KERESZTÉNY MŰVÉSZET

“És akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőként ért a sírhoz és látott és hitt.”
Együtt jártak vele, látták testét, alakját, arca és haja színét, hallották hangját,
amitől felmelegedett szívük. Aztán látták a kereszten függeni és sírba tették
töretlen testét, s ezután már nem látták, nem hallották, nem ölelhették. Eltűnt a
kép, elsötétült a világ. S a látás csak lassan-lassan kezd visszajönni. Egyesével,
ki-ki a maga mértéke szerint kezd el újra látni.
Simon Péter először csak azt látta, hogy “a leplek ott fekszenek és, hogy az a
kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön
összegöngyölítve, egy másik helyen.”.
A magdalai Mária a sír mellett látja meg a fényes angyali alakot, akit a
kertésznek hisz, de abban a pillanatban, amikor a nevén szólítja, felismri Őt.
Szalad, hogy hírül adja a tanítványoknak: “Láttam az Urat!”.
Így többen és többen, egyre több ember kezd el látni. A látás eltűnik és új látás
keletkezik. A kép és a látás átmegy a halálon. Túléli a halált és feltámad, és új
képet teremt. Ez az új módon születő kép az imagináció, a tettből születő látás,
melynek valóságát Krisztus adja számunkra.

A modern művészetben is megtalálhatjuk azt az enyészpontot, melyhez

közeledve eltűnik a kép, s attól távolodva ismét felbukkan. Nyomon követhetjük,
amint az impresszionista színfelbontás tovább tagolódik a pöttyözgetős
pointilizmusba, aztán átcsap a kubista formafelbontásba, majd az absztrakt
festészetben eltűnik a kép, az ábrázolás.

Egészen pontosan is meghatározhatjuk azt a pillanatot, amikor a

szépművészetben csak az üres sírt találjuk. A francia Marcel Duchamp még fest
egy utolsó képet, a “Lépcsőn lemenő akt”-ot (melyet kortársai csak úgy
jellemeztek, hogy “robbanás a cserépgyárban”), s ezután felhagy a festészettel és
kiállítja a férfi wc porcelán kagylóját, “Forrás” címmel. Ekkor 1913-at írunk, s
ugyanebben az évben Oroszországban Kazimir Malevics megfesti a “Fekete
négyzet” című képét, ami tényleg egy tiszta feketére festett négyzetes vászon.
Az elsötétült képből Nyugaton a legmateriálisabb jön ki: a tárgy, a test. Kendők a
sírban. Keleten pedig a legátfogóbb érzet, a mindenség érzete, a tiszta
szupremácia nyilatkozik meg az egyetlen szín által. Magdalai Mária könnyes
érzékenysége: ”Uram, te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én
elhozom!”

A festészet ezen a ponton felszámolta az ábrázolást. Szimptomatikus jelentőségű,

hogy egyrészt a tárgy élességébe, másrészt az érzés tompaságába hajlott el. De
pontosan ugyanez az idő az is, amikor Rudolf Steiner a dornachi dombokon,
Közép-Európában elkezdi építeni a Goetheanumot. Azt a templomot, azt a
kultusz teret, amely az új művészet otthona is lehetett volna.
A következő évben kirobban az első világháború. 1945 után pedig, amikor hideg
béke köszöntött Európára, már minden megváltozott, Kelet és Nyugat pólusai
között nem keresik többé a sírból feltámadó látást.

LEPLEK ÉS ANGYAL

Aki csak a lepleket látja, az az üres sírba bámul, s nem látja meg az Ember Fiát.
Aki csak lelke könnyes fátyolán át néz, az meglátja ugyan a fényes angyali alakot,
de nem láthatja meg az Ember Fiát. Akkor eszmél csak, ha meghallja a saját
nevét. Amennyiben csupán a testig látunk, hiábavaló a mi művészetünk.
Amennyiben csak lelkileg álmodozunk, úgyszintén hiábavaló a mi művészetünk.
Hiába is áltatjuk magunkat kísérletezéssel, formabontással és mesterséges
művészeti áramlatok gerjesztésével, mert új látásra van szükségünk! S ezt az új
látást egyedül a sírból feltámadó morális Nap adhatja meg számunkra.

Nem a művészi látásmódról, a stílusról és a szemléletről van szó, hanem a

tényleges látásról! Bement a sírba és látott és hitt. “De még nem értették az Írást,
hogy fel kell támadnia a halálból.” Ennek most van itt az ideje, hogy meg is
értsük az üres sírt, hogy látást teremtsen bennünk és hittel cselekedjünk.
Mindenekelőtt fel kell figyelnünk arra, hogy a tárgy és az érzés kettőssége valami
nagyon is jelentőségteljesre világít rá. Arra ugyanis, hogy még ma is más
organizáltságúak a lelkek Keleten és Nyugaton. Egyszerűen máshogy hangoltak.

A KÉT HÚSVÉT

Az ortodox egyház esztétikája a mai napig egyedülálló. Ezer és háromszáz évvel

ezelőtt a keresztény világba befurakodó képromboló mozgalom hatására ki
kellett dolgozni az ikonok gyakorlati esztétikáját, hogy az isten és az isteni
ábrázolhatóságát megvédjék és átmentsék az utókorra. Ma már könnyen
mondjuk, hogy a művészet célja az isten dicsőítése és az emberi lelkek
felemelése, de akkor véres küzdelmet kellett folytatni az ármány ellen.

Mire épült ez a keresztény esztétika? Arra, hogy az isten emberré lett! Míg előtte
senki sem látta az istent, neve kimondhatatlan volt, addig Krisztussal látható
testet öltött és nevén szólíthattuk. Ő maga jelent meg emberi testben, s így
ábrázolhatóvá vált. Feltámadásával pedig folyamatosan áthatja az egész Földet, a
természet minden birodalmát, s azóta a megváltozott természetben ábrázolható
az isteni tett.
Az ikonfestészetben annak fényében ábrázoltak, ahogyan az egyes dolgokat és a
különböző szenteket jelenvalóan áthatotta a Krisztus szellemi ereje. Némely
képen a természet és a Föld úgy ragyog, mint a fénylő Nap, a benne lévő
szellemet nyilatkoztatva meg. De ez az organikus festészet nem tudott az egész
keresztény világ kincsévé válni. A nyugati kereszténység fejlődése más irányba
haladt: az individualizmust akarta kibontakoztatni. Az egyházszakadás után a
katolikus Róma által irányított művészet erőteljesen a személyes egyediség felé
törekedett, míg az ortodox liturgia fennhatósága alatt álló ikonosztáz a
fejlődésében megrekedt. A reneszánsz óta áll és várakozik, miként az orosz lélek
is várja a maga idejének elérkezését.

A nyugati és a keleti világ különbözősége a lehető legélesebben mutatkozik meg a

Húsvéthoz való viszonyukban. A nyugati szemlélet Krisztus megfeszített testét
hangsúlyozza. A corpust mutatja fel, s a nagypéntek szomorú bűntudatát helyezi
előtérbe. Ezzel szemben a keleti szemléletben élő népek, a görögök, a bolgárok, a
szlávok, az oroszok még ma is erőteljesen élik át a természet ujjongó
feltámadását. A tavaszi örömünnepet, hogy új lendületet kapott a világ! Az
ábrázolásaikban sem a megfeszített test a jellemző, hanem a Pokolraszállás,
vagyis a holtak megszabadítása és a Mennybemenetel, vagyis az Atyával való
eggyé válás.

A rajongó keleti öröm és a testre szegezett nyugati tekintet kiegyenlítésre vár.

Keletről hiányzik az individuális halál komolysága. Az, hogy mindenkinek
egyedül kell meghalni. Nyugatról pedig hiányzik a teremtett természet
megváltozásának örömteli tudata. Nyugaton nem akarják tudni, hogy a
Mennybemenetel is a Földön történik, s keleten nem értik, hogy a Földnek súlya
van. Pedig a súlyban válik értékké a feltámadás!

Nyugat személyessége elvezet a materiális testhez, a kész ipari tárgy corpusáig.

Kelet univerzalizmusa elvezet a fénylő lélekhez, a szín tiszta szupremáciájához.
De nekünk a szellemi én művészete hiányzik! Az egyedi sorsot is tartalmazó
keresztény művészet.

ÉLŐ IDŐ

Ami körülöttünk van, mintha ittfelejtették volna. Befejezett és halott. Még akkor
is, ha tudjuk, hogy holnap magasabbak lesznek a fák, megszaporodnak az állatok
és a hegyek elporladnak. Mint levonuló színészek után maradó óriási díszletek,
úgy vesz körül bennünket a természet. Miféle darab kulisszái ezek? Mit
játszottak itt? Valahogy rá kell érezzünk a természet titkos akaratára! Mire is
törekedtek a dolgok, mik akartak lenni, mielőtt így, mélységesen elaludtak?
Hogy kerülnek ide a tömör sziklák, a súlyos kövek? Hogy kerülnek ide a derékig
földbe ásott fák? Mit üvöltenek, bőgnek, csattognak és mormognak a nyugtalan
kóborló állatok?
Akkor aztán útrakelünk a sejtelemmel, mint hajdan Csontváry, és szívünk titkos
mélységeiben megérezzük a jövőt! Ez a jövőbeli kép termékenyíti meg a dermedt
jelent. A dolgok beleálmodnak az ember éjszakájába. A művésznek nem a saját
álmát kell álmodnia, hanem a teremtett természetét. Abból az akaratból alkot,
ami a dolgok törekvésében hat. Ezt teremti tovább. Látomás ez, de morális
látomás, mert csak spirituális felelősséggel fűzhetjük a jelenhez. A művészet
hidat tud képezni a múlt és a jövő között, hogy bele ne szakadjunk a jelenbe.

A művész kiindulhat saját lelkéből is. Ott pedig ködlő hajlamokat, viharos
vágyakat és sanda számítást talál. Lidérces színészek ezek, csak arra képesek,
hogy elringassanak és a vak jövőbe röpítsenek – nélkülünk. De, hát honnan
kerültek lelkünkbe a szerény szomorúság, a konok bátorság, a vad düh szereplői?
Honnan ered egyediségünk? Sorsot élő önmagunkat kitől örököltük? E zsibongó
jelen közepette hogyan is találjuk meg saját szerepünket? Miközben sodornak a
mindennapok, az kínoz minket igazán, hogy honnan is vagyunk. Mi az
eredetünk? Milyen utat jártunk be, mire végül pont ezen a helyen és pont ebben
a korban megszülettünk?
Nekünk, egyedi sorsot élő embereknek, a múltunkat kell megtalálnunk. A
múltban megtalált jelenlétünk termékenyíti meg azt, akiről most nem tudjuk,
hogy kicsoda. Titokzatos jelenlétünket a szellemi emlékezés tárja fel. Útra kell
kelnünk a sejtelemmel, hogy elkezdhessük ábrázolni és nevén nevezni a múlt
titkait. Azt, hogy akkor is én voltunk! Az én folyamatos jelen idejét az elvonuló
életek múltjában.

A nyugati művészet fő feladata lehet az egyedi sors ábrázolása a múlt fényében.

A keleti művészet fő feladata lehet a természet ábrázolása a jövő fényében. Így
értik majd meg egymást.
Az első lépés mindkettő számára az új kép, az új látás, az imagináció
megszerzése. S ez csak úgy lehetséges, ha a tér szemléléséből áttérünk az idő
átéléséhez. Kiáradva a természet jövője felé és az ember múltja felé. Az
imagináció beleképzelést jelent. Amit az idő áramában átélünk, azt rávetítjük a
jelenre, beleképzeljük a térben álló dolgokba. Ekkor keletkezik az imaginatív
kép. A térré változtatott idő. S ezzel új formában születik meg a szépség.

AFRODITÉ

Egy görög monda elmeséli, hogy a titánok által megsebzett Ég, Uránosz vére a
Földre hullik, s ettől a földek közötti, medi-terran vizek felforrnak és a Földközi
tenger habjaiból felemelkedik Afrodité, a Szépség istennője. Ciprus szigetén, a
réz szigetén lép partra, s vele új lény születik, az Égnél földibb, s a Földnél égibb.
Tapasztaljuk is ezt minden művészeti alkotáson, s amikor alkot az ember, érzi,
átéli, hogy az égi gondolat aláhull, ereiben felforr a vér, s az alkotó tűzből új,
lényszerű mű emelkedik fel.

Igen ám, de, az Égből lecsepegő vérrel az idők fordulóján végre leérkezett
Krisztus is. Vele nem csak az égi áldozat hullott a Földre, hanem a vér útján Ő
maga is megérkezett az áldozatra. A kereszten ember-halált halt az isten. S
mielőtt vére tovább folyt volna a Föld belsejébe, még ott, felszögezve, egy utolsó
tettet hajtott végre a keresztfa tövében álló Máriával és Jánossal: összekötötte az
asszonyt a fiúval, a fiút az asszonnyal. S ezzel meggyógyította a luciferi bűn
betegségét. Hiszen álltak már így egy fa alatt a férfi és a nő, csak akkor a
Bölcsesség kígyója rejtőzött a lombokban, most pedig a kereszt fájáról Krisztus
szól hozzájuk. És szavaival új karmikus viszonyt teremtett az ember női és férfi
ága között, a szemlélő átélés és a teremtő cselekvés között. Ez aztán
megváltoztatta a szépség lényét is.

A szépség női lelke anyává érett: “Íme a te fiad! Fogadd magadba!” S a fiú, az az
én, akit az Úr szeret, megkapta kozmikus lelkét: “Íme a te anyád, akiből szellemi
módon születtél! Fogadd magadba!” Azóta ebből az új földi-kozmikus viszonyból
alkothatunk. Nem csak a távoli istenek sugallatából, mert anyává érett a szépség
és felnőtt fiút szült: kozmikus lelkében az örök egyedi ént.
Ekkor, utolsó szavával kijelentette: “Elvégeztetett.” S áldozati vérével leszállt a
Föld mélységeibe, hogy legyőzze a halált.

Innentől a szépség új lénye, a Bölcsességgel teljes Afrodité-Mária a szívében

hordozza az én-t, az Embernek Fiát. Innentől kezdve új esztétika érvényesülhet,
de ez csak lassan-lassan valósulhat meg.

Mária és János ezek után halálukig együtt maradtak. Először Efezoszba mentek,
onnan pedig a Mediterrán tengeren Pathmosz szigetére, ahol János megírta a
jövő történetét, a Jelenések könyvét.

TEHETSÉG

A feltámadás ereje a művészi alkotás folyamatának minden elemét

megváltoztatta, és ez nem elvi, világnézeti kérdés, hanem erős tapasztalati tény!
Átrendeződtek a súlyok és fények, s így megváltozott a tehetség szerepe is. A
tehetség nem valami misztikus, homályos valami, hanem tiszta akarati erő. A
tehet-ség: tenni képességet jelent. A fizikai testünkben ösztönként ható akarati
erőket közvetlenül nem tudjuk használni a művészetben, de az étertestben élő
hajlamok és az asztrális testben felvillanó vágyak már nagyon is megjelenhetnek
az alkotásban. Azonban a tenni képességet irányítani is kell, különben mások
számára értéktelenül élik ki magukat. Ezt az irányítást a lelki burkaiban élő én
vezérli. Az érző, az értelmi és a tudati lélekben bensőségessé válik az akarat,
megszelidül. S ezt a lélekkel átfinomított akaratot motívumnak nevezzük. Az
érző akarat, az akaró érzés mintázatának.

Az ösztönökben sötéten, tompán és nyersen ható akarat kifényesedik és

megnemesedik, ahogy az én magához emeli a hajlamok és vágyak világain át a
maga lelkébe, hogy teremtsen vele. Akkor beszélünk tehetségről, ha az én
átmenti a maga számára az akaratot. A tálentum eredetileg súlymérték volt, a
nemesfémek mérlegelésére szolgáló mértékegység. A tehetség annak mértéke,
hogy mennyi nyers akaratot tudtunk megnemesíteni, az én számára
használhatóvá tenni.

(Mindez nagyon szép, de itt rábukkanunk egy paradoxonra! Az én által használt

teremtő akaratnak az ösztönök evidenciájával kell megvalósulnia, különben nem
lesz művészet és semmi termékenyt nem hoz létre. József Attila tudja ezt:
“Mélyebbre kell még hajolnom, hogy semmit nem tudón daloljak”, vagy másutt:
“Nem én kiáltok, a Föld dübörög”. Ez a művészet titka!)

Akaratunkban a kozmoszban ható teremtő erőkkel alkotunk. A tehetség a

sajátunkká tett kozmikus akarat, melyet a születés kapuján át hozunk
magunkkal, mint adottságot, mint tenni képességet. Régebbi korokban ezt a
vallások nevelték fel, de amióta függetlenné kezdett válni a művészet, és csak
önmagára támaszkodhatott a tehetséggel megáldott ember, láthatjuk, egyre
kevesebbnek bizonyul a puszta tehetség, hogy művészetet hozzon létre. A
nagykorúvá vált művészetnek azonban be kell látnia, hogy a tehetség kiélése még
nem teremt művészetet!

Régi mondás, hogy művésznek születik az ember, a művészetet nem lehet

tanítani. Az őstehetség: született tehetség. Az újabb időkben azonban valami
jelentős változás történt! A szerényebb képességekkel, kevesebb tálentummal
érkező lelkek egyre meghatározóbbak a művészeti életben. Erős öniskolázásra
fogják magukat, és sok esetben nagyobb művet hagynak maguk után, mint az
őstehetségek. Látjuk ezt Van Goghnál, aki ötödrangú festőnek tartotta magát, és
ezt látjuk a patikus Csontváry esetében is, aki húsz évet adott magának, hogy a
napút-festészetet kialakítsa. Picassot azonban egész életében gyötörte a kérdés,
hogy mire is használja tehetségét. A példákat hosszan sorolhatnánk.

Számtalan jel mutatja, hogy a földi életút során is tehetségesedhet az ember.

Mondják, Hollósy Simon tudott úgy tanítani a Nagybányai művésztelepen, hogy
tanítványai a “megtehetségesedés” élményében részesültek. Tehetséget
teremtett, mert irányt adott a tenni képességnek. A tehetség önmagában, a mi
korunkban mit sem ér! Aki ma alkotni akar a többiek javára és mindenki
örömére, annak a hozott képességeken túl valami újat is hozzá kell fűznie
tehetségéhez. Valami olyat, amit a születés előtt nem lehet megszerezni, csak itt,
a földi létben. S ez nem más, mint a jóakarat! Ideje van, hogy a tenni képes én
morálisan alkosson! Vagyis az akaratot, a tenni képességet tovább kell vezetnie a
lelkiből a szellemibe. A szívébe kell felvennie az akaratot, onnan kell induljon a
cselekvése. Az alkotó ne csak tehetséges legyen, hanem ember is!

Nagy fordulatot hozhat az ember életében, ha rádöbben, hogy tenni képességét

a szükségletek felé is fordíthatja. A szükséget szenvedő világ, vagy egyszeűen
csak a hiány szívet szorító látványa felébresztheti bennünk a jóakaratot, s ez új
lendületet, új irányt és új erőt adhat tehetségünknek. Ideje van, hogy a
tehetséget összekössük a moralitással. A tenni képes én, ha kiküzdötte a
művészet függetlenségét, akkor elnyerte az alkotás felelőségét is.

A tálentum az előző földi életünk eredményeként felszabadított akarat. A

születés kapuján áthozott tálentumot azért tudjuk már itt, a földi életben
összekötni a jóval, mert a halálon túlról ideragyog a morális Nap. Egyszerűen
azért lehet morális az alkotásunk, mert van morális lény, aki átment a halálon és
feltámadott. Onnan és Tőle származnak azok az erők, melyek
megtermékenyíthetik tenni képességünket, ha mi is akarjuk. Amennyiben
minden egyedi törekvés bevégződik a halállal, úgy nincs értelme moralitásról
beszélni, legfeljebb csak illemről. De az alkotás valóban megtermékenyíthető a
szükséges jóval. Ehhez csak embernek kell lenni. A halál kapuja szélesre van
tárva, rá van nyitva a tehetségre, az emberek tenni-képességére. Tehetjük a jót! S
ez tapasztalható tény! A tehetség megváltozott helyzetében a feltámadás tényét
tapasztaljuk.

Latinovits Zoltán, a Színészkirály még keserűen-kényszerűen úgy fogalmazott a

kádári szocializmus ködeit szurkálva, hogy “tehetségtelen, tehát rosszakaratú
emberek”. Mi új reménnyel eltelve azt mondhatjuk, hogy “jóakaratú, tehát
tehetséges emberek”! A szándék jóakarata lesz az, ami kivezeti az individuumot
ebből a tehetséges rombolásból, amit ma művel.

IHLET

Ma már elképzelni is nehezen tudjuk, hogy milyen lehetett, amikor a lélekben

megszólalt a múzsa, s felzengett szava a férfiuról, ki sokfele bolygott, feldúlván
szentfalu Tróját. Nos, mára hova tűnt a múzsa? Egy kortárs költő, akinek sikere
úgy cseppent közénk, mint a ketchup, bevallja a laptopja előtt a “Kávéház” című
versében: “Ott ült a költő egyszerű szívével,/amiben nem volt semmi rafinált...és
megszokásból klimpírozni kezdett/e húrjavessztett, lappadt zongorán”. Eltűnt az
ihlet, terméketlenül az üresbe kopognak a betűk, a szavak. Mert hogyan
hordhatná ki művét az alkotó, ha az angyali múzsa nem ejtette meg lelkét, ha a
Szépség nem szólította nevén? Áldott állapot nélkül nem születik meg a mű.

Az impresszionisták megérezték az új fényt. Műtermük homályában már

elhallgattak a múzsák, de szívükben még élt a szépség emléke, ezért kimentek a
fényre és a földi tereken keresték. Hosszú utakon, sokfele bolyongtak, feldúlván
lelkük falait is, hogy rátaláljanak arra, aki régen szólt, s most elhallgatott.
Mindenki a “nagy motívumot” kereste, Csontváry egészen Libanonig zarándokolt
érte. De mára már ott kinn sem található. A múzsák titkos utakon tovább vezetik
a szépség koldusait. Szól az angyal: ”Amit ti kerestek, lelketek homályában nem
találjátok. Nem találjátok a fényes tereken sem. Menjetek tovább és lépjetek be a
dolgok belsejébe! Érezzetek együtt a teremtett világgal és a hála vezessen
benneteket a másik emberhez! Ott részesültök az áldásban.”

Hideg szívvel nem lehet alkotni. Az együttérzés és a hála vezet el az ihlet új

forrásához. A természet dolgaiból és a másik emberből szól immár a múzsa. Oda
el kell zarándokolni! Át kell jutni! Menni kell érte! Jóakaratunkat a szándék
szintjére kell emelni, hogy a részvét és a hála érzései élhessenek benne. Ekkor a
régi ihlet rejtélyes módon új inspirációként támad fel. Megszólít és cselekvésre
hív.

KATARZIS

Úgy látszik, hogy lassan elveszítjük Európát. Elveszítjük népeinket, a

kontinensek arcát, az emberi kapcsolatokat.
Elkülönülés, gyűlölet, élvezet uralkodik el, és a szabályozás, a törvény, a
mechanikus rend vezérel majd.
Radikálisan átrendeződik a világ. Hamarosan írmagja sem marad annak, amire
még visszaemlékezünk. Szembe kell nézni azzal, hogy az emberiség a szellemi
halál küszöbén áll. Aki hallja, értse meg!
Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy minden csak szellemileg él tovább, ami valaha
fontos volt. Meg kell tanulnunk, hinni és cselekedni ebben a szellemi világban.
Támaszok nélkül. Teremtő jelenléttel.

Csak összeverődünk majd. Ki ki mellett, nem tudjuk. Nemtelenül. Szülő asszony

nélkül. Mesélő apa nélkül. A robot és a gyönyör közt magányosan. Körülöttünk
száguldanak majd álomtalan rendekben. Elrendelt pontossággal. De a céltalan
idő nem akar telni. Mert, ahogy lassul a Föld, megáll majd az idő is, és befagy a
rezgő kristályokba velünk. S akkor, ott, bolyongva a nappal is alvó tömegekben,
fájni fog, hogy menthetetlenül egyek vagyunk.

Akkor minden okosság kicsorbul majd, s csak a cselekvésben való jelenlét hoz
jövőt számunkra. Miről van szó? Arról, hogy telik a jövő, és megvalósul a múlt.
Arról, hogy át kell állni az élet oldalára. Bele kell vágni, hogy éljük is az életünk!
Mindenkinek ott, ahol éppen van, ott kell életet fakasztania.
Körülöttünk már csak az nem beteg és halott, ami az emberi szívből újként
születik. Beteg és halott az állam. Az, ami közöttünk szabályoz. Poros
intézményeivel, túlszabályozott hivatalaival az alkotóerőt folytogatja. Hazug és
rossz formát tartunk fenn minden munkahelyen, mindaddig, amíg nem fér hozzá
az egyéni megújítóerő. Az ember alkotóereje, a kreativitás, a szabad akarat
teremti a jövőt. Ne várjunk rendeletre, tömeg mozgalomra!

A sötét korszak ideje lejárt. A megnyílt ég felkészületlenül ért bennünket. Nem

ilyennek képzeltük. Ijesztő szellemi sötétségként tárulkozik előttünk. Ilyen, hát a
mennyeknek országa? Csak a cselekvő jelenlétet fogadja be? A teremtő világ
ránknyitotta kapuját. Itt minden tettekből áll. A fényt és a látást is tettek
teremtik. Csak akkor látunk, ha a fényt mi magunk bocsájtjuk ki. Önmagunkat is
akarnunk kell, hogy legyen!

A mennyeknek országa elérkezett. S itt csak a közép egyensúlyában maradva

jutunk előre. Morálisan kell egyensúlyoznunk, mert itt mindennek két oldala
van. Amikor cselekszünk, vagy alkotunk: Nem elég őszintének lennünk, de
közérdekűnek is kell lenni. Nem elég igaznak lennünk, de gyógyítani is kell. Nem
elég orvosolnunk, de előre is kell vezetni. Nem elég szépet alkotnunk, de
méltóságba is kell emelni. Nem elég újítanunk, de hálát is kell ébreszteni.

A mennyeknek országa elérkezett, s itt ítélnünk kell! Bármennyire is félünk tőle.

Súlyos ítélet vár arra, aki ítélni rest, aki nem meri megkülönböztetni a dolgok
megítélését az emberek elitélésétől. A fejében csak latol, mérlegel az ember, de
az ítéleteit a szívében hozza meg. S miként tetteket ítél a szívében, úgy fakadnak
is a tettek e szívből. A jóakarat, a szándék, az elhatározás az ítélet képességéből
születik. A szív az ítélet szerve. Ha gyámoltalan megítélni a dolgokat, úgy tettei is
erőtlenek maradnak.

A mennyeknek országa elérkezett, s itt a cselekvéshez, az alkotáshoz már kevés

az egy irányelv. Csak a kísértéshez elegendő. A szív cselekvése mindig két
bálvány között vezet el. Gyanakodjunk, ha nem így van! Csakis és egyedül a
szeretet képes átjutni közöttük. A két kapubálvány pedig: a Részvét és a Félelem.
Igen, az egyoldalú részvét itt kísértővé válik, csak a félelemmel alkotott kettős
erőterük tisztíthatja meg az ént. Nem elég összekapcsolódni a szép és jó világgal,
de ki kell állni a világ félelmet keltő borzalma elé is. Mert az is mi vagyunk!
Átvergődve Szkülla és Karübdisz között: megtisztulunk. Énünk tisztul meg a
lélektől és a testtől. A lélekben susogó csábítástól és a testet pusztító bűnre vivő
kísértéstől. Ez a katarzis. Az én születése. S a jövőben az idézi majd elő a
legnagyobb változást, hogy a katarzis, ami most még csak megrázó, de nagyon
intim élmény, igazi teremtő tisztulást hoz közös életünkben. Most még csak
egyedi élmény, de holnaptól már közösséget alakít. Ez lesz a művészet és az élet
mértéke is. Vezekelve megtisztít, vagy sem!

Tudnunk kell, hogy a most zajló háborúkkal nem csak a harmadik világháború
vette kezdetét, hanem az apokaliptikus idő is. Kezdenek színt vallani a dolgok.
A részvét és a félelem hullámai járnak át a megnyílt jövő láttán. Az emberiség
evolúciója folytatódik. Most hasad ketté! Érezzük a lemaradó lelkek súlyát. Az
elbukottak szívünkre zuhannak. S a felemelkedők elvesznek, ha nem maradnak
hűségből a Földön. Tudjuk, az emberiség egy részének gonosszá kell válnia, hogy
a másik részük tovább juthasson. Legalább ennyit meg kell értenünk annak a
tanítványnak az írásából, akit maga Krisztus avatott be. A Jelenések könyve
pontosan leírja, hogyan történik majd a jövő. Most éljük azt az életet, amikor
dönthetünk a jóakarat és a beteg gondolat között. A következő már nehezebb
lesz, aztán még nehezebb, hogy a cselekvés iránti szeretetben éljünk. A szeretet
cselekvőbb a részvétnél és győzedelmesebb a félelemnél.
“Világ sírköve alatt mégy, a hetedik te magad légy”.

JÓ

A szívben válik jóvá az akarat. Ott zubog egymásra az akarat ereje és az értelem
világossága. A szellemi én egyesíti, s ezzel felfedezi az akaratban lévő belső
világokat. Nem kívül kell jóságosnak lennünk, lelki ájtatosságunkban, vagy az
erkölcsi törvényeknek megfelelően, hanem már a szívünkben. Amíg kívül
vagyunk az akaraton, olyan az, mint a bot! De, ha belebújunk, kivirágoztatjuk.
Ez kereszteli meg a művészetet. Ez teszi Krisztushordozóvá.

Valóban egyéni csak akkor tud lenni az ember, ha az akaratában ébred fel. Amíg
csak az érzései tudatosak a szíve körül, addig álmodozik a boldogságról. Amíg
csak okoskodik, akár szellemi fogalmakkal is, addig csupán elkülönül. De, ha az
akaratában ébred fel, akkor teremtővé válik. Teremthet jót és gonoszat. A
szívéből mindenképpen jót teremt, ám ha rajta kívül kapcsolja össze a
leleményes értelemet a fagyos akarattal, akkor embert pusztítóvá válik. Ezt
szolgálja a Gonosz technikája. Az internet: anti-szív.
Amikor tetterőnket gondolkodásra használjuk, eljuthatunk az imaginációhoz. E
szemléleti kép kialakításában Szent Mihály segít. Amikor tetterőnket saját
magunkban érezzük meg, akkor rádöbbenünk énünkre, amint az akarat
áramában úszik. Énünket látjuk, amint idegen hatalmakat szolgál öntudatlan.
Ekkor részesülünk az inspirációban. Az új ihletben Krisztus szólít meg és
kimondja a nevünk. Végül pedig, ha az akaratban teljes szellemi jelenléttel
vagyunk, akkor tudatosan létezhetünk a halálban. Megváltjuk a Halált az intuíció
szellemi elhatározásában.

Csak akkor lesz újra Európánk, ha szívünk restségét megszakítjuk és felébredünk

nehéz álmunkból a valódi történetre. Különben nem a mi időnkben élünk. Az
emberiség nem tehet mást, mint hogy megy a Föld szellemi vezetője után. Járja
az ébredés passióját. Megy fel a Golgotára. Viszi fel a nehéz keresztet. Sehogy
máshogy nem érthető meg a történelem! Mi más hajtaná ezt a nagy kereket:
talán a kapzsiság, a tudásvágy, a több élvezet, vagy a kényelem? Egyedül a test
feltámadása adja meg számunkra az egymásra következő földi életek értelmét. S
e történetben ott tartunk, hogy az emberiség számára meghalt a Krisztus. Élt a
vezető kultúrákban, de már csak hagyomány. Ezért aztán a legkülönfélébb
módon vagyunk Saulusok. Ki így, ki úgy üldözi. Aztán hirtelen meglátjuk saját
magunkat a damaszkuszi úton. Meglátjuk igazán, hogy mit művelünk. Mire is tör
a mi akaratunk, akár alkotunk, akár csak élünk. Ekkor megszólít: “Saul, Saul,
hasztalan tenéked énellenem küzdeni!”.És látunk és hiszünk. Mert az én nem
törhet a te ellen, a te nem küzdhet az én ellen. Mert menthetetlenül egyek
vagyunk! Ekkor egyesül az értés a cselekvéssel a szívben. Ekkor új nevet kapunk.
Paulussá válunk. Akkor aztán átlépünk az üldözött kisebbségbe. A millió számra
létező kisebbségbe. Ők hozzák el az új kereszténységet, az új keresztény
művészetet.

Döbröntei Zoltán
2015.