RAFFAY ERNŐ

TRIANON TITKAI

avagy, hogyan bántak el országunkkal...

Budapest, 1990.

Szerkesztette:

DAMENIJA CSABA
Felelős kiadó: KOVÁCS SÁNDOR

A szerző munkatársa: BODONYI ILONA

Grafikai szerkesztő: MÉSZÖLY BEATRIX

Technikai szerkesztő: PACZKÓ JÁNOS

Készült a Szikra Lapnyomdában, 89—2328

Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató

TARTALOM

Az Olvasóhoz

A háborúnak vége: a harc folytatódik

Küzdelem a méltányos békéért

Az erőszak békéje

Trianon következményei

Az Olvasóhoz
A háborúnak vége a harc folytatódik
Ezek után, hogy a helyzet világos legyen, tudatnom
Tekintve, hogy a magyarok összejátszanak az ukráno
Küzdelem a méltányos békéért
A menekültek néma tüntetése
Az erőszak békéje
105. cikk
Trianon következményei
Az Olvasóhoz
1990: a trianoni békeparancs ránk kényszerítésének hetvenedik évfordulója. E két emberöltő első
huszonöt évében akkor is Trianonról beszéltek, amikor másról kellett volna. Az utóbbi harmincöt év
alatt pedig akkor sem lehetett erről szó, amikor róla kellett volna beszélni.

Úgy gondolom, hogy közép-európai bajaink egyik nagy okozója az első világháború utáni úgynevezett
békerendszer, amelyet a második világháború után megerősítettek.

Jól kell ismernie valamennyi Kárpát-medencei népnek, nekünk, magyaroknak pedig különös
részletességgel az akkori eseményeket, embereket, célokat, kudarcokat és sikereket.

Ebben a könyvemben, amely nem a szűk történész szakma, hanem az egész magyar nép számára
készült, sok történelmi dokumentum szerepel: levéltári források, beszédek, levelek, tervezetek,
cikkek. Azt hiszem, ezek mutatják meg igazán a kor hangulatát, embereit, szellemét. Fölemelő és
tragikus sorsát a magyar nemzetnek.

A trianoni békekötés nemcsak a területeinket, gazdasági lehetőségeinket és magyarjaink millióit vette

el, hanem erőszakosan kettévágta a nemzetté válásunk akkor már évszázadok óta tartó folyamatát.
Mintha megtörte volna a nemzetnek a jövőbe vetett hitét és a bizalmát önmagában.

Olvassuk csak, mit irt Kossuth Lajos: „Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának
reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát
nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.”

Meg kell őriznünk a reményt és tudnunk kell jogainkat a Kárpátok medencéjében.

Akkor is, ha jelenlegi helyzetünkhöz jobban illik Áprily Lajos négysoros verse, A legyőzöttek
strófája:

Múltunk gonosz volt, életünk pogány,

rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:

jó, hogy nem ültem győztes-lakomán

s hogy egy legázolt néphez tartozom.

A háborúnak vége a harc folytatódik
Trianon titkai — a könyv címe maga is titokzatos. Miért vannak még mindig tévhitek, félreértések,
illúziók és viták a köztudatban hetven évvel Trianon után? Hogyan lehetséges, hogy titok homálya fed
ennyi idő elmúltával is olyan kérdéseket, melyeket nyilvánosságra hozott és Magyarországon
is törvénybe iktatott nemzetközi szerződések rögzítenek?

A legfőbb ok abban keresendő, hogy a trianoni tragédia 1945 után felejtésre, elhallgatásra ítéltetett.
Politikai okokból meg kellett feledkezni arról, hogy az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés
Magyarországot a háborúban vesztes államok között is a leghátrányosabb helyzetbe hozta, a
szomszédos államok javára területileg megcsonkította, hiszen 282 ezer km2 területéből 93 ezer km2
területet hagyott, lakossága pedig 18 millióról 7,6 millióra csökkent. Színmagyar lakosságú vidékeket
csatoltak el, több mint 3 millió magyar került kisebbségi létbe. A trianoni döntések Magyarország
életképességét és nemzeti létét is veszélybe sodorták.

A második világháborút lezáró békeszerződések gyakorlatilag minimális változtatással a trianoni

határokat állították vissza. A minimális változtatás azt jelentette, hogy Magyarországnak a
Szovjetunióval való határa a trianoni csehszlovák—magyar határ lett, Csehszlovákiának pedig
Magyarország átengedett még három, a Duna jobb partján fekvő községet: Horvátjárfalut, Oroszvárt
és Dunacsunt. De nemcsak a határmegvonás módja ismétlődött meg, hanem tovább folytatódott, ha
lehet még durvább módszerekkel az utódállamok területén a kisebbségi magyarsággal szembeni
fellépés, a deportálások, a megfélemlítés és az erőszakos asszimiláció megannyi
módszerének alkalmazása. Az 1947-es békeszerődés aláírása előtt a magyar kormánydelegáció
jegyzékben tiltakozott a békekonferencia elnökénél:

„A magyar kormány különösen azt kifogásolta és kifogásolja ma is, hogy a most aláírandó
békeszerződés semmi intézményes biztosítékot nem tartalmaz abban a tekintetben, hogy a
Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető jogai tiszteletben tartassanak és hogy polgári
jogaik tekintetében az egyenjogúság biztosíttassék számukra.”

Az 1948-tól kiépülő kommunista diktatúra a szocialista tábor egységére és a proletár

internacionalizmusra való hivatkozásai mintegy szentesítette a határokon kívül élő kisebbségi
magyarság beolvasztására tett kísérleteket, sőt a határokon belül élő magyarság nemzeti tudatát is
komoly mértékben torzította és csorbította. Megtagadta a határokon belüli és kívüli
magyarság egyazon nemzethez tartozását, pedig a történelmi múlt, a nyelv, a kultúra, a különböző
közösségek, de még a családi és rokoni szálak is összekötötték a politikai határok által szétszakított
magyarságot. Az egész magyar népre alkalmazta a kollektív bűnösség vádját, és a magyarságot mint
fasiszta népet bélyegezte meg, amely a II. világháborúban Hitler utolsó csatlósaként vett részt a
Szovjetunió ellen. A történettudomány és az oktatás is kettőt tehetett a diktatúra körülményei között.
Vagy a politika szolgálatára adta magát, vagy hallgatott. A titkokat fedő fátyol fellebbentéséhez, mely
történelmi múltunkat fedte és még ma is nagyrészt elfedi, egyik módszer sem lehetett alkalmas.

Az utóbbi években a „szocialista táborhoz” tartozó országok belső válságai, a köztük lévő
érdekellentétek felszínre kerülése és a nemzeti kisebbségek sorsának olyan mértékű rosszabbodása
egyes országokban, mely őket szülőföldjük elhagyására, menekülésre kényszeríti, irányította rá a
figyelmet azokra a kérdésekre, melyeknek történelmi eredetét a trianoni békeszerződésre
és következményeire lehet visszavezetni. Néhány éve már folyamatosan jelennek meg a történelmi
munkák, melyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának
csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból
körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. Az
eddig megjelent munkák is haszonnal forgathatók és hiánypótló jelentőségűek, különösen, ha
figyelembe vesszük, hogy Trianon tragédiáját nem lehet megérteni csak a békeszerződés szövegéből,
illetve az azt közvetlenül megelőző tárgyalásokból. Gyökerei a nagyhatalmak, különösen Francia-
ország magyarellenességében és érdekeiben, az irredenta mozgalmak törekvéseiben és a magyar
nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak. Közvetlen oka, illetve a lehetőség a trianoni
békediktátum Magyarország általi elfogadtatására pedig Magyarországnak az I. világháborúban
elszenvedett katonai veresége által adatott meg. A békeszerződés előzményeinek és
következményeinek vizsgálatánál különösen nagy figyelmet kell szentelni a nemzeti és nemzetiségi
mozgalmaknak. Részint azért, mert már a háborús és békecélok megfogalmazásában is jelentős
szerepet játszottak, másrészt pedig azért, mert a szerződés rendelkezései éppen a nemzeti fejlődési
folyamatokat szakították meg vagy torzították el.

A magyar nemzeti fejlődés folyamata bizonyos fáziskésésekkel ugyan, de egybeesett a Magyarország

területén élő különböző népek (horvátok, szerbek, románok, szlovákok stb.) nemzeti mozgalmaink
ébredésével. Az 1848-as forradalom és az 1867-es Kiegyezés eseményeiben formálódó magyar
nemzetállam a kor színvonala fölött biztosította a lehetőségeket a területén élő más népek nemzeti
mozgalmai számára. A nemzetiségi kérdésben a magyar politikát egyfelől a nemzetiségi törvényekben
megnyilvánuló engedékenység jellemezte, mely ugyanakkor nem párosult a magyar nemzeti érdekek
következetes védelmével, másfelől a félelem a nemzetiségi mozgalmaktól, mely
ugyanakkor lebecsülte az ezekben rejlő elszakadási törekvések lehetőségének veszélyét. A magyar
nemzetiségi politika nem tartott lépést a nemzetiségi mozgalmak fejlődésével. Amivel ugyanis 1848-
ban vagy 1868-ban még megelégedtek a magyarországi nemzetiségek, az már nem bizonyult
elégségesnek a századfordulóra. Egyre többen követelték közülük a kulturális jogok biztosításán túl
a kollektív politikai szabadságot is. Különösen a román nemzeti mozgalom, a román irredenta
követelte egyre erőteljesebben a mindenütt lakó románok egy államban való egyesítését, ami
Erdélynek Romániához való csatolását is jelentette.

Külpolitikai tekintetben az 1870—71-es porosz—francia háború után, mely a franciák vereségével

végződött, az Osztrák—Magyar Monarchia egyre inkább a Németországgal való szövetség felé
orientálódott. 1879-ben létrejött a német—osztrák—magyar kettős szövetség, majd 1882-ben
Olaszország csatlakozásával a hármas szövetség. Az Osztrák—Magyar Monarchia ebben a keretben
vett részt az I. világháborúban, szenvedett katonai vereséget és bomlott fel. A Monarchia romjain új,
„nemzeti” államok jöttek létre, amelyeknek uralkodó nemzetei politikai jogaik és területi
autonómiájuk biztosítását évtizedek óta hiába remélték a Monarchia keretein belül. Az Osztrák—
Magyar Monarchia katonai veresége adta meg a lehetőséget önállósulásukhoz, melynek garantálását
már a győztes hatalmaktól várták. A háború végétől a békeszerződés megkötéséig még jó másfél év
telt el, s azok a körülmények, melyek eredményeképpen Magyarország nem egyszerűen vesztes, hanem
a vesztesek között is a leghátrányosabb helyzetbe került állammá vált, ez alatt az idő alatt alakultak ki.

Az I. világháborút követő békeszerződések Európa térképét a nagyhatalmi érdekek és az azokkal

összhangba hozható kisállami nemzeti érdekek alapján rajzolták újjá.

A békekonferencián való részvételből, és így a közvetlen érdekképviselet lehetőségéből a vesztes

államok, köztük Magyarország, valamint Szovjet-Oroszország eleve ki volt zárva. Magyarország
számára különösen hátrányos volt ez a helyzet, hiszen egymás után kétszer szenvedett katonai
és politikai vereséget. Először a hármas szövetség tagjaként az antanthatalmaktól, majd egy évvel
később ezek csatlósainak intervenciójától, amely a magyar területek megszerzésére, majd a
magyarországi Tanácsköztársaság leverésére szerveződött. Csapataik katonai megszállás alatt
tartották azokat a területeket, amelyekre mind Csehszlovákia, Románia és a Szerb—Horvát—Szlovén
Királyság és természetesen Magyarország igényei is kiterjedtek. Az osztozkodás során azonban a
győztes helyzet és a birtokon belüliség számított döntő érvnek. Az érvek alátámasztását nagyban
segítette a már a háború előtt megindult magyarellenes cseh, de főleg román propaganda, mely a
magyarországi szláv és román nemzeti kisebbségek elnyomását dramatizálta az európai államok
számára, másrészt igyekezett tudatosítani követeléseit. A propaganda termékeny talajra hullott, annál
is inkább, mivel a nagyhatalmak nem voltak különösebben tájékozottak Közép- és Kelet-Európa
viszonyait illetően. Mint Földes Béla, a Magyar Külügyi Társaság szakosztályelnöke 1928-ban
megállapította: „A Párizsban összegyűlt államférfiak Magyarországról annyit sem tudtak, mint egy
iskolás gyermeknek tudni kell. Valahogyan úgy nézték Magyarországot, mint egy darab földet Afrika
közepén, mely alacsony gazdasági műveltsége mellett majd ide, majd oda kapcsolható, a hatalmasok
kénye-kedve szerint.” A felsorolt körülmények együttes hatására a békekonferencia minden egyes
vitás kérdésben Magyarországnak az antantországokkal szemben táplált illúzió ellenére,
Magyarország rovására döntött.

Az az időszak, melyről a mellékelt és elemzendő források szólnak, a békeszerződés előkészítése

szempontjából a legfontosabb időszak. Ekkor alakul ki az a status quo, mely lehetővé tette, hogy
Románia, Szerbia és Csehország gyakorlatilag olyan helyzetben befolyásolja a számára kedvező
döntést, hogy már az általa követelt területek birtokába kerültek. Ebben a periódusban történik meg
Erdély román megszállása, sőt a megszállt területeken a román közigazgatás bevezetése is. 1919.
március 17-én pedig a párizsi békekonferencián az eseményeket követve a négy nagyhatalom
képviselői, Wilson, Lloyd George, Clemenceau és Orlando, szentesítették a magyar és román
csapatok közti demarkációs vonalról szóló február 26-i határozatot. Éppen ezért tartjuk fontosnak az
említett időszak eseménytörténetének áttekintését a korabeli források bő idézésével, hogy az Olvasó
maga ítélhesse meg győztesek és vesztesek helyzetét és lehetőségeit.

Az 1918-as év második felének legfontosabb eseményei közé tartozik Magyarország vonatkozásában

1918. október 30-án az „Őszirózsás” forradalom győzelme, melynek következményeképpen a Nemzeti
Tanácsban szövetkezett pártok gróf Károlyi Mihály miniszterelnöksége mellett koalíciós kormányt
alakítottak. Károlyi Mihályt József főherceg október 31-én nevezte ki miniszterelnökké, s a kormány
felesküdött a királyra. Rendkívül nehéz bel- és külpolitikai körülmények között kezdte meg működését
az ország új vezetése. A belső helyzetet a háborús vereség okozta gazdasági nehézségek,
élelmiszerhiány és politikai válság jellemezte. A külpolitikai helyzetet alapvetően az Osztrák—
Magyar Monarchia katonai veresége határozta meg, november 3-án Weber tábornok a Monarchia
nevében aláírta a fegyverszüneti megállapodást az antanthatalmak képviselője, Adamo Diaz tábornok,
olasz vezérkari főnök előtt. Ezzel az I. világháború Magyarország számára is véget ért, a harcok
azonban nem fejeződtek be. November 7-én, egyidejűleg azzal, hogy Károlyi Mihály vezetésével
küldöttség indult Belgrádba, hogy Magyarország nevében külön fegyverszüneti
tárgyalásokat folytasson Franchet d’Esperey tábornokkal, az antant keleti frontjának fő-
parancsnokával, a szerb hadsereg bevonult a Szerémségbe. November 8-án pedig cseh katonai
alakulatok lépték át a magyar határt és szállták meg Trencsént, Vágújhelyt, Zsolnát, Ruttkát és
Turócszentmártont. Közben egyre riasztóbb hírek érkeznek a román hadsereg készülődéséről is.
Illusztrációként álljon itt egy idézet Orlohovszky Elemér cs. kir. kamarás Károlyi Mihályhoz 1918.
október 27-én, a forradalom győzelme előtt néhány nappal Temesvárott kelt leveléből: „Uram! Mi
bízunk Önben és pártjában, ökölbe szorított kezekkel kísérjük figyelemmel, mi történik az
országházban, de már annyit megírhatok Önnek, hogy nagy bajok lesznek rövidesen, ha azonnal nem
mond le a kormány. E vidéken a szerbek, románok szervezkednek, legsötétebb tervük van készülőben,
vegyék kérem ki a kormány kezéből a hatalmat és tegyenek valamit.” Károlyi Mihály valóban több
úton is próbálkozik, hogy tegyen valamit, s a diplomácia, majd ennek eredménytelensége után, a
fegyveres honvédelem eszközeivel megőrizze Magyarország egységét és önállóságát. Ennek az
igyekezetnek az első lépését jelentették a belgrádi tárgyalások, melyeknek feltételeit a Károlyi vezette
küldöttség elfogadhatatlannak tartotta és nem írta alá. Később azonban, november 13-án mégis
szentesítésére kényszerült, és a kormány nevében Linder Béla látta el kézjegyével.

A Szövetséges hadseregek

Főparancsnoka

Nagyvezérkar

KATONAI EGYEZMÉNY

A Szövetségesek és Ausztria—Magyarország között megállapított fegyverszüneti feltételeknek

Magyarországra való alkalmazása tárgyában.

I. A magyar kormány visszavonja összes csapatait attól a vonaltól északra, melynek határai a Nagy-
Szamos felső folyása, Besztercze, Marosalfalu, a Maros folyónak a Tiszához való torkolata,
Szabadka, Baja, Pécs, amely helyeket magyar csapatok nem tarthatnak megszállva, a Dráva folyása
addig, ahol ez a folyó a szlavon—horvát határral összeesik. A kiürítés 8 napon belül befejezendő.

A szövetségesek teljes hatalommal szállják meg a kiürített területet a szövetséges hadseregek

főparancsnoka által megállapítandó módon. A polgári igazgatás a jelenlegi kormány kezében marad.

A kiürített zónában egyedül a rend fenntartására elengedhetetlenül szükséges rendőrségi és

csendőrségi csapatok maradhatnak meg, valamint azok a csapatok, amelyek a vasúti vonalak
biztonságát vannak hivatva szolgálni.

II. A magyar hadsereg leszerelése szárazon és vízen, kivéve a 6 gyalog- és lovashadosztályt,

amelynek feladata a rend fenntartása, valamint az I. szakaszban említett és rendőri szolgálatot végző
fegyveres erőket.

III. A szövetségesek megszállási joga minden hadászati szempontból fontos pontra és helységre
vonatkozólag.
Ezek állandó kijelölésének joga a szövetséges hadseregek főprancsnokát illeti meg.

Átvonulási és tartózkodási jog a szövetséges csapatok számára Magyarország egész területére

kiterjedőleg. Állandó használati jog a szövetségesek katonai szükségletének kielégítésére minden,
akár közúti, akár vasúti, akár hajózási forgalmi eszköz tekintetében, legyen az akár az állam, akár
egyes állampolgárok tulajdona. Ugyanaz áll az igás és málhás állatokra.

IV. A megszállott terület rendes forgalmának ellátására szolgáló vasúti személyzet és forgalmi
eszközök helyükön maradnak. Ezenkívül 2000 vagonból és 100 lokomotívból (rendes nyomtáv),
továbbá 600 vagonból és 50 lokomotívból (keskeny nyomtáv) álló tartalék egy hónapon belül a
főparancsnok rendelkezésére bocsátandó egyrészt a szövetséges csapatok szükségleteinek kielégítése
végett, másrészt a szerb közlekedési eszközökben a háború folytán okozott hiány pótlására. Az itt
említett forgalmi anyag egy része Ausztriától fedezhető. (Ezek megközelítő számok.)

V. A megszállott terület rendes forgalmának ellátására szolgáló hajózási személyzet és forgalmi

eszközök a helyükön maradnak. Ezenkívül 6 monitor haladéktalanul kiszolgáltatandó Belgrádban a
szövetségeseknek. A dunai hajórajnak hátralevő része leszerelés végett összegyűjtendő egy dunai
kikötőben, melyet a főparancsnok később fog kijelölni. Ebből a hajórajból a legrövidebb időn belül
igénybe vétetnek 10 személyszállító hajó, tíz vontató gőzös és hatvan uszály, részint a szövetséges
hadseregek céljaira, részint pedig abból a célból, hogy a szerb hajózási anyagban a háború folytán
beállott hiány pótoltassák. (Ezek megközelítő számok.)

VI. Tizenöt nap alatt a főparancsnok rendelkezésére bocsátandó háromezer főnyi vasúti
munkáscsapat a szükséges anyagi eszközökkel felszerelve, a szerbiai vasúti vonalak helyreállítása
céljából. (Ezek megközelítő számok.)

VII. Tizenöt nap alatt a főparancsnok rendelkezésére bocsátandók a szükséges anyagi eszközökkel
felszerelt utász és távirász csapatok a szerbiai telefon- és távíróhálózat helyreállítása céljából.

VIII. Egy hónapon belül a főparancsnok rendelkezésére bocsátandó 25 000 ló, valamint a
főparancsnok által meghatározandó szállítási eszközök. (Ezek megközelítő számok.)

IX. A fegyverek és hadszerek a főparancsnok által megállapított helyen egybegyűjtendők. Az

összegyűjtött hadianyag egy része nyomban igénybe vétetik a főparancsnok rendelkezése szerint
szervezendő katonai csapategységek felszerelése céljából.

X. A szövetséges hadifoglyok és polgári internáltak rögtön szabadon bocsátandók és megfelelő

helyeken összegyűjtendők, hogy a főparancsnok által kijelölt helyekre és általa megszabott időre
hazaszállíthatok legyenek. A magyar hadifoglyok egyelőre nem adatnak ki.

XI. A Diaz tábornokkal létrejött fegyverszüneti szerződés aláírásának napjától (november 4-ének
15. órája) számítva 15 napi haladék adatik a német csapatoknak Magyarországon való átvonulására és
állomásozására.

A posta- és távíróforgalom Németországgal csakis a szövetségesek katonai ellenőrzése alatt

bonyolítható le. A magyar kormány kötelezi magát, hogy nem enged Németországba küldeni
semmiféle katonai tartalmú távirati közlést.

XII. Magyarország meg fogja könnyíteni a megszálló szövetséges csapatok élelmezését. A

requirálások meg lesznek engedve azzal a feltétellel, hogy ne legyenek önkényesek. A fizetés forgalmi
ár szerint történik.

XIII. Az osztrák—magyar hadvezetőség által a Dunán és a Fekete-tengeren lefektetett aknamezők

elhelyezése haladéktálanul a főparancsnok tudomására juttatandó.

Továbbá kötelezi magát a magyar kormány, hogy elfogja azokat az utazó aknákat, amelyeket az ország
Ausztria felé eső határán túlról a Dunába bocsátottak és hogy saját területi vizein levő úszó aknákat
eltávolítja.

XIV. A posta, szikratávíró, telefon és távirda, valamint a magyar vasutak a szövetségesek

ellenőrzése alá helyeztetnek.

XV. A szövetségesek érdekeik megvédése céljából képviselőt fognak a magyar közélelmezési

miniszter mellé kiküldeni.

XVI. Magyarország köteles minden viszonyt megszakítani Németországgal és a Romániában lévő

német seregeknek szánt minden csapat- és lőszerszállítást megtiltani, ha csak erre a főparancsnok
külön engedélyt nem ad.

XVII. A szövetségesek a magyar állam belső igazgatásába nem fognak beleavatkozni.

XVIII. A szövetségesek és Magyarország között az ellenségeskedések megszűntek.

Kelt a kettős példányban kiállíttatott Belgrádban, 1918. évi november hó 13-án, 23 óra 15 perckor, az
egyezmény címén és a XI. és XVIII. szakaszokon eszközölt módosítással.

A szövetségesek nevében: a főparancsnok megbízottai: Michits Vajda s. k.

Henrys tábornok s. k.

Magyarország nevében: a magyar kormány megbízottja:

Linder Béla s. k.

Ez az egyezmény a demarkációs vonalat a Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, a Maros

mentén Szegedig, majd innen a Szabadka—Baja—Pécs vonaltól északra a Dráváig vonta meg. A
szerződés értelmében a polgári közigazgatás a magyar kormány kezében maradt, de a
szövetségeseknek joguk volt a stratégiailag fontosabb helyek megszállására. Ezen egyezmény
értelmében szállta meg a román hadsereg a demarkációs vonalig terjedő területeket, és az antanttól
nyert engedély alapján december 1-jén Marosvásárhelyre, 4-én Besztercére, majd 7-én Brassóba
vonult be.

Közben tovább folytatódtak azok a tárgyalások, melyek a magyarországi nemzetiségek számára a

legszélesebb nemzeti jogokat biztosítva akarták megőrizni Magyarország egységét. Jászi Oszkár, aki a
kormányban a nemzetiségi és önrendelkezési ügyek felelőse volt, november 12. és 14. között
az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel tárgyalásokat folytatott Erdély autonómiájának
kérdéséről, de a románok teljes önállóságot követeltek. Ezt a törekvésüket erősítette meg az erdélyi
románok nemzeti gyűlése Gyulafehérváron december 1-jén, amikor kimondta a Romániával
való egyesülést és létrehozta az erdélyi román Kormányzótanácsot Nagyszeben székhellyel. Nem volt
tehát hatásos a kormány törekvése, de a sajtópropaganda sem, mely a románságot a Magyarországhoz
tartozás előnyeiről igyekezett meggyőzni. A Világ című lap november 23-i cikke például így írt: „Mi
nem hisszük, hogy a hazai román demokráciának ne lenne kedvesebb egy népköztársaság általános,
titkos, egyenlő választójoggal, radikális agrárreformmal, szabad sajtóval, a gyülekezés, az egyesülés
jogával, mint Ferdinánd király monarchiája a bojárokkal, nagybirtokkal, reakcióval,
korrupt közigazgatással, népelnyomással.”

Annak ellenére, hogy az erdélyi románságnak volt olyan része, mely hajlott az autonómia
elfogadására, nem az ő álláspontjuk érvényesült. Stefan Pop-Cicio például éppen az erdélyi románság
érdekeinek védelmében követelte az erdélyi autonómia legalább átmeneti fenntartását, mert
mint mondta: „Egyébként könnyen megtörténhetik majd, hogy a regáti szerencsefiak az erdélyi
románság hátrányára nyomulnak majd be az új területre.” Ezzel szemben a belügyminisztérium
bizalmas jelentései arról szóltak, hogy a Központi Román Nemzeti Tanács vezetői eleve minden
megegyezést elutasítanak a magyarokkal, a tárgyalásokat is csak időhúzás céljából folytatják, hogy
közben meg tudják szervezni az erdélyi románságot, másrészt azért, hogy a sikertelen tárgyalások
tényével szolgáltassanak elfogadható okot az antant számára a román hadsereg bevonulásának
igazolására.

Az aradi székhelyű Román Nemzeti Tanács november 9-én ultimátummal fordul a Károlyi-
kormányhoz:

„A Magyar Nemzeti Tanács kormányának, Budapest. —

Az események rohamos fejlődése folytán azon meggyőződésre jutottunk, hogy a népek önrendelkezési
jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségeknek érdekében a
közrend, vagyon- és személybiztonság megóvása céljából már most át kell vennünk
Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E
vidékekhez tartoznak a következő megyék: Torontál, Temes, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Szatmár,
Mármaros, Besztercze-Naszód, Szolnok-Doboka, Szilágy, Kolozs, Maros-Torda, Torda-Aranyos,
Alsófehér, Kisküküllő, Nagy-küküllő, Hunyad, Szeben, Brassó, Fogaras, Háromszék, Udvarhely és
Csik megyék, valamint Békés, Csanád és Ugocsa megyék román területei.

Intézzen a kormány Magyaroszág és Erdély nemzeteihez azonnal egy manifestumot ilyen értelemben és
rendelje hatalmunk alá az azon területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági,
iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanekkor
ezen területen minden más imperium megszüntetendő. Ellenkező esetben kénytelenek lennénk
proklamátióban népünknek, az országnak és az egész világnak tudtára adni, hogy az önrendelkezési
jog gyakorlása részünkre lehetetlenné tétetett s így a hatóságokkal minden további együttműködést
beszüntetünk és a bekövetkezhető eseményekért a felelősséget nem vállaljuk és azt a maga
teljességében a magyar nemzeti tanács jelenlegi kormányára hárítjuk.
Természetes, hogy a kérdéses területen élő más népekkel szemben a magunk részéről respektálni
fogjuk a Wilsoni elveket.

A kormányzás átadásának módozatait vegyes bizottság állapítsa meg. A kormányt Nagyszebenben

fogjuk megalakítani.

Ezen megkeresésünkre a választ f. é. november hó 12., délután 6 óráig várjuk.

Kelt Aradon 1918. évi november hó 9-én.

A román nemzeti tanács: Dr. Pop C. István, elnök”

A román politikai célok tehát egyértelműek: Erdély Romániához csatolása, ennek érdekében kiterjedt
diplomáciai és katonai tevékenység folytatása, mely a döntéshozókat kész helyzet elé kell, hogy
állítsa.

A magyar kormány természetesen nem adta át az ultimátumban fölsorolt területeket, ehelyett

tárgyalásokat kezdeményedett, amelyek eredménytelenül végződtek.

November 19-én Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere bizalmas levelet kapott Varjassy Lajos
aradi kormánybiztostól, aki — többek között — ezeket írta:

„Kedves Barátom!

Bizalmas úton tudomásomra jutott, hogy az aradi román nemzeti komité megbízta Biró Sándor aradi
tanárt, hogy egy a »Világ nemzeteihez« címzett felhívást fordítson francia nyelvre. Ezen felhívás teljes
szövege, mely holnapra a »Románul«-ban is meg fog jelenni, ma délutánra kezeim között lesz és azt
pótlólag fogom Hozzád felküldeni.

A felhívás tartalmáról már most közölhetem, hogy abban a komité felpanaszolja a világnak a
magyarországi románság eddigi elnyomatását és kinyilvánítja, hogy a román nép az önrendelkezési
jog alapján Magyarországtól a jövőben teljesen különváltan óhajt élni.

A világ kultúrnemzeteinek informálása céljából fontosnak és jó eredményekkel kecsegtetőnek

tartanám, ha kieszközölnéd, hogy a Budapestet megszálló csapatokból egy századnyi francia katona,
egy intelligens, megértő lelkű francia tiszt parancsnoksága alatt ide Aradra, a román nemzetiségi
agitáció gyújtópontjába vezényeltetnék.

Mi mindent el fogunk követni, hogy ezeken a katonákon keresztül a francia népnek a

béketárgyalásokon döntő fontosságú hangulatát Magyarországra nézve kedvezően befolyásoljuk.

Veszteni való idő nem lévén, sürgős intézkedéseidet kérjük.”

Minden hiába volt. Az erdélyi románok központi napilapjában másnap megjelent az a nyílt levél,
amely végképpen megszakította magyarok és románok között a kapcsolatokat. Ez a fölhívás vágta az
utat a gyulafehérvári nagygyűléshez, ahol majd kimondják Kelet-Magyarország „örök időkre”
Romániához csatolását. A románul és franciául közreadott dokumentumot teljes terjedelmében
közöljük:

„A románok manifesztuma” (nov. 20.)

„A világ népeihez! A magyarországi és erdélyi román nemzet, amelyet a magyar népnek uralkodó
osztálya századokon át testi és lelki rabságban tartott, felszabadulva szolgaságából ama fegyvereknek
dicső győzelme által, amelyek az emberi civilizációért harcoltak a nemzeti és osztályelnyomás barbár
princípiuma ellen, az eddigi elnyomók kormánya előtt kijelentette elhatározását szabad és független
állammá való szervezkedése iránt, hogy erőit minden akadálytól mentesen az emberi szabadság és
műveltség szolgálatában érvényesíthesse.

Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához és

minden nemzetnek ama természetes jogával szemben, hogy maga fölött és az általa lakott terület fölött
önmaga intézkedjék, az elnyomók kormánya szembehelyezi az elnyomó állam nyers erőszakát.
Évszázadok óta a magyar népnek elnyomó osztálya idegen ékekkel szakította meg nemzetünk testét, az
1867-ben létesített álalkotmányosság óta pedig a magyar kormányozó politikának bevallott célja volt
a mi nemzeti megsemmisitésünk. Minden jogot nélkülöző telepítésekkel őseink földjén, kíméletlen
megmagyarosításával mindazon románoknak, akik kénytelenek voltak közvetlenebb viszonylatokba
kerülni a magyar uralommal, mindenféle hivatalnokok százezreinek a román területre való
beözönlésével és megakadályozva népünket abban, hogy ipari szükségleteit önmaga elégíthesse ki,
megmagyarosították a városokat mesterséges eszközökkel és a mi megsemmisítésünk barbár
céljából pedig ethnikailag betarkították a román nemzet által lakott területet. A magyar kormány most
az elnyomás és bűnös erőszak által teremtett ezen helyzettel akarja igazolni ellenállását a román
nemzet azon elhatározásával szemben, hogy ősi földjén szabad és független államot alkothasson. A
nemzeti szabadságunk ellen eddig elkövetett bűncselekedetek által létrehozott helyzetet igazolásul
akarják felhasználni arra az újabb merényletre, amelyet ellenünk szándékolnak.

Erőszakkal kellene jogunkat érvényesítenünk, de bármennyire el vagyunk is határozva a nemzeti

szabadságért életünket is feláldozni, most, amikor a civilizáció győzelmét ünnepeljük a barbárság
ellen és várjuk a nemzetközi törvénykezést, amely a magyar erőszakot az igazsággal fogja felváltani és
mindenütt el fogja tüntetni az embertelen uralmaknak következményeit; a román nemzet tartózkodik a
barbár eszközök igénybevételétől a népek közötti viszonyok rendezésében, de íme, az egész világ
előtt tiltakozik a magyar kormánynak bűnös cselekedete ellen, amely most is idegen uralom alá akarja
hajtani a román nemzetet és megakadályozza abban, hogy szabad és független államban alakulhasson
meg. A magyarországi és erdélyi román nemzet nem kíván más népek fölött uralkodni. Nélkülözve
teljesen minden történelmi uralkodó osztályt, a román nemzet már a maga lényegében a
legtökéletesebb demokráciának megtestesítője, a maga ősi földjén a román nemzet kész minden
népnek teljes nemzeti szabadságot biztosítani. Szabad és független államba való szervezését
olyképpen fogja berendezni, hogy a területén élő népegyedek számára biztosítsa az életfeltételek
egyenlőségét, kizárólagos eszközét az emberi tökéletesedésnek.

Ám a magyarországi és erdélyi román nemzet nem engedi meg, hogy az évszázadok óta az ő
megsemmisítésére célzó kísérletek eredményei most igényei jogosságának elhomályosítására
használtassanak fel, tiltakozik a magyaroknak a román területekre vonatkozó revindikációja ellen,
amely területeket Traján császár foglalása óta mind a mai napig a mi karjaink munkáltak meg, a mi
vérünk áztatott és semmi körülmények között nem akarunk a magyar nemzettel továbbra is bárminő
állami közösségben élni, hanem el van határozva az általa lakott területen szabad és független államot
létesíteni. Ezt az akaratát és elhatározását tudomásul hozza a világ népeinek. A magyarországi és
erdélyi román nemzet kéri a maga részére a civilizált világnak és a szabadság géniuszának segítségét
és ünnepélyesen kijelenti, hogy ettől az órától fogva — bármiként határozzanak is a világ hatalmasai
— el van tökélve arra, hogy inkább elpusztul, semhogy továbbra is szolgaságban és függőségben
éljen. A magyarországi és erdélyi román nemzet reméli és várja, hogy a szabadságra való törekvésben
az egész román faj segíteni fogja, mellyel egyek akarunk lenni mindörökre. A román nemzeti tanács.”

Ez a nyilatkozat egyérteművé tette a magyarországi románok — mint a legnagyobb létszámú,

akkoriban 3 milliót kitevő nemzetiség — politikai vezetőinek a szándékait.

Vajon sikerül-e Károlyinak és társainak legalább az ország belső részeit megkímélni az idegen
megszállástól?

A magyar kormány egyetértett azzal, hogy bizonyos pontok a közbiztonság és a nemzetiségi béke
fenntartása érdekében antantmegszállás alá kerüljenek, de szerette volna elejét venni a román katonai
kezdeményezéseknek. A fegyverszüneti bizottság Vix-hez, a budapesti antantmisszió vezetőjéhez
november 29-én írott levele egyértelműen leszögezi: „A megjelölt cél azonban csakis akkor éretik el,
ha olyan entente-csapatok jönnek tekintetbe, melyek a magyarországi nemzetiségi törekvésekben
nincsenek közvetlenül érdekelve, tehát franciák, angolok, esetleg olaszok és amerikaiak.” A magyar
igény azonban nem nyer meghallgatást, az antantmisszió működésével szemben is nő a bizalmatlanság.
A fegyverszüneti bizottság összeállította a magyar sérelmek részletes jegyzékét és december 14-én
elküldte Vix-nek, de egyidejűleg Károlyinak is azzal, hogy juttassa el a francia kormányhoz, illetve a
szövetséges nagyhatalmak versailles-i haditanácsához, „mert az egyedül Vix alezredeshez intézett
átirat, az eddigi tapasztalatok szerint nem biztosítja az ország súlyos, a gazdasági életét bénító
sérelmek gyökeres orvoslását”.

Végeredményben azonban sem nyugati csapatok nem érkeztek, sem a magyar sérelmek orvoslása nem
történet meg. Folytatódott a román intervenció. A Román Királyság is hamarosan egyértelművé tette a
szándékait. A november közepén Csikszépvízre beérkezett román tábornok az alábbi proklamációt
tette:

„Románok! Ferdinánd király őfelsége rendeletére és a román nemzeti komité hívására hadseregünk
átlépte a Kárpátokat. Testvéri szeretettel lépdelve Erdély földjén, a román sereg a szent nemzeti és
emberi jogok nevében jön, hogy teljes szabadságot biztosítson mindenkinek. Ezen gondolatoktól
lelkesítve biztosítjuk a Tiszáig és Dunáig terjedő román földnek minden lakosát, nemzetiségi és
vallási különbség nélkül, hogy megőrizzük mindenki életét és vagyonbiztonságát; ezennel felszólítjuk
az egész lakosságot, hogy román védelem alatt folytassa rendes foglalkozását... A hadsereg vezérkari
főnöke, Prezan tábornok.”

Minő képmutatás! A rabló, gyilkoló, megszálló idegen hadsereg, amely „testvéri szeretettel lépdel”!
Nagyon fontos az a dokumentum, hiszen benne szerepel az, hogy Kelet-Magyarország már nemcsak a
Tiszáig, hanem egyenesen a Dunáig román föld! És egy másik árulkodó mondat: a romániai hadsereg
a magyarországi románok hívására hivatkozva kezdi meg Erdély elfoglalását.

Természetesen nemcsak a román vezérkar főnöke, hanem a király is fölszólította a népet. Már 1918.
november 20. körül a magyar hírszerzés bemutatta a kormánynak Ferdinánd király több fölhívását a
román nemzethez. Ezek egyike minden román egy birodalomban történő egyesítésére hív fel:

„Románok! Amikor 1916. augusztus 14-én (ez a régi román időszámítás szerinti dátum!) harcra
hívtalak testvéreitek felszabadítására, megingathatatlan meggyőződésem volt, hogy a mi igazságunk
győzni fog ... Ma ismét lehetségessé vált, hogy újból egyesüljünk szövetségeseinkkel s
kötelességünk újból harcba lépni... Meg vagyok győződve, hogy szózatomra azonos szeretettel
válaszoltok, s Románia beteljesedve látja népünk évszázados vágyát, az összes románok egyesítését
egy szabad és hatalmas államban ... Gyermekeink és unokáink áldani és magasztalni fogják azokat,
akik áldozatot hoztak a nemzet ideáljaiért. Istennel előre.”

A hadsereghez intézett proklamációjában a románok királya megismételte a Nagy-Románia

létrehozásáról a fentiekben leírtakat.

Szép, felemelő szavak lehettek ezek a korabeli románok számára. Mégis nyilvánvaló, hogy a hadsereg
elindításának az volt a célja, hogy a békekonferencia előtt kész helyzet elé állítsák a nyugati
hatalmakat. Ez azt jelentette, hogy a magyarokkal megkötendő békeszerződés előtt minél messzebb el
akartak jutni Budapest irányában a román csapatok.

A belgrádi katonai konvenció értelmében a román csapatok a Marost nem léphették volna át. Ezért
ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy a velük együttműködő kolozsvári román katonatanáccsal
kimondatták: a román nemzeti tanácsok és gárdáik állandóan összetűzéseket provokáljanak a magyar
hatóságokkal, így a román hadvezetésnek módjának legyen beavatkozni az eseményekbe a még meg
nem szállt területeken is. A román hadsereg így hamarosan megkapta több, a demarkációs vonaltól
északra fekvő város, közöttük Kolozsvár megszállására is az engedélyt. A magyar kormány
erről azonban csak mintegy két hét múlva értesült, amikor a magyar hírszerzés elfogta a román
vezérkar főnökének táviratát, melyben utasította a román csapatokat a demarkációs vonal átlépésére,
egész Erdély elfoglalására. December 17-én nagy erőkkel indult meg a demarkációs vonal átlépése, s
december 18-án a fontos székelykocsárdi Maros-híd átadása után a demarkációs vonal, amelyet a
kormány külpolitikája alapkövének tartott, megszűnt létezni. Károlyi Mihály december 20-án
felvilágosítást kért az antanttól, „vajon a megszálló csapatok parancsnoka valóban az
antantkormányok megbízásából cselekszik-e, amint állítja, mikor a fegyverszüneti feltételek
megszegését elrendeli vagy megengedi.” Válaszként december 23-án megérkezett Philippe
Berthelot tábornoknak, a bukaresti francia misszó vezetőjének jegyzéke a magyar kormányhoz,
melyben azt közölte, hogy a román hadsereg-főparancsnokságnak megadta az engedélyt a november
13-án aláírt belgrádi fegyverszünetben rögzített demarkációs vonal átlépésére. Egyre egyértelműbbé
vált, hogy Erdély és egész Kelet-Magyarország, hacsak a magyar hadsereg nem tudja megvédeni,
elveszett. 1918 karácsonyán megkezdődött Kolozsvár román megszállása ellenállás nélkül. A székely
csapatokat már néhány nappal előbb elvezényelték a városból, Haller Gusztáv polgármester pedig a
vérontás elkerülése végett felszólította a lakosságot, hogy tartózkodjon minden összetűzéstől. A román
előnyomulás azonban itt sem állt meg, hanem folyamatosan haladt tovább nyugat felé.

A román hadmozdulatok során a királyi román haderő katonái különösen sok atrocitást követtek el a
kelet-magyarországi lakosság ellen. Ennek az egyik oka — talán inkább a közkatonák részéről — az,
hogy a háború és a német megszállás által nagyon megviselt romániai területek katonái egy gazdagabb
vidéken meg akarták szerezni azokat a javakat, amelyekhez odahaza nem juthattak hozzá. A magyar
ellenség földjén pedig ezt megtehették.

A leendő békeszerződés szempontjából azonban lényegesebb az, hogy az idegen, megszálló hadsereg
meg akarta félemlíteni, sőt, el akarta űzni Erdély magyar lakosságát. Nem e könyv témája, ezért nem
soroljuk hosszasan a jogtalan fellépéseket, csak néhányat említünk. A román katonai hatóságok
mindenütt bevezették a botbüntetést. A katonák loptak, raboltak, garázdálkodtak, erőszakoskodtak: a
magyarországi levéltárak adatainak ezrei és ezrei bizonyítják ezt.

Kratochwill Károly ezredes, akit a magyar kormány november végén az erdélyi magyar hadsereg
parancsnokságával bízott meg, Kolozsvárt ütötte föl a főhadiszállását. Kolozsvár december 24-i
elfoglalása után, 1919. január 2-án az alábbi jelentést küldte a Hadügyminiszternek:

„December hó 25-én délelőtt 12 óra 30 perckor két román tiszt jelent meg a kerületi parancsokság
irodájában és ott azon panaszukat adták elő, hogy már négy napja keresnek Neculcea tbk. a 7. román
ho.parancsnok részére irodát, de azok a helyiségek, melyek a lakáshivataltól kiutaltattak nem felelnek
meg, ezért hozzám fordulnak, hogy megfelelő irodát rendelkezésre bocsássák.

Én készséggel azt mondtam, dacára, hogy az ügy nem tartozik hozzám, mégis a Főkormánybiztosságnál
megfelelő helyiség kiutalása érdekében közbenjárok. Sikerült is 10—14 szobás helyiséget a mentők
épületében biztosítani, amit ők el is fogadtak. Az ügy ezzel elintézettnek volt tekinthető.

Neculcea tbk. néhány napig távolt volt és csak vasárnap 29-én érkezett vissza Kolozsvárra.

December 30-án dél. 9 órakor nálam az irodában megjelent Neculcea tbk. törzskarával és
karhatalommal és azt kérdezte tőlem van e tudomásom, hogy ő már napok előtt kért tőlem irodának
megfelelő helyiséget és hogy ő az én irodámat erre a célra találja a legalkalmasabbnak. Azt
mondottam, hogy arról nincs tudomásom, hogy szerette volna e célra az irodámat; más helyiséget
tudok neki rendelkezésre bocsátani. Ő azonban ragaszkodott irodámhoz, mire azt mondottam, hogy
tiltakozom ezen erőszakosság ellen és a Főkormánybiztosnak jelentést teszek, mire ő azt mondta, hogy
a Főkormánybiztos civil, úgysem segíthet. Ő megtartja az irodát és egy őrnagyot bízott meg a
helyiségek átvételére.

Azután eltávozott és a megbízott őrnagy egy főhadnaggyal maradt vissza a karhatalommal együtt.

Én az osztály főnököket összehívtam és közöltem velük a történteket és hogy a Főkormánybiztos úrhoz

megyek az esetet bejelenteni. Ez idő alatt az őrnagy az iroda helyiségben feltette sapkáját és
udvariatlan, durva és goromba, úri emberhez nem illő módon lovagló botjával hadonászva leütötte a
falon és ajtókon levő felirati táblákat és jegyzékeket.”

Érdekes következtetésre juthatunk, ha a királyi román csapatok által elkövetett jogtalanságokat és az

Erdélyben lévő román csapatok létszámát összevetjük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a román hadvezetés
azért tűrte el az atrocitásokat, hogy a román haderő minél erősebbnek és félelmetesebbnek tűnjön. A
magyar katonai hírszerzés ugyanis azt jelentette 1918 decembere legvégén, hogy összesen legföljebb
csak 5-6 ezer romániai katonát küldtek Erdélybe. Ezt a magyar hadügyminisztérium hadműveleti
csoportja így értékelte: „a román királyság kormánya — minthogy többet az ország belviszonyaira és
a besszarábiai helyzetre való tekintettel nem tehetett — csak annyi csapatot küldött Erdélybe, amennyi
elkerülhetetlenül szükséges, hogy az erdélyi román vezető emberek ellenünk irányuló működésének
azt a látszatot megadja, hogy ezt a működést az entente-hoz tartozó csapatot védik.” Való igaz,
1918 novemberétől a Román Királyság szinte minden szomszédjától területeket vett el, vagy a már
korábban megszállt területeken „pacifikálnia” kellett a helyzetet, s az lekötötte az erőit. Így aztán
Magyarországra eleinte a máshol „leharcolt” kimerült csapatait küldte. A magyar hírszerzők, akik
1918—1919-ben Erdélyben bizony életveszélyes körülmények között dolgoztak a hazájukért,
földerítettek egy-két jobban fölszerelt, francia puskával és jobb ruházattal ellátott román alegységet.
A hadügyminisztérium előbb említett összefoglaló jelentése általánosságban azonban így értékelte a
királyi román hadsereget: „Ezek a csapatok katonailag nagyon csekély értékkel bírnak. Egybehangzó
jelentések szerint felszerelésük nagyon rossz, a legkülönbözőbb mintájú fegyverekből és egyéb
cikkekből áll. Ruházatuk komikus keveréke a polgári és több nemzetbeli katonai öltözéknek.
Fegyelmük nagyon laza, ellátásuk nagyon rossz. Az egyes katona harcra kedvtelen és gyáva, az első
puskalövésre megszalad.” Ezzel összfüggésben áll a kolozsvári kerületi katonai parancsnokság egy
jelentése, amelyben — utalva a magyar csapattöredékek növekvő ellenállási szándékára a román
hadsereg ellen — az alábbi megállapítás olvasható: „A román nemzetiségűek a székely csapatoktól
nagyon félnek, s így minden eszközt — az alaptalan vádakat és koholmányokat is — felhasználnak,
hogy a székelységet lejárassák és azoknak Erdélyből való elvezénylését elérjék.”

A már említett, december végi összefoglaló jelentés az esetleges magyar ellenállás lehetőségét így
fogalmazta meg: „Kétséget mindezek után nem szenved, hogy részünkről erélyes fellépés és
kíséretében néhány jó zászlóalj megmozdítása elegendő volna az Erdélyt megszálló összes román
királyi haderő megfutamítására.” Kár, hogy a Károlyi-kormány azokban a hetekben még
visszavonulási parancsot adott ki a hadseregnek. Ez az álláspont 2-3 hét múlva megváltozik — 1919
január közepén Károlyi utasítást ad Stromfeld Aurél vezérkari ezredesnek, hogy dolgozza ki a
fegyveres honvédelem koncepcióját.

Erre válaszul a román hadsereg még erőteljesebben lépett föl a polgári lakosság ellen. Egy név nélkül
Kolozsvárról föladott táviratból tudjuk, hogy a városban „megvertek férfiakat puskatussal, fél tízen
túl senkinek járni nem volt szabad. Motozás alkalmával órákat raboltak és tettleg bántalmazták azt, ki
felszólalt (ez ellen) ... a franczia tisztet is bevitték a rendőrségre, mert szimpátiával viseltetik a
magyarsággal szemben, és mert a románok hitványságait nem hajlandó magáévá tenni.”

A kolozsvári magyarokkal valóban szimpatizálhatott egy-két francia tiszt, ugyanis amikor egy
összekötő tisztjük átutazott a városon, a helybéli magyarság szimpátiatüntetést rendezett mellette,
egyben persze tiltakozásképpen a hódítók törvénytelenségei ellen. Ez a tüntetés azonban a szó szoros
értelmében vérbe fulladt. A fent idézett távirat így írja le a történteket:

„A ma délután megérkezett franczia összekötő tisztet Kolozsvár népe illő tisztelettel akarta fogadni, a
New York szálló elé felvonultak, de már útközben a románok a Bartha Miklós utcában sortüzet
vezényeltek rájuk, mint mondják a levegőbe, hogy a népet megijesszék. Így fele lemaradt, a többi
a New York felé vonult. Elénekelték a Hymnuszt, a Szózatot meg a Kossuth-nótát és a Marseillaiset.
Eközben a románok újból lőttek, hogy az ünnep impozánsságát ismét megzavarják és a tömegeket
eloszlatásra bírják. A magyar nemzeti színű lobogót összetépték, rúdját darabokra törték. Az utcán
való közlekedést egyszerűen nem engedik, motozzák a népet.”

Ehhez tudni kell azt is, hogy Erdélyben a román főparancsnokság elrendelte az ostromállapotot, ami
természetesen a magyarokat sújtotta a leginkább. A magyar Hymnusz, Szózat pedig azóta, már 70 éve
a börtönbüntetést jelentheti Erdélyben.

A magyar kormány, amelynek eleinte nem volt hadserege, egyelőre csak szóban és írásban
tiltakozhatott a megszálló erők terrorja ellen.

1919 január végén aztán párhuzamosan a magyar hadseregszervezés fölgyorsításával keményebbé vált
a magyar vezetés hangja. Álljon itt a Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság egy tiltakozó jegyzéke,
amelyet Stielly Valter magyar honvédtiszt fogalmazott és juttatott el Vix alezredeshez, a budapesti
antantküldöttség vezetőjéhez:

„ Vix alezredes úrhoz a mai napon a következő átiratot intéztük:

Mellékelten van szerencsénk Alezredes úrnak azon jelentéseknek egy összeállítását megküldeni, mely
a román megszálló csapatoknak minden szerződéssel és joggal ellentétben álló magatartásáról
szólanak.

A magyar kormány nevében van szerencsénk Alezredes úrnak a leghatározottabb tiltakozásunkat

bejelenteni és arra felkérni, hogy a szükséges lépéseket megtenni szíveskedjék, miszerint valamennyi
magyar állami, megyei, városi és községi tisztviselő helyén maradhasson, az esetleg már
elmozdítottak teljes elégtételadás mellett, hivatalaikba visszahelyeztessenek, az esetleg internáltak
szabadlábra helyeztessenek, — valamennyi tisztviselő szabályszerű illetményeit meg, illetve
visszakaphassa és végül tőlük semmiféle román hűségeskü vagy fogadalom ki ne kényszeríttessék.

Külön ki kell itt emelnünk még azt a körülményt is, hogy a megszálló román királyi csapatok
parancsnoka Kolozsvár városára teljesen jogtalanul 900 000 korona hadisarcot vetett ki. Kérjük
Alezredes úr sürgős intézkedéseit, hogy ez a jogtalanul kivetett pénzösszeg a román királyi
parancsnokság által visszatéríttessék.

Kiemeljük továbbá a 7. számú mellékletben, a fogarasi állami ménesbirtok jelentésében foglalt

különösen súlyos sérelmet, hogy t.i. román felfogás szerint az eskü kikényszerített letétele után a
magyar állami tisztviselők román állampolgárokká válnak; — továbbá, hogy bárhová, tehát a román
királyságba is áthelyezhetők.

A román királyi megszálló csapatok egészen tervszerűen folytatják előnyomulásukat a

demarkacionális vonalon túl is, a megszállott területeken mindenütt átveszik az imperiumot. A
legcsekélyebben sem alkalmazkodnak az 1918. évi november hó 13.-án kötött katonai egyezményhez,
annak határozványait magukra nézve, úgy látszik nem ismerik el kötelezőnek.

Miután a román megszálló csapatoknak, valamint ezek védelme alatt működő román végrehajtó
tanácsnak a katonai egyezmény határozványait sértő eljárása ismételten bejelentett tiltakozásaink
ellenére nem hogy megszűnne, de rohamosan terjed, a magyar kormány megbízásából kérjük
Alezredes urat felsőbb hatósághoz kérdést intézni, hogy az milyen intézkedéseket hajlandó tenni, hogy
a román megszálló csapatok jog és szerződésellenes magatartása megszűnjön.

Mindenesetre azonban kérnie kell a magyar kormánynak, hogy a szövetséges hadseregek

főparancsnokságától a román királyi csapatok jogellenes viselkedéséért teljes elégtételt kapjon, mert
e nélkül a vérontás elkerülését célzó intézkedéseit a közvélemény előtt indokolni nem tudná.”

A román hadvezetés a későbbiekben kijelentette, hogy ők nem szerződés-szegők, mivel a belgrádi

katonai egyezményt a magyarokkal nem ők, hanem Franchet tábornok kötötte. Ebben az az
ellentmondás, hogy amikor az erdélyi városokat, mint stratégiai pontokat (és persze egész Erdélyt)
elfoglalták a románok, akkor antanthaderőnek mondták magukat, de amikor az antant balkáni haderő-
parancsnokságával Károlyiék megkötötték 1918. november 13-án az egyezményt, akkor tiltakoztak ez
ellen és nem tartották magukra kötelező erejűnek.

A magyar kormányzat hiába tiltakozott a magyar állami tisztviselők elmozdítása ellen. A román
katonaság és sok helyen a román lakosság egyszerűen a fegyverek érveivel elűzte a magyar
hivatalnokokat. Esetleg, ahol speciális szakértelemre volt szükség, megpróbálta kierőszakolni a
hűségeskü letételét a román államra. Ezt persze a magyarok megtagadták, aminek az lett a
következménye, hogy elbocsátották, bántalmazták őket. Akik — engedve az erőszaknak — letették a
hűségesküt, azokat a nemzetközi joggal szöges ellentétben román állampolgárnak tekintették, s
megkezdték áthelyezésüket Moldvába és Havasalföldre.

A Kolozsvár városára kivetett 900 000 korona hadisarc pedig nem más, mint a rablásnak egy 20.
századi formája. Természetesen soha nem térítették vissza azt az összeget a város polgárainak. A
magyar lakosság viszont megtanulhatta, hogy a román uralom az első perctől kezdve az erőszakot és
az elszegényedést jelenti.

A román csapatok ilyen jellegű tevékenységével az volt a cél, hogy a békekötés előtt kész helyzetet
teremtsenek, ha kell, tűzzel-vassal, a magyarság elűzése, legyilkolása, megalázása és kifosztása árán.

A magyar kormány a fent idézett nyilatkozata legvégén elégtételt követel ezekért az atrocitásokért.
Károlyi tudta, hogy ezt soha nem fogja megkapni. Nem véletlen azonban, hogy ezzel zárul a
kormánynyilatkozat: elküldése előtt két nappal adta a magyar miniszterelnök Stromfeld Aurél új
magyar hadügyi államtitkárnak utasítást a hadseregszervezés fölgyorsítására, ütőképes
magyar hadsereg létrehozására. Márpedig ha a kormány és a magyarság nem kapna teljes elégtételt az
antanttól a román királyi csapatok garázdálkodásai kapcsán, akkor a hadsereg tervbe vett
ellentámadása jogos lesz a területrablók ellen.

S amíg Erdélyben elszabadul a pokol, lássuk, mint írtak a „művelt napnyugat” újságjai?

Az egyik legismertebb párizsi lap, a Le Malin 1918. december 6-i számában vastag betűs címmel
jelenti: „Új tartományok szabadítják föl magukat a magyar iga alól.” Majd egy bécsi táviratra
hivatkozva ezt írja:

„A román nemzeti komité Erdélyben, a krishanai Bánátban és Maramureschben kikiáltotta a román

tartományok csatlakozását a Román Királysághoz. A román zászló lobog minden középületen. A
lelkesedés leírhatatlan. Az emberek sírnak és csókolóznak az utcákon. A régi szász tartományok
Erdélyben, akik évszázadokon át osztották a románok szenvedéseit, szívvel-lélekkel részt vesznek
örömükben.”
Ezt a jelentést egyébként a megbízhatónak tartott Havas hírügynökség röpítette világgá. Ugyanezt a
cikket a neves brit lap, az Excelsior is közzétette.

Az ilyen téves, sőt szándékosan dezorientáló távirati jelentéseket nyilvánvalóan az akkor már
évtizedek óta jól működő, magyarellenes román propagandának kell tekinteni. Ez a propaganda
Trianon óta is teljes erővel, hasonló pontossággal és szavahihetőséggel zajlik. (Márpedig a világ
közvéleményének megtévesztésében nem a nyugat-európai emberek a hibásak, hanem az elmúlt négy
évtized magyarellenes magyarországi politikája, amely nem tett semmit az ellenünk gátlástalanul űzött
propaganda ellensúlyozására.)

Ami az erdélyi szászokat illeti; valóban sírtak, de korántsem az örömtől. Őket ugyanúgy
végigrabolták, mint a magyarokat. Helyezkedésüknek és a kész tények kérlelhetetlensége előtti
meghajlásuknak köszönhetően 1919. január 8-án, a medgyesi gyűlésükön mondták ki, hogy
egyetértenek Erdélynek Romániához való csatolásával. El kell ismerni, hogy mást nemigen
tehettek, ám az is tény, hogy csatlakozásuk kimondásával keresztülhúzták a magyar kormány velük
kapcsolatos terveit. A magyar hadügyminisztérium ugyanis azt írta az egyik, január 8-a előtti
összefoglaló jelentésében:

„... a szászok magatartása még nem vett határozott irányt mellettünk vagy ellenünk. Az utóbbiak
radikális csoportja ugyanis (az ún. zöld szászok) a románokhoz való csatlakozás híve és az irányban
fejt ki éles propagandát. A szászok zöme azonban még ingadozik, és az ideig sem a románok
mellett, sem mellettünk határozottan állást nem foglalt. Ha idejében rászánnánk magunkat a zöld
szászokkal szembeni hathatós magyar propagandát léptetni életbe, még valószínűen sikerülne az
erdélyi szászokat reábírni, hogy a Magyarország kötelékében való megmaradás mellett foglaljanak
állást, ami — tekinteve a székelyek és a szászok aránylag nagy együttes számát, az erdélyi helyzetet
részünkre lényegesen javítaná.”

Ez annál is inkább úgy van, mivel még az erdélyi románok és a romániaiak között is léteztek bizonyos
ellentétek. A fentiekben idézett magyar hadügyi összefoglaló jelentés politikai helyzetelemző részében
ezt így foglalja

össze:

„A román királyság és az erdélyi románok korántsem képeznek egységes tábort, mint azt a
gyulafehérvári gyűlésről kiadott és azóta hivatalosan közölt hírekből következtetni lehetne. Míg
ugyanis az erdélyi románok a Magyarország kötelékében átélt forradalom hatása alatt jövendő
államformájukban messzemenő demokratikus és szociális intézményeket akarnak megvalósítani, addig
a román királyság mai hivatalos körei a monarchikus államformához ragaszkodnak. Erdélyi
románjaink mondása: a magyar uralom alól menekülünk, de nincs kedvünk a bojárok uralma alá
kerülni! jellemzi a közöttük és a román királyság között fennálló ellentétet. Ez az ellentét — úgy
látszik — nem hogy kiküszöböltetnék, hanem állandóan növekszik. Két nagy befolyású faktor ugyanis,
a pénzügyi és egyházi körök, komolyan féltik jövőjüket a Romániával való egyesüléstől. A pénzügyi
körök máris érzik a román tőke súlyos befolyását s félnek a román tőkével karöltve megjelenő üzleti
erkölcstelenségtől. A vezető papi körök pedig egyházuk autonómiájának megszűnésétől tartanak s
evvel eddigi hatalmukat és befolyásukat látják veszendőbe menni. Ezen körök véleménye az, hogy az
erdélyi románságnak nem szabad magát oda dobni a királyságnak, hanem ki kell használnia az
önrendelkezési jog elismeréséből fakadt helyzetét s alkudoznia kell úgy a román királysággal, mint a
magyarokkal, hogy a békekötés után a lehető legkedvezőbb helyzetet biztosítsa magának.”

Mint látható, a magyar kormány föl akarta használni az erdélyi és a regáti (a királyságbeli) románok
között valóban meglévő egyházi és gazdasági érdekellentéteket. Ezekről természetesen Bukarestben is
tudtak, s az volt az egyik oka annak, hogy a romániai csapatok minél előbb el akarták foglalni Kelet-
Magyarországot. Ionel Brátianu, Románia miniszterelnöke nem véletlenül üzente az erdélyi románság
vezetőinek: „a román csapatok háta mögött, s ne előtte csináljatok nemzeti forradalmat!” Válaszul az
1918. december 1-jén megtartott gyulafehérvári román nagygyűlésen az erdélyi románok vezetői
kimondták, hogy ugyan Kelet-Magyarország „örök időkre” csatlakozik Romániához (1. pont), de az
országon belül autonómiája lesz (2. pont). Két hét sem telt el, s a Gyulafehérvárott megalakult
„erdélyi román kormány”, a Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) e döntésére válaszul a bukaresti
kormány december 13-án a királyság hivatalos lapjában (Monitorul oficial) kinyilvánította Erdély
Romániához csatolását. Ez nemzetközi jogilag törvénytelen aktus volt, hiszen a nemzetközi
békekonferencia még össze sem ült, nemhogy döntött volna.

A december 1-jei gyulafehérvári román nagygyűlésen körülbelül 100 000 erdélyi román vett részt; a
magyarokat, szászokat, szerbeket nem kérdezték meg a határozathozatalkor. Ez tehát egyoldalú döntés
volt, amire — mint utólag kiderült — a román királyi kormány kérte meg az erdélyi román vezetőket.
Annak ellenére, hogy a mai román történészek egyike már 130 000 ember részvételéről ír, másik
pedig arról, hogy a gyűlésen részt vevő románok tulajdonképpen az erdélyi magyarságot is
képviselték, nyilvánvaló, hogy százezer román ember döntését lehetetlenség érvényesnek elfogadni a
két millió ott élő magyarra nézve. A bukaresti kormány nyilvánvalóan a leendő békekonferencia
döntését akarta a nagygyűléssel befolyásolni. De nemcsak azt, hanem a királyi román haderő állandó
előnyomulását is szentesíteni akarta.

Nem véletlen, hogy sem az 1918. november 13-i katonai konvenció, sem az 1919 január első
napjaiban kötött Apáthy—Berthelot-féle, Kolozsvártól északra és délre meghúzott újabb demarkációs
vonalat sem ismerte el a román kormány. Ez utóbbit a magyar kormány sem fogadta el, ezért január
közepén azt jegyzékben közölte is Vix alezredessel. Magyarország azért nem fogadta el az Apáthy—
Berthelot-vonalat, mivel ez nagyobb területet (a teljes északkelet—délnyugati Erdélyt) adott volna át
román megszállás alá. Másrészt pedig a romániai csapatok változatlanul nyomultak tovább, tehát
sem elvi, sem gyakorlati jelentősége nem lett volna az Apáthy— Berthelot-megállapodás
elfogadásának.

1919 első hónapjaiban pedig megindult a diplomáciai csata a területekért, magyar részről az ország
területi integritásának fönntartásáért.

A magyar kormány — amelynek a miniszterelnöke január közepétől dr. Berinkey Dénes, igen jól
képzett jogász volt — úgy politizált, hogy elvileg Magyarország egy talpalatnyi területéről sem
mondott le. A fokozódó területrablások ellen egyelőre nem tudott sokat tenni, de kinyilvánította, hogy
a vitás területi kérdések egyedüli megoldása a népszavazás lehet. Ezt a szomszédos hatalmak azonnal
elutasították, helyette bevezették a volt magyar területek visszatérésének koncepcióját
Csehszlovákiához, Szerbiához és Romániához. Ez azt jelenti, hogy a területrablásokat úgy fogták föl,
s a győztes Nyugat felé is úgy állították be, hogy a magyarok által az elmúlt évezred által
erőszakkal elfoglalt ősi csehszlovák, szerb és román területek most, az igazság szellemében
visszatérnek eredeti tulajdonosaikhoz.

Az első nagy diplomáciai jellegű összecsapás, amely már Trianon felé vezetett, a magyar kormányfő
és az erdélyi román Kormányzótanács elnöke, Iuliu Maniu között zajlott le.

Vix alezredesnek egy 1919. január 29-i jegyzékére válaszolva a magyar kormány kijelentette, hogy
„sohasem ismerte el a románok által igényelt 26 vármegyének elszakadását Magyarországtól.” Erre
Vix parancsára Ameil francia kapitány megkereste a román Kormányzótanácsot, mire január legvégén
Maniu távirati választ küldött a budapesti antantmissziónak, amelyben összefoglalta azokat a
tényezőket, amelyek szerint Magyarország elismerte Erdély önállóságát.

Ezek szerint:

1. Az 1918. október 12-én megszerkesztett, és október 18-án a magyar Országgyűlésben fölolvasott

román proklamáció, amely nyilatkozat (Maniu szerint) a románság „függetlenségi és nemzeti életének
elévülhetetlen jogát képezi a magyar királyság és a románok közötti szakadásnak és kezdete az
ő független adminisztrációjuknak”.

2. 1918. október 27-én Aradon megalakult a Román Nemzeti Tanács, azt elismerte a magyar
kormány is, mint azt a sajtó cikkei is bizonyítják. Ezzel párhuzamosan a román lakta területeken
román nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák alakultak „a rend fenntartására és a közügyek
birtokbavételére”. (Megjegyezzük, hogy itt Maniu a „közügyek” erőszakos birtokbavételét
mint legitimációs tényezőt állítja be, ami részben demagógia, részben árulkodik az ő és a
Kormányzótanács mentalitásáról.)

3. A magyar hadügyminiszter megengedte az erdélyi román katonák fölesküdését a Román Nemzeti

Tanácsra.

4. A Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én „egy utolsó felhívást intézett a Magyar
Kormányhoz”, hogy az „engedje át a románlakta vidékeken saját jószántából a kormányzás jogát”.
(Maniu itt „elfelejti” hozzáfűzni, hogy a magyar kormány, válaszul a november 9-i ultimátumra
javasolta az aradi tárgyalásokat, de le nem mondott a területről.)

5. Maniu: „Mindezen ügyek teljes szentesítést nyertek az 1918. december 1-jei gyulafehérvári
nemzetgyűlésen.” (Erről a fenti lapokon elmondtuk az álláspontunkat.)

6. A gyulafehérvári határozatot hivatalosan átadták a magyar kormánynak. (Megjegyzésünk: amely

azt 24 órán belül elutasította!)

7. Jászi Oszkár ebben az ügyben leutazott tárgyalni Aradra. (Leutazott, de nem azért, hogy átadja,
hanem azért, hogy megvédje Magyarország területi integritását!)

Maniu jegyzékére 1919. február 18-án válaszolt Berinkey:

I. Ami a 2., 3. és 7. pontokat illeti: „Mindezek a tények nézetem szerint éppen az ellenkezőjét
bizonyítják annak, amit Maniu úr velük bizonyítani remélt, mert a felhozott tények egyszerű
magyarázata abban az állapotban található, amelyet a magyar kormány az országban élő nemzetekkel
szemben mindig elfoglalt.” Magyarország ugyanis minden nemzetiségének „önrendelkezési jogot,
vagyis nemzeti önkormányzatot kíván biztosítani. A magyar kormánynak az az álláspontja magyarázza
azt, hogy különféle nemzeti tanácsok és gárdák (...) alakítását nemcsak megengedte, hanem részben
elő is mozdította, mert ezeket az állam érdekében is működő, habár önkormányzati szervnek
tekintette.” Az egyik miniszter leutazása Aradra „szintén abból a célból történt, hogy a
Magyarországon élő román nemzetet a magyar államon belül megillető önkormányzat szabályozására
nézve megállapodást hozzon létre”Ez meg is valósult egyébként a német és ukrán nemzetiséggel az
1918: X. és az 1919: VI. néptörvényekkel.

Ezután Berinkey jegyzéke az alábbi, alapvető jelentőségű mondatot tartalmazza: „Amidőn azonban
nyilvánvalóvá vált, hogy a román nemzeti tanács végső célja Magyarország egyes részeinek
elszakítása és a román királysághoz való csatolása, a magyar kormány természetesen vele minden
további érintkezést megszakított és ugyanebből az okból a Nagyszebenben alakult román
kormányzótanács működését nem ismerte el, sőt az ellen mindig a leghatározottabban tiltakozott.”
Ezek a tények azt bizonyítják, hogy Magyarország nem egyezett bele az elszakításba, hanem
önkormányzatot akart adni.

II. Helytelen Maniu álláspontja — érvel tovább Berinkey — akkor is, amikor „egyoldalú
tényekből” akarja a 26 vármegye elszakítását „jogi állapotként” feltüntetni.

Így az 1918. október 12-i román országgyűlési nyilatkozat, a november 9-i felszólítás és a december
1-jei határozat „semmi jelentőséggel sem bírhat a kérdés érdemére nézve, mert ezek a románoknak
egyoldalú ténykedései”, amelyek ellen annak idején a magyar kormány minden esetben tiltakozott. A
gyulafehérvári nyilatkozat a szóbanforgó területeknek csak „a román nemzetiségű lakosait
képviselhette, amely román lakosság pedig a szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át
teszi ki (...), ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont
érvényesülését jelentené”.

Utalt Berinkey a szászok 1919. januári medgyesi nyilatkozatára is, emigyen: azt csak „az ellenséges
román megszálló csapatok terrorja alatt erőszakolhatták ki és ez ellen a magyarországi német nemzeti
tanács a legerélyesebben tiltakozott is”.

Majd értékeli a gyulafehérvári gyűlést is egy mondatban: ilyen módon a határozat „csak egy
párthatározatnak tekinthető, amely a népszavazás tekintélyére semmi esetre sem számíthat”.

Nyomós érveit a magyar miniszterelnök egy általános érvényű, Vixhez és az egész antant politikai és
katonai vezetéséhez címzett megállapítással zárta le: „A magyar kormánynak erős meggyőződése,
hogy a nemzetek önrendelkezési jogának végeredményeképpen mégis a szabad népszavazás útján
megnyilvánuló népakaratban kell kifejezésre jutnia.” Reméli Magyarország, hogy „a békekonferencia
igazságos ítélőszéke is ezt az álláspontot fogja elfoglalni”.

Nem véletlenül írta ezt Berinkey kormányfő. Akkor ugyanis már éppen egy hónapja ülésezett
Párizsban a nemzetközi békekonferencia, ahová a legyőzött országok képviselőit meg sem hívták. A
Vixhez eljuttatott magyar érvek pedig ugyan miért jutottak volna el a nagyhatalmak vezetőihez? (A
békekonferencia „igazságos ítélőszékéről” könyvünk végefelé lesz szó.)
Berinkey, álláspontja nyomatékosítására személyesen is fölkereste Vix alezredest, a fenti érveket
ismertette a misszió vezetésével.

Vix már másnap újabb jegyzéket intézett a kormányhoz, amelyben felhívta Magyarországot, hogy
ennek tárgyalásai egyes cseh-szlovák cégekkel és személyekkel azt jelenti, hogy a magyar kormány
elismerte a „cseh-szlovák állam szuverenitását”, ezért kéri a kormányt, hogy kezdjen tárgyalásokat
a csehszlovák kormánnyal.

A magyar miniszterelnöknek (a fegyverszüneti bizottság közbejöttével) alkalma nyílt álláspontja

újabb kifejtésére. Ezek szerint a magyar kormány kénytelen volt tárgyalni olyan személyekkel és
szervezetekkel, akik és amelyek a megszállt területeken működtek, de azt azért tette, hogy mentse a
magyar polgárok és állam érdekeit, hiszen a magyar közigazgatást a megszállók fölszámolták. Ebből
egyesek azt a következtetést vonják le, mintha Magyarország „a megszállott területek megszállásának
jogosságát és e szervek mögött álló, a szerződést sértő fegyveres hatalom jogszerűségét és igényeit
elismerte volna”. Ezért a kormány „kénytelen ünnepélyesen tiltakozni az ellen, hogy ennek az
érintkezésnek és tárgyalásoknak ilyen hatályt tulajdonítsanak”. Magyarország továbbra is érintkezésbe
fog lépni azzal, akivel akar, abból a célból, hogy biztosítsa élelmiszer-ellátását, de ennek elvi
álláspontját nem adja föl.

Miért volt mindez? Miért akarták arra rávenni a magyar kormányzatot, hogy legalább egyszer,
bármilyen ügy kapcsán lemondó nyilatkozatot vagy legalább valamilyen, annak is értelmezhető
mondatot mondjon? Nyilvánvalóan az volt ezzel a cél, hogy a párizsi békekonferencián azt
fölnagyítva, fölhasználhassák saját, területszerző céljaik alátámasztására. A magyar kormány azonban
nem adott föl semmilyen jogot sem.

Mi történt eközben Romániában? Hogyan készült a román diplomácia és kormányzat a békeszerződés

aláírására?

Azon a napon, 1918. november 3-án, amikor az Osztrák—Magyar Monarchia nevében aláírták
Padovában a fegyverszüneti egyezményt, francia katonai küldöttség érkezett Romániába.
Nyilvánvalóak az összefüggések: három nap múlva, november 6-án a román király lemondatta az
addigi miniszterelnököt, a németbarát Alexandru Marghilomant. Utódjául — a helyzet szükségleteinek
megfelelően — Coandá tábornokot, hadügyminiszterré pedig az 1917-es nagy csaták hősét, Eremia
Grigorescu tábornokot nevezte ki. Újabb négy nap múlva (november 10-én) a király parancsot adott
ki a hadsereg újabb mozgósításáról és legalább 20 korosztály behívásáról. Ez kétségtelenül sajátos
intézkedésnek tartható, tekintettel arra, hogy a háború a vége felé járt: másnap adta meg magát a német
hadsereg, a Monarchia — benne Magyarország — már éppen egy hete tette le a fegyvert.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Románia ismét a fegyverei erejével akarja elérni azt, ami 1916-ban nem
sikerült: Erdély elfoglalását.

A sietségnek természetesen az is nyomós oka volt, hogy Franciaország, amely kelet-európai

politikáját jó részt Romániára akarta a jövőben építeni, el akarta érni, hogy keleti szövetségese
ténylegesen hadat viselő félként fejezze be a háborút. Arról volt szó ugyanis, hogy Románia 1918-
ban, fél évvel a háború befejezése előtt aláírta a bukaresti békét, amellyel semmissé tette az 1916-os
bukaresti titkos antant—román egyezményeket. Ez azt jelentette 1918 őszén, hogy a titkos
szerződésben foglalt területi igényeire elveszítette a jogait. A francia külpolitika az utolsó
pillanatban, nem kis nehézségek árán érte el azt, hogy az antant-nagyhatalmak Romániát hadviselő
államnak ismerjék el. 1918. őszi hónapjaiban a román külpolitika azért küzdött, s a Magyarországba
hadüzenet nélkül küldött csapatait ezért is hajszolta minden úton előre a hadvezetés.

November 10-én még egy fontos esemény történt Romániában. A román hadügyminisztérium
ultimátumot juttatott el Mackensenhez, a Románia nagy részét még mindig megszállva tartó német
hadsereg parancsnokának. Ebben az foglaltatott, hogy a német csapatok 24 órán belül hagyják el
Bukarestet, majd a későbbiekben az egész országot. A Mackensen-hadsereg a következő hetekben,
átkelve a Déli Kárpátokon, Erdélyen át Németország felé indult. (Az Erdélyt megszálló román haderő
ezért támadott a Keleti Kárpátokon át, a Székelyföld irányában.)

A bátorhangú ultimátum persze nem a véletlen műve volt. November 10— 11-e éjszakáján kelt át a
Dunán Ruszcsuknál és Giurgiunál a francia 146. és 210. ezred.

A román mozgósításnak volt egy másik oka is. Nevezetesen az, hogy Romániában az egyébként is nagy
társadalmi ellentéteket a háborús szenvedések fokozták, a forradalom fenyegette a fennálló rendszert.
A Bőhm Vilmos magyar hadügyminiszter által összeállított egyik bizalmas helyzetjelentésben az
olvasható, hogy Romániában „a régi türelmes, mindent eltűrő és mindennel megalkuvó paraszt nincs
többé” ... Az értelmiség új kormányt, új rendszert követel, a szociáldemokrácia pedig az ország
legnagyobb politikai erejévé vált. A román kormány — e jelentés szerint — azért is rendelte el
az általános mozgósítást, hogy a lázongó parasztokat és a tudatosan szervezkedő szociáldemokratákat
behívva, megfékezné őket. Ennek ellenére egyre nehezebb a román helyzet, mivel „a nyomor a
falvakban óriási”, bolsevik eszmék terjednek, a katonák tömegesen szöknek a hadseregből. A román
kormány nem támaszkodhat a „színes francia csapatokra”, mert azok is „a bolseviki ideáltól vannak
megfertőzve”.

A magyar kormány abban bízott, hogy a Román Királyságban is kirobban a forradalom, ami
meggátolja Magyarország megtámadását. A magyar sajtó egyre többet cikkezett a romániai társadalmi
viszonyokról, olyannyira, hogy 1919 februárjában Berthelot tábornok Bukarestből jegyzékben
óhajtotta megtiltani a magyar újságoknak a romániai belső viszonyokkal való foglalkozást. A
Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság ügyes válasszal kerülte meg a tiltást: „a Magyarországon
érvényben lévő törvényes szabályok értelmében nálunk ez idő szerint a cenzúra intézménye nem áll
fenn,” ezért a magyar kormány „a lapokat bizalmasan értesítette Berthelot tábornok abbeli
kívánságáról, hogy a romániai belpolitikai viszonyokra vonatkozó alaptalan híreket ne terjesszenek”.
A magyar lapok természetesen továbbra is azt írtak, amit akartak.

S megfigyelhető, hogy ha az újsághírek nem is voltak minden esetben pontosak, a magyar kormány a
körülményekhez képest jól volt informálva a romániai helyzetről. Ez azért lehetett így, mivel a magyar
katonai hírszerzés nagy erőkkel dolgozott Romániában. Ennek bizonyítására álljon itt egy hírszerzői
jelentés, amelyet Bőhm hadügyminiszter írt alá:

„Egy Romániából visszatért bizalmi ember jelentéséből van szerencsém a következőket (. . .)

közölni:

A központi hatalmaknál az a nézet uralkodik, hogy Románia saját kezdeményezéséből szállja meg
Bukovinát és Erdélyt, csupán azért, hogy az enten-te-t a békekonferencián befejezett tények elé állítsa.
Azonban nem ez az igazi tényállás. Romániát az entente hatalmak szövetségesnek tekintik, az ő
hadserege Berthelot tábornoknak közvetlen parancsnoksága alatt áll és az ő, illetőleg az entente
romániai képviselőinek beleegyezése nélkül semmit sem tesz. Ezt bizonyítják a következő tények. A
bolgár front összeomlása után (1918 szeptemberében történt) a párizsi román nagykövetet, Antonescut
Clemenceau megbízta, hogy azonnal Jassyba utazzék, hogy parancsokat közvetítsen. Szalonikin át
utazott és a román megszállt terület fölött francia kapitánynak öltözve, repülőgépen szállt át. Jassyban
(amely akkor még a román király és kormánya székhelye volt) öt napig maradt a francia nagykövet,
Saint-Aulaire házában elrejtve, ott találkozott Ferdinánd királlyal, Brátianuval, aki mindvégig az
entente-nak bizalmi embere maradt.

Az általa vitt utasítások alapján követelte a király Marghilomannak visszalépését és Brátianunak

kellett volna a kormányt átvennie. Brátianu azonban ezt elutasította magától azon kifogással, hogy ő a
kormányt csak abban az esetben vehetné át, ha az entente az 1916. évben kötött összes
szerződéseket betartja és csupán akkor, ha Dobrudzsában, beleértve az 1913. évben annektált
területen is (ez Dél-Dobrudzsa ún. Quadrilateral nevű része volt) egy bolgár sem lesz többé.
Minthogy ebben az irányban Páris-sal még tárgyalások váltak szükségessé, Ferdinánd király egyelőre
Coandá tábornokot bízta meg a kabinetnek az alakításával. Ugyancsak az Antonescu nagykövet által
hozott utasítások alapján történik meg a meg nem szállott területen az általános mozgósítás és a
Németországnak küldött hadüzenet.”

Az értesülések meglepően pontosak. Brátianunak valóban nehéz volt a helyzete, mivel az 1916—
1917-es háborút elveszítette, aminek a végén, 1918 tavaszán békekötésre kényszerült. Ennek
következtében egyáltalán nem volt biztos az 1916-os szerződésben Romániának ígért határvonal,
Brátianu tehát óvatos volt, hagyta, hogy az átmeneti időszakban katonai kormány vigye az ügyeket.

A román diplomácia részéről már a katonai vereség után, 1917-től megkezdődött a küzdelem a
„nemzeti ideál”, nevezetesen a területi követelések megvalósításáért. Iasiból minden hagyhatalom
fővárosába román politikusok utaztak, személyes kapcsolatokat építettek ki a nyugati politikusokkal,
újságokat adtak ki, propagandatevékenységet folytattak. Párizsban 1918 nyarán megalakították a
Román Egyesülés Nemzeti Tanácsát, amelynek a neves román politikus, Take Ionescu lett az elnöke.
Tagjai közé tartozott Octavian Goga, az egykori nagyváradi költő, s Vasile Lucaciu, egykori (1914
előtti) Iac-falui pap, mindketten szélsőséges magyarellenes emberek. Ez a szervezet a mindenütt lakó
románok egyesítéséért dolgozott, s bizony nagy eredménynek volt mondható, amikor 1918. október
12-én a francia kormány elismerte azt a szervezetet. Sőt, egyes információk szerint a franciák Take
Ionescut akarták Románia miniszterelnökévé megtenni.

A francia külügyminiszter által tett elismerő nyilatkozatra Vasile Lucaciu írt köszönő tartalmú
válaszjegyzéket. Ebben örömét fejezte ki afölött, hogy a francia kormány elismerte a románság
évszázados aspirációit „a politikai szabadság és a nemzeti egyesülés” irányában. Ez a francia
elismerés természetesen arra irányult, hogy Romániát Franciaország újra
antantszövetségesnek fogadtassa el. Nagyon fontos volt az Amerikai Egyesült Államok álláspontja a
román igényekkel kapcsolatban. Ezt Bukarestben is tudták: 1918. július 1-jén Vasile Stoica
washingtoni román követ útmutatásai nyomán megalakult az amerikai Román Nemzeti Szövetség.
Elnöke maga Stoica lett, legfontosabb célként „az erdélyi, bánáti és román királyság-beli testvérek
segítését” jelölték meg.
Stoica rendszeres kapcsolatban állt Robert Lansing amerikai külügyminiszterrel, aki eleinte nem
állott egyértelműen a román célok mellett. A román diplomácia akkor érte el az első nagyobb sikert
Amerikában, amikor 1918. november 4-én meghívták Stoicát a State Departmentbe. Itt ugyanis
William C. Bullit közölte vele, hogy az Egyesült Államok elfogadja a román nemzeti egyesülés
kívánságát. Ezt november 6-án diplomáciai jegyzékben hozták a román kormány tudomására:

„Az Egyesült Államok kormánya Románia jövendő jólétére és integritására mindig úgy gondolt, mint
egy szabad és független államéra. Mielőtt az Egyesült Államok és Ausztria—Magyarország között
háború támadt, az Elnök üzenetet intézett Románia királyához, amelyben rokonszenvéről és
nagyrabecsüléséről biztosította.

A helyzet azóta megváltozott és az Elnök ennek folytán azt kívánja, értesítsem Önt arról, hogy az
Egyesült Államok kormánya hozzájárul a román népnek a királyság határain belül és kívül
támasztott kívánságaihoz. Tanúja volt a szabadság ügyéért ellenségeitől és elnyomóitól származó
nagy szenvedéseinek és áldozatainak. Rokonszenvezve a mivelünk lakó románok nemzeti
egységének gondolatával és óhajtásával, az Egyesült Államok kormánya nem fogja elmulasztani, hogy
alkalmas időben érvényesítse befolyását aziránt, hogy a román nép hozzájusson jogos belpolitikai és
területi igényeihez és azok minden külföldi támadás ellen biztosíttassanak.”

A jegyzék november 7-én vált ismertté Iasiban. Több helyen tüntetések voltak, s az egyik
nagygyűlésen Averescu tábornok kijelentette, hogy a román nemzeti ideál nemsokára megvalósul.

Az amerikai álláspont nagy hatást gyakorolt az erdélyi románokra is. Vasile Goldis, az egyik vezető
politikusuk 8-án kijelentette: „Az egy nyelvet beszélő nemzeteknek együvé kell tartozniuk. Ezért
Lansing üzenetét úgy magyarázom, ahogy lehet: Erdély leszakad Magyarország testéről. Ez
természetes is. Erdélyben a románok többségben vannak, ez a terület tehát nem tartozhat máshová,
mint Romániához (...) Elmúlt az az idő, amikor a nép nagy tömegein egy kisebbség uralkodhatott.
Magyarország néhány száz embere milliók jogát sajátította ki. Most megfordítva lesz. Ezután a nép
nagy tömege fogja kormányozni önmagát és a mellette élő kisebbségeket (...) Ahol Románok élnek
többségben, az román föld, s miután Erdély ilyen terület, logikus, hogy Romániához kell tartoznia. De
nemcsak Erdélynek, hanem Magyarország minden területének, melyeken román kisebbség lakik.”

Goldis nyilatkozata két nappal a Lansing-üzenet után és egy nappal a Károlyi-kormánynak eljuttatott
erdélyi román ultimátum előtt hangzott el.

A román pártvezér összemossa — nem véletlenül — a társadalmi elnyomást a nemzetiségi kérdéssel.

Úgy állítja be az erdélyi helyzetet, mintha az „elnyomók” a magyarok, az „elnyomottak” pedig a
románok lettek volna, tehát Erdélynek és Magyarország románok lakta területeinek az
elcsatolása egyben a társadalmi igazságosság beteljesülése lenne. Ez a szemlélet a
román történetírásnak azóta is meglévő fontos jellemzője: ennek segítségével kötik össze jelenleg az
osztályharc torz szemléletét a román nemzeti aspirációk jogosságának hangoztatásával.

Az amerikai jegyzék után néhány nappal, november 11-én A. J. Balfour angol külügyminiszter
nyilvánította ki szimpátiáját a románok iránt, majd másnap Pichon francia külügyminiszter írt
kedvezően Take Ionescunak a román célok megvalósításáról.
Románia azonnal teljesítette a francia kívánságokat: megváltoztatta a kormány összetételét és
ultimátumot küldött Mackensennek.

Annál nagyobb volt a román politikusok és katonák megdöbbenése, amikor Károlyi Mihály és
kormánya megkötötte november 13-án a belgrádi katonai egyezményt, amely demarkációs vonalként
korántsem a Tiszát vagy az 1916-os bukaresti titkos szerződésben foglalt vonalat szabta meg, hanem
a Marost.

A román politikai és katonai tényezők ettől kezdve küzdelmet indítottak e vonal megszüntetéséért.
Decemberben Victor Antonescu, Románia bukaresti miniszter-követe kérte a francia külügyminisztert
és a biztonság kedvéért a közismerten románbarát Berthelot tábornokot a katonai konvenció
megváltoztatására. Iuliu Maniu az erdélyi Kormányzótanács nevében memorandumot küldött Stephen
Pichon francia külügyminiszternek ebben az ügyben. A román hadsereg Nagyvezérkara jegyzékben
tiltakozott a francia Dunai Hadsereg parancsnokságánál a magyar—román demarkációs vonal ellen.
Ez a tiltakozási hullám érthető: a román vezetés elveszni látta évtizedek kemény munkáját, amit Kelet-
Magyarország megszerzéséért folytattak.

Nem tudhatták, hogy Clemenceau már 1918. december 1-jén, majd december 5-én Franchet
tábornokhoz küldött táviratában kinyilvánította, hogy már nem tartja érvényesnek az egyezményt, bár
azt hivatalosan nem akarta közölni. Amikor Vix alezredes Budapestről jelentést tett egy ízben
(december 5-én) a belgrádi főhadiszállásra, s kifejtette, hogy a belgrádi konvenció értelmében csak
stratégiai jelentőségű pontokat szállhatnak meg az antant csapatai, válaszként Henrys tábornok így írt:
„Nem kell különbséget tenni a szükséges hadászati pontok és egész területek megszállása között.” Ezt
Vixnek nem volt szabad a magyar kormány tudomására hozni. Mindazonáltal a román csapatok
engedélyt, majd december 15-én parancsot kaptak a román hadvezetéstől a Maros átlépésére.

Ionel Brátianu még 1919 február l-jén, a párizsi békekonferencián is kijelentette, hogy ő már az első
naptól kezdve tiltakozott a „fájdalmas” döntés ellen. Ugyanitt Alexandra Vaida-Voevod, az erdélyi
románok küldötte február 25-én kérte a Szövetségközi Katonai Bizottságot a belgrádi egyezmény
megváltoztatására, mondván, hogy ez a legnagyobb mértékben érinti Románia nyugati határait. Ekkor
a királyi román haderő már Erdély és az Alföld határhegyeiben állott, ők tehát a kész helyzetet védték,
illetve ennek nagyhatalmi megerősítését akarták elérni.

Eközben a francia kormány mindent megtett annak érdekében, hogy az antantkormányok Romániát
ismét szövetségesüknek ismerjék el. A francia külügyminiszter már 1918 decemberében titkos
utasítást küldött diplomáciai futárral a bukaresti, londoni, római, washingtoni és brüsszeli francia
nagyköveteknek:

„Valamennyi posztnak. TITKOS.

A Köztársaság kormánya úgy véli, hogy a román kormányt, noha Németországgal aláírta a bukaresti
szerződést, ismét szövetségesnek kell tekinteni, figyelembe véve, hogy ismét részt vesz a Központi
Hatalmak ellen vívott háborúban. Tehát azt javasolja a szövetséges kormányoknak, amennyiben e
kérdésben egyetértenek velünk, hogy Romániát szövetségesként kezeljék, s e minőségében tegyék
számára lehetővé, hogy ugyanolyan feltételekkel képviseltesse magát a béketárgyalásokon, mint a
többi kis szövetséges hatalom.
A francia kormány számára ez a döntés a román hatalom és a román nép magatartása miatt igazoltnak
tűnik, mivel a románok, amint felszabadultak a német elnyomás alól, határozottan a szövetségesek felé
orientálódtak, s velük közös megegyezéssel űzték el területükről a német csapatokat.

Mivel azonban az ellenségeinkkel kötött (1918-as) bukaresti szerződés jogszerűen érvénytelenítette az

1916. augusztus 17-i szerződést, a Szövetségeseknek az 1916. évi szerződést alapul véve, újabb
deklarációt kell fogalmazniuk a román követelések fölülvizsgálatára, figyelembe véve Besszarábia
annektálását, valamint a Szövetségesek általános és különleges érdekeit, amelyekről a hatalmaknak a
következő tárgyalásaik során kell nyilatkozniuk.

Konzultálok a többi szövetséges kormánnyal, amelyeknek a beleegyezése szükséges ahhoz, hogy

Romániának, mint szövetséges hatalomnak képviseletet juttassunk a (Béke)kongresszuson, és felkérem
őket, hogy e tekintetben csatlakozzanak a mi szempontunkhoz ...”

A francia nagyköveteknek kérniük kellett a kormányokat a fenti álláspont elfogadására, és arra, hogy e
kormányok a bukaresti követeiknek „azonnal instrukciókat küldjenek”.

A francia álláspont egyértelmű: el akarta érni azt, hogy Románia, annak ellenére, hogy különbékét
kötött a Központi Hatalmakkal, egyenrangú tárgyaló félként részt vehessen (akkor az előkészítés
stádiumában lévő) békekonferencián. Kétségtelenül ügyesen alakították a franciák a rövid távú
kapcsolataikat Romániával, hiszen az is kiderül e dokumentumból, hogy az 1916-ban Romániának
ígért határvonalat a franciák fölül akarják vizsgálni. Ha tehát Románia mindezt meg akarja kapni,
igazodnia kell a francia politikához. Így valósulhatnak meg a Szövetségesek „általános és különleges”
érdekei.

Decemberben ismét kormányváltozás történt Bukarestben. A király 12-én újra Brátianut bízta meg
kormányalakítással, aki a kormányelnöki pozíció mellett a külügyi tárca vezetését is átvette.
Hadügyminiszterévé Arthur Váitoianu tábornokot kérte föl, aki a későbbiekben játszik majd fontos
szerepet. A kormány megalakulása után három héttel Brátianu tárcanélküli miniszterként bevonta
kormányába Vaida-Voevod, Goldis és Cicio-Pop erdélyi román politikusokat, hogy ezzel is
nyilvánvalóvá tegye mindenki számára Erdély és Románia kapcsolatát. Brátianu kormánya a romániai
politikai viszonyokhoz képest hosszú ideig, 1919 szeptemberéig, tehát a legfontosabb időszakban volt
hivatalban.

Brátianu mindent megtett annak érdekében, hogy a szövetséges nagyhatalmak a békekonferencián

Romániát teljes jogú résztvevőnek ismerjék el, hiszen ezen múlott az ország jövője.

Az Egyesült Államok kormánya 1919 legelején ismerte el Romániának ezt a jogát. Lansing
külügyminiszter kijelentette azt is, hogy Románia jelenlegi helyzete azt is indokolttá teszi, hogy 5
millió dollár kölcsönt folyósítsanak az országnak. Lansing a State Departmentnek az utolsó
pillanatban, két nappal a békekonferencia megkezdése előtt, 1919 január 16-án küldött egy
táviratot Párizsból, amely jegyzékben összefoglalta azokat az érveket, amelyek miatt elismerte
Romániát teljes jogú tárgyalópartnernek.

Ezek szerint, bár Románia valóban aláírta a különbékét, 1918 november elején ultimátumot adott át
Németországnak, majd háborút kezdett ellene a mozgósítás után. Másodsorban a román király nem
írta alá a bukaresti különbékét, így az a román jog rendelkezései szerint nem is lépett életbe.
Ennek megfelelően — így Lansing — „nyilvánvaló tény, hogy nekünk engedélyeznünk kell Románia
delegációjának a részvételét a Békekonferencián, azon az alapon, mint Szerbiának, Belgiumnak és
más kis hadviselő félnek ...”

Az Egyesült Államok tehát elismerte Románia részvételi jogát. Történt azonban egy affér, mégpedig a
románbarát, Bukarestben tartózkodó Berthelot tábornok és Clemenceau miniszterelnök között.

Berthelot 1919 januárjában, pontosan egy héttel a békekonferencia összeülése előtt hosszú, rejtjelzett
táviratot intézett a francia hadügyminiszterhez. Ebben a táviratban azonban korántsem csak katonai
szakkérdésekkel foglalkozott, hanem bírálat tárgyává tette Franciaországnak Romániára
vonatkozó politikáját.

E titkos távirat szövege így hangzik:

„Nem Franciaország állt mögötte, hogy fogadja ott beszállások, lebénult katonáit, hanem egy teljesen
ellenséges érzelmű Oroszország. Az a tény, hogy nem a világháború kezdete óta harcol, sem lehet oka
félreállításának. A megtámadott szerbek kénytelenek voltak védekezni, míg a románok
szándékosan karolták fel az Antant ügyét.

Hasonlóképp úgy tűnik, hogy a Bulgáriával kötött fegyverszünet aláírása óta állandóan
igazságtalannak mutatkozunk a románokkal szemben.

A) Dobrudzsában eltűrtük, hogy bolgár ellenségeink román barátaink területén maradjanak. Ez még
most is (nagy hiba) lehetővé tesz mindenféle bolgár zsarolást, és a bolgárok pártját fogjuk a
románokkal szemben, akiknek még ahhoz sincs joguk, hogy csapatokat küldjenek egy olyan országba,
amely az övék.

B) A Bánátban, miután az 1916. évi szerződés tiszta helyzetet teremtett Románia, Franciaország és
Anglia között, hagytuk, hogy a szerbek elfoglalják a Bánátot, hogy meghurcolják, megsarcolják és
börtönbe vessék a román fajhoz tartozó lakosokat, és megakadályozzák őket a Romániával való
egyesülés vágyának kinyilvánításában.

C) Erdélyben megállapították a teljesen önkényes román megszállás csupán földrajzi jellegű határát
anélkül, hogy Figyelembe vették volna az etnográfiai helyzetet.

Röviden összefoglalva, ha arra törekednénk, hogy kedvezőtlenül bánjunk a románokkal évszázados

ellenségeik, a bolgárok és a magyarok javára, akik a mi ellenségeink is, akkor sem aratnánk nagyobb
sikert.

Ez a viselkedés minden embert felháborít Romániában, és súlyosan veszélyezteti Franciaország

helyzetét, amelynek döntő szerepe van ebben az országban.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a meghozandó döntésektől függ Franciaország jövője keleten.
Ha kielégítjük a románok jogos követeléseit és betartjuk kötelezettségeinket, Romániában több mint
15 millió lakossal rendelkező igazi francia gyarmatunk lesz, ahol fejleszthetjük kereskedelmünket és
iparunkat, és ahol úgy érezhetjük magunkat, akárcsak otthon.

Ha viszont nem vagyunk tekintettel kötelezettségeinkre, bizonyos, hogy az egyszerű román és erdélyi
parasztok nem fogják megérteni, hogy cserbenhagytuk őket, hatása alá kerülnek minden franciaellenes
pártnak, s ezeknek akkor könnyű dolguk lesz, mivel Franciaország ellen felhozott állításaik igazoltnak
fognak tűnni.

(Olvashatatlan) — Amikor Párizsból távoztam, azt a nagyon határozott feladatot kaptam, hogy
Romániát újra cselekvésre bírjam a mi oldalunkon, e megbízatást sikerrel végrehajtottam. A román
kormány a fegyverszünet aláírása előtt ismét háborút üzent Németországnak, és mellénk állt. Én
magam a francia csapatokkal átkeltem a Dunán.

Mivel a román király és a román kormány megtette azt, amit kértem tőlük, úgy tűnik, hogy a régi, nem
pedig az új szövetségesek jogaival kell rendelkezniük. Ha ez másképp lenne, itteni helyzetem
tarthatatlanná válna, én kérném önt, hogy szíveskedjék visszarendelni, mert akkor nem beszélhetnénk
többé emelt fővel egy olyan királlyal és kormánnyal, amely ragaszkodik hozzánk, és mindent megtett,
amit Franciaország az én közvetítésemmel kért tőle.

Vége.

Aláírás: Berthelot tábornok"

Berthelot tábornok — mint látjuk — példátlan módon beleavatkozott a francia külpolitikába.

Leszögezte, hogy míg Szerbia pusztán csak védekezésre volt kényszerítve, addig Románia
szándékosan, tudatosan az antant mellé állt. Azt persze elfelejtette elérni Berthelot, hogy Románia
egyszerűen faképnél hagyta addigi szövetségeseit, s az 1916. augusztus 17-i katonai szerződés
legfontosabb pontját szinte erőszakkal kellett Romániára kényszeríteni. Azt nevezetesen, hogy a
szerződés aláírása után 10 napon belül megtámadja a Monarchiát. Brátianu csak a legutolsó órákban
indította el a csapatokat Magyarország felé.

1919. jan. 11.

Rejtjelzett távirat fordítása

A hadügyminiszternek Berthelot tábornoktól

Nem Franciaország állt mögötte, hogy fogadja ott beszállásolt, lebénult katonáit, hanem egy teljesen
ellenséges érzelmű Oroszország. Az a tény, hogy nem a világháború kezdete óta harcol, sem lehet oka
félreállításának. A megtámadott szerbek kénytelenek voltak védekezni, míg a románok szándékosan
karolták fel az antant ügyét.

Hasonlóképp úgy tűnik, hogy a Bulgáriával kötött fegyverszünet aláírása óta állandóan
igazságtalannak mutatkozunk a románokkal szemben.

A) Dobrudzsában eltűrtük, hogy bolgár ellenségeink román barátaink területén maradjanak. Ez még
most is (nagy hiba) lehetővé tesz mindenféle bolgár zsarolást, és a bolgárok pártját fogjuk a
románokkal szemben, akiknek még ahhoz sincs joguk, hogy csapatokat küldjenek egy olyan országba,
amely az övék.

B) A Bánátban, miután az 1916. évi szerződés tiszta helyzetet teremtett Románia, Franciaország és
Anglia között, hagytuk, hogy a szerbek elfoglalják a Bánátot, hogy meghurcolják, megsarcolják és
börtönbe vessék a román fajhoz tartozó lakosokat, és megakadályozzák őket a Romániával való
egyesülés vágyának ki-nyilvánításában.

C) Erdélyben megállapították a teljesen önkényes román megszállás csupán földrajzi jellegű határát,
anélkül, hogy figyelembe vették volna az etnográfiai helyzetet.

Röviden összefoglalva, ha arra törekednénk, hogy kedvezőtlenül bánjunk a románokkal évszázados

ellenségeik, a bolgárok és a magyarok javára, akik a mi ellenségeink is, akkor sem aratnánk nagyobb
sikert.

Ez a viselkedés minden embert felháborít Romániában, és súlyosan veszélyezteti Franciaország

helyzetét, amelynek döntő szerepe van ebben az országban.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a meghozandó döntésektől függ Franciaország jövője keleten.
Ha kielégítjük a románok jogos követeléseit és betartjuk kötelezettségeinket, Romániában több mint
15 millió lakossal rendelkező igazi francia gyarmatunk lesz, ahol fejleszthetjük kereskedelmünket és
iparunkat, és ahol úgy érezhetjük magunkat, akárcsak otthon.

Ha viszont nem vagyunk tekintettel kötelezettségeinkre, bizonyos, hogy az egyszerű román és erdélyi
parasztok nem fogják megérteni, hogy cserbenhagytuk őket, hatása alá kerülnek minden franciaellenes
pártnak, s ezeknek akkor könnyű dolguk lesz, mivel Franciaország ellen felhozott állításaik igazoltnak
fognak tűnni.

— Amikor Párizsból távoztam, azt a nagyon határozott feladatot kaptam, hogy Romániát újra
cselekvésre bírjam a mi oldalunkon, e megbízást sikerrel végrehajtottam. A román kormány a
fegyverszünet aláírása előtt ismét háborút üzent Németországnak, és mellénk állt. Én magam a francia
csapatokkal átkeltem a Dunán.

Mivel a román király és a román kormány megtette azt, amit kértem tőlük, úgy tűnik, hogy a régi, nem
pedig az új szövetségesek jogaival kell rendelkezniük. Ha ez másképp lenne, itteni helyzetem
tarthatatlanná válna, és kérném önt, hogy szíveskedjék visszarendelni, mert akkor nem beszélhetnék
többé emelt fővel egy olyan királlyal és kormánnyal, amely ragaszkodik hozzánk, és mindent
megtett, amit Franciaország az én közvetítésemmel kért tőle.

Vége.

Aláírás: Berthelot tábornok

(Részlet.)

Berthelot nagyvonalúan elintézi Dobrudzsa kérdését is. E területről a rosszul informált ember tipikus
önhittségével állítja, hogy a románok nem küldhetnek csapatokat „egy olyan országba, amely az
övék.” Igen ám, de hogyan? Románia 1878-ban, a berlini konferencián úgy kapta meg
kompenzációként Dobrudzsát, hogy le kellett mondania Oroszország részére 3 besszarábiai
vármegyéről. Berthelot honnan is tudhatta volna, hogy e tartomány lakói között alig 10-15 százalék
volt a románok, s ennél jóval nagyobb a bolgárok lélekszáma, nem is beszélve a többi nemzetiségről.
Viszont 1878 és 1918 között a román kormányok a legdurvább románosítást csinálták Besszarábiában
(telepesfalvak, az állampolgársági joggal történő visszaélések, iskolaügy, stb.). Anélkül, hogy
Dobrudzsa és Románia viszonyát tovább részleteznénk, meg kell állapítani, hogy a francia tábornok
egy korábban elkövetett igazságtalanságot későbbi igazságtalanságok forrásává igyekezett tenni.

A Bánság kérdésében — amelyről még lesz szó ebben a könyvben — szintén teljesen egyoldalú
Berthelot. Csak a szerbek által elkövetett atrocitásokról írt, nem beszélve arról, hogy e területen sok
százezer magyar, német, szlovák is élt. Eszébe sem jutott, hogy a Bánság — Magyarország része.

Erdéllyel kapcsolatban is elfogult, amikor az etnikai határokról ír. Ha megnézte volna valamelyik
román történész térképét, bizonyára föltűnt volna neki például a Székelyföld, ahol akkoriban alig
éltek románok.

Végezetül — katona volta ellenére — megbélyegzi a francia külpolitikát, és nagyvonalúan tanácsot

ad egész Franciaországnak. Azt, hogy gyarmatot lehetne szerezni Keleten, ha mindent megadnának
Romániának. „Érveinek” alátámasztására még lemondását, visszahívását is kilátásba helyezte.

Berthelot táviratára azonnal maga Clemenceau válaszolt. A szaloniki főhadiszállásra az alábbi

táviratot küldte:

„A szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és a

Konferencián eszerint kezelik őt. Ugyanolyan számú küldöttet engedélyeztek neki, mint Belgiumnak,
Szerbiának, vagyis azoknak az államoknak, amelyek a háború kezdetétől a végéig szünet nélkül
harcoltak Németország és Ausztria-Magyarország ellenségeinek oldalán. Mivel Románia 1918-ban
kapitulált, és ez a kapituláció érvényteleníti az 1916-ban kötött megegyezést, a Szövetségesek
beleegyeztek, hogy kivételes bánásmódban részesítik, amelynek értelmében a szövetséges államok
közé rangsorolódott. STOP.

Ellentétben az ön állításával, ez az érvénytelenítés jogilag nem kétséges. STOP. Ez szövetségeseink

formális véleménye, s egyben a miénk is, és szóba sem jöhet, hogy mint levelében írja, újra
érvényben lévő szerződésnek tekintsünk egy olyan szerződést, amelyet a román kormány, ismételt
figyelmeztetéseink ellenére, önmaga tépett össze. STOP. Ez egyébként az újabb események óta történt,
amelyeket nem tudunk nem figyelembe venni, és az a tény, hogy Besszarábia kérdése Románia javára
fog rendeződni, el nem hanyagolható elem. Ez nem ok arra, hogy a Konferencia döntésétől függő
területrendezéskor az 1916-os szerződést ne tekintsük a román követelések alapjául. Ez a döntés
azonban kizárólag a Konferenciára tartozik. STOP.

Az az állítás, miszerint a szövetségesek nem tárgyalhatnának nyíltan Romániával, s hogy

ellenfeleiknek kedveznének, minden valóságot nélkülöz, és mindenképpen elfogadhatatlannak találom
azt, aminek ön tolmácsául szegődött. Azoknak a döntéseknek, amelyek Dobrudzsát, a Bánátot és
Erdélyt érintően sérelmez, semmiféle olyan jellege nincs, amelyet nekik tulajdonít, és amit ezzel
kapcsolatban állít, az tény- és jogszerűen is alaptalan.

Primo. — Dobrudzsa. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vette a román
igényeket, amikor szövetséges csapatokat irányított Dobrudzsába, és tudatta Bukaresttel, hogy e
területek megszállása fenntartotta a végleges szabályozás valamennyi kérdését. Mivel Románia a
bolgár fegyverszünet megkötésének idején még nem lépett be újra a háborúba, s mivel a bukaresti
szerződés ebben az időpontban még nem volt hatályon kívül helyezve, a francia kormány ennél többet
nem tehetett.

Secundo. — Bánát. Nem haboztunk, hogy jogszerűen megvédjük azt, ami a román követelésekben
megalapozott, visszavontuk a szerb csapatokat, amelyek e hadműveletek során elfoglalták ezt a
térséget, és a terület középső részén Henrys tábornok csapataival váltottuk fel őket. A Konferencia
döntése előtt azonban a két szövetséges állam kölcsönös követeléseit tekintve, a kérdést nem
tekinthetjük véglegesen rendezettnek.

Tertio — Erdély. E térség határának kijelölését ideiglenesen a Keleti Haderők főparancsnoka

határozta meg, a tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek
azon megfigyelések alapján, amelyeket Franchet d’Esperey tábornok elé terjesztett, revízió alá
kerülhetnek.

Következésképp a román sérelmeknek semmiféle alapjuk nincs. Önnek ezt elsőnek kellene elismernie,
kinyilvánítania és cáfolnia azokat, ahelyett, hogy védelmezőjükként lép fel, bátorítja őket és
kárhoztatja Franciaország és szövetségesei politikáját, ami az ön részéről megengedhetetlen.

Amennyiben e különböző pontokban továbbra is makacsul ellenkezik kormányával, természetesen

jogában áll visszahívását kérni.

Aláírás: Clemenceau”

Clemenceau tehát összefoglalta — és nemcsak Berthelot számára — a Dobrudzsára, a Bánságra és

Erdélyre vonatkozó francia álláspontot. Igen figyelemre méltó a francia kormányfőnek a román
sérelmek alaptalanságáról írt mondata. Kiuktatta tábornokát arra, hogyan kellene képviselnie hazáját
és kormánya érdekeit Bukarestben.

Ugyanakkor egy másik választáviratot is kapott Berthelot, amelyik már részletesebben fejti ki a
francia álláspontot:

„Távirata nem elégszik meg Románia közhangulatának és az ön által észlelt nyugtalankodások

ismertetésével, de kárhoztatja a kormány politikáját, és részletezi a vele szemben ajánlott
megoldásokat.

A francia kormány Romániával szemben olyan politikát követett, amelyet a jogi helyzet, a román nép
iránt érzett hagyományos rokonszenvünk, s ugyanakkor annak szükségessége ösztönzött, hogy teljes
egyetértésben maradjunk szövetségeseinkkel és jogainkból mit sem áldozzunk fel. Mi soha nem
szűntünk meg betartani kötelezettségeinket, szempontjainkat őszintén közöltük a román kormánnyal, és
soha nem kedveztünk az ő kárára a bolgároknak vagy a magyaroknak, vagyis az ellenségnek.

Párizs, 1919. jan. 19. (?)

Szaloniki

Berthelot tábornoknak

Január 9-i 236/3 táviratára válaszolok.

A Szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és a

Konferencián eszerint kezelik őt. Ugyanolyan számú küldöttet engedélyeztek neki, mint Belgiumnak,
Szerbiának, vagyis azoknak az államoknak, amelyek a háború kezdetétől a végéig szünet nélkül
harcoltak Németország és Ausztria—Magyarország ellenségeinek oldalán. Mivel Románia 1918-ban
kapitulált, és ez a kapituláció érvényteleníti az 1916-ban kötött megegyezést, a Szövetségesek
belegyeztek, hogy kivételes bánásmódban részesítik, amelynek értelmében a Szövetséges Államok
közé rangsorolódott. STOP.

Ellentétben az ön állításával, ez az érvénytelenítés jogilag nem kétséges. STOP. Ez szövetségeseink

formális véleménye, s egyben a miénk is, és szóba sem jöhet, hogy mint levelében írja, újra
érvényben lévő szerződésnek tekintsünk egy olyan szerződést, amelyet a román kormány, ismételt
figyelmeztetéseink ellenére, önmaga tépett össze. STOP. Ez egyébként az újabb események óta történt,
amelyeket nem tudunk nem figyelembe venni, és az a tény, hogy Besszarábia kérdése Románia javára
fog rendeződni, el nem hanyagolható elem. Ez nem ok arra, hogy a Konferencia döntésétől függő
területrendezéskor az 1916-os szerződést ne tekintsük a román követelések alapjául. Ez a döntés
azonban kizárólag a Konferenciára tartozik. STOP.

Az az állítás, miszerint a Szövetségesek nem tárgyalhatnának nyíltan Romániával, s hogy

ellenfeleiknek kedveznének, minden valóságot nélkülöz, és mindenképpen elfogadhatatlannak találom
azt, aminek ön tolmácsául szegődött. Azoknak a döntéseknek, amelyek Dobrudzsát, a Bánátot és
Erdélyt érintően sérelmez, semmiféle olyan jellege nincs, amelyet nekik tulajdonít, és amit ezzel
kapcsolatban állít, az tény- és jogszerűen is alaptalan.

Primo. — Dobrudzsa. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vette a román
igényeket, amikor szövetséges csapatokat irányított Dobrudzsába, és tudatta Bukaresttel, hogy e
területek megszállása fenntartotta a végleges szabályozás valamennyi kérdését. Mivel Románia a
bolgár fegyverszünet megkötésének idején még nem lépett be újra a háborúba, s mivel a bukaresti
szerződés ebben az időpontban még nem volt hatályon kívül helyezve, a francia kormány ennél többet
nem tehetett.

Secundo. — Bánát. Nem haboztunk, hogy jogszerűen megvédjük azt, ami a román követelésekben
megalapozott, visszavontuk a szerb csapatokat, amelyek e hadműveletek során elfoglalták ezt a
térséget, és a terület középső részén Henrys tábornok csapataival váltottuk fel őket. A Konferencia
döntése előtt azonban a két szövetséges állam kölcsönös követeléseit tekintve, a kérdést nem
tekinthetjük véglegesen rendezettnek.

Tertio. — Erdély. E térség határának kijelölését ideiglenesen a Keleti Haderők hadtest-parancsnoka

határozta meg, a tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek
azon megfigyelések alapján, amelyeket Franchet d'Esperey tábornok elé terjesztett, revízió alá
kerülhetnek.

Következésképp a román sérelmeknek semmiféle alapjuk nincs. Önnek ezt elsőnek kellene elismernie,
kinyilvánítania és cáfolnia azokat, ahelyett, hogy védelmezőjükként lép fel. bátorítja őket, és
kárhoztatja Franciaország és szövetségesei politikáját, ami az ön részéről megengedhetetlen.

Amennyiben e különböző pontokban továbbra is makacsul ellenkezik kormányával, természetesen

jogában áll visszahívását kérni.

Aláírás: Clemenceau
(Részlet.)
1919. január (?)

Január 11-i 236/3 táviratára válaszolok.

Távirata nem elégszik meg Románia közhangulatának és az ön által észlelt nyugtalankodások

ismertetésével, de kárhoztatja a kormány politikáját, és részletezi a vele szemben ajánlott
megoldásokat.

A francia kormány Romániával szemben olyan politikát követett, amelyet a jogi helyzet, a román nép
iránt érzett hagyományos rokonszenvünk, s ugyanakkor annak szükségessége ösztönzött, hogy teljes
egyetértésben maradjunk szövetségeseinkkel, és jogaikból semmit se áldozzunk fel. Mi soha nem
szűntünk meg betartani kötelezettségeinket, szempontjainkat őszintén közöltük a román királlyal, és
soha nem kedveztünk az ő kárára a bolgároknak vagy a magyaroknak, vagyis az ellenségnek.

Romániának, amiért a Központi Hatalmakkal tárgyalt, mentségére szolgál belső helyzetének

súlyossága csakúgy, mint Oroszország ellenséges magatartása és felbomlása. De ismételt
figyelmeztetéseink ellenére azért mégis aláírta ellenségeinkkel a bukaresti szerződést, érvénytelenítve
a Szövetségesekkel 1916-ban aláírt szerződést.

E különböző elemeket tekintetbe véve a Szövetségesek elhatározták, hogy maguk között megegyezve
Romániát épp olyan egyenrangú félnek tekintik a Békekonferencián, mint a többi szövetséges kis
államot (Görögország, Szerbia, Belgium stb . . .)

Másrészt a Központi Hatalmakkal kötött 1918. évi bukaresti szerződés aláírásának ténye miatt az
1916. évi szerződés érvényét vesztettsége jogilag nem vitatható, ám a Szövetségesek mégis hajlandók
az 1916. évi szerződést a román követelések alapjául tekinteni a Békekonferencia területi
szabályozásakor. Egyébként e szerződés újraélesztése nem jelentene semmit, mivel végső fokon a
Kongresszus dönt az érdekelt államok közötti határok végleges megvonásáról. Románia, lényeges
célkitűzéseit tekintve, bizonyos lehet Franciaország hathatós rokonszenvében.

Ami azokat a döntéseket illeti, amelyeket ön Dobrudzsát, a Bánátot és Erdélyt illetően sérelmez,
állítása itt sem veszi jobban figyelembe a tényeket és a jogot.

1) Dobrudzsa. A bukaresti szerződés hatálytalanodása (ami a román kormány szerint feljogosította

az 1914. évi határának újraelfoglalására) csakis azt eredményezhette, hogy Románia szakít
Németországgal. Ez a szakítás csak utólag, a bolgár fegyverszünetet követően következett be,
amelynek kikötéseit nem tudta módosítani. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben
figyelembe vette a román kívánságokat, amikor szövetséges csapatokat telepített Dobrudzsába, és
tudatta Bukaresttel, hogy a területek elfoglalása minden jogi kérdést fenntartott.

2) Bánát. A Bánát kérdésének rendezése, a népek szabad rendelkezésének általános elveivel

megegyezően, még hátra van. Hogy a román etnográfiai jogok feláldozását elkerüljük, nem haboztunk
visszavonni a szerb csapatokat (amelyek a hadműveletek során elfoglalták a Bánátot), s azokat a
középső részen, a Konferencia végső döntéseinek ugyanazon fenntartásával, Henrys tábornok
csapataival váltottuk fel.
3) Erdély. E térség határának megállapítását a Keleti Haderők hadtestparancsnoka szabályozta, a
tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek az ön Franchet
d'Esperey tábornoknak beterjesztett észrevételei után revízió alá kerülhetnek.
(Részlet.)
Romániának, amiért a Központi Hatalmakkal tárgyalt, mentségére szolgál belső helyzetének
súlyossága csakúgy, mint Oroszország ellenséges magatartása és felbomlása. De ismételt
figyelmeztetéseink ellenére azért mégis aláírta ellenségeinkkel a bukaresti szerződést, érvénytelenítve
a Szövetségesekkel 1916-ban aláirt szerződést.

E különböző elemeket tekintetbe véve a Szövetségesek elhatározták, hogy maguk között megegyezve
Romániát épp olyan egyenrangú félnek tekintik a Békekonferencián, mint a többi szövetséges kis
államot (Görögország, Szerbia, Belgium, stb ...).

Másrészt a Központi Hatalmakkal kötött 1918. évi bukaresti szerződés aláírásának ténye miatt az
1916. évi szerződés érvényét vesztettsége jogilag nem vitatható, ám a Szövetségesek mégis hajlandók
az 1916. évi szerződést a román követelések alapjául tekinteni a Békekonferencia területi
szabályozásakor. Egyébként e szerződés újraélesztése nem jelentene semmit, mivel végső fokon a
Kongresszus dönt az érdekelt államok közötti határok végleges megvonásáról. Románia, lényeges
célkitűzéseit tekintve, bizonyos lehet Franciaország hathatós rokonszenvében.

Ami azokat a döntéseket illeti, amelyeket ön Dobrudzsát, a Bánátot és Erdélyt illetően sérelmez,
állítása itt sem veszi figyelembe a tényeket és a jogot.

1. Dobrudzsa. A bukaresti szerződés hatálytalanodása (ami a román kormány szerint feljogosította

az 1914. évi határának újraelfoglalására) csakis azt eredményezhette, hogy Románia szakít
Németországgal. Ez a szakítás csak utólag, a bolgár fegyverszünetet követően következett be,
amelynek kikötéseit nem tudta módosítani. A francia kormány a lehető legnagyobb mértékben
figyelembe vette a román kívánságokat, amikor szövetséges csapatokat telepített Dobrudzsába, és
tudatta Bukaresttel, hogy a területek elfoglalása minden jogi kérdést fenntartott.

2. Bánát. A Bánát kérdésének rendezése, a népek szabad rendelkezésének általános elveivel

megegyezően, még hátra van. Hogy a román etnográfiai jogok feláldozását elkerüljük, nem haboztunk
visszavonni a szerb csapatokat (amelyek a hadműveletek során elfoglalták a Bánátot), s azokat a
középső részen, a Konferencia végső döntéseinek ugyanazon fenntartásával, Henrys tábornok
csapataival váltottuk fel.

3. Erdély. E térség határának megállapítását a Keleti Haderők főparancsnoka szabályozta, a

tényleges szükségletekkel és hadrendi meggondolásokkal megegyezően, amelyek az ön Franchet
d’Esperey tábornoknak beterjesztett észrevételei után revízió alá kerülhetnek.”

Berthelot természetesen azonnal válaszolt a miniszterelnök táviratára. Clemenceau viszontválaszolt,

ám az újabb táviratváltás közben megkezdődött a nemzetek sorsát eldöntő békekonferencia.

A legyőzött országok képviselői nem vehettek részt a béketárgyalásokon. Ez azt jelenti, hogy ebben az
esetben korántsem megegyezéses, tisztességes békekötés jött létre, hanem a kényszer következtében
kialakított diktátum, amit a vesztesek azóta sem tudtak elfogadni. Párizsban a háború folytatódott, a
diplomácia eszközeivel.

A román küldöttség a részvétel engedélyezésének másnapján megérkezett Párizsba, ahol a Champs-

Élysées 77. számú épületében szállt meg. A küldöttség vezetője Ionel Brátianu, a második embere
Nicolae Misu, Románia londoni követe lett. A tagok között volt Coandá tábornok, volt
miniszterelnök; Constantin Diamandy, volt szentpétervári román követ, Victor Antonescu párizsi
követ, George Danielopol washingtoni követ. Mellettük dolgozott mintegy két tucat gazdasági, ipari,
kereskedelmi, néprajzi, földrajzi és egyéb szakértő. A román küldöttség főtitkárává Constantin
Brátianut nevezték ki. A miniszterelnököt később megtámadták, mivel rokonait és barátait is magas
napidíjjal beválogatta a küldöttségbe.

Nem lehetett tagja Románia természetesen a Legfelső Tanácsnak, s mint kis állam, nem vehetett részt a
területi, katonai és a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó albizottságokban sem. A román diplomácia,
bár jelen lehetett a békekonferencián, mégis nehéz helyzetben volt. A nagyhatalmak ugyanis az 1916-
os bukaresti titkos szerződésben megállapított magyar—román határvonalat legföljebb tárgyalási
alapnak akarták elfogadni, Románia viszont legalább az 1916-os tervezett vonalat el akarta érni. (Ez
erősen közelítette volna a román—magyar határt a Tiszához, tehát a Tiszántúl Romániáé lett volna.)

Nagyon fontos volt a jóvátétel, egyáltalán a különféle anyagi javak kérdése. A román politika
Magyarországon ugyanis szembe találta magát a cseh, főleg pedig a szerb rabló politikával. A csehek
— „jogosan” — attól tartottak, hogy a román hadsereg annyira kiüríti Magyarországot, hogy nekik —
jóvátétel címén — nem marad semmi. A szerb—román ellentét pedig a Bánság hovakerülése kapcsán
majdnem háborúba torkollott a két idegen területrabló között.

Brátianunak tehát mindent meg kellett tennie, hogy (az 1916—1918-ban) elveszített háború után
legalább a békét megnyerje.

Mindenekelőtt fölkereste Clemenceau-t, s elmondta neki Románia összes sérelmét. Nagy sikert nem
arathatott: azt bizonyítja az a titkos távirat, amelyet Clemenceau 1919. január 24-én intézett Berthelot
tábornokhoz:

„Megkaptam magyarázatait a román kormánnyal szemben tanúsítandó magatartására vonatkozó

utasítások tárgyában, amelyekre január 14-i 464 BS/3. táviratomban emlékeztettem.

Ön előre felajánlotta lemondását arra az esetre, ha nem osztanám a véleményét. Tudattam önnel, hogy
véleményét nem osztom, s ennek ismertettem az okait. Természetesen hozzáfűztem, hogy önt nem
ítélték arra, hogy elfoglalja azt a posztot, amelyet jelenleg betölt, s ezt azzal a szándékkal tettem,
hogy megértessem önnel, miszerint én mindenképpen beleegyeznék, hogy teljes cselekvési
szabadságot élvezzen. Most feltételes lemondást kínál nekem egy „ha” megjegyzéssel, amely a
szerepek felcserélődését eredményezné. Ez olyan helyzet, amelyet nem fogadhatok el. Ha nem bíznék
önben, ezt megmondanám és figyelmeztetném. Távozásáról nem én beszéltem, hanem ön. Ha
valamikor úgy ítéli meg, hogy nem tudja szolgálni a francia kormány politikáját, a döntés önre lesz
bízva anélkül, hogy abban az én felelősségem felvetődne.

Párizs, 1919. jan. 24.

Távirat

Szaloniki
Berthelot tábornoknak

Megkaptam magyarázatait a román kormánnyal szemben tanúsítandó magatartására vonatkozó

utasítások tárgyában, amelyekre január 14-i 464 BS/3 táviratomban emlékeztettem.

Ön előre felajánlotta lemondását arra az esetre, ha nem osztanám a véleményét. Tudattam önnel, hogy
véleményét nem osztom, és ennek ismertettem az okait. Természetesen hozzáfűztem, hogy önt nem
ítélték arra, hogy elfoglalja azt a posztot, amelyet jelenleg betölt, s ezt azzal a szándékkal tettem, hogy
megértessem önnel, miszerint én mindenképpen beleegyeznék, hogy teljes cselekvési szabadságot
élvezzen. Most feltételes lemondást kínál nekem egy „ha” megjegyzéssel, amely a szerepek
felcserélődését eredményezné. Ez olyan helyzet, amelyet nem fogadhatok el. Ha nem bíznék önben, ezt
megmondanám és figyelmeztetném. Távozásáról nem én beszéltem, hanem ön. Ha valamikor úgy ítéli
meg, hogy nem tudja szolgálni a francia kormány politikáját, a döntés önre lesz bízva anélkül, hogy
abban az én felelősségem felvetődne.
Ezek után, hogy a helyzet világos legyen, tudatnom kell önnel, hogy Bratianu úr felkeresett, és a saját
felelősségére nagyjából mindazt elmesélte, amit ön a táviratában a román kérdésről mondott. Sok
észrevételem lett volna, de visszafogtam magam, mivel komolyan megkért, hogy egy óra hosszat
hallgassam. Ma azzal az egyetlen kéréssel fordulok önhöz, hogy részrehajlás nélkül igyekezzék
elbírálni Románia követeléseit. Bratianu úr nem áll távol attól, hogy az antantot vádolja, és neki
tulajdonítsa az általa elkövetett oly nagyon súlyos hibák felelősségét.

Hagyjuk meg neki az ilyenfajta viták előjogát.

Nemsokára megkapja a dél-oroszországi utólagos hadműveletére vonatkozó instrukciókat.

Aláírás: Clemenceau

Másolat: A hadügyminiszter úrnak (Titkos katonai kabinet) A külügyminiszter úrnak (Politikai

főnökség)

Foch marsall úrnak

A hadseregfőparancsnok úrnak a Főhadiszálláson

(Részlet.)
Ezek után, hogy a helyzet világos legyen, tudatnom kell önnel, hogy Brátianu úr felkeresett, és a saját
felelősségére nagyjából mindazt elmesélte, amit ön a táviratában a román kérdésről mondott. Sok
észrevételem lett volna, de visszafogtam magam, mivel komolyan megkért, hogy egy óra hosszat
hallgassam. Ma azzal az egyetlen kéréssel fordulok önhöz, hogy részrehajlás nélkül igyekezzék
elbírálni Románia követeléseit. Brátianu úr nem áll távol attól, hogy az Antantot vádolja, és neki
tulajdonítsa az általa elkövetett oly nagyon súlyos hibák felelősségét.

Hagyjuk meg neki az ilyenfajta viták előjogát.

Nemsokára megkapja a dél-oroszországi utólagos hadműveletére vonatkozó instrukciókat.

Aláírás: Clemenceau"

Mint kiderült a táviratból, a francia kormányfő higgadtan visszafogta magát, Brátianut hallgatva,
Berthelot-nak azonban kertelés nélkül leírta, hogy szerinte „nagyon súlyos hibákat” követett el a
román miniszterelnök. Sok múlott tehát Brátianu párizsi szereplésén.

A román delegáció vezetője 1919. február l-jén fejtheti ki először plenáris ülésen álláspontját.
Argumentációja és „tényei” mindennél jobban mutatják a román politika jellemzőit.

Brátianu a beszédében 1914-ig ment vissza az időben. Elmondta, hogy Románia — bár szövetségese
volt a Hármas Szövetségnek —, a semlegességet választotta, mivel tudta, hogy addigi szövetségesei
agresszorok. Elmondta, hogy a semlegesség éveiben tulajdonképpen segítették Szerbiát és
megakadályozták a Törökországba küldött anyagi javak odaszállítását. Részletesen beszélt az 1916-os
egyezményekről, amelyeket Románia az antanttal kötött, s kijelentette, hogy a szerződések
törvényesítik Románia jogait arra, hogy megkapja Ausztria-Magyarországnak a szerződésekben
foglalt területeit. Végig sorolta Románia egyéb szolgálatait, amelyeket az antantnak tett (pl. azt,
hogy két fronton is lekötötte a Központi Hatalmak csapatait). Elmondta, hogy „az idegen megszállás
alatt volt” román területek népe egybehangzóan kívánja a területek egyesítését a „Haza Anyával”.

A román miniszterelnök állításainak bizonyítására történeti, etnikai, nyelvészeti, gazdaságföldrajzi,

statisztikai érveket használt, amelyek — ahogyan egy nemrégen Bukarestben megjelent történelmi
monográfia írja — „demonstrálták a románok autochton voltát az ország egész területén, életének
és kultúrájának folytonosságát, anyagi és lelki civilizációjának egységét az egész kárpát-dunai-pontusi
térségben; a románok szakadatlan harcát az idegenek ellen, azért, hogy egy államban egyesüljenek..."

Nos nézzük, hogyan érvelt a román kormányfő a talán legfontosabb adatokkal, a követelt területeken
élő emberek nemzetiség szerinti megoszlásával. Ismertette az 1910-es, szerinte „hamisított” utolsó
magyar népszámlálás adatait:

összlakosság:

4 642 253 lakos

Ebből:
2 505 958 román (54%)

1 092 719 magyar (23,6%)

450 000 székely (9,2%)

276 335 szász (5,9%)

187 987 zsidó (4,0%)

73 146 szláv (1,6%)

55 838 egyéb (1,2%)

Brátianu szerint a megszerezni kívánt területen a helyes arányok: 2 900 000 román (62,5%) és
mindössze 700 000 magyar (15%), a székelyek nélkül.

Örök talány marad, hogy a székelyeket miért nem számította a magyarokhoz a román előadó. Minden
bizonnyal annak a fölfogásnak volt a híve — amit újabban ismét fölelevenítenek egyes helyeken, —
hogy a székelyek régebben románok voltak, csak az évszázados magyar elnyomás során
elrománosodtak. Vagy egyszerűen csak félre akarta vezetni az antant politikusait hamis adatok
közlésével. Kijelentette például, hogy Erdély falusi lakosságának 95%-a román, a városi lakosságnak
pedig csak 40%-a magyar nemzetiségű. Jellemző, hogy a 188 ezer zsidót önálló nemzetiségnek
veszi egyértelműen abból a célból, hogy azzal is csökkentse a magyarság összlétszámát.

Ezen egyértelmű bizonyítási eljárás után Brátianu arról beszélt, hogy 1918. december 1-jén
Gyulafehérvárott százezer román mondta ki Erdély és Bánát egyesülését Romániával. David Lloyd
George angol miniszterelnök sajátosnak tartotta, hogy e területek nem román lakosságát nem kérdezték
meg e döntéskor. Brátianu válaszában felvilágosította Lloyd George-ot, hogy az Egyesülési
Határozatot a terület többségi népe hozta, egyéként is „garantálják a vallási és politikai
szabadságjogokat az összes nemzetiségnek”. Hivatkozott — mert sajnos hivatkozhatott — az erdélyi
szászok egy részének az 1919. január 8-án kimondott csatlakozására, majd az erdélyi helyzetet a skót-
angol viszonyhoz hasonlította.

Kijelentette Brátianu, hogy mindentől függetlenül Románia a saját, fentiekben elmondott érdekeiért
harcolt a háborúban. Ezt úgy kell értelmezni, hogy Románia — ha a békekonferencia ezt hagyja —
fegyveres kényszerrel is hajlandó a nemzetiségi kérdést „rendezni”. Megnyugtatásul gyorsan
hozzátette, hogy „a jövő politikai életében respektálni fogják a nemzetiségi jogokat, és a
szabadságjogokat a lehető legnagyobb mértékben garantálni fogják.”

Brátianu beszédét meghallgatta a plenáris ülés, és Lloyd George-on kívül más nem kérdőjelezte meg
„érveit”. A román vonatkozású kérdéseket, a magyar-román határ és Erdély hovatartozásának ügyét
attól kezdve az André Tardieu francia politikus vezette bizottság tárgyalta.

A románok helyzete korántsem volt rózsás, mivel a Brátianu-beszéd előtt 3 nappal a francia
miniszterelnök parancsa leállított minden előnyomulást Erdélyben.
1919 februárjában magyar—román vonatkozásban egy döntő fontosságú eseménysorozat történt a
békekonferencián. Néhány hétig tartó vita során kialakították a magyar és a román csapatok között azt
a széles semleges zónát, amelyről a jegyzéket Vix alezredes majd március 20-án nyújtja át a
Berinkey-kormánynak, s amit ez nem tud elfogadni.

A román ügyek bizottsága Párizsban február 15-én terjesztett elő egy tervezetet a Szövetségesek
Legfelsőbb Tanácsa elé, amelyben a magyar—román semleges zónát meghatározták:

„A román ügyek bizottsága tisztelettel felhívja a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának figyelmét

az alábbi helyzetre:

1. Franchet d’Esperey tábornok 1919. február 14-i keltezéssel azt táviratozza, hogy a román
csapatok folytatják előnyomulásukat Erdélyben, s már elérték a Máramarossziget, Zilah, Csucsa,
Nagyszeben, Zám vonalat.

1919. febr. 15.

A román ügyek bizottság tisztelettel felhívja a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának figyelmét az

alábbi helyzetre:

1) Franchet d'Esperey tábornok 1919. február 14-i keltezéssel azt táviratozza, hogy a román csapatok
folytatják előnyomulásukat Erdélyben, s már elérték a Máramarossziget, Zilah, Csucsa, Nagyszeben,
Zám vonalat.

2) A román kormány (Brátianu úr február 9-i levele a Békekonferencia elnökéhez) az előnyomulást a

magyaroknak ebben a térségben elkövetett kegyetlenkedéseivel indokolja.

3) A román Diplomáciai Bizottság jelenleg a Románia és Magyarország közötti határvonal

megállapítását tanulmányozza, s az a kívánsága, hogy ebben a térségben ne történjenek fegyveres
összetűzések.

Ezen okoknál fogva a román Diplomáciai Bizottság azt kérdezi a Legfelsőbb Tanácstól, hogy nem
tűnne-e számára indokoltnak két olyan vonal kijelölése, amelyen a magyar és a román csapatoknak
kölcsönösen nem kellene túlmennie, s így a két vonal között egy katonailag meg nem szállt övezet
alakulna ki.

a) Vásárosnamény, a két Körös összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő fővonaltól nyugatra 10
km a magyar csapatok számára.

b) Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad vonaltól keletre 10 km a román csapatok számára.

A Szövetségesek Legfőbb Tanácsára tartozik annak eldöntése, hogy a magyar és a román csapatok
számára ilyen módon tiltott övezetet a rend fenntartása szempontjából a lehetséges bolsevista
kísérletek ellen szövetséges csapatok foglalják el.
(Részlet.)

2. A román kormány (Brátianu úr február 9-i levele a Békekonferencia elnökéhez) az előnyomulást a

magyaroknak ebben a térségben elkövetett kegyetlenkedéseivel indokolja.
3. A román ügyek bizottsága jelenleg a Románia és Magyarország közötti határvonal megállapítását
tanulmányozza, s az a kívánsága, hogy ebben a térségben ne történjenek fegyveres összetűzések.

Ezen okoknál fogva a román ügyek bizottsága azt kérdezi a Legfelsőbb Tanácstól, hogy nem tűnne-e
számára indokoltnak két olyan vonal kijelölése, amelyen a magyar és a román csapatoknak
kölcsönösen nem kellene túlmennie, s így a két vonal között egy katonailag meg nem szállt övezet
alakulna ki.

a) Vásárosnamény, a két Körös összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő fővonaltól nyugatra
10 km a magyar csapatok számára.

b) Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad vonaltól keletre 10 km a román csapatok számára.

A Szövetségesek Legfőbb Tanácsára tartozik annak eldöntése, hogy a magyar és a román csapatok
számára ily módon tiltott övezetet a rend fenntartása szempontjából a lehetséges bolsevista kísérletek
ellen szövetséges csapatok foglalják el.”

A bizottság hivatkozik Franchet d’Esperey tábornokra, aki a román előrenyomulásról küldött

jelentést. Valóban a román csapatok semmiféle megállító parancsot nem vettek figyelembe. Ahol a
Székely Hadosztály csapatai erőszakkal megállították őket, ott stabilizálódott a magyar—román front,
ahol nem, ott nem vették figyelembe az antant vezetőinek parancsait. Egyszerűen nem felel meg a
valóságnak az az állítás, amely egyes történészmunkákban olvasható, hogy a román királyi hadsereg
előnyomulását Clemenceau parancsa állította meg.

A bizottság tervezetének a 2. pontja Brátianunak egy február 9-i levelére hivatkozik. Eszerint a román
csapatok azért kénytelenek előrenyomulni, mivel a magyarok kegyetlenkednek a román lakossággal
szemben. Ezt a híresztelést a román propaganda a „jól bejáratott” gépezetével szerte a világon
terjesztette. Hogy csak egy, Nyugatról származó cikkel bizonyítsuk ezt, álljon itt a The Morning Post
című ismert angol lap egyik írása:

„A román—magyar semleges zóna felállításának kérdése, amely most az entente legfelsőbb

haditanácsa előtt van, nem a román kormánytól származik. A semleges zóna felállítását a magyarok
uralma alatt álló még mindig tekintélyes számú román parasztok kérelme tette szükségessé, akik arról
panaszkodnak, hogy a magyar nemzeti propaganda védelme alatt működő irreguláris csapatok folyton
zaklatják és terrorizálják őket. Az a demarkációs vonal, amelyet a fegyverszünet megkötésénél Diaz
olasz főparancsnok határozott meg, és amelyet a román csapatoknak nem szabad áthágniuk, egy széles
földsávot hagyott érintetlenül a magyarok kezén, amelyen csakis románok laknak. Kétségtelen, hogy ez
a terület Romániát illeti meg és a békeszerződés után Romániához is fog tartozni. A magyarok annak
tudatában, hogy ezt a területet el kell veszteniük, minden hatalmukban álló eszközzel igyekeznek
utódaik helyzetét a lehető legnehezebbé tenni. Gerillacsapatok, amelyek nyilvánvalóan Budapest
zsoldjában állnak, folytonosan zaklatják a falvakat, ha szükségét látják, erőszakot is alkalmaznak, ott
azonban, ahol ezt elkerülhetik, bolsevista érvekkel iparkodnak a lakosságra hatni, hogy ne vessék
magukat alá a román dinasztia uralmának, amikor éppen most szabadultak meg a Habsburg-rezsimtől.

Illetékes helyre éppen most jutott ilyen szellemben írt röpirat, amely a budapesti hadügyminisztérium
bélyegével van ellátva.”
A „román parasztok kérelméről” csak annyit, hogy a Román Királyságra soha nem volt jellemző az,
hogy megkérdezték volna a parasztokat bármiről is. Arról van tehát szó, hogy e — február elejei —
dokumentummal is azt akarták elhitetni Nyugaton, hogy a magyar terror folytatódik, a román hadsereg
pedig, minden jó szándéka ellenére kénytelen a román parasztok életét megvédeni. Az igaz, hogy a
különböző budapesti minisztériumokban gyártottak röplapokat román nyelven is, amelyekben
fölhívták az erdélyi román parasztok figyelmét Románia belső politikai viszonyaira. Arra, hogy 1907-
ben 11 ezer román parasztot mészároltak le ugyanazok, akik most — 1919 tavaszán — a
magyarországi román parasztok fölszabadítójának állítják be magukat.

A román kormány a maga hivatalos jelentéseiben is ezt a teóriát alkalmazta. Álljon itt a román
hadsereg nagyvezérkarának egy, február 28-ával keltezett napi jelentése:

„1. Bukovinában és Besszarábiában a helyzet változatlan.

2. Erdélyben:

a) A magyarok nem respektálják a megállapodásokat. Szervezett csapatok és egységek naponta

átlépik a megállapított demarkácionális vonalat és megtámadják a védő csapatainkat. Az utóbbi
időben a támadásokat egyre számosabbá váló csapatok hajtják végre. Így február 22-ről 23-ra virradó
éjjel reguláris magyar csapatok, irreguláris csoportokkal egyetemben, három oszlopban átlépték a
demarkácionális vonalat és elfoglalták Görcsön, Cigányi és Zilah helységeket. A helyi tartalékok
beavatkozásával Görcsönt és Cigányit visszafoglaltuk. Zilahért folynak a harcok.

b) A demarkácionális vonaltól nyugatra folytatják az öldöklést és fosztogatást az összes román

vidékeken. A lakosság a hegységekbe menekül, ahol éhséget és hideget szenved.”

Az igazmondó román nagyvezérkar állításával szemben az volt akkor és ott a helyzet, hogy Erdély
határhegyeiben, többek között Csucsa térségében elkeseredett védelmi harcokat folytatott a maroknyi
székely hadsereg. A románok nagyobb erősítéseket kaptak, abból a célból, hogy mielőtt érvénybe lép
a semleges zóna, meg tudják szállni Nagyáradot, Biharország fővárosát. Csucsa azokban a napokban
össze volt lőve, lakosai tömegesen menekültek a magyar csapatok felé, Váradra. A magyar
kormánynak a fegyveres honvédelemről kialakított álláspontja február közepén-végén már érvényben
volt, ennek következtében állott ellen a Székely Hadosztály.

A román nagyvezérkarnak az az állítása, hogy a magyarok a románokat lemészárolják és öldöklik,

egyszerűen koholmány. Mint a későbbiekben bizonyítjuk, ennek éppen az ellenkezője volt az igazság.
A román propaganda — hagyományait folytatva és állami szintre emelve — valótlanságok tömegével
árasztotta el a világot, amely magyar válaszokat nem kaphatott. Magyarország élethalálharcában
teljesen el volt zárva a külvilágtól.

Eközben Párizsban tovább vitatkoztak a magyar—román semleges zóna keleti és nyugati határain.
Alby vezérkari tábornok 1919. február 19-én a francia vezérkar álláspontját tükröző javaslatot
olvasott föl a román ügyek bizottsága előtt:

„A román ügyek bizottsága február 17-i ülésén azt javasolta, hogy Magyarország és Románia között
alakítsanak ki egy katonailag meg nem szállt övezetet, hogy ezáltal elkerüljék Erdélyben a közöttük
kölcsönösen előforduló fegyveres összeütközéseket.

A román ügyek bizottsága úgy gondolja, hogy ezt az övezetet esetleg szövetséges csapatok foglalják
el, azért, hogy az esetleges bolsevista próbálkozások ellen fenntartsák a rendet.

Ezek a javaslatok az alábbi észrevételeket teszik szükségessé:

A) Valójában a magyar kormánnyal november 13-án Belgrádban aláírt katonai megegyezés

felmondásáról és egy új demarkációs vonal kijelöléséről van szó. Mindenekelőtt minden téves
értelmezés elkerülése végett helyénvaló lenne részletezni, hogy a régi vonal Szegedtől nyugatra (a
várost is beleértve) van megállapítva, s az új vonal csak az Aradtól északra elterülő Erdélyre
vonatkozik.

B) Ami a magyar erők visszavonására javasolt vonalat illeti, semmiféle ellenvetés nem
fogalmazódik meg.

C) A Bizottság azon javaslatai, amelyek a román csapatok megszállásának határára vonatkoznak,

azonban a meg nem szállt övezetben hagyják Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti helységeket.

Márpedig, mint ahogy arra Berthelot tábornok már több ízben is felhívta a figyelmet, ezen a ponton
rendkívül fontos vasúti csomópontok vannak, mivel azok biztosítanak minden összeköttetést
Erdélyben. Ezért tehát, ha biztosítani akarjuk a gazdasági életet, következésképp fenn akarjuk tartani a
rendet és el akarjuk kerülni az összeütközéseket, nem lehet nem elfoglalni ezeket az olyan térségben
fekvő helységeket, ahol működnek a bolsevista intrikák.

Márpedig, ha Aradot jelenleg francia csapatok tartják és tarthatják a jövőben is megszállva, annál
északabbra (Nagyvárad, stb ...) nem lehet francia elemeket küldeni, tekintve a Henrys hadsereg
állományának szűkösségét, amely hadseregnek egy hadosztálya kétségtelen, hogy hamarosan feloszlik,
továbbá Berthelot számos feladatot ellátó hadseregét, amelyet meg kell tartani, hogy rendelkezésre
álljon egy lehetséges dél-oroszországi bevetésre.

Szükségképp tehát meg kell engednünk, hogy román csapatok foglalják el a Nagyvárad, Nagykároly és
Szatmárnémeti vonalat, beleértve az említett helységeket is, és azt válasszák új demarkációs vonalnak
a maguk számára.

Egyébként minden fenntartással élhetünk, hogy ez a megszállás ne befolyásolja a Békekonferencia

döntéseit, mint ahogy a Rajna jobb partján a hídfők elfoglalása a francia csapatok által sem jelenti
azt, hogy utólagosan odaítélik a szövetségeseknek.

Összegezés

Következésképp tisztelettel javasoljuk a következőket: A magyar fronton a fegyverszünet

végrehajtásával megbízott Franchet d’Esperey tábornok közli a magyar kormánnyal a következő
határozatot:

1) A magyar csapatok (ekkor és ekkor) 10 km-nyit visszavonulnak a Vásárosnamény, a két Körös

összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő vonaltól nyugatra.

2) Szegedtől nyugatra egy semleges övezet létesül, amelyet nyugat felöl az 1. paragrafusban
meghatározott vonal, délről és keletről a Szeged, Makó, Arad, Nagyvárad, Nagykároly,
Szatmárnémeti vonal határol. Ezeket a helységeket Aradtól nyugatra (a helységet beleértve) a
szövetséges csapatok, Aradtól északra (a helységet kivéve) a román csapatok foglalják el.”

Alby tábornok javaslatából kiderül, hogy támogatta a románoknak jóval kedvezőbb zóna kialakítását.
Berthelot-ra hivatkozott, aki mindig a román érdekek mellett állt. Ebben az esetben arról volt szó,
hogy amennyiben Románia segítségére számítottak a franciák a Dél-Oroszország elleni
intervencióra, akkor belátható volt, hogy a románoknak teljességgel kedvezőtlenek az egyszerre két
fronton (orosz, magyar) történő hadműveletek. Ezért a francia vezérkar el akarta érni a magyar—
román fronton a fegyvernyugvást, azzal, hogy a románok kapják meg Kelet-Magyarország
vasútvonalait, amelyeken északkeleti irányban, Ukrajna és Lengyelország felé szállíthatnák a
csapataikat. A franciák a Tisza-völgyi vasutakról írtak, a románok ezt nagyon korán konkretizálták.
Nevezetesen nemcsak az Arad—Nagyvárad—Szatmárnémeti — Máramarossziget, hanem a Szeged—
Debrecen vonalat is maguknak kívánták megszerezni.

Természetesen a legfontosabb román cél nem a bolsevizmus elleni küzdelem volt, hanem annak
ürügyén a „nemzeti ideálnak” beállított területhódítás Magyarországtól. Méghozzá minél gyorsabban,
addig, amíg a nyugatiak tűrik és ameddig a magyar hadsereg meg nem erősödik.

Alby tábornok még azt is mondta, hogy az általa javasolt új demarkációs vonalnak nem kell
befolyásolnia a később megállapítandó magyar—román határvonalat, hiszen azt úgyis a
Békekonferencia fogja megállapítani. Kétségtelenül demagóg érv, hiszen a magyar nemzet egy
részének az ellenség számára történő kiszolgátatása nem menthető azzal, hogy majd ugyanazok a
személyek, akik ezt megteszik, nem sokkal később ennek az ellenkezőjét fogják javasolni.

Így is lett. Tardieu, a román—jugoszláv bizottság elnöke február 21-én beszámolt a Legfelső Tanács
ülésén az elvégzett munkáról, majd az utóbbi testület e hónap 26-án véglegesen elfogadta a románok
és magyarok közé vont semleges zónát. Ez lett az ún. Vix-jegyzék, amit majd március 20-án adnak át a
magyar kormánynak. Most csak annyit állapítunk meg róla, hogy keleti határvonala nagyjából
megegyezik a későbbi államhatárral. Március 2-án ugyanis — amikor Károlyi Mihály, a Köztársaság
Elnöke Szatmárnémetiben az ország fegyveres fölszabadításáról beszélt — a békekonferencia egyik
bizottsága elfogadta a magyar—román határvonalat, majd március 18-án véglegessé tette.

Jegyzék 1919. febr. 19.

Alby tábornok olvasta fel 1919. febr. 19-én a román ügyek bizottsága előtt

A román ügyek bizottsága február 17-i ülésén azt javasolta, hogy Magyarország és Románia között
alakítsanak ki egy katonailag meg nem szállt övezetet (1), hogy ezáltal elkerüljék Erdélyben a
közöttük kölcsönösen előforduló fegyveres összeütközéseket.

A román ügyek bizottsága úgy gondolja, hogy ezt az övezetet esetleg szövetséges csapatok
foglalják el, azért, hogy az esetleges bolsevista próbálkozások ellen fenntartsák a rendet.
Ezek a javaslatok az alábbi észrevételeket teszik szükségessé:

A) Valójában a magyar kormánnyal november 13-án Belgrádban aláírt katonai megegyezés

felmondásáról és egy új demarkációs vonal kijelöléséről van szó. Mindenekelőtt minden téves
értelmezés elkerülése végett helyénvaló lenne részletezni, hogy a régi vonal Szegedtől nyugatra (a
várost is beleértve) van megállapítva, s az új vonal csak az Aradtól északra elterülő Erdélyre
vonatkozik.

B) Ami a magyar erők visszavonására javasolt vonalat illeti, semmiféle ellenvetés nem
fogalmazódik meg.

C) A Bizottság azon javaslatai, amelyek a román csapatok megszállásának határára vonatkoznak,

azonban a meg nem szállt övezetben hagyják Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti helységeket.

Márpedig, mint ahogy arra Berthelot tábornok már több ízben felhívta a figyelmet, ezen a ponton
rendkívül fontos vasúti csomópontok vannak, mivel azok biztosítanak minden összeköttetést
Erdélyben. Ezért tehát, ha biztosítani akarjuk a gazdasági életet, következésképp fenn akarjuk tartani a
rendet és el akarjuk kerülni az összeütközéseket, nem lehet nem elfoglalni ezeket az olyan térségben
fekvő helységeket, ahol működnek a bolsevista intrikák.

Márpedig, ha Aradot jelenleg francia csapatok tartják és tarthatják a jövőben is megszállva, annál
északabbra (Nagyvárad stb . . .) nem lehet francia elemeket küldeni, tekintve a Henrys hadsereg
állományának szűkösségét, amely hadseregnek egy hadosztálya kétségtelen, hogy hamarosan feloszlik,
továbbá Berthelot számos feladatot ellátó hadseregét, amelyet meg kell tartani, hogy
rendelkezésre álljon egy lehetséges dél-oroszországi bevetésre.

Szükségképp tehát meg kell engednünk, hogy román csapatok foglalják el a Nagyvárad, Nagykároly és
Szatmárnémeti vonalat, beleértve az említett helységeket is, és azt válasszák új demarkációs vonalnak
a maguk számára.

Egyébként minden fenntartással élhetünk, hogy ez a megszállás ne befolyásolja a Békekonferencia

döntéseit, mint ahogy a Rajna jobb partján a hídfők elfoglalása a francia csapatok által sem jelenti
azt, hogy utólagosan odaítélik a szövetségeseknek.

Összegezés

Következésképp tisztelettel javasoljuk a következőket:

A magyar fronton a fegyverszünet végrehajtásával megbízott Franchet d’Esperey tábornok közli a

magyar kormánnyal a következő határozatot:

1) A magyar csapatok (ekkor és ekkor) 10 km-nyit visszavonulnak a Vásárosnamény. a két Körös

összefolyása, a Szegedtől északra fekvő Algyő vonaltól nyugatra

2) Szegedtől nyugatra egy semleges övezet létesül, amelyet nyugat felől az 1.

paragrafusban meghatározott vonal, délről és keletről a Szeged, Makó. Arad. Nagyvárad. Nagykároly.
Szatmárnémeti vonal határol. Ezeket a helységeket Aradtól nyugatra (a helységet beleértve)
a szövetséges csapatok. Aradtól északra (a helységet kivéve) a román csapatok foglalják el.

(1) zöld övezet mellékelt ábra

(Részlet.)
Magyarországon a zónával kapcsolatban reménykedő volt a hangulat. Az egyik legolvasottabb, nagy
példányszámú újság például egy február 28-ról keltezett hágai jelentést közölt március 1-jén:

„A románok a párizsi békekonferencián a magyar kérdésben csúfos kudarcot vallottak. Valamennyi

semleges újságíró tudósításai megegyeznek abban, hogy a békekonferencia ama határozatát, amely
szerint Magyarország és Románia között semleges zóna teremtendő, a román kormány intenciói
ellenére hozta meg.

A Románia igényeinek megvizsgálásával foglalkozó albizottság kiküldése óta a románok

mindenképpen bizonyítgatni próbálják, hogy az Erdélyben megállapított demarkációs vonal a
románokra nézve kedvezőtlen. Ez idő szerint még több vármegye, amelyekben románok laknak, a
magyarok kezében van. A magyarok viszont igyekeznek a román lakosságot meggyőzni arról, hogy
most jobb a dolguk, mintha román uralom alatt élnének.

A románok szerint minden atrocitás erre a körülményre vezetendő vissza, annyival is inkább, mert
magyar részről hallatlan ígéreteket tesznek, sőt nyíltan bevallják, hogy minden parasztnak tíz hold
földet fognak ajándékozni, csak azért, hogy jól menjen a soruk. Hivatkozással arra, hogy emögött
bolseviki tendenciák rejtőznek, követelték a románok a demarkációs vonalnak nyugati irányban való
kitolását ötven, sőt helyenként száz kilométerrel. Az albizottság a románoknak ezt az ajánlatát kereken
visszautasította. Nehogy azonban ürügy adassék a magyarok elleni további vádakra, angol—
amerikai részről azt az indítványt terjesztették elő, hogy állapítsanak meg az egész határ mentén
végigvonuló, de meglehetősen keskeny demarkációs vonalat, amelyen francia csapatok tartanák fenn a
rendet, úgy, hogy a magyar és a román katonaság közvetlenül nem is érintkezhetnék egymással. Ehhez
az indítványhoz hozzájárultak az olaszok és a franciák is. Ez idő szerint szűkebb bizottság foglalkozik
ennek a földsávnak a pontos megállapításával, aminek megtörténte után a magyar kormányt értesíteni
fogják a semleges zóna felállításáról.”

Hihetetlen, de igaz: a magyar kormány a semleges zóna létét a Hágában dolgozó, semleges országok
újságírói által egy ottani magyar újságírónak elmondott hírből tudta meg. Az mindenesetre
nyilvánvalóvá vált, hogy az 1918. november 13-i belgrádi egyezményt, amelyben a Marost tették meg
demarkációs vonalnak, az antant hivatalosan is meg akarja szüntetni.

Mielőtt ismertetnénk teljes terjedelmében a Vix-jegyzéket s a rá adott magyar választ, kanyarodjunk

vissza gondolatban Erdélybe.

Mi történt 1919. első negyedévében Kelet-Magyarországon, mialatt Párizsban a terület sorsáról

alkudoztak a nagy és kicsiny győztesek?

Az Erdélyben állomásozó magyar haderőt már 1918 végén visszavonták a Királyhágó térségébe. Az
Apáthy István professzor vezette Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság, tehát erdélyi magyar
főhatalom képviseletének a fölszámolása 1919. január első felében következett be.

A megszálló hadsereg parancsnoksága a konzervatív professzort bolsevizmussal vádolta s

letartóztatta. Károlyi Mihály a január 15-i minisztertanácsban jelentette be Apáthy letartóztatását és
Nagyszebenben történt bebörtönzését. A 18-i kormányülésen Jászi Oszkár azt javasolta, hogy a
„legnagyobb nyomatékkai” járjanak el Apáthy ügyében. Károlyi elmondta, hogy Vix alezredes
megígérte „a legteljesebb elégtételt” az ügyben.

Akárhogyan is volt, a magyar hatalom néhány napon belül megszűnt Kolozsvárott, bár a
Főkormánybiztosság néhány ügyosztályának a működését a megszálló hatóságok rövid ideig eltűrték.

Tekintettel arra, hogy a Magyarországot megszálló különböző hadseregek állandóan átlépték a

demarkációs vonalakat, a magyar kormány január közepén átiratban kérte Vixet, magyar
közreműködéssel határozzák meg a pontos és végleges vonalakat. Vix január végén így válaszolt:

„A magyar kormánynak azon kifejezett igénye, miszerint a demarkációs vonal végleges

megállapításához ő is hozzászólhasson, nem fogadható el. A magyar kormány által hangoztatott elv
helyes volna békeidőben és ha két szomszédos nép országhatárának végleges megállapításáról volna
szó. De erről jelen esetben szó sincs. A legyőzött Magyarország fegyverletételt kért és a győzedelmes
entente a magyar terület egy részének megszállását követelte a czélból, hogy biztosítsa magát egy
esetleges megújulható támadás ellen.”

Vix közölte a déli demarkációs vonalat. Magyarország felől nézve Szeged kívül esett. Mélykúttól,
Felsőszentivántól, Csávolytól délre, Baja, Bátaszék belül van, Pécs belül, Cserkút kívül, Szentlőrinc,
Nagypeterd, Botykapeterd, Szigetvár Magyarországé marad; innen a Dráva menete a horvát—
szlavón határig, a bal parti falvak kívül esnek. A magyar—román vonalról így írt a francia alezredes:
„A Tiszától keletre eső területeken a vonalat pontosan meg fogom határozni, mihelyt megkaptam a
dunai hadsereg főparancsnokságáról bekért adatokat.” Erre Vixnek is várnia kellett még vagy másfél
hónapot.

A magyar kormány február 8-i válaszában természetesen tiltakozott a belgrádi konvenció egyoldalú
megváltoztatása ellen: „egy kölcsönösen aláírt szerződés kiegészítő magyarázása csakis mindkét
szerződő fél hozzájárulásával történhet.” Ez így igaz, de még a hozzánk viszonylag nem a legrosszabb
indulattal viseltető Vix is leírta, hogy mivel Magyarország a vesztesek közé tartozik, nem szólhat bele
saját ügyeibe.

A kormány szerint pedig Vix átiratának „az a része, hogy a legyőzött Magyarország fegyverletételt
kért, csak téves információn alapulhat, mert tény az, hogy a forradalommal kormányra jutott
ministerium, kormányzásának első napján spontán elhatározásból rendelte el a magyar csapatoknak a
fegyverletételt, vagyis még oly időben, mikor a volt osztrák—magyar monarchia és annak
szövetségesei az ellenségeskedéseket nem szüntették be, hogy ezzel a ténnyel is bizonyítsa békés
szándékait.” A forradalom hangoztatása bizonyára nem hangzott valami szépen a francia hadvezetés
előtt; a békés szándékot pedig valószínűleg a gyöngeség jeleként értékelték.

A kormány a Vix-hez írt jegyzékét így fejezte be: „a magyar kormány nem érti, hogy miért kelljen a
stratégiai előnyök biztosításával kapcsolatban a demarkátionális vonalat a megkötött (belgrádi)
katonai konventió megsértésével gazdasági, forgalmi, sőt újabban polgári közigazgatási határnak is
megtenni és ezáltal oly helyzetet teremteni, mely az ország polgári közigazgatását, forgalmát és
gazdasági életét megbénítja.” Bejelentették azt is Vixnek, hogy a déli demarkációs vonaltól északra, a
magyar területnek hagyott pécsi és komlói szénbányákat a szerb hadsereg megszállta.

Természetesen a magyar kormány jól tudta, hogy egyesek az addigi demarkációs vonalból miért
akarnak határt csinálni. Azért, hogy teljesen megszüntethessék a magyar közigazgatást, államhatalmat
az elfoglalt részeken. Ez korántsem jelentette azt, hogy például a románok a belgrádi konvenciót
akarták végleges magyar—román határul, éppen ellenkezőleg. A baranyai bányák megszállása és a
szén Szerbiába szállítása — mint csepp a tengert — az egész ország helyzetét tükrözte.

Szakadjunk el egy kitérő erejéig Erdélytől!

A csehek az északi iparvidékeinket és nyersanyag-lelőhelyeinket akarták megszerezni (s jórészt

sikerült nekik!), közben féktelen terrorral félemlítették meg és kényszerítették menekülésre a Felvidék
magyar lakosságát. Álljon itt egy jegyzőkönyv, amelyet egy, a Felvidékről elmenekült magyar
vasutassal készítettek a budapesti miniszteri fegyverszüneti bizottság munkatársai:

„1. Mikor és hogy került a csehekkel érintkezésbe?

A Kassa—Oderberg-i vasútnál Ruttkán vasúti főműhelykovács vagyok. Az első cseh betörés

alkalmával családomat otthagyva menekültem Ruttkáról Bátorkeszire édesapámhoz. Január 1-jén
Ruttkára Fizetésem, 2-án pedig Puhóra mentem nyugdíjam felvétele céljából (nyugdíjas csendőr).
Puhóra érkeztemkor Kovács nevű kályhás mesterségű ismerősömmel találkoztam az utcán, aki engem
csehül üdvözölt; én azonban régi szokás szerint magyarul viszonoztam köszöntését. Hazaérve
nyugdíjnyugtámat éppen aláírtam, amikor berontott egy hatalmas cseh csendőr, szuronyt tartott elém és
felszólított, hogy adjam meg magam. Kezeimet feltartottam, átvizsgált, van-e nálam fegyver? Ezt
nem talált. Szerencsémnek tartotta, hogy nincs nálam fegyver, mert két cseh katonát lőttem le az ő
vádaskodásai szerint s felszólított, hogy menjek a csendőrlaktanyába, ott majd felakasztanak. Bár cseh
katonát azelőtt nem láttam s így nem is gyilkolhattam s ezt meg is mondtam, mégis a
csendőrlaktanyában két másik cseh katona segítségével az említett cseh csendőr felakasztott.

2. Hogy menekült meg?

Időközben anyósom ezt sejtve a községi bíróért rohant, akivel a laktanyába érkezve a bíró
bizonyítására az utolsó percekben vettek le a kötélről, s csak jó idő múlva sikerült engem eszméletre
téríteni. Ezután a cseh—szlovák nemzeti tanács elé vittek s ott dut. 7h30-ig ütlegelés közben (ez
utóbbit a cseh tisztek távollétében) vallattak, tényvázlatot felvettek, majd anyósomnál
megvacsoráztatva a trencséni fogházba szállítottak. Nyolcnapi keserves és embertelen ottartás után,
mert kivégeztetésemre elég bizonyítékot légből sem kaphattak össze, Pozsonyba szállítottak 160 más
hasonló módon megvádolt emberrel. Pozsonyba érve a kiszálláskor a nagy tömeg közt sikerült
eltűnnöm s a hídon Ligetfalura saját csapataink közé jutnom.”

A cseh egységek — amelyeknek általában olasz parancsnokaik voltak — 1918. december legvégén
szállták meg Kassát és 1919. január elsején Pozsonyt. Addig azonban hosszú út vezetett.

Karel Capek: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással című könyvében ezt írta a Csehszlovák
Köztársaság elnöke: „(1918-ban) Amerikában már tudatosan felkészültem a béketárgyalásokra.
Először is meg kellett szilárdítanunk a csehek és a szlovákok egységét. Másik dolog volt a
kárpátoroszokkal való tárgyalás, hogy maguk jelentsék be csatlakozásukat államunkhoz (...) Arról volt
továbbá szó, hogy az amerikai népet megnyerjük; micsoda mennyiségű tömeggyűlést, tanácskozást,
előadást (...) és kongresszust tartottunk, de (...) meg kellett dolgozni a közvéleményt..
A Monarchia összeomlásakor a csehek és a szlovákok egy része kimondta az egyesülést. Kramar
miniszterelnök a köztársaság kikiáltásakor, november elején kijelentette: „Az osztrák és magyar
elnyomás béklyói lehullottak... Kijelentjük, hogy a mi csehszlovák államunk szabad cseh—szlovák
köztársaság.” Az még nem lett volna baj, hogy Kramar a szlovákok nevében is nyilatkozott, az viszont
már igen, hogy meglévő néhány fegyveres egységüket azonnal Magyarországra irányították. November
első hetének a végén Nagyszombat, Trencsén és Csadca, Zsolna irányában elkezdődött a cseh invázió.
A magyar kormány nem sokkal később tengerészeket vetett be ellenük, akik több ütközetben
megverték a cseheket.

Válaszul Eduard Benes cseh külügyminiszter és mások azt terjesztették el nyugaton, hogy
Magyarországon hódít a bolsevizmus, azért kell a cseh egységeknek bevonulniuk. November közepén
Kramar és Károlyi között jegyzékváltás zajlott le ebben az ügyben. Kramar november 14-i
jegyzékében kijelentette, hogy a csehek csak azokat a falvakat szállták meg, ahonnan elmenekült a
magyar csendőrség és közigazgatás. Ezzel azt akarta mondani a cseh politikus, hogy ők
tulajdonképpen a közrend fönntartását akarják csak biztosítani.

Erre a nyilvánvaló „csúsztatásra” Károlyi november 17-én válaszolt. Kifejtette, hogy a belgrádi
konvenció csak stratégiai pontok megszállását engedélyezi, a csehek által elfoglalt területeket pedig
semmiféle antantjegyzék sem minősítette annak, a cseh egységek Magyarországra való benyomulása
jogtalan.

Kramar azonnal, 20-án válaszolt. Elmondta, hogy mivel az antant elismerte a Csehszlovák
Köztársaságot, a magyar kormány pedig már október 29-én elismerte a szlovák nemzet jogait, ezért a
Felvidék tulajdonképpen már nem is tartozik Magyarországhoz.

A harcok folytak tovább. Végül Böhm hadügyminiszter december 19-i átiratára válaszolva, Vix
december 24-én adta át Károlyinak a Felvidéken megállapított demarkációs vonalat tartalmazó
jegyzéket, amely többször módosult.

Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Benes küzdelme a belgrádi katonai egyezmény ellen nagyjából
sikerrel járt. A cseh külügyminiszter a húszas évek végén megjelent visszaemlékezéseiben így írt
erről: „A belgrádi fegyverszünet nálunk és Szlovákiában bombaként hatott, annál is inkább, mert
magyar részről komoly hadműveletek előzték meg és követték... Az ebből keletkezett konfliktus
jogilag igen súlyos, politikailag rendkívül kínos és veszélyes volt. Sok munkát, harcot, bosszúságot és
félelmet okozott nekünk.” Benesnek valóban sok harcot jelentett a konvenció megváltoztatása: az
összes vezető francia politikussal tárgyalt az ügyben.

Csehországban mesterségesen fölszították a magyarellenes hangulatot. A Ludové Noviny című újság

például megírta, hogy a magyarok sok cseh nőnek kiszúrták a szemét, az elfogott cseh katonáknak
fülét, orrát levágják. Itt azért kilóg a lóláb: ugyan hol találkozhattak akkoriban magyarok cseh nőkkel?
Mindenesetre a cseh hadsereg megfelelően előkészítve indult a magyar Felvidékre.

Így került sor Pozsony megszállására. A magyar hadügyminisztérium 1919. január 1-jén az alábbi
jelentést hozta nyilvánosságra:

„A csehek tegnap délelőtt Dévényújfalun és Lamocson át megkezdték előnyomulásukat Pozsony ellen.

Parlamenter-tárgyalásokat be nem várva, védőőrségeinket harcban a város északi szegélyéig nyomták
vissza. Vérontás elkerülése végett karhatalmi csapatainkat a Duna déli partjára vontuk vissza, mire a
csehek a pozsonyi tölténygyárat és a város északi szegélyét megszállották.”

Ezen a napon Masaryk elnök újévi beszédet mondott, amelyben magától értetődőnek vette a Felvidék
csatlakozását Csehországhoz, s kitért a csehek és szlovákok által egyáltalán nem lakott Kárpátalja
helyzetére is: „Még nem imperializmus az, ha a magyarországi rutének hozzánk akarnak csatlakozni,
hiszen mi nem akarjuk ezt a területet erőszakkal meghódítani; a lakosság, amely fél a magyaroktól,
maga kíván hozzánk csatlakozni.”

Kramar cseh miniszterelnök újévi cikket írt a Narodni Listy-be, amelyben kifejtette: „Szlovákiában
már megtörtént a döntés. Hamarosan így lesz egyebütt is és már katonaságunk is van, amelyre minden
körülmények között számíthatunk.”

Masaryk elnök a szokásos érvet használja: a brutális magyar elnyomásról nagyon sokat hallott az
akkori világ. A miniszterelnök pedig a Felvidék kapcsán félreérthetetlenül utal a katonai megoldásra.
Egyébként Csehszlovákia olyan sajátos módon jött létre, hogy előbb volt elnöke és kormánya,
mint hadserege és területe.

1919 január-februárjában került nyilvánosságra a fantasztikus cseh terv: a cseh—jugoszláv területi

korridor elképzelése. Ezt úgy képzelték, hogy a Nyugat-Dunántúlon egy kb. 200 km hosszú és 80 km
széles területsávot kihasítanának. Gyakorlatilag északon a Duna, délen a Mura, nyugaton az Alpok
hegyei, keleten a Balaton határolnák a folyosót, amely természetesen Csehszlovákia és a Szerb-
Horvát-Szlovén állam területe lenne. Ezen a Moson, Sopron, Vas és Zala megyét magában foglaló
sávon 1 171 000 ember él, akik közül 662 000 magyar és 220 000 a szláv.

A cseh—délszláv korridorral egyszerre több célt akartak elérni a csehek. Kijelentették, hogy a
németeket elvágják a kelettől és Közép-Európától. Ez Franciaországnak szánt érv volt — emögött az a
valódi cél húzódott, hogy Csehország kijusson a tengerre, valamint hogy Magyarországot a
három utódállam harapófogóba foghassa. Pozsonyt nagy dunai szabadkikötővé akarták tenni, mint
Szlovákia fővárosát. Ez a város nagy magyar és német többséggel rendelkezett, úgyhogy a cseh
békeküldöttség történelmi érveket használhatott csak: kifejtették, hogy Pozsony a régi szlovák
birodalom fővárosa volt. A korridor végül nem valósult meg, de Csehország megkapta a teljes
magyar Felvidéket, olyan színmagyar területeket, mint például a Csallóköz. Hiába sztrájkolt a
felvidéki magyarság, a cseh csapatok mindenütt pacifikálták a helyzetet. A magyar kormány 1919.
január—februárban több jegyzékben tiltakozott a cseh túlkapások ellen, amit Vix alezredes
megunhatott, mert február 8-án arra kérte a magyar miniszteri fegyverszüneti bizottságot, hogy
„ilyentárgyú fölszólalásait” Hodzsa Milánhoz, az ismert szlovák politikushoz küldje, annál is inkább,
mivel az antant elismerte a csehszlovák állam szuverenitását.

1919. március 14-én a békekonferencia egyik bizottsága megállapította a határvonalat Csehszlovákia

és Magyarország között. Ez majd csak a tanácsköztársaság harcai során változik meg egy időre.

Magyarország délvidéki tartományaiban sem volt különb a helyzet a magyarok számára. A szerb
királyi hadsereg Misic vajda, vezérkari főnök vezetésével 1918. november első hetében —
kihasználva Magyarország zűrzavaros állapotait — megindult észak felé. 13-án elfoglalták Szabadkát,
21-én Aradot. Nagyon rövid idő alatt elérték a magyar—szerb demarkációs vonalat, s az előtt
általában megálltak, kivéve, ha különleges érdekeik fűződtek e vonal átlépéséhez. Ilyen érdek volt a
baranyai bányavidék kérdése: el akarták érni e terület Szerbiához csatolását.

A magyar hadügyminisztériumba beérkező első jelentések szerint a szerb katonák a magyar

helységekben bevezetik a cenzúrát, elkobozzák a magyar újságokat. Ez különösen fájdalmasan
érintette a tisztán magyarok lakta városokat és falvakat, mert információ nélkül maradt a magyar
lakosság. Így volt ez például a több mint 85%-ban magyarok lakta Szabadkán is.

A minisztertanács 1918. november 18-i ülésén Jászi Oszkár bejelentette, hogy a szerb csapatok
Torontál megyében törvénytelenül sorozást rendeltek el. A 21—30 év közötti magyar fiatalokat
akarták besorozni a szerb haderőbe. Károlyi miniszterelnök szikratávírón egyenesen Franchet
d’Espérey-nél tiltakozott Szalonikiben, de még csak válaszra sem méltatták. A szerb csapatok egyes
helyeken erőszakkal föleskették a polgári lakosságot a szerb állampolgárság fölvételére.

Braun Róbert a Jászi-párt lapjába, a Világ 1918. december 14-i számába írt egy kitűnő tanulmányt
Magyarország földarabolása címmel.

Ebben leírja a szerb követeléseket. Ezek szerint Szerbia 33 728 négyzetkilométert követel, 2,9 millió
lakossal. Jellemző a korabeli területharácsolásokra a szerbek által követelt terület etnikai
megoszlása: szerb 18,0%, horvát 4,2%, de magyar 32,8%, német 26,8% (ez a kettő összesen
majdnem 60%!), román 10,8%. Az ilyen jellegű követeléseket nyilván valóban csak különleges
érvekkel lehetett megindokolni. A két különleges érv akkoriban a hazug adatok terjesztése és a katonai
erőszak alkalmazása volt.

Ahogyan a szerb csapatok haladtak előre Magyarországon, az étvágyuk egyre nőtt. Mint szó volt róla,
elképzelésük szerint Nyugat-Magyarországon közös határt alakítanának ki Csehszlovákiával, olyan
módon, hogy a határvonal Bajától a Balaton délkeleti csücskét érintve, a Rábát követve egészen
a Fertő-tóig haladna. Február 10-én a szerb katonai vezetés jegyzékben követelte Pécset a
bányavidékkel egyetemben. E hihetetlen tervek nem jártak sikerrel, mert a békekonferencia 1919.
március 18-án kijelölte a magyar—szerb határt.

Annál nagyobb bajokat okozott a békekonferenciának a majdnem háborúvá alakult román—szerb vita
a magyar Bánság ügyében, mivel mindkét ország magának követelte Temesvárt és tágabb környékét.

Brátianu az 1916-os bukaresti titkos szerződés 4. pontjára hivatkozva követelte az egész Bánságot. E
pont így hangzik: „A határvonal Algyőtől végig halad a Tisza párján, egészen a Dunába való
beömléséig, végül követi a Duna folyását egészen Románia jelenlegi határáig.”

Románia azonban különbékét kötött, ezért a szerbek 1918. őszi hónapjaiban a Morava-hadosztállyal
megszállták a terület nagy részét. A birtoklásáért hasonlóan durva küzdelem kezdődött, mint ami
magyarok és románok között játszódott le. A Világ november 22-én jelentette, hogy Lugoson „a
szerbek egyforma kíméletlenséggel léptek fel mind a románok, mind a magyarok ellen. A román
nemzetőrséget kiűzték a kaszárnyákból és a parancsnok kijelentette, hogy csak úgy maradhatnak meg a
városban, ha a szerb parancsnokság fennhatósága alá helyezik magukat.” A budapesti hadilevéltár
jelentései szerint „a fogságból hazatérő embereket a románok elfogják, s ha szerbek, agyonlövik.” A
szerb csapatok 1918 elején megszállták Ada-Kaleh szigetét és Várciorova falut, ami Románia
területén fekszik, s arról nevezetes, hogy a romániai vasútépítés első korszakában e falunál
csatlakozott először a román vasút az európai vonalhálózathoz. Az aradi Románul című lap megírta,
hogy a szerbek betiltják a román újságokat, több helyen erőszakos népszavazást rendeltek el, s
általában „igazságtalan kényszereszközökkel dolgoznak a román lakosság ellen.” A Románul arra
biztatja a románokat, hogy szintén erőszakkal lépjenek föl a szerbek ellen.

A küzdelem a békekonferencián folytatódott. Brátianu ragaszkodott az 1916-ban megígért határvonal,

a Tisza elfogadásához. Brátianu ezt jelentette Bukarestbe: „Utánam a szerbek kijelentették, hogy nem
ismerik el a szerződést, mert az titkos volt; maguknak igényelték a Bánságot Temesvárral
együtt etnikai alapon, bár ők is beismerték, hogy e részen nem a szerbek, hanem a németek vannak
többségben, de azt állították, hogy a legyőzött németeket nem kell meghallgatni. Másik indoklásuk az a
tény, hogy több neves szerb, közöttük Putnik vajda, ott született.” Két érv: a legyőzött németek és a
híres szerbek szülőhelye. Hogy e szerbek családjainak őseit Magyarország fogadta be a török
veszedelem elől, arról 1918—1919-ben már senki sem beszélt.

Párizsban mindkét küldöttség sovinizmussal és beolvasztási kísérletekkel vádolta a másikat, s tény,

hogy ebben mindkettőnek mélységesen igaza volt. A szerbek azzal érveltek, hogy ha Románia
megkapná az egész Bánságot, meg kellene változtatni az új délszláv állam fővárosát, mivel katonai
szempontból védhetetlenül közel kerülne a román határhoz. Brátianu ezt úgy verte vissza, hogy ha a
szerbeknek fővárost kell változtatni, akkor annak az az oka, hogy a délszláv állam területi kiterjedése
megváltozott.

A szerb csapatok, csakúgy, mint a románok, egyáltalán nem, vagy csak vonakodva hajtották végre a
szövetséges haderők főparancsnokságának a parancsait. Álljon itt példaként Franchet d’Esperey
tábornok rejtjelesen Foch marsallnak küldött jelentése:

„... megújítottam a szerb főparancsnoknak (vajdának) február 5-én kiadott parancsot, amely szerint a
Bánságban Temesvár kiürítését a szerb csapatok hajtsák végre és a terület parancsnokságát Faret
tábornok vegye át. A szerb parancsnokság ismételten kijelentette, hogy ezeket a parancsokat képtelen
hiánytalanul végrehajtani, amíg kormánya, amely értesüléseket vár Párizsból, nem hoz végső döntést.
Mindamellett elrendelte a csapatok visszavonását Resicabányáig.

A szövetségesek megbízottjaként azt válaszolom neki, hogy továbbra is érvényesnek tartom az előző
parancsot és beszámolok önnek hajthatatlanságáról. Nem tudom, hogy ez alkalommal végrehajtották-e
parancsaimat, de kérem önt, szíveskedjen közbenjárni a szerb kormánynál, hogy alkalmazkodjék a
meghozott döntésekhez. A szövetséges haderők főparancsnokságának a tekintélye, amennyiben több
alkalommal megismételt formális parancsait nem hajtják végre, csak gyengülhet.”

Kiderül ebből a táviratból, hogy az antantnagyhatalmaknak bizony nehéz dolga volt az egymással is
marakodó kicsiny szövetségeseikkel.

Maga a békekonferencia 1919. február 13-án kezdte meg a Bánság ügyének a tárgyalását. Négy
hónapos vita után végül június közepén a jelenleg is érvényes vonalon osztották meg a nagyhatalmak a
területet, de addig még sok helyen kellett a francia csapatoknak szétválasztani egymástól a Bánság új
urait.
Érdekes, hogy Budapesten már 1918 őszén megszületett a magyar—jugoszláv (pontosabban magyar—
szerb) szövetség gondolata. Egymástól függetlenül ezt javasolta Károlyinak Szilassy Gyula és a
hadügyminisztérium katona-politikai osztálya. Utóbbi így fogalmazott: „A nagyromán törekvésekkel
szemben egy — Romániát minden oldalról körülzáró block által védekezhetnénk és a román
imperializmus ellen úgy Szerbiával mint Ukránországgal egyesülhetnénk, ami csak akkor válik
lehetségessé, ha mindkét országgal fölvesszük a diplomáciai érintkezést.” Károlyi elvben egyetértett a
Szerb—Horvát—Szlovén Királysághoz történő közeledéssel, de abban a politikai helyzetben ez
gyakorlatilag megvalósíthatatlannak látszott.

Magyarország egyedül, szövetséges és barát nélkül állott Európa közepén.

És most vegyük föl ismét az erdélyi események fonalát.

Ahogyan látta a párizsi román delegáció, hogy nehezen éri el eredeti céljait, megfigyelhető, hogy a
magyar lakossággal szemben annál jobban növekedett a terror. Kétségtelen ugyan, hogy egy nemzet
nem foglalkozhat örökké csak a sérelmeivel és szenvedéseivel, de az 1918—1919-es események
kapcsán nem mehetünk el szó nélkül a nemzetünket ért súlyos atrocitások mellett. Bizonyos
események ismertetésével nem a gyűlöletet, hanem az emlékezetet akarjuk erősíteni, abból a célból,
hogy velünk ilyesmik soha többé meg ne történhessenek.

Ezért ismertetjük az Erdélyből akkor elmenekült diák történetét, amelyet az 1. székely

csoportparancsnokság távbeszélő szakaszánál vettek jegyzőkönyvbe:

„Jegyzőkönyv

Felvétetett Szatmárnémeti, 1919. március hó 17-én Kiss Ferencz VII. gymn. tanulónak Erdélyből való
menekülése, ill. szökése tárgyában.

1. Honnan és mikor indult el?

Székelyudvarhelyről 1919. márc. hó 7-én.

2. Mi késztette önt arra, hogy Erdélyből elszökjön és a székely csoportnál jelentkezzen ?

December első felében édesapám, ki Maroshidason állomásfőnök volt, Székelyudvarhelyre jött, hogy
meglátogasson. Azon időben esett ezen látogatás, mikor Székelyudvarhelyen a románok a
tisztviselőket felszólították, hogy a hűségesküt tegyék le Nagyromániára. Édes apám is elment a
gyűlésre és amikor tiltakoztak egyhangúlag a tisztviselők az eskütevés ellen, őt is december 8-án
elhurcolták. December második felében édesanyám ismerősök körében, a román brutálitásokról lévén
szó, azoknak tettei ellen kikelt és az ismerősei előtt megjegyzéseket tett a garázdálkodó románokra.
Mivel azonban a románok fizetett kémei minden társaságba és körbe befurakodtak, akadt besúgó, aki
édes anyámat ezért feljelentette.

December 26-án este megjelent egy román járőr a lakásunkon és a prefektus elé vitte édes anyámat.

A románok a feljelentett embereket rendesen éjjel 11 és 12 óra közt szokták lakásukon az ágyból
kihúzni, a városházára vinni és reggel a prefektus által kiszabott botbüntetést végrehajtani. Ha nem
bírja ki a botbüntetést, megvárják, míg aléltságából magához tér és azután folytatják a botozást.

Édesanyámat még aznap este elítélték; a 25 botütés közül azonban csak 15-öt bírt ki; erre összeesett
és magához nem térve többet, másnap, 27-én este sebeibe belehalt.

28-án, mert nemzeti színű szalag volt köpenyem gomblyukában, a románok az utcán lefogtak, elvittek a
városházára és 25 botütést mértek rám. Ebből 14-et éreztem, a többit azonban már, önkívületi
állapotban lévén, nem éreztem.

A botozás után 5 napig kellett feküdnöm.

Osztálytársaimat több alkalommal felszólítottam, hogy lázadjanak fel a románok ellen és a

vasutasokkal is megtettem ezt; a románok megtudták és ezért 50 ütésre ítéltek, azonban nem bottal,
hanem derékszíjjal kaptam az 50 ütést.

3 Milyen körülmények közt jött ön Székelyudvarhelyről ide?

Februárban még kiállítottak részemre egy Marosillyére szóló utazási igazolványt. Ezzel Segesvárig
tehervonattal, onnan Marosillyéig személyvonattal jöttem.

Marosillyéből Lugosba, onnan Temesvárra és Lippára, majd Szolnokon át Szatmárra jöttem.

Útközben a sok igazoltatáson kívül semmi különös nem történt.”

Különösebb kommentár nem szükséges.

A székelyudvarhelyi magyar hivatalnokokkal a megszálló csapatoknak még sok gondja volt, ugyanis a
tisztviselők nem kívántak esküt tenni a román államra. 1919 első napjaiban a városnak mintegy 350
tisztviselőjét összehívta egy román tiszt. Kijelentette, hogy „mivel egész Szolnokig minden
Románia,” tegyenek esküt Ferdinánd román királyra. Ezt természetesen megtagadták, mire 34 főt
letartóztattak és Segesvárra vitték őket. A többieknek mindennap jelentkezniük kell a román
parancsnokságon. Az udvarhelyi megyeházára megfélemlítésképpen géppuskákat, az előtte lévő téren
ágyúkat állítottak. Később újabb letartóztatások voltam, s a most idézett jelentés hozóját, aki a
későbbiekben megszökött, szintén letartóztatták. A magyar tisztviselőktől elkobozták a 2-3 hónapra
fölvett fizetésüket és az élelmiszerüket. Fegyveresekkel kényszerítették az udvarhelyi magyar
tisztviselőket arra, hogy végezzék a munkájukat, mert szerintük „a magyar kormány nem törvényes, ők
vele szóba sem állanak és Erdélyt úgyis a románoknak adta az entente.” Udvarhelyen a botozás
rendszeres. Este hattól kijárási tilalom van érvényben. A városneveket elrománosították, a magyar
újságokat elveszik és elégetik. Két személynél nem járhat egyszerre több együtt. Erdélyből kifele
jövet Zámnál többórás vizsgálatot, motozást tartanak, ahol mindent elvesznek.

Egy másik jelentés szerint Háromszék 44 tisztviselőjét, akik nem tették le az esküt, fogságba vetettek.
Erdély magyar hivatalnokai nem tették le a hűségesküt, mivel nem tudták elképzelni, hogy Kelet-
Magyarországot valóban Romániának adják.
Egy jelentés, amely a budapesti hadilevéltárban olvasható, elmondja, hogy a Kissebesről és
Csucsáról Nagyváradra menekült magyar vasutasok információi szerint a csucsai harcokban
elfogottakat megkínozzák, sebeikbe sót szórnak.

A hadügyminiszter 1919. január 10-én átiratban közölte a legújabb kolozsvári román katonai
intézkedéseket:

„A kolozsvári román parancsnok folyó hó 4-én kelt rendeletével az összes hírlapok bevitelét 10 napra
eltiltotta. A budapesti napilapok tehát beérkezésük után a nyílt pályaudvaron a síneken lesznek
elégetve.

A kolozsvári nyugdíjasok januári illetményüket Budapestről még nem kapták meg, az a gyanú merül
fel tehát, hogy a románok az összes pénzutalványokat elkobozzák vagy esetleg elégetik.

A kolozsvári és környékbeli tisztek vagyonai, abban az esetben, ha illetőségi helyüket elhagyják,

elkoboztatnak.

Ártatlan magyar embereket, akiket a román gárda a legcsekélyebb okból is bevádol, börtönbe zárják.
A szigorított büntetés koplaltatásból valamint a rendszeresített botbüntetésből áll.”

A román katonaság és az erdélyi román nemzeti gárdák kegyetlenkedéseire válaszképpen a Székely

Hadosztály katonái néhány esetben erőszakoskodtak a még magyar fennhatóság alatt lévő terület
román lakosságával. A csapat parancsnoka, Kratochwill ezredes 1919. január 26-án parancsban
szólította föl katonáit az ilyenfajta tevékenység beszüntetésére:

„Ismételten előfordult, hogy kikülönítések stb. alkalmával saját csapataink a román lakossággal
szemben erőszakosan léptek fel, románok kokárdáit, román feliratokat, zászlókat téptek le és a román
lakosságot kigúnyolták.

Katonáimat a román lakosság szívesen kell, hogy lássa, nem erőszakkal, hanem szívvel, jó
bánásmóddal, jó és nyugodt viselkedéssel kell hódítani. Hadd érezze a román lakosság, hogy jobbak,
műveltebbek vagyunk, mint a román hadsereg katonai.

Ha a román nép látja, hogy nem rablókkal, hódítókkal van dolga, akkor Erdélyt vér nélkül fogjuk
visszafoglalni. Kiábrándult már Erdély román lakossága abból, hogy a román hadseregben üdvözítő
felszabadítóját lássa. Rajtatok múlik, hogy ezt a kedvező helyzetet kihasználjátok.

Becsüljétek meg saját területünk hű román testvéreit.

Azokkal szemben, akik fenti szavaimat semmibe se veszik, azok ellen a törvények teljes szigorával
fogok eljárni. Hadbíró elé kerül mindenki, aki békés, csendes magyar vagy román polgártárs életét és
vagyonát veszélyezteti, vagy nemzeti érzelmében sérti.”

Az erőszakot természetesen semmi sem menti, annyit azért le kell szögezni, hogy ott és akkor a román
királyi csapatok voltak a támadók, akiket a lakosság óriási többsége nem hívott Erdélybe. A Székely
Hadosztály katonái, akiknek nagy része a Székelyföldön történt román kegyetlenkedések elől menekült
és lépett be a hadseregbe, bizony bosszúvágyat érezhettek. A magyar hadvezetés azonban — mint ezt
a fent közölt dokumentum is bizonyítja — egyenesen hadbírósággal fenyegette azokat, akik
erőszakosan lépnek föl az erdélyi románsággal szemben. Kratochwill szándéka kétségtelenül
tisztességes, emberséges; akkor különösképpen, amikor a magyarok százezreit üldözték, bántalmazták,
rabolták és alázták meg.

1919 februárjában, amikor már látszott, hogy a Román Királyság nem biztos, hogy meg tudja
valósítani területi célkitűzéseit, a megszálló hadsereg katonáinak szinte szabad kezet adtak Erdélyben.
Ennek az állításnak a bizonyítására álljon itt egy jegyzőkönyv-részlet, amelyet az erdélyi magyar
katonai kerület debreceni parancsnokságának úgynevezett H. csoportja vett föl február 28-án:

„Kemecsei Gyula városi irodatiszt, Mészáros János és Kiss György városi rendőrök, Kiss Lajos
kisegítő rendőr és Kállai József kereskedő, zilahi lakosok, akik Debrecenbe menekültek, a
következőket adták elő a román királyságbeli katonák és az erdélyi román lakosok által Zilahon
elkövetett sérelmekről:

A román katonaság mindjárt a 15-én megtörtént bejövetele után a legkegyetlenebb módon járt el a
magyar lakossággal. Még aznap délután általános rablást rendeztek a katonák az ott levő román
csőcselék néppel a városban. Általában minden magyar embert, aki az ők határtalan
követelődzéseiket (élelmiszer, pénz, lakáskiszolgáltatás) nem tudtak eleget tenni,
megbotoztak, puskatussal ütlegeltek vagy a házból az utcára kikergettek, házaikat kifosztották és
romboltak. A magyar tisztviselőket letartóztatták és részben el is hurcolták Zsibóra, ahol a fogházba
vetették őket, megakadályozván, hogy a zsibói magyar lakosság őket élelemmel és ruhával ellássa.
(...)

Február 16-án a szomszéd falvakból szekerekkel jöttek be az ottani román lakosok és a román
katonaság védelme alatt rendszeresen kirabolták a város összes borpincéit s a bort elhurcolták ki a
falvakba. Ezen idő alatt az ottani román állomásparancsnok megtiltotta a lakosságnak a város
elhagyását. (Ennek célja, hogy akadálytalanul garázdálkodhassanak a borpincékben.) A borrablás
szervezői a messzeszentgyörgyi és kásapataki román papok voltak, akiknek több kocsiját látták borral
megrakva román királyságbeli katona őrizete alatt elvonulni. A román tisztek állandóan rablott bort
ittak, duhajkodtak és a katonák által a város utcáin lányokat fogattak össze, akiket
aztán megbecstelenítettek.

Mialatt a rablás nagyjában folyt, Bíró József kerékgyártó, Plósz igazgató és két vasúti őr kimentek a
hegyre a borpincéjükbe, hogy ott megakadályozzák a rablást. A román katonák behatoltak a pincébe.
Plószt és a két vasúti őrt megölték. Biró nagy nehezen ki tudott szabadulni.

A román intelligencia gyalázatos módon viselkedett a magyarokkal. Dr. Ghetie János ügyvéd, akihez
magyarok panaszra mentek, azzal utasította ezeket vissza, hogy: fogat fogért, szemet szemért.

A volt osztrák—magyar hadseregbeli román tisztek és a legénység sokkal kegyetlenebbül bántak el a

magyarokkal, mint maguk a román királyságbeli katonák.”

Bizony, elég nehéz lenne azokat a katonákat felszabadítóknak nevezni, akik ezeket a brutalitásokat
elkövették.
A megszálló hatóságok természetesen fölléptek a magyar egyházak és egyházi személyiségek ellen is.
A kolozsvári Szent Mihály templom apátplébánosát több alkalommal fölszólították, hogy a templomot
engedje át a románoknak. Hirschler apátplébános minden alkalommal megtagadta az átadást.
(Zárójelben jegyezzük meg, hogy például a Felvidéken, ahol magyaroknak, németeknek és
szlovákoknak sokszor ugyanaz volt a vallása, a nem-szlovákok templomai közül sokat elvettek.)

A gyulafehérvári római katolikus püspökség irodája táviratozott a kormánynak, hogy Mailáth Gusztáv
püspököt elfogták, katonasággal székhelyére kísérték, s onnan „sem nyomtatásban, sem levélben
egyházmegyéjével nem érintkezhetik.” Az egyházaknak megtiltotta a nagyszebeni
kormányzótanács, hogy „iskolai ügyekben a budapesti kormánnyal” érintkezzen.

A magyar értelmiség és az iskolarendszer ellen azonnal megindult a támadás. Kolozsvárott

felpofoztak egy magyar egyetemi tanárt, inzultálták az unitárius gimnázium öreg igazgatóját.
Kálidemeteren a tanítót háromszor kikötötték, mivel magyarul tanított, az ottani tanítónőt a gyerekek
előtt verték meg.

Az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem elrománositása is megkezdődött. A rektor hiába küldte

Budapestre jelentéseit erről, például az egyiket (amely jelenleg az Országos Levéltárban látható) egy
fehér vászonra, valószínűleg egy ingre írva egészen apró betűkkel, sűrű sorokban. 1919 februárjában
tervbe vették a magyar—román párhuzamos előadásokat. A román tanárok brassói értekezletén
kolozsvári román egyetem megnyitását javasolták, hozzátéve, hogy amíg azt meg nem szervezik,
vegyék leltárba a magyar egyetem összes fölszerelését.

Különleges helyzetben voltak a kelet-magyarországi magyar vasutasok. A román hadsereg

természetesen használta a magyar vasutakat, de mivel személyzetet nem tudott biztosítani, erőszakkal
kényszerítette a vasutasokat a szolgálat ellátására. Amikor azonban a vasutasok látták a sok atrocitást,
egyre többen elszöktek. Akiket elfogtak, kegyetlenül megkínozták. Egy magyar vasutassal készített
jegyzőkönyvből kiderül, hogy miután többször arra kényszerítették, hogy a román katonaság
Magyarországra szállításánál mint vonatkísérő részt vegyen, megszökött. A legközelebbi alkalommal
— ahogyan azt Farsang József elmondta: „egy üvegben lúgkövet vittem magammal, hogy ha a kezükbe
kerülök, inkább megmérgezem magamat.” Erre február elején sor is került. Túlélte és immár
Szatmárnémeti—Debrecen irányába szökött: „Most elmenekültem a beosztási helyemről, mert a
románok hűségeskü letételét követelik, én pedig román vasutas és román alattvaló nem akarok
lenni, inkább beállok a székely légióba és harcolni fogok ellenük.”

Több kísérlet után a Román Vasutak „átvette” a megszállt terület vasúthálózatát. Szükségük volt a
vasutasokra, s ezt a hűségeskü letételével akarták megoldani. A vasutasok azonban nem akartak
„román vasutasok és román alattvalók” lenni, ezért óriási többségük nem esküdött föl az új
impériumra.

Így aztán 1919. március elején a CFR központi igazgatója, Z. Cristodorescu ultimátumban szólította
föl a vasutasokat a hűségeskü írásban történő letételére:

C. F. R.

Központi igazgatóság
1085. sz. körözvény.

A román csapatok által elfoglalt terület vasútvonalainak összes személyzetéhez.

Az 1. sz. körözvény által bekért nyilatkozatokat a központi igazgatóság, a személyzet csak egy részétől
kapta meg. Bebizonyult, hogy a személyzet egy része a nyilatkozatok aláírását az általános
békekötésig kívánta elhalasztani, sokan meg nem kapták a nyilatkozati nyomtatványt és mások között
ama hamis hír terjesztett, hogy a nyilatkozat aláírása után az aláírók szerzett jogai tiszteletben nem
fognak tartatni és ők kötelezve lesznek Romániában vagy Besszarábiában szolgálatot tenni.

Dacára annak, hogy az adott körülmények között választás nélkül tudnunk kell, mely alkalmazott
marad meg szolgálatban, mégis tekintettel arra, hogy számos körülmény közrejárt, hogy az
alkalmazottak szabad akaratkifejezését megakadályozza, a központi igazgatóság aláírásra és
beküldésre új határidőt ad: folyó évi március 15-ét.

Hogy a szabad elhatározás kifejezése ne legyen többé megakadályozva, következőleg határozunk:

1. Az üzletvezetőségek központi hivatalfőnökei, a műhelyek, fűtőházak főnökei, a forgalmi

felügyelők és a pályafenntartási osztálymérnökségek főnökei, kötelesek a központi igazgatóságnak
március 10-ig egy kimutatást beterjeszteni, melyben minden a rendelete alatt álló alkalmazott neve
olvashatólag fel legyen írva és mellette a nyilatkozati nyomtatvány átvételét nyugtázó alkalmazott
saját kezű aláírása. Március 8-án a nyilatkozati nyomtatvány minden alkalmazottnak kézbesítve kell
lennie.

2. A nyilatkozat aláírására kiszabott határidő március 8-tól 11-ig bezárólag terjed. A főnökurak, kik
a nyilatkozatokat szétosztották, gondoskodni fognak, hogy azok összegyűjtessenek és március 15-ig a
központi igazgatósághoz beküldessenek.

3. A nyilatkozat alá nem Írása és be nem küldése, a szolgálat elhagyásának tekintetik és az elhagyott
állás mással lesz betöltve.

Az állás betöltése haladéktalanul történik, március 15-étől kezdve legkésőbben április 1-jétől. Ezen
időközben azon alkalmazottak, kik a szolgálatot elhagyták és a vasúti épületekben laknak, kötelesek
maguknak más lakást szerezni.

A helyettesítés pillanatáig az alkalmazottak helyükön maradni tartoznak.

4. A központi igazgatóság mindazon alkalmazottaknak, kik az állásukat elhagyják, a román csapatok

által elfoglalt vasutak hálózatán szabad utazási igazolványt és poggyászelszállítást engedményez.

Nagyszeben, 1919. február hó 11-én.

Központi igazgató:

Z. Christodorescu.

Ez a fölszólítás nem más, mint zsarolás, hiszen aki nem teszi meg a nyilatkozatot, elbocsátják az
állásából és a szolgálati lakásából. Ezt a későbbiekben kíméletlenül végrehajtották. Az új
államhatalomnak nemsokára szüksége lett a közlekedést és a szállítást lebonyolító vasúton a román
személyzet számára az álláshelyekre és a lakásokra.

A megszálló román hadsereg által jogtalanul elkövetett atrocitások fölsorolását itt abbahagyjuk. Ezek
helyett közöljük azt az eddig ismeretlen röplapot, amelyet a nagyszebeni kormányzótanács és a román
hadsereg erdélyi parancsnoksága terjesztett 1919 kora tavaszán magyar nyelven. Ebben
igencsak demagóg módon fölhívják a székelységet, hogy csatlakozzon Romániához, ahol jobb lesz a
helyzete, mint Magyarországon volt:

„Székelyek!

Testvéri szeretettel szólunk hozzátok. Tudjuk, hogy mélyen el vagytok keseredve, mert azt hiszitek,
hogy a ragyogó Csíkország, a tündéries Háromszék és a kies Udvarhely nem lesz a tiétek többé.

Dehogyisnem. A román uralom a Wilson-féle alapon áll és a legteljesebb mértékben méltányolja

különleges helyzetetek.

Egy nép életét senki sem veheti el, csak egyes-egyedül önmaga áshatja meg nemzeti létének sírját. A
román nemzet megért benneteket, mert ki ne értené meg jobban a szenvedőt, mint ez a nemzet, melynek
lelkét évezredes szenvedés mélysége gazdagította és tette fogékonnyá minden nemes érzület iránt.

A székelyeknek a román uralom alatt előnyösebb gazdasági helyzetük lesz, mint amilyenük lehetne a
háborútól kimerített és tönkre silányított Magyarországon. Egy teljesen kimerült ország óriási
adóterhében részesültetek volna.

Felültök-e a rágalmaknak, a hazug híreknek és a vészmadaraknak, amelyeket a magyar demokrácia

röpít közétek, csak azért, hogy elámítson és hogy ne lássátok, hogy az egyedüli lehető boldogulás, ami
rátok várhat, csak Nagy-Románia ölében lelhető meg! (1) Jut-e eszetekbe, hogy évtizedek óta még
mindig jobb kenyeret kerestetek az agyonrágalmazott Romániában, mint amilyent itthon ettetek, még a
híres „székelyakció” hazug igéjének idejében is!

Pedig a jövőben nem léteznek többé a Kárpátok! Lehullott a határok akadálya, szabadon léphettek a
gazdag Moldova és Havasföld földjére és akadálytalanul fog közibétek özönleni a jólét gabonája,
kukoricája és bő zsírja. Egy új, a jólét napsugaras derűjétől rózsás kor köszönt rátok!
Mezőgazdaságilag, kereskedelmileg, az ipari és közlekedési berendezkedést illetőleg Nagy-Románia
a Kelet tündérkertje lesz. Mindene meg van hozzá: földje, érce és ásványa, folyói és tengere, tele a
legkecsegtetőbb konjunktúrákkal.

És mindezeken felül a román demokrácia a legideálisabb szabadságokat kész biztosítani a vele tartó
összes népeknek.

Nem nehéz választani! Siessetek, mert annál gyümölcsözőbb lehet a bizalmatok, minél előbb
nyílvánítjátok ki azt. Gondoljátok meg, hogy habár kicsiny nép vagytok, a most vajúdó világban a
népek nem fizikai nagyságuk szerint fognak boldogulhatni, hanem erkölcsi színvonaluk arányában. S
talán mint a jövendő magyarságnak kultúr-fellegvára, nagyobb hivatást igényelhettek itt Keleten, mint
eddig.

Nagy-Románia a világ intéző nagyhatalmai akaratából és az örök igazságosság erejéből jött létre
éspedig örökre. Ez lesz a ti honotok mindvégig a föld tekén és mily nagy ostobaság lenne, ha ezt nem
tudnátok saját érdekeitek szempontjából megérteni.

A székelyekre Nagy-Romániában nem a megsemmisülés, hanem a faji szokásoknak és nemzeti

sajátosságaiknak teljes érvényesülése vár.

A tiétek marad a fenséges Hargita, és az egész ragyogó föld, mely lábainál elterül, gazdag völgyeivel,
ősi szántóival és mindazzal a végtelen rengeteggel, mely évszázadokon át álmaitokat, vágyaitokat
ringatta és őrizte. Szabad nép lesztek szabad földön, szabadabb, mint valaha voltatok.

De elvárja a románság, hogy végre-valahára, megbékült lélekkel és tiszta szívből viszonozzák hívó
szeretetét! Csak a szászok példáját kell, hogy kövessétek, azok mindezt megértették. Azé lesz a jövő,
aki hinni tud, mert ezáltal saját életerejében hisz.

A székelyeknek több igaz barátja."

Hemzseg a demagóg állításoktól és ígérgetésektől ez a nyílt levél. Többek között azt írja, hogy a
székelységnek jobb gazdasági helyzete lesz Romániában, mint a háborúban elszegényedett
Magyarországon. Nos, az igazság éppen fordított. Magyarországon ugyanis a román királyi haderő
1918 novemberi hadüzenet nélküli támadásáig egyáltalán nem voltak hadműveletek,
ellentétben Romániával, ahol 1916 nyarától a megszálló német és osztrák-magyar csapatok igen nagy
károkat okoztak. Románia tehát sokkal szegényebb volt Magyarországnál — a háborút a Károlyi
vezette Magyarország ellen éppen az anyagi javak megszerzéséért is indította Románia. A boldogulás,
amely „csak Nagy-Románia ölében lelhető meg”, a megszállás óta eltelt 70 év alatt mindenki
számára egyértelművé vált. Az pedig, hogy Romániának minden természeti kincse megvan,
kétségtelen, de a székelyek már akkor is tudták, hogy itt legnagyobb részben a Magyarországtól
erőszakkal elvett javakról van szó.

A székelyek természetesen nem Bukarestre, hanem Budapestre hallgattak. Már 1918 őszétől érkeztek a
sok aláírással ellátott kérelmek a kormányhoz az ország egész területéről, amelyek az ország
integritásának a megőrzését kérték. Ezek között olyan folyamodványok is szerepelnek, amelyekben
egy-egy falu magyar és román lakossága együtt kéri a területi integritás fönntartását. Itt a Brassó
megyei Hosszúfalu lakosságának a beadványát közöljük (amelyet egyébként két nyelven, románul is
megírtak):

„Igen tisztelt Nemzeti Tanács!

Igen tisztelt Népkormány!

Újságokban olvassuk, hogy hazánkat fel akarják darabolni és egyes részeit más országokhoz
csatolni.

Mi mély tisztelettel alulírottak, mint Hosszúfalu (Brassó vármegye) község lakosai, ezennel
kijelentjük, hogy ezt az ezeréves hazát, amelynek mi polgárai vagyunk, s amelynek kebelén
mindekkorig éltünk és boldogultunk: feldarabolni nem engedjük; Hanem azt akarjuk, hogy
maradjon ez ország vagy, amint ezer évben át volt, a mint ezt a jó Isten megteremtette, hegyekkel
és folyókkal körülvette; ellenben azt semmiképpen sem akarjuk, hogy más ország alattvalói
legyünk.

Alázattal kérjük a Nemzeti Tanácsot és a Népkormányt, méltóztassék hazánkat megvédeni vagy

biztosítani azokkal szemben, akik feldarabolni akarják.

Mi sem kívánunk semmit más ország területéből; de viszont azt kívánjuk, hogy hagyjanak minket
békében, hogy nyelvünk és szokásaink megtartásával továbbra is e haza földjén boldogulhassanak.
”

E folyamodványhoz Petrovics Pál lelkész írt kísérőlevelet. Kérte a kormányt, hogy annál is inkább
vegye figyelembe a kérelmet, mivel „a legdélkeletibb határszél magyar és román lakossága
összhangos lélekkel intézte nemzetünk azon illetékes vezető tényezőihez, akik hazánkat a béke óhajtott
részébe határaink integritásával igyekeznek bevezetni.”

Ezek a folyamodványok azt mutatják, hogy a magyar lakosság, sőt egyes helyeken — a romániai
viszonyokat jól ismerő — románok sem akartak „az európai civilizáció ősi fészkéhez” csatlakozni. A
kolozsvári, marosvásárhelyi, brassói magyarság 1918 őszén-telén lezajlott nagygyűlései is az
integritás mellett álltak ki. Itt most az 1918. november 27-i brassói nagygyűlés határozati javaslatát
közöljük. A határozat érdekessége, hogy bevezetőjében nem ért egyet az erdélyi székely-magyarok
„külön állásfoglalásával”. Akkoriban különféle fantasztikus tervek voltak forgalomban székely
köztársaságról, erdélyi köztársaságról Magyarország és Románia között. Ezzel szemben az ország
csorbítatlan egységét hangsúlyozza az a dokumentum:

„Arra való tekintettel, hogy a román Komité kiáltványában is Magyarországnak mindazon részeit, ahol
románok laknak, tehát az erdélyi részeken kívül a Tisza—Maros szögét és a Tisza bal partjának nagy
részét is — önálló román állammá kívánja tenni, szükségesnek tartja, hogy ennek a területnek egész
államhű lakossága foglaljon állást a román imperialisztikus törekvésekkel szemben.

E csaknem 7 millió lakosságú területen az alig 3 milliót kitevő román kisebbség akarja uralma alá
hajtani a csaknem vele egyenlő számú magyarságot, a 750 000 főnyi németséget, és az ott szintén nagy
számban élő szerbeket, ruthéneket és tótokat.

Ezzel az imperialisztikus törekvéssel szemben, mi e területek őslakói, akiknek egy része — a

székelyek — még a hunok idejében telepedtek le itt, a többi része pedig a népvándorlások ideje óta,
tehát több mint ezer éve él ezen a földön, akik főleg a 16. és 17-ik században az erdélyrészi
fejedelemségek virágkorában a történelmi Magyarországot fenntartották, és akik a kultúrát és
a haladást képviselték és védték mindenkor, és 1848-ban is önkéntes áldozatkészségből szabadították
fel a román jobbágyságot: Európa nyugati népei és a világ előtt tiltakozunk az ellen, hogy egy
kisebbség imperialisztikus törekvései érvényesüljenek és az ő kívánságukra elszakíttassunk az
ezeréves magyar állam most már demokratikussá vált, és az összes nemzeteknek, tehát a románoknak
és az általuk lakott vidékeken önrendelkezési jogot biztosító magyar köztársaság egységes állami
kötelékéből.
Ha elszakíttatnánk — amit volt ellenfeleink igazságszeretetében bízva kizártnak tartunk —, ezzel
újabb küzdelemnek és véres összeütközésekre vezető elkeseredésnek fullánkja maradna lelkünkben,
mely előbb-utóbb vérontásra, újabb háborúra vezetne.

Mi, az emberiesség, a szociáldemokrata gondolat, a teljes egyenjogúság, a békés megértés és

zavartalan egyetértés elvei alapján akarunk a demokratikus magyar népköztársasági állam kereteiben
ezeréves határai között együtt élni a román nemzettel, és bízva bízunk abban, hogy ez az igazságos
óhajunk teljesülésre fog találni a békekongresszuson is.

Ismerve a román nép igazi lelkületét, meg vagyunk győződve arról is, hogy a pillanatnyi kedvező
helyzet által elkábított vezetőiket is sikerül népük igazi meggyőződésének fölismerésére és jogos és
igazságos álláspontunk elismerésére bírni.

Leráztuk magunkról a közösen szenvedett függés és elnyomatás jármát, a szabad népköztársaságnak a

teljes emberi jogokat megadó uralma alatt meg fogjuk érteni egymást.

Ebben bízva kérjük a magyar népköztársaság kormányát, juttassa ezt a néphatározatunkat a világ
közvéleménye és az annak nevében tanácskozó békekonferencia elé.”

Magyar részről, dacára a megszállásoknak, elég sokáig készültek megbékélést hirdető tervezetek. Egy
magyar katonatiszt, Benkő Gábor százados Kelet-Magyarországot 5 területre akarta fölosztani, amely
területeket magyar és román politikusok irányítanák. Tervezetét ezekkel a mondatokkal fejezte be: A
Földön 1,5 milliárd ember él. Ebből 10 millió magyar, 10 millió román. Mindkettőből pedig kb. 6
millió lakik vegyesen a Tisza és a Keleti-Déli-Kárpátok között. Ez a 6 millió egy csepp az emberiség
tengerében: mindössze 1/3 százalék.

De naggyá, óriássá lesz, ha ezen elvek szerint, egymást megértve és szeretve áll majd a világ
ítélőszéke elé, hirdetvén, hogy Európa keletén van egy földdarab, hol hárommillió magyar s
hárommillió román például szolgálhat a világnak, mert megértve a borzalmas világháború tanítását,
egymást vezetve él egymás mellett, méltón egyenként és összességében az Ember elnevezésre.”

Őszinte és igaz mondatok, még akkor is, ha a tiszt 1919. december 7-én írta, amikor a román csapatok
már a Marosnál álltak. Vajon hogyan alakult a magyar katona sorsa a későbbi években? A Kárpát-
medencei események — sajnos — nem őt igazolták.

Hiszen még az állítólagosan összetartozó népek között is ellentétek voltak, például a csehek és
szlovákok, valamint a szerbek és horvátok között. Ezek az ellentétek a két világháború között majd
megnőnek, de már 1919-ben is érezhetők voltak. 1919 februárjában Budapesten járt a magyarbarát
szlovák mozgalom egyik vezetője, aki a csehek és szlovákok kapcsolatairól az alábbiakat mondta a
magyar sajtónak:

Ma már bátran állíthatjuk, hogy a megszállott területeken a köznép hangulata mindenütt a csehek ellen
fordul. Így történt ez még ott is, ahol esetleg a lakosság örömujjongva fogadta a bevonuló cseh
csapatokat. Természetes, hogy a tót köznépnek a csehekkel szemben hirtelen megnőtt
ellenszenve elsősorban materiális indokokon alapszik. Nyolcszor rekviráltak eddig hivatalosan a
csehek, de a rekvirált élelmiszereket sohasem a sínylődő éhező városok élelmezésére fordították,
hanem hazaszállították Csehországba. A régebbi és csak évente ritkán történő rekvirálásainkat messze
meghaladó szigorral dolgoznak a cseh rekviráló csapatok, akik még ezenfelül oly abnormális árakat
fizetnek a rekvirált élelmiszerekért, hogy azok nemegyszer a békeárakon is alul vannak. Sok helyről
érkezett ezután még olyan értesülésünk is, hogy a csehek egyáltalán nem fizettek a rekvirált
élelmiszerekért. Liszt és zsír, amit eddig úgyszólván kizárólag csak az Alföldön tudott beszerezni a
felvidéki lakosság, a rekvirálás következtében, különösen a nyugati megyékben alig kapható. Liptó
megyében történt, hogy a megye részére beszerzett sertéseket a csehek minden további nélkül
szállították Csehországba. A lakosság alsóbb rétegeinek, a parasztoknak és munkásoknak izgatottsága
egyre növekszik.

A munkásoké azért, mert a nagy munkahiány dacára semminemű segélyt nem kaptak, a földmíves
lakosságé pedig azért, mivel munkaalkalom és így kenyér nélkül néznek a tavasz elé. Most van ideje
ugyanis annak, amikor a mindig részért dolgozó tót aratócsapatok leszoktak szerződni az Alföldre
aratásra. Ezek így szerezték be évi kenyérszükségletüket és most, hogy ez lehetetlenné válik, a
munkanélküliségen felül még kenyérínségnek is néznek elébe. Előbb-utóbb lehetetlenné teszi a csehek
helyzetét a földkérdés is, mivel a tót parasztságnak tudomása van arról, hogy a magyar népkormány
méltányos és jogos földosztást rendel el, ami ellen a cseh kapitalista kormány mindent megtett saját
területein. A cseh katonák igen nagy számmal szökdösnek. Különösen áll ez azokra, akiket a tót
vidékeken toboroztak és akik csak az ígért húsz korona napidíjért állottak be a cseh hadseregbe,
amiből azonban mindössze hat koronát kapnak meg.

— A megszállott vidékekre a csehek a legbizonytalanabb foglalkozású embereket nevezték ki

vezetőkké. Félbenmaradt ősjogászok és teljesen bizonytalan egzisztenciák az új főszolgabírák, vasúti
és postai ellenőrző tisztviselők, akikkel szemben a tót nép ellenséges álláspontra helyezkedik. A
csehek üzemben tartják a nyitrabányai szénbányát, azonban a bánya termelését éjszakánként
hazaszállítják. Érdekes és meg kell említeni, hogy az olasz tisztek mindegyre látják a csehek
igazságtalan és a népjogokkal ellenkező magatartását, amivel szemben nemegyszer nyíltan fejezik ki
ellenszenvüket. Nyitrán

j egy olasz alezredes a cseh tisztek jelenlétében néhány tört magyar szóval ráparancsolt a cigányra,
hogy játssza el a magyar Himnuszt, amit a kávéházban tartózkodó magyarok boldogan tapsoltak meg.
A csehek és a velük tartó tótok vezetői a felföldi zsidóság ellen faji harcot hirdetnek, mivel azok
nem akarják magukat cseh-szlovákoknak kijelenteni, hanem vagy magyar, vagy pedig zsidó
nemzetiségi álláspontra helyezkednek. Szereden történt, hogy a helybeli katolikus plébános
vezetésével a cseh agitátoroktól fölizgatott csőcselék kirabolta a zsidókat. A pap maga is két lovat
kerített a jól sikerült pogromból, de a Nyitráról kiküldött olasz parancsnok nyomban elrendelte,
hogy az összes elrablott tárgyakat vigyék vissza tulajdonosainak. A plébánosnak magának kellett
visszavinni az általa rabolt két lovat.

— Minden jel arra mutat, hogy a csehek ittléte csak kijózanította a tót nép legnagyobb részét. Mi
bátran követelhetjük, hogy tartsanak népszavazást Tótországban, mert biztosak vagyunk, hogy a
lakosságnak még tíz percentje sem jelentené ki, hogy szükségesnek tartja az önálló tót népnek
Csehországba való bekebelezését.”

Az 1920-as években aztán megkezdődött a Felvidék gazdasági kiuzsorázása, a magyar világban

alapított gyárak leszerelése és Csehországba szállítása. Erre azért volt szükség, nehogy a gyárak
konkurenciát jelentsenek a cseh ipar számára. A Csehországhoz került Kárpátaljára pedig kizárólag
cseh tisztviselőket költöztettek, ami abszurd helyzetet eredményezett, mert őket ott bizony senki nem
értette meg.

1919. január—februárban nemcsak Erdélyben, hanem a Felvidéken is sztrájkmozgalom indult a

megszállók tevékenysége ellen. Amikor a pozsonyi sztrájkot erőszakkal letörték, ez továbbgyűrűzött
kelet felé. Február első heteiben a kassai munkásság szüntette be a munkát, de a posta, a közigazgatás
és még a bíráskodás is szünetelt. Az ungvári magyar vasutasok pedig küldöttséget menesztettek a cseh
csapatok parancsnokához, az olasz Ciaffi ezredeshez. A katona kijelentette: „a mi katonai
megszállásunk ideiglenes jellegű. Önök tehát nem polgárai a Cseh-Szlovák Köztársaságnak, még csak
nem is alkalmazottai. A megszállás első napjaiban az utánpótlás nehézségei folytán kénytelenek
voltunk egyet-mást, így lisztet is rekvirálni. Mihelyt módunkban lesz, az átadott készleteket a városnak
visszaszolgáltatjuk.”

Korabeli dokumentumok szerint a cseheket vezető olasz tisztek emberségesebbek voltak a

magyarokkal szemben, aminek az lett a következménye, hogy a cseh politikusok egyszerűen
megvádolták és árulónak tartották az olasz katonai vezetőket.

Mit tett a magyar kormány az országra mindenhonnan rázúduló támadások ellen? Mit tehetett
egyáltalán?

Ha elolvassuk Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnöknek egy beszédét, amelyben a külpolitikai
kérdésekkel foglalkozott, talán kissé csalódunk:

— Én bízom Wilson pacifista tanainak győzelmében és nem hiszem azt, hogy megengedje valaha is
Amerika nagy elnöke, hogy béke helyett büntető-expedíciókat indítsanak az ártatlan néptömegek ellen,
hogy megengedje azt, hogy az imperializmus helyébe, amelynek immár vége van, új imperializmusok
létesüljenek és fenyegessék megint a világ békéjét. Én biztos vagyok a megegyezéses, demokratikus,
valóban tartós és nem fegyverszünetet jelentő béke győzelmében, azért is, mert Amerikának és Wilson
elnöknek erős támaszai ebben a nyugati demokráciák, az olasz, francia és angol igazán demokrata
politikusok és államférfiak. De nem is lehet fél Európát elkeseríteni egy lealázó és hódító békével.
Bízom abban, hogy nemsokára elkövetkezik már az az idő, amikor a körülöttünk lévő kis nemzetek is
belátják, hogy saját érdekeik sem kívánják a mérték nélküli hódítás és zsákmányolás politikáját. Bár
most még mindenféle ellenségekkel vagyunk körülvéve, én még sem csüggedek, és hiszem, hogy az
ellentéteket sorra le fogjuk küzdhetni s a bizalmatlanság megszűnvén, helyét a belátás és megértés
fogja elfoglalni.

Nem fogunk többé gránátot adni az emberek kezébe, de ásót, ekét és kalapácsot. Ezekkel fogjuk
összekovácsolni, összeforrasztani Magyarországot.

A köztársaság elnöke ezek szerint látszólag még mindig a pacifista politikát képviseli, sőt egyenesen
kijelenti, hogy többet nem fognak fegyvert adni az emberek kezébe.

Titokban azonban egészen más volt a helyzet. Károlyi gondolkodásmódja megváltozott a magyar
állam végveszélybe kerülése miatt, s 1919. január 20-án magához kérte Stromfeld Aurél vezérkari
ezredest, kinevezte hadügyi államtitkárrá, s megbízta erős magyar hadsereg megszervezésével.
A budapesti hadilevéltár Stromfeld-gyűjteményének egyik forrása szerint Károlyi kijelentette az
ezredesnek, hogy a „legrövidebb idő alatt 100 000 főnyi hadsereget kell felállítani”. Tombor Jenő
alezredes vallomása az 1920-ban lefolytatott Stromfeld-perben azt mutatja, hogy a
Hadügyminisztériumban valóban tervbe vették az ország katonai fölszabadítását. Stromfeld 1919.
február végén Tombort a minisztérium V. osztálya vezetőjévé nevezte ki, így Tombor biztos
információkhoz jutott. Szerinte Stromfeld terveiben egy 18 hadosztályból és 3 székely hadosztályból
álló erős magyar hadsereg szerepelt, amellyel „a cseh és román előnyomulást vissza lehetett volna
verni”.

Stromfeld államtitkárnak nem kellett 72 óra sem ahhoz, hogy a hadra fogható legerősebb magyar
csapatnak, a Székely Hadosztálynak általános tűzparancsot és ellenállást rendeljen el a románokkal
szemben. Itt hozunk nyilvánosságra egy eddig nem publikált dokumentumot, amelyet Kratochwill
ezredes írt alá 1919. január 23-án, s amelynek a címe:

Intézkedés a fegyveres ellenállás szervezésére. Magasabb csapatparancsnok részéről a Károlyi-

forradalom idején ez volt az első határozott intézkedés:

„I. A románok előnyomulása a Hüm. 1775/eln. 5. számú rendelete értelmében fegyverrel

akadályozandó meg.

A románok csak a fegyverszüneti egyezményben az entente csapatok részére kikötött azon joggal
bírnak, hogy egyes stratégiai pontokat (Nagyvárad, Szatmárnémeti stb.) megszállhatnak. Jövőben ezen
jogok gyakorlásában csak akkor nem akadályozandók fegyverrel, ha szándékukat előzetesen a
megszálló csapatok létszámának felemlítésével bejelentik, s a megszállás
módozatainak megállapítására, előzetes javaslatot tesznek. Ezen megszállási módozat és szándék, a
Hűm. döntésének kikérése végett ide dróton jelentendő.

Ily stratégiai pontok megtörténő megszállása esetén csapataink helyeiken maradnak. Minden előzetes
bejelentés nélküli vagy az erre vonatkozó döntés bevárása előtti előnyomulás vagy rajtaütés
fegyverrel a legerélyesebben megakadályozandó.

2. A fegyveres ellenállás vezetésével a Szeghalom—Sebeskőrös—Nagyvárad (bezárólag)—Fekete

és Sebeskőrös közötti vízválasztó vonaltól északra én bízattam meg, s e célból az Erdélyből kivont
csapatokon kívül a szegedi kerületnek az említett vonaltól északra elhelyezett, valamint a kassai
kerületnek Máramaros, Ugocsa és Szatmár vármegyékben fekvő összes csapatai (az onnan kivont
nemzetőrségekkel együtt) nekem rendeltettek alá. Tőlünk délre a szegedi kerület hasonló ellenállást
szervez.

3. A rendelkezésre álló védelmi erők a megfigyelő, biztosító és védelmi szolgálat ellátása céljából
kettő csoportra osztatnak:

a) Déli csoport Raics Károly ezredes parancsnoksága alatt a 21-ik ezred,

a nagyváradi helyőrség és

a szegedi kerületnek a határvonaltól elhelyezett csapatai és az ott lévő nemzetőrségek.

Feladata a Kolozsvár—Bánffyhunyad—Nagyváradi vonal elzárása. Törekedni kell, hogy a már
huzamosabb idő óta igénybe vett 21-ik ezred mielőbb fölváltassék és rendezkedés végett tartalékba
visszavonassék.

b) Északi csoport egyelőre az én parancsnokságom alatt székely gyaloghadosztály,

39-ik hó-nak az említett három vármegyében lévő csapatai és az onnan kivont nemzetőrségek, a
Varga-különítmény (Debrecen).

Feladata a Zilah —Nagyléta, Zilah —Nagykároly vonalak, valamint a Szamos és Felsőtisza völgyek
elzárása.

4. A csoportok egymás között és a szomszéd területekkel állandó összeköttetést tartsanak.

A felderítés minden eszközzel elő mozdítandó.

5. Mindkét csoportparancsnokság minél erősebb tartalékot különítsen ki és gondoskodjék a gyors

eltolás lehetőségéről, hogy csapataink mindig túlerővel léphessenek föl.

Az alárendelt tüzérség mielőbb harckész állapotba helyezendő és ennek elérése ide jelentendő.
Egyébként a toborzás és a csapatok további szervezése teljes eréllyel folytatandók.

Különös súly helyezendő a csapatok anyagi ellátására. E tekintetben a legnagyobb öntevékenységet

elvárom. Amennyiben szükségletek saját hatáskörben nem volnának semmiképpen sem
előteremthetők, úgy azok szegedi ker. parságtól igénylendők.

7. A csoport parságok helyzet jelentéseiket naponta dut. 4h-ig az Erdélyi kat. ker. parancsnokság
részére a Székely ho. parsághoz Debreczen 35 telefon számra küldjék be. Sürgős és fontos események
azonnal jelentendők.

8. Kiadom Székely ho. parság. 39. dandárság. 21. ezred parság. (39 dandár útján) Székely tüzér
dandár és megküldöm a szegedi honvéd ker. parság és 39. ho. parságnak.”

Nagyon fontos ez a Kratochwill-parancs. Jól mutatja az eltökéltséget a fegyveres ellenállásra. Kár,

hogy nem 1918 novemberében adták ki ezt az utasítást. Utólag persze nem dönthető el, hogy a
hadsereg széthullása hónapjaiban (1918 november—december) lett volna-e lehetősége a
kormányzatnak az ellenállásra. A katonai vezetés nagyon nehéz helyzetben volt, mert a régi katonai
fegyelem a csapatok még megmaradt részeinél sem volt az igazi. Ezt bizonyítja a híres aradi eset. Egy
Fiatal tiszt, akit Fellner Andornak neveztek, 1918 őszén a románok ellen akarta vinni katonáit. Ezek
azonban nem engedelmeskedtek neki, mire a tiszt a katonái előtt főbe lőtte magát. Temetésén
a kormány a légierő egyik gépéből koszorút dobatott a nagyszerű magyar katona sírhantjára.

Ilyen körülmények között — s ez a fenti Kratochwill-parancsból is kiderül — az volt a katonai

felsővezetés célja, hogy a román előnyomulást és a román és cseh csapatok északkelet-magyarországi
találkozását megakadályozzák. Stromfeld távlati terve az volt, hogy a leendő erős magyar haderővel
északkelet felé támadást intézve benyomul a cseh és román csapatok közé, ezután először kiveri a
cseheket, majd a teljes hadsereggel a románok ellen fordul és megtisztítja tőlük Kelet-
Magyarországot. Nagy kérdés, hogy ez a szimpatikus terv mennyire volt reális az adott körülmények
között. A Székely Hadosztály harcai a Királyhágó hegyeiben azt mutatták, hogy — mivel meg tudták
állítani a román előnyomulást — a román csapatokkal szemben több mint esélyesek voltak. Annak
ellenére, hogy a magyar katonai hírszerzés egy olvasható jelentése szerint némi francia
fegyverszállítás indult meg 1919 februárjától az erdélyi román csapatok számára. (Február 10-én 24
vagon francia lőszer érkezett Désre, valószínűleg az erdélyi románság között megkezdődött
toborzás során megszerveződő csapatok számára.) A megszálló román csapatok állapotát egy másik
erdélyi hirszerzői jelentés így írja le: a dél-romániai katonák „szökdösnek hazafelé (...) és csak a
mitőlünk átpártolt tisztek és legénység tartja fenn a lelkesedést.” E jelentést román szervektől
származó dokumentumok megerősítik. Ezek szerint 1918—1920 között tízesével dezertáltak a román
katonák, a hadbíróságaik állandóan ítélkeztek. Nicolae Iorga, a román irredenta mozgalmak egyik
vezére az emlékiratában megdöbbenéssel ír erről, csodálkozván, hogy a román nép fiai nem értik
meg, mi a tétje a hadműveleteknek.

A cseh csapatoknak még csak saját magasabb parancsnokaik sem voltak, olasz főtisztek vezették a
Felvidék megszállását. A cseh katonák nagy részének nemigen voltak harctéri tapasztalatai.

Már 1919 január végén megkezdődött a katonák toborzása az új magyar hadseregbe. A koncepció
nyilvánosságra hozatala olyan módon történt meg, hogy március 2-án egy vasárnapi napon a
köztársaság ideiglenes elnöke nagyszámú kísérettel Szatmárnémetibe látogatott és megszemlélte a
Székely Hadosztályt. Nem véletlen, hogy éppen ebbe a városba utazott az elnök: ott volt ugyanis a
székely csapatok főparancsnoksága. A kíséretnek tagja volt még Böhm Vilmos hadügy- és Nagy Vince
belügyminiszter.

A szatmári nagygyűlés az ellenséggel szembeni összefogás szép példája volt. A korabeli laptudósító
ezt írta: „Amikor az elnök az emelvényre lépett, dörgő taps fogadta. A munkásdalárda a Marseillaise-
t, a polgári dalárda a Himnuszt énekelte el.” Milyen furcsa helyzet! Néhány tucat kilométerre onnan
keletre ugrásra készen áll a Marseillaise-t egyáltalán nem éneklő román hadsereg, a franciák
„barátja”; Szatmáron pedig a franciák „ellenségei” levett kalappal éneklik a francia himnuszt!

Károlyi elnök rövid beszédében elemezte a helyzetet és kitért a haza fegyveres megvédésének
kérdésére. Íme beszédének szövege:

„Katonák! Polgárok! Munkások! Régen vágyódtam már idejönni, hogy megköszönjem azok kitartását,
akik itt őrt állanak. Magyarország sohasem fogja elfelejteni, hogy a háború öt keserű esztendeje után a
székely katonák nem mentek vissza családi tűzhelyükhöz, hanem a háború minden
nyomorúságát átszenvedve, volt annyi lelkierejük, hogy ismét fegyverbe álljanak az egész ország
ügyéért. Itt van közöttünk Böhm Vilmos hadügyminiszter úr, aki szocialista létére minden
gondolatával azon van, hogy vissza lehessen szerezni bányáinkat és erdeinket, amelyek nélkül nem
lehet fűteni a kohókat, s amelyek életet adnak elvtársainknak, a szociáldemokrata munkásságnak.

A legvakmerőbb hazugság, amikor azt merik állítani, hogy a szocialisták nem épp úgy akarják
visszafoglalni elrablott területeiket, mint minden más magyar ember, azokat a területeket, amelyeket
militarista, imperialista és kapitalista államok akarnak tőlünk erőszakkal elvenni. Hiszen akkor
legtöbbet éppen a munkások „veszítenének, mert ők jól tudják, hogyha ezt az országot megfosztják
fájától és szenétől, akkor az a munkás kivándorolhat, de nem a szomszédba, hiszen körülöttünk
militarista, imperialista és reakciós országok vannak. A veszedelem itt van a kapuinknál s nekünk
meggyötörten várnunk kell, mert a hazát nemcsak bátorsággal, hanem okossággal is kell szolgálni. Az
előrelátás, a józan ész követeli tőlünk, hogy semmiféle uszításba bele ne menjünk. Bennem él a
remény és a hit, hogy Európa areopágja előtt a jog alapján meg fogjuk menteni Magyarországot.
Remélem és hiszem, hogy a rajtunk elkövetett, világraszóló igazságtalanságokat orvosolni fogják
a versailles-i konferencián. Nem hihetem, hogy Wilson megengedné az imperiális áramlatok
felülkerekedését, amelyeknek áldozatául esnék Magyarország is. Meg vagyok győződve, hogy
Amerika és az antant egész demokratikus és szociális érzésű közvéleménye tiltakozni fog minden
olyan amputáció ellen, amely lehetetlenné teszi, hogy ez az ország életképes legyen.

Mert mi abba soha, soha belenyugodni nem fogunk. Hallja meg innen az egész világ, hogy nem lehet
egy nemzetet legázolni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely azt mondatja vele,
hogy élni akar. Nem lehet elpusztítani egy olyan országot, melynek más célja nincs, mint hogy minden
polgárnak egyforma jogot biztosítson. De hallja meg és értse meg a világ azt is, hogy ha a párisi
békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és megegyezéses béke ellen döntene,
akkor mi végső szükségünkben fegyverrel is fel fogjuk szabadítani ezt az országot. ”

Lépjünk csak előre az időben néhány évtizedet! Károlyi azt mondta, hogy Magyarország sohasem
fogja elfelejteni a székely katonák hősiességét. Mégis elfelejtette. Az elmúlt 40 évben, ha egyáltalán
beszéltek róluk, minden voltak, csak honvédő hősök nem. Itt lenne az ideje annak, hogy a magyarság
megismerhesse a Székely Hadosztály igaz történetét! Az Elnök kijelentette: nem lehet legázolni a
magyarságot. S ehhez fűzte a legázolást egyedül megakadályozni képes lehetőséget, az ország
fegyveres fölszabadítását. Igen, erre talán nem számítottak azok a hódítók, akik azt gondolták, hogy
mivel a magyarság porba sújtva hevert, mindenét el lehet venni.

Ezekben a hetekben nagymértékben aktivizálódott a területi igényeit veszélyben látó cseh diplomácia,
amely — a románhoz hasonlóan — történelmet kreált, hamis adatokat szolgáltatott a nagyhatalmak
politikusai számára, s végül, de nem utolsósorban minden módon le akarta járatni Magyarországot.

Említettük, hogy a cseh csapatok 1918 végétől megkezdték a Felvidék megszállását. Ez év

karácsonyán húzták meg az északi demarkációs vonalat, de az így nyert területekkel nem volt
elégedett a cseh vezetés. Már 1919 januárjában arról váltott levelet Benes külügyminiszter és Kramaf
kormányfő, hogy — többek között — „Kelet-Szlovákiában” gazdasági és közlekedési okoknál fogva
el kell érni a demarkációs vonal megváltoztatását. Srobár január közepén a békekonferenciához írt
levelében elmondta, hogy Pozsony térségében a Duna nem lehet határ, hanem a várostól és az egész
Csallóköztől délre kell megvonni a határvonalat. Úgy képzelték tehát, az etnikai viszonyoktól teljesen
függetlenül, hogy Győr és Komárom megyének a Dunától a mai Magyarország felé eső területei még
Csehszlovákiához tartoznának. Srobár a Mátra és a Bükk hegységtől délre (!) húzódó vasútvonalat is
kérte. (Egyes ábrándos tervekben még Budapestnek is Csehszlovákiához kellene tartoznia!)
Klofác hadügyminiszter, valószínűleg a magyar fegyveres honvédelmi tervek ellensúlyozása céljából
1919. március 9-én nagyszabású tervezetet dolgozott ki a december 24-i vonal jóval délebbre (a
Dunántúl belseje felé) való kitolásáról, hangsúlyozva, hogy az még nem a végleges követelésük.

A cseh követeléseket február 1 -jén Benes és Kramaí terjesztette a békekonferencia elé. Benes
háromórás beszédben kérte vissza Csehország régi határát (Sziléziát is, amely az egyik legnagyobb
közép-európai iparvidék), a Felvidéket, Kárpátalját és itt hozta javaslatba a cseh—jugoszláv
korridort. A Tízek Tanácsa egy nyolctagú bizottságot hozott létre, a cseh és szlovák ügyek
tárgyalására. A cseh delegáció összesen 11 memorandumot adott át a bizottságnak. Többek között
azzal érveltek, hogy minél nagyobb lesz Csehszlovákia, annál megbízhatóbb „bázis és védőbástya
lenne a német imperializmus ellen.”

Benes — Brátianuhoz hasonlóan — sajátos történelmi érveket használt. Elmondta, hogy a csehek
régóta a szerbekkel szimpatizáltak, s a világháború kitörésétől kezdve — a cseh ellenállás
következtében — a Monarchia és a csehek között szinte hadiállapot alakult ki. Ezért tehát Benes kérte
a háborús jóvátételből való részesedést. E sajátos logikája nem engedte elmondani neki azt, hogy a
cseh polgárság volt az egyik legnagyobb haszonélvezője az Osztrák—Magyar Monarchia piacának.

Az egyik cseh beadvány, amelyik a szlovákok történetével ismertette meg a békekonferencia

illetékeseit, elmondja, hogy a 18. században csak egymillió magyar volt egész Magyarországon. A
kiegyezés után megindult az erőszakos magyarosítás, a szlovákokat a legbrutálisabban üldözték.
Benesék szerint az 1873-as felvidéki kolerajárvány idején például a magyarok szlovák gyermekeket
vittek ismeretlen helyre, s még 1919-ben sem lehet tudni a sorsukról. A cseh delegáció statisztikai
kimutatásokat is bemutatott, amelyek — enyhén szólva — nem pontos adatokat tartalmaztak.
Gazdasági, közlekedési vagy stratégiai okokra hivatkozva végül az alábbi határvonalat követelték: a
Duna folyó Vácig, a Cserhát és a Bükk hegység felezővonala, Miskolctól Gesztelyig, a Hernádtól
Aszalóig, a tokaji hegyeken át Sárospatakig, majd a Bodrog mentén Bereckig, délkeleten Őrladányig,
a Tisza mente a cseh—román—magyar határig. A cseh egységek azért lépték át minduntalan a
demarkációs vonalat, hogy azt a határt elérjék.

A korridor tervét még februárban elvetette a békekonferencia, angol és elsősorban olasz javaslatra.
Az amerikai delegáció nyomására pedig a csehek által követelt vonalat északabbra tolták.

Végül márciusban megállapították a magyar—csehszlovák határ végleges vonalát.

Távirat

a Minisztertanács elnökétől, a Hadügyminisztertől a Keleti Szövetséges Haderők parancsnokának.

Primo. — A Békekonferencia azzal a céllal, hogy Románia és Magyarország között minden olyan
összeütközés elkerülhető legyen, amely megzavarhatná a jelenleg folyamatban lévő munkáját, február
26-i ülésén elhatározta: „helyesli Erdélyben, Magyarország és Románia között egy magyar és román
csapatoktól mentes, semleges övezet kialakítását, amelynek fontos pontjait azonban szövetségközi
csapatoknak (kb. két zászlóalj néhány lovassal vagy egy lovasezred) kellene elfoglalniuk. Feladatuk
ebben az övezetben a rend és a nyugalom fenntartásának biztosítása, szükség esetén a szövetségesközi
bizottságok segítségével, amelyek mindenekelőtt a különböző közigazgatási ellenőrzésekkel
lennének megbízva, míg a területek közigazgatása továbbra is a fegyverszünet által rögzített
feltételeknek lenne alávetve. Ez az övezet az alábbi módon lesz körülhatárolva: keleti vagy román
határ: az aradi országút Nagyszalontáig, onnan a Nagyvárad—Nagykároly vasútvonal, Szatmárnémeti.
Az említett helységek mindegyike mentes lesz a románok katonai megszállása alól, de a gazdasági
szükségletek szempontjából mind e helységeket, mind a vasutat a szövetségesek ellenőrzésével
használhatják a román csapatok és a lakosok. Északi határvonal: a Szamos folyó. Nyugati határvonal
Magyarországon: a Tiszától kiinduló vonal Vásárosnaménytól északnyugatra 5 km, amely ezután
Debrecentől nyugatra 5 km, Dévaványától és Gyomától nyugatra 3 km távolságban húzódik, majd
csatlakozik a Szegedtől délre húzódó déli vonalhoz. Déli határvonal: a Maros folyó, Arad és Szeged,
amely térséget a szövetséges csapatok foglalnak el, a román és magyar csapatok kizárásával.

Secundo. — Kérem, szíveskedjék elrendelni a határozat végrehajtásához szükséges intézkedéseket.

Tertio. — A táviratot továbbítsák Berthelot tábornoknak.

Aláírás: Clemenceau
/Részlet.)
Távirat

A Minisztertanács elnökétől, hadügyminisztertől a Keleti Szövetséges Haderők parancsnokának

Konstantinápoly

A márc. 1-jei 2138 BS/3 folytatása.

Primo — Jelezték nekem, hogy Magyarország evakuálja azt az övezetet, amelyeket román csapatoknak
kell elfoglalni, kiüríti a térséget és túlkapásokat követ el a román lakosság ellen.

Secundo — Foch marsall úgy véli, hogy a román hadseregnek engedélyt kell adni a lehető
leggyorsabb előnyomulásra, és a hadműveletet úgy kell szabályozni, hogy a román megszállás
szorosan kövesse a magyar kiürítést.

Tertio — Előnyös lenne egy vegyes bizottság megalakítása, azzal a feladattal megbízva, hogy
biztosítsa a hadművelet rendben történő végrehajtását, megállapítsa a károkat és biztosítsa a
helyreállítást.

Quarto — Kérem szíveskedjék sürgősen tudatni velem az e tárgyban hozott intézkedéseit.

Aláírás: Alby

Másolat a hadügyminiszter úrnak (Katonai titkos kabinet) a külügyminiszter úrnak (Politikai

Főnökség) a C. S. G.-nek, Versailles.
(Részlet.)
Eközben a békekonferencia által február 26-án elfogadott tervezet a román és magyar csapatok közötti
semleges zónáról elindult a maga útján. A Keleti Hadsereg főparancsnokságát hívták meg azzal, hogy
adassa át a magyar kormánynak a döntő fontosságú jegyzéket. Clemenceau maga írta alá az
alábbi titkos táviratot, amelyben Franchet d’Esperey tudomására hozta a tényállást és a teendőket,
1919. március 1-jén:

„A Minisztertanács elnökétől, a hadügyminisztertől a Keleti Szövetséges Haderők

főparancsnokának.

Primo. — A Békekonferencia azzal a céllal, hogy Románia és Magyarország között minden olyan
összeütközés elkerülhető legyen, amely megzavarhatná a jelenleg folyamatban lévő munkáját, február
26-i ülésén elhatározta: helyesli Erdélyben, Magyarország és Románia között egy magyar és
román csapatoktól mentes, semleges övezet kialakítását, amelynek fontos pontjait azonban
szövetségközi csapatoknak (kb. két zászlóalj néhány lovassal vagy egy lovasezred) kellene
elfoglalniuk. Feladatuk ebben az övezetben a rend és a nyugalom fenntartásának biztosítása, szükség
esetén a szövetségesközi bizottságok segítségével, amelyek mindenekelőtt a különböző
közigazgatási ellenőrzésekkel lennének megbízva, míg a területek közigazgatása továbbra is a
fegyverszünet által rögzített feltételeknek lenne alávetve. Ez az övezet az alábbi módon lesz
körülhatárolva: keleti vagy román határ: az aradi országút Nagyszalontáig, onnan a Nagyvárad—
Nagykároly vasútvonal, Szatmárnémeti. Az említett helységek mindegyike mentes lesz a románok
katonai megszállása alól, de a gazdasági szükségletek szempontjából mind e helységeket, mind a
vasutat a szövetségesek ellenőrzésével használhatják a román csapatok és a lakosok. Északi
határvonal: a Szamos folyó. Nyugati határvonal Magyarországon: a Tiszától kiinduló vonal
Vásárosnaménytól északnyugatra 5 km, amely ezután Debrecentől nyugatra 5 km, Dévaványától és
Gyomától nyugatra 3 km, Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől nyugatra 5 km távolságban
húzódik, majd csatlakozik a Szegedtől délre húzódó déli vonalhoz. Déli határvonal: a Maros folyó,
Arad és Szeged, amely térséget a szövetséges csapatok foglalnak el, a román és magyar csapatok
kizárásával.

Secundo. — Kérem, szíveskedjék elrendelni a határozat végrehajtásához szükséges intézkedéseket.

Tertio. — A táviratot továbbítsák Berthelot tábornoknak.”

Közben azonban jól dolgozott a román propaganda, amely állandóan hangsúlyozta a magyar csapatok
kegyetlenségeit. Ezért a francia miniszterelnök március 14-én újabb táviratot küldött
Konstantinápolyba:

„Primo. — Jelezték nekem, hogy Magyarország evakuálja azt az övezetet, amelyeket román
csapatoknak kell elfoglalni, kiüríti a térséget és túlkapásokat követ el a román lakosság ellen.

Secundo. — Foch marsall úgy véli, hogy a román hadseregnek engedélyt kell adni a lehető
leggyorsabb előnyomulásra, és a hadműveletet úgy kell szabályozni, hogy a román megszállás
szorosan kövesse a magyar kiüritést.

Tertio. — Előnyös lenne egy vegyes bizottság megalakítása, azzal a feladattal megbízva, hogy
biztosítsa a hadművelet rendben történő végrehajtását, megállapítsa a károkat és biztosítsa a
helyreállítást.

Quarto. — Kérem szíveskedjék sürgősen tudatni velem az e tárgyban hozott intézkedéseit.”

A magyar csapatok természetesen nem evakuálták a leendő román sávot, hanem szilárdan álltak az
1919. januári vonalakon. Foch marsall érthető módon a minél gyorsabb román előnyomulást sürgette,
ugyanis szerinte minél előbb biztosítják Románia nyugati határait, annál hamarabb lesz bevethető
a román hadsereg Oroszország ellen.

Ugyanezen a napon a békekonferencia egy levelet kapott a párizsi román követségtől. Nézzük, hogyan
látta és láttatta magát és a szomszédait Bukarest 1919. március közepén:

„Oroszországból a legriasztóbb hírek érkeznek a román kormányhoz. Jól szervezett és igen sok
esetben német tisztek által irányított bolsevista bandák támadást készítenek elő Románia ellen. Biztos
információnkból következik, hogy a magyarok és a bolsevisták megegyeztek abban, hogy támadást
szerveznek Románia ellen. Emellett a román hadsereg harci állománya jelenleg elégtelen, s ezt a
felszerelés, a lószerszám és az élelem hiánya miatt nem lehet bővíteni.

Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen, és Oroszországban jelenleg oly nagy az anarchia,
hogy semmiféle megkülönböztetést nem szükséges tenni ukránok és bolsevisták között.

Egy román ezred, amely Razdelnájában (Ukrajna, Odesszától északra) helyettesíti a Szövetségeseket,
azt kérte, hogy a francia parancsnokság élelmezze, de az utóbbi azt válaszolta, hogy ezt nem teheti
meg.

A melléklethez három táblázatot csatolok, amely jelzi a román hadsereg szükségleteit felszerelésben,
lószerszámban és élelmiszerben. Hangsúlyozzuk, hogy e táblázatokban jelzett mennyiségeknek
legalább a felét azonnal küldjék el. A csapataik nagy részét leszerelő Szövetségesek raktáraikban
bőségesen van miből fedezni Románia szükségleteit.

Tekintettel a kommunikációs nehézségekre, az Ukrajna mellett zajló katonai hadműveletek érdeke azt
kívánja, hogy mintegy száz repülőgépet küldjenek Romániába, abból a készletből, amelyet a
Szövetségesek a németektől zsákmányoltak.

Erdélyben és Magyarországon a február 26-án megalapított új semleges övezet határait csak márc. 8-
án közölték a román kormánnyal, azzal a megjegyzéssel, hogy a román csapatok a francia
parancsnokság engedélye nélkül nem nyomulhatnak előre, s hogy mindenképp meg kell várniuk, amíg
előbb a magyar csapatok visszavonulnak. Franchet d’Esperey tábornok hozzáfűzi, hogy ki fog jelölni
egy francia tábornokot vagy törzstisztet, hogy a helyszínen rendezze a helyzetet. Addig is a magyarok
kiürítik a területet. Uszításaik és fosztogatásaik folytatódnak és egyre gyakoribbak. Sürgős
megoldásra van szükség, amely ezeknek végét veti, és kényszeríti őket, hogy visszaadják azt, amit
elvettek.

Tekintve, hogy a magyarok összejátszanak az ukránokkal, s hogy az erre vonatkozó érdekeknek

összehangoltaknak kell lenniük és összességükben kell tárgyalni róluk, azért, hogy hatékony akcióhoz
vezessenek, fontos, hogy mindazt, ami az Erdélyben, Magyarországon és Ukrajnában tartózkodó
Szövetségesek parancsnoksága által hozott döntésekre vonatkozik, egyetlen katonai hatalom határozza
meg, amelynek székhelye Bukarestben lenne.”

Oroszországból a legriasztóbb hírek érkeznek a román kormányhoz. Jól szervezett és igen sok esetben
német tisztek által irányított bolsevista bandák támadást készítenek elő Románia ellen. Biztos
információinkból következik, hogy a magyarok és a bolsevisták megegyeztek abban, hogy támadást
szerveznek Románia ellen. Emellett a román hadsereg harci állománya jelenleg elégtelen, s ezt
a felszerelés, a lószerszám és az élelem hiánya miatt nem lehet bővíteni.

Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen, és Oroszországban jelenleg oly nagy az anarchia,
hogy semmiféle megkülönböztetést nem szükséges tenni ukránok és bolsevisták között.

Egy román ezred, amely Razdelnájában (Ukrajna, Odesszától északra) helyettesíti a Szövetségeseket,
azt kérte, hogy a francia parancsnokság élelmezze, de az utóbbi azt válaszolta, hogy ezt nem teheti
meg.

A melléklethez három táblázatot csatolok, amely jelzi a román hadsereg szükségleteit felszerelésben,
lószerszámban és élelmiszerben. Hangsúlyozzuk, hogy e táblázatokban jelzett mennyiségeknek
legalább a felét azonnal küldjék el.

A csapataik nagy részét leszerelő Szövetségesek raktáraiban bőségesen van miből fedezni Románia
szükségleteit.

Tekintettel a kommunikációs nehézségekre, az Ukrajna mellett zajló katonai hadműveletek érdeke azt
kívánja, hogy mintegy száz repülőgépet küldjenek Romániába, abból a készletből, amelyet a
Szövetségesek a németektől zsákmányoltak.

Erdélyben és Magyarországon a február 26-án megállapított új semleges övezet határait csak márc. 8-
án közölték a román kormánnyal, azzal a megjegyzéssel, hogy a román csapatok a francia
parancsnokság engedélye nélkül nem nyomulhatnak előre, s hogy mindenképp meg kell várniuk, amíg
előbb a magyar csapatok visszavonulnak. Franchet d'Esperey tábornok hozzáfűzi, hogy ki fog jelölni
egy francia tábornokot vagy törzstisztet, hogy a helyszínen rendezze a helyzetet. Addig is a magyarok
kiürítik a területet. Uszításaik és fosztogatásaik folytatódnak és egyre gyakoriabbak. Sürgős
megoldásra van szükség, amely ezeknek végét veti, és kényszeríti őket, hogy visszaadják azt, amit
elvettek.
Tekintve, hogy a magyarok összejátszanak az ukránokkal, s hogy az erre vonatkozó érdekeknek
összehangoltaknak kell lenniük és összességükben kell tárgyalni róluk azért, hogy hatékony akcióhoz
vezessenek, fontos, hogy mindazt, ami az Erdélyben, Magyarországon és Ukrajnában tartózkodó
Szövetségesek parancsnoksága által hozott döntésekre vonatkozik, egyetlen katonai hatalom határozza
meg, amelynek székhelye Bukarestben lenne.
(Részlet.)

A román vezetés, mint látjuk, a román hadsereg oroszországi egységeit a legsiralmasabb helyzetűnek
állítja be, azért, hogy minél nagyobb anyagi támogatást harcoljon ki a nyugatiaktól. Ügyes fordulattal
a leszerelendő szövetséges csapatok felszereléseit kéri. Igen nagy légierőt is igényel magának. A
taktika ugyanaz, ami 1916-ban is volt: Románia üzleti alapon hajlandó szolgálni az antantot, de csak
akkor, ha minden döntését óriási értékű anyagi javakkal honorálják.

A magyar—román viszonyt minél előbb rendezni akarják — s mint minden jegyzékükben, itt is a
magyarok fosztogatásairól beszélnek. Tetten érhető a román történelmi érvelés: a magyarok mielőbb
adják vissza azokat a területeket, amelyeket (1000 évvel ezelőtt) elvettek a románok eleitől.

A magyar—ukrán kapcsolatokról meglepően jók az információjuk. Valóban szó volt Budapesten

Magyarország és „Ukránia” kapcsolatainak a kiépítéséről.

Az pedig korántsem véletlen, hogy a román hadvezetés az összes csapatok parancsnokságát

Bukarestbe akarta összpontosítani. Arra gondolhattak, hogy kérésük elfogadása esetén a román
érdekeket nagymértékben figyelembe vevő Berthelot lenne a főparancsnok. Franchet d’Esperey
azonnal táviratozott a hadügyminiszternek Párizsba:

„/. A Dél-Oroszországi helyzet és a romániai parancsnokság esetleges változása arra bírhatja a

kormányt, hogy sürgős határozatokat hozzon, és az alábbiakra vonatkozóan új direktívákat adjon.
Egyrészt az intervenció irányára Dél-Oroszországban, továbbá intézkedések meghozatalára
Besszarábiában a román terület védelmére a bolsevisták ellen, másrészt a román
hadsereg mozgósítására, megszervezésére, megoszlására és felhasználására.

Tekintettel a kormány által hozott határozatok sürgősségére, úgy gondoltam, hogy hasznos lenne, ha
ismerné véleményemet a román—orosz kérdésről, a jelenlegi helyzetről, a keleti hadműveletek
lehetséges összehangolásáról és a parancsnokság megszervezéséről. Ezért az alábbi javaslatokat
terjesztem ön elé:

2. A legmegbízhatóbb forrásokból eredő értesülések szerint Berthelot tábornok kimerült és

elcsüggedt. Az általános érdeket tekintve úgy vélem, hogy eleget kell tenni a leváltására irányuló
kérelmének.

3. Berthelot tábornok visszahívása esetén kérem önt, hogy Degoutte tábornokkal váltsa fel őt, hogy
ez utóbbit kinevezése után sürgősen indítsák útnak, és hozzon magával egy teljes, nagyon homogén és
már megszervezett E. M.-et, úgy hogy már megérkezésekor teljes hatékonysággal tudjon dolgozni.

4. A román hadsereg rövid időn belül hadműveletet indít a Dnyeszteren a bolsevista erők ellen,
esetleg Erdélyben, hogy végrehajtassa a Békekongresszus döntéseit.

Szerintem a román erőknek a hadműveletek során az én parancsnokságom alatt kell lenniük ugyanazon
címen, mint a többi szövetséges hadseregnek, mivel csak én tudom felbecsülni ezen erők megoszlását
a Dnyeszter és Erdély hadszínterei között.

5. A parancsnokság megszervezésének az alábbiak szerint kell történnie.

A román hadsereg parancsnoksága: a király, akit adminisztratív hadsegédfőtisztként egy francia

tábornok támogat, siettetve a hadsereg felállítását.

Charpy tábornok az általa elfoglalt pozícióknál fogva nem tűnik teljesen megfelelőnek erre a posztra.

A besszarábiai hadsereg, beleértve a francia Dunai Hadsereget, a görög elemek és pillanatnyilag a

román erőknek legalább a fele Degoutte tábornok főparancsnoksága alatt.

Az erdélyi hadsereg egy román tábornok parancsnoksága alatt.

A besszarábiai és az erdélyi hadseregek az én parancsnokságom alatt állnának. A hadseregek között a

mozgósított erők megoszlása a pillanatnyi helyzettől függne, és a szövetséges kormányok közötti
megegyezés szerint lenne meghatározva.”

Franchet táviratából kiderül, hogy a román hadvezetés Besszarábia megtartását (1918 tavaszán
hódította vissza azt a területet Románia) és Erdély végleges megszerzését a bolsevizmus elleni
háborúnak állította be.

A Vix-jegyzék átadása körüli napokban Franchet tábornok táviratilag jelentette Foch marsall
hadügyminiszternek a semleges övezet kialakításának végrehajtásáról kiadott intézkedéseit.

„A magyarországi hadsereg tábornokának az ön márc. 1-jei 2138 BS/3-ja végrehajtásának

biztosítására az alábbi intézkedéseket írtam elő:

„/.Gondrecourt tábornok van kijelölve, hogy utasításaimat követve szabályozza a Magyarország és

Románia közötti semleges övezet kiürítését és elfoglalását, amely területnek ő lesz a parancsnoka.

2. Gondrecourt tábornok közli majd a magyar kormánnyal a Békekongresszus határozatait, és 48

órát ad a válaszadásra, mivel a megegyezés után ez a végrehajtás időpontja.

3. Azonnali elfogadás esetén Gondrecourt tábornok a részletintézkedéseket a helyszínen szabja meg.

Direktíváim:

A — A magyarok által elfoglalt övezet kiürítését a megállapított határvonalakig szorosan követi a

román megszállás.

B — A semleges zónát 2 francia zászlóalj és 2 francia század foglalja el, és biztosítja azon francia
tisztek missziójának azonnali őrizetét, akiket a semleges övezet parancsnoka azzal a feladattal bízott
meg, hogy Figyelemmel kísérjék a magyar és román csapatmozgásokat és az egyezmény tiszteletben
tartását.

C — Gondrecourt tábornok elnökletével e francia tiszteken kívül még 10 magyar és 10 román tisztből
álló vegyes bizottság ügyel majd a csapatmozgásokra és az előirt részletintézkedések végrehajtására:

1. A románok által elfoglalandó övezetben található hadianyagot a magyarok elvihetik.

2. A semleges zónában található hadianyagok a helyszínen maradnak.

3. A vasúti és gazdasági felszerelés a magyarok által kiürített területeken mindenütt a helyszínen
marad, leltárba vétetik, majd amíg e tárgyban végső döntést nem hoznak, a megszállók veszik át.

4. A dobrudzsai övezet Szamos folyó által jelölt és az ön 2138 BS/3-jában megszabott határa és a
Kárpátok magyar határai között egy szabad övezet marad, ahol a magyarok és a románok
akadálytalanul folytathatják ellenségeskedésüket.

Rejtjelzett távirat fordítása

Konstantinápolyból Hadügyminiszternek, Párizs Franchet d’Esperey tábornoktól

1) A dél-oroszországi helyzet és a romániai francia parancsnokság esetleges változása arra bírhatja

a kormányt, hogy sürgős határozatokat hozzon, és az alábbiakra vonatkozóan új direktívákat adjon.
Egyrészt az intervenció irányára Dél-Oroszországban, továbbá intézkedések meghozatalára
Besszarábiában a román terület védelmére a bolsevisták ellen, másrészt a román hadsereg
mozgósítására, megszervezésére, megosztására és felhasználására.

Tekintettel a kormány által hozott határozatok sürgősségére, úgy gondoltam, hogy hasznos lenne, ha
ismerné véleményemet a román—orosz kérdésről, a jelenlegi helyzetről, a keleti hadműveletek
lehetséges összehangolásáról és a parancsnokság megszervezéséről. Ezért az alábbi javaslatokat
terjesztem ön elé:

2) A legmegbízhatóbb forrásokból eredő értesülések szerint Berthelot tábornok kimerült és

elcsüggedt. Az általános érdeket tekintve úgy vélem, hogy eleget kell tenni a leváltására irányuló
kérelmének.

3) Berthelot tábornok visszahívása esetén kérem önt, hogy Degoutte tábornokkal váltsa fel őt, hogy
ez utóbbit kinevezése után sürgősen indítsák útnak, és hozzon magával egy teljes, nagyon homogén és
már megszervezett E. M.-et, úgy hogy már megérkezésekor teljes hatékonysággal tudjon dolgozni.

4) A román hadsereg rövid időn belül hadműveletet indít a Dnyeszteren a bolsevista erők ellen,
esetleg Erdélyben, hogy végrehajtassa a Békekongresszus döntéseit.

Szerintem a román erőknek a hadműveletek során az én parancsnokságom alatt kell lenniük ugyanazon
címen, mint a többi szövetséges hadseregnek, mivel csak én tudom felbecsülni ezen erők megosztását
a Dnyeszter és Erdély hadszínterei között.

5) A parancsnokság megszervezésének az alábbiak szerint kell történnie.

A román hadsereg parancsnoksága: a király, akit adminisztratív hadsegédfőtisztként egy francia

tábornok támogat, siettetve a hadsereg felállítását. Charpy tábornok az általa elfoglalt pozícióknál
fogva nem tűnik teljesen megfelelőnek erre a posztra.

A besszarábiai hadsereg, beleértve a francia Dunai Hadsereget, a görög elemek és pillanatnyilag a

román erőknek legalább a fele Degoutte tábornok főparancsnoksága alatt.

Az erdélyi hadsereg egy román tábornok parancsnoksága alatt.

A besszarábiai és az erdélyi hadseregek az én parancsnokságom alatt állnának. A hadseregek között a
mozgósított erők megoszlása a pillanatnyi helyzettől függne, és a szövetséges kormányok közötti
megegyezés szerint lenne meghatározva.

Vége.
(Részlet.)
Rejtjelzett távirat fordítása

Konstantinápolyból Hadügyminisztérium, Párizs Foch marsallnak Francbet d'Esperey tábornoktól

A magyarországi hadsereg tábornokának az ön márc. 1-jei 2138 BS/3-ja végrehajtásának

biztosítására az alábbi intézkedéseket írtam elő:

1) Gondrecourt tábornok van kijelölve, hogy utasításaimat követve szabályozza a Magyarország és

Románia közötti semleges övezet kiürítését és elfoglalását, amely területnek ő lesz a parancsnoka.

2) Gondrecourt tábornok közli majd a magyar kormánnyal a Békekongresszus határozatait és 48 órát

ad a válaszadásra, mivel a megegyezés után ez a végrehajtás időpontja.

3) Azonnali elfogadás esetén Gondrecourt tábornok a részletintézkedéseket a helyszínen szabja

meg.

Direktíváim:

A — A magyarok által elfoglalt övezet kiürítését a megállapított határvonalakig szorosan követi a

román megszállás.

B — A semleges zónát 2 francia zászlóalj és 2 francia század foglalja el, és biztosítja azon francia
tisztek missziójának azonnali őrizetét, akiket a semleges övezet parancsnoka azzal a feladattal bízott
meg, hogy figyelemmel kísérjék a magyar és román csapatmozgásokat és az egyezmény tiszteletben
tartását.

C — Gondrecourt tábornok elnökletével e francia tiszteken kívül még 10 magyar és 10 román tisztből
álló vegyes bizottság ügyel majd a csapatmozgásokra és az előírt részletintézkedések végrehajtására:
1) A románok által elfoglalandó övezetben található hadianyagot a magyarok elvihetik. 2) A semleges
zónában található hadianyagok a helyszínen maradnak. 3) A vasúti és gazdasági felszerelés a
magyarok által kiürített területeken mindenütt a helyszínen marad, leltárba vétetik, majd amíg e
tárgyban végső döntést nem hoznak, a megszállók veszik át.

4) A dobrudzsai övezet Szamos folyó által jelölt és az ön 2138 BS/3-jában megszabott határa és a
Kárpátok magyar határa között egy szabad övezet marad, ahol a magyarok és a románok
akadálytalanul folytathatják ellenségeskedésüket. Az újabb incidensek elkerülése végett a Szamostól
északra a Kárpátok határvonaláig ideiglenesen meghosszabbítottam a semleges övezetet az alábbiak
szerint:

Keletre a Szatmárnémeti vasút vonala Királyházától nyugatra az útkanyarulatig, majd a huszti,

herincsei, (olvashatatlan), ökörmezői, toronyai országút. Nyugatra a Vásárosnamény, Sapobony vonal
Munkácstól nyugatra 2 km, majd párhuzamos vonal a Munkács—Volovec vasútvonaltól nyugatra 3 km
Sztrij felé.

A magyarországi hadsereg hadtestparancsnoka pontosan e határvonalak helyén fog megállni.

Kérem, tudassa velem, hogy ezt az ideiglenes intézkedést jóváhagyja-e a Békekongresszus, és

rögzítheti-e, mint a sajátját.

5) A magyar kormány visszautasítása esetén arra szorítkozom, hogy azonnal értesítem önt, mert úgy
vélem, hogy a szövetségeseknek biztosabb és kevésbé költséges kényszerítő eszközeik vannak
Magyarországgal szemben, mint amilyenekkel én rendelkezem jelenleg a döntés erőszakkal való
kikényszerítésére.

Vége.
(Részlet.)
(Részlet.)
Az újabb incidensek elkerülése végett a Szamostól északra a Kárpátok határvonaláig ideiglenesen
meghosszabbítottam a semleges övezetet az alábbiak szerint:

Keletre a Szatmárnémeti vasút vonala Királyházától nyugatra, az útkanyarulatig, majd a huszti,

herincsei, (olvashatatlan), ökörmezői, toronyai országút. Nyugatra a Vásárosnamény, Sapobony vonal
Munkácstól nyugatra 2 km, majd párhuzamos vonal a Munkács—Volovec vasútvonaltól nyugatra 3
km Sztrij felé.

A magyarországi hadsereg hadtestparancsnoka pontosan e határvonalak helyén fog megállni.

Kérem, tudassa velem, hogy ezt az ideiglenes intézkedést jóváhagyja-e a Békekongresszuson, és

rögzítheti-e mint a sajátját.

5. A magyar kormány visszautasítása esetén arra szorítkozom, hogy azonnal értesítem önt, mert úgy
vélem, hogy a szövetségeseknek biztosabb és kevésbé költséges kényszerítő eszközeik vannak
Magyarországgal szemben, mint amilyenekkel én rendelkezem jelenleg a döntés erőszakkal való
kikényszerítésére.”

Ebből a táviratból kiderül, hogy a Keleti Szövetséges Haderők főparancsnoka tulajdonképpen

tisztességes módon akarta a román és magyar csapatokat elválasztani egymástól. A két és fél francia
zászlóalj elegendő is lett volna a románok elriasztására újabb előnyomulástól. Gondrecourt tábornok
személyében — aki Aradra utazott, hogy felügyelje a csapatok mozgását, korrekt parancsnokot kapott
a zóna.

Csak egy óriási hibája volt ennek a zónának: az, hogy nem a Maros vonalánál húzták meg.

Franchet föltételezhette, hogy a magyar kormány esetleg visszautasítja a jegyzéket. Erre az esetre az
intézkedés lehetőségét visszaszármaztatta a szövetségesek főparancsnokságának. Ami azt jelenti, hogy
ebben az esetben ő a hadseregével nem akart fegyveresen föllépni Magyarország ellen.

A jegyzék végül Franchet-től a magyarországi antanthadsereg ideiglenes parancsnokán, de Lobit

tábornokon át Vixhez jutott, aki március 20-án átadta Károlyinak.

A magyar vezetők megdöbbenve olvasták a jegyzéknek a zóna határaira vonatkozó részét. Álljon itt a
Vix-jegyzék (amely természetesen a párizsi béke-konferencia jegyzéke, Vix csak a postás szerepét
játszotta) teljes szövege:

„Magyarországi hadsereg

Belgrád, 1919. március 19.

de Lobit tábornok, a magyarországi hadsereg ideiglenes parancsnoka

Károlyi gróf Őkegyelmességének a magyar köztársaság ideiglenes elnöke

Budapesten
Kegyelmes Uram!

A békekonferencián, az 1919. február 26-iki ülésén elhatározták, hogy azon célból, hogy a munkálatok
folyását akadályozó minden összetűzést elkerüljenek, tanácsos a magyarok és a románok között egy
semleges zónát létesíteni, amelyben sem magyar, sem román katona nem lehet, amelynek azonban
a fontosabb pontjait a szövetséges csapatok fogják megszállani. A főparancsnok engem delegált, hogy
mindazon kérdéseket, melyek a konferencia ezen elhatározására vonatkoznak, Kegyelmességeddel
egyetértésben szabályozzam.

Budapesti képviselőm, Vix alezredes a következőkkel van megbízva:

1. A fent említett elhatározást Önnek bemutatni és Önnel közölni, hogy milyen feltételek mellett
szándékozom azt keresztülvinni.

2. Kegyelmességeddel egyetértésben, ezen elhatározás alkalmazásának részleteit szabályozni.

3. Ezen részletek közül nekem azokat előterjeszteni, amelyeknél közbenjárásom szükséges lenne.

A) A semleges zóna határai

A semleges zónának, amelyet a szövetséges csapatok szállanak meg, következők lesznek a határai:

Keleti határ: Aradtól Nagyszalontáig vezető műút, a Nagyszalonta—Nagyvárad—Nagykároly—

Szatmárnémeti vasútvonal, mind ezen helységek a magyar és román katonai megszállás alól ki lévén
zárva, ezen fentemlített közlekedési vonalakat azonban a román csapatok és a szövetségesek
ellenőrzése alatt álló lakosság — amennyiben ezt a gazdasági szükségletek megkívánják —
használhatják.

Északi határ: a Szamos és Tisza folyó, Vásárosnaménytól öt kilométerre eső pontig.

Nyugati határ: a Tiszát öt kilométerre Vásárosnaménytól öt kilométerre eső pontig.

Nyugati határ: a Tiszát öt kilométerre Vásárosnaménytól északnyugatra elhagyja, aztán Debrecentől öt

kilométerre nyugatra, Dévaványától három kilométerre nyugatra, Gyomától nyugatra, Orosházától,
Hódmezővásárhelytől és Szegedtől öt kilométerre nyugatra húzódik.

Déli határ: Maros folyó. Arad és Szeged városok, amelyek minden magyar és román csapat
kizárásával a szövetséges csapatok által lesznek megszállva.

A határok részletes vázlata későbben fog megállapíttatni.

B) A zóna kiürítésének és megszállásának feltételei

A magyar csapatoknak a semleges zóna nyugati határa mögé való visszavonulása, inkluzíve március
23-án kezdődik és egy maximális tíz (10) napi időközben kell hogy befejeztessék.

Ezen idő alatt Gondrecourt tábornok, akit a semleges zóna keleti parancsnokságával bíztam meg, ezt
a szövetséges csapatok által el fogja foglaltatni

és ellenőrizni fogja a magyar csapatok kiürítési mozdulatait.

A román csapatokat felhatalmazza a békekongresszus, hogy vonalaikat a semleges zóna keleti határáig
előretolják, jelenlegi elhelyezésükbe megmaradnak azonban mindaddig, míg a magyar csapatok ezen
zóna nyugati határán túl nem jutottak.

C) Anyag

1. Hadianyag: Azon hadianyagot, amely a románok által megszállandó zónában van, francia tisztek és
katonák fogják leltározni és megőrizni ezt az anyagot, minthogy nem tekintik hadi foglalásnak, a
magyarok el fogják vihetni.

Az anyag, amely a semleges zónában van, a magyar kormány rendelkezésére bocsáttatik, amelynek
szabadságában van ezt vagy a mostani helyén hagyni, vagy elvinni.

II. A magyar állam tulajdonát képező vasúti és gazdasági anyag: Ennek az anyagnak szintén a helyén
fog kelleni maradni addig, amíg fölötte határozat nem hozatik. Leltározva lesz és egy magyar—román
komisszió a Gondrecourt tábornok elnöksége alatt nekem a használatba vételének
kérdésében ajánlatokat fog tenni.

D) Közigazgatás

A polgári közigazgatás a semleges zónában a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alatt a magyar

kormány kezében fog maradni; a magyar csendőrségi és rendőrségi karhatalom a fent említett
parancsnokság vezetése alatt a rend és nyugalom fenntartását fogják biztosítani.

Van szerencsém Kegyelmességedet kérni, hogy szíveskedjék március 21-én tizennyolc órakor Vix
alezredessel azt a dátumot közölni, amikor a magyar csapatok a semleges zóna túloldalon megjelölt
határát érték el, amint előbb a B) szakaszban említtetett, hogy a mozdulatok március 23-án kezdődnek
és hogy a maximális tiznapi időközben kell hogy végrehajtassanak.

Az anyagok miatti kérdéseket semmiesetre sem szabad azon célból ürügyül venni, hogy ezen határidő
meghosszabbíttassék, minthogy minden rendelkezés megtétetett, hogy ezt a kérdést kiürítés után is meg
lehessen tárgyalni.

de Lobit s. k."

Ha elfogadja a kormány a jegyzéket, önként lemond teljes Kelet-Magyarországról, benne Erdélyről.

Magyar kormány ezt el nem fogadhatta. Ráadásul — a 2. pont szerint — Károlyival akarták „ezen
elhatározás alkalmazásának részleteit” meghatározni. A későbbiekben meglehetős pontossággal e
jegyzék zónájának a keleti vonala lett az államhatár. A jegyzéket ultimátumszerűen fogalmazták meg,
Károlyi már csak azért sem fogadhatta el, arról nem is beszélve, hogy a magyar nép nem fogad el
olyan kormányt, amely lemond a saját területének 1/3-áról.
Károlyi március 20-án, csütörtökön délután rendkívüli minisztertanácsot hívott össze. A kormány úgy
döntött, hogy azonnali hatállyal lemond. Szende Pál mindjárt megfogalmazta a lemondási okiratot, a
kormány tagjai aláírták. Károlyi megfogalmazta a válaszjegyzéket, amit báró Podmaniczky Tibor
külügyminiszteri osztálytanácsos átadott Vixnek. A válaszjegyzék teljes szövege:

„MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG Károlyi Mihály, a magyar népköztársaság ideiglenes elnöke Vix

alezredeshez, a szövetséges katonai misszió főnökéhez

Budapest

Alezredes Úr!

Ön szíves volt de Lobit tábornok úr nevében egy jegyzéket átnyújtani nekem, amely közli a magyar
kormánnyal a békekonferenciának 1919. február 26-án egy semleges zónára vonatkozólag hozott
határozatát.

Van szerencsém tudatni Önnel, hogy fent említett jegyzéket átadtam a magyar köztársaság kormányának
és hogy

a kormány nincs abban a helyzetben, hogy tudomásul vehesse a békekonferencia

határozatát,

és hogy közreműködjék annak végrehajtásában. Ez a határozat teljes ellentmondásban van az 1918.

november 13-án kötött fegyverszüneti katonai konvencióval, minthogy nem veszi tekintetbe az ország
létérdekeit,

megakadályozhatja az ország fejlődését és zavarhatja a békét. Minthogy a magyar kormány nem

viselheti a felelősségét ennek a határozatnak a végrehajtásáért, — minthogy nem hívták meg a
békekonferenciára és nem működhetett közre a határozat meghozatalában —, kényszerítve látja magát,
hogy ma lemondjon.

Fentieket tudomására hozva, van szerencsém kérni Önt, Alezredes Úr, hogy szíveskedjék megtenni a
szükséges intézkedéseket, hogy a békekonferencia a legrövidebb idő alatt megismerhesse a magyar
kormány határozatát.

Kérem, fogadja Alezredes Úr a legmélyebb tiszteletem kifejezését.

KÁROLYI s. k.

Károlyi a válaszában minden lényeges tényezőt elmondott. Valóban a magyarság létérdekeit

veszélyeztette az ultimátum, s a magyar álláspontot meg sem hallgatták, nemhogy figyelembe vették
volna.

Ezzel Magyarországon történelmi jelentőségű fordulat történt. A szociáldemokraták egyes vezetői

elárulták Károlyit és a maroknyi, ám annál erőszakosabb, hataloméhes kommunista mellé álltak.
A magyar jegyzék átadása másnapján 21-én, pénteken este 7-kor összeült a munkástanács és
létrehozták a tanácsköztársaság elnevezésű diktatúrát.

Károlyit és a Berinkey-kormányt nem érte teljesen váratlanul az antant kegyetlen döntése. Egy
Franchet tábornok által 1919. március 23-án föladott táviratból tudjuk, hogy egy amerikai tiszt
sejttette a magyar vezetőkkel az antant szándékait. Néhány mondatot idézünk a távirati jelentésből:

„A Magyarországi Hadsereg vezénylő tábornoka az alábbiakat táviratozta nekem:

Idézet: Továbbítom önnek a Budapesten átutazó Yates ezredesnek, az Egyesült Államok bukaresti
katonai attaséjának azon értesüléseit, amelyeket Vix ezredessel közölt.

1. Yates ezredes meglátogatta Károlyi elnököt, aki panaszkodott a román túlkapások és a csehek
szlovákiai inváziója miatt. Az ezredes azt válaszolta neki, hogy a magyaroknak meg kell hajolniuk a
versailles-i kongresszus határozataiból eredő szlovák megszállás tárgyában, mint ahogy utólag meg
kell majd hajolniuk az Erdéllyel kapcsolatban hozott döntés előtt is. Az ezredes megjegyezte, hogy a
fentiekben mint egyetértő szövetségeseknek, ha jelenleg nem is rendelkeznek nagylétszámú haderővel,
egyéb erős eszközeik vannak, mint amilyen az élelmezés és a pénzügyi kérdések rendezése.

2. Yates ezredes táviratozna Párizsba, és kérné, hogy a románok minden hadműveletet függesszenek
fel Magyarországon, amíg nem áll módjukban, hogy ők maguk támogassák követeléseiket, miszerint
angol és amerikai tisztek is vegyenek részt a semleges övezet megszállásában, amennyiben az
létrejön."

Yates ezredes ezek szerint éreztette Károlyival azt, hogy Erdély kérdésében a legközelebbi jövőben
döntés várható, s elfogadása esetében az élelmezési és bizonyos pénzügyi kérdések megoldását
helyezte kilátásba. Hiába, a magyarság akkori, igen nehéz helyzetében az ultimátum tartalma
elfogadhatatlan volt. Vix alezredes a választ tudomásul vette, egyben szabad hazautazást kért az antant
misszió tagjai számára.

Térjünk vissza egy levél közlésének erejéig Gondrecourt tábornok személyéhez. Ő lett volna a
semleges zóna parancsnoka, ezért Franchet utasítására Aradra utazott. Néhány nap alatt tájékozódott a
helyzetről, s Barrere nagykövetnek az alábbi levelet írta:

„Vajon mi lesz velem két hét múlva? Itt a dolgok a lehető legrosszabbra fordultak. Az önnek írt
levelem tanúsíthatta, hogy ideérkezésemkor arra a meggyőződésre jutottam, miszerint a
Békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, hogy semmiféle adattal nem
rendelkeztünk erről az országról, ha azt hittük, hogy ilyen csonkításokat kényszeríthetünk
Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Ráadásul, miközben ezt írom önnek,
még nem is mondtam el legmélyebb gondolatomat, mert túlságosan új jövevénynek éreztem magam,
de meggyőződésem azóta túlságosan is beigazolódott. Románia és mondjuk ki nyíltan, Szerbia sem
érdemelte meg, hogy kielégítsék túlzott ambícióit, és megkockáztattuk, hogy újfent gyászos
kalandoknak tegyük ki magunkat, ismét kirobbantva a háborút a bolsevizmus alakjában.

A magyar bolsevizmus sajátossága, hogy nacionalista bolsevizmus. Mivel másképp többé nem tudnak
megszerveződni, hogy újra felvegyék a harcot a siker esélyével, a magyarok a bolsevizmusból
akarnak fegyvert kovácsolni azért, hogy 1. fellázítsák a tömegeket és rájuk támaszkodjanak, 2. hogy
elterjesszék Romániában és Csehországban, ahol lappangó állapotban már létezik, s ily módon
semmisítsék meg ezeknek az országoknak a katonai hadműveleteit, s hogy lassanként Olaszországban
is elterjesszék, és megrendítsék az antant országait, 3. támogatást találjanak az orosz bolsevista
seregekben.

A kétségbeesettek programja, akiknek nem lévén több vagy legalábbis nagyobb vesztenivalójuk,
megkísérlik saját magukkal együtt romba dönteni az egész világot. Bizonyos, hogy nehéz egy
országnak élnie, amikor nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdőket, sem ipart... valóban
kissé túl messzire mentünk!

Még volna idő egy fordulattal mindezt orvosolni, s ennek szükségességét először Romániának kellene
megéreznie, de két hét múlva már késő lesz, és a Konferencia több időt fordítana arra, hogy ebben
megegyezzen, Magyarország nagy többsége csak kedve ellenére, nacionalizmusból vagy
félelemből bolsevista. De ha a gyülevész nép kerekedik felül, a bolsevizmus új jelleget fog ölteni, s
akkor lehetetlen lesz gátak közé szorítani, míg most ezt még bizonyosan meg lehetne tenni.

Jelenleg elég nagy tömörülés formálódik ellenem Aradtól északra, jóllehet nagyon fogytán vagyok az
eszközöknek — Franciaország ugyanis botrányos módon elhanyagolja keleti hadseregét. Nem
túlságosan félek, sőt ellenkezőleg, szeretném ha megadatna nekem, hogy szigorú leckében
részesítsem őket. De el vagyok keseredve, mert nem vagyok elég erős, hogy kivonuljak Aradról, s
megtoroljak minden fosztogatást, amelyet a környéken és a megyében elkövetnek. Jelenleg a gazdaság
esztelen pazarlása folyik. Ezek a banditák most éppen azzal vannak elfoglalva, hogy tönkretegyenek
egy országot, amely olyan bőkezűen megfizethette volna a háborús költségek egy részét. Ha a jelenlegi
forrongásnak nincs más következménye, csak ez, már akkor is elég komoly ahhoz, hogy mélységesen
sajnáljuk a Kongresszus döntését.

Mintegy véletlenül, ismét mi, franciák játsszuk itt a hálátlan szerepet. Olyan jól fogadtak bennünket.
Franciaországnak itt néhány hónapig olyan tekintélye volt, hogy ennek sok gyümölcsét élvezhette
volna. Ennek most vége! Jelenleg az antant akarata végrehajtóinak, ha ugyan nem sugalmazóinak
hírében állunk, mert egy francia ezredes az (eredetileg én lettem volna), aki felszólította Budapestet
és a tömeg egyszerűen okoskodik. Egyébként csak mi vagyunk itt, akik őrt állunk.

Aradon 48 óra óta elrendeltem az ostromállapotot. Egyébként a városban minden csendes, mivel a
fegyveres és garázda elemeket parancsomra evakuálták.”

Gondrecourt tábornok annak a véres kornak azon kevesei közé tartozott, akik föl tudták mérni a
helyzetet, s akik képesek voltak pártatlanul gondolkodni. Ő volt az, s nem Foch és a többiek, akik
Franciaország igazi érdekeit fölismerték e térségben.

Sajátosan nyilatkozik a magyar „nacionalista bolsevizmusról”. Annyiban kétségtelenül igaza van,

hogy a Vörös Hadsereg katonái és tisztjei elsősorban azért álltak be a hadseregbe, hogy harcoljanak
az ország megszállói ellen.

Bizony jogosan ítéli el Gondrecourt azt, hogy éppen egy francia „ezredes” adta át a magyaroknak a
megalázó ultimátumot. (Egyébként Vix csak alezredes volt, jól mutatja az antant egyes vezetőinek
mentalitását, hogy míg Bukarestbe tábornoki delegációt küldtek, több beosztott ezredessel, addig
Budapestre elégnek éreztek egy alezredest és néhány fiatal tisztet mellette.)

A Tanácsköztársaság négy és fél hónapos történetének néhány eseménye érinti a könyv témáját.

Kun Béla és társai egyáltalán nem álltak a területi integritás alapján. Amikor Smuts angol tábornok
1919. április 4-én Budapestre érkezett, a Vix-jegyzékben foglaltnál kevésbé súlyos demarkációs
vonalat ajánlott (a Makó—Békéscsaba—Debrecen vonaltól keletre húzódott volna). Kun és Garbai
Sándor kijelentették; „A magyarországi tanácsköztársaság nem a területi integritás elvének alapján
áll, de a területi kérdéseknek az imperialista hódítás alapján való megoldását ellenzi.” Smuts
javaslatait nem fogadták el.

Válaszul április 16-án a román hadsereg a bolsevizmus elleni háború címén általános támadásba
kezdett. Április 20-án elfoglalták Nagyváradot, ahol a román csapatokat egyes magyar emberek is
örömmel fogadták, hiszen a románok megszüntették a bolsevizmust, sőt üldözték a kommunistákat. Két
hét múlva a Tisza partján állt meg a román hadsereg, aztán majd egy nagy támadással eléri a
magyarok fővárosát, 1919. augusztus 4-én.

Egy román történész könyvében diadalittasan írta le a 20-as években, hogy amikor a román csapatok
Budapest felé indulva, átkeltek a Tiszán, Ferdinánd román király, Mária királynő és Ionel Brátianu
megjelent a folyó partján, s köszöntötte az 1. vadászhadosztály átkelő katonáit. A román történész
nem felejti el megemlíteni, hogy itt egy hagyományról van szó, ugyanis, 1877-ben, amikor a román
hadak átkeltek Budapesttől délre a Dunán, s indultak a török ellen, akkor I. Károly királyuk és
miniszterelnöke, Ion C. Brátianu megjelent az átkelésnél. Ebben a könyvben több fényképen is látható
a királyi pár, amint szemléli a csapatokat.

A tanácsköztársaság időszakában történt a Székely Hadosztály megszűnése is. Prezan román tábornok
titkos ajánlatot juttatott el Kratochwillhez, hogy a hadosztály adja meg magát. Megindultak a
tárgyalások, végül megtörtént a megegyezés. 1919. április 25-én Kratochwill napiparancsot intézett a
kb. 8-10 ezer fős hadosztályhoz:

„A román királyi csapatok parancsnoksága a székely hadosztálynak a következő ajánlatot tette:

A román királyi hadsereg nem tekinti a székely hadosztály csapatait se bolseviki, se vörös, se
kommunista csapatoknak. Tudja azt, hogy a vörös csapatok ellenséges érzülettel vannak a székely
hadosztály iránt. Ennélfogva a román királyi hadsereg megszünteti az ellenségeskedést abban, ha
készek vagyunk máris a fegyverszünetre. Jelzi egyúttal, hogy az antantcsapatok, tehát a román királyi
csapatok is azért támadnak, mert a kommunizmus betörésére egész Magyarországot meg akarják
szállani és erre a célra minden oldalon nagy erőket összpontosítottak. (...)

A vörös katonák rosszabbul viselkednek veletek szemben, mint az eddigi harcban volt ellenségeitek.

Az ellenségnek túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, pénzetek,
magánvagyonotok épségben marad és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre.

Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért
ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok ...”

A hadosztály megoszlott. Mintegy 5000 katona április 26-án 13.00 órakor letette a fegyvert a románok
előtt. A többiek megalakították a Székely Dandárt, s tovább harcoltak.

A magukat megadó katonákat a román hadvezetés az első perctől kezdve becsapta.

Internálták őket Brassóban és más helyeken, mint Fogarason és Craiován. Végül angol segítséggel
bocsátották haza őket, de a kiszabadulóknak az alábbi kötelezvényt kellett aláírni:

„Kijelentés

Alulírott, székely hadosztálybeli hadifogoly szabadlábra helyezésem alkalmával becsületszavamra

kötelezem magamat, hogy

1. Állandóan ... községben fogok lakni és onnan csakis a legközelebbi román katonai parancsnok
engedélyével fogok eltávozni.

2. A községbe érkezésem utáni első nap a legközelebbi román parancsnokságnál fogok ellenőrzés
céljából jelentkezni, ahányszor megkívántatik.

3. Nem fogom az osztrák—magyar egyenruhát viselni, csak egészen átalakítva; sapkát semmiképp.

4. Nem fogok viselni, sem pedig elrejteni semmiféle fegyvert.

5. Nem fogok a román állam, hadsereg vagy nemzet ellen sem tettben, sem szóval véteni.

6. Ha nem fogom az első vagy a második pontot betartani, ötévi börtönre legyek ítélve, ha a 3. pont
ellen fogok véteni, egyévi börtönre, ha ezen kijelentésem negyedik pontjától fogok eltérni, tízévi
börtönre és 10 ezer lej pénzbüntetésre legyek ítélve, ha pedig az 5. pont ellen fogok véteni, golyó
általi halálbüntetésre legyek ítélve.”

Az állam új urai úgy bántak a székely katonákkal, mint a bűnözőkkel.”

Magyarország történetének egyik mélypontja Budapest román megszállása.

A békekonferencia 1919. augusztus 2-án még úgy döntött, hogy meg kell tiltani a románoknak a
bevonulást. Miután a románok ismét kész helyzet elé állították az egész antantot, a párizsi konferencia
4-én hivatalosan hozzájárult a magyar főváros megszállásához, azzal, hogy amíg nem létezik magyar
nemzeti haderő, addig a román csapatok Budapesten tartózkodhatnak. Mivel azonban a megszállók a
bevonulás pillanatától megkezdték a főváros kirablását, a legsúlyosabb atrocitásoktól sem riadva
vissza, a békekonferencia másfél hét alatt négy jegyzéket küldött Bukarestbe, amelyekben felhívták a
román vezetést a helyzet tisztességes rendezésére.

Románia már a megszállás másnapján, augusztus 5-én fegyverszünetet akart Magyarországra

kényszeríteni, amit a békekonferencia megakadályozott. Egy másik jegyzék párizsi vitájában még a
francia politikusok is fölvetették annak a kérdését, hogy Romániát még mindig szövetségesüknek
tekintsék-e? Brátianu a válaszjegyzékében a szokásos érvre, a bolsevizmus elleni küzdelemre
hivatkozott.

Hiába érkezett Budapestre az antant tábornoki bizottsága, a helyzet ura Márdárescu tábornok, a
magyarországi román csapatok parancsnoka volt, aki egyszerűen nem engedelmeskedett az antantnak.
Augusztus 10-e körül érkezett Budapestre Constantin Diamandy román diplomata, aki meghatalmazott
miniszternek és a román kormány budapesti képviselőjének mondta magát. Természetesen sem a
hadsereget, sem őt nem hívta senki.

Brátianu pedig augusztus 14-én részletesebben válaszolt az antant jegyzékeire. Ezt írta: „A hadsereg
sikerei nyomán Románia nem módosította területi követeléseit, de úgy véli, hogy a katonai
erőfeszítések, amelyekre rákényszerült a magyar offenzíva visszaverése érdekében, és azok a
szolgálatok, amelyeket áldozataival a civilizációnak tett, új jogcímet biztosítanak neki arra, hogy
jogait követelje.” Egyértelmű megfogalmazás, s szerény is, hiszen — mint azt Brátianu maga mondja
— Románia annak ellenére sem növeli a területi követeléseit, hogy leverte a magyar bolsevizmust és
eljutott egészen a Dunántúlig.

A történeti kutatások szerint akkoriban Románia, kihasználva katonai erőfölényét, erőszakosan

szövetséget akart kötni Magyarországgal. Olyan szövetséget, amelyben Magyarország valamiféle
alávetett szereppel bírt volna, például a külpolitikájának alakításában: meg kellett volna fogadni azt,
hogy Magyarország nem folytat irredenta politikát Románia ellen.

Közben természetesen folyt az ország kirablása, oly nagy mértékben, hogy a békekonferencia
augusztus második felében is több, s egyre erélyesebb jegyzéket küldött tiltakozásképpen Bukarestbe
— eredménytelenül.

A magyar politikai élet a legnagyobb zűrzavar képét mutatta. Több magyar politikus a román hadsereg
vállain akart fölkapaszkodni a kormány élére, Brátianu pedig megüzente Párizsba, hogy csak akkor
lesz demokratikus kibontakozás Magyarországon, ha a békekonferencia elfogadja a román
megszállást. Clemenceau ultimátumot akar küldeni a román kormánynak, Balfour pedig — szinte
hihetetlen — fölvetette egy Románia-ellenes, Fekete-tengeri flottademonstráció gondolatát is. Végül
szeptember 5-én elment az ultimátum Bukarestbe. Három kérdésre várt választ a békekonferencia:
hajlandó-e Románia kivonni a csapatait, hajlandó-e visszaszolgáltatni az elvett javakat és hajlandó-e
a magyar belpolitikai helyzetnek az antanttal együtt történő normalizálására?

A szövetségesek Sir Georg Clerket küldték a román és a magyar fővárosba, azzal, hogy rendezze a
helyzetet.

Amikor Bukarestbe ért, ott éppen elhúzódó kormányválság volt. Szeptember 12-én ugyanis lemondott
Brátianu.

Lemondásának oka az volt, hogy nem fogadta el az osztrák békeszerződés bizonyos pontjait és
egyáltalán nem volt hajlandó tárgyalni arról a kisebbség-védelmi egyezményről, amelyet a
szövetségesek — másik négy kelet-európai ország mellett — Romániával is alá akartak íratni.

Brátianu ugyanis képtelen volt elfogadni azt a gondolatmenetet, hogy a megszerzett területeken élő
több millió nem román sorsának szabályozásába bármelyik külhatalom beleszóljon. A kisebbségi
egyezményt előkészítő párizsi bizottságnak küldött memorandumaiban leszögezte, hogy Románia az
elmúlt évtizedekben is megadott minden jogot és ezután is ezt fogja tenni. Pherekyde miniszterelnök-
helyettesnek ezt írta egyik levelében: „Azt fogom erre válaszolni, hogy Románia, bár elhatározta,
hogy teljes egyenlőséget és széles szabadságjogokat ad a kisebbségeknek, nem engedheti meg
semmiféleképpen, hogy saját belügyeiben más államok ellenőrizzék.” A mindenkori
román szemléletet a kisebbségi politikával kapcsolatban jól szemlélteti ez a kulcsmondat: a
nemzetiségek ügye szigorúan román belügy.

Az új román kormány csak szeptember 27-én lépett hivatalba. A hat tábornok és néhány civil
minisztert magába foglaló minisztertanácsnak Arthur Váitoianu tábornok lett az elnöke.

Eközben Clerk, aki a román fővárosban nem ért el sikert, Budapestre utazott. November 7-én a román
hadsereg-parancsnokság megígérte, hogy amennyiben Clerk közreműködésével megalakul a
többpártrendszeren alapuló magyar kormány, akkor a román csapatok november 15-ig
kivonulnak Budapestről. Még október elején újabb ultimátumban követelte a békekonferencia a
románok kivonulását. A román válaszjegyzéket csak november 11-én adták át a szövetségeseknek.
Nyilvánvaló volt, hogy Románia az időhúzás taktikáját folytatja, hogy minél több anyagot
kiszállíthasson Magyarországból. E novemberi jegyzékben is Brátianu szelleme, politikája
érvényesült: kijelentették ugyanis, hogy csak a Tiszáig hajlandók kimenni. (Brátianu a szeptember 12-
i, a királynak írt lemondó levelében arra hivatkozott, hogy azért mond le, mert az antant nem hajlandó
az 1916-os bukaresti titkos szerződésben megígért román területi követeléseket teljesíteni.) A román
jegyzék értékelésekor Clemenceau annyira fölháborodott, hogy kijelentette: jogi alapon gondolkodik
arra nézve, hogy el lehessen venni Erdélyt a románoktól! Végül az antantszövetségesek
ultimátumszerű válaszát 1919. november 25-én adták át a párizsi román küldöttség vezetőjének,
Coandá tábornoknak, azzal hogy a jegyzék határideje december 2-án jár le, s legkésőbb december 5-
ig válaszolniuk kell. Ez a jegyzék három követelést terjesztett a román kormány elé:

1. A magyar területek kiürítését a végleges határig;

2. Az osztrák békeszerződés aláírását, a kisebbségvédelmi egyezménnyel együtt;

3. A Magyarországon „összeszedett” anyagok ellenőrzésének a megengedését.

A szövetségesek jegyzékére a román király válaszolt, de az ultimátum határideje vészesen közeledett.

Végül úgy oldották meg Bukarestben a helyzetet, hogy december 1-jén — a bukaresti francia követ
javaslatára — az erdélyi Alexandru Vaida-Voevod alakított kormányt, s ő látta el egy ideig a
külügyminiszteri teendőket is. Az ő utasítására december 9-én Párizsban Coandá tábornok aláírta a
kisebbségvédelmi egyezményt, amelyből a románok nagy nehezen „kiküzdötték” a
zsidók emancipálásáról szóló cikkelyt; valamint az osztrák békeszerződést. Még aznap ismét
határozatot hoztak a szövetségesek a román csapatok teljes kivonásáról Magyarország területéről. A
románok még csak nem is válaszoltak erre a döntésre.

A szövetségeseknek akkor, 1919 végén már látniuk kellett, hogy kicsiny, de annál erőszakosabb
közép-európai szövetségeseikkel igen nehezen bírnak. 1919 decemberében például a szerb-horvát-
szlovén királyság a Pécs környéki magyar bányákat követelte.

Térjünk vissza néhány megállapítás erejéig Budapest és a trianoni magyar területek román
megszállására!

A románok teljesen megbénították a normális politikai életet. A sajtót cenzúrázták: minden újság
fejlécén ott volt a román szó: cenzurat (cenzúrázva). Újságok egész oldalai teljesen üresen jelentek
meg, ám a román hadsereg közleményeit román és magyar (néha német) nyelven kötelező volt közölni.

Diamandy „követ” a megszállás végéig Budapesten maradt. Az 1919. október 7-i lapokban jelent meg
nagy nyilatkozata arról, hogyan képzeli ő a magyar-román viszonyt: „Mindenképpen azon vagyok és a
román királyi kormányt is az a vágy tölti el, hogy a lehető legjobb, legbarátságosabb szomszédi
viszony alakuljon ki Magyarország és Románia között. Ez mind a két ország érdeke, de talán mégis
inkább Magyarországé. Az önök gazdasági talpraállítása és fellendülése nem is képzelhető másképp,
csak úgy, ha az új román területről, Erdélyből, nyersanyagot kapnak. Csak gondoljunk a fára. Mi
hajlandók vagyunk Magyarországot támogatni, mindenben segítségére lenni, de természetesen ennek
ára van: attól függ minden, hogy teljesíti-e Magyarország a reája háruló kötelességeket és lojális lesz-
e velünk szemben.

Ami engem illet, kezdettől fogva azt szerettem volna, ha a megszállás minél rövidebb ideig tart. A
román megszállás idejét az nyújtotta hosszúra, hogy le kellett szerelnünk az ellenséget. Kun Béla
hadserege megtámadott bennünket, tehát a megszállás arra való, hogy minden, esetleges későbbi
támadásnak elejét vegyük s így nemcsak az ellenséges csapatokat kell leszerelnünk, hanem azt is
lehetetlenné kell tennünk, hogy a fegyver- és lőszergyártás újból megindulhasson.

... nagy nehézségei vannak a kiürítésnek. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nem mehet ki a román
hadsereg addig, amíg nem tudjuk, mi marad mögöttünk, nem lesz-e nyomában káosz, ami Ausztriára is
kihatással volna.”

Diamandy a diplomácia nyelvén akarta megmagyarázni az ország kirablását és a megszállást,

cinikusan éreztetve, hogy az „új román területről” esetleg, ha jól viseljük magunkat, kaphatunk
nyersanyagokat.

Egy hét múlva Mosoiu tábornok, budapesti román parancsnok gyülekezési tilalmat vezetett be:
egyszerre három személynél több ember nem találkozhatott egymással. Ez jelentette talán a jó
viszonyt.

Okoztak-e anyagi kárt a román csapatok Magyarországon? A rendelkezésre álló adatok szerint a
román megszállás okozta pusztítás a tatárjárás pusztításaihoz mérhető. Most csak néhány tényt
említünk meg.

A magyar gyáripar elérhető gépeit leszerelték, elvitték. A muníciógyárat leszerelték, s nemcsak a

gépeket, hanem a nyersanyagot is elvitték, amivel a gyárat üzembe lehetett volna ismét állítani.
Leszerelték a csavargyárakat, a nyomdagépeket gyártó üzemeket, a mezőgazdasági gépgyárakat és a
malmokat. Nagy károkat okoztak a villamossági és a szivattyúgyáraknak, a vagongyárnak és az állami
nyomdának. Kiürítették a raktárakat, elvittek több száz vagon gyapjút. Nem volt olyan pesti gyár,
amelyet megkíméltek volna. Elkobozták az automobilokat és más járműveket. Weiss Manfréd gyárai
nyolc-százmillió, a Wolfner-féle bőrgyár huszonötmillió, a Fémközpont 8-10 millió, a Bárdi Autógyár
3,5 millió kárt szenvedett (a sort oldalakon át folytathatnánk).

A mezőgazdaságban elvitték az igás- és haszonállatokat, a termést, a művelési eszközöket, a

baromfikat, a takarmányt, a húst, a tejet. Elrabolták még a vetőmagnak félretett gabonát is, úgyhogy
nagy veszélybe került az 1920-as termés, illetve kenyérellátás. A vidéki ipart is megsemmisítették.
Például a diósgyőri vasgyárnak a röviddel azelőtt Németországból vett új gépeit mind leszerelték.
Volt olyan eset, hogy egy román tisztnek megtetszett egy csillogó gép — elvitette, bár nem tudta, hogy
mire való. A tokaji borvidéken kb. 24—30 ezer hektoliter legjobb minőségű bort koboztak el, úgy,
hogy úgynevezett tiszti beszerző bizottságok járták a borvidéket.

A „zsákmányvonatok” hosszú szerelvényei a legtöbbször sokáig álltak a pályaudvarokon, mert a nagy

mennyiség miatt nem tudták elszállítani. Aztán a szövetségesek megtiltották az elvitelt, illetve össze
akarták írni a javakat. A magyar vasutasok megfigyelése szerint ettől kezdve a románok átfestették
a vagonokat és idegen országok vasútjainak a jelzéseit festették a kocsikra. Ezt ugyan tiltották már
akkor is a nemzetközi egyezmények.

1919 őszétől azonnal megkezdődött az elvitt javak összeírása, mivel azt gondolták Budapesten, hogy
ezeknek az értékét majd beleszámítják a Romániának fizetendő jóvátétel összegébe.

Magyarország elszegényedett a rövid román hódítás hónapjai alatt. Romániában pedig egy idő után a
román lapok cikkezni kezdtek egyes politikusokról és magas rangú katonatisztekről, akik
meggazdagodtak a román „nemzeti ideál” megvalósítása során, éppen a magyar állam és nép javaiból.
Politikai botrány is keletkezett a magyarországi rekvirált, elvett anyagok miatt. A Tara nouá („A mi
országunk”) című lap például azzal támadta a kormányt, hogy az elvett javak pontos, összeírt
értékével sem rendelkezik, ezért a nemzetközi jogszokás szerint a kárvallottak bejelentései fognak
érvényesülni. Ez persze igen sajátos gondolatmenet: kirabolják Magyarországot, s még ők félnek
attól, hogy esetleges nemzetközi felelősségrevonás során többet kell visszafizessenek, mint amennyit
elvittek. Mindenesetre 1920 kora tavaszán a román kormány megbízta a békedelegáció új vezetőjét,
Cantacuzino herceget, hogy érje el a magyar—román határ és a román—jugoszláv (bánsági) határ
módosítását Románia javára.

Románián belül 1920 tavaszára, talán a túlzottan nagy nyeresége hatására is, elhatalmasodott
bizonyos politikai körökön a nemzeti megalománia és az idegengyűlölet. Idézünk néhány mondatot a
nagy román költőnek a Renasterea románá (Román újjászületés) című lapban megjelent írásából: „A
dobrudzsai határon a bolgár őrület tombol. A magyarok, ezek a javíthatatlan romantikusok, maroknyi
földjükön a revans eszméjét hirdetik.” Az ilyen cikkek persze nemcsak egy-egy költő lírai írásai
voltak, hanem fölértek egy följelentéssel: magyar emberek tucatjait végezték ki a román hadbíróságok
azokban a hónapokban. Főleg a volt magyar katonatiszteket üldözték.

Természetesen korántsem csak a volt magyar területeken terrorizálták a nem román lakosságot.
Például Besszarábiában is hasonlóak voltak a viszonyok. 1920 februárjában Vasile Stroescu ott élő
román parlamenti képviselő kijelentette: „Fájdalommal kell megállapítanom, hogy Besszarábiában a
viszonyok a régi orosz uralom alatt sokkal tűrhetőbbek voltak.” Amikor ezt elmondta, hatalmas vihar
keletkezett az ülésteremben, Nicolae lorga pedig megvonta Stroescutól a szót.
Visszatérve Budapestre: a megszálló erők főparancsnoka, Márdárescu tábornok és Diamandy „követ”
az 1919. november 11-i újságokban kiáltványt tett közzé, amelynek első mondata megörvendeztette a
magyarokat:

„A román hadsereg visszavonul, Budapestet kiüríti. Mielőtt elhagyjuk Magyarország fővárosát,

Románia kötelességének tartja újból kijelenteni, hogy katonai akciójában, amit a tiszai támadás tett
indokolttá, más nem vezérelte, mint csupán a jogos védelem, és katonai érdeke. Az elnyomatásnak
vagy megtorlásnak minden gondolata távol állt tőle.

A román hadsereg mindig arra törekedett, hogy a csapatoknak Magyarországon való jelenléte a
lakosságnak a lehető legkisebb mértékben legyen terhére és semmit el nem mulasztott a tekintetben,
hogy a szenvedő lakosság sorsán segítsen.

Azon érzéssel, hogy humánus kötelességet teljesített és jogait gyakorolta, a román hadsereg még
egyszer kijelenti, hogy Magyarország belügyeit mindig úgy kezelte, mint saját jogkörét a magyar
népnek, amelynek kívánsága, hogy a nyugalom helyreálljon, elkerülve mindennemű politikai,
társadalmi vagy felekezeti üldözést...

A román hadsereg köszöni a főváros lakosságának korrekt viselkedését, amelyet a megszállás egész
ideje alatt tanúsított.”

Ez a nyilatkozat — az első, ténymegállapító mondatot kivéve — nem felel meg a valóságnak.

Mindenesetre igen nagy örömöt okozott ez a proklamáció a fővárosban, úgyhogy két nappal később
egy újabb hirdetmény jelent meg a magyar újságokban, valamilyen oknál fogva románul is:

„Tekintettel az erdélyi csapatok főparancsnokságának a napilapok november 11. számában közzétett

kiadványára és az érvényben lévő katonai haditörvényekre, felszólítjuk a lakosságot, hogy a román
csapatok visszavonulása alkalmával a legteljesebb mértékben őrizze meg nyugalmát és hidegvérét.

A parancsnokság minden intézkedést megtett arra nézve, hogy a román hadsereg ellen megnyilvánuló
bármi csekély tüntetés vagy egyetlen katonának megérintése azonnal tudomására hozassék, amely
esetben rögtön intézkedni fog, hogy úgy a tettes, mint a bűntársak, akik az esetet nem jelentették be,
vagy nem akadályozták meg annak kivitelét, a helyszínen agyonlövessenek.

Azon esetben, ha a mozgalom nagyobb méreteket öltene, köztudomásra hozzuk, hogy azt azonnal a
legnagyobb szigorral ágyútűzzel fogjuk elfojtani.”

Aztán megtörtént a kivonulás.

November 14-ről 15-re virradólag a román csapatok egész éjjel meneteltek kifelé a fővárosból. A
bevagonírozás a Keleti pályaudvaron történt. Utoljára a 8. gyalogezred maradt, amely reggel fél 7-kor
menetelt át a Ferenc József hídon a pályaudvar felé. Negyedórával később a hid budai hídfőjét
szpáhik szállták meg. Röviddel ezután a budai laktanyákból magyar tiszti őrjáratok jöttek, majd
nemzetiszín karszalagos magyar katonák jöttek a fővárosba.

A budapesti román parancsnokság épületére, az új Gellért Szállóra magyar zászló került, majd reggel
8 órakor két virágdíszes, piros-fehér-zöld lobogós automobil robogott a városba. Az egyikből Lehár
Antal ezredes, a nyugat-magyarországi hadsereg parancsnoka szállt ki. A nemzeti hadsereg csapatai
estig megszállták az egész Budapestet. Horthy Miklós, a hadsereg főparancsnoka az itt következő
kiáltványt bocsátotta ki:

Magyarok!

Közel egyévi züllés után újjászületett a magyar haderő és hála a Dunántúl nemes népének, megindul
Budapest felé.

Fölöttetek hónapokig vörös rongy és idegen nép zászlója lengett. Ezt a gyalázatot hitvány nemzetközi
kalandorok és megrontott magyarok hozták reánk. A nemzetrontásnak immár vége van. Az újraébredt
magyarság ereje le fog sújtani minden próbálkozásra, mely építőmunkánkat hátráltatni merészelné.

Büszkén és örömmel dobog fel a magyar szív, amerre sastollat lenget a szél és elnémul minden
kishitűség, gáncsoskodás és nemzetrontás.

Csapataim mindenütt megtartatják és megtartják a rendet.

Mindenkitől fegyelmezett, öntudatos és tettrekész magatartást követelek meg.

A románok kivonulása közben rendbontás, incidens nem történt.

Néhány nappal később, 1919. november 25-én a Huszár Károly vezette kormány fogadta Clerket, aki
jegyzéket nyújtott át a magyar miniszterelnöknek. A jegyzékben az állt, hogy a szövetségesek, mivel a
kormány magában foglalja „a főbb politikai irányzatok képviselőit”, elismerik
Magyarország kormányának, amellyel hajlandók tárgyalni. Clerk jegyzékében az a feltétel szerepel,
hogy mielőbb meg kell tartani a szabad választásokat és biztosítani kell mindenkinek a polgári
szabadságjogokat.

Egy héten belül Budapesten volt Clemenceau levele, amelyben meghívta a magyar delegációt
Párizsba:

„A szövetséges és csatlakozott hatalmak legfőbb tanácsa Sir Georg Clerk-nek (...) a meghallgatása
után elhatározta, hogy felhívja a magyar kormányt arra, hogy küldje ki Neuilly-be (Chateau de
Madrid) a szükséges meghatalmazásokkal ellátott megbízottait, hogy a békét a szövetséges és
csatlakozott hatalmakkal megkössék.”

Clemenceau jegyzékét Bandholtz amerikai tábornok adta át a magyar miniszterelnöknek. Aznap estére
rendkívüli minisztertanácsot hívtak össze, amelyen a kormány tagjain kívül ott volt Horthy Miklós,
gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál és mások.

Másnap két, Clemenceau-nak szóló jegyzéket adatott át Huszár Bandholtz-nak.

Az elsőben arra kérte a francia miniszterelnököt, hogy három magyar politikus, Grandpierre Emil,
Servatius Lajos és Muth Gáspár részére tegyék lehetővé, hogy Erdélyből Budapestre jöjjenek, hogy
részt vehessenek a magyar békedelegációban. Erre azt válaszolta Clemenceau, hogy a legfelső
tanács „nem tartja magát illetékesnek” ebben a kérdésben.

A másik jegyzékben Huszár leírta a magyarság helyzetét, s kérte, hogy a román hadsereg vonuljon
vissza a legfelső tanács által meghatározott vonalra. Majd ezzel fejezte be: „A legfelsőbb tanács
hathatósan hozzájárulhatna a kedélyek lecsillapításához, (...) ha szíves lenne bizottságokat kiküldeni
Erdélybe, nevezetesen Kolozsvárra, Nagyváradra és Marosvásárhelyre. Észak-Magyarországra,
nevezetesen Pozsonyba, Rózsahegyre és Kassára és végül Dél-Magyarországba, Szabadka és Zombor
városok környékére, hogy azok a helyszínen meggyőződhessenek azon erőszakoskodásokról,
melyeknek a magyar lakosság áldozatul esett és a bajok orvoslásáról gondoskodjanak.”

Clemenceau erre a kérésre nem is válaszolt.

Mielőtt a magyar delegációt elindítjuk nehéz párizsi útjára, idézzünk egy román és egy magyar
nyilatkozatot, amelyek pontosan érzékeltetik a kor romániai és magyarországi atmoszféráját!

Ionel Brátianu 1920. július 1-jén a román képviselőházban ezt mondta: „Nem nyughatunk addig, míg a
magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg
Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”
íme egy liberálispárti politikus a Balkán-félszigetről!

Heinrich Ferenc magyar kereskedelmi miniszter pedig ezt nyilatkozta: „A magyarság szeme ma Páris
felé fordul... Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidékről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről
... A bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani és azt a fegyvert kell velük szemben használni, amit
először vettek el tőlünk: a valláserkölcsi jogokat.”
Küzdelem a méltányos békéért
A magyar békedelegáció indulásáról szóló hivatalos közlemény a Pesti Napló január 4-i számában
jelent meg:

„A béketárgyalások

Hétfőn reggel elindul a békedelegáció

Hivatalosan jelentik: A magyar békedelegáció egy küldöttsége gróf Apponyi Albert vezetése alatt
január 5-én, hétfőn reggel Párizsba utazik, hogy a békefeltételeket a békekonferencia elnökségétől
átvegye. Tekintettel az elhelyezés nehézségeire Párizsban, valamint a valuta okozta tetemes
kiadásokra, továbbá arra a körülményre, hogy Budapesttel a távirati érintkezés lehetősége erősen
korlátozva van, a kormány úgy határozott, hogy a kiküldöttek az összeköttetés fenntartása végett
néhány tagból álló képviselet hátrahagyása mellett visszatérnek Budapestre, ahol a politikai pártok
képviselőinek, a szakembereknek és a társadalom minden tekintetbe jövő faktorának bevonásával a
választervezet előkészíttetik, miáltal az illetékes köröknek alkalma nyílik a béke kérdésében állást
foglalni.

A békedelegáció budapesti munkáját e célra kijelölendő helyiségben fogja végezni. A munka

megkezdéséről a delegáció tagjai hivatalos értesítést kapnak.

Hétfőn a titkárságon, a fordítókon, valamint az irodai és segédszemélyzeten kívül csak azon néhányan
utaznak, akik erre vonatkozólag már írásbeli értesítést kaptak. Ha netalán felmerülne szüksége annak,
hogy a békefeltételeket átvevő kis küldöttség egy vagy más irányban kiegészíttessék, úgy azok utólag
csatlakoznak a delegáció hétfőn induló részéhez. A békedelegáció eredeti útiránya Svájcon keresztül
vezetett volna Párizsba. Értesítés érkezett azonban arról, hogy az arlbergi alagút lavinaomlás
következtében egyelőre a forgalom számára használhatalanná vált. A Bux—Basel—Dennoux vonal
helyett tehát valószínűleg egy hosszabb útvonalon, Németországon keresztül fog utazni a
békedelegáció. Végleges elhatározás azonban csak útközben történik.

A különvonaton utaznak: gróf Apponyi Albert, a békedelegáció elnöke, gróf Bethlen István, gróf
Teleki Pál, Lers Vilmos államtitkár, Zoltán Béla volt igazságügyi miniszter és gróf Somssich László.
Mint szakértő-tanácsadók a főmegbízottakkal együtt mennek: Kállay Tibor államtitkár, mint pénzügyi
tanácsadó, báró Láng Boldizsár, vezérkari alezredes, mint katonai szakértő. Konek sorhajókapitány,
mint tengerészeti és dunai szakértő. Kíséretükben vannak: Prasznovszky Iván miniszteri tanácsos, a
külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, gróf Csáky Imre és Wettstein János követségi
tanácsosok, Jármay Elemére és Szeitovszky Ernő miniszteri tanácsosok, Walter Emil osztálytanácsos,
Hauer Ernő konzul, Ezry Sándor és gróf Csáky Gusztáv titkárok.”

A magyar békedelegáció előkészületeinek minden mozzanatát és tevékenységét óriási érdeklődéssel

kísérte a közvélemény, a sajtó pedig részletesen beszámolt erről. A felfokozott hangulat és a
delegáció utazása körüli bonyodalmak sejtetni engedték, hogy a magyar küldöttségnek nemcsak
álláspontja elfogadtatásáért kell majd keményen megküzdenie, hanem tevékenységének körülményei is
igen mostohák lesznek, annak ellenére, hogy technikai és szakmai szempontból maga a delegáció
nagyon alaposan felkészült az útra. Az előzetes bonyodalmakat írja le a Pesti Hírlap január 4-i
tudósítása:

„Apponyi Albert ruhatára a párizsi útra

A csehek nem engedték ki a garderobot Eberherdról

Január 5-én reggel indul el a magyar békedelegáció párizsi útjára. Ennek a történelmi jelentőségű
utazásnak a külsőségei is igen érdekesek. Akármilyen históriai szerepre szemelte is ki a sors Apponyi
Albertet és társait, ők is csak emberek, akik az utazásnak ezer kisebb-nagyobb gondjával küzdenek.
Igaz, hogy külön vonat viszi őket és bizonyára nem békedelegátusoknak kell gondoskodnak az
útravalóról, mert hát az ilyen országot reprezentáló küldöttségnek kijár az „útimarsall”, de hát a
személyes poggyász bepakoltatása mégis csak egyéni gond.

Gróf Apponyinak például igen meg kellett válogatnia, hogy milyen garderobot vigyen magával. Ő a
vezetője a magyar küldöttségnek és habár nem hódító, hanem „visszahódító” szándékai vannak az
ország egyik eme legnagyobb fiának, és ilyenkor az a fontos, hogy mit tud a belsejéből adni, mégis
számolnia kellett azzal, hogy a békeszerződés átvétele olyan diplomáciai ünnepély, amelynek
formaságai közt még az öltözék ünnepiessége is kötelező. Kell oda frakk, redingo, zsakett és sok más
toalett kellék. Az útra is kell ruha és a párisi utcára, a párisi szalonba, a színházba is kell öltözködnie
annak, akit az egész világ figyel.

Apponyi a forradalom kitörése óta pozsonymegyei birtokán, Eberhardon lakik és budai lakásáról
odaszállíttatta ruhatárát. Mint ismeretes, onnan jött Budapestre, hogy a béketárgyalásokat előkészítse.
Eberhard a cseh megszállást nyögi és csak a csehek engedelmével lehet onnan, vagy oda utazni.
Apponyi már nem is ért rá, hogy visszamenjen Eberhardra és személyesen intézkedjék ruhatára
előkészítéséről. Táviratozott és meghagyta, hogy melyik öltönyeit hozza el a komornyikja Budapestre.

Elhozta volna szegény, de a csehek nem engedték. Nem engedték meg, hogy Apponyi ruháihoz jusson.
Azt nem mondjuk, hogy a cseheknek nem lenne annyi eszük és ne tudnák, hogy ezzel az intézkedéssel
nem lehet a magyar béke ügyét meghiúsítani, de nem is ezt akarták. Kellemetlenkedni akartak
Apponyinak és a magyar békedelegációnak.

Hát ez nem sikerült nekik. Néhány nap óta egy előkelő fővárosi szabócégnek húsz munkása dolgozik
azon, hogy gróf Apponyi Albert méltóan jelenhessék meg Párisban és egy pillanatnyi kését se
szenvedjen az utazás, amelytől ha nem is várjuk szenvedéseink megváltását, de feltétlenül tudni
fogjuk, hogy mi lesz a teendőnk a jövőben.

A békedelegáció útimarsallja Wettstein János I. osztályú követségi tanácsos. Ő gondoskodik a magyar

békekövetek kényelmes utazásáról, podgyászairól, étkezéséről, stb. Az útiterv szerint Apponyiék 7-én
érkeznek Párisba. A békeszerződést előreláthatólag a jövő hét végén nyújtják át a
delegációnak. Érdekes, hogy a magyar békekövetek mázsaszámra menő könyveket, térképeket visznek
magukkal. A békeszerződés magyar anyaga eddig négyszáz kötetet tesz ki. A békekonferencia számára
készített térképek több mint két mázsát nyomnak. A térképek legnagyobb részét gróf Teleki Pál
készítette.”
A magyar békeküldöttséget Huszár Károly miniszterelnök búcsúztatta a pályaudvaron és Apponyi
Alberthez a következő beszédet intézte:

„Soha még magyar államférfiú nehezebb útra nem indult mint Te — mondotta —, aki egy életen át
ennek a nemzetnek legnagyobb fia, az ő nemzeti érzésének, gondolkozásának, nemzeti lelkületének és
nemzeti fejlődésének lánglelkű apostola voltál. Nem adta meg Neked a sors azt, hogy
megérjed ideáljaidnak és vágyaidnak teljesülését: egy ezeréves nemzetnek kivirágzását. Az, ami
miránk vár, nemcsak a magyarság sorsát fogja eldönteni, hanem az európai békének a tartósságát is
fogja jelenteni. Egy igazságos béke az európai civilizációnak nyugalmát, békéjét, biztonságát fogja
jelenteni, egy igazságtalan béke egy újabb öngyilkossági kísérlete lesz Európa békéjének.

A nemzetnek legjobb fiát, a magyar nemzetnek büszkeségét küldjük el erre a feladatra. Kísérjen
Téged az Isten szent áldása, minden magyarok hő imája s hozzon a sors bármit is reánk, mi úgy fogjuk
venni, mint hőseink viselkedtek ezeréven át jó és balszerencsében.

Mint egy nemzet, mely nem csügged el, ha balsors fenyegeti és nem bizakodik el, ha a szerencse jut
osztályrészéül. Tudjuk, hogy mindent meg fogsz tenni, amit tehetsz, tudjuk, hogy nem sok reményünk
van, hogy valóra váljék, amit várunk, de hisszük, remélünk abban, hogy a béke olyan lesz, ami a
nemzetnek újjászületését, újjáépülését és további századokon át való fennmaradását biztosítani tudja.
Isten áldjon, vezéreljen utaitokon. Adja Isten, hogy a nemzet jobb jövőhöz jusson munkátok által.”

Apponyi Albert a következőképpen válaszolt a miniszterelnök búcsúszavaira:

„Valóban nem tudom, hogy mit szóljak ebben az ünnepies és nehéz órában, amidőn a gondviselés úgy
akarta, hogy egy viszontagsággal teljes és hosszú politikai pálya kicsúcsosodjék abban a misszióban,
amelyet most elvállalnom kell, amelyet éppen azért nem utasíthattam vissza, mert nehéz, mert kínos
csak úgy, mint ahogy a katonának nem szabad visszautasítani egy küldetést azért, mert veszélyes.
Istenbe vetett törhetetlen bizalommal, nemzetünk igazának teljes átérzésével megyünk a mi nehéz
feladatunk megoldása elé és minden attól függ, hogy adatik-e nekünk egyáltalán alkalom arra,
hogy azt, ami a lelkünkben lakik, ami nemcsak minket érdekel, hanem igen jól mondtad, Európának
jövőjét, az emberi civilizációnak legközelebbi óráját, mindazt megértethessük és átéreztethessük. A
nemzetnek sorsa nem ennél a békekötésnél fog eldőlni, bármi legyen annak eredménye, az
életképességnek bármely feltételétől fosszanak meg minket esetleg igazságtalan intézkedések, aminek
korántsem akarom bizonyos bekövetkezését előre jósolni, de amelyeknek gondolatával számolnunk
kell, egytől nem foszthatnak meg minket, egy ezeréven át kipróbált akarattól az élethez.

Azt tudom, hogy nemcsak a kormánynak, hanem minden magyar embernek a szíve velünk van és kísér
bennünket utunkon, azt is tudom, hogy nemcsak magyar érdekeket, hanem emberiségi nagy érdekeket
védünk meg. Ha ezt nem sikerül megértetnünk, nem minket, nem a magyar nemzetet fogja ezért érni a
gáncs és nem a magyar nemzetet fogja majd az igazságos Isten megbosszulni. Még egyszer köszönöm a
szíves bizalmat és jóindulatot, amellyel útnak eresztenek bennünket.”

Gróf Apponyi Albert válasza után a Területvédő Liga népes küldöttségének nevében Raffay Sándor
evangélikus püspök mondott beszédet. A vonat indulása előtt pár perccel adták át a küldöttség
vezetőjének Horthy Miklós levelét. Ezek után a küldöttség tagjai beszálltak a vonatba, mely lassan
elindult. A közönség levett kalappal a Himnuszt énekelve búcsúztatta őket.
A magyar békedelegáció vonata Budapest és Bécs között több helyen is megállt, de azokon az
állomásokon is, ahol csak áthaladt a szerelvény, mindenütt tömeg várta nemzeti zászlókkal és
feliratokkal. Egyes állomásokon rövid üdvözlőbeszédek hangzottak el, Komáromban, Győrben és
Sopronban pedig nagyobb szabású ünnepség keretében búcsúztatták a küldöttséget, amelyeken az
elhangzott beszédek mindenütt hangot adtak a békeszerződéssel kapcsolatos aggodalmaknak. Apponyi
Albert soproni válaszbeszédében a következőket mondotta: „Az, hogy Magyarország egy részét
Ausztriához akarják csatolni, osztrák szomszédainknak sem kívánsága, erről tanúságot tehetek. A
hatalom birtokosaival szemben, akiknek akaratát mi nem tudjuk majd leküzdeni, apellálni fogunk az
elvhűséghez és az erkölcsi tudathoz. Súlyos mondanivalónk lesz számukra; emberek ezreit, emberek
millióit barom módjára akarják-e az egyik határtól a másikig hajtani, vagy pedig elismerik őket
embereknek, akiknek joguk van, hogy önmagukról határozzanak. Ha régi határainkat nem akarjátok
elismerni, ám legyen, de kérdezzétek meg a lakosságot, mi az ő akarata. Ha azt mondja a lakosság: mi
Magyarországnál akarunk maradni, akkor hiába állapítják meg önhatalmúlag a határt. A történelem
vaskeze erős lendülettel fogja eltörölni.” Más helyen pedig így bíztatta az egybegyűlteket: „Ha a
térképen összeszorítják is Magyarországnak határait, Magyarország igazi határai addig fognak nyúlni,
ahol igaz magyar lelkek laknak.”

A magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett meg Neuilly-be, ahol a Madridi kastélyban
szállásolták el őket szigorú rendőri őrizet alatt. Egyedül a küldöttség vezetőjének, a 74 éves Apponyi
Albernek engedték meg korára való tekintettel, hogy egy rendőrfelügyelő kíséretében egészségügyi
sétát tehessen. A magyar küldöttség megbízólevelével együtt nyolc jegyzéket nyújtott át a konferencia
elnökének, mely jegyzékek nagyon sok adatot és térképet tartalmaztak. Ezek az adatok arra szolgáltak,
hogy egyfelől elhárítsák azt a felelősséget, amellyel az antanthatalmak Magyarországot a háború
kirobbantásáért vádolták, másrészt pedig az ország területi egysége és épsége fenntartásának
szükségességét bizonyították. Ezek közül azt idézzük, amely Magyarország helyzetét, történelmi
szerepét elemzi a múltban és a jelenben, s egyben előterjeszti a magyar igényeket:

„A magyar delegáció eljött, hogy tudomásul vegye a győztes hatalmak által megszabott
békefeltételeket.

Teljes tudatában vagyunk annak, hogy munkánk elé akadályul tornyosulnak a győztes hatalmak korábbi
kötelezettségei és a már megkötött békeszerződések. Mégis mielőtt a legfőbb tanács döntene
nemzetünk sorsa felett és a békeszerződés végleges szövegét megállapítaná, kötelességünknek
tartjuk Magyarország népével és egész Európával szemben, hogy a végső pillanatban beszámoljunk
országunknak úgy jelenlegi, mint a múltban elfoglalt helyzetéről. Magyarországot Európában nagyon
felületesen ismerik. Ennek oka, hogy országunknak sem önálló diplomáciai képviselete nem volt, sem
pedig hatékony külkereskedelmet nem folytatott, mert külkereskedelme nyolcvan százalékát Ausztria
foglalta le. Közjogilag Magyarország és Ausztria az osztrák-magyar monarkiának két teljesen külön
állama volt. De míg Ausztria egysége csak a dinasztikus politika eredménye volt, addig Magyarország
ezeréves, teljesen önálló államisággal bíró nemzet. Magyarország függetlenségét csak a török uralom
csorbította meg, mely időben az ország egész Európa védelmében vérzett és néptelenedett el annyira,
hogy ebben a korszakban vetkőzte le némely vidéke magyar jellegét. Magyarország története ettől az
időtől kezdve Rákóczi, Thököly és az 1848-as küzdelmeken át folytonos harc volt függetlenségéért.
Az 1867-es kiegyezés húsz éves elnyomás után újra visszaállította Magyarország függetlenségét, de a
közös hadsereg és a közös diplomácia intézményeinél fogva ez a függetlenség illuzórikussá vált.
MAGYARORSZÁG ELSZAKÍTHATATLAN EGYSÉGE

Azok a megbízottak, akiket a legfelsőbb tanács a magyarországi helyzet megvizsgálására kiküldött,

bizonyára maguk is meggyőződtek róla, hogy Magyarország tökéletes földrajzi és történelmi egység.
Erről a nyugati tudomány oly kiváló képviselői tehetnek tanúságot, mint Reclus, Michelet, Sir
Thomas Holdrich. Éppen ez az organikus egység tette lehetővé, hogy a különböző nemzetiségek
évszázadokon keresztül ebben az egységes államban találják meg közgazdasági szükségleteik
kielégülését, amely államnak határai ezer év óta, jelentéktelen hódításoktól eltekintve, állandóan
ugyanazok voltak.

Hogy az ilyen organikus egység, különösen közgazdasági szempontból mennyire az egységes állam
érdekeit kell, hogy szolgálja, azt olyan francia kiváló tudósok, mint Vidal de la Blache, Lavisse és
maga Clementel miniszter ismerte el. Azok a rendkívül komplikált életjelenségek, amelyek az embert
és az általa lakott területet egymáshoz kötik, mind Magyarország területének organikus egységét
bizonyítják.

Ami ennek a területnek az ethnografiai egységét illeti, eleve meg kell állapítanunk, hogy a nyelvi
különbség önmagában még nem indokolhatja a közgazdasági és politikai egység szétszakítását,
amelynek megőrzését a természet és egy ezeréves történelmi együttélés hagyománya parancsolólag
követeli. A nyelvi különbség csak a különböző nemzetiségeknek nyelvükre és külön egyéniségükre
való jogát foglalja magában az oszthatatlan egységes keretein belül. A legutóbbi, 1910-es
népszámlálási statisztika szerint Erdélyben a községek túlnyomó többsége vegyes nemzetiségű és a
nemzetiségek eloszlása olyan természetű, hogy lehetetlen megoldást találni, amely a szinte ugyanolyan
erős kisebbség jogait nem sértené. Ettől csak ott különbözik a helyzet, ahol mesterséges gyarmatosítás
történt, mint a Bánátban, ahol a XVIII. században fejedelmi szóra német, román és szerb lakosságot
telepítettek le. A jegyzékhez csatolt térkép mutatja továbbá a román csoportok vándorlását a bihari
Érchegység lejtői felé. Ez a vándorlás már önmagában is

lehetetlenné teszi politikai vagy közgazdasági határoknak Magyarországon belül való felállítását:

Ha az országot feldarabolnák; a jelenlegi egyetlen állam helyett három vegyes nemzetiségű állam
alakulna. Tegyük fel, hogy a demarkációs vonalat állapítanák meg Magyarország végleges határainak.
Akkor a nemzetiségek eloszlása tekintetében

három állam lenne ugyanolyan, sőt még rosszabb helyzetben, mint a mai Magyarország.

Azt 1910-es statisztika szerint például Magyarországon és Romániában a két legnagyobb nemzeti
többség arányszáma alig mutat különbséget, mert míg az előbbiben 54,5 százalék magyar lakik 16,1
százalék románnal szemben, az utóbbiban 61,5 a románok és 13 százalék a magyarok száma.
Csehszlovákiában a legnagyobb többség, a cseh csak 48,2 százalékot tenne ki, a legnagyobb
kisebbség, a németek, 28,4 százalékot. Jugoszláviában a szerbek arányszáma 36,6 százalék, a
horvátoké ellenben 19,9 százalék.

Magyarország feldarabolása tehát nem oldaná meg a problémát és csak még lehetetlenebb
helyzetet teremtene.
Míg ugyanis Magyarország földrajzi határait lakatlan hegyláncolatok határozzák meg, az új államok
határai a közgazdasági élet ütőerét vágnák át.

ÖNRENDELKEZÉS ÉS NEMZETISÉGI ELV

A népek önrendelkezési joga és a nemzetiségi elv, ezen a két eszmén nyugszik a világbéke gondolata.
De az egyik elv a másik nélkül még kiáltóbb igazságtalanság. A nemzetiségi elvek azt hangoztatják,
hogy a nyelv önmagában nem eleve a priori döntő tényezője a nemzetiségi kérdés lényegének. Ezzel
szemben a tudomány; különösen Taine teljesen világosan felismerte a milliók és a gazdasági közösség
befolyását az emberiség életére. És ha csak maguknak a nyelvi kritériumoknak alapján akarnék
Európa új térképét meghatározni, akkor a Középduna medrének egész eddigi közgazdasági élete
megszűnnék. Ha a Duna hátának és az országnak természetes központja, Budapest elszakíttatnék
természetes földrajzi területeitől, az e területen élő lakosságnak minden legkisebb
életmegnyilvánulása erőszakos átalakuláson menne keresztül. A természetes viziutak az időszaki
munkásvándorlások, a hegyilakók élete mind erőszakos átalakulást szenvedne. Hogy csak egy példát
említsünk: az erdélyi népnek, ha elszakítják a nagy magyar síkságtól és Romániába kell mennie aratni,
le kell mondania legfontosabb munkájáról, mert a román aratás ezzel összeesik.

AZ ALFÖLD EGYEDÜL NEM ÉLETKÉPES

A külföldi azt hiszi, hogy a magyar Alföld egymagában is elég lehetőséget nyújt egy agrárország
megélhetéséhez. Csakhogy az Alföld termése nagyon változó és eddig a klíma-különbség
következtében az Alföld szeszélyes terméseredményeit éppen azoknak a vidékeknek termékei
egészítették ki, amelyeket nemzetiségek laknak.

Magyarország erőszakos feldarabolása lehetetlenné tenné továbbá a megmaradt terület nagyobb

arányú öntözését, az áradás elleni védekezést stb. Ehhez járul még, hogy Magyarország szénanyaga
alig ötven évre elég. Ennek az energiaforrásnak az eltűnésével Magyarország a vizi erők
kihasználásával tudná csak közgazdasági életét fenntartani. De ezek a vizienergiák akkor
más államterületen lennének, amelyekkel többé az ország nem rendelkezhetnék ...

A megcsonkított Magyarország állatállománya a különböző okkupációk és a bolsevizmus pusztításai

után rendkívül megfogyott. Ennek a ténynek igen messzemenő következményei lehetnek. A
juhállomány például 1 200 000-ről 800 000-re süllyedt. Ennek döntő befolyása lesz a textiliparra,
amelynek viszont szociális természetű következményei lennének. De hatása lenne ennek másrészt a
hódító állam szociális viszonyaira is. Hogyan szállítsa le a felvidéki tót fáját Prága felé — kérdezte
az egyik képviselő az eperjesi gyűlésen tavaly októberben —, mikor a tót tutajos természetes útja
eddig a Duna felé vezetett? A felvidéki tótok és a nyugatmagyarországi németek iparát a cseh vagy
német ipar tönkretenné és ezzel a tót nép elvesztené megélhetési forrását, amelyet a magyar állam
gyakran mesterségesen támogatott.

Az elszakítás tehát gazdasági nyomorba döntené a magyarságot éppúgy, mint az úgynevezett

felszabadított népeket is, akkor, amikor egész Európát nyomor fenyegeti és mindenütt a gazdasági
újjáéledésre törekednek.”
A konferencia békefeltételeit Clemenceau január 15-én közölte a magyar küldöttséggel. Apponyi
Albertnek csak az utolsó napon, január 16-án volt lehetősége arra, hogy a konferencia előtt elmondja
észrevételeit. A magyar küldöttség vezetője visszaemlékezések szerint „olyan megható szavakkal
védte hazáját, hogy a küldöttség számos tagja nem tudta titkolni megindultságát”.

A Pesti Napló így tudósított Apponyi beszédéről:

„A gyilkos béke ellen

Szombaton este forgalmi zavarok miatt nem érkezett meg teljes egészében Apponyi Albert nagy
beszéde, amelyet a békekonferencia vezetősége előtt mondott, s a nevezetes ülés külsőségeiről is csak
töredékes részleteket kaptunk. Az alábbi szikratávirat kiegészíti a lapunk vasárnapi számában
megjelent párisi tudósítást.

Páris, január 19.

(Szikratávirat.) Pénteken délután félhárom órakor nyitotta meg Clemenceau a legfelsőbb tanács
ülését, s azonnal gróf Apponyi Albertnek adta át a szót. Amikor Apponyi fölemelkedett helyéről,
Clemenceau fölhívta, hogy ülve beszéljen. Apponyi azonban állva maradt, megjegyezve, hogy
jobban szeret állva beszélni, mert ehhez van szokva.

(Apponyi beszéde)

Beszédét azzal kezdte, hogy még egyszer köszönetet mondott azért, hogy a fölszólalásra alkalmat
adtak neki. Voltaképpen megvitatást szeretett volna, minthogy azonban a legfelsőbb tanács erre
vonatkozólag már döntött, nem maradt más hátra, mint hogy a döntés előtt meghajoljon és elfogadva a
helyzetet úgy, amint van, egyenesen célja felé haladjon. Nem habozik kijelenteni, hogy

lényeges módosítások nélkül a békeszerződés tervezetét nem fogadhatja el.

Tudatában van, mit jelent az aláírás megtagadása, tudja, minő súlyos veszélyek és bajok
származnának ebből, de végre is, ha csak a föltétien elfogadás és a békeszerződés visszautasítása
között lehetne választani, akkor az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy
megöljék.

Szerencsére még nem vagyunk ennyire. Önök fölhívtak arra, hogy tegyük meg észrevételeinket, ami
annyit jelent, hogy Önök még nem mondták ki az utolsó szót

és hogy azok a dokumentumok, amelyeket Önök elé terjesztünk abban a komoly figyelemben és
lelkiismeretes mérlegelésben fognak részesülni, amit e súlyos problémák megkövetelnek. Ebben az
esetben reméljük, hogy Önöket meggyőzhetjük. Reméljük ezt annál inkább, mert sem ma, amidőn
szerencsém van Önökhöz szólani, sem a dokumentumokban, amelyeket az Önök mérlegelése alá
bocsátunk nem szándékozunk érzelmeinkkel kérkedni, sem pedig külön érdekeinket védelmünkbe
venni. Közös terrénumot keresünk, amelyen Önökkel találkozhatunk és ez a terrénum magától
kínálkozik.
Ez a terrénum a nemzetközi igazságnak és a népek szabadságának az alapelve,

amelyet olyan fennen hirdettek a szövetségesek, valamint az állandó békéhez és az európai

újjáépítéshez fűződő nagy érdekek.

Clemenceau itt félbeszakította a szónokot és megjegyezte, hogy le fogják fordítani angolra, amit idáig
mondott.

Apponyi azt az észrevételt tette, hogy jobb szeretné, ha maga fordítaná le szavait és ha ezt
megengedik, akkor ezzel a joggal beszédének végén fog élni.

Clemenceau azt válaszolta erre, hogy a legfelsőbb tanács kétségtelenül szívesen megengedi, hogy
saját maga fordítsa le beszédét, de azt ajánlja neki, hogy a hallgatóság figyelmének lekötése
érdekében inkább szakaszról szakaszra tegye ezt.

Apponyi erre csodálatos könnyedséggel és szabatossággal angolul ismételte szavait és egyórás

beszédének egész további folyamán időről időre megszakította szavait, hogy angolul is tolmácsolja,
amit franciául mondott.

— Ezeknek az alapelveknek a szempontjából — folytatta tovább — első pillanatra megdöbbentő a

föltételeknek rendkívül súlyos volta. Bizonyos, hogy kemény föltételeket szabtak a többi hadviselő
nemzeteknek is, Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának, de ezek a feltételek egyik országot sem
sújtották, mint sújtanák Magyarországot, területének és lakosságának tökéletes földarabolásával. De
Magyarország nemcsak teljesen földaraboltatnék, hanem — amint lesz alkalmunk azt
kétségbevonhatatlan adatokkal igazolni —

az a terület, amely Magyarországból megmaradna, meg lenne fosztva a gazdasági virágzás minden
lehetőségétől.
Mi ez, ha nem egyéb, mint egy nemzet teljes és szándékos elpusztítása? Hogyan állanak meg ezzel
szemben azok az egyetemes érdekek, amelyek kell, hogy ítéletüket irányítsák?

Apponyi ezután a hadifoglyok ügyét hozta szóba és kérte, enyhítsenek azon a szigorú kikötésen, hogy a
foglyokat csak a békekötés érvénybe lépte után lehet hazaszállítani. A Szibériában sínylődő sok
százezer fogoly mérhetetlen szenvedéseit fölemlítve, főleg Japánnak és az Egyesült Államoknak
a jóakaratát kérte és megköszönte, amit eddig ezek az államok hadifoglyaink érdekében tettek.

Azután az ország földrajzi és gazdasági egységének a kérdésére tért át és kifejtette mindazokat az

ismert elveket, amelyek bizonyítják, hogy a békeföltételek Magyarországot teljesen lehetetlen
helyzetbe juttatják, mert például fát és vasat kívánnak tőlünk, holott mi ezekben a cikkekben magunk is
behozatalra szorulunk.”

Külföldi lapvélemények így kommentálták a beszédet:

„Az Oeuvre a legfelsőbb tanács pénteki üléséről azt írja, hogy gróf Apponyi Albert grand seigneur,
aki minden nyelven beszél. Előbb franciául, majd angolul, végül olaszul beszélt, bámulatra méltó,
egyforma künnyűséggel. Ami érveit illeti, azok nem voltak ügyetlenek. Apponyi igyekezett kimutatni,
hogy a magyar nép nem tehető felelőssé a bécsi politikáért. Apponyi tanúnak hívta a mi kitűnő
tudósunkat, Elise Reclust, hogy az ő szavaival bizonyítsa Magyarország mezőgazdasági és ipari
értékét. Beszédének a magva az, hogy Magyarország történelmi egységét nem lehet szétrombolni, csak
az igazság és elővigyázat ellenére. Az entente vezetői udvariasan hallgatták meg ezt a dicshimnuszt,
de nagyon kételkedünk, hogy a beszéd módosíthatná elhatározásunkat.

Illetékes helyen ehhez a lapszemléhez a következő megjegyzéseket fűzik:

A közölt francia lapvélemények meglehetősen szomorú képét tárják fel előttünk annak, hogy a francia
sajtó igen nagy részének érzésvilága mennyire eldurvult a háború folyamán. A legyőzött kis magyar
nemzettel szemben alig csillan meg a jóindulatnak vagy igazságos megítélésnek valamelyes
nyoma. Az igazság elől való elzárkózásnak ily nagy mértékével szemben nem sok kilátás van arra,
hogy fölvilágosítással és rábeszéléssel a francia sajtót kedvezőbben hangoljuk, annál kevésbé, mert a
francia lapvéleményeket nem tekinthetjük teljesen elfogulatlan megnyilatkozásoknak. Elég e részben
Clemenceau karácsonyi nagy beszédére utalni, amelyben arra mutatott rá, hogy a francia sajtó által a
románoknak nyújtott mértéktelen támogatás lovalta föl jórészt a románokat arra, hogy az entente
hivatalos politikájával szembehelyezkedjenek. Ez a nyilatkozat kellő értékére szállítja le már eleve a
most elhangzott francia lapvéleményeket és fölhatalmazza a magyar közvéleményt is arra, hogy az
egykor oly komoly hírben álló újságról, mint például a Journal des Debais megalkossa a maga
kevésbé hízelgő véleményét.

Barátságos külföldi lapvélemények

Páris, január 17.

A skandináv távirati ügynökség párisi tudósítója részletesen ismerteti a magyar békedelegátusok

fogadtatását, kiemelve, hogy a magyarok Párisban egész más elbánásban részesültek, mint a németek
és osztrákok.
A tudósító leírja azután a békedelegáció egyes tagjait és azt mondja róluk, hogy csupa érdekes ember,
de mindegyikük sovány és hiányosan táplált. Apponyinak két órán át tartó, három nyelven mondott
beszéde szónoki mesteralkotás volt, amilyet a világbíróság, de talán egyetlen parlament sem
hallott soha még. A hetvenöt esztendős ember csodálatot és meglepetést keltett. Mint a bombák, úgy
csaptak le Apponyi érvei és amikor arról beszélt, hogy három és fél millió magyart idegen uralom alá
akarnak hajszolni, mindennemű meghallgatásuk nélkül, akkor nem csupán a semleges hallgató döbbent
meg, az angolok és olaszok is figyelni kezdtek és Lloyd George úgy érezte magát, mint akinek hályog
esik le a szeméről. A magyarok intrikus szomszédok áldozatai lettek és a legfelsőbb tanács ebben a
pillanatban nem sokat változtathat majd a magyar béke torzszülöttjén, amely azonban állandó nem
lesz.”

A magyar békedelegáció január 20-án tért vissza Budapestre. Apponyi Albert még útközben
szalonkocsijában fogadta a magyar és a külföldi sajtó képviselőit, akiknek arra a kérdésére, hogy
véleménye szerint van-e remény a békeszerződésnek Magyarország javára való megváltoztatására, a
következőket mondta:

" - Ezt a lehetőséget tagadni épp úgy elhamarkodott dolog volna, mint azt állítani, hogy fennáll. Abban
a teljes elzártságban, amelyben Párisban részünk volt, ahol a külvilággal minden érintkezéstől el
voltunk rekesztve, lehetetlen volt közvetlen benyomásokat szerezni. Mindez olyan pszichológiai
tényezőktől függ, amelyeket nem ítélhetünk meg. Alkalmam volt mindenesetre, hogy részletes
expozémban megvilágítsam az egész helyzetet és a békeszerződést, melyet elém tettek, nem annyira a
magyar érzelmek és érdekek szempontjából, amelyek azoknak a szíveknek nagyon mellékesek, hanem
általános szempontokból, általános európai érdekekből és az európai stabilitás nézőpontjából
világítsam meg. Mindenesetre a legnagyobb figyelemmel hallgatták végig és bizonyos részletekre
nézve meg is kérdeztek. Hogy fejtegetéseim tettek-e maradandó hatást, arra nézve nincs semmiféle
támpontom. Nincs okom arra, hogy a dolgot lényegesen más világításban lássam, mint ahogy akkor
láttam, amikor Páris felé átutaztam Bécsben. Inkább azt hiszem, hogy a szövetséges hatalmak döntését
a helyzet általános eltolódása befolyásolhatja, amely az orosz bolsevizmus új sikereiben nyilvánul
meg.

Bizonyára közelről érinti őket ez a kérdés, vajon az évszázadokon át bevált európai államalakulatok
összerombolása kívánatos-e, amelyekben igazi ellenálló erő van, vagy az, hogy helyettük új
alakulatokat teremtsenek tartós életerő és a fennmaradás minden biztosítéka nélkül. Ha remélhetek
valamiben, akkor a helyzetnek ez az eltolódása az és a veszedelmeknek az a közelsége, amely az
életképtelen államokkal való kísérletezésben rejlik.

Most is azt állítom, hogy mindazok az új állami alakulatok, amelyeket Magyarország romjaiból
akarnak építeni, életképtelenek, mert sem eszmén, sem vezérlő állameszmén nem nyugosznak.

Hogy tanácsos dolog-e ilyen életképtelen alakulatokkal kísérletezni, amelyek óriási kulturális
visszaesést jelentenek, azt kétlem. Talán hatása lesz ennek a megfontolásnak a mi ellenségeinkre.
Pozitív támpontom azonban erre nincs. Ha ellenségeinkkel hasonló tárgyalási feltételek mellett
közvetlenül tárgyalnánk, könnyebb volna ez. Ha egyszer van alkalmam álláspontomat másfél óra alatt
elmondani, rögtön utána azonban ismét csakis és kizárólag az ellenséges álláspont érvényesül, akkor
vakmerőség volna azt hinni, hogy az én fejtegetéseim hatása megmarad az ellenséges munkával
szemben, amely újból megkezdődik és amellyel szemben teljességgel védtelen és tehetetlen vagyok.”
Arra a kérdésre, Hogy tanácsos dolog-e ilyen életképtelen alakulatokkal kísérletezni, amelyek óriási
kulturális visszaesést jelentenek, azt kétlem. Talán hatása lesz ennek a megfontolásnak a mi
ellenségeinkre. Pozitív támpontom azonban erre nincs. Ha ellenségeinkkel hasonló tárgyalási
feltételek mellett közvetlenül tárgyalnánk, könnyebb volna ez. Ha egyszer van alkalmam
álláspontomat másfél óra alatt elmondani, rögtön utána azonban ismét csakis és kizárólag az el
fennáll-e az a lehetőség, hogy a béketárgyalásokat Páris helyett Londonban fejezzék be. Apponyi
ezeket felelte:

— Ez meglehet, de nem hiszem, hogy Clemanceau nem marad hatalmi tényező Franciaországban.
Nem volna bölcs dolog találgatásokba bocsátkozni, de fölteszem, hogy az ellenfél hozzáférhető lesz
olyan érvek számára, amelyeket teljesen közös érdekekből következtetek.

Arra a kérdésre, mi lehet az oka, hogy az új államok, főleg Csehország, Románia és a délszláv állam
megbízottai nem jelentek meg a magyar békefeltételek átadásánál, Apponyi így felelt: — Sok embert
láttam ott és igazán nem tudom, hogy ezek ott voltak-e. Az egész szertartás alig öt percig tartott. A
második napon, amikor expozémat mondtam el, nem voltak ott. Ez csak az ötös tanács tagjainak
jelenlétében történt.

Arra a kérdésre, vajon Párisban számolnak-e annak lehetőségével, hogy Magyarország nem írja alá a
békeszerződést, Apponyi ezt felelte:

Nyilvánosan kijelentettem, hogy ez a békeszerződés úgy amint most van, Magyarországra nézve
elfogadhatatlan.

Tettem ezt a kijelentést mindazon veszedelmek tudatában, amelyek emiatt Magyarországot érhetik.
Szerencsére még nem tartunk ott. Minthogy felszólítottak bennünket, hogy adjuk elő a mi feltételeinket,
remélem, hogy ellenfeleinket még meggyőzhetem a mi jogunkról. Hogy mi történik akkor, ha nem
kapunk engedményeket, arról ma még nem nyilatkozhatom, arról a nemzetgyűlésnek kell dönteni.

Végül kijelentette Apponyi, hogy a békedelegáció addig marad Budapesten, amíg befejezi
tanácskozásait. Párisban egyébként már bejelentette, hogy a tizennégynapos határidőn belül nem tud
elkészülni.

A sajtó képviselőinek fogadása után gróf Apponyi visszavonult, hogy folytassa munkáját és a
különvonat háromnegyedkettőkor útjára indult Budapest felé.”

Budapestre érkezve Apponyi Albert már a pályaudvari fogadóbizottság előtt összegezte párizsi
tapasztalatait:

Pontosan kell mérlegelnem — mondta —, e pillanatban minden szavamat, mert lelkiismeretlenség

volna részemről, ha vérmes reményeket akarnék kelteni a haza közönségében. De egyúttal
kötelességem felelősségemnek teljes tudatában megmondani, hogy gyászlobogóknak kitűzése,
gyászfátyolnak a mi lobogónkra fűzése még idő előtti volt. (Viharos tetszés és éljenzés.)

— Olyan békefeltételeket tűztek elénk, amelyekre — ismét felelősségem teljes tudatában — a

szövetséges hatalmak főtanácsa előtt kijelentettem, hogy azok, ha lényeges módosításoknak nem
vettetnek alá, Magyarországra nézve elfogadhatatlanok. (Igaz, úgy van!)

— De egyúttal felhívást kaptunk, hogy ellenészrevételeinket megtegyük. És amikor a minket környező

izoláltságon egyszer sikerült keresztültörnünk és szóhoz jutottam, az ötöstanács elnöke biztosított
engem, hogy amiket elmondottam és amiket az eléjük terjesztendő okmányokban beigazolni fogunk,
azokat a leggondosabb mérlegelés tárgyává fogják tenni. (Élénk tetszés.)

— Nekem nincs jogom arra, hogy akikkel tárgyalni engem kiküldtek, azok kijelentéseit üres
frázisoknak vegyem, azok kijelentéseinek hitelt ne adjak. (Élénk helyeslés.)

Roppant nehéz napokat éltünk át. A helyzet súlya abban állott, hogy minden érintkezéstől, érveink
felhozásának minden lehetőségétől, minden még magántermészetű olyan beszélgetéstől, amelyben
igazainkat érvényesíthettük volna, gondosan és áttörhetetlen kordonnal el voltunk zárva.

— Nagyon gyenge ügy lehet az, amely a diskussziónak kereszttüzét kerüli. (Úgy van!) Ezt
iparkodtam a velünk szemben álló nagynemzetek vezető-férfiaival megértetni. Bizonyos pontig meg is
értették, mert — ami eddig még nem történt a békeküldöttségekkel — alkalmat adtak nekem, hogy
terjedelmes expozéban kifejthessem előttük az egész helyzetet, kifejthessem, hogy azok a
békefeltételek, amelyeket elénk tűztek, ellentétben állnak azokkal az elvekkel, amelyeket a
szövetséges hatalmak hirdettek, ellentétben állnak Európának nagy érdekeivel, ellentétben állanak a
civilizáció követelményeivel, ellentétben állanak a gazdasági rekonstrukció általános emberi
érdekével. (Úgy van!)

- Amikor elmentem innen, megígértem Önöknek, hogy bármi legyen, a nemzet méltóságán csorba nem
fog esni. Ezt az ígéretemet eddig megtartottam és minden körülmények között meg fogom tartani.
(Viharos tetszés.)

— Nem a könyörületességre apelláló, nem a szomorkodó, nem a kegyelmet kérő nemzetnek, hanem
az élni akaró, a maga igazának tudatában lévő olyan nemzetnek képviselőjeként léptem fel, amelynek
lehet sok megbánni valója, de szégyellni valója nincs. (Viharos tetszés és éljenzés.)

— Uraim! Ezek a férfiak, akikben magukban jogos, duzzadó nemzeti önérzet lakik, megértették egy
legyőzött, de becsületes nemzet önérzetét. (Élénk tetszés.)

— Én ehhez nem akarok semmi vérmes reményt fűzni, de ígérem azt, hogy további törekvésünk
tárgya lesz mentői több érintkezést keresni. Hogy miképp fogjuk ezt elérni, nem tudom, de minden
eszközt fel fogunk használni. (Élénk tetszés.) A mi ügyünk igazsága abban rejlik, hogy a mi érdekünk
az, hogy világosság legyen, míg a velünk szembenállók érdeke az, hogy sötétség legyen. (Igaz! Úgy
van!) Ennek éreztetése, ennek folytonos hangsúlyozása lehetetlen, hogy minden hatás nélkül maradjon
utóvégre azoknak a nemzeteknek a követelményére is.

— Uraim, csak ennyit mondhatok. Ha a nemzet nem vonja meg bizalmát tőlem (Viharos felkiáltások:
Éljen Apponyi!) és páratlan önfeláldozással és munkakedvvel dolgozó társaimtól (Lelkes éljenzés.)
akik éjjel-nappal egyebet nem tettünk, mint tanácskoztunk azokról a módokról, hogyan tudjunk
áttörni a minket övező jégkérgen, akkor mi minden csüggedés nélkül, erkölcsi és szellemi erőnk egész
megfeszítésével és a nemzet élni akarásának átérzésével, ezt az érzést magunkban, a magunk
személyében megszemélyesítve, tovább fogunk dolgozni. (Lelkes éljenzés.)

— Az eredmény Isten kezében van. De ha a pillanatnyi eredmény nem is volna kielégítő: mi a

nemzet jövőjének megalapozására a jövendő rekonstrukció feltételeinek javítására dolgozunk. (Elénk
tetszés.)

— Ma még semmi hálára, semmi elismerésre igényt nem tarthatok. Törekvésem az lesz, hogy ezt az
igényt magamnak megszerezzem. Nem a magam javáért, mert igen hitvány ember, aki önmagára ma
egy gondolatot is pazarolni tud: a nemzet javáért, melyet egy félszázad óta szolgálok és amíg bírom,
szolgálni fogok.”

A trianoni békeszerződés békefeltételeinek nyilvánosságra hozatala országszerte kiváltotta a lakosság

tiltakozását is. A kialakult hangulatról a Pesti Napló január 23-i száma „A nemzet gyásza” című
cikkében tudósít.

„A békefeltételek átnyújtása és a békedelegáció hazaérkezte alkalmából az egész országban impozáns

erővel nyilvánult meg a tiltakozás a lehetetlen és igazságtalan béke ellen. Ennek az országos
tiltakozásnak és gyásznak egyik legkiemelkedőbb aktusa folyt le ma délután a Szent Jobb-körmenet
alkalmával.

Félnégy órakor kezdődött az ünnepélyes szertartás a Ferenciek-templomából. A templom előtti teret

és a Bazilikához vivő útvonalat már jóval előbb a különböző testületek és társulatok, iskolák stb.
lepték el, majd sorba megérkeztek a templomhoz a körmenet résztvevői, végül pont félnégy órakor
megjött a Szent Jobbot hozó automobil, melyben dr. Mészáros János érseki helynök, a Szent Jobb őre
ült segédletével. A Szent Jobbot papjai bevitték a templomba, hol ünnepélyes szertartás vette
kezdetét, melyet dr. Csernoch János hercegprímás pontifikáit.

A ferencrendiek templomából a Kossuth Lajos-utcán, Károly-körúton és Vilmos császár úton át a

Bazilikába indult a Szent Jobb-körmenet. Az utakon kétoldalt a rendőrség kordont vont, mely mögött
ezrével állt a nép és zászló alatt a különböző egyesületek, testületek. A menetet egy szakasz
lovasrendőr nyitotta meg, majd a vasmegyei gyalogezred díszszázadának két szakasza következett,
ezek után a papság és szerzetesek, majd pedig a Szent Jobb, egyik oldalán a városi tanács Bódi
polgármesterrel az élén, a másik oldalán pedig az egyetemi tanács ment, ezeket két oldalról a
koronaőrség és darabonttestőrség tizenkét-tizenkét díszruhás alabárdos vitéze kísérte. A Szent Jobb
után a főpapok, köztük Csernoch hercegprímás következett, a hercegprímás után kócsagtollas
sapkában, egyenruhában József főherceg és fia, utánuk dr. Huszár Károly miniszterelnök, Horthy
fővezér, ezek mögött pedig a kormány összes többi tagjai és közöttük a magyar békedelegáció elnöke
gróf Apponyi Albert következett, majd a fővezérség tisztjei, Pest vármegye küldöttsége gróf Rádai
Gedeon kormánybiztos-főispán és dr. Agorasztó Tivadar alispán vezetésével a különböző hatóságok
és hivatalok.

A Szent István-bazilikában már várták a menetet Auguszta főhercegnő és leánya, Zsófia és Horthy
fővezér neje, valamint sok más előkelőség. Zadravecs István ferencrendi atya, a fővezérség tábori
vikáriusa mondott szentbeszédet, majd a hercegprímás könyörgést. Ezután a Szent Jobbot a
Himnusz hangjai mellett kikísérték a Bazilika előtt várakozó autóhoz, mely visszaszállította a
vártemplomba. A félhat órakor kivonuló ünneplő előkelőségeket kint sötétben az ezrével csoportosuló
nép lelkes ovációkkal fogadta, majd pedig a nemzeti dalok éneklése mellett szétoszlott a közönség, s
ezzel a lélekemelő gyászünnepély véget ért.

Tiltakozások az ország megcsonkítása ellen

A magyar kormányhoz a miniszterelnök címére az ország meg nem szállott területéről tömegével
érkeznek a táviratok, melyek többé-kevésbé azonos vagy hasonló értelemben tiltakoznak az ország
békeszerződésben tervezett megcsonkítása ellen és hangos szóval állást foglalnak a területi
integritása mellett.”

A magyar békedelegáció február 9-én indult vissza Párizsba és február 12-én juttatta el a magyar
kormánynak a békefeltételekre adott válaszát a nagykövetek tanácsához.

„Mint Párisból jelentik, az a nyolcnapos határidő; amelyet a legfelsőbb tanács a magyar

békeküldöttségnek adott, hogy megszerkessze és kinyomassa azokat a jegyzékeket, amelyek a
békeföltételekhez fűzött észrevételeit tartalmazzák, pénteken, 13-án kezdődött. A legfelsőbb tanácsnak
ezt az elhatározását a magyar békedelegációval a legfelsőbb tanácsnak Londonban kelt közlése útján
hozták tudomására. A közlést Lloyd George írta alá.

A magyar békeküldöttség pénteken beterjesztette a 36. számú jegyzéket, amely az Oroszországban,

Turkesztánban és Szibériában lévő hadifoglyokra vonatkozik és azt a kérést tartalmazza, hogy
Szibériába egy magyar bizottság utazhasson ki sürgősen.

Azonkívül gróf Apponyi külön jegyzéket adott át a békekonferenciának, amelyben összefoglalta

azokat az alapelveket, amelyek a részleteket tartalmazó előterjesztéseinek helyes megértéséhez és az
ezekben az előterjesztésekben foglaltak horderejének megítéléséhez szükségesek. Ez a főelveket
tartalmazó jegyzék két részre oszlik.

Az első rész főként a népszavazás kérdésével foglalkozik és ennek szükségességét megtámadhatatlan

érvekkel teszi kétségtelenné. A bevezető sorok az okokat ismertetik, amelyek Magyarország
területének megcsonkítása ellen szólnak, s feltárják a tervezett feldarabolásból származható
veszedelmeket.

Magyarországnak történelmi joga van területi épségéhez, területe ezer év óta politikai egység, mert a
természet erre predesztinálja.

A nemzetiségi elv alapján való feldarabolása egyáltalában nem okolható meg, mert azok az államok,
amelyek a magyar állam romjain keletkeznének, nemzetiségi szempontból épp olyan heterogének
lennének, mint a jelenlegi Magyarország, azzal a különbséggel azonban, hogy nélkülöznék azt a
gazdasági szerves egységet, amely lehetetlenné teszi Magyarország hosszú időre való feldarabolást.
Emellett a feldarabolás gazdasági hátrányait nemcsak az életképtelenné vált Magyarország, hanem az
elszakított területek is súlyosan megéreznék, mert az önkényes határmegállapítás az ipari területeket a
nyersanyagot termelő területektől sok esetben elválasztaná.

Nem kívánatos általános európai érdekből sem Magyarország feldarabolása. A kultúra kisebb fokán
álló népfajok ugyanis feltétlenül nyomást gyakorolnának az elszakított területeken élő magyarokra és
egyéb nemzetiségekre, ami egyrészt a kultúra visszaesését, másrészt állandó nyugtalanságot
eredményezne és gyakori lázongásokat idézne elő. Ez azután egész Európa békéjére kihatással lenne.

De a fentiektől eltekintve, a békeszerződés értelmében Magyarország feldarabolása az érdekelt

lakosság megkérdezése nélkül történnék, ami az annyiszor hangoztatott önrendelkezési joggal
homlokegyenest ellentétben áll. Az a feltevés, hogy az elszakításra ítélt területeken lakó népek
Magyarországtól úgyis elszakadni kívánnak, már csak azért sem állhat meg, mert e
területek népességének közel fele magyar és német nemzetiségű.

E területeknek az érdekelt lakosság meghallgatása nélkül való elszakításába Magyarország sohasem

fog belenyugodni.

A jegyzék ezután arról emlékezik meg, hogy a népszavazásnak reánk nézve kedvező eredménye esetén
a nemzetiségi kérdés Magyarországon milyen megoldást találna. Ebben az esetben a nem magyar
nemzetiségeknek széles körű kulturális autonómia és a földrajzi lehetőségek határain belül
területi autonómia is biztosíttatnék, Erdély pedig még messzebbmenően a magyar korona autonóm
országa lenne.

A magyar békedelegáció azt javasolja, hogy népszavazás döntsön olyan területek (Horvátország
kivételével) hovatartozása felett, amelyek a jelenlegi magyar határ és a békeszerződésben megjelölt
határok között feküsznek. A népszavazás a nagyhatalmak bizottsága és a magyar kormány
megbízottai által egyetértően megállapítandó kerületek szerint tartatik meg. A kerületek beosztása
főleg a nemzetiségi szempontoknak, de egyúttal az illető területek gazdasági viszonyainak tekintetbe
vételével történik. A határozatot általános szótöbbséggel hozzák.

A népszavazásban nemre való tekintet nélkül mindazok részt vesznek, akik 21. életévüket betöltötték,
feltéve, hogy a kérdéses területen 1918. november elsején rendes lakóhelyük volt.

A szavazás titkos s az érdekelt kormányok megbízottainak jelenlétében semleges bizottság felügyelete

alatt történik. Három hónappal a népszavazást megelőzően a népszavazásnak alávetett területeket
semleges rendőrség vagy katonaság szállja meg.

A jegyzék második része a békeszerződésre vonatkozó néhány különösen fontos észrevételre hívja fel
a figyelmet. A hadifoglyaink azonnali hazaszállítása iránt való kérelem előterjesztése után a
Magyarországnak maradó területtel földrajzilag összefüggő területeken lakó 1 800 000 magyar
sorsával foglalkozik.

Azután a jegyzék felsorolja a békeszerződésben megállapított határ közelében fekvő, azokat a

nagyobb magyar városokat (Pozsony, Kassa, Komárom, Nagyvárad, Szatmár, Arad, Temesvár,
Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka, Zenta), amelyeknek lakossága csaknem kizáróan magyar, vagy
magyar és német s foglalkozik az 510 000 lelket számláló székelységnek, ennek a tipikus magyar
fajnak sorsával.

Végül arra való tekintettel, hogy a nemzet az államforma tekintetében még nem döntött, arra kéri a
szövetséges és társult hatalmakat, hogy országunkat a békeszerződésben »Magyar Köztársaság«
helyett »Magyarország« elnevezéssel jelölje meg.”
Csaknem négy hónapi várakozás után adták át május 6-án a magyar küldötteknek az antant
békefeltételeinek végleges szövegét, magát a szerződést. A nagykövetek tanácsa úgy határozott, hogy a
békeszerződést Versailles-ban, a Hotel Reservoirban adják át a magyar küldötteknek. Az átadásnál
mellőztek minden formaságot. A békeszerződés szövegén kívül Henry ezredes átadta Praznovszky
Ivánnak, a magyar békedelegáció titkárának azt a levelet is, melyet a legfőbb tanács a szerződéshez
csatolt, s melyet az antant delegátusok nevében Millerande francia miniszterelnök írt alá.

„Elnök Úr! A szövetséges és társult államok a leglelkiismeretesebb figyelemmel tanulmányozták

azokat a jegyzékeket, amelyekben a magyar békedelegáció észrevételeit előterjesztette a már közölt
békefeltételek tárgyában. Ebben a vizsgálatban az az egyedüli óhaj vezette őket, hogy oly
határozatokat hozzanak, amelyek megfelelnek az igazságnak (?) és azoknak a magasabb érdekeknek,
melyek fölött őrködnek. Ha a tanulmány eredménye lényeges pontjaiban nem egyezik a magyar
békedelegáció által tett ellenjavaslatokkal, ennek az a magyarázata, hogy a hatalmak lehetetlennek
látták, hogy a magyar delegáció szempontjait elfogadják. (!)

A szövetséges és társult hatalmak remélik ugyan, hogy a jövő Magyarországa Európában a

konszolidáció és a béke tényezője lesz, de maguk részéről nem hagyhatják ügyeimen kívül a
felelősség ama részét, mely Magyarországot a világháború előidézése és általában a kettős monarhia
által követett imperialista politika miatt terheli. (?) A magyar békedelegáció a neki átadott
békefeltételekben foglalt határozatokat beható kritika alá vetette. Mellékelten megtalálja a feleletet,
melyet a szövetséges és társult hatalmak kötelességüknek tartottak ezen észrevételekkel szemben
megadni. Ha nem foglalkoztak minden egyes ellenvetéssel, melyet a konferenciának megküldött
jegyzékei tartalmaznak, avégből, hogy azokat mind megcáfolják, úgy ez nem azért történt, mintha
helyesnek találták volna őket; a szövetséges és társult hatalmak hallgatása semmi esetre sem
tekinthető hozzájárulásnak; világosan meg kell érteni, hogy a válasz hiánya semmiképp sem egyenlő
az Önök által védett tétel elfogadásával.

Az önnek átadott megjegyzések, külön nem tartalmaznak semmi észrevételt a magyar delegáció által a
magyar határok tárgyában előterjesztett számos jegyzékre vonatkozólag. Úgyszintén nem válaszoltak a
magyar békedelegáció ama javaslataira, melyeknek tárgya a népszavazás elrendelése azokon a
területeken, amelyekről a hatalmak elhatározták, (!) hogy más államhoz kerülnek. A szövetséges és
társult államok csak beható megfontolás után határozták el, hogy a békefeltételek területi határozatait
egyáltalán nem változtatják meg.

Ennek az elhatározásnak az az oka, hogy meg vannak győződve arról, hogy az általuk megállapított
határok minden megváltoztatása oly sérelmeket vonna maga után, melyek súlyosabbak a magyar
békedelegáció által felsoroltaknál. (?) Az e tárgyban folytatott tanulmányok különben is csak
megerősítik azokat a következtetéseket, amelyekre a szövetséges és társult hatalmak már ezt
megelőzően mindazon okmányok megvizsgálása révén jutottak, melyek a magyar álláspontot
támogathatják: ezeknek a következtetéseknek az alapján kijelölték a határokat, melyek az Önöknek
átadott békefeltételekben vannak megállapítva.

Középeurópa néprajzi viszonyai olyanok, hogy valóban lehetetlen, miszerint a politikai határok egész
kiterjedésükben a néprajzi határokkal összeessenek. Ebből az következik és a szövetséges és társult
hatalmak nem sajnálat nélkül nyugodtak bele abba a szükségszerűségbe, hogy bizonyos magyar nyelvű
területek más állam fennhatósága alá kerülnek.
De ilyen helyzetre támaszkodva, mégsem lehet azt vitatni, hogy jobb lett volna a régi területi
állapotokat változatlanul hagyni. Egy helyzet, még ha ezer évig tart is, nem maradhat fenn, ha
megállapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal. (?!)

A magyar delegáció azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem veszik tervbe a népszavazást. A
szövetséges és társult hatalmak azon a nézeten voltak, hogy céltalanul fordulnának a népek
megkérdezésének ilyen formájához, (?) ezt az álláspontot csak akkor foglalták el, amikor biztosak
voltak afelől, hogy e megkérdezés, ha a teljes pártatlanság biztosítva volna, nem hozna
oly eredményeket, melyek érezhetően eltérnének azoktól, melyeket Középeurópa néprajzi
viszonyainak és a nemzeti aspirációknak beható tanulmányozása eredményezett. A népek akarata
1918. októberében és novemberében nyilvánult meg, (?) mikor a kettős monarkia összeomlott és
mikor a hosszú ideig elnyomott népek olasz, román, jugoszláv, vagy cseh-tót testvéreikkel egyesültek.
Az azóta lefolyt események ugyanennyi újabb bizonyítékát nyújtják a még nemrégen Szent István
koronája uralma alatt állott népek érzelmeinek. A magyar kormány elkésett rendelkezései, melyeknek
az volt a célja, hogy a nemzetiségek autonómia iránt való szükségletének eleget tegyenek, nem
téveszthettek meg senkit; nem változtatnak semmit a történeti igazság lényegén, azon, hogy hosszú
éveken át a magyar politika minden fáradozása oda irányult, hogy a nemzetiségi kisebbségek hangját
elnyomja. (?!)

A szövetséges és társult hatalmak hívek ahhoz a szellemhez, mely őket a béke által megállapított
határok kijelölésénél eltöltötték, foglalkoztak azzal a lehetőséggel is; hogy az így kijelölt határ esetleg
nem felel meg mindenütt pontosan a néprajzi vagy gazdasági követelményeknek. Lehetséges, hogy
egy helyszíni vizsgálat bebizonyítja majd a békeszerződésben tervbevett határok egyes pontokon való
megváltoztatásának szükségességét. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet jelenleg lefolytatni anélkül,
hogy a béke megkötését, amelyre egész Európa törekszik, bizonytalan időre ne késleltessék. De ha
a határkijelölő-bizottságok megkezdik munkájukat és arra a nézetre jutnak, hogy a béke határozmányai
valahol, mint azt már feljebb említettük, igazságtalanságot teremtenek, melynek kiküszöbölését
általános érdekek megkívánják, arról a népszövetség tanácsának jelentést tehetnek.

Ebben az esetben a szövetség és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a
tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton
való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely
változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak abban, hogy ez az eljárás
megfelelő módot ad arra, hogy minden a határok kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen
alapos ellenvetést lehet felhozni, jóvátétessék.
A rutén kérdésben a szövetséges és társult hatalmak a felmerült nehézségek teljes tudatában hozták
határozataikat. A Ruténország és a csehszlovák állam közt létrejött uniót elismerték egy szerződésben,
melyet az utóbbi állammal kötöttek és amely speciális módon biztosítja a rutének autonómiáját.
Megegyeztek a cseh-szlovák állammal arra nézve, hogy a szerződés határozatai, amennyiben nemzeti,
vallási vagy nyelvi kisebbségeket érintenek, a népek szövetségének garanciája alá kerüljenek. A
szövetséges és társult hatalmak azon a nézeten vannak, hogy a cseh-szlovák állammal kötött
szerződésük módot nyújt az autonóm rutén tartomány lakosságának arra, hogy
kívánságait nyilvánosságra hozhassa. Nem fogják egyben elmulasztani, hogy a legnagyobb figyelmet
fordítsák azokra az óhajokra, melyeket e népek a jövőben nyilváníthatnának. Különben is a népek
szövetségéről szóló egyezmény a szövetségtanács minden tagjának megadja azt a jogot, hogy a Saint
Germain en Laye-ben 1919. szeptember 10-én a főbb szövetséges és társult hatalmak és a cseh-
szlovák állam között kötött szerződést aláíró hatalmak figyelmét minden olyan a rutén földre
vonatkozó kérdésre felhívhassa, mely megérdemli, hogy azt megvizsgálják.

Ily körülmények között a hatalmak azon a nézeten vannak, hogy a határmenti népek érdekei teljesen
meg vannak védve. Ami pedig azokat a magyar nyelvszigeteket illeti, amelyek idegen uralom alá
kerülnek, a Románia és a S. S. S. államok által aláírt, valamint a cseh-szlovák állam által ratifikált
szerződések, melyek a kisebbségek védelmére vonatkoznak, teljesen biztosítják a teljes védelmet.

A szövetséges és társult államok megelégedéssel veszik tudomásul a magyar delegáció hozzájárulását

azokhoz az elvekhez, amelyek a Népek Szövetsége szerződésének alapját képezik. A szövetség
nemcsak a békét aláíró összes nemzetek jogait védi, hanem megteremti azt a szervezetet is, amelynek
segítségével minden egyezség, melynek felvételét a béke szabályai közé újabb körülmények
szükségessé teszik, békésen és törvényes úton létrejöhet. A lojalitás mellyel Magyarország eleget tesz
a békeszerződés által reá rótt kötelezettségeknek, közelebb fogja hozni azt az órát, amelyben fel lehet
majd venni a szövetségbe.

A szövetséges és társult hatalmak azon a nézeten voltak, hogy további engedményeket nem tehetnek. A
területi határozatok kérdésében a határkijelölő-bizottságra ruházott jogkör, valamint azok a
helyreigazítások, melyeket a béke különböző pontjain eszközöltek és amelyeket az Önöknek
egyidejűleg átadott észrevételek részletesen tartalmaznak, az engedmények végső határát jelentik. Az
Önöknek ma átadott békefeltételek tehát véglegesek.

Ennélfogva a szövetséges és társult hatalmak a jelen közlemény átadásától számított tíz napon belül a
magyar békedelegáció nyilatkozatát várják, amellyel tudtukra adja, hogy fel van hatalmazva a békét
úgy ahogy van, aláírni. Az aláírás eszközlésére az intézkedések mielőbb meg lesznek téve.

Fogadja Elnök Úr mély tiszteletem kifejezését.

Millerande. ”

A május 10-én, hétfőn összeült nemzetgyűlés, mely a szerveződést és a kísérő levelet tárgyalta,
különösen ez utóbbinak azt a kitételét találta sérelmesnek, hogy „Egy állapot fennmaradása nem
indokolt akkor sem, ha ezeréves, amikor az, az igazsággal ellentétes”. Az „igazságot” a francia
kormány és a közvélemény is Magyarországot feldaraboló cseh, román és szerb propaganda, és
ezek alapján megfogalmazódó területi igények alapján ismerte és képviselte. Csehszlovákia,
Jugoszlávia és Románia megbízottai egyébként közös memorandumban tiltakoztak a békekonferencia
előtt a magyar küldöttség, illetve a magyar kormány népszavazási követelése ellen. A kormány és az
állam tragikus helyzetbe került. A feltételeket elfogadni nem akarta, megtagadni nem tudta.
Apponyi Albert gróf a békeszerződés aláírása előtt visszaadta megbízatását.

„Elnök Úr! A szövetséges hatalmak legfőbb tanácsa folyó évi május hó 6-án közölte a magyar
békeküldöttséggel válaszát a delegációnak Magyarország békefeltételei tárgyában tett észrevételeire,
valamint a békeszerződés véglegesen megállapított szövegét, felszólítván egyszersmind a
küldöttséget, hogy tíz napon belül nyilatkozzék, fel van-e hatalmazva ezt a békeszerződést, úgy amint
most bemutatott, aláírni.

A magyar békeküldöttség az alábbi okoknál fogva erre nem véli magát felhatalmazottnak.

Legyen szabad mindenek előtt a küldöttség elnökének a főtanács 1920. január 16-án tartott ülésén a
delegáció nevében tett szóbeli nyilatkozatából a következőket idéznünk: »Mélyen átérzem óriási
felelősségem súlyát, midőn a bemutatott feltételekkel szemben Magyarország első szavát kell
kimondanom. Mégsem habozom teljes őszinteséggel kijelenteni Önöknek, hogy azok a békefeltételek,
melyeket nekünk felajánlani szívesek voltak, hacsak lényeges módosítások nem eszközöltetnek rajtuk,
hazámra nézve elfogadhatatlanok.«

Már pedig a januári szövegezéssel szemben lényeges módosítások a végleges szövegben nincsenek.

De mi nem szorítkozunk erre a negatív kijelentésre. Az említett beszéd folyamán a delegáció elnöke
megjelölte a békeszerződés által felvetett területi kérdéseknek azt a megoldását, amely egy általunk
közösnek hitt alapon és a szövetséges hatalmak által hirdetett elveken, mindenekelőtt a népek
önrendelkezési joga elvének alapján nyugodott. Tehát nem Magyarország régi területeivel szemben
fennálló történelmi jogából indultunk ki nem mint ha ezt a jogot kétesnek tartanók, nem mintha nem
tiltakoznánk lelkünk egész erejével minden olyan beállítás ellen, amely évezredes birtoklásunkat
igazságtalannak minősíti — mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor számunkra
népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert ellentétek minden lehetőségét kerülni
akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában páratlanul működő elvnek alapulvételével; mert
azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának,
mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás útján nyerne kifejezést. Evvel egyszersmind
végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös
vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, akiket állítólag elnyomtunk; mi indítványoztunk, mi
követeltünk, mi most is követeljük ezt a bíróságot, mely a legjobban tájékozott,
a leglelkiismeretesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utasították azt vissza és ezáltal az
egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik.

Fájdalmas meglepetésünkre a szövetséges hatalmak a mi esetünkben elzárkóztak annak az elvnek

alkalmazásától, melyet maguk hirdettek volt. De ez minket nem ment fel azon kötelezettség alól, hogy
a magunk részéről ahhoz hűek maradjunk. Ez az elv megdönthetetlen erkölcsi erőt képvisel, mi azt
meg nem tagadhatjuk, mert sok millió polgártársunk emberi jogairól, az emberi méltóság egy
kérdéséről van szó. Mondják ugyan nekünk, hogy a kérdéses népek már megnyilatkoztak volna új
állami összeköttetéseik mellett, melyekre a béke kötelezi őket, de ez könnyen megállapítható ténybeli
tévedés. Soha ilyesmi nem történt. Nem hisszük, hogy bárki is gondolna arra, hogy ilyen nyilatkozatot
az érdekelt magyar és német ajkuakról, tehát az összes érdekelteknek majdnem a feléről feltételezzen.
A más nemzetiségek körében folytak le gyűlések és tüntetések, még pedig ellentétes irányúak: de
sohasem voltak oly tüntetések, melyek képviseleti jelleggel birtak, sem pedig oly gyűlések, melyek fel
lettek volna hatalmazva arra, hogy azokon bármely nép nevében beszéljenek. Az így Magyarországtól
elszakított területek lakosságának tehát kényszert kellene elviselnie, melyet szentesíteni sem
jogunkban, sem hatalmunkban nem áll.

Különben is bármilyen lojalitással fogunk is alkalmazkodni szerződésileg vállalt minden

kötelezettségünkhöz, az az erkölcsi kötelék, mely ama népekhez köt minket, soha meg nem szakadhat;
soha nem lehetünk közömbösek sorsuk iránt és ha, mint félő, a kisebbségek védelmére létesített
szerintünk elégtelen minden megállapodás dacára is az üldözések, melyeket szenvedniük kell,
továbbtartanak, mi szünetlenül fogunk a nemzetek szövetségéhez fordulni, panaszaikat és
szenvedéseiket ott érvényesíteni azon napig, amelyen a dolog természetes fejlődése békés hatásaival
győzedelmeskedni fog az erőszakon, mely rajtuk elkövettetett.

Elismerjük, hogy gazdasági és pénzügyi természetű némely megjegyzésünk figyelembe vétetett. Annak
a területnek, amely a szerződés értelmében Magyarország marad, gazdasági helyzete ezután is nem
kevésbé kétségbeejtő. Az ország természetes kijáratai sem az Adriai, sem Égéi, sem a Fekete tenger
irányában biztosítva nincsenek, megterhelve maradunk teljesíthetetlen pénzügyi követelésekkel,
melyeknek némi könnyítését a jóvátételi bizottságok útján csak homályosan kilátásba helyezik, de nem
biztosítják. Ebből a szempontból sem találhatunk alapot álláspontunk megváltoztatására. A döntő tény
azonban a Magyarországot feldaraboló területi intézkedések változatlan fenntartása és a népek
önrendelkezési joga érdekében kért népszavazás visszautasítása, melyet az érdekelt népek számára
kértünk.

Ezzel számunkra meg van jelölve a követendő út. Nem is szólva a Magyarországgal szemben
bennerejlő igazságtalanságokról, ez a békeszerződés sérti azon népek kétségbevonhatatlan jogait,
melyeket anélkül, hogy akaratukat nyilváníthatták volna, új államoknak ítéltek oda, tehát nyilvánvaló
ellentétben áll azzal a szabadsági elvvel, melyet a magyar békeküldöttség abban a hitben, hogy a
szövetséges hatalmak egyetértésével találkozik, alapul vett. Saját érdeme szerint elbírálva, ez a
békeszerződés elfogadhatatlannak látszik; a békeküldöttség tehát, amelynek megbízása erre az
elbírálásra szorítkozik, nem tarthatja magát felhatalmazottnak az aláírásra.

Tudjuk, hogy e szükséges elhatározásokra különböző természetű szempontok döntő befolyást

gyakorolhatnak, tudjuk, hogy hidegvérrel és világos látással kell mérlegelnünk az általános helyzetet
és annak a nyomásnak mértékét, mely ebből következik és mely ezen elhatározások szabadságára hat.
Nem zárkózunk el annak elismerésétől sem, hogy a szövetséges hatalmaknak hozzánk intézett kísérő
levele utat látszik nyitni a szerződésben foglalt némely igazságtalanság (ez az ő kitételük)
kiküszöbölésére. De ezek politikai szempontok, amelyek elbírálása nem tartozik a békeküldöttség
illetékességi körébe; nem a megbízott, hanem a megbízó van hivatva azok horderejének mérlegelésére
és annak mérlegelésére, hogy mennyi súllyal esnek latba a végső elhatározások megállapításánál.

Vissza adjuk megbízatásunkat annak a kormánynak a kezébe, melytől azt vettük és átadjuk nekik azokat
az okmányokat, melyeket Ön szíves volt hozzánk eljuttatni. Ön van hivatva arra, hogy az ország érdeke
szerint határozzon. Az ő kötelessége, hogy feleljen az Ön kérdésére, mely a béke
aláírására vonatkozik.

Fogadja Elnök úr kiváló tiszteletem nyilvánítását.

Budapest, 1920. május hó 17-én.

Gróf Apponyi Albert.

a magyar békeküldöttség elnöke.”

Praznovszky Iván meghatalmazott miniszter Apponyi jegyzékével egy időben átadta a magyar kormány
válaszát is Millerande levelére.

„Elnök Úr! A magyar békeküldöttség, mint az május 17-én kelt leveléből kitűnik, visszaadta
meghatalmazását megbízójának.

A békeküldöttség erkölcsi lehetetlenségnek véli, hogy aláírjon egy olyan szerződést, amelyet
elfogadhatatlannak és teljesíthetetlennek jelentett ki, amelynek rendelkezéseit hiába igyekezett
megváltoztatni. Véleménye szerint csak egy kivételes helyzet teremtette kényszer tehetné megokolttá a
szerződés aláírását, azonban a békeküldöttség nem érzi magát illetékesnek annak elbírálására, vajon
ez a kényszer tényleg fennáll-e.

A magyar kormány teljesen osztja azokat a megokolt ellenvetéseket és bírálatokat, amelyeket a

békeküldöttség állandóan hangoztatott, úgyszintén osztja azt az általános tiltakozást, amelyet a
békeküldöttség mind a tárgyalások folyamán, mind pedig jelen lemondó levelében kifejezésre
juttatott. Tiltakozik különösen a magyar kormány a népek szabad önrendelkezési jogának nyílt
megsértése ellen mert csak ez a jogelv alkalmas arra, hogy bonyodalmaknak és zavaroknak elejét
vegye. S éppen erre a jogalapra helyezkedve mondott le a magyar kormány elvitatlan történelmi
jogaihoz való ragaszkodásának hangoztatásáról.

Nem kerülték el azonban a magyar békeküldöttség figyelmét a szövetséges és társult nagyhatalmak

kísérő levelének azok a részei, amelyek véleménye szerint, ha nem is tényleges biztosítékok, mégis
határozott ígéreteknek látszanak arra, hogy a békeszerződés kikötései a közeljövőben enyhíttetni
fognak.

A szövetséges és társult hatalmak kijelentik a kísérő levélben, hogy a határvonalakat megváltoztatni

nem lehet. Ugyanakkor azonban felhatalmazzák a határmegállapító bizottságokat, hogy
előterjesztéseket tegyenek a szükségesnek mutatkozó változtatások iránt, hogy kiküszöböltessenek
amaz igazságtalanságai, amelyeknek megszüntetése általános érdek. A kísérő levél szerint
a határmegállapító bizottságok által teendő intézkedések teljes mértékben biztosítani fogják a határ
mentén élő népességek érdekeit. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy a szövetséges és társult
hatalmak őrködni fognak afelett, hogy a jóvátételi bizottságok mindannyiszor, valahányszor valamely
igazságtalanságnak jönnek tudomására, híven megfognak felelni feladatuknak és rajta lesznek, hogy a
népszövetség tanácsa teljes befolyásának latbavetésével igyekezzék megszüntetni minden
igazságtalanságot és méltánytalanságot.

A rutén földet illetően a kísérőlevél széleskörű autonómiát helyez kilátásba, amely lehetővé teszi,
hogy a rutén nép akaratát szabadon nyilváníthassa és minden befolyástól mentesen dönthessen sorsa
és hovatartozandósága dolgában. A szövetséges és társult hatalmak bizonyára nem vették volna föl a
kísérőlevélbe ezeket a határozott és világos kijelentéseket, ha nem lett volna komolyan szándékukban,
hogy biztosítsák a rutének számára a választásoknak és nemzetgyűlésük működésének teljes
szabadságát.

Végül a kísérőlevél kilátásba helyezi Magyarországnak a népszövetségbe teljesen egyenlő jogú

tagként való fölvételét, azzal a föltétellel, hogy híven teljesíti a békeszerződésből reá háruló
kötelmeket. A szövetséges és társult hatalmak bizonyára teljesen tudatában vannak, mily súlyosak a
Magyarországra rótt kötelezettségek. De ha Magyarország jóhiszeműségét nem is lehet kétségbevonni,
akkor, amikor a szerződés anyagi és erkölcsi követelései túlhaladják a lehetőség határait, a legjobb
akarat is legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik.

A jelen óra súlyos volta, valamint a szövetséges és társult hatalmak kétségbevonhatatlan tekintélye
egészen rendkívüli fontosságot ad azoknak az ígéreteknek, amelyek bennfoglaltatnak a
Magyarországot a béke aláírására fölhívó okmányban.

A határozott ígéretek összessége kifejezésre juttatta a közeledésnek azt a gondolatát, amelyet

részünkről mi is érvényesíteni törekedtünk. A magyar kormány meg van győződve arról, hogy a
megértésnek e kibontakozófélben lévő szellemében fogják megoldani a békeszerződésből kifolyóan
fölmerülő vitás kérdéseket és ugyanez a szellem fogja megszüntetni azokat az igazságtalanságokat is,
amelyek nincsenek kifejezetten megemlítve a kísérőlevélben, vagy amelyeket a kísérőlevél nem ismer
el ilyenekül.

Ezen föltevésben és az ország súlyos helyzetének teljes tudatában úgy véli a magyar kormány, hogy
nem térhet ki a békeszerződés aláírása elől.

Ezzel az elhatározásával a magyar kormány azt is bizonyítja, hogy Magyarország Középeurópa

politikai rendszerének értékes eleme, melynek belső megszilárdulása Európának egyetemes érdeke.

Van szerencsém értesíteni Elnök Urat, hogy mihelyt a magyar kormánynak tudomására jut a béke
aláírásának időpontja, Magyarország haladéktalanul ki fogja küldeni a kellő felhatalmazással ellátott
megbízottait, hogy aláírják a békeszerződést.

Fogadja Elnök Úr legmélyebb tiszteletem nyilvánítását.

Budapest, 1920. május 18-án.

SIMONYI-SEMADAM s. k. TELEKI s. k.

miniszterelnök. külügyminiszter.”

A békeszerződés aláírására 1920. június 4-én került sor a Trianon palotában. A helyszínt így mutatta
be a Pesti Napló aznapi száma:

„Ahol a gyászbékét aláírják

A Trianon
1920. június 4. délelőtt tíz óra, tragikusan szomorú dátum a magyar történelemben. Ekkor írják alá a
magyar kormány meghatalmazottai a reánk erőszakolt békét a Trianonban. A francia szépművészeti
államtitkár erre az alkalomra külön feldíszíttette a francia királyok kéjlakának középfolyosóját, ahol a
magyar urak remegő kézzel, de önérzettel és az elkövetkező szebb jövőbe vetett rendíthetetlen hittel
jegyzik neveiket a békeokmányra. A francia köztársaság lovasgárdájának egy százada díszőrséget áll
a történelmi aktus időtartamára és az eddigi hírek szerint a görög király személyesen vesz részt a
magyar béke aláírásán. Mennyi fény és külső pompa ott kinnt, mialatt egy nemzet itthon vérez és
szenved!

Trianon. Mily borzalmas megpróbáltatása ennek a nemzetnek, hogy ez a név belekapcsolódott a

történelmébe, hogy tanítani fogják a magyar iskolákban a versaillesi gyönyörű parkból kiemelkedő két
évszázados királyi kastély históriáját.

A Trianon két részből áll. A Grand Trianonból, amelyet XIV. Lajos építtetett kedvesének, Maintenon
asszonynak és a Petit Trianonból, amelyet egy évszázaddal később XV. Lajos emelt Dubarry
asszonynak. A két épületet folyosó köti össze. Ezt a folyosót, ahol holnap a magyar békét aláírják,
Napoleon építtette. A Trianon helyén egykor falu állt. Triarnum volt a neve és amikor a kastély 1688-
ban felépült, XIV. Lajos Trianon de Porcelaine-re keresztelte. Híres mulatságokat rendezett itt a Roi
de soleil, a Napkirály, hetekig tartó mulatságokat és itt fogadta nagy ünnepségek közepette II.
Jakabot, a száműzött angol királyt is. 1694-ben a király végleg ide költözött és utolsó éveit
megszakítás nélkül itt töltötte. Az öreg podagrás fejedelmet gyakran látták a parkban, amint
tolókocsiján gyönyörködött a tavaszi virágokban, míg betegsége végleg nem kötötte ágyhoz. Utódját a
régens nem engedte a Trianonban székelni és így az udvar Párisba költözött. Mikor azonban 1. Péter
cár meglátogatta a francia királyt, a Trianonban helyezték el. Ahol 1722-ben és 24-ben, a krónikások
feljegyzései szerint, nagy mulatságokat rendeztek. Negyvenegyben, amikor a királyné családi
eseményeknek nézett elébe, újból élénk lett az élet a versaillesi kéjlakban és később — amidőn XV.
Lajos kedvese, Chateaurous asszony meghalt — a király is ideköltözött, felejteni.

Napokon már csak ritkán kereste fel a Trianont, de Josephine hosszabb ideig tartózkodott itt. Mária
Lujza is vendége volt a kastélynak. Igaz, hogy csak rövid pár napig, az egykori feljegyzések szerint
1810. augusztus elsejétől tizedikéig. Napoleonnak gyönyörű könyvtára volt a kastélyban.
Amikor száműzték, arra kérte a képviselőházat, hogy ezt a könyvtárt magával vihesse Szent Ilonára, a
ház meg is adta erre az engedélyt, de az időközben bevonuló poroszok elpusztították az értékes
könyvtárt. A Grand Trianon történetéhez tartozott, hogy sem XVIII. Lajos, sem X. Károly egyszer sem
látogatták meg, és hogy ebben a nevezetes kastélyban folyt le a Bazaine marsall elleni híres pör. A
Petit Trianonról, amelyet XV. Lajos 1755-ben építtetett, azt jegyzi fel a krónikás, hogy a király
kedvenc tartózkodási helye volt. XV. Lajos nagyon érdeklődött a botanika iránt és a kastély parkjában
exotikus fákat, virágokat ültetett. Itt kísérelte meg 1757-ben egy Damiens nevű anarkista merényletét
a király ellen.

XVI. Lajos a Petit Trianont feleségének Mária Antoniának ajándékozta és megengedte, hogy azt
teljesen saját ízlése szerint rendezhesse be. A királyné a kastélyt átalakíttatta, újból bebútoroztatta és
mondhatni, hogy saját egyéniségének bélyegét nyomta a kastélyra. Mária Antonia itt egyszerűen,
háziasan élt, perkál ruhában, szalmakalappal lehetett látni, amint a parkban gyermekével játszik.

A forradalomban egy Langlois nevű limonádé árus költözött a Petit Trianonba, aki később vendéglőt
is nyitott itt. Lajos Fülöp első dolgai közé tartozott, hogy a kastélyt újból visszaállítsa régi pompájába
és hogy a nyomát is eltüntesse annak, hogy itt egykoron limonádét árultak és bort mértek ki. Végül
még csak azt jegyezzük meg, hogy később az orleansi herceg itt tartotta nyári szezonját.

Ez a Trianon története. Királyok mulatóhelye, amelyet szeretőiknek építettek — nekünk egy tragikusan
fájdalmas emlék. Olyan, mint egy rossz álom. De minden álomnak egyszer csak vége van.”

A békeszerződés aláírását követő tiltakozást, mely mind a lakosság, mind a nemzetgyűlés és az összes
politikai szervezetek részéről megnyilvánult, szintén hűen tükrözte a Napló:

„Aláírták a békeszerződést

A főváros és az ország tiltakozása — Szent mise a Bazilikában és istentiszteletek — A menekültek

néma tüntetése.

A magyar távirati iroda jelenti Párisból június 4-én: A magyar békeszerződést ma délután 4 óra 30
perckor aláírták. (Havas — ügynökség.)

(Saját tudósítónktól.) A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek

megszólaltatták szirénáikat és a borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a
nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban
a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.

Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak

Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot és a többit mind,
felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink
közül sok millió hű és becsületes embert és béklyókat raktak dolgos két kezünkre. És a világ urai ma
azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak
egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek.

Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól
felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a
szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. Mint ahogy az anyaföld Anteusznak új erőt adott
küzdelmeihez — úgy sarjadzik ki az áldott, életet adó magyar humuszból nemzeti újjászületésünk
reménysugára. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért
is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt
munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak.

És hisszük, hogy sikerülni fog. Hisszük ... de óh ma még mindig újra és újra feljajdul bennünk a
bánat. Ma még friss a seb, s ha tehetetlenül fetrengünk is, azért az entente érthet abból, amit ma itt
látott. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke
ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott. A mulatóhelyek zárva voltak, a vonatok, a
kocsik megálltak, s a munkások letették a szerszámot néhány percre ezen a fekete pénteken. A
nemzetgyűlés, a főváros tanácsa, az egyházak, a hazafias egyesületek és az idegen megszállás
borzalmai elől idemenekült véreink impozáns módon fejezték ki tiltakozásukat a ránk kényszerített
aktus ellen.
A menekültek néma tüntetése

Árpád fejedelem szobra előtt már félkilenc óra tájban gyülekeztek a megszállott területek elüldözött
magyarjai. Asszonyok, leányok, gyermekek jöttek el a hontalanná vált családfőkkel, hogy részt
vegyenek a tragikus jelentőségű napon rendezett néma tüntetésen. Őszi hangulatot árasztó eső verte a
vaggonlakók, menekültek és kiüldözöttek tömegét és minduntalan hangzott a megjegyzés: — Még az
ég is velünk gyászol ...

Az elszakított területek menekültjei hatalmas jelzőtáblák mögött csoportosultak. Keletmagyarország,

Északmagyarország, Délmagyarország fiai álltak össze tömött négyes sorokban. Külön csoportba
állottak a vaggonlakók és táblákat tartottak kezükben a következő felirattal: »Békés otthonából
kiüldözött 12 000 vaggonlakó tiltakozik a békeszerződés ellen.« Külön csoportba tömörültek az Unió
zászlaja alatt az Erdélyi Magyar—Székely Szövetség tagjai, valamint a menekült államvasúti
alkalmazottak is.

Féltíz órakor indult el a tüntető menet az Árpád-szobor elől. A menet élén vitték az Erdélyi Otthon
újonnan fölavatott zászlaját, majd egymás után következtek a különböző csoportok. Zajtalanul, némán
de méltóságteljesen demonstrálva haladt végig az esőverte menet az Andrássy-úton, melynek
utcai közönsége nagy megilletődéssel és együttérzéssel nézte az igazán megrendítő felvonulást.

Szent mise a Bazilikában és felvonulás Petőfi szobrához

Tíz óra után néhány perccel érkezett meg a menekültek tüntető tömege a Bazilika épületébe. A
nemzetiszínű zászlókkal és hazafias feliratú táblákkal a főoltár körül helyezkedtek el és a templomot
az utolsó sarokig betöltötték a menekültek csoportjai.

A szent misét Kovács Kálmán apát celebrálta fényes papi segédlettel és ő tartotta meg a szentbeszédet
is, minthogy Zadravecz István tábori püspököt betegsége megakadályozta a megjelenésben. — A
fájdalomnak végtelen tengerében élünk — mondotta a főapát. ~ Nem tudjuk, hogy megálljunk-e vagy
tovább haladjunk a fájdalmak útján. Bíznunk kell abban, hogy az Isten nem fogja elfelejteni millió és
millió magyar szív bánatát, szenvedését, bizalmát és szebb jövőbe vetett hitét. Nagy nemzeti
küzdelemről, a feltámadás munkájáról van itt szó. És mi meg fogjuk mutatni, hogy élni akarunk és élni
fogunk. Nem a keserűség, nem a gyűlölség vezet bennünket, hanem a feltámadásba, a szebb jövőbe és
az isteni gondviselésbe vetett törhetetlen hitünk.

A szentbeszéd elhangzása után a templom egész közönsége a Hymnuszt énekelte el.

Tizenegy órakor ért véget a szent mise. A menekültek tüntető tömege kiözönlött a Bazilika épületéből
és a zászlók és jelzőtáblák mögött elhelyezkedve, néma csendben haladt a Vilmos császár-úton,
Károly király-úton, a Kossuth Lajos-utcán keresztül a Petőfi-térre. Minden szónoklat mellőzésével
helyezkedett el a tüntető tömeg a szobormű körül és a szitáló esőben elénekelték a magyar nemzet
imáját. A Hymnusz elhangzása után a tüntető csoportok méltóságteljes rendben tértek vissza
helyiségeikbe, ahol megbeszéléseket folytattak további teendőikre vonatkozólag.

Istentiszteletek
A Kálvin-téri református templomban, valamint a fasori evangélikus templomban délelőtt tíz órakor
tartottak a béke aláírásának idejében istentiszteletet. Az evangélikus templomban Raffay Sándor
püspök, a református templomban pedig Barabás Samu kolozsvári esperes mondott beszédet és azt
hangoztatták, hogy minden magyarnak kitartóan, fáradhatatlanul és minden erejével dolgoznia kell,
hogy a nagy csapást el tudja a nemzet hárítani.

Az egyetemi templomban is istentiszteletet tartottak délelőtt 10 órakor Ballagj Aladár rektor, a kari
dékánok, az egyetemi tanács és a tanári testület jelenlétében. A szent misét Ámon Pál, a papnevelő-
intézet igazgatója celebrálta. Wolkenberg Alajos hittudományi dékán intézett ezután buzdító beszédet
a jelenlevőkhöz. Az istentisztelet a Hymnusz eléneklésével fejeződött be.

A főváros és törvényszék tiltakozása

A főváros tanácsa a tegnapi ünnepre való tekintettel, ma tartotta meg rendes tanácsülését, melyet tíz
órakor nyitott meg Bódy Tivadar polgármester. A békeszerződés elleni néma tiltakozás jeléül a
tanácsülést egy órára felfüggesztették, úgy hogy a tanácskozást csak tizenegy órakor kezdték meg.

A budapesti büntetőtörvényszéken ma délelőtt tíz órakor az összes tárgyalásokat tíz percre

felfüggesztették, hogy a bírói testület is kifejezést adjon hazafias tiltakozásának.

Az egyesületek tiltakozása

A békeszerződés aláírásának napján Szent István birodalmának összes nemzeti szövetségei és

egyesületei felhívást intéztek minden magyar állampolgárhoz, melyben kifejtik, hogy a magyar nép
hősiesen teljesítette a világháborúban kötelességeit és csak árulás kényszerítette a magyarságot arra,
hogy lerakja fegyverét. A győztes hatalmak azonban páratlanul lealázó és irgalmatlan békét diktáltak
reánk. A legyőzött nép, mely nem vesztette el önérzetét, elejét fogja venni annak, hogy ez a
békeszerződés sokáig tartsa igában a magyar népet. Az elszakított területeken élő magyarság szíve az
egységes nagy magyar nemzet felé dobog. Nem fogják elfelejteni az új országhatárokon túl sem, hogy
Szent István birodalma mindenkor a szabadság, a jog, a rend és a műveltség hazája volt. A magyar
nép adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt és ez a nép védelmezte Európát évszázadokon át a
keleti barbársággal szemben. A felhívás azzal végződik, hogy a nemzet sorsa nem írott szerződéseken,
hanem fiainak erényein alapszik.

Ma délelőtt a béke aláírásának órájában az összes hivatalokban, a hivatalnokok 10 percre letették a

tollat, hogy ők is némán tiltakozzanak a rettenetes békeszerződés ellen.

Az ország felzúdulása

A Magyar Távirati Iroda jelenti: Az ország minden részéből nap-nap után garmadával érkeznek most
is a kormányhoz a tiltakozások a ránk erőszakolt béke ellen mind magánosok és testületek, mind pedig
egyes községek és városok részéről.

A megszállott vármegyék követeinek tiltakozása

A megszállott vármegyék követei ma gyűlést tartottak a vármegyeházán. Persay Ferenc, Bars-
vármegye volt alispánjának hazafias elnöki megnyitó beszéde után dr. Király Aladár, Háromszék-
vármegye követe előterjesztette a világ összes népeihez intézendő kiáltványt, melyben tiltakoznak az
ország igazságtalan megcsonkítása ellen s kijelentik, hogy a vérszerződés azt a kötelezettséget rótta
ránk, hogy hazánkat, ha másképp nem lehet, vérrel is, vassal is megtartsuk utódaink számára.

A nemzetgyűlés tiltakozása az erőszak békéje ellen

(Saját tudósítónktól.) Magyarország történelmének leggyászosabb napján, amikor Versaillesben

megjelentek a kormány megbízottjai, hogy aláírják a „békéről” szóló fekete papirost, ülésre gyűltek
össze a nemzetgyűlés tagjai. Az ülés néhány percig tartott, csupán fájdalmas jajkiáltás volt. A
nemzetgyűlés elnöke a mélyen megilletődött Ház előtt erőteljes szavakkal az önérzet és igazság
hangján deklarálta, hogy a kényszer hatása alatt aláírjuk ugyan az entente ítéletét, de a halálos ítéletbe
nem nyugszunk bele soha, annál kevésbé, mert él bennünk a meggyőződés, hogy a nemzeten elkövetett
rettenetes igazságtalanság meg fogja magát bosszulni. Mély hatást keltett az elnök ama kijelentése,
hogy a tőlünk elszakított országrészeket szívünkhöz szorítjuk, de ezeket a területeket sem ármány, sem
erőszak, sem hatalom nem tudja tőlünk elszakítani. A fájdalomnak ebben a pillanatában a
nemzetgyűlés nem is folytatta ülését, az egész napirend tárgyalását szombatra halasztotta.
Az erőszak békéje
A magyar kormány és Apponyi Albert is úgy nyilatkozott azután, hogy csakis a későbbi revízió
reményének alapján került sor 1920. június 4-én Trianonban a békeszerződés aláírására. Persze
önmagában a kegyetlen feltételek megváltoztatásának távoli illúziója nem indokolta volna a szerződés
aláírását, azt sokkal inkább a Magyarországot körülvevő kényszerítő körülmények idézték elő. A
kényszerítő körülmények pedig az 1918. november 3-tól, a fegyverszünet aláírásától számított jó
másfél év alatt alakultak ki. Ezek közül az egyik legfontosabb tényező az, hogy amíg a fegyverszünet
aláírásakor Magyarország területén egyetlen idegen katona sem volt, addig a békeszerződés
elfogadásakor az ország területeinek 2/3része idegen megszállás alatt állt, sőt még a
békeszerződés érvénybe lépése előtt idegen államok részévé vált, mert a hódítók nem
csak megszállták, hanem be is kebelezték azokat a földeket, ahová a lábukat rátették. Azt lehet
mondani, hogy a már a háború előtt és alatt megfogalmazott háborús és békecélok érvényesítése
Magyarország rovására maradéktalanul sikerült, ugyanakkor Magyarország a maga céljait nem tudta
megvalósítani. Ez a cél Magyarország részéről az ország területi egységének, épségének
biztosítása volt, melyhez hozzátartozott a magyarországi nemzetiségek jogainak elismerése és
biztosítása, másrészt hozzátartozott annak a hangsúlyozása, hogy Magyarország ha be is lép a
háborúba, azt nem a területgyarapodás igényével teszi, egyetlen km2-t sem szándékozik annektálni a
szomszédos országok területéről. Ezzel szemben a szomszédos államok kivétel nélkül új területek
megszerzésének igényével léptek be a háborúba, a háború előtti és alatti diplomáciai és
propagandakampányaik is ezt a célt szolgálták, és ezért tettek katonai lépéseket a fegyverszüneti
egyezmények aláírása után is Magyarországgal szemben. A szomszédok szeme előtt Nagy-Csehország,
Nagy-Szerbia és Nagy-Románia lebegett. Masaryk 1915-ben emlékiratot juttatott el az angol külügyi
hivatalhoz, melyben igényeiket így fogalmazta meg:

„A cseh állam állna az úgynevezett cseh országokból, nevezetesen Csehországból, Morvaországból és

Sziléziából; ehhez jönnének Észak-Magyarország tót területei, Ungvártól Kassán keresztül a néprajzi
határvonalak mentén, az Ipoly folyó mentén a Dunáig, befoglalván Pozsonyt és a magyar határtól
északra elterülő egész Szlovákiát. A tótok, csehek, annak ellenére, hogy saját dialektusukat használják
irodalmi nyelv gyanánt... A cseh és szerbhorvát óhajok maximumát az képezi, hogy Csehország és
Szerbia—Horvátország között összeköttetés legyen... Ez azáltal válnék lehetségessé, ha Magyarország
nyugati határán egy keskeny földsávot Szerbiának, vagy felerészben Cseh-országnak, felerészben
Szerbiának adnának. — Ezen korridort Pozsony, Sopron, Moson és Vas vármegyékből alkotnák meg
... Szerb-cseh korridor megkönnyítené a gazdasági cserét az iparos Csehország és a földmívelő
Szerbia-Horvátország között és ez Csehországtól szerb-horvát kikötőkhöz vezetne.” A korridor tervét
a háború befejezése után újra felelevenítették, sőt 1919 decemberében megvalósítása céljából Benes
fegyveres segítséget is ajánlott a szerbeknek. A békekonferencián azonban Nyugat-Magyarországnak
Csehországhoz való csatolását egyedül csak Franciaország támogatta, így végül is létrejött
Burgenland, melyet Ausztriának ítéltek. A román igényeket Seton Watson írta le 1915-ben megjelent
könyvében (Roumania and the Great War — Románia és a Nagy Háború), olyan pontosan, hogy a
trianoni határeltérései az általa leírtaktól csupán pár kilométerrel térnek el. Persze a románok többet
szerettek volna még ennél is elérni, követeléseik a Tiszától a Dnyeszterig terjedtek, de azért
átmenetileg megelégedtek azzal is, amit a trianoni béke kínált számukra. Arra a kérdésre, hogy
példátlan követeléseiket a szomszédos államok Magyarországgal szemben miként tudták
érvényesíteni, Seton Watson egy 1924-ben mondott beszédében a következőképpen felelt: „Amint
most beszélek, sok embert látok magam előtt, akik a békekonferencián szerepet vittek és akik megértik
azt, hogy néhány szakértő szoros összetartása, kik ismerik egymást és minden erejüket egy adott cél
elérésére összpontosítják, el tudnak érni egyet-mást, mire a nem értesült közvélemény és a nem
értesült államférfiak képtelenek.”

Céljaik megvalósítására Magyarország kormányai is kitartóan törekedtek a körülmények és

lehetőségek által meghatározott változatos módszerekkel. Láttuk, 1918 őszén az antanthatalmak
jóindulatában bízva a diplomácia eszközeivel próbálták megállítani Magyarország különböző
területeinek megszállását. Ekkor a fegyveres ellenállásra még sem hadsereg, sem az annak ellátásához
szükséges muníció nem állt rendelkezésre. A fegyveres honvédelem szükségességének felismeréséhez
és koncepciójának kidolgozásához azonban már a Károlyi-kormány hozzálátott, a kivitelezés azonban
a Tanácsköztársaságra maradt. A kezdeti sikereket azonban újabb katonai vereség követte. 1919
augusztusától 1920 júniusáig az új kormányoknak konszolidálni kellett a polgári rendszert, meg kellett
szabadulnia a szélsőséges elemektől, el kellett magát fogadtatnia a győztes nagyhatalmakkal, s
mindezt olyan körülmények között, mikor az ország 2/3 része idegen katonai megszállás alatt volt és
ennek következtében, valamint a háborús veszteségek miatt a gazdaság gyakorlatilag
működésképtelenné vált. Érthető módon 1919 végén és 1920 elején újra a diplomáciai kísérletek
kerülnek előtérbe, s ezekben a próbálkozásokban a győztes nagyhatalmak, mindenekelőtt az Egyesült
Államok kormánya által meghirdetett rendezési elvek szolgáltatják a hivatkozási alapot. Az USA
elnöke, Wilson 1918 legelején hozta nyilvánosságra 14 pontba foglalva azokat az elképzeléseket,
melyeket a háború befejezése után békekötéseknél, a határváltozásoknál és a különböző népek sorsát
politikai szempontból is megszabó intézkedéseknél figyelembe kell venni. Ha végigtekintünk a
nyilvánosságra hozott pontokon, érthetővé válik, miért táplált illúziókat a háború utáni rendezést
illetően a Károlyi-kormány és tette le a fegyvert 1918 őszén, s miért ébredtek újjá ezek az illúziók
minden más próbálkozás kudarca után egy évvel később, a békekonferencia döntéseit közvetlenül
megelőzve. A 14 pontot Woodrow Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének a kongresszushoz
intézett 1918. január 8-i üzenete tartalmazta:

„I. Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek megkötése után nem lesz többé semmiféle titkos
nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia mindig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog
tevékenykedni.

II. A hajózás teljes szabadsága a parti vizeken kívül eső tengereken, békében és háborúban
egyaránt, kivéve ha a tengereket nemzetközi szerződések végrehajtására irányuló nemzetközi akció
révén teljesen vagy részben lezárnák.

III. Minden gazdasági akadály lehető legnagyobb mértékű megszüntetése és egyenlő kereskedelmi
feltételek megteremtése mindazon nemzetek részére, amelyek hozzájárultak a békéhez és csatlakoznak
annak fenntartásához.

IV. Megfelelő biztosítékok nyújtása és elfogadása arra, hogy a nemzeti fegyverkezéseket a belső
biztonsággal összefüggő legalacsonyabb szintre csökkentik.

V. Az összes gyarmati igények szabad, elfogulatlan és teljesen pártatlan rendezése, annak az elvnek
szigorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonatkozó kérdéseinek eldöntésénél az érdekeli
lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek a latba, mint annak a Kormánynak méltányos igényei,
amelynek igényei jogosságát el kell bírálni.

VI. Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő összes kérdések olyan rendezése,
amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy
Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és
nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte
fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt, sőt ezen a
fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet, és
amelyet ő maga is óhajt...

VII. Az egész világ egyet fog érteni abban, hogy Belgiumot ki kell üríteni és helyre kell állítani
anélkül, hogy megkísérelnénk korlátozni szuverenitását, amelyet minden más szabad nemzettel együtt
élvez ...

VIII. Az egész francia területet fel kell szabadítani, és elözönlött részeit helyre kell állítani. Azt az
igazságtalanságot, amelyet Poroszország 1871-ben Elzász-Lotharingia tekintetében Franciaországnak
okozott és amely közel ötven évig nyugtalanította a világ békéjét, jóvá kell tenni, hogy a béke
mindenki érdekében újból biztosíttassék.

IX. Az olasz határokat a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak szerint kell kiigazítani.

X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és

biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.

XI. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kell üríteni, a megszállt területeket helyre kell állítani,
Szerbiának szabad és biztosított kijáratot kell adni a tengerhez; a különböző balkáni államok egymás
közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi hovatartozás
történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni; a különböző balkáni államok politikai és
gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi garanciákkal kell alátámasztani.

XII. A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi
nemzetiségek részére, amelyek most török uralom alatt élnek, biztosítani kell létük feltétlen
biztonságát, önálló fejlődésük teljes és zavartalan lehetőségét. A Dardanellákat állandóan nyitva
kell tartani, mint nemzetközi garanciákkal biztosított szabad átjárót minden nemzet hajói
és kereskedelme számára.

XIII. Független lengyel államot kell létesíteni, amely magában kell, hogy foglalja a vitathatatlanul
lengyel lakosság lakta területeket, szabad és biztosított kijáratot kell biztosítani számára a tengerhez,
politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi szerződéssel kell
biztosítani.

XIV. Különleges szerződésekkel meg kell alakítani a nemzetek általános szövetségét avégből, hogy
a nagy és kis államok politikai függetlensége és területi sérthetetlensége kölcsönös garanciákkal
egyaránt biztosíttassék.”
A Magyarországot leginkább érintő X. pont tekintetében ugyan megváltozott az Egyesült Államok
álláspontja, és 1918 végére már lemondtak a Monarchia fenntartásáról, a Monarchia népeinek
önrendelkezési jogára vonatkozó megállapítás azonban továbbra is érvényben maradt. Hivatkozási
alapul szolgált a szerb, román, rutén, szlovák, cseh stb. népek követeléseinek megvalósításához,
ugyanakkor Magyarország területi épségének védelméhez is, vagy legalábbis ahhoz, hogy
népszavazást lehessen követelni a vitatott területek hovatartozása kérdésében. A több millió más
nemzetiségű mellett több millió magyar sorsáról is szó volt, akik, ha a szomszédos államok területi
igényei kielégítést nyernek, ezen belül kisebbségi sorba kerülnek.
Az eddig elmondottakból mindenesetre kiderül az, hogy legalábbis elvi alapja volt a
békekonferencián a magyarok számára remélt méltányos bánásmódnak. Másfelől egyértelműnek
tekinthető, hogy Magyarországot a béke-konferencia nem a Tanácsköztársaság miatt „büntette meg”,
illetve nem a „bolsevizmus veszélye” volt az oka a szomszédos országok katonai akcióinak, hiszen
amikor ezek 1918 őszén megindultak, még nem volt Magyarországon ilyen veszély. Ezen kívül 1918.
november 3-tól, a fegyverszünet aláírásától 1920. június 4-ig, a békeszerződés aláírásáig eltelt idő
alatt a politikai rendszer jellege Magyarországon több ízben alapvetően megváltozott. A
Károlyikormány a valódi polgári demokráciát képviselte, a Tanácsköztársaság Európában a
legmesszebb ment a forradalmi mozgalom útján, a Horthy Miklós nevével fémjelzett politikai vezetés,
mely a békeszerződést aláírta, pedig már a konzervatív polgári berendezkedés megszilárdulását
garantálta mind Magyarország, mind Európa számára. Sem a győztes hatalmak béketerveit, sem
a szomszédos államok területi követeléseit nem befolyásolta Magyarország társadalmi
berendezkedése. A háború végén a győztes nagyhatalmak célja Közép-Európa lehető legrövidebb
időn belüli pacifikálása volt és törekedtek arra is, hogy az európai nagybirodalmak romjain létrejött
kis utódállamok között jószomszédi viszony alakuljon ki. Felvetődött esetleg egy új államszövetségi
rendszer létrehozásának lehetősége is, amely a német és szovjet veszély ellensúlyozására egyaránt
alkalmas lehetett volna. Hogy ez a háború utáni rendezés végül is Magyarország rovására valósult
meg, ez a francia, cseh, román, szerb diplomáciai és katonai aktivitás eredménye, mely
meghaladta mind Magyarország, mind pedig Anglia és az Egyesült Államok tevékenységét.
Hozzájárultak a nagyhatalmak közötti ellentétek is, illetve Magyarország vonatkozásában az a tény,
hogy a háború, a forradalmak és a honvédelem következményeinek együttes jelentkezése a magyar
kormányok számára sem mindig tette lehetővé a tisztánlátást, vagy ha igen, akkor sem rendelkeztek
a megfelelő eszközökkel szándékaik keresztülvitelére. Így azután Magyarország tragédiája
bekövetkezett. 1920. június 4-én a békeszerződés aláírásának napján az országban megkondultak a
harangok, bezártak az üzletek, az iskolák, 10 percre leállt az utcai forgalom, a Területvédő Liga
tiltakozó tüntetést szervezett. Még 1920 júniusában a védőligák szövetsége pályázatot hirdet az ország
régi határainak visszaállítására buzdító ima és jelmondat megírására, melynek győztese Papp-Váry
Elemérné alkotása.

A magyar nemzetgyűlés 1920. november 11-én ünnepélyesen tiltakozó nyilatkozat megfogalmazása

után fogadta el a trianoni békeszerződésről szóló törvényt, melyet azután 1921. július 26-án
cikkelyezett be. Az amerikai parlament nem szentesítette a trianoni szerződést, hanem 1921. augusztus
29-én különbékét kötött Magyarországgal. A francia parlamentben is élénk viták folytak a
szerződésről 1921 júniusában és júliusában, ami azt mutatta, hogy az alkotók közül is többen
„elborzadtak a zordon mű felett”. A békeszerződés előadója Charles Daniélu volt, ő is, valamint a
felsőház és képviselőház más tagjai is Franciaország felelősségét hangsúlyozták Magyarországgal
szemben, leleplező kijelentéseket tettek a békeszerződés létrejöttének körülményeire
és intézkedéseire vonatkozóan. A szerződést ezek után csak azzal ratifikálták, hogy a francia kormány
gondolkodni fog a tévedések és igazságtalanságok felülvizsgálásáról. Erre persze nem került sor. A
nemzetközi közvélemény számára lord Rothermere-nek a londoni Daily Mail 1927. június 21-i
számában megjelent cikke mutatott rá a trianoni szerződés tarthatatlanságára. A már említett Charles
Daniélu írta a következőket: „Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést
követték el akkor, amikor kirekesztettek az országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az
országban maradt 8 millióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődtek abba, hogy
testvéreiktől örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re előre tolták
Budapest felé, hogy ez a város a cseh ágyúk lőtávolságába kerüljön, ugyanakkor a Bácskát azért
csatolták Jugoszláviához, hogy Belgrád távol essék a magyar ágyúk hatótávolságától.” Charles
Tisseyre képviselő a következőket mondta: „Az egyik fél teljes rosszindulatának kellett a másik fél
tudatlanságával párosulnia ahhoz, hogy a régi Magyarország csodálatos egységét egy képzelt
elnyomás nevében szétrombolja. Szétszakították ezt a nemzetet, amely politikai, közigazgatási
egységét 10 évszázadon át megtartotta, azzal a kifogással, hogy különböző népekből áll. Mit tettek
ezek után? Alkottak három új államot, még vegyesebb népességgel, mint amilyen a magyarországi
volt. Szétrombolták egy életerős egészséges ország politikai és gazdasági egységét és romjaiból új
államokat alkottak, melyek messze állnak az előző egységétől ... Magyarország nem ok nélkül tartja
felelősnek Franciaországot a tévedésekért és igazságtalanságokért. Ez a helyzet nem tarthat
a végtelenségig. Miért tette, vagy engedte tenni ezt Franciaország? Ezt a káros cselekedetet? Ez a
szerződés a mi munkánk. Egy hosszú történelem tényeivel szemben ügyetlen politikai cselekménnyel
eltávolítottuk magunktól egy népet, melynek inkább közelebb kellett volna kerülnie Franciaországhoz
... Bizonyos, hogy a magyarok a háború alatt a németek hűséges és őszinte szövetségesei voltak ... nem
is arról van szó, hogy erről tudatosan megfeledkezzünk; szemére vethetjük-e azonban
Magyarországnak, hogy Németország szövetségesévé vált? Nem mi sodortuk-e arrafelé azzal, hogy
tőlünk telhetőén támogattuk az osztrák— magyar államokban a pánszláv mozgalmak kifejlődését?
Trianonnal Magyarországot ismét Németország karjaiba sodortuk. Megtehette-e tehát Magyarország,
hogy nem visel háborút Ausztria oldalán? Ma már tudjuk, milyen volt Tisza István gróf magatartása a
szarajevói merénylet után, a Bécsben tartott tanácskozásokon. A háború magyar részről nem
Franciaország, hanem az őt fenyegető Oroszország és Szerbia ellen irányult. Az egész háború alatt a
franciák minden korlátozás nélkül, szabadon élhettek Budapesten, beszélhették nyelvüket, a budapesti
színházak továbbra is játszották a francia darabokat.

Hozzátehetjük még, hogy Károlyi Mihály forradalma Vive la France-ot (Éljen Franciaország) kiáltott.
Érthető, hogy a háborúban való részvételért meg akartuk büntetni Magyarországot, mért kellett
azonban erősebben sújtanunk, mint Németországot vagy Ausztriát? A magyarok Franciaországtól még
egy szemernyi igazságot sem kaphattak idők múltán, ez egyébként úgy tűnik előttünk, hogy mi vagyunk
felelősek mindazokért a szenvedésekért, melyek Magyarországot Trianon óta sújtották ... A francia
sajtó különösen dühös magyarellenes hangot alkalmazott . .. Magyarországon az a benyomás, hogy
minden szerencsétlenség Franciaországtól származik ... Feltehetjük a kérdést, hogy milyen esztelen
indítékok késztették a trianoni békeszerződés értelmetlen művének összetákolására.”

Gróf Apponyi Albert, aki a trianoni magyar békedelegáció vezetője volt (de aláírására már nem volt
hajlandó, azt a kormány megbízásából Benárd Ágoston és Drasche Lázár Alfréd látta el kézjegyével),
a szomszédos országok nemzeti fejlődése szempontjából is élesen kritizálta a szerződést „Állítom írta
— hogy Magyarország rovására történt megnagyobbodásuk az emberi haladás nagy érdekeinek
rovására történt, mert ezek szolgálatában érettebb erőket gyengített meg és magukat a területileg
megnagyobbodott nemzeteket saját történelmi hivatásuk teljesítésében inkább akadályozza, semmint
elősegíti ... Az utódállamok ugyanis területi terjeszkedésük által nem csupán fajrokonokat vettek fel
az ő bélyegüket magukon viselő államokba, hanem nagy számú idegen fajokat is, melyeknek úgy
számaránya, mint kulturális minősége a helyzetet legalábbis kérdésessé teszi. A legkedvezőbben áll e
tekintetben, a vezető nemzet magas kulturális színvonalánál fogva, a cseh-szlovák köztársaság, ha a
cseheket és a szlovákokat egy fajnak vesszük.

Ez azonban legalábbis nagy kérdés; részemről alig hiszem, hogy a szlovákok többsége külön nemzeti
egyénisége megszűnésével megbarátkozott volna, hogy nem tekinti-e magát inkább — még pedig teljes
joggal — a nagy szláv család egyik önálló és különleges sajátosságokkal bíró tagjának. Ha
ekképp fogja fel helyzetét, akkor az most sokkal veszélyesebbé vált, mert a magyar uralom talán nem
támogatta eléggé ennek a faj-egyéniségnek és a benne levő erőknek a kifejlődését, de a nagy
heterogenitás folytán, létezését nem is veszélyeztette; a cseh ellenben támogatja ugyan, de a
közelrokonság és a politikai erőviszonyok folytán agyon is támogatja. Csak a vak nem látja, hogy
a szlovákok elcsehesítése, a pittsburgi becsapás segítségével, a cseh politikának egyik alapgondolata,
melynek sikere kétségtelen. A nagyrészt egész szeszélyesen, geográfiai kényszer nélkül
Csehszlovákiához csatolt közel egymillió magyar kisebbségről nem is kívánok szólni.

De Nagy-Románia és Nagy-Szerbia — területi hódításainál még kirívóbb a visszásság. Azon a

területen, amelyet Nagy-Szerbia a szoros értelemben vett Magyarországtól — Horvátországot
számításon kívül hagyva — elnyert, 21 ezer négyzetkilométer egy és félmillió lakosságában 460 ezer
a magyar, 300 ezer a német (közelebbi áttekintés végett kerek számokat írok), körülbelül 300 ezer a
tót, ruthén, román és egyéb fajbeli és csak 90 ezer a horvát, 380 ezer a szerb, tehát együtt 470 ezer a
jugoszláv, vagyis az egész elszakított népességnek nem egészen 30%-a, a magyarnak és a németnek
valamivel több mint a fele. Vajon minő elven alapult ez a hódítás, mely még relatív többségre
sem támaszkodhat, a kulturális vezetőségre való jogos igénnyel pedig éppenséggel nem? Azt a kérdést
nem is vetem fel, vajon abban a csakugyan tisztán jugoszláv államban, melyet a szerb-horvát-szlovén
királyság alkotna, ha a Magyarországtól elvett területek nem bontanák meg a faj-egységet szolgálja-e
az emberiségi haladás érdekeit a szerb hegemónia, a régóta nyugathoz tartozó horvát és szlovén nép
fölött? Lehet-e egyáltalán a kulturális fejlődési irány és már elért fejlettség ily kirívó ellentétei
mellett valóban homogén nemzetnek tartani ezt a délszláv alakulást? A macedón kérdést sem akarom e
fejtegetések körébe bevonni; elég nekem annak megállapítása, hogy a Magyarországtól elvett terület
ennek a homogenitásnak létrejövetelét csak zavarja és így, midőn magán ezen a területen kulturális
visszaesést jelent, az új államnak és emberiségi hivatásának kialakulását megnehezíti.

Még világosabb ez Nagy-Románia esetében. A nemzetiségi elv címén elért népességszaporodásból,

5,2 millióból csak 2,8 millió, vagyis 53% román, 47% nem román, ebből 1,7 millió magyar, 560 ezer
német, együtt 2,3 millió nyugati kulturális típust képviselő nemzetbeli; a többi apró arányszámokban
oszlik el. Már most van-e a magasabb emberiségi érdekek szempontjából ezen a területen
jogosultsága a román impériumnak, amikor a szám szerinti túlsúly csekély, kisebb, mint amilyen a
magyarságnak abszolút többsége volt a régi Magyarország területén (Horvátországtól eltekintve, ahol
tulajdonképpeni magyar impérium nem létezett), a kulturális aránytalanságot pedig az 1920. évi
népszámlálás alapján a következő számok tüntették fel kézzelfoghatóan:

Magyar Német Román Vegyes

Erdély összes lakosságának Az írni-olvasni 34,3% 8,7% 55,0% 2,8%

nem tudóknak 20,1% 2,1% 74,6% 0,7%

Az írni-olvasni tudóknak 48,0% 15,5% 35,8% 0,9%

A középiskolát végzetteknek 63,9% 17,0% 18,2% 0,9%

A hivatalokban levőknek 60,5% 14,5% 24,5% 0,5%

A gazdasági értelmiségnek A szellemi 71,7% 20,7% 6,5% 1,0%

foglalkozásúaknak 63,5% 16,1% 19,6% 6,8%

A trianoni békeparancs aláírásának helyszíne

Trianon kegyetlensége más országokra alkalmazva

Trianon kegyetlensége más országkra alkalmazva
Trianon kegyetlensége más országokra alkalmazva
Hogy pedig a magyarságnak és a csekély számú németségnek ez az óriási kulturális fölénye nem a
románság mesterséges háttérbe szorításának eredménye, már abból is kitűnik, hogy annak részesedése
a közhivatalokban (24,5%) nagyon túlhaladja azt, amelyet a gazdasági élet vezető szereplésében, de
még a szabad szellemi foglalkozásokban is, elérni tudott (6,5, illetve 19,6%).

Mivel pedig az itt kimutatott kulturális elmaradottságnak dacára az erdélyi románság még mindig
magasabb fokon áll, mint a régi királyságbeli, onnan tehát pótlás nem várható, a román impérium
kiterjesztése a Magyar-országtól elszakított részekre nyilvánvalóan és szükségképp kettőt
eredményez: az egész kormányzat színvonalának katasztrofális süllyedését és a gyors kiegyenlítés
erőszakolása folytán — melyre való törekvés a dolog természetében rejlik — a magasabb
kultúrarendszerek elnyomását, sőt, amennyire lehet kipusztítását... De ez az irányzat kiszámíthatatlan
mértékben hátráltatója magának a román kultúrfejlődésnek is, mert teljesen ferde irányba tereli a
nemzeti energiákat és azt az erőt, amelyet saját felemelkedésükre kellene fordítaniuk, mások
leszorítására pazaroltatja. A nacionalista szellem így megtagadja nemesebb tartalmát és egyenesen
antikulturálissá válik . . . Valójában sok veszett el, és egészségtelen ambíciókat kivéve, senki nem
nyert semmit... Az emberiség nagy szellemi érdekeinek szempontjából ellenérték nélkül való
veszteség Magyarországnak megcsonkítása, a magyarságnak gyengítése.”

A trianoni békeszerződés becikkelvezett formája a követezőképpen kezdődik: „1921: XXXIII.

TÖRVÉNYCIKK

az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és

Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával,
Lengyelországgal, Portugáliával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-
Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés
becikkelyezéséről. (A megerősítő okiratok letételéről felvett első jegyzőkönyv kelte: 1921. július hó
26. napja.)

(Kihirdetése elrendeltetett 1921. évi július hó 27-én. — Kihirdettetett az „Országos Törvénytár"-ban

1921. évi július hó 31-én.

1. §
Tekintettel a kényszerhelyzetre, amely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele
folytán előállott, és amely annak idején a m. kir. kormánynak a békeszerződés aláírására vonatkozó
elhatározásánál is döntő súllyal bírt: az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit
birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá ... 1920. évi június hó 4.
napján a Trianonban kötött békeszerződés a hozzátartozó térképpel és a békeszerződés egyes
rendelkezéseinek függelékeivel, valamint a békeszerződés kiegészítéséül ugyancsak 1920. évi június
hó 4. napján kelt jegyzőkönyvvel és nyilatkozattal együtt a magyar állam törvényei közé iktattatik ...”

Ezek után következik a békeszerződés hivatalos magyar fordítása, melynek elején felsorolják a magas
szerződő felek megbízottait, „akik jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után a
következő rendelkezésekben állapodtak meg:

A jelen szerződés életbelépésével a hadiállapot megszűnik.

Ettől az időtől kezdve, s a jelen szerződés rendelkezéseinek fenntartásával, a Szövetséges és Társult

Hatalmak Magyarországgal hivatalos érintkezésbe lépnek.”

A békeszerződés 1. része a Nemzetek Szövetségének Egységokmányát tartalmazza, melyet a párizsi

békekonferencia 1919. április 28-án fogadott el.

„A Magas Szerződő Felek,

avégből, hogy a nemzetek együttműködését előmozdítsák és a nemzetközi békét s biztonságot

megvalósítsák, mégpedig:

azzal, hogy egyes esetekben kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére,

azzal, hogy igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetéseket tartanak fenn,

azzal, hogy a nemzetközi jogszabályait ezentúl a Kormányok kölcsönös magatartásának valóságos

zsinórmértékéül határozottan elismerik, és

azzal, hogy a szervezett népeknek egymásközti érintkezésében az igazság uralmát és mindennemű

szerződéses kötelezettségnek lelkiismeretes tiszteletben tartását biztosítják,

megállapították a Nemzetek Szövetségének alább következő Egyezségokmányát”

1. cikk

A Nemzetek Szövetségének eredeti tagjai azok az aláírótagok, amelyeket a jelen Egyezségokmány

Függeléke megnevez, valamint az ugyanott megjelölt más államok közül is azok, amelyek a jelen
Egyezségokmányhoz fenntartás nélkül csatlakoznak ...

2. cikk

A Szövetség a jelen Egyezségokmányban körülírt tevékenységét Közgyűlés és Tanács útján

gyakorolja, amelyek mellett az állandó Titkárság működik.
4. cikk

A Tanács a Szövetséges és Társult főhatalmak képviselőitől, továbbá a Szövetség más négy tagjának
képviselőiből áll...

A Tanács a maga ülésein minden üggyel foglalkozhat, amely a Szövetség működésének körébe esik,
vagy a világbékét érinti.

8. cikk

A Szövetség tagjai elismerik, hogy a béke fenntartása megköveteli a nemzetek fegyverkezésének

csökkentését, addig a legalacsonyabb fokig, amely az Állam biztonságával és nemzetközi
kötelezettségeknek közös eljárás útján megvalósítandó kikényszerítésével még összeegyeztethető.

A Tanács a kérdéses csökkentésnek terveit minden egyes Állam földrajzi fekvésének és különös
körülményeinek figyelembe vételével elkészíti avégből, hogy a különféle Kormányok ezeket a
terveket megvizsgálhassák és megfelelően intézkedhessenek...

A Szövetség tagjai kötelezik magukat, hogy kölcsönösen nyílt és kimerítő felvilágosítást adnak
egymásnak fegyverkezésük mértékéről, szárazföldi, tengeri és légi véderőprogamjaikról, és hadi
célokra alkalmas iparágaik helyzetéről ...

10. cikk

A szövetség tagjai kötelezik magukat arra, hogy a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és
jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megóvják
...

19. cikk

A Közgyűlés időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek

vagy olyan nemzetközi állapotoknak a megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét
veszélyeztetné.”

Magyarország a trianoni békeszerződés becikkelyezésekor még nem tagja a Népszövetségnek, a

Népszövetség Közgyűlése majd 1922. szeptember 18-án veszi fel tagjai sorába egyhangú határozattal.
Több kérdésben fordult Magyarország a Nemzetek Szövetségéhez. Ezek egy része gazdasági
természetű, Magyarország háború utáni elszigeteltségének feloldását, illetve jelentős kölcsönök
felvételének lehetővé tételével a trianoni Magyarország gazdaságának talpraállítását célozta. Más
részük politikai természetű és mindenekelőtt a szomszédos országokhoz csatolt területeken élő magyar
népesség jogvédelmével kapcsolatos.

A békeszerződés II. része Magyarország határait állapítja meg, azok részletes leírását tartalmazza.

A szerződés részletesen végigmegy a Magyarországnak a környező országokkal újonnan megalkotott

határvonalán Ausztriával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Romániával, Cseh-Szlovákországgal. A
29. cikk úgy rendelkezik, hogy „A megjelölt határokat a helyszínen határrendező bizottságok fogják
kitűzni, amely bizottságok összeállítását a jelen szerződés vagy a Szövetséges és Társult Főhatalmak
és az érdekelt Állam vagy Államok között kötendő szerződés határozza meg.

A bizottságok hatásköre teljes mértékben kiterjed nemcsak a »helyszínen megállapítandó vonal«

néven megjelölt határvonalrészletek megállapítására, hanem, ha valamelyik érdekelt Állam kéri, s a
bizottság azt helyénvalónak találja, a közigazgatási határok útján megjelölt határvonalrészletek
felülvizsgálására is (kivéve az 1914. évi augusztus havában fennállott nemzetközi határokat,
amelyekre nézve a bizottságok szerepe csupán a határcölöpök vagy a határkövek felülvizsgálására fog
szorítkozni). A bizottságok mindkét esetben arra fognak törekedni, hogy szigorúan kövessék a
szerződésekben foglalt meghatározásokat, a lehetőség szerint figyelembe véve a közigazgatási
határokat és a helyi gazdasági érdekeket.”

Természetesen ezek az utóbbi megállapítások nem jelentették a békeszerződésben lefektetett határok

felülvizsgálatának lehetőségét, hanem csak apróbb, a helyi sajátosságokat figyelembe vevő esetleges
módosításokat tettek lehetővé. Tulajdonképpen a békeszerződésnek ez a II. része tartalmazta a
lényeget, Magyarország területének megcsonkítását, az összes többi rendelkezések ezzel
összefüggésben születtek, ehhez kapcsolódtak. Az új határok sem helyrajzi, sem vízrajzi, sem
nemzetiségi választóvonalat nem követtek, nem jelentettek. Briand, az 1921-ben választott francia
kormányfő maga is így nyilatkozott róluk:

„Ki kételkedhet abban, hogy a magyar határt nem önkényesen vonták meg? Elég ránézni a térképre,
követni a határvonalat, amely egyébként egyáltalán nem végleges, hogy meggyőződjünk arról, hogy az
nem fedi a valóságot.” (Briand csak abban tévedett, hogy a határ nem végleges, mert ugyan a II.
világháború alatt a bécsi döntések részben megváltoztatták őket, a II. világháború utáni
békeszerződések azonban újra a tiranoni határt állították vissza.)

Nézzük meg ezután a részletes adatokat Magyarország veszteségeire és a szomszédos államok

nyereségeire vonatkozóan:

Magyarország területét a szerződés 282 ezer km2-ről 93 km2-re csökkentette. A területi veszteségből
a legnagyobb zsákmány Romániának jutott, Magyarországból 103 ezer km2-t ítéltek neki, így más
nyereségekkel együtt az 1914-es 137 903 km2 Románia 1920-ra 294 967 km2-re hízott. A 103 ezer
km2 a régi Magyarország területének 36,2%-át tette ki. A területi nyereségek sorrendjében Romániát
Csehszlovákia követi, melyhez 63 ezer km2-t, a régi Magyarország területének 22,2%-át csatolták. A
délszláv állam 21 ezer km2-t kapott, ami 7,4%-ot tett ki, Ausztriához pedig 4000 km2 került, 1,5%.

Ami a magyar nemzet testéből kiszakított népességet illeti, hasonló arányszámokat találunk.
Romániához 5,24 millió lakos került, ebből 1,7 millió magyar 30,2%; Csehszlovákiába 3,5 millió
lakos, közte 1 millió 72 ezer magyar, 30,2%. A délszláv állam 1,6 millió új polgárt mondhatott
magáénak, melyből 465 ezer volt magyar, 28,7%; Ausztriához pedig 292 ezer lakos került,
ebből magyar 26 ezer, 8,8%.

A számok önmagukért beszélnek és napnál világosabban mutatják, hogy a Monarchia romjain létrejött
utódállamok körvonalainak kialakulásánál sokkal nagyobb szerepet kapott a területi, mint az etnikai
követelmények figyelembevétele. Sokkal kevésbé beszélhetünk a nemzeti
önrendelkezés megvalósulásáról, mint a különböző nemzetiségek által lakott területek más nemzetek
rendelkezésére bocsátásáról, hiszen a békekonferencia egyetlen esetben sem tette lehetővé, hogy az
érintett területek lakossága népszavazás útján maga döntsön afelől, hogy melyik államhoz kíván
tartozni. A végeredmény azután az lett, hogy egy soknemzetiségű államalakulat helyett, amely azonban
nem mesterségesen alkotott, hanem a történelem hosszú századai folyamán spontán kialakult egység
volt, több soknemzetiségű államot hoztak létre. Ezekben az együttélő népek egymáshoz való viszonya
is alapvetően megváltozott, mint ahogy megváltozott az új körülmények között gazdasági szerepük,
annak a területnek a súlya és sajátos kultúrájának helye az egész államon belül, amelyben most már
éltek. A Trianon előtti Magyarország (Horvátország nélkül) 18 millió lakost számlált, melyből 54,5%
volt magyar. 16,1% román, 10,7% szlovák, 10,4% német, 2,5% szerb, 2,5% rutén, 1,1% horvát, 1,2%
vegyes nemzetiségű. Nagy-Románia népessége 16-17 millió volt, melyből a románság legfeljebb
65%-ot tett ki, a magyarok lélekszáma meghaladta a 10%-ot, német nemzetiségű volt 5,5%, 5% körül
volt a zsidóság létszáma és ugyanennyi a bolgároké is, 3% fölött volt az oroszok és ukránok száma,
illetve 1-2% cigány, török, görög, gaganc, szerb, horvát, szlovén, lengyel és más, összesen 17
nemzetiség alkotta Romániát.
Nyugat-Magyarország tervbevett határai

A csehszlovák állam népessége 13,5 millióra tehető, ebből cseh és morva 46-48%, szlovák 12-13%,
a csehek és szlovákok együtt tesznek ki körülbelül 60%-ot, német 27-30%, magyar 6,5%, a többi
rutén és lengyel. Nagy-Szerbia lakossága körülbelül 12,5 millió, ebből szerb 40-42%, szlovén
9%, magyar 7-8%, német 7-8%, muzulmán 5%, a többi vegyes. A többségi nemzet tekintetében azt
láthatjuk, hogy ezekben az államokban alig múlják felül a nemzetiségek lélekszámát, sőt
Csehszlovákiában a csehek kisebbségben vannak, ha eltekintünk attól a kevéssé megalapozott
feltevéstől, hogy a csehek és szlovákok egy népet alkotnak. Látjuk tehát, hogy a nemzetiségi elv
hangoztatása az új határok kialakításánál mennyire nem játszott szerepet.

Amikor a régi Magyarország nemzeti kisebbségei kezdték politikai céljaikat megvalósítani, akkor már
nem elsősorban a nemzeti önrendelkezés gyakorlati megvalósításáról volt szó, hanem bizonyos
területek más nemzetekhez csatolásáról, amely területeken természetesen az adott nemzetek tagjai is
éltek. Kivételt a csehek által nyert területek jelentenek, hiszen azon csehek egyáltalán nem, csak
magyarok, németek, rutének stb. éltek. Itt tehát a nemzeti elv hangoztatása csak a fügefalevél szerepét
töltötte be, mely a lényeget, a legkényesebb pontokat volt hivatva elfedni.

Az elmondottakból is kitűnik, hogy mennyire a tisztánlátást zavaró, káros véleményeknek lehet

tekinteni azokat az értékeléseket, melyek a trianoni békeszerződés pozitív vonásaként emelik ki, hogy
azzal Magyarország végre elnyerte nemzeti függetlenségét, mivel megszabadult Ausztriától, illetve,
hogy az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlásával valóra válhatott az elnyomott nemzetek
függetlenségi törekvése. Való igaz, hogy a békeszerződés eredményeként Magyarország formailag
független állam lett, pusztán önálló életének alapvető feltételeitől, létfeltételeitől fosztották meg.
Körülbelül olyan helyzetben volt, mint az a harcokban megsebesült hadifogoly, kinek mindkét lábát
amputálni kellett és azután szabadon engedték, hogy most már mehet, amerre lát. Ebben a helyzetében
afelett örvendezni felhőtlenül, hogy milyen jó a szabadság, nem lehet, sőt cinikus dolog. Annál is
inkább, mert a területi és népességbeni veszteség elképesztő mértékű gazdasági veszteségekkel is
párosult. Arról, hogy milyen gazdasági és kulturális javak kerültek más államok politikai határai
közé, a hagyományos gazdasági, társadalmi egység, a kulturális közösségek felbomlása hogyan
sodorta veszélybe a magyar állam létezését, megint csak igen kevés ismerettel rendelkezik a
közvélemény, természetesen önhibáján kívül. Pedig annak a kifejezésnek, hogy „történelmi
Magyarország” csakis ebben az értelemben van létjogosultsága, ha az évszázadok során kialakult,
szerves egységet képező, természeti, gazdasági, társadalmi szerkezetet értünk alatta és nem egyedül az
éppen aktuális politikai határokkal akarjuk meghatározni.
A mezőgazdasági termelést illetően a búza vetésterületének 45,7%-a, a rozsénak 62,9%-a, az
árpáénak 47,3%-a, a zabénak 32,2%-a, a kukoricáénak 35%-a, a burgonyáénak pedig 39,1%-a maradt
a trianoni határok között (a főbb learatott termények területét az 1911 — 1915. évek átlagában
számolva). A legnagyobb feleslegtermelő területek Bács-Bodrog és Torontál megyében voltak, az
itteni többlettermelés nagysága megközelítően 5 millió q kenyérmag (búza és rozs együtt).
Magyarország 1913-ban 10,5 millió q gabonát (búzát, rozst, kenyérlisztet) exportált elsősorban az
osztrák tartományokba. A békeszerződés megkötése után az 1913-as adatokat (bevetett terület és
terméshozam) alapul véve az export lehetőségét az 1913-as évi 40%-ra becsülték, melynek
eléréséhez azonban még évekre volt szükség.

Az ipari potenciál 52,2%-a, a foglalkoztatottak 50,7%-a, a termelési érték 44,4%-a került a

határokon kívülre. Különösen érzékenyen érintette a rendelkezés a vas- és acélgyártást, a textilipar
bizonyos ágait, a cement- és üveggyártást, a malomipart, faipart, papírgyártást. A sóbányák kivétel
nélkül, a kőbányák nagy része, a vasércbányászat szinte teljesen az elcsatolt területeken maradt.
Ugyanez vonatkozik az ásványi fűtőanyagkészlet jelentős részére, melyen belül különösen a barnaszén
és a földgázvagyon szenvedte a legnagyobb veszteségeket.

Megszakadtak a kereskedelem összekötő csatornái, az út-, vasút- és telefonhálózat hagyományos

vonalai. A vasutak 57,8, az utak 60,3%-a került a határokon kívülre.

A magyar nemzet szétdarabolásával széttöretett a gazdasági egység, a forgalom, az erdőgazdálkodás,

a folyamszabályozás, a vízgazdálkodás rendszere.

Álljon itt néhány összefoglaló táblázat az elmondottak illusztrálására:

Magyarország területe 28 227 466 hektár volt. A békeszerződés megállapította határvonalon belül
esik az összes terület 32,3%-a, mely művelési ágak szerint a következőképpen oszlott meg:

nem
szántó kert rét szőlő legelő erdő nádas
termő
Terület

%-ban

Trianoni

Magyar-

ország 42,9 25,0 25,1 68,4 30,5 14,3 54,0 39,0

Románia
26,6 48,3 46,2 14,8 39,9 49,8 8,0 29,2
Délszláv
Állam 11,2 5,6 3,4 10,3 7,0 1,6 20,0 10,0

Ausztria 1,9 1,6 1,8 2,1 0,9 1,9 13,9 2,9

A mezőgazdasági művelési ágakon belül Magyarország számára az egyik legnagyobb veszteséget az

erdők elvesztése jelentette. Magyarország erdőterülete 1913-ban 7 400 000 hektár volt, melyből 1
964 000 hektár tölgyerdő, 3 661 000 hektár bükk- és más lomberdő és 1 775 000 hektár fenyőerdő.
Ekkor körülbelül 76 millió koronát tett ki a nyers- és megmunkált faexportból származó bevétel, mely
a tűzifakivitellel együtt meghaladta a 80 millió koronát. A főleg fenyőerdőkre települt papírgyárak
termelési értéke 35 millió korona volt. A békeszerződés megállapította határokon belül az
erdőterületnek csak 13,4%-a esik, a határvonalon belül maradó összes papírgyárak termelési értéke
pedig az 1913. évi termelésnek pusztán 1%-át teszi ki.

Hasonlóan súlyos veszteségeket mutat a következő táblázat is, mely az ipar elszenvedett kárait
foglalja össze:

Ipartelepek száma Munkáslétszám Termelési érték

Terület
%-ban

Trianoni

Magyarország 47,8 49,3 55,6

Csehszlovákia 19,3 22,0 18,2

Románia 21,9 10,8 18,1

Délszláv Állam 7,1 3,5 4,4

Fiume 0,8 1,9 2,2

Ausztria 3,1 2,5 1,5

A megszerzett új területeket nagyon nehéz volt egybeolvasztani, nehéz volt bánni az újonnan
megszerzett gazdasági és kulturális adottságokkal és megküzdeni az erőszakosan elcsatolt területek
lakosságának ellenállásával. Az okokra, a fejlődési különbségek nagyságára két példát idéznénk,
adatokkal együtt, melyek a két legnagyobb nyertes, Románia és Csehszlovákia nehézségeit, s e
nehézségeknek a nemzeti kisebbségek sorsán való csattanását szeretnénk most még csak néhány
számmal érzékeltetni.

A következő táblázat adataiból kiderül, hogy Romániát illetően a kelet-magyarországi területek

(Erdély és Bánát) az iparágak nagy többségében jóval fejlettebbek voltak a Román Királyságnál. Az
Ausztriától megszerzett Bukovina esetében többségében jóval fejletlenebb, az Oroszországtól
elfoglalt Besszarábiával pedig minden területen elmaradottabb területek kerültek Romániához. Az új
szerzemények fejlettségi aránya az iparban az Ókirálysághoz képest 1919-ben a következőképpen
alakult:

Ókirály Bessz-
Iparágak Erdély Bánát Bukovina összesen
ság aráuia

Fémipar 1,0 1,06 5,82 0,37 0,09 1,40

Faipar 1,0 1,95 0,61 3,30 0,50 1,22

Vegyipar 1,0 1,07 0,13 0,09 0,00 0,91

Élelmiszeripar 1,0 0,80 1,36 1,18 0,54 0,92

Textilipar 1,0 0,58 3,60 0,00 0,11 0,93

Bőripar 1,0 0,82 0,22 0,17 0,86

1,61

Kerámiaipar 1,0 2,19 1,35 2,58 0,04 1,26

Elektromosipar 1,0 1,22 1,60 0,68 0,26 1,00

Nyomdaipar és egyéb 1,0 0,40 0,63 0,59 0,09 0,66

összesen 1,0 1,2 2,33 1,27 0,22 1,06

Ezekre az eltérésekre tekintve válik érthetővé az a türelmetlenség, mellyel a román kormányok

igyekeztek minden tekintetben egységesíteni országukat.

Ami Csehszlovákiát illeti, ezen belül a szlovákok által is lakott észak-magyarországi terület és a
magyar Alföld gazdasági tekintetben erősen egymásra volt utalva. Az alföldiek a felföldről szerezték
be sójukat, fájukat, és ott értékesítették állataikat, gabonájukat, élelmiszereiket. A szlovákok által
lakott terület ugyanis sóban, fában, vízben rendkívül gazdag, de nagyon szegény mezőgazdasági
terményekben. A Felvidék elszakítása ezt a természetes cserét megszüntette, a felvidéki lakosság
elvesztette aratási keresetét, melyet Csehországban nem tudtak számukra pótolni, ugyanakkor a
felvidéki ipartelepek Magyarországtól elszakítva és az erős cseh ipar versenyének kitéve egymás után
mennek tönkre. Ilyen körülmények között a Felvidék szerepe arra korlátozódik az új államon belül,
hogy Csehszlovákiának olcsó munkaerőt és nyersanyagot szolgáltasson.

Természetesen lehetetlen számbavenni a kulturális veszteségeket, pusztán tájékoztatásul sorolunk fel

az intézetekre és iskolákra vonatkozóan néhány adatot. 2958 kisdedóvó intézetből például csak 1206
maradt a határokon belül. A 17 000 elemi iskola száma 6402-re csökkent. A kilenc óvónőképzőből
5, férfi-tanítóképzőből 33, leány-tanítóképzőből 22 került a határokon kívülre, s maradt a magyar
területen 4 óvónőképző, 17 férfi és 30 leány-tanítóképző. Középiskolából 100 tanintézet maradt, 121
került a határokon kívülre. Az 1921. XXV. törvénycikkben, melyet a nemzetgyűlés 1921. június 16-án
fogadott el, rendelkeztek a trianoni béke folytán székhelyüket vesztett egyetemekről. A kolozsvári
Ferencz József Tudományegyetemet Szegeden, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet Pécsen
helyezték el „ideiglenesen”.

A száraz adatok felsorolása után talán nem felesleges az a megjegyzés, hogy a veszteségek ezen
töredékének ismerete is indokolttá teszi a trianoni békediktátum igazságtalan voltának hangsúlyozását,
sőt Trianonnak magyar nemzeti tragédiaként való értékelését. Egyértelmű, hogy a trianoni katasztrófa
felett érzett felháborodás és elkeseredés nem minősülhet sem búsmagyarkodásnak, sem pedig
irredentizmusnak és sovinizmusnak, mely megbélyegző jelzőket az elmúlt 40 évben tények puszta
felemlegetése is kiválthatta. A trianoni békeszerződés milliók sorsát befolyásolta, és milliók sorsát
kedvezőtlenül alakította. Ezek az emberek 1920; június 4-ét nem csupán lelkileg érték meg, hanem
számukra nagyon sok esetben a létfeltételeik (lakóhely, munkahely, családi és egyéb kapcsolatok)
megszűnését vagy fenyegetettségét jelentették az új viszonyok, vagy ha ezek meg is maradtak, nemzeti
hovatartozásuk, kultúrájuk, nyelvük ápolása, megtartása került veszélybe.

A trianoni békeszerződés ratifikálása egy ponton, Ausztria irányában nem zárta le a határkérdés
megoldását, ugyanis a magyar fél változatlanul bízott abban, hogy legalább Ausztriával közvetlenül
megegyezhet ebben a kérdésben. Ezért a párizsi magyar delegáció 1921. július 19-én azzal a kéréssel
fordult a francia bizottsághoz, hogy Nyugat-Magyarország határainak megállapítását halasszák el.
Ausztria azonban nem volt hajlandó a megegyezésre és követelte a vitás terület azonnali kiürítését.
Azt is hangsúlyozták, hogy szükség esetén a cseh és a délszláv kormányok fegyverrel is támogatni
fogják őket. Erre az antant hatalmak beavatkozása miatt nem került sor. Élénk diplomáciai
csatározások, jegyzékváltások és alkudozások, valamint helyi fegyveres csetepaték befolyásolták
Nyugat-Magyarország további sorsának alakulását. 1921. szeptember 8-án mintegy 100 főnyi, főleg
diákokból álló csoport Ágfalván feltartóztatta a bevonuló osztrák csendőröket. Az összecsapásnak
magyar részről három, osztrák részről egy halálos áldozata volt, de a csendőrök visszavonultak.
Nyomukban augusztus végén Prónay Pál, Héjjas Iván különítményei vonultak be a békeszerződésben
Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területre. Ostenburg őrnagy csendőrzászlóalja Kismartonba,
Prónayé Felsőőrre ment rendfenntartás végett, sőt Ostenburg Sopront is megszállta. Közben a
tárgyalások is folytatódtak. Szeptember 26-án a magyar külügyminiszter Bánffy Miklós gróf Eduard
Benessel tárgyalt, a csehszlovák miniszter-elnökkel, aki Ausztria és Magyarország határvitájában
közvetített és támogatta Magyarországnak Sopron és környékére vonatkozó területi igényeit. A
Nagykövetek Tanácsa a történtek után felszólította Magyarországot, hogy 1921. október 3-ig ürítse ki
Nyugat-Magyarországot, ellenkező esetben szankciókat léptet életbe Magyarország ellen.

A kiürítés meg is történt, csak Ostenburg zászlóalja maradt Sopronban. Az átadásról szóló
jegyzőkönyvet október 3-án a szövetségesek részéről R. G. Gorton angol, Hamelin francia és Carlo-
Ferrario olasz tábornokok, magyar részről pedig Hegedűs Pál tábornok írta alá. Éppen az átadás
napján érkezett meg a hír, hogy a Nagykövetek Tanácsa elfogadta Olaszország javaslatát, hogy a
budapesti és a bécsi kormány is küldjön megbízottakat Rómába, akik az olasz külügyminiszter
elnöklete mellett egyezséget köthetnek a határvitában. A tárgyalások október 11 — 13. között végül is
Velencében zajlottak, a magyar küldöttséget gróf Bethlen István miniszterelnök és gróf Bánffy Miklós
külügyminiszter vezette. Az alkudozások eredményre vezettek, Sopronban és környékén, nyolc
községben az antant tábornoki bizottságának ellenőrzése mellett népszavazást rendeltek el a terület
hovatartozásának eldöntésére. A népszavazásra december 14—16. között került sor és
eredményeképpen Sopron és környéke megközelítően 73% szavazattal (24 072 szavazatból 15 343
Magyarországra, 8277 Ausztriára szól, 502 pedig érvénytelen) visszakerült Magyarországhoz.

Az átadásról szóló jegyzőkönyvet Hamelin francia tábornok olvasta fel, Carlo Ferrario olasz, Gorton
angol, Guilleaume Árpád magyar tábornokok, illetve Coppi ezredes és Ullein katonai attasé
jelenlétében. A katonai bizottság az átadás után két nappal, munkája végeztével elhagyta Sopront. A
magyar nemzetgyűlés az 1922: XXIX. törvénycikkben örökítette meg a határkorrekciót és Sopronnak a
„civitas fidelissima” (a leghűségesebb város) jelzőt adományozta.

Délvidéken a nyugat-magyarországi események fordítottja zajlott. Pécset és környékét ugyanis a

trianoni békeszerződés Magyarországnak hagyta, ennek ellenére a szerb megszálló csapatok
igyekeztek öt évre meghosszabbítani ott-tartózkodásukat. Pécs 1918. november 14-én került szerb
megszállás alá és a megszállt területet saját kormánybiztossal a szerbek is kormányozták. Miután a
ratifikációs békeokmányokat a szövetségesek és Magyarország 1921. július 26-án Párizsban
kicserélték, a Nagykövetek Tanácsa utasította a délszláv államot a terület végleges kiürítésére.

Az antantot szövetségközi katonai bizottság képviselte, amelynek vezetője Gosset angol ezredes volt,
tagjai pedig Forster angol, Derain francia őrnagy és Mazuo olasz kapitány. A katonai intézkedésekre
és a polgári igazgatás szükséges teendőinek ellátására Bádoki Sós Károly altábornagy,
kaposvári körletparancsnok kapott megbízatást. A megszálló szerb csapatok élén Autich Cholok szerb
ezredes állt, a polgári hatóságok vezetője pedig Rajics szerb kormánybiztos volt. Augusztus 14-én
Pécsen egy nagygyűlés keretében a kiürítést megelőzendő kikiáltották a Baranyai Köztársaságot,
Baranya—Baja Szerb—Magyar Köztársaság néven. A nagygyűlés a köztársaságot Jugoszlávia
protektorátusa és az antant védelme alá helyezte. Ez a közjáték azonban csak huszonnégy órával tudta
késleltetni a kiürítés megkezdését és a magyar csapatok annak befejezése után, augusztus 22-én
bevonultak Pécsre. Ezzel a város és környékének szerb megszállása véget ért.

A nemzetközi és a magyarországi helyzetet is tovább bonyolították a béke-szerződésben foglaltak

végrehajtása körüli huzavonákon kívül az úgynevezett királypuccsok. IV. Károly ugyan 1918.
november 13-án Eckartsauban nyilatkozatot adott ki, melyben lemondott arról, hogy részt vegyen a
továbbiakban a magyarországi államügyekben és kinyilatkoztatta, hogy elismeri azt az államformát,
amit a nemzet választ magának. Az adott dokumentumban a trónról való lemondás ugyanakkor nem
szerepelt. 1921-ben a monarchia restaurálását kívánó politikai erők biztatására két ízben is visszatért
Magyarországra, nem kis bonyodalmat keltve ezzel a lépésével. Először 1921. március 26-án lépett
újra magyar földre. Felkereste Horthy Miklós kormányzót is, aki azonban távozásra szólította fel, s
felhívta a figyelmét, hogy visszatésére nemzetközi konfliktusok forrása lehet. IV. Károly ezek után
valóban el is hagyta az országot április 5-én. Ennek ellenére rövid látogatása eredményeként
Teleki Pál miniszterelnök lemondott, több állam pedig tiltakozó jegyzéket juttatott el a magyar
Külügyminisztériumba. Április 6-án a nemzetgyűlésben a külügyminiszter bejelentette, hogy Románia
és Olaszország március 28-án, Jugoszlávia 29-én, Csehszlovákia pedig 30-án tiltakozott IV. Károly
visszatérése ellen. Április 5-én a Nagykövetek Tanácsa a következőket hozta a magyar
kormány tudomására: „a szövetségesek kötelezettségüknek tartják megismételni, hogy a Habsburgok
visszahelyezése a békét alapjában megrendítené, tehát ezt a restaruációt a szövetségesek sem el nem
ismerhetik, sem pedig meg nem tűrhetik”. A tiltakozó államok IV. Károly visszatérését háborús oknak
tekintették.

A történtek ellenére IV. Károly még egyszer megkísérelte a visszatérést, de most már nem maradt meg
az egyszerű tájékozódásnál. 1921. október 20-án érkezett feleségével, Zita királynéval együtt
Svájcból repülőgépen a Sopron megyei Dénesfára. A kormány, értesülve újabb lépéséről, azonnal
összeült és kijelentette, hogy IV. Károly nem veheti át az uralkodó hatalmat. Az antant képviselői már
másnap megjelentek Bánffy Miklós külügyminiszternél és erélyes tiltakozásukat jelentették be, a
szomszédos államok pedig részleges mozgósítást rendeltek el. Eközben október 21-én Sopronban IV.
Károly proklamálta a királyi jogok átvételét. Kinevezte kormányát, melynek miniszterelnöke
Rakovszky István, külügyminisztere gróf Andrássy Gyula, pénzügyminisztere Gratz Gusztáv,
honvédelmi minisztere Lehár Antal ezredes lett. A király Lehárt tábornokká nevezte ki, aki
csapataival együtt fölesküdött a királyra. Ezek után Ostenburg Gyula és Lehár Antal csapatai
kíséretében vonattal elindultak Budapestre. Horthy kormányzó, mint legfőbb hadúr,
hadparancsot adott ki, felszólítva a katonaságot, hogy tartsa meg a neki tett esküjét. A királyt támogató
csapatok és a nemzeti hadsereg a budaörsi csatában csapott össze október 23-án délelőtt. Délfelé a
királyi csapatok visszavonulásra kényszerültek. A király és kísérete Tatán szállt meg, ahol a nemzeti
hadsereg október 24-én IV. Károlyt, feleségét, Rakovszky Istvánt, Andrássy Gyulát és Gratz Gusztávot
őrizetbe vette Az antanthatalmak képviselői követelték a királyi pár kiadatását a magyar kormánytól.
Először Tihanyba vitték őket, majd Bátaszékre, ahol átadták a dunai angol flottilla parancsnokának.
November 1-jén az antant megbízottai a Glowworm ágyúnaszádon fogadták a királyi párt, majd az
angol Cardiff hajóval Madeira szigetére, Funchal városába szállították őket száműzetésbe. IV. Károly
itt halt meg 1922. április l-jén. 1921. október 31-én a békekonferencia erélyesen felszólította a
magyar kormányt, iktassa törvénybe a Habsburg-ház trónfosztását. Ez meg is történt hamarosan, a
nemzetgyűlés 1921. november 6-án cikkelyezte be a Habsburg-ház trónfosztásáról szóló törvényt,
melyet az 1921: XLVII. törvénycikk tartalmaz.

A trianoni békeszerződést tartalmazó törvény III. része politikai rendelkezéseket tartalmaz, melyeknek
első öt cikke szervesen kapcsolódik az első rész határmegállapító rendelkezéseihez. Ezekben
Magyarország, Olaszország, a Szerb—Horvát—Szlovén Állam, Románia, a Cseh—Szlovák Állam és
Fiume tekintentetében lemond mindazokról a területekről, valamint az ezekre vonatkozó összes
jogokról és igényekről, amelyek a II. részben (Magyarország határai) megállapítottak szerint
Magyarország új határain kívül esnek. Ezen kívül Magyarország egyúttal elismeri a Szerb —Horvát
—Szlovén Állam és Csehszlovákia teljes függetlenségét. Cserébe a „Szerb—Horvát—Szlovén Állam
Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges
és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezések felvételéhez, amelyeket ezek a
Hatalmak szükségesnek ítéltek abból a célból, hogy a Szerb—Horvát—Szlovén Államban a
népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és
más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek”. Ugyanez a
kötelezettségvállalás szerepel Romániát illetően is a törvényben. A Cseh—Szlovák Állam esetében
hasonlót nem találunk, a Cseh—Szlovák Állam kötelezettsége arra irányul, hogy „semmiféle katonai
művet nem emel területének Pozsonytól délre, a Duna jobb partján fekvő részén”. A kisebbségek
védelméről szóló kötelezettségvállalások törvénybe iktatását illetően korántsem tanúsítottak azonos
magatartást a különböző államok és delegációik.

Az osztrákok például indokolatlannak tartották a kisebbségvédelem bevételét a szerződésbe,

mondván, hogy Ausztriában nincs is jelentős számú nyelvi kisebbség, illetve feleslegesnek tartották a
nemzetközi garanciákat. Az Eduard Benes vezette csehszlovák küldöttség viszont kezdeményezőleg és
aktívan részt vett a kisebbségvédelmi szerződés kidolgozásában. A Magyarországgal kötendő
békeszerződés szövegében eredetileg a szomszédos államoknak a magyar kisebbségekre is vonatkozó
garanciái nem szerepeltek, s ezt az Apponyi Albert vezette delegáció szóvá is tette. A szövetséges és
társult hatalmak eddigre már mind a Szerb—Horvát—Szlovén Állammal, mind Romániával, mind
pedig a Cseh—Szlovák Állammal megkötötték a kisebbségvédelmi szerződéseket, s ez utóbbinak a
ratifikálása is megtörtént. Ezért csak a Szerb— Horvát—Szlovén Állam, valamint Románia
tekintetében tartották indokoltnak a kisebbségvédelmi garanciák felvételét a magyar békeszerződés
szövegébe.

A kisebbségvédelem szükségességét és jogi garantálását a magyar delegáció is fontosnak tartotta és

szorgalmazta, különösen azután, hogy a békekonferencia elutasította Magyarország azon igényét, hogy
a vitatott területek hovatartozásának megállapítására írjanak ki népszavazást. Az érintett román,
jugoszláv, csehszlovák felek egyaránt úgy érveltek, hogy a határok megvonása nem mond ellent a
nemzetek önrendelkezési jogának, mert az elcsatolandó részeken a magyarok kisebbségben vannak.
Maga Lloyd George is így nyilatkozott az Apponyi Albert által előterjesztett népszavazást követelő
javaslatról: „Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határmenti területekre, amelyeket
— azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak — a határmegállapító
bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza
kritikáját, anyag állt volna rendelkezésére, amely képessé tette volna őt erőteljes és — bizonyos
területekre vonatkozóan — ellenállhatatlan felhívásra az orvoslásra honfitársai javára.”

A kérdés megítélésénél két dolgot okvetlenül külön kell választani egymástól. Mégpedig egyfelől
annak megítélését, hogy Magyarországnak milyen érvek alapján és mennyi esélye lehetett volna egy
számára és természetesen a magyarság milliói számára előnyösebb határmegvonás elérésére, másfelől
pedig azt, hogy a magyar kormány által képviselt és követelt népszavazást mennyire valós érvek
alapján utasították el. Ugyanis a gazdasági és geográfiai megfontolások éppen a Kárpát-medence
természeti, s ennek következtében gazdasági egységét támasztják alá. Másodszor igaz ugyan, hogy az
elcsatolandó területeken túlnyomó többségben nem a magyarok éltek, de a túlnyomó többséget azok a
nemzetek sem tudták produkálni, amelyekhez kerültek. A csehszlovák államhoz csatolt Felvidéken 1,7
millió szlovákkal szemben 1,87 millió más nemzetiségű állt, Kelet-Magyarországon 2,8 millió
románnal szemben 2,46 millió más nemzetiségű, a Szerb—Horvát—Szlovén Államban 1 millió
szerbbel szemben 1,7 millió horvátot és 1,36 millió más nemzetiségűt találunk, és 232 ezer németre
jut 126 ezer egyéb nemzetiségű osztrák uralom alatt. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a
szlovákokat sem kérdezték meg egyúttal, hogy kívánnak-e cseh vezetés alá tartozni, mint ahogy a
horvátokat sem a szerbek vezető szerepéről. Harmadszor ezen területeknek az elszakítása, mint
ahogy már az eddigiekből is kitűnt, sem az etnikai elvek figyelembevételével, a nemzetek
önrendelkezési joga alapján történt, hiszen akkor a másik oldal igényei is csak azokra a területekre
terjedtek volna ki, ahol a saját nemzetük tagjai túlnyomó többséget képviseltek. Az önrendelkezési jog
hangoztatása pusztán ürügy volt a területi igények kidolgozására. A magyar kormány álláspontja a
trianoni tárgyalások idején és a szerződés aláírása után is azon az alapon állt, amit Delcassé francia
külügyminiszter így fogalmazott meg: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha
aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha
tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”

A kisebbségi szerződések törvénybe iktatása és nemzetközi garanciái nem váltották be a hozzájuk

fűzött reményeket. Azok a győztesek teljes önbizalomhiányában keresendők, hiszen sem számbeli; sem
gazdasági, sem kulturális tekintetben nem voltak túlsúlyban a hozzájuk csatolt nemzetiségekkel
szemben, s a különböző fejlettségű területek és kultúrák egybeolvasztásának, egységesítésének igénye
türelmetlenné tette őket a nemzeti kisebbségekkel szemben, gyors beolvasztásukra törekedve az
önbizalomhiány kíméletlen elnyomásukat eredményezte.

Természetesen a magyar állam is kötelezettséget kellett, hogy vállaljon a területén maradt nemzeti
kisebbségekkel szemben. A kisebbségek védelméről rendelkezik a békeszerződés VI. cím alatt
szereplő 54—60. cikke, melyek fontosabb passzusait idézzük:

54. cikk

„Magyarország kötelezi magát arra, hogy a jelen címben foglalt rendelkezéseket alaptörvényekül
ismeri el...

55. cikk

Magyarország kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji
vagy vallási különbség nélkül, az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja ...
56. cikk

Magyarország magyar állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül

mindazokat a személyeket, akiknek a jelen szerződés életbelépésének idejében magyar területen van
illetőségük (pertinenza) és nem állampolgárai más Államnak.

57. cikk

A magyar területen való születés puszta tényével jogérvényesen megszerzi a magyar állampolgárságot
minden személy, akit születésénél fogva valamely más állampolgárság nem illet meg.

58. cikk

Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő, és
ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi ...

Egyetlen magyar állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában ...

A Magyar Kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve a nem
magyar nyelvű magyar állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való
használata tekintetében megfelelő könnyítésekben fognak részesülni.

Azok a magyar állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és
ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi magyar
állampolgárok. Nevezetesen: joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális
intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a
joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják.

59. cikk

Olyan városokban és kerületekben, ahol nem magyar nyelvű állampolgárok jelentékeny arányban
laknak, a Magyar Kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből,
hogy ily magyar állampolgárok gyermekeit az elemi iskolákban saját nyelvükön tanítsák. Ez a
rendelkezés nem akadályozza a Magyar Kormányt abban, hogy a magyar nyelv oktatását az említett
iskolákban is kötelezővé tegye ...

60. cikk

Magyarország hozzájárul ahhoz, hogy amennyiben a jelen cím előző cikkeinek rendelkezései oly
személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések
nemzetközi érdekű kötelezettségek, és a Nemzetek Szövetségének védelme alatt fognak állni. Ezek a
rendelkezések a Nemzetek Szövetségeinek Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem vitathatók
meg. A Tanácsban képviselt Szövetséges és Társult Hatalmak kölcsönösen kötelezik magukat arra,
hogy nem tagadják meg hozzájárulásukat az említett cikkeknek egyetlen oly módosításától sem,
amelyet a Nemzetek Szövetsége Tanácsának többsége megfelelő formában elfogadott...

Magyarország azonkívül hozzájárul ahhoz, hogy abban az esetben, ha ezekre a cikkekre vonatkozó
jogi vagy ténykérdésekről a magyar kormány és oly Szövetséges vagy Társult Hatalom, vagy bármely
más oly Hatalom között merülne fel véleménykülönbség, amely Hatalom a Nemzetek Szövetsége
Tanácsának tagja, ez a véleménykülönbség a Nemzetek Szövetségéről szóló Egyezségokmány 14.
cikke értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintendő. A Magyar Kormány hozzájárul ahhoz, hogy
minden ilynemű vitás kérdés, ha a másik fél kéri, a Nemzetközi Állandó Bíróság (Court permanente
de Justice) elé terjesztessék. Az Állandó Bíróság döntése ellen fellebbezésnek nincs helye ...”

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a békeszerződések, deklarációk és az egyes államok között kötött
(összesesen 17 különböző típusú kisebbségi) szerződések a kisebbségek védelmére vonatkozó
rendelkezéseket nemzetközi érdekeltségű kötelezettségeknek deklarálták és a Nemzetek Szövetségének
védelme alá helyezték. Vagyis a kisebbségek helyzetének alakulása ebben a felfogásban nem egy-egy
ország belügye csupán, hanem nemzetközi súlyú kérdés, melynek megnyugtató megoldása az európai
országok közötti jó viszony záloga. Ugyanis, mint azt Teleki Pál gróf földrajztudós és államférfi
megállapította éppen az I. világháborút követő rendezést illetően, „Európát úgy rendezni, hogy
kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez következménye Európa természeti és történelem által
megerősített, azután integrált jellemvonásainak, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a
kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni.”

Teljesen megnyugtató megoldás nyilvánvalóan az lehetett volna, ha a kisebbségek maguk dönthetnek

sorsukról népszavazás útján, ami, mint tudjuk, nem történt meg. Fontos és az előző mulasztások
jelentőségét erősen csökkentő lépést tehettek volna a különböző soknemzetiségű államok, ha betartják
az aláírt kisebbségi szerződéseket és ha a Nemzetek Szövetsége valóban nemzetközi garanciákat tud
adni a kisebbségek jogvédelmére vonatkozóan, ha felügyelni tudja a szerződések végrehajtását. A
gyakorlatban azonban nem ez történt. A szerződések végrehajtásában jelentős különbségeket látunk
az egyes országok magatartásában. A szomszédos országok esetében azt látjuk, hogy magatartásukat az
elnyomó nemzetiségi politika jellemzi, minden lelkiismeret-furdalás nélkül szegik meg a nemzetközi
szerződéseket és saját, a kisebbségi jogok biztosítására és védelmére szolgáló törvényeiket. Azok az
államok, melyek a békeszerződések eredményeképpen területi és népességi gyarapodást értek el,
ezeknek a szerzeményeknek a megtartására törekedtek, a különböző szövetségekhez való
csatlakozásuk és nemzetközi lépéseik, valamint a kisebbségekkel szemben folytatott, azok
beolvasztására irányuló politikájuk egyaránt ezeket a célokat szolgálták.

Ezzel szemben Magyarország az 1868-as liberális szellemű nemzetiségi törvényhez visszanyúlva a

területén maradt kisszámú nemzeti kisebbség számára a 4800/1923. ME számú rendelettel széles körű
nemzetiségi jogokat biztosított. Nem titkolta a magyar állam ezen intézkedésének azt a célját sem,
hogy példát akar mutatni, s a példaszerű nemzetiségi politikával azt akarja szorgalmazni, hogy a
szomszédos országokban a nagyszámú magyar lakosság számára is elvárják ezeknek a jogoknak a
biztosítását. A Pester Lloyd és a Pesti Hírlap egyaránt megállapította: „Amikor követeljük a tőlünk
elszakított területeken élő magyarság kisebbségi jogait a környező országokból és a világ segítségét
hívjuk fel érdekükben, ugyanakkor biztosítanunk kell a nálunk élő nemzeti kisebbségek jogait ...
Körülöttünk nemzeti elnyomás tombol; ugyanaz a Magyarország, amely a múltban nemzetiségi
politikája miatt túlzott rágalmaknak volt kitéve, a háború után az államok közül elsőnek oldja meg ezt
a kérdést.”

Ugyancsak a békeszerződés III. részéhez tartoznak még a VII. cím alatt a sok vitát kiváltó
állampolgárságról szóló intézkedések.

61. cikk

„Mindazok a személyek, akiknek illetősége (pertinenza) oly területen van, amely azelőtt a volt
Osztrák—Magyar Monarchia területeihez tartozott, a Magyar állampolgárság kizárásával
jogérvényesen annak az Államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett területen az
állami főhatalmat gyakorolja.

62. cikk

Nem érintve a 61. cikk rendelkezéseit, azok a személyek, akik a jelen szerződés értelmében a Szerb—
Horvát—Szlovén vagy a Cseh—Szlovák Államhoz csatolt valamely területen 1910. évi januárius hó
1-je után szereztek illetőséget, csak olyan feltétellel szerzik meg a szerb—horvát—szlovén vagy a
cseh—szlovák állampolgárságot, ha a Szerb—Horvát—Szlovén, illetőleg a Cseh—Szlovák Államtól
erre engedélyt nyernek.

Ha az előbbi bekezdésben említett engedélyt nem kérték, vagy azt tőlük megtagadák, az érdekeltek
jogérvényesen annak az Államnak állampolgárságát szerzik meg, amely az állami főhatalmat azon a
területen gyakorolja, ahol az illetőknek azelőtt volt az illetőségük.

63. cikk

Azoknak a 18 évesnél idősebb személyeknek, akik magyar állampolgárságukat elvesztik, és a 61. cikk
értelmében jogérvényesen új állampolgárságot szereznek, jogukban áll a jelen Szerződés
életbelépésétől számított egyévi időtartamon belül annak az Államnak állampolgárságát igényelni
(opció), amelyben illetőségük volt, mielőtt illetőségüket az átcsatolt területen megszerezték.

Azok a személyek, akik a fent említett opciójogot gyakorolták, az ezt követő tizenkét hónapon belül
kötelesek abba az Államba áttenni lakóhelyüket, amelynek állampolgárságát optálták.

Jogukban áll azonban megtartani azokat az ingatlanokat, amelyeket annak a másik államnak
területén birtokolnak, amelyben opciójukat megelőzően laktak.

Magukkal vihetik bármi néven nevezendő ingó vagyonukat. Emiatt sem kilépési, sem belépési
díjakkal vagy illetékekkel nem terhelhetők.

64. cikk

Azok a személyek, akiknek a volt Osztrák—Magyar Monarchiához tartozó valamely területen van
illetőségük, és ott a lakosság többségétől fajra vagy nyelvre nézve különböznek, a jelen szerződés
életbelépéséből számított hat hónapi időtartamon belül Ausztria, Magyarország, Olaszország,
Lengyelország, Románia, a Szerb—Horvát—Szlovén Állam vagy a Cseh—Szlovák Állam javára
optálhatnak, aszerint, amint a lakosság többsége ott ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanahhoz a fajhoz
tartozik, mint ők. A 63. cikknek az opciójog gyakorlására vonatkozó rendelkezései a jelen cikkben
megállapított jog gyakorlására is alkalmazást nyernek.
65. cikk

A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy semmi akadályt sem gördítenek a jelen
Szerződésben, vagy a Szövetséges és Társult Hatalmak és Németország, Ausztria vagy Oroszország
között, vagy maguk a nevezett Szövetséges és Társult Hatalmak között kötött szerződésekben
megállapított oly opciójog gyakorlása elé, amely az érdekelteknek minden más számukra elérhető
állampolgárság megszerzését megengedi.

66. cikk

A jelen cím rendelkezéseinek alkalmazása tekintetében a férjes asszonyok férjük, a 18 évesnél

fiatalabb gyerekek szüleik állapotát mindenben követik.”

Magyarországnak a békeszerződést követően százezreket kellett befogadnia, akik magyar

állampolgárságért folyamodtak és egzisztenciájukat, állásukat, ingatlan és ingó vagyonukat odahagyva
menekültek az elszakított területekről Magyarországra. Az Országos Menekültügyi Hivatal adatai
szerint 1924-ig jugoszláv területről 44 903, a Felvidékről 106 841, Erdélyből pedig 197 035,
összesen 348 779 fő menekült át Magyarországra. A menekültek hátrahagyott ingatlanaiknak,
elsősorban birtokainak kérdésében, amelyek, mint a békeszerződésben láttuk, megmaradhattak
tulajdonukban, éles vita bontakozott ki Romániával. Magyarország törekvése az optáns birtokosok
kártalanítására irányult, melyet 1923-tól egészen 1930-ig napirenden tartottak, mivel Romániával
ebben a kérdésben csak akkor sikerült megegyezni. Hogy kilépjen az I. világháborút követő gazdasági
és politikai elszigeteltségéből, Magyarország igyekezett a szomszédos államokkal mielőbb
tárgyalásokat folytatni, és megegyezésre jutni a gazdasági, kereskedelmi, közlekedési együttműködést
illetően. Bethlen István miniszterelnök először is Romániával szeretett volna megegyezni, ami 1924
áprilisában, igaz jelentős kompromisszumok árán sikerült is. Magyarország román követelésre
elismerte, hogy Románia hadviselő félként részt vett a Tanácsköztársaság leverésében, s ezért
Romániát kártérítést illeti. Ugyanakkor a román fél nem teljesítette Magyarország kérését, az optáns
birtokosok kártalanítását. A két fél között a vita a Népszövetség előtt folyt. A vitában Romániát
Franciaország, Magyarországot Anglia támogatta. 1929-ben az ügyet levették a Népszövetség
napirendjéről és Magyarország és Románia olasz közvetítéssel először Olaszországban,
majd Ausztriában közvetlen tárgyalásokat kezdett, melyek 1929 végére kompromisszumhoz vezettek.
1930. január 30-án Bethlen István miniszterelnök aláírta a jóvátételi és optáns ügyben született
megállapodást a hágai konferencián. Ennek értelmében a jóvátételt Magyarország 1943 után is, még
23 évig kell hogy fizesse. Ez évi 13,5 millió összegű terhet jelentett. Az optáns
birtokosok kártérítésére a nagyhatalmak és az utódállamok külön 240 millió aranykorona összeget
kitevő alapot hoztak létre. Egyúttal megszüntették Magyarország pénzügyi ellenőrzését.

A békeszerződés III. részének VIII. címe alatt egyes európai országokra vonatkozó politikai
rendelkezéseket találunk, melyekben Magyarország kötelezi magát arra, hogy tiszteletben tartja
mindazokat a szerződéseket, melyeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak vagy közülük egyesek
Belgium, Luxemburg, Schleswig, Törökország és Bulgária, Ausztria, Oroszország és az orosz államok
háború utáni helyzetét rendezendő kötöttek vagy kötni fognak.

A IX. cím általános rendelkezései közül Magyarország szempontjából a legfontosabb megállapítások

a következők:
73. cikk

„Magyarország nem mondhat le függetlenségéről, csak a Nemzetek Szövetsége Tanácsának

beleegyezésével. Következésképpen Magyarország kötelezi magát, hogy az említett Tanács
beleegyezésének esetetét kivéve, tartózkodni fog minden olyan természetű cselekedettől, amely
közvetlenül vagy közvetve és bármely módon, főként addig, amíg a Nemzetek Szövetségébe tagul fel
nem veszik, valamely más Hatalom ügyeiben való részvétel útján függetlenségét veszélyeztethetné.

74. cikk

Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország,
Lengyelország, Románia, a Szerb—Horvát—Szlovén Állam és a Cseh—Szlovák Állam határait úgy,
amint ezeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják.

Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri mindazoknak a békeszerződéseknek és

pótegyezményeknek teljes érvényességét, amelyeket a Szövetséges és Társult Hatalmak kötöttek vagy
kötni fognak azokkal a Hatalmakkal, amely Hatalmak a volt Osztrák—Magyar Monarchia oldalán
küzdöttek ...

75. cikk

Magyarország a maga részéről a Szövetséges és Társult Főhatalmak javára lemond azokra a

területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek azelőtt a volt Osztrák—Magyar
Monarchiához tartoztak, s amelyek Magyarországnak a II. rész (Magyarország határai) 27. cikkében
ez idő szerint semmiféle más megállapodásnak nem tárgyai.

76. cikk

Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri azokat a rendelkezéseket, amelyeket a Szövetséges és

Társult Főhatalmak ezekre a területekre nézve, különösen a lakosság állampolgársága tekintetében
meg fognak állapítani.

77. cikk

A volt Osztrák—Magyar Monarchia egyik lakosát sem lehet zavarni vagy zaklatni sem amiatt a
politikai magatartás miatt, amelyet az illető 1914. évi július hó 28. napjától kezdve az említett
területek állami fennhatóságának végleges elismeréséig tanúsított, sem pedig állampolgársági
viszonyainak a jelen Szerződés alapján való rendezése miatt...

78. cikk

Magyarország és minden egyes Állam, amelyhez a volt Magyar Királyságnak valamely területét
átcsatolták, vagy amely a volt Osztrák—Magyar Monarchia feldarabolásából keletkezett, a lakosság
érdekeinek szabályozásáról, különösen polgári jogaikra, kereskedelmükre és hivatásuk gyakorlására
vonatkozólag egymással kötendő külön-külön egyezmények útján fognak gondoskodni.”

Ezek a cikkek tehát tulajdonképpen az eddigi rendezések megerősítését, azok elfogadásának politikai
alátámasztását tartalmazzák, nem új rendelkezések, hanem ugyanazon kérdések más oldalú
megközelítését jelentik.

Új és meghatározó jelentőségűek azonban azok a törvénycikkek, melyek a szerződés V. részét alkotják,

a katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezések. Az V. rész szövege a törvény célját abban jelöli
meg, hogy „az összes Nemzetek fegyverkezésének általános korlátozása előkészíthető legyen.” A
törvény szövegének idézése után azonban az adatokból ki fog derülni, hogy milyen aránytalanságok
voltak a fegyveres erők létszámát és felszereltségét tekintve csak Közép-Európában Magyarország és
a szomszédai között:

I. Cím

„Katonai rendelkezések

I. FEJEZET

Általános rendelkezések

102. cikk

A jelen szerződés életbelépését követő három hónapon belül Magyarország katonai erőit az alábbi
mértékig le kell szerelni.

103. cikk

Az általános hadkötelezettséget Magyarországon meg kell szüntetni. A magyar hadsereget a

jövőben csak önkéntes belépés alapján lehet felállítani és kiegészíteni.

II. FEJEZET

A magyar hadsereg létszáma és tagolása

104. cikk

A magyar hadsereg katonai erőinek összessége nem haladhatja meg a 35 000 főt beleértve és a
pótkeretek alakulatait is ...

A magyar hadsereget kizárólag a rendnek Magyarország területén való fenntartására, és határrendőr-

szolgálatra szabad alkalmazni...
105. cikk

Csapatvezetésre vagy a háború előkészítésére vonatkozó minden más szervezet tilos.

106. cikk

Mozgósítást elrendelő vagy mozgósításra vonatkozó minden intézkedés tilos...

Állatok vagy egyéb katonai szállító eszközök igénybevételének előkészítését célzó mindennemű
intézkedés tilos.

107. cikk

A csendőrök, pénzügyőrök, erdőőrök községi és városi rendőrök, vagy egyéb közegek száma nem
haladhatja meg azoknak a számát, akik 1913-ban hasonló szolgálatot teljesítettek, s akik most
Magyarországnak a jelen szerződésben megállapított határain belül szolgálnak ...

III. FEJEZET

Hadkiegészítés és katonai kiképzés

109. cikk

Minden tisztnek hivatásos tisztnek kell lennie. Azoknak a jelenleg szolgáló tiszteknek, akik a
hadseregben megmaradnak, kötelezniük kell magukat arra, hogy legalább 40 éves korukig szolgálnak
...

Az újonnan kinevezett tiszteknek kötelezniük kell magukat arra, hogy legalább húsz egymást követő
éven át tényleges szolgálatot teljesítenek ...

110. cikk

Az altisztek és legénységi egyének szolgálati kötelezettségének teljes tartama alatt legalább hatévi
szolgálatot magában foglaló tizenkét egymást követő évnél nem lehet kevesebb.

IV. FEJEZET

Katonai iskolák, tanintézetek, társulatok, egyesületek

111. cikk

A katonai iskolák tanfolyamainak látogatására bocsátott növendékek száma szigorúan arányban álljon
a tisztikarban beállott üresedésekkel...
Ennek folytán a fenti szükségletet meghaladó iskolákat meg kell szüntetni.

117. cikk

A jelen szerződés életbelépését követő három hónapon belül Magyarországon található és a

megengedett mennyiséget meghaladó minden fegyvert, lőszert, hadianyagot, ideértve a repülő-
elhárítás mindennemű eszközét, tekintet nélkül származására, ki kell szolgáltatni a Szövetséges és
Társult Főhatalmaknak ...

118. cikk

Mindennemű fegyvernek, lőszernek, hadianyagnak behozatala Magyarországba kifejezetten tilos.

Hasonlóképpen tilos bárminő fegyvernek, lőszernek, hadianyagnak külföld részére való gyártása és
kivitelezése.

Az egységek legkisebb létszáma, tekintet nélkül a hadsereg szervezetére

Legnagyobb létszám (pro memória) Legkisebb létszám

Egységek Tisztek Legénység Tisztek Legénység

Gyalogoshadosztály 414 10 780 300 8 000

Lovashadosztály 259 5 380 180 3 650

Vegyes dandár 198 5 350 140 4 250

Gyalogezred 65 2 000 52 1 600

Gyalogzászlóalj 16 650 12 500

Gyalog- vagy

géppuskás szd. 3 160 2 120

Kerékpárosztag 18 450 12 300

Lovasezred 30 720 20 450

Tüzérezred 80 1 200 60 1 000

Tábori tiizériiteg 4 150 2 120

Aknavető század 3 150 2 100

Utászzászlóalj 14 500 8 300

Hegyi tüzérüteg 5 320 3 200

A fegyverzet a lőszer engedélyezett legnagyobb mennyisége

1000 főre eső Egy fegyverre eső

Anyag
mennyiség lőszermennyiség

Puska vagy karabély (1) 1150 500 lövés

Nehéz vagy könnyű géppuska 15 10 000 lövés

Könnyű aknavető 1 000 lövés

Középnagyságú aknavető 2 500 lövés

Tábori vagy hegyi ágyú, vagy

3 1 000 lövés
tarack
(I) Önműködő puskát vagy karabélyt könnyű géppuskának kell tekinteni. Jegyzet: Nehéz vagyis 105
milliméternél nagyobb kaliberű löveg használata nincs megengedve.

II. Cím

Hadihajózási rendelkezések.

120. cikk

A jelen Szerződés életbelépésének időpontjával az összes osztrák—magyar hadihajók — beleértve a

tengeralattjárókat is — a Szövetséges és Társult Főhatalmak részére végérvényesen kiszolgálatottnak
jelentetnek ki.

A dunai flottillához tartozó minden monitort, torpedót és felfegyverzett vízi járművet ki kell
szolgáltatni a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak.

Magyarországnak mindamellett jogában áll, hogy a dunai folyamrendőri szolgálat céljaira a jelen
szerződés 138. cikkében meghatározott Bizottságtól kiválasztandó három felderítő naszádot tartson.

122. cikk

A Magyarországhoz tartozó, vagy megelőzően az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott

kikötőkben jelenleg építés alatt álló hadihajókat — ideértve a tengeralattjárókat is — le kell bontani
...

123. cikk

Bárminemű — vízen vagy tenger alatt járó — osztrák—magyar hadihajó lebontásából származó
összes tárgyakat, gépeket és mindennemű anyagokat kizárólag csakis ipari vagy kereskedelmi célra
szabad felhasználni.

Azokat a külföldnek eladni, vagy átengedni nem szabad.

127. cikk

A jelen szerződés életbelépését követő három hónapon át a budapesti magyar nagyáramú drót nélküli
távíróállomást a Szövetséges és Társult Főhatalmak hozzájárulása nélkül a Magyarországot, vagy a
háború folyamán Ausztria—Magyarországgal szövetségben állott bármely más államot érintő
hadihajózási, katonai vagy politikai természetű közlések továbbítására felhasználni nem szabad. Ez az
állomás kereskedelmi táviratokat továbbíthat, de csak az említett Hatalmak ellenőrzése mellett,
amelyek a használandó hullámhosszat meg fogják állapítani.

III. Cím

A katonai és haditengerészeti léghajózásra vonatkozó rendelkezések

128. cikk

Magyarország haderejének katonai vagy hadihajózási repülőszolgálata nem lehet.

Kormányozható léghajót megtartania nem szabad.

130. cikk

A Szövetséges és Társult Hatalmak csapatainak Magyarország területéről való teljes kivonulásáig a

Szövetséges és Társult Hatalmak légi járműveinek Magyarországon szabad közlekedési, átkelési és
leszállási joguk van.

132. cikk

A jelen szerződés életbelépése után Magyarország saját költségén az összes katonai és

haditengerészeti léghajózási anyagot a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak kiszolgáltatni köteles ...

IV. Cím

Szövetségközi Ellenőrző Bizottságok

133. cikk

A jelen szerződésben foglalt összes olyan katonai hadihajózási és léghajózási rendelkezéseket,

amelyeknek végrehajtására bizonyos határidő van megszabva, Magyarország a Szövetséges és Társult
Főhatalmak által erre a célra külön kinevezett Szövetségközi Bizottságok ellenőrzése alatt köteles
végrehajtani ...

134. cikk

A Szövetségközi Ellenőrző Bizottságok hivatalaikat Budapesten állíthatják fel, s jogukban áll, hogy
valahányszor csak célszerűnek tartják, a magyar államterület bármely pontjára kiszállhassanak, oda
albizottságokat küldhessenek, vagy az odautazással egy vagy több tagjukat megbízhassák.

136. cikk

Az Ellenőrző Bizottságok eltartását és költségeit, valamint a működésük által okozott kiadásokat

Magyarország viseli.

V. Cím

Általános rendelkezések 140. cikk

A jelen szerződés életbe lépésétől számítandó három hónapi határidőn belül a Magyar Kormánynak
az idevágó magyar törvényeket a jelen szerződésnek ezzel a részével összhangban meg kell
változtatnia, s így fenntartania.”
A békeszerződés idézett katonai rendelkezései Magyarországot teljes mértékben kiszolgáltatottá
tették. A hadsereg engedélyezett létszáma és felszereltsége nem csak azt tette lehetetlenné, hogy egy
esetleges külső támadás esetén meg tudja magát védeni, hanem még a belső feladatok ellátására is
kevés volt. A katasztrofális helyzethez az is hozzájárult, hogy Magyarország körül és ellenére szoros
politikai és katonai szövetség jött létre a Kisantant formájában. A Kisantant szövetségi rendszerének
alapjául az a tény szolgált, hogy a benne részt vevő államok mindegyike Magyarország rovására
jelentősen gyarapodott az I. világháborút követően és a háborút lezáró békék eredményeképpen
kialakult helyzet fenntartásához közös érdek fűzte őket. Kialakulásának folyamatában az első
szerződés 1920. augusztus 14-én Belgrádban köttetett a Cseh —Szlovák Állam és Jugoszlávia között
és a trianoni béke fenntartását tűzte ki célul. Az egyezmény szigorúan titkos katonai része a két
állam együttműködéséről szólt Magyarországgal szemben akár védelmi, akár támadó háború esetére.
A második lépés a csehszlovák—román szerződés megkötése volt 1921. április 23-án. Ebben a két
fél megegyezett, hogy egymást kölcsönösen segítik egy esetleges magyar támadás esetén, illetve, hogy
összehangolják a Magyarországgal szembeni külpolitikai lépéseiket. A Kisantant a Jugoszlávia és
Románia között 1921. június 7-én megkötött szövetségi szerződéssel vált teljessé, amelyben azonban
nemcsak Magyarországgal szemben, hanem Bulgáriával szemben is szövetkeztek. A védelmi
szerződés célja a trianoni és neully-i békék garantálására egyaránt irányult. A Kisantant Romániával
való kiegészüléséhez jelentős mértékben járultak hozzá IV. Károly visszatérési kísérletei, a Habsburg
monarchia restuarálásának veszélye, mely a szomszédos országokban nem kis nyugtalanságot váltott
ki. A Habsburg monarchia kérdésének rendezése, a Habsburg-ház trónfosztásának törvénybe iktatása a
békeszerződésből kimaradt, így ezt a királypuccsok leverése után a Nagy- és Kisantant együttes
követelésére külön törvényben kellett rendezni.

Ha Magyarország és a szomszédos országok katonai erejét összehasonlítjuk, már 1920-ban, még a

békeszerződés szigorú szankcióinak életbe lépése előtt is jelentős eltolódást találunk a formálódó
Kisantant javára. A magyar hadsereg 1920 szeptemberében 52 gyalogzászlóaljból, 20 lovasszázadból
és 107 lövegből állt, mellyel szemben a cseh hadsereg 106 zászlóaljjal, 86 lovasz-századdal és 836
löveggel.

A Kisantant katonai ereje, békelétszámot figyelembe véve, meghaladta a félmilliót, míg

Magyarországét 35 ezerre csökkentette a békeszerződés. Ez azt jelentette, hogy 1 magyar katonára 16
Kisantant-katona jutott. A Magyarországnak megengedett 185 ágyúval szemben a Kisantant államainak
3750 ágyúja volt, a magyar géppuskák és lövegszórók száma 525, míg a szomszédos országoké 6400,
a magyar tarackoké 70, míg a Kisantant országaié 570.

Természetesen a magyar katonai vezetés igyekezett késleltetni a szerződési kötelezettségek

végrehajtását, illetve rejtett alakulatokat szervezett. Ezeket „felriasztott” („fr”) alakulatoknak, illetve
hadrendnek nevezték. Ezek létszámát 2 év alatt az engedélyezett létszám több mint háromszorosára
sikerült növelni, azonban felszereléssel nem tudták őket ellátni. Arról nem is beszélve, hogy mivel a
békeszerződés megtiltott minden mozgósítási rendelkezést, ezeknek az alakulatoknak a
hadrafoghatósága egy esetleges fegyveres konfliktus esetén erősen kétséges lett volna.

A békeszerződésben megszabott katonai rendelkezések végrehajtását 1922 májusáig kellett megtenni.

Megkezdték az önkéntesek toborzását, de a 12 éves szolgálat nem nagyon vonzotta a jelentkezőket.
Ezzel a módszerrel, de még a később titokban elrendelt kényszertoborzással sem lehetett
feltölteni, 1925-ben is még csak 22 ezerre tehető a legénységi létszám, a megengedett 62%-a. A
hadsereg helyzetében alapvető változások majd csak 1927-től következnek be, amikor megszűnt a
Katonai Ellenőrző Bizottság tevékenysége Magyarországon. Ekkor kezdődött meg a hadsereg nagyobb
arányú fejlesztése.”

Magyarországnak nemcsak területi veszteségei voltak a békeszerződés következtében és nemcsak a

hadseregét szerelték le és tették alkalmatlanná ily módon önmaga megvédésére is. Súlyos jóvátételi
kötelezettségeket is kiróttak rá, melynek következtében gazdasági önállósága is hosszú évekre
megszűnt. A jóvátétel szabályozásait és a vele összefüggő pénzügyi rendelkezéseket a szerződés VIII.
és IX. része tartalmazza, melyekből ismét csak a legfontosabb cikkeket idézzük.

161. cikk

„A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és

szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért,
amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria—Magyarország és
szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeként elszenvedtek.

162. cikk

A Szövetséges és Társult Kormányok elismerik, hogy Magyarország jövedelemforrásai, tekintettel e

jövedelemforrásoknak a jelen szerződés egyéb rendelkezéseiből folyó állandó jellegű csökkenésére,
nem elegendő arra, hogy e veszteségek és károk teljes jóvátételét biztosítsák.

A Szövetséges és Társult Kormányok mégis megkövetelik és Magyarország kötelezi magát, hogy az

alább megszabott módozatok szerint jóváteszi mindazokat a károkat, amelyeket a Szövetséges és
Társult Hatalmak polgári lakosságában és javaiban szárazföldi, tengeri és légi támadása okozott
az alatt az idő alatt, amíg a Szövetséges és Társult Hatalmak bármelyike háborút viselt
Magyarországgal...

163. cikk

Azoknak a károknak az összegét, amelyeknek jóvátételére Magyarország köteles, szövetségközi

bizottság állapítja meg, amelynek »Jóvátételi Bizottság« lesz a neve, s amelynek szervezetét és
hatáskörét a jelen szerződés, nevezetesen az e címhez tartozó II—V. Függelék határozzák meg ...

A Jóvátételi Bizottság a követeléseket felülvizsgálja és méltányos módon alkalmat nyújt a Magyar

Kormánynak arra, hogy meghallgassák.

A Bizottság egyúttal Fizetési tervezetet készít, amely megállapítja, hogy Magyarország 1921. évi
május hó 1-jétől kezdődő harminc éven át, mely határidőkben és milyen módozatokkal tartozik a
jóvátételi tartozásnak azt a részét törleszteni, amelyet reá ki fognak vetni, miután a Bizottság már
megállapította volt azt, hogy Németország képes-e az ellene és szövetségesei ellen támasztott és a
Bizottság által felülvizsgált követelések teljes összegének fennmaradó részét megfizetni. Abban az
esetben pedig, ha Magyarország ez alatt az idő alatt tartozásának törlesztésével hátralékban maradna,
minden kiegyenlítetlen részösszeg fizetése a Bizottság tetszése szerint későbbi évekre elhalasztható,
vagy olyan módon kezelhető, aminőt a Szövetséges és Társult Kormányok a jelen szerződés jelen
részében megszabott eljárásnak megfelelően meg fognak állapítani.

164. cikk

A Jóvátételi Bizottság 1921. évi május hó l-jétől kezdve időnként köteles megvizsgálni Magyarország
jövedelmi forrásait és teljesítőképességét, és miután méltányos módon alkalmat nyújtott
Magyarország képviselőinek meghallgattatására, ez alapon a 163. cikkhez képest belátása szerint a
határidőket kitolhatja, s a megállapított fizetési feltételeket megváltoztathatja; nem engedheti el
azonban a tartozásnak semmilyen részét sem a Bizottságban képviselt Kormányoknak erre vonatkozó
meghatalmazása nélkül.

166. cikk

Magyarország beleegyezik abba is, hogy gazdasági erőforrásai közvetlenül felhasználtassanak

jóvátételre úgy, amint ezt a kereskedelmi hajózásra a természetbeni újjáépítésre és a nyersanyagokra
vonatkozólag a III., IV. és V. Függelékek részletezik.

170. cikk

A Magyar Kormány meg fog adni a Bizottságnak minden olyan felvilágosítást, amelyre annak
Magyarország és állampolgárai pénzügyi helyzetét, pénzügyi műveleteit, javait, termelőképességét,
készleteit, nyersanyagtermelését és ipari termelését illetőleg szüksége van, továbbá felvilágosítást az
1914—1920. évi háborúnak azokra a hadműveleteire vonatkozólag, amelyeknek ismeretét a Bizottság
szükségesnek fogja tartani.

Magyarország beleegyezik abba, hogy a Bizottságnak és esetleg alkalmazott személyzetének fizetését

és költségeit ő fizeti.

II. Függelék

2. §.
A Bizottság tagjait az Észak-Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország,
Olaszország, Japán, Belgium, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb—Horvát—Szlovén
Állam és Cseh—Szlovákország nevezik ki.

8. §.
A Bizottság valamennyi ülése titkos ...

10. §.
A Bizottság megvizsgálja a követeléseket és méltányos módon alkalmat nyújt a Magyar Kormánynak
arra, hogy meghallgassák, anélkül azonban, hogy ez utóbbinak módja lenne bármiképpen részt venni a
Bizottság döntésében.

11. §
A Bizottság semmiféle törvényhozáshoz, semmiféle törvénykönyvhöz, a vizsgálatra vagy az ügyvitelre
vonatkozó semmiféle szabályhoz nincs kötve; a Bizottságot csak az igazságosság, a méltányosság és
a jóhiszeműség fogja vezérelni.

12. §.
... a Bizottság részére a következő feltételek és rendelkezések irányadók:

a) az összes megállapított követelések teljes összegének mindazon részletei fejében, amelyeket

aranyban vagy hajóanyagban, értékpapírban és árukban, avagy bármely módon ki nem fizetne,
Magyarország tartozik fedezetet adni egyenértékű összeg erejéig kötelezőjegy, adóslevél vagy más
címlet alakjában annak biztosítékául, hogy az illető részadósságot elismeri, a közelebbi módozatokat
a Bizottság állapítja meg.

b) Magyarország fizetőképességének visszatérő időszakonként foganatosítandó becslése alkalmával

a Bizottság megvizsgálja Magyarország pénzügyi rendszerét abból a szempontból, hogy: 1.
Magyarország összes bevételei, ideértve minden belső kölcsön kamatfizetésére és törlesztésére
rendelt jövedelmeket is, elsősorban a jóvátételi összegek fizetésére fordíttassanak, és 2.
bizonyságot szerezhessen arra nézve, vajon Magyarország adórendszere aránylag általában legalább
is olyan terhes-e, mint a Bizottságban képviselt bármelyik hatalomé.

16. §

Az 1921. évi május hó 1. napjától kezdve a Magyar Kormányt kamatfizetési kötelezettség terheli a
Bizottság részéről meghatározandó összegű tartozása után...

17. §

Azok az intézkedések, amelyek a Szövetséges és Társult Hatalmak részéről Magyarország szándékos

kötelezettségmulasztása esetén igénybe vehetők, és amelyekre nézve Magyarország kötelezi magát,
hogy azokat nem tekinti ellenséges cselekményeknek, gazdasági és pénzügyi tiltó és megtorló
intézkedések, valamint általában más olyan kényszerrendszabályok lehetnek, amelyeket az illető
Kormányok az adott körülmények között szükségesnek tartanak.

III. Függelék

1. §
Magyarország elismeri, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmaknak joguk van arra, hogy a
hadiesemények folytán elpusztult vagy megrongált minden kereskedelmi és halászhajójukért
ugyanannyi és ugyanolyan hajót — tonnát tonnáért (bruttó súlybón) és hajóosztályt hajóosztályért —
kapjanak kárpótlásul.

IV. Függelék

2. §

A Szövetséges és Társult Hatalmak Kormányai a Jóvátételi Bizottságnak kimutatásokat fognak adni,

amelyekbe felveendők:

a) azok az állatok, gépek, vasúti anyagok, felszerelések, esztergapadok és kereskedelmi

forgalomban szereplő összes hasonló árucikkek, amelyeket Magyarország lefoglalt, felhasznált vagy
elpusztított, avagy amelyek közvetlenül a hadműveletek következtében semmisültek meg, és
amelyekre nézve, minthogy azok halaszthatatlanul sürgős szükségletek kielégítésére kellenek, a
nevezett Kormányok azt kívánják, hogy azokat Magyarország a jelen szerződés életbe lépésének
idején területén található ugyanolyan állatokkal vagy árucikkekkel pótolja.

b) az újjáépítéshez szükséges anyagok, úgymint: kő, tégla, tűzálló tégla, fedőcserép, épületfa,
ablaküveg, acél, mész, cement, fűtőgépek, fűtőkészülékek, bútorok és a kereskedelmi forgalomban
szereplő mindazok az árucikkek, amelyekre vonatkozólag a nevezett Kormányok azt kívánják, hogy
azokat az elpusztított területek újjáépítése céljából Magyarország neki termelje és gyártsa.

4. §

A Bizottság a kimutatások beérkezése után azonnal megvizsgálja, hogy az azokban foglalt anyagok és
állatok milyen mértékben követelhetők Magyarországtól . . .

Végül figyelembe veszi a Szövetséges és Társult Kormányoknak azt az érdekét, hogy Magyarország
ipari élete ne szenvedjen olyan rázkódtatást, amelynek következtében egyéb jóvátételi
kötelezettségeire vonatkozó teljesítőképessége kérdésessé válnék.

V. Függelék

1. §
Magyarország részleges jóvátétel címén a Szövetséges és Társult Kormányok mindegyikének opciót
biztosít az alább felsorolt anyagoknak a jelen szerződés életbe lépésétől számított öt év tartama alatt
évenként való szállítására, éspedig oly mennyiség erejéig, amely olyan arányban áll az illető
árucikkeknek a háború előtt Ausztria—Magyarországból az illető országba évenként bevitt
mennyiségéhez, amint ahogy a jelen szerződés megállapította határok közötti Magyarország
erőforrásai viszonylanak a volt Osztrák—Magyar Monarchiának háború előtti erőforrásaihoz.

Ezek az anyagok:

épületfa- és fatermékek;
vas és vasöntvények.

Opciót biztosít továbbá Magyarország részleges jóvátétel címén a Szövetséges és Társult

Hatalmaknak a jelen szerződés életbe lépésétől számított öt éven át a pécsi szénbányákból származó
vontatószén szállítására évenként olyan mennyiségben, amelyet a Jóvátételi Bizottság időszakonként
meghatároz: a Jóvátételi Bizottság a szállított szenet az ő részéről megállapítandó módozatok mellett
a Szerb—Horvát—Szlovén Állam javára fogja fordítani.

IX. cím

Pénzügyi rendelkezések

180. cikk

A Jóvátételi Bizottság részéről engedélyezhető kivételek fenntartásával Magyarország minden

vagyona és jövedelme rangsorbeli elsőbbséggel szavatol a jóvátételi követelések megfizetéséért és
azokért az egyéb terhekért, amelyek a jelen szerződésből vagy az azt kiegészítő szerződésekből és
egyezményekből vagy pedig azokból a megállapodásokból származnak, amelyeket Magyarország a
Szövetséges és Társult Hatalmakkal az 1918. évi november hó 3-án aláírt fegyverszünet ideje alatt
kötött.

Az 1921. évi május hó 1. napjáig a Magyar Kormány a Jóvátételi Bizottságban képviselt Szövetséges
és Társult Hatalmak engedélye nélkül maga aranyat ki nem vihet, s aranyra nézve nem rendelkezhetik,
és egyúttal aranykiviteli és rendelkezési tilalmat köteles megállapítani.

181. cikk

A jelen cikk ötödik bekezdésének fenntartásával Magyarországot terheli az 1918. évi november hó
3-i szüneti szerződés aláírásától kezdve, a Szövetséges és Társult Hatalmak mindazon hadseregei
fenntartásának minden költsége, amely hadseregek Magyarországnak a jelen szerződésben
megszabott határain belül fekvő területeket tartottak megszállva.

A Magyar Kormány a fenti csoportokba tartozó minden kiadást, amennyiben azokat a Szövetséges és
Társult Kormányoknak a megszállt területen végzett vásárlásai és rekvirálásai idéztek elő ... köteles a
Szövetséges és Társult Kormányoknak megtéríteni.

191. cikk

Azok az Államok, amelyekhez a volt Osztrák—Magyar Monarchia területeiből valamely részt

csatoltak, vagy amelyek az említett Monarchia feldarabolásából keletkeztek, megszerzik a volt vagy a
jelenlegi Magyar Kormánynak saját területeiken fekvő összes javait és birtokait.

A jelen cikk értelmében a volt vagy a jelenlegi Magyar Kormány javait és birtokait úgy kell
értelmezni, hogy azok magukban foglalják a volt Magyar Királyság javait, és ennek a Királyságnak
részesedését az Osztrák—Magyar Monarchia közös javaiban, valamint az összes Korona-birtokokat
és Ausztria—Magyarország volt uralkodócsaládjának összes magánjavait is.
A fentemlített Államok mindazonáltal semminemű követeléssel sem léphetnek fel Magyarország volt
vagy jelenlegi Kormányának olyan javai és birtokai tekintetében, amelyek az ő területeiken kívül
esnek.

A Jóvátételi Bizottság megállapítja, Magyarország kivételével, a különféle Államok részéről

megszerzett javak és birtokok értékét avégből, hogy ezt az értéket a megszerző Állam jóvátételi
számlájának terhére, viszont Magyarország jóvátételi számlájának javára írja. Az ilyen módon
megszerzett közvagyon értékéből a Jóvátételi Bizottság levon megfelelő összeget azoknak a
kiadásoknak fejében, amelyeket tartományok, községek vagy más önkormányzati helyi hatóságok
közvetlenül fordítottak pénzben, telekben vagy anyagban a kérdéses közvagyonra.

Ha valamely Állam a jelen cikk értelmében szerez közvagyont, úgy a 186. cikkben a biztosított
adósságra nézve foglalt rendelkezések fenntartásával a jóvátételi számlán Magyarország javára és a
megszerző Állam terhére írt ösz-szegből le kell vonni a volt Magyar Kormány külön nem biztosított
adósságának azt a részét, amelyet a 186. cikk értelmében a megszerző Állam terhére róttak, s amely a
Jóvátételi Bizottság véleménye szerint megfelel az így megszerzett javakra és birtokokra fordított
beruházásoknak. A Jóvátételi Bizottság a levonandó értéket méltányosaknak ítélt elvek szerint
állapítja meg.

A volt vagy a jelenlegi Magyar Kormány javai és birtokai közé kell számítani a Bosznia-
Hercegovinában levő bármely jellegű ingatlanvagyonnak egy részét is, amelyért az 1909. évi február
hó 26-án kelt egyezmény 5. cikke értelmében a volt Osztrák—Magyar Monarchia Kormánya 2 500
000 török fontot fizetett az Ottomán Kormánynak. Ez a vagyonrész arányos lesz a volt Magyar
Királyságnak az említett fizetésben való részesedésével és értékét a Jóvátételi Bizottság becslésének
megfelelően Magyarország jóvátételi számlájának javára kell írni.

A fenti rendelkezésektől eltérőleg kivételképpen fizetés nélkül szállnak át:

1. a volt Osztrák—Magyar Monarchia tartományainak, községeinek és más helyi önkormányzati

intézményeinek javai és birtokai, valamint Bosznia-Hercegovinában azok a javak és birtokok,
amelyek nem voltak az Osztrák—Magyar Monarchiáé;

2. a volt Osztrák—Magyar Monarchia tulajdonában álló iskolák és kórházak.

Azonfelül azt első bekezdésben jelzett azok az Államok, amelyekhez területrészeket csatoltak, a
Jóvátételi Bizottság felhatalmazása alapján fizetés nélkül megszerezhetik a területükön fekvő
mindazokat az ingatlanokat és egyéb javakat, amelyek azelőtt a Cseh vagy a Horvát—Szlavón—
Dalmát Királyságokhoz, vagy Bosznia-Hercegovinához, vagy a Raguzai vagy a Velencei
Köztársaságokhoz, vagy a Trienti vagy a Brixeni Hercegérsekségekhez tartoztak, és amelyeknek
értékét főleg a hozzájuk fűződő történelmi emlékek adják meg.

X. rész

Gazdasági rendelkezések I. Cím

Kereskedelmi vonatkozások 200. cikk

Magyarország kötelezi magát, hogy bármelyik Szövetséges és Társult Államnak magyar területre
bárhonnan bevitt áruit, nyersterményeit vagy ipari gyártmányait nem fogja más vagy magasabb
vámokkal vagy illetékekkel sújtani — ideértve a belső adókat is —, mint aminők az említett Államok
bármelyikének vagy akármely más külföldi országnak ugyanolyan áruit, nyersterményeit vagy ipari
gyártmányait terhelik.

Magyarország bármelyik Szövetséges és Társult Állam áruinak, nyersterményeinek vagy ipari

gyártmányainak magyar területre bárhonnan történő bevitelére nézve nem fog oly tilalmat vagy
korlátozást fenntartani vagy létesíteni, amely egyaránt ki ne terjedne az említett Államok
bármelyikének, vagy akármely más külföldi ország ugyanolyan áruinak, nyersterményeinek vagy ipari
gyártmányainak bevitelére is.

202. cikk

A kivitelt illetőleg Magyarország kötelezi magát, hogy a magyar területről bármelyik Szövetséges és
Társult Államnak területére kivitt árukat, nyersterményeket vagy ipari gyártmányokat nem fogja más,
vagy magasabb vámokkal vagy illetékekkel sújtani — ideértve a belső adókat is —, mint aminők
az említett Államok bármelyikének, vagy akármely más külföldi országnak ugyanolyan áruit,
nyersterményeit vagy ipari gyártmányait terhelik.

Magyarország bármelyik Szövetséges és Társult Államba magyar területről küldött mindenféle áruk
kivitelére nézve nem fog oly tilalmat vagy korlátozást fenntartani vagy létesíteni, amely egyaránt ki ne
terjedne az említett Államok bármelyikére, vagy akármely más országba küldött ugyanolyan
áruknak, nyerstermékeknek vagy ipari gyártmányoknak kivitelére is.

203. cikk

Az áruk bevitelére, kivitelére vagy átvitelére vonatkozó minden kedvezmény, mentesség vagy
kiváltság, amit Magyarország bármelyik Szövetséges és Társult Államnak vagy akármely más külföldi
országnak nyújtana, egyúttal és feltétlenül kiterjed minden további kérelem vagy ellenszolgáltatás
nélkül valamennyi Szövetséges és Társult Államra is.

213. cikk

Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri állampolgárainak olyan új honosságát, amelyet azok a
Szövetséges és Társult Hatalmak törvényei szerint, és e Hatalmak illetékes hatóságainak határozatai
alapján akár honosítással, akár valamely szerződés rendelkezése folytán megszereztek vagy
megszerezhetnek, és hogy az új honosság megszerzésének okából ilyen állampolgárait minden
tekintetben feloldja eredeti hazájukkal szemben fennálló mindenféle kötelezettségeik alól.”

Az első áttörést az elszigeteltségen és a Kisantant építette falakon Magyar-országnak a

Népszövetségbe való felvétele jelentette 1922-ben. A politikai elismeréshez azonban a gazdasági
talpraállás feltételeit is meg kellett teremteni. A magyar kormány rendkívüli nehézségekkel küzdött
ebben a tekintetben; 1922 márciusában közölnie kellett a Jóvátételi Bizottsággal, hogy
egyszerűen nincs olyan helyzetben, hogy jóvátételt fizessen. A Jóvátételi Bizottság hozzájárult a
fizetés elhalasztásához, de az látható volt, hogy a háború utáni viszonyok között egy szétdarabolt
gazdasággal belső erőforrásokból nem lesz képes talpraállni a magyar gazdaság. Éppen ezért a
kormány a Jóvátételi Bizottsághoz folyamodott, hogy 40-50 millió korona rövid lejáratú és 550-600
millió korona hosszú lejáratú hitelt biztosítson számára, illetve kérte, hogy a jóvátétel biztosítására
lefoglalt egyes állami bevételeket szabadítsa fel. A Kisantant államai és Franciaország mereven
szembehelyezkedtek a kéréssel, sőt tartani kellett attól is, hogy amennyiben Magyarország nem
teljesíti a trianoni békéből adódó kötelezettségeit, tagországai követni fogják Franciaország
példáját és megszállják Magyarországot. A jóvátételi fizetési kötelezettségek elmulasztásáért ugyanis
francia és belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket a Jóvátételi Bizottság határozata alapján 1923.
január 11-én. A békeszerződés szövege pedig, mint láttuk, Magyarországgal szemben is lehetővé tett
bármilyen megtorló intézkedést hasonló esetben.

A holtpontról való elmozdulást ismét az angol—francia ellentétek segítették. A magyar kormány 1923.
június 13-án kérte a Jóvátételi Bizottságot, hogy a Magyarországnak adandó kölcsön felhasználását a
Népszövetség ellenőrizze és a jóvátétel, valamint a magyar gazdaság talpraállítását szolgáló kölcsön
ügyét válasszák el egymástól. Végül is Anglia a Kisantant országaira gyakorolt pénzügyi nyomással
kényszerítette ki, hogy a magyar kölcsön ügye a Népszövetség elé kerüljön. A Kisantant-országok
1923 júliusában Sinaiában tartott konferenciája hozzájárult ahhoz, hogy a kölcsön összegéből ne
vonjanak le jóvátételi célokra, de egyidejűleg ragaszkodott ahhoz, hogy részt vehessen a
Magyarországon működő Katonai Ellenőrző Bizottság munkájában, illetve, hogy a kölcsön
felhasználását a Jóvátételi Bizottság ellenőrizze. 1923 novemberében a Népszövetség pénzügyi
bizottságának londoni ülése elfogadta Magyarország pénzügyi szanálásának tervét. Az alkudozások
eredményeként a Magyarország számára biztosított kölcsön csak a kért összeg mintegy felét tette ki, s
azt is megalázó politikai kompromisszumok árán kapta meg. Anglia, Franciaország és
Olaszország megbízottai 1924. március 6-án írták alá a Magyarország pénzügyi szanálásáról szóló
jegyzőkönyveket. Magyarország 250 millió aranykorona népszövetségi kölcsönt kapott 20 évre. A
szerződésben javasolták egy a bankjegykibocsátás terén monopóliumot élvező jegybank felállítását is.
Magyarország a kölcsön fejében beleegyezett abba, hogy gazdasági életét két és fél évre a
Népszövetség ellenőrzése alá helyezze. Égy héttel később Genfben a Kisantant tagországai is aláírták
a magyar népszövetségi kölcsönre vonatkozó egyezményt, mely egyúttal azt is tartalmazta, hogy
Magyarország lemond a románok által okozott háborús károk megtérítéséről. Ugyancsak 1924-ben
került sor a Magyarország által fizetendő jóvátétel összegének meghatározására, melyet a Jóvátételi
Bizottság 179 millió aranykoronában állapított meg. Ehhez jött még 3 évi szénszállítás Jugoszlávia
javára. A később megkötött szerződések azután a jóvátétel fizetésének idejét meg fogják növelni. Mint
az előző fejezetnél láttuk, a Romániával az optáns birtokok kártalanításáról szóló megállapodás
értelmében Magyarország még 1943. után is folytatta volna a jóvátétel fizetését.

A népszövetségi kölcsön egy működésképtelen gazdaság felvirágoztatásához és az óriási jóvátételi

terhek kiegyenlítéséhez nem bizonyult kellő alapnak. A gazdasági nehézségek is szerepet játszottak
abban, hogy a nemzetközi helyzet változásával a magyar politika egyre inkább a trianoni
békeszerződés revíziójától várta a helyzet megváltozását, s ezt állította a 20-as évek közepétől
kezdődően egyre inkább a középpontba.

A békeszerződés X. része gazdasági rendelkezéseket tartalmaz, melyek elsősorban a háború előtt

kötött szerződések kezelésére, illetve különböző részkérdésekre vonatkoznak. A XI. rész értelmében,
míg Magyarországot fel nem veszik a Népszövetségbe a Szövetséges és Társult Hatalmak légi
járművei teljesen szabadon repülhetnek és leszállhatnak. A XII. részben a kikötők, viziutak és
vasutak, a XIII. részben pedig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet kérései szerepelnek, a XIV. rész
végül vegyes rendelkezéseket tartalmaz. Természetesen nem törekedhettünk arra, hogy a
békeszerződés teljes szövegét bemutassuk. A cél pusztán az volt, hogy a Magyarország további sorsát
és helyzetét alapvetően meghatározó, befolyásoló rendelkezések szerepelhessenek és tájékoztassanak
a békeszerződés súlyáról. Érzékeltessék, hogy miért és hogyan jelentett nemzeti katasztrófát Trianon a
magyar nép számára. A szerződés szövege a következő szavakkal zárul:

XIV. RÉSZ

Vegyes rendelkezések

363. cikk

„A jelen Szerződés ellenkező rendelkezéseinek sérelme nélkül a Magas Szerződő Felek között
megegyezés van és marad arra nézve, hogy mindazokban az esetekben, amikor ez a Szerződés egyes
Államokat érintő valamely kérdés szabályozását az érdekelt Államok között létesítendő különös
egyezmény útján tervezi, azokat a nehézségeket, amelyek ebben a tekintetben netalán felmerülnének, a
Szövetséges és Társult Főhatalmak oszlassák el addig, amíg Magyarország a Nemzetek
Szövetségének tagjává lehet.

364. cikk

A jelen Szerződésnek ez a kifejezése: »a volt Magyar Királyság« magában foglalja Bosznia-

Hercegovinát is, hacsak a szöveg mást nem mond. Ez a rendelkezés nem érinti Ausztriának erre a két
területre vonatkozó jogait és kötelezettségeit.

A jelen Szerződés, amely francia, angol és olasz nyelven készült, meg fog erősíttetni; eltérés esetében
a francia szöveg lesz irányadó, kivéve az I. részt (A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya) és a
XIII. részt (Munka), amelyre nézve a francia és az angol szövegek ereje azonos lesz.

A megerősítő okiratok letétele, mihelyt lehetséges, Párisban fog végbemenni.

Azok a Hatalmak, amelyek Kormányának Európán kívül van székhelye, arra szorítkozhatnak, hogy
párisi diplomáciai képviselőjük útján tudatják a Francia Kormánnyal a saját megerősítésük
megtörténtét, és ebben az esetben mielőbb át kell szolgáltatniuk a vonatkozó okiratokat.

Az első jegyzőkönyvet a megerősítő okiratok letételéről fel kell venni, mihelyt a Szerződést
egyrészről Magyarország, másrészről a Szövetséges és Társult Főhatalmak közül három
megerősítette.

Az első jegyzőkönyv keltének időpontjában a Szerződés életbe lép azok között a Magas Szerződő
Felek között, amelyek azt ekként megerősítették.

A jelen Szerződésben kitűzött összes határidők számításánál ez a kelet lesz az életbelépés időpontja.

Minden más tekintetben a Szerződés minden egyes Hatalomra nézve a saját megerősítő okirata
letételének időpontjában lép életbe.

A Francia Kormány minden aláíró Hatalommal közli a megerősítő okirat letételéről felvett
jegyzőkönyveknek megfelelően hitelesített egy-egy másolatát.

Ennek hiteléül a fent nevezett meghatalmazottak a jelen Szerződést aláírták.

Kelt a Trianonban, az egyezerkilencszázhuszadik évi június hó 4. napján, egyetlen példányban,

amely a Francia Köztársaság Kormányának levéltárában marad elhelyezve, és amelynek hiteles
másolatát minden egyes aláíró Hatalom részére meg kell küldeni. ”
Trianon következményei
Az 1920-as évek elején Magyarország tökéletesen kisemmizve, teljes elszigeteltségben állt Európa
közepén. Az 1920-as évek közepétől elzártsága oldódott, de mozgástere továbbra is erősen
korlátozott maradt. Körülölelte továbbra is a Kisantant, ugyanakkor maga is részévé vált egy teljesen
más céllal létrehozott, lazább konglomerátumnak, a Szovjetunió körül kialakított „egészségügyi”,
biztonsági övezetnek. Ezek a meghatározottságok és sorsközösségek irányították azután lassanként a
magyar politikai élet egyre szélesebb köreit a német szövetség felé.

A magyar nemzetnek nemcsak a politikai határokon belül maradt része, hanem a kisebbségi sorba
került elszakított nemzettestek is a fennmaradásukért küzdöttek. Éppen ezért feltétlenül meg kell
vizsgálni az utódállamokhoz csatolt magyarság sorsát is, annál is inkább, mert a nemzeti fejlődés a
trianoni határokon belül és kívül egyaránt torz formában folytatódott tovább. A nemzeti kisebbségek
léte egyaránt terhelte az anyaország és az új haza politikáját. A megváltozott körülmények között ki
kellett alakítani a hozzájuk fűződő viszonyt. Magyarország esetében ez azt jelentette, hogy számba
kellett venni az elcsatolt területeken élő magyarsággal való kapcsolattartás lehetőségeit, meg kellett
próbálni az egységes nemzeti tudat ébrentartását, illetve be kellett fogadni azokat a százezreket, akik
egzisztenciájukat odahagyva menekültek az elszakított területekről Magyarországra. A nemzetközi
garanciákban rejlő jogvédelmi lehetőségeket ugyanis a nemzeti kisebbségek nem tudták kihasználni, s
különösen áll ez az újonnan kisebbségi sorba került népekre, ezen belül a magyarokra is. 1920-tól
1930-ig 13 államban élő 19 kisebbség összesen 404 petícióval fordult a Nemzetek Szövetségéhez,
melyek közül, csak 34 íródott a magyar kisebbségek érdekeinek szolgálatában. Ez annak ellenére
így van, hogy például 1930-ban Mikes Imre így jellemezte a romániai magyar kisebbség helyzetét:
„jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher,
nacionalista törvényalkotás és végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közgazdasági
terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok
semmibevétele.”

A nemzetiségi kérdés természetesen nemcsak Romániát terhelte, ahol 17 nemzetiség a lakosság közel
1/3-át tette ki, hanem Jugoszláviát is, ahol 15 nemzetiség a lakosság 18,8%-át, Csehszlovákiát, ahol a
nemzetiségek 34,5%-át és Lengyelországot, ahol 36,5%-át alkották. Ezek az államok nem tudták
megoldani a kisebbségi kérdést, ugyanakkor igyekeztek a nemzeti egység látszatát fenntartani annak
ellenére, hogy a kisebbségek helyzete egyszerűen általában rossz volt. Csekély lehetőségük volt arra,
hogy politikai és társadalmi környezetükbe beilleszkedjenek, habár ebben a tekintetben az egyes
társadalmi rétegek eltérő helyzetben voltak. Ami azonban közös sorsokat teremtett, az az
I. világháborút követő helyzet volt. Azok az államok, melyek a békeszerződéssel területi és népességi
gyarapodást értek el, ezek megtartására törekedtek, nemzetközi politikai lépéseik, szövetségekhez
csatlakozásuk és a kisebbségekkel szemben folytatott asszimilációs politikájuk egyaránt ezeket a
célokat szolgálták. Az egységesítési és beolvasztási kísérletek azonban túl nehéz
feladatnak bizonyultak és teljes sikerre sehol sem vezettek.

Nem egyszerűen arról volt csak szó, hogy a különböző nyelvű, különböző hagyományokkal és
azonosságtudattal rendelkező népeket kellett megfosztani nemzeti karakterüktől, hanem az addig
különböző közigazgatási és jogi rendszerű, valamint gazdasági fejlettségű területeket kellett legalább
közelíteni egymáshoz. Csehszlovákiában például kétféle, Jugoszláviában és Romániában pedig hat-
hatféle magánjogi rendszer volt hatályban. Nagy fejlettségi különbségek voltak Erdély és az
Ókirályság, vagy Jugoszlávia egyes részeinek ipari potenciálja, kulturális színvonala, iskolahálózata
és ennél fogva a lakosság iskolázottsági szintje között. Ilyen körülmények között, annak ellenére hogy
az utódállamok esetében ugyan az államalkotó etnikum volt többségben, a vágyott és ideológiai
alapokkal mindenütt alaposan megtámogatott egységes nemzetállam megteremtéséről nem lehetett szó.
Annál is inkább nem, mert a területrendezések során más államokhoz csatolt, kisebbségi
létbe kényszerített tömegek nem szűntek meg magukat az anyanemzet részének tekinteni, ugyanúgy,
ahogyan az anyanemzet is ébrentartotta az egység gondolatát, többnyire a területi revízió gondolatával
együtt.

A magyar politika nem tudta véglegesnek elfogadni a trianoni rendezést és, Ausztria kivételével,
minden szomszédos állammal szemben területi revízióra törekedett. A magyar revíziós mozgalom még
valamivel előbb is született, mint a trianoni békeszerződés. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint
1919. január 15-én a Terület Védő Liga már nagygyűlést tartott, melyen az elnöki megnyitót Raffay
Sándor evangélikus püspök mondta, Jancsó Benedek pedig a nemzetiségi kérdésről tartott előadást.
Ugyanez a szervezet országos tiltakozó akciókat szervezett a trianoni békeszerződés aláírása ellen. A
revíziós politika gondolatmenete már Apponyi Albert hires és korábban már idézett beszédében is
benne volt, amikor azt hangsúlyozta, hogy „Európa újjáépítése és az európai viszonyok
megszilárdulása összeférhetetlen Magyarország feldarabolásával.” Apponyi és a magyar kormány
álláspontját támasztotta alá William Bullitnek, az amerikai delegáció egyik tagjának Wilson elnökhöz
írt levele: „A béketárgyalásoknak Santungot, Tirolt, Magyarországot, Kelet-Poroszországot, Danzigot
és a Saar-területet érintő határozatai kétségkívül újabb nemzetközi konfliktusokat fognak
eredményezni.” Az események valóban őket igazolták.

Annak ellenére, hogy mind a politikai vezetésben, mind a közvéleményben kezdettől benne volt a
békeszerződés elutasítása és a revízióra törekvés gondolata, ez az 1920-as évek elején, az
elszigeteltség körülményei között nem juthatott a hivatalos politika szintjére és különösen nem
kaphatott nemzetközi nyilvánosságot. A magyar kérdésre csupán egy-egy külföldön elhangzott
előadás, egy-egy újságcikk, vagy ritkaságszámba menően egy-egy könyv irányította rá a figyelmet.
Például a francia parlamentben 1923-ban megalakult a magyarbarát képviselők csoportja, akiknek
vezetője Charles Tiseyre „Egy diplomáciai tévedés, — A megcsonkított Magyarország” címmel
könyvet írt.

A nemzetközi közvélemény figyelme majd csak 1928-tól kezd ráirányítódni a trianoni békeszerződés
revíziójának kérdésére. Külpolitikai tekintetben kedvező hátteréül szolgál a magyar-olasz közeledés
és Mussolini több ízbeni megnyilatkozásai a magyar revíziós igények mellett. Ugyancsak felrázta
az európai közvéleményt lord Rothermere fellépése és 1927. június 21-én megjelent cikke a Daily
Mailben, melynek első mondata így hangzik: „Európa tele van Elzász-Lotharingiákkal.”

1927-ben pártközi bizottság szerveződött az angol parlamentben a magyar kérdés tanulmányozására.

Lloyd George, aki maga is résztvevője volt a párizsi békekonferenciának a győztesek képviseletében,
maga is támogatta a bizottság tevékenységét. „Mi mindnyájan elismertük annak lehetőségét, hogy
a békeszerződések bizonyos rendelkezései és bizonyos klauzulái eszmecsere, döntés és esetleg
revízió tárgyává is tehetők ama nagy bíróság által, amelyet a békeszerződés első pontjai
megszerveztek, vagyis a Népszövetség által.” — írta. A francia parlamentben is vita bontakozott ki a
kérdésről, de Tardieu francia miniszterelnök elutasította a revízió álláspontját: „Sokan olyan
értelmet kívánnak adni a tizenkilencedik paragrafusnak, amire szövegezői sohasem gondoltak.”
(Emlékeztetőül a 19. §. Így szól: „A Közgyűlés időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az
alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására,
amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.”)

Nem elképzelhetetlen, hogy éppen ez a 19. cikkelye a békeszerződésnek szolgáltatja az alapot

azoknak a tévhiteknek, melyek az aláírás minden kerek évfordulója előtt azóta is mindig újraélednek.
Azt az illúziót táplálják, miszerint a békeszerződésnek volt egy titkos záradéka, mely lehetővé tette
volna a benne foglaltak felülvizsgálatát, vagy pedig rendelkezései egy idő (25—50 év) után
automatikusan érvényüket vesztették volna. Ilyen titkos záradékról a történettudomány a mai napig
nem tud semmit, vita tárgyát csupán az említett 19. §. képezte, de a mai politikai határok
szempontjából gyakorlatilag teljesen mindegy is, hogy volt-e ilyen. A mai európai határokat ugyanis
nem a trianoni szerződés, hanem a II. világháborút lezáró békeszerződések alakították ki.

A revízió kérdése a két világháború között a magyar politikai élet legfontosabb alkotórésze maradt,
ennek ellenére a 30-as évekig nem került a hivatalos kormányprogram szintjére. Bethlen István
miniszterelnök több ízben is hangsúlyozta a parlament előtt, hogy a magyar kormány a revízió
kérdését csak megfelelő nemzetközi helyzetben terjeszti a külföldi fórumok elé, akkor, ha az idő már
megérett erre. Az 1930-as évektől a revízió az olasz mellett a német politika homlokterébe is bekerül,
a győztes államokban is egyre többen fogadják el a revízió gondolatát, s a magyar politikában is a
kormányprogram részévé vált. A teljes területi revízióra való törekvés azonban nem lehetett reális
sem a háború utáni erőviszonyok, külpolitikai helyzet (Nagy- és Kisantant) miatt, sem azért, mert az
etnikai elvet ugyanúgy nem vette figyelembe, mint a békeszerződés általában és különösen
Magyarországgal szemben.

A bel- és külpolitikai lépések nagyon szorosan és elkerülhetetlenül összefonódnak egymással.

Magyarországon a belpolitika részét képezte a nemzeti kisebbségek jogainak messzemenő biztosítása,
ugyanakkor a külpolitikában egyre nagyobb hangot kapott az elszakított területek visszaszerzésének
igénye. Ezeket a tényeket azonban nem szabad úgy értékelni, hogy a politikai vezetés népszerűsítését
szolgálták csupán, hogy a nemzetiségi kérdés rendezése országon belül csak rosszhiszemű politikai
manipuláció volt a kormány részéről. Az utólagos értékelés könnyű, hiszen ismerjük a végeredményt:
a kétes értékű német szövetségben elért átmeneti területgyarapodást, a Felvidék és Észak-Erdély
visszatérését, és az árat is, melyet Magyarország mindezért a II. világháború alatt és után Fizetett. A
konkrét politikai lépéseket azonban mindig az adott környezetben, adott lehetőségek között és
meghatározott fejlettségi színvonalon álló államok, meghatározott képességű vezetői teszik meg. A
nemzeti fejlődést, függetlenséget befolyásoló döntések, különösen ha ezek a problémák még a
nemzetiségi kérdéssel is terheltek, soha nem egy ország, vagy egy nép akaratán múlnak.

Teleki Pál elképzelése szerint a revízió nem más, mint az európai államok államközi
együttműködésének új szabályozása és szorosabbá tétele. Egy olyan szervezetet feltételez, melynek
bizonyos államfeletti hatalma is van, „mert revíziót az államok szuverenitásának korlátozása nélkül
keresztülvinni nem lehet, legalábbis nem annyi idő alatt, amennyi Európának, ha élni
akar rendelkezésére áll.”

Európa élni akart, de egy ilyen értelmű rendezés helyett mégis a háború irányába sodródott, ugyanis a
nemzetközi viszonyok és az egyes államok belső fejlettsége a 20-as, 30-as években sem eléggé érett
egy a hátrányos megkülönböztetéseket felszámoló, a közösségi érdekeket nemzetközi
szerződésekkel akár az állami szuverenitás rovására is érvényesítő rendezésre, mely a gazdasági,
társadalmi, etnikai viszonyok természetes fejlődését alapul véve törekszik az egyesült Európa
megteremtésére.

A második világháború során a revíziós politika Magyarország számára látványos eredményeket

hozott. Az 1938. október 9-én Komáromban Csehszlovákiával kezdődött tárgyalásokon a magyar fél
az 1910. évi népszámlálás adatai szerint megállapított néprajzi határokat vette alapul. 14 150 km2
területre és 1 090 000 lakosra jelentette be igényét, amellyel szemben a csehszlovák fél csak 1840
km2 terület és 105 000 lakos átengedését fogadta volna el. Végül Németország és Olaszország
november 2-i bécsi döntőbírósági határozata alapján 12 400 km2 terület és 1 100 000, többségében
magyar lakos került vissza Magyarországhoz. Amikor a német—lengyel háború kitört, a
Szovjetunió megszállta a Molotov-Ribbentropp paktum értelmében saját érdekszférájába tartozónak
ítélt területeket, majd 1940 nyarán Romániától követelte Besszarábia és Bukovina a románok által
1918-ben megszállt részét. Ugyanakkor a szovjet rádió baráti hangon hívta fel a magyar kormányt,
hogy most érvényesítse követeléseit Romániával szemben. Ezzel ellentétben a németek kifejezésre
juttatták, hogy nem támogatják Magyarországot a románokkal szemben, mert már eleve számoltak a
Szovjetunió elleni háborúval, és szükségük volt a román olajra. Sikertelen magyar—román
tárgyalások után ugyan a magyar I. hadsereg felvonult a keleti határon, de a katonai konfliktus
elmaradt, ismét német—olasz döntőbírósági határozat született 1940. augusztus 30-án Bécsben. Ennek
alapján kapta meg Magyarország Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. Bethlen Béla, Észak-Erdély volt
kormánybiztosa a következőket írta a történtekkel kapcsolatban: „Ez a salamoni ítélet természetesen
mindkét félnél igen sok keserves csalódást okozott; rengeteg család széjjel lett szakítva, és rengeteg
egzisztencia ment tönkre. (. . .) De nem csak a széjjel szakított családok, hanem a legilletékesebbek
körében is nagy csalódást okozott a döntés ... egyöntetűen a bécsi döntéstől az 1918. évi őszi
demarkációs vonal elismerését várták.”

A Jugoszlávia elleni magyar támadás 1941. április 11-én indult meg. A magyar lépés ugyan
ellentétben állt a frissen megkötött magyar—jugoszláv barátsági szerződéssel, melynek 2. paragrafusa
a területi kérdésekben a békés megoldás útját is nyitva hagyta, megegyezni azonban már nem volt
kivel. A német hadműveletek eredményeképpen a délszláv állam gyakorlatilag már megszűnt létezni.
De a katonai lépések sem hozták meg a kívánt eredményt. Egyrészt végleg elkötelezték az országot a
német oldalon, súlyos politikai válságot idéztek elő (Teleki Pál öngyilkossága), másrészt annak
ellenére, hogy a németek előzetesen kijelentették, Jugoszláviával szemben nincsenek területi igényeik,
a Bánság mégis német kézen maradt. Természetesen háborús viszonyok, különösen a háború
kimenetelének ismerete nélkül nem voltak alkalmasak a nemzeti sérelmek korrigálására, sőt a
kielégítetlen igények, illetve az új veszteségek minden oldalon további túlkapásokkal mélyítették az
ellentéteket. A háború vége felé egyre erősebben csengtek vissza Bárdossy László volt magyar kir.
külügyminiszternek 1941. április 1-jén a Legfelső Honvédelmi Tanács ülésén megfogalmazott
aggodalmai, hogy „angol és amerikai győzelem esetén Magyarország minden addig megszerzett
területét elveszítené és Trianonnál is nehezebb helyzetbe jutna.”

A II. világháborút követően lényegében már a fegyverszüneti szerződések rögzítették a trianoni

határok helyreállítását. A Szovjetunió 1944. szeptember 12-én Romániával aláírt fegyverszüneti
egyezményének 19. pontja Erdélyre vonatkozóan tartalmazta, hogy: „A Szövetséges kormányok a
bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, s egyetértenek azzal, hogy a
békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassák
vissza Romániának, s a Szovjet Kormány hozzájárul, hogy ebből a célból a szovjet csapatok
Romániával közös katonai hadműveletekben vegyenek részt Németország és Magyarország ellen.” A
Magyarországgal 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény pedig az
1937. december 31-i határok helyreállításáról, a Németország elleni harcba való bekapcsolódásról
és a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának fizetendő 300 millió dollár értékű jóvátétel
fizetéséről rendelkezik. A magyar fegyverszüneti küldöttségnek ugyan reménye sem lehetett a
megállapodások tényleges befolyásolására, ugyanakkor nem lett volna szabad megjegyzés nélkül
hagynia az 1937. december 31-i államhatárok közé való visszavonulásra és a bécsi döntések
érvénytelenítésére vonatkozó pontokat. Lett volna lehetőség arra is, hogy a fegyverszüneti küldöttség
kifejtse a véleményét a határokon kívül maradt, illetve maradó magyar nemzetiségű lakosság várható
sorsával kapcsolatban.

A fegyverszünettől a békeszerződés megkötéséig, ugyanúgy, ahogyan az I. világháborút követően, két

év telt el, mely most is egyszerre hordozta magában Magyarországon a demokratikus átalakulás
ígéretét, de a nemzetközi viszonyokkal összhangban a diktatúra kialakulásának lehetőségét is.
Egyszerre volt terhelt a magyar nemzeti kisebbségeket is sújtó súlyos megtorlásoktól (a Bácskában és
a Bánságban súlyos vérengzések a magyar nemzetiségű lakosság körében; a Maniu-gárdisták
kegyetlenkedései Erdélyben, melynek eredményeként a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése
alapján a román közigazgatásnak el kellett hagynia Észak-Erdélyt; a csehszlovákiai magyar lakosság
állampolgárságtól való megfosztása, deportálása, illetve kitelepítése). De egyidejűleg magában
hordta a kisebbségi jogok alkotmányos, nemzetközi szerződések és szervezetek általi garantálását. Az
1946. január 31-i alkotmány megerősítette, hogy „a nemzeti kisebbségek a Jugoszláv Szövetségi
Köztársaságban kulturális fejlődésük és szabad nyelvhasználatuk jogát és védelmét élvezik.” Az
1948. április 13-i román alkotmány 25. szakasza kinyilvánította az anyanyelv használatának jogát az
oktatásban, államigazgatásban és az igazságszolgáltatás előtt. Az 1948. május 9-i csehszlovák
alkotmány nem foglalkozott a nemzetiségi kérdés megoldásával. A magyar kisebbség sorsában a
fordulatot a SZLKP KB szeptemberi határozata hozott, mely visszaadta az állampolgárságot a ki nem
telepített magyar lakosságnak. Szavatolt minden olyan állampolgári demokratikus és politikai jogot,
amelyet az alkotmány szavatolt a köztársaság állampolgárainak. A nemzetközi szerződések, az ENSZ
Alapokmánya és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata tiltja a diszkriminációt, az általános
emberi jogok megsértését.

Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés lényegében megerősítette a fegyverszüneti

egyezményben foglaltakat, minimális változtatással. A kisebbségvédelem azonban nemcsak ebben a
szerződésben, hanem általában a nemzetközi jogban is háttérbe szorult, nem kapta meg azt a szerepet,
amely a nemzetközi és belpolitikai jelentősége miatt egyaránt megilletné. Ugyanis csak a
diszkrimináció megtiltása a kisebbségeket negatív védelemben részesíti. Bebizonyosodott azonban,
hogy ez a tiltó védelem nem elegendő, pozitív védelemre van szükség, vagyis az államok konkrét
kötelezettségvállalására a nyelvi, kulturális, vallási stb. jogok biztosítása végett.

Az első ENSZ-dokumentum, mely tételesen is említést tett a kisebbségek jogairól, az 1966. december
16-án elfogadott állampolgári és politikai jogok nemzetközi paktuma, melynek 27. pontja így
fogalmaz: „Azokban az országokban, amelyekben etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek vannak, a
kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni, hogy ugyanazon csoport más tagjaival
együtt alkalmazzák kultúrájukat, megvallják vallásukat és gyakorolják szertartásaikat, valamint hogy
használják anyanyelvüket.”

Magyarország számára a nemzetiségi kérdés nemzetközi szintű rendezése azért lett volna nagyon
fontos, mert a trianoni határok visszaállításával továbbra is kisebbségi sorban maradtak a magyarok
milliói. Ugyancsak hallatlanul fontos volt a nemzetközi viszonyokhoz való, a nemzeti érdekeket
szolgáló alkalmazkodás, a nemzeti fejlődés további útjának meghatározása. Az 1940-es évek végétől
azonban a demokratikus átalakulás lehetősége egyre inkább megszűnt és a Szovjetunió körül a szovjet
megszállás körülményei között sztálini típusú kommunista diktatúrák jöttek létre. Azt is
mondhatnánk, hogy a Szovjetunió körül jött most létre egy új biztonsági „egészségügyi övezet,
melynek a Rákosi-diktatúra kiépülésével a szuverenitását vesztett Magyarország is részévé vált.
Ebben a rendszerben a nemzeti érdekek képviseletét azonosították a nacionalizmussal, s az ún.
proletár internacionalizmus jegyében, melynek fokmérőjéül a Szovjetunióhoz fűződő viszony szolgált,
a szovjet modell szolgai másolására tértek át. Az ilyen típusú diktatúráknak a politikai és gazdasági
válsága olyan átalakulási folyamatokat indított meg, mely 1956 és 1968 megrázkódtatásain keresztül
egészen a mai napig vezetett. A nagyhatalmak közötti viszony is alapvetően megváltozott és
megváltoztak általában a nemzetközi viszonyok, csökkentve a nagyhatalmi érdekek egyoldalú
érvényesítésének lehetőségét. A demokratizálódás és a gazdasági fejlődés szükséglete eredményezi
azt a tendenciát, hogy a világ az integráció felé halad. A különböző társadalmi berendezkedésű
államokat egyre több szál és egyre sokoldalúbban köti össze. A nemzetközi szervezetek, szerződések
és tanácskozások hosszú sora, különösen a 70-es évektől, legalábbis ezt bizonyítja. Az
integrálódásnak természetesen meghatározott feltételei és sajátosságai vannak. Hasonló gazdasági
struktúra (mely nem annyira azonos fejlettségi szintet, mint inkább az együttműködés és a fejlődés
lehetőségét jelenti) és demokratikus politikai berendezkedés (a döntés joga az érintetteknél és
társadalmi kontroll a döntések felett) alapozhatja meg.

A nemzetközi viszonyok demokratizálódása és egy-egy állam belső politikai berendezkedésének

demokratikus átalakulása egymást erősítő folyamat lehet. Mindenesetre az integrációra való
alkalmassághoz messzemenően hozzátartozik az állami szuverenitás teljessége, idegen megszállás és
politikai kiszolgáltatottság megszűnése, a nemzeti érdekek szabad érvényesítésének lehetősége.
Államon belül az általános demokrácia része és fokmérője is a kisebbségi jogvédelem minősége.

A sztálini típusú diktatúra a rendszer jellegéből fakadóan a lehető legerőszakosabban nyúlt a

nemzetiségi kérdéshez, az asszimilációs politika legszélsőségesebb eszközeitől sem riadva vissza.
Jelenleg ez Romániában a legszembetűnőbb, de az asszimilációra való törekvés kevésbé drasztikus
módszerekkel másutt is tovább folyik. A diszkriminatív gazdaságpolitika, a telepítések először a
városi lakosság nagymértékű asszimilációjához vezettek, a jelenlegi településpolitika pedig az
alapvető közösségek széttördelésével a falut is veszélyezteti. Mindez párosul a nemzeti nyelv
használatának tilalmaival a mindennapi érintkezésben, iskolában, tudományos művek és a
sajtótermékek kiadásának, terjesztésének akadályozásával, kulturális intézmények, történelmi
emlékművek megsemmisítésével, amit már könnyen azonosíthatunk a kulturális genocídium
fogalmával. Az egyesült Európa kialakulásához szervesen tartozik hozzá a politikai stabilitás és a
gazdasági felzárkózás mellett például a Szovjetunió és Jugoszlávia nemzetei sorsának tisztázása, a
német kérdés megoldása, valamint Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, a magyar kisebbség
jövőjének biztosítása. A 20. század végének erőviszonyai talán már nem engedik meg az érdekeltek
kizárásával történő döntéseket. Az integrációs elképzelések megvalósulásához pedig már az eddig
megkötött érvényben lévő nemzetközi szerződések betartása, illetve érvényesítése is közelebb
vihetne.

A magyar népnek szembe kell néznie a nemzet nagy kérdéseivel. El kell dönteni végre, mit akarunk az
utódállamokban élő magyarsággal, hogyan viszonyulunk sorsához és mit teszünk érte. A
szomszédokkal pedig előbb utóbb rendezni kell a létező vitás kérdéseket.