I.

A HERENDI PORCELÁNMANUFAKTÚRA TÖRTÉNETE

1.1 A MAGYAR PORCELÁNGYÁRTÁS KEZDETEI

Magyarországon viszonylag későn, csak a XVIII. század végén, XIX. század elején jelentkeztek
az első porcelángyártási törekvések. Ennek oka az ország politikai helyzetében keresendő: az
osztrák uralkodóház, Ausztria érdekeit szem előtt tartva, Magyarországra az „éléskamra” szerepét
osztotta, így konzerválódott a feudalizmus és a céhes keretek közötti iparűzés. Ráadásul az 1718
óta – az udvar tetemes támogatásával - működő Bécsi Keményporcelán Manufaktúra védelmében a
birodalom vezetése gyáralapítást tiltó rendeleteket foganatosított. További hátrányt jelent az ország
számára, hogy területén nem volt fellelhető a porcelán gyártásához alapvetően szükséges kaolin és
földpát, beszerzésük is nehézségekbe ütközött. Az asztalokat ez idő tájt leginkább fajanszáruval,
illetve a fajansznál keményebb, de a porcelánt finomságában, áttetszőségében jóval alulmúló
kőedénnyel terítették; a külföldről behozott porcelán étkészletek és dísztárgyak a főnemesi
házak tartozékai voltak.

Ám a XIX. század húszas éveinek reformtörekvései már megállíthatatlanok voltak

Magyarországon, így - ellentétben a legtöbb, uralkodó vagy legalább is arisztokrata által alapított
és támogatott porcelánmanufaktúrával - polgári kezdeményezésre 1826-ban Herenden
megszületett az a kerámiaüzem, amelyből később az ország második porcelángyára (az első
Telkibányán, Bretzenheim Ferdinánd herceg tulajdonában, Széchenyi támogatásával alakult) nőtt
ki.

1.2 STINGL VINCE, AZ ALAPÍTÓ

Az alapító, Stingl Vince (Sopron, 1796-1851), a tatai Schlögl-féle kőedénygyár műszaki

vezetőjeként gyakorlatot szerezve, a herendi Miklós-kúriában indította meg kőedény üzemét.

Az épülethez malom is tartozott, amelyet könnyen masszamalommá lehetett alakítani, kőedényhez

szükséges agyag és homok pedig Herend környékén könnyen beszerezhető volt. A kőedény
gyártása mellett Stingl folyamatosan törekedett jó minőségű porcelán előállítására, hiszen a
nyugat-európai polgárság igénye már rég erre irányult. A folyamatos massza- és mázkísérletek
azonban hatalmas összegeket emésztettek fel, és a sorozatosan vissza nem fizetett kölcsönök végül
a tönk szélére sodorták Stinglt. 1839-től bérlőtársával, Mayer János Györggyel együtt folytatta a
termelést és a kísérletezést. Mivel azonban anyagi helyzetük tovább romlott, 1840-ben arra
kényszerült, hogy egy korábbi hitelezőjének, a tőkeerős Fischer Mórnak (1799-1880) eladja a
gyárat.

1.3 FISCHER MÓR, A VILÁGHÍRNÉV MEGALAPOZÓJA

A jómódú tatai kereskedőcsaládból származó Fischer Mór irányítása alatt új korszak kezdődött
Herend történetében. Fischer a csehországi Zettlitz környékéről származó kaolinnal folytatta
elődje kísérletsorozatát, közben megkezdte az üzem bővítését és a gyártás korszerűsítését, így a
korábban néhány fős üzem hamarosan gyárszerű termelésre alkalmas manufaktúrává változott.
A beruházásokat siker követte: a kezdeti egyszerű, vonalas és virágmintás termékek keresettekké
váltak, és bevételt hoztak a gyárnak.

Fischer folyamatosan egyre újabb és mind tökéletesebb termékekkel lépett elő, melynek
eredményeként 1842-ben megkapta a „császári, királyi kiváltságos porcelángyár” címet,
Magyarország címerének használati jogával együtt. Ugyanezen évben az Első Magyar Iparmű
Kiállításon is bemutatkozott Herend, és ragyogó sikert aratott. Kossuth Lajos hivatalos
jelentésében úgy méltatta a herendi termékeket, mint amelyek „egy hercegi asztal igényeinek is
megfelelnek”. Az ő figyelme és támogatása a sajtón és az iparegyleten keresztül a későbbiekben is
megnyilvánult. A sikeren felbuzdulva Fischer további fejlesztésekbe kezdett: folytatta az
építkezéseket és növelte a termelést. 1843-ban súlyos tűzvész pusztított a gyárban, de Fischer a
helyreállítási munkákkal párhuzamosan a termelést is folytatta, így az 1843-as Második Iparmű
Kiállításon is részt tudott venni, ahol is termékeivel aranyérmet nyert. Az 1843-as tűzvészt követő
időszakban Fischer módosított gyárának termelési irányvonalán. A közönséges használati tárgyak
gyártásával felhagyott, hiszen az országot elárasztó olcsó importtal úgysem tudott volna
versenyezni. Ehelyett kizárólag igényes darabok készítésére tért át: a híres európai gyárak,
Meissen, Sevres, Capodimonte és Bécs termékeit kezdte imitálni, ezek közül is elsősorban azokat,
amelyeket a fenti manufaktúrák már nem gyártottak. Így a piacon olyan porcelánokkal tudott
megjelenni, amelyek hiánycikknek számítottak és jól értékesíthetők voltak, gyártásukkor
Fischernek mégsem kellett versenytárstól tartania. A gyár munkásai olyan ügyesen utánozták az
előző század termékeit, hogy a magyar arisztokrata családok itt egészíttették ki őseiktől örökölt,
féltett és becsült készleteiket. Elsőként Gróf Esterházy Károlyné kérte 1844-ben Fischertől, hogy
pótolja meisseni készletének törött darabjait. A sikeres teljesítést a Batthyány, a Károlyi, a Pálffy, a
Zichy és a Széchenyi családok megrendelései követték, amelyek nemcsak az anyagi biztonság
miatt voltak fontosak, hanem azért is, mert így ismerkedhetett meg Fischer a XVIII. századi főúri
gyűjteményekkel és így gazdagíthatta mintatárát, valamint így sajátíthatta el a korabeli
technológiákat.

1.4 A NEMZETKÖZI ELISMERÉSEK ÉS KITÜNTETÉSEK IDEJE: 1853-

1873

Az egyre sikeresebb porcelánmanufaktúra 1851-ben lépett első ízben a világ nyilvánossága elé a
londoni Kristálypalotában megrendezett Világkiállításon, ahol Fischer hatalmas elismerést aratott
termékeivel, és ezzel megalapozta a gyár világhírét is.

A kiállításon az ó-meisseni motívumokkal díszített tárgyai mellett a kínai előképek alapján készült
készletek és vázák is szerepeltek. Ekkor rendelte meg Viktória angol királynő azt a szintén
kínai hatás alatt született lepkés-virágos készletet, amely „Queen Victoria” néven ma is az egyik
legkedveltebb herendi mintaként ismert. A világkiállításon látottak, a nagyhírű európai
porcelánmanufaktúrák termékeivel való közvetlen találkozás új lendületet adott Fischernek, aki a
londoni siker után továbbra is ragaszkodott művészeti elveihez.
1853-ban a New York-i Nemzetközi Ipari Kiállításon első díjat nyert herendi porcelánnak akkora
volt a sikere, hogy már a kiállítás másnapján az összes tárgy elkelt. Magyarországon mindeközben
értékesítési gondokkal küszködött Fischer: a porcelán kereskedelem forgalma a felére zuhant
vissza. A jelenség mögött az állt, hogy a céhes iparból kiemelkedett szűk látókörű nagypolgárság
nem támogatta a hazai ipart, a közép- és kispolgárság inkább az olcsó bécsi és cseh porcelánokat
vásárolta. Herend tehát az új piacszerzés reményében készült a második világkiállításra, amelyre
ezúttal 1855-ben Párizsban került sor. Ezen a kiállításon Herend ismét kínaizáló porcelánjaival vett
részt, és ismét első osztályú kitüntetésben részesült. A kedvező sajtóvisszhang kedvezően
befolyásolta a gyár további munkáját. Fischer 1857-ben a bécsi ipari és kereskedelmi
hitelintézettől 40 000 forintnyi kölcsönt vett fel azzal a céllal, hogy a termelést növelje. Mindezt
üzletmenet miatt megszüntetett bécsi porcelángyár védett mintáinak gyártási jogát is
megkapta. Ezzel nemcsak Herend mintatára, hanem a gyár vevőköre is jelentősen bővült.

A világkiállítások során - amelyek a manufaktúra életében értékmérő jelentőségűek- a következő,

1867-ben megrendezett párizsi kiállítás fényes sikert és hatalmas üzleti forgalmat eredményezett:
míg korábban évi körülbelül 1000 forintnyi árut szállított a cég Párizsba, 1867-ben 83 530 forint
értékű áru talált gazdára. Fischer addigi munkásságáért személyes elismerésben is részesült:
megkapta a becsületrend tiszti keresztjét, Ferenc József császár pedig, magyar nemesi címet
adományozott neki. Ekkortól viselte Fischer a farkasházi előnevet, amely tatai családi házuk
nevének (Wolfshaus) magyarításából ered.

Fischer a gyárban folyamatosan egyre több szerepet juttatott fiainak. Leó a kereskedelmi ügyeket
intézte, Dezső a gyár műszaki vezetője volt, Vilmos pedig a „festödét” vezette. A gyár ekkoriban
83 főt alkalmazott, köztük 22 festőt.
A kiegyezés Herend számára nem hozott újat gazdasági téren, hiszen a vállalat korábban is
külföldi piacokra termelt, és ez 1867 után is megmaradt, ugyanis a hazai polgárság ekkoriban még
1873-ban Bécsben rendezték meg a következő világkiállítást, melyen újra sikerrel szerepelt
Herend. Jakob von Falke, a bécsi Iparművészeti Múzeum igazgatója, a kortárs iparművészet
Európa-szerte ismert kritikusa így szólt Herendről: „Fischer Móric nem szorítkozik arra, hogy
némely híres gyártmányt vagy porcelánok bizonyos fajtáit utánozza, hanem ő inkább újra gyártja
mindazt, ami jó, ami szép, s amit megcsodálunk…ezt a célt csak hosszú munkával, türelemmel és
gondolkodással lehetett elérni, főként ha meggondoljuk, milyen területen fekszik a gyár, távol
minden művészi segédeszköztől. Így az eredmény joggal vívja ki csodálatunkat…nézetem szerint
Magyarországnak többet kellene ebből a gyárból kihoznia. Egyedülálló adottságánál fogva az
országnak ugyanolyan szolgálatokat tehetne, és ugyanazt a piacot foglalhatná el, mint annak idején
Meissen és Bécs.”

1.5 AZ 1873-AS VILÁGVÁLSÁG

Az 1873-as világválság Herendet sem kerülte el. Hiába Falke bíztató szavai, Herend válságba
került, és segítség nélkül maradt. Fischer államkölcsönért folyamodott, hogy az 1873-as bécsi
tőzsdekrach gazdasági következményeként beállt súlyos helyzeten úrrá lehessen, ám elutasító
választ kapott, ugyanúgy, mint a Veszprém megyei közgyűléstől. 1874 végére a gyár csődbe jutott.
A csődnek azonban csak egyik oka volt a gazdasági válság, az államapparátusból is hiányzott az a
segítőkészség, amely megmenthette volna Herendet. Emellett közrejátszott az a tény is, hogy
Fischer elsősorban a művészi színvonalra ügyelt tevékenysége során, és nem aknázta ki azokat a
kereskedelmi lehetőségeket, amelyeket a kiállításokon sikerek nyújtottak a Herendi Porcelángyár
számára: nem épített ki olyan üzlethálózatot, amelynek megrendelésein keresztül a gyár termelését
folyamatossá lehetett volna tenni. Mindeközben az idősödő Fischert folyamatosan támadták fiai
annak vállalatvezetési módszerei miatt és kevésbé művészies, ám hasznot hozó termékek
gyártásának bevezetését sürgették. 1876 májusában a csődöt feloldották, ám a színvonalhoz
mindvégig ragaszkodó, de már fáradt Fischer visszavonult Tatára, a gyárat pedig átadta fiainak.

1.6 A FISCHER-UTÓDOK TEVÉKENYSÉGE

Amikor a Fischer-fiúk átvették a gyár irányítását, azonnali átalakításba kezdtek, és a korábban is

hangoztatott nézeteik alapján szervezték újjá a termelést.

A magas művészi követelmények, az igényesen, kézzel festett porcelánok helyett kevés

költséggel járó, egyszerű termékek gyártásába fogtak, a finom porcelánt is gyakorta
helyettesítették keménycseréppel. Miután azonban elmaradt a várt eredmény, az utódok is
belátták, hogy az apjuk által kialakított művészi irányvonalat kell követniük. Bár a kiállítások
(1879. Országos Ipari Kiállítás, Székesfehérvár; 1883. Amszterdam), amelyeken a Fischer-fiúk
apjuk termékeivel és az örökölt udvari szállító címmel szerepeltek, most is sikert hoztak, többször
kényszerültek kölcsön, majd államsegély igénylésére. A folyamatosan hanyatló gyárat végül
1884-ben a Fischer-utódok eladták az államnak, ők maguk pedig a tatai üzemet vették át, amelyet
„Fischer Mór fiai Porcelángyár” néven vezettek.

1.7 AZ ELSŐ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG (1884-1895)

1884-ben az immár állami tulajdonú gyárat a „Herendi Porcelángyár Rt.” néven alakult vállalat
vette át. Az állam elsődleges célja az volt, hogy a herendi munkásokban felhalmozott szaktudás és
művészi képesség megmentődjék, így a részvénytársaságot 12 évre szóló adómentességgel és
kamatmentes kölcsön biztosításával is támogatta. A vállalat korszerűsítette a gyárat: bővítette az
épületet, új kemencét építettek, ám a beruházások nem hozták meg a várt eredményt. Az akkori
igazgatók háttérbe szorították a herendi mintákat és olcsó kőedények, cserépkályhák gyártásával
próbálták a gyárat életben tartani. Ám a csőd így is elkerülhetetlennek látszott. 1893-ban az
„Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt.” vásárolta meg a gyár részvényeit, de a szakszerűtlen
vezetés ekkor sem tudta kimozdítani Herendet a holtpontról. Tovább folytatódott a
kőedénygyártás, Herend hírneve fokozatosan romlott.

A sorozatosan egymást váltogató részvénytársaságok műszaki hozzáértés nélküli vezetői azonban

teljesen tönkretették a gyárat, így 1895-ben arra kényszerült, hogy beszüntesse tevékenységét.

1.8 A FARKASHÁZI-KORSZAK

A gyárat 1896-ban, a honfoglalás évfordulójának évében az állam felkínálta megvételre Fischer

Mór unokájának, Jenőnek. Farkasházi Fischer Jenő (1863-1926) képzett kerámikus volt, az
ungvári porcelángyárban szerzett tapasztalatokkal a háta mögött.

Nemcsak mint a porcelángyártás nemzetközileg elismert szaktekintélye, hanem mint művészeti

szakíró is tiszteletet vívott ki magának szakmai körökben: 1887-ben Bernard Palissyról, 1896-ban
pedig az itáliai della Robbia családról írt könyvet. A 80 000 forint értékű herendi gyárat 5 000
forintért vásárolta meg, ugyanakkor 80 000 forint kamatmentes hitelt vett fel, amelyből az
időközben leromlott műszaki állapotú gyárat felújíttatta, és az égetőkemencéket átalakíttatta.

Felismerte, hogy - mivel a falu környékén jó minőségű tűzifán kívül egyetlen, a

porcelángyártáshoz nélkülözhetetlen sem adott - Herend hírnevét csak az adhatja vissza, amiben
különlegeset tud nyújtani, ez pedig művészete. A gyártást nagyapja nyomdokain haladva
folytatta. A régi kínai, japán, meisseni, bécsi és sevres-i mintákat felhasználva kezdte meg a
termelést, szigorúan csak megrendelésre dolgozva. Közben folyamatosan dolgozott azon, hogy új
herendi zsánert alakítson ki, ehhez pedig a legrégibb herendi darabok formáit használta fel. Az új
darabokkal először az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállításon lépett a közönség elé, ahol
nagy sikert aratott és a gyár számos megrendelést kapott.
Farkasházi Fischer Jenő, szintúgy, mint nagyapja, nagy odaadással foglalkozott az üzemvezetés
művészi oldalával. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyárat újra fel tudta virágoztatni.

A porcelántechnika terén végbemenő változásokat is figyelemmel követte, így Herenden is

meghonosodott az úgynevezett koppenhágai stílusú máz alatti festés, a folyatott és a kristályos máz
technikája, valamint a pate-sur-pate díszítés, azaz a tárgyakon plasztikusan alkalmazott növényi és
ornamentális díszítés. Farkasházi Fischer Jenő vezette be Herenden a plakett készítést is, amellyel
korábban csak a sevres-i gyár foglalkozott. Herend lassan kezdte visszaszerezni régi hírnevét.

George Vogt, a sevres-i porcelángyár igazgatója 1901-ben végiglátogatta azokat az európai

gyárakat, melyek a párizsi világkiállításon magas kitüntetést értek el, így jutott el Herendre is.
Utóbb azt írta levélben a gyár vezetőjének: „…Önnek sikerült gyárát abba a helyes irányba terelni,
mely úgy művészeti, mint technikai szempontból egyedül követendő. Ez a vállalkozása annál
nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel egyfelül nagyatyjának, Fischer Mórnak gyárát az előbbi
tulajdonosok kőedénygyárrá változtatták át, másfelől pedig e gyár egy félreeső faluban az ipari
központtól távol fekszik. Ön mindezek daczára sikert aratott. (…) Majdnem csodaszámba megy,
hogy alig három esztendő alatt sikerült Önnek a herendi gyárat halottaiból feltámasztani. (…)
konstatálhatom, hogy Ön már a kiállítás óta is újabb haladást tanúsított úgy a technika, mint a
művészet szempontjából. Nem figyelmeztethetem Önt elég nyomatékosan arra, hogy a gyár
különleges helyzetére való tekintettel óvakodjék gyárát közönséges porczellán-gyárrá
alakítani, mert ebben az esetben nem küzdhetne meg egyenlő fegyverekkel ama gyárakkal,
amelyek e nemben kedvezőbb körülmények között működhetnek.

Igyekezzék ezután is művészi szép porczellánt készíteni, méltót ahhoz, amely valamikor Herend
méltán megérdemelt világhírét megalapította. Különben Ön eddig is ezen az úton haladt, maradjon
meg azon és teljes sikert fog elérni.”

Az említett siker néhány évig még fennmaradt, ezt tanúsítja a Magyar Iparművészeti Társulat
1902-es budapesti kiállításán kapott ezüstérem és az 1904-es St. Louis-i vásár és világkiállítás
alkalmával szerzett aranyérem.

1.9 A TANONCKÉPZÉS MEGSZERVEZÉSE

Farkasházi Fischer Jenő, aki jól ismerte a nagyobb európai porcelánmanufaktúrákat, sokat
foglalkozott a hazai szakmunkáshiány és a munkások oktatásának kérdésével is.

A sevres-i porcelángyárban látottak alapján kívánta Herenden is elindítani az utánpótlás képzését,

ezért levélben fordult Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszterhez, kérve az ügy felkarolását.
1905-től Farkasházi Fischer Jenő politikai szerepet is vállalt: országgyűlési képviselővé
választották. Névmagyarosítási kérelmét 1906-ban hagyták jóvá, ettől kezdve a Farkasházy Jenő
nevet viselte.

1.10 A XX. SZÁZAD KORAI ÉVEI

Az 1907-ben a porcelániparban fellépő recesszió, melynek oka a tengerentúli súlyos pénzügyi

válság volt Herendet is erősen érintette. A porcelániparra a túltermelés és ezzel együtt a
minőségromlás lett jellemző. Ráadásul a korábban az amerikai exportra termelt olcsó német és
cseh porcelán is Magyarországra özönlött. Nehézségek ellenére a gyár folytatta művészi munkáját,
és ezt 1911-ben a torinói kiállításon aranyéremmel honorálták. A gyár azonban továbbra is anyagi
gondokkal küzdött, adótartozásait nem tudta törleszteni, így az igazgató sorozatosan kölcsönök
felvételére szorult. Ez a válságos helyzet 1914-től tovább romlott, a forgalom a minimálisra
csökkent a háborús időkben. A gyár alkalmazottainak nagy része katonai szolgálatot teljesített, így
az üzem alig működött: 1916-1920. januárjáig egyáltalán nem volt égetés.

Az első világháborút követően nehéz gazdasági helyzet természetesen Herendet is megviselte.

Az anyagbeszerzési gondok ellenére 1920-ban megindult ugyan a termelés, de a gazdasági

környezet - általános fogyasztóképtelenség - nem kedvezett az igényes porcelánokra szakosodott
manufaktúrának. Farkasházy manufaktúrája ez idő tájt olyan súlyos anyagi helyzetbe került, hogy
az üzem többször is kénytelen volt ideiglenesen beszüntetni termelését.

1.11 A MÁSODIK RÉSZVÉNYTÁRSASÁG (1923-1948)

1923. szeptemberében Farkasházy a Lloyd és Mobil bankok közreműködésével

részvénytársasággá alakította a gyárat. Ügyvezető igazgatóvá dr. Gulden Gyulát választották,
maga Farkasházy - aki továbbra is birtokolta a részvények 50 százalékát – művészeti
vezérigazgatóként dolgozott tovább. A manufaktúra ekkor újra fejlődni látszott: új
munkáslakásokat építettek, amely lehetővé tette új szakemberek Herendre szerződtetését, valamint
újjászervezték az ipartanonc-iskolát, ahol évente 44 új korongost és festőt képeztek ki. Az üzemi
fejlesztés mellett növekedett a Franciaországba, Hollandiába, Svájcba és Belgiumba irányuló
export is.

1926-ban meghalt Farkasházy Jenő. A művészeti igazgató halála után gróf Hadik Jánost
választották a részvénytársaság elnökévé, az ügyvezető igazgatói poszton pedig megmaradt dr.
Gulden Gyula, aki 1929-től Telcs Edét kérte fel művészeti tanácsadónak. Ettől kezdve átalakult a
vállalat művészeti irányítása. Felismerve, hogy ez a vevőkör, amely a XIX. században
megrendeléseivel hozzájárult a manufaktúra akkori sikereihez, igencsak elvékonyodott, a vezetés a
kis- és középpolgári réteg felé nyitott. Ez a társadalmi réteg nem tudta megfizetni a teás-, kávés-
és étkészleteket, de szívesen vásárolt otthona díszítésére kisebb figurákat, plaketteket.

A gazdasági világválságot követően, a harmincas évektől kezdtek Herenden kisplasztikákat

készíteni. Ebben a munkában a kor szinte valamennyi ismert magyar iparművésze részt vett. A kor
Bár a sikerek az új termékeknek, a magyaros figuráknak szóltak, a manufaktúra továbbra is sikerrel
gyártotta régi készleteit, az immár tradicionálisnak számító „Viktóriá”-t, „Siang Noir”-t,
„Miramare”-t stb.

1939-ben Herend centrális kiállítást rendezett az Országos Iparművészeti társulat kiállítótermeiben,

amely a Fischer Mór-i időktől kezdve, Farkasházy tevékenységén át 1939-ig az egész herendi
porcelángyártást bemutatta. Az alkalmazottak száma ekkor 450 fő volt.

Bár a második világháború a gyár sikereit újra visszavetette, az üzem mégis működőképes maradt,
köszönhetően dr. Gulden Gyula (aki egyben a portugál konzulátus vezetője is volt) kereskedelmi
kapcsolatainak. 1943 és ’44 között villamosszigetelők, gyógyszerészeti és laboratóriumi eszközök
gyártása is folyt Herenden.

1.12 AZ ÁLLAMOSÍTOTT PORCELÁNGYÁR

A második világháború utáni időszak rendkívüli nehézségekkel volt teli: megszűntek a korábbi
piacok, hiány volt szakmunkásból, tőkéből és legfőképpen nyersanyagból. A kb. 40%-os
kapacitással működő gyár a maradék nyersanyagait használta fel, ezzel egy évre tudta biztosítani a
termelést úgy, hogy olyan termékeket gyártottak, melyek kevesebb fehérárut és több élőmunkát
igényeltek (ezáltal is védve a gyár szellemi tőkéjét, az értékes szaktudást).
1948. március 2-án a herendi porcelángyárat is államosították, és a centralizált, tervgazdaságban
működő politikának megfelelően a magyarországi kerámiagyárakat egyesítő FIM
(Finomkerámiaipari Művek) tagvállalataként működött tovább.

1948-1949-ben, államközi egyeztetések után Herend ismét kaolinhoz jutott, és a termelés mellett
az üzem nagyarányú bővítése is megkezdődött: új korongos- és festőműhelyek, villany dekorégető
kemencék, művészház, irodaház, sportpálya és múzeum létesült.

Az 1950-es évek iparvezetése Herendet is a tömegtermelés felé irányította. Hamar felismerte

azonban az állam vezetése, hogy Herend jelentős devizabevételt hozhat az országnak, így a 60-as
évektől kezdve újra a kézi festésű, kis szériában készült, igényes darabok készítésére helyezték a
hangsúlyt, és felújították a régi herendi formákat és mintákat. Ezzel egyidőben újra megkezdődött
a kiállításokon való részvétel.
1976-78. között mesterkurzust indított a gyár: a legtehetségesebb porcelánfestők lehetőséget
kaptak tudásuk továbbfejlesztésére, majd sikeres mestervizsga után jogosulttá váltak, hogy az
általuk megfestett porcelánokat a márkajegy mellett aláírásukkal is ellássák. Tíz évvel később,
1986-ban az újabb festőgeneráció részére újabb mesterkurzus indult.

Az 1980-1990-es években mind a termékminőség, mind a gyártmányfejlesztés területén

dinamikusan fejlődött a manufaktúra. 1981-ben Herend kivált a Finomkerámiaipari Művekből, és
önálló vállalattá alakult. 1985-től a manufaktúra külkereskedelmi jogot szerzett, és ekkortól vált -
saját pavilonnal - a világ legrangosabb nemzetközi kerámiaipari kiállításának, a Frankfurti
Nemzetközi Vásárnak rendszeres résztvevőjévé.

1992. áprilisában Herend is részt vett az Európai Porcelánmanufaktúrák Közössége Egyesület

alapításában. Az egyesület alapítói - hat jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező,
kézműves módon porcelánt készítő manufaktúra: Bécs, Berlin, Herend, Ludwigsburg, Meissen,
Sevres - megállapodást kötött a „manufaktúra-eszme”, azaz a saját nyers- és fehérárugyártás, kézi
festés, a saját szakmunkásképzés, az ipartörténeti hagyományok ápolása érdekében.

1.13 A HARMADIK RÉSZVÉNYTÁRSASÁG (1992-TŐL)

1992. június 30-án a Herendi Porcelángyár jogutódaként megalakult a Herendi

Porcelánmanufaktúra Rt., melynek - a privatizációs tárgyalások után kialakult - tulajdonosi
szerkezete a következő: az aktív munkavállalóké és a nyugdíjasoké a részvények 50 %-a, az
MRP (Munkavállalói Résztulajdonosi Program) szervezeté a részvények 25 %-a, valamint a
magyar állam tulajdonában van a részvények 25 %-a + egy darab részvény.

Az 1990-es években számos pozitív változás ment végbe a herendi manufaktúrában: jelentős
beruházások, valósultak meg, melyek révén javultak a munkafeltételek és a fogyasztók
kiszolgálásának körülményei; az új minőségbiztosítási rendszer révén javult a termékminőség; a
gyártmányfejlesztés és a marketingmunka eredményeképpen pedig világszerte jól értékesíthetővé
vált a herendi porcelán, ami a vagyon növekedését hozta magával.
A vállalat nagy gondot fordít a mind tökéletesebb termékminőségre, amit korszerű
munkaeszközök, jól képzett munkaerő és a folyamatos megújulás révén szándékozik elérni.

Az ezredfordulón új, a porcelánt kiegészítő termékek forgalmazását is megkezdte Herend: az

étkészletekhez illő, elegáns vonalú, szájjal fúvott, ólommentes kristálykészletet, valamint a
tradicionális és az újabb mintákhoz illeszkedő stílusú asztalterítőket és szalvétákat tervezett. A
manufaktúra ma körülbelül 1600 munkavállalót foglalkoztat, a világ 58 országában van jelen
termékével. Külföldön három saját üzemeltetésű márkaboltot nyitott (1996-Szingapúr, Hotel
Raffles; 1997-Berlin, Hotel Adlon; 2000-München), Magyarországon 10 saját szaküzlet
(Budapesten 3, Kőszegen, Sopronban, Kecskeméten, Pécsett, Szegeden, Szentendrén és Herenden)
várja a vásárolni szándékozókat.

A társaság egyik legnagyobb értéke az az „élő kincs”, amely a dolgozók szaktudásában nyilvánul
meg. Ezért a manufaktúra nagy gondot fordít a szakemberek képzésére, illetve biztosítja a
folyamatos továbbfejlődés lehetőségét is. Saját fenntartású szakképző iskolájában, korszerű
oktatási programon keresztül gondoskodik gipszmintakészítő, porcelánkészítő és porcelánfestő
szakembereinek utánpótlásáról.

A három éves képzés során a tanulók a képzési idő 30 %-ában szakelméletet, 70 %-ában szakmai
gyakorlatot tanulnak a manufaktúra tanműhelyeiben, a cég szakembereinek irányítása mellett.

A kiváló minőség biztosítéka a herendi szakemberek szakmaszeretete, magas szintű tudása,

művészi hozzáértése és a manufaktúra minőségbiztosítási rendszere. Herend az első
porcelánmanufaktúra a világon, amely az ISO 9001 tanúsító okirattal rendelkezik. A
minőségbiztosítási rendszer képezi az alapját a manufaktúra Teljeskörű Irányítási Rendszerének
(TQM), amely ötvözi a minőségbiztosítás, a környezetvédelem, valamint az egészség- és
munkavédelem nemzetközi szabályozásának előírásait.
A manufaktúra 1996-ban elnyerte az Európában a minőségfejlesztés terén elért kiváló
eredményekért járó IIASA-SHIBA-díjat (melyet a névadó japán professzor alapított
Magyarországon), valamint az I. Magyar Nemzeti Minőségi Díjat a nagyvállalati kategóriában,
2001-ben pedig újabb jelentős elismerésében részesült Herend: a Magyar Örökség-díj odaítélésével
a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. is bekerült a „Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumának”
megbecsülésre és megőrzésre érdemesített értékei mellé.

1.14 NAPJAINK

2001. év azonban nem várt fordulatokat is hozott. A szeptember 11.-i terrortámadás

következtében az egész világ gazdasági fejlődése megtorpant. A manufaktúra vásárlóközönsége
visszafogta kiadásait és jól jövedelmező üzletág, a turizmus is visszaesett.

2001-re már Herenden is kezdte éreztetni hatását az a porcelánpiaci recesszió, ami előtte már több
európai patinás céget is komolyan megérintette, sőt néhányat térdre is kényszerített.

Ugyanakkor sajnos nemcsak a gazdasági körülmények változtak kedvezőtlenül, a fogyasztók

viselkedésére, magatartására, ízlésvilágára is legalább akkora figyelmet kell szentelni. Herendet
hosszú távon például az a veszély fenyegetheti, hogy a jelenlegi vevőköre kiöregszik, s velük
együtt az igényes teríték is kimegy a divatból.

Ezen problémák, ezen megváltozott viszonyok Herendtől is változást követeltek. Egészséges

egyensúlyt kell ezért megtalálni a vevői igények versenyképes kielégítése kapcsán, a
hagyományok ápolása és az újdonságok felé való elmozdulás között.

A jelenlegi vezetés Polányi Sándor vezérigazgató vezetésével elsősorban ezt tűzte zászlajára.

1.15 IDŐRENDI ÁTTEKINTÉS

1826 Stingl Vince keménycserépműhelyt létesít Herenden

1839 Fischer Mór megvásárolja Stingltől és társától a manufaktúrát, megkezdődik a

rendszeres porcelángyártás

1851 London, Világkiállítás: aranyérem

1855 Párizs, Világkiállítás: első osztályú érem

1867 Fischer Mór magyar nemességet kap; ettől kezdve „Farkasházy” előnevet viseli

1873 Sikeres szereplés a bécsi világkiállításon. A gyár 83 munkással, 3 nagy és 6 kisebb

kemencével éget.

1874 A bécsi tőzsdekrach következményeként Herend csődbe jut; Fischer Mór visszavonul,
a vállalatot fiainak adja át
1884 A Fischer-utódok nem tudnak megbirkózni a feladatokkal, eladják a gyárat a magyar
államnak. Megalakul az első Herendi Porcelángyár Rt.

1895 A teljesen tönkrement gyárat bezárják.

1896 Fischer Mór unokája, farkasházi Fischer Jenő vásárolja meg a herendi gyárat, melynek
életében fellendülés kezdődik.

1900 Párizs, Világkiállítás: aranyérem

1914.1918 Az első világháború alatt a minimumra csökken a forgalom; a munkások nagy része
bevonul, a gyár alig működik.

1923 Részvénytársasággá alakul át Farkasházy Jenő gyára. Ügyvezető igazgató dr. Gulden
Gyula lesz.

1929 Művészeti vezetővé nevezik ki Telcs Edét, ezzel nagyarányú plasztikakészítés veszi
kezdetét.

1933 Chicago, Világkiállítás: az amerikai piac is megnyílik a herendi gyár számára

Az alkalmazottak létszáma 140 fő, a termékek 1/3 része exportra készül.
Brüsszel, Világkiállítás: Grand Prix

1948 Államosítják a herendi porcelángyárat, mely a FIM (Finomkerámiaipari Művek)

keretében működik tovább.

1960 Herend megbecsült külkereskedelmi politikája révén jelentős valutabevételt szerez az

országnak, ezért az igényes porcelánok készítésére helyeződik a hangsúly.

1963 Az alkalmazottak száma 759 főre bővül

1981 Herend kiválik a Finomkerámiaipari Művekből, és önálló vállalattá alakul.

1985 Herend önálló külkereskedelmi jogot szerez; önálló piacépítés veszi kezdetét.

1992 Megalakul az Európai Porcelánmanufaktúrák Közössége: hat jelentős történelmi

hagyományokkal rendelkező, kézműves porcelánt készítő manufaktúra (Bécs, Berlin,
Herend, Ludwigsburg, Meissen és Sevres) megállapodást kötött a manufaktúra-eszme
ápolása érdekében.

1992 Június 30-án Kovács József vezetésével, a Herendi Porcelángyár jogutódjaként

megalakul a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. A kizárólag magyar tulajdonban
maradt cég részvényeinek többsége az alkalmazottak, 25%+1 darab részvény a
magyar állam birtokába kerül.

1993.1995 Az Egyesült Államok nagyvárosaiban (New Yorktól Los Angelesig) kiállítás-sorozat

zajlik, mesterfestők bemutatóival. A manufaktúra alkalmazottainak száma eléri az
1583 főt.

1996 Schrammel Imre kinevezése a manufaktúra művészeti vezetőjévé.

1997 Berlinben, a Hotel Adlon szállóban saját üzemeltetésű márkabolt nyílik.

1998.1999 Felépül a manufaktúra Porcelaniuma, amely új márkabolttal, Herend

porcelánművészetének kulisszatitkait is bemutató Minimanufaktúrájával, étteremmel
és kávéházzal gazdagította Herendet.

2000 Münchenben újabb önálló márkaüzletet nyit a manufaktúra.

2001 A Magyar Örökség Díj átadásával a magyar nemzeti örökség jelentős részeként
ismerik el a herendi manufaktúra tevékenységét.

Júliusban a manufaktúra alapításának 175. évfordulóját 4 napos fesztivállal ünnepelte

a manufaktúra.

2002 Novemberben új vezérigazgató a Manufaktúra élén, Polányi Sándor személyében.

2004 Októberben elfogadásra kerül a vállalat középtávú stratégiája.
2005 Novemberétől dr. Simon Attila a vezérigazgató