Professional Documents
Culture Documents
Egedy Bevezetes A Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe PDF
Egedy Bevezetes A Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe PDF
Bevezetés a
nemzetközi
kapcsolatok
elméletébe
Emuomc
Lap- és Könyvkiadó Kft.
© Dr. Egedy Gergely 2007 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2007
Lektor: DR. HORVÁTH JENŐ
... 193
... 194 Előszó
... 197
... 199
... 201
... 204
... 207
Egedy Gergely
I.
Változás és kontinuitás: a nemzetközi
kapcsolatok története
Vitakérdések:
1. Egyetért-e Hosbaivmnak a „rövid XX. századról" alkotott konccpciő-
Az idealizmus alapvetése
Ellenőrző kérdések:
1. Mikor kezdődött meg a nemzetközi kapcsolatok tudományos igényű
III.
A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A
nemzetközi rendszer
kerül, míg az utóbbiban a két vagy több állam közötti interakciókra. Ennek
alapján az a kutató, aki azt vizsgálja, hogy egy adott állam miként viszonyul -
belpolitikájával összefüggésben - külső környezetéhez, elsődlegesen a
külpolitikára irányítja a figyelmét, aki viszont azzal foglalkozik, hogy e
cselekedetek milyen nemzetközi reakciókhoz vezetnek, a nemzetközi
politikát állítja előtérbe. E megközelítésben a nemzetközi kapcsolatok
fogalma a nemzetközi politikánál tágabbjelentésű, ugyanis magában foglal
minden olyan kapcsolatot, amely az egyes országok között létrejön, akár
kormányközi (azaz szűkebben politikai) jellegűek azok, akár nem. A
nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása ily módon az egyes államok
külpolitikájának az elemzését épp-
Úgy magában foglalja, mint a nemzetközi gazdasági együttműködés ala-
kulásának, vagy épp a turizmusnak és a kommunikációnak a vizsgálatát.
A fentebb mondottak fényében a nemzetközi kapcsolatok szereplői
között végbemenő interakciók főbb lehetséges típusait a következő egy-
szerű ábrával szemléltethetjük:
Az elemzés szintjei
egész valójában több mint részeinek összessége, a részekből tehát nem érthető
meg az egész. De az említett két szint mellett egy harmadik indokoltsága
mellett is lehet érvelni, nevezetesen az individuális szint mellett - s a
szakirodalom legalább ezt a hármat meg is szokta különböztetni. Vagyis az
érdeklődésünket összpontosíthatjuk a döntéshozók konkrét személyeire,
előtérbe állíthatjuk az államot, de vélhetjük úgy is, hogy legfontosabb
feladatunk magának az állami és nem-állami szereplőket egyaránt magába
foglaló nemzetközi rendszernek a vizsgálata.
így például az erőegyensúly klasszikus elmélete az államok viselke-
désének a magyarázatát magából a nemzetközi rendszerből kívánja le-
vezetni, azt állítva, hogy az államok mindig koalíciókat és ellenkoalíciókat
fognak létrehozni a hegemónia veszélyének az elhárítására. E felfogásban az
államok lépéseinek vizsgálatában nem jut hely az egyes országokon belüli
tényezők figyelembevételének. (Maga Waltz, aki e három szintet elsőként
körvonalazta, egyértelműen a rendszernek adta az elsőbbséget.) De egészen
más kép rajzolódik ki, ha ezekre fordítjuk figyelmünket: könnyen kiderülhet,
hogy a különféle diplomáciai és katonai lépések mögött valójában
belpolitikai, gazdasági vagy épp ideológiai szempontok állnak. Ám amellett
is lehet érvelni, hogy amikor az államok cselekedeteiről beszélünk, valójában
azokra a döntéshozókra gondolunk, akik a külpolitikai cselekvés céljait és
eszközeit meghatározzák. Velük kapcsolatban vizsgálni kell egyrészt azokat
az általános lélektani tényezőket, amelyek relevánsak lehetnek a nemzetközi
kapcsolatok alakítása szempontjából, másrészt pedig azt, hogy az emberek
miként cselekednek szervezeti keretekben („humans-in-organizations"),
milyen speciális csoportlélektani és csoportdinamikai szempontok játszanak
közre a döntéshozatalban. (Ez a „groupthink", a „csoportos gondolkodás"
jelensége.) Ezzel összefüggésben néhány szerző - köztük Hollis és Smith - az
individuális és az állami szint közé egy külön bürokratikus szintet is beiktat.
(Hollis-Smith: Explaining and Understanding International Relations, 1991) így a
következő négy lehetséges elemzési szintet kapjuk:
III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 49
3. Az erőforrások megoszlása
A rendelkezésre álló erőforrások mértéke megszabja, hogy mely or szágok
törekedhetnek a pólusszerepre, s melyek nem, a megoszlás egyenlőtlenségei
III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 56
4. Magatartási normák
A nemzetközi rendszerek, hangsúlyozza Rourke, nem gépi rendszerek,
hanem emberekből álló rendszerek, s ezért bizonyos magatartási normákat is
kialakítanak. Ezek részben jogi formát is öltöttek a nemzetközijogban,
részben pedig hallgatólagos konszenzuson alapulnak. Akárcsak a társadalmi
életben, a normák persze e területen is változnak időről időre.
5. Földrajzi sajátosságok
Holstihoz hasonlóan Rourke is kiemeli, hogy a rendszerszintű elemzésnek
mindenképpen figyelembe kell vennie a földrajzi adottságokat. Bár a modern
technika kétségtelenül csökkentette a földrajzi korlátok szerepét, hatásukkal
feltétlenül számolni kell ma is. Nem lényegtelen dolog - egy példát említve -,
hogy az Egyesült Államoknak és Oroszországnak nincs közös határa, míg az
utóbbinak és Kínának van.
6. Az interakciók szélessége és mélysége
Az utolsóként említett elemzési szempont azon területekre és pontokra
vonatkozik, amelyeken a rendszert alkotó egységek egymással érintkeznek. E
vonatkozásban kiemelhető, hogy a XX. század második felére a nemzetközi
interakciók gyakorisága és szélessége jelentős mértékben megnőtt a korábbi
korszakokhoz képest. Ezzel függ össze, hogy a mai világban még az erős
országok sem engedhetik meg maguknak az izolacionista politika luxusát.
A rendszerek főbb típusait Rourke a rendszereken belüli pólusok száma
alapján csoportosította, méghozzá a következőképp:
a) egypólusú rendszer
Ez a típus megfelel a Holsti által hierarchikusként jellemzett rendszernek.
Egy ilyen struktúra egy birodalmi méretű hatalom dominanciája révén
alakulhat ki - vagy elviekben, valamiféle nemzetközi világkormányzat révén.
(Ennek azonban egyelőre nem sok realitása van.) Az egypólusú rendszerben
a központi hatalom mindent megtesz a katonai és gazdasági erő
monopolizálására, az elfogadott játékszabályokat megsértő kisebb államokat
megbünteti, az alárendelt egységek közti vitákat saját maga kívánja rendezni,
III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 57
Ellenőrző kérdések:
L Milyen értelmezései lehetnek a nemzetközi rendszer fogalmának?
2. Mi a különbség a nemzctki
2. földrajzi-geopolitikai helyzet
A szuverenitás és a területi elv összefonódása magától értetődő mó-
don magyarázza a geopolitikai szempontok fontosságát. 1919-ben pél-
dául a brit Halford Mackinder kidolgozta a „világsziget, hátország, bel-
ső félkör" koncepcióját, amelynek alapján arra a következtetésre jutott,
hogy a fő politikai ellentét a „világsziget" (idetartozik Európa) tengeri és
szárazföldi államai között feszül. A geopolitika talán legismertebb
német képviselője, Kari Hausofer az 1930-as években a világot négy
„pánrégióra" osztotta: „Pánamerikára", „Pánoroszországra", Kelet-Azsi-
ára, és „Euroafrikára" - ez utóbbit szerinte a németeknek kellene irá-
nyítaniuk. Bár a földrajzi determinizmus kísértésétől óvakodni kell, ne-
héz lenne tagadni, hogy egy országnak az elhelyezkedése érdemleges
mértékben érinti és befolyásolja a nemzetközi politikában való részvé-
telét. Más irányvonalra kényszerül egy olyan szárazföldi, tengeri kijárat
nélküli állam, mint Ausztria vagy Mongólia, mint az olyan szigetor-
szágok, mint Anglia vagy Japán. Nem közömbös, hogy egy ország a
nemzetközi konfliktusok hagyományos centrumaihoz közel fekszik-e
vagy távol. Egy balkáni államnak mindig is jóval több kockázattal kellett
szembenéznie mint például Új-Zélandnak.
2. „Társadalmi mátrix"
Ezalatt Stern az egyes államok nemzeti és kulturális homogenitását
érti. Az etnikailag (viszonylag) homogén államoknak nem kell a kisebb-
ségek olyan kiválási törekvéseivel szembenézniük, amelyek komoly
mértékben gyengítik külpolitikai fellépésük hatékonyságát. Néhány
mesterségesen kialakított határú afrikai és ázsiai országban a szepara-
tista mozgalmak olyan erőt képviselnek, amelyek szinte megbénítják a
központi kormányzat tevékenységét.
3. A politikai kultúra jellege és értékei
Egy ország politikai kultúrája nemcsak a konkrét politikai intézkedé-
sekre és lépésekre nyomja rá a maga bélyegét, hanem azon folyamatokra
is, amelyek révén a döntések megszületnek. Nem mindegy, hogy a
(kül)politika irányításában demokratikus, oligarchikus vagy épp auto-
ritárius eljárások érvényesülnek-e. S az sem közömbös, hogy milyen
'■. ^szerep jut az ideológiának
IVÁllam, nemzet és a nemzeti az
érdekállamközi kapcsolatokban, mennyire
„ideologikus" a politikai döntéshozatal.
5. Katonai képesség
A szuverenitás érvényesítésére való képesség nyilvánvalóan közvet-
len korrelációban áll egy állam katonai erejével. Az a körülmény hogy
egy országot kisállamnak, középhatalomnak vagy épp szuperhatalom-
nak tekintenek, nagymértékben befolyásolja diplomáciai akcióinak fo-
gadtatását, tekintélyét. A nagyhatalmi státus így eleve azt jelenti, hogy
az adott államot nem lehet kihagyni a nagyobb szabású nemzetközi
konfliktusok rendezéséből, hiszen feltételezhető, hogy az érdekei érintve
vannak. A gazdasági és a katonai erő között tehát szoros a kapcsolat, de
- s ez is fontos! - a kettő azért nem feltétlenül esik egybe.
Az állam tehát a nemzetközi rendszer független egysége, de ehhez
fűzzük hozzá: az államot nem a nemzetközi rendszer teremtette, hanem a
dolog inkább fordítva áll, ugyanis a modern állam teremtette meg a
modern nemzetközi rendszert. Ahogy egy francia szerzőpáros, Bertrand
Badie és Marie-Claude Smouts megjegyezte: az állam a „saját képére
formálva hozta létre a nemzetközi rendszert", s ebből pedig az
következett, hogy az kizárólag nemzetállami rendszerré válhatott
(Visszájára forduló világ, 1998). S napjainkban épp a nemzetállam válsága
magyarázza, hogy a nemzetközi rendszer vált a legkevésbé kiszámítható
politikai rendszerré ... Indokolt tehát megvizsgálnunk az állam és a nem-
zet közötti kapcsolatot is.
'■. ^
Állam és nemzet
IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek
r
; azonban nem vált azonossá az államéval, s így annak esetleges összeom
lását is túléli: a sok példa közül elég csak a lengyel történelemre utalni.) ;
A% állam és a nemzet kombinációját megtestesítő nemzetállam elmé-
; letileg tehát a nemzetnek arra a jogos igényére épül, hogy saját magát
; kormányozza a saját maga által megteremtett állam keretében. Gyakor
latilag azonban a nemzetállam koncepciója nem problémamentes,
ugyanis a két komponens igen gyakran egyszerűen nem illik
harmonikusan össze. Az „össze nem illés" egyik tipikus esete az, amikor
egy állam határain belül több nemzet is található, a másik pedig, amikor
egy nemzet több állam területén oszlik meg.
A multinacionális államok száma jelentékeny mértékben meghaladja
azokét, amelyek nemzeti szempontból homogénnek tekinthetők. Az
egykori Szovjetunió lakóinak például csak (durván) a fele volt orosz
származású, de a mai Oroszországban is számos nemzetet találni. De
'■. ^
még IVÁllam,
egy olyan zömmel homogén etnikumú államban, mint Olaszország
nemzet és a nemzeti érdek
is, jelentkezik a kisebbségi probléma - gondoljunk csak az osztrákok
által lakott Dél-Tirolra. A nemzetállam ideális formájától való eltérés
másik változata, amikor egy nemzet több ország területén oszlik meg -
jó példa erre a trianoni békediktátummal sújtott magyarság helyzete.
Sajátos esetet alkotnak azok a nemzetek, amelyeknek egyáltalán nincs
saját államuk - ilyenek például a kurdok, akik Iránban, Irakban,
Törökországban és Szíriában egyaránt megtalálhatók. Találkozunk
olyan esettel is, amikor - sajátos történelmi okokból - egy nemzet úgy
oszlik meg két állam között, hogy mindkettőben többséget alkot - ilyen
volt a két Németország, s ilyen ma is a két Korea.
Mindezzel összefüggésben megfogalmazható, hogy a modern nem-
zetközi rendszer kialakulása elválaszthatatlan a nemzetek születésétől, a
nemzeti önrendelkezés gondolata pedig e rendszer alapvető legitimációs
doktrínájává vált. A nemzeti eszmével azonban, amely a társadalmi ko-
hézió fenntartásában fontos és pozitív szerepet tölt be, vissza is lehet élni
(mint szinte bármi mással) - s a modern nacionalizmusok története jó
néhány példával bizonyítja a fenti állítást. Kétségtelen, hogy a nacio-
nalizmus számos nemzetközi konfliktushoz hozzájárult - a nemzetközi
kapcsolatok elemzéséből tehát már csak ezért sem hagyható ki. (A má-
sodik világháború utáni évtizedekben a nemzet és a nacionalizmus
problémái - abból a téves feltevésből kiindulva, hogy az idő túllépett
rajtuk - huzamos ideig ki is maradtak a nemzetközi kapcsolatokat elemző
művekből.) A nacionalizmus a fejlett országokban és a harmadik világban
egyaránt újra markáns erővé vált az ezredfordulóra, amit sok kutató
összefüggésbe hoz a globalizációval: arra adott reakciót lát benne. (S
ezzel tulajdonképpen azt az érdekes feltevést is megfogalmazzák, hogy
maga a globalizáció segítette a nacionalizmus megerősödését.) Különö-
sen látványosan mutatkozott ez meg a volt szovjet érdekszféra térségé-
hen, ahol több jelentős állam is nemzeti komponenseire bomlott fel (a
Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia), de az államépítés alternatív
formái számos afroázsiai országban is megbuktak.
De mit is jelent a nacionalizmus fogalma? Kiindulópontként rögzítsük, hogy a
nacionalizmus kifejezés egyszerre utalhat egy sajátos ideológiára és egy politikai
jelenségre, mozgalomra. Ami az előbbit illeti: a kérdéskör egyik elismert kutatója,
Anthony D. Smith a következő főbb állításokat tulajdonítja a nacionalizmusnak.
[A nacionalizmus, 1995)
1. Az emberiség természetes módon oszlik nemzetekre.
2. Minden nemzetnek megvan a maga sajátos karaktere.
3. A nemzetnek kell minden politikai hatalom forrásának lennie.
4. Az emberek csak nemzeti keretben élvezhetik a szabadságot.
5. A nemzetek csak saját államukban tudnak kiteljesedni.
6. A nemzet (állammal) szembeni lojalitás minden más lojalitással szemben
elsőbbséget élvez.
Egy másik tekintélyes kutató, Ernest Gellner ezt a rövid meghatározást adta: a
nacionalizmus szerinte „politikai eh; amely azt tartja, hogy a politikai és a nemzeti
'■.
síknak^
egymást fednie kell" (Nations and Nationalism, 1983). Vagyis a politikai
IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek
közösségnek és a nemzeti közösségnek feltétlenül egybe kell esnie. A
nacionalizmus mint eszmerendszer tehát nemcsak arra vállalkozik, hogy a saját
szemszögéből leírást adjon a világról, hanem egy normatív vetülettel is
rendelkezik, s kifejezésrejuttatja, hogy minek kellene lennie, mi lenne ideális.
(Tegyük azonban hozzá, hogy az idézett szerzők nem különböztetik meg egyértel-
műen a nacionalizmust a nemzettudattól, ami e sorok szerzője szerint indokolt
lenne. Lásd Konzervativizmus és nemzettudat, 1998)
A politikatudományi szakirodalomban a nacionalizmusnak sokféle
tipológiájával találkozni, a leggyakoribbak közé tartozik a következő típusok
megkülönböztetése:
- államnacionalizmus,
- egyesítő nacionalizmus
- szeparatista nacionalizmus
Európa nyugati felében a leginkább jellemző forma az államnacionalizmus volt,
amelynek hátterében az húzódott meg, hogy a modern állam és a nemzeti egység
kialakulása egymással szinkronban haladt. Az egyesítő nacionalizmus - abból
indulva ki, hogy a nemzeti eszmét kizárólag csak a nemzetállamban lehet
érvényesítem -- a széttagoltságban élő nemzet politikai egyesítésére törekedett.
Ennek ellentéte a szeparatista nacionalizmus, amely viszont épp egy meglevő
államkeretből akar egy nemzetet kiemelni - ahogy az például az Osztrák-Magyar
Monarchiában történt. Kortárs példaként említhetők a spanyolországi baszkok
vagy a kanadai franciák.
A nemzetállam térvesztése
A nemzeti érdek
Winston Churchill 1939 októberében mondott rádióbeszédében így fogalmazott a
világháborúban várható szovjet magatartást illetően: „Nem tudom Önöknek
megjósolni Oroszország várható magatartását. Ez egy olyan rejtély amely
misztikus titokzatosságba van burkolva, de talán mégis van hozzá egy kulcs. Ez
pedig az orosz nemzeti érdek'' Az állam és a nemzet szerepével foglalkozó
fejezetben kell szólnunk, méghozzá hangsúlyosan, arról a fogalomról is, amelyre a
neves brit államférfi is utalt, s amelynek mibenlétéről oly sok teoretikus vita
zajlott a kutatók között - a külpolitikai döntésekben kulcsszerepet játszó nemzeti
érdekről. Ennek tárgyalását a már korábban is hivatkozott, a kérdéssel sokat
foglalkozó Rourke írásaira alapozzuk.
A nemzeti érdek vonatkozásában három markáns álláspontot külön-
böztethetünk meg. Az egyik szerint a nemzeti érdeket objektív módon egyszerűen
nem is lehet meghatározni. E felfogás hívei azzal érvelnek, hogy a nemzeti érdek
teljesen szubjektív kategória. A második álláspont szerint egy ország nemzeti
érdeke túlságosan komplex fogalom ahhoz, hogy definiálni lehessen. Vagyis, ha
objektíve létezik is nemzeti érdek, azt nem lehet tudományos eszközökkel
megragadni. A harmadik felfogás szerint a nemzeti érdekkel való foglalkozás ma
már idejétmúlt dolog. Sőt! A nemzeti érdekkel való túl sok foglalkozás, a nemzeti
érdek felkarolása potenciálisan veszélyes és a nemzetek közötti konfliktusok
forrása lehet.
A nemzeti érdekkel szemben emelt - különböző gyökerű - kifogások számos
tudóst arra késztettek, hogy e problémakört inkább egyszerűen kihagyják a
nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tankönyvekből. Ezzel összefüggésben
Donald Neuchterlein a nemzeti érdekről írott tanulmányában (The Coneept of
National Interest, 1979) épp arra hivatkozva sürgette a kérdés újbóli átgondolását,
'■. ^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek
hogy akármit is gondolnak a politológusok, a tényleges külpolitikai döntések
azokra a - hibás vagy helyes - feltevésekre épülnek, hogy mi szolgálja a nemzet
érdekét. Ezért azután a nemzeti érdek valamiféle értelmezését mindig megtaláljuk
a külpolitikai cselekedetek mögött, s a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozóinak
ezzel mindenképpen számolniuk kell. Nem maradhat ki tehát ebből a
tankönyvből sem.
Milyen előnyei vannak a nemzeti érdek vizsgálatának? Az egyik az, hogy
megérthetjük a mibenlétét. S ha megértjük, "hogy egy állam miben látja nemzeti
érdekét, az biztosan segítséget jelent még abban is, hogy ki tudjuk kalkulálni,
milyen fontosabb lépések várhatók tőle a jövőben, hogyan alakul külpolitikájának
irányvonala. A nemzeti érdek tanulmányozása másrészt hozzásegíthet minket
annak meghatározásához, hogy valójában mi is a nemzet jól felfogott érdeke. Nem
biztos, hogy az állam vezetői ezt mindig helyesen látják! Mindezt figyelembe véve
az alábbiakban - Rourke nyomán - annak a szubjektivitásnak, komplexitásnak és
potenciális destruktivitásnak az elemzésére vállalkozunk, amelyre hivatkozva
sokan megpróbálják száműzni a nemzeti érdek tanulmányozását. Az itt elfogadott
nézet abból indul ki, hogy a nemzeti érdek fogalma csak részlegesen szubjektív;
valóban komplex, de azért semmiképp sem körvonalazhatatlan; és a nemzeti
érdek nem feltétlenül destruktív.
2. Nemzeti érdek nem létezik
Amint fentebb már említettük, a nemzeti érdekkel kapcsolatos egyik kifogás
arra vonatkozik, hogy a nemzeti érdek olyan szubjektív kategória, amely csak a
megfigyelők tudatában létezik. Sok kutató állítja, hogy a nemzeti érdek
tulajdonképpen nem is létezhet a társadalom nagyfokú heterogenitása miatt: a
modern társadalmak a legkülönfélébb csoportokból tevődnek össze, s ezek
mindegyikének megvan a saját - a többiekétől eltérő - érdeke. Nehéz lenne
tagadni, hogy a nemzeti érdeket - pontosabban a rá való hivatkozást - jó és rossz
cselekedetek magyarázatául egyaránt felhasználták. (Egy kormányzati pozícióban
levő elitcsoport a saját érdekét például igen könnyen nemzeti érdekként jelenítheti
meg.) Előfordul, hogy a nemzeti érdek hangsúlyozása korábban hozott politikai
döntések utólagos igazolására szolgál. Ezzel együtt nem találni a szakirodalomban
olyan meggyőző érvet, amely a nemzeti érdek létezését cáfolná. Jogosan felmerülő
kérdés viszont, hogy a nemzeti érdeknek milyen határokig lehet elsőbbsége az
egyének és csoportok jogaival szemben. Erre természetesen nincs általános
érvényű felelet; mindig a konkrét politikai kontextus szabja meg.
2. A nemzeti érdek túlságosan komplex fogalom ahhoz, hogy a külpolitikai elemzésekben
használni lehessen
A neves francia filozófus, Raymond Aron így fogalmazott (Peace and War, 1966):
„a konkrét célok sokasága lehetetlenné teszi a nemzeti érdek racionális
meghatározását". Más szavakkal az van benne ebben az állításban, hogy a nemzeti
érdek olyannyira összetett dolog, hogy az operatív elemzésekben nem tudjuk
használni. Hiábavaló is lenne tagadni, hogy a nemzeti érdek pontos kijelölése
felettébb nehéz feladat - de azért nem neveznénk eleve reménytelennek a
vállalkozást.
3. A nemzeti ériek destruktív dolog
'■. Vitatott
^ kérdés, hogyés avajon
IVÁllam, nemzet a nemzeti érdeknek megfelelő cselekvés
nemzeti érdek
alapvetően, szükségszerűen destruktív-e a nemzetközi stabilitás szempontjából. E
felfogás szerint a nemzeti érdekhez igazodó külpolitika a nemzeti önzés politikája,
amellyel szakítani kell, ha el akarjuk kerülni a súlyosabb nemzetközi
konfliktusokat. A nemzeti érdeknek ez a megközelítése azért helytelen és
egyoldalú, mert a nemzeti érdek figyelembevételét eleve az agresszív
nacionalizmus politikájával azonosítja, holott a kettő egyáltalán nem azonos.
Valóban nehéz kérdés viszont, hogy meddig terjednek a nemzeti érdekek és hol
kezdődnek a nemzetközi érdekek, vagyis a világközösség érdekei.
A nemzetközi kapcsolatok néhány kutatójának a figyelme kiterjedt a nemzeti
érdek lehetséges dimenzióinak a feltérképezésére is. E kérdés tanulmányozása
már csak azért is fontos, mert igen szerencsés, ha - állampolgárként -
valamennyien ki tudjuk alakítani saját álláspontunkat azzal kapcsolatban, hogy
mit is tekintünk valódi nemzeti érdeknek, s nem hagyjuk ennek megítélését
kizárólag a mindenkori kormányzati vezetőkre. A feladatot kétségtelenül
bonyolítja, hogy bármely nemzetnek egyidejűleg igen sokféle érdeke van, ezek
pedig gyakran ütköznek, így elkerülhetetlen valamiféle rangsorolásuk. De milyen
alapon? A legcélszerűbbnek az a kiindulópont tűnik, amely a nemzeti érdeket
azon célok felől közelíti meg, amelyek teljesülése nemcsak egy-egy csoportnak,
hanem - valamilyen mértékben - a politikai közösség minden tagjának, vagy
legalábbis túlnyomó többségének a hasznára válik. (Vagy úgy hogy maximalizálja
a pozitív eredményeket, vagy pedig úgy, hogy minimalizálja a negatív hatásokat.)
Ezt a megközelítést „többségelvűnek" is nevezhetjük, mivel a célok
kiválasztásánál elsősorban a többség érdekeit veszi figyelembe, amit
természetesen össze kell kapcsolni az adott ügyben kisebbségben maradók
megfelelő védelmével. Ez természetesen nem jelenti azt, ezt még tegyük hozzá,
hogy a nemzeti érdek ügyében a szeszélyes és könnyen befolyásolható
közvélemény pillanatnyi kívánságai alapján kellene eljárni.
Ennyi bevezetés után akkor nézzük meg, hogy milyen dimenziókban
közelíthetjük meg a nemzeti érdeket. Egy amerikai szerző, Frederick Hartmanny4
nemzetek kapcsolatai (The Relations ofNations, 1962) című művében amellett érvelt,
hogy a nemzeti érdekeknek - az állami funkciók alapján - van egy „tovább nem
redukálható" magja. A tartósan fennálló érdekek „kemény magjáról" beszélt Hans
Morgenthau is. A realista iskola legismertebb képviselője a következő
kritériumokat alkalmazta a nemzeti érdek elemzésére: az időbeli dimenzió alapján
megkülönböztette az állandó és a változó érdekeket, a jelentőség alapján az
elsődleges és másodlagos érdekeket, és ami az érdekeknek a többi nemzet
érdekeivel való összeegyeztethetőségét illeti, eszerint különbséget tett az azonos,
a kiegészítő jellegű és az ellentétes érdekek között.
Pearson és Rochester a nemzetközi kapcsolatokat taglaló művükben (Pearson-
Rochester: International Relations, 1988) a nemzeti érdek három alapvető
összetevőjét emelték ki: 1. a fizikai túlélés biztosítása; 2. gazdasági jólét; 3. a
nemzeti önrendelkezés biztosítása.
Az alábbiakban (elsősorban Morgenthau, Neuchterlein és Rourke nyomán) a
nemzeti érdeket az alábbi dimenziókban vizsgáljuk meg: a probléma-dimenzióban
'■.
(issue^ dimension), az idő-dimenzióban és a fontossági dimenzióban.
IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek
I. A probléma-dimenzió
Ahogy a fentiekből is kitűnt talán, a nemzeti érdek fogalmának sokféle vetülete
van. Analitikus célból a nemzeti érdek négy alapvető területét különböztethetjük
meg: a fizikai biztonságot, az anyagi jólétet, a megfelelő politikai környezet
biztosítását és a nemzeti kohéziót. E négy terület mindegyike egy reális követelést
testesít meg a nemzet számára, s ezért az állam legitim céljának is tekinthető.
a) fizikai biztonság
Ez a kérdés aligha szorul behatóbb magyarázatra. A nemzetet alkotó emberek
fizikai fennmaradása és biztonsága a nemzeti érdeknek nyilvánvalóan
mellőzhetetlen eleme. Érdemes ehhez hozzáfűzni, hogy ebbe többnyire (bár nem
feltétlenül) a nemzet/állam területének a védelme is beletartozik. Bármily fontos
is azonban a fizikai biztonság, ennek túlhangsúlyozása a céllal ellentétes
eredményekre vezethet! Több kutató szerint a biztonság túlhangsúlyozása
változtatott több államot is ún. nemzetbiztonsági állammá, vagyis olyanná, ahol
az élet minden területére beszüremkedtek a biztonsági kontroll szempontjai.
b) anyagi jólét
Nem szükséges materialista szemléletűnek lenni ahhoz, hogy kimondjuk: az
emberek alapvető anyagi szükségleteinek (táplálékhoz, lakáshoz, ruhához jutás) a
kielégítése bármely nemzetnek az érdeke. Az önfenntartás elsődleges cél; a
gazdagság kívánatos, de semmiképp sem nélkülözhetetlen. Fölmerülhet persze az
a dilemma, hogy a fizikai biztonság és az anyagi jólét szempontjai olykor
ütközhetnek egymással (ágyút vagy vajat?), és a rangsorolásban igen sokféle
szubjektív szempont is szerepet kaphat.
c) politikai környezet
Rourke fogalmazásában ez a dimenzió „rokon egy nemzetnek azzal a
szabadságával, hogy megválaszthassa saját szociopolitikai struktúráját". A szabad
választás eleme tehát ebben is benne van, de a fogalom nem azonos a
szuverenitással. Lényegében a nemzet prosperálása számára biztonságos politikai
környezet megválasztásának a lehetőségéről van szó. Egyesek amellett érvelnek,
hogy egy világkormány által biztosított globális biztonság még akkor is
kedvezőbb feltételeket teremtene a nemzetek politikai környezete számára, ha az
valamennyire korlátozná is a szuverenitásukat, mások viszont idegenkednek ettől
a gondolattól.
d) nemzeti kohézió
E dimenzió jelentőségének az értékeléséhez figyelembe kell vennünk a
nemzetek természetét, az identitásérzés fontosságát. Ez biztosítja a társadalom
fennmaradásához nélkülözhetetlen belső kohéziót, amelynek a védelme minden
nemzetnek az érdekében áll. Ebből pedig az is következik, hogy bármely olyan
lépés, amely fenyegeti ezt, s dezintegráló erőket szabadít fel, veszélyes a nemzet s
az állam számára. Egy amerikai szerző példájával élve: a vietnami háború az egyik
legsúlyosabb traumát okozta az amerikaiak önképében, ezért a háborúból való
kilépés szükséges volt a belső feszültségek kiéleződésének elhárítása érdekében.
Ez a dimenzió magában foglalja a nemzeti-társadalmi kohézió fenntartását segítő
eszméket és értékeket is.
'■. II. ^Az időbeli IVÁllam,
dimenziónemzet és a nemzeti érdek
fizikai biztonság
anyagi jólét
politikai környezet
nemzeti kohézió
(Forrás: Rourke: International Politics, 218.)
Kulcsfogalmak
Ellenőrző kérdések:
1. Hogyan alakult ki a szuverenitás modern fogalma?
2. Milyen tényezők korlátozzák az állami szuverenitás tényleges érvé-
1. [gaz-e az az állítás, hogy a globalizáció korában a nemzetállamok szerepe fokozatosan csökken? Miiven
érvek szólnak az állítás mellett és
V
A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
Orientációk
Holsti nyomán a (newzet)államok által folytatott külpolitikának a kö-
vetkező komponenseit különböztethetjük meg: az orientációkat, a sze-
repeket, a célokat és a cselekedeteket. Először a tágabban értelmezett
célmeghatározás szférájához kapcsolódó első hárommal foglalkozunk,
abban a sorrendben haladva, melyet az általánosabból a specifikusabb
felé való haladás jelöl.
Orientáció alatt egy államnak a külső környezethez való egészen ál-
talános viszonyát értjük, s azt az alapvető stratégiát, amellyel megpró-
bálja realizálni a bel- és külpolitikai céljait. Ez az általános stratégia -
orientáció - természetesen nem egyetlen döntésben mutatkozik meg,
hanem azon döntések sorozatában, amelyek összhangot próbálnak te-
remteni a belső és a külső környezet céljai, értékei és érdekei között.
Legalább háromféle alapvető orientációt különböztethetünk meg: 1. az
izolációt, 2. az el nem kötelezettséget, 3. a szövetségkötést. Érde-
kességként említhető meg, hogy már Kautilya, aki az államközi kapcso-
latok neves teoretikusa volt az ókori Indiában, lényegében ugyanezeket
az orientációkat különböztette meg.
1. Izoláció
A politikai és katonai izoláció stratégiáját az jellemzi, hogy a nemzet-
közi rendszerbe csak a lehetséges legminimálisabb mértékben kapcsoló-
dik be egy állam, s a rendszer többi tagjával a lehető legkevesebb diplo-
máciai és gazdasági kapcsolatot tartja fenn. Ezen orientáció mögött az a
feltételezés húzódik meg az adott állam vezetői részéről, hogy a bizton-
ságot és függetlenséget a távolságtartás maximuma garantálja a legin-
kább. Az orientációválasztás lehetőségeit természetesen a nemzetközi
rendszer struktúrája eleve nagy mértékben befolyásolja, így például egy
valóban poláris rendszerben egy állam számára jószerével lehetetlen,
hogy önmaga izolálásával próbálja meg céljait elérni. Egy diffúz
struktúrájú rendszerben erre elvileg inkább kínálkozna lehetőség, s a
múltban gyakran akadtak is erre példák, ám a mai globalizálódó
77 V:' _4 külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
2. El nem kötelezettség
Az el nem kötelezettség fogalma legszűkebb értelemben arra utal,
hogy egy állam nem kötelezi el magát katonailag és diplomáciailag egy
másik állam (vagy államszövetség) támogatása mellett. E fogalmazásból
rögtön kitűnik, hogy az el nem kötelezettség fogalma igen közel áll a
semlegességhez, ám a kettő mégsem teljesen azonos. A nemzetközi jog
területére tartozó részleteket mellőzve a lényeges különbséget a kettő
között abban jelölhetjük meg, hogy míg a semlegesség esetében ezt a
pozíciót a többi állam is elismeri, az el nem kötelezett „csak" maga vá-
lasztotta ezt az orientációt, és nincs garanciája arra, hogy ezt mások is
elismerik. (Egy áHam tipikusan akkor válik semlegessé, ha a nagyhatal-
mak erről megegyeznek. így semlegesítették Svájcot 1815-ben, Belgiumot
1831-ben, Luxemburgot 1867-ben és Ausztriát 1955-ben.) Az el nem
kötelezettség fogalma azt természetesen nem zárja ki, hogy egy ország
egy adott ügyben valamelyik szövetségi rendszert diplomáciai
támogatásban részesítsen, azt viszont már igen, hogy minden kérdésben
automatikusan az egyik blokk mellett álljon ki. A XX. század második
felében az el nem kötelezettségre épülő stratégiák elsősorban a katonai
vonatkozásra szorítkoztak; más kérdésekben a magukat el nem
kötelezettnek deklaráló államok hosszabb-rövidebb időre gyakran be-
kapcsolódtak diplomáciai és gazdasági szövetségekbe. Néhány ország
ezt az orientációt hagyományosan arra használta fel, hogy a szövetségi
rendszerektől a maximális mértékű gazdasági engedményeket csikarja
ki.
3. Szövetség kötése
A katonai és/vagy diplomáciai szövetség kötése abból a meggyőző-
désből indul ki, hogy pusztán önerőből, csak saját erőforrásaink mobili-
zálásával nem tudjuk elérni céljainkat és megvédeni érdekeinket. Ahogy
Thuküdidesz írta több mint kétezer évvel ezelőtt, a szövetségkötés leg-
szilárdabb alapját a kölcsönös félelem alkotja. A szövetségkötési straté-
78 V:' _4 külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
Pp = (C+ E + M) x (S + W)
1. Rábeszélés
Ez alatt egyszerűen csak azt értjük, hogy kezdeményezünk vagy ja-
vaslunk valamit, és így kedvező választ kapunk, anélkül, hogy explicit
módon kifejezésre kellene juttatnunk a jutalom vagy büntetés lehető-
ségét.
2. Jutalmak kilátásba helyezése
Ez az eset, amikor A valami kedvező dolgot ígér B-nek, ha az A kí-
vánságának megfelelően jár el. A jutalmak a nemzetközi kapcsolatokban
természetesen a legkülönfélébb formákat ölthetik.
3. jutalmak megadása
Egyes esetekben B állam ragaszkodhat ahhoz, hogy mielőtt teljesítené
A kívánságát, A előlegezze meg a jutalmat.
6. Erőszak
A korábbi korszakokban, amikor az államoknak nem állt a rendelke-
zésükre annyiféle felhasználható külpolitikai eszköz, mint manapság, a
nyílt erőszakot gyakrabban alkalmazták az alkudozási folyamatban. Az
erőszak sokszor nem csak a leghatékonyabb módszernek számított, ha-
86 V:' _4 külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
1 Makro-döntések
E kategóriába azok a döntések tartoznak, amelyek nagyobb súlyú,
alapérdekeket érintő vagy elvi jellegű kérdésekre vonatkoznak. Az álta-
lános elvek kidolgozása segítséget nyújthat a konkrét esetek kezelésé-
ben. E döntések tipikusan a következő szituációs környezetben szület-
nek:
a) a döntés meghozatalának szükségességével előre számolnak, tehát
nem egy akut kihívásra adandó válaszról van szó;
93 V:' _4 külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
3. Válság-döntések
Ez a döntéseknek egy speciális, ám roppant fontos formája, amelyek
tipikusan:
a) nagy kockázattal járó helyzetekben;
b) rövid időkeretben;
c) a külpolitikai apparátus legmagasabb szintjein születnek.
Egyesek amellett érvelnek, hogy a külpolitika gyakorlatában valójában
sokkal több a válság-döntés, mint ahogy azt az átlagos újságolvasó
gondolná, a külpolitika jelentős része válságkezelésből áll. Ez a
vélekedés azonban túlzónak tűnik, még akkor is, ha egyes válságokra
nem feltétlenül érvényes a rövid időkeret, mert viszonylag hosszan
elhúzódnak.
Kulcsfogalmuk
í llonőrzö kérdé-ek:
1. Milyen komponensekre bontható a külpolitika,'
2. Milven kritériumok alapjár, különböztethetjük meg a külpolitikai cé-
Vitakérdések:
1. Vajon mennyire választható el egymástól a kiil- és a belpolitika?
2. A globalÍ7áció korában milyen tényezőktől függ a leginkább egy állam
VI.
A külpolitika eszközei: a diplomácia és a
gazdasági nyomás
A diplomácia elemei
2. Vámok
A vámok struktúráját és szintjét hatékonyan lehet felhasználni jutal-
mazásra vagy büntetésre. így például az Egyesült Államok azért bizto-
sított vámkedvezményeket Tito Jugoszláviájának, hogy a lehető legtá-
volabb tartsa Moszkvától. Bevált módszer a legnagyobb kereskedelmi
kedvezmény (most favored nation státus) megadása.
2. Kvóták
Egyes árucikkek importjának az ellenőrzésére az államok gyakran
vámok helyett bizonyos kvótákat állapítanak meg. (A vámokat termé-
szetesen érvényesíthetik a kvóták keretében belépő árucikkek vonatko-
zásában is.) A kvóták növelése vagy csökkentése jelentős mértékben se-
gítheti vagy károsíthatja a gazdaságokat.
3. Bojkott
109 L''/. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás
Ha egy kormányzat kereskedelmi bojkottot szervez egy másik or-
szággal szemben, akkor vagy egy meghatározott árucikk importját állítja
le, vagy pedig az összes árucikkét (Importtilalom). Ha egyes cégek ezt
nem tartják tiszteletben, az általuk behozott és forgalmazott árut
kártérítés nélkül elkobozhatják a hatóságok.
4. Embargó
Részleges vagy teljes kiviteli tilalom egy országgal szemben. Az em-
bargót bevezethetik egy speciális árukategóriára, mint például a straté-
giai nyersanyagokra, vagy az áruk teljes körére (Exporttilalom).
A segélyek típusai
2. Technikai segély
A technikai segély azt a célt szolgálja, hogy katonai eszközök, gazda-
sági javak vagy pénz helyett inkább szaktudást és szakismereteket jut-
tasson az arra rászorulóknak.
4. Fejlesztési kölcsönök
A kölcsönök formájában nyújtott segély, a szó legszűkebb értelmében,
valójában nem is segély Tulajdonképpen csak azokban az esetekben
beszélhetünk igazi segélyprogramokról, ha a kölcsönöket - politikai
okokból - a piaci kamatoknál alacsonyabb kamattal adják, vagy ha olyan
országnak nyújtják, amely erre egyébként nem formálhatna igényt, mivel
annyira kedvezőtlen a hitelminősítő intézetek által besorolása. A köl-
csönök azonban - köztudomású módon - meglehetősen sajátos konst-
rukciók, s ezért a felvevők előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül eljut-
nak arra a pontra, amikortól többet kell kamatban fizetniük, mint
111 L''/. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás
amennyi új kölcsönt kapnak. Emiatt azután a kölcsönök végső soron
nettó tőkekiáramlást jelentenek a kölcsönben részesülőktől a donorok
javára - e folyamat számos harmadik világbeli országot taszított az adós-
ság-csapdába, de erről egy későbbi fejezetben még részletesebben is szó
lesz. Ráadásul számos kölcsönhöz olyan gazdasági feltételek társulnak,
amelyet a legtöbb kölcsönfelvevő természetesen szívesen elkerülne. Ti-
pikus megkötés például, hogy a kölcsönpénzből csak a kölcsönt folyósító
állam cégeitől szabad vásárolni. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az
ilyen típusú kölcsönök - legalább részlegesen - a donor állam saját üzleti
köreit segítik.
Milyen közvetlen politikai célokat szolgálnak a segélyek különféle
formái?
1. A segélyek egyik célja az lehet, hogy az adományozó ízlése szerinti
politikai stabilitást teremtsenek a segélyben részesülő országban. A leg-
jelentősebb donor országok dollárok milliárdjait költötték olyan segé-
lyekre, amelyekkel a segélyezett országok kormányainak a pozícióját
kívánták stabilizálni - saját külpolitikai érdekeikkel összhangban. Ese-
tenként csak egy kormányzat nemzetközi megítélésének, presztízsének a
javítása a donor országok célja. Már Morgenthau rámutatott többször
említett híres művében, hogy egyes segélyeket eleve arra a célra
szánnak, hogy egy rezsim külső és belső presztízsét erősítsék, anélkül,
hogy érdemleges mértékben hozzájárulnának az adott ország hosszú
távú gazdasági fejlődéséhez.
2. A segélyek irányulhatnak arra is, hogy kikényszerítsék a segélyben
részesülő ország bel- vagy külpolitikájának a megváltozását. Nyílt titok,
hogy a donorok a gazdasági és katonai segélyekkel sokszor kifejezetten
az érintett állam belpolitikájába kívánnak beavatkozni.
3. A segély lehet jutalom bizonyos politikai irányvonal választásáért,
akár bel-, akár külpolitikai tekintetben.
4. A segély arra is irányulhat, hogy a benne részesülő számára lehetővé
tegye külpolitikai ambícióinak megvalósítását. Ez természetesen
feltételezi, hogy a segélyezett ország külpolitikai céljai többé-kevésbé
egybeesnek a segélyt nyújtó ország elképzeléseivel. Az Egyesült Államok
például azért nyújtott katonai és pénzügyi segítséget Pakisztánnak, hogy
az megerősítse pozícióját a szovjetekkel baráti viszonyt ápoló Indiával
szemben.
Kulcsfogalmak
112 L''/. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás
diplomácia: „j nemzetközi kapcsolatok tárgyalások útján való intézése".
Szélesebb értelemben: az államok közötti kommunikáció
bilaterális és multilaterális diplomácia: kétoldalú és többoldalú dip-
Ellenőrző kérdések:
1. Milyen fontosabb szakaszokat lehet elkülöníteni a diplomácia fejlőde-
3. Rendszer-szintű elemzés
Talán az ókori történetíró, Thuküdidesz volt az első, aki a háború
jelenségét abból a dilemmából kündulva közelítette meg, amellyel az
anarchiára épülő nemzetközi rendszer minden tagjának elkerülhetetle-
nül szembe kell néznie. S e szemléletnek szép számmal akadtak követői
a XX. század második felében is. A tudományág történetének rövid
összefoglalása során, a II. fejezetben már láttuk, hogy a „strukturális
realizmus" hívei szerint a nemzetközi kapcsolatokat - s a háborúkat is - a
nemzetközi rendszer általános vonásai magyarázzák. E megközelítés a
háborúkat is a nemzetközi erőegyensúly-politika egyik potenciális esz-
VII. A nyílt erőszak: a háború 116
közének tekinti. Ezen logika szerint tehát igaz ugyan, hogy az erőegyen-
súly-politika egyik fő célja épp a háború megakadályozása, ám ha ez
mégsem sikerül, a háború lehet a megbomlott egyensúly helyreállításá-
nak az eszköze.
Hogy mit is jelent az erőegyensúly fogalma? Bár sokat foglalkozott
vele, maga Morgenthau sem határozta meg teljesen egyértelműen. Az
alapgondolata az volt, hogy egy anarchikus világban csak erőt lehet
szembeállítani egy másik erővel, stabilitás és kiszámíthatóság pedig csak
akkor várható, ha a rendszert alkotó egységek ereje valamiféle
egyensúlyi állapotba kerül. (Az erőegyensúly felborítására irányuló
tendenciákat pedig jól megválasztott szövetségi politikával és a katonai
potenciál erősítésével kell ellensúlyozni.) Morgenthau ugyanakkor azt a
vitatható tézist is megfogalmazza, hogy a saját érdekeiket követő
nemzetállamok törekvéseinek eredőjeképp mintegy „szükségszerűen"
kialakul a nemzetközi erőegyensúly. Valójában, ahogy Martin Wight is
hangsúlyozza, a történelmi tapasztalatok legalább annyira szólnak a
hatalom koncentrálódása, mint kiegyensúlyozott megoszlása mellett. A
neorealizmus egyik meghatározó képviselője, Waltz nem is állítja, hogy
az erőegyensúly mindig, automatikusan kialakul - ez csak bizonyos
feltételek megléte esetén következik be. Ha azonban az államok a
racionális cselekvés elveit követik, akkor elő fogják segíteni az
erőegyensúly létrejöttét - fűzi hozzá. A szuperhatalmak ugyan
természetesen jobban örülnének, ha egyensúly helyett kizárólag a saját
dominanciájuk érvényesülne, mivel azonban erre csak ritkán van
lehetőségük, „második legjobb" megoldásként még ők is elfogadják az
egyensúlyi állapotot. Ennél is tovább megy Hedley Bull Az anarchikus
társadalom (The Anarchical Society, 1977) című híres művében, rámutatva,
hogy a nemzetközi erőegyensúly bizonyos értelemben mesterségesen
létrehozott vívmány olyan, amelyet a legtöbb állam kívánatosnak tart
ugyan, ám amelynek a fenntartásáért tevőlegesen cselekedni is kell. Az
erőegyensúly fennállása eredményezi ugyanis magát a nemzetközi
rendet.
A háborúk típusai
Hagyományos háború
A hagyományos háborúk általában korlátozott háborúk is, azaz kor-
látozottak a céljaik: nem törekednek az ellenfél államának teljes felszá-
molására és lakosságának totális alávetésére. (Clausewitz fentebb körvo-
nalazott háború-felfogása tehát egyértelműen a tradicionális háborúkra
vonatkozik. Nem csoda, hogy ő már Napóleon célkitűzéseit is teljesen
összeegyeztethetetlennek találta a háborúk általa vallott politikai felfo-
gásával és azzal a szereppel, amelyet az erőszaknak a nemzetközi kap-
csolatokban tulajdonított.) A „hagyományos" jelző alkalmazásának alap-
vető kritériuma, hogy a háborút hagyományos fegyverekkel vívják, nem
használnak tehát sem nukleáris, sem biológiai, sem pedig vegyi fegyve-
reket („ABC-fegyverek") Mivel az elsődleges cél az ellenfél katonai ere-
jének a megtörése, a tradicionális háborúkban hiányoznak - vagy csak
erősen korlátozottak - a civil lakosság és a nem-katonai célpontok elleni
támadások. A harcok során többnyire tiszteletben tartják a háborúzás
explicit és implicit „játékszabályait". Ezekbe beletartozik a katonáknak
és a polgári lakosságnak a szigorú megkülönböztetése: a XX. század
előtt a háború tipikusan a hadseregek olyan megmérkőzése volt,
amelyhez a civileknek semmi közük sem volt. A hagyományos
háborúkban a hadban álló feleket és a semleges államokat élesen
megkülönböztetik: az utóbbiakkal fenn lehet tartani a diplomáciai
kapcsolatokat és kereskedni is lehet velük. (Azonban nem engedhetik át
a területüket egyik fél katonáinak sem.)
A háborúzás szabályainak (ius in bello) vizsgálata kapcsán úgy fogal-
maz legújabb, 2004-es könyvében K. J. Holsti (Taming the Sovereigns),
hogy a XVIII. században „intézményesítették" a háborút - nem utolsó-
sorban azért, hogy elkerüljék az értelmetlen véráldozattal és anyagi
pusztulással járó harmincéves háború megismétlődését. Ehhez
124 természetesen a felvilágosodás
VII. A nyílt erőszak:eszméi
a háború is hozzájárultak,
121 amiként az a
körülmény is, hogy a szemben álló seregek tisztjei azonos társadalmi
háttérrel rendelkeztek és - akárcsak a korszak diplomatái - jól szót
értettek egymással. Egyik oldalt sem az elvakult gyűlölet hajtotta. A
szenvedélyek hiányát és a méltányosságra való hajlamot az akkoriban
megkötött békeszerződések is jól tükrözik: nem azt a célt szolgálták,
hogy a másik felet megalázzák és ellehetetlenítsék.
Totális háború
A XX. század beköszöntésével jelentősen megnőtt azon jogszabályok
száma, amelyek a háborúk viselésére, a hadműveletek során tanúsítandó
magatartásra vonatkoztak. E században mondta ki az ENSZ Alapokmánya
egyértelműen azt az elvet, hogy a fegyverek alkalmazása kizárólag
önvédelmi célokból (vagy a Biztonsági Tanácstól kapott felhatalmazás
alapján) történhet. S ennek kapcsán egy roppant paradox jelenséget ész-
lelhetünk: ha ugyanis pusztán e jogszabályokból, elvekből, és a kísére-
tükben megfogalmazódott dokumentumokból indulnánk ki, az a benyo-
más keletkezne, hogy a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb sze-
rephez jutnak a humanitárius szempontok. A valóság azonban ennek
szinte épp az ellenkezője! Kis túlzással: minél több megállapodás szüle-
tett a háború szabályozásáról, annál jobban megsértették az alapvető
humanitárius elveket. A XX. század totálissá tette a háborúkat, ahogy ezt
a két világháború és számos, azóta végbement véres konfliktus jelzi. Az
első „totális" háború az első világháború volt, amely, Diószegi István
fogalmazásában, az államokat a hadseregek „hátországaivá" avatta és a
nemzetgazdaságok erőforrásainak a maximális összpontosítását igényel-
te. Milliókat soroztak be, és még a laissez-fairé hagyományú Angliában
is kiterjesztették az állami ellenőrzést a gazdaság egészére.
A háborúk természetében bekövetkezett változások elválaszthatatla-
nok attól, hogy alaposan megnőtt a fegyverek pusztító potenciálja. Az
ENSZ már 1948-ban bevezette a „tömegpusztító fegyverek" kategóriáját
(WMD, weapons of mass destruction), megkülönböztetve ezeket a
konvencionális fegyverektől. Szinte már közhellyé koptatott megállapí-
tás, hogy a Földgolyónkon felhalmozott nukleáris fegyverarzenál az
egész emberiség elpusztítására elegendő lenne. De legalább ilyen fontos,
hogy a XX. században jelentősen kibővült a hadviselés célpontjainak a
köre is.- E fejlemény összefügg az egyes országok népességének és
gazdaságának a növekvő fontosságával, hiszen a totális háborúban e
tényezők a katonai erőnek a nélkülözhetetlen támaszai. S épp erre
hivatkoznak azok, akik legitimnek tekintik a háborúknak az egész
népességre és gyakorlatilag a gazdaság egészére való kiterjesztését. A
124 XVIII. században Rousseau még azt
VII. A nyílt erőszak: írta, hogy a122háborúban azért ölnek,
a háború
mert győzni akarnak; „senki sem olyan kegyetlen, hogy azért akarjon
győzni, hogy ölhessen'' A XX. században viszont ezt az elvet már jó
néhányszor megsértették - a katonai műveletek gyakran a népirtás
feltételeinek a biztosítását vagy legalábbis a népesség elűzését szolgálták.
A XX. század utolsó harmadában egyes háborúkban - elsősorban
Afrikában és Ázsiában, de ilyen volt például a boszniai konfliktus is az
1990-es években - az áldozatok csaknem 90 százaléka a polgári lakosság
köréből került ki.
Totális háborút számos fegyvernemmel lehet folytatni, beleértve a
nukleáris fegyvereket is - de nem csak azokat. Emlékezetes, hogy a kon-
vencionális eszközök, a hagyományos légibombázások több ember halá-
lát okozták a második világháború utolsó napjaiban Drezdában és Toki-
óban, mint az atomtámadás Hirosimában vagy Nagaszakiban. Ruandá-
ban pedig 1994-ben a felfegyverzett bandák kézifegyverekkel, köztük
bozótvágó késekkel mintegy 800 000 embert öltek meg! A második
világháború után kibontakozott fegyverkezési verseny sem korlátozó-
dott kizárólag a nukleáris fegyverek megszerzésére, illetve fejlesztésére -
globális tekintetben az emberiség csillagászati nagyságrendű összegeket
költött a hagyományos fegyverzetek fejlesztésére. A hidegháború egyik
fontos aspektusa volt a Varsói Szerződés és a NATO közötti katonai
versengés - az űrprogramokban használt eszközök egy számottevő
részét is eredetileg katonai célzattal dolgozták ki. (Az űreszközöket hor-
dozó rakéták legtöbbjét például katonai rakétákból építették meg.) A
haderőfejlesztés vívmányai között szerepeltek az újabb és újabb típusú
sugárhajtású repülőgépek, az atommeghajtású tengeralattjárók, és a
föld-levegő rakéták, de jelentős fejlődés zajlott le a hagyományos tüzér-
ség és a kézifegyverek tekintetében is. Összességében a bipoláris világ-
rend fennállásának utolsó évtizedében, 1980-1981-ben az Egyesült Ál-
lamok bruttó nemzeti termékének 5,2 százalékát, Nagy-Britannia 4,9
százalékát, Franciaország 3,9 százalékát, a Szovjetunió 12-13 százalékát,
Kína pedig 9 százalékát költötte katonai kiadásokra. Egyes ázsiai és afri-
kai országok esetében ez az arány még magasabb volt: Izrael 31 százalé-
kot fordított erre, Szíria 22 százalékot, Szaúd-Arábia 15 százalékot,
Egyiptom 13,5 százalékot. Sok harmadik világbeli országban a népes-
ségnek nagyobb hányada szolgált a fegyveres erőknél, mint az öt nagy-
hatalomban. (Mosley: The Arms Race, 1985)
klJcnőrző kéidések:
1. A háborúk elemzésének milyen szintjei vannak?
2. Hogyan értelmezte Clausewitz a háborút?
3. Mit jelent a háború „várt hasznosságának" fogalma?
4. A háborúk milyen fajtáit különböztethetjük meg?
5. Mit értüllka „kiterjesztett elrettentés'' fogalma alatt?
VIII.
Intervenció és propaganda. A terrorizmus
A propaganda
Ellenőrző kérdések:
1. Milyen okok magyarázzák, liogv a XX. századra mcgszapc
IX.
Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban
Az emberi jogok
A második világháború után a nemzetközi kapcsolatokban - s a nem-
zetközijogban is - morális érvekkel megalapozott törekvéssé vált, hogy az
emberi jogok minimumát globális léptékben, földünk minden lakója
számára biztosítsák. Ezzel kapcsolatban rögtön jegyezzük meg, hogy
különbséget szoktak tenni az emberi jogok és a konkrét állampolgári
jogok között - az alábbiakban elsősorban az előbbiekről lesz szó: a nem-
zetközijog az emberi jogot az államok nemzetközileg vállalt kötelezett-
ségének tekinti.
Már a háború után megrendezett nürnbergi perekben kinyilvánították,
hogy az individuumoknak olyan jogai vannak, amelyeket egyetlen
kormányzat sem vehet el tőlük, s amelyeket a nemzetközi jognak is
védelmeznie kell - adott esetben az állampolgár saját államával szemben
is. (A fasizmus jogtiprása hozzájárult tehát ahhoz, hogy a hangsúly ismét
az „ember" s nem az „állampolgár" jogaira kerüljön.) Az ENSZ
153 IX. jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban
Ellenőrző kérdések:
L. Mikor alakult ki a modern nemzetközi jog?
2. Melyek a nemzetközi jog forrásai?
3. Milyen követelményeket támaszt a „hadviselés joga" {ius in bello) az
egymással fegyveres konfliktusba sodródott felekkel szemben ?
4. Mit ért K. Thompson a „gyakorlati moralitás" kategóriája alatt?
5. Melyek az emberi jogok főbb „generációi"?
Ellenőrző kérdések:
1. Vajon mekkora tényleges szerepe van a nemzetközi jognak a nemzetközi
kapcsolatok szabályozásában?
2. Szabad-e egy ország külpolitikáját kizárólag morális szempontokra
3. Vajon Keh esen döntőt t-e a brit hadvezetés, amikor lemondott Coventry
megerősített védelméről, hogy a németek ne fogjanak gyanút a kódjuk
megfejtéséről?
4. Létezhetnek-e olyan emberi jogok, amelyek függetlenek a civilizációs-
kulturális körülményektől?
3. A demokratikus berendezkedés vajon előfeltétele-e az emberi jogok
tiszteletben tartásának?
X.
A nemzetközi szervezetek
Földrajzi^., hatókör
kormányközi szervezet (ICO): oly.m szervezet, amelyet ,1 részt vevő államok nemzetközi
szerződéssel hoznak létre, amely közös szervekkei rendelkezik és a tagállamokétól eltérő
jogalanyisággal bír
nem kormányközi szervezet NGO): olyan szervezet, amely nem államok egymás közötti
megállapodásán alapul, különböző állampolgárságú természetes és jogi személyeket tömörít
és nem anyagi haszonszerzésre törekszik
univerzális nemzetközi szervezet: földünk bármely országa előtt
Ellenőrző kérdések:
1. Miiven szempontok alapján csoportos:'thar|uk a nemzetközi szerve/e-
Vitakérdések:
"1. Milyen új elméleti következtetéseket alapozhat meg a nemzetközi szervezetek számár.ak és
politikai súlyának a növekedése?
2. Jogos-e politikai szempontok alapján megakadályozni egyes országokat abban, hogy egy
elvileg nyitott nemzetközi szervezethez csotla-
3. Milyen előnyei és milyen veszélyei vannak annak, ha egy szupranacio- nális szervezet a
tagállamok lölébe kerekedik?
4. llogvan ítéljük meg azokat a szervezeteket, amelyek legitimnek minősíthető célokért
illegitim eszközökkel küzdenek. Miiyen szempontokat érdemes figyelembe venni?
3. Milyen új eszközök szükségesek a nemzetközi bűnözéssel való küzdelemben?
165
XI.
A világgazdaság a globalizáció korában
A világkereskedelem globalizációja
Portugália 80 90 170
A két ország
- -
360
együtt
(A táblázat forrása: Brown: Understanding ... 153, saját kiegészítéssel)
r
XI. A világgazdaság a globalizáció korában
A multinacionális vállalatok
3. direkt úton, úgy hogy saját országában a befolyásolni kívánt ország diplomáciai
képviseletéhez fordul;
4. direkt úton, közvetlenül az idegen (befolyásolni kívánt) ország kormányzatához
fordulva.
A multinacionális társaságok a fejlett nyugati országokban és a harmadik világban
egyaránt komoly hatással vannak tehát a politika nemzeti és lokális, „szubnacionális"
szintjeire, amivel összefüggésben saját maguk is számos kormányzati döntés
célpontjaivá váltak. Lényeges kiemelni, hogy bár a „multik" globális szinten
tevékenykednek, ennek gazdasági, foglalkoztatásbeli és környezeti hatásai a konkrét
lokális szinteken csapódnak le és érződnek a leginkább. (Szomorú példa az a
mérgesgáz-katasztrófa, amely az indiai Bhopalban 1984-ben elpusztított egy helyi
közösséget, s amely az országos szintű indiai politikára is befolyással volt, s nemzetközi
jogi fellépéshez is elvezetett.) A „multik" által gyakorolt befolyás kapcsán joggal emelte
ki Barnet és Müller (Global , Reach): „az új világ megteremtésének folyamatában az olyan
cégek menedzserei, mint a GM, az IBM ... a Volkswagen és néhány száz hasonló vállalat
olyan döntéseket hoznak meg napi rendszerességgel, amelyek a legtöbb szuverén
kormányzat intézkedéseinél mélyebb hatással vannak arra, hogy hol élnek az emberek,
mit fognak dolgozni, ha egyáltalán lesz munkahelyük, mit fognak enni, inni és viselni,
milyen ismeretek megszerzését bátorítsák az iskolák és egyetemek, és hogy a
gyermekek milyen jellegű társadalmat örököljenek"
A „multik" beruházási döntései igén érzékenyen érintik a nemzetállamok
gazdaságpolitikáját, a fejlődő országokban pedig a cégek profitérdekei még inkább
meghatározhatják az iparfejlesztés szerkezetét. Ahogy Dávid Körten megállapítja a nagy
cégek tevékenységét kritikusan elemző művében (A tőkés társaságok világuralma, 1996): e
vállalatok „ott termelnek, ahol az a legkevésbé költséges, ott adják el az árukat, ahol az a
legkifizetődőbb, és oda terelik át a profitot, ahol az adókulcsok a legkisebb terheket
jelentik" S ha kedvezőtlennek találják a helyi feltételeket, a termelést könnyűszerrel
áthelyezik egyik országból a másikba - ami, értelemszerűen, gyengíti az egyes államok
tárgyalási pozícióját velük szemben.
A multinacionális társaságok tehát a világgazdaság nemzetköziesedésé- nek legfőbb
tényezőivé váltak az elmúlt évtizedekben: nemcsak hogy átlépik az országhatárokat,
hanem ahhoz is hozzájárulnak, hogy a határok el is mosódjanak. A társaságok térnyerése
ugyanakkor, amiként a neves hazai szakértő, Szentes Tamás rámutatott (Globalizáció,
2002), a világpiac monopolizáltságát is jelentősen fokozta, bár a kereskedelem
liberalizálásával gyakran keltik azt a látszatot, hogy a világpiacon a szabadverseny
érvényesül. Sajátos fejlemény, hogy a világkereskedelem mind nagyobb hányada (egyes
becslések szerint legalább egyharmada) ún. interkonszern, azaz társaságon belüli, tehát
nem igazi árucsere, hanem országhatárokat átlépő termékmozgatás. (Az adóteher
csökkentését szolgáló ún. transzferárakkal) Tevékenységükkel nagy mértékben
korlátozzák az állami szuverenitás két lényeges attribútumát, a külkereskedelem és a
nemzeti valuta ellenőrzésének jogát. A Honda például több országban is úgy kerülte
meg a. japán autókra vonatkozó importkorlátozásokat, hogy ezek piacaira az amerikai
Ohio-ban levő gyárából szállított autókat. A politikai indíttatású állami tiltások nyílt
kijátszására jó példa Argentína és Nagy-Britannia esete: miután az 1982-es falklandi
182
háború után LondonXI. ésABuenos Aires
világgazdaság néhánykorában
a globalizáció évig kölcsönösen tiltotta a másikkal való
szabad kereskedelmet, a multinacionális cégek Brazílián, illetve Nyugat-Európán
keresztül találták meg az utat a lezárt piacokra. S amikor Ronald Reagan 1986-ban
szankciókat rendelt el Líbia ellen, egy amerikai gépipari konszern az észak-afrikai
országba tervezett beruházásának szerződését egyszerűen átadta saját brit
leányvállalatának:
Kulcsfogalmak
Bretton Woods-i rendszer: rögzített árfolyam-rendszer, amely az aranyhoz
kötötte az egyes valuták árfolyamát;
monctarizmus: közgazdaság: Irányzat, amely szerint a forgalomban levő pénz
mennyiségének szabályozásával belnlyásolni lehet n gazdasági folyamatokat
...globális hármas": a világgazdaság három legerősebb régiója, Észak-
Amerika, Nyugat-Európa, Kelet-Ázsia
183
Ellenőrző kérdések:
1. Milyen főbb szakaszokra oszthatjuk a világgazdaság XX. századi tör-
Függőség és modernizáció
Milyen tényezőkkel magyarázható e fejlődési szakadék? A gyökerek két-
ségtelenül a gyarmatosításig vezetnek vissza, amelynek során a Nyugat
a XIX. századra teljessé tette világgazdasági dominanciáját. A gyarmati
típusú nemzetközi munkamegosztás keretében a fejlett ipari országok az
elmaradott nyersanyagtermelő országokkal szemben nem csak
gazdasági erőfölényüket használták ki, hanem érdekeik érvényesítését
politikai (és katonai) erőszakkal is kiegészítették. S hiába nyerték vissza
politikai függetlenségüket a gyarmatosított államok a második
185
világháború után, az addigra kialakított és sok tekintetben
intézményesített nemzetközi gazdasági rend számukra továbbra is
roppant előnytelen maradt.
Igaz ugyan, hogy a modern világgazdaságban mindenki függ mindenkitől,
vagyis a kölcsönös függések rendszerét találjuk, ám az is éppannyira igaz, hogy
ez az interdependencia mélységesen aszimmetrikus, mivel a felek alapvetően
Xll. Az Észak-Dél szakadék 186
egyenlőtlen helyzetét tükrözi. S bár az 1970-es évektől új vonások is megjelentek
a nemzetközi munkamegosztásban - a transznacionális vállalatok által
végrehajtott „iparkitelepítések" nyomán lökést kapott egyes harmadik világbeli
országok iparosodása is („run- away industries", azaz „menekülő iparágak",
melyeket olcsóbb volt a szegény országokban működtetni), az asszimetria ma is a
nemzetközi gazdasági kapcsolatok meghatározó vonása. Ezt tükrözi, hogy a Dél
országai közül soknak - a többségnek - a gazdasági szerkezetét még ma is sajátos
kettősség jellemzi, vagyis egy „enklávé" jellegű (többnyire szűk) modern szektor
és az eredeti működési feltételeitől jórészt megfosztott „tradicionális" szektor
egymás mellett élése. Emiatt azután ezek a gazdaságok csak korlátozott
mértékben, kizárólag a modern szektorukra kiterjedően tudnak bekapcsolódni a
világgazdaságba, s igen előnytelen feltételek mellett.
A fejlődési szakadék magyarázata elválaszthatatlan a modernizáció terén elért
sikerek és kudarcok magyarázatától, ennek pedig, némi leegyszerűsítéssel, két fő
megközelítését különböztethetjük meg. A nyugati kutatók többsége a
modernizációt a „westernizációval", a „nyuga- tosodással" azonosítja, abból
indulva ki, hogy a történelmi fejlődésnek csak egyetlen útja lehetséges, az,
amelyet a Nyugat taposott ki. E megközelítés azon a véleményen van, hogy az
elmaradottság állapotáért elsődlegesen a belső tényezők a felelősek: a gazdaság
tradicionális jellege, a politikai intézményrendszernek a tradíciókhoz való
kötődése, vagy épp maguknak az embereknek a tradicionális gondolkodásmódja.
E felfogás szerint ugyanis a tradíció és a modernitás kizárja egymást, s a
felelősség azokat terheli, aki nem készek radikálisan szakítani hagyományaikkal,
hogy helyükre a nyugati modellt ültessék. Mintát tehát a Nyugattól kellene
venniük, s racionálisan akkor járnak el, ha minél szorosabb kapcsolatokat
építenek ki vele.
A Dél nézőpontjából a helyzet egészen másként áll! A periféria optikáját
tükröző megközelítés szerint a modernizációs kudarcért nem a belső, hanem a
külső tényezők a felelősek, s ennek magyarázatát a különféle strukturalista
elméletek adják meg. Ezek mindegyike abból indul ki, hogy Észak és Dél
történetileg kialakult strukturális kapcsolatban áll egymással, amit pedig
leginkább az alá- és fölérendeltség, a függőség (dependencia) jellemez, ezért a
magyarázatok e csoportját dependencia- elméleteknek is szokták nevezni.
Szerintük a periféria azért vallott modernizációs kudarcot, mert az Észak
tulajdonképpen kifejezetten ellenérdekelt a Dél felzárkózásában; a függőségi
helyzet fenntartása sokkal inkább szolgálja az iparosodott centrum érdekeit.
A dependencia-elméletek klasszikus változatait Latin-Amerikához kapcsolódó
szerzők dolgozták ki. Raul Prebisch argentin közgazdász (egy ENSZ-bizottság
szakértőjeként) már az 1950-es években azt hangsúlyozta, hogy a centrum
akadályozza a periféria indusztrializációját, s ennek érdekében azt nyersanyag-
termelő szerepkörbe kívánja kényszeríteni. Ami ráadásul azért is roppant
előnytelen, mutatott rá, mert a nyersanyagok, nyerstermények világpiaci ára
folyamatosan romlik a késztermékekéhez képest. Vagyis egységnyi
nyersanyagért egyre kevesebb iparcikket lehet kapni. (E felfogás, mint láttuk,
187 XII. Az Észak-Dél szakadék
homlokegyenest ütközik a liberális megközelítéssel, amely szerint a komparatív
előnyök kihasználása érdekében érdemes lehet mondjuk az ananásztermelésre
specializálódni.)
Még tovább ment a dependencia-iskola legismertebb reprezentánsa, André
Gunder Frank, amikor kifejtette, hogy a centrummal fenntartott szoros
kapcsolatok nemhogy nem előnyösek, hanem kifejezetten károsak a periféria
számára. Egyik írásának szójátékra épülő címével: e kapcsolatok csak az
„elmaradottság fejlődéséhez", azaz valójában az elmélyüléséhez vezetnek el („the
development of underdevelpment"). A Kapitalizmus és elmaradottság Latin-
Amerikában (Capitalism and Underdevelopment in Latin America, 1971) című híres
könyvében azt kívánta bizonyítani Frank, hogy Dél-Amerika akkor tudott a
legjobban fejlődni, amikor a centrumtól a legtávolabb került - így például a két
világháború éveiben. Az afrikai származású Samir Amin pedig ezt az
érvrendszert a „perifériális kapitalizmus" fogalmának a kidolgozásával
egészítette ki: eszerint nem vitatható ugyan, hogy a XX. század második felében
a harmadik világban is megjelentek a modern kapitalizmus elemei, ám ezek nem
alapoznak meg egy olyan berendezkedést, amely - nyugati mintára - képes lenne
az önfenntartó gazdasági növekedésre; á függőség szorításában a periférián csak
egy torz, deformált kapitalizmus jöhet létre. A dependencia és a fejlődés egymást
kizáró fogalmak - fogalmazódott meg az egyoldalúságtól ugyancsak nem mentes
következtetés.
A fentebb jelzett markáns álláspontot az 1980-as években valamelyest
finomították a dependencia-elméletek újabb képviselői, bevezetve a „dependens
fejlődés" fogalmát. E szerzők a sok harmadik világbeli országban végbement
iparosodás fényében azt az álláspontot tették magukévá, hogy bizonyos fokig a
függőség és a fejlődés összeegyeztethető, a függésben levés azonban szigorú
korlátokat szab a fejlődés lehetőségeinek.
1990 5,3 70
ÉLÉ
% \ 30 ■ 2001
20
Q. W
egy főre eső hazai össztermék a 5 ^ 1 0
legtöbb országban markánsan nőtt, India
Kína
ezt követően azonban e tendencia a
World Development Re port, 2005
visszájára fordult. (Ehhez az
eladósodás és a nagyarányú infláció számottevő mértékben
hozzájárult.) A legnagyobb vesztes azonban kétségkívül a Szaharától délre eső
Afrika lett: a földrész állapotáról beszámoló jelentések roppant borúlátóak s
Afrikát „katasztrófaterületnek" minősítik. (A fejlődésben teljesen megrekedt
kontinenst, a „harmadik világ harmadik világát" többen is „negyedik világnak"
nevezték el.) Egy-két kivétel
tői eltekintve az afrikai országok az ezredfordulóra sokkal rosszabb helyzetbe
195 XII. Az Észak-Dél szakadék
kerültek, mint a függetlenségük kivívása idején. Sokatmondó adat, hogy 1988-
ban a Szaharától délre fekvő Afrika (Dél-Afrikát leszámítva) 450 milhós
népessége kisebb nemzeti összterméket állított elő, mint a 11 milhós Belgium.
Ahogy a neves, szerző, Paul Kennedy írja (A XXI. százai küszöbén, 1997): semmi
sem mutatja jobban a fejlődő országok között növekvő különbségeket, mint az,
hogy míg az 1960-as években az egy főre eső nemzeti össztermék szinte
ugyanakkora volt Dél-Koreában, mint Ghánában; az 1990-es évek első felére ez a
különbség csaknem tizenkétszeresére nőtt.
Kulcsfogalmuk
Ellenőrző kérdések:
1. Hogyan alakult ki a „fejlődési szakadék"?
2. Honnan származik az f.szak-Oél megjelölés és mire utal?
3. Mivel érvelnek az ím. dependencin-clmeletek?
+. Melv országcsopoitoi érintette a legsúlyosabban az eladósodás? 5. Milyen
okokkal magyarázható a demográfiai robbanás?
Ellenőrző kérdések:
1. Milyen okokra vezethető vissza a kultúra felértékelőd
dfor-
Vitakérdések:
1. Erdcmes-e különbséget tenni a civilizáció és a kultúra fogalmai kö-
Xlll. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban 218
Internaciona3izáció és globalizáció
XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái 219
Új nemzetközi rend?
Vajon milyen szerepet játszik a globalizáció a hidegháború befejeződését
követő új nemzetközi rendben? Ennek az izgalmas - és kulcsfontosságú -
kérdésnek a megválaszolására forduljunk lan Clarkhoz, aki A globalizáció
és a hidegháború utáni rend című kitűnő tanulmányának bevezetésében
azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy elméletileg milyen megkö-
zelítésekben értelmezhetjük a (nemzetközi) rend fogalmát (Globalization
and the Post-Cold War Order, 2001).
Clark megkülönbözteti a „nemzetközi rendet" (international order),
amely az államok közötti kapcsolatokat állítja középpontba, és a „világ-
rendet" (world order), amely - az ő értelmezésében - olyan alapérté-
XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái 221