Hjorth & Rosenfeldt

A tanítvány
 A mű a Norsteds Förlagsgrupp AB kiadásában
Lärjungen címmel jelent meg.
© Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt, 2011
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2014
a Norsteds Agency engedélyével
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Bándi Eszter
Szerkesztette: Dobosi Beáta
Korrektúra: Havadi Krisztina
ISBN 978-963-324-265-0 (papír)
ISBN 978-963-324-266-7 (epub)
ISBN 978-963-324-267-4 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2014-ben
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Amikor a taxi valamivel este fél nyolc előtt bekanyarodott a Tolléns vägre,
Richard Granlund
nem gondolta volna, hogy a napja még ennél is rosszabb lehet. Négy nap München
környékén.
Ügynökösködött. A németek többé-kevésbé ugyanannyit dolgoznak júliusban is, mint
máskor.
Találkozás vevőkkel reggeltől estig. Gyárak, tárgyalótermek és töméntelen
mennyiségű kávé.
Richard fáradt volt, de elégedett. A futószalag talán nem a legszexisebb dolog,
amellyel kereskedni
lehet, a munkája iránt ritkán érdeklődtek, így sosem lett belőle téma a
vacsoraasztalnál és az
összejöveteleken, de legalább könnyű volt eladni. Mármint a futószalagot.
Tényleg könnyű.
A müncheni gépnek kilenc óra öt perckor kellett volna felszállnia. Tizenegy óra
húszkor érkezett
volna Stockholmba. Utána beugrik az irodába. Rendbe hozza a könyvelést. Egy
körül hazaér.
Megebédel Katharinával, aztán a délután hátralévő részét együtt töltik a
kertben. Ez volt a terv.
Egész addig, amíg meg nem tudta, hogy a kilenc óra ötös stockholmi járatot
törölték. Beállt a
Lufthansa ügyfélszolgálata előtt kígyózó sorba, és áttette a foglalását egy óra
ötre.Négy óra a
müncheni Franz Josef Strauß repülőtéren. Majdnem felnevetett. De végül egy
beletörődő sóhajjal
előkotorta a telefonját, és SMS-t küldött Katharinának. Ebédeljen meg egyedül.
De remélhetőleg a
kertben való üldögélésről még nem kell lemondaniuk. Milyen az idő? Esetleg
megihatnának
valamit a teraszon estefelé? Vásárolhat is valamit most, hogy lett ideje.
Katharina azonnal válaszolt. Sajnálja, hogy késni fog. Hiányzik neki. A
stockholmi időjárás
fantasztikus, az ital remekül hangzik. Lepje meg. Puszi.
Richard az egyik olyan üzlet felé vette az irányt, amely még mindig
vámmentességével
csalogatta a vevőket, bár Richard szentül meg volt győződve arról, hogy az
utasok legnagyobb
részét az ilyesmi már rég nem érinti. Megtalálta a kész koktélokat, és levett a
polcról egy üveg
italt, amelyet a tévéreklámból ismert. Mojito Classic.
A Press Stop üzlet felé menet ellenőrizte az indulási kijelzőn a gépét.
Huszonhatos kapu. Tíz perc
kell, hogy odaérjen, számolta ki.
Richard leült, vett egy csésze kávét és egy szendvicset, miközben a frissen
vásárolt Garden
Illustrated magazint lapozgatta. Az idő csigalassúsággal telt. Kicsit nézegette a
reptéri boltok
kirakatát, vett még egy magazint, ezúttal egy számítástechnikait, meg egy újabb
kávét is, aztán
megivott egy üveg ásványvizet. A mosdó után már indulhatott is a kapuhoz. Ott
érte a következő
meglepetés. Az egy óra ötös gép késett. Az új beszállási idő: egy óra negyven.
Becsült indulási idő:
két óra. Richard ismét elővette a telefont. Tájékoztatta Katharinát az újabb
késésről, majd
méltatlankodott kicsit, úgy általában a repülés, de legfőképp a Lufthansa miatt.
Talált egy üres
széket, és leült. Nem jött válaszüzenet.
Telefonált.
Senki sem vette fel.
Talán Katharina szerzett magának ebédpartnert, és bement a városba. Richard
eltette a telefonját,
és becsukta a szemét. Semmi értelme kiborulni ilyen dolgokon, úgysem tehet
semmit.
Háromnegyed kettőkor a fiatal nő a pult mögött üdvözölte őket, és elnézést kért
a késésért.
Miután elhelyezkedtek a gépen, a személyzet pedig rutinosan elvégezte a
biztonsági bemutatót,
amelyre úgysem figyelt senki, a kapitány szólt hozzájuk: Az egyik kijelző
hibaüzenetet jelez.
Lehetséges, hogy csak a kijelző romlott el, de nem szeretnének kockáztatni. Egy
műszerész már
úton van, hogy megvizsgálja. A kapitány elnézést kért, és bízott a
megértésükben. Hamar
bemelegedett az utastér. Richard érezte, hogy a megértése és a viszonylagos
jókedve ugyanolyan
ütemben tűnik tova, ahogyan az inge lesz egyre nedvesebb a hátán és a hóna
alatt. Ismét előkerült
a kapitány: Jó hírei vannak! Kijavították a hibát. Viszont vannak rosszabb hírei
is. Elmulasztották a
felszállási idejüket, és most úgy fest, kilenc másik gépet kell engedniük
felszállni, de amint rájuk
kerül a sor, megkezdhetik az utat Stockholm felé.
Elnézést kért.
Öt óra húszkor szálltak le az Arlandán.
Két óra tíz percet késtek.
Vagy hat órát.
Attól függ, ki hogyan nézi.
Miközben a csomagjáért igyekezett, Richard ismét hazatelefonált. Megint nem
vette fel senki.
Megpróbálta Katharina mobilját is. Öt csöngés után bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Katharina nyilván
kint van a kertben, és nem hallja a csöngést. Richard megérkezett a
poggyászkiadáshoz.
A futószalag fölötti monitor szerint nyolc perc múlva érkeznek a csomagok az
LH2416-os járatról.
Tizenkét perc múlva érkeztek.
És beletelt még egy negyedórába, hogy Richard rájöjjön, az ő csomagja nincs
közöttük.
Újabb várakozás egy újabb sorban, hogy bejelentse a bőröndje eltűnését a
Lufthansa
ügyfélszolgálatán. Miután leadta a poggyászjegyet, a címét és a tőle telhető
legrészletesebb leírást
a csomagjáról, Richard kisétált a reptér érkezési csarnokához, majd fogni akart
egy taxit. Telibe
találta a meleg, amikor áthaladt a fotocellás ajtón. Tényleg nyár volt. Szép
estéjük lesz. Érezte,
hogy kezd visszatérni a jókedve, ahogy a rumkoktélra gondolt az esti napfényben
a teraszon. Beállt
egy sorba, hogy elmehessen a Taxi Stockholm, a Kurir, esetleg a 020 egyik
taxijával. Amikor
kikanyarodtak az Arlandáról, a sofőr felvilágosította, hogy a mai napon kész
őrület a stockholmi
forgalom. Kész őrület! Ugyanekkor fékezni kezdett, egészen ötven kilométer per
óra alatti
sebességre lassított, aztán beszippantotta az E4-es úton déli irányba haladó,
látszólag végtelen
kocsisor.
Így amikor a taxi végre bekanyarodott a Tolléns vägre, Richard Granlund nem
gondolta volna,
hogy a napja még ennél is rosszabb lehet.
Kártyával fizetett, aztán átsétált a virágzó, gondozott kerten a házhoz. Letette
az irattárcáját és a
nejlonzacskót az előszobában.
– Hahó!
Semmi válasz. Richard levette a cipőjét, és bement a konyhába. Kipillantott a
kertbe, hátha
Katharina kint van, de sehol senki. A konyhában szintúgy. Még egy cetli sem a
szokott helyen, ahol
az üzeneteiket mindig hagyták. Richard elővette a telefonját, és ellenőrizte.
Nem volt rajta
egyetlen nem fogadott hívás vagy SMS sem. A ház fülledt volt. Besütött a nap.
Katharina nem
engedte ki a napellenzőket. Richard kinyitotta a teraszajtót, és szélesre tárta.
Aztán elindult felfelé
a lépcsőn. Lezuhanyozik és átöltözik. Úgy érezte, alsónadrágig átizzadt. Levette
a nyakkendőjét, és
már a lépcsőn elkezdte kigombolni az ingét, de a mozdulat félbeszakadt, amikor a
hálószoba elé
ért. Katharina az ágyon feküdt. Ez volt az első, amit észrevett. Aztán még három
gyors
megfigyelést tett.
Hason feküdt.
Megkötözték.
Meghalt.

A metró rázkódott a fékezéstől. A gyerekkocsis nő, aki Sebastian Bergman előtt

állt, kissé
erősebben fogta a kocsit, és idegesen nézett körbe. Amióta a Sankt Eriksplanon
felszállt a
metróra, teljesen feszült volt, és bár síró fia pár megállóval később elaludt,
nem tudott
megnyugodni. Nyilvánvalóan nem szeretett ennyi idegen között tolongani.
Sebastian ennek több
jelét is látta. Az egyértelmű kísérletet, hogy megtartsa a minimális privát
szféráját, aminek
érdekében egyfolytában toporgott, nehogy hozzáérjen valakihez. A nedves felső
ajkat. Az éber
tekintetet, amely sosem állapodott meg sehol. Sebastian megpróbált megnyugtatóan
rámosolyogni, de válaszként a nő gyorsan tovapillantott, és továbbra is a
környezetét vizsgálta,
éberen és feszülten. Sebastian inkább körbenézett a túlzsúfolt kocsiban, amely
egy fémes hang
kíséretében már megint megállt az alagútban nem sokkal a Hötorget megálló után.
Néhány
percnyi veszteglést követően a vonat lassan továbbhaladt, és bevánszorgott a T-
Centralenbe.
Sebastian általában nem metrózott, főleg nem csúcsidőben vagy turistaszezonban.
Túlságosan is
kényelmetlen volt és kaotikus. Élete során még nem sikerült hozzászoknia az
emberiséghez, annak
lármájához és szagához. Inkább sétált, vagy taxiba ült. Tartotta a távolságot az
emberektől.
Kívülálló maradt. Ez volt a szokása. De már semmi sem volt a megszokott.
Semmi.
Sebastian a hátsó ajtónak dőlt, és átnézett a másik kocsiba. Látta a lányt a kis
ablakon keresztül.
A szőke haját, a lehajtott fejét, ahogy egy napilapot olvasott. Észrevette, hogy
a lány mosolyog
magában.
Mint mindig, a T-Centralennél szállt át. Gyors léptekkel haladt lefelé a
kőlépcsőn a piros
metróvonal irányába. Sebastiannak nem okozott gondot, hogy kövesse. Ha
megtartotta a
távolságot, akkor elrejtette a rengeteg kiáramló utas és térképet fürkésző
turista.
Tartotta a távolságot.
Nem akarta szem elől téveszteni.
De a lány nem fedezhette fel.
Nehéz volt ezt egyensúlyban tartani, de már kezdett tapasztalt lenni.
Amikor a piros metróvonal szerelvénye tizenkét perccel később lefékezett a
Gärdet megállóban,
Sebastian várt pár pillanatot, mielőtt kiszállt a világoskék kocsiból. Muszáj
volt óvatosabbnak
lennie. Itt kevesebb ember volt a peronon, az utasok többsége már egy megállóval
korábban
leszállt. Sebastian a lány kocsija előtti kocsit választotta, hogy a háta mögé
kerülhessen, amikor
kiszállnak. A lány elég sietősre fogta, már félúton volt a mozgólépcsőhöz,
amikor Sebastian
meglátta. A gyerekkocsis nő is a Gärdetig jött, így Sebastian mögé állt be, ha a
lány valami okból
kifolyólag megfordulna. A gyerekkocsis nő gyorsan lépkedett a mozgólépcső felé
áramló emberek
után, azt remélve, hogy így nem kell tolongania. A mögötte ballagó Sebastian
rájött, mennyire
egyformák ők ketten.
Két ember, akinek mindig muszáj megtartania a távolságot.

Egy nő.
Meghalt.
Az otthonában.
Általában ez nem ok arra, hogy a svéd királyi nyomozóhatóság gyilkossági
ügyosztályát és
Torkel Höglund csapatát hívják.
A legtöbb esetben egy családi veszekedés tragikus végkimeneteléről volt szó, egy
gyermekelhelyezési ügyről, egy féltékenységi drámáról vagy egy rossz társaságban
eltöltött,
részeg buliról.
A rendőrségen mindenki tudta, hogy amikor nőket otthon gyilkolnak meg, akkor az
elkövető a
legközelebbi hozzátartozók közül kerül ki. Így aztán nem is furcsa, hogy Stina
Kaupin
eljátszadozott a gondolattal, hogy magával a gyilkossal beszél, amikor röviddel
fél nyolc után
fogadta a 112-es segélyhívóra érkező hívást.
– 112-es segélyhívó, miben segíthetek?
– A feleségem meghalt.
Nehéz volt megérteni, mit mond még a férfi. A bánattól és a sokktól nehezen
forgott a nyelve.
Néha olyan hosszú ideig volt csöndben, hogy Stina már azt hitte, esetleg
letette. Aztán hallotta,
hogyan próbál úrrá lenni a légzésén. Stinának kisebb harcba került, hogy
megtudja a címet. A férfi
a vonal túlsó végén csak azt ismételgette, hogy a felesége meghalt, és hogy
rengeteg a vér.
Minden csupa vér. Ki tudnak jönni? Legyenek szívesek! Stina lelki szemei előtt
megjelent egy
középkorú, véres kezű férfi, aki lassan, de biztosan ráébredt tettének súlyára.
Végül aztán kapott
egy címet, Tumbában. Megkérte a bejelentőt – aki egyben a lehetséges gyilkos is
–, hogy maradjon,
ahol van, és semmit se mozdítson el a házban. Kiküldi a rendőrséget és a
mentőket. Aztán letette a
kagylót, és továbbküldte az ügyet Huddingébe, a södertörni rendőrségnek, ahol
gondoskodtak
róla, hogy egy járőrautó érkezzen a helyszínre.
Erik Lindman és Fabian Holst épp befejezték gyorséttermi ebédjüket az
autójukban, amikor
megkapták a parancsot, hogy azonnal menjenek a Tolléns väg 19.-be.
Tíz perccel később már meg is érkeztek. Kiszálltak a rendőrautóból, és felnéztek
a házra. Egyik
rendőr sem érdeklődött kifejezetten a kertészkedés iránt, de azt azért látták,
hogy valaki vagy
valakik időt és pénzt nem kímélve alakították ki a már-már tökéletes, pompás
kertet, amely
körülvette a sárga faházat.
Amikor félúton jártak a ház felé, kinyílt a bejárati ajtó. Mindketten
automatikusan a jobb
oldalukon lógó pisztolytáska felé kaptak. Az ajtóban álló férfi inge ki volt
gombolva, és szinte
szórakozottan nézett az egyenruhás rendőrökre.
– Nem kell mentő.
A két rendőr egymásra pillantott. Az ajtóban álló férfi nyilvánvalóan sokkos
állapotban volt.
A sokkos állapotban lévő emberek saját szabályok szerint cselekednek.
Megjósolhatatlanul. Minden
logika híján. A férfi persze meglehetősen levertnek és erőtlennek tűnt, de attól
még nem kell
kockáztatni. Lindman előrelépett, Holst pedig lemaradt, kezét a szolgálati
fegyverén tartva.
– Richard Granlund? – kérdezte Lindman, mialatt megtette az utolsó pár lépést a
férfi felé, aki
valami másra szegezte tekintetét a rendőr háta mögött.
– Nem kell mentő – ismételte a férfi monoton hangon. – A nő, akivel beszéltem,
azt mondta, küld
mentőt. De nem kell. Elfelejtettem mondani…
Lindman odalépett a férfihoz. Könnyedén a karjára tette a kezét. A fizikai
kapcsolattól az ajtóban
álló férfi összerezzent, és a rendőr felé fordult. Meglepetten nézett rá, mintha
most látta volna
meg, és nem értené, hogyan került ilyen közel hozzá.
Egy csepp vér sincs se a kezén, se az ingén, figyelte meg Lindman.
– Richard Granlund?
A férfi bólintott.
– Hazajöttem, ő meg ott feküdt…
– Honnan jött haza?
– Mi?
– Honnan jött haza? Hol volt?
Talán rosszul megválasztott időpont volt ez a sokkos állapotban lévő férfi
kikérdezéséhez, de az
adatok, amelyeket frissiben megszereznek, talán ellentétesek lesznek azokkal,
amelyeket egy
későbbi kihallgatás során tudnak meg.
– Németországban. Dolgoztam. A repülőm késett. Vagyis… Először törölték a
járatomat, a másik
gép meg késett, végül pedig a bőröndöm…
A férfi elhallgatott. Mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Tisztább
tekintettel nézett
Lindmanra, mint eddig.
– Megmenthettem volna? Ha itt lettem volna időben, akkor még élne?
Ez természetes volt haláleseteknél, a „mi lett volna, ha?” gondolatok, Lindman
már sokszor
hallott erről. A legtöbb ügyben, amelyen dolgozott, az emberek azért haltak meg,
mert rosszkor
voltak rossz helyen. Pont abban a pillanatban mentek át az úton, amikor arra
vezetett egy részeg.
Pont azon az éjszakán aludtak a lakóautóban, amikor a benzin szivárogni kezdett.
Pont akkor keltek
át a síneken, amikor jött a vonat. Lezuhanó vezetékek, ideges és erőszakos
emberek, autók az út
rossz oldalán. Véletlenek, balesetek. Egy elfelejtett kulcscsomó pont annyi
másodperc késést okoz,
amennyi ahhoz kell, hogy az ember épp ne érjen át a jelzés nélküli vasúti
átjárón. Egy később
induló repülőgép miatt egy feleség elegendő ideig maradhat egyedül ahhoz, hogy
egy gyilkos
lesújthasson. „Mi lett volna, ha?” gondolatok.
Általánosak halálesetnél.
Lehetetlen válaszolni rájuk.
– Hol van a felesége, Richard? – kérdezte inkább Lindman nyugodt hangon.
Az ajtóban álló férfi mintha eltűnődött volna a kérdésen. Muszáj volt a hazaút
gondolatairól
áttérni a jelenben hirtelen rászakadt bűntudatra. A szörnyűségre.
Amelyet nem tudott megakadályozni.
Végül sikerült válaszolnia.
– Odafent. – Richard hátramutatott, aztán sírni kezdett.
Lindman a kollégája felé bólintott, jelezve, hogy menjen fel, amíg ő a síró
férfit követte a házba.
Az ember soha, soha nem lehet biztos, de Lindman meg volt győződve róla, hogy ez
a férfi, akit
átkarolva vezet a konyha felé, nem gyilkos.
A lépcső aljában Holst előhúzta a szolgálati fegyverét, és az oldalánál tartotta
készenlétben. Ha az
összetört férfi, akire a kollégája vigyáz, nem a gyilkos, akkor van rá esély,
hogy a gyilkos férfi vagy
nő – bár ez utóbbi kevésbé valószínű – még a házban van. Az emeleten egy kisebb
szobát talált.
Tetőablak. Kétszemélyes kanapé, tévé és Blu-ray-lejátszó. A fal mentén
könyvespolc, rajta könyvek
és filmek. Négy ajtó. Kettő nyitva, kettő zárva. A lépcső tetejéről Holst
megpillantotta a halott nő
lábát a hálószobában. Az ágyban. Ez azt jelenti, hogy értesíteni kell a királyi
nyomozóhatóságot,
gondolta végig, miközben gyorsan belépett a másik nyitott ajtón a
dolgozószobába. Üres. A két
zárt ajtó a vécébe és a gardróbba vezetett. Mindkét helyiség üres volt. Holst
eltette a fegyverét, és a
hálószoba felé lépdelt. Megállt a nyitott ajtóban.
Pár hete felhívást kaptak a királyi nyomozóhatóságtól. Értesíteni kell őket az
olyan
halálesetekről, amelyek megfelelnek bizonyos kritériumoknak.
Ha az áldozatot a hálószobájában találják meg.
Ha az áldozatot megkötözték.
Ha az áldozatnak elvágták a torkát.

Torkel telefonja a Boldog szülinapot című dal utolsó versszakát szakította meg, ő
pedig felvette,
miközben kivonult a konyhába. A háttérből háromszoros hurrá hallatszott.
Vilma születésnapja volt.
Tizenhárom éves.
Tinédzser.
Igazából pénteken volt a születésnapja, de akkor csajbulit tartott filmnézéssel.
Az idősebb,
unalmasabb rokonság, például az apja, egy egyszerű hétköznap estén jöhetett
ünnepelni. Torkel
Yvonne-nal együtt egy telefont ajándékozott a lányának. Egy újat. Egy sajátot.
Idáig Vilmának be
kellett érnie a nővére megunt mobiljával, esetleg Torkelével vagy Yvonne-éval,
ha újat kaptak a
munkahelyükön. Most Vilma kapott újat. Androidosat. Torkelnek eszébe jutott,
hogy Billy ezt
mondta, amikor a segítségét kérte, melyik márkát és modellt válassza. Yvonne azt
mesélte, hogy
Vilma péntek óta tulajdonképpen a telefonnal alszik.
A konyhaasztal aznap estére átalakult ajándékasztallá. Vilma a nővérétől
szempillaspirált,
szemhéjpúdert, szájfényt és alapozót kapott. Már pénteken megkapta, de most újra
elővette, hogy
megmutogathassa az összes ajándékot egyszerre. Torkel a kezébe vette a
szempillaspirált, amely
tízszer hosszabb szempillát ígért, közben pedig hallgatta a telefonból érkező
információt.
Gyilkosság. Tumbában. Megkötözött nő elvágott torokkal a hálószobában.
Torkel úgy gondolta, Vilma még túlságosan is fiatal ahhoz, hogy fesse magát, de
aztán
megtudta, hogy ő az egyetlen a hatodik évfolyamban, aki még nem használ sminket,
és hetedikben
már teljesen elképzelhetetlen volt iskolába menni smink nélkül. Torkel nem
küzdött túlságosan a
smink ellen. Változnak az idők, tudta, s igazából hálás lehet, hogy nem akkor
került sor erre a
beszélgetésre, amikor Vilma a negyedik osztályt kezdte. Voltak olyan szülők,
akiknél akkor került
sor rá. És persze alulmaradtak a vitában.
Minden arra utalt, hogy ez a harmadik áldozat.
Torkel befejezte a beszélgetést, visszatette a szempillaspirált az asztalra, és
bement a nappaliba.
Magához hívta Vilmát, aki épp a nagyszüleivel beszélgetett. A lány szinte örült,
hogy
megszakíthatja a társalgást az idős rokonokkal. Várakozással teli tekintettel
indult Torkel felé,
mintha azt gondolná, az apja valami meglepetésen ügyködött a konyhában.
– Mennem kell, kicsim.
– Kristoffer miatt?
Beletelt néhány pillanatba, amíg Torkel egyáltalán felfogta a kérdést.
Kristoffer volt Yvonne új
pasija. Már néhány hónapja találkozgattak. Úgy volt, hogy Torkel ma este
találkozik vele először.
Gimnáziumi tanár. Alig ötven. Elvált, gyerekkel. Kedves fickónak tűnt. Torkelnek
egyáltalán eszébe
sem jutott, hogy a találkozás indulatokkal teli, kényelmetlen, esetleg problémás
lehet, így nem
kapcsolt rögtön, mit is kérdez a lánya. Vilma persze a rövid gondolkodási időt
úgy vette, hogy
beletrafált.
– Mondtam anyának, hogy ne hívja meg – folytatta bosszankodva.
Torkelt eltöltötte a gyöngéd szeretet a lánya iránt. Meg akarja védeni!
Tizenhárom éves, és máris
megkímélné a szívfájdalomtól. Az ő világában feltehetőleg ez nagyon kellemetlen
szituáció.
Nyilván nem akarna találkozni a volt barátjával valaki más társaságában. Már ha
volt barátja. Torkel
ebben nem volt biztos. Gyengéden megsimította a lánya arcát.
– Dolgoznom kell. A dolognak semmi köze Kristofferhez.
– Biztos?
– Teljesen biztos. Akkor is mennem kellene, ha csak te és én lennénk itt. Tudod,
hogy van ez.
Vilma bólintott. Elég sokáig élt az apjával ahhoz, hogy tudja, amikor muszáj, el
szokott tűnni, és
addig volt távol, amíg kellett.
– Meghalt valaki?
– Igen.
Torkel nem akart többet mondani. Már korábban elhatározta, hogy nem akar az az
ember lenni,
aki úgy szerzi meg a gyermekei figyelmét, hogy izgalmas és félelmetes
részleteket mesél a
munkájáról. Vilma tudta ezt. Így nem kérdezett többet, csak bólintott. Torkel
komolyan nézett rá.
– Szerintem nagyszerű, hogy anya talált magának valakit.
– Miért?
– Miért ne? Csak mert nincs velem, attól még nem kell egyedül lennie.
– Te is találtál magadnak valakit?
Torkel habozott. Talált volna? Már jó ideje volt valamiféle kapcsolata
Ursulával, a házas
kollégájával, de sosem címkézték fel, mi is van közöttük. Általában lefeküdtek
egymással, amikor
együtt dolgoztak valahol. Stockholmban sosem. Sosem vacsoráztak együtt, vagy
beszélgettek csak
úgy személyes és magánjellegű dolgokról. Csak szex és a munka megbeszélése. Ez
minden. Most
meg még ez sem. Torkel néhány hónappal ezelőtt bevonta egyik régi kollégáját,
Sebastian
Bergmant egy nyomozásba, és azóta Ursula és ő csak együtt dolgoztak. Ami zavarta
Torkelt.
Jobban, mint ahogy magának is bevallotta volna. Nem is az, hogy a kapcsolatuk
vagy akármijük
nyilvánvalóan Ursula feltételei szerint működött, ezt még el tudta volna
fogadni, de hiányzott neki
a nő. Jobban, mint hitte volna. És ez dühítette. A tetejébe Ursula újabban még
közelebb került a
férjéhez, Mickéhez. Néhány héttel ezelőtt leruccantak Párizsba egy hétvégére.
Tehát talált magának valakit?
Valószínűleg nem, a helyzete bonyolultságát meg nem akarta az éppen csak
tinédzser lánya
orrára kötni.
– Nem – válaszolta –, nem találtam. De most már tényleg indulnom kell.
Átölelte a lányát. Szorosan.
– Boldog születésnapot! – suttogta. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – válaszolta Vilma –, meg az új mobilomat is.
Frissen kifestett szájával könnyed puszit nyomott az apja arcára.
Torkel még akkor is mosolygott, amikor beült az autójába, és elindult Tumba
felé.
Felhívta Ursulát.
A nő már úton volt.
Torkel a kocsiban reménykedni kezdett, hogy ez most majd valami más lesz. Valaki
más. Hogy nem
lesz semmi kapcsolat a többi halott nővel. Hogy ez egy első alkalom lesz. De nem
így lett. Erre
rögtön rájött, amikor bepillantott a hálószobába.
A nejlonharisnyák. A hálóing. A testhelyzet.
Ő volt a harmadik.
Fültől fülig. Ezzel a kifejezéssel megközelítőleg sem lehetett leírni a nyakon
tátongó sebet.
Inkább a gerinc egyik oldalától a másikig. Mint amikor az ember kinyit egy
konzervet, de nem
vágja körbe, hogy vissza lehessen hajtani a tetejét. A nőt majdnem lefejezték.
Tekintélyes erő kell
ahhoz, hogy ilyen sérülést okozzon valaki. Mindenütt vér, a plafontól egész a
padlóig.
Ursula már fényképezett. Óvatosan járt körbe a szobában, nehogy belelépjen a
vérbe. Mindig ő
érkezett elsőnek, ha lehetősége volt rá. Felnézett, bólintott üdvözlésképp, és
folytatta a
fényképezést. Torkel feltette a kérdést, amelyre már úgyis tudta a választ.
– Ugyanolyan?
– Teljesen.
– Beszéltem Lövhagával idefelé. Ott van.
– De hát ezt tudtuk, nem?
Torkel bólintott. Miközben a hálószoba ajtajában állt, és a halott nőt nézte,
arra gondolt, hogy
nem tetszik neki ez az ügy. Állt már más hálószobaajtókban is, és látott már más
nőket hálóingben,
nejlonharisnyával megkötözött kézzel és lábbal, megerőszakolva, elvágott
torokkal. 1995-ben
találták az elsőt. Majd 1996 késő tavaszáig még három következett, aztán pedig
elkapták a gyilkost.
Hindét életfogytiglanira ítélték, Lövhagában ül.
Meg se próbált fellebbezni.
Még mindig ült.
De az új gyilkosságok pontos másolatai voltak az övéinek. A kezet és a lábat
ugyanúgy kötözték
meg. Súlyos sérülés a nyakon. Még a hálóing kékes mintája is ugyanolyan volt.
Tehát az ember,
akit kerestek, nemcsak sorozatgyilkos volt, de le is másolta a
bűncselekményeket. Valaki, aki
valamilyen okból tizenöt éves gyilkosságokat másolt. Torkel lenézett a
jegyzetfüzetére, és ismét
Ursula felé fordult. Ő is részt vett a kilencvenes években a nyomozásban.
Ursula, Sebastian és Trolle
Hermansson, aki azóta kénytelen volt nyugdíjba menni.
– A férj azt mondta, reggel kilenc felé még kapott választ az SMS-ére, de
délután egykor már
nem – mondta Torkel.
– Elképzelhető. A nő több mint öt, de kevesebb mint tizenöt órája halott.
Torkel rábólintott. Tudta, hogy Ursulának igaza van. Ha rákérdezett volna,
Ursula belekezdett
volna az olyan igazságügyi orvostani kifejezések sorolásába – mint a
hullamerevség, az autolízis
hiánya, a kezdődő tache noire –, amelyeket Torkel a rendőrségnél töltött évek
alatt nem volt
hajlandó megtanulni. Ha rákérdez, úgyis megmondják rendes svéd nyelven is.
Ursula letörölte az izzadságot a homlokáról a kézfejével. Az emeleten több
fokkal melegebb volt,
mint odalent. Reggeltől estig besütött a júliusi nap. Legyek zümmögtek a
szobában, a vér
csábította őket, meg a szem számára még láthatatlan rothadás.
– A hálóing? – kérdezte Torkel, miután még egyszer utoljára végignézett az
ágyon.
– Mi van vele? – Ursula leeresztette a fényképezőgépet, és megszemlélte az
ódivatú ruhadarabot.
– Lehúzták a lábára.
– Talán a férj. Hogy eltakarja kicsit.
– Az érdekel, vajon hozzányúlt-e.
Torkel otthagyta az ajtóbeli posztját. Visszament a vigasztalhatatlan férfihoz a
konyhába.
Egyáltalán nem tetszett neki ez az eset.

A magas férfi aludt néhány órát. Hazajött, és bedőlt az ágyba. Mindig így
csinálta. Rituálék. Az
adrenalin átjárta a testét. Nem tudta pontosan, mi történt, de utána mindig
olyan érzés volt,
mintha ez alatt a rövid idő alatt elhasználta volna az egész heti
energiatartalékát. De most már
ébren volt. Csörgött az óra. Itt az ideje tevékenykedni. Ismét. Kimászott az
ágyból. Annyi mindent
meg kell még csinálnia. És a legfontosabb, hogy mindent megfelelően csináljon
meg. A megfelelő
időben. A megfelelő sorrendben.
Rituálék.
Nélkülük elszabadulna a káosz. A káosz és az iszonyat. A rituálék adták a kezébe
az irányítást.
A rituáléktól a rossz kevésbé rosszá vált. A fájdalom kisebb fájdalommá. A
rituálék tartották távol a
sötétséget.
A férfi csatlakoztatta a Nikon fényképezőgépet a számítógéphez, és gyorsan
átmásolta a
harminchat fényképet.
Az elsőn a nő sírva állt, karját védekezőn keresztbefonta a melle előtt, arra
várt, hogy megkapja a
hálóinget, és felvehesse. Az egyik orrlyukából vér folyt, egész az ajkáig. Két
csepp a jobb mellére
pottyant, és piros foltokat hagyott, amilyeneket az eső hagy az ablaküvegen.
Először nem akart
levetkőzni. Azt hitte, a ruhák megvédhetik. Megmenthetik.
A harminchatodik és egyben utolsó képen élettelen tekintettel nézett a
fényképezőgépbe. Amikor
a férfi a felvételt csinálta, közel hajolt az ágyhoz, annyira közel, hogy érezte
a nő torkából szivárgó
vér melegét. A legtöbb vér addigra már elfolyt, beitta az ágynemű meg a matrac.
Gyorsan megnézte a többi képet is. A nő a hálóingben. A nejlonharisnyák. A
csomók. Bugyi le.
Aktus előtt. Aktus után. A kés, meg amit okozott.
Rémület.
Belátás.
Eredmény.
Mindegyik jól nézett ki. Mind a harminchatot fel lehet használni. Ez volt a
legjobb. A digitális
fényképezőgép szinte határtalan memóriája ellenére csak annyi képet csinált,
amennyi egy régi
filmtekercsre fért volna. Harminchat felvételt. Nem többet. Nem kevesebbet.
A rituálé.

Billy a bejárati ajtó mellett térdelt, és a zárat tanulmányozta, amikor Torkel

lejött a lépcsőn.
Ahogy a főnöke közeledett, Billy felé fordult.
– A zárat nem rongálták meg, úgy látom. Minden arra utal, hogy a tettest
beengedték.
– A teraszajtó nyitva volt, amikor megérkeztünk – világosította fel Torkel.
– A férj nyitotta ki, amikor hazaért – bólintott Billy. – Előtte be volt zárva.
– És biztos ebben? Nem teljesen tért még magához a sokkból.
– Biztosnak hangzott…
– Megkérdezem újra. Hol van Vanja?
– Kint. Épp most érkezett meg.
– Van egy számítógép a dolgozószobában – biccentett Torkel a lépcső felé,
amelyen épp most jött
le. – Menjetek fel, hátha találtok valamit. Valami olyasmi kellene, ami
összekapcsolja a többi
áldozattal.
– Szóval ez a harmadik?
– Sok minden arra utal.
– Bevonunk valakit a nyomozásba, vagy…?
Billy hagyta a kérdést a levegőben lógni. Torkelnek mégis világos volt, hogy
tulajdonképpen
úgy értette: bevonjuk Sebastian Bergmant? Torkel is gondolt rá, de rögvest el is
hessegette az
ötletet. A hátrányok a napnál is világosabbak voltak, ráadásul túlsúlyban voltak
az előnyökhöz
képest, de mindezt még a mai este előtt gondolta. A harmadik előtt.
– Meglátjuk.
– Mármint ha azt vesszük, kit utánoz…
– Meglátjuk, mondom.
Billy a hangsúlyból megállapította, hogy itt az ideje abbahagyni a
kérdezősködést. Bólintott, és
felállt. Értette, mi zavarja Torkelt. Semmi nyom, pontosabban szólva: rengeteg
nyom. Cipőnyomok,
ujjlenyomatok, sperma és hajszálak, de mindezek ellenére egy cseppet sem voltak
közelebb a
megoldáshoz, mint huszonkilenc nappal ezelőtt, amikor megtalálták az első
ugyanígy
megkötözött és meggyilkolt nőt. Az elkövető már-már nemtörődöm hozzáállása, a
tény, hogy
ennyi bizonyítékot hagy maga után, azt mutatta, hogy tudja, nem szerepel
egyetlen
nyilvántartásban sem. Túlságosan összeszedett volt ahhoz, hogy simán csak
hanyagnak tekintsék.
Tehát nem volt korábban büntetve, legalábbis semmi nagyobb bűncselekményért. De
hajlandó volt
kockázatot vállalni. Vagy rákényszerült. Mindkét lehetőség nyugtalanító volt.
Ugyanis arra utalt,
hogy minden valószínűség szerint újra le fog sújtani.
– Menj vissza Vanjával, és nézzetek át mindent újra.
Ha találnának valami kapcsolatot az áldozatok között, sokkal előrébb járnának.
Akkor kiderülne
valami a tettesről, és elkezdhetnék bekeríteni. A legrosszabb, ami történhet,
hogy a gyilkos
hasraütésszerűen választja ki a nőket. Meglát valakit a városban, követi,
kiismeri, megtervezi a
tettét, és vár a megfelelő alkalomra. Ha így volt, ha így válogatott, egész
addig nem fogják
elkapni, amíg el nem követi az első hibát. És eddig egyet sem hibázott.
Billy fürgén feltrappolt a lépcsőn, gyors pillantást vetett a hálószobára, ahol
Ursula még mindig
dolgozott, aztán bement a dolgozószobába. Elég kicsi volt. Talán hat
négyzetméter. A sarokban
íróasztal, előtte irodai szék. A szék alatt plexi, hogy a kerék ne karistolja
össze a parkettát. Egy
alacsony asztal, rajta nyomtató, modem, router, papírok, mappák és egyéb irodai
holmi. Az
íróasztal fölötti falon egy hosszú keret lógott, benne nyolc képnek volt hely.
Az egyik képen az
áldozat – Katharinának hívták, th-val, ha Billy jól emlékezett – egyedül állt
egy almafa alatt,
mosolyogva nézett a lencsébe a fehér nyári ruhában, sötét haján szalmakalap.
Akár egy svéd nyarat
népszerűsítő reklámfotó. Talán Österlenben készült. A férj – Richard – szintén
egyedül egy másik
képen. Egy vitorlás hajó tatján. Napszemüvegben, lebarnulva, erősen
koncentrálva. A többi képen
együtt voltak. Szorosan összebújtak, átölelték egymást, mosolyogtak. Úgy tűnt,
sokat utaznak. Az
egyik fénykép egy krétafehér homokú strandon készült, a háttérben pálmafákkal, a
másik kettőn
pedig Billy felismerte New Yorkot és Kuala Lumpurt. Nyilván nem volt gyerekük.
Legalább most senki sem vesztette el az édesanyját. Billy továbbra is a képek
előtt ácsorgott.
Nézte a pár szeretetteljes mosolyát. Mindegyik képen átkarolták egymást. Talán
mindig így
pózoltak a fényképezőgépnek. Talán csak egy játék az egész, hogy megmutassák a
világnak, milyen
jó nekik együtt. De ha így is volt, nem látszott, mindketten egész egyszerűen
boldognak tűntek,
ahogy ölelték egymást. Billy nem igazán tudott elszakadni a férfi és a nő
képeitől. Volt valami a
boldogságukban, ami megérintette. Annyira boldognak tűntek. Annyira
szerelmesnek. Annyira
élettelinek. Billyre nem szokott hatással lenni az ilyesmi. Mindig is nehézség
nélkül tudott
távolságot tartani az áldozattól. Természetesen hatottak rá az események, együtt
szenvedett a
hozzátartozókkal, de a fájdalom sosem furakodott még ilyen mélyen belé. Viszont
pontosan tudta,
mitől más ez a mostani eset. Nemrég találkozott valakivel, akinek nevető szeme
és hívogató
mosolya emlékeztette a képen látható nőre. Ettől a tragédia mélyebb és
valóságosabb lett. Myre
gondolt. Ahogy magára húzta a takarót reggel, és álmosan átölelte. Ahogy
próbálta meggyőzni,
hogy maradjon még egy kicsit, és még egy kicsit, és még egy kicsit, amíg az
egész reggel el nem
telt. A mosolygó My képe passzolt az előtte lévő romantikus képekhez, de egy
cseppet sem illett a
groteszkül kitekeredett, megkötözött és megerőszakolt nőhöz a szomszédos
szobában. Mégis
ugyanarról a nőről volt szó. Egy pillanatra látta maga előtt Myt, ahogy arccal
lefelé fekszik a
hatalmas vértócsában. Elfordította a fejét, és behunyta a szemét. Még sosem
érzett ilyesfajta
félelmet.
Sosem.
És nem is szabad újra közel engednie magához. Ezt tudta. Sosem engedheti be az
erőszakot és a
rémületet, és sosem hagyhatja, hogy megmérgezze. Tönkretenné a szerelmet.
Gyávává és
nyugtalanná tenné. A magánélet és a munka elválasztásának fontossága hirtelen
kristálytisztává
vált, e nélkül a távolság nélkül mindent elveszíthet. Átölelheti Myt, magához
szoríthatja, de nem
engedheti meg magának ezt az érzést. Túl sötét volt és feneketlen ahhoz, hogy a
kapcsolatukban
teret kapjon. Hosszan át fogja ölelni Myt, ha hazaér. Nagyon hosszan. My meg is
fogja kérdezni,
miért. Billy meg majd hazudik valamit. Sajnos. De az igazságot nem akarja
elárulni neki. Billy
megfordult, elvette a laptopot az asztalról, és elindult lefelé, hogy megkeresse
Vanját.

A magas férfi kattintott párat, a nyomtató pedig azonnal hatékony surrogásba

kezdett. Míg sorra
jöttek elő a képek – tízszer tizenötös méretben, fényes fotópapíron –, addig a
férfi létrehozott
egy új mappát a számítógépen, belemásolta a képeket, majd megnyitotta a
jelszóval védett
honlapot, adminisztrátorként belépett, és feltöltötte a mappát. Az oldal a
semmitmondó fygorh.se
címen futott. Igazából csak véletlenszerűen összeválogatott betűk voltak ezek,
azzal az egyetlen
céllal, hogy az oldal ne szerepeljen első helyen a keresőmotorok találati
listáján. Ha valaki, akinek
semmi keresnivalója az oldalon, mégis véletlenül idecsöppen, egy rosszul
megszerkesztett
szöveget talál, amely alig olvasható a színes, villogó háttér előtt. A
bekezdések, amelyek esetenként
más betűtípussal és színnel íródtak, könyvekből, hivatalos iratokból,
tanulmányokból, más
honlapokról vett részletek voltak, vagy akár teljes értelmetlenségek, szóköz
nélkül. Ráadásul képek
és rajzok törték meg őket itt-ott, mindenféle vezérelv nélkül. Az oldal úgy
nézett ki, mint azon
firkálmányok digitalizált változata, amelyeket az ember néha a buszmegállókban
meg a
trafóházakon lát. Mint amikor valaki nem tud választani a rengeteg
rendelkezésére álló lehetőség
közül, és így mindent kipróbál egy helyen. Senki nem tudta sokáig tanulmányozni
az oldalt. A férfi
lekérte a statisztikát. Hetvenhárom ember talált ide valami okból kifolyólag, s
egy perc huszonhat
másodperc volt az itt-tartózkodási rekord. Pont így tervezte. Senki sem jutott
el az ötödik oldalig,
s vette észre a kis, piros gombot, amely a Katrineholm műemlékjelölt épületeiről
szóló cikk
közepén helyezkedett el. Ha az ember rákattintott, felugrott egy új ablak, amely
jelszót és
azonosítót kért. Bejelentkezés után megjelent a mappa a képekkel, amelyet épp
most tett fel.
A mappának a közönséges 3 nevet adta.
A nyomtatás elkészült. A férfi elvette a képeket. Végiglapozta és átszámolta
őket. Megvolt mind
a harminchat. Fogott egy nagy iratkapcsot, és összetűzte őket. Átment a szoba
túlsó felébe, ahol
egy furnérlemez volt a falra szerelve, és felakasztotta a jobb felső sarkán lévő
szögre a képeket.
A szög fölött a hármas szám állt, bekarikázva, fekete tussal. Gyors pillantást
vetett a balra függő
képekre, amelyek az 1 és 2 feliratú szögeken lógtak. Nők. A hálószobájukban.
Félmeztelenül. Sírva.
Halálra rémülve. A bal szélső kupacban csak harmincnégy fénykép volt. Elszámolta
magát kettővel.
Az aktus előtt. Türelmetlen volt. Eltért a rituálétól. Átkozta magát. Szentül
megfogadta, hogy ez
többé nem történhet meg. A másik két köteg már teljes volt. Felemelte a
fényképezőgépet, és
lefotózta a furnérlemezt a hátborzongató tartalmával együtt. Az első fázis véget
ért. Letette a
fényképezőgépet az asztalra, és felvette a fekete sporttáskát az ajtó mellől.
Ki a konyhába.
A férfi az üres konyhaasztalra állította a táskát, kihúzta a cipzárt, és kivette
a nejlontasakot és a
kartonlapot, amelybe a harisnya volt csomagolva. Philippe Matignon, Noblesse 50
Cammello,
világosbarna.
Mint rendesen.
Mint mindig.
Kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, kidobta a csomagolást, bezárta a
szekrényt. Visszatért a
táskához, elővette a kést, kihúzta a zacskójából, betette a mosogatóba, közben
ismét kinyitotta a
szekrényt a mosogató alatt, és kidobta a véres zacskót. Bezárta a szekrényajtót,
és megnyitotta a
vízcsapot. Langyos víz csorgott a széles pengére. Az alvadt vér kezdett leválni
a fémről, és széles
spirálban megindult a lefolyó felé. Megfogta a kés nyelét, és megfordította.
Amikor már több vér
nem folyt le magától, kezébe vette a mosogatószert és a kefét, hogy letakarítsa
a maradékot. Utána
alaposan megtörölgette a kést, mielőtt visszatette volna a táskába. Kihúzta
fentről a harmadik
fiókot a tűzhely mellett, és elővett egy háromliteres fagyasztózacskós gurigát.
Letépett egy
zacskót, visszatette a gurigát, betolta a fiókot, és betette a zacskót a kés
mellé a táskába. Aztán
kiment a konyhából.

Billy körbejárta a házat, és végül a kertben találta meg Vanját. Háttal állt az
épületnek, a
terasznak és a franciaablaknak. Előtte ott húzódott a gondozott pázsit, a
végében két
virágágyás. Billy nem mindegyik növény nevét tudta, és gyanította, hogy Vanját
sem a pompás
virágok csábították ide.
– Mi újság?
Vanja megrezzent. Nem hallotta, hogy Billy közeledik.
– Nem hagyott itt névjegyet, ha erre utaltál.
– Jól van… – Billy meghátrált kicsit.
Vanja érezte, hogy válasza szokatlanul keményre sikerült. Kollégája kérdése
talán nem is a
munkára vonatkozott. Billy ismerte őt. Jól ismerte. Tudta, mennyire utálja az
ilyesfajta
bűncselekményeket. Nem a vér és a nemi erőszak miatt. Látott ő már többet és
cifrábbat is. De ez
egy nő volt.
Holtan.
A saját otthonában.
Nem helyes, hogy nőket erőszakolnak és gyilkolnak meg a saját otthonukban. Így
is annyi
mindennek voltak kitéve mindenfelé. Legjobb lenne átöltözniük, mielőtt
hazaindulnak a
kocsmából. El kellene kerülniük az aluljárókat, a parkokat és az elhagyatott
utcákat. Csak semmi
zene a fülben. Csökkentett mozgásszabadság, korlátozott esélyek. Legalább otthon
illene békén
hagyni őket.
Elengedhetnék magukat.
Biztonságban.
– Ezt találtam – szólalt meg Vanja, megfordult, és elindult a terasz felé.
Billy követte. Felléptek az impregnált deszkákra, elmentek a négy nádfotel és -
asztal előtt,
amelynek a közepén ott állt az összecsukott zöld napernyő – és amelyről Billynek
inkább egy kis
étterem berendezése jutott az eszébe, semmint teraszbútor –, elsétáltak egészen
a két fehér
nyugágyig, amelyek láttán az ember elképzelhette, hogyan pihentek bennük a
háztulajdonosok
esténként egy-egy itallal a kezükben.
– Ott – Vanja a bal szélső ablakra mutatott.
Billy odanézett. Belátta az egész földszintet. Látta, hogy Torkel ott ül és
Richard Granlunddel
beszélget, látta, hogy a technikusok körbejárnak a házban, de valószínűleg nem
ezt akarta Vajna
megmutatni.
– Mit kell nézni? – kérdezte.
– Ott – mondta Vanja ismét, és odamutatott.
De ebben a pillanatban Billy magától is meglátta. Lényegében pont a szeme előtt
volt. Az
ablaküvegen egy néhány négyzetcentiméteres négyszög volt, alatta pedig egy
kisebb pötty.
A kettőt közrefogta két félhold alakú lenyomat. A bal oldali kissé jobbra dőlt,
a jobb oldali balra,
mint két zárójel a másik két nyom két oldalán. Billy rögtön rájött, mit lát.
Valaki – feltehetőleg a
gyilkos – benézett az ablakon, nekinyomta a homlokát és az orrát az üvegnek,
miközben a két
kezével próbálta kizárni a fényt, s közben zsírfoltokat hagyott maga után.
– Magas – állapította meg Billy, és előrehajolt. – Magasabb, mint én.
– Már ha ő csinálta ezt – biccentett Vanja a lenyomatok felé. – De akkor ez azt
jelenti, hogy abból
a házból megláthatták. – A virágágyások mögött emelkedő szomszéd házra mutatott.
– Valaki
megláthatta.
Billy habozott. Fényes nappal, egy júliusi hétköznapon. A közelben álló
villákból mintha
mindenki elutazott volna nyaralni. Csak néhány kíváncsiskodó gyülekezett az
utcán, mások meg
tették a dolgukat, amikor a rendőrség megérkezett. Ez a környék egyike volt
azoknak, amelyek
mindig kiürülnek nyárra. Az itt lakóknak volt idejük és pénzük, hogy elutazzanak
a nyaralójukba,
hajózni menjenek, vagy külföldi utat tegyenek. Tudta ezt a tettes? Számolt
ezzel?
Valószínűleg.
Majd bekopognak ide-oda természetesen. Sok helyre. Ha a gyilkost beengedték,
ahogy Billy
vélekedett, akkor elölről kellett jönnie. A teraszajtón bekopogni ijedtséget
kelthet, nem
természetes, és az esély, hogy valóban beengedik, egyértelműen kisebb. Tehát a
kerti ösvényen át
közeledett. Premier plánban. Pontosan így kellett megérkeznie a másik két
tetthelyre is, már
amennyire sikerült megállapítaniuk, de ez nem sokat segített rajtuk. Senki sem
látott semmit és
senkit. Sehol egy autó, sehol egy környéken tébláboló ember, senki sem kért
útbaigazítást, senki
sem settenkedett, biciklizett, hozott csomagot.
Semmi és senki.
Minden olyan volt a környéken, mint máskor, azzal az apró különbséggel, hogy egy
nőt
brutálisan meggyilkoltak.
– Torkel azt kérte, menjünk vissza – mondta Billy. – Ha szerencsénk van, végre
találunk egy
közös nevezőt.
– Úgy érzem, tényleg szükségünk van szerencsére. Egyre gyorsabban cselekszik.
Billy bólintott. Az első két gyilkosság között három hét telt el. A második és a
harmadik között
csak nyolc nap. Együtt sétáltak vissza a golfpálya gyepére hasonlító pázsiton,
amely a kitartó
szárazság és meleg ellenére sehol sem volt kiégve. Vanja ránézett a kollégájára,
aki mellette
cammogott sötétkék pulóverében, egyik kezében a laptoppal.
– Ne haragudj, ha dühösnek tűntem az előbb.
– Semmi baj, biztos dühös is voltál.
Vanja mosolygott magában.
Olyan könnyű Billyvel dolgozni!

A hálószoba.
A magas férfi táskával a kezében az ablak melletti fiókos szekrényhez lépett.
Rátette a táskát a
szekrényre, és kihúzta a legfelső fiókot. Jobb oldalról elővett egy szépen
összehajtogatott
hálóinget, és betette a táskába. Bal oldalról kiszedett egy csomag Philippe
Matignon, Noblesse 50
Cammello márkájú világosbarna harisnyát, és azt is belesüllyesztette a fekete
sporttáskába. Behúzta
a cipzárt, és berakta a táskát a maradék ruha közé. Tökéletesen odaillett.
Természetesen.
Betolta a fiókot.
Ismét ki a konyhába.
Elővett egy szépen összehajtogatott papírzacskót a takarítószeres szekrényből,
és széthajtogatta,
miközben a hűtő felé sétált. A hűtőajtóban állt egy üveg üdítő – szénsavas
gyümölcslé,
harminchárom centiliteres kiszerelés – meg egy csomag keksz. A hűtő aljában
lévő, átlátszó
dobozban banánok feküdtek. Kivett kettőt, és betette őket a papírzacskóba az
üdítő és a keksz,
illetve egy nápolyi mellé, amelyet a felső polcról vett el. Harmadszor is
kinyitotta a mosogató
alatti szekrény ajtaját, és elővett egy üres műanyag palackot, amelyben egykor
klórt tartott. Még
érezte a fertőtlenítőszer enyhe szagát, amikor betette az üveget a
papírzacskóba, aztán fogta és az
egészet az előszobába vitte, letette a bejárati ajtó jobb oldalára.
Megfordult és körülnézett a lakásban. Nyugalom. Hosszú órák óta először. A
rituálét
végrehajtotta. Kész volt. És készen állt.
A következőre.
A negyedikre.
Most már csak várnia kell.

Néhány perccel múlt éjfél, amikor Vanja belépett a szobába, amelyet mindenki
csak úgy hívott,
hogy a Szoba. Hat szék egy ovális tárgyalóasztal körül, a szürkészöld
padlószőnyeg közepén.
Az asztal üres, eltekintve néhány üveg ásványvíztől és pohártól, valamint a
középen elhelyezkedő
irányítópaneltől, amellyel csoportos hívásokat, videokonferenciákat lehet
lebonyolítani és a
plafonhoz erősített projektort lehet vezérelni. Nincsenek üvegfalak. Senki sem
láthat be. Az egyik
hosszabb falat egy mágnestábla foglalta el, amelyre Billy mindig felrakott
mindent, ami az éppen
aktuális ügyhöz kapcsolódott. Most épp egy képet tett fel Katharina Granlundről,
amikor Vanja
bejött, leült az egyik székre, és kiteregetett három mappát maga elé az
asztalra.
– Mi lett volna a ma esti terved?
Billyt kissé meglepte a kérdés. Arra számított, hogy Vanja majd az ügyről kérdez
valamit. Hogy
talált-e kapcsolatot a három halott nő között. Hogy jutottak-e már valamire. Nem
mintha Vanja
nem törődött volna a kollégáival, de ő volt a legcéltudatosabb rendőr, akit
Billy ismert, és nem
gyakran kezdett csevegni vagy magánügyekről beszélgetni munka közben.
– A Park Színházban voltam – felelt Billy, és leült. – Rögtön a szünet után
indulhattam is.
Vanja tekintetében hitetlenség és meglepődés tükröződött.
– De hát te nem is jársz színházba!
Ez igaz volt. Amikor épp nem munkáról volt szó, Billy többször is halott
művészetnek nevezte a
színpadi színjátszást, és ezt úgy értette, hogy mivel a lovak és a kocsik is
kimentek a divatból,
amikor megjelentek az autók, a színháznak is csöndesen és méltóságteljesen el
kellett volna
hallgatnia, amikor megszületett a film.
– Találkoztam egy lánnyal, ő szeretett volna elmenni.
Vanja mosolygott: naná, hogy egy lány.
– És mit szólt, amikor leléptél?
– Nem tudom, hitt-e nekem. Az első felvonás alatt egyszer fel kellett
ébresztenie… És te, te mit
csináltál?
– Semmit, otthon voltam, és Hindéről olvastam.
Ezzel meg is érkeztek az okhoz, amiért itt ültek a feltehetőleg üres
kungsholmeni épületben,
holott alig pár perce köszöntött be az új nap.
Háromnegyed órával később be kellett látniuk, hogy cseppet sincsenek közelebb a
megoldáshoz.
Nem volt közös nevező a három áldozat között. Különböző volt az életkoruk,
ketten házasok voltak,
egy elvált, egyiknek volt gyereke, nem egy helyen nőttek fel, nem jártak
ugyanabba az iskolába,
nem voltak tagjai egyazon egyesületeknek vagy szervezeteknek, nem volt közös
hobbijuk, valamint
a férjük és volt férjük között sem találtak kapcsolatot, és a Facebookon vagy
más közösségi
oldalakon sem voltak ismerősök.
Legalábbis Billy és Vanja nem talált semmit. Billy csalódottan csukta le a
laptopot, és fáradtan
dőlt hátra a székében. Vanja felállt, és a táblához lépett. A három halott nő
fényképét szemlélte.
Egy-egy képen még éltek, a többin már meghaltak. A tábla jobb szélén is voltak
fotók,
függőlegesen. A kilencvenes évekből. Ijesztően hasonlóak az új képekhez.
– Pontosan másolja őket.
– Igen, én is ezen gondolkodtam. Hogy lehetséges ez? – Billy felállt, és Vanja
mellé lépett. –
Szerinted ismerik egymást?
– Nem feltétlenül, ezek a régi képek megjelentek.
– Hol? – kérdezte Billy meglepve.
Nehezére esett elhinni, hogy valamelyik újság hajlandó volt leközölni ezeket a
hátborzongató
képeket, és 1996-ban az internet még nem az a kiapadhatatlan információforrás
volt, mint ma.
– Többek között Sebastian két könyvében – folytatta Vanja, és felé fordult. –
Olvastad őket?
– Nem.
– Hát pedig kellene. Tényleg jók.
Billy nem válaszolt, csak bólintott. Tudta, mit gondol Vanja Sebastianról, ez
volt az egyetlen
pozitív dolog, amelyet valaha is mondott róla. Billy habozott, hogy feltegye-e a
kérdést, amely
benne motoszkált, hiszen késő volt már, és Vanján többször is az idegesség jelei
mutatkoztak az
este folyamán, de aztán hallotta, ahogy kicsúszik a száján:
– Szerinted be fogjuk venni?
– Sebastiant?
– Igen.
– Nagyon remélem, hogy nem.
Vanja visszament a helyére, összeszedte a mappáit, és elindult az ajtó felé.
– Ezzel szemben viszont muszáj lesz meglátogatni Hindét Lövhagában. Oda kellene
mennünk
egyik nap, neked és nekem. – Kinyitotta az ajtót, aztán megállt. – Holnap
találkozunk. Felhívod
Torkelt, és elmeséled neki, hogy szinte semmit sem találtunk?
Anélkül, hogy válaszra várt volna, kiment, és magára hagyta Billyt. Így hát őrá
hárult a feladat,
hogy telefonáljon, és beszámoljon a rossz hírekről. Mint mindig. Rápillantott az
órára. Egy óra lesz.
Nagyot sóhajtva kézbe vette a mobilját.

Sebastian arra ébredt, hogy valaki az arcához ér. Hirtelen felnyílt a szeme,
megállapította, hogy
egy ismeretlen hálószobában van, aztán balra fordult, miközben gondolatban
felelevenítette az
estét, amelynek köszönhetően itt kötött ki. Hazáig követte Vanját. Látta, ahogy
bemegy. Már épp
arra gondolt, hogy visszavonul a szokásos leshelyére, amikor a lány ismét
kijött. Néhány pillanattal
később felbukkant egy rendőrautó, amelybe beszállt. Valami történt.
Vanjára szükség volt.
Rá pedig sehol se volt szükség.
Fáradtan hazament a túlságosan is nagy lakásába, de nagyon zaklatott volt. Csak
egy mód volt
rá, hogy megszabaduljon a nyugtalanságtól és a kedvetlenségtől. Így átnézte a
hirdetéseket a
reggeli újságban, és egy előadás mellett döntött, amelyet a közösségi házban
tartottak: Egy este
Jussi Björling operaénekessel. Abszolút nem érdekelte a téma, de mint minden
kulturális
eseményen, a közönség nagy része nőkből állt, így némi mérlegelés után leült egy
jegygyűrűt nem
viselő, magányos, negyvenes nő mellé a harmadik sorba. Beszélgetni kezdett vele
a szünetben.
Aztán ittak egy üdítőt. Folytatták a beszélgetést. Úgy döntöttek, együtt
vacsoráznak. Elsétáltak a
nő lakásáig Vasastanba. Lefeküdtek egymással. Most meg a nő felkeltette
Sebastiant. Ellinor
Bergkvist. Eladó az Åhlensban. A háztartási osztályon. Hány óra is van
tulajdonképpen? Világos van
odakint, de az nem jelent semmit. Elvégre nyár közepe van. Ellinor az oldalán
feküdt, Sebastian felé
fordulva, a párnára könyökölt, fejét a tenyerén nyugtatta, másik kezének
mutatóujjával pedig a
férfi arcát cirógatta. Valami romantikus vígjátékban láthatta ezt a pózt.
Elbűvölő filmen,
borzasztóan idegesítő a valóságban. Kócos vörösesszőke hajának egy tincse a
szemébe lógott, és
olyan mosolyt villantott Sebastianra, amelynek nyilvánvalóan a pajkos jelzőt
kellett volna viselnie,
míg mutatóujját megpihentette Sebastian orrán, és kicsit meg is nyomta.
– Jó reggelt, álomszuszék!
Sebastian felsóhajtott. Nem tudta eldönteni, mi a rosszabb. Hogy úgy szólították
meg, mint egy
csecsemőt, aki épp most kelt fel egy jól megérdemelt szunyókálásból, vagy pedig
a romantikus
összetartozás érzése, amely a nőből sugárzott. Talán az utóbbi. Már a nő
lakásáig megtett rövid
séta alatt gyanította, hogy ez lesz.
Megfogta a kezét.
Kézen fogta.
Egész úton fogta a kezét. Közhely: a szerelmespár, ahogy keresztülsétál a nyári,
stockholmi
éjszakán. Öt órával az után, hogy először találkoztak. Rettenetes. Sebastiannak
kedve lett volna
hagyni az egészet a fenébe – köszöni, nem kéri –, de végül úgy döntött, túl sok
időt és energiát
fektetett bele ahhoz, hogy félbehagyja, mielőtt megkapta volna, amiért jött.
Amire szüksége volt.
A szex a részéről unalmas és érdektelen volt már az elejétől fogva, de legalább
sikerült elaludnia
tőle pár órára. Valamire csak jó volt. Sebastian elfordította a fejét, hogy
megmentse az orrát, és
megköszörülte a torkát.
– Hány óra van?
– Mindjárt fél hét. Mit szeretnél csinálni ma?
Sebastian ismét sóhajtott.
– Sajnos dolgoznom kell.
Hazugság. Nem dolgozott. Már évek óta nem dolgozott, ha az ember nem számítja,
hogy
besegített a királyi nyomozóhatóságnak Västeråsban pár hónappal ezelőtt. Most
nem csinált
semmit. És így is tervezte a továbbiakat. Semmit sem volt kedve csinálni,
Ellinor Bergkvisttel
együtt meg aztán végképp nem.
– Ha nem keltettelek volna fel, meddig aludtál volna?
Ez meg miféle hülye kérdés? Honnan kellene tudnia? A visszatérő álom úgyis
felkeltette volna,
nagyon kevés éjszaka úszta meg, de attól még lehetetlen megmondani. Erről sem
óhajtott
beszámolni a nőnek. Menni akart. Itt hagyni a lakást és Vasastant, amilyen
gyorsan csak lehet.
– Nem tudom, talán kilencig. Miért?
– Az még két és fél óra.
A mutatóujj visszatért, és Sebastian homlokáról az orrnyergére csúszott, majd
végig az ajkán.
Sokkal intimebb mozdulat, mint bármelyik, amelyre pár órával ezelőtt sor került.
Sebastian azzal
vetett véget az egésznek, hogy felült az ágyban.
– Ha nem akarsz visszaaludni – folytatta Ellinor –, akkor van két óránk, hogy
valami mást
csináljunk, mielőtt elszólít a fontos munkád.
Az ujj folytatta az útját le Sebastian állán, a nyakán, a mellkasán, aztán be az
ágynemű alá.
Sebastian a nőre nézett. A zöld szemébe. Látta, hogy a bal szemének íriszében
van egy barna folt.
Egy folt, amelytől a szeme úgy nézett ki, mintha a pupilláján lenne egy rés, és
szivárogna. A kéz
folytatta az útját lefelé.
Úgy tűnt, mégis akad valami, amit Sebastian esetleg szívesen csinálna Ellinor
Bergkvisttel.
Reggeli.
Erre meg hogy sikerült rávennie?
Egy át nem gondolt ígéretre, hogy mi legyen szex után?
A belső kertre néző konyhaablak nyitva állt, de még így is meleg volt a
lakásban. Kintről
hallatszott, ahogy egy motor eldübörög az utcán, de egyébként csönd honolt.
Nyári, reggeli csönd.
Sebastian azon gondolkodott, milyen nap van, miközben végignézett a megterített
asztalon.
Joghurt, kétfajta gabonapehely, müzli, frissen facsart gyümölcslé, sajt, sonka,
szalámi, uborka,
paradicsom, paprika, görögdinnyeszeletek. Szerda lenne? Kedd? Friss kenyér
illata töltötte be a
konyhát, amikor Ellinor kihúzta a tepsit a sütőből, és egy konyharuhába
szedegette a kis
bagetteket. A konyharuhát ezután egy fonott kenyereskosárba tette, és egy mosoly
kíséretében az
asztalra rakta, mielőtt visszafordult volna a tágas helyiség közepén szigetként
álló pulthoz.
Sebastian nem volt éhes. A vízforraló kattant egyet, Ellinor pedig Sebastian
bögréjébe töltötte a
vizet. Sebastian belenézett a bögrébe, amelyben a víz rögtön sötétbarnává vált,
amikor találkozott
az alján lévő porral. Csak egy pillantás, de Ellinor nyilván kritikusnak
értelmezte.
– Ne haragudj, csak instant kávém van, én magam ugyanis teázni szoktam.
– Semmi gond…
Ellinor vizet töltött a saját csészéjébe is, aztán visszavitte a vízforralót.
Félúton az asztal felé
azonban megállt.
– Kérsz tejet hozzá?
– Nem.
– Felmelegíthetem aztán, ha akarod. Lehet belőle tejeskávé.
– Nem kell, tényleg.
– Biztos?
– Igen.
– Rendben.
A nő mosolygott, leült vele szemben, elvett egy teafiltert – citrom- és
gyömbérízesítésűt –,
belelógatta a forró vízbe, aztán mártogatni kezdte. Ismét Sebastian pillantását
kereste, és
mosolygott. Sebastiannak sikerült viszonzásképp felmutatni valamit, amit kis
jóindulattal akár
mosolynak is lehetett nevezni, aztán elkapta a tekintetét. Nem akart itt lenni.
Az ilyesfajta
helyzeteket kerülni szokta. Most már emlékezett arra is, miért. Ki nem állhatta
az összetartozás
hamis érzését, mintha lenne bennük valami közös, annak ellenére – legalábbis, ha
tőle függ a dolog
–, hogy soha többé nem fognak találkozni. Egy konyhaszekrényt kezdett bámulni,
amíg a
gondolatai keringtek, és amíg Ellinor csöndben egy kanál mézet kevert el a
teájában. A nő kivett
egy bagettet a kosárból, félbevágta, megvajazta, sajtot, sonkát és két karika
sárga paprikát tett rá.
Beleharapott, és Sebastiant nézte, amíg rágott. Sebastian még mindig elnézett
Ellinor válla fölött, a
konyha felé.
– Sebastian?
A férfi összerezzent, és kérdőn pillantott rá.
– Mire gondolsz?
Most aztán tényleg nyakig benne van. Már megint. Eddig sosem szokott eljutni. A
gondolatig,
amely minden éber óráját betöltötte manapság. Majdhogynem ismeretlen volt az
érzés számára.
A megszállottság. Még amikor a leginkább elkötelezett és sikeres volt a
munkájában, akkor sem
volt probléma, hogy félretegye a hívatlan gondolatokat. Ha egy esemény kis híján
átvette az
uralmat az élete fölött, úgy, ahogy ő nem akarta, akkor egész egyszerűen nem
gondolt rá pár
napig.
Mást csinált.
Átvette az irányítást.
Sebastian Bergman az a fajta ember volt, aki sosem veszítette el az irányítást.
Senki és semmi
miatt. Legalábbis eddig mindig így állt a helyzet.
Mostanra viszont megváltozott.
Az élet megingott körülötte. Megsérült.
Nem csak egyszer.
Kétszer.
Nem sikerült még kilábalnia a három hónappal ezelőtt, 2004 második napján
bekövetkezett
katasztrófából, amikor elutazott Västeråsba. Az utazás célja az volt, hogy
eladja a szülői házat, és
miközben takarított, talált néhány levelet. Az anyjának címezték őket 1979-ben.
Egy nőtől jöttek,
aki azt állította, hogy Sebastian gyerekét várja. A levelek nem jutottak el
hozzá akkor, de három
hónappal ezelőtt mindent megtett, hogy kiderítse, ki a küldő. Sebastian régi
kollégái a királyi
nyomozóhatóságtól épp Västeråsban tartózkodtak, hogy felgöngyölítsenek egy
brutális
gyilkossági ügyet, Sebastian pedig beépült a nyomozásba, hogy minél több, a
rendőrség által
hozzáférhető nyilvántartásba betekintést nyerhessen.
Egy cím.
Információ.
Mindent kiderített. Egy nő a Storskärsgatan 12.-ben ajtót nyitott neki. Egy arc.
Anna Erikssoné.
Megtudta. Igen, van egy lánya, aki sohasem tudhatja meg, hogy Sebastian az apja.
Már van apja.
Valdemar Lithner. Valdemar, aki tisztában volt vele, hogy Vanja nem az övé.
Sosem találkozhatnak. Sebastian és a lánya. Túl sok mindent tenne tönkre.
Mindent tönkretenne.
Mindenkit. Így Sebastiannak meg kellett ígérnie, hogy sosem keresi fel.
A baj csak az volt, hogy már találkoztak.
Sőt, mi több.
Együtt dolgoztak.
Västeråsban. Ő és Vanja Lithner. A királyi nyomozóhatóság gyilkossági
ügyosztályán. Okos,
motivált, hatékony, erős.
Az ő lánya.
Van egy lánya.
Ismét.
Ettől kezdve tulajdonképpen követte őt. Nem igazán tudta megmondani, miért, még
saját
magának sem. Csak látni akarta, ez minden. Sosem árulta el magát. Mit mondana?
Mit mondhatna?
Most, amikor felnézett Ellinorra, aki előrelátható módon megkérdezte, mire
gondol, azt a választ
adta, amely a lehető legkevesebb magyarázatot igényli, nevezetesen:
– Semmire.
Ellinor bólintott, láthatólag megelégedett a felelettel, vagy legalábbis azzal,
hogy ismét az övé
Sebastian figyelme. Sebastian egy dinnyeszelet után nyúlt. Azt talán csak
sikerül legyűrnie.
– Mivel foglalkozol?
– Hogyhogy?
Barátságtalan válasz, elutasító, de jobb volt azonnal leállítani a
kérdezősködést. Sebastian tényleg
nem akarta, hogy a máris kellemetlen reggelizés egymás megismerésébe torkolljon.
Eleget tudtak
egymásról. Sebastian többet tudott a nőről, mint amennyit Ellinor őróla. Ellinor
tudta, hogy
Sebastian Bergmannak hívják, és pszichológus. A többi személyes kérdés elől
ügyesen kitért, és
gond nélkül irányította a beszélgetést a nőre.
– Azt mondtad, dolgoznod kell – folytatta Ellinor. – Július közepe van, a
legtöbb ember
szabadságon van, szóval érdekel, mivel foglalkozol.
– Egy olyan… beszámolót írok.
– Miről?
– Ez egy… megvalósítási projekt. A rendőrtiszti főiskolának.
– Úgy rémlik, azt mondtad, pszichológus vagy.
– Az is vagyok, de néha együttműködöm a rendőrséggel.
A nő bólintott. Belekortyolt a teába, és egy bagett után nyúlt.
– Mikor leszel vele kész?
Micsoda rémes beszélgetés!
– Körülbelül két hét múlva.
Azok a zöld szemek. Ellinor tudta, hogy hazudik. De Sebastiannak nem számított.
A lehető
legkevésbé sem érdekelte, mit gondol róla a nő, de egyáltalán nem érezte magát
jól ezen a
normálisnak tűnő reggelin, mert mindketten tudták, hogy ez csak színjáték. Egy
agyrém. De most
aztán már elég. Kilökte maga alól a széket.
– Mennem kell.
– Majd felhívlak.
– Persze…
Az ajtó bevágódott Sebastian mögött. Ellinor továbbra is ott ült és
hallgatózott. A lépteit
hallgatta. Lement a lépcsőn. A nő mosolygott magában. Gondolta, hogy így lesz.
Addig ült ott,
amíg már nem hallotta Sebastiant, akkor felállt, és visszament a hálószobába. Az
ablakhoz. Ha a
férfi átmegy az utcán és balra fordul, még láthatja. De nem így történt.
Ellinor leereszkedett a bevetetlen franciaágyra. Sebastian oldalára feküdt.
Magára húzta a
takaróját, az arcát belenyomta a párnájába, és mélyeket lélegzett.
Visszatartotta a lélegzetét, hogy
megmaradjon benne az illata.
Hogy megtartsa őt.

Vanja a Frihamnen fölötti dombon lakott egy lakásban. Sebastian egész biztos
volt benne, hogy
háromszobásban. Már amennyire biztos lehet az ember, ha egy kis dombtetőről
szemlél egy
lakást száz méter távolságból. Egy világossárga társasház. Hétemeletes. Vanja a
negyediken lakott.
A lakásban nem volt mozgás, ahogy Sebastian látta. Vanja talán még aludt. Vagy
dolgozott. Nem
jelentett semmit, hogy Sebastian pont most nem látja. Leginkább úgyis azért járt
ide, mert nem
tudta, mihez kezdjen magával.
Néhány héttel ezelőtt minden más volt.
Aztán a fejébe vette, hogy muszáj látnia. Szüksége volt rá. Látni, mit csinál.
És jobb rálátásra volt
szüksége, mint amilyenre a domb lehetőséget adott. Megpróbált felmászni az egyik
nagyobb fára,
amely ott nőtt a domb lábánál. Az első métereket várakozáson felül teljesítette.
Sikerült jó fogást
találnia néhány vaskosabb ágon, és egyre kapaszkodott felfelé. Megint meglátott
egy ígéretes ágat
valamivel magasabban, némi tapogatózás után megmarkolta, és néhány méterrel
feljebb tornászta
magát. A nap besütött a lombon át, a leveleknek friss, jó illatuk volt. Hirtelen
úgy érezte magát,
mint egy kalandozó kisfiú. Mikor is mászott fára utoljára? Sok-sok évvel
ezelőtt.
De tehetséges volt benne!
Hajlékony.
Gyors.
Az apja nem bátorította, mindig is úgy vélekedett, hogy Sebastiannak több időt
kellene az
intellektuális kihívásokra fordítania, fejleszteni muzikalitását, finomítani a
művészi és kreatív
tehetségét. Az anyja leginkább a ruháit féltette. Egyikük sem örült, hogy
Sebastian fára mászik,
ezért is csinálta olyan gyakran. Amilyen gyakran csak lehetett. Most megint
jóleső érzés töltötte el,
hogy valami kalandos és tilos dolgot csinál. Amikor lenézett, rájött, hogy ebből
a magasságból
igen nehéz lesz lemászni – legalábbis sértetlenül. Sebastianról elsőként nem a
hajlékony és a gyors
jelző jutott az emberek eszébe. Ezzel a szédítő és egyben ijesztő meglátással
egyidejűleg a kabátja
beleakadt egy kiálló faágba a háta mögött, ő pedig elvesztette az egyensúlyát. A
felfelé mászó
kisfiú képét hirtelen átvette egy középkorú, nem annyira jó formában lévő férfi
képe, aki egyre
fáradó karjával egy fán csimpaszkodik néhány méter magasban. Sebastian
kénytelen-kelletlen
feladta a kalandozó gyerek illúzióját, valamint a kabátját is, és minden
bátorságát összeszedve a
törzs felé lendült, ahol aztán irányíthatatlanul csúszni kezdett lefelé, mígnem
az alacsonyabb ágak
fájdalmak közepette megállították. Remegő lábakkal, szakadt kabáttal és egy
hosszú, égő
horzsolással a combja belső oldalán ért le a talajra.
A kaland után aztán beérte azzal, hogy felmászott a már ismert dombra, és onnan
nézte Vanja
lakását.
Elég volt ez is.
Elég őrültség.
Nem is mert arra gondolni, mi lenne, ha Vanja kinézne az ablakon, és meglátná,
hogy ott lóg egy
fáról a lakása előtt.
A lány lakása otthonosnak tűnt. Modern függönyök. Piros és fehér virágok a
párkányon. Apró
lámpák az ablakban, állítható fényerővel. Egy északkeletre néző kis terasz, ahol
a szép napokon hét
húsz és hét negyvenöt között Vanja megitta a kávéját. Olyankor Sebastian mindig
kénytelen volt
elbújni néhány borókabokor mögé, pedig sose gondolta, hogy valaha ilyen közeli
kapcsolata lesz a
növényekkel. A lánya egyértelműen rutinok szerint élt. Minden reggel hétkor
kelt, hétvégén kilenc
felé. Kedden és csütörtökön elment futni munka előtt. Hat kilométert.
Vasárnaponként dupla
ennyit futott. Későig dolgozott, ritkán ért haza este nyolc előtt. Nem járt el
túl gyakran. Kocsmába
például havonta egyszer, esetleg kétszer. Egy lánybandával. Nem volt barátja,
legalábbis
Sebastiannak úgy tűnt. Csütörtökönként a szüleivel vacsorázott a
Storskärsgatanon. Egyedül sétált
oda, de visszafelé gyakran elkísérte Valdemar Lithner.
Az apja.
Közel álltak egymáshoz, ez már messziről lerítt róluk. Nagyon közel. Együtt
nevettek, és minden
séta egy gyengéd, szeretetteljes öleléssel zárult, illetve azzal, hogy Vanja
kapott egy puszit a
homlokára, mielőtt Valdemar távozott. Mindig. A kapcsolatuk szignója. Nagyon
kedves látvány
lettek volna, leszámítva egy dolgot. Vanja valódi apja ott állt kicsit arrébb,
és nézte őket. Ezek a
pillanatok fájtak Sebastiannak leginkább. Csodálatos fájdalom.
Rosszabb, mint a féltékenység.
Nagyobb, mint a féltékenység.
Nehezebb, mint bármi más.
Egy meg nem élt élet fájdalma.
Tizennégy nappal ezelőtt, amikor Sebastian látta Vanját és Valdemart együtt
ebédelni egy olasz
étteremben a rendőrkapitányság közelében, támadt egy ötlete. Nem éppen
szimpatikus gondolat.
Igazából pont az ellenkezője. De jó érzéssel töltötte el. Legalábbis akkor és
ott. A féltékenység,
amelyet Valdemar iránt érzett, idővel dühvé változott, hogy aztán átadja a
helyét valaminek, amit
csak gyűlöletként lehetne meghatározni. Gyűlölet a magas, vékony, elegáns férfi
iránt, aki olyan
közel lehetett a lányához. Az ő lányához! Neki kellene kapnia az öleléseket, a
gyengédséget. Neki
kellene kapnia azt a szeretetet.
Neki!
Senki másnak!
Sebastian többször is eljátszadozott a gondolattal, hogy kitálal, de az utolsó
pillanatban mindig
meggyőzte magát az ellenkezőjéről. Egy álmot dédelgetett arról, hogy valahogyan
közel kerül
Vanjához, és aztán – amikor már van közöttük valamiféle kapcsolat – elmesél neki
mindent. Akkor
legalább a közelében lehet. Megismerheti. Talán Vanja azt gondolja majd, hogy
becsapták. De nem
is ez a gondolat állította meg Sebastiant. Az volt a nagy probléma, hogy ezzel –
akármilyen
körülmények között rukkol is elő az igazsággal – Vanja viszonya Valdemarral
megromolna. És
ezért megutálná Sebastiant. Pedig már így se volt valami nagy véleménnyel róla.
Semmi sem egyszerű, ami Vanjával kapcsolatos.
Hacsak nem ő maga kezd el kételkedni abban, hogy akit az apjának hisz, valóban
az apja-e. Ez
lehetne a megoldás, ha Sebastiannak sikerülne rávennie, hogy saját kezűleg
rángassa le Valdemart
a piedesztálról, amelyre a férfi oly szemtelenül felállt. Nem lehetetlen. Ha
esetleg Vanja megtudna
ezt-azt Valdemarról, piszkos kis titkokat, amelyek befeketítenék, akkor a
glóriája szépen lecsúszna
róla. Semmi sem változtathatja meg annyira az ember véleményét a világról, mint
a saját
felfedezései és tapasztalatai. Ezzel Sebastian tisztában volt. Gyakran csak a
saját tapasztalatok
ébresztik rá az embert, hogyan is néz ki a valóság. A tettek többet érnek, mint
a szavak, és a megélt
tettek a legértékesebbek.
Egy ilyen saját felfedezés során megrendülhetne Vanja bizalma Valdemarban.
Ha kiderülne, hogy nem tökéletes apa.
Hanem valaki más.
Valaki sokkal rosszabb.
És ha Sebastian segítene mindezt belátni Vanjának, akkor az kétségbeesést és
zavart szülne.
Ebben az esetben a lány egyedül érezné magát, csalódottnak és nyitottnak a külső
ráhatásokra, az
igazságokra, a szíve mélyén talán még üdvözölné is azokat. Örömmel fogadna egy
apafigurát, aki
várna rá, aki titkon közel állna hozzá. Akkor és ott, abban a pillanatban talán
még át is ölelné,
szüksége lenne rá. Mert megbántották, és elvesztette a talajt a lába alól.
Sebastian akkor és ott
készenlétben állna.
Jó tervnek tűnt. Kidolgozottnak, és bár nehéz véghezvinni, megváltoztathatja
Sebastian életét, ha
sikerrel jár.
A kutatás a legfontosabb. Senki sem tökéletes. Minden embernek vannak dolgai,
amelyeket
szívesen elrejtene. Annyiból áll az egész, hogy fel kell tárni ezeket. És aztán
napvilágra hozni a
lehető legmegfelelőbb módon.
A terv annyira rosszindulatú volt, hogy még Sebastian is elgondolkodott egy
pillanatra. Ha
valaha is kiderül, hogy köze van Valdemar befeketítéséhez, semmi esélye nem lesz
Vanjánál soha
többé. De ha sikerrel jár, ez lenne az a fordulópont, amelyre olyan régóta
vágyik. Az olasz étterem
ajtajával szemben elhatározta, hogy Vanja megéri. Érdemes érte harcolni.
Sebastiannak úgysincs élete.
Félrelökte a kétkedést, és azzal az elszánt gondolattal indult hazafelé, hogy
előkerít egy
telefonszámot. Egy számot, amelyet réges-rég hívott utoljára. Az öreg nyomozóét,
aki mindent
megtestesített, amit Torkel nem.
Ösztönösen cselekedő, gátlástalan, hajlandó hullákon keresztülgázolni.
Kirúgták a királyi nyomozóhatóságtól, amikor kiderült, hogy magánnyomozást
folytatott a volt
neje után, és bizonyítékokat hamisított, hogy végül megpróbálja kábítószerrel
történő visszaélés
vádjával lekapcsolni az új férjét, mindezt azért, hogy övé legyen a kizárólagos
felügyelet a gyerekei
felett. Pont az a fajta ember volt, akire Sebastiannak szüksége volt.
Trolle Hermansson.
Kilenc csengés után vette fel a telefont. Először nosztalgiázni akart, de
Sebastiant hidegen
hagyta a dolog, és inkább röviden beszámolt arról, mire van szüksége. A
fejtegetését néhány
ezerkoronás ígéretével fejezte be, de Trolle nem fogadta el a díjat. Úgy tűnt,
őszintén örül, hogy
csinálhat valamit. Csak néhány napra lesz szüksége.
Ez két héttel ezelőtt történt.
Trolle többször is kereste azóta, de Sebastian sosem vette fel a telefont. Ült a
csöndes lakásában,
és hallgatta, ahogy a telefon csöng, csöng és csöng. Csak Trolle csönget ennyit,
ezt tudta jól.
Sebastian már nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. Nem lép át minden
elképzelhető határt, ha
folytatja?
De most már kezdte feladni. Az a sok óra a domboldalon Vanja lakásával szemben.
A szex. Ma
Ellinor, tegnap és holnap valaki más. Az üres lakás. Az üres élet. Muszáj volt
tennie valamit.
Akármit. Változtatni. Elővette a telefonját, és beütötte a számot.
Trolle három csöngés után felvette.
– Már vártam, hogy hívj – szólt a kagylóba egy álmos, rekedt hang.
– Dolgom volt – válaszolt Sebastian, és elindult Vanja házától, a telefonnal a
fülén. – Elutaztam.
– Nekem te ne hazudj! Követted. A gyereket.
Sebastian megdermedt egy pillanatra, mielőtt rájött, hogy Trolle úgy érti,
Valdemar gyerekét.
Nyilván.
– Honnan veszed?
– Mert jobb vagyok nálad. – Sebastian szinte hallotta, hogy volt kollégája
elégedetten vigyorog a
vonal túlsó végén.
– Nem utána kellett nyomoznod – idegeskedett Sebastian.
– Tudom, de én alapos vagyok. Öreg rendőr, tudod.
– Megtudtál valamit?
– Ezt-azt. De semmi rosszat. A fickó tiszta, mint a patyolat.
Trolle elhallgatott, Sebastian pedig hallotta, hogy lapozgat a papírok között,
amelyek
valószínűleg összevissza hevertek előtte.
– A neve Ernst Valdemar Lithner. 1953-ban született Göteborgban – folytatta
Trolle. – Először a
Chalmers Műszaki Egyetemen tanult, de aztán átnyergelt a közgazdaságra. 1981-ben
vette el Anna
Erikssont. Aki egyébként nem vette fel a nevét. Nincs volt feleség vagy másik
gyerek. Nem szerepel
a bűnügyi nyilvántartásban. Könyvvizsgálóként dolgozott 1997-ig, aztán pedig
különböző cégek
alkalmazták. Foglalkozott könyveléstől kezdve az adóügyekig mindennel. Elég jól
keresett, mivel
lefoglalózta Vanja lakását, és vett egy kis nyaralót is Vaxholmban a következő
évben. Nem volt
szeretője, már amennyire sikerült utánajárnom, de ráállítottam egy fickót, hogy
hekkelje meg a
gépét, aztán majd meglátjuk. Tavaly pedig beteg lett.
– Mi baja volt?
– Valami sejtelváltozás a tüdőben, tudod, a rák, amely aztán megöl minket. A te
anyád miben
halt meg?
Sebastian nem is reagált arra, hogy Trolle játékosan felhívta rá a figyelmét,
hogy még róla is
összeszedett mindent az elmúlt hetekben. A meleg ellenére megborzongott.
Valdemar rákos
lenne? Nem állt össze a kép. A férfi, aki ellopta a lányát, tele van élettel.
Talán csak egy álarc,
amelyet olyankor tett fel, amikor Vanjával találkozott, egy kis színjáték a
lányért.
– Tavasszal egészségesnek nyilvánították – magyarázta tovább Trolle. – Már
amennyire
manapság egészségesnek lehet valakit nyilvánítani. A kórházi emberem nem tudta
megszerezni a
kórlapot, de csak kontrollvizsgálatok vannak betervezve, szóval nyilván túl van
az életveszélyen.
Sebastian csalódottan morgott.
– Rendben… Még valami?
– Nem igazán. Van egy csomó papírom, ha kell.
– Nem, nem szükséges. Szóval, mint a ma született bárány?
– Eddig, bár csak most kezdtem bele igazán. Mélyebbre is bele tudom ásni magam,
ha szeretnéd.
Sebastian elgondolkodott. Ez az egész rosszabb, mint hitte. Valdemart nemcsak
hogy szerette a
lánya, de még egy lábadozó túlélő is volt. Egy rákbeteg szent, aki visszatért a
családjához a halál
előszobájából.
Sebastiannak esélye sem volt. A játszmának vége.
– Nem, nem kell. Azért köszönöm. Majd átmegyek a pénzzel.
Letette a kagylót.
Ennyit erről a tervről.

Harmadik nap a munkában. Végre szerzett egy olyan címkézőgépet, amellyel kis
matricákat és
öntapadós szalagokat lehetett kinyomtatni, most pedig ott állt a folyosón a
fémtábla előtt,
amelyen az állt, hogy ez az iroda a börtönigazgatóé. Levette a védőfóliát a
szalag hátáról, és
felragasztotta. Kissé ferdére sikeredett, de nem számít. Tisztán olvasható.
Thomas Haraldsson
börtönigazgató.
Hátrált egy lépést, és elégedett mosollyal szemlélte a táblát.
Új munka.
Új élet.
Pár hónappal ezelőtt pályázta meg az állást, de nem gondolta, hogy majd meg is
kapja. Nem
mintha nem lett volna megfelelően képzett, hanem mert életének olyan
periódusában járt, amikor
semmi sem alakult a tervek szerint. Rosszul ment a munka, nem jött ki az új
főnökével, Kerstin
Hanserrel, és a szakmai előrejutás terén sem kecsegtették semmi jóval őszintén
szólva. Leginkább
azért, mert Hanser nem akarta belátni, micsoda munkaerő is ő, és egyfolytában
keresztbe tett neki,
de hát a fenébe is! Kezdte megviselni a dolog. Otthon is kissé erőltetett volt
minden. Nem szeretet
nélküli vagy gépies, de kényszeredett. Jenny, a felesége elkezdett egy
termékenységi vizsgálatot,
és az egész életük a gyerekvállalás körül forgott. A neje gondolatait éjjel-
nappal a teherbe esés
kötötte le. Haraldssonét pedig Hanser, a munka és a növekvő keserűség. Semmi sem
volt igazán jó,
és Haraldsson már egyszerűen nem is mert abban reménykedni, hogy megkapja a
munkát, amelyet
az esélytelenek nyugalmával pályázott meg tél vége felé. A hirdetésben az állt,
hogy az állás nyár
előtt nem tölthető be, így folytatta a munkáját a västeråsi rendőrségen, és már
szinte meg is
feledkezett a pályázatáról. Aztán megölték azt a fiút, felbukkant a királyi
nyomozóhatóság, és az
egész azzal zárult, hogy Haraldssont megműtötték lőtt sebbel. A mellkasán, ha őt
kérdezték.
A válla alsó felében, ha a kórlapot. Akárhogy is, még nem gyógyult meg teljesen.
Még feszült a seb
egy kicsit, és érezte, amikor a frissen feltett névtábláját simítgatta.
A lövés valahogyan fordulóponttá vált. Amikor felébredt az operáció után, Jenny
már ott volt.
Nyugtalanul, de hálásan. Hogy túlélte. Hogy megmaradt neki. Szerencséje volt,
tudta meg. A golyó
a mellhártya külső rétegét sértette meg, emiatt bevérzés keletkezett a
mellhártyaüregben, és a jobb
oldali tüdő felső lebenyénél. Haraldsson csak annyit tudott, hogy baromira fáj,
ha meglövik az
embert. Három hét betegszabadságot kapott. Ez alatt volt ideje elgondolkodni,
milyen lesz
visszatérni a kapitányságra. A helyi rendőrkapitány biztos tart majd valami
üdvözlő beszédet,
amelyben kihangsúlyozza hősies erőfeszítéseit – talán még valami kisebb
kitüntetés is akad
ilyesfajta esetekre: szolgálat közben szerzett lőtt sérülésért. Kávé is lesz,
meg torta természetesen,
óvatos vállveregetések, hogy kíméljék a meggyötört mellkasát, valamint a
kollégák arra kérik
majd, hogy mesélje el, milyen érzés, nos, ilyesmikre számított.
Aztán nem teljesen így lett.
Semmi rendőrkapitány, semmi beszéd, semmi kitüntetés, de a recepciós lányok
hozattak egy
tortát. Kisebb vállveregetésekben és kíváncsiskodásokban azért volt része, de
ettől még mindig
úgy érezte, hogy valami azért történt. Volt valami abban, ahogy a kollégák
bántak vele. Szerette
azt hinni, hogy bizonyos fokú tiszteletről van szó. Tiszteletről, meg talán
öntudatlan
megkönnyebbülésről. Kevés rendőrt lőnek meg szolgálat közben, statisztikailag
valószerűtlen volt,
hogy ez Västeråsban ismét megtörténik a belátható jövőben. Az egész alakulat
nevében kapta azt a
golyót, mondhatni. Életében először élvezett munkába járni. Hanser ellenére is.
Otthon is történt valami. Sokkal jobban ellazultak, közelebb kerültek egymáshoz,
mintha az élet,
amelyet együtt éltek, fontosabb lenne, mint amelyet nemzeni próbáltak. Még
mindig szexeltek.
Sokat, de inkább azért, mert közel akartak lenni egymáshoz. Gyengédebben,
melegebben és kevésbé
mechanikus módon. Talán épp ezért működött.
Hirtelen minden működni kezdett.
A sebesülése után öt héttel behívták az első állásinterjúra. Ugyanaznap Jenny
terhességi tesztje
pozitív lett.
Akkor fordult meg minden.
Megkapta a munkát. Igen, nagyon jó ajánlást kapott Hansertől. Talán félreismerte
a nőt. Nyilván
megvoltak közöttük az ellentétek abban az évben, amíg Hanser a főnöke volt, de
ami tényleg
számított, az az volt, hogy amikor Hansernek pártatlanul meg kellett ítélnie
Haraldsson munkáját,
és azt, hogy képes lesz-e ellátni a feladatait Lövhagában, akkor profi módon
járt el, félretéve a
személyes nézeteit, és az igazságnak megfelelően számolt be arról, milyen remek
vezetői
képességekkel rendelkezik Haraldsson, és mennyire jól intézi az ügyeket.
Hallotta, ahogy rossz nyelvek azt suttogták a rendőrségen, hogy mindez csak
azért volt, hogy
megszabaduljon tőle, de ez csak féltékenység volt. Féltékenyek voltak rá.
Thomas Haraldsson börtönigazgatóra.
Bement az irodájába, amely nem volt túl nagy, de legalább az övé volt. A közös
irodában
elhelyezett kis munkaállomásnak vége. Haraldsson levetette magát a kényelmes
székbe az íróasztal
mögött, amely egyelőre meglehetősen üresen ásított. Bekapcsolta a számítógépet.
Harmadik nap,
de még mindig nem rázódott bele a munkába. De hát ez természetes. Az egyetlen,
amit eddig
megtett, az az volt, hogy lekérte a szigorított egyik fogvatartottjának az
adatait, mivel a királyi
nyomozóhatóság érdeklődést mutatott iránta. Tegnap este már megint telefonáltak.
Haraldsson a
kezébe vette az íróasztalon heverő mappát, de aztán eszébe jutott, hogy fel
kellene inkább hívnia
Jennyt. Nem akart tőle semmit, csak érdeklődni, hogy van. Valamivel kevesebbet
találkoztak,
Lövhaga körülbelül hatvan kilométerre feküdt Västeråstól. Egy óra oda, egy
vissza kocsival. Hosszú
napok lesznek ezek így. Eddig nem volt ugyan probléma. Jenny ragyogott a
boldogságtól. A világa
tele lett lehetőségekkel. Haraldsson már attól mosolygott, hogy csak rá gondolt,
és épp úgy
döntött, felhívja, amikor kopogtak.
– Tessék! – Haraldsson visszatette a telefonkagylót.
Az ajtó kinyílt, és egy negyvenöt körüli nő, Annika Norling, az asszisztense
dugta be a fejét.
– Látogatója érkezett.
– Kicsoda? – Haraldsson rápillantott az asztalán fekvő nyitott naptárára.
A naptár szerint egy órakor kezdődik az első találkozója. Elfelejtett volna
valamit? Helyesebben
szólva, Annika felejtett el valamit?
– A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya – válaszolt Annika. – Nem
jelentkeztek be
előre – folytatta, mintha olvasott volna Haraldsson gondolataiban.
Haraldsson magában káromkodott. Remélte, hogy a királyi nyomozóhatóság majd
telefonon
érdeklődik a fogvatartott felől. Nem bántak vele valami jól, amikor Västeråsban
nyomoztak.
Egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy
kizárják a
nyomozásból, habár napról napra bizonyította rátermettségét.
– Kik vannak itt?
– Valami… – Annika lenézett a kezében tartott Post-itjára – …Vanja Lithner és
Billy Rosén.
Hát legalább nem Torkel Höglund. Ez is valami. Amikor találkoztak, Torkel
biztosította róla,
hogy fontos részét fogja képezni a nyomozásnak, de csak hogy aztán néhány nappal
később minden
magyarázat nélkül kirúgja. Álnok egy ember. Haraldssonnak nem volt sokkal
nagyobb kedve
Vanjával meg Billyvel találkozni, de mit lehetett tenni? Az ajtó felé
pillantott, ahol az asszisztense
várakozott. Eszébe jutott valami. Megkérhetné Annikát, mondja azt, hogy
elfoglalt, jöjjenek vissza
máskor. Később. Néhány nap múlva, amikor már jobban belerázódott a munkába.
Amikor már
felkészültebb lesz. Megkérheti az ember az asszisztensét, hogy hazudjon?
Haraldssonnak még
sosem volt asszisztense, de abból indult ki, hogy az ilyesmi beletartozik a
munkakörébe. Elvégre
azért volt ott, hogy megkönnyítse a dolgát. És ma pont a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági
ügyosztályának elutasításával könnyítené meg a helyzetét.
– Mondja meg nekik, hogy elfoglalt vagyok.
– Mivel?
Haraldsson értetlenkedve nézett rá. Nem túl sok mindennel lehet elfoglalva az
ember az
irodájában.
– Természetesen munkával. Kérje meg őket, hogy jöjjenek vissza.
Annika olyan pillantást vetett rá, amelyet rosszalláson kívül nehéz lett volna
máshogy
értelmezni, és becsukta az ajtót. Haraldsson beírta a jelszavát a számítógépbe,
megfordult a
székével, és kinézett az ablakon, amíg arra várt, hogy a gép elinduljon. A mai
is egy szép nyári nap
lesz.
Ismét kopogtak. Ezúttal azonban arra sem volt ideje, hogy azt mondja, tessék,
mielőtt az ajtó
kinyílt, és Vanja határozott léptekkel betrappolt az irodába. Aztán
megzavarodott, és olyan hirtelen
torpant meg, amikor meglátta Haraldssont, hogy Billy majdnem beleütközött. Az
arckifejezésén
egyértelműen látszott, hogy nem tudja a helyet és az arcot összekötni.
– Maga meg mit keres itt?
– Itt dolgozom. – Haraldsson kicsit kihúzta magát a kényelmes irodai székében. –
Börtönigazgató
vagyok. Néhány napja.
– Valami helyettes pozíció? – Vanjának még mindig nem állt össze a kép.
– Nem, ez az új munkám. Itt alkalmaznak.
– Aha…
Billy érezte, hogy Vanja részéről ebből mindjárt egy „hogy a fészkes fenébe
lehetséges ez?” lesz,
így közbelépett, s közölte a látogatásuk célját.
– Edward Hinde miatt vagyunk itt.
– Ezt tudom.
– Ennek ellenére sem akart fogadni minket? – szólalt meg Vanja ismét.
Levetette magát az egyik, látogatóknak fenntartott fotelba, és szemrehányóan
nézett
Haraldssonra.
– Csomó dolga van az embernek, ha új. – Haraldsson az asztal felé intett, de
aztán hamar belátta,
hogy túlságosan is üres ahhoz, hogy érzékeltesse a munkamennyiséget. – De azért
van néhány
percem éppenséggel. Mit akarnak tudni?
– Történt vele valami az elmúlt pár hónapban?
– Mi történt volna?
– Nem tudom… Nem változott meg a viselkedése, a napirendje, a kedélye? Nem
történt vele
valami, ami nem megszokott?
– Nem hallottam ilyesmit. Semmi sem került be a dossziéjába. Nem is találkoztam
vele. Még.
Vanja bólintott, úgy látszik, elégedett volt a válasszal.
– Milyen lehetőségei vannak a külvilággal való kommunikációra?
Haraldsson közelebb húzta magához a mappát, amely az asztalon feküdt, és
kinyitotta. Hálát
rebegett az égnek, hogy visszahozta ma reggel otthonról. Hogy minden elérhető
információ itt
van Hindéről a királyi nyomozóhatóság telefonhívását követő napon, remek
együttműködő
készségről tanúskodott.
– Itt az áll, hogy hozzáfér újságokhoz, magazinokhoz és könyvtári könyvekhez.
Ezenfelül
korlátozottan az internethez is.
– Mennyire korlátozottan? – érdeklődött Billy azonnal.
Haraldsson nem tudta. De azt igen, kitől kell megkérdeznie. Victor Bäckmantól,
Lövhaga
biztonsági főnökétől. Victor az első csengésre felvette, és azt mondta, azonnal
jön. Csendben
várakoztak hármasban a kopár, személytelen irodában.
– Hogy van a válla? – törte meg a csendet Billy néhány perc múlva.
– A mellkasom – javította ki Haraldsson automatikusan. – Jól van. Még nem
gyógyultam meg
teljesen, de… jól van.
– Nagyszerű.
– Az…
Ismét csend. Haraldsson azon morfondírozott, megkínálja-e őket kávéval, de mire
végiggondolhatta volna, Victor már meg is érkezett. Kockás inget viselt,
vászonnadrágot, tüsi haja
volt és barna szeme, és olyan bajusza, amelyről Billynek akaratlanul is a
Village People nevű
együttes jutott eszébe, amikor kezet ráztak.
– Természetesen pornóhoz nem – válaszolta Victor, amikor Billy újra feltette a
kérdést a
korlátozásról. – Erőszakos dolgokhoz nem igazán. A legszigorúbb szűrést
alkalmazzuk, amelyet
csak el tud képzelni. Mi magunk írtuk a programot.
– Közösségi oldalak?
– Semmi. Teljesen letiltottuk. Az interneten nincs lehetősége kommunikálni a
külvilággal.
– Azt meg lehet nézni, melyik oldalakat látogatja? – szólt közbe Vanja.
Victor bólintott.
– Három hónapig őrizzük a böngészési előzményeket. Meg akarják nézni?
– Igen, köszönjük.
– Van is számítógépe a cellájában, ugye? – kérdezett közbe Haraldsson, hogy ne
érezze magát
teljesen kizárva a beszélgetésből.
Victor bólintott.
– De nincs internet-hozzáférése természetesen.
– Akkor mit csinál vele? – Billy Haraldssonhoz fordult, aki pedig Victorhoz,
kérdő tekintettel.
– Keresztrejtvényt, sudokut fejt, ilyesmit. Írogat. Karbantartja az agyát, ha
lehet így fogalmazni.
– És mi a helyzet a telefonhívásokkal, levelekkel és ilyesmikkel? – érdeklődött
Vanja.
– Nincs engedélye kommunikációra, levelek meg már nemigen jönnek. De ami jön, az
mind
egyforma. – Victor sokatmondóan nézett Billyre és Vanjára. – Nőktől kap
leveleket, akik meg
akarják gyógyítani a szerelmükkel.
Vanja bólintott. Még egy az élet apró rejtélyei közül: a vonzódás, amelyet egyes
nők az ország
legelmebetegebb, legbrutálisabb férfija iránt éreznek.
– Megvannak a levelek?
– A másolatok igen. Az eredetik Hindénél vannak. De a másolatokból tudok adni.
Megköszönték a segítséget; Victor elment összeszedni az anyagot, amelyet majd
magukkal
visznek. Haraldsson az asztala fölé hajolt, amikor az ajtó becsukódott a
biztonsági igazgató mögött.
– Megkérdezhetem, miért érdeklődnek Hinde iránt?
Vanja figyelmen kívül hagyta a kérdést. Egész idáig sikerült eltitkolni a sajtó
elől, hogy
tulajdonképpen egy másolós gyilkost keresnek. Senki sem kötötte még a három
gyilkosságot egy
elkövetőhöz. Valószínűleg a nyári helyettesek ülnek az újságok
szerkesztőségeiben. A királyi
nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya szerette volna úgy intézni, hogy a
nyomozás a sajtó
részéről a lehető legkisebb érdeklődés mellett menjen végbe, és minél kevesebben
tudtak arról,
mivel is foglalkoznak, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy sikerrel
járhatnak ez ügyben.
– Beszélnünk kell vele – mondta végül, és azzal felállt.
– Hindével?
– Igen.
– Lehetetlen.
Ittléte alatt Vanjának másodszor sikerült nagyon meglepődnie. Kérdőn fordult
Haraldsson felé.
– Miért lenne az?
– Egyike a szigorítottban fogva tartott három rabnak, akik nem fogadhatnak
látogatót, hacsak a
látogató előre be nem jelentkezik, és engedélyt nem kap. Sajnálom. – Haraldsson
széttárta a karját,
ezzel is mutatva, mennyire nagyon sajnálja, hogy nem tud a segítségükre lenni.
– De hát maga tudja, kik vagyunk.
– A szabály az szabály. Nem tehetek semmit, de Annikától kaphatnak a látogatási
engedélyhez
egy nyomtatványt, amelyet kitölthetnek. Az asszisztensem…
Vanja nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Haraldsson élvezi, hogy hatalma
van. Ez annyira
nem is volt furcsa, tekintve, hogy a szamárlétra alján állt, amikor legutóbb
találkoztak. De hiába
volt érthető, sőt, valamennyire férfias is, attól még továbbra is zavarta ez az
egész.
– Mennyi időbe telik, amíg elbírálnak egy ilyen kérelmet? – érdeklődött Vanja,
aki igyekezett
úgy beszélni, hogy ne csendüljön ki az idegesség a hangjából.
– Háromtól öt munkanapig, de önöknek akár gyorsabban is mehet, elvégre a királyi
nyomozóhatóságtól jöttek. Meglátom, mit tehetek.
– Köszönjük.
– Igazán nincs mit.
Vanja búcsú nélkül távozott. Billy odabólintott, mielőtt kiment volna az
irodából, és becsukta
maga mögött az ajtót. Haraldsson az ajtó felé nézett. Jól ment. Most kér egy
csésze kávét, és felhívja
Jennyt.
Jó nap lesz ez a mai.
A harmadik nap.
Szóval még mindig követed?
Stefan a jól ismert pillantásával nézett Sebastianra. Azzal a pillantással,
amely azt jelentette:
többet tudok rólad, mint te saját magadról, tehát ne próbálj hazudni nekem.
Azzal a pillantással, amelyet Sebastian annyira gyűlölt.
– Én nem így fogalmaznék.
– Ott állsz a háza előtt mindennap. Követed a városba, a munkába, a szüleihez.
Akkor hogy
fogalmazzunk? Te magad hogy fogalmaznál?
– Csak érdeklődöm iránta. Semmi több.
Stefan sóhajtott, és hátradőlt a puha, világos színű fotelban.
– Emlékszel még, amikor megbeszéltük a fás esetet?
Sebastian nem válaszolt.
– Akkor még te is megijedtél kicsit, emlékszel? Azt mondtad, őrültség volt. –
Stefan tartott egy
kis hatásszünetet, aztán ismét Sebastianra nézett. – Mintha a beteg szót
használtad volna…
Sebastian továbbra sem válaszolt. Csak visszabámult Stefanra. Nem akarta
teljesen kiadni magát a
terapeutájának.
– Szóval minek nevezzük azt, hogy minden egyes ébren töltött percedben követed?
– A lányom – próbálkozott Sebastian bocsánatkérőn. – Kénytelen vagyok. Nem
engedhetem el.
Tudta, mennyire gyengén hangzik ez Stefan számára. Egyenesen örült, hogy
Trolléról még nem
is beszélt.
Stefan megrázta a fejét, egy pillanatra kinézett az ablakon, legfőképp azért,
hogy megmutassa,
mennyire untatja már ez a beszélgetés. Akárhogy is próbálkozott, mindig ennél az
érzékeny
pontnál kötöttek ki. Vanjánál. A lánynál, akit Sebastian hirtelen felfedezett.
Aki nem tudott
semmiről, és valószínűleg soha nem is fog. Vagy igen? Van rá mód? A remény. A
kérdésfeltevés,
amelynél Sebastian előbb-utóbb mindig kikötött. A pont, amelyen nem tudott
túllépni.
A lehetőség, amellyel egyfolytában hadakozott.
Stefan tényleg átérezte a problémát. Mint amikor két pólus találkozik. Az
akarat, a vágy és a
sóvárgás állt szemben a valósággal. Látszólag lehetetlen összebékíteni őket.
Amikor megjelennek a
legnehezebben megválaszolható kérdések. Stefan állandóan ilyenekbe futott bele a
munkája során.
Ilyenkor fordultak hozzá az emberek. Amikor egyedül már nem találták a választ.
Emberi dolog.
Nincs benne semmi különös. Ebben a helyzetben is csak az volt a furcsa, hogy
Sebastian Bergman
ült vele szemben. Egy férfi, akinek egész élete során mindenre volt válasza, és
sohasem kételkedett.
Egy férfi, akiről Stefan nem hitte volna, hogy valaha az ő segítségét kéri.
Sebastian tanította Stefant az egyetemen a nyolcvanas évek elején. A csoportban
mindenki egy
kis ellenérzéssel látogatta az előadásait. Emlékezetesek voltak, de Sebastian
egyfolytában – sőt, már
az első napon – felhívta a figyelmet arra, ki is itt a sztár. És nem tervezte,
hogy másnak is ad a
ragyogásból. Azt a diákot, aki megpróbálta megkérdőjelezni Sebastian érvelését,
esetleg kritikusan
beszélt a téziseiről és elméleteiről, megszégyenítette és kigúnyolta. Nemcsak az
előadás hátralévő
részében, hanem az év hátralévő részében, a tanulmányai hátralévő részében.
Ezért Sebastian „van
esetleg kérdés?” felvetését mindig tökéletes csend fogadta.
A kivétel Stefan Larsen volt. Jól felkészülten érkezett, hogy kiállhasson
Sebastian ellen. Egy
telivér akadémiai család legifjabb gyermekeként az otthoni vacsorák felvértezték
Stefant bármilyen
szócsatára, és gyakran kezdett beszélgetésbe a kíméletlen és lehetetlen
emberrel, akitől oly sokan
rettegtek. Ezenkívül Sebastian emlékeztette a legnagyobb bátyjára, Ernstre, aki
abból fakadó
igényével, hogy mindenkin felülemelkedjék, hajlamos volt minden határt átlépni,
csak hogy
érvényesítse a maga igazát. Mert ez volt a legfontosabb Ernstnek és Sebastiannak
is. Hogy
érvényesítsék a saját igazságukat. Nem az, hogy tényleg igazuk is legyen. Ettől
lettek mindketten
kemény, intellektuális kihívások, amelyeket Stefan olyan nagyon szeretett.
Megadta nekik az
ellenállást, amelyre szükségük volt, de sosem adta meg a végső győzelmet.
Visszavágott egy újabb
kérdéssel, aztán még eggyel, és végül még eggyel. Várták a végső csapást, de
csak egy hosszúra
nyúlt háborút kaptak. Ez volt az egyetlen mód, hogy az ember föléjük kerekedjen.
A szócséplés.
Egy reggel, majd két évvel ezelőtt Sebastian ott várt Stefanra a rendelője
előtt. Mint egy kísértet
a múltból. Fáradt tekintete és gyűrött ruhái azt a benyomást keltették, hogy
egész éjszaka
várakozott. Csak árnyéka volt önmagának. Elvesztette a lányát és a feleségét a
2004-es cunamiban,
és azóta egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Oda lettek a sikerek, előadások és
felolvasókörutak,
helyettük megjelentek a kínzó gondolatok, az apátia és az egyre több szexuális
túlkapás. Nem
tudott máshoz fordulni, mesélte. Senkihez. Így elkezdtek találkozgatni. Mindig
Sebastian feltételei
szerint. Néha hónapok, néha napok teltek el két találkozó között. De a kapcsolat
megmaradt.
– Mit gondolsz, mit szólna hozzá Vanja? Ha rájönne? – firtatta tovább a dolgot
Stefan.
– Azt mondaná, hogy megőrültem. Feljelentene, és megutálna. – Sebastian
elhallgatott, aztán
folytatta. – Mindezt tudom is, de… csak őrá tudok gondolni… egyfolytában,
folyton-folyvást.
Sebastiannak elcsuklott a hangja, és a mondat végét már szinte suttogta. Utálta,
ha hirtelen
kiszállt belőle az erő, ha hagyta, hogy eluralkodjon rajta egy érzelem, a hangja
pedig csak halvány
mása legyen egykori orgánumának.
– Ez most új. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindig a kezemben az irányítás –
suttogta.
– Tényleg? Tehát azt mondod, hogy amíg meg nem tudtad, hogy ő a lányod, addig
végig a tiéd
volt az irányítás? A saját zseniális terved volt, hogy teljesen és száz
százalékig elcseszd az életed?
Ez esetben gratulálok, pompásan sikerült!
Sebastian üres tekintettel nézett a terapeutájára, és kissé hangosabban
válaszolt.
– Kész csoda, hogy még praktizálhatsz.
Stefan előrehajolt. Ez volt a legjobb abban, ha az embernek Sebastian a
páciense. Le lehet venni a
kesztyűt. És keményen odaütni.
– Ugyan már, nem vágysz te babusgatásra. Egész életedben hagyták az emberek,
hadd legyen
karácsonyod. Hát én nem fogom hagyni. Elvesztetted a családodat a cunamiban, és
ezzel együtt
minden kapaszkodódat. Teljes mértékben.
– Pont ezért van szükségem rá.
– De Vanjának is szüksége van rád?
– Nincs.
– Már van apja, nem?
– De.
– Mit gondolsz, jelen állás szerint ki nyerne azzal, ha elmondanál neki mindent?
Sebastian csöndben ült. Tudta a választ. Csak kimondani nem akarta. De Stefan
még mindig úgy
ült ott, előrehajolva, buzdítóan. Ő mondta ki végül.
– Senki. Se te, se ő, se senki.
Stefan ismét hátradőlt. Barátságosabban nézett. Emberségesebben.
– Ne mondd el neki, Sebastian. – Még a hangja is melegebben csengett. Sokkal
inkább jelen volt a
beszélgetésben. – Muszáj egy saját életet kialakítanod, mielőtt részt akarnál
venni valaki máséban.
Ne kövesd, inkább próbálj talpra állni. A megszállottság rossz útra terel.
Szerezz egy saját életet.
Amikor megtetted, akkor majd beszélhetünk a következő lépésről.
Sebastian bólintott. Stefannak igaza volt. Természetesen.
Saját élet, mielőtt az ember arra vágyna, hogy részt vegyen valaki máséban.
A rémesen okos Stefannak a rémesen kényelmes szobájában igaza volt. Ez
bosszantotta
Sebastiant. A feltételezése, miszerint Trolle lesz a megoldás, talán hibás volt,
de sokkal egyszerűbb.
Sokkal egyszerűbb, mint saját életet berendezni. Meg izgalmasabb is volt erre
gondolni. Stefan
félbeszakította a gondolatait.
– Van egy terápiás csoportom. Hetente kétszer találkozunk. Ma és holnap.
Szerintem
csatlakoznod kellene.
Sebastian először nézett meglepetten Stefanra. Ezt mégis hogy képzelte?
– Én? Egy csoportban?
– Olyan emberek, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudnak továbblépni.
Ismerősnek
hangzik?
Legbelül Sebastian örült, hogy Stefan valami ennyire prózait javasolt, mint a
csoportterápia.
A sötét gondolataiból előbbre lépett, a felszabadító, könnyed idegességbe.
– Borzasztóan ismerősnek hangzik, és borzasztóan unalmasnak. – Legnagyobb
örömére visszatért
a hangja. – Te pedig borzasztóan hülye vagy, ha azt képzeled, majd megjelenek
valami ilyesmin.
– Szeretném, hogy gyere.
– Nem.
Sebastian felállt, hogy hangsúlyozza, a beszélgetés véget ért, és nem óhajt
többet hozzászólni.
– Ragaszkodom hozzá.
– Jól van, de attól még mindig nem a válaszom.
Sebastian elindult az ajtó felé. Az idegesség csodálatos érzés volt. Energiát
adott neki. Stefan
komolyan azt gondolta, hogy egy nyávogós, jajveszékelős önsegítő csoportban
fogja viszontlátni
Sebastian Bergmant?
Semmi esélye.
Rohadtul semmi esélye.
Sebastian becsukta az ajtót maga mögött. Az energiától felpörgött. Örült neki. A
végén még el is
intéz ma valamit.
Szokatlan érzés volt.
Egészen Frescatiig jutott, mire az energiát adó idegesség eltűnt. Meg akarta
mutatni Stefannak,
hogy képes saját életet szerezni, de máris kezdett eluralkodni rajta a
fáradtság.
Az egész már otthon kezdődött, a Grev Magnigatanon, amikor is talált egy
takaros, régi kéziratot
egy háromórás előadáshoz, Bevezetés a kriminológiai profilozásba címmel. Egy kupac
újság és más
egyéb papír alatt feküdt a dolgozószobában, a szobában, amelyet sosem használt,
de most
tétlenségében és unalmában arra vetemedett, hogy kitakarítsa. Már nem is
emlékezett, mikor írta a
szöveget, de hogy a katasztrófa előtt, az biztos, ugyanis mentes volt attól a
fojtogató cinizmustól,
amely most átjárta minden gondolatát. Sebastian kétszer is gyorsan elolvasta, és
egészen le volt
nyűgözve saját magától. Egyszer régen még írni is tudott.
Csípősen, tájékozottan, magával ragadón.
Egy darabig még üldögélt az íróasztalánál, kezében az írással. Fantasztikus,
már-már szürreális
élmény volt, hogy felfedezte önmaga egy jobb változatát. Kis idő múlva
körülnézett a szobában, és
mindenütt ennek a jobb Sebastiannak a jeleit vélte felfedezni. A diploma a
falon, a könyvek, az
újságkivágások, a jegyzetei, amelyeket egykor papírra vetett, és a szavak,
amelyeket ő írt le.
A dolgozószobája tele volt egy másik élet gazdátlan tárgyaival. Hogy elengedje
az emlékeket,
elsétált az ablakhoz. Lenézett az utcára, legfőképp azért, hogy lenullázza a
benyomásait, de régi
életének maradékai mindenütt ott voltak, és még emlékezett, hogy parkolta le
annak idején a
kocsiját a padka mellé, a régiségkereskedéssel szemben. Egyszer régen, amikor
még volt autója
meg úti célja is.
A Stefannal folytatott beszélgetés után egy kicsit jobb kedve lett, ihletet
kapott. Rögtön
hazaindult, és bement a dolgozószobába. Most meg a papírok között lapozgatott,
egy szerződést
keresett, egy nevet. Valaki egyszer csak felkérte erre a háromórás előadásra.
Egy kis idő után meg
is találta a kriminológiai intézet szerződéstervezetét két példányban. A dátum
2001. március 7.
volt, és a megbízás összesen három előadásra szólt, amelynek témája a
kriminológiai profilozásba
való bevezetés lett volna. Sebastian megpróbálta felidézni, miért nem tartotta
meg végül az
előadásokat. 2001-ben karrierje csúcsán volt. Sabine már megszületett, ő pedig
Kölnben lakott
Lilyvel, tehát valószínűleg valami jobb dolga akadt. Tett rá magasról. A
szerződést nem írta alá, de
a másik fél részéről ott állt egy név: Veronika Fors, egyetemi docens. Nem volt
ismerős.
Kurzusfelelős. Felhívta az intézetet, és lesz, ami lesz alapon a nőt kérte.
Évekkel ezelőtt küldte a
szerződést, de még mindig ott dolgozott, azonnal tovább is kapcsolták, de
Sebastiannak elfogyott a
bátorsága, és letette a kagylót, mielőtt a nő, akinek a neve a szerződésen állt,
beleszólhatott volna.
Ismét kezébe vette az iratot, és felült az asztalra. Legalább még mindig ott
dolgozik.
Néhány száz méterre parkolt le a kriminológiai intézet épületétől, amelyet
valami nagy álmodó C
épületnek keresztelt. Valószínűleg mivel ez volt a harmadik épület a sorban.
Pont, mint ahogy az
előadása, amely bevezetés volt a kriminológiai profilozásba, a Bevezetés a
kriminológiai profilozásba
címet viselte. A fantázia nem tartozott az egyetemi világ erősségei közé.
Sebastian a nagy,
egyforma, kék épületek felé nézett, amelyek inkább emlékeztették egy
lakásprogramra a hatvanas
évekből, semmint a főváros tudásszentélyére, ráadásul hirtelen elborította a
kétely. Tényleg azt
képzeli, hogy ettől valami meg fog változni? Úgy egyáltalán? Átkozta a
kétkedését. Próbált tenni
ellene. Márpedig most felkeresi Veronika Forst! Ott kezdi.
Az elképzelés egyszerű. Néhány gyors ütemű vendégelőadás kezdetnek. Apró eltérés
a
mindennapoktól, új irány, el az egyéjszakás nőktől, és mindenekelőtt el
Vanjától. El az érzéstől,
hogy kívülálló. El attól, ami arra késztette, hogy felhívja Trollét.
De a kétely már akkor elfogta, amikor a taxi bekanyarodott a keleti parkolóba.
Leginkább az az
érzés vágta mellbe, hogy semmi sem változott. Az egész hely ugyanúgy nézett ki.
Ő változott meg.
Így is menni fog? Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, miközben a C épület
felé lépdelt, olyan
határozottan, ahogy csak tudott, mintha egyszerű izomerővel legyűrhetné a
kételkedést.
Kissé arrébb néhány lány sétált, hallgatók, a koruk és a kezükben lévő könyvek
alapján. Egyikük
Vanjára emlékeztette a szőke hajával, talán fiatalabb volt nála, de nem sokkal.
Nézte a lányt. Vanja
miatt állt most a C épület előtt. Stefannak igaza volt. Szüksége van saját
életre, ha valaha is
őszintén akar Vanjával beszélni, és le akarja leplezni, ki is ő valójában. Talán
akkor Vanja el is
fogadja őt. Szeretni valószínűleg nem fogja. De talán elfogadja.
Szüksége volt egy életre. Ezért állt most itt.
Érezte, hogy ismét feltöltődik energiával.
Belépett a C épületbe.
Visszatért egy világba, ahol sok-sok éven át élt.
Szerencséje volt. Veronika Fors éppen ráért, és azonnal tudta fogadni. Az
intézeti titkárnő
végigvezette egy hosszú folyosón egy takaros kis irodáig, amelyet egy íróasztal
és két világos szék
töltött ki. Veronika Fors neve állt az ajtón. Az asztalnál ülő nő meglepettnek
nézett ki, amikor
Sebastian belépett. A férfi mosolygott, és üdvözölte a nőt, mielőtt kérés nélkül
leült egy székbe.
– Jó napot! A nevem Sebastian Bergman.
– Tudom – válaszolta a nő kurtán.
Nem mosolygott vissza. Berakta egy mappába az iratokat, amelyekkel éppen
dolgozott, és a
férfira nézett. Sebastian nem tudta megállapítani, hogy csak meglepődött attól,
hogy itt látja, vagy
esetleg bosszantja is a jelenléte. De valami furcsa volt.
– Ön lenne Veronika Fors?
– Igen. – Még mindig az a kimértség a hangjában.
– Nos, arról az előadásról lenne szó, amelyet már jó ideje terveztünk. –
Sebastian elővette a
megtalált szerződést a belső zsebéből, és a nő elé csúsztatta. – Néhány bevezető
óra lenne a
kriminológiai profilozásba.
Veronika átvette a szerződést, és vetett rá egy pillantást.
– De hát ez legalább tíz éve volt!
– Valahogy úgy – válaszolt Sebastian őszintén. – De azért reménykedtem, hátha
még érdekli
önöket. Az anyag továbbra is aktuális.
Olyan gyengéden mosolygott, ahogy csak tudott. Úgy érezte, be kell vágódnia a
nőnél, mert
mintha mínuszból kezdte volna, és azóta sem sikerült volna továbblépnie.
– Viccel velem? – Veronika levette az olvasószemüvegét, és a férfira nézett.
– Nem, amikor viccelek, sokkal mókásabb vagyok. Egészen szellemes tudok lenni. –
Sebastian
ismét mosolygott.
A nő viszont nem. Volt valami a tekintetében. Valami, ami ismerősnek tűnt.
– Csak egyetlen okot adjon, hogy egyáltalán beszéljek erről az egészről magával.
Még mindig
kutat? Csak úgy köddé vált, aztán most megjelenik, és ragaszkodik hozzá, hogy
felelevenítsünk
egy tízéves szerződést.
Sebastian hirtelen úgy döntött, abbahagyja a mosolygást. Ez a taktika nem
kifejezetten vált be a
nőnél, aki most már határozottan ellenségesen nézett rá. Sebastiant kezdte
idegesíteni a dolog.
Akármit hoz is fel, úgysem jár sikerrel, pedig egy egyszerű és nagyszerű
ajánlattal érkezett, és
elvégre a nő rendelte meg a szolgálatait annak idején. Ő akarta. Őt akarta. A
tapasztalata és a nagy
tudása miatt. Amellyel még mindig rendelkezett. Egy kis tisztelet igazán
elvárható lenne.
– Továbbra is én vagyok Svédország legjobb profilozója. Megígérhetem, hogy nem
fog csalódni,
még ha nem is voltam annyira aktív résztvevője az egyetemi életnek mostanság.
– Akkor minek volt aktív résztvevője? Publikált egyáltalán valamit a kilencvenes
évek óta?
Dolgozik? Csinál valamit?
– Jól van, ha kételkedik a képességeimben, ajánlhatok egy vendégelőadást. Akkor
megnézheti,
milyen vagyok. Amolyan egyszeri alkalom.
– Igen, azokban aztán otthon van, mi? Az egyszeri alkalmakban?
Sebastiant lehűtötte a nő hanghordozása. Ez személyeskedés volt. Dühös. Talán
sértődött is.
A férfi ránézett, de továbbra sem ismerte fel. Még a szeme sem adott semmi
kapaszkodót, pedig
néhány pillanattal ezelőtt olyan ismerősnek tűnt. Meghízott? Lefogyott?
Levágatta a haját?
Sebastiannak fogalma sem volt. Az agya magas fordulatszámon dolgozott. Volt
valami ezzel a
nővel. A mogorva, kissé magas hangjával. Hirtelen eszébe jutott egy halvány
emlékkép. Túl
elmosódott ahhoz, hogy fogódzót jelentsen, de biztos volt benne, hogy – noha nem
emlékszik rá –
látta meztelenül. Egy bandhageni lépcsőházban. Egy halovány pillanatkép réges-
régről. Egy
meztelen nő, aki dühödten ordibál vele egy lépcsőházban. Csak nem küldte el a
nőt a fenébe? Vagy
fordítva esetleg?
Ennyire rossz volna a helyzet?
Veronika Fors a szeme láttára kettétépte a szerződést, majd a középső ujját
mutatta neki.
Ennyire rossz volt a helyzet.
Sajnos.

Találjátok ki, ki az új börtönigazgató Lövhagában?

Vanja kihúzta magát a székében, és végignézett a másik három emberen, akik a
Szoba asztala
körül ültek. Billy magában mosolygott. Vanja nem tud túllépni ezen. A hazaúton
többször is
visszatért rá, hogy már megint Thomas Haraldssonba botlottak. Aki most
börtönigazgató. Hogy
lehetséges ez? Mégis, mit gondoltak? Megvesztegetés, agykárosodás, esetleg
valaki, aki tudatosan
szeretné megbuktatni Lövhagát, csak ezzel tudta magyarázni az egészet.
Billy többnyire csöndben ült és hallgatta. Őt nem zavarta annyira Haraldsson,
sőt örült, hogy újra
találkoztak. Jó, lehet, hogy nem ő a legnagyobb elme, de volt valami szimpatikus
és valami
szánalomra méltó a keményen küzdő västeråsi férfiban. Nem szenvedett hiányt
ambícióban, és
rendes támogatással talán még sikerül is jól ellátnia a munkáját. Billy
reménykedett benne. Persze
csak magában. Meglehetősen biztos volt abban, hogy nincs egyedül a reményeivel a
szobában.
Ursulát és Torkelt nézte, akik mindketten a fejüket rázták válaszként Vanja
bevezető kérdésére.
– Azt se tudtam, hogy új van – szólalt meg Torkel, és belekortyolt az aznapi
negyedik automatás
kávéjába.
– Thomas Haraldsson. – Vanja várakozón meredt a kollégáira. Várta a reakciót.
Ami meg is
érkezett.
– Az a Haraldsson? Västeråsból? – Ursula kérdőn nézett, mint aki nyilván
félreértett valamit.
Vanja bólintott.
– Hogy a francba került oda? – kérdezte Ursula.
– Fogalmam sincs, kész rejtély.
– És hogy van? – érdeklődött Torkel halkan.
Nem látszott se meglepettnek, se ingerültnek, vette észre Vanja. Inkább kissé
aggodalmasnak.
– Úgy tűnt, kiválóan érzi magát.
– Mármint a vállára gondoltam.
– Még mindig érzi egy kicsit, legalábbis ezt mondta, de amúgy jól van – szólt
közbe Billy.
– Remek.
Thomas Haraldssont elvégre akkor lőtték meg, amikor Torkel parancsnoksága alatt
állt, és
Torkelnek kicsit rossz volt a lelkiismerete, hogy nem érdeklődött Kerstin
Hansernél és a västeråsi
rendőrségnél Haraldsson hogyléte felől. Meg akarta tenni már többször is, de
valahogy végül
mindig elmaradt.
– Mit mondott? Mármint Hindéről – folytatta Torkel, és abba az irányba terelte a
beszélgetést,
amely a találkozó eredeti célja volt.
– Ül, ahol ülnie kell, és úgy van, ahogy lennie kell, már ha az ember hihet
Lövhaga
személyzetének.
– Találkoztatok vele?
– Beadtunk egy látogatási kérvényt. Senki sem találkozhat vele, amíg előzetesen
jóvá nem
hagyják.
– Mennyi idő?
– Háromtól öt napig.
– Megsürgettetem.
Vanja hálásan bólintott. Valaki Edward Hindét másolta, így mostantól részét
képezi a
nyomozásnak. Találkozni akart vele, ha másért nem, azért, hogy tisztázni tudja.
Amíg ez nem
történik meg, ez a szál nem volt elvarrva, és Vanja utálta az elvarratlan
szálakat. Egy nyomozásban
minden szálat fel kell gombolyítani, amíg csak lehet. Félretenni dolgokat, csak
mert
valószínűtlennek tűnik, hogy közük van az eseményekhez, erre Vanja nem volt
képes.
Olykor úgy érezte, hogy nem teszi a dolgát, nem hozza ki magából a legjobbat.
Ezt még
otthonról hozta magával. Gyerekkorából. Az apja mondta neki egyszer, amikor
Vanja azon
nyugtalankodott, hogy fog teljesíteni első napján az iskolában: Az embernek nem
kell a legjobbnak
lennie, de mindig a legjobbat kell kihoznia magából. Ennél többet nem lehet
tenni, kevesebbet
tenni meg ostobaság. Huszonöt évvel később még mindig ennek megfelelően élt.
– Még valami hír Lövhagából? – érdeklődött Torkel.
Vanja Billy felé fordult, aki épp egy mappából vett elő néhány összetűzött A/4-
es papírlapot,
amelyeket aztán kiteregetett az asztalon. A többiek elvették a saját
példányukat.
– Végignéztem, milyen weboldalakat látogatott Hinde az elmúlt három hónapban.
Semmi
különös. Napilapok, svédek és külföldiek, követ néhány blogot is, ott látjátok,
melyikeket. – Billy a
kiosztott papír felé biccentett. – És elég gyakran látogat fórumokat, főleg
olyanokat, amelyek
filozófiáról, pszichológiáról és más humán tudományokról szólnak.
Ursula felnézett a dokumentumból.
– Részt is vehet a beszélgetésben?
– Nem, csak olvasgathatja. Az egyetlen módja, hogy a külvilággal kommunikáljon,
a levél.
Hármat kapott az elmúlt fél évben. Kettőt nőktől, akik találkozni akarnak vele,
és érdeklődnek,
hogyan lehetne ezt elintézni, valamint kérik, hogy keresse fel őket, amikor,
avagy ha egyáltalán
kijön.
– Betegek – szólt közbe Vanja.
Látta, hogy Torkel és Ursula is öntudatlanul rábólintanak.
– A harmadik levél viszont érdekes lehet. – Billy átlapozott egy másik oldalra.
A többiek szintén.
– Valami Carl Wahlström írta, innen Stockholmból. Azt írja, hogy nagy
érdeklődéssel követte a
Hindével történteket, és nagyon szívesen találkozna vele személyesen, hogy,
idézem: mélyebb
betekintést nyerhessek a döntési folyamatba, amelynek következményeképp négy nő
életét
vesztette. Wahlström a doktori értekezését írja gyakorlati filozófiából, de
Hinde nagyon imponál
neki, ha a véleményemre vagytok kíváncsiak.
– Találkoztak is? – kérdezte Ursula.
– Nem. Lövhaga szerint Hinde nem is válaszolt neki.
– Azért csak keressük fel a megbeszélés után – mondta Torkel. – Ez is valami
azért.
Letette az asztalra a papírjait, szemüvegét feltolta a homlokára. A Tumbában
való kilincselgetés
nem vezetett semmire. A barátok és a szülők nem hallottak arról, hogy Granlundék
úgy érezték
volna, megfigyelik, vagy fenyegetik őket. A férjet tisztázták. Németországban
volt. Vagyis repült
hazafelé.
Súlyos csönd ereszkedett a Szobára. Torkel harmadszor számolt be arról, hogy a
helyszínen senki
sem vett észre semmit, és egyik hozzátartozónak sem volt indítéka, a legkisebb
mértékben sem.
– Akkor maradnak a technikai részletek? – fordult Torkel Ursulához.
– Sperma és szeméremszőrzet. Ismét. Elküldtem a mintákat Linköpingbe DNS-
vizsgálatra, de
szerintem számolhatunk azzal, hogy ugyanarról az elkövetőről van szó. Az
előzetes boncolási
jegyzőkönyv szerint a nyaki ütőeret és a légcsövet átvágták, s a nő megfulladt,
mielőtt elvérzett
volna. Ismét. – Ursula elhallgatott, és széttárta a kezét.
Ennyit tudott mondani.
Nem volt több.
Nem volt semmi.
Torkel megköszörülte a torkát.
– Mint mindannyian tudjátok, nem találtunk semmiféle kapcsolatot a három nő
között, szóval
ötletünk sincs, ki lesz a következő.
Szavait kínos csend követte. Senki sem volt képes megkérdőjelezni, amit mondott.
Hogy az
elkövető esetleg leáll, valószerűtlennek tűnt. Egy nőnek még meg kell halnia, és
semmit sem
tudnak tenni ellene. Vanja kirúgta maga alól a széket, és felállt.
– Megkeressük Wahlströmöt.
Vanja és Billy a Filozófiai Intézetben keresték Carl Wahlströmöt, de kiderült,
hogy nincs ott. Az
egyetem eléggé kihalt volt az évnek ezen szakaszában. Próbálták már hívni? Nem,
de nem is
akarták. Keresték otthon? Carl a doktoriján dolgozik a nyáron. Kaptak egy címet,
amelyet már
eddig is ismertek. Az egyik kutatói épület. Harmadik emelet. Diáklakások. A
lakásból zene
szűrődött ki. Vanja elővette az igazolványát és becsöngetett. Hosszan. Nem tudta
eldönteni, hogy a
csengő halk-e, vagy a zene hangos.
Carl Wahlström egy csésze teával a kezében nyitott ajtót, és kérdőn nézett a
lépcsőházban álló
vendégeire. A zene hangos, vonta le a következtetést Vanja, miközben Billyvel
együtt felmutatták a
rendőrigazolványukat.
– Vanja Lithner és Billy Rosén, a rendőrségtől jöttünk, beszélhetnénk önnel egy
kicsit?
– Miről?
– Bemehetünk?
Carl oldalra lépett, és beengedte őket. A lakásban meleg volt. Frissen sült
péksütemény illata
terjengett.
– Nyugodtan vegyék le a cipőt, épp most porszívóztam.
Carl eloldalazott mellettük a kis előtérben, bement a hálószobába, a
számítógéphez, amely egy
nyomtatóval együtt az íróasztalon állt, és kikapcsolta a zenét. Vanja és Billy
kibújtak a cipőjükből,
és bementek a lakásba. A nappali egyik sarkát a konyha foglalta el, a másikat a
sarokkanapé, előtte
egy tévé a falon, a harmadikban pedig egy szakkönyvektől roskadozó kis íróasztal
és irodai szék
volt. Egy teljesen átlagos diáklakás – persze ha nem lettek volna a kanapé
fölötti falon azok a
különös képek. Az üvegek mögött gombostűre felszúrt lepkék és molyok. Hat-nyolc
darab, ha
nagyok voltak, és körülbelül tizenöt-húsz, ha kisebbek. Színes szárnyaik örökké
kitárva egy utolsó
rebbenésben. Vanja felismert egypárat, kettőnek a nevét is tudta: a pávaszemét
és a citromlepkéét.
A többiről azt se tudta, hogy egyáltalán fellelhetőek-e Svédországban.
– Mit is akartak?
Carl megszakította Vanja lepkék körül forgó gondolatait. Kijött a hálószobából,
és becsukta maga
után az ajtót. Karba tette a kezét, úgy nézett a két rendőrre. Vanja egy gyors
pillantást vetett
Billyre, és észrevette, hogy ő is a feltűzött rovarokat nézi.
– Egy levél miatt jöttünk, amelyet ön írt Edward Hindének néhány héttel ezelőtt
– mondta Vanja,
és azzal leült a kanapéra. Billy a konyhafalnak támaszkodott.
– Igen…? – Carl az irodai széket pörgette az íróasztal előtt, aztán kérdő
arckifejezéssel leült.
– Miért írt neki? – folytatta Vanja.
– Kapcsolatba akartam lépni vele.
– Miért?
– Reméltem, hogy segít a tanulmányaimban.
– A gyakorlati filozófiában?
– Igen. Ez miért érdekli a rendőrséget?
Vanja nem válaszolt. Minél kevesebbet tud Carl a látogatásuk okáról, annál
kevésbé tudja
kicselezni őket a válaszaival. Billy ugyanígy gondolkodott, és inkább témát
váltott.
– Mit csinál egy gyakorlati filozófus? Mármint hol lehet ezzel elhelyezkedni
később?
Carl tett egy negyed fordulatot a székével, szája sarkában mosoly bujkált.
– Miért? Elege van a rendőrösködésből?
– A filozófia nem elméleti tudomány? – kérdezte Billy, mintha meg se hallotta
volna a kérdést. –
Mit csinál egy gyakorlati filozófus? Hittérítősködik? Órákat tart a főiskolán?
– Csak mert nem ért hozzá, még nem kell gúnyolódnia.
– Elnézést, tényleg csak kíváncsi vagyok.
Carl helytelenítően nézett rá, hogy nyomatékosítsa, nem fogadta el a
magyarázatot. Vanja
közbeszólt, hogy újabb témára terelje a beszélgetést, mielőtt Carl úgy döntene,
hogy nem is akar
velük beszélni többet.
– Elolvastuk a levelet, amelyet Hindének küldött.
Carl hosszan nézte Billyt, mielőtt ismét Vanja felé fordult volna.
– Ezt megértem.
– Úgy hangzik, mintha felnézne rá.
– Nem, a felnézni nem a megfelelő szó. Lenyűgöz.
– Nőket gyilkolt. Önt ez nyűgözi le?
Carl előredőlt a székén, nyilvánvalóan sokkal jobban érdekelte a beszélgetés,
mint pár perccel
ezelőtt.
– Nem is a tettek, de az odavezető út nagyon érdekes. A meghozott döntések, a
mérlegelés.
Megpróbálom megérteni.
– Miért?
Carl elhallgatott, nyilvánvalóan átgondolta a válaszát, mintha egy egyetemi
tanárnak kellene
beszámolnia, nem pedig elmesélni valamit a rendőrségnek.
– Szándékosan gyilkolt. Tervezetten és megfontoltan. Elfogta a vágy, hogy
gyilkoljon, és
beteljesítette ezt a vágyat. Szeretném tudni, hol alakult ki benne ez a vágy.
– Ezt én is meg tudom mondani. Abban a beteg agyában.
Carl már szinte elnézően mosolygott Vanjára.
– Ez nem elég a doktoriba. Az érvelésében pedig benne foglaltatik, hogy bizonyos
vágyak
betegek, míg mások, szociálisan sokkal inkább elfogadott vágyak, mint például
szerezni egy
kölyökkutyát, egészségesek.
– Úgy érti, egészséges dolog a halálba küldeni négy nőt?
– Maga a cselekmény bizonyos alapok miatt nem elfogadott a társadalmunkban, de
nehezemre
esik eldönteni, hogy az ez iránti vágy egészséges vagy beteg-e. Szabályokat
állítottunk fel, hogyan
kell viselkedni. Természetesen nem fogadjuk el a gyilkosságot. De a gyilkosság
iránti vágyat se
lehet elfogadni?
Vanja felsóhajtott magában. Tényleg muszáj mindent elemezni? Mindent kiforgatni,
egyértelműsíteni és megmagyarázni? Számára egyszerű volt. Ha az ember meg akar
ölni egy
másikat, akkor az az ember beteg. Ha meg is tette, még betegebb. Vagy gonosz.
– Kapott tőle választ? – kérdezte Billy. Részben azért, mert már nem bírta
hallgatni a filozófiai
előadást, már ha ez egyáltalán filozófia volt, részben pedig mert látta Vanján,
hogy kezd
kiszámíthatatlanná válni.
– Sajnos nem.
– Írogat ezekre a fórumokra?
Billy átnyújtotta a weboldalak listáját, amelyeket Hinde látogatott az elmúlt
három hónapban.
Carl elvette a papírt, s alaposan átolvasta. Egy óra felcsipogott a
konyhapulton, Carl pedig letette a
lapot, és felállt.
– Kész a kenyerem.
Kiment a konyhába, elzárta a sütőt és kinyitotta. Elvett két edényfogó kesztyűt
a konyhapultról,
és kihúzta a tepsit a forró sütőből. Vanja érezte, hogy éhes, amikor meglátta a
két aranybarna,
hosszúkás veknit. Vártak, amíg Carl a kenyeret szurkálta egy tűvel, hogy lássa,
átsült-e, aztán
megfogta az egyiket, és kifordította egy rácsra. Miután ugyanezt végigcsinálta a
másikkal is,
odafordult Vanjához.
– Melyik ügyosztályról jöttek?
– A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályáról.
Carl érdeklődve nézett fel a sütő mellől.
– Megszökött?
– Nem.
– De valaki meghalt, és önök Hinde felől érdeklődnek?
Vanja futólag Billyre pillantott. Carl Wahlström láthatólag gyorsan kapcsolt, és
szokatlanul
ügyesen rakosgatta össze az információmorzsákat. Vagy tudott róla, hogy valaki
Hinde
gyilkosságait másolja.
Anélkül, hogy felfedné, mit is gondol valójában, Vanja így szólt:
– Hol volt tegnap tíz és három között?
– Itt voltam. Tanultam.
Carl egy konyharuhát terített a kenyérre, becsukta a sütőt, és visszajött a kis
nappaliba.
– Egyedül tanult?
– Igen.
– Tehát senki sem látta egész nap.
– Nem.
Csönd ereszkedett a kis szobára. Vanja nem akart mást, már eldöntötte magában,
hogy
tisztességesen utána kell járni Carl Wahlströmnek. Felállt a kanapéról.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy önszántából aláveti magát egy DNS-tesztnek?
Carl Wahlström nem is válaszolt. Hátrahajtotta a fejét, és kitátotta a száját.
Vanja előszedett egy
fültisztító pálcikát a táskájából, és végighúzta az előtte ülő férfi arcán és
nyelvén.
– Mi a helyzet a listával? – kérdezte Billy, amíg Vanja eltette a pálcikát egy
kis műanyag csőbe,
amelyet lezárt.
Carl megfordult, kézbe vette a listát, és Billy felé nyújtotta.
– Csak egyre szoktam írni. Erre, itt. – Rámutatott az egyik névre, és visszaadta
a listát.
Billy a nevet nézte. Nem árult el olyan sok mindent. Szinte semmit. Még ha Hinde
tudott is arról,
hogy Carl jár ezen a fórumon, akkor sem tudott vele kommunikálni. De legalább
volt egy
érintkezési pont. Ez is valami. És a valami máris több, mint a semmi, amivel
eddig kellett
dolgozniuk.
Az előszoba felé menet Vanja megfordult.
– A rovarok?
– Mi van velük?
– Honnan jön a vágy, hogy az ember gombostűket szúrjon a bogarakba?
Carl ismételten rámosolygott, hogy újra biztosítsa arról, elnézi a
tudatlanságát. Mintha egy
kislány lenne, aki csak ennyit tud. Egy mosoly, amelyet Vanja a Wahlströmmel
való
megismerkedése után tíz perccel máris gyűlölt. Túlságosan is emlékeztette
Sebastian Bergman
fölényes mosolyára.
– Nem vágy ez, hanem érdeklődés. Lepidopterológus vagyok.
– Ez, gondolom, azt jelenti, lepkegyűjtő.
– Tudós. Lepketudós.
– Hogy működik? Még élnek, amikor átszúrja őket?
– Nem, előbb megölöm őket etil-acetáttal.
– Szóval érdeklődik a halott dolgok iránt?
Carl kissé oldalt billentette a fejét, mintha Vanja valami elragadóan aranyosat
mondott volna.
– Azt nem fogja megkérdezni, ágyba vizelek-e, és örömömet lelem-e a
gyújtogatásban?
Vanja nem válaszolt. Billy mellé lépett, és ő is lehajolt, hogy felvegye a
cipőjét, és kikerülje a
fölényes tekintetet.
– Ugye tudja, hogy a dolgok túlzott leegyszerűsítése azt hinni, hogy egy
sorozatgyilkos bevizel,
gyújtogat és állatokat gyilkol gyerekkorában?
– Hogy maga milyen sokat tud a sorozatgyilkosokról! – húzta ki magát Billy.
– Doktori értekezést írok róluk. Többek között.
– Mi a címe? Az értekezésének?
– Az egyén vágyai a civilizált társadalommal szemben.
Billy Carlra nézett, és hirtelen elfogta az érzés, hogy az értekezés tárgya a
legteljesebb
mértékben saját tapasztalaton alapul. A szoba melege ellenére megborzongott.
– Ocsmány egy ember.
Vanja és Billy kiléptek a háztömbből, és az autó felé sétáltak, amikor Billy
kimondta, amit
mindketten gondoltak. Vanja bólintott, felvette a napszemüvegét, és begombolta a
vékony
dzsekijét.
– Ocsmány, és magasabb nálad.
– Igen, ezt is észrevettem – mondta Billy, és kinyitotta az autót, bár még jó
húsz méterre voltak
tőle. – Azért ráállítsunk valakit?
– Túlságosan is nyugodtnak tűnt. Ha tényleg ennyire nyugodt, akkor nyilván
tudja, hogy van
bizonyítékunk.
– Talán azt akarja, hogy lecsukjuk?
– Miért akarna ilyesmit?
– A média még nem kapcsolta össze a gyilkosságokat. Nem volt semmi sajtója a
dolognak, nem
került a figyelem középpontjába. Ha a gyilkossági késztetés egyre csökken, akkor
szüksége lehet
majd valami másra. Egy letartóztatás és tárgyalás is csak megerősítené. Valakivé
válna tőle.
Vanja megállt a járdán, és csodálkozva nézett Billyre. Még csak nem is azért,
mert ez volt a
leghosszabb szöveg szünet nélkül, amelyet valaha is hallott tőle, hanem mert nem
emlékezett,
hogy valaha is a fültanúja lett volna, hogy a fiatalember ilyen okosan fejteget
valamit. Már ha
másról volt szó, mint technológiáról és új cuccokról persze. De
sorozatgyilkosokról… Amikor Billy
észrevette, hogy Vanja megállt, felé fordult, és bár napszemüveg volt rajta,
tudta, hogy
meglepetten néz.
– Most mi van? – kérdezte.
– Te utánaolvastál.
– Micsoda?
– Nem, semmi.
Volt valami Billy hangjában, ami figyelmeztette Vanját, hogy ne forszírozza
tovább a dolgot, és
ne is viccelődjön rajta. Legalábbis ne itt és ne most.
– Ráállítunk valakit, amíg meg nem kapjuk a DNS-teszt eredményét – folytatta
Vanja, és ismét
elindultak, beszálltak a kocsiba, és becsukták az ajtót.
Vanja a biztonsági övét csatolta be, amíg Billy beindította az autót.
– Ki a csaj egyébként?
– Milyen csaj?
– A színházas.
– Senki.
Ami azt jelentette, hogy nagyon is valaki. Vanja mosolygott magában. Majd
kiszedi Billyből a
részleteket hazaúton.

Polhemsgatan. Már megint. Sebastian abban a kávézóban ült, ahol akár már
törzsvendégnek is
számíthatott volna. A kedvenc asztalánál, amelytől a legjobb volt a kilátás a
régi munkahelyére.
A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályára. Amely most Vanja munkahelye.
Már a
harmadik csésze kávéját itta, és ismételten a falon lógó fehér, műanyag órára
nézett. Átkozta saját
magát. Átkozta Stefant, hogy kizökkentette a kerékvágásból. Miatta rohant el
egészen Frescatiig, és
miatta utálta meg egy nő. Ehelyett ülhetett volna a kávézóban. Várhatta volna
Vanját. Kevesebbe
került volna.
De most már muszáj volt látnia.
Itt a Polhemsgatanon már szinte kényelemben érezte magát. Minél közelebb volt az
előző
munkahelye, annál nagyobb volt a biztonságérzete. Itt nem kellett annyira
rejtőzködnie. Több
okból kifolyólag is tartózkodhatott itt. Ha Vanja vagy bárki más meglátja, még
mindig mondhatja,
hogy látogatóba jött. Hogy egy régi kollégára vár. Hogy találkozója lett volna,
de lemondták. Ha
valamiért nem hinnének neki, még mindig taktikát válthat, és mondhatja, hogy
igazából azért van
itt, mert szeretné, ha visszavennék. Ezt el is hinnék neki.
Nem mintha ilyen tervei lettek volna. Västerås után főleg nem.
De hát logikus lenne. Megértenék, miért ül ott egy csésze kávé társaságában, a
cementszürke
házat bámulva. Visszavágyik. Jelentősen nehezebb lenne megmagyarázni a
jelenlétét a Vanja háza
előtti kis dombon.
A műanyag óra nagymutatója már megtett egy fél kört, és azt mutatta, hogy
jelenleg öt óra
huszonöt van. A kávézó szinte üres volt, a fiatal, szerelmi problémákkal küzdő
pár anélkül tűnt el,
hogy Sebastian észrevette volna, és az idősebb nő, aki valószínűleg a hely
tulajdonosa volt, már
elkezdte elpakolni az előre elkészített szendvicseket a hűtőpultból. Sebastian
megint kinézett az
ablakon. A cementszürke épület felé. Nem találta, amit keresett. Gyanította,
hogy lassan indulnia
kellene. A kérdés már csak az volt: mihez kezdjen most? A lakását és a másik
életét most nem
akarta, és azt meg nem tudta, meg meri-e kockáztatni a jól ismert dombocskát
Vanja háza előtt.
Túlságosan is veszélyes. Statisztikai szempontból minden egyes alkalommal nőtt a
lebukás
kockázata. De valamit csak kell kezdenie magával. Valamit, ami enyhíti a
türelmetlenségét és
idegességét. A tegnapi nőt, Ellinor Bergkvistet nem akarta ismét felkeresni, bár
ő lett volna a
legegyszerűbb választás. Volt abban valami, ahogy reggel marasztalni próbálta,
és egyre többet és
többet akart megtudni róla, ami Sebastiant már határozottan idegesítette. Az
meg, hogy kézen
fogta! Azért a közelségnek is vannak határai.
Sebastian a kasszában ülő nőn vezette le a feszültségét.
– Szar a kávé! – jelentette ki, és rábámult.
– Főzhetek újat – válaszolta a nő elhárítóan.
– Meg el is mehet a pokolba – közölte Sebastian, majd távozott.
Valószínűleg ennyi volt a törzsvendégeskedés, gondolta, amikor kilépett a meleg
nyári estébe.
De mindig lehet újat találni. Ha valamivel tele volt Stockholm, akkor azok a
kávézók.
És a nők.
Miután tett néhány rövid, ámde sikertelen látogatást pár hotelbárban, miközben
olyasvalakire
vadászott, akivel befejezheti ezt a rémes napot, már-már feladta. Az egész egyre
inkább kezdett egy
hosszú fiaskósorozatra hasonlítani. Ilyenkor már a Királyi Könyvtár is bezárt. A
humlegårdeni
impozáns épület volt a kedvenc helye, ha női társaságra volt szüksége. Páratlan
statisztikát állított
fel ott. Háromból kétszer sikerrel járt. A technika egyszerű volt. Keresni
kellett egy központi helyet
a nagy olvasóteremben. Odavinni néhány könyvet – fontos, hogy a saját műveiből
is legyen ott pár
példány, amelyet kellőképp látványos helyre kellett tenni. Aztán leülni, és
láthatólag kínok és
gyötrelmek közepette elkezdeni dolgozni egy új szövegen, nem találva a szavakat,
és adandó
alkalommal odafordulni egy arra elhaladó nőhöz:
– Jó napot! Egy új könyvön dolgozom épp, és érdeklődnék, hogy esetleg
meghallgatná-e ezt a
mondatot.
Ha jól csinálta, hamarosan következett egy pohár bor a szomszédos Hotel Anglais-
ben.
Sebastian már saját magát is bosszantotta, ahogy tanácstalanul sétált keresztül
a meleg városon.
Semmi sem működött úgy, mint régen. Kezdett megint ideges lenni. Minél tovább
gyalogolt,
annál dühösebb lett.
A rohadt életbe, hogy minden olyan, amilyen!
A rohadt életbe, hogy semmi sem lesz olyan, amilyennek akarja!
Vissza kellene vágnia mindennek és mindenkinek. Felhívni Trollét és megkérni,
ásson olyan
mélyre, amennyire csak lehet. Addig vájkálni ezeknek a tökéletes embereknek az
életében, amíg
végül el nem éri a mocskot. Tulajdonképpen minden Anna Eriksson és Valdemar
Lithner hibája.
Annát is le kellene nyomoztatnia. Talán ő volt a gyenge láncszem, a repedés,
amelytől aztán az
egész tökéletes középosztálybeli életük összeomlik. Biztos nála is találni
valami szennyest. Elvégre
a hazugságok és a titkok nem ismeretlenek számára. Vanja nem tudja az igazságot
a valódi apjáról.
Anna nyilván azzal magyarázza, hogy így a legjobb Vanjának. De ki jogosította
fel egy ilyen
döntésre? Ki tette istenné? Sebastian csak közel akar kerülni a lányához. De
jelenleg a közel
legalább pár száz métert jelent. Mintha látogatási tilalmat rendeltek volna el.
Itt elmélázott egy
pillanatra. Tényleg felkéri Trollét egy alaposabb kutatásra. Vegye be Anna
Erikssont is. A legjobb
esetben így is elérhet valamit, még ha az elmúlt hónapokban azt is vette észre,
hogy Vanja nem áll
olyan közel az anyjához, mint Valdemarhoz. Sebastian elővette a mobilját, aztán
habozott egy
kicsit, majd újra zsebre vágta. Minek telefonálni? Megfordult, és elindult a
legközelebbi
taxiállomás felé. Úgysincs jobb dolga. Trolle Skärholmenben lakott.
Benne meg lehet bízni.
Meg fogja érteni.
Ő is elvesztette a családját.

Billy a kanapén ült, az iPadjét nyomogatta. My zuhanyozott. Aztán elmennek

vacsorázni,
reménykedett Billy. Vanjával megálltak hazafelé egy McDonald’snál, de Billy nem
kért semmit,
mert tudta, hogy találkoznak Myvel. A nyári napforduló óta voltak együtt. Billy
egyik régi
gimnáziumi barátjának volt egy kis nyaralója Djurö szigetén. Már harmadik éve
ünnepelt velük.
Idén egy másik barátjuk magával hozta még egy barátját és annak a húgát. My
Reding-Hedberget.
Billy és My egymás mellé kerültek a hagyományos heringebéden, aztán egymás
mellett is
maradtak az est és az éjszaka hátralévő részében. Azóta együtt vannak, majdnem
minden nap
találkoznak.
Ennek ellenére Vanja hiába kérdezősködött, Billy nem mesélt neki semmit a
hazaúton. Normális
esetben mindent elmesélt Vanjának. Vagyis hát majdnem mindent. Sokkal inkább
voltak testvérek,
mint kollégák, ezt érezte néha, de most habozott. Annál az egyszerű oknál fogva,
hogy szinte
biztos volt benne, hogy Vanja nem kedvelné Myt.
My életpálya- és karriertanácsadó volt.
Vanjának sok jó oldala volt. De akármilyen remek személyiség volt is, nem bírta
az olyan
embereket, akik nem tudták elrendezni az életüket saját maguk. Egy dolog
képesítést szerezni,
továbbképzésre, kurzusokra és előadásokra járni, új életcélokat találni, de hogy
az ember segítségre
szoruljon abban, hogy megtalálja, mi motiválja, és eredményeket érjen el, ez
Vanja szemében
határozatlanság és veleszületett gyengeség volt. Ha az ember nem tudja, mit
akar, akkor nem
akarja eléggé, ez volt az egyszerű elmélete. Ha az embernek valódi problémái
vannak, elmegy egy
képzett pszichológushoz, nem valami zavarodott New Age-emberkéhez, akinek a
diplomájáért
óránként ezer koronát kell leperkálni.
Nem, Vanja nem kedvelné Myt.
Billynek nem volt ugyan szüksége Vanja áldására, de könnyebb volt így, hogy nem
tudott
semmit. Így megússza a csipkelődést és az ironikus megjegyzéseket. Főleg most,
amikor végre
megpróbálja megváltoztatni a helyzetét a csoportjukban.
Az egész azzal kezdődött, hogy My megkérdezte, jól érzi-e magát a munkahelyén.
Könnyű
kérdés, könnyű válasz. Persze. El se tudna képzelni jobb munkahelyet és jobb
kollégákat. Aztán
egyre többet beszélgettek. Myt érdekelte a dolog. Hogy mivel foglalkozik, és
milyen feladatai
vannak. Nem úgy, mint sokan mások, akik csak szaftos részleteket akarnak hallani
izgalmas
gyilkossági nyomozásokról. Nem, őt a munka érdekelte. Billy érdekelte. Ezt Billy
nagyon szerette
benne. Hogy My rávette, hogy beszéljen. Így elkezdett mesélni a munkahelyéről.
Hogy mit csinál
nap mint nap. Gyakorlati dolgokat és konkrétumokat mesélt. Ezek után My
homlokráncolva
ránézett.
– Ez nekem úgy hangzik, mintha inkább technikus lennél, semmint rendőr.
Ez megragadt Billyben. Egyre tudatosabban figyelte, milyen feladatokat kap és
végez el.
Számítógépes feladatok. Letöltések. Keresések.
Minél jobban odafigyelt, annál inkább kezdte belátni, hogy a nyomozásban ő egy
jól képzett
titkár szerepét tölti be, és egyre kevésbé a rendőrét. Beszélt erről Myvel, aki
úgy gondolta, kicsit el
kellene gondolkodnia, merre tart. És merni hallgatni a válaszra. A válasz az
volt, hogy fogalma
sincs. Még sose gondolkodott erről.
Elment dolgozni.
Jól érezte magát.
Hazament.
Használta a remek képességét, hogy tud rendszerszerűen gondolkodni: idővonalakat
rajzolt,
anyagokat töltött le és állított össze minden lehetséges forrásból, de
kihasználta közben a
lehetőségeit? Nem, azt azért így nem mondaná. Nehéz volt felemelkedni a
csoportjukban. Torkel
Höglund volt az egyik legkiválóbb rendőr Svédországban, és Vanja meg Ursula is
benne voltak a
legjobb háromban – ha nem éppen ők voltak a legjobbak – a saját területükön. De
Billy nem akart az
élbolyba kerülni. Ezt nem mondta el Mynek, de a tisztesség kedvéért azért
megállapította, hogy
nincs meg benne, ami kell hozzá, de azért egy többre becsült tagja lehet a
csapatnak.
Lesz is.
Már bele is vágott az ezzel kapcsolatos munkába. Még arra is gondolt, hogy
elolvassa Sebastian
könyveit, ha ideje engedi.
My kijött a fürdőszobából, Billy köntösében, a fején egy törülközőturbánnal.
Leült a férfi mellé a
kanapéra.
– Kitaláltad már, mit csináljunk? – kérdezte, adott neki egy puszit, és a
vállára hajtotta a fejét.
– Éhes vagyok.
– Én is. Aztán van egy koncert a Vitabergsparkban ma este. Nyolckor.
Vitabergspark. Koncert. Nyári este. Akusztikus trubadúrzenének hangzott. Olyan
kellemes kis
éneklős-gitáros koncertnek. Csodás, ha az ember hetvenöt éves, vagy több. Billy
úgy csinált,
mintha nem is hallotta volna, mit mondott My.
– Elmehetnénk moziba – javasolta inkább.
– Nyár van.
– Ez nem válasz.
– Sokkal kellemesebb kint lenni.
– Hűvösebb van odabent.
My egy pillanatig mintha a kellemeset vetette volna össze a hűvössel, aztán
bólintott.
– Rendben, de akkor én választok filmet.
– Mindig olyan unalmasakat választasz.
– Jó filmeket választok.
– Olyan filmeket választasz, amelyek jó kritikát kaptak. Az nem ugyanaz.
My felemelte a fejét Billy válláról, és ránézett. Billy nagyon rendes volt a
múlt héten, amikor a
mozikat elérte az új, francia hullám. Akkor ma belefér egy kis űrhajó, vagy
néhány robot, vagy
amit a fiú csak akar. My megvonta a vállát.
– Jól van, te választasz filmet, de akkor én választok éttermet.
– Megállapodtunk.
– Akkor meg is rendelheted a jegyeket a kis új játékszereddel. – Azzal
megkopogtatta az iPadet
Billy térdén.
– Nem új, és nem játékszer.
– Ha te mondod…
My felállt, előrehajolt, és megcsókolta, mielőtt elindult volna a hálószobába,
hogy felöltözzön.
Billy mosolyogva nézett utána.
Túl jó volt ez a lány hozzá.

Mára vége.
Thomas Haraldsson kikapcsolta a számítógépet. Az elektromos műveknek a múltkor
volt
egy reklámkampánya, miszerint ha mindenki kikapcsolja az elektromos készülékeit,
ahelyett hogy
készenléti állapotba helyezi őket, annyi energiát spórolunk meg, amely elég
lenne Svédország
három legnagyobb városának fűtésére. Vagy kivilágítására? És talán inkább három
családi házról
volt szó. Három ház a három legnagyobb városban talán. Nem, valami
körülményesebb
megfogalmazás volt. Persze, persze, nem emlékszik pontosan, de az biztos, hogy
energiát lehet
spórolni, energiaforrást. Ez nagyon fontos, hiszen a Föld energiakészletei
végesek. Őneki meg
nemsokára gyereke lesz. Valamit tartalékolni kell a fiúnak is. Vagy a lánynak.
Ezért aztán
kikapcsolta a számítógépet.
Felállt, betolta a széket, és készülődni kezdett, hogy hazainduljon, amikor a
tekintete Edward
Hinde mappájára esett, amely továbbra is az íróasztalán hevert. Megállt. A
királyi nyomozóhatóság
érdeklődött, és vissza fognak jönni. Nem ártana, ha kicsit utánaolvasna, de
fennállt a veszély, hogy
nem lesz rá elég ideje. Holnapig biztos nem. Vetett egy pillantást az órára.
Jenny este nyolcra
készíti el a vacsorát. Bárányhúsos rigatoni. Valamelyik celeb séf főzte a
múltkor a tévében, azóta
visszatérő étel az asztalukon. Amikor Haraldsson először kapta vacsorára, azt
mondta, ízlik neki,
most meg már nem volt szíve az ellenkezőjét állítani. Jenny elment ugyan
vásárolni munka után,
de mire hazaért, megkívánta a medvecukros jégkrémet, így Haraldssonnak meg kell
majd állnia a
benzinkútnál hazafelé. Talán egy filmet is kivesz. Megnézhetnék még este. De
akkor biztos nem
lesz ideje utánaolvasni Hindének.
Dönteni, dönteni.
Ismét az órára nézett. Negyvenöt perc hazaérni. Ötvenöt a fagyival és a filmmel.
Akkor most még
van egy félórája. Nyilván nem árt, ha van személyes tapasztalata Hindével
kapcsolatban, mielőtt a
királyi nyomozóhatóság ismét idelátogat. A pszichológusok véleményeit és
jelentéseit persze
nagyra becsüli, de hát elvégre neki is van tapasztalata bűnözőkkel, és talán
hozzájárulhat a
sikerhez. Talán ráveheti Hindét, hogy egy bizalmas, személyes beszélgetés közben
fedjen fel egy
titkot, amelyet a királyi nyomozóhatóság szabályszerű kihallgatásán nem árulna
el. Haraldsson
végül is nem mint rendőr állna elé, hanem mint a felebarátja. Még egy gyors
pillantást vetett az
órára, aztán úgy döntött, tesz egy spontán látogatást a szigorítottban.

Edward Hinde meglepődött, amikor az őrök nem sokkal fél hét előtt kivitték a
cellájából. Semmi
sem szokott történni este hat után, amikor is megkapták a vacsorát. Húsz perce
volt enni, aztán
elvitték a tálcát, és onnantól egyedül volt a másnap fél hetes ébresztőig.
Tizenkét óra a könyveivel
és a gondolataival. Minden nap. Hétköznap, hétvégén. Eseménytelen órák, amelyek
az utóbbi
években az élete felét tették ki.
Persze a nap másik felében sem történt annyi említésre méltó. Reggeli után húsz
perce volt a
fürdőszobában, aztán egy óra a pihenőudvaron. Egyedül. Vissza a cellába
ebédelni, aztán egy óra a
könyvtárban és még egy a pihenőudvaron. Az utóbbi szabadon választható program
volt,
maradhatott helyette még a könyvtárban. Gyakran döntött a könyvtár mellett.
Aztán ismét a
fürdőszoba, majd a cella, vacsorára várva.
Minden második héten találkozott egy pszichológussal. Alkalmanként egy órára.
Edward sok
pszichológussal találkozott az évek során, és az volt bennük a közös, hogy
azonnal elegük lett
belőle. Lövhagai tartózkodása elején azt mondta, amit hallani akartak, de most
már arra se vette a
fáradságot, hogy így járjon el. Úgyse érdeklődik már senki igazán. Tizennégy év
látható előrelépés
nélkül még a legállhatatosabbaknak is kedvét szegte. A legutolsó valószínűleg el
se olvasta az
elődje feljegyzéseit. Attól még folytatta a látogatást. Mert nem volt elég, hogy
megbüntették.
Rehabilitálni akarták.
Jobb emberré változtatni.
Rutinok és értelmetlenségek. Ezekből állt minden napja. Az élete. Kevés
eltéréssel. De ma történt
egy ilyen. Két őr átvitte a cellájából a látogatószobába. Régen volt itt
utoljára. Hány éve is? Három?
Négy? Több? Nem emlékezett. A szoba mindenesetre ugyanúgy nézett ki, mint akkor.
Hideg falak.
Sűrű rács az ablak előtt, törhetetlen üveg. Két szék. Közöttük egy asztal a
padlóhoz rögzítve. Az
asztallapon két odacsavarozott íves fémrúd. Az őrök leültették az egyik
kényelmetlen székre, és
hozzáerősítették a bilincseit a fémrúdhoz. Aztán kimentek a szobából. Edward
pedig ott ült. Hogy
ki akar beszélgetni vele, az hamarosan kiderül, így semmi értelme spekulálni.
Ehelyett azon
gondolkodott, kivel találkozott legutóbb, amikor itt ült az asztalhoz
bilincselve. Nem sikerült
felidéznie, mielőtt az ajtó kinyílt, és valaki bejött. Edward ellenállt a
késztetésnek, hogy
megforduljon. Mozdulatlanul ült, és egyenesen előre nézett. Semmi értelme azt a
benyomást
kelteni a vendégben, hogy várt rá. A lépések elhalkultak mögötte. A látogató
megállt. Valószínűleg
őt nézte. Edward tudta, mit lát. Egy vékony kis embert, aki körülbelül
százhetven centiméter
magas. Ritka haja leért egész a gallérjáig, de túl gyér volt ahhoz, hogy olyan
hosszúnak tűnjön,
mint amilyen valójában volt, legalábbis ha az ember igényes volt a
megjelenésére. Azt a ruhát
hordta, amit mindenki a szigorítottban. Puha pamutnadrágot és egy egyszerű,
hosszú ujjú
pamutpulóvert. Amikor a vendég előrelép, kis, vizenyős kék szemet lát majd egy
szögletes keretű
szemüveg mögött. Sápadt, kissé beesett arcot, párnapos borostával. Egy férfit,
aki többnek nézett
ki, mint ötvenöt éves.
A látogató ismét elindult. Edward biztos volt benne, hogy férfi. A lépésekre és
a parfümillat
hiányára alapozta megállapítását. Igaza volt, derült ki, amikor egy kicsi,
teljesen hétköznapi ember
kockás ingben és vászonnadrágban leült a vele szemben lévő székre.
– Jó napot! Thomas Haraldsson vagyok, az új börtönigazgató.
Edward pillantása az ablakról a szemben ülő férfira vándorolt, és először nézett
a szemébe.
– Edward Hinde, örvendek a szerencsének. Maga a harmadik.
– Tessék?
– Börtönigazgató. Maga a harmadik.
– Vagy úgy…
Csend ereszkedett a hideg szobára. A szellőzőrendszer halk zúgása volt az
egyetlen hallható
hang. Csönd a folyosón, csönd odakint. Edward továbbra is az új börtönigazgatót
nézte;
meggyőződése volt, hogy nem neki kell megtörni a csöndet.
– Csak gondoltam, beköszönök – mondta Haraldsson, és kissé idegesen mosolygott
Hindére.
Hinde udvariasan visszamosolygott.
– Kedves öntől.
Ismét csönd. Haraldsson fészkelődni kezdett. Edward nyugodtan ült, és továbbra
is a látogatót
szemlélte. Eddig még senki sem köszönt be csak úgy. A vele szemben ülő férfi
akart valami. Hinde
még nem tudta, mit, de ha csöndben ül, akkor majd úgyis kiderül.
– Jól érzi magát itt? – érdeklődött Haraldsson olyan hangon, mintha Hinde épp
most költözött
volna el otthonról az első saját lakásába.
Edward elfojtotta a kacagását. Ránézett az előtte ülő, teljesen bizonytalan
férfira. Az első
börtönigazgató egy átkozottul kemény fickó volt. Két éve volt hátra nyugdíjig,
amikor Hinde
idejött. Rögtön egyértelműsítette, hogy nem tűr el semmiféle rendbontást.
Kiderült, hogy a
rendbontás elkerülése alatt azt értette, hogy Hinde oda megy, ahová mondják,
akkor beszél, ha
megengedik, és teljes mértékben abbahagyja az önálló gondolkodást. Edward
akkoriban nagyon
elszigetelődött. A második igazgatót, aki tizenkét évig maradt, csak futólag
látta néhanapján.
Sosem beszélt vele, ha jól emlékezett. De ez, ez a harmadik, Thomas Haraldsson,
ezt talán érdemes
egy kicsit jobban megismerni. Lefegyverzően mosolygott Haraldssonra.
– Igen, köszönöm. És maga?
– Ez még csak a harmadik napom, de eddig jó…
Ismét csönd. De a szemben ülő ideges ember örült az értelmetlen csevegésnek, így
Edward eltért
a stratégiájától, miszerint hagyja, hadd vezesse a másik a beszélgetést. Ismét
Haraldssonra
mosolygott.
– Hogy hívják a feleségét?
– Tessék?
Edward Haraldsson bal keze felé bólintott, amely a jobbon nyugodott az asztal
lapján.
– A gyűrű. Észrevettem, hogy házas. Vagy esetleg olyan modern férfi, aki egy
másik férfival
házas?
– Nem, nem, dehogy. – Haraldsson széttárta a kezét. – Nem vagyok…
Elhallgatott. Ezt meg miből gondolta Hinde? Honnan szedte? Haraldssonnak még
senki sem
mondta, hogy melegnek nézne ki. Soha, senki.
– Jennynek hívják a feleségemet. Jenny Haraldssonnak.
Edward mosolygott magában. Nincs egyszerűbb módja annak, hogy kiderítsünk
valamit valaki
feleségéről, mint hogy azt feltételezzük róla, hogy esetleg meleg.
– Gyerekek?
– Úton van az első.
– Nagyszerű! Fiú vagy lány?
– Nem tudjuk.
– Szóval meglepetés lesz.
– Igen.
– Sosem öltem terhes nőt.
Haraldsson hirtelen elbizonytalanodott. Eddig olyan jól ment. Első
kapcsolatfelvétel, közhelyek,
rávenni Hindét, hogy ne legyen bizalmatlan, és aztán a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági
ügyosztályára terelni a szót. De Hinde legutolsó megjegyzése megdöbbentette, és
meg is ijesztette
kicsit. Vajon azt akarta ezzel mondani, hogy nem lenne képes megölni egy terhes
nőt, mert itt
húzta meg a határt, vagy esetleg csak eddig nem volt rá lehetősége? Haraldsson
érezte, hogy
megremeg. Nem is akarja igazán tudni. Itt az idő rátérni arra a beszélgetési
témára, amelyre már
az elején is akart.
– A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya beszélni akar önnel – mondta
olyan
hétköznapi hanghordozással, amilyennel csak tudta.
Íme.
A vendég valódi célja.
Edward a beszélgetés ideje alatt először nézett ki őszintén érdeklődőnek.
Kihúzta magát a széken,
és a fásult pillantása egyszerre pengeélessé vált. Éberré. Áthatóvá.
– Itt vannak most?
– Nem, de egy-két nap múlva jönnek.
– Mit akarnak?
– Nem mondták. Ön mit gondol?
Hinde nem vett tudomást a kérdésről.
– De beszélni akarnak velem.
– Igen. Mit akarhatnak?
– Kik jönnek?
– Vanja Lithnernek és Billy Rosénnak hívják őket.
– És azt akarják, hogy tudjak a jövetelükről?
Haraldsson összezavarodott, habozott, belegondolt. Talán nem… A terve az volt,
hogy elmeséli,
hogy a királyi nyomozóhatóság jönni fog, és reménykedett benne, hogy Hinde majd
megmondja,
miért érdeklődnek utána. Már ha tudta. És akkor Haraldsson segíthetett volna a
királyi
nyomozóhatóságnak. Egyszer rendőr, mindig rendőr. De most már kezdte belátni,
hogy nem
kifejezetten a terv szerint alakultak a dolgok. De erről a gyilkossági
ügyosztálynak nem kell tudnia.
– Ezt nem tudom – ismerte be Hindének komoly arccal. – Gondoltam, hogy joga van
megtudni,
de talán nem kell nekik elmondani, amikor jönnek, mármint hogy tudott arról,
hogy jönni fognak.
Hogy tőlem tudta meg. Tudja, milyenek a rendőrök.
Széles mosollyal fejezte be a mondatot, egy amolyan „mi ketten ellenük”
mosollyal. Egy
egyetértő mosoly a közös ellenség ellen. Edward visszamosolygott. Nem mosolygott
ennyit az
elmúlt tizennégy évben, mint ebben a pár percben. De megérte. Volt egy olyan
érzése, hogy
Thomas Haraldsson börtönigazgató még a hasznára válhat.
– Igen, pontosan tudom, milyenek tudnak lenni a rendőrök. Nyugodjon meg, lakat a
számon.
– Köszönöm.
– De akkor jön nekem eggyel.
Haraldsson nem tudta megállapítani, hogy az asztalhoz bilincselt ember viccel-e
vagy sem. Még
mindig mosolygott, de valami a tekintetében arról árulkodott, hogy véresen
komolyan gondolja.
Haraldsson ismét megremegett, és most még leplezni sem tudta, aztán felállt.
– Mennem kell… Örülök, hogy találkoztunk.
– Hát még én.
Haraldsson az ajtóhoz lépett, és kopogtatott. Még egy utolsó pillantást vetett
az asztalnál ülő
férfira, aki megint az ablakot nézte. Néhány pillanattal később kinyitották az
ajtót kívülről,
Haraldsson pedig maga mögött hagyta a személytelen látogatói szobát, és
tudatában volt annak,
hogy a beszélgetés nem úgy ment, mint tervezte, hogy Hinde sokkal jobban járt,
mint ő. Szóval
nem ment valami jól. De talán katasztrofális sem volt, nyugtatgatta magát.
A királyi nyomozóhatóság sosem fogja megtudni, hogy beszéltek.
Most pedig elmegy, jégkrémet vásárol és filmet kölcsönöz.
Hindével meg nem lesz semmi baj.

Trolle először nem is akart ajtót nyitni. Sebastian hallotta, hogy mocorog a
lakásban, de öt perc
csengetésbe telt, hogy elfordítsa a kulcsot, és óvatosan résnyire nyissa az
ajtót. Egy erőteljesen
bevérzett szem bámult ki az apró résen. A lakás az arc mögött sötét volt, és
nehéz volt bármit is
kivenni belőle. Trolle mellett por, áporodottság és régi szemét szaga áradt ki a
lépcsőházba.
– Mit akarsz?
– Aludtál?
– Nem, mit akarsz?
– Beszélni veled.
– Nem érek rá.
Trolle megpróbálta fenyegetően becsapni az ajtót, de Sebastian még időben
megakasztotta a
lábával. Még sose csinált ilyet, jutott eszébe, még sose akadályozta meg a
lábával, hogy
becsukjanak egy ajtót. Filmen több százszor látott ilyet, de ő még sose
csinálta. Hát igen, kell egy
első alkalom.
– Tetszeni fog, amit mondani akarok. – Sebastian hatásszünetet tartott, aztán
úgy gondolta, lehet
az a madzag még mézesebb. – Pénzem is van.
A rés kissé nagyobb lett, és a lépcsőház fénye megvilágította a férfi arcát.
Erőteljesen
megöregedett. Még éppen hatvan alatt van valahol, de legalább tíz évvel
idősebbnek tűnt. Haja
őszes és kócos, nem borotválkozott, dohány és alkohol keverékének orrfacsaró
bűzét árasztotta.
Trolle mindig is jó viszonyban volt az alkohollal, még annak idején is, amikor
dolgozott, és most,
tizenöt évvel később, munka és család nélkül, úgy látszott, csak az alkohollal
van kapcsolata.
Szakadt póló volt rajta és bokszeralsó. Mezítláb állt, lábkörmei görbék, sárgák
és túl hosszúak
voltak. Nem csak megöregedett. El is züllött.
– Nem érdekel a pénz.
– Lehet, de attól még nem árt, ha van.
– Mennyid van?
Sebastian előhalászta kabátja belső zsebéből a pénztárcáját, és elővette az
összeset. Néhány százas
és egy húszas.
– Nem a pénz miatt csinálom – kezdte Trolle, amint a kezébe fogta a
bankjegyeket.
– Tudom – bólintott Sebastian.
Ha Trolle nem változott az elmúlt években, ez igaz is volt. Semmit sem a pénzért
csinált. Jó,
sosem mondott nemet egy kis extra bevételre, még akkor sem, amikor rendőr volt,
de nem ez
hajtotta.
Hanem hogy zaklathassa az embereket.
Hogy mindent tönkretegyen.
Tervezni, várni, információt gyűjteni, és úgy intézni a dolgokat, hogy végül
pokollá tegye az
életüket.
Ez volt Trolle valódi motivációja. Az érzés, hogy bábként mozgathatja az
embereket. A pénz csak
egy kellemes bónusz.
– Bemehetek? – kérdezte Sebastian, és eltette a pénztárcáját.
– Tehát meggondoltad magad? – Trolle úgy nevetett, hogy visszhangzott az egész
lépcsőház, de
még mindig nem nyitotta ki az ajtót. Inkább bedugta a résbe az arcát, amely az
egész nyílást
kitöltötte. – Szóval mégis szükséged van a jó öreg Trolléra…
Sebastian bólintott, és előrehajolt, hogy kissé diszkrétebb módon folytassák a
beszélgetést.
– Igen, de nem itt akarom megbeszélni.
– Sose voltál szégyellős. Állhatsz akár itt is. – Trolle felvillantott egy
széles, már-már kihívó
farkasvigyort.
Sebastian fáradtan nézett a vigyorgó férfira. Trolléval mindig is nehéz volt
zöld ágra vergődni,
de az évek és az alkohol látszólag csak rontottak a helyzeten. Egy rövid, rémült
pillanatig Sebastian
magát látta az ajtónyílásban. Ha folytatta volna az ivást. Ha a megnyugtató
drogokat választja a
cunami után. Ha nem lett volna Stefan. Ha nem talál rá Vanjára. Hirtelen minden
sokkal fontosabb
lett. Csak négy „ha” választotta el Trolle Hermanssontól. A férfitól, akinek
már nincs
vesztenivalója.
– Szeretném, ha tovább nyomoznál. Megtudnál mindent, amit csak lehet. Az egész
családról, az
anyáról is. Anna Erikssonnak hívják…
– Tudom, tudom, ki az – szakította félbe Trolle. Vett egy mély, ziháló
lélegzetet, és egyik kezét
végighúzta a borostáján, mérlegelve az ajánlatot. – Rendben. De akkor el kell
mesélned, miért.
– Mit miért? – Sebastian gyanította, hogy Trolle tudja a választ, de remélte,
hogy téved.
– Miért olyan különleges ez az Eriksson-Lithner család? Miért követed a lányt?
Kissé fiatal, még
hozzád is.
– Úgysem hinnéd el.
– Tégy próbára!
– Nem!
Trolle látta az eltökéltséget Sebastian tekintetében, és azt is, hogy itt
vitának helye nincs. Hát jó,
majd közben úgyis kideríti remélhetőleg. Trolle már elhatározta, hogy vállalja a
megbízást, de
Sebastian túl kényelmetlenül érezte magát a beszélgetés és úgy általában az
egész helyzet miatt
ahhoz, hogy Trolle csak úgy futni hagyja.
– Kedveltelek, Sebastian. Szerintem én voltam az egyetlen. Amikor felhívtál,
azért mondtam
igent, mert kedveltelek. – Trolle bevérzett szemével Sebastianra nézett, amolyan
megbántott,
esedező pillantással. – A barátok elmesélnek ezt-azt egymásnak.
– Nem azért mondtál igent, mert én kértelek. Hanem azért, mert láttad a
lehetőséget, hogy
elintézz valakit. Mert ettől leszel jobban. Ismerlek, Trolle, szóval ne
próbálkozz. Elfogadod vagy
sem?
Trolle elnevette magát, immáron kevésbé mesterkélten.
– Nem kedvelsz. Azért vagy itt, mert nincs más, akihez fordulhatnál.
– De neked se.
Csönd. A két férfi egymást méregette. Aztán Trolle kinyújtotta a kezét Sebastian
felé, aki némi
gondolkodás után megfogta. Izzadt volt. Hideg. De a kézfogás kemény. Erős.
– Még ha nem is a dohányért csinálom, attól még nem dolgozom ingyen.
– Mennyit akarsz?
– Egy ezrest. Kapsz egy kis lúzerkedvezményt.
Azzal Trolle becsukta az ajtót. A lakásból kihallatszott a hangja.
– Hívj fel pár nap múlva.
Aztán minden elcsöndesedett odabent. Sebastian megfordult, és lassan lement két
emeletet.

Annette Willén szerette az ilyen estéket. Már három óra felé kezdte magát
lelkileg felkészíteni.
A rutinok mindig ugyanazok voltak. Először egy hosszú, meleg zuhany, megmosta a
haját, és
végigdörzsölte a testét a sárgabarackillatú radírszappannal, amelyet a The Body
Shopban vásárolt.
Aztán száradt kicsit a meleg fürdőszobában, mielőtt bekente a kissé még nedves
testét a patika
testápolójával. Olvasta valahol, hogy ha az ember akkor használja a testápolót,
amikor a teste még
nedves, a nedvesség is felszívódik a bőrébe, és nagyon puha lesz. Aztán felvette
a köntösét, és
mezítláb kisétált az egyszerre háló és nappali funkcióját is betöltő szobájába.
Igazából
átköltözhetett volna a lakás egyetlen hálószobájába, de az a fiáé volt, és még
ha el is költözött már,
nem akarta kisajátítani. A szoba volt az utolsó reménye, hogy a fiú majd egy nap
visszatér.
És szüksége lesz a szobájára.
És szüksége lesz az anyjára.
Ha kipakolná a holmiját, akkor véglegessé és valóságossá tenné a távozását.
Annette kinyitotta a gardróbszekrényt, és óvatosan elkezdte kiszedegetni a
blúzait, szoknyáit,
ruháit és nadrágjait. Egyszer még azt a kosztümöt is elővette, amelyet arra az
állásinterjúra
vásárolt, amelyre végül nem ment el. De annyira kilógott a sorból, mint egy
túlöltözött,
bizonytalan vacsoravendég, és egy rövid vendégjáték után a kosztüm mindörökre
visszakerült a
szekrénybe. Kitette a különböző ruhadarabokat az ágyra, és amelyiknek nem maradt
hely, az a
háromszemélyes kanapén vagy a dohányzóasztalon landolt. Aztán megállt a szoba
közepén, és
magába szívta a színek, a szabások és az anyagok látványát, amelyek ott voltak
kiteregetve előtte.
Úgy érezte, kezében az irányítás. A lakásán kívül talán jelentéktelen volt, de
itt és most ő
határozott. Az élete ott hevert előtte, az élete, amelyet lassan éhesen magába
szippant és felpróbál.
Amikor késznek érezte magát, kiment az előszobába, leemelte a tükröt, bevitte a
szobába, és a
falhoz támasztotta. Néhány lépést hátrált, és megnézte magát, ahogy ott áll
frissen zuhanyozva a
rózsaszín, kissé rövid köntösben, amelyet a negyvenedik születésnapjára kapott a
fiától. Minden
alkalommal megdöbbentette, milyen öreg lett. Nem csak a haja vékonyodott el és
lett kevésbé
élettel teli, ő maga is. Már régóta nem állt meztelenül a tükör előtt.
Túlságosan is elkeserítő volt a
saját magával való találkozás, most, hogy az idő érzékelhetően átvette az
uralmat fölötte. Nem
szégyellte a testét. Mindig is nőies formái voltak, súlyproblémái viszont sosem.
Nem, még mindig
kicsi volt, a lába szép, a melle még mindig telt és feszes, de a bőre valahogy
sápadtabbá és kevésbé
ruganyossá vált az évek során. Mintha lassan összehúzódott volna, mint egy
barack, amely túl
régóta feküdt a napon, függetlenül attól, mennyi bőrradírt, öregedésgátló és
ránctalanító krémet
használt. Ez megijesztette. Főleg, mivel úgy érezte, hogy épp csak elindult az
úton. Még sok dolga
volt, és egy nap majd ott áll, és nem ismer magára. Ráadásul pont ő, aki
nemsokára elkezd élni.
De komolyan. Ezúttal tényleg.
Elkezdte felpróbálgatni a ruhákat, hogy megszabaduljon a gondolataitól. Mindent
fel kell
próbálni mindennel, minden kombinációt és lehetőséget meg kell vizsgálni. Ki
akar ma lenni?
Ha fiatalabbnak akar látszani, lehetne a nemtörődöm farmeros lány, túl bő
pulóverben. Vagy a
fekete ruhás művésztípus, rövid, fekete ruhában és kissé túl merész csipkékkel.
Annette szeretett a
fekete ruhás művésztípus lenni. Főleg, amikor fel merte tenni a sötétebb rúzst
is. Úgy érezte, hogy
a fekete ruhás nő fantasztikus lenne, ha a haját is be merné festeni feketére.
De nem merte. A ruha
pedig megkívánta volna. Így erről mindig lemondott. Lecserélte a takaros,
üzletasszonyos fehér
blúzra és fekete szoknyára. Ezzel a nővel is jól kijött. Időtálló választás
volt, és valami ilyesmire
vágyott. De még ez a nő is sokat akart. Több hajat. Jobb formát. Jobb kiállást.
Jobb mindent. Talán
később. Nemsokára. A ruha kiesett a rostán. A fekete blúz a fehér nadrággal, a
farmer a kissé bő
pulóverrel, a ruha a kardigánnal. Annette imádott találkozni a rengeteg
személyiséggel, amely a
szekrényben lógott és rá várt. Nők léptek a tükör elé. Új nők, jobb nők,
izgalmas nők. Sosem
Annette. Mindig valaki más. Ez volt a probléma. Akárhogy is szerette a nőket a
tükörben, sosem
engedte őket kilépni onnan. A magabiztosságot és a játékot lassan felváltották a
gondolatok és a
félelem. Rosszabbat választott, és gyáván. A napi rutin felemésztett fél napot,
és a végére a
kiöltözést és a sokszínűséget felváltotta a saját maga és ruhái lenézése.
Végül abból a háromból választott, amely mindig maradt.
Fekete blúz. Fehér blúz. Vagy egy póló.
Mindig farmerral.

Stefan tudta, hol kell Sebastiant keresni. A rendőrség vagy Vanja lakása előtt,
ezek bukkantak fel
folyton a beszélgetéseikben, ezért úgy döntött, ezeken a helyeken próbálkozik
először. Este
nyolc múlt, így a rendőrség kevésbé volt valószínű. Egy gyors hívás a
tudakozóba, és máris
megkapta Vanja Lithner címét, Sandhamnsgatan 44. Stefan odanavigáltatta magát a
GPS-szel.
Fogyott az idő. A csoportterápia kilenckor kezdődik, és igazából most az
elveivel ellentétesen
cselekedett. Az egésznek az alapja az önkéntesség. A kérdéses személynek magának
kell úgy
döntenie, hogy részt akar venni. Ez fontos. De Sebastian különleges. Az ő
esetében a tudás csak
útban volt. Mindig rossz döntést hozott, és még amikor tudta is, hogy kellene
cselekednie, akkor
sem tért a helyes útra. Már voltak ilyen páciensei. Legtöbbször muszáj volt
lemondania róluk.
Elengedni őket. De Sebastian mégiscsak a barátja volt. Akármilyen bonyolult is a
kapcsolatuk.
Ilyenkor az ember hajlamos az elvei ellenére cselekedni. Mert ha Stefan
elengedi, ki fogja fel
Sebastian szabadesését?
Stefan a 44-es számtól kissé arrébb parkolt le, és elkezdte körüljárni a házat.
Körülnézett a fákkal
teli lakóparkban. Sorházak voltak, nem túl közel egymáshoz, az építésüket az a
szándék vezérelte,
hogy a természet ott legyen egy lépésre. A 44-es ház bejárata előtt néhány
felnőtt- és gyerekbicikli
állt egy biciklitárolóban. Stefan megállt, körülnézett, megpróbált rájönni, ő
hová rejtőzne, ha
zavartalanul be szeretne lesni egy lakásba az egyik felsőbb emeleten. Olyan
messze az úttól és
annyira védve, amennyire csak lehet, jutott döntésre, és elindult egy dombocska
felé, amelyen
sűrűn álltak a fák. A látóhatárt buja bokrok takarták, és hogy jó irányba
tapogatózott, csak akkor
vált teljesen egyértelművé, amikor hirtelen Sebastian Bergman nézett ki rá a
legnagyobb fa mögül,
ijedt arccal.
– Te meg mi a francot keresel itt? – morogta Sebastian.
Stefan majdnem elnevette magát, amikor meglátta a férfit, aki a levelek közül
pislogott rá
dühösen. Úgy nézett ki, mint egy tizenéves, akit dohányzáson kaptak.
– Szerettelek volna megnézni az új élőhelyeden.
– Állítsd le magad! Eredj innen, mielőtt valaki észrevesz! – Stefan a fejét
rázta, és kilépett a fűre,
hogy Sebastian még jobban láthassa.
– Addig egy lépést sem, amíg velem nem jössz. A csoportterápiád fél óra múlva
kezdődik.
Sebastian még dühösebben nézett rá.
– Már nem is a szabályok szerint játszol? Mi történt az önkéntességgel?
– Az nem áll középkorú férfiakra, akik ligetekben álldogálnak és fiatal nők után
kémkednek,
akikről bizton állítják, hogy a lányuk. Jössz?
Sebastian a fejét rázta. Elöntötte a hideg. A világa egyre törékenyebbé vált.
Szégyenkezett,
meztelennek érezte magát, és támadni akart. Ugyanakkor volt valami az előtte
álló férfiban, amitől
hirtelen más szemmel látta magát, és akárhogy is csűrte-csavarta az igazságot, a
válasz ugyanaz
volt.
Trollénál járt.
Idejött.
Elveszett.
– Könyörgök, Stefan. Menj el! Hagyj békén!
Stefan arrébb állt, és belépett a lombos kis világba, ahol Sebastian bujkált.
Megfogta a kezét.
– Nem azért vagyok itt, hogy idegesítselek. Nem is azért, hogy rosszul érezd
magad. Miattad
vagyok itt. Ha tényleg azt akarod, hogy elmenjek, elmegyek. De legbelül tudod,
hogy igazam van.
Ki kell lépned ebből.
Sebastian a terapeutájára nézett, és elhúzta a kezét.
– Nem megyek csoportterápiára. Valami büszkeségem azért még van.
– Tényleg? – nézett rá Stefan komolyan. – Nézz körül, Sebastian. Nézd meg, hol
vagyunk.
Sebastian meg se próbált válaszolni.
Ebből még ő sem látta a kiutat.

Amúlt héten azt mondtam, hogy megpróbálom kitakarítani a garázst, hogy újra be
tudjak állni a
kocsival. Kihajítok egy csomó mindent! Szerintetek megcsináltam?
A férfi, akit a többiek Stignek szólítottak, és aki Sebastiannal szemben ült,
már több mint tíz
perce beszélt. Mégis úgy tűnt néha, hogy még távolról sincs kész. Csak darálta
tovább a szöveget,
mintha nagydarab teste tele lenne végtelen számú szóval.
– Nincs rá érkezésem. Nem tartom magam senkinek. Csak elmosogatni kaja után és
kivinni a
szemetet, ebből áll az egész. És tudjátok, milyen ott állni. Az ember nem jut
sehová. Sehová…
Sebastian bólintott. Nem mintha egyetértett volna, ő már besorolta a kövér
embert az érdektelen
kategóriába, és harminc másodperc után már oda se figyelt, de úgy gondolta, hogy
ha
megerősítően bólint, akkor talán ez a monstrum felfogja, hogy vették az adást,
és nem kell több
példát hoznia kezdeményezőkészsége teljes hiányára. Nem volt ez más, mint
tarkabarka
gyűjteménye a félresiklott egyéneknek, akik Stefan szerint majd megmentik őt.
Négy nő és két
férfi, Stefant és saját magát leszámítva. Stig vett egy nagy levegőt, és már
folytatta volna, amikor
Stefan közbeszólt. Sebastian végtelenül hálás volt ezért, habár még mindig
nagyon haragudott rá.
– De hát enyhe depresszióval diagnosztizálták. Volt orvosnál, kapott gyógyszert?
Stig a fejét rázta válaszként, és egy pillanatig mintha beérte volna ennyivel.
De aztán vett egy
mély lélegzetet, amit Sebastian már az első negyedóra után megutált.
A lélegzetből hang lesz.
A hangból szó.
Túl sok szó.
– De hát nem akarok egy halom tablettát beszedni. Egyszer megpróbáltam, és akkor
volt az a
mellékhatás…
Sebastian kizárta Stig fecsegését egy ásítással. Hogy bírták a többiek
elviselni? Akik csöndben
ültek körülötte. Osztoztak Sebastian frusztrációjában, vagy csak a lehetőségre
vártak, hogy
zavartalanul mély levegőt vehessenek ők is, és aztán túl sokáig beszéljenek az
unalmas életükről?
Mert ugye nyilván nem érdekli őket más hétköznapi problémája? Sebastian
megpróbált egy
dühödt és egyben esedező pillantást vetni Stefanra, de a férfit teljesen
lekötötte, hogy Stiget
hallgassa. Aki megmentette végül, a vékony, szinte láthatatlan nő volt, aki vele
szemben ült, fehér
blúzban és farmerban. Előrehajolt, és a suttogásával megszakította Stig monoton
szövegelését.
– De ha segítene belekezdeni ebbe-abba, csak meg kellene próbálnod a gyógyszert.
Elvégre nem
szégyen ilyesfajta segítséget elfogadni.
A többiek a csoportban bólogattak, és egyetértően dünnyögtek. Sebastian nem
tudta
megállapítani, hogy örültek, hogy valaki más vette át a szót, vagy ténylegesen
egyetértenek vele.
Sebastian végigmérte a nőt. Negyven fölött járhatott, karcsú, szinte apró volt,
sötét, vékony szálú
hajjal és szolid sminkkel. Egyszerűen öltözött, túlságosan is nagy nyakláncot
viselt, amellyel
idegesen játszadozott. A többiek tekintetét kereste, mielőtt folytatta volna.
Sebastianban azt az
érzést keltette, hogy próbál látszódni, de nem mer előrelépni. Túl sokszor
nyomták el? Megszokta,
hogy lepisszegik? Sebastian bátorítóan mosolygott rá, és megpróbálta elkapni a
hirtelen kitérni
próbáló tekintetét.
– Magamra ismerek ebben – kezdte a nő. – Mintha a dolgok direkt olyanok
lennének, hogy
semmit se lehessen elintézni.
Sebastian továbbra is mosolygott rá, most látta be, hogy ez az este sokkal
többet fog nyújtani
neki, mint remélte.
– Pontosan, Annette – erősítette meg Stefan. – Ha az ember elakad, ki kell
próbálni új utakat.
Ugye? Te pont ezt tetted.
Annette egyetértően bólogatott, és tovább beszélt. Sebastian látta, hogy
bátorodik fel, hogy nyer
egyre több teret, és fejtegeti tovább a mondanivalóját. Jól ismerik egymást, a
nő és Stefan,
gondolta, amikor hallotta a nőt beszélni. Ráismert Stefan szavaira a nő
szavaiban. Régi motoros
volt. Egy páciens, aki olyan régóta jár terápiára, hogy már úgy beszél, mint a
terapeuta. Stefan
bátorító és ismerős bólogatása megerősítette a kis teóriáját. A kicsi,
láthatatlan Annette sok
mindent elért Stefannál. Sebastian magában mosolygott. Stefan törődött a
pácienseivel. Ő maga is
szembesült Stefan gyengeségével néhány órával ezelőtt, amikor elment érte a fa
alá a
Sandhamnsgatan 44. elé.
Túl sokat törődött velük ahhoz, hogy profi legyen.
Kicsit túl sokat ahhoz, hogy tényleg használjon.
A kicsi, láthatatlan Annette egyértelműen azok közül való volt, akikkel Stefan
törődött. Akiket
szeretett. Ezt Sebastian leszűrte abból, mennyire összhangban vannak. Íme,
Stefan Achilles-sarka.
Sebastian ismét a sötét hajú nőre mosolygott. Szép volt. Minden a helyére
került, és hirtelen
rájött, hogy fogja megmutatni Stefannak, hogy Sebastiant nem lehet büntetlenül
terápiás
csoportba tenni.
A csoport körülbelül hetvenöt percig beszélgetett, mielőtt eljött az ideje a
kötelező kávénak a
feloszlás előtt. Stefan néhány jól összeválogatott klisével zárta le az estét,
amely a jelenlétről és a
társadalmi élet gyógyító erejéről szólt, aztán egy pillantással próbálta
Sebastian tudomására hozni,
hogy ő nem tett hozzá ezekhez semmit. Sebastian válaszként ásított egyet. Amikor
felálltak,
gyorsan a kávé és a nő felé indult. Stefant szóval tartotta Stig meg egy
fiatalabb férfi, aki egész este
ragaszkodott hozzá, hogy az alkoholt a pia, a feleségét meg a boszorkány vagy a
vezetőség
szavakkal illesse. Jó társaságnak tűnik Stefan számára, vélekedett Sebastian,
aztán Annette felé
nézett, aki elment a svédasztal előtt, anélkül hogy vett volna valamit, és
láthatólag távozóban volt.
Sebastian meggyorsította a lépteit.
Annette már a kijárat felé indult, bizonytalankodott, hogy maradjon-e kávéra.
Általában szokott,
mindig úgy gondolta, hogy tökéletes lezárása ezeknek az estéknek. Ő járt ide a
legrégebb óta.
Fontos volt. Egy valódi profi csoportterápiás, ahogy Stefan egyszer hívta, és a
szavak, bár viccnek
hangzottak, vele voltak hosszú heteken keresztül.
Ő.
Egy profi.
Ezt máshol még nem hallotta. Ide tartozott, ezt jól tudta. Amikor itt ült a
körben, mert
előrelépni, mert látszódni, kiállni magáért, és a végén megtartott kávézáskor
szerette a többi tag
megjegyzéseit hallgatni, és szeretett megerősítést nyerni a hozzászólásaikból.
De a mai este más
volt. Ott volt az az új férfi, aki vele szemben ült. Tekintete hatással volt rá.
Először megijesztette.
Aztán kíváncsivá tette. Mintha keresztüllátott volna rajta, máshogy nem tudta
megfogalmazni.
Amikor beszélni kezdett, a férfi figyelt rá, nézte. Nem lenézően, hanem inkább
erotikusan, mintha
levetkőztette volna a szemével, nem szexuális, hanem intellektuális értelemben.
Nem tudta
megnevezni az érzést. Sose érzett ilyet korábban.
A férfi látta őt. Ténylegesen.
Ez egyszerre volt izgató és ijesztő, és amikor Stefan lezárta az estét, Annette
úgy döntött,
egyenesen hazamegy. De most észrevette, hogy nem megy olyan gyorsan a kijárat
felé, mint
kellene. Egyik része vissza akart fordulni, és újra el akarta kapni azt a
tekintetet. A másik része
menekülni vágyott. A szeme sarkából látta, hogy a férfi felé jön. Magabiztosan.
Céltudatosan.
Találkozni akar vele, erre Annette már rájött. Készen kell állnia rá. Meg fogja
bánni, ha meg sem
próbál pár szót váltani vele. A férfi úgysem szólt egész este. Ellenben most.
– Szia! Nem iszol egy kávét?
Tetszett neki a férfi hangja.
– Nem tudom… Én… – Annette gyorsan gondolkodott. Nem akart elutasítónak
hangzani, de
határozatlannak és döntésképtelennek sem. Maradni akart, uzsonnázni, most már
legalábbis, de
hogy fogalmazza meg? Hiszen tulajdonképpen fél lábbal már kint volt az utcán.
– Ugyan már, egy csésze kávéra és egy sütire csak ráérsz!
Megmentette! A férfi rájött, hogy már úton volt kifelé. Meggyőzte, hogy
maradjon. És mindezt
úgy, hogy neveletlenség lett volna nemet mondani. Annette hálásan mosolygott.
– Végül is miért ne?
Egymás mellett sétáltak vissza az asztalhoz.
– Sebastian Bergmannak hívnak – mondta a férfi, aki mellette állt, és
kinyújtotta a kezét felé,
amelyet ő elfogadott, esetlenül ugyan, de a férfi keze meleg volt, a mosolya
pedig, ha lehetséges,
még melegebb.
– Annette Willén. Örvendek a szerencsének!
Mintha minden esetlensége eltűnt volna, amikor a férfi a kezét fogta, kicsit tán
sokáig is. Amikor
ránézett, Annette úgy érezte, nem is őt látja. Hanem többet annál. Olyannak
látja, amilyen lenni
szeretne.
– Nem beszéltél túl sokat ma este – mondta Annette, miután megkapta a csésze
kávéját a
termoszból.
– Mondtam egyáltalán valamit? – kérdezte Sebastian még mindig mosolyogva.
Annette a fejét rázta.
– Nem hinném.
– Én inkább hallgató típus vagyok.
– Ez elég szokatlan. Hogy valaki azért jöjjön ide, hogy hallgasson. A legtöbben
mesélni akarnak –
felelte Annette, és ellépett az asztaltól.
Nem akarta, hogy bárki is zavarja őket. Sebastian követte, és úgy döntött, hogy
érdeklődő lesz.
– Mióta vagy a csoport tagja?
Annette azon gondolkodott, elmondja-e az igazat. Hogy már nem is emlékszik.
Dehogy, az
szánalmasnak hangzana. Gyengének. A férfi rossz képet alkotna róla. Gyorsan
ítélkezne.
A hazugság mellett döntött. Legalábbis ideiglenesen.
– Egy fél éve körülbelül. Elváltam, elvesztettem a munkám, a fiam életébe meg
beköszöntött a
szerelem, és Kanadába költözött. Én meg egy amolyan… vákuumban találtam magam.
Túl sok, túl korán. Azt nem kérdezte, miért van itt, csak hogy mióta. Annette
megvonta a vállát,
hogy elbagatellizálja a problémáját.
– Csak beszélnem kellett róla. De már kezdek magamra találni – tette hozzá
gyorsan. – Tovább
kell lépni, nem?
Rámosolygott a férfira. Sebastian egy pillanatra elnézett Stefan felé, akit még
mindig teljesen
lekötött a két férfival folytatott beszélgetés. Ott ragadt a tekintete, és
Annette-nek hirtelen az az
érzése támadt, hogy Sebastian máris ráunt, és okot keres arra, hogy elnézést
kérjen és odébbálljon,
és a találkozójuknak hamarosan vége. Nehezebben lélegzett. Könnyű pánikroham.
Előkerült a
legnagyobb félelme, hogy akármit is tesz, akárhogyan is próbálkozik, arra
ítéltetett, hogy örökre
egyedül maradjon.
De ekkor a férfi újra felé fordult, és visszatért az elbűvölő mosolya is.
– És te miért vagy itt? – folytatta Annette természetes és nem kényszeredett
hangon.
– Stefan úgy gondolta, hogy majd jót tesz.
– Miért gondolta? Mi történt veled?
Sebastian körülnézett, mielőtt válaszolt volna.
– Nem hinném, hogy már itt tartanánk. A kapcsolatunkban.
– Nem?
– Nem, de talán eljuthatunk odáig.
A szókimondása meglepte Annette-et. Meglepte, és örömmel töltötte el.
– Úgy érted, itt, a csoportban?
– Nem, úgy értem, valahol máshol, csak te és én.
Magabiztossága lenyűgözte Annette-et. Nem tudta visszatartani a mosolyát,
miközben bátran a
szemébe nézett.
– Te most udvarolni próbálsz?
– Talán egy kicsit. Számít ez?
– Legtöbben nem azért jönnek ide, hogy ismerkedjenek.
– Nagyszerű, akkor legalább kisebb a konkurencia! – felelt Sebastian, és egy
apró, de egyértelmű
lépést tett Annette irányába, aki már érezte is az arcszesze illatát. Sebastian
halkabban folytatta. –
De távozhatok is, ha úgy gondolod, hogy átléptem az illem határait.
Annette kockáztatott. Megérintette a férfi vállát, és rájött, milyen rég nem
érintett meg senkit.
– Nem szükséges. Csak hogy tudd, én is remek hallgatóság vagyok.
– Efelől semmi kétségem. De én nem akarok beszélni.
Annette ezúttal se fordította el a tekintetét. Sebastian bátorsága őt is
felbátorította.
Sebastian odabiccentett Stefannak, amikor Annette-tel együtt távozott.
Túl könnyen ment.
De nem is baj.
Fogtak egy taxit, és pár perc után már csókolóztak. Annette csókjai óvatosak
voltak. Nem merte
használni a nyelvét. Esetlennek érezte magát és bizonytalannak. Tudta, hogy ez a
férfinak is feltűnt.
Tudta, hogy nem csókol jól. De akarta is, meg nem is. Valahol nem mert bízni
abban, hogy a férfi,
aki a nyakát simogatja, tényleg akarja őt. Talán mindjárt félbeszakítja a csókot
és ránéz. Nem
melegen és heves vággyal, hanem megvetően és hidegen. Aztán újra rámosolyog
majd, de ezúttal
gonoszul. Majd megkérdezi, mégis mit gondolt, mit adhat ő neki, aztán saját maga
meg is
válaszolja a kérdését: semmit. Ha nem adja át magát teljesen a férfinak, még azt
is el tudná hitetni
magával, hogy neki se fontos. Akkor nem fájna annyira, amikor majd elhagyják. Ez
már működött
korábban is.
Sebastian érezte, hogy Annette megmerevedik, miközben a keze végigsimít a
testén. De nem
húzta el. Egy szexuálneurotikus, gondolta Sebastian fáradtan, és azon mélázott,
kiugorjon-e a
kocsiból azzal, hogy köszöni szépen. De volt valami csábító Annette-ben. A
sebezhetőségétől
felizgult, elfelejtette tőle a saját sebezhetőségét, és ez táplálta az egóját.
Igazából tett rá magasról,
hogy Annette el tud-e lazulni, és élvezni tudja-e a helyzetet. Elvégre nem a nő
miatt volt itt. Ő csak
a figyelemelterelést szolgálta.
Hogy vállalható vége legyen egy borzalmas napnak.
Hogy része legyen egy bosszúhadjáratnak.
Ismét megcsókolta a nőt.
Annette Liljeholmenben lakott egy lakásban, amely öt percre volt az újonnan
épített
bevásárlóközponttól, és amelyből kilátás nyílt az autópályára. Amikor
megérkeztek, Annette
kezdett kissé ellazulni. A nappaliban kupleráj volt, ruhák szanaszét szórva.
Annette elnézést kért,
gyorsan megszabadította az ágyat a ruhaneműktől, és kiszaladt velük.
– A kedvemért nem kell takarítanod – mondta Sebastian, azzal leült az ágyra és
levette a cipőjét.
– Nem tudtam, hogy vendégem lesz – hallotta a nő hangját.
Sebastian körülnézett a szobában. Egy teljesen hétköznapi nappali szoba volt, de
olyan
részletekkel, amelyek sokat elmondtak a tulajdonosáról. Először is az ablak
alatt egy nagyobb
méretű, de egyszemélyes ágy állt. Amikor bejött a lakásba, Sebastian látta, hogy
van még egy
szoba. Miért nem alszik a nő ott? Azt mondta, egyedül lakik. Csak egy név állt a
postaládán is.
Másodszor ott volt a plüssállatgyűjtemény a polcon. Állatok minden színben és
méretben. Macik,
tigrisek, delfinek, macskák. Plüssállatok, túl sok párna, pléd és takaró. Az
egész szoba a biztonság
iránti vágyról árulkodott, egy védelmező, puha, barátságos kuckó utáni vágyról,
ahová a rideg,
kemény valóság nem juthat be. Sebastian végignézett magán a tükörben. Annette
épp most hívta
be a rideg, kemény valóságot. Csak még nem tudott róla.
Sebastian azon gondolkodott, mi okozhatta a nő életében a magabiztosság hiányát
és a túlzott
biztonság iránti vágyat? Egy trauma, egy félresikerült kapcsolat, egy rossz
választás, vagy volt
valami még rémesebb is, valami visszaélés, beteg kapcsolat a szülőkkel? Nem
tudta, és nem is
óhajtotta megtudni. Szexet akart, és pár óra alvást.
– Kivihetem a tükröt? – kérdezte Sebastian, és azzal már fel is emelte.
Volt valami abban, hogy esetleg láthatja, ahogy ebben a szobában szexelnek, és
ez megijesztette.
A szexuális kísérletezés iránti vágya eltűnt, és rájött, hogy jobban örülne, ha
bebújnának a takaró
alá, és lekapcsolnák a lámpát, mielőtt folytatnák.
– Vidd ki az előszobába – hallotta, feltehetőleg a fürdőszobából. – Olyankor
hozom be, amikor
ruhákat próbálok.
Sebastian kivitte a tükröt az előszobába, és rögtön meg is találta a szöget,
amelyen lógni szokott.
– Szereted a ruhákat?
Sebastian megfordult, amikor meghallotta a nő hangját. Más volt. Fekete, szexis
csipkeruhában
volt, és felkent egy sötét rúzst. Teljesen más nőnek nézett ki. Valakinek, akit
az ember észrevesz.
– Imádom a ruhákat – folytatta.
Sebastian bólintott.
– Csinos vagy ebben. Nagyon csinos. – Úgy is gondolta.
– Komolyan? Ez a kedvencem.
Annette előrelépett, és megcsókolta Sebastiant. A nyelvét is használta.
Sebastian visszacsókolt, de
ezúttal a nő csábította el őt. Ő pedig hagyta. A nő kezdeményezett. Sebastian
megpróbálta levenni
róla a ruhát, hogy érezhesse a testét. De ő magán akarta hagyni. Sebastian
érezte, hogy ez fontos
lehet neki.
Ruhában szeretkezni.

Ursula épp harmadszor olvasta végig Katharina Granlund előzetes boncolási

jegyzőkönyvét,
amikor Robert Abrahamsson, a főnyomozók közül az, akivel a legnehezebben jött
ki,
bekopogott a Szoba ajtókeretén, és bedugta jól fésült fejét.
– Na, most aztán nyakig benne vagytok!
Ursula kérdőn nézett fel az utolsó pár lapról.
– Elkezdtek az újságírók nekem telefonálgatni – folytatta Abrahamsson. – Azt
mondják, hogy ti
fel sem veszitek a telefont.
Ursula idegesen nézett a kissé túl tökéletes, napbarnított férfira, akire egy
kicsit szűk volt a zakó.
Utálta, ha félbeszakítják. Főleg, ha a beképzelt Robert Abrahamsson teszi. Még
ha jogosan tette is.
Így olyan röviden válaszolt, ahogy csak tudott.
– Beszéld meg Torkellel. Ő a sajtófelelős. Te is tudod.
– De hát hol van?
– Nem tudom. Keresd meg.
Ursula visszatért a jegyzőkönyvhöz, és remélte, hogy ez elegendő jelzés
Robertnek, hogy most
már ideje indulnia. Ezzel szemben a férfi belépett a Szobába, és így szólt:
– Ursula, nyilván rengeteg dolgod van, de amikor engem hívogatnak a ti
ügyetekkel, az két
dolgot jelenthet: vagy nem informáljátok őket kellőképpen, vagy találtak egy
kényes pontot.
Jelenleg, gondolom, mindkét eshetőség fennáll.
Ursula fáradtan sóhajtott. Ő volt az a csapatban, akit sosem érdekelt, mit írnak
az újságok, mivel
minimalizálni akart minden olyan információt, amely befolyásolhatja józan
értelmezéseit. De azért
tudta, hogy ez így most nem a legjobb. A királyi nyomozóhatóság gyilkossági
csoportja mindent
megtett annak elkerülése érdekében, hogy a sajtó a három gyilkosságot
összekapcsolja amolyan
Sorozatgyilkos Stockholmban szalagcímmel. Az újságírók spekulációit takarékon
tartani, ez volt
Torkel stratégiájának alappillére. Amikor a sajtó szenzációk után rohangált,
bármi
megtörténhetett. Főleg bizalmas ügyekben. Akkor hirtelen politika lett az
egészből, és a politika
mindig tönkreteszi a nyomozást. Olyankor határozottan kellett reagálni, és
eredményt kellett
felmutatni, és a legrosszabb esetben ilyenkor az emberek kevésbé gondolnak a
bizonyítékokra,
sokkal inkább arra, hogy jó színben tűnjenek fel. Ilyenkor történt meg, hogy a
nyomozás teljesen
rossz irányba kezdett haladni, és az ember hónapokat pocsékolt el egy nyomra,
amely politikailag
megfelelő volt, de valójában hamis. Az ember túl gyorsan talált gyanúsítottat,
és a bizonyítékot
próbálta az esethez igazítani, ahelyett hogy fordítva tette volna. Ursula
hirtelen nyugtalan lett, bár
ezt nem akarta megmutatni ennek a túlbuzgó embernek, aki itt állt előtte. Ha
valaki, hát ő tudott a
politikáról.
– Kik azok? Add meg a számukat, majd elintézem, hogy Torkel felhívja őket.
– Csak egy van. Eddig. Axel Weber az Expressentől.
Ursula emésztgette Weber nevét, aztán hátradőlt a székében, egy álságos, boldog
mosollyal.
– Ó, Weber, de hát akkor van egy harmadik ok is, miért pont téged hív, nemde?
Robert azonnal elpirult. A mutatóujjával megfenyegette Ursulát, és a mozdulattól
úgy nézett ki,
mint egy tanár valami ötvenes évekbeli filmből.
– Az egy félreértés volt, te is tudod. A rendőrfőkapitány is elfogadta a
magyarázatom.
– Na de ő volt az egyetlen. – Ursula ismét előredőlt, hirtelen komolyan. –
Információt
szivárogtattál ki Webernek. Egy gyilkossági nyomozás során.
Robert dacosan nézett vissza. Nem szándékozott megadni magát.
– Gondolj, amit akarsz. A huszonegyedik században vagyunk, ideje lenne
megtanulni
együttműködni a sajtóval. Főleg bonyolult ügyekben.
– Főleg ha az ember a saját arcképét látja viszont a hetedik oldalon, és cserébe
még hőssé is
avatják. – Ursula elcsöndesedett, érezte, hogy kezd kicsinyes és közönséges
lenni, de nem tudta
leállítani magát. – A zakót is felismerem, de akkor még vékonyabb lehettél. El
kellene
gondolkodnod, mit tömsz magadba, tudod, a kamera plusz öt kilót mutat.
Robert összegombolta a zakót, Ursula meg látta, hogy sötétíti el a harag a
tekintetét. A férfi már
szedte volna össze magát egy ellentámadásra, de sikerült elnyomnia a
felháborodását, és inkább az
ajtó felé indult.
– Csak gondoltam, jobb, ha tudjátok.
Ursula még mindig nem állt le.
– Kedves tőled, Robert. És ha Weber szokatlanul jól értesült lenne az esetről,
tudni fogjuk,
honnan származik az információja.
– Semmit sem tudok az esetetekről.
– Itt vagy. Láttad a táblánkat.
Robert megfordult, és távozott. Ursula hallotta, ahogy dühösen trappol a
folyosón, aztán minden
bizonnyal eltűnt a végén az üvegajtó mögött. Ursula felállt, elsétált az
ajtóhoz, és kikukkantott,
vajon tényleg elment-e, majd átvágott a tulajdonképpen üres irodán. Talán
semmiség az egész, de
lehetőséget akart adni Torkelnek, hogy gyorsan reagálhasson. A férfi szobája
azonban üres volt.
A kabátja sem volt itt, a számítógépe is kikapcsolva. Hány óra van
tulajdonképpen? Ursula elővette
a mobilját, és megnézte. Éjjel fél tizenkettő. Tényleg fel kellene hívnia
Torkelt. De valami
visszatartotta. Marhaság lett volna, szánalmas és őrültség.
De valami visszatartotta.
Hogy mindennap találkozott vele az irodában, az egy dolog. Hogy egymás mellett
dolgoztak, az
is rendben volt. De hogy felhívja késő éjszaka? Semmi logika nem volt az
egészben, de Ursula
tudta, miért. Már azért is utálta magát, hogy egyáltalán eljutott ehhez a
gondolathoz.
Akárhányszor felhívta este, sosem munkáról beszélgettek. Kivéve, ha új
gyilkosságról volt szó,
esetleg egy áttörésről az éppen folyamatban lévő nyomozásban. Most meg semmi
ilyesmi. Ezt a
weberes dolgot holnap is felhozhatja Torkelnek. Amikor felhívta esténként, az
azért volt, mert
akarta őt. A szállodai szobájába. Vagy át akart menni az övébe. Akkor hívta, ha
szüksége volt rá.
Ezért habozott most. Szüksége van rá? Az utóbbi időben egyre sűrűbben tette fel
magának ezt a
kérdést. Egyszerűbb volt kilépni a titkos kapcsolatukból, mint hitte, és az
elején teljesen
felszabadultnak érezte magát. Sokkal egyszerűbb. Mikaelre fókuszált, és kivágta
a másik részt az
életéből. Torkel profi volt, így az egész kollegiális szinten nem jelentett
különbséget. Remekül
együttműködtek így is. Kezdetben Ursula magán érezte ugyan Torkel pillantásait,
de amikor nem
reagált rájuk, a férfi egyre ritkábban nézett rá. Ez megerősítette Ursulát
abban, hogy jól döntött.
De attól még gondolt rá.
Egyre gyakrabban.
Ursula visszament a Szobába, összepakolta a boncolási jegyzőkönyvet a dolgaival
egyetemben, és
leliftezett a garázsba. Elment a kedve a túlórától. Meg kell oldania ezt a
Weber-ügyet, átpasszolni
Torkelnek, legyen az ő baja. Ez volt a kommunikációs vezérelvük. Egy ember
nyilatkozik. Mindig
Torkel. Más osztályokon volt sajtófelelős, de Torkel nem kért ebből. Ő akarta a
teljes irányítást.
A garázs mozgásérzékelős lámpája felkapcsolt, amikor Ursula kinyitotta a nehéz
bádogajtót, és
elindult az autója felé, amely jóformán egymagában ácsorgott a garázsban.
Az éjszaka és a nyár közepén.
Kinyitotta az ajtót, beült, bedugta a slusszkulcsot és elfordította. Az autó
rögtön indult.
Nem akarta felhívni Torkelt. Ma este nem. Túlságosan is a múltra emlékeztette.
Más városok
hoteljaira. És Torkel félreértené. Azt hinné, hogy más miatt hívja. Ursula
leállította a motort. Ott
maradt a gondolataival. Volt ennek értelme? Torkel biztos úgy gondolná. De hát
azt gondol, amit
akar! Ez az egész munkaügy, Weberről beszélne csak. Semmi másról. Ursula úgy
döntött, inkább
küld egy SMS-t. Elővette a mobilját, és gyorsan bepötyögte: „Weber keres minket
az Expressentől.
R. A. szerint sokszor hívott már.”
Ursula elküldte az üzenetet, és letette a telefont maga mellé az ülésre, aztán
csak csöndben ült
tovább. Arra gondolt, amit Mikael mondott neki néhány napja.
Minden mindig a te feltételeid szerint van, Ursula. Mindig.
Ez igaz is volt, meg nem is. Tényleg próbált változni. Még a szeretőjével is
szakított.
Tulajdonképpen nem Mikael kedvéért, hanem mert dühös volt, és csalódottnak
érezte magát. De
aztán Mikael miatt is. Mert megérdemelte. Vagy biztos ez? Hátradőlt az ülésben,
és üres tekintettel
nézett ki az érdektelen garázsba. Kicsit később lekapcsolt a lámpa.
Mozgásérzékelős volt, hogy
energiát takarítsanak meg. Ursula továbbra is ott ült a koromsötét garázsban, az
egyetlen, ami
világított, a vészkijáratot jelző táblácska volt minden sarokban és a
telefonjának a kijelzője.
A sötétben gyenge, kékes fényt adott az autónak. Egy idő után az is elaludt, és
a kocsira sötétség
borult. Mikael szavai visszhangoztak benne.
A te feltételeid szerint.
Mindig a te feltételeid szerint.
De ő tényleg meg akarta találni az egységet a férjével. Azt a pontot, amikor
közös feltételeket
szabnak. Hétvégi utak. Vacsorák. Habfürdő. De az igazság az volt, hogy aminek
kellemesnek,
romantikusnak és lazítónak kellene lennie, az Ursula számára sekélyes. Annyira
feltűnő volt ez a
legutóbbi párizsi útjukon. Kéz a kézben sétáltak és beszélgettek. Hosszú sétákat
tettek a romantikus
boulevard-okon, kószáltak a turistákat vonzó Sacre Coeur körül, romantikus
kocsmákat kerestek ki
egy túlságosan is régi éttermi kalauzból.
Mindent megcsináltak, amit Párizsban kell.
Mindent megcsináltak, amit a pároknak kell.
De ez nem Ursula volt.
Szögletes volt egy puha világban. Egy olyan alak, amely nem passzolt bele abba,
amit az emberek
kapcsolatnak neveztek. Távolságra volt szüksége. Irányításra. Néha közelségre.
De csak néha.
Amikor ő úgy akarta. De akkor viszont tényleg kellett. Tisztességesen. Pont erre
gondolt Mikael.
Aki olyan jól ismerte őt.
A gondolatait megszakította, hogy a lámpák ismét felkapcsoltak, és látta, ahogy
Robert
Abrahamsson bejön a garázsba, kezében az irattáskájával. Már a mozgásával is őt
gúnyolta.
Szándékosan ruganyos léptekkel közeledett. Mintha épp egy nyári kollekciót
mutatna be a kifutón,
nem pedig az autója felé sétálna éppen éjfél előtt egy mocskos teremgarázsban.
Beült egy fekete
Saabba, amely kicsit odébb állt, és elhajtott. Ursula megvárta, hogy eltűnjön,
mielőtt indított,
egyesbe váltott, és elindult.
Haza kell érnie, mielőtt túl késő lesz.

Torkel habozott egy kicsit, mihez is kezdjen az SMS-sel, amelyet Ursula

küldött. Axel Weber
ügyes újságíró, és ha belekeveredik, csak idő kérdése, hogy megtalálja a
kapcsolatot a
gyilkosságok között. Talán már meg is találta. Torkel leült a gépéhez, hogy
megnézze, van-e
valami az Expressen weboldalán, de továbbra is a hőhullámról szóló vezércikk állt
az első helyen.
Csak amikor négy cikkel lejjebb görgetett, akkor talált egy hírt a legutóbbi
gyilkosságról.
Tehát eddig semmi. De Weber kereste. Torkel elővette a telefonját. Kevésbé lenne
feltűnő, ha
napközben telefonál, de jobb rájönni, mit tud Weber, mielőtt szorítani kezdené
az idő. Az újságíró
száma el volt mentve a telefonjában. A férfi rögtön fel is vette.
– Weber.
– Üdv, itt Torkel Höglund a királyi nyomozóhatóságtól. Keresett.
– Igen, milyen kedves, hogy visszahívott. Épp visszajöttem egy korai vakációról,
és… azt látom,
hogy meggyilkoltak három nőt.
Csak semmi bájcsevej. Rögtön a lényegre. Torkel csöndben ült. Vakáció. Ez
megmagyarázta,
miért nem kapcsolta eddig össze Weber a gyilkosságokat.
– Ráadásul egy hónapon belül – folytatta Weber, amikor Torkel nem válaszolt.
– Igen…
– Stockholm környékén, úgy tudom. Amikor körbekérdeztem, úgy tűnt, mintha
ugyanarról a
tettesről lenne szó, ráadásul a királyi nyomozóhatóság is beleavatkozott, így
hát… Nos, csak
érdeklődnék, hogy van-e valami hozzáfűznivalója.
Torkel gyorsan végiggondolta. Két lehetősége volt. Megerősíti, vagy nem
nyilatkozik. Próbált
nem hazudni a sajtónak, hacsak a nyomozás meg nem kívánta. Most nem kívánta meg.
Igazából
már eljátszadozott egy sajtótájékoztató gondolatával is. Kiadni némi
információt, hogy esetleg
füleseket kapjanak. Újabb kiindulási pontokat. De arra jobban fel kell
készülnie, és végig kell
gondolnia, mely információkat hozza nyilvánosságra. Nem akart túl sokat mondani.
Ezért most
csak így válaszolt:
– Nem nyilatkozom.
– Nem akarja megerősíteni, hogy egy sorozatgyilkosról van szó?
– Nem.
– Cáfolja tehát?
– Nem nyilatkozom.
Torkel és Weber is tudta, hogy cáfolni és nem nyilatkozni ugyanaz, mint
megerősíteni, de
legalább senki sem mondhatja majd, hogy Torkel információt szivárogtatott ki a
sajtónak. Nem is
volt rá szüksége. Volt annyi más rendőr, aki örömmel tett ilyesmit. Nem az ő
csapatában, de a
kapitányságon. Olyan sokan voltak, hogy a tanúszembesítéseknél és
kihallgatásoknál már gondot
okozott.
Túl sokan tudtak meg túl sokat, túl korán.
– Sajtótájékoztatót fogok tartani korán reggel.
– Miért?
– Megtudja, ha eljön.
– Elmegyek. És tovább fogok lépni a megszerzett adatokkal.
– Tudom.
– Köszönöm, hogy visszahívott.
Torkel kinyomta a telefont. Sajtótájékoztató. Holnap. Miért ne? Weberrel a
sarkában muszáj volt
előrukkolnia valamivel, hogy kordában tartsa az információáramlást. Ez kellett
az egyensúlyhoz.
Ha túl sokáig nem osztották meg, amit tudtak, az egész visszaütött, és kínos
vitákhoz vezetett,
vajon biztonságban vannak-e az emberek, meg hogy miért hallgat a rendőrség arról
a tényről,
hogy sorozatgyilkosról van szó. És igen, kellett néhány füles. Szívesen vette
volna, ha van még pár
további támpont, amellyel dolgozni lehet, mielőtt mindenki tudomást szerezne az
ügyről, és
kihallgathatna néhány gyanúsítottat, hogy a figyelem előrevigye a nyomozást, ne
csak felfújja. De
most nem így álltak a dolgok. Semmijük sem volt. Nem jutottak sehová. Legjobb
esetben a
figyelem vezethet valahová. Mert egy dologban Torkel biztos volt: aznap, amikor
elkezdenek
felbukkanni a szalagcímek, lesz egy ember, aki elolvas minden egyes cikket,
követ minden
mozdulatot és vitát. Maga a sorozatgyilkos. A másoló. Ez további tettekre
sarkallhatja majd. Gőgös
lesz tőle. És végül hibázik.
Vágyálmok.
Torkel bezárta a böngészőt, és nyújtózott egyet. Dolgos nap volt ez a mai.
Túl sok kérdés, túl kevés válasz.
A gondolatai elkalandoztak. A lányaira gondolt, a nyaralóra, és hogy mihez kezd
majd, amikor
mindkét lány közli, hogy már nem akar odajönni. Elin tiltakozott a leginkább,
hogy nem akarja
augusztus utolsó heteit ott tölteni. De Vilma is hamarosan beáll a sorba.
Elvégre már tinédzser.
Torkel rettegett ettől a pillanattól. A pillanattól, amikor elkezdenek felnőni.
Ténylegesen. Amikor a
barátaikkal akarnak majd lenni, élni akarják a saját életüket, távol a vén
apjuktól, aki egy
östergötlandi apró nyaralóban ücsörög. Ez a dolgok rendje. Ide vezetett a
gyereknevelés. Hogy
önálló személyekké váljanak. Sikerrel járt, ezt tudta. De attól még nem érezte
magát jobban.
Viszont nem csak erről volt szó. Senki nem akart vele menni a nyaralóba. Vagy
bárhová máshová
éppenséggel. Yvonne-nak ott volt Kristoffer. Nem mintha ő lett volna az
alternatíva egy kéthetes
nyaralásra, csak Torkel ettől még inkább belátta: egyedül van. Teljesen egyedül.
Elgémberedve állt fel az asztalától, és tett egy kört a lakásban. Nem örült a
látványnak. Még
nagyobb rendetlenség volt, mint általában, így eltökélte, hogy kitakarít. A
késői óra ellenére. Főleg
azért, hogy elűzze a gondolatait, na meg azért, mert szégyellte, hogy így néz ki
a lakás.
Alapvetően nagyon rendes ember volt, de ezek a brutális gyilkosságok
felemésztették az összes
idejét. Így szokott ez lenni. Azonnal meglátszott, ha a munkája teljes embert
követelt. Ha a valóban
bonyolult ügyek elérték az asztalát, az rajta hagyta a lakásán is a nyomait. Így
szokott ez lenni.
Főleg a válások után. Akkor lett jobb, amikor elkezdett a királyi
nyomozóhatóságnál dolgozni, az
ok pedig egészen egyszerű volt. Ott dolgoztak, ahol szükséges volt, egész
Svédországban.
A csoportot azért alapították, hogy a királyi rendőrségnek legyen egy speciális
különítménye,
amelyik segít bonyolult gyilkossági ügyeket megoldani, amikor a helyi rendőrség
már kifogyott
az erőforrásokból. Ez azt jelentette, hogy Torkel gyakran utazott el
Stockholmból, lakott
szállodákban a nyomozási folyamat legintenzívebb szakaszaiban, és így a lakása
megúszta. De most
nem. Most Stockholmot dúlták fel. A lehető legrosszabb módon. Szóba se került a
takarítás. De
most választhatta ezt, vagy megpróbál aludni.
Úgy döntött, a konyhával kezdi. A vacsora maradékai, amelyet még a múlt héten
evett a
lányaival, továbbra is a pulton és a mosogatóban álltak, valamint néhány napilap
és levél is ott
hevert kiteregetve az asztalon. Összekapta magát, és fél óra múlva teljesen meg
volt elégedve a
konyhával. Aztán áttért a nappalira. Letakarította a dohányzóasztalt és a
fotelokat, és már éppen a
postát kezdte volna átnézni, amikor csengettek. Az órára pillantott. Késő volt,
így a kukucskálón
megnézte, ki az, mielőtt ajtót nyitott volna.
Ő volt az.
Meglepetten nyitotta ki az ajtót. Még egy sziát is kipréselt magából, mielőtt
beengedte volna a
nőt. Aki belépett az előszobába. Torkel első gondolata az volt, milyen jó, hogy
a legnagyobb rumlit
már eltakarította. Bár valószínűleg úgyse érdekelné a nőt, de mégis. Jobb érzés
volt ez így. A nő
ránézett, elment mellette, és bement a nappaliba.
– Megkaptad az SMS-em?
– Meg.
– Weber keresett.
– Tudom. Felhívtam.
– Nagyszerű.
Torkel a nappali ajtajában állt, és a nőt nézte. Miért olyan fontos neki ez a
Weber-ügy? Átadta az
üzenetet, innentől Torkel dolga. De Torkel azért örült, hogy itt van, és bármit
megtett volna, hogy
maradjon.
– Sajtótájékoztatót tartok reggel. Weber rájött.
– Hindére?
– Nem, csak a kapcsolatra.
– Értem...
A nő bólintott, azzal kiment az előszobába.
– Csak biztos akartam lenni, hogy megkaptad az SMS-t. Most megyek haza.
Annyira szép ez a nő.
– Fel is hívhattál volna.
– Lemerült a telefonom.
Hazugság. Ursula látta, hogy Torkel is tudja.
– Most megyek.
Torkel azon gondolkodott, mit mondjon, hogy Ursula maradjon.
Ursula azon gondolkodott, mit kellene mondania, hogy maradhasson.
Így csak álltak ott.
Csendben.
Torkel törte meg a hallgatást. Próbálta a lehető legjobban megfogalmazni, amit
mondani akart,
de a szavak sokkal közhelyesebbek lettek, mint tervezte.
– Hogy vagy, Ursula? Őszintén.
A nő Torkelre nézett. Leült az ajtó melletti fehér székre, amelyet jóformán már
senki se használt.
Aztán a lényegre tért.
– Mi legyen?
– Ezt hogy érted?
– Veled és velem.
– Nem tudom. – Torkelt bosszantotta, hogy nem tudja kimondani, amit érez.
A következő válasznak őszintébbnek kell lennie, döntötte el magában. Teljesen
őszintének. Ursula
őt nézte, de Torkel nem tudta értelmezni a nézését.
– Talán váltsak részleget?
Ez váratlanul érte Torkelt, nem volt ideje az őszinteségre, de elöntötte a
nyugtalanság.
– Ácsi, miről beszélsz? Miért kellene?
Nem úgy alakultak a dolgok, mint remélte. De összeszedte magát, és Ursula keze
után nyúlt.
Talán nem tudta kimondani, amit akart, de a kezei esetleg meg tudják mutatni.
– Párizsban voltam néhány hete.
– Tudom, Mickével.
– Annyira furcsa volt. Mindent végigcsináltunk, ami egy romantikus hétvégével
jár. De minél
jobban próbálkoztunk, annál inkább hazavágytam.
– De az nem te vagy. Te nem vagy olyan.
– Akkor milyen vagyok?
Ursula őszintén zavarodottnak tűnt. Torkel rámosolygott. Megsimogatta a kezét,
amely
felmelegedett az övében.
– Te ennél sokkal... bonyolultabb vagy. Sosem teljesen elégedett, sosem teljesen
nyugodt. Ursula
vagy.
– Minden az én feltételeim szerint megy mindig?
Akkor már akár tényleg lehet teljesen őszinte.
– Igen. De ez mindig is így volt.
– És te ezt nem bánod?
– Nem. Nem hiszem, hogy meg tudlak változtatni. Nem hiszem, hogy egyáltalán meg
akarlak
változtatni.
Ursula felnézett Torkelre, és felállt.
De nem azért, hogy menjen.
Hanem hogy maradjon.
Amikor hajnali három felé hazaért, belopakodott Bella szobájába. Bella néha itt
aludt, amikor
hazajött Uppsalából, és valahol meg kellett szállnia. Ursula szinte remélte,
hogy a lánya meglepte
egy spontán, be nem jelentett látogatással, de a szoba üresen állt. Már hetek
óta nem járt itthon.
A barátjával, Andreasszal még június elején itt aludtak, mielőtt továbbutaztak
volna Norvégiába
egy nyári éttermi munkára, hogy elég pénzük legyen a tanévre. Ursula arrébb
tette Bella ruháit, és
leült az íróasztal melletti székre, hogy megszemlélje az üres, bevetett ágyat.
Az éjjeliszekrény alsó
polcán még mindig ott volt Bella kedvenc pólója, egy fekete Green Day-es,
amelyet kikövetelt
magának, amikor tizenöt éves kora körül elment egy koncertre. Ursula vitte el.
Az autóban volt egy
nagy vitájuk a pólóvásárlásról, Ursula azt bizonygatta, hogy a póló túl drága,
Bella pedig, hogy
attól még fontos megvenni, mi több, élet-halál kérdése.
Annyira ügyes a lánya. Az egyetemen, a munkahelyén, a röplabdában, igen,
mindenütt. Ursulát
saját magára emlékeztette. Remekül teljesített az iskolában, a kezében mindig
ott volt egy könyv,
mintha a tudás volna az egyetlen, amely ahhoz kell, hogy megértse az életet.
Ursula tényleg úgy
érezte, hogy közelebb kellene kerülnie Bellához, annyira egyformák voltak,
ugyanazokkal az
erősségekkel és hiányokkal. Annyi mindent megtaníthatna a lányának. Hogy a
tudomány
önmagában nem elég. Hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet megtanulni,
megvitatni, vagy
logikusan levezetni. Mint például az emberekkel való kapcsolat. Az volt a
legnehezebb. És ha az
nincs, az azt jelenti, hogy az ember az eltávolodást választotta. Kicsit kijjebb
került az élet
középpontjától, amit Ursula olyan jól ismert. De talán már el is késett azzal,
hogy közel kerüljön
Bellához. Bella is igényelte ugyanazt a távolságot, mint Ursula. Erre rájött az
utolsó években,
amikor Bella még itt lakott. Felvette a szépen összehajtogatott pólót, és
megszagolta. Ki volt
mosva, de mintha érződött volna rajta Bella illata. Azokra a szavakra gondolt,
amelyeket olyan
gyakran ki kellett volna mondania, de sose tette:
– Tudod, szeretlek, de nem vagyok valami jó abban, hogy ki is mutassam. De attól
még szeretlek.
Még egyszer megszagolta a pólót, mielőtt visszatette volna a polcra, majd kiment
a
fürdőszobába.
Megfürdött még egyszer, bár már Torkelnél is fürdött – így szokta meg –, és
megmosta a fogát.
Óvatosan becsúszott az ágyba Mikael mellé. Oldalra fordult, és a férfi borzas
haját nézte, ahogy ott
feküdt. Mélyen aludt. Ursula lazított, s bár kicsit zavarban érezte magát, azért
alapvetően nyugodt
volt. Tudta, hogy csak darabokat vesz el a körülötte élő emberekből.
Csak darabokat, sosem az egész embert.
És csak darabokat adott vissza. Nem volt képes másra. Mint a pólóval Bella
szobájában.
Szerette a lányát, de a pólójának mondta el.

Sabine eljött hozzá álmában. Sebastian megfogta a kezét. Mint mindig.

Kavargott a víz. Az erő. A hang. Elengedte. Elhagyta. Elsodorta a hullám.
Mint mindig.
Elvesztette.
Örökre.
Sebastian egy rezzenéssel ébredt. Mint általában, most sem tudta biztosan, hol
van. Akkor
meglátta Annette-et, akin még mindig rajta volt a fekete ruha. A sötét rúzs
elmaszatolódott, és
nyomot hagyott a párnán. Szép volt. Ez nem tűnt fel neki előző este. Mint egy
virág, amely kinyílt
az éjszaka folyamán, amikor senki sem figyelt. Mi lenne, ha csak félig ilyen
tudna lenni, amikor
kisétál az ajtón, hogy találkozzon a világgal, villant át Sebastian agyán.
Elhessegette a gondolatot.
Nem az ő dolga volt eligazodni Annette-en, vagy segíteni rajta. Épp elég volt
neki saját maga.
Óvatosan kikászálódott az ágyból. Merevnek érezte magát, az ágy túl keskeny volt
és túl puha.
Ezenfelül feszült volt az álomtól, a jobb keze pedig fájt. A ruhái mellett a
padlón egy barna mackó
feküdt, masnival és felirattal a hasán: A világ legjobb anyukája. Sebastian azon
gondolkodott, vajon
magának vette-e Annette. Nehezére esett az alvó nőre úgy gondolnia, mint aki
bármiben is a
legjobb. Felvette a mackót, és odatette mellé, mintegy üdvözlésképp. Még egyszer
utoljára
ránézett, mielőtt gyorsan és nesztelenül felöltözött, és távozott.
Meleg volt. Nagyon meleg. Beburkolta a hőség, amikor kilépett a kapun, bár csak
hajnali öt körül
járt az idő. Egy tévében hallotta valahol, hogy trópusi hőség van Stockholmban.
Hogy mi
szükséges ahhoz, hogy a hőséget trópusiként kategorizálják, nem tudta, ő maga
csak annyit érzett,
hogy gatyarohasztó meleg van. Egyfolytában. Éjjel-nappal. Már akkor izzadni
kezdett, amikor pár
száz méterre járt Annette kapujától. Nem tudta, hol van pontosan, vagy hogyan
juthat el
Liljeholmen központjába, így ötletszerűen ment, amíg ki nem ismerte magát.
A metrólejáratnál állt egy Pressbyrå. Odaballagott, kinyitotta az ajtót,
egyenesen a kávégéphez
lépett, és megtöltött egy nagy csészét kapucsínóval.
– Még hat koronáért jár egy sütemény is – mondta a fiatal fiú a kasszánál,
amikor Sebastian
letette elé a kávéját.
– Nem kérek süteményt.
A srác kutató pillantást vetett Sebastianra, majd egy jelentőségteljes és
megértő mosolyt
villantott rá.
– Nehéz éjszaka?
– Semmi közöd hozzá.
Sebastian fogta a kávéját, és távozott. Rögtön jobbra fordult, ahogy kilépett az
üzletből. Még jó
darabon kell sétálnia. Át a Liljeholmsbronon, végig a Hornsgatanon, a Slussenen,
a Skeppsbronon, a
Strömbronon, a Stallgatanon és végül a Strandvägen hazáig. Teljesen át fog
izzadni, mire hazaér.
De nem akart metrózni. Ha elege lesz, még mindig foghat egy taxit.
A Hornsgatanon kikötődött a cipőfűzője. Letette a kávéját egy elosztószekrényre,
s lehajolt, hogy
bekösse. Amikor ismét felállt, és elvette a kávéját, meglátta magát egy cipőbolt
kissé koszos
kirakatában. A nehéz éjszakára vonatkozó kérdés jogos volt, állapította meg. Ma
reggel idősebbnek
nézett ki, mint ötven, amennyi valójában volt. Lestrapáltnak. Kicsit hosszú haja
a homlokára
tapadt. Borostás volt, fáradt és beesett szemű. Egyedül egy félig kihűlt
papírpohárnyi kávéval
hajnali ötkor. Úton hazafelé egy újabb éjszakáról, amelyet valami nővel töltött.
Úton mi felé? Igen,
merre tartott? Haza. De mi várta? A Grev Magnigatan-i lakásának vendégszobája,
az egyetlen,
amelyet a remek lakásból használt a konyha és a fürdő mellett. Négy szoba állt
használatlanul.
Érintetlenül és csöndesen, állandó félhomályban, lehúzott redőnyök mögött. Merre
tartott? Merre
tartott 2004 második napja óta? Az egyszerű válasz az, hogy semerre. Nem áltatta
magát, hogy ez
így most jó lenne. Hogy így akart élni. De tudatosan választotta, hogy hagyja az
életet tovatűnni,
mintha ez is csak olyan lenne, mint a lakás félhomályos szobái.
Tudta, miért. Félt, hogy fel kell adnia Sabinét, hogy visszatérhessen. És Lilyt.
Hogy a továbblépés
ára az lenne, hogy elfelejti a lányát és a feleségét. Ezt nem akarta. Tudta,
hogy egy csomó ember
visszatalált az életbe, miután elvesztett valakit, aki közel állt hozzá.
Továbbléptek. Az emlékek és a
jelen megfértek egymással. Az élet folytatódott, csak egy darabkája hiányzott.
Nem az egész
forgácsolódott szét, mint az övé. Ezt tudta. De nem volt képes javítani a
helyzeten. Meg se próbálta.
Vanja ismét adott valami értelmet az életének, és ezért megkísérelt lépéseket
tenni a változás
felé. Ha Trolle tenné a dolgát, akkor éket verhetne Valdemar és a lánya közé. A
kérdés csak az volt,
hogyan tovább? Ha alapjaiban rengeti meg Vanja egész világát, és ettől ő zuhanni
kezd, nem
kellene ott lennie, hogy elkapja? A legjobb az lenne, ha már azelőtt a
mindennapjai részévé válna,
mielőtt beütne a katasztrófa. Talán a mindennapjai egy kevésbé kedvelt részévé,
de mégis valakivé,
aki természetesen tud hozzá közeledni, ha szükség van rá.
Ezzel két legyet ütne egy csapásra.
A mindennapjai részévé válni. A mindennapjait pedig a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági
ügyosztálya jelentette. Amely Sebastian régi munkahelye volt. A hely, ahol azt
érezte, odatartozik,
ahol hasznát vette a képességeinek. Hozzájárult a munkájukhoz. Dolgozott. Volt
egy élete.
Saját élet, mielőtt az ember arra vágyna, hogy részt vegyen valaki máséban.
Pontosan öt óra után, bár izzadt, fáradt és kiüresedett volt, helyükre kerültek
a kirakós darabjai,
és döntésre jutott.
Közel lesz Vanjához, és visszaszerzi az életét.
Mindezt egy helyen.
Egy utolsó pillantás a sötét kirakatra, aztán teljesen megváltozik.

Torkel bekanyarodott a rendőrség alatti teremgarázsban a parkolóhelyére,

leállította a motort, és
kiszállt. Az Audi légkondija kellemes tizenhét fokos hőmérsékletet tartott az
utastérben, Torkel
pedig kipihentnek és frissnek érezte magát, amikor bezárta a kocsit, és megtette
a néhány lépést a
lifthez, bár nem aludt sokat. Megpróbált keveset gondolni az előző estére. Nem
reménykedni.
Amikor ott feküdtek utána az ágyban, érezte, mennyire hiányzott neki a nő.
Egyszer még arra is
gondolt, hogy közelebb húzódik hozzá, és átöleli, de nem merte. Tudta, hogy
Ursula nem így
akarná. De közelebb volt hozzá tegnap este, mint bármikor máskor. Otthon érezték
magukat.
Visszajött hozzá. Őt választotta. Nem kizárólagosan. De mégis.
Ursula úgysem tud senkit kizárólagosan választani.
Torkel pedig eléggé felnőtt ahhoz, hogy ezt elfogadja.
Mire reggel felébredt, Ursula már elment. Nem is hallotta, mikor kelt fel és
távozott. Nem
keltette fel, hogy elköszönjön. De mégis mit várt? Elvégre Ursuláról van szó.
Torkel becammogott a recepcióra, odabólintott a pult mögött ülő egyenruhás
rendőrnek, aki a
reggeli újságokat nézte át, s közben elővette a beléptetőkártyáját a belső
ajtóhoz, de nem volt
lehetősége használni, mert valaki ráköszönt:
– Jó reggelt!
Nyilván egy hajléktalan, ez volt Torkel első gondolata, amikor megfordult, de
egy ezred
másodperccel később felismerte a látogatóját. Sebastian állt fel az egyik
bejárat melletti kanapéról,
ahol eddig ücsörgött és szundikált, most pedig Torkel felé tartott a kőpadlón.
– Sebastian. Mit keresel itt?
Torkel elébe ment, elfojtotta a késztetést, hogy átölelje a látogatóját, és
üdvözlésre nyújtotta a
kezét. Sebastian megrázta.
– Hozzád jöttem. Nincs ugyan időpontom, de attól még megoldható, nem?
Tipikus Sebastian, gondolta Torkel. Csak úgy felbukkan. Ha ő ráér, érjen rá más
is. Miután együtt
oldották meg a västeråsi ügyet áprilisban, Sebastiant ismét elnyelte a föld. Nem
tűnt úgy, hogy
újra fel akarja melegíteni az ismeretséget vagy a barátságot, amely parlagon
hevert tizenvalahány
éve. Isten a megmondhatója, hogy Torkel megadta rá a lehetőséget, de Sebastian
ügyesen kikerült
minden kísérletet, amelyet Torkel a kapcsolat elmélyítésére tett.
Most néhány pillanatig azon gondolkodott, hogy egész egyszerűen kiutasítja
Sebastiant.
Megmondja neki, hogy nem, egyáltalán nem megoldható. Nem ér rá. Ez lenne a
legjobb. Az
igazságos döntés. A tapasztalat azt mutatta, hogy Sebastian felbukkanása sosem
vezet jóra. Torkel
mégis azon vette észre magát, hogy bólint, kövesse, lehúzza a beléptetőkártyát,
és beengedi
Sebastiant a királyi nyomozóhatósághoz.
– Fáradtnak tűnsz – mondta Torkel, miközben a negyedik emelet felé lifteztek.
– Az az oka, hogy fáradt is vagyok.
– Régóta vársz?
– Pár órája.
Torkel az órájára pillantott. Tíz perc múlva hét.
– Korán keltél.
– Le se feküdtem.
– Akarom tudni, merre jártál?
– Én se akarom.
Aztán csönd. Egy névtelen női hang tájékoztatta őket, hogy megérkeztek a
megfelelő emeletre,
az ajtó pedig kinyílt. Sebastian lépett ki elsőként. Elindultak a folyosón.
– Mit csinálsz mostanában? – kérdezte Torkel semleges hangon, miközben az
irodája felé mentek.
Sebastiannak tetszett a dolog. Mindenek ellenére kellemes a fogadtatás.
– Tudod, a szokásos.
– Vagyis semmit.
Sebastian nem válaszolt. Torkel megállt egy ajtónál, kinyitotta, és előreengedte
Sebastiant az
irodájába. Nyitva hagyta az ajtót, levette a dzsekijét, és felakasztotta egy
kampóra a falon. Sebastian
leereszkedett a kétszemélyes kanapéra, amely az egyik fal mellett állt.
– Kérsz kávét? – kérdezte Torkel, miközben leült az íróasztal mögé, és
kattintott egyet az egérrel,
hogy felébressze a gépét az alvó üzemmódból.
– Nem, munkát kérek. Jobban mondva, szükségem van munkára. Ezért vagyok itt.
Torkel nem is tudta, mit várt tulajdonképpen. Valahol sejtette, hogy Sebastian
kora reggeli
felbukkanása csak egy dolgot jelenthet: akar valamit. Saját magának. De ez? Jól
hallotta egyáltalán?
– Munkát akarsz. Itt? Csak úgy?
– Igen.
– Nem.
– Miért nem?
– Nem alkalmazhatok csak úgy embereket.
– Dehogynem, ha azt mondod, szükséged van rájuk.
– Pont erről van szó…
Torkelnek most először esett nehezére Sebastian szemébe néznie. Itt volt a
gyenge pontja. Talán
tényleg szükségük van Sebastianra? Akkor miért nem emelte fel eddig a kagylót és
hívta fel? Talán
a személyes ellenszenv miatt döntött így? Csalódott egykori barátjában, ez
homályosította el
szakmai ítélőképességét? Meggyőzte magát, hogy hiába van egy harmadik áldozat
is, Sebastian
jelenléte többet ártana, mint használna. Sebastian úgy értelmezte Torkel
hallgatását, hogy az
ajánlatot mérlegeli. Előrehajolt.
– Ugyan már, Torkel, tudod, mire vagyok képes, tudod, mennyivel tudok
hozzájárulni. Nem
estünk már túl ezen a beszélgetésben Västeråsban?
– Nem kifejezetten. Ha jól emlékszem, megérkeztél Västeråsba, le se szartál
engem meg a
csapatomat, aztán újra eltűntél.
Sebastian bólintott, elvégre pont így történt.
– De attól még működött.
– Hogyne. Neked talán.
Kopogtak az ajtókereten, és Vanja lépett a szobába. Kurta pillantást vetett a
kanapén ülő
vendégre, és nem lehetett félreérteni, mit is gondol a látogatásról.
– Ez meg mi a fenét keres itt?
Sebastian gyorsan felállt. Nem tudta, miért. Így tűnt helyesnek, amikor Vanja
belépett. Mintha
egy kérő volna valami Jane Austen-regényből. Nem számított, hogy alig egy napja
látta utoljára,
máris túlságosan is régnek tűnt.
– Szia, Vanja!
Vanja rá se nézett. Ehelyett inkább sürgetőn Torkelre pillantott.
– Csak beköszönt. Épp erre járt…
– Hogy vagy? – próbálkozott Sebastian ismét.
Vanja tovább beszélt, mintha Sebastian nem is lenne a szobában.
– Mindenki itt van. Csak rád várunk.
– Jól van. Jövök, amint tudok. Sajtótájékoztatónk is van ma reggel.
– Lesz sajtótájékoztató?
– Igen. Majd elmondom. Két perc.
Vanja bólintott, és kiment. Továbbra sem vetett egy pillantást sem Sebastianra.
Torkel látta,
hogy néz utána Sebastian, amikor a lány távozott. Vanja szokatlanul keményen
bánt vele.
Egyenesen udvariatlanul. Esetleg meg fogja említeni neki, de ez is megerősítette
abban, hogy nem
engedheti, hogy Sebastian ismét a csapat tagjává váljon. Torkel felállt,
Sebastian meg ismét
figyelmesen rá nézett.
– Sajtótájékoztató… Milyen üggyel foglalkoztok?
Torkel tudta, hogy a kisujját se érdemes nyújtania Sebastiannak. Felállt,
megkerülte az íróasztalt,
odalépett Sebastianhoz, és a karjára tette a kezét.
– Szerintem nagyon, nagyon jót tenne neked, ha dolgozhatnál.
– Én is ezt mondom.
– És bár tudnék segíteni!
– Tudsz is.
– Nem, nem tudok.
Csönd. Torkel szinte látta, hogy valami kihunyt Sebastian szemében.
– Ugyan már, ne kényszeríts arra, hogy könyörögjek…
– Mennem kell. Majd szólj, ha esetleg találkoznál velem. Munkán kívül.
Torkel átkarolta Sebastiant, mielőtt megfordult, és távozott az irodából.
Sebastian továbbra is ott állt. A látogatás eredménye pont olyan volt, mint
amilyenre számított,
de attól még csalódottnak érezte magát. Üresnek. Még álldogált ott egy darabig,
összeszedte
magát, hogy hazainduljon.
Saját élet, mielőtt az ember arra vágyna, hogy részt vegyen valaki máséban.
Mégis, hogy a pokolba, ha esélyt sem kap rá?

Tényleg muszáj lesz ablakot pucolnia, gondolta Sebastian, amikor kinézett a

koszos üvegen a
Karlavägenre. Pont a ház előtt egy bérelt teherautó állt, elfoglalva két helyet.
Két harmincas
férfi próbált kiemelni belőle egy túlságosan is nagy zongorát. Sebastian
kíváncsian nézte őket,
aztán pár másodperc után megállapította, hogy a vállalkozás veszett fejsze
nyele. A zongora túl
nehéz. A srácok pedig túl nyeszlettek, és kevesen vannak. Színtiszta matematika.
Stefan leugrott tejért a kávéhoz, amellyel mindig megkínálta Sebastiant a
rendelőben, így most
egyedül maradt. Félrehúzta a függöny bal felét, hogy szabadabb kilátása legyen,
aztán pedig
egyenes háttal leült a nagy fotelba, és tovább szemlélte a zongorás kísérletet.
Utána hátradőlt, és
lehunyta a szemét.
Szinte reménykedőnek érezte magát. Valószínűleg a pillanat miatt, amely
nemsokára eljön.
A visszatérés.
A pillanat, amikor Sebastian ismét kezébe veszi az irányítást, és visszavág.
Keményen. Kinyitotta
a szemét, és ismét vetett egy pillantást a kinti zongorás hajcihőre. A
fiatalemberek megálltak, és
valószínűleg azt mérlegelték, hogyan tovább. Sebastiant már nem érdekelték,
inkább felvette az
aznapi újságot, amely előtte hevert az asztalon.
Valami külföldi dolog.
Valami belföldi dolog.
Nem érdekelte igazán, csak időtöltésnek volt jó. Aztán a vágott virágokra
pillantott az asztalon.
Annyira stefanos volt ez valahogy. Egy napilap és friss vágott virág. Frissen
főzött kávé tejjel.
Stefan a mának élt. Mintha minden napnak lenne valami jelentősége.
Néhány perc múlva Sebastian hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Stefan
jelent meg, kezében
egy doboz tejjel. Sebastian letette az olvasatlan újságot, és üdvözlésképp a
terapeutája felé
bólintott.
– Kérsz kávét, ugye? – kérdezte Stefan, és a kávéfőző felé vette az útját.
– Mivel elrohantál tejért, nem merek nemet mondani.
– Sose mersz nemet mondani – mosolygott Stefan.
Sebastian visszamosolygott.
– Akkor nemet mondok.
Stefan bólintott, és töltött magának egy csészével. Kinyitotta a tejet, és
löttyintett belőle.
– Nem is volt olyan régen, hogy utoljára itt voltál – mondta, és a fotel felé
egyensúlyozott a tele
csészével.
– Tudom.
– Boldognak tűnsz. Történt valami?
– Nem, miért, kellett volna? – Sebastian olyan lefegyverzően mosolygott, ahogy
csak tudott. Ki
akarta élvezni a helyzetet, amilyen hosszan csak lehetett.
– Nem tudom, csak megérzés. – Stefan letette a csészét az asztalra a virágok
mellé, és leült a
helyére.
Néhány másodpercnyi csönd állt be. Sebastian úgy érezte, ideje belefogni.
– Ma találkoztam Vanjával.
Stefan inkább nézett ki unottnak, mint meglepettnek.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy nem lépsz vele kapcsolatba. Mit mondott?
– „Ez meg mi a fenét keres itt?“
Stefan a fejét csóválta.
– Megígérted.
– Nem úgy volt. Munkát kerestem.
– Mégis hol?
– A királyi nyomozóhatóságnál.
– Az összes lehetőségből…
– Hagyjuk már, te mondtad, hogy szerezzek valamit, én meg el akarok kezdeni
dolgozni,
szükségem van… valami rendszerre. Mert igazad van. De érdekes munka kell.
Kihívásokkal teli.
– Nehogy még egyszer végig kelljen szenvedned a tegnap estét?
Sebastian nem válaszolt, hanem újra kinézett az ablakon. A srácok ültek és
cigiztek.
A zongorához senki se nyúlt.
– A terápiás csoport sokkal jobban működik, ha az ember részt vesz a
beszélgetésben – folytatta
Stefan. – Tudod, hozzászól.
Sebastian őszintén nézett Stefanra.
– Nem az én asztalom, megmondtam előre. Istenem, abba se hagyták az apró-cseprő
problémáik
sorolását! Hogy bírod?
– Hozzászokik az ember. Vannak pácienseim, akik sokkal inkább próbára teszik a
türelmem –
mondta Stefan sokat sejtetőn.
Sebastian elengedte az iróniát a füle mellett, úgyis nála volt még az adu ász.
– Mindenesetre nem jövök ma este.
– Szerintem adnod kellene a dolognak még egy esélyt.
– Nem hinném. Tudod… – Sebastian elhallgatott. Hatásszünet. Tudta az
előadásaiból, hogy a
hirtelen váltások sokkal hatásosabbak, ha az ember előtte szünetet tart. Most
pedig a maximális
hatásra játszott. Így belevágott. – A tegnapi találkozó után lefeküdtem Annette-
tel.
Stefan elsápadt, nem tudta elrejteni a dühét.
– De mégis mi a fészkes fenéért?
Sebastian bocsánatkérően tárta szét a karját.
– Hiba volt. Nem úgy gondoltam.
– Nem úgy gondoltad? Mi van? Hogy lehet nem úgy gondolni?
Stefan megpróbált megnyugodni, ezért hátradőlt a székében. Működik, gondolta
Sebastian
elégedetten.
– Csak kellett… valamit csinálnom. Tudod, elűzni a gondolatokat. Ismersz. Ilyen
vagyok. –
Megjátszott érdeklődéssel nézett Stefanra. – Jól ismered őt?
– Már régóta a páciensem. Úgy érzi, mindenki elhagyta, a fia, a volt férje,
mindenki. Problémája
van a bizalommal, és nagyon kicsi az önbizalma.
– Igen, az feltűnt. Úgy szívta magába a közelséget, mint egy szivacs. De egy
valódi
lepedőakrobata.
Stefan olyan hirtelen állt fel a fotelból, hogy a kávé kiloccsant az asztalra.
Minden megértés
eltűnt belőle. Tombolt.
– Felfogod, mit tettél? Felfogod, hogy érezte magát, amikor egyedül kelt fel?
Mivel gyanítom,
nem maradtál reggelire.
– Nem, nincs jó élményem ezzel kapcsolatban.
– És mostantól majd elkerülöd?
– Ez a terv. Általában működik. – Sebastian ismét hatásszünetet tartott, és
nyilvánvalóan
mesterkélt megértéssel fordult Stefan felé. – Sajnálom, Stefan, de én mondtam,
hogy semmi
keresnivalóm egy terápiás csoportban.
– Csak az a kérdés, van-e bárhol is keresnivalód. Menj el! – Stefan az ajtó felé
mutatott. – Látni se
bírlak.
Sebastian bólintott, és felállt. Otthagyta Stefant az aznapi újságjával és a
vágott virágával.
Stefannak igaza van.
Minden napnak van jelentősége.

A magas férfi szinte emelkedett hangulatban volt, amikor hazaért. Látta a

címlapokat és a
szalagcímeket az esti lapokban, amikor kijöttek. Sajtótájékoztatót tartottak.
Róla. Semmit sem
akart jobban, mint elolvasni, de hazarohanni és azonnal elolvasni, az úgy nem
megy.
A rituálé.
Muszáj volt követnie.
Gyorsan és rutinosan felkapcsolta az előszobai világítást, és ráfordította a
kulcsot. Levette a
cipőjét, feltette a cipőspolcra, belelépett a papucsába, kibújt a vékony
dzsekijéből, és felakasztotta a
kalaptartó egyetlen kampójára, amely – leszámítva egy rajta lógó nagy zseblámpát
– üresen állt.
Miután levette, amit le kellett vennie – télen ilyenkor a sál, sapka és kesztyű
is a polcon landolt,
mindig ebben a sorrendben –, kinyitotta a vécéajtót, és ott is felkapcsolta a
lámpát. Mint mindig,
abban a pillanatban, amikor benézett az ablaktalan helyiség koromsötétjébe,
mielőtt a lámpa
felgyulladt volna, kellemetlenül érezte magát. Bement a vécébe, megbizonyosodott
róla, hogy a
zseblámpa ott van a kis polcon, karnyújtásnyi távolságban, és működik, majd
lehúzta a sliccét, és
vizelt. Magával vitte a zseblámpát a mosdókagylóhoz, megmosta a kezét,
visszatette a zseblámpát
a helyére, és az ajtót nyitva hagyva kilépett a mellékhelyiségből. Azzal a
lendülettel, ahogy
felkapcsolta a nappali lámpáját, balra fordult, bement a konyhába, ott is lámpát
gyújtott, a
plafonon és a tűzhely fölött is. Itt két zseblámpát kellett ellenőriznie.
Mindkettő működött. Már
csak a hálószoba volt hátra. A mennyezeti lámpa, az egyik olvasólámpa, végül a
zseblámpa az
éjjeliszekrényen.
Mindenhol ég a lámpa. Nem mintha szükség lenne rá. Ömlött a napfény a lakás
minden egyes
ablakából. Semmi sem gátolta vagy homályosította el. Kívül nem voltak
napellenzők, belül nem
voltak függönyök. Az első, amit a költözés után csinált, az volt, hogy
leszedette az összes redőnyt.
Nem, ma nem volt szükség elektromos áramra. De ez volt a rituálé. Ha az ember
akkor is
végigcsinálta, amikor nem volt szükséges, soha nem kellett azon aggódnia, hogy
elfelejti, amikor
tényleg fontos.
Egyszer, sok évvel ezelőtt elment az áram a környéken, ahol lakott. Sötét volt,
nemcsak nála,
hanem mindenütt. Vaksötét. Gyorsan megkereste a legközelebbi zseblámpát, de vagy
az elem
merült le, vagy az égő ment tönkre. Már réges-rég nem ellenőrizte. Ez még a
rituálé előtt volt.
A pániktól, a teljes, döbbent ijedtségtől, amely elborította, hányt, aztán pedig
mozdulatlanul
feküdt a padlón, hosszú órákon keresztül, amíg az áram vissza nem tért.
Tulajdonképpen szerette a nyarat. Nem feltétlenül a meleget, de a fényt. A fényt
szerette, nem a
szabadságot. Sose volt szabadságon. Különösképp nem a nyári napfordulókor.
Ugyanis egy nyári napforduló alkalmával vette észre, hogy valami nem stimmel.
Hogy az anyja nem olyan, mint a többi.
Három- vagy négyéves lehetett talán. Bepakoltak az autóba, és elutaztak
ünnepelni a tóparti
nagy mezőre. A májusfa már állt, amikor megérkeztek. Sokan voltak, és az
ünneplés központjától
elég távol sikerült letelepedni a plédjükkel és a piknikkosarukkal. A szél néha
oda hozta a zene
hangjait, ahol ültek, és a szendvicseiket meg az epertortát ették, anya és apa
még fehérbort is ittak
hozzá. Háromkor kezdődött a tánc. Sokan voltak. Négy vagy öt körben is táncolni
kezdtek. A fiú
szeretett táncolni. Volt két kedvenc tánca is. Olyan viccesen kellett lépkedni
bennük. Talán már
korábban is elkezdődött, minden bizonnyal, de nem emlékezett rá pontosan.
Először akkor történt.
A nyári napfordulón. Amikor a táncolókra sütött a nap. Amikor az anyja vele
táncolt. Fogta a kis
kezét. Emlékszik, hogy boldogan nézett fel az anyjára. Aki pedig a távolba
meredt tánc közben.
Elkalandozott. Nem énekelt. Nem mosolygott. Úgy mozgott, mintha közben aludna.
Érzések nélkül.
Közömbösen. Emlékszik, hogy akkor kicsit megijedt, és megrángatta a kezét. Az
anyja lenézett rá,
és ahogy találkozott a tekintetük, elmosolyodott, de a szeme nem mosolygott.
Mechanikus,
betanult mosoly volt, hogy biztosítsa róla a fiát, minden úgy van, ahogy lennie
kell. De persze nem
úgy volt. Akkor se, később meg főleg nem.
Anya nem érzi jól magát mostanában – ezt mondta neki, amikor nem engedte az
ölébe ülni, vagy
amikor egész nap az elsötétített szobában feküdt. Vagy amikor felhúzott lábakkal
ült a padlón és
sírt, és ezért az apjának kellett érte mennie az óvodába, mert az anyja
egyszerűen ottfelejtette. Ezt
mondta, amikor nem volt képes főzni az olyan napokon, amikor ketten voltak
otthon, vagy amikor
bevágta maga mögött az ajtót, és hosszú órákra egyedül hagyta a fiát.
Anya nem érzi jól magát mostanában – az apja is ezt mondta, amikor csitítgatta,
és azt
magyarázta, miért kell puha papucsban járni odabent, s miért nem szabad
kimutatnia, ha szomorú,
nyugtalan vagy dühös. Ezt mondta, ha egy helyben kellett ülnie, szinte
láthatatlanul, órákon
keresztül, amikor az anyja mégis felkelt. Ezzel magyarázta, hogy sosem csináltak
közös programot,
és azt is, miért kell neki ügyesnek lennie és vigyáznia anyára, amíg apa elmegy
pénzt keresni.
Ő is ezt mondta, amikor nagyobb lett, és az osztálytársai azt kérdezték, miért
van olyan ritkán
iskolában, miért nem lehet soha átmenni hozzá, miért nem tart velük soha iskola
után, miért nem
jön át a születésnapokra, vagy kezd valami sportba.
Anya nem érzi jól magát mostanában.
Néha, amikor az anyja mégis jobban volt, azt mondta, sajnálja, hogy egy ilyen
rossz anya mellett
kell felnőnie.
Viszont gyakrabban mondta azt, hogy az ő hibája, hogy megbetegedett. Ha ő nem
születik meg,
minden rendben lenne. Ő tett tönkre mindent.
Amikor tízéves volt, az anyja nem bírta tovább velük. Eltűnt. Nem tudta, hová.
Sose jött vissza.
Furcsa módon az apja ez után gyakrabban volt otthon. Akkor, amikor a fiú már
végre megtanulta,
hogyan lássa el magát. Részben elég idős volt már, részben pedig nem kellett már
az anyját
ápolnia. Sokkal később jött rá, hogy az apja végig a munkájába menekült.
Igyekezett távol lenni
tőlük. Nem tudta kezelni az anyja betegségét, és a fiára testálta a
felelősséget. Gyanította, hogy
utálhatná ezért az apját, de amikor rájött, annyi minden történt, és annyi más
embert utált sokkal
jobban.
Az anyja fél évvel azután halt meg, hogy otthagyta őket. A temetésen az emberek
öngyilkosságról suttogtak, de a fiú sose tudta meg biztosan.
Újabb fél évvel később felbukkant egy ismeretlen nő a születésnapján. Sofiának
hívták. Nem
tartott szülinapi bulit. Ki jött volna el? Mivel éveken át senkivel sem volt
kapcsolata, és rengeteget
hiányzott az iskolából, nem voltak barátai. Sofia ajándékot is hozott. Egy Super
Nintendót. Egy
SNES-t. Már azóta vágyott egy ilyenre, hogy előző évben piacra dobták, de mindig
azt a választ
kapta, hogy túl drága, nem engedhetik meg maguknak. De Sofia nem tartotta
különösebben drága
ajándéknak. Már maga a konzol négyfajta játékot tartalmazott! Azonnal
megértette, hogy Sofiának
több pénze van, mint nekik. Mint amennyi pénzük valaha is volt.
Sofia ott is maradt éjszakára.
Együtt aludt az apjával.
Az árverező cégnél találkoztak, ahol az apja dolgozott, mesélte el később. Sofia
egyszerre volt
tehetséges és érdeklődő. Csomó mindent adott el, de rengeteg szép új tárgyat is
szerzett. Drága
dolgokat. A fiúnak tetszett Sofia. Boldogabbá tette az apját, mint amilyen
valaha is volt.
Többször találkozott Sofiával az elkövetkező hónapokban. Sokkal többször. Egyik
hétvégén Sofia
és az apja elutaztak, s mire visszatértek, eljegyezték egymást. Az apja aztán
beszélt vele. Komolyan.
Sofiával szeretnének összeházasodni, és elköltözni. El mindentől. Sofiához. Aki
a belvárosban lakott.
Bár a fiú sosem kételkedett abban, hogy az apja szereti Sofiát, tudta, hogy a
pénz is sokat nyomott a
latban. Az apja gyakran magyarázta, hogy most aztán jól feltörtek, és ha ügyesen
játsszák ki a
lapjaikat, soha többé nem szenvednek hiányt semmiben, itt a lehetőség, hogy
többet kapjanak.
Új kezdetet.
Új életet.
Jobb életet.
Elvégre megérdemelte. Azok után, ami történt. Most majd minden jól alakul. Semmi
és senki
nem teheti tönkre.
Néhány héttel az eljegyzés után megismerkedtek Sofia családjával. A hatvanas
éveit taposó
anyjával, Sveával és apjával, Lennarttal, valamint a bátyjával, Carllal. Vacsora
a Villa Källhagenben.
Kellemes volt. A fiú véletlenül kiöntötte az italát, és már kuporodott is össze,
félve a
következményektől, de senki sem volt mérges. A vacsora alatt egyre inkább
elengedte magát.
Sofiának remek családja volt, egy őrült se volt közöttük. Amikor menni
készültek, Sofia apja
félrehívta.
– A nevem Lennart, mint tudod, de hívj bátran nagypapának, ha már úgyis rokonok
leszünk.
Örömmel tette. Tetszett a fiúnak az őszes hajú férfi, a barátságos, barna
szemeivel, amelyek
mindig nevetésre készen álltak.
Akkor. Amikor épp csak megismerkedtek.
A kirándulások előtt.
A játékok előtt.
Akkor, amikor még nem félt a sötéttől sem.
A rituálé befejeztével a magas férfi leült a konyhában, és remegő ujjakkal
lapozott bele az
újságokba. Végre felfogták. Időbe telt, de végre összekapcsolták az elsőt a
másodikkal és végül a
harmadikkal. Róla írtak. Rettegést keltett, állt az újságban. Képeket látott a
házakról, amelyekben
járt. Egy nyugtalan szomszédról, aki komoly arccal ölelte át a lányát.
Fellapozta a másik újságot is.
Többnyire ugyanazt találta ebben is. Sehol sem írtak a példaképéről. Bár a
gyilkosságok pontos
másolatok voltak. Vagy a részletek nem jutottak el az újságírókig, vagy
tudatlanok voltak a Mester
nagyságát illetőleg. A rendőrség rövidre fogta a nyilatkozatát. Csak arról
tájékoztattak, hogy
minden bizonnyal sorozatgyilkossal állnak szemben. Figyelmeztették a lakosságot,
különösen az
egyedülálló nőket, hogy ne engedjenek be ismeretlen férfiakat az otthonukba. Azt
mondták, több
nyomon indultak el, de lényegében ennyi. Nem nyilatkoztak az esetleges
hasonlóságokról a három
áldozat között. Igazából semmi részletet nem adtak ki. Lekicsinyítették őt.
Olyasvalakivé tették, aki
nem is látszik, akinek a tettei nem is fontosak. Már megint. De ezúttal nem
járnak sikerrel. Még
nincs vége. El fogják ismerni, hogy érdemes ellenfél. Ugyanannyira rémisztő és
nagy, mint a
Mester.
A magas férfi felállt, kihúzta a második fiókot, és elővett egy ollót. Nagy
gonddal kivágta a
cikkeket, amelyek róla szóltak. Amikor elkészült, összehajtogatta a szanaszét
vágott újságokat, és
kitette őket az asztal szélére. Aztán ülve maradt. Mozdulatlanul. Új helyzet.
Rituálét kell hozzá
kialakítani. Többet is fognak még írni, ebben biztos volt. Ez még csak a kezdet.
Egész testében
érezte, hogy izgul, mintha eljutott volna a második szakaszba. Abba a
periódusba, amikor őt, a
rejtőzködőt lámpásokkal keresik az egész világon. Hogy hol van.
Felállt, és elment a takarítószeres szekrényig. A porszívó mellett állt egy
papírzacskó az
újrahasznosítandó hulladéknak. Elvette az újságokat az asztalról, és betette
őket a zacskóba. Aztán
bezárta a szekrényajtót, megfogta a kivágott cikkeket, és az íróasztalhoz ment.
Kihúzta a legfelső
fiókot. Ott tartotta a borítékokat. Három különböző méretben. Kivett egyet a
nagyobbak közül, és
beletette a cikkeket. Előre az Expressenből származót, mögé az Aftonbladetből
valót. Ha más újság is
ír róla, az majd az Aftonbladet mögé kerül, döntötte el. Ha kinyomtat valamit az
internetről, az saját
borítékot kap. Felállt, odament a fiókos szekrényhez, kihúzta a legfelső fiókot,
és betette a borítékot
a cikkekkel a fekete sporttáska alá. Így lesz. Kivágni, összegyűjteni,
újrahasznosítós zacskó,
borítékba be, fiókba be. Egy rituálé. Máris nyugodtabbnak érezte magát.
A magas ember leült a számítógépéhez, megnyitotta a böngészőt, és felment a
fygorh.se oldalra.
Beszámolt az elmúlt napok megfigyeléseiről, és az információt örömmel fogadták.
A hetedik
oldalon megnyomott egy apró, kék gombot, amely egy rúnákról szóló hosszú szöveg
közepén bújt
meg. Megnyílt egy új oldal, ő pedig begépelte a jelszavát.
Vett egy mély levegőt, amikor meglátta az oldalon bekövetkezett változást.
Új feladatot kapott.
Készen állt a következőre.
A negyedikre.

A lift már egy hete nem működött. Sebastian felbaktatott a harmadik emeleti
lakásába. Semmi
jelentősége, ennél izzadtabb már úgysem lehet. Egész úton hazafelé tűzött rá a
nap. Úgy
festett, ezen a nyáron nem számít, a nap mely szakaszában mely égtáj felé sétál
az ember. Attól
kezdve, hogy reggel négy körül felkelt a nap, mintha végig delelőn állt volna.
Alig volt árnyék.
A magas légnyomás olyan sokáig maradt, hogy az esti lapok kénytelenek voltak új
szavakat
kitalálni. A „rekordmeleg” és az „extrém hőség” már nem volt elég. A „támad a
nap” és a „pokoli
nyár” csak néhány példa a múlt heti termésből. Mindkettő azzal kapcsolatban,
hogy több ember
kórházba került kiszáradás tüneteivel, és kutyák pusztultak el parkoló autókban.
Virágok lógtak a kilincsen. Egy szürke papírba csomagolt csokor, ráragasztva egy
üzenet.
Sebastian letépte a csomagot, miközben ajtót nyitott, és bement. A cipőjét
lerúgta, anélkül hogy a
fűzővel babrált volna, és elolvasta az üzenetet. Olyan dolgok álltak rajta,
amelyekről már tudott,
vagy amelyekre már rájött. Hogy valaki virágot küldött neki, ő pedig nem volt
otthon, hogy
átvegye, így került a küldemény a kilincsre. Sebastian kiment a konyhába, és
levágta a papírt.
Rózsa. Tán egy tucat. Vörös. Nyilván drága. Még egy kártya az egyik virág
szárán. Ezek szerint
valamiért fel kell őt köszönteni. Ennyi állt a kártyán: Isten éltessen!,
cirkalmas betűkkel. Meg egy
név: Ellinor.
A kézen fogós nő.
Sebastian tudta, hogy a reggeli hiba volt. Tudta, most pedig megerősödött ebben
a hitében.
Behajította a rózsákat a mosogatóba, és elővett egy poharat a konyhaszekrényből.
Vizet töltött,
nagy kortyokkal kiitta, és ismét megtöltötte a poharat. Azzal kiment a
konyhából. Egy pillanatig
azon mélázott, miért kell őt felköszönteni, de aztán úgy döntött, egyáltalán nem
érdekli a dolog.
A lakásában csak kicsit volt hűvösebb, mint odakint. Fülledt volt a levegő.
Poros. Elgondolkodott,
kinyissa-e az ablakot, de aztán úgy vélekedett, nem igazán számítana. Teljesen
levetkőzött, a ruháit
pedig a bevetetlen ágyra hajította. Ki kellett volna mosnia egy-két adagot, de
aztán úgy döntött, ez
sem érdekli.
Hirtelen rádöbbent, mekkora csönd van a házban. Senki sem mozog vagy zajong,
vagy húzza le a
vécét, a gyerek sem ordít a fenti lakásban, senki nem jár a lépcsőházban.
Üresnek tűnt a ház. És
elméletileg az is volt, a szomszédok többsége nyaralni ment. Nem hiányolta őket
különösképpen,
még a nevüket sem igen tudta. Szisztematikusan elkerülte az összes lakógyűlést,
takarítónapot és
kerti partit. A lépcsőházi gyerekek már be se csöngettek, hogy karácsonyi
lapokat, virágokat és
más baromságot próbáljanak eladni neki. De csönd volt. Túl nagy csönd.
A Stefannál tett látogatás nem hozta a kívánt hatást. Úgy ment oda, mint egy
győztes. Nyert.
Egyszer s mindenkorra megmutatta Stefannak, ki a főnök. El akarta mondani, hogy
ha Stefan olyan
saját ötletekkel rukkol elő, mint az az átkozott csoportterápia, akkor számolnia
kell a
következményekkel. Belefogott egy kedélyjavító küzdelembe. De Stefan szinte
feladta. Sebastian
legnagyobb elégedetlenségére.
Bement a vendégszobába, és bekapcsolta az ágy lábánál lévő tévét. Már épp
készült lefeküdni a
bevetetlen ágyára, amikor csöngést hallott. Az ismeretlen hangtól visszahőkölt.
A vezetékes
telefonja. Bizonyára Trolle. Először hagyni akarta csöngeni a készüléket, de
végül a kíváncsiság
győzött. Trolle talán megtudott valamit. Valami szaftosat. Sebastian kiment a
konyhába. Még az is
lehet, hogy szórakoztató lesz. Felvette a telefont.
– Igen?
– Megkaptad a virágokat?
Sebastian pislogott. Ez nem Trolle. Egyáltalán nem Trolle. Egy női hang.
Hihetetlen.
– Kivel beszélek?
– Ellinor Bergkvisttel.
– Kivel? – érdeklődött meglepett hangsúllyal.
Persze rögtön tudta, ki az, de nem állt szándékában bátorítani a nőt.
– Ellinor Bergkvisttel. A Jussi Björling-műsoron találkoztunk, aztán feljöttél
hozzám.
– Ja, hogy te, ja, igen – mondta Sebastian, mintha épp akkor társított volna
arcot a névhez.
– De már akkor tudtad, ki vagyok, amikor megmondtam a nevem, ugye?
– Mit akarsz? – érdeklődött Sebastian, és kísérletet sem tett rá, hogy elrejtse
az ingerültségét.
– Csak fel akartalak köszönteni a névnapodon. Jacob-nap van.
Sebastian nem válaszolt. Feltételezhetően fent volt az egész neve valami
Wikipédia-oldalon. Látta
maga előtt a nőt, ahogy a netet böngészi, hogy találjon valami kapcsolódási
pontot, egy okot, hogy
újra hallasson magáról. Hogy felvegye a kapcsolatot. Virág a címére és egy
telefonhívás. Nem
titkos véletlenül a száma? Egyszer régen titkosította, de mi a helyzet ma?
– A neved Jacob Sebastian Bergman, nem? – Semmi bizonytalanság a hangjában. Egy
megállapítás.
Sebastian átkozta magát. Le kellett volna lépnie. Abban a pillanatban, ahogy a
kezébe tette a
kezét. El kellett volna utasítania. De akkor majd most.
– Ha megbocsátasz, épp most dugtam, le kell zuhanyoznom.
Letette a kagylót. Álldogált még ott pár percig, szinte várta, hogy újra
megszólaljon a telefon, de
a készülék néma maradt. Sebastian kiment a konyhából. Elvégre féligazságot
mondott. Nem szexelt
épp most, de zuhanyoznia mindenképpen kell. A fürdőszoba felé vette az irányt,
amikor egy hang a
bekapcsolt tévéből felkeltette az érdeklődését.
– …de a rendőrség szerint vannak arra utaló jelek, hogy ugyanazzal az
elkövetővel kell
számolnunk…
Sebastian bement a vendégszobába. Valami híradóféle program ment. Egy
fiatalember állt egy
villa előtt, a háttérben egy pompás kert.
– …és ezzel ő lett a harmadik nő, akit az otthonában gyilkoltak meg. A
rendőrség arra kéri a
lakosságot, hogy legyenek óvatosak, különösen…
Sebastian a tévére bámult.

Amikor Torkel megnyomta a gombot, és az ajtó kinyílt, tudta, mi vár rá. A

telefonhívás
percekkel azelőtt futott be, hogy leült volna a csapattal a Szobában. A
recepcióról keresték.
Látogatója érkezett. Egy bizonyos Sebastian Bergman.
Torkel azt üzente, hogy elfoglalt, és a látogató várjon csak, de a recepciós azt
válaszolta, hogy
Sebastian azt mondta: ha Torkel nem megy le azonnal, akkor belekezd egy
mesedélutánba, s
mindent elmond, amit Torkelről tud, az összes érdeklődőnek a bejáratnál.
Mindent. Minden
részletet. Az umeåi Stadshotellban töltött, elázott estével fogja kezdeni,
amelyen ott volt egy
ikerpár is, ezt üzeni. Torkel azt mondta, úton van. A recepciós végezetül
elnézést kért. Torkel
otthagyta a találkozót.
Várható volt. Torkel tudta, hogy amint a hírek szárnyra kelnek, az újságok írni
kezdenek, és a
tévék leadják a tudósításokat, így vagy úgy, de hallani fog Sebastianról.
Alig nyitotta ki az ajtót, Sebastian máris ott állt előtte.
– Ez igaz? Van egy sorozatgyilkosotok?
– Sebastian…
– Van vagy nincs? Megölt három embert? Ez azért elég szokatlan. Be kell
vennetek!
Torkel körülnézett. Ez olyan beszélgetés volt, amelyet nem szívesen folytatott
le a recepción, de
nem is akarta Sebastiant beljebb engedni.
– Sebastian… – próbálkozott újra, mintha volt kollégája a nevét hallva
megnyugodna, és a legjobb
esetben el is feledkezne arról, miért jött.
– Nem kell bevenned a csapatba, ha ez okoz gondot. Vegyél fel mint tanácsadót.
Mint a múltkor.
Torkel látta, hogy megnyílik egy vészkijárat. Egy kis rés, amelyen talán
keresztülférhet.
– Nem tehetem – jelentette ki határozottan. – Tudod, mibe kerülnél? Nem fogok
anyagi keretet
kapni arra, hogy bevegyelek.
Sebastian teljesen elvesztette a fonalat. Néhány másodpercig csak nézte Torkelt,
nem volt benne
biztos, hogy jól hallotta.
– Most komolyan a haszontalan szervezeteteket és a szar gazdasági helyzetet
akarod felhasználni
okként, hogy távol tarts? A fenébe is, Torkel, ennél többet néztem ki belőled!
Mert több is vagyok, gondolta Torkel. Vagyis hát több szokott lenni. De most már
elindult ezen
az úton, és követi még egy darabig, még ha teljesen biztos is volt benne, hogy
zsákutca. A távoli
apró rés mikroszkopikus méretűre zsugorodott.
– Gondolj, amit akarsz, de ez az igazság. – A hangja már nem volt olyan
határozott. – Nem
engedhetlek meg magamnak.
Sebastian már-már csalódottan nézett rá.
– Én viszont megengedhetem magamnak. Ingyen dolgozom. Mint a múltkor. Most
komolyan,
Torkel, ha nem akarod, hogy itt legyek, valami jobbat találj ki annál, hogy
terhelem a
költségvetésedet.
– Sebastian…
– Legalább hadd nézzek bele a nyomozási anyagokba. Az csak nem árthat. Elvégre
ehhez értek!
Torkel csöndben állt. Egyáltalán nem számított, mit mond. Sebastian nem hallgat
rá, teljesen
begőzölt, és úgysem áll le, amíg azt nem feleli neki, amit hallani akar.
– Jól van, a csapat kissé stresszes lett, hogy én is ott voltam, de esküszöm,
szolgálati vétség, ha
nem veszel be, amikor egy sorozatgyilkosról van szó.
Torkel megfordult, elővette a beléptetőkártyáját, és lehúzta a leolvasó előtt.
Az ajtó egy
kattanással kinyílt. Torkel feltépte. Sebastian nyilvánvalóan úgy értelmezte az
eseményeket, hogy a
beszélgetésnek ezennel vége, így taktikát váltott.
– Próbálom összeszedni magam, Torkel. Tényleg próbálom, de ehhez szükségem van
egy
munkára.
Torkel habozott. Sebastian szónoklata arról, hogy megpróbálja összeszedni magát,
és jobb ember
lesz, hidegen hagyta, ezt a kártyát Sebastian kijátszotta már Västeråsban is. Az
viszont tény, hogy
bekerült a csapatba, és utána jottányit sem változott, Torkel csak ennyit
látott. Ezzel szemben, amit
mondott… Talán tényleg szolgálati vétség lenne Sebastian tudását figyelmen
kívül hagyni.
Különös tekintettel arra, kit másolt a gyilkos. Három nő meghalt. Mindenkinek
meggyőződése
volt, hogy több is meg fog. Cseppet sem voltak közelebb a megoldáshoz most, mint
egy hónappal
ezelőtt. Csak nem rója fel neki senki, ha mindent megtesz azért, hogy elkapja a
gyilkost? Ismét
Sebastian felé fordult.
– Beengedlek. Az ajtón. Nem a nyomozásba.
– És mit csináljak odabent?
– Először beszélnem kell a csapattal.
– Rólam?
– Igen.
– Mit tervezel? Tartasz egy szavazást?
– Igen.
Sebastian Torkel szemébe nézett, és Torkel komoly tekintete meggyőzte róla, hogy
nem viccel.
Sebastian bólintott. Egyszerre csak egy lépést. Ha már eddig eljutott, nem
fognak tőle olyan
könnyen megszabadulni.
Torkel visszatért a Szobába. A többiek úgy ültek ott, ahogy hagyta őket. Teli
kávéscsészékkel. Az
övébe is töltöttek.
– Neked is hoztam kávét, nem tudtam, kérsz-e még – mondta Ursula, amikor Torkel
kihúzta a
székét és leült.
– Köszönöm. – Rámosolygott a nőre, aki visszamosolygott.
Egy mosoly, és Torkel úgy döntött, hogy több mint kollegiális. És ez megint csak
elgondolkodtatta, hogy az ellenérzése Sebastian bevonásával kapcsolatban nem
csak puszta
egoizmusban gyökerezik-e.
– Ott tartottam, hogy kaptam egy előzetes jelentést Wahlström DNS-tesztjéről –
folytatta Ursula.
– Nem ő az.
Torkel bólogatott. Nem fűzött nagyobb reményeket Carl Wahlströmhöz. Furcsa vagy
sem, végig
túl egyszerűnek tűnt. Ha elkapják az elkövetőt, az nem azért lesz, mert küldött
egy levelet, amely
elárulta. Torkel gondolatai ismét elvándoroltak az ügytől. Ha közte és Ursula
között valami alakul,
nem fogja elrontani azzal, hogy elköveti ugyanazt a hibát, mint a múltkor. A
kapcsolatuk
szabályokon alapult. Szabályokon, amelyeknek a hetvenöt százalékát Ursula
állította fel.
Csak munka közben.
Sosem otthon.
Csak semmi jövőterv.
És Torkel még hozzátette: mindig rendíthetetlen hűséget mutatni iránta.
Az első kettő igazából ugyanaz volt, de most maga Ursula vétett az egyik szabály
ellen. Ő ment el
Torkelhez. Az otthonába, hozzá. Ursula ötlete volt. Nem Torkelé. Ki tudja, talán
meg lehet
gyengíteni a harmadik szabályt is. Esetleg elkezdhetnek közös jövőről beszélni.
– Ki telefonált? – érdeklődött Vanja.
Torkel a lány felé fordult, és összeszedte a gondolatait. Meggyőződése volt,
hogy ha közös jövőt
akar Ursulával, soha nem véthet a negyedik szabály ellen, amelyet Västerås után
állított fel.
Legyen mindig hűséges. Mindig.
Ezért megköszörülte a torkát, és előrehajolt, amikor belekezdett.
– Sebastian volt. Azon gondolkodom, hogy be kellene vonni a nyomozásba.
A reakció körülbelül az elvárt volt. Vanja és Ursula gyors pillantást vetettek
egymásra, amelyben
benne volt, mit gondolnak a javaslatról, Sebastianról és arról, hogy megint meg
kellene tűrni a
közelükben. Billy hátradőlt a széken, ajkán mosoly játszott.
– Tudom, hogy mit gondol Ursula és Vanja a dologról – folytatta Torkel –, de nem
javasolnám, ha
nem hinném, hogy segíthet.
Vanja levegőt vett, hogy mondjon valamit, de Torkel egy kézmozdulattal
leintette.
– Tudom, hogy amit a jelenlétével a nyomozás során nyernénk, azt elveszítenénk
az
idegeskedéssel, a koncentrációzavarral és néha a kisebb hatékonysággal. Szóval
azt szeretném, ha
ezúttal egyhangúlag döntenénk el, hogy bevegyük.
– És ha nem jutunk dűlőre? – érdeklődött Vanja.
– Akkor nem jön.
Csönd borult a szobára. Vanja és Ursula ismét egymásra néztek, mintegy
eldöntendő, melyikük
fogja Sebastiant megállítani a küszöbön. Egyiküké legyen az öröm, vagy csinálják
együtt?
– Nekem semmi kifogásom ellene – szólalt meg hirtelen Billy. – Szerintem
hasznunkra lenne.
Vanja ingerült pillantást vetett rá. Mégis, mit művel?
– Jól van – bólintott Torkel némiképp meglepve. Jobban ment, mint gondolta
volna.
Billy tekintete találkozott Vanja pillantásával, és a fiatalember szükségét
érezte kifejteni a
válaszát.
– Mégiscsak ő a szakértő a sorozatgyilkosságok terén, és mi pont egy
sorozatgyilkosra
vadászunk.
Vanja nem válaszolt, hanem dühösen hátralökte a székét, felállt, és a táblához
ment. A képeket
kezdte tanulmányozni, bár minden részletüket ismerte már. Torkel látta, hogy a
száját rágja, és
gyanította, hogy végeredményben nem ő az egyetlen, akiben egymásnak feszül a
személyes
ellenszenv és a szakmai vélemény. Vanja aztán Torkel felé fordult.
– Komolyan azt hiszed, hogy ha Sebastian itt van, nagyobb eséllyel kapjuk el
azt, aki mindezt
műveli?
A tábla felé intett, rajta a halott nőkkel. Helyénvaló kérdés volt. Ha Torkel
félretette az érzéseit, és
objektíven szemlélte a dolgot, akkor csakis egyféle válasz volt lehetséges.
– Igen, azt hiszem.
Vanja bólintott, és visszaült a helyére.
– Akkor eltérő a véleményünk. Bocs.
Torkel egy bólintással nyugtázta a szavait, aztán Ursula felé fordult, aki karba
tett kézzel,
hátradőlve ült a székében, az asztallapra szegezve a pillantását. A többiek
vártak, amíg a nő
végiggondolta az ügyet.
– Most, hogy Wahlströmöt tisztáztuk, nincs semmink. Ha lenne valamink,
akármilyen apróság is,
akkor azt mondanám, nem, ki van zárva. – Ursula Torkelre nézett. – De nincs
semmink.
– Tehát te szívesen látod.
– Nem, de ha az a kérdés, hogy hozzájárulhat-e a sikerünkhöz, akkor a válasz
igen.
Csönd lett a szobában. Vanja felállt.
– A fickó kész katasztrófa.
– Ha nem klappol a dolog, kidobjuk – jegyezte meg Billy. Felállt, és Vanjára,
majd Ursulára
nézett. – Nem volt teljesen haszontalan Västeråsban sem. Vagy igen? Te magad
mondtad, hogy jók
a könyvei.
Vanja kutató pillantást vetett Billyre, most, hogy előttük állt. Valami történt
vele. Néhány
pillanat múlva Vanja biccentett neki és Torkelnek.
– Ha mindhárman azt hiszitek, hogy növeli az esélyeinket, akkor nincs miről
beszélnünk.
Nemde? Vedd be.
– Ezt akarod?
Vanja kedvetlenül rázta a fejét.
– Nem, de meghajlok az akaratotok előtt. Nem akarok én lenni az, aki megosztja a
csapatot. Az
úgyis Sebastian asztala lesz.
– Ha nem működik, akkor majd azt tesszük, amit Billy javasolt: kidobjuk – mondta
Torkel, Vanját
nézve.
Ursula szárazon felnevetett, ami egyértelműen mutatta, hogy ezt egy pillanatra
sem hiszi el.
Torkel arra jutott, jobb ezt figyelmen kívül hagyni, felállt, és elindult az
ajtó felé.
– Akkor felhozom.
Könnyebben ment, mint gondolta. Sokkal könnyebben.
Ami sajnos jól mutatta, mennyire kétségbe vannak esve.
Sebastian belépett a Szobába, és anélkül hogy bárkinek is köszönt volna, a
táblához ment. Szinte
várakozón, gondolta Torkel. Mint egy gyerek szenteste.
Sebastian megállt a képek előtt, gyorsan végignézett rajtuk. Nem is értette meg
rögtön.
Szórakoznak vele?
– Ezek új képek?
– Igen.
Sebastian ismét a tábla felé fordult, és tanulmányozni kezdte a képeket. Ezúttal
sokkal
alaposabban. Hosszadalmasabban. A gyilkosságokat a legapróbb részletekig
lemásolták, állapította
meg, de most már a különbségek is feltűntek.
Más szobák.
Más nők.
Egy másoló.
Ismét Torkel felé fordult, de ezúttal inkább dühösen, mint kérdőn.
– Mi a fészkes fenéért nem szóltatok, amikor az elsőt megtaláltátok?
– Ez nem Hinde – szólalt meg Vanja.
– Tudom, hogy nem Hinde, de miért nem szóltatok? – Sebastiannak meglehetősen
nehezére esett
kiiktatni a dühöt a hangjából, amikor a lány felé fordult. – Arról tudnék, ha
megszökik, vagy ha
szabadon engedik, de valaki le akarja másolni a tetteit, amilyen pontosan csak
lehet! Elméletileg
teljesen egyformák! Azonnal hívnotok kellett volna!
– És mégis miért? – érdeklődött Vanja dacosan.
Amint Sebastian belépett, máris ingerelte a jelenléte, pedig nem akarta. Semmi
öröm vagy hála,
hogy újra itt lehet. Semmi udvarias frázis, semmi kérdés, hogy vannak, mi újság
velük. Semmi,
amit egy normális ember megtett volna a helyében. Csak berobogott ide, mintha
magától
értetődne, hogy a csapat tagja. Ez bosszantotta Vanját. Pont annyira, mint az a
ferde kis, lenéző
mosolya. Ugyanaz a mosoly, amellyel Carl Wahlström is megajándékozta.
– Na, vajon miért? – folytatta Sebastian. – Többet tudok Hindéről, mint bárki
más.
– És ennek mi a jelentősége? – Vanja úgy döntött, ragaszkodni fog az igazához.
Mióta volt itt Sebastian? Két perce? Annyira öntelt, mint eddig is volt, és
teljesen hiányzik belőle
az alázat. Torkel nem mondta el neki, hogy csak nagy jóindulat árán került ide?
Már át is vette a
találkozó vezetését, a Szobát, sőt úgy fest, az egész nyomozást. Itt az idő
megálljt parancsolni neki.
– Ez itt most egy másik ember teljesen más motivációval. Amit Hindéről tudsz,
nem segít
rajtunk.
– Amit tudok, az mindig segít. Különben nem vettetek volna be. Nem azért vagyok
itt, mert
szerintetek cuki vagyok. Valamelyikőtök elmondaná, hogy álltok?
Vanja sóhajtott. Billy felállt.
– Én felvázolhatom, mit tudunk. – Billy válaszra sem várva a táblához lépett.
Torkel Vanjára nézett, aki a vállát vonogatta.
– Tőlem…
Sebastian kihúzott egy széket, és leült Ursula mellé.
– Örülök, hogy látlak – súgta oda neki. Ursula egy olyan pillantással válaszolt,
amelyből
egyértelmű volt, hogy nem kölcsönös az érzelem. – Hiányoztam?
Ursula a fejét rázta, és minden figyelmét Billynek szentelte. A fiatalember
éppen az egyik nőre
mutatott, aki nagyjából negyvenéves lehetett, barna szeme mosolyogva nézett a
lencsébe a frufruja
alól.
– Június huszonnegyedike, Maria Lie Brommában. Egyedülálló. Egyik barátnője
nyugtalankodni
kezdett, amikor nem jelentkezett, és dolgozni se ment a nyári napforduló után. –
Billy ujja a
portréról a helyszíni képre vándorolt. – Hason fekve megkötözték két
nejlonharisnyával az
ágyában. Megerőszakolták és megölték egy erőteljes késvágással, amely
elmetszette a nyaki
ütőeret és a légcsövet is.
Sebastian bólintott. Minden ismerős volt. Mintha időutazáson vett volna részt.
Végiggondolta,
mit tud a másoló gyilkosokról. Van egy csomó ilyen, de olyan, aki
sorozatgyilkosokat utánoz, az
már ritkább fajta. Sokkal megszokottabb volt iskolai mészárlásokkor, vagy amikor
az emberek
tetszetős, filmekben, játékokban látott gyilkosságokat próbáltak utánozni. A
másoló
egészségtelenül vonzódott az eredeti tetthez, de volt ezenkívül még valami más
is? Valami zavar,
persze, de másféle. Míg a sorozatgyilkosok fenntartották a normalitás látszatát,
és úgy tettek,
mintha hétköznapiak lennének, a másoló sokkal furcsább ember szokott lenni.
Visszahúzódó.
Önértékelési zavarokkal küzdő. Kevéssé magabiztos. A felnőtté válása valahogy
kisiklott.
Mint mindig.
Valaki, aki – hasonlóan ahhoz, akit másol – képes határokat átlépni és extrém
erőszakot
alkalmazni, de nem elég erős ahhoz, hogy elkezdje, nincs meg benne a
kezdeményezőkészség,
hogy saját maga találjon ki egy módszert, és válassza ki az áldozatait. Szüksége
van egy
példaképre. Ez megnyilatkozott mindenben, amit tett. A férfi, akit kerestek, nem
akart nagy
felhajtást maga körül.
– Betörésnek semmi nyoma – folytatta Billy. – Úgy tűnik, a nő, mint az összes
többi, beengedte az
elkövetőt. Aztán a lakásban már van nyoma dulakodásnak. Spermát,
szeméremszőrzetet és
ujjlenyomatokat találtunk a helyszínen.
A következő képre mutatott. Egy szőke nő, negyvenöt-ötven között. Kék szem. Kis
sebhely a felső
ajkán, valószínűleg gyerekkorából maradt meg, nyúlszájoperáció után. Semmi közös
külső jegy az
elsővel. Egy apró gondolat futott át Sebastian agyán, amikor meglátta, de túl
kicsi és túl gyors volt
ahhoz, hogy megragadja.
– Július tizenötödike, Jeanette Jansson Nyberg, Nynäshamnban. A férje és a
gyerekei a focikupáról
hazatérve találták meg. Azt írta a blogján, hogy egyedül lesz hétvégén, és
kikapcsolódik.
Elképzelhető, hogy a gyilkos innen tudta, mikor csapjon le.
– A másik is blogolt? Lie? – kérdezte Sebastian.
Billy a fejét rázta.
– Nem, de persze fent volt a Facebookon, családi állapotaként egyedülálló volt
megadva.
Sebastian bólintott. Nem volt fent semmilyen közösségi oldalon, és ezért néha
elcsodálkozott,
mennyi információt hajlandóak az emberek kiadni idegeneknek. Manapság a
tolvajoknak nem
kellett maguktól megtudni, mikor üresek az ingatlanok, a tulajdonosok önként és
dalolva
számoltak be róla a blogjukon, amikor arról írtak, milyen klassz lesz az
elkövetkezendő nyaralás
vagy utazás. És a személyes adataikkal is ugyanígy bántak. Az egyedülálló azt
jelenti, magányos,
ami azt jelenti, kiszolgáltatott.
– Találtunk egy lábnyomot a lépcső melletti virágágyásban – szúrta közbe Vanja.
– Nem egyezett
se a férjével, se a fiúkéval. A sperma ugyanattól az embertől származott, mint
Lie esetében.
– Tehát tudatosan hagy nyomokat maga után?
– Sok minden erre utal – válaszolt Torkel. – Vagy csak nagyon ügyetlen. De ha
ennyire ügyetlen
lenne, akkor már korábban is találkoztunk volna vele, és eddig még nem történt
ilyesmi.
– A rendőrség találkozott volna vele – bólintott Sebastian aggodalmasan. – A
másolók gyakran
büntetett előéletűek. Teljességgel szokatlan, hogy rögtön gyilkolással nyitnak.
– Jelent valamit, hogy nyomokat hagy maga után? – kérdezte Billy.
Sebastian ránézett. Valahogy más ez a fiú, mint eddig, nem? A múltkor Billy
megelégedett azzal,
hogy a technikai dolgokkal foglalkozik a nyomozás során – térfigyelő kamerák,
mobiltelefonok,
híváslisták –, és az emberek hozzá fordultak, ha úgy gondolták, a válasz
megtalálható egy
számítógépben. De most mintha aktívabb lenne olyan kérdésekben, amelyekről
régebben
véleménye sem volt. Egészében véve úgy tűnt, hogy felkészültebb, mint amikor
legutóbb
dolgoztak együtt.
– Hatalomfitogtatás: nem találtok meg, bár hagyok nyomokat… Okosabbnak érzi
magát a
rendőrségnél. Aztán ez egy biztos módja annak, hogy minden bűntényt hozzá
kapcsoljunk. Egy
tehetséges ügyvéd sem veheti el tőle ezt a dicsőséget.
– Azt akarja tehát, hogy elkapjuk? – kételkedett Vanja.
– Nem, de ha mégis megtörténne, biztos akar lenni benne, hogy azzal nem ér véget
a történet.
– Mindenesetre – folytatta Billy a megkezdett előadását – mindig ugyanaz az
eljárás. Ugyanaz a
hálóing.
A harmadik nőre mutatott a táblán. Ismét egy sötét hajú volt.
– És íme, a tegnapelőtti. Katharina Granlund, negyvennégy éves. Ugyanazok a
nyomok, ugyanaz
az eljárásmód, minden ugyanaz. És igazából ennyink van.
Billy visszaült a helyére a beálló csendben. Sebastian előrehajolt.
– Növeli a tempót.
– Ez fontos momentum?
– Hindének mindig volt egy lenyugvási időszaka. Csak alkalomadtán rövidített
rajta.
– Mi az a lenyugvási időszak? – kérdezte Billy.
– A gyilkosságok között eltelt idő. – Sebastian felállt, és elkezdett körbejárni
a szobában.
Vanja helytelenítően nézett rá. Sebastian rájött, hogy alig gondolt Vanjára,
amióta bejött ide. Az
eset azonnal magával ragadta, és minden más gondolatot kiszorított
pillanatnyilag. Kapcsolódott a
dolog Hindéhez. És kapcsolódott a régi Sebastianhoz.
A jobbhoz.
A legjobbhoz.
– A sorozatgyilkosok meglapulnak a gyilkosság után. Részben azért, mert félnek,
hogy elkapják
őket, néha bűntudatot és szorongást éreznek, amiért kiélték a fantáziájukat, de
a legtöbb csak
lenyugszik. Amíg vissza nem tér a késztetés, a kényszer. A ciklus egyre rövidebb
lesz, de sosem
ennyire rövid.
Megállt, és a táblán lévő képekre mutatott.
– Az ember, aki ezt tette, nem áll meg gondolkodni. Nem megy keresztül a
fázisokon.
– És ez mit jelent? – ismét Billy. Egyértelműen felkészültebb.
– A gyilkosság nem kényszerből fakad nála. Inkább elvégzendő munkaként éli meg.
Valami, amit
meg kell csinálnia.
– Hogy lehet megállítani?
Sebastian megvonta a vállát.
– Nem tudom.
Torkel felé fordult.
– Meg kell néznem a tetthelyeket. Legalábbis az utolsót, a tegnapelőttit.
– Tudod, már átnéztük az egészet – szólt közbe Ursula, mielőtt Torkel
válaszolhatott volna. –
Csak kérdezz, ha tudni akarsz valamit.
– Egy dolgot figyelmen kívül hagytatok. Ha tényleg másolóval van dolgunk.
Ursula érezte, hogy feltör benne a düh. Semmit sem hagyott figyelmen kívül. Az
összes
munkával töltött éve alatt – először az állami bűnügyi laboratóriumban, aztán a
királyi
nyomozóhatóságnál – sose hagyott semmit sem figyelmen kívül. És Sebastian persze
tudta ezt.
– Mit hagytunk figyelmen kívül? – Majdnem sikerült a kezdődő indulatát
elfojtania.
Sebastian nem válaszolt, hanem ismét Torkelhez fordult.
– Elmehetek a helyszínre vagy sem?
Torkel mélyet sóhajtott. Jól ismerte Ursulát ilyen szempontból. Szakértelmének
megkérdőjelezése nem maradhat büntetlenül. Talán voltak más hiányosságai és
gyengeségei, de a
legjobb volt abban, amit csinált, és jaj annak, aki az ellenkezőjét állította!
Torkel úgy érezte, hogy
Ursula máris megbánta, hogy nem hadakozott Sebastian bevonása ellen.
– Vanja, vidd el Sebastiant Tumbába.
Vanja megmerevedett a széken. A mimikája, az egész teste elárulta, mi a
véleménye a javaslatról,
hogy egy kocsiba kerüljön Sebastian Bergmannal.
– Muszáj?
– Muszáj.
– Gyere, induljunk – mondta Sebastian széles mosollyal az arcán, és kinyitotta a
folyosóra vezető
ajtót.
Azon kapta magát, hogy valami olyasmit érez, amit már sok-sok éve nem érzett,
miközben
végignézte, ahogy Vanja kelletlenül feláll a székéből, és sötét pillantást vet
Torkelre.
Jókedvet.
Ismét dolgozott, és az első napon kettesben tölthet némi időt a lányával egy
autóban.
Saját élet, mielőtt az ember arra vágyna, hogy részt vegyen valaki máséban.
Valahol érezte, hogy ez az eset lehet az út, amelyen megteheti az első lépéseket
visszafelé.

Csöndben ültek a sötétkék Volvóban. Vanja kihajtott a rendőrség garázsából a

Fridhemsplanra,
megállt a portásnál, felmutatta az igazolványát, majd folytatta az útját a
Drottningholmsvägenen. Sebastian alaposan végignézett Vanján. Hogy dühös volt,
ahhoz semmi
kétség nem fért. Minden mozdulatából sütött az ingerültség, amikor sebességet
váltott, amikor
agresszíven sávot váltott, vagy amikor Sebastianra pillantott, aki lehúzta az
ablakot, és beengedte a
meleg, párás nyarat az autóba.
– Nem működik a légkondi, ha nyitva van az ablak.
– Semmi sem lehet tökéletes.
Sebastian kilógatta a kezét a nyitott ablakon. Szerette, hogy Vanja mindig
egyértelműen beszél.
Olyan valóságos lett tőle.
Élő.
Erős.
Olyan régóta figyeli már távolról, hogy a közelség szinte csalóka volt. Régen
érezte magát
ennyire elégedettnek, ennyire nyugodtnak. És akármennyire dühös vagy haragos
volt is Vanja,
Sebastian azt akarta, hogy ez a pillanat örökké tartson. Még a stockholmi
forgalom is
harmonikusnak tűnt. Dél felé haladtak az E4-es autópályán. Essingeöarnánál Vanja
nem bírta
tovább.
– Mazochista vagy?
Sebastiant ez felrezzentette a merengéseiből. Vanja felé fordult. Nem teljesen
értette a kérdés.
– Micsoda? Nem.
– Akkor mégis minek jöttél vissza? – A lány tekintete csak úgy villámlott. –
Miért akarsz
mindenáron olyan környezetben lenni, ahol senki sem kedvel?
– Billy kedvel.
– Billy nem utál nyíltan.
– Nevezd, ahogy akarod.
Sebastian megengedett magának egy kis mosolyt. Vanja tényleg azt hitte, hogy a
tetteit az
befolyásolja, ki mit gondol róla?
– Annyira hozzászoktál már ahhoz, hogy utálnak, hogy megelégszel olyan
emberekkel, akik
kibírnak valahogy?
– Gondolom.
– Ha nem lennél ekkora paraszt, még sajnálnálak is.
– Köszönöm – hálás pillantást vetett Vanjára. Látta, hogy lesz ettől még
dühösebb.
Furcsa érzés volt ilyen közel lenni hozzá, és az egyetlennek lenni, aki tudja a
teljes igazságot a
helyzetről.
Annyi mindent akart tudni róla. Miről álmodik? Mire gondol reggeli közben? Min
nevetett a
férfival, akiről azt hitte, hogy az apja? Megismerheti valaha ennyire
egyáltalán? Találkozhat vele
ellenállás nélkül?
– Hagyd abba! – mondta a lány hirtelen, és dühösen viszonozta Sebastian kutató
pillantását.
– Mit?
– Ne ülj és bámulj rám így.
– Hogy?
– Így. Ahogy most csinálod. Nem is akarom tudni, mi jár a fejedben.
– Sose jönnél rá…
Vanja már-már utálkozva nézett rá.
– Basszuskulcs, fejezd már be a bámulást!
Sebastian ismét előrefordult. Anélkül, hogy tudta volna, Vanja közelíteni
kezdett az igazsághoz,
bizonyosság nélkül tapogatózott felé, bele se gondolt. Nehéz volt ezt felfogni,
és kimondani még
nehezebb.
– Ha te és én másképp találkozunk… – Elhallgatott. Újrakezdte. – Az életünk más
szakaszában.
Úgy értem… Tudod, ha okunk lenne…
Vanja félbeszakította.
– Sebastian!
– Igen?
– Fogd be.
Sebastian elnémult.
Vanja beletaposott a gázba.
Egyikük se szólalt meg az út hátralévő részében.
A Tolléns väg 19. egyike volt az ápolt, elbűvölő villáknak, egy Stockholm közeli
villanegyedben.
A kert sokkal több gondoskodást és szeretetet kapott, mint általában szokásos,
gondolta Sebastian,
de más nem tűnt fel neki. Csak a sárgán világító „Bűnügyi helyszín – Lezárva”
feliratú tábla, amely
a bejárati ajtón lógva jelezte a tragédiát. Vanja néhány méterrel előtte haladt,
felment a lépcsőn, és
kulccsal kinyitotta az ajtót. Sebastian nem sietett annyira, megállt a jól ápolt
kertben, és a házat
nézte. Két emelet. Vörös cserepek. Fehéren ragyogó ablakkeretek. Takaros
függönyök és
virágcserepek az ablakban. Néhány nappal ezelőttig egy pár élt itt, álmokkal és
vágyakkal. Talán
nem akartak különlegesek lenni.
De élni akartak.
Vanja kinyitotta az ajtót, és visszanézett.
– Jössz?
– Persze. – Sebastian felment mellé, és beléptek a házba.
Áporodott volt a levegő, érződött, hogy nem szellőztettek, és valami fémes, édes
szag is
terjengett. Biztos sokat vérzett, gondolta Sebastian, olyankor marad a szag.
– Hol a hálószoba?
– Az emeleten gyilkolták meg. Mit keresünk?
– Először látni akarom a hálószobát.
Vanja ingerülten bólintott, és elindult.
– Gyere.
Halkan lépkedtek fel a lépcsőn. Mindig így volt. A halálnak volt egy olyan
tulajdonsága, hogy
elnyomta a hangokat és a tempót. Odaértek a hálószobához, és megálltak az
ajtóban. A szobának
kellemes mintájú, sárga tapétája volt. A függönyöket elhúzták, az ágyneműt
elvitték, de a nagy,
sötét folt, amely a dupla matracon terpeszkedett, mindent elmondott. Sebastian
óvatosan belépett
a szobába, és körülnézett.
– Mit hagytunk figyelmen kívül? – türelmetlenkedett Vanja.
– Egy kis szobát, egy szekrényt, egy tárolót – válaszolt Sebastian, és leguggolt
az ágy mellé.
Vanja fáradtan nézett rá, és a fehér tolóajtóra mutatott az ágy túloldalán.
– Ott van néhány gardróbszekrény.
Sebastian a fejét csóválta, oda se nézett.
– Olyan kell, amit be lehet zárni.
Továbbra is ott guggolt, és a hálószobát vette szemügyre. Az éjjeliszekrényen
néhány könyv
feküdt egy mosolygó párt ábrázoló, ezüstkeretes fekete-fehér kép előtt. Vérfolt
az üvegen. Egy férfi
és egy nő. Richard és Katharina Granlund. Sebastian felismerte őket a királyi
nyomozóhatóságon
hallott beszámoló alapján. Óvatosan a kezébe vette a fotót.
– Jól van, és mit keresünk egy olyan helyen? – hallatszott az ajtóból.
Sebastian nem válaszolt, hanem továbbra is a kezében tartott képet nézte. Egy
tengerparton
álltak valahol, és boldog szerelmespárnak látszottak. A nő átölelte a férfit,
aki egyenesen a
fényképezőgépbe nézett. Talán Gotlandon voltak, vagy Ölandon. Egy köves parton
valahol. Egy
nem túl régi nyár. De mégis egy örökkévalóság telt el azóta, ha az ember a
gyászoló férj. Sebastian
elővigyázatosan visszatette a fényképet. Egy gondolat.
Gyenge.
Illékony.
Sebastian ismét a képért nyúlt.
– És mit kellene találnunk a szekrényben?
Vanja kezdett dühös lenni. Sebastian hagyta a képet, felállt, és Vanjára nézett.
– Élelmiszert.
Vanja lement, Sebastian pedig módszeresen átfésülte az emeletet. Még három szoba
volt odafent.
Az egyik a közös dolgozószoba lehetett, fénymásolóval és nyomtatóval.
Gyanította, hogy Billy
elvitte a számítógépet. Volt ott még egy könyvespolc az egyik fal mentén,
amelyen Tom Clancythrillerektől
kezdve a szakácskönyvekig minden helyet kapott, takarosan elrendezve. A falon
képek
a boldog párról. Sebastian nem találta, amit keresett, így visszament a kis
nappaliba.
Gyorsan benézett a láthatólag nemrég felújított fürdőszobába. Fehér, tiszta,
jacuzzis káddal és
zuhanyzóval is felszerelve. Ilyennek akarják a modern párok a fürdőszobájukat.
De nem ezt kereste.
A ruhásszekrény már jobbnak tűnt, de azt sem lehetett bezárni.
Lement a lépcsőn. A ház hátsó részében egy konyha és egy faterasz volt. Amögött
pedig a
gondosan ápolt kert. Itt ugyanolyan világos és friss volt minden, mint a
fürdőszobában. Nagy tér,
fehér konyhaszekrények, fekete kőpult. Középen egy konyhasziget, két bárszékkel.
Néhány edény
ottmaradt a pulton, de azoktól eltekintve minden meglepően ragyogott. Már épp
továbbment
volna az étkezőbe, amikor Vanja hívta.
– Sebastian!
Távolról jött a hang. Újra szólt.
– Sebastian!
– Igen, mi az?
– A pince!
A pincébe vezető lépcső a bejárati ajtó mellett volt, és Sebastiannak belekerült
egy kis idejébe,
mire megtalálta. Egy sötét, keskeny lépcső vezetett le a félhomályba. Noha
kitettek néhány modern
művészeti plakátot a falra, egyértelmű volt, hogy a Granlund házaspárnak nem ez
a házrész volt a
legfontosabb. Semmi világos szín, semmi tökéletesség. Alig érezhető, dohos
pinceszag, de a
házban terjengő édes illathoz képest szinte kellemes volt. A lépcső aljában egy
kis szoba tárult fel,
amely ma már csak tárolóként szolgált. Alacsony volt a mennyezet, és
Sebastiannak le kellett
húznia a fejét, hogy ne verje be a plafonon futó vízvezetékekbe. A magasan lévő
pinceablakból
érkezett ugyan egy kevés fény, de volt egy állólámpa a sarokban, hogy
megvilágítsa a szobát.
Vanja egy kopott ajtó előtt állt. Sürgetően nézett Sebastianra. A mögötte lévő
lámpából áradó
fénytől a haja aranyszínűvé vált. Az ajtóra mutatott. Egy kulcs volt a zárban.
– Ez itt? Lehet, hogy ezt keresed?
– Kinyitottad? – Sebastian érdeklődve közelített.
– Nem. Gondoltam, te akarod. – Vanja oldalra lépett, és odaengedte Sebastiant. –
És remélem, azt
is hamarosan megmagyarázod, mit keresünk itt.
Sebastian az ajtóra nézett, aztán Vanjára.
– Igazából azt remélem, hogy nincs igazam.
– Egyáltalán nem remélsz ilyesmit.
Sebastian nem bírt válaszolni, ehelyett kinyújtotta a kezét, és lenyomta a
kilincset. Az ajtó be volt
zárva. A másik kezével elfordította a kulcsot. Ismét lenyomta a kilincset, a kis
ajtó pedig feltárult.
Sötét volt odabent, az egyetlen lámpából áradó fény nem ért el idáig. De ahhoz
elég volt, hogy az
ember nagyjából lássa, mi van a padlón. Sebastian érezte, hogy az egész teste
megmerevedik. Egy
villanykapcsoló után tapogatózott, tudta, hogy ott kell lennie valahol a falon,
az ajtó mellett.
Megtalálta, és a villanykörte a nyugtalanságot bizonyossággá tette. Tökéletes
rendben.
Üdítő.
Egy csomag keksz.
Két banán.
Nápolyi.
Egy üres klórosüveg.
Ő az. Tényleg ő az!
Hinde.

Visszatértek a Szobába. Vanja feltette a Granlundék házában készített képeket a

táblára. Sebastian
fel-alá járkált. Nyugtalan volt. Gondolkodott. Annyi minden jöhetett volna
vissza, hogy
kísértse, de Hindére pont nem számított.
– Az emberünk ismeri Hinde módszereit, és az információhoz csak egy módon
juthatott hozzá –
kezdte Sebastian, amikor mindenki leült.
– A könyveidből? – kérdezte Ursula.
Vanjának is ez volt az első gondolata, amikor Sebastian visszafelé az autóban
elkezdte
megosztani vele a gondolatait. Most, anélkül hogy abbahagyta volna a járkálást,
ugyanazt a választ
adta Ursulának is, mint Vanjának.
– A könyveimben csak az áll, hogy élelmiszerkészletet rejtett el. Az nem, hogy
mit. És hogy
hogyan.
Sebastian megállt a táblánál, és az ujjával megkocogtatta a képet, amelyen a
gondosan sorba
rakott élelmiszerek voltak láthatók Granlundék pincéjében.
– Edward pontosan ugyanezeket az élelmiszereket helyezte el, pontosan ugyanígy –
folytatta. –
Erről nem írt soha senki. Az emberünk valahogy kapcsolatba lépett Hindével.
– Hogyan?
Ismét Vanja kérdőjelezte meg Sebastian magabiztos állítását. Sebastian
felsóhajtott, nem tudott
többet, mint húsz perccel ezelőtt az autóban. Nem tudta, hogyan. Csak azt tudta,
hogy igaza van.
– Nem tudom, de ezt az információt csak Edwardtól kaphatta meg.
– Vagy valami rendőrtől, aki részt vett a régi nyomozásban.
Mindenki megdermedt egy pillanatra, és Billy felé fordult. A fiatalember
széttárta a karját,
jelezve, hogy egyáltalán nem érti a meglepett pillantásokat.
– Hinde nem kommunikálhat a külvilággal, én csak magyarázatokat keresek.
– Én, Sebastian, Ursula és Trolle vettünk részt annak idején a nyomozásban –
mondta Torkel
nyugodt, tárgyilagos hangon. – Hárman itt vagyunk a szobában, és hogy Trolle úgy
akarja ismét
átélni a fénykorát, hogy nők gyilkolásába keveredik, nem tartom valószínűnek. De
attól még
beszélünk vele.
Sebastian megmerevedett. Trollénak köze lehet az egészhez? Egyáltalán nem
valószínű. Jó,
elzüllött, de ennyire? Elképzelhető, hogy részegen rossz embernek pletykált
rossz helyen.
A csapatból senki sem gondolhatta, hogy köze van a dolgokhoz, de mi lesz, ha
Vanja felkeresi, és
kérdezősködni kezd? Sebastian megszédült. Lelki szemei előtt látta, hogy Vanja
megszorongatja
Trollét. Hogy Trolle elmeséli, milyen feladatot kapott Sebastiantól. A rohadt
életbe, Vanjának meg
se kell szorongatnia, Trolle simán le fogja égetni, csak mert az olyan vicces.
Sebastian nyelt egyet,
és megpróbált a szobában folyó beszélgetésre koncentrálni.
– Én nem mondtam, hogy valamelyikőtöktől tudja. Biztosan hemzsegtek ott az
egyenruhások és
a technikusok – ragaszkodott Billy az igazához. – Ha ti megtaláltátok az
élelmiszereket, más is
láthatta, nem?
– Csak később találtam meg. Hinde számolt be róla. – Sebastian Billyre nézett. –
Gondolkodjál
már, az ég szerelmére!
– Azon vagyok. Csak próbáltam kicsit rendhagyóan gondolkodni. Jól van, hát akkor
tévedtem.
Vanja meglepetten nézett a kollégájára. Billy hangján beszélt, de valaki másnak
a szavait
használta. Mégis mióta gondolkodott Billy rendhagyóan? Vagy ha csinálta is,
mióta hívta így?
– Holnap reggel beszéltek Hindével – szakította félbe őket Torkel. – Jóváhagyták
a látogatási
kérelmeteket.
– De mi van az élelmiszerekkel? – kérdezte Ursula. – Miért rejti el őket?
– Benne van a könyvemben – válaszolta Sebastian röviden.
– Nem olvastam a könyvedet.
Sebastian a nő felé fordult. Ursula elégedett mosollyal állta a pillantását.
Lehetséges volna? Juszt
se olvasta el a sorozatgyilkosokról szóló legjobb könyvet, amelyet valaha is
svédül írtak?
– Én sem – szúrta közbe Billy.
Sebastian felsóhajtott. Lehetséges volna, hogy az ország legjobb gyilkossági
nyomozói nem
olvasták a könyveit? Vanja olvasta, ezt tudta, de mi a helyzet Torkellel?
Ránézett a régi kollégájára,
aki anélkül nézett vissza, hogy a tekintetéből kiderült volna valami. Azért csak
elolvasta? Vagy
mégsem? Sebastian ismét felsóhajtott. Egy csomó előadásában felhozta Edward
Hinde történetét.
Oda-vissza tudta már. Most pedig úgy fest, hogy még egyszer el kell ismételnie.
Legalábbis egy
rövidített változatát.
– Edward az anyja mellett nőtt fel, aki ágyhoz volt kötve. Beteg volt. Sajnos
több betegségben is
szenvedett. Hinde elmesélte, hogy emlékszik az első alkalomra. Egy szerdai
napra. Jól emlékezett
rá. Hazajött az iskolából, és elkezdett…
…főzni. Halrudacskák sülnek a serpenyőben. A fedő alatt krumpli fő, pont, ahogy az
anyjától tanulta.
Várja az ebédet. Szereti a halrudacskát, desszertnek pedig eloszthatnák a tortát, amely a
születésnapjáról
maradt meg. Dúdol egy kicsit. A Hard Day’s Nightot a Beatlestől. Éppen a toplista élén áll.
Pont belekezd a
paradicsom felvágásába, amikor az anyja hívja. Leteszi a kést, a biztonság kedvéért elzárja
a tűzhelyet,
mielőtt felmenne a lépcsőn. Az anyja néha azt akarja, hogy olvasson fel neki, és az eltart
egy ideig. Nem
olvas valami jól. Eddig legalábbis nem olvasott. Lassacskán rágta át magát néhány
gyerekkönyvön, de az
anyja szereti hallani a hangját. És ezzel még gyakorol is. Az anyja szinte mindig az ágyban
fekszik. Csak
néhány órára kel fel. Jobb napokon többre, rosszabb napokon kevesebbre. A mai nap jónak
ígérkezik. Az
anyja frissnek néz ki a hálóingében, amikor hívogatón megveregeti maga mellett az ágyat.
Edward
engedelmesen odamegy, és leül. Szófogadó gyerek. Engedelmes és udvarias. Az iskola is jól
megy. A tanító
nénik szeretik. Örömmel és könnyen tanul meg új dolgokat. Intelligens. Az anyja és a
tanító nénije szerint
is. Arról van szó, hogy már tavasszal belekezdhetne a harmadikos matekba. Az anyja azt
mondja, hogy
megnőtt. Hogy milyen ügyes. Megsimogatja a karját, és megfogja a kezét. Az ő ügyes
nagyfia. Most lenne
itt valami, amit szeretné, ha megtenne. Erősebben fogja a kezét, és behúzza a takaró alá.
A melegbe.
Ráteszi a kezét az egyik combjára. Edward kérdőn néz rá. Minek oda a keze? Néha ő is
szokta melegíteni a
saját kezét a combjai között, ha fázik, de most nem fázik.
– Akkor, amikor ez először megtörtént, töltötte be épp a nyolcat. Nem igazán értette, mi
történik. Természetesen. Harmincnyolc volt, amikor véget ért az egész. De akkora már
tönkretette.
– Harminc éven át tartott? – Vanja szkeptikusan nézett Sebastianra.
– Igen.
– Miért nem hagyta simán ott? Vagy vetett véget az egésznek?
Sebastian gyakran kapta ezt a kérdést. Miért maradt Hinde? Az anyja beteg volt, semmit
sem
hozhatott fel ellene, ráadásul fel is nőtt. Miért nem ment el? Vagy ölte meg? Vagy…
valami.
– Először túl kicsi volt. Aztán túlságosan félt. Aztán meg… már túl régóta tartott. –
Sebastian a
fejét rázta. – Nem tudom megmagyarázni jobban, anélkül hogy mélyebben bele ne mennék,
hogy
mitől válunk azzá, amivé, ráadásul ez itt nem is segítene. Nincs elég képzelőerőd, hogy
megértsd a
kapcsolatukat.
Vanja csak bólintott. Talán Sebastian most megsértette, de valahogy csak elviseli. Örült,
hogy
nem kell elképzelnie, hogy a magányos nyolcéves min ment keresztül.
– Senki sem tudta meg? Senki sem gyanított semmit? – Billy érdeklődve hajolt előre. –
Úgy
értem, biztos hatással volt az iskolai előmenetelére meg ilyesmi.
– Az anyja öngyilkossággal fenyegetőzött, ha elmondja bárkinek is. Nagyon fontos volt,
hogy
úgy csináljon, mintha mi sem történt volna, hogy senki se gyanakodjon. Ha máshogy
kezdett volna
viselkedni, az emberek talán gyanakodni kezdenek, vagy valahogy megtudják. Furcsa módon
Edward egyre „normálisabb” lett az idő előrehaladtával. Simán kezelt minden új helyzetet.
Kénytelen volt. Ha nem viselkedik, az anyja meghal.
Az anyja hasra fekszik az ágyon, és felhúzza a hálóinget. Edward sosem látja az arcát. Az
anyja beletemeti
a párnába. Az elején még magyarázta, hogy feküdjön rá Edward, mit csináljon, hogy
mozogjon. De aztán
már nem. Most már csöndben van. Legalábbis az elején. Mert Edward most már tudja, mit
kell csinálnia.
Nincs semmi különbség soha. Az anyja magához szólítja, azt kéri, üljön mellé, elmondja,
mennyire okos
nagyfiú, mennyire örül, hogy van neki, és hogy milyen boldoggá teszi. Aztán fogja a kezét,
és behúzza a
takaró alá. Minden ugyanúgy történik minden alkalommal.
Egy idő után jönnek a hangok. Mélyen a párnából. Edward utálja a hangokat. Azt kívánja, bár
ne lennének.
A hangok azt jelentik, hogy mindjárt vége. Nem szereti ezt, amit csinálnak. Már rájött,
hogy más anyák
nem várnak el ilyesmit. Nem szereti. De még kevésbé szereti azt, ami ezek után jön. A
hangok után…
– Akárhányszor szexre kényszerítette az anyja, utána megbüntette. Tisztátalan volt.
Mocskos.
Valami ocsmány és szörnyű dolgot tett, az anyja pedig látni se bírta.
Edward elfordítja a fejét, amikor az anyja kinyitja a lépcső alatti ablaktalan helyiségbe
vezető ajtót. A fiú
bemegy és leül. Egyenesen a hideg padlóra. Semmi értelme sírni vagy könyörögni. Akkor
csak rosszabb
lesz. Hosszabb. Átöleli a térdét. Az anyja egy szó nélkül rázárja az ajtót. A hangok óta
nem szólt semmit.
Sötét van. Edward sosem tudja, meddig ül ott. Nem ismeri az órát. Senki sem tanította
meg neki. Bár
elkezdték az iskolában. Ismeri az egészet, a felet és a negyedet. De teljesen mindegy,
úgysincs órája, hogy
megnézhesse. Néha úgy érzi, jobb is így. Ha lenne órája, tudná, mióta ül bezárva. A végén
még
bepánikolna. Azt hinné, hogy az anyja elfeledkezett róla. Vagy elutazott. Elhagyta. Most az
idő egybeolvad
a sötétséggel. A tanító néni egyszer elmesélte, hogy a kutyák nem tudják felfogni az időt.
Nem tudják, hogy
egy órát vagy egy napot töltöttek-e egyedül. A sötétben ő is kutya. Nem érzékel. Öt óra
vagy két nap. Sosem
tudja igazán. De mindig boldog lesz, ha nyílik az ajtó. Akár egy kutya.
Nem érti. Sosem fogja megérteni. Mindent megtesz, amit az anyja kér, mégis itt végzi. A
sötétben, a
hidegben. Sosem ő javasolja, hogy csinálják, amit csinálnak. Sosem az ő ötlete. Az anyja
hívja. Ő hívja be
az ágyába. Mégse tud utána ránézni. Mocskosnak gondolja. Csúnyának. Edward megéhezik,
de az éhség
elmúlik. A szomjúság rosszabb. A padlóra vizel. Igazából nem is akar. Tudja, hogy aztán
neki kell
feltakarítania. Amikor az anyja ismét kinyitja az ajtót. Amikor vége a büntetésnek. Mielőtt
elkezdődik a
leckéztetés, hogy többet ilyet ne tegyen. Néha kakil is. Ha sokáig kell ott ülnie. Nem tudja
visszatartani.
Amikor már régóta nem engedte ki…
– Azért idővel mindig kiengedi. Megbocsát neki, de ezzel nincs vége. Hogy emlékeztesse a
bűnére, és hogy többet ne tegyen olyat, egy olyan nagy iratkapcsot, tudjátok, olyat tesz a
fitymájára. És annak addig ott kell lennie, amíg meg nem engedi neki, hogy levegye.
Sebastian látta, hogy a szobában mindenki fintorog. Billy és Torkel talán egy kicsit jobban.
– Én ezt nem hiszem el – kezd bele Billy újra. – Hogy lehet ezt végigcsinálni, anélkül hogy
valakinek feltűnne? Biztos csomót hiányzott az iskolából.
– Az anyja betelefonált, hogy beteg. Asztma és migrén. Egyébként jól teljesített az
iskolában.
Mindezek ellenére végigcsinálta az általános iskolát, a gimnáziumot és az egyetemet is.
Ráadásul
kiváló eredménnyel. Aztán vállalt egy egyszerű munkát, hogy gondoskodjon magáról.
Természetesen túlképzett volt, de lecsípett ezt-azt az önéletrajzából. Felszínes kapcsolatai
voltak.
Kollegiális viszony. Százharminc közeli IQ-ja van, szóval elég intelligens volt ahhoz, hogy
játssza a
„normálist”, de éretlen volt ahhoz, hogy mélyebb kapcsolatokat alakítson ki, amelyek
empátiát
vagy bármiféle valódi érzelmet igényeltek. Akkor leleplezhették volna.
Sebastian szünetet tartott, és megivott egy pohár vizet.
– Az anyja 1994-ben meghalt. Alig egy évvel később Edward próbálkozni kezdett nőknél. Az
első
áldozata egyik kollégája lett a szociális hivatalnál, aki érzékelhetően érdeklődött iránta, és
beszélgetni próbált vele.
Vár. A kezében ott a táska a hálóinggel és a harisnyával. Tudja, hogy a nő akarja őt. Ő
akar irányítani. Azt
akarja folytatni, amit az anyja csinált. A mocskosat akarja. A gonoszat. Olyasmire akarja
kényszeríteni
Edwardot, aminek a vége büntetés lesz. Fájdalom. Sötétség és megalázás. Ezt akarják
mind. De Edward nem
fogja engedni. Ezúttal nem.
Becsönget hozzá. A nő mosolyog. Edward tudja jól, miért. Azt is tudja, mit akar, de ezúttal
majd
meglepetésben lesz része. Ezúttal övé az irányítás. A nő épphogy behívja, Edward máris
lesújt. Keményen
megüti. Kétszer. Arra kényszeríti, hogy mutassa meg a hálószobát. Vegye le a ruháit.
Vegye fel a hálóinget.
Feküdjön hasra. Megkötözi a harisnyával. Amikor a nő már mozdulni sem tud, Edward
kimegy a
hálószobából. Fogja a zacskót az élelmiszerrel és az üres üveggel, amelybe majd vizelhet.
Helyet keres.
Ahová be lesz zárva. Megtalálja a pincében. Zárható. Odabent sötét van. Berakja, amit
magával hozott. Így
majd könnyebb lesz elviselni a büntetést. Később.
– De nem lesz később. Elvágja a torkukat, pont azért, hogy megússza a büntetést.
Megszólalt Torkel telefonja. Mindenki összerezzent, amikor a csöngés megtörte az eddigi
feszült
hangulatot. Torkel megfogta a telefont, elfordult, és úgy vette fel.
– De azt csak tudta, hogy a nők nem fogják túlélni – vette fel Vanja a társalgás fonalát. –
Akkor
miért kellett az élelmiszer?
– A biztonság kedvéért. Ha mindezek ellenére a nő túlélné, és megbüntetné. Nem akart
éhen
halni. De mint ismert, sosem kellett a készleteihez nyúlnia.
Torkel befejezte a rövid telefonbeszélgetést, és visszafordult a csoporthoz. Rögtön feltűnt,
hogy
nem jó híreket kapott.
– Megvan a negyedik áldozat.

Vanja autója ért először oda. A rendőrőrjárat, amelyik megtalálta a testet, már példásan
le is
zárta a szürke emeletes házat. Vanja kiugrott a kocsiból, és gyorsan a rendőr felé indult,
aki a
kék-fehér szalag mögött állt. Sebastian az autónál maradt, és a házat nézte. Idegesítő
magabiztossággal ült be Vanja mellé az anyósülésre, de Vanja úgy vélte, nem volna helyes
összeveszni a kivonulás alatt. Elvégre Sebastian lehetett gyerekes. Vanja viszont nem. Ő
dolgozott.
De amikor ez az egész lenyugodott kissé, el fogja mondani Torkelnek, és aztán Sebastian
Bergman
utazzon csak valaki mással. Torkel például egy remek alternatíva. Elvégre ő makacskodott,
hogy
rángassák bele Sebastiant ebbe. Az ajtónál álló rendőr felismerte és bólintott. Vanja is
felismerte,
Erik valakicsodának hívják. Ügyes rendőrként élt az emlékezetében. Rendes és mindig
nyugodt.
Rövid beszámolója alatt Vanja nem talált okot, hogy felülbírálja értékelését. A férfi és
kollégája az
előírások szerint azonnal riasztották a királyi nyomozóhatóságot, amint bementek a
harmadik
emeleti lakásba, és megtalálták a megkötözött, halott nőt. Igyekeztek nem elmozdítani
semmit,
azonnal elhagyták a helyiséget, hogy lezárják a lakást és a főbejáratot is. Mindezt azért,
nehogy
megbolygassák a tetthelyet. Vanja megköszönte Eriknek a jelentést, és elindult Ursula,
Billy és
Torkel felé, akik épp akkor érkeztek.
– A helyszín biztosítva odafönt. Harmadik emelet. Billy, ugye, beszélsz Erikkel, aki először
járt
itt, és felveszed rendesen a jegyzőkönyvet? – A szalag mellett álló egyenruhás felé
mutatott.
– Nem vennéd fel te?
Vanja meglepetten nézett rá.
– És akkor te mit csinálsz?
– Felmehetnék például.
– Beszélj Erikkel, aztán gyere fel – szakította félbe őket Torkel.
Billy lenyelte az ösztönös tiltakozását. Egy dolog volt Vanját emlékeztetni arra, hogy néha
elfelejti, hogy egyenrangúak a csapatban, de teljesen más volt megkérdőjelezni a főnök
parancsát.
– Rendben. – Megfordult és elment.
A másik három együtt lépett be a kapun, és tűnt el.
Sebastian még mindig az autónál állt.
Látta, hogy Billy odaint neki, de nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Maradjon itt a
nyugtalanságával, vagy derítse ki, hogy a keringő gondolatai igazak-e. Lehetetlennek tűnt.
Ez egy
nagy ház. Teljességgel kizárt. Rengeteg egyforma ház van itt. Mégsem tudta elhessegetni
az
érzést, amely hatalmába kerítette, és leblokkolta. Billy ismét intett neki. Idegesen.
– Gyere már!
Sebastian nem halogathatta tovább. Bár egy része nem akarta, muszáj volt
megbizonyosodnia
róla. Így is, úgy is kiderül hamarosan. Akkor már akár most rögtön is kiderülhet. Elindult
Billy
felé. Előreengedte. Hogy lépést tarthasson vele.
Bementek a bérházba, fel a kőlépcsőkön. Billy gyors léptekkel. Sebastian sokkal lassabban.
Ismerős szürke lépcsőház. Több ezer, sőt több tízezer ilyen létezik. Miért pont ez lenne
különleges?
Lázasan keresett valami részletet, hogy elcsitítsa a pánikérzetét. De nem talált semmit.
Hallotta, hogy Billy felért a harmadikra. Hallotta, hogy beszél valakivel. Egy rendőrrel, látta,
amikor a lépcsőfordulóba ért. Egy lakás nyitott ajtajában álltak. Futólag látta Torkelt is az
előszobában. Tett néhány lépést, mielőtt megállt volna. Most már nem tudta kordában
tartani a
pánikot. Térdre esett. Nehezen lélegzett.
Összeszedte magát annyira, hogy ismét egy gyors pillantást vessen a lakásba, utolsó
elkeseredett
próbálkozásként, hátha téved.
De nem tévedett.
Látta, mi fekszik a nappali padlóján.
Egy barna mackó, piros masnival és felirattal.
A világ legjobb anyukája.
Torkel felvette a cipővédőt, de eddig még nem lépett be a nappaliba, ahol az ágy volt.
Hogy a
gyilkos ugyanaz, ahhoz kétség sem fért. A hálóing, az összekötözött lábak és karok, a
tátongó seb a
torkon – minden arra utalt. Csak dühöt és tehetetlenséget érzett. Még egy áldozat, akit
nem tudtak
megvédeni. Ursula szétvetett lábbal állt a szoba közepén, és módszeresen
körbefényképezte a
helyszínt. Néhány órába biztos beletelik, hogy végezzen az előzetes vizsgálatokkal. Közben
Torkel a
többiekkel együtt elkezdheti a szomszédokat kérdezgetni. Azzal a nővel akarta kezdeni, aki
pár
órával ezelőtt telefonált a rendőrségre. Hirtelen Sebastian hangját hallotta maga mögött.
– Torkel! – Halkabban beszélt, mint szokott.
Torkel megfordult, és egy holtsápadt Sebastiant látott meg az ajtó előtt, a lépcsőház
betonfalának támaszkodva. Úgy tűnt, egyedül a fal tartja.
– Mi az?
– Muszáj beszélnünk. – Sebastian jóformán már suttogott.
Torkel odalépett hozzá, Sebastian pedig félrehúzta a lépcsőre. Torkel ideges lett. Jó
eséllyel épp a
karrierje legkatasztrofálisabb nyomozásának a közepén járt, és tényleg semmi szüksége
nem volt
suttogós gyermekjátékokra.
– Mit akarsz, Sebastian?
Sebastian szinte esedező pillantást vetett rá.
– Azt hiszem, ismerem. Annette Willén, így hívják?
– Valószínűleg. Legalábbis ő lakik itt.
Úgy tűnt, Sebastian egy pillanatra elveszti a talajt lába alól, kis híján nekiesett a falnak.
– Honnan ismered? – kérdezte Torkel, kicsit megenyhülve.
Sebastian láthatóan le volt sújtva.
– Ugyanazon a csoportterápián voltunk. Egyszer. Csak egyszer mentem el… Lefeküdtem
vele.
Hát persze. Torkel nem is várt mást. Találkozott Sebastian olyan nőkkel is, akikkel nem
feküdt le?
Torkel kételkedett benne. De ez általában nem szokott semmit jelenteni Sebastiannak. Meg
a nők
sem. Most pedig láthatólag a befolyásuk alá vonták az események, amitől Torkelnek sötét
gondolatai támadtak.
– Mikor történt?
– Öt óra előtt mentem el innen.
– Hogy micsoda? Ma reggel?
– Igen…
Torkel minden más hangot kizárt. Teljesen az előtte álló férfira koncentrált. A férfira, aki
olyasmit mondott, amit egyáltalán nem akart hallani.
– De hát a rohadt életbe!
– Sajnálom, én nem tudom… – Sebastian szavakat keresett. De nem talált. – Úgy értem…
Mégis,
mi a francot csináljak?
Torkel körülnézett. Látta a rendőrt, aki Billyvel és Vanjával tervezgette, hogyan kérdezzék
ki a
szomszédokat. Ursula egy fekete táskában keresgélt új objektív után a közeli képekhez.
Aztán
visszatért Sebastian kifejezéstelen, színtelen arcához. A férfi, akit bevettek a nyomozásba,
éppen
most változott a rendőrség rémálmává.
– Menj vissza a rendőrségre. És maradj ott, amíg vissza nem érek.
Sebastian erőtlenül bólintott, de nem mozdult. Torkel frusztráltan rázta a fejét, és a rendőr
felé
nézett.
– Valakinek vissza kellene vinnie ezt az embert, meg tudná oldani?
Aztán bement a lakásba Ursulához. A szörnyű bűntényhez, amely eddig olyan bonyolultnak
látszott, de hirtelen a két bonyolult helyzet közül ez tűnt az egyszerűbbnek.

Sebastian nem nagyon emlékezett a visszaútra. Arra emlékezett, hogy hátra akart ülni.
Arra
emlékezett, hogy egy rendőrnő vezetett. Teljesen lefoglalta, hogy megpróbálja megérteni
ezt a
napot. A bénító pánik valahol félúton kezdett enyhülni. Ismét tudott logikusan gondolkodni.
Örült
neki. Muszáj volt gondolkodnia. Szüksége volt az eszére. A helyzet extrém volt. Annette
Willén
meghalt. Megölték. A nagy kérdés, amelyet Sebastian alig mert feltenni magának, az volt,
hogy
vajon köze van-e a történtekhez. Lefeküdt Annette Willénnel. Akit röviddel ez után
meggyilkoltak.
Akart hinni a véletlenekben.
Hogy csak szerencsétlen egybeesés.
A sors szeszélye.
Semmi mást nem akart jobban, csak hogy ez tényleg így legyen. De mennyi az esélye
annak,
hogy a gyilkos pont Annette-et választja ki? Elképesztően kicsi.
Eddig nem találtak semmilyen földrajzi mintát, amely alapján a gyilkos az áldozatait
kiválasztotta volna. Egy Tumbában, egy Brommában, egy Nynäshamnban. Most pedig
Liljeholmen.
A többi nőt a saját házában gyilkolták meg, kettőt villában, egyet pedig sorházban. Most
pedig egy
nagy bérházban sújtott le a gyilkos. Nagyobb esélye volt a lebukásnak, és ez a véletlen
ellen szólt.
Sajnos. Sebastian akárhogy is csűrte-csavarta a dolgot, mindig ugyanarra a következtetésre
jutott.
Az egész összefüggött valahogy.
Ő és Annette.
Annette és a gyilkos.
Sebastian bement a rendőrségre. Anélkül, hogy bármi terve lett volna. Meg kell várnia
Torkelt. Azt
se tudta, hogy aztán maradhat-e még egyáltalán.
Megkereste a Szobát. Ott legalább magára csukhatta az ajtót, és egyedül maradhatott a
lázas
gondolataival. Megállt a nagy tábla előtt, amelyen a fotók és rajzok lógtak. Végignézett
Billy
idővonalán. Megnézte a régebbi áldozatok képét. Nemsokára Annette Willén képe is itt lesz.
Egyik
sem volt épp fiatal. Mindegyik negyven fölötti. Ebben talán lehet valami. Volt múltjuk. A
múlt több
lehetőséget kínált, hogy mintázatot keressenek. Tudta, hogy Billy már megvizsgált
mindent, de
úgyis meg kell várnia Torkelt, ami órákba is telhet. Valamit csak kell kezdenie magával. Ez
legalább távol tartja a többi gondolatától.
Az asztalon a három áldozat mappája feküdt, amelyet itt hagytak, amikor elsiettek
Liljeholmenbe. Sebastian leült, és magához húzta őket. Bennük volt minden információ,
amelyet
összegyűjtöttek. Az adóhivatal és az okmányirodák hivatalos irataitól kezdve volt itt
minden a
bizonyítékokon át a kihallgatási jegyzőkönyvekig, amelyeket a nőkhöz közel állók,
munkatársak és
szomszédok kikérdezése során vettek fel. Találhat ebben valamit, ami eddig nem tűnt fel
a
többieknek? Kevés esélye van. A csapat elvégre a legjobb Svédországban. De attól még
próbálkozni
lehet.
Szüksége volt rá.
Meg kellett értenie.
Olvasni kezdett. Első áldozat. Maria Lie. Nemrég költözött külön a férjétől, Karltól, de a
válás
még nem zajlott le. Hosszú kihallgatási jegyzőkönyv a jövendőbeli exférjjel – vagy hogy
hívják az
ilyet – folytatott beszélgetésről, tíz sűrűn teleírt oldal, amelyet Sebastian olvasni kezdett.
Maria Lie
és Karl régóta házasok voltak, de a kapcsolat gyermektelen maradt, és kezdtek eltávolodni
egymástól. Maria Lie vezette az egyik városi HR-cég pénzügyi osztályát. A férj a Tele 2-
nél
dolgozott, és tavaly találkozott egy fiatalabb nővel, akivel titkon viszonyt kezdett. Aztán
jött a
leleplezés és rögtön a szakítás. Maria Lie kivásárolta Karlt a villából. Karlnak kellett a
pénz. Az új
nő máris terhes volt, és közös lakást kerestek. Maria Lie éppen kérvényezte, hogy újra a
lánykori
nevét, a Kaufmannt használhassa, és akkor…
Sebastian megállt. Újra elolvasta a nevet. Ilyen nincs.
Kaufmann.
Kaufmann!
U rsula befejezte a fényképezést, és azt várta, hogy megérkezzenek az igazságügyi orvos
szakértők, mert a testet csak azután vihették el és vizsgálhatták meg. De késtek egy
súlyos
baleset miatt, Ursula pedig a nappali ablakához lépett, hogy valami máson pihentesse a
tekintetét,
mint a szürkésfehér test és az alvadó vér.
Kint ismét tökéletes nyári nap volt, tiszta, kék éggel. A perzselő nap nyugat felé haladt,
legalább
már nem teljesen a lakásba sütött be, de a levegő továbbra is fülledt volt a zárt, szinte
forró
szobában. Ursula óvatosan kinyitotta az erkélyajtót, és kilépett a sötét faburkolatra. Kint
egy
árnyalattal hűvösebb volt. Az erkély apró volt, de szeretettel gondozott, egy kecses
terrakottacserépből csodaszép, nagy, sárga futórózsa nőtt ki, és futotta be a betonfalat. A
rózsáról
megfelelően gondoskodtak, Ursula biztos volt benne, hogy Leverkusen fajtájú. Az anyja,
Ingrid a
rózsák bolondja volt, és két hasonlót nevelgetett a nyaraló bejárata mellett Smålandon,
mint ez itt.
Próbálta megtanítani Ursulának a kertészkedés művészetét, de az egyetlen, ami megragadt
Ursula
fejében, néhány fajta neve volt, no meg a tetűirtó szaga. Ursula tovább nézelődött az
erkélyen. Két
összecsukható faszék állt a francia divat szerinti, fehérre festett, ovális fémasztal
mellett. Az
asztalon mindösszesen egy világoskék cukrostál árválkodott, vékony, fehér virágmintával.
Nemsokára valaki majd összepakolja, és azon gondolkodik, mihez kezdjen ezzel, meg a
többi cuccal
a lakásban. Dolgok, amelyek megmaradnak utánunk. Ursula megállt a korlát mellett, és
kinézett az
Essingeledenre és a mögötte elterülő zöld erdőre. Látta, hogy haladnak el az autók a
többsávos
úton, mindenki a célja felé. A lakásban véget ért egy élet, kint pedig minden rohant tovább.
Így
működtek a dolgok. Az élet egy folyó, nem lehet megállítani, akármennyire is szeretnénk.
Akármilyen nehéz is annak, akit megfosztottak valamitől, attól még pár lépéssel odébb
minden
megy tovább. Mint mindig. Vett egy mély levegőt, és hagyta, hogy az oxigén betöltse a
tüdejét.
Aztán becsukta a szemét és elgondolkodott. Hogy a gyilkos ugyanaz, ahhoz kétség sem
férhet.
Minden stimmelt, a hálóingtől és a nejlonharisnyától kezdve a torkon tátongó seben
keresztül
egészen a hátulról elkövetett erőszakig. Hogy biztosra menjen, keresett egy zárható
tárolót. Egyet
sem talált a lakásban, de Ursula gyanította, hogy nem változott meg annyi minden azóta,
hogy
utoljára lakásban lakott, még ha az évekkel ezelőtt volt is. Kell lennie egy tárolónak. Volt
is.
A pincében.
Egy acélajtó túloldalán hosszú betonfolyosó futott. A fakeretre kifeszített drótháló mögötti
kis
tárolókat ötméterenként csupasz izzók világították meg. Mindegyik tárolóhoz tartozott egy
zárható rész, gyalulatlan faajtóval. Gyenge, de összetéveszthetetlen penészszag terjengett.
A pincehelyiség nem úgy nézett ki, mintha a lakástulajdonosok sokszor látogatták volna az
elmúlt
harminc évben.
Ursula végigment az egyforma kalickák előtt, amíg meg nem érkezett a tizenkilenceshez,
Annette lakásának számához. Az ajtón a lakatot feltörték. Ursula kesztyűs kézzel,
óvatosan
kinyitotta az ajtót és bekukkantott. Most már a tároló is a bűnügyi helyszín része. Nagyon
kevés
dolog volt Annette tárolójában. A legtöbb tároló, amely előtt Ursula elment, többé-kevésbé
tele
volt. Annette-ében csak néhány papírdoboz, papírzacskó, egy állólámpa, egy lehajtható
asztal és
négy egymásra helyezett szék árválkodott. A padló közepén állt a takarosan elhelyezett
készlet: az
üdítő, a keksz, a banánok, a nápolyi és az üres üveg a vizelet számára. Egyenes vonalban
sorakoztak, egyforma távolságra egymástól. Pont, mint a többi helyen. És Ursula, a
tapasztalt
helyszínelő hirtelen megborzongott – persze ezt sose fogja beismerni –: a pontosság,
ahogy az
elkövető újra és újra megalkotta ugyanazt a rendet, ijesztő volt. Óvatosan leült, elővett
egy kis fém
mérőszalagot, és gondosan megmérte a távolságot a tárgyak között. Ahogy gyanította,
négy és fél
centiméter volt. Minden alkalommal kiméri, gondolta. Időbe telik. De szánt rá időt. Ennyire
hidegvérű. Ennyire nyugodt. Ennyire fontos volt neki, hogy jól csinálja.
Rituálisan.
Hogy úgy csinálja, mint Hinde.
Hogy lemásolja.
A legapróbb részletekig.
Ursula újra megborzongott.
A gondolatai félbeszakadtak, amikor hallotta, hogy Torkel bejön a lakásba. Őt kereste, és
anélkül
hogy észrevette volna, hogy ott áll az erkélyen, elment a lakás apró konyhája felé.
– Torkel, ide! – szólt neki, és bekopogott az ablakon.
Torkel kinézett a konyhából, és felé bólintott. Komoly volt a tekintete. Kiment az erkélyre,
és az
egyszerűbbel kezdte. Amit értett.
– Körbekérdeztünk, de eddig semmi. Annette rendes volt és csöndes. Nem zavart sok
vizet. A volt
férje pedig egy seggfej. De senki sem látta itt hónapok óta.
Ursula bólintott, és ismét a kilátást nézte.
– És Annette barátnője, aki megtalálta?
– Lena Högberg, kicsit arrébb lakik. Együtt ebédeltek volna ma, de Annette nem ment. A
barátnő
egész délután hívogatta, de Annette nem vette fel.
Ursula egyetértően bólintott.
– Kevesebb mint tizenkét órája halott.
– Annette-nek kicsit nehéz volt az élete az elmúlt években – folytatta Torkel –, így Lena
nyugtalankodni kezdett, és úgy döntött, idejön munka után. Vérfoltokat látott a padlón a
levélbedobón keresztül…
– Milyen értelemben volt nehéz az élete?
– Elvált, a fia külföldre költözött, ő meg elvesztette az állását. Eléggé maga alatt volt. –
Torkel
elnézett az Essingeleden felé, mielőtt tovább mesélt volna. – Vanja épp a volt férjet
nyomozza le.
– Semmiképp sem árt, de a gyilkos ugyanaz. Nem más.
Torkel nagyot sóhajtott. Ursula ránézett. A férfi szokatlanul elkeseredettnek tűnt.
Nyomottnak,
de ez nem volt rá jellemző helyszíneléskor. Nyilvánvalóan mind rosszul érezték magukat,
hogy
nem tudták megakadályozni ennek a nőnek a halálát, de Torkel mintha rosszabbul viselné,
mint
általában.
– Mindent a lehető legjobban kell csinálnunk – mondta ki végül, inkább magának, mint
Ursulának, legalábbis úgy tűnt. – Semmit sem szabad elvétenünk.
Egy pillanatra elcsöndesedtek, és mindketten az autópályát bámulták. Torkel kézen fogta a
nőt,
és ránézett. Ursula meglepetten nézett vissza, de nem húzta el a kezét.
– Van egy nagyobb problémánk. Egy nagy problémánk.
– Micsoda?
– Biztos vagy benne, hogy kevesebb mint tizenkét órája halott?
– Nehéz megmondani a hőség miatt, de körülbelül hat-tizenkét órája. Miért?
Torkel még jobban szorította a kezét.
– Sebastian lefeküdt vele tegnap este.
– Hogy mi van?
– Az van, hogy a mi Sebastian Bergmanunk lefeküdt ezzel a nővel, és körülbelül tizenkét
órával
ezelőtt hagyta el a lakást.
Ursula most aztán tényleg megborzongott.
Az első két alkalmat sikerült eltitkolnia.
Ezt nem.

Sebastian érezte, hogy elhagyja minden ereje. Minden elhagyja. A levegő. A tetterő. A
képesség,
hogy tájékozódjon. Majdnem a padlóra zuhant, csak az mentette meg, hogy elkapta az
asztalt.
Görcsösen kapaszkodott a világos asztallapba, mintha az lenne az egyetlen, amely
visszatartja a
szakadéktól, amely most nyílt előtte.
Lehetetlenség.
Teljes lehetetlenség.
És mégis igaz.
Erre jött rá, amikor lázasan tovább keresgélt a képek, a kihallgatási jegyzőkönyvek, a
tanúvallomások és a személyes adatok között. Mindenütt ott voltak az összefüggések és
az
emlékképek, amelyeket eddig nem látott. Az igazság sápadtan testet öltött, és minden
kétséget,
reményt és homályosságot elsöpört. Úgy ragadta meg a lelkét, mint egy idegen erő.
Sebastian
remegett, és alig kapott levegőt. A könyörtelen belátás emlékeztette arra, amikor a
thaiföldi Khao
Lak egyik strandján találkozott ezzel a krétafehér, kérlelhetetlen alakkal. Akkor
félmeztelenül,
véresen és fájdalmak közepette ült a törmelékek és pálmalevelek között, a gyász
tehetetlen
feketesége megbénította. Most pedig a királyi nyomozóhatóság egyik irodájában töltötte el
rettegéssel a felismerés. Pusztító rettegéssel. Megpróbált koncentrálni, igyekezett
elhessegetni a
gondolatot, hogy valahogyan kikeveredjen a pánikból, amely épp elnyomni készült őt.
Ököllel
erősen az asztalra csapott. Hangosan felkiáltott. Mindezt azért, hogy képes legyen
koncentrálni és
irányítani. Néhány perc után erejét megfeszítve ismét lábra állt. Megszédült, de
visszaszerezte az
egyensúlyát, és elbotorkált az ablakig, hogy valami mást lásson, mint a halott nőket,
akiknek a
képe az asztalon hevert és a falon lógott. Kint még mindig sütött a nap. Aznap is sütött a
strandon,
villant át váratlanul az agyán a gondolat, és tudat alatt hirtelen Sabine keze után kapott.
Meg
akarta fogni. Ezúttal nem elengedni. Elbújni az apró gyermekkézben, eltűnni naptól meleg
bőrében
és puha ujjaiban. Egy pillanatra látta is maga előtt kerek, fehér arcocskáját, az élettel teli
kék
szemét, a haját, amely csigákban hullott a vállára. Erősen szorította a kezét. Annyira meg
akarta
védeni, mint saját magát. Megvédeni magát az igazságtól, amely a lehetetlen
összefüggésben
lakozott. Tovatűnni a lányával örökre.
De hirtelen a lány eltűnt. Kitépték az öléből. Ismét. Egyedül maradt. Egy tárgyalóban,
amely tele
volt más halottak képével. És egyetlen kísérője a pusztító igazság volt.
Kihúzta magát.
Pont, mint a strandon, amikor felállt.
És lassan elment onnan.

U rsula reakciója először meglepte Torkelt. Azt gondolta, dühvel fog találkozni, de döbbent
csöndet kapott válaszként. Aztán jött egy csomó kérdés. Hogy lehetséges ez? Tényleg
igaz?
Hogy Sebastiannak sikerül bakot lőnie, az nem újdonság, de ilyen durván és ilyen
körülmények
között, ez még Ursula számára is lehetetlennek tűnt. Fel-alá járkált a kis erkélyen, és
próbálta
rendbe szedni a gondolatait. Sebastian ágyba bújt a szomszéd szobában fekvő nővel. A
nővel, akit
aztán meggyilkoltak. Mindez egy fél nap alatt ment végbe, plusz-mínusz pár óra. Valaki
Edward
Hindét másolta. A legapróbb részletekig. Sebastian volt az, aki egykor lecsukatta Hindét,
aki a
helyére tette a kirakós utolsó darabját. Ez volt Sebastian legnagyobb pillanata profilozóként,
és ez
tette azzá, ami. Akárhogy is próbált más magyarázatot keresni Ursula, ugyanarra az
ijesztő
lehetőségre jutott.
Ez mind összefügg.
De attól még kizárt.
Gyorsan úgy döntöttek ketten, hogy az egész csapatot tájékoztatni kell. Amikor lesiettek a
lépcsőn, Torkel a dühöngő lelke mélyén még megmaradt racionalitással gratulált magának,
hogy
elég okos volt ahhoz, hogy az egész csapat véleményét kikérte Sebastian bevonásáról.
Enélkül most
mindez csak és kizárólag az ő problémája lenne. Utálta, hogy egyáltalán ilyesmire gondol,
olyan
kicsinyesnek tűnt, amikor egy meggyilkolt nő feküdt az emeleten. De a gondolat ott
maradt, még
ha meg is próbálta elhessegetni.
Billy otthagyta a rendőrautókat és a gyülekező kíváncsiskodókat. Telefonált, közben fel-alá
járkált. Vanja is odajött, és Billy felé biccentett.
– Épp a volt férjet próbálja felkutatni, hogy odaküldhessünk egy kocsit.
Billy elfordult tőlük, és tovább beszélt a telefonba.
– Annette fiát is megtaláltuk Kanadában. A helyi rendőrség felkeresi és tájékoztatja. Ha
nem
jelentkezik, majd később felhívjuk.
Torkel türelmetlenül bólintott. Mindez nagyszerű, de a hozzátartozók értesítése jelenleg a
legkisebb gondjuk.
– Kérdezd meg, visszahívhatod-e – szólt Torkel élesen Billyre.
– Épp most keresik.
– Majd visszahívod őket. Beszélnünk kell. Most.
Billy letette. Torkel nagyon ritkán használta ezt a hangnemet. Amióta Billy a csoport tagja
volt,
csak párszor fordult elő. És olyankor mindig komoly dologról volt szó. Semmi sem
várhatott.
Kissé félrevonultak négyesben. A kordonon kívül állók kíváncsian bámultak rájuk, ahogy ott
összedugták a fejüket.
– Előállt egy sajátos helyzet – kezdte Torkel.
Vanja Torkelt és Ursulát nézte. Nem tudta, mikor látta őket utoljára ilyen elkeseredettnek.
– Sebastian nagyjából tizenkét órával ezelőtt lefeküdt az áldozattal – mondta Torkel, és
úgy
nézett, mint aki halálhírt hoz.
Billy és Vanja csendben álltak ott, próbálták feldolgozni az információt. Billy telefonja
megszólalt. Valószínűleg megvan a volt férj. Billy nem vette fel.

T orkel és Billy nagy sebességgel indult vissza a rendőrségre Vanja kocsijában. Úgy
döntöttek,
hogy Ursula elmegy az igazságügyi orvos szakértőkhöz, és elintézi, hogy minél előbb
megtudják Annette halálának pontos időpontját.
Vanja rögtön hadat üzent Sebastiannak. Teljes erőbedobással, de Torkel megkérte, hogy
most az
egyszer nyugodjon meg. Csak egy pillanatra. Biztosra kell menni, információkat és
tényeket
gyűjteni, csak aztán reagálni. Sebastian már nem fog sokáig náluk dolgozni, de nem szabad
elfelejteni, hogy négy nőt meggyilkoltak, és erre kellene elsősorban koncentrálniuk. Nem
másra.
Sebastiant szakmai szempontból kell megítélni. Nem szabad, hogy az érzelmeik vezéreljék
őket.
Akármilyen erősek is. Vanja összeszorította a száját és elhallgatott, de Billy látta, hogy
belül csak
úgy fortyog.
Beálltak a garázsba, és néma csöndben mentek fel. Sebastiant a Szobában keresték
először. De a
Szoba ugyanolyan elhagyatott volt, mint amikor elmentek, az asztalon ellenben kupleráj
uralkodott, az előző áldozatok mappái kinyitva, képek, jegyzőkönyvek és teleírt A/4-es
oldalak
szanaszét mindenfelé. Egy szék felborulva hevert a padlón. Valaki járt itt. Minden
valószínűség
szerint Sebastian.
– Maradj itt, és próbálj meg rendet rakni! – Torkel a Szoba felé intett, de közben Billy
irányába
fordult.
– Rendben. – Billy egy pillanatig azon gondolkozott, ne kérdezze-e meg, hogy nem
csinálhatná-e
Vanja. De ez most nem az a helyzet volt. Most nem.
– Ellenőrizd, nem hiányzik-e valami. Ha igen, akkor számolj be róla! – mondta Torkel, azzal
megfordult és elindult kifelé.
Billy megállította.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy Sebastiannak köze van mindehhez?
Torkel a kezével a kilincsen megállt, és komolyan Billy felé fordult.
– Abból, amit tudunk, ő láthatta Annette Willént utoljára életben. Szóval nagyon is köze van
hozzá.
Torkel kiment a Szobából. Vanjával tovább keresgéltek, sokkal fürgébben. Elmentek az
étkezőhelyiség mellett, ahol néhány egyenruhás épp kávét főzött. Egyikük nem is olyan rég
látta
Sebastiant. Köszönt neki, mondta, de nem kapott választ. Torkelék továbbsiettek. Torkel
irodájának
ajtaja nyitva állt. A férfi bedugta a fejét, és meglátta Sebastiant, magába roskadva a
látogatóknak
fenntartott barna kanapén. A fejét lehajtotta, mint aki pihen, vagy mint aki a világ összes
terhét a
vállán cipeli. Torkel megállt az ajtóban, és végigmérte az összeomlott alakot. Aztán
néhány
határozott lépéssel bement az irodába, mire Sebastian lassan felnézett. A tekintete
megadó volt,
valahogy mégis erőteljes. Mintha ott állna egy út végén, ahonnan nincs tovább, de mégse
adná fel
a harcot. Felállt. Vanja is megjelent az ajtóban, és Sebastian szemébe nézett. A férfi
csendben állt.
Vanja csak a fejét rázta elfojtott dühében.
– Hagyj magunkra! – Torkel ösztönösen érezte, ahogy ott állt pár méterre Sebastiantól,
hogy
legjobb lesz ezt kettesben megvitatni a régi barátjával. Sebastiannak szüksége van arra,
hogy
kibeszélhesse magát. Nem kell rögtön a konfliktus közepébe csöppenni. – Csukd be az
ajtót, kérlek!
Torkel egy gyors pillantást vetett Vanjára, aki meglepően hamar megértette a helyzetet.
Egy szó
nélkül behúzta maga után az ajtót. Kissé tán túl erősen. Torkel Sebastiant nézte, aki
továbbra is a
kanapé előtt állt.
– Ülj le!
Torkel elindult Sebastian felé, aki még mindig magát kihúzva állt ott, és várt. Torkel
először
válaszokat akar kapni a kérdéseire. Aztán pedig kizárja Sebastiant a nyomozásból. Amilyen
gyorsan
csak lehet. Ez volt most a fontos.
– Meg kellene beszélnünk ezt-azt – mondta Torkel határozottan, amikor Sebastian mellé
lépett.
– Többet is, mint hinnéd. – Sebastian hangja tisztán csengett, és majdnem olyan
határozottan,
mint Torkelé.
Torkel ideges lett Sebastian előre nem látott magabiztosságától. Csak suttognia kellene,
gondolta, mielőtt folytatta volna.
– Számodra itt ért véget a dolog, csak hogy tisztán lássunk. Semmi közöd nem lesz többé
ehhez a
nyomozáshoz.
– Dehogyisnem.
– Sebastian, figyelj! – Torkel nem tudta palástolni a haragját. Próbálta legyőzni a
késztetést, hogy
megrázza régi kollégáját. Tényleg nem fogta fel? – Lefeküdtél az egyik áldozattal.
– Lefeküdtem mind a négy áldozattal.
Torkel azonnal elhallgatott.
– Nem mostanában… de lefeküdtem.
Torkel elsápadt, és Sebastian égő szemébe nézett.
– Ez nem egy sima másoló, Torkel. Ez most személyes. Ellenem irányul.

Belekerült egy kis időbe mindenkit összegyűjteni. Ursula az igazságügyiektől jelentkezett

be.
A halottszemle még közel sem ért véget, így nem szolgálhat új információval, de mindent
félretett, amikor meghallotta, miről is van szó. Billy rendbe rakta a mappákat, mire
Sebastian és
Torkel megérkeztek a Szobába. Semmi sem hiányzott, ha jól látta. Vanja idegesen, de
magától
átvette a feladatot Billytől, hogy megkeresse Annette volt férjét. Azok után, ami történt,
muszáj
volt úgy éreznie, hogy rendőrként igenis képesek megállni a helyüket, és megfelelően
tudnak
cselekedni. Sikerült is megtalálnia a férfit, és elintézte, hogy egy járőr felkeresse és
tájékoztassa,
mi történt a volt feleségével. Ha már tudott róla, akkor muszáj lesz röviden kihallgatni, ha
másért
nem, azért, hogy kiderüljön, van-e valami alibije arra az időpontra. Vanja utolsónak érkezett
a
Szobába, és tüntetőleg az ajtó mellé állt, karba tett kézzel. Olyan távol Sebastiantól,
amennyire csak
lehetett. Sebastian üdvözlésképp felé biccentett, de csak egy fintort kapott válaszul.
Sebastianra
láthatólag hatottak az események, de a tűz a szemében csak még jobban lobogott.
– A helyzetünk elég extrém – kezdett bele.
Vanja a fejét rázta, nem bírta türtőztetni magát.
– A te helyzeted elég extrém. Nem a miénk. Ne vegyél minket egy kalap alá, légy szíves.
Torkel egy éles pillantással elhallgattatta.
– Engedd, hogy végigmondja.
Sebastian hálásan bólintott Torkel felé, és megpróbált ismét egy bocsánatkérő pillantást
vetni
Vanja irányába. Nem akart most veszekedni. Épp ellenkezőleg. Nagyon rég érezte magát
ennyire
egyedül.
Sebastian megfordult, és rámutatott az első áldozat egyik képére.
– Maria Lie-t nem ismertem fel először, de amikor egyetemre járt, még Kaufmann-nak
hívták.
A dokumentumok szerint ugyanakkor jártunk egyetemre, és arra már emlékszem, hogy egy
darabig együtt voltam egy Maria Kaufmann-nal akkoriban. – Sebastian nyelt, és Katharina
Granlund fényképével folytatta. – Katharinát fel kellett volna ismernem. Még 1997-ben jött
el egy
dedikálásomra. A könyvfesztiválra. Akkor már házas volt. Néhányszor találkoztunk. Akkor
jöttem
rá, hogy ő az, amikor azt olvastam, hogy van egy kis, zöld gyíkos tetoválása egy… intim
helyen…
Vanja nem bírta tovább.
– Most csak szórakozol, ugye? Nem emlékszel, hogy hívják az egyéjszakás nőidet, de arra
emlékszel, milyen tetkóik vannak odalent?
– Nem tudom, mit mondhatnék – felelte Sebastian szinte bocsánatkérően.
– Egy tetoválásra könnyebb emlékezni, mint egy arcra – szólt közbe Billy.
Vanja villámgyorsan felé fordult.
– Még véded is?
– Csak annyit mondtam…
– Fejezzétek be. Mindketten! – Torkel lezárta a vitát, mintha két veszekedő gyerekről
lenne szó. –
Sebastian, folytasd!
Sebastian nem tudott Vanja szemébe nézni, amikor az utolsó kép felé fordul. A
nynäshamni szőke
nő volt az. A kettes számú áldozat.
– Jeanette Jansson… Nem ismerem fel, nem is emlékszem rá sajnos, de az egyik
kihallgatási
jegyzőkönyvben azt olvastam, hogy a beceneve Jojo volt, én meg… én meg lefeküdtem egy
Jojóval
néhány évvel az egyetem után. Växjőben… Aki szőke volt, és volt egy sebhelye – Sebastian
a nő
felső ajkára mutatott. – Jeanette Jansson Växjőből származik, és kiskorában megoperálták
nyúlszájjal…
Teljes csönd ereszkedett rájuk. Vanja nyílt ellenszenvvel nézett Sebastianra, aki hirtelen
nagyon
fáradtnak és öregnek tűnt.
– Hogy pont ezek a nők haltak meg, ez mind az én hibám. Én vagyok a kapcsolat, amelyet
kerestetek. Én és Hinde.
Billy belekapaszkodott valamibe, amit az agya logikusnak talált.
– De Edward Hinde Lövhagában ül. Tényleg biztosak lehetünk abban, hogy neki is köze van
mindehhez?
– Hogy valaki Edward gyilkosságait másolja a legapróbb részletekig, nekem címezve,
anélkül
hogy ehhez Hindének köze lenne… Ez teljességgel valószínűtlen. Négyen vannak, négy nő,
akikkel
lefeküdtem! Minden összefügg!
Ismét csönd lett. Tudták, hogy Sebastiannak igaza van. Lehetetlen volt tagadni a mintát,
bármennyire akarták is.
Ursula felállt, és a táblához lépett.
– Miért most? Miért most történik mindez? Hinde több mint tizenöt évvel ezelőtt gyilkolt.
– Ezt kell megtudnunk – mondta Torkel, aki hirtelen rájött, hogy akárhogy is próbálja
másképp
értelmezni, Sebastian a titok nyitja. Ránézett. – Beszéltél Hindével, amióta utoljára
kihallgattad a
kilencvenes években?
– Nem. Senki más sem.
Újabb csönd. Torkel a csapatát nézte. Mindegyiküket. Rég nem látta a meglepetésnek, a
sokknak
és a haragnak ilyen szintű keveredését. Rögtön rájött, mit kell tennie. Valószínűleg senki
más nem
fog vele egyetérteni. De biztos volt a dolgában. Torkel nem ismerte Edward Hindét annyira,
mint
Sebastian, de elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, ellenfelük egy számító, túlságosan is
intelligens
pszichopata. Egész végig egy lépéssel előttük járt, amíg Sebastian Bergman komolyan bele
nem
került a nyomozásba.
A csoport minden tagja kételkedett benne, hogy helyes-e ekkora teret engedni az
egocentrikus
pszichológusnak, de elég hamar meggondolták magukat, főleg Torkel. Csak Sebastian
részvételével tudták megtalálni a mintát, amely végül Edward Hinde lefüleléséhez vezetett.
Ez az
igazság. Szüksége van Sebastianra. Elsősorban Vanja és Ursula tekintetét kereste, és
megköszörülte
a torkát.
– Nem fogtok egyetérteni velem. De bízzatok bennem. Szeretném, ha Sebastian veletek
menne és
kihallgatná Hindét.
– Micsoda? – Vanja, aki mintha már megnyugodott volna, hirtelen újra dühbe gurult. Arca
kipirult. Dühödt pirosra.
– Bízzatok bennem. Hinde Sebastiant tartja az ellenfelének, és ha már ennyi mindent
megtett,
hogy ezt bebizonyítsa… – Torkel elhallgatott, és Sebastianra nézett, aki teljes mértékben
padlót
fogott. – Akkor kapja meg Sebastiant ellenfélnek. De ezúttal tényleg.
– Miért? – Megint Vanja. Még szép. – Miért lesz ez nekünk jó?
– Fennáll a kockázat, hogy folytatni fogja. Amíg meg nem mutatjuk, hogy felfogtuk az
üzenetet.
– Tehát ha Sebastiannal találja szemközt magát, Hinde le fog állni?
– Talán. A legjobb esetben. Nem tudom.
Mindenki csöndben ült. Senki sem tudta, hogyan tovább. Torkel Vanja felé fordult.
– Te mész Sebastiannal Lövhagába holnap.
– Soha! Többen is vagyunk a csoportban.
– De te tudsz figyelni Sebastianra. Te tudod tökön rúgni, ha nem viselkedik rendesen.
Ehhez te
értesz a legjobban.
Vanja elhallgatott, és először Sebastianra nézett, aztán vissza Torkelre. Valahol értette,
miben
mesterkedik Torkel, de eléggé bizarr ötlet volt. Persze, Sebastian és Hinde között olyan
kötelék
van, amelyet nem is ért, de Torkel most pont azon mesterkedett, hogy megadja Hindének
azt az
ellenállást, amelyet elvárt. Torkel nem a szabályok szerint játszott. Épp ellenkezőleg.
Ennek csúnya
vége lehet. Vanja tett néhány lépést Torkel felé.
– Tisztában vagy vele, mit csinálsz?
– Igen.
Vanja körülnézett támogatásért, de senkitől sem kapott. Billy kihúzta magát és előrehajolt.
– Eszembe jutott valami. Nem kellene valami figyelmeztetést kiadni?
A többiek értetlenül bámultak rá. Billy kissé zavarban volt.
– Úgy értem… biztos van egy csomó nő, aki… tudjátok… benne van a… veszélyzónában.
Vanja a fejét rázta.
– És mégis, mit csináljunk? Tegyünk ki egy képet ezzel a felirattal: „Lefeküdt valaha ezzel
az
emberrel?” Hányan vannak? Százan? Kétszázan? Ötszázan?
Sebastian Vanjára nézett, aztán vissza a halott nők képére.
– Nem tudom… Igazából fogalmam sincs.
Ursula a fejét rázta és felállt.
– Megyek, felhívom az igazságügyi orvos szakértőket, hogy valaki értelmessel is beszéljek
végre.
Torkel megpróbálta elkapni Ursula pillantását, de nem járt sikerrel. Mielőtt a nő elérte
volna az
ajtót, Billy is felállt. Valami megint az eszébe juthatott, tele volt energiával.
– Várjál! Még egy dolog. Hogy választja ki őket?
Gyors léptekkel a táblához lépett, és a fényképekre kezdett mutogatni.
– Nézzétek! Tegyük fel, hogy meg lehet találni, kivel állt régen kapcsolatban Sebastian, ha
az
ember sokáig keresgél és tervez, de Annette Willén, ő új. Honnan tudott róla? Sebastian
vele csak
tegnap találkozott, nem?
A többiek még emésztgették a hallottakat. Olyan érzés volt, mintha a rém, akire
vadásztak,
hirtelen a nyakukba lihegett volna. Billy komolyan nézett Sebastianra.
– Nem volt olyan érzésed, hogy követnek?
A kérdés meglepte Sebastiant. Ő miért nem látta ennek az esélyét? Miért nem szúrt neki
szemet,
hogy a három múltbéli nője után hirtelen egy jelenlegi jött? Az időbeli távolság lecsökkent.
Évtizedekről egy napra. A stressz lehetett az oka, hogy amíg megpróbálta elfogadni a
lehetetlent,
ez elkerülte a figyelmét.
– Ebbe nem gondoltam bele.
De most már belegondolt.
Méghozzá alaposan.

Másnap reggel együtt álltak a liftben. Vanja nézte, ahogy az ajtó fölötti kijelző
visszaszámol.
A G szintre mentek, azaz a garázsba.
Sebastian elnyomott egy ásítást, és fáradtan dörzsölgette a szemét. Nem aludt túl sokat.
Nehezére esett elcsitítani a gondolatait. Hinde, a négy halott nő, a kapcsolat. Minden zúgott
a
fejében. Négy körül elbóbiskolt, csak hogy az álom felkeltse néhány órával később. Akkor
már esély
sem volt rá, hogy visszaaludjon. Felkelt, kávézott, lezuhanyozott, és bement a rendőrségre,
hogy
megvárja Vanját. Hogy aztán Hindével találkozzanak.
Valamivel nyolc után befutott Vanja, és ott találta Sebastiant az egyik irodai székben.
– Kész vagy? – kérdezte, és azzal meg is fordult, válaszra se várva.
Sebastian felállt, és utánament a lifthez.
– Ha mindez igaz, négy nő halt meg miattad – mondta Vanja, és rá sem nézett.
Sebastian nem válaszolt. Mit mondhatott volna? A négy áldozatban annyi volt a közös,
hogy
lefeküdtek vele. Szex Sebastian Bergmannal.
Halálos ítélet.
– Kellene tenni rád egy figyelmeztető táblát. Rosszabb vagy, mint a HIV.
– Talán úgy gondolod, megérdemlem – kezdte Sebastian halkan –, de lennél olyan kedves
csöndben maradni egy kicsit?
Vanja felé fordult, kemény tekintettel nézett rá.
– Ó, bocsánat, rosszul érzed magad? De tudod, mit, jelenleg nem te vagy az áldozat.
Sebastian lenyelte a választ. Úgysem lett volna semmi értelme. Vanja soha nem fogja ezt
megérteni. Fájt neki. Jobban, mint ahogy Vanja el tudta képzelni.
Nem, talán valóban nem volt áldozat a szó szoros értelmében, de bűnös sem. Honnan
kellett
volna előre tudnia, hogy valaki évtizedekkel később felkeresi a partnereit, és brutálisan
meggyilkolja őket, csak hogy perverz módon megmutassa a hatalmát fölötte? Ugyanolyan
kevéssé
tudhatta vagy gátolhatta meg, akárcsak a cunamit. Csöndben maradt. Nem volt
mondanivalója.
Nem volt olyan érzésed, hogy követnek?
Sebastian nem tudta kiverni a fejéből Billy szavait. Honnan lehet megállapítani, követik-e
az
embert? Ötlete sem volt. Tegnap Kungsholmen felé a taxiban néha kinézett a hátsó
ablakon, de
lehetetlenség volt megmondani, hogy valamelyik mögöttük haladó kocsi követi-e vagy sem.
Talán
kell hozzá egy megérzés, amilyet a rendőrök kifejlesztenek magukban, ő pedig nem rendőr.
Nem,
amúgy sem stimmelt az egész. Ő is hónapokon át követte Vanját, aki nem vett észre
semmit. Ebben
biztos volt. Akkor nem ülne most itt vele a sötétkék Volvóban.
Vanja kihajtott a garázsból, megállt az őrnél. Amikor átjutottak a kapun, jobbra indexelt.
– Várj.
Vanja, mint mindig, cseppet idegesen nézett rá. Sebastian futólag még el is gondolkodott
rajta,
hogy vajon csak ez az egy arckifejezése van-e, ha róla van szó.
– Kanyarodj balra. Menjünk el a főbejárat előtt.
– Miért?
– Csak egy merész ötlet. Ha valaki követ, talán ott vár rám. Mindig ott megyek be, vagy
ott tesz
ki a taxi.
Vanja rápillantott, látszólag mérlegelte a javaslatot, de aztán átkattintotta az indexet balra,
és
kikanyarodott a forgalomba. Még egy balkanyar után kiértek a Polhemsgatan sarkára.
– Állj meg.
Vanja így tett. Sebastian végigvizslatta az utca előttük elterülő részét. Nem voltak túl
sokan a
járdán. De a rendőrség épületével szemben feküdt a Kronobergspark. Lehetetlen átlátni.
Legalábbis
az autóból. Legalábbis így. Sebastian Vanja felé fordult.
– Van távcső a kocsiban?
– Nincs.
Sebastian még egyszer végignézett az utcán. Elég sok mindent tudott az emberek
követéséről.
Látótávolságon kívül kell maradni, de mégis elég közel ahhoz, hogy a megfigyelt ember
nyomába
tudjunk eredni, ha hirtelen elindulna. Az utcán mindenki tartott valamerre. Senki sem
ácsorgott,
várakozott, vagy lézengett. Akkor marad a park. És, jutott eszébe, a kávézó a sarkon. Hát
persze.
Tökéletes kilátást biztosít, ráadásul nem is gyanús. Ő is ezért választotta annak idején.
– Hajts el a sarki kávézóig! – mutatott Sebastian az épületre, Vanja pedig elindult.
Amíg lassan végiggurultak a főbejárat előtt, Sebastiannak szöget ütött a fejébe valami. És
ha
egyszerre ültek a kávézóban? Ő, és aki követte? Már ha követték.
Elképzelhető, sőt valószínű, de nem biztos.
Sebastian kinézett az oldalablakon a jobboldalt parkoló autókra. Megpróbálta felidézni,
voltak-e
még törzsvendégek. Valaki, aki olyan gyakran volt ott, mint ő. Senki sem jutott eszébe, de
nem is a
többi vendégre figyelt. Valaki másra.
Nem volt hely, hogy leparkoljanak, így Vanja felállt félig a járdaszegélyre, túlságosan is
közel a
gyalogos átkelőhöz. Mindketten kiszálltak, és átmentek az utcán. Vanja egyszerre lépte át
a két
lépcsőfokot, és kinyitotta az ajtót. Megszólalt a kis csengő az ajtó fölött, Sebastian
számára ismerős
hangon. Már éppen fellépett volna a lépcsőre, követve Vanját befelé, amikor földbe
gyökerezett a
lába.
Egy emlék.
Nem is olyan régen.
Az autóból.
Mielőtt elmentek volna a nyomozóhatóság bejárata előtt. Jobboldalt. Elmentek mellette. Egy
kék
Ford Focus mellett. Világoskék. Gyerekpizsamakék. Napszemüveges férfi a volánnál.
Tovább gondolkodott. Úgy egy hete lehetett. Aznap, amikor nekiállt kitakarítani a
dolgozószobáját. Kinézett az ablakon. A régi parkolóhelyére a régiségbolt előtt. Akkor egy
másik
autó állt ott. Egy világoskék autó.
– Jössz? – Vanja még mindig a nyitott ajtóban állt, és rá várt.
Sebastian alig hallotta. Kavarogtak a gondolatai. A látogatás Stefannál. Amikor Stefan
kiment
tejért. A zongorával szerencsétlenkedő srácok. A kis furgon mögött. Egy világoskék autó.
Valószínűleg egy Ford Focus.
– Sebastian?
Sebastian válasz nélkül átment az utcán, és elindult visszafelé. A parkoló autó felé.
– Hová mész? – kiáltotta utána Vanja, de ő nem válaszolt.
Gyorsított. Távolról megint hallotta a kis csengőt, ahogy Vanja becsukta az ajtót, hogy
utánasiessen. Sebastian futni kezdett. A gyanakvás bizonyosságot nyert, amikor látta, hogy
a
világoskék Focus sofőrje mozgolódni kezd.
Előrehajolt.
Indított.
Sebastian rohant.
– Sebastian!
A kék autó kikanyarodott a helyéről. Sebastian elfutott két parkoló kocsi között, ki az
utcára.
Átfutott az agyán, hogy elzárja az utat, azzal, amije van. A testével. Egy pillanatra úgy
tűnt, hogy a
Ford sofőrje egy íven megfordul, de Sebastian rájött, hogy úgyse tud, mert túl keskeny
hozzá az
utca. Láthatólag a sofőr is belátta. Visszatekerte a kormányt, és gyorsított. Egyenesen
Sebastian
felé.
– Sebastian! – Megint Vanja. Távolról. Erőteljesen. Látta, mi fog történni.
Bár már csak tíz méterre volt Sebastiantól, nem úgy tűnt, mintha az autó fékezni akarna.
Épp
ellenkezőleg. A fordulatszám egyre nőtt és nőtt. Ezzel együtt a sebesség is. Folyamatosan.
Sebastian addig állt ott, amíg lehetett, de az utolsó másodpercben belátta, hogy az autó
nem fog
megállni. Félreugrott, be két parkoló kocsi közé. Talán csak képzelte, de úgy érezte,
mintha a
mellette elhúzó Focus érintette volna a cipője sarkát. Az autó pedig nagy sebességgel
továbbrobogott. Vanja előhúzta a fegyverét, de rájött, hogy mégsem lőhet egy gyorsan
távolodó
autóra Stockholm központjában, így aztán visszatette a pisztolytáskába. Inkább odaszaladt
Sebastianhoz. Onnan, ahol ő állt, nem látszott, elütötték-e vagy sem. Mellé guggolt.
– Jól vagy?
Sebastian a lány felé fordult. Izgatottan. Idegesen. Kicsit vérzett a halántéka és a tenyere.
– A rendszám! Írd fel a rendszámot!
– Már felírtam. Jól vagy?
Sebastian kezdett magához térni. Megérintette a fejét, és nézte a vért. Valószínűleg esés
közben
beütötte a fejét az egyik parkoló autóba. A kezével meg az esést próbálta felfogni. Lehetne
rosszabb
is. Kifújta a levegőt.
– Igen. Jól vagyok.
Vanja segítségével talpra állt. Mindkét járdán megálltak az emberek, és őket nézték.
Sebastian
leporolta magát, amennyire csak tudta. Aztán visszaindultak a szabálytalanul parkoló
autóhoz.
– Láttad a vezetőt? – kérdezte Vanja.
Sebastian megvonta a vállát. Kicsit fájt. Nagyobbat eshetett, mint gondolta.
– Sapka, napszemüveg és egy garbó egész a szájáig felhúzva.
Csöndben mentek el az autóig. Mielőtt Sebastian beült volna, Vanjához fordult.
– Billynek igaza volt. Valaki követ. – Sebastian tudta, hogy azt mondja ki, ami teljesen
egyértelmű, de muszáj volt kimondania. Nevén nevezni. Megerősítést kapni. Követték.
Végig.
Fogalma sem volt róla. Valószerűtlen érzés volt. Valószerűtlen és igen kellemetlen. Őt
magát is
megfigyelték.
– Igen. – Vanja ránézett az autó teteje fölött, és ezúttal nem tűnt idegesnek. Nem is
kellett
túlságosan sokat belemagyarázni, hogy az ember némi együttérzést lásson az arcán.
Sebastian akkor és ott eldöntötte, történjen bármi, nem követi tovább. Sosem áll a háza
előtt.
Sosem utazik a másik metrókocsiban. Muszáj volt leállnia ezzel a tervvel. Arra is rájött,
hogy
Trollét is fel kell hívnia, hogy lefújja az egészet. Most már tényleg elég.

A lig egy órával később leparkoltak és kiszálltak az autóból. Ez a mai is egy ragyogó nyári
napnak
ígérkezett; a meleg megcsapta őket, amikor kinyitották az autó ajtaját. Alig beszéltek
egymáshoz egész úton. De Sebastiannak ez megfelelt. Arra volt szüksége, hogy magára
hagyják a
gondolataival.
Vanja telefonja megszólalt, amikor a lány kiszállt a kocsiból. Mialatt az ajtót zárta,
felvette, és
odébb sétált. Sebastian továbbra is ott állt, és a személytelen betonépületet nézte a
magas kerítés
mögött. Még egy üdvözlet a múltjából. Még egy hely, amely alapvetően nem változott.
Semmi sem
haladt a tervek szerint. Úgy volt, hogy megint elkezdi az életét. Újrakezdi. Kap egy új
lehetőséget.
Ezzel a gondolattal érkezett a királyi nyomozóhatósághoz.
Saját élet, mielőtt az ember arra vágyna, hogy részt vegyen valaki máséban.
De aztán utolérte a múltja. Hinde. A halott nők. Ebben az ügyben minden visszafelé húzta.
Régen
járt itt utoljára. 1999 nyarán befejezte a Hindével készített interjúkat, és elhagyta
Lövhagát,
elképzelései szerint örökre. Most megint itt áll. A rácsos ablakok, a magas kerítés tetején
lévő
szögesdrót és a megerősített ajtók mögött ült Svédország legveszélyesebb és
legelmebetegebb
bűnözője. Sebastian ráeszmélt, hogy kissé ideges az elkövetkezendő találkozó miatt.
Edward Hinde
különösen intelligens. Manipulatív. Számító és veszélyes, ráadásul megvan hozzá a
tehetsége,
hogy mindenkin átlásson. Nem árt, ha az ember a csúcson van, ha találkozni akar vele,
különben
Hinde hamar előnyhöz jut. Az elmúlt időszak eseményeivel a háta mögött Sebastian nem
volt
biztos benne, hogy tartani tudja a frontot. Vanja odalépett hozzá.
– Körözik a Ford Focust. Södertäljéből jelentették be, hogy ellopták. – Sebastian egy
bólintással
nyugtázta az információt. – Még februárban.
Sebastian kérdő pillantást vetett Vanjára, hogy jól hallotta-e. Vanja bólintott. Ez persze
nem
feltétlen jelenti azt, hogy fél éve követik, de a lehetőség fennállt. Sebastian próbált rájönni,
ez
milyen következményekkel járhat, de nem sikerült végiggondolnia. Egyszerre csak egy
dolog. Vett
egy mély levegőt. A Hindével való találkozásra kell koncentrálnia. Vanjával a kapu és az őr
felé
indultak, aki csöndben figyelte őket, amióta kiszálltak az autóból.
– Milyen ez a Hinde? – kérdezte Vanja kíváncsian, hangjában ezúttal nyoma sem volt annak
a
helytelenítésnek, amelyet Sebastiannal szemben használt. Mintha ő is érezte volna, hogy az
oroszlánbarlangba tartanak.
Sebastian megvonta a vállát. Biztos volt benne, hogy Vanja még sosem találkozott Edward
Hindéhez hasonlóval. Kevesen találkoztak. Hinde nem az a szokásos bűnöző volt, a
féltékeny férfi
vagy az alacsonyan képzett fiatal egy defektes családból. Hinde teljesen más volt. Így
Vanja úgyse
tudta volna mihez kötni. Amennyire nehéz lett volna beleképzelnie magát az eseményekbe,
amelyek az 1995–1996-os gyilkosságokhoz vezettek, annyira nehéz lett volna elképzelnie
Hinde
lelkének feneketlen mélységét. Összehasonlítani egy Vanja által ismert bűnözővel olyan
lett volna,
mint összehasonlítani egy fizikát tanuló hetedikest egy Nobel-díjas fizikussal.
– Olvasd el a könyveimet.
– Olvastam a könyveidet.
– Tényleg, emlékszem, ezért akartál rendőr lenni.
Vanja arca elkomorult, így értek el végül az őrig.
– Vanja Lithner és Sebastian Bergman, királyi nyomozóhatóság.
Felmutatták az igazolványaikat és a látogatási engedélyt. Az őr elvette a dokumentumokat,
és
belépett a kis bódéba a kapu mellett. Valakinek telefonált, úgy látszott. Vanja ismét
Sebastian felé
fordult.
– De komolyan, te már találkoztál vele.
– Nemsokára te is fogsz.
– Hogy próbáljam elképzelni?
Az ajtónyitó felberregett, Sebastian kitárta a kaput, előreengedte Vanját, aztán ő is
belépett. Az őr
visszaadta a papírjaikat.
– Legyenek óvatosak.
Továbbhaladtak Lövhaga felé. Hinde felé.

Edward Hinde már megint a látogatói szobában ült. Tíz perccel ezelőtt hozták ide. Két őr.
Kéz- és
lábbilincsek.
Be a szobába.
Le a székbe.
Az asztalhoz bilincselve.
Minden ugyanolyan volt, kivéve, hogy ezúttal két szék volt az asztal túlfelén. A királyi
nyomozóhatóság úton volt befelé. Vanja Lithner és Billy Rosén, Thomas Haraldsson szerint
így
hívják a rendőröket, akik azért jönnek, hogy beszéljenek vele. De vajon miről? Meddig
jutottak a
nyomozásban?
Az ajtó kinyílt mögötte, megérkezett a társaság. Megint leküzdötte a késztetést, hogy
megforduljon. Várt. Engedte, hogy ők jöjjenek hozzá. Egy azonnali, de elég kicsi előny.
Közeledtek.
A szeme sarkából látta, hogy azonos oldalról kerülik meg az asztalt. A jobb oldalról.
Továbbra is az
ablakon nézett ki, még akkor is, amikor már mindketten előtte álltak. Amíg a nő le nem
ült, addig
rá se nézett. Szőke, szép, nagyjából harminc, kék szem, edzett, ha az ember hihet a rövid
ujjú
blúzból kilátszódó felkaroknak. Maga elé tett egy sima, fekete mappát, és pislogás nélkül
állta
Hinde kutató pillantását. Edward szó nélkül a kollégájára nézett, aki továbbra is a falnál
állt, az
asztal mellett.
De nem Billy Rosén volt. Hanem valaki nagyon, nagyon ismerős. Edwardnak uralkodnia
kellett
magán, hogy ne mutassa ki, mennyire meglepődött.
Sebastian Bergman.
Elég messzire jutottak.
Messzebbre, mint hinni merte.
Edward továbbra is Sebastiant nézte, amíg azt nem érezte, hogy most már képes
megszólalni.
Akkor az arcán felragyogtatott egy elégedett, már-már üdvözlő mosolyt.
– Sebastian Bergman. Micsoda meglepetés!
Sebastian nem válaszolt az üdvözlésre. Edward továbbra is őt nézte. Sebastian emlékezett
erre.
Erre a pillantásra. Erre a kutató pillantásra.
Erre a megfigyelő pillantásra.
Erre az átható pillantásra. Az embernek az volt az érzése, hogy Edward nemcsak a
szemébe néz,
hanem a szemén át be az agyába, és kiszedi azokat az információkat, amelyekre szüksége
van,
amelyeket amúgy nem kapna meg.
– És a társad pedig…? – folytatta Edward nyugodt hangon, és Vanja felé fordult.
– Vanja – válaszolt Vanja, mielőtt Sebastian bemutatta volna.
– Vanja. – Edward mintha kóstolgatta volna a szót. – Vanja… Vanja kicsoda?
– Elég a Vanja – szólt közbe Sebastian.
Semmi szükség több információt adni Hindének, mint amennyi elengedhetetlen. Edward
Sebastian felé fordult, továbbra is lefegyverző mosollyal.
– És minek köszönhetem ezt az örömteli látogatást ennyi év után? Elévültek a jogdíjak?
Trilógián
gondolkodsz? – Edward ismét Vanjára nézett. – Könyveket írt rólam. Kettőt is.
– Tudom.
– Miattam lett híres. Hogy is mondják angolul? Én vagyok az ő claim to fame-je… Így van,
ugye?
Vanja karba tett kézzel ült, láthatólag nem érdekelte Edward magyarázgatása. Nyilván nem
fog
szavakkal kapcsolatos fejtegetésbe belemenni.
– Mindenesetre – folytatta Edward – először letartóztattatott, s csak aztán jött rá, mi is
mozgatja
a szörnyeteget.
Ismét elmosolyodott. Ezúttal nem Vanjára, hanem magában, mintha egy kedves emlék
jutott
volna eszébe a régi szép időkből. Vagy csak nagyon elégedett volt a megfogalmazással.
– Eljutottunk a bestsellerlisták élére! Dedikálások. Előadások Európában. Talán az Egyesült
Államokban is, lett abból végül valami, Sebastian?
Sebastian sem válaszolt. Unottan a falnak dőlt, karba tette a kezét, de közben kihívóan
nézett
Edwardra. Hinde tekintete találkozott a pillantásával, és a férfi kissé oldalra biccentette a
fejét,
mielőtt visszafordult volna Vanjához.
– Sebastian nem szól. Jó terv. Ebben az országban ki nem állhatjuk a kellemetlen csendet.
Így
megtöltjük. Fecsegünk. Leleplezzük magunkat.
Edward szünetet tartott a szövegelésben, mintha végig akarta volna gondolni, hogy túl
sokat
mondott-e, hogy esetleg példával támasztotta-e alá, amiről éppen beszélt.
– Én is pszichológus vagyok – magyarázta Edward, Vanját nézve. – Két évvel jártam
Sebastian
fölött. Mesélte?
– Nem.
Sebastian figyelmesen nézte Hindét. Mégis, mit csinál? Miért meséli ezt el? Edward Hinde
semmit sem tesz megalapozatlanul. Mindennek értelme van. A kérdés csak az, mi.
– Nem akarja beismerni, mennyire hasonlítunk. – Hinde csak nem hagyta abba. –
Középkorú
férfiak, és némiképp bonyolult a nőkhöz fűződő kapcsolatunk. Ezek vagyunk mi, nem igaz,
Sebastian?
Hinde már nem Vanját nézte, hanem ismét Sebastiant. Vanjának hirtelen az az érzése
támadt,
hogy Sebastiannak igaza van. Hinde valóban benne van a négy gyilkosságban. Nem csak
mint
példakép. Hanem benne van. Tényleg. Valahogyan. Hogy hogyan, arról fogalma sem volt, de
Hinde
tudta, miért vannak itt.
Csak egy megérzés volt, amelyet nehezen lehetett értelmezni, de ösztönösen tudta. Olykor
elfogta az ilyesmi. Néha, amikor gyanúsítottakkal beszélt, vagy ellenőrizte az alibijüket,
elkapta.
Hirtelen felismerte az összefüggést. Megértette, hogy valaki belekeveredett valamibe, vagy
bűnös.
Még ha nem is volt kézzelfogható bizonyíték, talán ok-okozati összefüggés sem, amely
arra
mutatott volna. De ott volt az érzés. A legtöbb ember elárulta magát: a testbeszéddel,
azzal, hogy
nem állta a pillantását, vagy hamiskásan csengett a hangja egy egyébként teljesen
hétköznapi
beszélgetés során. Vanja jó volt az ilyesmiben, ezt tudta, felismerte a fals hangokat, és
volt valami
hamis abban is, ahogy Hinde megszólította Sebastiant. Az önelégültség és diadal apró,
szinte nem
létező mellékzöngéje. Könnyű volt elsiklani felette. De ott volt, és ez Vanjának elég volt.
Torkelnek
csak igaza volt, még ha nyilvánosan nehezére is esett elismerni: helyes döntés volt Hindét
Sebastiannal szembesíteni.
– Mit tudsz te az én nőimről? – érdeklődött Sebastian, anélkül hogy a hangjában bármi is
elárulta
volna látogatásuk célját.
– Sokan vannak. Vagy legalábbis voltak. Nem tudom, ma hogy áll a helyzet.
Sebastian ellépett a faltól, kihúzta az üres széket és leült. Edward alaposan végignézett
rajta.
Sebastian megöregedett. Nem csak az évek látszottak rajta. Az élet nem bánt kesztyűs
kézzel vele.
Edward úgy gondolta, tudja, miért. Még el is merengett, felhozza-e a német nővel való
házasságát.
A lányát.
A cunamit.
A hírt, amelynek annyira örült, amikor megtudta. Időbe került. Sebastian veszteségének
nem
kerített nagy feneket a sajtó. Edward kénytelen volt nyomozni. Kirakósozni. Összeadni
kettőt meg
kettőt.
Az egész úgy kezdődött, hogy néhány ismerős nevet vélt felfedezni a halottak és eltűntek
listáján. Svédek, vagy akiknek valami kapcsolatuk van svédekkel. Az ötszáznegyvenhárom
név
közül kettő ismerősnek tűnt, Lily Schwenk és Sabine Schwenk-Bergman. Aztán kutakodott
kicsit az
archívumokban. És az 1998-as újságokban megtalálta. Egy kis cikk, amely arról
tájékoztatott, hogy
Sebastian Bergman, a világhírű profilozó és író megházasodott. Elvette Lily Schwenket. És
néhány
évvel később, egy német újságban megtalálta a kis Sabinét. Sebastian felesége és lánya a
halottak és
eltűntek listáján. Először boldog volt. Aztán csalódott. Úgy érezte, átverték. Szinte
féltékeny volt.
Mintha azt kívánta volna, bár ő maga lett volna a szökőár. A megállíthatatlan erő, amely
elszakította Sebastiantól a családját, és otthagyta összetörve. Az információ ettől még
hasznos volt,
valamikor biztos kapóra jön, de nem itt és nem most. Nem az első találkozón. Hinde tudta,
mit
tudnak. Meddig jutottak. Így csöndben ült. Most rajtuk a beszéd sora.
– Négy nőt meggyilkoltak.
Vanja látta, hogy Edward szeme felcsillan, és a férfi érdeklődőn előrehajol.
– Reménykedhetek esetleg részletekben?
Sebastian és Vanja egymásra néztek. Sebastian röviden bólintott, Vanja pedig kinyitotta az
előtte
heverő mappát. Elővett egy képet az első áldozatról. Egy egész alakosat. Minden látszott.
– Hálóing, nejlonharisnya, elrejtett élelmiszer, a hason fekvő áldozat megerőszakolása –
sorolta
Vanja, és Hinde elé tolta a képet, aki egy gyors pillantást vetett rá, aztán pedig őszinte
meglepetéssel a szemében felnézett.
– Valaki másol engem.
– Hitted volna? – szólt Sebastian kimérten.
– Hát ezért akartatok velem beszélni! Már épp kérdezni akartam.
Érződött a hangján, hogy hirtelen megértette. Mintha most kapta volna meg a választ egy
kérdésre, amelyen már régóta mereng. A teljes meglepetés kinyilvánítása. Akárkit
átverhetett
volna. Még Vanját is, ha nem figyel oda. A lány most buzgón jelek után kutatott, amelyek
alátámaszthatják az ösztönös megérzését. Egyértelmű volt, hogy Hinde nem csodálkozik.
Tudta.
Végig tudta. Csak ült és megjátszotta magát.
Hinde megadóan rázta a fejét.
– Az ember egyszerre féltékeny és felháborodott. Már semmi eredetiség nincs az
emberekben? Ez
a baj ezzel a mai világgal. Oda az eredetiség. Mindent csak elvesznek attól, aki az első
volt. És jobb.
– Ilyesmit az ember nem talál ki magától. Ez te vagy. – Sebastian hangja keményen
csengett.
Vádlón.
Egyértelműen.
Vanja nem volt benne biztos, hogy ez a megfelelő módszer Hindével szemben, de
Sebastian
jobban ismerte, mint ő, így lenyelte a tiltakozását. Edward ismét felnézett az asztalon
heverő
képről, és őszinte meglepetés hallatszódott a hangjában.
– Én? Én sosem hagyom el a szigorítottat. Nincs engedélyem. Rendkívül korlátozott a
mozgási
szabadságom. – Széttárta a karját, a bilincsek megfeszültek, ezzel is jelezte, hogy most is
oda van
láncolva. – Még telefonálnom sem szabad.
– Valaki segít neked.
– Komolyan?
Edward előrehajolt, őszintén érdeklődőnek tűnt. Hiányzott ez neki, jött rá. A beszélgetés. A
játék.
Egy állítás Sebastian részéről, amelyet megcáfolhat. Eldöntheti, hogy egyetért-e az
érveléssel,
megkérdőjelezi, vagy megpróbálja elterelni a figyelmét, körözni, kihívni és kihívottnak lenni.
Istenem, mennyire hiányzott ez! A legtöbb ember, akivel itt találkozott, minden
intelligenciát
nélkülöző primitív ember. Ebben a szobában most van intellektuális feszültség.
Felszabadító,
nagyszerű érzés.
Ismét hátradőlt.
– Aztán ezt mégis hogy képzeled?
– Hogy választod ki őket? – Sebastian úgy döntött, nem harap rá a csalira. Nem volt olyan
kedvében. Akárhányszor az ember megválaszol egy kérdést, elveszíti az irányítást a
beszélgetés
fölött. Vezetik, ahelyett hogy vezetne. Sebastian ezt most nem engedhette meg. Hindével
szemben
semmiképp.
– Kiket?
– A nőket.
Hinde mélyet sóhajtott, és a fejét rázta. Csalódott. Sebastiannak nem kellett volna
válaszolnia.
Hagynia kellett volna Hinde kérdését megválaszolatlanul. Találkoznia kellett volna a
pillantásuknak. Mint egy párbajban. Ki veszi fel a fonalat először? És hogyan? Egyenes
választ adni
a kérdésre volt a legrosszabb lehetőség. Az megölte Hinde számára a feszültséget. A
beszélgetést.
Az érdeklődést.
– Sebastian, Sebastian, Sebastian… Mi történt veled? Rögtön a közepébe. Csak semmi
ravaszkodás. Semmi beszélgetés. Te kérdezel, én meg válaszoljak. Mi lett az egyenrangúak
találkozásából!
– Nem vagyunk egyenrangúak.
Hinde kissé túl hangosan sóhajtott. Még ezt se vette fel. Itt se fogott bele egy
párbeszédbe, nem
mérte az erejét Sebastianéhoz. Hátradőlt a széken. Csalódott.
– Untatsz, Sebastian. Régebben nem így volt. Te mindig is… – Hinde a megfelelő szót
kereste.
Meg is találta. – …ösztönző kihívás voltál. Mi lett veled?
– Belefáradtam a pszichopatákkal való játszadozásba.
Edward úgy döntött, hagyja Sebastiant. Túl unalmas volt, túl értelmetlen. Nem volt már az
a
nagy kihívást jelentő ellenfél, mint régen. Túl komoly volt. Hinde inkább a szép kolléganő
felé
fordult. Talán tőle majd kap valamit. Elég fiatal volt ahhoz, hogy behúzza a csőbe.
– Vanja, megérinthetem a haját?
– Hagyd abba! – Sebastian hangja úgy csattant, mint egy ostor.
Hinde megdermedt. Heves reakció. Hangos. Őszinte dühvel. Érdekes. Eddig Sebastian
összeszedettnek és határozottnak tűnt. Meg eltökéltnek, hogy nem megy bele semmiféle
beszélgetésbe, nem árulja el magát. De ezt a kis dühkitörést megérte közelebbről
megvizsgálni.
Hinde félrebiccentette a fejét, és végignézett Vanja haján.
– Olyan puhának tűnik. Lefogadom, az illata is jó.
Vanja ránézett a szemben ülő ritkás hajú, vizenyős szemű, vézna emberre. Mit akar?
Tizennégy év.
Tizennégy éve van bezárva.
Feltételezte, hogy Hinde ez alatt az idő alatt nem túl sok nővel találkozott. Talán
valamelyik
pszichológusa nő volt, vagy esetleg a könyvtári személyzetből valaki. De hogy
valamelyikükhöz is
hozzáérhessen, elképzelhetetlennek hangzott. Így megértette a kívánságot. A vágyat. A
kérdés az,
mennyire erős ez a vágy? Kihozhat esetleg valamit belőle? Úgy döntött, tesz még egy
lépést.
– Mit kapok, ha megérintheti a hajam?
– Fejezd be! – szólt közbe Sebastian, továbbra is éles hangosan. – Ne szólj hozzá!
Vanja kihívó pillantását látva Edward végiggondolta a helyzetet. Ezúttal több volt Sebastian
hangjában, mint düh és türelmetlenség, volt benne valami óvó. Szeretők lennének? De a nő
legalább húsz évvel fiatalabb, és az a Sebastian, akit Hinde a kilencvenes évek végén
ismert meg,
csak vele egykorú nőkkel kezdett. De ez akkor volt, azóta változhattak a dolgok. De a
fellépésükben
semmi nem utalt arra, hogy szerelmi viszony lenne közöttük. Igazából épp ellenkezőleg.
Különösen Vanja sugárzott valami hidegséget a kollégája felé. Nem volt megértés a
pillantásaiban,
és a testbeszéde annyira elutasító volt Sebastiannal szemben, mint Hindével szemben.
Vagy csak jól
leplezték? Nem árt utánajárni.
– Ti dugtok?
– Nem, egyáltalán nem – válaszolt Vanja.
– Semmi közöd hozzá – mondta Sebastian ugyanakkor.
Edward elégedett volt. Sebastian válasza nem igazi válasz volt, mert meg akarta tartani az
irányítást. Vanja válasza viszont érzelmektől vezérelt és őszinte volt. Igaz. Nem feküdtek
le
egymással. Akkor honnan ez az óvó hangsúly? Több is van e mögött? Edward ismét Vanja
felé
fordult.
– Ha csak előredőlne, és idehajtaná a fejét…
Edward tenyérrel felfelé fordította a megbilincselt kezét, mint egy kis tálat, és
összeszorította az
ujjait néhányszor, olyan módon, hogy az már szinte obszcén volt.
– Akkor válaszol a kérdéseimre? – Vanja hátratolta a székét, mintha fel akarna állni.
– Hagyd abba! – Sebastian hangja parancsolóan csengett. – Ülj le!
Egyértelmű, hogy zavarja az elképzelt jelenet.
– A haja cserébe egy válaszért. Bármilyen kérdésre. – Edward teljes őszinteséggel nézett
Vanja
szemébe. – A melle három válasz.
Sebastian olyan hirtelen ugrott fel a székből, hogy az feldőlt, aztán előrevetődött, és
megragadta
Hinde felfelé fordított kezét. Még jobban összepréselte a már összeszorított ujjait.
Keményen.
Fájdalmas volt, de Edward nem mutatott semmit. A fájdalom nem volt újdonság számára.
Tudta
kezelni. Ellenben az örömöt, hogy sikerült Sebastian gyenge pontját kitapintania, nehezebb
volt
nem kimutatnia.
– Nem hallottad, mit mondtam? – sziszegte Sebastian. Közelről. Az arca alig pár centire
volt
Hindéétől.
Hinde érezte a lélegzetét és az izzadságot Sebastian tenyerén. Győzött.
– De, hallottam. – Edward lazított az ujjai szorításán, amitől Sebastian szorítása is
engedett.
Hinde ismét hátradőlt. Elégedetten. Egy kis mosoly játszott a szája szegletében.
Diadalmasan
nézett Sebastianra.
– Még ha nem is játszottál, pont most veszítettél.
Vanja és Sebastian csöndben mentek végig a szigorítotton. A látogatásuk Sebastian kis
kitörésével
véget ért. Edward többet nem szólalt meg, csak ült hátradőlve, elégedetten mosolyogva.
Nem
akarta levenni a tekintetét Sebastianról. Most meg egy őr kíséretében kifelé mentek.
– Tudok magamra vigyázni – törte meg Vanja a csendet.
– Tényleg? Jó lenne, ha ezt látni is lehetne.
Sebastian nem lassított. Továbbra is dühös volt. Edwardnak igaza van. Vesztett. Nem,
Vanja miatt
vesztett. Más kérdés. Nem kevésbé bosszantó, de más. Csak mert Vanja nem fogta fel,
hogy
Hindének nem adunk semmit. Nem is alkudozunk vele. Minden javaslata mögött volt egy
hátsó
gondolat, minden ígéretében egy csalás. Talán Sebastian tehet az egészről. Vanja elvégre
megkérdezte, milyen Edward. Tudni akarta. Ő pedig nem készítette fel megfelelően, ez
teljesen
egyértelmű. Ez is idegesítette.
– Esélyem sem volt, nem? – Vanja kénytelen volt már-már kocogni, hogy lépést tartson
Sebastiannal. – A nagy Sebastian Bergman közbelépett, és megóvta a kicsi, védtelen nőt.
Elérték a kijáratot. Egy nehéz acélajtót, közepén kis ablakkal. Semmi zár vagy kilincs a
belső
oldalán. Az őr nagyon igyekezett, hogy úgy csináljon, mint akit nem érdekel a
beszélgetésük,
amikor megkopogtatta az ajtót. A másik oldalon feltűnt egy arc az ablakban. A kint álló őr
alaposan
végignézett a társaságon, hogy megbizonyosodjon róla, mindenkinek joga van távozni az
épületből, és hogy ez veszélytelenül megtörténhet. Sebastian először fordult Vanja felé,
amióta
elhagyták a látogatói szobát és Hindét.
– Komolyan azt hiszed, megtudhattunk volna bármit is, ha megengeded, hogy megsimizze
a
cickódat?
– Komolyan azt hiszed, hogy hagytam volna, hogy hozzám érjen?
A nyitószerkezet felberregett, és kinyílt az ajtó. Sebastian és Vanja elhagyták a
szigorítottat, és
továbbhaladtak a folyosón. Vanja nem tudta, miért dühösebb. Annyi minden közül lehetett
választani, mindegyiknek Sebastianhoz volt köze. Hogy lenézte, hogy a cickó szót
használta, mint
valami részeg futballhuligán, hogy úgy látta, meg kell őt védeni, hogy ilyen rohadt gyorsan
ment,
vagy hogy nem bízott benne.
– Csak játszottam vele én is. – Vanja ismét Sebastian mellett lépkedett. – Ha nem vágtál
volna
közbe, mint valami elcseszett lovag, akkor talán jutottunk volna valamire.
– Nem jutottunk volna.
– Honnan tudod? Rögtön közbeléptél.
– Hindével nem lehet játszani.
– Miért nem?
– Mert sokkal okosabb, mint te.
Vanja lassított a léptein, engedte Sebastiant előremenni. A távolodó hát után nézett, és úgy
döntött, nem fog rangsorolni, egyszerűen mindent utál Sebastiannal kapcsolatban. Punktum.
A nnika Norling mindent megtett, hogy rávegye Sebastiant és Vanját, üljenek le a két
kanapéra a
kávéautomata mellé, amíg elmegy, és szól az igazgató úrnak, hogy beszélni akarnak vele,
de
nem jutott semmire. Sebastian elrohant az asztala mellett, az ajtóhoz vágtázott, és
kivágta, anélkül
hogy bekopogott volna. Thomas Haraldsson összerezzent az íróasztala mögött. Meglepve
jött rá,
hogy úgy érzi magát, mint akit rajtakaptak. Felnézett, és azonnal felismerte az embert, aki
a
küszöbön állt, olyan arckifejezéssel, amely egyértelműen arról árulkodott, hogy nem
teljesen érti
az elé táruló látványt.
– Maga meg mi a fészkes fenét keres itt?
Haraldsson megköszörülte a torkát, és kissé kihúzta magát a székben. Megpróbálta
visszaszerezni az irányítást, annak ellenére, hogy sose volt nála.
– Most már itt dolgozom.
Sebastian felfogta az információt, és az egyetlen elképzelhető megoldásra jutott. A
västeråsi
rendőrségnek végre sikerült kirúgnia Thomas Haraldssont. Most meg őrként dolgozik
Lövhagában. Nem Haraldsson lett volna az első ember, aki erre a sorsra jut. A kényszerű
pályaváltás
mögött általában túlzott erőszak, túl sok feljelentés vagy valamiféle viselkedészavar állt.
Ritkán
történt alkalmatlanság miatt, de ha valaha is bekövetkezhetett ilyesmi, akkor nyilván
Haraldssonnal következett be.
– Hát persze, nem mindenki való rendőrnek – mondta Sebastian, és belépett a szobába.
Utána Vanja következett, aki üdvözlésképp odabiccentett Haraldssonnak. Amit ő észre sem
vett.
Hogy érti azt Sebastian, hogy nem mindenki való rendőrnek? Mit gondol, miért is van ő itt
tulajdonképpen?
– Hol az igazgató? – kérdezte Sebastian, miközben egyenes háttal lehuppant az egyik,
látogatók
számára fenntartott fotelba.
– Hogy mi? – Haraldsson egyre kevésbé értette Sebastiant. Elvégre itt ül…
Vanja felélénkült, amikor rájött, hogy senki sem számolt be Sebastiannak arról, hogy
Thomas
Haraldsson lett Lövhaga igazgatója, és láthatólag nem fért bele a világnézetébe ez a
lehetőség. Ez
érdekes lesz.
– Mivel foglalkozik? – kérdezte Sebastian, sokatmondóan a számítógép felé biccentve. –
Pornót
néz a főnök gépén? Ezért rúgták ki Västeråsból is?
Haraldsson már követni sem tudta az eseményeket. Egyértelmű, hogy itt félreértés
történt.
Sebastian – úgy tűnik – nem tudta, ki ő, pontosabban, mi a beosztása.
– Itt dolgozom – mondta Haraldsson olyan tagoltan, hogy még egy ötéves is megsértődött
volna
rajta.
– Igen, ezt már hallottam.
– Itt dolgozom! – Haraldsson rácsapott az íróasztalra a tenyerével, hogy alátámassza a
mondandóját. – Ez itt az én irodám. Én vagyok az igazgató.
Sebastian kővé vált. Olyan érzése volt, hogy valaki mindjárt előugrik, és azt mondja, hogy
ez itt a
kandi kamera.
– Maga a börtönigazgató?
– Igen. Ez az első hetem.
– Aztán mégis hogyan? Kisorsolták a posztot?
A csodálkozás jogos volt, ha Vanját kérdezik, de annak ellenére, hogy ő sem volt jobb
véleménnyel Haraldssonról és a képességeiről, tudta, hogy helyzetéből adódóan jelentősen
megnehezítheti a nyomozásukat. Most, hogy már biztos volt benne, hogy Hindének köze
van a
gyilkosságokhoz, ez volt az utolsó, amit akart. De pont, mint amikor legutóbb együtt
dolgoztak,
Sebastian nem kifejezetten érzékelte, kivel érdemes fenntartani a jó viszonyt. Vanja látta,
hogy
Haraldsson tekintete elsötétül az utolsó megjegyzéstől, és úgy döntött, témát vált, mielőtt
Sebastian valami olyat mond, amivel aztán végképp megsérti az újdonsült igazgatót. De az
is lehet,
hogy már most túl késő.
– Épp Hindétől jövünk – kezdte Vanja, és leült a másik fotelba.
Haraldsson ránézett, és egy mosollyal találkozott.
– Tudom. Én hagytam jóvá a látogatási kérelmet.
– Amiért nagyon hálásak vagyunk, jelentősen megkönnyítette a munkánkat, de kellene még
némi információ róla. – Vanja továbbra is mosolygott, és látta, hogy a férfi vállai
ellazulnak kissé.
Csak Sebastian tartsa a száját. Eddig még nem tért magához a sokkból.
– Ebben segíthetünk – bólintott Haraldsson –, de akkor tudnom kell, milyen ügyben
nyomoznak.
Olyan szigorúan nézett Vanjára, amennyire csak tudott. Nem akart a királyi
nyomozóhatóság
útjába állni, de azt se akarta, hogy úgy kezeljék, mint akinek nincs semmibe beleszólása.
Esetleg
Västeråsban még működött a dolog, de itt nem.
Az ő pályája, az ő szabályai.
Dehogy kell – gondolta Vanja, de továbbra is mosolygott. Szart se kell tudnod. Gyorsan
végiggondolta a lehetőségeket. Vagy a szükséges információval hagyja el Lövhagát, vagy
azért is
kérelmet kell benyújtania. Az utóbbi időbe kerül, és szükségtelen idegeskedéssel jár. Vanja
úgy
döntött, ad valamit Haraldssonnak, hogy megmutassa jó szándékát.
– Elég biztosak vagyunk abban, hogy Hindének köze van néhány gyilkossághoz, amelyben
nyomozunk. – Ennyi információt igazán adhat. Úgyis csak idő kérdése, hogy a sajtó
felfedezze a
kapcsolatot, ebben biztos volt.
– És azt hogy csinálta volna? – Haraldsson okkal kételkedett. – Elvégre sosem hagyja el a
szigorítottat.
– Nem azt mondtuk, hogy ő az elkövető – felelte Sebastian, aki végre magához tért a
meglepetéséből, és örömmel vette észre, hogy még idegesebb, mint amikor bejöttek.
Egyenesen
dühös. Végre átjárta a csodás energia. – Azt mondtuk, köze van hozzá, az nem ugyanaz.
– Megkérdezhetem, miért gondolják így?
– Persze, de válaszolni nem fogunk.
– Úgy gondoljuk, valaki segít neki kint – mondta Vanja, Sebastian ellenében. Érezte, milyen
pillantást kap a kollégájától. – Kiengedtek valakit mostanában, aki közel állt Hindéhez? –
folytatta,
anélkül hogy tudomást vett volna Sebastian hangos, ideges sóhajáról.
– Ilyesmiről nem tudok.
– Nem tudja, kit engedtek ki? – Sebastian felállt, túl ingerült volt ahhoz, hogy ülve
maradjon. –
Mit is mondott, mi a pozíciója? Börtönigazgató?
– Ez az első hetem, még nem sikerült mindent végignéznem, ez csak természetes. –
Haraldsson a
mondat második felét elharapta. Igazán semmi szükség mentegetnie magát. Jenny
állandóan ezzel
nyúzta, hogy nem kell rögtön mentegetőznie, ha valaki kérdez valamit. A legjobb volt
tudomást
sem venni a kellemetlen pszichológusról, úgysem fog tőle semmit sem kapni. Inkább Vanja
felé
fordult ismét.
– Meg fogom tudni.
Fogta a telefont, és megnyomta a gyorshívógombot. Sebastian körbejárkált a csupasz
padlón, de
hamar elfáradt. Haraldsson valakivel beszélt a vonal túlvégén. Kifejezetten érdektelenül.
Sebastian
az ajtó felé indult.
– Hová mész? – kérdezte Vanja.
Sebastian kiment, anélkül hogy válaszolt volna. Kiment a kis várószobába a kanapék, a
kávéautomata és Thomas Haraldsson asszisztense társaságába, aki Annika valakiként
mutatkozott
be az imént. Az asszisztens felnézett Sebastianra, elmosolyodott, aztán visszatért a
munkájához.
Sebastian szemügyre vette. Körülbelül negyvenéves, néhány kiló túlsúllyal, ami jól látszott,
hála a
passzentos pulóvernek, amelyet öv fogott össze a derekán. Vöröses haj, festett, a
választék tövében
azonban már látszani kezdett az eredeti, egérszürke szín. Diszkrét smink a kissé kerek
arcon, a
melle közé egy nyaklánc lóg. Két ujján gyűrű, de egyik sem jegygyűrű. Szokatlan módon
Sebastiant egyáltalán nem vonzotta a nő. Eszébe sem jutott a szex. Akárhogy is
próbálkozott.
– Segíthetek valamiben? – nézett fel Annika, valószínűleg érezte, hogy Sebastian azóta
nézi,
amióta kijött Haraldsson irodájából. Haraldssonéból, aki pont most bizonyította be az
általános
igazságot, hogy a legtöbb ember egy-két fokkal feljebb kerül a szamárlétrán, mint ahová a
képességei helyeznék. Sebastianba belebújt az ördög.
– A főnöke azt üzeni, vigyen neki kávét.
– Micsoda?
– Tejjel, cukor nélkül, és amilyen gyorsan csak lehet, ezt üzeni.
Sebastian látta, hogy a nőt ez bosszantja. Talán nem a kávé maga, hanem hogy még azt is
meghatározza, milyen sebességgel. Felállt, visszatartva egy sóhajt, és a kanapék között
álló
kávéautomatához lépett. Elővett egy műanyag poharat. Sebastian úgy döntött, tovább
feszíti a
húrt.
– Nem az instant szart kéri, ezt is üzente. Rendes kávét kér, az étkezőből. Rendes
csészében.
Annika megfordult, hogy megbizonyosodjon róla, jól hallotta-e. Sebastian megvonta a vállát,
jelezve, hogy ő csak az üzenetközvetítő.
– Maguk ketten is kérnek, ha már úgyis hozok? – Sebastian hallotta, hogy Annika próbálja
leküzdeni a feltörő haragot a hangjában.
– Nem, köszönjük. – Sebastian melegen és együtt érzően mosolygott rá. – Ha
meggondolnánk
magunkat, iszunk az automatából.
Annika bólintott, és egy olyan pillantást vetett rá, amely azt mutatta, hogy szerinte
Haraldsson is
tehetett volna így, aztán elment. Bevágta az ajtót. Sebastian kicsit boldogabban tért vissza
Haraldsson irodájába.
Az időzítés nem is lehetett volna jobb. Haraldsson épp letette a telefont, a számítógép felé
fordult, és gépelni kezdett.
– Ahogy megtudtam, senki sem állt különösebben közel Edward Hindéhez. Roland
Johansson ült
még a szigorítottban vele, és néha beszéltek egymással, de Johansson már két éve kint
van. –
Felnézett a képernyőre, és legörgette az oldalt az egérrel. – Igen, két éve lesz
szeptemberben.
– Senki más? – kérdezte Vanja, és leírta a nevet.
– Néha José Rodriguezzel sakkozott a könyvtárban – folytatta Haraldsson, és megint
gépelni
kezdett. – Itt az áll, hogy Rodriguezt alig nyolc hónapja engedték ki.
– Szeretnék megkapni minden adatot róluk – mondta Vanja, és leírta a másik nevet is.
– Persze, kinyomtatom az aktáikat, felvehetik Annikánál, amikor mennek el. – Vanja
köszönetképp bólintott, ez könnyebben ment, mint remélte.
Abban a pillanatban állt fel, amikor kopogtak, és Annika bejött egy csésze kávéval.
Sebastian az
íróasztal mögött ülő Haraldssonra mutatott.
– A főnöké lesz.
Annika odalépett, és szó nélkül letette a kávét Haraldsson elé. Haraldsson meglepve, de
boldogan
nézett fel rá.
– Köszönöm, kedves magától. – Megfogta a csésze fülét, és megforgatta, hogy alaposan
megnézze. – Ráadásul egy rendes csésze, végre!
Sebastian látta, hogy Annika sötét pillantást vet a főnökére, mielőtt kimenne az irodából,
továbbra is egy hang nélkül. Sebastian remekül szórakozott. Leküldje majd egy sütiért is,
amikor
mennek el? Nem, talán az már túlzás volna. Hallotta, hogy Vanja megköszöni a segítséget,
majd
együtt távoztak.
Amikor a királyi nyomozóhatóság elment, Haraldsson megfogta a kávéscsészét, és
hátradőlt a
székében. Belekortyolt. Finom. Nem az a szokásos híg lötty az automatából. Majd
megkérdezi
Annikát, hogy lehetne-e mostantól mindig az étkezőből hozni kávét. De arra még ráér.
Tehát Hinde
belekeveredett néhány gyilkosságba.
Néhány gyilkosságba.
Nem egybe.
Még a végén kiderül, hogy a sorozatgyilkosságról van szó, amelyről az újságban olvasott.
A nyári mészáros, ahogy az egyik esti lap elkeresztelte. Négyen haltak meg durván egy
hónap
alatt. Késsel ölték meg őket a sajtó szerint. Hatalmas nyomozás. Fontos ügy, és a királyi
nyomozóhatóság úgy gondolja, Hindének valami köze lehet a dologhoz.
Edward Hindének, aki Haraldsson szigorítottjában ül.
Ismét belekortyolt a finom, meleg kávéba. A királyi nyomozóhatóság a falakon kívül
kereste a
gyilkost, de fogalmuk sem volt, ki lehetett az. Hinde tudja vajon? Vajon Haraldsson
segíthet a
nyomozásban? Mi lenne, ha rá tudná venni Hindét, ossza meg vele, amit tud. Haraldsson
már nem
volt rendőr, de hát a szokások maradandók. Nem lenne rossz, ha ő derítené ki az alapvető
információkat egy ennyire fontos ügyben. Talán nem akar börtönigazgató lenni örökké.
Annyi más
állást lehet megpályázni. Magasabb beosztásokat. Haraldsson ivott még egy korty kávét,
és úgy
döntött, gyakrabban látogatja Hindét. Összebarátkozik vele.
Elnyeri a bizalmát.
Már látta is a szalagcímeket.
Máris élvezte a dicsőséget.

Ebéd után gyűltek ismét össze a Szobában. Sebastian hazament zuhanyozni. Még mindig
nem
jutott túl a lövhagai kudarcukon. Nemcsak hogy nem tudtak meg semmit, de Hinde még
győzött is. Kiütéssel. Sebastian gondolatban újra végigélte az egész találkozójukat
zuhanyzás
közben, és arra jutott, hogy az egész Vanja hibája. Nem azért, mert alkudozni kezdett
Hindével,
abból még talán jól is kijöhettek volna, nem nyerésre, de döntetlenre. Vanja volt a
probléma. Aki
volt. A lánya. Sebastian egy titokkal érkezett a találkozóra. Amikor legutóbb látta Hindét,
nem volt
semmi, amit rejtegetnie kellett volna. Kijátszhatta az összes kártyáját, úgy reagálhatott,
ahogy
akart, dönthetett akkor és ott, az attól való félelemtől mentesen, hogy az asztal túloldalán
ülő férfi
többet tud meg, mint kellene. Most nem ez volt a helyzet. Annak a feltétele, hogy az
ember lépést
tartson Hindével, az volt, hogy az egész játékmezőt használnia kell. Ha volt valami apró
hely, ahová
az ember nem akart belépni, biztos lehetett benne, hogy Hinde arra tereli a beszélgetést.
Ezúttal
nemcsak Hinde előtt titkolózott, de Vanja előtt is. Lehetetlen helyzet volt.
Torkel hibája.
Vagy a sajátja.
Már az elején meg kellett volna mondania.
Nem lett volna szabad Vanjával mennie Lövhagába, Billyvel kellett volna.
Épp időben jött rá, a zuhany alatt.
Most levetette magát egy székre Ursula mellé a Szobában, amely fülledt volt, mint ahol
már rég
nem szellőztettek. Valaki kinyitotta az ablakot, de ez sem segített. A Szobának sosem volt
légkondija, csak a normál szellőzőrendszer működött itt, amely tehetetlen volt a nyári
meleggel
szemben.
Amikor mindenki leült, Billy bekapcsolta a projektort, és valamit gépelt az előtte lévő
laptopon.
– Megtaláltam mindkét elbocsátottat, nem volt nehéz, elég könnyű ellenőrizni őket.
Lenyomott egy gombot, és a falon megjelent egy ötvenes férfi képe. Haja lófarokban. Arca
széles,
orra törött, és egy piros sebhely húzódott a bal szeme fölül lefelé végig az arcán. A férfi
úgy nézett
ki, mintha valakinek a karikatúrája lenne a körözési listáról.
– Roland Johansson. Született Göteborgban 1962-ben. Két gyilkossági kísérlet és súlyos
testi
sértés. Drogfogyasztás. 2001-től 2008-ig ült Lövhagában. Miután letöltötte a büntetését,
visszaköltözött Göteborgba. Beszéltem a pártfogójával. A második és a harmadik
gyilkosság ideje
alatt utaztak. Buszútra mentek Österlenbe az anonim droghasználókkal.
– Szóval már megint drogozik? – kérdezte Vanja.
– Nem, nem visszaeső, legalábbis a pártfogója szerint. De rendszeresen jár a találkozókra.
– Billy
rápillantott a jegyzeteire. – Az első gyilkosság idejére nincs alibije, de tegnap reggel
Göteborgban
volt a pártfogója szerint.
Torkel sóhajtott. Úgy tűnt, kétség sem fér ahhoz, hogy még egy embert kizárhatnak a
nyomozásból.
– Ki a pártfogója?
– Valami… – Billy a számítógépe melletti papírkupacban lapozgatott. – …Fabian Fridell.
– Mit tudunk róla?
Billy tudta, miért kérdezi Torkel. Johansson összes alibijét ugyanaz az ember biztosította.
Hogy
ketten gyilkoltak volna, az valószínűtlen, de Johansson a kezében tarthatja Fridellt, és
kényszerítheti, hogy szolgáltasson neki alibit.
– Nem sokat. Semmi megjegyzés vagy feljelentés, ahogy láttam, de azért majd
ellenőrzöm.
– Kérlek szépen.
– Megkeresek néhány embert, akik szintén ott voltak a buszúton.
Torkel bólintott. Roland Johansson biztos Österlenen flangált, erjesztőüzemeket nézett
meg, a
tengerparton ülve festegetett, vagy ki tudja, mit csinálnak az anonim droghasználók a
buszos
utazásaikon. De minél előbb megbizonyosodnak róla, annál hamarabb ki tudják zárni a
nyomozásból.
– Lekértem mindkettejük ujjlenyomatát a nyilvántartásból – mondta Ursula magától
értetődőn. –
Így össze tudjuk hasonlítani azokkal, amelyeket a helyszíneken találtunk.
– Remek – mondta Torkel –, akkor mindkét fickónál technikai vizsgálatot is
lefolytathatunk, és a
napi rutinjuknak is utánajárhatunk.
– Én vállalom Fridellt – mondta Billy.
– Hol szerezte Johansson azt a sebhelyet? – kérdezte Sebastian.
Billy ismét a papírjai között kutakodott. Gyorsan és lelkesen. Meg akarta mutatni, milyen
jó
munkaerő.
– Erről sehol sincs szó. Számít?
– Nem, csak kíváncsi voltam.
Billy kivetítette a következő képet. Egy fiatalabb férfi. Harmincöt körüli talán. Latin-
amerikai
kinézet. Különös ismertetőjegyként egy nagy aranykarika mindkét fülében.
– José Rodriguez, harmincöt éves. 2003-tól ült Lövhagában. Testi sértés és minősített
nemi
erőszak. Södertäljében lakik.
– Onnan lopták el a Focust – szólt közbe Vanja.
– Pontosan. Amikor ezt felfedeztem, megkértem a helyi rendőrséget, hogy segítsenek, és
kihallgatták. – Billy kihúzta magát egy kicsit, boldogan, hogy egy lépéssel előrébb jár. Hogy
már
félúton van, amikor még szóba se került a dolog. Aztán folytatta. – A helyi rendőrség
szerint
Rodriguez nem emlékszik, mit csinált aznap. Elég komoly alkoholista. Legalábbis időnként.
Billy kikapcsolta a számítógépet, felállt, odament a táblához, és feltette az imént
kivetített
fényképek másolatát.
Torkel Sebastian felé fordult, és átvette a találkozó vezetését.
– Mit szedtetek ki Hindéből?
– Semmit.
– Semmit?
Sebastian megvonta a vállát.
– Lefogyott, és meg akarta csöcsörészni Vanját, de amúgy semmit.
– De tud valamit a gyilkosságokról – mondta Vanja, és úgy döntött, nem is kommentálja
Sebastian előző kijelentését.
Torkel kérdőn nézett rá.
– Honnan tudod?
Ezúttal Vanja vonta meg a vállát.
– Megérzés.
– Megérzés?
Torkel hevesen kirúgta maga alól a széket, és felállt. A Szoba hosszabbik fala mellett
sétálgatott.
– Tehát van egy emberem, aki azt állítja, szakértője a sorozatgyilkosoknak úgy általában,
Edward
Hindének meg különösképp, és szart se tud meg egy személyes találkozás alkalmával.
Sötét pillantást vetett Sebastianra. Sebastian kimérten fogadta, aztán pedig előrehajolt egy
üveg
ásványvízért. Torkel vérnyomására való tekintettel nem nyitott vitát. Általában Torkel volt
a
megtestesült nyugalom, de néha kiborult. Csak ki kellett bírni. Sebastian kinyitotta az
üveget és
belekortyolt. Torkel nyilvánvalóan végzett vele, mert Vanja felé fordult.
– És van egy nyomozóm, akinek az a megérzése, hogy Hinde benne van. A megérzése! Mi
lesz a
következő? Felállítjuk a kibaszott horoszkópját? A rohadt életbe! – Torkel megállt, és az
asztalra
csapott. – Nők halnak meg!
Csönd telepedett a Szobára. Kintről halkan beszűrődött a forgalom zaja, amelyre eddig
senki sem
figyelt. Egy darázs zümmögött be az ablakon, de aztán meggondolta magát, nekiment
néhányszor
az ablaküvegnek, mielőtt megtalálta a kiutat. Senki sem mozdult. Mindenki valami
semleges
dologra szegezte a tekintetét, hogy biztos legyen benne, nem találkozik máséval. Mindenki,
kivéve
Ursulát, aki egytől egyig végignézett az asztal körül ülő embereken, látszólag elégedetten,
hogy őt
nem szidták le. Sebastian ismét ivott az ásványvízből. Billy egy fényképet igazgatott a
táblán,
amely anélkül is megfelelően állt. Vanja a körömágyát kezdte piszkálni a mutatóujjával.
Torkel
még ácsorgott egy kicsit az asztal hosszabbik oldalán, mielőtt méltóságteljesen visszatért
volna a
helyére, ahol fogta a székét és leült. Ha valakinek meg kell törnie ezt a hangulatot, akkor
az ő. Vett
egy mély lélegzetet.
– Ha megszervezek egy újabb találkozót Hindével, akkor talán sikerül megtudnotok
valamit?
– Talán ha egyedül megyek – válaszolt Sebastian, továbbra is hátradőlve.
Vanja azonnal közbeszólt.
– Aha, vagyis az én hibám, hogy nem jutottunk semmire?
– Nem mondtam ilyet.
– Azt mondtad, jobban boldogulsz nélkülem. Mégis hogyan kellene ezt értelmeznem?
– Teszek rá magasról. Értelmezd, ahogy jólesik. – Sebastian kiitta a maradék ásványvizet,
böfögött egyet a szénsavtól, amitől a válasza barátságtalanabbnak hatott, mint tervezte.
Vanja Torkel felé fordult.
– Szerinted ez most működik? Mi, szerinted működik?
– Vanja…
– Emlékszel, miben egyeztünk meg, ha nem működne? Hogy kirúgjuk.
Torkel felsóhajtott. Nem volt jókedve, és a csapatnak sem. A kérdés csak az volt, vajon ez
az
afelett érzett frusztráció miatt van, hogy még mindig nem tudnak semmit az elkövetőről,
vagy
pedig tényleg amiatt, hogy megint bevette Sebastiant a nyomozásba. Torkel nem tudta, de
érezte,
hogy muszáj megszüntetnie a viszályt, ha csak időlegesen is. Felállt a székéből.
– Jól van… Most mindenki megnyugszik. Meleg van, keményen dolgozunk, hosszú napunk
volt,
és még mindig nincs vége.
Kiment a táblához, és végignézett a képeken. Aztán visszafordult a többiekhez.
– Közelednünk kell ehhez az emberhez. El kell kapnunk. Ursula, hasonlítsd össze az
ujjlenyomatot és az esetleges DNS-t a nyilvántartással.
Ursula bólintott, felállt, és elhagyta a szobát. Torkel folytatta.
– Vanja, utazz Södertäljébe, és próbáld meg felfrissíteni Rodriguez emlékezetét.
– Nem kell megvárni, milyen eredményeket kap Ursula?
– Az autó, amely Sebastiant követte, ugyanabból a városból származik. Most ennyi is elég,
hogy
egy kis extra figyelemben részesítsük Rodriguez urat.
Vanja bólintott.
– De ő nem jön – mutatott Sebastian felé, rá se nézve.
Torkel sóhajtott.
– Nem, ő nem megy.

Nem értelek.
Torkel és Sebastian együtt mentek be Torkel irodájába.
– Ezzel nem vagy egyedül.
Sebastian leült a kanapéra. Torkel pedig az íróasztala szélére.
– Harcolsz, hogy visszatérhess, és amikor itt vagy, olyan, mintha azon dolgoznál, hogy
minél
előbb távozhass.
– Komolyan ki akarsz dobni, csak mert néhány tyúkszemre rátapostam?
– Nem erről van szó. Már nem.
– Nem tudhattam, hogy Annette Willént meg fogják gyilkolni.
– Nagy kockázatot vállalok, amikor hagyom, hogy továbbra is részt vegyél a nyomozásban.
Közöd van mind a négy áldozathoz. Gondolj bele, hogy néz ez ki kívülről.
– Ilyesmivel meg mióta törődsz?
Torkel fáradtan sóhajtott.
– Mindig is törődtem az ilyesmivel, mert így kaphat a csapatom szabad kezet. Tudom,
hogy
téged ez nem érdekel. Mert te mindent úgy csinálsz, ahogy úri kedved diktálja. De utoljára
szólok.
Viselkedj!
Sebastian gyorsan végiggondolta, mit csinált, mit mondott, hogy cselekedett, amióta
belekerült
a nyomozásba. Gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy olyan volt, mint mindig. Azt
mondta,
amit gondolt, de nem hajbókolt mérhetetlen hálájában. De nem akarta, hogy kitegyék. Közel
kell
maradnia Vanjához, de nem ez volt az egyetlen ok. Még csak nem is a legfontosabb volt.
Ha valaki
megkérdezi pár nappal ezelőtt, mi csökkenthetné az érdeklődését – a fixációját – Vanja
iránt, azt
válaszolta volna, hogy semmi. De tévedett. Ami most történt, egyre inkább lekötötte a
gondolatait,
minden mást beárnyékolt, még Vanját is. Négy nő halt meg miatta.
– Rendben, tényleg megpróbálom – mondta Sebastian, és őszintén nézett Torkelre. – Nem
akarok
most kiszállni.
Torkel felállt a helyéről, és becsukta az ajtót, amely félig nyitva volt. Sebastian csöppet
gyanakodva nézett a kollégájára, aki leült a szemben lévő fotelba. Hát ez meg mit
jelentsen?
– Mi van Billyvel? Mintha megpróbálna feljebb mászni a ranglétrán – érdeklődött Sebastian,
remélve, hogy a találkozó terápiás jellege elmúlik, ha másra koncentrál.
– Ne terelj!
– Igen, látom, érted, mire megy ki a játék.
– Szívesen beszélek Billyről. Egy másik alkalommal.
Torkel előrehajolt a fotelban, összekulcsolta a kezét, mintha imádkozásba kezdene. Rossz
előjel,
ezt Sebastian tudta. Odafigyelést jelző testtartás.
– Mi történt veled, Sebastian? Régebben is önző, arrogáns és barátságtalan voltál, de
amióta újra
találkoztunk… Mintha háborúban állnál mindennel és mindenkivel.
Torkel elhallgatott. A kérdés ott lebegett az irodában. Mi történt? Sebastian egy pillanatra
elgondolkodott, milyen is lenne, ha tényleg elmesélné. Lilyt. Sabinét. A boldogságot,
amelyet
azelőtt és azután soha többé nem élt át. A hullámot, amely mindent elvett tőle. Mit
árthatna vele?
Talán még több teret adna neki a csoportban. Torkel sajnálná, ebben biztos volt. Őszintén.
Törődne
vele úgy, ahogy azóta senki sem törődött. Nem mintha bárkinek is adott volna rá esélyt,
de akkor
is. Hasznára válhatna egy Torkel, aki minden tettét a bánatával magyarázza. Aki elnézőbb
volna
vele. Főleg, ha Sebastiannak sikerülne rávennie, hogy ne mesélje el a többieknek. Ha
megosztoznának egy titkon. Valamin, ami összeköti őket.
Ez volt a dzsóker.
Az adu ász.
Nem akarta kijátszani, amíg feltétlenül nem szükséges. De valami választ muszáj volt
adnia
Torkelnek. Csak felállni, és azt mondani, törődjön a maga dolgával, nem volt most
lehetőség.
Tudta, mit kell mondania. Őszinte lesz.
– Felelősnek érzem magam.
– A gyilkosságokért. – Nem kérdés volt, kijelentés.
Sebastian bólintott.
– Ezt valahol megértem – mondta biztatóan Torkel. – De nem te tehetsz a halálukról.
Sebastian tudta. Az eszével tudta. De attól még nem így érezte. Meglepően jó érzés volt
beszélni
róla. Talán Stefannal kellene, de nem volt benne biztos, hogy a történtek után Stefan még
mindig a
terapeutája. Sebastian felhívta, és még bocsánatot is kért a rögzítőn hagyott üzenetében.
Stefan
nem hívta vissza. És ráadásul mindez azelőtt történt, hogy Stefan megtudta volna, hogy
Annette-et
meggyilkolták. Ha még a tetejébe az is kiderül, hogy a nőt azért ölték meg, mert együtt
volt
Sebastiannal, akkor a kapcsolatuknak tényleg lőttek. Valószínűleg itt az ideje új
beszélgetőtárs
után néznie. Most be kell érnie Torkellel.
– Tudod, a legutóbbi, Annette. Azért feküdtem le vele, hogy felbosszantsam a
pszichológusom.
– Értem, és milyen megfontolásból feküdtél le az összes többivel?
Sebastiant meglepte a kérdés, és Torkel laza hozzáállása. Arra számított, hogy Torkel
elítéli.
Talán nem olyan erőteljesen, elvégre őt is sújtotta a dolog, de mégis, elítéli. Torkel morális
iránytűjét nagyon finomra hangolták.
– Hogy érted?
– Javíts ki, ha tévednék, de azt hiszem, nem az igazit keresed. Az összes nő csak
valamiféle…
szórakozást nyújtott. – Torkel hátradőlt a fotelban. – Szenvedélybeteg vagy. Nem
érdekelnek a nők.
Sem előtte, sem utána.
Sebastian meg se próbált ellenkezni. Nem volt ez nagy újság. Saját maga, Stefan és a nők,
akik
kitartottak mellette egy ideig, mind ugyanezzel diagnosztizálták már évekkel ezelőtt. Ami
újdonság volt, és meglepő, hogy milyen jólesett erről beszélni Torkellel.
Az első három, régi hódításának halála gyötörte, de azért volt egy határ, amíg vissza lehet
pörgetni az eseményeket, amíg meg lehet bánni a tetteket. De Annette. Vele másképp állt
a dolog.
Ő bebújt a bőre alá.
– Annette-nek nagyon kevés önbizalma volt. Kétségbeesetten keresett valakit, akitől
megerősítést nyerhet. Olyan egyszerű volt…
– Furdal a lelkiismeret. – Megint nem kérdés volt, kijelentés.
Sebastiannak muszáj volt végiggondolnia. Olyan régen furdalta a lelkiismeret utoljára, hogy
már
el is felejtette, milyen az.
– Gondolom.
– Akkor is furdalna, ha nem gyilkolták volna meg?
– Nem.
– Akkor nem számít.
Kemény, de igaz. A kihasználás, a fölényes helyzet nem zavarta. De Annette azért halt
meg, mert
Sebastiannak rossz napja volt. Erről nehéz volt nem tudomást venni.
– Tartod még a kapcsolatot valamelyik nővel, akivel együtt voltál? – Torkel új ösvényre
terelte a
beszélgetést. Előre.
– Körülbelül negyven év van az első és az utolsó között. A töredékükre sem emlékszem.
Torkel azon kapta magát, hogy végiggondolja, hány partnere volt. Két felesége, négy vagy
öt nő
az első felesége előtt. Inkább négy. Egypár a két házasság között. Aztán Ursula. Talán
kétszámjegyű
az eredmény. Még csak meg se kellett erőltetnie magát, hogy mindegyikük nevére
emlékezzen. De
nyilvánvaló, hogy Sebastian esetében hússzal, esetleg harminccal kellett szorozni. Vagy
többel. Az
emlékezet csalóka.
– Csak azt próbálom mondani – folytatta Torkel –, hogy ha megteszel mindent, hogy
megakadályozd, hogy a gyilkosság megismétlődjön, akkor az segíthet. Rajtad és rajtunk is.
–
Felállt, hogy jelezze, a beszélgetés véget ért. – De ha nem emlékszel az összesre, akkor
nem
emlékszel.
Sebastian ott maradt a fotelban, és üres tekintettel meredt maga elé.
Gondolkodott.
Néhányra azért emlékezett…

Vanja megállt és végignézett a városközponton. Akárhol lehetett volna. De Hovsjőben volt.

Egyike a harmincnyolc városrésznek, amelynek a kormány „megkülönböztetett figyelmet”
akart szentelni 2009-ben, hogy „leküzdjék az elmaradottságot”, jutott Vanja eszébe. „Egy
beruházás
a veszélyeztetett környékeknek”. Összességében szép szavak egy olyan elővárosra, ahol a
problémák számban és méretben egyaránt lekörözték a megoldásokat. Vanja nem tudta,
hogy a
megkülönböztetett figyelem vezetett-e valahová. Mindenesetre nem úgy nézett ki.
A GPS bevezette a Granövägenre. Néhány méterrel odébb balra kellett kanyarodni a
Kvarstavägenre. Innen lopták el a világoskék Ford Focust fél évvel ezelőtt. José Rodriguez
máris
sokkal érdekesebb lett.
Vanja leparkolt, kiszállt, és felnézett a barna, nyolcemeletes házra. Megtalálta a megfelelő
bejáratot és ajtót. Becsöngetett. Senki sem jött ki, ezért becsöngetett a szemben lakó
szomszédhoz,
a postaláda szerint Haddadhoz. Egy negyvenöt év körüli nő nyitott ajtót. Vanja igazolta
magát, és
az után érdeklődött, nem látta-e a nő José Rodriguezt, vagy esetleg nem tudja-e, hol
keresse.
– Biztos lement a térre – mondta a nő érezhető akcentussal, és megvonta a vállát,
mutatva
Vanjának, hogy csak találgat.
– Ott dolgozik? – kérdezte Vanja, és lelki szemei előtt megjelent egy élénk piac, mint a
Hötroget
Stockholm központjában.
A nő az ajtóban mosolygott, mintha Vanja valami mulatságosat mondott volna.
– Nem, nem dolgozik.
Ezzel a három szóval egyértelműen jelezte, mit gondol a szomszédjáról. Talán nem is a
szavakkal, de a hangsúly és a mimika azt mutatta Vanjának, hogy nem éppen szívélyes a
viszonyuk. Megköszönte a felvilágosítást, és gyalog indult a központ felé.
Egy fodrászat, egy étterem, egy bolt, utcai büfé és pizzéria, egy újságosbódé és egy
ruhaüzlet.
Szanaszét elhelyezve, közöttük beton. Ősszel és télen biztos nagyon huzatos, de most
égetett a nap,
valósággá téve a kősivatag kifejezést. Az orvosi rendelő árnyékában néhány ember ült a
padokon.
Egy sovány, lihegő német juhászkutya, valamint a padon ülő férfiak és az egyetlen nő
között
körbejáró sörösdoboz arról árulkodott Vanjának, hogy valószínűleg jó helyen jár, ha
Rodriguez
nyomára akar bukkanni. Elindult a pad irányába. Amikor körülbelül tíz méterre volt, a padon
ülő öt
ember felfigyelt rá. Az egyetlen, akit nem izgatott a jelenléte, a német juhászkutya volt.
Vanja
előhúzott egy fotót José Rodriguezről, amíg megtette az utolsó pár lépést a ház
árnyékában.
– Tudják esetleg, hol találom meg ezt az embert? – Előrenyújtotta a képet.
Semmi értelme nem volt kitalálni valami sztorit, miért van itt. Valószínűleg abban a
pillanatban
rájöttek, hogy rendőr, ahogy kilépett a térre.
– Miért keresi? – Egy ősz férfi, aki a kutya pórázát tartotta, és akinek a korát lehetetlen
volt
megállapítani, felnézett rá, miután vetett egy gyors pillantást a képre. Mindkét metszőfoga
hiányzott, így a kérdést enyhén pöszén tette fel.
– Beszélnem kell vele – felelte Vanja, továbbra is az egyenes utat választva.
– Aztán ő akar-e beszélni magával? – ismét az ősz hajú. Szinte aranyos volt a
pöszeségével.
Vanja gyorsan végiggondolta, milyen nehéz lehet tiszteletet parancsolónak lenni, ha az
ember
olyan hangon szólal meg, mint egy basszus hangfekvésű hatéves. Talán ezért volt a
kutyája.
Kompenzációként.
– Azt majd ő eldönti.
Nyilván nem ezt a választ várták. Mint egy jelre, mind visszatértek ahhoz, amivel érkezése
előtt
foglalkoztak. Felvették a beszélgetés fonalát, amelyet elhagytak, amikor Vanja közeledni
kezdett.
Cigarettára gyújtottak. Szórakozottan megveregették a kutya fejét. Ittak egy korty sört és
továbbadták. Senki nem figyelt Vanjára többet. Rá se néztek. Mintha megszűnt volna
létezni. Vanja
sóhajtott. Persze, körbejárhatna a képet mutogatva, megkérdezhetne még több embert a
téren,
amíg végül valaki a segítségére nem lenne, de meleg volt, ő pedig elfáradt, és haza akart
menni.
Benyúlt a farmerja zsebébe, és elővett egy százkoronást.
– Csak azt szeretném tudni, hol találhatnám meg. Sosem tudja meg, hogyan jöttem rá.
– Az üdülőtelepnél szokott lógni – mondta egy sovány, hosszú hajú, farmerdzsekis férfi
rögtön,
és kinyújtotta a koszos, remegő kezét, mielőtt a többiek akárcsak rápillanthattak volna a
bankjegyre, hogy eldöntsék, az ár megéri-e vagy sem. Vanja még magánál tartotta a pénzt.
– Az hol van?
– Arrafelé – mutatott a hosszú hajú abba az irányba, ahonnan Vanja jött. – Lent a tó
mellett, hogy
is hívják… Tomatstigen…
Egy utcanév. Megteszi. Vanja odaadta neki a százast, a sovány meg azonnal zsebre vágta,
s
látszólag nem vett tudomást a többiek helytelenítő pillantásáról.
Az autóban Vanja bepötyögte a Tomatstigen nevet, és látta, hogy tényleg nagyon közel
van. De
ha autóval akar menni, muszáj lesz egy nagy kerülőt tennie.
Ehelyett végigautózott a Kvarstavägenen, leparkolt amilyen közel csak tudott, átsétált a
kis
ligeten a szomszédos lakótelepig, és már meg is érkezett az üdülőtelepre. Inkább nyaralók
voltak,
semmint üdülőházak. A kerteket bőkezűen mérték ki, és nem sufnikról volt szó a telek
sarkában.
A házak legalább húsz négyzetméteresek voltak, előttük pedig nyári bútorok, grillek,
függőágyak
és más kényelmi dolgok, ha az ember nem épp kertészkedéssel akart foglalkozni. Vanjának
sosem
volt semmi késztetése, hogy közelebb kerüljön a természethez, legalábbis így nem.
Termeszteni,
gyomlálni, palántázni és ásni, ez nem az ő asztala volt. Még a szobanövényeit is alig tudta
életben
tartani. De attól még szép egy ilyen környék. Mindenütt virágok, és minden zöld. Méhek és
dongók
zümmögtek minden kerítés mögött.
Vanja végigsétált a csikorgó, kavicsos ösvényen a közeli tóhoz, miközben a környéket
pásztázta.
Nem olyan helynek tűnt, amely eltűrné, hogy néhány, többé-kevésbé alkoholos
befolyásoltság alatt
álló csavargó erre kószáljon, és megzavarja az idillt. Átverték volna egy százasért a téren?
Vanja
kiért a telep szélére, és már épp úgy döntött, visszatér az autóhoz, amikor meglátta őket.
Néhány
embert egy padon, az erdő szélén, a betonút mentén. Mellettük az italbolt lila zacskói.
Nagyobb
csoport. Nyolc, tíz ember talán. Ezúttal két kutyával. Vanja sietve feléjük indult. Amikor
már
majdnem odaért, látta, hogy a legközelebb álló férfi és nő almát eszik, amelyet
feltehetőleg az
egyik közeli kertből loptak. Vanja elővette a fotót, és rögtön a tárgyra tért.
– José Rodriguezt keresem, nem látták?
– Én vagyok.
Vanja jobbra fordult, és kénytelen volt lefelé nézni, hogy pillantása a képen látható férfi
tekintetével találkozzon. Azonmód elege lett. Elege lett, és mérges volt. Ez rohadtul nem
lehet
igaz!
– Mióta ül ebben?
– Tessék?
– Mióta?
– Elütöttek fél évvel ezelőtt, vagy talán több is volt…
Vanja hangosan felsóhajtott, állt még egy darabig, hogy erőt gyűjtsön, mielőtt megfordult
és
elindult volna.
– Miért? Miről van szó? – kiáltotta a férfi utána.
Vanja csak legyintett egyet, anélkül hogy hátranézett volna, és ment tovább. Elővette a
telefonját, és megnyomta Torkel gyorshívó gombját. Foglalt. Kinyomta, és inkább Ursulát
tárcsázta.

U rsula az ebédlőben állt, és üveges tekintettel bámulta a rakott halat, amely körbe-
körbeforgott
a mikróban. Késői ebéd. Esetleg korai vacsora. Csak hogy mondhassa, hogy már evett, ha
Micke
hívná. Valami oknál fogva vonakodott hazamenni.
Mickéhez.
Még egy estényi hazug családi életbe.
A gondolatai megszakadtak, amikor a telefonja, amelyet az evőeszközök és egy pohár víz
mellé
tett az asztalra, megcsörrent. Otthagyta őrhelyét a mikrónál, keresztülment a helyiségen,
amelyen
néhány ember annyira keményen dolgozott, hogy kevésbé legyen személytelen és steril.
Piros
kockás abroszok mind a hat hosszúkás asztalon, abroszok, amelyek illenek a függönyökhöz
és a
szőttesekhez a falon. A fehér műanyag székeken párna, körbe a falon pedig sablon alapján
felfestett
virágok. Ugyanez a virágminta a szekrényajtókon és a konyharuhákon is. A neoncsöveket
kicserélték lámpákra és szpotokra, amelyek az asztalokat világították meg. Három
hosszúkás
virágosláda acéllábakon, zöld növényekkel, a bejárat mellett pedig egy akvárium, amely
jelezte,
hogy az étkező nemcsak étkezési célokat szolgál, hanem olyan helyiség, ahol az ember
átadhatja
magát a harmóniának, és megpihenhet, ahogy a felújítás után kiadott lapokon állt.
Mennyibe
kerülhetett ez a megfogalmazás? Ursula sosem érezte magát különösebben harmóniában
vagy
kipihentnek, miután itt evett. Jóllakottnak, esetleg, de az a régi helyiségben is sikerült.
Kézbe vette csöngő telefonját, és megnézte a kijelzőt. Vanja. Felvette.
– Na, szia!
– Én vagyok – hallotta Vanját, aki kissé kifulladt, mintha éppen gyorsan sétálna.
– Tudom. Mi újság?
– Semmi jó. – Vanja szinte köpte a szavakat. – A helyiek, akik felkeresték Rodriguezt,
megállapították, hogy alkalmi alkoholista, de elfelejtettek tájékoztatni arról az apró, icipici
részletről, hogy egy átkozott kerekes székben ül.
Ursula nem tudott visszatartani egy mosolyt. Sosem bízott a helyi rendőrségekben. Ez
most csak
megerősítette azt az elképzelését, hogy ha nem is szándékosan hátráltatják a nyomozást,
hasznot
sem hoznak. Azon gondolkodott, megfelelő alkalom-e ez most értesíteni Vanját arról, hogy
Rodriguezt kihúzták a gyanúsítottak listájáról. Sem az ujjlenyomata, sem a DNS-e nem
egyezett a
helyszíneken találtakkal. Úgy döntött, Vanja ráér ezt később megtudni. Elég kellemetlenség
érte
egy napra.
A mikró csipogott. Kész a hal. Ursula odament, hogy kiszedje.
– Nézd a jó oldalát, kirándultál egy jót Södertäljébe.
Ursula kinyitotta a mikróajtót, kivette a tányért, miközben hallotta, hogy valaki bejön az
étkezőbe. Megfordult, és Sebastiant látta az ajtókeretnek támaszkodni. Ursulának egy
arcizma sem
rándult, visszatért a vacsorájához és a telefonbeszélgetéshez.
– Ma már nem megyek be – mondta Vanja –, megmondanád Torkelnek?
– Persze. Akkor holnap.
Ursula befejezte a beszélgetést, zsebre vágta a telefont, és a tányérjával visszasétált az
asztalhoz.
Útközben gyors pillantást vetett Sebastianra.
– Vanja volt az. Üdvözletét küldi.
– Dehogy küldi – állapította meg Sebastian tárgyilagosan.
– Nem, tényleg nem küldi – erősítette meg Ursula, és leült.
Sebastian továbbra is az ajtóban állt. Ursula csendben nekifogott a vacsorájának. Sajnálta,
hogy
nincs nála olvasnivaló, valami, amivel leköthetné magát. Miért áll ez itt? Mit akar? Akármit
is,
Ursula biztos volt benne, hogy nem érdekli. Mostanra szentül meg volt győződve arról,
hogy
Sebastiannak semmi keresnivalója a csapatban. Bele sem mert gondolni, mi lesz, ha a
sajtó
megtalálja a kapcsolatot az áldozatok és a nyomozócsoport egyik tagja között. Torkel nem
tudja
magasabb fórumokon keresztülvinni az akaratát, ebben biztos volt. Ha balul sül el a dolog,
a végén
még Torkelt teszik ki. Túl sokat kockáztat Sebastianért. Ursula azon gondolkodott, vajon
Sebastian
érez-e valamiféle hálát, vagy nem is tud erről. Valószínűleg nem tud.
Viszont most neki is végig kellene gondolnia ezt-azt. Magánjellegű dolgokat. Például hogy
miért is nem akar hazamenni. Hogy esetleg választhatná-e ma este is Torkelt. Habozott.
Az előző
estéjük után, amikor az ágyban feküdtek, Torkel mesélt Yvonne-ról és valami új férfiról.
Ursula
elfelejtette a nevét, de az volt az érzése, hogy Torkel puhatolózik, vajon lehetne-e több.
Mármint
közöttük.
Valami állandó.
Mondjuk, csak magát okolhatja, kapcsolatuk két saját maga által felállított szabályát is
megszegte, és innen nézve talán nem is olyan különös, hogy Torkelnek az jár a fejében,
hogy
esetleg a harmadikat is átgondolja. De nem fogja.
– Mi újság Mickével? – kérdezte Sebastian hétköznapi hanghordozással, megtörve a
csendet,
mintha csak Ursula gondolataiban olvasott volna.
Ursula megrezzent, és elejtette a kését, amely csörömpölve leesett, először a tányérra,
aztán a
padlóra.
– Miért kérded? – érdeklődött Ursula, nem is palástolva a gyanakvást a hangjában,
miközben
lehajolt a késért.
– Nincs különösebb oka – vonta meg Sebastian a vállát. – Csak beszélgetni próbálok.
– Sosem beszélgetsz csak úgy.
Ursula letette a villáját a kése mellé. Elment az étvágya. Sebastian tudott volna valamit?
Róla és
Torkelről? Ha igen, az nem jó. Minél kevesebbet tud Sebastian, annál jobb. Akármiről volt is
szó.
Megvolt hozzá a tehetsége, hogy a legártalmatlanabb információt is az emberek ellen
fordítsa. És
ha még arra is volt esély, hogy előnye származhat a dologból, pláne nem késlekedett, hogy
kihasználja a lehetőséget.
Sebastian belépett a helyiségbe, kihúzta a legközelebbi széket, és leült.
– Eszembe jutott valami…
– Ühüm – válaszolt Ursula, háttal állva neki.
Megtörölte a kezét egy konyharuhába, és megfordult, hogy induljon.
– Ülj már le egy kicsit!
Sebastian a szemben álló székre mutatott.
– Minek?
– Mert arra kérlek.
– Nem érek rá.
Amikor Ursula elment Sebastian előtt, a férfi elkapta a csuklóját. Ursula megállt, és vetett
rá egy
pillantást, amely azt jelezte, hogy azonnal engedje el. De nem engedte.
– Ülj le. Kérlek…
Ursula kirántotta a kezét, és végigmérte Sebastiant. A hanghordozása más volt, mint
szokott,
nem gúnyos vagy fölényeskedő, és volt valami a szemében, ami arról árulkodott, hogy ez
most
fontos. Nem a saját maga szempontjából.
Hanem ténylegesen.
Valami érdemleges.
Ráadásul azt mondta, kérlek, egy szó, amelyről Ursula nem is gondolta volna, hogy
Sebastian
ismeri. Leereszkedett az egyik székre. Mondjuk, a legszélére, hogy menjen, amint lehet.
– Leültem beszélni Torkellel – kezdte Sebastian kissé óvatosan.
– Vagy úgy – mondta Ursula védekezőn, egyre inkább meggyőződve arról, hogy nem fog
tetszeni neki, ami Sebastian szívét nyomja.
– Arról, hogy a négy áldozatnak kapcsolata volt velem – folytatta Sebastian, anélkül hogy
ránézett volna. – Szexuális kapcsolata.
Ursula hirtelen rádöbbent, mire megy ki a beszélgetés. Nem róla és Torkelről van szó,
egyáltalán
nem, hanem egy olyan témáról, amelyet egyre kevésbé akart megtárgyalni.
– Mármost, ha ez most tényleg folytatódni fog – mondta Sebastian halk, komoly hangon –,
ha
többeket fenyeget a veszély…
– Tudok magamra vigyázni – szólt közbe Ursula, és sietősen felállt.
– Tudom, csak arra gondoltam… – Sebastian Ursula szemébe nézett. Őszintén. – Nem
akarom,
hogy bármi bajod essen miattam.
– Kedves tőled – mondta Ursula semleges hangon, mielőtt elindult volna az ajtó felé. Ott
azonban
megállt és visszapillantott. – Még kedvesebb lett volna, ha akkor aggódsz értem ennyire.
Azzal megfordult és eltűnt.

Rövidet kopogtak a zárt cellaajtón. Hinde letette a könyvet, amelyet olvasott, felült az
ágyban, és
gyorsan körbenézett a zárkában. Nem hagyott semmit elöl, ugye? Semmi sem fogja
leleplezni?
Gyors pillantás az íróasztalra, a kis éjjeliszekrényre és a magányos polcra, minden
ellenőrizve. Ha
valami előnye van egy kis cellának, az az, hogy könnyű áttekinteni. Semmi sincs elöl,
aminek nem
kellene. Letette a lábát az ágy mellé, és már kényelmesen ült, amikor Thomas Haraldsson
bedugta a
fejét.
– Jó napot! Zavarok?
Hinde megdöbbent a hétköznapi üdvözléstől. Mintha Haraldsson a sorházi szomszédhoz
nézett
volna be, vagy a szomszédos irodában ülő kollégához. Hinde gyanította, hogy a személyes
hangvétel annak köszönhető, hogy a börtönigazgató nem szakmai ügyben jár el, hanem
valami
más oka van a látogatásának. Ez érdekes lesz.
– Nem, csak feküdtem és olvastam. – Hinde felvette a hétköznapias stílust. – Jöjjön be! –
intett
Haraldssonnak.
Haraldsson belépett a cellába, mögötte bezárult az ajtó. Hinde csöndben szemlélte a férfit.
Haraldsson körülnézett, mintha először lenne a szigorított egyik cellájában. Edward azon
gondolkodott, vajon tovább pufogtatja-e a kinti világ udvariaskodási frázisait, és
megdicséri,
milyen szép helyen lakik. Hogy fantasztikus, milyen jól kihasználható ez a fajta kompakt
élettér.
– Úton vagyok hazafelé, csak gondoltam, benézek – kezdte Haraldsson, befejezve a cella
vizslatását. Először volt bent egy ilyenben. Milyen kicsi. Hogy lehet ezt elviselni?
– Haza Jennyhez – állapította meg Hinde az ágyból.
– Igen.
– És a gyerekhez.
– Igen.
– Hányadik hónapban jár?
– A tizenegyedik hétben.
– Pompás!
Edward Haraldssonra mosolygott, aki kihúzta a szoba egyetlen székét, és leült. Most már
elég a
bájcsevejből.
– Csak kíváncsiságból – kezdte Haraldsson teljesen normális hangon –, hogy ment a
találkozó a
nyomozóhatósággal?
– Ők mit mondtak? – kérdezte Hinde, és előrehajolt.
– Nem sokat. – Haraldsson belegondolt, mit is tudott meg Vanjától és Sebastiantól a
Hindével
lefolytatott találkozó után. Csak annyit, hogy úgy gondolják, köze van néhány
gyilkossághoz, de
ezt anélkül is elmondhatták volna, hogy beszélnek vele. Magáról a találkozóról nem is
mondtak
semmit, jött rá hirtelen. – Igazából semmit…
Hinde megértően bólintott. Haraldsson azon gondolkodott, elmesélje-e a västeråsi negatív
élményeit a királyi nyomozóhatósággal kapcsolatban, értsen-e egyet Hindével, és beszélje-e
ki
őket, mintegy Hinde oldalára állva, de aztán rájött, hogy az ágyon ülő férfi nem is tudja,
hogy ő
korábban rendőr volt. De nem is kell megtudnia. Jobb is, ha nem tudja. Ha úgy gondolja,
hogy
Haraldsson csak egy átlagos, ártalmatlan aktakukac.
– És maga szerint hogy ment a találkozó? – kérdezte meg inkább.
Hinde mintha elgondolkodott volna a kérdésen. Rákönyökölt a combjára, és összekulcsolt
kezére
tette az állát.
– Őszintén szólva szerintem csalódtak egy kicsit – mondta töprengve.
– Miből gondolja?
– Nem beszélgettünk valami sokat.
– Miért nem?
– Ajánlottam nekik valamit, amit nem fogadtak el.
– Értem, és mit ajánlott?
Hinde kihúzta magát, kereste a szavakat.
– Voltak bizonyos… dolgok, amelyeket akartam, és ha megkaptam volna őket, válaszoltam
volna
egy vagy több kérdésükre. Az igazságnak megfelelően.
Ránézett Haraldssonra, vajon ráharap-e a csalira, de az íróasztalnál ülő férfi zavartnak
tűnt.
– Szívességért szívességet – egyértelműsített Hinde. – Mintha játszanánk, fogalmazhatok
így is.
Van valamim, amit akarnak, és nekik is van valamijük, amit én akarok, miért ne
cserélnénk? De
Sebastian nem óhajtott játszani.
Hinde Haraldsson szemébe nézett. Túl egyértelmű lett volna? Túl nyilvánvaló, hová akar
kilyukadni mindezzel? A vendége elvégre egykor rendőr volt, ráadásul nem is olyan rég
fejezte be
azt a karriert. Itt a határ? De nem úgy tűnt. Edward úgy döntött, most már végigviszi.
– Maga is megkapja ugyanezt az ajánlatot.
Haraldsson nem válaszolt rögtön. Mit ajánl Hinde? Információt cserébe miért? Ezt meg
kellene
tudni, mielőtt játékba kezd. De miért ajánl ilyesmit? Hogy előnyökhöz jusson,
természetesen.
Privilégiumokhoz. Vagy az is lehet, hogy egész egyszerűen unja magát, és minden
lehetőséget
megragad, hogy a hétköznapok kevésbé legyenek hétköznapiak, hanem inkább izgalmasak.
Haraldsson gyorsan összeállította fejben az érvek és ellenérvek listáját. Az előnyök
egyértelműek.
Hinde megválaszolja a kérdéseit. Akármilyen kérdését. Ettől Haraldsson különleges
betekintést
nyerhet az eseményekbe. Legjobb esetben ez elég lesz ahhoz, hogy megoldjon négy
gyilkossági
ügyet.
A hátrányok? Nem tudta, Hinde mit akar a válaszért cserébe. De ha nem fogadja el az
ajánlatot,
sosem tudja meg. Ha valami olyat, ami ellenkezik a szabályokkal, vagy amibe valami oknál
fogva
nem egyezhet bele, még mindig mondhat nemet.
Leállíthatja az egészet.
Nem lehet baj belőle.
Haraldsson bólintott.
– Rendben. Hogy gondolta ezt véghezvinni?
Edward ellenállt a késztetésnek, hogy elégedetten felkacagjon. Ehelyett szélesen és
melegen
Haraldssonra mosolygott, s előredőlt, már szinte bizalmasan.
– Megmondom, mit akarok, és ha megkaptam, olyan kérdést tesz fel, amilyet csak akar,
én pedig
válaszolok.
– Az igazságnak megfelelően.
– Ígérem.
Hinde kinyújtotta a jobb kezét, hogy jelezze, egyetértésre jutottak. Egy kézfogás. Ennyi
kellett
csak férfiak között.
– Rendben – bólintott Haraldsson.
Kezet ráztak. Ezek után Edward visszaült az ágyba, nekitámaszkodott a falnak, és felhúzta
a lábát
a matracra. Lazán. Bizalmaskodva. Elbagatellizálva a helyzetet. Haraldssont tanulmányozta
behajlított térdei között. Hol kezdje? Meg kellett tudnia, mennyire lelkes az íróasztalánál
ülő férfi.
– Van képe a feleségéről?
– Igen…
Habozó válasz.
– Megkaphatom?
– Micsoda? – kérdezte Haraldsson, zavarodott arckifejezéssel. – Csak hogy megnézze,
vagy meg
is akarja tartani?
– Meg akarom tartani.
Haraldsson elgondolkodott. Valami nem stimmel. Egyáltalán nem. Nem ilyen kérést várt
Hindétől. Hosszabb időt az udvaron. Jobb ételt. Nagyobb szabadságot a számítógépnél.
Esetleg egy
sört. Dolgokat, amelyektől kellemesebb lesz a lövhagai tartózkodása. De nem ezt. Mit akar
Hinde a
felesége fotójával? A beszámolók szerint egyáltalán nem aktív szexuálisan, tehát hogy
Jenny képére
onanizáljon, az nem tűnt valószínűnek. De akkor mégis mire kell?
– Mire kell az?
– Ezt a kérdést akarja feltenni?
– Nem…
Haraldsson kezdett ideges lenni. Álljon le már most? Leállhat?
Elvégre csak egy fénykép.
A királyi nyomozóhatóság meggyőződése volt, hogy az ágyban fekvő férfinak köze van a
négy
gyilkossághoz. Ha Haraldsson jól játssza ki a kártyáit, elvileg ő maga is megoldhatja az
ügyet.
Hinde itt ült bent. Semmit sem tehetett. Haraldssonnak a királyi nyomozóhatóságot sem
kell
értesítenie. Rögtön fordulhat magasabb helyekre az értesüléseivel. Övé minden dicsőség.
Megoldja,
amibe a többieknek beletört a bicskájuk.
Elvégre csak egy fénykép.
Elővette a pénztárcáját a farzsebéből, és kinyitotta. Az átlátszó műanyag mögött egyik
oldalon
ott volt Jenny fényképe. Egy koppenhágai hotelszobában készült, körülbelül másfél éve. A
szobából
nem látszott sok, levágott a képből, hogy beférjen a tárcába, de Jenny ragyogott. Boldog
volt.
Haraldsson imádta ezt a képet. Olyan jól ábrázolt mindent, ami Jenny. Úgyis megvan még
a
memóriakártyán. Majd nyomtat egy újat.
Elvégre csak egy fénykép.
Mégsem tudta lerázni magáról az érzést, hogy súlyos hibát követ el, amikor Hinde
kinyújtott
kezébe teszi a fényképet.
– Köze van a nemrégiben meggyilkolt négy nő ügyéhez? – kérdezte Haraldsson, amint a
kép
gazdát cserélt.
– Mit ért az alatt, hogy közöm van hozzá? – kérdezett vissza Hinde, miközben gyors
pillantást
vetett a kezében lévő fényképre. Éppen harminc fölött. Karcsú. Mosolygós. Barna. Később
majd
elmerül a részletekben. Letette a képet a könyvére, amely az éjjeliszekrényén feküdt.
– Tud róluk?
– Igen.
– Honnan?
Hinde a fejét rázta, és újra nekidőlt a falnak.
– Ez már a kettes számú kérdés lenne, Thomas. De csak hogy lássa, mennyire értékelem,
hogy
beszélget velem, megválaszolom, anélkül hogy bármit kérnék cserébe.
Tartott egy kis hatásszünetet, és Haraldsson szemébe nézett. Látta a várakozást, a
reményt.
A börtönigazgató lelkes volt, kétség sem fért hozzá.
– A királyi nyomozóhatóság számolt be nekem a gyilkosságokról – mondta végül Hinde.
– De azelőtt? – kérdezte Haraldsson türelmetlenül. – Tudott róluk azelőtt?
– Ennek a válasznak ára van.
– Micsoda?
– Azt még ki kell gondolnom. Jöjjön vissza holnap.
Hinde lefeküdt, és a könyve után nyúlt. Jenny fotója leesett az asztalról, mintha elfelejtette
volna,
hogy ott van. Haraldsson belátta, hogy a beszélgetésnek vége. Nem volt elégedett, de
kezdetnek
nem rossz. Valahová csak jut vele. Felállt, az ajtóhoz lépett, és kiment a cellából.
Az irodája felé menet Haraldsson két dolgot határozott el.
Az első, hogy nem fog Jennynek beszámolni arról, hogy Edward Hindének adta a fotóját.
Nem
kifejezetten tudta volna megmagyarázni. Majd csinál egy újat, amilyen gyorsan csak lehet,
hogy
pótolja a régit.
A második az volt, hogy sikeresnek könyveli el a napot. Nehéz választások elé került, de jó
döntést hozott. A jó irányba haladt.
– Hát, ez jól ment – mondta hangosan magának az üres folyosón.
Kicsit úgy érezte, mintha győzködné saját magát, így megköszörülte a torkát, és
megismételte.
Hangosabban.
Határozottabban.
– Hát, ez jól ment!
A cellájában fekvő Edward Hinde Jenny képét nézve pont ugyanezt gondolta.

Vanja túl gyorsan hajtott. Mint mindig. Tele volt türelmetlen energiával. Elmegy futni, ha
hazaér. Még pár órán át világos van, és már hűvösebb is lett.
Igazából nem futni akart.
Igazából dolgozni akart.
Továbbhaladni. Jutni valahová. Egy hónap telt el az első gyilkosság óta, és még mindig
sötétben
tapogatóztak. Hindének köze van a dologhoz, de hogy? Az áldozatok mind Sebastianhoz
köthetők,
de miért? Természetesen bosszú. De mi van, ha Sebastiant nem veszik be a nyomozásba?
Honnan
tudhatta bárki is, hogy megint a gyilkossági csoporttal fog dolgozni? Ha nem vonják be,
akkor
talán sosem találták volna meg a kapcsolódási pontot, hogy mi a közös az áldozatokban.
Nem is
igazi bosszú, ha az ember úgy csinálja, hogy senki nem jön rá. Vagy Hinde számolt volna
azzal,
hogy Sebastian előbb vagy utóbb belekerül a nyomozásba? Ezért ügyeltek olyan kínosan
arra, hogy
a gyilkosságok pontos másolatok legyenek? Hogy leríjon róluk, hogy Hinde munkái? Hogy
muszáj
legyen előbb vagy utóbb Sebastianhoz fordulni tanácsért, aki előbb vagy utóbb megérti a
kapcsolatot?
És most, hogy Sebastian aktív részese a nyomozásnak, és a kapcsolat is kiderült: most
akkor majd
abbamaradnak a gyilkosságok?
Annyi kérdés.
Válasz nélkül.
Ez az ügy lesz a legrémesebb ügynek járó díj nyertese. Vanja még jobban gyorsított.
A sebességmutató a száznegyven felé kúszott. Amilyen gyorsan csak lehet, maga mögé
akarta
utasítani a Södertäljében elpocsékolt órákat. De csak úgy pocsékba mentek ezek az órák,
vagy
esetleg ő maga pocsékolta el őket? Nem tudta levetkőzni az érzést, hogy a csalódottsága
és
türelmetlensége kihatással van a munkájára.
Kihangosította a telefonját, és beütött egy számot.
Billy a konyhában állva brokkolit, paprikát és hagymát aprított, amikor megszólalt a
telefon. My
csirkét sütött a tűzhely egyik lapján, amíg a másikon alacsony hőfokon kesudiót pirított. A
csirkét
igazából wokban kellene sütni, de Billynek nem volt wokja. A serpenyőt is a szüleitől kapta
karácsonyra még évekkel ezelőtt. Többször használta a nyári napforduló óta, mint azelőtt
mindent
összesen. My szeretett közösen főzni vele.
– Igen, itt Billy beszél – szólt bele, majd a vállához szorítva a telefont tovább aprította a
zöldségeket.
– Szia, hol vagy?
Vanja az autóból telefonált. Billynek erőlködnie kellett, hogy hallja a zajtól, mit mond.
A kihangosított telefon és a furcsa testtartás nem segített kifejezetten.
– Itthon. És te?
– Úton haza Södertäljéből. Rodriguez kerekes székben ül, amióta autóbalesetet szenvedett,
így
nem lehetett ő.
– Értem. Várj, kihangosítalak.
Vanja – tátogta My felé, miközben megnyomta a kihangosítót, és letette a telefont a
pultra. My
bólintott, mintha már eddig is tudta volna.
– Jól van, most már hallak.
– Mi sistereg?
– Gondolom, a kaja a serpenyőben.
– Mit csinálsz?
– Főzök.
– Micsoda? Úgy rendesen?
– Igen.
Csend. Billy értette, Vanja miért lepődött meg. Billy volt a kész- és gyorsételek egyik
legnagyobb
fogyasztója. A 7-Eleven, a Pressbyrå és a boltok fagyasztott ételeket kínáló részlegei
tartották
életben. Nem azért, mert nem tudott főzni, csak igazából nem érdekelte a dolog, és úgy
vélte, hogy
az idő, amelyet főzésre fordítana, jobban is felhasználható. A témával kapcsolatos
közömbösségét
persze nem akarta hangoztatni My előtt. Volt valami halovány emléke, hogy a nyári
napforduló
utáni kora reggelen a főzést hobbijaként említette.
– Mit is akartál? – Billy félresöpörte a zöldségeket a késsel, és Myre nézett, aki
érdeklődve
hallgatta a beszélgetést, mielőtt elkezdett volna apróra vágni egy piros csilipaprikát.
– Azon gondolkodtam, ki tudnád-e deríteni, mikor történt ez a baleset? Amelytől Rodriguez
lebénult.
– Ő nem tudta?
– Nem kérdeztem, annyira dühös lettem, amiért a helyi rendőrség erről nem tájékoztatott,
hogy
faképnél hagytam. De attól még köze lehet a Fordhoz, erre gondoltam. Pont a
szomszédban lakik.
Billy késsel a kezében megállt. Vanja azért hívta föl, hogy megkérje, futtasson le egy
egyszerű
keresést. Valamit, amit bárki, akárki meg tudna csinálni. A szeme sarkából látta, hogy My
a fejét
rázza. Billy letette a kést, és kicsit közelebb hajolt a telefonhoz.
– Várjunk csak, jól értettem? Te elfelejtetted megkérdezni, mikor történt a baleset, és én
járjak
utána?
– Igen.
– Itthon vagyok.
– Nem úgy gondoltam, hogy most, holnap is ráér.
– És te miért nem tudod megcsinálni holnap?
Ismét csönd. Billy tudta, miért. Vanja nem szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki, vagy
megkérdőjelezzék. Legalábbis nem Billy. Bizony, egyszer kell egy első alkalom, gondolta
Billy, jobb
is, ha Vanja hozzászokik.
– Te jobb vagy az ilyesmiben, mint én. Gyorsabb, ha te csinálod – mondta Vanja, és Billy
némi
idegességet vélt felfedezni a hangjában.
Persze igaza volt, de ez érvnek nem elég. Túl sokáig volt Billy a csoport adminisztratív
segítő
keze. Most már elég ebből.
– Megmutatom, hogy kell.
– Tudom, hogy kell.
– Akkor csináld meg!
Csend a kagylóban. Billy gyors pillantást vetett Myre, aki bátorítólag mosolygott.
– Rendben… jól van – hallotta Vanja rövid válaszát.
Aztán ismét csönd, az autó zúgása is elnémult. Vanja letette. Billy fogta a telefont és
zsebre
vágta. My odalépett hozzá, és megölelte a karját.
– Milyen érzés?
– Jó. – Billy szünetet tartott, és az őszinteség mellett döntött. – Meg eléggé kicsinyes,
őszintén
szólva. Másodpercek alatt megcsinálom.
– De Vanja is tudja, hogy kell?
– Igen, de tudod, most valami hülyeség miatt haragszik rám.
My befurakodott a pult és Billy közé, és átkarolta a nyakát. Mélyen a szemébe nézett.
– Ha legközelebb megkér valamire, akkor tedd meg neki. Nem arról van szó, hogy nem kell
segítenetek egymásnak, hanem hogy ne tartsa a segítségedet magától értetődőnek.
Puhán megcsókolta, megsimogatta az arcát, és visszatért a tűzhelyhez.

U rsula az íróasztalánál ült. Megpróbált dolgozni, de képtelen volt koncentrálni. A

gondolatai
egyfolytában visszavitték. Nem az ebédlői beszélgetéshez, hanem a távolabbi múltba.
Oda.
Hozzájuk.
Először 1992 kora őszén találkoztak. Sebastian Bergman, az Egyesült Államokban tanult
profilozó
előadást tartott a Göteborgi Egyetemen a sorozatgyilkosok névjegyeiről és arról, miről
mesélnek a
tetthelyek. Ursula az Állami Bűnügyi-Technikai Laboratóriumban dolgozott Linköpingben, és
továbbképzésének részeként megpályázta az előadáson való részvételt. Érdekes volt és
tanulságos.
Sebastian elemében volt, elragadó volt, tájékozott, spontán, a közönség pedig figyelmes és
kíváncsi. Ursula legelöl ült, és több kérdést is feltett.
Sebastian hotelszobájában feküdtek le később. Ursula úgy gondolta, ennyi is lesz a dolog.
Szakmai világuk elég kicsi, és hallotta, milyen híre van Sebastiannak. Így hazautazott
Linköpingbe
Mickéhez és Bellához, aki épp akkor kezdte az iskolát. Micke gondoskodott a
beiskolázásról, és ő
ment haza korábban délután, hogy Bellának ne kelljen napközibe járnia. Ursula dolgozott.
Mint
mindig. De azért működtek a dolgok. Mint mindig.
Micke már egy éve nem ivott. A saját cégében annyit dolgozott, amennyit akart. Egy
villában
laktak az egyik jobb környéken, volt elég pénzük, Bella szerette az iskolát, a munka
izgalmas volt,
Micke pedig józan. Egy középosztálybeli élet. Jó élet. Annyira jó, amennyire lehet,
vélekedett
Ursula.
Egy nap, amikor épp hazafelé tartott, valaki utánakiáltott a parkolóban. Ő volt az.
Sebastian
Bergman. Ursula kíváncsi volt, mit keres ott.
Hozzá jött.
Remélhetőleg.
Örült, hogy újra látja. Örült, hogy utánajött. Jobban örült, mint amennyit beismert belőle.
Hazatelefonált Mickének, hogy muszáj túlóráznia. Egy motelbe mentek. Izgalmas volt és
tilos.
Linköpingben voltak, valaki jöhet, valaki megláthatja és felismerheti őket. Ursulát nem
érdekelte.
Sebastian előadó körútja véget ért. A félév során később majd tart még előadásokat az
egyetemen, de most volt ráérő ideje. Akár Linköpingben is eltöltheti. Már ha Ursula akarja.
A következő két hónapban olyan gyakran találkoztak, ahogy csak tudtak. Néha ebédkor,
néha
még reggel, munka előtt. Leggyakrabban esténként és éjszakánként. Sebastian ráért
rendszeresen
találkozni. Akart is. Ursula határozhatta meg, milyen gyakran és mennyi időre. Ursulának
ez
tökéletesen megfelelt.
Decemberben azt javasolta Mickének, költözzenek Stockholmba. A királyi nyomozóhatóság
gyilkossági ügyosztályán szeretett volna dolgozni. Már egy ideje gondolkodott azon, hogy
munkát
vált egy időre, belefáradt a bűnügyi-technikai laborba. Belefáradt, hogy nem lehet aktív
részese a
vadászatoknak, hiányzott neki az adrenalin, a következtetések és a letartóztatások. A
királyi
nyomozóhatóságnak új főnöke volt, Torkel Höglund, egy férfi, akiről rengeteg jót hallott.
Ideje volt
valami újba kezdeni, lépéseket tenni ennek érdekében.
Nem csak Sebastian miatt. Hogy ugyanott fognak dolgozni, ha megkapja a munkát, az csak
egy
kellemes bónusz volt. De nem ez volt az ok, amiért költözni akart. Elvégre nem holmi
iskolás lány
volt, aki szerelembe esik, és engedi az érzelmeket irányítani.
Sose volt, sose lesz ilyen.
Tudta, hogy ez az egész bármikor véget érhet. De a közelség és a tény, hogy mindennap
találkozhatnak, talán többé teheti, mélyebbé. Első alkalommal érezte, hogy Sebastiannal
akár
máshogy is lehet. Vele talán elengedheti magát, és nem kell azt a távolságot tartania,
amelyet
másokkal szokott.
Mickével.
Bellával.
Mindenkivel.
Ezenfelül a nővére is Mälarhöjdenben lakott. A szülei Norrtäljében. Tökéletes, ha valamelyik
hétvégére bébicsősz kellene. Annyi ok volt a költözésre, és semmi a maradásra.
Micke nem értett egyet.
Az ő cégének Linköpingben voltak a gyökerei, az ügyfelei pedig Nyugat-Svédországban.
Mihez
kezdene Stockholmban? Kezdje elölről? És Bella? Már kijárt egy félévet az iskolában, új
barátokat
szerzett, még a régiek is megvoltak, a tanító nénit is szerette. Jót tennének vele, ha
kiszakítanák
ebből a biztonságérzetből? Ursula azzal érvelt, hogy a gyerekek könnyen barátkoznak, és
hogy
nyilvánvaló, hogy Micke Stockholmból is irányíthatja a céget, jó, hát majd gyakrabban kell
utaznia,
és Linköpingben éjszakáznia. És miközben a családját győzködte, a fejében megjelent egy
új
gondolat, hogy talán nem is lenne olyan tragikus, ha nem jönnének vele. Legalább
nyugalomban
rájöhetne, mi is történik vele. Hogy itt van-e az ideje a változásnak.
Szerencséje volt. Micke hozta fel az ötletet, hogy költözzön egyedül. Hogy lakjanak külön
egy
ideig. Nem akar Ursula karrierjének útjába állni, és ha mások is tudtak hetente ingázni,
akkor ők is
megoldják, nem?
Ursula kedvesen tiltakozott egy darabig, de nem sokáig. Beszélt Bellával, megígérte, hogy
olyan
gyakran jön haza, ahogy csak tud. Bella persze szomorú lett. Elvégre ez egy nagy változás,
majdnem olyan, mint egy válás, de Ursula biztos volt benne, hogy Bella hevesebben
reagálna, ha
Micke költözne. A Bella világának megfelelő szülő maradt vele.
Ursula megkapta a munkát és elköltözött. Szerzett magának egy kétszobás lakást
Södermalmban,
de legalább ugyanannyi időt töltött Sebastiannál is, ha nem többet, mint a lakásában.
A munkahelyen abszolút profi módon viselkedtek, senki sem gyanította, hogy több van
közöttük
munkakapcsolatnál. Munkán kívül azonban – úgy tűnt – egyre inkább kialakul valami
komolyabb.
Olyan dolgokat csináltak, amilyeneket két kolléga is csinálhatott akár, színházba, moziba,
étterembe jártak, de néha találkozgattak Ursula nővérével és annak férjével is. Négyesben
vacsoráztak. Ursula továbbra is majdnem minden hétvégén Linköpingbe utazott, de egyre
inkább
olyan érzése volt, hogy itt hagy valami fontosat, nem pedig valami fontoshoz utazik. Nem
haza
megy. A Sebastiannal való kapcsolata sokkal többet jelentett neki, mint Sebastiannak,
ebben biztos
volt. Néha meg is ijedt, hogy milyen sokat. Tavasszal már meg is merte fogalmazni
magának.
Szeretett.
Életében először.
Ursula felállt az íróasztala mellől. Semmit sem intézett el, és hogy csak itt ül és húsz
évvel ezelőtti
eseményeken mereng, nem vezet sehová. Elmegy. Talán haza, de biztosan el innen. Roland
Johanssont és José Rodriguezt kihúzták a lehetséges tettesek listájáról. Az ujjlenyomat és
a sperma
a tetthelyen mástól származik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két embernek semmi
köze a
bűntényekhez, például a kocsi, amellyel Sebastiant követték, pár száz méterre Rodriguez
házától
tűnt el, de ezzel majd holnap foglalkozik, eldönti, tovább kell-e menni ezen a nyomon, és
ha igen,
hogyan. Ursula a lift felé menet benézett Torkel irodájába. Üres volt. Egy kis csalódást
érzett. Nem
mintha tudta volna, mit csinál, ha Torkel éppenséggel itt van. Egész egyszerűen kellemes
lett
volna Torkel kanapéján befejezni a napot, esetleg együtt vacsorázni. Éhes volt. Az
étkezését
félbeszakították. Mégpedig az a férfi, aki a folyosó végén állt, és látszólag rá várt. Ursula
elment
mellette, anélkül hogy egy pillantásra méltatta volna.
– A holnapi viszontlátásig.
– Elkísérlek az autódig – mondta Sebastian, és felzárkózott mellé.
– Ne légy nevetséges. Semmi szükség rá.
– Ne feleselj. Szeretném.
Ursula sóhajtott, és folytatta útját a liftek felé, megnyomta a hívógombot és várt.
Sebastian
csöndben állt mellette. Egy fél perc múlva kinyílt a liftajtó, Ursula belépett, nyomában
Sebastian.
Megnyomta a G-t, és figyelmét a fémajtókra fordította.
– Barbróra gondoltam – törte meg Sebastian a csendet. – Talán neki is el kellene
mondanom.
Ursula nem válaszolt. Úgy döntött, úgy csinál, mint aki nem hallott semmit.
– Nem tudom, hol lakik most – folytatta Sebastian, és Ursula mintha bocsánatkérést vélt
volna
felfedezni a hangjában. – Ha megházasodott, és nevet változtatott…
– Én sem tudom, hol lakik – szakította félbe Ursula.
– Gondoltam, hogy ti talán…
– Nem – szakította ismét félbe –, mi nem.
Sebastian elhallgatott. A lift megállt, az ajtók kinyíltak. Ursula kilépett a garázsba.
Sebastian
követte. Ursula gyors, céltudatos lépésekkel haladt, cipősarka kopogott a padlón, és a hang
visszaverődött a csupasz betonról. Sebastian körülnézett, mielőtt követte volna, figyelt,
nem lát-e
változást vagy mozgást. A garázs üres volt. Ursula kinyitotta az autót, amikor alig pár
méterre
volt, megtette az utolsó néhány lépést, behajította a táskáját a hátsó ülésre, aztán
kinyitotta a
vezetőülés melletti ajtót. Sebastian a kocsi előtt állt meg.
– Hát akkor jó éjszakát, vigyázz magadra. – Azzal megfordult, és a lift felé kezdett
baktatni.
Ursula elmélázott egy kicsit. Nem azért, mert feltétlen szükséges lett volna, de a
biztonság
kedvéért…
– Sebastian!
Sebastian megállt és megfordult. Ursula nyitva hagyta az autóajtót, és odament hozzá.
Sebastian
kíváncsian nézett rá.
– Soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetsz rólad és rólam – suttogta Ursula,
ami
fonák módon hangosabbnak hangzott, mint a rendes beszéd, ahogy visszhangzott a falak
között. –
Senkinek.
Sebastian megvonta a vállát.
– Rendben.
Ha az elmúlt tizenhét évben senkinek sem mondott semmit, még egy darabig tarthatja a
száját.
Ursula azonban úgy értelmezte a vállrándítást és a rövid választ, mintha Sebastiannak nem
lenne
fontos a dolog.
– Komolyan mondom. Sose bocsátanám meg neked.
Sebastian ránézett.
– Megbocsátottál valaha?
Ursula a szemébe pillantott. Erre vágyott volna a férfi? Ezt remélte?
– Jó éjszakát, holnap találkozunk!
A nő megfordult, és visszament az autóhoz. Sebastian ott állt, amíg Ursula ki nem hajtott
a
garázsból, csak aztán indult el a lifthez.
Ez is egy hosszú este lesz.

Storskärsgatan 12.
Egy hely, amely örökre Sebastian elméjébe vésődött. Ide vezette a szülői otthonban talált
levél. Itt lett egy lánya. Ismét. Kinyitotta a kaput, és belépett a sötétségbe, vagyis a
lépcsőházba.
Másodszor volt bent a házban. Az előző alkalommal, amikor felment a lépcsőn, ideges
várakozással
volt teli, miközben azt magyarázta magának, hogy csalódhat is. Ezúttal… Sok tekintetben
rosszabb
volt. Felért a harmadik emeletre. Eriksson–Lithner, állt az ajtón. Sebastian vett egy mély
levegőt, és
szájon át lassan kiengedte. Aztán becsöngetett.
– Te meg mit keresel itt? – ez volt az első, amit mondott, amikor meglátta, ki az.
Anna Eriksson. A haja rövidebb volt, mint legutóbb. Apródfrizura. Ugyanolyan kék szem.
Ugyanolyan magas arccsont és keskeny ajkak. Kopott farmer és egy kockás pamuting,
amely elég
nagy volt ahhoz, hogy akár Valdemaré is lehessen.
– Egyedül vagy? – kérdezte Sebastian, és úgy döntött, ő is átugrik az üdvözlő frázisokon.
A kérdés tulajdonképpen arra irányult, esetleg van-e a nőnél egy barátnő vagy valaki más.
Sebastian öt perccel ezelőtt látta, hogy Valdemar távozott a lakásból.
– Nem találkozhatunk többet.
– Tudom. Egyedül vagy?
Úgy látszott, Anna megértette, mire megy ki a kérdezősködés. Előrelépett egyet, hogy még
jobban elállja a bejáratot. Miután gyorsan körbenézett a lépcsőházban Sebastian mögött,
hogy
biztos legyen benne, nincs társaságuk, lehalkította a hangját, és szinte sziszegett.
– Nem jöhetsz ide. Megígérted, hogy távol tartod magad tőlünk.
Sebastian ilyet sose tett, már ha emlékezete nem csalt. Mármint nem ígérte meg. Csak
hallgatólagos beleegyezését adta, hogy nem fog se Vanjával, se Valdemarral, se Annával
újra
kapcsolatba lépni, de nem ígérte meg. Ráadásul a helyzet is megváltozott.
– Muszáj beszélnem veled.
– Nem! – Anna nyomatékosításként még a fejét is megrázta. – Már az is épp elég rossz,
hogy
együtt dolgoztál Vanjával. Semmilyen kapcsolat nem lehet közöttünk.
Sebastian az igeidőn akadt fenn. Dolgoztál. Azaz Vanja nem mesélte el, hogy Sebastian
ismét a
nyomozócsoport tagja. Legalábbis az anyjának nem.
– Nem Vanjáról van szó – mondta Sebastian szinte könyörgően. – Rólad van szó.
Látta, hogy a nő megmerevedik. Egy pillanatra végigfutott Sebastian agyán, milyen lehetett
neki
az elmúlt pár hónap. Harminc éven át hazugságban élt. És nem csak hogy hazugságban élt,
az
egész léte hazugságra épült. Harminc éven át. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy már ő maga
is hinni
kezdjen benne. És bizonyosan elég hosszú ideig ahhoz, hogy úgy érezze, most már
megússza.
Biztos volt benne. Aztán betoppant Sebastian. Egy külső fenyegetés, amely hirtelen
mindent romba
dönthet. Mindent, amit felépített. Mindent, amije van. Mindent. És most itt van már megint,
bár
nem kellene, nem lenne szabad. Ez már csak rosszabb lehet.
– Hogyhogy rólam? – hangjában most már csak félelem csengett.
Sebastian úgy döntött, meg se próbálja elfojtani.
– Lehet, hogy veszélyben vagy.
– Mi van? Miért?
Inkább zavarodottság, mint félelem. A kérdés az volt, hogy egyáltalán felfogta-e a szavak
jelentőségét.
– Bemehetek? – kérdezte Sebastian olyan gyengéden, ahogy csak tudta. – Csak azt akarom
elmondani, ami miatt jöttem, aztán ígérem, elmegyek.
Anna úgy méricskélte, mintha azt akarná megállapítani, hazudik-e. Hogy esetleg vannak-e
más,
rejtett céljai is a jövetelének. Hogy számíthat-e még néhány kellemetlen meglepetésre.
Sebastian
olyan őszintén és nyíltan nézett rá, amennyire csak tudott. Anna azt mérlegelte, hogy talán
rá
kellene csapnia az ajtót.
– Kérlek… – rimánkodott Sebastian. – Fontos, különben nem lennék itt.
Anna rövidet sóhajtott, lesütötte a szemét, oldalra lépett, és kicsit kitárta az ajtót.
Sebastian
megfogta, még jobban kinyitotta, és bement a nő mellett a lakásba. Egy utolsó pillantást
vetve a
lépcsőházra Anna becsukta utána az ajtót.

Kint a Storskärsgatanon, körülbelül harminc méterre a tizenkettes számtól, a magas

ember az
autójában ült. Egy új autóban. A Fordtól valaki megszabadította, rögtön miután Sebastian
Bergman megpróbálta elkapni a rendőrség előtt. Most egy ezüst Toyota Aurisban ült. Nem
tudta,
hová lett a régi autó, vagy hogy honnan származik az új. Valószínűleg lopott. A fygorh.se-n
egy
üzenet várta, hol és mikor veheti birtokba. Odament a megfelelő időben, és valóban, ott
találta a
kocsit, slusszkulccsal a gyújtáskapcsolóban. Ismét tudta követni Sebastiant. Ezúttal
távolabbról.
Nem mutatta magát többé annyira a kormány mögött. Mélyebbre csúszott, mint eddig,
óvatosabb
volt, de úgy tűnt, Sebastian nem keresi. Egyszer sem látta, hogy óvatosan körülnézett
volna, vagy
kerülőutakon járt volna olyan gyorsan, hogy nehéz legyen követni. Egy pillanatra a magas
férfi azt
gondolta, ez csapda. Hogy a pszichológus érdektelensége a környezete iránt és teljesen
fesztelen
mozgása annak köszönhető, hogy mindenhol rendőrök járnak a nyomában, hogy a követőre
bukkanjanak. De úgy tűnt, nem így állnak a dolgok. Akkor a magas férfi észrevette volna
őket.
Megtalálták a negyediket. A lakásban. Az újságok nagy hűhót csaptak körülötte. A magas
férfi
megvett minden napi- és esti lapot napközben. Itt voltak mellette az anyósülésen.
Hazavágyott,
hogy elolvassa őket. Hogy növekedjen. A róla szóló cikkekkel kapcsolatos rituáléját ki kell
egészítenie, és finomítania is kell rajta, állapította meg, amikor látta, milyen gyorsan
frissülnek az
internetes oldalak.
Nem volt könnyű dolga a negyedikkel. Egy új ismeretség Sebastian Bergman részéről, ha jól
látta. Bergmant összeszedte a pszichológus barátja a ház mögötti dombon, annál a háznál,
amelyben Vanja Lithner, a királyi nyomozóhatóság egyik rendőre lakott, aztán elvitte egy
találkozóra. Sebastian körülbelül két órával később jött ki, és taxiba szállt a nővel, aki a
negyedik
lett. Elmentek a nő lakására. A magas ember utánuk ment a lépcsőházba, és kihallgatta,
melyik
emeletre mentek fel, de hogy melyik lakásba, azt már nem tudta megállapítani. Amíg
Sebastian
bent volt a nőnél, a magas férfi visszaült a kocsiba és keresgélni kezdett. Felírta a
harmadik
emeleten lakók nevét. Nem került túl sok időbe, hogy rájöjjön, csak egy egyedülálló nő lakik
a
megfelelő emeleten. Annette Willén. Persze fennállt a lehetőség, hogy Sebastian valami
szalmaözvegyet kísért haza, és a nő igazából házas, vagy élettársa van. De valószínűnek
látszott,
hogy Annette Willén az. A férfi rögtön el is kezdett gondolkodni az ügyön.
Sebastian hajnali öt körül hagyta el a házat. Fáradt és lestrapált, észrevételezte a magas
férfi, és
addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt. Itt az ideje bizonyosságot szerezni.
Hibának helye
nincs. A magas férfi kiszállt a kocsiból, bement a házba, föl három emeletet. Most lesz
nehéz.
Ilyenkor becsöngetni szükségtelen figyelemfelkeltés lenne. Még a végén felébred egy
szomszéd, és
kinéz a kukucskálón, anélkül hogy ezt ő észrevenné. De hogy szerezzen bizonyosságot?
Óvatosan
bekopogott. Semmi reakció. Újra bekopogott, ezúttal kicsit erősebben és hosszabban.
Valami
mozgott odabent. Lépések.
– Ki az? – kérdezte egy álomittas hang az ajtó túlfeléről.
– Elnézést, hogy felébresztem, de Sebastiant keresem – mondta a férfi, és elfordult a
kukucskálótól, amennyire csak mert, de csak annyira, hogy ne adjon okot gyanakvásra.
– Kit…? – A nő a lakásban még nem ébredt fel teljesen.
– Sebastian Bergmant. Itt kellene lennie…
– Várjon egy kicsit…
Csönd odabent. Néhány másodpercig. Annyi ideig, amíg Annette Willén felfedezi, hogy
egyedül
van. Ez elegendő volt a magas férfinak. A nő Sebastiant keresi, tehát itt járt. Ennyit akart
tudni. Már
hátrált is egy lépést az ajtótól, amikor újra hallotta a nő hangját.
– Nincs itt. Elment…
Még a masszív faajtón keresztül is hallotta a nő meglepettségét és csalódottságát. Mintha
bármelyik pillanatban elsírná magát.
– Értem, elnézést a zavarásért.
A férfi leszaladt a lépcsőn, mielőtt Annette-nek eszébe jutna kinyitni az ajtót, hogy
beszéljen vele.
Hogy többet tudjon meg. Hogy ki ő. És mit akar Sebastiantól. Honnan tudta, hogy Sebastian
itt
járt? A magas férfinak semmi keresnivalója a lakásban. Még nem. Először jelentést kell
tennie, és
meg kell várnia a parancsot. Aztán majd visszatér.
Ezután hagyta egy kicsit Sebastiant, hazament, és meg is kapta a parancsot. Ez a nő lesz
a
negyedik.
A magas férfi visszament a házhoz, jóval messzebb parkolt le, és vállán a fekete
sporttáskával
visszasétált. Három emeletet fel, és ismét bekopogott. Annette otthon volt, de nem nyitott
ajtót.
Érdeklődött, ki az.
– Én vagyok. Én voltam itt ma hajnalban és kerestem Sebastiant…
A magas férfinak volt egy terve, hogy bírja a nőt ajtónyitásra. Eddig mindig sikerrel járt. Új
módszer minden áldozathoz. Elég nyilvánvaló volt, hogy a reggeli elválás nem
egyetértésben
történt. Sebastian kiosont, amíg a nő aludt. Elhagyta. Elárulta. Erre fog rájátszani.
– Vele dolgozom – folytatta a magas férfi halkan, közel hajolva az ajtóhoz. – Kissé rosszul
érzi
magát amiatt, ahogy elment innen. Ahogy magával bánt.
Semmi reakció az ajtó túloldaláról. Csönd. De legalább nem küldte el a fenébe. Már ez is
valami.
– Nem túl jó a… másnap reggelekben. De ha bemehetnék, elmagyaráznám.
– Ő küldte?
Neheztelés hallatszott a hangjában. A magas férfi elnevette magát, mintha a nő nemcsak
valami
vicceset, de valami elképzelhetetlent mondott volna.
– Nem, dehogy, haragudna, ha tudná, hogy idejöttem.
Az volt a lényeg, hogy megmutassa, egy oldalon állnak. Hogy elnyerje a nő bizalmát.
Ketten
Sebastian Bergman ellen. A magas férfi úgy döntött, tovább próbálkozik.
– Bizonyos szempontból Sebastian egy idióta.
Semmi válasz. Túl messzire ment? De akkor megcsörrent a biztonsági lánc, és kinyílt az
ajtó.
A magas férfi bejutott.
Most meg itt ül a Storskärsgatanon. Már megint. Sebastian rendszeresen járt ide. Nem
ment be,
csak idekint ácsorgott. Legtöbbször csütörtökönként, amikor Vanja Lithner látogatóba jött,
minden
bizonnyal a szüleihez. Anna Erikssonhoz és Valdemar Lithnerhez. De ma Sebastian be is
ment.
Valdemar Lithner elhagyta az épületet. Sebastian megvárta, amíg elmegy, aztán rögtön
bement.
Esetleg Vanja anyjának a szeretője? Lehetséges. Minden lehetséges. Sose jött rá, mi köti
Sebastiant
ehhez a családhoz. Nem volt szexuális kapcsolata Vanjával, ebben a magas férfi biztos
volt, ezért
sosem számolt be arról az időről, amelyet Sebastian Vanja háza előtt töltött.
A magas férfi előredőlt, és a tizenkettes szám felé nézett. Remélte, hogy Sebastian hamar
kijön.
Nyár közepe volt ugyan, de egyszer úgyis jön a sötétség. Mint a pincében. Amikor a
villanykörte
kialudt.

A nna Eriksson fejében egymást kergették a gondolatok. Több könyvben is olvasta a

kifejezést,
hogy a gondolatok kergetőznek, de sosem tudta elképzelni, mi lehet annyira felkavaró, hogy
az
ember nem tud egy bizonyos gondolatmenetet megragadni és azt végigkövetni. Most már
értette,
milyen érzés.
Valaki sorra gyilkolja Sebastian régi szeretőit. A gyilkosságok, amelyekről olvasott. Ő pedig
egy
régi szerető.
Meghalhat.
Bár senki sem tudott róluk. De Sebastian azt mondta, valaki követi.
Mintha áprilisi felbukkanása nem lett volna elég rossz.
Tehát többen is tudhatják? Esetleg Vanja is tudja?
Meghalhat. De hát ez őrület.
Sebastian ott ült mellette a kanapén. Nem kínálta meg semmivel, amikor bejött. Úgysem
marad
sokáig. De még mindig itt volt.
A kanapéján.
A nappalijában.
Az életében.
Az életében, amely Sebastian látogatásával borzasztóan bonyolult lett. Azon kapta magát,
hogy
csöndben ül, és meredten előrebámul. De nem lát. Sebastian kicsit közelebb hajolt hozzá.
– Érted, amit mondtam?
Anna lassan bólintott, felnézve a férfi arcára, hogy megerősítse a hallottakat.
– Igen, de hát ez őrület. Senki sem tudja.
– Azt hittem, a többiről sem tudnak. De ha őket megtalálta, téged is meg tud.
Anna ismét bólintott. A halott nők közül kettővel Sebastian legalább húsz éve volt együtt.
Minden áldozat Stockholm környéki. Családdal és barátokkal. Mégis meghaltak. A
fenyegetés valós.
A nyugtalanságtól felfordult a gyomra. Majdnem görcsbe rándult. Furcsamód az
életveszélynél is
sokkal jobban aggódott amiatt, hogy valaki valahol rájöhet, mi a helyzet a lányával.
– Akkor valaki Vanjáról is tudhat? – kérdezte Anna szinte suttogva.
– Nem biztos, és nem is erről van szó. – Sebastian elhallgatott. Engedett a késztetésnek,
hogy
kinyújtsa a kezét és megfogja Annáét. – El kell tűnnöd egy időre.
Anna kirántotta a kezét a szorításából, és felállt. Hozzá aztán ne nyúljon Sebastian! Ne
vigasztalja
vagy próbáljon javítani a hangulatán. Minden az ő hibája. Ha Anna segítségre szorulna
valaha,
Sebastian Bergman lenne az utolsó, akihez fordulna.
– Nem mehetek csak úgy el! – Gyorsan körbejárt, aztán széttárta a karját, mintegy
alátámasztva,
hogy ez nem alternatíva. – Van munkám. Van családom. Van életem.
– Pont ezért.
Anna megállt. A szoba közepén. Sebastiannak igaza van. Sajnos.
– Nincs valaki, akihez elutazhatnál? – kérdezte Sebastian a kanapéról.
– De, van. De csak úgy eltűnni? Mit mondjak a többieknek? Valdemarnak? És Vanjának? Mit
mondjak Vanjának?
– Semmit. Nem mondhatod meg neki, miért utazol el. Akkor rájön.
Anna bólintott. Koncentrált. Sebastian felállt, és odalépett hozzá.
– Utazz el valahová. Élnek a szüleid?
– Igen, az anyám.
– Látogasd meg.
– Nem tudom… – Anna hagyta a mondatot a levegőben lógni, amíg gondolkodott. Próbált
zöld
ágra vergődni a gondolataival. A korábbiakkal ellentétben az agya most a legmagasabb
fordulatszámon pörgött. A gondolatai, amelyek pár perccel ezelőtt megfoghatatlan
mélységben
keringtek, most tisztán és egyértelműen álltak előtte, hogy elvesse vagy fontolóra vegye
őket.
– Ennyire fura lenne, ha elmennél hozzá egy hétre? – kérdezte Sebastian, aki szeretett
volna
valami határozottabb választ kapni, mielőtt itt hagyná Annát.
– Egyik napról a másikra? Igen, fura lenne, nem vagyunk olyan kapcsolatban.
De magabiztos válasza ellenére Anna máris egy lehetséges forgatókönyvvel kezdett
dolgozni.
Egy gondolattal, amely megtetszett neki, és sürgősen megpróbált elmélyülni benne.
Az anyja telefonálhatott, amíg Valdemar nem volt itthon. Ma este. Megkérhette, hogy
látogassa
meg. Mert gyengélkedik, vagy a házzal van valami, lényeg, hogy segítségre van szüksége.
Valdemar ezt elhinné. Akkor elutazhat. Az anyjának egy másik kitalált történetet adna be,
hogy
miért jött. Túl sok a munka. Kezd összeomlani. Ott kellett hagynia mindent. Ha Valdemar
telefonálna, legyen olyan kedves, és mondja azt, hogy ő szorult Anna segítségére. Nem
akarja
Valdemart felzaklatni. Legalábbis nem közvetlenül a rák után. Az anyja majd belemegy.
Hazudik a
kedvéért. Anna ellakhat ott egy ideig. Aztán visszajön, ha elkapták a gyilkost. Az anyjának
meg azt
mondja, hogy sokkal jobban van, és ha valami nagy családi vacsorán vagy ünnepen
előkerülne a
történet, majd nevet egy jót, és azt mondja, hogy az anyja félreértette. Senki sem fog a
mélyére
ásni. Ez még működhet is. Működni is fog.
Működnie kell.
– Nem maradhatsz itt – hangsúlyozta Sebastian, aki Anna hallgatását kételkedésként
értelmezte.
– Ha valami történne veled, ha megtalálnak… Akkor Vanja rájön. A lehető legrémesebb
módon.
– Tudom, de nem utazhatok el ma este.
– Miért nem?
Mert nem illik a tervbe. Nem lehet ennyire sürgős. Akkor Valdemar ragaszkodna hozzá,
hogy
vele menjen. Elvinné. Majd holnap elutazik. Így is elég gyorsnak tűnik, de legalább
kivitelezhető.
– Nem lehet – válaszolt Sebastiannak. Nem volt se kedve, se ereje elmesélni a tervet. –
De semmi
baj. Valdemar nemsokára hazajön.
– Megvárhatom, hogy megjöjjön – ajánlotta fel Sebastian.
– Ne! Menj el! Most. Azonnal. – Anna érezte, hogy visszanyeri az önuralmát az előbbi sokk
után.
Megoldja ezt is, ahogy megoldott minden problémát az évek során. De Sebastiannak el kell
tűnnie.
Megragadta a férfit, és az előszoba felé taszigálta. Visszatért az energiája. Annyi a
tennivaló.
Semmi sem terelheti el a figyelmét. Fontos, hogy minden tökéletesen alakuljon.
Mindenkinek
fontos.
Sebastian is rájött, hogy nem tehet többet. Bólintott, és kiment az előszobába.
– Csak Valdemarnak nyiss az ajtót.
– Megígérem.
Amikor Sebastian kicsit visszafordult, és látta, hogy Anna a nappali közepén áll,
gondolataiba
merülve, rájött, mit okozott. Csak néhány hónapja nyilvánították egészségessé a férjét.
Meddig élt
Anna azzal a tudattal, hogy Valdemar meghalhat? Hónapokig? Évekig? És akkor jön
Sebastian egy
újabb fenyegetéssel. Ismét berángatja a halált ebbe a szép lakásba.
– Sajnálom.
A szó, amelyet ritkán használt, de ezúttal úgy is gondolta. Sebastian lehajolt bekötni a
cipőjét.
Anna utánajött, hogy ellenőrizze, tényleg elmegy-e. Sebastian kihúzta magát, de amikor a
kilincsre
tette a kezét, megállt. Tényleg tudni akarta a választ, és már úgysem eshet nagyobbat a
népszerűségi indexe, mint ahol most áll, és úgysem tehet már több rosszat, mint
amennyit eddig
tett.
– Sosem kérdezte meg?
– Kicsoda? – Anna gondolatai egész máshol jártak.
– Valdemar. Hogy ki az apa?
Anna arckifejezése egyértelműen arról árulkodott, hogy ez egy olyan téma, amelyet nem
óhajt
megtárgyalni. Sem Sebastiannal. Sem mással.
– Egyszer – válaszolt röviden. – De nem mondtam el neki.
– És megelégedett ennyivel?
Anna megvonta a vállát.
– Jó ember.
– Erre már rájöttem.
Csönd. Mit lehetett volna még mondani? Sebastian kinyitotta az ajtót. Anna megfogta a
kilincset,
amint Sebastian elengedte, alig várta, hogy megszabaduljon tőle.
– Sajnálom – mondta Sebastian ismét, amikor kilépett a sötét lépcsőházba.
– Igen, már mondtad…
Anna becsukta a férfi után az ajtót. Sebastian még egy darabig ott állt, és érezte,
mennyire
elfáradt. Testben és lélekben egyaránt. Ez a nap egyike volt élete leghosszabb napjainak,
és még
mindig nincs vége. Még egy megálló. Még egy. Nehéz léptekkel elindult lefelé a lépcsőn.

A magas férfi már épp feladni készült, amikor meglátta, hogy Sebastian kilép a kapun,
fülén a
telefonja. Annyira lecsúszott a kormány mögé, hogy csak a követendő férfi felsőtestét
lássa.
Elég biztos volt benne, hogy a távolság, a tükröződő ablak és a szürkület ellehetetleníti,
hogy
felfedezzék, még ha Sebastian meg is fordul, és felé is néz. De nem tett ilyet. Zsebre
tette a
telefonját, és az ellenkező irányba indult. A magas férfi továbbra is ott ült, tekintetével
követte
csak. Sebastian megállt a kereszteződésnél, és láthatóan várt valamire.
Öt perc múlva megérkezett egy taxi. Sebastian beszállt, az autó pedig elhajtott. A magas
férfi
elfordította a slusszkulcsot, és utánuk indult. Egy darabig. Fél órája volt, amíg szólítja a
kötelesség.
Élvezte a dolgot. Nem magát a követést, hanem ahová vezethet.
Az ötödikhez.
Talán a hatodikhoz.
Az első három nőnek csak a nevét kapta meg. A nevét és a címét a weboldalon keresztül.
Megkereste őket, és megtudott annyit az életükről, amennyi szükséges, aztán időpontot
választott.
A negyedik más volt. Hirtelen valaki olyan kellett, aki mostanában volt együtt Sebastian
Bergmannal. Hogy egyértelmű legyen a minta. Működött is. A királyi nyomozóhatóság
megtalálta
a kapcsolatot, ezt már ő is tudta. Rájöttek a közös nevezőre. Hogy Sebastian is a
nyomozás része,
csak alátámasztotta mindezt. A Mester szerint ennek oda kell vezetnie, hogy Sebastian
önvizsgálatot tart, és megpróbálja figyelmeztetni néhány partnerét. Nem az összest, mert
az persze
lehetetlen lenne, de akikkel mostanában volt együtt, vagy akik sokat jelentettek számára,
azokkal
felveszi majd a kapcsolatot, hogy bajuk ne essen. Talán Vanja Lithner anyja is az egyikük?
Ezért
ment oda Sebastian ma este? Még az is lehet. Érdemes beszámolni róla mindenesetre.
A taxi továbbhaladt a Valhallavägenen. Rossz irányba, ha Sebastian haza tart. Talán még
többeket
fog figyelmeztetni? A magas férfi nem tudta visszatartani a mosolyát. Talán ezúttal majd
ő
választhat. Dönthet életről és halálról. Ő maga. Senki más. Ha megkapná a hatalmat.
Örökké hálás
lenne érte.
Bár akkor is lett volna hatalma!
Az esküvő és a költözés után Lennart gyakori vendég lett a csodaszép belvárosi lakásban.
Néha a
feleségével együtt, de leginkább egyedül. Amikor Sofia és a fiú apja elutaztak, és ezt igen
gyakran
tették, Lennart jött vigyázni rá.
Szerette a nagyapját. Együtt írtak házit, kártyáztak, még a nintendózást is megpróbálta
megtanítani az öregúrnak. Az új iskola nem járt új barátokkal, de Lennart gyakran vitte
hétvégente
kirándulni. A skanzenbe, a Kaknäs-toronyhoz, az állatkertbe, a palotához, olyan helyekre,
ahová a
vele egykorúak jártak, vagy legalábbis hallottak róluk, de számára még mindez ismeretlen
volt.
Lennart engedte, hogy mindenfélét kipróbáljon, hogy eldönthesse, mit szeret igazán.
Horgásztak,
korcsolyáztak, bogyót szedtek, bowlingoztak, elmentek élményfürdőbe. Mindent ki kellett
próbálni. Amit szeretett, az újra terítékre került, amit nem, azt elfelejtették.
Nagyon szeretett a nagyapjával kirándulni. Az apja és Sofia nem akartak velük jönni. Épp
ellenkezőleg, örültek, ha a fiú olykor néhány órára eltűnik. Senki sem mondott ilyet persze,
de az
anyjával töltött évek során a fiú különleges tehetséget fejlesztett ki, hogy a felnőttek
gondolataiban
olvasson úgy, hogy a tekintetüket és a testbeszédüket figyeli. Természetes módon alakult
ez ki,
hogy probléma nélkül boldogulhasson. Hogy teljes mértékben alkalmazkodhasson az
anyjához. Az
ő akarata mindig felülírta a fiúét.
Egyik nap, mint általában, Lennart érte jött. Várt rá. Kirándulni mentek.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Majd meglátod – kapta meg a választ.
Csöndben utaztak tovább. Nagypapa feszültebb volt, mint általában. Alig szólt, szinte
barátságtalan volt. A fiú megpróbálta lefordítani, mit érez, hogy alkalmazkodhasson, de
nem
értette a jelzéseket. Lennart zárkózott volt, ilyesmivel a fiú eddig még nem találkozott.
Ezért
inkább csöndben ült. Jó módszernek tűnt.
Ki a városból. Kisebb utakra. Sok kanyar, néha a fiúnak az volt az érzése, hogy visszafelé
mennek,
de nem kérdezett. Fogalma sem volt, hol lehetnek, amikor Lennart behajtott egy kis erdei
útra,
amelynek a végén kis, barna, kőalapú faház állt egy erdei tisztáson. Meredek, zöld
bádogteteje volt,
az ablakkeretek és a párkányok is zöldek voltak.
Lennart leállította a motort, és mindketten a kocsiból nézték a kis házat.
– Milyen ház ez? – kérdezte a fiú.
– Egy víkendház – jött a válasz.
– A tiéd?
– Nem.
– Akkor kié?
– Nem számít.
– Mit fogunk itt csinálni?
– Majd meglátod.
Kiszálltak az autóból, és elindultak a ház felé. Nyár volt. Az erdőnek olyan illata volt,
amelyet a
fiú már ismert: erdőillat a meleg, szélcsendes napokon. Susogtak a fenyőfák csúcsai, de
ahol
sétáltak, megült a meleg, hála a sűrű növényzetnek. Zümmögtek a rovarok. Mintha egy
tavat látott
volna megcsillanni a fák között. Talán fürdeni fognak?
Néhány fokos kőlépcső vezetett fel a zöld faajtóhoz, amelyet Lennart kinyitott. Beléptek
egy
keskeny előszobába. Lambéria. Kalaptartó a falon, cipőspolc a padlón. Bár nem volt ruha
vagy cipő
az előszobában, a fiúnak olyan érzése lett, hogy nincsenek egyedül a házban. Nem látott
senkit,
nem hallott semmit. Csak egy megérzés. Úgy vélte, jobbra van egy nagyobb szoba, balra
egy kis
konyha, de Lennart rögtön az első bal oldali ajtót nyitotta ki, és letessékelte a lépcsőn. Le
a pincébe.
– Mi van odalent? – kérdezte a fiú.
– Csak menj – hangzott a válasz.
Lement a túl keskeny lépcsőkön, a faburkolatú lépcsőházban. A lépcsősor végén lógó
egyetlen
csupasz izzó világította be nemcsak a lépcsőt, hanem az alul elterülő kis helyiséget is. A
pince
körülbelül akkora volt, mint a ház fele. A mennyezeten gerendák. Kőfalak. Ablak sehol.
Minden
hideg és nyirkos. Penészszag volt, meg valami más is, egy kissé fémes illat, amelyet nem
ismert
fel. A padlón szőnyegek. Egyébként minden üres. Nem volt hová ülni. Már épp meg akarta
kérdezni, mit csinálnak itt, amikor meghallott valamit fentről, ami kétségkívül lépések zaja
volt.
Nem egy ember jött. Nem kettő. Siettek. Lopakodtak, de sietve. A fiú sokkal inkább
csodálkozott,
semmint félt, amikor Lennart felé fordult, aki pont a lépcső tövében állt meg. Egy
régimódi, fekete,
tekerős kapcsolón volt a keze. Szó nélkül elfordította. Egy kattanás, aztán pedig sötétség,
amikor az
izzó kialudt. Olyan sötét lett, hogy a fiú azt sem tudta, egyáltalán nyitva van-e a szeme.
Egy
másodpercre azt hitte, hogy lát egy fénycsíkot a lépcső tetején, és árnyakat, akik lassan
leereszkedtek a fényből, csak hogy azonnal elnyelje őket a sötétség. De nem volt benne
biztos. Az
erősen világító izzó fénye beleégett a retinájába, eltorzított és összezavart mindent.
Pislogott
néhányszor. Csak sötétség. De hallotta a lépéseket a lépcsőn, ebben biztos volt. Lépések
és nehéz,
várakozásteli légzés.
– Nagyapa… – kezdte.
De senki sem válaszolt.
Az autóban hazafelé Lennart olyan volt, mint mindig. Elnézést kért, hogy megijesztette.
Csak
játék volt az egész. Egy olyan nagyfiú, mint ő, csak kibír egy kis játékot? Semmi se
történt, nem
igaz? A fiú a fejét rázta. Megijedt. A hangoktól. A sötétségtől, de ezenfelül… Nem tudta,
mennyi
ideig állt ott a sötétség közepén, de amikor Lennart ismét felkapcsolta a lámpát, üres volt
a szoba.
Semmi nyoma nem volt más embereknek. Az autóban el akarta mondani, hogy nem
tetszett a játék.
Egyáltalán nem tetszett neki, de inkább csöndben maradt. Elvégre nem történt semmi. És
az
autóban, nappali fénynél nem is volt benne biztos, hogy más is volt ott. Talán csak
megijedt.
Elképzelt dolgokat. Nem merte megkérdezni Lennartot. Megálltak egy McDonald’snál
fagyizni.
Aztán elmentek új videojátékot venni. Mire hazaértek, majdnem minden olyan volt, mint
általában.
A fiú megijedt, de az emlék elhalványult. Kezdte úgy érezni, hogy az egész csak álom volt.
Mintha
meg se történt volna igazából. Az anyjával töltött évek óta mindig gyorsan alkalmazkodott
új
helyzetekhez, hangulatokhoz, megszegett ígéretekhez és körülményekhez, amelyek hirtelen
megváltoztak. Mestere lett a felejtésnek és továbblépésnek. Most is megteheti.
Továbbra is jártak kirándulni Lennarttal. Első alkalommal habozott. Nem akart menni, de
aztán
minden olyan volt, mint azelőtt. Mókás dolgokat csináltak. Jó dolgokat. Az emlék egyre
inkább
elhalványult. Eltűnt, míg végül már egyáltalán nem is emlékezett rá.
Míg ismét ki nem kötöttek a víkendháznál.
Hónapokkal később. Vonakodva követte Lennartot a tisztáson álló barna faházhoz. A
nagyapja
fogta a kezét. Jóformán húzta maga után. A fiú alig állt a lábán. Nehezére esett lélegezni.
Megint
bementek az előszobába. Be a különleges csöndbe, amelyet csak olyankor lehet érzékelni,
ha több
ember próbál meg se mukkanni. A fiú érezte a jelenlétüket a szobában, amelyet nem
látott. Hogy
vártak. Le a lépcsőn. A csupasz izzó. Lennart a kapcsolónál. Sötétség. A gyors, lopakodó
léptek
odafent. Ezúttal nem nézett a lámpára, mielőtt kialudt, így jobban látott a gyenge fényben,
amikor
a pinceajtó kinyílt. Emberek voltak. Természetesen. Meztelenek. Állatos álarcokban.
Tisztán látott
egy rókát és egy tigrist. Vagy mégsem? Nem volt benne biztos. Gyorsan eltűntek. Félt. Az
ajtó csak
pár rövid pillanatig volt nyitva. Aztán a sötétség.
Osonás.
Légzés.
– Kik ezek? – kérdezte csöndesen a kocsiban.
– Kicsodák? – kérdezett vissza Lennart.
– Az álarcosok – egyértelműsített a fiú.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jött a válasz.
A második alkalom után nem akart többé Lennarttal kirándulni menni. Se mással. Soha
többet.
Beszélt is erről az apjával. Anélkül, hogy elmondta volna, miért. Nem hagyhatja ki csak
úgy? Az
apja nem akarta végighallgatni, hallani sem akart ilyesmiről. Fontos fenntartani a jó
viszonyt az új
rokonokkal. Lennartnak csak egyetlen unokája van. Természetes, hogy együtt akar lenni
vele.
Inkább örüljön, hogy van egy pótnagyapja, aki ennyire érdeklődik iránta. Ennyi időt és pénzt
szán
rá. Legyen boldog és hálás.
A fiú megpróbálta megmagyarázni, hogy tényleg nem akarja. Megtudta, hogy nem számít,
mit
akar. Muszáj. Itt a vége. Igazából meg se lepődött. El se szomorodott. Tudhatta volna.
Ugyanez volt
az anyjával is. Az ő érzései nem számítottak.
Amit a többiek akarnak, az mindig fontosabb.
Így a kirándulások folytatódtak. Legtöbbször úgy, mint általában. Normális dolgok normális
emberek között. De szabályos időközönként – a fiú meglátása szerint egyre rövidebb
időközönként
– elmentek a víkendházba. Megpróbált rájönni, mit csinál másképp olyankor, amikor ott
kötnek ki.
Vajon ő tehet róla? A viselkedése miatt van? Talán az ő hibája? Egyre inkább tudatosan
cselekedett,
onnantól, hogy megtudta, hogy a nagyapja érte jön, odáig, hogy beültek az autóba. Ha
vicces és jó
kirándulás következett, mindent úgy csinált a következő alkalommal is. Ha a víkendházban
kötöttek ki, valamit biztos elrontott. Mindennek volt jelentősége. Hogy volt beágyazva.
Hogy
hajtogatta össze a ruháit. Semmi sem sikerülhetett félre. Hogy tette az ételt a tányérra.
Meddig
mosta a fogát. A legkisebb hibának, a legkisebb eltérésnek is az lehetett az ára, hogy a
sötét
pincében köt ki. Hány lépéssel jutott el a szobájától a konyháig, amikor reggelizni indult.
Milyen
sorrendben pakolta el a tornacuccát. Az élete egyre inkább rituálék szerint folyt. Hallotta,
hogy
Sofia kényszerképzetekről beszél az apjával, amikor azt hitték, hogy alszik.
Sofia nyugtalannak tűnt. Az apja megígérte, hogy beszél a fiúval.
Beszélt is pár nappal később. Megkérdezte, mi a francot művel? Így a fiú elmesélte.
Mesélt a
víkendházról. Az emberekről, akik olyanok voltak, mint az állatok. Akik először csak
settenkedtek a
sötétben, és megijesztették. De akik most már mást is csináltak. Ott voltak mindenütt.
Körülötte.
Rajta. Benne.
Az apja nem hitt neki. Olyan emberek, mint az állatok?! A fiú megpróbálta elmagyarázni,
hogy
álarcokat viseltek, de belebonyolódott. Dadogott. Szégyellte magát. Hol van mégis ez a
ház? Nem
tudta. Minden alkalommal más úton mentek. Különben sem tudott figyelni, miután rájött,
hová
tartanak. Minden elmosódott. Az erdőben volt. Egy tisztáson. Az apja megragadta.
Komolyan. Soha
többet nem beszélhet erről. Megértette? Soha. Miért nem lehet nyugton lenni? Miért kell
mindent
tönkretenni, amikor végre minden tekintetben olyan jól állnak? Megijesztette Sofiát a fura
viselkedésével. Mi lesz, ha megunja őket? Akkor mit csinálnak?
– Nem tudom – mondta a fiú.
– De én tudom – válaszolt az apja.
Emlékeztette a fiút, mi lett az anyjával. Az anyjával, aki szintén beteg volt, elképzelt
dolgokat,
teljesen félreértelmezte a valóságot. Talán örökletes. Ha a fiú így folytatja, őt is el kell
hagyniuk.
Bezárják valahová. Ezt csak nem akarja?
A fiú senkinek sem mondott semmit mindarról, ami a víkendházban történt.
De újra megtörtént.
És újra.
Néhány héttel az után lett vége, hogy betöltötte a tizenhatot. Amikor Lennart meghalt. A
fiú
szélesen mosolygott az egész temetési szertartás alatt, és arról fantáziált, hogy ő ölte
meg.
A taxi megállt, Sebastian kiszállt. Vasastan. Ellinor Bergkvist. A magas férfi már tudott
róla, de
most jelenteni fogja, hogy Sebastian ismét felvette vele a kapcsolatot. Az órára nézett.
Még ha
Sebastiannak van is ideje egy-két újabb embert felkeresni, mielőtt túl késő lenne, neki itt
most
véget ér a követés. Egyesbe tette az autót, és elhúzott a továbbra is várakozó taxi
mellett. Remélte,
hogy választhat. Akkor Anna Erikssont fogja. Hogy Sebastian együtt dolgozott a lányával,
csak egy
kellemes extra lesz.

Sebastian felgyalogolt Ellinor lakásához. Habozott kicsit, mielőtt becsengetett volna.

Gyorsan
kellene intézni. Muszáj gyorsan intézni. A nő kézen fogta, rávette, hogy reggelizzen vele, és
virágokat küldött a névnapjára. Egyértelműen nem az az ember, akivel Sebastian szeretné
elmélyíteni az ismeretséget.
Bemenni, elmondani, hogy állnak a dolgok, aztán kijönni.
Gyorsan és tényszerűen.
Ez a terv. Esélyt sem adni arra, hogy a nő esetleg félreértse a látogatásának célját, mert
biztos
volt benne, hogy úgyis megragad minden esélyt rá. Vett egy mély levegőt, és becsengetett.
Az ajtó
szélesre tárult, még mielőtt elvehette volna a kezét a csengőről. Ellinor mosolygott rá.
– Láttalak az ablakból – mondta, és hívogatóan oldalra lépett. – Gyere be! Hiányoztál.
Sebastian sóhajtott egyet magában. Próbálta leküzdeni a késztetést, hogy megforduljon és
távozzon. Hogy elmeneküljön. Hogy tegyen magasról az egészre. Mert muszáj tájékoztatnia
a nőt.
A saját érdekében.
Be, elmesélni, ki.
Tartja magát a tervhez.
Sebastian belépett az előszobába.
– Nekem nem hiányoztál. Nem ezért vagyok itt.
– De legalább itt vagy.
Ellinor huncutul pislogott rá, amikor felé dőlt, hogy becsukja az ajtót.
– Pakolj le! – mutatott a ruhafogasra.
– Nem maradok.
– De egy pillanatra csak bejössz?
Ellinor reménykedve nézett rá. Sebastian végiggondolta a dolgot, és arra jutott, nem olyan
ügyben jött, amelyet az előszobában állva meg lehetne beszélni. Még Ellinor Bergkvisttel
sem.
Magán hagyta a zakóját, de bement a nappaliba. Az ablak tele volt szobanövényekkel. Egy
kis
ülőgarnitúra, dohányzóasztal, alatta polc az újságoknak, az egyik falon könyvespolc néhány
könyvvel. Pár apróság felsorakoztatva, talán szuvenírek külföldről. Semmi fénykép. Két
virágtartó
hatalmas zöld növényekkel az ajtó két oldalán.
– Kérsz valamit? – kérdezte Ellinor, amikor Sebastian leült a kanapéra.
– Nem.
– Biztos? Egy kávét?
– Nem.
– Vettem rendes kávét, miután itt jártál, meg egy olyan… eszpresszógépet.
Jobb kezével elmutogatta, hogy tesz be az ember egy kávépárnát.
– Nem kérek kávét! Köszönöm. Beszélni akarok veled.
– Miről?
Várakozás volt a hangjában? Sebastian várakozásteli kis mosolyt látna az arcán? Fogalma
sem
volt, Ellinor mit gondolhat, mit akar elmondani, de semmi értelme nem volt tovább
bonyolítani.
Sebastian vett egy mély levegőt, és belekezdett a betanult szónoklatába.
Négy nő meghalt. (Igen, Ellinor olvasott róla.)
Az bennük a közös, hogy mindegyiküknek volt szexuális kapcsolata Sebastiannal. (Micsoda
véletlen egybeesés!)
Már régóta követik, így van rá esély, hogy a gyilkos ismeri az egyéjszakás kalandjait is.
(Hát
ezzel meg mit akar mondani?)
Veszélyben lehet.
Ellinor leült az egyik fotel szélére, és komolyan nézett rá.
– Úgy érted, lehet, hogy idejön?
– Van rá esély.
– Mit tegyek?
– Az lenne a legjobb, ha elutaznál valahová. Tűnj el egy kis időre!
Ellinor a térdére tette összekulcsolt kezét, és elgondolkodott azon, amit Sebastian
mondott.
Sebastian várt. Mint Anna Eriksson esetében, most is biztos akart lenni benne, hogy Ellinor
megérti
a helyzet komolyságát, mielőtt elmenne, és hogy tényleg tervbe veszi, hogy elhagyja a
lakást.
– Kihez menjek?
A kérdés meglepte Sebastiant. Mégis honnan tudja? Nem tudott többet Ellinorról, csak
amennyi a
Jussi Björling-műsor után kiderült, és akkor nem pont olyan kérdéseket tett fel, hogy
Ellinor kihez
költözne, ha hirtelen el kellene hagynia az otthonát. Ellinor is tudta, hogy fogalma sincs.
Mégis
megkérdezte. Ez meg természetesen zavarta Sebastiant.
– Hát, honnan a fenéből tudjam? Csak van valaki.
– Nem tudom…
Ellinor elhallgatott. Sebastian felállt. Megtette, amiért jött. Az egyetlent, amit tehetett.
Figyelmeztette a nőt. Hogy aztán mihez kezdett az információval, az már nem az ő dolga.
A kérdés
arra utalt, hogy nincs egy magától értetődő hely, ahová szükség esetén utazni tudna.
Tényleg ilyen
magányos lenne? Sebastian nem tudta. Nem is érdekelte. De a nő olyan kicsinek nézett ki,
ahogy
ott ült a fotelban összekulcsolt kezekkel.
– Legrosszabb esetben jelentkezz be egy szállodába.
Ellinor csöndben bólintott. Sebastian még töprengett egy kicsit. Elmehet csak úgy? Elvégre
nem
volt semmi illemszabály arra, meddig illik maradni, miután beszámolunk valakinek arról,
hogy
veszélyben az élete. Ha lett volna, se érdekelte volna úgysem. De maradjon még? Kérjen
mégis egy
csésze kávét? Azt meg félreértené a nő. Több jelentőséget tulajdonítana neki, mint
amennyivel bír.
Sebastian semmilyen körülmények között nem akarta bátorítani az érzést, amelyet ez a nő
iránta
táplált. Megtette, amiért jött. Remélhetőleg utoljára találkoztak. Miért kellene elnyújtani ezt
a
találkozást? A nő kedvéért. Egy plusz félórától a konyhában nem lesz kevésbé magányos.
Sebastian
elvetette a kávé ötletét. Követi a tervet.
– Mennem kell.
Ellinor bólintott, és felállt.
– Kikísérlek.
Kimentek az előszobába. Sebastian kinyitotta az ajtót, és megállt. Olyan érzése volt, hogy
mondania kellene valamit, de nem jött rá, mit. Még egyszer figyelmeztetni felesleges.
Ellinor
megértette a helyzet komolyságát, ez látszott rajta. Sebastian elindult lefelé a lépcsőn, és
hallotta a
biztonsági lánc csörrenését, amikor a nő bezárta utána az ajtót.
Miután Sebastian elment, Ellinor az ajtónak támaszkodott, és mosolygott magában.
Gyorsabban
vert a szíve. Kicsit remegett a lába. Visszajött. Hát persze, hogy visszajött. Ellinor a
nappaliba
ment, és leereszkedett a kanapéra, ahol eddig Sebastian ült. Még mindig meleg volt a teste
után.
Ellinor lelke felhevült, nemcsak a melegtől, amelyet a férfi hagyott hátra, hanem a
gondoskodástól
is. Az egész duma, hogy ne engedjen be senkit a lakásába, vigyázzon a hozzá közelítő
idegen
férfiakkal, csak körülményeskedés volt, igazából azt akarta mondani, hogy ne
találkozgasson
másokkal. Hogy Ellinor az övé.
Hátradőlt a kanapén. Úgy vélte, még az illatát is érzi. Milyen szégyellős fickó! Nem is
hinné az
ember. Olyan jól elrejtette a durva, rideg külseje mögé. Ellinor ugyan adott neki néhány
esélyt,
hogy elmondja, miért jött, hogy beszámoljon látogatásának valódi okáról, de nem volt rá
képes.
Inkább kitalált egy rémmesét. Csak hogy közelebb kerüljön hozzá.
Nem maradhat itt.
Muszáj elköltöznie.
Ellinornak nehezére esett komolynak maradni. Játszott vele. Igazából fel akart pattanni a
fotelból,
és át akarta ölelni, el akarta mondani, hogy megértette. De hagynia kellett, hogy Sebastian
a maga
módján intézze a dolgokat. Ahogy ő akarta. Ellinor megint elmosolyodott magában.
Sebastian már
szinte aranyos volt, hogy ilyen nehezére esett elmondania, hogy azt akarja, költözzön
hozzá. De
Ellinor megértette. Olyan jól értette a férfit. Rokon lelkek. Azok voltak. Becsukta a
szemét, és
élvezte, hogy ott ülhet, ahol az előbb a férfi ült. Néhány percet áldozhat erre.

U rsula belemerült a meleg vízbe. A kád szélének támasztotta a fejét, és becsukta a

szemét.
Megpróbált ellazulni. El kell lazulnia. Enyhén szóval kaotikus volt ez a mai nap. Az eset
olyan
fordulatot vett, amelyre senki sem számított. Senkit sem hagyott hidegen a csapatból, de
Ursula
érezte, hogy ő volt az, akire a leginkább hatással volt.
Attól, hogy az eset összefüggésbe került Sebastiannal, olyan emlékek törtek fel benne,
amelyeket
keményen és céltudatosan tüntetett el. Amelyeket a feledésbe küldött. Most meg
előtörtek.
Figyelmeztetés és hívás nélkül. Feszült lett tőle és ingerlékeny.
Hirtelen megrezzent. Hangot hallott volna? A földszintről? Teljes csöndben feküdt a vízben,
és
fülelt, de nem hallotta újra.
Képzelődés.
Kísértetek.
Micke nem volt itthon. Elment vacsorázni néhány ügyféllel. Lehet, hogy későn ér haza.
Biztos,
hogy későn ér haza. Nem kérdezte meg, Ursula vele akar-e menni. Ritkán akart. Szinte
soha. Micke
nem olyan üzleti vacsorákat tartott, ahová kellett volna egy feleség dísznek. Szerencsére.
Őszintén
szólva Ursulát nem kifejezetten érdekelte a férje munkája. Jól ment, és Micke szerette.
Ennél többre
Ursula nem volt kíváncsi.
Amikor Ursula hazajött, még mindig éhes volt. Fogott egy tál joghurtot és gabonapelyhet a
konyhában, csinált egy sajtos-paprikás szendvicset a dán rozskenyérből, amely egy
zacskóban
hevert a pulton. Amikor megevett mindent, kivett egy sört a hűtőből, és leült tévét nézni,
de nem
tudott odafigyelni. Sebastian Bergman. Egyfolytában visszatért. Egyfolytában visszatértek
ők
ketten. Nyugtalanul kikapcsolta a tévét, és egy meleg, pihentető fürdő mellett döntött.
Ellenőrizte,
hogy az ajtók és ablakok rendesen be vannak-e zárva, mielőtt felment a fürdőszobába.
Betett egy
illóolajas fürdőgolyót a kádba, és megnyitotta a csapot. Amíg a víz folyt, levette a
köntösét. Úton a
fürdőbe elgondolkodott egy kicsit, aztán megrázta a fejét a gondolatra. Őrültség. De azért
csak
elővette a szolgálati fegyverét, és bevitte a fürdőszobába. Most ott hevert a vécéülőkén.
Könnyen
érte nyúlhat, mielőtt valaki megpróbálna benyomulni a bezárt fürdőszobaajtón. De gyorsan
elhessegette a gondolatot.
Tiszta hülyeség.
Senki sem fog jönni. Nincs veszélyben. Biztosan tudta. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy
senki, abszolút senki nem tudhat arról, hogy ő és Sebastian kapcsolatban álltak egymással.
Erről
gondoskodtak. Csak egyvalaki. Egyetlen ember tudta, hogy többek voltak kollégáknál
akkoriban.
Ursula testvére. Barbro. Ő és a férje, Anders voltak az egyedüliek, akikkel munkahelyen
kívül
találkoztak.
Egy nyári napon, amikor a teraszon terítettek, Barbro egyenesen megkérdezte Ursulától.
– Mi a helyzet Sebastiannal?
Ursula Anders és Sebastian felé nézett, akik kicsit távolabb a kertben, a grillsütőnél álltak,
kezükben egy-egy sörrel. Hallótávolságon kívül.
– Hogy érted?
– Úgy értem, mi a helyzet Sebastiannal?
– Együtt dolgozunk, kedveljük egymást.
– Lefeküdtél vele?
Ursula nem válaszolt. Ami természetesen elegendő válasz volt.
– És mi lesz Mickével? – kérdezte Barbro, olyan hangnemben, mintha az időjárásról
beszélnének,
és közben kitette az evőeszközöket.
– Nem tudom.
– Mikor voltál utoljára Linköpingben?
– Két hete.
Barbro nyolcéves lánya, Klara jött ki a házból egy salátástállal. Barbro elvette tőle a tálat,
és
megsimogatta a fejét, miközben Ursulára sandított.
– Köszönöm, szívem.
Klara bólintott, és visszament a házba.
– Azt gondolod, hogy rossz anya vagyok.
– Csak azt gondolom, hogy be kell fejezni az egyik dolgot, mielőtt belefogsz egy másikba.
Többet nem beszéltek erről. Sem az este folyamán. Sem később. Soha többet. Ursula
gondolkodott
egy kicsit a beszélgetés után. Miért nem fejezte be Mickével? Olyat, amilyet Sebastiannal
élt át,
sosem érzett még. Sokkal több volt, mint szex. Sebastian okos volt, és értékelte, hogy
Ursula is az.
Nem hátrált meg a konfliktusoktól. Hazudott, ha kellett. Mindig odafigyelt, hogy tartson egy
kicsi,
egész kicsi távolságot mindenkitől, beleértve Ursulát is. Sebastian szinte ő maga volt.
Olyan volt, mint Ursula.
Egy kihívás.
Szerette Sebastiant. Abban nem volt biztos, hogy az érzés kölcsönös-e. Sokat voltak
együtt, de
nem egyfolytában. Gyakrabban akart Sebastiannal találkozni, mint Sebastian vele.
Szexeltek,
egymásnál aludtak, de sosem beszéltek arról, hogy összeköltöznek. Sosem beszéltek közös
jövőről.
Talán ezért nem szakított Mickével? Attól megváltoztak volna a körülmények. Amíg házas
volt, és
rendszeresen hazajárt, nem lehetett több közte és Sebastian között, mint amennyi volt. Ha
viszont
hirtelen szabad lett volna? Elmondta volna, mit szeretne. Hogy mit érez. Mi történt volna
akkor?
Akarta is, meg nem is, hogy kiderüljön. Olyan jól megvoltak így is, beszélte be magának,
holott
közben valami állandóra vágyott. Elköteleződésre. De ha ezt elmondta volna, akkor
Sebastian eltűnt
volna? Fennállt a kockázat.
Ősszel kevesebbet találkoztak. Mickének több munkája lett, nehezére esett egyedül
összetartani
mindent Linköpingben, és néhány hónap alatt ismét alkoholistává vált. Ursulára szükség
volt
otthon. Szabadságot vett ki egy időre, és hazaköltözött. Ott aztán rájött, mit tett a
távolság a
Bellával való kapcsolatával. Néha úgy érezte, a lánya úgy néz rá, mint egy idegenre.
Valakire, aki
beugrott rendezni a dolgokat, amíg az apja nem ér rá. Micke az idő nagy részét távol
töltötte.
Mindig ezt csinálta, ha összeomlott. Nem akarta, hogy bárki – legfőképp Bella – lássa
olyankor.
Ursula megpróbálta a lehető legjobban vezetni a háztartást, és javítani a Bellával való
kapcsolatát,
de elvágyódott. Egyre gyakrabban hívta a nagyszülőket. A munkájára fogta. Elutazott
Stockholmba. Sebastianhoz. De valami megváltozott. Nehéz volt rájönni, mi, de valami nem
volt
ugyanolyan. Azért, mert ritkábban találkoztak? Vagy valami más miatt? A harmadik út
után Ursula
határozottan úgy érezte, hogy Sebastian megcsalta.
Sebastian már csak Sebastian. Ezt tudta. Hírhedt szoknyapecér. De Ursula tényleg azt
hitte, hogy
ő majd elég lesz neki. Remélte. De nem elégedett meg reményekkel és Sebastian szavával.
Elvégre
Ursula Svédország legjobb bűnügyi technikusa.
Egy Sebastiannal töltött hétvége után előszedett egy lepedőt a szennyeskosárból. Egy
lepedőt,
amelyen tisztán látszottak a szex nyomai. Elvitte a régi munkahelyére Linköpingbe, és
megkérte az
egyik volt kollégáját egy szívességre. Szeretne egy DNS-tesztet. A kolléga elég gyorsan
felfogta,
hogy most nem nyomozásról van szó, és érthető módon nem akart belekeveredni, de
megengedte,
hogy Ursula használja a labort. Így ő maga végezte el a tesztet. Nem volt bonyolult.
Az összehasonlításhoz hozott pár hajszálat Sebastian fésűjéről.
A teszt eredménye azt mutatta, hogy az egyik DNS a lepedőn Sebastiantól származik.
Természetesen. De a másik bizonyos pontokon egyezett Ursuláéval. Aki egyre növekvő
rémülettel
értette meg, mit is lát.
Egy iskolapélda állt előtte. Alapvető bűnügyi technológia. Ha a DNS-nek nem pont ugyanaz a
mintája, de nagyjából hasonlóan néz ki, akkor egy rokonra kell gyanakodni. Minél közelebbi
rokon,
annál hasonlóbb a DNS-profil.
Ez pedig nagyon hasonló volt.
Mint mondjuk egy testvéré.
Szembesítette a felfedezésével Sebastiant, aki azonnal beismerte. Igen, lefeküdt Barbróval.
Ha jól
emlékszik, Ursula és ő nem írtak alá hűségnyilatkozatot. És Ursula hónapokon át itt se
volt. Mégis,
mit várt? Hogy Sebastian addig cölibátusban él?
Ursula elhagyta.
Talán, talán a hűtlenségen túllépett volna. Ha valami ismeretlennel történt volna, akárkivel.
Valószínűleg túllépett volna rajta. De így nem, hogy Barbróval történt. A testvérével.
Amikor elhagyta Sebastiant, azonnal kiutazott Mälarhöjdenbe. Az egész család ott volt,
amikor
berontott, és szembesítette Barbrót azzal, amit megtudott. Mi is volt azzal a
bölcsességgel, hogy
előbb be kell fejezni valamit, mielőtt új dologba kezdene az ember? Barbro tagadott. Ursula
megmutatta a DNS-teszt eredményét. Anders dühöngött. Klara és Hampus sírni kezdtek.
Barbro
nem tudta, mit tegyen, magyarázkodjon Andersnek, vigasztalja a gyerekeket, vagy
förmedjen rá
Ursulára. Ursula káoszt hagyott maga mögött. Akkor látta utoljára a testvérét. Később
hallotta a
szüleitől, hogy Barbro és Anders elváltak és elköltöztek. Hogy hová, azt nem tudta. Nem is
akarta
tudni. Nem tervezte, hogy valaha is megbocsát.
Visszautazott Linköpingbe. Bellához. Mickéhez, aki talpra állt. Átbeszélték a helyzetüket, és
végül Ursula rávette a családot, hogy költözzenek Stockholmba. Imádta a munkáját. Nem
akarta
abbahagyni, csak mert Sebastian Bergman egy disznó. Tudnak együtt dolgozni. Erről
gondoskodni
fog.
Előreutazott és felkereste a férfit. Elmondta, mi a helyzet. Együtt fognak dolgozni. Utálta,
és
utálta azt is, amit tett, de ettől nem fog felmondani. Nem fogja engedni, hogy mást is
tönkretegyen. Ha csak pár szót is elejt valakinek arról, hogy együtt voltak, agyonveri. Így
mondta.
Így is gondolta. Sebastian szokatlan módon engedelmeskedett. Betartotta az ígéretét, még
egy
levegővétellel sem árulkodott a kapcsolatukról, ha Ursula jól tudta. Micke és Bella
megérkeztek
Stockholmba. Az élet ment tovább. Minden tekintetben jól működött. A család. A munka. És
senki
sem volt boldogabb, amikor Sebastian feladta az állását a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági
ügyosztályán 1998-ban, mint Ursula.
De most visszatért.
Ursula sem a meleg víztől, sem az illóolajoktól nem tudott ellazulni.
Most egy élesre töltött fegyver feküdt a vécéülőkén.
Most olyan eseményeken gondolkodott, amelyeket éveken át próbált elfelejteni.
Igen, Sebastian Bergman visszatért.
A lehető legrosszabb módon.

Kint még mindig nyári napfény és meleg volt, de a szigorított rabjai már az esti
teendőikre
készülődtek. Néhányan már bementek a celláikba, de többen még kint ültek a közösségi
helyiségben. Este hétkor zárták be őket. Elég korán, gondolták a rabok, amikor a vezetőség
két
órával megrövidítette az estéjüket, de a tiltakozásnak nem lett eredménye. Edward mindig
utolsónak maradt a vizesblokkban. Ma este nem volt egyedül, egy új jövevény szolgált neki
társaságul, aki még nem fogta fel a hely rendszabályait, és már második napja
háromnegyed
hétkor jelent meg. Viselkedése bosszantotta Edwardot, aki eldöntötte, hogy alkalomadtán a
tudomására hozza: a vizesblokk ilyenkor az övé, és csak az övé. Ezt a régi motorosok már
tudták, és
hang nélkül távoztak, mielőtt Edward felbukkant volna. Hinde a tükör előtt állt, és gondosan
arcot
mosott. A vizesblokkban egy sorban körülbelül tíz mosdó kapott helyet, a csempés falon
körbe
pedig egy törhetetlen tükör futott. A másik oldalon, kicsit arrébb voltak a zuhanyok és a
vécék.
Edward megszemlélte a nedves arcát, és rá se nézett a két őrre, akik a folyosón haladtak
el.
– Cellazárás tizenöt perc múlva! – szóltak be röviden a vizesblokkba, mielőtt folytatták
volna
útjukat a közösségi helyiségbe, hogy ott is bejelentsék a takarodó közeledtét.
Minden este ugyanez a nóta, Edward már oda se figyelt. A teste már félperces
pontossággal
ismerte a napirendet, órára se volt szüksége. Pontosan tudta, mikor kell felkelnie, ennie,
olvasnia,
ürítenie, sétálnia, beszélgetnie, mosakodnia. Talán nem is olyan különleges dolog ez, hiszen
évek
óta ezen szabályok szerint élt. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy az egyforma napoknak
köszönhetően koncentrálhatott a fontosabb dolgokra, amelyek jelentettek valamit, s
elfeledhette a
hétköznapokat, mert azokat már gépiesen csinálta.
Hinde elővette a fekete, elektromos borotváját. Ez egyike volt azon kevés dolognak,
amelyet nem
szeretett. Rendesen meg akart borotválkozni, de a borotvapenge vagy a borotvakés
abszolút
elképzelhetetlen volt a szigorítottban. Vágyakozott a nap után, amikor végre érezheti,
ahogy a
penge végigcsúszik a bőrén, ahogy végighúzza az erős szakállszőrökön, amelyek mindennap
kiütköztek. Az lesz a szabadság. Valami éleset tarthat a kezében. Ez után vágyakozott a
leginkább.
Az acél után a kezében.
Az elektromos borotva beindult.
A tükörben látta, ahogy a személyzet kikapcsolja a falra erősített tévét, és a három ember
felé
bólint, akik a közösségi szoba kanapéján ültek, hogy itt az idő. Mindig ugyanaz a három.
Zokszó
nélkül álltak fel, és indultak a cellájuk felé a hosszú folyosón. Mögöttük kattant az egyetlen
ajtó
zárja. Megérkezett a takarító. Mint mindig. A cellákat a rabok takarították, de a közös
helyiségek
takarítására pályázatot írtak ki. Az LS nevű takarítócég nyerte. Régebben itt is a raboknak
kellett
takarítaniuk, de tíz évvel ezelőtt felhagytak ezzel, mert erőszakos vitába torkollott annak
megbeszélése, kinek mi a feladata. Két rab súlyosan megsérült. Innentől kezdve
takarítócég
végezte a munkát, de csak cellazárás után. A takarító, egy magas, vékony, harmincas férfi
egy
nagy, fém takarítókocsit húzott maga után, és odabólintott az őröknek menet közben. Ők
barátságosan visszaköszöntek. Ismerték a fickót. Már évek óta itt takarított.
A takarító a vizesblokk felé indult, ott szokott kezdeni, és tisztes távolságból várta, hogy
Edward
és az új rab távozzanak. Mindent a szabályoknak megfelelően. Mindenkinek a cellájában kell
lennie
zárt ajtók mögött, mielőtt megkezdődhet a takarítás. A takarító a falnak támaszkodva
várakozott.
Az őrök pár perc múlva zárnak. A bent álló férfiakra néztek.
– Gyerünk, maguk ketten, idő van!
– Még csak hat ötvennyolc van – simogatta Hinde a frissen borotvált állát. Pontosan tudta,
mennyi az idő. Továbbra sem méltatta az őröket egy pillantásra sem.
– Honnan tudja, hisz nincs is órája!
– Tévedtem volna?
Edward látta a tükörben a mozgást, ahogy az egyik őr a karórájára pillant.
– A keze járjon, ne a szája!
Ami azt jelentette, hogy igaza van. Edward mosolygott magában. Hat ötvennyolc. Körülbelül
egy
perce van még. Eltette a borotvakészüléket a világosbarna táskájába, behúzta a cipzárt, és
még
egyszer megmosakodott. Az újonc idegesítő módon még mindig ott állt, és nem mutatta
jelét,
hogy távozni akarna. Edward utálta az olyanokat, akik nem képesek tartani az időt. A
személyzet
bármelyik pillanatban újra rájuk szólhat, de Edward megelőzte őket, megfordult, otthagyta
a
vizesblokkot, miközben víz csöpögött az arcáról, és odasétált a takarítókocsihoz.
Odabiccentett a
takarítónak.
– Üdv, Ralph.
– Üdv.
– Milyen az idő odakint?
– Mint tegnap. Meleg.
Edward a papírtörülköző-kupacra nézett, amellyel Ralph nemsokára megtölti a vizesblokk
fehér
tárolóit. Feléjük biccentett.
– Elvehetek néhány papírtörülközőt?
Ralph unottan bólintott.
– Persze.
Edward előrehajolt, és elvette a három felső törülközőt. Az őrök közben egy lépést tettek
előre.
Az újoncot figyelték. Nem Edwardot.
Hat óra ötvenkilenc perc.
– Gyerünk már! Egy perc van hátra!
Kihúzták magukat, hogy nagyobbnak tűnjenek az ajtóban, és megmutassák, ki a főnök.
Edward
tudomást sem vett róluk. Már úton volt a cellájához.
Hat óra ötvenkilenc perc harminc másodperc.
Hallotta, ahogy mögötte az őrök bementek a vizesblokkba. Remélte, hogy emlékezetessé
teszik az
estét a fazonnak. Valami fájdalmassal. Saját tapasztalatból tudta, hogy a fájdalommal
lehet a
legjobban tanítani. Semmi sem győzte le a fájdalmat. De ez itt Svédország. Itt nem
merték
kihasználni a fájdalmat. Talán csak leszidják, megkurtítják a pihenőidejét, vagy megvonják
valami
más kedvezményét. Hinde attól tartott, hogy neki kell kezelésbe vennie az ipsét. A
börtönőrök
úgyse járnak sikerrel. Még biztosabb lett az elhatározásában, amikor hallotta, hogy
hangosan
vitázni kezdenek. A három papírtörülközőjével belépett a cellájába.
Tökéletes időzítés.
Hét óra.
Az ajtó bezárult mögötte.
Edward leült az ágyára, és óvatosan az éjjeliszekrényére tette a papírtörülközőket. Szerette
a
pillanatot, amikor a lövhagai szabályok helyét átveszik a sajátjai. Amikor övéi lettek az
órák. Két
óra múlva elkezdheti. Lassan elővette a középső papírtörlőt, és várakozón szétnyitotta. A
hátulján, a
hajtás alatt, vékony grafittal ez állt: 5325 3398 4771.
A szabadság tizenkét számjegye.

A z utolsó elvégzendő feladat az volt, hogy felkeresse Trollét, és rávegye, álljon le a

kutakodással.
Sebastian már hívta a munkahelyéről és aztán a mobiljáról is, de egész nap nem vette fel
senki.
Most is csak csöngött és csöngött a telefon. Sebastian kezdett nyugtalankodni. Már a
gondolattól is
kirázta a hideg, hogy Torkel előbb vagy utóbb kapcsolatba lép a régi kollégával. De be fog
következni. Elvégre Trolle az egyik legjobb rendőr volt, aki a Hinde-nyomozásban részt vett
a
kilencvenes években. Torkel a maga módján még tisztelte is. Nem mint embert, ahhoz
túlságosan
különböztek, hanem mint szakembert. Sok mindent el lehet mondani Trolléról, de az biztos,
hogy
mindig eredményeket ért el és mutatott fel. Előbb vagy utóbb Torkel beszélni fog vele.
Különösen,
ha a nyomozás továbbra is egy helyben toporog. Mert hát így működött a rendőri munka.
Az
ember lépésről lépésre haladt, sorrendet állított fel, azzal kezdte, aminek látszólag a
legtöbb köze
van a nyomozáshoz, aztán onnan indult kifelé. Egyre távolabb és távolabb a középponttól,
míg
végül minden utat bejárt. Akkor aztán újra kezdte. Trolle nem számított a jelentősebb
vezérfonalak
közé, de idővel egy jó rendőr úgyis arra jut, megéri elbeszélgetni vele, és Torkel jó rendőr
volt.
Igazából egyike a legjobbaknak. A jövőben eljut Trolléig is. És amikor ez megtörténik,
bizonyos
gátak hirtelen leomlanak, és amit Sebastian rejtegetni próbált, előtörhet, és mindent
lerombolhat.
Mert Trolle Hermanssonban nem lehetett bízni.
Oka volt annak, hogy Sebastian épp vele lépett kapcsolatba. Trollénak nem voltak sem
lelkiismereti, sem erkölcsi aggályai. Ha elmondja Torkelnek – vagy ami még rosszabb,
Vanjának –,
hogy megbízást kapott Sebastian Bergmantól, hogy minden mocskot nyomozzon ki Vanja
szüleiről, az majd nyilván felrázza Torkelt. Úgy rendesen. Ezt a kockázatot Sebastian nem
vállalhatta.
A következő sikertelen hívás után Sebastian úgy döntött, elmegy Trolléhoz. Az, hogy nem
veszi
fel a telefont, nem feltétlen jelenti azt, hogy nincs otthon. Sebastian taxiba ült. Egy kicsit
hűvösebb
volt, le is tekerte az ablakot, hogy friss levegőhöz jusson. Látott lengén öltözött esti
sétálókat,
ahogy az utcákon csatangoltak. A város élt a langymeleg nyári estéken. Az emberek
fiatalnak és
boldognak tűntek, ahogy párban vagy csoportokban sétáltak. Hová lesznek a magányosok,
idősek
és szomorúak nyaranta, tűnődött magában, ahogy nézelődött.
Amikor odaért, és épp kiszállni készült a taxiból, meglátta Trollét az utca másik oldalán, a
járdán. Nehéz lett volna nem észrevenni, mert nagy, fekete kabátban volt. A legtöbb
ember, akit
Sebastian látott, semmilyen kabátot nem viselt, vagy ha mégis, akkor világos színűt és
vékony
anyagút. Trolle pedig úgy nézett ki, mint aki téli zimankóhoz öltözött. Sebastian gyorsan
megkérte a sofőrt, hogy álljon meg, és odahajított neki néhány százast. Kiugrott a
kocsiból, és
Trolle felé szaladt, aki néhány száz méterrel odébb befordult az Ekholmsvägenre, és
kikerült a
látómezejéből. Láthatólag hazafelé tartott. Sebastian utánafutott. Régen lehetett, amikor a
szíve
ilyen erőteljesen dolgozott, és a taxiban érzett hűvösnek búcsút inthetett. Megizzadt és
zihált,
amikor befordult az Ekholmsvägen sarkán, és látta, hogy Trolle belép a kapuján. Sebastian
megállt,
és lihegett. Most már tudta, hol van Trolle, és úgy érezte, hogy pusztán taktikai okokból
jobb
lenne, ha nem nézne ki túlzottan izzadtnak és idegesnek, vagy olyannak, mint akinek sietős
a
dolga, amikor beszélnek. Sebastian még várt pár percet, mielőtt a kapuhoz lépett volna.
Trolle két csöngetés után ajtót nyitott. Sokkal frissebbnek tűnt, mint amikor legutóbb
találkoztak,
de mögötte a lakás ugyanolyan sötét volt, és ugyanazt a kissé kellemetlen szagot
árasztotta a
lépcsőházba.
– Láttam, hogy kerestél telefonon. Épp hívni akartalak – kezdte, és meglepte Sebastiant
azzal,
hogy az ajtót kitárva behívta.
Sebastian belépett.
– Beszélnünk kell.
– Azt látom, kilenc nem fogadott hívás csak jelent valamit.
Sebastian megpróbált lefegyverzően mosolyogni, amikor körülnézett a kicsi, sötét lakásban.
Valószínűleg kétszobás, és látott már jobb napokat is. Újságok, ruhák és szemét hevert
mindenfelé.
A redőnyök lehúzva, függöny nincs, a falak üresek. Cigaretta, régi szemét és a mocsok
szaga
terjengett. Trolle bevezette Sebastiant a nappaliba. Ment a tévé, de lenémították, valami
főzőcskéző
celebek által szolgáltatott program felelt a világításért. Az egész bútorzat mindössze egy
kanapéból állt – amelyen Trolle valószínűleg aludt is –, és egy üvegasztalból, amely valaha
biztos
egy csomó pénzbe kerülhetett, de most borosüvegek, pizzásdobozok és teli hamutálak
tárolóhelyéül szolgált. A kanapé fölött a plafon nikotintól sárgállott. Trolle Sebastian felé
fordult,
és észrevéve a kritikus pillantást, széttárta a karját.
– Üdvözöllek a világomban! Egyszer régen fehér, kétemeletes villában laktam a
külvárosban.
Most meg itt. Az élet tele van meglepetésekkel, nem? – Trolle megrázta a fejét, és
körülnézett,
majd a kanapéhoz lépett, és félredobálta a koszos ágyneműt.
– Csüccs le! Találtam neked ezt-azt. Jó dolgokat. – Mosolya csak rosszakaratról
árulkodott. –
Nagyon jó dolgokat.
– Már nem kellenek. Azért jöttem, hogy megkérjelek, állj le a kutakodással.
– Először olvasd el. Mielőtt döntenél. – Trolle előrehajolt, és felemelt egy fehér
bevásárlótáskát,
amely a kanapé mellett feküdt eddig, és tele volt papírokkal. Sebastian felé nyújtotta. – Itt
van.
– Már nem kell. Semmisítsd meg.
– Legalább olvasd el, pár órába kerül. Jól befektetett idő.
Sebastian vonakodva vette át a szatyrot. Valószínűleg nem volt túl nehéz, de sokkal
súlyosabbnak
érződött.
– Jól van, elteszem. De akkor abba kell hagynod. Megkapod a pénzed, aztán pedig
megígéred,
hogy senkinek sem beszélsz erről a megállapodásról. Te és én nem is találkoztunk.
A viszonylagos sötétség ellenére Sebastian látta, hogy Trolle szeme csillog. Érdeklődés. Ez
semmi jót nem jelenthet.
– Ki kérdezhetne erről? – nézett rá Trolle kíváncsian. – Mi folyik itt, Sebastian?
– Semmi. Csak szeretném, ha megígérnéd, hogy nem beszélsz erről senkinek.
– Akár meg is ígérhetem – vonta meg Trolle a vállát. – De ismersz. Nálam az ígéret
semmit sem
jelent.
– Kétszer annyi pénzt kapsz.
Trolle a fejét rázta, és elfordult Sebastiantól. Mélyet sóhajtott.
– Segítettem neked, és most meg akarsz venni. Kinek nézel te engem? Azt hittem,
barátok
vagyunk.
– Ha barátok vagyunk, akkor igazán megígérhetnéd, hogy hallgatni fogsz. És be is
tarthatnád –
kontrázott Sebastian morcosan.
– Inkább mondd el az igazat.
– Ha bárki megtudja, az számomra teljes katasztrófa. Teljes. – Sebastian esedezően
nézett
Trolléra, akinek a tekintetéből sütött, hogy hajthatatlan maradt.
– Miért? Ki ez a Vanja? Miért követed? Ki fogja megkérdezni? Tudni akarom. – Trolle
először
nézett ki teljesen őszintének. – Akkor abbahagyom. De csak akkor.
Sebastian Trolléra pillantott. Most már mindegy, hogyan próbál kimászni ebből. Ha hazudik,
annak nem lesz jó vége. Akkor Trolle puszta rosszindulatból kitálal Vanjának. Ha viszont
elmondja
az igazat, akkor se lehet többet biztos a dolgában. De legalább nyer egy kis időt.
– Na, mi lesz? – sürgette Trolle.
Sebastian lázasan gondolkodott. Ott van ráadásul a fehér zacskó tartalma. Amit Trolle
összeszedett. Abban már ott lehet az igazság. Lehet, hogy Trolle már tudja is. A
hazugságokkal
csak ront a helyzeten. Döntött.
– A lányom. Vanja a lányom.
Azonnal látta, hogy Trolle nem tudta.
De most már nem volt mit rejtegetni, így beszámolt mindenről.
Mindenről.
Kiöntötte a lelkét.
Amikor befejezte, békét érzett. Nyugalmat. Könnyebbnek érezte magát. A bevásárlózacskót
is.
A titkok jobban nyomták a szívét, mint sejtette.
Trolle csöndben állt, és nézte.
– Azt a mindenit, micsoda történet!
Trolle leereszkedett a kanapéra. Gondolkodott. Felnézett Sebastianra. Teljesen más hangon
beszélt. Már nem volt gúnyos.
– Mit fogsz tenni?
– Nem tudom.
– Szerintem el kellene engedned. Hagyj fel a próbálkozásokkal! Csak rossz vége lehet.
Sebastian értékelte Trolle őszinte szavait. Egyetértően bólintott.
– Én is így gondoltam.
– Nézz csak rám! – szólt Trolle. – Én nem engedtem el őket. Én nem hallgattam senkire.
Elnémult, és az ablakpárkány felé nézett, ahol egy bekeretezett fénykép állt. Két fiatal fiú
és egy
lány, meg egy nő a kép közepén, akit Trolle fekete filccel kisatírozott.
– Csak egy képem van róluk. Ez minden.
Sebastian nem válaszolt. Gyengéden nézett Trolléra.
– Ha az ember túl erősen küzd, mindent tönkretehet – mondta Trolle halkan, szinte
magának.
Sebastian a kanapéhoz lépett, és leült Trolle mellé. Egy pillanatig elgondolkodott rajta,
megemlítse-e, hogy azért van különbség a között, hogy az ember messziről követ valakit,
és a
között, hogy megpróbálja kábítószer-birtoklásért lecsukatni a volt felesége új pasiját, majd
elrabolni a gyerekeit, de megállta. Trolle közel engedte magához. Nem örülne, ha ezt most
Sebastian kihasználná.
– Ezt senki másnak nem meséltem még el – mondta inkább.
– Megértem.
Amit Trolle ezután csinált, meglepte Sebastiant. Megfogta a kezét. Barátságosan, egy
bizalmas,
vigasztaló szorítással. Egymásra néztek. Aztán Trolle hirtelen felállt a kanapéról. A vékony
test tele
volt energiával.
– Viszont ha tényleg követ valaki, akkor elvezetted Anna Erikssonhoz.
Annyira egyértelmű. Sebastian azonban nem is gondolt rá. Amikor Torkel arról beszélt,
hogy
megpróbálhatna figyelmeztetni néhány nőt, akivel lefeküdt, természetesen telefonon
gondolta. De
az Ursulával folytatott beszélgetés után az ebédlőben Sebastian a fejébe vette, hogy
felkeresi őket.
Személyesen. Ez tűnt a legkevesebbnek, amit tehet. Eszébe se jutott, hogy még mindig
követhetik.
Miután majdnem elütötte a Ford a rendőrség előtt, kizárta ezt a lehetőséget. A férfit
leleplezték,
rájöttek, itt a vége. Hogy folytatja, esetleg egy új autóval, ez eszébe sem jutott.
– Gondolod? De már figyelmeztettem Annát. Elutazik a városból.
– Amikor ott jártál ma este?
– Láttál?
Trolle bólintott, de valami más is járt a fejében.
– De láttam ott másvalakit is.
Sebastian megmerevedett. Nem tetszett neki Trolle hirtelen aggodalmas hangja. Egyáltalán
nem
tetszett neki.
– Nem is gondoltam rá – folytatta Trolle. – Csak feltűnt, de most, hogy mondod, hogy
követtek…
Trolle nem fejezte be a mondatot. Sebastian érezte, ahogy egyre nyugtalanabb lesz.
– Mire? Mire nem gondoltál?
Trolle elsápadt.
– Kétszer is jártam ott veled egyszerre, és mindkétszer láttam egy fickót egy kék
Focusban. De
mindig úgy gondoltam, vár valakire.
Sebastian hirtelen felpattant a kanapéról.
– Ő az! Ő követett.
– Ma este is ott volt. De autót cserélt. Egy ezüstszínű japán kocsija van.
– Hogy nézett ki?
– Nehéz megmondani. Napszemüvegben volt.
– És sapkában?
Trolle bólintott.
– És sapkában.
Kirohantak taxit fogni. Sebastian azonnal a Storskärsgatanra akart menni, de Trolle
ragaszkodott
hozzá, hogy előbb győződjenek meg róla, egyedül vannak-e. Attól, hogy most nem látnak
ezüstszínű autót az utcán, még semmi sem magától értetődő. Került üres taxi, s beültek a
hátsó
ülésre. Trolle beszélt a sofőrrel, akinek ez nyilván egy érdekfeszítő út lehetett. Trolle
egyfolytában
változtatta az úti céljukat, és arra kérte a vezetőt, hogy menjen a városban hol erre, hol
arra, és
használja a busz- és taxisávokat olyan gyakran, ahogy csak lehet. Állandóan
hátranézegetett, és fél
órába telt, amíg végül megnyugodott.
Egyedül voltak.
Végül a Karlaplanra irányította a taxit, és a hátralévő utat gyalog tették meg. Sebastian
számára
minden lépés néma volt és zavarodott, mintha egy álomban sétálna, és nem tudná
összeszedni a
gondolatait.
A Storskärsgatan üresen tátongott. Egy férfi sétáltatta a kutyáját a parkban kicsit odébb,
de ő is
az ellenkező irányba tartott. Trolle Sebastian felé fordult.
– Maradj itt. Téged felismer.
Sebastian tiltakozni akart, de nem tudta, hogyan tegye. Inkább csöndben maradt. Felnézett
a
lakásra, amelyről tudta, hogy Anna és Valdemar otthona. Meleg fény áradt az ablakból, de
nem
látott senkit. Hogy hozhatott ekkora bajt rájuk? Tiszta idiótán viselkedett!
– Érted?
Sebastian végül bólintott, de nem vette le a szemét a lakásról. Trolle nyugodtnak tűnt.
Csillogott
a szeme. Sebastian még sosem látta ennyire elevennek és összeszedettnek.
– Fent is ellenőrzök mindent, ígérem – mondta Trolle, és eltűnt.
Sebastian visszahúzódott az egyik sarki ház árnyékába, onnan figyelte az embert, aki
boldog volt,
hogy megbíztak benne. Trolle lassan sétált végig a rövid utcán. Úgy nézett ki, mint aki az
esti
egészségügyi sétáját végzi, de Sebastian látta, milyen alaposan ellenőriz minden autót,
amelyik
mellett elhalad. Sebastian ismét visszanézett a lakásra. Hirtelen nagyon is érezni kezdte a
bal
kezében tartott bevásárlószatyor súlyát. Trolle nem kérte vissza, Sebastian meg
tehetetlenül cipelte
magával.
Fantasztikus, milyen gyorsan megváltoznak a dolgok. Néhány nappal ezelőtt Sebastiant
csak az
kötötte le, hogy tudna kárt okozni a két fent lakónak. Most pedig meg akarta menteni őket.
Látott
egy szemetest kicsit arrébb. Már arra gondolt, hogy odamegy, és kidobja a szatyrot úgy,
ahogy
van, amikor észrevette, hogy Trolle jön visszafelé, az út másik oldalán. Nyugodtan sétált,
telefonált, de továbbra is megszemlélte az autókat. Közelebb ért, és Sebastian meghallotta
a
beszélgetés részleteit.
– …Étem, nyilvávaló hogy eléedettek a nyugdípéztáukkal… Rendben, közöö. –Letette
a telefont, é zsebre váta.
Odaléett Sebastianhoz.
–Gyere, ne áljunk itt, é ne keltsük feltűét.
Sebastian pá gyors léésel felzákóott. A Valhallaväen iráyáa fordultak.
–Anna otthon van. É Valdemar is.
–Mit csinájunk?
–Mi semmit. Te hazaméz. É tartom a frontot.
–De…
–Nincs de, Sebastian.
Trolle megált, é köelebb léett hozzá Kezé Sebastian váláa tette.
–Bíz bennem. Elintéem neked. Megoldjuk együt. Bámikor híhatsz.
Báoríó megveregette Sebastian válá, é megfordult. Elindult a Storskäsgatan feléismé.
Sebastian pedig ott maradt. Bizalmat, szinte szeretetet ézett a féfi irát, aki ott séát.
Átaláan
nem engedett meg magáak ilyen ézelmeket senkivel szemben. Őaztá nem. Sebastian nem
olyan. Mindig mindent megold egyedü. Minden esetben. De ez most má nem ment.
Öökéháá lesz Trolléak. Igaz barája lesz.
Hazament. Teljesen kimerüt, mire a lakááa ét. Levette a zakóá, a nadrájá, é bezuhant az
áyba. Nem dobta ki a beváálózatyrot.
Nem tudta rázáni magá. Tú sokat jelentett neki, most, hogy komolyra fordultak a dolgok.
Letette az áy mellé
Nem néett bele.
Ma este nem.
Mé nem.

T orkel Yvonne konyhájában ácsorgott. Bort nem kért, de egy sörrel a kezében aztán
letelepedett
a nappaliban, amíg Yvonne a másnapi gotlandi útra csomagolt össze. A lányokkal kibérelt
egy
kis házat egy hétre a nyugati parton, de mindkét lány az utolsó pillanatban jött rá, hogy
olyan
dolgaik vannak Torkel lakásában, amelyeket muszáj magukkal vinniük. Így Torkel
összeszedte a
holmijukat egy papírzacskóba, és áthozta.
– Mikor is megy holnap a hajó? – kérdezte, és ivott egy korty sört.
– Fél tízkor.
– Szükségetek van fuvarra?
– Kristoffer kivisz.
Torkel bólintott. Hát persze.
– Át is megy hozzátok, amíg ott vagytok?
– Nem, miért?
– Csak érdekelt.
Yvonne abbahagyta a pakolást, és kíváncsian nézett Torkelre.
– Beszélnek róla a lányok?
– Nem.
Torkel megpróbált visszaemlékezni, említették-e a lányok egyáltalán Kristoffer nevét,
amikor
együtt voltak, de egy alkalmat sem tudott felidézni. Amúgy se beszéltek valami sokat
vele. Nem
annyit, amennyit Torkel szeretett volna. Ez talán nem is annyira furcsa. Amikor elváltak,
Yvonne
minden megbeszélés nélkül a megosztott felügyelet mellett döntött, de a lányok sokkal
többet
voltak Yvonne-nál, mint nála. Torkel munkája lehetetlenné tette, hogy minden második
héten
találkozzanak. Sokszor utazott el, és amikor itthon volt, nem mindig értek rá a lányok. Így
alakult
ki, hogy amikor Yvonne-nál voltak, „otthon” voltak. Ha Torkelnél, akkor „apánál”. Yvonne
közelebb
állt a lányokhoz, mint ő. Ebben biztos volt. Fájt egy kicsit, s nehéz volt szabadulni az
érzéstől.
– Vilma azt hitte, hogy miatta mentem el korábban a születésnapi bulijáról – folytatta
Torkel –,
de aztán megértette, hogy a munka miatt nem maradhattam.
– Micsoda? Azt hitte, azért mész el, mert Kristoffer átjön?
– Igen. Attól félt, hogy nekem ez majd kellemetlen lesz.
Egy pillanatig úgy tűnt, Yvonne megkérdezi, hogy „és tényleg kellemetlen lett volna?”, de
aztán
ellenállt a késztetésnek, és folytatta a pakolást.
– És egyébként hogy vagy? – kérdezte hétköznapi hangon. Ha érdekelte is, hogy érinti
Torkelt az
új kapcsolata, nem hallatszott a hangján.
– Megvagyok. Megtaláltuk a kapcsolatot az áldozatok között, de újra bevontam Sebastiant
a
munkába, így kissé fárasztó az egész.
– Megértem, de nem így értettem a kérdést. – Yvonne megint abbahagyta a pakolást, és
Torkelre
nézett. – Találkoztál valakivel?
Torkel elgondolkodott. A lánya ugyanezt kérdezte tőle pár nappal ezelőtt. De most Yvonne-
nal
beszél. Válaszolhat másképp. Megmondhatja az igazat.
– Nem tudom. Találkozgatok valakivel. De házas.
– El akarja hagyni a férjét?
– Nem hiszem.
– És attól még működni fog?
– Nem tudom. Valószínűleg nem.
Yvonne bólintott. Torkel egy pillanatra úgy érezte, hogy szívesen elmélyülne a témában.
Elmesélhetné, milyen egyedül érzi magát néha. És mennyire örülne, ha valami több lenne
közte és
Ursula között. Nem volt túl sok ember, akivel ilyesmiről beszélhetett volna. Az igazat
megvallva
senki. De a pillanat elillant. Yvonne témát váltott, s ezután mindennapos dolgokról
beszélgettek
meg az utazásról. Torkel megitta a sörét. Egy negyedóra múlva felállt, kellemes utat
kívánt a volt
feleségének, elköszönt a lányoktól, és elindult haza.
Meleg volt kint, bár már este tíz is elmúlt. Torkel kiélvezte a sétát üres lakása felé.
Elnyújtotta.
Azon gondolkodott, be kellene ülni valahová még egy sörre. Késleltetni a hazatérést.
Gondolataiba
merülve ballagott, amikor az egyik járda melletti kapu váratlanul kinyílt, és Torkel
majdnem
nekiment az embernek, aki kifelé jött. Egy embernek, akit felismert.
– Micke! Szia.
– Szia! Üdv. Szia…
Micke meglepettnek nézett ki. Kicsit pislogott, mint aki hirtelen nem tudja, ki is az előtte
álló
férfi. Bár jól ismerte Torkelt. Többször is találkoztak. Legutóbb Västeråsban. Ursula
megkérte
Mickét, utazzon oda, bosszúból azért, hogy Torkel bevette Sebastiant a nyomozásba. Csak
kicsit
félrecsúszott a dolog. Ursula igazából nem akarta, hogy Micke ott legyen. Micke meg nem
értette,
miért hívták oda, és ott maradt egyedül a szállodai szobában a gondolataival. A szobában
volt egy
minibár, Mickének pedig olykor-olykor problémája volt az alkohollal. Talán ezért is volt
zavarban,
hogy most belefutott Torkelbe.
– Ismerkedsz Stockholmnak ezzel a környékével? – kérdezte Torkel, hogy oldja a
feszültséget.
– Egy barátomat látogattam meg – bólintott Micke a kapu felé, amely épp akkor záródott
be
mögötte. – Megnéztük a meccset.
– Vagy úgy! Melyik meccset?
– Nos, valamelyik… Nem tudom pontosan, csináltunk közben mást is.
– Értem.
Csönd. Micke elnézett Torkel válla fölött. A távolba.
– Jól van, akkor indulok haza.
– Rendben. Üdvözlöm Ursulát.
– Átadom. Szevasz.
Micke elment. Torkel utánanézett. Csak képzelte, vagy Micke tényleg kicsit feszélyezett
volt?
Torkel érezte, hogy összeszorul a gyomra.
Tudja?
Megérezte, hogy viszonya van a feleségével? De akkor biztos szembesítette volna vele,
gondolta
Torkel. Dühös lett volna. Vagy éppenséggel elutasító? Most inkább idegesnek tűnt. Nem,
nyilván
nem tud semmit. De valamelyik este Ursula hajnali három felé ment haza, és bújt be
mellé az
ágyba. Frissen zuhanyozva. Akkor nem gondolkodott el a dolgon? Vagy nem is volt ébren?
Talán
annyira bízott a feleségében, hogy el se tudta képzelni, hogy esetleg megcsalhatja. Torkel
nem
tudta a válaszokat. Mindenesetre ha gyanított is Micke valamit, vagy esetleg meg is volt
győződve
arról, hogy Ursulának van valakije, semmi sem utalt arra, hogy Torkel lenne az. Biztosan
valami
más oka volt annak, hogy Micke ennyire sietett. Semmi köze hozzá meg Ursulához. Ennek
biztos
tudatában Torkel folytatta az útját. A sarkon volt egy étterem. Teli emberekkel. Csak
megiszik egy
sört. Esetleg bekap valamit. Nem sietett sehová. Úgyse vár rá senki.

Edward, mint mindig, hajnali egyig dolgozott. E szerint a rend szerint élt. Négy saját óra.
Kétszáznegyven zavartalan perc. A cella csöndje felszabadító volt. Az egyetlen hang az
öreg
laptopjának zúgása volt. Régi modell, hangos kis hűtőventilátorral, de a vezetőség
jóváhagyta,
mert se modem, se wifi nem tartozott hozzá. Ezzel egyáltalán nem lehetett kommunikálni
a
külvilággal. Lehetett. Múlt idő. Egy jó gondolat, amely a büntetés-végrehajtási intézet
alapelvei
között szerepelt, de amely idejét múlttá vált aznap, hogy a széles sávú internetet kis
műanyag
rudacskákban kezdték árulni, feltöltőkártyával és USB-csatlakozóval egyetemben. Egy
tizenkét
számjegyű kód, és hirtelen az egész világ elérhetővé vált.
A nap, amikor Edward becsempésztette a modemet, és először csatlakozott a külvilághoz,
élete
legszebb napja volt, vagy legalábbis a lövhagai életéé. A szabadságvesztés előtt azért volt
sok
boldog órája. De azok más idők voltak. Ezelőtt. Edward „előtte” és „utána” szakaszokra
osztotta az
életét. Jó módja volt ez annak, hogy megfigyelje a környezetét. Az alapvető változások
előtt és
után, amelyekbe mindenki belefut élete során.
Az anyja előtt és után.
Sebastian Bergman előtt és után.
Lövhaga előtt és után.
A modem előtt és után.
A modem érkezése után minden estéből kétszáznegyven perc gyümölcsöző és értékes lett.
Csak a
cellazárás után használta, és nem is végig. Régi megszokásból este kilenc és hajnali egy
között
csatlakozott az internethez. Akkor mert. Akkor esélye sem volt egy hirtelen
cellalátogatásnak.
Hinde nem is értette, hogy a vezetők hogy engedhetik ezt meg. Azt meghatározták, hogy a
cellalátogatások bejelentés nélkül, rendszertelenül történjenek, a meglepetés erejével, hogy
ne
lehessen rájuk számítani. Ennek ellenére sosem történt ilyen este kilenc és reggel hat
között.
Legalábbis az elmúlt hat évben nem. Ennek az esztelenségnek ugyanaz a
költségcsökkentés volt az
oka – jött rá Hinde –, mint amelyik a korábbi cellazárásért volt felelős. Este kilencről este
hétre
hozták előre. A vezetőség csökkentette a nappali személyzet létszámát, akik annak idején
este
kilencig dolgoztak. De most már este hétkor átvehette a munkájukat az éjszakai
személyzet.
Ezenfelül, hogy még több pénzt spóroljanak, csökkentették az éjszakaiak létszámát is,
ezzel
elméletben ellehetetlenítve a meglepetésszerű ellenőrzéseket. Amíg valami okos ember rá
nem jön
erre, és át nem alakítja a beosztást, vagy fel nem vesz még néhány embert éjszakára,
továbbra is így
marad minden. Amikor először hallott róla, hogy új igazgató érkezik a Lövhagába Sven
Tidell után,
Hinde nyugtalankodni kezdett. De a Thomas Haraldssonnal való két találkozás után biztosra
vette,
hogy nem ez a férfi fogja újragondolni a helyzetet. Amíg Haraldsson volt az igazgató, a
modem és
a kétszáznegyven perc Hindéé volt. Csak az övé.
Minden éjszaka elrejtette a kis műanyag darabot az ágy mögötti szellőzőben. Megtanulta
lecsavarozni a rácsot egy kávéskanál nyelével. Aztán pedig ugyanezzel a kanállal sok
hosszú
éjszakán át, még a modem érkezése előtt, vájt egy kis rést a téglafalba, pont a szellőző
nyílása
mellett balra. A résben egy titkos tárolót alakított ki, úgy, hogy csinált egy kis, téglaszínű
lemezt,
amelyet rögzíthetett rá. Szóval, ha valaki – minden valószínűség ellenére – ebben a szent
pillanatban levenné a szellőző fedelét, nem látna semmit.
Most, hogy már belejött, átlagosan két percébe került a kis fehér modemjét elővenni. Ma
este
még gyorsabban ment, mert annyira lelkes volt. Gyorsan kapcsolódott az internethez, és
megkezdte a munkát az immáron régi, hűséges nyitóoldalán, a fygorh.se-n.
Új anyag várta. Imádta az internetet. Mindent meg lehetett találni, ha akarta az ember. Ha
tudta,
mit vagy kit keressen. Ha valakinek volt kétszáznegyven perce minden nap.
Minden héten.
Minden évben.

Kint leszállt a sötétség, de a lakás tele volt fénnyel. Amikor Ralph hazajött a munkából,
lépésről
lépésre végigcsinálta a rituálét, és mostanra már minden lámpa égett. Beszámolt az este
történéseiről, és ott ült a nagy fehér asztalnál az amúgy szinte kopár nappaliban. Csak a
fekete
mappa feküdt előtte. Megint elkezdte az újságkivágásokat szortírozni. Lassan és
módszeresen
dolgozott. Egyszerre volt dühös és izgatott az újabb rituálék miatt. Szerette érezni a
fekete
szalagcímek erejét, a fekete-fehér képek csábítását, de ugyanakkor zavarta, hogy nem
eléggé
fegyelmezett. Sokáig próbálta elnyomni késztetéseit és szükségleteit, de a belső kényszer
hatalmas
volt. Arra fogta, hogy nem találta még meg a megfelelő rendszert a szortírozáshoz. Nem
találta
meg a tökéletes rituálét.
Kivágni, összegyűjteni, kidobni a szétszabdalt újságokat a szelektívbe, ez a része továbbra
is
kielégítően működött. De a maradék – be a borítékba, be a fiókba – hiányos volt. Azon
módosítani
kellett. Javítani.
Látni akarta őket, megfogni, megérinteni.
Vett egy mappát. Először támadt egy olyan gondolata, hogy dátum alapján fog
rendszerezni, de
aztán úgy döntött, minden újságot külön kell válogatni, hogy az ember gyorsabban
átnézhesse az
eseményeket, az adott kiadás szemszögéből. De valami hiányzott. Valami nem stimmelt.
Tegnap
éjjel újrarendezte az egészet, méret szerint. Előre a teljes oldalak, aztán a kétharmad
oldalak, majd
haladt tovább, az egyre kisebbek felé. Boldogan vette észre, hogy semmi sem volt negyed
oldalnál
kisebb. Egyértelmű, hogy nagy a hírértéke. Ez valami teljesen új volt számára.
Hogy jelent valamit.
Hogy figyelemmel kísérik.
Hogy értékes.
Elégedett volt az új rendszerrel, jónak tűnt, ezért becsukta a mappát és felállt. A dosszié
kezdett
betelni. Mind több újság írt róla, és egyre hosszabban. Holnap majd vesz egy új mappát.
Vagy talán
kettőt. Biztos, hogy valami különlegeset. Már nem volt elég, hogy a gyűjteményét, amely
az által
valaha elért legnagyobb dologról szólt, egyszerű, Esselte márkájú mappában tartsa. Jobb
minőségre volt szükség. Hogy a mappa megmutassa az ő és a Mester nagyságát.
Hogy büszke lehessen.
Bement a fürdőszobába, hogy előkészüljön az éjszakára. Megfordította az apró homokórát,
amely
a falra volt csavarozva. Egy kis, ritkaságokat forgalmazó boltban találta. Az üveget egy
kékre
festett fához rögzítették, amelyen a következő felirat állt: „Két percig csorog a homok –
Alaposan
fogat mosok”. A tökéletes segédeszköz, hogy megkönnyítse és betartassa a rituálékat.
Most
tisztességesen megmosta a fogát, amíg az utolsó homokszem le nem pergett, aztán pedig
elővette
a fogselymet. Reggel és este is használta, szerette, ha tiszta a szája. Kedvelte az ínyéből
kicsurranó
vér ízét, és ötször húzta oda-vissza a fehér fogselymet erősen minden foga között, amíg
több
helyen vérezni nem kezdett. Aztán kiöblítette a száját, és nézte a mosdóban a véres vizet,
amelyet
kiköpött. Öblített és ismét köpött. Ezúttal kevesebb volt a vér, de továbbra is pirosas lett
a lefolyó
víz. Hogy még kevésbé volt-e piros harmadszorra, nem tudta. Kettőnél többször sosem
öblített.
Rövid csipogás hallatszott a hálószobában lévő laptopból. Ralph rögtön tudta, mit jelent ez.
Új
üzenet a Mestertől. A számítógép minden egyes alkalommal jelzett, ha a fygorh.se frissült.
Igazából szeretett volna azonnal a hálószobába rohanni, de először megmosakodott.
A Mester mindig a türelemről papolt. Emlékeznie kell erre, gondolta. Ügyelni kell a belső
helyre,
ahonnan a dolgok helyes sorrendje fakadt.
Rituálék.
Az alapok.
Benedvesítette a kezét a folyó víz alatt, megnyomta kétszer a folyékony szappan
adagolóját, és
habot csinált: hatszor összedörzsölte a kezét, aztán pedig ugyanennyi dörzsöléssel
lemosta a csap
alatt. Utána ugyanilyen alapossággal megmosta az arcát, meg is törölte a rituálé szerint,
majd
felkent egy puhító arckrémet.
Aztán készen állt a Mesterre.
Az üzenet rövid és velős volt. Új megbízás.
Nem választhat. De nem is számít. A Mester is ugyanazt választotta, akit ő választott
volna.
Anna Erikssont.
Ő a következő.
Az ötödik.

T rolle még csak négy órája aludt, amikor az ébresztő megszólalt. Meglepő módon mégis
friss
volt, és rögtön fel is kelt a kanapéról. Csodálatos érzés, általában kilenc órákat szokott
aludni,
és mégis sokkal fáradtabban kelt. Felhúzta a redőnyt, hogy lássa a reggeli napfényt, amely
máris
melegített. Rég volt, hogy reggel hat előtt kelt volna. Egykor mindennap így cselekedett.
Akkor
még volt egy kutyája, akit ki kellett vinni sétálni, és gyerekei, akiket az óvodába kellett
fuvarozni.
Egy felesége, akivel együtt lehetett munkába menni. Minden olyasmi, ami akkoriban nem
érződött
életnek, de ami igazából pont az élet volt.
Amit elsőként kezdett hiányolni, amikor elveszítette.
Trolle kihagyta a reggeli cigarettát, helyette inkább a hűtőbe nézett be.
Ahogy gyanította, gyakorlatilag üres volt. A tej maradékát megitta a dobozból, és úgy
döntött, a
reggelit a 7-Elevenben vásárolja meg. Most már formában kell tartania magát. Figyelnie
kell az
étkezésre és az alvásra. Ötlete sem volt, mennyi energiát kell befektetnie, de az alvásból
hamar
hiány jelentkezhet. Kihívást jelentett, hogy szellemileg friss maradjon, miközben le kell
győznie az
unalmat, amely kéz a kézben járt a hosszú megfigyelésekkel, és amelytől az ember
könnyen
elszenderedett. És nem volt helyettese.
Ezt most egyedül kell megcsinálnia.
Ezért hagyta abba tegnap éjjel fél kettőkor. A lakásban már pár órával korábban
lekapcsolták a
lámpákat, és miután hosszan és alaposan végiggondolta a dolgot, Trolle arra jutott, hogy a
kockázata annak, hogy a gyilkos az éjszaka közepén csap le egy olyan lakásban, ahol ott
van a férj,
jelentősen kisebb, mint másnap reggel, amikor Valdemar elhagyja a lakást. Eddig csak
olyankor
követtek el gyilkosságot, amikor a nő egyedül volt, és Trolle nem látta okát, hogy pont ezt
a
körülményt változtassák meg. De ez csak kockázatfelmérés volt, nem egzakt tudás, és
Sebastiannal
nem is osztotta meg ezt a döntését. Sebastian sosem fogadná el ezt a kockázatot,
túlságosan is
kötődött érzelmileg a történésekhez, és azt akarná, hogy Trolle egyfolytában ott legyen.
Vagy
jönne és leváltaná. Ezért Trolle maga döntött így.
Tartalékolnia kell az erejét. Ma is szüksége lesz rá, és folyamatosan nehéz döntéseket kell
majd
meghoznia, érzelemmenteseket, és elfogadható mértékű kockázatokat kell vállalnia.
Ezenfelül felszerelésre is szüksége lesz. Egy autóra és egy fegyverre. Lefoglalt egy autót
az egyik
kölcsönzőben, és próbált hozzájutni pisztolyhoz is. Elég jól ment. Rogge majd megkísérel
szerezni
egyet napközben. De Trolle nem akart teljesen fegyvertelenül érkezni, ezért visszament a
konyhába, felállt egy székre, kinyitotta a szekrényt a hűtő fölött, és kutakodni kezdett
néhány
csomag régi makaróni mögött. Meg is találta, amit keresett. Egy elektromos sokkolót
betekerve
egy nejlonzacskóba. Egy fekete Taser 2-est, amelyet pár éve vett az interneten.
Ellenőrizte, hogy
működik-e, szikrázott a két pólus között, így elégedetten vágta a nagykabátja zsebébe,
tudva, hogy
sokkal hatékonyabb, mint amilyennek tűnik. Egyszer egy este kipróbálta egy kötözködő
ipsén, aki
azonnal összecsuklott, ahogy a fegyver a nyakához ért. Trolle úgy döntött, hogy a
biztonság
kedvéért majd vesz új lítiumos elemeket, ha úgy adódik, de most beérte azzal, ami eleve
benne
volt.
Elindult otthonról. Vett egy nagy kávét és egy szendvicset útközben. Taxival ment az
autókölcsönzőbe, amely útba esett a város felé, és már fél hétkor kinyitott. Először egy
fehér Nissan
Micrát kapott, de kicserélte sötétkékre. A fehér túl feltűnő. Nem akarta, hogy észrevegyék.
Beugrott egy benzinkúthoz, és feltankolt cigarettával, szőlőcukorral, vízzel és keksszel.
Valószínűleg hosszú nap elé néz, és nem tudta, mikor lesz lehetősége feltölteni
élelmiszerkészleteit.
Negyed nyolckor a helyén volt az Eriksson–Lithner lakás előtt. Tíz perccel azelőtt, hogy
Valdemar elment volna, hogy metróval munkába induljon. Talált egy parkolóhelyet jó
kilátással a
házra, teljesen hátratolta az ülését, és elhelyezkedett. Rájött, hogy a reggel folyamán még
csak
nem is gondolt alkoholra. Nagyszerű érzés, meg is ünnepelte egy kis vízzel, amelyet
egyenesen az
üvegből ivott.
Egy negyedórával később az öltönyös Valdemar kilépett a kapun, és gyors léptekkel útnak
indult.
Valószínűleg munkába. Öltönyben szokott munkába járni, már amennyire Trolle eddig látta,
és a
lépések üteméből arra következtetett, hogy késésben van. Trolle kiszállhatott volna, hogy
kövesse,
de nem azért volt itt, hogy Valdemarról tudjon meg valamit. Azért volt itt, hogy megvédje
a nőt a
harmadik emeleten. Aki most valószínűleg egyedül volt. És Trolle majd tesz róla, hogy ez
továbbra
is így maradjon. Sebastian azt mondta, hogy a nő ma el fog utazni Stockholmból. Trolle
felelőssége, hogy sikerrel járjon. Trolle végignézett a többi parkoló kocsin, hátha valahol
mozgást
lát. De sehol semmi. Minden továbbra is csöndes. Kezébe vette a mobilját.

A nna Eriksson elővette a táskáját. Éjjel sokáig feküdt ébren. Képtelen volt elaludni. Az
egész
annyira abszurd volt, hogy már azt se tudta, mit gondoljon. De néhány dologról tudta, hogy
igaz. Veszélyben van. Nem látta tisztán maga előtt az egészet, de a helyzet komolyságát
felfogta.
Sebastian sápadt, aggódó arca és később a lánya rövid beszámolója a gyilkosságokról ezt
támasztotta alá.
Sebastian távozása után néhány órával Anna felhívta Vanját, mert kételkedett, hogy
Sebastian
története valóban igaz-e. Lehet, hogy csak el akarta távolítani. Nem volt benne biztos.
Vanja idegesnek tűnt. Csak keveset beszéltek. Anna megjátszotta, hogy nyugtalanítja, amit
az
újságban olvasott. Megpróbált minél többet kiszedni Vanjából, anélkül hogy a valódi okról
beszámolna. Nem tudott meg sokat. A rendőri titoktartás és a képesség, hogy
szétválassza a
munkáját a magánéletétől, fontos volt Vanjának, és tartotta is magát ehhez.
De amit Anna megtudott, megijesztette.
Igen, Sebastian megint a királyi nyomozóhatóság gyilkossági csoportjánál dolgozott.
Az ügynek köze van hozzá. Elég komolyan.
Vanja tényleg nagyon szűkszavú volt, Anna pedig nem akarta erőltetni, nehogy furcsa
legyen az
érdeklődése. De beszélgetésük egy részletéből megértette, hogy minden igaz.
– Nem is értem, miért vehet részt ezek után is a nyomozásban!
– Hogyhogy? Csak nincs köze a gyilkosságokhoz?
– Dehogy nincs. Nem mondhatom el, hogyan. De úgyse hinnél nekem… Senki se hinne
nekem.
Tehát igaz. Anna megpróbálta úgy befejezni a beszélgetést, hogy ne leplezze le a hirtelen
rátört
pánikot.
Senki se hinne nekem.
Anna hitt.
Anna tudta.
Anna rögtön felhívta az anyját. Kitalált valami történetet. Az anyja meglepődött, de örült,
hogy
meglátogatja.
Aztán betelefonált a munkahelyére. Elmesélte, hogy muszáj kicsit kimozdulnia. A családi
körülmények, magyarázta. Jól ment. Szerették a munkahelyén, és inkább nyugtalanok
lettek,
semmint megkérdőjelezték volna a szabadságkérése okát.
Megnyugtatta őket.
Semmi komoly. Csak valamit el kell rendezni az idős édesanyjával. De beletelhet egy kis
időbe.
Ezután nekilátott a pakolásnak. Egy hétre elég ruhát csomagolt be. Felhívta Valdemart és
megkérte, hogy jöjjön haza azonnal. Nem akart egyedül lenni. Elmesélte a férjének, hogy az
anyja
gyengélkedik, és úgy gondolta, odautazik kicsit. Valdemar felajánlotta, hogy vele megy, de
Anna
elutasította. Az ő anyja, és olyan régen töltöttek együtt időt. Semmi komoly. Sőt, inkább
ürügy,
hogy meglátogassa egy kis időre… Valdemar elhitte a hazugságot. Észre se vett semmit.
Talán mert Anna olyan jól értett a hazudozáshoz.
Nagyon jól. El is gondolkodott rajta, mióta megy ez így. Ő, aki mindig is úgy tartotta, hogy
az
őszinteség fontos.
De csak akkor, ha az igazság nem fáj. Ha természetes módon következik.
Annyiszor el akarta mondani az igazat Vanjának.
Annyiszor állt már nagyon közel hozzá.
De a hazugság, amelynek eredeti célja az volt, hogy biztosítsa a kényelmüket, és megóvja
őket, a
több ezer mindennapi apró valótlansággal valósággá vált. Idővel betokosodott az igazság,
és
bevehetetlen erőd lett, ahová Valdemart is magával rángatta.
Valdemar az elejétől fogva el akarta mesélni Vanjának az igazat, amikor már elég idős
volt, hogy
megértse, de Anna csak halogatta. A leleplezés ideje egyre jobban kitolódott, hetekkel,
hónapokkal,
évekkel, míg végül az igazság súlya már akkora volt, hogy mindent összetört volna. Míg
egyszerűen már túl késő volt.
– Vanjának nincs más apja, csak te – jelentette ki végül a férjének, és ebben maradtak.
Vanja és Valdemar közel kerültek egymáshoz. Vajon azért, mert a férfi olyan nagyon
igyekezett?
Azért, hogy soha senki meg ne kérdőjelezze elköteleződését és szeretetét? Akármiért is,
sikerrel
járt. Vanja jobban szerette Valdemart, mint Annát.
Jobban, mint ahogy Anna valakit is szeretett.
Remekül kiegészítették egymást. Valdemar tiltakozásai idővel elhalkultak, és ő is
tettestárs lett.
Mert úgy szerette Vanját, mintha a sajátja lenne.
Így bezárták az ajtót.
Elzárták az erődöt.
De egy nap, néhány hónappal ezelőtt betoppant ő. Sebastian Bergman.
Néhány levéllel egy letűnt időből.
A bizonyíték, amely nem tokosodott be.
Anna nemet mondott, és bezárta az ajtót. Remélte, hogy a férfi majd csak eltűnik.
De nem tűnt el.
Együtt dolgozott Vanjával Västeråsban, tudta meg Anna. Most meg újra együtt dolgoznak.
Valami érthetetlen módon Sebastian átjutott az erőd falain, a lánya közelébe került.
Vanja kifejezetten utálta. Ez volt az egyetlen pozitívum, az egyetlen, ami óvta az
igazságot.
Minden más csupa káosz volt. Titok a titokban. Csak Anna tudta, kicsoda Sebastian
Bergman. Sose
számolt be róla Valdemarnak.
Próbálta óvni.
Vagy nem bízott benne.
Valdemar nem olyan ember volt, mint ő. Neki nehezebb volt hazugságban élni. Így amikor
akkor
egyszer megkérdezte, ki az apa, Anna azt válaszolta, nem számít. Hogy senkinek sem
akarja soha
elmesélni, és ha ez problémát okoz neki, vagy nekik, akkor fejezzék be a kapcsolatot itt és
most.
Valdemar maradt. Soha többé nem kérdezte meg.
Jó ember.
Sokkal jobb, mint amilyet Anna megérdemel.
És most, hogy életveszélyben volt, Annának tovább kellett hazudoznia. Talán jogos is.
Talán így
ér véget a dolog.
Megszólalt a telefon. Anna összerezzent a hangjától. Megint egy marketinges. Ezúttal
széles sávú
internetet akart rásózni. Köszöni, nem kéri, és letette a telefont. Mintha felismerte volna a
hangot.
Tegnapról. A férfi, aki telefonált, és a nyugdíjpénztárról akart beszélni. Annát elfogta a
pánik.
Tényleg felismerte a hangot? Kirázta a hideg, felkapta a telefont, és megnézte a kijelzőt,
hogy
látszik-e a telefonáló száma.
Rejtett szám.
Ahogy tegnap is.
Jelent ez valamit? Biztos csak paranoiás. De nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy van
valami
azzal a hanggal. Mind a kétszer hasonló volt, idősebb, fáradt, kicsit rekedt, egyáltalán nem
olyan,
mint amilyen a telefonmarketingeseké szokott lenni. Ők általában fiatalok, pozitív energiát
sugárzó hanggal. Kínálnak valamit. Ez pedig nem. Ez valami mást akart. Túl könnyen
megadta
magát. Mintha már azzal is elégedett lett volna, hogy Anna felvette a telefont. Elégedett
azzal,
hogy otthon van.
Anna nyugtalanul állt az ablak mellé, és kinézett az utcára. Semmit sem látott. De mit
kellene
keresnie? A bejárati ajtóhoz lépett, és bezárta a biztonsági zárat. A kulcsot is benne
hagyta.
Úgy döntött, befejezi a pakolást, és taxit hív.
Akár rögtön el is indulhat a pályaudvarra.

Ralph azzal töltötte az utolsó tíz percet, hogy parkolóhelyet keresett. A De Geersgatanon
haladva
többször is elment a Storskärsgatan előtt. Az első utca csak egy zsákutca volt, a második
pedig
egyirányú, így nagy kört kellett tennie a Värtavägenen, hogy visszatérjen. Utálta, hogy ilyen
feltűnően kell köröznie. Ha újra és újra felbukkan ugyanaz az ezüstszínű autó, az felkeltheti
valami
kíváncsi szomszéd érdeklődését. Ugyanakkor nem volt más lehetősége. Szüksége volt az
autóra.
Olyan közel kellene parkolnia, amennyire csak lehet. Akkor kevésbé lesz kitéve a kíváncsi
tekinteteknek. Kevesebb idő van arra, hogy azonosítsák. Ez volt a villanegyedek előnye: a
parkolás
nem ütközött problémába. Úgy egyáltalán, ez az új helyszín macerásabban tűnt, mint a
korábbiak.
Kevesebb ideje maradt a megfigyelésre. Az első áldozatot napokon át figyelhette. Most
viszont
korlátozott volt az ideje, és arra jutott, hogy a legjobb lenne reggel fél nyolc és fél kilenc
között
cselekedni, miután a férj elment, és mielőtt a nő buszra szállt volna két megálló erejéig,
vagy
elsétált volna a munkahelyéig, a Sofiahemmetbe.
De most bátrabb volt. Jobb. Erősebb. Az első előtt többször is idegrohamot kapott, és
félbehagyta
a próbálkozást apró zavaró tényezők miatt: az egyik szomszéd ablaka nyitva állt, egy
bicikli akkor
ment el mellette, amikor kiszállt az autóból, valahol felsírt egy gyerek. Néhányszor
teljesen
berezelt, és hazament.
A harmadiknál, valamint az utolsónál, Willénnél már nem volt ilyen problémája, elkezdett
improvizálni, többet mert megtenni. Mindent a megadott kereteken belül persze, de
mindenesetre
hagyta, hogy adja magát a helyzet, és bízott az ösztöneiben. Felszabadító érzés volt,
amitől
felnőttebbnek érezte magát a feladathoz. Most már tapasztalt férfi. Egy hatalommal bíró
férfi. Egy
megbízást kevesen teljesítenének olyan jól, mint ő. Már ha egyáltalán bárki is felvenné vele
a
versenyt.
A tényleges megbízás sokkal nagyobb kihívásokkal bírt, mint amikor még csak fantáziált
róla. Az
első alkalommal, amikor elvágta a nő torkát, rosszul érezte magát. A hang, amikor
felhasadt a bőr,
furcsa volt, és olyan, mintha már a húsba metszett volna, a spriccelő vér meleg és
ragacsos voltától
pedig elfogta a pánik. De már kezdett hozzászokni. Csiszolt a tehetségén. Legutóbb még a
nő
szemébe is bele mert nézni, amikor kihunyt benne az élet. A hatalom érzete. Ha lenne
Isten, amiben
kételkedett, biztos így nézne ránk, amikor meghalunk. Egy lény, aki mentes az ítéletét
befolyásoló
háborgó érzelmektől. Mint végignézni egy hangya haláltusáját. Érdekes. De nem több.
Elvégre csak
egy ember volt, és a rituálék meg a megbízás fontosabb volt, mint minden ember
együttvéve.
Amivel továbbra is a legtöbb problémája volt, az a szex. Tudta, hogy meg kell tennie.
Muszáj
megtennie. Része volt a dolognak. De nem élvezte. Igazság szerint alig sikerült
végigcsinálnia.
Nehéz volt fenntartani az erekciót. Túl sok volt a hang, és túl nehéz volt behatolni. Nem is
szerette
a nőket. Túl gömbölyűek voltak, lötyögött a mellük meg a fenekük, és aztán a szaguk…
Körülötte.
Rajta.
Benne.
Ez a rész minden odafigyelését igényelte. Nem szeretett közel lenni senkihez. Legalábbis
nem
így. Egyáltalán nem. De nem ugorhatta át ezt a részt. Az csalás lenne. Bukás. Nem
sikerülne a
Mester nyomdokaiba lépnie. Nem is értette, miért csinálják ezt az emberek szabad
akaratukból.
Akarták.
Nagy titok volt ez számára.
Bekanyarodott a De Geersgatanra harmadszor is, de továbbra se talált parkolóhelyet.
Kezdett
nyugtalankodni. Már bent kellene lennie a lakásban, és tennie kellene a dolgát. Elment egy
városszéli barkácsboltba, amely már reggel hatkor kinyitott, és vett egy fehér
festőoverallt. Ki
kellett találnia egy történetet, hogy bejuthasson, és az ötlet, hogy munkás, aki a
lépcsőházat festi,
jónak tűnt. Vett néhány vödör olcsóbb festéket, és egy festősapkát is, amelyet az arcába
húzhat.
Működni fog a dolog.

T rollénak már a második körnél szemet szúrt. Ugyanaz az autó, amelyet korábban is
látott.
Ezüstszínű, japán márkájú. Egy napszemüveges, sapkás alak vezeti. Parkolóhelyet keresett.
Trolle letette a vizesüveget, és ösztönösen a zsebéhez nyúlt. A sokkoló ott volt. Elővette.
A fekete
műanyag meleg volt, és engedelmesen simult a tenyerébe. A pulzusa gyorsult, és
megpróbálta
végiggondolni a lehetőségeit. Először is felhívhatná a rendőrséget. Sosem volt nézeteltérése
Torkellel. Épp ellenkezőleg, felemelkedése és bukása alatt Torkel sosem ítélkezett felette.
Nem
támogatta Trolle minden lépést, de hát ez nem is annyira furcsa. Volt ott azért néhány
őrült dolog.
De Trolle mindezek ellenére mindig számíthatott a kollégájára. Már nem nagyon jártak
össze, de ez
nyilván nem Torkel hibája. Trolle tűnt el. Valamikor azonban elkönyvelte úgy, hogy tisztelik
egymást.
De ha most felhívná Torkelt, azzal Sebastiant sodorná kellemetlen helyzetbe.
Miért kapták el az elkövetőt Vanja anyjának a háza előtt?
Mit keresett ott Trolle?
Tényleg nem akart ártani Sebastiannak. Most nem. Most, amikor kiderült, hogy valójában
mennyire hasonlóak is ők ketten. Mintha ennek az esetnek a megoldásával vezekelne a
saját
bűneiért. Olyan esély ez, amelyet nem szabad elszalasztani.
De akármeddig gondolkodott is, tudta, hogy Sebastian titka mindenképp veszélyben van. Ezt
nem hagyhatta figyelmen kívül. Ha menekülésre készteti az embert, akkor lelepleződik, és
más nők
kerülnek a veszélyzónába. Trollénak cselekednie kellett. Kiütni az ellenfelet. Aztán
kigondolni egy
tervet. Nincs más mód.
Minden tőle függött.
Csak tőle.
Jó érzés volt. Rég volt ennyire jó.
Az autó harmadszor is elhúzott mellette, és Trolle döntött. Minden ütőkártya a kezében
van. Az
ezüstszínű autót vezető férfi nem tud róla. A meglepetés ereje az ő oldalán áll. Beindította
a
bérautót, és néhány perc múlva lassan elhajtott. Szabálytalanul leparkolt egy zebrára
néhány
méterre a De Geersgatantól.
Kiszállt és visszanézett.
Hirtelen felszabadult egy hely valakinek, aki parkolót keres.
Biztos volt benne, hogy a toyotás férfi be fog állni oda.

Ralph már a Värtavägenről észrevette. Tökéletes. Pusztán harminc méterre a nő házának

ajtajától. De ha pechje van, még elfoglalják, így gyorsított, és a Valhallavägenen átcsúszott
az
éppen pirosra váltó lámpa alatt. Gyorsan jobbra, és ismét jobbra. Aztán lelassított. Nem
akarta
feleslegesen felhívni magára a figyelmet. A hely még mindig megvolt. Óvatosan leparkolt.
Körülnézett. Minden nyugodt és csendes. Idegesítette, hogy késésben van, majdnem nyolc
óra.
Megtapogatta az övébe dugott kis kést. Nem ezt fogja használni, a konyhakés szokás
szerint
zacskóba csomagolva fekszik a táskában. De egy kisebb kés hasznos volt az elején. Amint
kinyittatta
az ajtót. Kéz a szájra, kés a torokhoz. Rémület és halálfélelem. Általában működött. Az
álca
nagyszerű. Akár láthatóan is hordhatja a fegyvert. A munkásoknál mindig van kés.
Kikapcsolta a biztonsági övet, és már épp szállt volna ki, amikor kinyílt az anyósülés
ajtaja, és
egy alak ült be mellé. Egy idősebb férfi. Nyúzottnak tűnt, félhosszú, ősz haja volt, és nagy,
fekete
kabátot viselt. A szeme égett. Akart valamit. A kezében egy fekete műanyag holmit
tartott, amely
úgy nézett ki, mint egy elfuserált zseblámpa.
– Itt a vége! – mondta a férfi, és a nyakára próbálta nyomni a furcsa holmit.
Elektromos sistergés és halk ketyegés hallatszott a fekete valami felől. Ralph reflexből
felemelte
a jobb karját, és sikerült félrelöknie a támadó kezét. A fickó nem volt valami gyors. A
fekete dolog,
amelyből azok a hangok jöttek, nekiütődött a fejtámlának. Ralphnak hirtelen leesett, mi is
az.
A kis villámok.
Az elektromos sistergés.
Egy sokkoló.
Újult erővel próbálta a támadó kezét a hátsó ülés felé nyomni.
Trolle káromkodott, és épp igyekezett volna visszahúzni a karját, amikor a magas, vékony
férfi
hirtelen felé ütött a bal kezével. Az ütés a szája fölött érte, nem fájt különösebben, csak
dühösebb
lett tőle. Rájött, hogy a meglepetés erejének annyi, és hogy eléggé rosszul áll a szénája.
Nem
készült közelharcra. Gyorsan véget kell vetni a dolognak. Ő is ütött kettőt a szabad bal
kezével: az
egyik nem talált, míg a másik a férfi arcát érte, aki felnyögött, és a feje előrebiccent.
Trollénak sikerült kiszabadítania a jobb kezét, és a férfi teste felé lendítette. Elég lesz az
udvariaskodásból. Rohadtul képtelenség autóban verekedni. Újra meglendítette a sokkolót,
és
várta, hogy a férfihoz érjen. A szeme sarkából észrevette, hogy a férfi bal keze a hasa
felé közelít.
Próbálta kivédeni az ütést, de nem sikerült. Nem számít, úgyis mindjárt vége az egésznek.
A férfi ütése ért célba először. Szörnyen fájt. Annyira, hogy Trolléból kifutott minden erő,
és a
sokkoló erőtlenül hullott ki a kezéből.
Hogyan lehetséges ez?
A fájdalom robbanásszerűen kiújult, amikor a férfi újra lesújtott. Trolle előtt kezdett
elsötétülni a
világ. És akkor rádöbbent.
A férfi nem ütött.
Hanem döfött.
Ismét.
Trolle érezte, hogy hirtelen meleg és nedves lesz az egész alsóteste. Nemsokára el fog
ájulni, de
még sikerült a férfi kezére néznie. Valamit fogott, Trolle gyomrából pedig valami
előbuggyant.
Az első egy kés volt.
A második meg a saját belei.
Az utolsó, amit látott, az volt, hogy sújt le újra a kés.
Ralph látta a vért és a beleket, ahogy a férfi nadrágjára folytak. Bizarrul nézett ki az
egész, s Ralph
egyre csak vagdalkozott. Biztosra kellett mennie. Az anyósülésen ülő férfi elnyújtottan
hörgött,
majd hirtelen elhallgatott. A férfi teste minden döfésre ernyedten válaszolt, aztán végül
lassan
előredőlt a kesztyűtartóra. Ralph egy pillanatra abbahagyta a vagdalkozást, de feszülten
figyelt.
Egy apró mozdulat a betolakodótól, és újrakezdi. De minden nyugodt maradt. Hirtelen teljes
csend
telepedett az autóra. Fehér festőoveralljának ujjai vérvörösek voltak. Belsőségek és vér
szaga
terjengett.
Ralph gondolatai egymást kergették.
Mi történt? Ki a fene ez az ember, aki most itt ül mellette holtan? Jönnek többen is?
Nyugtalanul
nézett körül, de az utca üresnek tűnt. Senki sem közeledett az autója felé, ha jól látta.
Senki sem
szentelt neki figyelmet sem. Nem valószínű, hogy az öregember rendőr volt. A rendőrök
nem
használnak sokkolót. Rendes fegyvert használnak. De akárhogyan is, Ralph személye, vagy
legalábbis a tervei lelepleződtek. Mert a férfi nem minden ok nélkül ült be az autójába.
Itt a vége! – csak ennyit mondott. Ilyet nem mondunk, ha ki akarunk rabolni valakit. Ilyet
akkor
mondunk, amikor meg akarunk állítani valaki. A Mesternek igaza volt. Hanyag módon járt
el.
Leleplezte magát. Talán Sebastian Bergman áll a dolgok hátterében. Jobb ellenfél, mint
Ralph hitte.
Rájött, hogy követi. Utánarohant a rendőrség előtt. Talán nem volt elég autót cserélni.
De attól még mindig nem logikus.
Ha Sebastiannak része van abban, hogy egy halott ember ül az autójában, akkor ennek a
fickónak
is rendőrnek kell lennie. Elvégre Sebastian velük dolgozik. És akkor biztosan vannak még
többen is.
Sokkal többen. Magas prioritást kapott az ügye. Az ő ügye volt a legfontosabb, amelyben
nyomoztak. Hol vannak a többiek?
A kérdéseire nem kapott rendes választ.
Ralph ismét nyugtalanul körülnézett. Mozgást látott a ház körül, ahol most épp lennie
kellett
volna. Egy taxi gurult elé. Ralph lecsúszott az ülésben, hogy ne látszódjon. Megpillantotta
Anna
Erikssont, aki gyors léptekkel távozott a házból, kezében egy utazótáskával. Beszállt a
taxiba. Utána
kellene mennie. De rájött, hogy lehetetlen. Át kell öltöznie. Meg kell szabadulnia egy
testtől. És az
autótól.
Elszúrta.
Csalódást okozott a Mesternek.
Vállalnia kell a következményeket.

Vanja reggel mogorván érkezett a rendőrségre. Igazság szerint már este idegesen feküdt
le,
reggelre pedig még rosszabb lett a kedve.
Még fél nyolc sem volt, de a nap máris rémes.
Nem elég, hogy sehová se jutottak a nyomozással, ami rettenetesen felbőszítette, de
ennek
tetejébe ott volt még Sebastian Bergman is, aki aktívan részt vett az ügy
felgöngyölítésében. Nem
is értette, miért. Valaki, akinek kapcsolata volt mind a négy áldozattal, hogyan
maradhatott a
legbelső körben? Még ha Torkelnek igaza is van abban, hogy Sebastian közbenjárásával
talán újabb
gyilkosságokat előzhetnek meg, és Edward Hinde is felfigyelt a dologra, attól még
felelőtlenség.
Ha ez kiderül, Torkelnek annyi. Még ő sem fogja tudni kezelni a média mocskolódását. De
nem csak
ettől volt Vanja dühös. Szerette Torkelt, de hogy a férfi a karrierjét kockáztatta Sebastian
miatt,
arra igazából magasról tett. Ami az őrületig felbosszantotta, az az volt, hogy Torkel a
nyomozás
teljes ideje alatt Sebastiant részesítette előnyben a többiekkel szemben. Ennyire azért nem
volt
csodálatos az ipse. És még Vanja idegeire is ment. Nem tudott ellazulni, ha Sebastian a
közelben
volt. Állandóan olyan furcsán nézett rá. Úgy érezte, Sebastian megfigyeli. Rosszabb rendőr
lett
tőle. Utálta Sebastiant. Szívből.
És tegnap a megfeneklett nyomozás miatt Södertäljébe kellett utaznia teljesen
feleslegesen.
Södertäljét is utálta.
Amikor mindezek után egy kis segítséget kért Billytől, elutasítást kapott. Csináld meg te.
Ez
meg mi a fene? Mégis mióta szokás a csapatban egy kérésre úgy válaszolni, hogy „csináld
meg
te”?
Az értelmetlen södertäljei út után, amely ráadásul még száz koronájába is került,
lezuhanyozott,
teát főzött, megkent néhány szendvicset, és letelepedett a tévé elé. A konyhaasztalhoz
sem tudott
leülni, hogy átnézze az ügyet, addig, amíg meg nem nyugodott. Míg ki nem kapcsolódott.
Nem ment.
Egyáltalán nem ment azok után, hogy az anyja késő este felhívta, és elmondta, hogy a
nagyi
beteg, és úgy döntött, odautazik, és marad pár napot. Vanja persze megkérdezte, mi a
nagymama
baja, de csak annyit tudott meg, hogy semmi komoly. De akkor miért megy Anna
szabadságra és
utazik hozzá, ha semmi komoly? Anna csak titkolózott. Pont, mint amikor Valdemar lett
beteg.
Nem mondta el a vizsgálatok eredményét, elbagatellizálta a dolgot, szépített. Vanjának az
apjához
kellett fordulnia, hogy megtudja az igazságot. Aki elmesélte. Mindent. Anna pedig hazudott
neki.
Vanjának ez egyáltalán nem tetszett. Persze, Anna csak védeni akarta a lányát, de
eltekintve ettől, a
hazugságai nem hozták őket közelebb egymáshoz. És már így is volt közöttük távolság.
Annának
nevezte az anyját, de Valdemart apának. Már ez is sokat elárult.
Vanjának muszáj lesz beszélnie Annával erről valamikor. Hogy nem értékeli a hazugságokat
a
kapcsolatukban. Tegnap kedve lett volna azt mondani a telefonba, hogy csatlakozik.
Meglátogatja a
nagyit. De nem tud szabadságra menni. Most nem. Nem hagyhatja ott a munkát, amikor
már egy
hónapja nem jutottak sehová. Vagyis hát, jutottak valamire. Megtalálták a Hindével való
kapcsolatot. De ezt a nyomot nem ő fogja végigvinni. Sebastian feladata. Torkel így
határozott.
Nyavalyás Torkel!
Nyavalyás Sebastian!
Nyavalyás minden!
Kikapcsolta a tévét és kiment. Először csak sétálni. Levegőzni, elűzni a gondolatait,
elfáradni. De
aztán elsétált a kocsma előtt, és bement. Vett egy sört, aztán még párat. Néhány srác
csatlakozott
hozzá, és továbbmentek. Találkozott ismerősökkel. Még több sört ivott. Aztán valaki
feleseket
rendelt. Lehet, hogy ő maga. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy hazaviszi
valamelyik
srácot magával, de aztán elállt a tervtől. Jóval hajnali kettő után került ágyba. Eléggé
berúgva.
Részegen. Ami nagyon nem vallott rá. Az óra a szokásos időben csörgött. És most, alig
négyórányi
ittas alvás után, itt volt a munkahelyén. Inkább volt dühös, mint részeg, de akárhogyan is,
nem jó
párosítás.
Leült az íróasztalhoz, és bekapcsolta a számítógépet. Rodriguez után kezdett kutatni.
Megtalálta,
de arról semmit nem sikerült kiderítenie, hol vagy mikor történt az a baleset, amelytől
lebénult.
Tovább kellett keresnie. De először kávé kellett. A koffein és egy fejfájás-csillapító
csodákra képes.
Kiment az ebédlőbe, kivett egy csészét a konyhaszekrényből, megtöltötte kapucsínóval,
aztán
visszatért az asztalához. Kihúzta a felső fiókot, és elővett egy levél gyógyszert. Lenyelt
egy
tablettát egy korty kávéval. Már épp folytatni akarta a keresést, amikor bejött Billy.
Válltáskájának
pántja keresztben futott a mellkasán, kezében biciklis sisak. Billynek huszonnégy
sebességes
biciklije volt. Ugyanolyan anyagból készült, mint valami űrhajó vagy mi. High-tech.
Természetesen. Vanjáé háromsebességes volt. Soha nem is használta.
– Szia, hogy s mint? – kérdezte Billy, ledobva táskáját a helyére.
– Jól – válaszolta Vanja, de nem nézett fel. Mindent megtett annak érdekében, hogy
annyira
elfoglaltnak tűnjön, amennyire csak lehet, hogy elkerülje a további kérdéseket. Nem járt
sikerrel.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Billy, és odalépett az asztalához, hogy megnézze.
Billynek melege van, vette észre Vanja. Az izzadság lefolyt az arcán, végig a nyakán.
A fiatalember oldalra döntötte a fejét, és a pólója ujjába törölte.
– Utánajárok, mikor került Rodriguez kerekes székbe.
Billy érezte, hogy összerezzen. Igazság szerint, ha Vanja nem ért volna még be, Billy azzal
kezdte
volna a napot, hogy előkeresi neki a Rodriguezről szóló információt. My szerint remekül
viselkedett tegnap. De akármilyen jó is volt kiállni magáért olykor-olykor, és arra törekedni,
ne
vegyék a segítségét természetesnek, egész este furdalta a lelkiismeret.
– Hol keresed?
– Miért? – Vanja először nézett fel a képernyőről Billyre, amióta bejött. – Szeretnél
segíteni?
Billy elgondolkodott. Ez most új. Vanja nem kért segítséget. Azt kérdezte, akar-e segíteni.
Talán
mert szerinte Billy szereti az ilyesmit? Ha együtt dolgoznak. Vagy csak teszteli a tegnapi
nap
után? Billy nem hagyta el a járt utat a járatlanért, és visszakérdezett:
– Szükséged van segítségre?
– Nincs.
Vanja visszafordult a géphez, és pötyögni kezdett. Billy tanácstalanul álldogált egy darabig.
Vanja haragudott, ehhez kétség sem fért. Feltehetőleg rá. És valamelyest igaza is volt.
Hagyja az
egészet? Reménykedjen, hogy elmúlik, mert hát nyilván elmúlik. Előbb-utóbb.
Emlékeztette magát, hogy ma mindenesetre kicsit engedékenyebbnek kell lennie Vanjával.
Billy
nem szerette, ha nincsenek jóban.
– Kérsz kávét? – A békepipa apró füstpamacsa csak nem árt.
– Már van, kösz.
Vanja a szinte teli kapucsínós bögre felé bólintott. Billy biccentett. Láthatta volna. Már
csak egy
békeajándék maradt. Egy kinyújtott kéz, amelyről tudta, hogy Vanja elfogadja.
– My a neve.
– Kinek a neve My?
– A lányé. A színházas lányé… A barátnőmé.
Vanja úgy nézett fel, mint aki folytatást vár. Billynek azonban nem volt ilyesmi a
tarsolyában.
Egy sor kíváncsi kérdést várt. Eldöntötte, hogy mindegyiket megválaszolja, kivéve, hogy
mivel
foglalkozik My. A tegnapi telefonbeszélgetés után Vanja rögtön rájönne, és akkor Mynek
annyi.
Egyszer s mindenkorra. Ezt sem akarta. A francba, micsoda nehéz helyzet. Vanja még
mindig
érdeklődve nézte. Billy kezdte magát hülyén érezni. Mintha csak dicsekvésből mondta
volna.
– Nos… Csak azt hittem, tudni akarod.
– Jó. – Vanja visszafordult a géphez. Nem érdekelték Billy barátnői. Komolyan haragudott.
Talán
másokra is, nem csak Billyre.
– Jól van… Gyorsan lezuhanyozom.
– Tedd azt.
Billy még álldogált ott egy kicsit, de aztán kiment az irodából.
Nehéz nap elé néztek.

Edward a könyvtárban ült.

Kis intézmény létére Lövhaga könyvtára nagy volt. Valószínűleg több okból kifolyólag.
A fogvatartottak felügyelete miatt. A szörnyű tetteik miatt. Az ötlet miatt, hogy
elősegítsék a
bentlakók szellemi és jellemfejlődését. A hit miatt, hogy a könyvektől és a tudástól majd
valami
varázslatos módon jobb emberekké válnak. És végül az ok, amely a legtöbb emberi
építmény
kialakítása mögött áll: az egyéni érdek. Minél szebb könyvtárat tud a vezetőség felmutatni,
minél
több fogvatartott ül az intézetben rendszeresen, és képezi magát, annál jobb minősítést
kap az
intézmény a belső beszámolókban. Egyszerű logika: a szép könyvtár egyenlő a hozzáértő
és aktív
vezetőséggel.
Hinde maga is látta ennek az érvrendszernek az eredményét a takarítás miatt kirobbant
nagy
verekedés után. Néhány hónappal később átépítették a könyvtárat, és kapott egy galériát a
bölcsészettudományok szekció. Mintha a poszttraumatikus stresszben szenvedő,
többszörös
erőszakos bűntettért fogva tartott egykori jugoszlávok közötti veszekedéseket
megakadályozná
A reneszánsz történetének tizenkét kötete, vagy más írások a filozófiáról és
eszmetörténetről.
A kínálatban szerepelt szakirodalom és regények is, de ha az ember kincset akart találni,
rendesen kutakodni kellett. Edwardnak is csomó idejébe került, de most szokása szerint az
emeleten ült, és az egyik kedvenc könyvét olvasta. Napóleon 1797-es útjáról szólt, amely
az itáliai
Alpokon keresztül vezetett. Napóleont akkor nevezték ki hadvezérnek, és azért küldték,
hogy
megóvja a francia szövetségeseket Olaszországban a Habsburg-haderőtől. Napóleon ezen
dicsőséges harcok alatt bizonyította be stratégai képességeit, ami aztán biztosította
számára a
központi helyet a történelemben. Edward már többször is olvasta ezt a könyvet, de nem a
csapatok,
a csaták, az élelmezés problematikájának vagy a reálpolitikának a leírása miatt. Nem, a
könyv
közepén volt egy fejezet, amelynek az volt a célja, hogy bemutassa Napóleont mint
embert, és
mindenekelőtt az anyjával való kapcsolatára koncentrált. Letizia Bonaparte.
Egy erős anya.
Egy domináns anya.
Hinde úgy érezte, ebben a fejezetben rátalált Napóleon titkára. Látta a kisfiút, aki annyi
mindent
akart egyetlen ok miatt: Letizia miatt. Nehéz lehetett azzal a nővel.
Edward elengedte Letiziát egy pillanatra, és körülnézett. Tudta, hogy két vagy három
perccel
múlt dél, és műszakváltás lesz a könyvtárban. Az emeleten posztoló őr lement a kis
recepcióra,
amely pont a földszinti bejárat mellett helyezkedett el, és kollégájával együtt kimennek a
könyvtárból, amint megérkezik a váltás. Az új őr mindig egyedül volt, és általában a
sűrűbben
látogatott földszinten maradt. Amikor a másik őr megjött tíz perccel később, egyikük
felköltözött
az emeletre.
Hinde letette a könyvet. Óvatosan közelebb húzta a székét a korláthoz, hogy minél jobban
lássa,
mi történik odalent.
Mint általában, Hinde egyedül volt az emeleten. A többi fogoly már nem járt fel, legalábbis
akkor
nem, ha Edward is ott volt. Engedelmesen odalent maradtak. Már régi dolog volt ez, és
néha olyan
érzés volt, mintha a vezetőség azért költött volna több millió koronát az egész emelet
kiépítésére,
hogy aztán egyetlen ember használja.
Kellemes érzés.
Az impozáns átadó után belekerült néhány heves veszekedéssel tarkított hétbe, amíg be
nem
idegződött ez az íratlan szabály mások fejébe is. Edward akkor még számíthatott a nálánál
sokkal
nagyobbra nőtt barátja, Roland Johansson segítségére, aki még most is hiányzott neki.
Rolandnak
volt egy különleges képessége arra, hogy meggyőzzön másokat. Nem félt, és nem is
tartották
vissza olyan emberi gyarlóságok, mint az empátia és a jószívűség. Ugyanakkor egy katona
hűségével ragaszkodott Edwardhoz, és mindig ott ült csöndben az oldalán. Roland nem
beszélt
sokat, de Hinde kiszedett belőle ezt-azt, és megtalálta az utat Roland gyerekkorához, és
felfedezte
azt a sok csalódást, amely ott élt benne. Alkoholista szülők. Nevelőotthon nevelőotthon
után.
Folyamatos költözés és bizonytalanság. Korai bűntények és drogok. A szokásos
forgatókönyv,
amelyet kéretlen lakótársai mintegy kilencven százalékának életére rá lehetne húzni. De a
legnagyobb különbség Roland és a többiek között abban állt, hogy Roland intelligens volt.
Rettenetesen. Hinde ezt már az elejétől gyanította, és kitöltetett vele egy IQ-tesztet az
egyik
könyvtári könyv segítségével. Roland százhetvenkét pontot ért el a Stanford–Binet-teszten.
A népesség mindössze tízezred százaléka ér el százhetvenhat pontnál magasabb
eredményt. Hinde
újra ellenőrizte a Wechsler-teszt segítségével, és körülbelül ugyanezt az eredményt kapta.
Roland
Johansson különleges volt, Edward számára pedig egy isteni ajándék. Egy elfeledett, túl
okos fiú,
akit kőkeménnyé tett a nehéz élet és a sok csalódás. Valaki, akinek a valódi énjét soha
senki nem
látta meg. Amíg nem találkozott Edwarddal. A mentális ingereket felváltották a kémiaiak,
és Hinde
arra edzette, hogy tegyen eleget a feladatának. Szabadulása után Roland nem keltett
feltűnést.
Semmi bűntény, semmi drog. Várta a jelet. Edward kezelése sokkal hatékonyabb volt, mint
a
társadalom húsz éven át tartó esetlen kísérletezése. Személyiséget adott Rolandnak, és
önbizalmat.
És ez jobb volt minden könyvnél, akárhány kötetben jelenik is meg. Edward örült, hogy ilyen
hűséges munkatársa van a falakon kívül, de hiányzott neki idebent. Jobban, mint ahogy
várta.
Részben azért, mert a barátság fontossá vált számára, és részben azért, mert Roland
távozása után
lövhagai hatalma megcsappant. Edward Roland helyett a háromszoros gyilkos Igor felé
fordult.
Igor fizikai erejét tekintve ugyanilyen hatékony volt, de sajnos bipoláris
személyiségzavarának
köszönhetően nehéz volt benne teljesen megbízni.
Edward látta, hogy az új őr bejött a könyvtárba, ma kicsit késve, de még hibahatáron belül.
A férfi
megállt, és váltott néhány szót két kollégájával. Mindhárman felnevettek, és az újonnan
jött vállát
megveregetve a másik kettő elvonult ebédelni. Az ajtóban találkoztak egy kékbe öltözött
takarítóval, aki takarítókocsiját húzta befelé a könyvtárba. Odabiccentettek neki. A takarító
visszabiccentett. Ralph volt az. Pontosan érkezett. Mint mindig. Edward látta, hogy Ralph
megáll,
és röviden beszél az őrrel, aki éppen leült a recepcióspult mögé. Hinde ezután az épület
rövidebbik
oldala mentén elosont a lifthez. A könyvespolcok között maradt, hogy úgy tűnjön, egy
könyvet
keres, de a lenti őrök sosem figyeltek oda rá. A tizennégy eseménytelen év miatt
biztonságban
érezték magukat. Elkényeztette őket.
– Az emeleten kezdek – hallotta Ralph hangját.
– Kezdjen, ahol akar – felelt az őr kimérten.
Hinde hallotta, ahogy Ralph gyorsan a lift felé húzta a kocsiját, és megnyomta a
hívógombot. Az
ajtók azonnal kinyíltak, Ralph pedig betolta a kocsit.
Körülbelül kilenc percük van, mielőtt az őr társaságot kap, és egyikük feljön az emeletre.
Nagyon
ritkán találkoztak így. Csak akkor, ha valamiről nagyon muszáj volt beszélniük. Amikor
nem volt
elég az internet. Edward találta ki ezt a biztonsági intézkedést. Nagyon fontos volt, hogy
találkozóik ne váljanak rendszeressé. Semmi sem történhet minta szerint, amelyre az őrök
felfigyelhetnek, és amely miatt gyanakodni kezdhetnek. De most muszáj volt találkozniuk.
Ralph
küldött egy nyugtalanító üzenetet a fygorh.se oldalon. Valaki a nyomukban járt. Egy férfi
meghalt.
Egy férfi, akit Hinde ismert, legalábbis ha a Ralph által talált jogosítvány az övé.
Trolle Hermansson.
Az egyik rendőr a fülledt kihallgatószobában. Akkoriban nyomozó. A legagresszívabb abból
a
háromból, akikkel a sorozatos kihallgatásokon találkozott.
Már nem rendőr.
Akkor mit keresett Anna Eriksson lakása előtt?
Biztos Sebastiannak van köze a dologhoz. Sebastian, Trolle és az a Torkel Höglund voltak
ott
akkoriban. Néha cseréltek. De egyik a háromból mindig jelen volt. És az egyikük most
meghalt. Az,
amelyik már nem is rendőr. Nyilván Sebastian Bergmannak van köze a dologhoz. Csak neki
juthat
eszébe előkeresni egy régi szövetségest. Biztos saját úton jár. Ha a királyi
nyomozóhatóság is tudna
Ralph létezéséről, akkor az elit kommandót küldték volna. Nem egy volt rendőrt. Egy
magányos
volt rendőrt.
Edward megállt a könyvespolc mellett, amelyik legközelebb volt a lifthez. Ralph csak félig
húzta
ki a kocsit, hogy a liftajtók ne tudjanak bezáródni. Aztán fogta az egyik partvist, és elindult
a polc
felé, amelynek másik oldalán Edward ácsorgott. Ralph söpört egyet-kettőt a partvissal.
Suttogott,
de nem tudta elrejteni izgatottságát.
– A csomagtartóba tettem a testet, ahogy meghagyta.
– Jól van.
– Az autó az Ulvsunda ipari terület közelében áll, a Bryggerivägenen. De nem értem, hogy
találtak meg?
Edward félretolt két könyvet, hogy szemügyre vehesse a tanítványát. Nyugodtan nézett rá.
– Nyilván hanyag voltál. Téged is követtek.
Ralph szégyenkezve bólintott. A földre bámult. Hinde folytatta.
– És Anna Eriksson? Mi lett vele?
– Eltűnt.
Edward a fejét csóválta.
– Ő lett volna a következő, nem?
– De.
– Erről beszélek folyamatosan. Tervezés. Türelem. Határozottság. Minden más
hanyagsághoz és
bukáshoz vezet. Most vesztésre állunk, érted?
Ralph rá se mert nézni. Annyira szégyenkezett. Az erő, amelyet akkor érzett, amikor az
újságkivágásokat rakosgatta, kifutott belőle. Már beszélni is alig tudott. Kezdett a régi
Ralphfá
válni. Aki senkinek se nézett a szemébe. Azért tett egy próbát.
– De miért nem a rendőrség volt ott? Nem értem. Miért egy vénember?
– Mert a rendőrség nem tudja.
– Hogyhogy?
– Valaki gyanakodott, hogy ismét lesújtasz. Pont ott. De nem a rendőrség.
– Ki?
– Vajon ki?
– Sebastian Bergman?
Edward bólintott.
– Bizonyára ő. Ebből indulunk ki. De valami okból kifolyólag nem akarta elmondani a
kollégáinak, hogy talán Anna Eriksson lesz a következő áldozat. Miért nem?
– Nem tudom.
– Én sem. Még. Ezt az okot kell megtalálnunk.
– Nem értem…
Ralph vonakodva emelte tekintetét a Mesterre, aki megvetően nézett rá.
– Hát persze, hogy nem érted. De gondolj bele. Azt mondtad, hogy követte. Már régóta.
– Kit? – kérdezte Ralph összezavarodva.
– Vanja Lithnert. Anna Eriksson lányát.
Edward elhallgatott. Ralph még mindig nem értett semmit. Persze, hogy nem. Idióta. De
Edward
annál inkább. A rejtély kulcsa Vanja. A szőke nő, akinek a mellét meg akarta érinteni. Nem
tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy Vanja is itt volt Lövhagában. De aztán
megtudta, hogy
Sebastian követi. Régóta. Miért? Miért követi a királyi nyomozóhatóság egyik rendőrét
heteken át,
mielőtt bevennék a nyomozásba? Érthetetlen, de nem jelentéktelen. Az ilyesmi jelent
valamit.
A fontosság érzése erősödött, amikor Edward visszagondolt a látogatószobában
történtekre.
Sebastian szükségét érezte, hogy védje Vanját. Ez nem volt jellemző Sebastian Bergmanra.
Általában takarékon tartotta az emberekkel való kapcsolatát. Egyáltalán nem érdeklődött
senki
iránt. De Vanja iránt igen. Edwardot nagyon érdekelte, mi állhat Sebastian váratlan kitörése
mögött. És most, hogy ez történt, talált egy repedést. Most már csak neki kellett állnia
kutatni.
Olyan mélyre ásni, amennyire csak lehet.
Ralph csöndben állt, s idegesen nézett körbe.
– Semmi vész, van elég időnk. – Edward megnyugtatóan mosolygott rá. – Szeretném, ha
hazamennél, és utánajárnál az egész családnak. Mikor lett Anna Eriksson terhes? Mikor
született
Vanja? És mikor érkezett Valdemar Anna életébe? Mindent tudni akarok. A barátairól. Hogy
hol
tanult. Mindent.
Ralph bólintott. Nem értette kristálytisztán. Csak annak örült, hogy Edward tekintete már
nem
puszta lenézést sugároz.
– Rendben.
– Ma. Most. Mondd, hogy rosszul vagy, és menj haza.
Ralph lelkesen bólintott, annyira félt, hogy ha nem jár sikerrel, akkor itt a vége. Hogy amit
elkezdett, az eltűnik. Tönkremegy. A lehető legrosszabb, ami történhet. Mert már
megízlelte.
A valódi életet.
– Akkor kapok egy újat? – szaladt ki a száján.
A váratlan kérdés felbosszantotta Edwardot. Máris elvesztette volna az irányítást az előtte
álló
féreg fölött? Mindent megadott ennek a szánalmas különcnek. Megteremtette. Most meg
itt áll, és
cserekereskedni akar. Majd megmutatja neki. De nem most, most még szüksége van rá.
Amíg meg
nem tudja. Amíg biztos nem lesz benne. Így megnyugtatóan rámosolygott.
– Annyira fontos vagy nekem, Ralph. Szükségem van rád. Kaphatsz egy újat, ha szeretnél.
Feltéve, ha előbb ezt elintézed.
Ralph azonnal megnyugodott. Belátta, hogy talán túl messzire ment. Túl sokat akart.
– Elnézést. Én csak…
– Tudom, mit akartál. Lelkes vagy. De ne felejtsd el: türelem.
Edward látta, hogy Ralph engedelmesen bólint.
– Várom a beszámolódat! – zárta le a beszélgetést, majd megfordult, és visszament az
asztalhoz,
Letizia Bonapartéhoz és a fiához.
Ralph betolta a kocsit a liftbe és lement.
A másik őr alig egy perccel később érkezett.
Tökéletes időzítés.

Jennifer Holmgren ásított.

Nem azért, mert fáradt volt, nem is az oxigénhiány miatt. Nagyon unta magát itt ezen a
füves
sávon, amely levezetett egész a Lejondal-tóhoz. Előtte nemcsak a rendőrfőnök állt, aki
gyors
eligazítást tartott, hanem egy nagy, sárga, kétemeletes ház is, a tóra néző hatalmas
terasszal.
Mellette egy csomó rendőr, a többség – akárcsak ő – Sigtunából. Jennifer elnyomta az
ásítását, és
magában elismételte a tudnivalókat.
Lukas Ryd.
Hatéves.
Néhány órája tűnt el. Olyan három órája, mondta bizakodva Ryd anyuka. Régebben,
vélekedett az
apuka. Lukas mindenesetre nem volt az ágyában, és máshol sem a házban, amikor a
szülők reggel
felébredtek. Alig három órával ezelőtt. Fél egy körül feküdtek le, így igazság szerint a
gyerek akár
egész éjszaka távol lehetett. Senki sem tudta. Az ajtók csukva voltak, amikor felébredtek.
De nem
voltak kulcsra zárva.
Jennifer érezte, hogy izzadni kezd az egyenruhájában. A nap kérlelhetetlenül égette a hátát.
Ez
volt az első eltűnési esete, vagyis a karrierjében Lukas volt az első missing person, ahogy
angolul
mondják, és ahogy ő gondolt rá. Négy félév rendőrtiszti főiskola után a második hónapját
töltötte
rendőrgyakornokként Sigtunában. A város nem kifejezetten a bűnözés fellegvára volt. Volt
mit
csinálni, nem arról volt szó. Megnézte a statisztikákat. Sigtunában 2009-ben több bűntény
történt,
mint országos átlagban. Tizenkilencezer-ötszázhetvenkilenc bejelentett bűneset jutott
százezer
lakosra. Az átlag tízezer-négyszázharminchat volt. De attól még nem ez volt a
legizgalmasabb hely
Svédországban a rendőrök számára. Jennifer pedig izgalomra vágyott. Jót tenni és segíteni
mindenáron. Jó és fontos dolgok ezek, de elsősorban nem ezért lett rendőr. Amikor
felvételizett a
rendőrtiszti főiskolára, elfojtotta az akcióról és izgalomról szóló álmait és reményeit, és
egy sokkal
érettebb és realisztikus képet festett maga elé a munkáról, de a képzés alatt akkor
teljesített a
legjobban, ha fizikai megterhelésről vagy közelharcról volt szó, esetleg fegyverhasználatról.
Ilyesmiből nem volt sok, amióta Sigtunába érkezett. Megállított egy gyorshajtót az iskola
előtti
harmincas övezetben. Jegyzőkönyveket vett fel betörésről, károkozásról, lopásról és súlyos
testi
sértésről. Szondáztatott a 263-as úton, ült a recepción, és több útlevelet állított ki, mint
amennyit
valaha is lehetségesnek hitt.
Rendőri munka, igen.
Akció és izgalom már kevésbé.
A két hónap két évnek érződött. Ezért élénkült fel annyira, amikor Lukas Rydről hallott. Egy
kisgyerek. Eltűnt. Lehet, hogy elhurcolták. Elrabolták. Magában ilyesmiben reménykedett,
amíg
meg nem érkeztek, mert akkor következtek a tények.
Lukas kicsi, macis hátizsákja is hiányzott. Valamint két doboz kóla, amelyet a hétvégére
vett a
család, és egy csomag keksz szintén.
A fiú megszökött otthonról.
Vagy talán még az se.
Felkelt, és kedve szottyant piknikezni, a családját meg nem akarta felébreszteni.
Annyira átlagos. Annyira hétköznapi. Annyira unalmas.
Jennifer Holmgren tudta, hogy ahhoz, hogy jó rendőr legyen, talán nem jó a hozzáállása, de
most
komolyan! Megszökött otthonról. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy a srác leült valami
farönk
mögé, és az uzsonnáját majszolja, amíg túl hideg nem lesz, vagy el nem kezd unatkozni,
vagy be
nem sötétedik, és akkor majd előbújik és hazajön.
Hacsak el nem téved. Volt jó sok erdő a környéken. De Jennifernek még ettől sem nőtt az
adrenalinszintje. Nem kellett sietni, hogy megtalálják a gyereket, mielőtt nagyon lehűl az
idő.
Akkor maradnak a kőfejtők és a tavak. Jennifer rögtön erre gondolt, amint meglátta a
telket.
A gyerek letipeghetett a partra, és beleeshetett a tóba, de a családnak nem volt mólója, és
áramlás
sem volt, így ha a fiú vízbe fúlt, akkor nyilván ott fekszik a sekély vízben.
Jennifer kapott egy kutatási területet. Körülbelül egy kilométerre. Egy kis erdei ösvényt. A
főút
túloldalán. Ismét reménykedni kezdett. Az emberrablás ötletét kiverte a fejéből. A szülők
éppenséggel nem fürödtek a pénzben a hatalmas ház ellenére, amelyből rá lehetett látni a
tóra, és
amely a főút egyik elágazásánál állt. Egy kisfiú az útpadkán. Egy részeg fickó. Egy pedofil.
Nem mintha ilyesmit kívánt volna a fiúnak, vagy szerette volna holtan látni. Egyáltalán
nem.
Tényleg remélte, hogy semmi komoly nem történt vele, de akkor is, egy kis akció, egy kis
izgalom… Híreket kapni egy gyanús autóról, keresni, megtalálni, bekeríteni, lecsapni,
letartóztatni.
Ezért lett rendőr. Nem azért, hogy egészségügyi sétákat tegyen a nyári hőségben erdőkben,
és
uzsonnázni vágyó kisfiúkat keressen. Akkor lehetett volna óvónő is. Jól van, ez
igazságtalan, az
óvónők nem hagynak el gyerekeket. Legalábbis nem gyakran, de elvileg…
Végigsétált a kis ösvényen. A térkép szerint egy kavicsbányában vagy valami hasonlóban
végződött. Talán Lukas beragadt a kavicsba. Felmászott az egyik halomra, és az egész
megindult
alatta. Lecsúszott. Minél tovább mocorgott, annál mélyebbre süllyedt. Lehetséges ez
egyáltalán egy
kavicsbányában? Jennifernek fogalma sem volt, de jóleső volt a gondolat, hogy rohanvást
megérkezik, hősiesen megragadja a kis kezet, az egyetlent, amely még kilóg a hatalmas
kavicskupacból, és kirántja a fiút, kitisztítja a szájából a kavicsot, és újraéleszti, amíg a
kollégái
futva a helyszínre sietnek. Már a gondolattól is fürgébben járt. Szórakozott pillantásokat
vetett a
fák közé. Kék pamutnadrág, sárga póló és kék kockás ing, a szülők szerint ez lehetett
rajta.
Legalábbis ez volt rajta tegnap, és a ruhák hiányoztak ma reggel. Mintha egy kis svéd
zászló
rohangálna az erdőben. Jennifer azon kapta magát, hogy arra gondol, miért ment el
otthonról a
kisfiú. Már ha nem egy hatéves kalandvágyáról volt szó, hanem szökésről. Aminek oka van.
Jennifer
maga is többször haragudott a szüleire az évek során, elvégre ki nem, de sosem szökött
meg
otthonról. Nem is ismert olyat, aki ilyet tett volna. Esetleg itt lehet az izgalom? Ha
megtalálja a
fiút, kiszedhet belőle ezt-azt. Még csak hatéves. Olyankor még félnek a rendőröktől, nem?
Jennifer megérkezett a kavicsbányához. Szomjas volt. Átizzadt. Legyek repkedtek
körülötte.
A rádión a többiek jelentettek megszokásból. Nem igazán értette, miért kell minden öt
percben
elmesélni, hogy semmit sem találtak. Sokkal jobb lett volna, ha megbeszélik, hogy ha
valaki
megtalálja a fiút, jelentkezik.
Ő nem találta meg mindenesetre. Már indult volna visszafelé, amikor meglátta, hogy
valami
csillog a kavicsrakás mögött az erdő szélén. Beárnyékolta a szemét a kezével, és
hunyorított. Egy
lökhárítódarab és egy törött autófényszóró. Egy autó áll ott. Furcsa parkolóhely. Nagyon
furcsa.
Gyanús.
Egy prostituált, aki ide hozta az egyik kuncsaftját?
Egy folyamatban lévő drogüzlet?
Egy elrejtett hulla?
Jennifer kinyitotta a pisztolytáskáját, és lassan közeledni kezdett a kocsihoz.

Billy lezuhanyozott, és hozott egy kávét. Vanjára pillantott, ahogy visszatért az irodába,
de a
lány fel sem nézett, amikor belépett az ajtón, ezért úgy döntött, nem zavarja többet.
Remélte,
hogy Vanja nem haragtartó, nem tudta, hogy az-e. Sosem veszekedtek még, ha jól
emlékszik. Volt,
hogy nem értettek egyet, vitáztak, igen, de sosem veszekedtek. Úgy döntött, hagyja egy
időre az
egészet, aztán legrosszabb esetben bocsánatot kér később. Nem a világ vége.
Leült a számítógépéhez, bejelentkezett, feltette a fejhallgatót, és elindította a zenét a
mobilján,
miközben előhalászott egy szöveges dokumentumot. Tegnap éjjel írta, amikor nem tudott
aludni.
Csak kulcsszavakból állt. Hogy rendszerezze a gondolatait. Az esettel kapcsolatban. A
kezdetektől
mostanáig. Gondolatok és elméletek. Még sosem dolgozott így. Látni akarta, jut-e valamire.
Hátradőlt, és végignézte, amit írt.
Az egyik lehetőség az volt, hogy valaki úgy gyilkolta meg Sebastian szeretőit és másolta
Hindét,
hogy nem volt semmiféle kapcsolat a gyilkos és Hinde között. Csak egy ötlet, amely
valami
őrültnek az eszébe jutott. Hogy bosszút álljon Sebastianon.
Roppantul valószínűtlen.
Mert Hindének köze volt mindehhez valahogyan. Sebastian biztosnak tűnt benne, és
Vanjának is
volt egy határozott érzése, hogy így áll a dolog, miután találkozott Hindével. Ebből ki lehet
indulni.
Hinde benne van.
De ő maga nem tudott gyilkolni. Teljességgel kizárt. Akkor, ahogy Billy látta, két lehetőség
maradt.
Az egyik az volt, hogy Hinde megkért valakit rá. Valamikor. Egyszeri alkalommal.
Elmondta,
hogy azt szeretné, ha minden áldozatban egy közös lenne, azt is elmondta, hogy mi, és ez
a valaki
innentől kezdve magától cselekedett. Követte Sebastiant, és így jutott el Annette-hez.
Lehetséges, de nem valószínű.
Az szólt ellene, hogy a gyilkos azáltal, hogy meggyilkolta Annette-et, eltért a mintától.
Sebastian
múltbéli nőit hirtelen lecserélte a legutóbbi hódításra. Miért tett ilyet? Mert feltételezte,
hogy
Hinde rendelkezik az aktuális nők listájával. A másoló tényleg ebből indult volna ki?
Improvizálni
kezdett volna?
Lehetséges, állapította meg Billy, de nem valószínű.
Akkor maradt az a lehetőség, hogy Hinde folyamatosan kapcsolatban állt a gyilkossal. Hogy
valahogy információt cseréltek. Az, hogy Annette Willén is az áldozatok egyike lett, ebben
a
hitében erősítette meg Billyt. A gyilkos követte Sebastiant, látta Annette-et, elmesélte
Hindének,
aki kiadta a parancsot, hogy ölje meg a nőt. Vagy fordítva. Hinde kiadott egy parancsot a
gyilkosnak, hogy találjon egy nőt, aki úgymond friss hús. Hogy a Sebastiannal való
kapcsolat
egyértelmű legyen.
Valószínű, de sajnos nem lehetséges.
Mert Hinde nem állt kapcsolatban a külvilággal. Vagy mégis? Billy felhívta Victor Bäckmant
Lövhagában, és lekérte Hinde legutóbbi böngészési előzményét. Úgy gondolta, itt kell
keresgélnie.
Fennállt a lehetőség, hogy az egyik Hinde által látogatott oldalon kódolt információ volt,
amelyet
csak ő tudott értelmezni. Mint egy régi kémregényben.
De akkor hogy válaszolt? Nem tudott csevegni, kommentelni vagy információt feltölteni az
internetre a könyvtár számítógépeiről. Így csak egy lehetőség maradt…
Torkel dugta be a fejét az ajtón.
– Kezdünk! – mondta, és megveregette Billy vállát.
Billy levette a fejhallgatót, összeszedte a papírokat az asztaláról, felállt, és kiment az
irodából.
Vanja továbbra is ott ült, és nagyokat pislogott néhány másodpercig. A homlokát
masszírozta a
mutató- és hüvelykujjával. A tabletta nem segített. Ismét kivette a levél gyógyszert a
fiókból, és
kinyomott még egyet. Lenyelte a kávéval, amely már langyos sem volt, s kilépett a
folyosóra, ahol
majdnem összeütközött Ursulával. Pár lépéssel mögötte ott bandukolt Sebastian. Vanja
tudomást
sem vett róla.
– Jó reggelt! – mondta, és tüntetőleg Ursula felé fordult.
– Szia! Fáradtnak tűnsz.
Vanja bólintott, és megfelelő válasz után kutatott. Minden tegnap esti negatív gondolata és
a hét
közepi részegsége olyasmi volt, amivel nem akart büszkélkedni. Azt választotta végül, ami
megmagyarázhatja a kis fekete táskákat a szeme alatt. A nyugtalanságot.
– A nagymamám beteg.
– Sajnálom – mondta Ursula együtt érzőn. – Remélem, semmi komoly.
– Semmi. Anna elutazott hozzá. Csak telefonál valamikor…
Sebastian megkönnyebbülten elmosolyodott. Anna elutazott. Elment a városból. Egy okkal
kevesebb a nyugtalanságra. Sokat gondolkodott ezen. Hogy mit tett. Hogy mit kellett volna
tennie.
Hogy mit kell tennie. Ha elrontotta, és talán Anna lakásához vezette a gyilkost, a legjobb
lenne két
rendőrt odaállítani. Aki az elkövetőre vár. Becsempészni őket. Megkérni Valdemart, hogy
menjen
el, és azt a látszatot kelteni, hogy Anna egyedül van, és várni, hogy a másoló felbukkanjon.
Ez lett
volna a legjobb, a helyes, de lehetetlen volt. Hogy tudná megmagyarázni, hogy attól fél,
hogy
Anna lesz a következő, amikor az áldozatokban csak egy dolog közös? Nem lehet. Meg kell
bíznia
Trolléban. Aki nem vette fel a telefont. Egész reggel nem vette fel. Ez nyugtalanságra
adott okot.
Sebastian előhúzta a mobilját, és ismét Trolle számát tárcsázta, miközben követte a
többieket a
Szobába, és leült. Csöngött és csöngött. Senki sem vette fel.
– Sebastian… – Torkel jelentőségteljesen felé bólintott. – Kezdünk.
Sebastian kinyomta a hívást, és egy sóhajjal zsebre dugta a telefonját. Vanja az asztal
közepén
álló egyik vizesüvegért nyúlt. Kinyitotta, és nagyokat nyelve inni kezdte.
– Rendben – fogott bele Torkel. – Gyorsan az újdonságok. Vanja, akarod kezdeni?
Vanja gyorsan kiitta az utolsó korty vizet, és megköszörülte a torkát.
– Sikerült kihúznom Rodriguezt az autótolvajok listájáról. A kék Focust két nappal az után
lopták
el, hogy ő némiképp hanyag módon átkelt az autóúton. Kellőképpen ittasan.
– Még valami?
– Rodriguezzel kapcsolatban semmi. Semmi sem utal arra, hogy valamiképpen köze lenne
a
dolgokhoz.
Torkel bólintott. Egy lehetséges út, amely aztán zsákutcának bizonyult. Sok ilyen volt már
ebben
a nyomozásban. Túl sok. Billyhez fordult.
– Billy…
Billy kihúzta magát a székében, és lényegében hangosan folytatta a gondolkodását,
amelyben az
előbb megzavarták.
– Szerintem valaki segít neki.
– Gratulálok, Einstein! – Sebastian tapsolni kezdett. – Eddig is rohadtul egyértelmű volt,
hogy
valaki segít neki.
– Nem a gyilkosságokra gondolok. Az információra. Kapcsolatra. Szerintem valaki
Lövhagában
segít neki.
Sebastian elhallgatott. Mindenki előrehajolt. Érdeklődve. Figyelmesen. Nem volt újszerű
felvetés,
voltak is Lövhagában, és körbeszimatoltak, de Billynek valami új meglátása volt. Ami
vezethet
valahová.
– Beszéltem Victor Bäckmannal, az ottani biztonsági felelőssel – folytatta Billy. – A
szigorítottban
lakók közül senki sem kommunikálhat a számítógépekről. Kettőnek van csak telefonálási
lehetősége. De az ő beszélgetéseiket is felveszik. Itt vannak a szövegek.
Elővett öt összetűzött papírköteget, talán darabonként tizenöt oldalasak lehettek, és
körbeküldte
őket az asztal körül. Mindenki belelapozott, amint megkapta.
– Bár én nem látok semmit – mondta Billy –, de attól még használhatnak valamiféle
kódot.
– Kikkel beszélnek? – kérdezte Torkel. Láthatólag imponált neki Billy.
– Van egy listám. – Billy ismét elővett öt lapot, és körbeküldte. – Név, cím és
telefonszám.
Nincsenek olyan sokan. Egyikük a barátnőjét hívja leggyakrabban. A másik az anyját. Kevés
kivétellel, és nem rendszeresen. De attól még elbeszélgethetnénk velük. A hívottakkal, úgy
értem.
– Feltétlen. – Torkel felnézett a listából, amely épp akkor jutott hozzá. – Vanja, elintéznéd?
Vanjának színlelnie kellett, hogy ne mutassa ki, mennyire meglepte a kérés. Felfordult a
világ.
Billynek hosszú adatsora volt a nyomozás elősegítésére, persze a technikai részét illetőleg,
de
mégis. Keményen dolgozott. Ő pedig embereket fog megkérni, hogy menjenek el kihallgatni
az
azon a listán szereplőket, amelyet Billytől kapott. A fejfájás erősödött.
– Persze – mondta halkan, és az asztalra bámult.
– Még valami? – kérdezte Torkel, még mindig Billy felé fordulva.
– Ha nem az egyik fogvatartott, akkor valaki olyan is lehet, aki ott dolgozik. Bekértem a
személyzeti listát, és gondoltam, összevetjük azzal, amink van.
– Felteszem, a lövhagai őrök közül egyik sem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban.
Billy megvonta a vállát.
– Azt mondtátok, Hinde manipulatív. Valakivel kommunikál. Biztosan tudom…
– Honnan tudod?
Már megint Sebastian. Ezúttal őszintén kíváncsian.
Billy elővezette az elméletét, miért gondolja így. A negyedik gyilkosság más volt. Sebastian
bólintott. Ha egy sorozatgyilkos megváltoztatja a módszerét félúton, az szokatlan dolog.
Hogy egy
másoló csinálja ezt, az szinte elképzelhetetlen. Hacsak Hinde nem talált egy gyenge
embert, akit
irányítani tud. Aki számára a gyilkosság másodlagos ahhoz képest, hogy Hinde kedvére
tegyen.
Nem lehetetlen. Csak meg kellett találni. Torkel ugyanerre a következtetésre jutott.
– Vedd górcső alá a személyzetet. Kérj segítséget, ha kell. Jól van, Billy! – Ursula felé
fordult, aki
sokatmondóan széttárta a karját.
– A technikai oldalon ugyanolyan mennyiségű információnk van ma, mint tegnap. Vagyis
elég
kevés, attól függ, honnan nézzük.
Torkel bólintott, összeszedte az anyagot, amely nála volt, és amelyet a beszélgetés alatt
kapott, és
felkészült, hogy lezárja a megbeszélést.
– És Sebastian? Nem hallgatjuk meg, hogy ő mire jutott? – Vanja érezte, hogy muszáj
levezetnie
a rosszkedvét és a fejfájását valakin. És ki lenne erre alkalmasabb, mint Sebastian
Bergman?
Előrehajolt, és dacosan nézett rá. – Te mivel járultál hozzá a dolgokhoz? Azon túl, hogy
magadon
hagytad a nadrágod ezúttal, remélem.
Torkel telefonja megszólalt, mielőtt kommentálhatta volna Vanja megjegyzését. Inkább
felvette,
annak biztos tudatában, hogy Sebastian tud vigyázni magára, ha megtámadják.
Sebastian nyugodtan nézett vissza Vanjára. Mesélje el, hogy megpróbált figyelmeztetni
néhány
nőt? Hogy megtett mindent, hogy az események ne ismétlődjenek meg? Hogy ma le akart
ülni a
telefonjával, és még többjüket elérni? Nem, nem fogja elmesélni. Részben azért, mert
akkor
megkérdezik, kiket figyelmeztetett, részben meg azért, mert azt mondanák, béna húzás
volt a
részéről, hogy felkeresett nőket, amikor továbbra is követhetik. De nem volt hajlandó még
többet
elviselni. Rosszul érintette a dolog, Vanja pedig kihasználta ezt. Semmi együttérzés, csak a
megvetés. Ezúttal tett rá magasról, kicsoda Vanja. Itt az idő, hogy Sebastian Bergman
ismét
felemelkedjen.
– Igen, magamon hagytam a nadrágom. Csak kicsit vertem a farkam sliccen keresztül, de
ezzel
gondolom nincs bajod, vagy igen?
Vanja sötéten nézett rá, és már szinte fásultan rázta a fejét.
– Utállak.
– Tudom.
Torkel befejezte a beszélgetést, és a csoport felé fordult, anélkül hogy egy arckifejezéssel
is
elárulta volna, hogy hallotta az előbbi szópárbajt.
– Találtak egy autót. Teljesen kiégett. Egy kék Ford Focus volt egykor.
– Hol?
Vanja, Billy és Ursula azonnal talpra szökkentek.
– Egy kavicsbányában Bro mellett. Kaptam útleírást.
– Akkor indulunk!

Billy Ursula dzsipje után kanyarodott be a kavicsbányába. Leállította a motort, és még ült
bent
egy kicsit. Végignézte, ahogy Ursula kiszáll, kinyitja a csomagtartót, előveszi a
felszerelését a
két nagy táskájából. Vanja napszemüvegben ült az anyósülésen. Fejét a támlának
támasztotta,
nyugodtan és szabályosan lélegzett.
Amikor lementek a garázsba, odadobta Billynek a slusszkulcsot.
– Te vezetsz – mondta.
Azóta nem is beszéltek. Egy szót sem. Kihajtottak a városból észak felé, csöndben.
Amikor már
egy ideje az E18-as úton jártak, Billy megkérdezte, bekapcsolhatja-e a rádiót. Nem kapott
választ.
A The Voice csatornára tekert. Snoop Dogg. Vanja nem tiltakozott, Billy gyanította, hogy
elaludt.
Bro után rákanyarodtak a 269-es útra, aztán a GPS továbbvezette őket egy kisebb útra,
amely a
kavicsbányába torkollott Lövsta közelében. Megérkeztek. Billy megérintette Vanja vállát, és
gyengéden megrázta.
– Ébresztő, itt vagyunk!
– Ébren vagyok.
– Jól van. De attól még itt vagyunk.
Vanja kihúzta magát az ülésben, nyújtózkodott, és kissé elveszetten bámult ki az ablakon,
ahogy
csak azok szoktak, akik épp akkor ébredtek, de Billy inkább nem szólt semmit. Kiszálltak
az
autóból, és elindultak a kiégett Ford irányába. A kavicshalmok között állt a levegő. Rovarok
zümmögtek mindenfelé. Vanja arra tippelt, hogy negyvenöt fok körül lehet a hőmérséklet.
Az
éppen készülőben lévő útlezárás mellett egy egyenruhás rendőrnő állt, olyan huszonöt éves.
Vanja
felé lépkedett, Billy pedig az autó felé.
– Jennifer Holmgren – mutatkozott be az egyenruhás, és üdvözlésre nyújtotta a kezét.
– Vanja Lithner, királyi nyomozóhatóság. Maga találta meg?
– Igen.
Vanja az autó felé nézett. Vagyis hát a maradványai felé. Azt, hogy valaha autó volt, a
lángok
által épen hagyott darabokból lehetett gyanítani. Egyébként hamuszürkévé égett. Az
abroncsok és
a lökhárítók megolvadtak, akárcsak az autó egész belseje. Az ajtó és a tető meghajlott a
hőtől.
Minden üveg szétpattant. A csomagtartó nyitva. A motorháztető hiányzik. Talán valami
felrobbant
a motorban. Ursula majd úgyis megmondja. Épp a roncs körül járkált, és minden lehetséges
szögből lefotózta. Vanja visszafordult Jenniferhez.
– Hozzányúlt valamihez?
– Igen, kinyitottam a csomagtartót.
– Miért?
Amióta Jennifer bejelentette, mit talált, és megtudta, hogy meg kell várnia a királyi
nyomozóhatóságot, azon gondolkodott, hogy a valódi okot, miért is nyitotta ki a
csomagtartót –
hogy tényleg abban reménykedett, hogy egy hullát talál valami bűnözők közötti leszámolás
után –,
nem fedheti fel. Rájött, hogy a királyi nyomozóhatóság legjobb esetben lehülyézi érte,
legrosszabb
esetben pedig szolgálati vétségként könyveli el, hogy a Sigtuna melletti napos
kavicsbányában
kivégzett emberek után kutat. Még akkor is, ha néhány évvel ezelőtt találtak két halottat
Hallandban, egy égő kocsiban az E6-oson. Jennifer bármit megadott volna, ha ő lehetett
volna
abban a járőrkocsiban, amely először ért oda… Most üres volt a csomagtartó, de amíg
várakozott,
kitalált egy jobb okot arra, minek nyitotta ki egyáltalán.
– Egy eltűnt hatévest keresünk. Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem rejtőzött el itt,
vagy
ilyesmi. Olyan meleg van – tette hozzá.
Látta, hogy Vanja a nyomozóhatóságtól bólint. Egy bólintás, amely azt mondta, hogy
nemcsak
jóváhagyta a csomagtartó kinyitását, de tetszett is neki.
– Semmi más? – kérdezte Vanja.
– Semmi. Miért érdekli önöket ez az autó? Köze van valamihez?
Vanja ránézett egyenruhás kollégájára. Nem lehetett nem észrevenni a hanghordozását.
Várakozás, már szinte izgalom.
– Megtalálták a gyereket? – kérdezte Vanja, csak hogy kitérjen a kérdés elől.
– Milyen gyereket?
– Amelyiket keresték.
– Nem. Még nem.
– Akkor szerintem folytatnia kellene a keresést.
Vanja átbújt a biztonsági szalag alatt, majd elindult az autó, Ursula és Billy felé.
Jennifer utánanézett. A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya. Ilyen helyen
kellene
dolgoznia. Amint kész van a rendőrgyakornoki képzéssel Sigtunában, megpályázik ott egy
állást.
Hány éves lehet ez a Vanja? Talán harminc. Öt év korkülönbség. És nem úgy tűnt, hogy ez
az első
napja a munkában. Ha neki sikerült, Jennifernek is fog. De először elő kell kerítenie Lukas
Rydöt.
Volt itt valami, amit Láposnak hívtak. Ígéretesen hangzott.
Vanja odasétált a teljesen kiégett autóhoz, és bekukkantott az utastérbe. Olvadt műanyag,
égett
kábel, meggörbült fémdarabok egymás hegyén-hátán. Ursula még mindig fényképezett, de
attól
még általában egy bűnügyi helyszínen gyorsan sikerült képet alkotnia a legfontosabbakról.
Vanja felegyenesedett.
– Valami?
– Erős égésgyorsító. Semmi nem utal arra, hogy valaki ült volna benne. – Ursula
leeresztette a
fényképezőgépet, és Vanjára nézett a kocsi teteje fölött. – Nem akarok elhamarkodott
kijelentéseket
tenni, de ne nagyon reménykedj.
Vanja sóhajtott. A rendszám is összeégett, lehetetlen volt kibetűzni. Abban sem lehettek
biztosak,
hogy ez az a Ford. Legrosszabb esetben értékes időt pocsékoltak el azért, mert valaki nem
volt
képes elvinni a roncstelepre a lestrapált kocsiját.
– Elsétálok egy darabon az erdei úton, hátha találok valamit.
Úgy látszik, Billynek is ugyanaz járt a fejében, mint Vanjának. Nem volt sok tennivalójuk
itt.
Egyelőre legalábbis.
– Mégis mit találnál?
– Nem tudom. Valamit. Akármit. Nem kell mindenkinek itt állnia és bámészkodnia.
Billy maga mögött hagyta az autóroncsot, átbújt a szalag alatt és eltűnt. Vanja maradt.
Így
utólag kissé elhamarkodott dolog volt mindhármuknak idejönni, de annyira szerettek volna
valami
áttörést látni. Szükségük volt rá. Reménykedtek, hogy ez lesz az. De hát ez se volt sok.
Egyáltalán
nem sok. Lábnyomra gondolni se lehet. Szemtanú egy darab se. Mit lehet tenni? Felesleges
mindenkinek itt állnia és bámészkodnia, ezt mondta Billy. De valakinek ezt is meg kell
tennie.
Vanjára maradt a feladat. A francba, de meleg van!
Billy végigsétált a kis, kavicsos ösvényen, miközben körbe-körbenézelődött. Nem tudta
pontosan,
mit keres, vagy mit gondol, mit fog találni. A legjobb esetben az elkövető hibát vétett.
Nem
számolt azzal, hogy majd felbukkannak. Talán kihajított egy üres benzineskannát, amely
elvezetheti őket egy benzinkúthoz, ahol biztonsági kamerák vannak… Feltehetőleg
vágyálom, de
attól még értelmesebbnek tűnt az erdei ösvényen keresgélni, semmint ott ácsorogni és
egy kiégett
autóroncsot nézni egy baromira haragos Vanjával.
Körülbelül nyolcszáz métert tett meg, anélkül hogy talált volna valamit, és már majdnem
kiért a
nagy útra. Néhány száz méterrel lejjebb, baloldalt, a kereszteződésben, állt egy magányos
ház.
Piros faház fehér sarkokkal és ablakpárkányokkal. Masszív kőalapzaton nyugodott. Meredek
cseréptető. Két autó a feljárón. Háromkerekű bicikli és játékok a telken. Laknak itt.
Érdemes
benézni. Billy az épület felé indult, de alig tett pár lépést, amikor valami mozogni kezdett
jobbra
mögötte az erdőben. Billy megperdült, és automatikusan a fegyveréhez nyúlt, de aztán
elengedte,
amikor megjelent egy nő, alig negyven, egy kutyát vezetve pórázon. Valami szettert.
Barnát.
Hosszú szőrűt. Az ebnek melege volt. A nyelve úgy lógott ki, mint egy nyakkendő.
– Maga rendőr? – kérdezte a nő, és kilépett az útra néhány méterre Billytől.
A kutya lihegve rángatta a pórázt, szerette volna üdvözölni Billyt.
– Igen.
– Mit csinálnak itt? Egész nap rendőröket látok. – A nő közelebb lépett Billyhez, aki aztán
lehajolt, hogy megpaskolja a lelkes blöki fejét.
– Néhányan egy eltűnt gyereket keresnek.
– Ki tűnt el?
– Nem tudom. Valami környékbeli fiú. Én azért vagyok itt, mert találtunk egy kiégett autót
a
kavicsbányánál.
– Értem.
– Errefelé lakik? – érdeklődött Billy, és felegyenesedett.
A kutya már-már tolakodó módon érdeklődött Billy keze iránt. Vadul nyalogatta.
Feltehetőleg
sóhiányos volt.
– Ott lakom.
A nő a kereszteződésben álló piros házra mutatott, ahová Billy igyekezett.
– Hogy hívják?
– Carina Torstensson.
– Az én nevem Billy. Tud valamit a dologról?
– Az autóról?
– Arról.
– Nem.
– Valamikor tegnap reggel tíz és… – Billy megállt. Igazából fogalmuk sem volt, mikor
került az
autó a kavicsbányához. Már kihűlt, így kizárták az elmúlt tíz órát, de egyébként akármikor
odakerülhetett. Megvonta a vállát. – …ma éjszaka között kerülhetett oda. Nem látott
semmi
szokatlant akkortájt?
Carina elgondolkodott, de már rögtön rázta is a fejét. Billy azért nem adta fel, még tett
egy
utolsó próbát.
– Amikor a kutyát sétáltatta, vagy valami… Egy másik autót esetleg? Valakit, aki nem
helybéli
volt…
– Találkoztam egy férfival, amikor gombát szedtem. – A fejrázást felváltotta egy
elgondolkodó
bólintás. – Tegnap.
Billy levegő után kapkodott. Végre! Valaki, aki tényleg látott valamit. Eddig az emberük
csak
egy átkozott kísértet volt, de Carina Torstensson látott valakit.
Gombaszedés közben.
A nyári hőségben.
Júliusban…
Carinának feltűnt Billy kétkedő pillantása.
– Kezdenek megjelenni a rókagombák. Kicsit száraz az idő, de nyár elején sokat esett. Így
van egy
kevés… – A nő felnézett a tiszta égboltra. – De mondjuk, egy kis eső nem ártana.
– A férfi, akivel találkozott… – Billy úgy döntött, nem mond le a nőről, hanem visszatereli
a
helyes útra.
– Arról fentről jött.
Hüvelykujjával a háta mögé bökött. A kavicsbánya irányába.
– A kavicsbánya felől?
– Igen.
– Emlékszik, hogy nézett ki? – Billy előhalászott egy tollat és egy jegyzetfüzetet, amelyet
felcsapott egy üres oldalon.
– Magas volt. Nem erdei sétához öltözött. Bőrdzsekit viselt. Hosszú haja volt, lófarokban.
Egy
nagy sebhely volt az egyik szeme fölött.
Billy abbahagyta a jegyzetelést. Nagy sebhely. Mint Roland Johanssonnak.
– A bal szeme fölött. És végighúzódott az arcán? – Billy a saját arcán mutogatott a
tollával. A nő
megerősítően bólintott.
Billy ismét írni kezdett.
– Látta, merre ment aztán? Felvette valaki esetleg?
– Nem, buszra szállt.
– Melyik buszra?
– Az 557-esre. Kungsängen felé. Ott jár. – A nő a nagy út felé mutatott, és most már Billy
is
észrevette a buszmegállót körülbelül ötven méterre Carina házától.
– Emlékszik esetleg, mikor történt mindez? – Billy lélegzet-visszafojtva figyelt. Ha megvan
az
idő, megvan a busz, megvan a buszsofőr, megvan egy lehetséges úti cél. Carina
gondolkodott.
– Délután negyed egy körül lehetett. Valószínűleg a tizenkettő huszonhatos busszal ment.
– Köszönöm! – Billy próbált ellenállni a késztetésnek, hogy átölelje a nőt. – Köszönöm!
Zsebre vágta a jegyzetfüzetét, és rohant.
Nem is kellett sokáig futnia. Néhány száz méter után találkozott a kocsiban ülő Vanjával,
aki
lelassított, letekerte az ablakot, miközben Billy szaporán szedte a levegőt.
– Hová mész?
– Elegem lett, ha Ursula marad, nekünk úgysincs semmi dolgunk.
– Hát jó…
Billy megkerülte a kocsit, és beugrott az anyósülésre. Alig bírta türtőztetni magát, amíg
Vanja
ismét el nem indult.
– Roland Johansson itt járt.
Vanja gyorsan rápillantott, és Billy érezte, ahogy reflexből lassít valamelyest. Meglepődött.
– Aki együtt ült Lövhagában Hindével?
– Igen.
– Honnan tudod?
– Találkoztam egy nővel, aki pont a kanyarnál lakik. Abban – mutatott ki az ablakon a
piros
házra, amely mellett épp elhaladtak. – Látta erre. Tegnap.
– Azért mentél, hogy szemtanúkkal beszélj?
Billy meglepetten elhallgatott. Csomó kérdést várt Vanjától. Az esetről. Johanssonról, hogy
merre ment aztán, a tanúról. Hogy megbízhatónak tűnt-e a nő. Ehelyett viszont arról
érdeklődött,
miért hagyta ott Billy a kavicsbányát. Ráadásul kritikus éllel a hangjában.
– Nem, az utat akartam végigjárni, és akkor találkoztunk össze.
– És megkérdezted az autóról?
Billy sóhajtott. Jó hírekkel érkezett.
Nagy hírekkel.
Talán alapvető fontosságú hírekkel.
Fő a prioritás, gondolta.
– Nem, sétálgattam az úton – Billy igyekezett az idegességet távol tartani a hangjából, de
hallotta magát, ahogy szinte kioktató hangon beszél. – Aztán megjelent a kutyájával, és
megkérdezte, mit csinálunk itt, én válaszoltam, aztán azt mondta, hogy látott egy férfit
egy rohadt
nagy sebhellyel a szeme fölött, aki a kavicsbánya felől érkezett a megfelelő időpontban.
Mit kellett
volna tennem? Megkérnem, hogy maradjon csöndben, amíg meg nem érkezel?
– Nem, mostanában úgyis saját utakon jársz.
Vanja kikanyarodott balra a főútra, és gyorsított. Még több kritika. Mégis miért? Billy
csöndben
ült, és gyorsan végiggondolta, mi történt, nemcsak most a nővel és a kutyával, hanem az
elmúlt
időben.
Mit csinált, mit nem csinált.
De akárhogy gondolkodott is, nem jutott eszébe olyan eset, amelyben helytelenül
cselekedett
volna. Még akkor sem, őszintén szólva, amikor nem segített Vanjának egy keresésben. Volt
egy
célja, fejlődni akart. Megváltozni. Itt az idő, hogy rájöjjön, mi az, ami ilyen hallatlanul
bosszantja
Vanját.
– Mi bajod van neked?
Vanja nem válaszolt. Látszólag erőteljesen koncentrált az útra. Billy nem adta fel.
– Amint valamit máshogy csinálok, mint ahogy mondod, vagy a saját fejem után megyek,
elviselhetetlen leszel – folytatta Billy. – Fenyegetve érzed magad?
– Mitől?
Vanja hangjában volt valami. Mintha a gondolattól nevethetnékje támadt volna, de
visszafojtotta.
Billy kihúzta magát az ülésben.
– Tőlem – folytatta csípősen. – Félsz, hogy jobb leszek nálad, vagy mi van?
Vanja ezúttal nem fojtotta el a kacagását, hanem röviden, élesen felnevetett.
– Ja. Hogyne. Persze.
Még mindig előrenézett. Billy mintha egy mosolyt látott volna játszani a szája szegletében,
de
nem volt biztos benne. Ami azonban egyértelmű volt, az a három rövid szóban rejlő irónia.
– Hát ez meg mit jelentsen? – Billy most már nem is próbálta leplezni az idegességet.
Miért
kellett volna? Most már komolyan dühös volt.
– Micsoda?
– Ez a röhögés, meg a „ja”, „hogyne”, „persze”.
Vanja nem válaszolt rögtön. Voltak alternatívák. Maradhat továbbra is csöndben, levegőnek
nézheti Billyt, és semmibe veheti a kérdéseit. El is ütheti valamivel a dolgot, elnézést
kérhet, hogy
gonoszul hangzott, hogy nem úgy gondolta.
Vagy megmondhatja úgy, ahogy van.
– Azt jelenti, hogy nem félek, hogy jobb leszel, mint én.
– Nocsak, és miért nem?
– Mert ilyesmi sosem fog megtörténni.
Billy hátradőlt az ülésben. Ismételgethette volna a „miért” és „miért nem” kérdéseket még
egy
darabig, de minek? Vanja teljesen egyértelműen a tudtára adta, mit gondol Billyről mint
rendőrről. Ennyi elég is volt. Nem volt mit hozzáfűzni. Vanja is láthatólag ugyanezt a
nézetet
vallotta. Csendben autóztak tovább.

Nagyon el fog késni, jött rá Haraldsson azonmód, ahogy kikanyarodott az autópályára, és

felgyorsított. Bár nem is igazán számít, nyugtatgatta magát. Elvégre nem kellett
belépőkártyát lyukasztania. Ő a főnök. Július van. Kiélvezheti ezt a kis rugalmasságot.
Amúgy
előre, ha szabad így fogalmazni.
Az óra a szokott időben csörgött, de Jenny álmosan átgurult az ő oldalára, és bebújt a
takarója
alá. A vállára tette a fejét, és átkarolta a mellkasát. A terhesség még nem nagyon
látszott, de
Haraldsson mintha érezte volna a hasa gömbölyödését. Élet volt odabenn. A gyerekük. Félig
ő, félig
Jenny. Néha azt kívánta, hogy a gyerek inkább Jennyre hasonlítson. Talán hetven-harminc
arányban. Jenny annyira szép. Mindenféle tekintetben. A kinézete természetesen, de…
Mindenféle
tekintetben. Talán csöpögős volt azt gondolni, hogy valaki minden tekintetben szép mint
ember,
de Jenny az volt. Szeretetteljes, gondos, okos, vicces. Minden, ami jó, az Jenny. Haraldsson
néha
nem is értette, hogy lehet akkora szerencséje, hogy az övé.
Annyira örült a terhességnek is. Elsősorban azért, hogy apa lehet, de azért is – és tán
ezért
jobban, vagy a legjobban –, hogy Jennyt ennyire boldoggá teszi a dolog. Évek óta ez volt az
egyetlen, amit szeretett volna, és sokáig úgy tűnt, Haraldsson nem tudja neki megadni.
Mintha
nem adatna meg nekik a szülővé válás. Nem számított, kinek a „hibája”. Bántotta
Haraldssont.
Mindent meg akart adni Jennynek.
Szereti.
Olyan nagyon.
Meg is mondta neki. Akkor reggel. Válaszként Jenny még szorosabban ölelte. Aztán csak
úgy
követték egymást az események. Szeretkeztek. Utána Haraldsson megismételte.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Van egy meglepetésem holnapra.
– Csitt… – Jenny a szájára tette a mutatóujját. – Ne mondj többet. Nem akarom tudni.
Másnap lesz az ötödik házassági évfordulójuk. Haraldsson megtervezte az egész napot.
Először
ágyba viszi Jennynek a reggelit, teát, málnalekváros és sajtos pirítóst, tojásrántottát és
ropogósra
sült szalonnát, dinnyét és csokoládéba mártott epret. El fog késni holnap is, jutott eszébe.
Később,
amikor Jenny már bent lesz a munkahelyén, érte megy valaki, és elviszi egy luxus
wellnesskezelésre. Közben néhány férfi elmegy hozzájuk, és minden művészi tehetségét
latba vetve
elültet egy almafát a kertjükben. Egy Ingrid Marie-t. Jenny szerette a kissé savanykás
almát, és a
növényboltban vagy kertészetben – vagy hogy hívják ezt – azt mondták, hogy akkor egy
Ingrid
Marie a megfelelő választás. Még a neve is csodás. Ha lányuk lesz, nevezhetnék így. Ingrid
Marie
Haraldsson. Haraldsson nagyon izgatottan várta a másnapot.
Öt év.
Falakodalom.
Ezért kap Jenny fát. Ahová kimehetnek almát szedni minden évben. Amely gyönyörűen
virágzik
tavasszal. Ahol az első hó érkezte előtt összegereblyézhetik a leveleket. Amelyre Ingrid
Marie és a
testvérei felmászhatnak. Óvatosan, de attól még felmászhatnak. Haraldsson látta, hogy ül
ő és
Jenny az almafa árnyékában egy-egy kerti székben, amikor megöregszenek. Amikor már
öregek.
A gyerekek és az unokák átjönnek látogatóba. Elvisznek többszatyornyi almát, hogy aztán
lekvárt
és szörpöt csináljanak belőle otthon. Kivéve, ha már elvitték a fa magját, és ültettek
maguknak
sajátot. Olyan ajándék ez, amelyet egész életükben élvezni fognak. Egy szerelmi zálog.
Jenny
annyira boldog lesz. De itt még mindig nincs vége a történetnek. Az évforduló úgy fog
zárulni,
hogy átjön hozzájuk egy szakács. Haraldsson felhívott egy céget, amely gondoskodott
mindenről.
A szakács nyersanyagokkal és saját felszereléssel fog érkezni. Háromfogásos menüt
készít, aztán a
cég emberei elpakolnak a konyhában. Csak pihenés. Idő egymásra.
Semmi sem sülhet el balul.
Megcsörrent a telefonja. ABBA. Ring Ring. Gyors pillantást vetett a kijelzőre, mielőtt
felvette
volna. A munkából hívták. Mi van már megint?
– Haraldsson.
– Merre jár? – Annika. A titkárnője.
Haraldsson megjegyezte, hogy el kell beszélgetnie vele. Valahol félresiklott a kapcsolatuk.
Haraldsson úgy gondolta, hogy ő maga bátorította és erősítette a nő vállalkozó kedvét.
Mint
például azt, hogy az étkezőből hozzon kávét. Ezt határozottan szorgalmazta, és most
Annika úgy
gondolta, más dolgokban is ezt csinálhatja.
– Úton. Van valami fontos?
– A havi találkozó a pszichológusokkal.
Bakker, ez kiment a fejéből. A börtönigazgató és az egészségügyi személyzet havonta
találkozott.
Minden hónap utolsó szerdáján. Haraldsson el akarta halasztani, ezért nem írta fel a
naptárába.
Kicsit jobban meg akart ismerkedni a rendszerrel, mielőtt találkoznak, de aztán nem volt
rá
alkalma, hogy eltolja a találkozót. Most pedig már feltehetőleg késő bánat.
– Hol lesz?
– Itt. Húsz perc múlva.
Haraldsson az órára nézett. Legalább egy félóra, amíg odaér.
– Addig simán odaérek – mondta, és kinyomta a beszélgetést.
Annika majd azt mondja a résztvevőknek, hogy úton van, és mindjárt befut. Most volt egy
félórája, hogy találjon valami okot a késésre. A közlekedés például. Útmunkálatok. Egy
lezárt sáv.
Dugó. Elnézést kér majd, de hát ezt lehetetlen előre látni. Senki sem kontrollálhatja az
ilyesmit.
Feltekerte a hangerőt a rádión, és még gyorsabban hajtott.

Billy és Vanja a buszgarázs ebédlőjében ültek, Mahmúd Kazemire várva, aki azt a
bizonyos buszt
vezette azon a bizonyos napon. A recepciós nő azt mondta, hogy tíz percen belül
megérkezik, és
akkor van tizenöt perc szünete. Billy megkérdezte, mi van akkor, ha tizenöt percnél többet
kell
beszélniük vele, és megtudta, hogy akkor kénytelenek lennének buszra szállni. Nem
késhetnek, és
most már nincs lehetőség arra, hogy sofőrt cseréljenek, vagy előkerítsenek egy helyettest
valahonnan. Billy úgy döntött, ez esetben nem lépik túl a negyedórát. Vanja véleményéről
fogalma
sem volt. Nem is tudta meg. Nem szóltak egymáshoz, amióta befejezték a „ki a jobb
rendőr?”
beszélgetést idefelé. Nevetségesnek tűnhetett a dolog. Mint két versengő gyerek. Éretlen.
De nem
az, győzködte magát Billy. Arról van szó, hogy Vanja nyíltan kimutatta, hogy az a
véleménye, Billy
rosszabb rendőr nála. Talán az is. Hihető a dolog, na de a hozzáállás! Az az egyértelmű
lenézés,
ahogy mondta, az bosszantotta Billyt. Bántotta. Komolyan. Nem várt ilyet Vanjától. Azt
hitte, van
bennük valami közös, hogy fölötte állnak az ilyesféle megjegyzéseknek és ugratásoknak.
Persze,
volt már példa nézeteltérésre, melyik kollégával nem fordul elő az ilyesmi, de a
nézeteltérés egy
dolog.
A gonoszság egy másik.
A recepciós nő bevezette őket az ebédlőbe. Praktikus helyiség volt. Faasztal,
viaszosvászon terítő
áfonyamintával, műanyag székek, kávéfőző, mikrosütők, mosogatógép. Buszokkal és
közlekedéssel
kapcsolatos poszterek a mintás tapétán. Nem túl kopott, nem túl új. Leülni, pihenni, enni.
Semmi
sem tartóztatott a szükségesnél hosszabb szünetre. Izzadság- és ételszag a levegőben.
Billy
lehuppant az egyik asztal mellé. Vanja a kávéfőző felé indult.
– Kérsz?
– Köszönöm, nem.
Vanja megvonta a vállát, és hátat fordított Billynek, amíg a gép megtöltötte a
papírpoharat.
Aztán leült Billy mellé az asztalhoz. Feltehetőleg azért, mert elég furcsán venné ki magát,
ha külön
asztalnál ülnének, amikor Mahmúd megérkezik. Vanja csöndben itta a kávéját, Billy se
szólalt meg.
Egy negyvenes férfi jelent meg az ajtóban. Száznyolcvanöt centi magas lehetett. Sötét haj,
bajusz,
barna szem, amellyel idegesen pásztázta őket.
– Azt mondták, beszélni akarnak velem – bökött a férfi a hüvelykujjával a háta mögé
találomra,
hogy megmutassa, kik mondták.
Vanja a recepciós nőre tippelt.
– Mahmúd Kazemi? – kérdezte, és felállt. Billy szintén.
– Igen. Miről lenne szó?
– Vanja Lithner és Billy Rosén, a királyi nyomozóhatóság gyilkossági csoportjától jöttünk. –
Mindketten elővették az igazolványukat. Mahmúd gyors, érdektelen pillantást vetett rá. –
Szeretnénk feltenni néhány kérdést az egyik tegnapi útjával kapcsolatban.
A férfi bólintott, és mindhárman leültek. Vanja áttolt egy Roland Johanssont ábrázoló képet
Mahmúd elé.
– Felismeri ezt az embert?
Mahmúd felvette a képet, és alaposan megszemlélte.
– Igen, talán…
Vanja érezte, hogy türelmetlenkedni kezd. Roland Johansson úgy nézett ki, mintha a Hells
Angels motorosbanda tagja lenne, fél arcán sebhely. Ha látta valaha az ember, emlékezett
rá. Hogy
lehet egyáltalán kételkedni? Idővel, jó, talán, de ha az ember nemrég találkozott vele?
Akkor
lehetetlen.
– Lehetséges, hogy tegnap felszállt a buszra, amelyet ön vezetett – segítette ki Billy. –
Lövstánál.
– Lövsta…
– Stentorp és Mariedal között.
Mahmúd felpillantott a fényképről. Kissé unottan nézett Billyre.
– Tudom, hol van, én vezetem ott a buszt.
– Elnézést.
Csönd ereszkedett az ebédlőre. Vanja ivott egy korty kávét. Mahmúd Kazemi nem az az
ember
volt, akit siettetni kell. A férfi tovább tanulmányozta a képet, letette az asztalra, és
határozottan
bólintott.
– Felszállt. Emlékszem, mert büdös volt.
– Mitől? – kérdezte Vanja.
– Füstszaga volt. Mintha tüzet gyújtott volna.
Vanja bátorítóan bólintott, és azon mélázott, vajon vannak-e olyan emberek, akik jobban
emlékeznek szagokra, mint képekre. Nem értette, hogy a sofőr hogy nem ismerte fel
Rolandot,
amint meglátta a képet. De nem számított, miről jutott eszébe Johansson. A lényeg az,
hogy eszébe
jutott. Most már csak azért drukkolt, hogy a férfi még többet tudjon segíteni nekik.
– Emlékszik, meddig utazott?
– Brunnáig.
– Meddig? – kérdezte Billy, és kissé oldalt fordult, hogy jobban halljon.
– Brunnáig – ismételte meg Mahmúd. Az akcentusa miatt a szó inkább hangzott
„rommáég”-nek.
– Az egy autó volt – magyarázta Billy.
Mahmúd értetlenül nézett.
– Mi volt egy autó?
– Ami rommá égett.
– Nem, nem, Brunnáig utazott – artikulált Mahmúd. – Brunna községig.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg Billy kapcsolt. Amikor végre leesett neki, Vanja látta,
hogy
elpirul. Kicsit szégyenkezve nézett az asztalra.
– Hát persze… Elnézést.
Vanja megmosolyogta Billy ügyetlenségét. Egy érthető félreértés. Érthető, de egy kicsit
előítéletes. Billy abból indult ki, hogy Mahmúd nem beszéli jól a nyelvet, és ezért fejezte ki
magát
rosszul. Vanja sem volt jobb persze. Ő is a megtalált kocsival kötötte össze Mahmúd
„rommáég”-
jét, de most már örült, hogy nem szólalt meg. Különös tekintettel az autóban folytatott
beszélgetésre.
– Látta már korábban is errefelé? – kérdezte, és ismét Mahmúdra figyelt.
– Nem.
– Biztos benne?
– Nem, de nem valószínű. Akkor emlékeznék rá. A nagy sebhelyre. – Vanja úgy döntött,
szó
nélkül hagyja a dolgot. Megkapták, amiért jöttek.
Vanja és Billy megköszönte a segítséget, és megadták a telefonszámukat, ha Mahmúdnak
még
eszébe jutna valami. Kimentek a garázsból az autóhoz, miközben továbbra sem szóltak
egymáshoz.
Mahmúd elirányította őket Brunnába. Megvolt az idő, megvolt a hely. Jó esetben nem érnek
ott
véget a nyomok. Majd visszatérnek a rendőrségre, és folytatják.
Újabb autóút.
Ugyanaz a makacs csönd.

Sebastian nem tudta eldönteni, hogy elege van-e, fáradt, vagy tehetetlen dühöt érez.
Miután Vanja, Billy és Ursula elmentek, nagyjából egy órán át csak fel-alá lézengett az
irodában. Túl sok kávét ivott. Megpróbálta összeszedni magát, hogy elkezdje, amit
megígért.
A telefonhívásokat.
Végül már nem tudta tovább húzni. Bement a Szobába. Becsukta az ajtót. Nyugalomra volt
szüksége. Ezt a szobát csak a csapat használta. A csapat, amelynek még mindig tagja
volt. Itt az
idő, hogy bizonyítson. Tegyen valamit. Amit tud.
Azzal kezdte, hogy leült papírral és tollal a kezében, és kutatni kezdett az emlékeiben. Hol
kezdje? Lehetetlen, hogy tíz-húsz évet menjen vissza az időben. Nem emlékezett rájuk. Ez
van. Se a
nevükre, se a kinézetükre, se a lakcímükre, se arra, kik voltak. Az, hogy a gyilkos Annette
Willént
választotta, nem feltétlenül jelentette azt, hogy azért tette, mert biztos akart lenni benne,
hogy a
nyomozócsoport rájön a Sebastiannal való kapcsolatra. Lehetséges az is, hogy Hinde –
mert
Sebastian biztos volt benne, hogy ő áll mindezek mögött valamilyen módon – egész
egyszerűen
nem talált több áldozatot a múltjából, és kénytelen volt valaki olyat választani, aki
közelebb van
időben.
Így ő is erre koncentrált.
Sokan voltak.
Nehéz a feladat.
Egy óra múlva hat név szerepelt a jegyzettömbjén. Hat nő, akikkel együtt volt, amióta
visszajött
Västeråsból április végén. Stockholmiak, vagy legalábbis környékbeliek. Hat, akinek az
esetében
legalább arra emlékezett, hogy hívták őket. Vagyis hát öt. A hatodiknál csak egy
keresztnév és egy
halvány emlék a városrészről. A hetediknél meg csak egy városrész volt. Számítógép
segítségével
kinyomozta a telefonszámokat, amelyeket sosem kért el a randevúk alkalmával. Ha a nők
oda
akarták adni, eltette, de rögtön ki is dobta.
Mielőtt telefonálni kezdett, azon gondolkodott, szóljon-e a két nőnek, akikkel a västeråsi
nyomozás alatt feküdt le. De hát akkor még csak nem követték! Az egyiknek már úgyis
elfelejtette
a nevét, de a szülei házának szomszédságában lakott, így a cím megvolt. Lundin lett volna
a neve?
A másikra pontosan emlékezett. Beatrice Strand. De most komolyan hívja fel? Tényleg?
Már így is
elég sokat vesztett a nő. A fia, Johan javítóintézetbe került, a férje pedig tizenkét évet
kapott
gyilkosságért, gyújtogatásért és gyilkosságban való bűnsegédletért. A nő élete darabokra
hullott.
Ha most felhívja, és közli vele, hogy mindezeken felül még életveszélyben is van, mert
házasságtörést követett el Sebastiannal, az többet ártana, mint használna – győzte meg
magát
végül.
Közelebb húzta a jegyzettömböt, és vett egy mély levegőt. Aztán eszébe jutott egy indok,
miért
halassza el ezeket a problémás hívásokat. Trolle. Továbbra sem érte el Trollét. Beütötte a
számát.
Nem vette fel. Már az ötödik vagy hatodik üzenetet hagyta neki. Sajnos ezzel nem várhat
tovább,
így felállt és kiment a Szobából. Elment vécére, aztán hozott még kávét. Az ebéd is
eszébe jutott, de
aztán megerőltette magát. Öt hívás. Talán hat, ha a név és a városrész stimmel.
Nehéz léptekkel bement a Szobába, becsukta maga után az ajtót, és nekikezdett.
Az értelmetlenség iskolapéldája lett az egész. Az egyik felhívott nő azt mondogatta, hogy
téves
hívás. Sosem találkoztak, mondta. Másik kettő nem akart beszélni vele, amikor elmondta,
ki ő. Csak
levágták a telefont, és nem vették fel, amikor újra telefonált. Az egyik meghallgatta, de
amikor
Sebastian elkezdte volna magyarázni a tényállást, hogy mi történt, inába szállt a
bátorsága. Nem
tudott az az ember lenni, aki arról tájékoztat másokat, hogy veszélyben az életük.
Legalábbis nem
telefonon. Így az egészből egy homályos figyelmeztetés lett, hogy a nő legyen óvatos úgy
általában. Ne engedjen be idegeneket. Sebastian teljesen összefüggéstelenül beszélt, és
őrültnek
hangozhatott a nő számára. A vége felé a nő rá is kérdezett, miért is hívta fel. Sebastian
letette a
telefont, és meg se próbálta felhívni az utolsót a listán.
Lehetetlen ilyesmit telefonon intézni.
Lehetetlen.
De nem is keresheti fel őket személyesen.
Nem tudott mit csinálni.
Mivel járult hozzá a nyomozáshoz? – kérdezte Vanja. A válasz egyszerű volt és lesújtó.
Semmivel.
Ismét találkoznia kell Hindével. Ott a megoldás. Ott van valami, amivel majd dolgozhat,
amit
megérthet. Muszáj találkoznia Hindével. És ebédelnie.
Sebastian vett egy pizzát a sarki pizzériában. Nem reggelizett, és túl sok sava lett a
kávétól. Kellett
a gyomrának valami. Valami, amivel megtelik. Egy Belker pizzát választott. Sonka, gomba,
bacon,
hagyma, szalámi, banán, curry, fokhagyma és béarni mártás. Sebastian nem szerette, ha
gyümölcs
van az ételében, sosem szerette, így a banán helyett néhány darab gorgonzolát kért.
Felvitte a pizzát a Szobába, és kevesebb mint negyed óra alatt magába tömte az egészet.
Kézzel
evett, egyenesen a dobozból. Aztán egy fél liter kólával leöblítette. Néhány perc múlva már
jelentkezett is a hatás. Túl gyorsan evett. Túlságosan jóllakott. Levegőt venni is nehezére
esett.
Kiböfögött egy kis szénsavat, így már jobb volt. Kicsit, nem sokkal.
Hátradőlt a székben, kinyújtotta a lábát az asztal alatt. Összekulcsolta a kezét a hasán.
Becsukta a
szemét.
Fáradt volt. Előző éjszaka nem tudott megnyugodni az Annával kapcsolatos dolgok miatt.
Amikor hazaért, aggodalmaskodni kezdett. Eljátszott a gondolattal, hogy visszamegy, és
társaságot szolgáltat Trollénak, de ellenállt a késztetésnek. Az ágyból bambulta a tévét,
amíg fél
három felé el nem aludt.
Az álom öt előtt ébresztette. A jobb keze szorosan ökölben. A körmei úgy belevájódtak a
bőrébe,
hogy a vér két helyen is kiserkent. Kinyújtotta az ujjait, érezte, hogy oldódik a görcs. Kicsit
még
feküdt, azon gondolkodva, hogy visszaidézze-e az álmot. Néha megtette. Engedte, hogy újra
lecsapjon. Kiélvezte a hamisítatlan szeretet érzését, amely mégiscsak benne volt ebben az
álomban.
Az lenne a helyes, ha most felkelne. Maga mögött hagyná az álmot, amilyen gyorsan csak
lehet.
Visszaküldené a tudattalanjába. De néha nem tette. Bár így a reggel hátralévő része, a nap
hátralévő része nehezebb lett.
De néha szüksége volt rá.
Érezni Sabinét. Közel. A kis kezét az övében. Érezni az illatát. Újra átélni, ahogy a víz felé
szalad,
apró, fürge lábain. Hallani őt.
– Én is szeretnék egy olyat, apu!
Az utolsó szavai hozzá. Amikor meglátott egy másik kislányt egy felfújható delfinnel
játszani.
Érezni akarta Sabine súlyát, ahogy vitte. A puha kezét a meleg, borostás arcán. Hallani a
nevetését,
amikor majdnem megbotlott.
Azt akarta, hogy a lánya átölelje.
Aztán jött a hang.
A robaj.
A hullám. Amely elszakítja tőle a lányát. Örökre.
A Szoba ajtaja kinyílt, Vanja, Billy és Torkel jöttek be. Sebastian összerezzent a székében,
és
majdnem lecsúszott róla.
– Aludtál? – kérdezte Torkel, félig mosolyogva, amikor kihúzott egy széket, és leült az
asztalhoz.
– Próbáltam – felelt Sebastian, és kihúzta magát. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem
csak
próbált. Ránézett az órára. Negyedóra kiesett. Még mindig rosszul volt kicsit.
– Mit csináltál, ami ennyire kifárasztott?
Vanjának valahogy sikerült a kérdés hangsúlyába belevinni a „semmit, mint mindig”
választ, így
Sebastian nem is felelt.
– Hol van Ursula? – kérdezte meg inkább. Úgy gondolta, hogy most valami megbeszélésük
lesz.
– Kint a kavicsbányában még mindig, gondolom – válaszolta Torkel. – Nem hallottam azóta
róla.
Vanja és Billy felé fordult, akik az asztal másik oldalán ültek. Mindketten csöndben.
Egymásra
néztek, de egyiküknek se volt kedve megszólalni.
– Mondjad – szólt Billy kurtán, és tüntetőleg hátradőlt a székben.
– Miért?
– Így a legjobb.
Sebastian egyre növekvő érdeklődéssel szemlélte az előtte kibontakozó jelenetet. Ezek
ketten
nem csak helyszíneltek délelőtt, az biztos. Történt valami. A rövid szóváltás ellenére nem
lehetett
nem észrevenni közöttük a hidegséget. Érdekes. Vanja megvonta a vállát, és röviden
vázolta, mi
történt, amióta elindultak.
Az autó, a szemtanú, Roland Johansson, a buszsofőr és Brunna.
– Elmentünk Brunnába is – szólt közbe Billy kéretlenül. – Ott nem lakik semmiféle Roland
Johansson, és senki nem küldeti maga után a postát ilyen névre.
– De tegnap elloptak onnan egy kocsit – vette vissza Vanja a szót. – Egy ezüstszínű
Toyota Aurist.
Az időpont stimmel.
– Az az! – kiáltott fel Sebastian. Kicsit túl hangosan, és kicsit túl lelkesen, jött rá, amikor
látta,
hogy a Szobában mindenki megáll egy pillanatra, és akár egy jól koreografált videóban,
mindenki
egyszerre ránéz.
– Honnan tudod? – tette fel Vanja mindhármuk kérdését.
Sebastian hallgatott. Magában káromkodott egy sort. Onnan tudta, hogy Trolle elmondta,
hogy
egy ezüstszínű japán gyártmányú kocsi követi. Onnan tudta, hogy Trolle látta az autót
Anna
Eriksson háza előtt. De amit tudott, és amit elmondhatott, az két külön dolog volt. Nem
mondhat
semmit Trolléról és Annáról. Nem mondhat semmit. Azt sem tudhatja, hogy a lopott
Toyotának
köze van a nyomozáshoz. Mégis pont ezt mondta ki. Ráadásul nyomatékosan. A többiek az
asztal
körül még mindig kérdőn néztek rá.
– Nem tudom – nyögte Sebastian.
Krákogott. A hangja nem ronthatja el, ha ki akar ebből keveredni.
– Természetesen nem tudom – ismételte meg. – Csak egy… megérzés.
– Megérzés? Mégis, mióta hallgatsz a megérzéseidre?
Torkel jogosan tette fel a kérdést. Ő ismerte a Szobában a legjobban Sebastiant. Sebastian
elméletekkel és feltételezésekkel dolgozott, néha kiderült, hogy hibásak, de mindig
tényekre
alapozott. Lehetségesekre. Elképzelhetőekre. Amióta Torkellel dolgozott, sosem vezetett
elő egy
elméletet megérzésre alapozva. Sebastian megvonta a vállát.
– Roland Brunnában szállt le, az autót ott lopták el, Rolandnak köze van valahogy a
dolgokhoz.
Minden egybevág. Csak úgy… egybevág.
Csönd lett a szobában. Vanja a fejét rázta. Billy előrenézett, mintha nem is hallotta volna
az
egészet. Torkel tekintetéből egyértelműen látszott, mi a véleménye az utolsó
hozzászólásról.
Sebastian összevissza beszél. Torkel láthatólag azon merengett, van-e erre valami oka.
Valami
olyasmi, amit érdemes megtudni. Sebastian már épp tovább akarta fejtegetni az elméletét,
de
Torkelt már nem érdekelte, helyette Vanja és Billy felé fordult.
– Ettől a körülménytől nem tudunk eltekinteni. Köröztessük a Toyotát – biccentett Billy
felé.
– Már megtettem – felelte Billy, gyorsan Vanjára pillantva.
– Jól van. Én pedig beszéltem Roland Johansson göteborgi pártfogójával, Fabian Fridell-lel.
– Mit mondott? – Sebastian több érdeklődést mutatott, mint amennyire érdekelte a dolog.
Mindezt azért, hogy ellenpontozza az ezüstszínű Toyotára való reakcióját.
– Már néhány napja nem találkozott Roland Johanssonnal.
– Az mennyi? – kérdezte Vanja. – Két nap? Egy hét?
– Fabian barátunk némiképp ködösített ezen a ponton.
– Megfenyegették.
Nem kérdés volt.
– Én is úgy érzékeltem, igen – bólintott Torkel.
Újabb csönd ereszkedett az asztal körül ülőkre, amíg mindenki emésztgette az
információt. Billy
foglalta össze hangosan mindenki gondolatát.
– Tehát Roland Johanssonnak köze van a dologhoz, de a helyszíni bizonyítékok kizárják
mint
elkövetőt, a második és a harmadik gyilkosságra alibije van.
– De az alibije Fridell – szólt közbe Vanja. – Ha megfenyegették, akkor akár hazudhatott is.
Billy tagadólag rázta a fejét.
– Több helyen is ellenőriztem a skånei utat. Roland Johansson is részt vett rajta.
– Akkor nem csak egy embert keresünk – jelentette ki Torkel.
– De Hinde irányítja az egészet – jelentette ki Sebastian, gondoskodva arról, hogy az új
információk fényében senki se veszítse el a fókuszt. – Tudom.
– Tudod? – kérdezte Vanja gúnyos mosollyal. – Vagy csak… megérzés?
– Fogd be. Te is tudod. Mindenki tudja.
Sebastian felállt, és körülnézett.
– Sosem találkoztam Roland Johanssonnal. Hogy bosszút akar állni rajtam, teljességgel
kizárt. De
köze van Hindéhez. Mindennek köze van Hindéhez. – Megállt, és Torkel felé fordult. – Mi a
helyzet
a látogatási kérelemmel?
– Legutóbb két napba tellett.
– Mondtad, hogy sürgős? Hogy fontos?
– Mit gondolsz? – Torkel Billy és Vanja felé fordult ismét. – Hogyan tovább?
– Kiküldtem néhány rendőrt azokhoz, akiket felhívtak Lövhagából – mondta Vanja. –
Nemsokára
kész a jelentés.
– Megérkezett a szigorított személyzetének listája is – szólt közbe Billy. – Mindjárt
hozzálátok.
Torkel Sebastianra nézett. Aki egy pillanatig értetlenül nézett rá vissza, aztán rájött, hogy
a
kérdés, miszerint hogyan tovább, rá is vonatkozott.
– Én folytatom az én dolgaimmal – préselt ki magából egy választ.
Senki sem kérdezte, milyen dolgai vannak. A megbeszélés véget ért. Sebastian hagyta el
utoljára
a Szobát. Tehát egy ezüstszínű Toyotára vadásznak. És Roland Johanssonra. A Toyotáról
már tudott
Trolle, de azt is tudnia kellene, hogy még valaki benne van. Fontos lehet.
Sebastian ismét Trolle számát tárcsázta kifelé menet.
Továbbra se vette fel.

Megszegte a saját szabályát, miszerint csak cellazárás után használja a gépét. Ebéd után
becsukta az ajtaját, és gyorsan felment az internetre. Fél órán belül tudnia kell. Muszáj.
Azt
akarta, hogy a gyanúja bizonyosságot nyerjen. Amikor elolvasta Ralph üzenetét, mintha
megállt
volna az idő, teljes áhítatban ült a számítógép előtt, és csak nézett. Nem tudta, hogy öt,
tíz vagy
húsz perc telt-e el. Nem számított. Most már elkobozhatják a gépet.
Tudott mindent, amit tudnia kellett.
Anna Eriksson másfél évvel Vanja születése után ment hozzá Valdemar Lithnerhez. Azon
az
őszön, amikor Anna terhes lett, Valdemar Göteborgban tanult. Semmi sem utalt arra, hogy
egyáltalán ismerte volna Annát akkoriban. Essexben volt gyakorlaton, amikor Vanja
megszületett.
Miféle újdonsült apa tett volna ilyet? Akkor költözött Stockholmba, amikor Vanja fél éves
volt.
Ralph az apasági nyilatkozatot is megtalálta.
Apa ismeretlen, ez állt rajta. Két egyszerű szó. Milyen nő állítana ilyesmit, hogy aztán
másfél
évvel később összeházasodjon ugyanazzal a férfival? Semmilyen.
Valószínűbb volt, hogy az apa nem volt ismeretlen Anna számára, csak felelőtlen. Egy léha
ember, aki sosem vállalt felelősséget, hanem csak úgy váltogatta a nőit. Aki tett Annára
magasról,
és elutazott az Egyesült Államokba, mert úri kedve úgy diktálta.
Sebastian Bergman.
Most már érthető, miért követte Vanját. A mánia, hogy távolról szemlélje a nőt, anélkül
hogy elé
állna, most már ésszerűnek tűnt. A kényszer, hogy a beszélgetésükkor megvédje, máris
logikus
lett.
Erős érvek, de biztosra kell mennie. Ebben nem hibázhat. Muszáj megtudnia, hogy Anna
Eriksson
és Sebastian Bergman találkoztak-e korábban. Volt valami kapcsolatuk 1979-ben? Anna
Eriksson
nem a Stockholmi Egyetemen tanult, ennyire nem egyszerű a dolog. De Ralph kutakodott
Sebastian 1979-es őszi és tavaszi kurzusának résztvevői között, és megtalálta a
kapcsolatot kettejük
között.
Ráadásul a Facebookon.
Hinde számára érthetetlen volt, mennyi információt kitesznek oda az emberek. Nem
zavartatták
magukat. Alacsony biztonsági beállításokkal, ami azt jelentette, hogy bárki odatévedhetett
nézelődni. Karin Lestander például ilyen ember volt. Egyike Sebastian diákjainak 1979-ben,
és
imádott régi képeket feltenni, amikor ő és a barátai még fiatalok és szépek voltak.
Életének legjobb
időszaka volt, saját maga fogalmazott így. Hatalmas fotóalbuma elérhető volt minden
látogatójának. Így Ralphnak is. Hogy még könnyebbé tegye a dolgot a látogatók számára,
évek
szerint rendezte a képeket, és sok időt fordított arra, hogy banális kis kommenteket írjon
minden
kép alá. Valakinek, aki az igazság nyomában járt, igazi kis aranybánya volt.
Az 1979-es mappa öt képet tartalmazott.
A legfontosabb kép valami buliban készült. A képen Kajsa, Sebastian és egy nő szerepelt,
akit
Hinde nem ismert meg. Anna Eriksson. Mind a fényképezőgépbe mosolyogtak. Sebastian az
egyik
kezét a nő vállán nyugtatta. Kissé túlságosan is szívélyesen. A kép alatt a következő állt:
„Őszi buli
az egyetemen. Anna Eriksson is csatlakozott. Vajon mi van vele?”
Igen, mi van vele?
Most már volt valaki, aki tényleg tudta. Épp most találta meg a kirakójáték utolsó darabját,
amely bizonyossággá tette a kínzó gyanút.
Minden stimmelt. Anna valószínűleg 1979 kora őszén esett teherbe. Esetleg pont ez után a
buli
után.
Hinde felállt. Nem bírt ülni, akármennyire is próbálkozott. A rés, amelyet keresett,
feneketlen
mélységgé változott. Elég nagy lett ahhoz, hogy fantasztikus lehetőségekkel legyen tele. A
nagy
mű. A tökéletes bosszú. Szédítő érzés volt, és egész terve radikálisan megváltozott.
A szerepe is.
Vanja Lithner Sebastian lánya.
Most már egyértelmű. Életének egyik legjobb napja volt, egy valódi előtte-utána pillanat.
Vanja előtt.
Vanja után.
Most már csak magára van szüksége. Csak saját magára.
Ralph csak útban van. Hasznos volt idáig. Az információ, amelyet küldött, döntőnek
bizonyult.
De ettől még csak egy kis féreg, aki sohasem mer Hinde szemébe nézni. Egy kisfiú felnőtt
testben,
aki mostanában kezdett átvenni egy szerepet, amely nem az övé. Hinde akkor érezte
először, hogy
Ralph magabiztossága nő, amikor a fygorh.se összevissza kiválogatott anyagában egy nap
hirtelen
linkek és idézetek kerültek be arról az emberről, aki kegyetlenül meggyilkolja a nőket.
Valami
apróság minden oldalon.
A média sosem volt fontos Hinde számára. Közönséges volt, egysíkú, és nem érezte tőle
elégedettnek magát. De Ralph örült neki, hirtelen olyan lett, mint egy tinédzser, aki
látszani akar.
Színpadias. Megerősítést kereső. Nyilván természetes volt ez a fajta fejlődés, Edward
mindvégig
tudta, hogy lesz változás. De Ralph gyorsasága meglepte. Azelőtt meghajolt Edward előtt,
most
pedig egy másik istent imádott térden állva: a rivaldafényt.
Edward emlékezett még rá, amikor először találkoztak. Ralph motyogva és bizonytalanul
adta
elő, hogy mindent elolvasott Hindéről. Úgy érezte, ők ketten egyformák. Sok bennük a
közös.
Hinde udvariasan további beszélgetésekre bátorította. A vékony, magas ember olyan
nyilvánvaló
jeleit mutatta a meghunyászkodó gyengeségnek, hogy Hinde azonnal meglátta benne a
lehetőséget: irányítható. Hogy merre fogja irányítani, azt akkor még nem tudta. De azonnal
dolgozni kezdett Ralphon, és az eredmény várakozáson felüli lett. Ralph elmesélt mindent
a beteg
anyjáról – nyilvánvaló, ez bennük a közös. Hinde fontolgatta egy darabig, hogy
megbüntesse-e
Ralphot, amiért betegnek titulálta az anyját, de meggondolta magát. A büntetés lehetősége
mindig
ott volt, de az esély, hogy valakit az elképzelései szerint manipuláljon, ritkán adatott meg.
Ralph
mesélt a nagyapjáról, a víkendházról, az állatmaszkos emberekről. Még egy dolog, ami
közös
bennük. A szexuális visszaélés. Edward hagyta, hadd gondolja így. Ralph sosem értené
meg, hogy
akármennyi közöset képzel is bele kettejükbe, sosem lesz több, mint a különbségek.
Ralph sosem tehetett úgy, ahogy szeretett volna.
Hinde viszont igen.
De ugyanakkor Ralph kint volt. Ő lett Hinde helytartója a valóságban. Közvetlen
információforrása a nagyvilágból.
Rövid távon felbecsülhetetlen.
Hosszú távon pótolható.
Edwardnak a gondolatmenet alatt jutott eszébe. Az ötlet. És bármilyen egyszerű is volt,
belátta,
mi a féreg haszna. Hogy veheti hasznát az új helyzetben egy olyannak, aki folyton-folyvást
csak
hajbókol. Tökéletes terv. Csak megfelelően kell kivitelezni. Hogy Sebastiannak a lehető
legtöbb
fájdalmat okozza.
Azzal kezdte, hogy még egy feladatot adott Ralphnak.
Nem volt olyan sok lehetőség.
Egyet meg akart tartani magának.
Így hát maradt ő, Ellinor Bergkvist.

T ervezés. Türelem. Határozottság.

Jelenleg a három legfontosabb szó a számára. Semmi nem sikerülhet félre ezúttal. A
hosszú
konyhakés, a hálóing és a harisnya gondosan elpakolva feküdtek a fekete táskában, amely
az
előszobában állt. Az élelmiszer mellette egy zacskóban. A digitális fényképezőgép a
zsebében
lapult, a kevésbé éles rugós késével együtt. Átöltözött a kék piképulóverbe és a bézs
vászonnadrágba. Hasonló ruhákat viselt az első gyilkosságkor is. Jól öltözött, de
semmitmondó
megjelenés. Anna Eriksson esetében használt először álruhát. Akkor úgy érezte, szükséges.
Minimális idő állt a rendelkezésére, hogy megtervezze a dolgot, és muszáj volt egy
bizonyos
időpontban lecsapnia. Anna nem élt egyedül, és talán figyelmeztették is. Muszáj volt
biztosra
mennie, hogy beengedik. Ezért vett álruhát. Eltért a rituálétól. Meg is lett a böjtje. A kövér
ember.
Ralph elment a sarki fodrászhoz, amint megkapta Ellinor nevét a fygorh.se oldalon
keresztül.
Nem akart hajat vágatni. Azt pontosan kilencvenegy naponta tette. Rituálék. Csak más
frizurát
akart fésültetni. Már ez is elég ijesztő volt. Lecserélte a sapkáját egy más színűre, bár a
márka
ugyanaz maradt, a farzsebébe dugta, a napszemüveget pedig beakasztotta a pulóver
kivágásába,
ahelyett hogy feltette volna. Legalább nála volt. A rituálé nem szenvedett csorbát,
nyugtatgatta
magát. Csak módosított rajta.
Megnézte magát a fürdőszobatükörben és máris utálta, ahogy kinéz. Végighúzta a kezét az
újszerűen fésült haján. Furcsán ragacsos volt és merev. A fodrász elmagyarázta, hogy ez
valami
hajápoló, amelytől a haja hátrafelé fésülve marad. Meg is vetetett vele két dobozzal, a
biztonság
kedvéért. Ralph magára és az új stílusára mosolygott a tükörben. Megpróbálta
megkedvelni. Arról
győzködte magát, hogy most sokkal inkább úgy néz ki, mint egy gazdag kölyök, aki a
Stureplanon
lakik, mint a vékony, magas fickó, akit senki nem vesz észre. Hogy ez most így jobb. Nem
volt az.
De a szándék a fontos. Most semmi nem mehet félre. Semmi. A férfi, akit istenített,
megbocsátott
neki, és adott még egy esélyt. Ez volt a fontos Ralphnak. A Mester törődött az érzéseivel.
Soha,
senki más nem cselekedett még így az életében, és nem akart csalódást okozni, ha már
megbíztak
benne. Ha emiatt apró változtatásokat kell tennie az öltözködésében és a hajviseletében,
összességében kis áldozat. A fontos az volt, hogy mostantól helyesen cselekedjen.
Nyilvánvaló,
hogy óvatosabbnak kell lennie.
Fogalma sem volt, hogy aki a nyomában járt, mennyit tudott róla, de minél több idő telt el
a férfi
halála óta, annál inkább biztonságban érezte magát. Ha ismerték volna, már az ajtaja előtt
tipródnának. Ő nem olyasvalaki, akit megfigyelnek. Őt azonnal elkapják.
A Mesternek négy áldozata volt. Ő épp úton volt az ötödikhez. Hamarosan történelmet ír.
Ettől
moderálta magát. Összeszedte magát és az érzéseit. Megértette, mennyire fontos, hogy
nyugodt
maradjon.
Kint hűvösebb volt az elmúlt héthez képest, Ralph pedig gyors léptekkel sietett a
metróállomáshoz, amely tízpercnyire feküdt.
Egyáltalán nem örült neki, hogy le kell cserélnie a közlekedési eszközt, de se nem akarta,
se nem
merte a saját zöld Volkswagen Polóját használni. Az ezüstszínű Toyotát leparkolta
Ulvsundában,
ahogy meghagyták neki, de a Mester nem írt semmit új autóról rövid üzenetében. Ő
intézte a
lopott kocsikat. Ralph csak egyszerű útmutatást kapott, honnan hozhatja el, és hol
hagyhatja ott
őket. Valaki más gondoskodott arról, hogy ott legyenek. Ralphot nem érdekelte, ki. Többen
dolgoztak a Mesternek, ezt tudta. De ezúttal nem szóltak neki semmiféle új autóról, így
muszáj lesz
metróval utaznia Vasastanba és vissza. Úton odafelé bement egy virágüzletbe. Vásárolt
húsz szál
vörös rózsát, és megkérte az eladót, kössön belőle egy romantikus csokrot, és tegyen
hozzá egy
cédulát. Egyszerű szavakat írt rá. „Bocsáss meg! A te Sebastianod”. Tetszett neki.
Részben azért,
mert tudta, hogy Sebastian az a fajta ember, akinek folyton bocsánatot kellene kérnie,
részben
pedig azért, mert annyira szép volt, hogy a csokor még egyértelműbben összeköti
Sebastiant a
nővel, aki nemsokára meghal. Ralph úgy döntött, a konyhaasztalon hagyja a csokrot a
kártyával,
hogy a rendőrség biztosan észrevegye. Azt kívánta, bárcsak láthatná az arcukat, amikor
megtalálnak egy holttestet a hálószobában és egy romantikus csokrot a konyhában.
A rituálé szerint lesz, bizonygatta magának. Nyomot hagy maga után. Csak most
másmilyet.
Máshogyan. A Mester értékelni fogja a gesztust. Ebben biztos volt.
Ralph kifizette a virágokat, és kilépett a napfényre. Úgy nézhet ki, mint egy friss
szerelmes,
gondolta. Egy gazdag gyerek, aki egy csokor vörös rózsát vett a nőnek, akivel most
találkozott.
Leszedte a kis matricát, amely az egyik szárra volt ragasztva, és az állt rajta, hogy a
csokrot a
västertorpi virágosnál vették.
Nyomok, na igen.
De csak, amelyeket szándékosan hagy.
Ebben áll a tervezés.

Ellinor Bergkvist egész nap ügyködött. Felhívta a munkahelyét, és kivette a maradék

szabadságát. Meglocsolta és rendbe tette a lakásban a növényeket, valamint megkérte az
özvegy
Lindell asszonyt, hogy nézzen rájuk, amíg távol van. Lindellné marasztalta kávéra és
süteményre,
majd egy órát üldögéltek együtt. Jó volt, de egy idő után Ellinor érezni kezdte, hogy sok
dolga van
még otthon.
Nem lehetett csak úgy mindent feladni egy férfiért, legyen bármilyen csodálatos is. Muszáj
volt
türtőztetnie magát, és megfelelő állapotban hátrahagyni a lakást. Különösen, ha az egyik
szomszédja fog átjárni.
Tisztességesen kitakarított. Kiporszívózott, és kiporolt, végigtörölt mindent nedves ruhával.
Megpucolta az ablakokat. Lepedőt cserélt, elrendezte a párnákat a kanapén. Kiürítette a
hűtőt, és
úgy döntött, minden növényét kipakolja az erkélyre, hogy Lindellnének ne legyen oka
körbejárni
az egész lakásban.
Amikor úgy érezte, elkészült, leült a kanapéra, kezében egy pohárkával a kedvenc
konyakjából.
Évek óta megvolt neki ez az üveg ital, és csak különleges alkalmakkor ivott belőle. Az
egyik kisebb
konyakgyártótól származott. A francia Delamaintől. Olvasott is egyszer az egyik
legszínvonalasabb
termékükről, a Réserve de la Famille-ről az egyik magazinban. Drága volt, de megérte,
szerette a
lágy alkoholt a gyümölcsös utóízével. Kiválasztottnak és különlegesnek érezte magát az
egyszerű
jutalmak világában. Egy világban, ahol senki sem tudta úgy élvezni a dolgokat, mint ő.
Ahol senki sem tudott úgy élni, mint ő.
Ahol senki sem tudott úgy szeretni, mint ő.
Elég zűrzavaros napokat élt meg, amióta először találkozott Sebastian Bergmannal, a rokon
lélekkel, aki beviharzott az életébe. Kellett egy kis időt szakítania magára és a
gondolataira,
mielőtt továbbállt. Lassan kortyolgatott, és ücsörgött még egy kicsit.
Egy kis idő saját magára. A jelenre.
Mielőtt folytatódna az élete.
Ralph az Odenplannál szállt le a metróról. Nem volt benne biztos, hogy ez a megálló van-e
a
legközelebb a Västmannagatanhoz, nem utazott még eleget a zöld vonalon, hogy tudja, de
a
térképen úgy nézett ki. Nem voltak túl sokan a peronon, gyorsan feljutott a felszínre.
Átment a
főúton, és nyugat felé indult. A Västmannagatan néhány keresztutcával arrébb lesz. Sosem
ment
még gyalog. Séta közben azon gondolkodott, milyen módszert válasszon. Elővette a
mobilját, és
Ellinort tárcsázta. A harmadik csengésre felvette.
– Halló! Tessék? Itt Ellinor beszél.
Ralph rögtön letette. Otthon van. Tudta, hogy egyedül lakik, és a kapukódot is kiderítette
Sebastian első látogatásának alkalmával, amikor segített egy idős hölgynek bemenni, így az
első
akadály máris elhárult. Aztán muszáj lesz improvizálnia. Akárcsak Anna Eriksson esetében,
most
sem volt elég idő tervezésre, és ez zavarta. De a másik lehetőség, hogy néhány hétig
kémkedjen –
vagy mondjuk, csak néhány napig –, jelenleg idő hiányában nem volt megoldható. Új fázisba
került
az egész. Gyorsabban kellett cselekednie. Dönteni és dolgozni. Boldogulni fog. Boldogulnia
kell.
Most már tapasztalt. Lassan történelmet ír. A virágos egyszerű kifutófiúja, aki ajándékkal
érkezett.
Melyik nő ne nyitna neki ajtót?
Bocsáss meg! A te Sebastianod.
Ahogy a tervére gondolt, elmosolyodott.
Megérkezett a kapuhoz, a végállomásához, de továbbment, anélkül hogy megállt volna.
Besétált
a kis parkba, és leült egy rövid időre az egyik sötétzöld padra. Körülnézett. Senki sem volt
a
környéken, ha jól látta. Senki sem szentelt neki vagy a kapunak nagyobb figyelmet. Egy
furgon
hajtott el lassan az utcán, de aztán elkanyarodott. Ralph felállt, úgy tartva a csokrot, hogy
az
eltakarja az arca nagy részét. Lassan visszament a kapuhoz. Nem túl sietősen. Nem
tűnhet
idegesnek. Nem kelthet feltűnést.
Csak egy rózsacsokor.
Egy szerelmes ajándék, úton egy nő felé.
Tizennégy-harminckilenc volt a kód. Kétszer is ellenőrizte a telefonjában, ahová felírta a
biztonság kedvéért.
Tizennégy-harminckilenc. Működött.
Az ajtó magától kinyílt. Automata nyitómechanizmussal volt felszerelve, hogy
megkönnyítse a
gyerekkocsit toló anyák és az idősek dolgát. Ralph nem örült neki. Túl drámai lett tőle a
belépése,
mintha színpadra lépne. Gyorsan bement a nagy előtérbe, és megállt. Úgy csinált, mint aki
keres
valakit a lakók névsorában, bár tudta, hol lakik Ellinor. A negyedik emeleten. Három
szomszédja
van. Az automata ajtó lassan becsukódott mögötte, és felszabadító csend borult a házra,
ahogy a
külvilág zaját kizárta az ajtó. Mintha láthatatlan lett volna a fehérre festett, szép kapu
mögött,
amelyet kecses, görög ihletésű szobrok díszítettek, újklasszicista stílusban. Illettek ide a
rózsák.
Vörös és fehér.
A szerelem és az ártatlanság színei.
Költői volt, hogy így érkezik a halál.
Ralph úgy döntött, lifttel megy fel. Fent aztán majd nyitva hagyhatja az ajtót, hogy a liftet
más
ne tudja hívni, és mindenki kénytelen legyen lépcsőzni. Úgy majd hallani fogja, ha valaki
elindul
felfelé vagy lefelé, és lesz ideje cselekedni. A végén már a másodpercek is számítanak.
A lift nem volt ott, amikor megnyomta a fekete, bakelit hívógombot. A szerkezet egy
mechanikus kattanással indult el. Ralph felnézett a fekete rácson át, és látta, hogy a lift a
negyedik
vagy ötödik emelet táján van. Idegesítően lassan ereszkedett.
A kritikus pillanat az lesz, amikor a nő kinyitja az ajtót, ő belép, az ajtó bezárul, és neki
kell
irányítania a nőt. Csak néhány másodpercről van szó, és olyan halkan kell csinálni,
amennyire csak
lehet. A lépcsőház akusztikája felerősítene minden hangot. Elővette a rugós kést.
Kinyitotta, és
elrejtette jobb kezében, a rózsák mögé.
Ellinor tett még egy kört a lakásban. Az utolsó pillanatban úgy döntött, résnyire nyitva
hagyja az
erkélyajtót, hogy ne legyen olyan áporodott a levegő, ha Lindellné átjön. Már úgyis itt lesz
rögtön
ma este, ha Ellinor jól ismerte az öreg hölgyet. Addig rángatta a kilincset, amíg az ajtó
résnyire
nyitva maradt. Aztán elégedetten megállt. A lakás tökéletes állapotban volt.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és kulcsokkal a kezében kiment. Bezárta az ajtót. Látta, hogy a
lift úton
lefelé éppen elhagyja az emeletét. Tipikus. Ha pár perccel korábban jön ki, beszállhatott
volna. Most
muszáj lesz várnia. Kigurította a dolgozói kedvezménnyel vásárolt kis fekete bőröndjét a
lifthez.
Nagyon örült ennek a bőröndnek. Praktikus és divatos volt. A lift lassan ment lefelé. A
legutóbbi
lakógyűlésen beszéltek arról, hogy felújítják, de aztán elnapolták az ügyet. Bájos volt a
maga régi
stílusában: nyitott liftakna, sötét fa, rács, de gyakorlati szempontból hagyott kívánnivalót
maga
után. Ellinor és még néhányan előnyben részesítettek volna egy modern, gyorsabb modellt,
amelyre javaslatot is tettek. Olyan kellett volna, amelyet lehet hívni, aztán várni. Most
muszáj volt
kivárni, amíg leáll a lift, mielőtt hívni lehetett volna.
Ralphban megállt az ütő, amikor meghallotta, hogy kinyílik valahol fent egy ajtó. Nem tudta
biztosan, melyik emeletről jött a hang. Az elsőt rögtön kizárta, annál fentebbről hallotta, de
az
akusztika miatt lehetetlen volt pontosabban megállapítani. Tovább hallgatózott, de a lift
surrogásán kívül nem hallott mást. Várta a lépéseket a lépcsőházban. Semmi. A kérdéses
ember
tehát feltehetőleg a liftre várt. Akárcsak ő. Most már csak nyugodtnak kell maradnia.
Magasabbra
emelte a csokrot, csak egy test volt, akinek az arcát eltakarták a rózsák, és keményebben
markolta a
kést. Végre megérkezett a lift, egy tompa puffanással megállt, aztán élesebb, fémes
csattanás
hallatszott, és a zárrendszer kinyílt. Ralph kinyitotta az ajtót, amilyen halkan csak tudta,
de ötlete
sem volt, mitévő legyen. Két lehetősége volt: hagyja az egészet, vagy felmegy.
Az utóbbi mellett döntött. Elvégre később is leállhat. Most csak ki kell várni, hogy a fönti
ember
csináljon valamit. Nyitva tartotta az ajtót, hogy a lift itt maradjon. Csend honolt a házban.
Tökéletes csend.
Pár perc telt el így. Ralphnak volt ideje végiggondolni az alternatívákat többször is. Túl
sokszor.
Talán mégis le kellene fújnia az egészet. Visszajönni később, s az elejéről kezdeni. Már
éppen el
akarta engedni a liftajtót, amikor meghallotta, hogy az ember odafent elindult lefelé a
lépcsőn.
Gyorsan lépkedett, és egyre közeledett. Ralphnak egy pillanat alatt döntenie kellett. Nincs
visszaút.
Beszállt a liftbe.
Ellinor ideges volt. Annyira tipikus. Igazából semmi kifogása nem volt a lépcső ellen. Jó
dolog
mozogni, na de most ott a bőrönd. Túl nehéz ahhoz, hogy lecipelje. Meg volt az a cikk is,
amelyet
olvasott, és amely arról tájékoztatta fehéren-feketén, hogy nem jó lefelé menni a lépcsőn.
Rosszat
tesz a térdnek. Felfelé menni hasznos. Lefelé nem szerencsés. De most nincs választási
lehetősége.
Nem bírt tovább várni. Bosszantó módon a lift pont akkor indult el felfelé, amikor már
félúton volt
a harmadik emelet felé. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, megforduljon, és visszamenjen-
e. De
most akár már tovább is mehet, és a lentebbi emeleten is beszállhat, ha ott áll meg a lift.
Folytatta
az útját lefelé, és úgy döntött, vár. Remélhetőleg Robert Andersson az a harmadik
emeletről, aki
felfelé tart. Ilyentájban szokott hazajönni. Végre megjött a lift, ő pedig félreállt, hogy
kiengedje
Robertet, ha ő az. De nem Robert volt, hanem egy magasabb fickó. Nem látott többet,
csak a bézs
nadrágját, a kék piképulóverét és egy hatalmas csokor rózsát, amely eltakarta az arcát. A
lift
továbbment, nem állt meg. Ellinor elmosolyodott. Valaki a fenti emeletről szép csokrot
kap.
A szerelem új energiát adott neki, és úgy döntött, lelépcsőzik. Nem bírt tovább a liftre
várni.
Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet.
Ösztönösen meg akarta állítani a liftet. De amint elszánta magát, már fél méterrel a
harmadik
emelet fölött volt, és csak beragadt volna. A két emelet között. A rácson át látta, hogy
Ellinor
tovahalad. Lefelé. Távolodik tőle. Túlságosan sokat változtatott a rituálén. A nő meglépett.
A rózsák
erős, édes illatától émelyegni kezdett. Kivágta az ajtót, amikor megérkezett a negyedikre,
és
rohanni kezdett. Franc az óvatosságba! Nem ronthatja el még egyszer. És ha ehhez túl sok
kockázatot kell vállalnia, ám legyen. Hogy hogyan tartja így a rituálét, az már más kérdés.
Először
el kell kapnia. Rögtön feltűnt neki, hogy a saját trappolása miatt nem hallja a nő lépéseit.
Megállt
egy pillanatra, és már meg is hallotta. Nem lehetett messze. Két emelettel lejjebb.
Maximum. Ismét
rákapcsolt.
Elhagyta a második emeletet is. Megpróbálta kettesével venni a fokokat a következő
szakaszon,
de nem tudott egyensúlyozni. Nehéz volt a táskával, a szatyorral és a virággal.
Megcsúszott,
megtámaszkodott a korláton, és visszanyerte az egyensúlyát. Az első emeleten elhajította
a
rózsákat, és futott tovább. Végre megérkezett az elegáns előcsarnokba, ahonnan nemrég
indult.
Üres.
A kapu nyitva, Ellinor most mehetett ki. Elrejtette a kést a tenyerébe, és kiszaladt a
kapun.
A nőnek a közelben kell lennie. Nagyon közel.
Ott van. A Norra Bantorget irányába megy. Nyolc-tíz méternyire lehet. Egyedül volt a
járdán, de
autók azért jártak. Kicsit távolabb néhány kismama tologatta a babakocsiját. Most már
nem tehetett
semmit. Muszáj volt követnie. Jobb alkalmat találni, anélkül hogy elvesztené szem elől.
Újra normálisan lélegzett, és érezte, mennyire megizzadt. Lelassított, és óvatosan
összecsukta a
kését. Zsebre tette. Adott a nőnek néhány métert még.
Türelem. Határozottság.
Erre volt most szükség.
Látja a nőt. És nem ereszti.
Az övé.
Ellinor taxit keresett. Szokott néhány állni a Norra Bantorget melletti szállodánál, ezért
ment arra.
Nem mintha gyakran taxizott volna. Szeretett sétálni. Különösen, amikor szép idő volt
Stockholmban, és megteltek a parkok nyári ruhás emberekkel. Egy átlagos napon biztos,
hogy
sétált volna végig. De ma különleges nap volt, ma célja volt, amelyet olyan gyorsan el
akart érni,
ahogy csak lehet. Gyorsabban telt a nap, mint akarta. Csodás dolog az idő. Hogy valami,
ami
ennyire állandó, mégis mennyire relatív lehet. Ha valamit tényleg el kellett intézni, csak
úgy
repült. Ha az ember csak lézengett, és értelmet próbált adni a napjának, lassan
vánszorgott. Jobb
lenne fordítva, hogy ha a fontos pillanatokra jutna több idő, nem pedig azokra, amikor
minden
csak áll. Egy taxi jött felé, üresnek tűnt, így Ellinor gyorsan felemelte a kezét, hogy leintse.
Örömmel látta, hogy a taxi fékez, és megáll pont előtte. Fogta a táskát, és beszállt a
hátsó ülésre.
Látta, hogy egy magas srác kicsit arrébb ránéz, aztán továbblépked az utcán. Talán ő is
taxit keres,
gondolta Ellinor, amikor megpillantotta, hogy ő is megpróbál leinteni egy autót, amely az
ellenkező irányból érkezett, de nem állt meg. Ellinor elmosolyodott. Szerencséje van.
Ez a szerencsenapja úgyis.
Megkérte a sofőrt, hogy hajtson Östermalm felé.
A szerelem felé.

Sebastian Bergman egész nap Trollét hívta. Kedvetlensége minden nem fogadott hívás
után nőtt.
Már legalább tizenhat óra telt el, hogy elváltak Anna Eriksson háza előtt. Sosem álltak még
közelebb egymáshoz, mint abban a pillanatban, és ettől a közelségtől nyugtalansága még
érzékelhetőbbé vált. Különösen most, hogy Anna már biztonságban volt. Erről hallania
kellett
volna Trollétól. Ez volt a lényege annak, hogy az öreg rendőr a nő háza előtt strázsált.
Hogy megvédje Annát.
Hogy megvédje Vanját.
Hogy megvédje a titkot.
De Sebastian nem tudta, mi mást tehetne azon túl, hogy tovább hívogatja. Nem látott más
lehetőséget, és ráadásul teljesen egyedül maradt az aggodalmával. Általában nem volt
szüksége
senkire. Csak saját magára. De már közelített egy határhoz.
Próbált a Hindével való találkozójára koncentrálni, hogy elterelje a gondolatait. Most semmi
más
hasznot nem hozott a csapatnak. Ebben Vanjának teljesen igaza volt. Szüksége volt a
Hindével való
találkozásra, így idegesen Torkel keresésére indult. Edward Hinde volt a kulcs. Sebastian
rossz
közérzete eltűnt. Most muszáj volt egyedül találkoznia Hindével, a Vanja miatt érzett
nyugtalansága nélkül. Meg kell nyernie az összecsapást. Kiütéssel.
Torkel nem volt az irodájában. Megbeszélésen van, magyarázta a titkárnője Sebastian
kérdésére.
A főnöki szinten van találkozója a rendőrségi vezetőtestülettel. Sebastian felmászott egy
emeletet.
Megállt a nagy tárgyalóterem ablakánál, ahol a találkozó folyt. Torkel ott ült bent
másokkal.
Kétségkívül nagykutyákkal. Némelyik azt az idióta, fehér egyenruhát hordta, amelynek
aranydíszítés volt a vállán. Sebastian utálta az aranyvállas rendőröket. Annyira távol álltak
a
rendőri munkától, amennyire csak lehet. Sosem mentek helyszínelni, csak a tévében
jelentek meg,
vagy szobákban ültek, előttük ásványvíz. Mint most. Sebastian tüntetőleg leült egy székre
az ablak
elé. Torkel nem vette észre. Vagy legalábbis úgy csinált. Sebastian hagyta, hogy nőjön az
idegessége, és amikor már negyedórája ott ült, nem bírta tovább. Felállt, és minden
további nélkül
benyitott a találkozóra.
– Szevasztok! A Palme-gyilkosságot oldjátok meg épp?
Csend borult a teremre, mindenki őt nézte. Néhány arc ismerős volt korábbról, de a
legtöbbet
még nem látta. Az egyetlen, akit ismert, felállt.
– Sebastian, okkal volt csukva az ajtó – mondta Torkel visszafojtott dühvel a hangjában. –
Megbeszélésünk van.
– Aha, látom. De találkoznom kell Hindével. Még ma. Nem várhatunk tovább.
– Még nem érkezett meg a látogatási engedély. Siettetem, ahogy csak tudom.
– Tegyél többet, mint amennyit tudsz. Intézd el.
– Nem most fogjuk ezt megbeszélni, Sebastian. – Torkel bocsánatkérőn nézett körül a
teremben,
mielőtt visszafordult Sebastianhoz. – Most pedig távozz.
– Ha megkapom az engedélyt, már itt se vagyok. Becsszó.
Sebastian végignézett az asztal körül ülő embereken. A legtöbb meglepetéssel vegyes
lenézéssel
pillantott vissza rá. Sebastian rájött, hogy kissé túllőtt a célon, de nem óhajtott a hülye
szabályaik
szerint játszani többé. Életek forogtak kockán. Nem csak a sajátja.
– A jól öltözött barátaid biztos meg tudják oldani a problémát, mielőtt lesz egy ötödik
áldozatunk. Én vagyok a dolog kulcsa.
Látta, hogy Torkel tekintete villámokat szór. Ezúttal tényleg túl messzire ment. A Torkel
jobbján
ülő nő kimérten felállt. Sebastian felismerte: az országos rendőrfőkapitány.
– Nem hinném, hogy ismerjük egymást – mondta olyan hangon, amely fagykárokat is
okozhatott. Civilizáltan fogalmazta meg a „hát te meg ki a franc vagy?” kérdést.
– Nem, tényleg nem – mondta Sebastian, felragyogtatva a legmegnyerőbb mosolyát. – De
ha
segít nekem megszerezni ezt az engedélyt, megismerhet.
Torkel gyorsan Sebastianhoz lépett, és megragadta a karját.
– Elnézést kérek. Rögtön jövök.
Magával ráncigálta Sebastiant, és becsukta az ajtót.
– Mi a fenét csinálsz? Teljesen megőrültél?! Azt akarod, hogy kidobassalak?!
– De mi a rosseb tart eddig? Haraldsson szórakozik velünk?
– Nem tudom! Rohadtul nincs jelentősége! Muszáj megvárnunk. Nem vagy rendőr, ezért
tart
ilyen sokáig. Ha nem tetszik, akár ki is rúghatlak.
– Persze. Fenyegetőzz csak, amennyit akarsz. De egyedül én tudom megállítani a
gyilkosságokat.
Te is tudod.
– Naná, a szakértelmed és a felbecsülhetetlen meglátásaid tényleg sokat segítettek eddig.
– Nem megy neked a szarkazmus.
Elhallgattak. Torkel mélyet lélegzett. Összeszedte magát.
– Jól van akkor, menj haza. Túl sokba kerülsz.
– Ingyen dolgozom.
– Nem pénzre gondoltam.
Sebastian Torkelre nézett, de lenyelte a megjegyzését.
– Majd szólok, ha itt az engedély.
Torkel kinyitotta az ajtót, és visszament a megbeszélésre. Sebastian hallotta, hogy
elnézést kér,
mielőtt az ajtó bezárult volna, és a hangjából érthetetlen mormogás lett.
Egy pillanatig Sebastian fontolgatta, hogy újra bemegy. Még jobban leégetni magát.
De az már tényleg túlzás lett volna. Nagyon nagy túlzás.
Már így se állt jól a szénája.
Ezúttal engedelmeskedett Torkelnek, és hazament.
Belekerült egy kis időbe. Először muszáj volt körülnéznie, nincs-e a láthatáron egy
esetleges
követő. Mindenekelőtt egy ezüstszínű Toyota. Minden elhaladó és parkoló autót bizonyos
fokú
gyanakvással szemlélt. Mindegyikbe bekukkantott. A gyilkos már cserélt egyszer autót, ezt
tudta,
és akkor akár megteheti még egyszer. Kerülő úton ment haza, kitérőket tett, és nem
sietett.
Amikor aztán végképp meggyőződött róla, hogy senki sem követi, bement a Grev
Magnigatan-i
ház kapuján. Felsétált az emeletre. Belépett a lakásba, majd leült az ágyra.
Az állandó nyugtalanság, hogy követik. A titkok. A kettős játszma. Trolle. A nők. Vanja.
Ennyi
mindennel küszködött, ezek miatt viselkedett irracionálisan, és ha így folytatja, még a
végén
Hindével sem találkozhat. Egy olyan szervezet, mint a rendőrség, csak egy bizonyos
mértékű
konfliktust viselt el, pláne, ha eredmény sincs, ezt jól tudta.
Lefeküdt az ágyra, hogy kitisztuljon a feje. Lehunyta a szemét, és megpróbált nem
gondolni
semmire. A lakás csöndes volt és nyugodt. Jó volt csak úgy ott feküdni. Kellett már.
Megpróbált
nyugodtan és meditatívan lélegezni, ahogy még egyszer Lily tanította.
Mély levegő. Szabályosan lélegezni. Lassan. Megtalálni a nyugalmat.
Annyira szerette Lilyt. Az emléke mindig Sabine mögött maradt, lágyabb volt és kevésbé
éles, de
mindig ott volt, mint egy árny. Tudta, hogy Lily miért csak a kettes számú. Mert Sebastian
szégyellte magát. Mert elengedte a lányukat. Elragadta tőle a tenger.
A kudarc érzése olyan erővel tört rá, hogy gyorsan felült. A nyugodt légzést azonnal
felváltotta a
bánat szabálytalan levegővétele. Úgy érezte, üldözik. Saját maga és az emlékei. Sehol sem
lelt
nyugodalmat tőlük.
Tekintete Trolle nejlonzacskójára esett, a füle kikandikált az ágy alól. Még ebben is annak
bizonyítékát látta, ki is ő valójában. Az ágy alá félig besuvasztva feküdtek a papírok,
amelyeket
megrendelt és kifizetett, hogy bemocskolja Vanja szüleit. Mit csináltak tulajdonképpen?
Semmit.
Anna csak próbálta megóvni a lányát a férfitól, aki képes volt bármire. Valdemar semmit
sem
tudott, Anna legalábbis ezt mondta. Nyilván így is volt. És bár mindketten ártatlanok
voltak,
mindkettejükre le kell csapni, meg kell büntetni őket. Még csak nem is ők voltak a valódi
ellenség.
Hanem saját maga. Csak ő.
Saját maga ellensége.
Lassan felemelte a zacskót a földről. El kellene égetnie. Megsemmisíteni. Nincs joga
mások
életéhez. Még a sajátjához se sok. Ránézett a fehér cserépkályhára, amelyet beköltözése
óta nem
használt. Bárcsak tudná, merre talál gyufát! Talán a konyhában. Kiment. A fiókokkal
kezdte.
A legfelsőben evőeszközök voltak. A másodikban mindenféle konyhai eszközök. Gyufa
sehol.
A harmadikban sosem használt edényfogók és edényalátétek. Váratlanul csöngettek.
Sebastian
meglepetten nézett az előszoba felé. Fel se tudta idézni, mikor történt utoljára ilyen.
Biztos el
akarnak adni valamit. Vagy Jehova tanúi. Megint csöngettek. Úgy döntött, nem vesz róla
tudomást, se ideje, se kedve, hogy elküldje őket. De aztán meghallotta a hangot odakint.
– Sebastian! Nyisd ki. Tudom, hogy odabent vagy.
Ő volt az. Ellinor Bergkvist. Hát ilyen nincs! Mit keres ez itt?
– Hahó, Sebastian, nyisd ki!
Sebastian megállt. Úgy döntött, az eredeti tervhez tartja magát, miszerint nem vesz
tudomást a
csengőről. Megint csöngetett. Ezúttal hosszabban. Kitartóan. Tényleg tudta, hogy itthon
van?
Elvégre Ellinorról van szó, nem lehetetlen. Újabb csöngetés.
– Sebastian!
Sebastian káromkodva kiment a konyhából, a vendégszoba előtt elhaladva visszahajította a
zacskót az ágy alá, kisietett az előszobába, és feltépte az ajtót. Annyira idegesnek próbált
tűnni,
amennyire csak lehet. Nem is esett nehezére. Nem a lépcsőházban álló Ellinor Bergkvist
miatt. Kis
fekete bőrönd volt nála. Boldogan és várakozón mosolygott rá. Mintha semmi baja nem
lenne ezen
a világon.
– Hát itt vagyok – ezzel kezdte. Olyan magától értetődőn mondta, ahogy mosolygott.
Sebastian is hasonlóképp magától értetődően válaszolt.
– Mi a fészkes fenét keresel itt?
– Szerintem tudod. – Ellinor felemelte a kezét, arra utalva, hogy meg akarja érinteni
Sebastiant,
esetleg végig akar simítani az arcán. Sebastian reflexből egy lépést hátrált. Ellinor továbbra
is
mosolygott rá. – Elvennéd a táskám?
Sebastian a fejét rázta.
– Arra kértelek, hogy tűnj el egy időre a városból. Amíg meg nem oldódik a gyilkossági
ügy. –
Komolyan nézett rá. – Nem érted? Veszélyben vagy.
Válaszként Ellinor megfogta a táskát, és belépett Sebastian mellett az előszobába. Ő meg
hagyta.
Jobban mondva, nem volt ideje megállítani. Ellinor képes volt lerohanni. Letette a táskát.
– Tényleg veszélyben vagyok? – Visszalépett, és bezárta az ajtót. Sebastian felé fordult.
Közelebb
ment hozzá. Ránézett a zöld szemével, amelynek olyan nehéz volt ellenállni. – Vagy pedig
csak
akarsz engem? A közeledben akarsz tudni.
Megint kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Ezúttal a férfi hagyta neki. Nem értette,
miért. Volt
valami Ellinorban, amit nem tudott értelmezni. Érezte a leheletét. Édeskés és friss volt,
most
ehetett egy cukorkát. Mindig készen állt.
– Annyira, amennyire én akarlak téged? – folytatta, és közben megsimította Sebastian
arcát,
végighúzta a kezét a nyakán, s benyúlt az inge alá.
Sebastian egyszerre lett dühös és izgatott. Sok nővel találkozott már, de ilyennel még
soha.
Sosem hallgatott rá. Akármit mondott neki, átalakította valami mássá. Valami pozitívvá.
Saját
maga számára. Állócsillaga volt a saját univerzumának, egy csökönyös természeti erő a
valósággal
szemben. Sebastian újra próbálkozott.
– Igazat mondtam. Nem csak úgy kitaláltam.
– Hiszek neked – mondta Ellinor olyan könnyedén, hogy az épp az ellenkezőjéről árulkodott.
– De
akkor már szívesebben vagyok veled, mint egy szállodai szobában, egyedül.
Megfogta Sebastian kezét, és a mellére tette.
– Így sokkal kellemesebb és meghittebb.
Sebastian próbálta összeszedni a gondolatait. Ellinor nyilvánvaló jeleit mutatta annak, hogy
mániás. Zaklató. Első este kézen fogja, virágokat küld neki, névnapi köszöntőt, aztán
félreértelmezi
a figyelmeztetését. Talán nem volt orvosi értelemben beteg, de a Sebastianhoz fűződő
viszonya
egészségtelen volt. Ki kellene hajítani innen.
– Csak nálam szeretkeztünk eddig – suttogta Ellinor a fülébe. – Nemde?
– Sehol sem szeretkeztünk. Dugtunk.
– Ne rontsd ezt most el csúnya szavakkal.
Ellinor lágyan megharapta Sebastian fülcimpáját. Szappanillata volt. A bőre meleg volt és
lágy,
Sebastian pedig hagyta, hogy a keze végigsimítson a mellén, fel a nyakán. El kellene
magyaráznia,
hogy nem csak kitalálta a történetet valami őrült terv részeként, hogy Ellinort magához
csábítsa.
Hogy tényleg hallgatnia kellene rá. Megérteni, hogy komolyan beszél. De ha ezt akarta,
akkor
miért állt, és smárolt az előszobában? Miért húzta közel magához a nőt, és vitte az
ágyába? A zöld
szem, az tehetett róla.
Amiatt van minden.
Mert volt valami Ellinorban.
Sosem hagyta magát, hiába próbált ellenállni neki.
Utána ágyban maradt. Ellinor körbejárta a lakást. Sebastian pedig régóta nem volt ennyire
ellazulva. Senkivel sem feküdt le ebben a lakásban Lily óta. Sosem játszott otthoni pályán.
Meglepő
módon nem érzett bűntudatot. A szex utáni szorongás tüntetőleg távol maradt. Akarata
ellenére
felfedezte, hogy fekvés közben azt hallgatja, hogy jár körbe Ellinor a lakásban. Boldognak
tűnt.
Sebastian elmosolyodott, amikor meghallotta lelkes örömkiáltását, hogy mennyi szoba és
mennyi
lehetőség van itt.
– Micsoda hatalmas szoba! Itt lehetne egy csodaszép étkező!
Legalább nem a Lilyvel közös ágyában csinálta, nyugtatta magát Sebastian. A lakás sem
volt a
valódi otthonuk. Sokat volt itt Lilyvel, de amikor összeházasodtak, elköltöztek Kölnbe.
– Könyvtárad is van?!
Tényleg volt valami egészen különleges ebben a nőben, aki itt járt körbe a lakásának azon
részeiben, amelyeket már nem használt. Le volt nyűgözve, oly módon, ahogy azt Sebastian
még
nem tapasztalta. Akármennyire is igyekezett ellökni magától ezt a nőt, mindig visszajött.
Mint egy
gumilabda, amely az elhajítás erejéből nyer erőt. Sebastian nem számolt ilyesmivel, amikor
elment
arra az előadásra, és találkozott vele. Bár azóta annyi minden történt, amivel nem
számolt. Dolgok,
amelyek eszébe se jutottak soha. Sok mindent lehetett mondani Ellinorról, de egy dolog
igaz.
A segítségével Sebastian végre képes volt másra gondolni.
Néhány perc múlva visszatért a vendégszobába. Sebastian ingét vette fel, és nem
gombolta be.
Vörös haja ragyogott, úgy nézett ki, mint egy nő egy francia filmből. Nőies és
ellenállhatatlan.
Majdnem mintha ő is látta volna azt a filmet, amelyet Sebastian. Leült az ágyra, maga alá
húzta a
lábát, és Sebastianra nézett.
– Hát ez nem is egy lakás. Ez egy egész emelet!
– Tudom.
– Miért nem használod az egészet?
– A kedvedért.
Ellinor arca úgy ragyogott fel, mint egy gyereké szenteste.
– Komolyan?
– Nem, de akármit is mondok, úgyis ezt fogod hallani.
Ellinor játékosan megbökte, és mint általában, most sem vett tudomást a gonoszságairól.
Egyszerűen nem hatottak rá.
– Rendbe tesszük, megígérem.
– Mi nem teszünk rendbe semmit. Pár napot maradhatsz. De aztán menned kell.
– Hát persze. Nem sietünk. Ha nem akarod, hogy itt legyek, már megyek is. – Lovagló
ülésben
ráült Sebastianra, és szájon csókolta.
Biztos, hogy látta azt a filmet.
– Rendben. Nem akarom, hogy itt legyél.
Ellinor megmosolyogta a próbálkozását. Már megint nem hallgatott rá.
– Miért nem? Elvégre aggódsz értem. Ha itt vagyok, figyelhetsz rám. És szükséged van
rám.
– Senkire sincs szükségem.
– Ne hazudj, szívem, szükséged van valakire. Messziről látszik.
Sebastian nem tudta, mit válaszoljon. Ellinornak igaza volt. Szüksége van valakire, de hát
nem
rá. Egyáltalán nem rá. A nő nem is várt válaszra, hanem kiment a konyhába, hogy kávét
főzzön
mindkettejüknek. Sebastian pedig feküdt az ágyban, és hallgatta. Ellinor fütyörészett a
konyhában,
miközben a kávét kereste.
Sose csinált ilyet senki.
És nem is ez volt a legrosszabb.
Hanem hogy valahol mélyen Sebastian még örült is neki.

Edward Hinde beszélni akar magával.

Annika dugta be a fejét Haraldsson irodájába. Haraldsson felnézett a mappájából, amelyet
az
egyik fotelban olvasott. Lövhaga, 2014., Elképzelések és célok – állt a címoldalon.
Haraldsson a
harmincoldalas dokumentumnak körülbelül a második oldalán járt, az asztalon hevert még
előtte
egy jegyzettömb, ahová kiírta azokat a megfogalmazásokat és kifejezéseket, amelyeket
nem értett,
vagy az olyan dolgokat, amelyekben jobban el kell mélyednie, és amelyekről többet meg
kell
tudnia. Már tele volt az A/4-es oldal fele. A szöveg negyede érthetetlen volt számára.
Ezért aztán
rendkívül megörült a lehetőségnek, hogy félreteheti az egészet, és foglalkozhat fontosabb
dolgokkal.
– Tényleg?
– Igen, az egyik őr telefonált. Amilyen gyorsan csak lehet.
– Már megyek is.
Haraldsson szinte kirepült a fotelból, és kiment a szobájából. Végre. Már annyiszor ment
oda.
Spontán látogatásokra. De most végre egyensúlyba került a dolog. Nem szabad túl
lelkesnek
látszania, de a kapcsolatot sem lehet veszni hagyni. No meg a már kiépülőfélben lévő
bizalmat.
Viszont most Hinde tette meg az első lépést. Ő kezdeményezett. Ez jót jelent. Haraldsson
már úgyis
reménykedett egy találkozóban. Nem tudta már tovább húzni a királyi nyomozóhatóság
látogatói
kérelmének kiállítását. Muszáj megkapniuk. De Haraldsson előbb beszélni akart Hindével.
Tovább
nyomozni. Mert mi van, ha Hinde valami fontosat akar közölni vele? Ha nemcsak
évfordulót lehet
ünnepelni holnap, hanem esetleg azt is olvashatja a reggeli újságban, hogy a Stockholmot
fenyegető sorozatgyilkost elkapták. Talán, hogy meg nem erősített források szerint egy
lövhagai
dolgozó segítségével állt össze a kép. Legjobb esetben nem nevezik nevén. Tegnap az
Expressen
végre összekapcsolta Edward Hindét az új gyilkosságokkal. Arról nem szólt a cikk, hogy
Hindének
is köze lenne a dologhoz, de valaki kiszivárogtatta, hogy vannak egyezések az elkövetési
módokban. Ma a sajtó nagyon hangsúlyozta, hogy esetlegesen egy másolóról van szó, látta
a neten.
A kilencvenes évek áldozatai megint a címlapra kerültek. Még Hindéről is volt egy kis
tényanyag,
rövid összefoglaló, mi is történt akkoriban.
A gyilkost elkapták, és aki megoldotta az ügyet, Lövhagában dolgozik, ahol Hinde
raboskodik.
Csodás lesz.
Abszolút csodás.
Még akkor is mosolygott, amikor belépett Edward Hinde cellájába.
– Boldognak tűnik. – Edward, mint mindig, felhúzott lábakkal ült az ágyán a falnak
támaszkodva.
– Történt valami kellemes?
Az íróasztalszék kihúzva állt, az ágy felé fordítva. Haraldsson leült. Szívesen mesélt volna
a
reményeiről a találkozóval kapcsolatban, de közben szerette volna, ha Hindének jó marad a
kedve,
és eleddig mindig nagyon értékelte a személyes csevegést. Ráadásul több oka is volt a
boldogságra.
– Holnap van a házassági évfordulónk Jennyvel.
Apropó… Haraldsson gyorsan körülnézett a szobában, vajon meglátja-e valahol a fényképet
a
feleségéről. Nem volt kitéve. Hála istennek. Hogy nézne ki, ha a személyzet a
börtönigazgató
feleségéről találna képet Hinde szobájának falán?
– Nagyszerű! – mondta Hinde. – Hányadik?
– Ötödik.
– Falakodalom.
– Ismeri? Nem ismerik olyan sokan. – Haraldsson őszintén le volt nyűgözve. Ő maga is
csak pár
hónappal ezelőtt tudta meg ezt a Google segítségével.
– Meg lenne lepve, ha tudná, mennyi mindent tudok – mondta Edward, és hallotta, hogy
sokkal
elégedettebb a hangja, mint gondolta.
– Indulnia kellene valami tévés vetélkedőben.
– Igen… De hát erre úgysem kerül sor.
– Nem.
Hinde szeretetteljesen nézett Haraldssonra, aki elhallgatott. Hinde fejében egy jövőterv
kezdett
formálódni. Ahhoz, hogy százszázalékosan működjön, szüksége van néhány dologra. A
többségét
megkaphatja Thomas Haraldssontól. A maradékot meg a ma éjszakai kétszáznegyven,
számítógép
előtt töltött percétől. Edward tudta, hogy Haraldssonnak holnap van a házassági
évfordulója.
Ahogy már azt is régen tudta, hogy az új börtönigazgató rendőr volt egykor. Alaposan
utánanézett, amikor megtudta, hogy Lövhagának új vezetője lesz. Ha Haraldsson nem hozta
volna
fel magától az évfordulót, Hinde előbb-utóbb megpróbálta volna ráterelni a beszélgetést. De
erre
most már nem volt szükség.
– Hogyan ünnepelnek? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában. – Mármint a
házassági
évfordulót – egyértelműsített gyorsan.
– Először is ágyban elfogyasztott reggelivel. Felhívtam a munkahelyét, hogy kapjon pár óra
szabadságot. Ebéd előtt érte megy valaki, és elviszi egy wellnessdélutánra.
– Hol dolgozik?
– A BDO-nál. Ez egy könyvelőiroda. Este pedig vacsorázunk.
– Egész napos ünneplés hát.
– Kap egy almafát is. Egy Ingrid Marie-t. A kertbe.
– Maga igazán figyelmes.
– Megérdemli.
– Biztos vagyok benne.
Ismét csönd lett. Nem kényszerű vagy barátságtalan csönd. Haraldsson azon kapta magát,
hogy
szinte jól érzi magát a cellában. Meglepte, mennyire kellemes Hindével beszélgetni.
Odafigyelt rá.
Rendesen. Jennyn kívül Haraldssonnak nem jutott eszébe senki az ismeretségi köréből, aki
ennyire
érdeklődő lett volna és ennyire… bátorító. De akármilyen jó kapcsolatot sikerült is
kialakítani
Hindével, a látogatásának volt egy hátsó szándéka.
– Lenne néhány kérdésem, amelyre örülnék, ha választ kapnék, ha érti, mire célzok. –
Remélte,
hogy nem volt túl egyenes. Vagy túl rámenős. Nem akarta, hogy Hinde úgy érezze, csak
azért
találkoznak, hogy kihasználja. De úgy vette észre, nincs semmi gond, amikor Hinde letette
a lábát a
földre, és előredőlt.
– Remek, én pedig néhány dolognak örülnék. – Edward lefegyverzően mosolygott, és
széttárta a
karját. – Ezen mindenki csak nyer.
– Igen – mosolygott vissza Haraldsson, miközben meggyőződése volt, hogy azért neki itt
több
nyernivalója akad. Amiben vélhetően Hinde is biztos volt. Elvégre neki több veszítenivalója
volt.
Két dolog.
Két dolgot akart Hinde. Egyik sem volt Haraldssonnál a cellában. Meg se tudta szerezni
őket itt
Lövhagában. Legalábbis kellemetlen kérdezősködés nélkül. Így kiment a cellából, vissza az
irodájába, és elmondta Annikának, hogy kiugrik valahová egy kis időre, kocsiba ült, és
elkocsikázott a kis városközpontba.
Két dolog. Két gyors látogatás két üzletben. A visszaúton rápillantott a vásárolt dolgokra,
amelyek az anyósülésen hevertek, és azon gondolkodott, mire kellhetnek Hindének. Azon is
gondolkodott, vajon etikátlan dolog és hiba-e, ha odaadja neki őket. Úgy döntött, nem az.
Mindkettő ártalmatlan termék volt. Nem arról van szó, hogy fegyverekkel látja el Hindét.
Az egyik
egy recept nélkül kapható orvosság volt, a másik egy zöldség. Gyökérzöldség, pontosabban.
Haraldsson bizonytalan volt, melyik a jobb kifejezés.
Bekanyarodott a saját parkolóhelyére, kivette a zacskókat, és rögtön a szigorított felé
indult.
Kényszerítenie kellett magát, hogy ne szaladjon. Úgy érezte, csak percekre lehet a döntő
fordulattól. Már ki is találta, miről fogja kérdezni Hindét. Ma két kérdése lehet. Az elég
lesz.
Az őrök kinyitották a szigorított ajtaját, egyikük el is kísérte Hinde cellájához. Haraldsson
vékony
dzsekije alá rejtette a két kis zacskót, szükségtelen volt, hogy az őr megkérdezze, miket
visz az
elítélt sorozatgyilkosnak. Hinde továbbra is az ágyon ült, ahol Haraldsson hagyta. Addig
várt, amíg
be nem csukták rendesen az ajtót, mielőtt megszólalt volna.
– Sikerült?
Haraldsson előhúzta a rejtegetett zacskókat a dzsekije alól, és belenyúlt az egyikbe.
Odalépett
Hinde mellé, és lassan, szinte drámaian letette a befőttesüveget az éjjeliszekrényre. Hinde
gyors
pillantást vetett rá, és bólintott.
– Miről akar kérdezni?
– Tudja, ki ölte meg a négy nőt?
– Igen.
– Ki?
Hinde becsukta a szemét, és vett egy mély levegőt. Megpróbálta elrejteni a csalódottságát.
Hogy
lehetséges ez? Haraldssonak elég ideje volt felkészülni erre a találkozóra. Kigondolhatott
volna egy
hatékony kérdésfeltevési módot. Miért nem az volt az első kérdése: ki ölte meg a négy
nőt? Hinde
tudta a választ. Az új börtönigazgató csak alátámasztotta Hinde feltételezéseit a
büntetésvégrehajtás
intézményéről. Nem ez a szervezet toborozta össze az ország legélesebb elméit.
Legalábbis ami azokat illette, akik este hazamehettek. Hinde felsóhajtott. Túl könnyen
ment.
Semmi kihívás. Kezdte unni.
– Ez már egy új kérdés – jelentette ki tagoltan.
Haraldsson káromkodott magában. Nem a terv szerint haladt. Az első kérdésre kellett
volna
kapnia egy nevet, a másodikra egy helyet, ahol a rendőrség – Haraldsson fülese nyomán –
megtalálhatta a gyilkost. Nyugtalan lett. Most csak egy nevet kap. De az is elég. Máris
több, mint
amennyivel a királyi nyomozóhatóság rendelkezik. Nem tudta, mi van a
gyógyszeresüvegben.
Sosem használt ilyesmit. Undorítónak tűnt. Habozott egy darabig, kezében a zacskóval.
Valahogy
úgy érezte magát, mint amikor odaadta Jenny fényképét. A gyötrő nyugtalanság, hogy
helytelenül
jár el. Hogy hibát követ el. Haraldsson gyorsan döntött, és odadobta az üvegcsét Hindének.
– Ki ölte meg őket?
Csönd. Hinde alaposan megszemlélte a kis üvegcsét, amelyet kapott, mielőtt felnézett
volna
Haraldssonra. Megpróbálta minél tovább húzni az időt a válaszadás előtt, mint az
esküdtszék
valami szappanoperában. A feszültségre épített.
– Egy férfi, akit ismerek – mondta végül.
– Ez nem válasz. – Haraldsson hangjában gyermeki csalódottság csengett. Mintha ötévesen
kinyitotta volna a hétvégére kapott finomságát, csak hogy rájöjjön, tele van zöldséggel.
Hinde a
vállát vonogatta.
– Nem tehetek róla, hogy rossz kérdéseket tesz fel.
– Azt kérdeztem, kicsoda.
– Azt kellett volna kérdeznie, mi a neve.
Csönd. Hinde kiszámított mozdulattal előrehajolt, és letette az üvegcsét az
éjjeliszekrényre.
Haraldsson a tekintetével követte. Aztán pillantása megpihent a kis üvegen. Azon
gondolkodott, ne
vegye-e vissza. Isten a megmondhatója, Hinde megérdemelné. Haraldsson első kérdése
helytelen
volt, de a másodikat Hinde csak simán kikerülte.
– Még egy dolgot szeretnék – szakította félbe Hinde a gondolatait. Haraldsson újra
odafigyelt. –
Egy kérés, egy kérdés. Még nem késő győztesként távozni.
– Nos, ezúttal mit? – kérdezte Haraldsson, aki alig tudta megakadályozni, hogy
kicsendüljön a
hangjából a türelmetlenség.
– Szeretném holnap felhívni Vanja Lithnert a királyi nyomozóhatóságnál.
– Miért?
– Beszélni akarok vele.
– Rendben. Hogy hívják a négy nő gyilkosát? – Szinte köpte a szavakat, alig bírt nyugton
ülni a
széken. Olyan közel volt.
Edward lassan megrázta a fejét.
– Nincs több kérdése.
– Belementem abba, hogy felhívja Vanját, nem? – Haraldsson nem tudott ülve maradni.
Felállt, és
az ágy felé lépett. – Megér egy választ.
– De azt kérdezte, miért akarom felhívni Vanját. Amelyre én válaszoltam is. Az igazságnak
megfelelően.
Haraldsson megmerevedett. Szinte látni lehetett, ahogy kifújja a levegőt. A „miért” teljesen
ösztönösen jött. Nem is kérdés volt. Egyértelmű, hogy Hinde beszélni akar vele,
máskülönben nem
kérte volna, hogy felhívhassa. Nem számít. Hinde csalt. De Haraldsson is tudott kemény
lenni, ha
szükség volt rá. Most felvette a kesztyűt.
– Akár el is felejtheti a beszélgetést – mondta, és a mondandóját alátámasztandó, Hindére
bökött
–, ha nem kapok egy nevet.
– Ne szegje meg az ígéreteit, Thomas. Legalábbis velem szemben ne.
Haraldsson hirtelen egy más Hindét látott. Annak ellenére, hogy továbbra is ugyanolyan
pozícióban, mozdulatlanul ült az ágyon. Annak ellenére, hogy a hangját sem emelte fel.
Elsötétült a
tekintete. Olyan intenzitással szólt, amilyet Haraldsson ez idáig nem hallott tőle.
Komolyságot
sugárzott. Fenyegetést. Életveszélyt.
Haraldsson kezdett ráébredni, hogy a Hinde által meggyilkolt négy nő az életében utoljára
ezt a
férfit láthatta, aki most itt ült előtte. Az ajtó felé hátrált.
– Visszajövök.
– Mindig szívesen látom.
A régi Hinde visszatért, ahogy most nyugodtan előrehajolt, és gyorsan eltüntette az
üvegcsét
meg a befőttet az ágyban, hogy ne legyen szem előtt. A változás olyan gyorsan ment
végbe, hogy
Haraldsson kételkedni kezdett abban, hogy amit látott, tényleg megtörtént-e, de az alkarján
lévő
libabőr arról árulkodott, hogy nagyon is.
– Megkapja a nevét – mondta Hinde halkan. – Ha megtesz egy utolsó dolgot.
– Micsodát? – suttogott most már Haraldsson is.
– Mondjon igent.
– Mire?
– Majd megérti, mikor és mire. Csak mondjon igent. Akkor válaszolni fogok még egy
kérdésére.
Haraldsson vetett még egy gyors pillantást Hindére, aztán kiment a folyosóra. Hát ez nem
a terv
szerint sikerült. Egyáltalán nem. De volt még egy esélye. Igent mondani. Mégis mire
célozhatott
Hinde ezzel? Mit akart Vanja Lithnerrel? Mit fog csinálni a dolgokkal, amelyeket
Haraldssontól
kapott? Sok kérdés. Túl sok ahhoz, hogy Haraldsson a Lövhaga, 2014., Elképzelések és
célok című
dokumentumra tudjon koncentrálni.
Úgy döntött, enged a rugalmas időbeosztásnak ismét, és hazamegy. Jennyhez.

Sebastian öt körül kelt. Jobban aludt, mint remélte. Az álom most is felébresztette, de
nem volt
annyira erőteljes, mint általában. Ellazította a jobb kezét, és óvatosan kinyújtózott. Ellinor
mellette feküdt.
Vigyázva kimászott az ágyból, és felvette az alsónadrágját. Kiment, hogy megnézze,
megérkezett-e már az újság. A többi szoba ajtaja tárva-nyitva állt. Ahogy Ellinor hagyta.
Némi
ellenérzéssel elindult, hogy becsukja őket. Három szobában már évek óta nem volt bent,
így nem
tudott ellenállni a késztetésnek, hogy vessen rájuk egy gyors pillantást, mielőtt behúzná az
ajtót.
Tényleg szép lakás ez, vagy hát emelet, ha ebből az új perspektívából nézi. Ellinor
perspektívájából.
Különösen most, hogy besütött a reggeli nap a csukott ablakokon. De a nyitott ajtók és a
mögöttük
rejlő szobák egy másik élethez tartoztak. Egy olyan élethez, amelyre nem akart emlékezni.
Hogy
Ellinor erre kényszerítette, máris nagy változás. Életének többi részét nem akarta
bolygatni.
Előző este mindenféléről beszélgettek. Ő és Ellinor. A konyhában. A nő mesélt a volt
férjéről,
Haraldról, aki egy nap azzal jött haza, hogy válni akar. Csak így. Találkozott valaki mással.
Ez
nyilván borzasztóan fájt Ellinornak. Kételkedni kezdett magában, magyarázta. Pár éve
történt.
Azóta próbálkozott internetes társkereséssel egy ideig, de nem talált senkit. Elég nehéz
ügy. És
Sebastian? Ő miért van egyedül? Sebastian pár szóval kitért a válaszadás alól. Hagyta
Ellinort
beszélni, ő meg ült a csésze kávéjával, hallgatta Ellinor csacsogását és magazinokban
olvasottakra
alapozott elemzéseit a kapcsolatokról és az együttélésről. Érdekes módon nem is utálta a
nő
minden egyes szavát, mint általában. Valószínűleg legyengült, és rossz állapotba került a
történtektől, de akárhogy gondolkodott is, ugyanarra az eredményre jutott.
Örült annak, hogy Ellinor itt van.
A nő sokat nevetett, képes volt könnyed, hétköznapi társalgást fenntartani, és nem
hallgatott rá.
Érdekes volt valaki olyannal lenni, akiről leperegtek a sértések. Ettől Sebastian kevésbé
akarta
folytatni a sértegetést. Ellinor szórakoztatta. Magával hozta a hétköznapokat és az
átlagosságot.
Sebastian nem volt benne biztos, hogy bármelyiket is akarja, de mindenesetre áttörés.
Valami új.
Letette a reggeli újságot az asztalra, fogta a telefont, és felhívta Trollét. Továbbra se
vette fel.
Visszatért a nyugtalanság. Mi történhetett? Miért nem veszi fel Trolle? Valami történt.
Sebastian
hirtelen érezte, hogy arra vágyik, hogy Ellinor mellé kuporodjon az ágyban. Meg akarta
állítani a
valóságot. Tenni magasról mindenre. Rögtön látta, kicsoda is Ellinor az ő számára. Valaki,
akit
meg lehet ölelni, ha rossz. Aki mindig örül, ha látja. Aki elfeledtetett vele minden rosszat.
Rájött arra is, miért nem érez bűntudatot Lily miatt.
Ellinor olyan, mint egy háziállat.
Néhányan vesznek egy kutyát, neki pedig ott van Ellinor Bergkvist.
Megelégedve azzal, hogy felcímkézte a kapcsolatukat, kávét főzött, és újságot olvasott.
Elment a
sarki 7-Elevenbe, reggelit vásárolt mindkettejüknek, Ellinornak ebédet is. Nem akarta, hogy
ki
kelljen mennie ennivalóért, maradjon csak a lakásban a biztonság kedvéért.
Ellinor már ébren volt, és a konyhában ült Sebastian ingében, mire a férfi hazaért. A nő
természetesen az egész bevásárlást a szerelemmel magyarázta.
– Ó, elmentél reggelit venni? Milyen drága vagy!
Sebastian elkezdte kirakni az élelmiszert.
– Nem akarom, hogy ki kelljen menned. Maradj a lakásban.
– Nem túlzol? – Előrelépett, és egy puszit nyomott Sebastian arcára, aztán felült a
konyhapultra.
– Úgy értem, nem fogok eltűnni, csak mert kiugrom egy kicsit.
Sebastian sóhajtott. Nem bírt már vitázni vele.
– Kérlek, csak tedd azt, amit mondok. Kérlek.
– Persze. De akkor hozz vacsorát, amikor jössz hazafelé. Írok bevásárlólistát. – Leugrott a
pultról.
– Hol tartod a papírt és a tollat?
Sebastian rámutatott az egyik fiókra ott, ahol Ellinor ült. A nő kihúzta, elővett egy fekete
tollat és
egy kis jegyzettömböt. Leült a konyhaasztalhoz, és írni kezdett.
– Tészta, szűzpecsenye, zöldségek salátába, sonkahagyma, cukor, balzsamecet,
mártásalap,
kukoricakeményítő. Ha van valami itthon, szólj – állt meg egy pillanatra. – Vajad csak van.
És a
vörösborral hogy állsz?
– Nem iszom.
Ellinor meglepetten nézett fel a listáról.
– Egyáltalán?
– Nem, alkoholt nem.
– Miért?
Több oka is volt rá. Mert néhány évvel ezelőtt hónapokon át próbálta alkohol segítségével
kiiktatni az álmot, és már szinte alkoholistává vált. Mert hajlamos volt függővé válni. Mert
nehezére esett megtalálni a határokat. Semmi olyasmi, amiről Ellinornak tudnia kellene.
– Csak nem és kész.
– De ha mégis elmennél egy italbolt előtt, vegyél egy üveg vörösbort. A mártáshoz. Nem
baj, ha
én megiszom egy pohárral?
– Nem.
– Szeretnél krumplit tészta helyett?
– Mindegy.
– Jól van. Van valami desszert, amit kedvelsz?
– Nincs.
– Akkor én döntök.
Tovább írt. Sebastian pedig folytatta a reggelit. Hétköznap és általánosság. Még soha az
életben
nem vásárolt bevásárlólista alapján. De olyan emberrel sem találkozott még soha, mint
Ellinor.

Sebastian úgy döntött, gyalog megy keresztül a városon, egészen Kronobergig, és első
útja a
királyi nyomozóhatósághoz vezet. Beült egyedül a Szobába, és várta a többieket. Elővette a
telefonját, és beütötte ugyanazt a számot, most már ki tudja, hányadszor. Bár Trolle
továbbra sem
vette fel a telefont, Sebastian már kevésbé aggódott. Lefeküdt Ellinorral reggeli után.
Szexuális
értelemben tökéletesen passzoltak. Nem volt ez szerelem. Abszolút nem. De volt valami.
A szerelem
fáj. Ez most nem fájt.
Mielőtt elindult volna, Ellinor elővett egy tiszta inget, és megkérte, hogy borotválkozzon
meg
rendesen. A férfi megígérte Ellinornak, hogy felhívja ebéd előtt, hogy megkérdezze, hogyan
telik a
napja. Az élet furcsa. Az utóbbi idők eseményei annyira intenzívek voltak, hogy már lassan
semmin
sem lepődött meg. De meg kell találnia Trollét. A kérdés az, hogyan. Vonja be Billyt? Nem
kell
elmondania a teljes igazságot, csak annyit, hogy akkor kereste fel Trollét, amikor rájött,
hogy
követik. Nem hangozna teljesen hihetetlennek, hogy Sebastian egy régi barát segítségét
kérte.
Billy általában tudott titkot tartani, ráadásul a Vanjával való kapcsolata nagyon feszültté
vált
mostanság, szóval Vanjának nem szivárogtatna ki információt. Nyilvánvaló, hogy Billy
megpróbált
feljebb jutni a szamárlétrán. Vanja pedig ellenállt. Mondjuk, ezt Vanja sosem vallaná be, de
Sebastian számára egyértelmű volt, hogy úgy gondolja, Billy magas lóról beszél vele. Egy
csoport
akkor működik a legjobban, ha mindenki elfogadja a szerepét, és nem kérdőjelezi meg a
többiekét.
Sebastian ezért nem tudott soha egy csoport része lenni. A megkérdőjelezés volt a
lételeme. Billy
magatartása tetszett neki, ráadásul szerinte jó rendőr a fiú. Ezenfelül segített neki
nyomozáson
kívül megkeresni Anna Erikssont, megszerezte a jelenlegi lakcímét. Remek szövetségese
lehetne a
Trolle utáni nyomozásban. Úgy gondolta, a reggeli megbeszélés után beugrik Trolléhoz. Ha
ott
sem talál senkit, akkor beszél Billyvel. A tervével elégedetten lement az ebédlőbe, hogy
vegyen egy
kávét az automatából. Összeszedte a gondolatait, és megígérte magának, hogy nem kerül
konfliktusba sem Vanjával, sem Torkellel ma. Muszáj a csoportban maradnia, és
együttműködőnek
lennie. Nem pedig kötekedőnek.
Fél órával és két kávéval később megérkeztek a többiek, együtt. Alig néztek rá, pedig
tiszta
ingben volt. Legalább a nők észre szoktak venni ilyesmit, nem? Ursula kezdte, a többiek
felé
fordult, miközben letette a kezében tartott mappát az asztalra.
– Kezdhetem? Megkaptam Annette Willén boncolási jegyzőkönyvét.
– Halljuk! – bólintott Torkel.
Ursula kitett néhány kinagyított képet a bántalmazott Annette meztelen testéről az
asztalra.
A torkán lévő seb feléjük tátongott. Ez volt az első alkalom, hogy Sebastian holtan látta a
nőt, és
nagyobb hatással volt rá a dolog, mint várta. Nehéz volt összeegyeztetni az emlékeiben élő
felöltözött, barátságos és szeretetre éhes nő képét azzal, ahogy a fotókon kinézett. Ursula
kirakott
még egy közeli képet az elvágott torokról.
– A légcsövét és a nyaki ütőerét átvágták. Egyetlen, erőteljes mozdulattal. Akár a
többieknél.
– Sokat szenvedett?
Ursula Sebastianra nézett. Kétség sem fért hozzá, hogy a kérdés szívből jött. De Ursula
mindenféle empátia nélkül válaszolt.
– Gyorsan ment. Megfulladt, mielőtt elvérzett volna, így gyorsan érte a halál. Viszonylag
gyorsan.
Sebastian nem válaszolt. Sápadtabbnak nézett ki. Ursula elfordult tőle, és a többieknek
magyarázott tovább. Sebastian szenvedjen csak nyugodtan.
– Nehéz pontosan megállapítani, mikor történt. A napon feküdt. De ha Sebastian öt körül
ment el
tőle, akkor a gyilkos kétségkívül elég hamar megjelent nála. Előzetesen öt és tíz óra közé
teszik a
halál időpontját.
– Akkor odáig követte Sebastiant?
– Elég valószínű. Főleg most, hogy tudjuk, hogy tényleg követték.
Csönd ereszkedett a Szobára. A Sebastian és a gyilkos közötti közelség megkövetelte.
Sebastian
lázasan kutatott egy emlékkép után a végzetes reggelről. Látott valamit? Valakit?
Találkozott
valakivel a lépcsőn? Hallott egy bezáródó autóajtót, és odanézett? Meglátott valakit egy
pillanatra?
De nem.
– Nem láttam senkit, de mondjuk, nem is kerestem senkit.
– Nem, csak minél előbb el onnan! A meghitt reggelik nem a te asztalod – mondta Vanja
szárazon.
Sebastian lesütötte a szemét. Nem akart válaszolni. Nem kellene válaszolnia. Nem akar
megint
ugyanoda kilyukadni. Együttműködés. Nem kötekedés. Torkel szólt bele a beszélgetésbe.
– Kiküldünk néhány járőrt, hogy kérdezősködjön körbe, most, hogy van egy
időintervallumunk.
Meglátjuk, hátha valamelyik szomszéd látott valakit, aki arrafelé császkált, vagy ott
ácsorgott.
– Esetleg egy kék Ford Focus körül – szólt közbe Billy.
– Mi újság az autókkal? – kérdezte Torkel.
– A Focusról nem tudtunk meg többet, de a Toyota átment néhány fizetőkapun, legutóbb
tegnap
délelőtt…
Kopogtak, és az egyik ifjú rendőrasszisztens nézett be. Idegesnek látszott.
– Elnézést, de telefonon keresnek, Vanja. Úgy fest, fontos.
– Várhat, épp egy megbeszélés közepén vagyunk.
– Lövhagából keresnek. Valami Edward Hinde…
Vanja és a többiek megmerevedtek. Egy pillanatra mindenki azt hitte, rosszul hallotta.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Vanja kétkedve. – Hogy Hinde az?
– Azt mondta.
Vanja összeszedte magát, közelebb húzta a telefont, amely az asztalon állt.
– Kapcsold ide.
Az ifjú rendőrasszisztens gyorsan sarkon fordult, és eltűnt. Vanja az asztal fölé hajolt, és
várta a
hívást. A többiek is közelebb hajoltak. Mintha a fehér, műanyag tárgy az asztal közepén a
szoba
gravitációs középpontjává vált volna, és mindenkit magához vonzana. Billy Vanja mellé állt,
egyik
kezével a kihangosítógomb fölött, a másikkal pedig a mobilját tartotta a telefonhoz, hogy
felvegye
a beszélgetést. Mindenki csöndben várt. Csak Sebastian lépett odébb. Lázasan
gondolkodott, hogy
mi a fene folyik itt. Miért telefonál Hinde? Mi az oka a beszélgetésnek? Próbálja meg
megakadályozni? Ennek nem lesz jó vége, ezt ösztönösen érezte. Hinde, mint mindig, már
megint
előttük jár.
Hinde cselekedett.
Ők pedig reagáltak.
Sosem fordítva. A telefon csöngésétől mindenki összerezzent, bár vártak rá. Billy
egyszerre
nyomta le a kihangosítót és a felvevőgombot a mobilján. A telefonból zúgás hallatszott.
Valaki volt
a vonal túlsó végén. Hinde hirtelen itt volt velük. Vanja öntudatlanul még előrébb hajolt,
mintha
tényleg hallani akarná, hogy Hinde van-e a túloldali csöndben.
– Igen, itt Vanja Lithner…
A válasz gyorsan és érthetően jött.
– Itt pedig Edward Hinde. Nem tudom, emlékszik-e rám.
Kétségtelenül ő az. Az a sima hangja. Nyugodt, odafigyelő, de a nyugalom mögött tudja,
hogy ő
van fölényben. És egyértelműen ez a következő húzása. Sebastian látta maga előtt. A
mosolyát, a
hideg, vizenyős szemét, a telefont közvetlenül a szája előtt.
Vanja megpróbált higgadt maradni.
– Igen, emlékszem.
– Hogy van? – kérdezte Hinde lazán és személyesen. Mintha egy régi barátot hívott volna
fel,
hogy bájcsevegjenek.
– Mit akar? – Vanja kifejezetten dühös volt. Nincs idejük játszadozni. – Miért hívott?
Hallotta, ahogy Edward kuncog.
– Vanja, ez az első telefonhívásom nagyon, nagyon régóta. Nem lehetne egy kicsit
elnyújtani?
– Azt hittem, nem is telefonálhat.
– Tettek egy kivételt.
– Miért?
Sebastian Vanja felé lépett. Ő is ezt kérdezte magától. Valaki Lövhagában alkudozik
Hindével. És
kétségtelenül rosszul jött ki belőle. Ösztönösen érezte, hogy ezt a beszélgetést le kell
zárni. Hinde
hangja játékos volt, és Sebastian túl jól ismerte ezt. Hinde túl elégedett. Volt benne valami,
ami
halálra ijesztette Sebastiant. A lánya ott ült, és azzal az emberrel beszélt, aki mindig
tervezett
valamit. Aki mindig véghez is vitte, amit tervezett. Torkel látta, hogy Sebastian mire
készül, és
egy szigorú pillantással megállította. Sebastian elbizonytalanodott. Kevesebb joga volt
beleszólni a
dolgokba, mint valaha. Elvesztette Torkel bizalmát. Könyörgően nézett az ideiglenes
főnökére, aki
ismét megrázta a fejét. Előttük közben folytatódott a beszélgetés.
– Információim vannak magának.
– Hallgatom.
– Csak magának. Mivel gyanítom, hogy a többiek is hallgatják a beszélgetésünket.
Vanja kérdőn nézett Torkelre, aki igenlően bólintott. Edward nagy valószínűség szerint
tudta,
hogy Vanja sosem venné fel a telefont magában, és kockázatosnak tűnt hazudni. Vanja
ismét a
telefon felé fordult.
– Így van.
– Az információ, amelyet meg akarok osztani magával, csak magának szól. De nyilván
megtiltották, hogy találkozzon velem, nem?
– Kicsoda?
– Sebastian nagyon törődött magával. Mintha azt hinné, hogy egyedül nem is boldogulna
velem.
Ott van?
Sebastian anélkül válaszolt, hogy engedélyt kért volna Torkeltől. Odalépett Vanja mellé.
– Igen, itt vagyok, mit akarsz?
– Vanja idejöhet beszélgetni velem, ugye? Kérlek!
– Minek? Ha mondanivalód van, mondd most.
– Nem. Csak Vanjának szól. Szemtől szembe.
– Soha – hallotta Sebastian magát.
De túl késő volt. Zörgött valami, a telefont letették, és a zúgás elhalt. Hamarosan
szabályos
sípolás hallatszott a hangszóróból. Megszakították a beszélgetést. Hinde eltűnt. Vanja
eltökélten
állt fel. Sebastian megértette, hogy már indul is.
– Nem, ne! Ne csináld! Ne menj oda!
Vanja idegesen nézett rá.
– Merthogy?
– Semmit sem fog adni. Csak figyelmet akar. Ismerem Edwardot.
– Ácsi, ácsi. Gyanítjuk, hogy köze van a gyilkosságokhoz. Telefonált, és információt
ajánlott. Ne
vegyünk róla tudomást?
– Így van.
Sebastian könyörgő pillantást vetett Vanjára. Mintha az majd meggyőzné. Érezte, hogy
minden
kicsúszik a kezéből. De muszáj volt harcolnia. Tudta, hogy semmilyen körülmények között
sem
adhatja fel. Még egyszer nem. Vanja nem mehet oda. Soha.
– Azért mondod, mert nem téged hívott? Ez bánt? Hogy nekem akar elmesélni valamit? –
Vanja
Sebastianra nézett. Készen állt harcolni.
– Nem, hanem mert veszélyes!
– Mi a francról beszélsz? Tudok magamra vigyázni. – Vanja Torkel felé fordult, hogy
támogatást
kérjen. Amelyet azonnal megkapott. Szinte meg is lepődött.
– Mehetsz. Akár meg is hallgathatjuk, mit akar.
– De a látogatási engedély…
– Megoldom.
– Aha, most bezzeg meg tudod oldani – motyogta Sebastian.
Torkel úgy csinált, mintha nem hallotta volna.
– Fel tudok szerelni rád egy felvevőkészüléket – mondta Billy, és az ajtó felé sietett.
Vanja megállította.
– Nem, ha észreveszi, talán hallgatni fog.
– Amúgy sem fog semmi fontosat mondani – szólt közbe Sebastian, aki eltökélte, hogy
nem adja
meg magát. – Csak ködösít. Egy csomó baromságot… Hazugságokat hord össze.
Vanja félbeszakította.
– Ez esetben tényleg hasonlítotok ti ketten.
– Vanja…
Sebastian látta, ahogy a lány elindul az ajtó felé. Félt, elvégre Vanja úton volt Hindéhez.
A szörnyeteghez. Aki máris ekkora erővel sújtott le rá. Most majd a lányával találkozik.
Nem
adhatja fel, az utolsó szava gyenge kérlelés lett.
– Legalább hadd menjek veled.
Vanja válasza minden volt, csak nem megértő. Rá se nézett.
– Bocs, téged nem hívott senki.
Azzal eltűnt. Sebastiannak hirtelen olyan érzése lett, hogy utoljára látja. Minden érte való
küzdelem hiábavaló. Leereszkedett egy székre. A többiek őt nézték. Nem értették. Csak
azt tudták,
hogy Sebastian egoista, így a reakciója érthetetlen volt. Torkelnek ez volt az utolsó csepp.
Sebastian tényleg elvesztette a józan ítélőképességét. Úgy tűnt, a tényt, hogy Vanja
egyedül megy
Hindéhez, személyes kudarcként éli meg. Kicsit arra emlékeztette Torkelt, amikor
Sebastian
elmesélte, hogy minden meggyilkolt nővel lefeküdt. Akkor is ezt a pánikkal vegyes
szomorúságot
látta a szemében. De akkor érthető volt, most nem. Most elfogadhatatlan volt. Már az is
mindennek
a teteje volt, hogy vissza akarta tartani Vanját, a legjobb rendőrt a csoportban attól, hogy
információt szerezzen. Akár az volt az oka, hogy azt hitte, Vanja nem boldogul, akár az,
hogy úgy
érezte, ő lett volna a méltó címzett.
Sebastian rájuk nézett, a leghosszabban Torkelre, s látta a csodálkozásukat, de nem volt
ereje
magyarázkodni. Úgyse értenék meg soha az egészet, túl összetett ez ahhoz. Sebastianban
megfagyott a vér. Mi van, ha Hinde esetleg tudja? Ursula felé fordult.
– Kölcsönkérhetem az autód?
Ursula a fejét rázta.
– Sebastian…
– Kölcsönkérhetem a kibaszott autód?!
Ursula meglepetten nézett Torkelre, aki szintén a fejét rázta.
– Elég volt, Sebastian!
Sebastian dühösen pillantott rá.
– Hát szerintem meg még nem elég. Kérem a kulcsokat!
– Sebastian, ez nem mehet így tovább – kezdte Torkel.
– Jól van! Rendben! – szakította félbe Sebastian. – Rúgj ki! Leszarom. De add ide a kurva
kulcsokat!
Ursula ismét Torkelre nézett, aki megadóan vonogatta a vállát, aztán a nő a táskája után
nyúlt,
amely a szék támláján lógott. Előhalászta a kocsikulcsokat, és odahajította Sebastiannak.
Aki kirohant a szobából.
Meg kell állítania Vanját.
Csak azt nem tudta, hogyan.
Végigszaladt a nyugodt folyosókon a nyitott irodaajtók előtt. Akik ott dolgoztak, kíváncsian
néztek
utána, de nem érdekelte. Csak egyre gyorsabban futott. Remélte, hogy Vanja a liftre vár,
és utoléri,
ha lépcsőn megy. A lépcsőház bejáratánál összeütközött két nővel, akiknél kávé volt. Az
egyik
elejtette a poharát, de Sebastian csak feltépte az ajtót, nem foglalkozott vele. Rohant le a
lépcsőkön,
közben az emeleteket számolta. Harmadik, második, első, még két emelet a parkolóig.
Remélte,
hogy Vanja ott parkol, ahol szokott, a felső szinten. Odaért, és kivágta a nehéz, szürke
fémajtót.
Végigszaladt az autók között. A garázs majdnem dugig volt. Hallotta, hogy egy autó elhajt
kicsit
odébb, és arra szaladt. Akkor meglátta. Vanja épp akkor kanyarodott ki a Fridhemsplanra.
– Vanja! Várj!
A lány valószínűleg nem látta. Vagy csak nem érdekelte. Akárhogy is, de továbbhajtott.
Sebastian
látta, ahogy eltűnik az autó. Körülnézett. Rájött, hogy fogalma sincs, milyen kocsija van
Ursulának.
Arról se, hol parkol. Ránézett a kezében lévő kulcsra. Volvo. Futni kezdett az autók között.
A nyitógombot nyomogatta a fekete kulcson, remélve, hogy az egyik autó lámpája majd
életre kel,
és megmutatja a helyes irányt. Egy idő után megpillantotta. Ott állt az egyik sarokban,
annyira
messze a bejárattól, amennyire csak lehet, és a gombnyomogatásra nyugodt villogással
felelt.
Sebastian arra vette az irányt, feltépte az ajtót, és beült. Ügyetlenkedett kicsit a kulccsal,
mielőtt
beindította volna a motort.
Padlógáz, a kerekek csikorogtak, amikor kifordult.
Továbbra sem volt terve.
Csak vezetni, amilyen gyorsan csak tud.
Megállítani Vanját.

Haraldsson reggele olyan volt, amilyennek remélte.

Reggel hat húszkor csörgött az óra, s Haraldsson azonnal felkelt. Várakozón. Jenny mélyen
aludt a saját oldalán. Haraldsson óvatosan becsukta a hálószoba ajtaját, felvett egy pólót
és egy
melegítőnadrágot, és lement az emeletről. Az érzés, amikor a lépcsőn sétált lefelé, hogy
reggelit
csináljon, arra emlékeztette, amit gyerekként érzett karácsony és születésnapok előtt.
Bizsergő
öröm s egy tökéletes nap ígérete. Elment vécére, gyorsan lezuhanyozott, aztán ki a
konyhába. Azzal
kezdte, hogy csokoládét olvasztott gőz fölött, és belemártogatta az epret, amelyet tegnap
hazafelé
vett. Egy tálkába tette őket, hogy a csokoládé ismét megkeményedjen, majd elővette a
pirítót és a
serpenyőt. Pirított és sütött. Kenyeret és szalonnát. Felvágta a dinnyét. Feltört négy tojást,
kevert
hozzá tejet, és vajat olvasztott a serpenyőben. Még több kenyeret pirított. Bekapcsolta a
vízforralót,
és zöldteafiltert lógatott egy bögrébe. Elővette a sajtot és a málnalekvárt a hűtőből.
Mindent a
legnagyobb tálcára pakolt. Elégedetten állapította meg, hogy minden a helyén van. Az
utolsó, amit
tett, az volt, hogy kiment az autóhoz, és kinyitotta a kesztyűtartót. Egy kis, piros dobozt
vett elő.
Egy gyűrűt. Arany, egy gyémánttal és két rubinnal. Nem adott semmi nászajándékot
Jennynek,
amikor összeházasodtak. Nem is gondolt rá, hogy kellene. Elsiklott felette. Jenny barátnői
és az ő
kolléganői nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy Jenny nem kapott semmit. Vagy
ahogy
Margareta a västeråsi rendőrségtől fogalmazott: „Érdekes, hogy Jenny üres kézzel távozott
a
nászéjszakájáról.” Mintha a tény, hogy megkapta Thomas Haraldssont férjnek, nem
számított
volna. Jenny sose mondott erről semmit. Sosem fejezte ki csalódását, vagy célzott arra,
hogy
hiányolná az ajándékot. Most mégis megkapja majd. Öt évvel megkésve. De jobb később,
mint soha.
Haraldsson besietett, és a kis piros dobozt a tálcára tette. Tökéletes. Felemelte a tálcát,
és elindult
felfelé a lépcsőn. Fel Jennyhez. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdje a Boldog
szülinapot című
dalt énekelni.
Jenny már ébren volt, amikor belépett. Rámosolygott.
Úristen, mennyire szereti!
– Boldog házassági évfordulót, szívem! – mondta, és letette a tálcát a padlóra, mielőtt
odahajolt,
hogy megcsókolja a nőt.
Jenny átkarolta a nyakát, és lehúzta magához az ágyba.
– Neked is!
– Csináltam reggelit.
– Tudom. Hallottalak. Te vagy a legjobb.
Jenny megpuszilta Haraldssont. Aki felállt, hogy felemelje a tálcát, közben Jenny a
párnákat
igazgatta el a falnál. Egymás mellett ültek és reggeliztek. Haraldsson megetette Jennyt
eperrel.
A nőnek tetszett a gyűrű.
Ahogy Haraldsson előre látta, elkésett a munkából.
Annika már ott volt, amikor megérkezett. Hát persze.
– Elnézést a késésért – mondta Haraldsson, amikor fütyörészve belépett Annika irodájába.
– Ma
van a házassági évfordulóm.
Természetesen nem tartozott bocsánatkéréssel Annikának, csak így akart beszámolni róla,
hogy
ünnepi nap a mai. Azt akarta, hogy mindenki tudja. Annika mérsékelten mutatkozott
érdeklődőnek.
– Aha. Hát, gratulálok.
– Köszönöm.
– Victor telefonált az előbb – folytatta Annika, hirtelen témát váltva. – Küldött egy levelet,
amelyre a lehető leghamarabb vár választ.
– Mit ír?
– Olvassa el – biccentett Annika Haraldsson szobája felé. – A saját gépén – tette hozzá a
biztonság
kedvéért.
– Nem tudná kinyomtatni? Úgy gyorsabban megy, az én gépem ki van kapcsolva, a magáé
meg
megy, és el tudom olvasni, amíg a gépem betölt, aztán rögtön válaszolhatok…
– Rendben…
– Remek, akkor behozná nekem?
Anélkül, hogy válaszra várt volna, bement az irodájába, levette a dzsekijét, és leült az
íróasztalhoz. Elindította a gépét, és elővette a Lövhaga, 2014., Elképzelések és célok című
dokumentumot. Épp kinyitotta a mappát, amikor Annika bekopogott, bejött, és átadta a
kinyomtatott oldalt.
– Köszönöm.
Haraldsson félretette a mappát, és elolvasta a levelet.
Üdv, Thomas!
Edward Hinde telefonbeszélgetését illetően írok, amelyet tegnap kérelmeztél. (Egyébként
erről beszélnünk
kell, jobb szeretem, ha tájékoztatnak, ha a fogvatartottak biztonsági előírásai
megváltoznak.)
A beszélgetés azt eredményezte, hogy a királyi nyomozóhatóság már ma megérkezik.
Engem nem zavar, de
neked attól még jóvá kell hagynod egy látogatási engedélyt.
Üdvözlettel:
Victor Bäckman
Thomas még egyszer elolvasta a levelet. Hinde felhívta Vanja Lithnert, aki most idejön
Lövhagába. Ma.
Nem jól van ez így.
Egyáltalán nem.
Haraldsson felállt, és gyors léptekkel távozott az irodájából.

Edward Hinde a szokásos helyén ült a könyvtár emeletén, és olvasott, amikor meghallotta
a
lépcsőn közeledő lépéseket. Átfutott rajta egy kis idegesség. Az új fickó az? Ebben az
esetben
beszélnie kell Igorral arról, hogy ugyan magyarázza már meg ennek a pasasnak, hogy
bizonyos
szabályokat követnie kell. Az ő szabályait. De nem az új volt az. Hanem Haraldsson.
Edward
becsukta a Napóleonról szóló könyvet, és félretette. Haraldsson odabiccentett az őrnek,
kihúzott
egy széket, és leült Edwarddal szemben. Türelmetlenül hajolt az asztal fölé.
– Ott akarok lenni – suttogta.
Edward nem tudta, hogy azért suttog-e, mert könyvtárban van, vagy hogy az őr ne hallja
őket.
De nem is számított.
– Hol? – kérdezte Hinde őszintén.
– Amikor találkozik Vanjával.
– Nem hinném.
– Ez nem alku tárgya. Ott leszek.
Haraldsson, hogy alátámassza a kijelentését, öklével majdnem rácsapott az asztalra.
Néhány
centire az asztallaptól megállt. Mert azért mégiscsak egy könyvtárban vannak, gyanította
Hinde.
Igazából semmi ok nincs arra, hogy az őr előtt titkolózni kelljen.
– Nem hinném – ismételte meg Hinde nyugodtan.
– Akkor nem találkozhat vele.
Edward tekintete elsötétült, de Haraldsson felkészült. Megvoltak az érvei.
– Sosem ígértem, hogy találkozhat vele – mondta kissé elégedetten. – Felhívhatja, azt igen,
de
azt nem, hogy találkozhat vele. Egy válaszba kerül.
Hinde látta lelki szemei előtt, ahogy feláll, gyorsan előrehajol, megfogja Haraldsson fejét,
és
keményen beleveri az asztallapba. Hogy mielőtt a börtönigazgató vagy az őr reagálni tudna,
odamegy, megragadja Haraldssont ismét, a halántékára teszi a kezét, és csavar egyet a
fején.
Hallotta az eltörő nyak hangját is.
Akármilyen csábító ötlet volt is, nem tehette meg. Ellenben ideje volt megmutatni, ki
határozza
meg a szabályokat.
– Maga ambiciózus embernek tűnik, Thomas – mondta halkan, de azért kellően hangosan
ahhoz,
hogy Haraldsson minden szótagot jól értsen. – Javítson ki, ha tévedek, de ez a munka
fontos
magának.
Haraldsson bólintott. Nem jól érezte magát, ha a beszélgetés esetleges kimenetelére
gondolt.
– A cellámban ott vannak az… ajándékai – folytatta Hinde. – Hogy magyarázná meg a
vezetőségnek, hogy becsempészett nekem ezt-azt?
– Letagadom.
– Hinni fognak magának?
– Jobban, mint magának.
Edward mozdulatlanul ült, leszámítva a szemöldökét, amelyet kérdőn felvont.
– Komolyan?
– Igen.
Haraldsson Hinde sötét, kutató szemébe nézett, és azt kívánta, bár annyira biztos lenne a
dolgában, mint amilyennek remélhetőleg hangzott.
– Tehát ha leleplezem a kis megállapodásunkat, tudja, hogy beszámolok mindenről, amit
tudok,
cserébe egypár dologért, amelyre szükségem van, akkor magának fognak hinni, nem
nekem.
– Igen.
Haraldsson érezte, hogy a korábbi kívánsága nem jött be.
– És akkor hogy magyarázza meg a dolgokat, amelyek nálam vannak? – kérdezte Hinde
hétköznapi hangnemben, amely erősen ellentmondott komor tekintetének.
– Valaki mástól kapta őket.
– És erre hajlandó feltenni a karrierjét?
Haraldsson csöndben ült. Úgy érezte magát, mint egy sakkozó, akinek már csak a királya
volt
meg, miközben az ellenfél szerzett magának még egy királynőt.
– Ha nem hisznek magának, nem csak a munkáját veszíti el. Talán le is csukják, mire
megszületik
a gyereke.
Haraldsson gyorsan felállt, és szó nélkül lement a lépcsőn. Edward nem tudott elfojtani egy
mosolyt. A terve menetelt előre.

Haraldsson zaklatottan érkezett vissza az irodájába. Semmi sem a tervek szerint haladt.
Most
muszáj lesz aláírnia a látogatási engedélyt. Hinde nélküle fog találkozni Vanja Lithnerrel. De
gondja lesz rá, hogy aztán rögtön beszéljen ő is Vanjával. Kötelezni fogja, hogy
beszámoljon róla,
mi történt a találkozón. Ezt megtehette.
Elvégre az ő börtöne.
Az ő szabályai.
Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy bemegy Hinde cellájába, és előkeresi Jenny
fényképét, az üvegcsét meg a befőttesüveget. De milyen okkal mehetne be az üres
cellába? Be nem
jelentett kutatás. Azt egyedül nem teheti meg. Nem az ő feladatköre. Csak gyanút keltene.
És ha
meg se találná a dolgokat? Nem, a legjobb az lesz, ha megengedi Hindének, hogy
találkozzon
Vanjával, aztán pedig kiszedi a lányból az információkat. Másodkézből. Nem ideális helyzet,
de
úgyis az a fontos, hogy mihez kezd a megszerzett értesülésekkel. Vanja majd beszámol
Torkelnek.
Ő rögtön fordulhat magasabb fórumokhoz. Még meg lehet menteni a helyzetet.
Még mindig van esélye egy tökéletes napra.

Várták.
Ahogy meglátta, az őr már nyitotta is a kaput. Csak egy út vezetett Lövhagába, a kis,
téglából készült őrház előtt. Az első két alkalommal, amikor itt járt, azonosítania kellett
magát az
ablaknál. Most már megismerték, és intettek, hogy mehet, amint odaért. Elment az épület
felé, a
magas kerítés előtt, amelynek a tetején szögesdrót húzódott. A másik oldalon volt a
rendes börtön.
Látta, hogy néhány fogvatartott kint ül, és élvezi a napfényt az udvaron. Valószínűleg túl
meleg
volt a focihoz, le is vették a pulóverüket, feküdtek és lazítottak. Az egyikük felállt, hogy
megszemlélje Vanját.
– Hozzám jöttél? – kiáltotta, és megfeszítette az izmait.
– Szeretnéd, mi? – válaszolta Vanja, és elindult a másik kapu és a másik kerítés felé,
amelyen
szintén szögesdrót volt.
Ez választotta el a szigorítottat a többi épülettől. Itt már kérte az őr az igazolványát, és
azt is,
hogy tegye le a fegyverét. De attól még itt is várták.
– Hát ez gyorsan ment – mondta az őr. – Arra számítottak, hogy csak tizenkettő felé
érkezik.
– Nem volt nagy forgalom.
– Haraldsson arra kért, hogy azonnal vigyem be.
– Csak nem akar ő is részt venni a beszélgetésen? – Vanja nem tudta leplezni
nemtetszését.
– Nem, de tudni akarja, hogy megérkezett. – Az őr elzárta Vanja pisztolyát a szürke
páncélszekrénybe, eltette a kulcsot, és szólt a kollégájának rádión.
– Hinde látogatója megérkezett.
Vanja odabiccentett neki, és megállt az őrbódé melletti kavicsos ösvényen. Néhány percbe
telt,
hogy megjelenjen egy másik őr, és elkísérje. A nagy, megerősített kapu felé mentek,
amelyet az őr
kinyitott. Áthaladtak még két biztonsági ajtón, befordultak balra egy folyosóra, és
felmentek
néhány lépcsőfokot. Úgy tűnt, nem ugyanahhoz a szobához mennek, mint legutóbb. De
nehéz volt
pontosan megállapítania, Lövhaga belülről mindenütt ugyanúgy nézett ki. A középületek
világoskékje és a viszonylag rossz megvilágítás. Itt bent mintha megállt volna az idő.
Egypár perc
múlva az őr megtorpant, és arra kérte, hogy várjon.
– Itt várjon. Mivel egyedül jött, alaposabb biztonsági intézkedéseket kell tennünk.
Vanja bólintott, de azon gondolkodott, vajon ugyanilyen intézkedéseket tennének-e akkor is,
ha
férfi lenne. Feltehetőleg nem. De nem csoda. Hindének tagadhatatlanul különleges
kapcsolata volt
a nőkkel. Még ha Vanjának meggyőződése is volt, hogy tud magára vigyázni, hálás volt.
Tudatában
volt a veszélynek, bár azt sose vallotta volna be, hogy kicsit ideges. Bement egy kis
várószobába,
leült egy egyszerű, egyszínű kanapéra. Fülledt volt odabent, és sötét, az egyetlen fény egy
kis,
rácsos ablakból jött fentről. Vanja hátradőlt a kemény kanapén. Próbált megnyugodni. Az
egész
nap száznyolcvan fokos fordulatot vett. A megbeszélés, amelyet félbeszakított Hinde, és a
gyors,
hirtelen út Lövhagába. Na meg Sebastian viselkedése. Ma tényleg túlment minden határon,
és úgy
általában tisztára megőrült. Torkel néhány perccel később felhívta, és elmesélte, hogy
Sebastian
utánament Ursula autójával. Vanja ezek után végig szirénázva hajtott, és szerencsére nem
pillantotta meg Ursula autóját a visszapillantóban.
Eljátszadozott a gondolattal, hogy felhív néhány kollégát, hogy állítsák meg Sebastiant, de
azzal
fecsérelte volna az erőforrásokat, még akkor is, ha biztos volt benne, hogy Sebastian nem
tartotta
be a sebességhatárokat. Ezenfelül Sebastian náluk töltött napjai már úgyis meg voltak
számlálva.
Ez volt az egyetlen pozitív hozadék. Értette ő, hogy Sebastiant nagyon nyomasztják a
történtek.
Akármilyen hideg és érzéketlen ember is, attól még hatottak rá az események. De ennek
ellenére
kész őrület, hogy továbbra is a nyomozás közelében lehet. Ezt sosem fogja megérteni.
Hogy Torkel,
akit tisztelt, ilyen sokáig óvja Sebastiant. De hát Vanja nem ismerte Sebastiant
fénykorában. Biztos
azért van. Nem látta, amikor még normális volt. Mert Torkel nem idióta. Ettől a ballépéstől
eltekintve ő eddig a legjobb főnöke, és Vanja úgy döntött, nem fogja felfújni ezt az ügyet.
Sebastian
könyve annak idején még tetszett is neki. Tehát tudott valamit a pasas. De már nem. És
ezt most
már Torkel is kezdte belátni.
Végre.
Vanjának most arra kellett koncentrálnia, hogy véget vessen a gyilkosságoknak, és újra jó
viszonyba kerüljön Billyvel. Hiányzott neki. Lehetséges, hogy Billy új csajának volt köze a
dologhoz? Hogy Billy most már nem érte be azzal, hogy övé a technikai rész, mert hát
Vanja és a
csapat többi tagja erre használta őt? Ebben lehetett valami. Vanja túlságosan is magától
értetődőnek tartotta Billy jelenlétét, és sosem kérdezte a véleményét. Ugyanakkor mindig
őszinték
voltak egymáshoz. Ezért nem értette. Hogy miért történik ez most. Miért elégedetlenkedik
Billy, és
miért nem mond semmit? Arról, hogy mit érez. Vanja hitte és remélte, hogy vannak olyan
viszonyban. De hát úgy fest, hogy nem. Úgy döntött, hogy megbeszéli ezt vele, amint
alkalma
nyílik rá. Ez az egyetlen lehetőség.
Hallotta, hogy kicsit távolabb kinyílik egy ajtó, és kiment, hogy megnézze. Az őr tért
vissza.
– Készen áll.
Vanja feszülten követte a férfit. Kihúzta magát, és megpróbált olyan nyugodtnak látszani,
amennyire csak tudott. Eddig összesen egyszer találkozott Hindével. De egy dolgot
megértett.
Hinde átlátott mindenkin. A veséjükbe látott. Nem lehet ideges vagy feszült.
Egész egyszerűen blöffölni kell.
Új szoba. Kisebb, mint ahol először találkoztak. Ablak nincs. Ugyanaz a koszos világoskék
szín,
mint a folyosón. Valószínűleg egy használaton kívüli cella. Középen egy asztal két székkel,
ez
minden. Hinde háttal ült neki, a kezét és a lábát is odabilincselték a masszív
fémasztalhoz. Az asztal
pedig a padlóhoz volt csavarozva. Letartóztatásokkor sosem menne ilyen messzire a
rendőrség.
Erről, ha más nem is, de a letartóztatott képviselője gondoskodna. De itt nem voltak
ügyvédek. Ez
Lövhaga. És nem is egy sima kihallgatás. A megerősített biztonsági intézkedés
valószínűleg
Haraldsson feltétele volt a találkozóhoz. Vanja csodálkozott is, hogy engedhették, hogy
ilyen rövid
határidővel látogassa meg Hindét. Sebastian még mindig nem kapta meg az engedélyét.
Hinde
bizonyára adott valamit a börtönigazgatónak. Még ha Vanjának jelenleg semmi kifogása
sem volt
ez ellen, attól még kellemetlen volt, hogy Haraldsson egyáltalán képes befolyásolni a
nyomozást.
Hinde továbbra is háttal ült Vanjának, holott már biztos feltűnt neki, hogy belépett a
szobába. Az
egyetlen hang, amely felőle jött, a fényes láncok fémes csörgése volt, ahányszor csak
óvatosan
megmozdította a kezét. Az őr átadott Vanjának egy kis, fekete szerkezetet, közepén egy
piros
gombbal.
– Riasztókészülék. Kint állok. Kopogjon, ha végzett.
Vanja átvette a riasztót, és kétkedve nézett a férfira. Az őr rámosolygott.
– Csak a biztonság kedvéért. A szabályok szerint tulajdonképpen két embernek kellene
jelen
lennie látogatáskor. És Haraldsson rögtön látni akarja utána. Szeretne egy beszámolót.
– Természetesen – válaszolt Vanja bólintva, bár nem tervezte, hogy bármiről is beszámol
Haraldssonnak. Legalábbis addig nem, amíg nem tudott többet a saját szerepéről ebben az
egészben.
Az őr gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Vanja ismét Hinde mozdulatlan hátára
nézett, és
várt néhány pillanatot, mielőtt lassan elindult felé.
– Itt vagyok – mondta, mielőtt körbeért volna, hogy a szemébe nézhessen.
Hinde anélkül válaszolt, hogy megfordult volna.
– Tudom.
Vanja tett egy kört az asztal körül, hogy továbbra is tartsa a távolságot. Először nézett
Hinde
szemébe. Hinde fesztelen mosollyal pillantott rá, mintha étteremben ülne egy csésze
kávéval, nem
pedig az asztalhoz bilincselve egy bezárt szobában.
– Annyira örülök, hogy eljött! Üljön le, legyen szíves! – Azzal a szemben lévő szék felé
biccentett.
Vanja nem vett róla tudomást.
– Mit akar?
– Nem harapok.
– Mit akar?
– Beszélgetni kicsit. Már nem találkozom nőkkel. Tehát ha van lehetőségem, legalább
megpróbálom. Maga is ezt tenné a helyemben.
– Sosem tudnék a helyében lenni.
– Nem vagyok annyira rémes, mint Sebastian mondja. Mindennek oka van.
Vanja kicsit felemelte a hangját, és előrelépett.
– Nem azért vagyok itt, hogy beszélgessünk. Azért vagyok itt, mert azt mondta, hogy
valami
mondanivalója van számomra. De már látom, hogy csak ócska duma az egész.
Megfordult, és a cellaajtó felé indult. Már emelte a kezét, hogy kopogjon, és hívja az őrt.
– Meg fogja bánni.
– Aztán miért?
– Mert tudom, ki ölte meg a nőket.
Vanja leeresztette a kezét, és ismét a férfi felé fordult. Hinde ugyanúgy ült, mint eddig.
– Honnan tudja?
– Idebent megtud az ember ezt-azt.
– Ócska duma.
– Tudja, hogy tudom. – Hinde első alkalommal fordult meg, és nézett egyenesen rá. –
Látta
rajtam legutóbb, amikor itt járt.
Vanja megmerevedett. Csak találgat, vagy tényleg látott rajta valamit legutóbb?
Rátapintott
volna arra, amit Vanja csak megérzésként könyvelt el? Ebben az esetben sokkal jobban
értette az
embereket, mint bárki, akivel Vanja valaha is találkozott. Jobb volt és veszélyesebb.
– Ha már legutóbb is tudta, miért nem mondott semmit?
– Nem voltam benne biztos. Most már az vagyok.
– Hogyhogy?
– Beszéltem az illetővel. Itt dolgozik. Beismerte. Igazából eldicsekedett vele. Istenít
engem. El
tudja képzelni?
– Nem. Mi a neve?
– Először tudni akarok valamit magáról. Valami személyeset. Inkább az anyjára vagy az
apjára
hasonlít?
– Nem óhajtok személyes kérdésekről szóló beszélgetésbe bocsátkozni magával.
– Csak egy kérdés.
– De hülye kérdés!
Vanja ismét megkerülte az asztalt. Hinde követte a tekintetével. Már nem mosolygott.
A pillantása még barátságos volt, de leplezetlenül kutató is. Vanja érezte, ahogyan
megpróbál a
fejébe mászni. Olvasni a gondolataiban. Kifürkészni.
– Csak érdeklődöm. Én inkább az anyámra hasonlítok, legalábbis ezt mondták
gyerekkoromban.
Vanja a fejét rázta.
– Szerintem én az apámra. Ki a gyilkos?
Hinde ránézett, aztán becsukta a szemét. Egy pillanatra elkalandozott, aztán vett egy mély
levegőt. Maga elé képzelte. Vanja apját. Próbálta meglátni az egyenes ági genetikai láncot a
férfi
között, akit utált, és az előtte álló nő között. Muszáj volt döntenie. Elmesélje neki?
Leplezze le a
piszkos kis titkot, amely – ha az ember tudott róla – teljesen egyértelmű? Az apja szemét
örökölte.
A nyughatatlan energiáját. Ezt akarta elvenni Vanjától. Összetörni. Meggyalázni.
Emlékeztetnie
kellett magát, hogy lassan haladjon.
Tervezés. Türelem. Határozottság.
A szegletkövek.
– Én is úgy gondolom – mondta álmodozón, majd kinyitotta a szemét. – Szerintem is rá
hasonlít
inkább.
– Utolsó esély, aztán megyek. Kérem a nevet.
Hinde bólintott, és előrehajolt.
– Nem csak Sebastiant bosszantottam, amikor azt mondtam, hogy meg akarom érinteni –
mondta halk, sokat sejtető hangon.
Vanja karba tett kézzel állt elé.
– Sosem érinthet meg.
– Talán nem. De van valamim, ami kell magának. A tapasztalat azt mutatja, hogy az
emberek
hajlandóak messzire menni azért, amit akarnak. Nem így gondolja?
Kinyitotta a jobb kezét, amely eddig ökölben volt. A tenyerében egy apró, keményre
összehajtogatott papír feküdt, körömnyi nagyságú.
– Itt a név. Pár méterre öntől. – Megint Vanjára mosolygott.
Hirtelen villámgyorsan lehajolt, és szájába vette a papírt. Kihúzta magát, és megmutatta a
lapot,
amelyet most szorosan tartott a metszőfogaival.
– Két másodperc lenyelni – mondta összeszorított foga mögül. – Aztán annyi neki, én
pedig meg
sem fogok szólalni. Továbbra sem érinthetem meg?
Vanja még mindig karba tett kézzel állt, a papírlapot szuggerálva.
– Nem a mellét. Csak a haját – folytatta Hinde. – Ez talán nem akkora áldozat.
Nyilvánvaló mozdulattal Vanja felé nyújtotta a bal kezét. Pár centi után az acéllánc
megállította.
Az ujjai sürgetően, csábítóan mozogtak.
– Hajtsa ide a fejét, legyen szíves.
Vanja nem tudta, mitévő legyen. Tényleg azon a lapon lehet a rejtély megoldása, amelyet
olyan
régóta kerestek? Vagy csak egy trükk? Sebastian figyelmeztette, hogy ne vegyen részt
Hinde
játékaiban. Olyan tanács volt ez, amelyet hajlott követni.
– Honnan tudjam, hogy nem hazudik?
– Mindig betartom, amit ígérek. Ezt tudnia kell, ha elkészítette a házi feladatát. A döntés a
maga
kezében van.
Szélesen Vanjára mosolygott. A lap még mindig jól látható volt, bal kezének ujjaival pedig
játszadozni kezdett.
Vanja próbálta gyorsan kielemezni a helyzetet. Extrém, akárhonnan is nézi. Nagy esély van
rá,
hogy csapda, de ugyanakkor nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy Hinde igazat
beszél. Az
egész túlságosan rafinált volt ahhoz, hogy túszdrámában végződjön. Hinde rendesen meg
van
bilincselve. Vanja kezében ott a riasztó. A korábbi nyugtalanság helyét részben átvette a
kíváncsiság, szinte a vakmerőség. Ha most megfordul és elmegy, talán örökre bánni fogja.
Mert ha
a Hinde fogai között lévő lapon ott a megoldás, megéri. Ha Hinde igazat beszél, nemcsak
megmenti a jövőbeli áldozatok életét, hanem ő lesz az, aki fontos információt kap Edward
Hindétől.
Egymaga. Ő, senki más. Akkor Sebastian jelenléte a csoportban felesleges lesz. Mert ha
Vanja meg
tudja oldani az esetet, ugyan mikor fanyalodnak legközelebb holmi Sebastian Bergmanra?
Soha.
Bal keze hüvelykujját óvatosan a riasztó gombja fölé tette. Alig egy másodpercbe telik,
hogy
megnyomja. Talán egy fél perc, mire az őr ideér. Hinde meg nem tudja felemelni a jobb
kezét, és
megragadni. Neki viszont az egyik keze szabad. Ki tudja szabadítani magát. Talán belekerül
néhány
hajszálba, de meg tudja csinálni. Csak pár percről van szó, csupán annyi időre teszi ki
magát egy
kisebb kockázatnak.
Úgy döntött, belemegy a játékba. Lassan előrehajolt, leguggolt az odabilincselt férfi elé.
Olyan
messze, amennyire lehetett, hogy Hinde még elérje a haja végét a bal kezével. Ha
nyújtózkodik,
megállítják a láncok. Hallotta is, hogy csörögnek, mielőtt Hinde ujjai elérték a szőke haját.
Egymásra néztek. Mit látott Hinde tekintetében?
Vágyakozást?
Örömet?
Hinde lágyan simogatta a bársonyos hajat. Sokkal puhább és vékonyabb szálú volt, mint
képzelte.
Könnyebbnek érződött a kezében. Valami gyümölcsös sampon illatát vélte érezni.
Előrehajolt még
egy kicsit, hogy jobban érezze az illatot. Hirtelen azt kívánta, bár Vanja lenne ideláncolva,
nem ő.
Hogy nagyobb mozgástere legyen. Hogy érezni tudja a lányt. Rendesen. Sokkal jobban
felizgult,
mint várta, és küzdenie kellett, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Az anyja is szőke volt.
Ennél
hosszabb volt a haja. De nem volt ennyire bársonyos. Ezt az ember meg akarta húzni.
Erősen. De
nem lehetett. Most nem.
Tervezés. Türelem. Határozottság.
Most ennyivel kell beérnie. Vonakodva húzta vissza a kezét, és köpte ki a lapot az asztal
közepére.
Olyan gyengéden nézett Vanjára, ahogy csak tudott.
– Látja, betartom az ígéreteimet. – Azzal hátradőlt és leeresztette a kezét, hogy mutassa,
végzett.
Vanja felállt, és gyorsan elvette a lapot. Anélkül, hogy kihajtogatta volna, elindult az ajtó
felé.
– Még találkozunk, Vanja.
– Nem hinném. – Vanja erősen kopogott az ajtón. – Kész vagyok!
Az őr pár pillanat múlva kinyitotta az ajtót, a lány pedig távozott a kis szobából. Hinde
továbbra
is ott ült, még emlékezett Vanja illatára.
Mindig betartom az ígéreteimet, gondolta.
Még találkozunk, Vanja.
Nem akarta megmutatni az őrnek a lapot, hanem rögtön azt kérte, hogy elmehessen a
mosdóba.
A látogatói mosdó egy emelettel feljebb volt, láthatólag valami adminisztrációs részlegen.
Ugyanolyan lehangoló színe volt, mint Lövhagának mindenütt, de legalább nemrég
takarították.
Vanja leült a vécére, és kihajtogatta a papírlapot. Grafittal, nagybetűkkel egy név állt rajta:
Ralph
Svensson.
Ismerősnek tűnt. Nem a vezetéknév. De a Ralph, ph-val a végén. Valahol már olvasta. De
hol?
Elővette a telefonját, és felhívta az egyetlent, aki tudhatja. Billyt. A fiatalember pár
csengés után fel
is vette.
– Szia! Szeretném, ha ellenőriznél egy nevet. Ralph Svensson. Ralph, ph-val. Persze, ha
nem
probléma – tette hozzá.
– Hinde mondta?
Billy elengedte a füle mellett a kis kiegészítést. Vanja hallotta, hogy gépel.
– Azt mondja, ő a gyilkos. Ismerős a név.
– Nekem is. Várj.
Billy elhallgatott egy pillanatra. A gépelés folytatódott. Vanja idegesen dobolt az ujjával,
amíg
arra várt, hogy a fiú újra megszólaljon. A kérdés az volt, mennyire bízhatnak a fülesben, de
emiatt
most kár aggódnia. Most csak ki kell nyomozni. Megtudni mindent Ralph Svenssonról. Billy
ismét
vonalban volt. Vanja hallotta, hogy izgatott.
– Nem alkalmazott, de rajta van a Lövhagába bejárók listáján. Egy takarítócégnél dolgozik.
Az LS
nevűnél. Egyike azoknak, akiket ellenőriztünk. Akkor semmit sem találtunk.
– Tudj meg mindent róla! Visszahívlak az autóból. Meséld el Torkelnek.
Letette a telefont, és felállt. Megmosta a kezét, és lehúzta a vécét a biztonság kedvéért,
mielőtt
kiment volna. Az őr kicsit odébb állt, és azonnal igyekezett felhívni magára Vanja
figyelmét.
– Készen van?
– Igen. Mennem kell.
– Na de Haraldsson? Már szóltam neki, hogy úton vagyunk.
– Mondja meg neki, hogy telefonáljon a királyi nyomozóhatóságnak, ha fontos. Máris
késésben
vagyok.
Vanja elindult arrafelé, amerre a kijáratot sejtette, az őr pedig egy pillanatra
összezavarodott, de
aztán utánasietett. Megpróbálta újra. Kérlelte. De vitának helye nem volt.
Vanja nem ért rá idiótákkal foglalkozni.
Billy már azelőtt visszahívta, hogy sikerült volna visszakérnie a fegyverét. Hadart, és
Torkel hangja
is hallatszott a háttérben.
– Torkel azt kérdezi, mennyire biztos ez? Mennyire megalapozott a gyanú, mit gondolsz?
– Nem tudom, mennyire biztos. Hinde adott egy nevet. Nem találtatok semmit?
– Semmi különöset. 1976-ban született. Västertorpban lakik. Nincs benne a
nyilvántartásban. Már
hét éve dolgozik az LS takarítócégnél. Beszéltem a cég főnökével. Csak jókat mondott róla.
Az
egyetlen, ami jelenthet valamit, hogy ajánlatot kapott tavaly, hogy takarítson egy
kórházban
közelebb az otthonához, jobb fizetéssel és jobb időbeosztással, de nem fogadta el. Jól érzi
magát
Lövhagában, azt mondta.
– Most is itt van?
– Nem, tegnap ebédidőben beteget jelentett.
Vanja elfordult, hogy az őr, aki a bódéban foglalatoskodott a páncélszekrénnyel, ne hallja,
amit
mond.
– Bejárása van Hinde részlegére is?
– Igen, dolgozik a rendes börtönrészlegben és a szigorítottban is.
– Ez elég kell, hogy legyen. Lehetséges, hogy kapcsolatban állnak.
Hallotta, hogy Billy röviden beszámol Torkelnek arról, amit mondott. A fiatalember aztán
ismét a
telefonba kezdett beszélni.
– Torkel épp az ügyésszel tárgyal egy házkutatásról. Tudnia kell pontosan, mit mondott
Hinde.
– Nem sokat. Csak hogy ismeri Ralphot. Aki eldicsekedett neki a gyilkosságokkal. Hindét
tartja a
példaképének.
– Talán Hinde csak le akarja csukatni.
– Lehet. De szerintem tényleg ő az. Nem hiszem, hogy Hinde hazudott.
– Ez minden?
– Igen.
A többieknek nem kell mindenről tudniuk. És Vanja Hindével való találkozójának részletei
ebbe a
kategóriába estek. Hogy miként kapta meg az információt. Az ilyesmi semmit nem nyom
a latban,
nem függ tőle, hogy kapnak-e házkutatási engedélyt vagy sem.
– Miért segít nekünk, azt nem mondta? – kérdezte Billy.
Vanja egy pillanatra elhallgatott. Annyira lefoglalta a tény, hogy Hinde kapcsolatba lépett
velük,
hogy teljesen kizárta ezt a jogos kérdést, a miértet.
– Nem. Törvénytisztelő állampolgár.
– Hát, nem kifejezetten.
– Fontos?
– Talán nem.
– Ha fontos lesz, kiderítjük. – Vanja az őr felé fordult, átvette a fegyverét, és betette a
pisztolytáskába. – Hívjatok, ha megkaptátok a házkutatási engedélyt. Most indulok
Stockholm felé.
Letette a telefont, és megköszönte a segítséget. Az őr a nagy kapu felé mutatott.
– Kint áll egy férfi, aki ön után kérdezősködött. Nem volt nála látogatási engedély.
Vanja rögtön tudta, ki az.
A látogatási engedély nélküli férfi. Egy pillanatra úgy gondolta, hogy akkor már inkább
Haraldsson.
Idióták és idióták között is van azért különbség.
Sebastian Ursula autója előtt állt, és a magas falakat meg a piszkosszürke épületet nézte.
Közvetlenül a főkapu mellett parkolt le az útpadkára, egészen az út szélére. Ez volt a
kompromisszum. A személyzet kijött, és heves vitába bocsátkozott vele. Azt állították,
hogy zavarja
a kijövő és bemenő forgalmat, ráadásul se rendőrigazolványa, se látogatási engedélye.
Sebastian
erre közölte, hogy idióta aktakukacok, akik nem képesek felfogni, hogy neki be kell mennie.
Néhány perc kiabálás után az őrök megcsóválták a fejüket, és távoztak, otthagyták
Sebastiant.
Sebastian idegesen sétált fel-alá az úton, egyik oldalról a másikra. Frusztráltan rugdosta a
kavicsokat a padkán. Pitypangot szedett, és a hüvelykujjával pattintgatta le a virágokat a
szárukról,
mint kiskorában. Nem húzhatja fel magát Lövhaga abszurd bürokráciáján, és el kell
nyomnia a
Vanja miatt érzett idegességét! A kapu mögött azt sem bírták megmondani, hogy Vanja
bent vane.
De látta az autóját. Engedték, hogy ottmaradjon, de semmi többet. Olyan volt ez most,
mint az
élete. A senki földjén találta magát, ahol már nem akartak hadakozni vele.
Kifelé tartott az események középpontjából, és tényleg nem azt tervezte, hogy ilyen
hatással lesz
a nyomozásra, amikor végre sikerül bekerülnie. Az lett volna a cél, hogy közelebb kerüljön
Vanjához. Hogy szerezzen magának egy saját életet. Talán meg is oldja az esetet, még ha
nem is ez
volt az eredeti motivációja. De mindez Hinde előtt történt. Mielőtt az egész egy személyes
küzdelemmé alakult volna. Mielőtt minden kapu becsukódott volna előtte. Mert nem csak
Lövhaga
acélkapuját vágták rá. Felhívta Torkelt az autóból, hogy megpróbálja rábeszélni, állítsa meg
Vanját.
De nem vette fel. Nem hívta vissza. Billy sem. Mindez az ő hibája volt, neki sikerült
mindenkiből
ellenséget csinálnia. Senki mást nem okolhatott, akármennyire akarta is. Minél több idő telt
el
azonban, annál kevésbé aggódott Vanja miatt. Vanja okos, és nem fog szükségtelen
kockázatokat
vállalni. Hinde nem megy bele egy egyszerű túszdrámába. Nem, nagyobb tervei vannak. A
kérdés
csak az, mik.
Hinde tudta az igazságot.
Sebastian érezte. Ezért kért engedélyt, hogy találkozhasson Vanjával.
El fogja mesélni neki?
Vagy ez is túl egyszerű Hindének?
Sebastian utálta, hogy nem tudja. Ismét elindult. Elkanyarodott a kapu felé, és benézett.
Hirtelen
meglátta Vanját. Az udvaron át lépkedett sietősen az autója felé. Kiabáljon neki?
Integessen? Csak
álljon itt? Mit tud vajon a lány? Sebastian úgy döntött, hogy olyan feltűnően fog ott
várakozni,
amennyire csak lehet, és beállt az út közepére, hogy Vanja ne tudjon elmenni mellette. Ez
tűnt a
legtermészetesebbnek. Hogy akadály legyen. Látta, hogyan tekint felé Vanja. Az arcán nem
tükröződött semmi. Mintha Sebastian levegő lenne. De most örült a lány
érdektelenségének.
Ezek szerint nem tudja.
Ha tudná, akkor Sebastian dühöt vagy undort látna rajta, nem teljes közömbösséget. Persze
normális esetben nem ilyesminek kellene örülnie. De a jelen állás szerint inkább ezt
részesítette
előnyben. Észrevette, hogy öntudatlanul, de mosolyog. Szélesen.
Vanja nem hitt a szemének, amikor közelebb ért a kapuhoz az autójával. Ott áll és
vigyorog? Vagy
csak lazának akar tűnni? Nem tudta, mit gondoljon. Sebastian Bergman tényleg nem olyan,
mint
mások. De ez már nem számít. Hamarosan úgyse kell többé látnia. Letekerte az ablakot,
és kihajolt.
– Elnézést, de útban vagy.
A kapu közben automatikusan kinyílt, Vanja pedig kigurult Sebastian felé. Sebastian még
mindig ott állt, semmi nem utalt arra, hogy félre akarna lépni.
– Beszélni akarok veled – próbálkozott.
– De én nem akarok beszélni veled. És két ember szükséges egy beszélgetéshez, még ha
erről
nem is tudsz.
Pár centire állt meg Sebastiantól. A férfi nem mert félrelépni. Akkor Vanja nyilván gyorsít
és
eltűnik.
– Tudnom kell. Mit akart Hinde?
– Megkaptam tőle a gyilkos nevét.
Sebastian kis mosolya, amely az egész beszélgetés alatt ott ült az arcán, azonnal eltűnt.
Erre nem
számított.
– Micsoda? Hogyhogy?
– Azt mondta, tudja, ki a gyilkos. Valami Ralph Svensson állítólag. Lövhagai takarító.
Tudjuk,
hogy volt lehetősége beszélni Hindével.
– És hiszel neki?
– Nincs okom az ellenkezőjére. Minden nyomot végigkövetünk, nem?
– Miért mondta ezt el neked?
– A kérdés inkább az, neked miért nem mondta el. Elvégre te vagy a szakértő. Aki tudja,
hogy
kell beszédre bírni őt.
Vanja nem tudta kiiktatni a kárörömöt a hangjából. Meg se próbálta. Sebastian gondolkodás
nélkül hozzá lépett.
– És neki nincs köze az egészhez, mi? Komolyan azt hiszed?
– Rendőr vagyok. Én nem hiszek. Én megtudok dolgokat. És most bocsáss meg.
A gázra lépett, a gumik csikorogtak, az autó elhajtott. Sebastian ösztönösen félreugrott, és
hagyta Vanját elmenni.
Már megint elment.
Kezdett hozzászokni.
Aztán a saját kocsijához rohant.

T orkel úton Ralph Svensson västertorpi lakása felé kapta meg az engedélyt, hogy
házkutatást
tartson nála. Gunnar Hallén ügyész egy hosszú telefonbeszélgetés után végül engedélyezte.
A gyanú ugyan megalapozottnak tűnt, csak Hinde tanúvallomásának értékét kérdőjelezték
meg.
Hogy életfogytiglanira ítélték, nem igazán javított a hitelességén. Torkelnek ügyesen kellett
érvelnie. De a beszélgetés egy pillanatában Torkel érezte, hogy Hallén végül úgyis megadja
az
engedélyt. Az a fajta magas prioritású ügy volt ez, amely közvetlenül hathat a karrierjére.
Féligmeddig
megalapozatlan házkutatást tartani kevésbé volt rossz, mint egyáltalán nem cselekedni.
Torkel megkérte Billyt, hogy gyorsan állítson össze egy csapatot a behatoláshoz, aztán
nem
sokkal utána autóba ült vele. Ott akart lenni a helyszínen, készenlétben, amint megkapják
a szabad
jelzést. Nem volt idő arra, hogy a logisztikán gondolkodjanak. Vanja amint tud, csatlakozik
hozzájuk Västertorpban. Torkel megígérte, hogy megpróbálják megvárni. Sebastiant fel se
hívta.
Billy leparkolt az utca végén, néhány piros, az ötvenes évekből származó bérház mögött.
Ralph
Svensson háza körülbelül háromszáz méterrel volt odébb, egy dombtetőn, közel a kis
központhoz,
amely fölött már rég eljárt az idő. Billy kapcsolatba lépett a bevetési egység
parancsnokával, aki
úgy számította, öt percen belül megérkeznek. Aztán felhívta Ursulát, hogy elmondja, hol
parkolnak. Torkel tett egy kört, és végignézett az árnyas környéken meg a magukban álló
emeletes
házakon. A langyos szél étel szagát és zene hangját hozta a nyitott ablakokból. Valahonnan
nevetés
hallatszott. Néhány gyerek kurjongatva biciklizett egy homokozó körül. Mindenütt nyári
béke
honolt.
Billy hátrasétált a csomagtartóhoz, kinyitotta, és előszedett egy golyóálló mellényt,
amelyet
aztán fel is vett. Torkel csodálkozva nézett rá.
– A bevetési egység fogja vezetni a rajtaütést.
– De én is ott akarok lenni. Elvégre a mi ügyünk.
– Az. De nem kell ajtókat betörnünk, hogy bebizonyítsuk.
– Rendben. Akkor csak mint megfigyelő veszek részt benne.
Torkel a fejét rázta. Tényleg történt valami Billyvel az elmúlt pár hétben. Korábban semmi
baja
nem volt azzal, ha másodhegedűst kellett játszania, és hogy Vanjával együtt ők intézték a
nyomozás informatikai részét. Most pedig kivont karddal akar lakásokba rohanni.
– Úgy csináljuk, ahogy eddig is – jelentette ki Torkel határozottan. – Ők elkapják a
gyanúsítottat.
Mi azután következünk.
Billy bólintott, de nem vette le a mellényt. Úgy nézett ki, mint egy esetlen kamasz.
– Rajtad maradhat, ha szeretnéd. De te meg velem maradsz.
– Rendben. Te döntesz – mondta Billy morcosan.
– Így van.
Torkel odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Történt valami? Olyan, mintha lenne egy kis… – Torkel a megfelelő szó után kutatott –,
súrlódás a csapatban. Főleg Vanja és közted.
Billy nem válaszolt. De elég válasz volt ez is. Torkel a fiú vállán tartotta a kezét.
– Beszéljünk erről. Egy csapat vagyunk. Bár mostanában nem mindig tűnik úgy.
– Szerinted jó rendőr vagyok?
Billy megfordult, és nyíltan nézett Torkelre. Ez volt az első alkalom, amióta ismerték
egymást,
hogy Billy némi kétkedéssel utalt magára.
– Nem dolgoznál nekem, ha nem lennél az.
Billy bólintott.
– De ha egy csapat vagyunk, miért részesülünk különböző bánásmódban?
– Mert különbözőek vagyunk – jelentette ki Torkel magától értetődőn. – Más területeken
vagyunk erősek és gyengék. Ez tesz minket csapattá. Kiegészítjük egymást.
– És Vanja a legjobb rendőr.
– Ilyet nem mondtam.
– Rendben, de ha Vanja vette volna fel a golyóálló mellényt, és döntött volna úgy, hogy
bemegy
megfigyelőként, őt is megállítottad volna?
Torkel már épp készült egyértelmű nemmel válaszolni, amikor rájött, hogy Billynek talán
igaza
van. Tényleg ugyanilyen határozott lett volna Vanjával szemben is? Feltehetőleg nem. Mert
jobb
rendőr volt? Valószínűleg.
Nem válaszolt.
De elég válasz volt ez is.

Ralph épp leült a számítógépéhez, hogy belépjen a fygorh.se oldalra. Üzenetet akart
küldeni a
Mesternek. Beismerni, hogy hibázott. Amíg világos volt, ott várt Ellinor kapuja előtt.
Remélte,
hogy visszajön. De nem jött.
Fáradt volt és lestrapált, mire hazaért. Végigjárta a szokásos kört, felkapcsolta a lámpákat
a
megfelelő sorrendben. Aztán megállt. Tanácstalanul. A sporttáska és az élelmiszer. Mit
csináljon
velük? Sajnos úgy fest a dolog, rituálét kell kialakítani a sikertelenségek esetére is.
Gondolkodott
egy darabig, hogyan is legyen, aztán arra jutott, hogy a legjobb és a legtermészetesebb az
lesz, ha
az előkészületi rituálét csinálja meg visszafelé. Elővette a klóros üveget a papírzacskóból,
és
visszatette a mosogató alatti szekrénybe, előszedett minden ételt és italt, és visszatette
a hűtőbe,
összehajtogatta a szatyrot, és berakta a takarítószeres szekrénybe. Bement a
hálószobába. Kivette a
nejlonharisnyát és a hálóinget, betette őket a legfelső fiókba. Aztán megállt. Most vissza
kellene
tennie a sporttáskát a ruhák közötti résbe, de mihez kezdjen a késsel? Azt nem használta,
de az
elmúlt napok kudarcai miatt úgy gondolta, muszáj lesz még pontosabban követnie a
szabályokat.
Úgy döntött, magával viszi a táskát a konyhába. Ott elővette a kést, leöblítette,
elmosogatta és
eltörölgette, majd visszatette a táskába egy új, háromliteres nejlonzacskóval együtt. A
régit
visszadobta a mosogató alatti szerkénybe, és így tért vissza a hálószobába a
sporttáskával. Most
már betehette a felső fiókba. Kész.
Fáradtan rogyott az ágyra. Világos volt a szobában és meleg, a sarkokban álló százwattos
izzók
minden árnyékot eltüntettek, az ijesztő sötétség minden apró morzsáját felszámolták, és
megnyugtatták Ralphot. Aludt pár órát. Álomtalan álmából felébredve megpróbált
valamihez
kezdeni. Azzal töltötte a délelőttöt, hogy Ellinor Bergkvist után kutatott. Dolgozni nem
ment be, és
azt se akarták megmondani a munkahelyén, mikor megy legközelebb. Felhívta a Taxi
Stockholmot
is, hogy megkérdezze, a DED 079-es rendszámú autó hol tette ki tegnap a nőt, akit a
Västmannagatanon vett fel délután négy körül. Azt válaszolták, hogy ilyen adatot nem
adhatnak ki
csak úgy, és amikor megkérdezték, kivel beszélnek, Ralph letette. Nem találta meg a nőt.
Kudarcot
vallott.
Bepötyögte a felhasználónevet és a jelszót. Egy üzenet. A Mestertől. Éjszaka küldte.
Az üzenet rövid volt és tömör.
„Te most már én vagy.”
Ennyi az egész. Ralph felállt, tett egy kört a szobában, össze volt zavarodva, de azért
kicsit örült
is. Akármit jelent is ez, mégiscsak egy elismerés. Most már felér a Mesterrel. Máshogy
nem lehetett
értelmezni. Egészen elöntötte a melegség, erre nem számított.
De mit jelent ez pontosan? Most már nem fog parancsokat kapni a Mestertől? Cselekedhet
önállóan. Fejlődhet?
A gondolatmenete közepén járt, amikor a bejárati ajtó felől egy kisebb robbanást hallott.
Pár
pillanattal később néhány fekete ruhás alakot látott berohanni sisakban és láthatólag
automata
fegyverekkel, amelyeket rá fogtak.
– Rendőrség! Feküdjön a padlóra! – kiabálták az alakok.
Ralph villámgyorsan a számítógépre vetette magát, felkapta, és a falhoz vágta. Műanyag
repkedett mindenfelé. Odarohant, és rátaposott a számítógép maradékára, amíg erős karok
le nem
nyomták a padlóra. Nem is állt ellen, miközben hátracsavarták a karját, és rátették a
bilincset. Ott
feküdt előtte a széttört számítógép. Megóvta a Mestert.
Kíméletlenek voltak. De nem számított. Ralph inkább azt érezte, hogy elönti a nyugalom.
És ez az
érzés csak erősödött, amikor még több alak jött a szobába, felemelték és kivitték a
lakásból.
Eljutott a következő fázisba, és most már tökéletesen értette a Mester üzenetét.
Te most már én vagy.
Tényleg az volt.
Vanja akkor érkezett meg, amikor a különítmény kocsija távozott Ralph Svenssonnal. Az
autóból
látta, hogy tuszkolják be a magas, cingár, piképulóveres és bézs nadrágos férfit a hátsó
ülésre.
A férfi nem ellenkezett, hanem teljesen nyugodtan állt a négy rendőr között. Vanja az
eltűnő autó
után nézett, mielőtt kiszállt. Becsapta a kocsiajtót, és elindult a bérház felé. Dühös volt,
és ezen az
sem segített, hogy meglátta Billyt a kapu mellett, golyóálló mellényben mosolyogni.
– Elkaptuk, Vanja! Ő az!
– Miért nem tudtatok megvárni? – Vanja közelebb jött. – Az én fülesem volt. Én szereztem
meg a
nevet.
Billy gyerekes mosolya azonnal eltűnt, és visszatért a hűvösség közéjük.
– Beszélj Torkellel. Az ő döntése volt.
Billy odébb ment. Otthagyta Vanját, aki meglátta Torkelt, ahogy a bevetés parancsnokával
jön
kifelé. Lelkesen beszélgettek, a másik rendőr hevesen gesztikulált. Úgy tűnt, a rajtaütést
magyarázza. Vanja feléjük indult, de aztán meggondolta magát. Nem volt ereje még
Torkellel is
veszekedni. A döntés ráadásul korrekt volt. Ő is így tett volna a helyében. Az volt a
fontos, hogy
gyorsan cselekedjenek, nem pedig az, hogy ki mit csinált.
Ez volt az egyik oldala, a rendőri. A másik a személyes volt, hogy kinek hol a helye a
csapatban,
kinek mi a szerepe, hogy osztják fel a felelősséget. Ez előtt az ügy előtt minden olyan
egyértelmű
volt és egyszerű. Látta, hogy Torkel megrázza a másik rendőr kezét, és elváltak.
– Remek munka, Vanja! – kiáltotta Torkel, és odajött hozzá.
– Köszönöm! Mennyire biztos a dolog?
– Ursula már bent van. Lefolytat egy előzetes felmérést, hogy elkerüljük a nyomok
szennyeződését. De aranybányának tűnik a hely.
– Tényleg?
Torkel nyugodtan bólintott. Magabiztosnak tűnt, és Vanja belátta, hogy Torkel már meg van
győződve arról, hogy a megfelelő embert kapták el. Vanja érezte, hogy idegessége részben
eltűnik,
és helyét átveszi az öröm. Talán megoldódott az eset.
– Tíz egyforma hálóing, nejlonharisnya, egy bőrmappa a gyilkosságokról szóló
újságkivágásokkal – folytatta Torkel. – Egy kés, amely valószínűleg passzol a vágásokhoz.
És egy
fal az áldozatok képeivel.
– Nagyszerű! – mondta Vanja meglepve.
Valóban olyan egyszerű lett volna Ralph Svenssonhoz kötni a gyilkosságokat, ahogy
hangzott?
– Igen, tényleg az, és ez még csak a kezdet. A DNS-vizsgálat is csak pár napba telik.
Legalábbis
egy előzetes kimutatás.
Vanja bólintott, és szinte gyengéden néztek egymásra. Mindketten érezték a pillanat súlyát.
Szép
nap ez a mai. A nap beragyogta a ház melletti füves területet, és kihívogatta őket az
épület
árnyékából. Mintha úton lennének a napba. El az árnyékból, ahol eddig tartózkodtak.
– Sajnálom, hogy nélküled kaptuk el – mondta Torkel barátságosan. – De nem várhattunk.
– Megértem – mondta Vanja gondolkodás nélkül. – Jó döntés volt – tette hozzá.
Billy lépett oda hozzájuk. Levette a golyóálló mellényt. Megállt a kollégái mellett, és ő is a
napot
és az előttük elterülő füves területet nézte.
– Beletelik pár órába, mire bemehetünk, ezt üzeni Ursula.
A másik kettő bólintott, de nem szólt semmit. Csöndben álltak egymás mellett.
Mint egy csoport.
Mint egy csapat.
Mint régen.
Billy telefonja törte meg a csöndet. Az új barátnője, jöttek rá rögtön a többiek a fiú
gyengéd
szavaiból. Billy arrébb ment, hogy megbeszélje a lánnyal az aznap esti terveket. Torkel
Vanja felé
fordult.
– Hallén majd akar egy sajtótájékoztatót délután. Szeretném, ha ott lennél.
Vanja őszintén meglepődött.
– De azokkal te szoktál foglalkozni!
– Igen, de most így szeretném. Neked köszönhetően oldottuk meg az ügyet.
Vanjára mosolygott. Vanjában ismét tudatosult, miért is pályázott meg annak idején egy
állást a
királyi nyomozóhatóság gyilkossági csoportjánál, Torkel Höglund csapatában. Mert Torkel
remek
főnök. Megérti az embereket. Megérti, mi kell ahhoz, hogy valaki úgy érezze, része van a
dolgokban.

Sebastian egy óra körül ért a rendőrségre. Torkelt és a többieket kereste. Senki sem
tudta
megmondani, hol vannak. Bevetésen, tudta meg végül az egyik egyenruhás rendőrtől, akivel
köszönni szoktak egymásnak. Stockholmtól délre, és jól ment. Sebastian idegesen
telefonált körbe
mindenkit a csoportban. Torkellel kezdett, és úgy haladt lefelé. Senki sem vette fel.
Támadt egy
ötlete, és elindult a fogda felé, amely a rendőrkapitányság egyik melléképülete volt, hátha
találkozik ott valakivel. Talán épp le akarták csukni azt a bizonyos Ralph Svenssont, akinek
a nevét
Hinde valami érthetetlen okból megmondta Vanjának. De senki sehol. Senki nem akart
beszélni
vele, már ha egyáltalán talált is bárhol valakit. Már megint a senki földjén járt. Ott, ahol ő
nem is
létezik. Kiment. Ki a Fridhemsplanra, az őrzött garázsbejárathoz. Tudta, hogy legnagyobb
valószínűség szerint azt fogják használni, amikor visszajönnek. Leült a fűbe kicsit odébb és
várt.
A bódéban álló őr gyanakodva nézte, de engedte ott ülni. Közterületen volt, és semmi
törvénybe
ütközőt nem csinált. Egy középkorú férfi gyűrött zakóban, aki egy idő után lefeküdt a
magas fűbe.
A biztonsági őr számára bizonyára úgy nézett ki, mint egy alkoholista, aki úton van a
Kronobergspark felé, de már nem bírt elmenni odáig, így inkább lefeküdt az első alkalmas
füves
területen. Csak az üveg hiányzott.
Sebastian teljesen haszontalannak érezte magát. Évfolyamelsőként végzett, részt vett egy
egyéves továbbképzésen az Egyesült Államokban, többek között az FBI Quantico
Academyján,
bestselleríró volt, évekig egyike a svéd rendőrség legjobb profilozóinak, és az egyetlen, ami
ebből
maradt, az a remény volt, hogy a nyomozócsoport megérkezik, és ő valami varázslatos
módon
megint részt vehet a munkában. Ez volt az egyetlen terv, az egyetlen megoldás, amelyet
sikerült
tudásának hatalmas tárházából előbányásznia. Hogy ragaszkodik az egészhez.
Megcsörrent a telefonja. Előkapta. Lelkesen. Talán valamelyikük az. De nem. Egy szám,
amelyet
ismert, de sosem hívta még.
Az otthoni száma.
Felvette.
Ellinor volt az. Hát persze.
Sebastian úgy gondolta, majd rajta tölti ki a dühét, elkezd vele ordítozni, hadd érezze a nő
is a
fájdalmát. De Ellinor hangja olyan boldog volt, hogy Sebastian elállt a tervétől. A nő
magával
ragadóan csicsergett.
– Ne haragudj, szívem, tudom, milyen rémes tud lenni, ha a munkában zavarnak. De kicsit
nyugtalankodtam, hogy megharagszol majd.
– Miért?
– Mert kimentem a lakásból.
– Miért mentél ki?
Sebastian dühe átváltott nyugtalanságba. Talán indokolatlanul. Ha a rajtaütés sikeres volt,
és ha
tényleg Ralph volt az, akit kerestek, elhárult a fenyegetés. Ellinor akár haza is mehet.
Kimehet.
Kirúghatja.
– Szóval… a házból nem mentem ki.
– Micsoda? Akkor hová mentél?
– A szomszédokhoz. Gondoltam, bemutatkozom.
Sebastiannak elakadt a szava. Minden negatív gondolatot, amely az elején a fejében
kavargott,
felváltott az a furcsa érzés, hogy Ellinorral mindig is egy párhuzamos világban létezett.
Alapvetően ezért nem illettek össze. Semmi közük nem volt egymáshoz. Sosem kellett
volna
találkozniuk.
– Nincs semmi kapcsolatom a szomszédjaimmal – mondta Sebastian röviden.
– Tudom, mondták. Nagyon kíváncsiak rád. Szóval vásárolj többet, ki kell egészítenünk a
bevásárlólistát.
– Nem értem. – Sebastian felült a fűben.
– Ne legyél mérges, de meghívtam a legközelebbi szomszédot vacsorára. Jan-Åkét. A
családja
elutazott. Orvos, mint te.
– Nem vagyok orvos, pszichológus vagyok.
– Szóval érjél haza öt körül – folytatta Ellinor, mintha meg sem hallotta volna a kis
kiigazítást –,
és telefonálj, ha a boltban vagy. Pompás lesz! Vagy haragszol?
Sebastian próbált dühös lenni, kereste a szavakat, amelyekkel úgy megbánthatja a nőt,
hogy
eltűnjön. De nem talált semmi ilyet. Nehéz is lett volna. Ellinor világa sokkal lágyabb volt.
Sokkal
vidámabb. Az ő világában Sebastian értékes embernek számított.
– Csak azért csinálom, mert szeretlek, gondolom, megérted. Nem élhetsz remeteéletet
egy ilyen
csodás lakásban. Egyszerűen nem. Hazaérsz ötre?
– Igen.
– Puszi!
– Puszi – hallotta magát Sebastian.
Ellinor letette.
A férfi felállt, és teljesen zavarodottnak érezte magát. Vacsora a szomszéddal, akivel húsz
éve
nem is beszélt. De nem is ez a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy még várta is.
Volt egy hely,
ahol még mindig ő állt a középpontban. Ahol még várták.
Egy olyan hely, amilyenje már régóta nem volt.
Egy otthon.
Ahol egy eléggé furcsa nő lakik, de akkor is. Egy otthon.

Hallén ügyész annyira zaklatott volt, hogy elfelejtette, hogy kell megkötni a nyakkendőt.
A francia csomót akarta megcsinálni, amelyet ritkán használt, és csak sokadik kísérletre
sikerült. Felhívta a feleségét, hogy megkérje, vegye fel az SVT és a TV4 hírműsorait is.
Legjobb
esetben úgyis különkiadás lesz, de ezt nem tudta befolyásolni, csak reménykedett. A nagy
kérdésre,
hogy a megfelelő embert fogták-e el vagy sem, végre választ kapott. Az előzetes
bizonyítékok
elsöprő erejűek. Tulajdonképpen jobb lett volna kivárni a teljes vizsgálatot, de az nem lett
volna
reális. A letartóztatás híre úgyis kiszivárgott volna, és meg kellett előzniük a szóbeszédet.
Valamint eredményt felmutatni.
Torkel Höglund és Vanja Lithner is megérkeztek, a gyanúsított lakásában készült
fényképekkel.
Súlyosbították a helyzetet, és rémesek voltak. A férfinak volt egy fényképfala, harminchat
fényképpel minden áldozatról, kivéve az elsőt, róla csak harmincnégy készült. Hallén kissé
rosszul
lett, amikor meglátta a képeket. A nők éltek, hálóingben voltak, és meg voltak kötözve.
Néhány
másodpercre a haláltól.
– Ő az – jelentette ki, aztán félrenézett, végig a kis konferenciatermen. – Nem szükséges
többet
látnom.
Együtt mentek fel az első emeleti sajtószobába. Már a lépcsőn látták, hogy a
sajtótájékoztatón
sokan lesznek. Az utcán a nagyobb tévécsatornák autói parkoltak, a recepción pedig sorban
álltak,
hogy bejuthassanak. Hallén Torkelhez fordult.
– Tartok egy rövid bevezetőt, önök megtartják a beszámolót, a kérdésekre pedig közösen
válaszolunk, megfelel?
– Persze.
Hallén kihúzta magát, és keresztüllavírozott a kíváncsi újságírók hadán. Vanja mosolygott,
amikor meglátta, hogy az ügyész töri előttük az utat. Oda-odabólintott Vanja számára
ismeretlen
embereknek a tömegben. Torkel utálta az ilyesmit, ezt a lány tudta jól. A testbeszédén is
látszott.
Összehúzott vállak. Áll leszorítva a mellkashoz. Nyilván ő is ismerte az emberek nagy
többségét, de
nem bólintott senkinek. Csak annyit jelzett, hogy olyan gyorsan szeretne ezen túl lenni,
ahogy csak
lehet, és szeretne ismét munkához látni. Vanja hangulata ellenben remek volt. Tudná
élvezni az
ilyesmit, ébredt rá. Kis szerencsével talán nem ez lesz az egyetlen alkalom, hogy jelen
lehet ilyen
minőségben. Ha Billy is elkezdett magasabbra törni a csoportban, talán vele tarthat felfelé.
Meglátta Sebastiant is egy kicsit odébb. Rezignált volt és fáradt. Ott állt és várt rájuk a
garázsnál,
amikor visszajöttek Västertorpból. Nézte őket. Vanja először azt remélte, hogy Torkel
majd nem
vesz tudomást róla, de a főnöke közel sem volt olyan gyerekes, mint Vanja. Megálltak,
Torkel
kinyitotta az ajtót, és röviden beszámolt róla Sebastiannak, hogy elfogták Ralph Svenssont,
és hogy
most sajtótájékoztató következik. Nyugodtan hallgassa meg, ha érdeklik a részletek. Aztán
bezárta
az ajtót és továbbhajtottak.
Torkel talán nem nevezhető gyerekesnek. Viszont hatékonynak annál inkább. Vanja rájött,
hogy
nem akar Torkellel szembekerülni. Soha.
Ralph körülnézett a kis cellában. Szóval így nézett ki belülről a kronobergi fogda. Sokszor
ment
el előtte, és gondolkodott rajta. Most már tudja. Egy ágy, egy asztal székkel és egy
vécécsésze.
A bútorok világos fenyőből készültek, a falak alul sárgák, feljebb szürkésfehérek. Talán
kívülről
nem látszott különösnek, de most itt bent Ralph nyugtalanságot érzett. Az utcáról nézve
volt
valami fenyegető a névtelen, bunkerhez hasonlító épületben, amely Kungsholmen közepén
állt.
Kívülről semmi titok nem látszott, csak a falak, amelyek elrejtették a benti történéseket.
De bent
érezni lehetett őket. A cellafalak között megülő emlékeket.
Ide hozták be a Mestert is egyszer. Ralph nem tudta, melyik cellában ült. De ez nem is
számított.
A nyomdokában jár. Ugyanazon a folyosón sétáltak végig.
Le kellett vetkőznie, és az őrök átadták neki a szürke, agyonmosott, pamut egyenruhát.
Ellenőrizték a testnyílásait, nincs-e nála kábítószer. Kötelezték, hogy lezuhanyozzon. Örült
neki.
Úgy érezte, hogy a szigorú alaposságuk egy dolgot jelent.
Félnek tőle.
Fontos ember.
Valaki.
Látta a szemükben, hallotta, ahogy róla beszéltek. Máris elkezdték ellenőrizni:
ötpercenként
belestek az acélajtó kis nyílásán át. Vagy nyugtalanok voltak amiatt, hogy öngyilkosságot
akar
elkövetni, vagy csak simán kíváncsiak. Ralphot nem érdekelte az ok. Élvezte a
kíváncsiságukat, az
öngyilkosság pedig szóba se jöhetett. Az csak kudarc lenne. Még csak most kezdődik. A
valódi
meccs. Nemsokára nyílni fog az ajtó, és elvezetik az első kihallgatásra. Pár napba biztos
beletelik.
A Mesterrel legalábbis így volt. Fel akartak készülni, és a gyanúsítottat cáfolhatatlan
bizonyítékokkal akarták szembesíteni. Rögtön kibillenteni az egyensúlyából. De Ralph
készen állt.
Legbelül csak egy dologban reménykedett. Hogy Sebastian Bergman fog vele szemben ülni
a
kihallgatáson. Milyen jó lenne találkozni vele, akivel a Mester is találkozott! Érezni, hogy
próbál
meg Sebastian a gondolatai mélyére ásni, hogy megkapja, amit annyira akar.
A beismerést.
Együtt fognak táncolni, Sebastian és ő. Hosszan, remélte. Hasonlóképpen a párbajhoz,
amelyet
Sebastian és Hinde egyszer már végigcsináltak.
Ralph mosolygott. Milyen messzire jutott! Megtanulta, hogy kezelje a vért, a kést és a
sikolyokat.
Most meg fogja tanulni, hogy kell találkozni az ellenféllel. Hirtelen olyan izgalmat érzett,
amilyet
eddigi életében még soha.
Szexuálisat.
Végiglüktetett a testén, és nehezére esett nyugton ülni. Megérintette a péniszét. Kemény
volt.
Nem érdekelte, nézik-e a nyíláson át. Csak egy dologra gondolt. Ha nem Sebastian fog vele
szemben ülni a kihallgatáson, nagyon csalódott lesz.
Több okból is.

Megkezdődött a sajtótájékoztató. A rendszertelen mormogás elcsendesült, amint az

ügyész
belefogott mondandójába. Sebastian olyan közel helyezkedett a kijárathoz, amennyire csak
lehetséges volt. Végigzongorázta a lehetőségeit. Hogy kizárták az ügyből, az egyértelmű.
Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy a pódiumon állók nem hajlandóak szembenézni az
igazsággal. Hogy Hinde ennyivel megelégszik, az teljességgel lehetetlen. Nem ilyen volt a
természete.
Az ügyész befejezte némiképp homályos bevezetőjét, amelynek mintha csak annyi célja
lett
volna, hogy körülírja az ügyészi jogkörét az ügyben. Torkel vette át a szót. Mint mindig,
most is
rögtön a tárgyra tért. Mintha olyan gyorsan szeretne távozni innen, amilyen gyorsan csak
lehet.
– Tegnap délután háromnegyed egykor elkaptuk azt az embert, aki feltehetőleg felelős a
Stockholm környéki brutális gyilkosságokért. Az otthonában tartóztattuk le, ahol találtunk
közvetlen bizonyítékokat is arra, hogy valóban ő a tettes.
Sebastian látta, hogy Vanja kihúzza magát, és végignéz a sajtó képviselőin. Sebastianra is
ránézett. A férfi nem fordította el a fejét. Ez biztos olyan pillanat, amelyre emlékezni fog.
A lánya.
Tényleg nagyon hasonlít rá, ő is ilyen volt fénykorában. Átható tekintet, és annál nagyobb
büszkeség, minél többen állnak előtte. Sebastian teljesen megértette, hogy érzi magát
Vanja.
Jobban, mint ahogy valaha is gondolta volna. Neki kellene beszélnie. Nem Torkelnek. Erre
született.
Egy nap meg is kapja majd a lehetőséget. A kérdés csak az volt, hogy Sebastian ott lesz-e,
hogy
meghallgassa. Még ha tudta is, hogy tévednek, vagy legalábbis nem akarnak szembenézni a
tényekkel, büszke volt Vanjára. Lényegében nagyon hasonlítottak egymásra.
– Megtaláltuk a gyilkos fegyvert, rajta a vérnyomokat és egy sereg tárgyat, amelyet a
bűntényekhez lehet kötni. A helyszínekről vett DNS-mintákat most vetik össze a
letartóztatottéval –
folytatta Torkel.
Az egyik lelkesebb újságíró felállt. Nem tudott tovább várni. Sebastian felismerte, ő az
Expressen
egyik legdörzsöltebb vén rókája. Weber valakicsoda, ha jól emlékszik.
– Mi a véleményük arról a keringő hírről, miszerint Edward Hindének köze van a
gyilkosságokhoz? – kérdezte.
Torkel a mikrofonhoz hajolt, és olyan világosan beszélt, ahogy csak tudott.
– Nem akarok a nyomozás lezárása előtt nyilatkozni, de jelenleg abból indulunk ki, hogy a
tettes
magától cselekedett. Annyit megerősíthetünk, hogy Edward Hinde korábbi tetteiből merített
ihletet.
Úgy látszott, ez volt a jel a további kérdésekre. A többi újságíró ugyanezt az ösvényt
követte.
Hinde. Hinde. Hinde.
Valószínűleg ez volt a legjobb cím. Egy másoló. Akit a nagy Hinde inspirált. Mindenki azt
akarta,
hogy így legyen.
Egyszerű és egyértelmű.
Könnyen magyarázható.
De semmi sem volt ilyen egyszerű. Ezt Sebastian és Edward Hinde is tudta. Tudták, hogy a
dolgok több szállal is összekapcsolódnak. Hogy minden tett mögött több volt, mint amit az
ember
elsőre gondolna. Sebastian eleget hallott. Nem érdekelték az egyszerűsítések. Távozott.
Vanja
utána se nézett. Neki kell megtalálnia hát az igazságot. Hogy mi volt Edward Hinde valódi
szándéka azzal, hogy épp most adta a kezükre a gyilkost.
Azok ott bent megelégedtek Ralph Svenssonnal.
Illett az egyszerű világképükhöz.

A reggel pont olyan volt, ahogy Jenny remélte.

Thomas órája hat húszkor csörgött. A férfi rögtön fel is kelt. Jenny pedig úgy tett, mint
aki
alszik, amíg Thomas óvatosan be nem húzta maga mögött a hálószoba ajtaját. Jenny
nyújtózkodott.
Ötévnyi házasság. Több mint nyolc éve vannak együtt. Sosem voltak rosszban, de a kérdés
az, volte
valaha jobb ennél, mint most. Tudta, hogy sokat köszönhetnek a terhességének. Meg
Thomas új
munkájának. Nem szerette a régit. Vagyis hát de, amíg új főnököt nem kaptak. Kerstin
Hansert. Ő
nyerte el azt a pozíciót, amelyben Thomas reménykedett. A munka sokat jelentett a
férjének.
Ő akart a legjobb lenni.
Azt akarta, hogy mások maguktól jöjjenek rá, hogy ő a legjobb.
Néha Jenny úgy érezte, hogy azért látják be ezt csak ilyen kevesen, mert talán Thomas
egész
egyszerűen nem a legjobb. Talán még csak nem is jó. Az ambíciójával nem volt probléma,
de
hajlamos volt szükségtelenül sokat szorongani. Próbálta elrejteni a hibáit és hiányosságait,
de
paradox módon minél inkább igyekezett, annál jobban a felszínre törtek. De egyre
könnyebben
lazult el és mutatta meg a valódi énjét. Legalábbis otthon. Hogy miként teljesít az új
munkahelyén,
arról Jenny nem tudott. De a tény, hogy megkapta ezt a munkát, isteni ajándék volt.
Thomas
kevésnek érezte magát. A munkában és otthon is. Nagyon megviselte őket, hogy nem jött
össze a
gyerek. A kapcsolatukat is. Nem mintha Jenny kétkedett volna abban, hogy elviselik. Attól
viszont
tartott, hogy Thomas igen. De ő soha.
Aztán Thomast meglőtték. A mellkasán, ha őt kérdezték. A vállán, ha bárki mást. De
akárhol is
találta el a golyó, ébresztőként szolgált. Mindkettőjüknek. Belátták, mi igazán fontos.
Persze,
egyértelműnek és sekélyesnek tűnik, de mégis igaz.
A munka fontos, de nem minden.
A gyerekek fontosak, de örökbe fogadni is lehet.
Ők ketten egymás számára azonban pótolhatatlanok.
Most minden ment a maga rendes útján. Még jobban. Jenny boldog volt, és biztosan tudta,
hogy
Thomas is az. Hallotta, hogy pakolászik a konyhában. Észrevette az epret hátul a hűtőben,
és
gyanította, hogy csokoládéba lesz mártva. Őszintén szólva pontosan tudta, hogy fog
kinézni a
reggeli menü. Minden születésnapon és házassági évfordulón pontosan ugyanazokból a
dolgokból
állt. Semmi baj vele, szerette a rántottát, a bacont, a málnalekváros pirítóst, a dinnyét és
a csokiba
mártott epret, de nem volt benne semmi meglepő. Thomas ritkán okozott meglepetést. Ma
meglephette volna, ha Jenny nem áll neki egy pendrive-ot keresni, amelyről feltételezte,
hogy az
autóban maradhatott. Esetleg valahogy bekerült a kesztyűtartóba. Végül nem találta ott,
ellenben
rábukkant egy kis, piros dobozkára, amelyben csakis ékszer lehetett. Egy gyűrű, hogy
pontosak
legyünk. Egy szép gyűrű. Majd játssza a meglepettet. A boldogság viszont őszinte lesz.
Hallotta, hogy Thomas kimegy – valószínűleg a gyűrűért –, aztán visszajön. Utána azt is
hallotta,
hogy jön fel a lépcsőn. Úgy döntött, nem tesz úgy, mint aki alszik. Az ajtó kinyílt, ő pedig
Thomasra mosolygott.
Úristen, mennyire szereti!
El is késett a munkából.
Nem olyan nagy probléma. Egész héten bent volt úgyis. Sok a munka, és hatékonyabb volt
az
irodában, mint amikor ügyfélnél járt. A kapcsolattartás néha több időt vett el, mint maga a
munka.
A tanulmányaival is le volt maradva. A főkönyvelői vizsga közeledett. Mérlegképes
könyvelő lesz,
ez a cél. Könyvelőnek most is könyvelő ugyan. De mérlegképes könyvelőként több
lehetősége lesz
és magasabb bére. De ma este nem lesz ideje tanulni. Egészen biztos volt benne, hogy
Thomas
asztalt foglalt a Karlsson på Taketbe. Oda szokott. A gondolataiból az zökkentette ki, hogy
valaki
kopogott az ajtófélfán. Amikor felnézett, egy taxist látott az ajtóban.
– Jenny Haraldsson?
– Igen?
– Önért jöttem.
– Tessék?
– Önért jöttem – ismételte meg az ajtóban álló férfi.
Jenny vetett egy gyors pillantást az asztalán heverő noteszére. Üres az egész nap,
leszámítva a
bejegyzést a lap tetején, hogy ma van a házassági évfordulójuk.
– Ez valami félreértés lesz… – Megint felnézett a férfira. – Miért jött értem?
– Azt hiszem, meglepetés. – Az ajtóban álló férfi szélesen elmosolyodott.
Leesett a tantusz. A férfi mögött ekkor felcsendült egy elragadó kis nevetés. Veronica, a
főnöke
és Amelia, a kollégája bukkantak fel az ajtóban. Jenny felállt, és hozzájuk lépett.
– Ti tudtatok erről?
– Igen, bár kicsit korábban jött, mint gondoltam – pillantott Veronica a drága karórájára. –
De
igen, tudtam róla.
– Én is – szólalt meg Amelia. – Irigy is vagyok.
– Mit fogok csinálni? – kérdezte Jenny, és érezte, hogy mindjárt elkezd ugrálni. Mint egy
kislány.
– Nem mondunk semmit – válaszolta Veronica komoly arccal. – Menj, és pihenj. Holnap
találkozunk.
– Csak befejezem, amit csináltam, és összeszedem a dolgaim – mondta Jenny a sofőrnek.
Jóformán visszafutott a helyére. Érte jöttek a munkába! És erről nem tudott. Thomas
ezúttal
tényleg kitett magáért. Elmentette és bezárta a dokumentumot, amellyel dolgozott. Pihenj,
mondta Veronica. Tavasszal kaptak egy reklámanyagot a Hasslö Spából. Jenny mondta is,
milyen
jól néz ki, és milyen szívesen kipróbálná. Thomas emlékezett volna rá? Bízott benne. Jenny
levette a
kabátját és a táskáját az ajtó mögötti fogasról. Talán ez lesz az eddigi legjobb évfordulója.
– Kész vagyok.
– Akkor mehetünk – mondta a sofőr, és tett egy mozdulatot a karjával, hogy mutassa,
Jenny
menjen előre. Megint mosolygott. Gyakrabban kellene mosolyognia, gondolta Jenny.
Lágyabbak
lesznek tőle a vonásai, és elvonja a figyelmet arról a csúf sebhelyről a bal szeme fölött.
Együtt hagyták el az irodát.

Sebastian megkapta Ralph Svensson címét az egyik rendőrtől, aki a sajtótájékoztatóra

felügyelt
odakint. Hivatalosan tehát még nem zárták ki a nyomozásból, mivel a rendőr, aki még
Liljeholmenben, Annette meggyilkolása kapcsán ismerte meg Sebastiant, gyors
felvilágosításban
részesítette.
Személyesen is részt vett a rajtaütésben, de nem tud semmi konkrétumot mesélni.
Gyorsan ment.
Olyan gyorsan akarták kivinni a célszemélyt a lakásból, ahogy csak lehetett. Egyébként
minden a
várakozásnak megfelelően történt, az egyetlen veszteség, hogy Svenssonnak sikerült a
falhoz
vágnia a számítógépét, és ezzel tönkretette. Ralphot őrizetbe vették, és ha a rendőr jól
tudja, még
nem hallgatták ki.
Sebastian mérlegelte egy pillanatig, hogy megpróbálja-e ő maga kihallgatni Ralphot, de
aztán
elvetette az ötletet. Senki sem beszélget az őrizetbe vettekkel, kivéve, ha egyenesen
Torkeltől van
jóváhagyása. És annak valószínűsége, hogy Torkel elintéz egy személyes találkozást
Sebastiannak,
szinte nulla.
Ehelyett taxiba szállt, és elment Västertorpba. Kis szerencsével legalább a lakásba
bejuthat, és
esetleg talál is valamit. Állt kint egy rendőrautó, de a kaput nem őrizte senki. Felment a
lakáshoz,
de megállította egy kigyúrt rendőr, aki a bejárati ajtónál strázsált, és az iránt érdeklődött,
hová
tart.
Belekerült egy kis könyörgésbe és magyarázkodásba, de aztán felbukkant Ursula az
ajtóban,
hófehér védőöltözetben. Meglepetten nézett Sebastianra.
– Hát te?
– Gondoltam, esetleg bemehetnék körülnézni. Ha kész vagy.
Ursula végigmérte. Aztán megrázta a fejét.
– Azt se tudom, milyen szereped van a nyomozásban. Még benne vagy egyáltalán?
Sebastian megvonta a vállát.
– Nem tudom. – Őszinte volt, Ursulával kizárólag így lehetett beszélni. – De nem is akarok
mást,
mint megoldani ezt az egészet, ezt te is tudod. Csak nekem más meglátásaim vannak az
ügyről.
– Mindenről vannak meglátásaid, ezt elfogadom, de jobb szoktál lenni. Sokkal jobb.
– Sajnálom.
– Nem a te hibád. Ki kellett volna rúgnunk, amint kiderült a kapcsolatod az áldozatokkal –
mondta a nő szárazon.
– Bemehetek? Olyan dolgokat szoktam észrevenni, amelyek hasznosak lehetnek. Nem
mozdítok
el semmit, megígérem.
Ursula ránézett. Volt valami Sebastianban, ami meghatotta. Elvesztette azt a kis talajt a
lába alól,
amelyen mindig állt, és tehetetlenül zuhant eléjük. Sosem látta még ilyen gyengének. A
fáradt
tekintetét kereste, a szemébe akart nézni.
– Ha válaszolsz egy kérdésre.
– Mire?
– Gyere be.
Odabiccentett a rendőrnek, hogy álljon félre, és beinvitálta Sebastiant a lakásba. Világos
volt, de
nagyon spórolósan rendezték be. A balra fekvő konyhát alig használták. Jobbra egy nappali
volt, a
bútorzat egyetlen kanapéból és egy nagy asztalból állt. Zseblámpa az asztalon. Hatalmas
állólámpák mindenfelé. Az egész lakás nagyon rendes benyomást keltett, mintha senki
sem lakna
ott. Meleg volt, köszönhetően a hiányzó függönyöknek és redőnyöknek, mert így a nap
egyenesen
betűzhetett. Sebastian követte Ursulát a hálószobába.
– Legalább rendben tartotta a dolgait. Minden a helyén.
Ursula kinyitotta a felső fiókot, és megmutatta a nagy halom összehajtogatott, világoskék
hálóinget. Mellette egy bontatlan csomag harisnya.
– Hátborzongató, nem?
Sebastian bólintott. Ursula folytatta.
– Ha ide benézel, akkor leszel csak igazán rosszul.
Rámutatott egy ajtóra, amely látszólag egy ruhásszekrény vagy egy kis tárolóhelyiség
ajtaja
lehetett. Sebastian odalépett.
– Vegyél fel cipővédőt.
Ursula átnyújtott két műanyag védőzacskót. Sebastian elvette, lehajolt, és elkezdte felhúzni
őket
a fekete cipőjére. Ursula átadott neki egy pár steril kesztyűt is.
– Ezt is vedd fel.
Sebastian köszönettel elvette.
– És mi a kérdésed?
– Miért feküdtél le a testvéremmel?
Sebastian meglepetten nézett rá. Száz évig találgathatott volna, mi lesz a kérdés, de erre
sosem
gondolt volna.
– Mindig is érdekelt – tette hozzá Ursula.
Barbro. Olyan régen történt. Miért? Mit válaszoljon erre? Mit válaszolhat? Semmit. A fejét
rázta.
– Erre nincs válaszom.
Ursula bólintott.
– Rendben. Csak próbáltam megtalálni a módját, hogy megbocsáthassak neked.
– Miért?
– Mert úgy érzem, szükséged van rá.
Találkozott a tekintetük. Egybefonódott. Ursula jól ismerte Sebastiant. Mégis megtörte a
pillanatot azzal, hogy széttárta a karját.
– De lehet, hogy nincs igazam – mondta könnyedén. – Nézz körül, ha szeretnél.
Azzal megfordult, és visszament a konyhába. Sebastian ott állt. Utánanézett, de nem
tudta, mit
válaszoljon. Így is, úgy is megbántaná, akárhogy is próbálkozik. Azt meg nem akarta.
Kinyitotta az ajtót, amelyet Ursula mutatott. Nem volt sok hely bent. Az egyik fal mentén
egy
pad, rajta nyomtató. Egy csomó fotópapír. A falon egy vékony falap. Sebastian odalépett.
Négy
köteg kép, felakasztva egy-egy szögre. Felettük az 1-es, 2-es, 3-as és 4-es szám állt,
fekete tussal,
bekarikázva. Amikor Sebastian közelebb lépett, akkor látta meg, mit ábrázolnak a képek. A
nőket.
Mind a négyet. Halálfélelem az arcukon. Felülről, mintegy isteni perspektívából
fényképezve.
A fényképész lenézett rájuk. Irányította őket. Sebastian felvette a kesztyűjét, és levette a
hármas
számú paksamétát. Katharina Granlund. Meztelenül, sírva az első képen. Holtan, a
semmibe
bámulva az utolsón. Végiglapozta a többi köteget is. Gyorsan. Nem akart leragadni a
részleteknél.
Az utolsó kép minden sorozatban ugyanaz volt. A kés, amely átvágta a torkukat. Sebastian
rosszul
volt. El akart szaladni innen, olyan messzire, amennyire csak lehet. Mintha ezzel meg nem
történtté tehetné az egészet. De továbbra is ott állt. Visszaakasztotta a képeket. Nem
nézett oda.
Hallotta Ursulát a konyhában. Igaza volt. De ugyanakkor tévedett is. Hogy lehetne neki
valaha is
megbocsátani? Ezek után a képek után.
Visszament a hálószobába. Főleg azért, hogy elszakadjon a szörnyűségtől. A kis szoba
ugyanolyan stílusban volt berendezve, mint a lakás többi része. Az egyetlen, ami
megkülönböztette, a világos, szépen bevetett szimpla ágy volt. Ugyanannyi állólámpa.
Zseblámpa
az éjjeliszekrényen. Ugyanolyan világos volt. De a falon lévő képek után a világosság csak
hazugság. Ez volt a legsötétebb lakás, ahol valaha is járt. Belenézett az egyetlen
ruhásszekrénybe.
Sorban felakasztva néhány szépen vasalt ing és nadrág. Alatta drótkosárban elemek és
zseblámpák,
katonás rendben. Még lejjebb zoknik és alsónadrágok.
Ralph Svenssonnak a zseblámpák fontosabbak, mint a fehérneműk. Hogy
kényszerbetegsége van,
az kétségtelen. A kérdés csak az, hány diagnózist lehet ráhúzni. Már ha egyáltalán számít
az
ilyesmi. Sebastiannak annyira már nem számított.
Felemelte az egyik nagy zseblámpát. Megnyomta a fekete gumigombot. A lámpa azonnal
bekapcsolt. Készen arra, hogy fénnyel árasszon el mindent maga körül. Amikor Sebastian
vissza
akarta tenni, meglátott valamit, ami a zseblámpa alatt hevert. Elrejtve. Úgy nézett ki, mint
egy
jogosítvány. Legalábbis olyan világospiros, majdnem rózsaszín színe volt, mint az övének.
Óvatosan felemelte, és megfordította.
Trolle Hermansson képe nézett vissza rá. Azonmód elöntötte a hidegség. És a fájdalom.
Muszáj
volt újra ránéznie. Elolvasni a szöveget. Többször. Minden egyes alkalommal az állt rajta,
hogy Carl
Trolle Hermansson.
Ezért nem vette fel a telefont.
Ezért nem volt otthon.
Megtalálta Sebastian követőjét. Talán megmentette Annát. De az életével fizetett.
Nincs más magyarázat. Máskülönben mit keresne Trolle jogosítványa a lakások
legsötétebbikében?
Már megint Sebastian vesztett.
Mindenkit, akihez köze van, elragad a halál. Brutálisan és erőszakosan. Ez az igazság. Az
egyetlen
igazság, amely időről időre megmutatkozik. Már régóta próbált küzdeni ellene, igyekezett
távol
tartani magától. Mindenki mást okolt, magát sosem. Istent, az anyját, az apját, Annát,
Vanját, igen,
mindenkit, csak azt nem, akit tényleg felelősség terhel. Mert csak egy maradt, aki bűnös.
Óvatosan
visszatette a zseblámpát. A jogosítványt pedig zsebre vágta.
Vége.
Feladta.
Ursula jelent meg hirtelen mögötte.
– Volt egy számítógépe is. Billy majd ellenőrzi. Mivel a fickó a falhoz vágta, biztos van
rajta
valami fontos.
Sebastian nem válaszolt. Ursula megfordult, hogy elmenjen. Akkor a férfi összeszedte a
maradék
kis erejét, hogy megpróbálja megállítani.
– Ursula?
A nő nem válaszolt, de megállt.
– Szerintem is szükségem van megbocsátásra. De nem tudom, hogy valaha is
megkaphatom-e.
– Ezt én se tudom. De az okosok szerint az őszinteség működni szokott.
Megint elment.
Sebastian nem szólt többet.
De érezte Trolle jogosítványát a zsebében. A bűn súlyát a vállán.
Sosem nyerhet bocsánatot.
Soha.
Egy kövön ült a ház előtt, amikor leparkoltak mellé a rendőrautóval. Legalább egy félórát
ült ott
mozdulatlanul. Kezében a jogosítvánnyal, mintha ezzel csökkenthetné a fájdalmat.
Mindketten
kiszálltak, és a ház felé indultak. Vanja ment elöl. Utána Torkel. Épp egy beszélgetés
közepén
jártak, és lelkesen magyaráztak egymásnak. Mintha ő nem is létezne. De hát így volt. Nem
volt már
ott. Vanja nagyon büszke volt a tévészereplésére.
– Anna látta. Telefonált a nagymamától.
– Hogy van a nagymamád? Beteg volt, nem? – kérdezte Torkel figyelmesen, és a lány
mellé
lépett.
Sebastian lassan felállt, és ismét zsebre tette a jogosítványt. Elővette a saját
beléptetőkártyáját.
Eléjük sétált.
– Jobban van. Anna most már hazajön – folytatta Vanja.
– Nagyszerű, hogy nem rosszabbodott az állapota.
Mintha csak most látták volna meg a férfit, aki feléjük igyekezett. Megálltak, elhallgattak,
és
vártak. Semmi érzelmet nem mutattak ki. Mintha egy emlékkel találkoznának, amelyet
már rég
elengedtek.
Sebastian megállt előttük.
– Beszélnünk kell – mondta Torkel.
Sebastian úgy tervezte, megkönnyíti a dolgokat. Átadta a beléptetőkártyát, amelyet a hét
elején
kapott Torkeltől.
– Hazamegyek.
– Rendben… – Torkel átvette a kártyát, és régi kollégája és barátja felé bólintott.
– Sajnálok mindent.
– Legalább elkaptuk – mondta Torkel.
Nem volt kedve veszekedni. Sebastiannak sem. De muszáj volt figyelmeztetnie őket. Még
ha
valószínűleg nem fognak hallgatni rá, akkor is. Maga miatt.
– Hinde még nem végzett. Ezt, remélem, tudjátok?
– Mit tehetne még? – hallotta Vanja hangját.
– Nem tudom. De még nem végzett. – A zakója zsebébe dugta a kezét. Megfogta Trolle
jogosítványát. – De én végeztem. Most már ti foglalkoztok vele.
Megpróbált elindulni, de nem sikerült. Valószínűleg ez az utolsó pillanata Vanjával. Többé
nem
követi. Soha többé nem fog fákról lógni, és reménykedni, hogy meglátja. Oda az álom. Mert
hát
csak ennyi volt. Egy álom. Ez volt az egyetlen búcsú, amelyben részesülhetett. Egy utolsó
pillanat a
lányával, aki sosem volt a lánya igazán.
Csak azt kívánta, bár az lehetne.
Szinte suttogott.
– Légy óvatos. Ígérd meg. – Vanja nem is tudta hová tenni a bánatos tekintetét.
– Tényleg azt hiszed, hogy nem Ralph az?
– De. De tudjátok, mi nyugtalanít?
– Hogy nem te oldottad meg az esetet? – Vanja hangja továbbra is éles volt. Még benne
volt a
harcban, amelyet Sebastian már maga mögött hagyott.
– Hogy nem akarjátok belátni, hogy Edward van az egész mögött. Sosem adja fel. Sosem.
Azzal elment.
Nem volt valami nagy búcsú.
De az egyetlen, amelyben részesülhet.

Ralph Svensson.
Az egyik takarító. Annyira közel volt, mégis annyira elérhetetlen. Haraldsson napja
tönkrement. Még az eljövendő este gondolata sem vidította fel. A királyi nyomozóhatóság
biztos
Hindétől kapta meg a nevet. Néhány órával azután kapták el Ralphot, hogy Vanja Lithner
elhagyta
Lövhagát. Anélkül, hogy beszélt volna vele. Annak ellenére, hogy ez volt a feltétele, hogy
találkozhasson Edward Hindével. Megszegett egy megállapodást. Haraldsson tudhatta volna.
Nem
lehetett bízni azokban, akik a királyi nyomozóhatóságnál dolgoztak. Egyfolytában csalódást
okoztak. Vajon mit ajánlhatott Vanja, aminek köszönhetően megkapta a nevet? Haraldsson
kapcsolatot épített ki Hindével, együttműködött vele, hozott neki dolgokat. Mije volt
Vanjának,
ami neki nem? A válasz egyértelmű, de csak nem… Vanja sem mehetett bele, hogy…
Persze,
egyedül voltak a szobában, de akkor is. Vanja nem olyan fajta. A telefonja szakította félbe
a
gondolatait. ABBA. A mobilja. Elővette, és megnézte a kijelzőt. Nem ismerte a számot.
– Thomas Haraldsson.
– Jó napot, a Taxi Västeråstól hívom – hallatszott egy férfihang. – Mára rendelt egy fuvart.
Haraldsson a homlokát ráncolta. Most akarják visszaigazolni? Nem tették már meg? Vetett
egy
pillantást a karórájára. Most kellene Jennyért menniük.
– Így van – felelt várakozón.
– Itt vagyok a megadott címen, de senki sincs itt.
– Senki sincs ott? – Haraldsson gyanította, hogy a férfi úgy érti, Jenny nincs a helyén.
Minden
más valószínűtlennek tűnt. Mondjuk, nem a legnagyobb cégnél dolgozik, de valaki csak van
ott.
Jenny ott szokott lenni.
Ott kell lennie.
Így adta magát a következő kérdés:
– Jó helyen van?
– Engelbrektsgatan 6. A hölgy kollégái azt mondják, hogy már érte jött egy másik sofőr.
Korábban.
– Kettőt küldtek volna?
– Nem, ezért telefonálok. Rendelt másik autót is?
– Nem.
Haraldsson semmit sem értett. Valami valahol félrecsúszott. Nehezére esett elhinni, hogy
az ő
hibája. Az egész napot percről percre megtervezte, legalábbis ami az ünneplést illeti.
Átadták a
telefont Veronicának. Ő ugyanazt mondta, mint a taxisofőr. Egy férfi jött Jennyért pár
órával
ezelőtt. Taxis egyenruhában. Nagydarab fickó. Lófarok és sebhely az arcán. Viccelődött is,
hogy az
út meglepetés lesz, szóval biztosak voltak benne, hogy Thomas küldte.
Haraldsson letette a telefont, de semmivel sem érezte magát okosabbnak, mint amikor
kezdték.
A taxicég nyilván elbénázta. A kérdés már csak az, hogy akkor hol van Jenny. Már
kikereste is a
névjegyzékből, és hívta a mobilján. Nem vette fel. Haraldsson felállt az íróasztaltól, és fel-
alá
kezdett sétálni a szobában. A telefon kicsöngött, szóval be volt kapcsolva. Egy idő után
bekapcsolt
az üzenetrögzítő. Hagyott egy rövid üzenetet, hogy Jenny hívja fel, ha megkapta ezt az
üzenetet.
Letette. Hazatelefonált. Ott sem vette fel senki. Ott is bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Felmondta
ugyanazt az üzenetet. Talán egy kicsit több aggodalommal a hangjában. Letette.
Gondolkodott egy
kicsit, aztán visszaült a székébe. Megnyitotta a böngészőt, és rákeresett a
wellnessközpontra.
Megtalálta, és felhívta. Ott legalább felvették. Jenny Haraldsson még nem érkezett meg.
De még
van egy szűk negyedóra a lefoglalt időpontig, megkérjék, hogy jelentkezzen, ha
megérkezik? Igen,
szóljanak neki, hogy hívja fel a férjét.
Haraldsson hátradőlt a székében. Igazából nem volt nyugtalan, de hogy Jenny nem veszi fel
a
telefonját, az nem jellemző rá. A férfi gondolatai elkalandoztak. Megpróbált megtalálni egy
vezérfonalat, hogy felgombolyíthassa, mi történt. Hogy hol van Jenny.
A férfi, aki Jennyért ment, tudott arról, hogy az út meglepetés lesz, ezt mondta Veronica.
Nem
tudtak róla sokan. Még a Taxi Västerås sem, jutott hirtelen Haraldsson eszébe. Csak
rendelt egy
autót Jenny munkahelyére. Nem mondta meg, hogy akiért mennek, az nem tud róla. Az
egyetlen,
akivel a meglepetésről beszélt, Veronica volt. Hogy Jenny szabadságot kaphasson. Csak ő
tudta.
Ő és Edward Hinde.
Haraldssont kirázta a hideg.
Hinde keze lenne benne? Lehetetlennek tűnt. Hihetetlennek. Haraldsson és ő
együttműködtek.
Hinde megkapott mindent, amit kért. Ha valaki elégedetlenkedhetett a beszélgetéseik után,
az
Haraldsson volt. Miért akar Hinde Jennyhez közeledni? Már mutatott iránta érdeklődést
korábban.
Megkapta a fényképet. De Hinde idebent ült. Még ha együtt is működött ezzel a Ralphfal,
ahogy a
királyi nyomozóhatóság gondolta, őt már letartóztatták. Legalább egy órával azelőtt, hogy
Jennyért ment a titokzatos taxisofőr.
Haraldsson egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy felkeresi Hindét, és szembesíti
a
tényekkel, de aztán úgy döntött, hogy mégsem. Először is, mert elképzelhetetlennek tűnt,
hogy
Hindének köze van Jenny eltűnéséhez.
Esetleges, tette hozzá magában.
Esetleges eltűnéséhez.
Biztosan van valami egyértelmű magyarázat arra, mi történt.
Másodszor meg Hinde szembesítései nem szoktak jól elsülni.
Haraldsson lerázta magáról az ijesztő gondolatokat. Csak paranoiás. Túl sok időt töltött
Edward
Hindével. Az a rémes ember valahogy beette magát Haraldsson gondolataiba. Megint
megpróbálta
felhívni Jenny telefonját. Kicsöngött, de semmi, aztán az üzenetrögzítő. Haraldsson nem
tudott
szabadulni a rossz érzéstől. Elővette a mappát az elképzelésekkel és célokkal, de aztán
rögtön félre
is tette. Megnyitotta a postafiókját. Volt pár megválaszolatlan levele. De nem tudott
koncentrálni.
Valaki elment Jennyért.
Akivel aztán a felesége eltűnt.
Nem ülhet csak úgy itt és dolgozhat, mintha mi sem történt volna. Még ha biztos is, hogy
semmi
sem történt.
Haraldsson otthagyta az irodáját, Lövhagát, és hazament.

Edward Hinde törökülésben ült az ágyán. Csukott szem. Nyugodt, szabályos légzés.
Koncentrált.
Összeszedte magát.
Magába fordult.
Amint meghallotta az első, Ralphról szóló pletykát terjengeni a részlegén, munkához látott.
Szólt az egyik őrnek, hogy nem érzi jól magát, és ezért visszavonul a cellájába pihenni.
Aztán
rendesen becsukta maga mögött az ajtót, bemászott az ágy alá, és elkezdte lecsavarozni
a
szellőzőrácsot. Gyorsan dolgozott, tudatában annak, hogy ez a terv legbizonytalanabb
pontja. Hogy
egyik rabtársa hívatlanul beállít, az nem valószínű. Ha mégis megtörténne, akkor is csak
elterelné
a figyelmét kicsit a munkáról, semmi több. De ha egy őr nyit be, akkor vége. A nyomás a
segítségére volt. Sosem vette le még ilyen hamar a rácsot. Benyúlt, és előhúzta a villát,
amelyet az
ebédlőből emelt el, valamint a befőttesüveget, amelyet Thomas Haraldssontól kapott.
Hetvenöt dekagramm cékla.
Hinde a helyére tette a rácsot, de nem csavarozta vissza. Felállt, a villát a farzsebébe, a
céklásüveget meg a pulóvere alá dugta. Itt a következő kockázatos pillanat. Még ha a hasa
előtt
tartja is a kezét, mintha fájna, figyelmes tekintetek felfedezhetik az üveget. De muszáj
kockáztatnia.
Kissé előrehajolva hagyta el a cellát, és sietősen a vécék felé vette az irányt.
Kéz a has előtt. Csoszogó, gyors lépések. Egy ember, akit a szükség vezérel.
Az egyik vécéfülkében elővette a céklásüveget, és a mosdó szélére tette. Előhúzott egy
nagy adag
papírtörülközőt a tartóból, és kiteregette a vécé tetejére. Aztán kinyitotta az üveget,
kihalászott
belőle a villával jó néhány szeletet, és hagyta lecsöpögni, mielőtt a papírra tette és
elkezdte volna
alaposan összenyomkodni őket. Amikor már nem maradt egész darab, és mindnek
püréjellege lett,
felkanalazta a villára, és megette. Ezt addig ismételte, amíg az üveg ki nem ürült. A végét
már
nehezen gyűrte le. Hetvenöt dekagramm cékla több volt, mint hitte. Mielőtt kiment volna,
nagy
kortyokban kiitta az üvegből a céklalevet. Aztán kimosta az üveget, megint elrejtette a
pulóvere
alá, a villát visszatette a farzsebébe, és elindult a cellájába. Ott már nem foglalkozott
azzal, hogy
elrejtse a holmit. Megelégedett annyival, hogy betette az íróasztal mögé. Leült az ágyra,
maga alá
húzta a lábát, és becsukta a szemét.
Tervezés. Türelem. Határozottság.
Legalább egy órája ült az ágyon. Roland Johansson már minden bizonnyal a végére járt a
västeråsi feladatnak. Készen állt a következőre. Itt az ideje a második felvonásnak.
Hinde lassan és megfontoltan kinyújtotta a lábát, felállt, aztán pedig azonnal az ágy alá
csúszott,
és elővette az üvegcsét, amelyet Haraldssontól kapott.
Ipekakuána.
Hánytatógyökér.
Kétszázötven milliliter.
Letekerte a tetejét, és két kortyra eltüntette az üvegcse tartalmát. Nem volt éppen jó. De
nem
számít, úgyse lesz benne sokáig. Mielőtt kiment volna a cellából, úgy döntött, hogy mégis
visszateszi az üres üvegeket a szellőzőbe. Hülyeség lenne csak azért kudarcot vallani,
mert lusta
volt és hanyag. A rácsot úgyse lesz ideje visszacsavarozni. Máris émelygett. Kiment a
közös
helyiségbe, a kezét még mindig a hasa előtt tartotta. Állkapcsa megfeszült, Edward izzadni
kezdett. Megállt a szoba közepén.
Kezdődhet a műsor!
Amikor az első jeleit érezte, hogy a gyomra komolyan kezd összehúzódni, összecsuklott.
Sikoltva. Mindenki más a szobában megállt. Csak nézte. Hinde összeesett, és a padlón
fetrengett.
Nagy levegőt vett, hogy ismét sikoltson, de már nem volt ideje, gyomortartalma erőteljes
sugárban ürülni kezdett. A legközelebb álló fogvatartottak undorodva ugrottak félre. Az
őrök, akik
akkor indultak felé, amikor összeesett, tanácstalanul ácsorogtak, nem tudva, ilyenkor mi a
teendő.
Közismert tény, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek dolgozói nem sokat tudnak a
betegségekről. Hinde számolt ezzel, és a ma dolgozók nem is okoztak csalódást. Teljes
döbbenetben
ácsorogtak. Pont, ahogy Hinde tervezte. A gyomra megint felfordult. Hinde örömmel látta
könnyein keresztül, hogy ez az adag is majdnem fekete színű volt, és sűrű. Megfelelő állag,
megfelelő szín. A céklának még volt ideje keveredni a gyomorsavval, így a festékanyag
legnagyobb
része már távozott. Hacsak ide nem jönnek szaglászni, lehetetlen lesz megkülönböztetni a
tüneteket egy belső vérzéséitől. Hinde hidegvérrel arra számított, hogy senki nem fogja
beledugni
az orrát abba, amit kihányt. Az egyik őr felvette az adóvevőjét, és riadóztatott, a másik
mintha azon
gondolkodott volna, miként jusson közelebb Hindéhez, anélkül hogy belelépne a
gyomortartalmába. Elmúlt a görcs. Hinde az orrán keresztül beszívta a levegőt, lenyelve a
hányadék egy részét, amely az orrában ragadt meg. Cékla- és ipekakuánaíze volt.
Összehúzta
magát, és még egyszer hangosan felkiáltott a fájdalomtól, mielőtt áttért volna arra, hogy
fetrengjen, és tehetetlenül nyögjön. Az egyik őr odament hozzá, leguggolt, és óvatosan a
vállára
tette a kezét. Hinde láthatólag nagy fájdalmak közepette köhögött.
– Segítsen! – nyöszörögte halkan. – Kérem, segítsen!
– Segítünk – mondta a mellette guggoló őr, anélkül hogy tudta volna, mennyire igaza van.

Haraldsson új rekordidővel ért haza. Megszegett minden létező sebességkorlátozást és

közlekedési szabályt. Aggodalma egyre nőtt, és hajszolta. Bekanyarodott a garázsfeljáróra,
megállt, leállította a motort és kiszállt.
Azóta hívták a wellnessközpontból. Egy másik nő, mint akivel beszélt. Jenny Haraldsson
nem
jelent meg. Tud-e róla, hogy esetleg csak késni fog? Haraldsson megmondta az igazat:
nem hiszi,
hogy meg fog érkezni. A nő tájékoztatta, hogy muszáj lesz az ár hetvenöt százalékát
kifizetnie ilyen
késői lemondás esetén. Elnézést kér. Haraldssont nem érdekelte. A szükségtelen
költekezés jelenleg
a legkisebb problémája volt. Kinyitotta a bejárati ajtót és belépett.
– Jenny!
Csend fogadta. Anélkül, hogy levette volna a cipőjét, bement a házba.
– Jenny! Itt vagy?
Ugyanaz a csend. Gyorsan végigment a nappalin, ki a konyhába, benézett a kombinált
vendég- és
varrószobába. Kinyitotta a mosókonyha és a vécé ajtaját is.
Üres.
Csend.
Visszament az előszobába, aztán fel a lépcsőn. Néhány foknyira az emelettől megállt.
Furcsa,
hogyan dolgozik az agy. Semmire se gondolt. A félelem minden mást kiszorított. De akkor
hirtelen
eszébe jutott. Hinde és a négy gyilkosság a kilencvenes évekből. Mindegyik egyforma. A
másoló,
Ralph Svensson. A nyári mészáros. Akkor is négy nő. Olvasott róla. Az elkövetési mód.
Egyforma.
Megkötözve. Megerőszakolva. Elvágott torokkal.
Az otthonukban.
A hálószobájukban.
Haraldsson felnézett. A hálószoba felé. Jenny és az ő szobája. Ahol reggeliztek és
szeretkeztek ma
reggel. Az ajtó csukva volt. Nem szokott csukva lenni. Miért kellene becsukni, ha senki
sincs
itthon? Egy kis hang törte meg a csendet, és Haraldsson rájött, ő adta ki. Egy kis
nyöszörgés.
Bánatos. Ijedt. Kényszerítette magát, hogy felmenjen a lépcsőn. Fokról fokra. Amikor
felért,
megragadta a korlátot, hogy ne zuhanjon vissza. Nem tudta levenni a szemét a csukott
ajtóról.
Nem tudta kiverni a fejéből. Különösen most, nyáron, amikor túl meleg lenne az alváshoz,
ha
csukva tartanák az ajtót. Jenny nem csukhatta be. Miért csukta volna be? Haraldsson vett
egy mély
levegőt, majd kifújta összepréselt ajkai között, mielőtt továbbhaladt volna. Összerezzent,
amikor
felcsendült az ABBA. A telefonja. Felvette, anélkül hogy megnézte volna a kijelzőt.
– Haraldsson.
Remélte, hogy Jenny az. Hogy hallhatja a hangját. Hogy minden rendben, csak egy hülye
félreértés az egész.
– Itt Victor Bäckman beszél – hallotta a kagylóból.
Nem Jenny. Semmi sincs rendben. Úrrá lett rajta a csalódás, és minden erejével azon volt,
hogy
talpon maradjon. Nem tudott válaszolni, de nem is kellett, mert Victor rögtön folytatta.
– Edward Hinde összeesett a közösségi helyiségben, és egy csomó vért hányt.
– Micsoda?
– Igen… Elég rossz bőrben van, nem tudjuk itt ellátni. Valami lehet a gyomrával.
– Rendben… – Haraldsson hallotta, mit mond Victor, de nem teljesen értette, miért kell
erről
pont most tájékoztatnia. Nem igazán tudta mire vélni az információt.
– A mentő hamarosan megérkezik, ezért telefonálok. Jóvá kell hagynia, hogy
átszállíthassuk a
kórházba.
– Muszáj nekem?
– Igen. Átszállíthatjuk?
A semmiből érkezett a következő gondolat.
Egy kép.
Egy emlék.
Hinde az ágyán ül a cellában. Haraldsson az ajtóban áll. Libabőrös karokkal. Hinde halk
hangja.
„Mondjon igent.” „Mire?” „Majd megérti, mikor és mire. Csak mondjon igent.”
– Itt vagy még? – kérdezte Victor.
– Mi? Igen.
– Átszállíthatjuk? Igen vagy nem?
„Csak mondjon igent.”
Haraldsson megpróbálta értelmezni, amit hallott, a kapcsolatot, amelyet most fedezett fel.
Hinde
tehát tudta, hogy rosszul lesz. Hogy sor kerül erre a beszélgetésre. Hogy felteszik neki ezt
a
kérdést. Nyilván tudta. De hogyan? Tettette, vagy… Köze lenne a dolgokhoz, amelyeket
Haraldsson
adott neki? A céklához és a patikai üvegcséhez. Valami dél-amerikai neve volt. Ikakaka…
valami.
Miért lett beteg? Akár szimulált, akár tényleg beteg lett. Hogy érte menjenek. Hogy
kijuthasson.
Megszökhessen. Figyelmeztesse Victort? Számoljon be a gyanújáról?
„Csak mondjon igent.”
Ez a mondat nem azt jelentette, hogy figyelmeztetnie kell őket, vagy hogy próbáljon
megakadályozni valamit. Egyszerű felszólítás volt, hogy mondjon ki egy szót. Egyezzen
bele.
Engedelmeskedjen. Megpróbált, de nem látta a következményeket. Se a pozitívakat, se a
negatívakat. Muszáj megtudnia.
– Thomas? Itt vagy?
Haraldsson a kilincsre tette a kezét. Vett egy mély levegőt. Becsukta a szemét. Egy olyan
istenhez imádkozott, akiben nem is hitt. Egy apró sóhajjal kinyitotta az ajtót. Gyorsan,
mint amikor
az ember levesz egy ragtapaszt. Felkészülve a legrosszabbra, de közben egyáltalán nem
készen
állva.
A szoba üres volt.
Jenny továbbra is csak eltűnt.
– Igen – mondta. Úgy hangzott, mint valami nyikorgás.
– Mit mondtál? – kérdezte Victor.
– Igen – ismételte meg, ezúttal biztosabb hangon. – Vigyétek át.
– Rendben. Hol vagy? Bejössz ma még?
Haraldsson befejezte a beszélgetést. Zsebre tette a telefonját. Az üres hálószoba ajtajában
állt, és
sírni kezdett.
Mielőtt Ursula be merte volna fejezni a munkát aznapra, szükségét érezte egyeztetni a
linköpingi laborral, hogy megkapták-e a két steril csomag DNS-mintát, amelyet a lakásból
küldött. A csomagot különleges szállítmányként adta fel néhány órával korábban, az volt a
terv,
hogy Torkel már a holnapi kihallgatás alatt tudjon egy előzetes jelentésre támaszkodni.
Ursula
elérte a technikusok főnökét, Walter Steent, aki megnyugtatta. Minden rendben, a labor
megkezdte
a munkát, és ő személyesen fog gondoskodni róla, hogy már holnap megkapják a jelentést.
Ez elég
volt Ursulának, ismerte Steent még régebbről, és tudta, hogy olyan ember, aki állja a
szavát.
Elégedetten távozott Ralph Svensson fülledt lakásából. A váltás éppen megérkezett, Ursula
váltott
pár szót a két új rendőrrel a lépcsőházban, és még egyszer nyomatékosan felhívta a
figyelmüket rá,
hogy rajta kívül senki nem mehet be a lakásba, vagy legalábbis az engedélye nélkül nem.
Meghagyta az otthoni és a mobilszámát is a biztonság kedvéért, majd lesétált a lépcsőn.
Nagyon
pörgős nap volt ez a mai, érezte, hogy testileg és lelkileg is kifáradt. Megállt a kapu előtt,
és egy
kicsit kiélvezte a meleg fűből áradó nyárillatot. A fáradtság ellenére elégedett volt. A lakás
valódi
kincsesbányának bizonyult, és a kutatás helyett inkább a rangsorolásra kellett
összpontosítania.
Habár még többórányi munka várt rá a lakásban, meggyőződése volt, hogy máris elegendő
bizonyítékot gyűjtött össze ahhoz, hogy Ralph Svenssont elítéljék az összes gyilkosságért,
beismeréssel vagy anélkül. Ez volt munkájának a valódi célja. Olyan megingathatatlan
bizonyítékokat találni, hogy a gyanúsított története vagy szavai már ne nyomjanak annyit a
latban.
Akkor végzett jó munkát. Amikor az igazság objektív lett és mérhető.
Elindult az autója felé. Eljátszott a gondolattal, hogy felhívja Torkelt. Ő és Vanja itt jártak
a
sajtótájékoztató után. Nyilván belebotlottak Sebastianba is a lakás előtt, mivel az első,
amiről Torkel
beszámolt, az volt, hogy Sebastian mostantól nincs benne a nyomozásban. Láthatólag
Vanja nagyon
megkönnyebbült a hírtől. Szinte kicsattant az energiától, és tett néhány aljas megjegyzést
a
lehetetlen férfira, akit annyira utált. Ursula egy kis szomorúságot érzett. Nem azért, mert
Sebastian
olyan sokat hozzátett volna a nyomozáshoz, de emlékezett rá még régről. Amikor
hatalmas lelki
ereje volt. A férfi, aki összetörten hagyta el Ralph Svensson lakását, nem ugyanaz volt.
Senkinek
sem kellene ilyen mélyre zuhannia. Ennyire erőteljesen. Még Sebastian Bergmannak sem.
Így Vanja
örömét nem tudta átérezni.
Mielőtt elment volna, Torkel még álldogált egy kicsit az előszobában, és Ursula tekintetét
kereste. Ursula ismerte ezt a nézést hasonló helyzetekből, amikor dolgoztak. Olyankor
nézett így,
amikor valami áttörést értek el a nyomozásban, és mintha meg tudnák őrizni a pillanatot
azáltal,
hogy együtt vannak.
De Ursula ezúttal nem hagyta. Most nem ez volt a helyes. Amikor másik városban vannak,
az
furcsamód teljesen más tészta. Nem ugyanilyen komoly. Most sokkal csábítóbbnak
érződött, de
mocskosnak is. Mert hát ott van Mikael.
Beült az autóba, és elindult a város felé. Anélkül, hogy tudná, hová tart. Az ideális
megoldás az
lett volna, ha munkába, de ahhoz nem volt kedve. Úgy döntött, hazamegy.
Mikael otthon volt.
A kanapén ült, amikor Ursula hazaért. Ő is fáradtnak tűnt.
– Fáradtnak tűnsz.
Mikael bólintott válaszként, és felállt.
– Kérsz kávét?
– Igen.
Mikael kiment, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Ursula leült a nyitott ablak mellé. Kellemes
csönd volt
odakint, és Ursula élvezte, hogy hallja Mikaelt tenni-venni kint a konyhában. Jó döntést
hozott.
A szabályok szabályok, és csak mert egyszer megszegte őket, attól még nem kell folyton
megszegni őket. Volt valami Mikaelben, ami megnyugtatta. Ezt kénytelen volt elismerni.
Talán
nem ő volt a legszenvedélyesebb ember a világon, de mindig itt volt neki. És ez sokat
számít.
– Hallottam a rádióban, hogy elkaptatok valakit – kiabált be a férfi a konyhából.
– Igen, az egész délutánt a gyanúsított lakásában töltöttem.
– Találtál valamit?
– Csomó mindent. Bűnös.
– Remek.
Mikael visszajött. Ursulára nézett.
– Ülj le! – kezdte Ursula, és megpaskolta maga mellett a helyet a kanapén, de Mikael
leintette.
– Most ne. Beszélnünk kell.
Ursula meglepődött. Kihúzta magát, és Mikaelre nézett. A férfi nem akart túl gyakran
beszélni,
nem kérte túl sokszor, hogy Ursula odafigyeljen rá.
– Bellával történt valami, vagy…?
Mikael a fejét rázta.
– Nincs köze Bellához a dolognak. Hozzánk van köze.
Ursula ettől aztán már teljesen elhűlt. Mikael hangja valahogy más volt. Mintha gyakorolta
volna, amit mondani akar. Mintha már régóta készülne rá.
– Találkoztam valakivel, és szeretnék őszinte lenni veled.
Ursula elsőre nem is értette, miről beszél. Végül muszáj volt megkérdeznie, bár gyanította,
mi
lesz a válasz.
– Nem teljesen értem. Azt mondod, hogy találkoztál valaki mással?
– Igen. Bár most ideiglenesen vége. Úgy éreztem, nem lenne becsületes vele szemben.
Vagy
veled szemben.
Ursula döbbenten nézett rá.
– Együtt voltál valakivel, és szakítottál vele?
– Nem voltunk együtt. Találkoztunk párszor, de most felfüggesztettem. Ideiglenesen.
Először
meg akarom beszélni veled.
Ursula némán ült. Fogalma sem volt, mi legyen a következő lépés. A düh lenne a
legkönnyebb.
Egyszerű és erőteljes. De nem talált dühöt. Nem talált semmit. Csöndben ültek.
– Ursula, én tényleg próbálkoztam az utóbbi időben, a párizsi úttal és mindennel. De már
nincs
erőm. Sajnálom. Az én hibám.
Az ő hibája.
Bár ilyen egyszerű lenne!
Ursulának fogalma sem volt, mit kellene mondania.

A z Uppsalából érkező mentőautó pontosan tizennyolc perccel azután kanyarodott be

Lövhagába,
hogy a központba beérkezett a hívás. Fatima Olsson kipattant az autóból, és megkerülte,
hogy
előhúzza a hordágyat. Örült, hogy megérkeztek. Visszafelé a kórházba majd utazhat a
pácienssel, és
nem kell Kenneth Hammarén mellett ülnie. Nem kedvelte. Azon egyszerű oknál fogva, hogy
Kenneth sem kedvelte őt. Fatima nem tudta, miért. Talán azért, mert Irakban született,
vagy azért,
mert jobb képesítése volt – Fatima intenzív osztályos ápolónő volt, Kenneth pedig
mentőápoló –, és
így jobb fizetése is, vagy csak azért, mert nő volt. Talán a három keveréke, talán valami
teljesen
más. Nem kérdezte. Immáron két hete dolgoztak együtt, de Fatima eldöntötte, hogy az
első adandó
alkalommal beszél a főnökével, és megkéri, ne kelljen Kennethtel együtt utaznia a jövőben.
Kenneth tisztességesen elvégezte a munkáját, de kellemetlen volt, és egyenesen elutasító.
Minden
alkalmat megragadott, hogy lekezelje, kijavítsa, vagy kritizálja, amit Fatima csinál. De csak
vele
bánt így. Fatima látta már másokkal is dolgozni, és akkor egész más volt a hozzáállása.
Nem, vele
volt baja. Nem kedvelte Fatimát.
Kenneth kiszállt a kocsiból, mindig egy fél perccel a nő után, hogy ne kelljen segítenie
előhúzni
a hordágyat. Fatima elővette a sürgősségi táskát, feltette a kocsira, és nem zárta be a
mentőt –
elvégre elkerített területen voltak –, hanem egyenesen a szigorított felé indult, ahol egy őr
várta
őket az ajtóban. Kenneth szokása szerint öt méterrel előtte lépkedett.
A közös helyiség üres volt, csak Hindét találták ott, aki még mindig a padlón feküdt. Az
egyik őr
párnát tett a feje alá. A többi fogvatartott visszament a cellájába. Fatima gyorsan
felmérte a
helyzetet. Középkorú férfi. Nagy mennyiségű, kávézaccszerű hányás. Testhelyzetből ítélve
gyomorfájdalom. Egyértelműen belső vérzés. Fatima lehajolt Hindéhez.
– Jó napot! Hall engem?
A padlón fekvő férfi kinyitotta a szemét, és kimerülten bólintott.
– A nevem Fatima, el tudná mondani, mi történt?
– Fájni kezdett a hasam, és aztán… – Elhagyta a hangja. Bágyadtan intett a telehányt
padló felé.
Fatima bólintott.
– Most is fáj?
– Igen, de kicsit jobb.
– Velünk jön.
Miután vetett egy sürgető pillantást Kenneth felé, együttesen, csöndben felemelték a férfit
a
hordágyra, és odakötötték. Nem volt nehéz. Nagyon elgyötörtnek tűnt. Szirénázva kell majd
visszamenni.
Az őr, aki a férfi mellett ült, követte őket végig a folyosón, ki a várakozó mentőautóhoz.
Kenneth
segítsége nélkül betolták a pácienst az autóba, Fatima pedig már zárni kezdte az ajtót,
amikor a
mellette álló őr megpróbált beszállni.
– Mit művel?
– Magukkal fogok menni.
Edward a hordágyon feküdt, és érdeklődve hallgatta. Ez volt a tervnek azon része, amelyet
egyáltalán nem tudott irányítani. Sejtelme sem volt, milyen őrizet tart majd velük
Lövhagából a
kórházba a mentőautóban. Hány őr megy velük? Fel lesznek fegyverezve? Bent a börtönben
csak
gumibot volt náluk és sokkoló. Másként fegyverkeznek fel betegszállítás esetén? Egy
autóval
követik őket? Kettővel? Várnak esetleg rendőrségi kíséretre? Fogalma sem volt.
Most hallgatta, ahogy az őr elmagyarázza Fatimának, kicsoda Edward Hinde, és hogy
teljességgel ki van zárva, hogy őr nélkül engedje el a mentőautót. Ő hátul fog utazni, és
egy
kolléga már úton van, hogy beüljön a sofőr mellé. Tehát ketten lesznek. Külön, és talán
felfegyverkezve. De mégis, ez nem okozhat problémát. Az legalább szóba se került, hogy
meg kell
várniuk a rendőröket.
A másik őr futva érkezett, és azonnal be is szállt a sofőrhöz. A kollégája beugrott Hinde
mellé,
Fatima hellyel kínálta. Bezárták az ajtókat. Fatima kettőt kopogott a tejüvegen, amely
elválasztotta
a hátsó részt a vezetőfülkétől, és a mentőautó elindult. Néhány méterrel később
felharsantak a
szirénák. Hinde érezte, hogy elönti az izgalom. Eddig minden a terv szerint haladt, de a
legnehezebb és legkockázatosabb rész még hátra volt. Fatima odafordult hozzá.
– Allergiás valamilyen gyógyszerre?
– Nem.
– Sok folyadékot és sót veszített, ezért adok egy kis sóoldatot.
Megfordult a zsúfolt mentőkocsiban, kihúzott egy fiókot, és rutinos mozdulatokkal elővett
egy
infúziós üveget, amelyet felakasztott egy kampóra Edward feje fölött. Aztán felállt,
kinyitott egy
szekrényt, közvetlenül a tető alatt, és elővett egy kis tűt. Leült Hinde mellé, miközben
megnyomta
a fertőtlenítőadagolót, amely ott állt a pulton. Aztán a nedves kis gézdarabot végighúzta a
férfi
könyökhajlatán.
– És most megszúrom.
Biztos kézzel szúrta be a tűt, odaragasztotta, kiegyenesítette a vezetőcsövét, és
hozzáerősítette a
Hinde karjából kiálló tűhöz. Aztán előrehajolt, hogy megindítsa az infúziót. Pont Hinde előtt
volt a
melle. A férfi Vanjára gondolt. Az infúzió megindult.
– Rendben, és most fel kell tennem néhány kérdést. Mit gondol, menni fog most?
Edward bólintott, és bátran elmosolyodott. Fatima visszamosolygott rá.
– A születési dátuma?
Már nem volt ideje válaszolni, mert a mentőautó hirtelen lefékezett, aztán megállt. Hinde
az
elválasztófalon át hallotta, hogy a sofőr káromkodik. Feszülten feküdt ott. Persze lehet egy
óvatlan
járókelő is, aki miatt meg kellett állniuk, de lehet a szabadsághoz vezető út utolsó
felvonásának
bevezetője is. Hinde látta, hogy a velük utazó őr megmerevedik, de közben éberen figyel,
Fatima
pedig elnézést kért a hirtelen fékezésért. Edward körülnézett a mentőautóban, lát-e valami
ütőszerszámot. Vagy egy szúrószerszám még jobb lenne. Semmi. Ráadásul hozzá volt
erősítve a
hordágyhoz. Nem tehet semmit. Csak várhat.
Kenneth ismét káromkodott, és jóformán ráfeküdt a dudára. Csak van gazdája ennek a
piros
Saabnak, amellyel olyan bénán parkoltak le az út bal oldalán, és amely miatt nem tudtak
továbbhaladni. Ráadásul pont egy kanyar után. Idióta. Tiszta szerencse, hogy ilyen gyorsan
reagál,
különben nekiütközött volna. Kenneth ismét dudált. Hol van az az ökör, akié ez a kurva
kocsi? Csak
nem parkolt le ilyen barom módon, és aztán indult el egy frissítő erdei sétára? Itt kell
lennie a
közelben. De akkor hallania kellett volna a szirénát. Látnia a fényt. Tipikus. Csak kétszáz
méter az
55-ös útig. Ott aztán végigsuhanhatott volna, de ezen a szar úton lehetetlenség. A Saab
egyik
oldalán kerítés. A másikon mély árok. Kenneth megint dudált.
A Kennethtel utazó férfi idegesnek tűnt. Egyfolytában nézelődött. A kezét az elektromos
fegyverén tartotta.
– Mi folyik itt? – kérdezte Kenneth.
– Nem tudom. Visszatolatna?
Kenneth megvonta a vállát, és rükvercbe tette az autót. Látta, hogy a mellette ülő férfi
előveszi
az adóvevőjét az övéből, és a szájához emeli.
De akkor felrobbant a világ.
A mentőautó hátuljában, a szirénákat elnyomva, két lövést hallottak, és összetörő üveg
hangját.
Mintha minden egyszerre történt volna. Egy árny suhant el a tejüveg előtt a
vezetőfülkében, és
valami az üvegre fröccsent. Valami sötét. Folyós. Az Edward mellett ülő őr felpattant.
Fatima
sikított, a fejére szorította a karját, és előredőlt. Háborús élmény, gondolta Hinde, amikor
meglátta
a nő reakcióját. Ő maga ott feküdt, és nézte a káoszt, amely néhány pillanat alatt tört ki.
Nem
sokkal később három puffanás hallatszott a kocsi oldalán.
– Mi folyik itt? – sikította Fatima.
Az őr kezében ott volt a sokkoló, de tehetetlen volt vele. Edward teljes nyugalomban
feküdt. Nem
akarta szükségtelenül felhívni magára a figyelmet. Ha már eddig eljutott, nem akarta
kockáztatni,
hogy egy ideges őrnek rossz ötlete támadjon.
Hirtelen elhallgattak a szirénák. A folyamatos zaj helyett minden elcsendesült. Nyugtalanító
csend. Az őr teljesen mozdulatlanul állt. Csak a fejét forgatta. Hallgatta, mi folyik odakint.
Semmi
sem hallatszott. Fatima lassan felegyenesedett, és sokkos állapotban nézett az őrre.
– Mi folyik itt? – suttogta.
– Valaki meg akarja szöktetni ezt itt – válaszolt az őr, továbbra is feszülten figyelve.
Mintegy megerősítve az állítása igazát, valaki feltépte a mentő hátsó ajtaját. Ismét két
lövés
dördült. Az első golyó egyenesen a lágy részekbe fúródott a bordák alatt, majd a háton
távozott, és
összetörte a tejüveget. A másik elakadt a szegycsontban. Az őr összeesett. Fatima
sikított. Roland
Johansson feltépte a másik ajtót is, hogy a nőt is láthassa, majd célzott.
– Ne! – mondta Edward röviden.
Roland leeresztette a pisztolyt, és belépett a zsúfolt kocsiba, amely – úgy tűnt – a nagy
ember
megjelenésétől még jobban összemegy. Roland csendben elkezdte kioldozni Edwardot.
Amikor
Hinde kiszabadult, felült a hordágyon. Legszívesebben kirohant volna. Szökdécselni vágyott.
Muszáj volt az akaraterejét megfeszítve uralkodnia magán. Olyan közel van most már.
Felnézett a
csepegtetőre. Felállt, és leszedte a tartójáról.
– Ezt magammal viszem.
Semmi reakció. Fatima sokkot kapott. Zokogott, és előre-hátra hintázott. Üres tekintet.
Roland
kinyújtotta a kezét, lesegítve Edwardot a hordágyról, ki az autóból. Hinde a közös
helyiségben
előadott kis jelenete után gyengébb volt, mint hitte. Lassan elsétáltak a mentőautó mellett.
Félúton
megálltak.
– Menni fog?
– Igen. Köszönöm.
Edward az autó oldalának támaszkodott. Roland megveregette a vállát, aztán előrement, és
kinyitotta neki az ajtót. Minden látható nehézség nélkül kihúzta az őrt, aki mozdulatlanul,
összegörnyedve ült. Egy vérző seb volt a torkán, pont az állkapocs alatt, és egy a
kulcscsont alatt,
észlelte Edward, mialatt Roland elrángatta az őrt a hátsó ajtó felé. Még életben volt, de
már nem
sokáig. Hinde hallotta, hogy Fatima sikolt, amikor Roland szinte behajítja a haldokló őrt az
autó
hátsó helyiségébe. Edward lehunyta a szemét.
Roland elindult az autó másik oldala felé. Amikor lelőtte az őrt, a sofőr megpróbált
elmenekülni.
De nem volt valami gyors. Roland még időben odaért, megragadta, és háromszor a kocsi
oldalába
verte a fejét. Most fogta az eszméletét vesztett sofőrt, és hátravitte a többiekhez. Most,
hogy
mindenki egy helyen volt, ismét bemászott a mentőautóba. Az őrökkel nem foglalkozott.
Az egyik
meghalt, a másik haldoklott. Levette a bilincseket az övükről, és a sofőr felé fordult.
Megbilincselte
a kezét a háta mögött, aztán pedig Fatima következett, aki még mindig a hordágy melletti
széken
ült.
– Jöjjön.
Fatima a fejét rázta, képtelen volt megmozdulni. Roland átvette az irányítást, felrántotta a
nőt a
székről, aztán lenyomta a földre a többiek mellé. Fatima nem állt ellen, amikor
megbilincselte a
kezét a háta mögött. Aztán Roland fogott egy takarót, kiszállt, megkerülte az autót,
elment Edward
mellett, egész az első ülésig. Elkezdte kisöpörni az üvegszilánkokat, amelyekkel tele volt a
fülke.
Amikor a legtöbbet kiszórta, ráterítette a takarót az ülésre. Visszasétált Edwardhoz, és
segített neki
a csepegtetővel együtt beszállni. Mielőtt becsukta volna az ajtót, kiverte a maradék
üveget, hogy
úgy tűnjön, az ablak le van tekerve, nem pedig betört. Most, hogy gondoskodott Edwardról,
a
parkoló Saabhoz sietett, és kivett egy tekercs szigetelőszalagot a hátsó ülésről.
Visszament a
mentőautóhoz és a hátul lévőkhöz. Összekötötte a sofőr és a nő lábát. Nem mintha azt
gondolta
volna, hogy valaki majd megpróbálja felhívni magára a figyelmet rúgkapálással, a férfi
eszméletlen marad még egy jó darabig, a nőci meg teljesen eltompult. De a biztonság
kedvéért.
Roland azzal fejezte be, hogy duplán beragasztotta a szájukat is szigetelőszalaggal.
Kiszállt, bezárta
az ajtót, beült a sofőrülésre, és indított. Mindez öt percbe került. Senki sem látta őket.
Sehol sem
mozdult semmi. Nem közeledett sziréna. Csak az erdő hangjait hallotta.
Elindultak. Edward belenézett a visszapillantóba, és látta, hogy a piros Saab egyre kisebb
és
kisebb lesz. Maguk mögött hagyták. Otthagyták. Ahogy ő is maga mögött hagyta Lövhagát.
Otthagyta.
Most már tudott, most már lehetett előrenézni.
Roland kicsivel a sebességhatár fölött hajtott. Edward eléggé biztos volt benne, hogy az
55-ös nem
az az út, ahol a rendőrök előszeretettel trafipaxolnak, különösen ha mentőautóról van szó,
de kár
lett volna kockáztatni. Találkozni a rendőrséggel több okból sem lett volna szerencsés.
Rákérdeznének a törött üvegre. A vérnyomokra a sofőrfülkében. Rolandon nem a megfelelő
ruha
van. Egy figyelmes rendőrnek ez mind feltűnne. Igen, igen, de majd megoldják a problémát,
ha sor
kerül rá.
Szép idő volt. Zöldbe borult nyár. Edward szinte megszédült, amikor látta a dimbes-dombos
vidéket kibontakozni a szeme előtt. Annyi terület. Tér. Most, hogy más perspektívából
látta, az élet,
amelyet az elmúlt tizennégy évben élt, még inkább bezártnak és korlátozottnak tűnt. Most,
hogy
szembesült vele, mit tagadtak meg tőle. Élvezte az utat, tetszett neki minden új dolog,
amely a
kanyargós út mentén feltűnt. A szél befújt a betört ablakon, belekapott a hajába. Ismét
lehunyta a
szemét. Vett egy mély levegőt. Megengedte magának, hogy kikapcsolódjon. A levegő
könnyebb
volt. Más. Minden levegővétel megerősítette. Ilyen volt szabad emberként lélegezni. Roland
lassított. Edward kinyitotta a szemét. Megérkeztek az E18-as úthoz. Durván fél óra, és
befutnak
Stockholmba. Edward Roland felé fordult.
– Van nálad telefon?
Roland benyúlt a zsebébe, és átadott neki egy mobilt. Edward emlékezetből beütötte a
számot, és
várt, hogy felvegyék, miközben Roland stabil száztíz kilométer per órával hajtott.

Haraldsson a hálószoba ablakában állt. Ott állt, amióta kinyitotta az ajtót, és üresen
találta a
szobát. Elment a bevetetlen franciaágy előtt, egész az ablakig. Ott megállt. Mi mást
tehetett
volna? Keresse Jennyt? Hol? Fogalma sem volt. Szó szerint megbénult.
Az aggodalom, az ijedelem, Jenny, a munka.
A kertben munkához láttak az almafás fickók. Látta, amikor megérkeztek. Látta, hogy
mentek
hátra a kertbe. Mutogattak és tervezgettek. Megegyeztek, hol lesz a legjobb hely, aztán
nekiálltak,
hogy kimérjék a távot, és kiássák a gödröt. Több zsák földet hoztak. Egy teljesen
hétköznapi
munkanap. Egy átlagos élet, pusztán néhány méterre tőle. Kézzelfogható valóság.
Nehezére esett tisztán gondolkodni. Mit tehetne? Nem keveredhetett bele. Nem lett volna
szabad
belekeverednie. Jenny eltűnt. Mégis belekeveredett. A gondolatai összevissza ugráltak,
akárcsak a
tű egy régi bakelitlemezen.
Hindét át kellett szállíttatni. Valószínűleg már el is hagyta Lövhagát. Azt akarta, hogy
elszállítsák. Valami csak történni fog. De mi? Fújjon riadót? (Ugrás.)
Megmenthetné ezzel Jennyt? Jenny eltűnt. (Ugrás.)
Milyen okkal fújna riadót? Nem szívesen beszélne arról, hogy megtett Hindének ezt-azt, és
hogy
ebből kifolyólag Hinde elhagyhatta a börtön területét. Nem csak öngyilkosság lenne a
karrierje
szempontjából. De biztos büntetendő is. (Ugrás)
Jenny. Hol van? Nem halhatott meg. Mit tenne akkor? Hogyan élhetne tovább? (Ugrás.)
Hinde még nem hagyta el Lövhagát, Ralphot meg már letartóztatták, amikor Jenny eltűnt.
Ez
mit jelent? Hogy Hindének több külvilági kapcsolata is volt? (Ugrás.)
Ingrid Marie apja nem ülhet börtönben. (Ugrás.)
Riadóztasson? Riadóztathat? Mit mondjon, mire gyanakszik? Hinde talán beteg.
Ténylegesen.
Talán tényleg kórházban a helye. Akkor egy szökésről szóló figyelmeztetés enyhén szóval
gyanús
lenne. És ha tartott ilyesmitől, miért hagyta jóvá az átszállítást? (Ugrás.)
„Sosem öltem terhes nőt.” (Ugrás.)
Mi lenne, ha riadóztatna?
Mi lesz, ha nem teszi?
Jennyvel.
Ismét megszólalt a telefon. Haraldsson érezte, hogy gyorsul a szívverése a
reménykedéstől,
amikor elővette a mobilt a zsebéből. Egy számára ismeretlen szám. Nem Jennyé. Azért
felvette.
– Haraldsson.
– Itt Edward Hinde beszél.
Haraldsson feje teljesen kiürült. Minden korábbi gondolatát mintha elfújták volna.
– Honnan telefonál? – Ennyit sikerült kipréselnie magából.
– Lényegtelen. Megtette, amire kértem, így jár a kérdés.
Haraldsson minden szót hallott. Hallott, de nem értett.
– Hogyhogy?
– Én megtartom, amit ígérek, Thomas. Igent mondott, ezt akartam, így most
megválaszolom
egy kérdését.
– Mit…
– Thomas, várjon! – szakította félbe Edward.
Haraldsson rögtön elhallgatott.
– Nem akarok maga helyett dönteni – folytatta Edward lágyan –, de ha a helyében lennék,
én azt
kérdezném: hol a feleségem?
Haraldsson lehunyta a szemét. Villámlott a szemhéja mögött. Félt, hogy el fog ájulni. Nem
ájulhat el. Akkor sosem tudja meg. Csöndben folytak a könnyek az arcán.
– Hol a feleségem?
Alig bírta kimondani. Hinde pedig belefogott, hogy elmagyarázza.

A lakás összes ablaka tárva-nyitva állt.

Mégis meleg volt.
Ragacsos.
Áporodott.
Vanja a kanapén ült, és a csatornákat váltogatta. A nap ezen órájában sehol sem a legjobb
műsorok mentek, ez volt a szomorú igazság. Kikapcsolta a tévét, félredobta a távirányítót
a
kanapéra, és magához húzta az asztalon fekvő két esti újság különszámát. Az Expressen
tíz oldalt írt
Ralph Svensson letartóztatásáról. Exkluzív címlap, amelyet Ralph arcképe díszített. Alatta
az
egyáltalán nem kertelő cím: Ő a nyári mészáros. Egy jó megfigyelő észrevehette, hogy a
lap
tetejére az is oda volt írva, hogy: A rendőrség gyanúja szerint. Persze jelentősen kisebb
betűkkel.
Ralphot nem ítélték el, még csak előzetesben van, ha Vanja jól tudta, de máris
kiteregették a
sztorit. Hogy csínján bánjanak a nevekkel és a képekkel, az már elképzelhetetlen volt. A
korai
azonosítás, a név és a kép leközlése úgymond a köz érdekét szolgálta. Ami azt jelentette,
hogy
senki se akart volna pixelekért fizetni. Attól eltekintve, hogy Vanja szerint etikátlan volt ez
a fajta
eljárás, még a munkájukat is megnehezítette néha. A tanúszembesítések értelmüket
vesztik, ha a
gyanúsított bámul vissza minden címlapról. Az Expressen Ralph útleveléből vette a képet.
Nem volt
valami remek felvétel. Ugyanolyan őrültnek nézett ki rajta, mint bárki más az útlevelében.
Az újság
megírta Ralph egész élettörténetét. Beszámoltak a beteg anyjáról, az újraházasodott
apjáról, az új
anyjáról, a kedves rokonságról, a költözésekről, a pénzről, a munkáról és az iskolákról.
Találtak
néhány régi osztálytársat, akik úgy emlékeztek Ralphra, mint csöndes, visszahúzódó fiúra.
Kicsit
furcsa is volt. Nehezére esett nekivágni az életnek. Legtöbbször egyedül volt. Talán ez
mind
stimmelt, Vanja erről semmit sem tudott, de érdekelte volna, hogy az újság ugyanezeket a
válaszokat kapja-e akkor is, ha azzal hívja fel a régi osztálytársakat, hogy Ralph Svensson
Nobeldíjat
kapott, nem pedig azzal, hogy sorozatgyilkosság gyanúsítottja. Így minden beleillett a
képbe.
Magányos farkas. Remete. Különc. Vanja úgy vélte, hogy egykori osztálytársai valószínűleg
egy
percet se gondoltak Ralphra az elmúlt húsz évben, csak igyekeztek megfelelni az
elvárásoknak.
Miután a lapban felvázolták Ralph egész életét, eltekintve az álmaitól, reményeitől,
vágyaitól és
más zavaró tényezőktől, amelyektől talán embernek tűnhetett volna, elmondták ugyanezt
Edward
Hindéről is. Az újságíróknak szerencséjük volt, hogy Ralph egy másoló. Most újra
lehozhatták az
1996-os híreket. Vanja nem bírt többet olvasni. Félrelökte az újságot, felállt, és kiment a
konyhába.
Töltött magának egy pohár vizet. Fél hét múlt nem sokkal. Még két óra, mielőtt lemenne a
nap, de
lassan elviselhető kezd lenni odakint a hőmérséklet. Langyos szellő fújt be a nyitott
ablakon.
Vanja nyugtalan volt.
Általában kellemes fáradtság szokta eltölteni, amikor befejeztek egy nyomozást. Mintha a
test és
az agy hetekig tartó feszültség után végre megpihenne. Megnyugodna. Ilyenkor meg
szokott
elégedni azzal, hogy eszik egy pizzát, kicsit túl sok bort iszik, vagy csak a kanapén lazít.
De most
nem.
A megfelelő embert kapták el, ebben biztos volt. Sebastian Bergmant kicselezték, ennek is
lehet
örülni. Nem tudta elképzelni, hogy még egyszer vissza fog jönni. Torkel egyértelműen
kimutatta,
hogy szerinte most volt elég, s mintha még Sebastiannak is elege lett volna. Tehát
összességében
remek munkát végeztek. Ez egy jó nap. Akkor miért nem tud kikapcsolódni?
Mert mégsem volt minden tökéletes. Közte és Billy között például. Most, hogy az eset
nyugodtabb fázisba érkezett, Vanja koncentrálhat a hajótörést szenvedett kapcsolatukra.
Attól
kezdve, hogy azt mondta Billynek, hogy jobb rendőr nála, láthatólag felszültté váltak a
dolgok.
Őszintén szólva már azelőtt is volt közöttük feszültség, de az autóban odamondott
sértése után
nyílt háborúra került sor.
Legalábbis Vanja így élte meg. Billy belekezdett valamibe, akármi legyen is az, de Vanja
megbolygatta az idétlen megjegyzéseivel, így helyrehozni is neki kell. Legalábbis békejobbot
nyújtani. Billy túl fontos volt neki ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot. És ha így megy
tovább,
egyikük el fog menni a csapatból, ebben biztos volt. Azt meg végképp nem akarta. Muszáj
volt
rendezni a helyzetet. Bement a nappaliba, és kezébe vette a mobilját.
My kinyitotta a sütőajtót, és kivette a juhsajtos sertéssültet. Billy elővette a tálat a
kuszkusszal és a
párolt zöldségekkel. Korai vacsora. Amikor megtudta, hogy szabad az estéje, úgy
határozott,
színházba mennek. Nem kifejezetten az ő ötlete volt, de együtt hozták meg a döntést.
Billy még
nem is hallott a csoportról, amelynek – legalábbis My szerint – négy este van vendégjátéka
ezen a
héten. A Spymonkey névre hallgattak. Angol színjátszó csoport. Mozgásszínház, mesélte
My. Billy
nem igazán tudta elképzelni. Nem volt mihez kötnie.
– Monty Python és Samuel Beckett keveréke.
Na, jó, az egyiket legalább megértette. Szerette a Monty Pythont. Bizonyos dolgait
legalábbis.
Nem az egészet. Kicsit régimódi. De most My volt a soros, hogy kiválassza, mit
csináljanak.
Legutóbb is Billy választott filmet. Ezenfelül sokat dolgozott, és keveset találkoztak. Csak
végig bír
szenvedni egy kis angol humort, ha cserébe My társaságában lehet. Bort töltött
mindkettejüknek,
és leült az asztalhoz. Étkezési szokásai ezer százalékkal jobbak lettek, amióta találkozott
a lánnyal.
És ennek örült. Sok mindennek örült, aminek köze volt Myhöz. Igazából mindennek.
Megcsörrent a
telefon. Billy rápillantott, ki az. Vanja.
– Ezt muszáj felvennem.
– Rendben. Siess.
Billy felállt, és átment a másik szobába. Nem mesélte el Mynek a Vanjával folytatott
beszélgetést
az autóban. Mindkettejüket kedvelte. Azt akarta, hogy ők is kedveljék egymást. És ennek
az esélyei
nagyban csökkennek, ha My tudomást szerez a szóváltásról, amely máris annyi mindent
tönkretett.
Leült a kanapéra, miközben felvette a telefont, és bemondta a nevét.
– Szia! Én vagyok – hallotta Vanját.
– Tudom.
– Mit csinálsz?
Billy gyorsan végiggondolta. Mi legyen? Az igazság, amíg csak lehet, döntötte el végül.
– Épp vacsorázni készülünk.
– Te és My?
Vanja neheztelően mondta volna a nevet? Kicsit jobban megnyomta az y-t? Myyy. Vagy
Billy
csak képzelte? Rosszul értette. Lehet.
– Igen. Én és My.
Kinézett a konyhába, ahol My a bort kóstolgatta. Úgy tűnt, vár az evéssel, amíg Billy
vissza nem
ér. Biztos valami illemszabály.
– Persze, hogy mi, miért, akartál valamit? – folytatta Billy, és mindent megtett azért,
hogy ne
hangozzon elutasítónak.
– Nem jössz ki velem futni utána?
– Most?
Erre a kérdésre nem volt felkészülve. Nem gondolta, hogy Vanja a társaságát keresi.
– Kicsit később. Ha ettél. Kezd normális lenni a hőmérséklet.
– Nem tudom…
– Gondoltam, beszélgethetnénk is kicsit. Rólunk.
Billy elhallgatott. Íme. Az első lépés. És Vanja tette meg. Billy megint kinézett a konyhába.
My
visszanézett rá, és mosolygott, miközben azt mutogatta, hogy Billy túl sokat jártatja a
száját. Billy
visszamosolygott, és a szemét forgatta, hogy jelezze, tényleg csak fecsegnek a vonal
túlsó végén,
miközben gyorsan végiggondolta a lehetőségeit. El akart menni futni. Mindenképpen
beszélni
akart Vanjával. Róluk. De nem lesz ideje erre is, meg színházba is menni. Nem akart
színházba
menni, de Myvel akart lenni. Kénytelen lesz választani. Vanjának és neki meg kell oldaniuk
a
problémáikat. Érezte. Tudta. De nem ma este. Ma Myt választja. Csak jó lesz így is.
– Sajnálom – mondta, és úgy is gondolta. – De ma nem megy.
– Mit fogsz csinálni?
Csalódottság a hangjában? Ezúttal nem csak elképzelte.
– Kimozdulunk. Megnézünk valamit. Egy darabot.
– Egy darabot?
Billy tudta, hogy hangzik ez. Vanja tisztában volt vele, mi Billy véleménye a színházról.
A rosszabbat választotta Vanja helyett. Ez hallatszott a lány hangjából. De nem így állt a
helyzet.
Igazából Myt helyezte előre, de Billy ezt sem akarta elmondani.
– Igen, már rég meg van beszélve. – Alig egy órája rendelte meg a jegyeket, de eddig
tartott az
igazmondás. Menteni kell a menthetőt.
– Rendben. Hát akkor majd máskor.
– Igen.
– Jó szórakozást! Add át üdvözletem.
– Persze. Tényleg szeretném, hogy mi ketten…
De Vanja már letette. Billy még ott ücsörgött, és gyorsan végiggondolta, visszahívja-e a
lányt,
hogy befejezze a mondatot. De úgy döntött, hagyja, viszont holnap majd rendbe teszi az
egészet a
munkában. Felhívja Vanját, ha nem lesz ott. Néha nem jött be letartóztatás utáni napon.
Billy felállt, és visszament a konyhába.
– Ki volt az? – kérdezte My, és szedni kezdett az ételből. Tényleg csak rá várt.
– Vanja.
– Mit akart?
– Semmit.
Billy leült, és megfogta a borospoharát. Ez így nem igaz. Akart valamit, de semmit se
kapott.

Egyáltalán nem így képzelte az évfordulót. Egyáltalán.

Az Edwarddal folytatott beszélgetés után Haraldsson kirohant a kocsihoz, és beütötte a
GPS-be
a koordinátákat. A készülék gyorsan megmutatta a térképet. El Surhammar és Ramnäs
mellett,
balra, ki az erdőbe, le az Öjesjön-tó felé. Megkérdezte, hogy Jenny él-e, de nem kapott
választ. Ez
már új kérdés volt, és csak egyet tehetett fel, mondta Hinde, és lerakta.
Haraldsson egész úton győzködte magát, hogy Hinde nem mondta volna el, hol van Jenny,
ha
nincs esély a megmentésére. Az lenne a logikus, ha Hinde most elengedné a feleségét,
hiszen már
eljátszotta a szerepét mint kényszerítő eszköz. Semmi értelme ártani neki. De akárhogy is
igyekezett meggyőzni magát, legbelül végig azt érezte, hogy Hinde nem logikusan jár el, és
nincs
is szüksége okokra. Nem véletlenül ült Lövhagában tizennégy évig.
Pszichopata.
Veszélyes.
Gyilkos.
Haraldsson követte a GPS utasításait. Az utak egyre kisebbek és kisebbek lettek, az erdő
egyre
sűrűbb. Meglátta a vizet a fák között, és az út hamarosan véget ért. Egy méretes
rododendron
mellé parkolt le, és kiszállt. Egy nyaraló. A tóhoz vezető lejtőn épült. Valószínűleg jó
néhány évvel
ezelőtt, ma már senki nem kapna építési engedélyt ilyen közel a parthoz. Haraldsson
lement a
házhoz, és megpróbált benyitni. Zárva volt. Benézett a legközelebbi ablakon. Konyha.
Láthatólag se
áram, se víz nem volt bevezetve. Egy fatüzelésű tűzhely és felfordított dézsák a kis
pulton. Vízcsap
nincs, van ellenben egy nagy fémvödör, merítőkanállal az egyik oldalt álló széken. Festői,
de üres.
– Jenny! – kiáltotta.
Semmi válasz.
Haraldsson körbejárta a házat, benézett minden ablakon, amelyet elért. Megállt, és
körbepillantott. A telek ugyan nem nagy, de csodás a fekvése. Három oldalán is pázsit. A
tó felé
húzódó füves területen tollaslabdaháló. A felsőn kerti bútorok és zászlórúd. Valaki vagy
valakik
jókat pihenhettek itt.
– Jenny!
Valahonnan a tó fölül egy vízimadár válaszolt. Haraldsson érezte, ahogy növekszik benne a
pánik. Az erdő széle felé egy budit látott. Odament. Az is üres volt. Eltekintve a rengeteg
zümmögő
légytől. Becsukta az ajtót, és már épp úgy döntött, betör a házba, amikor meglátott egy
természetellenesen kerek dombocskát a zászlórúd mögött. Egy ösvény vezetett az áfonyán
keresztül odáig. A fűből nagy kövek álltak ki körülötte. Egy pince. Haraldsson odasietett.
Amikor
közelebb ért, halk dörömbölést hallott. Megállt. Igaz lenne, vagy csak képzelődik? Nem,
valaki
tényleg dörömböl. A pincében. Halkan, de mégis. Haraldsson másodpercek alatt odaért.
– Jenny!
Megkerülte a kis dombot, és egy nagy, sötét faajtó előtt találta magát. Feltépte. Egy kis
tér a
következő ajtó előtt. A dörömbölés most már hangos volt és erős. Mindenesetre Jenny él.
A vastag
kőfal eddig hatékonyan elnyomta a dörömbölését, de most már egyértelműen hallatszott.
Kulcs a
zárban. Haraldsson elfordította, és kinyitotta az ajtót.
Jenny pont ott állt az ajtó mögött, és hunyorgott a hirtelen fénytől.
Haraldsson berontott és átölelte.
Erősen.
Jenny szorosan kapaszkodott belé.
Hosszan.
A hazaút elején Jenny csöndben ült. Természetesen félt. Halálfélelme volt. Egész addig
nem jött rá,
hogy valami nem stimmel, amíg le nem kanyarodtak a nyaraló felé. Ott a nagy ember
kirántotta a
kezéből a táskáját, és kényszerítette, hogy szálljon ki a kocsiból, és menjen be a pincébe.
Jenny
akkor nem tudott gondolkodni. De most, hogy már biztonságban volt, a gondolatok
kérdések
formájában érkeztek. Meg akarta érteni. Haraldsson utált hazudni neki, de most bizonytalan
volt,
hogy az igazság kozmetikázott változatát is előadhatja-e egyáltalán. Ehelyett elmesélte,
hogy
beszélt a volt kollégáival, amikor felhívta a rendes taxisofőr, és úgy fest, van egy banda,
akik arra
specializálódtak, hogy elmennek emberekért a munkahelyükre, és ezzel a módszerrel
rabolják ki
őket. A rendőrség elmélete szerint meghekkelték a taxicég számítógépeit, hogy
hozzáférjenek az
adatokhoz, mikorra rendeltek autókat.
Jenny megelégedett ezzel.
Valószínűleg lesz még kérdése, ha lecsillapodtak a kedélyek, de Haraldsson akkorra már
tudni
fogja, hogy végződtek a mai nap eseményei, és igazíthatja ahhoz a választ. De most irány
haza.
Annyira boldog volt, hogy Jennyt nem bántották.
Nem értek el a bejárati ajtóig, mielőtt Victor újra telefonált volna. Stresszesen. Sürgetően.
A Hindét szállító mentőautó nem érkezett meg Uppsalába. A kórház sem tud kapcsolatba
lépni
vele. Lövhaga nem tudja elérni a velük eltávozó őröket. Haraldssonnak be kell mennie.
Haraldsson megpróbált kitérni, de Victor egyértelművé tette, hogy ez egy olyan helyzet,
amely
megköveteli a börtönigazgató jelenlétét. Haraldsson elmondta Jennynek, hogy be kell
mennie egy
kis időre. Tényleg muszáj. Elviszi az egyik barátnőjéhez, ha nem akar egyedül lenni. De
Jenny vele
akart maradni. Már kísérte is az autóhoz.
Jenny az út nagy részét csöndben töltötte. Feltehetőleg a nap eseményeit dolgozta fel. Ez
Haraldssonnak megfelelt. Muszáj volt végiggondolnia a lehetséges forgatókönyveket, és
hogy
miként fogja kezelni őket.
Itt az idő a kárcsökkentésre.
Semmilyen körülmények között nem jöhetnek rá, hogy valami köze van a dolgokhoz.
Maga miatt. Jenny miatt. Mindenki miatt.
Jennyvel kezdte. Senki nem tudta, hogy eltűnt. Jó, a csajok a munkahelyén igen, de senki
más.
Amit tudtak, az viszont sosem fog Lövhaga vezetése elé kerülni, így itt nincs kockázat.
Még ha
Jenny el is meséli valakinek Haraldsson munkahelyén a kellemetlen élményeit, senki nem
fogja
Hinde szökéséhez kötni. Pipa!
Következő kérdés: megpróbálja visszaszerezni a céklás üveget és a gyógyszeres
üvegcsét?
Ezek kockázatot jelentenek. De ha bárki megtalálja őket, simán hiheti azt, hogy Ralph
csempészte
be őket Hindének. Csak nem vesznek ujjlenyomatot az üvegekről? Pláne, ha már van egy
gyanúsított, aki régóta kapcsolatban áll Hindével. Nyilván azt fogják hinni, hogy Ralph
segített
neki. A legjobb az lenne, ha Haraldsson Hinde cellájának a közelébe se menne.
Vagy mégis?
Mutathat némi kezdeményezőkészséget azzal, hogy átvizsgálja a celláját. És akkor
„megtalálhatja” a dolgokat. Az legalább megmagyarázná, miért van rajtuk az ujjlenyomata,
ha
netán vizsgálatra kerülne sor. Nem számít. Ralph ujjlenyomata úgysincs rajta. De hát a
takarítóknak lehet kesztyűje…
Gondolatait a csörgő telefon szakította félbe. A szakács telefonált, most ért oda hozzájuk.
Hol
vannak? Haraldsson sóhajtott, erről éppenséggel megfeledkezett… Elmondta, hogy
vészhelyzet
van, így ki kell hagyniuk az esti kulináris élményt. A szakács érthető módon mérges lett.
Haraldssonnak pedig mindent ki kell fizetnie. Az ételt, a bort, az utazást és a munkát.
Csak hogy
tudja. Haraldsson nem tiltakozott, elnézést kért, és letette.
– Ki volt az? – kérdezte Jenny.
– Egy szakács. Úgy volt, hogy átjön ma este, és vacsorát főz nekünk. – Milyen jólesett
végre
igazat mondani! Nem gondolkodni azon, hogyan ferdítsen.
– Te szervezted meg?
– Igen, de semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem. Sajnálom.
– Nem a te hibád.
– Nem, de attól még…
– Te vagy a legjobb.
Jenny a vállára dőlt, és arcon puszilta. Haraldsson elmosolyodott, de a gondolatai ismét a
fontos
dolgokon jártak.
Igen, az üvegeket majd megoldja, de ha átkutatják a cellát, és megtalálják Jenny képét?
Azt hogy
fogja megmagyarázni? Már-már remélte, hogy Hinde magával vitte. De amikor elkapják
Hindét…
Ha elkapják Hindét, és találnak nála egy fényképet a börtönigazgató feleségéről… Majd
játssza a
meglepettet. Ő is azon fog gondolkodni, hogy a francba szerzett Hinde ilyesmit. Rejtély
marad…
Victor Bäckman eléjük ment a parkolóba. Kérdőn nézett Jennyre, de Haraldsson annyival
magyarázta a jelenlétét, hogy évfordulójuk van, és együtt akarnak lenni. Victor elhitte.
Fontosabb
dolgokon járt az esze. Együtt mentek az épület felé.
– Átkutattuk a celláját. Találtunk egy hánytatós üvegcsét és egy céklás üveget. Mindkettő
üres.
– Honnan szerezhette? – kérdezte Haraldsson annyira természetesen, ahogy csak tudta.
– Ralph adhatta neki.
– Igen, nyilván – bólintott Haraldsson megkönnyebbülten.
– De nem ez a legrosszabb. – Victor nagyon aggodalmasan nézett. – Találtunk egy
modemet.
– Azaz?
– Azaz korlátlanul kapcsolatba tudott lépni a külvilággal. Most nézzük át a számítógépét,
próbálunk találni valamit, ami a menekülésre utalhat. De jelszavas, így még kell egy kis
idő.
Haraldsson alig figyelt oda a mondandó végére. Kapcsolat a külvilággal. Ezzel biztos egy
csomó
mindent meg lehet magyarázni. Victor területe. Victor hibája. Nem az övé. Úgy tűnt,
megoldódnak itt a dolgok. Nem mert a fényképről kérdezni. Valószínűleg nem találták meg.
Különben Victor említette volna.
Arra eszmélt, hogy a biztonsági főnök megállt, és válaszra várva néz rá.
– Mi?
– Mondom, a kórháznak még mindig nem sikerült lokalizálnia a mentőautót. Mi legyen?
– Lépjünk kapcsolatba a rendőrséggel, hogy van egy lehetséges szökésünk. – Haraldsson
érezte,
milyen határozott a hangja, hogy átvette az irányítást.
Nincs több hiba. Victor bólintott. Együtt léptek be az irodaépületbe.
Nem telt sok időbe, hogy a szemfüles újságírók, akik eddig is érdeklődtek Lövhaga iránt,
megtudják, hogy szökés történt. A rendőrség néha szitaként engedte tovább az
információt.
Sikerült az egészet az eltűnt mentőautóhoz kötniük, és akkor kitört a botrány. Haraldsson
bujkált
egy ideig, de aztán rájött, hogy jobb lenne beszélni velük, akkor legalább befolyása lenne
arra, mit
írnak meg. Azzal a paranccsal ment ki, hogy minden sajtóképviselőt hozzá irányítsanak.
Mintha
megnyitott volna egy zsilipet.
A telefonok megállás nélkül csörögtek. Annika egymás után kapcsolta be a hívásokat.
Újabb beszélgetések.
Ugyanazok a válaszok.
Igen, igaz, hogy egy lövhagai pácienst szállító mentőautó eltűnt.
Igen, sok minden utal arra, hogy szökési kísérletről van szó, de korai lenne bármit is
mondani.
Nem, nem fogja elmondani, ki utazott a mentőautóban.
Mindenki azt kérdezte, Hinde volt-e.
Letette. Furcsamód a telefon nem csörgött többet. Felállt, és odament Jennyhez, aki a
látogatóknak fenntartott egyik fotelban üldögélt. Kapott egy kávét és egy szendvicset az
étkezőből.
A felét se ette meg. Micsoda évforduló! De majd ünnepelnek egy másik nap.
Az volt a fontos, hogy együtt legyenek. Haraldsson még sosem élt át ilyen érzelmi
hullámvasutat. De eddig jól boldogult. Jól is fog. A legrosszabbon már túl vannak.
– Hogy vagy? – guggolt le Jenny elé, és félresöpört egy hajszálat az arcából.
– Csak ülök itt és gondolkodom.
– Igen, megértem… – Haraldsson megfogta a kezét, és megszorította. – Talán beszélned
kellene
valakivel a történtekről. Egy szakemberrel.
Jenny kissé szórakozottan bólintott.
– Szívem?
– Igen?
– Honnan tudtad, hol vagyok?
Haraldssonban megállt az ütő.
Talán még sincsenek túl még a legrosszabbon.

A megígértnél korábban ért haza. Csak akkor jutott eszébe, hogy szavát adta Ellinornak,
bevásárol estére, amikor már az Östermalmstorgon járt. Valószínűleg az a férfi
emlékeztette rá,
aki két szatyorral baktatott előtte. Először úgy gondolta, vásárol a fene, egy vacsora
Ellinorral és
egy ismeretlen szomszéddal teljesen abszurd. Mint egy kirakódarab, amely sehová sem
illik. De
akárhogy próbálta elhessegetni, csak ott maradt a gondolat.
Volt valami felszabadító az egyszerűségében. Egy bevásárlólista és egy kosár. Csak
vásárolni egy
csomó más, normális életet élő ember között. Mintha lenne valami, amire várhat. Tudta,
hogy csak
a valóságot próbálja kiszorítani.
Belépett a vásárcsarnokba, és úgy kezdett vásárolni, mint eddig sosem. Egyáltalán soha.
Szűzpecsenye, krumpli, zöldségek, gyümölcsök és vagy tízféle desszertsajt. Kapott
kóstolót olasz
szalámiból és sonkából, aztán vett mindkettőből. Bazsalikomot és kaprot vásárolt. Meg egy
francia
pástétomot, amelynek isteni íze volt. Exkluzív kávét, amelyet helyben daráltak. Nem akarta
abbahagyni a vásárlást. Minden íz lehetőség volt valamire, amit sosem élt át. Elment az
italbolt
előtt, és vett pezsgőt, fehérbort, vörösbort, whiskyt és konyakot. Akart venni egy érett
portóit is, de
a keze és a szatyor már nem bírta. Többször is meg kellett állnia hazafelé, hogy letegye a
zacskókat,
különben még elejtette volna őket, úgy zsibbadt a keze.
Ellinor elé szaladt és átölelte, mielőtt ideje lett volna letenni a zacskókat. Ellenállhatatlan
volt,
hogy így örül neki. Elrejtőzött az ölelésében. Ellinornak jó illata volt. Vörös haja puha, az
ajkai az
övén még puhábbak. Szorosan tartotta a nőt. El akart tűnni benne és a felszabadító
kacagásában.
Sokáig álltak az előszobában. Ellinor engedte el először, de egyik kezét a nyakán hagyta. A
padlón
lévő szatyrokra nézett.
– Mégis, mennyit vásároltál?
– Rengeteget. Nem érdekelt a lista.
Ellinor boldogan nevetett.
– Bolond vagy! – Ismét szájon csókolta. – Egész nap hiányoztál.
– Te is nekem.
Amint kimondta, rájött, hogy nem hazudott. Talán nem személyesen Ellinort hiányolta.
Nem,
nem személyesen őt. De az irányt, amerre vezette. Ez hiányzott neki. Régóta. Ellinor
kiment a
konyhába néhány zacskóval. Sebastian az előszobából nézte. Mintha most talált volna rá
egy
mellékvágányra, amely másfelé tartott, és nem akart volna visszatérni a fővágányra. Soha.
Ellinor visszajött, Sebastianra mosolygott.
– Nagyon ügyesen vásároltál.
– Köszönöm.
– Akarsz szeretkezni, vagy előbb pezsgőzzünk?
– Nem iszom.
– Pezsgőt sem?
– Azt sem.
– Unalmas egy alak vagy – mosolygott rá Ellinor csábítóan. – Akkor viszont csak egy
lehetőség
marad.
Hátrasöpörte hosszú haját, és azzal a nézéssel pillantott rá, amelynek nehéz volt ellenállni.
Sebastian egy pillanatig vágyott a közelségre. De aztán saját magát is meglepte.
– Ne főzzünk előbb? Nemsokára jön a szomszéd.
Ellinor megjátszott csalódottsággal nézett rá.
– Unalmas alak!
Sarkon fordult, és kiment a konyhába. Sebastian követte, hogy segítsen neki kipakolni a
szatyrokból.
Enyhén szólva meglepődött az új rangsorán.
Előbb a szomszéd, aztán a szex.
Ez új.
Nagyon új.
Ellinor döntött a menüről. Sebastian képességei a főzés terén korlátoltak volna, így arra
összpontosított, hogy megmossa és felaprítsa a zöldségeket. Amíg a húst kenegette,
Ellinor
beszélt. Tervei voltak a lakással és a nyárral kapcsolatban, és nyugtalankodott a virágai
miatt. Azon
gondolkodott, hogy idehozza őket. Sebastian csak állt és hallgatta, nem is azt, mit mond,
hanem
inkább a hangját. Nem ment bele semmi megbeszélésbe. Ellinor kicsit olyan volt, mint a
mellette
álló pohár pezsgő. Bugyborékoló és jó ízű, de akkor a legjobb, ha az ember belekóstol.
– Bekapcsolhatom a rádiót? – kérdezte hirtelen.
Sebastian azt sem tudta, hogy van rádiója. Mégis hol?
– Persze.
– Szeretek zenét hallgatni ilyenkor. Amikor együtt dolgozunk.
Bekapcsolta a kis rádiót, amely a fűszeresszekrényke tetején állt. Sebastian próbált
visszaemlékezni, hogy került a lakásába a készülék, de nem talált magyarázatot. Egy
vágyakozó
szerelmi ballada csendült fel. Sebastian majdnem elmosolyodott. Ellinor nem is olyan, mint
az
átlagos pezsgő. Olyan, mint a rózsaszín pezsgő. Az ilyesmit eddig mindig kerülte. Lenézte.
– A Nyugodt Klasszikusok – mondta. – Imádom a Nyugodt Klasszikusokat.
– Én is – felelte Sebastian, bár csak most derült ki számára, hogy létezik egy rádióadó,
amelynek
ilyen képtelen neve van.
Ellinor kiment a vendégszobába egy pillanatra. Sebastian beleszórta a felvágott
salátalevelet egy
tálba. Azon gondolkodott, van-e öntete. Persze nem vett. Tipikus. Meg akarta venni a
balzsamecetet, de elfelejtette a sajt után. Ellinor visszajött.
– Egyébként takarítottam kicsit, és ezt találtam. Úgy néz ki, mintha fontos lenne. Hová
tegyem?
Trolle nejlonzacskóját tartotta a kezében. Könnyűnek nézett ki így, hogy nála volt. Amikor
Sebastian vitte, nehezebbnek tűnt.
Jóval nehezebbnek.
Sebastian hirtelen maga előtt látta Trollét. A megnyugtató mosolyát, amikor utoljára eltűnt
a
sarkon. Látta magát, ahogy ott áll a zacskóval a kezében. Néhány méterre a
Storskärsgatantól és az
eltűnő Trollétól. Alig pár napja történt, mégis egy örökkévalósággal ezelőtt. A mellékvágány
hirtelen belefutott a fővágányba.
Néhány másodpercig tartott.
Olyan közel volt egymáshoz a két világ. Egymás mellett. Pusztán egy zacskónyi bűn kellett
hozzá. Sebastian nyelt egyet, és a salátástálba nézett. Vissza akarta kapni a rózsaszín
pezsgőt. Most.
– Csak szemét. Dobd ki – mondta olyan közömbösen, amennyire tőle tellett.
– Biztos? Csak mert nem akarok kidobni valami olyasmit, ami lehet, hogy fontos.
– Teljesen biztos. – Rámosolygott Ellinorra, hogy mutassa, mennyire érdektelen számára a
zacskó
tartalma.
A nő bólintott, és ismét kiment. Együtt énekelt a rádióval, miközben mászkált. Sebastian
felvágott néhány paradicsomot. Ha ő dönthetne, akkor a rádióból szóló dal és a szobában
énekelő
nő sosem tűnne el. Csak tovább építené az élet illúzióját. De nem dönthetett.
Nem így működtek a dolgok.
A dal véget ért, s valaki SMS-kölcsönt akart eladni.
Aztán jöttek a hírek.
Ott ért véget az illúzió.
Visszatért a fővágányra.
Először nem is hallotta rendesen, mit mond a nő a rádióban. Valamit egy eltűnt
mentőautóról. De
aztán jött a szó, amelynek hallatán Sebastian letette a kést. Lövhaga. A rádió felé fordult.
Úgy
figyelt, mint még soha. Egy mentőautó eltűnt Lövhagából. Valami betegszállítás. A
rendőrség
egyelőre nem tud többet. Aztán jött a következő hír. Akkorra már telefonnal a kezében állt.
Remegő
kézzel kereste Lövhaga számát. Ott volt a legutóbbi hívások között. Trolle száma után.
Akkor
telefonált be, amikor kint ült tegnap az épület előtt, és megpróbált bemenni Vanjához.
Ellinor
kíváncsian jött ki az előszobába. Nyugtalannak tűnt.
– Történt valami?
– Most fogd be!
Ellinor megbántottan nézett rá. De Sebastian nem törődött vele. Már nem érdekelte Ellinor
hétköznapi csacsogása. Haraldsson titkárnője vette fel a telefont, megismerte a hangját.
Fáradtnak
tűnt. Ezzel sem törődött. Köntörfalazás nélkül Thomas Haraldssont kérte a telefonhoz.
Fontos
ügyben. A mentőautó miatt. Amely eltűnt. És a következmények miatt, ha nem kapcsolja a
hívást
azonnal. Kicsöngött. Alig nézett Ellinor felé, aki megfordult, és visszament a konyhába.
Ezúttal
nem megjátszott csalódottsággal. A fejét lehajtotta, túlzottan rájátszva, mintha ettől
Sebastian
megbánná, amit tett.
Haraldsson három csöngés után vette fel a telefont. Fáradtnak, erőtlennek hangzott,
mintha
megragadt volna a berögzült formulák ismételgetésénél.
– Thomas Haraldsson, börtönigazgató. Miben segíthetek?
– Itt Sebastian Bergman. Királyi nyomozóhatóság gyilkossági csoportja. Ki volt az eltűnt
mentőautóban?
– Úgy döntöttünk, nem adjuk ki ezt az információt – jött a válasz.
Sebastian félbeszakította.
– Még egyszer megkérdezem. Aztán tönkreteszem az életét. Tudja, hogy ismerem a
nyomozóhatóság főnökét. Tudja, hogy még kiket ismerek?
Haraldsson elhallgatott. Sebastian azzal a kérdéssel folytatta, amelyre már amúgy is tudta
a
választ.
– Hinde volt, ugye?
– Igen.
– Mikor óhajtott erről beszámolni nekünk?
Nem várta meg Haraldsson válaszát, hanem letette. Még mindig nem tudta, pontosan
mikor tűnt
el a mentőautó, és szökött meg Hinde. De nyilván már egy ideje. Különben nem mondaná
be a
rádió. Sebastian sejtette, hogy a híreknek jó sok idő kellett, hogy elérjék a Nyugodt
Klasszikusokat.
Hinde előnyben volt.
És Sebastian egy dolgot tudott.
Ki fogja élvezni.
Muszáj megtalálnia Vanját. Azonnal.
Vanja szeretett futni. Akár télen, akár nyáron. A barátaihoz hasonlóan csomóféle
edzésprogramot
és edzésfajtát kipróbált már. A spinningtől a jógáig mindent. De mindig a futásnál kötött
ki. Az
adta a legtöbb energiát. A legtöbb teret a gondolkodásra. Mintha a lépések és a légzés
ritmusa
kitisztítaná és megtöltené az agyát. Ráadásul nem szeretett csoportosan edzeni. Saját
magának
állított fel kihívásokat. Ma este sokat akart futni. Azt a kört megtenni, amelyet olyankor
szokott,
amikor ráér. Talán két kört.
Holnap lesz Ralph Svensson első kihallgatása. Torkel úgy döntött, Vanja is részt vesz
benne. Már
csak az előzetes DNS-elemzésre vártak. Torkel szeretett minél több ütőkártyát tartani a
kezében.
Vanja keresztülfutott a Lidingövägenen Storängsbotten felé. A cél a Lill-Jans erdőbeli
kivilágított
ösvény volt. Vanjának semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az erdőben fusson. A
nyugalom és a
természet illata még erőteljesebbé tette az élményt, a talaj puhább volt, ezzel kevesebb
terhet rótt a
térdre és az ízületekre. Épp gyorsítani kezdett, amikor megérezte, hogy a telefonja rezeg a
nadrágzsebében. Nem mindig hozta magával. Általában nyugalmat akart. Először nem is
akart
tudomást venni róla. Épp belekezdett a második fokozatú légzésbe: két rövid be, egy
hosszú ki, és
nem szívesen állt meg. De lehet, hogy Billy az. Talán meggondolta magát, és eljön futni.
Tökéletes
befejezése lenne ennek a napnak. Vanja megállt, és előhalászta a telefonját. Látta, ki hívja.
Egy
mobilszám, amelyet még nem volt ideje kitörölni.
Sebastian Bergmané.
Visszatette a telefont.
Hadd telefonáljon, amennyi jólesik.
Úgyse fogja felvenni.

Sebastian háromszor egymás után hívta Vanját. A lány kétszer nem vette fel. Harmadjára
kinyomta. Ellinor visszajött a pezsgőspoharával. Szeretetteljesen nézett rá. Próbált
kibékülni.
– Folytatjuk?
Válaszként Sebastian egész egyszerűen kinyitotta a bejárati ajtót, és egy pillantás nélkül
kiment
a lakásból. Bevágta az ajtót Ellinor előtt, a csattanás csak úgy visszhangzott a csöndes
lépcsőházban. Ismét egyedül a való világban. Ahol Edward Hinde is tartózkodott.
Szabadlábon.
A lépcsőn lefelé felhívta Torkelt. A kollégája a változatosság kedvéért azonnal felvette, de
nem
volt épp baráti a hangja.
– Mit akarsz?
Sebastian megállt a lépcsőn.
– Figyelj most rám, Torkel. Hinde megszökött.
– Mi a francról beszélsz?
– Bízz bennem. Szerintem Vanját akarja elkapni.
– Miért akarná? Miért gondolod, hogy megszökött?
Sebastian érezte, ahogy viharosan nő a frusztrációja. Mögötte lesben állt a pánik, hogy
lecsapjon
és széttépje, de még ellenállt. Muszáj ésszerűnek hangzania. Nem rémültnek, különben
Torkel
sosem hisz majd neki. De hinnie kell. Itt most perceken múlhat a dolog.
– Nem gondolom, hogy megszökött. Tudom, hogy megszökött. Felhívtam Lövhagát. Van a
közeledben egy tévé?
– Igen.
– Akkor nézd meg teletexten. Biztos ott van. Eltűnt egy mentőautó, miközben egy beteget
szállított kórházba Lövhagából. Hinde volt az.
Sebastian hangjának komolysága hatott Torkelre. Olyan éllel beszélt, hogy nehéz volt
figyelmen
kívül hagyni. Torkel bekapcsolta a tévét a távirányítóval, és kiválasztotta az SVT1-et.
Teletext.
Hírek legfelül.
– Nincs odaírva, hogy Hinde az.
– Hívd fel azt az idióta Haraldssont, ha nekem nem hiszel.
Sebastian ismét elindult. Éreznie kellett, hogy tart valahová. Csinál valamit.
– Hiszek neked, hiszek neked, de miért akarná Vanját? Nem értem. A többi gyilkosság
mind
ellened irányult. Miért akarná most őt?
Sebastian vett egy mély levegőt. Itt volt az a határ, amelyet eddig nem tudott átlépni, de
egyre
nehezebbnek tűnt távol tartania magát tőle.
Attól, amit tudott.
Amit nagy valószínűség szerint Hinde is tudott.
Az igazságtól.
– Csak higgy nekem – ennyit tudott kinyögni. – Kérlek, Torkel, higgy nekem. Hívd fel.
Nekem
nem veszi fel.
– Lefeküdtél vele? – kérdezte Torkel gyanakodva.
– Kérlek! Dehogy, a fenébe is! De láttam Hindén, amikor Vanjával találkozott. Valamit
felébresztett benne. Ott voltam. Látta, hogy kollégák vagyunk. Ez elég neki.
Torkel hümmögött. Ez nem is hangzott akkora őrültségnek. Vanja járt Hindénél egyedül is,
ebben Sebastiannak igaza van. Vanja ködösített a kihallgatást illetően, amelynek során
megkapta
Ralph nevét. Kerülte a témát.
Talán nagyobb a kockázat, mint sejtette. Egy olyan kockázat, amelyet nem akar vállalni.
– Már hívom is. Találkozunk a rendőrségen.
Csönd lett a kagylóban. Torkel letette. Sebastian kiment, és lázasan taxi után kutatott.
Vanja felfelé futott az ösvény leghosszabb lejtőjén. Kisebbeket lépett, kicsit szökdécselt,
tartva az
ütemet és a légzést. Két rövid be, egy hosszú ki. Nagy levegő, egész mélyre. Jól ment.
Erősnek
érezte magát. Még inkább a levegővételre koncentrált, amikor elérte a dombtetőt.
Ellenőrizte a
pulzusmérőt. A maximum nyolcvannyolc százaléka. Megint megcsörrent a telefonja.
Sebastian
most már tényleg feladhatná. Vanja már arra sem vette a fáradságot, hogy elővegye a
készüléket a
zsebéből. Tovább futott. A telefon tovább csöngött. Fogd már fel, gondolta, amikor a
csöngés
abbamaradt.
Nagyobbakat lépett, tartva a légzés ütemét. A lába lüktetett. Még jobban erőltette magát.
Kilencven százalékig a pulzusmérőn. Korai még a hajrázás. Még több mint négy kilométer
van
hátra. Némileg csökkentett a tempón. Kettő be, egy ki.
Folytatta a futást. Az ösvény egy erdei utat keresztezett. Vanja oldalra pillantott. Ott állt
egy
autó. Egy farakás mellett. Egy ezüstszínű Toyota. A jobb oldali indexe villogott. A lány csak
néhány
lépéssel később fogta fel, mit is látott. Lelassított és megállt. Előrehajolt, tenyerével a
térdére
támaszkodott egy pillanatra, de rögtön ki is húzta magát. Túl izgatott volt ahhoz, hogy
várjon.
Csípőre tette a kezét, és kitolta a mellkasát. Szabályozta a légzését, amíg visszafelé
sétált az erdei
úthoz. A kocsi ott állt. Nem járt a motor, ha jól hallotta. A közelben senki.
WNF 766.
Ez az. Ezt az autót lopták el Brunnából. Emlékezett rá, mert hallotta, hogy Billy és egy
másik
kolléga arról beszélgetnek, lehetséges-e, hogy Svédországban valaki WTF[1] rendszámmal
furikázik.
Egy beszélgetés, amelyet Billy Vanjával folytatott volna le, ha minden olyan lett volna,
mint
szokott. A kolléga tudta, hogy volt LOL[2] rendszámú autó, tehát nyilván van WTF is. A
közlekedési
hatóság úgyse lenne képes lépést tartani az internetes rövidítések gyorsan változó
világával.
Vanja besétált az erdei útra, és a parkoló autóhoz közelített. Letörölte a homlokán folyó
izzadságot a csuklópántjával. Arcát a vállához dörgölte. Kíváncsi rovarok kezdtek szálldosni
körülötte, csábította őket az izzadság és a Vanjából áradó meleg.
Az autó üres volt. A lány az arca két oldalához tartotta a kezét, amikor benézett az
ablakon.
Valami sötét folyt az anyósülésre és a padlóra. Valószínűleg vér. Vanja óvatosan
megpróbálta
kinyitni az ajtót. Nem volt nála kesztyű. Az ajtó zárva. Jobbra lépett, és benézett a hátsó
ülésre.
Semmi. Kihúzta magát. Már épp elő akarta venni a telefonját, hogy jelentést tegyen a
dologról,
amikor megérezte.
A szagot. A bűzt. Eltéveszthetetlen.
Vanja hátrafelé ment, és megállt a csomagtartó előtt. Ki se kell nyitnia. Úgyis tudja, mit
talál
odabent. Nem kit, hanem mit.
Az a szag. Édes, mégis csípős. Kissé fémes.
Hullaszag.
Megpróbálta kinyitni a csomagtartót. Remélte, hogy az is zárva lesz. Nem volt. A
csomagtartó
egy kattanással kinyílt. Vanja gyorsan megfordult, kezével a szája előtt. Amikor sikerült
úrrá
lennie a hányingerén, visszafordult. Levegőt vett, de csak szájon át.
Egy férfi. Idősebb. Felpuffadva. Felfúvódva. Kékeszöld. A kipukkadt hólyagokból vékony
csíkban
folyt a barnásvörös folyadék. A rothadás miatt folyadék csöpögött az orrából és a szájából
is.
Összhatását tekintve nedves volt, szinte folyékony. Vanja visszacsukta a csomagtartót, és
hátrált
néhány lépést, miközben elővette a telefonját.
Nem Sebastian hívta utoljára. Most látta csak, hogy Torkel.
Valami megreccsent mögötte. Villámgyorsan megfordult. Feszülten. Hat-hét méterrel
odébb
egy nagydarab férfi állt. Törött orr, lófarok, vörös sebhely húzódott a bal szeme fölül le az
arca felé.
Roland Johansson. Valószínűleg a farakás mögül került elő. Úgy, hogy Vanja nem is hallotta
meg.
Méretéhez képest kecses. Vanja lassan hátrálni kezdett. Roland meg felé lépegetett. Nem
sietett.
Tartotta a távolságot. Néhány lépés után Vanja nekiütközött az autónak. Gyors pillantást
vetett
lefelé, aztán vissza Roland felé. Dübörgött benne az adrenalin. Érezte, hogy ver a szíve,
miközben
kioldalazott a kocsi mellől jobbra. Tett még egy lépést jobbra. Ki az út közepére. Semmi
sem volt
mögötte, ami megállíthatja.
Roland Johansson. Nagy. Erős.
Sosem győzné le közelharcban. De elfuthat. Roland továbbra is közeledett. Egy lépést tett
előre.
Vanja egyet hátra. Fegyelmezetten. Nyugodtan. Kitapogatta, hová lép. Nem botolhat meg,
akkor
vége a dalnak. Tartotta a távolságot. Összeszedte magát, hogy gyorsan megforduljon és
elfusson.
Kitörjön. Roland sosem fog hét métert behozni. Lehetetlen. Sikerülni fog.
Roland megállt. Most! Most fog ő is nekiindulni. Most! Vanja megfordult, és ugyanabban a
pillanatban ellökte magát a bal lábával, amilyen erővel csak tudta. Nekilódult…
…és azonnal égő fájdalmat érzett a mellkasában. Aztán a sajgás kiterjedt az egész
testére. A jobb
lába, amelynek előre kellett volna löknie, csak tehetetlenül remegett, nem sikerült
támasztékot
találnia a kavicson. A térde megbicsaklott. Messziről hallott egy sikolyt, és miközben a
talajra
zuhant, rájött, hogy ő sikított. Fájt, de nem érezte. Az új fájdalom nem tudta semlegesíteni
az elsőt,
amely még mindig a testében hullámzott. Apró kövek nyomódtak az arcába, ahogy a földön
feküdt
és rángatózott. A könnyei között egy alakot látott közeledni. Pislogott. Erősen. Nem tudta,
hogy
akarattal vagy akaratlanul. A teste továbbra sem engedelmeskedett. Néhány pillanatig
tisztán
látott. De hát ez nem lehet igaz.
Elképzelhetetlen. Lehetetlen.
Edward Hinde állt előtte.
Egy sokkolóval.
1 Az angol „What the fuck?” kifejezés rövidítése az internetes szlengben. Jelentése: „Mi a
franc?”
2 Az angol „laughing out loud” kifejezés rövidítése az internetes szlengben. Jelentése:
„hangosan felnevetni”.

Sebastian feltépte az üvegajtót, és berohant a rendőrségre. Beléptetőkártya nélkül csak a

recepcióig jutott, meg az ott ülő nőig. A nő nem akarta beengedni, akármennyit ordítozott
is.
Torkel meg még nem érkezett meg. Visszahívta Sebastiant néhány perccel az első
beszélgetésük
után, hogy elmesélje, Vanja neki sem veszi fel a telefont. Sokkal nyugtalanabb volt, mint
korábban,
és úgy tervezte, felhívja Billyt, hátha tudja, hol van Vanja. Közben pedig a rendőrségre
tartott.
Ez tíz perccel ezelőtt történt.
Sebastian ismét kirohant, amíg mozgott, kevésbé fájt az egész. Elővette a telefonját.
Elindult a
Hantverkargatan felé, amíg arra várt, hogy Torkel felvegye. A mobilja kicsöngött. Aztán
Sebastian
meglátta Torkelt az autójában kicsit odébb. Kinyomta a hívást, és integetve rohant a sötét
autó felé.
Torkel nevét kiabálta, a járókelők utánafordultak. Nem érdekelte. Torkel megláthatta, mert
az autó
lefékezett, megfordult egy íven a lámpa előtt, és felé közeledett. Lehúzódott az út szélére,
és pont
Sebastian előtt megállt. Torkel kiszállt a kormány mögül.
– Billy szerint kiment futni. Azt tervezte.
– A műszaki főiskola mögött szokott futni.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Szerintem igen – tette hozzá. – Valami ilyesmit mondott egyszer.
Természetesen pontosan tudta, merre szokott edzeni Vanja. Néhányszor követte. Nem
végig az
ösvényen. De odáig. Start és cél. Bizonyára a nagy kört akarta lefutni. Azt szokta, ha van
ideje. És ha
Sebastian követte, akkor talán Ralph is. Az árnyék árnyéka. Tehát Hinde tudhat róla.
Sebastian mozdulatlanul állt egy darabig, aztán visszatért a pánik.
– Meg kell találnunk! – kiáltotta.
Kivágta az anyósülés ajtaját. Torkel megpróbálta megnyugtatni.
– Billy úton van. Megvárjuk. Már futott vele néhányszor. Talán pontosabban tudja.
Sebastian sóhajtott, semmi kedve nem volt várni. De ha Billy ismeri az útvonalat, az
megkönnyíti
a dolgokat.
– Hol van már?
– Bármikor befuthat. – Torkel áthatóan nézett Sebastianra.
– Addig is küldj oda embereket.
Torkel bólintott, és elővette a telefonját. Sebastian menni akart. Reszketett az
idegességtől, de
próbálta elrejteni. Miközben Torkel járőröket küldött a Lill-Jans erdőbe, hirtelen egy alakra
mutatott, aki biciklivel közeledett. Billy. Látszott, hogy ő is ugyanúgy átérzi a helyzet
komolyságát, mint az autónál állók. Látták, milyen erővel pedáloz. Félúton találkoztak. Billy
nehezen szedte a levegőt.
– Már indulunk is. Te vezetsz, Billy.
Mindhárman visszarohantak az autóhoz. Amikor odaértek, és már szálltak volna be,
egyikük
telefonja csörögni kezdett. Sebastian érezte a rezgésből, hogy az övé. Elővette, és a
többiek felé
fordult.
– Várjatok.
Megnézte a kijelzőt. A szám, amelyet úgy szeretett volna látni. Kifújta a levegőt.
– Vanja az. – Már fel is vette. – Hol vagy?
A hang azonban nem Vanjáé volt.
– Üdv, Sebastian!
Edward Hinde.
Torkel és Billy látták, hogy Sebastian elsápad. Megmerevedik. Kővé válik.
– Mit akarsz? – nyögte ki végül.
A többiek azonnal rájöttek, kivel beszél. Senki más nem vált ki ilyen reakciót Sebastianból.
Edward a győztesek könnyed hangján beszélt hozzá.
– Gondolom, ha valaki, te tudod. Mikor akartad elmesélni neki?
Sebastian elfordult a többiektől. El akarta rejteni az érzéseit előlük. Nem állhat
reflektorfényben,
amikor az élete darabokra hullik.
– Első ránézésre nem vagytok egyformák – folytatta Hinde. – De majd megvizsgálom
közelebbről
most, hogy lehetőségem van rá.
– Ha hozzáérsz, megöllek!
– Csak ennyi mondanivalód van? Tényleg elhagytad magad, Sebastian. Öröm volt hallgatni
a
megfogalmazásaidat. De már nem vagy olyan éles elméjű, úgy hallottam.
Sebastian érezte a telefonon keresztül, hogy Hinde élvezi ezt az egészet. Erre várt éveken
keresztül.
– Pofa be! Unom a játékaidat. Nem nyúlsz Vanjához!
– Nem gondolod, hogy szinte költői, hogy négy gyilkosság után megállítottál, én pedig
Ralphot
állítottam meg négy után. Egyre inkább hasonlítunk, te és én.
– Én nem ölök nőket.
– Nem, te csak megdugod őket. A te nőid is ugyanannyira pótolhatók, mint az enyémek.
Mindegyikük csak… egy tárgy. Még nem mertél végigmenni az úton. Pedig tetszene…
Sebastian arca szinte elfeketedett a dühtől. Már a puszta gondolat, hogy Vanja ennek a
férfinak a
kezében van, elborzasztotta.
– Te beteg állat…
Hindére nem lehetett ezzel hatni. Sebastian hívhatta, ahogy akarta. Akármelyik szót
választhatta
a szótárból. Nem számított, csak egy szó. Most Hinde kezében volt az összes ütőkártya.
– És ha már a végigjárt utakról van szó… El tudod viselni, hogy még egy lányodat
elveszítsd?
Sebastiannak nehezére esett a telefont tartani. Legszívesebben elengedte volna, és a
telefonnal
együtt a földre zuhant volna. Két lány. Mindkettő halott. Mi másért lenne érdemes élni?
– De talán megtalálsz újra. Mint a régi szép időkben.
Aztán Hinde bontotta a vonalat. Sebastian leeresztette a telefont, Billyre és Torkelre
nézett, akik
ugyanolyan sápadtan álltak előtte, mint amilyen sápadt ő maga is volt.
– Hinde elkapta. Azt akarja, hogy megtaláljam.
Erről szólt az egész.
Másokon át nem lehet bosszút állni.
Igazi bosszút keresett. Sebastian életét akarta.
Ebben a pillanatban Sebastian ezt el is tudta fogadni.
Bár megtalálná! Torkelre nézett.
– Találkoznom kell Ralphfal.
Torkel elővette Sebastian beléptetőkártyáját a zsebéből, és átadta neki.
– Gyere.

Emlékezett a citromlepkékre a gyerekkorából. Szerették a ház mögötti mezőt. Amikor

kicsi volt,
el is kapott párat. Felfordított poharak alá tette őket, és kíváncsian nézte, hogy próbálnak
megszökni. Néha hagyta őket meghalni a pohár alatt. Néha kitépte a szárnyukat, és
figyelte, ahogy
szárnytalanul másznak körbe-körbe, míg végül felfordultak. Akármelyik módot választotta
is, nem
volt jelentősége. A küzdést akarta látni. A túlélésért folytatott küzdelmet, bár a sorsuk
már úgyis
eldőlt. Ez volt életének a vezérfonala. Megtalálni a pillanatot, amikor az áldozat feladja a
harcot, és
elfogadja a tényeket. Kevés ember jutott idáig.
Továbbsétált a ház felé. Rég nem járt itt senki. Jó érzés volt. A kitört ablakok és a rohadó
fahomlokzat illett a jelenethez, amelyet olyan régóta hordozott magában.
Amelyről fantáziált.
Amelyről álmodott.
Most végre megvalósul. Ezután nehéz lesz találni egy jobb fantáziát, amelyet
megvalósíthat.
Mert Vanja tényleg Sebastian lánya. Ehhez immár kétség sem fért. Sebastian reakciója a
telefonban
a bizonytalanság utolsó morzsáját is eltüntette.
Roland már bevitte a házba az autóból. Erős lány, harcolt és küzdött a fején lévő zsák és
összekötözött végtagjai ellenére. Az ajtónál megfeszült, mint egy acélrugó, és Edward
látta, hogy
Roland azon gondolkodik, beleverje-e a fejét az ajtófélfába, hogy megnyugodjon. Edward az
utolsó
pillanatban leállította. Megint a sokkolót használta, a lány nyakához nyomta, mire az egész
test
görcsbe rándult, majd elernyedt Roland karjában. Edward nem akart benne kárt tenni
szállítás
közben. Annyira épnek és tisztának kellett lennie, amennyire csak lehetett. Csak semmi
kék folt
vagy horzsolás.
Az öreg acélágyat átvitték a nagy hálószobába. Olyan boldog lett, amikor Roland elmesélte,
hogy
még mindig megvan. A tapéta levált, de itt-ott felismerte a kék Anjou-liliom mintát.
Áporodott,
penészes szag terjengett, de most nem számít. Néhány illatgyertya majd segít. Feltették
az ágyra a
vékony matracot, amelyet Roland még korábban idehozott. Rendesen odakötözték Vanja
lábait az
ágy végéhez gyorskötözővel. Edward újra ellenőrizte, hogy elég szoros-e. Vanja izzadt volt
a
harctól, és Hinde nyugtatólag megsimogatta meleg bőrét. Aztán kiment, hogy behozza az
autóból
a többi felszerelést.
Roland pont a kapu mellé parkolt le a Toyotával. Meleg este volt, csöndben sétáltak végig
a
füvön, amely már sárgállott az elmúlt napok szárazsága miatt. Edward mindig olyan
biztonságban
érezte magát a nagydarab Roland mellett. Hiányzott neki. Most megint minden jó volt. Az
autónál
Roland kivette a barna kartondobozt, amely végig ott volt a hátsó ülésen. Jó súlya volt.
Edward a
barátjára nézett.
– Mindent elhoztál? – kérdezte.
– Igen, de nézd meg te is, a biztonság kedvéért.
Hinde a fejét rázta.
– Bízom benned, Roland.
Fogta a ládát, és letette maga mellé. Roland felé fordult, aki kivette a dzsekijét a kocsiból,
és
készülődött, hogy induljon. Edward megállította.
– Itt most elválunk. Most már rajtam áll. Szabadulj meg a kocsitól, kérlek. A testet hagyd
benne.
Roland bólintott. Hinde felé nyújtotta kezét, aki megrázta.
– Vigyázz magadra.
– Úgy lesz.
Át is ölelte Rolandot. Barátilag. Roland beugrott az ezüstszínű autóba, sebességbe tette, és
elhajtott. Hinde továbbra is ott állt, és az autó után nézett, amely a közeli erdő felé haladt.
A korai
este sötétbe borította az erdőt, a kocsi hamarosan eltűnt. Még a motor hangja is elhalt
egy idő
után. Csönd lett.
Most már csak ő van és Vanja.
Kis szerencsével nemsokára Sebastian is.
Felemelte a nehéz ládát, és visszament a düledező házhoz. Sok a tennivaló.

Kicsi szoba. Áporodott levegő. Por és izzadság. A szellőzőrendszer régi volt, a

hőmérséklet a
harminc fokhoz közelített. Sebastian lélekben megköszönte az építésznek, hogy nincs
ablak. Ha
a nap is besütne, tényleg kibírhatatlan volna. Torkel és Sebastian ugyanarra az oldalra
ültek. Ralph
Svensson velük szembe. Jellegtelen börtönruházatot viselt. Kicsit magába roskadt. Egyik
férfiról a
másikra járt a pillantása, míg végül megállapodott Torkelen.
– Csak vele beszélek – biccentett Sebastian felé.
– Nem maga határozza meg, kivel beszél.
– Hát akkor…
Ralph ismét elhallgatott. Összekulcsolta a kezét a hasán. Lehajtotta a fejét. Torkel
sóhajtott. Nem
akarta, hogy a presztízs az eredmények elé álljon. Ralph volt a kapocs Hindéhez, aki fogva
tartotta
az egyik barátját és kollégáját. Nincs idő semmi másra, csak ami gyorsan megy. Torkel
hátratolta a
széket és felállt. Sebastian vállára tette a kezét, mielőtt egy szó nélkül az ajtóhoz lépett
volna,
amelyet aztán kinyitott, és eltűnt.
Amint az ajtó bezárult, Ralph felemelte a fejét, és Sebastian szemébe nézett. Kihúzta
magát,
alkarját az asztalra tette, és előredőlt. Sebastian csöndben ült, és várt. Ralph kutató
pillantást vetett
rá. Hindétől leshette el. Bár Sebastian kételkedett benne, hogy Ralph ugyanannyit fel tud
mérni a
tekintetével. De belemehetett a játszmába egy kis időre. Neki tetszett ez a csöndes
macska-egér
játék. Legalább van ideje összeszedni a gondolatait. Félretenni az érzelmeit. Elnyomni a
nyugtalanságot. Ha most kitör és érzelmeskedik, nem segít Vanján. Elő kell szednie azt a
Sebastiant, aki egykor volt.
Hűvös. Rugalmas. Elemző.
Aki tudott változtatni a dolgokon.
– Sebastian Bergman. Hát végre találkozunk.
Ralph törte meg a csendet. Ráadásul egy olyan mondattal, amely arról árulkodott,
lenyűgözi a
beszélgetőpartnere. Hálás a találkozásért. Ettől Sebastian fölénybe került. Egyáltalán nem
Hindeanyag.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Sebastian semleges hangon, és nem válaszolt Ralph
bevezetőjére,
csak egy megerősítő mosollyal.
– Hogy érti?
Sebastian a vállát vonogatta.
– Egyszerű kérdés. Hogy érzi magát?
– Miért akarja tudni?
Igazából nem akarta tudni, de az évek megtanították rá, hogy ez egy pompás bevezető
kérdés.
A maga egyszerűségében többet árult el az ellenfélről, mint az hitte volna. Jelen esetben a
vonakodás azt jelentheti, hogy Ralph nem szokta meg, hogy bárki is a hogyléte felől
érdeklődik.
Kényelmetlenül érzi magát. Talán aki eddig kérdezte, azt nem érdekelte a válasz. Így tehát
szükségtelen a témánál leragadni. Azt is jelentheti, hogy Ralphnak rossz emlékei vannak
arról,
amikor kiadta magát érzelmileg. Hogy a túlságos nyíltság megbosszulta már magát.
Sebastian
nem mélyült el jobban a témában. Gyorsan kapcsolt, és témát váltott. Az egyszerű
provokációt
választotta.
– Milyen érzés, hogy csak egy figura Edward játékában?
– Jó érzés. Jobb, mint csak Ralphnak lenni.
Sebastian bólintott.
Csak Ralphnak lenni.
Éngyengeség. Ő maga nem elég. Hogy magától ment Hindéhez, és ismerte be a tettét,
csak
locsogás. A vele szemben ülő embernek soha a büdös életben nem lett volna ilyen
nagyszabású
ötlete. Sosem kezdeményezett volna ilyesmit. Sebastiant meglepte volna, ha bármiben is
sikereket
ért volna el az életében. A Hinde-imádata is ennek mondott ellent. Az újságkivágások
Ralphnál
magukért beszéltek.
Dicsőség és megerősítés.
Hinde mindkettőből juttatott neki. Így nehezebb lesz Sebastiannak kiszednie belőle, amit
akar.
Nehezebb, de nem lehetetlen. Csak éket kell verni közéjük.
– Tudja, hogy találtuk meg?
– Igen.
– Tudja, ki adta fel?
– Igen, elmondták.
– Nehéz lehet csalódni valakiben, akiben addig megbíztunk.
– Ha a Mesternek terve van, és ez is a része, akkor…
Ralph széttárta a karját, a kezét tenyérrel felfelé fordította. Ha az ember nem tudná, hogy
megölt
négy nőt, akár jámbornak is nézhetné.
– Én csak egy egyszerű ember vagyok, aki próbál egy nagy ember nyomdokába lépni –
folytatta.
Sebastian felállt, és elkezdett körbejárni a kicsi, meleg szobában. Rohant az idő. Muszáj
volt
uralkodnia magán, hogy ne mutassa ki, mennyire feszült. Nincs más út. Tudta jól.
– Maga ennél is több. Edward ezért juttatta ide.
– Hízelegni próbál?
– Talán nem érdemli meg?
– Mindent, amim van, a Mesternek köszönhetek. Maga is.
– Tényleg? Hogyhogy?
– A könyvei. Az ő szavai. Az ő történetei, amelyekkel sikereket ért el. Ahogy én is. Ő egy
nagy
ember.
Sebastian figyelmesen hallgatta. Mintha leckét mondana fel. Mintha betanult szöveg lenne.
Mantra. Valami, ami egykor igaz volt, de most kérdésessé vált. Vagy Sebastian csak azt
hallotta,
amit szeretett volna?
– Tehát mi ketten csak kis halak vagyunk. Baromira idegesítő, ha kíváncsi a
véleményemre.
– A különbség kettőnk között az, hogy maga azt hiszi, hozzá mérheti magát. Én tudom,
hogy
nem. – Ralph bólintott, mintha most jött volna rá valami fontosra. – Ezt akarja
megmutatni
nekünk. A helyünket a pokolban, amelyet életnek hívnak.
Sebastian nem vette figyelembe a szónoki fogásokat, csak a lényegre figyelt. Mit akar
csinálni az,
aki a gödör fenekén kuksol? Kimászni.
– De maga elhagyta a helyét. – Sebastian az asztallapra tenyerelt, és Ralph felé hajolt. –
Fejlődött.
Többet tud, mint hozzá mérni magát.
Dicsőség és megerősítés.
Működni látszott. Ralph oldalra döntötte a fejét. Nem csak figyelt. Figyelt és gondolkodott.
Felülvizsgálta a dolgokat.
– Nem gondolja, hogy érdekes, hogy Edward pont akkor csukatta le, amikor épp lehagyni
készült
őt? – kérdezte Sebastian.
– Én nem így látom…
Talán korábban tényleg nem így látta, de most gyökeret vert a gondolat. Ezt Sebastian
tisztán
érzékelte. Folytatta a kitaposott úton. Úgy érezte, vezet valahová.
Dicsőség és megerősítés.
– Edward így látja – jelentette ki. – Csak egyetlen okból csukatta le. Nyugtalanította, hogy
nagyobb lesz nála.
Sebastian látta, hogy Ralph még inkább kihúzza magát. Minden szóval nőtt. Mindennel, amit
belátott.
– Nem hiszem.
Dehogynem hiszed, gondolta Sebastian. Most már így hiszed. Talán teljesen pszichopata
vagy, de
a testbeszédedet még te sem tudod irányítani.
Most már csak annyi kellett, hogy elhitesse vele még jobban. Hogy ne hagyjon neki időt
gondolkodni. Az éket beverte. Most már csak szét kell feszítenie a páncélzatot.
– Kérdezzen engem. Kitől féltem, Edwardtól vagy magától? Ki járt a fejemben?
Gondolkozzon.
Sebastian csak úgy ontotta a szavakat. Gondolkodnia sem kellett. Nem kellett a
szófordulatok
között válogatnia. Ez volt az igazság, és jólesett végre kimondani. Mennyire félt! Mennyire
rosszul
érezte magát! Az egyetlen, amire figyelnie kellett, hogy távol tartsa a dühöt. Hogy növelje
Ralph
egóját. Még előrébb hajolt. Szinte suttogott.
– Maga ártott nekem. Álmatlan éjszakákat okozott nekem. Maga miatt kételkedtem
magamban.
Maga a csillag. Aki él. Kiről írtak? Kitől félt az egész város? Ki kapta az összes figyelmet?
– Még mindig én kapom.
– Már nem sokáig. Amíg itt ül, Edward kint van. Kezében a stafétabottal.
Ralph teljes döbbenettel nézett rá. Sebastiant már korábban is érdekelte, vajon tudott-e
Ralph
Hinde terveiről. Most megkapta a választ, és kérdezni se kellett.
– Hogyhogy kint? Megszökött?
– Igen.
Sebastian látta, hogy próbálja Ralph feldolgozni az információt. Összerakni a képet. Nem
járt
sikerrel.
– Nem tudta? Nem mesélte el magának?
Ralph nem válaszolt. Nem is kellett. A csalódottságot nem lehetett nem észrevenni.
– Biztos nem akarta, hogy tudjon róla – egyértelműsítette Sebastian, nehogy Ralph ne
érezze át
teljes mértékben a csalódottságot, vagy legyen ideje valami magyarázatot találni az
esetre.
– El akarta venni az erejét – folytatta Sebastian. – Úgy értem, ki fél most már magától?
Ralph teljesen összezavarodva nézett rá. Sebastian érezte, hogy most már nyerésre áll.
– De megtarthatja az erejét – mondta olyan nyugodtan és bizalmasan, ahogy csak tudta. –
Átveheti az irányítást a fölött az ember fölött, aki eddig magát irányította. A Tanítvány
lesz a
Mester. Nem ezt akarta mindig? Olyanná válni, mint Edward Hinde?
– Már most jobb vagyok, mint Edward.
Edward – Sebastian örömmel észrevételezte, hogy ezt mondta. Már nem a Mester.
Ralph eltökéltséggel az arcán nézett fel.
– Én ötöt gyilkoltam meg.
Dacos hang.
Sebastiant kirázta a hideg. Ötöt? Még egy nőt? Valakit, akit nem találtak meg. Hogy nem
vették
észre? Ki volt az?
– Megöltem a kövér férfit is – magyarázta Ralph, amikor látta, hogy Sebastian értetlenül
néz rá.
Trolle. Igen, Trolle meghalt. Sebastian ezt már tudta. De a megerősítés nagy erővel
csapott le.
Becsukta a szemét. Muszáj volt koncentrálnia. Már félúton járt. Több védelmi vonalat
bevett.
Felfeszítette a páncélt. Nem kezdhet el érzelmeskedni. Trolle meghalt. Nem újdonság. El
kell
fogadni. Nyerni kell.
– Az nem számít.
– Miért nem?
– Azt nem tervezte.
Sebastian látta, hogy vékony jégre tévedt, de remélte, hogy eleget értett meg Ralphból
ahhoz,
hogy így is sikerüljön a dolog.
– Nem olyan nagy ügy agyonverni valakit az utcán – folytatta. – Erre bármelyik hülye
képes.
– Az autóban – töprengett Ralph.
– Micsoda?
– Az autóban szúrtam le. De értem, mire gondol. Nem volt a rituálé része.
– És maga ennél jobb.
Ralph melegen nézett fel Sebastianra. Edward azt mondta, hogy ő és Sebastian
hasonlítanak.
Hasonlítottak is. Mindketten meglátták őt, Ralphot. Azért, mert létezett. Azért, mert az
volt, ami.
Jelentett valamit. De Edward átverte. Hátba szúrta.
Sebastian egy mosollyal fogadta Ralph szinte lenyűgözött pillantását. Elöntötte a melegség.
Elérte. A bizonytalan magot, amely megerősítésért kiáltott. Most már csak dolgozni kell
rajta.
– Hogy érzi magát most? Sok lehet ezt feldolgozni.
– Furcsamód erősnek érzem magam. – Ralph szünetet tartott, végiggondolta, majd
bólintott. –
Értékesnek.
– Mert az is. Egy értékes ellenfél. Már csak azt kell eldöntenie, kinek az ellenfele. Így lehet
nyerni.
– Úgy érti, forduljak ellene?
– Jobb, mint ő. – Sebastian levegőt vett. Itt vannak a törésponton. Több előmunkálatot már
nem
tud végezni. Kénytelen jutni valamire. Minden perc számíthat Vanjának. – Szükségem van a
segítségére.
Ralph felnézett rá. Színtiszta csodálkozással.
– Segítsek magának?
– Ez az egyetlen lehetőség. Nélkülem nem tudja kijátszani Hindét. Akkor csak egy
lábjegyzet lesz
a történelemkönyvekben. Hinde pedig él tovább.
– Mit akar, mit tegyek?
Sebastiannak le kellett küzdenie a késztetést, hogy fel ne nevessen. Meg kellett erőltetnie
magát,
hogy el se mosolyodjon. A mindenit, egyszerűen zseniális! Jó érzés újra a nyeregben lenni.
– Válaszoljon egy kérdésre.
– Rendben.
– Ha Edward nem mehet az áldozat lakására, hová vinné?
– Tudják, kire csap le?
– Igen.
– Már meg is tette?
– Igen.
– De nem tudják, hol vannak?
– Nem.
Ralph elmosolyodott, és a fejét rázta. Most már övé az irányítás. Talán túlzottan is.
Sebastian
gyanította, hogy lassan eljut odáig, hogy nem egy ellenfelet választ, hanem mindkettejüket
kihívja. Most már gyorsan kellett cselekednie.
– El kellene olvasnia a könyvét.
– Melyiket?
– Az elsőt. A száztizenkettedik oldalt.
Ralph megint elmosolyodott. Kicsit még nevetgélt is.
– Lemaradtam volna valamiről? – kérdezte Sebastian, félúton kifelé.
– Ez a vészhelyzetben hívható szám. Száztizenkettő. Ahová azért telefonálnak, hogy
megmeneküljenek. Csak tetszett a szimbolika.
Sebastian erre már nem is reagált. Elhagyta a szobát, és remélte, hogy nem lesz több oka
visszatérni.

Mit mondott?
Torkel rögtön a kihallgatóhelyiség előtt csatlakott hozzá, és ment vele tovább a folyosón.
– Megvannak itt valahol a könyveim?
– Melyik könyveid?
– Amelyeket írtam. Van itt belőlük?
– Igen, nálam, a szobámban.
Sebastian gyorsított, kivágta a lépcsőház ajtaját, és elindult felfelé. Kettesével szedte a
fokokat.
Lifttel gyorsabb lett volna, de kellett a mozgás. Az energia úgy áramlott át rajta, mint
valami
fizikai erő. Torkelnek meg kellett erőltetnie magát, hogy lépést tudjon tartani vele.
– Valami újság Vanjáról? – kiáltotta vissza Sebastian menet közben.
– Semmi. Végigjártuk az útvonalát a Lill-Jans erdőben. Semmire sem jutottunk. – Torkel
nehezen
szedte a levegőt. Máris kezdett kifulladni. – Megtaláltuk a mentőautót. Két halott, két
sebesült.
Biztos, hogy segítséget kapott.
– Roland Johansson.
– Talán. Valószínűleg.
Sebastian lassítás nélkül rohant felfelé.
– Miért kellenek a könyveid? Mit mondott?
Torkel minden mondat között nagy levegőt vett. Sebastian nem válaszolt. Csak ment
felfelé. Már
ő is kissé kifulladva.
– Sebastian, válaszolj!
Torkel hangja szinte követelőző volt. Sebastian megállt. Torkel magánkívül volt a
nyugtalanságtól. Hát persze. Megérdemelte, hogy megkapja a választ.
– Azt mondta, benne lesz, hol találom Hindét.
– A könyveidben?
– Az egyikben, igen.
– De hát te írtad, hát nem emlékszel?
Sebastian válaszra se méltatta. Ha emlékezne, nem rohanna épp felfelé a lépcsőn. Akkor
elmondta
volta. A nyugtalanság miatt nem tudott tisztán gondolkodni. Továbbment felfelé. Torkellel
a
nyomában.
Torkel szobájában Sebastian egyenesen a könyvespolchoz szaladt. Azonnal megismerte a
barna
gerincű, sárga betűs könyveket. Kihúzta az elsőt. Mindig olyan kedvesnek tűnt – ez volt a
címe. Az
alcím pedig: Edward Hinde, a sorozatgyilkos. A cím egy idézet volt, amely egy férfitól
származott, aki
három éven át dolgozott együtt Hindével. A nyomozás során kihallgatott kollégák egyike
sem
gondolta volna, hogy valami gyanús lenne Hindével kapcsolatban. Nem is olyan furcsa.
Hinde egy
manipulatív, alkalmazkodó személyiség. A legtöbben csak annyit láttak belőle, amennyit
meg
akart mutatni nekik.
– Tudod, hol kell keresned? – kérdezte Torkel izgatottan.
– Igen. Várj.
Sebastian gyorsan kinyitotta a könyvet a megfelelő oldalon, és olvasni kezdett.
Egy sorozatgyilkosnak, akinek olyan igénye van a rendszerre, mint Edwardnak, nagyon
fontos a gyilkosság
helyszíne. Elsősorban nem földrajzi elhelyezkedés alapján választ. Az otthontól való
távolság, az odautazás
módja és a lehetséges menekülő útvonalak mind alá vannak rendelve a szimbolikus
értéknek…
Ugrott a szövegben.
A választásnak, hogy az áldozat otthonában sújt-e le, elsősorban nem az irányításhoz van
köze, hiszen
minden esetben először járt a lakásokban, amikor gyilkolt. A tetthely kiválasztásában
elsődleges szempont
a biztonságérzet. Ellentmondásosnak tűnhet, hogy biztonságban érzi magát egy olyan
helyen, amelyet
először látogat meg, de egy olyan helyen, ahol a nők nem számítanak arra, hogy
megtámadják őket, az
ellenállás és a menekülés esélye kisebb…
Sebastian elhallgatott, és gyorsan végigfutotta az oldalt.
– Itt.
Ha valami oknál fogva lehetetlen az áldozat lakásán elkövetni a gyilkosságot, valószínű,
hogy Hinde letesz
róla. Utolsó lehetőségként azonban elképzelhetőnek tarthatja, hogy újra megteremtsen,
vagy még inkább
újra meglátogasson egy olyan helyet, amely sokat jelentett neki. Például ahol a fantáziái
vagy a
gyilkosságok egyszer elkezdődtek.
Sebastian becsapta a könyvet.
– Ahol a gyilkosságok elkezdődtek – ismételte Torkel. – Hol történt az első gyilkosság?
– Nem emlékszem a pontos címre, de a várostól délre valahol. Midsommarkransen felé.
– Billy utánajárhat.
Torkel kiment a szobából, Billyt kereste. Sebastian követte.
– A fantáziálás viszont otthon kezdődhetett – mondta. – Az anyja halála után. Ahol a
szexuális
visszaélések is kezdődtek.
Torkelre nézett. A várakozás és az izgalom már szinte kézzelfogható volt.
– A szülői háza Märstában van.

Edward anyja, Sofia Hinde a haláláig a férfi szülőházában lakott. Egy félreeső tanya volt
Rickeby
közelében, Märstától északra. Edward itt nőtt fel. Sebastian kétszer kereste fel a házat,
amíg az
első könyvét írta a kilencvenes évek végén. A ház akkorra már lakatlan és elhagyatott volt.
Sebastian és Torkel a bevetési egység egyik első autójában ültek, és szirénázva hajtottak
az E4-
esen észak felé. Utánuk két furgon haladt, a többi kommandóssal. Torkel és a bevetés
parancsnoka
térképpel az ölükben tervezték meg a rajtaütést. A märstai rendőrség már lezárta a
házhoz vezető
utakat, de Torkel úgy döntött, a bevetési egység folytatja le az akciót. Nekik volt meg a
megfelelő
kiképzésük és felszerelésük. A märstai rendőrség tartalékként funkcionál. Bonyolult
művelet. A ház
félreeső helyen feküdt, ami nekik jól jött, a körülötte lévő nyílt tér miatt azonban nehéz
lesz úgy
közeledni, hogy ne vegyék észre őket. A tény, hogy Hinde egy rendőrt ejtett túszul, csak
növelte az
idegességet és a nyomást. Nem mintha az ilyen pillanatok amúgy feszültségmentesek
lettek volna.
De most valahogy még rosszabb volt a tudat, hogy ha elrontják, egy kollégájuk élete forog
kockán.
Sebastian egész úton csöndben ült. Emlékei alapján megpróbálta minél részletesebben leírni
a
házat a parancsnoknak. Nem volt túl sok emlékképe. A ház nagy, ez rémlett. Kétemeletes.
Düledező. Amire legjobban emlékezett, az a hely volt a lépcső alatt, ahol Edward
gyerekként annyit
ült. Sosem fogja elfelejteni. Hideg és sivár, egy lámpával a plafonon. Hatalmas gerendák,
régi
vizelet szaga. Minél többet gondolt arra a sötét helyre, annál jobban szorongott. A puszta
gondolat
is, hogy Vanja Edward szülőházában van, elviselhetetlen volt.
Upplands Väsbynél tájékoztatás érkezett Billytől. Megtalálta a midsommarkranseni ház
címét az
archívumokban, és úton volt oda egy másik csapattal. Megígérte, hogy jelentkezik, amint
többet
tud.
Két csapat volt úton tehát. Ugyanazzal a céllal. Megmenteni Vanját. Torkel felnézett a
térképről
Sebastianra.
– Gondolod, hogy Märstában van?
Sebastian bólintott.
– A szülőház fontosabb, mint az első gyilkosság helyszíne. Több fantáziát ébreszt.
Sebastian elhallgatott, és kinézett az ablakon. Torkel egy pillanatig úgy gondolta, hogy még
kérdez, de rájött, hogy nem bír. Nem akart túl sokat tudni Hinde gondolkodásmódjáról.
Legalábbis
a részletekről nem. Azokat Sebastian megtarthatja magának. Torkel csak azzal törődött,
hogy
megtalálja Vanját. A parancsnok hozzá hajolt.
– Húsz perc múlva ott vagyunk. Maximum.
Torkel bólintott.
Hamarosan elkezdődik.

Hinde a szobában állt, és Vanját nézte. Engedett a lány lábát szorító kötésen, és levette
róla a
melegítőnadrágot. Erős lábai vannak, ezért egyszerre csak az egyik lábát kötötte ki a
biztonság
kedvéért. De Vanja végig mozdulatlanul feküdt. Hinde nem volt benne biztos, hogy a zsák
alatt
magánál van-e vagy sem. Megérintette a csupasz lábát. Ránézett a fekete bugyira, amely
a szürke
szövet alatt látszódott. Kiélvezte a pillanatot.
Aztán felállt, odament a kartondobozhoz, és a szoba közepére tette.
Kinyitotta, és óvatosan elővette a hálóinget, amely legfölül feküdt. Puha pamutból készült,
és
senki sem használta eddig. Majdnem ugyanolyan mintája volt, mint az eredetinek. Az
anyjáét már
nem gyártották, és Ralph üzletről üzletre járt, amíg talált egy olyat, amelyet Hinde is
jóváhagyott.
Még ha a kék virágok árnyalatnyival kisebbek is voltak, ugyanolyan érzése lett tőle, mint
azoktól,
amelyeket a kilencvenes években használt.
Néhányszor megrázta a hálóinget, aztán az ágy támlájára akasztotta. Visszatért a
dobozhoz, és
elővette a nejlonharisnyát és a frissen vásárolt konyhakést. Alatta megpillantotta az
élelmiszereket.
Majd egy kicsit később kipakolja őket. Először Vanját akarta elintézni. A harisnyát a hálóing
mellé
tette, a kést pedig kicsomagolta. Az élét próbálgatta. Nagyon éles volt, és jól állt a
kezében.
A pengét felváltva borította száz réteg kemény és puha acél, így szinte bármit át tudott
vágni.
Vanja hirtelen megmozdult. Nem nagyon, de egyértelműen, ezért Hinde úgy gondolta,
magához
tért. Itt az idő a következő lépésre. Kockázatos lesz.
Azt akarta, hogy a lány magától vegye fel a hálóinget. Talán nem a maga jószántából, de
legalábbis saját erőből.
Azzal kezdte, hogy megkötötte a bal lábát, amely továbbra is szabadon volt, a
gyorskötőzővel.
Vanja kissé ellenállt, de Hinde határozott mozdulatokkal cselekedett. Felállt, és úgy
döntött, hogy a
nejlonharisnyát később használja majd. Az lesz a második lépés. Odament, és leült a lány
mellé az
ágy szélének közepére. A régi rugók nyikorogtak, a matrac már nem volt olyan puha,
inkább
kényelmetlen. De nincs jelentősége. Vanja úgysem aludni fog benne.
Hinde elővette a kést, és elvágta a lány derekán körbefutó kötelet, amellyel a felsőtestén
lévő
barna zsákot rögzítette. Két kézzel megfogta a zsák alját, és egy határozott mozdulattal
lehúzta
Vanjáról. Feltűnt az arca és szőke haja. Magánál volt. Hinde kíváncsian nézett rá. Szája
szorosan le
volt ragasztva szigetelőszalaggal, amelytől az arca kevésbé szabályos lett. De még így is
szép volt.
A haja rendetlen és kócos, arca kissé piros az erőlködéstől. De a szeme égett.
– Üdv, Vanja! – mondta Edward. – Mondtam én, hogy még találkozunk.
Vanja vadul nyöszörgött válaszként, és Hinde látta, hogy tájékozódásképp körülnéz.
Előrehajolt
és megsimogatta a lány haját. Megpróbálta megigazgatni. Vanja tett egy kísérletet, hogy
lerázza a
kezét, úgy, hogy előre-hátra dobálta a fejét. Hinde megragadta a haját, erre rögtön
abbahagyta a
mozgást. Még közelebb hajolt hozzá.
– Elmondom, hogy lesz.
Elővette a kést, és hagyta, hogy az éles hegye hozzáérjen a lány nyakához. Erősen
odanyomta az
álla alá, a légcső fölé. Látta, hogy Vanja nyugtalanul megfeszül.
– Ki fogom kötni a karjaid, de ha megpróbálkozol valamivel, használni fogom ezt itt.
Tudod,
hogy képes vagyok rá – folytatta.
Vanja nem felelt.
– Bólints, ha megértetted.
Vanja egy millimétert se mozdult. Csak nézett rá.
Hinde szeretetteljesen mosolygott.
Ez egy jó kis harc lesz.
Egyre inkább kedvelte a nőt.

Előregörnyedve vágtak át az erdőn. Sebastian látta a rendőröket, akik előtte haladtak.

A készenléti egység háromfelé vált. Az egyik csapat keletről, az erdőből érkezett.
Mögöttük
osont Sebastian és Torkel. A másik csoport északról, a tó felől közelített, legfőbb
feladatuk az volt,
hogy elvágják a menekülési útvonalat, és tartalékként szolgáljanak. A rajtaütést végző
csoport a
nyugatról jövő lesz. Kénytelenek lesznek végigkúszni a magas fűben, hogy ne látsszanak,
de
mögöttük lesz a lemenő nap, amelynek köszönhetően amúgy is nehéz lesz észrevenni őket.
Az
utolsó húsz méter a kritikus. Akkor láthatóak legjobban a házból, és akkor lesznek
kénytelenek
teljesen nyílt terepen futni, de ebben a kényszerhelyzetben nem volt jobb megoldás. A
bevetés
parancsnoka személyesen vezette a nyugati csoportot, és rádiókapcsolatban állt a többivel.
Torkellel együtt úgy döntött, hogy Torkel és Sebastian a keleti csoport mögött halad a
romos
fészerig a mező szélén, és ott vár. Onnan jól látható a főépület. A keleti csapat majd
továbbmegy a
fészer előtti árokig, és csak akkor hatol be a házba, ha a rajtaütést végző csoport már
bejutott az
ajtón. Náluk sokkgránátok voltak, amelyeket majd behajigálnak a különböző szobákba, hogy
ártalmatlanítsák Hindét. A gránátok igazából veszélytelenek, de erősen vakító villámokat
szórnak,
és hatalmasat robbannak, ami ideiglenesen sokkolja és megsüketíti a szobában
tartózkodókat.
Abban reménykedtek, hogy elég időt nyerhetnek vele ahhoz, hogy Hinde ne tudja bántani
Vanját.
Körülbelül húsz méterre voltak a fészertől, amikor Sebastian átsétált egy dombocskán, és
végül
meglátta a házat. Leguggolt. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint amikor utoljára itt járt. A
kertet
ellepte a gaz, az ablakkeretek üresen ásítottak. A homlokzat egy része hiányzott, a másik
része
pedig teljesen kopár volt. Sebastian emlékezett rá, hogy az állami végrehajtó megpróbálta
eladni
egy bíróságilag elrendelt aukció keretében, amikor másodszor járt itt, de természetesen
senkit
nem érdekelt a hely. Sorozatgyilkosok háza után nem vágyakozott senki.
Sebastian látta, hogy az északi csoport közelít a végső állomáshelyéhez. Oldalra nézett,
ahol a
rajtaütést végző csapatnak kellett volna lennie, de nem látta őket. Ennek megörült. Ha ő
nem látta
őket, talán Hinde sem. Akart is, meg nem is, abban a csoportban lenni, de Torkel
egyértelműen
kijelentette: Sebastian megfigyelőként megy velük. Semmi másra ne számítson. Profiknak
való
feladat ez, nem amatőröknek.

Vanja várt, amíg Hinde levette a gyorskötözőt a csuklójáról. Megpróbálta meglepni egy
elsöprő
erejű ütéssel, de Hinde hátralépett, és ezáltal kitért a csapás elől. Próbálkozik. Nem is várt
tőle
mást. Csapkodott egy kicsit még a levegőben, de Hindének elege lett, előrelépett, és a kés
nyelével
többször erősen megütötte a halántéka fölött. Vanja visszaesett az ágyra. Érezte, hogy
fejének bal
oldalában lüktet a fájdalom. Melegen, mintha vérezne. Az arcához emelte a kezét, hogy
csillapítsa
az érzést. Hinde fölötte állt, és késsel a kezében nézte.
– Lehetek gyengéd, de lehetek kemény is. Te határozod meg.
Dehogy, te határozod meg, gondolta Vanja. Hinde vizenyős szemében várakozás
tükröződött.
Vanjának meggyőződése volt, hogy Hinde gond nélkül megölné. De a tekintete többet árult
el
róla. Azt, hogy élvezi. Hogy vele együtt akarja végigcsinálni a rituáléját. Vanja rájött, hogy
az,
hogy megkérte, hadd érintse meg a haját, része volt annak, ami most történik.
Sebastiannak végig
igaza volt. Volt egy tényleges oka annak, hogy Hinde kettesben akart találkozni Vanjával.
Közel
akart kerülni hozzá. Hozzá akart érni, és Vanja még meg is engedte neki. Korábban azt
gondolta,
nem túl nagy ár Ralph nevéért cserébe. Már nem így látta.
Rémes érzés volt, hogy hirtelen egy leendő tetthelyen találta magát, ahol ő a jövendőbeli
áldozat. A részletek jelentőségét ismerni szörnyűséges. Semmi sem kerülte el Vanja
figyelmét.
A nejlonharisnya, amely az ágy végén lógott. A hálóing, amelyet Hinde az ágyra akasztott.
A kés,
amelyet a kezében tartott.
A többi nőnek megvolt az az előnye, hogy nem tudták, mi fog történni.
De ő tudta.
A rituálé minden egyes lépését ismerte.
Bár igazából ez eltöltötte egy kis reménnyel. Az idő az ő oldalán állt. Minél tovább sikerül
életben maradnia, annál több idejük lesz azoknak, akik keresik. Mert keresik. Ezt tudta.
Edward
Hindét mindenütt keresték. Már nem egy ismeretlen gyilkos volt. Nem olyasvalaki, aki
megszökhet Lövhagából úgy, hogy aztán ne nyomozzanak utána.
Keresik. Keresik.
Muszáj volt ezt hinnie.
Hinde hirtelen ülő testhelyzetbe rántotta fel, és levágta róla a trikót meg a sportmelltartót,
amely alatta volt. A támadás a semmiből jött. Hinde bele akart kezdeni. Vanján már csak
bugyi volt.
Utálta, hogy első reakciója az volt, hogy eltakarta a mellét. Csak gyengének tűnik tőle. Így
leengedte a karját, és hagyta, hogy Hinde nézze. Elvégre csak a teste. Most az életéért
küzdött.
A férfi odahajította a hálóinget neki. A ruhadarab Vanja térdére esett.
– Vedd fel.
Vanja ránézett a hálóingre. Hát így történik. A többiek szabad akaratukból vették fel a
hálóinget.
– Akarsz tudni valamit, ami mindenkinek, többek között Sebastiannak is elkerülte a
figyelmét?
Mindig is érdekelt, hogy volt ez lehetséges. De talán azért, mert ez a legalábecsültebb az
öt
érzékszerv közül.
Vanja kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Még Ralphnak sem meséltem el. De te hamarosan tudni fogod, Vanja. Hamarosan semmi
titkunk nem lesz egymás előtt.
Keresztülment a szobán, és elővett valamit a dobozból, amely kicsit odébb állt. Aztán
visszajött.
Egy kis, szögletes parfümösüveget tartott a kezében. Rámosolygott a lányra, és
néhányszor a
meztelen testére spriccelt belőle. Vanja érezte, ahogy a parfüm nedves kis felhője elér a
torkáig.
– Anya kedvenc parfümje.
Erős illata volt.
Vanja felismerte.
Chanel No 5.

A rádióüzenetek elszaporodtak az elmúlt percekben. Először az északi csapat erősítette

meg,
hogy elérte a pozícióját. Egy kis idő múlva a Torkel és Sebastian előtt álló csapat is így
tett.
Ők ketten a fészer rövidebbik oldala mellett lapultak. Onnan remekül látták a házat, amely
ugyanolyan kihaltnak tűnt, mint eddig. Szinte süketítő csend volt. Már a legyek sem
zümmögtek.
Sebastian feszülten figyelt. Melege volt, az egész teste izzadt. Volt már tetthelyeken,
kihallgatásokon és előadásokon. De ilyenen még soha.
Tehetetlennek érezte magát. Az egész élete forog kockán, és ő mindezt a lelátóról
szemléli.
– Bemennek – mondta Torkel abban a pillanatban, ahogy Sebastian meglátta, hogy hat
fekete
ruhás alak emelkedik ki a fűből a ház mellett.
Most már csak az a kritikus húsz méter volt hátra. Olyan gyorsan futottak, ahogy csak
bírtak, de
közben feszülten figyeltek is. A felszerelésük erősen rögzítve volt, így az egyetlen hang,
amely
hallatszott felőlük, a fekete bakancsuk alatt lehajló fű zizegése volt.
Sebastian makacsul a ház felé bámult. Lázasan kutatott a legkisebb mozgás után is
minden
ablakban. Még nem látott senkit. Nem tudta, hogy ez most megnyugtató-e vagy sem.
A csoport első tagjai elérték a házat. A bejárati ajtó melletti falhoz lapultak. A többiek
utánuk.
Egyikük a földszinti nagy ablak előtt állt. Egy másik a pincelejárat mellett. Ketten elővették
a
gránátokat, és az ajtó felé osontak. Sebastian meglátta az árokban előttük fekvő csoport
valamelyik
tagjának sisakját, amely gyorsan fel-le mozgott, még ők is nyugtalanok és izgatottak
voltak.
Amikor az első csapat minden tagja megtalálta az előre kijelölt helyét, már olajozottan
mentek a
dolgok. Sebastian látta, hogy a bejárat két oldalán állók feltépik az ajtót, és bedobják a
sokkgránátjukat. Az ablaknál állók ugyanezt tették. Egy kis ideig csönd volt, mielőtt a négy,
szinte
egyidejű robbanás fel nem hangzott. Az ablakot megvilágították a villámok, és a csoport
berohant.
Ugyanekkor az árokban lévők is felálltak, és futni kezdtek. Ha lehetséges, még gyorsabban.
Sebastian kimászott a fészer mögül. Újabb robbanásokat hallott a ház felől. Fehér füst
gomolygott
ki a törött ablakokon. Rájött, hogy nem jól van ez így.
Neki kellene bemennie.
Rá vár Hinde.
Hirtelen futni kezdett a ház felé, amilyen gyorsan csak tudott. Torkel utánakiáltott.
– Sebastian, mi a fenét művelsz?
De ő csak rohant tovább.
Vitte a lába a fűben. Elbotlott az ároknál, de ismét talpra állt. Még gyorsabban futott,
ahogy
eddig még soha. Az egyik rendőr a csapatból meglátta, felé fordult, és egy kézmozdulattal
megpróbálta megállítani.
Sebastiant ő sem érdekelte. Meg kell találnia a lányát.
Elérte a bejárati ajtót, és berohant a sötét házba. Állt a füst, magnézium és más fémek
szaga
terjengett. Sebastian annyira kifulladt, hogy nehezére esett levegőt venni. A lépcső alatti
helyiséghez irányította lépéseit. Ez volt az első hely, amelyre gondolt, de megállt, amikor
látta,
hogy az egyik rendőr onnan jön ki.
– Volt ott valami?
A rendőr a fejét rázta.
– Nem, üres. De nem kellene itt bent lennie.
– Volt bent élelmiszer?
– Micsoda?
Sebastian újabb robbanásokat hallott az emeletről, és felrohant a lépcsőn. Az anya
hálószobája
fent volt. Valószínűleg ott vannak.
Az emeleten sötétebb volt, mint odalent, és még több füst. Sebastiannak nehezére esett
tájékozódni, és nemsokára fogalma sem volt, hol is van valójában. Köhögött a füsttől, de
megpróbált arra haladni, amerre a hálószobát gyanította. Lomok hevertek a földön, át is
esett
néhány kilazult padlódeszkán. Lehorzsolta a kezét, de gyorsan talpra állt. Érezte, hogy fogy
az idő.
Hogy el fogja veszíteni őt.
Pár gyors lépéssel beszaladt a szobába. Összeütközött egy alakkal az ajtóban. Először
megijedt
tőle, és hátraugrott. A parancsnok volt.
– Mi a francot keres itt?
– Hol van?!
A parancsnok a fejét rázta.
– A ház üres. Nincs itt senki.
Sebastian ránézett.
– Micsoda?
– Nincs itt senki. Egyáltalán senki.

Elmentek az autókért, és egy gyors eligazítást tartottak a ház előtt. Torkel a

parancsnokkal
együtt állt ki a többi rendőr elé. Másodszorra és harmadszorra is átkutatták a házat.
Eredmény
nélkül. Sebastian maga is bement a lépcső alatti helyiségbe. Reszketve tért be oda, és
kölcsönkérte
az egyik rendőr zseblámpáját, hogy legyen nála valami fény. Ugyanolyan szag volt, mint
azelőtt.
Talán még rosszabb. De gyakorlatilag üres volt az egész. Néhány régi sörösüveg a padlón.
De most
nem volt élelmiszer ott, ahová az ifjú Edward Hinde helyezte egykoron a titkos készleteit.
Sebastiannak ez elegendő bizonyíték volt. Hinde sosem hagyná ki ezt a lépést. Az elrejtett
élelmiszer adott neki biztonságérzetet. Sok minden bátorította, hogy véghezvigye a tetteit.
Sebastiannak meggyőződése volt, hogy ahol Vanja van, takarosan felállított élelmiszerek
sorakoznak egy kis, zárható helyiségben. És ott állnak addig, amíg Vanját meg nem
találják.
Valószínűleg holtan.
Főleg, ha ilyen sebességgel halad a kutatás, mint most.
Minél előbb vissza akart menni a rendőrségre, és újra akarta kezdeni. Ralph hazudott.
Sebastian
ezúttal felhagy a kedveskedéssel, és tesz róla, hogy a helyes választ kapja meg.
Ismét frusztráltan nézett Torkelre és a rendőrökre. Nem értette, mi tart ilyen sokáig.
Indulniuk
kell.
Végre úgy tűnt, végeztek. Torkel Sebastian felé jött, miközben felvette a mobilját. Billy –
tátogta
Sebastiannak, aztán pedig igenlően mormogott. Felnézett Sebastianra és a fejét rázta.
– Nem talált semmit.
– Beszélhetek vele?
Torkel átadta a telefont Sebastiannak. Billy kimerültnek és fásultnak hangzott.
– Már mondtam. Egy nagy család lakik a midsommarkranseni házban. Épp rokonok voltak
náluk,
az összes nagypapával, nagymamával és az egész pereputtyal. Esélytelen, hogy ott van.
– Jól van, és most?
– Megyek vissza a rendőrségre. Elkezdem átnézni Ralph számítógépét. Ahhoz legalább
értek.
Billy köszönés nélkül tette le. Nincs idő udvariaskodni. Sebastian visszaadta a telefont
Torkelnek,
és már indult volna vissza az autóhoz, hogy beüljön, de a parancsnok megállította, amikor
már
éppen szállt be. A rajtaütés alatti viselkedése miatt a másik kocsiban kell utaznia.
Sebastiannak nem
volt ereje vitatkozni, csak fáradtan rázta a fejét a fegyelmi vétségért kiszabott idióta
büntetés
miatt, és a hátsó autóhoz lépett. Ezek az emberek egyfolytában rosszul állítják fel a
fontossági
sorrendet. Utálta őket. Bemászott a hátsó ülésre. Senki sem ült mellé. Tett rá magasról.
Úgysem
akar beszélgetni senkivel.
Amikor már egypár perce úton voltak, és kihajtottak a főútra, Sebastiannak hirtelen rezegni
kezdett a telefonja. A rajtaütés óta néma üzemmódban maradt. Előszedte. Kapott egy
MMS-t. Még
sosem kapott ilyet. A küldő egy számára ismeretlen szám volt. Vett egy mély levegőt.
Érezte, hogy
a nyugtalanságtól fájni kezd a gyomra, és kiszárad a torka. Az üzenet fájdalmas lesz,
ebben biztos
volt. Még egyszer mély levegőt vett, és megnyitotta az üzenetet.
Egy kép volt, rövid szöveggel. A képtől a maradék szín is kiment Sebastian arcából. Egy
meztelen Vanját ábrázolt, s térdén átvetve egy hálóing. Könyörgően nézett a
fényképezőgépbe.
Sebastian felismerte a Ralph képein már látott motívumot. Az isteni perspektíva, a
meztelen test és
a félelem. Kinézett az ablakon, hogy megmaradjon a józan esze. Próbálta kitörölni az
agyából a
képet. Amikor úgy érezte, elfogadhatóan ura önmagának, elolvasta a kép alatti kis
szöveget.
„Az első képem a harminchatból. Hol vagy?”
Bezárta a képet, és megint kinézett az ablakon. Rosszul volt, de próbálta nem kimutatni.
Most már csak rajta állt. Nem a körülötte ülő egyenruhásokon.
Hinde így akarta.
Hát akkor megkapja.

Ralph mozdulatlanul feküdt a priccsén a sötét cellában, és a mennyezetet bámulta,

amikor gyors
lépteket hallott a folyosóról. Az ő ajtajánál álltak meg, kinyílt a beszélgetőablak, miközben
valaki kulcsot dugott a zárba.
– Át akart verni? – ordította Sebastian. Rögtön a tárgyra. Semmi udvariaskodás. Most
ilyesmire
nem ért rá. – Azt hittem, ismeri Edwardot. De hát csak duma volt az egész.
Ralph gyorsan felült az ágyban, és Sebastian arcát látva a kis nyílásban felderült a képe.
– Nem volt ott?
Az ajtó kitárult, Sebastian pedig az őr mellett becsörtetett a cellába. A tekintete már
szinte fekete
volt.
– Hová mentek? – kérdezte Ralph.
– Märstába.
Ralph elmosolyodott, és a fejét rázta, mintha a hely neve mindent megmagyarázna.
– Nem ott kezdődött.
– Edward egy elmebeteg állat! Bármire ráfoghatja, hogy ott kezdődött.
– Nem igaz. Én pontosan tudom, hol van.
Sebastian ezt akarta hallani. Ide akart kilyukadni. Remélte, hogy a sikertelenség
beismerésével
esélyt ad Ralphnak tündökölni, hogy többet tud náluk, de hát ez villámgyorsan megvolt. Már
csak
szorítania kell a hurkon.
– És hol? Hol van?
– Megmutathatom.
Sebastian aggodalmasan ráncolta a homlokát. Volt valami Ralph hangjában, ami arról
árulkodott, hogy nem térképen akarja megmutatni.
– Hogy akarja megmutatni?
– Magával megyek.
– Nem.
Talán túl keményen mondta. Látta, hogy Ralph lelkesedése némiképp csökken, de hát nincs
értelme most zsákutcába kerülni. Ralphot egyszerűen nem viheti magával.
– Azt mondta, olyan vagyok, mint Edward – mondta Ralph, és felállt. A hangja
keményebben
csengett, nem úgy, mint eddig. – Még jobb is. Ő sosem segítene anélkül, hogy kapna
valamit
cserébe. Magukkal megyek.
– Hogy elkapjuk?
Ralph sovány ujjával Sebastianra mutatott.
– Maga kapja el. – Aztán magára mutatott. – Én meg megölöm az ötödik nőt. Nagyobb
leszek,
mint ő. A legnagyobb.
Az utolsó mondatot ábrándosan, távolba meredő tekintettel mondta. Sebastian nem akart
hinni a
fülének. Az őrület most már túlment minden határon. Ralph komolyan azt gondolta, hogy
velük
mehet és gyilkolhat? Ralph ismét Sebastianra szegezte a tekintetét.
– Nem csak maga fog nyerni.
Tényleg így gondolta. Sebastian ettől félt. Most már ő és Hinde is Ralph ellenfelei. Mindenki
Ralph ellenfele.
Sebastian telefonja csipogott.
Egy MMS.
A második kép.
Sebastian előrebámult. Mély levegő. Gondolkodott. Meglepően gyorsan rájött, hogy nincs is
min
gondolkodni, és magához hívta az őrt, aki a folyosón várakozott.
– Velem jön – biccentett Ralph felé, aki győzelmének biztos tudatában, várakozón
mosolygott.
Az őr belépett a cellába, Ralph engedelmesen megfordult, és hátratette a kezét. Az őr
megbilincselte, kivitte a folyosóra, majd a kulcsokkal együtt átadta Sebastiannak. Együtt
indultak
el a folyosón.
Ralph tévedett.
Csak Sebastian fog győzni.
Mindenáron.
Lelifteztek. Egyikük sem beszélt, nem volt mit mondani. Ralph továbbra is szemtelenül
elégedettnek tűnt, amikor Sebastian kivezette a liftből, és kinyitotta a lila színű fémajtót.
Előttük
egy hosszú átjáró. A plafonon csövek, sárga és zöld foltokkal. Kopár falak, leszámítva a
félgömb
formájú lámpákat körülbelül ötméterenként mindkét oldalon. Sebastian belökte Ralphot a
folyosóra, és követte. Lépéseik visszhangzottak a csupasz cementpadlón.
– Hová megyünk? – kérdezte Ralph.
– A garázsba.
Olyan húsz méterrel arrébb Sebastian megállt egy fehér ajtó előtt, amelyre két nagy,
srégen balra
felfelé mutató fémkilincset szereltek. Az ajtó közepére az Óvóhely szót festették, alatta
egy
műanyag tábla arról tájékoztatott, hogy maximum hatvan ember tartózkodhat odabent.
– Várjon…
Ralph megállt, Sebastian elfordította a fémkilincseket jobbra, és az ajtó csikorogva kinyílt.
Tapogatózott odabent, amíg meg nem találta a villanykapcsolókat, felkattintotta őket, és
megragadta Ralph karját.
– Mit csinál? Mit fogunk csinálni odabent?
Ralph kapálózott, de Sebastian jóformán behúzta magával a helyiségbe, egészen a
radiátorig,
amelyet az ajtóval szemközti falra rögzítettek, és előszedte a bilincs kulcsait.
Kiszabadította Ralph
egyik kezét, kicsit elfordította, a bilincs másik felét pedig hozzáerősítette a radiátorhoz.
– Mit csinál?
– Edward jó. De azért ült tizennégy évet Lövhagában, mert odajuttattam…
Sebastian megfordult, és kiment az óvóhelyről. Ralph idegesen nézett körül. Hallotta
Sebastian
lépéseit visszhangozni a folyosón. A helyiség vakító fehérre volt meszelve. A hosszabbik
fal mentén
padok sorakoztak. Egyébként teljesen üres volt. Sebastian egy régi faszékkel a kezében
jelent meg
újra.
– Tehát én jobb vagyok – folytatta a mondatot.
Leült a székre, pont az ajtó mellett.
– Talán maga is jobb, mint Edward, mégis oda van bilincselve egy radiátorhoz…
Sebastian megfordult, és behúzta az ajtót. A kopár szoba felerősített minden hangot,
amikor a
nehéz fémajtó bezárult, és Sebastian elfordította mindkét kilincset. Ralph nyelt egyet. Be
vannak
zárva. Nem tetszett ez neki.
– Tehát én vagyok a legjobb.
Sebastian nem sietett, nyugodt lépésekkel odasétált Ralphoz. Egész közel. Ralphnak
nehezére
esett a szemébe néznie. Nem jól van ez így. Egyáltalán nem jól.
– Viszont tudja, mi nem vagyok? – Sebastian válaszra sem várt. – Nem vagyok rendőr. Így
csinálhatok például ilyet.
Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül lefejelte Ralphot. Tökéletes találat. A homloka Ralph
orrát találta el. A csont megreccsent, és a férfi mindkét orrlyukából vér kezdett folyni.
Ralph
felkiáltott, és hanyatt esett. Sebastian nyugodtan visszament a székhez és leült. Látta,
hogy Ralph a
szabad kezét az orrához emeli, és úgy nézi a vért, mintha nem értené, honnan jön.
Sebastian
egyáltalán nem élvezte, hogy megveri Ralphot. Ugyanakkor gyors és hatékony módja volt
annak,
hogy megértesse vele, bármire képes. Hatásosnak tűnt. Ralph sokkos állapotban, könnyes
szemmel
nézte a vért. Sebastian előredőlt, a térdére tette a karját, és összekulcsolta a kezét.
– Elég jól meg tudom állapítani, milyen egy ember, ha megnézem a lakását. Én jártam
magánál.
Ralph leült, és rövideket lélegzett, hogy elállítsa a vérzést, de így kénytelen volt lenyelni a
vért.
Vett egy mély levegőt. Harcolt. Nem akart veszíteni. Övé volt a hatalom. Sebastian nem
veheti el
tőle. Nem fogja megengedni. Erősebb, mint valaha.
– Csupán annyi az egész, hogy mintákat kell találni – folytatta Sebastian. – Apróságokat.
Látni az
összefüggéseket. A maga ablakain nincsenek függönyök és redőnyök. A hálószobában sem.
Zseblámpa van a vécében. Az ágy mellett is. Igazából minden szobában van egy. Egy egész
fióknyi
kapcsoló, elem és tartalék lámpa.
Tartott egy kis hatásszünetet.
– Én arra tippelek, nem szereti a sötétséget.
A pillantás, amelyet Ralph küldött felé, megerősítette az igazában.
– Mi történik a sötétben, Ralph? Mi jön olyankor? Mitől fél annyira?
– Semmitől… – válaszolta a suttogásnál is halkabban.
– Tehát nem számít, ha én most lekapcsolom a lámpát idebent?
Sebastian kihúzta magát, és a falon lévő kapcsolók felé fordult. Ralph nem válaszolt. Nyelt
egy
nagyot. Tekintete körbe-körbejárt. Sebastian mintha izzadságcseppeket látott volna a
homlokán.
Pedig nem is volt meleg.
– Kérem, tudom, hol vannak! – mondta Ralph könyörgő hangon.
– Elhiszem. De már Edwardnak is mondtam: unom a pszichopatákkal való játszadozást.
– Nem akarok játszani.
– Nem hiszek magának.
Sebastian lekattintotta az egyik villanykapcsolót. Az egyik lámpasor elaludt. Ralph
felkiáltott.
– Olyan sötét lesz idebent, hogy az ember azt sem tudja majd, pislog-e vagy sem.
Mint ott, gondolta Ralph. Mint a pincében. Velük.
Remegett, és a bilincset rángatta.
Gyorsan szedte a levegőt. Sebastiant elfogta a kétely. Ralph reakciója erősebb volt, mint
gondolta. Nyilvánvalóan rettegett. De muszáj volt folytatnia. Muszáj volt mindent
megtennie,
különben sosem bocsát meg magának. Felidézett egy képet Annette Willénről. Ha ez nem
elég,
még mindig ott van Vanja képe a telefonjában.
De elég volt.
Lekapcsolta a lámpát.
Ralph zihált, aztán visszatartotta a lélegzetét. A falhoz lapult, és összekuporodott,
amennyire
csak lehetett. Megpróbált csöndben maradni, de Sebastian hallotta, ahogy zihálva lélegzik.
Ralph
nem tudta, hogy egy fénycsíkot lát-e, vagy csak az emlékei csalják meg a túlzottan is
stresszes
elméjét. Kinyílt volna az ajtó? Igen, kinyílt. Belopakodtak. Meztelenül. Megtalálták. Az
állatmaszkos emberek. Állatok emberi testben. Lélegeztek. Suttogtak.
– Kapcsolja fel a lámpát! Kérem… Kapcsolja fel!
Egy kis fény jelent meg az arca előtt. Sebastian telefonjának a kijelzője. Ralph azonnal felé
fordult. Megpróbált minél többet magába szívni belőle. Látta, hogy az állatemberek hogy
várnak
körülötte az árnyékban. Álltak és ringatóztak. Furcsa, nesztelen léptekkel táncoltak. Várták,
hogy
elnyelje őt a sötétség, és közelebb jöhessenek.
Körülötte.
Rajta.
Benne.
– Hol van Edward? – kérdezte Sebastian, a fény mögül, láthatatlanul.
Lekapcsolta a fényt.
– Le.
Sötétség. Elborította.
– Fel.
Visszatért a fény.
– Le.
Megint eltűnt.
– Fel. Melyik legyen?
Ralph nem bírt válaszolni. Csak lihegett.
– Le.
Ralph visszatartotta a lélegzetét. Néma csönd a sötétben. Leszámítva a suttogást. A
könnyű
lépteket. A mozgó testeket. Nem volt egyedül. Sosem volt egyedül.
– Sebastian…
Semmi válasz. Valami megragadta a lábát. Ralph üvöltött. Hangosan. Visszatért.
Oda.
Hozzájuk.
Elemi erővel érte a dolog. Több volt, mint emlék. Érezte a szagokat. Az ízeket. Hallotta a
hangokat. Itt vannak. Elkapták. Vadak. Olyan régen történt. Sosem lesz vége. Megpróbálta
lerázni
őket. Forgott, küzdött, rúgkapált. Érezte az égető érzést, ahogy a csuklóján felhasad a bőr.
A radiátorba verte a fejét. Megint a bilincset rángatta, valami roppant a csuklójában. Nem
számít.
Úgysem tud többet kiabálni.
Felgyúltak a lámpák. Elöntötte a fény. Fehér, megmentő fény a plafonról. Sebastian felé
lépkedett. Ralph hálásan mosolygott.
– Hol kezdődött, Ralph? Hol vannak?
El akarta mondani. Kiáltani akarta. De csak motyogott, dadogva. Sebastian előrehajolt.
– Å-kers-sty…
Sebastian még közelebb hajolt hozzá. Érezte a férfi meleg leheletét a fülén. Csak suttogás.
Meghallgatta, aztán kihúzta magát.
– Köszönöm.
Mit kellene mondania? Nem erre a pillanatra lesz a legbüszkébb. De annyiszor elmondta
már,
hogy bármit megtenne, hogy visszakapja a lányát. Ugyanez állt arra is, hogy ne veszítsen
el még
egyet.
Visszament az ajtóhoz. Elfordította a kilincset, és kitárta az ajtót. Visszafordult, és
Ralphra
nézett, ahogy a padlón ült. Arcán, karján vér, a haja a homlokához tapad, a tekintete üres.
Sebastian telefonja csipogott.
A harmadik kép.
Lekapcsolta a lámpákat és kiment.

Semmi. Semmi. Semmi.

Torkel autókat küldött ki a három másik, kilencvenes évekbeli gyilkosság helyszínére,
miután
visszatértek Märstából. Csak a biztonság kedvéért. Akárhogy is, senki sem mondhatja,
hogy nem
tett meg minden tőle telhetőt. Ezért autókat küldött ki Brommába, Nynäshamnba,
Tumbába és
Liljeholmenbe is, a négy legutóbbi gyilkosság helyszínére. Ő maga sem gondolta, hogy
Hinde oda
megy majd, elvégre ezek Ralph helyszínei, Hindének nincs semmiféle személyes kötődése
hozzájuk, de Torkel simán küldött volna járőröket a világ bármely pontjára, ha úgy gondolta
volna,
hogy azzal megmentheti Vanját. Egy rendőrnőt elkapott egy szökött, szexuális zavarokkal
küzdő,
neurotikus sorozatgyilkos. Senki sem várta, hogy úgy fogja ezt kezelni, mint egy átlagos
eltűnést,
és nem is úgy kezelte. Minden rendelkezésére álló erőforrást mozgósított, és ezenfelül
önként is
jelentkeztek kollégák, feláldozva a szabad idejüket, hogy segítsenek. Hatalmas mértékű
volt a
megmozdulás. De ez idáig semmire sem vezetett. Az összes autó, amelyet kiküldött,
jelentést tett.
Semmi. Semmi. Semmi.
Sehol semmi.
Torkel a következő lépésen gondolkodott. A legjobb és a legkézenfekvőbb megoldás minden
bizonnyal Ralphfal beszélni. Nem számít, mit akar, beszélni fog Torkellel. Ha tud valamit,
Torkel
kiszedi belőle. Kiment az irodából, és a fogda felé indult. Ralph cellája üresen ásított.
Megkereste
az őröket.
– Hol van Ralph Svensson? Tudják?
– A kollégája körülbelül egy órával ezelőtt elvitte.
Torkelnek meg se kellett kérdeznie, melyik kollégája. Nem látta Sebastiant, amióta
visszaértek a
rendőrségre. Amint megérkeztek, kiszállt a kocsiból, és eltűnt. Körülbelül egy órával
ezelőtt.
Torkel elővette a telefonját. Sebastian az első csöngésre felvette.
– Igen?
– Hol a fenében van Ralph?
– Nyugi. Lent van az egyik óvóhelyen. Lemehetsz, és felkapcsolhatod neki a villanyt, ha
akarod.
Torkel kifújta a levegőt. Készen állt messzire elmenni, hogy megkapja Ralphtól a
szükséges
információt, de tudta, hogy Sebastian még annál is messzebbre hajlandó elmenni. Talán túl
messzire is. Torkel egy pillanatra maga előtt látta, hogy Sebastian magával viszi a
gyanúsított
sorozatgyilkost.
– Hol vagy? – kérdezte leginkább kíváncsiságból.
A rövid csönd rögtön jelezte, hogy nem fog tetszeni neki a válasz.
– Nem mondhatom meg.
Hát persze. A nyugtalanság visszatért. Ralph bezárva egy óvóhelyre. Sebastian pedig
meglépett,
anélkül hogy egy szót szólt volna. Ez csak egyvalamit jelenthet. Sebastian rohadtul
messzire
készült elmenni.
– Tudod, hol van Edward – állapította meg Torkel fásultan.
– Igen.
– Kérem a címet. Maradj, ahol vagy, és várj be minket.
– Nem.
– Sebastian, az isten szerelmére! Tedd azt, amit mondok!
– Ezúttal nem fogom.
Ezúttal, gondolta Torkel. Mintha valaha is úgy cselekedett volna, ahogy Torkel mondta.
Ahogy
bárki mondta. Parancsoknak engedelmeskedni nem Sebastian Bergman erőssége. Többek
között ez
sem.
– Nem mehetsz oda egyedül – tett egy utolsó kísérletet Torkel, hogy józan érvekkel
meggyőzze.
Hogy hasson rá. Megszólítsa. – Talán öngyilkossági hajlamaid vannak, de gondolj Vanjára.
– Azon vagyok.
Sebastian elhallgatott. Torkel nem tudta, mitévő legyen. Imádkozzon, könyörögjön,
dühöngjön.
Minden egyformán értelmetlen.
– Sajnálom, Torkel, de ez most Hindéről és rólam szól.
Azzal letette a telefont.
Az autó fényszórói megvilágították a táblát, amelyen az Åkers styckebruk felirat állt, és
egy
jobbra mutató nyíl. Sebastian pislogott, és bekanyarodott.
Akármi történjen is, mindjárt vége.
Torkelnek moderálnia kellett magát, hogy ne vágja földhöz a telefonját. Idióta barom!
Természetesen Sebastian, de ő maga is. Ki kellett volna rúgnia. Sose kellett volna
bevennie.
Nemhogy még egyszer nem. Egyáltalán nem. Hogy sose tanul a hibáiból!
Mielőtt elhagyta volna a fogdát, szólt az őröknek, hol találják meg Ralph Svenssont.
Rendelkezett, hogy hozzák fel, és vezessék egy kihallgatóhelyiségbe. Ott lesz öt perc
múlva.
Először is mindenkit ráállított, hogy keressék meg Sebastiant. Biztos elvitt egy autót.
Legjobb
esetben egy olyat, amelyet GPS-szel lenyomozhatnak. Ha nem, akkor megtudhatják, kitől
vette
kölcsön, és máris megvan a gyártmány, a modell és a rendszám. Köröztetni kell az egész
régióban.
Az őrök már hívták is Torkelt, amint visszatért az irodájába. Megtalálták Ralph Svenssont,
de nincs
kihallgatható állapotban. Szinte nem is reagált, amikor rábukkantak. Se beszédre, se
mozgásra.
Vagy valaki más tett benne kárt, vagy ő saját magában. Sebhelyek az arcán és a fején.
Törött csukló.
Úton van a kórházba.
Torkel káromkodott. Mi a francot művelt Sebastian? Bántalmazott egy gyanúsítottat. Ezt
nem
ússza meg. Torkel személyesen fog tenni róla, hogy ne ússza meg.
– Torkel! – hallotta Billy hangját kintről.
Torkel megpördült.
– Mi van már megint?
– Találtam valamit. Ralph számítógépén.
Billy fegyelmezetten dolgozott, amióta visszatért a midsommarkranseni házból. Részben
azért,
mert tényleg hozzá akart járulni a dolgokhoz. Részben pedig azért, mert a munka elterelte
a
gondolatait arról, mi lett volna, ha elmegy futni Vanjával. Ha igent mond. Az a barát lett
volna,
akinek lennie kell. Torkel félrehívta, és elmondta, hogyha ő is ott lett volna a Lill-Jans
erdőben,
akkor vagy nem éli túl, vagy most két elhurcolt rendőr miatt aggódhatnának. Billy bólintott,
persze, jogos, de az is lehet, hogy ő is, és Vanja is itt lennének, ha nem utasította volna el
a lány
ajánlatát. Elkapták volna Hindét. Tudta, hogy értelmetlenség így gondolkodni, ellenkező
hatást
vált ki, de bűntudata volt. Egész egyszerűen muszáj mindent megtennie, hogy megtalálják
Vanját,
mielőtt túl késő lenne. Mindenki, aki benne volt a nyomozásban tudta, hogy Vanja
meghalhat, de
senki sem mondta ki. A kérdés csak az, mennyi idejük van még. Legrosszabb esetben
máris túl
késő. Az ilyesfajta gondolatokat akarta távol tartani munkával. Bénítóak voltak. Így töviről-
hegyire
végignézte Ralph számítógépének megrongálódott merevlemezét. És sikerrel járt.
Torkel követte Billyt vissza a helyére. Billy leült a székébe, Torkel pedig a képernyő felé
hajolt.
– Ezen a fygorh.se nevű oldalon keresztül kommunikáltak, egy csevegőprogram
segítségével.
Sikerült visszaállítanom a beszélgetéseik egy részét.
– A lényeget. – Torkel türelmetlen volt. Nem érdekelte a „hogyan”, a „mi”-re volt kíváncsi.
Billy
a képernyőre mutatott.
– Nézd csak… Ralph mesél valamit egy víkendházról az erdőben, ahová a nagyapjával járt
annak
idején. Eléggé összefüggéstelen, állatszerű emberek és…
– Jól van, igen. Ott vannak? – fakadt ki Torkel.
– Nem, de Edward válaszolt. Egy elég hosszú üzenetet írt arról, mennyire fontos, hogy
sose
felejtsünk. Beszélt az anyai nagybátyjáról, akinél az anyjával együtt nyaraltak, amikor kicsi
volt. Ez
a nagybácsi sosem bántotta Hindét, de az anyja már nem jött ki ennyire jól a dolgokból.
Hinde
pedig összekapcsolja ezt a saját élményeivel. Hogy az anyját bántották. Nézd.
Billy a képernyő aljára mutatott.
„Szerintem ott kezdődött minden.”
– Tudjuk, hol történt mindez?
– Lefuttattam egy keresést Hinde anyjáról, s megtaláltam a nagybácsit. Åkers
styckebrukben
lakott. Már meghalt.
– Megvan a cím?
– Persze.
Egy cetli a címmel elég lett volna, gondolta Torkel, de értette, mit csinált Billy. Próbálta
kordában tartani a bűntudatát. Megmutatni, hogy keményen dolgozott. Megtett minden tőle
telhetőt. Torkel teljesen átérezte. Megveregette ifjú kollégája vállát.
– Ügyes vagy.
Torkel máris hívta a bevetési egységet, mielőtt még kiment volna az irodából.

Először nem is értette, mire készül, amikor megállt előtte, a kezében a mobiljával. Olyan
gyorsan
történt. De amikor leeresztette a telefont, rámosolygott, és megkérte, hogy vegye fel a
hálóinget, rádöbbent, hogy lefényképezte. Rettentő dühös lett. Rá kellett volna jönnie. Az
tévesztette meg, hogy egy mobiltelefon, nem pedig egy fényképezőgép volt nála. Mérgesen
nézett
Hindére. Kénytelen lesz ráerőltetni a hálóinget. Semmi pénzért fel nem veszi szabad
akaratából.
Tudta, hogy az áldozatokról készült képek részei voltak Hinde fantáziáinak, és a
képsorozat,
amelyet Ralphnál látott, mindig ugyanúgy kezdődött. A nő meztelenül és kiszolgáltatottan,
pont,
ahogy ő ült itt. A következő a hálóinges lesz. Tudta.
Hogy Hinde megkapja azt a képet, az majd beletelik egy kis időbe. Gondoskodik róla. A
fejét rázta
válaszként, és elfordult. Hinde erőszakosan lenyomta az ágyra, és megfenyegette mind a
késsel,
mind a sokkolóval. Vanja éppen csak annyira tiltakozott, hogy Hindének ne kelljen
valamelyik
fegyverhez nyúlnia. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, hogy annyira küzdjön és álljon
ellen,
amennyire csak lehet, mégis azt az érzést keltse Hindében, hogy közel jár a célhoz, hogy
győzni
fog, és ezért ne üsse ki teljesen.
Mindent azért, hogy időt nyerjen.
Akkor hirtelen megérezte. Valami kemény és éles állt ki az ágyból a matrac mellett, jobb
oldalon.
Felsértette a jobb kezét. Hinde elkezdte a fejét bebújtatni a hálóingbe, ő pedig annyira
jobbra
húzódott, amennyire csak tudott. Próbált kitérni. Megint azt az éles dolgot kereste, tudni
akarta,
mi az. De fektében nem sikerült megnéznie, rossz volt a szög, és a hálóing szinte teljesen
eltakarta
a szemét. Megpróbálta inkább kitapogatni. Nem találta, a jobb kezével most már nem érte
el az ágy
szélét. Úgy döntött, inkább küzdeni próbál, ezúttal azzal a céllal, hogy elérje azt az éles
valamit.
Csöndes morgással kezdte. Megvetette a lábát, meghajlította a testét, aztán megfeszült,
mint egy
bot, egy pillanatra még Hindét is kibillentette az egyensúlyából. Jobbra lendült, és hirtelen
érezte,
hogy a keze ismét elér odáig, az ujjai végigtapogatták a matrac szélét, keresve az éles
tárgyat.
Remélte, hogy akármi is az, nincs rögzítve. Hinde megint erősen lenyomta, próbálta
visszavenni az
irányítást. Engedett neki, de a jobb kezével megkapaszkodott az ágykeretben, hogy ott
maradhasson, a szélén. Működött. Hagyta, hogy Hinde lejjebb húzza rajta a hálóinget,
miközben
ismét tapogatózni kezdett. Érezte, hogy Hinde elszakítja a hálóinget, ahogy áthúzza a fején,
miközben ő a bal karjával próbált ellenállni. A jobb keze továbbra is kutatott. Hirtelen
megtalálta.
Valami fémes dolog volt, éles és kemény. A küzdelem során elengedte, de most már
nagyjából
tudta, merre keresse, és nem sokkal később megint megfogta. Törött rugónak tűnt.
Erőteljesen
meghúzta a hüvelyk- és mutatóujjával, hogy kitépje. Nem ment. Így taktikát váltott, és
elkezdte
előre-hátra hajlítgatni, hogy lazítson azon, ami tartja. Többször. Amilyen gyorsan csak
tudta.
Előre-hátra.
A valami levált a rögzítésről, ő pedig villámgyorsan a tenyerébe rejtette.
Engedte, hogy Hinde teljesen áthúzza a fején a hálóinget, csak hogy arra figyeljen. Így is
lett.
A férfi dühösen bámult Vanjára. Újra felvette a kést.
– Tényleg megteszem – mondta.
Vanja gyengén bólintott. Engedte győzni. Feladta. Felült, és felvette a hálóinget, a törött
rugót
az ökölbe szorított jobb kezében tartva. Amikor lehúzta a hálóinget a testén, a combjai
közé
csúsztatta a rugót, és eltakarta a ruhával. Érezte a combjai között, egy apró, kicsit hideg,
kellemetlen valami.
De ennél sokkal több volt.
Remény.
Hinde még egy fényképet csinált róla. Aztán odajött az ágyhoz, és elvágta a gyorskötözőt,
amely
a bal lábát tartotta.
– Fordulj meg.
Vanja tudta, mi következik. Hasra akarja fektetni. Először úgy gondolta, megnehezíti a
dolgát, de
aztán rájött, nagyobb esélye van rá, hogy Hinde ne fedezze fel a rugót, ha önként
megfordul. Bal
lábát a jobbra tette, összeszorította a combjával a rugót, és átfordult a felsőtestével.
Felsikoltott a
fájdalomtól, amikor a jobb lábát tartó gyorskötöző meghúzta a bőrét, de amikor hasra
érkezett,
érezte, hogy a törött rugó a helyén maradt.
Hinde lovagló ülésben a lábára ült, és elkezdte hátrakötni a kezét a harisnyával. Alaposan
ellenőrizte a csomót. Mintha lelassult volna most, hogy Vanja ott feküdt, készen a
következő
fázisra. Felállt, és az ágy végéhez lépett. Megbizonyosodott róla, hogy a lány lábai erősen
meg
vannak feszítve, mielőtt odakötötte volna a balt az ágy végéhez egy újabb harisnyával. A
jobb lábát
is odakötötte, mielőtt levágta volna a gyorskötözőt. Munkájával elégedetten visszament a
dobozhoz. Vanja látta, hogyan veszi elő a különböző csomagokat egymás után. Megismerte
mindegyiket. Az élelmiszer. Hinde kiment a szobából, kezében a csomagokkal.
Keres egy zárható helyiséget.
Vanja feltornászta a combján a hálóinget, hogy megkaparintsa a kis rugót, amelyet
máshogy
nem ért el.
Remélte, hogy Hinde távol lesz egy darabig. Időre volt szüksége.
A kavicsos út, amelyen vezetett, tele volt gazzal, és láthatólag ritkán használták.
Összevissza
kanyargott a fák között, akár egy kígyó, de az erdőt hamarosan felváltotta a mező
mindkét oldalon.
Kicsit odébb mintha egy ház állt volna. A halogénizzók megvilágították a magas füvet az
autó
előtt, mintha belehajtott volna egy száraz, sárga fűből készült falba. A fény visszaverődött,
így
nehéz volt a ház körvonalainál többet látni.
Hamarosan elért egy kerítéshez, amely előtt egy ideiglenes, autóknak kialakított forduló
húzódott. Megállt, leállította a motort, kiszállt, és várt, hogy a szeme hozzászokjon a
sötétséghez.
Alaposan megszemlélte a házat. Elhagyatottnak tűnt. Sehol sem égett lámpa.
Óvatosan átmászott a kerítésen. Az épület, amely az éji égbolt előtt magasodott, egyre
jobban
kivehetővé vált. Talán száz méterre feküdt. Nagy volt, de nem hívogató. A holdfény kékes
ragyogást kölcsönzött a cserepeknek és a homlokzatnak, és egy idő után már látta a sötét
lyukakat
is, amelyek egykor ablakok voltak. Elindult. Néhány ablakban felfedezte a meggyújtott
mécsesek
pislákoló fényét. Mintha a benti feketeség olykor-olykor narancssárgában játszott volna,
apró
árnyak mozogtak az ablakkereteken és a falakon. Most már tudta, hogy jó helyen jár.
Folytatta az útját.
A magas fű susogott minden lépésnél, amelyet a sorsa felé tett.
Legjobb esetben felajánlhatja az életét Vanja életéért.
Legrosszabb esetben mindkettejük élete véget ér ma este.
Vanjának sikerült felhúznia a hálóingét, és hátrahajolnia annyira, hogy összekötözött
kezével elért
a combjáig, és ismét a kezébe vehette a rugót. Elrejtette a jobb markába. Csak akkor
kezdheti el a
harisnyát nyiszálni vele, ha Hinde nincs a szobában. És az elég ritkán történt meg. Az
előbb kiment
mécsest gyújtani. Egyébként bent maradt. Mintha várna valakire. Mintha a rituálé, amely
annyira
fontos volt, most másodlagos lenne. Csak járkált körbe, és várakozott.
Vanja kezdte azt érezni, hogy már nem ő a főszereplő. Hogy más okból fekszik itt, mint
amit
először hitt. Nem számított. Érezte a rugó hegyes felét a tenyerében, és csak arra várt,
hogy Hinde
megint eltűnjön, ő pedig folytathassa, amit elkezdett. Még nem érezte eredményét az
eddigi
vagdosásnak. A keze ugyanolyan szorosan össze volt kötve. Ezenfelül a végtagjai már
kezdtek
kihűlni a korlátozott vérkeringés miatt. Leginkább az az érzés nyugtalanította, hogy az
izmai
fáradtak. A kérdés csak az volt, meddig bírja még.
Bár kimenne Hinde a szobából!
De továbbra is ott állt. Mozdulatlanul.
Sebastian bekukkantott a bejárati ajtóhoz legközelebb eső törött ablakon, és a ház egykori
konyháját
látta. A falak mocskosak voltak, telefirkálták őket. Valaki kiszedte a mosogatót. Egy régi
fatüzelésű,
múlt század eleji tűzhely állt a sarokban, megvilágította a hold. Kicsit odébb Sebastian
gyertyafényt látott, valószínűleg a szomszédos szobából. Feszülten figyelt, de nem hallott
semmit.
Az ajtóhoz lépett, amely résnyire nyitva volt. Előtte üvegszilánkok. Kihúzta magát.
Itt az idő megmutatni magát.
Az ajtó hangosan nyikorgott, amikor kinyitotta, és belépett a sötét előszobába.
– Edward, megjöttem! – kiáltotta, aztán csöndben állt, válaszra várva.
Semmi. A ház ugyanolyan csöndes volt, mint eddig.
Hinde még nem állt készen a fogadására.
Balra indult, és a konyhába jutott, amelyet kintről látott. A padló fele beomlott, Sebastian
kénytelen volt megkerülni a szoba közepén tátongó fekete lyukat. Dohos, penészes szag
terjengett,
ő pedig a szomszéd szobában pislákoló fény felé igyekezett. Hatalmas, impozáns helyiség
volt,
valószínűleg valamikor étkezőként funkcionált. A padlón egy nagy, fekete folt mutatta, hol
feküdt
egykor egy szőnyeg, a falakon lévő tapéta pedig az idők során levált, és ívesen
kikunkorodott.
Mintha a falaknak karjai lennének, amellyel utánanyúlhatnak. Egy régi, elegáns
fémradiátoron egy
magányos mécses égett, saját viaszával rögzítették. Két ajtó vezetett kifelé. Szemben
még egy nagy
szoba volt. Jobbra pedig egy kis folyosó. Arra látta Sebastian a következő mécsest. Talán
az volt az
elgondolás, hogy követni fogja a fényeket.
Legalábbis ezt tette.
Vanja hallotta a hangot. Először nem tudta hová tenni. Jobban mondva: nem értette a hang
meg a
helyzet közötti összefüggést.
Hinde felé fordult, és rájött, hogy jól hallotta. A férfi arca várakozástól ragyogott. Olyan
figyelmes pillantással nézett Vanjára, amilyet a lány eddigi életében még nem is látott.
Erre a
hangra várt Hinde. Hosszú, hosszú ideje.
Megfogta a kést, és kiosont az ajtón. Vanja utánanézett. Egy pillanatra el is felejtette a
kezében
lévő éles tárgyat.
Mit keres itt Sebastian? Miért figyelmeztette Hindét?
Nem állt össze a kép. Sebastian mindent csak magáért tett. Így működött. Ezt Vanja is
tudta jól.
Tudta.
De most mégis itt van.
Sebastian végzett az alsó szinttel. Kihalt volt az egész, leszámítva még néhány mécsest
és régi
szemetet. Visszament a lépcsőhöz, amely felfelé vezetett, s amely mellett a kutakodása
során már
elhaladt párszor. Most óvatosan felnézett, és hallgatózott. Megint kiáltott.
– Hahó!
De semmi válasz.
Elindult felfelé. Amikor félúton járt, meglátta egy újabb gyertya fényét. Már kezdett elege
lenni
ebből a játékból. Megint kiabálni kezdett. Ezúttal hangosabban.
– Edward, tudom, hogy itt vagy!
Továbbment felfelé. Néhány lépcsőfok elkorhadt, és muszáj volt átlépnie rajtuk. Fent látta,
hogy
egy folyosó elején áll. Néhány ajtó a két oldalán, egy pedig szemben. Mindegyik zárva.
Sebastian elindult. Kinyitotta az első ajtót. Egy ablaktalan szoba, teljesen sötét. Sarkig
tárta az
ajtót, hogy a halvány folyosói fény bevilágítsa, és belépett. Üres. Egy régi íróasztal állt
keresztben
az egyik sarokban. Semmi több.
Már épp indult volna kifelé, amikor halk hangot hallott maga mögül a sötétben. Gyorsan
megfordult, de későn. Érezte Hinde leheletét az arcán és a kést a torkán. Próbálta
elengedni magát,
és hagyta, hogy Hinde a rossz szagú, nedves falhoz nyomja.
– Már vártam erre – sziszegte Hinde.
Olyan közel állt, hogy Sebastian érezte, mennyire izgatott. Ő maga megpróbált nyugodt
maradni. A kés éles. Ha Hinde kicsit erősebben nyomja meg, átszakítja a bőrét.
– Vártam rád, de most már kezdhetjük.
Sebastian Hinde szemébe nézett. Csillogott, bár alig volt fény a szobában.
Vanja él. Vanja még él.
– Engedd el. Most már itt vagyok. – Próbálta olyan meggyőzően mondani, ahogy csak tudta.
– Ez
a kettőnk ügye.
Hinde rámosolygott. Tekintete mindent elárult. Fejcsóválása megerősítette Sebastian
legmélyebb
aggodalmát.
– Nem. Azt akarom, hogy végignézd. Úgyis szeretsz tanulmányozni engem. Gondoltam,
most
megteheted közelről.
Sebastian próbálta megőrizni a nyugalmát. De nehéz volt.
– Engedd el. Itt vagyok helyette én.
– Helyette? Soha. Esetleg te is.
Tett egy hirtelen mozdulatot, és Sebastian mögé került. A kést továbbra is a torkán
tartotta.
Kitaszigálta Sebastiant a szobából a folyosóra.
– Most én döntök – mondta.
Hogy mondandóját alátámassza, olyan erősen nyomta a kést a torkához, hogy Sebastiannak
nehezére esett lélegezni. A folyosó vége felé tuszkolta. Az ajtó egyre közeledett. Sebastian
rájött,
hogy minden ott fog történni. Az ajtó mögötti szoba a cél.
Bár tudta, hogy semmi jelentősége, mégsem tudott megálljt parancsolni magának.
Könyörgött.
Nem veszítheti el.
– Kérlek, itt vagyok helyette én! Kérlek!
– Annyira hősies vagy. De hát meg is van rá az okod – jött a válasz.
Elértek az ajtóhoz. Hinde kinyitotta a szabad kezével.
– Megjöttünk! – kiáltott be játékosan az ajtón.
Néhány pillanatba tellett, hogy Sebastian és Hinde is rájöjjön, mit lát.
Az ágy üres. Néhány szétszabdalt harisnya feküdt ott, ahol eddig Vanja. Hinde
meglepetésében
elengedte Sebastiant, aki villámgyorsan reagált, ellökte a kést a torkától, és kiszabadult.
A meglepett Hinde felé fordult.
– Semmi sem a tervek szerint halad?
A csalódott és dühös Hinde rátámadt a késsel. Sebastian az ágyig hátrált. Habár tudta,
hogy nem
túl rózsás a helyzete, mégis örült. Úgy fest, Vanja megszökött. Ez volt a fontos. Képes
lett volna
feláldozni magát érte, amikor belépett a házba. Még most is képes lett volna rá.
Hinde megint felé lendítette a kést, Sebastian pedig behátrált a szoba egyik sarkába.
Hamarosan
nem lesz hová mennie. Lázasan kutatott valami után, amivel védekezhetne, de semmit
sem talált.
Minél tovább tart ki, annál több előnyhöz jut Vanja. Megpróbálta átvetni magát az ágyon, de
megbotlott és ráesett. Hinde villámgyorsan ott termett fölötte, és bár Sebastian próbálta
megrúgni, Hindének sikerült Sebastian vádlijába vágni a kést. Rettenetesen fájt. Sebastian
megfogta az ágy végét két kézzel, és igyekezett elhúzódni Hindétől. Látta, ahogy megindul
a vér a
lábán ejtett sebből.
Hinde megállt, és végignézett Sebastianon, aki a lábát húzva igyekezett a sarok felé. Ismét
időt
nyert.
– Lehet, hogy nem úgy történt, ahogy terveztem. De te legalább megvagy.
Lassan Sebastian felé indult. A jéghideg nyugalom visszatért a tekintetébe, amikor a
sarokban
ülő, vérző férfira nézett. Felemelte a kést.
Sebastian rápillantott. Nincs hová menekülnie, felkészült arra, ami következik.
Látta, ahogy a kés a levegőt hasítja. Iszonyatos fájdalmat érzett a rekeszizmában. Hinde
kihúzta a
kést, és újra felemelte. Ezúttal magasabbra.
– Tudod, mit? Kapsz egy szúrást minden évért, amelyet Lövhagában töltöttem. Már csak
tizenkettő van hátra.
Sebastian érezte, hogy mindjárt elveszti az eszméletét, de próbált kitartani. Sikerült
kipréselnie
magából egy választ.
– Vanja megmenekült – mondta egy utolsó mosollyal.
Hinde dühösen nézett rá, és még magasabbra emelte a kést.
Akkor Sebastian hirtelen meglátta. Támadóan ugrott be az ajtón, volt nála valami.
Ő, akinek el kellett volna rohannia. Akinek nem kellene már itt lennie.
Ne!
Hinde az utolsó pillanatban vette észre a mozgást maga mögött, és fordult felé. Látta a
sokkolót
Vanja kezében, és kitért, amikor a fegyver felé lendült. Megfordította a kést a kezében, és
a nyelével
lesújtott Vanja fejére. Keményen. Vanja elejtette a sokkolót, és a padlóra zuhant. Hinde
rávetette
magát. Vanja próbált küzdeni, de újabb ütést kapott. Hinde felállt, és lenézett a
mozdulatlan testre.
Aztán Sebastianra mosolygott.
– Ez a szeretet. Hogy visszajött.
Sebastian a maradék erejével megkísérelt feléjük kúszni. Az inge, a nadrágja, mindene
véres.
Vérben ázott a lába, amelyet maga után húzott.
– Ne csináld! Ne csináld!
Hinde elégedetten nézett rá.
– Elnézést, de rögtön a fináléra térnék.
Lenézett Vanjára, megfogta a haját, hátradöntötte a fejét, hogy hozzáférjen a nyakához.
– Figyelj jól, Sebastian. Ez lesz az utolsó, amit látsz.
Sebastian már nem érzett fájdalmat. Nem érzett semmit. Mászott és mászott, de mintha
csak
néhány millimétert jutott volna előre.
Bármikor véget érhet ez az egész.
Hinde felemelte a kést, de egy hangot hallott az ajtóból.
Sebastian úgy vélte, az ott álló alak Billyre hasonlít.
Billy. Mit keres itt?
Sebastian lövést hallott, és látta, hogy Hinde hátrazuhan.
Aztán minden elsötétült.

Sebastian semmire sem emlékezett a mentőautóval megtett útból, a kórházba érkezésből

és a
műtétből. Semmire. Az első, aminek tudatára ébredt azután, hogy látta Hindét összeesni,
hogy
egy kórteremben van. Hogy a sebe húzódott és rémesen fájt, és hogy egy elképesztően
lelkes orvos
arról mesélt, hogy hihetetlen szerencséje volt, aztán tovább magyarázta, milyen sérülései
vannak,
és milyen, még ezeknél is komolyabbakat szerezhetett volna. Sebastian oda se figyelt.
Él, és meg fog gyógyulni, ennyire volt kíváncsi.
Mindenféle vizsgálatot elvégeztek rajta. Aztán megjött Vanja és Torkel. Megkérdezték,
hogy van.
Elmesélték, mi történt a késelés és a jelen pillanat között.
– Sok baromságot kentek rád? – kérdezte Sebastian Torkel felé fordulva, aki fáradtnak
tűnt.
Valószínűleg egy szemhunyásnyit sem aludt.
– Még nem, de még csak most kezdődik a nap.
– Ne haragudj.
– Túlélem. – Torkel a vállát vonogatta. – Vanja rendben van, Ralph Svenssont és Roland
Johanssont elkaptuk, Hinde meghalt. Tudod, hogy van ez nálunk. Az út nem számít. Csak a
cél.
– Tehát letartóztattátok Rolandot?
– Igen, egy másik lopott kocsiban autókázott Göteborg felé.
Torkel elhallgatott, azt latolgatta, folytassa-e.
– Emlékszel Trolle Hermanssonra, ugye? – kérdezte tompa hangon.
Sebastian kicsit kihúzta magát az ágyban. Nem várta, hogy Trolle neve felbukkanjon. Nem
most.
Amikor már mindennek vége. Amikor már biztonságban van. És Torkel olyan komolynak
tűnt.
– Igen…?
– Holtan találtuk. A Toyotában.
– Basszus!
Torkel kimerülten rázta a fejét.
– Biztos belekezdett valami magánnyomozásba, vagy tudom is én. Nem értette, mekkora
fába
vágja a fejszéjét.
Sebastian gyengén bólintott. Ez így volt. Trolle valóban nem értette, mibe mászik bele,
amikor
úgy döntött, segít Sebastiannak.
– Szegény ördög.
– Az…
Nem volt túl sok mondanivaló. Az esetet lezárták. Ezúttal ennyi közös dolguk volt.
Valószínűleg
eltelik egy kis idő, mielőtt újra találkoznak. Sebastian és Torkel is tudta.
– Dolgom van az irodában – intett Torkel az ajtó felé, jelezve, hogy mennie kell. Aztán
Vanjához
fordult. – Elvigyelek?
– Még maradok egy kicsit.
– Rendben. Jobbulást, Sebastian. Majd találkozunk.
Egy frázis.
Semmit sem jelent.
Torkel kiment a kórteremből, az ajtó hangtalanul csukódott be utána. Vanja elment egy
székért,
amely a helyiség másik ágya mellett állt. Sebastian kíváncsian követte a tekintetével,
egész addig,
amíg le nem ült az ágya mellé.
– Szeretném megköszönni.
– Ugyan már!
– Hallottalak. A folyosón. Felajánlottad magadat helyettem.
– Igen.
– Miért?
Sebastian megvonta a vállát. Fájt tőle a sebe. Fintorgott.
– Mert szeretek mindenhová berontani, mint valami elcseszett lovag.
Vanja rámosolygott és felállt. Előrehajolt és átölelte.
– Köszönöm – suttogta.
Sebastian nem tudott válaszolni. Nem akart. Szerette volna megállítani az időt. Vanja
átölelte.
Gyengéd volt vele. Erre vágyott. Hónapokon át. Sőt, még régebb óta, ha az ember őszinte
akar
lenni. Amióta senki nem mutatott valódi odaadást az irányába. Ellinor, de hát ő… Ellinor. Ő
is
átölelte Vanját. Kicsit tán sokáig. De nem volt Vanja ellenére.
A lány ismét rámosolygott, amikor visszaült a székre.
Sebastian olyan óvatosan engedte ki a levegőt, amennyire csak tudta. Az ölelés nagyon
fájt, de
megérte.
– Szóval mit fogsz csinálni? – kérdezte Vanja.
– Láttad azt a kicsit idősebb ápolónőt, aki erre járkál…
Vanja játékosan megbökte. Ez is fájt. Sebastian azon gondolkodott, tud-e a lány valami
olyasmit
csinálni, ami nem fáj.
– Úgy értem, szakmailag.
– Nem tudom.
Vanja bólintott, letekintett a térdén fekvő kezére, mielőtt felpillantott és nyíltan Sebastian
szemébe nézett volna.
– El tudom képzelni, hogy megint veled dolgozzak.
– Tényleg?
– Igen.
– Ez sokat jelent nekem.
Nem eresztette Vanja pillantását. Remélte, hogy látja rajta, hogy őszintén így gondolja.
Nem
csak úgy mondja. Nem ironikus vagy cinikus. Őszinte.
Ekkor Vanja telefonja megszólalt. A pillanat – már ha tényleg volt valami – elmúlt. A lány
elővette a zsebéből a készüléket, és a kijelzőre pillantott.
– Ezt fel kell vennem.
Elfordult az ágytól, és úgy szólt bele a mobiljába.
– Szia, apa… Nem, a kórházban vagyok. Sebastiannál… Igen, annál a Sebastiannál.
Rámosolygott Sebastianra. A férfi visszamosolygott. Legalábbis remélte, hogy azt csinálta.
Annyi
érzelem váltakozott benne.
Öröm, bánat, büszkeség, fájdalom.
– Igen, ott voltam – folytatta Vanja. – Hosszú történet. Visszahívhatlak később? …
Rendben. Én is
szeretlek.
Vanja befejezte a beszélgetést, és eltette a telefont.
– Az apám volt. Olvasott Hindéről a neten.
– Nem tudja, mi történt?
– Nem, és azt sem tudom, mennyit kellene elmesélnem neki. Annyira nyugtalan lesz. Meg
akarom óvni. És Annát is.
Családi vonás lehet, gondolta Sebastian. Megóvni az embereket a kellemetlen igazságtól.
Az
olyanoktól, mint ő.
– Mennem kell – mondta Vanja, és felállt. – Legalább pihenhetsz.
Visszavitte a széket az eredeti helyére.
– Örülhet, hogy vagy neki. Az apád – mondta Sebastian a hátának.
– Én is örülök, hogy van nekem. Nagyon klassz apa.
– Igen, biztos az.
Vanja letette a széket, és az ajtó felé indult. Kezével a kilincsen megállt. Mintha nem is
igazán
akarna elmenni.
– Jól van, megyek. Vigyázz magadra.
– Te is.
Sebastian nézte, ahogy elmegy. Nem dühösen. Nem egy heves szóváltás után. Nem egy
vita után.
Sebastian döntésre jutott. Akármit is szedett elő Trolle Valdemarról, sosem fogja
felhasználni. Most
már teljesen biztos volt benne. Ha Valdemarnak árt, Vanjának is. Egyszerű és egyértelmű
dolog, de
őt elvakították az érzései. De ennek már vége. Már meg se akarta tudni, mit tett
Valdemar. Amint
hazaér, elégeti a papírokat. Valdemar titka Trolléval együtt meghal.
Megfordult. Fájt. Hát persze. Kinézett az ablakon. Öt óra múlt nem sokkal. A nap alig fél
órája
kelt fel, még nem melegített. De szép nap lesz!
Mit fog csinálni, ezt kérdezte Vanja.
Azt tudta, mit nem fog csinálni.
Nem lesz Vanja apja. Soha. Felhagy a próbálkozással. Ha jól játssza ki a kártyáit, közel
maradhat
hozzá. Vanja elfogadja. Nem fogja szeretni, de talán megkedveli.
Ez is jó lesz.
Úgyse volt túl sok jó dolog az életében, így kár lenne ezt is eldobni.
Megoldódik most már.
Érezte.
Minden megoldódik.

Billy korán érkezett a munkába. Elsőként. My hazament éjszakára, így nem volt semmi
oka arra,
hogy ágyban maradjon. Úgyis csak el-elszundikált, képtelen volt rendesen elaludni.
Lelőtt egy embert.
Aki meghalt.
Nem volt választása, ezt magyarázni sem kellett, hiába mondta Vanja és Torkel is rögtön
utána.
Billy száz százalékig biztos volt benne, hogy Hinde megölte volna Vanját, ha nem lövi le.
De muszáj
volt megölnie? Lehetetlen megállapítani. Még egy sebesült Hindének is csak néhány
másodpercre
lett volna szüksége, hogy komoly sérüléseket okozzon Vanjának. Halálosakat. Billy egész
egyszerűen nem kockáztathatott.
Beszélt Vanjával. Röviden. Utána. Amíg Vanja a mentőre várt. Miután az első mentő elvitte
Sebastiant.
Megoldódott a dolog.
Az emberrablások és lövöldözések hatékonyan oldják fel a konfliktusokat.
Minden más olyan apróságnak tűnt.
Érdektelennek és megoldhatónak.
Leült a számítógép elé. Elgondolkodott, hogy elmenjen-e zuhanyozni, de egyrészt nem volt
olyan izzadt – nem sietett, kiélvezte a jóformán üres nyári Stockholmot –, másrészt pedig
jólesett
annyit dolgozni, amennyit csak akart. Úgyis lesz belső vizsgálat. Nem elég, hogy fegyvert
rántott
és lőtt. De ölt is. Kivizsgálják az ügyét és felmentik. Ebben biztos volt. De elmehet akkor
is
zuhanyozni, amikor a kivizsgálást végzők megérkeznek és elviszik.
Elindította Ralph sérült merevlemezét. Nem mintha szükség lett volna rá. Már mindenük
megvolt, ami kellett. Ujjlenyomat, DNS, nejlonharisnyák, mappa a kivágott cikkekkel, és
nem
utolsósorban egy beismerő vallomás. Senkinek sincs szüksége Ralph helyreállított
számítógépére,
hogy elítélje.
Nem is a nyomozás kedvéért csinálta.
Hanem a saját kedvére.
Pont, mint amikor Vanjáért aggódott: a munka kizárta a hívatlan gondolatokat. A lövést. A
tényt,
hogy elvette valaki életét. Ezenfelül ebben volt jó. Ezt szerette. Ebben talált kihívást. Ebben
ért el
sikereket. My meg mondjon, amit akar. A „régi munkaköre” vezette el őket Hindéhez. És
mentette
meg Vanját.
Billy elérkezett a beszélgetés azon részéhez, ahol Hinde arról mesélt, hogy itt az idő, hogy
Ralph
megvalósítsa a fantáziáit. Hinde jelölte ki az áldozatait. Egytől egyig. Maria Lie. Jeanette
Jansson
Nyberg. Katharina Granlund. Megadta a nevüket és címüket.
Mindeközben Ralph beszámolt arról, kikkel feküdt le Sebastian. Például Annette Willénnel.
Arra
Hinde jóformán azonnal válaszolt. A nőnek még aznap meg kell halnia. Hogy a Sebastiannal
való
kapcsolat kristálytiszta legyen. Furcsa érzés volt olvasni a rövid, jól megfogalmazott
sorokat, és
tudni, hogy négy nő halálához vezettek.
Tovább olvasott.
Egy nevet felismert.
Anna Eriksson.
Nem ő az…?
Västeråsban Sebastian megkérte Billyt, keressen meg neki egy címet. Anna Erikssonét.
Ugyanaz
a név. Nyilván gyakori, de attól még ez túl sok ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen. Billy
segített Sebastiannak megkeresni a címet. Hol is van?
Letette az ablakot kicsibe, és megkereste az asztalon a Västerås nevű mappát.
Megnyitotta, és a
Mindenféle nevű almappában meg is találta, amire kíváncsi volt. Ebben az almappában
tartott
minden olyasmit, ami csak úgy előkerült a nyomozás során, és nem volt mihez kötni.
Közöttük a
címet.
Storskärsgatan 12.
Rákeresett. Stimmelt. Anna Eriksson Valdemar Lithnerrel lakott.
Lithner.
Várjunk csak.
Vanja anyját Annának hívják.
Sebastian Anna Erikssonja Vanja anyja?
Ott volt az összes kirakódarab, mégsem állt össze a kép. Na, akkor nézzük módszeresen.
A legelejéről.
Sebastian egy Anna Erikssont keresett.
Aki a Storskärsgatanon lakott.
Vanja anyja.
Ralph jelezte, hogy a Storskärsgatan 12.-ben lakó Anna Eriksson egy potenciális áldozat
lehet.
Akkor Sebastian ezek szerint lefeküdt vele? Nyilván. Valamikor.
Sebastian és Vanja anyja.
Ezért utálta Vanja Sebastiant?
Billy hátradőlt. Érezte, hogy ezzel még nincs vége. Miért kereste Sebastian Anna Erikssont
Västeråsban? Ha tudta, hogy Vanja anyja, megkérdezhette volna Vanját róla. De nem tette.
Mit
jelent ez? Nem tudta, vagy nem akarta Vanját kérdezni?
Billy ösztönösen érezte, hogy most kellene leállnia. Talán még le is kellene törölnie
mindent,
amit előszedett Anna Erikssonról. Senkinek sincs rá szüksége. Töprengett még egy kicsit.
Mégis
győzött a kíváncsiság. De persze továbbra se kell mindenkinek tudnia róla. Áthelyezte a
fájlt Ralph
merevlemezéről a sajátjára.
Ez az ő kis projektje.
Minden fent van az interneten, ezt szokták mondani. Billy tudta, hogy ez igaz. A belső
vizsgálattal együtt is csomó ideje lesz ennek utánajárni.

Ellinor hat előtt kelt. Sebastian nem volt otthon. Egész éjszaka nem jött haza, úgy fest. A
takarója
és a párnája érintetlen. Ellinor fekve maradt. Nem kell felkelnie, egész hétre szabadságot
vett ki.
Senki se várta.
De ő várt valakit.
A telefonja után nyúlt, amely az éjjeliszekrényen feküdt. Beütötte Sebastian mobilszámát.
A férfi
nem vette fel. Este se. Legutóbb hajnali egy után hívta. Hol lehet? Mit csinál? Úgyse tud
már
visszaaludni, szóval felkelt, felvette Sebastian egyik ingét, és kiment a konyhába.
Megtöltötte a
vízforralót és bekapcsolta. Csinált két jókora szendvicset túróval és paradicsommal, amíg
felforrt a
víz. Készített egy csésze teát, és kiment az újságért az előszobába, mielőtt leült volna a
reggelihez.
Kinézett az ablakon, tekintete megakadt a szemben lévő ház ereszén. Nem ismeri
Sebastiant olyan
régóta, de nem tűnik annak a típusnak, aki egész éjjel dolgozik. Hát akkor hol lehet? Miért
nem
telefonált, vagy miért nem vette fel, amikor hívta?
Megcsalná?
Valami Hindéről beszélt a telefonba, mielőtt eltűnt tegnap este. Vagy valami Hindével. Ez
egy
vezetéknév lenne? Egy nő?
Talán az illetőnek szüksége volt egy baráti beszélgetésre, ahol tisztázzák, ki kihez
tartozik, és
nem szép dolog megpróbálni elvenni valakit, aki másé. A volt férje hűtlen volt. Elhagyta őt.
Most meg halott.
De nem stimmel ez, ha visszagondol az előző napokra. Sebastian szinte tolakodó volt.
Küzdött
azért, hogy maga mellett tudja őt. Akkor csak nem csalja meg, amint beköltözik, amint
megkapta,
amit akart. Eddig csupa szeretet volt.
A tökéletes férfi.
Ellinor elhamarkodottan ítélkezett fölötte. Kicsit el is szégyellte magát. Majd jóváteszi,
amint a
férfi hazaért, döntötte el. Más okai is lehetnek a gyors távozásnak és az éjszakai
távollétnek. Biztos
más oka van. Végiggondolta a tegnap estét, amíg a teája hűlni kezdett a csészében.
Sebastian
nagyon feszült volt, amikor távozott, azt meg kell hagyni. Talán gondjai vannak. Munkahelyi
vagy
magánéleti. Persze ő szívesen vette volna, ha Sebastian elmondja, ha valami nyomasztja,
de némely
férfi olyan zárkózott, és mindent maga akar megoldani. Szörnyen nehezükre esik
segítséget kérni.
De Ellinortól nem kell kérnie. Ő anélkül is segít. Bár tudná, mivel lehetne!
Kezdte szisztematikusan végiggondolni, mit csináltak együtt tegnap este. Hogy volt-e
valami
olyasmi, amire Sebastian máshogy reagált, mint szokott. Nem próbált rejtegetni valamit?
A bevásárlószatyor képénél állt meg. Úgy tűnt, fontos papírokkal van tele, és amikor arról
kérdezte Sebastiant, a férfi elhallgatott. Csöndben volt egy darabig, most már emlékezett.
Elgondolkodott, és kicsit szomorúnak tűnt. Mintha a zacskó tartalma nyomasztaná, és azon
gondolkodna, megossza-e ezt Ellinorral. Mintha azon elmélkedne, joga van-e bevonni őt a
saját
problémáiba, de végül úgy döntött, nem ró rá ekkora terhet. Megkérte Ellinort, hogy dobja
ki a
szatyrot. Könnyed hangon. Mintha nem jelentene számára semmit. Egyáltalán semmit.
Látszat. De
Ellinor átlátott rajta. Meg akarta védeni őt. Erről majd beszélni kell, ha hazajön. Nem kell őt
védeni.
Többet elbír, mint Sebastian gondolná. De szerette azért, hogy megpróbálta.
Kis mosollyal az ajkán bement a hálószobájukba, és elővette a szatyrot. Félretolta az
érintetlen
reggelit, és elkezdte a zacskó tartalmát kipakolni az asztalra.
Negyvenöt perccel később mindent elolvasott.
Kétszer.
Az egész valami Valdemar Lithnerről szólt. Csinált egy csomó hülyeséget. Törvénytelen
dolgokat, ha jól értelmezi. Lehet benne valami, Sebastian néha dolgozik a rendőrséggel. Ez
a
Lithner olyasvalaki lehet, akit le akarnak tartóztatni? Valaki, aki után nyomoznak, és
Sebastiannak
adták a nyomozási anyagot, hogy pszichológusszemmel értékelje a kérdéses személyt?
Hogy
állítson fel róla egy profilt? Elképzelhető.
De akkor miért kérte Ellinort, hogy dobja ki a zacskót?
Talán nem tartozik a peranyaghoz. Nem elég ahhoz, hogy őrizetbe vegyék Valdemar
Lithnert,
vagy letartóztassák, vagy mi a teendő ilyenkor.
De ha ez a magyarázat arra, hogy ki kell dobni az anyagot, miért lett tőle Sebastian
ideges? Miért
nem mondta el az igazat? Miért nem magyarázta el, mi ez, és miért nem kell már
megtartani?
Nem, sehogy sem állt össze. Ellinornak nem volt jogi képzettsége, de biztos volt benne,
hogy az
előtte lévő papírok elegendőek ahhoz, hogy Valdemart lecsukják, és benn is tartsák egy
darabig.
Tehát valami másról lehet szó.
Tudta ez a Lithner, hogy rosszul áll a szénája? Megfenyegette volna Sebastiant és a többi
rendőrt,
hogy aztán kénytelenek legyenek abbahagyni a nyomozást? Úgy rémlik, azt hallotta tegnap
a
telefonbeszélgetés alatt, hogy Hinde. De simán lehet, hogy Sebastian Lithnert mondott. A
két név
hasonlóan hangzik, ő meg nem figyelt annyira. Mi van, ha történt valami Sebastiannal? Ha
ezért
nem jött haza. Megnyugtatta magát. Ellinor Bergkvist nem az a fajta ember, aki szabadjára
engedi
a fantáziáját. A papírok között talált egy cetlit, névvel és mobilszámmal. Valószínűleg azé
a férfié,
aki összeállította. Kezébe vette a telefont. Ártani nem árthat, ha kicsit többet tud meg. A
tények
majd megnyugtatják. Három csöngés után felvette egy férfi.
– Igen…?
– Jó napot! – kezdte Ellinor. – Trolle Hermanssont keresem.
– Kivel beszélek? – kérdezte a férfi.
– Ellinor vagyok. Az Åhlensban dolgozom. Az áru, amelyet Trolle rendelt, megérkezett.
Nem bírt elfojtani egy mosolyt. Izgalmas. Sebastian büszke lenne rá. Már-már úgy
viselkedett,
mint egy valódi rendőr.
A kagylóban csend.
– Halló? Én kivel beszélek? – kérdezte Ellinor.
– A rendőrséggel.
– Trolle ott van esetleg?
Ismét csend. Érezte, hogy a vonal túlsó felén lévő férfi habozik. Dönteni próbál.
– Meghalt.
Hát erre nem számított.
– Értem… Mikor halt meg?
– Néhány napja. Szóval nem hinném, hogy elmenne a megrendelt holmiért.
– Persze, értem. Azért köszönöm. Részvétem – tette hozzá, és befejezte a beszélgetést.
Visszaült a konyhaasztalhoz. Nem lett nyugodtabb. Épp ellenkezőleg. A férfi, aki ezt a
halom
anyagot összeállította, meghalt. Most pedig mindezt meg kellene semmisíteni. Valdemar
Lithner
sosem fog felelni a bűneiért. Hacsak Ellinor nem segít Sebastiannak.
Ha Valdemar Lithner fenyegeti az emberét, muszáj cselekednie.
Igazán ez a legkevesebb.
Köszönet
Köszönet a Norstedtsnek. Evának, Lindának, Sarának és mindenki másnak, aki valamilyen
formában
velünk és a könyveinkkel dolgozik. Mindig úgy érezzük, jó kezekben vagyunk, és szívesen
látnak
minket. Külön köszönet Susanna Romanusnak és Peter Karlssonnak a hatalmas
támogatásért és az
állandó bátorításért.
Köszönet doktor Anders Lindbergnek, aki nagy örömmel fogadja az összes furcsa
kérdésünket, és
nemcsak válaszol rájuk, hanem el is lát minket javaslatokkal és ötletekkel. Minden, ami
orvostanilag stimmel a könyvben, neki köszönhető, ami pedig nem, az a mi hibánk.
Külön köszönetet szeretnénk mondani Rolf Lassgårdnak is, minden segítségéért és
inspirációjáért, amellyel részt vett Sebastian Bergman figurájának megalkotásában. Végig
velünk
voltál, Rolf, minden értelemben.
És természetesen köszönet családjainknak, akik elviselték, hogy néha több időt töltünk
Sebastiannal, mint velük.
Michael szeretne köszönetet mondani itt és most Caesarnak, Williamnek, Vanessának és a
legdrágább Astridnak minden szeretetért és jó szóért. Köszönöm, ti vagytok a
mindenem!__