Stepanović Predrag

A SZERBEK TÖRTÉNETE

Ősszlávok
A korai feudalizmus ideje
A virágzó feudalizmus kora
A fejedelemség kora
A török uralom
A szerbek Magyarországon
Szerbia és Crna Gora felszabadulása
Szerbia és Crna Gora mint független államok
Jugoszlávia
Kronológia
Ajánlott szakirodalom

ŐSSZLÁVOK

A szlávok őstörténetére vonatkozóan rendkívül kevés adatunk van. Elsőnek a kr. e. V. században
Hérodotosz tesz róluk említést. Állítása szerint a szkíták északi szomszédai a neurok és a budimok,
míg a szkolotok a Kárpátok és a Dnyeper közti területen élnek. A történészek szerint ez a három név
szláv örzseket vagy csoportokat takar. Bár a Hérodotoszt követő írások is szűkszavúak e
tekintetben, a különböző tudományágak sajátos módszereikkel ma már képesek rekonstruálni egy-
egy nép őstörténetét, gazdasági, nyelvi, társadalmi és kulturális állapotát. Az ilyen rekonstruálások
során azonban gyakran különböző, egyes kérdésekben esetleg egymásnak ellentmondó álláspontok,
hipotézisek alakulnak ki. Ezek részletes ismertetése nem lehet rövid áttekintésünk feladata, így
csupán arra szorítkozunk, hogy a tudomány mai állásának megfelelő, részben egyöntetűen
leszögezett, részben a szakemberek többsége által elfogadott eredményeket, és az ezek alapján
kialakult képet ismertessük.
A tudományban ma egyöntetű az az álláspont, hogy a szláv őshaza a Kárpátoktól északra
helyezkedett el, de a határai, különösen a nyugati és a keleti határai kérdésében már eltérnek a
vélemények. Egyesek úgy vélik, hogy abban az időben, amikor a szlávok még egységes etnikai és
nyelvi közösséget képeztek, az általuk lakott terület nyugaton nem terjed túl a Visztulán, míg mások
a határt az Odera felső folyásánál vélik megtalálni. A legelterjedtebb álláspont szerint keleten a
szláv őshaza a Dnyeper felső szakaszáig, északon a Baltikumig terjedt, délen pedig a Kárpátok
lejtőin ért véget, magába foglalva a Prut, a Dnyeszter és a Bug felső folyását. Leegyszerűsítve a
kérdést, azt mondhatjuk, hogy a szláv őshaza a mai Lengyelország keleti, Fehéroroszország déli és
Ukrajna északi területein helyezkedett el.
Az ősszláv törzsek szétválásának kezdete a Kr. u. I-II. századra tehető. Bár a szlovének ősei
valószínűleg már az I. században átlépték a Duna vonalát, a szlávok első erőteljes expanziója a jelek
szerint mégis nyugat felé irányult, ahol a III-IV. században elfoglalták az Elba és az Odera közti
egész területet, később pedig Hamburgnál átkeltek az Elba balparti területeire. A Saale folyótól
keletre az egész terület a szlávok kezében volt, de kompakt szláv település alakult ki a Majna felső
folyása és mellékfolyói vidékén is. Nem sokkal ezután megindult a szlávok vándorlása kelet és dél
irányában is.
A mai déli szlávok ősei három fő irányban terjeszkedtek fokozatosan dél felé. Kisé leegyszerűsítve,
és a mai képre transzporálva a kérdést, azt mondhatnánk, hogy a későbbi bolgárok és macedónok
elődei a Kárpátok keleti vonulata mentén, s részben Erdélyen keresztül haladva érték el az Al-Duna
vonalát, a szerbek és a horvátok ősei átkelve a Kárpátokon fokozatosan elözönlötték a pannon
síkságot, míg a szlovének a mai Ausztria keleti, Magyarország nyugati részeit, Észak-Itália egy
részét, valamint a mai Szlovéniát szállták meg fokozatosan.

A KORAI FEUDALIZMUS IDEJE

A SZERBEK LETELEPEDÉSE A BALKÁNON

A szlávok rablóhadjáratai a Bizánci Birodalom virágzó balkáni tartományai ellen valószínűleg már
az V. század végén elkezdődtek, de az első hír róluk I. Jusztiniánusz ( 518-527)uralkodásának
idejéből származik. Ettől kezdve egyre gyakrabban esik említés az " antok és szklavinok"
betöréseiről. Az igazi veszély Bizánc számára azonban az avarok Kárpát-medencei megjelenésével
(567) kezdődött. Az avarok uralmuk alá hajtották az itteni szlávokat, s velük együtt vezették
hadjárataikat a bizánci területek ellen.
Az avar-szláv pusztítások arra kényszerítették a térség lakosságát, hogy a megerősített városokban
keressen menedéket. A VI. század végén és a VII. század első évtizedében már a városok sem
nyújtottak biztonságot, s az őslakosság tömegesen menekült dél felé. Egyedül a hegyekben
maradtak meg nagyobb számban az egykori illirek és trákok romanizált leszármazottai, akiket a
szlávok vlahoknak neveztek.
A tér tehát szabad volt, a Birodalom keleten volt elfoglalva a perzsák elleni háborúval, s a szlávok
előtt megnyílt a Duna vonalán húzódó határ. Egy-egy betörés után most már nem tértek vissza a
Duna bal partjára, hanem a balkáni térségben maradtak. Rablóhadjárataik területszerző hadjáratokká
alakultak át. A VII. század elején elárasztották szinte az egész Balkánt, foglalásaik azonban nem
mindig bizonyultak tartósaknak. A legdélibb részeken beolvadtak a görög lakosság, északabbra
viszont ők asszimilálták idővel a őslakosságot.
Konsztantinosz Porpfürogennetosz, azaz Bíborbanszületett Konstantin szerint a szerb és horvát
törzsek letelepedése 630-640 körül fejeződött be, de a történészek ma úgy vélik, hogy ez az
esemény 615-620 között zajlott le. A bevándorlás után a szláv törzsek egy ideig még változtatták
lakhelyüket, keveredtek egymással, s a régi törzsek helyén sokszor újak szerveződtek területi
alapokon. Ezek gyakran új neveket is kaptak, általában egy-egy helyi folyó, vagy más, régebbi
balkáni földrajzi név alapján.
Az a törzs, amely a későbbi szerb nép magvát képezte és nevét adta, a források szerint a Nyugati
Morava, az Ibar és a Lim, részben a Limtől is nyugatabbra, a Tara és a Piva folyók övezte területen
telepedett le. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy ilyen nagy területen nem egy törzsről, hanem
törzsszövetségről beszélhetünk, amely a szerb nevet viselő törzs körül alakult ki. A szerbek ugyanis
a Balkánon - a magas hegyek és sűrű erdőségek szabdalta terepen - kisebb területi egységekben, az
úgynevezett zsupákban telepedtek le. Ezek a zsupák, amelyek élén a zsupán állt, sokszor csak egy-
egy folyóvölgyre vagy völgykatlanra terjedtek ki. Ezeknek a zsupáknak az egyesüléséből alakultak
ki egy idő után a nagyobb területi egységek, a korai szerb fejedelemségek. A folyamat valószínűleg
már a VII. század második felében elkezdődött, s a VIII. század közepéig, legkésőbb végéig
befejeződött, mert egy frank krónikás 822-ben azt írja, hogy a "szerbek uralják Dalmácia nagy
részét". Dalmácia alatt itt az antik értelemben vett provinciát kell értenünk, amely a tengerparttól az
Ibar folyóig terjedt, vagyis magába foglalta a mai Bosznia, Hercegovina, Montenegro, Észak-
Albánia és Nyugat-Szerbia területeit is.
A letelepedett szlávok, akárcsak az őshazában, elsősorban földművelő és állattenyésztő életmódot
folytattak, de fontos szerepet játszott náluk a halászat és a vadászat is. A szerbek esetében a
mezőgazdasági termelés némileg nyilván módosult, a hegyi terep lehetőségeinek megfelelően. A
fémfeldolgozás technikáját is az őshazából hozták magukkal, s ismerték a bányászat egyszerűbb
formáit is. A kézműipari ágak közül különösen a fazekas és tímár mesterség volt fejlett. Mivel
ruházatukat maguk állították elő, természetes, hogy a len és a kender feldolgozásának technikáját
ismerniük kellett.
Az ősi szláv nemzetiségi szervezet már a Balkánra való behatolás előtt bomladozni kezdett, s a
letelepedés után ez a folyamat be is fejeződött. A legkisebb társadalmi egység a „zadruga”, vagyis a
nagycsalád lett. A zadrugák élén a domaćin (családfő) állt, aki általában a család legidősebb tagja
volt. Ő irányította a zadruga életét, de fontosabb kérdésekben a család férfitagjai együtt döntöttek. A
női munkák irányítása a domaćin feleségének volt a feladata. Idővel, főleg ha a zadrugák
túlságosan nagyra duzzadtak, egyes kiscsaládok kiváltak belőlük. A zádrugák és a kiscsaládok az
úgynevezett „bratstvo”-ban egyesültek, ami ekkor már nem vérségi, hanem területi alapon
szerveződött faluközösség volt. Több ilyen bratstvo alkotta aztán a zsupát, amelyről már beszéltünk.

A KORAI SZERB ÁLLAMOK

A korai szerb államok létéről és területi elhelyezkedéséről Bíborbanszületett Konstantin tudósít De

administrando imperio című munkájában. Eszerint a kontinentális részeken fekvő Szerbia az Adriai
tenger és a Duna közötti vízválasztótól keletre fekszik. Délen a Lim folyó forrásvidékénél és az
Albán Alpok (Prokletije) lejtőin bizánci területtel határos. Keleti határát az Ibar folyó képezi, illetve
a Raška folyó mentén fekvő Ras vára. Északon ez a Szerbia a VIII. században a Nyugati Moraváig
terjedt.
A tengerparti részeken ennek az elsődleges Szerbiának a szomszédságában kisebb államalakulatok
jöttek létre.
A Skadari-tó (Shkodrai-tó) tágabb környékén jött létre a Duklja nevű államalakulat, amelynek
tengerparti sávja a Bojana folyótól a Kotori öböl déli részéig terjedt. A XI. századtól az antik
eredetű Duklja nevet fokozatosan a Zeta elnevezés váltja fel, a mai Montenegró központi részein
található azonos nevű folyó nyomán.
Dukljától északra, a Kotori öböl és Dubrovnik között terült el Travunija. Nem tudni pontosan, hogy
a szárazföldön befelé meddig terjedt, de legfeljebb a vízválasztó vonaláig.
Még északabbra, Dubrovniktól a Neretváig, és a Neretva alsó szakaszának völgyében jött létre a
Zahumlje elnevezésű fejedelemség. Székhelye Bona (ma Blagaj) a mai Mostartól 10 kilóméterre
feküdt, a Buna folyó forrásvidékén. Zahumlje szárazföldi területei Szerbiával és Horvátországgal
voltak határosak. A tengerparton Zahunljehoz tartozott a 68 km hosszú, akkoriban Stonski ratnak,
ma Pelješacnak nevezett félsziget is.
Végül a Neretva és a Cetina folyók torkolatvidéke között egy keskeny területen feküdt a Neretvaiak
földje, amelyet Pagániának, azaz Pogányföldnek is neveztek, mert az itt letelepedett, hírhedt
kalózokként ismert szlávok álltak elleni a legtovább a kereszténység elfogadásának. Ez a terület déli
részén Zahumljeval volt határos, szárazföldi része pedig teljes egészében Horvátországgal
érintkezett.
Messze a tengertől és a fő közlekedési vonalaktól terült el Bosznia, amely eredetileg csak a Bosna
folyó felső szakaszának vidékét foglalta magába. A határt Bosznia és Szerbia között a Drina
képezte. Uralkodóháza a X. században a szerbiai fejedelmeknek volt alárendelve, de a XII.
századtól függetlenné válik Szerbiától.

A BIZÁNCHOZ VALÓ VISZONY

A Balkánon történt letelepedéskor a szlávok tisztában voltak vele, hogy idegen területre léptek. A
barbárok az ókor óta két legitim, jogi alapokon álló államot ismertek: a Római Birodalmat és
Perzsiát. A korabeli felfogás szerint azokon a területeken, amelyek egyszer a Római Birodalomhoz
tartoztak, csak az a hatalom volt törvényes, amelyet Róma elfogadott, elismert. A jelek szerint a
szlávok formálisan nem vonták kétségbe Bizánc legitimitását azokon a területeken, ahol
letelepedtek, de Bizáncnak az első időkben nem volt ereje, hogy jogait érvényesítse.
Amíg haderejük le volt kötve keleten, előbb a perzsák majd az arabok támadásai miatt, a bizánci
császárok megelégedtek azzal, hogy a környező szláv törzsek vezetői, akiket ajándékokkal és
címekkel igyekeztek magukhoz kötni, elismerjék fennhatóságukat. De a VII. század második
felében, a keleti hadszíntéren aratott győzelmeik után, a bizánciak arra törekedtek, hogy
visszafoglalják a Balkánon elveszített területeiket is. Első hadjáratuk eredményeként, 658-ban, a
makedóniai szláv törzsek egy részét adófizetésre kényszerítették, 688-ban pedig közvetlen uralmuk
alá hajtották a makedóniai szlávokat.
A szerb törzsek Bizánc hatalmi központjától jóval messzebb telepedtek le, így az ő esetükben a
császárok továbbra is megelégedtek legfőbb hatalmuk formális elismerésével. Bizánc csak a IX.
században került közelebb a tengerparti részeken a szerb területekhez, s a szerbekre gyakorolt
hatása ettől kezdve közvetlenebbül valósult meg.
 AZ ELSŐ SZERB URALKODÓK

Az első szerb uralkodóknak sem a nevét, sem a szláv címét nem ismerjük. A görög források
arhontoknak (arhontosz) nevezik őket, míg a latin nyelvűekben a dux megjelölés áll, ami
fejedelemként fordítható. A déli szlávoknál a knez (kenéz) elnevezés csak 1050 körül jelenik meg a
dokumentumokban.
Bíborbanszületett Konstantin már többször idézett munkájában azt mondja, hogy az a fejedelem, aki
a szerbeket az új hazába vezette, még a bolgároknak a Balkánra történő bejövetele, tehát 680 előtt
meghalt. Őt a fia követte, majd az unokája foglalta el az uralkodói széket, s továbbra is ugyanaz a
család adta a fejedelmeket. Az első név szerint ismert uralkodók Višeslav (781 körül), Radoslav,
Prosigoj és Vlastimir voltak. Az első háromról a nevükön kívül semmit sem tudunk, Vlastimir
uralkodásáról azonban már részletesebb adatokkal szolgál a császár. Állítása szerint azelőtt a
szerbek és bolgárok békében éltek egymás mellett, Vlastimir uralkodásának idején azonban
Presziján bolgár kán megtámadta Szerbiát, s három évig háborúzott ellene - eredménytelenül. Ez a
három évig tartó háború a IX. század közepe táján, 836 és 852 között folyt.

AZ ELSŐ FÜGGETLEN SZERB ÁLLAM

A keresztény hittérítők előbb Rómából - valószínűleg inkább az egyházi tekintetben Rómához

tartozó tengerparti román városokból -, később pedig Bizáncból jöttek a szerb területekre, hogy
megtérítsék a pogány népet. Az uralkodó réteg egy részénél bizonyos sikereket értek el, de a
lakosság tömegeinél latin és görög nyelven folytatott térítő munkájuk eredménytelen maradt.
A IX. század harmadik évtizedében Bizánc újra az arabokkal folytatott háborúval volt elfoglalva. A
szerbek úgy érezték, ki kell használni ezt a számukra kedvező helyzetet, hogy megszabaduljanak a
Bizánctól való formális függőségtől is. S mivel a szerb területeken a bizánci hatalom megtestesítői,
egyedüli képviselői a keresztény misszionáriusok voltak, előbb tőlük kellett megszabadulni.
Vlastimir uralkodásának idejében a szerb uralkodóréteg soraiban túlsúlyba kerültek az új hit
ellenzői, akik nem nézték jó szemmel az idegen papok tevékenységét, s kihasználva Bizánc
helyzetét, elűzték őket. A keresztényellenes mozgalom később átterjedt a tengermelléki részekre is.
Miután megszabadultak a bizánci hatalmat megtestesítő papoktól, a szerbek, Vlastimir fejedelem
vezetésével, hivatalosan is kinyilvánították a Bizánctól való teljes elszakadásukat, s országuk
függetlenségét. Bizánc ebben a pillanatban nem volt olyan helyzetben, hogy fellépjen a szerbek
ellen. Ezt majd csak később fogja megtenni.
Vlastimir uralkodásának idején a szerbiai fejedelmek hatalma átterjedt a tengermelléki Travunijára
is. Vlastimir feleségül adta a lányát Veloja travunijai zsupán fiához, Krajinához, s vejének fejedelmi
címet adományozott. Ezt csak abban az esetben tehette meg, ha vejét vazallusi viszony fűzi hozzá.
Korábban a travunijai uralkodók csak a zsupán címet viselték, Krajinát és utódait viszont
Bíborbanszületett Konstantin arhontoknak, vagyis fejedelmeknek nevezi.
 A BOLGÁROK ELLENI HÁBORÚK

A független szerb állam létrejötte nemcsak Bizánc érdekeit sértette, de a bolgároknak sem tetszett.
Miután kiterjesztette hatalmát a Timok folyó vidékére, Belgrádra és környékére, a Tisza tájára és a
Szerémségre, s biztosítva érezte magát a frankok ellen, Bulgária a fiatal szerb állam ellen fordult,
hogy megsemmisítse, mielőtt még erőre kapna. Mint erről már említés esett, Preszijam kán három
évig harcolt Szerbia ellen, de nem ért el semmit, csak elveszette „seregének nagyobb részét”.
Vlastimir halála után fiai, Mutimir, Strojimir és Gojnik vették át a hatalmat. Bár ők hárman
fölosztották maguk között az ország területét, a fejedelem a legidősebb, Mutimir lett, míg fivérei
alárendeltjeiként uralkodtak országrészükben.
Preszijam kán halála után, 852-ben fia Borisz vette át a hatalmat Bulgáriában. Folytatva apja
terjeszkedő politikáját, ő is sereget küldött Szerbia ellen, de a siker ezúttal is elmaradt. Mutimir,
Strojimir és Gojnik egyesült erővel győzelmet arattak a bolgárok felett, s a megvert bolgár sereg
vezérei, Borisz kán fia Vladimir és tizenkét bojár szerb fogságba esett. Borisz kénytelen volt békét
kötni a szerbekkel, akik ezután szabadon engedték foglyaikat.

BELVISZÁLYOK

A békekötés után Szerbia egy ideig biztonságban érezhette magát Bulgária részéről, de az országban
ekkor belharcok törtek ki. Vlastimir fiai összevesztek a hatalmon, s fegyverrel támadtak egymásra.
A harcból győztesként Mutimir került ki, de az ország megsínylette a belháborút.
Miután legyőzte őket, Mutimir átadta fivéreit Borisz bolgár kánnak, vagyis száműzte őket
Bulgáriába. Maga mellett tartotta viszont Gojnik Péter nevű fiát, de Péter - akit Petar Gojniković
néven jegyez a szerb történetírás - az első adandó alkalommal Horvátoszágba szökött.
Strojimir élete hátralevő részét a bulgáriai száműzetésben élte le. Fia Klonimir bolgár nőt vett
feleségül, s ebből a házasságból született az a Časlav, aki később be fogja írni a nevét a szerb
történelembe.

A KERESZTÉNYSÉG FELVÉTELE

Amikor a bizánci trónt az energikus I. Baziliosz császár foglalta el (867-886), azonnal támadásba
lendült az arabok ellen, de a nyugat-balkáni szláv fejedelemségekre is rá tudta kényszeríteni a
hatalmát. A vazallusi viszony ezúttal nemcsak formális volt. Bizáncot hadjáratai során
segélycsapatokkal kellett támogatni. Cserébe viszont a császár átengedte a tengerparti
fejedelmeknek azt az évi adót, amelyet a dalmát városok addig Konstantinápolynak fizettek.
A vazallusi függőséget a belharcokban legyengült kontinentális Szerbia uralkodója, Mutimir is
kénytelen volt elfogadni. A császár legfontosabb követelése az volt, hogy a fejedelmek biztosítsák a
keresztény hittérítők zavartalan tevékenységét. Ezzel kezdetét vette a szerbek második, az elsőnél
jóval sikeresebb keresztény hitre való térítése. A tengerparti fejedelemségek egyházi tekintetben a
Szplit központú Dalmát érsekségnek voltak alárendelve, s elképzelhető, hogy a kontinentális
Szerbia is oda tartozott, bár erre vonatkozó pontos adatok nincsenek. Fennmaradt egy levél,
amelyben a pápa felszólítja Mutimir fejedelmet, hogy országának egyházával csatlakozzon Metód
Pannon érsekségéhez, a jelek szerint azonban erre nem került sor.
Bizánc fennhatóságának elismerésével, és a keresztény papok tevékenységének engedélyezésével
Szerbia elvesztette a Vlastimir idejében kivívott függetlenségét, az adott körülmények között
azonban más lehetőség nem volt.

BIZÁNC ÉS BULGÁRIA KÖZÖTT

Baziliosz császár halála után, s még inkább Simeon bolgár kán, majd cár trónra lépését követően
(893) a Balkánon megváltoztak az erőviszonyok. Bizánc egyre gyengült, Bulgária pedig erősödött.
Simeon 897-ben súlyos vereséget mért a bizánci seregre, s évi adó fizetésére kényszerítette a
császárt. Az ezt követő béke 913-ig tartott, amikor újra kiújultak a harcok Bizánc és Bulgária
között. Szerbia a háborúskodások alatt két erős hatalom között találta magát, amelyek közül
Bulgária uralma alá akarta kényszeríteni, Bizánc pedig igyekezett felhasználni a bolgárok elleni
harcban.
Szerbia helyzetét súlyosbították az állandósult trónviszályok is. Mutimir fejedelemnek három fia
volt: Pribislav, Bran és Stefan. Halála után (891 vagy 892) Pribislav foglalta el a trónt, de nem
sokáig uralkodott, mert 892-ben vagy 893-ban visszatért Horvátországból unokafivére Péter - Petar
Gojniković - s bizánci segítséggel letaszította a trónról. Három évvel később a megint csak
Horvátországból érkező Bran próbálkozott a trón elfoglalásával, de sikertelenül. Péter foglyul
ejtette és megvakíttatta. Újabb két év múltán, 897-ben vagy 898-ban, a Mutimir által Bulgáriába
száműzött Strojimir fia, Klonimir támadt Péterre. A bolgár támogatásnak köszönhetően eleinte
sikereket ért el, de Péter végül legyőzte, foglyul ejtette és kivégeztette. Ezt követően Gojnik fia
Péter még két évtizedig uralkodott Szerbiában.
Ebben az időben a szerb népnév már régen túlterjedt az elsődleges Szerbia határain.
Bíborbanszületett Konstantin azt állítja, hogy az ő uralkodása idején (913-959), a szerb fejedelmek
uralták Boszniát is, amelynek legjelentősebb városa Szalinesz - a mai Tuzla. Arról már szóltunk,
hogy Travunija uralkodói még Vlastimir idejében elismerték a szerbiai fejedelmek fennhatóságát,
Gojnik fia Péter pedig kiterjesztette uralmát a Neretvai fejedelemségre, Pagániára is. De a császár
Zahumlje lakóit is szereknek nevezi, még ha ez a fejedelemség akkor még önálló volt.
Amikor kiújult a háborúskodás Bulgária és Bizánc között, a bizánciak igyekeztek maguk mellé
állítani Péter szerb fejedelmet, aki valahol az uralma alatt levő adriai partokon találkozott is
követükkel. Szimeon cár tudomást szerzett a találkozóról, s a megvakított Bran fiát, Pált küldte
sereggel Péter ellen. A bolgár csapatok vezérei tárgyalást ajánlottak Péternek, de valójában tőrbe
csalták, foglyul ejtették és Bulgáriába vitték, ahol fogságban halt meg.
Pál - Pavle Branović - Szimeon cár vazallusaként uralkodott (917-920), ami természetesen nem
tetszett a bizánciaknak, s egy másik trónkövetelőt, Pribislav fiát, Zahariját küldték ellene sereggel.
Pál a támadást visszaverte, Zahariját foglyul ejtette és Bulgáriába küldte. Valamivel később
azonban Pál átpártolt a bizánciakhoz, ami felbőszítette Szimeon cárt, aki most a nála élő Zahariját
játszotta ki ellene. Zaharija a bolgár sereg segítségével elűzte Pált, de amikor megszilárdult a
hatalma, ő is hátat fordított a bolgároknak és a bizánciak oldalára állt. A bolgárok ekkor sereggel
támadtak rá, de ő legyőzte a bolgárokat, két hadvezérüket foglyul ejtette és Konstantinápolyba
küldte. Szimeon most sokkal nagyobb hadsereget küldött Szerbiára, s Zaharija kénytelen volt
elhagyni az országot és Horvátországba menekülni (924).
Miután valamennyi szerb fejedelem, akit trónra segítettek, elpártolt tőlük, a bolgárok most más utat
választottak. Ebben a hadjáratban is magukkal vitték a szerb uralkodócsalád egyik tagját, Klonimir
fiát - Strojimir unokáját, Vlastimir dédunokáját - a bolgár anyától született Časlavot, de nem azért,
hogy trónra segítsék, hanem csalétekként. A Časlav fogadására összehívott szerb zsupánokat foglyul
ejtették, s Časlavval együtt Bulgáriába küldték.
A bolgár seregek ezután végigpusztították az országot, a lakosság egy részét elhurcolták, míg a
másik része Horvátországba vagy bizánci területre menekült. Bíboranszületett Konstantin - nyilván
túlzással - azt állítja, hogy a bolgár hadjárat után egész Szerbiában ötven férfi maradt, asszonyok és
gyerekek nélkül, és vadászatból éltek.
A tengerparti fejedelemségeket nem érte el a bolgár támadás, de a központi részek eleste után
Travunija egy időre újra önállósodott, a Neretvai terület (Pagánia) pedig végleg elszakadt
Szerbiától.

SZERBIA ÚJJÁSZERVEZÉSE

A bolgár uralom mindössze három évig tartott. Szimeon cár halála után (927) a szerb fejedelmi
család már említett tagja, Časlav, kihasználta a Bulgáriában eluralkodott zűrzavart, Szerbiába
szökött, s kisszámú híve élén kezébe vette a hatalmat. Első dolga volt, hogy elismerje a bizánci
császár fennhatóságát és a segítségét kérje. Az elmenekült lakosság rövid idő alatt visszatért, s mint
Bíborbanszületett Konstantin írja, a császár támogatásának és bőkezű ajándékainak köszönhetően,
Časlav „újjászervezte és benépesítette az országot, s megszilárdította a fejedelmi hatalmat”. A
császár ő maga volt.
Časlav országának pontos határait nem ismerjük. A mai történészek szerint túlzó az a korábbi
vélekedés, hogy az összes szerb területet egyesítette uralma alatt, de hogy Bosznia újra Szerbia
része lett, azt több forrás is bizonyítja. Bíborbanszületett Konstantin szerint Szerbia nyugaton újra
Horvátországgal volt határos, mégpedig egész pontosan a Pliva, Livno, Cetina és Imota horvát
zsupákkal, s a jelek szerint legfennső uralmát egy idő után újra elismerték Travunija uralkodói is.
Časlav halálának évéről és körülményeiről nincsenek adataink, mivel addigra a tudós császár már
lezárta, befejezte művét, s néhány évvel később, 959-ben maga is elhúnyt. Egy inkább legendának,
mint biztos forrásnak tartott írás szerint egy ízben Bosznia északi részein a kalandozó magyarokkal
ütközött meg, s győzelmet aratott felettük. A csatában a magyarok vezére is elesett. Az elesett vezér
özvegyének kérésére a magyarok újabb sereget indítottak Časlav ellen. Az ütközet színtere a mai
Észak-Szerbia területén volt, amit akkor még Szerémségnek hívtak. A legendás írás szerzője szerint,
a magyarok éjjel törtek rá a szerb táborra, rokonaival együtt elfogták Časlavot és a Szávába
fojtották. Az eset 950-952 körül történhetett, ha egyáltalán így történt.

BIZÁNCI URALOM ALATT

A Časlav halálát követő évtizedek szerb történelméről nagyon kevés adatunk van. Az általános
balkáni események azonban nyilván hatással voltak a szerb fejedelemségekre is, így ezekből lehet
levonni bizonyos következtetéseket.
A hosszú ideig tartó rivalizálás után Bizánc felülkerekedett a bolgárokon, s 971-ben közvetlen
uralma alá hajtotta Bulgáriát, megszüntette a bolgár cárságot. A szerbek keleti szomszédai tehát
most nem a bolgárok, hanem a bizánciak voltak. Ez a helyzet azonban nem sokáig tartott, így nem
tudni, gyakorolt-e a bizánci szomszédság valamilyen hatást Szerbiára.
Bizáncban 976-ban trónharcok folytak, Makedóniában pedig felkelés tört ki. A felkelés központja
Preszpa és Ohrid körül volt, s élén egy helyi kis uralkodó fiai álltak, akik közül egy idő után
Szamuilo emelkedett ki. A felkelés futótűzként terjedt, Bizánc pedig újra az arabokkal volt
elfoglalva, így nem tudott hatásosan fellépni Szamuilo ellen, aki elfoglalta Szimeon cár egykori
országának egész területét, s a bolgárok cárjává kiáltotta ki magát.
A X. század vége felé, 998. körül, Szamuilo megtámadta Duklját, amelynek fejedelme, Jovan
Vladimir ellenállás nélkül megadta magát. Szamuilo később feleségül adta hozzá a lányát és
meghagyta helyi uralkodónak. Miután végigperzselte Dalmáciát, Bosznián és Szerbián keresztül
vette visszafelé az útját, s nyilván ezeknek a fejedelmeit is vazallusi viszonyra kényszerítette.
A XI. század elején azonban Bizánc újra támadásba lendült a Balkánon, s egyre-másra aratta
győzelmeit Szamuilo felett. Szamuilo 1014-ben bekövetkezett halála után a területileg is
összezsugorodott országában trónharcok törtek ki, s amikor 1018-ban utóda Vladiszlav is elesett, a
bizánciak szinte harc nélkül - csak kisebb helyi ellenállásokba ütközve - megszállták az egész
Balkánt.
Hogy a szerb területeken miként valósult meg a bizánci uralom, nem lehet pontosan tudni. Annyi
biztos, hogy a mai Szerbia keleti és északi részeit közvetlenül betagolták a közigazgatásukba, az
Ibar folyótól nyugatra azonban a jelek szerint meghagyták a vazallusi viszonyba vetett helyi
uralkodókat. Erre utal egy forrás, amely azt állítja, hogy a raškai nagyzsupán, a boszniai bán és
Zahumlje fejedelme a XI. század harmincas éveiben Bizánc szövetségesei voltak Duklja
fejdelmével szemben. A forrás, mint látjuk, nem Szerbiáról beszél, hanem Raškának nevezi az Ibar
és a Drina közti területet, uralkodóját pedig nagyzsupánnak. A nagyzsupáni cím - amely csak a
keleti szerb területek uralkodóit illette meg - a latin forrásokban magnus jupanus, megaiupanus, a
magyarországi iratokban magnus comes alakban jelenik meg.
Ebben az időszakban történt egy jelentős változás, amelyről konkrét adataink vannnak. A bizánciak
a Raškai püspökséget az Ohridi érsekség alá rendelték, s oda tartozott néhány más olyan püspökség
is, amelyek csak később lettek Szerbia részei. Szerbia korábban egyházi tekintetben állandóan
ingadozott Róma és Konstantinápoly között, ennek az ingadozásnak most vége lett. Raška végleg a
bizánci kultúrkörhöz lett csatolva, míg a tengerparti területek a római egyházi szervezethez
tartoztak. Ezt a kettéosztottságot csak megerősítette az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás.
De a szerb terület politikai szempontból is több felé lett osztva. Az északi területek közvetlen
bizánci közigazgatás alatt álltak. Az Ibar és a Drína közti raškai területekről csak a XI. század
végéről vannak adataink, de nyilvánvaló, hogy a bizánci befolyás itt közvetlenebbül
érvényesülhetett, mint a Drínától nyugatra. Ez a különbség vezethetett később ahhoz, hogy Szerbia
nyugati részei végleg elszakadtak, s Bosznia - a korábbinál tágabb határok között - önálló állammá
vált.

DUKLJA AZ ELLENÁLLÁS ÉLÉN

A korábban önálló államisággal rendelkező balkáni népek nehezen viselték el a bizánci uralmat. Az
egyre gyakoribb felkeléseket a központi területeken a bizánci katonaság rendre elfojtotta, de a
perifériákon a sikerek tartósabbnak bizonyultak.
Az első sikeres harc Vojislav dukljai fejedelem nevéhez fűződik. Vojislav először 1034 tavaszán
kelt fel a bizánciak ellen, de ezt a felkelést már 1036 nyarán elfojtották, őt magát foglyul ejtették és
Konstatinápolyba hurcolták. Vojislav az első adandó alkalommal megszökött, s 1038 elején újabb
felkelést indított, ezúttal több sikerrel. „Elfoglalta a szerbek földjét”, vagy ahogy egy másik forrás
írja, „elfoglalták az illír hegyeket”. A bizánciak ezúttal nem tudtak komolyabb erőt felvonultatni
ellene. Erre csak akkor került sor, amikor 1039/40 telén egy nagy mennyiségű aranyat szállító
bizánci hajó zátonyra futott Duklja partjainál, s Vojislav elfoglalta a szállítmányt. A Vojislav ellen
küldött sereg a nehezen járható terepen súlyos vereséget szenvedett, újabb sereg elindítására pedig
nem volt lehetőség, mert időközben a központi területeken is felkelés tört ki. Újabb hadjáratra csak
1042-ben került sor. A mintegy 60.000 embert számláló bizánci sereget Vojislav mélyen beengedte
az országba, de mögöttük embereivel lezárta a hegyszorosokat. Amikor a bizánci had vezére úgy
vélte, hogy elegendő zsákmányt és foglyot ejtett és visszafelé indult, az egyik szorosban Vojislav
harcosai nyilakkal és kövekkel támadtak rá, s szinte az egész sereget megsemmisítették.
A sikeres harcok után Vojislav kiterjesztette hatalmát Travunijára és Zahumljere is, de hogy a
kontinentális részeken milyen mélységig terjedt ki uralma, arra nincsenek pontos adatok.
A XI. század közepe táján Vojislavot fia, Mihailo követte a trónon. Mihailot VII. Gergely pápa egy
1077-ben írt levelében a "szlávok királyának" nevezi, s azt ígéri, hogy jogart és zászlót is küld majd
neki. Hogy ez bekövetkezett-e, arra nincsenek adatok. Egyes történészek azt állítják, hogy Mihailo
Raškára is kiterjesztette uralmát, mások viszont adatok hiányában ezt megkérdőjelezik.
Mihailo uralkodása idején, 1072-ben Makedóniában újabb felkelés tört ki. A felkelők Mihailo
segítségét kérték, s a dukljai uralkodó fiát, Bodint küldte el egy kisebb sereggel. A felkelők Bodint
cárrá kiálották ki, s eleinte komoly sikereket értek el, de a felkelés végül mégis elbukott.
Mihailo halála után (1082 körül), fia Bodin lépett a trónra. Bodin ügyesen lavírozott a bizánciak és
az őket támadó normannok között, s tovább bővítette országa határait. Egyes vélekedések szerint
uralmát nemcsak Raškára, hanem Boszniára is kiterjesztette. Hogy Duklja, amelyet ekkoriban egyre
gyakrabban Zetának neveznek, mennyire megerősödött, bizonyítja az a tény is, hogy a pápa,
engedve Bodin kérésének, Bár központtal új érsekséget létesített. A bári római katolikus érsek azóta
is a "Szerbia prímása" címet viseli.
Bodin halála után belharcok törtek ki az országban, amely elsősorban ennek köszönhetően gyors
hanyatlásnak indult. Duklja vezető szerepét a Bizánc elleni harcban a következő időben Raška fogja
átvenni.

A RAŠKAI NAGYZSUPÁNOK HARCA BIZÁNC ELLEN

Raškáról a XI. század nyolcvanas éveitől kezdődően egyre több adatunk van. Ebben az időben
Raška nagyzsupánja Vukan volt, aki Bodin király segítségével került hatalomra. Bodin sikeres
harcai idején Vukan Koszovó felé terjesztette ki Raška határait, Bodin halála után pedig
beavatkozott a Dukljában folyó hatalmi harcba. Az ő uralkodása idején Raška vette át a szerbek
függetlenségi harcának vezetését.
A XII. században Magyarország terjeszkedő politikája dél felé fordult. A magyar királyok előbb
Horvátországra, majd a dalmát városokra, végül pedig Boszniára is kiterjesztették hatalmukat. Ilyen
körülmények között Magyarországnak összeütközésbe kellett kerülnie Bizánccal is, amelynek
határai a Száva mentén húzódtak. Ebben a helyzetben a magyarok a függetlenségi harcukat folytató
szerbek természetes szövetségesei lettek.
Vukan nagyzsupán utóda I.Uroš idejében a szerb-magyar szövetség tovább erősödött, főleg miután
II. Béla még trónralépése előtt feleségül vette a raškai nagyzsupán lányát, Ilonát. Ilonával
Magyarországra jött fivére Beluš (vagy Beloš) bán is, aki magas tisztséget töltött be a magyar
udvarban. A közös szerb-magyar harcok Bizánc ellen folytatódtak II. Géza (1140-1162) idejében is.
Gáza anyai ágon I. Uroš unokája volt, az őt követő II. Uroš nagyzsupánnak pedig unokaöccse, ami
nyilván hozzájárult a kölcsönös bizalom megerősödéséhez.
II. Uroš uralkodásának bő évtizede állandó és váltakozó sikerrel folytatott harcokkal telt. A harcok
súlyosságát mutatja, hogy 1150 -ben maga I. Mánuel császár vezette a bizánci sereget Raška ellen, s
csak elkeseredett és nagyon véres ütközetben tudta legyőzni a magyar segélycsapatokkal
megerősített szerbeket. A vereség után II. Uroš kénytelen volt elismerni a bizánci fennhatóságot, és
segélycsapatokat adni a császárnak háború esetén. Ennek ellenére mind ő, mind fivére és utóda
Desa nagyzsupán minden alkalmat megragadott, hogy Bizánc ellen forduljon.
Kihasználva a Zetában dúló belviszályt - ekkor már így nevezik az egykori Duklját - Desa
kiterjesztette hatalmát a tengerparti fejedelemségekre is. A jól működő magyar kapcsolatokon kívül
Desa Németországban is megpróbált szövetségeseket találni. Igaz, a bizánci fennhatóságot nem
tudta teljesen lerázni, de ahhoz már elég erősnek érezte magát, hogy 1163-ban megtagadja a
segélycsapatok küldését. Ezt követően a bizánciak tőrbe csalták és Konstantinápolyba vitték Desát,
ahonnan ugyan megszökött, de hogy újra átvette volna a hatalmat Raškában, arra nincsenek adatok.
A Desa megbuktatását követő években óriási bizánci nyomás nehezedett Raškára, s a szerbek 1165-
ben és 1167-ben is kénytelenek voltak segélycsapatokkal támogatni a császárt a magyarok ellen.
Ugyanakkor éppen ezekben az években történnek fontos belső változások is Raškában. Ekkor
jelenik meg a szerb történelemben először Nemanja István /Stefan Nemanja/ neve.
Nemanja István családjáról meglehetősen keveset tudunk. A jelek szerint rokonságban voltak mind
a raškai nagyzsupánokkal, mind a zetai /dukljai/ uralkodócsaláddal. A XII. század első felének
zűrzavaros éveiben Nemanja apja Zetába menekült, majd később a család visszatért Raškába.
Amikor a bizánciak Nemanja bátyját Tihamért segítették a nagyzsupáni székbe, Nemanja az ország
keleti részét kapta meg irányításra. Miután túlságosan önállósította magát, fivérei ellene fordultak,
de Nemanja legyőzte őket, s magához ragadta a nagyzsupáni hatalmat. Ez feltehetőleg 1166-ban
történt, de arra biztos adat van, hogy 1168-ban ő Raška nagyzsupánja.
Bár Nemanja István nagyzsupánként többször is szembeszállt Bizánccal, végül mégis kénytelen volt
elfogadni a vazallusi viszonyt Mánuel császárral szemben. A vazallusi függőség lerázására majd
csak a császár 1180-ban bekövetkezett halála után került sor.

A VIRÁGZÓ FEUDALIZMUS KORA

NEMANJA ISTVÁN ÁLLAMA

Mánuel császár halála után III. Béla király elérkezettnek látta az időt, hogy folytassa déli irányba
történő terjeszkedési politikáját. Sikereinek hatására az eddigi bizánci vazallusként uralkodó Kulin
boszniai bán is csatlakozott a Bizánc elleni harchoz. Amikor a magyar sereg már a Morava
völgyében járt, Nemanja István (1166-1196) raškai nagyzsupán is támadásba lendült. Az egyesült
szerb-magyar sereg hatalmas sikereket ért el Niš és Szerdika (ma Szófia) környékén. Béla ezt
követően visszatért Magyarországra, s Nemanja egyedül folytatta tovább a harcot. A hadszíntéri
sikerek következtében országához csatolta az addig bizánci uralom alatt levő szerek lakta
területeket, egészen Nišig.
A keleti irányba való terjeszkedés később folytatódni fog, Nemanja azonban előbb nyugatra fordult,
s uralma alá hajtotta a tengerparti területeket, Zetát, Travuniját és Zahumljet, ami azt jelenti, hogy
országának nyugati határát egy hosszú tengerparti sáv képezte, amelyet délen a Drim folyó határolt,
északon pedig megközelítette a Cetina torkolatát. Erős flotta hiányában egyedül Dubrovnikot nem
sikerült elfoglalnia.
Nemanja dél felé is kiterjesztette országa határait: elfoglalta Metohiját, Koszovót, Skopljet, a Vardar
felső folyásának vidékét és a mai Észak-Albánia egy részét. Tette mindezt Bizánc rovására.
Az ország terjeszkedésével és megerősödésével párhuzamosan, Nemanja István nagy jelentőséget
tulajdonított az egyházi szervezet megszilárdításának. Ennek érdekében sorra emeltette a
kolostorokat, amelyek a kor kívánalmainak megfelelően egyben a kultúra - a tudomány, a
művészetek, a gyógyítás - központjai is voltak. Az általa emeltetett kolostorok - amelyek közül a
legnevesebb a Studenica kolostor - az un. raškai stílus legkorábbi emlékei. A raškai stílus egyaránt
magán viseli a román és a bizánci építészet jegyeit, s jól példázza a korabeli Szerbia helyét a kor
politikai és kulturális térképén.
A Nemanja által elfoglalt területek közül a bizánciakat a legérzékenyebben a Morava völgyének
elvesztése érintette, mivel itt vezetett az út Niš és Belgrád között. Súlyos harcok árán 1190 őszén
sikerült is visszavenniük ezt a részt, s még egyszer eljutni Belgrádig, de ekkor már nyilvánvaló
volt, hogy a bizánci uralom ezeken a területeken nem tarthat sokáig. Miután belátta, hogy Nemanját
nem képes vazallusi függőségre kényszeríteni, a császár más módon próbálta magához kötni az új
szerb dinasztiát: feleségül adta unokahúgát Nemanja középső fiához, majdani örököséhez,
Istvánhoz (Stefan).
A XII. század utolsó évtizedében jelentős változások történtek a Balkán félsziget politikai
viszonyaiban. Magyarország egyre erőteljesebben kezd terjeszkedni dél irányában, így az eddigi
szövetségesek fokozatosan ellenfelekké, majd ellenségekké váltak, az eddigi ellenség, Bizánc pedig
szövetségessé lett. Uralkodásának vége felé Nemanja már a magyarok ellen volt kénytelen védeni
országa határait, amiben a bizánciak politikailag és katonailag segítették.
Amikor 1196-ban középső fia javára lemondott a trónról és kolostorba vonult, Nemanja István egy
független és minden tekintetben megerősödött országot hagyott maga után. A kor szokásainak
megfelelően, másik két fiának még uralkodása idején átengedett egy-egy országrészt, amelyeket
alárendelt uralkodóként kormányoztak. A legidősebb Vukan Zetát és Travuniját kapta, a
legfiatalabb Rastko pedig Zahunljet. Rastko azonban már 1192-ben elhagyta országrészét és az
Athoszra ment, ahol Száva néven felvette a szerzetességet. Nem sokkal lemondása után követte őt
az ekkor Simeon szerzetesi névre hallgató Nemanja István is. A bizánci császár engedélyével egy
régi kolostor romjain ők ketten felépítették a Hilandar kolostort, amely az elkövetkező
évszázadokban a szerb kultúra fellegvára lesz. A felújított kolostorban húnyt el 1199. február 13-án
a dinasztiaalapító Nemanja István Simeon szerzetesként.

NEMANJA ISTVÁN UTÓDAI

Nemanja István legidősebb fia Vukan nem nyugodott bele, hogy ő csak egy országrész ura, s apjuk
halála után öccse ellen fordult. A kezdeti torzsalkodások és vádaskodások után Vukan 1202-ben
szövetségre lépett Imre magyar királlyal, segítségével elűzte fivérét és átvette a nagyzsupáni
hatalmat. Hogy Vukan ez alkalomból valóban hűségesküt tett-e Imre királynak, mint egyesek vélik,
pontosan nem tudni. Tény, hogy Imre a beavatkozást úgy értelmezte, mint a hűbéresnek nyújtott
segítséget, s felvette a „rex Serviae” (Szerbia királya) címet. Bár a valóságban soha nem voltak
Szerbia királyai, a magyar uralkodók ezt a címet egészen 1918-ig használták.
Vukan uralkodása nagyon rövid ideig tartott. Nem tudni pntosan mikor és milyen körülmények
között tért vissza a szerbiai trónra István, de a külpolitikai körülmények ezt egyértelműen
megkönnyítették. Egyrészt Kulin bán, aki már két évtizede a magyar királyok vazallusaként
uralkodott Boszniában, a szerbiai beavatkozás miatt most Imre ellen fordult, s megtámadta annak
szövetségesét, Vukant. Valószínűleg ennél is nagyobb súllyal esett latba az a körülmény, hogy az
újjászerveződött bogár cárság - Második Bolgár Cárság - igényt tartott azokra a területekre,
amelyeken ekkoriban Magyarország és Bizánc osztoztak, s a bolgárok 1203-ban megtámadták a
magyarokat. István nyilván kihasználta a helyzetet, amelyben Imre nem tudott Vukan segítségére
lenni, s fokozatosan visszafoglalta országát. A testvérek közötti harcok 1204 végén vagy 1205
elején fejeződtek be, s visszaállt a régi állapot: István újra Szerbia nagyzsupánja lett, Vukan pedig a
zetai részek fejedelme.
Ezt követően István és Vukan felkérték fivérüket, Száva szerzetest, hogy térjen haza az athoszi
Hilandarból, s hozza magával apjuk ereklyéit. Simeont - az egykori Nemanja Istvánt - ekkoriban
már szentként kezdték tisztelni, ami a fiatal dinasztia számára fontos körülmény volt. Az ereklyéket
a Studenica kolostor templomában helyezték el, amelynek igumenje a hazatért Száva lett. Száva
életrajzírója szerint ő állította végleg helyre a békét István és Vukan között.
István uralkodása idejében (1196-1228) két nagyon jelentős esemény történt. Miután a keresztesek
1204-ben elfoglalták Konstantinápolyt, ahol létrehozták a Latin Császárságot, a Bizánci Császárság
területén pedig több kis állam jött létre, István politikájában a nyugati orientáció került előtérbe.
Ennek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye az volt, hogy a pápa 1217-ben királyi koronát küldött
Istvánnak, amelyet a pápai legátus helyezett a szerb uralkodó fejére. Ennek következtében István
Stefan Prvovenčani (Elsőként megkoszorúzott) néven vonult be a szerb történelembe.
A másik jelentős esemény a szerb egyház önállóságának elérése. István országának nyugati,
tengerparti területein voltak ugyan római katolikus püspökségek, sőt Bárban érsekség is, az ország
területének túlnyomó részén azonban a bizánci egyházi hatás érvényesült. Száva 1219-ben
felkereste a Konstantinápoly eleste óta Nicaiában székelő bizánci császárt és pátriárkát, s elérte,
hogy a raškai püspökséget autokefális érsekség rangjára emeljék. Ezzel Szerbia a politikai
függetlenség kivívása után egyházi tekintetben is független lett a görög egyháztól. Mint Szerbia első
érseke, Száva a már meglevő püspökségek mellett újakat hozott létre, s nyolc püspököt szentelt fel.
Így lényegében létrejött a teljesen önálló szerb egyházi szervezet.
Istvánt elsőszülött fia, Radoslav (1228-1234) követte a trónon. Túlzott görög orientációjával sem az
egyház, sem a nemesség nem volt megelégedve, s ezért fellázadtak ellene és öccsét Vladislavot
ültették a helyére.
Vladislav (1234-1243) uralkodása idején újra Bulgária lett a Balkán elsőszámú hatalma. Hogy
biztosítsa bel és külpolitikai helyzetét, Vladislav Bulgária felé fordul, feleségül veszi a bolgár cár
leányát, s apósa támogatásával uralkodik. A bolgár cár váratlan halála, majd a Szerbiát is megérintő
tatárjárás után a túlzott bolgár befolyással amúgyis elégedetlen szerb főnemesség lemondásra
kényszeríti Vladislavot, aki kénytelen öccsének, I. Urošnak átengedni a trónt.
I. Uroš (1243-1276) uralkodásának kezdetén Szerbiát nem fenyegette egyetlen, korábban
egymással rivalizáló szomszédja sem. A Konstantinápolyi Latin Császárság elvesztette erejét, a
Bizánci Császárság még emigrációban volt, az epiroszi és nicaiai görögök az egymás elleni harccal
voltak elfoglalva, Magyarország a tatárjárás után romokban hevert, Bulgária még sokáig kénytelen
volt elismerni alávetettségét a Fekete-tenger partvidékén kialakult erős tatár hatalmi központtal
szemben. A béke éveiben lehetőség nyílott Szerbia gazdasági fejlődésére. Uroš jó kapcsolatokat
épített ki Dubrovnikkal, a dubrovniki kereskedőtelepek gombamódra szaporodtak Szerbiában. A
szász bányászok betelepítése után a bányászat gyors fejlődésnek indult, ami lendületet adott a
kézműipar és a kereskedelem felvirágzásának.
Uralkodásának második felében Uroš kénytelen volt lavírozni az újra megerősödő Magyarország és
az 1261-ben visszaállított bizánci Császárság között. A magyar királlyal a viszony hol ellenséges
volt, holt szövetségesi, bár az erre vonatkozó adatok évszámok tekintetében nem precízek. Annyi
bizonyos, hogy Uroš 1267/68-ban betört a magyarok által korábban kialakított Macsói bánságba, de
ez a hadjárat kudarccal végződött. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy Uroš idősebb fia Dragutin
feleségül vette IV. Béla unokáját, a majdani V. István lányát, Katalint, de hogy ez a házasságkötés
még IV. Béla uralkodásának idejében történt-e, mint egyesek vélik, vagy csak V. István trónra
lépését követően, 1270-ben, erről nem szólnak a források.
Uroš az ország egységének megőrzése érdekében nem volt hajlandó idősebb fiának Dragutinnak
kijelőlni egy országrészt, amelyben mint alárendelt uralkodó uralkodhatna, ami ellentéteket szűlt
apa és fia között. Uralkodásának vége felé Uroš Dubrovnikkal szemben is megváltoztatta
politikáját, s el akarta foglalni a várost, de a velenceiek erélyes fellépésére visszavonult. Végül nyílt
harcra került sor apa és fia között, amelyből Dragutin került ki győztesen. Uroš visszavonult
Zahumljeba, fölvette a szerzetességet, s 1277-ben ott is halt meg.
Az I. Uroš idejében gazdaságilag megerősödött Szerbia, szövetségben a dél-itáliai Anjoukkal, újra
Bizánc rovására kívánt terjeszkedni. Dragutin király uralkodása alatt (1276-1282) azonban nem
történtek komolyabb változások ilyen irányban, ami az uralkodóosztály elégedetlenségét váltotta ki.
A ránehezedő nyomás és egy súlyos lovas baleset végül arra késztette Dragutint, hogy lemondjon
öccse Milutin javára. A közöttük létrejött megállapodás értelmében Dragutin Szerbia északi részeit
kapta meg mint társ-vagy alárendelt uralkodó. Ugyanakkor a magyar királyok is átengedték neki a
Macsói, Sói és Ozorai bánságokat, s az így összeállt területeken 1316-ban bekövetkezett haláláig
gyakorolta a főhatalmat.
II. Uroš Milutin (1282-1321) beváltotta a szerb uralkodóosztály elvárásait, s már uralkodásának
első esztendejében megtámadta Bizáncot. A hadjárat hatalmas sikereket hozott. A szerbek most
végleg elfoglalták a már többször elfoglalt és elvesztett Skopljét és nagy területeket hódítottak meg
Macedóniában. Az ezzel a hadjárattal egy időben lezajlott Sziciliai vecsernye (1282. március 31)
ellehetetlenítette az Anjou koalíciót, s Bizánc minden erejét Szerbia ellen fordította, de
próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Hogy megállítsa Milutin terjeszkedését, a bizánci császár
békét kötött vele, s feleségül adta hozzá leányát, Szimonidát.
Annak ellenére, hogy az országban gyakoriak voltak a pártharcok, Milutinnak sikerült
megerősítenie a központi hatalmat, amiben az egyház volt a legfőbb támasza.
Milutin uralkodásának közel negyven esztendeje alatt Szerbia gazdasági téren is tovább erősödött. A
Novo Brdo és környéke réz, vas, ólom, ezüst és aranybányái nemcsak a királyi kincstárat
gazdagították, de lendületet adtak az ipar és kereskedelem további fejlődésének is.
II. Uroš Milutin halála után trónharcok törtek ki az országban, amelyekből Milutin legidősebb fia,
István került ki győztesen, akit III. Uroš néven koronáztak királlyá, később pedig az általa
emeltetett Dečani kolostorról a Dečanski nevet kapta.
III. Uroš (1322-1331) - Stefan Uroš Dečanski - uralkodása alatt Szerbia nemzetközi tekintélye
erősen megnövekedett. Ő is tovább terjeszkedett dél és kelet felé, de amikor a bolgárokon 1330-ban
aratott győzelem után nem használta ki, hogy a csatában a bolgár cár is elesett, s nem próbálta
meghódítani Bulgáriát, a főnemesség nagy része ellene fordult, s fiát játszotta ki ellene. Az első
összeütközés apa és fia között még kibéküléssel végződött, de aztán megint kiújult a harc, melynek
eredmény az lett, hogy az öreg király fia, Dušan István fogságába esett, s nem sokkal később meg is
halt.

DUŠAN BIRODALMA

Dušan István (1331-1355) előbb királyként uralkodott, majd 1346-ban cárrá koronáztatta magát. Ezt
megelőzően hatalmas területeket hódított el Bizánctól. Első hadjárata eredményeként 1334-ben
elfoglalta az északi macedón területeket, az 1342-1345 közötti háborúskodás során kijutott az Égei-
tengerre, s országa határait a Marica folyóig tolta ki. Már cárként, 1347-1348-ban megszálllta
Epiroszt és Thesszáliát, s hadai csak a Korinthoszi öbölnél álltak meg. Nem sikerült viszont
elfoglalnia Szalonikit, s flotta hiányában az annyira áhított Konstantinápolyt sem.
A szerb királyok déli, délkelet irányba történő expanzióját kihasználták a bosnyákok, s még Dušan
trónra lépése előtt elfoglalták Zahumljét, s így kijutottak a tengerre. Dušan 1350-ben nagy sereggel
bevonult a Neretva völgyébe, hogy visszaszerezze az elvesztett országrészt, de a bizánciak
támadásának hírére kénytelen volt visszafordulni.
Dušan többször került összeütközésbe a balkáni expanziót főleg Bosznia irányába egyszerre inkább
fokozó magyar állammal is. A harcok itt változó sikerrel folytak, döntő fordulatra Dušan életében
nem került sor.
Miután a bizánciak a szerbek elleni harcban a Kisázsiában előretörő törökök segítségét is
megszerezték, Dušan csapatai kétszer is megütköztek velük, s mindkét ízben vereséget szenvedtek.
Amikor pedig a törökök a Balkánon is megvetették a lábukat, Dušan megpróbált közelebbi
kapcsolatot kiépíteni a római pápával, s azt kérte, nevezze ki őt a keresztények török elleni harcának
„kapitányává”, ezt azonban I. Lajos magyar király megakadályozta.
Dušan cár terveinek 1355-ben bekövetkezett hirtelen halála vetett véget.

DUŠAN ÁLLAMÁNAK SZERVEZETI FELÉPÍTÉSE

Dušan a birodalmát két részre osztotta. Az egyik részt a régi szerb állam részei képezték, a másikat
a bizánciaktól meghódított területek. Cárrá koronázásakor fiát, Urošt királlyá kronázta, s neki adta
kormányzásra a hagyományos szerb területeket, míg magának a bizánciaktól meghódított
területeket és városokat tartotta meg. Itt meghagyta a korábbi köizgazgatási berendezkedést, s az
egyes országrészek élére helytartókat nevezett ki. Ezek általában a cár rokonai és hadvezérei
sorából kerültek ki. Így például Epirosz deszpotája Dušan féltestvére Simeon lett, a felesége
fivérének Albániát adta, míg Thesszáliát, Macedóniát és más részeket seregeinek vezérei kapták.
Dušan az uralkodók fő feladatának a törvénykezést tartotta, s ezért két országgyűlést hívott össze
1349-ben és 1354-ben, s ezeken elfogadtatta a nevéhez fűződő törvénykönyvet - Dušanov zakonik.
A törvénykönyv máig fennmaradt másolataiban több mint kétszáz cikkelyt tartalmaz, s ezekből jól
kirajzolódik a szerb feudális állam berendezkedése.

DUŠAN CÁR BIRODALMÁNAK SZÉTHULLÁSA

Dušan cárt tizenkilenc éves fia, Uroš István követte a trónon (1355-1375). Általában V. Urošként
emlegetik, de cárként valójában I. Uroš cár volt. Uralkodása alatt nemcsak Dušan birodalma, de a
régi, eredeti Szerbia is részeire bomlott.
A birodalmat először kívülről érték támadások. Egy bizánci oligarcha kihasználta Thesszália
helytartójának halálát, s elfoglalta ezt a főleg görögök lakta országrészt, majd Dušan féltestvére
Simeon ellene támadt, s elragadta tőle Epirosz déli részét. Ezek után Simeon - aki apai ágon
Nemanjić, anyai ágon pedig a bizánci Palailogosz dinasztia leszármazottja volt - cárrá kiáltotta ki
magát, de a hatlmat nem tudta megszerezni. Simeonnak 1359-ben sikerült visszafoglalnia Epiroszt
és Thesszáliát, de azt nem rendelte alá Uroš cárnak, hanem önálló országot hozott létre, ahol a
"görögök és szerbek cárjaként" uralkodott.
Szerbia északi részén két szerb oligarcha harcolt egymás ellen, s egyikük I. Lajos magyar királyt
hívta segítségül, amit Lajos ki is használt, s hadaival betört Szerbiába, de nem sokkal később ki
kellett vonulnia.
Lassanként Szerbia többi része is bomladozni kezdett. A központi hatalom, amely Uroš
uralkodásának első éveiben még meglehetősen jól működött, egyre gyengébb lett. Ezt kihasználva a
mai Albánia területén több szerb és albán főúr külön fejedelemséget alapított. Szerbia nyugati része
és a tengerpart közötti területeken Vojislav Vojinović volt az úr, aki egyébként élete végéig kitartott
Uroš cár mellett. Nem így a Balšić család, amely egyre nagyobb területeket ragadott magához
Zetában s csak formálisan ismerte el a központi hatalmat.
Hogy országának széthullását megakadályozza, Uroš a macedóniai részek uraira, a Mrnjavčević
fivérekre, Vukašinra és Uglješára igyekezett támaszkodni. Uglješának 1365-ben deszpotai címet
adományozott, s a keleti részek urává tette meg, míg Prilep és Ohrid környékének urát Vukašint
királyi rangra emelte, ami annyit jelentett, hogy társuralkodójává választotta. Az együttműködés a
cár és a király között azonban csak két-három évig tartott.
A raškai részek urai és a Mrnjavčević testvérek között korábban sem volt jó a viszony, Vukašin
társuralkodóvá választása után pedig ellenséges lett. Nikola Altomanović, aki nagybátyja, Vojislav
Vojinović országrészét örökölte, már korábban is a maga útját járta, most pedig nyíltan szembeszállt
a cári döntéssel. De Vukašin királyi rangra emelése Uroš egyik leghűségesebb emberének, Lazar
Hrebeljanovićnak sem tetszett. Lazar elhagyta az udvari szolgálatot, s birtokainak kiterjesztésével
elkezdte kialakítani a saját országrészét. Ugyanezt tette Vuk Branković is Koszovón.
Egyes források szerint a raškai uraknak 1369-ben sikerült maguk mellé állítani Uroš cárt. Ezt
követően Nikola Altomanović és Lazar Hrebeljanović szövetséget kötöttek a Mrnjavčević testvérek
ellen, de a csatamezőre csak Nikola Altomanović vonult ki és súlyos vereséget szenvedett.
Szerbia tehát már Uroš cár 1371-ben bekövetkezett halála előtt végképp részeire bomlott. S történt
mindez a törökök előrenyomulása és a végzetes Marica menti csata előestéjén.

A FEJEDELEMSÉGEK KORA

A TÖRÖK HÓDÍTÁS KEZDETEI

Szerbia széthullásának idején belharcok folytak Bizáncban és Bulgáriában is, ami megkönnyítette a
törökök előrenyomulását a Balkánon. Drinápoly és Philippopolisz elfoglalásával beékelték magukat
a Konstantinápoly és Szaloniki környékére zsugorodott Bizánci Birodalom és Szerbia közé. Bizánc
megpróbált nyugati segítséget szerezni, de sikertelenül. Uglješa Mrnjavcević, a kelet-macedóniai
területek deszpotája viszont Bizánccal folytatott tárgyalásokat, de az eredmény itt is elmaradt.
Végül mikor Uglješa elhatározta, hogy megpróbálja visszaszorítani a törököket, csak fivére Vukašin
király csatlakozott hozzá. A Mrnjavčević testvérek serege Drinápoly felé tört, de a törökök a Marica
folyó menti Csernomennél 1371. szeptember 26-án meglepték őket és fölényes győzelmet arattak. A
csatában elesett a két Mrnjavčević testvér is.
A csata kimenetelének hírére a bizánciak elfoglalták Uglješa országának egy részét, de nem sokkal
később a törökök kiverték őket onnan, s 1373-ban a bizánci császár már a törökök vazallusaként
uralkodott. Vukašin fiát, Marko királyt meghagyták apja örökében, de szintén vazallusukká tették, s
ugyanez a sors jutott Északkelet-Macedónia és Délkelet-Szerbia urainak, a Dejanović (Dragaš)
fivéreknek is.
Amikor a Marica menti csata után néhány hónappal, 1371. december 2-án vagy 4-én elhúnyt Uroš
cár, a Nemanjićok állama névlegesen is megszűnt létezni. Az egykori Szerbia helyén számos
kisebb-nagyobb fejedelemség jött létre, amelyek urai egymás ellen is harcoltak.
A szerb egység és a Nemanjićok államának visszaállítására való törekvések azonban nagyon
gyorsan föléledtek. Az egység egyedüli letéteményese Uroš halála után az egyház volt. Marko
ugyan legitim király volt, de török vazallusként nem is gondolhatott arra, hogy kísérletet tegyen a
hatalom megszerzésére egész Szerbiában. Ezt Lazar Hrebeljanović, azaz Lázár fejedelem fogja
megtenni, aki a Morava mentén uralkodott. Őt támogatta mindjárt az elején az egyház is.
A legnagyobb területeket, Raška központi részeitől egészen a tengerpartig, Nikola Altomanović
uralta, aki Raška zsupánjának nevezte magát. Eleinte a magyarok is támogatták, de amikor
szövetségre lépett Velencével, szembekerült a magyarokkal. Tvrtko boszniai bán és Lázár
fejedelem, „az újdonsült magyar vazallus”, összefogtak ellene, egyesült erővel, s talán némi magyar
segédlettel 1373-ban legyőzték, országát fölosztották maguk között, őt magát pedig megvakíttatták.
E győzelmet követően Lázár hatalmas területekkel gyarapította országát, Tvrtko pedig, aki női ágon
a Nemanjićok leszármazottja volt, 1377-ben Mileševában, szent Száva sírjánál királlyá koronáztatta
magát. Ez nem vezetett feszültséghez Lázár és Tvrtko között. Tvrtko megelégedett a királyi címmel
és azokkal a nyugatszerbiai területekkel, amelyek Nikola Altomanović legyőzése után kerültek a
birtokába, míg Lázár célja nem a királyi korona, hanem a valóságos hatalom megszerzése volt.
Miután feleségül vette Lázár egyik lányát, Koszovó és környéke ura, Vuk Branković egyesítette
országát Lázáréval, elismerve Lázár elsőbbségét az uralkodásban. Kettejük országa Skopljétól a
Dunáig és a Száváig terjedt. Ez az ország gazdaságilag és katonailag is elég erős volt, hogy egy
ideig ellen tudjon állni a török előnyomulásnak. Így 1386-ban sikerült visszaverni a szultán által
vezetett nagyobb török sereget is.
Murad szultán 1389 nyarán hatalmas sereggel vonult Szerbia ellen. A döntő ütközetre június 15-én,
az új naptár szerint 28-án, került sor Kosovo polje, azaz Rigómező területén. Lázár és Vuk
Branković hadait Tvrtko király boszniai egységei erősítették. A csata során egy szerb vitéz, Miloš
Obilić megölte Murad szultánt, s egy ideig úgy tűnt, hogy a szerbek győztesként kerülnek ki az
ütközetből. Murad idősebb fia Bajazid azonban - miután megölette öccsét - magához ragadta a
fővezérséget, s véres küzdelemben végül győzelmet aratott. A szerb nemesség színe-virága elesett
az ütközetben, a sebesülten fogságba esett Lázár fejedelmet pedig Bajazid kivégeztette. A főurak
közül csak Vuk Branković maradt életben.
A csata után Bajazid sürgősen visszavonult, hogy megerősítse helyzetét a birodalom élén. Egyelőre
nem törekedett Szerbia elfoglalására, megelégedett azzal, hogy Lázár özvegye, aki kiskorú fia
helyett irányította az országot, elismerje hűbérurának. A fejedelemasszony ezt már csak azért is
kénytelen volt megtenni, mert Zsigmond magyar király a rigómezei csata után néhány hónappal
megtámadta Szerbiát, s elfoglalta annak északi részeit.
Amikor nagykorúvá vált, Lázár fia István - azaz Stefan Lazarević - is török vazallusként uralkodott,
s részt vett a török oldalon az angorai (ankarai) csatában (1402), amelyben Timur Lenk mongoljai
döntő csapást mértek a törökökre. A csata során Bajazid is fogságba esett, majd rövidesen meghalt.
István a csata után előbb Konstantinápolyba ment, ahol a deszpota címet adományozták neki, amely
Bizáncban a legmagasabb cím volt a császári után. Szerbia uralkodói ettől kezdve ezt a címet
viselik.

SZERBIA EGYSÉGÉNEK VISSZAÁLLÍTÁSA

A törökök angorai veresége és a szultán halála utáni trónharcok lehetővé tették István deszpota
számára, hogy lerázza a török függőséget. Ehhez szövetségesre volt szüksége, s ez az adott
helyzetben elsősorban Magyarország lehetett. István közeledése Zsigmond magyar királynak is jól
jött, hiszen csak 1403 augusztusában tért vissza Budára Csehországból, ahová az ellene lázadó
magyar főurak elől menekült. A két uralkodó 1403 végén vagy 1404 elején szövetségre lépett, ami
megváltoztatta Szerbia helyzetét. Zsigmond átengedte új szövetségesének Belgrádot és a Macsói
bánságot, ezen kívül hatalmas birtokokat adományozott neki Magyarország különböző területein, s
megtette az ország egyik zászlósurává. Ezekkel az adományokkal István formálisan Zsigmond
vazallusává vált, amit jóval később, az 1426-ban megkötött tatai egyezményben írásban is
rögzítettek. Ez az egyezmény - amelyben István „subditus vasallus regni Hungariae”-ként
Zsigmondot hűbérurának ismerri el - azt is tartalmazza, hogy amennyiben István fiúutód nélkül
halna meg, őt unokaöccse, Brankovics György (Đurađ Branković) követi a trónon.
Szövetségük első éveiben Zsigmond csapatokkal is támogatta Szerbia török ellen harcát. Később,
amikor német-római császár lett, már kevesebb figyelmet szentelt a balkáni eseményeknek, de
addigra Szerbia újra megerősödött, s egy időre meg tudta védeni magát.
István deszpota beavatkozott Bajazid fiának trónharcaiba is, s mivel ezekből végül az általa
támogatott I. Mehmed került ki győztesen (1413), Szerbia számára egy viszonylagosan békés
időszak következett. A békeévek, amelyek persze nem voltak felhőtlenül békések, lehetővé tették az
ország újbóli gazdasági megerősödését, ami a kultúra fejlődésének is lehetőséget adott. Apja
példáját és a Nemanjićok hagyományát követve, István deszpota - aki anyai ágon Nemanjić
leszármazott volt - templomokat és kolostorokat emeltetett, amelyek egyúttal irodalmi, fordítói és
könyvmásoló műhelyek voltak. Lévén maga is író, pompásan berendezett belgrádi udvarában egész
irodalmi kört alakított ki, melynek tagjai nemcsak szerbek, hanem a törökök által elfoglalt
területekről elmenekült görögök és bolgárok is voltak. Kancelláriáján keresztül levelezést folytatott
Európa számos uralkodójával, udvarával. Őt magát és környezetét megérintette a reneszánsz hatása,
amit nem sokkal később el fog söpörni a történelem vihara.
Miután III. Balša, zetai uralkodó, aki István deszpota egyik nővérének volt a fia (egy másiké
Brankovics György volt), 1421-ben fiúutód nélkül halt meg, országát István deszpotára
hagyományozta. István országa ezzel kijutott a tengerre. Az északon a Duna és a Száva, délen az
Adria által határolt területen visszaállt Szerbia egysége.
 A FÜGGETLENSÉG VÉGNAPJAI

Amikor 1427-ben István deszpota váratlanul meghalt, egy a körülményekhez képest stabil országot
hagyott utódjára, a nála nem sokkal fiatalabb unokaöccsére, Brankovics Györgyre /1427-1456/.
Brankovics mégsem volt könnyű helyzetben. Egyrészt a tatai egyezmény értelmében Belgrádot és
környékét át kellett adnia a magyaroknak, ami a lakosság körében hatalmas elégedetlenséget váltott
ki, másrészt dél és kelet felől egyre jobban nyomultak előre a törökök. Lévén egyszerre vazallusa a
magyar királynak és a török szultánnak, Brankovics gyakran kénytelen volt lavírozni kettejük
között, ami mindkét oldalon bizalmatlanságot szült. Mint magyarországi nagybirtokos részt vett az
ország politikai életében. Miután Katalin nevű lányát Cillei Ulrichhoz adta feleségül, a Cilleiek és
Hunyadiak között folyó pártharcokban a Cilleiek oldalán állt, holott országának érdekei inkább
Hunyadi Jánoshoz köthették volna.
Szerbia útjában állt a törököknek az ekkor már fő ellenségnek tartott Magyarország felé, ezért a
szultán 1439-ben nagy haddal támadt Brankovics György országára, s elfoglalta a deszpota új
fővárosát, Smederevot (Szendrő) is. Csak Novo Brdo tartotta magát két éven keresztül. Brankovics
Magyarországra menekült, s egységeivel részt vett Hunyadi János 1443. évi hadjáratában, amelynek
eredményeként a szultán békére kényszerült, Szerbia függetlensége pedig visszaállt.
Brankovics György a béke éveit arra használta föl, hogy helyreállítsa uralmát Zetában, amelynek
tengerparti városait a velenceiek foglalták el, a hegyvidék egy részét pedig az újonnan létrehozott
Hercegovina ura, Stefan Vukčić Kosača, aki szent Száva sírjánál, Mileševa kolostorban, „szent
Száva hercegévé” koronáztatta magát. A deszpota ez idő alatt távol tartotta magát a magyarok és a
törökök között folyó harcoktól.
Amikor II. Mehmed hosszas ostrom után 1453-an elfoglalta Konstantinápolyt, s ezzel megszünt
létezni az ezeréves Bizánci Birodalom, a törökök célpontja újra Szerbia lett. Előbb a jól
megerősített Novo Brdot foglalták el, majd a magyar kézen levő Belgrád ellen vonultak. Az 1456-
ban lezajlott Nándorfehérvár ostroma a magyar történelemből jól ismert. A magyar sereg a szerbek
segítségével, Hunyadi János vezetése alatt fényes győzelmet aratott, de Hunyadi a pestis áldozatául
esett. Ugyanez év decemberében meghalt Brankovics György deszpota is. Halála után három évvel,
1459 júniusában a törökök elfoglalták Smederevot, ami Szerbia végleges elestét jelentette.
Szerbia után a szultán 1463 tavaszán Bosznia ellen fordult, s rövid idő alatt megsemmisítette Stefan
Tomašević király országát, őt magát pedig elfogatta és kivégeztette. A következő célpont
Hercegovina volt, amelynek nagy részét a törökök 1465-ben foglalták el, de Stefan hercegnek, majd
halála után a fiának egészen 1482-ig sikerült megtartani egy keskeny tengerparti sávot Hercegnovi
központtal.
Zeta tengerparti részeit a velenceiek szállták meg, az egykori Felső-Zetában pedig, amelyet ekkor
már Crna Gorának kezdtek nevezni, a Crnojević család uralkodott. A Crnojevićek velencei
segítséggel egy ideig még ellenálltak a török hódítóknak, de 1499-ben elesett Crna Gora is. Ezzel -
leszámítva azt az északi sávot, ahol Mátyás király a magyar végvári rendszert alakította ki - a
szerbek lakta területek szinte teljes egészükben török uralom alá kerültek.
A szerb nemesség egy része Magyarországra menekült, s az itt elő szerbek élére állva folytatta a
harcot a törökök ellen. A szerb főurak részt vettek az ország politikai életében, így a mohácsi
vereség utáni polgárháborúban is. Egyesek Zápolya, mások Ferdinánd oldalára álltak, míg a
délvidéki népi tömegeket egy az ismeretlenségből előbukkant ember, Cserni Jovan szervezte
hadsereggé. Amikor azonban Magyarország déli és középső területei török uralom alá kerültek, a
szerb nemesség lassan eltűnt a történelem színteréről.
 A TÖRÖK URALOM

A török uralom megszilárdulásával párhuzamosan megkezdődött a török közigazgatás és

birtokrendszer kiépítése. A behódolt szerb nemesség egy része azonban még sokáig megtarthatta
birtokait. A XV. század végén a Smederevoi szandzsákban például több volt a „keresztény szpáhi”,
mint a muzulmán. A XVI. és XVII. században ez az arány megfordult, mivel a keresztény
birtokosok, hogy privilégiumaikat megtarthassák, egyre nagyobb számban vették fel az iszlám
vallást. Ez főleg Boszniára és Hercegovinára volt jellemző, ahol a városi lakosság és a parasztság
egy része is áttért az iszlámra, míg Szerbiában és Crna Gorában erre jóval kisebb számban került
sor. Crna Gora hegyes részein pedig soha nem sikerült teljesen megszervezni a közvetlen török
uralmat. Itt a törökök kénytelenek voltak megelégedni a meglehetősen rendszertelenül fizetett évi
adóval.
Az iszlámra való áttérés eleinte nem osztotta meg a népet. Jellemző erre a hercegovinai származású
kisnemesi Sokolović család esete. Az időközben Boszniába áttelepedett család egyik serdülő
gyermekét a törökök véradó fejében elvitték és janicsárt neveltek belőle. Amikor Szokoli Mehmed
néven nagyvezír lett, elérte a szultánnál a korábban megszüntetett szerb pátriarkátus visszaállítását
(1557), a pátriarkai székbe pedig fiivérét, Makarije szerzetest ültette. Egyik unokaöccse Szokoli
Musztafa néven budai pasa lett, s más rokonaiból is pasákat, szandzsákbégeket csinált.
Amikor a török elnyomás erősödött, kibontakozott a népi ellenállás. Ennek egyik formája a
hajdukok gerillaharca volt. A hajdukok erdőkben, hegyekben bujdostak, s kisebb csapatokba
szerveződve támadták a törököket. Néha annyira megerősödtek, hogy a hadszíntérre vonuló török
seregekre is le-lecsaptak.
Az ellenállás másik formája az uszkokok harca volt. Az uszkokok nagy része Boszniából és
Hercegovinából menekült a tengerpartra ( megugrott, mint a nevük jelzi), s velencei vagy osztrák
ellenőrzés alatt álló területekről folytatták harcukat.
Amikor a keresztény országok sikereket értek el a törökök ellen, az elnyomott népek reménykedni
kezdtek a közeli felszabadulásban, s olykor nagyobb számban fogtak fegyvert. A szerbek első
nagyobb felkelése 1594-ben volt a Tisza és a Maros között, később a Temesi bánság területén és Peć
környékén, majd 1597-ben Hercegovinában tört ki felkelés, de a törökök ezeket rendre leverték.

A SZERBEK MAGYARORSZÁGON

A MAGYARORSZÁGI „NAGY BEVÁNDORLÁS”

A törökök 1683-ban hatalmas sereggel vonultak Bécs ostromára, de az osztrákok a lengyel felmentő
csapatok segítségével szétverték az ostromlókat, s ellentámadásba lendültek. A következő évben
szövetséget kötöttek Velencével és Lengyelországgal. Ez volt az un. „szent liga”. Amikor a
velenceiek is támadásba indultak, Crna Gora lakossága is fegyvert fogott, az uszkokok pedig 1684-
ben megtisztították Észak-Dalmáciát a törököktől.
Ez alatt a császári seregek is egyre erőteljesebben törtek előre: 1686-ban elfoglalták Budát, 1688-
ban Belgrádot, majd Niš és Skoplje következett, s Szaloniki felé haladtak. A hadműveletekben
ekkor már részt vettek a szerb felkelők is, akiket nemcsak a Bécs megbízásából ügyködő
Brankovics György (Đrode Branković) gróf, az erdélyi szerb metropolita öccse, hanem maga
Arsenije Čarnojević peći pátriárka is a törökök elleni harcra szólított. A cél most már a Balkán teljes
felszabadítása volt. Természetesen nem úgy, ahogy Brankovics gróf elképzelte, aki egy "Illír"
vazallus államot akart létrehozni, amely csak lazán kapcsolódott volna Bécshez, hanem közvetlen
osztrák uralom alatt. Ausztria ilyen gyors terjeszkedése nem tetszett a franciáknak, s ezért a
Rajnánál megtámadták Németországot. Az osztrák hadvezetés kénytelen volt csapatai nagy részét
átirányítani a nyugati hadszíntérre, s ezzel a balkáni erőviszonyok a törökök javára változtak meg. A
kisszámú osztrák katonaság, a szerb, kisebb részben albán és bolgár felkelők képtelenek voltak
ellenállni az ellentámadásba lendült törököknek, s a korábban elfoglalt várak egymás után estek el.
Amikor a janicsárok már Priština környékét pusztították, a prizreni szerb felkelő hadtest, s vele
együtt Arsenije pátriárka és számos püspök, észak felé vonult vissza. Őket követte a törökök
bosszújától rettegő nép egy része is. Félelmük jogosnak bizonyult, mert a törökök a krími tatárokat
küldték rá Dél-Szerbiára, akik iszonyatos vérfürdőt rendeztek Koszovón, Metohijában és más
tartományokban.
A menekülők, akikhez menet közben egyre többen csatlakoztak, Belgrádnál gyülekeztek. Innen
intéztek levelet Lipót császárhoz, kérvén, hogy mielőtt átlépnék országa határait, biztosítsa
számukra mindazokat a jogokat, amelyeket a török szultán részéről élveztek. Miután megkapták a
privilégiumokat biztosító diplomát, amely igazgatási jogokat, egyházi autonómiát, szabad pátriárka
választást, egy alvajda választását biztosította számukra, 1690 szeptember végén és október első
napjaiban átkeltek a Száván és a Dunán, s megindultak észak felé. Ez volt a szerbek un. „nagy
bevándorlása” Magyarországra.

A MAGYARORSZÁGI SZERBEK HELYZETE

A szerbek, mint arról már szó esett, a XV. században igen nagy számban érkeztek Magyarországra.
Élükön a magyar királyok által kinevezett deszpoták álltak. A hódoltság idején, amikor a magyar
lakosság Erdély és a Felvidék felé húzódott, újabb szerb tömegek telepedtek a magyarok által
elhagyott vidékre. Ezek egy része a török végvárakban szolgáló un. martalóc volt, másokat a
törökök telepítettek le, hogy mint ráják műveljék a földjeiket. Gazdasági erejüket tekintve
kiemelkedtek közülük azok a kereskedők, akik elsősorban szarvasmarhák tömegeit hajtották török
területről Bécs felé. Ezek telepei megtalálhatók voltak végig a dunai víziút mentén, föl Győrig, sőt
Bécsig. Számuk a felszabadító harcok során ugyan megcsappant, de még mindig jelentős szerb
tömegekkel kell számolnunk a XVII. század végén.
Az 1690-ben érkezett bevándorlók számát illetően a vélemények meglehetősen eltérőek. Egyesek
60-70 ezer, mások 200.000 lélekről beszélnek. A régebbi magyar történészek általában 30-40.000
családról tudnak. Az újonnan érkezettek első lendületükben ellepték Baranyát, Tolnát, Somogy
egyes részeit, s a Duna mentét, föl Szentendréig. Később, amikor a bécsi hatóságok 1702-1703-ban
megszervezték a Tisza-Marosi határőrvidéket, jelentős részüket ide telepítették, s a Dunántúlon, úgy
tűnik, jobbára azok maradtak, akik már a török időkben is ott éltek.
Bár az újonnan betelepedett szerbek száma kisebb volt - sőt, valószínűleg lényegesen kisebb, mint a
török időkből itt maradottaké, gondoljunk csak Bánátra, Bácskára, a Szerémségre, Szlavóniára,
Baranyára - mégis jogos "nagy bevándorlásról" beszélni. Egyrészt mert egyetlen hullámban érkezett
egy hatalmas tömeg, másrészt mert a pátriárkával az élen Magyarországra került annak az egyházi
szervezetnek a központja, amely a szerb államiság megszüntével a népet összefogó politikai erő is
volt. Ennek, valamint a Lipót császártól és utódaitól kapott privilégiumoknak, s nem utolsósorban a
határőrvidék kialakításának köszönhetően, a szerbek újra önálló politikai tényezőként jelentek meg
Magyarországon.
Arsenije Čarnojević pátriárka és a vele érkezettek úgy gondolták, hogy magyarországi
tartózkodásuk csak ideiglenes, s az osztrákok segítségével nemsokára kiűzhetik a törököket
hazájukból és visszatérhetnek szülőföldjükre. Az Ausztria és Törökország között 1699-ben
megkötött karlócai béke azonban megpecsételte sorsukat. Belátták, hogy tartós tartózkodásra kell
berendezkedniük, s ha fenn akarnak maradni, úgy önálló nemzettestként beépülniük az ország
társadalmába.
A magyarországi szerbek viszonylagos önállóságának megőrzését, s ugyanakkor társadalmi
integrálódásukat, az egyházi autonómia mellett a karlócai békekötést követően létrehozott Szávai,
Al-Dunai és Tisza-Marosi határőrvidék státusa is segítette. A határőrvidék lakossága ugyanis nem
került a megyék joghatósága alá, mentesült a földesúri, állami és egyházi adóktól, cserébe viszont
bármikor mozgósítható volt, nemcsak a török ellen, hanem a birodalom bármely ellenségével
szemben. A határőrök a maguk területén vámmentességet élveztek, ami a szerb kereskedőréteg
megerősödéséhez vezetett.
Amikor az 1718-ban megkötött pozsareváci béke után Magyarország utolsó részei is felszabadultak,
bécsi irányítás alatt megszervezték a Temesi bánságot, amelyre szintén nem terjedt ki a magyar
birtokosok hatásköre.
Természetesen nem minden szerb kapta meg a határőr státust, de a szerbek privilégiumaikra való
hivatkozással ellenálltak a jobbágysorba történő süllyesztésükre tett kísérleteknek. Ez ellentétekhez,
sőt összeütközésekhez vezetett a magyar birtokos nemesség és a szerbek között. Egy ilyen
felkelésről tudunk például Baranyában, közvetlenül a Rákóczi szabadságharcot megelőző egy-két
évben.
A Rákóczi szabadságharc dilemma elé állította a szerbeket. Eleinte úgy látszott, hogy Rákócziéknak
sikerül maguk mellé állítani a szerb tömegeket, a megegyezési kísérletek azonban kudarcba
fulladtak. A szerbek vezetői jól érezték, hogy a kuruc mozgalom idővel inkább nemesi mint népi
jelleget öltött, márpedig a szerb privilégiumok, különösen a határőrvidék kivonása a vármegyék
fennhatósága alól, sértették a magyar nemesség érdekeit. Ez is oka volt annak, hogy a szerbek -
elsősorban a határőrök - túlnyomó többségükben a császár oldalán kötelezték el magukat.
Amikor az új udvari birtokos nemesség igyekezett minél nagyobb hasznot húzni a törököktől
visszafoglalt területeken, érdekei mind inkább egybeestek a régi magyar nemesség érdekeivel, s
most már együtt intéztek támadásokat a szerb autonómia és a szerb parasztság kiváltságai ellen.
Ennek eredményeként az 1740-es években elkezdődött a határőr kerületek átszervezése, 1750-51-
ben pedig megszüntették a Tisza-Marosi határőrvidéket. Ezt követően az ott élő szerbek egy
jelentős része kivándorolt Oroszországba, ahol Ukrajna délkeleti részén, két területen - Novaja
Szerbija és Szlaveno-Szerbija - telepítették le őket, s az orosz hadsereg önálló egységeit alkották.
A XVIII. század közepe táján elkezdődött a törököktől visszafoglalt területek mind intenzívebb
kihasználása, az elvadult földek feltörése, a mocsarak lecsapolása, ami a század második felében
tovább fokozódott. E munkák miatt az addig szinte kizárólag szerbek lakta dél-magyarországi
részekre németeket, magyarokat és más nemzetiségűeket telepítettek be, így ezek a területek vegyes
nemzetiségűekké váltak.
A magyarországi szerbek életében jelentős változást hozott a polgárság fokozatos megerősödése. Ez
a polgárság egyre inkább beleszólást követelt a politikai és kulturális életbe, s az egyház lassan
kénytelen volt engedni korábbi egyeduralmából. Ez különösen az 1790 évi temesvári kongresszuson
jut kifejezésre, ahol a politikai jogok mellett kifejezetten polgári szabadságjogokat is követeltek.
Mindez összefügg a felvilágosodás, azon belül a jozefinizmus eszméinek terjedésével a szerbek
körében. Ez az önmagában pozitív folyamat belső ellentétekhez vezetett, amit a kormányzat arra
használt föl, hogy centralizációs politikája érdekében tovább korlátozza a szerbek autonómiáját.
Egy 1770 évi rendelettel („regulamentum”) megszüntették a metropolita világi hatalmát, s a
privilégiumokat fokozatosan az egyházi kérdésekre korlátozták. A folyamat a század végére
fejeződött be, amikor már csak a határőrvidék lakossága maradt kivételes helyzetben, míg a többi
területen a szerb önkormányzat kizárólag egyházi-iskolai jellegű lett.
Az 1789-1790. évi osztrák-török háborúban a magyarországi szerbek, elsősorban a határőrök,
jelentős szerepet játszottak, s magában Szerbiában is felkelés tört ki. Az osztrákok és a felkelők
elfoglalták Belgrádot és egy sor másik várost, de II. József halála és a külpolitikai helyzet miatt
Ausztria békekötésre kényszerült, amelynek értelmében megmaradtak a korábbi határok. Szerbia
továbbra is török uralom alatt maradt.

SZERBIA ÉS CRNA GORA FELSZABADULÁSA

A SZERBIAI FELKELÉS ELŐZMÉNYEI

A XVIII. század végén a Török Birodalom válságba került. A válságból való kilábalás érdekében
III. Szelim szultán reformokra szánta el magát. E reformok keretében a Belgrádi pasalik szerb
lakossága bizonyos kiváltságokat kapott, a janicsároknak pedig megtiltotta a szultán, hogy
visszatérjenek a pasalikba, amelynek élére a reformok hívét, Hadzsi Musztafa pasát állította.
A Belgrádi pasalikban a szultáni fermánok már korábban is biztosították a lakossági
önkormányzatok bizonyos formáját, s ezek a jogok most tovább bővültek, ami kedvezett a
gazdasági fejlődésnek, a lakosság gazdagodásának, az un. falusi burzsoázia megerősödésének.
A janicsárok nem nyugodtak bele, hogy el kellett hagyniuk a Belgrádi pasalikot, s a központi
hatalommal szembeszálló Pazvan Oglu vidini pasához mentek, s vele összefogva próbáltak meg
visszatérni a tartományba. Musztafa belgrádi pasa kénytelen volt a szerbekre támaszkodni, akik
1796-ban mintegy 15.000 főből álló sereget állítottak ki, saját parancsnokaik alatt. Ez a sereg
sikeresen harcolt Pazvan Oglu és a janicsárok ellen, de amikor Napoleon megtámadta Egyiptomot
és Szíriát, a szultán kompromisszumra kényszerült, s megengedte a janicsároknak, hogy
visszatérjenek a Belgrádi pasalikba. A Belgrádba visszatért janicsárok megfosztották hatalmától
Hadzsi Musztafa pasát, majd 1801-ben megölték. A hatalmat a janicsárok négy vezére, az un. négy
dáhi vette át.
A dáhik elviselhetetlen rémuralma arra késztette a szerbek vezetőit, az opštinák élén álló kenézeket
(knez) és a náhiek élén álló főkenézeket (oborknez), hogy megszervezzék a fegyveres ellenállást.
 AZ ELSŐ SZERB FELKELÉS

A dáhik tudomást szereztek a felkelés előkészületeiről, ezért álnokul tárgyalni hívták a szerbek
vezető embereit, de tárgyalás helyett lefogták és megölték őket. A „kenézek lefejezése” 1804.
február 4-én kezdődött, s néhány nap alatt több mint hetven vezető embert végeztek ki. A dáhik
azonban fő céljukat nem érték el: nem sikerült elfogniuk Đorđe Petrović Karađorđet és más szerb
vezető embereket, akik a vérfürdő után azonnal fegyverbe szólították a népet.
A felkelés eleinte inkább spontán volt, mint szervezett. A felkelők megölték a törökök helyi
képviselőit, fölgyújtották a török házakat, hánokat. A szerb vezetők azonban tudták, hogy ilyen
módon nem lehet sikereket elérni, ezért február 14-én Orašacon gyűltek össze, s a felkelés vezérévé
Karađorđet választották meg, aki a legutóbbi osztrák-török háborúban önkéntesként harcolt, s volt
némi katonai tapasztalata. Vezetésével a felkelők 1804 márciusára a tizenkét náhieból kilencet
felszabadítottak. A janicsárok a megerősített városokba menekültek. A felkelő sereg azonban egyre
erősebb lett, s egy idő után a vidéki városok is a szerbek kezére kerültek, Belgrádot pedig
ostromgyűrűbe fogták.
A felkelők biztosították a szultánt, hogy kizárólag a dáhik ellen harcolnak, s a porta eleinte nem is
avatkozott bele a küzdelembe. Végül a szultán mégis úgy döntött, hogy pacifikálni kellene a
tartományt, s a boszniai nagyvezírt bízta meg a feladattal. Amikor a dáhik látták, hogy a nagyvezír
Belgrád felé közeledik, Vidin felé menekültek, de a felkelők elfogták és kivégezték őket.
A szerb felkelők 1804 nyarán még elismerték a szultán főhatóságát, s lényegében a korábbi
önkormányzati rendszer visszaállítását és bizonyos jogok kibővítését követelték. Miután ismerték a
központi hatalom gyengeségét, követeléseik között az is szerepelt, hogy Ausztria garantálja ezek
megvalósítását. A török tárgyaló fél ezt elutasította, így a harcok tovább folytak.
Amikor a szerbek 1805 májusában már teljes autonómiát követeltek, a szultán úgy döntött, hogy
leveri a felkelést. A felkelők azonban fényes győzelmet arattak Hafiz pasa seregén, és újabb
területeket szabadítottak fel.
A porta 1808 nyarán két sereget küldött a szerbek ellen. Az egyik Bosznia felől közeledett, a másik
pedig déli irányból tört előre. A boszniai sereget a felkelők Karađorđe parancsnoksága alatt
gyakorlatilag megsemmisítették, s az Ibrahim pasa vezette ruméliai sereg is súlyos vereséget
szenvedett.
A felkelők még mindig egyezkedni próbáltak a portával, de amikor 1806 decemberében elfoglalták
Belgrád városát, majd 1807 január elején a várat is, a felkelés új szakaszába lépett. Időközben
ugyanis kitört az orosz-török háború, s a szerbek most ennek a háborúnak kedvező kimenetekében
reménykedve a teljes függetlenség kivívására törekedtek.
A nemzetközi helyzet azonban megváltozott. A tilsiti békét követően, Napóleon követelésére
létrejött az orosz-török fegyverszünet. A törökök azonnal megpróbálták ezt kihasználni a Belgrádi
pasalik határain immár jócskán túlterjeszkedő Szerbia ellen, de orosz nyomásra, és a Drinán
elszenvedett vereség hatására felhagytak a további akciókkal.
A csatamezőn beállott átmeneti csendet Karađorđe és a Kormányzó Tanács igyekezett az
államapparátus már korábban megkezdett kiépítésére, törvényhozásokra, a kulturális élet és az
oktatás fejlesztésére kihasználni. Ebben a Magyarországról érkezett szerb értelmiségiek jelentős
szerepet játszottak.
A hadműveletek 1809-ben újultak ki, s a szerb felkelők a kezdeti sikerek után, amelyeket a
Karađorđe vezette hadsereg délnyugati irányban ért el, májusban Niš közelében súlyos vereséget
szenvedtek. Ehhez sokban hozzájárultak a parancsnokok közti ellentétek is.
Az orosz haderővel való együttműködés felújításának köszönhetően a következő év újabb szerb
sikereket hozott. Az oroszok azonban tartottak Napóleon támadásától, s ezért igyekeztek békét kötni
a törökökkel. Az 1812 májusában megkötött bukaresti béke Szerbia statusára vonatkozó kitételeket
is tartalmazott, de a törökök ezt nem tartották be. Amikor az oroszok kivonták csapataikat az Al-
Dunáról, a törökök három oldalról támadtak Szerbiára, s a hősi ellenállást leküzdve, 1813 őszére
leverték az első szerb felkelést.

A MÁSODIK SZERB FELKELÉS

Az első szerb felkelés leverése után a felkelők egy része Dél-Magyarországra menekült. Köztük
volt Karađorđe és a felkelés más vezérei is, akiket az osztrák hatóságok internáltak és csak egy év
után engedték őket szabadon. A Szerbiában maradottakra borzalmas sors várt. A törökök rettenetes
bosszút álltak, s a dáhik idejére emlékeztető rémuralmat vezettek be. Emiatt több helyi felkelés is
kialakult, de ezeket a törökök könnyen leverték.
Amikor Szulejmán pasa uralma egyre elviselhetetlenebbé vált, a szerbek vezető emberei 1815
áprilisában Takovoban jöttek össze, s eldöntötték, hogy újra fegyvert fognak. A felkelés vezetőjévé
Miloš Obrenovićot választották. A felkelők június közepéig egy sor jelentős várost elfoglaltak, s egy
ellenük küldött nagyobb török haderőt is megvertek. A törökök kezén az egész Belgrádi pasalikból
csak néhány város maradt.
Miloš Obrenović azonban tudta, hogy csak úgy érhetnek el tartós sikereket, ha tárgyalnak a
portával. Miután a törökök féltek egy újabb orosz háborútól, hajlandók voltak a felkelőkkel való
kiegyezésre. A tárgyalások eredményként Szerbia bizonyos önkormányzatot kapott, s Miloš
Obrenovićot elismerték szerb főkenéznek. A szerb vezetőkből álló skupština (nemzetgyűlés) két
évvel később fejedelemmé választotta.
Miloš fejedelem amellett, hogy ügyes diplomáciai manőverekkel folyamatosan bővítette a
fejedelemség autonómiáját, saját hatalmának megszilárdításáért is mindent megtett. Ellenfeleivel
kegyetlenül leszámolt, s egyre zsarnokibb uralmat vezetett be. Sikerült neki elérnie, hogy a törökök
a városok nagy részéből evakuálják a muzulmán lakosságot, bérbe vette tőlük az adók és vámok
beszedési jogát, s ezzel nagy gazdagságra tett szert. Egy idő után elérte, hogy a török helyőrségnek
csak a nagyobb várakban maradhassanak, s csak a legfontosabb országutakon közlekedhessenek. Az
ország nagy részében már nem is lehetett érezni a török uralmat. Annál inkább Miloš Obrenovićét.
 AUTONÓM FEJEDELEMSÉG

Az 1830-ban kiadott hatti serif biztosította a szerb fejedelemség teljes belső autonómiáját. Ez együtt
járt a török birtokrendszer megszüntetésével. A szpáhi birtokokat felosztották a szerb parasztok
között, ami gyakorlatilag a feudális rendszer megszűnését jelentette, ami lendületet adott mind a
mezőgazdaság, mind az ipar és a kereskedelem fejlődésének.
Miloš fejedelem önkényuralmával azonban az egyre erősödő polgárság éppúgy elégedetlen volt,
mint a paraszti réteg. Így 1835-ben felkelés tört ki, amelynek hatására Miloš fejedelem kénytelen
volt engedni, s elfogadni egy alkotmányt, bevezetéséhez azonban sem Oroszország, sem Ausztria,
főleg pedig Törökország nem járult hozzá. Végül 1839-ben az előzőnél jóval konzervatívabb
alkotmányt vezettek be. A fejedelem ebbe nem tudott belenyugodni, s kísérletet tett az államtanács
feloszlatására, de végül neki kellett lemondania fia, Mihály javára. Két évvel később, 1842-ben
Mihály ellen is felkelés tört ki, s a fejedelem Ausztriába menekült. Ezt követően az államtanács
alkotmányvédő tagjai az első felkelés vezérének fiát, Karađorđević Sándort kiáltották ki
fejedelemmé (1842-1858).
A belső ellentétek ellenére Szerbiában folytatódott a gazdasági és kulturális fejlődés, ami a
polgárság további erősödéséhez vezetett. A szerbek nagy részének nem tetszett Sándor túlzottan
osztrákbarát orientációja, a polgárság pedig elsősorban abszolút uralomra törő politikájával volt
elégedetlen. Az 1858-ban összehívott országgyűlés lemondatta Karađordđvić Sándort, s az öreg
Obrenović Milošt hívta vissza a fejedelmi trónra. Miloš két évvel később bekövetkezett halála után
újra fia, Obrenović Mihály lett a fejedelem (1860-1868). Mihályt két cél vezérelte: az abszolút
hatalom megszerzése és az ország teljes függetlenségének kivívása. Az 1861. évi országgyűlésen
/skupština/ sikerült elfogadtatnia olyan törvényeket, amelyek mindkét cél eléréséhez szükségesek
voltak. Az egyik szerint a fejedelem joga volt kinevezni és elbocsátani az államtanács tagjait, akik
így alárendeltjeivé váltak. A másik törvény a reguláris, általános hadkötelezettségen alapuló
hadsereg megszervezéséről szólt. Uralkodásának vége felé orosz diplomáciai segítséggel elérte,
hogy a törökök kivonják helyőrségeiket abból az utolsó négy várból, köztük a belgrádi várból is,
ahol még jelen voltak. Ezzel az utolsó török katona is elhagyta Szerbiát.
E sikerek ellenére, Mihálynak erős ellenzéke és sok ellensége volt. Végül egy összeesküvő csoport
gyilkos golyója végzett vele 1868 júniusában.
Mivel Mihálynak nem volt gyermeke, váratlan halála után nem volt megoldva az utódlás kérdése.
Az osztrákbarát Blaznavac tábornok vezetésével a hadsereg végül Miloš fejedelem bátyjának
unokáját, a kiskorú Milánt kiáltotta ki fejedelemnek, aki helyett egyelőre egy háromtagú
régenstanács uralkodott.

CRNA GORA (MONTENEGRO) ÁLLAMMÁ SZERVEZŐDÉSE

A törökök Crna Gora hegyvidéki részein soha nem tudták bevezetni a saját közvetlen
közigazgatásukat, viszont az ott élő szerb népnek sem volt központi vezetése. Ilyen körülmények
között újjáéledt a feudális szerb állam idején egyszer már elhalt törzsi szervezet. A törzsek azonban
nemcsak a törökök, hanem gyakran egymás ellen is harcoltak. Törvények nem lévén, a vérbosszú
intézménye is visszatért. Az egyetlen intézmény, amelyet minden törzs elfogadott, az egyház volt,
amelynek élén a cetinjei püspök, a vladika állt. A vladikát a törzsfők és a nép választotta a crna
gorai nemzetségek soraiból. Egy idő után úgy alakult, hogy a vladikákat rendre a Njegoš család
adta. A vladikának nagy tekintélye volt a nép körében, s így egyházi funkciójuk mellett az is
feladatuk volt, hogy elsimítsák a törzsi viszályokat, föllépjenek a vérbosszú ellen, s létrehozzák az
egységet a törzsek között.
Az állammá szerveződés I. Njegoš Péter (Petar Njegoš) vladika idejében (1784-1830) kezdődött. A
törököknek 1785-ben még egyszer utoljára sikerült elfoglalniuk a vladika székhelyét, Cetinjét, de a
következő években a crna goraiak rendre visszaverték támadásaikat, 1796-ban pedig súlyos
vereséget mértek a 20.000 katonával támadó skadari pasára. Az ütközetben a skadari pasa is elesett.
Ezzel a győzelemmel elhárult a közvetlen török veszély, s hozzá lehetett fogni a crna gorai állam
megszervezéséhez.
A napoleoni háborúk idején a crna goraiak egy időre elfoglalták Kotor városát és környékét is, s
visszavetették a Dubrovnik felől érkező franciákat, de a tilsiti béke (1807 ) következtében át kellett
engedniük a várost Napoleonnak. Később, 1813-ban elfoglalták a tengerpart Herceg Novitól
Budváig terjedő sávját, csak magából a kotori várból nem tudták kiverni a franciákat. A bécsi
kongresszus végül Ausztiának ítélte Kotort (Cattaro), így Crna Gora tengeri kijárat nélkül maradt.
A szerbiai felkelés idején I. Péter és Karađođe igyekeztek kapcsolatba lépni egymással, s 1809-ben
közös hadműveleteket vezettek Kelet-Boszniában, Hercegovinában és Novi Pazar környékén, de a
napóleoni háborúk miatt Crna Gora nem tudott komolyabb segítséget nyújtani Szerbiának.
I. Péter államszervező, törvényhozó, gazdaságfejlesztő munkáját utóda, II.Péter (Petar Petrović
Njegoš) még eredményesebben folytatta. Uralkodása alatt (1830-1851) megerősödött a központi
hatalom, amely a törzsfőkből álló szenátusra támaszkodott. A művelt püspök-fejedelem a szerb
irodalom egyik legnagyobb költői életművét hozta létre, így természetes, hogy a kultúra és a
művelődés fejlesztésére is nagy gondot fordított. Utódai, Danilo Petrović Njegoš (1851-1860) és
Nikola Petrović Njegoš (1860-1918) már nem viseltek egyházi méltóságot, hanem kizárólag világi
hatalmat. Uralkodásuk alatt Crna Gora tovább haladt az európai állammá fejlődés útján, s a
szomszédos törzsek fokozatos felszabadításával, felkeléseik támogatásával az ország területe is
gyarapodott.

SZERBIA ÉS CRNA GORA MINT FÜGGETLEN ÁLLAMOK

SZERBIA ÉS CRNA GORA FÜGGETLENSÉGÉNEK

ELISMERÉSE

Amikor 1875 nyarán Hercegovinában, majd ezt követően Boszniában hatalmas sikerekkel járó
felkelés tört ki, Szerbia és Crna Gora szövetségre léptek, s miután a porta elutasította azt a
követelésüket, hogy Bosznia kormányzását engedje át Szerbiának, Hercegovinát pedig Crna
Gorának, 1876 júniusában hadat üzentek Törökországnak. A sikerek azonban ekkor még
elmaradtak, sőt a törökök törtek be szerb területekre, de a következő években Oroszország is hadba
lépett, elsősorban a bolgárok fegyveres harcának támogatására, s ezzel fordulat állt be a háború
menetében. A szerb csapatok bevették Ništ, Pirotot és Koszovó felé nyomultak előre. Az oroszok
döntő győzelme a san-stefanói békekötéshez vezetett, amelyben elismerték Szerbia teljes
függetlenségét. Ugyanez a béke azonban, az orosz érdekeknek megfelelően, lérehozta Nagy-
Bulgáriát, amely a törököktől elfoglalt, de szerbek lakta területeket is magába foglalt.
A san-stefanói béke érzékenyen érintette Nagy Britanniát és az Osztrák-Magyar Monarchiát is, s
követelték egy kongresszus összehívását, amit Oroszország kénytelen volt elfogadni. Így került sor
1878 nyarán a berlini kongresszusra, amely biztosította Szerbia és Crna Gora függetlenségét és
nemzetközi elismerését, valamint területi gyarapodását. Ugyanez a kongresszus azonban
hozzájárult, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megszállja Bosznia-Hercegovinát, ami
fájdalmasan érintette az ottani szerbeket.

A SZERB KIRÁLYSÁG 1903-ig

A berlini kongresszus után Szerbiában az osztrák orientációjú politika kerül előtérbe, amelynek
Obrenović Milan fejedelem volt a legodaadóbb híve. Az Osztrák-.Magyar Monarchiával 1881-ben
megkötött szerződést egyedül Milan fejedelem tárgyalta le Bécsben, s lényegében változtatás nélkül
fogadta el a bécsi kormány által előterjesztett szöveget. A szerződés elsősorban Ausztria-
Magyarország számára volt előnyös, cserébe viszont Bécs beleegyezett abba, hogy Szerbiát
királysággá kiáltsák ki, ami 1882-en meg is történt.
Az 1880-as évek elején Szerbiában létrejöttek a modern polgári pártok. Ekkor alakult meg a
Radikális Párt, de a korábban megalakult pártok is modernebb programokkal léptek föl.
Megkezdődött természetesen a pártok közötti küzdelem is, amely a legélesebben a radikálisok és a
Milánt támogató Haladó Párt között folyt.
Közben az egyre súlyosbodó adóterhek miatt nőtt az elégedetlenség a nép körében, amikor pedig
elkezdték a tartalékos katonáknál levő fegyvereket visszavenni, Kelet-Szerbiában felkelés tört ki. A
felkelést a kormány vérbefojtotta, a Radikális Párt vezetőit pedig letartóztatták.
A helyzet még súlyosabbá vált, amikor háborúra került sor Szerbia és Bulgária között (1885). A
háborút nemcsak a nép, hanem a Haladó Párt kivételével a polgári pártok is ellenezték, de Milán
király területszerzéssel akarta megerősíteni hatalmát. Miután a háború szerb vereséggel végződött, a
király engedményekre kényszerült, s beleegyezett abba, hogy a radikálisok alakítsanak kormányt.
Amikor később megpróbálta visszaállítani az önkényuralmat, olyan ellenállásba ütközött, hogy
kénytelen volt összehívni a skupštinát. A skupština 1888-ban új alkotmányt fogadott el, amely a
belga alkotmány alapján készült és a polgári parlamentarizmus rendszerét vezette be. Ezzel
megvalósult a Radikális Párt programjának jelentős része. Amikor az uralkodó hatalmát nagy
mértékben korlátozó alkotmány életbe lépett, Milán lemondott kiskorú fia, a 12 éves Sándor (1889-
1903) javára. A hatalmat háromtagú régenstanács vette át, amelynek élén az osztrákbarát Jovan
Ristić állt, a kormányt azonban a Radikális Párt alakította meg, amely egy sor olyan törvényt
fogadtatott el a skupštinával, amelyek fölgyorsították a polgári fejlődést.
A kiskorú király környezete nem nézte jó szemmel a radikálisok tevékenységét, azért államcsínyt
hajtottak végre. A 17 éves király 1893-ban nagykorúnak kiáltotta ki magát és a hadsereg
segítségével átvette a hatalmat. Az államcsíny végrehajtását nagyban megkönnyítették a pártok
közötti ellentétek.
Obrenović Sándor egyik első lépése az 1888-as alkotmány felfüggesztése, és a korábbi, jóval
kevésbé demokratikus alkotmány visszaállítása volt. A kibontakozó önkényuralommal való
elégedetlenség fokozódott, amikor a király megengedte, hogy apja, Milán visszatérjen az országba,
s rábízta a hadsereg főparancsnokságát.
Sándor uralkodásának idejét a kormányválságok sora jellemezte. A helyzetet súlyosbította, hogy
Szerbia gazdaságilag mind jobban függött az Osztrák-Magyar Monarchiától, ami akadályozta a
ipari burzsoázia fejlődését. Egyre nőtt a Sándor uralmával szembeni elégedetlenség, ami a
munkásság és a diákság tüntetéseiben is kifejezésre jutott. Egy nála tizenkét évvel idősebb
udvarhölggyel, egy mérnök özvegyével kötött házassága a konzervatív tisztikart is eltávolította a
királytól. Mivel ezt a házasságot a szülei is ellenezték, Milán királynak újra el kellett hagynia az
országot. Nem sokkal később, 1901-ben Bécsben halt meg.
Ebben a helyzetben egyre nőtt a Karađorđević dinasztia híveinek száma, s a tisztek egy csoportja
már 1901-ben összeesküvést kezdett szervezni. A belgrádi munkások és diákok tüntetését 1903
márciusában fegyveresen verték le, s halottak és sebesültek feküdtek az utcákon. Végül az
összeesküvő tisztek 1903. május 29-én (az új naptár szerint június 11-én) behatoltak a királyi
palotába, s meggyilkolták a királyt és feleségét. Ezzel véget ért az Obrenovićok uralma Szerbiában.

A KARAĐORĐEVIĆ DINASZTIA VISSZATÉRÉSE ÉS A BALKÁNHÁBORÚK

A májusi államcsíny után a skupština a Karađorđević dinasztia egyik tagját, az egykori fejedelem
Karađorđević Sándor fiát, Pétert választotta királlyá. I. Péter (1903-1921) uralkodása alatt
Szerbiában konszolidálódott a helyzet. A demokratikus légkör kedvezett a gazdasági-társadalmi
fejlődésnek. Sorra létesültek az új iparvállalatok, s a régiek kapacitása is növekedett, fejlődött a
bányászat, modernizálódott a mezőgazdaság.
A külpolitikában is változások álltak be. Szerbia meg akarta szüntetni az Osztrák-Magyar
Monarchiától való egyoldalú gazdasági függést, amire Bécs úgy reagált, hogy 1906 januárjában
lezárta Szerbia felé a határokat. Szerbia ebből az un. vámháborúból sikeresen került ki, s az osztrák-
magyar függést a francia, belga, angol tőke befolyása váltotta fel. Az Osztrák-Magyar Monarchia és
Szerbia közötti ellentéteket tovább mélyítette Bécs expanziós balkáni politikája, legfőképpen
Bosznia-Hercegovina annektálása 1908-ban.
Az annexiós válságot követően Szerbia szövetségeseket keresett a Balkánon, s 1912 tavaszán és
nyarán létre is jött a Szerbiából, Bulgáriából, Görögországból és Crna Gorából álló szövetség,
amelynek célja a törököknek a Balkánról való kiszorítása volt. Az előkészületek titokban folytak,
mert a szövetségesek tartottak az Osztrák-Magyar Monarchia beavatkozásától.
Elsőnek Crna Gora üzent hadat Törökországnak, s még aznap, október 8-án megindította a támadást
Skadar (Shodra) irányában. Miután a portához intézett követeléseikre nem kaptak választ, tíz nappal
később támadásba lendült a másik három szövetséges haderő is.
A szerb hadsereg három irányban támadt: Macedónia, Ószerbia és Albánia felé. Kumanovonál a
szerbek kétnapos harcban szétverték a velük szemben álló török sereget, s október 26-án bevonultak
Skopljeba. A fősereg a Vardar folyó mentén haladt dél felé, és november közepén már Bitoljnál
harcolt, ahol egyesült a görög sereggel. A szerb balszárny a bolgárok segítségére sietetett, akik már
Drinápolynál harcoltak, s a szerbekkel együtt Konstantinápoly felé törtek előre. A jobbszárny
felszabadította Koszovót és Metohiját. Az egyik sereg bevonult Novi Pazarba, majd egyesült a crna
gorai egységekkel. A görögök is jelentős győzelmeket arattak, s november 8-án elfoglalták
Szalonikit. Törökország - belátva, hogy a háború elveszett - már november 4-én a nagyhatalmak
közbenjárását kérte.
A Koszovót és Metohiját felszabadító szerb sereg az albán hegyeken át kijutott a tengerre, s
november 29-én elfoglalta Drač, azaz Durresi kikötővárost. Ausztria-Magyarország élesen reagált.
Támogatásával az albánok vezetői kikiáltották a független Albániát, amelyet Olaszország is azonnal
elismert. A decemberben megtartott londoni konferencián a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy
Szerbiának ki kell vonulnia az immár nemzetközileg elismert Albániából, amit ez csak vonakodva,
és jóval később tett meg. Crna Gorának is ki kellett vonulnia Skadarból, amelyet nagy nehézségek
árán 1913 áprilisában foglalt el. Az első balkánháború a Londonban 1913. május 30-án aláírt
békeszerződéssel ért véget. Macedóniát a győztesek felosztották maguk között.
A második balkánháború Szerbia és Bulgária között tört ki, Macedónia egyes területeinek
hovatartozása miatt. Miután az Osztrák-Magyar Monarchiának érdeke volt a balkáni szövetség
széthullása, támogatásáról biztosította Bulgáriát a kérdésben. Oroszország ugyanakkor a szövetség
megőrzésében volt érdekelt, ezért közvetíteni próbált. A tárgyalások még folytak, amikor a bolgár
hadsereg 1913. június 29-30-a éjszakáján megtámadta a Macedóniában állomásozó szerb
csapatokat. Crna Gora Szerbia segítségére sietett, s a nyolc napig tartó ütközetben Bulgária
vereséget szenvedett. A helyzetet kihasználva Törökország visszafoglalta Drinápolyt és Trákia egy
részét. A háború a bukaresti békével ért véget, Szerbia megtarthatta az 1912-ben elfoglalt macedón
területeket, Görögország megkapta Kavalát, kitolta határait kelet felé, s Törökország is megtartotta
Drinápolyt.

SZERBIA ÉS CRNA GORA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

Az első világháború eseményei jól ismertek a magyar és a világtörténelemből, ezért itt csak röviden
térünk ki a háború szerbiai és Crna Gora-i eseményeire.
A szarajevói merénylet után Ausztria-Magyarország ultimátumot intézett Szerbiához, amelynek
egyes pontjai az állami szuverenitást sértették, így Szerbia azt nem fogadta el. Ezt követően 1914.
július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ami - mint ma már tudjuk - az
első világháború kezdetét jelentette.
A harci cselekmények 1914. augusztus 12-én kezdődtek. Potiorek tábornok, Bosznia helytartójának
parancsnoksága alatt egy rendkívül jól felszerelt osztrák-magyar sereg kelt át a Drinán és a Száván.
A Drina felől támadó sereg azonban az augusztus 16-tól 20-ig tartó ceri ütközetben súlyos vereséget
szenvedett, s visszavonult Boszniába. Augusztus 24-én a Szerémség felől támadó sereget is
visszavetették a szerb csapatok a Száván túlra.
Augusztus végén és szeptember elején a crna gorai hadsereg is visszaverte a támadást, s behatolt
Hercegovinába.
Szeptember elején a szerb egységek átkeltek a Száván, megvetették a lábukat a Szerémségben,
elfoglalták Zimonyt, de az osztrák-magyar sereg újra támadott a Drinánál, ezért a szerbek
kénytelenek voltak visszavonulni a Szerémségből.
A Drinánál több hétig tartó elkeseredett küzdelem folyt. Ez alatt a crna gorai csapatok betörtek
Délkelet-Boszniába, s csaknem Szarajevóig hatoltak.
A Drinánál kialakult állóháború ideje alatt az osztrák-magyar egységeket megerősítették, s
november elején két irányból támadtak. A szerb hadsereg a katonák kimerültsége, főleg pedig az
ágyúlövedékek hiánya miatt kénytelen volt visszavonulni. A kiürített Belgrádot harc nélkül adták
fel.
Ugyanazon a napon, december 3-án, amikor Belgrádban a megszálló csapatok győzelmi dísszemlét
tartottak, a szerb hadsereg a Kolubara folyónál ellentámadásba kezdett. A váratlan és heves
támadás alatt az osztrák-magyar frontvonal megingott, majd szétesett. A katonák egy része szerb
fogságba esett, más részük menekülve vonult vissza a Szerémség és Bánát irányában, s csak kis
részük tért vissza Boszniába, ahonnan elindultak.
A kolubarai csata után a szerbiai hadszíntéren a hadműveletek hosszabb ideig szüneteltek, de újabb
csapás érte az országot: Szerbia lakosságát a tífusz tizedelte. Ilyen körülmények között kellett
készülni a következő támadás elhárítására.
A következő esztendőben a balkáni front irányítását a német hadvezetés vette át. A német és az
osztrák-magyar haderő együttesen mintegy 650 ezer főt tett ki. A támadás 1915. október 6-án
kezdődött, s fő célpontja a főváros, Belgrád volt, amelyet civil lakossága a katonákkal vállvetve
védett. Október közepén Bulgária hadüzenet nélkül megtámadta Szerbiát, de a központi hatalmak
csapatai így is csak nagyon lassan haladtak előre, ezért erősítést kértek a nyugati frontról. A szerb
hadsereg szakadatlan harcok között vonult vissza dél felé. Ez alatt Crna Gora is szívósan védekezett
a nagy fölényben levő osztrák-magyar csapatokkal szemben.
November közepére a szerb hadsereg válságos helyzetbe került. Hogy elkerülje a kapitulációt, a
vezérkar ekkor úgy határozott, hogy a maradék hadsereg Albánián és Crna Gorán keresztül
vonuljon az Adriai tenger partjára. A hadsereggel együtt sok civil is ezt az utat választotta.
Ez a visszavonulás a hóborította úttalan hegyeken át rengeteg áldozatot követelt, de a szenvedések
akkor sem értek véget, amikor a mintegy 150 ezer főre csökkent hadsereg megérkezett Skadarba.
Újabb menetelések következtek, élelmiszer és gyógyszerek nélkül. Végül a szövetségesek hajói
1916. február-márciusában átszállították a maradék szerb hadsereget Korfu szigetére, ahol a
kiéhezett, beteg katonák között tovább aratott a halál.
Az elfoglalt Szerbia keleti részét és Macedóniát a bolgárok, a többi területet és Crna Gorát az
Osztrák-Magyar Monarchia csapatai tartották megszállva. A megszállók rengeteg embert vittek
internáló táborokba, kegyetlenkedtek a lakossággal, ami nagyon hamar ellenállást váltott ki. A
megszállás három éve alatt szakadatlanul folyt a gerillaharc, amely nemegyszer felkeléssé nőtt.
Ilyen volt például az 1917 márciusi toplicei felkelés, amikor mintegy háromezer fegyveres
felszabadította Toplice környékét. A felkelők ellen nagy osztrák-magyar haderő vonult fel, amely
vérbefojtotta a felkelést. A megtorlásoknak kb. 20 ezren estek áldozatul.
Közben az antant hatalmak Szalonikinál újra létrehozták a balkáni frontot, s 1916 tavaszán a kofui
szerb hadsereget Szalonikibe szállították. Az augusztusban meginduló harcokban a szerb csapatokat
bolgár egységek támadták, akiket szeptember folyamán sikerült visszavetni, s behatolni
Macedóniának arra a területére, amely korábban Szerbiához tartozott. Ezt a győzelmet követően a
balkáni fronton két évig tartó állóháború alakult ki.
Az Osztrák-Magyar Monarchián 1918 tavaszán és nyarán katonalázadások, tüntetések, sztrájkok,
paraszt- és munkásmegmozdulások söpörtek végig, s nemcsak a délszlávok lakta területeken. Az
antant-hatalmak belátták, hogy korábbi elképzelésükkel ellentétben, a Monarchia a háború után nem
tartható egyben. Ilyen körülmények között indult meg 1918 szeptemberében a balkáni front
aktivizálása.
A szövetséges hadak parancsnoka a fontvonal egy rövid szakaszára vonta össze haderejének
jelentős részét, s egynapos tüzérségi előkészítés után, megindult a támadás. Az első rohamot a 2.
szerb hadsereg vezette. A szövetségesek koncentrált támadással áttörték a német-bolgár arcvonalat,
s gyors ütemben haladtak előre. Az l. szerb hadsereg 46 nap alatt elérte Belgrádot, s november 1-én
felszabadította a fővárost.

JUGOSZLÁVIA

A SZERBEK, HORVÁTOK, SZLOVÉNEK KIRÁLYSÁGA

A harci cselekményekkel egyidőben, gyorsan peregtek az események a politikai színtéren is. A

Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa Zágrábban már október 19-én deklarálta a célt:
egyesülés. A Horvát Nemzetgyűlés (Hrvatski Sabor) november 29-én kimondta, hogy Horvátország
megszakít minden államjogi kapcsolatot az Osztrák-Magyar Monarchiával. A Nemzeti Tanács
október 31-én jegyzékben közölte az antant-hatalmakkal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia
délszláv lakta területén létrejött a Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama, amely kész
államközösségre lépni Szerbiával és Crna Gorával.
Ugyanezekben a napokban hasonlóképpen nyilatkozott a Cseh, a Szlovák és az erdélyi Román
Nemzeti Tanács. Bécsben az országgyűlés október 30-án elfogadta az ideiglenes osztrák
alkotmányt, Budapesten pedig ugyanezen a napon kitört a forradalom. Az Osztrák-Magyar-
Monarchia széthullott.
A Bosznia-Hercegovinai Nemzeti Tanács hívására a szerb csapatok november 6-án bevonultak
Szarajevóba. A Zágrábban székelő Nemzeti Tanács november 25-én határozatot hozott, mely szerint
" az egykori Osztrák-Magyar Monarchia teljes délszláv területe" egyesül Szerbiával és Crna
Gorával. Bár Crna Gorában erős hagyománya és sok híve volt az önálló államiságnak, végül az
egyesülés hívei kerekedtek felül, s a Podgoricában ülésező skupština november 26-án kimondta az
egyesülést. Egyúttal bejelentették Nikola király és a Petrović dinasztia trónfosztását. Ezt követően
1918. december 1-én Belgrádban kikiáltották a Szerbek,Horvátok, Szlovének királyságát.
Az új állam szinte megalakulásának pillanatától ellentmondásokkal volt terhes. Hívei mellett
ellenzői is voltak az egységes állam létrehozásának. Így pl. a Stjepan Radić vezette Horvát
Parasztpárt egy önálló horvát köztársaság megteremtésének volt híve. Ehelyett egy centralizált
monarchia jött létre a szerb dinasztia vezetése alatt. Az első kormányt - amelynek 12 szerb, 5 horvát
és 2 szlovén minisztere volt - a Szerb Radikális Párt vezette, amely ekkorra már a szerb
nagypolgárság pártjává vált.
A háború sújtotta Szerbia gazdasága romokban hevert, ami növelte a munkanélküliséget. Az infláció
is nagy méreteket öltött, a súlyos gazdasági helyzet sztrájkok és tüntetések forrása lett. A földreform
csak a parasztság kisebb részét elégítette ki. Mindez társadalmi feszültségekhez vezetett, amelyek
nemegyszer nemzetiségi ellentétek formájában jelentek meg.
Az ellentétek egyre nagyobbak lettek a politikai élet területén is, ami a Horvát parasztpárt
vezérének, Stjepan Radićnak és három társának a meggyilkolásában csúcsosodott ki (1928). Sándor
király (1921-1934) ekkor - Párizs jóváhagyásával - államcsínyre szánta el magát. 1929. január 6-án
kiadott nyilatkozata szerint, mivel a különböző pártok és személyek között a szükséges egyetértés
és az elemi kapcsolat sincs biztosítva, kezébe veszi a hatalmat.
Az államcsíny után a király új kormányt nevezett ki, amelyben a szerb és a szlovén polgárság,
valamint a boszniai muzulmán nagybirtokosok képviselői kaptak helyet. A skupštinát feloszlatták, a
pártok működését betiltották, az alkotmányt felfüggesztették. Az ország centralizálásának jegyében
átszervezték a közigazgatást: a történelmileg kialakult országrészek helyén bánságokat szerveztek,
amelyek élén a király által kinevezett bánok álltak. Az ország elnevezését 1929. október 3-án
Jugoszláv Királyságra változtatták. 1931-ben visszaállították az alkotmányt.
Jugoszlávia 1934 februárjában csatlakozott a Franciaország és Nagy-Britannia ösztönzésére
létrehozott balkáni antanthoz. A 30-as évek elején megindult a fasiszta szervezkedés, létrejött a
horvát Usztasa és a szerb Zbor nevű szervezet. Az olasz és német titkosszolgálatok által irányított
usztasák 1934. október 9-én Marseilles-ben meggyilkolták Sándor királyt és Barthou francia
külügyminisztert.
A merénylet után az ország élére a fiatalkorú II. Péter helyett Pál régens került. A Milan
Stojadinović vezette kormány, látva Németország erősödését, közeledni kezdett a
tengelyhatalmakhoz. Ezt a politikát folytatta a Cvetković-kormány is (1939-1941), amely 1941.
március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A paktum aláírásának hírére az ország
számos városában tüntetésekre került sor, amelyek közül különösen tömeges méretű volt a belgrádi
tiltakozó megmozdulás. Kihasználva a tömegek antifasiszta fellépését, a tisztek egy csoportja,
Dušan Simović repülőtábornokkal az élen, március 27-én államcsínyt hajtott végre. A kormányt és
Pál régensherceget eltávolították, II. Pétert nagykorúvá nyilvánították. Új kormányt alakítottak,
amely megtagadta a Bécsben aláírt egyezmény ratifikálását.
Más volt a helyzet Horvátországban, amely egy 1939-ben létrejött megállapodás értelmében
autonómiát kapott. A területileg is megnőtt autonóm Horvátországnak saját kormánya volt,
amelynek élén a bán állt. Itt a német- és olaszbarát vezetés a helyén maradt. Jugoszlávia
kettészakadása ezzel gyakorlatilag megtörtént. Néhány nap múlva azonban ennek már nem volt
jelentősége.

JUGOSZLÁVIA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN

Nem sokkal a március 27-i fordulat után, 1941. április 6-án Németország hadüzenet nélkül
megtámadta Jugoszláviát. A Belgrád bombázásával kezdődő hadjárathoz csatlakozott Olaszország,
Magyarország és Bulgária. A háború két hétig sem tartott: április 17-én a jugoszláv hadsereg
kapitulált, a király és a kormány tagjai Londonba emigráltak.
A győztesek Jugoszláviát felosztották maguk között. Egyes területeit megszállási övezetekké
nyilvánították, másutt pedig bábállamokat hoztak létre. Ez utóbbiak közül az Ante Pavelić és
usztasái vezette Horvátországot formálisan a tengelyhatalmak szövetségesének tekintették, s
hozzácsatolták Bosznia-Hercegovinát. Crna Gora olasz ellenőrzés alá került. Bácskát és Dél-
Baranyát Magyarorszához csatolták, Bánátot a németek, Kelet-Szerbiát és Macedóniát a bolgárok
szállták meg, míg Koszovó és Metohija az olasz uralom alatt álló Albánia része lett. A maradék
Szerbiát, annak ellenére, hogy sikerült kollaboráns kormányt állítaniuk, legyőzött ellenségként
kezelték.
A kapituláció után azonban nem minden tiszt és katona tette le a fegyvert. Egy részük a hegyekbe
vonult, s Draža Mihailović ezredes irányításával már májusban elkezdődött az ellenállás
megszervezése. Ezzel egyidőben nemcsak Szerbiában és Crna Gorában, hanem Bosznia-
Hercegovinában és Horvátország szerbek lakta területein csetnik csapatok szerveződtek. Egy részük
később csatlakozott Mihailović ezredes un. "hazai jugoszláv hadseregéhez", vagy legalábbis
elfogadták annak irányítását, míg mások mindvégig a saját belátásuk szerint tevékenykedtek.
A Szovjetúnió megtámadása után az illegalitásban levő kommunisták, a Jugoszlávia Kommunista
Pártja tagjai is elérkezettnek látták az időt a fegyveres ellenállás megindítására, s 1941 júliusában
megszervezték a Népi-Felszabadító Jugoszláv partizáncsapatok Főparancsnokságát. A főparancsnok
Josip Broz Tito lett.
A két ellenálló csoport eleinte együttműködött, 1941 októberében Mihailović ezredes egységei még
együtt harcoltak a partizánokkal, később azonban szétváltak, idővel pedig elkeseredett ellenségek
lettek. Az ideológiai ellenéteken kívül ennek más oka is volt. Szerbia területén a német hadvezetés
úgy akarta letörni a felkelést, hogy minden megölt német katonáért száz civilt végeztetett ki. Így
került sor a hírhedt kragujevaci vérengzésre, amikor egyetlen nap alatt 7 ezer embert, köztük
csoportosan kivezényelt iskolás gyerekeket lőttek agyon. Mihailović ezredes és vezérkara úgy
döntött, hogy az angolszászok tervezett görögországi partraszállásáig felhagynak az aktív harccal. A
Tito vezette partizánhadsereg folytatta ugyan a harcot, de Szerbiában elveszítette tömegbázisát,
ezért a főparancsnokság és a sereg zöme átvonult Boszniába. Bár a partizánharcok továbbra is
országszerte folytak, a partizánok tevékenységének fő színtere ettől kezdve Bosznia-Hercegovina
lett.
Az angolszászok partraszállása elmaradt, a Teheráni konferencia (1943. dec. 3) után pedig Anglia is
egyre erőteljesebben támogatta a Tito vezette Népi Felszabadító Hadsereget, amely 1944. október
20-án a szovjet hadsereg egységeivel együtt bevonult Belgrádba, s leszámolt kb. 12 ezer
„kollaboráns” polgárral.

A SZOCIALISTA JUGOSZLÁVIA LÉTREJÖTTE ÉS SZÉTHULLÁSA

Bár Jugoszlávia egész területe csak 1945 májusában szabadult fel, Josip Broz Tito vezetésével már
márciusban megalakult az un. népfront-kormány, amelynek a feloszlatott londoni emigráns
kormány néhány politikusa is tagja lett. A november 11-én megtartott választásokon a Jugoszlávia
Kommunista Pártja vezetése alatt álló Népfront „elsöprő győzelmet aratott”. November 29-én
kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot, amely később a Jugoszláv Szocialista
Szövetségi Köztársaság nevet kapta. Ez konkréten azt jelentette, hogy kezdetét vette a szovjet
típusú diktatúra, Tito egyszemélyes vezetésével. Elkezdődött a polgári politikusok üldözése, a
királypárti ellenállók után hajtóvadászat indult, a „nép ellenségeit”, a kulákokat stb. bebörtönözték.
Az ipart, a bankokat, a közlekedést államosították, a parasztokat szövetkezetbe kényszerítették.
Jugoszlávia önállósodni igyekvő bel- és külpolitikája miatt már 1948-ban szembekerült a
Szovjetúnióval, mondhatnánk úgy is, hogy Tito Sztálinnal, s 1949-ben megszakadtak a kapcsolatok
a szocialista tábor országai és Jugoszlávia között. A szakítás miatt Jugoszlávia a nyugati
országokkal alakította ki a gazdasági kapcsolatait, ami hosszabb távon az ország fejlődéséhez
vezetett.
Az 1950-es évek közepétől normalizálódott Jugoszlávia és a Szovjetúnió meg a többi szocialista
ország közötti viszony, de Jugoszlávia megtartotta önállóságát. Tito ügyesen lavírozott a keleti és a
nyugati tömb között, s az el nem kötelezettség politikáját folytatta.
Az 1974. évi alkotmány értelmében Jugoszláviát a tagköztársaságok és az autonóm területek egy-
egy képviselőjéből álló államfői testület (államelnökség) vezette. A testület örökös elnökévé Josip
Broz Titot választották. Tito 1980. május 4-én bekövetkezett halála után meghatározott rotáció
szerint cserélődtek a testület élén álló elnökök. Az elnökség tagjai azonban egyre inkább saját
köztársaságuk érdekét igyekeztek előtérbe helyezni, ami elkerülhetetlen ellentétekhez vezettek.
Hasonló folyamat játszódott le a pártvezetésen belül is. A politikusoknak sikerült maguk mellé
állítani kinek-kinek a saját népét, ami végül nemzeti és nemzetiségi ellentétekbe, majd fegyveres
összecsapásokba torkollott. Előbb Horvátországban, ezt követően Bosznia-Hercegovinában
belháború tört ki.
Az 1990-es évek elején Jugoszlávia részeire hullott. Az egykori tagköztársaságok helyén önálló
államok jöttek létre.

KRONOLÓGIA

615-620 körül A szerbek letelepedése a Balkán félszigeten.

VII-X. század A kereszténység felvétele.
780 körül Višeslav, az első név szerint ismert szerb uralkodó
IX. század első harmada Az első független szerb állam kialakulása Vlastimir vezetése alatt.
924 A bolgárok elfoglalják Szerbiát
927 Časlav fejeledelem kiűzi a bolgárokat és egyesíti a szerb területek túlnyomó részét
976 Bizánc elleni felkelés Macedóniában.
1018 Bizánc megdönti a makedón-bolgár államot, s kiterjeszti uralmát az egész Balkánra.
1037/1038 A Bizánc elleni harc megindítása Vojislav dukljai(zetai) fejedelem vezetésével.
1077 Mihailo Duklja (Zeta) királya.
XI. század vége Bodin dukljai (zetai) király felszabadítja a szerb területek nagy részét.
XII. század első fele A raškai szerb nagyzsupánok harca Bizánc ellen.
1166-1196 Nemanja istván nagyzsupán uralkodása, Szerbia függetlenné válása.
1217 Nemanja István utóda, I. István királyi koronát kap a pápától.
1219 Az önálló (autokefális) szerb egyház létrehozása.
1282-1321 II. Uroš Milutin király uralkodása, Szerbia felvirágzása, terjeszkedése.
1331-1355 Dusan István uralkodása, a szerb állam virágkora.
1334-1345 Dusan elfoglalja makedónia nagy részét.
1346 Dusan cárrá koronáztatja magát.
1347-1348 Epirosz és Thesszália elfoglalása.
1349 Dusan István törvénykönyvének kibocsátása.
1355-1371 Uroš István cár uralkodása, Dusan birodalmának széthullása.
1371 A Marica folyó melletti csata. Makedónia egy része török uralom alá kerül.
1389 A rigómezei (Kosovo polje) csata. Szerbia a török szultán vazallusa lesz.
1402-1427 azarevics István deszpota uralkodása, Szerbia megújhodása.
1459 Smederevo eleste. Szerbia török uralom alá kerül.
1463 A törökök meghódítják Boszniát.
1482 Hercegovina török uralom alá kerül.
1499 A törökök elfoglalják az egykori Felső-Zeta területén létrehozott Crna Gorát.
1557 Az önálló szerb pátriarkátus visszaállítása.
1690 A szerbek "nagy bevándorlása" Magyarországra.

1792-1796 Crna Gora és az un. hegyi törzsek háborúja a törökök ellen. Crna Gora állammá
szerveződése.
1804-1813 Az első szerb felkelés.
1815 A második szerb felkelés, a belső autonómia elérése.
1867 Szerbiából kivonul az utolsó török helyőrség is.
1875 Törökellenes felkelés Hercegovinában, majd Boszniában.
1876 Szerbia és Crna Gora hadat üzen Törökországnak.
1877-1878 Szerbia és Crna Gora részt vesz az orosz-török háborúban.
1878 A san-stefanói béke (márc.3) és a berlini kongresszus (jun.13-jul.13) elismeri Szerbia és crna
Gora függetlenségét. A berlini kongresszus Makedóniát visszaadja Törökországnak és jóváhagyja
Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar megszállását.
1882 A szerb királyság kikiáltása.
1885 Szerbia vereséget szenved a bolgár-szerb háborúban.
1903 Összeesküvő tisztek megölik I. Sándor királyt. I. Péter (Karađordević) trónra lépése.
1912-1913 Az első Balkán-háború.
1913 A második Balkán-háború. Macedóniát felosztják Szerbia. Bulgária és Görögország között.
1914 A szarajevói merényletet követően Ausztria-Magyarország hadat üzen Szerbiának. (júl.28). Az
első világháború kitörése.
1918 A Szerbek, Horvátok, Szlovének Királyságának kikiáltása (dec.1.)
1929 Sándor király felfüggeszti az alkotmányt, feloszlatja a skupštinát, maga nevezi ki az új
kormányt. Az ország új neve: Jugoszláv Királyság.
1934 A balkáni antant megalakulása (febr.29). Marseille-ben horvát usztasák meggyilkolják Sándor
királyt (okt.9).
1941 Németország és szövetségesei lerohanják Jugoszláviát (ápr.6). A hadsereg leteszi a fegyvert,
II.Péter király és a kormány Londonba emigrál, de a tisztek egy része már májusban megszervezi az
ellenállást. Júliusban a Kommunista Párt is felkelésre szólítja a népet és Tito vezetésével
megszervezik a partizán hadsereget.
1944 A szovjet Vörös Hadsereg és a Tito marsall vezette Népi Felszabadító Hadsereg október 20-án
bevonul Belgrádba.
1945 Josip Broz Tito vezetésével megalakul az un. Népfront-kormány (márc.7). A Jugoszlávia
Kommunista Pártja vezetése alatt álló Népfront 90,5%-os győzelmet arat a választásokon (nov.11).
November 29-én kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot.
1948 Jugoszlávia kiválása a Tájékoztató Irodából (jun.28).
1953-1954 Normalizálódnak Jugoszlávia kapcsolatai a Szovjetunióval és a többi szocialista
országgal.
1963 Új alkotmány elfogadása. Az állam új neve: Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság.
1980 Josip Broz Titó halála (máj.4).
1991-1995 Jugoszlávia felbomlása

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

Konstantin Jiriček: Istorija Srba. Slovo ljubve, Beograd,1984.

Istorija srpskog naroda (Treće izdanje). Srpska književna zadruga, Beograd, 2000
Szláv népek és nyelvek. Szerk.: Dr. Sulán Béla. Tankönyvkiadó, Budapest, 1965.
Perényi József -Arató Endre: Jugoszlávia története. Tankönyvkiadó,Budapest,1976.
Világtörténelmi enciklopédia. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982.