelzések szövege a munkaszerződés megújítására vonatkozik.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a jogi szövegezés és a gyakorlat között szakadék
tátong. Ez pedig annyit jelent, hogy az irodák szelleme és a színpadon játszók
között az értetlenség gátja emelkedik.
Más színházainkban is ez a sajnálatos helyzet uralkodik: a színpad az irodákért
működik, és nem fordítva.
Illő és kívánatos volna színész számára egy színházi törvénykönyv szabta
fogalmazás. A jogi szerződések szövegét a színház különleges jellegének
figyelembevételével illene megfogalmazni.
Illő és kívánatos volna jogi szerződésben a szerződő feleknek: mindkét félnek
jogokat biztosítani.
Olyan szerződés, amelyben a pontatlanul és hevenyészve fogalmazott mondatok
mindegyike úgy kezdődik: „Ön köteles, vagy különösen köteles", de hiába keressük a
másik félnek, a színésznek jogait: az ilyen nem nevezhető jogszerződésnek.
A fentiekben érződő ironikus hangvétel nélkül nehéz effajta szerződésről beszélni.
A színész élete nincs biztosítva. Egészségének megrokkanása egyik napról a másikra
játékképtelenné teheti.
M e g kell jegyezni, hogy az egész világon szokásos automatikus életbiztosítást sem
élvezi hazánkban a színész, akit játéka néha akrobatikus mutatványokra kötelez. A
folytonos koncentrálás idegrendszerét és fizikumát maximálisan igénybe veszi.
Más munkahelyeken veszélyességi pótlék, valamilyen bérkiegészítés jár a
veszélyeztetettség mértékétől függően.
A színésznek, Élet és Halál határmezsgyéjén végzett mutatványaiért, nem jár
veszélyességi pótlék.
A felvázolt szempontok figyelmen kívül hagyásával az adminisztratív színház magának
követel mindent...
Mindezért a 3. fejezet értelmében: „Munkakörének megfelelően a 1 3 5 / 1 9 6 2 / M
K . 1 2 . M. M. Sz. utasítás 1. számú mellékletének bértáblázata szerint havi
alapbérét 3400 Ft-ban, azaz Háromezernégyszáz 00/100 forintban állapítom meg." 4.
„A munkaszerződés harmadik pontjában meghatározott munkabérért Ön egy színházi
évadban 200, azaz kettőszáz fellépésre köteles." M i t jelent ez a fizetés
órabérben? Levonva az adót, feltételezve, hogy minden színész egy év alatt három
darabban játszik, egy-egy próbaperiódust hat hét átlagban számolva, teljesített 200
előadást véve alapul, huszonhárom forint hetven fillér órabérért játszottam.
Hozzászámolva azt is, hogy a jelenetek megszervezésében, a rendezésben is derekas
részt vállaltam, órabérem korántsem nevezhető magasnak.
5. „Amennyiben Ön a negyedik pontban előírt fellépési számot túlteljesíti, a
127/1966. M. M. sz.
utasításban foglaltak szerint túlszolgálati díj illeti meg." Magyarul ez annyit
jelent, hogy 200 előadás túlteljesítése esetén a fent kiszámított órabér csökken.
További pontok és betűjelzések szövege a munkaszerződés megújítására vonatkozik.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a jogi szövegezés és a gyakorlat között szakadék
tátong. Ez pedig annyit jelent, hogy az irodák szelleme és a színpadon játszók
között az értetlenség gátja emelkedik.
Más színházainkban is ez a sajnálatos helyzet uralkodik: a színpad az irodákért
működik, és nem fordítva.
Illő és kívánatos volna színész számára egy színházi törvénykönyv szabta
fogalmazás. A jogi szerződések szövegét a színház különleges jellegének
figyelembevételével illene megfogalmazni.
Illő és kívánatos volna jogi szerződésben a szerződő feleknek: mindkét félnek
jogokat biztosítani.
Olyan szerződés, amelyben a pontatlanul és hevenyészve fogalmazott mondatok
mindegyike úgy kezdődik: „Ön köteles, vagy különösen köteles", de hiába keressük a
másik félnek, a színésznek jogait: az ilyen nem nevezhető jogszerződésnek.
A fentiekben érződő ironikus hangvétel nélkül nehéz effajta szerződésről beszélni.
Illő és kívánatos volna jogokat biztosítani azoknak is, akik a színházat
fenntartják, akiknek játéka a színház értelme és célja.
Másként nem illően és nem kívánatosan elpusztul a színházi szellem. Bizonytalanság
és félelem állapotában nem lehet játszani. Dolgozni lehet, de játszani nem. A
színész védtelenné és teljesen kiszolgáltatottá válik; játéka mechanikussá,
közönyössé, görcsössé válik, és elveszti játék nevét.
„A színházi emberek középszerűsége általános középszerűséget szül a színházban is,
hiszen a színház első tényezője a színész." (Dullin) Hangsúlyozni kívánom újra és
újra, hogy ha a színész munkahelynek és nem önnönmaga felszabadításának,
kiteljesedésének tekinti a játékteret, természetes védekezésből a maga önös
érdekeit fogja szem előtt tartani. Nyugtalan és sértődékeny egyeddé válik,
bezárkózik, önnön jogait biztosítja ilyen-olyan utakon, ezáltal játéka vérbőségét
elveszti, megmerevedik, megcsontosodik, és a játéktérre hurcolva sebeit, sérelmeit,
magányos farkassá lesz.
Pedig a játék, a színház a teljes kitárulkozást, a lelkek együttes szárnyalását
igényli.
Jogosan kérdezhetné valaki, miért nem fognak össze a színészek érdekeik védelmében,
miért nem biztosítják megillető jogaikat a vezetők önkényeskedése ellen? Miért
nincsenek a vezetők, a rendezők és „illetékes művészeti vezetők" arra kötelezve,
hogy feladatuk magaslatán teljesítsék kötelességüket? Miért nincs szabad tere a
sikernek és a bukásnak? És aki megbukik munkájában, akinek szakmai tudása nem üti
meg a mértéket, azt miért nem kényszerítik önkritikára, mért nem távolítják el a
hozzá nem értőket, a hatalmaskodókat, az élősködőket, a kártevőket? Jó lenne végére
járni vagy határt szabni a bukások folyamatának. Ebben nagy segítségre lehetne az
elfogulatlan, szakértő kritika. A kritikának a színházzal, a színház létével
kellene elfogultnak lennie, nem egyes magánszorgalmú személyekkel.
A hibák őszinte feltárása, a konzekvenciák levonása segít a színházon, nem a
„félreérthetetlen némajáték" és a kimagyarázások sora. Nincs szükség a problémák
elkenésére. „Csak növeli, ki elfödi a bajt." A színház létéről van szó.
• A jelenlegi helyzetben a színészek jellemszilárdságára, keménységére, könyörtelen
őszinteségére és összefogására lenne szükség.
Vajon miért késik az összefogás? Vajon az ócska egyéni pozícióharcok, a káros
személyi érdekvédelem, az egyedi karrier pátyolgatása fontosabb feladat? A gyáva
meghunyászkodás, az anyagi érdekeltségek előtérbe kerülése, a munka erőn felüli
hajszolása fontosabb feladat lenne, mint a mindannyiunkat fenyegető veszély
felismerése? A nézőszám évről évre fogy. Országunk fejlődő anyagi lehetőségei
között kellő művészi élmény hiányában a néző leszokik a színházról.
Életünk értelme, munkánk, áldozatunk a színház. A többi munkahely valóban a nehéz
munkák helye.
Otthonunk, közösségi szomjunk valóra váltója a színház volt és marad.
Talán mélyebbek a gyökerek, mintsem gondolnánk. Talán mégiscsak bennünk van a hiba.
Hiba? „Fájlalom, hogy oly ritka tünemény színészeink között a nemes jellemű férfi,
a jó erkölcsű nő, holott hivatásuknál fogva letéteményesei egy nagyszerű
képességnek, annyi más képesség gazdagon buzgó forrásának - írja Diderot 1 7 7 3 -
b a n Színészparadoxon c. művében. - Ha polgártársaink hitvány csepűrágókká
aljasodnak, annál hasznosabb, annál kívánatosabb, hogy színészeink a legderekabb
honpolgárokkal kerüljenek egy sorba." Lehetséges-e ez? Előzőkben említettem már,
hogy a jellem szilárdítása okszerűen bizonyos színek elvesztésével jár.
A sokféle szerep a színésztől egyénisége összetevőinek újabb és újabb feltárását
követeli. T e h á t a színész életének a feladata, fejlődésének záloga, hogy
igyekszik egyéniségét állandóan képlékeny, gyúrható, formálható állapotban tartani.
A jellem, mely a hitnek, emberi jó tulajdonságoknak, akarásnak, kitartásnak
vegyülete, csak úgy kristályosodhat ki, úgy szilárdulhat egyöntetűvé, úgy válhat
öntvénnyé, ha az emberben burjánzó rosszat, képlékenyt, esetlegességeket,
élvetegséget, a lélek kedélyes manópofáit és a gonosz szörnypofákat kigyomláljuk
magunkból.
Ezzel bizonyos fokig kiszűri magából a megértés-, rálátás-, viszonylatteremtő
képességet is.
A jellem megkeményítése, a szigorú szilárdság kiirtja a lélek lágy arculatait, a
pannon dombvidékekre emlékeztető tündéri lankákat, napsütötte szölőoldalakat,
lustán terpeszkedő völgyeket, csalitokat, ligeteket, az enyhülés helyeit.
A színpad könyörtelen. A játékban a fehér és fekete szürke unalommá lesz, ha nem
támogatjuk a színskála összes színeivel. A színpadon a jó és rossz fogalomköre
differenciált ötvözetben mutatja az emberi léleknek és ösztönvilágnak
ezerféleségét.
A játék természetes ritmusát a kanyaros emberi lélek sokívűségének együttes
felmutatása szabja meg, a női és férfi ütemek váltakozása, a vonalak millió egymást
keresztező egyenesei, milliárd görbéje, a végtelenbe vesző tangensek és harmonikus
sinusvonalak szabálytalan lüktetése, a színek egymásba mosottsága, a feltörő
ösztönök akadályrendszere, a szív ritmikus dobolása, a test mozdulásainak
aszimmetriája, az örömnek, kétségbeesésnek millió crescendója, a lendület
fortissimója, a nyugalom largója, a csend koronás ívei.
„Az erkölcsi világot olyan valósággá és nyilvánvalóvá kell tenni, amilyen
tökéletesen valóságos és nyilvánvaló az erkölcstelenség." (Arthur Miller) Minden
íz, minden szín, az élet zamatának, az életnedveknek megtartása és kiteljesülése a
színész életének legfőbb feladata. Ilyenformán úgy gondolom, hogy a jellem árkon-
bokron keresztül való szilárdítása nem a színész dolga.
A társadalom szükséges kelléke a jog. Az élet kísérője az érdek. A szervezet
védekezése pedig csigaházak, kitinpáncélok képzése.
A lágyan faragott, kisimogatott gyermeki lénynek, a színházi embernek háza,
páncélja, védett helye a színház.
Elképzelhető, ha a csigát kifordítjuk házából, ha a hangyatársadalom földvárait, a
méhek csodálatos viaszépítményeit széttúrjuk, életüket semmisítjük meg.
Székesegyházaik, katedrálisaik, végváraik elpusztulása életük értelmének
megszűnését jelenti.
Áldozatos munkájuk céltalanná válik, magányos kóborlássá, meneküléssé, semmivé.
Hosszú időnek kell eltelni, míg az agyonhajszolt színésztársadalom ráébred arra,
hogy csak közösségben, csak az ősi úton talál magára.
„Gyakran megtörtént, hogy fiatalokban, akik a színházi pályára akartak lépni,
felfedeztem azt a mélyen gyökerező és öntudatlan vágyat, hogy kihúzzák magukat az
élet legfőbb kötelességei elől, és elmeneküljenek önmaguk elől. Mindenesetre ez
ennek a szakmának rút oldala." (Barrault) „Nincsen álom környezet nélkül, színház
sincs környezet nélkül" - írja a lengyel Jan Kott, korunk egyik kitűnő színházi
tudósa. „Kizökkent az idő; ó kárhozat", de a kizökkent időt helyretolni nem
magányos vándorok feladata.
Addig pedig akarva-akaratlanul szaporodnak a Shaw megfogalmazta típusok a
színházakban: „Nem szépek, csak fel vannak cicomázva. Nem tiszták, csak meg vannak
borotválva. Nincs műveltségük, csak átcsúsztak a vizsgákon. Nem erényesek, csak
gyávák. Még csak nem is bűnösek, csak esendők. Nem hűségesek, csak szolgalelkűek.
Nem kötelességtudók, csak bambán engedelmesek. Nem bátrak, csak kötekedők. N e m
elszántak, csak csökönyösek. Nem fegyelmezettek, csak bárgyúak. Nincs önérzetük,
csak hiúságuk. Nem jószívűek, csak érzelgősek. Nem társas lények, csak csordába
illők. Nincs képzelőtehetségük, csak babonások. Igaz szó ki nem jön a szájukon,
hazudnak, mint a vízfolyás, hazug a májuk, még a zúzájuk is..." Az állandó
védekezésben, hátrálásban, a félelemben, létbizonytalanságban, a sötétben hadakozó
észre sem veszi, és már ilyenné lett. A kaszaboló, kapkodó védekezés torzítja a
lelket. Aki hátrál, azt legyőzik. A vesztes pedig földre került. Vae victis! A
begubózó, befelé kunkorodó kispolgári létben nem szárnyal a lélek. A mindenhez,
mindenkihez alkalmazkodás álorcáival az esti előadásokon sem tárulhat ki az ember.
A magamagát mentő nem azonos a magát kibontakoztatóval. A menekülő nem a
kiteljesülés irányába indul, hiszen menekül.
A betegség felé hátrál. A meggondolások, elhallgatások, pofavágások útvesztőjéből
már nincs szabadulás csak a kórház felé.
Ha a szakmai tudást nem támogatja a szabadon ficánkoló lélek, a tudás elkorcsosul
és megmerevedik.
Az ösztönök városi illemszabályok-nyirbálta rugói berozsdásodnak. Ha ebben a
léleknyüvő állapotban a színházi vezetők nem hallgatnak a művész-színész belső
sugallataira, ha a rendezők nem a szakma konstruktőrei, csak okoskodó figurák,
elpusztul a színház. Hányszor fordult már elő, hogy művészt igénylő szerepekben
virtuózokat láttunk és fordítva: netán a komédiások veszik át az irányító szerepet?
A szereposztási tévedések nemcsak az előadásokat teszik tönkre, az író szándékait
forgatják ki sarkaiból, de gyógyíthatatlan sebeket ejtenek a színészen is.
Csalhatatlan szemek kellenek ismét, biztos kezek és tudást hordozó, pallérozott
agyak, kiművelt fők szükségesek a színházak élére.
Egy futballcsapatban a szerepek nem cserélhetők fel. A középcsatár a csatársor
tengelyében van, különben szétesik a támadó-játék. Ha a hátvédek a széleken
futkosnak, az ellenfél áttöri a védelmet.
Az edző nem lehet középszerű, mert belevész a csapat, felborul a játék, elhal a
bizalom.
N e m lehet beletörődni a figyelmetlenség, a renyheség és a közömbösség légkörébe.
„Felesleges hangsúlyozni, hogy a renyhe lelkek, akik más munkájára és sugallatára
támaszkodnak, milyen súlyosan gátolják a közös munkát." (Sztanyiszlavszkij) M i t
lehet várni a színpadi munkától, ahol az egyetlen közösségi helyiségben, a büfében,
a társalgóban külön ülnek a különböző korosztályok; a beszélgetések, a viták a
minimumra csökkennek, és tipikussá lesz a „szervuszhogyvagyjólvagyjólvan", az
egyvégtében letudott szónoki kérdés. Már válaszolni sem kell.
Általánossá válik a pletyka, a sztorizás, mert a sztori az egyetlen, amire még
mindenki odafigyel - ha odafigyel. Ez a beszélgetés-pótlék, ez a műmondanivaló
uralkodik mindenfelé.
Egy előadás soha nem a próbákon alakul ki, csak napról napra rögződik valami. A
„valami" baráti beszélgetéseken kellene hogy kialakuljon, a darabnak, a
szerepeknek, relációknak és szituációknak napközben, vendéglői asztaloknál,
klubéletben, ebédek vagy vacsorák utáni vitákon kellene megérniük. Újabb és újabb
analízisek, boncolgatások, újabb rugók felfedezése: ez mind színpadon kívüli ügy. A
színházi közösség nem bomolhat fel minden próba, minden előadás után.
Pedig most mindenki rohan a maga dolgára, igyekszik kifelé a munkahelyről, látni
sem akarja kollégáját. Mindenki külön hajó, külön test, külön lélek, mindenki
féltékeny a maga ötletére, mindenki védi vélt függetlenségét. Abból baj nem lehet.
Előadás sem.
Néha-néha véletlenül kerülnek csak össze barátok egy produkcióba, mindenki gondosan
szét van osztva különféle. Ha három-négy fej összehajol, már klikkről, frakcióról
suttognak irodákban, folyosókon, öltözőkben.
Ilyen véletlen volt a Ványa bácsi próbafolyamata is, ahol Horvai István, Ruttkai
Éva, Darvas Iván és én vonultunk nagy egyetértésben erre-arra, ahogy időnk engedte.
Rendkívüli eset ez ma már, bizonyítja az is, hogy második közös ebédünk láttán a
kitűnő vendéglős megkérdezte, mi történik a színházban, ő még a színházból soha nem
látott négy embert egy asztalnál...
Kiment a divatból, hogy a kollégák kulcsjeleneteket szinte mozdulatról mozdulatra
megbeszéljenek egymással, vagy a darabról egyáltalában szót ejtsenek. „A rendező
dolga, ha valami kifogása van, majd szól, a többivel ne törődj!" - ez a jelszó.
A fiatalok tengenek-lengenek-ügyeskednek ebben a bazári összevisszaságban. Jóformán
titokban kell leselkedniök, ha tanulni akarnak valamit. T anúja voltam bizonyos
színházban annak, hogy kiváló idős kollégák a színpad szélén, a portálban, biztos
fedezékből lestek a fiatalokat, és titokban, suttogva javítgatták az öltözőkben,
zárt ajtók mögött játékukat. Nem csoda, ha a fiataloknak, akiket a Színművészeti
Főiskolán nem színészek oktatnak, kiknek fejét elméletek halmaza tölti ki négyéves
oktatás után, a gyakorlatról halvány elképzelésük sincs. Megpróbálnak a
színházakban helyezkedni, jogtalan előnyökhöz jutni, hogy fenntartsák magukat. A
színjátszásnak hagyományai vannak, és ezen hagyományokat a fiatal színésznek első
éveiben kell felszívnia.
Ahhoz, hogy valaki újat akarjon (ha szükséges az új), ismernie kell a régit.
Ahhoz, hogy valaki „másként" akarjon játszani, először játszania kell tudni.
Ahhoz, hogy játszani tudjon, bele kell illeszkednie egy társulatba. Ha nincs
társulat, kénytelenkelletlen a „hangadókhoz", a „hangosakhoz" csatlakozik,
természetesen a felületest, a könnyűt, a könnyelmű utat fogja választani. A kisebb
ellenállás irányában fog elindulni. Ez a pálya marathoni táv. Részgyőzelmekkel,
felületes mesterkedésekkel senki sem juthat messzire. Pár esztendő múltán az
ilyenek természetszerűen ellövik puskaporukat, a táv elején kifulladnak, és marad
egy elrontott élet, az elvesztett illúziók buboréka szétpukkad.
Nemegyszer voltam tanúja annak, hogy zsenge fiatalokat okoskodó rendezők csodának
kiáltottak ki, kellő irigység és féltékenykedés közepette körbehordozták a
társulatban. „Csillag van a homlokán!" K é t év sem telt el, a köpönyeg libbentő
fordításával maguk a felfedezők bocsátották el őket a színházból.
Zavarja a homályos szemeket a film és a televízió is. Egy-egy megnyerő fotogenikus
fej, pikáns arcocska, kacéran billegtetett hátsórész, csábos buste, hibátlan test,
naiv tekintet a „közeliekben", a „szuperközeliekben" kiválóan használhatók.
(Magánügyleteket már nem is érintek.) Miután valaki filmen vagy a televízióban
megnyerte a nézők tetszését, már a színházban is jogokat követel, szerepeket kér és
kap, hiszen vonzóerő, a közönség kedvence.
A közönség ezerarcú kegy osztogató. Világsztár sportolókat, operaénekeseket,
színészeket láttam egyik percről a másikra megkövezni, aki tegnap még vakító
ragyogásban tündökölt, ma közutálat és közmegvetés tárgya. Pedig valóságos
csillagokról beszélek, akik nem könnyű áldozatok útján küszködték ki a
körülrajongást. Elég egy gyengébb teljesítmény, egy ideges óra, egy fals C, és
kifütyülik.
Hát még a kis kérész-tanoncok, akik az első filmsiker után, netán az első vetkőzés
után már az égben képzelik magukat. Milyen hamar elbágyadnak, milyen hamar lekonyul
a könnyű siker, a látszatsiker fitos orra.
A színházban nem sokat segít a fitos orr, szabályos test, rengő keblek. Itt a
szépség a lélekből fakad, a test a szerepek szerint formálódik. Itt a hő kebel
segít, nem a látható kebelek. Itt nem részéletet kell élni, hanem minden este
teljes életet.
A műfajok csak az adóíveken keverednek össze, a színész igazi erőpróbája a színpad.
Ezen a pályán a kiküzdött, megharcolt magaslatok megtartása és a továbbnyomi.lás a
legnehezebb. Ezen a pályán a hadászattal keli tisztában lenni, nem a harcászattal.
Vajon ki vezeti a fiatalok törékeny lépteit színházainkban? Senki. Hányan vesztik
el önmagukat, mielőtt megtalálták volna? Erről nem szól a statisztika.
Milyen lélektelen, önpusztító, ostoba színház az, amelyik nem gondoskodik
utánpótlásról? Miből szülessen újjá egy közösség, ha nem kap vérfrissítést,
lendületet, lobogó hitet a fiataloktól? Láttam a televízióban egy félsikerű
összeállítást, „fiatalok emlékeznek" címmel. És a fiatalok emléMZtek. Alig három
éve végzett színészosztály h MI nyes szemmel nézte vissza főiskolai
vizsgaelőIdását. Kiégett veteránok nem lehetnek ilyen noszlulgikusak. Szétosztott,
elhagyott csapatukat siratlak. Most 25 évesek. A műsorvezető ördögi ügyességgel
kerülte el a „kínos helyeket", nehogy együtt s e n vonjanak le valami
következtetést helyzetükhol. Szomorúan hallgattam a vidékre helyezettek elvágott
panaszait. Láttam a Pestre helyezett sunyi elégedettségét. íme, máris megosztotta
őket az érdekek különfélesége. A vidéki Pestre akar kerülni, a pesti a megszerzett
pozícióját védi. Következésképpen, ahogy mondani szokták, „majd hülye lesz"
megbántani vagy bírálni jelenlegi helyzetét.
Ismerem őket, és tudok rejtett félelmeikről, bizonytalan életükről. Ezt a szakmát
nem lehet az iskolapadban megtanulni. Ez a szakma gyakorlat.
Ennek a gyakorlatnak elsajátítására többféle elméletet gyártottak, de a katona
minéműsége végül csak a lövészárokban dől el. A közönséggel való naponkénti
találkozásokban, előadások ütközeteiben faraghatja ki mindenki önnönmagát. Tud-e
valaki úszni, az csak a mélyvízben derül ki. Hiába oktatnák az úszást évekig egy
tanteremben. Ez akkor is hasztalan volna, ha az úszás elméletét világbajnokok
oktatnák. Mi lenne akkor, ha az úszást esztéták, netán kritikusok, riporterek, a
gyorsúszás rezonőrei oktatnák? még vakító ragyogásban tündökölt, ma közutálat és
közmegvetés tárgya. Pedig valóságos csillagokról beszélek, akik nem könnyű
áldozatok útján küszködték ki a körülrajongást. Elég egy gyengébb teljesítmény, egy
ideges óra, egy fals C, és kifütyülik.
Hát még a kis kérész-tanoncok, akik az első filmsiker után, netán az első vetkőzés
után már az égben képzelik magukat. Milyen hamar elbágyadnak, milyen hamar lekonyul
a könnyű siker, a látszatsiker fitos orra. A színházban nem sokat segít a fitos
orr, szabályos test, rengő keblek. Itt a szépség a lélekből fakad, a test a
szerepek szerint formálódik. Itt a hő kebel segít, nem a látható kebelek. Itt nem
részéletet kell élni, hanem minden este teljes életet.
A műfajok csak az adóíveken keverednek össze, a színész igazi erőpróbája a színpad.
Ezen a pályán a kiküzdött, megharcolt magaslatok megtartása és a továbbnyomulás a
legnehezebb. Ezen a pályán a hadászattal kell tisztában lenni, nem a harcászattal.
Vajon ki vezeti a fiatalok törékeny lépteit színházainkban? Senki. Hányan vesztik
el önmagukat, mielőtt megtalálták volna? Erről nem szól a statisztika.
Milyen lélektelen, önpusztító, ostoba színház az, amelyik nem gondoskodik
utánpótlásról? Miből szülessen újjá egy közösség, ha nem kap vérfrissítést,
lendületet, lobogó hitet a fiataloktól? Láttam a televízióban egy félsikerű
összeállítást, „fiatalok emlékeznek" címmel. És a fiatalok emlékeztek. Alig három
éve végzett színészosztály könnyes szemmel nézte vissza főiskolai vizsgaelőadását.
Kiégett veteránok nem lehetnek ilyen nosztalgikusak. Szétosztott, elhagyott
csapatukat siratták. Most 25 évesek. A műsorvezető ördögi ügyességgel kerülte el a
„kínos helyeket", nehogy együttesen vonjanak le valami következtetést helyzetükből.
Szomorúan hallgattam a vidékre helyezettek elvágott panaszait. Láttam a Pestre
helyezett sunyi elégedettségét. íme, máris megosztotta őket az érdekek
különfélesége. A vidéki Pestre akar kerülni, a pesti a megszerzett pozícióját védi.
Következésképpen, ahogy mondani szokták, „majd hülye lesz" megbántani vagy bírálni
jelenlegi helyzetét.
Ismerem őket, és tudok rejtett félelmeikről, bizonytalan életükről. Ezt a szakmát
nem lehet az iskolapadban megtanulni. Ez a szakma gyakorlat.
Ennek a gyakorlatnak elsajátítására többféle elméletet gyártottak, de a katona
minéműsége végül csak a lövészárokban dől el. A közönséggel való naponkénti
találkozásokban, előadások ütközeteiben faraghatja ki mindenki önnönmagát. Tud-e
valaki úszni, az csak a mélyvízben derül ki. Hiába oktatnák az úszást évekig egy
tanteremben. Ez akkor is hasztalan volna, ha az úszás elméletét világbajnokok
oktatnák. Mi lenne akkor, ha az úszást esztéták, netán kritikusok, riporterek, a
gyorsúszás rezonőrei oktatnák? Köztudott problémák, de „a költő hasztalan vonít"...
Mi a megoldás? Idézem Tovsztonogovot, mert úgy vélem, ő megtalálta az egyetlen
kiutat a zsákutcából: „Eszményi esetben a művészi együttes megteremtése a hasonló
gondolkodású emberek szövetségének megteremtését jelenti. Gyakorlatilag azonban ez
a probléma ma szinte megoldhatatlan, miután nemcsak különböző színészi
egyéniségekkel van dolgunk (ami nem lenne rossz), hanem művészi és módszertani
szempontból különbözőképpen nevelt emberekkel. A színészeket tehetséges, kevésbé
tehetséges és teljesen tehetségtelen emberekre osztjuk. Ez talán a színészek
osztályozásának egyetlen - bár korántsem helytálló kritériuma.
Tudjuk, hogy minden színháznak szüksége van társulatának felfrissítésére. De mit
kezdjen azokkal az emberekkel, akikről már régen kiderült, hogy nem lenne szabad
művészi pályán dolgozniok? Ez már olyankor kitűnik, amikor a nyugdíj még meszsze
van, de szakmát változtatni már késő. E fájó probléma csak akkor oldható meg, ha
állami méretekben rendezik a kérdést, oly módon, hogy az illetőknek más,
adottságaiknak megfelelő megélhetést biztosítanak.
Egy-egy színháznak a hasonló gondolkodású művészeket kell szárnyai alá venni, annak
a rendezőnek vezetésével, akihez közel állnak a színház művészi törekvései. Ebben
az értelemben a Nagy Drámai Színház tükrözte az ország színházi helyzetét, az
általános bajok mintegy koncentráltan jelentkeztek benne.
Mielőtt a társulathoz kerültem, a színháznak 79 színésze volt, köztük azonban
mindössze 22 játszott, szerepkörüktől teljesen függetlenül. Azokat foglalkoztatták,
akik játszani tudtak. A helyzet tarthatatlanná vált, és ekkor sikerült
keresztülvinnünk egy reformot, amilyen a szovjet színházak történetében még nem
volt. Egy színházi évadon belül 38 embert, azaz a társulatnak csaknem a felét
elbocsátottuk. Új emberek jöttek. A színház régi állományából 2 0 % maradt meg, a
többiek nem.
Bevezettük az »alkotói szerdákat«, amelyeken elsősorban a közös nyelvet kívántuk
kialakítani. Hiszen a színészek még az olyan alapvető szavakat, mint »feladat«,
»átfogó cselekvés« is másképp értelmezték.
Miután erre rájöttünk, mindent Ádámtól és Évától kezdtünk el újra." „Teljes
reformra van szükség, az ötletszerű, egyenlőtlen reform nem hoz előrehaladást. A
színházat csak azok az emberek képesek megreformálni, akik tanulmányozták és
gyakorolták a színház minden mesterségét." (Craig) Honnan szedjünk elő
reformátorokat? Hol keressük a magyar Sztanyiszlavszkijt, Tovsztonogovot, Jouvet-t,
Copeau-t, Dullint, Brookot, Kottot, Grotowskyt? Hevesi Sándort, Beöthy Lászlót,
Gellért Endrét, Apáthi Imrét nem támaszthatjuk már fel örökös álmukból... El
kellene kezdeni gondolkozni.
Új mechanizmusra van szükség a színházi életben is.
A régi mechanizmus berozsdásodott, tönkrement, elavult.
Gondolkozni kell, hogyan számoljuk fel az igazi provincialitást: a
bizalmatlanságot, az alkotói kollektívák hiányát, a magányos botorkálást, a
kispolgári renyheséget, a szervetlen gondolkodást, az elhallgatást, a problémák
elkendőzését, az általános szeretettelenséget és széthúzást, a szakmai tudás
megvetését, a közömbösséget, az alaptalan szigorúságot, az istenítéleteket, a
jelentgetéseket, a megfélemlítést, a bírságolást, az igazságtalanságot.
A kollektív társadalom kis közösségekből áll.
Ne csak álmodozzunk, hanem alkossunk igazi színházi közösségeket.
Drámát rendezni Azt a tüzet, ó,jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!
(József Attila) „Vajon megállja-e a helyét műved, a széles síksággal és a
tengerparttal szemben?" (Whitman) Örök vágyam, színészi munkám célja, hogy olyan
hangon tudjak megszólalni, mely őszintén csendül fenyők suhogásában, tücskök
hegedűjének dallamában, tavak partján, a csillagos égbolt alatt, patakok gyógyító
zuhogásában is.
Nagyvárosok kőhalmazában, olvadó kátránymezőkön, a benzingőz atmoszférájában,
zsúfolt preszs/ók méregkonyháiban, a boszorkányfüstös utcákban az emberek
érzéketlenné tompulnak.
A virágok minden tavasszal újra mondják a balladákat, a föld baritonján
megszólalnak újra az ősi dallamok.
A mezők tovább beszélnek. A rétek tovább locsognak. A dombok tovább nevetnek.
Ilyen ősi tisztasággal kell megszólalnia esténként a színházi előadásnak. Csak
ekkor gyúlnak ki a nézőtér bezárult szemei, a sok magába fordult lélek csak így
tárulkozik közösséggé: a városi kőhurkok szorításából így szabadul csikó-látta régi
mezőkre.
„A görög időkben színházakat építettek a drámák számára, nem a drámákat írták a
színházakért.
Nappal játszottak, a napfény egyaránt áradt a színészekre és a közönségre, és nem
hódoltak be az úgynevezett világítási effektusnak. Nem pocsékoltak olyan rettenetes
sok időt arra, hogy valami hamis színt keverjenek, amely a mesterséges fényben
igaznak látszik. Az arcukat sem festették pirossal és okkerral, hogy olyanoknak
tűnjenek, mint akik most jöttek faluról." ( G . Craig) A négyezer éves epidauroszi
színház tizenhétezer nézője a homéroszi kék égbolt alatt hallgatta Szophoklész
szavát. Az Akropolisz lejtőjén a D i o nüszosz-színházban itta magába az
euripidészi veretes verssorokat, az aiszkhüloszi mondat-reliefeket, bukfencezett az
arisztophanészi szatírjátékokkal.
A görög álom-színház axisa, középponti tengelye a napszekér rúdja mentén kelet-
nyugati síkban feküdt. Az alkonyi vörös korong a szkéné közepén ereszkedett le a
távoli ultramarinkék hegyek halászhálójába. Az előadások végeztével a szerzőkköltők
kifogták a napkorongot a körben ülő sokaságnak. A nap szekerén indultak haza
portikuszos házaikba.
„A dráma célja magasabb tudatosság létrehozatala, nem pedig valami roham a közönség
idegei és érzelmei ellen. Bizonyos szempontból a színmű egy fajtája az
igazságszolgáltatásnak. Egy színmű első feladata, hogy felébressze a közönség
szenvedélyeit úgy, hogy a szenvedélyek hullámain új kapcsolatok támadjanak ember és
ember között, valamint az emberek és az Ember között." (Miller) A rendező az a
színházi ember, aki kezében tartja a társulat és a közönség testi-lelki
lakatkulcsait.
„Rendezni annyit tesz, mint csodálni és szeretni.
A legnagyobb rendező munkája sem éri el soha a legszerényebb néző elképzeléseit."
(Jouvet) „A drámai költeményt olvasni kell. A drámát nem olvasni kell, hanem a
színpadon látni. A drámaíró első művét úgy készítette, hogy cselekvést, szavakat,
vonalat, színt és ritmust használt fel, ügyesen alkalmazva ez öt tényezőt
szemünkhöz és fülünkhöz." ( G . Craig) A drámaíró művét a rendező olvassa. A
rendező olvasmányát, a drámát a néző a színpadról láthatja, az előadás a néző
számára megelevenedett olvasmány.
A rendező hasonlatos egy sugárgyűjtő lencséhez, aki a drámából áradó párhuzamos
sugarakat a gyújtópontban gyűjti össze. A rendező sugárgyűjtő ernyője: világnézete,
felkészültsége, szaktudása és emberismerete.
Megpróbálom meghatározni, ki alkalmas léleknyitogatónak, mozgásfelszabadítónak,
dráma-értetőnek: rendezőnek.
„A szakmai tudás művészet nélkül, amely megadja létjogosultságát, üresen járó
gépezet. A művészet szakmai tudás nélkül, amely erőt és tartósságot biztosít
számára, megfoghatatlan lidérc." (Copeau) Hrillat-Savarin szerint a
szakácsmesterséget meg lehet tanulni, de hogy valaki sütni tudjon, arra 12nletni
kell.
K. Mátyus István 1780-ban Ó és Új diaetiecia c. művének harmadik kötetében így
határozza meg, mit kell tudnia egy szakácsnak: „ 1 . Philosophiát - hogy ismerje a
természetnek minden adományát az utolsó falatig.
2. Medicinát - hogy megválaszthassa, melyek tsinálnak szelet, melyek nehéz
emésztést stb.
3. Astrologiát - hogy vigyázhasson az időkre.
4. A Geographiát - hogy tudja, hol, mi terem jobban.
5. A Picturát - hogy tudja a maga étkeit szemetgyönyörködtető színekkel
megékesíteni.
6. A Geometriát - mert a szakáts-mesterség olyan, mint egy golyóbis, melyet
mesterségesen kell nagyobb, kisebb részekre osztani.
7. Az Architecturát - hogy jó világos, nem füstös konyhája legyen.
8. Értenie kell az Imperátorsághoz, vagy Hadvezérséghez is - hogy szervezni,
beosztani és parantsolni tudjon.
9. Sophistának is jónak kell lennie, hogy a vendégek szájok-ízét megtsalni tudja.
10. A Lopás mesterségében nem kell neki tudatlannak lennie." A rendező a
cselekvések, mondatok, színek, mozgás-ritmusok, lelkek fő szakácsa.
A rendező a színházi kemence fő sütője.
A rendező a szerző felszolgálója. A néző kiszolgálója, a tálalás irányítója, a
szervirozás megtervezője, az italok pincemestere, a szellemi étkezés lebonyolítója,
az asztal feldíszítője, a vendéglátás művésze. 2 52 A színházi vendégfogadó főnöke.
A szerző fantázia-játékának megművelője, rendszerezője, az előadás rendjének
megalkotója, a közönség megbízottja, a színház művészetének legfőbb ismerője -
rendteremtő.
„Rendezőket csak akkor képeznek, ha előzőleg azok több éven keresztül színészek
voltak. Lehet, hogy egyik-másik színész rendezői tehetséget árul el. Ekkor
lehetőséget adnak arra, hogy ez a tehetség megnyilatkozhassék és kibontakozhassék -
írja Craig a Sztanyiszlavszkij-színházról. - Ha egy intelligens színész sok időt
áldozna a színházművészet más ágainak, lassan abbahagyná a színészkedést, és
rendezővé alakulna, annyira lenyűgöző a teljes művészet ismerete, a puszta színészi
mesterséggel összehasonlítva." A Főiskola rendező szakáról évenként 6-8 rendezőt
ömlesztenek a pályára. Újabban a tanoncrendezők már első gyakorlati évükben
önállóan rendeznek, és általában megbuknak. A kudarcok ellenére újabb és újabb
munkákat kapnak. Ezáltal elveszítik szakmai felelősségérzetüket, és a bukások
útvesztőjében már soha nem ismerik meg a siker közösségképző boldogságát.
Egy budapesti színház jelen gyakorlatában körülbelül 20-25 személy foglalkozik
közönségszervezéssel. Siker és bukás között már összemosódnak a határok. A
bérletezés rendszere a bukást lehetetlenné teszi, mert 20-25 előadást mindenképpen
biztosít, ezáltal a bukás nem lehet nyilvánvaló.
Színésznek és rendezőnek már közömbös, hogy hányan ülnek esténként a nézőtéren.
„Nem ismerjük a melegséget, azt a furcsa belső bizsergést, melyet a színész vagy a
szerző, vagy az igazgató érez, ha azt a különös zajt hallja, mely a diószsák
görgetésére emlékeztet. Soha nem érezzük azt a furcsa megindultságot, melyről az
ember már nem tudja, hogy szeretet-e vagy félelem." (Jouvet) A semmiből valamit
csinálni: ez minden alkotó-, teremtőfolyamatban közös.
Az asztalos szemben áll a megmunkálatlan anyaggal: szerszámai és fantáziája
segítségével bútort teremt.
Az építész szemben áll a papírral, az igényekkel és a vonalzókkal. Szelleme
térképző tehetségével teret hasít ki a végtelenből. A síkrajzok eredménye térbeli
épület.
A színész önmagával és szerepével áll szemben.
Az alkotófolyamatban átélő képességével, fantáziájával és szaktudásával másik
életet teremt.
A drámaíró szemben a halállal, félelmének elűzésére játékot teremt.
A rendező szemben a szerző művével, a műben rejtőző gondolatokkal és indulatokkal,
segítőtársaival együtt egységes, életőrző játékot képez a közösség reményeinek és
hitének élesztésére.
A drámaíró műve hasonlatos az építész terveihez. Az alaprajz, metszet, homlokzat
síkrajzainak összességéből a kivitelező építész felépíti a házat.
A rendező-kivitelező az író-építész terveit maga fantáziája, világnézete és
szakismerete segítségével rendezi térbeli játékká. Míg a kivitelező nem
módosíthatja az építész terveit, a rendező-építész egyénisége reflektorával
világíthatja meg a szerző művét.
Az iskolapadból kikerülő diák még nem alkalmas arra, hogy az alkotói
munkafolyamatokat irányítsa.
A részmunkálatokat önmaga még nem gyakorolta.
„Ismerek színházvezetőket, mégpedig jóhírű helyeken, akik állítólag művészit
akarnak nyújtani, egyúttal hívei az üzleti jellegű színháznak és az említett
vasfegyelemnek. Hogyan tudnak ezek az emberek dönteni a munkabeosztásról és a
művészi követelményekről, amikor színészeiket könyvelők, iktatók és pénztárosok
színvonalával mérik: hogyan tudnának arról, hogy mennyi önfeláldozást igényel,
mennyi ideget emészt fel egy igazi színész művének felépítése?" (Sztanyiszlavszkij)
Elengedhetetlen, hogy a vezető ember ne ismerje az embereket, akiket vezet. A
munkát, melyet irányít. Az építész is csak akkor állja meg helyét az építők
társadalmában, ha szakmai-emberi ismeretei filozófiai, szociológiai, pszichológiai,
anyagtani, statikai, geográfiai, geológiai, képzőművészeti, etnográfiai pilléreken
nyugszanak.
A színházi rendező csak krisztusi-hamleti életkorban, kellő élettapasztalatok
birtokában kezdheti meg alkotó munkáját.
A legfontosabb követelmény tehát a rendezővel szemben, hogy közösségének
felelősségteljes szolgája legyen. A színházi rendező emberközpontú, példája és
célja a jelen embere. Modellje a kor embere. Fantáziáját a kor vívmányai itatják
át.
Nem másolhat, nem matricázhat. Tudása szerves, múltakkal átitatott.
Eredeti mű létrehozásához a kor leghaladottabb eszméit egyénisége szűrőin kell
átcsurgatnia, a múltak sugárkévéit agyában sűríti össze.
„A színházi ember csak valami baleset folytán lesz színigazgató, de hogyha olyan
ember kerül igazgatói állásba, akit nem érintett meg a színház szelleme, ez már a
színház számára baleset, illetve szerencsétlenség." (Jouvet) Miután a rendező
forgatókönyve a dráma, láttatni azt csak akkor képes, ha térlátása harmonizál
gondolataival. A drámát a színpadi térben a rendező helyezi el. Térformáló ereje is
világnézeti közegben mozog. Anyaga nem tégla, vas, cement és üveg, hanem
akarategység, színész-emberség, lélekoldó modul és a szellem gyermekien áttetsző
tisztasága. Ez jelenti az adekvát fantáziát, az adekvát megjelenítést.
Emberismerete az íróéval, költőével, pszichológuséval rokon. Organikus gondolatait
csak így tudja a társulattal vagy az egyes színészekkel közölni.
Munkájának legfőbb segítője a színész. Ismerni kell az embert, közölni kell tudni a
gondolatot, sokszor előre-játszani, megmutatni a színésznek a játékot és a
szituációkat, méghozzá úgy, hogy minden egyes színész a maga felfogóképessége
szerint értse meg a szándékot. Ideális esetben tehát a rendező sokágú színészi
képességekkel megáldott egyéniség. Harmóniaérzéke kicsiszolt és magasfokú, ízlés,
hatás, kifejezés, stílusérzék öntvényben egyesül munkájában. Elengedhetetlen
szerkezeti érzéke is, hiszen a műszaki munkálatok egyszerűsítése és szervezése is
feladata.
Legtermészetesebb tulajdonsága az igazságérzet. Lelkiereje, élesztő képessége és
tűzcsiholása új lendületet adhat a fáradó csapatnak. Munkabírását közösségi hite és
megszállottsága fokozza. Pillanatnyi kisiklás is demoralizáló lehet. Munkáját a
tervszerűség és pontosság irányítja. Felkészülésének bizonysága a
lelkiismeretesség. „A tehetséges embernek lelkiismeretesnek kell lennie, de a
lelkiismeret még nem tehetség - írja Tovsztonogov. - Én azt hiszem, hogy a jó
rendező és a jó színész között nincsen konfliktus. Konfliktus a tehetségtelen,
hanyag rendező és életerős alkotó kollektíva között lép fel. Ugyancsak konfliktus
lép fel a rendező művész és a lusta, merev, sablonokba fulladt kollektíva között."
A rendezőnek bölcsnek és harcosnak, újat akarónak és hagyományőrzőnek,
diplomatikusnak és konzekvensnek kell lennie. Munkájának alapja az ember-mérnöki
logika. Fontos, hogy élete rugóit, az ösztönösséget, az őszinteség erejét, a
boldogság játékosságát, a közvetlen természetességet, a kérlelhetetlenül
tisztánlátó határozottságot soha ne hagyja berozsdásodni.
Fontos és példamutató, ha minden színpadi munkát maga is el tud végezni a
díszletfestéstől a színjátszásig; csak így őrizheti meg a szeretet csodáját és
kapitányi tisztségét.
Az előadás az előcsarnokban kezdődik. Rendkívül fontos, hogy a közönség már az
előcsarnokban érezze, hogy egységes akarások műhelyébe érkezett. Új színházi
épületeink fa- és márványburkolatai, cirádás stukkódíszítései már az érkező nézőnek
az álszínház sznob látszatmegnyilvánulásait jelzik. Színházaink új épületei,
valamilyen bértől független rovatról, a nagyképűsködés, a parvenü előkelősködés
jeleit mutatják. Más a lélek ragyogása, más a flanc csillogása. Más a palota, más a
műhely.
A rendezőnek meg kell akadályoznia, hogy a tudatlan-parvenü gazdasági igazgató
sapkára kalapot, kalapra cilindert rakosgasson, a lelkek erdejébe szecessziós
csillárokat eregessen.
Kísérjük figyelemmel egy magyar dráma útját a szerző íróasztalától a színpadi
előadásig. Ma a szerzők nem élnek a színházi kollektívában, mert nincs színházi
kollektíva. A színházak vezetői elidegenítik a szerzőket a műhelymunkától.
Egészséges műhelymunkának azt nevezem, mikor szerző, rendező és színész együttes
munkálkodása előzi meg a dráma színpadi előkészületeit.
A szerző elkészült művét benyújtja valamelyik színház dramaturgiájára.
„Dramaturgia - nemzetközi szócsaládból származik, a szócsalád végső forrása görög.
Jelentése: drámai szerkesztés, színpadi cselekmény, színpadi szerző. Mindkét szónak
mint összetételnek előtagja a magyar dráma eredetijével azonos, utótagja pedig a
magyar energia eredetijével függ össze etimológiailag. A magyar szócsalád közvetlen
forrása valószínűleg a német. A dramaturgiának lehetett izínművészet jelentése is.
1875-ben alkalmazzák először mai jelentésében: színházi lektor." (Szófejiö szótár.)
„ L e c t o r " latinul olvasót, felolvasót jelent.
A dramaturg tehát az a színházi személy, aki olvas.
I lavi illetményért színdarabokat olvas, véleményezi azokat a színház igazgatója
számára.
A megírt darab tehát a darabolvasóba, a dramaturgiára kerül. Az „alkalmas" darab
aztán az igazgatóhoz, aki átadja a főrendezőnek, „a művészeti vezetőnek", aki ismét
átolvassa, netán olvasatlanul továbbítja annak a rendezőnek, aki soron következik.
Az „alkalmatlan" darabot elsüllyesztik valamely fiókba.
A rendező és a dramaturg megjegyzései nyomán a szerző megkísérli kijavítani
munkáját. Előfordul, hogy ezáltal ront eredeti művén.
A dramaturg, aki bizonyos irodalmi műveltséggel rendelkezik, a kollektíva hiányának
jelképe. Az esztétika és az irodalom perifériáján él, nem helyettesítheti sem a
közös munkát, sem a közösséget.
Minden színházművész természetes vágya, hogy mai darabokat hívjon életre. Ez a
törekvés jelenti a színházi ember létének értelmét. A színházi ember nyomhagyása: a
kor bélyegének, a század lenyomatának felmutatása. Egy kor színházi embereinek
halhatatlanságát a létrehozott színdarabok állékonysága jelenti.
A közös munka határozza meg az előadás stílusát.
Tartalmatlan színházi előadásaink is igyekeznek stílusosak lenni.
„A képlet az a jegy, amely minden középszerű alkotást hasonlóvá tesz egymáshoz: a
kivénhedt szakmai tudás paródiája. Azt jelzi, hogy egy hajdani művészi lehetőséget
névtelen alakok kerítettek hatalmukba, és mihelyt az kezükbe kerül, gyártási
eljárássá válik, és a művészet birodalmából az iparba süllyed alá."
(Sztanyiszlavszkij) Bizonyos időszakban a magyar futball süllyedésének első
jeleként válogatott csapatunk stílusban kezdett játszani. A 4-2-4-es játékrendszer
jelentette a magyar csapat játékstílusát. A váratlanul nyugdíjazott Sebes Gusztáv
ekkor azt mondta: „Az embert kell megismerni az edzőnek, és a játékosoknak játszani
kell tudniok. A többit az ellenfél játékmodorához alkalmazkodva: esetenként,
mérkőzésenként több stílust, több támadási és védekezési metódust lehet alkalmazni.
Stílusban játszani annyit jelent, hogy az ellenfelek megszokván a csapat
játékmodorát, illetve modorosságát, minden esetben megtalálják az ellenszert."
„Beszéljen érthetően. Beszéljen érthetően. L egyen ember." Ennyi kell ahhoz, hogy
valaki színész legyen. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki rendező legyen.
Minden darab megszüli egyedi formáját. M iután egy darab mondanivalója országonként
más és más, minden előadás más formájú lesz, ha más egyéniség érinti, bogozza.
„Egyetlen olyan stílus sincs, amely minden darab maradéktalan kifejezésére alkalmas
volna." (Redgrave) „A színházművészet nem szállítmányozható.
Attól, hogy Moszkvában zseniálisan játszanak el egy darabot, még nem biztos, hogy a
szmolenszki nézők is jó darabot látnak majd." (Tovsztonogov) Utazó-virtuóz
rendezőink a darab kiválasztása után rohannak megtekinteni az eredeti előadást.
I la módjuk van rá, sokszor olyan darabot választanak, hogy államköltségen
elutazhassanak oda, ahol még nem jártak! „Sztanyiszlavszkij művét: »Egy színész
felkészül«-t elolvasni olyan, mintha külföldi útra indulnánk. Mindkettő csak olyan
arányban adhat az embernek élményt, amilyen kvalitásokat az illető magával visz."
(Redgrave) Az utazgatástól még senki sem lett tehetségesebb. Ellenkezőleg,
alkalmatlanná válhat az önálló gondolkozásra, még a munkatársak szerves
gondolkozását is megzavarhatja, mert másolatot akar létrehozni eredeti mű helyett.
„Az a rendezés, amely nem az emberi ismeretek meleg forrásából szökik fel, bármily
sikerült legyen is technikai szempontból, mindig hideg marad. Meglehet, hogy
csodálják, meglehet, hogy tetszik is a közönségnek, de megindítani senkit nem fog -
írja Tovsztonogov. - Véleményem szerint színházi gazdasági rendszerünk
nagymértékben ludas abban, hogy a rendező alkotóegyéniségből adminisztratív
szervező személy lett. Az előadás A közös munka határozza meg az előadás stílusát.
Tartalmatlan színházi előadásaink is igyekeznek stílusosak lenni.
„A képlet az a jegy, amely minden középszerű alkotást hasonlóvá tesz egymáshoz: a
kivénhedt szakmai tudás paródiája. Azt jelzi, hogy egy hajdani művészi lehetőséget
névtelen alakok kerítettek hatalmukba, és mihelyt az kezükbe kerül, gyártási
eljárássá válik, és a művészet birodalmából az iparba süllyed alá."
(Sztanyiszlavszkij) Bizonyos időszakban a magyar futball süllyedésének első
jeleként válogatott csapatunk stílusban kezdett játszani. A 4-2-4-es játékrendszer
jelentette a magyar csapat játékstílusát. A váratlanul nyugdíjazott Sebes Gusztáv
ekkor azt mondta: „Az embert kell megismerni az edzőnek, és a játékosoknak játszani
kell tudniok. A többit az ellenfél játékmodorához alkalmazkodva: esetenként,
mérkőzésenként több stílust, több támadási és védekezési metódust lehet alkalmazni.
Stílusban játszani annyit jelent, hogy az ellenfelek megszokván a csapat
játékmodorát, illetve modorosságát, minden esetben megtalálják az ellenszert."
„Beszéljen érthetően. Beszéljen érthetően. L egyen ember." Ennyi kell ahhoz, hogy
valaki színész legyen. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki rendező legyen.
Minden darab megszüli egyedi formáját. M iután egy darab mondanivalója országonként
más és más, minden előadás más formájú lesz, ha más egyéniség érinti, bogozza.
„Egyetlen olyan stílus sincs, amely minden darab maradéktalan kifejezésére alkalmas
volna." (Redgrave) „A színházművészet nem szállítmányozható.
Attól, hogy Moszkvában zseniálisan játszanak el egy darabot, még nem biztos, hogy a
szmolenszki nézők is jó darabot látnak majd." (Tovsztonogov) Utazó-virtuóz
rendezőink a darab kiválasztása után rohannak megtekinteni az eredeti előadást.
Ha módjuk van rá, sokszor olyan darabot választanak, hogy államköltségen
elutazhassanak oda, ahol még nem jártak! „Sztanyiszlavszkij művét: »Egy színész
felkészül«-t elolvasni olyan, mintha külföldi útra indulnánk. Mindkettő csak olyan
arányban adhat az embernek élményt, amilyen kvalitásokat az illető magával visz."
(Redgrave) Az utazgatástól még senki sem lett tehetségesebb. Ellenkezőleg,
alkalmatlanná válhat az önálló gondolkozásra, még a munkatársak szerves
gondolkozását is megzavarhatja, mert másolatot akar létrehozni eredeti mű helyett.
„Az a rendezés, amely nem az emberi ismeretek meleg forrásából szökik fel, bármily
sikerült legyen is technikai szempontból, mindig hideg marad. Meglehet, hogy
csodálják, meglehet, hogy tetszik is a közönségnek, de megindítani senkit nem fog -
írja Tovsztonogov. - Véleményem szerint színházi gazdasági rendszerünk
nagymértékben ludas abban, hogy a rendező alkotóegyéniségből adminisztratív
szervező személy lett. Az előadás színre vitelének hevében, a termelési-szervezési
problémák nyomása alatt szem elől tévesztjük azt, ami művésszé tesz bennünket,
elveszítjük szakmánk alapvető elemét, a szemléletes gondolkozást.
Ez részben annak következménye, hogy egyetlen más szakmában sem nyílik olyan nagy
tér a dilettantizmus előtt, mint a rendezésben. Ez magából a színház művészetéből,
a kollektív művészet természetéből fakad.
A baj akkor kezdődik, ha szembeállítják egymással a színházművészet három oszlopát,
a drámairodalmat, a rendezőt és a színészt. Az igazi színházban harmonikusan
fonódnak egybe a színházművészetnek e pillérei. A rendező vezető, szervező,
irányító szerepet tölt be e folyamatban. Ezért kell a felelősségről beszélni."
Mikor a darab a színészek elé kerül, már senki nem dajkálja, senki sincs érdekelve
a darab sikerében.
Elkezdődik a kínlódás. A színészek megpróbálják a saját szájuk íze szerint
idomítani a szöveget.
Mindenki ír valamit a darabhoz. Pedig a próbákon már csak a gondosan elkészített
darabon lehetne munkálkodni.
Rendezőink folyton érdekesek akarnak lenni, az újságíró sem talál más jelzőt az
előadásokra: érdekes. Jó lenne leszámolni ezzel a vággyal is. Érdemes meghallgatni
Karinthy Frigyes gondolatát: „Az érdekes szó, mint jelzője és jellemzése
jelenségeknek, az irodalomban és a közhasználatban kb.
száz éve vált nélkülözhetetlenné... Nehéz volna iniiénelmi regényt írni, amiben,
mondjuk, Savonarola vagy akár Rákóczi Ferenc így vélekedett volna egy neki előadott
eseményről: »nagyon érdekese Viszont vélekedni vélekedtek az emberek mindig, sőt
volt idő, amikor a dolgokról való vélekedés fontosabb volt maguknál a dolgoknál,
mint ma. Hogy lehet az, hogy a számunkra leglényegesebb szempont, az érdekesség és
érdektelenség (unalmasság) nélkül megvoltak az emberek? Abból, hogy újkeletű
szóhasználat, máris következtetni lehet rá, hogy valami változással, átalakulással
lépett fel, terjedt el. Talán nem indulunk el rossz nyomon, ha a X I X . század
közlekedési fellendülésével, különösképpen az újságírással hozzuk összefüggésbe. Az
érdekesség szűk fogalma, a maga sekély és csekély tartalmával természetellenesen az
újsággal kénytelen tágulni. Természetellenesen, mert természeténél fogva nem bírja
ezeket az arányokat: betegesen megduzzad, abnormális formát vesz fel, és kiszorít
egészséges erkölcsi normákat.
Soha ebben a korban nem fogom megtudni, szép volt-e a költői mű, jó volt-e a
cselekedet, s szorongva érzem, kár folytatni az elemzést. A szerkesztő, akinek
odaadom, az olvasó, aki végére jár, ha tetszik neki és meg akar dicsérni érte, azt
fogja mondani, nagyon érdekes, amit Ön az érdekesről mond.
De én nem érdekeset - én igazat akartam mondani." A rendező kötelessége, hogy igaz
előadást teremtsen saját szép és jó eszközeivel, ebben az esetben már rámondhatjuk
azt is, hogy érdekes.
1964-ben járt nálunk a Royal Shakespeare Company és velük Péter Brook, a világhírű
rendező.
Káprázatos együttes-játékot produkáltak. Minden előadást szerves harmóniában egy
akarat mozgatott.
Kétségbeejtő következtetéseket vontak le rendezőink az előadásokból. Stílusjegyeket
kezdtek másolni, és azóta is másolják, immáron hat éve.
A bőrruha, a zsákruha általánossá vált színházainkban. A szigorú realizmuson
alapuló stilizáltságot stílussá sorvasztották színpadjainkon.
Gondolkozik-e valaki a megoldáson? Hazánkba látogató keleti és nyugati vendégek
egyformán színész-centrikusnak látják színházi életünket. „ S ehol ennyi jó
színész, sehol ennyi rossz rendező!" Abszolút színházi elmékre lenne szükség. Ilyen
pedig igen kevés van a főváros színházaiban.
A legáltalánosabb baj, hogy rendezőink szervetlenül gondolkoznak. Okoskodnak, nem
építkeznek. Tudásuk nincs átitatva sem hazafisággal, sem pszichológiai tudással.
Érdekességre törekszenek, amely, mint most már tudjuk, nem művészi kategória.
Minden igazi színházi ember a gyakorlat embere. Az elméleti tudás itt kevés, az
okoskodás, az elzárkózás, a fellengzős, sznob irodalmiság itt káros és romboló
hatású. A lexikális tudás itt elégtelen.
Könyvből nem lehet megtanulni sem játszani, sem szeretkezni. Rendezőink többsége
álújitó. Nincsenek felvértezve a klasszikus színházi tudással: hagyományainkat,
legjobb tanítómestereinket elhagyva, hit és megszállottság nélkül dolgoznak, mint
unatkozó hivatalnokok. Világnézetük toldott-foldott szitára emlékeztet, amelyből
kihullanak a gondolatok, eszmék, szenvedélyes érzelmek. Fogalomrendszerükben
összekeveredik érzelem és érzelmesség, szerelem és sexus, divat és igazság, forma
és tartalom, humor és ízléstelen viccelődés, konstruktív érzelem és szentimentális
nyavalygás, bátorság és merészség, tudás és szellemeskedés, beszélgetés és
sztorizás, kor és kór, harc és nyelvelés, pszichológia és jelmez, elképzelés és
díszlet, fantázia és világítás, karakter és figura.
„Ez a rendező megtagadja az igazi alkotómunka örök forrásait: az átélést, a
természetességet, a hitelességet, csupán azért, mert ezek számára nem adattak meg.
Helyettük kigondol valamit, ami nem múlja felül erejét. Hátrál, s közben
élenjárónak kiáltja ki magát.
Az élenjáró színház új és fontos feladata abban rejlik, hogy kollektívájával olyan
művészi magaslatra törekszik, amely megkoronázza az ország művészetét. E magaslat
felé mindenkinek törekednie kell; őhozzájuk mérjük majd országunk elmaradottabb
színházait és talán az egész világ minden színházát." (Sztanyiszlavszkij) Utószó
helyett Beszéd Szcndrö József sírjánál 1971. október 27.
Tanítónk, Szindbád, szerencsés hajózást kívánunk! A megmaradt színházi szeretet
szövetségének utolsó szószólói nevében, a magyar költők, a magyar színészek nevében
köszöntünk, kívánunk jó éjszakát, jó utat, boldogságos jövendőt.
Barátom, József, a szent Folyamatosságnak kifürkészhetetlen akaratából, tizenhárom
éves barátságunk utolsó próbakövénél állok itt, stafétabottal a kezemben, tétován,
mert időd lejárt.
Fogadott Apánkból, a még darab-időre kimaradóknak Fiunk lettél örökre.
„Furcsa rozmaringszaga van a halálnak. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, nikli
óralánctól, egy rossz nadrágtól" - ezt mondja nekünk KrúdySzindbád és a Te
barátaid, József, már csak kalapoddal inthetünk a túlsó part felé imbolygó hajód
után.
Most azok felé vitorlázol, kiknek négy teljes éve könyörtelenül fogalmazod
leveleidet a süllyesztőbe. Anyádnak, Apádnak, Odrynak, Bajornak, Csortosnak,
Gellért Endrének, Sennyei Verának, Soós Imrének, Apáthi Imrének, Timár Józsefnek,
kedvünk ügynökének, kit utolért loholva a realitás, és most vele mondjuk: Ne légy
szeles.
Bár munkádon más keres dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az
égen, úgy érdemes.
Hát, drága Jóska, mi ezt tettük, továbbra is ezt i esszük, kis csapatod,
emlékezetedre.
Most már hiába keresünk valamely messzi folyamkanyarulatokban és táborokban,
fogságban, malárialázban, gombfoci-csapatok mellett, boldogságban, Pécsett, a
védhetetlen lankákon, hol a szőlőműves bora terem, Pest térségében, a Vígszínház
tájékán, Upor és Magyar idejében, hiába keresünk a hajdani periférián, ahol még nem
vallották be, hogy a József Attila Színházat Te alapítottad volt.
Gyászolnak Debrecenben is, az Aranybikában, a Piac utcán, a Klubban s még a
színházban is, ahol kihalásztatok engem az öngyilkosságból.
Megmentettél mindannyiunkat a színháznak, a makacsul megújuló életnek, hiába
feledtek el a Tisza és a D u n a partján bizonyos nemzeti színházakban; hiába
keresünk a boldog és bölcs asztaloknál és kórházakban, itthagytál bennünket, de mi
nem hagyunk el soha többé.
Most a boldogság parti szele hajt hajód felé, drága provinciális Szindbád, megyünk
álmaink kis ladikjain Feléd, Utánad, Melléd, mert elmondtad nekünk, választott
szeretteidnek, mit tegyünk. Miként az Evangyéliom mondja, hit nincs cselekedet
nélkül, és szellemedben megfordítva a szót, cselekedet nincs hit nélkül.
Mi kicsit még itt maradunk, hogy munkádat bevégezzük, hogy jóságodat,
szemérmességedet és alázatodat kiteljesítsük, hogy eljátsszuk a mi szent
játékainkat.
T e , aki mindig undorodtál az ünnepélyességtől, engedd mégis, hogy megfogadjuk
sírodnál, elsírjuk fogadásodnál, hogy végrehajtjuk végzésedet.
Most már nem félünk, Jóska, tudom, hogy fent ülsz már egy igazi, égi Fészek-
klubban, ott vagy szeretteid asztalánál, és mi, utódaid és örököseid, megtesszük
azt, amit ránk bíztok.
Itt fogadjuk, látod, Jóska, fogadkozunk, de tudjuk, hogy mondod, halljuk, ahogy
mondod: „Hát jól van, most már csinálják végig." Hangodat is halljuk még, ahogy
ejted édes szavainkat, ízleljük beszéded felejthetetlen zamatát, a szomorú és
egyetlen boldogságot: anyanyelvünket, elszakíthatatlan, tündéri szerelemmel
hallgatunk Téged, Jóska, aki csak folytattad, és mi folytatjuk a mesét, a szeretet
színházának balladáját, hol volt, hol nem volt...
Kitaláljuk majd a folytatást, hogy minek is születik ennyi költő és ennyi színész
ezen a tájon.
Az együgyű krónika nem jegyez a világhírűek között, és be kell látnunk, hogy neked,
József, ki életet, humort és tisztességet sulykoltál belénk kevés jutott három
színházadért, magányodért, Zsír savanyúval estjeidért, igazságodért és alázatodért.
„Minden élő szertefut, csak a halotthoz van út" - mondta egyik kedves költőd, a
szekszárdi Babits.
Itt vagyunk most együtt, hiszen úgy járunk már ide, a pannon temetőbe, mint hajdan
társulati ülésekre.
Hát megnyitom Helyetted az ülést, kezdem a szavakat egymás mellé rakni, mint ahogy
emlékeden a tornyokat kezdik építeni ma, szerte a hazában.
Kezdem a beszédet az asztalodnál, ahol most már örökre üres helyedet örököltük, de
nincs baj, József, átviszünk a révnél, annak reményében, ha mi jelentkezünk majd
egy fönti portásnál, szólsz az érdekünkben.
Most már csöndes szóval köszönöm a világhírű, áldott Provincián, hogy láttam itt
fehérek közt egy európait, köszönöm a szent oda-visszát, választott és kitaszított
szülőnk, köszönjük neked is teljességünk, köszönjük gyermeki helytállásunkhoz a
végszót, a szót, a mondatot, köszönjük a szent humort, köszönjük a szent-árú
holnapot.
Kívánok magunknak nagy hírű színházat, melyre Te tanítottál bennünket, méltót és
boldogat, méltót a Te tudásodhoz és hűségedhez, kívánunk Neked lágy égi lugast,
igazi szőlőlevelek árnyékát, kívánunk kispárnának fehér krisztusi kenyeret,
kívánunk, édes Szindbád, jó hajózást, hajnali szép szelet a túli vizeken, kívánom,
hogy fantáziánk és tudatunk, lukas szívünk minden szenvedése forduljon derűvé,
fonja egybe szíveinket, hogy miként T e , alázatosak, jók és nagyok legyünk, hívek
maradjunk egymáshoz és Hozzád míg a minden-ható Gond-viselő magához nem vonz
bennünket is mágnesként.
Ámen.
II. írások a színházról: születésről, életről, halálról Legkedvesebb verseim
Versről, a legkedvesebbekről kellene beszélnem, de lehet-e a csillagos égi mezőről
a legkedvesebb csillagot kiválasztani, a tengerben a legszebb vízcseppről, a
legszebb hullámról beszélni. Lehet-e választani a megfoghatatlanból, amit csak
érzékeinkkel érzünk, rá lehet-e tapintani belső érzéseink közt a legszebbre, a
legkedvesebbre. Kosztolányi mondja, hogy a legszebb tíz magyar szó: láng, gyöngy,
anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír.
Es íme, ebben a tíz szóban egész életünk, a bölcsőtől a koporsóig, egész életünk
szépsége, fájdalma, harca, öröme, gyönyöre, gyásza. És minden szó körül mennyi
legszemélyesebb rezgés járja át szívünket és agyunkat. Az ember, a költő
legszemélyesebb, legtömörebb, legemelkedettebb kifejezése a vers. A legszebb,
legszentebb játék. A kifejezhetetlen körültáncolása, álmaink szavakba öltözése,
ritka, míves szavak gyurma ja, az álom földi mása, a legősibbnek, a dalnak
édestestvére, mely átvezet a zenéhez, képhez, szoborhoz, házhoz, tánchoz.
Tóth Árpád írja: „Egy percem lett vón megmutatni a fenségeset, az Istent. S már
tovafordult a fény, és ennyi az egész." És ennyi az egész, forrás és tenger, alfa
és ómega, születés és halál, a vér rímes lüktetése. Valami, ami születése
pillanatában a halhatatlanságra tart igényt. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj,
kész ez a vers is!" - kiált József Attila, és kiáltása úgy szakad ki belőle, mint
jajszó, és diadalüvöltés, mintha valaki élete egy halhatatlanba fogódzó darabjától
búcsúzna. „Menj kisgyerek" - írja Kosztolányi verseiről, és gyerekkoráról, „most
vége ennek is. Menj drága gyermek, édes kisfiam, a te utad a végtelenbe visz, de
énelőttem már a semmi van." Somlyó György így vall: „Versek szaporodó sorok /
sziklába vájt lépcsőfokok / akik emeltek fölfele / ha abbahagynálak tudom / s
megellnék e csonka csúcson / leszédülnék a semmibe." És ha rápendülünk egy-egy
versre, egy-egy költőre, mint zenekari próba alatt sarokban felejtett hegedűk
húrjai, azt mondjuk, szeretem ezt, vagy azt a verset, és ha megkérdezik, miért,
pirulunk, topogunk, mint mikor szerelmünkre kérdeznek, legbensőbb, legféltettebb
gyermeki titkainkra. Most megpróbálok felidézni verseket, amelyek kedvesek voltak,
titkon gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, fölemeltek, ha elestem, és néha, amikor
rajtam volt a fény, repülni is tudtam általuk. „Hétért magamat kérdem, adsz-e
hatot, játszom, azé az érdem, ki játszhatott." Embernek kell maradni (Levél Jancsó
Miklóshoz - részlet) A művész idegérzékeny, szenzibilis, „érző-tudó" ember.
Évmilliárdok távolságát magába sűrítő ember. A művészet sűrítés, megérző képesség,
embernek emberi reagálása a megfogható, megfogalmazható, képletbe rögzíthető
jelenségekkel szemben: emberi útmutatás valami nagyobb, titkosabb lehetőség felé, a
számok, gépek racionális valóságával szemben. Helyesebben: mellette. Embernek kell
maradni.
Ezért a művésznek erősnek, boldognak kell maradnia a kietlen és kies számok
világában. Életet kell teremtenie, az éltető tüzet kell élesztenie, a remény
gyógyító fényét sugároznia az ember felszabadulásának és meggyalázásának heroikus
és korcs korszakában. Fel kell mutatnia a szolidaritás, a barátság és a boldogság
megvalósítható erejét és eredményét.
Ez pedig sugárzás és hit kérdése, ami csak az emberi húrrendszer mindhárom pólusán
játszva fejezhető ki.
Tehát én mint színész-alkalmazott, vagy alkalmazott színész, a magam természetes
teljességét akarom élni a filmekben is. Azt az életet, mely a munkában,
szerelemben, eszméletben, nyárban, őszben a természet állandó dialektikus
lüktetését, a születés-elhalás örök-hullámmozgását követi.
Alkalmasak csak akkor lehetünk egy intellektus dialektikus ellentmondásainak
igazolására mi színészek, ha az ember természetszülte össz-szenvedélyével: az
ezerfelé figyelő, az ezer ösztönű gyerek frisseségét, csodálkozó-töprengő,
boldogságot akaró, életet őrző gyerek játékát konzerváljuk szakmánkban. Mert
ugyanezt az életet éli váltakozó viszonylatokban - hivatásának, munkájának,
„boldogulási együtt-hajtójának", „beilleszkedési faktorának" megfelelően az
állampolgár: a mi életünk embere.
Szenvedély, szenvedély, szenvedély.
Zene, zene, zene.
Nem tudok elvontan létezni. N e m lehetek nonfiguratív sakkfigura. T u d o m a
boldogságot, és tudom annak csekély részét: a boldogtalan törtséget magamban. Ez a
dolgom. A művésznek nevezett érzékeny-antennájú ember gyógyító bizonyosságot kell
adjon a közösségnek. Hiszen az életet minden ellen-akció ellenére éljük és
reméljük, látván a vizek vízszintes bizonyosságát, a hegyek és fák hites
függőlegesét. Éljük, belehalunk, mégis reméljük és érezzük a létet és a reményt,
tudjuk az összefüggések boldog tudományos bizonyosságát: vagyunk, és közösségben
élünk.
Tudomásul kell venni létünk csodálatos, beláthatatlan összefüggéseit, és élni nem
közömbös életünket azon a földdarabon, „ahol nevem hibátlanul írják fölébem, ha
eltemet, ki eltemet".
És ez az út nem vezethet tört-szeműek és torzult agyúak zsákutcájába.
Csak az emberi Fény felé.
Napfény-üzenetet szeretnék széthinteni A/ elmúlás felé, minden esztendőben, a
Gergelynaptár X I I . hónapjának 24. napján kigyullad egy stearingyurma táplálta
láng hegyeink örökzöld ágán. A harminchetedik fény gyullad ki életem lombosodó
tűcsokrain, és ki tudná előre súgni, hányszor nézhetek e napon vissza még? Ez a kis
tüzcsökevény, ez a szelídített ragadozó hirtelen előhívja szívünkben és agyunkban
szeretteinket és halottainkat, akik hosszú, tömött sorban kerülnek és előznek
bennünket; montírozva elrohant gyermekéveinket: mikor még mindannyian készen
voltunk az emberségre, örömre: tiszták voltunk és áttetszőek, hűségesek és
érintetlenek.
Vajon Varró őrnagynak mi jut eszébe ezen a pirosbetűs napon? Képes-e még emlékezni,
vagy végképp kitörölte az emberi arcot a világ dolgai közül? Van-e a hatalomnak
gyerekkora? Hát persze, ez egy másik darab... De ha kellőképpen és a megkívánt
módon elidegenítem magam, bizonyára el tudom képzelni ennek a rákidegen fajtának a
gondolatvilágát. Most ne szédítsük magunkat és egymást, ne tévesszen meg egy
korszak uniformisa. Örkény nagyszerű írásában nem ismerjük-e fel minden korok
embertelen hatalmaskodóját? Az életirtót, a gondolatirtót: az irtózatos, hétfejű
gondolat-gyököt? N e m él-e bennünk is, mindannyiunkban egy elbámészkodó, bamba T ó
t , önkéntes tűzoltóparancsnok és egy tébolyodott, egy Varró őrnagy? Nem munkál-e
egyszerre agyunkban az ismeretlen, sárkánytestű daganat és a szelíd építés sejtje?
Bugyborékoló századunk műfaja: a groteszk mint vidám sebész diagnosztizál, és
rabonbáni egyszerűséggel metszi ki belőlünk a mérges férget.
Int és óv: őrzők, vigyázzatok a strázsán. (Az élet él és élni akar... De kevés a
rabonbán!!!) Ha meggondolom, színészi pályám tizenegy éve alatt, körülbelül
nyolcvan premier után - talán csak Rómeót kivéve -, miért kellett nekem állandóan
tévedt-vetélt embereket alakítanom magamból? Miért bennem látják megtestesülni a
lélek és az agy púpjait hordozók hosszú sorát? Most szigorú szeretettel közlöm:
kifogynak szívem tört fényei; bár tudva tudom, hogy a NEM-be soha nem lehet
belefáradni: csak az emberi iGEN-be; „...S szörnyűek az állat-hős igék / S a
csillag-szóró éjszakák / Ma sem engedik feledtetni / Az ember Szépbe-szőtt hitét, /
S akik még vagytok őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán." En valahonnan
Délről érkeztem magyarnak.
Napfény-üzenetet akarok hinteni mindannyiunk agyába: a szerelem és a szolidaritás
fennsíkjáról, a boldogság megszenvedett állapotában: a gyermeket szeretném
előpiszkálni magunkból, hogy okosmosolyos tisztasággal tudjunk végül egymás szemébe
nézni.
Ez a dolgom, kívánom most már, hogy a munkám is az lehessen. Boldogságteremtés Egy
gyerek is úgy jön a világra, hogy dühös. Egy idősödő gyerek, a színész, aki őrzi a
gyerekségét, az talán köteles is megőrizni azt a toporzékolást és csodálkozást,
ahogy a gyerek képes dühöngeni is, örülni is és játszani is. Vádolható vagyok
avval, hogy én ezeket átviszem az életembe, ezt az örömöt is, és ezt a
toporzékolást is egyben. M e r t nem mindig toporzékolok. Azt nehezen lehet
elviselni.
Mert akkor nyilván a dühöngőben lennék valahol a Lipótmezőn. De nem hiszek abban,
hogy egy színész hét órától tízig más ember lesz, mint amilyen reggeltől egy másik
reggelig. Következésképp ezért az életemben lényegében ugyanolyan vagyok, mint a
színpadon. Csak a színpadon koncentrálok bizonyos szerepekre.
Van egy bizonyos ügy - úgy is nevezhető, hogy a mi életünk vagy a mi sorsunk vagy a
mi országunk vagy az itt élő minden embert ért igazságtalanság ügye -, ez izgat.
Felizgat, hogy úgy mondjam.
T e h á t dühös vagyok.
Könnyű egy bizonyos általános dühösködést felmérni az emberről a felületes
szemlélőnek, mert ha az ember, mondjuk, púposán jár, akkor erre mindenki
figyelmezteti, hiszen ez elég könnyen észrevehető. De amikor már homorúan jár, még
akkor is évekig púpos lesz, mert az emberek csak a rosszat szokták észrevenni, a
jót azt ritkán. Konzekvenciát általában mindig a rosszból vonnak le, és
konzekvenciát a jóból soha.
Lehet, hogy ezt önismeretből teszik.
A baj csak az itt, hogy - ahogy a tervet le szokták bontani elemeire, tehát
vendéglátóipartól színházig és politikai ügyektől játékig és futballig - mindenért
dühös tudok lenni, mert hiszen mind az emberrel fordul elő.
És mindenütt az ember érdekel.
Azt szokták nekem ilyenkor mondani, hogy leereszkedem olyan dolgokhoz, amelyek
engem megaláznak, vagy amelyek nem méltóak hozzám.
M á r ez is furcsa kifejezés, hogy „leereszkedni".
Honnan? Hová? Ezt nem szokták kinyilvánítani, mert úgy gondolják, hogy én
valamiféle felsőbbséghez tartozom, vagy a rangomnak tartozom. T izedes vagyok, és
alkalmatlan is, a szívem miatt, tehát rangom sincs. Egyszerű Svejkként élek,
dolgozom. És mint egy tábornok, dühöngök. Ehhez mindenkinek joga van, azt hiszem.
Az esetek túlnyomó többségében nem magamért dühöngök, nem magamért haragszom, hanem
mindenkiért. Egy ügyért. Ez az ügy a mi országunk ügye. Az itteni élet ügye.
Minden ember érdekel. Mindenütt ott vagyok, ahol lehet, és mindenütt élem az
életet, figyelem az embereket és magamat is egyben, tehát körülbelül oda lyukadunk
ki - ha igazam van ugyan, de olyan helyen, ahol az embernek nem feltétlenül az a
dolga, hogy igazat kiáltson ki, nem szükséges fél deci konyak vagy egy
sertéspörkölt ügyében vagy egy kahát berakás vagy -kivevés ügyében a ruhatárban.
Mindez a legapróbb részletekig összefügg. Mert bizonyos közönyösség uralkodott el
olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában.
Ezeken a helyeken elég sok ember gyűlt össze, akik nem szakemberek. És hogy a
szakember ruhatáros-e vagy pedig utcaseprő, asztalos vagy színész, író vagy éppen
miniszter, az tulajdonképpen teljesen mindegy: ember ember, ért-e a szakmájához
vagy nem. Én a szakmámat szenvedélyesen szeretem, és szenvedélyes ember is vagyok,
különben nem szerethetném szenvedélyesen. Az agyam pedig egy intellektuális góc.
Nem alkalmas arra, hogy a szenvedélyeimet időben leállítsa. Nem is akarom
leállítani, mert ez a bölcsek dolga. Tehát szenvedélyesen szeretni az életet,
szenvedélyesen gyűlölni embereket, akik hereként élnek mások terhére, akik viszont
dolgoznak: ezt akarom. És nem vagyok letorkolható ilyen esetekben, amikor
kétségtelenül igazam van. Már bulvárlapban is leközölték, hogy én olyan ember
vagyok, aki megmondom a véleményemet. Ez a vélemény nehezen támadható, mert nem az
enyém. N e m magamért van, nem önös érdekből van, hanem tiszta lelkiismeretű,
tiszta fejű és mesterségüket magas fokon űző emberek érdekében van, tehát
becsületes emberek oldaláról mondom én ezt az igazat. Néha talán a formában tévedek
- igen, mindig erről beszéltek, hogy a forma... igazam van ugyan, de hát a forma...
Nos hát, akinek igaza van, nem sokat törődik a formákkal. A formákkal mindig az
törődik, akinek fogalma sincs az igazságról.
Lásd színházi életünk.
Én megígérem, hogy ezeket az afférokat elhagyom. Igyekszem, erőt veszek magamon.
Nem kell, hogy nekem mindig igazam legyen, mert nekem is "terhes már. Szeretném, ha
egyszer nem lenne igazam. Szeretnék egyszer egy kicsit önző lenni, bölcsen
vigyorogni akkor, amikor mások harcolgatnak. Az ügy érdekében mondott véleményemet
ne manírnak, hanem igazságnak tartsák.
Ezek az afférok kis vacak igazságok. Gyengítik azok hatóerejét. Megígérem, hogy az
afférjaimat elhagyom, viszont az ügyet fokozott mértékben megvédem, és tovább
harcolok.
Nekem biztos, hogy a színház körül van dolgom az életben, tehát a színház körül
kellene embernek lenni, akár mint játékos, akár mint karmester tehát rendező -,
akár mint esetleg díszlettervező is és mint valamiféle színházvezető. Ez most
nagyon nagy problémákba ütközik, ugyanis nekem csak építészi diplomám van, színészi
nincsen, éppen ezért hát nem engednek rendezni azok a rendezők, akik jelenleg
rendeznek. Nem nagyon indokolták meg, hogy miért nem, sajnos megint csak az a
helyzet, hogy arra hivatkoznak, én összeférhetetlen vagyok. Valóban, velük
összeférhetetlen vagyok.
Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető
helyen gyakorolják - azokkal én nem tudok egyetérteni.
Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.
Viszont mindenkivel egyetértek, aki érti az embert, tehát érti a szakmáját, mert
mégiscsak az ember a szakmám, mindenféle ember. Talán ez a legnagyobb boldogság:
szeretem az embereket, szeretek beszélgetni.
Mire is van szükségük ezeknek az embereknek? Én szeretnék - ha már játszom - arról
beszélni, amiről tudok, és azt is tudom, hogy ez nagyon kevés embernek jut
osztályrészül - a boldogságról.
Tudok a boldogságról, és tudok róla beszélni, tudok róla vallani, és ezért tudok
nyugodtan mindenkinek a szemébe nézni. Ez a boldogság nem könynyen megszerezhető.
Igen megszenvedett - hogy úgy mondjam - életveszélyes helyzetben, a sorstól
megadatott vagy kiharcolt valami. Mindenesetre olyanfajta logikai következtetés,
amire minden művészféle embernek el kell jutnia. Ha nem jut el, és pont az
ellenkezőjét bizonyítja, akkor azt hiszem, hogy művész néven nem említhető. A
művésznek az a dolga, hogy boldogságot szerezzen, a boldogságról beszéljen és
örömhírt hozzon az embereknek. Ahogy Karinthy írja az Előszó című csodálatos
versében.
Mostanában dívik ez a boldogtalan elidegenedettség. Nem tudom, ezzel mi a szándék,
nem teljes emberek művelik, nem teljes emberek csinálják, írják, játsszák,
szeretik. Nem tudom, mi van ezen szeretnivaló. Bizonyára valamit elkendőznek ezek
az emberek, bizonyára valami másról van itt szó, mint művészetről. T e h á t az
lenne jó, ha a szükségletnek dolgoznánk, a szükséglet pedig ma is és minden
korokban az a kis győzelem a halálon, a mosoly, amit ma általában vígjátéknak,
tragikomédiának vagy groteszknek szoktunk műfajilag megnevezni. Vagy zenés
műfajnak, amit viszont le szoktak nézni. Pedig ez öröm. Maga a vígjáték önismeretre
nevel, és az embereknek mosolyra, örömre, erőre van szükségük, szeretetre van
szükségük, hogy éljenek, dolgozzanak, és higgyenek abban, hogy van értelme az
életüknek és a munkájuknak.
Jó estét kívánok Latinovits Zoltán vagyok, jelenleg színész. A színpadon, filmen,
rádióban, tv-ben és pódiumokon játszom a legkülönbözőbb szerepeket. Tulajdonképpen
építészmérnök vagyok, ez a „becsületes foglalkozásom", de voltam asztalos,
hídmunkás, gépkönyvelő is, hogy csak egy párat említsek. T ulajdonképpen rendezni
szeretnék és írni. így hát kissé fáradt vagyok, naponta 1 4 - 1 6 órát dolgozom,
sokszor a nyári pihenést is végigdolgozom. Színiakadémiára nem jártam, amit tudok,
vidéken tanultam a közönséggel való naponkénti találkozásokban és egy-két nagyszerű
kollégámtól. Talán jobb ez így, nem volt tananyag, magamnak kellett mindent
kiharcolni. Tizenegy éve vagyok a színészi pályán, ebből hatot két vidéki
színházban töltöttem, Debrecenben és Miskolcon, majd a budapesti Vígszínházhoz
szerződtetett Várkonyi Zoltán. K é t éve a Thália Színházban játszom. Voltam
szerelmes és nyomorék, idős és fiatal, szadista és mazochista, erős és gyenge,
voltam kokainista, voltam schizofrén, király és paraszt, úr és szolga, tanár és
tanuló, boldog és boldogtalan.
Voltam Higgins Shaw Pygmalionjában, voltam Rómeó, Cipolla varázsló Thomas Mann
novellájában, a Mario és a varázslóban, játszottam B o linbroke Henriket
Shakespeare I I . Richárdjában és Orsino herceget a Vízkeresztben, az egyik
Antipholust a Tévedések vígjátékában, voltam Ruy Blas Victor Hugó színművében - a
legkülönbözőbb nemzetiségű drámákban, tragédiákban, vígjátékokban.
Körülbelül harminc filmben játszottam öt év alatt, egy kivételével magyar
filmekben. Az utóbbi évben európai sikert aratott Szegénylegényekben, Jancsó Miklós
filmjében; a Hideg napokban, K ovács András filmjében; Várkonyi Zoltán rendezte
Jókai-filmben: Egy magyar nábob. Ezeket két éve csináltam, azóta tizennégy filmet
játszottam el, Nyugaton egyszer jártam: most az elmúlt szeptemberben a londoni
Magyar Filmhét alkalmából nyolc napig lehettem Londonban, ebben a csodálatos
városban. Nagyszerű kollégákkal és a legkülönbözőbb angolokkal találkozhattam, akik
őszinték, kedvesek, tiszta szeműek voltak, humoruk bohóc, gyermeki humor, kedélyük
felhőtlen, ételeik fenségesek, vendégszeretetük elragadó - egyszóval meseországban
jártam én, szegény magyar. Voltam Athénban is, Európa bölcsőjénél, és voltam L o
ndonban, Európa bölcsességénél.
Hát akkor én tulajdonképpen boldog lehetek és megelégedett. Láttam Budapesten és
megdöbbentett Paul Scofield a Lear királyban, és lenyűgözött értelmével és
koncepciójával a három évvel ezelőtti P. Brook rendezése; varázslatba ejtett a
Tévedések vígjátéka tündéri előadása is. A század nagy színészi teljesítménye
számomra (amit filmen láthattam csak) Olivier Othellója és Anthony Quinn a
Zorbában. JÓ lenne sokat utazni, tanulni és magunkat a világgal megismertetni.
Sajnos nyelvünk az ország határai közé szorít bennünket, pedig úgy gondolom, Anglia
után színészi értékekben mi következünk. Keveset tud rólunk a világ, és ez nagyon
szomorú, akik pedig innen eltávoznak, és más otthont keresnek maguknak, sokszor
elfelejtik, gyökereik melyik földbe gyökereznek.
Szeretném életemet arra szentelni, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes
irányban változzék, és hogy egyáltalában legyen rólunk vélemény a világban. Ugy
érzem, van elég erőm ahhoz, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik mindenáron ezen
fáradoznak országunkban.
És most engedjék meg, hogy egy verssel fejezzem be ezt a magam ismertetését.
Önarckép Bácskai apám születésemkor elhagyott minket Anyám édesapja, néhai Gundel
Károly a magyar vendéglátás művésze. így azután Bácska helyett a városligeti
vendéglő sörkertje felett születtem, majdnem az Állatkertben, mégis kicsit idébb,
éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött, az Állatkerti útról még ma is látható ablak
mögött, 1 9 3 1 . I X . hó 9-én, délután fél egykor, ebédszünetben.
Később voltam diák, asztalos, hídmunkás, anyagátvevő, kőművestanuló, gépkönyvelő,
egyetemi hallgató, építészmérnök és színész. Ez utóbbiról nem kaptam hivatalos
bizonylatot. Még gimnazista voltam, amikor az egyik önképzőköri színielőadásunkon
Bajor Gizi, az ország koronázatlan színészkirálynője is megjelent. Egy felvonást
nézett végig, én meg éppen csak abban szerepeltem.
Keresztfia, jóbarátom és osztálytársam, ma már idősbödő műfordító, loholva adta át
a művésznő üzenetét arról, hogy nem lehetek más, csak színész.
Mármint én. Azután már hiába próbáltam szabadulni a gondolattól, hogy Bajor Gizinek
igaza lehet. Ha ebben a véleményében ő nem lett volna olyan határozott, talán soha
nem jutok színházba - színészbejárón keresztül.
De érettségi után - bizonyos koráramlat örvénye folytán - egy asztalosműhelybe
kerültem tanoncnak. Ott már reggel hétkor politúrozás közben Hamlet-monológokat
mormolgattam, és miközben hordtuk a bútorokat a kuncsaftoknak, Adyt és I bsent
mondtam magamban. Ha egy-egy sor nem jutott eszembe, a hűvös pesti lépcsőházakban
önfeledten engedtem el a szekrény másik végét - aztán amit a segéd úrtól kaptam,
kiejtette a fejemből az egész verset.
Mégis csekélynek látszott tanonckorom heti ötvenforintos bére. Akkor már mindegy
volt. Segédmunkásnak álltam havi kilencszázért, és a Petőfihíd újjáépítésénél
dolgoztam. Némileg szomorún és olajosan hordtam tovább a vasat, és tartókat
hegesztettem az ég alatt, a föld felett.
A katonai szolgálat iránti fékezhetetlen ellenszenvem sodort a Műszaki Egyetem
védett falai közé. Valahogy így, antimilitaristaként lassan építészmérnök lettem.
És mikor jeles diplomámat kézhez kaptam, már inkább a Parthenon papjának éreztem
magam. De Thália mégsem engedett. B ajor Gizi és választott tanárom, néhai Lehotay
Árpád halott szelleme mégis visszavezetett a színészbejárókhoz. Hosszú kitérő után,
egyetlen kofferemmel Debrecenben felcsaptam színésznek. Azóta tizenhárom év telt
el, játszottam Debrecenben, Miskolcon, Budapesten, Szabadkán, Novi Sadon,
Zomborban, Gyulán és Kecskeméten, deszkán és vásznon, mikrofon előtt és tele
vízióernyőn. Végül maradtam, mi voltam: magánszinész. Száznyolcvan-kétszáz
eljátszott szerep után, ha visszagondolok elmúlt harmincnyolc évemre, harcolva,
elbukva és újraszületve, ha most újrakezdhetném, ugyanezt a nehéz, hosszú kitérőt
választanám.
Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy
tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.
Az izgága Jézusok Tanulságos és fájdalmas jó estét kívánok mindenkinek, minden
jóakaratú embernek, aki ma este ide eljött hozzánk. Köszönjük szívből, hálásan,
köszönjük a bizalmat. Ma este, 1969. március harmadikán először, Mezei Mária,
Cserhalmi Anna és én, Latinovits Zoltán, lesre játszott, ámbár büszke három
királyok, Gáspár meg Menyhárt meg Boldizsár, megpróbáljuk felidézni az izgága
Jézusokat, Adyt, József Attilát, Nagy Lászlót.
Szavunk csendes, agresszív, figyelmeztető szó.
És ez az este csak részben produkció, részben attrakció, nem is önálló est
szaporító, csak idézőkísértő furcsa szó.
í m e a kellékek: egy zongora a hozzá tartozó székkel, egy vetítővászon, amelyre
asszociációkra alkalmas fejeket fogunk vetíteni, melyek a közösség
halhatatlanságában kaptak helyet. Valamint egy ülőgarnitúra szék és asztal, melyek
a használati tárgy és az esztétikum fogalma között libegnek.
Ők valamely élővirágok, úgy is mint szimbólumok, mert a gondolat virágzás, élet és
sajnos valóság.
Ennyit a környezetről, most még egy-két szót arról, ami ebben a kicsit szimbolikus
körben elhangzik.
Ady írja 1908-ban: „A hit valami olyan portéka, mely minden korszak emberei számára
akképpen jut, mint a kenyér; - volt eset rá, hogy Párizsban is külön számítottak
fel kenyeret az étkezésnél és Budapesten 2 x annyit adtak 2 krajcárért, mint ma.
Az okos közgazdászok megmondják a kíváncsiaknak, hogy micsoda konstellációk az okai
ennek. De a HIT gazdaságilag megmagyarázhatatlanabb a gabonánál és a kenyérnél. Nem
igaz az, hogy valahonnan az E-i vagy D-i sarokról egy-egy pesszimista áramlat indul
útnak az emberek leikeibe.
De az igaz, hogy a hit ma még a proletár új szívek birodalmában is talmi. Nincs
hit, és teljességgel nincs hit a Duna-Tisza táján, ahol általában mindig kevés
volt." „A delejtű-emberekről beszélek, ami nyilvánvaló, az érzékenyekről és az
értelmes szomorúakról." Kik is ezek a „delejtű-emberek", a „poéta-éltü emberek"? „A
poéták"? Nehéz társaság, nem vitás.
„Művész". Úgy is mondják: „kiválasztott" vagy „kiválasztódott" emberek. Ezt az
emberfajtát nemigen lehet kategorizálni; igaz, nem is foglalkoznak vele, általában
rámondják ajkbiggyesztéssel: „valami művész-féle" vagy „buggyant-agyú", úgy is
mondják: „őrült, és iszik is..." Szóval nehezen kartotékozhatók. És - ami nehéz,
aki nehéz, arra általában rárakják a típus fazékfedőt: „összeférhetetlen". Miért?
Mert így kellemesebb, így kényelmesebb. „Nem közénk való", „összeférhetetlen".
Itt álljunk meg egy pillanatra! Kivel összeférhetetlenek? Kikkel? Miért? Hova
tartoznak? Kihez tartoznak? Igazat mondanak? Hazudnak? Gyávák? Barátok? Ellenségek?
Honnan jöttek közénk, hova tartanak? Hatalmat akarnak-e, vagy csak munkálkodnak
egyre? T ú l a krisztusi koron, kissé lukas szívemmel megpróbálok válaszolni
szívesen és őszintén.
A poéta-életű ember érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis emberformájú gyerek-
ember. K é t jellemző vonása van: I. olyan, mint a többiek.
2. (mégis) más, mint a többiek. Hasonlít a többi emberhez, de érzékenyebb,
furcsább, nyugtalanabb. Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a fák
imbolygó titkaiból, az állat szimatoló ösztönéből, az égbolt könyörtelen
statikájából és a vizek imát mormoló zúgásából. Kicsit az emberforma házakhoz is
hasonlít, kicsit az Istenhez is, ahogy mi elképzeljük Őt menekülő életünkben.
Valahogy a múltat ülteti lázas szemeibe, és kezében a jövőt morzsolgatja.
Többfelé él, többfelé figyel: Anyánkra is, mireánk is, dédapánkra is, unokáinkra
is. Kikeletre, fagyra is. Élőre is, halottra is.
Olyan talán, mint mi voltunk, vagy inkább, akik szeretnénk lenni.
Játszó-ember. Hivő-ember. Gyerek-ember.
Azt hiszem, itt az elegendő magyarázat: gyerekember. Hát persze: a gyerek ilyen
ezerágú, ezertövű, csodás, égből-jött, földre-pottyant, síró-nevető, mindig
föltápászkodó, mindig zuhanó-botorkáló, erőszakos, egyetlen, szárnyas-meztelen.
Úgy-e, mindannyian ilyenek voltunk? De ők, a próféta-poéták gyerekek is maradnak.
Az Időben terítik ki kicsikart, hosszú, tiszta gyermekségüket.
Az időben, térben, az örökkévalóságban élő delej tűs „dimenziós" ember a művész.
Honnan jött? A végtelenből. Hova tart? A véges jelenvalóságból a halhatatlanságba.
Persze: „Az Úr Illésként elviszi mind, Kikel nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors
szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek." Hát igen, valljuk be: a Tavasz és a
lovak körül van valami csoda. A virágzás körül donog valami szentség. A gyerek
játékai körül van valami öröktől örök és megbonthatatlan.
Ez a ritka kócsag-fajta olyan rebbenő, mint az égi-pacsirta; olyan hegyentúlról
szerkesztett, mint a rózsaflamingó, olyan vájárkodó, mint a földtúró vakond; olyan
szép, mint a gyerek.
Ez a poéta-fajta. Csak kompol föld és ég között, ember és Isten között föl s alá,
föl s alá.
Szabadjon most már kimondani, túl az érettségin: én Newton alaptörvényénél
megálltam. „Az energia nem vész el, csak átalakul." No persze, logikus, egyszerű:
rakom a habarcsba a téglát: energia + anyag = fal.
Itt a bökkenő. Rakjuk halottainkat a földbe...
és... hova száll az energia? Szeretteink energiája, poétáink csóvás ereje hová
röpül? Ami volt, hiszen volt, bennem is volt, tanúim bizonyos színigazgatók s
egyebek. A majdan volt, maradék energia hova kerül? Melyik központ oszt majd szét?
És van ilyen központ? Hova szór, hova oszt majd - és főleg kinek? Illetve kiknek?
Az a bizonyos ősi logika nem hagy nyugodni.
Kell egy kapocs múlt és jelen között - summa cum laude -, hogy legyen jövő! Hogy is
mondja József Attila? „Enyém a múlt, övék a jelen. Verset írunk. Ők fogják
ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. - Az ős vagyok, mely sokasodni foszlik.
Tessék: eléggé szikrázó gyermeki szó ez?! „Játszani is engedd szép, komoly fiadat!"
Nézzük csak: gyerek; játék; játék: ősi tett: emlék; hegyen-túli tett. „Azé az
érdem, ki játszhatott!" „Gyermek?" - írja Ady nagyszerű Petőfi-tanulmányában. -
„Sohase fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen
adják, mint az aranygyapjas rendet! Petőfire hiába keresnék az összes nagyszótárú
nyelvekben több és nagyobb jelzőt: GYERMEK! Viszont nincs is e joggal megbírálható
teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek.
A gyermek az elevenség, öröm, a jövőbe ható ígéret; a bilincsbe nem vert ember, az
igazán igaz isten!" Lehet, hogy a művész az Idő-pelenkázta gyermek? Lehet, hogy a
VAN és a NINCS között biztos hajósunk a Poéta? A fogantatott gyermek? Valamely
izgága Jézus? Bizony lehet. Sőt. Hitem szerint az. Kíséri is két szülője szemmel: a
szellem és a szerelem.
Nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon,
toporzékoljon és tanítson - hogy közvetítsen Ég és Föld között, Múlt és Jelen
között. Ez a nem fogyó, pusztíthatatlan energia pedig mint ostorozó-gyógyító
tűzfolyam lökődik, sajtolódik elénk a túli-emberekből, a földből.
„Az én torkom a föld" - írja Nagy László. Hát persze, az ő gyökereik szívják,
szopják a földből az elhalt energiákat. Milyen gyönyörűen és pontosan tudja József
Attila: Felelj innen vagy? Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj
nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit
idegenben löknek, vernek.
Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sirhatsz.
Felérzi ezt közösség is, a mi kommunánk: a föld szellemét, a mi földünk szellemét,
és itt tapint rá a kiválasztottakra, mikor könyvet vesz kezébe, itt sejt rá a
véres, az igaz éltű krisztusainkra, a mi poétáinkra.
Tapogatja, ízlelgeti, azonosítja - ha van még érzékenysége -, igen, a hit több mint
a kenyér, ezért érzi magáénak, ős-Anyjának, szülő forrásnak, ős-Anyagnak, mely
sugall és takar. Mert az e földön maradottak-megtartottak igazságát hallja a poéta
fájdalmas-ívű énekéből.
Valljuk csak nyugodtan be már: van nekünk Hazánk. Mohács előtt vagy után, Egri
csillagok dött vagy után, perc-emberkék előtt vagy után a hőstelenítés korában,
őszinte munkás hazafiakként valljuk be: itthon maradtunk, és mindig haza jövünk.
Itt vagyunk, és itt leszünk. Itt - a mi kommunánkban. A közösségben:
Magyarországon.
Ezért azután, aki itt írni akar verset, embert, •ereimet, harcot vagy akár
színdarabot - az kénytelen politikába nyúlni. Nálunk ez a törvény, a fatális áldás.
(Nem fátum!) Nálunk a mindennapok közösségi élete, a munka nászát üli a vérszikes
föld szellemével.
Ennek a násznak szülötte a közösségi művész, produktuma a zseniális magyar
költészet.
Sehol nem született ennyi égi antennás, ennyi kiválasztott poéta, mint éppen itt,
nálunk.
Ezt még azok is kénytelenek talán beismerni, akik 70 dollárért előbb ismerik meg
Párizst, L o ndont, Leningrádot vagy Montreált, mint Debrecent vagy Zalaegerszeget.
- Hogyha rendeznének egyszer olimpiát költők részére, minden korok költőinek, hát
az első hat közé nem tudnék mást beengedni, csak magyart. De mi nem erre vagyunk
büszkék. Pedig erre aztán lehetnénk.
Hogy is mondja Lenin? „Az ábránd és valóság ellentéte semmiféle kárt nem okoz, ha
az ábrándozó komolyan hisz álmában. Ha van valami érintkezés ábránd és valóság
között, akkor minden rendben van." Nálunk pedig van bizony! Halhatatlan poétáink
éppúgy napi politikusok is voltak, mint Krisztus Jézus. Ezáltal izgatnak ma is,
akárhány évtized vagy évszázad távolából is.
Aki pedig szertekapaszkodó hitgyökereit elvágja vagy elsorvasztja, elveszti a
Földdel és a közösséggel kötött ősi kapcsolatát: az elhal az Időben és az idegen
Anyagban, akár Nyugat felé, akár Kelet vagy Dél felé sodortatja magát. Az már egy
mellékdalon sem téma.
Mert csak evvel az égi mechanizmussal és földi lélegzőgyökerekkel terem a fa
gyümölcsöt, csak ezáltal gyújt minden emberi közösségnek utánozhatatlan fényű,
öröktüzű mondatot.
Befejezésül Ady kedves olvasmányából idézek.
Szent Máté evangéliumának 2 3 . szakasza Károli Gáspár magyarítása szerint:
„Kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva vagytok
képmutatással és törvénytelenséggel. Ennek okáért íme prófétákat, bölcseket és
írástudókat küldök én hozzátok - és azok közül némelyiket megöltök, megfeszítetek,
másokat azok közül megostoroztok és városról városra üldöztök." Pedig csak ők
tudnak arról, mi volt és közeleg.
Hallgassunk ostorozó szavukra, mert az ő szavuk az igazság, a Föld és a Remény.
Önéletírás felhangokkal Nappal hold kél bennem, s ha kinn van az éj - egy nap süt
idebent.
(József Attila) lizerkilencszázhetven novemberében kaptam a megtisztelő felkérést a
Magvető Kiadótól, hogy írnék tanulmánykötetet színházi tapasztalataimról.
Bz az önéletrajzi sorozat, amely most a Film, Színház, Muzsika jóvoltából több
folytatásban megjelenik, részlet a nyomdába készülő könyvből, melynek címe:
Ködszurkáló.
Ez a sorozat életem első felének igyekszik tükröt tartani, életem kezdetétől pályám
kezdetéig, az alfától a bétáig. Ez a távolság egy kör leghosszabb húrját, életem
átmérőjét jelzi. E két pont közé rajzolható a bűvös kör, melynek centrumában
hivatásom magja rejtőzik, az ifjúkori keresgélések utai kunkorodnak, mint valamely
óraszerkezet rugója. Huszonhét év csavarodik a rugó hosszában, és bármely érintésre
ez a teljes hossz rezonál. Pedig a kiterített távolság nem több, mint 361 kilométer
Balatonszemes, Budapest és Debrecen között. Háromszázhatvanegy kilométer és
huszonhét év a magánytól a színházi közösségig.
Öt növendékszínész nyilatkozott nemrégen ugyanezen lap hasábjain. Közülük négy
rögtön az első évben Júliát, Melindát, Ophéliát, Corday Saroltát, Ottót, Hamletet
játszik. Idézem egy-két mondatukat: „Nem szeretnék Debrecenben csak a színházba, a
klubba és a színészházba járni. Unalmas élet az, amely ebben a háromszögben
zajlik...", „Ajándékszerepnek tartom a Hamletet. Olyan ajándék ez a színésznek,
amely egész életre szóló élményt jelent..." És mintha az ötödik, Szacsvay László
válaszolna: „Az ember addig alkotóképes, amíg azt a bizonyos mércét mindig
magasabbra tudja állítani..." Vajon ha az első évben rögtön a legmagasabbra tesszük
a mércét, ha elsőre rögtön a Himalája szédítő csúcsán kezdjük, merre vihet tovább
az út? Tizenhat évvel ezelőtt kezdtem a hegymászást, és talán egyszer majd a
legmagasabb csúcsnak is neki merek vágni.
A játék és valóság, a színpad és a klub között beláthatatlan a távolság.
Éppen belefér egy ember élete.
Éppen átéri a sors arasza.
Kérem a jóindulatú olvasót, ne keresse szárnyaimban az írói tollat, inkább hátamon
viszem végig az emlékek hosszán.
Költő versét mondani szeti törvénybe ütköző cselekedetek.
Tudom, hogy a lehetőségek elmulasztása a semmi felé taszít.
Akarom, hogy tiszta vágyaink hajói révbe fussanak.
Hiszem, hogy találok hivatásomhoz tűz-élesztő lársakat.
A színház a nemzet életének kovácsa.
A színház a közösségi lét élesztője.
Huszonkét éve annak, hogy a budai ciszter gimnázium dísztermében első színpadi
megjelenésemkor, egy diákelőadáson Bajor Gizi észrevett, és kiválasztott a színpad
számára.
Életem kísérőjelensége a véletlen. Sorsom tapasztalata: a véletlenek sorozata a
kiválasztás logikája lehet. A kiválasztás folyamatosságáról írnék.
A költőt és a poéta-fogantatású művészt próbálom körültapogatni. Közösségi
gyökereit próbálom kiásni. A művész helyét keresem a nemzetben.
A közösségben.
Véletlenül éppen aznap kaptam a Magvető Könyvkiadó megtisztelő felkérését színházi
tanulmánykötet megírására, amikor a Vígszínház felmondta státusomat, 1970
novemberében.
1 9 7 1 szeptemberére készült el dolgozatom, melynek végül a „Ködszurkáló" címet
adtam. Jelenleg a veszprémi nyomda szedegeti sorait. Mostani sorsom Veszprém
kezében van...
Gyönge szavaimmal a színházi céhet keresem, csekély reménnyel. A felbomlott
színházi közösséget igyekszem összetákolni magamban - mindnyájunk számára. Keserves
munkám során hibákra és bűnökre találtam. Javítani szeretnék.
Célom a magyar színjátszás felfedezése. Életem a közösségi színjátszás alapjának
lerakása, egyívású kortárs szerzők felkutatása.
Létem értelme színházi közösségek kikovácsolása.
A Vigília szerkesztősége reményes akarásaim termékéből, a „Ködszurkáló"-ból -
lerakódásomból - most részleteket közöl.
Kérem az olvasót, az őszinte színészt keresse írásomban, ne az írót. Köszönöm.
Búcsúzóul Beszéd Majczen Mária sírjánál 1974. november 26.
Szervusz, Marika, Szervusz, Asszony! Édesanya, Szervusz, drága, egyetlen Barát!
Utad elvégeztetett, és itt motyogunk betonlakásod ujtaja előtt, ahol már nincs
bebocsáttatás.
Itt a csapatod, Marika, kapkodunk elszálló alakod után, sugárzó szemeid melegében
kuporgunk, emléked parazsát szítjuk, és dödögünk, kiáltunk, könyörgünk, rángatjuk
szürke kabátkád szélét: ne menj még. Maradj még, nélküled sötét lesz. Nélküled
elszáll rólunk a kedvesség.
Utoljára azt mondtad a kórházi ágyon: mostanában sokat álmodol, és álmodban mindig
napfényes tájakon utazol, barátok között, akiket nem ismersz.
Akkor már elengedted a kezünket. Szigorúan néztél ránk, mint aki az élet dolgait
illetlennek és komolytalannak ítéli. Eltűnt arcodról a szenvedett mosoly, humorod
göröngyei szétgurultak.
Állunk a sárban, és szellemed fecskeröptét bámuljuk. Marikám, őszi fecske, melegebb
tájak felé húzol a darvakkal; de a tavaszokon ugye visszajársz hozzánk?
Otthonodban, otthonunkban, asztalunknál, szívünkben és a színpadon helyed örökké
vár. Élni fogsz, míg élünk, játszani fogsz, játékainkban tovább élsz. Részünk
voltál, részünk maradsz, és Te leszel bennünk az Egész.
Szívemből soha nem hullott ki egy szekszárdi éjszaka. Két-három éve lehet.
Kirohantál a szállodából, és zokogva kiáltoztál: „Én meg fogok halni, meg fogok
halni." Kerestünk az ismeretlen fák között, az alvó házak között, és mikor rád
találtunk: énekelve, bohóckodva, táncolva próbáltuk kiűzni a gonoszt konok
koponyádból...
Itt állunk megint ördögűző játékra készen, törpe sámánok, hiába. Magaddal vitted a
titkot. A titkodat, amit csodáltunk, szerettünk és féltünk. éved fényereje kevés,
hogy rátaláljunk.
A színpad színes művi tüzei között Te voltál a napfény. Az örök-tűz. A Fényhordozó.
Az Egyetlen. Sugarat hoztál magaddal hegyen túlról, távoli nagy vizekből, nagyanya
meséiből, Pannónia áldott földjéből.
Balatoni lány, kanizsai lány, hol vannak utánozhatatlan mondataid, ember-groteszk
mozdulataid; szi jjas asszony vállad hová hordja háncskosarában a kecskekörmöt? Nem
meséled többet a kecskeköröm legendáját Tihany fokán.
Állunk a révnél. Álmunk Veled száll. Látunk felkelni a vízről, hajnalban, Te ritka
madár. Állunk a parton, már a fehér vitorlákat is elhagyod, a sirályokat és a
hegyeket is. Sugaras madár, visszaköltözöl Dédanyádhoz, a Naphoz.
Köszönjük, hogy melegedhettünk a közeledben.
Köszönjük a Napnak, hogy erre a Földre küldött.
Marika, a búcsú pillanatában olyan vagy, mint régen: jegenyesudárú, napsugaras,
akácillatú, virágszemű, hajnalmosolyú, madárszárnyú, kenyérbarna.
T e , igazság kubikusa, közösség kovásza, tisztesség kovácsa.
T e , anyaság követe, emberség példája.
T e , kiválasztott asszony, küldött művész.
T e , szépség szobrásza, boldogság akrobatája.
T e , szeretet agitátora, remény apostola.
T e , napszámos, Te milliók között egyetlenegy.
Szervusz, Marika. Téged hívnak messzi szózatok.
Mint régi hamvazószerdákon, poroddal szeretnem érinteni homlokunkat.
Elszálló hited égesd belénk! Üzenet 7976. jan. 4.
Drága Jóska, 1 9 7 1 szeptemberében olvastad a Ködszurkálót, és októberben
elhagytál bennünket. Levelet írok Neked a süllyesztőbe, ahogyan Te tetted volt,
annak idején az elhalt kedvesekhez. Nem voltam a temetőben azóta sem, hogy
kalapoddal és rózsákkal a föld alá tettük testedet, de szellemeddel azóta is
szeretkezünk, mi, akik ittmaradtunk.
Halálod óta sok minden megváltozott szerte a hazában. Az ezeréves átok, a fátum-
érzés, a magyar búbánat lefoszlott az országról. Ezer éve Európa ütközőpontján élő,
nagy múltú, hősi nép földjéből Európa kereskedelmi centruma lett, a békés
szocialista építés hazája, a demokrácia bölcsője. Most itt rakodik át Nyugat Kelet
felé, és az északi nép fia itt cseréli ki áruját a délivel. Lakótelepek, óvodák,
bölcsődék, iskolák, kórházak nőnek ki a földből, és* gyárak és gyárak,
termelőüzemek, ahol a dolgos nép világra szóló eredményeket produkál.
Milliónyi paraszt él demokráciában most ezen a földön. Ezer év óta először építhet
a nép, ezer év óta először nem szántja háború a földünket. És mindez az utolsó húsz
évben született.
De ebben a jóléti államban (most büszkeség dagasztja mellem, hogy leírhatom:
„jóléti állam") még valamit nem tisztáztunk eléggé, valamit, ami nagyon fontos
lenne, és amiben a színház tehetné a legtöbbet. Nem tisztáztuk, mit jelent 1976-ban
a „magyar" név, és nem tisztáztuk, mit jelent „nemzet". Pedig csak akkor
sorolhatunk be internacionalistának, ha már náció vagyunk.
Jóska, szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják,
mit jelent „magyar", olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi
lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és
Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, B abits óvta, ahogyan Móricz
simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót,
ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern" úgy
érteni, ahogyan értenék. Hát ezért kell egy végleges, szent szót mondanunk, hogy
mindenki büszke is lehessen meleg báránybőr bundájában, szovjet gázzal fűtött
lakásában, a tévé mellett is, büszke lehessen arra, hogy magyar, hogy itt maradt.
Németekkel, hágai kereskedő-németekkel beszélgettem egyszer éjszaka
Magyarországról. T í z éve járnak ide vissza, és még nem fogalmazták meg, mi az a
mágneses erő, amely őket visszavisszavonzza erre a tájra. Faggattam őket, vajon mi
ez az erő; a táj szépsége, az emberek szívessége, a nők bája, az italok íze, az
ételek zamata, a cigányzene, a parasztmuzsika, mi az, mi az? És T e , Jóska, vajon
mit felelnél erre, aki már a föld zamatát is tudod, és válaszolni tudsz titkos,
varázsos, nagy kérdésekre, magyar Hamletek kérdéseire? ők sem tudták a választ, de
én biztos vagyok abban, hogy a magyar szellem és édes, szíves szavaink vonzzák ide
őket, egyre több idegent és elszakadt magyart, hogy hazalátogassanak, hazajöjjenek,
hogy érezzék a bőrükön a titkos fogalmat: haza.
Ó, milyen egyszerű volna elbánni a régi átkos fogalmakkal! Hogy „magyar", ez nem
faj; nem rosenbergi faj ideológusok irányító szava kell ide, csak a sors felérzése.
Ez az „ezer évig lesújtott nyomorgók" földje egy paradicsomnak kezdi nyitogatni
kapuját, amelyre a paradicsomi szocializmus fátyolát teregettük, a demokrácia
bársonyát készítettük. Szibinyáni Jank Nándorfehérvárnál a zászlót nemcsak
magyarokért tartotta a mohamedán hódítók elé. A piros, fehér, zöld Európát védte,
azt a földet védte, ahová a legtöbb népfaj szorult Európában. És a delek
harangszava egy internacionalista győzelmét adja a szeleknek. Azóta, Hunyadi János
óta, a magyar: vállalást jelent. Azt, hogy aki ezt az áldott keresztet magára
veszi, magyarnak neveztetik, és édes szavainkkal tanítja a megbékélést a
szomszédoknak, nyugtalan és bosszús szomszédainknak és Európának.
Ennyit mondhattam csekély német tudásommal a németeknek, mikor az egyik elmerengve
maga elé nézett, és így mondta: „Ja, jetzt kommt Ungarn!" Látod, Jóska, mikor
elbúcsúztattalak a Farkasréti temetőben, még nem tudtam világosan kifejezni magam,
kicsit még Camus-vel együtt ott tartotiám, hogy „művész nem tartozhat reguláris
hadsereghez, okszerűen partizán". Ma már világosan látom, hogy a reguláris
hadsereghez kell tartozni, i űzet éleszteni, lelket nemzeni, nevelni, a
szocializmus katonájának lenni. M i , a nemzet napszámosai, ii szocialista haza
katonái lettünk.
Már látszik a remény horizontja, amelyben megfoganhat új, nagy hírű színházunk is.
Az erő megvan bennünk, negyvenesekben, hogy újratermeljük magunkat. Lobog bennünk a
költészet-táplálta hit, hogy megváltjuk lelkeinket. Munkád nem volt hiábavaló,
Jóska, de mi a bánatunkból is örömet lakasztunk, és emlékeden egyszer még felhúzzuk
a függönyt. A szocialista magyar szellem győzni fog.
Mint egykor Szibinyáni Jank győzni tudott Nándorfehérváron.
Nyugodj, felháborult szellem, sírodon a remény tüzei, a bizalom virágai nőnek.
Nyugodj, Jóska, ígéretemhez híven megtartjuk és továbbadjuk tanításodat.
Szellemedhez hívek maradunk, és ami nem sikerült veled, sikerülni fog a
fiatalokkal, a te szellemedben.
Nyugodj, fölháborult szellem. Itt vagyunk, és a Földnek tett esküt égre fordított
szemmel betartiuk. Árulóvá nem válunk, munkás hazafiakként teljesítjük azt, amit
ránk bíztatok. M á r nem reménytelen a szeretet színházának megvalósulása.
„Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt
meg a honért." Indulásra készen a hajónk, a kor teremtett minket, és mi nem
maradunk alul, teljesítjük, amit a szocialista haza kíván tőlünk.
Nyugodj, fölháborult szellem, Ég veled, Szindbád, hajós. Szervusz, Édes J ózsef,
fiaid nem lesznek méltatlanok a nagy elődökhöz. Ámen.
Verset mondani I. VERSET MONDOK Ha térben és időben legbelsőbb húrrendszerünk
rápendül egy-egy versre (mint zenekari próba alatt n sarokban felejtett hegedű
húrja rezonál a hangzatokra, a „zengeményre") - úgy mondjuk: szeretem ezt vagy azt
a verset. De ha rákérdeznek, miért s/.eretjük, miért kedves: toporgunk, dadogunk,
valamely fellengzős közhellyel, érzelgős terelőmondattal válaszolunk: hunyorgunk,
mint a napbarévedő, pirulunk, mint a rajtakapott gyerek.
Pedig végére kell járni valahogy, tudni kell, miért tetszik, mi a közös a verssel.
T u d n o m kell, mit szeretek benne, miért szeretem, ha el akarom mondani.
Ha magam voltam versekkel egymagamban, vagy ha valaki átélten elmondta, hirtelen
rőzselánggal felsisteregve kiemeltek depresszióimból, védelmezőn kedvesek és hősök
voltak, puha falsarkokat emeltek körém az elviselhetetlen tolongásban; vonaton,
télen, mikor a jégvirágos ablak elzárja a távoli, messze vidéket; voltak, amelyek
külhonból hazavarázsoltak, valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára
nyári este; voltak, amelyek szomorú albérleteim falát szétfeszítették, beutazhattam
általuk a világot, múltakat, tengert és égboltot; voltak kócosak, piszkosak,
lányosan csendesek, betegesek, szomorúak; voltak derűsek, anyásak, izgató szeretők,
lázítva boldogítók, szerelmesek; voltak diadalmasan lobogók, szárnyaikon felemeltek
kórházi betegágyamból, valamely hősi múltba röpítettek, vagy Anyámhoz vittek haza,
testvéreimhez, szerelmemhez; voltak igazságomban erősítők, hogy mégis érdemes,
„mert az nem lehet", voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez,
valakikhez, tartozom valakiknek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb
közösségbe lökdöstek, minden emberek közé, kilöktek a világba, és az agórán erős
voltam és bátor, és győztes, mint ritka álmokban; voltak kegyesek, megbocsátok,
alázatosak és szerények; voltak titkosan gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam,
felemeltek, ha elestem, és néha, néha, mikor rajtam volt a Fény, röpülni is tudtam
általuk.
„Fogjátok össze kétségbeesésemet egy hatalmas hangban" - írja Kosztolányi. „Félre
az udvaronc finomkodással, hozzátok vissza a szavak mámorát, a nagy művészetet,
mely élet és halál előtt feltárja önkívületes arcát. Uraim, üdvözlöm Mindnyájukat!
tegyünk úgy, mint a francia solymász: amint megpillantjuk, eresszük rá! Most
mindjárt szavaljunk egyet! Come a passionate speech. Egy indulatos szavalást!" Aki
verset mond, annak költővé kell növekednie, azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a
költő szerepét, elmondhassa a verset. Eleinte segít a fiatalság, a Insseség, a
rügyfakasztó ambíció, de miként már u virágból gyümölcs, a mag terebélyes fává
terpeszkedik: annál nehezebb a gyökérig menni.
A költő csodáját felidézni...
Illyés Gyula írja: „Valaha a szövegelőadásnak is voltak Paganinijei Él Liszt
Ferencei; aztán sokáig nem voltak, a naturalista színjátszás üldözte el őket.
Színészet és előadóművészét úgy eltávolodott egymástól, hogy szinte szólás lett: a
versmondó színész feledje el IZÍnész-voltát, az előadóművésznek eszébe ne jusson,
hogy színjátszás is van a világon, csakhogy ő is »játsszon«. Ez természetesen
tévedés. Az előadómiivész is színész, s neki is játszania kell. Azzal a
különbséggel, hogy neki nem a szöveg cselekményét kell életre keltenie.
Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell »megjátszania«, vagyis
az alkotás néha bíz hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a
vers: ismétlem, a költőt kell életre keltenie, elénk varázsolnia, úgy, ahogy ő a
költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli. Úgy kell elmondania,
ahogy a költő szavalná versét, ha szavalóművész is volna." (Hogyan kellene hát?)
Meg kell magyaráznom ezt az ábrát ( 3 1 8 . oldal), amelyet én a művész koordináta-
rendszerének nevezek, és szeretném, ha minden költő bemutatásánál tanulmányoznánk
az e koordináta-rendszerbe berajzolt írói, költői jellemet, karaktert. Úgy
gondolom, világosabbá válik a költő, a művész, a szerelem fogalma. A versekben
foglalt fogalmak kiragyognak. A szavak értelmet, világosabb értelmet nyernek,
világosabbá válik egy-egy szó reális, képzelt vagy nosztalgikus volta.
Az ábrához tudni kell Molnár Ferenc csodálatos darabjának, a Liliomnak tartalmát.
1968-ban Kecskeméten játszottam a Liliomot. Az utolsó előadáson Muskátné szerepébe
beugrott egy lány.
Egy nő szerepébe, egy öl-asszony szerepébe egy leányalak. Itt kell megjegyeznem,
hogy színházi rendezőink legfőbb tévedése általában alapvető: miután kevéssé
ismerik a szerelmet, a női szerepeket rosszul vagy fordítva osztják ki. Csinszka
nem játszhatja Lédát, Ophélia Gertrudist, Desdemona Emiliát, Viola a hercegnőt,
Julika Muskátnét, Solvejg Anitrát és így tovább. A férfit és a fiút épp így
összekeverik (Hamlet-Claudius, Rómeó-Mercutio, Ádám-Lucifer stb.). De a férfiak
esete sokszor nyilvánvaló, és a rendezők is állítólag férfiak, itt kevesebb a
tévedési lehetőség, és a gyermekkamasz differencia is jobban összemosódik. De
minthogy a gyermekben a nemiség még nem domináns és nem fejlődött ki, a kamaszkor a
nagy vízválasztó. Az a nagy kérdés, a költő, a művész visszatalál-e gyermekkorához,
minden alkotás, minden játék alapjához? Az anya elvesztése, az anyától való
elszakadás a gyermekség elvesztése, a paradicsomi teljesség elvesztése. Visszaút
csak a nőn keresztül vezet, a szerelmen keresztül találunk vissza gyermeki
önmagunkhoz, de más a lány szerelme, más Ophélia szerelme és más Gertrudisé. A
leány szeulme, vagy ahogyan én nevezem: az égi leányalak Mzerelme vezet el az
égiekhez, a halottakhoz, a tiszta tekintethez, a tisztasághoz. Rómeó kamasz
Nzerelme Rózához, a földi nőalakhoz vezetett, és csak a báli találkozáson tudta
hirtelen, rőzselánggal megvilágítottan, a szerelemben járatlan gyerek Vagy kamasz
kimondani a tiszta szerelem szavait: Ha ily szentséges oltárt meggyalázok Hitvány
ujjammal, bűnömért vezeklek: lm ajkam, ez a piruló zarándok, Letörli csókkal rút
nyomát kezemnek.
Szent ajkadtól megtisztul vétkes ajkam.
Honnan ezek a világos fogalmak. A kézfogást két szonett kíséri, s mindkét szerelmes
világosan és mélyértelműen tud fogalmazni, pedig eddig fogalmuk sem volt a
szerelemről. így szövődnek, ilyen égi hirtelenséggel a nagy, sorsrendelte
szerelmek.
Élet és halál dolgai megvilágosodnak, és az élet útjai kiegyenesednek. Honnan ez a
varázslat? Régről, égtől, égiektől. Ez az, amit a biológia, az áramok, az
elektromosság nem tud megmagyarázni.
Ez az, amit mindenki tud, hogy Júliákkal, Margitokkal találkozva a Faustok
felvirulnak és a Mefisztók elbujdosnak. Margit-Mefisztó hogyan érthetnék egymást?
Hamlet sem sokat [tud] hozzátenni Claudius és Gertrudis szerelméhez. A Margitok
vezetnek vissza az anyai emlékekhez, a Júliák öle hasonlít leginkább az édesanya
öléhez, melyből a Rajzvázlatok versekhez (1968) kamasz nemisége, akarata,
gondolkodása kifejlődvén, kiszakadni szándékozik. De a mólóból kikerülve erősebb a
szél, dobálják az ismeretlen hullámok a hajót, és nincs már szelíd, ölelő, védő kar
és nincs ölelés. A móló nyugalmát a Lédák vágyó, vérnősző ölelése már nem adhatja,
de a Lédák, a Muskátnék is a fiúra vágynak, az anyaölből kiszakadt, termékenyítő
magra, mert ölük csak így szelídül, ölük csak így virágzik.
Rövid magyarázatként hallgassuk Adyt Léda karjában, hallgassuk a Fiú nosztalgikus
szavát: Máriától Veronikáig ívelnek el a férfi-karok: Veronikám, asszonyom, Lédám,
Én most álmodni akarok.
Álmodni csecsemő-karokról, Csókold meleg szájjal a szemem: Kereszt előtt, Halál
előtt, most Máriára emlékezem.
Ő küldött csókkal az életbe S tudtam, hogy testem miért töröm: Az életért. És mi az
élet? A sszony-öröm, asszony-öröm.
Ki szült s ki tanított a csókra? Asszony. S a halál hajnalán Altass, Lédám. Hadd
álmodjam, hogy Te vagy az anyám, az anyám.
És elöljáróban valamit József Attiláról. Amit az Ibrán „i" betűvel jelölök: Isten,
isten, ismeretlen.
Bgi. Megfoghatatlan. Szellem. Halottak. Túlvilág.
Múlt és jövő, nem tudom. „Szörnyűséges, lehetetlen, hogy emberé vagy senkié az
Élet, az élet, az élet". József Attilából vajon Szántó Judit és köre, I freudisták,
nem ezt akarták kianalizálni? M i t is numd erről József Attila? Én úgy vagyok,
hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
Ez a költők megérző, érző, felérző képessége. De vajon honnan ez a felérző
képesség? Honnan ez a kapcsolat múlt és jelen között? „Én... már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen." Honnan ez az ősi figyelő szem? Milyen adomány?
Kinek az adománya? A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon,
rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az
ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása
a létről. A legszentebb, a legszebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása,
megidézése, ritka szertartás, míves fohász.
Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.
A „jellel jelölt" magyar költőket próbálom versen érni. Általuk alakultam,
életeikhez igazodom, ők a földből táplálkoznak, mely szülőhazájuk volt, logikusan
én is ehhez a földhöz ízesülök hajszálgyökereimmel is.
A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és
közösségének gondolathordozója, indulatélesztője, ostorozója, érzelemládája. A
poéta-életű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiájából-szőtt
radarhálóval képes ráérezni a jövőre is és erről elsöprő energiával közöl híradást.
Vajon honnan ez az energia? Azt keresem, ami bennük közös, ami sorsukban,
harcaikban, hitvallásukban közös. Ami kiközösítésükben közös.
„Kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva vagytok
képmutatással és törvénytelenséggel. Ennek okáért íme prófétákat, bölcseket és
írástudókat küldök én hozzátok és azok közül némelyeket megöltök, megfeszítetek,
másokat azok közül megostoroztok és városról városra üldöztök." (Szt. Máté
evangéliumából.) A poéta-életü ember érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis
emberformájú gyerek-ember.
Olyan talán, mint mindnyájan voltunk. Vagy inkább szeretnénk lenni.
Játszó-ember, Hívő-ember, gyerek-ember.
A gyermek ilyen ezer-ágú, ezer-tövű, csodás, égből-jött, földrepottyant, síró-
nevető, mindig föltápászkodó, mindig zuhanó-botorkáló, erőszakos-egyetlen,
szárnyas-meztelen.
Az időben, térben, az örökkévalóságban élő, delej tűs, „dimenziós" ember a költö-
művész.
Honnan jött? A végtelenből. Hová tart? A véges jelen valóságból a halhatatlanságba.
A múltat ülteti lázas szemeibe, és kezében a jövőt morzsolgatja. Többfelé él,
többfelé figyel, kikeletre, fagyra is. Élőre is, halottra is.
Ritka kócsagfajta: olyan rebbenő, mint az égi pacsirta, olyan hegyentúlról
szerkesztett, mint a rózsa-flamingó, olyan vájárkodó, mint a földtúró vakond.
Lehet, hogy a művész az idő-pelenkázta gyermek? Lehet, hogy VAN és NINCS között
biztos hajósunk a poéta? A fogantatott gyermek? Valamely izgága Jézus? Hitem
szerint az, nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy
szóljon, toporzékoljon, és tanítson, hogy közvetítsen.
Csak kompol Ég és Föld között föl s alá, föl s alá.
Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a fák imbolygó titkaiból, az
állat szimatoló ösztönéből, az Égbolt könyörtelen statikájából és a vizek imát
mormoló zúgásából.
Az energia nem vész el, csak átalakul, tanultuk valamely régi fizikaórán. Érthető,
logikus, egyszerű: rakom habarcsba a téglát, energia -I- anyag = fal.
Itt a bökkenő; rakjuk halottainkat a földbe... és hová száll az energia?
Szeretteink energiája, prófétáink csóvás ereje hová röpül? A maradék energia hová
kerül? Melyik központ oszt majd szét? És van ilyen központ? Hová szór? Hová oszt
majd? És főleg, kinek? Kiknek? Kell egy kapocs múlt és jelen között, summa cum
laude, hogy legyen jövő. Megfoghatatlan égi mechanizmussal és földi lélegző
gyökerekkel terem a fa gyümölcsöt, csak ezáltal nyújt minden emberi közösségnek
utánozhatatlan fényű, öröktüzű mondatot.
Halottaink energiája nem vész el, csak átalakul.
A test, az anyag a földbe kerül, az anyagba, a lélek, a szellem elröpül, de itt
marad a föld felett libegvekísértve, tanítva-élve. És akiknek megadatott a ritka
adomány, kezet adnak, és kezünket írásra ők mozdítják. „Ők fogják ceruzámat s én
érzem őket és emlékezem." Az a megfoghatatlan, ami a tavasznyár-ősz-tél mozgatója,
a varázslat, a titok, az égi, a „hegyen-túlról" jött, a végtelen, a föld és tenger
és vizek és ég mozgatója, ahogy a mag virággá szökken, fává a cserje, gyümölccsé a
virág, ahogy az állatok, bogarak alusznak a hó alatt, ahogy a fecskék és déli
madarak vissza-visszajárnak a tavaszokon, ahogy az északi madarak a melegebb
hideget keresik telenként, ahogy kopoltyúval lélegzik a hal a víz alatt, ahogy a
gyermek előjön és hangot ad, ahogy a kutya megérti az emberi fájdalmat, ahogy csak
az ember érti a humort, ahogy csak az ember beszél különféle nyelveket, úgy érti a
költő az állat, a természet, az égbolt titkait, égi, loldalatti szózatokat.
De térjünk vissza a Liliomhoz és Molnár Ferenchez. Liliom, a művész, szerepe
szerint mutatványos. Állásban van a hintán, a ringlispílen Muskátliénál, akié a
hinta, és egyben Liliom szeretője is. A ligeti éjszakában egy padon megismerkedik
Julikával.
LILIOM: Csak oda... kéne... menni, a Muskátné visszavenne. Akkor megint volna...
keresetem.
(Szünet. Sötét van.) JULI: (nagyon halkan) Ahhoz... ne menjen...
(Szünet.) LILIOM: Sok agácifák vannak itten. (Szünet.) JULI: Ahhoz ne menjen
vissza. (Szünet.) LILIOM: Pedig az... egy szóra... mindjárt visszavenne... én
tudom, mer... tudom mér... ő is tudja. (Szünet.) JULI: Most én is érzem... E z itt
mind agácivirág...
(Szünet.) LILIOM: Fehéragác. (Szünet.) JULI: A szél hozza erre. (Elhallgatnak. Nagy
szünet.) (Függöny) Mint a Rómeó-Júlia találkozás a bálban, a művész találkozik a
„másik" szerelemmel, az égi leányalakkal.
De Muskátné jelentkezik a szegény szerelmeseknél. Csábítja vissza.
MUSKÁTNÉ: Ott a szépművészet, az való neked.
Sör, virzsinia, egy korona hétköznap, kettő vasárnap. Meg vettem én már neked órát
is. .. J ó , szép, könnyű élet, csupa jó, szép lányok, meg sör, meg szivar, meg
muzsika, meg jó, szép, könnyű élet, meg a boldogult férjem gyűrűjét is neked adom,
na, mit akarsz még? Az öl, a jólét, a világi jók csábítják vissza Liliomot. De két
perc múlva Juli mondja: „Énnekem gyerekem lesz." LILIOM: Ficsúr! Te Ficsúr... a
Julinak gyereke lesz.
FICSÚR: Hát aztán? LILIOM: Semmi. (Hirtelen.) Eriggy ki. (Ficsúr kimegy.) MUSKÁTNÉ
(hátul bejön): Láttam, kiment.
LILIOM: Kiment, igen.
MUSKÁTNÉ: Adok neked tíz koronát előlegbe.
LILIOM: Igen.
MUSKÁTNÉ: M é r nem veszed el? LILIOM: Menjen haza, Muskátné.
MUSKÁTNÉ: Ejnye, .. .mi van veled? LILIOM: Menjen haza, nagysága. Haggyon engem
reggelizni. Nem látja, hogy reggelizek? MUSKÁTNÉ: Bolond vagy te.
LILIOM: Nem méc!? MUSKÁTNÉ: T ö b b é az életbe Muskátnét nem látod.
LILIOM: Hát nem látom.
MUSKÁTNÉ: Isten áldjon. LILIOM: Isten áldja meg! Hát ilyen egyszerű. És nekem ennél
a jelenetnél mindig az Ady-Léda szakítás jár az eszemben, amelyet olyan soká nem
mertem elmondani. Az Elbocsátó, szép üzenet. Csinszka, az égi leányalak megjelent,
Ady elbocsátja egyetlen gesztussal L édát. Liliom megtudja, hogy Julinak gyereke
lesz: „Menjen haza, Muskátné. Menjen haza, nagysága," És a harmadik felvonásban
Liliom az „égi fogalmazó" előtt felel tetteiért. És 16 évre kell a tisztítótűzben
lennie. 16 év után lemegy a földre, és Lujzának, a lányának egy csillagot lop az
égről, mert a gyermekkel valami nagy jót kell tennie.
Eddig a Liliom, eddig az ábra is. Minden figura, minden pólus megjelenik Molnárnál:
Az égi fogalmazó, Juli, Muskátné, Liliom.
Molnár Ferenc költő volt. Vegyék tudomásul.
Ezt Ady mondta. Higgyünk neki. Molnár költő volt, és pontosan tudta az élet és
művészet dolgait.
A szerelem dolgait és pólusait. És pontosan kiszerkesztette ezt a gyönyörű ligeti
históriát egy költő életére. El kellett mondanom Liliomot, hogy a költők életét,
világát, szerelmeit könnyebben megérthessük.
I I . BALASSA BÁLINT Balassa Bálint szül. 1554. 1562, Bornemisza Péter a Balassák
udvari papja. 1574-ben Egerben vitézkedik, szerelmes lesz Losonczy Annába, aki
máshoz megy feleségül. 1575, Erdélybe megy, Báthori István fogságába esik, jól megy
sora. Báthori a török elől Lengyelországba szökteti. 1577: visszatér, katonáskodik.
Pörösködik szomszédaival, akik erőszakos viselkedése miatt gyűlölik. 1584-ben nőül
veszi unokahúgát, D o b ó Krisztinát, és erőszakkal elfoglalja Sárospatakot, emiatt
végtelen pörösködés kezdődik sógorával, D o b ó Ferenccel. Egyre nagyobb pénzügyi
gondok és pörök. Áttér a katolikus hitre, hogy megnyerje az udvar jóindulatát.
Házasságát felbontják. 1589-ben kibujdosik Lengyelországba. 1592-ben visszatér,
vagyona már nincsen, borral és lovakkal kereskedik. Pörben áll még Losonczy Annával
is. Újra katonának áll.
1594: Esztergom ostromakor, ágyúgolyó okozta sebben meghal.
Balassiról szólván a szívekben a magyar hősi múlt réved fel, lantzenével,
vitézséggel, szerelemmel, Istennel. Rómából kulturálódott kemény vitéz katona,
boros-toros-harcos futos időkből. Lovak horkannak, vitézek robognak, vágtatnak a
tavaszban.
ízeiben, zamatában a vörösbor gótikus ívei, humora, egészsége, teljessége.
Petrarkista, humanista katonaköltő. Verseiben a lágy pannon és Eger környéki
dombok, törökverő várak, végvárak, felvidéki hegyek képe tűnik fel, hősi ének, hősi
nóta, hősi kor. Győzelemre született katona, győzelemre született szerelmes. Dús
vére átsegíti kisebb tanultságán, szertelen lobogása, szenvedélye rést üt az
európai költészeten, eget kér és kap. Szerb Antal írja: „A személyes líra
megteremtője." A magyar költészet legnagyobb vallásos költője Ady előtt.
A régi versekben a gyülekezet szólal meg, Balassinál a magányos lélek. Quattrocento
képek tiszta szépsége, zsúfoltsága, különös színei, cimbalom és lantzene szólal meg
a lelkekben. Rablólovag, országúti úriember. Otthontalan költő (Ronsard, Villon), a
társadalom minden rétegében megfordult. Fejedelmek udvarainál, végvárakban,
mezőkön, jobbágyok között. A Felvidéken horvát katonákkal szolgált, nóta jelzései
között olasz, német, román, lengyel, ukrán, török versekre utal. Millió hangon tud
megszólalni, az egész törökkori magyar Bábel benne zeng és kicseng. Szabad a dal,
szabad mezőn, tavaszban, télben lovak és vitézek között szerzetté verseit.
A reneszánsz kor legnagyobb lírai alkotásainak megteremtésére vállalkozott. „A
reneszánsz más nagyjaihoz hasonlóan megsejti, hogy megvan a lehetőség az ember és a
világ összhangjára, hogy a középkorral ellentétben a világ, a természet nem
ellensége az embernek; hanem azonos lényegű vele - s a költő terminológiájában -
Júlia jegyében egymásra találhatna." (Klaniczay) Életörömet, szerelmet sugall a
bánatban is, a diadalmas ember szól, könyörög, követel Istentől, az ő istenétől.
Célja a magyar nyelv fejlesztése volt: „Ha én is azért a magyar nyelvet azzal
akartam meggazdagítani, hogy megismerjék mindenek, hogy magyar nyelven is
meglehetne ez, az mi egyéb nyelven meglehet, ez jó akaratért nem érdemlem, hogy
botránkozónak híjjanak az emberek." A Zólyomban született katona-gyermek édesapja
híres törökverő volt, korán beleszokott a bűvös Felvidék kemény életébe, életét
hamar megbűvölte, áttüzesítette, felmagasztalta a szerelem. „A szerelmet követem
mind holtig, mint jó oskolamesteremet s engedek neki, nem gondolván semmit az
tudatlan községnek szapora szavokkal, s rágalmazóknak beszédekkel." „Az mi az
szerelmet illeti, azt Magyarországon immár régen annyira felvették, úgy eltanulták,
s úgy követik mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az olaszok nagyobb
okossággal, sem a spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhetik... mostani időkben
nincs semmi nemzet, ki többet szenvedjen, s míeljen s nagyobbat szerezzen
szeretőjéért mint az magyar nemzet." Az darvaknak szól, csodálatosan szépívű vers,
a költő bujdosásában darvakat lát, és vélük üzen kegyetlen szerelméhez, ki nem
viszonozta a költő érzelmeit. Leírom úgy a vers mondása felől Fábri Péter
szövegejtését és gesztusait, ahogy arra emlékszem, 12 Egyetemi Színpad Balassi
Szavalókörének B alassi Bálint-estjén, mely előadást én rendeztem 1975. november
26-án.
Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván darvaim...
Széles, égre repülő madarak felé nagyívű gesztus az invokáció, az első versszak. A
második versszak alatt a kitárt, égre mutató, nyílt és magas gesztus marad, de a
madarak felé szólító mozdulat ökölbe izorított jobb kézbe merevedik: Valaha
énrólam, ki híven szolgáltam valljon s emlékezik-e? A hang egyre szenvedélyesebbé
és bensőségesebbé válik, és tetőzik: Szárnyad vagyon, repülsz, szintén ott szállsz
le, ülsz földében, hol akarod kiröpülnek az elfojtott keservek, szétvágódik a két
kar, egy ember jajdul fel, szárnya nincs, jajszava feltör.
De ne siess kérlek, tőled hadd üzenjek neki rövid beszéddel Féltérdre ereszkedik,
férfias megalázkodás, a tehetetlenség földre-térdre veti, húzza, löki. A fej
lehorgad, a hang elcsuklik, a remény fogyóban, hiszen az ősz madarai nem értik az
emberi beszédet.
Adjon az jó Isten neki egészséget, víg és hosszú életet mint címzés pecsétes
íráson, kicsit megemelt, levitas hangon szólal meg. Mintha ima lenne, hajnalban,
borongós templomban, szentmisén. Mintha délutáni, májusi litánia volna, „könyörögj
érettünk". Ha a szavakat felcseréljük, szerelmes vers, istenes vers Balassinál
felcserélhetőek. A magasztos, erős érzelem az Isten felé tör mindenkor, és alig
profánabb, ha a kegyetlen szerelemhez szól.
Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék summázza, dátumozza
versét - ez ismét felállva, lehorgadt fővel, szomorún jegyezve.
Az egész versmondásra erős, érzékeny lélek rezonál, koturnusra emelt mondatok, a
magasságba vágyón, szárny nélküli karral imádkozva, könyörögve, bizakodva,
reménykedve. A meleg hangszín uralja a bariton zengést, a szenvedély mélyről jön,
férfiasan, keményen, kútmélyből zendülve, bőgőmély barnaságban.
A másik vers, melyet én mondtam, Balassi lírájának, a magyar lírának egyik
legegészségesebb férfiúi megnyilvánulása. Bár panaszolja Júlia ( L o sonczy Anna)
kevélységét, kegyetlenségét, mégis a bánatában is egészséges hangon szólal meg. A
verset ismét és ismét a tavaszi szerelem derűje szövi át, borongós mondandója
ellenére. Milyen képekkel illeti a büszke nőt, ki verseit sutba dobta, felkínált
szívét elhajította! Én drágalátos palotám, Jóillatú piros rózsám, Gyönyörű szép kis
violám, Élj sokáig szép Júliám Milyen harsogóan tiszta, napfényragyogású,
fenyőillatú szavakat szór a nő lába elébe. Milyen lennhordott fejű, alázkodni nem
tudó erős férfi könyörgése ez. Milyen közel az Isten a mezőn, hegyek tövében, az ég
alatt. Milyen kemény koponya, milyen lágy szív, milyen ragyogó tekintet.
Idvezlégy én fejedelmem Térdet fejet neki hajlék, kin ö csak elmosolyodék Itt
jelenik meg a bánat, a férfibú, a megalázottság. Egyetlen sorban, egyetlen
gesztusban. Elete pergő éveit, szárnyaló lelkét, sorait hiába ajánlja Annának -
Júliának. Mert amaz „csak elmosolyodék". Meghajtott zászló, megalázott szív,
kútmély érzelem, térdreereszkedő, egyenes gerinc, ragyogó fekete-szén szemek,
lobogó barnaság a mezők zöld-kék fátyolában. Ez az igazi Balassi. A renaissance
magyar. Az európai.
I I I . PETŐFI SÁNDOR Hogyha feldobnám az égre szivemet, Melegítené a világot - nap
helyett.
Az igaz, hogy a tehetség nélküli vagy féltehetséggel előretolakodó embereket nem
szenvedhetem, nem szeretem, elgázolom, ha lehet, de a valódi tehetség előtt
leborulok és imádom.
( P e t ő f i ) Petőfi szül. Kiskőrösön 1823-ban. Atyja Petrovics István
mészárszék-bérlő és kisbirtokos; evangélikus; anyja Hrúz Mária, cseléd volt, mikor
Petrovics feleségül vette. Alsó iskoláit az Alföld különböző városaiban végezte,
Aszódon a I I I - V . osztályt végezte, kitűnő tanuló, verseket is ír már.
1 8 3 7 - 3 8 : Selmecen tanult, összetűzött a szlávérzelmű történelemtanárával;
atyja közben tönkrement, nem tudja támogatni. 1838-ban Pestre jön, a Nemzeti
Színházban statisztál, majd Sopronban katonának áll. A katonaéletet törékeny
szervezete nem bírja, felmentését kéri. Pápán folytatja tanulmányait. Barátsága
Jókaival. Színészkedik, majd Pozsonyban él. Versei jelennek meg az Athenaeumban, és
ráterelik Vörösmarty és Bajza figyelmét.
Vahot Imre segédszerkesztőnek szerződteti a Pesti Divatlapnál. Kibékül atyjával.
Szerelme a fiatalon elhaló Csapó Etelka iránt. 1845-ben bejárja az országot,
mindenütt ünneplik. A fiatal költők köréje tömörülnek, megalakítja a Tízek
Társaságát.
Nagykárolyban megismerkedik Szendrey Júliával.
Barátsága Arany Jánossal. i847;ben elveszi Júliát.
Pestre költöznek, szerkeszti az Életképeket. Márc.
15-e Petőfit a forradalom élére dobja. Fellép képviselőnek, de megbukik. A
szabadságharc kitör, mint Itázados bevonul, Bemhez csatlakozik, hadsegédje lesz. A
segesvári csatában, visszavonulás közben kozákok megölik, holttestét tömegsírba
dobják.
• „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni
kinyilatkoztatások.
A népek életében messzire visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek
vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre
készülődik az eseményre..." (Illyés) Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a
költővel. Petőfi neve azonos az ifjúsággal, az ifjak szenvedélyével; abban, hogy az
ifjúság költője, abban mind ez idáig a világirodalom egyetlen költője nem múlta
felül.
„Gyermek" - írja Ady nagyszerű Petőfi-tanulmányában. - „Sohase fogom megérteni,
hogy ezt a címet, a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az
Aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnénk az összes nagyszótárú nyelvekben több
és nagyobb jelzőt: gyermek! Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek,
életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, öröm,
jövőbe ható ígéret: a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten!" Sass barátja
írja a költő ifjúkorából: „.. .0 az első biztató szóra egy kicsit hátrálva nekifut
és ugrik.
Puff, bele a közepébe, derékig leszakadt a jég közé, honnan nagy üggyel-bajjal a
túlsó partra övig vizesen hatolt ki. És mintha erős küzdelmeire már akkor készült
volna, egész este legkisebb visszatetszés, vagy panasznyilvánítás nélkül viselte
átázott ruháit, sőt mitsem törődve a bekövetkező káros következményekkel, újra
mohón kereste a sikamlós jeget." Petőfi neve egyértelmű a magyarsággal. A magyarság
álmainak megtestesítője. És milyen nagy és mélyértelmű ez. Hitem szerint a „magyar"
nem faj, hanem Hunyadi János óta: vállalás. Hunyadi korában Nándorfehérvárnál a
háromszínű lobogó a földet védte, Európát védte, a keresztény kultúrát védte a
mohamedánok ellen. És annál inkább magyar Petrovics is, tót apával és tót anyával
felküzdötte magát a nép és földje védelmében a legnagyobb magyarrá.
„A maroknyi magyarság nemcsak a szabadságharc alatt, már évtizedekkel azelőtt,
valóban, mint lángoszlop világít, mint mágnes rántja magához a körötte élő népek
fiait; minél értékesebbek, műveltebbek azok, annál biztosabban. Magyarnak lenni tán
sose volt nagyobb dicsőség, mint azokban az esztendőkben. Honnan e varázslat?"
(Illyés) Honnan e varázslat. A földből, az ételek ízéből, az italok zamatából, az
emberek mosolyából, nemességéből, szívességéből, a lányok szépségéből és bájából, a
táncból, a dalból, a véres szenvedésekből, a Szűz-Máriás lobogóból. Honnan e
varázslat. Ide kívánkozik Petőfi definitív verse: a Magyar vagyok.
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén.
Milyen egyszerűen és gyermeki bizonyossággal szakad ki a költőből az
ellenőrizhetetlen állítás; ő, aki semmiféle más földet nem látott életében, kizár
minden más szépséget, a tengert, a csúcsokat és vizeket. A Kárpátokat is alig
láthatta, legfeljebb a Fátráig jutott, talán addig sem, és mégis elutasítja, elveti
a hegyeket, melyek behatárolják a szemet.
Szívét a végtelen puszta bontja ki, ahol a fantázia szabadon szárnyalhat, ahol a
lidérc és a délibáb lebeg a föld felett, ahol a nagy kupola a csillagos égbolt,
mint kupola borul az őrtüzek pisla fényei fölé.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-
felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani.
Igen, a nemesveretű ember definíciója ez, aki az életet komolyan veszi, ahol a
nevetés nehezen születik a szenvedett testből, az emlékező és megtartó lélekből. De
ez a komolyság derült, mint a hegedűk első hangjai. Fényes, okos komolyság ez, mely
elválasztja magát a komorságtól, a búslakodástól. Ez a nemes természet, mely az
idegent barátsággal és szívesen vendégli, gyermekeit a komoly életre, hazafiságra,
kultúrában neveli. Az asszonyt, a leányt szíve mélyéből tiszteli, szereti, becsüli,
és a házzal, a ház állandóságával fejezi ki az életszövetséget, a házasságot.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A múltnak tengerén...
Hagyománytisztelő, folytonosságban élő nép a magyar. És ha nem is neveztem fajnak,
nemzetben élő nép, mely természetéből fakadóan becsüli a nemzetiségeket, a
kisebbségeket. Nemzetközösségben, szeretetben, családban élő szellemiség ez.
Itt, Európa nacionalizmusai között, a magyar szellem mélyről fakadóan
internacionalista.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! De
semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem,
hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! És ahogy a Kárpát-medencének, a
csodálatos őshazának gyönyörű vizei, nemes folyókká duzzadva a medence szívébe
ömlenek, úgy nemzi nemzetté a haza a sokbeszédű, sokfajú nemek szíveit magyarrá.
Széchenyi István grófról írja Illyés: „A magyar irodalom mindmáig nem
tudatosította: Dózsa György beszédei óta nem hangzottak el a parasztHág védelmében
oly vérforraló szavak, mint aminőket az a gróf végigröpített az országon. A gróf
pedig, már a költő halála után egyszer, amidőn a kétségbeesés átmenetileg az
elméjét is megzavarta, azt írta le róla: az én fiam volt, én ejtettem teherbe az
anyját, elcsábítottam. A nemzettel azonosította." Petőfi neve a magyarság, a költő,
a hazafi, az ifjúság neve.
És minden versében a nemes egyszerűség és természetesség szólal meg édes
nyelvünkön.
„Ő nem a népdal külső formáját tanulta el a fűzfabokrok között, és azokban az
esztendőkben.
Nem mímelte a népieskedést, mint elődei. Ott a bográcstűz mellett, de később is,
valahányszor verset, akár népdalt, akár másfajtát írt, arra az addig sose
tapasztalt merészségre ragadtatta magát, hogy úgy írt, mintha ő is egy lett volna a
népből." (Ilylyés) „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem
szép is. Ez az én esztétikám" - írja Aranynak.
Ezen a szép és jó és igaz földön jár elszegényedve, a bográcstüzek, az őrtüzek, a
barokk városok, fehér falvak közé; járja az országot, mint elszabadult csikó,
színészek csapatába társul, játszik a színpadon, a hazátlanok, a vándorok között.
Zengeti rossz baritonján édes szavainkat, és betéve tudja Shakespeare hosszú
monológjait. Mindenkivel, mindenkinek, a néppel, a népért, a népnek.
Mondja ékes - természetes - szép - jó verseit, amelyeket egy hallásra befogad a
legegyszerűbb juhász is. És a juhász mellett a kutya is magyar.
A puli, a komondor, a kuvasz, a világ legszebb kutyái. Azok is ide tartoznak, és
melyik Petőfi-vers nem hasonlít a tájhoz, a végtelen síksághoz, a tanyákhoz, a
fehér falú parasztház udvarára, a fehér oszlopos kis kúriák parkjára, és melyik
versbe nem fér bele a kutya? A vers is olyan loncsos-bozontos, mint a fekete puli,
vagy a fehér komondor. Úgy csahol, úgy vicsorog az urak, a királyok ellen, mint a
komondor, mint a házőrző. És Petőfiben is mennyi futos természet, mennyi
nekifeszülés és csaholó kedv van.
Mennyi lobogás, mennyi szeretet és mennyi gyűlölet, patakcsörgedezés, folyam-moraj
lás, szélsüvöltés, szellő-simogatás. A föld táplálta a népet, a nép szülte Petőfit
a Földnek, Petőfi kisimogatta, kiálmodta, kivájta a szikes földből a szépséget és
igazságot.
így hát senki ne nyúljon Petőfi versét elmondani, akiben a költő tulajdonságai: a
gyermekség, a nemes természetesség, igazságérzet, magyarságérzet nem lobog, mint a
pásztortűz, szikrázva, lobogva, táncolva, dalolva. Hiába tanulja akármely felnőtt a
verseket, száján kopogva esnek ki, koppanva buknak földre a szavak gyermeki hit
nélkül. A forradalmas-szerelmes lobogás mélyről, a történelemből, a szikké száradt
földből, a lélekből, a szívből szárnyal elő. Sárban taposó, bús, melankolikus,
kiégett kedélyvilág nem képes áttüzesíteni a halott rokat. Gyönyörűséges lenne, ha
szerelmes verset isak szeretni tudó, szerelemben égni, lobogni, mcgifjodni-tudó
ember mondhatna. Petőfi szerelmét áldozza a földnek, a szabadságnak, a
forradalomnak, a hívő szellemnek, a hazának. Hogyan fakadhatna forrás sziklákból,
kiégett, parázsló, elhamvadt tűzből hogyan röpülhetnének az éterbe a szavak. És
miként a kiégett, a csalódott, a cinikus ember nem képes életet adni szerelmes
soroknak, úgy Petőfi versei sem szólalnak meg, csak a gyermeki hit tüzénél,
fényénél. Tulajdonképpen Petőfi verscinek elmondásához szerelmes természetűnek is
kell lenni. Tudj szeretni nőt, leányt, társat, aszszonyt, tudj szeretni hazát,
lelket, szellemet: csak így fogj hozzá Petőfi-vers megtanulásához. Másként a versek
együgyűnek, laposnak, százszorhallottnak, rossz játéknak, hamis dalnak fognak
hallatszani/ 2 „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetélihez." A X I X . sz.
költőit is hányszor hallottam szenvedélytelenül, szeretettelenül, hittelenül,
gyűlölet nélkül elmakogni. Pedig micsoda tűz, mennyi „szocialista" szeretet, mennyi
fortyogó, lobogó, ordító gyűlölet fröcsköl ebből a mindig mai költeményből. Mert
küzd, verekszik, ordít az igazságért. Mert forradalmi-köztársasági, tehát
humanista, harcos humanista eligazítást ad a költőnek, tehát az embernek. A
politikusnak. Hiszen e korban a politikát megelőzte a költészet. Mint annyiszor
ezen a tájon. És instrukciót ad a színésznek, a művésznek, az előadónak. Ha egy
hegedűszólót 3 4 i zongora játszik, vagy dob a zongorát, nagybőgő a csellót, a
partitúra nem fog életre kelni. A gondolat nem lesz folyékony szellemmé, muzsikává.
Hát még ha nem is hangszer, csak tört cserép, fakó duda, kecskebőr-csörömpölés
akarja a nép csodálatos dalnokát újra-feltámasztani. Milyen hiábavaló. És milyen
nagyon fontos, hogy gyermeki én csurgassa a halott költő vérét a sorokba. A szabad,
játszó, hívő gyermeki lélek a kulcsa, eszköze, hangszere a verseknek. Minden
költőnek, minden színészi feladatnak, de míg esetleg más mű meg tud szólalni más
hangszeren, de Petőfi flótájának csuda-hangjait csak a gyermeki lélek képes újra
elővarázsolni, elénk bűvölni. „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez..."
Öt röpke év kellett ennek az isteni csodalénynek, 20-25 e v e s kor, hogy új
hangon, új tartalommal, új erővel, új hittel, új szenvedéllyel meg tudja írni a
világirodalom ifjú líráját. Amely talán lefordíthatatlan, nem átültethető, de
bizonyosan utánozhatatlan remeklés.
A csoda. És ezt a csodát, a csoda líráját nevezzük magyar költészetnek,
termőtalaját a sokajkú, soknyelvű, de egy szívű magyar nemzetnek. Ugye milyen
egyszerű megtalálni és élettel tölteni a nemzet-fogalmat, a „magyar" fogalmát, ha
egy költő olvasgatása közben bukkanunk rá. Mennyire Petőfihez, emberhez tartozó,
mindenkihez tartozó fogalommá nemesedik ez a nemes név: magyar.* 8 Csak hallgassuk,
mámoros internacionalista hazafiakként Petőfi, Arany, Ady, József Attila szavát,
vagy akár Radnóti szavát. Milyen fényes lesz, milycn egészségesen büszke lesz az
emberi lélek, ha nem a faji ideológusok, hanem zsenik magyaráznak, magyarul magyart
a magyarnak. Ugye milyen egyszerű. A közös sors, a közös nyelv, a közös lét
•./.ülte meg nekünk a közös hazát, Magyarországot, ¡ 1 / internacionalista nációt,
nekünk; magyaroknak és nem magyaroknak: a közösségnek. A kommunista hazának.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a
világnak, S azért a szent fát félretedd.
Ez egyben a hazafiaknak is eligazítást ad, nemcsak a korában megszólaló művésznek.
Úgy kell megszólalni, hogy senkit ne sértsen, mindenkinek szóljon, mindenkihez
szóljon, mindenkinek adjon valamit. Csak úgy. És Petőfi tudja, hogy a költészet
megelőzi a politikát. Tudja, milyen felelőssége, milyen súlya van a költőnek e
hazában/ 5 Csak Kossuth nem vette észre Petőfit, aki már rég a Respublikát éltette,
mikor ő még a pozsonyi diétán vitatkozott a császáriakkal. Széchenyi tudta.
Kossuth nem. Ennyit erről, nem akarom a régi véres csatabárdot meglengetni Kossuth
és Széchenyi ügyében. Csak annyit: Vörösmartynak tulajdonította a „nemzet atyja" a
Nemzeti dalt. Erős rövidlátás, csukott fül kívántatott e h h e z / 1 Előre hát
mind, aki költő, A néppel tüzön-vizen át! Itt már sistereg a tűz és a hit. És a
dacos gyermek mindig úgy írja verseit: valaki ellen, valakik mellett. Minden verse
provokál, minden sora lázít, valaki ellen, valakik mellett. Pártos költészet ez.
A respublika mellett kiáltja szavát a republikánus.
Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert
itten Az ígéretnek földe van.
És a lobogó harci kedv, melyet a gyűlölet szít, a szeretet tüzel, a haza iránti,
nép iránti szerelem hevít, a harci kedv kicsiholja a költőből a gúnyt, a szeretet
mostohagyermekét. Egy filozófus kezdi írni a verset, egy tűzrakó isten, lángoszlop-
költö folytatja, és ott ugrál a jég közé ugró gyermek is, a gúnyos, a reszkető düh,
a forradalmár/ 7 „Quod erat demonstrandum" - vonja le tanításának eredményét a
gyermek-próféta. „Ha majd a bőség kosarából" - és megint a bölcs rabbinus, a
krisztusi gyermekbölcselő szól, nevel, tanít: csendesen, okosan, nosztalgiával.
Hiszen a gyermekben még minden később külön skatulyázott tulajdonunk
megbonthatatlan egész. „És addig? Addig folyvást küszködni kell." És az élet adja a
végső elégtételt, hiszen Petőfi tudomásunk szerint nem volt istenhívő, helyesebben
bizonyára nem volt vallásos. Az élet adja a kellő, a lehetséges elégtételt.
Tehát, újra és újra el kell mondanom: a megmaradó gyermekség tisztasága, derűje,
optimizmusa, bizalma, bizakodása kell a versek elmondásához.
„Ne fogjon senki könnyelműen...", tehát felelőtlenül-felnőtten és okoskodva-hidegen
a versek elmondásához, mert nem fog menni. Nem fog menni. Még akkor sem, ha
filozofikus, harcos, leíró költeményről van szó. Mindig tartsuk azt az agyunkban és
szívünkben, hogy egy zseniális, Isten-áldotta, Isten-küldötte prófétáról van szó,
aki megtartotta egészben önmagát, szívével gondolkodik, agyával érez. Hallgassuk
csak a Szülőföldemen c. versét, ezt a kivételes, műfajba nem sorolható írást.
Szerelmes vers ez? Filozofikus? Hazafias? Igen, minden együtt. Ugyanúgy,
megbonthatatlanul, ezer színével, ezer szívével és gondolatával, egészben, mint
ahogyan a gyermekben szólal meg a gondolat érzelmi telítéssel és szeretete,
gyermeki szerelme pedig értelmi maggal. Petőfi mag is, virág is, fa is, gyümölcs is
egyszerre. A magban már benne feszül a gyümölcs minden kiteljesedett, beérett
zamata - íze - kelleme.
Félegyháza, 1848. jún. 6^8. - jegyezte a vers alá.
25 éves a fiú, aki hazatér. És ne mosolyogjuk meg a fiatalembert, aki versében 20
évet olyan nosztalgiával, olyan könnyeztető szomorúsággal ír le.
Nem gyerekes dolog ez, mint amiként Adynál sem az, a Krisztus-keresztben. „Húsz éve
elmúlt, s gondolatban ott röpül a szánom az éjben." A költő egy fél év múlva halott
lesz. És nem gondolt rá? József Attila, Ady se gondolt rá, vagy Kosztolányi? Pedig
megírták utolsó verseiket: íme, hát megleltem, Üdvözlet a győzőnek, Ének a
semmiről. És Petőfi is megírta Segesvár előtt Mezőberényben utolsó versét, a
Szörnyű idő-t. Tehát a Szülőföldemen búcsú a szülővárostól, a gyermekkori földtől,
a régi barátoktól.
Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon Már az első sorok a
könnyes meghatódottság köszöntése, 20 év után, annyi siker és balsiker után, annyi
kitaszítottság után, annyi otthontalanság után a hazatérés könnyeztető öröme. És a
tájat betölti az altató nóta, a dajka dalának emléke, hangok a semmiből, a föld
felett, az ég alatt, a fákon megtelepedve a jó öreg dajka nótája leng az éterben.
És nem a dallam kísérti a hazatérőt, hanem a nóta hangulata, az a visszahozhatatlan
jóérzés, mely a gyermeket lepi el elalvás előtt. Nem dal ez, nem ritmus; hangulat,
a gyermekkor hangulata, az elalvás hangulata, az otthon lehelete, mintha az elalvó
város sóhajtana. Mint az embert elkíséri egy-egy dallam, ami beleragad idegeibe, és
a nap minden szakában dúdolja, mormogja, és a dúdolt dallam hozzátapad egy
időszakaszhoz, és újra felidézve felhordja a dal az emlékeket, eseményeket, egy
életszakaszt, egy kort, egy munkát, egy szerelmet. Emlékeim legtöbbször a nótákkal
kelnek kései életre, úgy buknak fel együtt a múlt légyfogóján, elválaszthatatlanul.
Tehát az első „cserebogár" az emlékezésé. Az évek, az eltelt hosszú-hosszú tíz
esztendő kezd felbukni az emlékezetben. A második versszak zárósora, „cserebogár,
sárga csereboilár" - sokat kell idézni, hogy a gyermekkor előhukjon - már az előző
sorhoz tapad; „húsz esztendő ... az idő hogy lejár"! Bizony Cserebogár, bizony idő,
a betyár életbe, lejár az idő. És a második 11-Irénnel már előjönnek a régi
haverok, kis srácok, Ötévesek, hatévesek, „hol vagytok ti régi játszótársak", „Hadd
felejtsem el, hogy férfi lettem"...
A j;yermekköltőnek a megélt élethossz egyre fájdalmasabb. Minél messzebb kerül a
szülői háztól, I Irúz Máriától, édesanyjától és „a jó öreg korcsmái o s t o r ,
édesapjától, a dajka ringató-altató énekéiol, annál nehezebben cipeli felnőtt
korát, a 25 évet. Ez a legszomorúbb refrén, a legfájdalmasabb, a leglíraibb, 25 év
lóg a dallam ívén: „cserebogár, sár^a cserebogár".
Es a harmadszor felidézett sor továbblendíti a költőt, nem a halott apa és anya
árnyékához, nem, minden régi kedves helyhez vonja a költőt. Mint valamely nagy
opera, nagy játék nyitánya, lassan, lassan jut el helyről helyre, míg eljut a
gyermeki játékhoz. Lassan indul ez a motoszkáló nyitány.
A hegedű alsó hangjain. Először az embert keresi a költő, a barátokat, csak utána a
helyeket, ahová már csak egyedül látogat el, és a helyek íze, emléke,
változatlansága juttatja el a játékhoz, ami annyira személyes, intim, szemérmes,
már csak egyedül tud leásni 20 év mélységbe, hogy kipróbálja, megy-e még. És a
nyitány hangjai egyre izgatottabbak: „Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a
virágról a mézet". Ti helyek, zugok, mezők, kertek, jön a nagy kísérlet, a régi
játszó-lélek megszólal-e a felnőtt rekedtes baritonján, mozdul-e az eltemetett, bár
nem elfelejtett kisgyermek. A legszebb ritmus, a legmerészebb kísérlet, legnehezebb
pro ba: megy-e még. Ennek a rítusnak felcsukló hangja a negyedik „Cserebogár" sor,
felidéző, mint az esőváró, esőhozó ének.
És mely öröm, milyen feneketlen boldogság: „gyermek vagyok, gyermek lettem újra!"
Megy, a régi gyermek még él, és íme, ha felidézzük, megkísértjük, kísértő szóval
hívjuk, rámoccan még a nehézkes test: „Lovagolok fűzfasípot fújva", valóban, vagy
csak képzeletben játszik a régi hevüléssel a gyermek, nem tudjuk. De milyen
gyönyörű, hogy nem is fontos. Megkondul a régi csilingelő-lélek csengettyű,
nekiiramodik a lélek, vagy a test is? Ki tudja? De ha már a lélek hajlamos az
indulásra, érdektelen a test mozdulása. A Szülőföldemen idéző, kísértő dal. Rokona
az ősi népek nagy titkos rítusainak. Mégis mennyire egyszerű, milyen valószerű ez a
szürreális kísérlet.
„Megitattam, gyí lovam, gyi Betyár..." Ez a sor a crescendo, a mozdulást a lélek
iramodása kíséri, sikerült 20 évet, 2000 évet visszaszállni az időben.
És továbbiakban már nem érdekes az akciók sora, most már egy régi, régi
automatizmus működik.
Tudjuk, a költő angyali dramaturgiával kihagyja az elszálló délutánt, az alkonyt,
mi mindent tett még.
És ez az időkivágás a nyitány örömtől a mozdulatlanságig széthulló hangjai:
„Cserebogár, sárga cserebogár!" M á r este van, és a gondolat szárnyán, a szív
K/árnyain már befut az este: „kifáradt már a lovas • a ló", és íme a legnagyobb
kísérlet a bizonyítás, a beteljesülés: a dajka, a régi földi dajka, föld alól, Bld
felől, valóságosan, képzeletben ölével, dalával i mg jelenik, és a vers szárnyán
már nem csodálkozunk, ha előkerül is a föld alól: „Hallgatom s félálomban vagyok
már..." még hallom, már nem is hullom, csak a száj mozdul rá, artikulálva a
betűket: „Cserebogár, sárga..." Az elemzés elején fölvetettem, hogy műfajba nem
sorolható a vers. De igen, most, hogy végére értünk, valamely szertartáshoz
hasonlítható, valamely vallásos szertartáshoz, de a dinamikus mozdulatlanság, vagy
mozdulatlan dinamizmus, nem Istent hívja elő a gyülekezetnek, hanem a már nem
létezőt, mégis élőt, a gyermekkort, lengén röpdösve az idő hullámain.
Ismételhetetlen csoda ez a vers, népi realizmus, szubjektív líra, leíró költemény,
hazafias vers, filozofikus vers? Itt a vers jelenik meg a maga csodájával!
Gondoljuk el, filmen vagy zenében mennyi idő kellene ahhoz, hogy ezt a mondandót
ábrázoljuk. Talán a festészet áll legközelebb a vershez, jelen esetben, de itt is
nagyon nagy vászon szükségeltetne, hogy mindent kifejezzünk, és még akkor is! Csak
két sort példaképpen: „Megkondul az esteli harangszó, kifáradt már a lovas és a
ló"; nem az a harang, amely ott szólt Kiskőrösön vagy Félegyházán, hanem az a
harang, amely minket kései hallgatóságot ébresztett, ringatott, vagy imára,
emlékezésre serkentett.
A lélek harangszava ez, mely mindenkiben, a legelvadultabb felnőttben is ott kísért
figyelmeztetve, emlékeztetve. „A lovas és a ló"; ismételhetetlen, más műfajban nem
felidézhető tömörség, töménység. És ott vagyunk mi is a nádparipán, fűzfasípot
fújva, ott vagyunk mi is a víz jó ízénél, a forrásnál, saját gyermekkorunknál.
„Versben valósítja meg, amitől a színpad elütöt te? Szerepeket játszik?
Kétségtelen, minden versében van valami a deszkára kiugró színész közvetlenségéből,
biztonságából" - írja Illyés Gyula, és tegyük hozzá, a színész természetes
szemérmességéből is. Nem szeretem a „gátlástalan" színészeket.
„Fesztelenül jár föl-alá előttünk: verseit - ahogy a népdalokból tanulta -
mesterien szerkeszti meg, de a legerősebben megkötötteket is úgy mondja el, mintha
rögtönözne.
A mondanivalón a vers nem ruha. Azt a mondanivalót az emberi kifejezés minden módja
közt csak így lehetett elmondani, ez az érzésünk, és ezzel a jó vers legbiztosabb
ismérvét mondtuk ki, a legnagyobb elismerést adtuk a költőnek." És most nézzük meg
közelebbről másik remeklését: A négyökrös szekér.
Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
És már provokál, már kisebbíti a várost, Pestet, lenézi a magas házakat és a német
polgárokat, az urakat. Mintha válasz lenne a kezdő két sor, mintha valamely vita
közepén tartanánk. Mintha Vahot Imrének vagy szerkesztőnek mondana ellent. így I
rescendo a vers kezdete is. Nemes gyermeki dac cs gúny vegyül a lefitymált Pestről
írott sorokba.
Mennyi csodálatos, varázsos dolog történik viszont vidéken! A társaságnak úri
tagjai Szekérre ültek és azon ménének.
Hiszen úr itt is van, nemes, előkelő, kiváló, szekérre ültek, méghozzá milyen
csodálatos, ökörszekéren, amely még kedvesebb és romantikusabb, mint a lovasszekér.
És jön a refrén: az introdukció: „Az országúton végig a szekérrel / A négy ökör
lassacskán ballagott." Ez még csak leírás, bevezetés, helyzetkép. M e g van festve
a kép, az akció el van Indítva, a szituáció el van képzelve.
És most jön a táj, melyben a szekér ballag. G y önyörű zenéjű sorok éjről,
csillagokról, holdról, kalmár szellőről, mezőkről. És e tájban, tökéletesen
beleilleszkedve, a mezőn, tán jegenyék és Szent János bogarak között ballag a négy
ökör, álomvilágban, andalogva.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.
A sorok, szavak zenéje álomba ringató rímekkel és ritmussal hintót farag, valamely
égi Tejúton suhanó szekeret farag az ökrös szekérből. Úgy suhannak a sorok, úgy
siklik a ritmus.
Harmadik versszak, harmadik felvonás. A tájban bandukoló ökrösszekéren kibomlik a
dráma, tündéri dráma-akció. Mintha semmi sem történne, olyan kis akció, olyan kis
dráma ez, olyan halk, álombéli a cselekvés, mintha a táj álmodná, nem is a költő.
Mi is történik ezen a varázsos szekéren. A társaság mulatozik, mintha nem is ebben
a csodálatos nyugalomban, csendben bandukolnának, zajonganak, isznak, kurjongatnak.
És ebben a társaságban, az imbolygó ökrök mögött, a holdvilágnál szövődik egy halk
szerelem. Talán nem is szerelem. Egy kósza kis kaland. Egy könnyű hangulat.
Ne válasszunk magunknak csillagot? Ez a halk, pajkos, szerelmes kérdés hárfázik a
lány fülébe a nagy sötétségben. Ez a halk kérés, kérdés zenél az éjszakában,
lágyan, forrón; nem vallomás, nem is kérés. Csak egy kérdés. És az ökrök lassan
vonszolják a szekeret, nem győzi kivárni a költő a választ, most zavar a lassúság,
zavar a csend, a zaj, a társaság, az emberek. A költő most a táj hangulatában
marad. T e h á t a harmadik refrén a türelmetlenség hangjait hordozza.
És máris az utolsó, a negyedik versszak, a negyedik felvonás következik. M e g kell
ismételni a halk kérdést, kéréssé kell emelni, vagy nógatássá. És ez a kérés most
úgy érinti a lányt, mintha megfogták volna szerelmesen a kezét. Pedig csak a szó
fogja meg, a lehelet érinti a sötétben elpirulót. És mivel győz a pszichológus
költő: az elmúlás emlegetésével. Ez mindig hat, ennyi sajnálat, önsajnálat
mindenkiben megterem.
A csillag vissza fog vezetni majd A múlt időknek édes emlékéhez.
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.
Megint ki van vágva az időtényező, lehet, hogy még sok minden történt. Itt zenében
koronás szünet van, a költő tapsol bele a csendbe, a boldogság hirtelen felszökő
árral elsöpri a csendet, az emberek teljesen eltűnnek, kitárt, ölelő karok
csattannak szét az éjszakában: 5 választottunk magunknak csillagot.
És az ökrök táncolva, csárdást táncolva, billegve húzzák tovább a szekeret a
percnyi boldogság révébe. Már az öröm húzza tovább a lassú időt. Kis győzelem az
elmúláson. Kis győzelem a halálon.
Mint a szerelem: kis csoda, kis boldogság. De győzelem.
„Koraérett" - írja Illyés - „halála napjáig az lesz.
De koraérettsége ellenére is hiszékeny és - erre gondolva kell végigkísérnünk
pályáján - döbbentően ártatlan." Ez az ártatlan gyermekiség kíséri forradalmas,
hazafias, szerelmi költészetét. És Szcndrey Júlia előtt csak fellobbanások,
hangulatok mutatják a szerelmes természetet. Karinthyt idézem: „Nekem az a hitem,
hogy nem ismerték a szerelmet a görögök sem és nem ismerte Wilde Oszkár, és Heine
sem ismerte, Petőfi se szegény, ugye furcsa. Egyik sem ama költők közül, akik szép
keblekről és vérről beszéltek." Szendrey Júlia pedig szerelem volt, lány volt, ő is
szerette Petőfit, kitartott a plebejus költő mellett, apja akarata ellenére,
vagyontalanul hozzáment. Igaz, hogy a költő akkor már igen népszerű volt és
országos hírű. Igaz az is, hogy Szendrey Júliának irodalmi hajlandóságai voltak, és
naplóját úgy jegyezte, mintha az utókornak írt volna.
Akkor is szerelem volt, rövid, kétéves szerelem, gyümölcse Petőfi Zoltán,
szerencsétlen életű gyermek, úgy mint Karinthy Gábor, Kossuth Ferenc stb.
Az ifjú házasok Koltóra, Teleki birtokára mentek nászútra, itt fogan meg egy
bizonytalan érzés, a boldogságban, az ifjú őszben megjelenik az elmúlás gondolata,
és felvillan a jövő. A bekövetkező jövő. „Parisba tegnap beszökött az ősz..."
Koltó, 1847. szeptember + 6 A nap előtt elhúzódó viharfelhő ez a kísértő gondolat,
mint kellemetlen álom, vallató mondat.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok.
Koraősz. Ez a táj most is ilyen. Az ablakon kinézve látja a költő a képet. És
gondolata mesterien szerkesztve dallá, gyönyörűséges dallammá nemesedik. Illyés
írja: „A szerző már korán elárulja, ami később egyik főerénye lesz: mesterien tud
szerkcszteni. S amellett könnyed." „Szendrey nem tudta, hogy az igazi, a
legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi
tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból I földet." Elhull a virág, eliramlik az
élet...
Kosztolányi Dezső írja: „Soha dallamosabb sort nem olvastunk még. Ha sokszor
mondogatjuk, nemcsak nyelvünk legédesebb zenéjét érezzük, hanem szinte a
rokonnyelveket is, minden keleti nyelvet, akár az Ezeregy éjszaka regéjét." Idáig
tart a bevezető. „Már hó takará el a bérci tetőt", lent még virágoznak az ősz
virágai, a táj furcsa melankóliáját magára vetíti a költő: „A tél dere már megüté
fejemet." És itt jön a prófécia, itt jön a vers hangulatában is a fordulat. Eddig a
szépség, a múlás melankóliája hatja át a gyönyörű zenéjű sorokat. Elandalít a táj
szépsége, meghökkent a múlás érintése.
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Az egyetlen felkiáltójel a versben! A
szangvinikus Petőfi, az ifjú, féltékeny, sorsüldözte szerelmes szólal itt meg. És
érzésem szerint ez kontraszt.
Majdnem drasztikum. Elkapja a George Sand frizura jú fiatal lányt, ölébe kapja és
keményen, féltékenyen vallatja. Nem maradhatunk az eddigi hangulatában. Itt a
tragikum tör be, és a magához rántásban felcsap a hang. A pihegő lány a költő
keblére hajtja megszeppenten a fejét: „Holnap nem omolsz-e sírom fölibe." A költő 2
év múlva ha lott. + 3 És tovább korbácsolja magát és nőjét az ifjú férj: „S
rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?" Mondja ezt
az a Petőíi, aki „egycsapásra Vörösmarty mellé emelkedett lírai dicsőségben, a
kritika olyan általános fogcsattogtatással fogadta, amilyen azelőtt senkinek és
azután csak Ady Endrének jutott osztályrészül" így írja Szerb Antal.
Kiszakadnak a baljós érzések a költőből. Mélyről, nagyon mélyről szólalnak ilyenkor
a lélek gondolatai az emberben. Hiszen a boldogságot mindig arcul legyinti az
elmúlás gondolata, a halál lehelete. Dinamikus, indulatos, majdhogynem agresszív a
második versszak. Miután Petőfi szangvinikus szerkesztésében minden versének van
„férfiütem e " , vagy néha csak ez van. Barrault írja, hogy minden dráma hármas
tagozódású, mint a szerelem szeretkezése: felvezető lassú női ütem, gyors férfi-
ütem, levezető rövid női ütem. „Ülj hitvesem. . . " - ez a sor a férfi-ütem. És
lassú, elnyújtott férfi-ütem a versszak végéig.
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, a férfi fájdalom komorrá égetett komoly
szava.
A férfi szenvedély üszkös esküje.
5 e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! Utolsó
felkiáltójel. A gyermek elunta a komolyságot, s maga sem tudja, sírásra görbüljön-e
a szája, de inkább mosolyogni próbál, az utolsó sor mosolyos, derült, mintha újra
sütne a nyári napsugár, elmúlt a halál kísértése, újra ragyog az ablakon ni a
koltói táj szépsége és mosolyog. Mintha a költő ís megkönnyebbült volna, hogy
túlesett a vallomáson, a haragon, a szenvedélyes, sötét gondolatokon, mintha a
halál ráijesztett volna, de ártatlan mosolya legyőzi a halált, a végzetet. És
mintha ő csak engedett volna a múlás kísértetének és csak ráijesztett volna az ifjú
asszonyra. Újra ragyog a nap, győzelem a halálon, az élet végtelen.* 4 Reszket a
bokor, mert Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál.
Mint egy népdal, olyan hasonlatokkal, olyan ragyogással szólal meg a vers. És
Petőfi nem ismerte volna a szerelmet? Hiszen ismeri, mint a virág az esőt, föld a
vizet, lélek a szeretetet.
És hogy duzzad a vers, mint a Duna, ha megszalad. Hogy duzzad, pereg fel a vers
ritmusa. És íme a férfi-ütem, ahogy kiszakad a férfiből a láva: „Szeretsz,
rózsaszálam?" És megint elnyújtott a férfiütem: „Én ugyan szeretlek..." Rögtön el
is üti a kérdés élét, a feltörő indulatot. „Hogyha már nem szeretsz, az Isten
áldjon meg" - és itt az öröm megint szétvágja az ölelő, görcsös karokat, emle
kezzünk csak a Négyökrös szekér fordulópontjára A remény napsugara döf a versbe és
nyitja fel a vergődő szívet: „ D e ha még szeretsz, úgy ezerszer áldjon meg!" A
népdal fejeződik be mindig ilyen ragyogó csattanóval. „Lelke a népbe fészkelte
magát, merészsége az volt, hogy tudta, azt a rétegei akkor sem kell elhagynia, ha a
legmagasabbra akar emelkedni." III. Bagó story Vallomások a kutyavilágról 1 9 7 5
· július 2 4 .
Ma reggel, séta közben fogamzott meg a terv: két könyvtéma. Az egyik, a sláger: a
Bagó story. A malik: leveleim. Most látom, milyen szívós szorgalom kell az íráshoz.
Milyen mindennapos akarás. De Így tűnik innen, a Balaton alsó partjáról - ez mutat
¿1 kiteljesedés irányába, és kedvem is locsolja ambí1 ióm. Jólesik írni. De hogy ne
fogyjon el a bőséges akarás, mindig olvasni kell hozzá, növeszteni a betűkészséget,
növeszteni a leírt anyagot. Dúsítani.
Igen, elérkezett az elereszthetetlen akarás: olvasni kell. És most, mint mindig a
sors szorításaiban, az alkotás akarásában jövök rá, milyen fontos a művelés, az agy
művelése. A megismerés. Kell a megismerés egy majdani felismeréshez. Egyre kevesebb
a kedvem a beszélgetéshez, sajnálom az időt, most már tudom, hogy valami helyett
van a beszéd, ahogy Szabó Dezső írja. Minél önösebb az ember, annál kevesebbet ad
ki magából.
Én - először akkor fogalmazódott meg bennem, most veszem észre, amikor először
mondtam ki sztorizás közben: emlékszem. Fiatal voltam még, 2 5 - 2 6 éves lehettem,
Debrecenben, amikor először „emlékeztem" beszélgetés közben. Emlékszem a riadt
körültekintésre, féltem, hogy a többiek - idősebbek voltak - elnevetik magukat.
Nem, mindenki fegyelmezetten és jószándékkal hallgatott.
Többször eszembe jutott, és jól éreztem magam, hogy már ilyen öreg, felnőtt vagyok.
De messziről jött ember voltam. (Pest, úr, építész stb., és fogalmi körömet a
háború szabta hosszúvá, spirálissá.
A háború megnyújtotta az életünket, negyvenesek nek. És látom az ősz hajakat a
negyvenes koponyákon. M á r aki itthon maradt.) Messziről jött ember szájából pedig
jól cseng az „emlékezem" szó.
Többször pirultam, napokig titkos örömben pocsolyáztam, hogy elfogadtak felnőttnek.
Aztán hazárd módon többször emlegettem napjában, hogy „emlékszem, mikor Anyám...",
„emlékszem, gyerekkoromban...", „emlékszem, mikor az oroszok. . . " Ez az öröm az
önállósodás félszeg mosolya volt, hpgy kinőttem Anyám akarata alól, kinőttem a
felnőttek karéjából, ahol mindig én ültem a kisasztal mellett, ahol mindig én
voltam a kicsi, a „kikérdezett", a legkisebb, a senki. Tárgya a heccelésnek, a
gúnynak, a felnőttek iszonyú hozzámdörgölőzésének. A gyereket emberszámba kell
venni. A hercigeskedés, a gügyögés csak elundorít.
És undorít akkor is ma már, ha hallom, hogyan szólnak a más gyerekéhez, ostobán és
ügyetlenül, mondhatnám, gonoszan...
Egyszóval: „Bagó sztori" vagy „ T h e Bagó Story". Rengeteg lehetőség van
vitatkozni Lorenzcel, aki a pulit nem ismeri. Beleszólni a sumír-ügybe, amatőrén és
beleérezve... Az életlátásom, emberlátásom, esemény-reagálásaim, gondolkozásom,
mind-mind kifejthető, és minden súlyát elveszi a „kutyavilág". Bájosnak,
charmeurnek kell lenni, hogy eladjam a magam gondolatait. „Legyetek okosak, mint a
kígyók, és szelídek, mint a galambok." i. Pusztai Betyár Bagó I .
Depressziós vagyok. A világ nagy, szürke, vak fátyola ereszkedett a szemeimre. A
tavasz nem zsong, nem fénylik; homályba burkolt csecsemő méhen kívül szomorkodik
bennem. Csak Magdikáék az egyetlen vigasztaló hely a kórházban, a Völgy utcában, a
feketekávék, amelyek kellően ellensúlyozzák a zsibbasztó nyugtatókat. És Rexi, az
ír szetter. Ö a kis boldogság, kis mosoly, kis fölszabadulás. Éva a Kútvölgyiben
fekszik, súlyos operáció után van. A kietlenség állóvizei terpeszkednek bennem, és
nyaldossa a víz szürke, szomorú partjaimat.
Kutya kell! Kutya kell életünkbe, kiegészítésül, pihenőül; kutya kell a házba, hogy
Éva ne féljen.
Kutya kell, dübörög bennem, mikor elhagyom a kórházat. A Bogár utcába megyünk,
Mihályfiékhoz, akiknek két kedves, játékos, szoknyás pulijuk van, és csendes
sétáinkon mindig megcsodáltuk a kis koszos, fekete pamacsokat. Mihályflné elárulja,
honnan vette a pulikat: Nagyné, Lepke utca, a Kutyaszövetség puliszakosztályának
vezetője.
Nagyné Prágában van, kertjében egy elkerített helyen öt kis feketeség ragyog;
csodáljuk őket, elérzékenyülünk, egy kis fekete pamacs felkéredzkedik a karomba.
Másnap már reggel csöngetünk a puliportán. Ugyanaz a kiskutya kéredzkedik fel
karomba: Pusztai Betyár Bagó! Apja Pusztai Bendegúz Bagó, anyja: Tündércelli Gigi.
Alighanem egy kis kurva-vér is úszkál benne. Kiemeljük, karomban marad, nyakamba
csimpaszkodik, mint egy fekete csecsemő.
Felmegyünk Nagyné szép lakásába, csendes whisky-szó mellett megbeszéljük, mi a
teendő egy kis pulival. Szopornyica ellen oltották, lehet, hogy az első napokban
kicsit kókadt lesz.
Ahogy megyünk a Zsiguliban, ölemben Bagókával, Éva elsírja magát, és könnyei közül
kicsúsztat egy fohászkodó mondatot: „Hozz ránk szerencsét, kiskutya!" Bagót otthon
hagyjuk, nagy féltéssel, mit fog egyedül csinálni a lakásban.
Balatonra indulunk, Zánkára. A Non Stopnál eszünk.
Bagóka hányt, a bokor alatt hűs földet kotor a hasa alá. Melege van. Rekkenő a
kánikula.
Tihanynál teljesen elereszti magát, kinyúlik, mintha élettelen lenne, ölemben
fekszik. Akaiinál Éva már a János vitézből énekel neki, hiszen Bagónak ismernie
kell a dallamot, ha már ő a Bagó.
A kiskutya nem tér magához. Fekszik élettelenül. K é t állatorvos is nyaral a
környéken. Konzíliumot hívunk egybe. Istopyrint kell adni neki mézbe törve, 3 x 1
naponta. Rosszak a magyar szopornyica elleni szérumok. Az autóút felkavarta a
gyomrát.
Éjjel, mikor Éva már elalszik, magamhoz emelem a kis fekete angyalt, a párnámon
fekszik. Van ebben egy kis jogtalan előnyszerzési kísérlet is: A Bagó story egy
fejezetének terve ( 1 9 7 5) szeressen meg engem a kéthónapos beteg kisgyerek.
Adagoljuk szorgalmasan az istopyrint, a mézei megeszi, mást nem vesz be a gyomra.
És harmad napra íme megtörténik a csoda, Bagó vakkant, felugrik, meggyógyult. A
boldogság önti el lelkünk szikkadt partjait, az Isten újra ránk mosolygott Bagóka
újra egészséges.
Ez lett a vesztünk. K i s lukat kapart a hevenyé szett kertben, a házigazda
kitessékel bennünket a lakásból.
Megyünk, boldogan és felhőtlenül, Bagóért nyaralót is cserélünk.
Szepezdre megyünk, és Bagókánk először csoszog be a keresztelővízbe, az olajos,
gyönyörű Balatonba. Elkezdi nagy hűségesen kísérni zaklatott életünket.
Bevettük fiunknak a családba.
I I .
Vendég jön, Bagó vakkantva megy elöl, mögötte Éva és a vendég. A kapuból
füttyentgetek, kevés sétára hívó reménnyel. Mögéjük lopózom. Bagó, íme, megáll -
sejt valamit, de hezitál. Olyan érdeklődéssel és keccsel, csodálkozón tud figyelni,
ahogy csak a puli tud.
Az utcán gyüszmékelek a kocsiban, ez csak megzavarja Bagót, aki minden
kocsinyitáskor beugrik a helyére, és csak igen nehézkesen hajlandó tudomásul venni,
hogy nem megyünk autózni. Ezt olyan luftballonos komolysággal teszi, mint a
•yennek. „Megyünk sétálni" - számára autóutat is jelenthet. A lényeg a kimozdulás.
Elindulok, szemrehányóan leül a járda mellé.
„Poc úr" - így nevezett el engem, talán a Trabantpoeok asszociációból való, de
lehet, hogy ironikus ele is van. „Dzsinna fent van a vendéggel." Dzsinna Évát
jelenti, az elnevezés feltehetően az ÉvaZsiguli összetevője.
Azt hiszem naivul, hogy én álmodom az ő álmait, pedig néha világosan érzem, hogy ő
álmodik hatezer évével az én percnyi 44 évem felől.
Most nincs szív alakú kavics, így hát imitálom a kőhajítást ennek a rafinált
formalistának. Nem indul, pedig rajtakapom, hogy indulón, rebbenő Bzívvel
makacskodik a járda mellett a farán.
A füttyögésre végül beadja a derekát, némi csinált lendülettel elindul.
Az Endrődi Sándor utca (az úr költő volt anno) végre aszfaltos út lett hét év után,
de megtartotta rózsadombi jellegét. A házak szelíden és boldogan őrzik az utat, és
mind-mind egyéniség. A fák, virágok, bokrok, fa villanypóznák békebeli hangulatot
árasztanak. Épülő házak mindenfelé: sok a homokbucka. Bagó kedvencei. Beletúr,
csúszkál, pisil, és szétpattintja a homokot, mint kakas a szemetet.
Jönnek a fák, oszlopok, gazok, téglarakások, kerítésoszlopok, kapuk sarokkövei
sorban. A rítus: az illatgóc megtalálása után lábat fel: pisilés. Nemrég még úgy
tett, mint a kislányok, négy lábát szétterpesztve, eleresztette magát. Most már
nagyfiú, síi rűn emelgeti a lábát. Végül a gyors mozdulatok összefolynak a szemem
előtt: valamely fasiszta köszöntéssé állnak össze, természetesen humanista
biológiai tüntetéssel együtt. (Bagó a Trabantban is a Dúcét idézi, mikor kiáll az
ablakba. De erről majd máskor mesélek.) Az első hely, ahol szemlesütve kullog
végig: a Hadügyminiszter háza. Itt időnként három egérbe oltott agár kajtat végig a
kerítés mentén. Bagót is gyűlölik, ő pedig dermedten nézi meg újra és újra ezt a
furcsa műfajt. Átszalad a szellőzködő Fiat vagy Mercedes és a kerítés között. Mint
akinek hirtelen nagydolga türemkedik. A sumír Bagóduce csak a Trabantból tud a
Porta előtt megfelelően viselkedni. Bagó és a Trabant együtt ellenállhatatlanok.
A Hadügyön túlhaladva már fáj a bal lábam.
Érszűkületes. Kicsit pihenni kell, stílszerűen „pihenj "-állásba merevedek, és
szipogva várom, hogy továbbindulhassak. Bagó diszkréten leül egy kerítés mellé, és
vakaródzik.
Az első zűrzavar a 91-es busz fordulójánál szokott beköszönteni, a Gábor Áron út és
az Endrődi utca kereszteződésénél. Bagónak ez az Oktogon.
„Vigyázz, Bagókám" - mondom szelíden, nehogy izgalmam átragadjon rá. Körülnéz, és
várakozik, amíg lemegy a rumli.
Az Endrődiben egy fülledt délelőttön melankolikusan átslattyogott a hátam mögött az
utcán, és szomszédunk, egy kiváló orvos, Renault-jával eli unt te. Szerencsére
látta a szórakozott gyermeket, már fékezett; mikor összecsattantak, Bagókám repült
vagy két métert. Azóta még inkább vigyáz.
Csak egy régi mama emlékezhet így csemetéi cselekedeteire.
Nagy a forgalom, Bagó az úttesttől három méterre várakozik. Végül átjutunk az
Oktogonon, túlnan csodás gazok, remek szalutálási helyek. B efordulunk a Bogár
utcába. Előttünk apja mellől nagytestű, bús tekintetű ifjú száll ki egy Skodából.
Emlékeztet a kocsira. Spísz-melankólia autóra pöffesztve...
A Bogár utca kedves, kisvárosi utca, mintha Szabadkára emlékeznék. Sok kis haver
lakik erre, barna, fehér, fekete pulik. Egy idős daklilány. Rendőr ezredesé.
Mihályíi Ernő védett kertje és védett pulijai előtt, akik rettenetesen csaholnak
minden alkalomkor, itt áll bele másodszor a fájás a lábamba. Jogos, mert a Bogár
utca leküzdött része erősen emelkedik. Négy éve ugyanitt fájdalmaskodom le magam
egy kerítés lábazatára. Most Bagó is megérezte az emelkedőt, sűrűn zihál, és
átellenben leül egyik kenyeres pajtásának kapuja előtt. Talán valami baja van?
Sohasem lehet tudni, mert van úgy, mikor megjátssza a kifulladót. A kis
kenyerespajtás, a ház éber őre derékig kihajol a rácsos kapun. Leülök a járdára, és
vakargatom a fejét és a magamét. Az ördög vinné az érszűkületet... Hármunk közül
alighanem csak a kis vendéglátó elégedett. Felhőtlen optimizmussal feketélli 369 k
ki zöld zsalugáteres ablakán. Szeméremmel simogatom, nehogy Bagót féltékennyé
tegyem. Bagó el van foglalva a maga bajával, azon töprenghet, hogy feladja a
további sétát. „Kocsit kéne hívni..." Újabb utcába betegeskedünk, négy éve mindig
új reménnyel indulok erre lefelé, hátha már hazáig nem jelentkezik újból a fájás.
Négy éve járom ezt a kedves utcát, kezdetben csak az érszűkülettel.
Bagó és a Trabant a sors ajándéka. Filmrendezők és operatőrök laknak erre, és egy
kollegina, jó ismerősök. Talán barátoknak is becézhetném őket.
Négy éve integetünk szívélyesen egymásnak. H etenként többször. Tovább nem
jutottunk. Csak néha találkozunk a filmgyárban, munka közben.
Olyankor a munkáról beszélgetünk. Ez ilyen város. ..
Új ház is épül. Az utcácskában hat ház közül négy egyforma.
Épülnek a társasházak Bagó nagy örömére, sok a homokbucka az utcában. Egyforma,
egyforma, egyforma. Ejnye, ejnye. 7 5 0 ezer forint egy lakás.
Ejnye! A „kiskörön" megyünk, újabb kis utca a Gábor Áron út felé. Kismama jön,
gyermekét tolja. Rajta még a szerelem és teremtés öröme. Csak mintha öle erősödött
volna teljesebbé. Megnőtt családját és az Időt öleli Isten akaratából. Bagó kissé
nehézkesen kezeli a gyerekeket. És a macskákat. És a lovakat.
(A daklitól retteg.) A gyerekek, miután hozzá közeles arányúak, zavaró hatással
vannak kétlábúságukban. Főleg akik nem játszanak, azok ingerlik.
A/után megijednek, kapkodnak, sipítanak. Arányerzékét ingerlik. A szülők is kevéssé
ismerik a kutyát, következésképpen nem tudom, hogyan nevelik a gyermekeiket.
„Tételem: hogy a minél mélyebb, minél teljesebb emberlátásnak, emberismeretnek
alapfeltétele: az állatok és gyermekek megfigyelése. Ezekben tisztán, mintegy ABC-
ben mutatkoznak meg azok uz alapvonások, melyeknek szövedéke az ún. emberi lélek.
Minden ember állatkert, rovargyüjtemény és akvárium." (Szabó Dezső) Hogy is
bánthatna Bagó? Ez ellenkeznék mélységesen humanista, gyermeki alaptermészetével.
A cicát utálja, igaz, uszítva is van.
A lóval Szemesen találkozott először, a ló magassága és alacsonysága Bagó
alacsonyságát alterálta.
Még nem tudom, mit szólna az elefánthoz? Hazafelé menet már kevés a szalutálás.
Lihegve caplat előttem. Csak egyre koncentrál: minél előbb hazaérni, lefeküdni.
Cammog, mint egy kis mackó.
Mikor indultunk, olyan volt, mint táncos-parádés paripa, délcegen lassú galoppban
lépegetett.
Csakhogy a forgót a farán hordja, nem a fején.
A Hadügy előtt kis sumírom lesunyja mackós fejét, és most eszembe jut, hogy
Szemesen maceszt evett nagy élvezettel. Talán valami beütés volna benne? Nagy
felfedezés lenne. Újabban a sóletet is ízesen csámcsogja.
Zsidóka búsan oldalaz az árva fák, villanypóznák, téglarakások és homokbuckák,
sarokkövek mellett. Feje fáj, hólyagja üres, már semmi nem 3 7 i érdekli. Mikor
hazaérkezünk, szinte beleroskad a célba.
Negyven lépcsőn kell még felzihálnia magát, remeg, ahogy a bejárati ajtónak
nekidől.
Istopyrin, tea, méz, pulzus.
Hívom az orvost: „az Istenért".
Zsigulin jön, negyven lépcső fölfelé.
„Párás a levegő. Ha baj lenne, három hét múlva E K G - t kell csinálnunk." A
Kutyavédő Szövetség elnöke özv. Károlyi Mihályné és Déry T i b o r .
I I I .
Az autó Trabant. Vitatható. De olcsó, és mindenüvé eljutok ugyanúgy, mint mások.
A specialitás: Trabant + Bagó.
„Bagókám, megyünk", vagy „sétálni megyünk".
Akármilyen szerencsétlenül érzi magát, ez a karácsony vagy a Mikulás fényével
ragyogja be a törzskönyvezett Bagó napját. Megyünk. - Ez élmény, kaland, játék,
hecc. Bagó is úgy reagál, mint a gyermek.
Mikor nyílik az autó ajtaja, Bagó bevágódik a kormány melletti ülésre, áll, míg
lehúzom neki az ablakot, amint megindulunk, mellső lábaival (nyugodtan írhatom,
kezeivel) kikönyököl az ablakon, lassan előredűl a szélvédő magasságába, és harapja
a rohanó levegőt. Szemét behunyja, a szél lefésüli H haját, mintha fekete bukósisak
lenne rajta! Szájával tátog, issza a szelet. Kanyarban, fékezéskor lehuppan az
ülésre, appréhendai egy kicsinyt, majd'visszaszáll az ablakba. A Duce-póz fenekét
nekinyomja az ülés háttámlájának, kezével éppen Csak érinti az ablakot, törzsével
kihajlik. Ellenállhatatlan.
Gyerekek iskola előtt, csoportosan, nagy üdvrivalgással és mutogatással fogadják a
látványt. M agányos fiúkák töprengve rugdossák a kavicsot, vonszolják az iskolát
maguk után. Kislányok párosával az elgondolkozó kisfiúkról tárgyalnak, nem
figyelnek fel. Nagy fiúk a lányokra és a nénikre gondolnak, párosával vitatkoznak
ugyanarról.
Táborom a szerelmesekből, felnőttekből és az öregekből rekrutálódik. Magányos nők
merengve mosolyognak. Gyermek-nosztalgia. Nők csoportban pletykálnak. Férfi
magányosan cipekedik, felhősen a földet nézi. Férfiak párosával politizálnak.
Ifjú szerelmesek közül a fiú eszmél Bagóra boldogan. Hússzorozódnak a közös
élmények, tágul a szerelem. Házaspár külön-külön reagál. Ifjú mamák, a temérdek
mosolyos gondjuk engedi, boldogan mutogatják a kutyát a gyereknek, aki elméláz -
vau-vau. Az ABC-könyv göröngyei gurulnak a szemekbe.
Idős ember és idős asszony csomagokkal, akik a boldogságot már csak szűrve
iszogatják, egykedvű információvétellel reagálnak, vagy átlúdbőrzik egy kis öröm a
szemük hártyáján. Idős férfi séta közben, mosolyog. Idős asszony ráncolja a
homlokát.
Ember kutyával, a saját kutyáját isteníti, nem figyel.
A rendőr nem néz, figyel. Hatalma tudatában szemérmesen vizsgálódik az utcák népe
között, vagy csak kocsit lát, feketét, fehéret, tarkát. Barátom mondja, hogy
Berlintől errefelé nincs mosolygós rendőr.
2. Balatonszemes I.
Svának, Amerikába 1975 július More csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e fánk,
akik nagyon egyedül vagyunk. Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Almunk a géped
maga Után húzta, délutáni kék égen fehér esik.
Egyedül vagyok.
Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom.
Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.
Szemes a régi. Az emberek idegenek.
Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt,
amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő
múlatja kedvét rajtunk.
Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete lestben egy ősi lélek lakhat, annyira
követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem
tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre
lehetsz, de Te az utóbbi időben kevesebbet láttad őt.
Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.
Nyaralás nincs, alvás is csak altatóval, nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy
elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett.
Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem,
várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom.
Mert Isten is igy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj
ki. Űjraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy,
mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg
a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson
egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert
egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint
régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk.
Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettük régi magunk kétszer.
Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát,
kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A
régi sziveink.
Régi sziveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most
már ott marad, tizenöt év dobogó szive.
Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása.
Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár
árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szived
csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr.
Mindemin a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni
égen. A móló köveiben.
Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja
ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a
homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed
hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát! Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen
hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A
szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit
kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük
egymásnak a napokat.
Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem.
Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez
elég. Ha Te is így akarod.
Ha van még idő. Zoltán II.
Ma reggel Lelle felé sétáltunk Bagóval, másfél kilométer oda, másfél vissza. Reggel
nagy széllel zuhogó, hosszú eső érkezett, y29-kor már sütött a nap. Bagó az utóbbi
napokban nem akart sétálni jönni. Kétségbe voltam esve. Kitagadott a kölyköm.
Megtagadott a barátom. Bagó úgy tűnt elem akkor, mint szívekkel dobálózó
úriasszony, kegyes, jó hölgy, életzsonglőr.
Ma megint gyerek, moszatszagú, sumír gyerek, tócsából tócsába rohan, lót-fut
előttem, szív alakú kavicsot hajigálok neki, hogy meginduljon. Szertelen
játékosságra ismét kinyitotta szívét: boldogság és büszkeség költözik ilyenkor
belém is, felhőtlen reggel, a felelősségteljes séta fészkelődő-harmonikus
tollászkodása a lelkemben.
Átmegyünk a gyerektáboron, és mindennap átsuhan rajtam, hogy az időben, az idővel
hogyan jönnek közelebb és közelebb. Meg lehet őket szokni. Az idő nagy illemtanár.
Bagó, a szívrabló, a pisikirály, megtalálja a kellő reakciót, a kapu sarokkövére
spriccel egyet bőséges készletéből, és rázza tovább fekete bolyhos farát. Mennyi
emberi ügyetlenség, mozgás-kísérlet teljesedik ki benne graciőz mozdulattá.
Mozgásfolyammá. A kecsesség, az elegancia valóban valamely delnőhöz hasonlítja ezt
a régi gyereket.
Elérünk a fordulóhoz, ahol meg szoktunk pihenni, Bagó berohan az iszapos-moszatos-
piszkos vízbe, és mikor már harmadszor száguld vissza hozzám, már lába, feje, hasa
tele kosszal. Levetem a cipőimet, bemegyek a vízbe, hívom, hogy lemossam. Nehezen
cihelődik, aztán megadja magát, és finnyásán tűri, hogy mossam és kinyomogassam,
mint egy szivacsot.
Kiparancsolom a fűbe, előremegyünk a kővel rakott parthoz. Pici mólót kanyarítottak
egy csónaknak, a part felőli része homok.
A régi Szemes. Homokpart. Kavicsok aranya.
Simogató-ölelő drága homok. Negyven év. Megváltozott világ. A víz lassan nyaldossa
széles nyelvével a partot, kiteregeti szennyesét, megkönnyebbülve indul vissza az
ős-szájba, az anyaölbe, a tóba.
Mint szőke, illanó szláv táncosok újra és újra vonalba verődő sorai, úgy érkeznek a
part rivaldafényeihez az elomló, megadó kis hullámok. Nyaklánc barna nők nyakán.
Gyermekajkon gyöngyöző buborékok.
Közben Bagó, aki először találkozik az igazi régi parttal, boldogságában olyan
tüzes körtáncot jár, mint valamely néger törzs az elejtett vad körül.
ügyre sebesebben robbantja körbe magát, a homokon újra és újra lepihen, fejét
befúrja a nedves homokba. Mintha az anyaföldet csókolgatná. Feje egyre kisebb lesz
a víztől, egyre őszebb szakálla a Ilomoktól. A boldogság hangjait rikkantgatja
felém, szüntelenül mesél, vitatkozik. Mintha ilyeneket mondana: „Ez igen! Hij, hij,
tyű! Nosza! Hip, hip hurrá! F i n e ! " Igen, amiket ő mond csekély
mondatkészletével, csodálatos gyermeki nyelvén, nem fordítható.
A mondatok rövidek, ismétlődnek, de olyan ősi értelműek, mint a Szentírás tömör
mondatai. Mint a szentmise ősi szövegei: „Dominus vobiscum", „Et cum spiritu
tuo..." És miközben öröme „circumdederunt" mozgásait, táncait és hangjait
hallgatom, felhős szívem emlékezése megint visszaszáll gyerekkoromba, ős koromba, a
kezdethez, az öreg kerekes kúthoz, ami bői elmélázva húzogatom felfelé a múlt, az
agyam ágyában elnyúlt múlt vödreit. Néha, mint agyi abortus, kaparom le a
lerakódásokat, a régmúlt nemzés nyomait, néha kólikás szomorúsággal húzogatom a
vödröket. A felhúzott víz nem hűvös, mint a Deér-villa mohos kútja volt, a víz nem
enyhíti szomjúságomat. A jelen köveit ássa alá, mossa, koptatja, üregesíti a
perceket.
így fordul minden percem a múltba; a síkok úgy csavarodnak egymásba, mint a
Millenáris betonpályája. Agyam, szívem megcsavart betonteknő.
M í g ábrándozom, Bagó egy egész régi, hosszú, kéthónapos nyarat játszik végig
szüntelenül rimánkodva, hogy ne menjünk még. És megint és megint az jut eszembe,
hogy az én életemet, gyermekkoromat éli vissza, ugyanúgy örül mindennek, amit én
nap nap után temetek, újratemetek valamely szokatlan, mazochista szertartással,
naponként unosun talán.
Belém issza magát a Balaton örök kékje, a reggel aranya már a homokba törte magát.
És szemben Zánka. Közel a part. Tavaly, mintha tegnap lenne, 44 év mintha
mindennap, minden nap, napra nap, mindennap elvonulna. A kelő Nap kihalássza a
Balatonból hajnalban és este, a Tejúton, a Göncöl szekerén hejehujás részeg
hangulatban távoznak régi napjaim, mini badacsonyi kirándulók, énekelnek le a
gránitos buckákon. A játék mindennap ismétlődik. A szertartás elkopott
mechanizmussá válik, mint az Ibusz-misék Tihanyban. Állok lelkem kapujában, nézem a
felvonulókat, mint ahogy II kormánypáholyból nézi Kádár a május elsejei tömeget.
Fagyott-keserű arccal integetek Isten pórázán.
„Az égbe bál van, minden este bál..." I I I .
...a Balaton mellén a kitüntetések: a vitorlások.
Földvárról rálátni a Kilátó presszóból Tihanyra, a vízre. Avas szakadékoldalon
ülünk Bagóval, a fenyők vetnek ránk árnyékot. Jóleső susogással jár a szél a
lucfenyők közt. Ember sehol. Egy magányos nő ül a szakadék partján. Szimpatikus
messziről is, rokon. Magányos. Jó volna elbeszélgetni vele. Attól még magányosak
maradunk...
I V .
Mamival négy óra előtt megyünk ki. A szemesi móló előtt akkor megy el az első
„sztár". Mami izzad, kapkod, Öcsit keressük a mezőnyben.
Mondtam, ha ezek az elsők, ő még Tihanynál van.
Anyám ideges, napok óta figyelem.
Ahogy megyünk a hajók között, mintha visszafelé utaznánk az időben, a történelemben
siklunk Földvár felé a régi színeiben pompázó vízen. A víz zöldeskék, mintha
Keresztanyám ragasztgatta volna albumba a fehér tarajos hullámokat. Tihany kék,
fátyolkék, a partok zöldülnek, a nád sárga.
Egyszerre jönnek a régi hajók, a KÉKMADÁR, előtte Dögl-Debrőczi; és agyamba villan
Heinrich Ti bor bérmaapám, öregbarát, akitől életet és felnőtt titkokat
szürcsöltem, és ittam alkoholmarta rekedt hangját, életszeretetét és vitorlás-
imádatát.
Aztán a RABONBÁN Lajosékkal; feldereng a KMYC klubháza és az ősi gyűlölködés a HYC
(Hungária Yacht Club) és a KMYC (Királyi Magyar Yacht Club) között. Hol vannak a
régi gyűlöletek? Csak a szeretet örök. A gyűlölet percnyi divat, mely felszívódik
az időben. K á r az indulatokat pazarolni.
J ö n a TRAMONTANA, KABALA, TALIZMÁN, TABU, és sorban mind a halottak. Szép fehér
gyolcsokba burkoltan - és napsütötte barna testek. És képzeletemben lassan
átalakulnak: a vízen az én yachtsapkás, kék zakós, aranygombos, fehér pantallós,
barna-sárga betétes cipőjű, régi füredi felnőtteim járnak, akiknek kedves voltam,
akik mosolyra húzták szájukat, ha megláttak. Jönnek a vízen elénk bólintgatva,
integetve, valami régi szertartás szerint elszórva, lassan lobogó jókedvvel. Vidám
kísértetek a Balatonon, régi hajók barna testén az ismerős, napégette mosolyok.
Mennyire élnek még bennem tárgyak, színek, ízek, fintorok, mozdulatok, most is
köztük élek, hozzájuk hasonlítva új arcokat, mozgásokat, új mimikát. Ma is szeretem
őket, akiknek visszahozhatatlan alakja kering a víz fölött a szélben, és a halottak
őrködő árnyai a Révnél tanyáznak. Egy világ töltötte nászútjait ezeken a hajókon,
és ez a világ a Balatonba hullott megadón, összetörve, szétroncsolva. Ha a víz
kagylót, kecskekörmöt, kavicsokat, tört csecsebecsét hord a fövényre, ez a tört
édes világ réved föl a kései napsugárban. Simogatom a visszajáró tudatlan lelkeket.
Én is erre járok majd vissza. De ki tudja, tört szívem miket mesél az áldott régi
partokon? Ki érti, akkor majd, a kavicsok lelkét? Ki érti a régi mesét, régi álmot,
ki érti az elsüllyedt világ üzenetét? És már szomorú vagyok, mint egy lakatlan
kagyló, a kövek közt, a szemesi mólónál. M á r átélem lakatlan, lelketlen életem.
Hogy mondjam el? Hogy mentsem meg a szépet, amit hoztam, amit partjaimra
kiteregettem, amit a vízből kihalásztam? Partjaimon szárad a vízből mentett, a
vízből lopott sok titok. Tudok-e még másokat melengetni a régi napok melegével?
Tudok-e még képeket színezni a régi színekkel? Kell-e másoknak? Érdemesek-e erre a
melegre a kapzsi utókor kispolgári fukarjai? A frizsiderek proletárjai? Ez a régi
világ nevelt engem, félszeg kakukkot.
Elkanyarodva, csetlőn-botlón, gondolataim bölcsőjében mindig ott kísért a régi
mise, régi vasárnapi harangok konganak, zúgnak-zizegnek, bólogatnak. És én lógok a
kötél végén, én húzom a régi vasárnapok harangjait. M é g akkor is, ha a világ
igazságtalan és rossz volt, még akkor is vele hajlik gyermeki szívem a régi
hangokra.
Ez a kékszalag látomás, ez a régi, ütemet ül az agyamban. Kongat a lelkiismeretem
kapuján. T ú l érett szőlőszemek édessége borít el, mint aszúfelleg, szívemben
olyan súlyok függeszkednek, melyek meglódítják a régi szemesi órák mutatóit.
Peregnek a percek, rohan az idő. Negyvennégy év Szemes. Negyvennégy év nyár.
Negyvennégy év Balaton.
Gondolataim itt guggolnak mindig a somogyi parton a kis vízben, régi mosolyok
kavicsait rakosgatom, mint színes azték mozaikot. A kép már soha nem áll egybe.
Emlékezetem: balatoni múzeum, kísértetek: balatoni felnőttek, hajók: balatoni
vitorlások-palettám színei. A Balaton emlékezete: játékom balatoni szél, imám a
nádak suhogása, zamatom az őszibarack csorgó méze, illatom hínárvirágzás; lelkem a
balatoni csapkodó időjárás.
Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál
születés; a születés az első halálom volt. „Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között
gyerek maradni?" De én öreg gyereknek születtem. Lelkem visszatér, visszakanyarodik
Szemesre, Arácsra, Szigligetre.
Fölöttünk a Göncölszekér, mintha kapu előtt állna, bóbiskoló égi kocsissal a
bakján. Szekerünk, mint a Göncöl az égbolton, örökké kifogva, az állandóságba
ragadva, mint a sárba. Alattunk, felettünk mozdulatlan szekerek. Csak a Föld forog,
hogy mi is mozogjunk, csak az idő kereke forog, hogy múlassa magát.
Múlasson minket.
De visszajárnak majd a régiek az égi szekéren, a Tejúton.
3- Barátok között I.
A filmgyárba megyünk, reggel van, mindenki siet, vagy egyre inkább bámészkodik.
Sürög a forgalom.
„Ballagó idő." Fekete István és Dajka Margit reménytelivé teszik a napot.
A filmgyárban magamat is féltem, nemhogy B agót.
Megússzuk napot: a stáb is, Margitka is, mint mindig, elbűvölőek. Meg is feledkezem
Bagóról, uki néha belátogat a forgatáshoz, elmélázva, mint egy tűzoltó vagy
rendész. Nem nógatni akar, csak nem érti, miért kell neki idegenekkel kint
tartózkodnia az udvaron? A cseppnyi füvön miért kell kint ücsörögnie? Egyáltalában
mit csinálok, és mi ez az egész. Erre nem tudok mit válaszolni neki, legfeljebb
annyit, hogy magasak az adók. Nem érti ő sem. Minden megkeresett forintból
harmincöt fillér az adó. Akkor minek a harmincöt fillért megkeresni, csodálkozik
Bagó. Válasz hiányában kizavarom a műteremből.
Margitkát viszem a Trabanton. Hármasban már nagyvilági látványt nyújtunk.
Szüntelenül beszélek, természetesen a sebességváltót is nehézkesen kezelem.
Margitkának most macskája van, de volt pulija is. Ezt az egyet hibájául rovom fel,
de ki tudja, mi van a háttérben. így aztán nem mehetünk fel hozzá beszélgetni, mint
említettem, Bagó és a cicák ellen téte állandónak látszik. A „Márványmenyasszony
ba" megyünk. Minden út a Márvány utcába vezei Negrelliékhez, aki Recsken is
dolgozott egy idő ben, és ott nem konyhai munkát végzett.
Mindig reménykedem, hogy a Főnök jelen van, aki mindig elmondja a nap legfontosabb
esemé nyeit vagy utazásainak történetét. Negrelli úr fá radhatatlanul mesél a
törzsvendégeknek, míg felt a lalják az ételt. Akkor azután eltűnik. A „Kis lugas
ban" kezdtünk hozzájuk járni Évával.
A Nagymama most 76 éves, a konyhán dolgozik, mint két fiatal, olyan energiával és
olyan munkabírással. Az asszony, Negrelliné a söntésben és a kávéfőzőgép mellett, a
gyermekek és a vők a felszolgálók. Negrelli úr mindenütt jelen van. Kedves pincérek
csatlakoznak a szép és népes családhoz, elsősorban Miklós, aki egy tisztességes
színházi életben színész kellene legyen. De a színházi életünk nem annyira
tisztességes.
Követtük őket a „Budagyöngyébe" is, majd évekkel ezelőtt hűségesen a
„Márványmenyaszszonyba".
Bagó ruganyosan ugrik ki a kocsiból, az úttest közepére, indul a vendégfogadó felé.
Leülünk egy asztal mellé, Bagó elfekszik az asztal mellett, és sandán figyeli a
vendégeket. Aki közeledik új várunkhoz, megugatja.
J ö n Negrelli úr, jó napunk van. Mesél, közben megrendeljük az ebédet is. Bagó
Marschall-májat kap, a legtöbbször nem kell fizetni érte. Ezüsttálban kapja, és
fenntartás nélkül befalja.
Ha macska érkezik, sok a tűzfal errefelé, alacsony tetőgerincek, ereszek, Bagó
nyugtalanul felugrik, a leugrás helyéhez robog. Úgy látszik, elönti szemét a düh
vörös köde, nem követi a macska mozgását, mire odaér, a cica hetedhét határon túl
van. Dühében morog és vakkantgat, egykedvűen poroszkál vissza az asztalhoz, mint az
egyszeri pecás ballag haza, sikertelen fogás esetén.
A kerthelyiség a boldogság szigete, az anyaölre emlékeztet, a Gundel városligeti
kertjéhez, ahol felcseperedtem. A „Ketterhez" hasonlít és a „Zöldfához", ahol
kosárlabdaedzések után ücsörögtünk sok-sok korsó mellett, és némi kenyeret
majszoltunk a sör mellé. Emlékeztet a gyermekkoromra, tehát már boldog vagyok, ha
meglátom a gesztenyefákat és a bokszokat. És valahogy hasonlít a „Kéhlyhez" is,
amerre Krúdy járt. Olyan emberi arányai vannak, mint a Balatonnak Szemesnél. Fürdik
az ember az ízekben és a zamatokban. Emberi emberek szavába mártózom. Jó itt lenni,
jó itt enni, inni, Bagó tudja, hiszen ugyanazt érzi szintén. Gyermekként fürdik a
jó ízekben és a boldog nosztalgiában. Éva még Amerikában van, azért marad mindig
egy hely számára az asztalunknál. Bagó nem érezteti a félárvaságot, csak elvétve
kapom rajta, hogy el-elmélázik valamin. Dzsinna hiányzik. Érti, de nem szól.
Magában hordja diszkréten fájdalmát, csak az gyanús, hogy mindenféle pótcselekvést
végez, mint mi, ha cigarettázunk vagy iszunk. Hosszasabban, elgondolkozva pisil,
hosszan végzi nagydolgát, „szükségét végző vadállat". Előttem nem szégyelli, séta
közben vagy a kertben, de mintha kérné, hogy forduljak el.
A kerthelyiségben elvonul, hosszan keresgéli a helyet, de eltűnik a kandi szemek
elől.
Mi pedig beszélgetünk. Olyan kellemes megfürdeni egymás gondolataiban, mint a
hévízi iszapban dagonyázni. Gesztenyefák borulnak fölénk. A piros asztalterítőkön
raznyicákat őriznek jeges whiskyk. Nem messze pontyok hápognak az akváriumban,
szemben a zenekar galambdúcos székely dobogója, tűzfalak, macskák.
Okosan és szívesen újfent megváltjuk a világot.
A raznyica izzó faszénen sült. A sör osztrák, a cigány magyar.
Fizetünk. Hétfő este 8 órakor a Kossuth-adón Weöres Sándor-est van. Margitka
sürget, fél, hogy lekési az adást. Hazaviszem, jó örömben búcsúzunk.
Tamáshoz megyünk Bagóval, barátom, aki a Weöres-fantáziát rendezte. Ahogy a Fő
utcában zöldre várok, mellém csúszik egy rendőrautó. Volga, négy rendőr.
Hátranézek, és íme a rendőrök fülig szaladt szájjal mosolyogják Bagót. íme! Jó ómen
az est előtt...
Tamás már fiával hallgatja a műsort. Bagó nyugodtan és jóllakottan elheveredik a
szoba közepén, hármunk közt éppen a súlypontban. Pihen, és hallgatja Weörest, a
nagy varázslót.
.. .öskezdet óta itt vagyok de a lepkével meghalok.
Valami Churchill-arányú whiskyre is emlékszem, hiszen jól érezzük magunkat, nem
úgy, mint Rommel El Alameinnél. Weöres-Szilveszternek nevezzük a margarétás tavaszi
estét a nyárban.
Járunk a sorok között, mint tulajdonos új házában.
Járunk a lakó és a kőműves, hárman Weöressel, ünnepi ruhában és virág-kokárdával.
Noszogatom Tamást, érzi-e, hogy történelmi pillanatot élünk át; Weöres 60 év alatt
először 60 percig a Rádióban. Valami nagy rehabilitációját sejtjük a fukar időnek,
ülünk megdicsőülten a whisky-cseppek romjain, labdázunk a boldogságunkkal. Egyszer
csak Éva szólal meg a hangfalakban, Bagó hirtelen felpattan, Amerikáig hangzó
csaholásba kezd. K ikéredzkedik az előszobába, onnan a gangra, és lerohan az
udvarra. Kandúrt vagy cicamenyecskét ugatott-e, vagy Amerika elleni dühét okádta a
keramitkockákra, nem tudom.
Vége a műsornak. Csend van, Bagót újra visszacepeltem, ő is csendes.
Ilyenkor rágyújt az ember vagy gyertyát gyújt, vagy ha van miből, újra tölt, várja
a Himnuszt stb.
Telefonokat várnak. Gratulációt, ujjongást. „Hát ezt nem hittem volna." „Kérlek,
fantasztikus." És egyebeket. Eldöcög egy negyedóra. Semmi. Nem értem. Ő sem érti.
N e m értjük a csendet.
Dajka Margitka számát. Hívjuk fel Margitkái! S várta, ő hallgatta. M i t mond?
„Koncert, koncén, gyönyörű volt!" Azután újra a süket csönd. Bagó is csöndes Talán
unja magát, vagy talán minket... És Péteri is felhívom! Péter építész. Péter a
barátom. A tudás biztos fölényével barátom. Félig-meddig udvari bolond, félig
tanítvány vagyok nála. Nehéz dolog a barátság.
Hallgatta. „Egyébként felmehetünk?" Felmegyünk.
Boldog izgalom Péterhez menni. Ott mindig történik valami. Velem történik valami.
Okos, mint a nap. És tehetséges. Húsz év alatt csak egy dolgoi sikerült neki
szállítanom, ami igazán felkeltette érdeklődését: Zen-buddhista lemezeket, Huszárik
Zolitól. Csak én kapok mindig valamit.
Megyünk a speciális Trabanttal, a Körszállóhoz.
Csengetünk, és D i c k válaszol. Dick egy más műfaj. Nem is kutya. Inkább saját
szobra. A Nagy Brehmből vagy a mesekönyvből lépett elő, vagy az Állatkertből, a
Mesék Birodalmából.
Dick mégis ugat. Talán sebesen mesél. Hogy jött valaki, jöjjetek! Mindenki
csődüljön össze. Jött valaki. Jött valaki. Persze védi is a lakást, látványosan,
mesésen. Mégis bejutunk valahogy, mert Dick F ü r Alle Fälle keresztbeáll az
ajtónál, mint utolsó látványos kísérlet.
Dick magas kutya, úri kutya, arisztokrata. Boldog is. Boldog kutya Dick, nem
ereszkedik le részletekről csevegni. Az égi vadászmezőkről pottyant a földre. Nagy
boája van, mint régi kényes úriaszszonynak, színei, mint a régi kedves betétes
cipő, barna és fehér. Fehér magas sarkú cipője és mintha karnásnija is lenne.
Mindenesetre agárhoz hasonló léjét kényesen viseli. Gentleman, annyi asszonyosság
van benne, mint amennyi egy úriemberhez illik. Orosz agár (orosz is annyi van
benne, amenynyi illik), skót és német juhászok vére folyik benne.
Bagó illemtudó tisztelettel néz rá, lehetőleg elhúzódik tőle, mint az alacsony
emberek a magas embertől. Kellő perspektíva szükségeltetik, hogy érintkezni tudjon
vele. Mindenesetre érezteti, kellő távolságból, hogy hatezer éve kikacagja az
arisztokrata testmagasságát és kényes pedigréjét.
Péternek nagy szobái vannak. Társasághoz és társalgáshoz szabott kényelmes foteléi.
Izgatott vagyok, mit szólnak egymáshoz Péter és Tamás? Hogy illenek egymáshoz?
Méregetem a távolságot, araszolva, mint a magasugrók. Vajon így elsőre, Weöres-
ügyben, mennyire emelhetem a lécet? E lkezdenek-e ugrani? Dorombolok, hogy Tamás is
megismerje a Zen-lemezt, hiszen az estben elhangzott hasonló eső-ritmus. Most
megint ünnepélyesen megfogadom magamban, hogy veszek egy lemezjátszót.
Bagó a súlypontban, tisztes távolságban leheveredik, Dick keresztbe fekszik a
kijárat előtt, miután nyáját összeterelte Európa minden tájáról származó
képességével.
Weöres-est, Zen-lemez, mint annyiszor, miattam az érdektelenség lapály ára
csúszott.
Mindenki elfáradt, de én még mindig forszíroz tam a beszédet. Régen, egykor soha
nem akartam elaludni, új és új meséket préseltem ki a mesemon dó nagypapától és
Anyámtól.
Dick a szokott módon búcsúztatott mindenkit, most az elszakadást akadályozta, a
kertben végre együtt Bagóval brúdert pisiltek.
Ennyit az „elbagózott" Weöres-Szilveszterről...
II.
Vérteskozma a legjobb bioszféra az országban. Ezt is csak ott tudtam meg a régi
sváb faluban. Azt is, hogy az erdők szélén németek és szovjetek néztek egymással
farkasszemet hónapokon keresztül 1944-ben, miközben Budapestért folyt az
irgalmatlan harc.
A 49-es kilométerkőnél lefordulsz a tatai műútról, ki van téve egy behajtani tilos
tábla, fittyei hánysz neki, és jössz a faluig. Péter mondja, a barátom, a falu
miniszterelnöke, építész-filozófus, díszlettervező - és amit akartok.
Erre azért nem számítottam. Erdő, szakadék, sziklás meredélyek, kacskaringós
betonút. Az erdő közepén a Vértesben, ahol Mátyás király vadászott volt. Megyek a
Trabanttal és Duce-Bagóval, egyre sötétebb lesz, mint a Barlangvasúton a Ligetben.
Bagó élvezi a nagyszerű levegőt, bukósisakos helyzetben feszül neki az áramlásnak.
Földrajzból kimaradt nekem valahogy a Vértes, ha jól tudom, a Bükkben folytatódik a
hegyvonulat. Mindez felkandikál a tudat kapujában, mert a valóság ék alakban vezeti
ellenem páncélosait. Hogyan lehet falu az erdőben, szakadékok között? Zihálok, és a
félelem támadói előtt egy-két redőny leszalad a tudatomban. Ez sem segít. Izzad a
tenyerem. A neurózis pikái belülről döfölnek. Már félek, visszavonhatatlanul.
Megadom magam, de sehol sincs senki.
„Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs akinek megadjam magam..." Egy-egy
útszakasz száz méter sincsen, hajtű hajtűkanyar hátán. Imafoszlányok ügetnek a
kerekek nyomában.
Végre, az utolsó pillanatban, mint valamely rossz rendezésben, két legény
heverészik az út mentén, a semmiben. Kelepcét, csapdát gyanítok. De nem!
Válaszolnak! Ezért el is tévedek, korábban fordulok jobbra. Vashíd, betonút,
kanyargás.
Érzem, percről percre őszülök. A fehérség perem a fejemen. Rág a fehérség, mint a
szú. És egyszerre egy angolparknyi térség. Busz, kirándulók, a hegyoldalban padok,
fent étterem, miegymás, turistazsibongás. Egy kedves úr útbaigazít, ez itt a Mátyás
kút. Megyünk vissza Bagókával a kacskaringón. Megtaláljuk a falut. Először
zsákutca-tábla, végre VÉRTESKOZMA felírás.
Sőt, Molnárék is megvannak, Bori is, Péter is, Dick is. Bori dolgozik, Péter
gondolkodik. Ő gonddal dolgozik. Agyrém, sipítom, de gyönyörű. Hatalmas tisztáson
fekszik a falu, az átmérő legalább tíz kilométer. Svábok, akik elmentek, azoknak
háza fillérekért eladó. így került olcsón a faluba a magyar szellemi elit fő
csoportja.
Előhalászom Bagóka három tányérját és a nagy sárga labdát, piros törülközőt.
Dicknek piros pötytyös labdája van, de nincs sárga törülközője. Vi szont a ház
csodálatos sváb parasztház, az udvaron hatalmas szín, két borospince, dombban
púposodó kert. 3 5 ezer forint 2 5 évi részletre. É s a két gyönyörűség: a hűvös,
tiszta kerekes kút és a merengő budi. Az élet teljessége.
Lakókonyha sparhelttel, tisztaszoba balra, jobbra lakószoba, a füstölőből lesz a
fürdőszoba, ai istállóból műterem. T o r n á c épül majd, és lassan kialakul az új
intérieur.
A falu mámoros hangulatú csendesség. A templom uralkodik a tisztáson, az iskola
zárva, nincs elég nebuló, eladó az iskola. (Talán színházat csinálhatnánk
magunknak!) A templomba motorbiciklivel érkezik vasárnaponként a haknizó pap.
Sétálni megyünk. Mikulásíze van az indulásnak.
Bagó is hegyezi magát, Dick is. Átmegyünk az úton, az egyetlen főutcán, amire
felfűződnek a házak fehér ékszerláncban. Azután kis hídon a temetőbe jutunk.
Gyönyörűséges, vidám temető, hatalmas tölgyfa alatt fekszenek a régi, tiszta,
szorgalmas svábok. Olyan nobilis vidámság terjed szét a fa alatt, mintha StefTerl
gróf, Széchenyi István vendégelné meg barátait reggelire. Csupa friss vitamin az
asztalon, a diófa alatt, paradicsom, hagyma, sárgarépa, szalonna, fehérrépa, alma,
cseresznye, kakaó. Tépek a floxból, mely vidáman kacsint a halottak felől az
élőkre.
Vietnami gumipapucsban vágunk neki a lucernásnak, az erdő felé, az orosz állások
felé; az árkokat, ágyúállásokat a helybeli svábok ásták, feltehetően német zászlót
lobogtatva, hogy ne lőjenek a Volksbundra.
Ballagunk térben és a történelmi időben, lucernában. Dick és Bagó, mint Róbert Gida
és Micimackó, teljes egyetértésben poroszkálnak. Lassan •elénk szivárog a tájból, a
virágokból, a derűs kékségből, zöldségből a béke, harmónia. Baktatunk, és
filozofálunk. Megtudom, hogy a falu első házában Balczó Bandi, Császár Mónikával és
lovával, azután három építész, egy statikus, egy autómérnök, egy iparművész sorban,
a sváb bányászok között, ukik megbízhatók voltak, itthon maradtak, és most
beleilleszkednek a magyar értelmiség közé. A házaikat csiricsáré színesből ők is
fehérre festik újra, és alkonyatkor eloldják ők is kutyáikat a láncról.
Az erdőszélhez érkeztünk, az orosz árkokhoz.
Dick keresztbe áll az úton, nem szereti az erdőt.
Bagó önfeledten sumizkodja magát befelé, ahol szarvasok, őzek, vaddisznók és
vadmalacok tanyáznak, és szerény gombák növesztik habtestüket.
Ballagunk tovább, boldogan filozofálunk, Platón kései utódai. Tollászkodik bennünk
a teljesség.
Belakjuk a jövő üres szobáit, és olyan jövő házakat tervezünk, melyek már a mi
gondolataink szerint épülnek, és mindenki számára értelmes, szocialista életet
biztosítanak. Ballagunk, csendesen cserkésző kommunisták.
Pártonkívüli bolsevikok.
Gondolataink a humor fenyőfürdőjében úszkálnak nagy, széles medencékben. Ölünk
erős, bai lángos méhében a jövő szene izzik.
Megyünk az orosz állások között, és köszönjük a sorsnak a szlávokat és a szláv
gondolatot, mely a fasizmust hazagyötörte a barlangjába.
M á r a falut kerüljük, ereszkedünk újabb lucer nában a ház felé. És megismerem
sorra a házakai, ki hol lakik, melyik tiszta portán.
Öt kilométer után veszem észre, hogy érszűküle tes lábam nem jelentkezik, a
fájdalom Vérteskozmán elkotródik.
Hazaérünk, az ebéd illatai hívogatnak. Felhú zom a vödröt, a tisztaság
összegereblyézi bennem a város salakját.
Bori a tisztaszobában terít, Dick és Bagó lefetyelik a vizet. Az ebéd kisimítja
ráncosodó gondjainkat, vörösbor söpri az ízeket egy emésztő kupacba.
Örömtől születik a beszélgetésünk, nagy rákot i szekerek indulnak belőlünk a
kommunizmus felé.
Esteledik, sötétedik, és Éva ígérte, hogy Amerika után megtekinti Vérteskozmát és a
magyar gondolatot. Bizonyára több haszna lesz belőle, mint a villanyszerelő
kultúrából! De el fog tévedni, bár, tapasztalatom szerint, ő, aki egy elvont,
sokszor szürreális létben él a színpadon, meglepő könnyedséggel száll a realizmus
ösvényein. Ritka madár.
Elejbe megyünk. Találkozunk, Bagó átszáll anyjához.
Este sétálunk és köszöntgetünk.
D r . T ó t h Lászlóhoz megyünk, aki a Tudományos Akadémia megbízásából megmenti a
Balatont, Széchenyi isteni tavát. D r . Felföldi Lászlóval dolgozik, akinek az a
hobbyja, hogy nem lesz ennek a Tudományos Akadémiának tagja. Azért segít.
Hát persze.
D r . T ó t h és felesége fogadnak, az utcán találkozunk. Jelen vannak Finta, aki
az Intercontinental tervezésével ajándékozta meg a székesfővárost, felesége, a
drága Földi T e r i Varga Jóskával, akinek folyvást fáj a gyomra, és kevés ezáltal
a humora.
Mennyi ember, és hogy összeférünk! Rossz közösségben mindannyian összeférhetetlenek
vagyunk.
Megyünk befelé T ó t h gyönyörű házába, megcsodáljuk az új borospincét, ahová majd
a Balaton lankáiról kerül ide a hordókba a bor Badacsonyból, Szigligetről,
Révfülöpről, Akaiiból, Dörgicséről, Füredről és Arácsról. Meghökkenünk az
összegyűjtött kályhacsempék előtt, amiket összezúzás elől, malac elől, csirke elől
szedett össze a barna Somogyból és a szőke Zalából.
Értékes nagyestének ígérkezik az este, és a kíváncsiság lepkéi szárnyalva
kerengenék szívünk és agyunk alagútjában, a lámpa fénye felé. A biológia felé, a X
X . század nagy felfedezése felé. A biológia a hit tudománya, mint felfedeztem.
Amit a költők megsejtenek a Semmiből, a Mindenből, azt a biológus a földi
mindenből, a természetből logikailag bizonyítja, magyarázza.
Helyet foglalunk a csodálatos szobában, amely már arányaival is az aranymetszés
arányait, az ember isteni arányait sugallja. A berendezés, az otthonosság és a
tisztaság a társ munkáját és ízlését dicsérik. És a társ anatómus! Megjönnek Varga
Jóskáék is. És itt mindenkinek társa van! Nem felesége, nem szeretője, nem
szerelme: társa. Ez minden együtt, és hozzá szövetség, a legkisebb sejt, a
legkisebb kommuna, a legkisebb kommunista mag. A társas viszonyból, ebből az
életszövetségből születik, épül, magasodik a szocialista, a kommunista társadalom.
És Bagó a szoba közepén egy vaddisznóbőrön, és erre az estére Krisztus leveszi
vállunkról a keresztet.
Ülünk a földön, díványon, fotelekben, és hallgatjuk dr. Tóthot, a Balaton orvosát.
Mi is a baj a Balatonnal? A nagy fenyvesi halpusztulás volt az utolsó méregpohár,
amelyet a Tudományos Akadémia és mindannyian kiittunk.
És dr. T ó t h , a biológus, a szakember, elkezdi a mesét, és mi örülünk, mi
európaiak Sumírországból, Lebédiából, Bácskából, Erdélyből, Szlovákiából,
Ukrajnából, Bajorországból és Olaszországból, vándorló zsidók véréből és a
Monarchiából; mi, a Tekenő gyurma-népe örülünk, hogy most az európaiak fajtisztái
között mi vagyunk a hivő fehér kommuna. Akarva, nem akarva szocialista kutató
beszél a baj gyökeréről. A baj pedig a következő: a tocsogók megszüntetése, a Kis-
Balaton kiiktatása a szűrőrendszerből, a partvédelem betonsávjai.
A megoldás: minél több oxigénhez juttatni újra a vizet, a növényzetet, nádasokat,
és a „csúcs-ragadozót", a halat! „A hullám-moraj altatója a homokpart" - Cholnoky.
A rothadás fogyasztja a legtöbb oxigént. Az élethez pedig oxigén kell, a folytonos
megújuláshoz még több oxigén. „A rothadás fogyasztja a legtöbb oxigént." Izgatottan
várjuk, mi a megoldás. Nagyon egyszerű. A partvédelmekre felhúzni kotrókkal a
homokot. Visszaállítani a homokpartot, a plage-t a somogyi oldalon. Egy kilométer
partvédelem hétmillió forint. Egy kilométer homokpart rekonstrukciója egymillió. A
part hossza 70 kilométer.
Hetvenmillió forint. A színház Magyarországon 400 millió egy évben. Hatszoros
homokpartot lehet ebből a somogyi parton létesíteni. És megszűnik a vízben az
oxigénhiány! Mondanom sem kell, hogy most, mikor a kormány jelentést kért a
vizsgálat eredményéről (mely vizsgálat több százezer dolláros műszerekkel folyt,
először Európában), a Tudományos Akadémia a jelentéstévőkből két embert, két vezető
tudóst hagyott ki: dr. Tóthot és dr. Felföldit.
Mondanom sem kell, hogy erre nincs 70 millió forint, de partvédelemre akad 500
millió...
Talán Felföldinek van igaza. Ilyen Akadémiára kár energiát pazarolni.
És eszembe jut a színházi élet, ahol tehetségtelen vezetőknek tízmillió jut
évenként; ránk nem fordítanak pénzt saját adónkból!!! De Mátyás király
vadászterületén, somogyi csempék, zalai borok és hazai pálinkák között tisztán
tudom, hogy mindenen keresztül, sokszor minden ellenére: a nép átvette, megszokta,
megszerette, magáévá tette a lenini-krisztusi eszmét, és le fogja vetni magáról a
rossz vezetők szűk ruháját.
A szocialista áramot csak jó vezetők viszik az ipar ba, a pártba, a színházba, a
Tudományos Akadémiába. A jó győzni fog, a rossz elpusztul. Ez a természet rendje.
Lenin rendje. Az Élet rendje. Az Isten rendje.
És ez Marx-Engels rendje is. Ma este kis, szellemi akaratú közösségünkben, dr. T ó
t h tisztaszobájában, ahol még mi, törpe jógik a városi füstöt eregetjük, olyan
fénylőn, olyan karácsony osan, olyan májusian érezzük, mint a magyar valóságot,
mint a szocialista valóságot, és a boldogság élvetegen elterpeszkedik bennünk és
jótékonyan szivarozik.
Aztán a társak elválnak, a lányok, á felejthetetlen lányok hazavonulnak a hold
fényében aludni, mi férfiak gond-dolgozva még leülünk sekélyebb vizekben dagonyázni
Földi Terivel, akit fiúsítunk.
Az ital lassan elvégzi revizori munkáját, gondolataink már szürreális közegben
ugrálnak, mint a délről érkező fecskék. Boldogok vagyunk. A hajnal már érzékien
nyaldossa az ablakokat, fiatal szeretkező; hazamegyünk a kelő nap vörös szőnyegén.
Tettünk valamit, és kicsinyég elégedettek lehetünk.
Almunk megszüli a túli napot. Teljesen, reményteljesen ébredünk, átnézünk a boldog
temetőre, és kérem Péteréket, hogy itt pihenjünk majd meg, és őrizzük az utódok
terveit. Péternek fáj a gyomra, mert nekünk sem inni, sem dohányozni nem szabad. Mi
józanul is megszüljük a francia Pimodán lázverte álmait.
Séta, ebéd, hagyma Tóthéktól, ő szőlő helyett hagymát is termeszt. Valamikor ez a
vidék szőlőtermő volt, de a háború után a filoxéra kipusztította. Sebaj. Gomba van,
hagyma van, ész van, mi kell még? Furcsa és egyedi, hogy Bagó és Dick egymás
táljából esznek, isznak. A labdázáskor pedig Dick, Péta felszólítására Bagónak
hagyja a piros pettyes labdát! Bagó fut a nagy piros labdával a lucernába, alig
látszik ki belőle. El akarja ásni a labdát. Majd otthon visszanyújtja Dicknek.
Szomorúság, kis halál, este, az ebéd utáni alvástól kicsit pilledten hazamegyünk.
Három kocsival megyünk. Bagó átkéredzkedik Évához.
Mielőtt elhagyjuk ezt a csodafalut, ahol minden altató nélkül nyolc órát alszik az
ember, meglátogatjuk Jurcsik Károly építészt, akinek a háza kész.
Gyönyörűség. A konyhában ülünk, mindannyian fehérek, és a nagymamára ürítjük a
saját készítésű gyomorkeserűt.
4- Ismét Szemes K é t nap lyuk mutatkozik. Az adót ebben a hónapban már kifizettem,
így két teljes napig rendelkezem az életemmel. Mondják meg őszintén: hova lehet
ilyenkor menni? Csakis a Balatonra. Haza Szemesre, Szüleimhez.
Már péntek este, nehéz rádiós munka után (Dylan Thomas: A mi erdőnk alján) úgy
éreztem: írnom kellene, Buda lankáin, a Rózsadombon, ahol már nem a félhold
uralkodik rózsáival, ám világít a telehold, mint ezüst zsömlye a fekete tejben
török topogók vájta lyukakból megszólal az éjszakák nótája, ezer tücsök énekel
kánonban. Cirpelő tücskök, akik a nappali Pannóniából érkeztek a budai vájatokba,
gyerekhangon énekelnek az epidauroszi basszusok mellett. De így még kedvesebb;
leülök az elfeküdt házban, rímelek, megpróbálok rímelni a tücsökzenére. Nem megy,
berekedt a tollam. Ilyenkor házat tervez az ember, és a jövőt szövögeti, aztán kiül
a felső teraszra a bűnös város fölé, a tücskök vonójára - mint mulatós házban, ioo
pengő a vonó végén. Az ember beletúr Isten ismeretlen terítékébe, és szürcsölni
kezdi az égi kakaót, sok cukorral.
Hörpölgetem egy jövendő lakás tervét a kert hátuljában. Kommunáról álmodom. Kezdjük
el végre pénzemen itt, az Endrődiben. Huszárik, Cserhalmi Gyuri kapnak lakást. Majd
elterjed...
Mozdulok, mászom a bokrok között, és félek a mozduló kövektől, mint a gyerek.
Lépegetek a sötétben, íróasztalomnál vonalakat húzok; metszet és alaprajz nem megy
már. Sosem ment igazán. Segített akkor is Molnár Péter és Kiss Albert. Ők építészek
maradtak. Problémáik ugyanazok, mint Papp Lászlóé, Balczó Andrásé, Széchy Tamásé
vagy akár a mienk a színház körül...
Akkor kimegyek mégis a teraszra, lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva
bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy
lebocsátják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként
szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka
hangjai.
Bagó alattam alszik, a szokott helyén, Éva lábainál. Hiába, az éjszaka Éváé, végül
is Bagó fiú. Szüz.
Feltápászkodom, anélkül hogy a cigaretta kiesnék a számból. Gyújtok újra és újra.
Olvasni kezdek, de ugrálnak a betűk.
Az ágyat is kipróbálom, a Napóleon konyakot is, mégsem nyughatom. A konyak
társaságában nem merem bevenni az előírt altatót.
Hajnalodik. Halkulnak a tücskök, és a madarak kezdenek hangolni. Szakszervezeti
szünet, 4 óra után már a madárdalárda andalít el. Bizalmatlanul hajlok a hajnalra.
A nap is fölkel valahol Újpesten.
Szent, nehéz álmában \ Urabb, mint egy király...
A hold utolsót int a váltótársnak. Az éjszakai műszak véget ért. Bagó lent ilyenkor
kifekszik az ajtóba, a levegőbe lógatja a fejét, a semmibe szürcsöl, szagolja-
szürcsöli a hajnal illatát. A függöny a hátára lóg, fara a hálóban, kis szőnyegén.
Fara a holdé, feje a kelő napé. Napszemüvegét (soleil brise) megigazítja a szemén,
zsinóros lágy bundája elömlik a piros-fekete szőnyegen.
Nehéz, nikotinos ébredéssel krákog a város, új villamosok indulnak a fárasztó
éjszaka után, autók nyújtózkodnak, ilyenkor a rendőrök is váltanak, a bárokból
fáradtan siklanak a taxik. A Búsuló Juhászból a Kis Pipa felé bablevesre. Sietni
kell, mert ^6 órakor a bolgárkertész császárok veszik át a terepet.
Átjutottam a holtponton. Hallok mindent, látom nyújtózkodni a gyárakat, és tudom,
hogy a kazánfűtők, mint egykor halála felé Édesapám is, az egykori földbirtokos,
fűtik a reggelt. Öreg pobjedák pöfögnek a csarnokok és a piacok előtt, szőlőt és
répát szállítanak.
L'ouverture. Les préludes.
„Ilyenkor kell indulni Szemesre" - gondolom.
A homályban vaksin szedem össze a holmikat és a köteg gyógyszert, hogy
megnyugtassam dr. Pertorini lelkiismeretét. Tulajdonképpen mindegy, melyiket viszem
magammal. Ki vesz be a Balaton mellett gyógyszereket? Igen, Bagókám, indulunk.
Megyünk, édesem, a Balatonra, Szemesre. Tudod, a homokpartra, Somogyba. A vízre. A
hajón. A mólóra. El fogunk menni mindenhová.
„Sétálni megyünk." M á r talpon is van. Éva felébred a sugdolózásra, mint akit
megcsíptek. B ú csúztatja Bagót. Hosszú érzelmes mondatokban elmagyarázza, miért
nem tud velünk jönni. Bagó hallani sem akar a kifogásról, ősi megvetéssel veszi
tudomásul, hogy csak ketten megyünk.
%6 óra van. „No menjetek, vigyázzatok az úton..." Ehhez hasonló mondatok
lengedeznek utánunk, fáradtan esnek a fűbe, mint aki kővel hajigál a pacsirta után.
Természetesen Trabanttal megyünk - dönti el hágó, hiszen ha P o c úrral sétál,
mindig Trabanttal megyünk, legkedvesebb kutyaházában kényelmes ülés van és kiváló
ablak, ahol ki lehet nézni, Dzsinnával a Zsiguliban kényelmetlen, műanyagszagú és
nehézkes minden.
Meg kell jegyeznem, Bagó a Zsiguliban is elöl ül, nekem kell hátra mennem, és Bagó
is rosszul érzi magát.
Utolsót intünk, és már pöfékelünk is az Endrődin végig. Piszkos harmat lepi el a
törökdombot és az autó ablakait. Bagó már szivarozza a reggelt az ablakban. A
Hadügy előtt büszke Duce-pózban pöffeszkedik. Zsidóka boldog, mint egy sumír, ha
nem a Kazimir rendezi. Szeme előtt a boldogság macesz-szeletei himbálóznak, fején a
szél bukósisakba simítja a haját. Bal kezével keményen fogja az ajtót.
A Délinél pirost kapunk. Zsidóka visszaszáll az ablakból, és ábrándosan kacsint.
Halálosan unja a K R E S Z - t és a várakozást. Hiába, fegyelemre nem oktattam,
nekem volt benne részem itt-ott. Inkább ő csillapít engem, ha indulatos vagyok, a K
R E S Z hez semmi érzéke, a társadalomról nem vett még tudomást. Nem is fog.
Zöld, mehetünk, Alkotás út vége, Hegyalja úti kereszteződés. Egy pillantás a 120
ezer forintos fám felé, ahol elfelejtették még kitenni az emléktáblát, hogy az
Isten különös dramaturgiája folytán karamboloztam, és ájulásomból Kovács Károly
szavára ébredtem: Zoli, baszd meg, kelj fel, magyarok vagyunk! Budaörsnél ködtakaró
fedi a földeket. Álmosan fordulnak a takaró alatt a másik oldalukra. Ködpaplanban
pöfögünk végig, csak a sztráda tiszta. 80 kilométeres sebességnél Bagó leszáll az
ablakból, négykézláb áll az ülésen, és csak a fejét lógatja ki.
100-nál leül, és hátrahajtja a fejét az ülés támlájára.
110-nél megfordul, és ráhelyezi csitítóan a karomra, mintha sugdosva
figyelmeztetne, hogy túl gyorsan hajtunk. Hosszabb távon hátrafekszik az ülésre.
Most, mintha tudná, hová megyünk, elolvad a kedveskedéstől. Nyalogatja a kezemet,
rám dől, fejét ráhajtja a karomra. Ezernyi figyelmességgel halmoz el. Boldog. Azt
képzelem, hogy én is.
A Trabant érszűkülete a Non Stopnál áll be a kerekekbe. Megállunk. Harmatos a fű,
Bagó felséges kedvvel szaladgál ide-oda, összevissza bolondozik örömében. Előveszem
a labdát is, kevés sikerrel. Erdő is van, fű is, lépcső is, Bagónak nincs ideje
labdázni. Négy autóbusz egy termelőszövetkezetet ömleszt a csárda elé, amely zárva
van. Nem foglalkoznak Bagóval, egy-két idősebb asszony veti csak rá mosolygós
szemét. A paraszt használja a kutyát. Őrzi a házat. Láncon. A házba következésképp
bárki belophatja magát, hiszen a házőrző láncon van. A paraszt féli az Istent, nem
éli a vallást.
Nem szolgálja Őt. A kutyát rabszolgaként tartja.
Pedig, Giraudoux mondja az Elektrában, hogy a kis kacsa nem talál társat a többi
kacsa közt. Az ember az ő társa, csak ahhoz tud beszélni. N e m az embernek van
szüksége a kutyára, neki van ránk.
Mindig sajnálkozom és kuncogok, amikor pórázon vezetett kutyát látok. Az ember van
a kutya pórázán, és nem fordítva. így élünk mindannyian Isten pórázán.
A kutyának testvérre, nekünk hűségre van szükségünk, hogy büszkén hordozott
önérzetünk kicsit szabadabban mozogjon Isten pórázán.
Játszunk Bagóval, sétánk és a napsugár lassan elkezdi felitatni a harmatot.
Száz ember a presszó előtt, 6.45. Minden felszolgáló a helyén van már odabent. De
csak 7 órakor van a hivatalos nyitási idő. Rend a lelke mindennek, inkább vesszen a
kétezernyi bevétel.
Állami vendéglátóipar...
Nyitnak. A takarítónő, a legnagyobb érték, B agót kifogásolja a helyiségben, lazán
rendreutasítom. Ha már engem nem ismert meg, tisztelje a pulit. Harmincforintos
órabérrel erre persze nem jut idő.
T e a , rántotta a szabadban. Nem berzenkedek.
A takarítónőre már nincs időm. Idős is.
Bagó nem eszik. Nem él semmivel délutánig.
Köszöni szépen.
Szárad a reggel. Napszemüveg. Bagó még boldogabb.
Zamárdi. M á r itthon vagyunk. Kevés a kocsi.
A tömeg csak júliusban, augusztusban lepi el a partokat. Ilyenkor, szeptemberben
csak az igazi víziemberek tollászkodnak.
SZEMES. Magyarázom neki, hol vagyunk. Nem kapcsol még a határban! Semmelweis utca.
Bagó összevissza ugrál, nyüszít, boldogsághangokat hallat. M á r tudja, fölismeri.
Megállunk a ház előtt. Anyámék nemrég ébredhettek. Nincs még 8 óra. Nyitom az
ajtót, Bagó diadalordítással rohan be. Tragikus pillanat. Erre nem számítottunk.
Egy másik puli ül a teraszon.
A Fiúnak és a kutyájának agresszíven ellenszegül.
PULI.
A puli 9 éves, emberi értékrendszerben mérve 54 éves, tehát ereje teljében lévő
férfiú. Anyámékhoz csatlakozott. Egy volt gyalogsági tábornok kutyája, így Kuki
racionális és fegyelmezett. Megfontolt. A falu bikája. Bagó már találkozott vele.
Kuki akkoriban megpróbált üzekedni vele. Bagó se, én se értettük a kísérlet
indítóokát. De így állt a gyalogságunk is Voronyezsnél! A többit tudjuk.
Bagó viszont nem értette a helyzet történelmi hátterét. Annyit értett, hogy valaki
omnibuszt akar csinálni belőle, ami persze dőre kísérlet.
Kutyaszakértők véleménye szerint ennek a kísérletnek szexuális háttere nem volt.
Valamely másnapos kísérlet lehetett csak. Az idős férfiak időnként unatkoznak.
Mindez nem magyarázat arra, hogy ez a vén gyalogsági roué Bagó megszokott
teraszáról ugasson egy boldog, tárt szívű kiskutyára.
Bagó szikrázó maceszeket látott az orra előtt.
Bambán és erőtlenül leül az útra, mint akinek elrontották a karácsonyát.
Anyámék álmosan bújnak elő az ajtón, pirítós kenyerekkel, és tárt lelkünk ölelésébe
hűvös halszálkákat pöccintenek.
Obligát öröm és köszöntés. Fél lábon kérdőre vonom Kukit. Nevelőapám 68 éves. Anyám
65.
Kuki 54 körül. Budapest-Balatonszemes 1 3 7 kilométer.
T u d o m , hogy a harmóniát most már, a maratoni táv végén, a stadionban lépegetve
csak centiről centire tudom megközelíteni.
Bagó váratlanul, meghökkenve visszacaplat a kocsihoz. Neki ebből elég volt, ő csak
8 éves gyerek, ő nem fog itt vitatkozni. Őt nem lehet ilyen megrázkódtatásnak
kitenni. Korán kelt, keveset aludt, boldogan jött ide, szívességből.
Menjünk azonnal vissza. Dzsinna amúgy is Pesten maradt. Ő már akkor sejtette,
amikor otthagytuk reggel, hogy ennek nem lesz jó vége. Kész, tessék, szálljunk be.
N e m kell egy szót sem szólni.
Gyerünk haza, de azonnal.
Ezzel beszáll a kocsiba.
Könyörgök, vigasztalom. Hajthatatlan. Ül a kocsiban az első ülésen, némán bámul ki
az ablakon.
Tehetetlenül állok.
Nekitámadok Anyáméknak. Ki ez a Kuki egyáltálában? Mi ez? Mi boldogan jöttünk ide.
Korán keltünk, keveset aludtunk stb...
„Ittál." Ez az a szó, mely lelkiismeretfurdalásos emlékeket noszogat bennem.
Anyámnak már régről különös érzéke van, hogy négy méterről is megérezze rajtam akár
csak egy fröccsnek a zamatát. M á r 1950-ben is, hidmunkas koromban. M á r 1937-ben
is, mikor a vitorlázók pezsgőt szagoltattak velem, hatéves koromban.
„Ittál." N e m Szemes, reggel, harmat, virág, vitorla, Isten tava. Nem. „ I t t á l
" . . .
Míg én 6000 évet képzeletben visszagyalogolok az időben, idő telik el. Bagó közben
lefekszik a kocsiban.
Nevelőapám szájában ropog a pirítós. Kuki keményen áll a teraszon vakkantgatva a
lábánál, mint egy gyalogsági tábornok Voronyezsnél, az áttörés előtt. Anyám
félúton, gesztus nélkül, szemrehányóan. „ I t t á l " . . .
Rágyújtok. „Megint bagózoir Bagó kiszáll réveteg unalmában.
Örülünk a reggelnek, Kuki a farkát csóválja.
Bagó egy utolsó kísérletet tesz. Kuki is. Találkoznak. Kuki mozdul, és mar. Bagó
vonít egyet, és kiporoszkál a néptelen utcára. Ha én nem jövök, ő gyalog megy
Pestre, haza, Dzsinnához. Szüleimtől a tábornok apró feddéseket kap, amiket fel sem
vesz.
Rumliban vagyok.
Kimegyek Bagó után az utcára, fel-alá sétálgatok vele, mint egykor a Damjanich
utcában, az iskola előtt, Anyám sétálgatott velem. Szelíden magyarázok neki, mint
ahogy az ideggyógyászok szoktak nekem. Bagózok és bagózom.
Bagó hajthatatlannak látszik. Szó nélkül végzi a dolgát a fák tövében, és duzzog.
Ilyen nincs. Ezt nem tűrhetjük el.
Bosszankodom.
Kuki, akinek egy szelíd gonosztevő levágta a szeme felől a szőrt, tehát ösztönösen
meg akarták vakítani, nagy tálban tejet lát maga előtt, kenyér, beáztatva.
Mikor kompromisszum ügyében befarolunk a kertbe, Kuki már falatozik.
Bagó nehezen fordul, és megadja magát.
A rend helyreállt, de Bagó meg van sértődve.
Jogosan.
A harmat lassan szikkad. Kuki békébe-tej elveringatva barátkozik. És Bagó, ez a
törhetetlen idealista, beadja a derekát. Omnibuszról persze szó se lehet.
A drámai csúcsponton én rákoppintottam Kuki orrára. Anyám: NEKÜNK EZ A KUTYA
KEDVES. Hát még ez is volt. Szerencsére Bagó ezt a mondatot nem hallotta. Bennem
leszaladt egy-két dramaturg, és felhúzta a bölcsesség redőnyét.
Kék az ég. A víz száz méterre van.
Kék víz. Az ég fölöttünk. Érinthetően.
M é g mindig csak %9. És előttünk két szemesi nap.
Hosszú őszi lágy gyümölcsök pottyantak karjaimról Anyám ölébe. Bagó már boldog, és
elfelejtett mindent. De feljegyezte magának, és majd alkalomadtán visszafizet
mindent.
Kipakolok, lepakolok. Levelet, írást olvasok fel csekély sikerrel, nem sikerül a
humort kivirágoztatnom az otthoni melegben. Reggeli van, rendet kell rakni,
irodalmi értékeimet fél füllel hallgatják.
Rádöbbenek, hogy 8 előtt nem szabad érkezni.
Reggeli alatt pedig nem szabad felolvasni. Egyáltalán nem szabad olvasni. írni
kell. Majd megtanulom. A beszéd a legnagyobb csalás. Önmagunk és mások állandó
megcsalása. - „A beszéd ösztönös menekülés a gondolkodástól, a valóságtól." (Szabó
Dezső) Sétálni megyünk - ez a megváltó ajánlatom Bagónak, aki a régi kedvvel
reagál; tudom, hogy ez hazugság, mert én csak a szomszédig megyek. Ott, oldott
légkörben nyugodtan ücsöröghetek a napfényben, a nagy családban mindig akad valaki,
aki beszélgetni szeret. Kicsit megcsaljuk önmagunkat, és belehazudunk az életbe egy
kis harmóniát...
A szomszédban ott ül a teraszon a víkendező család egy része, de a kis Vera is ott
van. Beszólok a kerítés árnyékából, szabad-e bejönni Bagóval.
Igen, igen.
De a kis Vera fél a kutyától. Hisztérikusan, mániákusan, tüntetően. Felugrik az
apja karjai közé, és sivít. Mint kiderült, ötéves korában rátelepedett egy pointer
anya. Ráborult anyásan, tisztán jóakaratból. Innen a félelem gyökere, most már nem
lehet kigyomlálni, csak ha vesznek egy kiskutyát, nkit ő nevel fel. No de három
gyerek van, és Pesten 70 négyzetméteres lakás. A Mamának éppen egy kutya hiányzik.
Négyzetcentimétereken nem fér el egy kutya, de egy gyerek sem. Ennyit a
lakáskérdésről.
Bagó ugat, Vera sivít, és hiába a nyugtatás. Ideges vagyok, mert beszélnivaló
kedvem van, megszabadulva az otthoni konfliktus kútjából, és kávéval kínál a
sebészprofesszor.
Verát végül áthelyezik egy másik teraszra. Bagó megnyugszik, és elfekszik, mint egy
szopós malac.
Beszélgetünk, és cirógatón terpeszkedik a szeptemberi áhítat a fejünkön.
Vénasszonyok nyara. M e g mindnyájunké. E ltűnt a sok zsibongó orosz gyerek, német
házaspárok, akik a Trabantban alszanak, hogy olcsóbb legyen, és csehek, akik a
Skoda alatt fekszenek eső esetén, hogy össze ne gyűrjék az üléshuzatokat, eltűntek
a kispolgárok, akik a balatoni két hétre és karácsony szent napjára gyűjtik 365
napon át a pénzt, és dühösen nyaralnak, dühösen szeretnek, a hosszúhajúak, akiknek
rövid a nappal és hosszú az italos éjszaka, és bezárt a lengyel kifőzde is, miután
megkeresték a bablevesen az egész évi életet, sőt többet.
Vénasszonyok és okos emberek nyara, akik a szeptemberi bágyadt búcsúzónál keresik
meg a végtelen nyugalmú Balatont. De a Balaton még mindig 100 méterre van.
Anyám jön, csak benézett, nehogy igyam, és vegyem be a gyógyszereimet, elvégre a
zárt osztályból jöttem, nem a munkásosztályból. És elviszi Bagót sétálni - Kukival
együtt. Gombócként gör gött nyomában a lelkiismeret szelíd harangja, hai figyelem
séta közben a pisilés nagymestereit. Bizo nyos vagyok benne, hogy Bagó győzött.
Én pedig önfeledten beszélgetek, ahogy nálunk szombat reggel is szokás, tnegváltjuk
a világot, csendesen és bölcsen újra felosztjuk, hogy jusson a kis Verának egy
kicsivel nagyobb bátorság és több négyzetméter a lakásból.
A szomszédból a másik szomszédba megyek, közben nézem, mi készült el újonnan,
észreveszem, hol lakkoztak újra, hol találtak új színeket, hány új növény tolja ki
csodálkozó virágait a kései napsütésre. Nézem, mennyit nőttek a gyerekek, és hány
új szót tanultak. Szépült-e az asszony, őszült-e a férj, hiszen Isten dramaturgiája
kifürkészhetetlen. Kimeszelték-e újra a falat, hogy kifehérítsék a nyár
zsírfoltjait, és a napolajat kivették-e a fekvőszékekből? Bagó megérkezik, és
szelíden vakkant. Hüp-hijhüé, ami annyit jelent, hogy most már gyerünk, mert még
nem látta a Balatont. Hazamegyek, nevelőapám bevásárolni ment, pedig a konfliktus
idején Pestre akart menni.
Vera apjával mi is elindulunk bevásárolni. Bagó jön, bár látom, hogy ezt a napját
már elrontottuk, és most már a Sátáné az egész. Csendben kocogunk, Bagó
szórakozottan megy előttünk, ismeri az utat.
ABC-áruház, hentes, haza. Bagó a peches embert játssza, neki már mindegy, mehetünk,
ahová akarunk. Nevelőapám a cukrászdában van, itt szokta a napi sajtót átolvasni,
némi édességgel. Hiszen e sajtó mellé jogos az édesség. Kocsival hazavisz, ő már
csak Szemesen vezet, de itt, pláne szeptemberben, örömmel. Bagóval kikészülünk,
megszeppenve ül az ölemben a szűk öreg VW.-ben, kapkodja a levegőt. Ez vele még nem
fordult elő.
Otthon tollászkodom, átöltözöm, közben nyári meleg lett, a pára is felszívódott.
Bagó aggályos megjegyzéseket tesz, hogy a tavat szeretné végre látni.
És elindulunk, Kuki is jön, nevelőapám kíséretében. Megtesszük a ioo métert, Bagó
nagyjelenete következik.
El kell mondanom, hogy ebben a nádszegte kis öbölben tragikus események zajlottak
le nyáron.
A kutyák, mint később kiderült, és Bagó sem vonhatja ki magát ez alól, a kutyák
biológiailag egy faj. Ugyanúgy, ahogyan az emberiség is egy faj.
Egy faj, sok nyelv. Nyilván nyalás-falásra való és nem másra. De várni kell, míg
egy akol lesz. Egyelőre be vagyunk kötve külön-külön az akolba.
Egyszóval a kutyák ősi ösztöntől vezetve szeretik önnön illatukat elrejteni az
üldözők elől. És ki üldözhette az aranysakált vagy a farkast? Az ember. És a
macskafajták. A lószar kedves fedőszer...
Bagó rohan, belehentereg kéjesen, mint valamely régi kurtizán. Döglött hal vagy
akármely bűz-kupac alkalmas. De a teljesség, a beteljesülés az emberi ürülék. Innen
gondolom, hogy anno az ember üldözhette az aranysakált, emberi ürülékkel elfedve,
gondolták a sakálok, nyugton maradhai nak. Az ember elhagyja a saját piszkát. (Csak
a Balatonban követi az úszó embert.) Ebben a kis nádzsolozsmás öbölben Bagó a nyá
ron talált a nád között ilyesmit. Sugározva jeleni meg, hátán a rejtőszerrel, vadul
csóválta a farkai, megdicsőülten. Irtózatos látvány volt. Iszonyúan letoltam,
bevittem a vízbe, és elkezdtem lemosni.
A szag átható nyári következmény volt, hazavittem, folytonos szidalmak közepette.
Szappannal is lemostam. Emiatt az én fejemet mosta meg Anyám, 10 márkába került
Nyugaton, és ajándék.
(Ezért nem használták, majdhogynem a vitrinbe került.) Bagó azóta ebben az öbölben
nem fürdött, mindig kénytelen-kelletlen leült a parton, míg én fürödtem. Formálisan
szobrozott.
Most itt voltunk az öbölben, a parton. Előttünk a víz. És megtörtént a csoda. Bagó
eljátszotta a lehetetlent. Fülét a homokba szorítva, farkát jobbra és balra
billegetve, fittyet hányva nagy dilemmánknak, egyértelműen fitogtatta farán a
hitét: a Balaton mindenek felett.
A homok, a fű, a nádtorzsák, a botocskák, kavics, kagylótörmelék ellepi a fülét,
fejét, oldalát, és berohan a vízbe. Megbocsátott a nyári szidásért, berobog,
kirobog, végigrohan, amerre jöttünk a nádasban lefektetett pallón, visszarobog, be
a vízbe, lassítva, hasig. És következhet a botocska-játék.
Kis darab fát a vízbe dobok, ünnepélyesen hordja v i s s z a , a parton leül vele,
rágja, újból felpattan, folyamatosan, rajta, játszani kell. Gyönyörű a víz, az ősz
fátyola már megérintette a túlpartot, mint gyöngéd csipke a víz korallos nyakán.
Sejlik a B adacsony gyönyörű kőszeme is, de Révfülöp hepehupás szőllei tisztán
ragyognak felénk. A vitorlások is, mint kései nyugdíjasok, bicegnek az olvadó
kékségben. Minden készül, az ősz nagy öle befogadja az embereket, hegyeket és a
hajókat. Bársonyos a levegő, a víz ismét simogat, már bent vagyok, úszom az
alacsony vízben, a csodás titkos vízben.
Szeptemberben fürdőruhában, mezítláb végig az utcán, senki nem jön szembe, magam
vagyok a kutyámmal, beleölelek a vak utca csendjébe. Negyvennégy év óta az első ősz
a Balaton mellett.
Otthon Anyám főzte ebéd, régi ízek a kései nyárban. Bagó kint van a tábornokkal,
aki nem közösködik, némileg idegesíti a gyerek mocorgása, aki folyvást játszani
hívja, ő már túl van a játékain.
Bagó nem érti, nem érzékeli a köztük levő korkülönbséget. Nem is látja, hogy a
tábornok már bácsi, 60 év körül jár. Játékra nem hajlandó. Bagó a küszöbre fekszik,
pihen egyet maszatos-moszatos, homokos hasával. Várakozó álláspontra helyezkedik.
Vége az ebédnek, és megint megyünk. A lellei kis öbölhöz indulunk, a homokos
parttal, felkeressük a régi szemesi partot. Azt a két négyzetmétert, ami megmaradt
még. Avarban járunk, pattog az ciszáradt nyárfalevél Bagó lába alatt. Ágak,
kavicsok, gallyak. A nyárfa nyár végeztével elhullajtja leveleit. Elérkezünk az
orosz gyerektáborhoz. Üres a sátrak helye. Kikerült a vidámság a levelek alá.
Egy évre megint csendes a tábor. Bagó egykedvűen baktat a napsütésben. Poroszkálok
utána egy szál ingben is izzadva, pedig a nap már lefelé indul délutáni útján. A
betonúton megyünk, Bagó a fűben folytatja útját: ide-oda ugrál a szagok után...
Egyszer csak ledobja magát arccal a homokra, nyávog, sipít, mint a Balaton partján.
Fekve marad, felugrik, előrerohan, bevár, megint lefekszik. B eszélek hozzá, azt
hittem, valami beleragadt, nyugtatom, nevelem őt. Ő csak folytatja a játékot. Aztán
látom: az öröm mozgatja, repes a szíve. Olyan mély érzelmei vannak, Tamás barátom
állítja, hogy pulijuk, Bozont, érzelmi sokkban hunyt el 8 éves korában.
Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek.
Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár
utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő
füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.
Égetik az avart, a víkendező tulajdonosok takarítják a kis kertet, kint felejtett
nyugágyukból élvezik az ajándékba kapott nyári napot.
Megérkezünk. A fű zöld, a part a régi, csak a pecások és a csónak hiányzik.
Előttünk Badacsonytól Tihanyig a panoráma, olajosan sima a víz és kék, kék, mint a
hegyek, kék, mint az ég. „Mint Anyám paplanja, az a kék folt..." Bagó
szertartásosan eljátssza játékát a homokban. Lassan, fenségesen ereszkedik a vízbe,
kiszalad, megrázza vizes gyapját, azután visszalejt a vízbe. Ledobom a ruhámat, én
is bemegyek. Hűvös a víz, de miután megszokja a test, lágyan simogat, frissít,
éleszt, mint az anyai szó. Ez a víz a boldogság tava! Isten tava.
Sistereg körülöttem, toccsan, loccsan a víz, bársonyos, lányos, ízes, mint a magyar
szavak. A friss kenyér bele, a sör habja, a forrás cirógatása: minden együtt.
Anyaöl. Halezüst. Rézpénzek hullása.
Újjávarázsolt a víz, belebújok az ingembe, indulok vissza a biciklivel. Anyám gépén
jöttem, hogy érszűkületes lábam bicegése helyett Bagó sebességet kapjon, kocogjon
egy kicsit, hadd fogyjon. Mégis gyalogütemben jöttem, ne kelljen nagyon
megerőltetnie magát, rövid lábait.
Most visszafelé ballagunk, mára búcsúzunk a víztől. Minden búcsú egy kis halál, de
holnap újra látjuk, és soha nem lehet megunni, a látvány lenyűgöző, felemelő.
Ballagunk, kicsit szomorkásán bandukolunk, tolom a gépet! Az egyik épülő ház előtt
kis csoportosulás, dakli van a csoport szélén, hegyes orrát már emeli, lassan
közeledik Bagó felé. Közéjük állok a kerékkel. Bagó és a fekete dakli között egy
kerék.
Bagó értetlenül áll gyermeteg humanizmusával.
Segítségért kiáltok, hogy vigyék el a daklit. Ismerem alattomos természetét,
kisebbségi érzéseit, mert alacsony. Minden kutyák között a legrövidebb lábú,
legalacsonyabb. Ez ok a haragra: ok az alattomos támadásra. És íme, a gyanútlan
Bagó mögé került, már nem tudom a kerékkel elérni, hátulról támadja meg,
váratlanul, alattomosan.
O, hányszor tapasztaltam már ezt életemben, ahogy életem mögé kúsztak alattomos
férgek, és a hátamban felejtették bicskájukat. Ó, az alacsonyak, százlábúak, aljas
patkányok, besúgók!! Most is teljes hangerőből kiáltottam: az istenit, vigyék
innen. És már rugdostam, ahol értem. Bagó visít, panaszkodik, nyüszít. Végre egy
férfi felveszi a fasiszta támadót a földről, és elviszi. Ahogy elhaladunk a ház
előtt, mindenütt emberek, kandi érdeklődéssel, hátha embert ölnek vagy tolvajt
kaptak rajta. Istenem, az emberek mindenre kíváncsiak. Megelégedett kis életükből a
kisablakon kíváncsian kandikálnak kifelé, ítélkeznek, fölényesen, határozottan
gyilkost kiáltanak az ártatlanra, és gyermekeket akasztanak kávéjukat kavargatva.
íme, szembejön egy eltorzult arcú, gonosz nő, aki még torz arca mögött is rossz
arcú. A tulajdonos. Gyűlölettől villog a szeme: „mi az, hogy dög?" Elfulladt hangon
szabadkoztam, hogy dögöt nem mondtam, de a harapós kutyát el kell zárni. Ez
erkölcsi szabály. - Vezessem pórázon a kutyámat.
Gyomromban dobog a szívem, erősen lüktetnek az ereim, ahogy tehetetlen dühöm
feltornázza magát.
És ilyenkor nem történik semmi. Hogy szakadna rájuk az ég. Pátyolgatják a kis
besúgót, láthatóan a lakók felsőbbrendű kollektívája a lihegő nőnek és az
alacsonynak ad igazat. Vörös fejjel tolom az átkokat magam előtt, a kis sebesült
mellettem vinnyog. Ahogy vonszolódunk a káprázatos őszben, ötven méterről nekünk
rugaszkodik gacsos lábain a fekete szörnyeteg, megint Bagót akarja hegyes orrával
megtorpedózni. A kerékkel finoman becsúsztatom az árokba, nem minden erőszak híján.
A gonosz nő rákvörösen szalad utána, felkapja, és egy sátáni mondatot suttog az
alacsony ölebnek: „Szégyelld magad!" „Gyerekkoromban kaptam egy tacskót, a kutyák
valóságos torzképét, Kroki így neveztem el, mivel az üzletben kapható összes
élőlény közül leginkább még ahhoz a krokodilhoz hasonlított, amelyet előzőleg
kaptam ajándékba, s amelyet megfelelő fűtőberendezés hiányában nem tarthattam meg."
(K. Lorenz) Vissza sem nézünk; gyenge elégtétel, hogy a sátáni férget
szégyenkezésre biztatják.
Marad az alkonynak induló nap sárga, szomorú mosolygása. Vörösen ég hátunk a
szégyentől és a megaláztatástól.
Eszembe jut egy régi pécsi emlék a Nemzeti Szállóból. K é t kései cigány záróra
előtt, hónuk alatt hegedűtokkal betértek az étterembe, már belépéskor civakodtak.
Az ajtóban irtózatos átkokat sulykoltak egymásra, az anyjukba is elküldték már
egymást, és kifogytak dühük lompos kígyóiból.
Tehetetlenül és döntetlenül álltak egymásnak feszülve, mikor ez a mondat hangzott
el: „Hát tudod mi vagy te? Alacsony...!" Ez az alacsony megbabonázva és legyőzve
kullogott el.
Mindig óvakodom azoktól, akiknek daklijuk van. Bár megfigyelésem szerint humán
daklik is vannak. Nyilván gazdája válogatja.
Hazaporoszkálunk, a szégyen kiütéseit hordoz zuk magunkon... Halkan nyitjuk a
léckerítéses ajtót, és Anyánk kertjében hosszút, nagyot sóhajtunk Bagóval. Szegény,
agg tábornok érzi percnyi szo morúságunkat, és hozzám nyomja orrát. Bagó fáradtan
legyint, és megissza a tábornok vizét. Alacsonyan szántó napsugár simogat. Négy óra
felé jár. Lassan felszív mindannyiunkat a béke.
Letérdelek Bagó mellé a fűbe, vigasztalom, abajgatom. Kuki, a tábornok is odajön,
orrát szorítja hozzám. Bagó morog. Féltékeny. Aztán mégis mind a ketten ott lógnak
a nyakamban. í m e embertársaim, kollégáim. A szeretet. A szeretet, amit adtam, nem
kaptam vissza tőletek. A szeretet, amit megosztok esténként, amiért városról
városra üldöztök! íme, most a kutyáktól visszakapom. Csoda-e, ha őket választom? —
5. Úttalan utakon Merre menjünk? Éva Amerikából jött, én a zárt osztályról. Éva a
kínból, aggódásból, én a biztosbizonytalanból. Éva 25 éve van a Vígszínházban, a
változóban ez egyetlen állandó. A sok ismeretlenes egyenletben a konstans állandó.
Én vándorló vagyok, újat kereső, lázasan lázadt bolyongó. M í g magamat keresem,
másokat is magukhoz kerítek.
Merre menjünk? A kiábrándító Amerika, a véges tévedések közül, merre menjünk? Menni
kell, menni. A fiatalokhoz. Az új hullámban kell megfürödni Balaton előtt és
Balaton után. Pannóniába kell menni, az ősieletekre épülő új utakon szétnézni. A
fiatalok, Kaposvár, a színház megújulásának fészke. Menni kell, megújulni,
körülnézni a kis országban, merre készül a jövő. Talán csatlakozni lehet, talán
megropogtatják meszes csontjainkat, széthúzván zsugorodó idegeinket, felfrissítik
megfáradt ereinket.
Kaposvárra megyünk és Veszprémbe és Kecskemétre.
Pakolunk, frissen, mint fiatal nászutasok, megmártózni a fiatal hullámokban. Hátha
rosszul keressük - külön-külön a közösséget, talán bennünk van a hiba, talán ősz
hajunk alatt már nem a régi szív dobog. Talán hiába maradunk, hiába keresünk
Pesten, vidéken, talán meg kellene újulni. Hát megyünk szárnyverdesve a gyönyörű
őszbe, mezőkön, hegyeken, erdőkön keresztül vidékre a jó szagú, jó leheletű friss
reggelben. Bagó, fiunk és pulink a Zsiguliban ezúttal a hátsó ülésre szorult, a
hosszú utat nem jól bírja, unja az ezerszer látott elsuhanó mezőket és fákat.
Megyünk a csodálatos új úton, új, rebbenő kérdőjelekkel és megszenvedett örök
válaszokkal. Megyünk újraálmodott ifjúságunkkal, visszük magunkkal a
visszahozhatatlant, az elvarázsoltat.
A múlt síkos halai a poggyászunk, de Bagó, a 17 hónapos sumír gyerek frissíti,
éleszti életünket.
Megyünk a Balaton felé, a Non Stopnál megállunk, mint régen egykor, Moszkvából
jövet, ahol egy bizonyos film-delegációval fesztiválon vettünk volt részt - itt a
Non Stopnál olyan jaffa szörpöt, olyan kispörköltet ettünk sörrel, olyan kávét
ittunk, mint még soha.
Most ebben a gyönyörű kései nyárban, a fiatal októberi őszben reggeli reményt
szörpölünk, meleg, citromos teát, reményes rántottát. És Bagó boldog, az
érszűkületem is, megmozgattunk magunkból egy-két lábat, eret, koleszterint
termelünk, hadd rakódjon le, fiatalok maradunk csak azért is. Hiába üzen be
Hortobágyról az ősz, a pannon dombok megfiatalítanak, ha ráborulunk.
Bagó labdázik, lábunk vele mozdul, csodákért megyünk, csodaváró lábaink bírják a
szív hatalmát.
Beszívtuk az ünnepi fenyőillatot, a távoli völgyek illatát, felszívtuk az út szép,
nemes betonszürkéjét, a fák lankadatlan zöldjét, a füvek maradó harmatát, Bagó
barnásfekete fiatalságát, az ifjú ősz minden ősi nyárszagát. Bennünk a mozdulás
vágya, talán ugyanaz a kalandszomj, mely a régi sumírokat, a legerősebb élni
akarást a pulival és a komondorral a nagy hegyen átmozdulni lendített.
Bízunk az ifjúságban. Bízunk Kaposvárban, a fiatalság káprázatában. Agyagos
tagjaink könnyedén mozdulnak a fiatal sumír ritmuséban.
Visz tovább a kocsi. Éva vezet, ez az ő kocsija karambolom óta. Nagy árat fizettem,
hogy visszaszerezzem, visszafizessem a kocsiját. Az ember nagy árat fizet a
lehetetlen elleni harcában, hogy társa lehessen. Társ. Aki mozdulni és mozdítani,
ugrani és ugratni tud, ugratni Isten felé, arccal a Nap felé fiúval-kutyával a
lábánál.
Lassítunk Zamárdinál, hiszen megérkeztünk, a Tó beüzen, beüzennek a fák, a szabad
kutyák, a vitorlások: a Balaton kitüntetései. Üzennek a halk, hosszú, őszi szelek;
csillog az út a napfényben, a vénasszonyok nyarában. És a vénasszonyok ifjabbak és
okosabbak, tüzesebbek a nyaraknál. A vénasszonyok, a nagymamák tartják bennünk az
isteni lelket, és melegítik teleinket.
Megmásszuk a földvári dombot, kitárul a tó, Isten tava, Badacsony felé - a
benzinkúttól idetetszik Badacsony kőszeme. És a kék, a zöld, a szent pasztell,
Isten rajzolata. Benzint is veszünk Kaposvárig, és rövid Bagó-játék után Őszödön át
röpülünk Szemesre.
„Bagókám, hol vagyunk?" - gügyögöm az ablakon kitámaszkodó Bagó-ducénak, de a
szemesi régi templomnál még soha nem sejti, hova is jöttünk.
De amikor áthaladunk az új sorompón - a régi megszagatta ösi ruháit, és
miniszoknyára váltott ébresztő lámpákkal -, áthaladunk a sorompón, a régi síneken,
ahol 40 éve bronz kétfillérest lapítottam az öreg füstös mozdonyokkal, elsuhan
előttünk az ifjú-agg móló, befordulunk a Semmelweis utcába, ahol 30 éve még agyagút
vezetett a semmibe, Bagókánk nyivákolni és hüppögni kezd, ugrál Éva és az ablak
között.
Itthon vagyunk Anyám utcájában, a régi homokpartnál, a hullámok elhunyt sirató-
meséjén, Új szemesen. Nyárfák kísérnek, örömkönnyeiket siratják. A nyárfáknak
kötelező a hivatalos nyár végeztével elhullatni leveleiket. A kocsi ropogtatja a
napsütötte hulló leveleket. Fékezünk. Megérkeztünk.
Vár a lécből készült kerítésajtó, az újrafestett öreg kunyhó, vár Kuki, a régi
tábornok kutyája, vár a közel, vár a régi ifjúság.
Szemerkél az eső, Bagóval ki kell sétálni náddal szegett kis fürdőöblünkbe. Nád
között, nádtorzsák felett egy ácsolt pallón kell kiszüremleni a vízhez.
Balra, messze, őszi párában Badacsony. És Bagó már eljárta körtáncát a talpalatnyi
megmaradt homokon, már a vízből jön elő. Simogatják a nádat a szőke-sápadt
hullámok. Mint a siratóasszonyok, jönnek összefogódzva, siratják a nyarat.
Megszívjuk magunkat a simogató, életet adó levegővel.
Szemerkél az eső. Lellén vagyunk, I. osztályú vendéglőben, ahol az állami
vendéglátóipar miniszoknyás kisasszonyai komoran és drágán szolgálnak, nem
szívesen, hiszen magyarul beszélünk.
A magas árakhoz és bekónyált öntudatokhoz rossz Újházy tyúkleves, még gyengébb
húsétel tartozik.
A szomszéd teremben az idegenek furcsa módon nem érzik a magas árakat, csak a
vörösbor ízét.
Énekelnek, kurjongatnak hozzá. A fizetőkisasszony a legkomorabb. Mintha szemtelen
is lenne. Balatonnál, ősszel nem kell az ilyesmit észrevenni.
A Vörös Csillagban viszont kedvesek, de az étterem tere rettenetes. 1950 táján
épült. A pincér táján született, jobban érti a magyar szót, mint a kisasszonyok. Jó
kávét hoz.
Szemerkél az eső, elbúcsúzunk Anyáméktól. E lindulunk a 67-es úton délnek. Szép
somogyi falvak között kanyarog az út lefelé a dombokon. Jegenyék és cseresznyefák,
fenyők kísérik az utat. Jófajta út, kedvünkre való. A templomokat nem hozták még
rendbe, de sok új ház épül. Ezek azok a színes házak, amelyeknek tervrajzát
stencilezik. Északon és délen, keleten, nyugaton - földszintes, „sátortetős"
lakótelepi házak. Csiricsáré színekkel, festett háromszögekkel. Szerencsére a régi
fák és a magasra nőtt őszi virágok takarják a házakat. De jó, egészséges házak,
jobbak, mint a vályogházak. De hol van a régi tartalom, hol a régi forma? Somogyban
kevés a tévéantenna. A gyerekek egészségesek. Sok kutya, kevés gyerek.
Szemerkél az eső, majd Kaposvár határában zuhogni kezd, kiadós nyári eső. Szomorúak
vagyunk, a depresszió ködfátylai ereszkednek ránk. Bagó alszik. Kerengünk a
városban, az autóstérkép nem ad kellő eligazítást. Kérdezősködés után: a kisvárosi
állomás duzzasztott raktárai között fák. A fák között egy elvarázsolt, színes
kastély.
A színház.
Megállunk a színészbejáratnál. Bemegyünk a portára, megmondom, kit keresünk. Sajnos
mindenki ebédelni ment, ki-ki erre-arra.
- Lesz ma premier? - Lesz.
- Kaphatunk jegyet? - Honnan jöttek? - Pestrűl - mondom elmélázva...
- Öt órakor tessék érdeklődni, akkor jönnek be a titkárságra.
Az éberséghez, reméljük, jó előadást is adnak.
Szálloda. Dorottya szálloda.
Jó homlokzat, szecessziós betűk. Rekonstrukció.
Kétszer megkerüljük a tömböt, míg végre négy autó között parkolni tudunk.
Kipakolunk, megyünk a portára, elöl Bagó.
Személyi igazolványok. 205-ös. Csak mára. Cipekedünk két magas, régi emeletet a
modern szállodában. Nincs, aki segítsen.
Megtelepedünk. Éva a szekrényekbe pakol, hátha otthonosabb lesz a szoba. K é t ágy,
egy asztal, egy szék.
Képek a falon. Ülőkád.
Levonulok az étterembe. K é t máj Bagónak, 3 deci vörös nekem.
Megpróbálok írni. A szomszéd asztalnál ismerősök. Kritikusok és a színház
segédrendezőnője.
Beszélhetnékem van, átülök. Rokon lelkek. Pestiek. Legalább itt találkozunk,
Kaposváron, az étteremben. Legalább itt találkozunk, mi, akik csinálni akarjuk, ők,
akik nézik a világ színházait, és utaznak, összehasonlítanak, kritizálnak. Mert már
fiatal, értelmes, tisztaszemű kritikusaink is vannak itt-ott, akiknek végre nem az
az álláspontjuk, hogy eladják azt, ami rossz, lélekromboló és sikertelen.
ítélkeznek, és helyesen ítélkeznek. K á r , hogy a régi, elavult és bukott
színigazgatók nem figyelnek iránymutató szavukra.
Éva is lejön, jófajta színház- és emberszagú beszélgetés alakul ki. A levegőben van
a színházi élet nagy átalakításának lehetősége. Emlékeznek könyvemre,
rendezéseimre, hányattatásomra, becsülnek minket és szeretnek.
Hova tűntek a mesék az összeférhetetlenségről, botrányosságról, egyénieskedésről?
Hol vannak az igazgatók, akik színházról színházra üldöztek? Részben elhaltak,
szelíd, de hirtelen halállal.
A Sors nagy illemtanár. Részben még vannak, buknak és vezetnek.
Szent Máté, Ady kedves evangélistája, mondja: „A fejsze pedig immár a fák gyökerére
vettetett.
Azért minden fa, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettettik."
Máshol: „ T i vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített
várost." Később így ír: „Ekképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók;
mert sokan vannak a hivatalosak és kevesen a választottak..." „Annak okáért íme
prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket
megöltök és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok
és városról városra üldöztök." És a beszélgetés folyamán sokszor eszembe jut a nagy
magányos filozófus, Szabó Dezső is: „Minél nagyobb az egyéniség, annál inkább
közösség. T ehát az egyéniség nem az egyediség, a különösség fogalma..." Lassan
következik a reményteli előadás, elbúcsúzunk. A színházban újra találkozunk.
Fizetünk, felmegyünk a szobába, lelkesen készülődünk, öltözünk. Bagó otthon marad,
szegénykém, gyalog indulunk, meleg szóval, nagy várakozással a színházba.
J ó l öltözött elegáns emberek, jó emberek innenonnan, Pestről és vidékről,
színigazgatók és főrendezők és kritikusok gyülekeztek össze. Tehát mindenki vár
valamit. Ujat, magyart, fiatalt. Az öreg színház megifjodott, a tanács erős
támogatásával kifestettek mindent, kicsinosították a régi falakat.
Udvariasak vagyunk és fesztelenek, mint valamely görög demokráciában, szinte
érezzük, hogy szépül a város, és jó a futballcsapat. A karácsonyfagyújtás izgalma
az igazgatói páholyban, mikor a tanács kiküldötte megnyitja az évadot és az
előadást.
A színház igazgató-főrendezője áll a tanácsi küldött mellett, aki a színház
fejlődéséről, a város fejlődéséről beszél, dicséri a fiatal társulatot, kitüntetést
ad át az igazgatónak, aki viszont kicsit álszerényen és görnyedten hallgatja a
beszámolót. K icsit feszes az ünneplés, kicsit hivatalos, nem egy ember meleg szava
szól át a réteken, csak felolvas egy beszámolót, amit ki tudja, ki fogalmazott meg.
Elindul az előadás. Dermedten figyelem a meggyúló fényekben, hogy fűkockákkal van
tele a színpad. Középen a deszkákra homokot szórtak. Zenekar is van a színen,
füborította dombon ülnek, és uralják a színpadot. A cselló meleg barnasága vezényli
az előadást. Pedig ez a zenekar csak kíséri az előadást, tehát képben nem uralhatja
a színpadot.
És karmester is van, aki időnként a földön lapoz, hátát mutatja a fényben a
közönségnek.
Lassan gördülnek a jelenetek; tehetséges, ügyes színészeket ismerünk meg. Közben
habszivacs szőnyeget terítenek a homokra, és az izgatott színészek felkunkorodó
végeibe belebotlanak. A homok pedig száll a füre, közönségre. Ezúttal nem köd,
hanem homok. Mert hiába a fiatalság, ha nem melegít fel, nem perzsel. Ha nem segít
a mindennapok Gruséjának megszállottá válni, tigrissé, oroszlánná a rossz elleni
harcában. Az előadás nem rossz, mégis, mégis sokszor jut eszembe Bagó, aki egyedül
van a Dorottya szállóban. T ö b b mint egy óra az első rész, hidegek és
ünnepélyesek maradtunk, lefoszlott rólunk a várakozás boldogan remegő selyme.
Már régen az első felvonás végét várjuk. A tehetséges fiatal színészek mentik a
menthetetlent.
Mert már tudjuk, hogy nincs remény. Nincs újhullám. Ez valami laboratórium...
4 3 i ...nincs már reményünk, pedig eddig már forintunkban van az ingyenjegy az
igazgatói páholyban. Eszembe jut, hogy milyen olcsó a szín ház, mennyit áldoz a
tanács és az állam, a mi munkánkból, a mi pénzünkből is. 18 forint egy jegy Egy
jobb vacsora 100. Körülbelül 400 millió ló rintba kerül államunknak, hogy van
magyar szín házi élet; ez persze szokvány kifejezés, sajnos életnek nem nevezhetem.
Eszembe jut, hogy régen magánszínházak voltak, amikből jól éltek a tulajdonosok és
a színészek is. Kinek lett volna 15 millió forintja annak idején, hogy ennyit
fizessen a zsebéből színházra? Lelohadt, bosszankodó kedvvel áramlik ki a közönség
a foyer-ba, a tükrös-szép folyosókra. A kaposváriak nyilván megint azt érzik, hogy
ehhez ők nem értenek, jobb a Csárdáskirálynő; abban ha a storyt nem is lehet
megérteni, de a zenét igen.
A zene elringat és felemel, az ismert áriákat újra és újra hallani akarom. Ezt a
Dessau nevű zeneszerzőt nem akarom tovább hallgatni. Művészieskedő, idegen és
rossz. És ami a legrosszabb: unalmas.
Bagóhoz akarok menni, de Éva kéri, hogy nézzek még egy felvonást. M á r lassan fél
kilenc óra van.
Eddig unatkoztunk, sajnos, a sokéves tapasztalat azt mondja, hogy ez az első
felvonás már csírájában hordja a rossz folytatást.
Unatkozom, mint a pesti színházakban, és sajnálom a sok friss tehetségű, ám fáradt
színészt.
Fiatal kolléga jön ki felgyúlt szemmel az előadásról: „színházszaga van" - mondja,
és sajnálom őt.
De hogy kipróbáljuk, milyen a kulisszák illata, leülünk az első sorba. Valóban
büdös van, és száll a por és a homok. A bezárt sorban lassan tűrhetetlenné válik
helyzetem. Inkább leülök a társalgóba és műszakiakkal, szép lányokkal vagy idős
táncoskomikusokkal beszélgetek. De az előadás lassan elsöpör, tovagördül a fejünk
és testünk felett, mint egy úthenger. Észre sem vesszük a színes, gazdag ruhák
között, hogy megint egy este, mikor értünk jött a Sátán, hogy röhögve a semmibe,
italba, éjszakába sodorjon.
Fél tíz van, mikor vége a második felvonásnak, és végre Bagóért megyek. Már várt,
örömmel jön velünk a drinkbárba, ahol 3 whiskyt kérünk, és lassan hétszázra nő a
színházjegy ára. Teletömik jéggel a whiskyt, ihatatlanul jeges, de Kaposváron csak
itt lehet jeget kapni. Emlegetem, hogy Churchill kevesebb jéggel győzött
Montgomeryvel ElAlameinnél. Több szódával, kevesebb jéggel.
ő arra mindig vigyázott, hogy ő többet vegyen ki az alkoholból, mint az őbelőle. De
hangom elvész az általános zsivajban.
A whiskytől jókedvűek és beszédesek leszünk.
A fiatal kolléga egy musicalre készül, elmondja, ki rendezi. Ez az ember azonban
valamiféle téves elképzelésből instrukcióit, rendezői utasításait kizárólag
szexuális alapról indítja. Hol van itt a félreértés? Először is a sexus magánügy, a
színháznak jóformán semmi köze ehhez nincs. Másodsorban, aki a sexust tartja az
ember primer megnyilvánulásának, az kamasz. Mint már egyszer említettem, a színház
gyermeki. Gyermekek vagy gyerekek játszanak a színházban és nem kamaszok. Mert
akkor, ha ez nem így van, az előadás nem lehet eleven élet, lüktető boldogság és
virágzás. Akkor lehet értelmes és érzéki, de ez engem hidegen hagy. Minden
konvencionális és fakó előadás, minden színházi este hidegen hagy, ami nem a
szívemhez folyamodik. Az előadás gondolkozzék a szívével és érezzen az agyával.
Ettől érzéki és érzelmes lesz. Ettől a felnőtt közönségben előbújva a gyermekkor, a
játék felgyújtja a szíveket, és az érzelmek megnyitják az értelmet.
Bagó a szőnyegen kecsesen, figyelmesen fekszik, jön velünk a színház pinceklubjába,
lassan csak végére ért az előadás. Háromnegyed 11 volt, mire véget ért.
Miller azt írja, hogy a közönség kétszer negyvenöt percet bír a színházban is,
pályán is. Ebben az előadásban tehát egy dupla előadás rejtezik. A M adách
Színházban Psota Irénnel és Márkus Lászlóval 10 óra 10 percig tartott ugyanez a
darab. Hát hol van a frakkos hév? És hol van a dramaturg? Pedig abból sok szokott
lenni.
Talán a fű, talán a homok, talán a homokon kunkorodó szőnyeg az oka a hosszú
estének. És ha meggondolom, a műszak mit káromkodik, míg a közel ioo négyzetméter
fűkockát felrakja! És hol tárolják? És tájelőadáson vajon a helybeli tsz fogja
kiásni a gyeptéglákat? Hogyan szállítják a morzsolódó fűkockát? Egy előadásban,
ahol még az emberek is stilizáltak, épp a cselló, a fű és a homok reális.
Hol van a szervező, átfogó gondolat ebben az előadásban? A faburkolatú
pincehelyiség már tele van. Mindenki zsibong. A pestiek megvert szomorúsággal
búcsúzkodnak. Az igazgató mit sem érezve búcsúztatja az elmenőket. Nincs csók,
nincs ölelés.
A közönség súlyos vereséget szenvedett. Pedig a közönség türelmes és befogadó volt,
mint a lányok estefelé. A közönség illemtudó volt, békés és szófogadó, nem fütyült,
nem dobált paradicsomot és hagymát, unalmának nem adott kifejezést, és a
polgármester sem hajította fel dühében műlábát a színpadra.
Az ünneplés tolongássá Válik, és mindenki tudja, hogy ez az este ördögi bukás volt:
a mosolygó rendező, a keserű igazgató, a kollégák, akik szíves szurkolásra gyűltek
össze, és a lemosakodott, fáradt színészek, akik titoktalanok és varázs nélküliek
voltak a színpadon. Megint nem ismerték meg a nagy varázslás gyógyító erejét,
fáradtak, mint amilyen a gyümölcstelen és fénytelen közösülés után lesz az ember.
Nem gyógyultak, nem gyógyítottak. Pedig egy okos ember okos szavait hallottuk, aki
már messze, mint kora, messze, mint idegen földje, amelyben nyugszik. Az emberség
nagy forró kézszorítását ma este sem éreztük. A fiatal akarások kudarcba fulladtak.
Nézem a rendezőt, az igazgatót, a színészeket, segédszínészeket. Egyik sem éri el a
harminc évet. Vajon tudják-e, hogy Brecht érett gondolatait csak érett fővel lehet
befogadni és közölni, elfogadtatni? Eszembe ötlik, hogy a Rómeó és Júliát sem lehet
itt kiosztani. Júliák vannak, Rómeó már nincs, és nincs Capulet-Montague család,
nincs herceg, nincs Dajka, Barát és Patikárius. Vajon van-e a drámairodalomnak
gyerekekre (kamaszokra) írt darabja? Ha pedig nincs, mit lehet itt csinálni.
Alighanem egy gyerek-gettóval találkoztunk.
Ülünk és állunk, és szenvedélyesen vitatkozunk velük, hogy megtermékenyüljenek. De
ülnek és állnak és isznak és hallgatnak. Nem a sötétség, nem is a kétségbeesés - a
fáradt boldogtalanság üli meg a szemeket. Camus mondja, Camus, a boldogtalan: a
művésznek erősnek és boldognak kell lennie, mert ha maga is roskadozik az élet
terhei alatt, nem tud segíteni. A művészet pedig a legmagasabb értékű segítség az
embernek. A művészet ad erőt az élethez, a harchoz, feleszméléshez, szerelemhez és
barátsághoz. A gondolathoz. A győzelemvetéshez a poklon is.
Ülünk, állunk, beszélgetünk és iszunk, lobogva, kigyúlva: mi ismerjük a sátán
elrettentésének titkát. Ismerjük az isteni meleget. A fényt. Világítunk az ivóban.
Szavunkat kevesen értik, csak nézzük a sok magányos fiatal lelket, és sajnálkozunk.
És megbocsátunk.
De a színház nem játszótér, és nem kocsma.
Valamely isteni vendéglátás színhelye a színház.
Radó Vilit nézzük, Kecskemét nagyszerű és nagy múltú igazgatóját, aki kigyúlva
magyaráz.
Segíteni akar, de tehetetlen. Ahogy ősz fejét és régi kedvét nézzük, feltesszük a
kérdést, hogy az évek száma teszi-e fiatallá a színházat? Fél négy van, mire 900
forintos jegyeinket megszaggatjuk, és a vizenyős ködben Bagóval hazakullogunk.
Azért fáj ez a vereség. A vereség nem emel fel, és nem altat el.
De azért alszunk; napfényes reggelre ébredünk, és tejet, teát, tojást eszünk a
miskolciakkal, akik fiatal rendezővel szintén erre az előadásra készülnek.
A reggeli ehető, a miskolciak kedvesek, már meg is hívnak az előadásra,
fogadkoznak, hogy az jó lesz.
Utunk a tisztítótűzből a mennyországba visz: a Balatonra. Mednyánszky-szép erdők,
Ferenczyszép falvak és Egry József-gyönyörű a Balaton! Szárszón eszünk bámulatos
levest. Nagyapám mondta, hogy egy konyha próbája a leves, és egy jó kis levest
mindig meg lehet enni. Jó az agynak, ágynak, gyomornak, szívnek. Esszük a levest,
és még szomorúságunk felbüfögi a tegnapi estét. De a leves aranysárgája, a répák
fehére-narancsa, a tészta olvadékony zamata, a paprika pirosa jószándékkal
locsolgatja tegnapi napunk temetővirágait.
Ibolyák és rózsák nyílnak bennünk, mikor a rántott csirke és a lengyel sör elébünk
mosolyodik.
A feketét Tihanyban isszuk a Regében, a teraszon, a világ legtündéribb, legbájosabb
teraszán.
Egyedül vagyunk víz és ég között, a vendégek, őszi magányosok, fáznak, és az olaj
kályhához vonzódnak. Megvigasztal a Szépség, és ahogy a tejszínes feketét isszuk,
elgondolkodom, hogy az, aki Pannóniában rendez, nem Tihannyal veti össze munkáját?
Nem a fákkal, a házakkal, a szépséggel? Füreddel, a hajókkal, Aráccsal? Pestre
futkározik a presszókba? A pesti előadásokhoz méri művét? A magasugrás 230-as
korszakában 180-ra teszi a mércét. Pedig a fiatalok tudnak még magasat ugrani. Mi
már csak a maratoni távolugrásainkat emeljük feljebb, feljebb az ég felé. A nép
felé. A szocializmus fényében a Magasság felé.
A Marina szállóban szállunk meg. Osztályrészünk a hatalmas, füves part, a víz, a
szélvédő kosarak, a stégek. Süt a nap, és fürdeni kell. Istenem, hogy simogat a
selymes, anyai kéz. A párnás víz. Hogy omlik a homok a lábunk alatt. És úszom a
kékítőben, hűsít, imádkozik, susog a víz, zsolozsmázik a nádas. A nem sárguló,
gyönyörű nád. Utána megint a nap teríti rám aranypaplanát, és boldogok vagyunk, és
üdén felejtünk, és már meg sem bocsájtunk. Fürödjön az a szemüveges gyerek.
Mossa meg a lábát, próbálgassa Tihany felé a szárnyát. Mozogni, élni, szeretni,
mozogni. És az ember boldog lesz, mint hal a vízben. A színész, a rendező, a
színházi ember repülő hal. De kik tanítják a halat repülni? Az alkonyban, arccal a
tihanyi szigetnek, a B a ricskában esszük gyertyafénynél a bográcsgulyást, és
locsoljuk a gyomrunkat, kiszáradt torkunkat arácsi selymes borral, és ma már
harmadszor vagyunk Krúdy világában boldogok. Nem győzött ma este sem az ördög, a
mólón állunk a vitorlások r övezte pallón, vitorlások kikötőhelyén. Bagó boldog,
szaladgál a fűben, az úton, a vízben. Szeretjük egymást. Ez sem akármilyen színház.
A színház a szeretet szerelme. Az emberszeretet szerelme.
A Marina ötödik emeletéről belátni az isteni tavat.
Fények a tavon. Mécsek az asztalon. Emberek, egyesüljetek! 6. Bagó egy napja I.
Bagó bejár az Operett Színházba próbára. A nézőtéren ült vagy az előszínpadon, míg
én dolgoztam, de az is előfordult, hogy feljött utánam a színpadra, kísért
emelvényről emelvényre.
Egyik napon kinyitották a gyorsöltözőt a színpad hátsó felében. Levetkőztem,
otthagytam a nagykabátomat, átöltöztem. Bagó hűségesen várt egész próba alatt.
Pogány Margit, drága kolléga vitt neki vizet szünetben. Másnap megint odaültettem B
agókát, de az istennek sem akart ottmaradni. Futkározott megint utánam a színpadon.
Nem tudtam mire vélni megváltozott hangulatát. Harmadnap megint átöltöztem, és
otthagytam levetett utcai ruhámat. Bagó végig kitartott. Őrizte a ruhát.
Tudta, hogy nem hagyhatom ott. Visszatérek.
• Évánál voltam látogatóban, kb. i kilométerre lakik most tőlem, a lakásában.
Mindketten meg voltunk fázva, szipákoltunk, és nehézkesen mozogtunk.
Sétálva jöttünk Évához Bagóval, de nem tudtam már továbbmenni, pedig hosszabb sétát
terveztem.
Bagó egész nap nem mozgott, de inkább felmentem Évához. Otthon már megetettem,
nyers marhahúst és tejszínt kapott. Jóllakottan és megelégedetten indult a sétára.
Évánál nyugtalankodni kezdett, vakkantgatott, valami szemrehányásfélét mondott,
nekem adresszálva. Éva játszott vele, tv-t néztünk, kicsit megnyugodott. T í z óra
felé este elindultam vele hazafelé. A sarokról visszafordulok, hát látom, leült a
kapunál, és hiába szólongatom, nem mozdul. Sőt, látván, hogy elindulok visszafelé,
sarkon fordul, és megy fel Évához, kaparja az ajtót. Dohogva fölérek a lépcsőn, Éva
már nyitja az ajtót. Bagó ott áll köztünk, és nem érti a helyzetet, ő ilyenkor már
nem gyalogol. Marad. Az anyjával akar maradni éjszakára. Fiú.
• Vasárnap délutánonként B. G. barátom jön rendszeresen Örsi nevű fehér pulijával
sétálni, játszani.
Örsi erős testalkatú, nyugtalan, neurotikus puli.
Bagóval ketten black and white, fekete-fehér, elragadó két pofa. Imádják egymást,
és míg csak együtt vannak, szüntelenül harapdálják egymást, birkóznak, rohangálnak,
séta közben is. Bagó játék közben is fegyelmezetten közlekedik, Örsi vadul rohan
keresztbe az utcán, autók előtt vágtat át, de Bagó ilyenkor nem követi. Kicsit
idegesítő séták ezek, vasárnap nagy a forgalom erre az Endrődi Sándor utcában, sok
a sétáló autós.
A Vadrózsa vendéglőnél megállunk egy kávéra.
A két kutya nem jöhet be, szétzilálnák a vendégek idegeit. A kertben hagyjuk őket,
de Bagó egy jó ebéd reményében bekéredzkedik, ő máskor is mindig bejön, és
szokásait nem adja fel. Míg a kávét hörpölgetjük, Örsi eltűnik. Barátom, mint az
örült rohan utána, a Törökvész úton kiáltozik, de a kutya sehol. Egy autós látta, a
Vérhalom tér felé futott.
Ott sincs. Érszűkületem nem bírja az üldözést, G. rohan tovább. Már a Pasaréti úton
üget tovább, állandóan kérdezősködve. Jó 2 kilométer után talált rá Őrsire.
Csapzottan jönnek visszafelé. Elverte kutyáját, a járókelők csaknem meglincselték.
Bagó pedig kicsit megszeppenve ballag mellettem, mint a jó kisfiú, engedelmesen. Ő
soha nem menne el, ha tudja, hogy a gazdája bent van a házban.
Bagó és Éva. Igen, ez már szerelem. Ahogy találkoznak, és egymásnak esnek, Bagó
felugrál, önfeledten örül, és örömét mozgással fejezi ki, mint az ősi népek. Őket
nézve eszembe jut a Rómeó-előadás, ahol G. azt mondta Évának, hogy én mozgóm a
szerepet, de nem tudok beszélni. Ez kétségtelen hiányosságom volt még akkor,
viszont emlékeztem az ő Rómeójára, ő beszélte csak a szerepet. „Lihegő, ifjú
Rómeók" - írtam egyszer a puliról. Akkor még nem sejtettem, hogy egy pulival
életépítő barátságra lépek. De már akkor is ösztönösen megéreztem a puli és Rómeó
ősi viszonyát.
Sok munkám van, és ilyenkor Bagó Évánál van.
Sétáik a Bogár utca felé visznek. Éva eksztatikus állapotban számol be Bagó újabb
szerelméről, aki a Bogár utcában lakik. Rozó volt az első szerelme, egy kis
zsemlyeszínű spániel, szemben laktak, és a kis Rozó naphosszat szaladgált a
bicikliző, hancúrozó gyerekekkel, amíg egy autó elütötte. Meg kell vallanom, hogy
én nem konstatáltam azt a lángoló szerelmet, amit Éva vélt köztük felfedezni. Rozó,
amint meglátta Bagót, behúzta kis farkát, és farán vonszolta magát, mint kitanított
szűzleány, védve ártatlanságát. Bagó szagolgatni akarta, de miután Rozó nem hagyta
magát, hancúrozás lett belőle mindig. Éva mindenütt és mindenben szerelmet vél
felfedezni, vagy annak hiányát. Kigyúlt szemekkel kiáltotta mindig: Rozó az utcán
van, és Bagóka nyüszít az erkélyen. Lehet; én soha nem vettem észre semmit, de
miután nem voltam tisztában, mikor kell Bagót kisleányhoz vinni, elmentünk a
tenyésztőhöz ketten, aggályos szülők, és pironkodva tettünk fel pszichológiai
kérdéseket; és meg kell vallani, sebészi válaszokat kaptunk. Bagót nem kell elvinni
a leányokhoz, ez soha nem fog neki hiányozni. Ha egyszer elvisszük, akkor hetenként
kell vinni szerelmi légyottra, máskülönben elkódorog. Én boldogan vettem ezt
tudomásul, és valahogyan kezdtem megérteni a szerzetesek végül is nyugodt életét.
A Bogár utca felé sétálok én is Bagóval, és a kis rojtos pulinál mindig megállunk,
hogy megvakargassam a fejét. K é t éve járunk arra, barátkozunk a kerítésen
keresztül, de még csak azt sem vettem észre, hogy leány. Éva elsőre felfedezte, és
mint anyai-angyali kerítő, lelkesen istápolja ezt a szerelmet. Istenem, a nők
szeme! A nők megérzései! A nők felérzései! Igen, a nők közelebb vannak az ősi
népekhez, a természethez, az állatokhoz. Mi csak okoskodunk, kapaszkodunk,
ragaszkodunk, de soha nem tudjuk megközelíteni az ő érzékenységüket. És ezt a
kutyák is érzik. Az asszonyokhoz jobban ragaszkodnak. Az asszonyokhoz szerelemmel,
örök nosztalgiával közelednek. Minket kedvelnek, megszoknak, szeretnek, de ősi
csápjaik a nőkhöz húzzák rövid életüket.
• Sétálunk, black and white, meg még hárman. Három kisleánnyal egy olasz asszony
áll a sarkon.
Toszkán-szőke; bávatag kék szemű. Bagó a közelükben motoszkál, szagolgat, az
asszony oktatólag mond valamit a gyerekeknek; kérdezem barátomat, mit mondott? „A
kutya szaglászik, keresi, merre pisilt a gazdája." („Padrone.") Elmerengek ezen.
Mondom is, milyen rendkívülien buta ez a nő.
Bagó továbbra is egy helyen szaglászik. „Ecco, ecco" - hallom még az asszony
szavát. Furcsa természetrajzóra! És három lánya van a bávatag toszkánnak! Vajon
milyen szövevényes összefüggés van az ostobaság és a leánygyerekek között? M ilyen
erős gén az ostoba gén? A papa, a padrone nyilván diplomata. És kereszténydemokrata
kormánya van az elkorcsosult latinoknak...
• Elhagyott utcán sétálunk Bagóval. Jön mellettem, előttem, mint szokott. Nem
szoktattuk, nem neveltük. Póráz nem volt rajta. Járdán megy, autók elől kitér, a
járókelőket nem molesztálja.
Rendőr jön a sötétben. Megállok, bevárom B agót.
- Öné a kutya? - E n y é m .
- Közterületen pórázon kell vezetni a kutyát.
- Én nem kötöm pórázra. Szeretem a kutyámat.
Puli. Nem tűr pórázt.
- Közterületen pórázon kell vezetni a kutyát.
- Majd kifizetem, mindenkor kifizetem, de nem kötöm pórázra.
- Meg akarom előzni a feljelentést, művész úr.
- Kérem, jelentsen fel, akkor sem kötöm meg a kutyát. Mondhatnám, hogy véletlenül
nincs nálam a póráz, de nem mondom. Szeretem a kutyámat.
Nem kötöm meg.
- Csak nehogy megharapjon valakit! - E z soha.
- Csak ha eszik.
- Úgy, úgy.
- Jóéccakát.
Ballagunk tovább. Adórendelet, kitett, kivert kutyák. Gazdátlan állatok.
Szeretettelenség. Szabályok. Póráz. Közterület.
A kutya az ember leghűségesebb társa.
I I .
Bagókám lefekvéskor az ágyban kezd aludni, a lábamnál, a fejemhez soha nem jön. Ha
melege kezd lenni, elmegy a kis szőnyegéhez, odafekszik a hűvösre, az ajtó elé.
Reggel megint feljön hozzám, nyalogatja a kezemet, megmosdat.
Reggel 8 órakor a Szinkronba kell menni. Bagó mellettem levegőzik a kocsiban.
Nagybetűs figyelmeztetés a bejáratnál: KUTYÁT AZ ÉPÜLETBE BEHOZNI TILOS! Ha
kérdeznek, lakonikusan válaszolok: N e m kutya, puli! J ö n velem a hosszú lépcsőn,
a büfé előtt mindenki kedveskedik vele, felderíti a reggeli elgyötört arcokat, ő is
kedves mindenkihez. Bejön a sötét műterembe, tudja, most munka következik, ledül a
teremben, egybeolvad a fekete csenddel, alszik, míg nem végzünk. Soha nem szól
bele, soha miatta még nem kellett ismételni.
M á r újra a kocsiban ülünk, megyünk próbára.
Figyelmesen, kedvesen ül a helyén, nézeget, levegőzik. Az Operett Színháznál jön
szalutálgatva mellettem, át az üvegajtókon, a sötét nézőtérre vagy a színpadra.
Nyugalmasan vár, míg vége a próbának. Kutyaszeretők vizet hoznak neki, ha liheg, ha
szomjas, cukorral kínálják, de Bagó nem édesszájú.
A próba vége 2 óra felé van, megyünk ebédelni a Tüske utcába. Leteszem a kocsit a
ház előtt, és gyalog megyünk. Bagó kiszaladgálja magát az ismert úton, a sarkon
felnéz, lemegyünk-e vagy továbbsétálunk.
Elheveredik a konyhában, ha kedvére való csemegét kap, falatozik. A csirkecsont a
kedvence, négy-öt darabot is elropogtat.
Délután lefekszünk, felkuporodik a lábamhoz, majd elnyúlik; később leugrik, keresi
a ház hűvösebb pontjait. Ha van időnk és kedvünk, sétálni indulunk a nagykörön:
Endrődi utca, Bogár utca, Törökvész út és vissza. Megelőz, elmarad, szaglászik,
szalutál, elvégzi az alkalmas helyén nagydolgát, és poroszkál, gyalogol, szaladgál
tovább. Az egyik házban nemrég korcs puli született, kedves, bumfordi, fehér foltos
kis pofa, nagy szeretettel és játék-kedvvel közeledik Bagóhoz, de Bagó lenézi a kis
baritont. Rekedt, Armstrong-szerű hangot ad ki magából, szelíden és édesen, mint
Armstrong szokta volt. Ballagunk tovább, és magam sem tudom, javult-e érszűkületem,
ha a Hadügynél már nem kell leállnom pihenni. A Bogár utca a legkedvesebb Bagó-
utca, sok-sok kedves, csaholó kutyával. Ismerik és megszokták Bagókát, Bagó sem
hederít rá egyikre sem. Mihályíiéknál új kis fekete puli csahol együtt a többivel,
de rendszeresen harapdálja az egyik kis társát, ő nem is Bagót ugatja, hanem
játszik. Szemben kis puli barátunk füttyszóra odajön a zöld kapuhoz, és nagyon
hálás látogatásunkért. Meg vakargatom a fejét, és ez olyan rítusos, hogy Bagó nem
is féltékenykedik. Békésen és nagy nosztalgiával tűri a kapargálást barátunk,
megyünk tovább, lábam is kipihente a kaptatót.
Megyünk a filmes-barátok utcájába, akikkel, mint említettem volt, nem beszélgetünk,
de egyetértünk. Megint fordulunk egy újabb kis szűk, vidéki utcába, itt csak három
kutya van a Törökvész útig.
Katolikus pulik csaholnak az egyik oldalon (egyszer papokat láttam a kertben), a
másik kertből magányos farkaskutya vakkantgat, de Bagó nem törődik velük,
egykedvűen méláz tovább.
A Törökvész úton nincs kutya. Hazáig már nem is találkozunk új ismerősökkel,
legfeljebb alkalmi találkánk van sétáló barátokkal. Bagó, mint egy óvatos szűz v
nemigen barátkozik. Szagolgat egy darabig, de igazi barátai, szív szerinti
játszópajtásai csak a pulik. A többiekkel nem ismerkedik. A kisebb kutyákat lenézi,
a nagyobbaktól fél, legfeljebb lábam mellől dühösködik, morog feléjük, majd jön
tovább.
Este előadás a Fáklya Klubban. Vagy rosszabb esetben messze, vidéken.
Az én édes öregem mindenhova elkísér. Meggondolások nélkül, húzódozás nélkül. „Áll
rendelkezésemre." Hűségesen, pontosan, sok érzelemmel, jókedvvel. Nyáron, Szemesen
fordult csak elő, mikor Éva Amerikában volt, hogy nem jött velem a megszokott úton,
a megszokott sétára, de később tisztáztuk, hogy ennek oka a nagy meleg volt.
Melegben az árnyékot keresi, lefekszik, megvárja az alkonyatot. Addig alszik,
nyugszik.
Este szokott enni Bagóka, ez a főétkezés időpontja. Addig csontokat, tejet, vizet
iszik, de nem eszik. Este a vacsora a főétkezés. Tejfölt kap, és fehér lesz a
szakálla, ilyenkor kicsit Kalinyinra emlékeztet. Megmosdatom, és jön a nyers
marhahús. Aztán a pálpusztai! Bagó mindent szeret, ami büdös. Különös ízlése van.
Hiszen a pálpusztai lágy, érett sajt, a másnapos felnőttek menedéke.
I Bagónak friss csemege. Felváltva esszük, ő egyet, én egyet.
J ö n az éjszaka, és Bagókám megint az ágyamban van, előbb ellenőrzi barátait, a
pipiket, a madaraimat és a halakat.
Csend van. Bagó szuszog, és néha-néha nosztalgikusán emlékezik, nagyot sóhajt, és
elalszik.
Latinovits Zoltán két rövid írásában is hangsúlyozta: arra kéri olvasóit, írásait
olvasva ne az írót keressék benne, hanem az őszinte színészt. S bár
naplójegyzeteiben már 1958. június 17-én életéről, sorsáról gondolkodva arról ír,
hogy színész, majd rendező kíván lenni, színházi szakember s végül író (később
többször is megfogalmazta ezt az önmagát jellemző színész-rendező-író
fejlődésrajzot!), rövid életében mindenek felett s mindenek előtt színész és
rendező volt. Egyénisége fényét azonban nem csupán a filmek, fényképfelvételek,
emlékezések örökítették meg az utókornak, hanem Latinovits Zoltán írásai is: a
rendkívüli képességű színész írói megny i latkozásai.
Mindig kézzel írt; némely kézirata írás közbeni rendkívül erős koncentrációra vall:
első fogalmazványai között is akad alig-alig javított oldal. Kéziratai esetében
jellegzetesen az első oldalak összefogottabbak, később - ha oldódik benne a
feszültség - írásainak képe is kuszábbá lesz: többször javít a már lejegyzett
szövegen. A Szendrő József temetésére írott beszéd kézirata írójának az eseménytől
rendkívül zaklatott lelkiállapotát tükrözi, és pontosan követhető a szöveg
alakulásának minden mozzanata. Egy fennmaradt cédula hiteles bizonyíték arra,
mennyire tervszerűen írt, dolgozott Latinovits Zoltán: előre, pontról pontra
megtervezte a Bagó story Ismét Szemes című fejezetét, s írás közben sem tért el
első elképzelésétől.
De a színész írás közben is színész: a pillanat teljességének foglya. Latinovits
Zoltán írásait olvasva egy-egy jellemző mondatra, jellegzetes kifejezésre,
szófordulatra, olykor egész bekezdésekre újra és újra rábukkanhatunk, mert az
íróként megszólaló színész soha nem tekintette egyértelműen befejezettnek művét;
mint színész meghódított szerepét a bemutató után, Latinovits Zoltán is újra és
újra továbbcsiszolta, fényesítette papírra vetett gondolatait.
Ezért írói munkamódszerére meghatározóan jellemző korábbi írásainak folyamatos
bővítése. Elkészült, már nyomdába adott írásait is a pillanat szülte új helyzetben,
a helyzet ihletettségének szorításában bővíti újabb s újabb részletekkel. így
maradt ránk az Üzenet rövidebb és hosszabb változata, Az izgága Jézusok írott és
attól különböző, elmondott szövege. Néha folyamatosan alakítja, bővíti írásait.
1968 késő őszén, egy előadóestre készülve, például kétoldalas vázlatot készít,
amely a Liliom műsorfüzetébe írott szöveget (1968. október) tekinti kiindulópontul,
és a tervezett életrajzi gondolatsorban jelzi a helyét két korábbi írásának is.
(Zoo, a csodák csodája, Ködszurkáló.) Az igen bő vázlatnak azonban csak első,
rövidebb felét írja meg, ez hangzik el 1969 tavaszán Újvidéken; a két év múlva -
már zsebében a Magvető Könyvkiadó munkára serkentő szerződésével - befejezett
Önéletírás felhangokr kai viszont nem tartalmazza a Ködszurkálót: az önálló
írásként jelent meg a Ködszurkáló-kötetben, s az Újvidéken elmondott szövegből is
csupán töredékek kerültek be legteljesebb önéletrajzi írásába.
Jellemző írói munkamódszerére a korábbi szövegek új környezetbe, új írásba történő
beépítése is.
Az 1976-ban írott s töredékben maradt Verset mondani oldalait lapozgatva olvasható
több olyan mondat s gondolatsor, amely a versmondással korábban foglalkozó
írásaiban már olvasható volt. Az 1965-ben írott Legkedvesebb verseim és az 1969-ben
készült Az izgága Jézusok számos részlete beépült a Ködszurkáló-kötet Verset
mondani című fejezetébe. Majd: átírva, gondolatilag új összefüggésekbe ágyazva
kisebb-nagyobb részletek - olykor csak mondatok, olykor egész bekezdések, oldalak -
alkotórészei lettek az 1976-os tanulmánynak. Vagyis 1976-ban, amikor összegezni,
egybefogni kívánta a versmondásról élete során addig kialakított gondolatait,
nézeteit, minden korábbi e tárgykörű írása maradandónak érzett részletét beépítette
készülő nagyívű dolgozatába.
Mindebből az is következett, hogy írásait nem tekintette végleges, lezárt műveknek.
Felhasználható, alkotói értelemben gyümölcsöztethető életdaraboknak hitte, vallotta
azokat, s amikor például 1 9 7 1 - b e n a Ködszurkáló-kötet kéziratán dolgozott,
korábbi fontosabb írásait vagy írásai fontosabb gondolatait szinte kivétel nélkül
beépítette a Ködszurkáló-kötet anyagába. Fiatalkori - megjelent vagy kéziratban
őrzött - írásainak 1 9 7 1 - b e n is érvényesnek érzett részleteit éppúgy, mint
Szendrő József temetésén abban az évben elmondott beszédét.
(Hegyi Béla interjúkra alapozott könyvében Latinovits Legenda, valóság, emlékezet.
Bp. 1983.
2 0 2 - 2 1 2 . - közöl néhányat a fiatal színésznek az ötvenes évek végén a
debreceni lapban, illetve a debreceni színház műsorfüzetében megjelent írásaiból.
Ezek újraközlését mellőztem; amelyik valóban írás, azt Latinovits Zoltán beépítette
a K ö d szurkáló-kötetbe, a többi elsősorban vagy csak életrajzi adalék.)
Harmadjára: jellemző Latinovits Zoltánra, hogy elkészült műveiből részleteket,
olykor módosított részleteket alkalmi közlések szükségletei szerint felhasznál.
1972-ben például Latinovits Zoltán Veszprémben Németh László Győzelem című drámáját
rendezte, és a színház műsorfüzetében rövid írást publikált. Ám ez a tömör művészi
vallomás az akkor még meg nem jelent Ködszurkálókötet Drámát rendezni című
fejezetének szövegéből kiszakított, önállósított részlet. Vagy: a Magyar Rádióban
1976 júniusában elhangzott Monológ a költészetről című írás közlését is mellőztem:
hisz ez nem önálló mű, csupán a Verset mondani kiragadott bekezdései más
összefüggésbe ágyazva, élőszóra hangszerelve, versekkel bővítve: egy szöveg alkalmi
rádióra alkalmazása. Másfajta példa, egyéniségét jellemző megoldás: a Vigília 1975-
ben neves személyiségekhez körkérdést intézett: Miért vagyok - nem vagyok kérészi
tyén) tény? Latinovits Zoltán a kérdésre válaszul elküldte az 1974 novemberében,
Majczen Mária temetésén elmondott, korábban már vidéki napilapban megjelent
beszédének szövegét. Ez volt minden magyarázat nélkül a kérdésre adott válasza.
Jelen kötet Latinovits Zoltán írásait tartalmazza.
T e h á t riportok, rádiós beszélgetések, interjúk szövegét nem, s leveleket,
feljegyzéseket, naplójegyzeteket sem.
Az interjúk kisebb része is csak kellő fenntartással tekinthető Latinovits-
szövegnek; a rádiós beszélgetések rögtönzött gondolatcserék, magnószalagról
lejegyzett változatuk sem íráskarakterű. De ezeknek a közreműködők által létrejött
szövegeknek, interjúknak egybegyűjtése, kiadása roppant fontos lenne:
színházművészetünk önismeretét tehetnék gazdagabbá.
A levelek közzététele még nem időszerű. Azok a levelek, amelyek már érettek a
nyilvánosságra, kevéssé érdekesek vagy kifejezetten személyes vonatkozásúak. A
valóban izgalmas, gondolatilag tartalmas levelek viszont személyi vonatkozásaik
következtében csak rövidítve, „közlésre alkalmassá" téve lennének közreadhatóak,
amely szövegcsonkítás élőkkel, halottakkal szemben egyaránt tisztességtelen eljárás
lenne. S ma még különben sem összegyűjthetőek Latinovits Zoltán értékes,
gondolatgazdag levelei. Többnyire féltve őrzött kincsek, tulajdonosaik aligha
lennének hajlandóak nyilvánosság elé bocsátani azok szövegét. Majd idővel
egybegyűjtve Latinovits Zoltán leveleit - a kötet izgalmas és felkavaró dokumentuma
lesz a hatvanas-hetvenes évek színházi s szellemi életének.
A színész-rendező írásos életművének sajátos részét alkotják a rendezőpéldányok.
Nem csupán két, teljességében megvalósult rendezése (Németh László: Győzelem,
Gorkij: Kispolgárok) rendezői munkapéldánya, de a végül a pesti bemutatóig el sem
jutott, csak a Dunaújvárosi Bemutatószínpadon életre kelt dráma (Alonso Alegría:
Kötélen a Niagara fölött) kéziratpéldánya is rendkívül érdekes színházi-szakmai
tapasztalatokat kínál, s hasonlóképpen gazdag gondolati anyagot rejtenek
versműsorainak rendezőpéldányai (Balassi, K arinthy, József Attila). S nem kevésbé
fontosak azok az általa kéziratban lemásolt vagy gépiratban megőrzött versek,
szövegek, amelyek kéziratait hangsúly- és ütemjelei, előadói megjegyzései díszítik:
nemcsak a rendkívül következetes és alapos felkészülés, de egy sajátos
előadóművészi stílus és magatartás élményszerű dokumentumai e lapok. K ö zzétételük
megoldásra váró feladat.
A személyes jegyzetek fellelhető anyaga jelentős részben töredékes, zaklatott,
félig írtán papírra vetett feljegyzés, a napi hajszás lótás-futás izgalmában-
lázában rögzített töredék - nem a nyilvánosságnak szánt megnyilatkozások; ha
megőrződnek, évszázadnyi idő múltán kordokumentumként lehetnek majd érdekesek,
megrázóak. A naplók rendezettebb, elsősorban a színházi élet eseményeiről
lejegyzett gondolatsorainak, eszmefuttatásainak legfőképpen egy 1960-1963 között
vezetett jegyzetfüzet anyagának - közlése akkor lesz időszerű, amikor már nagy
biztonsággal lehet remélni: megjelentetésük nem csupán személyeskedő viharok
kirobbanását eredményezné, hanem a bennük foglalt gondolatok közkinccsé válását.
Megoldást majd az idő kínál. Időpontot gyorsan változó, alakuló korunk.
Latinovits Zoltán írásos hagyatékának jelentős része feldolgozott, rendezett,
filológiailag karbantartott állapotban Ruttkai Éva birtokában van.
E kötet közrebocsátásakor alapvetően erre az anyagra támaszkodhattam. Az írásos
életmű más részét Latinovits Zoltán édesanyja, Frenreisz Istvánné Gundel Katalin
őrzi.
De szinte kideríthetetlenül sok helyen lappanghat még jogosan vagy jogtalanul
birtokolt Latinovits Zoltán-kézirat. Részben megjelent, részben talán ismeretlen
írások kézirata.
E mostani kötet Latinovits Zoltán valamennyi jelentősebb írását tartalmazza.
E megállapítás tartalmát az idő módosíthatja.
I. KÖDSZURKÁLÓ A kéziratot önálló kötetben - Latinovits Zoltán: Ködszurkáló. B p .
1 9 7 3 . - a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. A Ködszurkáló című írás jóval
korábban, önálló írásként látott napvilágot. (Új írás.
1966. november. 1 1 0 - 1 1 5 . ) Az 1973-ban megjelent kötet betűhív szövegét
olvashatja e mostani közlésben az olvasó, csupán néhány sajtóhibát javítottam. A
teljes szövegnek ez a második kiadása.
Az 1976-ban tervezett második kiadás az e mostani kiadásban is olvasható, de önálló
írásként közölt Üzenet című írással és a Bagó story néhány fejezetével bővült
volna.
II. ÍRÁSOK A SZÍNHÁZRÓL: SZÜLETÉSRŐL, ÉLETRŐL, HALÁLRÓL Legkedvesebb verseim
Elhangzott a Magyar Rádióban 1965. szeptember 6-án. A szöveget először Surányi
Ibolya adta ki 1978-ban. (Latinovits Zoltán: Verset mondok. B p .
é. n. 69-70.) E kiadás alapján közlöm az írás szövegét. A bevezető után a rádióban
a következő versek hangzottak el: Radnóti Miklós: Mi végre; Kosztolányi Dezső:
Akarsz-e játszani; József Attila: K e dvesem betegen; József Attila: Karóval
jöttél; Somlyó György: Halálhír; Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz.
Embernek kell maradni A Jancsó Miklósnak írott levél 1966. szeptember 10-én
keletkezett. A fenti részletet - mellőzve a személyes vonatkozású részeket -
kéziratból Ablonczy László közölte A színész arca: Latinovits Zoltán (Bp. 1979)
című kiadványban. A szöveget e kiadás alapján közlöm. Az eredeti kézirat jelenleg
lappang. Jancsó Miklós nem őrizte meg a neki küldött levél kéziratát. (Hegyi Béla:
Latinovits.
B p . 1983. 278.) Napfény-üzenetet szeretnék széthinteni A Film, Színház, Muzsika
1967. december 22-i számában jelent meg, a Krónika 1967 rovat Március oldalán.
Kéziratot nem találtam, a Film, Színház, Muzsikában olvasható szöveget közlöm.
1967.
február 24-én volt Örkény István T ó t é k című tragikomédiájának bemutatója a
Thália Színházban.
Latinovits Zoltán játszotta Varró őrnagy szerepét.
Boldogságteremtés Eredetileg a Magyar Rádióban hangzott el 1karácsonyán. A szöveg
nyomtatott formában megjelent Molnár Gál Péter Olvasópróba című könyvében. (Bp.
1968. 1 3 6 - 1 4 0 . ) Az ott olvasható szöveget közlöm, kijavítva néhány
értelemzavaró hibát. A rádiófelvétel alapján közölte a szöveget Ablonczy László a
Tiszatáj című folyóiratban. ( 1 9 8 1 .
szeptember. 93-95.) Jó estét kívánok A szöveget az eredeti kézirat alapján közlöm,
amely egy Latinovits Zoltán 1967. 7. 23. címoldalú barna jegyzetfüzetben maradt
fenn. A szöveg - csekély eltéréssel. Bevezető egy előadóesthez címmel - már
korábban olvasható volt Ablonczy László közlésében: Tiszatáj 1 9 8 1 . szeptember.
9 1 . Az eredeti szöveg után nincs semmiféle utalás arra: milyen vers következett e
bemutatkozás után.
Önarckép Elhangzott 1969. március 29-én Újvidéken, a Ruttkai Évával Portrék címmel
tartott közös előadóesten. Az írást a rádiófelvétel alapján közlöm.
Csak töredékes kézirat (Jegyzetfüzet, 1968. december 7.) maradt fenn - a
Ködszurkáló-kötet önéletrajzi fejezetének első vázlata -, és néhány soros - az
alábbiakban olvasható - rövid, kinyomtatott változata, amely mint fényképaláírás
jelent meg korábban a Kecskeméti Katona József Színház műsorfüzetében: „Latinovits
Zoltán, született 1 9 3 1 szeptemberében a Városligetben. Anyám édesapja, néhai
Gundel Károly, a honi vendéglátás művésze. Voltam diák, asztalos, hídmunkás,
kőművestanuló, egyetemi hallgató, építészmérnök és színész. (Ez utóbbiról nem
kaptam hivatalos bizonylatot.) Bajor Gizi, Galamb Sándor, Lehotay Árpád vezetett a
színház felé. Később azok, akiknek ma kollégája lehetek. Játszottam az állami Szent
Imre Gimnáziumban, a MÁVAG-ban, Népművészeti Intézetben, később havi illetményért
Debrecenben, Miskolcon, Budapesten, Gyulán és Szabadkán. Hat év alatt 30 magyar
filmben volt szerencsém játszhatni. Szenvedélyem az igazságkeresés. Káros
szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel
összeférhetetlen vagyok.
A kecskeméti színházba hazajöttem, barátok közé. A legnagyobb magyar színházi
szerző jóvoltából hazajöttem a Városligetbe.
Igyekszem jól emlékezni a gyermekkoromra." (Molnár Ferenc: Liliom. 1968. november 1
5 . ) Valamint fennmaradt egy drapp, dátum nélküli, valószínűleg 1969-ben írott
jegyzetfüzet, amely töredékes kéziratban részben megőrizte az 1969.
március 29-én tartott est összekötőszövegét. Sajnos épp a bemutatkozó írást nem
írta le Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva emlékezete szerint csupán néhány soros
vázlatot készített.
A hangszalag és gépirat azonban megőrizte az előadott Rómeó és Júlia-részlet előtt
elhangzott bevezető szavakat: „És ha már Shakespeare-nél tartunk, engedjék meg,
hogy röviden elmeséljem közös élményünket. Rég volt, tán igaz se volt, mikor még én
is a Vígszínház tagja voltam, talán már hat éve is van, együtt játszottuk Rómeót és
Júliát.
Nagyon szerettük az előadást, igazán és teljesen a miénknek éreztük. Most úgy
tűnik, a darab elején röpülni is tudtunk a boldogságtól, és a végén, a kriptában
valóban megszakadt a szívünk. Hetvenhétszer ment, szép sikerrel, amikor 1964 nyarán
a színház először indult vendégjátékra, Pozsonyba.
Az egyik darab a Rómeó volt. És a vonaton, rekkenő hőségben valóban megszakadt a
szívem, úgyhogy a felvirágzott fogadóbizottság csak dermedten tudta figyelni, ahogy
a félhalott Rómeót leemelik a vonatról, és betuszkolják egy szirénázó mentőautóba.
Negyven napig feküdt Rómeó egy pozsonyi kórházban, és Júlia ápolta. A seb beforrt a
szívemen egy pár hónap múlva, de valami eltűnt.
Mintha végleg leeresztettek volna egy sorompót az úton, ami visszavezetett volna
Rómeóhoz. N e m játszottuk többet, virágjában halt meg az előadás, úgy, mint Rómeó
és Júlia szerelme.
Most megpróbálunk mégis visszaszállni múlt ifjúságunk tündértavára, Verona azúrkék
ege alá.
Az est leszállt, a bálnak vége, a vendégek elbotorkáltak. Csak a hold világít,
szikráznak a csillagok, Capuleték erkélye előtt Rómeó figyel, dobogó szívében a
sors szövi a legszebb szerelem hálóját." Az izgága Jézusok Elhangzott 1969. március
3-án az Egyetemi Színpadon. A kézirat tanúsága szerint az írott szöveget Latinovits
Zoltán 1969. március 2-án tisztázta le.
E kézirat alapján közölte először Mezei Mária (Vigília. 1977. június. 398-401;
később Mezei Mária: Vallomástöredékek. B p . 1 9 8 1 . 289-294.), s a kézirat
kalandos sorsát a szövegkiadáshoz fűzött költői erejű jegyzeteiben így meséli el:
„Évád - szegény drága elárvult Társad, még a nyáron meglelte a gyönyörű Rendben,
amit magad körül tartottál, »Te rendetlen«, az »Izgága Jézusok« bevezetőjének
kéziratát, amit régen nekem ígértél.
- János ment el érte.
Évád éppen »nyaralni« indult Bagóval és saját családjával. Agyonterhelt - Veled
megkettőzött lénye kétségbeesett, kócos, sok-kezű igyekezetében mérnöki tisztaságú
kéziratod füzetlapjait nyitott dossziéba helyezte, s a kocsi belseje helyett a
csomagtartóra tette. A kincset egy perc alatt szélnek eresztette...
Az Endrődi Sándor s a Gábor Áron utca porából, bokrai alól sírva szedegette össze,
János segítette.
Az első lap nem került elő! Bizonyosan játékosan Te rejtetted el, hogy az utolsó
percben bebizonyíthasd: van vigasztalás!...
S. Ibolya fia - a fiatal költő, akinek Hozzád írt versét Bibliámban őrzöm - szóról
szóra tudta.
Nem magnón, a szívében őrizte. Azóta." Surányi Ibolya a költői esten készült,
tulajdonában levő magnófelvétel alapján kiadta az elhangzott szöveget (Verset
mondok, i. k. 120-124.), amely több ponton eltér a kézirat szövegétől. Surányi
Ibolya a kötetben közli a Bevezető első oldalának kézirat-fakszimiléjét, amely
azonban nem a Mezei Mária tulajdonában lévő kézirat elveszett első oldala, hanem
egy korábbi - a végső szövegnél valamivel rövidebb - egyoldalnyi kéziratos másolat.
Az írást a Vigília kiadása alapján közlöm, de az eredeti kézirathoz hűen mindenhol
kijavítottam a gépelés és nyomtatás közben létrejött hibákat, elírásokat. A
szöveget Latinovits Zoltán később kisebbnagyobb módosításokkal beépítette a
Ködszurkáló-kötet Költő versét mondani című fejezetébe s 1976-ban írott tanulmánya,
a Verset mondani első fejezetébe is.
Önéletírás felhangokkal A Film, Színház, Muzsika 1972. februárban négy folytatásban
közölte a Ködszurkáló-kötet Önéletírás felhangokkal című fejezetének rövidített
szövegét. Bevezetőnek szánta Latinovits Zoltán a fenti - Elöljáróban címmel papírra
vetett - néhány sort.
A szöveget a Film, Színház, Muzsika 1 9 7 2 . február 5-1 száma alapján közlöm.
Költő versét mondani A Ködszurkáló-kötet Költő versét mondani című fejezetének első
részét a Vigília közölte ( 1 9 7 2 . április. 256-262.), s e nyilvánosság elé
bocsátott fejezethez írta Latinovits Zoltán a rövid bevezetőt. Az írás Vigiliában
megjelent szövegét közlöm. (A lap később - 1 9 7 2 . július. 481-486. - a könyv
Drámát rendezni című fejezetének jelentős részét is megjelentette.) Búcsúzóul E
beszéd szövege a Napló 1974. november 30-i számában jelent meg. Az ott olvasható
szöveget közlöm. (Az írás később újra megjelent: Vigília.
1 9 7 5 . december. 840-841.) Latinovits Zoltán a Bagó story írása közben, az
Úttalan utakon fejezet papírra vetése közben gondolt arra, hogy e kéziratot
beépítse a könyv szövegébe. A fejezet második részéből azonban csak töredékes,
közlésre nem alkalmas személyes vonatkozású naplóvázlatok készültek el, ez
indokolja a korábban keletkezett önálló írás a Bagó storytól független közlését. A
Bagó storyban - ha elkészült volna a fejezet - a következő néhány - kéziratban
fennmaradt - sor előzte volna meg a búcsúztató beszédet: „Veszprém, Nagyanyám
városa, ősi barokk város. Szerettem, szerettem a csapatot is és Majczen Máriát, aki
csodálatos ember és színésznő volt, egyben a színházi élet legodaadóbb párttitkára.
Lám, így is lehet...
Álljon most itt emlékezésül a Farkasréti temető betonkalitkája előtt elmondott
beszédem. A mikrofonhoz nem engedtek. A család kérésére, a választott nem áll oda a
hivatalosokkal..." Üzenet A kézirat a Ködszurkáló tervezett második kiadása
utószavának íródott, a keletkezés időpontja 1976.
január 4. M á r Latinovits Zoltán halála után jelent meg a Rakéta Regényújság 1976.
június 29-i számában. Kézirat hiányában az itt megjelent szöveget közlöm.
Latinovits Zoltán 1976 tavaszán több helyen tartott önálló estet, s annak
bevezetőjeként olvasta fel a Szendrő Józsefhez írott Üzenetet, olykor jelentékenyen
bővítve, megtoldva a már a kiadónak leadott kézirat szövegét. 1976. február 13-án a
F é szek Klubban tartott estjén hangzott el az alábbi formában az Üzenet. Kézirat
nem található, a szöveget a rádiófelvétel alapján közlöm: „Szeretném ezt az estet
Szendrő Jóska barátom emlékének szentelni.
Drága Jóska, 1971 szeptemberében olvastad a Ködszurkálót, és októberben elhagytál
bennünket. Most, mikor a Magvető Könyvkiadó jóvoltából másodszor jelenik meg a
könyv, zárásul levelet írok neked a sülylyesztőbe, ahogyan Te tetted volt annak
idején az elhalt kedvesekhez.
Nem voltam a temetőben azóta sem, hogy kalapoddal és rózsákkal a föld alá tettük
testedet. De szellemeddel azóta is szeretkezünk, mi, akik itt maradtunk.
A színházak helyzete nem javult, hiszen ugyanaz a négy ember vezeti most is a
színházakat, a Szövetséget és a Főiskolát, akik akkor vezették. Akiket nem engedtem
sírodnál beszélni, hiszen életedben sem beszéltek Veled. »A lét tegyen rendet, ne a
halál.« Semmi javulás, minden ugyanolyan, mint életedben volt. A kinevezettek
kiválasztották utódaikat, akik még az ő képességeiket sem érik el. A jobb
képességűek vidéken csinálnak színházat, de hát őket is ezek nevelték. Most úgy
csinálnak színházat, mint oktatóik, csak fordítva. A rossznak fordítottja is rossz,
sajnos. Nemrég még a magyar futball is olyan mélyen volt, mint most a színház. De
íme két megszállott edző csatasorba állítása jó futballt tudott produkálni, mely
lassan-lassan méltó a nagy hagyományokhoz. Ma Magyarországon a színház van a
legmélyebben. És furcsa módon ez a rossz színház sem azt csinálja rosszul, amire az
ország vezető erejének szüksége volna. Az egyik a mai nyugati panaszdrámákat
mutatja be, a másik a nagyképességű pesti polgár-drámákat karolta fel, a harmadik
is Nyugaton kalandozik, a negyedik eposzokat és képeskönyveket ismertet. Tehát még
a műsortervek is rosszak. Pedig halálod óta sok minden megváltozott szerte e
hazában. Az ezeréves átok, a fátumérzés, a magyar búbánat lefoszlott az országról.
Ezer éve Európa ütközőpontján élő, nagy múltú, hősi nép földjéből Európa
kereskedelmi centruma lett, a békés szocialista építés hazája, a demokrácia
bölcsője. Most itt rakodik át Nyugat Kelet felé, és az északi nép fia itt cseréli
ki áruját a délivel. Lakótelepek, óvodák, bölcsődék, iskolák, kórházak nőnek ki a
földből, városok és gyárak.
Termelőüzemek, ahol dolgos nép világraszóló eredményeket produkál. Hárommillió
paraszt él demokráciában ezen a földön, először Európában.
Ezer év óta először építhet a nép, ezer év óta először nem szántja háború a
földünket. És mindez az utolsó húsz esztendőben született. De ebben a jóléti
államban - most büszkeség dagasztja mellem, hogy leírhatom: jóléti állam - még
valamit nem tisztáztunk. Valamit, ami nagyon fontos lenne, és amiben a színház
tehetné a legtöbbet. N e m tisztáztuk, mit jelent 1976-ban a magyar név, és nem
tisztáztuk, mit jelent: nemzet. Pedig csak akkor sorolhatunk be
internacionalistának, ha már náció vagyunk.
Jóska, szerte a hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget, nem tudják,
mit jelent magyar, ahogyan Ady értette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte,
Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan
Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta, Karinthy viccelte,
Molnár írta, Radnóti vérezte. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük
tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma
nem szabad úgy érteni, ahogy értenék. Hát ezért is kell egy végleges szent szót
mondanunk, hogy mindenki büszke is lehessen meleg báránybőr bundájában, szovjet
gázzal fűtött lakásában, a tévé mellett is büszke lehessen arra, hogy magyar, hogy
itthon maradt.
Németekkel, hágai kereskedő németekkel beszélgettem nemrég éjszaka Magyarországról.
T í z éve járnak ide vissza, és még nem fogalmazták meg, mi az a mágneses erő,
amely őket visszavisszavonzza erre a tájra. Faggattam őket, vajon mi ez az erő, a
táj szépsége, az emberek szívessége, a nők bája, az italok íze, az ételek zamata, a
cigányzene, a parasztmuzsika, mi az? Mi az? És T e , Jóska, vajon mit felelnél
erre, aki már a föld zamatát is tudod, és válaszolni is tudsz titkos, varázsos,
nagy kérdésekre, magyar Hamletek kérdéseire. Ők sem tudták a választ, de én biztos
vagyok abban, hogy a magyar szellem és édes, szíves szavaink vonzzák ide őket,
egyre több idegent és elszakadt magyart, hogy hazalátogassanak, hazajöjjenek, hogy
érezzék a bőrükön, a titkos fogalmat: haza. ó, pedig milyen egyszerű volna elbánni
a régi átkos fogalmakkal.
Hiszen magyar, ez nem faj, nem rosenbergi, kaganovicsi faj ideológusok irányító
szava kell ide, csak a sors felérzése. Ez az ezer évig nyomorgók földje egy
paradicsomnak kezdi nyitogatni kapuját, amelyre a paradicsomi szocializmus fátyolát
teregettük, a demokrácia bársonyát készítettük. Szibinyáni Jank Nándorfehérvárnál a
zászlót nem magyarul tartotta a mohamedán hódítók elé. A pirosfehér-zöld Európát
védte, ezt a földdarabot védte, ahová a legtöbb népfaj szorult Európában. És a
delek harangszava egy internacionalista győzelmét adja delenként a szeleknek.
Azóta, Hunyadi János óta, a magyar vállalást jelent. Azt, hogy aki ezt az áldott
keresztet magára veszi, magyarnak neveztetik, és édes szavainkkal tanítja a
megbékélést a szomszédoknak, nyugtalan és bosszús szomszédainknak és Európának.
Ennyit mondhattam csekély német tudásommal a németeknek, mikor az egyik elmerengve
maga elé nézett, és azt mondta: J a , jetzt kommt Ungarn.
Látod, Jóska, mikor elbúcsúztattalak Farkasréten, még nem tudtam világosan
kifejezni magam, kicsit még Camus-vel együtt ott tartottam, hogy „a művész nem
tartozhat reguláris hadsereghez, okszerűen partizán". Ma már világosan látom, hogy
itt a reguláris hadsereghez kell tartozni, tüzet 4 7 i éleszteni, lelket nemzeni,
nevelni, a szocializmus katonájának kell lenni. M i , a nemzet napszámosai, a
szocialista haza katonái lettünk. És bár a könyv új kiadása is eléggé pesszimista
képet rajzol, de már látszik a remény horizontja, amelyben megfoganhat új, nagy
hírű színházunk. És ha kérdeznek, miért rossz a magyar színház, nem a rendszerben
kell keresni a hibát, hanem abban a négy emberben, akik ezt idáig juttatták. De az
erő megvan bennünk, negyvenesekben, hogy újratermeljük magunkat. Lobog bennünk a
költészet táplálta hit, hogy megváltjuk lelkeinket. Munkád nem volt hiábavaló,
Jóska. Mi a bánatunkból is örömet fakasztunk, és emlékeden egyszer még felhúzzuk a
függönyt. A magyar szocialista szellem győzni fog, mint egykor Szibinyáni Jank
győzni tudott Nándorfehérvárnál.
»Nyugodj, felháborult Szellem«, sírodon a remény tüzei, a bizalom virágai nőnek
majd 1976ban. Nyugodj, Jóska, ígéretemhez híven megtartunk, és továbbadjuk
tanításodat. Szellemedhez hívek maradunk, és ami nem sikerült Veled, sikerülni fog
a fiatalokkal, a Te szellemedben.
»Nyugodj, felháborult Szellem«, itt vagyunk, és a földnek tett esküt égre fordított
szemmel betartjuk. Árulóvá nem válunk, munkás hazafiakként teljesítjük azt, amit
ránk bíztatok. Már nem reménytelen a Szeretet Színházának megvalósulása, »Az nem
lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a
honért«.
Indulásra készen a hajónk, a kor teremtett minket, és nem maradunk alul,
teljesítjük, amit a szocialista haza kíván tőlünk.
Nyugodj, fölháborult Szellem, ég Veled, Szindbád, hajós! Szervusz, édes József,
fiaid nem lesznek méltatlanok a nagy elődökhöz. Ámen." Verset mondani A szöveget az
1975-1976-ban írott, töredékesen elkészült kézirat alapján Surányi Ibolya adta ki
Verset mondok címmel 1978-ban. (Latinovits Zoltán: Verset mondok. Bp. i. k. 19-59.)
E kiadás és a kéziratról készült fényképmásolat alapján közlöm a szöveget; a
kézirat alapján a nyomtatott szövegben gyakori téves olvasatokat, elírásokat,
pontatlanságokat javítottam és ésszerűsítettem, egységesítettem az ortográfiát, de
a jellegzetes írásmódot érintetlenül hagytam; a következetlenségeket is: a
szövegben hol Balassa, hol Balassi szóalak fordul elő.
Az Ady-fejezetnek csupán bevezető sorait közli Surányi Ibolya (alább a jegyzetekben
találja meg e kötet olvasója a szöveget), s hozzáfűzi: „A kézirat további része
elveszett. (Szerk.)" Hegyi Béla azóta megjelent könyvében (Latinovits. Bp. 1983.) a
2 6 1 . oldalon közli fakszimilében Latinovits Zoltán kéziratos jegyzetét Révai
József Ady-könyvéről, így remélhető, hogy a kézirat nem elveszett, csak lappang.
A Verset mondani bevezető fejezetébe Latinovits Zoltán beépítette korábban írott
versmondással, költészettel kapcsolatos műveinek (Legkedvesebb verseim, Az izgága
Jézusok, Költő versét mondani) mondatait, gondolatait, szófordulatait, de új
szellemi köntösben, új hangszerelésben olvashatóak itt a régebben írott gondolatok.
A versidézetekben a sajtóhibákat, tollhibákat kijavítottam, de ahol Latinovits
Zoltán sajátos előadói hangsúlyt jelölt a megváltoztatott írásképpel, érintetlenül
hagytam a szöveget.
A prózai idézeteket nem javítottam. Latinovits Zoltán saját mondatfűzésének
stílusához igazítva, olykor pontatlanul idéz (Illyés Gyula A szavalásról című
írásából például), de lényegi változtatást, tartalmi módosítást nem követ el, így
ragaszkodtam az eredeti szöveghez.
A szövegben hivatkozott ábra többféle változatban, több kéziratos jegyzetfüzetben
is fennmaradt.
A Surányi Ibolya szerkesztette kötetben dr. Gáborjani Péter és Beke Csilla
kísérletet tesz az ábrák feloldására, megfejtésére. Latinovits Zoltán több hasonló
rajzának tanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy túl sokat
belemagyarázni vétek e rajzokba. Gondolkodást könnyítő, gondolatkibontó ábrák ezek,
az építész természetes „szerkesztő, tervező" kezemozdulásai írás, gondolkodás
közben. Segítik felszínre bukni a vajúdó gondolatot, de nem kristályos kifejezési
formái a már megszilárdult, írásban kifejtett gondolatnak.
Az Ady Endre fejezetből az alábbi bevezető szöveg ismeretes: „Ady Endre Szül. 1 8 7
7 . Érmindszent (Szilágy vm.). Középiskoláit 1896-ban fejezte be Zilahon. 1896-
1900, jogász és újságíró Debrecenben. 1900-1904, újságíró Nagyváradon. 1904-ben
megy először Párizsba. Budapestre jövet egy ideig a Bpesti Napló, majd a Nyugat
belső munkatársa. 1 9 1 1 - t ő l kezdve sokat betegeskedik, idejének nagy részét
szanatóriumban tölti. 1 9 1 5 - b e n megnősül, feleségül veszi Boncza Bertát
(Csinszkát). Ettől kezdve felváltva Budapesten és Csúcsán, felesége birtokán élt.
Meghalt 1 9 1 9 - b e n . " (Verset mondok, i. k. 56.) A Verset mondok fejezet
kéziratához mellékelten található egy töredékes kéziratlap: Széljegyzetek 1.
Kosztolányi 2. Gáli 3. Kassák bevezető a) levelem b) levele 4. Kosztolányi idézet
5. Voznyeszenszkij 6. B. Nagy-vérátömlesztés Befejezés? = Kassák „elröpül fejünk
felett a nikkel szamovár..." versidézet zár le Ehhez kapcsolódik öt jegyzetlap: a
Ködszurkáló-kötetben megjelent Költő versét mondani című fejezethez írott
Széljegyzeteinek szövegével. Ezek talán a régi kézirat eredeti, agyonjavítgatott
lapjai; feltehetően e mostani írásában is közölni akarta őket Latinovits Zoltán,
vagy beépíteni az új szövegbe, mint a Kosztolányi-hivatkozás esetében tette. A
fejezet szövegében az Illyés Gyula-idézet után zárójelben olvasható a következő
mondat: (Hogyan kellene hát?), alatta: könyvből! - Ez egyértelműen azt jelenti,
hogy itt a Ködszurkálókötetből kellene következnie a Költő versét mondani című
fejezetből annak a részletnek, amely hasonlóképpen kezdődik. („Hogyan kellene hát
verset mondani...") Sajnos a kéziratból kideríthetetlen, hogy Latinovits Zoltán
mekkora részletet akart itt újraközölni korábbi írásából.
A Széljegyzetek feliratú lap egy 5. jelzésű szöveget is megőrzött: Latinovits
Zoltán kézírásában egy hozzá írott levelet. A könyv szövegébe nem építette be,
kideríthetetlen, milyen szerepet szánt e néhány sornak. De a neki írott levelet
lemásolta a kötet jegyzetei közé, tehát fontosnak tartotta: jellemző gesztus
emberre, íróra, versmondóra egyaránt: „5. Fiatal költő estjén kaptam a következő
rövid levélinstrukciót: Kedves L Z ! Verseim tőrök.
A halál néha egész közel jön hozzám. Én válaszolok.
Pontosan. Röviden. Versben.
Csak akkor fog sikerülni az est, ha te is magadra veszel ebből az Igából! Én nem
művész akarok lenni, hanem Nap-szél, vagy ballada.
A barátom anyaga is olyan, mint a fehér izzó ólom.
Barátsággal üdvözöl:" A Petőfi-fejezethez Latinovits Zoltán utólag, a fejezet
szövegének elkészülte után írt jegyzeteket, így a jegyzetek számozása ezért nem
folyamatos.
Ötletszerű, idézet-jegyzetek ezek, a gondolkodás folyamatának kísérői, tanúi,
kiegészítői. Az idézetek Ady Endre Petőfi nem alkuszik című tanulmányából
származnak, a 7. jegyzet Petőfi Sándor művéből. (Lapok Petőfi Sándor naplójából.) „
+i »Valószínű, hogy Deák Ferenccel kibékül, ha 1867-ben él, de Deák Ferencre csak
ráfogták a higgadtságot, Deák sokkal jobban, inkább a Petőfi Sándor embere volt,
mint Kossuth Lajos.
Kossuth a néptribunná romlott, hiú, költőiségtelen, rossz költő. Deák egy profán
gesztusú nagy poéta, Kossuth - micsoda történelemhamisításnak tűnik ez, holott így
van - diákkorában mérnök, ügyes, számító ember, s Deák legjózanabbaknak látszó
alkotásai közben is az állandó poéta.« (Ady) '2 »Nagy istenhivő volt, s Jézus
istenségében is jobban hitt sok modern teológusnál. Ám a Messiás sem lehetett
meghatóan, bántóan szelíd jóságú gyermek, mert ilyen gyermek a keresztény
olimpuszon sincs.« (Ady) ^3 »Úgy, ahogy élt és van ez az ember, ez az istennél több
ember, pórul jár, ha meg nem hal.
Nincs olyan isten, hogy mi meglássuk, ki volt, mi volt, ha véletlenül életben
marad. Bár predesztinációs-hitű ember vagyok, s az ilyen ,ha'kat egy időben
erkölcstelennek és tudománytalannak vallom. Valóban, a Petőfi Sándor élete nem
lehetett más, mint amilyen volt, s nagyszerű milyenségétől, így, csakis így
lehetett s lehet kápráznia ma is szemünknek«. (Ady) * 4 »Nagy dolog az, hogy
Shakespeare-ben ismét istenét találta meg Petőfi, s nekem jólesik, hogy Heinét
jobban szerette Goethénél. Goethének: ,gyémánt volt a feje, de a szíve békasó.
...eh, még az sem, hisz a békasó szikrát hány: Goethe szíve agyag volt.'« (Ady) * 5
»De furcsa és tragikus, buta és isteni sors, hogy mi mindig mindent a politikától
kapunk és kaptunk. Vagyont, hírt, állást, szeretőt, feleséget, vallást, elvet,
megnyugvást, gyermeknemzést és halált, mindent.« +6 »Petőfi szerelmi élete titok,
miként az elefántok kusza násza is az, holott az elefántok igazi életében is a
szerelem a fő. Kinek adhatta oda első odaadását ez a csúnya, nagy fantáziájú,
bolond, kedvetlen, kedves fiú? Nem tudok eligazodni, bizonyos, hogy nagyon korán
érezte és szenvedte a maga hím-voltát. S bár tisztaságra törekvő legényke vala, én
nem esküszöm meg, hogy a sok szomszédasszony-dajka s kicsi cselédlányok nem
rontották-e meg Petőfi Sándort?« »A poéta, a Petőfi-féle poéta, az a ritka
üstökösféle, hasonlít az asszonyhoz. Ezért fél tőle, az aszszonyembertől mindig,
ezért szalad utána, mint egy bolond s ezért dalol több szerelemről, mint ahányra a
gerince képes...« 7 »Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is
fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint
republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy ,le a királlyal',
hanem a ,tiszta erkölcs'.« 8 »Csak szláv származásával tudom azért egészen
megmagyarázni Petőfi forradalmiságát s páratlan internacionalizmusát^ (Ady)" I I
I . BAGÓ STORY Az írás rövidített, átszerkesztett, csonka formában A Bagó story
címmel jelent meg öt részletben a Vigiliában. (1976. február, 1 2 7 - 1 3 1 . ,
március, 199-202., április, 2 5 7 - 2 6 3 . , május, 3 4 5 - 3 4 8 . , június, 402-
406.) K é t füzetben maradt fenn a kézirat tekintélyes része - a többi lappang vagy
elveszett -, de ezekben a füzetekben a megírás és nem a későbbi könyvszerkezet
sorrendjében találhatóak az egyes fejezetek.
Az első füzet külső borítóján a következő olvasható: a Bagó story — séták egy
pulival és egy érszűkülettel. 1975. 9. 24. Latinovits Zoltán. Az első olda4 7 9 Ion
szeptember 20-i dátum és ideiglenes fejezetcím: Szemes II. (E mostani kötetben
Ismét Szemes címmel olvasható.) Ezt követi a vérteskozmai kirándulást leíró (címe
nincs) rész ( 1 9 7 5 . augusztus 2.), majd a Bagó egy napja és az Epizódok közös
életünkből (1976 tavasza) kézirata. (Ez utóbbit a Bagó egy napja fejezet első
részeként közlöm.) A másik füzet - a külső borítón: 3 színházi előadás, 1975. okt.
1-9. - őrzi az e mostani kiadásban Úttalan utakon címmel olvasható fejezet
szövegét, ezt egy néhány oldalas, rendkívül szaggatott, laza fogalmazású,
rögtönzött naplójegyzet követi: a fejezet el nem készült második részének
forgácsai, törmelékei. Majd a Bagó I. (1974. július) tisztázata olvasható. (Jelen
kiadásban az 1. I. fejezet.) És végül néhány töredékes feljegyzés, naplójegyzet
1975 késő őszéről.
1976 tavaszán elkészült egy gépirat-változat, amely azonban nem minden megírt
fejezet szövegét tartalmazza, némely szövegrészeket pedig csak csonkán. Ugyanakkor
e gépiratban olvasható néhány olyan részlet, amelyet a két kéziratos füzet nem
őrzött meg. ( 1 9 7 5 . július 24., 2. I I I . , 2. IV.) Egy mottó-tervezet is
megtalálható a gépiratban: „Feljegyzések, melyeket Bagóval töltött szemesi napjaim
alatt kezdek el, és így - gondolom még soká, évekig kell ápolgatnom, nyesegetnem,
»bagósítanom«.
Belebagózom a magyar irodalomba..." A gépirat rögzítette a Latinovits Zoltán által
tervezett kötet végleges szerkezetét, a fejezetek egymásutánjának elgondolt
sorrendjét, így a szövegrekonstrukció során e szerkezeti vázba illesztettem be a
gépelt példányban nem előforduló, de fennmaradt kéziratos részleteket. A Vigiliában
közölt utolsó rész szövege jelentősen bővebb, teljesebb formában maradt meg
kéziratban, ebben az esetben is, a többi fejezetek esetében is a kézirat alapján
közlöm a szöveget. Azon fejezetek esetében, ahol kézirat nem maradt fenn, a
gépiratra támaszkodtam, mindenhol maximálisan igyekezve hű maradni Latinovits
Zoltán elképzeléseihez. Az általa kéziratban kihúzott, törölt részeket
természetesen elhagytam. A kézzel letisztázott fejezetek szövegét a kézirat szerint
közlöm.
Az Úttalan utakon fejezet szövege e mostani kiadásban jelentősen eltér a Vigiliában
olvasható szövegtől. A Vigiliában közölt, erősen rövidített változat megítélésem
szerint nem tükrözi Latinovits Zoltán elképzeléseit, sőt eltorzítja azokat maga
Latinovits Zoltán az utolsó pillanatban el kívánt állni az ebben a formában történő
megjelentetéstől -, s a nyilvánosságra került szöveg a pillanat szülte kényszerű
döntést inkább tükrözi, mint Latinovits Zoltán elgondolásait. Nem elfogadva a
Vigiliában megjelent szöveg szerkesztőjének a megjelenés ilyen formája melletti
érvelését (Hegyi Béla: Alkotó időszak. B p . 1982. 3 3 4 - 3 4 1 . ) , a Bagó story
e mostani - és így első teljes - kiadása az eredeti szerkezet sorrendjében,
Latinovits Zoltán kéziratai alapján az eredeti szöveget tartalmazza, mellőzve azt a
néhány munka jegyzetet, vázlatos föl jegyzést, amelyeket Latinovits Zoltán sem
tekintett elkészült, befejezett írásnak.
A Bagó story előszavának besorolt 1 9 7 5 . július 24-i naplójegyzet megszületése
előtt egy hónappal Latinovits Zoltán levelet írt Mezei Máriának. E levél (megjelent
a Vigília 1977. júniusi számában) pontos tükre annak a lelkiállapotnak, amelyben a
Bagó story írásának gondolata megfogant, és hiteles dokumentum arról: milyen
körülmények között kezdte el írni Latinovits Zoltán a Bagó s t o r y 1 1 9 7 5
zaklatott nyarán.
Balatonszemes, 1973. június 25.
Drága Mária, nem tudtam már elutazásom előtt jelentkezni, de szégyelltem magam
múltkori gyengeségemért, agresszivitásomért, szemtelenségemért amellyel
szeretetükkel visszaéltem.
Hát hiába, az „új élet" még csak hajszálgyökerekkel kapaszkodik a régi
televénybe...
Ideges vagyok. Nyugtalan, szorongó, ijedt, csonka szárnyaimmal kapkodok-csapkodok!
Valami érlelődik bennem, néha úgy gondolom, valamely új gyerek rugdossa a hasam
falát és nem tudhatom, világra tudom-e hozni. Az is lehet, a szokott méhen-kívüli
terheltségem az egész. Szeretném kivasalni az idegeimet, rugékonnyá tenni újra
ereimet, hogy lusta vérem szabadabban áradhasson. De már sok a gátló lerakódás.
Nehéz már a guanón legénynek lenni... Most Szemes van, Anyám, Nevelőapám, Bagó és
44 év emlékei parton, vízen és a házban. Még a vitorláson is. Az elmúlás hullámai
átcsapnak a fejem felett és az állandóság nem vigasztal. A víz kirakosgatja a
partra, sok-sok színes szüntelen év hordalékát. Ülök a parton, szemezgetem Szemesen
a szemetet.
M i t sem érek vele.
Éva, akivel, gondolom, minden gondokon és gondolatokon túl mindenképpen megtartjuk
egymást, mint fatörzs a levelét, ág a gyökerét, bárhonnan fú is majd a szél - most
Amerikában van. T ú l az Óperencián. Jót fog Neki tenni. Úgyhogy a dolog ezen része
emberien elrendeződött. Tornászom, erősödöm - kínkeservesen tartom az
elhatározásaimat. Lenni kell, lenni. Minek? A belső nyugalom nincs meg. Minden
apróság felizgat, itt is a víz partján. De fekszem a homokban a napon,
vízszintesen, kereszt alakban... És a függőlegest el nem érem! Mint pohárban a
pohos víz, zöldesen, bogárzón, minden vízszintesen fekszik bennem. A társadalom, a
politika, a színház, boldogság, barátság, szerelem - szögetlenül, keresztalakban,
elterpeszkedve.
Lassan minden elkorhad, vagy inkább rothad, elmászik. Szétviszik a férgek az
egészet. Nem marad alattunk föld. Tízfelé húzzák, rágcsálják a gyökereinket. Nem
látok előre semmit, valami nagy pusztulás előtt állunk. Mi állítólag kimaradunk
belőle. És akkor? Nem tudom hogyan, nem tudom kinek, nem tudom miért dolgozom; és
mit? Úgy mondják, 1976-tól jó éveim jönnek, de nagyon erősnek kell lenni. Én hát
erősödöm, csak a lelkem kibírja. Ha ritkán is jelentkezem, a külső és belső, nagyon
lassan tisztuló zavar az oka. De magyarnak kínlódott bolyongó bunyevác lelkem
naponta arra jár Maguknál. Szívem és agyam lakatjának elhagyogatott kulcsai közül
Budakeszin, a kapura akasztva lóg egy. A leginkább záramba illő.
Köszönöm, hogy olyan gondosan vigyáznak rá.
Ha jelentkezem, ha ott vagyok jázmin illatú otthonukban, megtalálom magam.
Ez bolondos levél, azt jelenti csak, végtelen szeretettel és hálával gondolok
mindig Magukra. M e g hogy fölfelé gyötröm magam a kútból...
Isten cirógassa életüket! Zoli Mezei Mária azonnal válaszolt. Nem levelet írt;
táviratozott, a szöveget nem őrizte meg: a Vigiliában válasza ezért nem jelent meg.
De Latinovits Zoltán féltett kincsként elrejtve őrizte Mezei M ária üzenetét.
Latinovits Zoltán Semmelweis u. 22.
Balatonszemes I975- június 27.
Gyönyörű leveled köszönöm betegségtől harctól függőleges állapotban leszögezett
kézzel kérlek írj stop leveleket mindenről mindenkinek stop egyszer könyv lesz
belőled az több a színészetnél stop ne herdáld el a kiszabott időt mint én
szeretünk ölelünk Mária János Pali kutya Tartalom Lovag a ködben (Szigethy Gábor)
5 I. KÖDSZURKÁLÓ (1973) Dokumentumok 25 Ködszurkáló 57 Önéletírás felhangokkal 70
Költő versét mondani 1 1 0 Művész, színész 1 3 7 Céh, közösség, társulat Drámát
rendezni Utószó helyett II. ÍRÁSOK A SZÍNHÁZRÓL: SZÜLETÉSRŐL, ÉLETRŐL, HALÁLRÓL
Legkedvesebb verseim (1965) Embernek kell maradni (1966) Napfény-üzenetet szeretnék
széthinteni (1967) 2 7 7 Boldogságteremtés (1967) J ó estét kívánok (1967) 2 8 5
Önarckép (1969) 2 8 8 Az izgága Jézusok (1969) 2 9 i Önéletírás felhangokkal (1972)
Költő versét mondani (1972) Búcsúzóul (1974) Üzenet (1976) Verset mondani (1976) 3
^ Verset mondok 3 1 1 Balassa Bálint Petőfi Sándor 3 3 4 I I I . BAGÓ STORY ( 1 9 7
5 - 1 9 7 6 ) 1 9 7 5 . július 24 3 6 1 1. Pusztai Betyár Bagó 2. Balatonszemes 3 7
5 3. Barátok között 4. Ismét Szemes 4 ° 2 5. Úttalan utakon 4 2 3 6. Bagó egy napja

Jegyzetek
M A G V E T Ő KÖNYVKIADÓ FELELŐS KIADÓ KARDOS GYÖRGY ALFÖLDI NYOMDA 5766.66-14-1
DEBRECEN, 1FELELŐS SZERKESZTŐ LOVAS ILDIKÓ · MŰSZAKI VEZETŐ SEBESTYÉN LAJOS · A
KÖTETET ROMHÁNYI KATALIN TERVEZTE · KIADVÁNYSZÁM 7019 · MEGJELENT 24,8 (A5) ív
TERJEDELEMBEN, PLANTIN BETŰTÍPUSBÓL SZEDVE • MA 4ISBN 963 14 0479 X