HERMANN HESSE

A PUSZTAI FARKAS
Gunter Böhmer akvarelljeivel
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Hermann Hesse: Der Steppenwolf
Copyright © 1955 by Hermann Hesse
Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main

Fordította és az utószót írta:

Horváth Géza

Sorozatszerkesztő:
Horváth Géza

A címlapon Gunter Böhmer akvarellje látható

Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 2010

Felelős kiadó: Szász Zsolt
Hungárián translation © Horváth Géza,
1992, 1997, 1998, 2000, 2010
Illusztrációk © Gunter Böhmer, 1985

ISBN 978-963-266-175-9
 A feljegyzések közreadójának előszava

Ez a könyv annak az embernek ránk maradt feljegyzéseit tartalmazza, akit általa is

többször használt szóval „pusztai farkas”-nak neveztünk. Lehetséges, hogy kézirata nem
szorul bevezetőre, én mégis szükségét érzem, hogy a pusztai farkas írását kibővítsem
néhány lappal, följegyezzem róla őrzött emlékeimet. Keveset tudok róla, főleg származása
és múltja maradt számomra ismeretlen. Egyéniségéről azonban mély és – mint mindenek
ellenére be kell vallanom – kellemes emlékem maradt.
A pusztai farkas ötven felé járhatott, amikor néhány éve egy napon betoppant
nagynéném házába, és bútorozott szoba iránt érdeklődött. Kivette a fönti manzárdszobát
meg a kis hálókamrát mellette, majd néhány nap múlva megjelent két bőrönddel meg egy
nagy könyvesládával, és kilenc vagy tíz hónapig nálunk lakott. Végtelenül csöndesen és
visszavonultan élt, és ha hálószobánk szomszédsága olykor nem kínált volna alkalmat
egy-egy véletlen találkozásra a lépcsőn vagy a folyosón, talán meg sem ismerkedünk, mert
bizony nem volt barátkozó természetű, általam addig senkinél nem tapasztalt mértékben
kerülte az embereket, pusztai farkas volt valóban, aminek mondta magát: idegen, vad és
riadt, roppant riadt lény, egy másik világból, nem az enyémből. Voltaképpen csak
hátrahagyott feljegyzéseiből tudtam meg, hogy alkatánál és sorsánál fogva mennyire mély
magányosságba élte bele magát, s milyen tudatosan saját sorsaként fogta ezt föl; néhány
futó találkozás és rövid beszélgetés során mégis megismertem valamelyest, és a
feljegyzéseiből nyert képem lényegében megegyezik azzal a természetesen halványabbal
és hiányosabbal, amelyet személyes ismeretségünk nyomán alkottam róla.
Véletlenül éppen jelen voltam, amikor a pusztai farkas először lépett a házunkba, és
kivette a néném szobáit. Ebédidőben jött, a tányérok még az asztalon voltak, nekem pedig
csak fél óra múlva kellett ismét munkába indulnom. Mindmáig bennem él, milyen
különösnek és ellentmondásosnak hatott. Miután meghúzta a csengőt, az üvegajtón
belépett a homályos folyosóra, ahol a néni megkérdezte tőle, hogy mit óhajt. A pusztai
farkas azonban, mielőtt felelt vagy bemutatkozott volna, fürkészve fölszegte jellegzetes,
rövid hajú fejét, ideges orral körbeszimatolt, majd így szólt:
– Nicsak, milyen jó szag van itt.
Mosolygott, jó nagynéném szintén elmosolyodott, én viszont némi ellenérzéssel
furcsállottam ezt az üdvözlést.
– Nos – folytatta –, a kiadó szoba végett jöttem. Csak akkor vehettem alaposabban
szemügyre, amikor hármasban felmentünk a lépcsőn. Nem volt különösebben magas, de
úgy járt, úgy tartotta a fejét, mint az öles termetűek. Modern, kényelmes télikabátot viselt,
egyébként rendesen, bár hanyagul volt öltözve, az arca simára borotvált, sörtehaja itt-ott
deres. Járása eleinte sehogyan sem tetszett, nehézkes volt és bizonytalan, nem illett sem
kemény, éles arcához, sem élénk szavához, hanglejtéséhez. Csak később tudtam meg,
hogy beteg, és nehezére esik a járás. Különös, számomra akkor szintén bántó mosollyal
szemlélte a lépcsőt: a falakat, az ablakokat meg a magas lépcsőházi szekrényeket, mint
akinek minden tetszik, ugyanakkor mindent valahogyan mégis nevetségesnek ítél.
Általában mindenestől úgy hatott, mint aki egy idegen, talán tengerentúli országból
érkezett, és akinek itt nálunk minden kedves, mégis kissé furcsa. Udvarias volt, sőt nyájas,
nem mondhatok mást, szó nélkül azonnal megfelelt neki minden, ház, szoba, lakbér,
reggeli, mégis mindenestől idegen és – nekem valamiért – kellemetlen vagy ellenséges
légkör vette körül. Kivette a szobát, hozzá a hálókamrát, elmagyaráztatta a fűtést, a
vízhasználatot, a kiszolgálást és a házirendet, mindent figyelmesen és barátságosan
végighallgatott, mindennel egyetértett, sőt felajánlotta, hogy előre kifizeti a lakbért; mégis
úgy éreztem, mintha nem figyelne oda mindenre igazán, mintha újdonság és szokatlan
dolog volna, hogy szobát bérel és németül beszélget, miközben valójában, a lelke mélyén,
teljesen más foglalkoztatja. Körülbelül így láttam akkor, s egyáltalán nem tetszett volna,
ha észlelésemet nem alakítja, módosítja egy sor apró vonása. Főleg az arca ragadott meg
tüstént, azzal az idegenségével együtt; talán kissé szokatlan és bánatos, de éber,
elgondolkozó, érett és átszellemült volt az az arc. Ehhez járult még, s engem ez
békülékenyebbé hangolt, hogy udvarias és barátságos modorában, amely ugyan mintha
kicsit nehezére esett volna, nyoma sem volt semmi gőgnek – sőt, volt benne valami szinte
megható, valami esdeklő, ám erre csak utóbb találtam magyarázatot, mindenesetre ezzel
rögtön megnyert valamelyest.
Mielőtt befejezhettük volna a két helyiség megtekintését és a részletek megtárgyalását,
lejárt az ebédidőm, és vissza kellett mennem az üzletembe. Ajánlottam magam, őt pedig a
nénire hagytam. Este hazaérve nénémtől megtudtam, hogy az idegen kivette a szobákat és
a napokban beköltözik, csak azt kérte, hogy ne kelljen bejelentkeznie a rendőrségen, mert
beteges ember lévén nem bírja a formalitásokat, az ácsorgást a rendőrségi irodákban, meg
a többi effélét. Pontosan emlékszem, mennyire meghökkentem ezen akkor, és mennyire
óvtam a nénémet, nehogy ezt a feltételt elfogadja. Szerintem nagyon is illett ehhez az
idegen és bizalmatlanságot gerjesztő emberhez, hogy tart a rendőrségtől, nehogy esetleg
gyanúsnak találják. Unszoltam nénémet, hogy a világért se egyezzen bele egy vadidegen
eleve szokatlan kérésébe, amelyet ha teljesít, ugyancsak kínos következményekkel
számolhat. Kiderült azonban, hogy a néni már megígérte a kívánság teljesítését, s hogy az
idegen megnyerte, elbűvölte; nagynéném ugyanis sohasem fogadott be olyan bérlőt, akivel
nem tudott valamilyen emberi, baráti és nagynénis, sőt anyás viszonyt kialakítani – nem
egy korábbi élt evvel jócskán vissza. Az első hetekben tehát leginkább nekem támadtak
időnként kifogásaim új bérlőnkkel szemben, néném viszont mindig melegen oltalmába
vette.
Mivel nekem a rendőri bejelentkezés elmulasztása sehogy sem tetszett, legalább arra
lettem volna kíváncsi, mit tudott meg néném az idegenről, származásáról és szándékairól.
Bár déli távozásom után már csak egészen rövid ideig maradt, a néni valóban megtudott
róla egyet s mást: hogy néhány hónapot szándékozik városunkban tölteni, könyvtárba akar
járni, és megismerkedni a város régiségeivel. A néninek tulajdonképpen nem volt ínyére,
hogy csak ilyen rövid időre költözik be, de különös fellépésétől függetlenül szemmel
láthatóan megnyerte rokonszenvét. Vagyis a lakást kiadta, kifogásaimmal elkéstem.
– Ugyan miért mondta, hogy itt jó szag van? – kérdeztem.
Nénémnek olykor igen jó megérzései voltak:
– Pontosan tudom, miért mondta. Nálunk tisztaság és rendszag van, kedvesség és
tisztes életmód illata, az tetszett meg neki. Mintha már elszokott volna tőle, és hiányát
látta volna.
Nos, gondoltam, nekem mindegy.
– De mi lesz – kérdeztem –, ha nincs rendes és tisztességes élethez szokva? Mit
csinálsz, ha piszkos lesz, és összekoszol mindent, vagy éjszakáról éjszakára részegen jön
haza?
– Majd meglátjuk – nevetett, én meg ráhagytam. És valóban alaptalanul aggódtam.
Bérlőnk korántsem élt ugyan rendezett, józan életet, de nem volt terhünkre vagy kárunkra,
máig szívesen emlékszünk rá. Ám belül, lelkileg mégis sokszor zavart és zaklatott,
nénémet, engem, s bevallom, hogy én máig sem boldogultam vele. Éjszakánként néha vele
álmodom, és lényének puszta léte mindenestől felkavar, nyugtalanít, holott szinte
megszerettem.
Két nap múlva egy fuvaros meghozta az idegen csomagjait, akit Harry Hallernek
hívtak. Tetszetős volt egy igen szép bőrkoffer, egy nagy, lapos hajóbőrönd pedig korábbi
messzi utakat sejtetett; mindenféle külföldi, részben tengerentúli szálloda- és szállítócég
címkéje sárgult rajta.
Aztán megjelent maga Haller is, és attól fogva lassanként megismertem ezt a különös
férfit. Erre magam eleinte igazán nem törekedtem. Haller attól a pillanattól érdekelt ugyan,
ahogy megláttam, de az első hetekben semmit sem tettem azért, hogy találkozzam vagy
beszédbe elegyedjem vele. Azt azonban nem tagadhatom, hogy kezdettől figyeltem, sőt
távollétében néha a szobájába is bemerészkedtem, és kíváncsiságból kémkedtem egy kicsit
utána.
A pusztai farkas külsejéről tettem már említést. Már első látásra határozottan
jelentékeny, ritka és rendkívül tehetséges embernek tűnt, arca szellemiségtől sugárzott,
végtelenül finom és fürge arcjátéka érdekes, roppant eleven, fölöttébb kifinomult és
érzékeny lélekről árulkodott. Ha beszélgetés közben nagy ritkán megfeledkezett a
konvenciókról, és idegenségéből kilépve személyes, közvetlen hangon beszélt, a
magamfajtát rögtön lenyűgözte, mert másokkal ellentétben szárnyaltak a gondolatai; a
szel-
 lem világában olyan, szinte hűvös tárgyilagossággal, megfontoltsággal és tudással
mozgott, amelyre csak az igazán szellemi emberek képesek, akikből hiányzik a
becsvágynak még a csírája is, és akik sohasem csillogásra, mások meggyőzésére vagy
saját igazuk bizonygatására törekednek.
Ittléte utolsó idejéből emlékszem egy ilyen kijelentésére, pontosabban pillantására. Egy
Európa-szerte ismert történelemfilozófus és kultúrkritikus előadást tartott az aulában,
sikerült rábeszélnem a pusztai farkast, pedig eleinte nem érdekelte. Együtt mentünk el, és
egymás mellé ültünk az előadóteremben. A szónok az emelvényre lépett, és
nekikészülődött az előadásnak. Piperkőc és hiú fellépése azonban máris kiábrándította
számos hallgatóját, a publikum ugyanis valamiféle prófétára számított személyében.
Amint bevezetésképp néhány hízelgő szót intézett a hallgatósághoz, és megköszönte az
érdeklődést, a pusztai farkas röpke pillantást, e szavakat és a szónok személyét kritizáló
pillantást vetett rám. Könyvet lehetne írni erről a felejthetetlen és rettenetes pillantásról!
Nemcsak a szónokot és hírességet semmisítette meg kegyetlen, bár finom iróniával – ha
csak ennyi lett volna! Ez a pillantás sokkal inkább bánatos volt, mint ironikus,
mélységesen mély és reménytelenül bánatos; csöndes, mintegy szokássá és életformává
vált kétségbeesést tükrözött. Reménytelen ragyogása nemcsak a hiú előadón hatolt át,
nemcsak a közönség várakozását és hangulatát, az előadás fontoskodó címét ironizálta,
intézte el – nem, a pusztai farkas pillantása áthatolt egész korunkon, öntelt, sekély
szellemiségünk pökhendi nyüzsgésén, törtetésén, hiúságán és felszínes játszadozásán – és
jaj, bizony még korunk, szellemiségünk, kultúránk fogyatékosságainál és ki-
látástalanságánál is sokkal mélyebbre, sokkal távolabbra hatolt. Az emberiség szívéig
hatolt, s föltárta egy gondolkodó s talán tisztán látó ember minden kételyét az élet
méltóságában és értelmében.
– Lám, mind ilyen majmok vagyunk! íme az ember! – mondta a pillantás, és a szellem
minden dicsősége, felvillanása és vívmánya, az emberi lét magasztosságára, nagyságára és
halhatatlanságára való törekvés egy csapásra összeomlott és majomkodássá vált!
De nagyon előreszaladtam, s szándékom ellenére önkéntelenül elmondtam szinte
minden lényeges dolgot Hallerről, pedig lépésről lépésre, ismerkedésünk bemutatásával,
fokozatosan kívántam megrajzolni a portréját.
Miután ennyire elébe vágtam az eseményeknek, immár fölösleges folytatnom
beszámolómat Haller rejtélyes „idegenség”-éről, és részletesen ecsetelnem, miként
sejtettem és ismertem meg ennek az idegenségnek és rendkívüli és borzalmas
elmagányosodásnak az okait és jelentőségét. De jobb is így, hiszen személyemet úgysem
kívánom előtérbe helyezni. Nem szándékozom sem önvallomást, sem novellát vagy
elbeszélést, sem pedig lélektani értekezést írni. Inkább csak szemtanúként szeretnék
valamelyest hozzájárulni annak a különös embernek a portréjához, aki a pusztai farkas
kéziratát hátrahagyta.
Már a legelső pillanatban, amikor fejét, mint egy madár, előreszegve az üvegajtón
néném házába lépett, és a jó szagot dicsérte, valahogyan föltűnt i különcsége. Első naiv
reakcióm ellenszenv volt. I Jgy éreztem (és néném is szinte ugyanúgy érzett, mint én,
pedig ellentétben velem, ő egyáltalán nem intellektuális alkat), hogy beteg, lelki, kedély-
vagy jellembetegségben szenved, és mint egészséges ember, ösztönösen szembefordultam
vele. Ellenszenvem idővel rokonszenvvé alakult át, amelyet e végtelenül és szüntelenül
szenvedő ember iránt érzett hatalmas részvét táplált, akinek elmagányosodását és lelki
pusztulását szemtanúként éltem át. Akkoriban egyre jobban tudatosult bennem, hogy
szenvedését nem természetének valamely fogyatékossága, hanem épp ellenkezőleg,
adottságainak és erőinek harmóniává nem oldódott mérhetetlen gazdagsága okozza.
Rájöttem, hogy Haller a szenvedés lángelméje, és hogy Nietzsche némely mondása
értelmében végtelen és félelmetes, zseniális képesség fejlődött ki benne a szenvedésre. Azt
is felismertem, hogy pesszimizmusa nem a világ, hanem önmaga megvetéséből fakad,
mert bármilyen kíméletlenül és megsemmisítőén beszélt is intézményekről vagy
emberekről, magát soha nem rekesztette ki, sőt elsőként mindig önmagát vette célba
nyilaival, önmagát gyűlölte és tagadta…
Közbe kell itt vetnem egy lélektani észrevételt. Bár alig ismerem a pusztai farkas életét,
joggal föltételezhetem, hogy szerető, de szigorú és hitbuzgó szülei és tanítói olyan
szellemben nevelték, amely az „akarat megtörését” tekinti a nevelés alapjának. Diákunk
azonban sokkal erősebb és keményebb, sokkal büszkébb és szellemibb volt annál,
semhogy személyiségét megsemmisíthették, akaratát megtörhették volna. Csak azt sikerült
elérniük, hogy meggyűlölje magát. Zseniális képzelőerejét és eszét egész életében önmaga
ellen, ártatlan és nemes lénye ellen fordította. E tekintetben ugyanis mindenestől
keresztény és mártír volt, elsőként önmagára zúdította minden szigorát, kritikáját,
gonoszságát és gyűlöletét. Azért viszont szüntelenül hősiesen és komolyan viaskodott,
hogy szeresse embertársait és környezetét, igazságos legyen velük, és ne bántsa őket, mert
a „szeresd felebarátodat” igéjét éppúgy belesulykolták, mint az öngyűlöletet, így tehát
egész élete azt példázta, hogy önmagunk szeretete nélkül felebarátunkat sem szerethetjük,
és hogy az öngyűlölet végeredményben ugyanaz, mint az önimádat, és ugyanahhoz a
borzalmas elszigetelődéshez és kétségbeeséshez vezet.
De legfőbb ideje, hogy megfékezzem gondolataimat, és visszakanyarodjam a
valósághoz. Részben kémkedésemnek, részben pedig nagynéném észrevételeinek
köszönhetően először Haller úr életviteléről tájékozódtam. Hamar kiderült, hogy a szellem
és a könyvek világában él, és nincs tisztességes foglalkozása. Későn kelt, sokszor csak
tizenkét óra előtt, azután köntösben átment a lakószobába, amely néhány lépésre fekszik a
hálókamrától. A tágas, barátságos, kétablakos manzárdszoba néhány nappal beköltözése
után teljesen más képet mutatott, mint korábbi bérlőink idejében. Megtelt, és idővel egyre
zsúfoltabbá vált. A falakra képek kerültek, rajzok vagy folyóiratokból kivágott képek,
melyek gyakran váltogatták egymást. Egy déli tájat, aztán egy német vidéki kisvárost –
bizonyára Haller szülővárosát – ábrázoló fotográfiát is kifüggesztett, közöttük tarka,
fénylő akvarellek. Csak később tudtam meg, hogy ezeket ő festette. Ott volt még egy
csinos, fiatal asszony vagy lány fényképe is, aztán egy sziámi Buddha, ennek helyére
idővel Michelangelo Éjszakájának reprodukciója, majd Mahatma Gandhi portréja került.
A könyvek nemcsak a nagy könyvesszekrényt töltötték meg, hanem az asztalokat is
beborították, sőt a kecses, antik szekreteren, a díványon, székeken, de még a padlón is
folyamatosan cserélődő kutyanyelvekkel teletűzdelt kötetek hevertek. És a könyvek egyre
csak szaporodtak. Haller ugyanis nemcsak a könyvtárakból hordta őket kötegszám, hanem
sokszor postán is érkezett könyvküldemény a számára. A szoba tudós lakóról árulkodott.
Látszólag ezt igazolta a mindent elárasztó szivarfüst, a rengeteg, szanaszét heverő
szivarvég és hamutálca is. A legtöbb könyv azonban nem tudományos munka volt, hanem
különböző korok és népek költőinek műve. Egy ideig a tizennyolcadik század végén
íródott, Sophie utazása Memelből Szászországba című regény mind a hat vaskos kötete a
díványon hevert, melyen Haller sokszor napokat töltött. Gyakran forgathatta a Goethe- és
Jean Paul-összkiadást, Novalist, Lessinget, Jacobit és Lichtenberget. Néhány
Dosztojevszkij-kötet teleírt céduláktól dagadozott. A nagyobbik asztalon a könyv- és
irathalom között sokszor virágcsokor állt, mellette porlepte vízfestékkészlet hányódott,
körülötte hamutálcák és – ezt sem titkolhatom el – különböző italos üvegek. Egy
szalmafonatos palack többnyire olasz vörösborral volt teli, amit Haller egy közeli
kereskedésben szerzett be, néha egy-egy üveg burgundit is lehetett látni meg malagát, egy
hasas cseresznyepálinkás üveg pedig igen gyorsan majdnem teljesen kiürült, aztán végleg
a szoba egyik sarkába vándorolt, s ott a maradékkal együtt beporosodott. Nem
mentegetőzöm kémkedésem miatt, bevallom őszintén, hogy a szellemi érdeklődéstől
sugárzó, ám elfecsérelt és féktelen életnek e jelei kezdetben undorral és bizalmatlansággal
töltöttek el. Én ugyanis rendszeres élethez, munkához és pontos időbeosztáshoz szokott
polgárember vagyok, nem iszom, nem dohányzom, ezért hát az üvegektől még jobban
viszolyogtam, mint az általános festői rendetlenségtől.
Az idegen ugyanolyan szabálytalanul és szeszélyesen táplálkozott és ivott, ahogyan
aludt és dolgozott. Néha egész nap ki sem mozdult otthonról, és a reggeli kávén kívül egy
falatot sem evett, néném olykor legfeljebb egy-egy banánhéjat talált szobájában, máskor
viszont vendéglőbe járt, jó és előkelő éttermekbe vagy kis külvárosi kocsmákba. Úgy tűnt,
egészsége nincs rendben; a nehézkes járáson kívül – gyakran alig tudott felvánszorogni a
lépcsőn – más bajok is gyötörhették, egyszer mellékesen megjegyezte, hogy évek óta nem
jó az emésztése, és rosszul alszik. Mindezt főképp az alkoholnak tulajdonítottam. Később
néha elkísértem valamelyik vendéglőbe, és ilyenkor láthattam, milyen gyorsan és
szenvedélyesen önti magába a bort, részegnek azonban egyszer sem láttam, és más sem.
Soha nem felejtem el első beszélgetésünket. Csak I utólag ismertük egymást, mint
általában a szomszédok egy bérházban. Amikor egy este az üzletből jöttem haza, az első
és második emelet közötti lépcsőfordulóban Haller úrba botlottam. A legfelső (okon ült, és
odébb húzódott, hogy helyet adjon. Megkérdeztem, rosszul van-e, és felajánlottam, hogy
fölkísérem.
Úgy nézett rám, mintha álomból riasztottam volna föl. Lassan elmosolyodott azzal a
kedves és siralmas mosolyával, amelytől mindig összeszorult a szívem, és hellyel kínált.
Megköszöntem, és azt feleltem, hogy nem szoktam a lépcsőn ücsörögni mások lakása
előtt.
– Hát persze – felelte, és szélesen elmosolyodott. – Megértem. De várjon csak, hadd
magyarázzam meg, miért kellett itt egy kicsit megpihennem.
Az első emeleti lakás előterére mutatott, ahol egy özvegyasszony élt. A lépcső, az ablak
és az üvegajtó között, a parkettázott kis térségben, a falnál egy mahagóniszekrény állt.
Tetején ódon ónedény, előtte a padlón, két alacsony állványon, hatalmas cserépben egy-
egy növény, egy azálea és egy araukária. Szépek voltak, már én is észrevettem őket, és
jóleső érzéssel töltöttek el, mert a kifogástalan ápolástól mindig ragyogtak.
– Nézze csak – folytatta Haller –, ez a kis előtér az araukáriával olyan mesés illatot
áraszt, hogy sokszor képtelen vagyok elmenni mellette anélkül, hogy le ne üljek egy kicsit.
Nagynénjénél is kellemes illat, rend és tökéletes tisztaság van, de ez a kis szeglet ezzel a
virággal egyszerűen ragyog a tisztaságtól, töröl-getéstől, fényesítéstől és súrolástól, szinte
sugárzik a makulátlanságtól. Itt mindig jókorát szippantok a levegőből – nem érzi?
Hogyan elegyedik a padlóviasz és a terpentin csípős szagfoszlánya a mahagóni, a tisztára
mosott levelek és minden egyéb szagával illattá, a polgári tisztaság, gondosság és
pontosság, kötelesség és hűség apró tökélyévé? Nem tudom, ki lakik itt, de az üvegajtó
mögött biztosan paradicsom, a tisztaság, a portól gondosan óvott polgári világ, a rend, kis
szokások és kötelességek iránti féltő-megható odaadás paradicsoma rejlik.
Hallgattam, ezért folytatta:
– Kérem, ne higgye, hogy gúnyt akarok űzni magából! Távol áll tőlem, hogy
kinevessem ezt a polgári világot és rendet. Én ugyan egy másik világban élek, és talán
egyetlen napig sem bírnám ki egy ilyen araukáriás lakásban. De még ha vén, lompos
pusztai farkas vagyok is, azért engem is anya szült, és az én anyám is polgárasszony volt,
virágot nevelt, szobák és lépcsők, bútorok és függönyök felett őrködött, és minden
erejével azon fáradozott, hogy tisztaság és rend legyen a lakásában. Ez jut eszembe a
terpentin leheletéről, az araukáriáról, ezért üldögélek itt néha, és csodálom a rendnek ezt a
csöndes kis kertjét, és örülök, hogy létezik még ilyesmi.
Kínlódva állt föl, és nem utasította vissza a segítségemet. Nem szóltam egy szót sem,
de mint korábban nénémet, valahogyan engem is megbabonázott ez a különös férfi.
Lassan lépkedtünk fölfelé. Amikor az ajtajához értünk, kulcsával kezében még egyszer
barátságosan rám nézett és így szólt:
– Az üzletéből jön? Tudja, én az ilyesmihez nem konyítok, egy kicsit távolabb élek, a
periféria közelében. De azt hiszem, magát is érdeklik a könyvek meg az effélék, a nénje
említette egyszer, hogy gimnáziumba járt, és jó görögös volt. Ma reggel találtam egy
érdekes mondatot Novalisnál, megmutathatom? Biztosan élvezni fogja.
Ezzel betessékelt a szobába, ahol csípős dohányszag terjengett, valamelyik halomból
előhúzott egy könyvet, belelapozott, keresgélt benne.
– Ez is jó, káprázatos – mondta –, ezt hallgassa meg: „Büszkén tűrjük a fájdalmakat! A
fájdalom magas rangunkra emlékeztet.” Fantasztikus! Nyolcvan évvel Nietzsche előtt! De
nem is erre gondoltam… várjon csak… megvan. „A legtöbb ember nem akar úszni, amíg
nem tud.” Nem szellemes? Hát persze, hogy nem akar, hiszen szárazföldön él, nem a
vízben! És természetesen gondolkodni sem akar, mert életre és nem gondolkodásra
született! így igaz, aki viszont gondolkodik, az az elmélkedést tekinti legfőbb feladatának,
sokra viheti a gondolkodásban, csakhogy a földről a vízbe csúszik, és egyszer csak
megfullad.
Szavai megejtettek, lenyűgöztek. Nála maradtam egy ideig, és ezután sokszor
elbeszélgettünk, ha összefutottunk a lépcsőházban vagy az utcán. Eleinte – mint az
araukáriánál – többször úgy éreztem, hogy gúnyolódik. De tévedtem. Akárcsak az
araukáriát, engem is őszintén tisztelt: magányáról, evickéléséről a vízben,
gyökértelenségéről olyan mélyen meg volt győződve, hogy egy-egy hétköznapi, polgári
megnyilvánulás, mint például az a pontosság, amellyel az irodába jártam, vagy egy
küldönc, egy villamoskalauz megjegyzése, olykor őszintén, minden gúny nélkül
fellelkesítette. Kezdetben ezt is nevetségesnek és túlzásnak, amolyan úri és
vagabundushóbortnak, játszi szentimentalizmusnak véltem. Lassanként azonban rájöttem,
hogy a pusztai farkas, létének légüres teréből, idegenségéből szemlélve, valósággal
csodálta, szerette polgári kis világunkat mint szilárd, biztos, távoli és elérhetetlen pontot,
otthont és békességet, ahova számára nem vezetett út. Derék bejárónőnk előtt mindig
őszinte tisztelettel emelt kalapot, és ha néném időnként beszédbe elegyedett vele, vagy
figyelmeztette egyik-másik javításra szoruló ruhadarabjára, egy fityegő kabátgombra,
akkor különös figyelemmel és jelentőséggel hallgatta, mintha roppant és reménytelen
erőfeszítéssel próbálna akár a legszűkebb hasadékon is bejutni ebbe a békés kis világba,
hogy legalább egy órára otthon érezze magát benne.
Már legelső beszélgetésünk közben, az araukáriánál pusztai farkasnak nevezte magát.
Meghökkentett, fölkavart. Miféle név ez! Idővel azonban megszoktam, sőt hamarosan
magamban, gondolataimban én is csak így hívtam, és ma sem tudnám találóbban
jellemezni ezt a jelenséget: közénk, a városba, a nyáj közé tévedt pusztai farkas – egyetlen
kép sem ábrázolhatná tökéletesebben riadt magányát, vadságát, nyugtalanságát, honvágyát
és hontalanságát.
Egyszer egy szimfonikus hangversenyen egész este figyelhettem. Meglepődtem,
amikor megpillantottam, ő nem vett észre. A koncert csodálatos, nemes Händel-
muzsikával kezdődött, a pusztai farkas azonban magába roskadt, távol járt a zenétől és
környezetétől. Magányos és idegen volt, mint egy jövevény, és gondterhelt ábrázattal
meredt maga élé. Majd egy másik darab következett, Friedemann Bach egyik kis
szimfóniája, és ekkor elámultam, mert az idegen néhány taktus után elmosolyodott,
lassanként átadta magát a zenének, elmerült benne, és vagy tíz percig olyan üdvözültnek,
szép álmokba feledkezettnek tűnt, hogy nem tudtam figyelni a zenére, csak őt néztem.
Amikor a darab véget ért, felocsúdott, kiegyenesedett, és mintha fel akart volna állni, hogy
máris induljon, de aztán inkább maradt, meghallgatta az utolsó számot, a Reger-variációt,
amelyet sokan terjengősnek és fárasztónak éreztek. A pusztai farkas érdeklődése is
lankadt, bár eleinte figyelmesen, odaadóan hallgatta, aztán újra eltávolodott, kezét a
zsebébe dugta, és magába roskadt, de immár nem boldogan és álmodozón, hanem
szomorúan, végül dühösen, arca messze járt, öregnek, betegnek és elégedetlennek látszott.
A hangverseny után újra megpillantottam az utcán. Nyomába szegődtem; kabátjába
burkolózva, leverten és fáradtan bandukolt negyedünk felé, egy régimódi kisvendéglő előtt
megállt, tétován órájára pillantott és belépett. Hirtelen feléledt bennem a vágy, és utána
eredtem. Egy kispolgári kocsmaasztalhoz telepedett le, a fogadósné és a pincérnő régi
ismerősként üdvözölte. Én is köszöntem, és leültem mellé. Egy órát töltöttünk ott, én két
pohár ásványvizet ittam, ő pedig ezalatt egy fél, aztán még egy negyed liter vörösbort
rendelt. Említettem, hogy koncerten voltam, de nem vett róla tudomást. Elolvasta a címkét
az ásványvizes üvegen, és megkérdezte, nem innék-e inkább bort, szívesen meghívna egy
pohárra. Közöltem, hogy sosem iszom bort, erre gyámoltalan képpel így felelt:
– Hát igen, igaza van. Évekig én is mértékletesen éltem, sokáig böjtöltem is, de most
megint a Vízöntő jegyében, e sötét és lucskos jegyben élek.
Megjegyzésére tréfálkozva feleltem, azt mondtam, nem gondolom, hogy éppen ő hinne
az asztrológiában, erre hirtelen udvarias hangnemben folytatta, amivel már sokszor
megbántott:
– Tökéletesen igaza van, sajnos már ebből a tudományból is kiábrándultam.
Ajánlottam magam és fölkerekedtem, ő viszont csak késő éjjel jött haza, de a
megszokott léptekkel ment föl szobájába, és szokásához híven most sem tért mindjárt
nyugovóra (szomszédja lévén erről könnyen meggyőződhettem), hanem körülbelül még
egy órát töltött lámpafénynél lakószobájában.
Egy másik estére is jól emlékszem. Néném elment hazulról, egyedül maradtam hát
otthon, amikor egyszer csak megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam, és egy végtelenül
csinos, fiatal hölgy állt előttem. Amint Haller úr iránt érdeklődött, felismertem: őt
ábrázolta a fénykép a szobájában. Megmutattam az ajtaját és visszavonultam. A hölgy
nem volt sokáig nála, nem sokkal később hallottam, amint élénk leplekkel, kedélyesen
társalogva lejönnek a lépcsőn és elmennek. Elcsodálkoztam, hogy a remete szeretőt,
ráadásul ilyen fiatal, csinos és elegáns szeretőt tart, és személyére és életére vonatkozó
sejtelmeim egy csapásra meginogtak. Alig egy órával később azonban már haza is
érkezett, egyedül jött, nehézkes, szomorú léptekkel fölvánszorgott a lépcsőn, és mint egy
ketrecbe zárt farkas, órákig járkált fel s alá a szobájában. Egész éjszaka, pirkadatig égett
nála a villany.
Semmit nem tudok erről a kapcsolatról, csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy még
egyszer láttam Haliért ezzel a nővel a városban. Karöltve sétáltak, a férfi boldognak
látszott, én pedig újra megdöbbentem, hogy mennyi báj, sőt gyermeki vonás ragyogta be
néha gondterhelt, magányos ábrázatát, és ekkor megértettem a nőt, és megértettem néném
részvétét is iránta. De azon az estén is szomorúan, siralmas állapotban jött haza. A bejárati
ajtóban egymásba botlottunk. Kabátja alatt, mint néha már korábban is, az olasz
borosüveget szorongatta, és a fél éjszakát a társaságában töltötte odafenn a barlangjában.
Megsajnáltam, de hát milyen szánalmas, elkótyavetyélt, kiszolgáltatott volt az élete!
De elég a fecsegésből, minden további fejtegetés és beszámoló nélkül is láthatjuk, hogy
a pusztai farkas öngyilkos életet élt. Mégsem hiszem, hogy véget vetett az életének,
miután egy napon hirtelen, egyetlen szó nélkül, hátralékait mindazonáltal kiegyenlítve
elhagyta városunkat és nyoma veszett. Azóta nem hallottunk róla, és még mindig őrzünk
néhány levelet, amelyet eltűnése után kapott. Kéziratán kívül, melyet ittléte alatt írt, és
néhány sorban azzal a megjegyzéssel ajánlott nekem, hogy cselekedjem vele belátásom
szerint, semmit sem hagyott hátra.
Azt nem ellenőrizhettem, hogy a feljegyzésekben megörökített események mennyiben
felelnek meg a valóságnak. Mindenesetre semmi kétségem, hogy főképpen költői
alkotásról van szó, de nem önkényes, képzelet szülte költészetről, hanem egy olyan
kifejezési kísérletről, amely látható eseményekbe öltöztetett, mélyen átélt lelki
folyamatokat jelenít meg. Haller írásának részben fantasztikus epizódjai valószínűleg itt-
tartózkodásának utolsó időszakából származnak, és abban is biztos vagyok, hogy
valóságos, külső élmények is közrejátszottak megszületésükben. Ebben az időben
megváltozott vendégünk viselkedése és külseje, gyakran eljárt hazulról, sőt néha éjszakára
is kimaradt, és a könyveihez sem nyúlt. Ritkábban találkoztunk, de valahányszor
összefutottunk, mindig föltűnően élénknek, fiatalosnak, sőt időnként kimondottan
derűsnek látszott. Hamarosan azonban megint súlyos depresszióba esett. Napokig feküdt,
nem kívánta az ételt, és hirtelen felbukkant szeretőjével ekkoriban került sor arra a
végtelenül szenvedélyes, szinte brutális veszekedésre is, amely az egész házat
megbotránkoztatta, és amiért Haller másnap elnézést kért nénémtől.
Nem, meggyőződésem, hogy nem végzett magával. Él, fáradt lábbal idegen házak
lépcsőit rója valahol, kifényesített parkettákat és ragyogó araukáriákat csodál, napközben
könyvtárakban görnyed, éjszakánként vendéglőkben üldögél vagy bérelt kanapékon
fekszik, és az ablakon át hallgatja a világ zsongását és az emberi élet lüktetését, és közben
kitaszítottnak érzi magát, mégsem dobja el magától az életet, mert egy szikrányi hit azt
súgja neki, hogy szenvedje végig a szenvedést, a szívében lakozó gonosz szenvedést, és
hogy ebbe a szenvedésbe fog belehalni. Sokszor gondolok rá, nem könnyítette meg az
életemet, nem gyarapította, táplálta az erőket és a derűt bennem, ellenkezőleg! De végül is
én nem ő vagyok, nem úgy élek, mint ő, saját, polgári, biztonságos és lelkiismeretes kis
életemet élem. Így hát békességgel és barátsággal emlékszem rá vissza, akárcsak néném,
aki többet tudna elmondani róla, de titkát örökre jóságos szívébe zárta.
Nos, ami Haller feljegyzéseit, e meghökkentő, néhol beteges, néhol szép és elmés
képzelődéseket illeti, bevallom, hogy bizonyára megrökönyödve eldobtam volna e
lapokat, ha véletlenül kerültek volna a kezem ügyébe, és nem ismerném szerzőjüket.
Ismeretségünk révén azonban valamelyest megértettem, sőt el is fogadtam őket. Ha csak
egy szerencsétlen kedélybeteg kóros fantazmagóriáit látnám bennük, megfontolnám, hogy
közreadjam-e. De azt hiszem, több ennél, kordokumentumról van szó, Haller lelki
betegsége ugyanis – és ezt ma már tudom – nem egyetlen ember bolondériáit tükrözi,
hanem a kor betegségét, Haller nemzedékének neurózisát, és úgy tűnik, hogy ez a kór
közel sem csupán a gyönge és értéktelen egyéneket támadja meg, hanem főképpen az
erőseket, a legszellemibb, legtehetségesebb embereket.
A feljegyzések – függetlenül attól, hogy milyen szerepet játszik bennük a valóságos
élmény – olyan kísérletet jelentenek, amely a kor súlyos betegségét nem megkerülni
igyekszik köntörfalazással és szépítgetéssel, hanem megpróbálja leküzdeni, úgy, hogy
magát a kórt választja az ábrázolás tárgyául. Szó szerint pokoljárásról, egy elborult
lelkiség káoszán át vezető pokoljárásról tanúskodnak, melyet hol szorongással tűrtek, hol
bátran viseltek, de mindig azzal az akarattal, hogy be kell járni az infernót, szembe kell
szállni a káosszal, és végig kell szenvedni a gonoszt.
Haller egyik megjegyzése adta meg a kulcsot a megértéshez. Egy alkalommal, amikor a
középkor úgynevezett kegyetlenségeiről beszélgettünk, ezt mondta: „Ezek tulajdonképpen
nem is kegyetlenségek. A középkor embere iszonyodna mai életvitelünktől, mert sokkal
kegyetlenebbnek, rettenetesebbnek és barbárabbnak találná a sajátjánál. Minden kornak,
kultúrának, erkölcsnek és hagyománynak önálló jellege van, vannak szelíd és kemény,
szép és kegyetlen vonásai, a szenvedés bizonyos fajtáit természetesnek tartja, bizonyos
gyötrelmeket megadással tűr. Az emberi élet akkor válik igazán szenvedéssé, pokollá,
amikor két kor, két kultúra és vallás keresztezi egymást. Az ókor embere nyomorultul
elpusztult volna a középkorban, mint ahogy a vadember is megfulladna civilizációnk
dzsungelében. Néha azonban egész nemzedékek szorulnak két kor és életstílus közé,
ilyenkor megszűnik az egyértelműség és az erkölcs, a védettség és az ártatlanság. Ezt
persze nem mindenki éli át egyformán. Egy olyan természet azonban, mint Nietzsche, már
egy nemzedékkel korábban megszenvedte korunk nyomorúságát – amin ő társtalanul, meg
nem értve ment keresztül, attól ma ezrek szenvednek.”
A feljegyzések olvasása közben sokszor eszembe jutottak ezek a szavak. Haller is azok
közé tartozik, akik kihullottak a védettségből és az ártatlanságból, és akiknek az a sors
jutott, hogy az emberi élet kérdésességét fölfokozottan, egyéni gyötrelemként és pokolként
éljék át.
Azt hiszem, ebben rejlik a feljegyzések értelme számunkra. Egyébként nem akarom
sem megvédeni, sem pedig elítélni ezt az írást, ítélkezzék az olvasó, lelkiismerete szerint.
 HARRY HALLER FELJEGYZÉSEI

Csak őrülteknek

Elmúlt ez a nap is, ahogy a napok múlnak, elvégeztem, szelíden kivégeztem primitív és
félszeg életművészetemmel; dolgoztam néhány órát, régi könyveket böngésztem, két óra
hosszat fájdalmak gyötörtek, ahogy ez már vénülő emberekkel gyakran előfordul,
bevettem egy port, örültem, hogy becsaptam a fájdalmakat, forró fürdőt vettem,
eltöltekeztem jóságos melegével, háromszor is jött postám, átnéztem az összes
nélkülözhető levelet és nyomtatványt, elvégeztem légzőgyakorlataimat, de a meditációt
lustaságból elhagytam, sétáltam egy órát, és szép, fátyolos, pompás felhőpihemintákat
láttam az égre rajzolva. Kellemes volt, akárcsak a régi könyvek böngészése vagy a meleg
fürdő, de mindent összevetve, nem volt elragadó, ragyogó boldog ünnepnap, csak egy a
sok közül, melyeket már jó ideje normálisnak és megszokottnak kellene éreznem; egy
elégedetlen öregedő úr mérsékelten kellemes, éppenséggel elviselhető, tűrhető és langyos
napjai, különösebb fájdalmak, gondok, komoly bánat és búskomorság nélkül, olyanok,
melyeken még az a kérdés is higgadtan és félelemérzés nélkül, tárgyilagosan és nyugodtan
mérlegelhető, hogy nem volna-e ideje Adalbert Stifter példáját követni, és borotválkozás
közben meghalni.
Aki kóstolt más napokat is, gonosz, köszvény-rohamosokat vagy a szemgolyó mögött
gyökerező fejgörccsel kínzó napokat, amelyek pokolian megkeserítik a szem és a fül
minden örömét, vagy a lélekhalál napjait, a belső űr és kétségbeesés sátáni napjait,
amelyeken az emberi világ és úgynevezett kultúránk szétrombolt, részvénytársaságoktól
kiszipolyozott földünk kellős közepén hazug, közönséges, talmi csillogással, beteg éned
elviselhetetlenségét a végsőkig korbácsolva, hányingerkeltőn lépten-nyomon rád vigyorog
– aki belekóstolt e pokoli napokba, az nagyon is elégedett a maihoz hasonló, szokványos,
bamba napokkal, és hálásan üldögél meleg kályhája mellett, hálásan nyugtázza a reggeli
lapokat lapozgatva, hogy aznap se tört ki háború, és diktatúra sem kerekedett fölül, és
politikai vagy gazdasági gaztettet sem lepleztek le, és hálásan hangolja rozsdás kintornáját
mérsékelten víg, elégedett hálaénekre, mellyel méla, bróm kábította, bamba elégedettség-
istenét untatja; és az elégedett, háládatos fájdalomnélküliség langy-kövér levegőjében
ikreknek tűnnek fel: a bambán bólogató istenség és a fojtott hangon zsoltárt éneklő,
őszülő, bamba ember.
Szép, szép az elégedettség, a fájdalomnélküliség, szépek ezek az elviselhető, alamuszi
napok, amelyeken nem mer hangoskodni se fájdalom, se öröm, amelyeken minden suttog
és lábujjhegyen jár. Csakhogy én sajnos épp ezt az elégedettséget nem tudom sokáig
elviselni, hamar meggyűlölöm és megundorodom tőle, és lehetőleg az örömök, de szükség
esetén akár a fájdalmak útján is kétségbeesve menekülök más éghajlatra. Ha egy ideig
örömök vagy fájdalmak nélkül élek, és az úgynevezett jó napok langyos, poshadt
elviselhetetlenségét szívom magamba, gyermeki lelkem szenved és gyötrődik, rozsdás,
hálát zengő kintornámat az álmatag elégedettség-istenség elégedett képébe vágom, és
inkább választom a kínokat, mint ezt az egészséges szobahőmérsékletet. Ilyenkor vad
gerjedelmem támad magasztos érzelmekre és szenzációkra, acsarkodom a sivár, sekélyes,
szabályozott és sterilizált életre, a legszívesebben szétzúznék valamit, egy áruházat,
katedrálist vagy akár magamat, vakmerő tettekre vágyom, letépném néhány imádott
bálvány parókáját, lázadozó diákoknak hőn áhított menetjegyeket osztogatnék
Hamburgba, elcsábítanék egy kislányt, vagy kitekerném a nyakát a polgári világrend
némely képviselőjének. Mert ezt az elégedettséget, egészséget, kényelmet, ezt a féltve
őrzött polgári optimizmust, ezt a löttyeteg, hájasodó, középszerű, hétköznapi és átlagos
tenyészetet szívből gyűlölöm, utálom és átkozom.
Ilyen hangulatban nyugtáztam a beköszöntő sötétedéssel ezt a tűrhető tucatnapot. Nem
úgy fejeztem be, mint egy nyavalyás öregember, nem engedtem a melegítőpalackkal
csalogató ágy csábításának, hanem kielégületlenül, megundorodva egész napos
tétlenkedésemtől, kedvetlenül belebújtam a cipőmbe, felhúztam a kabátomat, és a ködös,
sötét éjszakában nyakamba vettem a várost, hogy a Stahlhelmben „hörpintsek egyet”,
ahogy egy régi hagyomány nyomán a borisszák mondják.
Így indultam hát útnak a manzárdszobámból lefelé vezető lépcsőn, az idegenség
nehezen járható lépcsőjén, egy roppant tisztes, háromlakásos bérház ízig-vérig polgári,
tisztára súrolt lépcsőjén, mely ház padlásterében remetelakom rejlik. Nem is értem, de
hontalan pusztai farkas létemre, mint a kispolgári világ magányos gyűlölője, régi
szentimentalizmusom rabjaként minduntalan hamisítatlan polgárházakban kötök ki. Nem
palotákban vagy proletárviskókban keresek menedéket, hanem örökösen ezekben a
halálosan tisztes és halálosan unalmas, feddhetetlen kispolgári fészkekben, ahol
mindennek terpentin-és szappanszaga van, ahol összerezzennek a lakók, ha hangosan
vágja be az ember az ajtót, vagy sáros cipővel lépi át a küszöböt. Még gyerekkoromból
szeretem ezt a levegőt, és azóta is valamiféle titkos vágy űz reménytelenül ezekre a régi,
ostoba utakra. Hát igen, no és persze szeretem azt az ellentétet is, ami magányos, rideg,
hajszolt és kusza életem és a családi és polgári miliő között feszül. Időnként nagyot
szippantok a lépcsőn a csend, rend, tisztaság, tisztesség és szelídség illatából, és bár
gyűlölöm a polgárt, ettől a szagtól valahogyan mégis megilletődöm, és ilyenkor
elégedetten lépek be a szobámba, ahol egy csapásra mindennek vége; a könyvhalmok
között szivarvégek és borosüvegek hányódnak, minden rendetlen, elhanyagolt és elárvult,
mindent a könyvek, a kéziratok, a gondolatok, a társtalan ember nyomorúsága, az emberi
lét kérdésessége jellemez és itat át, és az a vágy, hogy az értelmétől megfosztott emberi
életnek újra értelmet adjon.
Ekkor az araukáriához értem. Az első emeleti lakás előtt van egy kis előtér, a lakás
minden bizonnyal a többinél is tökéletesebb, tisztább és ápoltabb, mert már az előtér is
emberfeletti gondosságtól ragyog, mintegy a rend csillogó kis kápolnája. A parkettára
szinte rálépni se mer az ember, két kecses zsámolyon egy-egy hatalmas virágcserép; az
egyikben azálea, a másikban terebélyes araukária, egészséges, erős kis fa, még a legfelső
ág legutolsó levele is frissen mosva ragyog. Néha, amikor senki se lát, áhítattal megállok,
aztán az araukária fölött leülök a lépcsőre és megpihenek, összekulcsolom a kezemet, és
csodálattal szemlélem a rendnek ezt a kis paradicsomát, megindító jellege és nevetséges
elszigeteltsége valahogyan a lelkem mélyéig hatol. Azt gondolom, hogy az előtér mögött,
mintegy az araukária szent oltalmában, csillogó mahagónibútorokkal berendezett lakás,
tisztességes és egészséges élet, korai kelés, kötelességtudat, mértékletes, derűs családi
ünnepek, vasárnapi templomba járás és korai lefekvés birodalma rejlik.
Színlelt derűvel róttam az utcák nedves aszfaltját, a lámpások könnybe lábadt, fátyolos
szemmel világítottak a hűvös-nyirkos ködgomolyon át, és renyhe tükörképet csalogattak
elő a vizes kőből, eszembe jutott elfeledett ifjúságom – mennyire szerettem a sötét, ködös,
késő őszi és téli estéket, mohón és mámorittasan szívtam magamba a magány és
búskomorság hangulatait, midőn éjszakákon át kabátomba burkolózva, esőben és hóban
jártam a zord, kopár természetet, már akkor is magányosan, ám mélységes élvezettel,
versekkel telve, melyeket később kamrámban, ágyam peremén ülve, lámpafénynél
lejegyeztem! Hát igen, ennek már vége, kiürítettem a kupát, és azóta sem telt meg újra.
Kár érte? Nem. Nem sajnálkozom azon, ami elmúlt. De a jelenért, a máért, a számolatlan,
eltékozolt órákért és napokért bizony kár, mert éppen csak elviselem őket, nem
ajándékoznak meg se jóval, se rosszal. De, hál’ istennek, elvétve azért akad kivétel is,
jönnek megrendítő, meglepetéssel kecsegtető órák, falakat döntenek le, és visszavezetnek
engem, az eltévelyedettet a világ eleven szívéhez. Szomorúan, ám felajzott lélekkel
kutattam legutóbbi ilyen emlékem után. Igen, egy koncerten volt; fejedelmi régi muzsikát
hallgattam, és egyszer csak a fafúvósok pianója közepette, két ütem között, hirtelen újra
föltárult előttem a túlvilág kapuja, mennyeken át repültem, láttam a munkálkodó Istent,
szent szenvedéseket szenvedtem, és semmi ellen sem védekeztem, semmitől sem féltem,
elfogadtam mindent, mindenek előtt kitártam a szívem. Nem tartott sokáig, talán
negyedórát, de azon az éjszakán álmomban is visszatért, és sivár napjaimon azóta is fel-
felcsillan titkon, néha percekig tisztán látom, ahogy isteni aranyfonálként átszövi életemet,
aztán mocsok és szenny nyeli el, majd újra előbukkan, és aranyos szikrákat szórva
beragyogja az életemet; ilyenkor úgy érzem, hogy soha nem hagy el, de hirtelen mégis
belevész a feneketlen mélységbe. Egy éjjel ébren feküdtem ágyamban, amikor egyszer
csak verssorok tolultak az ajkamra, gyönyörűek, annyira lenyűgöztek, hogy papírra se
vetettem őket, reggelre persze elfelejtettem mind, de azért bennem rejtőztek, mint érett
dióbél az öreg, törékeny héjban. Máskor költők olvasásakor lepett meg, vagy amikor
Descartes vagy Pascal gondolatain töprengtem, vagy akkor villant lel és vitt az aranyos
nyomon a mennyekbe, amikor a szerelmemnél voltam. Milyen nehéz is megtalálni ezt az
isteni nyomot ennek az életnek a sűrűjében, ebben az önelégült, polgári, szellemtelen
korban, ilyen architektúra, üzletek, politika és emberek között! Hogyan is ne lennék hát
pusztai farkas, rongyos remete egy olyan világban, amelynek egyetlen céljában sem
osztozom, melynek egyetlen öröme sem az enyém! Színházakban vagy mozikban sem
bírom sokáig, újságot is alig veszek kézbe, vagy modern könyveket, nem értem, miféle
vágyak és örömök hajtják az embereket zsúfolt vonatokra, szállókba, tikkasztó, üvöltő
zenétől visszhangzó, nyüzsgő kávéházakba, előkelő luxusvárosok bárjaiba és varietéibe,
világkiállításokra, korzókra, műveltségre szomjazóknak rendezett előadásokra, hatalmas
sportpályákra – nem tudom megérteni és osztani ezeket az örömöket, pedig könnyedén
elérhetném én is, amit millióan kergetnek, űznek. És ami ritkán, egy-egy boldog órán
osztályrészemül jut, ami számomra gyönyör, élmény, eksztázis, szárnyalás, azt a világ
legföljebb költeményekben ismeri, keresi és szereti, az életben őrültségnek tartja. És ha a
világnak van igaza, ha a kávéházi zenének, tömegvigasságnak és a semmiségekkel beérő
amerikanizált embernek van igaza, akkor én tévedek, és tényleg bomlott agyú pusztai
farkas vagyok, ahogyan magamat hívom sokszor, idegen és érthetetlen világba tévedt vad,
aki hiába keresi hazáját, éghajlatát és táplálékát.
E megszokott gondolatokkal siettem tovább az eső áztatta utcán, a város egyik
legcsöndesebb és legrégibb negyedén át. A túloldalon egyszer csak kirajzolódott egy
szürke, ódon kőfal. Mindig megörültem, valahányszor megpillantottam, vénségesen és
gondtalanul állt egy kápolna meg egy régi ispotály között, napközben sokszor
megpihentettem szememet a nyers kövön, nem sok ilyen békés, kedves, hallgatag zug
akadt a belvárosban, ahol lépten-nyomon boltok, ügyvédek, feltalálók, orvosok, borbélyok
vagy tyúkszemvágók neve hivalkodott. A vén fal most is némán pihent, de mintha
valahogyan megváltozott volna – a közepén kecses, csúcsíves kis kapun akadt meg a
szemem. Elbizonytalanodtam, mert nem emlékeztem pontosan, hogy korábban is megvolt-
e, avagy új keletű. Mindenesetre réginek látszott, ősréginek; a sötét, faajtós, zárt kapu
bizonyára már évszázadokkal ezelőtt is megvolt, és álmos kolostorudvarra nyílt, és
fennmaradt, még ha időközben a kolostor meg is szűnt, nyilván én is rengetegszer láttam,
csak elkerülte a figyelmemet. Lehet, hogy újramázolták, és ezért tűnt föl. Megálltam és
alaposan szemügyre vettem, de nem mentem át, mert az úttestet hatalmas pocsolyák
borították. A járdán maradtam, és onnan figyeltem: minden sötétségbe burkolózott. Úgy
láttam, mintha a bejáratot koszorú vagy vala-
 miféle tarkaság övezné. Kimeresztettem a szemem, hogy jobban lássam, és ekkor a
kapu fölött fénylő táblát vettem észre valamilyen felirattal. Kidülledt szemmel néztem,
végül a sár és a lucsok ellenére átmentem. És ekkor a kapu fölött, a régi, penészzöldes
falon egy bágyadt fénnyel világító foltot láttam; tarka betűk cikáztak összevissza,
felvillantak és egy szempillantás alatt eltűntek. Hát már ezt a régi, jó falat is
fényreklámmal csúfítják el! – háborogtam magamban. Sikerült kibetűznöm néhány illó
szót, nehezen lehetett kivenni, inkább csak kitaláltam, mert a betűk nem egyenletes
időközökben, ráadásul halványan villantak föl, a következő pillanatban pedig már ki is
hunytak. Szerencsétlen alak lehet, aki így akar meggazdagodni, szerencsétlen pusztai
farkas, mint én; miért éppen itt és most, ezen a falon, az óvárosnak ebben az eldugott
sikátorában, ezen az órán, zuhogó esőben villogtatja a betűit, amikor egy lélek sem jár
erre, és miért ilyen szeszélyesen és sejtelmesen tűnnek fel és illannak el a betűk? Várjunk
csak! Végre sikerült elcsípnem néhány szót:

Mágikus színház
Belépés nem akárkinek
– nem akárkinek

Ki akartam nyitni a kaput, de a súlyos, öreg kilincs nem engedett, bárhogy rángattam is. A
betűk játéka véget ért, szomorúan, hiábavalóságának tudatában megszűnt hirtelen.
Hátráltam néhány lépést, és beleléptem egy pocsolyába. Nem jelent meg több betű,
kihunyt a játék, sokáig ácsorogtam és vártam a sárban, de hiába.
Amikor végre felléptem a járdára, néhány színes fénybetű csöppent a csillogó aszfaltra.
Elolvastam őket:

Csak– –ő–r–ü–l–t–e–k–n–e–k–!

Cipőm átázott, fáztam, de azért egy tapodtat sem mozdultam. Mindhiába. Miközben
ácsorogtam és azon tűnődtem, milyen ügyesen varázsolták a kecses, tarka betűlidérceket a
nedves falra meg a feketén csillámló aszfaltra, hirtelen eszembe jutott egy korábbi
gondolatfoszlány: a gyorsan szertefoszló, felkutathatatlan aranynyom.
Dideregve elindultam, a nyomról ábrándozva és vágyakozva egy varázsszínház után,
amely csak őrülteknek nyitja meg kapuját. Közben a piac közelébe értem, vadul tombolt
az éjszakai élet, lépten-nyomon plakátok és táblák hirdették: hölgyzenekar – varieté –
mozi – tánc –, de ez nem nekem szólt, hanem „akárkinek”, a normális embereknek, akik
csapatostól csődültek a bejáratokhoz. Rosszkedvem mégis alábbhagyott, mert megérintett
a másik világ üdvözlete, tarka betűk táncoltak és játszadoztak lelkemben, mélységes
mélyen lappangó akkordokat szólaltattak meg. Az aranynyom újra felvillant.
Felkerestem azt a régimódi kocsmát, ahol azóta, vagy huszonöt esztendeje, amikor is
először jártam ebben a városban, semmi nem változott, még a kocsmárosné sem, sőt
néhány mai vendég már akkor is ott üldögélt, ugyanazon a széken, ugyanazon pohár
mellett. Beléptem. A szerény vendéglő menedéket nyújtott. Igaz, csak olyat, mint a
lépcsőház az araukáriával, otthont vagy közösséget itt sem találtam, egy színpad néma
nézőtere fogadott csupán, a színpadon idegenek idegen darabot játszottak, de azért ez a
csöndes kis zug is segített; nem nyüzsögtek, kiabáltak, zenéltek, csak egy-két higgadt
polgár üldögélt az egyszerű faasztalok mellett (márványnak, máznak, plüssnek vagy
réznek nyoma se volt!), előttük esti italuk, erős, jó bor. Lehet, hogy ezek a törzsvendégek,
akiket látásból ismertem, filiszterek, és otthon, filiszterlakásukban sivár házioltáron
imádják bamba elégedettség-bálványaikat, de az is lehet, hogy ők is ugyanolyan
magányos, kisiklott életű fickók, mint én, csődbe jutott eszményeken merengő, szótlan
borisszák, pusztai farkasok, szerencsétlen flótások – nem tudom. Talán a honvágy, a
kiábrándultság, a hiányérzet sodorta ide őket; a házas legénykorát siratta, a vén hivatalnok
diákévei után kutatott, de velem együtt mindegyik szívesebben elüldögélt egy kancsó
elzászi mellett, mint hölgyzenekarok előtt. Lehorgonyoztam hát itt egy óráig, de talán még
kettőig is kibírtam. Az első korty elzászi után éreztem, hogy reggel óta egy falatot sem
ettem.
Különös, hogy mi mindent képes lenyelni az ember. Vagy tíz percig újságot olvastam,
és magamba szívtam egy felelőtlen alak szellemét, aki mások szavain kérődzik, aztán
nyálasan és megemésztetlenül kiköpi őket. Egy hasábon át ezzel tömtem magam. Aztán
bekaptam egy letaglózott borjúból kivágott, jókora májat. Különös! Legjobban az elzászi
ízlett. Nem kedvelem az erős, vad borokat, legalábbis hétköznap, hivalkodva ingerlik,
híres, különleges zamatukkal kecsegtetik az embert. Én a kristálytiszta, könnyű, szerény,
névtelen vidéki borokat szeretem, sokat meg lehet inni belőlük, kellemes ízük a tájat és a
földet, az eget és a venyigét idézi kedvesen. Nincs jobb egy kupa elzászinál meg egy karéj
jó kenyérnél. De már megettem a májat – ínyencfalat annak, aki ritkán eszik húst –, és a
második kupa bor állt az asztalomon. Milyen különös! Egészséges, derék emberek messzi
zöld lankákon szőlőt nevelnek, bort préselnek, hogy a világ valamely távoli szegletében
néhány csalódott, némán poharazó polgár és pusztai farkas bátorságot és jókedvet merítsen
kupájukból.
De mit számít, akármilyen különös is! Jólesett, segített, fölvidított. Az újságcikk
szópépjétől felszabadító nevetésre fakadtam, és hirtelen újra eszembe jutott a fúvósok
elfelejtett pianója, fölszállt, mint egy fényes szappanbuborék, tarka színekkel kicsiben
tükrözte az egész világot, aztán lágyan szétpukkant. Elveszhettem-e örökre, ha a mennyei
dallam titkon a lelkemben él, és egy napon talán újra kibontja pompázatos színű, bájos
virágát? Lehettem környezetét felfogni képtelen, eltévedt fenevad, de azért szunnyadt
értelem balga életemben, valami válaszolt bennem, és megértette a távoli, magas világok
hívó szavát; ezernyi kép kavargott az agyamban:
Giotto angyalainak serege egy padovai templom kis kék boltozatáról, mellettük Hamlet
lépkedett s a koszorús Ofélia, a világ mindahány gyászának és félreértésének csodás
példázatai, Gianozzo léghajós égő ballonjában kürtjébe fújt, Attila Schmelze új kalapját
szorongatta, és a Borobudur szoborhegyei az égbe meredtek. És még ha ezrek szívében
éltek is e csodálatos alakok, volt még számtalan más, ismeretlen kép és dallam, amely
egyedül csak bennem lakozott, amelyet csak én láttam és hallottam. A régi, málladozó,
foltos, szürkészöld ispotályfal, hasadékaiban és málladékaiban freskók ezreivel – ki felelt
neki, ki tárta ki előtte lelke kapuját, ki szerette, fogadta be lágyan elhaló színeinek
varázsát? S a szerzetesek régi könyvei finom fényű miniatúráikkal, és száz- meg kétszáz
éve élt német költőké, melyekről népünk megfeledkezett – az elnyűtt, agyonlapozott
kötetek, a régi korok muzsikusainak nyomtatványai és kéziratai, a kemény, megsárgult
kottalapok hangokból szőtt, megdermedt álmaikkal – ki hallotta elmés, kópé vágyaktól
duzzadó hangjaikat, kinek a szíve őrizte szellemüket és varázsukat egy másik, tőlük
elidegenített korban? Ki emlékezett még a Gubbio fölött tornyosuló hegy szívós kis
ciprusára, amelyet kőomlás tört derékba és hasított ketté, és amely mégis életben maradt,
és csenevész pótkoronát hajtott? Ki emlékezett az első emeleten élő szorgos
háziasszonyra, a csillogó araukáriára? A pusztai farkas. És ki kutatott élete romhalmazán a
szertefoszló értelem után, ki szenvedte és élte a látszólag értelmetlen, látszólag őrült életet,
ki reménykedett még a végső, vad káosz közepette is kinyilatkoztatásban, Isten
közelségében?
Amikor a kocsmárosné újból tölteni akart, megragadtam a kupámat. Nem kellett több
bor. Az aranyló nyom felvillant megint, emlékeztetvén az örökkévalóságra, Mozartra, a
csillagokra. Egy órán át megint tudtam lélegezni, élni és létezni, nem kellett kínokat
szenvednem, rettegnem és szégyenkeznem.
Kiléptem a kihalt utcára, az utcai lámpások körül hideg szél tépázta permeteg
csörömpölt és üvegesen csillogott. Na és most hová? Ha varázsolni tudtam volna, egy
Louis Seize stílusú kedves kis termet kívántam volna magamnak, ahol néhány jó muzsikus
egy-két Händel- és Mozart-darabban gyönyörködtetett volna. Erre vágytam, kortyolgattam
volna a hűvös, nemes muzsikát, mint az istenek a nektárt. Bárcsak lett volna valahol egy jó
barát, padlásszobában, gyertyafénynél mélázó cimbora, s mellette hegedűje! Milyen
szívesen megleptem volna most éjszakai magányában, hangtalanul föllopóztam volna
hozzá a zegzugos lépcsőházban, besurrantam volna a szobájába, és társalkodva s
muzsikálva eltöltöttünk volna néhány mennyei éji órát! Sokszor ízleltem egykoron,
tovatűnt évek során eme boldogságot, de az idő múlásával ez is tovatűnt, elszakadt tőlem,
hervadt esztendők választották el a mát a tegnaptól.
Tétován nekivágtam az útnak hazafelé, felcsaptam kabátom gallérját, és botomat a
vizes kőre nyomtam. Bármilyen lassan ballagok is, idejekorán manzárdszobámban,
álotthonomban gubbaszthatok megint, pedig iszonyodtam tőle, mégsem
 lehettem mást, eljárt fölöttem az az idő, midőn esős, télies éjszakákon át a szabadban
bolyongtam. De Isten a tanúm, semmi kedvem sem volt, hogy az eső, a csúz meg az
araukária elrontsák pompás hangulatomat, s ha már kamarazenekarom nem lehetett is, s
még egy magányos, hegedűs barátot sem kutathattam fel, a kellemes dallam még mindig
bennem csengett, és ritmikusan lélegezve, dudorászva fel tudtam idézni. Tűnődve
bandukoltam tovább. Nem, nem hiányzott a kamarazenekar, sem a barát, nevetséges,
ahogy evvel a tehetetlen, melegség utáni sóvárgással emésztettem magam. Hisz a magány
függetlenség, vágytam rá, és hosszú évek alatt sikerült is megszereznem. Hideg, ó igen, de
csöndes, csodálatosan csöndes és hatalmas, mint a jeges, csöndes űr, melyben a csillagok
keringenek.
Egy mulató mellett elhaladva, mint gőzölgő nyers hús, forró és nyers, vad dzsessz
csapott meg. Megálltam: bárhogyan iszonyodtam az ilyen zenétől, titkon azért csábított.
Nem szeretem, mégis sokkal jobban elviselem, mint korunk akadémikus zenéjét, naiv,
őszinte érzékiséget áraszt, vidám, heves vadsága felébreszti az ösztöneimet.
Egy pillanatig figyeltem, szagoltam a véres, harsány zenét, dühös kéjjel szívtam
magamba a termek levegőjét. A lírai rész zsíros és émelyítő volt, csak úgy csöpögött a
szentimentalizmustól, a másik vadul, szeszélyesen és erőteljesen harsogott, a két rész
mégis naivan és békésen haladt egymás mellett, s alkotott egészet. A hanyatlás zenéje –
efféle az utolsó császárok Rómájában szólhatott. Bach, Mozart és az igazi muzsika mellett
persze csalás az egész, de hát az igazi kultúrához képest csalás volt egész művészetünk,
gondolkodásunk, látszatkultúránk. És a dzsessznek ráadásul előnyére vált végtelen
őszintesége, kedves, tiszta primitívsége, vidám, gyermeki derűje. Néger és amerikai
jellege minden erejével együtt kisfiúsán üdének, gyermekinek hatott nekünk,
európaiaknak. Vajon ilyen lesz-e Európa is? Vagy netán máris ezen az úton jár? Na és mi,
a hajdani Európa, a hajdani igazi zene és költészet régi ismerői és tisztelői, mi csak
faramuci neurotikusok ostoba kisebbsége lettünk volna, akiket holnapra elfelednek és
kikacagnak? Na és, amit mi „kultúrának”, szellemnek, léleknek, szépnek és szentnek
gondoltunk – régen holt kísértet volna, amelyet csak mi, e néhány bolond hisz eredetinek
és elevennek? Talán soha nem is volt eredeti és eleven? Agyrémért hadakozó bolondok
lettünk volna?
Az óváros magába fogadott, a kis templom kihunyt, valótlanul derengett a
szürkeségben. Az esti élmény, a titokzatos, csúcsíves ajtó, fölötte a rejtélyes táblával, és
ekkor hirtelen eszembe ötlött a gúnyosan táncoló fényírás. – Hogy is szólt a felirat?
„Belépés nem akárkinek. Csak őrülteknek.” Átkémleltem a vén falra, titkon
reménykedtem, hogy megismétlődik a varázslat, s a felirat meghív engem, az őrültet is, és
beléphetek a kis kapun. Odaát talán megtalálnám, amire vágyakozom, talán ott játsszák az
én zenémet.
A sötét kőfal mély homályba burkolózott, zárkózottan mély álomba merülve,
szenvtelenül viszonozta pillantásomat. Nyoma se volt a kapunak és a csúcsívnek, tömör,
sötét, néma fal meredt rám. Elmosolyodtam, barátságosan biccentettem egyet, aztán
elindultam. „Aludj nyugodtan, tőlem nem kell tartanod, én nem háborgatlak. Eljön még az
idő, amikor ledöntenek, vagy pénzsóvár cégérekkel aggatnak tele, de most még itt állsz, és
szép vagy és kedves nekem.”
Hirtelen összerezzentem. Egy sötét sikátortorokból egyszerre csak előttem termett
valaki, egy magányos, fáradt léptű, kései hazatérő: fején sapka, kék inget viselt, vállán
botra akasztott plakát, hasán szíjon függő, nyitott ládikó, olyasféle, mint a házalóké.
Fáradt léptekkel ballagott előttem, egyszer sem fordult hátra, különben köszöntem volna
neki, és megkínáltam volna egy szivarral. A következő lámpa fényénél megpróbáltam
elolvasni az írást a bot végén himbálódzó zászlón, de a vörös plakát nagyon imbolygott,
ezért egy szót sem sikerült kibetűznöm. Odakiáltottam neki, hogy mutassa meg a plakátot.
Az idegen megállt, kiegyenesítette a rudat, és ekkor táncoló, ingó betűket pillantottam
meg:

Anarchista esti mulatság!

Mágikus színház!
Belépés nem akár…

– De hisz épp magát keresem – kiáltottam fel lelkesen. – Miféle esti mulatság ez? Hol
van? Mikor lesz?
A férfi továbbment.
– Nem akárkinek – felelte közönyös, álomittas hangon, megállás nélkül. Biztosan
elfáradt és sietett haza.
– Várjon! – kiáltottam utána, és a nyomába szegődtem. – Mit árul? Szeretnék venni
valamit.
Anélkül, hogy megállt volna, gépiesen belenyúlt a ládikóba, kivett egy kis könyvet és
felém nyújtotta. Kikaptam a kezéből és zsebre vágtam. Miközben kigomboltam a
kabátomat, és pénzt keresgéltem, a férfi eltűnt egy kapualjban. Bevágódott mögötte a
kapu. Súlyos léptei először az udvar kövezetén visszhangzottak, aztán egy falépcsőn,
végül elhaltak. Hirtelen álmosság tört rám, úgy éreztem, nagyon későre jár, és ideje volna
hazamenni. Megszaporáztam a lépteimet, és az alvó külvárosi utcácskából hamarosan a
kerítésekkel védett házak vidékére értem, ahol maroknyi fűvel és borostyánnal övezett
tiszta kis bérházakban hivatalnokok és lapos erszényű nyugdíjasok éldegéltek. Elhaladtam
a borostyán, a gyep és a kis fenyő mellett, és a bejárathoz értem. Kitapogattam a
kulcslyukat, a villanykapcsolót, elosontam az üvegajtók, a csillogó szekrények és
növények mellett, és benyitottam a szobámba, álhajlékomba: a karosszék és a kályha, a
tintatartó és a festőkészlet, Novalis és Dosztojevszkij úgy várt, mint egy hazatérő rendes
embert az anyja, felesége, gyereke, szolgálója, kutyája vagy macskája.
Ahogy levettem átázott kabátomat, kezem megakadt a könyvben. Elővettem. Rossz
papírra, silányul nyomtatott, vékony vásári füzetes regény volt, olyasféle, mint A
januárban született ember vagy a Hogyan fiatalodtam egy hét alatt húsz évet?
Letelepedtem a karosszékbe, feltettem olvasószemüvegemet, és meghökkenve, hirtelen
feltámadó sorsérzéssel a következő címet pillantottam meg a ponyva borítólapján: A
pusztai farkas traktátusa. Nem akárkinek.
Íme az írás, melyet növekvő izgalommal egyvégtében elolvastam:
 A PUSZTAI FARKAS TRAKTÁTUSA

Csak őrülteknek

Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon
járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas.
Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit
azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy
sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a
lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem
pusztákról jött farkas. Törjék csak a fejüket az okosok, hogy tényleg farkas volt-e Harry,
vagy netán valamikor régen, tán még a születése előtt varázsolták farkasból emberré,
avagy emberként jött világra, csakhogy farkaslélekkel megáldva és megverve, vagy netán
az a meggyőződése, hogy valójában farkas, csupán képzelgéseinek vagy betegségének a
szüleménye.
Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt,
tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet
és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony
mázával bevont bestia. Hosszasan és érdekfeszítően értekezhetnénk erről, mi több, egy
egész könyvet írhatnánk róla, ez a pusztai farkason viszont édeskeveset segítene, mert hisz
egyre megy, hogy a farkast belevarázsolták-e vagy beleverték, vagy a bestia csupán
lelkének látomása. De bármiként vélekedett is más vagy akár ö maga, nem számít, mert a
farkast nem sikerült kiűzni belőle.
A pusztai farkasban tehát kétféle természet lakozott, emberi és állati, a sorsa követelte
így, és talán nem is olyan különleges vagy ritka ez a sors. Állítólag nagyon sok embert
láttak már, akinek rengeteg kutya, róka, hal vagy kígyó tulajdonsága volt, de ebből nem
származott komoly baja. Az ember és a róka vagy a hal békésen megfért egymással, nem
bántották, sőt inkább segítették egymást, és sokra is vitték – ezért irigykednek is rájuk –,
szerencséjüket többnyire a rókának vagy a majomnak köszönhették, nem pedig az
embernek. De ezt mindenki tudja. Harrynál viszont más volta helyzet. Ember és farkas
nem egyensúlyozták ki, s még csak nem is támogatták egymást; örök, halálos ellenségként
tusakodtak benne, gyötörték egymást, márpedig ha két halálos ellenség lakozik egyazon
testben és egyazon lélekben, az csak nyomorúságos életet eredményezhet. De hát
mindenkinek megvan a maga sorsa, és senkié sem könnyű.
Pusztai farkasunk érzelmeit tehát, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az
ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt,
bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor
például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes érzelmei támadtak, vagy
úgynevezett jó tettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott,
hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz,
egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy
nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet
hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez
történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és
gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget
látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak
nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad
farkaslénye szerzett.
 Nos, így festett a pusztai farkas helyzete, könnyen elképzelhetjük tehát, hogy Harry
élete nem volt éppenséggel kellemes és boldog. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy
Harry halálosan boldogtalanul tengődött volna, nem, ezt senkiről sem volna szabad
állítani (igaz, ö így hitte, miként mindenki a rá szabott szenvedést tartja a
legelviselhetetlenebbnek). Azok sem boldogok föltétlenül, akikben nem lakozik farkas. De
még a legboldogtalanabb életnek is vannak napos órái, homokban és kövek közt megbúvó
apró boldogságvirágai. Igaz volt ez a pusztai farkas életére is. Tagadhatatlan, hogy
többnyire halálosan boldogtalannak érezte magát, és ilyenkor másokat is boldogtalanná
tett, akiket egyébként szeretett, és akik szintúgy szerették. Mert aki megszerette, mindig
csak az egyik oldalát látta. Egyesek a finom, okos és különleges embert kedvelték benne,
és rögtön elszörnyedtek és kiábrándultak, ha felfedezték a farkast is. Márpedig fel kellett
fedezniük, mert Harry – mint mindenki – arra vágyott, hogy mindenestől szeressék, ezért
épp azok előtt nem tudta palástolni vagy letagadni farkaslényét, akiknek a szeretete sokat
jelentett neki. Akadtak persze olyanok is, akik a szabad, vad, zabolátlan, veszedelmes
ordast szerették, ám ők is elfordultak és elkeseredtek, amikor a vad farkas mellett hirtelen
fölbukkant a jóságos és szelíd ember, aki Mozartot imádta, verseket olvasott és emberi
eszményekről álmodozott. Leginkább többnyire az utóbbiak csalódtak és haragudtak. Így
ültette el Harry meghasonlott, kettős lényének csíráját minden idegen sorsba, amellyel
csak találkozott.
Téved azonban, aki azt hiszi, hogy immár ismeri a pusztai farkast, átlát szánalmas,
megtépázott életén, téved bizony, mert távolról sem tud mindent. Nem tudja, hogy
Harrynak is akadtak kivételes és boldog pillanatai (miként a kivétel is erősíti a szabályt,
és néha Istennek is kedvesebb egyetlen bűnös, mint kilencvenkilenc igaz ember), nem
tudja, hogy egyszer a farkas, máskor az ember lélegzett, érzett és gondolkozott benne
szabadon és háborítatlanul. Igen, sőt néha, egy-egy ritka pillanatban megbékéltek és
egymás kedvébenjártak, de nem úgy, hogy egyikük aludt, miközben a másik őrködött
fölötte, hanem erősítették, megkettőzték egymást. Ennek a férfinak az életében is, miként a
világon mindenütt, a megszokott, a hétköznapi, a közismert, a szabályos olykor mintha
kizárólag azt a célt szolgálta volna, hogy néha megszűnjön egy-egy pillanatra és helyet
adjon a rendkívülinek, a csodának, a kegyelemnek. Kiegyenlítették-e vajon e ritka, röpke,
boldog órák a pusztai farkas kegyetlen sorsát, kiegyensúlyozódott-e a boldogság és
szenvedés serpenyője, elnyelte-e a néhány röpke óra fokozott boldogsága a szenvedéseket,
sőt esetleg még túl is áradt rajtuk? Mindezek megint csak olyan kérdések, melyeken a
mihasznák bízvást törhetik a fejüket. A farkas is sokat tépelődött rajtuk; tétlen, elpocsékolt
napok voltak ezek.
Valamit meg kell itt jegyeznünk. Rengeteg olyan ember van, mint Harry, főként a
művészek között. Két lélek, két lény lakozik bennük, isteni és ördögi, apai és anyai vér,
hajlamuk a boldogságra és a szenvedésre éppoly ellenségesen és kuszán él bennük egymás
mellett és egymásba fonódva, mint Harryban a farkas és az ember. És ezek a háborgó
életű emberek a boldogság ritka pillanataiban néha olyan fölfokozott, csodálatos
élményekben részesülnek, a mulandó boldogság árja oly káprázatosan és oly magasra
szökik a szenvedés tengere főié, hogy a felvillanó boldogság szétárad, másokat is megérint
és megigéz. Így születnek a szenvedés tengere fölé csapó drága, illanó boldogságárban
azok a műremekek, melyekben a társtalan, szenvedő ember egy-egy pillanatra oly
magasra száll saját sorsa fölé, hogy boldogsága csillagként sugárzik, és akit beragyog, az
öröknek és saját vágyálmának látja. Bárhogyan nevezzük is tetteiket és műveiket,
alaktalan életük nem lét; nem hősök, művészek vagy gondolkodók abban az értelemben,
ahogyan mások bírók, orvosok, cipészek vagy tanítók; életük örök, fájdalmas hányattatás
és hullámtörés, boldogtalanul, iszonyatosan megtépázva, értelmetlenül tengődnek, míg
mások meg nem látják azon ritka élmények, tettek, gondolatok és művek értelmét, melyek
egy ilyen élet káosza fölött fölragyognak. Bennük fogant meg az a veszedelmes és szörnyű
gondolat, hogy az emberi élet talán csak egy rettenetes tévedés, az Ősanya görcsös
vetélésekor világra jött szörnyszülött, a természet féktelen és kegyetlen, kudarcba fulladt
kísérlete. De az a gondolat is bennük született, hogy az ember talán mégsem csupán némi
értelemmel megáldott állat, hanem az istenek halhatatlanságra hivatott gyermeke.
Minden emberfajtának vannak ismérvei, szignatúrái, erényei és vétkei, halálos bűnei. A
pusztai farkas egyik jegye alapján éjszakai ember volt. A reggel, amitől mindig rettegett,
nem kecsegtette soha semmi jóval. Életében egyetlen reggelt sem töltött igazán derűsen, a
délelőtti órák haszontalanul, jó ötletek nélkül folytak el, ilyenkor nem tudott örömet
szerezni se magának, se másnak. Csak délután melegedett és éledt fel lassanként, de még
boldogabb napjain is csak estefelé töltötte el tettvágy, élénkség, néha izzás és jókedv.
Ezzel függött össze a magány és függetlenség utáni vágya is. Ember még nem vágyott
mélyebben, szenvedélyesebben a függetlenségre, mint ö. Ifjú éveiben, nélkülözések és
keserves pénzkeresés közepette inkább éhezett és rongyosan járt, csak hogy ezáltal is
megmentsen egy kis függetlenséget. Soha nem adta el magát pénzért és jólétért
asszonynak vagy hatalomnak, ezerszer ellökött, elűzött magától mindent, ami a világ
szemében előnyét és boldogságát szolgálta volna. Gyűlöletesebb és szörnyűbb dolgot el
sem tudott volna képzelni, mint hogy hivatalban görnyedezzen, napjai és évei be legyenek
osztva, és másoknak kelljen engedelmeskednie.
Halálosan iszonyodott az irodáktól, íróasztaloktól és hivataloktól, rémálmaiban
kaszárnyában raboskodott. Gyakran óriási áldozatok árán ugyan, de azért sikerült
elkerülnie őket. Ebben rejlett ereje és erénye, ehhez hajthatatlanul és
megvesztegethetetlenül ragaszkodott, e téren jelleme szilárd és egyenes volt. De ezzel az
erényével is szorosan összefüggött szenvedése és sorsa. Az történt vele is, mint bárki
mással; amit legbensőbb ösztöneivel makacsul keresett és kívánt, azt ki is vívta, csakhogy
olyan mértékben, amelyet az ember már képtelen elviselni. Eleinte álma volt, boldogsága,
aztán keserű sorsa lett. A hatalmon lévő a hatalomba pusztul bele, a pénzember a
pénzébe, a szolgalelkű a szolgaságba, az élvhajhász az élvezetekbe. Így pusztult bele a
pusztai farkas a függetlenségbe. Elérte célját, egyre függetlenebb lett, nem parancsolt neki
senki, nem függött senkitől, szabadon, egyedül rendelkezett önmagával. Mert minden erős
ember csalhatatlanul eléri, amit igaz ösztönei parancsára követ. A megszerzett szabadság
közepette azonban Harry rádöbbent, hogy ez a szabadság nem más, mint a halál; magára
maradt, a világ félelmetesen békén hagyta, immár semmi köze az emberekhez, sőt
önmagához sem, lassan megfullad a kapcsolattalanság és elmagányosodás egyre ritkább
levegőjében. Most már nem vágyott egyedüllétre és függetlenségre, de ez vált a sorsává,
magányra ítéltetett, a varázsige visszavonhatatlanul beteljesedett, nem segíthetett semmi,
hiába tárta szét karját vágyakozva, jó szándékkal, hiába vállalta volna a kötődést és a
közösséget: magára maradt. Nem mintha gyűlölték avagy kerülték volna. Ellenkezőleg,
voltak barátai, sokan kedvelték. De mindenütt csak rokonszenvvel, nyájassággal
találkozott, meghívták, megajándékozták néha, kedves leveleket írogattak neki, de igazán
közel senki sem került hozzá, kötődés nem alakult ki, senki sem volt hajlandó és képes
osztozni életében. A magányosok levegője, dermedt atmoszféra vette körül. A külvilág
tovasiklott, a kapcsolatok megszakadtak, és semmiféle akarat vagy vágy nem szakíthatta
át ezt a burkot. Ez volt életének egyik legfontosabb ismérve.
Egy másik jegy alapján öngyilkos volt. Rögtön le kell azonban szögeznünk, hogy
tévednénk, ha kizárólag azokat tartanánk öngyilkosoknak, akik kezet emelnek magukra.
Sokan mintegy véletlenül lesznek öngyilkosok, nem pedig lényegükből fakadóan. Néhány
jellegtelen, személyiség és erős sors nélkül élő ember, tucat- és csordaember végez
magával, pedig ismertetőjegyüknél és jellegüknél fogva nem öngyilkosok, míg nagyon sok,
talán a legtöbb igazi öngyilkos, soha nem vet véget az életének. Az „öngyilkost” – mint
Harryt is – nem kötik föltétlenül szoros szálak a halálhoz, ez bárkivel előfordulhat. Az
öngyilkost az jellemzi, hogy énjét– mindegy, hogy joggal vagy sem – a természet rendkívül
veszélyes, kényes és veszélyeztetett csírájának érzi, és azt képzeli, hogy mindig előtérben
áll, és mindenünnen veszély leselkedik rá, tűhegynyi sziklacsúcson egyensúlyoz, és
egyetlen könnyed külső taszítás vagy belső megingás a feneketlen mélységbe taszítja. Az
ilyen emberek sorsára jellemző, hogy az öngyilkosság a legvalószínűbb halálnem a
számukra, ők legalábbis így képzelik. E kedélyállapotot, mely szinte minden esetben már
kora gyermekkorban megfigyelhető, és a halálukig végigkíséri ezeket az embereket, nem
föltétlenül gyönge életerő táplálja. Ellenkezőleg: az „öngyilkosok” között rendkívül
szívós, mohó és merész emberekkel is találkozhatunk. De ahogyan némely embernek a
legenyhébb gyengélkedéstől is magasra szökik a láza, úgy az általunk öngyilkosoknak
nevezett, rendkívül fogékony és érzékeny emberek is hajlamosak a legkisebb
megrázkódtatás miatt mindenestől átadni magukat az öngyilkosság gondolatának. Ha
léteznék egy olyan tudomány, amely elszántan és felelősen az embert vizsgálná, és nem
csupán az életjelenségek mechanizmusát, tehát ha lenne az antropológiához vagy a
pszichológiához hasonlatos tudomány, akkor ezeket a tényeket már mindenki ismerné.
Amit elmondtunk az öngyilkosokról, az persze kizárólag felszíni jelenségeket érint,
pszichológia, tehát a fizikának egy apró szegmentuma. Ha azonban metafizikailag
közelítünk a kérdéshez, merőben más, sokkalta tisztább képet kaphatunk, mivel az effajta
szemlélődés során az „öngyilkosok” az egyénné válás bűntudatától szenvedő alanyokként
tárulkoznak fel előttünk, s ezen lelkek életcélja immár nem a beteljesülés és a
kibontakozás, hanem a fölbomlás, visszatérés az Anyához, Istenhez, visszatérés a
Mindenségbe. Általában képtelenek öngyilkosságot elkövetni, mert felismerik, hogy az
öngyilkosság bűn. Számunkra azonban mégis öngyilkosok, mert nem az életben, hanem a
halálban látják a megváltást, készek arra, hogy eldobják maguktól az életet, feláldozzák
magukat, kihunyjanak és visszatérjenek a Kezdethez.
Miként minden erő átcsaphat gyöngeségbe (sőt bizonyos körülmények között
szükségképpen át is kell csapnia), úgy az igazi öngyilkos éppenséggel sokszor erőt
kovácsolhat, támaszt építhet látszólagos gyöngeségéből, és ezt többnyire meg is teszi.
Harry, a pusztai farkas is ehhez a típushoz tartozott. És mint a hozzá hasonló ezrek, ő sem
pusztán gyermekded-melankolikus fantáziajátékot farigcsált ama gondolatból, hogy a
halálhoz vezető útra bármikor ráléphet, hanem vigaszt és támaszt merített belőle. A
megrázkódtatások, gyötrelmek, kedvezőtlen körülmények, mint minden igazi öngyilkosban,
benne is rögtön azt a vágyat ébresztették, hogy a halálba meneküljön előlük. Lassanként
azonban ebből a hajlamból mégis életet szolgáló filozófia sarjadt ki. A vészkijárat mindig
nyitva – e meghitt gondolat táplálta erejét, csigázta föl kíváncsiságát, hogy a legutolsó
cseppig kortyolgassa a fájdalmakat és a nyomorúságot, és amikor elviselhetetlenné vált
sorsa, kajánul, valamiféle kárörömmel ezt gondolhatta: „Kíváncsi vagyok, meddig bírom!
Ha elérem a végső határt, kinyitom az ajtót és máris megszabadulok.” Ebből a
gondolatból nagyon sok öngyilkos merít emberfeletti erőt.
Másrészt minden öngyilkos viaskodik az öngyilkosság kísértetével. A lelke mélyén
tudja, hogy az öngyilkosság kiút ugyan, de csak silány, törvénytelen vészkijárat, és sokkal
nemesebb, szebb, ha az élet győzi le, teríti le, mint ha saját kezével vet véget az életének.
Ez a felismerés, rossz lelkiismeret, amely ugyanabból a forrásból fakad, mint például az
úgynevezett önkielégítők lelkiismeret-furdalása, a legtöbb „öngyilkost” szívós küzdelemre
ösztönzi e kísértet ellen. Úgy tusakodik, mint bűnös szenvedélyével a kleptomániás. A
pusztai farkas is jól ismerte ezt a harcot, és sokféle fegyverrel viaskodott, hol ezzel, hol
azzal, míg végre aztán úgy negyvenhét éves korában támadt egy boldogító és nem éppen
humortalan ötlete, amely sokszor megnyugtatta. Ötvenedik születésnapján engedélyezi
majd az öngyilkosságot. Ezen a napon – így egyezett meg magával – hangulatának
engedelmeskedve, szabadon eldönti majd, hogy igénybe veszi-e a vészkijáratot, avagy
mégsem. Bármi történjék is addig; megbetegedhet, elszegényedhet, szenvedhet és
sínylődhet – mindennek megvolt a végső határideje, minden legfeljebb már csak néhány
évig, hónapig, napig tarthatott, és az idő az ő malmára hajtotta a vizet. És ezután valóban
sokkal könnyebben eltűrt bizonyos megpróbáltatásokat, amelyek korábban mélyebben és
szívósabban gyötörték vagy akár a lelke mélyéig fölkavarták. Ha valamiért kivételesen
rosszul ment a sora, ha sivár életébe, elmagányosodásába és elvadulásába fájdalmak és
egyéb csapások is beleszóltak, így fordulhatott fájdalmaihoz: „Várjatok csak, még két év,
és végetek!” Ilyenkor kéjesen gondolataiba feledkezett, elképzelte, amint ötvenedik
születésnapja reggelén egymás után érkeznek a gratulációk és jókívánságok, ö meg
közben borotvájára bízza magát, búcsút mond a fájdalmaknak, és becsukja maga mögött
az ajtót. Akkor aztán hoppon marad csontjaiban a köszvény, a búskomorság, a fejgörcs
meg a gyomorfájás.
Tisztáznunk kell még a pusztai farkas jelenségének egyedi vonásait, különös viszonyát a
polgársághoz. Oly módon igyekszünk eleget tenni e célkitűzésünknek, hogy a jelenségeket
visszavezetjük alaptörvényeire. Mivel amúgy is kézenfekvő, induljunk ki a „polgáridhoz
fűződő viszonyából!
A pusztai farkas nem ismerte sem a családi életet, sem pedig a társadalmi becsvágyat,
ezért úgy gondolta, hogy a polgári világon kívül él. Magányos, társtalan kívülállónak, hol
különcnek, beteges remetének, hol pedig a hétköznapok kicsinyes normái fölött magasan
szárnyaló, lángelméjű individuumnak érezte magát. Megvetette a bourgeois-t, és büszke
volt rá, hogy ő nem az. Bizonyos értelemben azonban mégis tökéletesen polgári életet élt:
bankban tartotta a pénzét, szegény rokonokat támogatott, hanyagul bár, de rendesen és
minden föltűnés nélkül öltözködött, békességre törekedett a rendőrséggel, adóhivatallal és
egyéb hatalmakkal. Titkon örökké vonzotta a polgár kis világa, vonzották a takaros kis
kertekkel övezett, csillogó lépcsőházak, a rend és illendőség atmoszféráját árasztó tisztes
családi házak. Élvezte saját káros szokásait és hóbortjait, tetszett neki, hogy kívülállónak,
különcnek vagy akár zseninek tudhatja magát, de azért, úgymond, mégsem az élet
peremén húzódott meg, ahol a polgári világ véget ér. Mert nem érezte magát otthon sem a
hatalmasok és kivételes képességű emberek, sem a bűnözők és jogfosztottak között; mindig
a polgár birodalmán belül telepedett le, sok szállal kötődött szokásaihoz, normáihoz és
atmoszférájához, még akkor is, ha ezeket a szálakat az ellentét, a lázadás tartotta össze.
Kispolgári szellemben nevelték, és ebből megőrzött számos fogalmat és sablont. Elvben
nem talált kivetnivalót a prostitúcióban, mégis képtelen lett volna komolyan venni és
egyenrangúnak tekinteni egy utcalányt. Testvéreként szerette viszont a politikai bűnösöket,
a forradalmárokat és a szellem más felbujtóit, akiket az állam és a társadalom kitaszított,
de egy tolvajjal, betörővel vagy kéjgyilkossal nem tudott volna mit kezdeni, legfeljebb
ugyancsak polgári módon szánakozott rajtuk.
Ily módon lénye egyik felével és bizonyos cselekedeteivel elismerte és helyeselte azt,
amivel másik felével szakadatlanul viaskodott és amit tagadott. Tisztes polgári házban,
szigorú formák között és szigorú erkölcsökön nevelkedett, ezért lelke egyik felével még
akkor is ragaszkodott a polgári világ szabályaihoz, amikor a polgár számára lehetséges
mértéken messze túllépve individualizálódott, és a polgári eszmények és hitek tartalmától
régen elszakadt.
A „polgári”, mint az emberinek állandóan meglévő állapota, nem más, mint kísérlet a
kiegyezésre, törekvés az emberi magatartás számtalan szélsősége és ellentétpárja között a
kiegyensúlyozott középút elérésére. Példánk nyomban érthetővé válik, mihelyt bemutatunk
egy ellentétpárt. Vizsgáljuk meg a szentet és a kéjencet. Az ember mindenestől átadhatja
magát a szelleminek, a szent eszményének, és megpróbálkozhat az isteni közelébe férkőzni.
De ennek az ellentéte is lehetséges; testestől-lelkestől ösztöneire, érzéki vágyaira
hagyatkozhat, a pillanatnyi gyönyörre törekedhet. Az egyik esetben szentté, a szellem
mártírjává válik, és Istennek szenteli magát, a másik esetben kéjenc lesz, az ösztön
mártírja, és az enyészet oltárán áldozza fel magát. A polgár e két véglet között, valahol a
langyos közép tájékán igyekszik meghúzódni. Soha nem áldozza fel, nem adja át magát
sem a mámornak, sem az aszkézisnek, nem lesz mártír, és nem vállalja a megsemmisülést
sem. Eszménye nem az odaadás, hanem ellenkezőleg, énje megőrzése, nem vágyik sem a
szentségre, sem pedig annak ellentétére, nem szereti az abszolútumot, bár Istent kívánja
szolgálni, de azért a mámort is, erényes akar lenni, de közben kellemesen, kényelmesen
szeretne élni e földi világban. Lényegében tehát a szélsőségek között, mérsékelt,
nyugalmas, viharmentes övezetben igyekszik letelepedni, és el is éri célját, csakhogy
életerejével és érzelmeivel fizet érte, pedig az életerő és az érzelmek bősége föltétel
nélküli, szélsőséges élettel jutalmaznák. Intenzíven élni azonban csak az én rovására lehet.
Márpedig a polgárnak semmi sem olyan szent, mint– igencsak satnya – énje. Az
intenzitásért fennmaradást, biztonságot, az isteni megszállottságért lelki nyugalmat, a
gyönyörért elégedettséget, a szabadságért kényelmet, a halálos izzásért
szobahőmérsékletet kap cserébe. A polgár lényegében tehát a gyönge életösztön
teremtménye: félénk, irtózik a kiszolgáltatottságtól, könnyen irányítható. Ezért választja a
hatalom helyett a többséget; az erő helyett a törvényt, a felelősség helyett a szavazási
rendszert.
Nyilvánvaló, hogy ezek a gyönge és félénk lények, még ha tömegesen élnek is,
képtelenek fenntartani magukat, és tulajdonságaiknál fogva nem játszhatnának más
szerepet, mint a birkanyájét a szabadon kóborló farkasok között. Mégis azt
tapasztalhatjuk, hogy bár a kivételesen erős természetű emberek uralma idején a polgár
azonnal sarokba szorul, nem pusztul el, sőt néha látszólag ö uralkodik az egész világon.
De hát hogyan? Mert sem népes nyája, sem erénye, sem a common sense, sem pedig
rendszere nem tudná megóvni a pusztulástól. Akinek kezdettől fogva ilyen gyönge életerő
adatott, azt a földkerekség minden orvossága sem tudná életben tartani. Ám a polgárság
él és virul. Hogyan hát?
Íme a válasz: a pusztai farkasok miatt. A polgárság életerejét egyáltalán nem átlagos
képviselőinek erényei táplálják, hanem a rendkívüli, nagy számban élő outsiderek, akik,
hála e zavaros és képlékeny eszményeknek, ezeket a polgári tulajdonságokat is képesek
felölelni. A polgárok között mindig sok erős és vadtermészetű ember él. Jól példázza ezt
Harry, a pusztai farkas, aki a polgári mértéket messze túlszárnyalva fejlődött egyéniséggé,
aki egyformán ismeri az elmélkedés gyönyörét és a gyűlölet és öngyűlölet sötét örömeit,
aki megveti a törvényt, az erényt és a common sense-t, a polgárság foglyává vált, és nem
tud kitörni börtönéből. Így gyűlnek az igazi polgárság tömegei köré az emberiség széles
rétegei, életek és intelligenciák ezrei, akik bár túlnőttek a polgárságon, és abszolút életre
hivatottak, valahogyan mégiscsak megragadtak a polgári világban, mert ragaszkodnak az
infantilis polgári érzelmekhez, és elsatnyult életerejük miatt jobban megfertőződtek a
kelleténél; kezesek, engedelmesek és szolgálatkészek. A polgárságra ugyanis a nagy
emberek alapelve fordítva érvényes: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”
Ha ennek alapján vizsgáljuk a pusztai farkas lelkét, olyan ember tárul a szemünk elé,
akit magas fokú egyénné válása nem polgárrá rendelt, ugyanis a fölfokozott egyénné válás
megtámadja és igyekszik megsemmisíteni az ént. Láthatjuk, hogy Harryt erős késztetések
hajtják mind a szent, mind pedig a kéjenc felé, de valamiféle gyöngeség vagy restség
mégsem engedi elrugaszkodni a szabad, vad Világmindenségbe, ezért a polgárság súlyos
anyabolygójához béklyózva tengeti életét. Itt a helye a világban, ide láncoltatott. Ehhez az
embertípushoz tartozik majdnem minden értelmiségi, a művészek többsége. És csak a
legerősebbek törik át a polgárföld légkörét és jutnak el a kozmikus szférába, a többiek
beletörődnek sorsukba vagy megalkusznak, megvetik a polgárokat, de azért közéjük
tartoznak, erősítik és dicsőítik őket, mert nem tehetnek mást, ha életben akarnak maradni.
Ennek a rengeteg embernek mindez nem elegendő a tragikumhoz, csak a bőséges
balsorshoz és balvégzethez, melynek poklában fortyog és érlelődik tehetsége. Azon
kevesek pedig, akik elszakadnak, elérik az abszolútumot, és csodálatra méltón buknak el.
Ok a tragikus sorsúak, számuk csekély. A többieknek, a leláncoltaknak, kiknek tehetsége
előtt a polgár gyakran tisztelettel meghajol, feltárul egy harmadik világ egy képzeletbeli,
ám szuverén birodalom: a humor. A zaklatott pusztai farkasok, a szüntelenül szenvedők
előtt, kiknek nem adatott elég lendület és erő, hogy áttörjenek a csillagok szférájába, akik
úgy érzik, hogy az abszolútumra hivatottak, de képtelenek abszolútumra irányuló életet
élni, nos, előttük megnyílik a humor engesztelő útja, mihelyt megedzette szellemüket a
szenvedés. A humor valahogyan mindig polgári, bár az igazi polgár nem érti meg.
Képzeletbeli birodalmában beteljesül a pusztai farkasok kusza, sokrétű eszménye;
nemcsak a szent és a kéjenc fér meg békésen egymással, nemcsak a pólusok hajlíthatok
egymáshoz, hanem bebocsátást nyer a polgár is. Az Istentől megszállott el tudja fogadni a
gonosztevőt, és fordítva, ők azonban a többi, abszolút életre hivatott emberrel együtt
képtelenek elfogadni a közömbös, langyos középszert, a polgárt. Egyedül a humor, a
legmagasabbra kiválasztott gúzsbakötötteknek, a majdnem tragikus sorsúaknak, a
lángelméjű boldogtalanoknak e pompás találmánya (az emberiség talán legjellegzetesebb
és legzseniálisabb teljesítménye ez) képes prizmáinak sugaraival beragyogni és egyesíteni
az emberi lét mindahány tartományát. Úgy élj e világban, mintha nem benne élnél, tiszteld
a törvényt és állj fölötte, légy gazdag, ám higgyenek koldusnak, s ha kell, könnyű szívvel
dobd el mindened – a nemes életbölcsesség e népszerű és számtalanszor kinyilvánított
elvárásainak csak a humor tud eleget tenni.
És ha a pusztai farkas, akiből nem hiányzik a tehetség és hajlandóság, tikkasztó pokla
kavargásában végül kifőzné, kiizzadná ezt a varázsitalt, megmenekülne. De ehhez még sok
minden szükséges. Ám a lehetőség és a remény nem hagyja cserben. Aki szereti Harryt, és
osztozik sorsában, kívánja, hogy ily módon megmeneküljön. Igaz, akkor örökre
megragadna a polgári világban, de szenvedése elviselhetővé, termékennyé válna.
Szeretetben és gyűlöletben fogant viszonya a polgársághoz megtisztulna végre a
szentimentalizmustól, nem hánykódna többé szégyenletes kínok közt, amiért ehhez a
világhoz láncoltatott.
Ám ahhoz, hogy ez sikerüljön neki, vagy végül tán még a Világmindenségbe is el
merjen rugaszkodni, szembesülnie kell önmagával, bele kell pillantania a lelke mélyén
tomboló káoszba, és teljesen tudatára kell ébrednie önmagának. És akkor feltárulna előtte
kérdéses léte teljes megváltoztathatatlanságában, és nem menekülhetne többé ösztönei
poklából vigaszokba, majd onnan vissza a farkaslét vak mámorába. Lehullanának a hamis
érzelemmaszkok, ember és farkas végre felismerné egymást, mezítelenül néznének egymás
szemébe. És akkor szétrobbannának és örökre elszakadnának, és a pusztai farkas
megsemmisülne, vagy a humor felragyogó fényében érdekházasságot kötnének.
Egy napon talán elérkezik Harry e végső lehetőséghez. Talán megismeri önmagát, akár
úgy, hogy a keze ügyébe kerül valamelyik kis tükrünk, akár úgy, hogy találkozik a
halhatatlanokkal, vagy netán valamelyik mágikus színházunkban rábukkan arra, ami
felszabadítja elárvult lelkét. Számtalan lehetőség vár rá, sorsa ellenállhatatlanul vonzza
őket; a polgárság outsiderei e mágikus lehetőségek bűvkörében élnek. Egyetlen apró
szikra lángra lobbanthatja őket.
Tisztában van ezzel a pusztai farkas is, még ha e vázlatos lélekrajz nem került is a
szeme elé. Sejti helyét a világ épületében, sejti és ismeri a halhatatlanokat, s bár sejti,
hogy találkozhat önmagával, fél, tud a tükörről, s bár ugyancsak ráférne már, hogy
belepillantson, halálosan retteg tőle.
 Értekezésünk végén tisztáznunk kell még egy utolsó fikciót, óriási szemfényvesztést.
Mindenféle „magyarázat”, lélektan, megértésre irányuló kísérlet segédeszközökre,
elméletekre, mitológiákra, hazugságokra szorul, melyeket egy tisztességes szerzőnek
kötelessége eloszlatni. Amikor azt állítjuk, hogy valami „fent” avagy „lent” van,
állításunk máris magyarázatot igényel, mert „fent” és „lent” csupán mint elvont gondolat
létezik. A világ nem ismeri őket.
Röviden tehát a „pusztai farkas” is fikció. Harry maga is emberfarkasnak képzeli
magát, és azt hiszi, hogy két ellenséges és ellentétes lényből áll, de ez sem egyéb együgyű
mitologizálásnál. Harry egyáltalán nem emberfarkas, és amikor szemlátomást átsiklottunk
ezen az általa kiagyalt és hitt hazugságon, mi több, magunk is éltünk vele, és valóban mint
kettős lényű pusztai farkast igyekeztünk megfejteni, akkor a könnyebb megértés
reményében folyamodtunk csaláshoz, amit most már végre meg kell próbálnunk
helyreigazítani.
A felosztásfarkasra és emberre, ösztönre és szellemre, mellyel Harry saját sorsát
igyekszik megragadni, igencsak durva leegyszerűsítés, a valóság megerőszakolása azon
ellentmondások hihető, ám téves magyarázatának kedvéért, melyeket ez az ember fellel
magában, s úgy tűnik, ezekben látja mérhetetlen szenvedéseinek kútfőjét. Harry felfedezte
magában az „embert”, vagyis a gondolatoknak, érzelmeknek, kultúrának, a megszelídített
és szublimált természetnek a világát, mellette pedig rábukkant egy „farkas”-ra is, az
ösztönöknek, a vadságnak, a kegyetlenségnek, a szublimálatlan és nyers természetnek
sötét birodalmára. Bár lényét egyértelműen e két, látszólag ellentétes szférára osztotta fel,
néha azt tapasztalta, hogy a farkas és az ember egy ideig, egy-egy boldog pillanatig jól
megfér egymással. Ha Harry életének minden egyes percében, cselekedetében és
érzésében meg akarná határozni az ember és a farkas részarányát, azonnal bajba jutna,
és mindenestől sutba dobhatná jópofa farkaselméletét. Mert egyetlen embernek, a primitív
négernek vagy a félkegyelműnek a lénye sem olyan kényelmesen egyszerű, hogy két vagy
három fő alkotóelemmel megmagyarázhatnánk; milyen gyermeteg és reménytelen akkor
hát az a kísérlet, amely e naiv felosztással kíván megmagyarázni egy olyan bonyolult
embert, mint Harry. Harrynak nem két lénye van, hanem száz, ezer. Élete (miként minden
emberi élet) nem két sarkpont, ösztön és szellem avagy szent és kéjenc, hanem ezernyi,
milliónyi póluspár között mozog.
Ne csodálkozzunk azon, hogy egy olyan művelt és okos ember, mint Harry, „pusztai
farkas”-nak gondolja magát, és azt hiszi, hogy életének gazdag és bonyolult
képződményét ilyen olcsó, brutális és primitív formulába kényszerítheti. Az emberi
gondolkodás ugyanis korlátozott. Még a legszellemibb, legműveltebb ember is csak naiv,
leegyszerűsített, hazugformulák szemüvegén át szemléli a világot – és főleg önmagát! Úgy
tűnik, mintha veleszületett kényszerképzete diktálná az embernek, hogy énjét egységesnek
lássa. Es bármilyen gyakori és heves megrázkódtatás éri is e rögeszmét, mindig újra erőre
kap. A bíró szemben ül a gyilkossal és figyeli, hirtelen úgy érzi, mintha egy
 pillanatra saját (mármint a bíró) hangján beszélne, is ekkor fölfedezi magában a
gyilkos minden rezzenését, hajlamát és lehetőségét, a következő pillanatban azonban már
megint egységes, újra bíró, visszasiklik vélt énje burkába, teljesíti a kötelességét, és
halálra ítéli a gonosztevőt. És ha egy tehetséges lényben földereng lelkének sokrétűsége,
ha – miként a lángelmék – megszabadul az egységes személyiség téveszméjétől, és több
részből, számtalan énből álló nyalábnak látja magát, akkor elegendő, ha kinyitja a száját,
a többség máris rács mögé dugja, segítségül hívja a tudományt, és megállapítja, hogy az
illető skizofrén, és megvédi az emberiséget, nehogy meghallja az igazság kiáltását ennek a
szerencsétlennek a szájából. De fölösleges tovább vesztegetnünk a szót! Fölösleges
olyasmivel előhozakodnunk, amit minden gondolkodó ember tud, természetesnek tart, csak
épp nem hangoztat. Nos, aki eljut odáig hogy egységesnek vélt énjét kettőssé tágítja, az
zseni vagy legalábbis ritka és érdekes kivétel. Valójában egyetlen én, a legnaivabb sem
egységes, hanem végtelenül sokrétű világ, apró, csillagos égbolt, formák, fokozatok és
állapotok, örökségek és lehetőségek káosza. Az ember egységesnek szeretné látni a
bensejében dúló káoszt, ezért beszél énről, mintha az én valamiféle szilárd, világosan
körvonalazott jelenség volna; ez a mindenki által (még a legfennköltebbek által is)
elfogadott tévedés szükségszerűnek tűnik, mintha olyan elengedhetetlen életfeltétel volna,
mint a lélegzés vagy a táplálkozás.
A félreértés egyszerű átvitelen alapul. A test mindig egységes, a lélek azonban soha. A
költészet, még a legkifinomultabb is, hagyományosan látszólag egészet alkot, és egységes
személyeket ábrázol. A szakemberek és a műértők a drámát tartják a költészet csúcsának,
joggal, mert a dráma kínálja – pontosabban kínálná – a legjobb lehetőséget a sokrétű én
ábrázolására, ha nem gátolná az a durva szemlélet, amely a drámában minden személyről
az egység illúzióját kelti, csupán azért, mert az könyörtelenül egyszeri, egységes és zárt
testben él. A naiv esztétika is az úgynevezett jellemdrámát értékeli a leginkább, mert itt az
alakok könnyen felismerhetően, egymástól elkülönítve, egységként lépnek fel. Még csak
távolról, lassanként fölerősödve dereng néhány emberben, hogy mindez talán csak olcsó,
felületes esztétizálgatás, és tévedünk, ha nagy drámaíróinknál az antikvitás pompás, ám
nem velünk született, csupán ránk erőltetett szépségfogalmait alkalmazzuk. Az én, a
személy fikcióját, a látható testből kiindulva, végeredményben az antikvitás hívta életre. A
régi indiai költészet nem ismerte az „én” fogalmat, az indiai eposzokban a hősök nem
személyek, hanem személynyalábok, inkarnációsorok. Modern világunkban is születnek
olyan költemények, amelyek a személyek és jellemek játékának fátyla mögött a sokrétű
lélek ábrázolására törekednek, még ha a szerzők aligha vannak is teljesen a tudatában.
Ennek megismeréséhez azonban rá kell szánnunk magunkat, hogy e költemények alakjait
ne egyedekként, hanem mint egy magasabb egység (akár a költői lélek) részeit, elemeit,
különböző aspektusait szemléljük. Ha például így nézzük a Faustot, akkor Faustot,
Mefisztót, Wagnert és az összes többi szereplőt egyetlen, személyfölötti egységnek fogjuk
látni, és kizárólag ebben a magasabb egységben, nem pedig az egyes alakokban sejlik fel
a Lélek igazi lényege. Amikor Faust elmondja a tanítók körében oly híres és a filiszterek
által borzongással csodált mondatot: „Két lélek él, ah! e kebelben itt”, akkor
megfeledkezik Mefisztóról és számos más lélekről, amely szintén a keblében él. Pusztai
farkasunk is azt hiszi, hogy két lelket (farkas- és emberlelket) hordoz keblén, és úgy érzi,
hogy ez már szinte szétfeszíti szűkös keblét. Valóban egyetlen keblünk s testünk van, de
nem két vagy öt, hanem számtalan lélek lakozik benne. Az ember százrétegű hagyma,
ezernyi szálból szőtt szövet. A régi ázsiaiak felismerték, tudták mindezt, a buddhista
jógában pontos technikát fejlesztettek ki a személyiség őrületének leleplezésére.
Mulatságos és bonyolult tréfát űz az emberiség: India ezer esztendeig küzdött egy
rögeszme leleplezéséért, a nyugati kultúra ugyanannyit fáradozott megszilárdításáért és
megtartásáért.
 Ilyen nézőpontból könnyen megérthetjük, miért szenved a pusztai farkas nevetséges
kettős lénye miatt. Akárcsak Faust, ö is azt képzeli, hogy két lélek már szétfeszíti a keblet.
Pedig két lélek éppenséggel túlságosan is kevés, és Harry szörnyű erőszakot tesz lelkén,
amikor ilyen primitíven akarja megragadni. Hatalmas műveltsége ellenére úgy viselkedik,
mint egy vadember, aki háromig se tud számolni. Egy részt embernek hív magában, egy
másikat meg farkasnak, és azt hiszi, hogy ezzel elintézte, kimerítette a kérdést. Az
„ember”-hez sorolja szellemi, kifinomult vagy legalábbis kiművelt tulajdonságait, vad,
kaotikus ösztöneit pedig a farkas nyakába varrja. Csakhogy az élet korántsem olyan
egyszerű, ahogyan képzeljük és fogyatékos nyelvünkön eldadogjuk. Harry kétszeresen is
ámítja magát, amikor primitív farkaselméletébe csimpaszkodik. Félő, hogy az „ember”-
hez csapja lelkének olyan tartományait, amelyek még távolról sem emberiek, olyan
részeket pedig a „farkas”-hoz sorol, amelyek már régen túlléptek a farkason.
Mint mindenki, Harry is azt hiszi, hogy tudja, mi az ember, holott fogalma sincs róla,
igaz ugyan, hogy álmában és hasonló, nehezen ellenőrizhető tudatállapotban megsejti.
Bárcsak ne feledné el sejtelmeit, bárcsak megerősödnének! Az ember ugyanis nem
valamiféle szilárd és tartós képződmény (bölcsei sejtelmeinek ellenére az antik világ
táplálta ezt az eszményt), sokkal inkább kísérlet és átmenet, keskeny, veszélyes híd
természet és szellem között. A szellem felé, Isten felé hajtja legbensőbb rendeltetése –
vissza a természethez, az Anyához pedig leghőbb vágya húzza; e két hatalom között lebeg
élete reszkető félelemben. Amit az emberek az „ember” fogalmán értenek, nem más
mulandó polgári konvenciónál. Ez a konvenció elutasítja, száműzi a túlságosan nyers
ösztönöket, egy csipetnyi tudatot, műveltséget és szelídséget viszont megkíván, s egyenesen
elvár egy kis szellemet. E konvenció „embere” – mint minden polgáreszmény –
megalkuvás, tétova, naiv-sunyi próbálkozás; igyekszik kitérni a gonosz Természet-Ősanya
és a kellemetlen Szellem-Ősapa viharos követelései elöl, és megpróbál kettőjük között
langyos békességben éldegélni. Ezért engedi és tűri el a polgár az úgynevezett
„személyiséget”, miközben személyiségét máris kiszolgáltatja az „állam” nevezetű
molochnak, és örökösen azon mesterkedik, hogy kijátssza őket egymás ellen. Ezért égeti
meg eretnekként és köti fel gonosztevőként ma azokat, akiknek holnapután emlékművet
állít.
A pusztai farkas is sejti, hogy az „ember” nem kész teremtmény, hanem a Szellem
kihívása, távoli, áhított és rettegett lehetőség, és hogy a hozzá vezető utat csak apró
lépésenként, iszonyatos gyötrelmek és révületek árán éppen az a kevés magányos ember
járhatja meg, akinek ma bitót ácsolnak és holnap emlékművet emelnek. Amit azonban ö a
„farkassal” szemben „embernek” hív magában, az nem más, mint a polgári konvenció
középszerű „embere”. Az igazi emberhez, a halhatatlanokhoz vezető utat megsejtheti
ugyan Harry, néha tehet is rajta egy-egy rövid, bizonytalan lépést, ám ezért súlyos
szenvedésekkel, fájdalmas magánnyal fizet. Lelke legmélyén viszont mégis visszariad a
legnagyobb kihívástól, az igazi, Szellem sugallta emberré válástól és a halhatatlansághoz
vezető egyetlen, keskeny ösvénytől. Harry érzése nem csal, ez az út még több szenvedést,
kitaszítottságot, terhes, végső lemondást követel, s talán a bitót sem kerülheti el rajta, és
hiába csábítja az út végén a halhatatlanság, nem kész e kínokat elszenvedni és halálnak
halálával halni. Többet tud ugyan a polgárnál az emberiség céljáról, de becsukja a
szemét, és nem akarja tudomásul venni, hogy a kétségbeesett ragaszkodás az élethez a
legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud
válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak. Amikor halhatatlan kedvenceit
imádja, mint például Mozartot, voltaképpen még mindig polgárszemmel lát, és mint egy
tanító, Mozart tökéletességét különleges adottságaival magyarázza, pedig az odaadást,
szenvedésre való készséget, a polgári eszmények iránti közönyt kellene meglátnia, azt a
végtelen magányt, amely a polgári atmoszférát jeges éterré, Gecsemáné-kerti magánnyá
változtatja.
Pusztai farkasunk mindenesetre legalább a fausti kettősséget fölfedezte magában,
ráébredt, hogy egységes testében nem lakozik egységes lélek, és legfeljebb csak úton van,
hosszú zarándokúton e harmónia eszménye felé. Vagy a farkast akarná leküzdeni, hogy
mindenestől emberré váljék, vagy pedig az emberről mondana le, hogy legalább
farkasként egységes, ép élete legyen. Bizonyára soha sem vett alaposan szemügyre
egyetlen farkast sem, különben észrevehette volna, hogy az állatok lelke sem egységes, és
a legszebb, legrugalmasabb testben is rengeteg törekvés és állapot feszül, és hogy a
farkasban is szakadékok tátonganak, és a farkas is szenved. Nem, a „vissza a
természethez” jelszó gyötrelmes, reménytelen tévutakra csalogat. Harry nem lehet többé
farkas, ám ha mégis farkassá válna, azonnal rádöbbenne, hogy a farkas sem egyszerű,
kezdetleges, hanem végtelenül összetett, bonyolult lény. A farkas keblében is két vagy
talán még több lélek lakozik, és aki farkaslétre vágyik, az éppúgy a feledékenység
áldozata, mint aki az „Ó, boldogságos gyermekkor” kezdetű dalt zengi. A rokonszenves,
ám kissé szentimentális dalnok, miközben a boldog gyermekkorról énekel, és a természet,
az ártatlanság és a kezdet után sóvárog megfeledkezik arról, hogy a gyerekek sem
boldogok, hanem állandóan küszködnek és szenvednek.
Nincs út visszafelé, sem a farkashoz, sem a gyermekléthez. A kezdet kezdete sem
ártatlan és egyszerű; minden teremtmény, a látszólag legegyszerűbb is bűnös és bonyolult,
a létezés mocskos árjába vettetett, és az árral szemben nem lehet úszni. Az ártatlansághoz,
a meg nem teremtetthez, Istenhez nem visszafelé visz az út, hanem előre, egyre tovább a
bűnben, egyre mélyebben az emberré válásban. Szegény pusztai farkas, az öngyilkosság
nem segít rajtad, az emberré válás hosszú, fáradságos, rögös útját járod majd, kettős
lényedet számtalanszor megsokszorozod, bonyolult lelkedet egyre csak bonyolítod. Nem
szűkítheted le világodat, nem egyszerűsítheted lelkedet, egyre többet és többet fogadsz be
a világból kínok közt táguló lelkedbe, míg végül magadba nem fogadod az egész világot,
hogy egyszer talán célba érj és megpihenhess. Ezt az utat járta Buddha és minden nagy
ember, ki tudatosan, ki ösztönösen, és addig jutott, ameddig merészkedett. Minden születés
elszakadás a Mindenségtől, elhatárolódás, elkülönülés Istentől, gyötrelmes megújhodás.
Es akkor térsz vissza a Mindenségbe, akkor szűnik meg a gyötrelmes egyénné válás, akkor
válik az ember Istenné, amikor annyira kitágította a lelkét, hogy át tudja ölelni a
Mindenséget.
Nem olyanokról szóltunk, akiket az iskolában emlegetnek, akik
nemzetgazdaságtanokban és statisztikákban szerepelnek, és milliószám szaladgálnak az
utcán, és annyit érnek, mint a porszem, mint csepp a tengerben. Néhány millióval több
vagy kevesebb – mit számít, hisz nem egyebek anyagnál. Nem, nem róluk beszélünk,
hanem a magasabb értelemben vett emberről, aki bejárta az emberré válás hosszú útját, a
fenséges emberről, a halhatatlanokról. Több lángelme létezik, mint gondolnánk, persze
azért olyan sokan sincsenek, miként az irodalom, a világtörténelem vagy akár a sajtó véli.
Harry, a pusztai farkas viszont elég zseniálisnak tűnik ahhoz, hogy nekirugaszkodjék az
emberré válásnak, és ne farkas lénye miatt siránkozzon, valahányszor csak nehézségei
támadnak.
Különös, hogy ezek az emberek pusztai farkassal, „Ah, két lélek”-kel vigasztalják
magukat, ám éppilyen szomorú és gyáva ragaszkodásuk a polgársághoz. Aki megértette
Buddhát, és megsejtette az emberi lét csúcsait és poklait, az nem tud többé a common
sense, a demokrácia és a polgári műveltség uralta világban élni. Gyáva elszakadni tőle, és
ha dimenziói nyomasztják, ha szűk polgárszobáját is szűknek érzi, mindent a „farkas”
nyakába varr, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy néha épp a farkas a legjobb része.
Minden vadságot farkasnak hív magában, gonosznak, veszedelmesnek és
polgárpukkasztónak tart – ám ő, aki finom érzékkel megáldott művésznek képzeli magát,
nem veszi észre, hogy a farkason kívül, a farkason túl mások is lakoznak benne, nem
minden farkas, amit annak hisz, hanem róka, sárkány, tigris, majom és paradicsommadár
is, és azt sem látja, hogy ezt az egész világot, ezt a bájos és torz, apró és óriási, kecses és
kemény alakokkal népes paradicsomot a farkasmesék fojtják el és kötik gúzsba, miként a
benne szunnyadó igazi embert is a látszatember, a polgár nyomja el és tartja rabságban.
Képzeljünk el egy kertet milliónyi fával, virággal, gyümölccsel és fűvel. Ha kertésze
csak az „ehető” és „gaz” botanikai különbséget ismerné, a kert kilenc tízedével nem
tudna mit kezdeni, kitépné legpompásabb virágait, legnemesebb fáit kivágná, vagy
legalábbis gyűlölné és ferde szemmel nézné őket. A pusztai farkas így bánik lelke
virágoskertjével Csak azt látja, ami beleillik az ,,ember” vagy a, farkas” osztályába. Na,
és mi mindent nem sorol az emberhez? Gyáva, ostoba, kicsinyes, majomszerű
tulajdonságait, mindazt, amit nem tud belegyömöszölni a farkas kategóriájába. És
ugyanígy a farkasnak tulajdonít minden erős és nemes vonást, pusztán azért, mert még
nem sikerült túllépni rajtuk.
Most elbúcsúzunk Harrytól, rója csak magányos útját. Ha már a halhatatlanok között
járna, ha viszontagságos útja végére ért volna, elámulna megtorpanásain, tévelygésein, és
bátorító, feddő, részvétteljes és szánakozó mosollyal pillantana vissza a pusztai farkasra.
Amikor végeztem az írással, eszembe jutott, hogy néhány héttel korábban, egyik éjjel
papírra vetettem egy furcsa költeményt, amely szintén a pusztai farkasról szól. Keresgélni
kezdtem zsúfolt íróasztalomon a papírhalmok között, végre megtaláltam és elolvastam:

Rétifarkas, ügetek, ügetek,

a világ hóval tele.
Varjú repül a nyír felett,
és sehol nyúl, sehol őzike.
Szerelmes vagyok az őzikékbe:
jönne csak egy!
Nincs a világon édesebb,
mint ha enyhül pracli s fog éhe.
Hogy becéznélek, drágica!
Finom combodba falna az éhem,
piros vér lenne gyönyörűségem,
majd bőgnék egész éjszaka.
Sőt egy nyuszi is áldás lehetne;
be édes ilyenkor a hús, a meleg –
De hát, jaj, minden odalett
amitől derül sorsomnak a kedve?!
Farkam szürkül már és kopott,
jó látásom ködösre fordult,
szeretett nőm több éve elhunyt,
ügetek hát, s őzeket álmodok,
ligetek, s nyulak vágyképe köröttem,
süvölt a szél a téli ködben,
torkom tüzét hó borogatja,
viszem árva lelkem a pokolba.*
(Szabó Lőrinc fordítása)

Két arcképet tartottam hát a kezemben, verses önarckép volt az egyik, bús és szorongó,
mint jómagam, a másik hűvös, végtelenül tárgyilagosnak tűnő portré, amely egy kívülálló
megfigyeléseire épült, aki egyrészt többet, másrészt viszont kevesebbet tudott nálam.
Mindkét kép, az én búsan botladozó költeményem és az idegen kéztől származó elmés
tanulmány fájdalommal töltött el, igazuk volt, kíméletlenül festették meg vigasztalan
létemet, feltárták elviselhetetlen és tarthatatlan helyzetemet. A pusztai farkasra halál várt;
vagy önkezével kellett véget vetnie gyűlöletes életének – avagy egy újabb önvizsgálat
halálos tüzében felolvadva megváltoznia, letépni álarcát és újabb énné váláson átmennie.
Nem volt számomra ismeretlen újdonság ez az átváltozás, kiismerhettem már, többször is
átéltem, valahányszor a végsőkig fokozódott kétségbeesésem. E fölkavaró élmények
hatására mindenkori énem darabokra tört, a mélység hatalmai fölrázták és szétzúzták, s
ilyenkor életem egy-egy féltve őrzött, kedves része hűtlenül elhagyott, szertefoszlott.
Egyszer polgári tekintélyem hagyott cserben vagyonommal együtt, le kellett mondanom
azoknak a tiszteletéről, akik korábban kalapot emeltek nekem. Máskor családi életem
omlott össze egyetlen éjszaka alatt; tébolyult feleségem elűzött meghitt otthonomból, a
szeretet és bizalom gyűlölködésbe, halálos harcba csapott át, és a szomszédok részvéttel és
megvetéssel néztek utánam. Akkoriban tört rám a magány. Évek múlva, nehéz, siralmas
esztendőkkel később, midőn a kíméletlen magányban kínkeserves önfegyelemmel
kialakítottam egy új, aszketikus-szellemi életet és eszményt, és átadván magam az elvont
gondolkodásnak és meditációnak, újra sikerült elérnem némi nyugalmat és magasságot,
váratlanul ez az életforma is összeomlott, nemes, fennkölt értelme elillant, és újra vad,
kimerítő, világjáró utakra vetődtem, új szenvedések és bűnök tornyosultak előttem. Egy-
egy álarc letépése, egy-egy eszmény pusztulása előtt mindig iszonyatos űr, csönd, halálos
szorítás, elmagányosodás és társtalanság, a szeretetnélküliség és reményvesztettség üres,
sivár pokla várt rám, melyet most újból végig kellett járnom.
Nem tagadhatom, hogy életem megrázkódtatásai némi nyereséget is hoztak, egy kis
szabadságot, szellemet, mélységet, de közben egyre nőtt a magány, a hidegség és az
értetlenség körülöttem. A polgár szemüvegén át nézve a megrázkódtatások között életem
egyre csak hanyatlott, eltávolodott a szabályostól, a megengedettől, az egészségestől. Az
évek során elveszítettem a munkámat, a családomat, az otthonomat, kívül rekedtem a
társadalmi csoportokon, magamra maradtam, nem szerettek, sőt sokan ferde szemmel
néztek, elkeseredetten viaskodtam a közvéleménnyel és a közerkölccsel, és bár polgári
keretek között éltem, érzéseimmel és gondolkodásommal idegenként kóboroltam ennek a
világnak a sűrűjében. Vallás, haza, család, állam elveszítette az értékét számomra, az
égvilágon semmit sem jelentett immár, megundorodtam a tudományok, társaságok és
művészetek fontoskodásaitól; szemléletem és ízlésem, gondolkodásom, mellyel hajdan
tehetséges és közkedvelt emberként csillogtam, lezüllött, elvadult, gyanússá vált. Bár e
gyötrelmes változások megajándékoztak némi láthatatlan és nem mérhető jóval, busásan
megfizettem érte, életem egyre ridegebbé, magányosabbá, veszélyeztetettebbé vált. Mi
okom lehetett volna hát, hogy kivárjam ennek az egyre ritkuló légbe, Nietzsche Őszi
dalának ama füstgomolyába vezető útnak a folytatását?
Ó, igen, ismertem ezeket az élményeket és változásokat, amelyeket a sors rendelt
legvásottabb, legrakoncátlanabb gyerekeinek, túlságosan is ismertem őket. Ismertem, mint
a becsvágyó, ám sikertelen vadász a vadászat szakaszait, mint a vén tőzsdespekuláns a
nyerészkedés fokozatait, a sikert, az elbizonytalanodást, a megingást és a csődöt. Hát
mégiscsak végig kellene élnem újra mindezt? A gyötrelmeket, az esztelen nyomorúságot,
a szembesülést sekély, értéktelen énemmel, a szörnyű szorongást a pusztulástól, a
halálfélelmet? Hát nem volna okosabb és egyszerűbb elejét venni a tengernyi
szenvedésnek és odébbállni? Bizony az volna. Bármit mondjon is a traktátus az
„öngyilkosokról”, senki sem foszthat meg attól az élvezettől, hogy széngáz, borotva vagy
revolver segédletével meggátoljam annak a folyamatnak a megismétlődését, amelynek
keserű fájdalmaiba épp elégszer és alaposan belekóstoltam. A pokolra esküszöm, hogy
nincs a világon olyan hatalom, amely arra kényszeríthetne, hogy még egyszer vállaljam a
halálos borzalmakkal járó találkozást önmagammal, a megújulást, az inkarnációt, melynek
végcélja nem békesség és megnyugvás, hanem örökös önpusztítás és önformálás!
Bármenynyire ostoba, gyáva, silány megoldás, dicstelen és szégyenletes vészkijárat is az
öngyilkosság, ilyenkor a legszégyenletesebb kijáratot is hőn áhítja az ember, hogy
kiszabaduljon a szenvedések malmából. Eltűntek a nemes lelkű és hősies pózok, egyszerű
választás előtt álltam a csekély, múló fájdalom és a pokolian égető, határtalan szenvedés
között. Eleget játszottam már terhes, őrült életemben a nemes Don Quijote szerepét,
elégszer választottam a tisztességet a kényelem, a hősiességet az ész helyett. Elég volt,
vége!
A reggel, az átkozott esős, ólmos téli reggel már beásítozott az ablakon, amikor
elhatározásommal végre lefeküdtem. Az utolsó pillanatban, a tudat mezsgyéjén, az elalvás
előtti legvégső pillanatban azonban őrületes sebességgel fölvillant előttem a pusztai farkas
traktátusából az a rész, ahol a „halhatatlanokról” esik szó, és összefonódott azzal a
fölfölbukkanó emlékképpel, amelyben néhányszor már – utoljára nem is olyan régen – a
halhatatlanok közelében éreztem magam, s a régi zene néhány üteménél megízleltem
hűvös, tiszta, szigorú mosolyukat, tökéletes bölcsességüket. Most is föltört belőlem ez az
érzés, majd kihunyt, és az álom ólomsúllyal rátelepedett a homlokomra.
Amikor déltájban felébredtem, úgy éreztem, helyzetem megérlelődött bennem. A kis
könyv költeményemmel együtt az éjjeliszekrényen hevert, elhatározásom pedig az alvás
után éretten, megszilárdulva, barátságosan és hűvösen pillantott rám előző életem
zűrzavarából. Nem kapkodtam el a döntést, nem pillanatnyi szeszély szülte
elhatározásomat, hogy meghalok, hanem lassan gyarapodó, növekedő és tartós
gyümölcsként érlelődött, a sors szele csöndesen himbálta, s a következő szellőnek le
kellett szakítania.
Úti patikámban volt egy pompás fájdalomcsillapító szer, méregerős ópiumkészítmény,
amelyet csak kivételes esetben használtam, sokszor hónapokig sem nyúltam hozzá.
Kizárólag akkor vettem be az erős, kábító hatású szerből, ha nem bírtam tovább a testi
fájdalmakat. Öngyilkosságra sajnos alkalmatlan volt, évekkel ezelőtt már próbálkoztam
vele. Egyszer, végső kétségbeesésemben lenyeltem egy akkora adagot, hogy hat emberrel
is végzett volna, de én nem haltam meg. Elaludtam és néhány órán át eszméletlenül
feküdtem, aztán óriási csalódásomra heves gyomorrángásokra ébredtem, és mielőtt
fölocsúdhattam volna, kihánytam a mérget, és újra álomba szédültem. Másnap déltájban
aztán kiégett, üres aggyal, iszonyatos állapotban, kijózanodva ébredtem, és szinte semmire
sem emlékeztem.
Az ópium tehát nem jöhetett számításba. Elhatározásomat mindenesetre a
következőképpen fogalmaztam meg: ha legközelebb újra a méreghez kellene
folyamodnom, az átmeneti megváltás helyett inkább az igazit, a halált, a revolverrel vagy
borotvával előidézett biztos halált választom. Ezzel meg is oldódott a helyzet – kivárni
ötvenedik születésnapomat, ahogyan a pusztai farkasról szóló könyvecske elmés receptje
tanácsolta, igen hosszú időnek tűnt, hisz még két évem lett volna addig hátra. Akár egy év,
egy hónap vagy akár csak egy nap telik is el addig – a kapu nyitva állt.
Nem állíthatom, hogy „elhatározásom” gyökeresen megváltoztatta az életemet. Kicsit
közönyösebben viseltem a panaszokat, és gondtalanabbul élveztem az ópiumot és a bort,
egyre kíváncsibban figyeltem, hogy mennyit bírok elviselni, ez minden. Annak az estének
más élményei utólag nagyobb hatással voltak rám. A pusztai farkas traktátusát átolvastam
még néhányszor, egyszer elmélyülten és háládatosan, tudván, hogy valamiféle láthatatlan
mágus irányítja a sorsomat, máskor gunyorosan és megvetve józanságát, ilyenkor ugyanis
úgy éreztem, hogy a traktátus nem értette meg életem különleges hangulatát és
feszültségét. Bármilyen találó és elmés megfigyeléseket közölt is a pusztai farkasról és az
öngyilkosokról, csak a fajtára és típusra voltak érvényesek elmés absztrakciói;
személyemet, lelkemet, egyszeri, egyedi sorsomat viszont érzésem szerint nem lehetett
ilyen durva hálóval befogni.
Leginkább azonban a kápolnafalnál átélt érzékcsalódás vagy látomás, a traktátus
utalásaival egybevágó, táncoló fényírás reményteljes üzenete foglalkoztatott. Nagy
ígéretek vártak rám, a távoli világ hívása felkorbácsolta kíváncsiságomat, gyakran órákig
tűnődtem rajta. A felirat pedig: „nem akárkinek” és „csak őrülteknek” egyre inkább nekem
szólt. Őrült voltam tehát, messzire eltávolodtam „akárkitől”, ha az a hang elért hozzám, ha
az a világ megszólított. Istenem, hát nem szakadtam el már régen az „akárkik” életétől, az
épelméjűek lététől és gondolkodásától, nem voltam már régóta elrugaszkodott, őrült? És
mégis megértettem a felhívást, hogy legyek őrült, vessem el az észt, a gátlásokat, a polgári
világot, és adjam át magam a lélek, a fantázia áramló, törvény nélküli világának.
Egyik nap, miután már megint hiába kutattam végig utcákat és tereket a plakátos férfi
után, és a láthatatlan kaput rejtő fal előtt többször is figyelmesen elmentem, a Martin nevű
külvárosban egy gyászmenetbe botlottam. A halottaskocsi mögött bandukoló gyászolók
ábrázatát elnézve azon tűnődtem, hogy él-e ebben a városban vagy akár az egész
földkerekségen valaki is, akinek a halála megrendítene. És törődne-e bárki is az én
halálommal? Ott van ugyan Erika, a szeretőm, de viszonyunk már régen megromlott, és
ritkán találkoztunk anélkül, hogy ne veszekedtünk volna, és hirtelen azt sem tudtam, hol
lakik. Néha beállított, vagy én mentem el hozzá, mindketten magányos, nehéz emberek
voltunk, lélekben, lelki betegségünkben rokonok, valamilyen kötelék összetartott
bennünket. De vajon nem lélegezne-e fel, nem könnyebbülne-e meg, ha értesülne a
halálhíremről? Nem tudom, persze azt sem tudom, megbízhatom-e érzéseimben. Ilyesmit
csak a normális és lehetséges világon belül lehet megítélni.
Közben egy hirtelen hangulatnak engedelmeskedve csatlakoztam a gyászmenethez, s a
gyászolók nyomában eljutottam egy krematóriummal ellátott, összkomfortos, korszerű és
praktikus, szürke temetőhöz.
A halottat azonban nem hamvasztották, a koporsót egy egyszerű gödör mellé tették le.
Én a papot meg a többi dögkeselyűt – valamilyen temetkezési vállalat alkalmazottait –
figyeltem, akik igyekeztek emelkedett és gyászos hangulatot kelteni, de túlzásba vitték az
üres komédiázást, nevetséges volt a hazug meghatottság, láttam, ahogy fekete
egyenruhájukban azon buzgólkodnak, hogy kellő hangulatot teremtsenek, és a gyásznépet
térdre kényszerítsék a halál fensége előtt. Fáradozásuk azonban nem járt sikerrel, senki
nem zokogott, úgy tűnt, egyiküknek sem hiányzik az elhunyt. Áhítatot sem sikerült rájuk
kényszeríteni, és amikor a pap „kedves keresztyén testvéreim”-nek szólította az
egybegyűlteket, a kereskedők, pékmesterek és feleségeik néma üzletarcukat görcsös
komolysággal, zavartan és álnokul a földre szegezték, és azért rimánkodtak magukban,
hogy a kínos rendezvény mielőbb véget érjen. Hamarosan be is fejeződött, a két elöl álló
keresztyén testvér megszorította a szónok kezét, aztán a gyepbe törülte a cipőjére ragadt
sárrögöt, azt a földet, amelybe leeresztették halottukat, és az arcok egyszeriben
visszanyerték szokásos emberi ábrázatukat. Egy arc hirtelen ismerősnek tűnt fel, mintha a
plakátos férfi lett volna, aki a minap a kezembe nyomta a traktátust.
Ahogy felismerni véltem, hátat fordított, lehajolt, és a nadrágjával kezdett el bíbelődni,
körülményesen felhajtotta a szárát, aztán esernyőjét a hóna alá csapta, és szapora léptekkel
elsietett. Utána eredtem, és amint utolértem, biccentettem neki, de nem akart megismerni.
– Ma este is lesz mulatság? – kérdeztem, és megpróbáltam cinkos mosollyal
rákacsintani. De már elszoktam a mimikától, jelenlegi életvitelem mellett szinte már
beszélni is elfelejtettem, éreztem, hogy csak valami ügyetlen grimasz sikeredett.
– Esti mulatság? – morgott, és értetlenül meredt rám. – Ha szórakozni akar, menjen el a
Fekete Sasba.
Hirtelen elbizonytalanodtam, nem mertem volna megesküdni, hogy ő az én emberem.
Csalódottan, céltalanul, törekvések, kötelességek nélkül továbbindultam. Förtelmesen
keserű volt az élet, úgy éreztem, túlcsordul a régóta gyülemlő undor, s ellök, kitaszít az
élet. Dühödten rohantam a szürke város utcáin, mindenünnen a ragacsos föld és a sír bűze
áradt. Nem, az én sírom fölött ne károgjanak taláros, kenetteljes, keresztyén halálmadarak!
Bárhova néztem, bárhová menekültek gondolataim, sehol sem fogadott öröm, semmi nem
hívott és csábított, rohadt elnyűttség, hülye elégedettség bűzlött, kivénhedt, elhervadt,
ellöttyedt, kimerült minden. Jóságos isten, hát lehetséges? Hogyan süllyedhettem idáig,
én, az egykor szárnyaló ifjú költő, a múzsák kegyeltje, a világ vándora, az izzó idealista?
Hogyan keríthetett hatalmába az alattomosan lopakodó bénulás, hogyan gyűlölhettem meg
magamat s másokat, hogyan sorvadhattak el érzelmeim, honnan e végtelen, gonosz
csömör, hogyan apadhatott ki szívem, s törhetett rám e pokoli kétségbeesés?
A könyvtár előtt összefutottam egy fiatal professzorral, akivel korábban néha jókat
beszélgettünk, sőt néhány éve, amikor szintén ebben a városban laktam, még a lakására is
feljártam, és a keleti mitológiákról társalogtunk, akkoriban ugyanis behatóan foglalkoztam
evvel a témával. A tudós merev, rövidlátó tekintettel közeledett felém, és épp akkor ismert
fel, amikor úgy döntöttem, hogy szó nélkül elmegyek mellette. Ragyogó ábrázattal lépett
hozzám, nyomorúságomban még hálás is voltam érte. Élénk lelkesedéssel emlegette fel
hajdani találkozásainkat, biztosított róla, hogy azóta alig vett részt olyan eleven és
tartalmas vitákban. Aztán megkérdezte, hogy mióta vagyok a városban (azt hazudtam,
csak néhány napja), és miért nem kerestem fel. Az udvarias férfi jóságos, tudós arcába
néztem, és bár voltaképpen komikusnak éreztem a jelenetet, jólesett, mint kivert kutyának
egy csöpp melegség, szeretet és dicséret. Harry, a pusztai farkas meghatódva vigyorgott,
összefutott szájában a nyál, s akarata ellenére majd elolvadt. Igen, hazudozni kezdtem,
csak futólag vagyok a városban, kutatásaim végett, mondtam, és gyengélkedem,
máskülönben természetesen már meglátogattam volna. Erre szívélyesen meghívott,
mondván, jó lenne, ha ennek ellenére náluk töltenem az estét, én pedig köszönettel
elfogadtam az invitálást, majd megkértem, adja át feleségének az üdvözletemet, és közben
elzsibbadtak arcizmaim a sok beszédtől és mosolygástól, hisz rég elszoktam már az efféle
megerőltetéstől. S miközben Harry Haller megilletődve, körülhízelegve, udvariasan és
eltökélten mosolygott a barátságos férfi rövidlátó, jóságos szemébe, a másik Harry is résen
állt, vigyorgott és azon morfondírozott, hogy milyen furcsa, hóbortos, hazug fickó is ez a
Harry, hisz az imént még acsarkodott az egész, átkozott világra, aztán a legelső jó szóra,
egy derék nyárspolgár ártatlan üdvözlésén meghatódik, és buzgón áment mond bármire, és
úgy hentereg egy csipetnyi jóakaratban, megbecsülésben és kedvességben, akár egy
disznó. Ott állt tehát a két undorító Harry az udvarias professzorral szemben, figyelték,
gúnyolták, leköpdösték egymást, s mint a hasonló helyzetekben, most is felmerült bennük
a kérdés, hogy általános emberi tulajdonságról, gyarló ostobaságról és gyengeségről van-e
szó, vagy pedig az érzelgős önimádat, jellemtelenség, mocskos, ellentétes érzelmek, a
pusztai farkas egyedi vonásai-e. Ha mindez a disznóság általános emberi vonás, akkor
világmegvetésem friss lendülettel vethette rá magát, ha azonban személyes gyöngeség-ből
fakad, akkor megrendezhettem az öngyűlölet orgiáját.
A két Harry vitájában szinte teljesen megfeledkeztem a professzorról, egyszerre csak
megint terhesnek éreztem, megpróbáltam mielőbb megszabadulni tőle. Sokáig néztem
utána, az idealistákra és hívőkre jellemző nyájas, furcsa léptekkel távolodott egyre a kopár
fasorban. Lelkemben heves harc dúlt, s miközben merev ujjaimat gépiesen begörbítve és
kiegyenesítve viaskodtam az alattomosan vájkáló köszvénnyel, beláttam, hogy rászedtek,
rám tukmáltak egy meghívást vacsorára, este fél nyolcra, vagyis nem kerülhettem el a
kötelező udvariaskodást, tudományos locsogást és egy idegen családi idillt. Dühösen
érkeztem haza, konyakos vizet készítettem, bevettem vele a köszvény elleni pirulákat,
ledőltem a díványra, és megpróbáltam olvasni. Amikor végre elmerültem a Sophie
utazása Memelből Szászországba című elragadó, XVIII. századi ponyvaregényben,
hirtelen eszembe jutott a meghívás, és hogy meg kell borotválkoznom és fel kell
öltöznöm. Isten tudja, miért kínzom magam! Gyerünk, Harry, tápászkodj fel, tedd le a
könyvet, pamacsold be a képedet, kapard véresre az álladat és örvendezz a találkozásnak!
Borotválkozás közben a temető jutott az eszembe a mocskos agyaggödörrel, ahová kötélen
leeresztették az ismeretlent, meg a közönyös keresztyének fintorgó képe, és még csak
nevethetnékem se támadt. Nemcsak az idegen végezte így, gondoltam, abban a szemét
lyukban, a prédikátor ostoba, zavaros szavai, a gyászolók lomha, görcsös ábrázata, a
bádog- és márványkeresztek meg – táblák siralmas látványa, az üvegből és drótból
összetákolt művirágok közepette, és nem csak engem kaparnak el ugyanígy holnap vagy
holnapután zavarodott képmutatók társaságában, minden így fogja végezni: törekvéseink,
kultúránk, hitünk, nagybeteg életösztönünk és életkedvünk, nemsokára ezek is föld alá
kerülnek. Temető az egész kultúránk, itt nyugszik Jézus Krisztus, Szókratész, Mozart,
Haydn, Dante és Goethe – csupa halott név rozsdás bádoglemezen, és ha legalább
egyetlenegy őszinte, komoly szót tudna bárki is szólni a gyász és elkeseredés hangján erről
a pusztuló világról, de senki sem képes rá, mindenki csak zavart vigyorral ácsorog a sír
szélén. Dühömben belevágtam az államba, ott, ahol mindig megsebzem magam,
elállítottam a vérzést, de az ingnyakat ki kellett cserélnem, és fogalmam sem volt, hogy
miért csinálom mindezt, amikor semmi kedvem sem volt a vendégséghez. De Harryban
valami megint csak komédiázni kezdett, rokonszenves fickónak nevezte a professzort,
emberszagra, csevegésre, társaságra vágyott, felidézte magában a csinos professzornét, és
voltaképpen örült az estnek vendéglátói társaságában, így aztán könnyű szívvel
ragasztottam államra a sebtapaszt, öltözködtem, kötöttem nyakkendőt és hagytam fel
eredeti tervemmel, hogy mégsem mozdulok ki hazulról. Közben mégis azt gondoltam,
hogy tulajdonképpen akaratom ellenére öltözöm fel és megyek el otthonról, látogatom
meg a professzort és váltok vele hazug bókokat – a legtöbben nap mint nap, minden
percben ezt teszik, így élnek és cselekszenek, kényszeredetten és akaratuk ellenére járnak
vendégségbe, társalognak, nyomják a széket a hivatalokban és irodákban; kényszerből,
gépiesen, akaratlanul, akár gépek is helyettesíthetnék őket, vagy el is maradhatna az egész;
ez az örökmozgó gépezet akadályozza meg az embert, hogy mérlegre tegye az életét,
megérezze és felismerje ennek az életnek az ostobaságát és sekélyességét, förtelmesen
vigyorgó bizonytalanságát, reménytelen szomorúságát és sivárságát. És mégis azoknak
van igazuk, akik így élnek, játszadoznak és fontoskodnak, és nem védekeznek a lesújtó
gépezet ellen, nem bámulnak kétségbeesve a semmibe, mint én, a kisiklott életű ember. De
senki se képzelje, hogy az ő nyakukba akarom varrni a bűnt, őket vádolom és vonom
felelősségre nyomorúságuk miatt, még ha itt, e lapokon néha megvetem és kigúnyolom is
őket! Én azonban, ki idáig süllyedtem, és az élet peremére, egy feneketlen szakadék
szélére sodródtam, igazságtalan vagyok és hazudok, amikor el akarom hitetni magammal
és másokkal, hogy én is ebben a gépezetben mozgok, én is az örök játék bájos gyermeki
világához tartozom!
Az est ezek után elragadóan sikerült. Ismerősöm házához érve megálltam egy
pillanatra, és felnéztem az ablakba. Hát itt lakik, gondoltam, évek óta végzi a dolgát,
szövegeket olvas és kommentál, elő-ázsiai és indiai mitológiák összefüggéseit kutatja, és
elégedett, mert hisz a puszta tudás, az adatfelhalmozás értékében, a haladásban és a
fejlődésben. Nem élte meg a háborút, és azt sem, hogy Einstein alapjaiban rendítette meg
az eddigi gondolkodást (azt képzeli, hogy ez csak a matematikusokra tartozik), nem látja,
hogyan készülődnek körülötte a következő háborúra, egyaránt gyűlöl zsidót és
kommunistát; meggondolatlan, elégedett, magát fontosnak tudó, végtelenül irigylésre
méltó, derék kisfiú. Erőt vettem magamon, és beléptem a házba; fehér kötényes szobalány
nyitott ajtót. Valami azt súgta, figyeljem meg, hová viszi a kalapomat és a kabátomat.
Majd megkért, hogy várjak, én meg ahelyett, hogy imádkoztam vagy szundítottam volna
egyet, valamiféle játékos ösztönnek engedelmeskedve felvettem a kezem ügyébe eső
legelső tárgyat, egy kerek asztalkán álló kis képet, melyet kemény kartontámaszték tartott.
A rézkarc Goethét ábrázolta mívesen megformált ábrázatú, mesterien kozmetikázott,
jellegzetes aggastyánként; nem hiányoztak a híres, izzó szemek, a magány és tragikum
vonásai, melyeket a fejedelmi udvar vékony máza borított. A művész különös gondot
fordított mindennek a kihangsúlyozására. Anélkül, hogy megkárosította volna a
mélységet, sikerült a démoni öreget az önuralom és polgári tisztesség némi professzoros és
teátrális vonásával fölruháznia, összességében egészen szép öregúr kerekedett ki belőle,
aki bármely polgárház díszére válhatott volna. Valószínűleg nem is volt ostobább a
hasonló, szorgos mesterek kezétől származó portréknál, melyek Üdvözítőt, apostolokat,
hősöket, géniuszokat vagy államférfiakat örökítettek meg, talán csak a virtuóz szakértelem
ingerelt fel; ez a hiú, önelégült, vén Goethe mindenesetre az első pillanattól fogva
végzetesen disszonáns erővel hatott rám, pedig amúgy is zaklatott és ingerült voltam, és
valami azt súgta, hogy rossz helyen járok. Szépen stilizált atyamesterek és nemzeti
nagyságok otthon érezhették magukat a társaságában, de pusztai farkasoknak itt nem volt
keresnivalójuk.
Talán még sikerül kimagyaráznom magam és elmenekülnöm, ha a háziúr fogad. De a
felesége lépett be elsőnek, és bár rosszat sejtettem, beletörődtem sorsomba. A köszönéstől
kezdve ballépés ballépést követett. Az asszony gratulált külsőmhöz, és közben tudtam,
hogy jócskán megöregedtem az utolsó találkozásunk óta eltelt években; már a kézfogás is,
amelytől köszvényes ujjaimba fájdalom nyilallt, átkosan emlékeztetett erre. Aztán kedves
nejem iránt érdeklődött, s én nem hallgattam el, hogy otthagyott és elváltunk. Mindketten
fellélegeztünk, amikor végre belépett a professzor. Szívélyesen üdvözölt, s a fonák és
nevetséges helyzet hamarosan a lehető legkáprázatosabban lelepleződött. Újságot tartott a
kezében, a militarista és háborúra uszító párt lapját járatta. Kezet nyújtott, aztán az újságra
bökve közölte, hogy írnak benne egy Haller nevű publicista névrokonomról, a hazafiatlan
gazfickó gúnyt űz a császárból, és azt a nézetet vallja, hogy hazája ugyanolyan bűnös a
háború kitörésében, mint az ellenséges országok. Micsoda alak! De jól megkapta a
magáét, a szerkesztőség jól helybenhagyta és kipellengérezte a kártevőt. Látván, hogy nem
érdekel a téma, másra terelte a szót, és a gyanú leghalványabb árnyéka sem merült fel
bennük, hogy a szörnyeteg ott ül előttük, pedig így volt, én voltam ez a szörnyeteg. De mi
értelme lett volna a hűhónak, jámbor emberek megbotránkoztatásának! Nevettem
magamban, és közben búcsút mondtam annak a reménynek, hogy az este bármilyen
kellemes élményt tartogathat még számomra. Ez a pillanat tisztán megmaradt
emlékezetemben. Akkor ugyanis, amikor a professzor a hazaáruló Haliért emlegette, a
temetés óta egyre csak gyülemlő és fokozódó depresszió és kétségbeesés (az altestben)
nyomássá, fizikai fájdalommá, fojtó-szorongató sorsérzéssé sűrűsödött. Ügy éreztem,
mintha leselkedett volna rám valami, mintha orvul veszély lopakodott volna felém. Ám
ekkor szerencsére bejelentették, hogy elkészült a vacsora. Átmentünk az ebédlőbe, és
miközben minden erőmet megfeszítve igyekeztem ártalmatlan dolgokat mondani és
kérdezni, úgy belaktam, hogy percről percre egyre nyomorultabbul éreztem magam.
Istenem, gondoltam szüntelenül, minek erőlködöm? Láttam, hogy vendéglátóim is
feszélyezik magukat, és nem kis erőfeszítésükbe került, hogy figyeljenek rám. Talán én
bénítottam meg őket, de lehet, hogy másféle levertség telepedett a házra. Egyre csak olyan
kérdéseket tettek fel, melyekre képtelenség lett volna őszintén válaszolni, ezért hazudozni
kezdtem, és közben minden szótól undorodtam. Végül, hogy témát váltsak, szóba hoztam
a temetést. De nem találtam el a megfelelő hangnemet, humoros megjegyzéseim
lehangolták vendéglátóimat, egyre távolabbra kerültünk egymástól, a pusztai farkas
vigyorgó pofával mulatott, a desszertnél pedig szinte teljesen szótlanul ültünk egymás
mellett.
A kávét és a pálinkát az első szobában tálalták fel, ez talán még megmenthette volna a
helyzetet. De tekintetem megint a költőfejedelemre tévedt, pedig időközben egy félreeső
komódra került. Nem tudtam levenni róla a szemem, és egy belső figyelmeztető hang
ellenére újra kézbe vettem és méregetni kezdtem.
Mint egy megszállottnak, az járt a fejemben, hogy a helyzet a végsőkig feszült, s most
vagy sikerül fellelkesítenem és magammal ragadnom vendéglátóimat, vagy bekövetkezik
a robbanás.
– Remélem – jegyeztem meg –, hogy a valóságban Goethe nem így festett. Nézzék
csak ezt a hiúságot és nemes pátoszt, ezt a tisztelt jelenlevőkkel kacérkodó méltóságot s a
férfias külső mögött megbúvó csöpögő szentimentalizmust! Rengeteg kivetnivalót
találhatunk Goethében, sokszor nekem sem tetszik a fontoskodó öregúr, de ez a kép több a
soknál.
 A háziasszony halálosan szenvedő ábrázattal kitöltötte a kávét, aztán kisietett a
szobából, férje pedig zavartan és szemrehányóan közölte, hogy a Goethe-portré felesége
kedvence.
– S még ha objektíve igaza volna is, amit egyébiránt kétlek, nem lett volna szabad ilyen
nyersen fogalmaznia.
– Igaza van – feleltem. – Sajnos szokásommá, káros szenvedélyemmé vált, hogy
mindig a legnyersebben fejezzem ki magam. Szerencsésebb pillanataiban különben
Goethe sem tett másként. No persze ez a negédes, nyárspolgári szalon-Goethe nem élt
volna ilyen nyers, eredeti és keresetlen kifejezéssel. Bocsánatot kérek öntől és nejétől is,
mondja meg neki, kérem, hogy skizofrén vagyok. És most, engedelmével, ajánlom
magam.
Az elképedt professzor marasztalni próbált; felemlegette egykori szép és gyümölcsöző
társalgásainkat, bevallotta, hogy óriási hatással voltak rá gondolataim Mithrászról és
Krisnáról, és azt remélte, hogy ma is… és így tovább. Köszönetet mondtam, majd
hozzátettem, hogy szavai végtelenül kedvesek, de Krisna már régóta nem érdekel,
beleuntam a tudományos eszmefuttatásokba, és egyébként hazudtam neki; nem néhány
napja vagyok a városban, hanem több hónapja, de visszavonultan élek, elszoktam a társas
érintkezéstől, egyrészt azért, mert általában rosszkedvű vagyok, és köszvény kínoz,
másrészt pedig többnyire tökrészeg vagyok. S végül, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és
ne hazugként távozzam, közlöm a tisztelt úrral, hogy vérig sértett. Mert Haller nézeteivel
szemben egy reakciós lap mihaszna katonatisztekhez illő, tudóshoz méltatlan, ostoba és
merev állásfoglalását képviselte. Mert igenis én vagyok az a „fickó”, az a hazafiatlan
Haller, és bizony jobban állna az országunk, sőt az egész világunk ügye, ha legalább az a
maroknyi, gondolkodásra képes ember az ész és a békeszeretet mellett tenne hitet, nem
pedig vak megszállottsággal sodródnék egy újabb háború felé. Most pedig isten áldja.
Ezzel fölálltam, búcsút vettem Goethétől és a professzortól, az előszobában lekaptam
kabátomat és kalapomat a fogasról és elrohantam. Üvöltött lelkemben a kárörvendő
farkas, a két Harry rettenetes komédiázást csapott. Tisztában voltam vele, hogy ez az
áldatlan esti óra nekem sokkal többet jelentett, mint a meghökkent professzornak; ő csak
csalódott és bosszankodott, én azonban végleg kudarcot vallottam, megfutamodtam,
örökre búcsút vettem a művelt, erkölcsös polgári világtól. A pusztai farkas
diadalmaskodott. Legyőztek, menekültem, csődöt mondtam, megalázottan, vigasztalanul
fordítottam hátat. Ügy váltam meg egykori világomtól és honomtól, a polgári léttől, mint
egy gyomorfekélyes a disznósülttől. Dühösen rohantam a lámpások alatt, dühösen és
halálosan szomorúan. Milyen vigasztalan, megszégyenítő, gonosz volt az egész nap, a
temetéstől az iménti jelenetig! De hát miért? Mi végre? Minek halmozni ezeket a napokat
és egyre csak nyelni? Elég volt! Még ma éjjel véget vetek a komédiának. Gyerünk haza,
Harry, nyisszantsd el a torkodat! Épp eleget haboztál már.
A nyomorúság egyre csak űzött az utcákon át. Tudom, hogy nem lett volna szabad
bemocskolnom e derék emberek szalondíszét, igen, ostobán és illetlenül viselkedtem, de
nem tehettem mást, egyszerűen nem bírtam tovább ezt a jámbor, tisztelettudó, hazug
életet. Miféle kiút várhat rám, ha már a magányt sem tudom elviselni, ha már önmagamat
is gyűlölöm és megvetem, s fuldoklóként csapkodok poklom légüres terében? Nincs kiút.
Ó, anyám és atyám, ifjúságom távoli, szent tüzei, életem ezernyi barátja, munkája és célja!
Semmivé foszlottatok, s még csak megbánás sem maradt utánatok, csupán undor és
fájdalom. Ügy éreztem, hogy ennyire még soha nem fájt az élet.
Egy sivár külvárosi kocsmában kifújtam magam, konyakot és vizet rendeltem, aztán az
ördöggel a sarkamban tovább róttam az óváros meredek, görbe utcáit, le s fel, fasorokon
át, míg végül a pályaudvarhoz értem. Utazz el! – hasított belém a gondolat, és besiettem az
állomásra. Szemem a menetrendre tapadt, aztán ittam egy kis bort, és megpróbáltam
lehiggadni. Egyre közelebbről és tisztábban láttam a rettegett rémet: hazamegyek a
szobámba, és meghunyászkodom a kétségbeesés előtt. Nem szabadulhattam, hiába veszem
nyakamba a várost, végül úgyis a szobámban kötök ki, a könyvekkel zsúfolt íróasztalnál, a
díványnál, mely fölött szeretőm képe függött, és nem kerülhetem el azt a pillanatot,
amikor megfenem borotvámat és elmetszem a torkomat. Egyre élesebben bontakozott ki a
kép, szívem vadul kalapált, s rám telepedett a szorongások szorongása – a halálfélelem!
Rettegtem a haláltól. De nem láttam más kiutat, iszonyat, szenvedés és kétségbeesés
fojtogatott, nem hívott, kecsegtetett örömmel és reménnyel semmi, a kivégzéstől, a
legutolsó pillanattól, a húsomban tátongó, hideg metszéstől azonban irtóztam!
Nem láttam más módját annak, hogy megmenekülhetnék a rettegéstől. Ha gyávaságom
fölébe kerekedne is a kétségbeesésnek, holnap és holnapután újra beleütközöm, s az
önmegvetés egyre csak fokozza kétségbeesésemet. Hiába veszem elő s lököm aztán félre a
borotvát, egyszer úgyis megteszem. Hát akkor inkább még ma! Igyekeztem észérvekkel
meggyőzni magam, mint egy rémült kisgyereket, de a gyerek nem hallgatott rám, elfutott,
élni akart. Valami megragadott és tovább vonszolt az utcákon át; a hazatérés gondolatával
viaskodva és vonakodva nagy ívben kerülgettem lakásomat. Közben néha betévedtem
egy-egy kocsmába, és felhajtottam néhány pohár bort, de hamarosan újra folytatódott a
hajsza, s tovább köröztem a cél – a borotva, a halál – körül. Időnként holtfáradtan
lerogytam egy padra, kútkávára vagy kerékvetőre, hallgattam szívem kalapálását,
letöröltem homlokomról a verí-
 téket, aztán halálosan rettegve, lángoló életvággyal rohantam tovább.
Így vetődtem el késő éjjel egy félreeső, általam alig ismert külvárosi kis
vendégfogadóhoz. Ablakából vad tánczene harsogott. Mielőtt beléptem, elolvastam a régi
cégért az ajtó fölött: „Fogadó a Fekete Sashoz”. Odabent tombolt a bál: zajos emberáradat,
füst, borgőz és ordítozás fogadott. A hátsó teremben folyt a tánc, üvöltött a zene. Az első
helyiségben maradtam, itt többnyire egyszerű, szerény öltözetű emberek voltak, a
bálteremben azonban elegáns alakokat is lehetett látni. Az emberáradat keresztülsodort a
termen, a pult közelében egy asztalhoz szorítottak, a padon mélyen kivágott estélyiben egy
csinos, sápadt lány ült, hajában hervadt virág. Amint észrevette, hogy közeledem,
végigmért és barátságosan rám mosolygott, aztán félrehúzódott, hogy helyet szorítson.
– Szabad? – kérdeztem, és leültem.
– Hát persze – felelte –, ki vagy?
– Köszönöm – hebegtem –, nem tudok, egyszerűen képtelen vagyok hazamenni. Ha
megengedi, itt maradok maga mellett. Nem, nem merek hazamenni.
Biccentett, mintha megértett volna, s közben a homlokáról a füle mellett aláhulló
hajfürtre esett a tekintetem. És ekkor felismertem a hervadt virágszálat: kamélia volt.
Dübörgött a zene, a pultnál pincérnők rikácsolták a rendeléseiket.
– Maradj csak – szólalt meg barátságosan. – Na, és miért nem tudsz hazamenni?
– Nem tudok. Valami vár rám… nem, képtelen vagyok, rettenetes.
– Akkor maradj itt. Figyelj csak, először is töröljük meg a szemüvegedet, mert semmit
se látsz. Semmi baj, add ide a zsebkendődet. Iszunk valamit, mit szólnál egy kis
burgundihoz?
Megtörölte a szemüvegemet, és csak ekkor láttam tisztán sápadt, határozott arcát,
vérvörösre festett ajkát, világos, szürke szemét, sima, hűvös homlokát és a fülére omló
rövid, egyenes hajtincseket. Barátságosan és kissé csipkelődve gondjaiba vett, bort rendelt,
koccintottunk, és közben a cipőmre tévedt a pillantása.
– Te jóságos ég, honnan a csudából jöttél? Mintha egyenesen Párizsból gyalogoltál
volna idáig. Így nem illik bálba menni.
– Igen, illetve nem – nevetgéltem félszegen és elhallgattam. Megtetszett, csodálkoztam
is, mert általában kerültem a fiatal lányokat, bizalmatlan voltam velük. De ez a lány abban
a pillanatban valahogy úgy bánt velem, hogy jólesett, és azóta is mindig kedves volt
hozzám. Mindig a kellő mértékben kímélt és gúnyolódott rajtam. Rendelt egy szendvicset,
aztán rám parancsolt, hogy egyem meg. Töltött és figyelmeztetett, hogy lassan igyak egy
kortyot. Végül megdicsért, amiért szót fogadtam.
– Derék fiú vagy – biztatott –, nem törsz borsot az orrom alá. Fogadni mernék, hogy
régóta nem fogadsz szót senkinek sem.
– Eltalálta, megnyerte a fogadást. De miből jött rá?
– Nem volt nehéz kitalálni. Az engedelmesség olyan, mint az evés vagy az ivás. Ha
sokáig koplal az ember, mindenét odaadná egy falatért. Ugye, szívesen szót fogadsz
nekem?
– Igen, boldogan. Maga mindent tud.
– Nem nehezíted meg a dolgomat. Barátom, talán még azt is tudom, hogy mi vár rád
otthon, mitől rettegsz annyira. De te is tisztában vagy vele, ne vesztegessük rá a szót, nincs
igazam? Ostobaság az egész! Vagy felkötöd magad, és akkor nyilván megvan rá minden
okod, vagy életben maradsz, és csak az élettel törődsz. Ilyen egyszerű.
– Ó – kiáltottam fel –, bárcsak ilyen egyszerű volna! Isten a megmondhatója, mennyit
próbálkoztam, de hiába. Lehet, hogy nem köti fel magát egykönnyen az ember, nem
tudom. De élni sokkal nehezebb! Istenem, rettenetesen nehéz.
 – Gyerekjáték, majd meglátod. A kezdeten már túl vagyunk. Megtöröltük a
szemüvegedet, ettél, ittál. Most szépen leporoljuk a nadrágodat meg a cipődet – igazán
rájuk fér –, aztán elmegyünk shimmyzni.
– Na látja – kiáltottam fel diadalmasan –, mégiscsak nekem van igazam! Végtelenül
sajnálom, de ezt a parancsát nem teljesíthetem. Nem megy, ugyanis nem tudok táncolni,
nem tanultam, még a nevüket sem ismerem. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
A szép lány vérvörös ajka elmosolyodott. Megrázta határozott, fiús frizurás fejét.
Amint ránéztem, Rosa Kreisel, első, kamaszkori szerelmem jutott az eszembe, igaz, hogy
ő barna bőrű, sötét hajú volt.
Nem, nem tudom, kire hasonlított, mindenesetre a gyerekkoromat, ifjúságomat idézte
fel.
– Várjunk csak – szólt közbe –, ne kapkodjunk! Tehát nem tudsz táncolni. Egyáltalán
nem? Még a onestepet se ismered? És azt mered állítani, hogy isten a megmondhatója,
mennyire törted magad az életben? Füllentettél, barátocskám, a te korodban ez igazán nem
szép. De miért mondtad, hogy küszködtél, ha még táncolni sem tudsz?
– Nem tudok, nem tanultam! Felkacagott.
– Persze olvasni és írni azért megtanultál, és nyilván számolni is, sőt talán még latinul,
franciául, meg az isten tudja, még hogyan is tanultál. Fogadni mernék, hogy legalább tíz
vagy tizenkét évig nyomtad az iskolapadot, aztán egyetemre jártál, netán doktoráltál is,
esetleg tudsz kínaiul vagy spanyolul. Vagy tévedek? Na látod. De néhány táncórára
sajnáltál egy kis időt meg pénzt! Nem mondom!
– A szüleim – mentegetőztem – taníttattak latinra, görögre meg a többire. A táncot nem
kedvelték, ők sem táncoltak, ezért engem se taníttattak.
Fagyos, megvető pillantással végigmért, az arcából megint sugárzott valami, ami kora
ifjúságomra emlékeztetett.
– Vagyis a szüléidet okolod. Most is megkérdezted tőlük, hogy eljöhetsz-e a Fekete
Sasba? Igen? Azt mondod, hogy régen meghaltak? Hát akkor! Tehát szót fogadtál, és ezért
nem tanultál meg gyerekkorodban táncolni – na mindegy! Nem hiszem, hogy mintagyerek
voltál. Na és később mit csináltál annyi éven át?
– Hát – vallottam be –, nem emlékszem pontosan. Tanultam, zenéltem, olvastam és
könyveket írtam, utazgattam.
– Fura nézeteid vannak az életről! Nehéz és bonyolult dolgokkal gyötörted magad, az
egyszerűekről pedig megfeledkeztél. Nem futotta rá az idődből? Vagy nem volt hozzá
kedved? Persze semmi közöm hozzá, hál’ istennek, nem én vagyok az anyád. De azért az
még sincs rendjén, hogy úgy csinálsz, mintha végigpróbáltad volna az életet, és semmit
nem találtál volna benne.
– Ne szidjon! – kérleltem. – Tudom, őrült vagyok.
– Ugyan már, ne sopánkodj! Professzorkám, nem vagy te őrült egy cseppet sem,
ellenkezőleg, túlságosan is épelméjű vagy! De szerintem olyan ostobán jár az agyad, mint
egy igazi professzoré. Gyere, egyél még egy falatot! Aztán majd mesélsz tovább.
Rendelt egy zsemlét, megsózta, mustárt kent rá, levágott egy falatot magának, és rám
szólt, hogy egyek. A táncoláson kívül bármilyen utasítását teljesítettem volna. Végtelenül
jólesett engedelmeskedni valakinek, ülni mellette, miközben kérdezett, parancsolt és
megnyugtatott. Sok mindentől megkímélhettem volna magam, ha néhány órája a
professzorék is így bánnak velem. De talán jobb is így, legalább nem veszítettem semmit.
– Hogy hívnak? – kérdezte váratlanul.
– Harrynak.
– Harry? Mint egy kisfiút! Igaz, ősz tincseid ellenére az is vagy. Kisfiú, akit szemmel
kell tartani. Hagyjuk a táncot. De milyen a hajad! Mit szól a feleséged vagy a szeretőd?
 – Nincs feleségem, elváltunk. Szeretőm van ugyan, de nem itt él, ritkán találkozunk, és
nemigen értjük meg egymást.
Halkan füttyentett egyet a fogai közül.
– Nem lehetsz valami könnyű ember, ha senki nem tart ki melletted. De áruld el végre,
mi történt ma este, miért bolyongtál, mint egy megszállott? Összevesztél valakivel? Vagy
eljátszottad a pénzed?
Nehéz kérdést tett fel.
– Nézze – fogtam bele –, tulajdonképpen semmiséggel kezdődött. Meghívott egy
professzor, én nem vagyok az, nem lett volna szabad elmennem, elszoktam már attól,
hogy ilyen alakok között üldögéljek és fecsegjek, elfelejtettem. Eleve rossz érzéssel
léptem be a házba, és amikor fölakasztottam a kalapomat, arra gondoltam, hogy
nemsokára szükségem lehet rá. Nos, és az a kép, ott a professzornál, az az ostoba kis
portré az asztalon, kihozott a sodromból…
– Milyen kép? És miért bosszantott fel? – vágott a szavamba.
– Egy Goethe-kép, tudja, a költőfejedelemről. Mindenesetre nem olyannak ábrázolta,
amilyen volt – persze nem tudhatjuk pontosan, milyen lehetett, mert száz éve meghalt.
Egy modern festő a képzeletéhez kozmetikázta, és ez rettenetesen felháborított, undorított
– nem tudom, megért-e.
– Ne aggódj, tökéletesen értelek. Folytasd!
 – A professzorral már korábban sem értettem egyet. A professzorokhoz hasonlóan ő is
nagy hazafi, a háborúban alaposan kivette a részét a nép félrevezetéséből, no persze
jóhiszeműen. Én azonban ellenzem a háborút. De nem ez az érdekes. Nézzük csak tovább.
Nem lett volna szabad fennakadnom azon a képen…
– De nem ám.
– Egyrészt azonban sajnáltam Goethét, akit imádok, másrészt meg arra gondoltam…
nos, azt gondoltam, vagyis inkább valahogy úgy éreztem, hogy ott ülök azokkal az
emberekkel, akikről azt hiszem, hogy olyanok, mint én, úgy szeretik és olyannak látják
Goethét, mint én, erre ez az ízléstelen, hamis, negédes kép fogad, imádják és nem veszik
észre, hogy szelleme ellenkezik Goethéével. Csodálják, persze semmi közöm hozzá, de
mégis azonnal szertefoszlott bennem a bizalom és a barátság a professzorék iránt,
megszűnt a rokonság és összetartozás érzése. Amúgy sem voltunk igazi barátok. Elöntött a
méreg, elszomorodtam, láttam, hogy nem értenek meg, és magamra maradok. Érti?
– Értelek, Harry. Na és aztán mit csináltál? A fejükhöz vágtad a képet?
– Dehogy, csak szitkozódtam és elmenekültem, haza akartam menni, de…
– De nem várt otthon a mama, hogy megvigasztalja vagy összeszidja butuska kisfiát.
Meghasad a szívem, Harry, mekkora csacsi vagy!
Azt hiszem, igaza volt. Egy pohár bort nyújtott felém. Úgy bánt velem, mintha az
anyám lett volna. De azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy fiatal és szép.
– Nos – folytatta –, Goethe száz éve halott, Harry pedig rajong érte és csodálatosnak
képzeli, és igaza is van, ugyebár? De a festő, aki szintén imádja és megfesti, téved, meg
persze a professzor és mindenki más is, ez már nincs ínyére Harrynak, dühöng,
szitkozódik és elrohan! Ha egy csöpp esze volna, nevetne rajtuk. Ha őrült lenne, a
képükbe vágná a Goethéjüket. Harry azonban csak egy kisfiú, hazarohan, hogy fölkösse
magát… Megértettem a történetet, Harry, igazán mulattató. Majd kipukkadok a nevetéstől.
Vigyázz, ne igyál olyan mohón! A burgundit kortyolgatni kell, különben alaposan befűt. A
kisfiúnak mindent el kell magyarázni.
Egy hatvanéves nevelőnő szigorú és feddő pillantásával nézett rám.
– Igen – kérleltem –, magyarázzon csak.
– Mit magyarázzak?
– Bármit, amit akar.
– Hát nem bánom. Ide figyelj. Egy órája tegezlek, és te még mindig magázol. Mindig
csak latinosan, görögösen, a lehető legnyakatekertebb módon! Ha tegez egy lány, aki
tetszik neked, akkor te is tegezheted. Látod, máris tanultál valamit. Másodszor: félórája
tudom, hogy Harrynak hívnak. Megkérdeztem a nevedet. Te persze nem vagy kíváncsi az
enyémre.
– De igen, áruld el!
– Késő, kicsikém! Majd legközelebb. Ma már nem árulom el. Most pedig táncolni
akarok.
Indulni készült. Kedélyállapotom egy szempillantás alatt újra a mélypontra zuhant,
megrémültem, hogy elmegy, magamra hagy, és minden marad a régiben. Hirtelen újra rám
tört a rettegés és iszonyat, miként a csillapodó fogfájás nyilall bele az emberbe, és éget,
akár a tűz. Istenem, hát elfelejthettem, mi vár rám? Megváltozott-e bármi?
– Várjon – könyörögtem –, ne menjen el… ne menj el! Táncolj, de ne maradj soká,
gyere vissza, gyere vissza!
Nevetve felállt. Magasabbnak képzeltem. Karcsú volt, de alacsony. Már megint
emlékeztetett valakire – de vajon kire? Nem jöttem rá.
– Visszajössz?
– Igen, de aligha egyhamar, talán félóra múlva, de lehet, hogy csak egy óra múlva.
Tudod mit? Csukd be a szemed, és szundíts egyet. Rád fér.
 Helyet adtam neki. Szoknyája súrolta a térdem. Menet közben egy kerek kis
zsebtükörbe pillantott, felvonta a szemöldökét, egy apró púderes pamaccsal végigsimította
az állát, aztán eltűnt a táncteremben. Körülnéztem: idegen arcok, dohányzó férfiak,
márványasztalra kilöttyintett sör, kiabálás, rikácsolás, a szomszédban tánczene. Azt
mondta, szundítsak. Kedvesem, ha sejtenéd, hogy az én álmom félénkebb, mint a nyúl!
Ebben a vásári zsivajban aludjak, asztalnál ülve, csörömpölő söröskorsók között! Ittam
egy korty bort, elővettem a zsebemből egy szivart, aztán gyufát kerestem, pedig nem is
akartam rágyújtani. Végül a szivart letettem magam elé az asztalra. Hunyd be a szemed,
mondta duruzsoló, jóságos, anyáskodó hangon – jólesett engedelmeskedni ennek a
hangnak. Szót fogadtam, becsuktam a szemem, fejemet a falnak támasztottam; tombolt a
lárma, elmosolyodtam a gondolatra, hogy aludnom kellene, látni akartam a szép lányt tánc
közben. Elhatároztam, hogy a táncterem ajtajához megyek és meglesem, de amint
megmozdítottam a lábamat, úgy éreztem, hogy a többórás bolyongástól halálosan
elfáradtam, ülve maradtam hát, és az anyai parancsnak engedelmeskedve elaludtam;
mohón és hálásan aludtam, és álmodtam is. Hosszú évek óta nem láttam ilyen világos és
kedves álmot.
Egy patinás előszobában ültem és várakoztam. Először csak azt tudtam, hogy
valamilyen kegyelmes úrhoz vagyok bejelentve, aztán eszembe jutott, hogy von Goethe
kegyelmes úr fogad. Végtelenül feszélyezett, hogy sajnos nem egészen magánemberként
jártam nála, hanem mint valamiféle újság korrespondense. El sem tudtam képzelni, ki az
ördög kergetett ebbe a helyzetbe. Ráadásul nyugtalanított egy skorpió is, amelyet az imént
láttam valahol; igen, a lábamon mászott fölfelé. Úgy védekeztem a fekete kis csúszómászó
ellen, hogy megráztam magam, aztán moccanni sem mertem, mert nem tudtam, hova tűnt.
Abban sem voltam egészen biztos, hogy Goethe helyett tévedésből nem Matthissonhoz
jelentettek-e be, akit viszont Bürgerrel kevertem össze, ugyanis neki tulajdonítottam a
Mollyhoz írott költeményeket. Mollyt csodálatosnak, lágynak, muzikálisnak és este-
virulónak képzeltem, szerettem volna találkozni vele. Csak ne annak az átkozott
szerkesztőségnek a megbízásából ücsörögtem volna itt! Ettől egyre jobban
elkedvetlenedtem, levertségem lassanként átterjedt Goethére is, kételyeim támadtak, és
magamban szemrehányásokkal illettem. Szép kis audiencia várt rám! De a skorpió talán
mégis jót jelent, még ha veszélyes is, és a közelemben ólálkodik; úgy éreztem, valami
kellemeset jelent, elképzelhetőnek tartottam, hogy köze van Mollyhoz – követe vagy
címerállata. Hívhatták volna akár Vulpiusnak is? Ekkor egy lakáj kitárta az ajtót, felálltam
és beléptem.
Az agg Goethe állt előttem, kicsi volt és végtelenül merev, klasszikus keblén vaskos
érdemrend. Úgy tűnt, mintha még mindig kormányozna, audienciákat tartana, felügyelné a
világot weimari múzeumából. Mert ahogy megpillantott, mint egy vén varjú, biccentett a
fejével, és ünnepélyesen így szólt:
– Ön, fiatal barátom, ugyebár elégedetlen velünk és fáradozásainkkal.
– Pontosan – feleltem miniszteri pillantásától megdermedve. – Mi, fiatalok, valóban
nem értünk egyet önnel, uram. Excellenciád túlságosan ünnepélyes, hiú, sokat
fontoskodik, nem őszinte. Azt hiszem, ez a legfontosabb: nem elég őszinte.
A kis öreg előrehajtotta szigorú fejét, hirtelen nagyot dobbant a szívem, mert kemény
hivatalnokráncos szája enyhe mosolyra fakadt, és ekkor eszembe ötlött az Alkony szállt le
a magasból című költemény, melyet ez az ember írt, ez a száj mormolt. Ebben a
pillanatban tulajdonképpen már le is fegyverzett, legyőzött, s a legszívesebben térdre
hullottam volna, de erőt vettem magamon, és a következő szavakat hallottam mosolygó
szájából:
– Ejnye, hát őszintétlenséggel vádol? Miféle szavak ezek? Nem óhajtaná közelebbről
kifejteni őket?
 Boldogan vállalkoztam rá.
– Ön, von Goethe úr, miként minden szellemóriás, pontosan felismerte és megérezte az
emberi lét kérdésességét, reménytelenségét, a pillanat nagyszerűségét és siralmas
hervadását, azt, hogy az érzelem csúcsaiért egyedül a hétköznapok tömlöce a fizetség;
felismerte és érezte az izzó vágyakozást a szellem birodalma után, mely vágyakozás
éppilyen izzó és szent szerelemmel csatázik az ártatlanságától megfosztott természettel
örök, halálos küzdelemben; felismerte és érezte az iszonytató lebegést az űrben és
bizonytalanságban, s hogy az emberi lét mulandóságra és sohasem beteljesülésre, örökös
próbálkozásra és dilettantizmusra ítéltetett – röviden tehát, felismerte és érezte az emberi
lét tökéletes kilátástalanságát, hóbortosságát és kiáltó kétségbeesését. Ismerte mindezt,
vallotta is néha, ám egész életével mégis az ellenkezőjét hirdette, hitet és optimizmust
prédikált, azt színlelte, mintha szellemi erőfeszítéseink értelmesek és maradandóak
volnának. A mélység hitvallóit, a kétségbeesett igazság hangjait elutasította és elfojtotta
magában, akárcsak Kleistben és Beethovenben. Évtizedekig úgy tett, mintha a tudás- és
gyűjteményhalmozás, a levélírás és -gyűjtés, egész elaggott weimari léte valóban a
pillanat megörökítésének az útja volna, pedig csak mumifikálta a pillanatot, gondolván,
így átszellemítheti a természetet, amelyet végül is csupán maszkká stilizált. Ez az az
őszintétlenség, mellyel vádolom önt.
Az öreg titkos tanácsos tűnődve nézett a szemembe, de szája szögletében még mindig
mosoly bujkált.
Majd döbbenetemre ezt kérdezte:
– Ezek szerint Mozart Varázsfuvoláját is elutasítja? Mielőtt tiltakozhattam volna,
folytatta:
– A varázsfuvola fenséges dalnak ábrázolja az életet, mulandó érzelmeinket
örökkévalóként, isteniként magasztalja, nem ad igazat sem von Kleist, sem Beethoven
úrnak, hanem optimizmust és hitet hirdet.
– Tudom, tudom! – fakadtam ki. – Hogyan juthatott az eszébe épp A varázsfuvola, amit
a világon a legjobban szeretek! Csakhogy Mozart nem élt nyolcvankét évig, és
magánéletében nem törekedett örökkévalóságra, rendre és merev méltóságra, mint ön.
Nem fontoskodott örökké! Szegényen zengte isteni dallamait, fiatalon, nincstelenül,
elfeledve halt meg.
Elakadt a lélegzetem. Rengeteget kellett volna még elmondanom néhány szóban.
Homlokom verejtékezett.
Goethe azonban barátságosan így szólt:
– Kétségkívül megbocsáthatatlan, hogy nyolcvankét évig éltem. Mindenesetre
kevesebb élvezetet okozott, mintsem gondolná. De azért igaza van; mindvégig a
maradandóságra vágytam, féltem a haláltól és küzdöttem ellene. Azt hiszem, hogy minden
nagy embert a halállal vívott harc, a feltétlen és konok életakarás ösztöne éltet. Ifjú
barátom, nyolcvankét évemmel éppolyan meggyőzően bizonyítottam, hogy végül úgyis
meghalunk, mintha kisiskolás koromban elbúcsúztam volna az élettől. És még valami, ami
talán szintén engem igazol; természetemben sok gyermeki vonás van, kíváncsiság,
játékösztön, és szeretem az időpocsékolást. Bizony sok időbe telt, amíg beláttam, hogy a
játékból is elég egyszer.
Miközben beszélt, hamiskásan, szinte pajkosan mosolygott. Alakja megnőtt, arca
megenyhült, eltűnt belőle a görcsös méltóság. Dallamok és Goethe-dalok töltötték be a
levegőt, tisztán kihallottam Mozart Ibolyáját és Schubert Erdőn, mezőn eláradsz újra című
dalát. Goethe arca megfiatalodott, kipirult és nevetett, hol Mozartra, hol meg Schubertre
hasonlított, mintha a fivérük lett volna, mellén az érdemrend virágbokrétává változott, és a
csillag közepéből egy rakoncátlan és pajkos, sárga kankalin sarjadt ki.
 Mivel nem tetszett, hogy az öregúr tréfával próbál kibújni kérdéseim és vádjaim alól,
bosszúsan méregettem. Erre előrehajolt, száját – mely időközben gyermekszájjá változott
– a fülemhez tartotta és belesúgta:
– Fiacskám, túlságosan komolyan veszed az öreg Goethét. A halottakat nem szabad túl
komolyan venni. Mi, halhatatlanok a tréfát szeretjük, és nem kedveljük a tudálékoskodást.
A komolyság, fiacskám, az időre tartozik; sőt azt is elárulhatom, hogy az idő
túlbecsüléséből származik. Valaha én is túlértékeltem, ezért akartam száz évig élni. Az
örökkévalóság azonban nem ismeri az időt; egy pillanat az egész, alig futja egy tréfára.
Nem lehetett vele komolyan beszélni, elégedetten és hajlékonyan szökdécselt föl s alá,
érdemrendjéből a kankalin hol rakétaként lövellt ki, hol meg összezsugorodott és eltűnt.
Miközben tánclépésekkel és – figurákkal kápráztatott, arra gondoltam, hogy ő aztán nem
mulasztotta el a tánctanulást. Bámulatosan lejtett. Hirtelen eszembe jutott a skorpió,
pontosabban Molly, és odakiáltottam Goethének:
– Mondja csak, Molly nincs itt?
Goethe felkacagott, az asztalához lépett, kihúzott egy fiókot, elővett egy becses bőr-
vagy bársonyszelencét, fölkattintotta a tetejét és a szemem elé tartotta. Egy térdben enyhén
behajlított, leszorított lábfejű, végtelenül kecses, vékony lábujjakban végződő pirinyó női
láb, makulátlan, csillogó, elbűvölő lábacska feküdt a sötét bársonyon. Megigézett.
Kinyújtottam a kezem, és amint két ujjal meg akartam fogni, mintha összerándult
volna, hirtelen az a gyanúm támadt, hogy a lábacska a skorpió. Goethe bizonyára
megértett, sőt mintha az lett volna a szándéka és célja, hogy összezavarjon, és gyötrődve
vergődjem vágyakozás és félelem között. Egészen közel tartotta arcomhoz az izgató kis
skorpiót, és elégedetten nézte, ahogyan sóvárgok és viszolygok. És miközben a bájos,
veszedelmes lábacskával bolondított, visszaváltozott öreggé, hóhajú, ezeréves ősöreggé,
hervadt aggastyánarca békésen, hangtalanul nevetett, mélységes aggastyánhumorral
kacagott magában.

Amikor felébredtem, elfelejtettem az álmot, csak később jutott az eszembe. Hihetetlen,

körülbelül egy órát alhattam a hangos zene és nyüzsgés közepette a kocsmaasztalnál. A
kedves lány állt előttem, kezét a vállamon nyugtatta.
– Adj egy pár márkát – mondta –, ittam odaát egy kortyot.
Átnyújtottam a pénztárcámat, és már ment is, de nemsokára visszajött.
– Egy kicsit veled maradhatok, aztán találkozom valakivel.
Összerezzentem.
– Kivel? – kérdeztem riadtan.
– Egy úr meghívott az Odeon bárba, kicsi Harry.
– Ó, hát én azt hittem, hogy nem hagysz magamra.
– Akkor miért nem hívtál meg? Megelőztek. Legalább nem herdálod el a pénzed.
Ismered az Odeont? Fantasztikusan finom hely: klubfotelok, néger zenekar, és éjfél után
csak pezsgőt szolgálnak fel.
Erre nem számítottam.
– Hadd hívjalak meg én! – kérleltem. – De hisz ez természetes, hát nem lettünk jó
barátok? Kérlek, elviszlek, ahová csak akarod.
– Kedves vagy. De tudod, az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Elfogadtam a
meghívást, és el is megyek. Ne fáraszd magad! Maradt egy kis bor, gyere, igyál egy
kortyot, aztán menj szépen haza, és feküdj le aludni. Ugye, szót fogadsz?
– Nem, nem tudok hazamenni.
– Ugyan már, felejtsd el! Ne izgasd magad a Goethe miatt! (Ebben a pillanatban
eszembe jutott Goethe-álmom.) Ha tényleg nem akarsz hazamenni, maradj itt, kivehetsz
egy szobát. Foglaljak egyet?
 Megkönnyebbülve kérdeztem, mikor láthatom viszont, és hogy hol lakik. A címét nem
árulta el. Azt mondta, ha keresem, megtalálom.
– Meghívhatlak?
– Hová?
– Mindegy. Ahová és amikor akarod.
– Jól van. Kedden együtt vacsorázhatnánk a Vén Ferencesben, az étterem az emeleten
van. Viszlát!
Felém nyújtotta a kezét. Ekkor vettem csak észre, milyen szép, formás, okos és jóságos
a keze. Pompásan illett a hangjához. Amikor kezet csókoltam neki, gúnyosan felnevetett.
Mielőtt elindult, még egyszer felém fordult és így szólt:
– Hadd mondjak valamit Goethével kapcsolatban. Néha én is úgy vagyok a szentekkel,
mint te Goethével, utálom a róluk készült képeket.
– Szentek? Hát vallásos vagy?
– Nem, sajnos már nem; de régebben hittem, és egyszer talán megint fogok hinni. De
mostanában nincs rá időm.
– Idő? Hát idő is kell hozzá?
– De még mennyire. Sőt sokkal több: függetlenség az időtől! Az ember nem lehet
igazán vallásos, ha a valóságban él, és komolyan veszi az időt, a pénzt, az Odeon bárt meg
a többi effélét.
– Értem. De mi köze van ennek a szentekhez?
– Tudod, van néhány kedvencem. Szent István, Szent Ferenc meg mások is. Néha látok
róluk, az Üdvözítőről meg az Istenanyáról olyan hazug, hamis, ostoba képeket, és éppúgy
kihoznak a sodromból, mint téged az a Goethe. Ha a szemem elé kerül egy ilyen édes,
bárgyú Üdvözítő vagy Szent Ferenc, és látom, hogy az emberek szépnek, épületesnek
tartják, úgy érzem, hogy megsértik az igazi Üdvözítőt, és arra gondolok, hogy
fölöslegesen élt és szenvedett, ha az embereknek elég egy ostoba képmás is. Persze tudom,
hogy az én Üdvözítő- vagy Szent Ferenc-képemet is csak ember alkotta, és nem hatol le az
ősképig, az Üdvözítő éppolyan ostobának és tökéletlennek találná, mint én azokat az
émelyítő utánzatokat. Ezt nem azért mondtam el, hogy igazoljam a kiábrándultságodat és
dühödet a Goethe-kép miatt, mert nincs igazad. Csak azért említettem, hogy
megmutassam, hogy megértelek. Ti, tudósok és művészek örökké rendkívüli dolgokon
töritek a fejeteket, pedig ti is csak olyan emberek vagytok, mint mások, és nekünk is
megvannak az álmaink és játékaink. Észrevettem ugyanis, tudós uram, hogy zavarba
jöttél, amikor elmesélted a történetedet Goethéről – szinte megfeszültél, hogy fennkölt
gondolataidat megértesd egy egyszerű lánnyal. Hát csak azt akartam megmutatni, hogy
nem kell erőlködnöd. Anélkül is megértelek. És most fejezzük be! Ágyban a helyed.
Miután elment, egy öreg szolgáló fölvezetett a második emeletre, de előtte a csomagom
iránt érdeklődött, és amikor meghallotta, hogy semmim sincs, előre elkérte a „hálópénzt”.
Egy sötét, ódon lépcsőházon át egy kamrába vezetett, aztán magamra hagyott. Föltűnően
rövid, kemény, száraz faagy fogadott, a falon szablya, Garibaldi arcképe és egy egyesületi
ünnepségről itt felejtett hervadt koszorú függött. Sokat adtam volna egy hálóingért. De
volt legalább víz és egy kis törülköző, megmosakodtam, a lámpát égve hagytam, ruhástól
az ágyra dőltem és eltöprengtem. Goethével tehát végeztem. Milyen jó, hogy álmomban is
megjelent! És ez a csodálatos lány – legalább a nevét elárulta volna! Váratlanul felbukkant
valaki, egy eleven ember, szétzúzta fásultságom homályos üvegburáját, és felém nyújtotta
jóságos, szép, meleg kezét! Újra olyasmi vett körül, amihez közöm volt, örömmel,
aggodalommal, feszült várakozással gondolhattam rá. Feltárult egy ajtó, és belépett az
élet! Talán megint emberként élhetek. A hidegtől elgémberedett, szinte megfagyott lelkem
újra lélegzett, álmosan bontogatta gyönge szárnyát. Megkeresett Goethe. És megmentett
egy lány, inni adott, elaltatott, kedves volt, kinevetett, buta kisfiúnak nevezett. És a
csodálatos barátnő a szentekről is beszélt, megmutatta, hogy különc hóbortjaimmal nem
vagyok magányos, meg nem értett, beteges kivétel, nekem is vannak testvéreim, engem is
megért valaki. Vajon viszontlátom-e? Hát persze, bízom benne – az ígéret szép szó, ha
megtartják, úgy jó.
Elnyomott az álom. Négy-öt órát aludhattam. Tíz óra elmúlt, amikor gyűrött ruhában,
leverten, fáradtan, a tegnapi rettenet halvány emlékével, de azért élénken, reményekkel és
szép gondolatokkal telve felébredtem. Útban hazafelé már egyáltalán nem nyomasztott az
előző napi félelem a hazatéréstől.
Amint a lépcsőházban elmentem az araukária mellett, összefutottam a főbérlőmmel, a
nénivel. Ritkán találkoztunk, de barátságos lénye mindig megnyugtatott. Most mégsem
örültem, hiszen kialvatlan, borzas és borostás voltam. Köszöntem, és már indultam is
tovább. A néni általában tiszteletben tartotta, ha magányra vágytam, és még csak azt sem
akartam, hogy észrevegyenek. Most viszont mintha egy fátyol hullott volna le, kőfal
omlott volna le köztem és a külvilág között – megállt és felnevetett.
– Haller úr, hol csavargott az éjszaka? Érintetlen az ágya. Jól elfáradhatott!
– Hát igen – nevettem fel én is –, mozgalmas éjszakám volt, és nem akartam
megzavarni a ház nyugalmát, inkább szállodában aludtam. Tiszteletben tartom ezt a békés
és becsületes házat, néha bizony idegennek érzem magam itt.
– Csúfot űz belőlem, Haller úr?
– Isten ments, legföljebb magamon gúnyolódom.
– Nem szabad. Ne érezze magát idegennek! Ne feszélyezze magát, éljen a kedve
szerint! Laktak itt már derék bérlők, a tisztesség gyöngyszemei, de maga a legcsöndesebb,
csöppet sem zavar. Nincs kedve egy csésze teához?
Nem ellenkeztem. Teáztunk és beszélgettünk a szalonban, amely csodálatos családi
festményekkel és bútorokkal volt berendezve. A kedves asszony, anélkül hogy kikérdezett
volna, egy kicsit megismerte életemet és gondolataimat. Tisztelettel, anyáskodó
komolysággal hallgatott, miként az okos asszonyok hallgatják a férfiak hóbortjait. Szóba
került unokaöccse is. Ekkor az egyik mellékszobában megmutatott egy rádiókészüléket,
szabad idejének legfrissebb termékét. Ebben a szobában üldögélt hát esténként a szorgos
fiatalember, és egy ilyen masinát tákolt össze a drótnélküliség eszméjétől elragadtatva,
jámbor térdén imádva a technika istenét, aki évezredekkel később fedezett fel és valósított
meg tökéletlenül olyasmit, amit a gondolkodók minden korban ismertek és okosabban
használtak. Erről beszélgettünk, mert a néni hajlott valamelyest a vallásosságra, és
kedvelte a kegyes témákat. Elmondtam, hogy a régi indiaiak tudták, hogy minden erő és
tett örökké jelen van, a technika ennek csak töredékét vitte be a köztudatba, úgy, hogy a
hanghullámok számára egyelőre végtelenül kezdetleges adó-vevő készüléket konstruált. A
technika még nem vette észre a régi felismerés lényegét, az idő valótlanságát, végül persze
majd ezt is „felfedezi”, és buzgó mérnökök kezére játssza. Talán túlságosan is hamar
felfedezik, hogy nemcsak a jelen, pillanatnyi képek és események árasztanak el bennünket
szüntelenül, miként a Párizsban és Berlinben felcsendülő zenét hallják Frankfurtban és
Zürichben, hanem arra is rájönnek, hogy minden múltbéli esemény is ugyanígy meg van
örökítve, kéznél van, és egy napon, drót segítségével vagy a nélkül, mellékzajokkal vagy
tisztán, bizonyára hallani fogjuk Salamon királyt és Walter von der Vogelweidét. És
mindez, mint manapság a rádiózás hőskora, csak arra fog szolgálni, hogy az emberek
elmeneküljenek céljaik elől, és egyre jobban belegabalyodjanak a szétszórtság és
haszontalanság sűrű hálójába. Meghitt gondolataimat ezúttal azonban nem korunk és
technikája elleni szokásos keserű és gúnyos hangnemben adtam elő, hanem könnyedén,
tréfálkozva, így hát a néni csak mosolygott. Egy óráig csevegtünk és teázgattunk, és mind
a ketten jól éreztük magunkat.
 Kedd estére hívtam meg a szép, különös lányt a Fekete Sasból, és bizony nem kis
gondot okozott, hogy elüssem addig az időt. Amikor végre elérkezett a kedd, rémülten
tapasztaltam, hogy mennyire fontos számomra ez a kapcsolat. Egyedül ő járt a fejemben,
tőle vártam mindent, mindenemet föláldoztam volna, a lába elé tettem volna, pedig még
csak szerelmes sem voltam. Amint elképzeltem, hogy megszegi ígéretét, vagy egyszerűen
csak megfeledkezik róla, azonnal világosan láttam helyzetemet: kiürül a világ,
megkopnak, elértéktelenednek napjaim, iszonyatos csönd és halálos sivárság telepszik rám
megint, és nem marad más kiút a néma pokolból, csak a borotva. Márpedig nem
kedveltem meg e néhány nap alatt, most is ugyanúgy iszonyodtam tőle, mint korábban. De
a legocsmányabb az volt, hogy borzasztóan, szívszorongatón rettegtem a haláltól, olyan
heves, szívós, ellenálló és ágaskodó erő táplálta félelmemet, mintha a világ
legegészségesebb embere lettem volna, életem pedig kész paradicsom. Teljes és
kíméletlen valóságában felismertem helyzetemet, rádöbbentem, hogy azért ragaszkodom
az ismeretlen, csinos kis táncosnőhöz a Fekete Sasból, mert nem bírtam tovább a
feszültséget, hogy immár nem tudok élni, s meghalni sem akarok. Ablak, keskeny fényrés
volt ez a lány szorongásaim sötét barlangjában, megváltást hozott, kiutat a szabadba.
Megtanít élni vagy meghalni, határozott, szép kezének simogatására vágyott a szívem,
hogy az élet érintésére felviruljon vagy elhamvadjon. Miből merítette az erőt, honnan
származott varázsa, milyen rejtélyes mélységekből tört elő jelentősége a számomra – nem
tépelődtem rajta, nem érdekelt, nem is akartam megtudni. Nem akartam tudni többé
semmit, eleget tömték a fejemet tudással, értelemmel, épp az okozta a legfájdalmasabb és
legszégyenletesebb gyötrelmeket és megaláztatást, hogy tisztán láttam helyzetemet,
tudatossá vált. Láttam a pusztai farkast, a szerencsétlen flótás vergődött, mint légy a
pókhálóban, figyeltem, ahogy sorsa a döntő pillanat felé sodródik, tehetetlenül csüggött a
hálóba gabalyodva, a pók már-már belemart, amikor megjelent a mentő kéz. Átláttam az
események mechanikáján, elmésen, értelmesen értekezhettem volna szenvedéseim, lelki
betegségem, megbabonázott lényem és neurózisom összefüggéseiről és okairól. Tudtam és
értettem, de reményvesztetten nem erre vágytam. Az átélés, a döntés, a lendület és az
elrugaszkodás hiányzott.
Bár e néhány napnyi várakozás alatt egyszer sem kételkedtem benne, hogy barátnőm
megtartja szavát, az utolsó napon mégis erőt vett rajtam az izgalom, és
elbizonytalanodtam; még egyetlen estére sem vártam ilyen türelmetlenül. A feszültség és
türelmetlenség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott bennem, ám különös módon
mégis jólesett; kimondhatatlanul csodálatos, új érzéssel töltött el, engem, a kijózanodottat,
aki már régóta nem várt semmire, nem örült semminek. Csodálatos érzés volt egész nap
nyugtalanul, szorongva és várakozással telve járkálni, elgondolni a találkozást, a
beszélgetést, az est minden pillanatát, aztán megborotválkozni és felöltözni (féltő gonddal
új inget húztam, új nyakkendőt vettem és új cipőfűzőt kötöttem). Nem törődtem vele,
kicsoda ez az okos, titokzatos lány, és hogyan ismertem meg – nem érdekelt; csak az
számított, hogy jelen volt, csoda történt, találkoztam egy emberrel, és az élet érdekelt
megint, nem szakadt vége! Átadtam magam a vonzásnak, követtem a csillagot!
A viszontlátást soha nem fogom elfelejteni! A patinás, barátságos étterem egyik
asztalánál ültem – fölöslegesen foglaltam le előre telefonon – és éppen az étlapot
böngésztem. A barátnőmnek szánt két szép orchideát vizespohárba tettem. Alaposan
megvárakoztatott, de tudtam, hogy eljön, és ettől megnyugodtam. Végre megérkezett.
Megállt a ruhatárnál, és közben galambszürke szemének figyelmes, kutató pillantásával
üdvözölt. Gyanakodva figyeltem a pincért. Szerencsére nem bizalmaskodott, tökéletesen
hűvös volt, kifogástalanul udvariasan viselkedett, jóllehet ismerték egymást, a lány
Emilnek szólította.
Amikor átnyújtottam az orchideát, felkacagott örömében.
 – Kedves vagy. Meglepetést akartál szerezni, de nem tudtad, hogyan, nem tudtad, mivel
lephetsz meg anélkül, hogy megsérts, ezért az orchidea mellett döntöttél, ami csak virág
ugyan, mégis csinos összegbe kerül. Köszönöm. Szeretnék azonban máris leszögezni
valamit: igaz, hogy férfiakból élek, de téged nem akarlak kihasználni. Nicsak, hogy
megváltoztál! Rád se ismer az ember. A múltkor úgy festettél, mintha a kötélről vágtak
volna le, most meg egészen emberformád van. De mondd csak, végrehajtottad a
parancsomat?
– Milyen parancsot?
– Ejnye, ilyen feledékeny vagy? Megtanultad a foxtrottot? Azt mondtad, arra vágysz,
hogy parancsoljak neked, és engedelmeskedni akarsz. Nem emlékszel?
– De igen, emlékszem, és komolyan is mondtam.
– Hát akkor miért nem tanultál meg táncolni?
– Ilyen gyorsan, néhány nap alatt?
– Hát persze. A foxhoz elég egy óra, a bosztonhoz kettő kell. A tangó lassabban megy,
de arra nincs is szükséged.
– Áruld el végre, hogy hívnak! Némán a szemembe nézett.
– Találd ki. Szeretném, ha kitalálnád. Nézz meg figyelmesen! Nem tűnt még fel, hogy
néha olyan az arcom, mint egy fiúé? Mint például most is?
Valóban, ahogy jobban szemügyre vettem, tényleg fiúra emlékeztetett. Kisvártatva
megszólalt az arc, Hermannt, gyerekkori barátomat juttatta az eszembe. Mintha egy
pillanatra Hermann-ná változott volna.
– Ha fiú volnál – szólaltam meg álmélkodva –, Hermann-nak hívnának.
– Lehet, hogy álruhás fiú vagyok – élcelődött.
– Csak nem Hermina a neved?
Boldogan, ragyogó arccal bólintott, hogy eltaláltam. Éppen feltálalták a levest,
hozzáfogtunk, Hermina elégedett volt, mint egy gyerek. Az tetszett, mondhatnám, bűvölt
el leginkább, az volt a legcsodálatosabb, legegyénibb benne, hogy képes volt egyik
pillanatról a másikra halálos komolyságról pajkos jókedvre váltani, és viszont, de közben
mégsem változott meg, nem torzult el. Olyan volt, mint egy tehetséges gyerek. Most épp
jókedve volt, a foxtrott-tal ugratott, még a lábával is megbökött, buzgón dicsérte az ételt,
megjegyezte, hogy nem csekély erőfeszítésembe kerülhetett így kiöltöznöm, és kritizálta a
külsőmet.
– Hogy csináltad, hogy egyszerre csak fiúnak láttalak, és kitaláltam a neved? – vetettem
közbe.
– Ó, ez csakis a te érdemed. Hát nem érted, tudós uram, hogy azért tetszem neked, és
azért ragaszkodsz hozzám, mert tükör vagyok a számodra, a lelkem mélyén megértelek, és
válaszolok neked? Minden embernek tükörnek kellene lennie, hogy megértse a másikat, és
válaszoljon neki, de az olyan csudabogarak, mint te, azonnal elámulnak, és sem-
 mit nem látnak meg mások szemében, semmit nem olvasnak ki belőle, mert csak
magukkal törődnek. Aztán ha egy ilyen csudabogár véletlenül mégis rábukkan egy arcra,
amely viszonozza a tekintetét, amelyben választ és rokonságot sejt, örömében majd
kiugrik a bőréből.
– Hermina, te mindent tudsz – kiáltottam fel álmélkodva. – Minden szavad igaz. De
mégis más vagy, mint én! Az ellentétem vagy; mindaz, ami belőlem hiányzik, benned
megvan.
– Te legalábbis így gondolod – felelte tömören –, és az nem is baj.
Ebben a pillanatban arcát, amelyet valóban varázstükörnek láttam, komor felhők
borították el, akár egy maszk feneketlen szemgödre, hirtelen halálos komolyságot,
tragikumot árasztott. S mintha kelletlenül beszélt volna, lassan, minden szót hangsúlyozva
így szólt:
– Ne feledkezz meg az ígéretedről! Arra kértél, hogy parancsoljak, és örömmel
végrehajtod minden utasításomat. Ne feledd! Elárulok valamit, kicsi Harry. Úgy érzed,
hogy az arcom válaszol neked, hogy van valami bennem, ami eléd siet és bizalmat ébreszt.
Ugyanígy érzek én is irántad. Amikor a minap fáradtan, réveteg tekintettel bejöttél a
Fekete Sasba, mintha szinte már nem is e világon lettél volna, rögtön megéreztem: ez az
ember engedelmeskedni fog, a parancsaimra vágyik! Parancsolni fogok, ezért szólítottalak
meg, ezért lettünk barátok.
Halálosan komolyan beszélt, lelki nyomás alatt, nem is értettem egészen, igyekeztem
megnyugtatni, és másra terelni a szót. De egyetlen szemöldökrándítással leintett,
hallgatásra kényszerített tekintetével, aztán fagyos hangon folytatta:
– Harry, ne szegd meg a szavad, mert megbánod. Sok parancsot kapsz tőlem, és te
teljesíteni fogod őket – követed kedves, kellemes utasításaimat, míg végül az utolsó
parancsomnak is engedelmeskedsz.
– Igen – hebegtem önkéntelenül. – Mi lesz az utolsó parancsod?
A jó ég tudja, hogyan, de sejtettem a választ. Megrázkódott, mint akit hideglelés ért, és
lassacskán felocsúdott a révedésből. Tekintete megbabonázott. Hirtelen teljesen
elkomorodott.
– Okosabban tenném, ha nem árulnám el. De most nem akarok okos lenni, Harry.
Egészen mást akarok. Jól figyelj! Mindjárt megtudod, aztán elfelejted, de fogsz még
nevetni rajta és sírni miatta. Figyelj rám, kicsikém! Életre-halálra játszunk, testvérem, és
mielőtt elkezdjük, kiterítem a lapjaimat.
Gyönyörű, földöntúli volt az arca, miközben beszélt! Hűvös, tiszta szemében
mindentudó szomorúság lebegett, úgy éreztem, hogy ezek a szemek végigszenvedtek és
elfogadtak minden elképzelhető szenvedést. Száját nehézkesen mozgatta, mintha valami
gátolta volna a beszédben, mintha maró fagy dermesztette volna meg arcát, de az ajkak
között, a szája szögletében időnként elővillanó pajkos nyelvhegy, tekintetével és szavaival
ellentétben, édes, csintalan érzékiséget, forró kéjvágyat fakasztott. Nyugodt, sima
homlokáról egy rövid hajtincs hullott alá, s a tinccsel ékesített homlok szögletéből, mint
eleven lehelet, olykor valami fiússág, hermafrodita mágia hullámai áradtak szét.
Szorongva, kábán, szinte aléltan hallgattam.
– Már elmondtam – folytatta –, hogy miért kedvelsz; áttörtem magányodat, elkaptalak a
pokol kapujában, életre keltettelek. De többet, sokkal többet akarok. Azt akarom, hogy
belém szeress. Ne, ne ellenkezz, hadd folytassam! Érzem, hogy nagyon kedvelsz és hálás
vagy, de nem szeretsz szerelemmel. Azt akarom, hogy szeress, végtére is ez a
foglalkozásom: férfiakat bolondítok magamba, ebből élek. És most jól figyelj! Ne hidd,
hogy épp téged ellenállhatatlannak, elragadónak talállak. Nem vagyok szerelmes, ahogy te
sem. De szükségem van rád, mint neked énrám. Most, ebben a pillanatban azért
kapaszkodsz belém, mert reményvesztett vagy, és arra vársz, hogy a vízbe lökjelek és újra
életre keltselek. Szükséged van rám, hogy megtanulj táncolni, nevetni és élni. És nekem is
szükségem van rád, igen fontos és szép célhoz foglak felhasználni, de nem most. Amikor
belém szeretsz, megkapod utolsó parancsomat, s te mindkettőnk javára engedelmeskedni
fogsz.
Kissé megemelte a pohárban az egyik zöld erezetű, barnáslila orchideát, fölé hajolt és
rámeredt.
– Nem lesz könnyű, de megteszed. Teljesíted utolsó parancsomat: megölsz. Ezt akartam
elmondani. Kérlek, ne kérdezz!
Tekintetét az orchideára szegezve elhallgatott, arca, mint egy kipattanó bimbó,
felszabadult a nyomás és feszültség alól, ajka bájos mosolyra fakadt, de a szeme egy
pillanatig még merev, réveteg maradt. Egyszer csak megrázta fiús tincses fejét, ivott egy
korty vizet, hirtelen ráébredt, hogy vacsorázunk, és örömteli étvággyal az ételre vetette
magát.
Meghökkentő beszédének minden szavát jól értettem, sőt az „utolsó parancsot” előre
kitaláltam, s még csak meg sem döbbentem, amikor kimondta: „megölsz”. Szavai
meggyőzően, sorsszerűén csengtek, ellenkezés nélkül elfogadtam, de halálos komolyságuk
ellenére valahogyan mégsem hatottak igazán valóságosnak és komolynak. Lelkem egyik
fele elhitte, magába szívta őket, a másik megnyugodva bólintott, és tudomásul vette, hogy
még ez az okos, egészséges, magabiztos Hermina is képzelődik homályos pillanataiban.
Alig hagyta el száját az utolsó szó, az egész jelenet valótlannak és hatástalannak tűnt fel.
Mindamellett mégsem tudtam Hermina kötéltáncos könnyedségével visszaugrani a
valószerűség és valóság talajára.
– Tehát meg foglak ölni – suttogtam álmodozva, miközben ő már újra nevetett, és
buzgón vagdosta a szárnyast tányérján.
– Hát persze – bólintott fesztelenül –, de most hagyjuk és együnk inkább. Kérlek,
Harry, rendelj még egy kis salátát! Nincs étvágyad? Tényleg mindent meg kell tanulnod,
ami másnak természetes, még az étkezés örömét is. Na, figyelj rám, kicsikém, nézd meg
ezt a kacsacombot, kész orgia, amikor lefosztod a csontról a világos, omlós húst, s a
szíved közben epekedik, remeg és hálálkodik, mint egy szerelmesé, aki először segíti le
kedveséről a kabátot. Még most sem érted? Jaj, de mamlasz vagy! Mit szólnál egy falathoz
ebből a gusztusos kacsacombból, isteni, kóstold csak meg. Így ni, és most nyisd ki szépen
a szád! – Te szörnyeteg! Jóságos isten, most meg a többieket lesi, nem látják-e, hogy kap
egy falatot a villámról. Ne félj, te elveszett fiú, nem hozok rád szégyent. De tényleg
szerencsétlen flótás vagy, ha még élvezni se tudsz mások engedélye nélkül.
Az előbbi jelenetet, amikor komolyan és félelmetesen meredtek rám ezek a szemek,
egyre valótlanabbnak és hihetetlenebbnek éreztem. Hermina olyan volt, mint maga az élet:
kiszámíthatatlan, örökös pillanat. Evés közben a kacsacombnak, a salátának, a tartárnak és
a likőrnek szentelte minden figyelmét, az étkezés volt örömének, ítéletének, minden
szavának és képzeletének tárgya. Amikor a tányérokat elvitték, új fejezet kezdődött. Ez a
nő úgy átlátott rajtam, mint a szitán, úgy tűnt, hogy jobban ismeri az életet a bölcseknél,
olyan művészettel mozgott a gyermeki létben, a pillanat apró életjátékaiban, hogy azonnal
a tanítványává szegődtem. Akár mélységes bölcsesség, akár primitív naivitás volt, nem
árthatott annak az élet, aki ennyire a pillanatnak, ennyire a jelenben tudott élni, és bájosan
féltett, tisztelt minden útszéli virágot, minden játszi, mulandó értéket. Saját halálát kívánó,
álmodozó bolond lett volna ez a falánk, pajkos-ínyenc, virgonc gyerek, avagy józan
számító, aki hideg szívvel kitervelte, hogy a rabszolgájává tesz? Nem, ez képtelenségnek
tűnt. Egyszerűen csak átadta magát a pillanatnak, s ahogy a bolondos ötletek előtt, úgy a
lélek sötét bugyraiból feltörő borzalmak előtt is kitárta a szívét, és szabadjára engedte
őket.
 Úgy tűnt, hogy Hermina, akivel aznap találkoztam életemben másodszor, mindent tud
rólam, és nem lehetnek titkaim előtte. Lehet, hogy szellemi életemet nem értené meg
teljesen; kapcsolatomat a zenével, Goethével, Novalisszal vagy Baudelaire-rel talán nem
tudná fölfogni – ámbár nem biztos, sőt valószínűleg ez sem okozna neki gondot. Na és, ha
mégsem – ugyan, hisz mi maradt meg „szellemi életemből”? Darabokra tört, értelmetlenné
vált. Abban viszont nem kételkedtem, hogy legszemélyesebb problémáimat és gondjaimat
kivétel nélkül megérti. Nemsokára elbeszélgetünk a pusztai farkasról, a traktátusról és
másról, amit idáig csak én ismertem, és nem osztottam meg senkivel. Nem tudtam
ellenállni a kísértésnek, és nyomban belevágtam.
– Hermina – törtem meg a csendet –, a minap furcsa dolog történt velem. Egy idegen a
kezembe nyomott egy kis könyvet, afféle vásári ponyvát. Rólam szól, töviről hegyire az én
történetem. Mit szólsz hozzá, nem különös?
– Mi a címe? – kérdezte.
– A pusztai farkas traktátusa.
– Ó, pusztai farkas, nagyszerű! Csak nem te vagy ez a pusztai farkas? Ne tréfálj!
– Eszemben sincs, bizony én vagyok ez a félig ember, félig farkas lény, legalábbis azt
képzelem.
Nem felelt. A szememet fürkészte, aztán a kezemet figyelte, tekintetében, ábrázatában
egy pillanatra újra megjelent az előbbi halálos komolyság, sötét szenvedély. Ügy éreztem,
kitaláltam a gondolatát: vajon eléggé farkas vagyok-e, hogy végrehajtsam „utolsó
parancsát”.
– Képzelődés – felelte ismét vidáman –, vagy költészet, ha úgy tetszik. Persze van
benne némi igazság. Most nem vagy farkas, de a múltkor, amikor, mint egy holdlakó,
megjelentél a Fekete Sasban, fenevad voltál, épp ez tetszett meg benned.
Elhallgatott. Hirtelen eszébe jutott valami, és döbbenten így szólt:
– Fenevad, ragadozó, milyen ostoba szavak! Hogyan beszélhetünk így az állatokról.
Sokszor szörnyetegek ugyan, de mégis sokkal igazabbak az embereknél.
– Igazabbak? Hát ezt meg hogy érted?
– Ha megnézel egy állatot, egy kutyát, macskát, madarat vagy egy kecses nagyvadat az
állatkertben, például egy pumát vagy egy zsiráfot, rögtön észreveszed rajta, hogy igaz;
nem jön zavarba, mindig tudja, mit csináljon, hogyan viselkedjék. Nem hízeleg, tetszeleg.
Nem komédiázik. Olyan, amilyen, mint a kövek, a virágok vagy a csillagok az égbolton.
Érted?
Igen, megértettem.
– Az állatok – folytatta – többnyire szomorúak. És ha az ember nagyon szomorú, na
nem fogfájás miatt, vagy azért, mert elvesztette a pénztárcáját, hanem mert megérzi a
valóságot, az egész életet, akkor hasonlít egy kicsit az állatokhoz, szomorú, de igazabb és
szebb, mint máskor. Amikor először megláttalak, te is ilyen voltál, pusztai farkas.
– És mit szólsz a könyvhöz, Hermina, ami rólam szól?
– Nem szeretem örökké törni a fejem. Add ide, aztán majd megbeszéljük egyszer.
Illetve jobban örülnék olyan könyveknek, amelyeket te írtál.
Kávét rendelt, fesztelennek és szórakozottnak tűnt, egyszer csak felragyogott az arca,
mintha megtalálta volna a választ.
– Megvan – kiáltott fel vidáman –, rájöttem végre!
– Mire jöttél rá?
– Egész idő alatt a foxtrott járt az eszemben. Mondd, van egy szobád, ahol néha
táncolhatnánk egy kicsit? Nem baj, ha kicsi, az a lényeg, hogy ne lakjanak alatta, és ne
jöjjenek föl panaszkodni, hogy reng a mennyezet. Pompás! Akkor otthon is megtanulhatsz
táncolni.
– Igen – feleltem gyámoltalanul –, nagyszerű. De azt hittem, hogy zene is kell hozzá.
 – Hát persze. Figyelj ide, a zenét megveszed, nem kerül többe, mint a tánctanfolyam.
Tanárnőre sem kell költened, majd én foglalkozom veled. Annyit zenélünk, amennyit
akarunk, ráadásul a gramofon is megmarad.
– A gramofon?
– Igen. Veszel egy kis masinát, néhány tánclemezt…
– Káprázatos – ujjongtam –, ha megtanítasz táncolni, a honorárium fejében megkapod a
gramofont. Áll az alku?
Határozottan beszéltem, de nem őszinte lelkesedéssel. Könyvekkel zsúfolt
dolgozószobámat nem tudtam elképzelni egy efféle, korántsem rokonszenves készülékkel,
ráadásul a tánccal szemben is bőven akadtak fenntartásaim. Néha meg lehetne próbálni,
gondoltam, bár meggyőződésem szerint túlságosan öreg és merev voltam a
tánctanuláshoz. Ez az ajánlat viszont úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, minden
porcikám berzenkedett, az öreg, kényes zenebarát lázadozott a gramofon, a dzsessz, a
modern tánczene ellen. Az égvilágon senki nem követelhette tőlem, hogy szobámban, a
szellem remetelakjában, hajlékomban, Novalis és Jean Paul társaságában amerikai
tánczene ütemére ugráljak. De nem akárki kérte, hanem Hermina, ő parancsolt. Én pedig
engedelmeskedtem. Vakon engedelmeskedtem.
Másnap délután egy kávéházban találkoztunk. Hermina már várt rám. Teázott és
mosolyogva felém nyújtott egy újságot, felfedezte benne a nevemet. Hazám egyik uszító
lapja volt, néha bemocskolták benne a nevemet. A háborúban elleneztem a vérontást,
később higgadtságra, türelemre, emberségre és önkritikára intettem, és védekeztem a
napról napra erősödő, egyre esztelenebb és féktelenebb nacionalista hecckampány ellen.
Tehát egy újabb kirohanás, a szerkesztő bizonyára a hasonszőrű újságokból lopkodta össze
a javát. Köztudott, hogy az elévült ideológiák védelmezői a legrosszabb, legaljasabb és
leglelkiismeretlenebb írók. Hermina megtudta a cikkből, hogy Harry Haller kártékony,
hazafiatlan gazember, s nem csoda, ha a haza csak sínylődik, amíg megtűri az efféle
árulókat és ilyesfajta gondolatokat, és az ifjúságot érzelmes humanitásra nevelik ahelyett,
hogy harcos bosszúra ösztökélnék az ősellenséggel szemben.
– Te vagy? – bökött a nevemre Hermina. – Nem bosszant, Harry, hogy ennyi ellenséget
szereztél magadnak?
Elolvastam néhány sort, a szokásos volt; évek óta minden sorát ismertem az egy
kaptafára írott gyalázkodásoknak.
– Nem – feleltem –, már megszoktam. Néhányszor elmondtam már a véleményemet: a
népek és az egyes emberek is a „ki a bűnös” hazug politikai kérdésével kábítják magukat
ahelyett, hogy fel tennék maguknak a kérdést, mennyiben vétkesek saját hibáik,
mulasztásaik és rossz szokásaik miatt a háború kitörésében és a világ egyéb
nyomorúságában; csak így kerülhetnénk el a következő háborút. És ez megbocsáthatatlan
bűn, mert a császár, a tábornokok, az iparmágnások, a politikusok és az újságok
természetesen tökéletesen vétlenek – ők az égvilágon semmiről nem tehetnek, nem
bűnösök! Ha nem hevernének lemészárolt embermilliók a sírban, még el is hihetnénk,
hogy a világon minden nagyon szép és jó. Nem, ma már hidegen hagynak ezek a cikkek,
de azért sokszor elszomorodom. Honfitársaim kétharmada olvassa ezeket a lapokat,
hallgatja ezt a hangot reggel és este, mindennap puhítják, figyelmeztetik, uszítják, vadítják
és lázítják a népet, hogy végül a mostaninál sokkal borzalmasabb háborúba sodorják.
Bárki könnyedén megértené ezt, ugyanerre az eredményre jutna, ha csak egyetlen órányit
eltöprengene. Csakhogy az emberek nem hajlandók gondolkozni, nem akarják elkerülni a
háborút, megkímélni magukat és gyerekeiket az elkövetkező milliós öldökléstől, ha csak a
kisujjukat is mozdítaniuk kell érte. Egy órát gondolkozni, befelé fordulni, megkérdezni
önmagunktól: mi az én részem és vétkem ebben a káoszban és gonoszságban – hát erre
bizony senki sem szánja el magát! A világ visszazökken a régi kerékvágásba, és közben
milliók a következő háború útját egyengetik. Amióta rájöttem erre, tehetetlen és
reményvesztett vagyok, nincs „hazám”, eszményem, mert a haza s minden eszmény
kulissza csupán a mészárlást előkészítő urak számára. Semmi értelme az emberi
gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi
gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés
záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül. Hermina
megértően hallgatott.
– Igen – szólalt meg végül –, igazad van. Háború megint lesz, ezt újságok nélkül is
tudjuk. Kesereghetünk, de semmi értelme. Olyan, mintha azért búslakodnánk, hogy
meghalunk, bárhogyan hadakozunk is ellene. Kedves Harry, szép, nemes, csodálatos és
tiszteletre méltó küzdeni a halál és a háború ellen, bár csupán reménytelen szélmalomharc.
– Talán igazad van – kiáltottam izgatottan –, s bár igaz, hogy hiábavaló és hiú minden
törekvésünk, hisz úgyis meghalunk, de ez értelmetlen sivataggá változtatja az életünket.
Lökjünk el magunktól mindent, mondjunk le a szellemről, törekvéseinkről, a
humanitásról, hogy a becsvágy és a pénz dirigáljon, és egy pohár sör mellett várjuk ki a
következő mozgósítást?
Hermina furcsa pillantást vetett rám. Pajkos, gunyoros, huncut, baráti-cinkos, mégis
súlyos, bölcs, halálosan komoly volt a tekintete!
– Nem – felelte anyáskodón. – A te életed akkor sem lesz értelmetlen és sivár, ha
tudod, hogy szélmalomharcot vívsz. Akkor lenne igazán sivár, ha azt hinnéd, hogy a jót és
az eszményit, amiért küzdesz, el is kell érned. Vagy netán az eszmények arra valók, hogy
megvalósítsuk őket? S vajon azért élünk-e, hogy megszüntessük a halált? Nem, hanem
azért, hogy féljük és azután megszeressük, ezért izzik csöppnyi életünk néha olyan
gyönyörűen. Gyerek vagy, Harry. Fogadj szót szépen és gyere, rengeteg tennivalónk lesz
még ma. Mára felejtsük el a háborút meg az újságokat. Rendben?
Készséggel csatlakoztam hozzá.
Első közös sétánkon a városban egy zeneboltba mentünk. Gramofonokat nézegettünk;
felnyitottuk, lecsuktuk a fedelüket, kipróbáltuk őket, és amikor találtunk egy csinos kis
készüléket, amely éppen megfelelt, azonnal meg akartam venni, de Hermina körül akart
nézni máshol is. Lebeszélt a vételről, és elmentünk egy másik üzletbe, ahol szintén
végigmustrálgattuk és meghallgattuk az összes típusú és méretű készüléket, a
legdrágábbtól a legolcsóbbig, és csak azután egyezett bele, hogy visszamenjünk az első
boltba és megvegyük a kiszemelt gramofont.
– Hát, ezt egyszerűbben is elintézhettük volna.
– Gondolod? És ha holnap megláttuk volna ugyanezt a készüléket egy másik üzletben
húsz frankkal olcsóbbért? Különben is, a vásárlás élvezet, és az élvezetről nem szabad
lemondani. Sokat kell még tanulnod.
A készüléket egy kifutófiú hozta utánunk a lakásomra.
Hermina tüzetesen szemügyre vette a nappalit, megdicsérte a kályhát és a díványt,
kipróbálta a székeket, könyveket vett a kezébe, és hosszasan nézegette szeretőm képét. A
gramofonnak egy komódon találtunk helyet a könyvhalmazok között. Aztán elkezdődött a
táncóra. Hermina feltett egy foxtrottlemezt, bemutatta az első lépéseket, megfogta a
kezemet és vezetett. Engedelmesen botladoztam az oldalán, nekimentem a széknek,
figyeltem az utasításait, de nem értettem, ráléptem a lábára – készségesen ügyetlenkedtem
mellette. A második szám után a díványra vetette magát és hahotára fakadt.
– Istenem, olyan merev vagy, mint egy fatuskó! Lazán mozogj, mintha sétálnál! Ne
erőlködj! Máris megizzadtál? Nem bánom, pihenjünk egy kicsit! Ha megtanulsz táncolni,
olyan könnyedén fog menni, mint a gondolkodás. Márpedig táncolni sokkal egyszerűbben
megtanulhatsz, mint gondolkodni. Ezután legalább nem jössz ki a sodrodból, amiért az
emberek nem akarnak gondolkodni, és inkább árulónak bélyegzik Haller urat, és ölbe tett
kézzel várják a következő háborút.
Amikor Hermina egy óra múlva elment, biztatott, hogy legközelebb jobban fog menni.
Nem hittem neki, ostoba és ügyetlen voltam, és ettől halálosan elszomorodtam, úgy
éreztem, semmit sem tanultam, és nem áltattam magam, hogy valaha is megtanulok
táncolni. Hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek nélkülözhetetlenek a tánchoz:
jókedv, ártatlanság, könnyedség és lendület. Hát igen, tudtam én ezt előre.
De a következő alkalommal tényleg jobban ment, sőt szinte élveztem. Az óra végén
Hermina kijelentette, hogy a foxtrott-tal végeztünk. Amikor azonban közölte, hogy
másnap elmehetünk táncolni, megrémültem és hevesen tiltakoztam. Hűvösen
emlékeztetett fogadalmamra, és másnapra a Hotel Balances-ba rendelt teára.
Este otthon maradtam. Olvasni próbáltam, de nem ment. Féltem a következő naptól;
beleborzongtam a gondolatba, hogy öreg, félénk, érzékeny különc létemre nemcsak
elmegyek egy sivár, modern zenés teázóba és tánclokálba, hanem mint parkett-táncos is
fellépek az idegen publikum előtt, pedig nem is konyítok a tánchoz. Nem tagadom,
mulattam magamon, amikor csöndes dolgozószobámban fölhúztam a gramofont, és
dallamára zokniban, nesztelenül gyakoroltam a foxot.
A Hotel Balances-ban kis zenekar játszott, teát és whiskyt szolgáltak fel. Herminát
megpróbáltam levenni a lábáról, süteménnyel kínáltam, meghívtam egy üveg borra, de
nem engedett.
– Nem szórakozni jöttünk, hanem táncolni.
Kétszer-háromszor is fel kellett kérnem. Közben megismertem a szaxofonost, sötét
bőrű, spanyol vagy dél-amerikai, szép fiatalember volt. Hermina szerint a világ összes
hangszerén játszott és minden nyelven beszélt. Úgy tűnt, a senor közelebbről ismeri
Herminát, sőt bizalmas viszonyban vannak. Két különböző méretű szaxofon volt előtte,
felváltva játszott rajtuk, és közben izzó, fekete szemét élvezettel legeltette a táncosokon.
Meglepve tapasztaltam, hogy féltékeny vagyok a csinos, ártatlan zenészre: na nem
szerelmi féltékenységet éreztem, hisz nem voltam szerelmes Herminába, inkább csak
valamilyen szellemi vagy baráti féltékenység volt ez, a muzsikust ugyanis nem tartottam
érdemesnek arra az érdeklődésre, szembeszökő megkülönböztetésre, mi több, tiszteletre,
amellyel Hermina kitüntette. Fura alakokkal ismerkedsz itt össze, gondoltam kedvetlenül.
Herminát sokan felkérték, ilyenkor egyedül üldögéltem teám mellett, és hallgattam a
zenét, jóllehet ezt a fajta zenét idáig ki nem állhattam. Úristen, gondoltam, ebben a
társaságban kellene bennfentesen, otthonosan mozognom, csavargók, élvhajhászok,
márványasztalok, dzsessz, kokottok, kereskedelmi utazók primitív klisévilágában! De hisz
eddig utáltam, megvetettem, elkerültem és iszonyodtam tőle! Kiábrándultan kortyolgattam
teámat, és a félvilági tömegbe bámultam. Egyszer csak két szép lányra lettem figyelmes,
ügyesen táncoltak, csodálattal és irigykedve néztem őket, ahogy könnyedén, kecsesen,
vidáman és magabiztosan tovalejtenek.
Ekkor megjelent Hermina és lehordott. Nem azért vagyok itt, korholt, hogy az orromat
lógassam és az asztalnál gubbasszak, szedjem össze magam végre és táncoljak. Hogyan
táncolhatnék, ha nem ismerek senkit? Nem is kell. Vagy talán egy lány sem tetszik?
Az előbbi két lány közül a csinosabb véletlenül a közelünkben álldogált, megmutattam
Herminának; bámulatos volt csinos bársonyszoknyájában, rövid, dús, szőke hajával, telt
asszonyos karjával. Hermina ragaszkodott hozzá, hogy azonnal felkérjem. Kétségbeesve
ellenkeztem.
– Képtelenség – hebegtem szomorúan. – Még ha csinos, fiatal fickó volnék! De így,
merev, totyakos vénember létemre, ráadásul még táncolni se tudok – kinevet.
Hermina megvetően végigmért.
 – Na, és ha én nevetlek ki, azzal nem törődsz? Gyáva vagy! Ha érdekel egy lány,
számolnod kell vele, hogy esetleg kikosaraz: ha nem kockáztatsz, nem is nyerhetsz.
Gyerünk, indulj már, legfeljebb kacag rajtad, különben nem hiszem el, hogy szót fogadsz.
Hermina nem tágított. Zavartan felálltam, és épp felcsendült a zene, amikor a szép
lányhoz léptem.
– Foglalt vagyok – felelte, és közben eleven, nagy szemével kíváncsian méregetett –,
de a partnerem a bárban maradt. Na, jöjjön.
Átöleltem, s miközben az első lépések alatt sem ocsúdtam fel az ámulatból, hogy nem
utasított vissza, felmérte tánctudásomat, és átvette a vezetést. Csodálatosan táncolt,
magával ragadott, néhány pillanatra teljesen megfeledkeztem a kötelességemről és a
szabályokról, s csak siklottam az oldalán, éreztem kemény csípőjét, rugalmas, gyors
térdét, fiatal, ragyogó arcába néztem és bevallottam, hogy először táncolok életemben.
Mosolyogva bátorított, bámulatos érzékenységgel viszonozta szenvedélyes pillantásaimat
és bókjaimat, nem szavakkal, hanem elbűvölő, gyöngéd mozdulatokkal, melyek közelebb
hoztak bennünket egymáshoz, és egyre jobban felizgattak. Jobb kezemet határozottan a
csípőjén tartottam, boldogan és önfeledten követtem lábának, karjának, vallanak minden
rezzenését, és csodálkoztam, hogy egyszer sem léptem a lábára; amikor véget ért a zene,
megálltunk és tapsoltunk, amíg a zenekar újra rázendített, és én lelkesen, szerelmesen és
áhítatosan újra átadtam magam a szertartásnak.
A szám végén – a zenészek ezúttal sokkal hamarabb abbahagyták – a szép bársonylány
visszavonult, és egyszerre csak Hermina állt mellettem, aki egy pillanatra sem vette le
rólunk a szemét.
– Hát észrevetted? – nevetett elismerően. – Felfedezted, hogy a női lábat nem fából
faragták? Végre, gratulálok! A foxszal, hál’ istennek, végeztünk, holnap elkezdjük a
bosztont, és három hét múlva elmegyünk az álarcosbálba, a Glóbusba. Szünet következett,
épp hogy leültünk, föltűnt a csinos, fiatal szaxofonos Pablo, biccentett és letelepedett
Hermina mellé. Ügy láttam, jó barátok. Bevallom, eleinte idegenkedtem ettől az
úriembertől. Szép volt, nem tagadom; magas, szép arcú, más előnyös tulajdonságát
azonban nem fedeztem fel. Na, és a nyelvismerete! Mindössze néhány szót ismételgetett,
olyanokat, hogy „kérem”, „köszönöm”, „igen”, „bizonyára”, „halló” – ezeket kétségkívül
több nyelven. Nem, senor Pablo nem beszélt sokat, a csinos caballero szemlátomást
nemigen használta a fejét. Fújta szaxofonját a zenekarban, ehhez értett, hivatását láthatóan
szeretettel és szenvedéllyel űzte, zenélés közben időnként összecsapta a tenyerét, vagy
másképpen tört ki belőle a szenvedély; például harsányan énekelve efféle hangokat
hallatott: „ó-ó-ó, ha-ha, halló!” Ezenkívül bizonyára csak azért született, hogy szép
legyen, kedveljék a nők, a legdivatosabb gallérokat és nyakkendőket hordja, és számtalan
gyűrűt viseljen. Amíg velünk volt, szótlanul ült, néha ránk mosolygott, a karórájára
pillantott, és ügyes mozdulatokkal cigarettát sodort. Szép, sötét szeme, göndör, fekete haja
nem árulkodott romantikáról, gondokról, gondolatokról – ez az egzotikus, gyönyörű
félisten közelebbről nézve nem volt más, mint egy elégedett, kissé elkényeztetett, kellemes
modorú fiú. Kérdezgettem a hangszeréről és a dzsesszben előforduló hangszínekről,
láthatta, hogy régi zenerajongóval és – értővel áll szemben. De nem izgatta, ártatlan
mosollyal átnézett rajtam, és nem törődött vele, hogy iránta, illetve Hermina iránt táplált
udvariasságból a dzsessz zeneelméleti
 igazolásán fáradoztam; úgy tűnt, halvány sejtelme sincs róla, hogy a dzsesszen kívül
másfajta zene is létezik. Kedves és illedelmes volt, barátságosan mosolygott nagy, üres
szeme, és egyetlenegy közös vonást sem fedeztem fel közöttünk, ellentétes földrészekről
jöttünk, nyelveinkben nem szerepeltek közös szavak, nekem nem volt fontos és szent, amit
ő annak gondolt. (Hermina később elmondott egy különös esetet. Beszélgetésünk után
Pablo azt tanácsolta neki, hogy nagyon figyeljen rám, mert végtelenül boldogtalan vagyok.
És amikor Hermina megkérdezte tőle, miből gondolja, ezt felelte: „Szegény, szerencsétlen
fickó. Nézd csak meg a szemét. Nem tud mosolyogni.”)
Amikor a fekete szemű fiú távozott, és a zene újra megszólalt, Hermina felállt.
– Ha van kedved, Harry, táncolhatunk. Oldottan, felszabadultan táncoltam vele, még ha
nem is annyira, mint a másik lánnyal. Vezettem, olyan finoman és lágyan igazodott
hozzám, mint egy virágszirom, benne is fölleltem és megéreztem minden közeledő és
elillanó szépséget, nő- és szerelemillatot árasztott ő is, tánca nemének szép, csalogató
dalát dalolta lágyan és bensőségesen, mégsem tudtam teljesen felszabadulni, vidáman
válaszolni, és önfeledten feloldódni. Hermina túlságosan közel állt hozzám, a társam,
húgom, fajtám volt, hasonlított rám és Hermannra, ifjúkori, rajongó költőbarátomra,
meditációim és kicsapongásaim tüzes társára.
– Tudom – mondta később, amikor megemlítettem neki –, tudom. Egyszer úgyis
magamba bolondítalak, de még ráérünk. Egyelőre még csak társak vagyunk, és reméljük,
hogy barátok leszünk, miután egymásra találtunk. Tanulni akarunk egymástól és játszani.
Én bevezetlek kis színházamba, megtanítalak a táncra, jókedvre és bohóságra, te pedig
feltárod a gondolataidat és tudásodat.
– Ó, Hermina, mit mutathatnék én neked, amikor sokkal okosabb vagy nálam? Milyen
különös lány vagy! Mindenben megértesz, és előttem jársz. Mit is jelenthetek én neked?
Nem untatlak?
Homályos szemmel a földre meredt.
– Nem szeretem, amikor így beszélsz. Gondolj arra az estére, amikor megsemmisülten,
reményvesztetten menekültél szenvedéseid elől, és belém botlottál, aztán társak lettünk!
Mit gondolsz, miért ismertem rád és értettelek meg?
– Miért, Hermina, kérlek, áruld el!
– Mert olyan vagyok, mint te. Magányos, és éppúgy nem tudom szeretni és komolyan
venni az életet, az embereket, önmagamat, mint te. Mindig élnek olyanok, akik a csúcsra
törnek, és képtelenek beletörődni ebbe a silány és durva életbe.
– Hermina, Hermina – kiáltottam fel álmélkodva. – Megértettelek, testvérem, nálam
jobban senki sem érthet. És mégis talány vagy számomra. Játszi könnyedséggel mozogsz
az életben, csodálatos tisztelettel fogadod apró adományait és az élvezeteket, életművész
vagy. És mégis szenvedsz az élettől és kétségbeesel?
– Nem esem kétségbe, Harry. De szenvedek, épp eleget szenvedtem már idáig is.
Csodálkozol, hogy boldogtalan vagyok, bár tudok táncolni, és kiismerem magam az élet
felszínén? Én viszont azon csodálkozom, barátom, hogy kiábrándultál az életből, holott
ismered legszebb és legmélyebb titkait, a szellem, a művészet, a gondolkodás birodalmát!
Ezért vonzzuk egymást és vagyunk testvérek. Megtanítalak táncolni, játszani és nevetni,
mégsem leszel elégedett. Te pedig megtanítasz a gondolkodásra, tudásra, de én sem leszek
elégedett. Tudod, hogy mindketten az ördög gyermekei vagyunk?
– Igen. Az ördög a szellem, s mi boldogtalan gyermekei vagyunk. Kihullottunk a
természetből és az űrben lebegünk. Eszembe jutott valami. Emlékszel, amikor a pusztai
farkas traktátusáról beszéltem? Azt írja valahol, hogy a két lélek, két személyiség csak
Harry képzeletében él. Valójában minden embernek sok, számtalan lelke van.
 – Fantasztikus! – kiáltott fel Hermina. – A szellemiség például az élet apró játékainak
rovására óriássá növekedett benned. Harry, a gondolkodó százéves, a táncos viszont
csecsemő. És most ezt a Harryt fogjuk butácska, satnya fivérével együtt nevelgetni.
Hermina rám mosolygott, aztán csöndesen, megváltozott hangon így szólt:
– Tetszett Maria?
– Maria?
– A lány, akivel táncoltál. Szép, gyönyörű szép. Ha nem tévedek, elcsavarta a fejed.
– Ismered?
– Hát persze, jóban vagyunk. Érdekel?
–Tetszik, és örülök, hogy megértő volt tánc közben.
– Ez minden? Udvarolj neki, Harry. Elragadó teremtés, bámulatosan táncol, különben
is beleszerettél. Szerintem sikerül meghódítanod.
– Nem akarom meghódítani.
– Miért füllentesz? Tudom, hogy van egy szeretőd, akivel félévenként találkozol, aztán
összevesztek. Igazán szép, hogy nem akarod megcsalni fura barátnődet, de ne haragudj,
nem tudlak komolyan venni! Egyébként azt gyanítom, hogy halálosan komolyan fogod fel
a szerelmet. Persze a te dolgod, rád tartozik, semmi közöm hozzá, ha eszményíted a
szerelmet. Arról viszont nekem kell gondoskodnom, hogy jobban elsajátítsd az élet apró,
könnyed fogásait és játékait; a tanítód vagyok, és jobb mestered leszek, mint eszményi
szerelmed, mérget vehetsz rá! Rád férne, pusztai farkas, hogy végre megoszd az ágyadat
egy csinos lánnyal.
– Hermina – háborogtam meggyötörten –, nézz rám, vénember vagyok!
– Kisfiú vagy. Kényelemből nem tanultál meg táncolni, majdnem végleg elkéstél, és
ahhoz is lusta voltál, hogy szeretni megtanulj. Barátocskám, nem kétlem, hogy kiválóan
értesz az eszményi szerelemhez, minden elismerésem! De most majd megtanulsz egy
kicsit szokványosán, emberi módon szeretni. A kezdetén túljutottál, lassan bálba is
elengedhetlek. Előbb azonban megtanulsz bosztonozni, holnap elkezdjük. Háromkor
felmegyek hozzád. Egyébként hogy tetszik a zene?
– Kitűnő.
 – Látod, máris tanultál valamit, nem fecséreltük el az időt. Eddig utáltad a tánczenét
meg a dzsesszt, nem érezted elég komolynak és mélynek, de végre rájöttél, hogy nem is
szabad komolyan venni, anélkül is lehet kedves, elragadó. Különben Pablo nélkül fabatkát
sem ér a zenekar. Ő irányítja, ő hozza tűzbe a többieket.

Ahogy a gramofon megmérgezte dolgozószobám aszketikus szellemiségét, ahogy az

amerikai táncok idegenül, bántón, megsemmisítőn betörtek művelt zenei világomba, úgy
zúzták be a rettegett, bomlasztó újdonságok minden oldalról élesen körülhatárolt,
szigorúan zárt életem falát. Igaza volt a pusztai farkas traktátusának és Herminának az
ezer lélekről szóló tannal, a régiek mellett nap mint nap új lelkek törtek a felszínre;
követelőztek, zajongtak, olyan tisztán láttam, hogy eddigi személyiségem agyrém volt,
mintha képet tartottam volna a kezemben. Csak kevés olyan képességet és hajlamot
fejlesztettem ki magamban, amely véletlenül erősebb volt a többinél, s egy olyan Harry
képét festettem meg és éltem, aki végtelenül kifinomult irodalom-, zene- és filozófia-
szakértőnek bizonyult; személyem többi része – képességek, ösztönök és törekvések
káosza – nyomasztott, ezért pusztai farkasnak neveztem.
Egyébként szabadulásom ettől az agyrémtől, személyiségemnek e felbomlása nem
bizonyult kellemes, szórakoztató kalandnak, ellenkezőleg, sokszor szinte elviselhetetlen
kínokkal járt. A gramofon hangja gyakorta egyenesen sátáninak hatott ebben a más
hangokhoz szokott környezetben. Néha, amikor egy divatos étteremben világfik és
szélhámosok között jártam a onestepet, úgy éreztem, elárultam mindazt, amit korábban
szentként tiszteltem. Ha Hermina akár csak egyetlen hétre magamra hagyott volna,
nyomban hátat fordítok ezeknek a fárasztó és nevetséges világfi-próbálkozásoknak. Ő
azonban mindig mellettem volt; látott, vezetett, vigyázott rám és ítélkezett, még ha nem
találkoztunk is mindennap – a lázongás és menekülés dühödt jeleit mosolyogva olvasta ki
a szememből.
A korábban személyiségemnek nevezett őrület fokozatos lerombolásával azt is
megértettem, hogy a végső elkeseredés ellenére is miért rettegtem a haláltól, és arra is
kezdtem rájönni, hogy a förtelmes és szégyenletes halálfélelem polgári létemből fakadt. A
korábbi Haller úr, a tehetséges író, Mozart és Goethe ismerője, a művészet metafizikájáról,
a zseniről és a tragikumról, valamint a humanitásról szóló élvezetes értekezések szerzője,
a búskomor remete, könyvekkel zsúfolt cellájában lassanként az önkritika foglyává vált, és
bizony sohasem adott magának igazat. A tehetséges és figyelemre méltó Haller úr észről
és humanitásról papolt, kikelt az embertelen háború ellen, de azért magát nem állíttatta
falhoz és lövette agyon a háborúban, holott ezt kellett volna tennie, ha következetesen
gondolkodik. Inkább alkalmazkodott; no persze végtelenül tisztességes és természetesen
nemes alkut kötött. A hatalom és a kizsákmányolás ellen is lázongott,
közben meg iparvállalatok által kibocsátott értékpapírokat őrzött a bankban, kamatait
pedig lelkiismeret-furdalás nélkül fogyasztgatta. Életének minden területén így lavírozott.
Haller lényegében burzsoá maradt, bármilyen megkapóan alakította is az idealista, a
világmegvető, a szenvedő remete vagy a dörgedező próféta szerepét – megvetette a
Hermináéhoz hasonló életeket, dühöngött az éttermekben eldorbézolt éjszakák és
elkótyavetyélt pénz miatt, furdalta a lelkiismeret, dehogy vágyott immár szabadulásra és
beteljesülésre, ellenkezőleg: visszasírta azokat a kényelmes időket, amikor szellemi
játszadozásokkal örömet és hírnevet szerzett magának. Ugyanígy vágyakoztak az általa
megvetett és kigúnyolt újságolvasók is a háború előtti eszményi korba, mert vágyakozni
sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot. Az ördögbe
is ezzel az undorító Hallerrel! Mégis ragaszkodtam hozzá, pontosabban felszakadozó
lárvájához, ahogyan kacérkodott a szellemivel, miközben a polgár irtózott mindenféle
zűrzavartól és véletlentől (a halált is káosznak képzelte), gúnyosan és irigykedve
hasonlítottam össze az alakuló új Harryt, a félénk és nevetségesen dilettáns
parkettbajnokot az egykori hazug, eszményi Harryval, akiben az új Harry már felfedezte
azokat a végzetes vonásokat, amelyek a professzoros Goethe-arcképben korábban
idegesítették. A régi Harry is ilyen polgári szemmel idealizált Goethe volt, a szellem
nemes tekintetű hőse, briliánsként ragyogott a szellemiségtől és a humánumtól, szinte
könnybe lábadt a szeme, ha erre a fennkölt szellemiségre gondolt. Vigye el az ördög!
Csúful megtépázták a kecses képet, az eszményi Haller úr darabokra tört. Olyan volt, mint
egy megtépázott méltóságos úr, akinek haramiák látták el a baját – jobban tenné, ha nem
feszítene még mindig rongyaiban, nem siránkozna szánalmasan elveszett méltósága után,
hanem mielőbb beletanulna az ágrólszakadtak szerepébe.
Egyre gyakrabban találkoztam Pablóval, a zenésszel, a róla alkotott véleményem
fokozatosan megváltozott, már csak azért is, mert Hermina rajongott érte, és lázasan
kereste a társaságát. Pablót eleinte jópofa senkinek, hiú kis szépfiúnak, önelégült,
gondtalan gyereknek képzeltem, aki lelkesen fújja trombitáját, és néhány dicsérő szóval
vagy csokoládéval elintézhető. Pablót persze nem érdekelte a véleményem, rá se
hederített, zenei eszmefuttatásaimra se reagált. Udvariasan, barátságosan, mosolyogva
meghallgatott, de nemigen válaszolt. Azt hiszem, azért mégiscsak sikerült magamra
vonnom a figyelmét, ugyanis szemlátomást szerette volna kivívni a tetszésemet, és
mindenáron biztosítani akart jóindulatáról. Egyszer egy meddő társalgás közben
felidegesített. Már-már elragadtattam magam. És ekkor döbbenten, szomorú szemmel rám
nézett, megfogta bal kezemet, megsimogatott, aztán elővett egy aranyozott
tubákosszelencét, elém tartotta, és azt mondta, a tubáktól lehiggadok. Kérdő pillantást
vetettem Herminára, egyetértőn biccentett, belenyúltam hát a szelencébe, és szippantottam
a porból. Kokain lehetett benne, mert valóban megnyugtatott, felüdített. Hermina később
elmondta, hogy Pablónak sok ilyen szere van, rejtélyes úton szerzi be, mesterien keveri,
adagolja őket, és néha megkínálja a barátait – ezek csillapítják a fájdalmakat, elősegítik az
alvást, szép álmokat idéznek elő, vidám, szerelmes lesz tőlük az ember.
Egy napon a rakpart közelében összefutottam Pablóval. Szó nélkül mellém szegődött.
Ekkor végre sikerült megoldanom a nyelvét.
– Pablo úr – törtem meg a csendet, miközben ő vékony, ezüstnyelű, fekete sétapálcáját
forgatta az ujjai között –, ön Hermina barátja, és ez felkeltette az érdeklődésemet.
Bevallom, nem könnyű önt szóra bírni. Már többször megpróbáltam a zenére terelni a
szót, kíváncsi lettem volna a véleményére, ellenvetéseire, ítéletére, ön azonban mindig
kitért a válasz elől.
Nyájasan rám mosolygott, de ezúttal nem maradt adós a felelettel. Közönyösen így
szólt:
– Nézze, szerintem semmi értelme a zenéről beszélni. Én legalábbis soha nem beszélek
róla. Mit is mondhatnék bölcs és helytálló megjegyzéseire? Abban, amit elmondott,
tökéletesen igaza van. De, nézze, én nem tudós vagyok, hanem zenész, és nem hinném,
hogy a zenében az számít, igaza van-e az embernek vagy sem. Az igazság, jó ízlés,
műveltség és a többi efféle a zenében nem fontos.
– Lehetséges. De akkor mi számít?
– A zenélés, Haller úr, az, hogy minél többet és minél intenzívebben játsszon az ember!
Ez a lényeg, monsieur. Senkin sem segít, ha betéve tudom Bach és Haydn összes művét,
és elmésen értekezem róluk. De ha fogom a szaxofonomat és eljátszom egy shimmyt, az
emberek ragyognak a boldogságtól, és lehet jó vagy rossz a zene, a lábukba száll, vérükké
válik. Egyedül ez a lényeg. Figyelje meg egyszer a bálteremben az arcokat abban a
pillanatban, amikor egy hosszabb szünet után felhangzik a zene: felcsillannak a szemek,
megrándulnak a lábak, kivirulnak az arcok. Ezért zenél az ember.
 – Elismerem, Pablo úr. De az érzéki zene mellett van szellemi is. A tiszavirág-életű
zenén kívül létezik halhatatlan muzsika is, s ez akkor is él, ha épp nem játsszák. Az ember
ágyban fekve felidézi A varázsfuvola vagy a Máté-passió valamelyik dallamát – zene ez
is, még ha nem szólal is meg fuvolán vagy hegedűn.
– Ez igaz, Haller úr, de a yearninget és a valenciát is sok magányos álmodozó eleveníti
fel éjszakánként, a szegény gépírólány is a legutóbb hallott onestep ütemére veri az
írógépet az irodában. Igaza van minden magányos embernek, nem vitatom el néma
muzsikájukat, akár yearning, akár A varázsfuvola vagy valencia! De honnan veszik
magányos, néma zenéjüket? Tőlünk, muzsikusoktól; mi eljátsszuk, ők meghallgatják,
megpezsdíti a vérüket, és csak ezután gondolnak rá és álmodoznak róla a
hálókamrájukban.
– Egyetértek önnel – feleltem hűvösen. – De képtelenség Mozartot és a legújabb
foxtrottot együtt említeni. Micsoda különbség van az isteni, örök muzsika és az olcsó,
kérészéletű zene között!
Amint Pablo észrevette hangomban az izgatottságot, rögtön barátságosan nézett rám,
kedveskedve megsimogatta a karomat és végtelenül lágyan így szólt:
– Kedves uram, ami a különbséget illeti, bizonyára igaza van. Természetesen semmi
kifogásom az ellen, hogy Mozartot, Haydnt, A varázsfuvolát olyan szintre emelje,
amilyenre csak akarja! Nekem mindegy, nem az én dolgom dönteni a szintekről. Lehet,
hogy Mozartot száz év múlva is játsszák, a valencia pedig esetleg már két év múlva
feledésbe merül, azt hiszem, a döntést rábízhatjuk a jóistenre; mindnyájunk élete az ő
kezében van, a keringőé éppúgy, mint a foxtrotté. Ő igazságosan és helyesen ítélkezik.
Nekünk, zenészeknek azonban arra kell törekednünk, hogy végezzük a dolgunkat, azt
játsszuk, amire vágynak az emberek, és lehetőleg a legjobban, legszebben és
legodaadóbban muzsikáljunk.
Nagyot sóhajtottam, és lemondtam a beszélgetésről. Képtelen voltam Pablo közelébe
férkőzni.

Néha furcsán összekeveredett bennem régi és új, fájdalom és kéj, félelem és öröm.
Egyszer a mennyekben jártam, másszor a pokolban, de általában egyszerre mindkét
helyen. Az öreg és az ifjú Harry hol elkeseredetten veszekedett, hol békességben megfért
egymással. Néha úgy tűnt, mintha az öreg Harry meghalt volna, és végérvényesen a
földben nyugodott volna, de egyszer csak előtermett, parancsolgatott, zsarnokoskodott és
kötözködött; ilyenkor a kis Harry elszégyellte magát, hallgatott és tűrte, hogy sarokba
szorítsák. Máskor viszont ő ragadta torkon az öreget és alaposan megszorongatta –
mennyit nyögtem, tusakodtam a halállal és gondoltam a borotvára ilyenkor.
Gyakran egyszerre csaptak össze a fejem fölött a szenvedés és boldogság hullámai.
Egyik este például, amikor néhány nappal első nyilvános tánckísérletem után a
hálószobámba léptem, leírhatatlan ámulatomra, döbbenetemre, rémületemre és
elragadtatásomra a szépséges Mariát találtam az ágyamban.
Eddig ez volt Hermina legnagyobb meglepetése a számomra. Mert egy pillanatig sem
kételkedtem benne, hogy ő küldte hozzám a paradicsomi madarat. Az estét kivételesen
nem Herminával töltöttem. Egy csodálatos koncerten voltam a székesegyházban. Régi,
egyházi muzsikát hallgattam, szép, fájdalmas kirándulást tettem egykori életembe,
ifjúságom mezeire, az eszményi Harry birodalmába. A magas, gótikus templomban,
melynek hálóboltozata kísérteties elevenséggel imbolygott a gyéren megvilágított falakon,
Buxtehudét, Pachelbelt, Bachot és Haydnt hallgattam, újra a kedves, régi utakat jártam, s
egy Bach-énekesnő fenséges hangját élveztem, aki valaha a barátom volt, és számtalan
káprázatos előadással ajándékozott meg. A régi muzsika végtelen méltósága és szentsége
felidézte bennem ifjúságom csúcsait, elragadtatását és rajongását; szomorúan
elrévedeztem a templom magas karzatán, vendégként egy órára ebben a nemes és boldog
világban, egykori otthonomban. Egy Haydn-duett közben könny szökött a szemembe, de
nem vártam meg a koncert végét, lemondtam a viszontlátásról (ó, hány nagyszerű estét
töltöttem régen koncertek után a művészekkel), kiosontam a székesegyházból, és fáradt
léptekkel poroszkáltam az éjszakai utcákon, néhány étteremben dzsessz-zenekarok
játszották mostani életem melódiáit. Ó, milyen zűrzavaros tébolygássá lett az életem!
Éjjeli sétámon sokáig töprengtem viszonyomon a zenéhez, s ebben a megható és
végzetes kapcsolatban is a német szellemiség sorsát fedeztem fel. A német szellemben,
jobban, mint bármely más népnél, az anyajog, a természethez való ragaszkodás uralkodik
a zene hegemóniájának alakjában. Mi, a szellem emberei, olyan szavak nélküli nyelvről
álmodozunk, amely megformálja a megformálhatatlant, kifejezi a kifejezhetetlent, pedig
jobban tennénk, ha inkább férfiasan küzdenénk ellene, és a szellemre, a logoszra, az észre
hallgatnánk, neki engedelmeskednénk. A szellem német embere mindig hadakozott a
szóval és az ésszel, a zenével kacérkodott, holott minden erejét megfeszítve, hűségesen és
becsületesen a saját hangszerén kellett volna játszania. A német szellem, miközben
többnyire elszalasztottá igazi feladatát, a zenében, e csodálatos, szent
hangképződményben, e bájos érzésekben és hangulatokban tobzódott, amelyek sohasem
törekedtek a megvalósulásra. Mi, a szellem emberei, nem voltunk otthon a valóságban,
idegenként és ellenségként mozogtunk benne, ezért jutott a szellemnek olyan szánalmas
szerep német valóságunkban, történelmünkben, politikánkban és közvéleményünkben.
Sokszor elgondolkoztam ezen, és néha égtem a vágytól, hogy ne csak esztétizáljak és
szellemi iparművészetet űzzek, hanem végre részt vegyek és felelősséggel
tevékenykedjem a valóság alakításában. Vágyam azonban mindig belenyugvásba, a sorsba
való beletörődésbe fulladt. Igazuk van a tábornok és nagyiparos uraknak, mi, „szellemiek”
fabatkát sem érő, fölösleges, valóságtól elrugaszkodott, felelőtlen, sziporkázó, szószátyár
banda voltunk. Az ördögbe! Elő a borotvával!
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, fülemben a templomi muzsika dallama zsongott,
szívem elszorult, kétségbeesetten vágyakoztam az élet, a valóság, az értelem, az örökre
elveszített értékek után, amikor végre hazaértem; felmentem a lépcsőn, felkapcsoltam a
lámpát a dolgozószobában, és olvasni próbáltam, de nem tudtam – a fejemben a randevú
járt, amit megbeszéltem Herminával. Másnap este a Cecil bárba rendelt, hogy whiskyt
igyam és táncoljak. Elkeseredett voltam és dühös – magamra és Herminára is. Még ha jó
szándékkal és kedvesen igyekezett is segíteni rajtam, jobb lett volna, ha pusztulni hagy és
nem ránt le, nem ránt bele ebbe a kusza, idegen, kápráztató játékvilágba, ahol úgyis idegen
maradok, és közben énem jobbik fele csak sínylődik és sorvadozik.
Kedvetlenül lekapcsoltam a villanyt, átmentem a hálószobába és vetkőzni kezdtem.
Szokatlan illat, könnyű parfüm illata csapta meg az orromat, és ahogy körülnéztem,
ágyamban megpillantottam a szépséges Mariát; nagy, riadt, kék szeme mosolygott rám.
– Maria! – hebegtem, és rögtön az a gondolatom támadt, hogy házigazdám azonnal
felmondana, ha tudomást szerezne erről a látogatásról.
– Eljöttem – suttogta. – Haragszik rám?
– Nem, dehogy haragszom. Tudom, hogy a kulcsot Herminától kapta, de nem érdekes.
– Mégiscsak haragszik. Jobb, ha elmegyek.
– Ne menjen, kérem, szép Maria! Ma este valahogy szomorú vagyok, és nem is lesz
jókedvem, de holnapra talán elmúlik.
Fölé hajoltam. Erős, nagy kezével megfogta a fejemet, magához vonta és hosszan
megcsókolt. Leültem mellé az ágyra, megfogtam a kezét, és arra kértem, hogy halkan
beszéljen, különben meghallják, és közben szép, telt arcába néztem, ami úgy feküdt a
párnán, mint egy ismeretlen, mesebeli óriásvirág. Kezemet az ajkához húzta, aztán a
takaró alatt csöndesen hullámzó, forró keblére fektette.
 – Nem baj, ha nincs jókedved, Hermina elmondta, hagy bánatos vagy. Megértelek. Még
mindig tetszem? Múltkor, amikor táncoltunk, szerelmes voltál.
Csókoltam a szemét, száját, nyakát, mellét. Néhány perce még keserű
szemrehányásokkal illettem Herminát, és most hálával gondoltam rá, amiért ajándékát a
karomban tarthattam. Maria szerelmes simogatása nem mocskolta be a csodálatos
templomi muzsikát, simogatásai és a beteljesülés inkább megkoronázták. Lassanként
húztam le a takarót a szép nőről, egészen addig, amíg csókjaimmal be nem borítottam a
lábát. Amikor mellé feküdtem, virágarca mindentudón és jóságosan mosolygott.
Ezen az éjszakán keveset aludtam Maria oldalán, de olyan édesen és mélyen, mint egy
gyerek. Az alvások között kortyolgattam üde, szép fiatalságát, suttogó csevegéseinkből
sok érdekességet megtudtam róla és Hermináról. Nem ismertem ezt az életet és létet,
korábban csak a színházban találkoztam néha hasonló sorsú, bohém művészekkel. Most
egy kicsit mélyebbre láttam furcsa, jellegzetesen ártatlan és romlott életükbe. Ezek a
származásuknál fogva többnyire szegény lányok okosabbak és csinosabbak, semhogy
életük végéig rosszul fizetett, lélekölő munkát végezzenek, inkább alkalmi munkából vagy
bájaikból és kedvességükből élnek. Néhány hónapig esetleg írógép fölött görnyednek,
aztán tehetős világfik szeretői lesznek, akik pénzzel és ajándékokkal halmozzák el őket,
egyszer prémek, autók és grand hotelok világában tündökölnek, másszor padlásszobában
tengődnek, nem áhítoznak ugyan a házasságra, de ha tekintélyesebb ajánlatot kapnak, nem
kosarazzák ki a kérőt. Némelyikük vágyakozás nélkül szeret, kegyeit undorral, a lehető
legmagasabb áron osztogatja. Mások, mint Maria is, szerelemre születtek, és általában
járatosak mindkét nembéli szerelemben. A szerelem élteti őket, hivatalos, fizető barátaik
mellett más kapcsolataik is vannak. Ezek a pillangók szorgosan, dolgosán, gondokkal
küszködve, ám könnyelműen, megfontoltan és valahogy mégis meggondolatlanul élik
gyermeki és rafinált életüket, függetlenek, nem adják el magukat mindenkinek, a
szerencsére és az idő szeszélyére bízzák sorsukat, az élet szerelmesei, mégsem
ragaszkodnak hozzá annyira, mint a polgár, bármikor követik kastélyába a mesebeli
herceget, és közben sejtik, hogy keserves, szomorú vég vár rájuk.
Sokat tanultam Mariától ezen a varázslatos éjszakán és a rá következő napokban:
nemcsak élvezetes, új, érzéki játékokra és gyönyörökre tanított, hanem megértést, belátást
és szerelmet is tanultam tőle. Mint remete és esztéta, még most is tiltott, talmi, megalázó
helynek tartottam a tánclokálokat, mulatókat, mozikat, bárokat és szállodai teázókat,
Mariának, Herminának és társnőiknek azonban ez jelentette az életet, ők nem látták se
jónak, se rossznak, se csábítónak, se kiábrándítónak ezt a világot, egyszerűen itt virágzott
rövid, vágyteli életük, ez volt az otthonuk. Úgy rajongtak egy különleges pezsgőért vagy a
grill room valamely specialitásáért, mint a magamfajta egy zeneszerzőért vagy költőért,
annyi lelkesedést, megindultságot, meghatottságot pazaroltak egy új táncslágerre vagy
érzelgős, csöpögő dzsessz-számra, mint én Nietzschére vagy Hamsunra. Maria mesélt a
csinos szaxofonos Pablóról, és megemlített egy amerikai songot, amelyet Pablo szokott
énekelni: elragadtatással, csodálattal, odaadással beszélt róla – meghatott, jobban
megragadott, mint egy művelt ember ömlengése a kifinomult, arisztokratikus
műélvezetről. Rajongtam én is, bár a songot nem ismertem; Maria kedves szavai,
vágyakozó pillantása mély sebet ütött esztétikámon. Persze vannak azért vitathatatlan,
kétségbevonhatatlan szépségek, válogatott gyönyörűségek, mint elsősorban Mozart – de ki
mondja meg, hol a határ? Ifjúkorunkban nem imádtunk-e mi, műértők és kritikusok olyan
alkotásokat és művészeket, amelyeket ma már kétségbe vonunk, végzetesnek találunk?
Nem így jártunk-e Liszttel, Wagnerrel, sőt talán még Beethovennel is? Nem éppolyan
tiszta, szép, vitathatatlan, magas szintű műélmény Maria viruló, gyermeki lelkesedése az
amerikai song iránt, mint egy tanár Trisztán-imádata vagy egy karmester eksztázisa a
Kilencedik szimfónia vezénylésekor? Különös gondolataim mintha megegyeztek volna
Pablo úr nézeteivel, és őt igazolták volna. Úgy tűnt, Maria is imádja a szép Pablót!
– Gyönyörű férfi – jegyeztem meg –, nekem is tetszik. De mondd csak, Maria, hogyan
szerethetsz mellette engem, unalmas, visszataszító, őszülő, vén fickót is? Ráadásul
szaxofonozni se tudok, és nem ismerek angol szerelmes dalokat.
– Ne beszélj ilyen csúnyán! – dorgált. – Ez csak természetes. Te is tetszel, te is helyes,
kedves és különös fiú vagy a magad módján, és nem is szeretném, ha megváltoznál. De ne
beszéljünk erről, ilyesmit nem szokás számon kérni. Amikor a nyakamat vagy a fülemet
csókolod, érzem, hogy kedvelsz és tetszem neked, kicsit esetlenül csókolsz, de valami azt
súgja, ez a férfi szeret, és hálás, amiért csinos vagy. Ezt szeretem benned. Másokban épp
az ellenkezőjét kedvelem; ha úgy csókolnak, mintha levegő volnék, és kegyet
osztogatnának.
Elszenderedtünk, ám hamar újra felriadtam, és a szépséges, gyönyörű virág még
mindig a karjaim közt pihent.
Érdekes, ezt a csodálatos virágot Herminától kaptam ajándékba! Hermina volt a
háttérben, ő rejtőzött Maria álarca mögött. Hirtelen Erika, távoli, rossz szeretőm, szegény
barátnőm jutott az eszembe. Maria nem volt sokkal csinosabb nála, de virult és
felszabadult volt, jobban ismerte a szerelem művészetének apró, zseniális fogásait,
fájdalmas, szeretett, sorsommal összefonódott képe tisztán előttem lebegett, aztán
hamarosan eltűnt, álomba, feledésbe merült, édes-kesernyés messzeségbe veszett.
Ezen a csodás, lágy éjszakán számtalan képet láttam, én, aki oly sokáig éltem
sivárságban, szegényen, képek nélkül. Most Erósz varázsütésére csak úgy buzgott a
mélyből a képek forrása, az elragadtatástól és bánattól összeszorult a szívem – milyen
gazdag is életem képcsarnoka, hány magasan fénylő, örök csillag és csillagkép ragyogja
be sivár pusztai farkas lelkemet. Mint megannyi végtelen kékségben lebegő, álomszerű
messzi hegy, nézett le rám anyám és gyerekkorom szelíd, üdvözült tekintettel, ércesen és
tisztán zengett a barátok kórusa, élükön a legendás Hermann, Hermina lelki fivére,
illatosán és légiesen, mint vízből kisarjadt, harmatos tavirózsák, úsztak felém az
asszonyok, kiket szerettem, kívántam és megénekeltem, kevés lett közülük az enyém,
keveset próbáltam megtartani. Föltűnt feleségem is, csak néhány évig éltünk együtt,
barátságot, küzdelmet, megadást tanultam tőle, életidegensége ellenére addig bíztam
benne, amíg egy napon megtébolyodott, betegen fellázadt és megszökött – most
döbbentem rá, hogy mennyire szerettem, ha a szakítás ilyen súlyos, egész életre szóló
nyomokat hagyott utána.
Ezernyi ismerős és ismeretlen kép tört elő, szállt a magasba fiatalon és megújulva a
szerelmes éjszaka kútjából, nyomorúságomban rég megfeledkeztem róluk, de akkor
megértettem, hogy életem értékes darabjai, és csillaggá kristályosodott élményekként
elpusztíthatatlanul tovább élnek, elfeledhettem, de megsemmisíteni nem tudtam őket, az
élménysorok életem mondavilágát alkották, s e mondavilág csillagragyogása földi életem
örök értéke volt. Gyötrelmes, tévelygő, boldogtalan életem lemondáshoz és tagadáshoz
vezetett, megkeserítették az emberi lét sorscsapásai, mégis gazdagon, büszkén,
nyomorúságában is fenségesen tündökölt. Még ha szánalmasan elfecséreltem is ezt a
darabka halandó létet, a magja nemes, markáns, jó fajtájú volt, nem fillérek forogtak
kockán, hanem csillagok.
Régen volt már ez az éjszaka, azóta sok minden történt, megváltozott, csak halványan
emlékszem beszélgetéseink néhány szavára, a gyöngéd szerelem gesztusaira és
rezzenéseire, a szerelmi kimerültség mély álmát követő ébredés kristálytiszta pillanataira.
Hanyatlásom kezdete óta azonban először ezen az éjszakán nézett le rám életem
rendíthetetlen ragyogással, ezen az éjszakán a véletlent újra sorsnak, földi létem
romhalmazát isteni töredéknek láttam.
 Lelkem újra lélegzett, szemem újra látott, s egy-egy pillanatra belém mart a sejtelem,
hogy ha elrendezném képi világomat, Harry Haller és a pusztai farkas életét mint egységes
egészet képpé emelném, akkor magam is bekerülnék a képi világba és halhatatlanná
válnék. Nem erre törekszik-e, nem ezt kívánja-e mindahány emberi élet?
Reggeli után Mariát valahogyan ki kellett csempésznem a házból. Sikerült. Egy közeli
negyedben még aznap kibéreltem egy szobát, ahol zavartalanul találkozhattunk.
Tánctanárom, Hermina hűségesen feljárt hozzám, nem menekülhettem a boszton elől.
Hermina már eldöntötte magában, hogy elmegyek vele a következő álarcosbálba, ezért
szigorú volt és kérlelhetetlen, így egyetlen órát sem tudtam elodázni. A jelmezére tőlem
kért pénzt, de nem árulta el, minek fog beöltözni. Még mindig nem engedte, hogy
meglátogassam, sőt a lakcímét is eltitkolta.
Napjaim az álarcosbálig – mintegy három hét lehetett még hátra – csodálatosan teltek.
Ügy éreztem, Maria életem első igazi szerelme. Korábbi szeretőimtől valahogy mindig
elvártam, hogy okosak és műveltek legyenek, de nem vettem észre, hogy a legokosabb,
legműveltebb nő sem válaszol szellemiségemre, hanem szembeszegül vele: megosztottam
velük gondjaimat és gondolataimat, és egy percig sem tudtam szeretni azokat a lányokat,
akik nem olvastak, nem tudták, mit jelent az olvasás, és Csajkovszkijt összetévesztették
Beethovennel. Maria nem volt művelt, de nem is volt szüksége effajta kerülő utakra és
pótszerekre, mert minden problémája az érzékeiből fakadt. Arra született, és ezt
művészettel is művelte, hogy érzékeivel, különleges alkatával, színeivel, hajával,
hangjával, bőrével, vérmérsékletével a lehető legnagyobb érzéki és szerelmi gyönyört
harcolja ki, minden képességével, testének lejtésével, rezzenésével megértést, odaadást,
eleven, boldogító, játékos viszonzást csalogasson, varázsoljon elő kedveséből. Ezt
megéreztem már az első, félénk tánc közben, zseniális, káprázatos érzékisége megérintett,
a hatalmába kerített. A mindentudó Hermina sem véletlenül küldte el hozzám. Lénye
tavaszias, rózsás üdeséget árasztott.
Nem részesültem abban a szerencsében, hogy Maria egyetlen vagy akár csak
megkülönböztetett szeretője lehettem volna. Egy voltam a sok közül. Sokszor nem tudott
időt szakítani rám, néha, délutánonként egy-egy órát töltöttünk együtt, egy egész éjszakát
pedig csak kivételes esetben. Maria valószínűleg Hermina utasítására nem fogadott el
tőlem pénzt, az ajándékoknak viszont nagyon örült, és amikor például megleptem egy
piros, lakkozott kis bőrerszénnyel, nem ellenkezett, hogy két-három aranyat is talált
benne. A piros pénztárca miatt egyébként kinevetett. Kedves darab volt, de kiment a
divatból, és ősidők óta a boltban porosodott. Ezen a téren is sokat tanultam Mariától.
Addig annyit értettem ezekhez a dolgokhoz, mint az eszkimó nyelvhez. Legelőször is
megtudtam, hogy ezek az értéktelen csecsebecsék, divatos luxuscikkek nem egyszerűen
giccses kacatok, pénzéhes gyárosok és kereskedők találmányai, hanem egy mesés kis –
pontosabban hatalmas – birodalom létjogosult tagjai, melyek a púdertől a parfümön át a
tánccipőig, a gyűrűtől a cigarettatárcáig, az övtől a retikülig a szerelmet szolgálták, és az
volt a feladatuk, hogy finomítsák az érzékeket, életre keltsék és a szerelem varázsszereivel
gazdagítsák az élettelen külvilágot. A táska nem táska volt, a pénztárca sem pénztárca, a
virág nem virág, a legyező nem legyező, hanem a szerelem, a mágia, az izgatás plasztikus
eszköze – követ, kerítő, fegyver, csatakiáltás.
Sokat gondolkoztam azon, hogy Maria kit is szerethet igazán. Azt hiszem, a legjobban
Pablót, a fekete szemű, réveteg tekintetű, hosszú, sápadt, nemes és melankolikus kezű
szaxofonos fiút szerette. Azt gondoltam, hogy Pablo álmatag, elkényeztetett, passzív
szerető, de Maria bevallotta, hogy bár lassan hozható tűzbe, ilyenkor azonban vadabb,
keményebb, férfiasabb és követelőbb, mint egy bokszoló vagy egy úrlovas. Maria mesélt a
dzsesszzenészek, színészek és a környezetükhöz tartozó lányok, asszonyok és férfiak intim
ügyeiről, sokféle titokba beavatott, beleláttam a barátságok, gyűlölködések, kapcsolatok
felszín alatti világába, s lassanként én is otthonosan mozogtam ebben a környezetben,
pedig sokáig idegen, elszigetelt testnek éreztem magam benne. Hermináról is sok minden
kiderült. Ettől fogva gyakran találkoztam Pablo úrral, akiért Maria is rajongott. Néha ő is
kipróbálta Pablo valamelyik titkos készítményét, sőt engem is hozzájuttátott élvezetükhöz.
Ilyenkor Pablo mindig óriási buzgalommal igyekezett a kedvemben járni. Egyszer kertelés
nélkül így szólt:
– Maga halálosan boldogtalan, nem jó ez így, nem szabad ilyennek lennie. Sajnálom
magát, szívjon el egy gyenge ópiumpipát.
Véleményem folyton változott erről a jókedvű, okos, gyerekes, mégis titokzatos
emberről. Megbarátkoztunk, és néha elfogadtam a csodaszereit. Szerelmemet Maria iránt
némi derűvel szemlélte. Egyszer „ünnepséget” rendezett magánál, egy külvárosi szálló
manzárdszobájában. Mivel egyetlen széke volt, Mariával az ágyra ültünk. Pablo három
üvegcséből összeöntött, rejtélyes, mesés likőrrel kínált. Amikor felhevültem, csillogó
szemmel azt javasolta, tartsunk hármasban szerelmi orgiát. Képtelen lettem volna rá, ezért
nyersen visszautasítottam, és közben fél szemmel Mariára sandítottam, kíváncsi voltam,
hogyan viselkedik, és bár azonnal egyetértett velem, szemében tűz gyúlt, és úgy éreztem,
sajnálja a dolgot. Pablo is csalódott, de nem sértődött meg.
– Kár – mondta. – De mit tegyünk? Harry túlságosan erkölcsös. Pedig csodálatos lett
volna! Nem baj, azért kárpótoljuk magunkat.
Mindhárman szippantottunk néhányat az ópiumpipából, és mozdulatlanul ülve, nyitott
szemmel átéltük a jelenetet, amelyet Pablo sugallt az imént. Maria reszketett a gyönyörtől.
Kisvártatva émelygés fogott el. Pablo az ágyra fektetett, és adott néhány csepp orvosságot.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, és ekkor mindkét szemhéjamon leheletfinom
csókot éreztem. Úgy tettem, mintha Maria csókolt volna meg, de tudtam, hogy Pablo
volt.
Egyik este Pablo még jobban meghökkentett. Feljött a lakásomra és közölte, hogy
pénzre van szüksége, és tőlem szeretne kérni. Viszonzásképp felajánlotta, hogy éjszakára
átadja Mariát.
– Pablo – hebegtem felháborodva –, nem tudja, mit beszél. Kufárkodik a szeretőjével,
gyalázatos. Vegye úgy, hogy nem hallottam a javaslatát.
Részvéttel nézett rám.
– Nekem mindegy, Haller úr, ha nincs kedve hozzá. De miért tol ki magával örökösen?
Ha magának úgy jobb, hát nem tölti az éjszakát Mariával, de adjon kölcsönt, majd
visszafizetem. Kell a pénz.
– És ugyan mire?
– Agostinónak, a másodhegedűs fiúnak, de hisz ismeri. Egy hete beteg, egy vasa sincs,
és a kutya se törődik vele. Én is kifogytam a pénzből.
Kíváncsi voltam, és bűnhődni akartam, ezért elkísértem Agostinóhoz. Pablo tejet és
orvosságot vitt fel neki nyomorúságos padlásszobájába, elrendezte az ágyát,
kiszellőztetett, aztán villámgyorsan, gyöngéden és szakértelemmel ügyes, szakszerű
borogatást tett forró homlokára. Láttam, hogy aznap estétől másnap hajnalig a City bárban
zenélt.
Herminával sokszor hosszasan és elfogulatlanul beszélgettem Mariáról: a kezéről,
válláról, csípőjéről, mosolyáról, csókjáról és táncművészetéről.
– Ezt mutatta már? – kérdezte egyszer Hermina, és leírt egy különleges nyelvjátékot
csók közben. Megkértem, mutassa meg, de határozottan visszautasított. – Majd később –
felelte –, ha a szeretőd leszek.
Megkérdeztem, honnan ismeri Maria csókját és egyéb titkait, melyeket csak egy szerető
ismerhet.
 – De hát barátok vagyunk – kiáltott fel. – Sokszor szeretkeztünk és játszadoztunk.
Nincsenek titkaink. Szép lányt csíptél el, nem mondom, tapasztaltabb másoknál.
– Mégis azt hiszem, hogy azért vannak titkaitok. Vagy talán rólam is mindent
elmondtál?
– Nem, az más. Azt nem értené meg. Maria csodálatos teremtés, szerencséd van, de
azért veled is vannak titkaim, amiket ő nem is sejt. Sokat meséltem rólad, többet annál,
mint aminek korábban örültél volna. De el kellett őt csábítanom neked. Ő is mesélt rólad,
úgy ismerlek, mint ő. Mintha a szeretőm lennél.
Amikor legközelebb Mariával voltam, furcsa, titokzatos érzéssel töltött el annak a
tudata, hogy Hermina is úgy pihent Maria keblén, mint én, s hogy Maria az ő testét, haját,
bőrét is úgy simogatta, csókolta, kóstolta és kutatta, mint az enyémet. Új, áttételes,
bonyolult kapcsolatok és kötődések, a szerelemnek és az életnek eddig ismeretlen
lehetőségei tárultak fel előttem, és ekkor felötlöttek bennem a traktátusnak azon sorai,
amelyek a lélek gazdagságát taglalták.

A Mariával kötött ismeretségem és a nagy álarcosbál közötti idő szinte felhőtlen

boldogságban telt. Mégsem hittem, hogy elérkeztem a megváltáshoz, az üdvözüléshez, sőt
egyre határozottabban éreztem, hogy minden akkori esemény pusztán mintegy előjátéka,
előkészülete valaminek; az események ellenállhatatlan erővel törtek előre, ám a
beteljesülés váratott magára.
A tánctanulásban elért eredményeim arra engedtek következtetni, hogy talán nem
bukom meg a bálon, amelyről napról napra egyre több szó esett. Hermina tartogatott
számomra egy titkot; nem árulta el milyen jelmezben fog megjelenni. Úgyis felismerem,
nyugtatgatott, de ha mégsem, majd segít, egyelőre azonban többet nem árulhat el. Mivel
az én jelmezterveim nem érdekelték, úgy döntöttem, nem öltök maskarát. Amikor Mariát
meghívtam a bálba, kiderült, hogy szerzett már lovagot, sőt belépőt is. Csalódottan vettem
tudomásul, hogy egyedül kell elmennem a város legelőkelőbb maszkabáljába, amelyet
évente rendezett a művészvilág a Glóbusban.
Ezekben a napokban ritkán találkoztam Herminával, a bál előtti napon azonban
felugrott a jegyéért, amelyről én gondoskodtam. Nem maradt sokáig, nyugodtan
üldögéltünk a szobámban, és egyszerre csak furcsa beszélgetésbe keveredtünk, ami mély
nyomokat hagyott bennem.
– Az utóbbi időben egész jól megy a sorod – mondta –, sokat köszönhetsz a táncnak.
Egy hónap után szinte rád sem ismer az ember.
– Igen – ismertem el –, évek óta nem éreztem magam ilyen jól. És ezt neked
köszönhetem, Hermina.
– Valóban, hát nem a szép Mariának?
– Nem. Maria csodálatos lány, de ő is a te ajándékod.
– Ilyen szerető kellett neked, pusztai farkas. Maria csinos, fiatal, derűs és tapasztalt
szerető, és nem kapod meg mindennap. Jobb, hogy másoké is, és csak időnként látogat
meg.
Igaza volt Herminának.
– Nem szenvedsz hiányt semmiben.
– Tévedsz, Hermina, nem kaptam meg mindent. Gyönyörű, elragadó dolog történt
velem, gyönyörre, vigaszra leltem. Szinte boldog vagyok…
– Mit kívánhatnál még?
– Többre vágyom. A boldogság nem elégít ki, nem arra születtem, hogy boldog legyek,
nem ez a rendeltetésem, ellenkezőleg.
– Netán boldogtalanságra vágysz? Hisz volt benne részed bőven, a múltkor is, amikor
nem mertél hazamenni, mert féltél a borotvától.
 – Nem erre gondolok, Hermina. Nem tagadom, akkoriban halálosan boldogtalan
voltam. De az a boldogtalanság értelmetlen volt és meddő.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Ha nem az lett volna, nem féltem volna a haláltól, miközben vágytam rá! Másfajta
boldogtalanság hiányzik, azt akarom, hogy kívánjam a szenvedést, és örömmel vállaljam a
halált. Ilyen boldogtalanságra avagy boldogságra várok.
– Értem. Ugyanezt kívánom én is. De mi bajod azzal a boldogsággal, amelyre Maria
oldalán találtál? Miért háborogsz?
– Nem háborgók, szeretem Mariát, és hálás vagyok a szerelméért. Szép, mint a
felragyogó nap nyári zivatar után. De tudom, hogy ez is csak meddő boldogság, nem
tarthat sokáig. Elégedett vagyok, de az elégedettség engem nem boldogít. Jóllakik tőle a
pusztai farkas és elszenderedik. De ezért a boldogságért nem halhatok meg.
– Semmiképp sem kerülheted el a halált, pusztai farkas?
– Nem! A boldogság kielégít, sokáig élvezem. De ha egyszer feleszmélek és sóvárogni
kezdek, nem az örök boldogságra vágyakozom, hanem újabb szenvedésre, egyre szebb és
nemesebb szenvedésre, hogy boldogan nézhessek a halál szemébe.
Hermina gyöngéden nézett rám azzal a sötét tekintettel, amely néha hirtelen megjelent
a szemében. Csodálatos, félelmetes szemek! Szavait megválogatva, gondosan egymás
mellé téve megszólalt – olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam:
– Elmondok valamit, mindketten régóta tudjuk, csak talán te még nem fogalmaztad
meg. Elmondom, amit magamról, rólad és a kettőnk sorsáról tudok. Te, Harry boldog,
bizakodó művész és gondolkodó voltál, az élet egyszerű, apró örömei nem elégítettek ki
soha, nagy, örök gondolatok nyomába szegődtél. De minél jobban felrázott és közelebb
vitt önmagadhoz az élet, annál nagyobb csapások sújtottak, s egyre mélyebbre süllyedtél a
szenvedésben, rettegésben és kétségbeesésben, míg végül szinte teljesen alámerültél; nem
segített immár az egykor imádott és tisztelt szépség és szentség, sem az emberbe s nemes
küldetésébe vetett hited; darabokra tört, értéktelenné vált minden. Fuldoklott a hited, s a
fulladás rettenetes halál. Ugye, így volt? Ez a sorsod? Igen, bólogattam hevesen.
– Kialakítottál egy képet az életről, hittél, követeltél, kész voltál tettekre, szenvedésre,
áldozatra, mígnem lassan ráébredtél, hogy az élet nem hősköltemény, nincsenek
hősszerepek, csak polgári szobák, és az emberek elégedettek, ha ehetnek-ihatnak,
kávézgatnak, harisnyát kötnek, tarokkoznak és rádiózenét hallgatnak. Bolondos Don
Quijote, többet akartál, hősi eszményeket, szépséget dédelgettél, költőket és szenteket
imádtál. Igen. Én is így jártam, barátom! Tehetséges lány voltam, úgy éreztem, nemes
példaképeket kell követnem, szigorú követelményeket állítottam magam elé, méltó
feladatokkal akartam megbirkózni. Nemes sorsról ábrándoztam, királyné akartam lenni,
forradalmár szeretője, lángelme nővére vagy vértanú anyja. De az élet csak arra tartott
érdemesnek, hogy tűrhető ízlésű kurtizán legyek – és ezt sem adta ingyen! Ez hát az én
történetem. Sokáig bánkódtam és magamat okoltam. Azzal próbáltam vigasztalódni, hogy
az élet végül is nem tévedhet, és ha kigúnyolja szép álmaimat, akkor az álmok ostobák és
hamisak. De ez sem segített. S mivel jó a szemem és a fülem, meg a kíváncsiság is
furdalta az oldalamat, megfigyeltem az úgynevezett életet; emberek tucatjait, ismerősöket,
szomszédokat, életeket és sorsokat vettem szemügyre, és azt tapasztaltam, Harry, hogy az
álmaimnak volt igaza, ezerszer is igaza volt, akárcsak a te álmaidnak. Az élet, a valóság
tévedett. Egy olyan nő, mint én, nem válogathat – vagy egy gazdag ember szolgálatában
öregszik meg, írógép mellett, értelmetlenül, szegényen, netán feleségül megy a
pénzeszsákhoz, vagy kurva lesz. És ez bizony nincs rendjén, mint ahogy az sem, hogy a
hozzád hasonló magányos, félénk, reményvesztett alakok a borotvához menekülnek. Az
én nyomorúságom inkább anyagi és erkölcsi, a tied szellemi – mégis mindketten egy utat
jártunk. Azt hiszed, hogy nem értem, miért félsz a foxtrott-tól, kerülöd a bárokat,
tánctermeket, undorodsz a dzsessztől meg a többi szeméttől? Pedig nagyon is értem, és azt
is, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a pártok, a sajtó locsogása, felelőtlen
nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe az elmúlt és elkövetkező háború, ahogy korunk embere
gondolkodik, olvas, építkezik, zenél, ünnepel, művelődik! Igazad van, pusztai farkas,
tökéletesen igazad van, mégis elpusztulsz. Ez a primitív, kényelmes, kevéssel beérő mai
világ kiokád magából, igényesnek, mohónak talál, egy dimenzióval gazdagabb vagy a
kelleténél. Az olyan emberek, mint mi, manapság nem tudnak élni és az életnek örülni.
Aki csinnadratta helyett zenére, szórakozás helyett gyönyörre, pénz helyett lélekre,
nyüzsgés helyett igazi munkára, játszadozás helyett szenvedélyre vágyakozik, az ebben a
tetszetős világban nem találja meg az otthonát…
Hermina eltűnődve meredt a padlóra.
– Hermina – szólítottam meg gyöngéden –, húgom, átlátod a helyzetünket! És mégis
táncolni tanítottál! De miért nem tudunk mi, egy dimenzióval gazdagabbak, itt élni?
Miért? És csak a mi korunkban van ez így? Vagy mindig is így volt?
– Nem tudom. De bízom benne, hogy tisztességes a világ, és csak a mi korunk beteg, és
nemsokára elmúlik a szerencsétlenség. Vezetőink szorgosan és eredményesen
készülődnek a háborúra, mi meg táncolunk, pénzt keresünk, cukorkát szopogatunk – ilyen
korban sanyarú a világ. De bizakodjunk, hogy a régebbi korok jobbak voltak, és a
következők újra gazdagabbak, tágasabbak, mélyebbek lesznek. Persze ez sovány vigasz.
De az is lehet, hogy soha nem volt jobb…
– Mindig így lett volna, mint most? Politikusoké, kufároké, pincéreké és világfiké volt
a világ, a többiek pedig fuldokoltak?
– Hát, nem tudom, senki se tudja. De mindegy is. Barátom, Mozart, a kedvenced jutott
az eszembe. Sokat meséltél róla, és a leveleiből is felolvastál. Ő hogyan járt? Az ő
idejében ki kormányozta a világot, ki fölözte le a javakat, ki volt a hangadó, ki számított?
Mozart vagy az üzletemberek, Mozart vagy a szürke tucatemberek? Na és a halála, a
temetése? Azt hiszem, mindig így volt, és talán így is marad örökre. És az iskolák
úgymond „világtörténelme”, a belénk sulykolt hősök, lángelmék, nagy tettek és érzelmek?
Hazugság az egész, a tanítók agyalták ki az oktatás szolgálatában, meg azért, hogy az
iskolai évek alatt ne unatkozzanak a diákok. Mindig így volt és így is marad – a kor és a
világ, a pénz, a hatalom a törpéké és ostobáké, a többieknek, az igazaknak semmi se jut.
Csak a halál.
– Semmi egyéb?
– De igen. Az örökkévalóság.
– Az utókor által megőrzött hírnévre, dicsőségre gondolsz?
– Nem, kis farkas, nem arra gondolok, hisz mit számít a hírnév? Vagy azt hiszed talán,
hogy minden eredeti és teljes ember hírnevet vívott ki magának, és emlékét őrzi az
utókor?
– Nem, dehogy.
– Látod, nem a hírnév a fontos. Csak a műveltség tart rá igényt, a tanítókra tartozik.
Nem erről van szó! Az a lényeg, amit én örökkévalóságnak nevezek, és amit a hívő Isten
országának hív. Mi, igényesek, vágyakozók, egy dimenzióval gazdagabbak, egytől egyig
megfulladnánk, ha ennek a világnak a levegőjét szívnánk, ha nem lenne másfajta levegő,
ha az időn túl nem léteznék az örökkévalóság, az igazak hona. Ott él Mozart zenéje, ott
élnek költőóriásaid versei, a csodatévő, mártírhalált halt s az embereknek példával
szolgáló szentek. Az örökkévalóságban él minden igazi tett képe, igazi érzés ereje, még ha
senki nem is tudja, nem veszi észre, nem jegyzi föl és őrzi meg az utókor számára. Az
örökkévalóság nem ismer utókort, csak jelent.
– Igazad van.
 – Az istenfélők – folytatta tűnődve – tudják ezt a legjobban. Ezért teremtették meg a
szenteket s amit „szentek egyességének” hívnak. A szentek igazak, az Üdvözítő fivérei. Jó
cselekedeteinkkel, merész gondolatainkkal, szeretetünkkel egész életünkben a hozzájuk
vezető utat járjuk. A szentek egyessége – amit régi korok mesterei arany égben lebegő,
ragyogó, szép és békességes gyülekezetnek festettek meg – nem más, mint amit az előbb
örökkévalóságnak neveztem. Az örökkévalóság túl van időn és látszaton, az a mi honunk
és hajlékunk, oda kívánkozik a szívünk, ezért vágyakozunk a halálra, pusztai farkas. Ott
rátalálsz a te Goethédre, Novalisodra, Mozartodra, én pedig a szentjeimre. Kristófra, Neri
Fülöpre meg a többiekre. Sok szent kezdetben megátalkodott, bűnös életű volt, ám a bűn
és a vétek is elvezethet a szentséghez. Talán kinevetsz, de sokszor azt hiszem, hogy Pablo
barátomban is egy szent szunnyad. 0, Harry, temérdek mocskon és értelmetlenségen kell
végigbotorkálnunk, amíg hazaérkezünk! És senki nem fogja a kezünket, egyetlen
útitársunk a honvágy.
Utolsó szavait suttogta. Békés csönd telepedett a szobára, a hanyatló nap sugarai
megcsillantak könyvtáram köteteinek aranyos feliratán. Két kezembe fogtam Hermina
fejét, és homlokon csókoltam, arcát testvéri szeretettel arcomhoz szorítottam. Egy
pillanatig így maradtunk. Legszívesebben el sem eresztettem volna, semmi kedvem sem
volt elmenni hazulról. De ezt az éjszakát, az utolsót a bál előtt, Maria nekem ígérte.
Útközben Mariához nem ő járt a fejemben, hanem Hermina szavain gondolkoztam.
Úgy éreztem, mintha nem is az ő gondolatai lettek volna, hanem látnoki erővel az
enyéimet olvasta volna ki, lélegezte volna be és adta volna vissza, melyek immár
megformálva, új gondolatokként telepedtek az agyamra. Abban a pillanatban különösen az
örökkévalóságért éreztem hálát. Ez a gondolat hiányzott, nélküle nem tudtam élni, sem
meghalni. Ezen a napon barátnőm és tánctanárom ajándékozott meg újra a szent túlvilág,
az időtlenség, az örök értékek, az isteni szubsztancia birodalmával. A Goethe-álom jutott
az eszembe: a bölcs aggastyán képe, emberen túli kacaja, a halhatatlan tréfa, amit űzött
velem. Csak ekkor értettem meg nevetését, a halhatatlanok kacaját. Ez a kacagás tiszta
fény és világosság, nem irányul semmire, csóvaként követi az igazakat, akik végigjárták
az emberi szenvedések, vétkek, tévelygések, szenvedélyek és félreértések útját, és áttörtek
a Mindenségbe, az Öröklétbe. Az „Öröklét” pedig nem más, mint az idő megváltása, az
idő mintegy visszatér az ártatlanság állapotába; visszaváltozik térré.
Mariát a csöndes, külvárosi kiskocsmában kerestem, ahol közös estéinken szoktunk
vacsorázni. Korán érkeztem, ő még nem volt ott. Egy megterített asztalnál vártam rá.
Gondolataim még mindig az előbbi beszélgetés körül keringtek. Ügy éreztem, mintha ezek
a gondolatok legsajátabb mitológiámból és képi világomból származtak volna, és régóta
ismerném őket. De vajon honnan – az időtlen térbe ragadtatott képpé merevedett
halhatatlanokat, az éterként rájuk kristályosodott örökkévalóságot s a földön túli világ
jeges, csillagragyogású derűjét? Elmerengtem, Mozart Cassazionéinek és Bach
Wohltemperiertes Klavierjának néhány részlete jutott az eszembe, úgy tűnt, hogy ezt a
zenét is a jeges csillagfény ragyogja be, az éteri tisztaság lebegi körül. Igen, mintha ebben
a zenében az idő térré dermedt volna, s körülötte emberfeletti derű, örök, isteni kacagás
lebegne végtelenül. Az álombeli Goethe is pompásan beleillett ebbe a képbe! És egyszerre
csak fölcsendült körülöttem a halhatatlanok mélységesen mély kacaja. Megigézve
hallgattam, aztán hatására elővettem mellényzsebemből a ceruzámat, papírt kerestem,
fogtam az asztalon heverő itallapot, megfordítottam, és a hátlapjára lejegyeztem egy
verset. A lapot másnap találtam meg a zsebemben, a következő sorok voltak ráírva:

A halhatatlanok

A föld völgyéből egyre csak egyre

 Élet ingere szállá föl hozzánk,
Mámoros, vad nép eped, s falánk
Hóhérlakomáknak vérgőzös füstje,
Végtelen vágyak és vonagló kéj,
Öldöklő kéz, uzsorás kéz, esdeklő kéz,
Riadt és gyönyör űzte tömeg
Pállik, rothad nyersen, löttyeteg,
Ájtatot lehel, s vad gerjedelmet,
Fölfalja s kihányja önmagát
Háborút költ, s szül lágy művészetet,
Tébollyal dúl égő örömtanyát,
Epedve csúszik parázna nászra,
S gyermeki élte mámorába’
Fölbukik az árból egyre-másra,
Ám az lesz, mi volt: por és trágya.
Lám, de mi immár megleltük honunk:
Éteri jég, mit beragyog csillag.
Napokat sem, órát sem számolunk,
Nem vagyunk férfi, nő, ifjú, agg.
És az, mi néktek borzadály és bűn,
Gyilkolás és bujálkodó öröm,
Színjáték csupán, égi körön,
Minden nap, akár egy, végtelen nekünk,
Rángó éltetekre némán bólintva
S némán nézve a forgó csillagokra
Lélegezzük a világűr telét,
Jó barátunk az égbeli sárkány,
Hűvös és mozdulatlan eme öröklét.
Hűs örök kacajunk, s tiszta, mint márvány.

Hamarosan megérkezett Maria, jókedvűen megvacsoráztunk, aztán felmentünk kis

szobánkba. Ezen az estén Maria szebb volt, forróbb, bensőségesebb, mint valaha, gyöngéd
játékait végső odaadásnak éreztem.
– Maria – szólaltam meg –, olyan bőkezűen adakozol, mint egy istennő. Vigyázz,
nehogy belepusztuljunk mindketten, holnap lesz az álarcosbál. Áruld el, kérlek, ki a
lovagod? Attól félek, kedvesem, hogy elrabol egy királyfi, és többé nem találsz vissza
hozzám. Ma úgy szeretsz, mint igaz szeretők az elváláskor, a legutolsó találkozáskor.
Ajkát fülemre tapasztotta és belesúgta:
– Ne beszélj, Harry! Bármelyik találkozás lehet az utolsó. Ha szólít Hermina, örökre
elhagysz. Talán már holnap hívni fog.
Soha nem éreztem viharosabban azoknak a napoknak a jellegzetes hangulatát, azt a
furcsa, édes-kesernyés kettősséget, mint azon a bál előtti éjszakán. Boldog voltam;
élveztem Maria szépségét, odaadását, simogattam, magamba szívtam ezernyi finom, bájos
érzékiségét, ringató, lágy élvezethullámok nyaldostak, s mindezt ilyen későn, vénülő fejjel
ismerhettem meg. De ez csak a külcsín volt; miközben látszólag felhőtlen, forró
boldogságban lubickoltam, és a szerelem édes, pezsdítő, apró játékait űztem gyöngéden és
önfeledten, a mélyben lényeg, feszültség, sors uralkodott, szívembe belenyilallt, hogy
sorsom, mint egy megriadt, féktelen ló, szorongva, vágyakozva, halálra szánva száguld a
szakadék, a zuhanás felé. Az imént még a kellemes, könnyelmű érzéki szerelemtől
reszkettem félszegen. Maria kacagó, tékozló szépségétől féltem, és most rám tört a
halálfélelem, de tudtam, hogy ez a félelem hamarosan odaadássá, megváltássá alakul át.
Némán belefeledkeztünk a szerelem serény játékaiba, forróbban tapadtunk egymáshoz,
mint valaha, lélekben búcsút vettem Mariától és mindattól, amit jelentett. Utoljára még
egyszer arra tanított, hogy rábízzam magam a felszín játékaira, eliramló örömök nyomába
eredjek, gyermekké, állattá változzam a nemiség ártatlanságában – ez az állapot ritka
vendég volt korábbi életemben, az érzéki élvezetekben és a nemiségben szinte mindig a
bűn keserű mellékízét, a tiltott gyümölcs édes, de riasztó ízét éreztem, melytől a szellem
emberének óvakodnia kell. Hermina és Maria most ártatlanságában tárták fel hálás
vendégük előtt ezt a kertet, de lassan elérkezett az indulás órája, túlságosan kedves és
forró volt immár a kert. Tovább hívott rendeltetésem az élet koronájának meghódítására,
hogy tengernyi bűnéért vezekeljek. Nem éltetett a könnyű élet, könnyű szerelem, könnyű
halál.
A lányok célozgatásaiból arra következtettem, hogy másnap, a bálon vagy esetleg utána
különleges ínyencségeket, nagy tivornyát terveznek. Lehet, hogy beigazolódik Maria
sejtelme, utoljára fekszünk egymás karjai közt, és másnap sorsom új fordulóponthoz ér?
Égetett a vágy, fojtogatott a félelem, vadul öleltem Mariát: lobogva, mohón még egyszer
bebarangoltam kertje minden ösvényét és sűrűjét, még egyszer beleharaptam a
paradicsomi fa édes gyümölcsébe.

Az éjjel elmulasztott alvást másnap pótoltam. Reggel fürdőbe mentem, aztán holtfáradtan
hazatértem, besötétítettem a hálószobámat, levetkőztem, közben megtaláltam a verset,
amelyet előző este írtam, de egyből ki is ment a fejemből, ágyba bújtam, elfelejtettem
Mariát, Herminát, az álarcosbált, és átaludtam az egész napot. Este ébredtem fel, és csak
borotválkozás közben eszméltem, hogy egy óra múlva kezdődik a bál, és hogy a frakkhoz
inget kell keresnem. Jókedvűen készülődtem, és azzal az elhatározással indultam el
hazulról, hogy először is megvacsorázom valahol.
Életem első igazi álarcosbálja! Régebben is elmentem néha effajta ünnepségekre, sőt
időnként kimondottan jól éreztem magam, de soha nem táncoltam, csak figyeltem az
eseményeket, csodálkoztam mások lelkesedésén, ahogyan mesélni tudtak ezekről a
mulatságokról és rajongtak. Az esti bált azonban én is feszült örömmel és szorongással
vártam. Nem volt partnerem, akit el kellett volna vinnem, ezért úgy döntöttem, hogy
később megyek el a bálba, egyébként Hermina is ezt tanácsolta.
Az utóbbi időben ritkán kerestem fel egykori menedékemet, a Stahlhelmet, jelenlegi
életvitelemhez nem illettek az estéken át borozgató, agglegényt játszó, csalódott alakok.
Ezen az estén azonban valami mégis odavonzott; félénk-vidám sors- és
búcsúhangulatomban a múlt fájdalmasan szép fénye beragyogta életem állomásait és
emlékhelyeit, a füstös kiskocsmát is, ahol nemrég még törzsvendég voltam, és egy üveg
parasztbor primitív bódulatától egy éjszakára újra rideg ágyamba tudtam bújni, és egy
napig elviseltem az életet. Azóta kóstoltam más bódulatot, vadabb izgalmat, kortyoltam
édesebb mérget is. Mosolyogva léptem be az öreg kocsmába. A vendéglősné köszöntött, a
hallgatag törzsvendégek felém biccentettek. Sült csirkét ajánlottak, kihozták, az elzászi
újbor világosan csordult a rusztikus pohárba, a tiszta, fehér faasztalok, a régi, megsárgult
faburkolat barátságosan mosolygott rám. Miközben ettem és ittam, egyre erősödött a
hervadás és búcsú ünnepi érzése, a beteljesületlen, de a beteljesülésre megérett azonosulás
fájdalmas-bensőséges érzése hajdani életem színtereivel és tárgyaival. A „modern” ember
ezt az érzést szentimentalizmusnak hívja; nem szereti a tárgyakat maga körül, még az
automobilját sem, pedig az a legszentebb számára, igyekszik mielőbb jobb márkájúra
cserélni. A modern ember belevaló, derék, egészséges, hűvös és kimért: remek fickó,
nagyszerűen helytáll a következő háborúban. Én azonban nem vagyok ilyen, nem vagyok
se modern, se régimódi, kihullottam az időből, és elszántan sodródom a halál felé. Semmi
bajom a szentimentalizmussal, sőt örülök és hálás vagyok, hogy kiégett szívemben
egyáltalán dereng még valami érzésféle. Átadtam magam az öreg kocsmához, a rusztikus
székekhez való ragaszkodás emlékének, a füst és a bor illatának, a megszokás, a melegség,
az otthon illúzióját keltő káprázatnak, mert ezek a tárgyak nekem ezt jelentették. Szeretem
a búcsúzást, mert ellágyul tőle az ember. Szeretem ezt a kemény széket, az ormótlan
poharat, az elzászi hűvös zamatát, szeretem, hogy itt minden embert és tárgyat ismerek,
szeretem az álmodozó, gubbasztó borisszák és kiábrándultak ábrázatát, kik sokáig a
testvéreim voltak. Polgári szentimentalizmusomat fűszerezte gyermekkorom régimódi
vendégfogadó-romantikája, midőn a fogadó, a bor és a szivar tiltott, idegen, mesebeli
dolgoknak számítottak. És a pusztai farkas most nem acsarkodott, nem akarta
szétszaggatni érzelmeimet. Békésen üldögéltem, hevített a múlt, egy hullócsillag
pislákolása.
Egy utcai árus sült gesztenyével kínált. Vettem egy maréknyit. Aztán odajött hozzám
egy öreg virágárusasszony, tőle is vettem néhány szál szegfűt, és a vendéglősnének adtam.
Hermina! Álarcosbál! – csak a fizetésnél vettem észre, hogy frakkban vagyok. Még
nagyon korán volt, nem tudtam rászánni magam, hogy elinduljak a Glóbusba. Az utóbbi
időben vonakodtam, feszengtem az ilyen mulatságoktól, idegenkedtem a túlzsúfolt,
lármás, óriási termektől, diákos félszegség fogott el a furcsa légkör, az aranyifjak világa és
a tánc miatt.
Barangolás közben egy mozihoz értem, fénynyalábok és tarka plakátóriások villogtak
körülöttem, továbbmentem néhány lépést, aztán mégis visszafordultam és bementem.
Tizenegy óráig legalább csöndben elüldögélhetek a sötétben. Egy villanylámpás jegyszedő
fiú mögött, sötétítőfüggönyökön át bebotorkáltam a sötét terembe, kerestem egy üres
széket, és máris az Ótestamentum világába csöppentem. A film azon alkotások közé
tartozott, melyeket, úgymond, nem nyereségvágyból, hanem kizárólag nemes és szent
céllal készítenek iszonyatos anyagi és szakmai erőfeszítésekkel. Ezért a délutáni
előadásokra a hitoktatók is elvitték növendékeiket. A film Mózes és a zsidó nép egyiptomi
történetét elevenítette föl hatalmas embertömegekkel, temérdek lóval és tevével, gigászi
palotákkal, ragyogó fáraói pompával és a zsidók kínszenvedéseivel a forró sivatagi
homokban. Láttam Mózest – egy Walt Whitmanre emlékeztető, tökéletesen sminkelt,
teátrális prófétát –, amint a zsidók élén, hosszú botjára támaszkodva, tüzes, komor
ábrázattal, Wotan-léptekkel rója a sivatagot, láttam Istenhez imádkozni a Vörös-tenger
partján, láttam, ahogy kettéválik a tenger, és a magasba tornyosuló vízhegyek szurdokában
utat nyit (bizonyára sokáig vitatkoznak majd a konfirmandusok, akiket lelkipásztoraik
tereltek be a vallásos filmre, hogy milyen technikai bravúrokkal oldották meg ezt a
jelenetet), aztán a próféta átkelt népével a tengeren, nyomukban föltűntek a fáraó harci
szekerei, az egyiptomiak pedig megriadtak és visszahőköltek a tenger partján, majd
bátorságot merítettek, és a zsidók után vetették magukat, de a vízhegyek összecsaptak az
aranyos vértezetek, a fenséges fáraó szekerei és harcosai fölött – erről a képről Händel
egyik, basszusokra írt, csodálatos duettje jutott az eszembe, amely gyönyörűen énekli meg
ezt a jelenetet. Azt is láttam, amint Mózes, a komor hős, komor sziklarengetegben
fölvonul a Sínai-hegyre, ahol Jehova vihar, mennydörgés és egyéb fényeffektusok
közepette átadja neki a tízparancsolatot, miközben gyarló népe a hegy lábánál az
aranyborjút imádja, és igencsak viharos élvezeteknek hódol. Végtelenül különös, szinte
hihetetlen volt, ahogy itt e hálás, magával hozott szendvicseit csöndesen majszolgató
publikumnak belépődíj ellenében minden hősével és csodájával együtt előadták a szent
történetet, amely régen, gyermekkorunkban egy másik világ, egy emberfölötti lét első,
szunnyadó sejtelmeit ébresztgette lelkünkben. Igazán szép pillanat korunk hitványságáról,
kultúránk kiárusításáról. Istenem, jobb lett volna, ha az egyiptomiakkal együtt odavesznek
a zsidók meg a többiek is erőszakos, tisztességes halált halva, akkor talán elkerülhettük
volna ezt a disznóságot, ezt a rettenetes, idióta, mai látszathalált. Hát igen!
A mozi minden késztetése ellenére sem csökkentette, inkább fokozta lappangó
gátlásaimat, be nem vallott félelmemet az álarcosbáltól. Herminára kellett gondolnom,
hogy végre erőt gyűjtsek, felkerekedjem a Glóbusba, és bemerészkedjem a bálba. Későre
járt, a bál már javában tombolt, és mielőtt a ruhatárhoz értem volna, józan fejjel, félszegen
egy kavargó jelmezáradatba sodródtam; bizalmasan lökdöstek, lányok csalogattak a
pezsgős bokszokba, bohócok veregettek vállon és tegeztek le. Leráztam őket, és
átverekedtem magam a zsúfolt termen a ruhatárhoz. A ruhatári cédulát azzal a gondolattal
csúsztattam a zsebembe, hogy hamarosan megelégelem ezt a forgatagot, és akkor megint
szükségem lehet rá.
A hatalmas épület összes termében folyt az ünneplés, még a pincében is táncoltak, a
folyosókat és a lépcsőket álarcsokadalom, tánc, zene, kacagás és nyüzsgés népesítette be.
Szorongva lopakodtam a forgatagon át, néger zenekartól a népi muzsikáig, a tágas,
csillogó nagyteremből kikeveredtem a folyosóra, lépcsőházba, bárba, büfébe, pezsgős
szobákba. A falakat többnyire fiatal művészek vidám, vad festményei díszítették. Jelen
volt mindenki: művész, zsurnaliszta, tudós, üzletember és persze a város aranyifjúsága.
Mister Pablo az egyik zenekarban ült, lelkesen fújta cikornyás hangszerét; amint felismert,
harsány énekszóval üdvözölt. A tömeg teremről teremre sodort; lépcsőn fel, lépcsőn le; a
pincében egy folyosót a művészek pokolnak rendeztek be, ördögzenekar húzta őrült
tempóban
 a talpalávalót. Lassanként Hermina és Maria után kezdtem kutatni, de valahányszor a
keresésükre indultam, eltévedtem vagy a tömeg ellenárjába ütköztem. Éjfélkor még
egyiküket sem találtam. Nem táncoltam, mégis verejtékeztem és szédültem, leültem hát az
első szabad székre. Idegen arcok vettek körül. Bort kértem, és arra gondoltam, hogy ez a
lármás ünnep nem való a magamfajta vénembernek. Csüggedten kortyolgattam a bort, és
közben a csupasz női karokat és hátakat bámultam, elnéztem a tovasuhanó groteszk,
maskarás figurákat, és tűrtem, hogy nekem jöjjenek, némán elutasítottam a lányokat, ha az
ölembe akartak ülni vagy felkértek. „Morcos, vén medve” – kiáltotta oda valamelyik, és
igaza volt. Eltökéltem, hogy bátorságot és jókedvet merítek a borból, de nem ízlett, a
második pohárral alig tudtam legyűrni. Lassanként az az érzésem támadt, hogy a pusztai
farkas mögöttem liheg és vicsorog. Hiába, rossz helyre jöttem. Pedig a jó szándék nem
hiányzott, nem tehetek róla, hogy nincs jókedvem, az egész kavargó, lármás, pezsgő
örömáradatot, kacagást és tobzódást ostobának, erőltetettnek találtam.
Egy órakor kiábrándultan és dühösen visszasomfordáltam a ruhatárhoz, hogy veszem a
kabátom és odébbállok. Vereséget szenvedtem; visszazuhantam a pusztaifarkas-létbe.
Aligha bocsát meg Hermina. De nem tehettem mást. Miközben átverekedtem magam a
ruhatárhoz, gondosan körülnéztem, hátha megpillantom valamelyik barátnőmet. De nem.
Amikor végre a ruhatárhoz értem, a férfi a pult mögött udvariasan kinyújtotta a kezét a
számom után. Belenyúltam a mellényzsebembe – a cédulának nyoma veszett! Az ördögbe,
már csak ez hiányzott. Amikor búskomoran bolyongtam a termeken át, és az indulás
gondolatával viaskodva az ízetlen bor mellett ültem, többször is belenyúltam a zsebembe,
és a kerek bilétát mindig a helyén találtam. De most nincs meg. Fellázadt ellenem minden.
– Elvesztette a számát? – rikkantott fel mellettem egy vörös és sárga színekben
pompázó ördögfióka. – Itt az enyém, testvér – és felém nyújtott egy papírt. Miközben
gépiesen elvettem, és az ujjaim között forgattam, a fürge kis fickót elnyelte a föld.
Szememhez emeltem a kerek papírkorongot, hogy leolvassam a számot, de helyette egy
apró betűs firkantást pillantottam meg. Megkértem a ruhatárost, várjon egy pillanatig, a
legközelebbi csillár alá léptem, hogy kibetűzzem az írást. Apró, bizonytalan, nehezen
olvasható, hanyagul odavetett betűkkel ez állt a címkén:

Ma éjjel négy órától mágikus színház

– csak őrülteknek –
A belépés észvesztéssel jár
Nem akárkinek. Hermina a pokolban van.

Mágikus szálaktól irányítva, lendületesen, fiatalosan és lelkesen vetettem bele magam újra
a kavargásba, melytől az imént letaglózva, kedvetlenül, megtörten menekültem, ahogy egy
táncos lábú, fürge marionett tér vissza a játékba a merev tetszhalálból életre kelve, miután
egy pillanatra kisiklott irányítója ujjai közül. Bűnös soha nem igyekezett úgy a pokolba,
mint én akkor. Az előbb szorította lábamat a lakkcipő, viszolyogtam a tömény,
parfümterhes levegőtől, ellankasztott a hőség; most pedig szaporán szedtem a lábam, a
onestep ütemére futottam teremről teremre, a levegő megtelt varázslattal, ringatott és
sodort a pokol felé a forróság, a pezsgő muzsika, a színek kavalkádja, a női vállak illata,
az emberóceán mámora, a kacagás, a tánc ritmusa, az izzó szemek csillogása. Egy spanyol
táncosnő repült a karomba:
– Táncolj velem!
– Nem lehet – feleltem –, várnak a pokolban, de a csókodat elfogadom!
Az álarc alól vörös ajkak közeledtek felém, és a csók közben felismertem Mariát.
Magamhoz szorítottam, buja ajka úgy virult, mint egy húsos szirmú, nyári rózsa. S már
táncoltunk is egybeforrt ajakkal, elsuhantunk Pablo mellett, aki szerelmesen csüggött
lágyan síró hangszerén, és szép szemének csillogó, ábrándos, állatias pillantásával
követett. De alig tettünk néhány lépést, elnémult a zene; vonakodva engedtem el Mariát.
– Szeretnék táncolni veled – mondtam forróságától elbűvölve –, gyere, kísérj el,
szerelmes vagyok szép karodba, ne vedd el még! De te is tudod, hogy Hermina a pokolba
hív.
– Tudom. Ég veled, Harry, tarts meg jó emlékezetedben – búcsúzott Maria. Búcsú, ősz,
végzet leheletét árasztotta a dús szirmú, buja nyári rózsa.
S már indultam tovább, gyöngéden utat törtem a tömegben, szaladtam a hosszú
folyosókon, s le a lépcsőn, a pokol felé. A pokol szurokfekete falain rikító, gonosz
lámpások égtek, az ördögzenekar lázasan játszott. Egy magas bárszéken csinos, frakkos
fiú üldögélt álarc nélkül, és gunyorosan méregetett. A táncözön a falhoz szorított,
körülbelül húsz pár lehetett a szűk kis helyiségben. Mohón, izgatottan lestem a nőket, a
legtöbben álarcot viseltek, némelyik rám nevetett, de Herminát nem láttam. A csinos fiú
gúnyosan pillantott rám a magas bárszékről. Arra gondoltam, hogy a szünetben betoppan
Hermina és megszólít. A tánc véget ért, de egy lélek sem érkezett.
A bárhoz léptem, amelyet az alacsony pince egyik sarkába szorítottak be. A fiú mellett
lehorgonyoztam, és rendeltem egy whiskyt. Ittam egy kortyot, és közben az arcát
figyeltem, ismerősnek és izgatónak tűnt, olyan volt, mint egy ódon festmény, amelyet
megnemesített a múlt finom porfátyla. Hirtelen megremegtem – de hisz ez Hermann,
ifjúkori barátom!
– Hermann – szólítottam meg tétován. Elmosolyodott.
– Rám találtál, Harry?
Hermina volt az, furcsa frizurát viselt, és ki volt festve. Okos arca finoman, sápadtan
bújt elő a divatos állógallérból, keze varázslatosan kicsinek látszott a széles, fekete
frakkujjhoz és a fehér kézelőgombhoz képest, fekete-fehér selyem térdzoknis lába
kecsesen kandikált ki a hosszú, fekete nadrágszárból.
– Ebben a jelmezben akarsz magadba bolondítani?
– Eddig – bólintott – csak néhány hölgyet sikerült elcsábítanom. De most rajtad a sor.
Lássunk is hozzá, kezdjük egy pohár pezsgővel.
A magas bárszékeken kortyolgattuk a pezsgőt, körülöttünk táncoltak, a vonósok
ütemére dagadozott a forró, heves muzsika. Hermina szemlátomást semmit sem tett, mégis
pillanatok alatt beleszerettem. Mivel férfiruhában volt, nem kérhettem fel, nem
közeledhettem hozzá, sőt meg sem érinthettem; férfijelmezében távolinak és közömbösnek
hatott, de pillantásaival, szavaival és mozdulataival nőiességének bája csábított. Nem
értem hozzá, a szerepéből fakadó hermafrodita varázs mégis megigézett. Hermannról és a
gyermekkorról beszélgettünk, mindkettőnk gyermekkoráról, a nemi érettség előtti évekről,
amikor a zsenge szerelem nemcsak mindkét nemre, hanem az égvilágon mindenre –
érzékire és szellemire – egyaránt kiterjed, méghozzá akkora szellemi varázserővel és
mesebeli átváltozási képességgel, amekkora az élet későbbi korszakaiban csak a
kiválasztottaknak és költőknek adatik meg olykor. Hermina odaadóan játszotta a fiút:
cigarettázott, könnyedén, szellemesen, sokszor gunyorosan csevegett, de minden
mozdulatát Erósz járta át, s útban érzékeimhez minden rezzenése bájos csábítássá
változott.
Ezen az éjszakán Herminát teljesen új oldaláról ismertem meg, pedig azt hittem, hogy
már mindent tudok róla! Milyen gyöngéden és észrevétlenül szőtte körém az áhított hálót,
milyen játékosan és tüneményesen itatta velem az édes mérget!
Üldögéltünk, csevegtünk és pezsgőztünk. Aztán világjáró kalandorokként
bebolyongtuk a termeket, figyeltük az embereket, párokat választottunk ki, és meglestük
szerelmüket. Hermina nőket mutatott, és felszólított, hogy táncoljak, tanácsokat adott,
melyiket hogyan csábíthatom el. Úgy tettünk, mintha vetélytársak lettünk volna,
lecsaptunk egy-egy nőre, lekértük egymástól, mindketten megpróbáltuk elcsábítani. De
csak játszadoztunk, álarcos tréfát űztünk, és közben egyre szorosabbá vált a kötelék
közöttünk, egyre mohóbban lángoltunk egymásért. Ebben a mesevilágban, jelképes
játékban minden mást jelentett – gyarapodtunk egy dimenzióval. Megláttunk egy
szenvedő arcú, elégedetlen, gyönyörű lányt, Hermann felkérte, a lány kivirult a karja
között, aztán eltűntek egy pezsgős bokszban. Hermina később elmondta, hogy nem
férfiként, hanem mint nő, Leszbosz varázsával hódította meg. Számomra lassanként az
egész, tánctól pezsgő termekkel teli, morajló ház mámoros, maszkos népével őrült,
álombéli paradicsommá alakult át; virágillatok vetélkedtek, minden gyümölcsöt
végigsimogattam kereső, tétova ujjaimmal, lombok zöld árnyai alól kígyók lövelltek felém
csábos pillantásukat, lótuszvirág kísértett a fekete ingovány fölött, az ágak közül bűvös
madarak csalogattak, s minden egyetlen cél, az egyedüli, hőn áhított cél felé hívogatott
újra és újra, vágyakozón. Táncba vittem egy ismeretlen lányt, izzó, udvarló lénye magával
ragadott a sodrásba és a mámorba, s ahogy a földöntúli létben lebegtünk, hirtelen
felkacagott:
– Nem ismerni rád. Az este ostoba és unalmas voltál.
Az a lány volt, aki néhány órája „morcos, vén medvének” szólított. Azt hitte, most
megkaparintott, ám a következő táncban már más oldalán lobogtam. Két órán át vagy tán
még tovább táncoltam megállás nélkül mindenféle táncot, olyat is, amelyet nem tanultam.
Hermann időnként mellettem termett, biccentett a mosolygó fiú, aztán eltűnt a
forgatagban.
Ezen a báli éjjelen olyan élménnyel gazdagodtam, amely ötven évig ismeretlen volt
számomra, pedig minden bakfis és diák jól ismeri; az ünnep élményével, az ünnepi
közösség mámorával, a személy tömegbe olvadásának titkával, az öröm unió mysticájával
ismerkedtem meg ezen az éjjelen. Sokszor hallottam másokat beszélni róla, minden
szobalány ismerte ezt az érzést, gyakran kigyúlt a láng a mesélő szemében, amin
fölényesen és irigykedve mosolyogtam. Hányszor, de hányszor láttam már életemben ezt a
ragyogást a révült, önmagától elszakadt ember ittas szemében, a közösség mámorában
föloldódónak ezt a mosolyát és tébolyult alámerülé-sét. Láttam közönséges és nemes
példákon – részeg rekrutákon és matrózokon és nagy művészeken az ünnepi előadás
önkívületében, de ugyanígy háborúba vonuló újoncokon, és legutóbb Pablo barátomon
csodáltam, imádtam, gúnyoltam és irigyeltem az áldott bódulat ragyogását és mosolyát,
amikor zenélés közben mámorában üdvözülten csüggött szaxofonján a zenekarban, vagy
amikor lelkes, eksztatikus pillantást vetett a karmesterre, a dobosra vagy a bendzsósra. És
ezen az áldott éjszakán én, Harry, a pusztai farkas is megmártóztam ebben a mesés,
gyermeki, mély boldogságban, magamba szívtam a közösség, a zene, a ritmus, a bor s a
kéj édes álmát és mámorát, holott korábban a bálokról dicshimnuszokat zengő diákok
beszámolóját többnyire gunyorosan, fölényesen hallgattam. Nem én voltam immár,
személyiségem feloldódott az ünnep mámorában, mint só a vízben. Több nővel táncoltam,
de sohasem csak egyet tartottam a karomban, nemcsak egynek simogattam a haját,
lélegeztem be illatát, hanem minden nőét, aki abban a teremben, abban a zenében úszott,
mint én, ragyogó arcuk óriási álomvirágként libbent el előttem: az enyém volt mind, s én
mindegyiké, kölcsönösen részesültünk egymásban. És a férfiak sem rekedtek kívül, ők
sem voltak idegenek, mosolyuk az én mosolyom, udvarlásuk az én udvarlásom volt.
Azon a télen egy új tánc, egy yearning nevű foxtrott hódította meg a világot.
Szakadatlan ezt játszották, és minél többször hallotta az ember, annál inkább kívánta;
átjárt, megigézett, együtt dúdoltam a többiekkel. Megállás nélkül táncoltam mindenkivel,
aki az utamba akadt: bimbózó lányokkal, fiatal, virágzó, nyárérő teljükben pompázó s
virágjukat búsan hullató asszonyokkal – mind megigézett, nevettem, ragyogtam, boldog
voltam. Amikor Pablo ragyogni látott, engem, sajnálatra méltó, szegény ördögöt,
elégedetten felcsillant a szeme, lelkesen felpattant a zenekarból, vadul hangszerébe fújt,
felugrott egy székre, és dagadó arccal onnan fújta trombitáját, és közben szilajul,
üdvözülten ringatta magát és hangszerét a yearning ütemére. Bármi történjék is velem,
gondoltam, egyszer én is éreztem a boldogságot, ragyogtam, elszakadtam önmagamtól,
Pablo fivérévé, gyermekké váltam.
Időérzékem cserbenhagyott. Nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e az önfeledt
boldogság. Azt sem vettem észre, hogy a tűz elharapózásával az ünnepség egyre kisebb
térre zsugorodott. A legtöbb vendég már elment, a folyosók elcsöndesedtek, a fények sok
helyütt kihunytak, a lépcsőház kihalt, a fenti termekben sorban némultak el és vonultak ki
a zenekarok; már csak a nagyteremben és lent, a pokolban tombolt egyre izzóbban a
mámoros ünnepi tarkaság. Mivel Herminával mint fiúval nem táncolhattam, csak a táncok
közötti szünetekben találkoztunk és üdvözöltük egymást futólag. Végül eltűnt, és nem is
gondoltam rá. Megszűntek a gondolataim. Feloldódva úsztam a megrészegült táncos
forgatagban, illatok, hangok, sóhajok, szavak tódultak hozzám, idegen szemek
köszöntöttek és oltották belém tüzüket, idegen arcok, ajkak, karok, mellek, térdek
kavarogtak körülöttem, s a zene hullámzó üteme ide-oda dobált.
Az utolsóként itt rekedt vendégek között, akik zsúfolásig megtöltötték az egyik kis
termet, ahol szólt még a zene, egy pillanatra kijózanodva, hirtelen megpillantottam egy
lisztes arcú, fekete ruhás pierrette-et, gyönyörű, hamvas lány volt, elbűvölő teremtés,
egész éjszaka nem láttam. Csak az ő arcát fedte maszk. Mindenkin nyomot hagyott a kései
óra, a felhevült, kipirult arcokon, a szétzilált jelmezeken, hervadt gallérokon és fodrokon,
csak a fekete pierrette tündökölt frissen és üdén, álarc mögé rejtett fehér arccal, sima
jelmezben, érintetlen fodrokkal, fénylő csipke kézelővel, friss frizurával. Mágnes vonzott
hozzá, átöleltem, táncba vittem, fodrai illatozón csiklandozták az államat, haja az arcomat
simogatta, fiatal, rugalmas teste lágyabban és odaadóbban simult hozzám, távolodott el,
kényszerített és csalogatott játékosan újabb és újabb összetapadásra, mint bármely
táncosomé ezen az éjszakán. És amikor tánc közben, ajkát keresve lehajoltam, ajka
fölényesen és ismerősen mosolygott, és ekkor egyszerre csak boldogan felismertem a
markáns állat, a vállat, a könyököt, a kezet. Hermina volt, nem Hermann immár.
Átöltözött, üde volt, könnyed, enyhe parfümillatot árasztott, és bepúderezte magát. Tüzes
ajkunk találkozott, aztán elhúzta a száját, tartózkodón táncolt, mintha meg akart volna
szabadulni tőlem. Amikor véget ért a szám, összefonódva megálltunk; körülöttünk
felhevült párok tapssal, lábdobogással és kiáltásokkal korbácsolták a lankadt zenekart
újabb yearningre. Egyszer csak mindnyájunkat megcsapott a hajnal, a függönyökön át
fakó fény derengett, megéreztük az örömök múlását, megsejtettük a közelgő fásultságot,
és vakon, kacagva és kétségbeesve utoljára még egyszer belevetettük magunkat a táncba,
zenébe és fényözönbe; pár párhoz tapadva, tombolva járta a tánc ütemére, üdvözülten
éreztük, ahogy utoljára összecsapnak fejünk fölött a hatalmas hullámok. Ebben a táncban
Hermina megfeledkezett a fölényességről, gúnyról és hűvösségről – tudta, semmit sem
kell tennie, hogy beleszeressek. Az övé voltam. És ő táncával, pillantásával, csókjával,
mosolyával odaadta magát nekem. A lázas éjszaka mindahány asszonya, kikkel táncoltam,
kiket lángra lobbantottam, és akik vágyakat fakasztottak bennem, mind, kikért küzdöttem,
mind, kik kívánón simultak hozzám, mind, kik után szerelmes vággyal néztem –
mindnyájan azzá az egy asszonnyá olvadtak, aki most virult a karjaim közt.
Sokáig tartott a násztánc. A zene kétszer, háromszor is kihunyt, a fúvósok leeresztették
hangszerüket, a zongorista felállt zongorája mellől, és tagadón rázta a fejét az első
hegedűs felé, de az utolsó párok mámorittas esdeklése újra meg újra fellobbantotta a
zenészeket, rákezdtek, és egyre sebesebben és szilajabbul játszottak. S miközben mi még
az utolsó, mohó tánc bűvöletében zihálva tapadtunk egymáshoz, csattant a zongora fedele,
karjaink, mint a fúvósoké és hegedűsöké, lankadtan hullottak alá, a fuvolás hunyorogva
tokjába tette fuvoláját, ajtók nyíltak, hideg levegő áramlott be, szolgálók kabátokat hoztak,
és a bárpincér leoltotta a villanyt. Kísérteties volt, hátborzongató, ahogy minden
szerteszökött, az imént még lármás-izzó táncosok vacogva bújtak kabátjukba és hajtották
fel gallérjukat. Hermina sápadtan mosolygott. Lassan felemelte mindkét karját és
hátrasimította a haját; hónalja megcsillant a fényben, és egy hajszálfinom árny suhant le
sejtelmes keblére. Úgy láttam, mintha a lebegő kis árny mosolyként fogná egybe testének
minden báját, játékát és lehetőségét.
Álltunk és néztük egymást – utolsók a teremben, utolsók a házban. Valahonnan lentről
berregő automobilok sietős zajával keveredő ajtócsapkodás, üvegcsörömpölés és egy
semmibe vesző vihogás hallatszott. Valahol, messze a magasban, kacaj csendült,
csilingelő és vidám, rémisztő és idegen, tiszta és tündöklő, hideg és kérlelhetetlen,
jégfagyos kristálykacagás. Honnan ismertem ezt a furcsa csengésű kacajt? Képtelen
voltam rájönni.
Álltunk és néztük egymást. Egy pillanatra magamhoz tértem, kijózanodtam, hátulról
halálos fáradtság telepedett rám, az átizzadt ruha undorítón, csatakosan és langyosan
lógott rajtam, kezem vörösen, megduzzadt erekkel bújt elő a gyűrött, lucskos kézelőből.
De már nem is éreztem, mert Hermina pillantása kioltotta a kellemetlen érzést.
Tekintetétől – s nekem úgy tűnt föl, mintha ebben a tekintetben saját lelkem nézne rám –
összeomlott a valóság, még iránta táplált érzéki vágyaim valósága is. Megigézve
meredtünk egymásra, megigézve nézett rám szegény, gyámoltalan lelkem.
– Felkészültél? – kérdezte Hermina, és arcáról elszállt a mosoly, kebléről elsuhant az
árnyék. Az idegen kacaj messzi, magas, ismeretlen régiókba veszett.
Bólintottam. Igen, készen álltam.
Az ajtóban megjelent Pablo, a zenész, és ránk villantotta vidám, állati szemét, igaz, az
állatok szeme komoly, az övé pedig mindig nevetett, és ettől emberivé vált. Végtelenül
szívélyesen és barátságosan intett felénk. Tarka selyem háziköntöst öltött magára, a vörös
hajtóka fölött kilátszott átnedvesedett inggallérja, holtfáradt, sápadt arca szokatlanul
hervadtnak és fakónak tűnt, de fekete szeme ragyogott. Az ő pillantása is igézett, és
kioltotta a valóságot.
Engedelmeskedtünk intésének és hozzá léptünk. Az ajtóban állva halkan így szólt:
– Harry testvérem, meghívom szórakozni. Belépés csak őrülteknek, az elméjével fizet.
Felkészült?
Bólintottam.
A kedves fiú figyelmesen karon fogott mindkettőnket, jobbján Herminát vezette, balján
engem; felmentünk egy lépcsőn, aztán egy fölülről kékes fénnyel megvilágított, szinte
teljesen üres, kör alakú szobába vezetett; egy kerek asztalkán és három karosszéken kívül
– amelyekbe mindjárt leültünk – semmi nem volt a helyiségben.
Hová kerültem? Álmodtam volna? Otthon jártam? Vagy robogó autóban utaztam?
Nem, itt voltam, ebben a kékesen derengő, ritkás levegőjű, kerek teremben, a valóság
felhígult rétegében. De vajon miért olyan sápadt Hermina? És miért beszél annyit Pablo?
Vagy talán én bírtam szóra, én beszéltem belőle? Nem az én lelkem, ez a tékozló, riadt
madár pillantott-e rám az ő fekete szeméből is, miként az imént Hermina szürke
szeméből?
Pablo jóságos, kissé szertartásos, barátságos tekintettel nézett ránk, és közben beszélt,
egyfolytában csak beszélt, sokáig folyt belőle a szó. Még soha nem hallottam
összefüggően beszélni, kellemes, meleg hangján folyékonyan, hibátlanul formálta a
szavakat, pedig sohasem törődött a társalgással vagy a retorikával, szinte nem is hittem,
hogy képes egyáltalán gondolkodni.
 – Barátaim, szórakozni hívtalak benneteket. Harry régóta vágyik rá, régóta álmodozik
róla. Későre jár, bizonyára ti is ellankadtatok. Ezért azt javasolom, hogy először is
pihenjünk egy kicsit és frissítsük fel magunkat.
Ezzel egy falmélyedésből elővett három pohárkát, egy mulatságos kis palackot és egy
színes, egzotikus faszelencét, az üvegből töltött a poharakba, a szelencéből kivett három
hosszú, vékony, sárgás rudacskát, selyemkabátjából öngyújtót húzott elő, és tüzet adott. A
székben hátradőlve, lassan szívtuk a tömjénfüstöt eregető szivarkát, és komótosan
kortyolgattuk az édes-fanyar, különös-ismeretlen, idegen zamatú frissítőt, amitől valóban
felüdültünk és jókedvünk támadt; úgy éreztük, mintha gázzal telítődtünk volna, és
súlytalanul lebegnénk, így üldögéltünk, pihentünk, szippantgattunk cigarettánkból,
ízlelgettük italunkat, és közben egyre légiesebbek és vígabbak lettünk. Pablo egyszer csak
meleg, fojtott hangon így szólt:
– Kedves Harry, örömömre szolgál, hogy meghívhattam ma egy kis szórakozásra. Ha
nem tévedek, számtalanszor megcsömörlött már az élettől, elkívánkozott innen. Arra
vágyik, hogy itt hagyhassa ezt a kort, ezt a világot, ezt a valóságot, és átléphessen egy
önhöz jobban illő valóságba, idő nélküli világba. Nos, kedves barátom, semmi akadálya,
legyen a vendégem. Tudja, hogy hol van ez a másik világ, és azt is tudja, hogy saját lelkét
kutatja. A másik valóság, amit keres, kizárólag önmagában létezik. Én nem szolgálhatok
semmivel, ami ne lenne meg önmagában, nem tárhatok föl más képtárat, csak saját
lelkének képcsarnokába kalauzolhatom el. Az alkalmon, a biztatáson és a kulcson kívül
semmi mást nem nyújthatok. Segítek feltárni önnön világát, ez minden.
Megint belenyúlt tarka kabátjának zsebébe, és elővett egy kerek kis tükröt.
– Nézzen bele! Idáig ilyennek látta magát!
Szemem elé tartotta a tükröt (egy gyerekvers jutott az eszembe: „tükröt tartok a
kezemben…”), és egy homályos, hullámzó, kavargó, buzogva erjedő képet láttam:
önmagamat, Harry Hallert, s Hallerben egy félénk, szép, zavarodott, riadt szemű állatot, a
pusztai farkast: szeme egyszer gonoszan, másszor szomorúan parázslott – teste úgy
örvénylett végig Harryban, mint egy folyó, amely kielégíthetetlen vágytól űzve kígyózik,
örvénylik s hatol egyre mélyebbre az idegen árban, hogy végre alakot ölthessen. A
kavargó, formálódó farkas búsan tekintett rám riadt, szép szemével.
– Ilyennek látta magát – ismételte Pablo gyöngéden, és zsebre tette a tükröt. Hálásan
lehunytam a szemem, és hörpintettem a bájitalból.
– Azt hiszem, eleget pihentünk – szólalt meg Pablo –, erőre kaptunk és beszélgettünk
egy kicsit. Ha már nem vagytok fáradtak, elvezetlek benneteket laterna magicámhoz,
bemutatom kis színházamat. Mit szóltok hozzá?
Felálltunk. Pablo mosolyogva előrement, elhúzott egy függönyt, és váratlanul egy
kerek, patkó alakú színházfolyosó közepén találtuk magunkat, az ívelt korridor mindkét
oldalán sok-sok keskeny páholyajtó nyílott.
– Ez volna a színházunk – magyarázta Pablo –, vidám teátrum, remélem, sokat nevettek
majd. Ezzel felkacagott, majd nyomban elhallgatott, mégis belém nyilallt; ez ugyanaz a
tiszta, különös kacaj volt, mint amelyet az imént hallottam a magasból.
– Kis színházamban számtalan páholy áll a rendelkezésetekre: tíz, száz vagy akár ezer.
Mindegyikben megtaláljátok, amit kerestek. Kedves barátom, kellemes képcsarnok vár
önre, de mostani állapotában nem érdemes végigszaladnia rajta. Csak megbénítaná,
elkápráztatná önben azt, amit személyiségnek szokott nevezni. Persze már régen rájött,
hogy az idő leküzdése, az elszakadás a valóságtól és a többi efféle, ahogyan ön nevezi
vágyait, nem más, mint azon óhaj, hogy megszabaduljon úgynevezett személyiségétől.
Önmaga a börtön, melyben sínylődik. És ha mostani állapotában lépne be színházamba,
mindent Harry szemével, a pusztai farkas avítt szemüvegén át látna. Ezért arra kérem,
tegye le szemüvegét, és mélyen tisztelt személyiségét adja le a ruhatárban, ahol kívánsága
szerint bármikor visszakapja. Az élvezetes táncmulatság, a pusztai farkas traktátusa és
végül az imént magunkhoz vett serkentőszer bizonyára kellőképpen felkészítették. Miután
leadta becses személyiségét, Harry, önnek a színház bal oldala áll rendelkezésére, a jobb
oldal Hermináé, odabent természetesen bármikor találkozhatnak. Hermina, kérlek, lépj a
függöny mögé, először Harryt szeretném beavatni.
Hermina a jobb szárnyon eltűnt egy hatalmas tükör mögött, amely beborította az egész
falat.
– És most jöjjön, Harry, ne lógassa az orrát. Rendezvényünknek az a célja, hogy
fölviduljon, és megtanuljon nevetni – remélem, nem nehezíti meg a dolgomat. Csak nincs
valami baj? Fél talán? Nem. Akkor jó, pompás. Most pedig szokásainkhoz híven egy kis
látszatöngyilkosságon kell átesnie, hogy megszabaduljon a félelemtől, és élvezettel
léphessen be látszatvilágunkba.
Újból elővette a kis zsebtükröt és elém tartotta. Most is a viaskodó farkasalakkal
átitatott kusza, zavaros Harry nézett rám, jól ismertem ezt a korántsem rokonszenves
képet, megsemmisítése nem okozott nehézséget.
– Kedves barátom, semmi mást nem kell tennie, csak leküzdenie ezt a fölöslegessé vált
tükörképet. Ha kedélyállapota engedi, elegendő, ha őszintén kineveti. A humor
iskolájában van, meg kell tanulnia nevetni. Nos, a magasztos humor akkor kezdődik,
amikor az ember nem veszi komolyan saját személyét.
Elszántan a tükörbe néztem – „tükröt tartok a kezemben” –, a farkas-Harry vonaglott.
Egy pillanatra valamiféle emlékezés, honvágy, megbánás nyilallt belém mélyen,
csöndesen, fájdalmasan. Aztán a szorongást új érzés váltotta föl, a megkönnyebbülés,
fellélegzés és csodálkozás vegyes érzése, hogy lám, nem is olyan fájdalmas, olyasmit
éreztem, mint amikor a kokainnal érzéstelenített állkapocsból kihúzzák a beteg fogat. És
ehhez az érzéshez ellenállhatatlan erővel friss jókedv, nevetési inger társult. Fölszabadító
kacagásra fakadtam.
A zavaros tükörkép megvillant, aztán kihunyt, a kerek tükröcske, mintha ellobbant
volna, hirtelen elszürkült és fénytelenül elhomályosult. Pablo nevetve elhajította, és a
tükör elgurult a végtelen folyosón.
– Jól nevettél, Harry – kiáltotta Pablo –, egyszer még a halhatatlanok kacaját is
megtanulod. Elpusztítottad végre a pusztai farkast. Borotvával nem sikerült volna.
Vigyázz, nehogy feléledjen! Nemsokára túllépsz ezen az ostoba valóságon. Legközelebb
megisszuk a pertut. Kedvesem, még soha nem tetszettél ennyire. Ha legközelebb is lesz
kedved, annyit bölcselkedünk és vitatkozunk a zenéről, Mozartról, Gluckról, Plafonról és
Goethéről, amennyit csak akarsz. Meg fogod érteni, hogy korábban miért nem tudtunk
beszélgetni. Remélem, most már sikerül megszabadulnod a pusztai farkastól.
Öngyilkosságod ugyanis nem végérvényes; mágikus színházunk nem ismeri a valóságot,
csak a képeket. Keress magadnak szép, derűs képeket, bizonyítsd be, hogy nem vagy
belehabarodva kétes személyiségedbe! Ám ha mégis visszakívánnád, vess egy pillantást
ebbe a tükörbe. Ismered a régi, bölcs mondást: Jobb egy tükör a marokban, mint ha kettő a
falon van! Ha-ha (harsant föl újra a csodálatos, rémisztő kacaj)! Ezzel megvolnánk, már
csak egy jelentéktelen, mulatságos ceremónia van hátra. Eldobtad személyiség-
szemüvegedet, jöjj hát, és nézz bele egy igazi tükörbe! Nem bánod meg.
Nevetgélt, és pajkos gyöngédséggel megfordított. Az óriási falitükör állt előttem.
Megláttam magamat.
Egy pillanatig az ismerős Harryt láttam, de most szokatlanul derűs, ragyogó, nevető
ábrázattal mosolygott rám. Alighogy felismertem, darabokra hullott, aztán egy második,
majd harmadik, tizedik, huszadik alak vált le róla, és közben az óriástükör megtelt
Harrykkal vagy Harry-darabkákkal; csak úgy nyüzsögtek a Harryk, de mindegyiket csak
egy villanásnyi ideig láttam, épphogy fel tudtam ismerni őket. Némelyik annyi idős volt,
mint én, mások öregebbek, néhányan ősöregek, aztán fiatalok, ifjoncok, fiúk,
iskoláskorúak, csínytevő kamaszok meg kisgyerekek. Húsz- és ötvenesztendős, öt- és
harmincéves, virgonc és komoly, nevetséges és méltóságos, elegáns, toprongyos,
anyaszült meztelen, kopasz és hosszú hajú Harryk futkároztak, ugrándoztak összevissza –
én voltam mind, mindegyik felvillant, felismertem, és már el is tűnt, szétszaladtak, ki
jobbra, ki balra, ki a tükör mélyébe veszett, ki pedig kiugrott belőle. Egy fiatal, jóképű
fickó nevetve Pablo keblére vetette magát, átölelte és elfutott vele. Egy másik, úgy 16-17
év körüli csinos, vonzó fiú, aki különösen megtetszett, villámgyorsan a folyosón termett,
mohón falta szemével a feliratokat, végül megállt. Utána iramodtam, és elolvastam a
feliratot:

Minden lány a tiéd!

Dobj be egy márkát

A kedves fiú fejét előreszegte, nekirugaszkodott, egy ugrással a pénzbedobó nyílásba

vetette magát, és eltűnt az ajtó mögött.
Pablót is elnyelte a föld, sőt mintha a tükörnek is nyoma veszett volna az összes Harry-
figurával együtt. Magamra hagytak a színházzal, gondoltam; kíváncsian lépkedtem ajtótól
ajtóig, mindegyiken csábító, ígéretes felirat csalogatott: a következőn

Fel, vidám hajszára!

Vadászat automobilokra

akadt meg a szemem. Kinyitottam a keskeny ajtót és beléptem.

Hangos, fölbolydult világba csöppentem. Az utcákon – részben páncélozott –
automobilok száguldoztak, és gyalogosokra vadásztak; péppé gázolták vagy a házfalakhoz
préselték őket. Azonnal láttam, hogy kitört végre a régóta tervezett, várva várt és rettegett
háború az emberek és a gépek között. Hullák, szétszaggatott tetemek, összetört, fölfordult,
kiégett automobilok hevertek szerteszét, a gigászi zűrzavarban repülőgépek köröztek, a
tetőkről és ablakokból puskákkal és gépfegyverekkel lőttek rájuk. A falakról rikoltó,
izgató, fáklyafénnyel világító óriásbetűs plakátok szólították fel a nemzetet, hogy szálljon
síkra az emberek oldalán a gépek ellen, verje agyon prüszkölő, gonoszul morgó, pokolian
búgó, hatalmas automobiljaikkal együtt a hájas, jól öltözött, illatos gazdagokat, akik
gépeikkel préselik ki mások zsírját, és hogy gyújtsa fel végre a gyárakat, tisztítsa meg a
meggyalázott földet, hogy megint nőjön a fű, és a poros cementvilág helyén újra erdők,
mezők, puszták, patakok és mocsarak szülessenek. Más, szelídebb, kevésbé naiv színekkel
csodálatosan megfestett, pompás művészi ábrázolású, okos és elmés szövegű plakátok
viszont épp a vagyonosokat és higgadtakat óvták megindító hangon az anarchia fenyegető
káoszától, és meg-kapóan érzékeltették a rend, a munka, a tulajdon, a kultúra és a jog
áldásos voltát, a gépeket pedig mint a legfőbb és legvégső emberi találmányt ünnepelték,
melyek révén az emberek istenekké válhatnak. Elámultam, és törtem a fejem a vörös és
zöld plakátokon, lángoló ékesszólásukkal és pengeéles logikájukkal lehengereltek,
mindegyiknek igaza volt. Hol az egyik, hol a másik előtt töprengtem mély
meggyőződéssel, igaz, a vad lövöldözés körülöttem meglehetősen zavart. A lényeg
azonban egyértelmű volt: háború dúlt, kíméletlen, tüzes és végtelenül rokonszenves
háború, nem a császárért, a köztársaságért, országhatárokért, lobogókért és színekért, meg
efféle látványos, teátrális dolgokért, voltaképpen tehát hitvány semmiségért folyt a harc:
ebben a háborúban azok juttatták kifejezésre bosszúságukat igencsak csattanósan, azok
egyengették silány, civilizált világunk totális megsemmisítésének útját, akik fuldokoltak
benne, és nem ragaszkodtak az élethez. Tisztán, őszintén kacagott a szemekben a
rombolás és gyilkolás kéje, bennem is szárba szöktek és kacagtak a pusztítás vörös, vad
virágai. Lelkesen belevetettem magam a küzdelembe.
Az egészben az volt a legszebb, hogy egyszerre csak mellettem termett Gustav,
évtizedekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt barátom, aki hajdani gyermekéveimben
legszilajabb, legerősebb s az életet mindnyájunk közt a legmohóbban szomjazó
iskolatársam volt. Repesett a szívem, amikor világoskék szemével újra rám kacsintott.
Intett, én pedig tüstént lelkesen követtem.
– Istenem, Gustav! – kiáltottam fel boldogan –, hát mégis viszontláthatlak! Mondd
csak, mi lett belőled?
Dühösen felnevetett, akárcsak régen.
– Mekkora marha vagy, még most is faggatózol, locsogsz összevissza? Egyébként a
teológia professzora vagyok, ha épp tudni akarod, de szerencsére befellegzett a
teológiának, háború van, barátocskám. Na, gyere már!
Egy felénk pöfögő kis kocsiról lelőtte a vezetőt, és egy majom fürgeségével a kocsin
termett, megállította, felszállított, aztán puskagolyók és autóromok között pokoli
sebességgel áthajtottunk a városon, ki a külvároson túlra.
– A gyárosok oldalán állsz? – kérdeztem.
– Ugyan már, nem mindegy, majd kint megtárgyaljuk. De várj csak, mégsem,
válasszuk inkább a másik oldalt, még ha végeredményben mindegy is. Teológus vagyok,
elődöm, Luther annak idején a fejedelmeket meg a gazdagokat támogatta a parasztokkal
szemben, ideje helyrepofozni a dolgot. Remélem, ez a tragacs kibír még néhány
kilométert!
Sebesen, mint a szél, e mennyei gyermek, robogtunk bele a csöndes, zöld tájba,
mérföldeket hagytunk magunk mögött, aztán egy nagy síkságon át enyhén emelkedő,
hatalmas hegységbe értünk. Egy sima, csúszós úton megálltunk, ami egy kéken csillogó tó
fölött, meredek sziklafal és egy alacsony mellvéd között vitt merészen kanyarogva föl a
magasba.
– Csodálatos vidék – jegyeztem meg.
– Valóban bájos. Hívhatnánk a „tengelyek útjának”, mert nem egy diverzáns tengely
fog itt összetörni. Harrykám, odasüss!
Az út mentén magas pínea állt, koronájában deszkákból kalibaszerűen összetákolt
kilátót vagy magaslest pillantottunk meg. Gustav élesen rám nevetett, kék szemével
hamiskásan kacsintott, gyorsan kiugrottunk a kocsiból, fölmásztunk a fára, és lihegve
elrejtőztünk a kilátóban, ami mindkettőnknek nagyon tetszett. Odafönt puskákat,
pisztolyokat és lőszert találtunk. Alig szusszantunk egyet és helyezkedtünk el a
lesállásban, a legközelebbi kanyarban, a fényes hegyi úton fölhangzott egy sebesen
suhanó, hatalmas luxusautó rekedt, úrhatnám tülkölése. Puskával a kezünkben, feszült
izgalommal várakoztunk.
– A sofőrre célozz! – adta ki a parancsot Gustav, amint a tekintélyes gépkocsi elzúgott
alattunk. Céloztam és meghúztam a ravaszt. A golyó a pilóta kék sapkájába fúródott. A
férfi összecsuklott, a kocsi továbbrobogott, nekicsapódott a sziklafalnak, visszapattant, és
mint egy nagy, kövér dongó tompán, dühösen a mellvédnek ütődött, felbukfencezett, és
kurta, halk csattanással a falon át a mélybe zuhant.
– Alaposan elláttad a baját! – nevetett Gustav. –A következő az enyém.
És már rohant is felénk a következő autó, három vagy négy utasa aprónak tűnt föl a
párnázott ülések között, egy nő fejéről világoskék fátyol lobogott vízszintesen és mereven
hátrafelé, kár, hogy fátyol volt rajta, talán a legszebb asszonyarc nevetett mögötte.
Istenemre, ha már haramiásdit játszunk, nagy elődeink példáját követve legalább a csinos
hölgyeket kímélnénk meg a vérengzéstől. Késő, Gustav tüzelt. A sofőr megrándult,
összeroskadt, a kocsi fölfutott a függőleges sziklafalra, és kerekeivel az égnek
visszacsattant az úttestre. Vártunk, de senki nem moccant, az utasok mozdulatlanul
lapultak a kocsi alatt, kelepcébe kerültek. Az autó dohogott és csörgött, kerekei mókásan
pörögtek a levegőben, aztán hirtelen pokoli durranást hallatott és lángba borult.
– Ford – jegyezte meg Gustav. – Másszunk le, és tisztítsuk meg az utat.
Lekecmeregtünk és szemügyre vettük a lángoló roncsot. Pillanatok alatt leégett, közben
egy zsenge fából emelőrudat készítettünk, aztán félretaszítottuk és az útpadkán át a
szakadékba löktük az autót; sokáig csattogott a bozótban. Amikor a kocsit megfordítottuk,
két hulla esett ki belőle. Az út közepén feküdtek megperzselődött ruhájukban. Az
egyiknek a nadrágja egész jó állapotban volt, átvizsgáltam a zsebeit, hátha kideríthetjük a
kilétét. Előkerült egy bőrtárca, névjegyekkel. Az egyiken ez állt: „Tat tvam aszi.”
– Rém vicces – szólalt meg Gustav. – De végül is egyre megy, hogy hívják az
áldozatokat. Ugyanolyan szerencsétlen flótások, mint mi, a név nem számít. Ennek a
világnak el kell pusztulnia, és vele pusztulunk mi is. A legkíméletesebb az volna, ha tíz
percig a víz alá nyomnánk. Gyerünk, munkára fel!
A holttesteket a kocsi után hajítottuk, és már tülkölt is a következő autó. Ezt az
útszélről terítettük le. Egy darabig részegen kacsázott tovább, aztán összeroskadt és
hörögve fekve maradt, az egyik utas némán ült a kocsi belsejében, egy csinos, fiatal lány
viszont sápadtan és reszketve, de sértetlenül kiszállt. Barátságosan üdvözöltük, és
felajánlottuk szolgálatainkat. Úgy megrémült, hogy egy ideig nem jutott szóhoz, és csak
őrült tekintettel meredt ránk.
– Gyere, lássuk először az öregurat – javasolta Gustav az utashoz fordulva, aki még
mindig a halott sofőr mögött gubbasztott. Rövid hajú, ősz férfi volt, világosszürke, okos
szeme nyitva volt, de úgy tűnt, súlyosan megsebesült, szájából vér csordogált, a nyakát
pedig ferdén és mereven tartotta.
– Engedje meg, uram, a nevem Gustav. Bátorkodtunk lepuffantani a sofőrjét. Szabad
megkérdeznünk, kihez van szerencsénk?
Az öregúr hűvös, bánatos pillantást vetett ránk apró, szürke szemével.
– Loering főügyész – felelte vontatottan. – Nemcsak szegény sofőrömet lőtték le,
engem is eltaláltak, érzem, hogy végem van. Árulja el, kérem, hogy miért lőttek ránk!
– Gyorshajtás.
– De hisz a megengedett sebességgel haladtunk.
– Ami tegnap megengedett volt, ma már nem az, főügyész úr. Ma úgy gondoljuk, hogy
a legkisebb sebesség is gyors. Megsemmisítünk minden autót, utána pedig a többi gépet.
– A puskájukat is?
– Az is sorra kerül, ha futja az időnkből. Holnap vagy holnapután ugyanis valószínűleg
mindnyájunkat elintéznek. Mint ön is tudja, földrészünk rettenetesen túlnépesedett. De
most majd lesz elég levegő.
– Válogatás nélkül lőnek mindenkire? –Természetesen. Van, akiért kétségkívül kár.
A csinos, fiatal hölgyet például sajnáltam volna – bizonyára a kedves lánya?
– Nem, a gyorsírónőm.
– Annál jobb. És most szálljon ki, kérem, vagy kihúzzuk, a gépkocsit ugyanis
megsemmisítjük.
– Jobb, ha én is elpusztulok.
– Ahogy óhajtja. De engedjen meg még egy kérdést! Ön államügyész. Mások,
többnyire szerencsétlen flótások vádolásából és elítéléséből él. Nincs igazam?
– De igen. A kötelességemet teljesítettem. A hivatásomat végeztem, miként a hóhérnak
az a dolga, hogy kivégezze, akiket halálra ítélek. Most maguk is ezt csinálják. Maguk is
gyilkosok.
 – Igen. Csakhogy mi nem kötelességből, hanem kedvtelésből, pontosabban
kedvtelenségből, a világ feletti kétségbeesésből gyilkolunk. A gyilkolás így egyfajta
passzió. Ön soha nem élvezte az emberölést?
– Ne untasson, kérem, végezze a dolgát. Ha nem ismeri a kötelesség fogalmát…
Elhallgatott, elhúzta a száját, mintha köpni akarna. De csak vér buggyant ki rajta, és az
állára ragadt.
– Várjon – szólalt meg Gustav udvariasan. – A kötelesség fogalmát csakugyan nem
ismerem, már nem. Korábban, mint a teológia professzora, hivatalomnál fogva sokszor
találkoztam vele. Azonkívül katona is voltam, részt vettem a háborúban. De soha nem
tetszett, amit kötelességnek tüntettek fel, és amire tekintélyes személyiségek és elöljárók
utasítottak. A legszívesebben mindig az ellenkezőjét tettem volna. De ha a kötelesség
fogalmát már el is felejtettem, a bűnét még nem – a kettő talán egy és ugyanaz. Bűnösök
vagyunk születésünk pillanatától fogva, életre ítéltettünk, kötelességünk egy államhoz
tartozni, katonáskodni, ölni, fegyverkezési adót fizetni. És most, miként korábban a
háborúban is, az élet bűne azt súgja, hogy öljek. De most nem az akaratom ellenére
gyilkolok, beletörődtem a bűnbe, nem bánom, ha összeomlik ez az ostoba, megrekedt
világ, sőt örömmel segédkezem és pusztulok vele magam is.
Az ügyész szörnyen erőlködött, hogy vérragacsos száját mosolyra fakassza. Nem
sikerült tökéletesen, de a jó szándék észrevehető volt.
– Jól van – mondta. – Tehát kollégák vagyunk. Kolléga úr, kérem, lásson hozzá
kötelessége teljesítéséhez.
Közben a csinos lány összeomlott az útszélen és elalélt. Ebben a pillanatban egy kocsi
tülkölt, teljes sebességgel robogva felénk. A lányt félrehúztuk, a sziklához tapadtunk, és
hagytuk, hogy az érkező kocsi belerohanjon az előző roncsába. Csikorogtak a fékek, a
kocsi felágaskodott és sértetlenül megállt. Gyorsan fegyvert ragadtunk és az újonnan
érkezőkre szegeztük.
– Kiszállni! – vezényelt Gustav. – Kezeket fel! Három férfi bújt elő engedelmesen
magasba tartott kézzel.
– Orvos van maguk között? – kérdezte Gustav. Nemmel válaszoltak.
– Akkor szíveskedjenek ezt az urat óvatosan kiszabadítani az ülésből, súlyosan
megsérült. Vigyék el a legközelebbi városba. Rajta, mire várnak!
Az idős urat gyorsan átfektették a másik autóba, Gusztáv kiadta a parancsot, és
elindultak.
Ezalatt a gyorsírókisasszony magához tért és az eseményeket figyelte. Örültem, hogy
ilyen csinos zsákmányt ejtettünk.
– Kisasszony – szólította meg Gustav –, elveszítette a munkaadóját. Remélhetőleg
máskülönben nem állt közel önhöz az öregúr. Szívesen alkalmazom, legyen a cimboránk!
Ezzel meg is volnánk, és most siessünk. Itt mindjárt égni fog a föld a talpunk alatt.
Kisasszony, tud fára mászni? Igen? Akkor rajta, közrefogjuk és segítünk.
Amilyen gyorsan csak tudtunk, fölmásztunk a fa tetején lévő kalyibába. Odafönn a
kisasszony rosszul lett, de kapott egy konyakot, és ettől annyira rendbe jött, hogy
megdicsérte a tóra és a hegységre nyíló káprázatos kilátást, és közölni tudta, hogy
Dórának hívják.
És már jött is a következő autó, lassú tempóban, óvatosan ellavírozott a fölborult kocsi
mellett, aztán gyorsított.
– Lógós! – nevetett Gustav és lepuffantotta a vezetőt. A kocsi továbbtáncolt,
nekiszökkent a mellvédnek, beszakította és ferdén, a szakadék fölött himbálózva, megállt.
– Dora – kérdeztem –, tud bánni a puskával? Nem értett hozzá, megmutattuk, hogyan
kell megtölteni. Eleinte ügyetlenkedett, úgy felsebezte az ujját, hogy vérzett. Ragtapaszért
siránkozott. Gustav elmagyarázta neki, hogy háború van, és megkérte, mutassa meg, hogy
nem anyámasszony katonája. Ez hatott.
– És mi lesz velünk? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Gustav. – Harry barátom szereti a csinos lányokat, majd
összemelegednek.
– És ha jön a rendőrség és a katonaság és megölnek?
– Nincs már rendőrség, katonaság. Választhatunk, Dora. Itt maradunk szép csöndben,
és kilőjük az autókat, vagy mi is beszállunk egy kocsiba és elhajtunk, hogy agyonlövessük
magunkat. Mindegy, mit választunk. Részemről a maradásra szavazok.
Lent újabb kocsi közeledett éles tülköléssel. Gyorsan elintéztük; kerekeivel az ég felé
meredve elterült.
– Különös – jegyeztem meg –, kész élvezet ez a lövöldözés! És én még elleneztem a
háborút!
Gustav elmosolyodott.
– Igen, elszaporodtak az emberek a földön. Régebben nem tűnt fel ennyire. Manapság
viszont, amikor az embereknek nemcsak levegő, hanem autó is kell, mégiscsak
szembeötlik. Persze amit mi csinálunk, annak sincs értelme, játszadozunk, mint ahogy a
háború sem más, mint egy óriási játék. Egyszer meg kell tanulnia az emberiségnek, hogy
ésszerű eszközökkel tudjon gátat szabni a gyarapodásnak. Egyelőre azonban végtelenül
ostobán válaszolunk az elviselhetetlen állapotokra, persze végül mégiscsak helyesen
cselekszünk, mert hisz redukálunk.
– Igen – vetettem közbe –, talán őrültség, amit művelünk, de jó és szükségszerű. Rossz
vért szül, ha az emberiség túlerőlteti az agyát, és olyasmit próbál megoldani, ami egyelőre
megközelíthetetlen az ész számára. Ilyenkor születnek az olyan eszmények, mint az
amerikaiaké vagy a bolsevikoké, roppant ésszerűek ugyan, de iszonyatosan naiv módon
leegyszerűsítik az életet, és ezáltal szörnyen megerőszakolják és kifosztják. Az emberről
alkotott kép, az egykor oly fennkölt eszmény, lassanként klisévé válik. Lehet, hogy mi,
őrültek fogjuk újra megnemesíteni. Gustav felnevetett.
– Barátocskám, fantasztikusan elmésen szónokolsz, öröm és kész nyereség hallgatni
bölcsességed forrását. Ráadásul talán egy kicsit igazad is van. De légy szíves, most inkább
töltsd meg a puskád, és ne álmodozz. Minden pillanatban jöhetnek az őz-bakok, márpedig
filozófiával nem terítjük le őket, golyó kell a puskába.
Jött egy autó, azonnal lelőttük, az út immár teljesen el volt torlaszolva. Egy hájas, vörös
fejű túlélő vadul hadonászott a roncsok között, kidüllesztett szemmel keresgélt, míg fel
nem fedezte a rejtekünket, aztán ordítozva felénk rohant, és a revolverével lövöldözött.
– Tűnjön el, vagy lövök – kiáltott le Gustav. A férfi célzott és tüzelt. Erre két lövéssel
leterítettük.
Még két kocsit lőttünk ki. Aztán megszűnt a forgalom, elcsendesedett a vidék, úgy tűnt,
gyorsan elterjedt a veszélyes hely híre. Zavartalanul gyönyörködhettünk a tájban. Lent a
mélyben, a tavon túl egy városka terült el, füst szállingózott a magasba, hamarosan
észrevettük, hogy a tűz háztetőről háztetőre terjed. Lövöldözést is lehetett hallani. Dora
pityergett, megsimogattam könnyes arcát.
– Mindnyájunknak meg kell halni? – kérdezte. Nem feleltünk. Az úton egy gyalogos
közeledett, meglátta a roncsokat, körbejárta őket, behajolt az egyikbe, és egy tarka
napernyőt, egy női bőrtáskát és egy borosüveget vett ki, aztán békésen letelepedett a
mellvédre, meghúzta az üveget, és harapott hozzá valami sztaniolba csomagolt
szendvicsfélét, ami a zsebéből került elő. Kiürítette az üveget, hóna alá csapta a napernyőt,
és békésen bandukolva, elégedetten távozott. Így szóltam Gustavhoz:
– Képes lettél volna lőni erre a jópofa fickóra, ki tudtad volna lyukasztani a kobakját?
Isten tudja, nekem valahogy nem lett volna szívem hozzá.
 – Nem is kért rá senki – morogta a barátom. Az ő szíve is összeszorult. Alighogy a
szemünk elé került egy ártalmatlan, békés, az ártatlanság állapotában lévő, naiv teremtés,
egy csapásra ostobának és visszataszítónak tűnt dicső, szükségszerű ténykedésünk. Az
ördög vigye a vérontást!
Elszégyelltük magunkat. De a háborúban állítólag néha még a tábornokok is
szégyenkeznek.
– Menjünk innen – könyörgött Dora –, másszunk le, biztosan találunk ennivalót a
kocsikban. Ti nem éheztetek meg, bolsevikok?
Szorongó, dúlt hangon kondultak meg az égő városka harangjai. Elkezdtünk lemászni.
Amikor átsegítettem Dórát a korláton, megcsókoltam a térdét. Élesen felnevetett. És ekkor
megreccsent az állványzat, és mindketten belezuhantunk a semmibe…
Újból a kerek folyosón találtam magam, a vadászattól felajzva. A megszámlálhatatlan
ajtók feliratai csalogattak:

Mutabor
Átváltozás bármilyen
állattá és növénnyé
Káma-szútra
Bevezetés az indiai szerelem művészetébe
Kezdő tanfolyam:
a szerelem gyakorlásának 42 fajtája
állattá és növénnyé

Elvezetés öngyilkosság!
Halálra röhögöd magad

Átszellemülésre vágyik?
A Kelet bölcsessége

Bárcsak ezer nyelvem volna!

Csak uraknak

A Nyugat alkonya
Kedvezményes árak
Még mindig felülmúlhatatlan

A művészet veleje
Hogyan változtatja a zene térré az időt

A kacagó könny
Humorkabinet

Remetejátékok
A társas élet teljes értékű helyettesítése
 Kifogyhatatlanul szaladtak a feliratok. A következőn megakadt a szemem:

Útmutató a személyiség
felépítéséhez
Garantált siker
és beléptem.
Csöndes, homályos helyiség fogadott, keleti szokás szerint nem volt benne szék, a
földön egy férfi ült, előtte hatalmas sakktáblához hasonló alkalmatosság. Az első
pillanatban azt hittem, Pablo barátom, mert olyan tarka selyemkaftánt viselt, mint ő az
imént, és az ő fekete szemével nézett rám.
– Pablo? – kérdeztem.
– Senki vagyok – felelte nyájasan. – Nálunk nincsenek nevek és személyiségek.
Sakkjátékos vagyok. A személyiség felépítése érdekli?
– Igen.
– Kérem, akkor bocsássa rendelkezésemre néhány tucat bábuját.
– Miféle bábumat… ?
– Amelyekre széthullani látta úgynevezett személyiségét. Bábuk nélkül nem tudok
játszani.
Egy tükröt tartott elém, újra láttam, ahogy egységes személyiségem számtalan énné
esik szét, sőt, mintha ezúttal még több lett volna. A bábuk olyan aprók voltak, mint a
kézbe illő sakkfigurák, a játékos higgadt, biztos ujjmozdulatokkal elvett néhány tucatnyit,
és a sakktábla mellett fölsorakoztatta a földön. Közben monoton hangon megszólalt,
mintha beidegződött szónoklatot vagy leckét mondana föl:
– Ismeri a téves és baljós hiedelmet, amely szerint az ember tartós egység. Tudja azt is,
hogy az ember számtalan lélekből, milliónyi énből áll. A személy eme látszólag egységes
széthasogatását számtalan bábura a tudomány skizofréniának nevezi, és részben nem is
téved, mert bizonyos rend, csoportosítás nélkül lehetetlen megfékezni bármilyen
sokaságot. Téved viszont, amikor azt állítja, hogy a számtalan al-ént egész életen át
egyetlen, egyszeri, átfogó rend igazgatja. A tudomány eme tévedése nem egy kínos
következménnyel jár, hasznát kizárólag a közszolgálatú tanárok és nevelők látják, ők
ugyanis azt gondolják, hogy így sokkal egyszerűbb a munkájuk, és szögre akaszthatják a
gondolkozást és kísérletezést. E tévedésnek köszönhető, hogy sok gyógyíthatatlan őrült
„épelméjűnek”, mi több, a társadalom szemében fölöttébb értékes egyénnek számít, ezzel
szemben némely lángelmét bomlott elméjűnek tekintenek. A hiányos tudományos
lélektant ezért egészítjük ki a felépítés művészetének fogalmával. Akik átélték énjük
széthullását, azoknak megmutathatjuk, hogy a darabokat bármikor és bármilyen rendben
újra összerakhatják, és így kimeríthetetlenül gazdag létjáték birtokába jutnak. Újabb és
újabb játékot, feszültséget és helyzetet teremtvén úgy csoportosítjuk széthullott énünk
bábuit, ahogyan a költő alkotja meg drámáját egy maréknyi figurából. Figyeljen!
Higgadt, okos ujjaival megfogta a bábuimat – volt köztük gyerek, fiatal, aggastyán, nő,
vidám, szomorú, erős, törékeny, élelmes, gyámoltalan –, és felállította a táblán; a
játszmában, mintegy kis világot képezvén, azonnal csoportokká, családokká, játszadozó
barátokká és csatázó ellenfelekké rendeződtek. Ámultam, ahogy a nyüzsgő, mégis
rendezett világot igazgatta – a bábuk játszottak és harcoltak, szövetséget kötöttek,
ütközeteket vívtak, udvaroltak, egybekeltek, sokasodtak; népes, mozgalmas és izgalmas
dráma bontakozott ki.
Egyszer csak egy könnyed mozdulattal lesöpörte a táblát, óvatosan fölborogatta,
halomba söpörte a figurákat, aztán az igényes művész tűnődve új játszmát rendezett; az
iménti bábuk más alakzatokat vettek fel, más viszonyok és kapcsolatok jöttek létre. A
második játszma hasonlított az elsőhöz, ugyanabból a világból és anyagból építkezett,
csak a hangnem változott, a tempó módosult, a motívumok cserélődtek fel és a helyzetek
alakultak másként.
Az elmés játékmester így épített játszmát játszmára énjeimből. A játszmák
hasonlítottak egymáshoz, felismertem bennük a közös világot, a közös eredetet, mégis
mindegyik más és más volt.
– Ez életművészet – magyarázta. – A jövőben maga is kedvére alakíthatja,
bonyolíthatja, gazdagíthatja és népesítheti be élete játékát, a lehetőség a markában van.
Ahogyan magasabb értelemben minden bölcsesség alapja a paranoia, úgy a művészet és
fantázia a skizofréniával kezdődik. Ezt részben már a tudósok is felfedezték, erről
olvashatunk A herceg csodakürtje című bámulatos könyvben, melyben egy tudós szorgos
fáradozását tébolyult, intézetekbe zárt művészek zseniális együttműködése nemesíti meg.
Tessék, fogja a bábuit, sokszor fog még élvezettel játszadozni velük. Holnap
mellékszereplővé fokozhatja le azt, akiből ma elviselhetetlen madárijesztő lett. Abból a
szegény, kedves kis bábuból pedig, amelyik egy időre szemlátomást szerencsétlenségre,
balsorsra ítéltetett, holnap hercegnőt csinálhat. Jó szórakozást, uram!
Mélyen és háládatosan meghajoltam a tehetséges sakkjátékos előtt. Zsebre tettem a
bábukat, és kimentem a keskeny ajtón. Valójában azt hittem, hogy azonnal leülök a
folyosón a földre, és órákig, időtlen időkig a bábukkal játszom, de alighogy kiléptem a
világos, kerek folyosóra, nálam erősebb, új áramlatok ragadtak magukkal. Kihívóan
megvillant előttem egy plakát:

A pusztai farkas idomításának csodája

A felirat sokféle érzést kavart fel bennem; elmúlt életem, az elhagyott valóság szorongásai
és kényszerei hirtelen fájdalmasan a szívembe nyilalltak. Reszkető kézzel kinyitottam az
ajtót, és egy vásári bódéban találtam magam. Vasrács választott el a nyomorúságos
porondtól. A manézsban megpillantottam egy állatidomárt, úgy feszített, mint egy
csepűrágó, óriási harcsabajusza, izomtól duzzadó karja és piperkőc cirkuszi öltözete
ellenére arcátlanul és felháborítóan hasonlított rám. Az erős férfi – rettenetes látvány! –
egy amúgy szép és nagy, de girhes és riadt, meghunyászkodó szemű farkast vezetett
pórázon, akár egy kutyát. Undorító, egyszersmind izgalmas, szörnyű, titkon mégis
élvezetes volt látnom, ahogy a brutális idomár egy sor fortélyos és szenzációs produkciót
adott elő az alapjában nemes, csak gyalázatosan kezes vadállattal.
A férfi – varázstükör torzította, átkozott fivérem – kétségkívül bámulatosan értett az
idomításhoz. Az ordas figyelmesen végrehajtotta minden parancsát, alázatosan
engedelmeskedett a vezényszavaknak és ostorpattintásoknak; leült, élettelennek tettette
magát, pitizett, pofájában cipóval, tojással, hússal, kosárkával járkált megadón és
meghunyászkodva, az idomár ledobta a korbácsot, az állat a pofájába vette, és förtelmesen
hízelgő farkcsóválással követte. Aztán egy nyulat, majd egy fehér bárányt vezettek elé, az
ordas vicsorgott, csorgott a nyála a reszkető vágytól, de nem bántotta őket, sőt parancsra
kecsesen átlendült a remegve kuporgó állatokon, aztán letelepedett közéjük, és mancsával
átölelve őket családias együttest alkottak. Ráadásul egy tábla csokoládét is megevett
gazdája kezéből. Égnek állt a hajam, kínlódva néztem, ahogy a fantasztikusan
megszelídített farkas megtagadja természetét.
Az előadás második része viszont nemcsak a felajzott publikumot kárpótolta, hanem a
farkast is. A rafinált szám után a szelídítő diadalittas, nyájas mosollyal meghajolt a
bárány-farkas csoport fölött, aztán felcserélődtek a szerepek. A Harryra emlékeztető
idomár váratlanul mélyen meghajolt, és letette korbácsát a farkas lába elé, reszketett,
összezsugorodott, olyan siralmas látványt nyújtott, mint az imént a farkas, aki viszont
vigyorogva megnyalta a pofáját, elszállt minden görcsössége és zavarodottsága, szeme
villogott, teste megfeszült és kinyílt a visszanyert vadságban.
Ettől kezdve a farkas parancsolt, és az ember engedelmeskedett. Négykézlábra
ereszkedett, és utánozta a farkast; kilógatta a nyelvét, tömött fogaival letépte magáról a
ruhát. Az emberidomár parancsára egyszer két lábon járt, máskor négykézláb mászott,
pitizett, halottnak tettette magát, tűrte, hogy a farkas meglovagolja, aztán vitte utána a
korbácsot. Alázatosan, ügyesen, leleményesen teljesített mindenféle megalázó és perverz
feladatot. Egy szép lány lépett a színpadra, a betanított férfihoz ment, és megcirógatta az
állát, arcát az arcához dörgölte, de a férfi nem állt föl, megrázta a fejét, rávicsorgott a
szépségre, egyre fenyegetőbben és vadabban vicsorgott, akárcsak egy farkas, úgyhogy a
lány végül elmenekült. Aztán csokoládét tettek elé, utálkozva körbeszimatolta és
félrelökte. Végül megint behozták a fehér bárányt és a kövér, foltos nyulat, a férfi pedig
minden erejét összeszedve káprázatosan alakította a farkast, öröm volt nézni. Foggal-
körömmel a visítozó kis állatoknak esett, szőrcsomókat és húscafatokat tépett ki belőlük,
vigyorogva rágta az eleven húst, és megrészegülten, odaadón, kéjtől lehunyt szemmel
szívta meleg vérüket.
Eliszonyodva menekültem kifelé. Láthattam, hogy a mágikus színház nemcsak
paradicsom, a vidám felszín alatt a poklok poklát rejti. Istenem, hát itt sem találok
megváltásra?
Rémülten futkostam összevissza, számban összekeveredett a vér és a csokoládé
undorító íze, szabadulni akartam a zavaros hullámokból, elviselhetőbb, barátságosabb
képekért viaskodtam. „O Freunde, nicht diese Töne!” – csendült a fülembe, és iszonyattal
gondoltam a fronton készült rettenetes fotográfiákra, amelyeket a háború alatt láthatott az
ember: összegabalyodott hullákból álló hegyek, a halott arcokat a gázálarc vigyorgó
ördögpofákká torzította. Ostoba gyerek voltam, amikor, mint a háború humánus ellenzője,
elborzadtam e képek láttán! Ma már tudom, hogy egyetlen állatidomár, miniszter,
tábornok, tébolyult sem tudott kiagyalni olyan szörnyű, vad, gonosz, ostoba és nyers
gondolatokat és képeket, amelyek ne lakoztak volna bennem is.
Megkönnyebbültem, amikor eszembe jutott a színház kezdetekor látott felirat, amelyet
a csinos fiú viharosan követett.

Minden lány a tiéd

Mindent egybevetve úgy éreztem, hogy tulajdonképpen nem is kívánhatnék ennél

szebbet. Örömömben, hogy megint sikerült megszöknöm a pusztai farkastól, beléptem.
Furcsa volt – mesés, egyszersmind oly meghitt, hogy összeborzadtam –, amint
megcsapott fiatalságom illata, gyermek- és ifjúkorom levegője, és újra ifjúi vér
csörgedezett ereimben. Megint fiatal voltam, korábbi tetteim, gondolataim és énem elsüly-
lyedtek. Alig egy órája, perce is azt hittem, tudom, hogy mit jelent szeretni, kívánni,
vágyakozni, pedig csak egy öregember szeretett és vágyakozott. Megifjodtam, fiatal, új,
eredeti érzéseket éreztem; izzón hömpölygő tüzet, magával ragadó vágyat, márciusi langy
szellőben olvadozó szenvedélyt. Fellángolt újra az elfeledett tűz, dagadozón és mélyen
szólaltak meg a múlt hangjai, lobogva forrott a vérem, lelkem rivallt és dalolt! Tizenöt-
tizenhat éves ifjonc voltam, latintól, görögtől és csodálatos verssoroktól zsongott a fejem,
gondolataimat nagyravágyás, becsvágy, fantáziámat művészi álmodozások fűtötték, de a
szerelem tüze, a nemi éhség és kéj emésztő sejtelme mélyebben, erősebben és
fájdalmasabban égetett és marcangolt minden más lobogó tűznél.
 Egy sziklás dombon álltam szülővárosom fölött, a levegő a tavaszi szél és az első
ibolyák illatát hordozta, a városka felől megcsillantak a folyó fodrai és az atyai ház
ablakai, minden olyan mámorosan, újonnan, a teremtéstől megrészegülten nézett, csengett
és illatozott, olyan színpompával ragyogott, olyan földöntúlian és megdicsőülten lebegett a
tavaszi szélben, amilyennek hajdan, zsenge ifjúságom ihletett óráiban láttam a világot. A
dombtetőn álltam, a szél simogatta hosszú hajamat: egy frissen kizöldellt bokorról tétova
kézzel, ábrándos szerelmi vágyba merülve leszakítottam egy gyönge, nyiladozó
levélbimbót, szemem elé tartottam, megszagoltam (illatától felizzottak emlékezetemben a
hajdani emlékek), szűzi ajkam közé vettem és megrágtam a zöld kis gombócot. A fanyar,
zamatos-kesernyés íztől hirtelen ráébredtem, hogy hol vagyok és mi történik velem – az
egykori világ vett körül. Gyermekéveim egyik utolsó óráját, az első tavasz egyik vasárnap
délutánját éltem át újra, amikor magányos séta közben találkoztam Rosa Kreislerrel,
félszegen köszöntöttem és bódultan beleszerettem.
Akkor félénk izgalommal lestem a szép lányt, amint egyedül, merengve ballag a hegyre
– ő még nem láthatott –, bámultam vaskos copfokba font haját, az arcán aláhulló tincsek
incselkedve libegtek a szélben. Csak most láttam, hogy milyen szép ez a lány, milyen
csodálatosan és mesésen játszadozik a szellő finom hajával, milyen vágykeltőn omlik alá
vékony, kék ruhája fiatal testén, s ahogy a szétrágott bimbó kesernyés-csípős íze a tavasz
minden félszeg, édes örömét és szorongását felébresztette bennem, úgy járt át a lány
megpillantásakor a szerelem tökéletes, halálos megsejtése, a nő megérzése, a határtalan
lehetőségek és igézetek, leírhatatlan gyönyörök, kimondhatatlan zűrzavar, félelmek és
szenvedések, forró megváltás és mélységes bűn megrázó előérzete. Ó, hogy égette
nyelvemet a tavasz kesernyés íze! Hogy rakoncátlankodott a pajkos szellő piros orcája
körül, lágyan aláomló hajában! A közelembe ért, felnézett, megismert, könnyű pír futott át
arcán, aztán elfordult; konfirmanduskalapomat megemelve üdvözöltem, Rosa elszántan,
mosolyogva, mint egy igazi dáma, emelt fővel visszaköszönt, és lassú, határozott, fölényes
léptekkel továbbment – esdeklő szerelemmel és hódolattal néztem utána, így történt
egykor, harmincöt évvel ezelőtt, vasárnap délután, és most hirtelen visszatért minden: a
domb, a város, a márciusi szellő és a bimbó illata, Rosa barna haja, a dagadozó vágy és a
fojtogató, édes szorongás. Minden olyan volt, mint akkoriban, úgy éreztem, hogy azóta
soha életemben nem szerettem úgy, mint annak idején. Láttam, hogy elpirul, megismer,
igyekszik leplezni zavarát, és rögtön tudtam, hogy kedvel, és hogy ez a találkozás neki is
azt jelenti, amit nekem. Nem emeltem meg a kalapom, nem vártam meg ünnepélyesen
szorongatva, amíg elmegy mellettem, hanem szorongást és gátlást leküzdve, a vér
parancsára odakiáltottam: „Hála istennek, hogy itt vagy, szépséges, gyönyörű Rosa.
Imádlak.” Eszembe juthatott volna elmésebb köszöntés is, de most nem ez számított, ez is
tökéletesen megfelelt. Rosa nem vágott felnőttes képet, nem ment tovább. Megállt, rám
nézett és még jobban elpirult, aztán így szólt: „Adjon isten, Harry, hát tényleg kedvelsz?”
Barna szeme ragyogott fiatal arcában, hirtelen úgy éreztem, hogy egész életem
eltévelyedett, zavaros, ostoba, boldogtalan volt, és nem is szerettem igazán attól a
pillanattól fogva, amikor azon a vasárnapon hagytam, hogy Rosa elmenjen mellettem.
Most azonban kiköszörültem a csorbát, megváltozott, jóra fordult minden.
Kézen fogtuk egymást, és végtelenül boldogan, rettentő zavarban, kézen fogva lassan
elindultunk. Nem tudtuk, mit mondjunk egymásnak, vagy mit kellene csinálnunk,
zavarunkban egyre szaporábban szedtük a lábunkat, elkezdtünk futni, és szaladtunk
kifulladásig, aztán megálltunk, de nem engedtük el egymás kezét. Gyerekek voltunk, és
nem tudtunk mit kezdeni egymással, még az első csókig sem jutottunk el azon a
vasárnapon, de mégis a mennyben éreztük magunkat. Alltunk és lihegtünk, aztán leültünk
a fűbe, megsimogattam a kezét, ő pedig a másik kezével félénken végigsimította a
hajamat, aztán felálltunk, és megpróbáltuk megmérni, melyikünk a magasabb: én egy
ujjnyival nagyobb voltam, de nem ismertem el, ragaszkodtam hozzá, hogy hajszálra
egyformák vagyunk, és a jóisten is egymásnak teremtett bennünket, és egyszer majd
összeházasodunk. Rosa erre azt felelte, hogy ibolyaillatot érez. Letérdeltünk a zsenge,
tavaszi fűbe, hogy ibolyát keressünk. Találtunk is néhány rövid szárú virágot, egymásnak
ajándékoztuk, és amikor hűvösebb lett, és a fények ferdén estek a sziklára, Rosa azt
mondta, hogy haza kell mennie, és erre mindketten halálosan elszomorodtunk, mert nem
kísérhettem el, de azért volt egy közös titkunk, és ez mindennél nagyobb kincs volt. Fent
maradtam a sziklán, egy szakadék szélén, arccal a mélység felé, lefeküdtem a földre. Rosa
ibolyáját szagoltam és a várost néztem, és figyeltem, amikor fölbukkant odalent, elhaladt a
kút mellett, aztán a hídhoz ért. Képzeletben hazáig kísértem; belépett a szülői házba,
végigment a szobákon, miközben nekem itt kellett feküdnöm, de azért egy kötelék, egy
áram, egy titok összetartott bennünket.
Ezen a tavaszon többször találkoztunk, hol a szikláknál, hol kerítések mellett, és
orgonavirágzáskor megleptük egymást az első, bátortalan csókkal. Nem sokat
nyújthattunk egymásnak, gyermeki csókunkból hiányzott a tűz, a szenvedély, s még a füle
mellett incselkedő hajfodrot is alig mertem megsimogatni, de amennyi szerelmet és
örömöt csak adni tudtunk, azzal megajándékoztuk egymást, és minden félszeg érintéssel,
éretlen szerelmes szóval, szorongó várakozással újabb boldogságot ismertünk meg, egy
apró fokkal magasabbra hágtunk a szerelem lajtorjáján.
Rosával és az ibolyákkal kezdve így éltem át egy boldogabb csillagzat alatt még
egyszer szerelmeimet. Eltűnt Rosa és megjelent Irmgard, a nap tüzesebben sütött, a
csillagok megrészegültek, de sem Rosa, sem Irmgard nem lett az enyém. Fokról fokra
haladtam előre, sokat kellett még megélnem, megtapasztalnom; elveszítettem Irmgardot és
Annát is. Újra szerettem minden lányt, akiért egykor, ifjúkoromban epekedtem, és most
szerelemre gyújtottam őket, mindnek tudtam adni valamit, és ők is megajándékoztak
engem. Az egykor csupán fantáziámban élő vágyak, álmok, lehetőségek most valósággá,
életté váltak. Ó, ti szépséges virágok, Ida, Lore és a többiek, kiket régen, egy nyáron át,
egy hónapig vagy csak egy napig szerettem!
Rájöttem, hogy én voltam az a csinos, tüzes ifjú, aki az imént a szerelem kapuja felé
rohant, és hogy most énemnek ez a darabja, lényemnek és életemnek pusztán csak
tizednyi, ezrednyi része él és gyarapodik – nem nyomja el a többi bábu, nem zavarja a
gondolkodó, nem gyötri a farkas, nem csorbítja a költő, a fantaszta vagy a moralista.
Irmgard tanított a táncra, Ida a csókra, és elsőnek a legszebbikük, Emma tárta föl csókra
barna mellét és oltotta szomjamat a gyönyörök kelyhéből azon az őszi estén, ringó
szilfalombok alatt.
Sok mindent átéltem Pablo kis színházában, de élményeim apró töredékét sem tudnám
szavakba foglalni. Az enyém volt minden lány, akit valaha szerettem, mind azzal
ajándékozott meg, amit csak ő adhatott, és tőlem mind azt kapta, amit egyedül én
adhattam. Ezen az éjszakán kóstoltam szerelmet, boldogságot, kéjt, káoszt és szenvedést,
varázslatosan virágzott kertemben életem valahány elmulasztott szerelme – tiszta,
törékeny, rikító, lobogó, sötét, hervatag virágok, lángoló gyönyör, forró ábrándozás, izzó
szomorúság, rettenetes halál, ragyogó újjászületés. Találkoztam asszonyokkal, akiket
határozott, viharos fellépéssel csábítottam el, mások akkor voltak boldogok, ha lassan,
óvatosan udvaroltam; megelevenedtek életem homályba merült jelenetei, amikor, még ha
csak pillanatokra is, nemi vágy ébredt bennem, amikor egy asszonyarctól lángra
lobbantam, vagy egy lány fehér bőrének csillanása csábított, és amit egykor
elmulasztottam, most bepótoltam. Eljött az a különös, sötétbarna szemű, lenszőke asszony,
aki mellett valamikor negyed óráig ácsorogtam egy gyorsvonat folyosóján az ablaknál, és
később álmomban többször visszatért – egy szót sem szólt, de nem sejtett, rémisztő,
halálos szerelemre tanított. Na és az a sima, csendes, üveges mosolyú, fátyolos tekintetű
kínai lány a marseille-i kikötőben; káprázatosan szeretett ő is. Mindegyik beavatott a
titkaiba, mind a maga kertjének illatát ontotta, mind másként csókolt, másként volt
szemérmes és kitárulkozó. Jöttek, aztán eltűntek, sodorta őket felém az ár, engem pedig
hozzájuk, s már ragadott is tovább – izgalmas, veszélyes, meglepetésekben gazdag,
játékos, gyermeki lubickolás a nemiség áradatában. Elámultam, hogy mennyi szerelem,
alkalom, csábítás fűszerezte látszólag sivár, rideg pusztaifarkas-létem. Szinte mindet
elszalasztottam, menekültem előlük, bukdácsoltam közöttük, és mindjárt elfelejtettem
őket, de most itt voltak mind, százával özönlöttek. És most észrevettem őket, átadtam
magam, kitárulkoztam és alámerültem a rózsásan derengő gyönyör poklába. Pablo ajánlata
is megismétlődött, és még sok más, korábbi csábítás, melyeket annak idején fel sem
fogtam – fantasztikus játékok hármasban, négyesben; mosolyogva hívtak a körtáncba. Sok
minden történt, számtalan, leírhatatlan játékban vettem részt.
Higgadtan, szótlanul, felkészülve, tudással felvértezve, bölcsen, tapasztaltan s Hermina
fogadására éretten buktam fel a csábítások, szenvedélyek, szövevények végtelen
áradatából. Hermina volt az utolsó alakja ezerarcú mitológiámnak, ő zárta le a sort; egy
szempillantás alatt kijózanodtam, és megszakítottam a szerelmi mesét, mert vele nem a
varázstükör homályában akartam találkozni, őt nemcsak egy sakkbábum illette meg, az
egész Harry az övé volt. Igen, úgy rendezem át a játékot, hogy minden bábu rá figyeljen és
a beteljesüléshez vezessen.
Az ár partra sodort, újra a színház üres folyosóján álltam. És most? A zsebemben
lapuló bábuk felé kaptam, de lendületem máris megtorpant. Ajtók, feliratok, varázstükrök
tolultak körém kifogyhatatlanul. Tehetetlenül olvastam a legközelebbi feliratot, és
megborzongtam:

Szerelmi gyilkosság

szólt a felirat. Belém hasított egy emlékkép: Hermina egy éttermi asztalnál ételekről,
italokról cseveg, hirtelen elkomorodik, és halálosan szigorú tekintettel azt mondja, magába
fog bolondítani, hogy megöljem. A félelem sötét hullámai árasztották el szívemet, hirtelen
mindent magam előtt láttam, valahol a mélyben baj és balsejtelem sajdult. Kétségbeesve a
zsebemhez kaptam, hogy visszatérjek a varázslathoz, és átrendezzem a sakktáblát. De a
bábuknak nyoma veszett, és egy kés akadt a kezembe. Halálra rémülten futottam végig a
folyosón az ajtók előtt, egyszer csak az óriási tükörhöz értem. Hatalmas, szép farkas nézett
vissza rám izgatott, riadt szemmel; akkora volt, mint én, és mozdulatlanul állt. Izzó
pillantást lövellt felém és nevetett. Egy pillanatra kinyílt a pofája, és előbukkant vörös
nyelve.
Hová tűnt Pablo? És Hermina? És az az okos fickó, aki kedvesen beszélt a személyiség
felépítéséről?
Újra belenéztem a tükörbe. Megtébolyodtam. A magas üvegfal mögött eltűnt a nyelvét
forgató, vigyorgó farkas, és megjelent Harry, a játéktól cserbenhagyva, szenvedélytől
elcsigázott, hamuszürke arccal, holtsápadttá váltan; mindenesetre legalább emberrel álltam
szemben, akivel beszélni lehetett.
– Harry, hát te mit keresel itt? – kérdeztem.
– Semmit – felelte a tükörkép –, csak várok. A halálra.
– Hol a halál? – érdeklődtem.
– Már közeleg – felelte a másik Harry. És a színház elnéptelenedett termeiből hangok,
csodálatos, félelmetes hangok csendültek fel a Don Jüanból, az a részlet, amikor a
kővendég színre lép. A túlvilágról, a halhatatlanoktól érkező jéghangok hátborzongatóan
visszhangzottak végig a kísérteties házon.
 – Mozart! – villant az agyamba, és felidéződtek lelki életem legkedvesebb és
legfennköltebb képei. Ekkor kacaj csattant fel mögöttem, emberfeletti szenvedéseken
túlról érkező, isteni humorban fogant harsány és jéghideg kacaj. Dermedten és
elragadtatva megfordultam. Mozart közeledett felém, kacagva elment mellettem, higgadt
léptekkel egy páholyajtóhoz ballagott, benyitott és belépett. Mohón követtem ifjúságom
istenét, akit egész életemben imádtam és tiszteltem. Újra felcsendült a muzsika. Mozart a
balusztrádnál állt, a színházból semmit sem lehetett látni, a végtelen teret sötétség
borította.
– Látja – szólalt meg Mozart –, azért szaxofon nélkül is lehet muzsikálni. De most nem
bántom ezt a híres hangszert.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– A Don Jüan utolsó felvonásában, Leporelló már térdepel. Csodálatos jelenet, és
persze a zene sem rossz. Sok benne még az emberi, de azért kiérezni a túlvilágit, a
kacagást. Nem gondolja?
– Ez a darab az utolsó nagy muzsika – feleltem ünnepélyesen, mint egy tanár. – Igaz,
utána jött még Schubert, Hugo Wolf, és persze a szegény, bámulatos Chopinről sem
feledkezhetünk meg. Maestro, ön ráncolja a homlokát – ó, igen, ott van Beethoven is,
egyszerűen csodálatos. Káprázatos, de mégis van benne valami töredékes, fölbomló, a
Don Juan óta nem alkotott emberi kéz ilyen tökéletes formába öntött művet.
– Ne fárassza magát! – nevetett Mozart gúnyosan. – Vagy netán szintén zenész? Én
már felhagytam a mesterséggel, visszavonultam. Azért néha vetek egy pillantást a
szakmára.
Felemelte a kezét, mintha vezényelt volna, és ekkor valahonnan előbújt a hold vagy egy
fakó csillag, a balusztrádról lepillantva mérhetetlen teret láttam, köd gomolygott, felhők
vonultak, hegyek és tengerpart körvonalai rajzolódtak ki, alattunk végeláthatatlan,
sivatagszerű pusztaság terült el. A pusztában egy nagy szakállú, bánatos arcú öregember
sok ezer
 fekete ruhás férfiból álló menetet vezetett. Búskomornak, reményvesztettnek tűnt.
– Nézze meg Brahmsot – szólalt meg Mozart. –A megváltás felé igyekszik, de még
hosszú út vár rá.
Azt is megtudtam, hogy a többezres fekete kíséret azokból a hangokból és
hangjegyekből áll, amelyeket az isteni ítélet fölöslegesnek talált a partitúráiban.
– Túlságosan vaskos a hangszerelése, rengeteg anyagot elpocsékolt – bólogatott
Mozart. Közvetlenül Brahms mögött, szintén egy óriási sereg élén, Richárd Wagner
menetelt, éreztük, ahogy a roppant tömeg csimpaszkodik belé és a vérét szívja; fáradtan,
elcsigázva vánszorgott ő is.
– Fiatal koromban – jegyeztem meg szomorúan – e két zeneszerzőt a lehető legnagyobb
ellentéteknek tartották.
Mozart felnevetett.
– Igen. Így szokott lenni. Bizonyos távlatból az ellentétek közelednek egymáshoz. A
vaskos hangszerelés egyébként a kor tévedése, nem Wagner vagy Brahms hibája.
– Hogyan? És ezért kell ilyen súlyosan bűnhődniük? – kiáltottam felháborodva.
– Természetesen. A hivatali utat be kell tartani. És csak akkor derül ki, hogy marad-e
bennük említésre méltó eredetiség, ha levezekelték koruk bűnét.
– De hát ők nem tehetnek róla.
– Persze hogy nem. Maga sem tehet róla, hogy Ádám megkóstolta az almát, mégis
bűnhődnie kell.
– Rettenetes.
– Az ám, az élet rettenetes. Nem tehetünk róla, és mégis felelősek vagyunk.
Születésünktől fogva bűnösök vagyunk. Fura hitoktatást kaphatott, ha még ezt sem tudja.
Hitványul éreztem magam. Láttam, amint holtfáradt zarándokként, fölöslegesen megírt
temérdek könyvem, tanulmányom és tárcám súlya alatt roskadozva bolyongok a túlvilági
pusztaságban, nyomomban a követésemre kárhoztatott szedők és olvasók seregével.
Uramisten! És még Ádám is és az alma, meg az eredendő bűn. Végtelen tisztítótűzben kell
bűnhődnöm, és csak azután merül föl a kérdés, hogy marad-e utánam valami eredeti,
személyes, avagy fabatkát sem ér a munkásságom minden következményével együtt, és
csak értelmetlen játszadozás a mulandóság habjai közt!
Mozart hahotára fakadt, amint meglátta csalódott ábrázatomat. A nevetéstől bukfencet
hányt a levegőben, a lábával trillázott, és felém kiáltotta:
– Halló, öcskös, a nyelved tán göcsörtös, tüdőd zihálva köpdös? Olvasóidra gondolsz, a
dögökre, a szerencsétlen ördögökre, meg a szedőkre, a hitszegőkre, az átkozott
kardcsörgetőkre? Kacagok legott, te bigott, harsányan kacagok, majd beleszakadok, szinte
betojok. Ó, szegény, áhítatos pára, lantodnak nincsen párja, szívedet bánat rágja, érted
gyertyát áldozok és közben jót mulatok. Licsegtél-locsogtál, eleget harsogtál, repestél,
bomlottal, nem soká lobogtál. Isten veled, hékám, pokol mélyén méltán gyötör majd az
ördög, firkálásért, locsogásért, minden lopott irományért.
Ezt nem nyelhettem le, dühömben megfeledkeztem a fájdalmamról, és üstökön
ragadtam Mozartot, erre fölemelkedett a földről és elszállt, a hajfonat egyre csak nyúlt –
mintha egy üstökös csóváján himbálózva hánykódtam volna a Világmindenségben.
Vacogtam! A halhatatlanok átkozottul ritka, fagyos levegőben élnek. Mielőtt az érzékeim
felmondták volna a szolgálatot, az utolsó pillanatban úgy éreztem, hogy a jeges fuvallat
engem is felvidít. Kesernyés-csípős, acélosan csillogó jókedv járt át, kedvem támadt olyan
féktelenül, metszőn és túlvilágian hahotázni, mint Mozart. Ekkor azonban kifogytam a
levegőből, és elveszítettem az eszméletemet.
Zavarodottan, megsemmisülten tértem magamhoz, a folyosó fényes padlóján éles fény
tükröződött. Nem kerültem a halhatatlanok közé, még nem. Még mindig a talányok,
szenvedések, pusztai farkasok, gyötrelmes bonyodalmak világában voltam. Elviselhetetlen
hely, valahogyan véget kellett volna már vetni az ittlétnek.
A nagy falitükörből Harry nézett rám. Rossz színben volt, úgy festett, mint a
professzornál tett látogatás után és azon a báli éjszakáján a Fekete Sasban. Pedig ennek
már jó ideje, évek, évszázadok teltek el azóta; megvénült Harry, megtanult táncolni, járt a
mágikus színházban, hallotta Mozart kacaját, nem félt a tánctól, a nőktől, a borotvától. A
kevéssé tehetséges is megérik, ha átugrik néhány évszázadot. Sokáig néztem Harryt a
tükörben; még mindig jól ismertem, még mindig hasonlított egy kicsit a tizenöt esztendős
Harryra, aki egy márciusi vasárnapon a sziklák között találkozott Rosával, és megemelte
konfirmanduskalapját. Pedig néhány száz évecskét öregedett azóta, zenélt, bölcselkedett,
megcsömörlött, elzászit vedelt a Stahlhelmben, tisztes tudósokkal Krisnáról disputált,
szerette Erikát és Mariát, összebarátkozott Herminával, automobilokat puffantott le,
lefeküdt a sima kínai lánnyal, találkozott Goethével és Mozarttal, itt-ott fölhasította az idő
és a látszatvalóság burkát, amely még mindig fogva tartotta. Elveszítette ugyan ügyes kis
sakkbábuit, de helyettük pompás tőr lapult a zsebében. Gyerünk, vén cimbora, öreg,
megfáradt Harry!
Az ördög vigye ezt a keserű életet! Szembe köptem Harryt, beleugrottam a tükörbe és
szilánkokká tapostam. Lassan lépdeltem a visszhangos folyosón, kerestem a kellemes
kalandokkal kecsegtető ajtókat, de a feliratok eltűntek. Lassan elmentem a mágikus
színháznak mind a száz ajtaja előtt. Hamarosan megszűnnek az évek. De előtte valamit
még el kell intéznem. Hermina vár rám. Különös násznak nézek elébe. Egy zavaros
örvény elragadott, engem, a szolgát, a pusztai farkast. Vigye el az ördög!
Az örvény az utolsó ajtóig sodort. Megálltam. Rosa, távoli ifjúság, Goethe és Mozart!
Isten veletek! Benyitottam. Egyszerű, kedves kép fogadott. A csillapíthatatlannak tűnő, s
mégis pillanatok alatt kielégítő szerelemtől elalélt, mély álomba zuhant két gyönyörű test,
Hermina és Pablo pihent a padlóra terített takarókon. Két szép ember, pompás, gyönyörű
test, lenyűgöző látvány. Hermina bal melle alatt egy friss folt, sötét véraláfutás, Pablo
szép, csillogó fogainak a nyoma látszott. Tövig beledöftem a tőrömet. Vér buggyant
finom, fehér bőrére. Lecsókoltam volna, ha másként történik minden. De így csak
figyeltem a csordogáló vért, aztán fájdalmasan, álmélkodva félig kinyitotta a szemét.
Vajon miért csodálkozik? – kérdeztem magamban. Aztán eszembe jutott, hogy talán le
kellene zárnom a szemét. De magától lecsukódott. Bevégeztetett. Ahogy egy kicsit oldalra
fordult, finom árny húzódott a hónaljától a melléig, emlékeztetett valamire, de nem
tudtam, hogy mire. Nem mozdult többet.
Sokáig néztem. Hirtelen megborzadtam, kijózanodtam, és el akartam menni. Ekkor
megmoccant Pablo, kinyitotta a szemét, nyújtózkodott, a szép halott fölé hajolt és
elmosolyodott. Soha nem fog megkomolyodni, örökké mosolyog, gondoltam. Óvatosan
megemelte a takaró végét, és mellig befedte Herminát, a sebet is eltakarta, aztán kiment a
páholyból. Hová megy? Hát mindenki magamra hagy? Egyedül maradtam a félig betakart,
szeretett és irigyelt halottal. Sápadt homlokáról aláhullott a fiús hajtincs, résnyire nyitott
szája vörösen fénylett fakó arcában, lágyan illatozó haján átderengett finom formájú, apró
füle.
Íme, beteljesedett a kívánsága. Megöltem szerelmemet, mielőtt az enyém lett volna.
Megtettem, pedig nem hittem volna, és most előtte térdelek és bámulom, és nem tudom,
hogy helyesen cselekedtem-e vagy sem. Mit szólna ehhez a bölcs sakkozó vagy Pablo?
Nem tudom, képtelen vagyok gondolkozni. A kihunyó arcon egyre vörösebben izzott a
festett ajak. Olyan volt az én életem, kevés boldogságom, szerelmem is, mint ez a dermedt
száj: vörös pont egy élettelen arcon.
És a halott arc, a halott, fehér váll, a halott, fehér kar nesztelenül lopakodó borzongást,
téli sivárságot, magányt, lassan erősödő hideget lehelt, amitől elgémberedett a kezem és a
szám. Kioltottam a napfényt? Megállítottam az élet szívverését? Rám tört a világűr halotti
hidege?
Borzongva meredtem a kővé vált homlokra, a dermedt haj tincsre, a sápadt-hűvösen
derengő fülre. Halálos, mégis gyönyörű hideget árasztott: csodaszépen csengett, lebegett,
zene volt!
Nem éreztem már valamikor, egyszer régen ezt a boldogságos borzongást? Nem
hallottam már valahol ezt a zenét? De, igen, a halhatatlanok között, Mozart társaságában.
Verssorok jutottak az eszembe, amelyekre régebben bukkantam valahol:

Lám, de mi immár megleltük honunk:

Éteri jég, mit beragyog csillag,
Napokat sem, órát sem számolunk,
Nem vagyunk férfi, nő, ifjú, agg…
Hűvös és mozdulatlan eme öröklét,
Hűs örök kacajunk, s tiszta, mint márvány…

Ekkor feltárult a páholy ajtaja, és belépett Mozart, de most nem copffal, térdnadrágban
és csatos cipőben, hanem modern öltözetben. Nem ismer-
 tem meg az első pillantásra. Szorosan mellém ült le. Majdnem megérintettem, hogy
figyelmeztessem, össze ne kenje magát a vérrel, ami Hermina kebléből csorgott a padlóra.
Amint leült, elmélyülten foglalatoskodni kezdett néhány körülötte lévő kis készülékkel és
műszerrel, teljesen lekötötte a figyelmét, ide-oda forgatta őket, és valamit csavargatott;
csodálattal figyeltem ügyes, fürge ujjait, amelyeket nagyon szerettem volna látni
zongorázás közben. Töprengve figyeltem, pontosabban nem is annyira töprengve, mint
inkább álmodozón, megbabonázott okos keze, közelsége fölmelegített, de azért
feszélyezett is. Ügyet sem vetett rá, mivel foglalkozik, mit csavargat, szerel.
Pedig egy rádiót tákolt össze, és egyszerre csak bekapcsolta a hangszórót, majd így
szólt:
– Händel F-dúr concerto grossója. Münchenből.
Leírhatatlan döbbenetemre és iszonyatomra ebben a pillanatban valóban megszólalt az
ördögi bádogtölcsér, és okádta a tüdőbetegek köpetének és az agyonrágott guminak
valamiféle keverékét, amit a gramofontulajdonosok és rádióelőfizetők közös
megállapodásuk alapján zenének neveznek. Ahogy a vastag por alatt felsejlik a régi,
értékes kép, úgy a zavaros köpet és krákogás mögött is felismerhető volt az isteni zene
nemes szerkezete, a fenséges kompozíció, a hűvös, mély lélegzet, a vonósok telt, öblös
hangja.
– Úristen! – kiáltottam fel rémülten. – Mit művel, Mozart? Komolyan csinálja ezt a
disznóságot? Tényleg ránk akarja uszítani ezt az undorító masinát, korunk diadalát, a
művészet ellen viselt megsemmisítő hadjárat végső, győztes fegyverét? Nincs más
választásunk, Mozart?
A titokzatos ember csak nevetett! Hidegen, kísértetiesen, hangtalanul,
megsemmisítőén. Bensőséges élvezettel gyönyörködött vergődésemben, és közben az
átkozott gombokat csavargatta és a bádogtölcsért igazgatta. Csak nevetett, a torz, lelkétől
megfosztott, megmételyezett zene pedig továbbszivárgott a terembe, aztán ezt felelte:
– Csak semmi pátosz, szomszéd úr! Egyébként hallotta ezt a ritardandót? Káprázatos,
mit szól hozzá? Na jó, és most pedig hagyja, hogy átjárja a ritardando gondolata, maga
izgága alak! Hallja a basszusokat? Úgy lépkednek, mint az istenek. Lazítson, emberke,
hadd járja át minden porcikáját, nyugtassa meg háborgó szívét a jó öreg Händelnek ez az
ötlete. Hallgassa meg egyszer végre pátosz és gúny nélkül, ahogy az isteni muzsika távoli
alakjai a nevetséges készülék valóban reménytelenül idióta fátyla mögött tovalibbennek.
Figyeljen és tanuljon. Ezek a tébolyító hangcsövek látszólag a világ lehető legostobább,
leghaszontalanabb és legtiltottabb dolgát művelik; az élő zenét válogatás nélkül, ostobán,
nyersen, ráadásul siralmasan eltorzítva, idegen, méltatlan helyekre köpködik, de még így
sem tudják kiirtani ősi szellemét, pusztán a meddő technika és silány erőlködés lepleződik
le. Hallgassa, emberke, jót fog tenni! Hegyezze a fülét! Jól van. És most nemcsak azt a
Händelt hallja, akit megerőszakol a rádió, mégis fenséges – nem, barátom, az élet
ékesszóló példázatát is hallhatja és láthatja. Ha figyel, hallja az eszme és a megvalósulás,
az örökkévalóság és az idő, az isteni és az emberi között dúló ősi küzdelmet. Miként a
rádió tíz percig a legpompásabb muzsikát a leglehetetlenebb helyekre, polgári szalonokba
és padlásszobákba, fecserésző, zabáló, ásítozó, hortyogó előfizetők közé szórja, és
megfosztja érzéki varázsától, tönkreteszi, rekedt krákogássá silányítja, miközben a
szellemet még így sem tudja kiölni belőle – úgy dobálózik az élet, az úgynevezett valóság
is a világ csodás képi játékaival, Händel után közepes ipari üzemek mérlegködösítési
technikájáról sugároz előadást, a varázslatos zenekari hangzatot gusztustalan hangköpetté
alakítja, és a technikát, erőlködést, igénytelenséget, hiúságot az eszme és a valóság közé
ékeli. Barátom, ilyen az élet, és ilyennek is kell maradnia, és csak a szamarak nem
nevetnek hozzá. Az olyanoknak, mint maga, nincs joguk kritizálni a rádiót vagy az életet.
Tanuljon meg először hallani! Tanulja meg komolyan venni az arra érdemeset, a többin
meg nevessen! Vagy netán maga jobban csinálta, nemesebben, elmésebben, ízlésesebben?
Ó, nem, monsieur Harry szó sincs róla. Az életből undorító kórtörténetet fabrikált, a
tehetségét szerencsétlenül elherdálta. És úgy látom, ezzel a bájos, fiatal teremtéssel se
tudott mit kezdeni, kést döfött a szívébe, meggyilkolta. Hát maga szerint jó ez így?
– Jó? Ó, dehogy! – kiáltottam kétségbeesve. – Istenem, minden torz, pokolian ostoba,
rossz! Állat vagyok, Mozart, buta, gonosz, beteg, nyomorult féreg, igaza van, ezerszer
igaza van! De ami a lányt illeti, ő akarta, én csak teljesítettem a kívánságát.
Mozart hangtalanul nevetett, de legalább a rádiót kikapcsolta végre.
Magyarázkodásomat hirtelen magam is végtelenül ostobának éreztem, pedig az imént
még komolyan hittem. Egy emlékkép villant az agyamba – amikor Hermina egyszer az
időről és az örökkévalóságról beszélt, úgy éreztem, szavaiban saját gondolataim
tükröződnek vissza. Természetesnek tűnt, hogy engedelmeskedjem ötletének és
kívánságának, amelyet a legcsekélyebb mértékben sem befolyásoltam, és meggyilkoljam.
De vajon hogyan fogadhattam el, hihettem el ezt a szörnyű, meghökkentő gondolatot, mi
több, hogyan találhattam ki előre? Mégiscsak az én gondolatom lett volna? És miért épp
akkor végeztem vele, amikor más karjában feküdt, meztelenül? Mindentudó és gúnyos
volt Mozart néma nevetése.
– Harry – szólalt meg –, nagy tréfamester maga. Komolyan gondolja, hogy semmi mást
nem kívánt magától ez a szép lány, csak egy késszúrást? Ezt másnak akarja bemagyarázni.
Mindenesetre alaposan megszúrta, szegény párának befellegzett. De itt az ideje, hogy
szembenézzen gáláns magatartásának következményével. Csak nem hátrál meg?
– Nem! – kiáltottam. – Hát nem érti? Nem akarok meghátrálni. Bűnhődni akarok,
bűnhődni, bűnhődni! Bárddal sújtsanak le rám, büntessenek, semmisítsenek meg!
Mozart halálos gúnnyal nézett rám.
– Maga mindig olyan fennkölt! De a humort csak azért is meg fogja ismerni. A humor,
Harry, mindig akasztófahumor, és ha kell, hát az akasztófán ismeri meg. Elkészült?
Valóban? Rendben van. Akkor lépjen az ügyész elé, vesse alá magát a törvényhozók
humortalan gépezetének, egészen addig, amíg hajnalban lefejezik a börtönudvaron. Nos,
készen áll?
Hirtelen egy felirat villant fel előttem:

Harry kivégzése

Megadóan bólintottam. Sivár börtönudvar, apró, rácsos ablakokkal megtört fallal

körülvéve, gondosan előkészített nyaktiló, egy tucat taláros és köpönyeges ember,
középen én álltam, vacogva, összeszorult szívvel, de elszántan, sorsomba beletörődve.
Parancsszóra előléptem és letérdeltem. Az ügyész levette barettjét, megköszörülte a torkát,
erre a többiek is a torkukat köszörülték. Tekintélyes, széthajtogatott írást tartott a kezében,
hangosan felolvasta:
– Uraim, Harry Haller áll önök előtt, mágikus színházunkkal való rosszindulatú
visszaéléssel vádoljuk és bűnösnek találjuk. Haller nemcsak a magas művészetet sértette
meg azáltal, hogy szépséges képkabinetünket összekeverte az úgynevezett valósággal, és
egy tükrözött lányt tükrözött késsel meggyilkolt, hanem azon szándékának is tanújelét
adta, hogy színházunkat humortalanul öngyilkossági gépezetként használja. Ezért Haliért
örök életre és a színházunkba való belépési engedély tizenkét órás megvonására ítéljük.
Nem állhatunk el a vádlott egyszeri kikacagásától sem. Uraim, hangoljanak: egy, kettő,
három!
És háromra az összes jelenlévő tökéletes összhangban, mintegy magasabb kórust
alkotván, az ember számára szinte elviselhetetlen túlvilági hahotára fakadt.
 Amikor felocsúdtam, Mozart ült mellettem, akárcsak az imént. Vállon veregetett és így
szólt:
– Hallotta az ítéletet. Meg kell szoknia az élet rádiózenéjét. Jót fog tenni. Maga
hallatlanul kevés tehetséggel megáldott, kedves, buta fickó, de most már talán fölfogja
végre, mit kívánnak magától. Meg kell tanulnia nevetni, ez a követelmény. Meg kell
értenie az élet humorát, ennek az életnek az akasztófahumorát. Maga persze az égvilágon
mindenre kész, csak épp arra nem, amit elvárnak magától. Lányokat szurkál, ünnepélyesen
kivégezteti magát, és akár száz évig is sanyargatná, ostorozná magát. Vagy tévedek talán?
– Nem, dehogy! Kész vagyok bármire! – kiáltottam nyomorúságomban.
– Hát persze, a nagyvonalú uraság kapható minden humortalan dőreségre, szellemtelen
ostobaságra! De rám ne számítson, egy huncut garast sem adok a romantikus
bűnhődéseiért. Végezzük ki uraságodat, csapjuk le a fejét! Hebehurgya szájhős! Ostoba
eszméiért lemészárolna egy tucat embert. Az ördögbe is, de hát élnie kell! Megérdemelné,
hogy a legsúlyosabb büntetésre ítéljék.
– Mi lenne az?
– Mondjuk, életre keltenénk a lányt és hozzáadnánk.
– Nem, nem, semmi pénzért. Csak rossz vért szülne.
– Maga talán nem okozott épp elég bajt? Térjen észre végre! Éljen és nevessen! Tanulja
meg az élet átkozott rádiózenéjét, tisztelje a szellemet mögötte, a handabandán meg
nevessen! Ez minden. Semmi mást nem kívánnak magától.
Összepréselt ajakkal, halkan megkérdeztem:
– És ha mégsem? Ha kétségbe vonom a jogát, Mozart úr, hogy rendelkezzen a pusztai
farkassal, és beleszóljon a sorsába?
– Akkor – felelte Mozart higgadtan – azt tanácsolom, hogy szívj el még egy finom
cigarettát.
És közben a mellényzsebéből elővarázsolt egy szivarkát, felém nyújtotta, és
egyszeriben nem Mozart volt, hanem Pablo barátom pillantott rám meleg, sötét, egzotikus
szemével. Mintha az ikertestvére lett volna a sakkmesternek, aki játszani tanított a
bábukkal.
– Pablo! – kiáltottam döbbenten. – Hol vagyunk, Pablo?
Odaadta a cigarettát, és tűzzel kínált.
– Mágikus színházamban – mosolygott –, és ha meg akarsz tanulni tangózni, vagy
tábornok kívánsz lenni, vagy Nagy Sándorral társalognál, legközelebb megteheted. De
meg kell mondanom, Harry, hogy csalódtam benned egy kicsit. Csúnyán megfeledkeztél
magadról, megsértetted kis színházam humorát, disznóságot műveltél, késsel szurkáltál és
valóságfoltokkal mocskoltad be kedves kis képi világunkat. Igazán nem szép tőled.
Remélem, legalább féltékenységből tetted, ahogy megláttál Herminával. Ezzel a bábuval
sem tudtál bánni, azt gondoltam, jobban elsajátítottad a játékot. Nem baj, majd
kiköszörülöd a csorbát.
Ezzel fogta Herminát, aki az ujjai között egyetlen szempillantás alatt játék figurává
törpült, és bedugta a zsebébe, ahonnan a cigarettát vette elő.
Az édes, bódító füst kellemesen illatozott. Üresnek éreztem magam, és egy évig is
tudtam volna aludni.
Igen, mindent megértettem. Pablót, Mozartot, a távolban felcsendült hátborzongató
kacaja, zsebemben éreztem az élet milliónyi bábuját, megrendülten megsejtettem a játék
értelmét, kész voltam elölről kezdeni az egészet, végigszenvedni a kínokat, még egyszer
beleborzongani értelmetlenségébe, még egyszer, még ezerszer végigjárni bensőm poklait.
Készen álltam.
Egyszer még jobban játszom a bábjátékot, egyszer még megtanulok kacagni. Pablo várt
rám. Mozart várt rám.
 Utószó

1946-ban, a II. világháború árnyékában, Európa romhalmazán egy 69 éves német

származású svájci költőnek és írónak ítélik oda az irodalmi Nobel-díjat. A bizottság
indoklása szerint a magas kitüntetést Hermann Hesse az egyre merészebb hangú,
mélyrehatóbb, ihletett művészi tevékenységért érdemelte ki, amely síkraszáll a klasszikus
humanizmus eszményeiért, és kiemelkedik stílusművészetével. Az idős író örömmel
fogadja a díjat, de rossz egészségi állapotára hivatkozva nem vesz részt az átadáson. A
Nobel díj-bizottsághoz írott levelében hitet tesz a szellem nemzetek fölöttisége, a béke és
megbékélés eszméje mellett. Úgy tűnik, kissé megkésett a hivatalos nemzetközi elismerés,
bár az eredetileg fiatal tehetségeknek szánt díjat némi politikai célzatossággal többnyire
életművekért osztogatják.
1946-ban Hesse életműve befejezettnek volt tekinthető. Az első jelentős siker óta,
amelyet az 1904-ben megjelent Peter Camenzind című regény hozott szerzőjének, az
1943-ban napvilágot látott Az üveggyöngyjátékig tucatnyi nagyobb lélegzetű prózai mű és
körülbelül ugyanannyi verseskötet jelenik meg Hesse tollából. A beérkezett írót azonban
legalább annyi támadás és megaláztatás éri, mint siker. Amíg az ifjúság lelkesedik a
lírikus ihletettségű prózaíróért, és guruként követi, addig a felnőtt olvasóközönség egyre
nagyobb kritikával fogadja, író-és költőtársainak többsége elutasítja, pedig olyan kortárs is
kiáll mellette, mint Thomas Mann. A két világháborúban nem találják eléggé
elkötelezettnek, írásait a náci Németországban tiltják is, meg nem is: a közlési jogot
Németország nem adja ki a kezéből, könyveit – bizonyos részletek miatt, melyeket Hesse
nem hajlandó törölni – mégsem adják ki. Hesse ekkorra már végleg búcsút mond
Németországnak, és 1962-ben bekövetkezett haláláig visszavonultan él harmadik
feleségével Montagnolában, egy dél-svájci faluban.
Ez a többnyire szélsőséges kettős fogadtatás mindmáig érvényes. Hessét vagy imádják,
vagy elutasítják. Martin Buber, Theodor Heuss, Thomas Mann kiállnak mellette. Marcel
Reich-Ranicki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kulturális rovatának vezetője, a német
„irodalmi pápa” óvatosan nyilatkozik róla: dicséri, egyúttal kellő távolságot is tart a „mi
kedves pusztai farkasunk”-tól. A nyolcvanas években egy német újságíró tollából egy
olyan könyv jelenik meg Hesséről, amely Demian című regényének részleteit Hitler Mein
Kampfjával hasonlítgatja össze. De ez már inkább csak replika a lelkes követőknek és a
világhírnévnek örvendő írónak, akinek műveit ez idáig mintegy hatvan nyelvre fordították
le. A 60-as években az Egyesült Államokban, majd Japánban már mítosz lengi körül
alakját és munkásságát.
Külföldön különösen két írása kelt feltűnést, az 1922-ben megjelent Sziddhárta és az
1927-es Der Steppenwolf (A pusztai farkas). Az, ötvenéves Hessének ez az önéletrajzi
ihletettségű írása megjelenésekor meghökkentette az addig szelídebb Hesse-lektűrökhöz
szokott német olvasóközönséget, pedig – mint ahogy a szerző maga is állította – ebben a
regényében sem írt másról, mint korábbi vagy későbbi műveiben, például a három évvel
később napvilágot látott, középkori kulisszák között játszódó, szelídebb és romantikusabb
Narziss és Goldmund című gigantikus elbeszélésében. Hesse prózai írásainak tematikája,
gondolati rendszere és felépítése többnyire közös tőről fakad, amint erről az író fő
művében, Az üveggyöngyjátékban is tanúságot tesz, hangsúlyozván, hogy a regény végén
szereplő három életrajz voltaképpen egyetlen központi gondolat más és más köntösben
megjelenő különböző alakja. De nem feledkezhetünk meg azokról az eseményekről sem,
amelyek meghatározzák az adott gondolat megformálását, az írások hangulatát és miliőjét.
 A húszas években Hesse már érzi a küszöbönálló nagy háború előszelét, a nacionalista
sajtó támadja háborúellenes cikkeiért, és magánéletében is jelentős válságon esik át.
Házassága második feleségével, Ruth Wengerrel felbomlóban van, idegállapota újra
megromlik (1916-ban már járt pszichoanalitikus kezelésre C. G. Jung egyik
tanítványához, J. B. Langhoz, majd magához Junghoz is), és komolyan foglalkozik az
öngyilkosság gondolatával. Ilyen körülmények között fogan és születik meg A pusztai
farkas, majd a Krízis című verseskötet, mely utóbbi tartalmazza a regény versbetéteit is.
Ez a válság Hesse életében a húszas évek végén jut el a mélypontra. 1930-193i-re
valamelyest normalizálódik a helyzet. Megismerkedik harmadik feleségével, Ninon
Dolbinnal, végleg szakít a Porosz Művészeti Akadémiával, amelybe Thomas Mann
unszolására sem lép be újra, beköltözik a montagnolai házba, amelyet barátja és mecénása,
H. C. Bodmer építtet számára. Az életében bekövetkezett pozitív változásokat tükrözi az
1930-ban megjelenő Narziss és Goldmund és a fő mű, Az üveggyöngyjáték gondolatának
megszületése és az előmunkálatok megkezdése. Amikor a Der Steppenwolfi 9 27-ben
megjelenik, Hesse már ismert és többnyire ünnepelt író. Ekkor jelenik meg első,
mindmáig érvényes életrajza is, melyet Hugó Ball, a zürichi dadaizmus egyik alapítója
vetett papírra.
A pusztai farkas különös utat járt be németországi megjelenése óta. Már 1929-ben
lefordították angolra, lengyelre, 1930-ban hollandra, egy évvel később pedig csehre és
spanyolra. Napjainkig több mint húsz nyelven jelent meg, egyes nyelveken nem is egy
fordítása. Hesse legnagyobb és leghangosabb sikerét halála után Amerikában aratta, a
beatnemzedék körében, a vietnami háború idején. 1969-ben egyedül a Der Steppenwoljból
havonta háromszázhatvanezer példány kelt el az Egyesült Államokban, ahol azóta több
mint kétmilliót adtak el belőle. A híres-hírhedt Timothy Leary professzor a Sziddhártával
együtt a Der Steppenwolfot a kábítószerezés bibliájaként ajánlotta követőinek. 1968-ban a
német származású John Kay „Steppenwolf” néven beatzenekart alapított. Born to be wild
című száma Peter Fonda Easy Rider című filmje révén vált világhírűvé. 1979-ben a német
énekes, Peter Maffey jelentetett meg nagylemezt Steppenwolf címmel. 1981-ben Rigában
színre vitték a regényt, 1974-ben Fred Haines forgatott belőle filmet, amely ebben az
évben a 28. edinburghi filmfesztivál szenzációja lett. Haines eleinte Timothy Learyt akarta
megnyerni a főszerepre, ám ő, miután az USA-ban tíz év felfüggesztett börtönbüntetésre
ítélték, előbb Algériában, majd Svájcban telepedett le. Végül Max von Sydow, Dominique
Sanda, Carla Romanelli és Pierre Clementi főszereplésével készült el a film, amelyet
Németországban csak 1987-ben mutattak be.
A pusztai farkas Hesse talán világszerte legismertebb és legvitatottabb könyve. Nyilván
nem véletlen, hogy épp a beatnemzedék körében arathatott óriási sikert. Introvertált,
önmaguk útját járó, önmagukat kereső hősei elsősorban a politikától megcsömörlött, meg
nem értett, szubkultúrába menekült, lázadó ifjúsághoz szóltak – legalábbis az Egyesült
Államokban, ahol ez a generáció azért ugyancsak a maga képére formálta-ferdítette a
húszas évek Németországának ötvenéves, outsider értelmiségi hősét. De említsünk meg
egy másik példát, hogy lássuk, a kábítószer apostolának kikiáltott Hesse sokkal többet,
pontosabban merőben mást is jelenthet a világ más tájain: Az Új Ember 1978. november
19-i számában Pilinszky János ismertette a Der Steppenwolfot: Harry Hallerben a kóros
bűntudattól szenvedő, depressziós, önmegvető embert látta, aki – nem dogmatikus
értelemben – közel jár a megtéréshez és a kegyelemhez.
Hesse már gyermekkorában megismerkedett az indiai kultúrával. Anyai nagyapja,
Hermann Gundert évtizedekig működött misszionáriusként Indiában; a tudós nagyapa
több indiai nyelven tudott, malajám szótárt is szerkesztett, és számos nyelvtudományi
értekezést írt. A gyermek Hermann sokat hallott tőle a távoli kultúráról, a nagyapa
könyvtárában kedvére böngészhetett a mesés könyvek között. Később, ifjúkorában
Schopenhaueren keresztül újra találkozott az indiai mitológiával és vallással, és
megismerkedett az ősi Kína és Japán kultúrájával is. A távoli Kelet varázslatos világa
majd minden művében megjelenik. Azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy a
század első felében a keleti kultúra szinte minden jelentős német íróra hatással volt, és
Hesse azon írók közé tartozott, akik alaposan ismerték a világirodalmat. Eletében több
mint negyven újság és folyóirat munkatársaként mintegy háromezer könyvről írt
ismertetést: a szanszkrit irodalom gyöngyszemeitől kezdve a latin skolasztikus
filozófusokon és Dosztojevszkijen át Marxig, sőt Peter Weissig.
A műveire gyakorolt hatásokat tekintve az európai kultúra – elsősorban a német –
legalább olyan jelentőségű és mélységű, mint a keleti. A német misztika, Eckhart mester,
Jákob Böhme, a romantika, Novalis, Jean Paul, aztán Goethe, Hölderlin, Schopenhauer,
Nietzsche ugyanúgy rányomják bélyegüket az életműre. És bármennyire vonzódjék is
Hesse a brahmanizmushoz, buddhizmushoz vagy a taoizmushoz, sváb pietista származását
haláláig nem tudja megtagadni. Hitem című tanulmányában írja 1931-ben, hogy az összes
vallás közül, amellyel megismerkedett, a kereszténységé volt az uralkodó szerep, bár a
keresztény dogmáktól éppoly távol tartotta magát, mint bármely más hittételtől. A
kereszténységből a szeretet, az indiai-ázsiai vallásokból pedig az egység gondolata hatott
rá a legerősebben. Buddha-elbeszélésében, a Sziddhártában sem a megismerés, hanem a
dogmát elutasító s az egység élményét középpontba állító szeretet válik a mű
alapgondolatává.
Hesse integrálta filozófiájába mindazon hatásokat, amelyek élet- és olvasmányélményei
révén érték. Már a korai művekben jelen vannak azok a gondolati motívumok, amelyekre
írásait építi: a polaritás, vagyis a jelenség szintjén – Hesse szavával az „úgynevezett
valóságban”, a materiális szférában megjelenő, s a transzcendens szférában, az „igazi
valóságban” egységben feloldódó ellentétrendszer. Az olyan ellentétpárok, mint a szellem
és a természet, a férfi és a női princípium, a nap és a hold, a világos és a sötét,
antinómiaként jelennek meg, tehát minden pólus csírájában tartalmazza saját ellenpólusát,
akárcsak a kínai jang-jin fogalompárban, Hesse kedvelt szimbólumában. Az ellentétek
taszítják és vonzzák egymást, és a dialektika elve szerint egyre magasabb szinten
oldódnak fel egymásban. Ez a fejlődésvonal Hessénél nem egyenes, hanem egyfajta
körforgás, kettős irányú, spirális fejlődés: egyrészt egy alulról fölfelé, a transzcendens
irányába történő mozgást jelent, másrészt a perifériáról a középpont felé való törekvés
jellemzi. Ezt az utat járják be Hesse hősei, a kiválasztottak, akiknek belső változásait
úgynevezett lélekvezetők egyengetik.
Hesse regényei fejlődésregények, hősei lelki alakulásának, önmaguk belső
megismerésének történetei. A külvilág nem „objektív” valóságában jelenik meg, hanem
kizárólag a hős fejlődésének alárendelve, egy szigorúan megkomponált
szimbólumrendszerben, mintegy „Seelenlandschaft”-ként, „lelki táj „-ként, ahogyan Hesse
írásainak világát nevezi. Ezért vezet át a reális világ, vagyis az úgynevezett valóság a lélek
bugyraiba, a tudattalan rétegekbe, ezért konfrontálódik a hős a tudat felszíne alatt
megbúvó mélyrétegek káoszával.
Öt évvel A pusztai farkas megjelenése után, 1932-ben Hesse közread egy rövid
tanulmányt Ein Stückchen Theologie, vagyis Egy kis teológia címmel, amelyben felvázolja
fejlődéselméletét. Ezt az elméletet párhuzamba hozták a via purgativa, a via illuminativa
és az unio mystica – vagyis a lélek háromlépcsős, misztikus – üdvtanával, de éppen A
pusztai farkas kapcsán Kierkegaard három stádiumával, az esztétikai, az etikai és a vallási
stádiummal is. Hesse elmélete is háromszakaszos. Az első szakasz az ártatlan, védett,
paradicsomi gyermekkor, amelyet a második stádium követ a bűnbeeséssel, az ártatlanság
elvesztésével, a személyiség, az individuáció kialakulásával. Ebben a szakaszban az
individuum az idő, a tér és a kauzalitás korlátai közé szorítva mozog, a földi-anyagi létben
fejleszti személyiségét, miközben állandóan összeütközésbe kerül a társadalmi és vallási
törvényrendszerrel. Miután rádöbben, hogy a törvényeket nem tarthatja be, és az elvárások
és a tökéletlen földi lét közötti feszültségeket csak kompromisszumok árán, a humor
segítségével oldhatja fel, vagy kétségbeesik és elpusztul, vagy felismervén a harmadik
stádiumot, amely valamiféle magasabb bűntelenség állapota, egy más dimenzióban létező
második gyermekkor, második paradicsom, erőt és hitet merít belőle, és egyre közeledvén
hozzá, képes elviselni az életet. Ez a harmadik szféra transzcendens és imaginárius,
rokonságot mutat a platóni ideákkal. Csak a szentek, illetve a művészóriások – a zsenik –
érik el halhatatlanokként ezt a szintet, amelyet A pusztai farkasban Mozart és Goethe
képvisel. A bölcs, a megvilágosodott ember tud ennek a stádiumnak a létezéséről,
amelyben az ellentétek egységgé oldódnak fel. Hesse hőseit többnyire effajta bölcsek
vezetik útjukon önmaguk megismerésében, amíg el nem jutnak a harmadik szféra
felismeréséig. A hősök kiválasztottak, hisz a legtöbb ember nem juthat el ehhez a
felismeréshez és vigaszhoz. Az úgynevezett észemberek (Vernünftige) megrekednek a
legelső vagy a második szinten, és ártatlan, öntudatlan gyermeki létben tengődnek. Hesse
gyerekembereknek, hotelembereknek, sőt – Nietzschével szólva – néha nyájembereknek
nevezi őket. Hősei előtt nyitva áll az út az önmegismeréshez, előttük feltárul a harmadik
szféra, ők sosem észemberek, hanem jámborak, hívők (Fromme) – persze megint csak
nem dogmatikus értelemben istenhívők –, néha egy-egy röpke pillanatra belelátnak az
ellentétek mögötti egységes harmóniába. Ezt a pillanatot, illetve felismerést elősegíthetik
téves és igaz utak: az alkohol vagy egyéb kábítószer előidézte mámor, a szerelem
eksztázisa, a művészet avagy az önmegismerés során a hőst érő ihletett pillanat,
megvilágosodás. Hesse korai hősei önpusztító, meghasonlott, skizofrén alakok, akik
sokszor csak a halálban érik el az áhított egységet. A pusztai farkas köztes figura a hessei
hősök sorában: tudathasadásos, magányos, az öngyilkossággal küszködő, lesüllyedt,
családból és társadalomból kiebrudalt, az emberektől, korától, a hagyományos értékektől
megundorodott alkoholista. Nincs humorérzéke, az abszolútumra törekvő, szenvedő
entellektüel, aki két ellentétes részre osztja a lelkét – keblében Faustéhoz hasonlóan
civilizált, művelt, a polgári értékrendhez szokott szelíd tudós él, mellette azonban fel-
feltör a mélyből a vad, kaotikus, az ész és az értelem törvényeire fittyet hányó fenevad.
Haller egész életén át küzd meghasonlott lelkével, a regényben megtett útja körülhatárolt,
eufória és depresszió között hányódva közeledik a találkozáshoz önmagával. A regény
azonban az eleje és a vége felé is nyitott: amikor megismerkedünk Hallerrel, már túljutott
néhány krízisen, és tud a harmadik szférát képező halhatatlanokról. A regény végére
találkozik önmagával, alámerül lelke káoszába, felszabadítja, kiéli és újrarendezi az
életében elfojtott vágyakat. A humort azonban, mint lehetséges eszközt az élet
elviselésére, még mindig nem sajátítja el. Addig azonban eljut, hogy felhagyjon
öngyilkossági terveivel, és bármikor készen álljon a továbblépésre. Amint Hesse A pusztai
farkas 1942-es kiadásához írt utószavában hangsúlyozza, Harry Haller esete voltaképpen
nem egy krízis, hanem egy gyógyulás történetét rajzolja meg.
A regényben Hallert szenvedéseinek ördögi körforgásából Hermina és Pablo mozdítja
ki. Ok vezetik be az érzékiség világába, a nemiségbe és a művészet: a zene érzéki
megélésébe. Ez az érzéki szféra mintegy ellentéte Haller korábbi életének. Miután
végigjárja ezt az utat is, továbbléphet: megtanul táncolni, beleszokik a világi-félvilági
életbe, Maria szeretője lesz, kiállja a próbát az álarcosbálon. Fokozatosan halad előre, míg
lélekvezetőinek irányításával és segítségével át nem siklik a mágikus színház imaginárius
világába. Találkozik önmagával, de még a regény végén sem ér el a célhoz, csupán
közelebb kerül hozzá. Ezért beszélhet Hesse gyógyulásról, Harry lelkének gyógyulásáról,
miután sikerül elszakadnia a kiüresedett és megcsontosodott értékrendszertől, kitombolja
elrejtett és elfojtott érzékiségét, feltárja és újrarendezi énje milliónyi bábuját, s lemond az
öngyilkosságról.
Haller kéziratának közreadója tisztes és átlagos polgárember – még a nevét sem tudjuk
meg. A véletlen hozza össze Hallerrel, úgyszólván a véletlen menti meg a feljegyzéseket
és a traktátust. Haller történetét – amely közreadója szerint azért tanulságos és értékes,
mert nem pusztán egyetlen ember kórtünetét ábrázolja, hanem egy egész korét, a két
háború között veszteglő, kivénhedt európai kultúráét – három portréból ismeri meg az
olvasó. Nevezhetnénk őket variációknak is egy témára. Maga Hesse is említi, hogy Haller
históriáját szonátaformára írta meg. Az első két kép két teljesen különböző és ellentétes
szemszögből mutatja be hősünket. Az előszó Haller külsejét, szokásait, úgynevezett
valóságos életét vetíti az olvasó elé egy tájékozatlan kívülálló szemüvegén át, aki azonban
felismeri feljegyzéseinek az egyedin túlmutató, általános érvényűségét. A traktátus sajátos
humorral, objektívnek tűnő, tárgyilagos hangon, mintegy felülről, a mágikus színház
szemszögéből mutatja be a pusztai farkas jelenségét. Némileg mélyebbre nyúl, mint az
előszó, igyekszik lélektanilag, mi több, metafizikailag elemezni a pusztai farkas speciest.
A harmadik portré az önéletrajz, Haller önmarcangolásának, álmainak, kalandjainak, lelki
fejlődésének rajza. A három rész egymásnak felelgetve, egymást kiegészítve építi föl a
portrét.
Hesse azt írja valahol, hogy míg Marx a társadalmat akarja megváltoztatni, ő az egyes
embert. Hite szerint az egyén megváltozása, illetve önmaga megismerése és az önmagán
való túllépés az elsődleges cél. Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem
tiszteljük magunkat, nem békélünk meg önmagunkkal, és nem éljük saját életünket, addig
csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen
életet élünk. Amint Harry Haller eljut a perifériáról a középpontba, amint beteljesedik
önismerete, megszűnik öngyűlölete, elfogadja önmagát és helyét a világban, s egyre
szűkebb köröket róva halad felfelé, a halhatatlanok felé. A kör középpontja és a
halhatatlanok képzeletbeli birodalma valahol a végtelenben találkozik egymással. Ez a cél
lebeg a gyógyuló Haller szeme előtt, amikor feljegyzései végén elbúcsúzunk tőle, mert
Pablo és Mozart nem hagyta cserben, vár rá, mihelyt magára talál.
Horváth Géza
 Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest 2010
Felelős kiadó: Szász Zsolt

A borítót tervezte: Bányász Éva

Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.
Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit

A nyomdai kivitelezést a debreceni

Kinizsi Nyomda Kft. végezte
Felelős vezető: Bárdos János ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-266-175-9