TARTALOMJEGYZÉK

COPYRIGHT
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS (Rafal Nadal)
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS (John Carlin)
A SZERZŐKRŐL
A KÖNYV SZEREPLŐI
1. FEJEZET / A CENTERPÁLYA CSENDJE
„Clark Kent és Superman”
2. FEJEZET / A DINAMIKUS KETTŐS
Toni bácsi
3. FEJEZET / A SOSEM VOLT FUTBALLCSILLAG
A klán
4. FEJEZET / KOLIBRI
Finoman hangolva
5. FEJEZET / FÉLELEM A GYŐZELEMTŐL
Mallorcaiak
6. FEJEZET / „A LEGTISZTÁBB ÖRÖM ÁRADÁSA”
A leghosszabb nap
7. FEJEZET / ELME AZ ANYAG FÖLÖTT
Gyilkosság az Orient Expresszen
8. FEJEZET / AZ ELVESZETT PARADICSOM
Rafa és a nők
9. FEJEZET / A VILÁG TETEJÉN
Manacor
LEGJELENTŐSEBB EREDMÉNYEK
UTÓSZÓ / TEMESVÁRI ANDREA
FOTÓ MELLÉKLET I.
FOTÓ MELLÉKLET II.
 RAFA
Rafael Nadal
és John Carlin
 COPYRIGHT

A fordítás alapjául szolgáló eredeti kiadás:

Rafael Nadal with John Carlin
RAFA: My Story
Hyperion Books, USA, 2011
Copyright © 2011 Rafael Nadal és John Carlin

Fordította: Farkas Ildikó

Hungarian translation © 2012 Farkas Ildikó

Szaklektor: Temesvári Andrea

Szakmai tanácsadó: Siklós Erik

Szerkesztő: Sinkó Judit

Korrektor: Mészöly Nóra

Tipográfia: Faragó Ágnes

ePub változat: invictamedia.hu

Borító fotó: © Clive Brunskill

1. fényképgyűjtemény: Rafael Nadal jóvoltából
2. fényképgyűjtemény: © Miguel Angel Zubiarrain
Hungarian edition © 2013 Zeta Westwood Kft.

All rights reserved

Minden jog fenntartva. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában nem használható fel vagy
sokszorosítható.

Javított kiadás

ePub - ISBN 978-963-08-6208-0

mobi - ISBN 978-963-08-6910-2
nyomtatott - ISBN 978-963-08-3755-2

INVICTA BOOKS
Zeta Westwood Kft.
www.invictabooks.hu
Felelős kiadó: a Zeta Westwood Kft. ügyvezetője.
Budapest, 2013
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Elsőként köszönetet szeretnék mondani John Carlinnak, akivel öröm

és megtiszteltetés volt e könyv létrehozásán dolgozni. Egy John
kaliberű újságíróval és szerzővel könyvet írni önmagában is óriási
élmény volt. Azonban a közös munka, valamint a dohai és ausztráliai
tornákra való utazás során megismertem Johnt, aminek köszönhetően
nem csupán munkatársak lettünk egy projektben, de barátokká is
váltunk.

E könyv megszületéséhez természetesen számos ember

támogatására volt szükség. Szeretettel és hálával tartozom
szüleimnek, húgomnak, nagyszüleimnek, nagybátyáimnak és
nagynénémnek, valamint María Franciscának. Ugyancsak hatalmas
köszönet illeti csapatomat és közeli barátaimat: Carlost, Titínt, Joan
Forcadest, Benitót, Tutsot, Francist, Ángel Ruiz Cotorrót, Carlos
Moyát, Toméu Salvát és M. A. Munart.

És külön köszönet nagybátyámnak, edzőmnek és barátomnak, Toni

Nadalnak.

RAFAEL NADAL
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Elsőként köszönetet kell mondanom Lius Viñualesnek, a kiváló

koordinátornak, akinek a fejéből kipattant e könyv ötlete, valamint
Larry Kirshbaumnak, aki elindította a megvalósítását. Továbbá
köszönet Jill Schwartzmannak, szerkesztőmnek a Hyperion kiadónál,
csodálatra méltó türelméért és bátorságáért.

Külön köszönet ügynökömnek, Anne Edelsteinnek, aki sokkal több,

mint egy ügynök, valamint – a titulusa által sugalltnál jóval fontosabb
szerepet betöltő – asszisztensének, Krista Ingebretsonnak. Végül
hatalmas köszönet Arantxa Martineznek, akinek kemény erőfeszítése,
tanácsai és remek humora nagy segítséget jelentett.

Ezenfelül óriási örömöt jelentett számomra, hogy együtt

dolgozhattam e könyvön Rafael Nadallal, a családjával, a csapatával
és a barátaival, akik kivétel nélkül segítőkészek, előzékenyek és
kedvesek voltak.

JOHN CARLIN
 A SZERZŐKRŐL

RAFAEL NADAL 1986-ban született a spanyolországi Mallorcán.

Összesen tizenegy Grand Slamet nyert és megcsinálta a karrier
Golden Slamet – diadalmaskodott mind a négy Grand Slamen, és a
2008-as pekingi olimpián. Továbbra is Mallorcán él, és
meggyőződése, hogy sosem fogja elhagyni a szigetet.

www.rafaelnadal.com

JOHN CARLIN az Egyesült Királyságban született, jelenleg az El

País, a világ első számú spanyol nyelvű napilapjának vezető
nemzetközi újságírója. Nevéhez fűződik az Invictus – A
legyőzhetetlen című film alapjául szolgáló regény megírása.
 A KÖNYV SZEREPLŐI

A CSALÁD

RAFAEL NADAL: teniszező

SEBASTIÁN NADAL: édesapja
ANA MARÍA PARERA: édesanyja
MARIBEL NADAL: húga
TONI NADAL: nagybátyja és edzője
RAFAEL NADAL: nagybátyja
MIGUEL ÁNGEL NADAL: nagybátyja és korábbi hivatásos
labdarúgó
MARILÉN NADAL: nagynénje és keresztanyja
DON RAFAEL NADAL: apai nagyapja
PEDRO PARERA: anyai nagyapja
JUAN PARERA: nagybátyja és keresztapja

A CSAPAT

CARLOS COSTA: ügynöke

RAFAEL MAYMÓ (“Titín”): fizioterapeutája
BENITO PÉREZ BARBADILLO: kommunikációs főnöke
JOAN FORCADES: erőnléti edzője
FRANCIS ROIG: mádodedzője
JORDI ROBERT (“Tuts”): képviselője a Nike-nál és közeli barátja
ÁNGEL RUIZ COTORRO: orvosa
JOFRE PORTA: gyerekkori edzője

A BARÁTOK

MARÍA FRANCISCA PERELLÓ: barátnője

CARLOS MOYÁ: korábbi világelső teniszező
TOMÉU SALVA: gyerekkori teniszező barátja
MIGUEL ÁNGEL MUNAR: legrégebbi barátja
 1. FEJEZET

A CENTERPÁLYA CSENDJE

A csend a legfeltűnőbb, amikor a wimbledoni centerpályán játszol.

Hangtalanul pattogtatod a labdát a puha gyepen; feldobod a
szervához; megütöd, és hallod a saját ütésed visszhangját. És azután
valamennyi ütésedét. Klakk, klakk; klakk, klakk. A takaros gyep, a
gazdag történelem, a régi stadion, a fehérbe öltözött játékosok, a
tisztelettudó tömeg, a hagyomány – sehol egy fényreklám a láthatáron
–, mind azt szolgálják, hogy elzárjanak és elszigeteljenek a
külvilágtól. Szeretem ezt az érzést; a centerpálya templomi csendje
jót tesz a játékomnak. Hiszen a legnagyobb küzdelmem egy
teniszmérkőzés közben az, hogy elcsitítsam a fejemben zúgó
hangokat, hogy a versenyen kívül minden mást kirekesszek a
tudatomból, és lényem minden részecskéjét az éppen játszott pontra
összpontosítsam. Ha hibáztam egy korábbi pontnál, el kell felejteni;
ha felmerülne a győzelem gondolata, csírájában kell elfojtani.
A centerpálya csendjét pontszerzéskor zaj töri meg; taps, éljenzés
és a nevedet kiabáló emberek, ha az egy jó pont volt – mivel a
wimbledoni közönség tud különbséget tenni. Hallom a hangokat, de
mintha egy nagyon távoli helyről jönnének. Nem fogom fel, hogy
tizenötezer ember vesz körbe az arénában, és követi az én és
ellenfelem minden mozdulatát. Annyira összpontosítok, hogy nem
érzékelem úgy, mint most, amikor visszaidézem életem legfontosabb
meccsét, a Federer elleni 2008-as wimbledoni döntőt, hogy
világszerte milliók néznek.
 Mindig arról álmodtam, hogy itt, Wimbledonban játszhassak.
Nagybátyám, Toni, aki egész életemben az edzőm volt, kicsi koromtól
fogva azt sulykolta belém, hogy mind közül ez a legnagyobb torna.
Mire betöltöttem a tizennégyet, a barátaimmal együtt én is arról
fantáziáltam, hogy egy nap majd itt játszom és győzök. Eddig
azonban, a tavalyi és a tavalyelőtti döntőben játszottam és vesztettem,
mindkétszer Federer ellen. A 2006-os vereség nem volt nagyon fájó.
Akkor örömmel és hálával telve léptem pályára amiatt, hogy alig
húszévesen eljutottam idáig. Federer meglehetősen könnyen vert meg,
könnyebben, mint ahogy tette volna, ha nagyobb hittel álltam volna ki
ellene. A 2007-es ötjátszmás vereség azonban megsemmisítő volt
számomra. Tudtam, hogy lehettem volna jobb, hogy nem a
képességem vagy a játékom minősége miatt veszítettem, hanem a
fejem hagyott cserben. Sírtam a vereség után. Fél órán keresztül
szakadatlanul zokogtam az öltözőben. A csalódás és önvád könnyei
voltak azok. A vereség mindig fáj, de sokkal inkább akkor, ha volt
esélyed, de eljátszottad. Amennyire Federernek, legalább annyira
magamnak is köszönhettem, hogy legyőzött; csalódást okoztam
magamnak, és ezt gyűlöltem. Mentálisan gyengültem el, engedtem,
hogy elkalandozzon a figyelmem; eltértem a játéktervemtől. Micsoda
butaság volt, mennyire szükségtelen. Olyan nyilvánvaló, hogy
pontosan ez az, amit egy fontos meccs közben nem tehetsz meg.
Nagybátyám, Toni, a legszigorúbb teniszedzők egyike általában az
utolsó, aki vigasztalni akar; akkor is kritizál, amikor nyerek. Hogy
mennyire magam alatt voltam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint
hogy Toni, egész élete addigi szokásától eltérően azzal nyugtatott,
hogy nincs okom a sírásra, fogok még wimbledoni tornán és
wimbledoni döntőben játszani. Mondtam neki, hogy nem érti,
valószínűleg ez volt az utolsó lehetőségem itt, az utolsó esélyem arra,
hogy győzzek. Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, milyen rövid
egy hivatásos sportoló élete, és képtelen vagyok elviselni a
gondolatot, hogy eltékozoljak egy talán soha vissza nem térő
lehetőséget. Tudom, hogy nem leszek boldog, ha véget ér a
pályafutásom, ezért szeretném a lehető legtöbbet kihozni belőle,
ameddig tart. Minden egyes pillanat számít – ezért edzettem mindig
nagyon keményen –, néhány pillanat azonban fontosabb, mint mások,
és 2007-ben egy rendkívüli pillanatot szalasztottam el. Nem éltem a
lehetőséggel, amely talán soha nem ismétlődik meg; ha jobban
összpontosítottam volna, csupán két-három pont itt vagy ott
megfordította volna az eredményt. A teniszben a győzelem ugyanis a
lehető legkisebb kü- lönbségeken múlhat. Az utolsó, ötödik játszmát
6:2-re veszítettem el Federer ellen, azonban ha egy kicsit tisztább
fejjel gondolkodtam volna, 2:4-nél, vagy akár még 2:5-nél is, vagy ha
a játszma kezde- tén éltem volna a négy fogadó előny egyikével, hogy
elvegyem az adogatását (ahelyett, hogy leblokkolok, ahogy történt),
vagy ha úgy játszottam volna, mintha az az első, és nem az utolsó
játszma lett volna, megnyerhettem volna.
Toni semmit nem tudott mondani, amivel enyhíthette volna a
gyászomat. Végül azonban kiderült, hogy igaza volt. Kaptam újabb
lehetőséget. Mindössze egy évvel később ismét itt voltam.
Elhatároztam, hogy tanulok a tizenkét hónappal korábbi vereségből,
és bármin múljon is a győzelem ez alkalommal, a fejemen nem fog.
Hogy az eszem ezúttal a helyén volt, mi sem mutatta jobban, mint az,
hogy minden idegességem ellenére meg voltam győződve arról, hogy
győzni fogok.
A családdal, barátokkal és csapattagokkal közös előző esti
vacsorán, amelyet abban az All England Clubbal szemben lévő
házban tartottunk, amelyet a wimbledoni tornáim idején mindig
kibérelünk, tilos volt a meccs említése. Nyíltan nem tiltottam meg
senkinek, hogy szóba hozza a témát, de mindannyian tökéletesen
tisztában voltak azzal, hogy bármi másról beszélgetek is, az agyam
egy adott szegletében már elkezdtem a mérkőzést, és az a hely
innentől a játék kezdetéig kizárólag az enyém kell hogy maradjon.
Főztem, ahogy a wimbledoni két hét legtöbb estéjén szoktam.
Élvezem a főzést, a családom pedig úgy gondolja, jót tesz nekem. Ez
is segít lecsendesíteni a gondolataimat. Azon az estén halat grilleztem
és tésztát főztem garnélarákkal. Vacsora után dartsoztam Toni és
Rafael bácsikámmal, mintha ez is csak egy szokásos este lett volna
otthon, Manacorban, a spanyolországi Mallorca szigetén fekvő
városban, ahol mindig is éltem. Nyertem. Rafael később elmesélte,
hogy hagyott győzni, hogy jobb hangulatban legyek a döntőre, de nem
hiszek neki. Fontos számomra, hogy győzzek, mindenben. A
vereséggel kapcsolatban nem ismerek tréfát.
Háromnegyed egykor lefeküdtem, de nem tudtam elaludni.
Kizárólag az az egy téma foglalkoztatott, amelyről szándékosan nem
beszéltünk korábban. Filmet néztem a tévében, és csak hajnali négy
óra körül merültem álomba. Kilenckor felébredtem. Jobb lett volna,
ha néhány órával többet tudok aludni, de frissnek éreztem magam, és
fizioterapeutám, Rafael Maymó szerint, aki mindig velem tart, nem
volt jelentősége – az izgalom és az adrenalin úgyis továbbvisz majd,
bármilyen hosszúra nyúlik is a meccs.
Reggelire a szokásosat ettem. Müzlit, narancslevet, egy
tejcsokoládé-italt – sohasem kávét – és otthoni kedvencemet, sóval
és olívaolajjal meghintett kenyeret. Ébredéskor jól éreztem magam. A
tenisz nagymértékben attól függ, hogyan érzed magad a meccs napján.
Amikor reggel, bármelyik átlagos reggelen felébredsz, néha derűsnek,
egészségesnek és erősnek érzed magad; más napokon nyomott és
törékeny vagy. Azon a napon olyan ébernek, mozgékonynak és
energiával telinek éreztem magam, mint soha korábban.
Ilyen hangulatban indultam útnak fél tizenegykor az utolsó edzésre
a centerpálya közelében lévő 17-es számú wimbledoni pályára.
Mielőtt elkezdtem ütögetni, lefeküdtem a padra, ahogy mindig teszem,
és Rafael Maymó – akit „Titínnek” becézek – hajlításokkal és
nyújtásokkal átmozgatta a térdemet, megmasszírozta a lábamat és a
vállamat, majd különös figyelmet szentelt a lábfejemnek. (A bal
lábfejem a testem legsérülékenyebb része, ez kínoz a leggyakrabban
és a legfájdalmasabban.) A cél az, hogy felébresszük az izmokat, és
csökkentsük a sérülés veszélyét. Egy fontos meccs előtti
bemelegítésen általában egy óráig ütögetek, ezúttal azonban a
szemerkélő eső miatt huszonöt perc után abbahagytam. Óvatosan
kezdtem, mint mindig, és fokozatosan növeltem az iramot addig, amíg
már egy mérkőzésbeli játék intenzitásával futottam és ütöttem a
labdát. A szokásosnál feszültebben, de nagyobb koncentrációval is
edzettem aznap reggel. Toni volt jelen, valamint Titín, és az
ügynököm, Carlos Costa, korábbi hivatásos teniszező, aki azért jött,
hogy bemelegítsen velem. Én a szokásosnál is szótlanabb voltam.
Mindannyian azok voltunk. Semmi viccelődés. Semmi mosoly.
Amikor végeztünk, egy pillantásból tudtam, hogy Toni nem elégedett,
hogy úgy érzi, nem ütöttem olyan tisztán a labdát, ahogy lehetett
volna. Szemrehányónak tűnt – egész életemben jól ismertem ezt a
nézést –, és láthatóan aggódott. Igaza volt, abban a pillanatban nem
nyújtottam a legjobbamat, de tudtam valamit, amit ő nem, és nem is
tudhatott, bármilyen hatalmas szerepet töltött is be eddigi
teniszpályafutásom során: a bal talpamat kínzó fájdalom kivételével,
amelyet kezeltetnem kellett, mielőtt pályára léptem, fizikailag
tökéletes formában éreztem magam, és belül határozott
meggyőződésem volt, hogy képes vagyok győzni. A veled egy szinten
lévő, vagy általad legyőzhető rivális elleni teniszezés lényege az,
hogy akkor keményíts be a játékban, amikor szükséges. A bajnok nem
egy torna nyitófordulóiban játszik a legjobban, hanem az elődöntőben
és a döntőben, a legjobb ellenfelekkel szemben, egy kiváló
teniszbajnok pedig egy Grand Slam-döntőben nyújtja a legjobbját.
Voltak félelmeim – állandó harcot vívtam az idegeim féken tartásáért
–, de megküzdöttem velük, és az egyetlen gondolat a fejemben az
volt, hogy aznap megragadom a lehetőséget.
Fizikálisan edzettnek éreztem magam és jó formában voltam. Egy
hónappal korábban remekül játszottam a francia nyílt
teniszbajnokságon, ahol megvertem Federert a döntőben, és itt a
füves pályán is volt néhány elképesztő játékom. A két legutóbbi
alkalommal, amikor itt, Wimbledonban találkoztunk, Federer lépett
pályára esélyesként. Ebben az évben még mindig úgy éreztem, nem én
vagyok a favorit. Volt azonban egy különbség. Azt sem gondoltam,
hogy Federer fog győzni. Ötven-ötven százalékra becsültem az
esélyeinket.
Tudtam azt is, hogy a rosszul megválasztott vagy kivitelezett ütések
aránya a meccs végére valószínűleg közel fele-fele arányban oszlik
majd meg közöttünk. Ez a tenisz természetéből fakad, különösen két
olyan játékos esetében, akik annyira jól ismerik egymás játékát, mint
Federer és én. Azt gondolhatnánk, hogy miután több millió labdát
ütöttem már el, betéve tudom a tenisz alapütéseit, és bármikor gond
nélkül sikerül megbízhatóan kiviteleznem egy pontos, szabályos,
tiszta ütést. De ez nem így van. Nemcsak azért, mert mindennap
máshogy érzed magad felkeléskor, hanem mert valamennyi ütés
különböző. Attól a pillanattól kezdve, hogy a labda mozgásba lendült,
végtelenül sokféle szögben és sebességgel tarthat feléd; nagyobb
pörgetéssel, nyeséssel, teli lappal vagy akár átemeléssel. A
különbség parányi lehet, mikroszkopikus, de ugyanígy a tested – a
vállad, a könyököd, a csuklód, a csípőd, a bokád és a térded – által
az ütések közben végzett különböző mozdulatok is azok. Ezenkívül
pedig számos további tényező van – az időjárás, a pályaborítás, az
ellenfél. Mindegyik labda különbözik egymástól; nincs két egyforma
ütés. Így minden alkalommal, amikor felkészülsz egy ütésre, a
másodperc törtrésze alatt kell felmérned a labda röppályáját és
sebességét, majd ugyanilyen gyorsan kell eldöntened, hogy hogyan,
milyen erősen, és hová kell megpróbálnod visszaütni azt. Újra és újra
meg kell tenned, gyakran akár ötvenszer is egy játék során,
tizenötször húsz másodperc alatt, folyamatos vágtákban több mint két,
három, négy órán keresztül, és mindeközben keményen küzdesz,
pattanásig feszülnek az idegeid; ha megfelelő a koordinációd és
egyenletes a tempó, akkor áraszt el az a jó érzés, hogy képes vagy
hatékonyabban elérni azt a biológiai és szellemi teljesítményt, hogy
hatalmas pszichés nyomás alatt, újra és újra tisztán, az ütő közepével
üsd meg a labdát, és pontosan, nagy sebességgel irányítsd azt. Egy
dolog felől nincs kétségem: minél többet edzel, annál jobban érzed
magad. A tenisz minden más sportnál inkább az elme sportja: az a
játékos a világelső, aki ezeket a jó érzéseket a legtöbb napon
megtapasztalja, és akinek leginkább sikerül elszigetelnie magát a
félelmeitől, illetve a meccs során szükségszerűen bekövetkező
hangulatingadozásoktól. Ezt a célt tűztem ki magam elé abban a
három türelmes évben, amíg a világranglista második helyén
várakoztam Federer mögött, és tudtam, ha megnyerem a wimbledoni
döntőt, nagyon közel kerülök a megvalósításához.
Hogy maga a meccs mikor kezdődhet majd el, az már más kérdés
volt. Az égre felnézve foltokban láttam csak kékséget. Többnyire
azonban borult volt az égbolt, vastag, sötét felhők gyülekeztek
fenyegetően a láthatáron. A játéknak három óra múlva kellett volna
kezdődnie, de minden esély megvolt arra, hogy elhalasztják vagy
félbeszakítják majd. Nem hagytam, hogy ez aggodalommal töltsön el.
Elhatároztam, hogy ezúttal tiszta lesz az agyam és összpontosítani
fogok, bármi történjék is. Semmi nem zavarhat meg. Nem engedem,
hogy megismétlődjön a 2007-es koncentrációvesztésem.
Fél tizenkettő körül hagytuk el a 17-es pályát, és bementünk az All
England Clubban található öltözőbe, amelyet a kiemelt játékosoknak
tartanak fenn. Nem túl nagy, talán egy negyed teniszpálya méretű.
Nagyszerűsége a nagy múltú helyszínnek köszönhető. A
faburkolatnak, Wimbledon zöld és bordó színeinek a falakon, a
szőnyegpadlónak és a tudatnak, hogy mennyi kiválóság – Laver, Borg,
McEnroe, Connors, Sampras – fordult meg ott. Általában nagy a
nyüzsgés odabent, ezúttal azonban, miután csak mi ketten maradtunk
versenyben, egyedül voltam. Federer még nem érkezett meg.
Lezuhanyoztam, átöltöztem és felmentem ebédelni a játékosok néhány
lépcsőfordulóval feljebb található éttermébe. Az étterem szintén
szokatlanul csendes volt, de nekem jólesett. Egyre mélyebben
magamba zárkóztam, elszigetelve magam a környezetemtől, és
megkezdtem a szertartást – a kötelező szertartást –, amelyet minden
meccs előtt végrehajtok, és amely egészen a játék kezdetéig tart. A
szokásosat ebédeltem. Tésztát – öntet nélkül, nehogy gyomorrontást
okozzon – olívaolajjal és sóval, és egy egyszerű, natúr halszeletet.
Vizet ittam. Toni és Titín voltak velem az asztalnál. Toni
aggodalmaskodott. Ez azonban megszokott. Titín nyugodt volt. Vele
töltöm a legtöbb időt, és mindig nyugodt. Most is keveset beszéltünk.
Toni talán az időjárásra panaszkodott, de én nem mondtam semmit.
Ha nem egy tornán játszom, akkor is gyakrabban hallgatok, mint
beszélek.
Egy órakor, egy órával a meccs kezdete előtt visszamentünk az
öltözőbe. A tenisszel kapcsolatos egyik szokatlan jellemző az, hogy
még a legnagyobb tornákon is az ellenfeleddel közös öltözőbe
helyeznek. Amikor ebéd után visszatértem, Federer már bent volt, a
fapadon ült, ahol mindig szokott. Mivel megszoktuk már, nem volt
kínos a helyzet. Én legalábbis nem éreztem annak. Rövidesen minden
tőlünk telhetőt megteszünk majd azért, hogy az év legnagyobb
csatájában megsemmisítsük a másikat, mi azonban barátok is
vagyunk, nem csak ellenfelek. Más sportágakban előfordul, hogy az
ellenfelek ki nem állhatják egymást akkor is, ha éppen nem egymás
ellen játszanak. Nem úgy, mint mi. Mi kedveljük egymást. A játék
kezdetén, vagy kevéssel előtte félretesszük a barátságot. Ez nem
személyes kérdés. Mindenkivel ezt teszem a környezetemben, még a
családommal is. Meccs közben nem a hétköznapi önmagam vagyok.
Megpróbálok teniszgépezetté válni, még ha ez a vállalkozás végső
soron lehetetlen is. Nem vagyok robot; a tökéletesség a teniszben
elérhetetlen; a kihívást az jelenti, hogy megpróbáljam maximálisan
kihasználni a lehetőségeimet. Mérkőzés közben folyamatos harcot
vívsz azért, hogy felülkerekedj a mindennapi gyengeségeiden, és
elfojtsd az emberi érzéseidet. Minél jobban elfojtod azokat, annál
nagyobb az esélyed a győzelemre, feltéve, hogy ugyanolyan keményen
edzettél, mint ahogy játszol, valamint a tehetség tekintetében nincs túl
nagy eltérés az ellenfeled és közted. Federer és köztem fennállt a
tehetségbeli különbség, de nem volt áthidalhatatlanul nagy. Még a
kedvenc borításán is, és azon a tornán, amelyen a legjobban játszott,
elég kicsi volt ez az eltérés ahhoz, hogy tudjam, ha képes vagyok
Federernél ügyesebben elhallgattatni a fejemben lévő kételyeket és
félelmeket, valamint túlzó reményeket, legyőzhetem őt. Védőpajzsot
kell vonnod magad köré, hidegvérű harcossá kell válnod. Ez egyfajta
önhipnózis, halálosan komoly játszma, amelynek célja, hogy elrejtsd
a gyengeségeidet saját magad, valamint az ellenfeled elől.
Viccelődni vagy a fociról beszélgetni Federerrel az öltözőben,
ahogy azt egy bemutató meccs előtt tennénk, hazugság lett volna,
amelyen ő azonnal átlátott volna, és a félelem jeleként értelmezte
volna azt. Ehelyett megtiszteltük egymást azzal, hogy őszinték
voltunk. Kezet fogtunk, bólintottunk, halványan egymásra
mosolyogtunk, majd ki-ki a saját szekrényéhez lépett, talán
tízlépésnyire egymástól, és úgy tettünk, mintha a másik nem lenne
jelen. Nem mintha nagyon tettetnem kellett volna. Ott voltam az
öltözőben, meg nem is. Egy, a gondolataim legmélyén lévő helyre
húzódtam vissza, a mozdulataim egyre programozottabbakká,
automatikusabbakká váltak.
Negyvenöt perccel a játék kitűzött kezdete előtt hideg vízzel
lezuhanyoztam. Jéghideg vízzel. Minden meccs előtt így teszek.
Ezután elérkezik az a pont, ahonnan nincs visszaút; ez az első lépés
annak a folyamatnak az utolsó szakaszában, amelyet a játék előtti
szertartásnak hívok. A hideg zuhany alatt új térbe érkezem, ahol
érzem, hogy megnövekszik az erőm, és szívósabbá válok. Amikor
kilépek a zuhany alól, más ember vagyok. Működésbe lépek. „Flow-
élményt” élek át, így nevezik a sportpszichológusok az éber
koncentráció olyan állapotát, amelyben a test puszta ösztönök
hatására mozog, mint hal az áramlatban. A küszöbön álló csatán kívül
semmi nem létezik.
Annál jobb, hiszen a rám váró következő feladat olyasmi volt, amit
rendes körülmények között nem viselnék nyugodtan. Lementem a
földszintre egy apró orvosi szobába, hogy az orvosom egy
fájdalomcsillapító injekciót adhasson a bal talpamba. A harmadik
fordulóban hólyag és duzzanat képződött az egyik parányi
lábközépcsontom körül. A lábfejemnek ezt a részét el kellett
érzésteleníteni, máskülönben egyszerűen nem lettem volna képes
játszani – túlságosan nagy lett volna a fájdalom.
Ezután ismét felmentem az öltözőbe, és visszatértem a
szertartásomhoz. Bedugtam a fülhallgatókat a fülembe és zenét
hallgattam. Ez erősíti a flow érzését, és még inkább eltávolít a
környezetemtől. Ezután Titín bekötözte a bal lábfejemet. Amíg ő ezzel
volt elfoglalva, én ráraktam a gripet az ütőimre, mind a hatra,
amelyeket a pályára készültem vinni. Mindig így teszek. Az ütők
fekete alapgrippel érkeznek. Én fehér gripet tekerek a feketére,
folyamatosan csavarom körbe, átlósan felfelé haladva a nyélen. Nem
kell gondolkodnom közben, csak csinálom. Mintha transzban lennék.
Ezután egy masszázságyra feküdtem, és Titín néhány csík tapaszt
tekert a lábamra, közvetlenül a térdem alatt. Itt is voltak problémáim,
a tapaszok pedig segítettek megelőzni, hogy érzékennyé váljon a
terület, vagy ha kialakult a fájdalom, csökkentették azt.
A sportolás jót tesz a hétköznapi emberek számára; a hivatásos
szintű sport azonban nem egészséges. Olyan mértékben terheli meg a
testet, amelynek kezelésére az emberi szervezet alapvetően nincs
felkészülve. Ez az oka annak, hogy majdnem minden hivatásos
élsportolót sújtanak sérülések, olykor a pályafutásuk végét jelentő
problémák. Az én karrierem során is volt egy pillanat, amikor
komolyan elgondolkodtam azon, vajon képes leszek-e folytatni a
legmagasabb szintű versenyzést. Az esetek többségében fájdalommal
együtt játszom, de azt hiszem, valamennyi élsportoló ezt teszi.
Mindenki, legalábbis Federert kivéve. Nekem keményen meg kellet
dolgoznom, és át kellett formálnom a testemet ahhoz, hogy képes
legyen megbirkózni a tenisz által rákényszerített ismétlődő izomzati
terheléssel, Federer azonban mintha csak arra született volna, hogy
teniszezzen. Úgy tűnik, testi adottságai – a génjei – tökéletesen
alkalmazkodtak a játékhoz, és védetté teszik az olyan sérülések ellen,
amelyeket mi, többiek kénytelenek vagyunk elviselni. Mondják, hogy
kevesebbet edz, mint én. Nem tudom, igaz-e, de elképzelhetőnek
tartom. Más sportágakban is vannak hozzá hasonlóan szerencsés
csodalények. Nekünk, többieknek viszont meg kell tanulni együtt élni
a fájdalommal, valamint a játékból való hosszú kimaradásokkal, mert
a lábfej, a váll vagy a comb segélykiáltást küld az agynak, és
könyörög, hogy álljon meg. Ezért van szükségem olyan sok kötözésre
a meccsek előtt; ezért képezi olyan kritikus részét a
felkészülésemnek.
Miután Titín végzett a térdemmel, felálltam, felöltöztem, és az
egyik mosdókagylónál bevizeztem a hajamat. Ezután feltettem a
fejkendőmet. Egy újabb gondolkodást nem igénylő tevékenység, én
mégis lassan és körültekintően végzem, a kendőt szorosan és
céltudatosan kötöm meg a tarkómon. Praktikus oka is van: a hajam így
nem lóg a szemembe. Mindazonáltal ez is a szertartás része, a hideg
zuhanyhoz hasonlóan egy újabb döntő pillanat, ahonnan nincs
visszaút, amikor élesebbé válik bennem az érzés, hogy nemsokára
csatába indulok.
Nagyon közel volt a pályára lépés pillanata. Az adrenalinhullám,
amely egész nap kísértett, elárasztotta az idegrendszeremet. Nehezen
lélegeztem, szétfeszített az energia. Egy pillanatig azonban még
nyugodtan kellett ülnöm, amíg Titín olyan gépies és hangtalan
mozdulatokkal, amelyekkel én tekerem ütőimre a gripet, bekötözte a
bal kezem, az ütőkezem ujjait. Ez nem szépészeti beavatkozás. A
kötések nélkül a bőr egyszerűen megnyúlna és felszakadna játék
közben.
 Felálltam és elkezdtem vadul mozogni – aktiválni a
robbanékonyságomat, ahogy Titín mondaná. Toni velem volt, nézett,
de alig szólalt meg. Nem tudtam, vajon Federer is figyel-e. Csak azt
tudom, hogy ő nem olyan elfoglalt meccsek előtt az öltözőben, mint
én. Fel-le ugráltam, rövideket vágtáztam a szűk tér egyik végéből a
másikba – talán hat méter lehetett. Hirtelen megálltam, fej-, váll- és
csuklókörzéseket végeztem, leguggoltam, behajlítottam a térdemet.
Majd újabb ugrások és rövid sprintek következtek, mintha az otthoni
edzőtermemben lennék, egyedül. A fülhallgató mindig a fülemben
van, és zene lüktet a fejemben. Kimentem a mosdóba. (Meccsek előtt
– az idegességtől – általában sokszor kell mennem pisilni, olykor
akár ötször vagy hatszor is az utolsó órában.) Majd visszatértem,
magasra lendítettem a karom, és erőteljes vállkörzéseket végeztem.
Toni jelzett, kivettem a fülhallgatókat. Azt mondta, késés lesz az
eső miatt, de úgy vélik, negyedóránál nem kell többet várni. Nem
lettem ideges. Számítottam erre. Az eső Federerre is pontosan
ugyanolyan hatással van, mint rám. Semmi okom arra, hogy
kizökkenjek. Leültem és ellenőriztem az ütőimet, kipróbáltam a
súlypontjukat, a súlyukat; felhúztam a zoknimat, ügyelve arra, hogy
mindkettő egyforma magasra érjen a lábszáramon. Toni közel hajolt
hozzám. „Ne feledd a játéktervet! Tedd, amit tenned kell!” Figyeltem,
meg nem is. Ezekben a pillanatokban tudom, mit kell tennem. Azt
hiszem, jól tudok koncentrálni. Az állóképességem szintén jó.
Állóképesség: ez egy fontos szó. Fizikailag kitartani, soha nem
kiengedni, és elviselni bármit, amivel szembe kerülök, nem hagyni,
hogy a pozitív vagy a negatív események – a remek vagy gyenge
ütések, a szerencsés vagy peches helyzetek – kibillentsenek az
egyensúlyomból. Összpontosítanom kell, semmi nem terelheti el a
figyelmemet, és minden pillanatban a feladatomat kell végeznem. Ha
hússzor kell Federer fonákjára ütnöm a labdát, hússzor fogom úgy
ütni, nem tizenkilencszer. Ha ki kell várnom, hogy a labdamenet tíz,
tizenkét vagy tizenöt ütés hosszúra nyúljon ahhoz, hogy esélyem
legyen nyerőt ütni, kivárom. Bizonyos pillanatokban van esély a
nyerő ütésre, de csak 70 százalék a valószínűsége annak, hogy
sikerül; ha kivársz még öt ütést, az esély 85 százalékra nő. Tehát légy
éber és türelmes, ne kapkodj!
Ha felmegyek a hálóhoz, Federer fonákjára ütök, nem a
tenyeresére, amely a legerősebb ütése. Amikor dekoncentrálttá válsz,
felmész a hálóhoz, és a tenyeresére ütöd a labdát,
meggondolatlanságból elfelejtesz a fonákjára – mindig a fonákjára –
szerválni, vagy idő előtt próbálsz nyerőt ütni. Az összpontosítás azt
jelenti, hogy folyamatosan azt teszed, amiről tudod, hogy tenned kell,
soha nem változtatsz a terveden, hacsak egy labdamenet, vagy a játék
körülményei olyan kivételes módon meg nem változnak, amely
meglepő fordulat bevetéséért kiált. Az összpontosítás fegyelmet
jelent, visszafogottságot akkor, amikor kísértést érzel arra, hogy
mindent egy lapra tegyél fel. Ha le tudod győzni ezt a kísértést, az azt
jelenti, hogy képes vagy kordában tartani a türelmetlenségedet és a
frusztrációdat.
Még akkor is, ha úgy látod, esélyed van nyomást gyakorolni a
másikra és magadhoz ragadni a kezdeményezést, csak üss a fonákjára,
mert hosszú távon, a játék egésze szempontjából ez a legbölcsebb és
a leghatékonyabb megoldás. Ez a terv. Nem túl bonyolult. Még
taktikának sem nevezhető, olyan egyszerű. Én a számomra könnyebb
ütést játszom, ő pedig a számára nehezebbet – azaz a balkezes
tenyeresemet Federer jobbkezes fonákja ellenében. A lényeg az, hogy
ragaszkodjak ehhez. Federerrel szemben az a bevált módszer, ha
folyamatosan a fonákját támadod, arra kényszeríted, hogy magasan, az
ütőjével nyakmagasságban üsse meg a labdát, nyomást gyakorolsz rá
és kifárasztod. Így felfedezheted a játéka és a lelkiállapota gyenge
pontjait. Hozd zavarba, hajszold a kétségbeesés határáig, ha tudod.
És amikor jól üti meg a labdákat, amire minden esély megvan, hiszen
nem tudod állandóan megnehezíteni a dolgát, ez lehetetlen, hárítsd
minden egyes nyerőkísérletét, üsd vissza mélyen és éreztesd vele,
hogy kétszer, háromszor, négyszer meg kell nyernie egy pontot ahhoz,
hogy 15:0 legyen.
Csak erre gondoltam, már amennyiben mondhatom, hogy egyáltalán
gondolkodtam, amint ott ültem, és az ütőimmel, a zoknimmal, illetve
az ujjaimon lévő kötésekkel foglalatoskodtam, lüktetett a zene a
fejemben, és vártam, hogy elálljon az eső. Majd egy zakós hivatalnok
jelent meg, és szólt, hogy itt az idő. Felugrottam, megmozgattam a
vállamat, fejkörzést végeztem egyik oldalról a másikra, és futottam
még néhány vágtát az öltözőben.
Ezután át kellett adnom a táskámat egy pályafelügyelőnek, hogy a
székemhez vigye. Ez a wimbledoni protokoll része a döntő napján.
Sehol máshol nem alkalmazzák. Nem szeretem. Megtöri a
szertartásom menetét. Átadtam a táskámat, de kivettem az egyik ütőt.
Az ütőt erősen markolva elsőként léptem ki az öltözőből, és haladtam
végig a korábbi bajnokok és serlegek üvegezett képeivel szegélyezett
folyosón, le néhány lépcsőn, majd balra fordulva ki Anglia hűvös
júliusi levegőjére, és a centerpálya varázslatos zöld gyepére.
Leültem, levettem a fehér melegítő felsőmet, és belekortyoltam egy
üveg vízbe. Majd egy másodikba. Ezt mindig megismétlem,
valahányszor egy meccs elkezdődik, és a játékok közötti szünetekben
is, egészen a meccs végéig. Egy korty az egyik üvegből, aztán egy a
másikból. Majd leteszem a két üveget a lábam mellé, a székem elé
bal oldalra, szépen egymás mögé, a pályára átlós irányban. Van, aki
ezt babonának hívja, de nem az. Ha babonás lennék, miért tenném
ugyanazt újra és újra, függetlenül attól, hogy nyerek-e vagy veszítek?
Ez a meccsbe való belehelyezkedésem része, a környezetem
hozzáalakítása ahhoz a rendhez, amelyet fejben kívánok elérni.
Federer és a játékvezető a játékvezetői szék lábánál álltak, és a
pénzfeldobást várták. Felugrottam, a háló ellentétes oldalán,
Federerrel szemben álltam, és elkezdtem helyben futni, energikusan
ugrásokat végezni. Federer, aki – legalábbis látszólag – mindig
sokkal nyugodtabb nálam, mozdulatlanul állt.
A szertartás utolsó, a korábbi előkészületekhez hasonlóan fontos
részeként felnéztem, tekintetemmel végigpásztáztam a stadiont, és a
centerpálya tömegében megkerestem a családtagjaimat, majd
emlékezetembe véstem, pontosan hol ülnek. A pálya másik végén
balra ott ült az apám, az anyám és Toni bácsikám; átlósan velük
szemben, a jobb vállam mögött a húgom, három nagyszülőm, valamint
keresztapám és keresztanyám, akik a nagybátyám és a nagynéném is
egyben, illetve egy másik nagybátyám. Nem hagyom, hogy játék
közben a gondolataimba férkőzzenek – még egy mosolyt sem engedek
meg magamnak a meccs alatt –, de a lelki nyugalmamat, amely
játékosként a sikerem alapját képezi, annak a tudatnak köszönhetem,
hogy ott vannak, ahogy mindig is voltak. Játék közben falat építek
magam köré, de a családom a malter, amely a falat összetartja.
A csapatom tagjait is megkerestem a tömegben, a szakembereket,
akik nekem dolgoznak. A szüleim és Toni mellett ott ült ügynököm és
kedves barátom, Carlos Costa, Benito Pérez Barbadillo, a
sajtófőnököm; ügynököm a Nike-nál, Jordi Roberts – akit én „Tuts”-
nak hívok –, és Titín, aki mindegyikük közül a legjobban ismer, és
olyan számomra, mintha a bátyám volna. Lelki szemeim előtt láttam
apai nagyapámat és barátnőmet, María Franciscát is – akit én
Marynek szólítok –, amint otthon, Manacorban a televízióban követik
a mérkőzést, valamint csapatom két másik jelen nem lévő, de a
sikerem szempontjából ugyanolyan fontos tagját: másodedzőmet,
Francis Roigot, aki Tonihoz hasonlóan kiválóan ért a teniszhez, de
sokkal lazább, illetve okos, szenvedélyes erőnléti edzőmet, Joan
Forcadest, aki Titínhez hasonlóan legalább annyit tesz a lelkemért,
mint a testemért.
Közvetlen családtagjaim, tágabb családom és szakmai csapatom
(akik maguk is gyakorlatilag mind családtagok) három koncentrikus
kört alkotnak körülöttem. Nemcsak megóvnak attól a veszélyesen
rossz útra terelő felhajtástól, amely a pénzzel és a hírnévvel jár, de
együtt olyan szeretettel és bizalommal teli környezetet teremtenek,
amelyre szükségem van ahhoz, hogy kibontakoztathassam a
tehetségemet. A csapat minden egyes tagja kiegészíti a másikat;
mindegyikük szerepet játszik abban, hogy a gyenge pontjaimat
megerősítsék, az erősségeimet pedig fejlesszék. Elképzelhetetlen,
hogy nélkülük ilyen szerencsés vagy sikeres lehetnék.
Roger nyerte a pénzfeldobást. A szervát választotta. Nem bántam.
Szeretem, ha az ellenfelem szervál a meccs kezdetén. Ha mentálisan
erős vagyok, ha ő túlságosan ideges, tudom, hogy jó esélyem van
elnyerni az adogatását. A feszültség felvillanyoz. Nem török meg;
erősebb leszek általa. Minél közelebb érzem magam a szakadékhoz,
annál izgatottabb vagyok. Természetesen ideges vagyok, persze, hogy
az adrenalin és a vér olyan erősen pumpál bennem, hogy a fejem
búbjától a lábujjamig érzem. Ez a fizikai készültség szélsőséges
állapota, de legyőzhető. Le is győztem. Az adrenalin felülkerekedett
az idegeken. A lábaim nem mondták fel a szolgálatot. Erősnek
éreztem őket, mintha egész nap tudnék futni. Harcra kész voltam.
Magányos teniszvilágomba zárkóztam, mégsem éreztem még soha
ennyire, hogy élek.
Elfoglaltuk helyünket az alapvonalon, és elkezdtünk melegíteni.
Újra a visszhangzó csend: klakk, klakk; klakk, klakk. Gondolatban –
sokadik alkalommal – ismét megállapítottam, milyen kecsesek és
könnyedek Roger mozdulatai; milyen méltóságteljes is ő. Én sokkal
inkább egy pankrátorra hasonlítok. Védekezem, küzdök, talpra állok,
elmegyek a végsőkig. Tudom, hogy ez a kép alakult ki rólam; elég
gyakran néztem vissza magam felvételeken. És valóban, ez méltó
összegzése annak, ahogy a pályafutásom során leggyakrabban
játszottam – különösen akkor, amikor Federerrel kellett meg-
küzdenem. A jó érzés azonban megmaradt. A felkészülésem jól
sikerült. Ha teljesen nem is tudtam megszabadulni tőlük, képes
voltam uralkodni azokon az érzéseken, amelyek megrohamoztak
volna, ha a meccs előtt nem végzem el a szertartásomat, és ha nem
kényszerítem magam módszeresen arra, hogy leküzdjem a centerpálya
által rendszerint kiváltott lámpalázat. A fal, amelyet magam köré
építettem, szilárdan és magasan állt. Megfelelő egyensúlyban volt
bennem a feszültség és a kontroll; az idegesség és a meggyőződés,
hogy képes vagyok győzni. Keményen és pontosan ütöttem meg a
labdát: az alapütéseket, a röptéket, a lecsapásokat, majd a szervákat,
amelyekkel befejeztük a bemelegítést, mielőtt a valódi csata
elkezdődött. Visszamentem a székemhez, megtöröltem a karomat, az
arcomat, ittam, kortyoltam egyet mindkét üvegemből. Eszembe jutott
az egy évvel korábbi döntő azonos pillanata, éppen a játék kezdete
előtt. Még egyszer elismételtem magamban, hogy kész vagyok
elfogadni, bármilyen problémával találom is szemben magam, és
hogy meg fogom oldani azt. Mert életem álma az, hogy megnyerjem
ezt a meccset, soha életemben nem álltam még ilyen közel hozzá, és
elképzelhető, hogy nem lesz még egy lehetőségem. Lehet, hogy valami
más cserbenhagy, nem sikerül a térdem, a lábfejem, a fonákom vagy a
szervám miatt, de az eszem ezúttal a helyén lesz. Lehet, hogy félelem
lesz bennem, hogy egy ponton nem fogok tudni uralkodni az
idegességemen, de hosszú távon a fejem most nem fog cserbenhagyni.

„Clark Kent és Superman”

Az a Rafael Nadal, akit a világ látott, amint a 2008-as wimbledoni

döntő kezdetén a centerpálya gyepére rontott, harcos volt,
tekintetében gyilkos koncentrációval, és úgy markolta az ütőjét, akár
egy viking a fejszéjét. Elég volt egy pillantást vetni Federerre ahhoz,
hogy nyilvánvalóvá váljon a kettőjük stílusa közötti szembeötlő
különbség: a fiatalabb Nadal ujjatlan pólót és térd alá érő nadrágot,
az idősebb Federer krémszínű, arannyal hímzett kardigánt és
klasszikus Fred Perry pólót viselt; egyikük a hátrányos helyzetű utcai
harcos szerepében, másikuk maga a kifinomultság és az erőfeszítés
nélküli felsőbbrendűség.
Míg erektől duzzadó bicepszével Nadal az elemi állati erőt
testesítette meg, a szikár és karcsú, nála öt esztendővel idősebb,
huszonhét éves Federer maga volt a természetes kecsesség. Ha a
huszonkettedik életévét éppen csak betöltő Nadal volt a könyörtelen
gyilkos, akkor Federer az arisztokrata, aki a tömegeknek fesztelenül
integetve besétál a pályára, mintha övé lenne egész Wimbledon;
mintha zártkörű kerti partiján üdvözölné a vendégeket.
Federer szórakozott, már-már fölényes viselkedése a meccs előtti
bemelegítés során aligha vetítette előre, hogy a játékot a titánok
harcaként fogják emlegetni; Nadal viharos intenzitása egy PlayStation
akcióhős hörgő karikatúrájának tűnt. Nadal úgy üti a tenyereseit,
mintha géppisztollyal lőne. Felhúz egy képzeletbeli fegyvert,
kiszemeli a célpontot és meghúzza a ravaszt. Federernél – akinek a
neve ónémet nyelven „madártoll-kereskedőt” jelent – nincs
érzékelhető szünet, nincs látható mechanizmus. Ő maga a természetes
folyamatosság. Nadal (a név katalán vagy mallorcai nyelven
„karácsonyt” jelent, amely a „madártoll-kereskedőnél” jóval
élettelibb asszociációkat idéz), a modern kor kirobbanóan jó
formában lévő, önmagát felépítő sportembere volt; Federer pedig
ahhoz a típushoz tartozott, akit az 1920-as években láthattunk, amikor
a tenisz felső osztálybeli időtöltés volt, az úriemberek ötórai teát
követő élénk testmozgása.
Ezt látta a világ. Federer azonban egy mindenre elszánt fiatal
trónkövetelőt látott, aki azzal fenyegette, hogy elfoglalja a
teniszkirályságát, megakadályozza abban, hogy rekordszámú, hat
egymást követő wimbledoni győzelmet szerezzen, és letaszítja őt a
világelsőnek járó trónról, amelyet négy éve birtokol. Nadal minden
bizonnyal megfélemlítette Federert az öltözőben a meccs előtt,
máskülönben – Nadal másodedzője, Francis Roig szerint –
„Federernek kőből kellett volna lennie”.
„Nadal abban a pillanatban válik félelmetessé az ellenfelei
számára, amikor felkel a masszázsasztalról, miután Maymó befejezte
a kötözését”– mondja Roig, aki korábban maga is hivatásos teniszező
volt. – A fejkendője felkötésének egyszerű mozdulata olyan
félelmetesen intenzív; a tekintete olyan távoli, hogy úgy tűnik, semmit
sem lát maga körül. Majd hirtelen elkezd mélyen lélegezni és életre
kel, fel-le pumpál a lábával, aztán mintha észre sem venné, hogy
ellenfele az öltöző másik végében csak néhány lépés távolságban áll
tőle, elkiáltja magát: »Vamos! Vamos!« (»Gyerünk! Gyerünk!«). Van
ebben valami állatias. Lehet, hogy a másik játékos éppen a saját
gondolataiba merül, mégsem fogja tudni megállni, hogy óvatosan
Nadalra pillantson – újra és újra ezt tapasztalom – és azt gondolja,
»Ó, te jó ég! Ez Nadal, aki minden pontért úgy harcol, mintha az
utolsó lenne számára. Ma a legjobb játékomat kell nyújtanom, a mai
életem legjobb napja kell, hogy legyen. És nem a győzelemhez,
pusztán ahhoz, hogy esélyem legyen.«”
Nadal szertartása Roig számára még drámaibbnak tűnik, mivel ő
látja a szakadékot, amely Nadalt, az „igazi bajnokokra jellemző
plusszal rendelkező” versenyzőt, és Nadalt, a magánembert
elválasztja. „Tisztában vagy azzal, hogy valahol belül szorong, hogy
a mindennapi életben ő egy átlagos fiú – egy végtelenül rendes és
kedves fiú –, aki olykor kételkedik önmagában, és tele van
félelmekkel, de aztán látod őt az öltözőben, és hirtelen a szemed
láttára változik győztes hódítóvá.”
Az a Rafael azonban, akit a családja látott az öltözőből a
centerpályára lépni, nem volt sem győztes hódító, sem fejszeforgató
gladiátor, sem harcos bika. Rettegtek érte. Tudták, hogy rendkívül
tehetséges, tudták, hogy bátor, és bár soha nem engedték volna, hogy
ez kiderüljön, mindannyian csodálták egy kicsit. Amit azonban akkor,
közvetlenül a játék kezdete előtt láttak, összességében jóval nagyobb
emberi sebezhetőségről tanúskodott.
Rafael Maymó Nadal árnyéka, legbensőségesebb társa az
idegtépően hosszú világ körüli tenisztorna-sorozaton. A szálkás,
ápolt, 185 cm magas barátja és munkaadója mellett eltörpülő
harminchárom éves Maymó tapintatos, éles eszű, higgadt mallorcai,
Nadal szülővárosából, Manacorból. Azóta, hogy 2006-ban Nadal
fizioterapeutájaként kezdett dolgozni, gyakorlatilag telepatikus
kapcsolat jött létre kettőjük között. Ritkán van szükségük szavakra
ahhoz, hogy megértsék egymást, de Maymó – vagy Titín, ahogy Nadal
szeretetteljesen szólítja őt, noha a becenév nem jelent semmit –
megtanulta, mikor alkalmas a pillanat arra, hogy beszéljen, és mikor
kell hallgatnia. Szerepe hasonlít egy fajtatiszta versenyló
lovászáéhoz. Megmasszírozza Nadal izmait, bekötözi az ízületeit,
lecsendesíti nyughatatlan temperamentumát. Maymó Nadal suttogója.
Maymó ellátja Nadal pillanatnyi szükségleteit, legyen szó lelki
vagy fizikai igényről, de tudja, hol vannak a határai: tisztában van
azzal, hogy szerepe ott ér véget, ahol a család kezdődik, mivel a
családja Nadal megtartó támasza, magánemberként és sportolóként
egyaránt. „Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen jelentős szerepet
tölt be Nadal életében a családja – mondja Maymó. – Vagy azt, hogy
mennyire összetartók. Rafa minden egyes győzelme egyben az egész
család sikere is. A szülőké, a húgáé, a nagybátyáié, a nagynénjéé, a
nagyszülőké: ők az »egy mindenkiért, mindenki egyért« elv szerint
élnek. Élvezik Nadal győzelmeit és megszenvedik a vereségeit.
Olyanok, mintha a testének egy részét képeznék, mintha Rafa karjának
meghosszabbításai lennének.”
Nagyon sokuk igen gyakran elkíséri Nadalt a meccseire, mondja
Maymó, mert tisztában vannak azzal, hogy Nadal nem tud
százszázalékosan működni nélkülük. „Ez nem kötelesség. Ott kell
lenniük. Nincs választási lehetőségük. De azt is érzik, hogy megnő
Nadal esélye a győzelemre, ha a meccs előtt a tömegre felpillantva
ott látja a családját. Ezért van az, hogy amikor nagy győzelmet arat,
Nadal gondolkodás nélkül felugrik a lelátóra, hogy megölelje őket; ha
pedig néhányan otthonról, a televízión keresztül követik a meccset, az
öltözőbe visszatérve Nadal első dolga az, hogy felhívja őket.”
Édesapja, Sebastián Nadal élete legidegőrlőbb élményét élte át a
centerpályán a 2008-as wimbledoni döntő napján. Sebastiánt és a
Nadal család többi tagját is nyomasztotta a 2007-es, szintén Federer
ellen vívott döntő után történtek képe. Mindannyian emlékeztek
Rafael reakciójára az ötjászmás vereség után. Sebastián elmesélte
nekik a wimbledoni öltözőben lezajlott jelenetet: a végtelenül
elkeseredett Rafael fél órán át a zuhanyzó aljában ült, a fejére folyó
vízbe belevegyültek az arcán lefolyó könnycseppek.
„Nagyon féltem egy újabb vereségtől; nem saját magam, hanem
Rafael miatt” – mondta Sebastián, egy megtermett ember, aki a
mindennapi életben állhatatos, nyugodt vállalkozóként dolgozik. – A
2007-es döntő után beleégett az emlékezetembe a képe, ahogy ott ült
megsemmisítve, teljesen összetörve, és nem akartam, hogy újra így
kelljen látnom. Azon gondolkodtam, hogy ha Rafael veszít, mit
tehetek majd – tehetek-e bármit – azért, hogy kevésbé viselje meg az
eredmény. Ez volt élete játéka; a legfontosabb nap. Borzasztóan
éreztem magam. Soha életemben nem szenvedtem annyira.”
Aznap a Nadalhoz legközelebb állók mind osztoztak Sebastián
szenvedéseiben; a kemény, harcos külső mögött mindannyian látták az
érzékeny, sebezhető lelket.
Nadal húga, Maribel, a Nadalnál öt évvel fiatalabb, nyúlánk, jó
humorú főiskolás szórakoztatónak találja, hogy mennyire különbözik
a Nadalról a közönségben élő kép attól, amilyennek ő ismeri.
Szokatlanul féltő báty, aki a világ bármely pontjáról is naponta tízszer
felhívja vagy üzen neki, és rettentően megviseli, mondja húga, ha a
legkisebb gyanúja is felmerül annak, hogy Maribel esetleg
megbetegszik. „Egy alkalommal, amikor Rafael éppen Ausztráliába
tartott, az orvosom elküldött néhány vizsgálatra – semmi komoly
bajom nem volt –, számos üzenetváltásunk során azonban ezt az egy
részletet nem említettem neki. Kikészítené; fennállna a veszélye, hogy
teljesen aláássa a játékát” – mondja Maribel, aki annak ellenére,
hogy büszke a bátyja teljesítményére, tisztában van az „igazsággal”,
amelyet szeretetteljes szurkálódással úgy fogalmaz meg, hogy Nadal
„egy gyáva nyúl”.
Nadal édesanyja, Ana María Parera nem ellenkezik. „Rafael a
teniszvilág csúcsán áll, legbelül azonban egy végtelenül érzékeny
emberi lény, tele olyan félelmekkel és bizonytalansággal, amelyeket
az őt nem ismerő emberek elképzelni sem tudnak – mondja. Nem
kedveli például a sötétséget, és égő villany vagy bekapcsolt televízió
mellett szeret aludni. A dörgés és a villámlás is nyugtalanítja. Amikor
kisgyerek volt, ilyenkor mindig egy párna alá bújt, és még ma is, ha
vihar tör ki, és valamiért ki kellene mennem a házból, nem engedi.
Aztán ott vannak az étkezési szokásai; gyűlöli a sajtot és a
paradicsomot, valamint a sonkát, amely Spanyolország nemzeti étele.
Én sem rajongok annyira a sonkáért, mint amennyire a legtöbben
láthatóan igen, na de a sajt? Ez egy kissé különös.”
Válogatós az ételekkel kapcsolatban, és a kormány mögött is
aggodalmaskodó. Nadal szeret vezetni, de inkább a tornákon állandó
kíséretét jelentő PlayStationje elképzelt világában, mint egy valódi
autóban. „Körültekintő sofőr – mondja az édesanyja. – Gázt ad,
fékez, gázt ad, fékez, és végtelenül óvatos az előzéseknél, bármilyen
nagy teljesítményű autót vezet is.”
Maribel, a húga szókimondóbban fogalmaz, mint az édesanyja.
Szerinte Rafael „borzasztóan vezet”. Azt is furcsállja, hogy miközben
Nadal imádja a tengert, egyúttal fél is tőle. „Állandóan arról beszél,
hogy vesz magának egy hajót. Imád horgászni és jet-skizni, de nem ül
fel a jet-skire, és nem is úszik, hacsak nem látja a tenger fenekét. És
soha nem ugrik a tengerbe a magas sziklákról, ahogy a barátai
állandóan teszik.”
Minden hasonló hibája eltörpül azonban legmakacsabb félelme
mellett: hogy valami rossz történhet a családjával. Nemcsak hogy
pánikba esik a családot érintő betegség legkisebb gyanújára is, de
állandóan retteg attól, hogy baleset történhet velük. „Majdnem
minden este szeretek begyújtani a kandallóba – mondja az édesanyja,
akinek hatalmas, modern tengerparti háza, annak is az egyik
szárnyában található saját hálószoba, nappali és fürdőszoba jelenti
még mindig Nadal otthonát. – Ha szórakozni megy, indulás előtt
emlékeztet rá, hogy lefekvés előtt oltsam el a tüzet. Aztán háromszor
telefonál, függetlenül attól, hogy melyik étteremben vagy bárban van
éppen, hogy megbizonyosodjon arról, nem felejtettem el. Ha elviszem
az autót, hogy a mindössze egy órányira lévő Palmába utazzak,
könyörög nekem, hogy lassan és óvatosan vezessek.”
Ana María, a bölcs és erős mediterrán családanya nem győz
csodálkozni azon, mennyire nem fér össze Nadal teniszpályán
mutatott bátorsága a pályán kívüli félelmeivel. „Első látásra könnyen
kiismerhető embernek tűnik és nagyon jó ember is, de tele van
ellentmondásokkal. Ha tudod, hogy legbelül milyen, látod hogy
vannak olyan tulajdonságai, amelyek nem egészen egyeztethetők össze
egymással.” Ezért kell bátorsággal felvérteznie magát egy fontos játék
előtti felkészülés során, ezért teszi az öltözőben azt, amit tesz, ezért
kényszeríti magát arra, hogy személyiséget váltson, ezért fojtja el
eredendő félelmeit és a pillanat miatti idegességet, mielőtt kiereszti a
benne rejlő gladiátort.
A névtelen tömegek számára az öltözőből a 2008-as wimbledoni
döntőben centerpályára lépő férfi Superman volt; ismerői azonban
Clark Kentet is felfedezték benne. Mindkettő ugyanolyan valóságos
volt; sőt elképzelhető, hogy az egyik a másiktól függött. Benito Pérez
Barbadillónak, aki 2006 decembere óta Nadal sajtófőnöke, pontosan
annyira meggyőződése, hogy Nadal félelmei táplálják a
versenyszellemét, mint amennyire biztos abban, hogy a családja
nyújtja számára azt a szeretet és támogatást, amely szükséges ahhoz,
hogy kordában tudja tartani ezeket a félelmeket. A hivatásos
teniszezők szövetségének (Association of Tennis Professionals, ATP)
hivatalnokaként Pérez tíz éve dolgozott a teniszvilágban, amikor
Nadal sajtófőnöke lett, így ismeri, esetenként igen jól ismeri az
időszak legtöbb kiemelkedő játékosát. Véleménye szerint Nadal
versenyzőként és emberként is különbözik mindenki mástól. „A
kivételes mentális erő, önbizalom és harci szellem annak a
bizonytalanságnak a másik oldala, amely hajtja őt” – mondja Pérez.
Minden félelme – legyen szó akár a sötéttől, a vihartól, a tengertől
vagy a családja életének végzetes felbomlásától való félelemről –
egy parancsoló szükségletnek engedelmeskedik. „Nadal olyan ember,
aki mindent az irányítása alatt szeretne tartani, mivel azonban ez
lehetetlen, mindenét az élete azon részének irányításába fekteti, amely
fölött a legnagyobb hatalommal rendelkezik. Ez pedig nem más, mint
Rafa, a teniszező.”
 2. FEJEZET

A DINAMIKUS KETTŐS

Az első pont mindig fontos, de egy wimbledoni döntőben különösen

az. Egész reggel jól éreztem magam, jelen voltak azok a jó érzések;
most pedig bizonyítanom kellett ezt magamnak a pályán is. Federer jó
első szervát ütött szélesen a fonákomra. Sikerült visszaadnom a
ritörnt, jobban és mélyebben, mint arra számított. Arra készült, hogy
az adogatásával feljön a hálóhoz, kihasználva az adogatása előre
irányuló lendületét; az adogatásfogadásom azonban irányváltásra
kényszerítette, és arra, hogy néhány lépést hátrálva, kényelmetlenül
magas tenyeressel üsse meg a labdát, miközben a hátsó lábára helyezi
a súlyt, így kizárólag a karja erejére számíthatott. Jobb
adogatásfogadás volt, mint amilyenre ésszerűen számíthattam egy
mély és nehéz szerva esetében, olyan ritörn, amely azonnal
gondolkodásra, alkalmazkodásra kényszerítette Federert.
Megtörni a könnyed ritmusát, a szakadék szélére taszítani – ezt kell
tennem Federerrel szemben mindig. Ezt mondta Toni még a legelső
alkalommal, amikor öt évvel ezelőtt Miamiban játszottam vele: „Nem
a tehetséged miatt fogod legyőzni, nem a kiváló ütéseiddel. Mindig is
könnyebben fog tudni a semmiből nyerőt ütni, mint te. Ezért
folyamatosan nyomást kell gyakorolnod rá, arra kell kényszerítened,
hogy a képességei végső határán játsszon.” Noha első meccsünket
Miamiban 6:3, 6:3-ra megnyertem, Toninak igaza volt. Az adogatása
jobb, mint az enyém, a röptéje szintén; a tenyerese valószínűleg
határozottabb az enyémnél, fonáknyesése egészen biztosan az, a
pályán való helyezkedésben pedig ugyancsak tehetségesebb nálam.
Oka volt annak, hogy az elmúlt négy és fél évben Federer volt a
világelső, én pedig a ranglista második helyezettje az utóbbi három
évben. Emellett Federer az elmúlt öt évben minden alkalommal
győzött Wimbledonban. Gyakorlatilag kisajátította a helyet. Tisztában
voltam azzal, hogy mentálisan kell fölé kerekednem, ha győzni
akarok. Federer esetében abból áll a stratégia, hogy soha nem
engedsz ki, az első pillanattól az utolsóig megpróbálod kifárasztani.
Federer jól ütötte vissza a kényelmetlen első ritörnömet a
fonákomra, én pedig – az első pillanattól kezdve a játéktervnek
megfelelően – megpróbáltam az övére lőni a labdát, ő viszont
kikerülte a fonákot, és tenyeressel válaszolt. Most azonban nálam
volt a kezdeményezés lehetősége, a pálya közepén álltam, így
Federernek még komolyabb szöget kellett volna ütnie. Tenyeressel
támadta a fonákom, de nem túl mélyen, így lehetőségem volt
egyenesen és messze a vonal mellé irányítani a labdát, ezúttal nem
engedve, hogy Federer megkerülje a fonákot. Federer keresztbe ütötte
a labdát a tenyeresemre, én pedig láttam, hogy itt a lehetőség egy
nyerő ütésre. Miközben ő arra számított, hogy ismét a fonákjára
érkezik, én a tenyeres sarokba ütöttem a labdát. Éppen hogy az
alapvonalon belül ért földet a labda, majd magasan és szélesen
kipörgött, így Federer nem érhette el.
Egy ilyen első pont magabiztossá tesz. Úgy érzed, ráhangolódtál a
borításra, és érzed, hogy te irányítod a labdát, nem pedig az téged. Az
első pont hét ütésének mindegyikénél uraltam a labdát. Ez
megnyugtatja a tudatodat. Az idegeid a szolgálatodba állnak, nem
ellened dolgoznak. Pontosan erre van szükség egy wimbledoni döntő
kezdetén.
Az a furcsa Wimbledonban, hogy a hely méltóságteljessége és az
általa előidézett elvárások súlya ellenére az összes torna közül ez az,
ahol képes vagyok megteremteni a legtökéletesebb otthoni nyugalmat.
Ahelyett, hogy egy hatalmas hotellakosztályban szállnék meg –
néhány szálloda, ahol elhelyeznek, nevetésre késztet, olyan
szükségtelenül hivalkodók tudnak lenni –, egy bérelt házban lakom,
szemben az All England Clubbal. Egy rendes ház, semmi cicoma, de
három szintjével elég nagy a családom, a csapatom, és az ott
megszálló vagy vacsorára átugró barátaim számára. Ettől olyan
különböző a wimbledoni verseny hangulata minden más tornáétól.
Ahelyett, hogy el lennénk zárva egymástól szállodai szobáinkban,
közös helyiségen osztozunk; nem kell egy szolgálati autóban ülve
átvágni a forgalmon, hogy eljussunk a pályákra, mindössze két perc
séta és már ott is vagyunk. Mivel egy házban lakunk, nekünk kell
gondoskodnunk az élelemről is. Amikor tehetem, elmegyek a helyi
bevásárlóközpontba, hogy vegyek néhány dolgot, amelyekből túl
sokat eszem: például Nutellát, chipset vagy olajbogyót.
Nem vagyok az egészséges étkezés mintaképe, legalábbis egy
hivatásos sportolóhoz képest. Rendesen étkezem, mint bárki más. Ha
megkívánok valamit, megeszem. Az olajbogyónak különösen nem
tudok ellenállni. Önmagában az olajbogyóval nincsen semmi
probléma, nem úgy, mint a csokoládéval vagy a chipsszel. Az én
bajom az, hogy rengeteget eszem belőlük. Édesanyám gyakran
emlékeztet arra az esetre, amikor kisgyerekként elbújtam egy
szekrényben és felfaltam egy egész üveg olajbogyót, olyan sokat,
hogy kihánytam és napokig beteg voltam tőle. Ez az élmény
eltántoríthatott volna az olajbogyótól, de nem így történt, azóta is
imádom. Kívánom az olajbogyót, és nem örülök, ha olyan helyre
kerülök, ahol nehéz beszerezni.
Wimbledonban találtam olívát, de óvatosnak kellett lennem, mikor
megyek ki megvásárolni. Ha akkor megyek, amikor a
bevásárlóközpont tömve van, megkockáztatom, hogy megrohannak
autogramért. Ez a munkám olyan következménye, amelyet elfogadok,
és próbálok a lehető legelőzékenyebben kezelni. Nem tudok nemet
mondani senkinek, aki aláírást kér tőlem, még az udvariatlan
embereknek sem, akik csak odatolnak elém egy darab papírt, anélkül
hogy annyit mondanának, „légy szíves, írd alá”. Nekik is adok
autogramot, de mosolyt nem kapnak tőlem. Miközben tehát a
wimbledoni bevásárlás élvezetes kiszakadást jelent a verseny
feszültségéből, másféle nyomást gyakorolhat rám. Az egyetlen hely,
ahol nyugodtan vásárolhatok – ahol bármit normális emberként
tehetek –, az a szülővárosom, Manacor.
Az egyetlen vigasztaló hasonlóság Wimbledon és Manacor között
az a ház, amelyben valamennyien megszállunk, és a pályákra történő
rövid séta öröme, amely azokra az időkre emlékeztet, amikor
négyéves koromban elkezdtem teniszezni. A városi teniszklubbal
szemben lévő lakásban éltünk, és mindig átkeltem az úton, hogy Toni
bácsikámmal, a helyi trénerrel eddzek.
Egy alig negyvenezer fős városban éppen ilyen egyesületi
székházat lehet elképzelni. Közepesen nagy, középpontjában egy
hatalmas étteremmel, amelynek terasza a salakos pályákra néz. Egy
nap csatlakoztam ahhoz a fél tucat gyerekből álló csoporthoz, amelyet
Toni bácsikám oktatott. Azonnal megszerettem. Akkoriban már
rajongtam a futballért, minden szabad percben, amelyet a szüleim
hagytak nekem, az utcán fociztam a barátaimmal, és nagy örömmel
vettem bármit, amihez a labdának köze volt. A focit szerettem a
legjobban. Szerettem egy csapathoz tartozni. Toni azt mondja, a
teniszt először unalmasnak találtam. A csoport azonban segített, és ez
tett lehetővé mindent, ami ezután következett. Ha csak ketten lettünk
volna a nagybátyámmal, az túlságosan fojtogató lett volna számomra.
Csupán tizenhárom éves koromban döntöttem el, hogy a tenisz lesz a
jövőm, csak ekkor kezdett el külön edzeni velem.
Toni kezdettől fogva keményen bánt velem, keményebben, mint a
többi gyerekkel. Rengeteget követelt tőlem, kíméletlenül hajtott.
Durva szavakat használt, sokat kiabált, megrémisztett – különösen
akkor, ha más nem jött edzésre, és csak ketten voltunk. Ha az edzésre
érkezve láttam, hogy egyedül leszek vele, görcsbe rándult a
gyomrom. Miguel Ángel Munar, aki ma is az egyik legjobb barátom,
hetente két vagy három alkalommal járt edzésre; én négyszer vagy
ötször. Negyed kettő és fél három között játszottunk, az iskolai
ebédszünetünk idejében. Néha pedig iskola után is, amikor nem volt
fociedzésem. Miguel Ángel néha felidézi, hogyan vett célba a
labdával Toni, ha látta, hogy elkalandozik a figyelmem – nem azért,
hogy megüssön, hanem hogy rám ijesszen, és így a gondolataim ismét
a helyükre kerüljenek. Miguel Ángel szerint abban a korban
mindannyiunk figyelme elkalandozott, de ez számomra volt a
legkevésbé megengedett. Edzés végén a labdákat is mindig nekem
kellett összeszednem, vagy többet, mint másoknak; és az én feladatom
volt a pálya takarítása is, miután aznapra befejeztük a munkát. Ha
valaki részrehajlást várt Tonitól, nagyot tévedett. Éppen ellenkezőleg.
Miguel Ángel szerint a nagybátyám leplezetlenül rosszabbul bánt
velem, tudva, hogy Miguel Ángel és a többiek esetében nem teheti
meg ezt, míg velem igen, mivel én az unokaöccse vagyok.
Másrészről azonban mindig önálló gondolkodásra ösztönzött a
teniszpályán. Láttam olyan tudósításokat a híradásokban, amelyek
szerint Toni kényszerített arra, hogy bal kézzel játsszam, méghozzá
azért, mert így nehezebb lesz versenyezni ellenem. Nos, ez nem igaz.
Ezt a történetet az újságírók találták ki. Az igazság az, hogy nagyon
kicsi voltam, amikor elkezdtem játszani, és mivel nem voltam elég
erős ahhoz, hogy átüssem a labdát a háló fölött, a tenyeresnél és a
fonáknál is mindkét kezemmel tartottam az ütőt. Egy nap aztán a
nagybátyám azt mondta: „Nincs olyan teniszező, aki két kézzel játszik,
és nem mi leszünk az elsők, tehát váltanod kell!” Én pedig megtettem,
és a balkezes játékot éreztem természetesnek. Nem tudom
megmondani, hogy miért. Hiszen jobb kézzel írok, amikor
kosárlabdázom és golfozom – vagy éppen dartsozom –, szintén jobb
kézzel játszom. A fociban azonban a balomat használom; a bal lábam
sokkal erősebb, mint a jobb. Az emberek szerint a kétkezes fonák
esetében előnyös számomra a balkezesség, és talán igazuk van. Mivel
a játékosok többségéhez képest mindkét kezem érzékelése
erőteljesebb, és képes vagyok jobban irányítani azokat, ez
mindenképpen nekem kedvez, különösen a keresztütések esetében,
amikor sokat segít egy kis plusz erő. Ezt azonban biztosan nem Toni
találta ki egy zseniális ötlettől vezérelve. Butaság azt gondolni, hogy
kényszeríthetett volna olyan játékmódra, amelyet nem éreztem
természetesen a magaménak.
Való igaz azonban, hogy Toni keményen bánt velem. Az édesanyám
emlékszik, hogy kisgyerekként olykor sírva mentem haza az edzésről.
Megpróbálta kiszedni belőlem, hogy mi a baj, de én nem akartam
elmondani. Egyszer bevallottam neki, hogy Toni rendszerint „anyuci
pici fiának” nevez, ami nagyon fájt anyámnak, de könyörögtem neki,
hogy ne mondjon semmit a nagybátyámnak, mert az csak rontana a
helyzeten.
Toni sosem engedett. Onnantól pedig, hogy hétéves koromban
elkezdtem versenyszerűen játszani, még nehezebb lett. Egy rendkívül
forró napon vizes palack nélkül mentem el egy meccsre. Otthon
felejtettem a vizemet. Toni elmehetett volna, hogy vegyen nekem, de
nem tette. Azért, hogy megtanuljak felelősséget vállalni, így mondta.
Miért nem lázadtam fel? Mert élveztem a teniszt, és amint elkezdtem
nyerni, még inkább elkezdett tetszeni, és mert szófogadó és kezelhető
gyerek voltam. Anyám szerint könnyen befolyásolható. Talán, de ha
nem szerettem volna a játékot, nem viseltem volna el a nagybátyámat.
És őt is szerettem, ahogy ma is szeretem, és mindig is szeretni fogom.
Bíztam benne, ezért a lelkem legmélyén tudtam, hogy azt teszi, ami
meggyőződése szerint a legjobb számomra.
Olyannyira bíztam benne, hogy évekig elhittem a valószínűtlen
történeteket, amelyeket saját sportolói teljesítményéről mesélt,
például arról, hogyan nyerte meg a Tour de France-ot, vagy hogy
Olaszországban volt labdarúgó. Kiskoromban olyan fenntartások
nélkül bíztam benne, hogy még azt is elhittem, természetfeletti erővel
rendelkezik. Kilencéves koromig azt gondoltam, hogy varázsló, aki
többek között képes láthatatlanná válni. A családi összejöveteleken
az apám és a nagyapám belementek a játékba, és úgy tettek előttem,
mintha nem látnák Tonit. Így aztán elhittem, hogy én látom őt, míg
mások nem. Toni még arról is meggyőzött, hogy esőcsináló
hatalommal rendelkezik.
Hétéves koromban egy nap mérkőzést játszottam egy tizenkét éves
fiú ellen. Nem gondoltuk úgy, hogy sok esélyem van, ezért a játék
előtt Toni azt mondta nekem, ha 0:5-ös hátrányba kerülök, esőt csinál
majd, hogy meg kelljen szakítani a meccset. Nos, én akkoriban úgy
láttam, idő előtt elvesztette a hitét. 0:3-as hátránynál ugyanis
elkezdett esni az eső. Aztán a következő két játékot megnyertem, és
egyszeriben úgy éreztem, esélyem lehet a győzelemre.
Így a térfélcsere közben, 2:3-as hátrányban odamentem a
nagybátyámhoz, és közöltem: „Azt hiszem, most már elállíthatod az
esőt. Szerintem meg tudom verni ezt a srácot.” Néhány játékkal
később elállt az eső, és végül 7:5-re vesztettem. Mégis további két
évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, a nagybátyám nem
esőcsináló.
Játékosság és varázslat is vegyült tehát a Tonival való
kapcsolatomba, még akkor is, ha edzés közben komoly és rideg volt
az uralkodó hangnem. És rengeteg sikert értünk el. Ha Toni nem
kényszerített volna arra, hogy víz nélkül játsszak azon a napon, ha
nem részesített volna különösen kemény bánásmódban, amikor a
teniszezni tanuló gyerekek csoportjába jártam, ha nem sírtam volna
annyit a velem szemben tanúsított igazságtalanságai és túlkapásai
miatt, talán nem lennék az a játékos, aki ma vagyok. Mindig
hangsúlyozta számomra a kitartás fontosságát. „Tarts ki, viseld el,
bármivel kerülsz is szembe, tanuld meg leküzdeni a gyengeséget és a
fájdalmat, menj el a legvégsőkig, de sose törj meg! Ha nem tanulod
meg ezt a leckét, sosem leszel sikeres élsportoló!” – ezt tanultam
Tonitól.
Gyakran nehezemre esett lenyelni a dühömet. „Miért nekem kell
feltakarítani a pályát edzés után, és a többieknek miért nem?” –
kérdeztem magamtól. „Miért kell nekem több labdát szednem, mint a
többieknek? Miért kiabál velem úgy, amikor kiütöm a labdát?” De ezt
a dühöt is megtanultam elfojtani, és nem rágódni az
igazságtalanságon, hanem elfogadni azt, és túllépni rajta. Igaz, hogy
Toni talán túl messzire ment, de ez az én esetemben kiválóan
működött. Az a sok feszültség minden egyes teniszedzésen, már a
kezdetektől fogva, ma lehetővé teszi számomra, hogy nagyobb
önuralommal nézzek szembe a meccsek nehéz pillanataival, mint
ahogy arra máskülönben képes lennék. Toni rengeteget tett azért, hogy
létrehozza azt a harcost, akit az emberek látni vélnek a pályán.
Emberi értékeimet és a természetemet, amelyek végső soron
meghatározzák a játékomat, édesapámnak és édesanyámnak
köszönhetem. Igaz, hogy Toni ragaszkodott ahhoz, hogy jól
viselkedjek a pályán, példát mutatott, és soha nem vágott földhöz
egyetlen ütőt sem mérgében – amit én sem tettem soha, egyetlen
alkalommal sem. De – és ez a lényeg – ha másképp neveltek volna a
szüleim, lehetséges, hogy figyelemre sem méltattam volna Tonit. A
szüleim mindig nagy fegyelmet vártak el tőlem. Nagyon pontosan
betartatták például az asztali illemszabályokat – „Teli szájjal nem
beszélünk!”, „Húzd ki magad!” –, illetve megkövetelték, hogy
előzékenyen és udvariasan viselkedjünk mindenkivel, köszönjünk „jó
reggeltet” és „jó napot kívánokot” azoknak, akikkel találkozunk, és
mindenkivel fogjunk kezet. A szüleim, és ami azt illeti, Toni bácsikám
is mindig azt mondták, hogy tenisz ide vagy oda, a legnagyobb vágyuk
az, hogy felnőtt koromra „jó ember” váljon belőlem. Édesanyám azt
mondja, akkor is szeretne, ha nem lennék jó ember, ha elkényeztetett
kölyökként viselkednék, viszont túlságosan szégyenkezne miattam
ahhoz, hogy a fél világot átutazza azért, hogy láthasson játszani.
Belém sulykolták, milyen fontos, hogy egészen kis koromtól kezdve
tiszteletet mutassak mindenki iránt. Valahányszor a focicsapatunk
elvesztett egy mérkőzést, apám ragaszkodott ahhoz, hogy odamenjek a
rivális csapat tagjaihoz és gratuláljak nekik. Egyenként mindenkinek
mondanom kellett valami olyasmit, hogy „Szép volt, haver!
Nagyszerűen játszottál!” Nem szerettem ezt. Szörnyen éreztem
magam, amikor vesztettünk, az arcom pedig minden bizonnyal
elárulta, hogy nem szívből jöttek a szavaim. De tudtam, hogy bajba
kerülnék, ha nem azt tenném, amit apám mondott, így hát megtettem. A
szokás pedig megmaradt. Természetes számomra, hogy elismerem az
ellenfelem teljesítményét, miután legyőz, sőt még akkor is, ha én
nyerek, amennyiben megérdemli a dicséretet.
 A szigorú fegyelem ellenére csodálatosan boldog és szeretetteljes
családban éltem gyerekkoromban, és talán ennek köszönhető, hogy
képes voltam elviselni a kemény bánásmódot, amelyben Toni
részesített. A kettő kiegyenlítette egymást, hiszen a szüleim
mindenekelőtt rendkívüli biztonságérzetet nyújtottak számomra.
Nagyszüleim öt gyermeke közül apám, Sebastián a legidősebb, én
pedig az első unokájuk voltam. Ennek megfelelően az első naptól
kezdve mindenki velem foglalkozott: három nagybátyám és a
nagynéném, akiknek nem volt még saját gyerekük, valamint a
nagyszüleim is. Mondják, hogy én voltam a család kabalája, a
„kedvenc játékuk”. Apám mesélte, hogy csupán tizenöt nappal a
születésem után anyám és ő a nagyszüleimnél hagytak éjszakára, ahol
akkoriban a nagybátyáim és a nagynéném is éltek. Csecsemőként és
később, amikor kétvagy hároméves lehettem, elvittek magukkal a
bárokba, ahol a barátaikkal találkoztak, beszélgettek, kártyáztak és
biliárdoztak vagy pingpongoztak. A felnőttek társasága teljesen
természetessé vált számomra, felejthetetlenül kedves emlékeim
vannak azokból az időkből. Nagynéném és egyben keresztanyám,
Marilén gyakran elvitt a kontinensen fekvő Manacortól mindössze tíz
percre lévő Porto Cristó-i strandra, ahol a hasán fekve szenderegtem
a napon. A nagybátyáimmal a ház folyosóján vagy a garázsban
fociztam. Egyik nagybátyám, Miguel Ángel hivatásos labdarúgó volt.
Mallorca színeiben, majd később Barcelonában és a spanyol
válogatottban játszott. Egészen kicsi voltam, amikor rendszeresen
elvitt magával a stadionba, hogy nézzem őt játék közben. A Tonitól
kapott durva leckék ellenére nem tartozom azon sportolók közé,
akiknek az egész élete arról szól, hogy a siker felé vezető úton
felülkerekedjenek a korai évek nehézségein. Nekem tündérmesébe
illő gyerekkorom volt.
 Úgy tűnik, egy közös vonás mégiscsak van bennem és valamennyi
sikeres sportolóban, akiről hallottam, ez pedig nem más, mint a
fanatikus versenyszellem. Kisfiúként gyűlöltem veszíteni, bármiben.
Kártyázás vagy egy kis foci a garázsban, mindegy volt. Dührohamot
kaptam, ha vesztettem; ez ma is így van. Mindössze néhány éve
történt, hogy a családi kártyázás közben kikaptam, és úgy
elragadtattam magam, hogy még csalással is megvádoltam a
többieket, ami, ma már belátom, túlzás volt. Elképzelésem sincs,
mindez honnan ered. Talán onnan, hogy láttam a nagybátyáimat, amint
a bárban biliárdmeccseket játszanak a barátaikkal. Mégis meglepte
őket is, hogy noha állítólag tüneményes voltam, egy kis ördöggé
váltam, ha játékra került a sor.
Másfelől azonban a siker iránti vágy – együtt azzal a felismeréssel,
hogy a céljaid eléréséért keményen meg kell dolgoznod –
mindenképpen a családomra vezethető vissza. Anyám rokonságának
bútorüzlete van Manacorban, mivel a bútoripar jó ideje központi
szerepet tölt be a város gazdaságában. Nagyapám apja meghalt,
amikor nagyapám tízéves volt, így nagyon korán elkezdte kitanulni a
családi szakmát. A bútorkészítés mesterévé vált. Anyám házában,
ahol élek, még mindig van egy rendkívül mívesen kidolgozott
éjjeliszekrény, amelyet nagyapám saját kezűleg készített. Ő mesélte,
hogy 1970-ben kétezer ágyat készítettek Mallorcán, illetve a Baleár-
szigetekhez tartozó szomszédos Ibizán és Menorcán. A felét az ő
műhelyeiben állították elő. Ma egyik nagybátyám, a keresztapám
irányítja a vállalkozást.
A genetikus hatás még egyértelműbb apám családja esetében. Na
nem azért, mert mindig is a sport iránti szenvedélyükről voltak
híresek. Nagyapám, akit szintén Rafaelnek hívnak, zenész. Az egyik
anekdotája, amelyet gyakran elmesél, rávilágít arra, mennyire
céltudatos és ambiciózus ember volt már egészen fiatal korában.
Tizenhat évesen – ma már a nyolcvanas éveiben jár, és még mindig jó
erőnek örvend, zenei területen dolgozik, operát készít gyerekekkel –
létrehozott egy városi kórust, és a vezetőjévé vált. Komoly kórus
volt, olyannyira, hogy amikor nagyapám 19 éves lett, az akkoriban
alakult mallorcai szimfonikus zenekar vezetője – az 1940-es években
járunk ekkor – megkereste és megkérte őt, hogy készítse fel a kart
Beethoven IX. szimfóniájának előadására a sziget fővárosában,
Palmában. Ez nem sokkal a spanyol polgárháború után történt, amikor
ínséges idők jártak az országra. Rendkívül nagyra törő vállalkozás
volt ez. Annál is inkább, mivel a kórus nyolcvannégy tagjából
mindössze féltucatnyian tudtak kottát olvasni. A többiek amatőrök
voltak. Nagyapám azonban nem engedte, hogy ez eltántorítsa a
céljától. Hat és fél hónapig minden egyes nap próbáltak, és ahogy ő
fogalmaz, „eljött a nap, amikor egy mallorcai először hallhatta
Beethoven IX. szimfóniáját élő előadásban egy színház falai között”.
Elmondása szerint nagyon híres nap volt ez a sziget történetében.
Nélküle nem történhetett volna meg. És csupán tizenkilenc éves volt.
Azt hiszem, kicsit csalódott lehetett amiatt, hogy öt gyermeke közül
egyik sem volt fogékony a zene iránt, az pedig valószínűleg meglepte,
hogy hárman viszont tehetségesnek bizonyultak a sportban. De nem az
apám. Ő ízig-vérig üzletember; egyike azoknak, akik nem csupán a
pénzért választják ezt a pályát, hanem a vele járó izgalomért is. Imád
megállapodásokat kötni, vállalatokat létrehozni, munkahelyeket
teremteni. Mindig is ilyen volt.
Egyik nyáron, tizenhat éves korában nyitott egy bárt a Manacorhoz
legközelebbi üdülőhelyen, Porto Cristóban, ahol zenés eseményeket
szervezett. A haszonból megvette élete első motorkerékpárját.
Tizenkilenc éves korában lehetőséget látott a használt autó üzletben.
Úgy találta, hogy a közvetítők nagyon sokat kérnek a járművek
tulajdonjogának átírásához szükséges papírmunkáért, ezért
kigondolta, hogyan kínálhatná olcsóbban ezt a szolgáltatást. Egy ideig
banki alkalmazottként dolgozott, de megunta, majd a zenélés mellett
az ingatlanpiacon másodállást is vállaló apja egyik barátja révén
társult egy manacori üveggyártó-vállalkozáshoz. Ablakokhoz,
asztalokhoz és ajtókhoz vágtak üveget. Az üzlet virágzott, mivel
Mallorcán fellendült a turizmus, majd két év múlva az apám Toni
bácsikámmal és partnerével kölcsönt vett fel, és kivásárolta a
vállalatot. Toninak nem volt érzéke az üzlethez, nem is érdekelte, így
apám végezte el az összes munkát, és engedte, hogy Toni teljes
mértékben a teniszoktatásnak és nekem szentelje magát. Az apám ma
is éppen olyan elfoglalt, mint egész eddigi életében. Még mindig
dolgozik az üvegiparban; érdekelt az ingatlanok területén, és
számomra is segít potenciálisan jövedelmező befektetési
lehetőségeket találni. A szerencsémnek és a kapcsolataimnak
köszönhetően apám nemzetközi szinten ma magasabb üzleti körökben
forog, mint valaha. Saját magának már nincs szüksége rá, de értem
dolgozik, és azért is, mert élvezi a munkáját. Sosem áll le; mindig
újabb kihívásra vágyik, ami talán az egyik oka annak, hogy a
családomban mindenki azt mondja, az apámra hasonlítok.
A sportos nagybácsik: Toni, aki edzővé válását megelőzően
hivatásos teniszező volt; Rafael, aki évekig a mallorcai ligában
futballozott; és Miguel Ángel, aki a labdarúgás élvonalába jutott. A
nagy áttörést az jelentette számára, amikor tizenkilenc évesen a
spanyol első osztályban játszó Mallorca klubcsapatához szerződött.
Apám volt az ügynöke, és 1986. június 3-án, a szerződés aláírásának
napján megszülettem én. Miguel Ángel magas, erős, intelligens és
minden poszton bevethető játékos volt, aki éppúgy képes volt
védőként, mint középpályásként játszani. Ezenfelül szép számmal
rúgott gólokat is. Bárkinek, akit lenyűgöz a fizikai állapotom, vagy a
kemény munkám és a kitartásom, meg kell néznie őt: harmincnyolc
éves koráig volt hivatásos labdarúgó a legmagasabb szinten.
Hatvankét alkalommal játszott a spanyol nemzeti válogatottban,
valamint nyolc évadon keresztül több mint háromszázszor a
Barcelona színeiben, ezalatt öt bajnoki címet nyert, és tagja volt a
BEK-győztes csapatnak, ami a klubszinten a legnagyobb siker.
Gyakran elmentem a mecscseire, de különösen emlékszem arra,
amikor tízéves koromban elvitt Európa legnagyobb stadionjába, a
barcelonai Nou Camp-ba, hogy a kezdőcsapat fél tucat tagjával
játsszak, miután a hivatalos edzésük véget ért. Aznap a Barcelona
mezét viseltem. Hosszú időbe telt, mire a családom felhagyott azzal,
hogy ugrasson emiatt, hiszen annak ellenére, hogy imádom Miguel
Ángelt, mindig Real Madrid-drukker voltam, és az is maradok. Amint
az köztudott, a Real és a Barça a világ labdarúgásának két
legádázabb ellenfele. Miért a Realnak szurkolok? Mi sem
egyszerűbb. Mert az apám is nekik szurkol, amiből sejthető, hogy
mekkora hatást gyakorolt ő rám emberként.
Mindegyik családtagom szerepet játszott abban, hogy azzá váljak,
aki ma vagyok. Miguel Ángel bácsikám esetében szerencsém volt,
hogy belekóstolhattam abba az életbe, amely később, miután sikeres
teniszező lettem, rám várt. Óriási sztár volt, különösen Mallorcán.
Carlos Moyával, a korábbi világelső teniszezővel együtt ők voltak a
sziget büszkeségei a sportban. A nagybátyám remek példával szolgált
számomra. Bepillantást engedett a későbbi életembe: gazdag és híres
lett; megjelent a médiában, bárhová ment, megrohamozták és
üdvrivalgás kísérte. Ő azonban sosem vette magát túl komolyan; soha
nem hitte el az egészet – úgy érezte, valójában nem érdemli meg
mindazt az imádatot, amelyet kapott – és mindig szerény, őszinte
ember maradt. Az a tény, hogy számomra ő mindig a nagybátyám
maradt, már fiatalon megtanított arra, hogy kellően távol kezeljem a
sztárságot, és amikor eljött az ideje, sikerült két lábbal a földön
maradnom. Miguel Ángel gyakorlati, kézzelfogható szempontból
erősítette meg azokat az alázatossággal kapcsolatos tanításokat,
amelyeket Toni bácsikámtól és a szüleimtől kaptam kisgyermekként.
Ma nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mindent, ami történt
velem, a tetteimnek köszönhetek, nem pedig annak, aki vagyok. Ez
nagy különbség. Létezik Rafa Nadal, a teniszező, akit az emberek
győzni látnak, és vagyok én, Rafael, az ember, aki mindig is voltam,
és aki mindig is lettem volna, bárhogy alakul is az életem, függetlenül
attól, hogy ismertté váltam volna-e vagy sem. Miguel Ángel a
családom számára is fontos volt: a vele kapcsolatos tapasztalatok
felkészítették őket arra, ami mellettem várt rájuk. Jóval könnyebben
és természetesebben birkóztak meg a hírnevemmel, mint azt ellenkező
esetben tették volna.
Miguel Ángel, aki ma a spanyol első osztályban játszó Mallorca
Labdarúgó Klub segédedzője, mostanában mesélte nekem, hogy más
híres családtaggal rendelkező emberek megrészegülnek attól, ha ők
maguk is ismertté válnak. Azt állítja, hogy függetlenül mindattól, amit
ő tett, a szüleim és Toni voltak azok, akik felkészítettek arra, hogyan
birkózzam meg a sztársággal járó külsőségekkel, és dicséri az
intelligenciámat, amelynek köszönhetően alaposan meg tudtam tanulni
a leckét. Miguel Ángel szerint én nem is vagyok teljesen tudatában
annak, milyen jelentős eredményeket értem el. Lehet, hogy igaza van,
és ha igen, akkor ez valószínűleg így van jól.
Teljesen másképp alakulhatott volna az életem, ha a tenisz helyett a
labdarúgást választottam volna hivatásomnak. Mallorcán minden
gyerek focizott, akár volt családi kötődésük a sportághoz, akár nem.
Én halálosan komolyan vettem a játékot. Hivatásos pályafutása első
éveiben Miguel Ángel otthon lakott a nagyszüleimnél. Ha másnap
meccset játszott, előző este mindig noszogattam: „Gyerünk! Edzenünk
kell! Holnap muszáj nyernünk!” És este tíz órakor, alig négyévesen, a
legnagyobb komolysággal levonszoltam őt és Rafael bácsikámat a
garázsba egy kőkemény gyakorlásra, labdával együtt és labda nélkül
is. Ha most visszagondolok rá, viccesnek tűnik, de azt hiszem, a
tudatosság azzal kapcsolatban, hogy a sportsikerekhez milyen fontos a
komoly felkészülés, megerősítette bennem azt a kezdettől fogva
meglévő érzést, hogy annyit kapsz vissza a játékodtól, amennyit
belefektetsz.
Gyerekként a foci volt a szenvedélyem, és ez ma sincs másként.
Lehetek egy ausztráliai vagy bangkoki tornán, ha hajnali öt órakor egy
fontos Real Madrid mérkőzést adnak a tévében, felkelek, hogy
megnézzem – még akkor is, ha aznap meccsem van. Szükség esetén a
napi edzésprogramomat is a mérkőzések időpontjához igazítom.
Fanatikus vagyok. A keresztapám emlékszik, amikor négyéves
koromban a spanyol első osztályba tartozó csapatok címerének képeit
mutatta nekem, és – keresztapám legnagyobb megdöbbenésére –
mindegyikhez a megfelelő nevet tudtam párosítani.
Bármilyen szinten játszottam is, ha csak egy kis garázsbeli
meccsről volt is szó a nagybátyáimmal, rettenetesen felzaklatott, ha
vesztettem. És soha nem akartam leállni. Rafael nagybátyám még
mindig kissé fájdalmasan emlékszik vissza azokra az időkre, amikor
péntekenként náluk töltöttem az éjszakát, majd miután nagybátyám
hajnali öt órakor került ágyba, én másnap reggel fél tízkor
felébresztettem és kivonszoltam, hogy játsszon velem. Mindig
sikerült meggyőznöm. Egy része gyűlölt akkor, de azt mondja,
képtelen volt ellenállni a lelkesedésemnek. Mostanában én kapom
vissza ezt. Tizenhárom unokatestvér közül én vagyok a legidősebb, és
most a többiek azok, akik felkeltenek engem focizni egy hosszú,
átbulizott éjszaka után. Mégis mindig kapható vagyok rá. Mert
élvezem, és mert sosem felejtem el, én milyen komolyan vettem
gyerekként a futballt, különösen azután, hogy hétéves koromban
elkezdtem versenyezni a helyi manacori csapat gyermek ligájában.
Apám és Miguel Ángel mindig élvezettel emlékeztetnek arra,
hogyan elemeztem ki a játékot minden egyes meccs után ugyanazzal az
aprólékossággal, ahogyan nagybátyám első osztályban játszott
mérkőzéseit szoktuk. Megvitattam a hiányosságaimat, valamint a
gólokat, amelyek többségét (egy évadban hozzávetőleg ötvenet)
balszélsőként szereztem, annak ellenére, hogy a csapat legfiatalabb
tagja voltam, mindenkinél legalább egy évvel kisebb. Egész héten
edzettünk, a meccs előtti estén pedig rettenetesen izgultam. Reggel
hatkor felébredtem, hogy végiggondoljam a meccset, és mentálisan
felkészüljek rá. Részben azért, hogy megnyugodjak, mérkőzés előtt
mindig megtisztítottam és kifényeztem a cipőmet. Anyám és a húgom
még mindig nevetnek, ha eszükbe jut, mivel szerintük, ha sportról van
szó, fegyelmezett és precíz vagyok, minden másban azonban szétszórt
és kaotikus. Igazuk van. Az otthoni szobám mindig rendetlen –
ahogyan utazáskor a hotelszobám is –, és gyakran elfeledkezem
dolgokról. Minden figyelmemet az éppen esedékes meccsre
összpontosítom, mint gyerekkoromban egy nagy mérkőzés előtt.
Elképzeltem az előttem álló játékot, a gólokat, amelyeket lőhetek, és
a passzokat, amelyeket adni fogok.
Bemelegítettem a szobámban. Legalább olyan intenzíven, és épp
olyan feszülten készültem, mint ahogy most teszem egy fontos
teniszmeccs előtt. Ma már viccesnek tűnik, de akkoriban ez a világot
jelentette számomra. A foci eleinte a Tonival folytatott edzések
intenzitása, valamint annak ellenére is fontosabb volt a tenisznél,
hogy Toni meggyőződéssel állította, egy nap majd a játékból fogok
megélni. Annak idején sok más velem egykorú spanyol fiúhoz
hasonlóan arról álmodtam, hogy hivatásos labdarúgó leszek. Noha
hétéves koromtól teniszversenyeken is indultam, méghozzá sikerrel, a
futballmeccsek előtt mindig izgatottabb voltam. Azt hiszem azért,
mert a focit nem csupán magamért játszottam; felelősséget éreztem a
csapattársaim iránt.
Ezenfelül rendíthetetlenül hittem abban is, hogy képesek vagyunk
győzni, még akkor is, amikor úgy tűnt, minden veszve van.
Nagybátyáim mesélik, hogy mindig sokkal jobban bíztam az
esélyeinkben, mint a csapatunk többi tagja, hogy volt olyan meccs,
amelyen 5–0-ra vesztésre álltunk, én az öltözőben mégis azt
kiabáltam: „Ne adjuk fel! Még mindig megnyerhetjük!” Vagy
felidézik azt az esetet, amikor 6–0-ra kikaptunk Palmában, és az úton
hazafelé kijelentettem: „Nem számít! Amikor hazai pályán játszunk
velük, győzni fogunk!”
De a győzelmek száma felülmúlta a vereségekét. Nagyon sok
meccs élénken él az emlékezetemben. Különösen az az évad, amikor
tizenegy éves koromban megnyertük a Baleár-szigeteki bajnokságot.
A döntő meccset Mallorca, a sziget fővárosának nagy csapata ellen
játszottuk. Félidőben 1–0-ás hátrányban voltunk, de fordítottunk és 2–
1-re győztünk. Egy büntetőrúgás döntötte el a mérkőzést. Befutottam a
büntetőterületre, a másik csapat egyik játékosa pedig pontosan a
gólvonalon kézzel megfogta a labdát. A csapat legeredményesebb
góllövőjeként rendes esetben nekem kellett volna elvégezni a
büntetőrúgást, de nem mertem elvállalni.
Ha most lát valaki a wimbledoni döntőben játszani, talán
csodálkozik, hogy miért. Nos, a jellemerősség olyasmi, amin
dolgoznom kellett. Abban a pillanatban túlságosan nagy volt a
felelősség számomra. Szerencsére a csapattársam belőtte a büntetőt.
Amikor megnyertük a bajnokságot, ugyanakkora örömet éreztem, mint
egy Grand Slam-tenisztornán aratott győzelmet követően. Talán
furcsán hangzik, de összemérhető a kettő egymással. Abban a
pillanatban ez volt számomra a legnagyobb elérhető eredmény.
Ugyanaz az izgalom és diadalmas érzés fogott el, csak kisebb
színtéren.
Nem hiszem, hogy létezik az élet bármely területén bármi más, ami
annyira lehengerlő élményt nyújt, mint a sportban kivívott győzelem,
legyen szó akármilyen sportágról, akármilyen szinten. Nincs még egy
ehhez foghatóan intenzív vagy örömteli érzés. És minél jobban vágysz
a győzelemre, annál nagyobb a mámor, amikor sikerrel jársz.
A teniszben először akkor kaptam ízelítőt ebből, amikor
nyolcévesen megnyertem a 12 év alattiak Baleár-szigeteki
bajnokságát. Ezt a mai napig pályafutásom egyik legkiemelkedőbb
győzelmeként tartom számon. Négy év korkülönbség ebben az
életkorban végtelennek tűnik; a kategóriámban versenyző idősebb
gyerekek távoli, magasabb szintű lényekre emlékeztettek. Éppen ezért
úgy indultam el a versenyen, hogy meg sem fordult a fejemben a
győzelem lehetősége. Addig csupán egyetlen tornát nyertem, azt is
saját korosztályombeli gyerekek ellen. Mostanra azonban már egy
éve gyakorlatilag hetente ötször napi másfél órát edzettem Tonival.
Nem hiszem, hogy a tornán induló bármelyik másik fiú annyit edzett,
mint én, vagy olyan kemény trénerük volt, mint nekem.
Meggyőződésem az is, hogy Toni segítségének köszönhetően jobban
értettem a játékot, mint a többi gyerek. Ez biztosított, és talán még ma
is ez biztosít előnyt a számomra.
 Ha edzés közben figyeled a ranglista tizedik és ötszázadik
teniszezőjét, nem feltétlenül lehet megállapítani, hogy melyiküket
rangsorolják magasabban. A verseny okozta nyomás hiányában
többnyire egyformán mozognak, és ugyanúgy ütik a labdát. A valódi
játéktudás azonban nemcsak arról szól, hogyan üssem meg jól a
labdát, az is hozzátartozik, hogy megfelelő döntéseket hozzak, hogy
tudjam, mikor kell ejteni, keményen eltalálni, magasra vagy mélyre
ütni a labdát, mikor válasszak nyesést vagy pörgetést, vagy pörgetés
nélküli lapos ütést, és a pálya melyik részére kell céloznom a labdát.
Toni már egész kiskoromtól fogva arra sarkallt, hogy sokat
gondolkodjak a tenisz alapvető taktikáján. Ha valamit elrontottam,
Toni megkérdezte: „Hol hibáztál?” Majd megbeszéltük, hosszasan
elemeztük a hibámat.
Ahelyett, hogy a bábjává akart volna tenni, igyekezett önálló
gondolkodásra nevelni. Toni szerint a tenisz olyan játék, amelyben
rengeteg információt kell nagyon rövid idő alatt feldolgozni;
gyorsabban kell gondolkodnod, ha le akarod győzni az ellenfeledet. A
világos gondolkodáshoz pedig meg kell őrizni a hidegvéredet.
Azáltal, hogy Toni mindig a végsőkig hajtott, mentálisan
megerősített; ez az erőfeszítése már az első tornám során, a 12 év
alattiak számára rendezett bajnokság negyeddöntőjében kifizetődőnek
bizonyult egy olyan meccsen, amelyen az ellenfelem, egy nálam
három évvel idősebb fiú számított esélyesnek. Az első három játékot
úgy veszítettem el, hogy pontot sem tudtam szerezni, végül mégis
játszmavesztés nélkül győztem. A döntőt is két játszmában nyertem
meg. Otthon még mindig őrzöm a kupát, a hivatásosként nyert
trófeáim között tartom kiállítva.
Rendkívül fontos győzelem volt az első, mivel ez adta a lendületet
mindenhez, ami következett. A körülmények azonban messze voltak a
nagyszerűtől. Az Ibiza szomszédos szigetén rendezett döntőre talán
ötven ember látogatott ki – többnyire családtagok. Emlékszem, hogy
örültek a győzelmemnek, de nem volt semmi felhajtás. Nem csaptunk
vad ünneplést utána: ez nem a mi stílusunk. Egyes gyerekeket a
teniszben és más sportágakban is a szüleik, általában az apjuk
ambíciója hajtja. Nekem ott volt Toni. Azonban az ő erős vágyát arra,
hogy győzzek, egészséges módon ellensúlyozta apám nyugodt
hozzáállása a kérdéshez.
Távolról sem lehetett őt azokhoz a szülőkhöz hasonlítani, akik
életük elvetélt álmait a gyerekeik sikerein keresztül próbálják
megvalósítani. Minden hétvégén elvitt a versenyekre, keresztül-kasul
autózott velem Mallorcán – amiért soha nem lehetek elég hálás neki
–, és megnézte a meccseimet, de nem azért, mert sztárt akart faragni
belőlem, csak azt szerette volna, hogy boldog legyek. Akkoriban meg
sem fordult a fejében, hogy egyszer hivatásos teniszező lesz belőlem,
nem beszélve arról, hogy ilyen győzelmeket aratok majd.
Fennmaradt egy anekdota a gyerekkoromból, amelyre az apám és
én is jól emlékszünk, és amely rámutat arra, hogyan viszonyult ő
hozzám, illetve én a teniszhez, és hogy a kettő mennyire különbözött
egymástól. Az eset közvetlenül a nyári szünidő után, szeptemberben
történt, két évvel azután, hogy megnyertem a Baleár-szigeteki
bajnokságot. Igazán remek augusztust töltöttem a barátaimmal;
horgásztunk, fürödtünk a tengerben és fociztunk a strandon. Viszont
keveset edzettem, majd hirtelen egy tenisztornán találtam magam
Palmában. Szokás szerint apám vitt el oda, és vesztettem. Máig
emlékszem a pontokra: 6:3, 6:3, egy olyan fiú ellen, akit le kellett
volna győznöm. Úton hazafelé az autóban halálos csendbe
burkolóztam. Apám, aki sosem látott még ennyire komornak,
megpróbált felvidítani. Azt mondta: „Ugyan már! Nem nagy ügy! Ne
legyél letörve! Nem nyerhetsz mindig.” Egy szót sem szóltam.
Képtelen volt kimozdítani a sötét hangulatomból. Így hát folytatta.
„Nézd, csodálatos nyarat töltöttél a barátaiddal, örülj ennek! Minden
nem lehet a tiéd. Nem lehetsz a tenisz rabszolgája.” Azt hitte,
meggyőzően érvel számomra, belőlem azonban kitört a zokogás, ami
még inkább megrázta, mivel sosem sírtam. Akkoriban még nem.
Apám nem tágított. „Ugyan már, fantasztikus nyarad volt! Ez miért
nem elég?” „Igen, apa – válaszoltam –, de az összes móka sem
kárpótolhat azért a fájdalomért, amit most érzek. Soha többé nem
akarom így érezni magam!”
Apám a mai napig ismételgeti ezeket a szavakat, és még mindig
meg van döbbenve, hogy ilyen érzékeny és előrelátó megjegyzést
tettem olyan fiatalon. Az autóban lezajlott beszélgetésünket
meghatározó pillanatnak tartja, olyan napnak, amely megváltoztatta a
fiáról kialakult képét, valamint az én életcéljaimmal kapcsolatos
felfogásomat is. Megértettem, hogy leginkább az bántott, hogy
csalódást okoztam saját magamnak, hogy úgy vesztettem, hogy nem
adtam bele mindent. Ahelyett, hogy hazavezetett volna, apám elvitt
egy tengerparti étterembe, ahol a kedvenc ételemet, rántott
garnélarákot rendeltünk. Nem beszéltünk sokat evés közben, de
mindketten tudtuk, hogy valami sorsdöntő történt. Elhangzott valami,
ami hosszú ideig meghatároz és formál majd engem a jövőben.
Tizenegy évvel később, 2007-ben újra átéltem ugyanezt a
kétségbeesést, amikor elvesztettem a wimbledoni döntőt Roger
Federer ellen. Miközben csorogtak a könnyeim, azt gondoltam: „Soha
többé nem akarom így érezni magam!” Majd a 2008-as visszavágó
kezdetén ismét ugyanezt gondoltam, de már sokkal higgadtabb és
pozitívabb lelkiállapotban.
Az első pont megszerzése, ráadásul ilyen remek megszerzése
Federer adogatásából, az első lépést jelentette egy tizenkét hónapja
kínzó seb begyógyítása felé. A második pontnál azonban, amikor egy
szép labdamenet végén túl korán próbáltam meg nyerőt ütni, és a
tenyeres túl szélesre sikerült, minden kezdődött elölről. Ilyen a
tenisz. Kiváló pontot szerzel, egy gyönyörű ütéssel megnyersz egy
hosszú és feszült labdamenetet, a végső elszámolásnál azonban ez
semmivel sem értékesebb, mint egy olyan pont, amelyet én adtam
most Federernek ajándékba. Ilyenkor válik fontossá a mentális
felkészültség, ez különbözteti meg a bajnokot a majdnem bajnoktól.
Az ilyen kudarcot azonnal el kell felejteni, ki kell törölni az
agyadból. Nem engedheted, hogy ezen rágódj. Ehelyett abból
merítesz erőt, hogy megnyerted az első pontot, ebből építkezel, és
csak arra koncentrálsz, ami előtted áll.
A problémát az jelentette, hogy Federer igen hamar megmutatta,
miért is ő a világ legjobbja. Egy villámgyors keresztfonákkal, egy
vonal mellé ütött tenyeres egyenessel, és egy ásszal megnyerte a
játékot. Én annál bölcsebben és hosszú távon megerősödve tértem
vissza a székemhez, mivel Federer azonnal figyelmeztetett arra, hogy
nem fog megismétlődni a mindössze huszonnyolc nappal korábban a
Roland Garroson szerzett könnyű győzelmem; valamint arra is, hogy
az ő szervája az erős adogatásoknak kedvező füves borításon sokkal
jobb, mint az enyém.
Az első játékot 15-re megnyerte, de kaptam némi vigaszt, és sok
minden erősítette a győzelembe vetett hitemet. Noha az öt pontból
négyet elveszítettem, valamennyinél hosszú labdamenetet játszottunk,
és én mindegyikben jól időzítettem az ütéseket. Federernek küzdenie
kellett, hogy megnyerje az adogatását. A nehézséget az jelentette,
hogy ekkor, és talán a játszma hátralévő részében végig hátrányból
kell játszanom ahhoz, hogy tartani tudjam vele a lépést.
 Jobban alakultak a dolgok, mint amire számítottam. Az volt a
tervem, hogy a fonákjára szerválok, és így is tettem a második játék
minden pontja, valamint gyakorlatilag az összes adogatópont
esetében. A játék negyedik pontja meggyőzött arról, hogy ezt a
taktikát kell folytatnom. A fonákjára szerváltam; Federer a magasra
felpörgő szervára nyesett ritörnnel válaszolt, amelyet én ismét mélyen
a fonákjára céloztam; és így tovább, újra és újra, magasra pörgetve
és hosszan Federer fonákjára ütöttem a labdát, kényelmetlenül
hátraszögezve őt a pályán. Négy labda egymás után ugyanarra a
helyre, magasra pörgetve a bal oldalára. Így nem maradt más
lehetősége, mint visszanyesni a pálya közepére, amellyel elegendő
időt hagyott számomra ahhoz, hogy pontosan helyezkedjem, és oda
irányítsam a labdát, ahová szeretném. Ha a tenyeresére szerváltam
volna, laposabb és erősebb ritörnt mert volna megkockáztatni, én
pedig elveszíthettem volna a pont feletti irányítást. Így azonban én
irányítottam, amitől Federer egy kritikus pillanatban elveszítette a
türelmét, és megpróbált egy fonákegyenest ütni, amely magasra
repült, és messze a pályán kívül ért földet. Nem minden pontot
akartam így megszerezni, de világossá vált, hogy ez egy olyan terv,
amelyhez ragaszkodnom kell.
Az áttörés a következő játékban történt. Federer a döntőbe vezető
hat meccse során mindössze két adogatójátékot vesztett el; ez lett a
harmadik. Egy pontot mélyen a tenyeres sarokba küldött ütéssel
nyertem, a többinél azonban továbbra is a fonákoldalon szorítottam
hátra őt. Ebből három alkalommal elrontotta az ütést. 2:1-re
vezettem, én szerváltam, és a pszichológiai csatában is én álltam
nyerésre, ami leggyakrabban azt jelenti, hogy jobban játszol, mint az
ellenfeled, mivel tisztábban gondolkodsz. Elégedett voltam, de nem
mámoros. Még hosszú út állt előttem, és a győzelem gondolata, akár
csak egyetlen képkocka a fejemben egy happy enddel véget érő
filmből, öngyilkosság lett volna. Továbbra is muszáj volt
összpontosítanom, a mozdulataimnak, illetve a viselkedésemnek
pedig azt az üzenetet kellett közvetítenie Federer felé, hogy egy
pillanatra sem fogok meginogni. Ha le akar győzni, jól, sőt kiválóan
kell játszania minden egyes pontért; nemcsak a legjobbját kell
nyújtania, de nagyon hosszú ideig kell azt tennie. Az volt a célom,
hogy érzékeltessem vele, órákat kell majd a végsőkig megfeszítve
dolgoznia.
Megértette az üzenetet. Még egyszer nem engedett ki. De már késő
volt. Az első játszma legvégéig mindketten a legjobb játékunkat
mutattuk, én azonban hoztam az összes adogatójátékomat, és 6:4-re
győztem.

Toni bácsi

Kérdezzék meg Toni Nadalt, melyek voltak az unokaöccséhez intézett

utolsó szavai, mielőtt a 2008-as döntő kezdetén Nadal kilépett a
wimbledoni öltözőből, és azt válaszolja majd: „Mondtam neki, hogy
a végsőkig küzdjön és tartson ki!” Ha megkérdezik tőle, hogyan tudott
Rafa világszinten a tenisz élvonalába kerülni, a válasza a következő
lesz: „Mert minden fejben dől el, a hozzáállásodon múlik, a többet
akaráson, és azon, hogy kitartóbb legyél, mint az ellenfeled.”
Kérdezzék meg tőle, mit mond Rafának azokon a napokon, amikor a
teste lázad, és úgy tűnik, túlságosan nagy a fájdalom ahhoz, hogy
pályára léphessen, és azt válaszolja majd: „Azt mondom neki: »Nézd,
két lehetőséged van: eldöntheted, hogy eleged volt, és abbahagyod,
vagy felkészülsz arra, hogy szenvedni fogsz, és folytatod.
Választhatsz, hogy kitartasz vagy feladod.«”
A „kitartás” az a szó, amelyet Toni egészen kicsi korától sulykol
Nadalba. Spártai életfilozófiát tükröz, amely szokatlan egy szigeten,
illetve egy olyan országban, amelyben az örömelv uralkodik. Toni
egy korábbi korszak spanyolját idézi, mintha Hernán Cortés, a
tizenhatodik századi hódító leszármazottja lenne, aki alig százfős
hadseregével partra szállt Mexikóban, felégette a csónakjait, hogy
senkit ne hozzon kísértésbe a hazamenekülés lehetősége, majd
szörnyű nélkülözéseket átvészelve, és az elképesztően csekély
esélyek ellenére legyőzte az azték birodalmat, és megszerezte
kincseit, valamint hatalmas földterületét a spanyol korona számára.
A tagbaszakadt és bronzos bőrű Toni vastag, erőteljes lábaival
remek hódító-alapanyagnak tűnik. Hideg tekintetű és elszánt, egyenes
beszédű ember, aki látszólag nem tesz különösebb erőfeszítést arra,
hogy megkedveltesse magát a környezetében lévőkkel. Toni nem
barátságtalan; a családja szemében végtelenül nagylelkű a meccsekre
jegyet szerezni kívánó idegenekkel vagy az interjút kérő újságírókkal.
A hozzá legközelebb állókkal azonban a megkérdőjelezhetetlen
hűsége ellenére ingadozó hangulatú, mogorva és kötekedő tud lenni.
Nem a család fekete báránya, mivel a kiközösítés a szoros
kötelékekkel rendelkező Nadal családra egyáltalán nem jellemző.
Ahogy a Nadalékat jól ismerő Carlos Costa fogalmaz: „Toni más.”
Ingerlékenyebb, mint a fivérei, makacsabb náluk; sokszor moralizál,
mindenről határozott véleménye van, és állandóan kapható a vitára.
Ennek ellenére nem olyan kemény vagy önelégült hódító ő, mint
amilyennek látszik. A sportmédia egy részében elterjedt, hogy Toni
nélkül Rafa semmire sem vitte volna. Ennek az ellenkezőjével is
érvelhetnénk: hogy Toni nem létezne Rafa nélkül. Az igazság persze
valahol a kettő között van. Toni és Rafa kölcsönösen függnek
egymástól, az erősségeik és a hibáik kiegészítik egymást. Együtt
erősebbek, mint külön-külön lennének.
Toni egykor arról álmodott, hogy teniszbajnok lesz. Fiatalon kiváló
játékos volt, Mallorca egyik legjobbjaként vált elismertté. A sziget
legjobb asztaliteniszezője is ő volt egy ideig, valamint helyi szinten
sakkozóként is hírnevet szerzett. Megvoltak hozzá a szükséges fizikai
képességei és az esze, amikor azonban hivatásos teniszező lett és
elindult, hogy leigázza Spanyolországot, ráébredt, hogy bár
megbízható játékos, hiányzik belőle a gyilkos erő, pontosan az a
képesség, amelyet később edzőként a legelszántabban igyekezett
fiatal tanítványaiba nevelni. Azok a fiúk, akiket az unkaöccse mellett
tanított, emlékeznek arra, hogy míg más edzők a labda feletti irányítás
szükségességét emelték ki, Toninál a hangsúly mindig is a győztesek
fáradhatatlan kinevelésén volt. Toni maga is példaként említi a
golfozó Jack Nicklaust, aki egyszer egy oktatófelvételen azt
tanácsolta a fiatal játékosoknak, hogy „először üsd messzire a labdát,
azután elkezdhetsz azon gondolkodni, hogyan sikerüljön a lyukba
találni vele.” Toni megfogadta a tanácsot. Unokaöccsét kezdettől,
négyéves korától fogva arra sarkallta, hogy „először üsd meg
keményen a labdát, azután meglátjuk, hogyan tartsuk a pályán.”
Később nekilátott annak a jóval nagyobb kihívást jelentő
feladatnak a végrehajtásához, hogy létrehozzon egy mentális
páncélzattal felfegyverzett versenyzőt. Azzal kezdte – és később is
így kívánta folytatni –, hogy leplezetlen igazságtalansággal bánt
unokaöccsével társai jelenlétében, miközben Nadalnak tilos volt
panaszkodnia. Nadal egykori edzőtársai emlékeznek arra, amikor
Toni ordítva ráparancsolt, hogy edzés után maradjon összeszedni a
labdákat és lehúzni a pályát, ő lehajtott fejjel engedelmeskedett. Ha
Toni meg Nadal egyedül edzett, és a pálya egyik felére tűzött a nap,
Toni azon az oldalon játszatta Rafát. Ha az edzés elején rendes, jó
állapotú labdákkal játszottak, Toni váratlanul elővett egy pocsékat,
egy simát, amely kiszámíthatatlanul pattogott ide-oda, vagy egy
rugalmatlan, élettelen darabot, amely alig pattogott. Ha az
unokaöccse panaszkodott, Toni azt mondta neki: „Lehet, hogy a
labdák harmadosztályúak, de te negyedosztályúan játszol!”
Toni meggyőződése szerint kegyetlennek kellett lennie Nadal
érdekében, ezért húsz pontig tartó meccseket játszott a fiúval. Hagyta,
hogy az izgatott gyermek eljusson tizenkilencig, majd keményebben
kezdett játszani, súlyos vereséget mért rá, és ezzel tönkretette
unokaöccse napját, aki már éppen elkezdett örülni valószínűtlen kis
győzelmének. A lélekpróbáló csapások és a könyörtelen fegyelem,
amelyet Toni Rafától megkövetelt, mind egy átfogó stratégiai célt
szolgáltak: hogy megtanítsák őt a kitartásra.
Toni saját kapcsolata a „kitartás” elvével azonban ellentmondásos
volt. Toni és bátyja, Sebastián tinédzserkorukban kényszerültek
először arra, hogy a kitartás erényét gyakorolják, amikor bentlakásos
iskolában tanultak Palmában, egyórányi autóútra Manacortól. Az
iskolaigazgató rendszerint hosszasan szónokolt a diákoknak az élettel
járó elkerülhetetlen megpróbáltatások és csalódások férfias
állhatatossággal történő elfogadásának előnyeiről. Az első azonnali
megpróbáltatás, amellyel a két testvérnek szembe kellett néznie, a
bentlakásos iskolai lét kemény valósága volt, messze saját,
egymáshoz szokatlanul közel álló, és szokatlanul gondoskodó
családtagjaiktól. Sebastián kiállta a próbát. Letöltötte a számára
kijelölt időt végig az iskolában. Toni egy évig bírta, majd könyörgött
a szüleinek, hogy engedjék hazatérni, amibe ők beleegyeztek.
Toni később jogot és történelmet hallgatott az egyetemen, de
abbahagyta, mielőtt diplomát szerzett volna. Miután feladta, hogy
sikeres hivatásos teniszező legyen, visszatért manacori otthonába,
hogy a városi klubban gyerekeket eddzen.
Itt megállapodott, miután megtalálta a hivatását, és óriási
szerencséjére rálelt unokaöccsére, aki olyan vérmérséklettel és
istenadta tehetséggel rendelkezett, amilyet egyetlen gyerekben sem
fedezett fel korábban vagy azóta. Abból, ahogy Rafa megütötte a
labdát, a pályán való helyezkedés iránti természetes érzékéből és
akaraterejéből, Toni hamar ráébredt, hogy Spanyolország jövőbeli
bajnokával van dolga. A sors kopogtatott a család ajtaján, Toni pedig
elhatározta, hogy maximálisan kihasználja a lehetőséget, és tanulva
saját korábbi hibáiból, unokaöccsébe egy győztes szokásait fogja
belenevelni, és hozzásegíti Rafaelt egy olyan jövő megvalósításához,
amelynek dicsfényéből maga is jogosan részesedhet majd.
Rafa sikere erősen kárpótolta Tonit, és arra ösztönözte, hogy
végtelen nyíltsággal vállalja nézeteit, illetve a Cortés-korabeli
spanyol udvar fekete ruhás katolikusait meghazudtoló szigorú
meggyőződésre tegyen szert. Toni azonban nem a halál utáni életben
vagy egy jóindulatú istenségben keres vigaszt. Ő maga nem hívő, és
minden kérdéshez hasonlóan azzal a véleményével kapcsolatban is
hajthatatlan, hogy a vallás gyengeség és ostobaság. Az istenhitet
primitív, mágikus érzésként nem veszi komolyan, és ugyanolyan
gyerekesnek tartja, mint unokaöccse korábbi meggyőződését,
miszerint nagybátyja esőcsináló hatalommal bír.
A gyermekneveléssel kapcsolatban azonban rendíthetetlenül
dogmatikusak Toni nézetei. „Manapság az a probléma – mondja –,
hogy a gyerekek túlságosan a figyelem középpontjába kerültek. A
szüleik, a családjuk és a környezetükben mindenki úgy érzi, hogy
piedesztálra kell emelni őket. Annyi energiát fektetnek az
önbecsülésük növelésébe, hogy különlegesnek érzik magukat pusztán
amiatt, akik, anélkül hogy bármit is tettek volna. Az emberek
összezavarodnak: nem értik meg, hogy nem attól leszel különleges,
aki vagy, hanem attól, amit teszel.
Rendszeresen látom ezt, és amikor kiderül, hogy sok pénzt
keresnek, szert tesznek egy kis hírnévre, mások minden akadályt
elgördítenek az útjukból, és soha senki nem mond ellent nekik, az élet
minden egyes apró területén alkalmazkodnak hozzájuk, nos… akkor a
legelviselhetetlenebb elkényeztetett kölykök lesznek belőlük.” Ez
olyan gyakori jelenség a hivatásos sportban, hogy Toni szerint az a
meglepő, ha egy tehetséges fiatal sportolóról kiderül, hogy akaratos
kisgyerek helyett rendes hétköznapi ember módjára viselkedik.
Miután egész nap ajnározzák, és mohó igenemberek veszik körül
őket, a sportolókat egyfolytában istenként kezelik, és végül elhiszik,
hogy azok. Rafa Nadal józan tisztelettudását, amely annyira
különbözik az elvárt normától, soha nem állják meg szó nélkül, és
Toni nagyon büszke erre.
Rafa Nadalt egész neveltetése arra készítette fel, hogy később így
viselkedjen. Ha az a végzete, hogy szupersztárrá váljon, Toni és a
szülei gondoskodtak arról, hogy szerény híresség legyen belőle. Ha
elismernék az alázatosságáért, ahogy az számtalanszor megtörtént
már, túlzó dicséretként azt is elítélnék. „Szerénynek kell lenni, és
kész – mondja Toni. – Ez egyáltalán nem különleges érdem. Sőt, nem
is mondanám Rafaelre, hogy szerény. Csupán tudja, hol a helye a
világban. Mindenkinek tudnia kellene, hol a helye a világban. A világ
anélkül is elég nagy, hogy azt képzelnénk magunkról, mi is nagyok
vagyunk. Az emberek olykor eltúlozzák az alázatosság kérdését. Ez
csupán annyit tesz, hogy tudod, ki vagy, hol tartasz, és hogy az élet
pontosan ugyanúgy megy majd tovább nélküled is, ahogy addig.”
Annak ellenére, hogy az önelégültség vagy a büszkeség legkisebb
jelét is csírájában elfojtja unokaöccsében, Toni tisztában van Nadal
saját belső tulajdonságaival, vagy a hatással, amelyet a szülei
gyakoroltak rá. „Nem hiszem, hogy magától rossz emberré vált volna
– ismeri el. – Ez a szüleinek köszönhető, akik a maguk módján éppen
olyan józan emberek, mint én, valamint a saját személyiségének.
Mindig is engedelmes volt, ami az intelligencia jele egy gyereknél,
hiszen azt mutatja, hogy megérti, az idősebbek többet tudnak, mint ő,
és tiszteletben tartja a világról szerzett tapasztalatuk
felsőbbrendűségét. Így valóban úgy vélem, hogy Rafa esetében a
legnemesebb alapanyaggal dolgoztunk. Én azonban azt a célt tűztem
ki magam elé, hogy tovább erősítsem az alapvető adottságait. Amikor
felismertem a Rafában rejlő óriási lehetőséget, arra gondoltam, vajon
a nyilvánvaló játékosi képességein túl milyen embert szeretnék látni a
pályán. Valakit, aki saját személyiséggel rendelkezik, de nem
nagyképű. Nem kedvelem a dívákat, a tenisz világában pedig
számtalan akad belőlük. Ezért tiltottam meg Rafának, hogy valaha is
földhöz vágja az ütőjét meccs közben; ezért ragaszkodtam mindig
ahhoz, hogy a saját szavaimmal élve »jó képet« vágjon játék közben –
az arca nyugodt és komoly legyen, sosem mérges vagy indulatos; és
ezért tartottam mindig fontosnak, hogy sportszerűen és előzékenyen
viselkedjen az ellenfelével, akár győzött, akár veszített.”
Mindennek a kiindulópontja a mások, a minden ember iránti
tisztelet, függetlenül attól, hogy kik ők vagy mit tesznek, mondja Toni.
„Számomra elfogadhatatlan, ha azok az emberek, akiknek minden
sikerült az életben, gorombán viselkednek másokkal. Nem, minél
messzebbre jutsz, annál inkább kötelességed tisztelettel bánni az
emberekkel. Gyűlölném, ha az unokaöcsém másmilyen emberré vált
volna, ha hisztizne a pályán és faragatlanul viselkedne az
ellenfeleivel, miközben az egész világ figyeli őt a tévében. Vagy ha
éppenséggel udvariatlan lenne a versenybírókkal és a szurkolókkal. A
szüleihez hasonlóan én is mindig azt mondom, hogy fontosabb jó
embernek lenni, mint jó játékosnak.”
Toni maga is elég jó ember ahhoz, hogy felismerje, néha talán
„átlendült a ló túlsó oldalára” az unokaöccsével kapcsolatban.
Rafával szembeni kíméletlensége az edzéseken egy tudatos és
módszeres stratégia részét képezte. Ahogyan az unokaöccse kezdeti
versenysikereire tett mindenkor lekicsinylő megjegyzései is. Ha Rafa
egy kiváló tenyerest ütött a meccs során, nos, akkor még rengeteget
kellett dolgoznia a fonákján. Ha meggyőző sorozatot ütött szorosan az
alapvonal mellé, remek, de mi a helyzet a röptékkel? Ha megnyert
egy tornát, nem volt nagy ügy, és egyébként is, mi lesz a szervájával?
„Még semmit sem értél el – mondta ilyenkor Toni. –Többre van
szükségünk, sokkal többre!” A család többi tagja zavartan figyelt,
Rafa édesanyja esetében azonban a zavar esetenként dühhé
fokozódott. Apjának, Sebastiánnak is voltak kétségei. Rafael
bácsikája néha azon tűnődött, Toni vajon nem bánik-e túlságosan
keményen az unokaöccsével. Keresztapja és édesanyja fivére, Juan
odáig merészkedett, hogy Toni Rafával szemben tanúsított
viselkedését egyenesen „lelki terrornak” nevezte.
Toni azonban azért nem bánt kesztyűs kézzel Rafával, mert tudta,
hogy a fiú képes elviselni azt, és végül a javára válik majd. Toni
állítja, hogy egy gyengébb gyerek esetében nem alkalmazta volna
ugyanezt a módszert. A sejtés, hogy Toninak talán igaza lehet,
visszatartotta a család kétkedőbb tagjait attól, hogy nyíltan
fellázadjanak. A Toniban nem kételkedők egyike Miguel Ángel, a
hivatásos focista volt. A kitartás elvének másik követője, és Tonihoz
hasonlóan elkötelezett híve, Miguel Ángel azt állítja, az élsportolók
sikerének kulcsa a „szenvedésre”, sőt a szenvedés élvezetére való
képességben rejlik.
„Ez azt jelenti, hogy megtanulod elfogadni, hogy ha két órát kell
edzened, két órát edzel; ha ötöt kell, akkor ötöt teljesítesz; ha
ötvenezerszer kell megismételned egy feladatot, megteszed. Ez
különbözteti meg a bajnokokat a pusztán tehetséges sportolóktól. Mi
több, ez mind közvetlen kapcsolatban áll a győztes
gondolkodásmódjával; miközben gyakorlod a kitartást, mentálisan
erősebbé válsz. Hacsak nem járnak különleges érzelmi kötődéssel, az
ajándékba kapott dolgokat nem értékeljük, ugyanakkor a saját
erőfeszítéseink árán elért eredményeket nagyra tartjuk. Minél
nagyobb a befektetett energia, annál értékesebb az eredmény.” Ez az
érv olyannyira uralkodóvá vált a családon belül, hogy senki, még
Rafa édesanyja sem szállt szembe Tonival soha azért, hogy bánjon
kíméletesebben a fiúval. Megértették, hogy noha a Tonival töltött
rengeteg óra szélsőséges módon fárasztó, ők ketten eljutottak arra a
pontra, hogy képtelenek voltak egymás nélkül létezni, és még kevésbé
sikert aratni a teniszben.
A család morgott ugyan, de hagyták, hogy Toni végezze a dolgát.
Tiszteletben tartották a birodalmán belüli kizárólagos hatalmát, ahol
spártai rend uralkodott, tilos volt panaszkodni, a kiképzés alatt álló
fiatal harcost különféle próbáknak és nélkülözéseknek vetették alá, és
nem élhetett kifogással, bármilyen jogos is lett volna az. Mindig ő
volt a hibás. Ha azért vesztett el egy meccset, mert megrepedt az
ütője kerete, Toni nem akart tudni róla; ha azért játszott rosszul, mert
az ütő húrozása nem volt elég feszes, és a labda elrepült, Tonit nem
érdekelte. Ha hőemelkedése volt, ha fájt a térde, ha rossz napja volt
az iskolában: Tonit semmi nem hatotta meg. Rafának mosolyogva
tűrnie kellett.
 3. FEJEZET

A SOSEM VOLT FUTBALLCSILLAG

Federer adogatott, és a második játszma első játékát pontvesztés

nélkül megnyerte. Ha az első játszma megnyerése után az elégedettség
leghalványabb gondolata is felmerült volna agyam valamely távoli
szegletében, annak most vége volt. Csalókán könnyednek tűnő
mozdulataival négy jó szervával sújtott le rám, nekem pedig nem volt
rájuk válaszom. Ezen a meccsen egyértelműen nem a Roland Garros
döntője fog megismétlődni, ahol Federer összesen csak négy játékot
nyert, az utolsó játszmában pedig 6:0-ra győztem. Federer ezúttal
keményen küzdött. Ha nyer ma, az sorozatban a hatodik wimbledoni
győzelme lesz; ezt a teljesítményt még soha senkinek nem sikerült
elérnie. Olyan sokszor győzött már, és olyan hosszú ideig uralta a
mezőnyt, hogy egy része, ahogy korábban egyszer fogalmazott, „a
történelemnek” játszik. Ez a győzelem ugyanolyan sokat jelentett
számára, mint számomra; a vereség mindkettőnknek egyformán
fájdalmas volna.
A második játékban az én adogatásomra olyan indulattal válaszolt,
amilyet soha nem láttam tőle. Federer, aki általában nyugodtabb a
pályán, mint én, két szenzációs tenyeressel, egy hosszú egyenessel és
egy keresztütéssel nyerte meg az első két pontot, amelyeket harcos
kiáltással nyugtázott. Megnyerte a játékot, elvette az adogatásomat,
elsöpört.
Federer ilyen elképesztően zseniális megnyilvánulásaira az
egyetlen lehetséges válasz az, ha megpróbálsz nyugodt maradni, és
megvárod, amíg elvonul a vihar. Nem sokat tehetsz, amikor a
történelem legjobb játékosa úgy tudja követni a labdát, mintha
futball-labda nagyságú lenne, és erőteljesen, magabiztosan,
lézerpontosan üti meg azt. Megtörténik, neked pedig fel kell
készülnöd rá. Nem engedheted, hogy aláássa az önbizalmadat;
emlékezned kell – vagy meg kell győznöd magad arról –, hogy nem
képes játékról játékra folyamatosan fenntartani egy ilyen szintű
teljesítményt. Toni úgy érzi, fel kell hívnia a figyelmemet erre: ő is
ember, és ha megőrzöd a hidegvéredet, ha tartod magad a
játéktervedhez, valamint megpróbálod kifárasztani és kényelmetlen
helyzetbe hozni, előbb-utóbb megtörik. Pszichés ereje alábbhagy, te
pedig kapsz egy lehetőséget.
Ez a pont ezúttal inkább utóbb, mint előbb következett be. Ismét
kényelmesen hozta az adogatását. Nekem éppen hogy sikerült
megnyernem az enyémet, majd ő újra hozta a sajátját. Legfeljebb öt
percnek tűnő játék után 4:1-re vezetett. Az első játszmában aratott
győzelmem messzi, távoli múltnak érződött csupán.
Igaz, korábban rengeteg olyan meccset játszottam, amelyekben
nagyobb hátrányokat is leküzdöttem már. Volt elég tapasztalatom
ahhoz, hogy megbirkózzam a helyzettel. Egy wimbledoni döntőnél
nincs jelentősebb esemény, van azonban egy határa annak, amennyire
lámpalázassá válhatsz egy meccs, bármilyen meccs közben, vagy
annak, hogy mennyire lehet fontos számodra a győzelem. Soha nem
feledem, hogy a feszültség és az örömmámor akkor is ugyanolyan
nagy, amikor gyerekként versenyzel, amikor az álmaid nem mutatnak
túl a Baleár-szigeteki ifjúsági labdarúgókupán vagy a 12 év alattiak
számára rendezett országos teniszbajnokság megnyerésén.
Mindannyian nagyon boldogok voltunk azon az estén, amikor tizenegy
évesen megnyertem azt a tornát, de szokás szerint Toni lett az
ünneprontó, aki képtelen volt leküzdeni a késztetését, hogy
visszarángasson a valóságba. Felhívta a spanyol tenisz szövetséget,
és újságírónak adva ki magát, elkérte tőlük a cím legutóbbi huszonöt
győztesének névsorát. Majd az egész család előtt felolvasta a
neveket, és megkérdezte tőlem, hallottam-e valaha is bármelyikükről.
Ő és ő, ismered? Nem. És ezt a fiút? Nem. És ezt? Nem. Csak
ötüknek sikerült hivatásosként elfogadható szintű eredményt elérnie,
csak az ő nevük mondott bármit is számomra. Toni diadalittas volt.
„Látod? Egy az öthöz az esélye annak, hogy hivatásos játékosként
sikeres legyél. Tehát ne becsüld túl a mai győzelmedet, Rafael! Még
mindig hosszú és nehéz út áll előtted. És minden rajtad múlik.”
Volt még valami, ami rajtam múlt akkor, mégpedig az a kérdés,
hogy vajon kellően komoly szinten fogom-e folytatni a teniszt ahhoz,
hogy fel kelljen hagynom a focival. Ez volt az egyik legnehezebb
döntés, amellyel életem során szembesültem, noha végül a
körülmények döntöttek helyettem.
Ekkorra heti öt alkalommal edzettem, és külföldi tenisztornákra
jártam versenyezni, miközben Európa-szerte a korosztályomban a
világ legjobbjainak számító gyerekek ellen játszottam és győztem.
Mégis hét közben továbbra is edzettem a focicsapatommal,
hétvégenként pedig meccsekre jártunk. Ezenfelül, ahogy anyám
emlékeztetett rá, a tanulással is foglalkoznom kellett.
Valaminek mennie kellett. Nem akartam, hogy a foci legyen az. Már
a gondolatba is belesajdult a szívem. Végül azonban nem maradt más
választásom. Tisztában voltam vele, ahogy a szüleim is, hogy
egyszerre mindent nem csinálhatok. Jobban fájt volna a döntés, ha a
focicsapatot nem vette volna át egy új edző. A korábbi edző, akit
imádtam, megértette, hogy nem tudok minden edzésen részt venni, de
így is örömmel állított be játszani a mérkőzéseken, mivel a
legeredményesebb gólszerző voltam. Az új edző jobban ragaszkodott
a szabályokhoz. Kijelentette, hogy amennyiben nem járok úgy az
edzésekre, mint a többi fiú, nem játszhatok. Ha csak egy edzésről is
hiányoztam a héten, kitett a csapatból. Így lett vége. Ha nem kaptunk
volna új edzőt, talán minden másképp alakul az életemben. Apám úgy
véli, ha folytattam volna, jó hivatásos labdarúgó vált volna belőlem.
Azt mondja, amikor fociedzésen vettem részt, az összes többi fiúnál
keményebben dolgoztam, és szokatlanul magabiztos voltam azzal
kapcsolatban – vagy őrülten hittem benne –, hogy a csapatom a
valószínűtlen esélyek ellenére is képes mérkőzést nyerni.
Gyanítom, hogy apám ugyanígy túlságosan bízott a labdarúgással
kapcsolatos képességeimben. Jó voltam, de nem kiemelkedő. A tenisz
volt az a sport, amelyben kitűntem, még akkor is, ha focizni
ugyanannyira szerettem, sőt még jobban. Tagja voltam a Baleár-
szigeteki bajnok labdarúgócsapatnak, de teniszben én lettem a 12 év
alattiak spanyol bajnoka, és ugyanabban az évben a 14 év alattiak
országos bajnokságában is a döntőbe jutottam. Egy évvel fiatalabb
voltam a focicsapatban lévő társaimnál, teniszbeli ellenfeleim
azonban két, olykor három évvel is idősebbek voltak nálam.
Dönteni kellett, a tények pedig önmagukért beszéltek. A teniszt
kellett választanom. Nem bánok semmit, mert ez volt a helyes döntés,
és mert olyan ember vagyok, aki nem látja értelmét annak, hogy a
megváltoztathatatlanon rágódjon. Azt hiszem, már akkoriban is igen
jól megértettem ezt. A YouTube-on látható egy felvétel rólam,
amelyen tizenkét éves koromban interjút készítenek velem a 14 év
alattiak spanyol bajnoksága alatt. Abban, miután elmeséltem, hogy
mindennap délután négy órától este nyolcig edzettem, azt mondom:
„Szeretem a focit, de az csak hobbi.” Még a tizenkettőt sem töltöttem
be, de már volt karrierem.
 Toni nem enyhült. Nem ismert kegyelmet. Tizenhárom éves
koromban egy nap edzés után Manacorban az a nem túl okos ötletem
támadt, hogy megpróbálok átugrani a hálón, ami katasztrofális
következményekkel járt. Alapvetően nem túl jó a koordinációm. Ha a
teniszpályán megtaláltam a ritmusomat, az csak annak köszönhető,
hogy dolgoztam rajta. A családban híres vagyok az ügyetlenségemről.
Keresztanyám, Marilén felidézi, vasárnap reggelente hogyan indult a
család biciklitúrára gyerekkoromban. Én azonban nem szerettem
velük menni. Sosem éreztem magam biztonságban a kerékpáron. Vagy
a motorkerékpáron. Mindkettő kedvelt közlekedési forma Mallorca
keleti felében, ahol én lakom, mivel ez a rész döntően sík terület, én
azonban mindig féltem attól, hogy elesem, és sosem ültem fel egyikre
sem. Amikor megszereztem a jogosítványomat, Marilén felkiáltott:
„Micsoda veszélybe kerültünk mindannyian!” Megértettem a célzást,
és azóta is óvatos sofőr vagyok.
Keresztapám, Juan azt mondja, ügyetlenségemet anyámtól
örököltem, aki gyerekként mindig elesett és mindenbe beleütközött.
Ez történt velem is aznap Manacorban edzés után, amikor átugrottam
a hálón. Beakadt a lábam, rosszul estem, és teljes súlyommal a
csuklómra érkeztem. Megrándult, ráadásul vérzett is. Toni nem volt
együttérző. „Rafael, neked semmi nincs az eszed helyén!” – kiabált.
Keresztapám is ott volt akkor, és míg korábban nagyon figyelt arra,
nehogy nyíltan bírálja Tonit, ezúttal nem fogta vissza magát. „Toni,
most túl messzire mentél!”
Keresztapám hajtott el velem a belvárosi orvosi központba, hogy
bekötözzenek. Dühös volt. Azt mondta, hogy a nagybátyámnak nem
volt igaza. Tisztában volt azzal, hogy Toni többek között az előttem
álló csatákra próbált megerősíteni, de ezúttal túllőtt a célon.
Fájdalmaim voltak és nem szóltam egy szót sem, de azt az egy dolgot
jobban értettem a keresztapámnál, milyen fontossá vált számomra
Toni most, hogy minden életcélom a tenisz köré összpontosult; hogy
az óriási kísértés ellenére, micsoda esztelenség lenne most családi
viszályt szítani Toni körül, vagy hagyni, hogy ellenséges gondolataim
támadjanak vele kapcsolatban. Minden vágyam az volt, hogy sikeres
teniszező legyek, és bármit, ami megakadályozhatta ennek a
megvalósulását, legyen szó akár a barátaimmal átlustálkodott nyárról,
vagy a Tonival szemben táplált ellenséges érzelmekről, félre kellett
tenni.
Mert Toninak igaza volt. Sokszor bosszantó volt, de hosszú távon
nem tévedett. Az olyan kemény leckék, mint amiket Tonitól kaptam,
képessé tettek arra, hogy könnyebben el tudjam viselni a játék
közbeni fájdalom profi sportolókra nehezedő terhét. A tanulságot már
hivatásossá válásom előtt átültettem a gyakorlatba, amikor nem
sokkal a hálónál történt esést követően megnyertem a 14 év alattiak
spanyol bajnokságát. Az volt életem egyik legemlékezetesebb
győzelme, mivel nemcsak az ellenfelemet kellett legyőznöm a
döntőben, de az odáig vezető út minden centiméterén felül kellett
kerekednem a fájdalom okozta nehézségeken. A torna Madridban
zajlott, ellenfelem pedig az akkori és azóta is egyik legjobb barátom,
Toméu Salva volt, akivel tizenkét éves korom óta edzettem együtt.
A torna legelső körében elestem és eltörtem a bal kezem kisujját.
De nem voltam hajlandó feladni a versenyt, vagy Toni éber szeme
láttára panaszkodni. Egy évvel korábban az elődöntőig jutottam,
ezúttal pedig győzni akartam. Így aztán végigjátszottam a tornát, és a
harmadik szettben 6:4-re legyőzve Toméut megnyertem a döntőt.
Négy ujjal kellett megmarkolnom az ütőt, miközben a törött ötödik
petyhüdten és élettelenül lógott. Nem kötöztem be, mivel úgy
nehezebb lett volna megütni a labdát. A legnagyobb nehézséget a
tenyeres egyenes okozta. A kétkezes fonáknál a súly inkább a jobb
kézre nehezedik. Olyannyira sikerült a fájdalommal együtt játszanom,
hogy majdnem elfeledkeztem róla. Összpontosítás kérdése az egész, a
játékon kívül minden mást ki kell szorítanod a tudatodból. Ez az elv
egész pályafutásom során érvényes volt. Titín úgy véli, (miután
számtalanszor látott borzasztó állapotban egy-egy meccs előtt, mégis
tökéletesen alkalmassá váltam a versenyzésre, amint a játék
elkezdődött), hogy a verseny hatására felszabaduló adrenalin
fájdalomcsillapító hatású. Bármi legyen is a magyarázat, ha
visszagondolok a tinédzser Rafaelre, büszke vagyok rá. Beállította a
kitartás mércéjét, amely azóta is példaértékű számomra, és emlékeztet
arra, hogy az elme győzhet az anyag fölött. Ha valamit nagyon el
akarsz érni, nem létezik túl nagy áldozat.
Az, hogy a Toméu elleni döntő milyen mértékű megterhelést
jelentett, az utolsó pont megnyerése után vált világossá. Olyan heves
fájdalom tört rám, hogy a kupát sem bírtam felemelni. Egy másik
fiúnak kellett segítenie feltartani az emlékfotóhoz.
Akkoriban, még mindig tizennégy évesen, lehetőségem adódott
arra, hogy szakítsak Tonival. Felajánlottak egy ösztöndíjat, amelyhez
a Mallorcától félórányi repülőútra lévő Barcelonába kellett volna
költöznöm, hogy a San Cugat-i Kiváló Teljesítmény Központjában,
(Centre d’Alt Rendiment) Európa egyik legjobb hivatásos
teniszakadémiáján eddzek. Újabb komoly válaszút elé kerültem, és az
az igazság, hogy nem tudok könnyen döntéseket hozni, még ma sem. A
pályán szükséges ezredmásodperces döntésekkel semmi gondom; a
némi mérlegelést igénylő választásokban azonban már nem vagyok
olyan jó. (Ezért voltam bizonyos szempontból hálás, hogy néhány
évvel korábban új edző jelent meg a focipályán, aki eldöntötte
helyettem, hogy abbahagyom az imádott játékot és a teniszt
választom.)
Az ilyen pillanatokban tehát meghallgatom mások tanácsát, majd
megpróbálom mérlegre tenni az érveket. Nem szeretek addig
véleményt formálni valamiről, amíg nem vagyok tisztában az összes
tényezővel. Ennél a döntésnél inkább a szüleimre hallgattam, mint
Tonira, nekik pedig nagyon határozott véleményük volt. Mivel elég
jómódúak voltunk ahhoz, hogy ne kelljen elfogadnunk az ösztöndíjat
és választhattunk, a szüleim úgy gondolták, hogy „Rafa nagyon jól
halad Tonival, és egyébként is, hol lenne jobb dolga egy fiúnak, mint
otthon?” A teniszem nem is számított; legnagyobb félelmük az volt,
hogy egyedül, a családom nélkül esetleg összezavarodnék
Barcelonában. Nem akarták, hogy problémás tinédzser váljon
belőlem. Ennek elkerülése fontosabb volt számukra, mint az, hogy
sikeres karriert fussak be a teniszben.
Örültem a szüleim döntésének, mivel a lelkem legmélyén én sem
akartam elmenni otthonról, és ma, ha visszagondolok rá, még jobban
örülök annak, hogy így történt. Noha Toni viselkedése olykor próbára
tette a türelmemet (akkoriban szokása volt, hogy reggel kilenc órára
hívott edzésre, de tíz óráig nem érkezett meg), tudtam, hogy nála jó
kezekben vagyok. Nem találhattam volna nála jobb edzőt vagy
tanácsadót.
Barcelonában fejembe szállhatott volna a siker; Toni vagy a
családom mellett azonban soha, mivel mindannyian – Maribelt, a
húgomat is beleértve – összefogtak azért, hogy két lábbal a földön
tartsanak. Tizennégy éves koromból emlékszem a franciaországi
Tarbes-ban tartott, Les Petits As (A Kicsi Ászok) elnevezésű ifjúsági
tornán egy kisebb esetre, amelyben a húgom is érintett volt. Ez a
torna az ennyi idős gyerekek világbajnokságának számít. Hatalmas a
tömeg, mivel az emberek meg vannak győződve arról, hogy a jövő
néhány bajnokát láthatják először játszani. Abban az évben
megnyertem a tornát, és első alkalommal kaptam ízelítőt abból, mi
vár majd rám később, amikor velem egykorú vagy idősebb lányok
kezdenek megkörnyékezni, hogy aláírást kérjenek tőlem. A szüleim
szórakoztatónak találták ezt, ugyanakkor egy kicsit aggódtak is. Ezért
az apám megkérte az akkor kilencéves Maribelt, hogy álljon be a
sorba a lányok közé, és amikor ő következik, a lehető leghízelgőbb és
legmézesmázosabb hangon mondja azt nekem: „Nadal úr, kérem,
kaphatnék egy autogramot?” A szüleim a távolból figyeltek és
nevettek. Mások talán teljesen elájultak tőlem, de a családom soha.
Még abban az évben elutaztam Dél-Afrikába, messze a
legtávolabbra a családomtól, ahol valaha jártam. Miután
Spanyolországban megnyertem egy Nike által szponzorált
tornasorozatot, kvalifikáltam magam egy dél-afrikai nagy döntőre, a
Nike Junior Tour International ifjúsági teniszversenyére, ahol az
összes ország győztesei gyűltek össze a megmérettetésre. Toni nem
volt biztos abban, hogy mennem kellene. Mint általában, nem akarta,
hogy túl sokat képzeljek magamról. Mivel azonban a torna
felkészíthetett a hivatásos teniszezők vándorló életmódjára, Toni
tisztában volt az előnyeivel is annak, hogy egy távoli országban a
korosztályom néhány legjobb külföldi játékosa ellen versenyezzek.
Míg Toni tanakodott (mindenről határozott véleménye van, de a
döntéshozással még nálam is jobban küszködik), apámnak nem voltak
kétségei. Felhívta Jofre Portát, a másik edzőt, akivel néha Palmában
dolgoztam, és megkérte, hogy utazzon el velem Dél-Afrikába. Jofre
igent mondott, így még aznap este elindultunk egy Madridon keresztül
Johannesburgba tartó éjszakai repülőjárattal. Úgy tűnt, Toni nem örül
túlságosan, azonban tekintettel arra, hogy retteg a repüléstől, egy
része biztosan megnyugodott, amikor megmenekült a tizenkét órás
repülőúttól.
Arra a tornára kevésbé teniszezőként, mint inkább izgatott
gyerekként emlékszem, aki először látogat Afrikába. Sun City-ben
rendezték a versenyt, amely egy fantasztikusan extravagáns
komplexum az afrikai őserdő szívében, óriási medencékkel és
vízesésekkel, sőt még egy mesterséges strandja is van, a közelben
pedig oroszlánok és elefántok kószálnak. Izgalmas volt közel – de
nem túl közel – kerülni ezekhez a vadállatokhoz. Elvittek bennünket
egy helyre, ahol megsimogathattunk néhány fehér oroszlánkölyköt, de
én nem értem hozzájuk. Nem érzem magam biztonságban az állatok
körül, még a kutyák körül sem.
Kételkedem a szándékaikban. Dél-Afrikára azonban izgalmas
utazásként emlékszem, amely közben történetesen még egy
tenisztornát is megnyertem. A döntő reggelén bebizonyosodott, hogy a
befektetett rengeteg órányi gyakorlás, és Toni minden befolyása
ellenére mennyire gyerekes maradtam, mennyire amatőr voltam még
mindig, hiszen két órát fociztam. A szervezők megbotránkoztak,
mintha nem vettem volna elég komolyan a tornájukat, és
megpróbálták rávenni Jofrét, hogy állítson le. Nem tette. Tudva, hogy
a szüleim egyetértenének vele, emlékeztette a szervezőket arra, hogy
ha a fél világot átutazzuk egy tornáért, és még csak nem is érezzük jól
magunkat közben, előbb-utóbb biztosan elveszítem a tenisz iránti
lelkesedésemet.
Dél-Afrikából való hazatérésem után derült ki számomra, hogy
keresztanyám összejövetelt szervezett a nagyszüleimnél a győzelmem
megünneplésére. Még egy transzparenst is kifüggesztett. Én azonban
soha nem láthattam. Toni, miután megneszelte, mire készülnek,
dühösen letépte a plakátot a falról és elvitte. Noha a keresztanyám a
plakátra írt szavakat viccesnek, majdnem ironikusnak szánta –
dicsérőnek, de kijózanítónak is egyben –, Toni egyáltalán nem értette
a humort benne. Elkapott a nagyszüleim küszöbén, és azt mondta
nekem: „Most hazamehetsz. Én is megyek majd, miután beszéltem a
keresztanyáddal és a nagyszüleiddel.” Nem tudom, pontosan mit
mondott nekik Toni, de keresztanyám későbbi beszámolója alapján a
lényege a következő volt: „Megőrültetek? Tönkre fogjátok tenni! Ne
tulajdonítsatok ekkora jelentőséget annak, amit csinál!”
Toni nem érte be ennyivel. Aznap este később átjött hozzánk, és azt
mondta: „Rendben, nincs vesztegetni való időnk. Holnap kilenckor
lent találkozunk, elviszlek Palmába edzésre.” Meghökkenve és a
döbbenettől fellázadva azt válaszoltam: „Toni, felfogod, hogy mit
kérsz tőlem?” Ő pedig azt kérdezte: „Hogy mit kérek? Csak azt, hogy
kilenckor legyél lent, edzésre készen. Ott fogok várni rád. Ne kelljen
feljönnöm érted!” Dühös voltam, ismét hatalmába kerített az ismerős
érzés, hogy igazságtalanul bánnak velem. „Komolyan beszélsz? Ha
igen, megőrültél. Úgy gondolod, ez jogos, hogy tizennégy vagy tizenöt
órányi repülés után nem adsz kimenőt egy, csak egyetlenegy
edzésről?” Toni annyit mondott: „Akkor holnap kilenckor
találkozunk!” „Nos, én nem megyek” – válaszoltam. De persze ott
voltam. Rosszkedvűen, mogorván és szörnyű hangulatban, pontban
kilenckor.
Toninak igaza volt, és a felháborodásom ellenére a lelkem mélyén
én is tudtam, hogy igaza van. Ismét az volt a célja, hogy
megakadályozza annak a lehetőségét, hogy „elhiggyem” a sikereimet,
és úgy gondoljam, azok érdemesek az ünneplésre, vagy feljogosítanak
az edzés alóli különleges felmentésre. A szüleim jobban szeretnek
mulatni, és nem olyan ünneprontók, mint Toni, ezúttal azonban vele
értettek egyet. Minden alkalommal, amikor valamelyik nagybátyám
vagy nagynéném gratulált egy győzelmemhez, anyám válasza kivétel
nélkül a következő volt: „Ugyan már, nem olyan nagy ügy!”
Anyám azokra a területekre összpontosította az energiáját, és ott
ösztönzött, ahol kevésbé voltam erős, például a tanulásban. Így
történt, hogy miután Barcelonától megkíméltek, a szüleim úgy
döntöttek, tizenöt éves korom után apámhoz és Tonihoz hasonlóan
bentlakásos iskolába fogok járni Palmában. Felhívták a Baleári
Sportiskolát, amelyet nekem találtak ki – rendszeres tanórákat
tartottak, de rengeteg tenisz is szerepelt az órarendben – és mindössze
egyórányi autóútra volt az otthonomtól. Én azonban borzasztóan
rosszul éreztem magam. A szüleim – különösen az anyám – aggódtak,
hogy a tenisz tönkreteszi a tanulmányaimat. Én viszont amiatt
aggódtam, hogy majd a tanulás teszi tönkre a játékomat.
Megfosztottak a lehetőségtől, hogy játsszam a wimbledoni, illetve a
Roland Garroson rendezett ifjúsági tornán is. „De ezek a versenyek
nagyon fontosak!” – panaszkodtam anyámnak. Erre ő azt válaszolta:
„Igen, ebben biztos vagyok, de megnyugtathatlak, hogy lesz még
lehetőséged játszani ezeken a tornákon; ha azonban elhanyagolod a
tanulmányaidat, egészen bizonyos, hogy nem lesz több alkalmad
letenni a vizsgáidat.”
Szüleim számára a bentlakásos sportiskola tűnt a legjobb
választásnak ahhoz, hogy mindkét célt megvalósíthassam. Nem
állítom, hogy nagy hibát követtek el, mert valóban sikerült átmennem
a vizsgáimon. Mindazonáltal szörnyű volt az az egy év. Nem kellett,
és nem is akartam semmit megváltoztatni az életemen. Boldog voltam
azzal, amim volt. Majd hirtelen rettentő honvágyam lett, hiányoztak a
szüleim, a húgom, a nagybátyáimmal és a nagyszüleimmel közös
családi étkezések, az éjszakai focimeccsek a tévében – teljesen
kikészített, hogy azokat nem láthattam – és az otthoni étel. Az órarend
pedig kegyetlen volt. Fél nyolckor keltünk, nyolctól tizenegy óráig
tanultunk, majd két és fél óra tenisz következett, és az ebéd. Ezután
háromtól este hatig ismét tanórákon vettünk részt, hattól nyolcig pedig
tenisz és erősítés várt ránk. Kilenctől éjjel tizenegy óráig aztán ismét
tanulnunk kellett. Ez túl sok volt. Két kötelezettségem, a tanulás és a
tenisz közül egyikben sem tudtam helyt állni. Az egyetlen jó dolog,
amire az iskolával kapcsolatban emlékszem az volt, hogy a nap
végére annyira kimerültem, hogy jól aludtam. Az is vigaszt nyújtott,
hogy a hétvégéken hazamentem, és igen, végül megszereztem azokat a
bizonyítványokat, amelyekre tanulmányaim kielégítő lezárásához
szükségem volt.
Anyám szerette volna, ha folytatom a tanulást és leteszem az
egyetemre jutáshoz szükséges vizsgákat is. Ezért tizenhat éves
koromban beíratott egy távoktató képzésre, én azonban az összes
könyvemet elvesztettem, fent hagytam őket egy Kanári-szigetekre
tartó repülőgépen, és ezzel iskolai tanulmányaim véget értek. Nem
hiszem, hogy szándékosan hagytam el a könyveimet; ez csupán újabb
példa volt arra, hogy a teniszen kívül minden másban mennyire
szétszórt vagyok. Nem bánom, hogy lemondtam arról a lehetőségről,
hogy egyetemre járjak, mivel soha nem bánok meg semmit. Soha.
Kíváncsi vagyok a világra; szeretek tájékozódni arról, hogy mi
történik, és úgy vélem, az elmúlt években rengeteg olyan dolgot
tanultam az életről, amelyet az egyetem soha nem tudna megtanítani.
A bentlakásos iskolát meglepő módon Tonihoz hasonlóan éltem
meg, aki szintén rettenetes honvággyal küzdött. Az apám azonban
sosem érezte ezt. Mindig alkalmazkodott azokhoz a helyzetekhez,
amelyek elé az élet állította. Ahogy Toni, úgy én sem rendelkezem
olyan mindenre kiterjedően határozott személyiséggel, mint az apám,
noha a teniszemben alkalmazom a kitartás elvét. Toni biztosította az
elméletet, apám a gyakorlatot; Toni megtanított a kitartásra, apám
pedig követendő példát mutatott.
Apám személyisége szöges ellentétben áll a nagybátyáméval. Toni
nagy szónok, filozófus; apám inkább figyel, és gyakorlatias. Toni
véleményt formál, míg apám, mindig tiszta fejjel, döntéseket hoz.
Toni kiszámíthatatlan; apám kiegyensúlyozott. Toni olykor
igazságtalan; apám igazságos. És ő a családban a tettek embere. Toni
küldetése én vagyok, ezt a feladatot pedig kifogástalanul végzi. A
nála két évvel idősebb apám azonban egyik vállalkozást indítja a
másik után a semmiből; eltökélten küzd a céljaiért, de elsődleges
felelősségének a családot tartja. Rendkívül becsületes, minden
erejével igyekszik megóvni a család nevének becsületét. Tucatnyi
embernek adott már munkát a különböző vállalkozásaiban és olyan
körülményeket teremtett, amelyek lehetővé tették számunkra, hogy
jómódban éljünk, Toni számára pedig azt, hogy teljes mértékben az
oktatásomnak szentelhesse magát.
Az egyik nem valósulhatott volna meg a másik nélkül. Toni soha
nem kapott pénzt tőlem vagy a családom bármely tagjától azért, hogy
az egész életét nekem szenteli, de azért tehette meg ezt, mert
felerészben tulajdonosa apám valamennyi vállalkozásának, így a
nyereség fele is őt illeti, noha nem dolgozik a cégekben. Méltányos
üzlet ez, hiszen soha nem lett volna lehetőségem akár megközelítőleg
is ennyi órát edzeni Tonival, ha apám nem dolgozott volna ilyen
céltudatosan egész életében.
Apám munkavégzésének meghatározó jellemzője, hogy szembenéz
a problémával, megkeresi a megoldást, és elvégzi a feladatot. Azt
hiszem, ez az, amiben inkább rá hasonlítok, mint Tonira. Toni a
teniszedzőm, és az életre is edz. Eszközei a szavak, tovább hajt,
megró, tanácsot ad, tanít engem. Ezzel azonban véget is ér a feladata,
és elkezdődik az enyém. Én vagyok az, akinek a szavakat tettekre kell
váltania. Keresztanyám szerint apám született győztes, és a pályán az
ő személyiségével rendelkezem. Azt hiszem, ez igaz. A saját
küzdőteremen ugyanúgy harcos vagyok, mint apám az övén.
A nyilvánosság számára azonban ő az, aki meghúzódik a háttérben.
Élvezettel szokta mondani: „Én mindig Rafael Nadal fia, Miguel
Ángel Nadal testvére, Rafael Nadal apja voltam – soha nem
önmagam, egyedül.” Mások ilyen körülmények között talán
féltékenyek lennének, vagy alig tudnák leplezni keserűségüket. Apám
őszintén örül neki. Az ő apja zenei tehetsége miatt vált híressé
Manacorban; öccse ünnepelt labdarúgó-játékos volt; a fia pedig
ünnepelt teniszező. Ez azt jelenti, hogy apámnak élete különböző
szakaszaiban mindig egy másik Nadal fiaként/testvéreként/apjaként
kellett bemutatkoznia, vagy így hivatkoztak rá.
Ha pedig azt mondja, „Jó napot, Sebastián Nadal vagyok”, a
válasz kivétel nélkül a következő: „Á, a fia/testvére/apja annak a
…?” Amióta apám az eszét tudja, hetente legalább egy cikk megjelent
a helyi újságban egy Nadalról, de sohasem róla. Ez azonban soha
nem zavarta, mivel valóban nem akart híressé vagy ismertté válni, a
rajongásról nem is beszélve. Egyszerűen örül annak, hogy mi
megértettük, ő mindig is a család, az utóbbi időben pedig különösen
az én támaszom kívánt lenni.
Apám, az üzletember volt az, aki a pályafutásom kezdetén rájött,
hogy profi csapatot kell kialakítani körülöttem. Tonin kívül közös
munkába fogtunk erőnléti edzőmmel, Joan Forcadesszal;
fizioterapeutámmal, Rafael „Titín” Maymóval; orvosommal, Ángel
Cotorróval; Benito Pérez Barbadillóval, aki a sajtókommunikációért
felel, és ügynökömmel, Carlos Costával, aki az IMG-nek, a tenisz
világában nagy múlttal rendelkező sportmarketing-vállalatnak
dolgozik. A teniszpályafutásommal kapcsolatos üzleti ügyek
esetében, apám a szokásos meggyőződésével szemben úgy gondolta,
bölcs dolog lenne a családhoz nem tartozó emberek munkáját igénybe
venni. Közöltem vele, hogy maximálisan megbízom benne, de ha
megnyugtatná, hogy olyanokkal dolgozik együtt, akik tárgyilagosabb
nézőpontot képviselnek, engem az sem zavar. Így összefogott a
legtapasztaltabb és legmegbízhatóbb munkatársakkal, akikkel valaha
dolgozott, és akiket én is gyerekkorom óta ismertem. Az igazság
persze az, hogy a dolgok üzleti oldala nem túlságosan foglalkoztat.
Az örökké óvatos Toni nem lelkesedett azért, hogy a szűk családon
kívül másokat is bevonjunk a folyamatba, de apám azt mondta, nem,
ha el akarunk jutni a csúcsra, fel kell ismernünk a korlátainkat, és
remek profi szakembereket kell megnyernünk magunknak. Apám a
csapatunk stratégiai vezetője, de ha más éppen nem ér rá, szívesen
elvégzi az apróbb teendőket is, például szerez néhány wimbledoni
belépőt egy szponzor számára, vagy elintézi, hogy eljussunk a
hotelből a tornának otthont adó klubba. A felmerülő komoly és
kevésbé jelentős problémák esetén az apám az, aki gondoskodik a
rendről, a nyugalomról és a jó humorról, amelyre szükségem van
ahhoz, hogy képes legyek tökéletesen összpontosítani a teniszpályán.
Ezzel semmiképpen sem szeretném kisebbíteni a Toni által az
életemre gyakorolt hatás jelentőségét. Minden konfliktusunk ellenére
is ő a nagybátyám, és szeretem. A legfontosabb hajtóerő az életemben
azonban mindig apám volt, aki anyámmal együtt boldog és stabil
családi hátteret teremtett számomra, amely nélkül képtelen lettem
volna azzá a teniszezővé válni, aki most vagyok. Anyám számára
talán nem ez volt a legjobb, de – hátrahagyva egy tulajdonában lévő
parfümüzletet – gyakorlatilag feladta saját magát, és mindent
feláldozott értünk, a húgomért, az apámért és értem. Természeténél
fogva társas lény, aki szeret tanulni és új dolgokat megismerni, az
élete a születésemet követően mégis a családra korlátozódott. Saját
elhatározásból választotta ezt az utat, mert soha nem kételkedett
abban, hogy ezt kell tennie. Néha úgy gondolom, túl sok személyes
áldozatot hozott értünk. Ha azonban az volt a célja, hogy megkapjuk a
kiteljesedéshez szükséges teret és szeretetet, akkor sikerrel járt. Amíg
apám üzleti teendőit intézte, anyám formálta értékrendünket, felelt az
én és a húgom oktatásáért, segített elkészíteni a házi feladatunkat,
ételt rakott elénk, velünk töltötte az egész napot, mindig mindenben a
rendelkezésünkre állt. Ha alábecsülném a szerepét mindabban, amit
elértem, ha úgy gondolnám, hogy nem volt olyan fontos, mint például
Toni, az nemcsak tévedés lenne, de igazságtalanság is. Ahogy anyám
szokta mondani:
„Szeretnéd, ha mindenhol azt írnák, valaki más nevelte fel a
gyerekedet?”
Mégis, ahogy anyámnak is mondom, jelenleg megfelel számomra,
hogy Toni központi szerepet tölt be a tenisszel kapcsolatos életemben.
Ez szolgálja legjobban az érdekeimet. Olyasmit kapok tőle, ami
nélkül gyengülne a játékom. Úgy vélem, hogy anyám, ha néha
vonakodva is, de megérti ezt.
Soha nem tudom meghálálni a szüleimnek mindazt, amit kaptam
tőlük. A legtöbb, amit tehetek értük, ha megpróbálok hű maradni az
általuk belém nevelt értékekhez, ha megpróbálok „jó ember” lenni,
mert tudom, hogy semmi sem fájna nekik jobban, és semmit sem
éreznének olyan nagy árulásnak, mintha e tekintetben csalódást
okoznék nekik. Ha ezenfelül még egy nagy verseny, például a
wimbledoni torna megnyerésének köszönhető vidámsággal, örömmel
és elégedettséggel is megajándékozhatom őket, az lelkesítő plusz.
Hiszen az én győzelmem mindannyiunk győzelme. Tisztában vagyok
ezzel, és ezt ők is tudják.
 Nem ez a gondolat foglalkoztatott elsősorban, amikor a
wimbledoni döntő második játszmájában 4:1-es hátrányba kerültem
Federerrel szemben. De ha még hittem abban, hogy képes vagyok
megmászni az előttem álló hegyet, az nagymértékben a családom által
biztosított stabilitásnak és példamutatásnak volt köszönhető.
A helyzet azonban távolról sem volt ideális. Itt álltam, szemben a
wimbledoni bajnokok bajnokával, Federer pedig olyan jól játszott,
mint korábban bármikor. Kezdett fölém kerekedni. Kívülről úgy
tűnhetett, mintha Federert hirtelen fenséges nyugalom szállta volna
meg a királyságát jelentő centerpályán. Egy szemlélő úgy hihette, azt
gondolom magamban: „Ó, te jó ég! El fogom veszíteni! Újra
megismétlődik 2007! De nem, én arra gondoltam, „Federer nem
képes fenntartani ezt a szintet a játszma végéig, de a következő három
vagy négy játszmában biztosan nem. Még mindig jól vagyok. Az
érzetek megvannak. Csak ne feledd a játéktervet, és vissza fogsz
jönni! És soha, soha ne mondj le egyetlen pontról sem!”
És elkezdtem nyerni. Hamarabb, mint vártam, vagy ami azt illeti,
hamarabb, mint megérdemeltem volna. Hoztam az adogatásomat, és
szerencsésen elnyertem Federerét. Ez visszavetette őt. Rosszul élte
meg, elvesztette a koncentrációját, és kikerült abból a zseniális
teljesítményzónából, amelybe korábban belépett, én pedig újra
elvettem az adogatását. Gyenge ütéseket ütött, általában amiatt, mert
kényelmetlen helyzetekben találta magát, miután megpróbálta
megkerülni a fonákját célzó labdáim sortüzét, és olyan pontokat
ajándékozott nekem, amelyeket előzőleg látszólagos könnyedséggel
megnyert. Ismét kezdte elveszíteni a nyugalmát, érezte a nyomást, és
ez kiült az arcára. Heves dühében kiabált is néhányszor. Ez
egyáltalán nem volt jellemző Rogerre. Ekkor azonban kívülről – és
valószínűleg belül is – higgadtabb voltam, mint ő. Nem azért, mert
ténylegesen javult a játékom. Én is ütöttem néhány rossz labdát és
elmulasztottam néhány nyerőt, amelyeket meglehetősen egyszerűen be
kellett volna zsebelnem. Ezekben a pillanatokban nincs pókerarcom.
Kieresztek néhány dühös kiáltást, vagy elkeseredésemben becsukom
a szemem, ahogy azt bárki tudja, aki látott már játszani. Amint
azonban elfoglalom a helyem a következő labdamenet előtt, a
csalódottság már a múlté, elfelejtettem, kitöröltem, és csak a pillanat
számít, csak az létezik.
5:4-re vezettem, és én adogattam. Federer megnyerte az első
pontot, majd közvetlenül a testére ütöttem egy remek első szervát,
amit nem tudott visszaadni. Tizenöt mind. A következő pontot egy
mélyen a tenyeres sarokba küldött egyenessel, a meccs első pontját
hozóhoz nagyon hasonló ütéssel nyertem meg. Federer azonban
magára talált, és harminc mind lett az állás. Fontos pont. Majd
miközben a füvön pattogtattam a labdát, és éppen felkészítettem a
testemet arra, hogy szerváljak, a versenybíró közbevágott:
„Időtúllépés: figyelmeztetés, Mr. Nadal.” Nyilvánvalóan túl sokáig
időztem két pont között, és túlléptem az adogatás előtt hivatalosan
rendelkezésre álló húsz másodperces korlátot – ezt a szabályt
egyébként csak ritkán tartják be. Veszélyes szabály ez. Hiszen amint
megkaptad az első figyelmeztetést, bármely további szabálysértés
pontlevonással jár.
Próbára tették a koncentrációmat. Rendezhettem volna jelenetet. A
tömeg érezhetően osztozott a megdöbbenésemben. Én azonban,
anélkül hogy gondolkodnom kellett volna rajta, tudtam, hogy rosszul
járok, ha hagyom megnyilvánulni az érzéseimet. Kockáztatnám, hogy
elveszítem értékes tőkémet, a koncentrációmat. Ezenfelül a pillanat
nekem kedvezett, és két pontra voltam attól, hogy megnyerjem a
második játszmát. Azonnal kizártam a tudatomból, hogy a versenybíró
félbeszakított, és egy óriási, rám kevéssé jellemző ütéssel
megnyertem a következő pontot. Egy nyesett keresztfonák, amely
legyőzte Federer előretörését a hálónál. Ez különös elégedettséggel
töltött el. Nemcsak a pont jelentősége miatt, hanem azért is, mert
hiszem, hogy bármilyen sok tornát nyerek is meg, mindig tudok
javítani a játékomon; a fonáknyesés pedig olyan eleme a teniszemnek,
amelynek a megerősítésén egy ideje folyamatosan dolgoztam. Ezt az
ütést nem sok teniszező veszi fel a repertoárjába, mivel kíméletlenül
gyors a játék napjainkban. Én azonban úgy vélem, előnyt jelent
számomra, ez is egy választási lehetőség, amely lehetővé teszi, hogy
megváltoztassam a játék ritmusát, és új kihívások elé állítsam az
ellenfelemet. Ez a bizonyos ütés azonban felülmúlta a
várakozásaimat. A fonáknyesés alapvetően védekező ütés; az,
amelyiket én húztam elő most a kalapból, életem egyik legjobb
nyerője volt, és játszmalabdához is jutottam.
Federer azonnal visszajött és egyenlőre hozta az állást, én azonban
éreztem, hogy a legjobb formámat nyújtom és bármire képes vagyok.
Még kétszer lett egyenlő a játék állása, Federer pedig összesen három
bréklabdához jutott, de végül egy hálóban landoló tétova fonákkal
átadta a játékot és a szettet is. Ki nem kényszerített hibát követett el
egy döntő pillanatban, egy olyan meccsen, amely később a nyerők
kiemelkedően nagy száma miatt vált emlékezetessé. 6:4, 6:4-re
vezettem.
Még egy játszma és wimbledoni bajnok leszek.
De még nem éreztem a győzelem ízét. Egyáltalán nem. Federer volt
az ellenfelem, vele szemben pedig nem volt lehetőség a lazításra. Mi
több, tisztában voltam azzal, hogy a 6:4-es pontszám igazságtalan.
Federer az egész játszma során jobban játszott nálam. Ha ugyanilyen
jól, vagy akár kevésbé jól játszik a következőben, megnyerheti azt.
Mentálisan talán legyőztem őt; de ha ebből engedek, ő győz le engem.
Felnéztem és láttam, hogy elborul az ég. Úgy tűnt, esni fog. Lehet,
hogy hétfőig el kell halasztani a meccset. Bármi történjék is, készen
álltam arra, hogy szembenézzek vele. Az eredményjelző szerint kettő-
nullás játszmaelőnyöm volt; a fejemben azonban még mindig 0:0 volt
az állás.

A klán

Sebastián Nadalt sokat ugratta a családja a zakó miatt, amelyet a

2008-as wimbledoni döntő alatt viselt, miközben a fia Federer elleni
meccsét nézte. Nem az ő zakója, panaszkodott; nem volt zakója,
mielőtt a meccs elkezdődött, ezért megkérte Nadal sajtófőnökét,
Benito Pérezt, hogy nézzen utána, tudna-e szerezni egyet. A legjobb,
amit talált, egy sötétkék, függőleges ezüstcsíkokkal díszített darab
volt, amely sötét napszemüvegével együtt, a centerpálya eperkrém
színű környezetében kissé oda nem illő módon egy harmadosztályú
szicíliai maffiafőnök külsejét kölcsönözte Sebastiánnak. A fivérei
legalábbis így jellemezték, jogosságát pedig maga Sebastián is
nehezen vitathatta.
A gengszter külső bizonyos értelemben nem volt teljesen helytelen.
Van valami maffiaszerű a Nadal család összetartásában. Egy
mediterrán szigeten élnek, és jóval többek ők egy családnál, igazi
klánt alkotnak – ők a Corleonék vagy a Sopranók, de gonoszság és
fegyverek nélkül. Csak a szigetlakók által használt nyelvjárásban
beszélnek; feltétel nélkül hűségesek egymáshoz, és minden üzleti
ügyet a családon belül bonyolítanak le, legyen szó Miguel Ángel
barcelonai labdarúgóklubbal kötött szerződéséről, a Sebastián által
irányított üvegvágó-vállalkozásról vagy az ingatlanüzletről, amelyben
mindannyian kifizetődően részt vettek.
Vegyük például az ötemeletes házat, amelyet a család Manacor
központjában, a város horizontját magas tornyával uraló Fájdalmas
Miasszonyunk ősi templomának (Nostra Senyora dels Dolors)
közvetlen szomszédságában vásárolt. Rafael tíz- és huszonegy éves
kora között valamennyi Nadallal – a nagyszülők, a négy fiútestvér és
nővérük, valamint az ő házastársaik és folyamatosan érkező utódaik –
ugyanabban a lakóházban egymás fölött élt, bejárati ajtajuk gyakran
éjjel-nappal nyitva állt, amelynek köszönhetően az épület egyetlen
hatalmas családi villává alakult.
A Manacortól nyolc kilométerre lévő nyaralóhelyen, Porto
Cristóban hasonlóan rendezkedtek be. A földszinten a nagyszülők
laktak; az első emeleten Sebastián családja, a másodikon Nadal
keresztanyja, Marilén; a harmadikon pedig Rafael nagybátyja.
Átellenben pedig Toni, majd az utcán kicsivel lejjebb Miguel Ángel.
Rafa nagyszüleitől származott az elrendezés ötlete, amely nem
egészen szokatlan egy olyan rendkívül családközpontú
társadalomban, mint amilyen Mallorca, ahol még mindig megszokott,
hogy a fiúk és lányok jócskán túl a harmincadik életévükön továbbra
is együtt élnek a szüleikkel.
„A feleségemmel együtt azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy
mindenkit együtt tartsunk – mondja Don Rafael Nadal, a zenész
nagyapa. – Nem kellett túlságosan győzködni a gyerekeimet, hogy
utánajárjanak és megszerezzék az épületet. Gyerekkoruktól fogva arra
neveltem őket, hogy mindent tartsanak a családon belül.”
Ez az oka annak, hogy amikor Miguel Ángel hivatásos
labdarúgónak állt, nem lehetett kérdés, hogy csakis a bátyja,
Sebastián képviselheti őt ügynökeként, és természetesen ingyen.
Sebastiánnak eszébe sem jutott volna, hogy igényt tartson öccse
bevételeinek egy részére. Ha a Nadal család szabályai szerint élsz,
magyarázta Sebastián, ilyet egyszerűen nem teszel. Valami mást
viszont megtett a három testvér – Sebastián, Miguel Ángel és Toni –,
valamint Rafa: létrehoztak egy Nadal Invest nevű vállalatot, amely
ingatlanügyi befektetéseket hajtott végre. Mivel Rafa számos
szponzori szerződése spanyol és nemzetközi vállalatokkal áll
kapcsolatban, kezdetben Sebastián felügyelt ezekre is, elsősorban a
Nike-val kötött első szerződésekre.
Sebastián az, akinek a szava a fontos döntésekben a végső
irányadó, aki onnan folytatta, ahol saját apja, Don Rafael
családfőként abbahagyta: az értékek meghatározója és a szabályok
őrzője lett.
„Inkább elveszítenék vagy feladnék bármit – a pénzt, az
ingatlanokat, az autókat, bármit –, semhogy harcoljak a családommal
– mondja Sebastián. – Elképzelhetetlen számunkra, hogy konfliktusba
kerüljünk egymással. Sosem történt még meg, és nem is fog.
Komolyan mondom. Nem tréfálok. A családhoz való hűség az első és
utolsó szabályunk. Minden előtt való. A legjobb és legközelibb
barátaim a családom, mindenki más csak ezután következik. A családi
összetartozás az életünk tartópillére.
Így igaz, hiszen ezt az elvet olyan szélsőséges mértékben
alkalmazzák, hogy elfojtják azt az egyébiránt teljesen természetes
érzést, hogy gratuláljanak Rafának a győzelméhez. Marilén, a
keresztanya egyszer megpróbálta, de Toni meg Rafa azonnal
hitetlenkedve nézett rá és azt kérdezték tőle: „Te meg mit csinálsz?”
„Igazuk volt– mondja Marilén. – Olyan volt, mintha magamnak
gratuláltam volna. Hiszen ha egyikünk győz, mindannyian nyerünk.”
 4. FEJEZET

KOLIBRI

Nem engedhettem ki. Kettő-nullás játszmaelőnynél, egy játszmára a

wimbledoni győzelemtől, a nézők azt gondolhatták, úgy érzem,
nagyon közel vagyok ahhoz, hogy valóra váltsam életem álmát. Én
azonban igyekeztem kizárni az ilyen gondolatokat a fejemből. Minden
ponttal úgy számoltam, ahogy érkeztek, külön-külön. Minden másról
elfeledkeztem, kitöröltem a jövőt és a múltat, kizárólag a pillanatban
léteztem.
Miután Federer pontvesztés nélkül megnyerte a játszma első
játékát, illetve egy olyan ember elszántságával adogatott és ütött
nyerő egyeneseket, aki távolról sem állt készen arra, hogy feladja a
küzdelmet, valójában segített az összpontosításban és emlékeztetett
arra, hogy a vezetés semmit sem jelent; összességében csak a végső
győzelem számít. Elkezdtem felkészíteni magam a játék hirtelen
valóban nagyon hosszúnak tűnő hátralévő részére. Ez részben az újra
elszürkülő és esővel fenyegető égboltnak volt köszönhető, de főképp
annak, hogy Federer továbbra is úgy játszott, ahogy a játszma
kezdetén. Nagy arányban ütött nyerőket, könnyedén megtartotta az
adogatását, újra és újra bréklabdát szerzett ellenem, és csak arra
hagyott lehetőséget, hogy kemény küzdelemben megpróbáljam
megakadályozni a játszmabeli rajt-cél győzelmét.
Az emberek néha megkérdezik, vajon úgy érzem-e, hogy
tönkretettem Federer szülinapi zsúrját, hogy a tenisz színpadán való
megjelenésem akadályozhatta meg abban, hogy még több rekordot
megdöntsön. Erre mindig azt felelem: „Mi lenne, ha fordítva
közelítenénk meg a kérdést? Mi van akkor, ha az én partimat rontották
el?” Ha Federer nincs, 2008-ban talán már három éve világelső
lettem volna, ahelyett hogy egész idő alatt a második helyről
szemlélem őt, és vártam. Az igazság valószínűleg az, hogy ha
egyikünk nem lett volna jelen, a másik több győzelmet aratott volna.
Az is igaz azonban, hogy a rivalizálás mindkettőnk számára
hasznosnak bizonyult a nemzetközi ismertségünk szempontjából –
többek között nagyobb szponzori érdeklődést eredményezett –, mivel
több ember számára tette érdekfeszítővé a teniszt.
Amikor valaki menetel, ahogy Spanyolországban mondjuk, vagyis
amikor újra és újra ugyanaz a játékos nyer, az számára jó, de a
sportágnak nem feltétlenül tesz jót. Úgy gondolom, hogy végső soron
minden, ami jót tesz a tenisznek, az a mi kettőnk érdekét is szolgálja.
A rajongókon olyan izgalom lesz úrrá, amikor Federerrel készülünk
megmérkőzni – általában a döntőben, mivel az első és a második
helyen kiemelt játékos vagyunk –, amely ránk is átragad. Rengeteg
meccset játszottunk már egymás ellen, amelyek közül sok volt szoros
és izgalmas, a pályafutásunk szempontjából döntő fontosságú, hiszen
gyakran Grand Slam-döntőkről volt szó. Ha a győztes meccsek
számát tekintve én álltam jobban – és a 2008-as wimbledoni döntő
előtt 11:6-ra vezettem –, az annak volt köszönhető, hogy sok csatát
salakon vívtunk, ahol én vagyok a jobb; de ha megnézzük a másféle
borításon játszott meccseinket, látszik, hogy kiegyensúlyozottabbak az
eredmények.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lenne rengeteg jó
játékos a mezőnyben, aki nagyon is képes legyőzni mindkettőnket, sőt
meg is teszi ezt. Djokovicra gondolok – különösen rá –, de ott van
még Murray, Soderling, Del Potro, Berdych, Verdasco, David Ferrer,
Davydenko … A statisztikák azonban azt mutatják, hogy azóta, hogy
2006-ban második lettem a világranglistán, Federer és én uraljuk a
nagy tornákat, és számos nagy döntőben mi játszunk egymás ellen.
Ami azt jelenti, és szerintem mindketten érezzük ezt, hogy a
rivalizálásunk még misztikusabbá vált az emberek szemében. A
meccseinkkel kapcsolatos elvárások a legjobbat hozzák ki belőlem.
Valahányszor Federer ellen játszom, úgy érzem, hogy a képességeim
végső határán kell játszanom, hogy tökéletesnek kell lennem, és hogy
a győzelem érdekében hosszú ideig annak is kell maradnom. Ami
Federert illeti, azt hiszem, többet támad ellenem, agresszívebben
játszik, több nyerő ütést kísérel meg egyenesekből és röptékből, mint
más játékosok esetében, és kényszeríti magát arra, hogy többet
kockáztasson, hogy a győzelem érdekében 100 százalékot nyújtson.
Hogy én váltam-e jobb játékossá miatta, vagy fordítva történt, azt
nehezen tudnám megmondani. Toni állandóan emlékeztet rá – és
tudom, igaza van –, hogy Federer technikailag tehetségesebb nálam,
de Toni nem azért figyelmeztet mindig erre, hogy elkeserítsen, hanem
mert tudja, hogy ez a játékom tökéletesítésére ösztönöz majd. Néha
visszanézem felvételről Federer meccsét, és mindig elámulok azon,
mennyire jó, és meglepődöm, hogy képes voltam legyőzni. Tonival
sok teniszfelvételt nézünk, különösen a meccseimet, a megnyert és az
elvesztett játékokat is. Mindenki a vereségeiből próbál tanulni, én
viszont a győzelmeimből is szeretnék. Nem szabad elfelejteni, hogy a
teniszben gyakran egy hajszálon múlik a győzelem, hogy bizonyos
mértékű matematikai igazságtalanság része a játéknak.
Nem hasonlít a kosárlabdához, ahol mindig az nyer, aki a legtöbb
pontot szerzi. A teniszben a végeredmény sokszor nem azon múlik,
hogy összességében ki a jobb játékos, hanem azon, hogy a kritikus
pillanatokban ki szerzi meg a pontot. Ezért olyan nagymértékben
pszichológiai sport a tenisz, és emiatt nem engedheted meg magadnak
soha, hogy a fejedbe szálljon a győzelem. Igen, a diadal pillanatában
ússz az örömmámorban! Később azonban, amikor visszanézel egy
győztes meccset, gyakran rájössz – és néha beleborzongsz –, milyen
közel voltál ahhoz, hogy vereséget szenvedj. Majd ki kell elemezned,
hogy miért: azért, mert nem tudtam összpontosítani, vagy azért, mert
vannak a játékomnak olyan részei, amelyeken még javítanom kell,
esetleg mindkettő?
Egy másik előnye a meccseim figyelmes, tárgyilagos újranézésének
az, hogy miközben elismerem és tisztelem az ellenfeleim képességeit,
és nézem, amint csodálatos nyerőket ütnek, megtanulom nyugodtabb
beletörődéssel elfogadni, hogy pontot veszítsek ellenük. Vannak
játékosok, akik dührohamot kapnak és kétségbeesnek, amikor ászt
ütnek nekik, vagy amikor egy pazar elütés áldozatává válnak. Ez
egyenes út az önpusztításhoz. És őrültség is, mert azt jelenti, magad is
elhiszed, hogy valamilyen ideális teniszuniverzumban képes vagy a
meccs elejétől a végéig uralni az ellenfeled játékát. Ha többre tartod
az ellenfeledet, ha elfogadod, hogy olyan ütést ütött, amellyel nem
tudtál mit kezdeni, ha egy pillanatra nézővé válsz, és nagyvonalúan
elismered ezt a kiváló teljesítményt, egyensúlyra és belső nyugalomra
lelsz. Lerázod magadról a nyomást. Belül megtapsolod, kívülről
megvonod a vállad, és továbblépsz a következő pontra, annak
tudatában, hogy nem a tenisz istenei fogtak össze ellened, nem rossz
napod van, hanem minden esély megvan arra, hogy legközelebb te
legyél az, aki a visszaadhatatlan nyerőt üti.
Végtére is meg kell értened, hogy az élvonalbeli játékosok
képességei között csekély különbség van, gyakorlatilag nincs is, az
egymással játszott mérkőzéseinket pedig néhány pont dönti el.
Amikor azt állítom, és amikor Toni azt mondja, hogy a sikerem
nagyrészt az alázatosságomnak köszönhető, azt nem érzelgősen,
marketingcéllal, és nem azért teszem, mert kiegyensúlyozott és
erkölcsileg felsőbbrendű lényként próbálom feltüntetni magam. Az
alázatosság megértése annyit tesz, hogy felfogod, milyen fontos
maximálisan összpontosítani a játék létfontosságú szakaszaiban, és
tudod, hogy amikor pályára lépsz, nem győzhetsz pusztán az istenadta
tehetséged okán. Nem szeretem összehasonlítani magamat más
játékosokkal, de valóban úgy vélem, hogy mentális szempontból talán
némi előnyre tettem szert. Ez nem azt jelenti, hogy én nem aggódom
és nincsenek kétségeim minden év elején azzal kapcsolatban, hogy
hogyan alakul majd a jövő. Vannak – pontosan azért, mert tisztában
vagyok azzal, mennyire kicsi a különbség játékos és játékos között.
Meggyőződésem azonban, hogy számos ellenfelemhez képest
könnyebben el tudom fogadni a nehézségeket és túl tudok lépni
azokon.
Talán ezért szeretem annyira a golfot, hiszen egy olyan játék, amely
a higgadtságom nyomás alatti megőrzésére ösztönző, teniszben
szerzett fegyelmemet is próbára teszi. Az alapvető tehetség és a
rengeteg gyakorlás nyilvánvalóan szükséges, a golfban azonban az a
döntő jelentőségű, ha nem engeded, hogy egy rossz ütés befolyásolja
a játékod további részét. Ha van olyan sportoló a tenisz világán
kívül, akit nagyra becsülök, az Tiger Woods. Amikor a legjobbját
nyújtja, olyannak látom, amilyenné én magam szeretnék válni. Látom
a győztes pillantását játék közben, és mindenekfelett a hozzáállása
szimpatikus számomra, az ahogy a játék megnyerését vagy elvesztését
eldöntő válságos pillanatokkal szembenéz.
Előfordul, hogy elront egy ütést és dühös magára, de amint a
következő ütéshez elhelyezkedik, újra összpontosít. Amikor nagy
nyomás nehezedik rá, majdnem mindig azt teszi, amit tennie kell,
szinte soha nem hoz rossz döntést. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint
az, hogy soha nem vesztett még el tornát akkor, amikor a főtábla
éléről ment ki az utolsó körben. Ahhoz, hogy képes legyél erre,
nagyon jónak kell lenned, de ez önmagában nem elég. Fel kell tudnod
mérni, hogy mikor vállalj kockázatot és mikor legyél óvatos; el kell
tudnod fogadni a hibáidat, meg kell tudnod ragadni a kínálkozó
lehetőségeket, és tudnod kell, hogy mikor melyik ütést válaszd.
Egyetlen sportágban sem volt soha példaképem, még a fociban sem.
Gyerekkoromban különösen csodáltam az ugyancsak mallorcai
Carlos Moyát, de sosem az odaadó rajongó elvakult csodálatával.
Nem ilyen a természetem, és a kultúrámnak vagy a neveltetésemnek
sem része ez. A példaképhez legközelebb azonban feltétlenül Tiger
Woods áll számomra. Nem annyira a lendítése, vagy akár amiatt,
ahogy megüti a labdát. A tiszta gondolkodása, az elszántsága, a
hozzáállása teszi. Imádom.
Példát mutat és inspirálja a teniszemet, valamint a golfjátékomat is.
Ez a barátaim szerint a golf esetében túlságosan is igaz, szerintük túl
komolyan veszem a játékot. Az a különbség köztünk, hogy ők élvezni
akarják a játékot, számomra azonban bármilyen meccs
elképzelhetetlen anélkül, hogy százszázalékot nyújtanék benne. Ez azt
jelenti, hogy amikor kimegyek a golfpályára a barátaimmal, csakúgy,
mint amikor Federerrel nézek szembe a teniszpályán, a hétköznapi
emberi érzéseket felfüggesztem. Van egy kifejezés, amelyet játék előtt
használok, hogy meghúzzam a határt a pályán ránk jellemző
ellenségesség, és a pályán kívül egymás iránt érzett szeretetünk
között. Szigorúan a golfozó társaimra nézek, és azt mondom:
„Ellenséges mérkőzés, rendben?” Tudom, hogy a hátam mögött
kinevetnek emiatt, de nem fogok megváltozni. Szándékosan
barátságtalan vagyok golf közben, az első lyuktól az utolsóig.
Igaz, hogy itt nincs szükség olyan erős koncentrációra, mint a
teniszben, ahol ha három-négy percre elkalandozik a figyelmed,
három vagy négy játékot is elveszíthetsz. A golfban több mint három
vagy négy perc telik el két ütés között. A teniszben a másodperc
törtrésze alatt kell eldöntened, hogy nyerő egyenest vagy védekező
nyesést ütsz-e, vagy a hálóhoz rohansz egy röptéért. A golfban akár
harminc másodperc is rendelkezésedre áll a labdánál, hogy felkészülj
az ütésre. Ez azt jelenti, hogy egy körön belül rengeteg idő jut a más
dolgokról való viccelődésre vagy eszmecserére. Én azonban nem így
játszom, még a nagybátyáimmal sem, sem Toméu Salva barátommal,
és legkevésbé a húgom párjával, aki 0 hendikepes kiváló golfozó.
Tiger Woodsról veszek példát. A játék kezdetétől a végéig alig szólok
az ellenfeleimhez, és semmiképpen sem gratulálok nekik egy jó
ütéshez. Panaszkodnak, dühösek lesznek rám és szidnak a
gorombaságomért. Azt állítják, hogy agresszívabban viselkedem,
mint a teniszpályán, hogy teniszezés közben néha mosolygok, golfozás
közben azonban soha. Addig nem, amíg véget nem ér a játék. Az a
különbség köztem és a barátaim között – akik közül néhányan sokkal
jobb golfozók nálam (az én hendikepem 11) –, hogy én nem látom
értelmét a sportnak úgy, ha nem teljes erőbedobással játszom.
Ugyanez érvényes az edzésre is, ami néha problémát okoz, amikor
a versenyeken a gyakorlópartneremnek választott játékosok arra
panaszkodnak, hogy túl hamar túl keményen edzem, és nem adok
esélyt arra, hogy bemelegedjenek, így tíz perc múlva elfáradnak.
Pályafutásom során ez mindig gyakori panasz volt. De nem adtam el a
lelkem a tenisznek. Nagy energiát fektetek bele, de ez számomra nem
áldozat. Igaz, hogy hatéves korom óta gyakorlatilag mindennap
edzem, és hogy nagy elvárásokat támasztok magammal szemben.
Eközben a barátaim buliznak vagy reggelente sokáig alszanak. Én
azonban nem éreztem ezt áldozatnak vagy veszteségnek, mert mindig
élveztem az edzést.
Ez nem azt jelenti, hogy nem fordult elő velem, hogy szívesebben
csináltam volna valami mást – például egy hosszú átbulizott éjszaka
után edzés helyett aludtam volna tovább. Így igaz, eljárok éjjel
szórakozni. Mallorcai szokás szerint hosszúra nyúlnak ezek az
éjszakák, különösen nyáron. Alkoholt ritkán iszom, de elmegyek
táncolni a barátaimmal, és olykor reggel hat óráig fennmaradok.
Talán elmulasztottam néhány dolgot, amely más fiatal férfiaknak
megadatik, de mindent figyelembe véve úgy éreztem, megfelelő
kompromisszumot kötöttem.
Egyes játékosok szerzetesi életmódot folytatnak, de én nem ilyen
vagyok. Én nem így képzelem el az életet. A tenisz a szenvedélyem,
de eközben a munkámnak is tekintem, olyan munkának, amelyet
megpróbálok olyan becsületesen és jól végezni, mintha az apám
üvegvágó-vállalkozásában vagy a nagyapám bútorüzletében
dolgoznék. És mint minden más állás esetében, bármilyen jól
jövedelmező legyen is az, nagyon sok a nehéz feladat. Természetesen
hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy azon kevesek egyike lehetek a
világon, akik élvezik a munkájukat, és akiket ezen felül még
kivételesen jól meg is fizetnek azért, amivel foglalkoznak. Ezt soha,
de soha nem tévesztem szem elől. Végső soron azonban ez mégiscsak
munka. Én legalábbis így gondolom. Máskülönben nem edzenék
ennyire keményen, ugyanolyan komolyan, intenzíven és koncentráltan,
mint ahogyan meccset játszom. Az edzés nem kikapcsolódás. Amikor
a családom vagy a barátaim eljönnek megnézni, hogyan gyakorlok
Tonival vagy egy másik profi játékossal, tudják, hogy nincs kedvem
viccelődni vagy mosolyogni; tudják, hogy csendben kell maradniuk,
olyan csendben, mint a wimbledoni közönség bemelegítés közben.
De szükségem van a kikapcsolódásra is, hogy hajnalig szórakozzak
és bulizzak, vagy focizzak az unokatestvéreimmel, akik mindannyian
fiatalabbak nálam, illetve elmenjek horgászni, ami a tenisz felfokozott
izgalmai által okozott stressz tökéletes ellenszere. Otthoni barátaim a
világot jelentik, és ha nem mennék el velük éjszaka szórakozni a
kedvenc manacori és Porto Cristó-i bárjainkba, akkor elveszíteném a
barátságukat, de legalábbis felszínesebbé válna a kapcsolatunk. Ez
pedig nem tenne jót, mivel ha boldog vagy, és jól érzed magad, az
kedvezően hat a teniszedre, az edzésmunkádra és a játszott meccsekre
is. A szükséges örömök megtagadása nemkívánatos
következményekkel járna. Végül megkeserednél, meggyűlölnéd az
edzéseket, sőt akár a teniszt is; vagy megunnád, ami tudom, hogy
megtörtént már olyan játékosokkal, akik túlságosan széles körűen
alkalmazták a profi önmegtartóztatás elvét. Azt hiszem, lehetséges
mindent egyszerre csinálni, de mindig fenn kell tartani egy
egyensúlyt, és soha nem szabad szem elől téveszteni azt, ami igazán
fontos. Kivételes körülmények között akár ki is hagyom a reggeli
edzést és délután gyakorlok helyette. Egy dolgot nem tehetsz: nem
hagyhatod, hogy a kivétel váljon szabállyá. Egyszer lehet délután
edzeni, három egymást követő délután azonban már nem. Ekkor
ugyanis az edzés másodlagossá válik a számodra, nem lesz többé
kiemelt szerepe, ez pedig a vég kezdete. Akár a visszavonuláson is
elkezdhetsz gondolkodni. Annak, hogy jól érezd magad, az a feltétele,
hogy betarts egy határt és ragaszkodj az edzésprogramodhoz. Ez vitán
felül áll.
Mindezzel együtt ma már nem edzem olyan sokat, mint korábban,
tizenöt-tizenhat éves koromban. Akkoriban négy és fél vagy öt órát
edzettem, részben Tonival, sok esetben pedig erőnléti edzőmmel,
Joan Forcadesszal. A szintén mallorcai Forcades nem hasonlít az
izmos, kopaszra borotvált törzsőrmester képéhez, amely az
emberekben az ő hivatását űzőkről általában él. Tonihoz hasonlóan
1960-ban született, művelt ember, fanatikus könyv- és filmrajongó,
akinek egy perc alatt száz gondolat fut át az agyán, és hosszú haját
lófarokba kötve hordja. Minden, a saját szakterületéhez tartozó
tudományos tanulmányt elolvasott, és kialakított nekem egy
programot, amelyet kifejezetten a teniszem valamennyi részletének
megerősítéséhez fejlesztett ki.
Amikor tinédzserkoromban az izomerő-fejlesztésen dolgozott
velem (tizennégy éves koromban kezdtük a közös munkát), nem az
volt a célja, hogy testépítő alkatom legyen vagy a futók igényeinek
megfelelően formáljon. A sprintereknek vagy hosszútávfutóknak való
edzés nem működik a tenisz esetében, mivel az, ahogy Forcades
nevezi, nem „lineáris” játék. A tenisz szakaszos sport, amelyhez a
testnek ki-be kapcsolható robbanékonyságot kell fenntartania, és
hirtelen megállásokkal megszakított vágtákat kell tudnia végrehajtani
hosszú időn keresztül. Forcades szerint a teniszezőknek a kolibriről
kell példát venniük, az egyetlen olyan állatról, amely a végtelen
állóképességet nagy sebességgel ötvözi, és négy órán keresztül
másodpercenként akár nyolcvan szárnycsapásra képes. Így a
tömegnövelés nem volt öncélú. Ha így lenne, az káros
következményekkel járna, hiszen a teniszben az erő és a sebesség
megfelelő egyensúlyára van szükség; az aránytalanul nagy izomtömeg
lelassítana. Forcades sokszor beszélt nekem az elméletről az
otthonomból a tengerparti edzőtermébe tartó gyakori autóútjaink
során. Az edzéseink végtelenül változatosak voltak, noha tizenhat-
tizenhét éves koromban sok időt töltöttünk egy csigás szerkezeten,
amelyet arra fejlesztettek ki, hogy a világűr súlytalanságában
megelőzzék az űrhajósok izmainak elsorvadását. Egy lendkerékhez
rögzített kötélen húzódzkodva fejlesztettem a kar- és lábizmaimat, de
különösen a karjaimat, hogy növelni tudjam a gyorsulási
sebességüket. Ez a legfőbb oka annak (úgy tudom, tudományos
vizsgálatok készültek erről), hogy nagyobb fordulatszámmal tudom
megütni a labdát a pörgetett tenyereseknél, mint a mezőny bármely
másik játékosa.
Az úgynevezett jojó („YoYo”) lendkerekes berendezéssel végzett
edzés segítségével eljutottam odáig, hogy súly használata nélkül
képes voltam 117 kilogrammnak megfelelő emeléseket végezni. A
törzsem erejét akkoriban tornakorláton való tolódzkodással is
növeltem. Végeztünk gyakorlatokat vízben, használtunk lépcsőzőgépet
és szobai evezőpadot, jógáztunk is, dolgoztunk az izmokon, de az
ízületeken, és igen sokat az inakon is, hogy megelőzzük a sérüléseket,
illetve javítsuk a mozgásom rugalmasságát. Ami a futást illeti, olyan
sorozatokat végeztünk, amely a gyors irányváltásra, a nagy
sebességgel oda-vissza történő oldalra haladásra való képességemet
fejlesztette. Minden gyakorlat olyan különleges terheléseket
modellezett, amelyeket a tenisz kíván a testtől, és megtanított arra,
hogy a lehető leghatékonyabban képes legyek alkalmazkodni a játék
hirtelen, gyors megállást és elindulást követelő jellegéhez. És volt
még valami, amire Forcades különös hangsúlyt fektetett: hogy akkor
is ragaszkodnunk kellett az edzésprogramhoz, amikor a legkevésbé
éreztem teljesíthetőnek azt, amikor fáradt vagy rosszkedvű voltam,
vagy bármilyen oknál fogva egyszerűen csak nem akartam
végigcsinálni. Hiszen lesznek olyan napok egy tornán is, amikor nem
fogom csúcsformában érezni magam, és az ilyen körülmények között
történő edzés eredményesebben felkészít arra, ha rossz állapotban
kell versenyeznem.
Tinédzserként is úgy edzettem, ahogy később mindig: olyan
keményen, mint amikor meccset játszom. Ha bármikor szükségem volt
ösztönzésre, Forcades tudta, mit tegyen. A versenyszellememet célba
véve valami olyasmit mondott: „Tudod, hogy Carlos Moyá (akinek
szintén ő volt az edzője) tízet képes megcsinálni ebből fél perc alatt?
Nos, mivel ma egy kicsit fáradt vagy, maradjunk nyolcban.” Ezek után
én természetesen tizenkettőt csináltam.
Az apám és a nagybátyáim is mindannyian nagy termetű, erős
férfiak, ezért semmi riasztó nem volt számomra abban, hogy nagy,
atletikus testet építsek magamnak, de mivel igen gyorsan haladtam
előre a teniszrangsorban, tinédzserként rendkívüli erőfeszítésembe
került, hogy kifejlesszem a hivatásos felnőtt játékosokkal való
versenyzéshez szükséges erőt. Jó néhány év eltelt, mire rendszeresen
a saját korosztályomba tartozó vagy fiatalabb teniszezőkkel
játszottam.
Élvonalbeli profi játékosként először a Mallorca Openen nyertem
ATP-mérkőzést, két hónappal a tizenhatodik születésnapom előtt,
Ramón Delgadonál bizonyultam jobbnak, aki tíz évvel idősebb volt
nálam. Ennek a győzelemnek köszönhetően bekerültem a
világranglista pontot adó versenyek legalsó kategóriájába az
úgynevezett Futures tornákra, ahol egymás után hat serleget nyertem.
Ez vezetett a Challenger sorozatban való részvételemhez, ahol
rendszerint a világranglista 100. és 300. helye között rangsorolt
játékosok versenyeznek. Ebben az időben állandóan húsz-, huszonkét,
huszonnégy éves játékosokkal kerültem szembe.
A 2002-es évet tizenhat és fél évesen a világranglista 199. helyén
zártam. 2003 elején, kicsivel kevesebb, mint egy évvel a Delgado
elleni áttörést jelentő győzelmemet követően, az ATP World Tour
sorozat két kiemelt versenyén, Monte-Carlóban és Hamburgban
játszottam. Az elsőben Delgado legyőzésénél is nagyobb áttörést
értem el: jobbnak bizonyultam Albert Costánál, aki 2002-ben
megnyerte a francia nyílt teniszbajnokságot; a másodikon pedig
barátom és pártfogóm, Carlos Moyá ellen nyertem.
Akkoriban mindketten a világ első tíz játékosa közé tartoztak, és
mindkettőjüknek volt már Grand Slam-győzelme. Négy hónap alatt a
199. helyről felküzdöttem magam a világranglista 109. helyére. Egy
rosszkor érkezett szerencsétlen eset, egy edzés közben szerzett
vállsérülés, amelynek a gyógyulása két hetet vett igénybe,
megakadályozta, hogy életemben először részt vegyek a Roland
Garroson rendezett francia nyílt teniszbajnokságon, azonban nem
sokkal később debütáltam Wimbledonban, ahol a harmadik fordulóig
jutottam. Az ATP 2003-ban engem választott „az év felfedezettjének”.
Türelmetlen tinédzser voltam, őrülten hiperaktív, aki az edzésen és a
versenyeken egyaránt percenként ezres fordulatszámon pörgött.
2004-ben a testem azt mondta, „Elég!” Menetelésemet váratlanul
megszakította a bal lábfejem egyik csontjának apró repedése, ami
miatt április közepétől július végéig nem állhattam pályára. Ez azt
jelentette, hogy sem a Roland Garroson, sem Wimbledonban nem
indulhattam. Előzőleg a ranglista 35. helyéig jutottam, és nem volt
könnyű a visszatérés, újból megtalálni a ritmusomat egy ilyen
kihagyást követően – amely pályafutásom első, sérülés miatti szünete
volt, az első a számtalanból, amint az később kiderült. Akkoriban
rettenetesen csalódott voltam; hosszú távon azonban nem bizonyult
haszontalannak az eset. A test sérülékenysége ugyanis engem
mentálisan megerősített. És az is lehet, hogy mentálisan is pihenésre
volt szükségem. A családom bölcsessége és támogatása, valamint
Toni módszere, amellyel a viszontagságok elviselésére programozott,
kétségbeesés helyett oda vezetett, hogy még világosabbá, élesebbé
vált bennem a győzni akarás, és az elhatározás, hogy mindent
megteszek a győzelemért, amit csak kell.
 Ez az időszak lehetővé tette számomra, hogy jól megjegyezzem a
tanulságot, amely minden élsportoló – férfi és nő – számára
megszívlelendő: roppant kiváltságosak és szerencsések vagyunk, de a
kiváltságosság és a jó szerencse ára az, hogy pályafutásunk
szokatlanul fiatal korunkban véget ér. És ami még rosszabb, hogy egy
sérülés bármelyik pillanatban véget vethet a fejlődésnek, és egyik
hétről a másikra idő előtti visszavonulásra kényszeríthet. Ez először
is azt jelenti, hogy élvezned kell, amit csinálsz; másodszor pedig azt,
hogy azok az esélyek, amelyeket egyszer kapsz az élettől, nem
feltétlenül ismétlődnek majd meg, így minden egyes alkalommal a
lehető legtöbbet kell kihoznod az adott lehetőségből úgy, mintha az
lenne az utolsó. Toni szavakkal közvetítette számomra ezt az üzenetet;
most, amikor türelmetlenül lábadoztam a sérülésből, a saját bőrömön
tapasztaltam meg. Ahogy telnek az évek, egyre hangosabban hallod az
óra ketyegését. Tisztában vagyok azzal, hogy ha sikerül huszonkilenc
vagy harmincéves koromig az élvonalban maradnom, nagyon
szerencsés és nagyon boldog ember leszek. Az első komoly sérülés
fiatalon ráébresztett arra, hogy milyen gyorsan telik az idő a
hivatásos sportolók számára. Ez előnyömre szolgált. Ahogy barátom,
Toméu Salva fogalmaz, nagyon gyorsan „idős fiatal játékossá”
váltam. Hatalmas értéket tulajdonítok annak, amit kaptam, és
igyekszem-e meggyőződés szerint cselekedni minden egyes pontnál,
amelyért játszom.
Persze nem mindig működik. Alig egy hónappal a 2004-es sérülés
utáni visszatérésemet követően Andy Roddickkal találtam szemben
magam a New York-i US Open második fordulójában. Roddick, aki
az előző évben megnyerte a US Opent, széles vállú, remek fickó, és
aznap kissé túlságosan is széles vállú és túlságosan is remek volt
számomra. Azonnal visszazuhantam a földre, és kényszerítettem
magam arra, hogy emlékezzek, minden sikerem ellenére még mindig
csak egy cseperedő fiú vagyok. Roddick, aki akkoriban jóval
izmosabb volt nálam, előző évi világelsőségét követően a
világranglista második helyén állt Federer mögött. Flushing
Meadows gyors pályáin játszottam vele, amelyek borítását még
mindig nem tudtam teljesen megszokni. Nem volt válaszom a
hatalmas szerváira, így csúfos vereséget szenvedtem, még
csúfosabbat, mint amit a 6:0, 6:3, 6:4-es végeredmény sugallt.
Később, még ugyanabban az évben azonban lehetőségem nyílt arra,
hogy visszavágjak neki ezért.
2004 csúcspontját az jelentette, hogy képviselhettem az országomat
a Davis-kupán, amely a tenisz labdarúgó-világbajnoksága. Először
Csehország ellen léptem pályára, tizenhét éves voltam ekkor, és
azonnal beleszerettem a versenybe. Elsősorban azért, mert büszke
vagyok a spanyolságomra, ami nem annyira közhelyes, mint
amilyennek hangzik, hiszen Spanyolországban rengeteg ember
kétértelműen viszonyul a nemzeti identitásához, és úgy érzi,
elsődlegesen a tartományának tartozik hűséggel. Mallorca az
otthonom és mindig az marad – kétlem, hogy valaha is elköltöznék
onnan –, de Spanyolország a nemzetem. Apám pontosan ugyanígy
érez, ezt bizonyítja, hogy mindketten szenvedélyes rajongói vagyunk a
Real Madridnak, a spanyol főváros híres labdarúgóklubjának. A
másik ok, amiért szeretem a Davis-kupát az, hogy itt lehetőségem van
újra átélni a csapatba tartozás érzését, amelyet nagy bánatomra
elvesztettem, amikor tizenkét évesen abbahagytam a focit a tenisz
miatt. Nagyon kedvelem a társaságot, szükségem van az emberekre
magam körül, így különös, hogy a végzet – túlnyomórészt
nagybátyám, Toni képében – arra rendelt, hogy egy ennyire magányos
sportágban építsek karriert. Ezúttal ismét lehetőségem adódott arra,
hogy osztozzam abban a közös izgalomban, amelyet gyerekkorom
azon felejthetetlen napján éreztem, amikor labdarúgócsapatunk
megnyerte a Baleár-szigeteki bajnokságot.
A Davis-kupabeli kaland azonban nem indult a legbiztatóbban
számomra, miután első két meccsemet egyéniben és párosban is
elvesztettem a csehek ellen. A lehető legnehezebb borítás volt ez
számomra, vagyis a leggyorsabb: kemény, fedett pálya, ahol a
legkisebb a légellenállás. Végül azonban az utolsó és döntő meccs
megnyerésének köszönhetően hőssé váltam.
Összességében nem dicsőítettem magam, mert igen könnyen engem
okolhattak volna a vereségünkért („Mit keres ez itt ilyen fiatalon?”),
de amikor megnyered a meccset, amely a Davis-kupán lehetséges
legkisebb, 3:2-es különbséggel biztosítja a győzelmet, minden más
érdektelenné válik – nagy szerencsémre.
Ezután Hollandia ellen játszottunk és győztünk, bár nem nekem
köszönhetően, hiszen az egyetlen meccset, egy párost, amelyben
játszottam, elvesztettük. Az akkoriban igen erős francia csapat elleni
elődöntő azonban valami egészen más volt. Ez volt az első alkalom,
hogy Spanyolországban, Alicante mediterrán városában képviseltem
Spanyolországot, és a helyi tömeg (általam korábban sosem tapasztalt
módon), tombolva szurkolt. Erős csapatunk volt, amelyben a két
húzónevet a világ legjobb tíz játékosa között szereplő Carlos Moyá
és Juan Carlos Ferrero képviselte, illetve ott volt Tommy Robredo,
aki a tizenkettedik helyet foglalta el a világranglistán. Megnyertem a
páros mérkőzésemet, de ilyen társaságban nem számítottam arra, hogy
csapatkapitányaink engem választanak majd ki az egyéni indulásra.
Nem is tették, de Carlos hirtelen rosszul lett, és az ő tanácsára én
lettem a cseréje. Megnyertem a meccsemet, méghozzá jól, így
bejutottunk az Egyesült Államok elleni döntőbe.
 Egészen addig nem voltam olyan ideges, mint amennyire az
indokolt lett volna. Ha idősebb lettem volna, jobban felfogtam volna
az országos elvárás vállamra nehezedő súlyát. Ma visszagondolva azt
látom, hogy csaknem vakmerően játszom, több adrenalinnal, mint
ésszel. De kijózanodtam és megdöbbentem, amikor megláttam a döntő
helyszínéül szolgáló stadiont. Sevilla gyönyörű városában, de nem a
legszebb környezetben helyezkedett el. Nem egy wimbledoni
centerpálya volt, és az ütéseim visszhangját sem hallhattam onnantól
fogva, hogy elkezdődtek a harcok. A csend nem szerepelt a
napirenden. Arra sem számíthattunk, hogy egy kicsit is védett vagy
elzárt helyen leszünk. Alkalmi pályát alakítottak ki egy atlétikai
stadion egyik felén, amely körül 27 000 férőhelyet terveztek
betölteni: ez volt a teniszmeccsek történetének mindenkori
legnagyobb közönsége. Adjuk még hozzá ehhez a sevillaiak tüzes
életerejét, és máris elfelejthettük azt a csendes hódolatot, amelyet
Wimbledonban, vagy tulajdonképpen a korábbi tornáim bármely
másik helyszínén tapasztaltam. Ezúttal egy ordítozó focidrukkerekből
álló tömeg előtt készültünk teniszezni. Noha a döntőben csupán egy
páros mérkőzés várt rám, és annak ellenére, hogy Tommy Robredóval
osztoztam ezen a terhen (aki idősebb partnerként valójában
aránytalan mértékben viselte a siker vagy a kudarc felelősségét),
tizennyolc és fél évesen nagyobb nyomást és feszültséget éreztem,
mint a hosszú évtizednyi szakadatlan versenyzés során korábban
bármikor. Ellenfeleink az ikerfivérek, Bob és Mike Bryan voltak,
világelsők, és talán a mindenkori legjobb páros csapat. Nem
számítottunk esélyesnek, de a felvezetés során kialakult ünnepi érzés,
a városban uralkodó hangulat, és az emberek izgalma, valahányszor
megláttak bennünket, semmihez sem hasonlított, amiről korábban azt
képzeltem, hogy egy teniszmeccs estéjén megtapasztalhatom.
 Eszem ágában sem volt feladni a reményt, de a csapatkapitányaink
által végzett számítások szerint nem nyerhettük meg a páros meccset,
amellyel a megszerezhető ötből egy pontot átengedünk majd az
amerikaiaknak, így nagyon sok fog múlni az első számú játékosunkon,
Carlos Moyán, akinek mindkét egyéni meccsét meg kell nyernie.
Mardy Fisht, a második számú amerikait megveri majd; a Roddick
elleni győzelemre azonban semmiképpen sem számíthattunk biztosan.
Előnyünkre szolgált, hogy salakon játszottunk, amely a kedvenc
borításunk – Roddické viszont nem. Ő azonban félelmetes versenyző,
energikus amerikai, és második a világranglistán, megelőzve az
ötödik helyen álló Carlost. Carlos győzelmét jósolták, aki a saját
szurkolói előtt fog játszani, de ezt semmiképpen sem tekinthettük
biztos tippnek. A ranglista 25. helyén álló (de annál jobb, csak
sérülések miatt abban az évben visszacsúszott) Juan Carlos
Ferrerótól azt várták, hogy legyőzi Fisht, azonban úgy tűnt, Roddick
ellen az esély ötven-ötven százalék. A legkritikusabb feladat a
Roddick elleni két meccs megnyerése volt, mivel úgy gondoltuk, hogy
a Fish elleni kétszeres győzelem a zsebünkben van.
Legalábbis ezek voltak a számok. Ezt diktálta a logika. De mi
történik akkor, ha Fish megnyeri az egyik meccsét? Előfordult már
ennél nagyobb meglepetés is a játék történetében. Mindannyian
elszenvedtünk már meglepő vereségeket (Carlost abban az évben
legyőztem, tehát teljesen elképzelhető volt, hogy Roddick ellen is
veszít), az elégedett megnyugvás pedig nagyon-nagyon távol állt
tőlünk. Abban valamennyien egyetértettünk, hogy az első nap első
meccse Roddick ellen, a mi második számú játékosunk az amerikaiak
első számú játékosa ellen rendkívül fontos lesz. Ha Carlos legyőzi
Fisht és ezt is megnyernénk, nem kellene aggódnunk amiatt, hogy
Tommyval véghez tudjuk-e vinni a saját meglepetésünket a páros
meccsen, illetve a harmadik és egyben utolsó nap két egyéni
játékából csak egyet kellene megnyernünk. A nyomás csökkenésével
bizonyosan megnőne Carlos esélye arra, hogy az első számú
játékosok összecsapásában legyőzze Roddickot. És még ha Carlos
veszítene is, annak tudatában, hogy ha vereséget szenved, az USA
nem győzhet, a Fishre nehezedő nyomás szintén jelentős tényező lenne
a mi javunkra.
A meccsek kezdete előtt egy nappal tehát úgy láttuk, hogy a
legnagyobb csata a mi második számú játékosunk és Roddick között
várható majd. Második számú játékosunk pedig elméletileg Juan
Carlos Ferrero volt, a Roland Garros győztese és a US Open döntőse
2003-ban. Csakhogy nem ő lett a második számú játékosunk. Én
lettem; én Roddick ellen, az első napon. És nem sérülés miatt, hanem
azért, mert a három kapitányunk úgy döntött, nekem kell játszanom
Juan Carlos helyett. Ahelyett, hogy a pálya széléről figyelnék, és a
tőlem telhető legtöbb energiát és biztatást adnám a csapattársaimnak,
hirtelen kiválasztottak a főszerepre. Kapitányaink vakmerősége vagy
elhamarkodottsága (ahogy sokan gondolták akkor) óriási
meglepetésként ért és sokkolt. Juan Carlos korábban világelső volt,
én pedig soha nem jutottam a 34. helynél előbbre. Ezenfelül
párosbeli társam, Tommy Robredo a világranglista 13. helyén állt. A
legtermészetesebb dolog az lett volna, ha Tommy játszik Juan Carlos
helyett. Én voltam a kölyök a csapatban, és a csapatban, illetve a
csapaton kívül is sokak véleménye szerint leginkább szurkoló
lehettem ebben a felnőttek dolgának számító, Egyesült Államok elleni
Davis-kupa döntőben.
Nos, minden bajtársiasság ellenére a tenisz egyéni sport, és
mindannyian lehetőséget szeretnénk kapni arra, hogy játszhassunk.
Senki nem hitt volna nekem, ha azt mondom, inkább nem szeretnék.
Az elvárás és a felelősség jobban lelkesített, mint amennyire
megrémisztett. Ha éreztem volna bármilyen késztetést arra, hogy
elmeneküljek, ott és akkor akár be is fejezhettem volna a profi teniszt.
Nem, ez volt életem addigi legnagyobb lehetősége, és a gondolattól,
hogy játszhatok, olyan izgatott voltam, hogy alig kaptam levegőt.
Mindemellett kényelmetlenül éreztem magam és bűntudatom volt.
Fiatal és elég szemtelen voltam ahhoz, hogy elhiggyem, legyőzhetem
Roddickot, de annyira nem voltam faragatlan, hogy ne fogjam fel,
azzal, hogy engem vetettek be Roddick ellen, felborították a dolgok
természetes rendjét. A családom belém nevelte, hogy tisztelnem kell a
nálam idősebb embereket, és két csapattársam, akikkel szemben
kiválasztottak, nem csupán idősebbek voltak nálam, de – bármilyen
objektív mércével mérve – jobbak is. Igaz, hogy azon a héten jól
játszottam az edzéseken, és Ferrero kevésbé jó formában volt, de
mindannyian jól tudtuk, hogy egy dolog az edzés, a mérkőzés heve
pedig egy másik. Egy ilyen fontos játékban a tapasztalat legalább
annyit számított, mint az aktuális forma, és ha nem Ferrerót
választották, akkor helyette Robredónak kellett volna pályára lépnie,
aki négy évvel idősebb volt nálam, és két ATP-cím birtokosa.
Az az igazság, hogy négy csapattagunk közül eléggé lemaradva én
álltam legalacsonyabban a ranglistán; rossz évet tudhattam magam
mögött, amelynek nagy részében sérülés miatt nem versenyeztem;
nemrégiben csúnyán kikaptam Roddicktól, és csak tizennyolc éves
voltam. Ezenkívül több esélyem volt későbbi Davis-kupákon játszani,
mint bármelyiküknek, így ha Juan Carlos vagy Tommy helyébe
képzeltem magam, megértettem, miért jelentene ez a döntőbeli játék
számukra még többet, mint számomra.
Nagy feszültség alakult ki a csoporton belül, ezért úgy határoztam,
hogy a csapatkapitányok kérdőre vonása helyett beszélek a dologról
Carlosszal. Akkor már évek óta ismertem, számtalanszor
gyakoroltunk együtt. Úgy bíztam benne, mintha a bátyám lenne. És ő
is az enyéim közül való volt, mallorcai.
Megkérdeztem tőle: „Őszintén, nem éreznéd magad jobban, nem
lennél bizakodóbb, ha Juan Carlos játszana? Úgy értem, hogy annyira
fiatal vagyok, ő pedig annyival több mindent nyert már, mint én…”
Carlos félbeszakított. Pontosan emlékszem a szavaira:
„Ne légy hülye! Menj és játssz! Jó játékos vagy! Nekem ez nem
jelent problémát.” Beszéltünk még egy keveset, tiltakoztam még egy
kicsit, magam ellen érveltem és bizonygattam, hogy mennyire kínosan
érzem magam. De ő azt mondta: „Hagyd már! Nyugodj meg! Élvezd a
pillanatot és ragadd meg a lehetőséget! Ha a kapitányok úgy
döntöttek, hogy téged küldenek, azért tették, mert hosszan és alaposan
átgondolták, és bíznak benned. Én is bízom benned!”
Ez lezárta a vitát. Nevetséges lett volna, ha tovább ragaszkodom
ahhoz, hogy nem nekem kellene játszanom. Először is azért, mert
igazság szerint majd’ meghaltam, annyira szerettem volna; másodszor
pedig azért, mert megkérdőjeleztem volna a kapitányok döntését,
amihez tinédzserként határozottan nem volt jogom. A szélsőséges
lehetőség, az elvi alapon történő lázadás pedig kimondhatatlanul buta
dolog lett volna.
Így tehát játszottam, és úgy léptem pályára, hogy Carlos előtte
megtette nekem azt a további szívességet, hogy megnyerte az első
meccset. Ha legyőzöm Roddickot, még nem nyernénk meg a Davis-
kupát, de nagy lépést tennénk előre; ha veszítek, kiegyenlítődnének az
esélyeink. Olyan motivált voltam, mint még soha, teljesen tudatában
annak, hogy minden kétséget kizáróan ez addigi fiatal életem
legnagyobb meccse. Féltem is – féltem, hogy nem tudok megfelelni a
kihívásnak, hogy Roddick ugyanúgy megver majd, ahogy a US
Openen tette, és 6:3, 6:2, 6:2-es, vagy hasonló eredménnyel legyőz.
Ez kínos lenne, és egyáltalán nem jelentene segítséget a csapat
számára. Mert lehet veszíteni, de akkor legalább fárasszam ki játék
közben, szipolyozzam ki a következő meccsére. Ha viszont ismét
eltipor, cserbenhagyom a kapitányokat, akik annyira bíztak bennem, a
csapattársaimat, a közönséget és mindenkit. Rendkívül nagy nyomás
nehezedett rám ezen a meccsen. A Davis-kupa döntőjében játszottam,
spanyol földön; nem csak magamért küzdöttem; és igen, a legnagyobb
félelmet mindenekfelett a kapitányoknak az az igen kockázatos
döntése okozta számomra, hogy engem választottak.
Amikor azonban pályára léptem, az adrenalin felülkerekedett a
félelmen, a tömeg pedig olyan érzelmi áradattal sodort magával, hogy
puszta ösztöntől vezérelve, szinte gondolkodás nélkül játszottam. Sem
azelőtt, sem később nem támogatott még közönség úgy, mint akkor.
Nemcsak a zászlóvivő spanyol voltam az ország legbuzgóbb
hazaszeretettől fűtött egyik városában, de én voltam az esélytelenebb
játékos, a Dávid Roddick Góliátjával szemben. Nehéz lenne
elképzelni bármit, ami ennél távolabb áll Wimbledon teniszetikettel
kapcsolatos kifinomult érzékétől (pontok alatti csendről szó sem
lehetett). Soha nem volt lehetőségem megvalósítani gyerekkori
álmomat, hogy hivatásos labdarúgó legyek, de ez az érzés állt
legközelebb ahhoz a hangulathoz, amelyet egy fontos mérkőzés előtt a
stadionba kisétálva vagy a bajnokságot eldöntő gól megszerzése után
egy focista él át. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal valahányszor
pontot szereztem, gyakorlatilag mind a 27 000 ember olyan
üdvrivalgásban tört ki, mintha gólt lőttem volna. És be kell vallanom,
hogy igen gyakran úgy reagáltam, mintha focista lennék, aki éppen
betalált a kapuba. Nem hiszem, hogy valaha többször öklöztem a
levegőbe vagy többet ugráltam örömömben egy teniszmeccs alatt.
Nem tudom, Andy Roddick hogyan érezhette magát eközben, de
lehetetlen lett volna másképp reagálni a rám zúduló ünnepi energiára.
A focival vagy a kosárlabdával összehasonlítva a tenisz közönsége
ritkán befolyásolja a végeredményt. Itt azonban ez történt. Mindig is
tisztában voltam a hazai pálya előnyével, de soha nem tapasztaltam
még; nem igazán ismertem azt a felemelő érzést, amelyet a közönség
tud nyújtani, hogy a biztató üvöltés hogyan képes olyan
magasságokba juttatni, amelyekről el sem tudtad képzelni, hogy
elérhetők.
Szükségem volt a segítségre. Vér nem folyt ugyan, de csatáztunk
egymással ott kint, Roddick és én, abban a csodálatos
amfiteátrumban, a sevillai langyos téli napsütésben. A leghosszabb
meccs volt ez, amelyet addig a pillanatig valaha játszottam, három
órán és negyvenöt percen keresztül, hosszú labdamenetekkel, állandó
oda-vissza történő ütésváltásokkal, miközben Roddick mindenáron
megpróbált feljönni a hálóhoz, én pedig szinte kivétel nélkül mindig
az alapvonalon maradtam. Ha vesztettem volna, akkor is sikerült
teljesítenem a cél érdekében vállalt feladatomat, hiszen
kifárasztottam Roddickot a két nappal későbbi, és az első játékát
simán nyerő Carlos elleni meccsre. A rövidítésben eldöntött első
játszmát valóban elvesztettem, ez azonban csak még inkább feltüzelte
a közönséget, és végül 6:2, 7:6, 6:2-re megnyertem a következő
három játszmát. Sok pontot fel tudok idézni. Különösen emlékszem
egy széles szögben érkező második szervára adott ritörnre, amelyből
nem a háló felett, hanem azt megkerülve lett nyerő ütés. Emlékszem
egy fonákelütésre a harmadik játszma rövidítésében, amely a meccs
kritikus pillanata volt. És emlékszem az utolsó pontra, amelyet az
adogatásomból szereztem, miután Roddick fonákja hosszúra sikerült.
A hátamra estem, becsuktam a szemem, felnéztem és láttam, hogy a
csapattársaim örömükben táncolnak. A füleimet betöltő zaj egy
alacsonyan fölöttünk szálló hatalmas repülőgép hangjára
emlékeztetett.
2:0-ra vezettünk az öt játékból álló sorozatban; a párost másnap a
várakozásoknak megfelelően elveszítettük; majd a harmadik napon
Carlos Moyá, a mi igazi hősünk, aki évek óta próbálta megnyerni ezt
a kupát, legyőzte Roddickot – és ezzel vége volt. Nem kellett Mardy
Fish ellen játszanom. 3:1-re győztünk, és miénk lett a Davis-kupa.
Életem legszebb pillanata volt ez, és mint később kiderült, a
teniszvilág is ebben a pillanatban figyelt fel rám, és kezdte szorosan
nyomon követni a pályafutásomat. A meccset követően Andy Roddick
nagyon hízelgően nyilatkozott rólam. Azt mondta, nincs sok igazán
nagy játékos, de én kétséget kizáróan az vagyok. Tagadhatatlan, hogy
miután engem választottak Roddick ellenfelének, az ebből eredő
ellentmondás miatt hatalmas nyomást kellett leküzdenem, ez pedig
olyan önbizalmat adott, amelyre később építhettem, amikor nagy
játékokban, Grand Slam-döntőkben kellett helyt állnom, teljesen
egyedül.
Az általad játszott meccsek összessége vagy, és még ha a Davis-
kupa döntő messze volt is tőlem három és fél évvel később, amikor a
wimbledoni centerpályán a harmadik játszmát igyekeztem megnyerni
Federer ellen, hatással volt rám. Legalább az első két játszmában
segített, amelyeket megnyertem. Federer azonban kiváló ütésekkel
kezdte a harmadik játszmát, én pedig küszködtem, leginkább a hatodik
játékban az adogatásomnál, amikor egy igazán kiábrándító fonákot a
hálóba ütve 15:40-es hátrányba kerültem. A mérkőzés során első
alkalommal elveszítettem a fejem, és dühösen felkiáltottam. Mérges
voltam magamra, mert tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem
azt tettem, amit annál az ütésnél kellett volna. Nyestem, miközben
meg kellett volna ütnöm a labdát. A fejemmel volt baj. Tudtam, hogy
nem ezt az ütést kell választanom, de egy pillanatra
elbizonytalanodtam, egy pillanatra úrrá lett rajtam a félelem, és
mégis azt ütöttem. A biztonsági megoldást választottam,
elbátortalanodtam, és abban a pillanatban gyűlöltem magamat ezért.
A jó hír az volt, hogy Federer is ideges volt. Végtelenül feszült játék
volt ez mindkettőnk számára, a tenisz minősége szempontjából
azonban éppen emiatt nem ez lett a meccs legkáprázatosabb játéka.
Egyszerre teniszeztünk rosszul mindketten. A különbséget az
jelentette, hogy amikor a leginkább számított, én kevésbé játszottam
gyengén. Federer négy bréklabdát szerzett a hatodik játékban, én
azonban sikeresen hárítottam mindegyiket, míg végül előnyhöz
jutottam és a második adogatásommal megnyertem a játékot.
Így 3:3-ra álltunk, Federer adogatott, amikor a híres
„létfontosságú” hetedik játék következett. Nem mindig annyira
létfontosságú, mint ahogy a teniszlegenda tartja, ezúttal azonban
valóban az volt: láttam a lehetőséget, és éreztem, hogy kész vagyok
megragadni. Federert minden bizonnyal emésztette a gondolat, hogy
nem sikerült kihasználnia az előző játékban adódott lehetőségeit.
Ekkorra már tizenkét bréklabdát szerzett a meccsen az én négyemmel
szemben, de csupán egyet tudott értékesíteni, míg én hármat. Íme a
bizonyíték arra, hogy miként dőlnek el a teniszmeccsek a fontos
pontokon, hogy a győzelem és a vereség mennyire nem a fizikai erőn
vagy a veleszületett képességeken, hanem a pszichés előny
megszerzésén múlik. Ez utóbbi pedig az én térfelemen volt ebben a
pillanatban; a feszültséget nem lehetett tovább fokozni, de az
erőviszonyok már megváltoztak. Miután túléltem a Federer által az
előző játékban folyamatosan rám gyakorolt nyomást, hirtelen úgy
éreztem, újra erőre kaptak a lábaim, és éber vagyok. Felnéztem, és
láttam, hogy erősen beborult az égbolt, egy árnyék sem látszott a
pályán. Úgy tűnt, végül mégis elered az eső. Eggyel több ok arra,
hogy megpróbáljam azonnal befejezni a meccset.
Valóban minden arra utalt, hogy ezt fogom tenni. Federer
háromszor jött fel a hálóhoz, én pedig mindháromszor pontot nyertem.
Siettette a játékot, kezdte elveszíteni a türelmét. 0:40-re vezettem.
Biztató kiáltást hallottam onnan, ahol nagybátyáim a nagynénémmel
ültek.
„Vamos, Rafael!” Felpillantottam, hogy jelezzem, hallottam őket.
Ekkor azonban, egy szempillantás alatt ismét fordult a kocka. Ezúttal
én nem bírtam a nyomást. Egy gyenge, röviden a pálya közepére ütött
adogatásfogadással Federernek ajándékoztam a pontot, majd nem
sikerült visszaadnom a szerváját. Igaz viszont, hogy kiváló adogatás
volt, tehát irány a következő pont. Még egy lehetőségem maradt
elvenni az adogatását, mielőtt kiegyenlít. Ekkor, 30:40-nél
következett a meccsen az a pont, amelyet soha nem felejtek el.
Szörnyű emlék. Federer elhibázta az első adogatását, majd egy
tökéletesen visszaadható másodikat ütött a tenyeresemre, amit én
teljesen elrontottam, bele a hálóba. Miután az előző kettővel nem
tudtam élni, ez volt a harmadik lehetőségem, és elfogott a félelem,
bizonytalanná váltam, nem gondolkodtam tisztán. A mentális
állóképesség próbája volt ez, én pedig elbuktam, ezért fáj ennyire az
emléke. Abban vallottam kudarcot, aminek a megerősítésén egész
életemben dolgoztam. És ismét azon kaptam magam, hogy arra
gondolok, „lehet, hogy nem lesz több ilyen lehetőségem; talán ez a
meccs fordulópontja”. Tudtam, hogy hatalmas esélyt játszottam el
arra, hogy megnyerjem a wimbledoni címet vagy nagyon közel
kerüljek hozzá.
És valóban, két remek adogatással Federer megnyerte a játékot.
 Óriási csalódás volt ez nekem, de haladéktalanul ki kellett
törölnöm az emlékezetemből. Így is tettem. A következő játékot
kényelmesen megnyertem, majd Federer is hozta a saját
adogatójátékát.
5:4-re vezetett, majd az előrejelzésnek megfelelően eleredt az eső.
Felkészültem erre, és nyugodtan vettem tudomásul, noha több mint
egy óra telt el, mire újrakezdhettük a játékot. Felmentem az öltözőbe,
ahol Toni és Titín gyorsan csatlakozott hozzám. Titín kicserélte a
kötést az ujjaimon, én pedig átöltöztem. Nagyon keveset beszéltünk.
Nem volt kedvem társalogni. Federer nyugodtabbnak tűnt,
beszélgetett, még nevetgélt is egy keveset saját csapatának tagjaival.
Két játszmát elvesztett, mégis én voltam a feszültebb. Legalábbis
feszültebbnek tűntem.
Amikor visszatértünk a pályára, a játszmában maradásért
szerváltam, sikerrel; két játékkal később újra megmentettem a szettet.
Rövidítés következett, Federer pedig kivégzett a szerváival, és úgy
fejezte be a játszmát, ahogy elkezdte. Három ásszal és egy olyan
negyedik adogatással, amelyből szintén könnyen ász lehetett volna,
7:5-re Federer nyerte a rövidítést, és 7:6-tal övé lett a játszma.
Volt esélyem, azonban néhány gyenge pillanatban, amikor a
legerősebbnek kellett volna lennem, eldobtam azt. A játszmák terén
viszont kettő-egyre még mindig én vezettem.

Finoman hangolva

Nem kellett különösen kifinomult megfigyelőképesség ahhoz, hogy a

2004-es Davis-kupa döntőjének estéjén bárki észrevegye a Juan
Carlos Ferrero és Tommy Robredo arcára kiülő elégedetlenséget,
amikor a tizennyolc éves újonc, Nadal megfosztotta őket attól a
lehetőségtől, hogy elfoglalják helyüket a történelemben. Az első
játéknap előtti estén tartott sajtótájékoztató közben, amint a négyes a
fotósoknak pózolt, minden néző számára világos volt, hogy a spanyol
csapat nem a hazafias összetartás mintaképe. A spanyolok első számú
játékosa, Carlos Moyá egy nagykövet méltóságával nyilatkozott;
Ferrero és Robredo úgy néztek ki, mintha legszívesebben valahol
máshol lennének; Nadal nyugtalan volt, a lábát bámulta, és
erőltetetten mosolygott, ami kevésbé tudta palástolni feszültségét.
„Amikor Rafa megkeresett és közölte, hogy hajlandó átadni a
helyét a Roddick elleni meccsen az egyik idősebb játékosnak, azt
mondtam, nem, ez a kapitányok döntése, és egyébként is, maximálisan
megbízom benne. Magamban azonban – idézi fel Moyá – voltak
kétségeim.” Moyá ugyanezt közölte Toni Nadallal is, aki szintén
kényelmetlenül érezte magát. „A döntés megszületett – mondta Moyá
– és nem láttam értelmét annak, hogy még nagyobb feszültséget
keltsek a csapaton belül, illetve növeljem a kételyek közt vergődő
Rafára nehezedő nyomást azzal, hogy bármi mást mondok.”
Moyá egyenesen beszélt Ferreróval, és megkérte, hogy vegye
tudomásul a döntést, valamint ne feledje, hogy megtette a magáét a
spanyol csapat döntőbe juttatása érdekében. A Davis-kupa
jegyzőkönyveiben megörökítik ezt, így Moyá és Nadal győzelme
egyúttal Ferrero győzelmét is jelenti majd. Akár megértették az
érvelést, akár nem, Rafa kételyei pályára lépésének
helyénvalóságával kapcsoltban újabb aggodalomra adtak okot Moyá
számára. Ha Rafa pimaszabb és érzéketlenebb lett volna, ha nem
vette volna észre, vagy egyszerűen lerázta volna magáról a rossz
érzést, amely hirtelen úrrá lett a csapaton, legalább kevésbé zaklatott
lelkiállapotban állt volna ki a tapasztalt első számú amerikai játékos
elleni döntő mérkőzésen. De nem így volt. Moyá nagyon jól tudta,
hogy a gladiátori külső, amelyet Rafa a meccs során magára
erőltetett, egy óvatos, érzékeny lelket takart; Moyá ismerte a Clark
Kent-féle bizonytalan Rafát, akinek számos véleményt kell
meghallgatnia, mielőtt képes döntést hozni, és aki fél a sötétben, akit
megrémisztenek a kutyák. Amikor Nadal meglátogatta Moyát az
otthonában, Moyá kénytelen volt bezárni a kutyáját a hálószobába,
máskülönben Nadal képtelen lett volna megnyugodni.
Mások érzéseire kiélezett, rendkívül érzékeny lelkű fiatalember
volt, aki védett és kiegyensúlyozott családi környezethez szokott, így
rosszul érezte magát, ha ellenségeskedést tapasztalt. Spanyolország
Davis-kupa családja nyilvánvalóan nem volt jó állapotban, és ami
rosszabb: ha nem is ő volt az oka, sajnos egyértelműen Nadal állt a
probléma középpontjában. Moyá érezte, hogy fiatal barátjának
ezúttal, élete legfontosabb meccse előtt, a szokásosnál is nagyobb
kihívás lesz helyretenni a gondolatait. És ha ez még nem lett volna
elég, Moyá képtelen volt nem gondolni arra, hogy bármilyen
felkészültnek tűnt is Rafa az előző heti edzéseken, csupán tizennégy
nappal korábban kikapott a világon négyszázadik helyen rangsorolt
játékostól.
Az adogatása pedig szembetűnően gyengébb volt Roddickénál,
amely majdnem 50 százalékkal gyorsabban repült Nadalénál.
Moyának azonban volt oka bízni fiatal csapattársában. Tizenkét
éves kora óta ismerte Rafát, számtalan alkalommal edzett már vele,
két évvel korábban pedig vereséget szenvedett tőle egy jelentős
tornán. Egyetlen élvonalbeli profi játékos sem került közelebb
Rafához, és senki sem lesz soha bizalmasabb viszonyban vele, mint
mallorcai társa. A Nadalnál tíz évvel idősebb Moyá, aki 1999-ben
rövid időre elhódította a világelsőséget Pete Samprastől, tisztában
volt Nadal különleges képességeivel; azt azonban, hogy mennyire
különlegesek ezek, egészen addig nem tudhatta, amíg a fiatal játékos a
világ összes súlyát a vállán cipelve ki nem állt 27 000 ember elé a
sevillai átalakított atlétikai stadionba, és négy fizikailag kimerítő,
érzelmileg túltöltött játszmában meg nem mérkőzött a világ második
legjobb játékosával.
„Az emberek már akkor is Rafáról beszéltek Mallorcán, amikor
hat- vagy hétéves volt – mondja Moyá –, noha eleinte még felmerült a
kérdés, vajon azért van-e így, mert a nagybátyja a labdarúgó Miguel
Ángel, aki legendás hírű a szigeten. Az ottani teniszvilág azonban
kicsi – edzőm, Jofre Porta is edzette Rafát korábban –, és miután
Rafa nyolcévesen megnyerte a 12 év alattiak bajnokságát, elkezdtek
beszélni róla. Emlékszem, Jofre azt mondta nekem: »Nagyon jó lesz
ez a kölyök«. Tizenkét éves korára saját kategóriájában már a világ
egyik legjobbjának számított. Ekkor találkoztam vele először.”
A németországi Stuttgartban történt. Moyá egy ATP-tornán játszott,
Nadal egy juniorversenyen vett részt. „Valaki a Nike-tól, aki volt
olyan bölcs, hogy szerződtesse Rafát, megkérdezte, melegítenék-e
vele. Megtettem, vagy egy órát játszottunk. Hogy őszinte legyek, nem
tűnt számomra kiemelkedően tehetségesebbnek bármelyik más
korabeli játékosnál. Láttam, hogy igen harcias, ami azonban ennél is
meglepőbb volt, hogy milyen hihetetlenül félénk is. Találkoztunk,
kezet fogtunk, de még csak rám sem nézett, és alig szólt egy szót. Igaz,
valószínűleg egy kicsit zavarban volt, mivel éppen kisebb
szenzációvá váltam a médiában, miután nem kiemeltként az Ausztrál
Open döntőjébe jutottam abban az évben. Azonban még így is
szembeötlő – valójában döbbenetes – volt a különbség a pályán
kívüli bátortalan fiú és a szuperharcias játékos között, pedig csak
ütögettünk, nem élesben játszottunk.”
 Miután Moyá megnyerte egyetlen Grand Slam-tornáját, a Roland
Garrost, Rafa tizennégy évesen heti három alkalommal elkezdett
edzeni vele Mallorcán. „Az emberek néha nekem szegezik a kérdést:
»Sokat segítettél Rafának, igaz?« Nos, lehet, de ő is sokat segített
nekem. Azok az edzések számomra is értékesnek bizonyultak. Rafa
már akkor elég jó volt ahhoz, hogy keményen megdolgoztasson, noha
én ekkorra már megvetettem a lábam az első tíz játékos között.
Játszmákat játszottunk együtt, és mivel nem akartam egy tizennégy
éves gyerek ellen veszíteni, Rafa segített formában maradnom. Mi
több, úgy gondolom, hogy segített jobb játékossá válnom.”
Az ellenkező irányú hatás még nyilvánvalóbban igaz volt. A tenisz
történetében kevés feltörekvő profi játékosnak volt – ha volt
egyáltalán – akkora szerencséje, hogy tizennégy évesen rendszeresen
gyakorolhasson egy Grand Slam-győztessel, aki a tornákon rendre
olyan teniszistenekkel versenyzett, mint Pete Sampras és Andre
Agassi. Újabb példa volt ez arra, milyen nagylelkűen felsorakoztatták
a sztárokat a fiatalember számára, aki arról álmodott, hogy bajnok
legyen.
Ott volt az eredendő szerencse, hogy miután saját
teniszpályafutásával kapcsolatos álmai meghiúsultak, Rafa
nagybátyja egész életét és lelkét egy olyan játékos kinevelésének
szentelte, aki mentálisan és fizikailag is képes a legmagasabb szintű
versenyzésre. A meleg, odaadó, végtelenül összetartó család többi
tagja pedig ellensúlyozta a nagybácsi kíméletlenül szigorú
követelményeit. Ott volt nagybátyja, Miguel Ángel, aki
sportcsillagként közvetlen példát mutatott a kemény edzésmunka
fontosságáról és arról, hogyan lehet józannak maradni, bármennyi
elismerésben részesül is valaki. És végül ott volt Carlos Moyá.
Bármelyik New Yorkban, Londonban vagy Madridban nevelkedett,
hivatásos teniszezőnek készülő fiatalnak is a legmerészebb álma
valósulna meg, ha egy ilyen formátumú és ilyen nagylelkű mentorral,
bizalmassal és edzőpartnerrel hozná össze a sors, ez azonban
megtörténhetett, és meg is történt egy olyan kis sziget elzárt
teniszvilágában, mint Mallorca, ahol az emberek természetüknél
fogva összetartók.
Moyának, akinek Miamiban és Madridban is van egy otthona, és
eredendően sokkal nagyvilágibb életet él Nadalnál, a manacori fiú a
szíve csücskévé vált. Nadal szülei áradoznak, amikor Moyá szóba
kerül, és megjegyzik, hogy egy kevésbé állhatatos személyiség
vélhetően elszaladt volna az ellenkező irányba a fiatal trónkövetelő
láttán, méghozzá annál gyorsabban, minél jobban fenyegette Nadal az
uralmát. Ezúttal azonban ahogy Nadal egyre sikeresebb lett – és
ahogy fokozatosan elhódította Moyától a Mallorca királya,
Spanyolország királya, illetve a teniszvilág királya címeket –, úgy
vált egyre bensőségesebbé kettőjük kapcsolata. Nadal számára Moyá
a mai napig a bölcs és jóindulatú báty, akije sosem volt. Olyan
mértékben megbízik Moyában és számít a tanácsaira, ahogyan erre a
családján kívül senki mással sem képes, kivéve talán a
fizioterapeutáját és külön bejáratú de facto pszichológusát, akit
Titínnek hív.
„Eleinte tetszett az ötlet, hogy segítek egy fiúnak megvalósítani az
álmát, és motivált a tény, hogy tükröt tarthatok számára, amelyben
önmagát láthatja – mondja Moyá, aki bevallja, hogy rövidesen Nadal
kezdte motiválni őt. – Már az edzésmunkája puszta intenzitásából
láttam, hogy rendkívül ambiciózus, és rettenetesen fejlődni akar.
Minden labdát úgy ütött meg, mintha az élete múlna rajta. Soha nem
láttam még ilyet, közel hasonlót sem. Ha összehasonlítottuk a
korabeli gyerekekkel, nos, pontosan azt láttuk, amit most, hogy a
tenisztorna-sorozat egyik kiválóságává vált. Az biztos, hogy abban
korban nem lehet tudni, mi fog történni. A világ tele van olyan férfi és
női sportolókkal, akik tizennégy évesen világverőnek tűnnek, majd
valamilyen életkörülmény vagy egy rejtett jellemhiba miatt nyom
nélkül eltűnnek. Rafával kapcsolatban annyi volt bizonyos, hogy van
benne valami különleges.”
Olyan bátorsággal rendelkezett, amely rácáfolt a pályán kívüli
visszahúzódó viselkedésére. „Tizenöt évesen kezdett az ATP-tornák
előszobájának számító Futures-sorozaton játszani – mondja Moyá –,
és olykor nála tíz évvel idősebb játékosok ellen lépett pályára.
Eleinte aggódtam, hogy a győzelemhez szokott fiú esetében az
elkerülhetetlen – és gyakori – vereségek aláássák majd az
önbizalmát. Ez a veszély fennállt. Én azonban ismét alábecsültem
Rafát. Öt hónapon belül elkezdett meccseket nyerni; nyolc vagy
kilenc hónap múlva pedig már tornákon győzedelmeskedett.”
Moyát lenyűgözte a sebesség, amellyel Nadal
„keresztülszáguldott” a teniszezés rendes fejlődési szakaszain.
„Tizenöt évesen nyári tornákon játszottam Mallorcán, télen pedig
iskolába jártam. Én erre voltam képes. Ha akkoriban Futures-
meccseken kezdtem volna játszani, minden alkalommal 6:0, 6:0-ra
veszítettem volna. Így is lett, amikor tizenhét évesen elkezdtem,
pontosan ez történt.”
Egy éven belül, tizenhat éves korában Rafa a Futuresről a
Challenger-versenyekre váltott, amelyek valóban egy lépésre voltak a
tényleges ATP-tornasorozattól. Kezdetben nehéz volt számára. Fedett,
kemény borítású pályán játszott, amely a leggyorsabb borítás – a
tenisz fogalmai szerint egy millió mérföldnyire van a nedves, forró
éghajlat salakpályáitól, amelyeken Nadal nevelkedett.
„Mi, spanyolok általában rosszul teljesítünk az ilyen pályákon, és
eleinte Nadal is szenvedett. A spanyol játékosok gyakran el sem
indulnak ezeken a versenyeken, mivel tapasztalatból tudják, hogy
valószínűleg az első körben kiesnek majd.
Az első alkalommal, amikor egymás ellen versenyeztünk, ő
tizenhat éves volt, én pedig huszonhat. Hamburgban történt, egy nagy
ATP Masters-tornán, 2003 elején. A számos edzőmeccsen, amelyet a
korábbi néhány évben játszottunk, szinte kivétel nélkül mindig én
győztem. Sőt, azt mondanám, amikor valóban győzni akartam, mindig
én nyertem. Ez nem meglepő. Ezúttal azonban ideges voltam.
Hihetetlen nagynak éreztem a nyomást. Az első tízben voltam, Rafa
pedig egy kölyök, egy leendő csillag, ez igaz, de valahol a
világranglista 300. helye környékén állt. A vereség nagyon kínos
lenne.
Késő esti játék volt, hideg időben. Én fáztam, de úgy tűnt, Rafa
meg sem érzi a hideget; már akkor úgy látszott, hogy melege van,
amikor még el sem kezdtük a játékot. Valójában nem nyújtotta a
legjobbját. És én sem. De két játszmában legyőzött. A mentális
erejével felülkerekedő játékos győzelmének legegyértelműbb példája
volt a meccs. Láttam más tizenhat éves fiúkat is játszani a
tornasorozaton, akik kevésbé voltak tehetségesek, mint Rafa, a játék
közbeni hozzáállásuk azonban még annál is kaotikusabb volt, a
legkisebb visszaesésre is dührohamot kaptak. Én aznap a háló
túloldalán egy valóban rendkívül tehetséges játékost láttam, azonban
mindenekelőtt egy olyan játékost, aki nálam magasabb szintű
koncentrációval, profizmussal és figyelemmel rendelkezik. Valakit,
akinek a gyenge játéka tízszer erősebb volt bármely vele egyenrangú
játékos gyenge teljesítményénél. És – ezt csak azért mondom, hogy
rámutassak, milyen rendkívüli volt mindez – ne feledjük, hogy
akkorra már nyertem egy Grand Slamet és bejutottam az Ausztrál
Open döntőjébe.
A meccs végén összeölelkeztünk a hálónál, és Rafa azt mondta,
sajnálja. Erre nem volt szükség. Sokkal nagyobb belenyugvással
vettem tudomásul a vereséget, mint arra korábban számítottam.
Tudtam, hogy számos későbbi vereség közül ez volt az első; hogy
Rafa a jövő, számomra pedig, miközben még messze voltam a végtől,
elkezdődött a hanyatlás.”
Ahogy teltek az évek, és egyesek felemelkedtek, míg mások
elbuktak, Moyában egyre inkább tudatosult, mennyire megfélemlíti
Nadal a többi játékost. „Nem hiszem, hogy valaha beismerné, én
pedig sosem kérdeztem meg tőle, de úgy vélem, szándékosan
félemlíti meg az ellenfeleit – mondja Moyá. – Magánemberként
összetettebb és sérülékenyebb személyiség, mint amit a
nyilvánosságnak mutat, az ellenfeleire gyakorolt hatása azonban
egyáltalán nem bonyolult. Rettegnek tőle. Az általa végzett
szertartások önmagukban külön műsorszám. Egyetlen másik
játékosnál sem látni ilyet. Ami pedig a fizikai felkészülést illeti,
gyakorlatilag kiizzadva lép pályára, amit nekem soha nem sikerült
elérnem, noha ez az ideális állapot egy meccs kezdetén.
Rafa ügynöke és szintén korábbi profi teniszező, Carlos Costa
egyetért Moyával azzal kapcsolatban, hogy van valami rémisztő
abban, ha Nadal ellen kell játszani. Nadal ellenfeleire gyakorolt
hatását ahhoz hasonlítja, ahogyan fénykorában Tiger Woods hatott a
hivatásos golfvilág többi tagjára, mint a domináns alfa hím a falka
többi tagjára. „A pályafutásom vége felé versenyeztem ellene –
mondja Costa –, és valóban, elérkezett az a pont a meccs során,
amikor félelem töltötte el az ember szívét. Tudtad, hogy egy született
győztessel állsz szemben. Rafael mindenki másnál erősebb
mentálisan; különleges fából faragták.”
 Ezenkívül különleges kisugárzása is van. Moyá a maga idejében
nagy sztár volt, Spanyolország mindenkori első világranglista-
vezetője lett. Azonban jóval azelőtt, hogy Nadal megszerezte volna a
második helyet, a fiú népszerűsége túlszárnyalta Moyáét mind a saját
országában, mind azon túl. Moyá hagyományos értelemben véve
jóképűbb volt (1999-ben a People magazin „a világ 50 legszebb
embere” közé választotta), de nem kelhetett versenyre Nadal elemi
vonzerejével. Moyá elegánsabb játékos volt, az adogatása
erőteljesebb Nadalénál, Nadal kíméletlen versenyszelleme azonban
megbabonázta az embereket. Olyan módon tudott kapcsolatba kerülni
a közönséggel, ahogy Moyá soha.
Moyá nyugodtan veszi ezt tudomásul, mivel tudja, hogy nem
tartozik és soha nem is tartozott Nadallal egy kategóriába. Nem a
tehetség, hanem a hozzáállás szempontjából. „Rafa pszichéje az,
amely mindenki mástól megkülönbözteti őt. A pályán nyilvánvalóvá
válik ez, nem csupán az ellenfele, de a tévénézők számára is.
Láthatatlan, de érezhető. A fonákja, a tenyerese: ilyet a többiek is
tudnak. Rafa természetesen tehetséges. Azt hiszem, ő maga nem is
fogja fel, mennyire az, mivel hajlamos alábecsülni saját magát. A
mentalitását illetően azonban egyedülálló. Sok élsportolót ismerek,
nem csak teniszezőket, és senki nem rendelkezik azzal, amivel ő –
kivéve talán Tiger Woodsot és Michael Jordant. Rafa a létfontosságú
pontoknál gyilkos; tökéletes a koncentrációja és határtalanul
ambiciózus, ami én sosem tudtam lenni. Nyertem egy Grand Slamet
és boldog voltam: teljessé vált az életművem. Rafának újra és újra
győznie kell, sosem elégszik meg.
Minden egyes pontot ugyanannyira akar. Ha én 5:0-ra vezettem egy
játszmában, elkalandozott a figyelmem, és elveszítettem egy vagy két
játékot. Rafa soha. Soha semmit nem ad ingyen; egyértelművé teszi az
ellenfele számára azt a könyörtelen, lélekölő üzenetet, hogy mindent
meg fog tenni, amire képes, hogy 6:0, 6:0-ra legyőzze őt.”
Moyá számára mégsem ez a teljes kép, amely, mint mondja,
árnyaltabb és összetettebb. Nadalnak van egy hibája. Ez pedig Moyá
szerint az érzékeny, bizonytalan civil énje, valamint a világ számára
látható, sportoló faltörő kos közötti ellentmondással kapcsolatos.
Moyá úgy véli, hogy Nadal nem teljesen szorította háttérbe Clark
Kent-mivoltát a pályán; Supermanné való átváltozása minden
tudatossága és meggyőző volta ellenére sem teljes. „Rafa óvatosabb
a pályán, mint gondolnánk. Mindig is nagyon ügyelt a második
adogatására, és ez az, amiért az elsőt sem üti meg olyan erősen,
ahogy fizikai erejéből adódóan képes lenne rá. Ugyanez az óvatosság
figyelhető meg a játékában is. Ezerszer edzettem vele a pályán, és
amikor meccs közben látom, mindig megdöbbent, hogy mennyivel
agresszívebben játszik edzés közben, mennyivel több nyerőt üt ott.
Sokszor kérdeztem már tőle: »Miért nem engeded el magad egy kicsit
jobban? Miért nem játszol többet a pálya közepén és támadsz
többször, legalább a torna első köreiben, amikor olyan játékosokkal
kerülsz szembe, akiket csukott szemmel is le tudnál győzni?« De nem
teszi, vagy ritkábban, mint ahányszor kellene. Részben talán azért,
mert nem fogadja el, hogy valójában mennyire jó.”
Moyá szerint a Nadalról kialakult harcos kép nem annyira a
támadó agressziójából, mint inkább a soha meg nem hátráló
védekezéséből ered. Az alamói csata szellemiségével küzd, olyan
érzésekkel, amelyek eljutnak a közönséghez. Rafa azt az üzenetet
közvetíti feléjük, hogy a világranglistán elfoglalt helyétől függetlenül
ő játssza a lázadó gyengébb fél szerepét. Ahogy Moyá megjegyzi,
Federert soha nem fogják gladiátorszerű alaknak tartani, mert ő nem
csatázik, nem egy küzdő; nem harcol úgy az életéért, ahogy Nadal
láthatóan mindig teszi. Federer védjegye a végzetes pontossága.
Az, hogy Nadal ilyen kitartó bajnoknak bizonyult, Moyá szemében
még nagyobb érdem, ha figyelembe veszi azokat a félelmeket,
amelyeket le kellett küzdenie ahhoz, hogy idáig jusson. Ez lehet a
kulcsa a magával ragadó sportolói személyiségének is. Az emberek
inkább azonosulnak a harcos gyengébb féllel, mint az erőfeszítés
nélkül felülkerekedő játékossal, mivel a harcos gyengébb fél
felismerhetőbben emberi; többen látják magukat a nem hibátlan
Nadalban, mint a görög isteneket idéző Federerben. Kevésbé
azonosulnának vele, ha Nadal jobban hasonlítana a korábbi mesterre,
Björn Borgra, akivel néha összehasonlítják; vagy ha olyan féktelenül
felszabadultan viselkedne a pályán, mint korábban John McEnroe.
Moyá szerint Nadal ennek a két játékosnak a keresztezése, akik Nadal
és Federer érkezéséig a tenisz valaha látott legnagyobb riválisai
voltak. Borg maga volt a jég, McEnroe pedig a tűz. „Az a titka a
világszerte tapasztalható hatalmas vonzerejének – mondja Moyá –,
hogy McEnroe-hoz hasonlóan szenvedélyes, ugyanakkor rendelkezik
Borg, a hidegvérű gyilkos önkontrolljával. Egyszerre mindkettőnek
lenni ellentmondás, és ez Rafa.”
 5. FEJEZET

FÉLELEM A GYŐZELEMTŐL

Wimbledonban nyerni már önmagában csábító lehetőség volt,

azonban tudtam, hogy az itteni győzelem azt is jelentené, hogy miután
három évig Federer mögött kullogtam, életemben először, hamarosan
átvehetném tőle a vezetést a világranglistán. A vereség pedig azt,
hogy mögötte maradok, és arra ítéltetek, hogy talán soha nem fogom
tudni megelőzni őt. A meccsen azonban én vezettem, és miközben a
negyedik játszmát adogatással kezdtem, olyan összeszedettnek
éreztem magam, amennyire az ilyen körülmények között ésszerűen
elvárható. Ami nem túl sok, de legalább a lábaim nem remegtek, és
az adrenalin még mindig nyerésre állt az idegeimmel szemben. A
harmadik játszma elvesztése a rövidítésben nagy pofon volt, de
számomra immár történelem. Tudtam, hogy Federer nem üthet
folyamatosan ászt minden egyes adogatójátékában úgy, ahogy azt a
harmadik játszmában tette. A meccs előtt ötven százalék esélyt adtam
magamnak, és ez azóta sem változott.
Végtére is volt idő, amikor nullánál alig valamivel többre
becsültem a Federerrel szembeni esélyeimet, mégis győztem. Az első
találkozásunkkor történt, egy gyors pályán Miamiban, 2004
márciusában. Tizenhét éves voltam, ő pedig huszonkét évesen éppen
megszerezte a világelsőséget, mégis játszmavesztés nélkül győztem
le. Egy évvel később ismét találkoztunk ugyanennek a tornának a
döntőjében, ezúttal pedig ő nyert, bár rendkívül szoros volt a
végeredmény. Az első két játszmát megnyertem; Federer rövidítésben
hozta a harmadikat, majd bezsebelte az utolsó két játszmát is.
Vereséget szenvedtem, de biztató vereséget. Harminc hellyel voltam
Federer mögött a világranglistán, mégis végig lépést tudtam tartani
vele a játék során. Ezt követően a pályafutásom egy rakéta
sebességével kapott szárnyra: két és fél hónappal később, mire a
Roland Garrosra sor került, feljöttem a világranglista ötödik helyére.
Közvetlenül Miami után, a salakszezon kezdetét jelző tornán,
Monte-Carlóban játszottam. Imádom Monte-Carlót, a helyet éppúgy,
mint a versenyt. A Földközi-tenger partján található, és közel van az
otthonomhoz. A teniszpályák magasan a tenger fölött helyezkednek el,
olyan magasan, hogy szinte már úgy képzelem, Mallorcát is láthatom
onnan. Az utcák pedig nagyon tiszták. Leginkább arra emlékszem a
városból, hogy milyen kifogástalanul rendezett és tiszta minden.
Maga a torna az egyik kedvencem, nemcsak azért, mert általában jól
szerepelek itt és történelmi szempontból nagy jelentőségű számomra a
hely, hanem azért, mert hagyománya van, akárcsak Wimbledonnak.
Több mint száz éve rendezik meg a tornát, számos híres teniszező
győzött már itt, például Björn Borg, Ivan Lendl, Mats Wilander és
Ilie Nastase, valamint a spanyol tenisz korai kiválóságai, úgymint
Manuel Santana és Andrés Gimeno, illetve barátom, Carlos Moyá is.
A lábsérülésem miatt az előző évben nem játszottam Monte-
Carlóban, de éreztem, hogy itt a lehetőség azon a borításon, amelyen
felnőttem, hogy megnyerjem első nagy ATP-tornámat. Miamit
hagytam kicsúszni a kezem közül, ezúttal azonban éreztem, hogy ez
nem fog megismétlődni. Akkor sem, ha ismét Federerrel kerülök
szembe. Nem kerültem, mert Federer a negyeddöntőben kiesett, így a
címvédővel, az argentin Guillermo Coriával játszottam a döntőben.
A salakpályák kedveznek a védekező játékot játszó teniszezőknek
és az edzett játékosoknak is. A tenisz olyan játék, amelyhez egy
sprinter gyorsaságára, azonnali reakciójára, és egy maratoni futó
állóképességére van szükség. Megállsz, elindulsz, megállsz,
elindulsz, és így tovább, két, három, négy, olykor akár öt órán
keresztül. A salakpályán tovább tart a játék, mert hosszabbak a
labdamenetek, hiszen a labda magasabbra pattan és hosszabb ideig
marad a levegőben, ami azt jelenti, hogy nehezebb befejezni a
labdameneteket, és nehezebb hozni az adogató játékot. A kitartás
tényezője hangsúlyosabb a végeredmény szempontjából, mint más
borításokon. Szélesebbek a szögek, így többet kell futni. Ahogy
erőnléti edzőm, Joan Forcades fogalmaz, geometrikusabb a játék.
Fokozatosan kell felépíteni egy pontot, és a gyorsabb borításokhoz
képest tovább kell várni arra, hogy kiszoríthasd az ellenfeledet a
pozíciójából, amíg elérkezik a pillanat és reálisan elgondolkodhatsz
azon, hogy megkísérelj nyerőt ütni.
A teniszben továbbá szükség van egy olyan képességre is, amely
szokatlan a labdajátékoknál: ezt én korcsolyázásnak hívom. A
teniszben megtanítják, hogy a lábadat és a testedet bizonyos módon
pozicionálva hogyan egyensúlyozd a testsúlyodat szilárdan a talajon,
hogy képes legyél hatékonyan megütni a labdát, a salakon azonban az
ütések nagy százalékában a puha, szemcsés felszín átmenetileg
korcsolyapályává válik, amint a labda felé csúszol, hogy elérd, a
hagyományos szabályok pedig érvényüket vesztik. Ha nem játszottál
salakon gyerekkorodtól fogva, nagyon nehéz elsajátítani ezt a
képességet. Én játszottam, mivel salakon tanultam teniszezni; és mert
gyors és edzett voltam, illetve soha nem mondtam le egyetlen
labdáról sem, tudtam, hogy ez az a borítás, amelyen bizonyos szintű
fizikai és mentális érettség elérését követően nehéz lesz legyőzni
engem.
Életem első kiemelkedő ATP-tornáját Monte-Carlóban nyertem,
miután a döntőben – egy furcsa meccsen, amelyet négy játszmában
megnyertem, a harmadikat 6:0-ra elvesztettem – legyőztem Coriát,
majd egy hosszú veretlenségi sorozat következett salakon,
Barcelonában és Rómában is győztem. Róma után a francia nyílt
teniszbajnokság következett Párizsban, a Roland Garroson, amely a
salakszezon csúcspontja, az év második Grand Slam-tornája. Ötödik
helyen álltam a világranglistán, de (még mindig kevéssel a
tizenkilencedik születésnapom előtt) engem tartottak esélyesnek a
győzelemre.
A sérülésem miatt nem játszottam itt egy évvel azelőtt, de
iderepültem, hogy pár napig nézzem a játékot. Carlos Costa, illetve
barátom és Nike-képviselőm, Tuts ötlete volt ez, akik megszervezték
az utazást. Carlos arra gondolt, jót tenne nekem, ha tét nélkül
ismerkednék meg a környezettel, mivel úgy vélte, ez egy olyan torna,
amelyet egy nap meg fogok nyerni. Engem azonban nem nyűgözött le
annyira, mint amennyire frusztrált a francia tenisz előkelő színpadán
tett látogatásom. Gyűlöltem, hogy nem játszhatok. Szinte rosszul
voltam, miközben néztem az olyan játékosok részvételével zajló
meccseket, akikről tudtam, hogy legyőzhetném őket. Carlos még
mindig emlékszik, hogy azt mondtam neki: „Jövőre ez az enyém lesz!”
A legnagyobb álmom mindig Wimbledon volt, de tudtam, hogy az
első akadály, amelyet le kell küzdenem, a Roland Garros lesz. Ha
Franciaországban nem tudok győzni, Angliában sosem fogok.
Mégis meglepetésként ért, amikor a sportsajtó engem jelölt meg a
2005-ös torna favoritjaként. Korábban ugyanis csak két Grand Slam
helyszínen játszottam, Wimbledonban és a US Openen, és egyik
alkalommal sem jutottam el a negyeddöntőig. Mindenképpen
kétségeim voltak afelől, hogy képes leszek-e alkalmazkodni a
versenyzés ilyen magaslataihoz. Ezenkívül Federer is ott volt, és már
csak a Roland Garros trófeája hiányzott ahhoz, hogy teljessé tegye
Grand Slam gyűjteményét. Bármennyire túlzó és irracionális volt is,
amint megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy én vagyok az
esélyes (az agyam Toni által programozott része beszélt ekkor), egy
másik részemben (az őrülten motivált és ambiciózus részemben) újra
megerősödött az egy évvel korábbi hit, hogy megnyerhetem a tornát.
A magammal szemben támasztott elvárások azonban nagy súllyal
nehezedtek rám, és további pszichés terhet jelentettek, amelyet az
első körök során nehezen tudtam lerázni. Nem voltak bennem azok a
jó érzések, amelyekre a győzelemmel kapcsolatos magabiztossághoz
szükségem van, és a szokásosnál jóval idegesebb voltam, a testem a
kelleténél feszültebb volt. Nehéznek éreztem a lábaimat, a karjaimat
még nehézkesebbnek, a labda pedig nem olyan erőteljesen pattant le
az ütőmről, ahogyan kellett volna. Amikor ez történik, félsz
felengedni, nem hagyod érvényesülni a természetes játékodat, és
minden sokkal bonyolultabbá válik. Az előző hetekben kényelmesen
legyőzött ellenfelek hirtelen óriásokká válnak.
Az étrendem sem segített. Akkoriban még nem figyeltem oda
annyira az étvágyam csillapítására, mint ma, Párizsban pedig nagyon
megkívántam a csokoládés croissant-t. Toni látta a problémát, de
sajátos módszerrel rendelkezett a megoldásához. Amikor Carlos
Costa megjegyezte neki, hogy „Az ég szerelmére, ne engedd, hogy azt
megegye!”, Toni azt válaszolta: „Nem, nem. Hadd egye csak meg a
csokis süteményt. Így tanul majd belőle; fájni fog a gyomra tőle.”
Mint általában, a módszer ezúttal is bevált. A nehezebb úton tanultam
meg, hogy verseny közben semmi olyat ne egyek, ami nem könnyen
emészthető.
Az idegesség és a saját hibámból eredő csokoládéhátrány ellenére
sikerült túljutnom a Roland Garros első körein. Másodedzőm,
Francis Roig azt mondja, hogy amikor a képességeim 80%-ának
megfelelően játszom, a pszichés előnyöm miatt, amellyel a
többiekhez képest rendelkezem, jobb vagyok náluk. Nem vagyok
meggyőződve arról, hogy ez mindig megállja a helyét, de salakon
talán így van. Amikor a legjobb teljesítményt nyújtom, valóban képes
vagyok a védekezést gyorsan támadásba fordítani, és meglepni, sőt
akár ellehetetleníteni az ellenfelemet. Ha azonban nem jönnek a
nyerők, ha a legtöbb, amire képes vagy az, hogy minden ütést
viszonzol és emberi erőddé válsz, a salakon a helyed.
Ezzel a módszerrel voltam képes felőrölni ellenfeleimet és bejutni
a Federer elleni elődöntőbe, az első salakon játszott meccsünkre. A
tizenkilencedik születésnapomra esett, a legnagyobb ajándék; életem
legszebb ajándéka pedig az lehetett volna, ha nyerek – és nyertem is,
négy játszmában. Az idő egy részében szemerkélt az eső, és Federer,
aki nagyon szerette volna teljessé tenni négyes Grand Slam-
gyűjteményét, megpróbálta rávenni a versenybírót, hogy állítsa meg a
meccset. Ez jó jel volt. Azt mondta, az eső zavarja, de én tudtam,
hogy a játékom miatt is ideges. A versenybíró nem állította meg a
játékot, én pedig megnyertem a meccset. A döntőben az argentin
Mariano Puerta következett. A spanyolokhoz hasonlóan az argentinok
is a salak szakértői. Puerta pedig a meccs hosszú szakaszaiban
jobban játszott nálam. Ekkor még nem fejlesztettem tökélyre azt a
képességemet, hogy elszigeteljem magam a környezetemtől és a
félelmeimtől. Ez sosem valósítható meg teljesen, máskülönben nem
lennénk emberek.
Akkoriban azonban a töretlen győzelemhez szükséges érzelmi
védőállások kiépítése még folyamatban volt, így az idegességem
jobban befolyásolta a gondolkodásomat, mint a pályafutásom későbbi
szakaszában. Az energiának azonban nem voltam híján a döntőben.
Puerta jól játszott, elég jól ahhoz, hogy az első játszmát 7:5-re
megnyerje. De ha most felidézem a játékot, az első dolog, ami
eszembe jut az, hogy soha nem álltam meg levegőt venni. Úgy
küzdöttem és futottam, mintha két napig is képes lennék küzdeni és
futni, pihenés nélkül. A győzelem gondolata annyira fellelkesített,
hogy egy pillanatra sem éreztem fáradtságot, ami viszont kifárasztotta
Puertát. Kitartottam; magabiztosabb voltam a fontos pontoknál, és az
első játszmát követően 6:3, 6:1, 7:5-re megnyertem a további
szetteket.
Alig hat hónap leforgása alatt három csúcsot sikerült megmásznom,
amelyek közül egyik magasabb volt, mint a másik. A Davis-kupa,
győzelmem Monte-Carlóban, és most, mind közül a legmámorítóbb, a
Roland Garros, első Grand Slam-diadalom. Leírhatatlan, hogy mit
éreztem. A győzelem pillanatában a családom felé fordultam, és
láttam, hogy őrjöngenek, a szüleim összeölelkeznek, a nagybátyáim
kiabálnak, és azonnal megértettem, hogy a hosszú évek befektetett
munkája ellenére ez a győzelem nem csupán az enyém.
Miután kezet ráztam Puertával, az első dolgom gondolkodás nélkül
az volt, hogy berohantam a tömegbe, és felmásztam a lépcsőn, hogy
megöleljem a családomat, közülük is elsőként Tonit. Keresztanyám,
Marilén is ott volt, és sírt. „Nem tudtam elhinni – mondta nekem
később, amikor felidézte az utolsó pontra adott reakcióját. – Néztelek
ott, a nagy, felnőtt bajnokot, amint a kezét az égbe emeli, és hirtelen
egy régi kép jutott eszembe egy halálosan komoly, vékonyka hétéves
kisfiúról, aki otthon, egy manacori pályán gyakorol.”
Nekem is hasonló gondolataim támadtak. Olyan sokáig és olyan
keményen küzdöttem, hogy eljussak idáig. Az én gondolataimba
azonban beférkőzött az otthonom képe is a családommal, és aznap
megértettem, jobban, mint korábban valaha, hogy bármilyen nagy
áldozatot vállalsz is, soha semmit nem egyedül nyersz meg. A Roland
Garros az én díjam volt, de egyben a családomé is.
Meg is könnyebbültem. A Grand Slam-győzelemmel nagy tehertől
szabadultam meg. Innentől bármit hoz az élet, az örömteli plusz lesz.
Ez persze nem azt jelentette, hogy csökkent volna az ambícióm.
Megízleltem a legmagasabb szintű győzelmet; tetszett, és még többet
akartam. Az volt az érzésem, hogy miután egyszer már megnyertem
egy ilyen jelentős tornát, másodszorra könnyebben fog sikerülni.
Ekkor, a Roland Garros megnyerését követően született meg bennem
az a gondolat, hogy egyszer talán Wimbledonban is győzhetek.
Szükségtelen megemlíteni, hogy Toni nem erre gondolt, legalábbis
nem ezt az üzenetet kívánta közvetíteni a számomra. Szokásos nyers
stílusában nekem szegezte, hogy Puerta jobban játszott nálam, hogy
többet futtatott engem, mint én őt, és szerencsém volt, hogy
megnyertem a döntő pontokat. Azt állítja – noha én őszintén szólva
már nem emlékszem erre –, hogy mielőtt a többieknél korábban
másnap elindult haza, hagyott egy kézzel írott jegyzetet nekem,
amelyen felsorolta a játékom azon pontjait, amelyeket ki kell
javítanom, ha azt szeretném, hogy esélyem legyen még egyszer
megnyerni egy ilyen jelentős tornát.
Az év két hátralévő Grand Slam-tornájával kapcsolatban igaza
volt. Wimbledonban a második körben kiestem; a US Openen a
harmadikban buktam el. Ezek a vereségek kijózanítottak, és
megmutatták, mekkora munka vár még rám, ha el szeretném kerülni,
hogy csak egy újabb név legyek a történelem egy Grand Slames
hullócsillagai között, vagy egy újabb spanyol játékos, aki képtelen
sikeresen alkalmazkodni a nem salak borítású pályákhoz. Miután
megnyertem a Roland Garrost, a szakértők úgy vélték, hogy míg ezt a
versenyt újra megnyerhetem, soha nem fogok győzni a másik három
Grand Slamen, Wimbledonban, a US Openen és az Ausztrál Openen.
A történelem őket igazolta. Az elmúlt két évtizedben egyik spanyol
bajnok követte a másikat a Roland Garroson, a többi nagy tornán
azonban nem szereztünk győzelmet. 2005-ben folytattam ezt a
hagyományt, amellyel megerősítettem az előítéletet.
Ekkor azonban még csak tizenkilenc éves voltam, és bármit
tartogatott is a jövő, csodálatos évet zártam. Montrealban
megnyertem egy fontos tornát, a Canadien Masterst, ahol a döntőben
játszmavesztés nélkül legyőztem Andre Agassit, majd év végén a
Madrid Mastersen is győztem, amely a játékomnak legkevésbé
kedvező borításon, a fedett kemény pályán nagyobb kihívást jelentett.
Madrid e tekintetben vízválasztó volt, és rendkívül biztató jele annak,
hogy bármilyen feltételekhez képes lehetek alkalmazkodni a
játékommal. A döntőben kétjátszmás hátrányból fordítottam és
győztem a hatalmas szervával rendelkező horvát ellenfelem, Ivan
Ljubičić ellen, akinek a játéka olyan természetesen illeszkedett a
fedett pályás játékhoz, mint az enyém a salakhoz.
Mindent összevetve tizenegy tornát nyertem 2005-ben, pontosan
annyit, amennyin Federer győzött abban az évben, és feljöttem a
világranglista második helyére. Spanyolországon kívül is elkezdtem
ismertté válni, és arra készültem, hogy még magasabb szintre
emeljem a játékomat. A 2006-os év remeknek ígérkezett. Legalábbis
én így gondoltam. Madrid után azonban beütött a krach. A
lábfejemben megsérült ugyanaz az apró csont, amely miatt egy évvel
korábban kénytelen voltam kihagyni az egész salakszezont. Ezúttal
azonban sokkal súlyosabbnak bizonyult a sérülés, és mint kiderült,
hivatásos pályafutásom messze legrémisztőbb epizódjává vált.
Az október 17-ei, Ljubičić elleni madridi döntő alatt éreztem az
első fájdalmat. Akkor nem vettem túlságosan komolyan, és mivel
hozzá voltam szokva ahhoz, hogy fájdalommal együtt versenyezzek,
folytattam a játékot. Aznap éjjel sokkal jobban elkezdett fájni, de még
mindig nem aggódtam. Úgy gondoltam, mindez elkerülhetetlen
következménye annak, hogy egy kemény ötórás meccset játszottam
végig, és másnapra elmúlik majd. Reggel azonban arra ébredtem,
hogy a lábam duzzadtabb, mint előző éjszaka. Felkeltem, de képtelen
voltam a teljes testsúlyomat a lábamra helyezni. Mivel erősen
sántítottam, visszaléptem a következő tornától, amelyen Svájcban
játszanom kellett volna, és egyenesen hazarepültem, hogy
meglátogassam orvosomat, Ángel Cotorrót. Ő nem látott semmi
rendkívül súlyos problémát, és úgy vélte, csak idő kérdése, hogy a
csont meggyógyuljon.
Való igaz, néhány nap múlva már nem sántítottam, és a fél világon
átrepülve Sanghajba utaztam, hogy részt vegyek az év egyik
legnagyobb versenyén, a szezonzáró Masters Cupon. Röviddel azután
azonban, hogy elkezdtem edzeni, visszatért a fájdalom, méghozzá
olyan erősen, hogy még a verseny kezdete előtt vissza kellett lépnem.
Hazarepültem és két hétig pihentem, mivel képtelen voltam bármilyen
gyakorlatot elvégezni. Újra elkezdtem az edzéseket, a második nap
azonban ismét nyilalló fájdalmat éreztem, és kétségbeesett kiáltás
közepette rájöttem, hogy egyszerűen képtelen vagyok folytatni.
Az életemet is rábíznám Dr. Cotorróra. Ő volt az orvosom akkor,
ma is az, és ha rajtam múlik, a visszavonulásom napjáig az orvosom
marad. De ezúttal nem tudott diagnózist felállítani, és a pihenésen
kívül más tanácsot sem tudott adni. Ezért aztán pihentem további két
hetet. Már november volt, lassan közeledett a december. Egyre
idegesebb lettem, mert az orvos mindent elkövetett, mégsem tudott
rájönni, pontosan mi a probléma. A lábfejem továbbra is meg volt
dagadva, és nem kevésbé, hanem jobban fájt.
 Így aztán nagybátyám, Miguel Ángel tanácsára meglátogattunk egy
lábfej-specialistát, akit még a barcelonai labdarúgóklubnál töltött
időből ismert. Az orvos elvégzett néhány rezonanciavizsgálatot, de
be kellett vallania, hogy minden tapasztalata ellenére rajta is kifogott
a sérülés. Amennyire ő látta, az utolsó esélyem az volt, ha elmegyek
egy madridi szakértőhöz, aki éppen a lábfejnek arról a csontjáról írta
a doktori disszertációját, amely számomra problémát okozott.
Apámmal, Tonival, Joan Forcadesszal és Juan Antonio Martorell-lel
utaztam, aki Titín előtt a fizioterapeutám volt. A bal lábfejem, azaz a
duzzanat helyén lévő apró csont saját és családom meggyötört
világának középpontjává vált.
December közepén, két hónappal az utolsó versenyemet követően
egyre növekvő aggodalommal gyűltünk össze a madridi orvos
rendelőjében, aki végül beazonosította a problémát. Meg kellett
volna könnyebbülnünk, de nem így történt. Annyira aggasztóak voltak
a kilátások, hogy életem legmélyebb, legsötétebb vermébe
süllyedtem.
Veleszületett problémáról volt szó, a lábfej egy rendkívül ritka
betegségéről, amely férfiaknál még ritkábban fordul elő, mint nőknél,
és amelynek orvosunk véletlenül éppen a szakértője volt. A kérdéses
csont az egyik lábtőcsont, az úgynevezett sajkacsont volt, amely a
rüszt felett, a lábboltozat ívében található.
Ha a sajkacsont nem csontosodik be vagy keményedik meg úgy,
ahogy kisgyermekkorban kellene, az felnőtt korban fájdalmas
következményekkel jár, különösen akkor, ha a csont olyan jellegű
ismételt terhelésnek van kitéve, amely egy hivatásos teniszező
esetében elkerülhetetlen. A veszély még nagyobb – és ez az én
esetemben nyilvánvalóan igaz volt –, ha a lábfejet szokatlanul
intenzív terhelés éri azokban a korai években, amikor a
csontformálódás még nem fejeződött be teljesen.
Ennek következményeként a csont enyhén deformált lesz, a
kelleténél nagyobb, és hajlamosabb lesz arra, hogy megrepedjen,
ahogy velem is történt egy évvel korábban. Abból a sérülésből
felépültem, mivel azonban nem voltam tisztában a problémával, nem
fordítottam rá túl sok figyelmet, és mostanra sokkal bonyolultabbá
vált a helyzet.
Kiderült, hogy a hibás sajkacsont, amelyről azt sem tudtam, hogy
létezik, esetemben az Achilles-sarok egyedi változatává, a testem
legsérülékenyebb és potenciálisan legpusztítóbb pontjává vált. A
diagnózis felállítása után a specialista kihirdette ítéletét. Kijelentette,
hogy talán soha nem leszek képes újra versenyszerűen teniszezni.
Lehet, hogy tizenkilenc évesen vissza kell vonulnom a játéktól,
amelynek életem minden álmát szenteltem. Összetörtem és sírtam;
mindannyian sírtunk.
Apám volt az, aki elsőként magához tért és megpróbálta kézbe
venni az irányítást. Míg mi, többiek tanácstalanul bámultunk a
padlóra, apám kieszelt egy tervet. Gyakorlatias ember, és rendelkezik
azzal a vezetői ösztönnel, hogy minél kilátástalanabbá válik a helyzet,
ő annál nyugodtabbnak és összeszedettebbnek tűnik. Mivel vidám
természetű, nincs olyan probléma, amely az ő hozzáállásával
megoldhatatlannak számít. Nem sportoló, mégis egy győztes fejével
gondolkodik. Ezért mondja a családom többi tagja azt, hogy
versenyzőként rá hasonlítok. Talán így van, azon a napon azonban,
amikor olyan távol éreztem magam a teniszpályától, mint soha
korábban, sem vidám, sem gyakorlatias nem voltam. Le voltam
sújtva. Minden, amit addig felépítettem az életemből, a szemem előtt
hullott darabokra.
A sötét hangulatban apám ötlete jelentett egy aprócska fénysugarat.
Két dolgot mondott: elsőként azt, hogy biztos benne, hogy találunk
megoldást – emlékeztetett bennünket az orvos pontos szavaira,
amelyek szerint a sérülés „veszélyeztetheti a pályafutásomat”;
másodszor pedig azt, hogy ha minden kötél szakad, újdonsült és egyre
növekvő szenvedélyemnek, a golfnak szentelhetem magam. „Azzal a
tehetséggel és azzal a bátorsággal, amellyel rendelkezel – mondta –
nem látom akadályát annak, hogy profi golfozó váljon belőled.”
Ennek a meglehetősen távoli lehetőségnek egyelőre, és
remélhetőleg örökre várnia kell. Az orvoshoz intézett első kérdésünk
az volt, van-e tehát lehetséges megoldás? És ha igen, mi az? Azt
mondta, a kockázatos és nem túlságosan kipróbált javaslaton, a
műtéten kívül egy lehetőség maradt. Egy igen banális, nem orvosi
megoldás. Milliméterenkénti kísérletező módszerrel
megpróbálhatnánk módosítani a teniszcipőim talpát, hátha találunk
egy olyan kialakítást, amely megfelelő párnázottságot biztosít a
sajkacsont számára ahhoz, hogy csökkentse a folyamatosan rá
nehezedő nyomást. Figyelmeztetett azonban, hogy ha ez beválik,
újabb kockázattal kell szembenéznünk: a testsúlyom enyhe
elmozdulása, amelyet az átalakított cipőtalp okoz, megterhelő lehet
más testrészeim, például a térdeim vagy a gerincem számára.
Az apám felderült, közölte, hogy azzal a problémával majd akkor
foglalkozunk, ha felmerül, és azonnal cselekvési tervet javasolt.
Felvettük a kapcsolatot a barcelonai lábfej-specialistával, és
megkértük, hogy azonnal kezdjen el velem és Dr. Cotorróval az új
talp kialakításán dolgozni. Ezek után apám jókedvűen felélénkülve
még aznap elment egy megbeszélt üzleti vacsorára, minket pedig a
halvány remény gyászos tehetetlenséggel vegyes érzésével magunkra
hagyott. Az előző két hónap csalódásai, és a csont gyógyulásának
szüntelen kudarca után úgy tűnt, van értelme hinni abban, hogy a
mágikus cipős megoldás működhet. A lábfejem jobban fájt, mint
korábban bármikor, és meglátásom szerint legfeljebb halvány remény
volt arra, hogy a terv működőképes lehet, ez azonban nem tudta
megakadályozni azt, hogy mélységesen lehangolt állapotban térjek
haza és készüljek az ünnepre, amely a valaha volt legsötétebb
karácsonyunknak bizonyult.
Úgy éreztem, mintha félbeszakították volna az életemet. Amikor a
családom felidézi ezt az időszakot, azt állítják, teljesen átalakultam,
felismerhetetlen voltam. Otthon általában jókedvű vagyok, sokat
nevetek és viccelődöm, különösen a húgommal. Ezúttal
ingerlékennyé, tartózkodóvá, búskomorrá váltam. Még a legközelebbi
barátaimmal sem beszéltem a sérülésről; eleinte még a barátnőm,
María Francisca előtt sem tudtam nyíltan előhozakodni a témával, ő
pedig egyre zavartabbá és aggodalmasabbá vált a rajtam tapasztalt
változás miatt.
Pár hónappal korábban kezdtünk járni egymással, erre itt voltam
én, egy merő szenvedés éjjel-nappal, ami aligha vonzó lehetőség egy
tizenhét éves lány számára, aki élvezni szeretné az életet. Miközben
általában túlteng bennem az energia, most a lábamat sem bírtam
letenni a földre, nemhogy a teniszre gondolhattam volna, és a
semmibe bámulva órákig csak feküdtem a kanapén, illetve a
fürdőszobában vagy a lépcsőn ültem és sírtam. Nem nevettem, nem
mosolyogtam, és nem akartam beszélni. Az élettől is elment a
kedvem.
Szerencsére ott voltak a szüleim. Tökéletesen kezelték a helyzetet.
Egyértelművé tették, hogy bármiben számíthatok rájuk, de nem
nyaggattak. Nem próbáltak kimozdítani sötét hangulatomból, nem
bombáztak kérdésekkel, nem próbáltak rávenni arra, hogy beszéljek,
amikor nem akartam. Ugyanazzal a türelmes jókedvvel fuvaroztak
ide-oda (az orvoshoz vagy bárhová), amelyet apámon láttam
régebben, amikor fáradhatatlan sofőrömként szolgált Mallorca-szerte.
Figyelmesek és kedvesek voltak, világossá tették számomra, hogy
jóban-rosszban mellettem állnak, akár képes leszek újra játszani, akár
más életcélt kell majd találnom.
Toni is megtette a magáét. Ő volt az, aki felrázott, aki felszólított,
hogy hagyjam abba az önsajnálatot. „Gyerünk – mondta –, menjünk ki
edzeni!” Őrültségnek hangzott, de Toninak volt egy terve, ha nem is
pontosan a wimbledoni torna, vagy akár a 12 év alattiak Baleár-
szigeteki bajnokságának megnyerésére szolgált. Az utasításainak
megfelelően mankón bicegve kimentem a pályára, leültem egy székre
(egy egyszerű klubszékre – nem egy különlegesen tervezett darabra),
kezembe vettem egy ütőt, és elkezdtem labdákat ütögetni. Azért, hogy
ne essek ki a gyakorlatból, ahogy Toni fogalmazott. Ennek leginkább
csak pszichológiai hatása volt. Arra szolgált, hogy elüssem az időt,
hogy ne a sötét gondolataimon őrlődjek, és megpróbáljam
újjáéleszteni magamban a reményt. Toni labdákat ütött nekem, először
közelről, majd amint ráéreztem, a háló túloldaláról is; ülő helyzetből
röptéket, fonákokat és tenyereseket ütöttem vissza.
Olyan változatos gyakorlatokat talált ki, amilyeneket az adott
körülmények között csak tudott, ez azonban nem volt túl sok. A
terveknek megfelelően mégis jót tett a hangulatomnak, még akkor is,
ha valójában nem javított a játékomon és nem fejlesztette a karomat
sem. Ragaszkodtunk ehhez a különös programhoz, miközben három
héten át naponta negyvenöt percig számos nézelődő zavart tekintetét
vontuk magunkra, az alkarom pedig minden edzés végére befeszült és
fájdalmassá vált. Úsztam is egy keveset, ez volt az egyetlen, lábamat
is igénybe vevő feladat, amelyet végezhettem. De nem vagyok jó
úszó, és miközben jólesett újra mozogni, az úszás nem vált örömteli
időtöltéssé számomra.
A lábam pihentetése, teljes tehermentesítése eredményesnek
bizonyult. A fájdalom alábbhagyott. Kiderült, hogy a madridi
sajkacsont-specialista, akinek kezdeti diagnózisa végzetesnek tűnt,
valójában a megmentőm. Rengeteg kísérletezés után sikerült
megtalálni a megfelelő talpkialakítást, illetve azt, amelyik már elég
jól használható volt. A testem egésze szempontjából nem volt ideális
a megoldás (tudtuk, hogy lesznek következményei), de a sajkacsont
problémáját enyhítette. A testsúlyom legnagyobb része most a
lábfejem többi csontjára nehezedett, csökkentve a nyomást a sérült
csonton.
A Nike tervezett számomra egy a korábbinál szélesebb és
magasabb cipőt. Nagyobb cipőre volt szükségem, mivel a talpa
vastagabb és magasabb lett, különösen azon a területen, amely a
sajkacsont párnázataként szolgált. Az új talphoz való alkalmazkodás
eleinte kényelmetlen volt, mert a cipő a lábfej azon részének
megváltoztatásával, ahová természetes körülmények között a súly
nehezedik, kibillentett az egyensúlyomból. Majd később a specialista
jóslatának megfelelően izomhúzódások jelentkeztek azokon a
területeken, ahol korábban semmilyen problémám nem volt, a
hátamban és a combomban.
Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de amint elkezdtem az új
cipővel edzeni, újabb nehézségek merültek fel, amelyek arra
kényszerítettek bennünket, hogy apró, de lényegi változtatásokat
hajtsunk végre a talpakon. Évekkel később még mindig ezt tesszük. Ez
egy folyamatos munka. Még mindig nem találtuk meg a tökéletes
megoldást. Lehet, hogy nincs is tökéletesen megfelelő megoldás. Az
az igazság, hogy évek teltek el azóta, a sajkacsontom pedig továbbra
is fáj, és olykor arra kényszerít, hogy idő előtt abbahagyjam az
edzést. Ez a testemnek az a része, amelyet Titín még mindig a
leghosszabb ideig masszíroz. Kézben tartjuk az irányítást, éppen
hogy, de mindig résen kell lennünk.
A remek hír az volt, hogy februárra ismét teljes erőbedobással
edzettem, és abban a hónapban, közel négy hónap kihagyás után részt
vettem az első tornámon Marseille-ben. Pályára lépni, hallani, ahogy
bemondják a nevem a hangosbemondón, látni és hallani a tömeget,
kimenni és újra bemelegíteni meccs előtt; egészen addig erről
álmodtam, vagy inkább álmodni sem mertem róla, mégis itt voltam
újra, visszatértem. Még nem nyertem semmit, de pusztán az a tény,
hogy pályára léphettem, olyan túláradó örömmel töltött el, mint egy
győzelem.
Visszakaptam az életet, amelyről azt hittem, elveszítettem, és soha
nem voltam még ennyire tudatában annak, mennyire értékes mindaz,
amim van, hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok, hogy hivatásos
teniszező lehetek, miközben egyúttal azt is minden korábbinál
világosabban megértettem, hogy a sportoló élete rövid, és bármelyik
pillanatban még hamarabb véget érhet. Nem volt vesztegetni való
időm, elhatároztam, hogy ettől a pillanattól kezdve két kézzel fogok
megragadni minden lehetőséget, amelyet a sors kínál.
Mert megértettem, hogy innentől kezdve soha nem lehetek egészen
biztos abban, hogy az éppen játszott meccs után lesz-e következő.
Ebből a felismerésből egyetlen következtetést vontam le: minden
egyes meccset úgy kell végigjátszanom és úgy kell edzenem rá,
mintha az lenne az utolsó. Teniszhalál-közeli állapotba kerültem;
farkasszemet néztem a pályafutásom végével, és bármilyen borzalmas
is volt ez a tapasztalat, mentálisan megerősített és bölcsebbé tett,
hogy lássam, az élet – bármilyen élet – az idő ellen vívott verseny.
Jóval gyorsabban visszaszereztem a formámat, mint azt
lehetségesnek tartottam, és Marseille-ben a negyeddöntőig jutottam,
majd a következő tornámat Dubaiban megnyertem. Itt Federert
győztem le a döntőben, méghozzá kemény borításon, amely a
legkíméletlenebb a lábfejem számára. Óriási önbizalmat adott ez a
győzelem, mert tudtam, hogy ezúttal valóban visszatértem.
Felfedeztem egy érdekességet, egy biztató jelet, mivel a lábfejem
edzés közben sokkal jobban fájt, mint amikor egy tornán
versenyeztem.
Titín, akinek a véleményében gyakorlatilag bármivel kapcsolatban
megbízom, talált magyarázatot. Szerinte ez azért történt, mert meccs
közben az adrenalin és az endorfinok elkezdenek hatni, és természetes
fájdalomcsillapítóként viselkednek, illetve azért is, mert verseny
közben olyan erősen összpontosítok, olyan messzire kerülök a fizikai
világ többi részétől, hogy ha nem is múlik el a kellemetlen érzés,
kevésbé érzékelem azt.
Így a sérülésből való visszatérésemet követő egyik változtatás az
lett, hogy kevesebbet edzettem. Erőnléti edzőm, Joan Forcades sosem
javasolta a hosszú futásokat, amelyeket tudomásom szerint más
teniszezők alkalmaznak. Amikor mi futottunk, az legfeljebb fél óráig
tartott. Ezúttal teljesen elhagytuk a futást. Tekintettel arra, hogy
rendes körülmények között körülbelül kilencven meccset játszom egy
évben, ezt önmagában elegendőnek ítéltük ahhoz, hogy gondoskodjon
az állóképességemről.
A lábfejem sérülékenysége miatt azonnali hatállyal lecsökkentettük
az összes edzésem mennyiségét, mind a pályán, mind az
edzőteremben végzett erőnléti feladatok esetében. A sérülés előtt
tizennyolc éves koromig napi öt órát vagy annál is többet készültem;
ma három és fél órát edzem, és kevésbé intenzíven is, mint korábban.
Nem gyakorlok két órát 100 százalékos teljesítménnyel; negyvenöt
percet teljes erőbedobással játszom, majd célzottabb feladatok után
nézek, amelyeken még dolgoznom kell, például a röptét vagy az
adogatást gyakorlom.
Mindig is olyan játékos leszek, aki minden egyes labdáért
megküzd. A stílusomat továbbra is a védekezés és az ellentámadás
jellemzi. Ha azonban visszanézem magam felvételről, például a
2004-es Davis-kupa döntőjében, az Andy Roddick elleni meccsen,
olyan harcos dinamizmust látok, amely ma már kevésbé fedezhető fel
a játékomban. Megfontoltabb vagyok, gazdaságosabban bánok a
mozdulataimmal, és javítottam az adogatásomon.
Továbbra sem a szervám számít a legnagyobb erősségemnek,
Federerénél és sok más játékosénál pedig még mindig szembetűnően
gyengébb. De tudatosan dolgoztam rajta a teniszbe való 2006-os
visszatérésemig, és ahogy arra Toni fel szokta hívni a figyelmemet,
jelentősen nőtt az ütésem sebessége. Toni szerint a sérülés előtt 160
km/h-val szerváltam, Marseille-ben viszont az adogatásom sebessége
rendszeresen túllépte a 200-at.
A gyorsabb szervának segítenie kellett volna azon a két tornán,
amelyen az év elején mindig részt veszek az USA-ban, Indian Wells-
ben és Miamiban, de ismét elbuktam mindkettőt. Miamiban a legelső
körben estem ki, régi barátom, Carlos Moyá búcsúztatott. Nem
könnyítettem meg a dolgát, de ugye már Hamburgban, a három évvel
korábbi első találkozónk alkalmával sem bántam különösebben
kesztyűs kézzel vele.
Ezután ismét a Földközi-tenger következett. A visszatérés Monte-
Carlóba abban az évben olyan volt, mintha hazamentem volna. Ismét
salakon játszottam, azon a helyen, ahol az első igazán nagy sikeremet
elértem. Újra Federerrel kerültem szembe a döntőben, és újra én
győztem. Majd Rómában is vele játszottam döntőt. Gyilkos meccs
volt, valódi próbája annak, hogy teljesen felgyógyultam-e a
sérülésből. Így történt.
A meccs öt játszmára nyúlt és öt óráig tartott; két meccslabdáról
fordítva győztem. Ezután a Roland Garros következett, megkaptam a
négy hónappal korábban örökre elveszettnek tűnt esélyt arra, hogy
megvédjem a párizsi tornán szerzett címemet. Többet jelentett
számomra, hogy itt lehetek, mint egy évvel korábban az, hogy
indulhattam, noha az volt az első alkalom, hogy ezen a pályán
játszhattam. Ez a győzelem nekem és a családomnak is azt jelentené,
hogy ha el nem is felejthetjük, de véget vethetünk a rémálomnak,
amelyen keresztülmentünk, és tiszta fejjel, magabiztosan
visszatérhetünk a diadalmas meneteléshez, amely kis híján olyan
végzetesen félbeszakadt.
Bizonyítanom is kellett valamit: meg akartam mutatni, hogy a
2005-ös győzelmem nem egyszeri alkalom volt, hogy hosszú távon a
Grand Slam-táborhoz fogok tartozni.
Az akkori legjobb játékosok némelyikét, többek között a svéd
Robin Soderlinget, az ausztrál Lleyton Hewittot, majd a
negyeddöntőben Novak Djokovicot legyőzve, kemény küzdelemben
eljutottam a döntőig. A nálam egy évvel fiatalabb Djokovic kegyetlen
játékos volt, ingadozó hangulatú, de irtózatosan tehetséges. Tonival
már beszélgettünk róla, én pedig a visszapillantó-tükrömben már egy
ideje szemmel tartottam őt, ahogy egyre jobban közeledett felém.
Szárnyalt felfelé a ranglistán, és az a határozott érzésem támadt, hogy
rövidesen fej-fej mellett fogunk küzdeni, és nemcsak ő velem, de mi
ketten Federer ellen is.
Djokovic erősen szervált, gyorsan mozgott és szálkás volt, illetve
mind a tenyeresét, mind a fonákját erőteljesen – gyakran káprázatosan
– ütötte meg. Mindenekfelett pedig azt láttam, hogy roppant
ambiciózus, és egy győztes vérmérsékletével rendelkezik. Inkább a
kemény borítás, mint a salakpályák játékosaként Djokovicban elég
küzdőszellem volt ahhoz, hogy megnehezítse a dolgomat a Roland
Garros negyeddöntőjében.
Az első két játszmát 6:4, 6:4-re megnyertem, és hosszú, munkás
délutánra készültem, amikor számára sajnálatos módon, ám számomra
annál szerencsésebben sérülés miatt vissza kellett lépnie a
versenytől.
A döntőben ismét Federer várt rám. Az első játszmát 6:1-re
elvesztettem, de a következő hármat, és ebből az utolsót rövidítéssel
megnyertem. A meccs felvételét később visszanézve azt gondoltam,
hogy Federer végig jobban játszott nálam, a hatalmas feszültséggel
teli helyzetben azonban (miközben ő égett a vágytól, hogy teljessé
tegye négy címből álló gyűjteményét, én pedig kétségbeesetten
igyekeztem megszabadulni száműzetésem démonaitól) én bírtam
tovább.
Carlos Moyá úgy látta, hogy Federer nem teljesen Federer, amikor
ellenem játszik. Carlos szerint azzal győztem le őt, hogy
kifárasztottam, és olyan hibákba hajszoltam, amelyek egyáltalán nem
jellemzők egy ilyen óriási, született tehetségre. Ez volt a terv, de azt
hiszem, azért is én győztem, mert egy évvel korábban is nyertem, ez
pedig olyan önbizalmat adott, amelyet máskülönben nélkülöztem
volna, különösen Federerrel szemben. Bármi volt is az igazság,
megnyertem a második Grand Slam-címemet.
Mindazok után, amin keresztülmentem, ez egy hihetetlenül
érzelmekkel teli pillanat volt. Felszaladtam a lelátóra, ahogy egy
évvel korábban is, ezúttal azonban az apámat kerestem. Szorosan
megöleltük egymást, és mindketten sírtunk. „Köszönöm, Apa, mindent
köszönök!” – mondtam. Apám nem szereti kimutatni az érzéseit. A
sérülésem alatt úgy érezte, erősnek és higgadtnak kell tűnnie, és csak
ekkor értettem meg igazán, milyen keményen küzdött azért, hogy ne
omoljon össze. Majd anyámat is megöleltem, aki szintén sírt. Ott, a
győzelem pillanatában csak arra tudtam gondolni, hogy az ő
támogatásuk segített talpra állni. A 2006-os Roland Garroson aratott
győzelem azt jelentette, hogy túljutottunk a nehezén; megbirkóztunk
egy olyan kihívással, amely félő volt, hogy kifog rajtunk, de még
inkább megerősített bennünket.
Tudom, hogy apám számára ez volt a legörömtelibb pillanat egész
pályafutásom során. Véleménye szerint, ha a bal lábfejem helyt tudott
állni a legjobbak legjobbikával szemben, akkor nagyon sokáig ki fog
még tartani a jövőben. Számára, aki mindenkinél jobban tudta, hogy
min mentem keresztül, ez az életbe való visszatérést jelentette.
Így újra reálisan elgondolkodhattam életem régi álmáról: hogy
megnyerjem a wimbledoni tornát. Carlos Costa emlékszik a 2005-ös
Roland Garroson szerzett első győzelmem utáni reakciómra:
„Rendben, most jöhet Wimbledon.” Azóta már bevallotta, hogy
akkoriban úgy vélte, túl magasra tettem a mércét. Őszintén nem hitte,
hogy képes lehetek győzni Wimbledonban.
Elmondta, hogy a 2006-os Roland Garros megnyerését követően
azonban, amikor ismét kijelentettem, hogy győzni fogok
Wimbledonban, ő is elkezdett hinni benne. Részben azért, mert a
füves borítású pálya volt a legkedvezőbb a lábfejem számára, de
leginkább azért, mert akkorra meggyőzte magát, hogy megvan bennem
az a vérmérséklet, amely ahhoz kell, hogy egy ilyen színtéren győzni
tudjak. Másfelől azonban Carlos, aki korábbi élvonalbeli
teniszezőként óvatos tisztelettel viseltetett a Grand Slamek iránt, nem
gondolta, hogy a másik két nagy címet, a US Opent és az Ausztrál
Opent esélyem van megnyerni. De Wimbledont mindenképpen. Már
ketten hittük azt, hogy egy napon a magasba emelhetem az arany
kupát.
Látszólagos magabiztosságom ellenére az volt az igazság, hogy
nem hittem eléggé önmagamban ahhoz, hogy amikor egy hónappal
később lehetőségem nyílt rá, megnyerjem a tornát. Eljutottam a
döntőig Wimbledonban, de Federer megvert, kényelmesebben, mint
azt a 6:0, 7:6, 6:7, 6:3-as végeredmény mutatta.
Most azonban 2008-at írtunk, két év telt el, kettő-egyes
játszmaelőnyöm volt és én adogattam. Pusztán a játékminőség
szempontjából talán a döntő negyedik játszmája volt a legjobb.
Mindketten a legjobb teljesítményünket nyújtottuk, a hosszú
labdameneteket egyre-másra nyerő ütéssel fejeztük be, és keveset
hibáztunk. Mindig egy játék előnyöm volt, mert én adogattam elsőnek,
így Federer folyamatosan a meccsben maradásért szervált, de minden
alkalommal sikerrel járt. Soha ne mondja senki, hogy Federer nem
harcos.
A játszmában rövidítésre került sor, és én adogattam először. A
centerpálya közönsége mostanra elveszítette az önuralmát; egyik fele
azt harsogta, hogy „Roger! Roger!”, a másik pedig azt, hogy „Rafa!
Rafa!” Az első pontnál, most az egyszer felmentem a hálóhoz, és
azonnali emlékeztetőt kaptam arról, miért teszem ezt olyan ritkán.
Federer kényelmesen elütötte mellettem a labdát a tenyeres oldalon.
Rossz kezdés. Ezután azonban csodálatos sorozatot ütöttem.
Magabiztosan és a játékomat uralva Federer mindkét adogatásából én
szereztem pontot. Majd saját fegyverét ellene fordítva ászt adogattam,
aztán egy másik kiváló első szerva következett, amelyet nem tudott
visszaadni. 4:1-re vezettem.
Ha hozom a további adogatásaimat, wimbledoni bajnok lehetek.
Nem mertem még a győzelemre gondolni, noha minden ütésem jól
sikerült. De nem ráztam az öklömet, ahogy hasonló körülmények
között máshol általában teszem. Szándékosan olyan nyugodt és
koncentrált igyekeztem maradni, amilyen csak tudtam, és higgadt
benyomást próbáltam kelteni, egy pillanatra sem megfeledkezve
arról, hogy ez itt Federer, az a teniszező, aki bármely élő embernél
jobb adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy valami váratlannal
rukkoljon elő a semmiből.
Federer szervált, én pedig biztos voltam benne, hogy nyugodtabb
vagyok, mint amilyen a következő adogatásomnál leszek, hiszen már
két minibréket csináltam, és vezettem. Ha pontot szerzek az
adogatásából, az váratlan ajándék lenne. De nem szorultam rá erre.
Nem nehezedett rám olyan nyomás, mint Federerre, hogy megnyerjem
a következő két pontot, ez pedig pillanatnyi lélegzethez juttatott, amíg
az én adogatásomra került sor. Azt mondtam magamnak: „Ragaszkodj
a játéktervhez, továbbra is magas, magasra felpörgetett ütésekkel
támadd a fonákját!” A következő pontnál azonban Federer átállt
tenyeresre, és egy óriási tenyeres egyenessel megnyerte a
labdamenetet.
4:2-re vezettem, amikor térfelet cseréltünk. Szokás szerint egy-egy
korty vizet ittam mindkét üvegemből; Federer közben visszasétált a
pályára. A nyomában felugrottam és beszaladtam az
adogatásfogadáshoz. A következő labdamenet feszült és hosszú volt,
tizenöt ütésből állt. Mindketten óvatosan játszottunk, én pedig
próbáltam visszatartani azt a valószínűleg öngyilkos késztetést, hogy
nyerő ütéssel megpróbáljam rövidre zárni a küzdelmet. Így végül
Federer veszítette el előbb a türelmét, egy fonákot szélesre ütött.
Egy pillanatnyi ünneplést engedélyeztem magamnak: óvatosan,
visszafogottan, lassú tempóban megráztam az öklöm. Semmi
túlságosan mámoros, semmi, amit a centerpálya közönsége láthatott,
de belül – nem tehettem róla – éreztem, hogy majdnem, már majdnem
ott vagyok. 5:2-nél adogatva úgy éreztem, hogy karnyújtásnyira
vagyok életem nagy álmától. És ez lett a vesztem.
Egészen eddig az adrenalin kordában tartotta az idegeimet; hirtelen
azonban az idegesség kerekedett felül. Úgy éreztem, mintha egy
szakadék szélén állnék. Pattogtattam a labdát az első szervám előtt, és
azt gondoltam: „Hová üssem? Legyek bátor és célozzak a testére,
próbáljam meglepni, még akkor is, ha pár játszmával korábban nem
jött be ez a trükk?” Nem kellett volna olyan sokat gondolkodnom
rajta. Kifelé a fonákjára kellett volna szerválnom a labdát, ahogyan
egészen addig is tettem. Ehelyett azonban középre és keményen
céloztam, és hosszan kiütöttem a labdát. Ekkor nagyon-nagyon ideges
lettem. Ismeretlen területre tévedtem, soha nem éreztem még ilyesmit
korábban. Feldobtam a labdát, és azt mondtam magamban:
„Kettőshiba-veszély, ne szúrd el!” De tudtam, hogy elszúrom.
Iszonyúan, rettenetesen megfeszültem. És valóban, a második
adogatást bizonytalanul a hálóba ütöttem.
Az idegesség úrrá lett rajtam. Ezt azonban nem a vereségtől való
félelem okozta; a győzelemtől való félelem volt az. Olyan
kétségbeesetten akartam győzni Wimbledonban, vágytam rá, hogy
megnyerjem ezt a meccset, egész életemben erre a pillanatra vártam.
Ez volt a valódi igazság, amit azzal igyekeztem elfojtani magamban,
hogy mindig csak a meccs adott pontjára koncentráltam, és nem
néztem sem vissza, sem előre. A csábítás azonban, hogy előre nézzek,
túl nagynak bizonyult, a győzelem kapujában áldozatul estem az
izgatottságomnak.
A győzelemtől való félelem azt jelenti, hogy miközben tudod, mit
kell ütnöd, a lábaid és a fejed nem engedelmeskednek. Az idegesség
átveszi az uralmat felettük, te pedig képtelen vagy talpon maradni,
képtelen vagy kitartani. Nem a vereségtől féltem, hiszen a meccs
egyetlen pillanatában sem éreztem úgy, hogy képtelen vagyok győzni.
Soha nem veszítettem el a hitemet. Elejétől a végéig úgy éreztem,
megérdemlem, hogy ne veszítsek, hogy mindent megfelelően csinálok,
és hogy a meccs kezdete előtt minden lehetséges módon felkészültem.
Amint azonban 5:3-nál adogatásra készen álltam, szertefoszlott ez
a meggyőződés. Elbátortalanodtam. Mert ahelyett, hogy folytattam
volna a játékot és azonnal kirekesztettem volna a gondolataimból a
kettős hibából eredő visszaesést, hagytam, hogy befolyásolja a
következő adogatásomat. Arra gondoltam: „Mindegy mit teszel, csak
sikerüljön az első szervád! Ne kockáztass egy második kettős hibát!
Csak üsd meg jól az elsőt, bárhogy, ahogy tudod!” És megütöttem, de
gyenge szerva volt, egy elsőnek maszkírozott óvatos második
adogatás, egy gyáva játékos ütése. Igen, ez a megfelelő szó.
Pillanatnyi gyávaság volt.
Lehetővé tette, hogy Federer azonnal támadásba lendüljön. Mély
ritörnt ütött, amelyet én röviden adtam vissza, ő ismét hosszan ütötte
meg a labdát, én pedig csúfos kudarcot vallottam, amint a válaszul
küldött fonákommal ügyetlenül és alacsonyan a hálóba ütöttem a
labdát. Messze nem volt visszaadhatatlan ütés; tízből kilenc
alkalommal nem jelentett volna problémát számomra. Talán még
nyerőt is üthettem volna belőle. De a karom megfeszült, kiestem a
ritmusból, a testem nem a megfelelő helyzetbe került. Ahelyett, hogy
határozottan az ütés felé dőltem volna, mindenfelé vittek a lábaim,
egy merő pattanásig feszült idegköteg voltam.
5:4 volt az állás, Federer adogatott. Immár az ő kezében volt az
irányítás. Kiváló első szervát ütött, kifelé a fonákomra. Nagy nehezen
röviden visszaadtam a labdát, ő pedig bevágott egy nyerőt. Arra
gondoltam: „Ezt elszúrtam. De 5:5 az állás, még mindig a
rövidítésben vagyunk. Ha nyerek egy pontot, ha ezt a pontot
megnyerem, meccslabdához jutok, amellyel wimbledoni bajnok
lehetek.” Arra gondolok, ez tiszta őrület, de megszerzem ezt a pontot.
Federer egy újabb óriási szervájától azonban majdnem végem lett.
Ezúttal ő jutott játszmalabdához, és én adogattam. Hirtelen kevésbé
voltam ideges, mint korábban; nem aggódtam annyira a kettős hiba
veszélye miatt. Hátraléptem a szakadék széléről. A győzelemtől való
félelmem elmúlt, és egy kevésbé kényelmes helyzetben találtam
magam, amely azonban ismerősebb volt számomra: a játszmában
maradásért harcoltam. Az első szervámat a hálóba ütöttem, de már
nem gondoltam a kettős hibára. Megfelelő második szervát ütöttem,
majd egy hosszú labdamenet kezdődött, amelyben Federer fonákját
soroztam. Szélesen a tenyeresére ütöttem a labdát, de egy kicsit
röviden, így lehetőséghez jutott. Megpróbált egy nyerő egyenest ütni,
de szélesre sikerült.
Ismét térfelet cseréltünk. Ahogy mindig, Federer most is engem
megelőzve foglalta el helyét a pályán. Meg kellett törölköznöm és
innom kellett egy-egy korty vizet mindkét üvegemből. Majd
visszasiettem, hogy felkészüljek az adogatásra. Végre egy jó első
szervát ütöttem, ami kemény labdamenetet indított el, amelyben
mindketten keményeket és hosszúakat ütöttünk – Federer pedig végre
egy kicsit túlságosan is hosszút. Outot ítélt a bíró, de Federer
challenge-et kért. A képernyőn lévő ábra azt mutatta, hogy a
vonalbírónak igaza volt.
Pillanatnyi kétségbeesés volt ez Federer részéről, de én
megértettem. Egy ilyen kritikus pillanatban én is ugyanezt tettem
volna. Meccslabdámnál Federer adogatott. Úgy válaszolt, ahogy az
illik egy olyan kiváló bajnokhoz, mint ő, egy újabb visszaadhatalan
szervával szerzett pontot.
 Csak a biztonság kedvéért, inkább reménykedve, mint elvárásokkal
felnéztem a vonalbíróra, és én is kértem egy challenge-et. Federeré
lett a pont. A labda pontosan a vonalra érkezett. Egy hihetetlen pont
következett 7:7-nél. Az enyém. Federer mély második szervát ütött,
majd tenyerese szélesen és hosszan száguldott az én tenyeresemre. Az
alapvonal mögött keresztbe futottam a pályán, ő felszaladt a hálóhoz,
én pedig alacsonyan és egyenesen a vonal mellé elütöttem mellette a
labdát. Csodálatos ütés volt.
Újabb mérkőzéslabdát szereztem, és ezúttal legyőztem az
idegességemet. Úgy gondoltam, megérdemlem, ahol tartok, és hogy
nem sok választ el a wimbledoni diadaltól. Butaság. Hatalmas
butaság. Ez volt az egyike azon igazán kevés pillanatoknak egész
pályafutásom során, amikor azt gondoltam, hogy győztem, mielőtt még
győztem volna. Elragadtak az érzelmek és elfelejtettem az
aranyszabályt, amely a sportok közül a teniszben a leginkább
érvényes: amíg nincs vége, nincs vége.
8:7-re álltam, és én adogattam a mérkőzéslabdánál. Pontosan azt
tettem, amit tennem kellett, kifelé Federer fonákjára szerváltam.
Röviden ütötte vissza a labdát a pálya közepére, és egész életemben
először ekkor, pontosan ekkor történt meg, hogy a labda felé
közeledve, még mielőtt megütöttem volna, euforikus öröm töltött el,
hogy megnyertem a meccset. Egy tenyerest ütöttem a fonáksarokba, és
felszaladtam a hálóhoz, mert azt hittem, Federer nem tudja visszaütni
a labdát, vagy gyenge válaszra számítottam, amit én könnyen
befejezhetek. De nem így történt. Szenzációs fonákot repített
egyenesbe a vonal mellé, én közel sem tudtam kerülni hozzá.
Gondolatban sokszor, nagyon sokszor újrajátszottam ezt a pontot.
Megvan róla a felvétel a fejemben.
Mit csinálhattam volna másképp? Keményebben és mélyebben
üthettem volna meg a labdát, vagy üthettem volna a tenyeresére. De
még most sem hiszem, hogy a tenyerese lett volna a helyes választás.
Hogy miért? Ha a tenyeresére ütöm a labdát és Federer elüti
mellettem, vagy ha visszaüti azt és én nem érem el, rettenetesen
csalódott lettem volna. Így ugyanis eltértem volna a tervemtől, amely
szerint mindig a fonákjára kell céloznom; azonnal tudtam volna, hogy
rossz döntést hoztam. Ez lelkileg nagyon megviselt volna. És
valóban, helyes döntést hoztam, noha a végrehajtás nem sikerült
olyan hatékonyan, ahogyan kellett volna. Nem volt azonban rossz az
ütés. Federer sok esetben elrontotta volna azt a ritörnt. Mentségemre
szolgáljon, hogy Federer ütése valóban fantasztikus volt, ráadásul
egy olyan pillanatban, amikor hihetetlen nyomás nehezedett rá. Az
előző pontnál a meccs során a legjobb ütésemet ütöttem, Federer
pedig nyomban az ő legjobbjával válaszolt rá. Csak később jöttem rá,
amikor már véget ért a mérkőzés, hogy éppen az ilyen, tovább már
nem fokozható drámai pillanatok miatt volt annyira különleges ez a
wimbledoni döntő.
Az a nyerő lendületet adott Federernek. A következő pontnál
alaposan kifárasztott, dühös magabiztossággal ütötte a labdát, és egy
keresztfonákkal, amelyhez hozzá sem tudtam érni, megnyerte a pontot.
A rövidítésben 9:8-as állásnál a játszmáért adogatott, de az első
szervája hosszúra sikerült, amire a tömeg nagy része egy szokatlan,
csalódott „Ó!”-val reagált. A közönség nem akarta, hogy véget érjen a
mérkőzés. Ötödik játszmát akartak. És meg is kapták. Federer
második adogatásának fogadását hosszúra ütöttem, és ezúttal valóban
minden kezdődött elölről. Tényszerűen két-két játszmagyőzelmet
szereztünk, a mérkőzés szempontjából azonban 0-0 volt az állás.
Mallorcaiak

Nem volt meglepő, amikor Sebastián Nadal és felesége, Ana María

visszautasították azt a barcelonai teniszösztöndíjra vonatkozó,
kétségkívül vonzó ajánlatot, amelyet fiuk kapott tinédzserkorában. És
még annál is kevésbé volt meglepő, hogy Nadal megkönnyebbüléssel
fogadta szülei döntését. A szigetnek hatalmas visszatartó ereje van
Rafa Nadal számára: mindig hiányzik az otthona, amikor nemzetközi
tornákra utazik versenyezni, és a legelső adandó alkalommal az
elérhető leggyorsabb módon rohan haza.
Sokat elárul versenyszellemének szilárdságáról, és valamit mutat a
sportolói, illetve civil személyisége közötti különbségről, hogy csak
akkor érzi, hogy teljesen önmaga lehet, amikor otthon van. Nadal, a
teniszező bárhol diadalmaskodik a teniszpályán, viszont Mallorcán
kívül Nadal, az ember olyan, mint egy partra vetett hal.
Ennek oka a szigetlakókat jellemző erős identitástudatban
keresendő, illetve abban, hogy Mallorca az egyetlen hely a világon,
ahol Nadal hétköznapi embernek érezheti magát, ahol a lakók
természetüknél fogva az alapján ítélik meg Nadalt, ami alapján
szerinte kell: nem az eredményei fényében, hanem aszerint, amilyen
ember.
Nadalék büszkék arra a meggyőződésükre, hogy ők a mallorcai
kultúra megtestesítői, illetve a kultúra is meghatározza őket, ami
leginkább az eltéphetetlenül szoros családi kapcsolataikban jelenik
meg; ez az az alap, amelyre Rafa elszántsága és mentális ereje épül.
A mallorcai szoros családi kötelék még egy olyannyira a
katolicizmusban gyökerező hagyományokkal rendelkező országban is
szokatlan, mint Spanyolország. A spanyolok egy további tulajdonsága
az elődeik városa vagy faluja iránti hűség és az odatartozás érzése. A
mallorcaiak azonban ebben a kérdésben is még tovább mennek, és ez
különösen igaz a Nadal család esetében, akik legszorosabb
kapcsolataikat szülővárosuk, a sziget harmadik legnagyobb városa,
Manacor határain belül tartják.
Sebastián és Ana María itt születtek és nőttek fel, ahogyan a
szüleik és a nagyszüleik is; és ahogyan Rafa, valamint barátnője,
María Francisca is, akivel öt éve alkotnak egy párt. Rafa olyan
bensőségesen kötődik szülőhelyéhez, hogy nehéz lenne elképzelni őt
egy olyan nő oldalán, aki más városból származik. Rafa természetes
élőhelye Manacor, ezért számára egy Miamiból vagy Monte-Carlóból
származó nővel való párkapcsolat olyan természetellenesnek tűnne,
mint két különböző faj keresztezése.
Rafa három generációt felölelő tágabb családjának valamennyi
tagja Manacorban, illetve a város külterületéhez tartozó üdülőhelyen,
Porto Cristóban él. Rafa legközelebbi barátai is majdnem
mindannyian Manacor szülöttei, közülük is az egyik legfontosabb
Rafael Maymó, Nadal fizioterapeutája. Nadal két, a városon kívülről
származó bizalmasa, Carlos Moyá és erőnléti edzője, Joan Forcades
a közeli Palmában, Mallorca fővárosában születtek.
Nadal világjáró profi csapatának két katalán tagja, Carlos Costa és
Jordi Robert jelenlétére is van magyarázat. A mallorcaiak az
„idegeneket” két csoportba osztják: katalánokra és a többiekre. A
nyelv és a földrajzi elhelyezkedés közelsége miatt (a katalán főváros,
Barcelona alig félórányi repülőútra van Manacortól) a katalánok első
unokatestvéreknek számítanak. A spanyol, de Andalúziából származó
Benito Pérez Barbadillo szeretetteljes bánásmódban részesül Nadal
csapatán belül, de ő más szabályok szerint működik, határozottan
nyitottabb – ahogy az andalúzok általában –, emiatt pedig szórakozott
és némileg zavart távolságtartással szemlélik őt, és kakukktojásnak
számít.
A mallorcaiak összetartásra sarkalló ösztöne a Spanyolország
többi részéből idelátogatókban azt az érzést kelti, hogy a szigetlakók
„bizalmatlan” emberek. Egy gyors bepillantás a sziget történelmébe
segít magyarázatot adni arra, hogy miért hibás ez az elképzelés.
Mallorca, Európa térképének parányi foltja legalább két évezred óta
a külföldi hódítók és megszállók célpontja. Először a rómaiak jöttek,
majd a vandálok, később a mórok, a spanyolok, és a turizmus ötven
évvel ezelőtti felvirágzásával az angol és német látogatók – helyi
nyelvhasználattal élve „ északi barbárok” –, akiknek legtöbbje
letelepedett és gyarmatosította a sziget legfestőibb részeit. (Mallorca
állandó népessége hozzávetőleg 800 000 fő; egy párhuzamos
valóságban viszont évente 12 millió turista érkezik a szigetre.)
A hódítások idején, illetve azok között kalózok fosztogatták
Mallorca partjait. Ez magyarázatot adhat arra, miért volt gyakori az
elmúlt század közepén, ha olyan mallorcaiakkal találkozott az ember,
akik soha nem merészkedtek a tenger közelébe – vagy akár soha nem
is látták azt –, vagy akik azt kérdezték: „Melyik a nagyobb, Mallorca
vagy ami Mallorcán túl van?” A mallorcaiak külföldi megszállókkal
való együttélésre adott hosszú távú válasza a csendes, bölcs
passzivitás.
Sebastián Nadal, aki nem kérdőjelezi meg ezt a képet, arra
bátorítja a szülőhelye kultúráját megérteni kívánó kívülállókat, hogy
olvassák el a szigetlakók és a látogatók körében egyaránt népszerű
kis könyvet, amelynek címe Kedves mallorcaiak. A könyv leginkább
megerősíti a többi spanyol szigetlakóról kialakított elképzelését, és
„közönyösnek” jellemzi őket, akik „mindig készek hallgatni, de nem
mindig hajlandók beszélni”. Ez megfelel Sebastián Nadal és a fia
személyiségének is, azonban nem illik a bőbeszédű Tonihoz, ami segít
megmagyarázni, hogy a családon belül miért tartják őt afféle
különcnek.
Mégis, ha Rafa Nadal meghódította a teniszvilágot, és minden
kontinensen ismertté vált a neve, az éppen azért lehetséges, mert
néhány jelentős szempontból, csakúgy, mint Toni, ő is meghazudtolta
a szigetlakókra jellemző sztereotípiákat. „Mallorcán az emberek
inkább az élet örömeiben, mintsem a munkában keresik a sikereket,
időfogalmuk pedig sokkal inkább a nyugodt örömökhöz kapcsolódik,
mint az erőfeszítésből származó, kézzelfogható eredményekhez” – írja
a Kedves mallorcaiak.
A protestáns munkaerkölcs szokatlan értelmezésével Rafa
Nadalban több közös vonás fedezhető fel a közelmúltbeli német
gyarmatosítókkal, mint Mallorca ősi szülötteivel. A szintén mallorcai
születésű Carlos Moyá, aki ugyancsak teniszbajnok – ha saját
bevallása szerint Nadalnál jóval kevésbé ambiciózus is –, rámutat
arra, hogy a győzelem iránti vágy, amely mind Rafában, mind Toniban
megfigyelhető, egyáltalán nem jellemző a mallorcai személyiségre,
amelyet ő „nyugodtnak, szinte karibi jellegűnek” nevez.
A teniszen túl azonban Rafa Nadal valóban rendelkezik azzal a
tulajdonsággal, amelyre a sziget bibliája a mallorcaiak időhöz való
különösen ábrándos hozzáállásaként hivatkozik. Nadal természeténél
fogva pontatlan, és ha otthon szórakozni megy a barátaival, nem fog
elgondolkodni azon, hogy fent maradjon-e bulizni hajnali öt óráig.
Közte és a barátai között az a különbség, hogy a sziget
hagyományaival szakítva, négy órával később Rafa kivétel nélkül
minden alkalommal felkel, és kimegy a teniszpályára edzeni. Amikor
a sport, amelynek az életét szentelte, hívja, Nadal többé nem a
mediterrán térség hedonista fia, hanem a fegyelmezett
önmegtartóztatás mintaképe.
 Mallorcai társai tisztelik ezért az eltérő útvonalért, amelyet
választott, és a sikerért, amelyet a szigetnek hozott, de nem esnek
hanyatt tőle. „Mallorca nem az a hely, ahol túl sok hős születik – írja
a Kedves mallorcaiak –, és azt a keveset sem ünneplik egyáltalán.”
Ez az igazság az oka annak, hogy miért Manacor az egyetlen olyan
hely a világon, ahol Rafa Nadal fényes nappal úgy mehet ki az utcára,
vagy sétálhat be azzal a biztos tudattal egy üzletbe, hogy nem fogják
őt autogramért vagy egy fotóért megrohamozni, hogy nem fogják
idegenek letámadni az utcán. Ez a szigetlakók szokásos
visszafogottságának újabb példája. A magamutogatás bármilyen
formáját megvetik („Mit gondol, ki ő?”– ez lenne a reakció arra, ha
Rafa a sikerei nyomán sztárallűröket venne fel), és ugyanezen oknál
fogva az emberek dicsérete, bármilyen megérdemelt is az elismerés,
rossz ízlésre vall. „Bárkit, akinek fejébe száll a dicsőség – közli a
Kedves mallorcaiak – azonnal lenyakaznak.”
Amikor Nadal nem teniszezik, egyáltalán nem vágyik arra, hogy
kiemelkedjen a többiek közül – sőt, éppen ellenkezőleg. Ez az oka
annak, hogy Nadal édesanyja, Ana María azt mondja, Mallorca az
egyetlen hely, ahol fia tökéletesen ki tud kapcsolni. „Ha nem tudna
visszatérni ide a tornák után, megőrülne.” A teniszben zaklatott életet
élő Rafa Nadal számára a Mallorcára való visszatérés jelenti a
békét.
 6. FEJEZET

„A LEGTISZTÁBB ÖRÖM ÁRADÁSA”

Vannak olyan meccsek, amelyekben a döntő játszma idejére még

mindig marad tartalékom. Úgy érzem, még eggyel magasabb
fokozatba tudok kapcsolni. De nem most. Nem a wimbledoni ötödik
játszma kezdetén. Olyan jól játszottam, ahogyan csak tőlem telt, az
előző két játszmát rövidítésben mégis elveszítettem Federerrel
szemben. Az a veszély fenyegetett, ha hagyom, hogy ez befolyásoljon,
akkor elveszítem a hitemet. Federer most azt tette velem, amit
gyakran én tettem más játékosokkal. Nagyon nehéz helyzetet mentett
meg; valószínűtlen esélyekkel vágott vissza, és megnyerte a
legkritikusabb pontokat. Én pedig éppen eldobtam egy óriási
lehetőséget arra, hogy győzzek. Hogy még bonyolultabb legyen a
helyzet, ő szervált először. A döntő játszmában ez előny, mivel
valószínűleg valamennyi adogatójátékomat meg kellett tartanom
ahhoz, hogy a mérkőzésben tudjak maradni. Huszonöt játékon
keresztül egyikünk sem vette el a másik adogatását, és mivel
mindketten a legjobb teniszünket játszottuk, nem láttam sok esélyt
arra, hogy korán elnyerjem Federer adogatását. De tisztán
gondolkodtam. Kívülről lángoltam, belül azonban higgadt voltam.
Amint a székemben ülve vártam, hogy elkezdődjön a játszma, nem
az előző két szett elvesztésén rágódtam, nem hagytam, hogy felőröljön
a tudat, hogy az utolsó rövidítésben 5:2-nél képtelen voltam
értékesíteni az előnyömet. A kettős hiba is múlt volt már,
elfelejtettem. Gyakorlatiasan gondolkodtam, ahogy apám teszi,
amikor nagy a tét. A kitartás elfogadást jelent. Azt, hogy elfogadod a
dolgokat úgy, ahogy vannak, akkor is, ha nem kedvedre valók, és
aztán előre nézel, nem a múlton rágódsz. Ez pedig azt jelenti, hogy
számot vetsz arról, hol állsz éppen, és higgadtan gondolkodsz.
Azt mondtam magamnak: „Ne akard az első játékban elvenni az
adogatását, koncentrálj arra, hogy a másodikban megnyerd a
sajátodat.” Ha nem így teszek, ha rosszkor, az adogatásomnál
hibázom, Federer 3:0-ra vezetne, ez pedig pszichésen rettentően
megviselne. Úgy érezném, nagyon messzire került a győzelem, még
akkor is, ha csupán az adogatásomat vette el Federer. Meg kellett
nyernem az első adogatójátékomat, és a következő kettőt is, ez volt
most a legfontosabb, mivel Federer nagyon kedvező dinamikával
érkezett a játszmába, és a legveszélyesebb formáját hozta. Én
azonban tudtam, mit kell tennem: ha sikerülne kitartanom az első
három adogatójáték alatt, 3:3-ra állnánk, és megfékezhetném a
lendületét. Megszűnne a hátszele, és ismét egyenlőre állnánk a
mentális küzdelemben, amelyet a közönség számára láthatatlanul
játszottunk. A legkisebb hiba a részéről, és ismét a győzelem szélére
kerülök; a legkisebb hiba a részemről, és Federer kaparinthatja meg a
kupát. Mindenképpen meg akartam tartani az adogatásomat addig,
amíg a meccs olyan szakaszához érkezünk, amikor újra
kiegyenlítődnek az esélyeink.
Kísértett az egy évvel korábbi ötjátszmás wimbledoni vereség
Federerrel szemben, amikor az utolsó szettben négy bréklabdát
veszítettem el, de ez volt az a pillanat a mérkőzés során, amikor e
vereséggel kapcsolatos tapasztalat a legértékesebbnek bizonyult. Egy
évvel korábban nagyon közel álltam a győzelemhez; tudtam, hogy
nyerhettem volna, de azért nem így történt, mert az érzéseim túl sok
pont esetében elhomályosították az ítélőképességemet. Nem voltam
felkészülve arra, hogy kellő mentális higgadtsággal birkózzam meg az
elkerülhetetlen idegességgel és feszültséggel.
Ezúttal is szükségem volt erre, mivel spanyol kifejezéssel élve egy
„szívroham”-játszma várt rám. A családomra vetett pillantásokból is
egyértelmű volt számomra, hogy 2007-et felidézve megbénítja őket a
félelem. Én is emlékeztem rá, de ezúttal a javamra fordítottam az
emléket. Megtanultam a leckét, és úgy éreztem, képes vagyok a
gyakorlatban is alkalmazni azt. Rugalmasnak és felszabadultnak
éreztem magam, amikor elkezdtem az ötödik játszmát, és hittem, hogy
győzni fogok. Az, hogy elpuskáztam az esélyemet a negyedik
játszmában, nem legyengített, hanem erősebbé tett. Mert tudtam, hogy
nem fogom újra ugyanazt a hibát elkövetni. Nem fogok még egyszer
gyenge adogatás miatt kettős hibát elkövetni. Nem a meccs
megnyerésére fogok gondolni, kizárólag a pont megszerzésére
koncentrálok majd. Hagyni fogom, hogy az ösztöneim átvegyék az
irányítást, és az összesen több ezer órányi gyakorlás természetes
működésbe lépjen.
Két évvel korábban, miután a francia nyílt teniszbajnokságon
legyőztem Federert, majd három wimbledoni döntőnkből az elsőt
elveszítettem ellene, úgy gondoltam, hogy neki több lehetősége lesz
kiegészíteni a négy Grand Slam-címből álló gyűjteményét a Roland
Garroson szerzett elsőséggel, mint nekem arra, hogy valaha a
wimbledoni centeren diadalmaskodjak.
2006 óta a világranglista második helyén álltam, mindig Federer
nyomában, de igazán soha nem közelítettem meg. Ez az időszak nem a
drámai kiugrásokról szólt, inkább arról, hogy lépést tartsak vele.
2007-ben és 2008-ban ismét remek évadot zártam salakon,
harmadszor és negyedszer is megnyertem a Roland Garrost, amivel
ugyanúgy megalapoztam az uralmamat Párizsban, mint ahogy Federer
tette azt Wimbledonban. Különös elégedettséggel töltött el, hogy
rekordot állítottam fel második otthonomban, Monte-Carlóban, és
2008-ban az első hivatásos játékos lettem, aki egymás után négyszer
tudott győzni ezen a tornán. 7:5, 7:5-re győztem le Federert a
döntőben, és azonnal erős késztetést éreztem arra, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, hazautazzam.
Bármennyire szerettem is a várost, nem akartam még egy éjszakát
Monte-Carlóban tölteni. Azonnal haza akartam térni, amire az
egyetlen lehetőség az volt, ha fapados repülőjárattal Barcelonába
utazom, majd onnan átszállok egy Palmába tartó gépre. Emlékszem a
többi utas arcára kiülő meglepetésre a nizzai repülőtéren, amikor
csatlakoztam hozzájuk a tranzitváróban, hogy felszálljak a
narancssárga easyJet repülőgépre. Meglepődtek, amikor velük együtt
álltam sorba, hogy egy üdítőt és egy szendvicset vehessek.
Valaki meg is kérdezte, hogy miért nem magángéppel utazom. Az
igazság az, hogy nem szeretek magángéppel repülni. Megkérhetném
az egyik szponzoromat, hogy magánrepülővel szállítson mindenhová,
de nem érezném jól magam, ha ezt tenném. Számomra ez túlságosan
hivalkodó, ráadásul nem szeretek visszaélni a szponzori
kapcsolataimmal. Amikor azonban beszálltunk a gépbe, és a zömök,
széles monte-carlói kupát alig tudtam betuszkolni az ülésem felett
lévő csomagtartó rekeszbe, egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy
vajon jól döntöttem-e. Zúgolódás tört ki az utastérben, az emberek
nevettek és tapsoltak, miközben én minden szögből megpróbáltam
begyömöszölni a trófeát a helyére. A járat egy másik utasa
megkérdezte, vajon Federeren kívül van-e komoly ellenfelem. Nem
gondolkodtam a válaszon. „Novak Djokovic” – mondtam. „Néhány
éven belül komolyan megszorongat majd bennünket.”
Már akkor is fejfájást okozott nekem. Míg 2007-ben Indian
Wellsben legyőztem Djokovicot és megnyertem első USA-beli
tornámat, a következő versenyen, a Miami Mastersen kikaptam tőle.
Abban az évben a Roland Garros és Wimbledon elődöntőjében is
nyertem ellene, majd ő győzött le a Kanadai Mastersen, amelyet meg
is nyert. Amikor egy évvel később, 2008-ban újra találkoztunk
Djokoviccsal, Indian Wellsben kikaptam tőle, majd Hamburgban és a
Roland Garroson újra legyőztem őt. Akkor azonban, 2008
januárjában, huszonegy évesen megnyert egy Grand Slamet, az
Ausztrál Opent. Mindenki Federerre és rám figyelt, de mi mindketten
tudtuk, hogy Djokovic a feltörekvő sztár, aki minden más játékosnál
nagyobb veszélyt fog jelenteni kettős uralmunkra.
Nyugtalanított az is, hogy fiatalabb volt nálam. Ez újdonságnak
számított. Odáig egész életemben, a teniszben és a mallorcai ifjúsági
labdarúgóligában egyaránt azt szoktam meg, hogy én vagyok a fiatal
kölyök, aki veszi magának a bátorságot, hogy kiálljon az idősebbek
ellen, és legyőzze őket. Ez a fiatalabb srác most engem győzött le, és
még amikor én nyertem is, keményen megszorongatott játék közben.
Federer valószínűleg előbb vonul majd vissza, mint én, feltéve, hogy
egy sérülés nem végez velem idő előtt. Djokovic a pályafutásom
legvégéig a nyomomban lesz, és mindent meg fog tenni, hogy
megelőzzön a világranglistán.
Salakon előnyöm van vele szemben, ahogy Federerrel és mindenki
mással szemben is volt. A kemény borításon azonban küszködtem
ellene, ahogy sok más játékos ellen is. Azért kellett a
legkeményebben dolgoznom, hogy képes legyek ehhez a borításhoz
alkalmazkodni. Nem akart sikerülni a gyors borításokon szükséges
előrelépés, így alig jutottam előre Ausztráliában, és még kevésbé a
US Openen, amely úgy tűnt, a legnehezebb Grand Slam-torna
számomra. Sosem vagyok elégedett, mindig többre vágyom. Vagy
legalábbis mindig el akarok menni a képességeim legvégső határáig.
Eközben több pénzt kerestem, mint azt valaha elképzeltem, noha
soha nem fordult meg a fejemben, hogy vásároljak magamnak egy
lakást Monte-Carlóban, Miamiban vagy akár Mallorcán. Továbbra is
boldogan éltem a szüleim otthonában. Ez azonban nem takarékosság
kérdése volt. Álmodtam arról, hogy veszek magamnak egy
motorcsónakot, és kikötöm Porto Cristóban. Néha elábrándoztam
arról, hogy veszek magamnak egy mutatós autót. Ez a fantázia pedig
egy júniusi napon, a 2008-as Roland Garros idején valósággá vált.
Apámmal sétáltam, amikor elhaladtunk egy luxus-sportautókat
kínáló üzlet mellett. Megálltam, benéztem a kirakatba, megláttam egy
gyönyörű járművet, és azt mondtam apámnak: „Tudod mit? Azt
hiszem, szeretnék magamnak egy olyat.” Apám úgy nézett rám, mintha
megőrültem volna. Megértettem a reakcióját. Számítottam rá.
Semmilyen írás nem utal a kérdésre, nem tiltja törvény, de apámhoz
hasonlóan én is jól tudtam, hogy ha veszek egy ilyen autót,
előfordulhat, hogy azt a család többi tagja és a manacori
szomszédjaink – illetve valójában apám is – közönséges és hivalkodó
fényűzésként értelmezi majd. Kicsit szégyelltem magam. A lelkem
legmélyén azonban még mindig nagyon akartam az autót. Ha apám azt
mondja, nem, semmiképpen sem, azonnal elvetettem volna az ötletet.
Nem ragaszkodtam volna hozzá és vettem volna meg a beleegyezése
nélkül.
Ehelyett azonban egy szerinte fondorlatos kompromisszummal
hozakodott elő. Azt mondta: „Nézd, ha idén győzöl Wimbledonban,
vehetsz magadnak egy olyan autót. Ehhez mit szólsz?” Azt
válaszoltam: „Mi lenne, ha inkább a Roland Garrost nyerném meg itt
Párizsban, ezen a héten?” Apám mosolygott és azt mondta: „Nem,
nem. Ha győzöl Wimbledonban, akkor megveheted.” Akkor is
tökéletesen tisztában voltam vele, hogy azzal a kaján meggyőződéssel
válaszolta ezt, hogy abban az évben még nincs esélyem megnyerni a
wimbledoni tornát. Soha nem jutott eszébe, hogy elveszítheti a
fogadást. Egy hónappal később, az ötödik játszma kezdetén, a
wimbledoni centerpályán ez további ösztönzést jelentett számomra
ahhoz, hogy legyőzzem Federert és megnyerjem a minden teniszező
által legnagyobb becsben tartott Grand Slam-tornát.
Bármennyire is nyugodtnak éreztem magam, az idegesség
nyilvánvalóan nem múlt el, ezért nem ünnepeltem magam az első
pontnál, amelynél Federer szervált. Egy éles ütésváltást követően
bizonytalan fonákra kényszerítettem, amely az ütője széléről
lepattanva éppen csak átjött a háló felett. Ahelyett, hogy ebből nyerőt
ütöttem volna, rövidítést választottam. Akkor döntesz rövidítés
mellett, ha nincs más választási lehetőség, mert a labda túl messzire
érkezik tőled ahhoz, hogy más ütéssel próbálkozz, vagy amikor az
ellenfeled hosszú egyenes ütést kapott, és kevés esélye van arra, hogy
elérje azt. Néha azonban azért választod, mert az idegesség úrrá lesz
rajtad, úgy érzed, túl kockázatos a labda, és nem mered keményen
megütni. Ez volt az én verzióm. Volt egy kis gyávaság ebben az
ütésben. Federer elég gyorsan elérte, a fonákoldalon átemelte
felettem, én felnyúltam érte, és szélesre ütöttem. Rossz kezdés.
Fontos volt, hogy ne erősítsem meg azt a Federerben talán
kialakuló benyomást, hogy gyengülök, hogy továbbra is elhibázom
majd a kapott lehetőségeket. Ezért azt gondoltam: „A pillanatnyi
idegesség ellenére jól vagy; a következő lehetőségnél, a következő
fél lehetőségnél kemény ütéssel válaszolj!” Pontosan ezt tettem
Federer széles második szervájánál. Egy tenyeres keresztütéssel
vágtam vissza, amelyet esélye sem volt elérni. Valójában nem
terveztem, hogy ennyire jól, ennyire a vonal közelébe sikerül ütnöm a
labdát, de nem panaszkodom a végeredmény miatt.
A következő pontot egy erőteljes szervával Federer nyerte, majd ő
esett áldozatául annak az idegességnek, amely az első pontnál rajtam
fogott ki. Újabb erőteljes első szervát ütött, amelyet gyengén
fogadtam, de ahelyett, hogy leütötte volna, rövidítéssel próbálkozott.
Csakhogy ezúttal még a hálón sem sikerült átütnie a labdát. Miután
a játszmának ezen a pontján mindössze az volt a célom, hogy
megtartsam az adogatásomat, 30:mindnél váratlan lehetőséget láttam
felcsillanni, azonban két erőteljes első szervával Federer megnyerte
a játékot. Majd az első adogatójátékom első pontját elvesztettem,
miután éppen csak szélesre ütöttem egy tenyerest. Soha nem kellemes
0:15-re állni az adogatójátékodban, de ezúttal, amikor minden egyes
pont létfontosságú, különösen fájó volt. Küzdöttem azért, hogy meg
tudjam tartani az adogatásomat, a tömeg pedig, amelynek
energiaszintje a meccs előrehaladtával egyre nőtt, tudta ezt. Higgadt
maradtam és pókerarcot vágtam.
Megnyertem a következő pontot, majd Federer egy pillanatra
felfedte előttem, mennyire ideges, amikor challenge-et kért egy
magasra pörgetett tenyeresemre, amely pontosan a vonalon landolt. A
játékunk színvonala nem érte el a negyedik játszmában nyújtott
teljesítményt. Idegesen próbáltuk kipuhatolni, mi jár a másik fejében.
A különbség kettőnk között az volt, hogy az én első szerváim nem
működtek, míg Federer adogatásai igen, de miután mindketten
hibáztunk, 30-ra hoztam a játékot. Jobb kezemet ökölbe szorítottam.
Felnéztem a húgomra, nagybátyáimra és nagynénémre. Bátorítóan
bólintottak. Komolyak voltak. A többi szurkoló talán mosolygott, a
családom azonban nem.
1:1-nél Federer adogatott, és úgy tűnt, első szervája minden egyes
alkalommal betalál. Azonban ez volt a játéka egyetlen jól működő
eleme. Valahányszor sikerült egy kicsit magamhoz ragadni a
kezdeményezést, Federer egyszerű ütéseket rontott el. Majd teljesen
váratlanul kettős hibát követett el, és egyenlő lett az állás. Egyikünk
sem nyújtotta a legjobbját, de én játszottam kevésbé rosszul. Úgy tűnt,
Federer elveszítette a negyedik játszma nyerő lendületét. Lassan
hozzám pártolt a szerencse. Majd egy tenyerest szükségtelenül
hosszúra ütöttem, és megráztam a fejem. Nem kiabáltam dühösen,
amit legszívesebben tettem volna, de mérges voltam magamra, hogy
Federernek ajándékoztam egy pontot, amikor minden nyomásnak rá
kellett volna nehezednie. A következő pontnál újabb rövidítést
ütöttem, ezúttal azonban támadó jellegűt, amely még Federer számára
is túl jó volt ahhoz, hogy megpróbálja elérni. A következő két pontot
viszont megnyerte, és övé lett a játék is.
Ismét meg kellett tartanom az adogatásomat, hogy Federer ne
tudjon elhúzni. Belül azonban egyre magabiztosabbá váltam, éreztem,
hogy az óriási erőfeszítés, amelyet Federer tett azért, hogy
kétjátszmás hátrányból egyenlítsen, elkezdte felemészteni az
energiáját. Még kérdéses volt, hogy képes lesz-e fenntartani azt a
szintet, amelyet a harmadik és a negyedik játszmában nyújtott,
amelyeket a lehető legkisebb előnnyel nyert meg. Talán derűlátó
értelmezése volt ez az akkori helyzetnek, de a másik lehetőség, azaz
hogy hagyjam, hogy negatív gondolatokkal teljen meg a fejem,
öngyilkosság lett volna.
Kényelmesen megtartottam az adogatásomat, sokkal könnyebben,
mint Federer az előző játékban, ami részben egy csúnya hibájának
volt köszönhető. Ismét gyenge rövidítést ütöttem – az agyam a
másodperc törtrészéig kihagyott –, ám Federer, miközben egy
egyértelmű nyerővel próbálkozott, elrontotta az ütést, és borzasztóan
hosszúra ütötte a labdát úgy, ahogy egy átlagos klubjátékos tenné. A
mérkőzésnek ezen a pontján nem volt minden fenékig tejfel, de
2:2-re álltunk, és a játszma során én valamennyivel több pontot
szereztem, mint Federer, ami az állást illetően nem számított, de
Federer számára nyomasztóbb volt, mint nekem.
Feltámadt a szél; felnéztem az égre. Gyorsan sötétedett, a
vonalbírók egyre nehezebben tudták végezni a munkájukat.
Mindketten egy-egy challenge-et kértünk az ötödik játszmában,
mindkettőt Federer adogatására, és mindkettő a javamra dőlt el.
Egyenlő lett az állás, majd eleredt az eső. Federer jelezte, hogy le
szeretne menni a pályáról, a versenybíró pedig egyetértett. Ez
nyilvánvalóan nem volt jó hír a számomra. Az első esőszünet előtt két
játszmára vezettem, majd a szünet után Federer megnyerte a
következő kettőt; az ötödik játszma kezdetén mindketten rosszabbul
játszottunk, mint a meccsen bármikor, de Federer nálam is rosszabbul
teniszezett, az adogatása bizonyult a legerősebb, és csaknem egyetlen
fegyverének. Ennek ellenére nem én küszködtem azzal, hogy
megtartsam az adogatásomat, hanem ő. Azt hiszem, jobb formában
voltam nála, és összességében előnyösebb lett volna számomra, ha
nem hagyjuk abba most a játékot. Federernek nagyobb szüksége volt a
pihenőre, mint nekem.
Amikor Toni Titínnel együtt csatlakozott hozzám az öltözőben, a
megjelenéséből ítélve úgy tűnt, ő is így gondolja. És ahogy arról
értesültem, amikor később a játékról beszélgettünk, a család többi
tagjának is ez járt a fejében, úgy érezték, az égiek összeesküdtek
ellenem. Apám felidézte, hogy a két esőszünet, de különösen a
második, kínzás volt számára. Logikusan az lett volna kedvezőbb a
számomra, ha folytatódik a játék; apám érezte, hogy nehezebben
találom meg újra a ritmust, mint Federer. „Magamban azt gondoltam,
az eső miatt biztosan veszíteni fogsz” – vallotta be apám később. Ami
anyámat illeti, látta, hogy abban a pillanatban jobban játszottam
Federernél, és biztos volt benne, hogy az eső, amely megszakította a
lendületemet, Federernek kedvez. A centerpályán jelen lévő többi
családtagom ugyanezt gondolta. Azon tűnődtek, vajon mit ronthattak
el a saját életükben, hogy ennyi kínszenvedést kell elviselniük. Alig
bírtak odanézni, és valamennyien azt gondolták: „Ha én így érzem
magam, vajon mit érezhet Rafael?”
Toni arca az öltözőben feszültségről árulkodott, Titín, aki vele
együtt érkezett, szenvtelenebb volt, semmi nem ült ki az arcára, várta,
hogy én határozzam meg a hangnemet. Később elmondta nekem, hogy
idegroncs volt, de szakmai kötelességének érezte, hogy elrejtse az
érzéseit, amíg kicserélte a kötéseimet és alaposan megvizsgálta a bal
lábfejemet, amely szerencsére továbbra sem fájt, egyáltalán nem
zavart. Titín lehajtotta a fejét és csendesen nekilátott a munkának.
Ahogy korábban is mindig, Tonira várt a feladat, hogy megtalálja az
alkalomhoz illő szavakat. Ezúttal azonban bajban volt. Később
bevallotta, hogy miután az ötödik játszmában eleredt az eső,
belenyugodott abba, hogy veszíteni fogok. Megpróbált bátornak tűnni,
és elnyomni azt, amit valójában érzett, így belekezdett egy kisebb
beszédbe, amelyet már korábban is hallottam, és amelyet számomra
nyilvánvalón ő maga sem hitt el. A padon ültem, Toni fölöttem állt és
azt mondta: „Nézd, bármilyen kicsi is a győzelem esélye, küzdj a
végsőkig! Túl nagy a jutalom ahhoz, hogy meg se próbáld. A rémület
vagy a kimerültség miatt a játékosok nagyon gyakran nem küzdenek
annyira keményen, amennyire a körülmények megkövetelik, de ha
csak egyetlen esélyed is van, csak egyetlenegy, harcolnod kell, amíg
minden el nem veszett. Ha 4:4-ig el tudsz jutni, nem a legjobb játékos
fog győzni, hanem az, amelyik jobban képes uralkodni az
idegességén.”
 Toni nyilvánvalóan úgy lépett az öltözőbe, hogy azt hitte, össze
leszek törve a harmadik és negyedik játszmában elveszített
lehetőségeim miatt, és úgy képzelte, meggyőztem magam arról, hogy
nem jutok újabbakhoz, tehát azzal a lehetetlen küldetéssel nézett
szembe, hogy megpróbáljon lelket önteni belém. Félreértett. A tavalyi
forgatókönyv szerint dolgozott, mivel őt is egyértelműen ugyanúgy
kísértette az akkori vereség utáni állapotom, mint a család többi
tagját. Nekem azonban új forgatókönyvem volt. Tonit meglepte a
válaszom. „Nyugi! Ne aggódj! Higgadt vagyok. Meg tudom csinálni!
Nem fogok veszíteni!” Toni megdöbbent, nem tudta, mit mondjon.
„Nos – folytattam – lehet, hogy végül Federer győz, de nem fogok
úgy veszíteni, ahogy tavaly.” Ezt komolyan gondoltam, bármi
történjék is, nem fogom tálcán kínálni Federernek a győzelmet. Nem
nyújtok támadási felületet, és nem fogok csalódást okozni saját
magamnak. A győzelemig vezető út minden egyes centiméteréért meg
kell majd küzdenie, én pedig nem fogom megadni magam. Az első
esőszünet öltözőbeli eseményeivel ellentétben ezúttal Federer volt
csöndes, és én társalogtam. Amint Toni magához tért a meglepetésből,
hogy nem kellett lelket öntenie belém, szakmai szempontból kezdtük
elemezni a játékot. Megemlítettem néhány hibát, amelyet a negyedik
játszmában követtem el, de nem azért, hogy ostorozzam magam
miattuk.
Úgy gondoltam, hogy ha beszélek róluk, biztosabbá válik, hogy
nem felejtem el ezeket a botlásokat, és nem fogom megismételni őket.
Felidéztem a negyedik játszma rövidítésében elkövetett hibáimat,
amikor 5:2-re elhúztam, és a két elmulasztott meccslabdámat, de nem
annyira kihagyott lehetőségekként gondoltam rájuk, ahogy Toni látta,
hanem azt bizonyították számomra, mennyire közel álltam a
győzelemhez, mennyire sarokba szorítottam Federert, és – ha ismét
lehetőséghez jutok – hogyan nem fogok elbukni. Ezenkívül arra is
emlékeztettem Tonit, hogy míg Federer kétszer is elveszítette az
adogatását, nekem végig sikerült megtartanom azt, annak ellenére,
hogy Federer addigra már ötször több ászt ütött, mint én. És
egyébként is, két játszmát már megnyertem, miért ne nyerhetnék egy
harmadikat is?
Apám, anyám és mindenki bevallotta később, hogy amikor Toni
visszatért hozzájuk az öltözőből, csodálkozva hallották, milyen derűs
és pozitív hangulatban vagyok. Néhányuk azon tűnődött, vajon csak
megjátszottam-e ezt, hogy becsapjam magam és megnyugtassam őket.
Toni elmondta, hogy ő is ugyanezen gondolkodott, de hallott valamit a
hanglejtésemben és látott valamit a szememben, ami azt súgta neki,
hogy igazat mondok. Így is volt. Tudtam, hogy ez az én pillanatom.
Titín is tudta. Elég sokszor beszéltünk már addigra erről a
pillanatról. Másra számított, ahogy Toni is, de most, a meccs utolsó
nagy erőfeszítései előtt magabiztosabbnak és könnyedebbnek tűntem,
mint az előző esti vacsora során, vagy amikor dartsoztunk, vagy az
aznap reggeli edzésen, illetve ebéd közben. Fél óra múlva, amikor
elállt az eső, Titín hozzám hasonlóan azzal a meggyőződéssel hagyta
el az öltözőt, hogy végre eljött az én időm, hogy megnyerjem a
wimbledoni tornát.
2:2-nél egyenlőre álltunk, és Federer szervált. Elsütött két ászt és
megnyerte a játékot. Semmit nem tehettem ellene. Az ászok olyanok,
mint az eső. Tudomásul veszed őket, és továbblépsz. Egy remek
tenyeres nyerővel válaszoltam az adogatójátékom kezdetén, amelyet
15-re megnyertem, majd Federer könnyedén semmire hozta az
adogatását, egy újabb ásszal fejezve be a játékot. A következő
játékban, amikor 4:3-as hátrányban én szerváltam, Federer kapott egy
lehetőséget. Megnyerte az első pontot, miután egy tenyerest éppen
hogy szélesre ütöttem. Challenge-et kértem, de inkább reménykedve,
mint elvárásokkal. 0:15. Aztán 30:30-ig jutottunk, mikor Federer
hirtelen egy tenyeres egyenes nyerőt ütött, kicselezve engem,
miközben azt vártam, hogy a labda a fonákomra érkezik majd, így
30:40-es hátrányba kerültem.
Ez volt a játszma első bréklabdája, és életem egyik leghatalmasabb
pontja. Nem törődtem a következményekkel. Nem gondolkodtam
azon, hogy ha ezt elveszítem, akkor Federer 5:3-ra vezet majd, és
azzal, ahogy szervál, minden bizonnyal megnyeri a mérkőzést. Csak
arra gondoltam: „Minden gramm energiádat, az agyad minden
idegsejtjét és mindent, amit valaha életedben tettél, összpontosítsd
arra, hogy megnyerd a következő pontot!” Az volt az érzésem, hogy
Federer kemény ütéssel és egy gyors nyerővel próbálkozik majd,
ezért meg kell akadályoznom, hogy lehetősége legyen rá, amit azzal
érhetek el, ha én támadok elsőként. Elérkezett az idő, hogy
módosítsam a játéktervet, meglepjem Federert, váratlanul
cselekedjek. Ahelyett, hogy az első adogatásomat a fonákjára kifelé
céloztam volna, ahogyan a szerváim 90 százalékánál tettem,
egyenesen a testére ütöttem a labdát, amellyel a pálya közepére
érkező kényelmetlen tenyeres ritörnre kényszerítettem őt. Tudtam,
hogy arra számít, hogy magasan pörgetve a fonákjára küldöm az ütést,
de ismét megleptem. Ez nem a félintézkedések ideje volt.
Legyőztem a félelmemet, és eljött a támadás pillanata, így
megnyitottam a mellkasomat, és egy kemény tenyeres egyenest
ütöttem Federernek mélyen a tenyeres sarokba. Csak nyújtózkodni
tudott, és egy átemeléssel válaszolt, amely nagyon magasra repült és
a hálóhoz közel ért földet. A pontot azzal fejeztem be, hogy keményen
lecsaptam a labdát a gyepre, amely aztán magasan a centerpálya
közönségéhez pattant. Megráztam az öklömet. Soha nem játszottam
még ilyen nagy nyomás alatt ennyire bátran, intelligensen és kiválóan
egy pontért. A következő pontot megnyertem, majd a játékot is, miután
a fonáksarokba ütött tiszta, pörgetett tenyeres nyerővel kicseleztem
Federert.
4:4 volt az állás. Ott voltam, ahol lenni akartam; és eljött a
pillanat, amikor küzdenem kellett, agresszívan játszani, minden egyes
pontnál mindent egy lapra feltenni, és várni a lehetőséget, hogy
lecsaphassak. Ha eljutsz egy ilyen meccs ötödik játszmájába, az azt
jelenti, elég jól játszol ahhoz, hogy megkockáztasd a támadást.
Másrészt ezúttal nem is volt más választási lehetőség. Toni korábban
megmondta, hogy ha 4:4-ig eljutok, a győztes az a játékos lesz,
amelyik jobban képes uralkodni az idegein. Éreztem, hogy én
kordában tartom az enyéimet. És éreztem azt is, hogy a centerpálya
közönsége lassan az én pártomra áll. Az előző játszmában azért
drukkoltak Federernek, mert azt akarták, hogy ötjátszmás legyen a
meccs, most azonban több „Rafa! Rafa!” kiáltást hallottam, mint
„Roger! Roger!”-t.
Természetesen szeretem, ha a közönség engem támogat, de inkább
akkor tudom kiélvezni, amikor már véget ért a játék, vagy amikor
felvételről visszanézem a meccset, semmint játék közben. Amikor
játszom, nem engedhetem, hogy bármi elvonja a figyelmemet, még a
szurkolók támogatása sem.
Talán azért drukkoltak nekem, mert úgy gondolták, jobban játszom
és megérdemlem a győzelmet. Én így éreztem, ahogy a meccs a
végéhez közeledett. Federer nem ütötte meg olyan tisztán a labdát,
mint én, sőt néhány tenyeres ütést, amely általában a játéka
legerősebb eleme, el is hibázott. Éreztem, hogy az idegek csatájában
nyerésre állok, és azt is, hogy Federer fáradtabb, mint én. A
különbség továbbra is a nálam hiányzó fegyver, a hatalmas szervája
maradt. Ez továbbra is kihúzta őt a bajból, és megnyerte a következő
játékot, amellyel 5:4-re vezetett. Ezúttal nemcsak azért kellett
szerválnom, hogy megtartsam az adogatásomat, de a mérkőzésben
maradásért is.
Az adogatásom ereje nem ért fel az övével, de megpróbálhattam
túljárni az eszén. Így is tettem, és miután 15:0-ra vezettem az első
pont megszerzése után, ütöttem egy ászt. Nem azért sikerült az ász,
mert keményen ütöttem meg a labdát, hanem azért, mert Federer a
fonákjára várta a szervát, én azonban befelé a jobbjára céloztam azt.
Magabiztosnak éreztem magam, és ezt benne is tudatosítani akartam.
Meglehetősen kényelmesen, 30-ra hoztam a játékot. Ekkor aztán
Federer került nagy bajba. 15:40-re elhúztam az adogatójátékában,
miután egy pörgetett tenyerest mélyen az alapvonal bal oldali
sarkából egyenesen a vonal mellé ütöttem. Két bréklabda, és
szárnyaltam, de aztán, bumm! Egy ász. Majd egy újabb hatalmas
szerva. Federer megnyerte a játékot, és 6:5-re vezetett. Az vigasztalt,
hogy tudtam, a harmadik játszmával ellentétben, amikor 0:40-nél
elveszítettem a lehetőséget, hogy elvegyem az adogatását, ez nem az
én hibám volt. Egy másfajta mentális csatát kellett megvívnom,
ezúttal Federer adogatásának hatékonysága miatt növekvő
frusztrációmat kellett legyőznöm. Tudtam, hogy amint elindul egy
labdamenet, én vagyok fölényben, de Federer egyszerűen nem hagyott
lehetőséget nekem játszani.
Ismét a mérkőzésben maradásért kellett szerválnom, ez ismét
meglehetősen könnyedén sikerült, és 15-re hoztam az adogatásomat.
Amint elindult a labdamenet, Federer nem nagyon tudott mit kezdeni
az agressziómmal, habár abban nem vagyok biztos, hogy ez volt az,
amit apám akkor látott. Felpillantottam rá, miután 6:6-ra egyenlítve
megnyertem az előző játékot, és láttam, hogy magán kívül volt, talpra
ugrott, tapsolt, olyan eltorzult, tomboló és izgatott arccal biztatott,
amilyet sosem láttam rajta korábban. Én azonban ebben a pillanatban
nem veszíthettem el a fejem. Úgy éreztem, ha sikerül józannak
maradnom, enyém a győzelem.
Federer alapütései kezdtek szétzilálódni. Mivel a döntő
játszmában nincs rövidítés, 6:6-nál az első labdamenetben csúnyán
elhibázott egy egyszerű tenyerest. Majd az első hosszú
labdamenetből, amelyre Federer szerváját követően emlékszem,
megnyertem a következő pontot. Három villámgyors szerva után
azonban 40:30-ra Federer vezetett. Ekkor már tisztán láttam, hogy
fáradtabb nálam és bizonytalanabbak az ütései, így egyre jobban
felzaklatott, milyen következetesen hibátlan az adogatása, amely az
egyetlen mentőövének bizonyult. Azt gondoltam: „Egyértelműen
jobban játszom, de mi mást tehetnék…?” Egyenlőre hoztam az állást,
és ismét úgy éreztem, hogy van esélyem, amikor Federer végre
elhibázta az első adogatását.
De nem: a második szervájára kemény és hosszú ritörnnel
válaszoltam. Legalább fél méterrel kiütöttem. Ez talán igen nagy
hibának tűnt, bizonyos szempontból azonban mégsem volt az. Azt
jelentette, hogy továbbra is támadóan játszom, a mindent vagy semmit
elv alapján teniszezem. Ha azért veszítettem volna el a pontot, mert
röviden a hálóba ütöm a labdát, az azt jelentette volna, hogy ismét
nem koncentrálok eléggé. Én azonban meggyőződéssel ütöttem meg a
labdát. A tévedés a játékhoz tartozik, de néha hasznosabb a saját
hibádból elveszíteni egy pontot, mint azért, mert az ellenfeled ütött
egy nyerőt.
Valamennyi pont fontos, de egyes pontok még fontosabbak, mint a
többi. Ebben a pillanatban mindegyik aranyat ért. Nagybátyám,
Rafael, aki jelen volt a centerpályán, később elmondta nekem, hogy a
helyemben egyszerűen képtelen lett volna elviselni a nyomást, hogy a
lábai megadták volna magukat, és egyszerűen elfutott volna, felszállt
volna egy nagyon messzi célállomásra tartó gépre és sosem jött volna
vissza. A különbség az volt köztem és közte, illetve más nézők között,
akiknek talán hasonló gondolataik támadtak, hogy én egész életemben
erre a pillanatra készültem. Nemcsak labdákat ütöttem, de mentálisan
is edzettem. Toni durva edzésmódszere – amikor gyerekkoromban
labdákat célzott rám, hogy fenntartsa a figyelmemet, és soha nem
engedte, hogy kifogásokat keressek vagy önelégültté váljak – most
meghozta gyümölcsét. Ezenkívül van egy – talán velem született,
talán tanult – képességem, amellyel egy bajnoknak rendelkeznie kell:
a téthelyzet motivál. Néha természetesen hibázom, de gyakrabban
fordul elő, hogy jobban játszom.
Az eddigi mérkőzés teljes egészében az elszalasztott
lehetőségekről szólt. Amikor a harmadik játszmában nem használtam
ki, hogy Federer adogatásánál semmi:40-re vezettem és brékelhettem
volna őt, amikor a negyedikben két mérkőzéslabdát is
elszalasztottam, és most, az ötödik játszmában nem vettem el az
adogatását, amikor 5:5-nél 15:40-re vagy 6:6-nál semmi:30-ra
vezettem az ő adogatójátékában. Így most 7:6-ra Federernél volt az
előny, én pedig ismét életmentő szervára kényszerültem. Mégis
inkább izgatott voltam, mint féltem. Elmulasztottam néhány
lehetőséget, de az én lehetőségeim voltak. Örülnöm kellett nekik, nem
aggódni miattuk. És előbb-utóbb – kényszerítettem magam arra, hogy
így érezzem – élni fogok a lehetőségemmel.
Federer azonban megnyerte az első pontot. Egy jó, hosszú
adogatásfogadás, majd egy megjátszhatatlan nyerő. Semmit sem
tehettem vagy mondhattam rá. Remek pontot szerzett. Irány a
következő. Gyorsan magamhoz tértem. Federer tenyerese hosszúra
sikerült; a testére érkező első szervám ellen semmit nem tehetett,
majd egy hosszú labdamenet végén, amelyben minden egyes ütését
kamatostól adtam vissza, Federer bizonytalanul a hálóba ütötte a
labdát. Nem sikerült a lábait az ütéshez megfelelő helyzetbe
rendeznie; fáradtabb volt, mint én. Ezt látva erőre kaptam. De nem
bíztam el magam. Gondolhattam volna azt, hogy „most megfogtam”,
de nem tettem. Arra gondoltam, „még mindig itt vagyok, győzhetek”.
Tudtam azonban, hogy ha elveszítem a következő pontot, Federer két
pontra lesz attól, hogy wimbledoni bajnokká váljon. És miután a
labdája szerencsésen megpattant a háló tetején, valóban elvesztettem
a következő pontot.
40:30-nál a mérkőzés egyik legjobb pontja következett. Kifelé a
fonákjára szerváltam, ő hosszan a tenyeresemre adta vissza a labdát.
Hátraszorítottam, de egy kemény keresztfonákot ütött, amelyre én
hasonlóan erős tenyeres egyenessel válaszoltam. Federer éppen hogy
át tudott futni a pálya másik oldalára, és nem maradt más lehetősége,
mint egy furcsa tenyeres nyesés, amely rövidre sikerült, és éppen
csak átvitorlázott a hálón. Egy pörgetett ütéssel alacsonyan és
szélesen a fonákjára kanalaztam a labdát, amire csupán egy
átemeléssel tudott válaszolni, amelyet lecsapással be kellett volna
fejeznem. Federernek azonban sikerült egy újabb magas, lassú, de
jobb átemelést végrehajtania, amely hátrálásra kényszerített, így
pattantás után egy kevésbé nyerő lecsapásra futotta csak, egy –
második szervához hasonló – pörgetett, visszafogott ütésre. Federer
egy fonáknyeséssel visszaadta ezt a pálya közepére; a labda felé
futottam és minden erőmmel, illetve amennyire csak tudtam, pörgetve
mélyen a jobboldali sarokba ütöttem egy elérhetetlen, pontot érő
tenyerest. 7:7. A legnagyobb örömöt éreztem ekkor az egész addigi
mérkőzés során. Felemeltem a bal térdemet, a levegőbe öklöztem,
győzedelmesen felkiáltottam. Elöntött az energia, új önbizalommal
teltem meg, és azt mondtam magamnak: „Most már gyerünk!”
Megnyerhettem a mérkőzést. De még nem gondolkodtam a
győzelmen. Egyszerre még mindig csak egyetlen pontra
koncentráltam. „Jó a ritmusom, jól mozgok és meggyőződéssel
játszom” – ezt éreztem. És azt is, hogy 7:7-nél valóban elérkezett az
idő, hogy a győzelemért játsszak; lendületben voltam és élnem kellett
a lehetőségemmel. A következő játékot meg kellett nyernem.
Federer adogatásának első pontjánál ott folytattam, ahol az én
adogatójátékomat követően abbahagytam, és egy nyerő tenyeres
kereszttel, amelybe Federer bele sem tudott érni, megnyertem a
labdamenetet. Majd a hálóba ütve elrontott egy tenyerest, így 0:30-ra
vezettem. Újabb óriási lehetőség. De nem vagyok gép, nem vagyok
robot. A következő pontnál buta hibát követtem el. Fonáknyesést
választottam, amikor teli lappal kellett volna ütnöm. Az összes közül
éppen abban a töredék másodpercben egy cseppnyi kétely férkőzött a
gondolataimba, és elveszítettem a pontot. A győzelemtől való
félelem. Ezúttal azonban nem volt olyan súlyos, mint előzőleg. A
lábaim nem remegtek. Erősnek éreztem őket.
Federer következő szerváját mélyen ütöttem vissza, és egy
villámgyors nyerő keresztfonákkal megnyertem a pontot. Megtekertem
a csuklómat, jobb kezemmel a labdát irányítottam, bal kezemmel
pedig erősen megütöttem – ezt az ütést gyakoroltam egész életemben,
és amikor elérkezett az igazság pillanata, minden addiginál
tökéletesebben kiviteleztem. Ekkor, két bréklabdával a zsebemben
nem az volt a legnagyobb félelmem, hogy hibázom, hanem hogy
Federer továbbra is óriási szervákat fog előhúzni a tarsolyából. Így
is tett. Egy ász következett. Majd egy újabb hatalmas szerva.
Megcsúsztam a füvön, szétesett a koordinációm; ismét egyenlő volt
az állás.
Ezt már ismertem. Újra és újra előfordult ez a helyzet. Ez a játék a
mérkőzés kicsinyített másává kezdett válni. Én vezetek; Federer küzd,
harcol, nem hajlandó megadni magát. Még mindig többet hibázott
azonban, mint én, ahogy a következő pontnál is, amikor egy tenyerest
nagyon szélesre ütött, így megszereztem az előnyt jelentő pontot.
Mindketten állóképességünk legvégső határán voltunk, Federer
azonban fizikailag és mentálisan is kimerültebb volt nálam. Még
mindig megvolt az adogatása, és hirtelen ismét egy visszaadhatatlan
szervát kaptam, amelybe csupán az ütőm szélével tudtam belekapni.
Amint azonban sikerült egy tisztességes adogatásfogadást
végrehajtanom, és elkezdődött a labdamenet, én irányítottam a
játékot. Federer két rontásából, egy túl rövid és egy túl hosszú
tenyeres ütéséből eredő két ki nem kényszerített hibából megnyertem
a következő két pontot.
És megérkezett: végre elvehettem az adogatását. 8:7-re vezettem,
és a mérkőzésért adogattam. Este kilenc óra is elmúlt, és gyorsan
sötétedett. Ha a következő játék után ismét egyenlőre állunk, a
versenybíró valószínűleg a következő napra halasztja a mérkőzés
befejezését. Egy ilyen megszakítás most, négy és háromnegyed óra
játékot követően csak Federer számára lenne kedvező. Korábban, az
esőszünet alatt nem érzékeltem ennyire egyértelműen, de ezúttal
kétség sem fért hozzá, hogy Federernek nagyobb szüksége van a
pihenőre, mint nekem. Arra gondoltam: „Bármi áron meg kell
nyernem ezt a játékot!” Befutottam a pályára, hogy elfoglaljam
helyem az alapvonalon, és Federer is a helyére sétált. A pályának
arról az oldaláról szerváltam, ahol a szüleim ültek, és mindketten
felálltak, hogy őrjöngve biztassanak. Az első pontot azonban egy
szükségtelenül hosszú tenyeressel elveszítettem. Abban a pillanatban,
ahogy felkészültem az ütésre, tudtam, hogy el fogom rontani, az
idegesség elhomályosította az elmémet. Azonnal úrrá kellett lennem a
szorongásomon, ezt pedig úgy tudtam elérni, hogy fokoztam az
agressziómat. Magamat kellett legyőznöm ahhoz, hogy legyőzhessem
Federert. Az egész mérkőzés során először befutottam a hálóhoz a
szervámat követően, és működött. Federer magas ritörnjéből nyerő
lecsapást ütöttem. A szerva előtt nem terveztem ezt, de kiderült, hogy
abban a pillanatban ez volt a megfelelő választás. Ha hagytam volna
lepattanni a labdát az ütés előtt, nyitott maradt volna a pont. 15:15
lett az állás.
A következő pontot szintén a hálónál nyertem meg, előre rohantam,
hogy befejezzem a labdamenetet, ami egy fejmagasságban ütött
tenyeres röptével könnyedén sikerült, miután Federert a fonákjára
küldött széles és mély ütéssel sarokba szorítottam. Ezúttal is spontán
döntés volt, hogy felszaladtam a hálóhoz, annak az elhatározásomnak
az eredménye, hogy uralni fogom a játékot, és nem hagyom, hogy a
játék uralkodjon rajtam. 30:15, de még mindig nem láttam a
célvonalat. Csak a következő pont létezett. Számoltam azzal, hogy az
egyre növekvő sötétségben kockázatos a hálóhoz való befutás, de
ezúttal nem jött be a számításom. Olyannyira nem, hogy Federer egy
olyan tenyereséért nyúltam az ütőmmel, amely, ha hagyom, jócskán
hosszú lett volna, én pedig két mérkőzéslabdához jutok. Mégis, bátor
játékkal vesztettem el a pontot, és ez jobb volt, mintha kettős hibát
követtem volna el, vagy akár egy gyáva fonáknyesés miatt bukom el.
30:30.
30:30. „Még mindig itt vagyok” – gondoltam. A játéktervemhez
visszatérve Federer fonákját támadtam a következő labdamenetben, ő
pedig – talán a fényhiány, a kimerültség vagy az idegesség miatt –
elrontott egy keresztütést, amely túl szélesre sikerült.
 40:30 és mérkőzéslabda, számomra a harmadik a meccs során. A
biztonságos és bevált megoldás mellett döntöttem, széles elsőt
szerváltam kifelé Federer fonákjára, amelyet elképesztően
lenyűgözően és bátran, egy villámgyors keresztütéssel viszonzott,
amelyért én kinyúltam ugyan, de nem értem el. Roger Federerrel,
minden idők legnagyobb játékosával álltam szemben, ezért nem
engedhettem meg magamnak a győzelem gondolatát, az önelégültség
szikráját sem. Ismét egyenlő.
Ekkor az a remek ötletem támadt – utólag legalábbis igazán
remeknek bizonyult –, hogy az első szervámat kifelé Federer
tenyeresére ütöm, miközben ő azt várja, hogy egy ilyen döntő
pillanatban a fonákos megoldáshoz fogok ragaszkodni, amelyet
gyakorlatilag az egész mérkőzés során alkalmaztam. Végre képes
voltam arra, amivel Federer a játék során folyamatosan sújtott, és egy
visszaadhatatlan első szervát ütöttem. Nem igazi ászt, mivel Federer
az ütője végével beleért, de a célnak megfelelt. Megszereztem a
negyedik mérkőzéslabdámat.
A szervánál elbizonytalanodtam. Ismét a fonáksarkot kellett volna
célba vennem, de az agyam egy kis szegletében még felidéztem
Federer előző meccslabdámnál ütött csodálatos fonák ritörnjét, így
hát a testére céloztam. Az adogatás végül egyikünket sem hozta
kedvezőbb helyzetbe, Federer akár egy újabb nyerőt is üthetett volna
belőle, ezúttal tenyeressel, vagy legalábbis keményen
megszorongathatott volna. Egyiket sem tette, kevés erővel ütötte
vissza a labdát, egy egyszerű tenyeres ritörnt kaptam tőle, amelyet
kevesebb meggyőződéssel adtam vissza, mint kellett volna. Ráfutott a
labdára, amely finoman pattant a pálya közepén, és alányúlt, de nem
váltotta nyerőre, hanem rosszul, kényelmetlenül, hibás lábpozícióval
a hálóba ütötte.
 Kitárt karokkal, ökölbe szorított kézzel és győzedelmesen
felkiáltva, háttal a wimbledoni gyepre vetettem magam. A
centerpálya csöndjét üdvrivalgás váltotta fel, én pedig végre-
valahára átadtam magam a tömeg örömujjongásának, engedtem, hogy
átjárjon, kiszabadítva magam abból a mentális bezártságból, amelyet
a mérkőzés kezdetétől a végéig, egész nap, előző este, és a világ
legnagyobb tenisztornájának két hete alatt magamra kényszerítettem.
Harmadszorra végül megnyertem a tornát: egy élet munkájának,
önfeláldozásának és álmainak beteljesülése volt ez. A vereségtől
való félelem, a győzelemtől való félelem, a frusztrációk, a
csalódások, a helytelen döntések, a gyáva pillanatok, a rettegés, hogy
ismét az öltözői zuhanyzó padlóján végzem könnyek között: ez mind a
múlté volt. Nem megkönnyebbülést éreztem; sokkal több volt ez
annál. Erő és lelkesedés öntött el, kiszabadultak az életem
legfeszültebb négy órájára és negyvennyolc percére palackba zárt
érzelmek, a legtisztább öröm árasztott el.
Valahogyan mégis vissza kellett fognom magam. Fel kellett
mennem a hálóhoz kezet fogni Rogerrel, akitől három év várakozás
után végre elhódíthattam a világelsőséget, és a díjátadó ünnepség
merev formalitásai is vártak még rám. Eleredtek a könnyeim, és
semmit nem tehettem, hogy visszatartsam őket, illetve volt még
valami, amit az ünnepség előtt meg kellett tennem, szükségem volt
még egy érzelmi kitörésre, mielőtt a wimbledoni hagyományok által
megkövetelt visszafogottsághoz némiképp hasonlóan tudtam
viselkedni. Ahhoz a páholyhoz szaladtam, ahol az apám, az anyám,
Toni, Titín, Carlos Costa, Tuts és Cotorro doktor ültek korábban,
illetve álltak most. Felmásztam az üléseken és egy falon, hogy
hozzájuk férjek. Sírtam, és apám, aki elsőként gratulált, szintén sírt.
Összeölelkeztünk, majd megöleltem anyámat, megöleltem Tonit, és
mindhárman összefonódtunk egy nagy szoros, családi ölelésben.
Ez volt-e a pályafutásom legnagyszerűbb pillanata? Minden
mérkőzés fontos; mindegyiket úgy játszom, mintha az lenne az utolsó,
de ez, ilyen körülmények között, ilyen előzmények után, azokkal az
elvárásokkal, azzal a feszültséggel, az esőszünetekkel, a sötétséggel,
miközben a világelső küzd a világ második legjobb játékosával,
Federer visszakapaszkodásával, amelynek mindvégig ellenálltam, és
büszkébb voltam a pályán tanúsított viselkedésemre, mint valaha, a
2007-es vereség emlékeinek kísértésében, de harcolva az
idegességem ellen és legyőzve azt… nos, mindent egybevetve a
válasz igen, és szinte lehetetlen elképzelni olyan mérkőzést, amely
ugyanilyen drámát és érzelmeket válthatott volna ki, és engem, illetve
a hozzám legközelebb állókat ilyen óriási elégedettséggel és örömmel
tölthetett volna el.

A leghosszabb nap

A Rafael Nadal és Roger Federer közötti 2008-as wimbledoni döntő

a játék 131 éves történetének leghosszabb döntője volt, és sokak
számára az addigi legnagyszerűbb teniszmérkőzés is. A centerpályán
az amerikai televízió kommentátoraként jelen lévő John McEnroe
szerint a legjobb mérkőzés volt, amelyet valaha látott. Björn Borg,
aki szintén az első sorból, de nézőként figyelte az eseményt, és aki
legyőzte McEnroe-t a legnagyobb wimbledoni párbajban, amelyre a
mostani döntő napja előtt bárki emlékezett, szintén úgy vélte, hogy
Nadal és Federer a történelem legkiválóbb meccsét játszották. A
világsajtó sportújságírói közül néhányan egyenesen azt állították,
hogy bármely sport leggyönyörűbb versenyét látták. A New York
Times olyan különlegesnek érezte a mérkőzést, hogy saját vezércikket
szentelt neki.
„A nap lassan lemegy, és noha mindenki érzi az előzetes
események halmozódó súlyát, a játékosoknak még mindig a jelenben
kell játszaniuk – írta elképesztő éleslátással a Times vezércikke –,
továbbra is el kell felejteniük a múltat, hogy újabb adogatást tudjanak
fogadni, miközben a tömegben mindenki azon tűnődik, vajon hogyan
csinálják – nem csupán azt, ahogy végiggondolják az ütéseket, hanem
azt, hogyan képesek nem gondolni, nem előreugrani fejben a
győzelem vagy a vereség gondolatára. Vágyuk elrejtőzik magában a
játékban. A miénk azonban szabadon szárnyal, és már levegőt is alig
kapunk tőle – már odanézni is alig bírunk.”
Ha a Times vezércikkének szerzője nehezen tudott lélegezni,
csoda, hogy a Nadal család nem vált csoportos fulladás áldozatává.
„Amikor vége lett, sírtam a felszabadultságtól – mondta Sebastián
Nadal, miután élete leghosszabb napja véget ért –, de azt is éreztem,
mintha a testem hirtelen könnyebbé vált volna, mintha hatalmas teher
került volna le a vállamról. Az egész mérkőzés során végig az a
félelem kínzott, hogy 2007 megismétlődik, hogy Rafa a zuhanyzóban,
könnyek között végzi, én pedig semmit nem tehetek majd azért, hogy
enyhítsem a fájdalmát.
Tyson küzdött Holyfield ellen a pályán, és úgy éreztem, mintha ott
lennék velük a szorítóban, kimerülten, mintha borzasztóan megvertek
volna. Az emberek azt állítják, az arcom megváltozott meccs közben,
hogy amikor a tévében láttak, nem ismertek rám. Színtiszta szenvedés
volt egész végig.”
Toni Nadal mindenkinél jobban ismerte Rafát, a teniszezőt, de még
őt is megdöbbentette unokaöccse szívósságának mértéke. „Mindig
Wimbledonról álmodtunk, de a lelkem legmélyén mindig attól
tartottam, hogy lehetetlen ez az álom – mondta Toni. – Mindig arra
sarkalltam Rafát, hogy egyre nagyobb célokat tűzzön ki maga elé, de
őszintén nem hittem abban, hogy ilyen magasra juthat. Amikor
győzött, első alkalommal fordult elő, hogy elsírtam magam a
teniszpályán.”
Nadal édesanyja, Ana María azt mondta, hogy a mérkőzés –
spanyol kifejezéssel élve – porrá zúzta. „Voltak olyan pillanatok a
meccs során, amikor azt akartam, hogy legyen vége. Arra gondoltam:
»Hagyjuk. Miért kell ennyit jelentenie annak, hogy győz-e valaki vagy
veszít?« Azt kérdezgettem magamtól, hogyan képes Rafa ilyen
keményen magába fojtani a feszültséget. Kitől örökölte ezt a saját
fiam? Hogyan képes megőrizni a hidegvérét?”
Carlos Moyá úgy véli, ekkora nyomás alatt ő maga biztosan
darabokra hullott volna. „Federer csaknem bármely másik korábbi
ellenfele, aki ugyanilyen kiválóan és bátran játszik, elveszítette volna
ezt a mérkőzést. Amikor ilyen nagyon közel voltál és mégsem győztél,
amikor ötödik játszmára kerül sor, ami tulajdonképpen azt jelenti,
hogy teljesen elölről kezdődik a meccs, miután már a kezedben volt a
győzelem – ha normális játékos vagy, vagy akár normális bajnok –, az
érzelmek biztosan elárasztanak. Emlékszel minden egyes kihagyott
lehetőségre, ezek az emlékek pedig felemésztenek, bekebelezik a
játékodat. De nem Rafa esetében. Ez az, ami kiemeli őt az átlagos
bajnokok sorából. Az ötödik játszma kezdetén minden Federernek
kedvezett, Rafa mégis végig uralta, megfélemlítette, lejátszotta őt.”
Moyá szerint Nadal aznap meghalni nem hajlandó lénnyé vált.
„Federer ebben a döntőben megtanulta, hogy Rafa legyőzéséhez nem
elég egyszer vagy kétszer eltaposni őt, hanem sokszor, nagyon
sokszor kell ezt megtennie. Egy pontnál, egy játékban vagy egy
játszmában azt hiszed, hogy már halott, de újra és újra feltámad. Ezért
gondolom úgy, hogy képes lesz minden rekordot megdönteni, és úgy,
hogy amennyiben egészséges marad, több Grand Slamet lesz képes
nyerni, mint korábban bárki.
Federert – aki már csak öt hétig maradt világelső, ezután Nadal
átvette a helyét a világranglistán – megsemmisítette a vereség.
„Valószínűleg a legnehezebb vereségem – valaha; úgy értem, ennél
keményebbet el sem tudok nagyon képzelni… – mondta Federer,
küszködve azzal, hogy érthetően fogalmazzon. – Csalódott vagyok…
teljesen összetörtem”– tette hozzá. Miután véget ért a verseny, Nadal
már-már bűnbánóan hangsúlyozta, hogy Federer a történelem legjobb
teniszezője, és az is marad. „Federer továbbra is ötszörös
wimbledoni bajnok. Én egyelőre egy győzelmet szereztem.” Nadal
győzelemben mutatott melegszívűségének hatására néhány emberben
felmerülhetett a kérdés, hogy vajon a mérkőzések között Rafa retorika
órákra járt-e. Nem járt. Nadal Federer iránti nagylelkűsége a
mérkőzés után egy olyan ember reflexszé vált szokása volt, akit
gyerekként az apja arra kötelezett, hogy a csapata által elvesztett
focimeccs után gratuláljon ellenfeleinek; annak a következménye volt,
hogy – nagybátyja, Toni és a szülei – egész életében arra tanították,
hogy két lábbal a földön járjon, és belesulykolták, hogy míg az
eredményei lehetnek különlegesek, ő maga nem az.
„Nagyszerű pillanat volt, amikor láttuk, ahogy kézbe veszi a
wimbledoni kupát – mondta Sebastián Nadal –, de amikor megállunk
és belegondolunk az egészbe, nem sokkal különlegesebb ez, mint
amikor átadják a gyermekednek az egyetemi diplomáját. Minden
családban vannak örömteli pillanatok. Rafael wimbledoni győzelmét
követő napon, amikor az izgalom és a médiaérdeklődés alábbhagyott,
nem éreztem nagyobb elégedettséget, mint amilyet akkor fogok,
amikor például a lányom megszerzi az egyetemi diplomáját. Hiszen
végső soron azt szeretnéd, hogy boldogok és egészségesek legyenek a
gyermekeid.”
Nadal édesanyja, Ana María szintén nem hagyta, hogy elragadtassa
magát a fia eredményeitől. „Az emberek néha azt mondják nekem:
»Micsoda szerencséd van a fiaddal!« Amire én azt válaszolom:
»Mindkét gyermekemmel szerencsém van!« Nem tulajdonítok nagy
jelentőséget annak, hogy Rafael szuper bajnok, hiszen az életben a
legnagyobb boldogságot az jelenti számomra, hogy tudom, van két
gyermekem, akik jó emberek. Felelősek, közeli és jó barátaik vannak,
kötődnek a családjukhoz, ami mindkettőjük számára nagyon fontos, és
soha nem okoztak problémát számunkra. Ez az igazi diadal. Amikor
mindennek vége, Rafael ugyanaz az ember lesz, az én fiam – és ez a
lényeg.”
A wimbledoni döntő másnapján az egész család hazarepült
Mallorcára, és ismét visszatért minden a rendes kerékvágásba.
Tartottak győzelmi ünnepséget? „Nem – mondta Sebastián Nadal. – A
mérkőzés estéjén rendezték a hivatalos vacsorát, amelyre hihetetlenül
későn értünk oda, mivel Rafaelnek olyan sok interjút kellett adnia.
Nem vagyunk igazán az ünneplés hívei. Emlékszem a meccsre,
örökké megőrzöm az emlékét, de hogy mi történt azután? Nem sok
minden.”
Ugyanerre a kérdésre Toni Nadal bátyja szavait ismételve felelt.
„Nem, nem. Nem szoktam nagyon ünnepelni, amikor nyerünk.
Természetesen óriási elégedettséggel tölt el bennünket a győzelem.
Az egész családot. De mi, mallorcaiak nem vagyunk az ünneplés
hívei.” Wimbledon után két dolog azonban megváltozott: Nadal
megvette magának a sportautót, amelyet kinézett( fenntartásai ellenére
az apja nem tiltakozott), és újabb trófeát helyezett a számtalan másik
mellé, amelyeket korábban nyert. Amikor később Nadallal együtt az
otthonuk nappalijában tartózkodott, ahol a teniszező elismerései
gazdag gyűjteményét kiállította, keresztapja megkérdezte őt, melyik a
legkedvesebb számára. Nadal pillanatnyi habozás nélkül rámutatott
az arany színű wimbledoni kupájára és azt mondta: „Ez.”
 7. FEJEZET

ELME AZ ANYAG FÖLÖTT

A wimbledoni centerpályát a csend határozza meg, a New York-i

Arthur Ashe Stadion viszont (ahol a 2010-es US Open döntőjét
játszottam) a zajról híres. Máshol a játékok közötti szünetek
csendesek, itt azonban sosem áll meg a műsor. Kemény, lüktető zene
harsog a fülbe, a hangosbemondóban és a JumboTron óriás kivetítőin
– a feszültségtől lélegzetvisszafojtva – díjakat sorsolnak.
Tévéképernyők mutatják a legutóbbi labdameneteket, vagy még
nagyobb izgatottságot keltve a közönséget kapják lencsevégre:
csókolózó párokat, aranyos, mosolygó kisgyerekeket, pózoló
hírességeket, ünneplő tombolanyerteseket, és néha-néha verekedő
New York-iakat. A zaj sosem ül el teljesen, játék közben halk, de
állandó morajlássá csendesül. Ahogyan a világon mindenhol máshol,
elméletileg itt is megkérik a nézőket, hogy maradjanak a helyükön,
amíg a játék befejeződik és a versenyzők leülnek a székükre.
Az Arthur Ashe Stadion azonban olyan hatalmas – 23 000
férőhelyes befogadóképességével a világ legnagyobb teniszpályája –,
hogy csupán az alsóbb szinteken ülők figyelnek a játékra.
Magasabban a szurkolók nemcsak szüntelenül nyüzsögnek, de a
labdamenetek alatti beszédtilalomra vonatkozó szabály is mintha csak
azért létezne, hogy meg lehessen szegni. Nem mintha célszerű lenne
betartatni a tilalmat, tekintettel arra, hogy a stadion felett átrepülő
repülőgépek ellen például nincs szabály. A Flushing Meadows
Parkban elhelyezkedő teniszkomplexum, amely otthont ad a US
Opennek, a LaGuardia repülőtér légi folyosóján helyezkedik el, ami
azt jelenti, hogy éppen egy fontos pontért való küzdelem közepén
vagy egy ideges második adogatás előtt állsz, amikor a stadiont
hirtelen egy alacsonyan szálló repülőgép mindent betöltő robaja teríti
be.
Ez nem Wimbledon. Az energia, a tiszteletlenség és a könyörtelen
lárma látványosságként elválasztja a US Opent a másik három Grand
Slam-tornától. Színtiszta Amerika – színtiszta New York – ez, és
imádom. A zaj és az általános felbolydulás próbára teszi a
koncentrációmat, de ebben jó vagyok. Egészében véve képes vagyok
ugyanolyan hatékonyan elszigetelni magam a Flushing Meadows-i
környezettől, mint a méltóságteljes Wimbledonban. New York olyan
messze van Manacortól, amennyire az csak elképzelhető, a csapatom
jelenléte azonban minden helyet, ahová utazom, egy kicsit
otthonosabbá tesz.
A tenisztornákra elkísérő szakemberekben az a nagyszerű, hogy
miattuk kevésbé érzem munkának a munkámat. Ők a barátaim is
egyben. Ha nem állnának ennyire közel, ha nem lennének ennyire
hűségesek hozzám, és nem lenne ilyen könnyű kijönni velük, egy
különösen magányos nomád életformát élnék, amelyben repülőtérről
repülőtérre, egyik névtelen hotelszobából a másikba, játékosok
számára fenntartott termekből éttermekbe mennék, amelyek legtöbbje,
bárhol legyek is a világban, általában tökéletesen egyformának tűnik.
Jordi Robert, aki mindig velem utazik New Yorkba, a Nike-nak,
legelső szponzoromnak dolgozik, de mindenekelőtt a barátom.
Remélem, hogy a vállalat ugyanúgy megbecsüli őt, mint én. Ha a
Nike egyik riválisa bejelentkezne és jobb ajánlatot tenne, hosszan és
alaposan el kellene gondolkodnom a váltásról pusztán a Tutsszal való
barátságom okán. Felbecsülhetetlenül értékes számunkra. Csupán a
munkaköri leírása alapján nem feltétlenül lenne szükséges ilyen
közeli kapcsolatban állnia velem, mégis a csapatom nélkülözhetetlen
tagjává vált. Elkísér az edzésre, a meccsek előtt és után egy asztalnál
eszik velem, leül beszélgetni velem a hotelszobámban, és velem lakik
Wimbledonban a bérelt házunkban. Tuts körülbelül tíz évvel idősebb
nálam, de stílusos szemüvege és elegáns, élénk színű ruhái láttán
bárki azt gondolhatná, hogy én vagyok az idősebb, mivel én a
hagyományosabb öltözködést kedvelem. Azon felül, amit a Nike-val
való kapcsolatomhoz hozzátesz, azt becsülöm leginkább Tutsban,
hogy állandóan mosolyog, mindig jókedve van. Kedves és hűséges,
és jót tesz nekem a jelenléte. Dolgoztat néha akkor is, amikor –
egészen őszintén – szívesebben csinálnék valami mást, de a
legfontosabb az, hogy Tuts egy végtelenül kedves fickó, akinek a
jelenléte segít megteremteni azt a bizalmas és nyugodt légkört,
amelyre a teniszpályán nyújtott maximális teljesítményhez szükségem
van.
Tutshoz hasonlóan Carlos Costa sem közvetlenül az én
alkalmazásomban áll. Egy hatalmas nemzetközi sportügynökségnek,
az IMG-nek dolgozik, de tizennégy éves korom óta mellettem van.
Carlos tárgyal a szerződésekről, és ő hozza az első döntéseket a
szponzori megállapodásokkal kapcsolatosan rendszeresen érkező
ajánlatokról. Ezenfelül azonban remek barát is, és ha valamilyen
probléma merül fel, ő az, akihez teljes bizalommal fordulok.
Tanácsai rendkívül értékesek a számomra, annál is inkább, mert
megértettem, hogy az általa javasolt üzleti megoldásokat elsősorban
nem a pénzkeresés, hanem annak szükségessége határozza meg, ami a
legjobb a játékom számára. Nagyon nehéz ilyen ügynökre lelni. Még
ennél is nehezebb lenne olyasvalakit találni, aki Carloshoz hasonlóan
a legmagasabb szinten teniszezett és bekerült a világranglista első tíz
helyezettje közé. Sportolói mentorként nagyon jól kiegészíti Tonit.
Ügyes technikailag és ismeri az ellenfeleim tulajdonságait. Amikor
túlságosan megnő a Toni által keltett – általában igen értékes –
feszültség, Carlos tudja, hogyan hatástalanítsa azt. Például egy párizsi
hotelszobában vagyunk a Roland Garros alatt, amikor Toni meg
köztem hirtelen felforrósodik kissé a helyzet.
Carlos azt mondja: „Rafa, sétáljunk egyet!” Majd Párizs körüli
sétára indulunk ketten, átbeszéljük a dolgokat, távolabbi nézőpontból
vizsgáljuk meg a kérdéseket, és így sokkal jobb hangulatban térek
vissza a hotelbe. Carlos rendet és stabilitást biztosít a csapatunk
számára. Mivel nem tartozik a családhoz, inkább az eszére, és nem a
szívére hallgat, amikor döntést kell hoznia. Örülnék neki, ha a tenisz
pályafutásom befejezése után is megmaradna a munkakapcsolat
közöttünk. Amennyiben üzleti vállalkozásba fognék, őt mindenképpen
magammal szeretném vinni. Tutsot szintén. Azért, mert jól tudnánk
együtt dolgozni, és közben jól is éreznénk magunkat.
A New York-i munka nagy részét, ahogy máshol is, a médiával
való kapcsolattartás teszi ki, ezért ilyen fontos, hogy kiváló
szakember legyen a kommunikációs főnököm. Benito Pérez
Barbadillo csoportunk legnagyvilágibb tagja. Négy nyelven beszél
kitűnően, ami óriási előny egy olyan munkában, amely megköveteli,
hogy a világ minden tájáról származó újságírókkal kommunikáljon.
Az ő kellemetlen feladata (és tudom, hogy nehezére esik), hogy a
rosszfiút játssza a nevemben, és állandóan visszautasítsa az
újságírókat, megóva engem attól, hogy eleget kelljen tennem a
számtalan interjúkérelemnek. Ha mindegyikre igent mondanék, nem
lenne időm semmi másra. Carlos Costához hasonlóan Benito is tudja,
hogy az edzésen kívül ahhoz is időre van szükségem, hogy nyugodt és
rendezett életet éljek, és szükségem van arra a békére, amely
lehetővé teszi, hogy létrehozhassam a pályán aratott sikerekhez
nélkülözhetetlen, zárt mentális teret. Amikor Benito nem tart velem,
nagyon hiányzik. Pimasz, vág az esze, és mindig poénkodik.
Tájékozott a politika és a világ általános kérdéseiben, a csapatunkat
körülvevő burokban ő gondoskodik a nagyvilággal, valamint a
médiával való kapcsolatunkról. Tudja, hogyan adagolja éppen a
megfelelő mennyiségben számunkra a híreket, amit mindig rengeteg
humor és provokatív megjegyzés kíséretében tesz. De nem veszi túl
komolyan magát, és megtanultuk, hogy fenntartásokkal kezeljük,
amiket mond, mivel szeret szándékosan túlozni. Ő az udvari
bolondunk, aki oldja a feszültséget egy olyan környezetben, amelyben
az ember könnyen elveszíti az ítélőképességét, és hagyja, hogy
minden túlságosan komollyá és feszültté váljon.
Másodedzőm, Francis Roig jelenléte hasonlóan megnyugtató, de
sokkal visszafogottabb módon az. Mint Carlos Costa, ő is hivatásos
teniszező volt korábban, így rendkívül jól ért ellenfeleim játékának
elemzéséhez, és hatalmas tapasztalattal rendelkezik a tenisz
legfontosabb részleteit illetően. Rendkívüli módon bízik a
képességeimben, és nagyon sok önbizalmat ad nekem, illetve igen
sokat segített a játékkal kapcsolatos ismereteim fejlesztésében.
Carloshoz hasonlóan ő is laza, és a 2005-ös dél-amerikai turnénkon
történt első közös munkák óta örömteli – valamint tanulságos – dolog
a társaságában lenni.
Ángel Ruiz Cotorro tizennégy éves korom óta az orvosom.
Mellettem állt az igazán komoly sérülések idején, amelyeket el kellett
viselnem, és nem csupán orvosi tanáccsal szolgált, de azzal a
bizonyossággal is, amelyre szükségem volt ahhoz, hogy ne adjam fel
a küzdelmet, és bátorított, hogy higgyek a felépülésre való
képességemben. Mindig rendelkezésemre áll, bárhol legyek is a
világban, és válaszol, akár komoly, akár kisebb vészhelyzetről van
szó. Ezenkívül, mivel már a találkozásunk előtt is a Spanyol
Teniszszövetség tiszti főorvosa volt, és rendszeresen ellátta
Spanyolország első számú játékosait, rendkívül jól megértette a
különleges sportolói igényeimet. A legfontosabb tenisztornák
többségére a csapatommal utazik, de még akkor is, amikor nincs
jelen, lélekben velem van, ahogyan erőnléti edzőm, Joan Forcades is,
akivel folyamatos kapcsolatban áll, hogy értékeljék az állapotomat,
mielőtt távolról érkező utasításokkal látják el Titínt, aki mindig velem
tart.
Ha Titínt elvennék tőlem, elveszettnek érezném magam. Nem
tudom, hogyan befolyásolná a hiánya a játékomat, de a jókedvemre
biztosan rossz hatással lenne. Titín, aki mindig elkísér a tornákra, az
első személy, akihez probléma esetén fordulok. Ő az erőnléti edzőm,
és kiválóan ért a munkájához, de személyes szerepét még a szakmai
hozzájárulásánál is többre értékelem. Rengeteg fizioterapeuta létezik
a világban, de ha Titín úgy döntene, hogy nem dolgozik velem többé,
a barátsága után maradó űrt majdhogynem lehetetlen volna betölteni.
Titín nem csupán nagyon jó ember, de végtelenül őszinte is. Ha
mondani akar neked valamit, egyenesen a szemedbe mondja.
Bajban lennék, ha azon teniszezők közé tartoznék – és sokan
vannak így –, akik állandóan cserélgetik csapatuk tagjait.
Elsődlegesen személyes szempontból van szükségem rájuk, mivel a
tenisz olyan sport, amelyben a játékos érzelmi állapota kiemelkedő
szerepet játszik a sikerben. Minél jobban érzed magad, annál
nagyobb eséllyel fogsz jól játszani. Sokszor megemlítem a „kitartás”
szó fontosságát, azonban létezik egy másik jelentős szó is a
szótáramban, az „állandóság”. Egyszerűen eszembe sem jut, hogy
cserélgessem a csapatom tagjait. Mindig ugyanaz a csapat vett körül,
és remélem, ez a jövőben is így marad. Toni, aki egész életemben
mellettem állt, létrehozta a rendszert, és nem szeretném, ha ez valaha
is megváltozna.
New Yorkban, a US Open idejére is van menetrendünk. Mindig
ugyanazokban a Central Parkhoz közeli, Manhattan közepén lévő
városrészekben található hotelekben szállunk meg, és miután
napközben Flushing Meadows és a hotel között ingázunk, este mindig
ugyanannak a négy vagy öt, a szállodától pár perc sétára található
étteremnek az egyikébe megyünk vacsorázni.
Általában a japán konyhát választjuk, hiszen nincs jobb a japán
éttermekben kapható, kiváló minőségű halnál. A fennmaradó időben
sokat tartózkodunk a szállodai szobámban, beszélgetünk, filmet vagy
focimeccset nézünk. Ezenkívül rengeteg felvételt nézünk a korábbi
meccseimről, Tonival együtt alaposan kielemezzük a játékot és
levonjuk a tanulságot a hibáimból, illetve a teniszem sikeresebb
pillanataiból. Jót tesz a lelkiállapotomnak, ha visszanézem magam,
amint egy fontos pontot szerzek vagy ütök egy nyerő tenyeres
egyenest, de még ennél is fontosabb, hogy ezek a felvételek segítenek
vizualizálni a játékom apróbb részleteit, így képet rögzíthetek róluk a
fejemben, amelyet később felhasználhatok a pályán, hogy újra képes
legyek létrehozni az irányítás jó ütéshez szükséges gördülékeny
érzését. Nehéz elmagyarázni, de működik.
Amikor Manhattanben vagyok, nagyon szeretnék többet sétálni és
magamba szívni a hely energiáját, megtekinteni a nevezetességeket,
de az emberek általában nem türtőztetik magukat, amikor híres
sportolókkal találkoznak, ezért tapasztalatból tudom, hogy hétköznapi
emberként viselkedni és észrevétlenül végigsétálni az Ötödik
sugárúton, lehetetlen vállalkozás. Nincs több értelme panaszkodni
emiatt, mint amiatt idegeskedni, ha az eső megszakítja a játékot.
Együtt jár a munkával, el kell fogadni. Ez azt jelenti, hogy csak akkor
juthatok távolabb a szállodám közvetlen környezeténél, amikor a
szponzoraim egyike megkér, hogy vegyek részt valamilyen promóciós
eseményen, amelyet egy belvárosi áruházban, vagy a Nike által
szervezett látványosság esetében a Hudson folyó rakpartján
rendeznek, ahol a Titanic kötött volna ki, ha befejezte volna első
útját. Ilyenkor is mindenki velem tart. Nemcsak Tuts, de Titín, Carlos,
Benito és mindenki, aki velem utazott. Bármit teszünk, együtt veszünk
részt benne.
Ebben az évben, a 2010-es US Open első hetében elképesztően
meleg volt, de aztán lehűlt az idő, a döntő napján pedig olyan sokat
esett, hogy huszonnégy órával el kellett halasztani a meccset. Az
ellenfelem, Novak Djokovic számára ez nem volt rossz hír, mivel
jóval hosszabb és erőt próbálóbb elődöntőt vívott nálam, amelyben
öt játszmában legyőzte Roger Federert. A helyében én is örültem
volna egy nap pihenőnek.
Az erős és kipihent Djokovic félelmetes ellenfélnek bizonyult. A
mérkőzésünknek nem volt olyan hangulata, mint egy újabb Federer-
Nadal összecsapásnak, legalábbis a közönség számára, számomra
azonban kellően aggasztó volt a kihívás. Djokovic meglehetősen kész
játékos – Toni szerint inkább az, mint én –, akinek nincs nyilvánvaló
hiányossága, és kemény borításon, amely Flushing Meadows-ban is
található, többször győzött le engem, mint én őt. Legnagyobb erőssége
a pályán való helyezkedés iránti kiváló érzéke, és hogy képes a
labdát korán, a felszálló ágban megütni. A fonákja és a tenyerese
egyaránt remek, labdaérzékelése pedig olyan pontos, hogy időt
spórolva leggyakrabban a pálya közepén játszik. Így szűkíti a szöget
az ellenfeleinek, és így könnyíti meg jócskán a játékot saját maga
számára.
 Federer esetében mindig az a szabály, hogy türelmesen dolgozz,
tudva, hogy előbb-utóbb hibákra kényszeríted majd. Djokovicnál
nincs világos taktika. Egyszerűen a legjobbadat kell nyújtani,
maximális intenzitással és agresszióval kell játszani, és meg kell
próbálni megtartani az irányítást a labdamenetben, mivel abban a
pillanatban, ahogy hagyod Djokovicot felülkerekedni,
megállíthatatlan.
A sejtéseim beigazolódtak, ahogy néztem őt a tévében a Federer
elleni elődöntőben, amelyet Djokovic két meccslabdát hárítva nyert
meg. Nem ez volt az első alkalom, hogy arra gondoltam, „milyen
hihetetlenül kemény és tehetséges fickó!” És arra is, milyen nehéz
lesz legyőzni őt. Amikor felvételről nézem vissza a többi kiemelkedő
játékost, gyakran érzem úgy, hogy jobbak nálam. A US Open alatt ez
nem volt túlságosan logikus gondolat, hiszen akkor, és immár az
elmúlt két év nagy részében én voltam a világelső. Ezenkívül
Federert és Djokovicot is többször győztem le, mint ahányszor ők
vertek meg engem. És abban sem vagyok biztos, hogy más bajnokok
így tekintenek az ellenfeleikre. Úgy vélem, éppen ellenkezőleg.
Esetemben ez nagy valószínűséggel Toninak köszönhető, aki
gyerekkoromtól fogva arra tanított, hogy minden meccsre úgy
tekintsek, mint egy nehéz csatára. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a
legegészségesebb lelkiállapot, amellyel pályára állhatok, mivel
olykor visszaveti az önbizalmamat, így nem játszom olyan
agresszíven, mint ahogy tudnék. Az előnye azonban az, hogy minden
ellenfelemet tisztelem, és soha nem válok beképzeltté. Ez lehet az oka
annak, hogy ritkán veszítek olyan játékosok ellen, akiket a ranglistán
elfoglalt helyük alapján le kellene győznöm.
A 2010-es Djokovic elleni döntő előtt nem voltam különösebben
ideges – legalábbis nem az előttem álló kihívás mértékének fényében.
Egyértelműen kevésbé voltam feszült, mint a 2008-as wimbledoni
döntő előtt. Az előző két éjszaka jól aludtam, kellemes nyolc órát
mindkét nap. Az egynapos esőszünet miatt két éjszakám volt. Mindkét
alkalommal betettem egy filmet a hotelszobámban, és ahelyett hogy
forgolódtam vagy a legrosszabbra gondoltam volna, azonnal
elaludtam. Ezt részben annak köszönhettem, hogy nem kísértettek a
múltbeli megrázkódtatások emlékei úgy, mint Wimbledonban.
Részben pedig a nagyobb tapasztalatomnak és érettségemnek, a
Grand Slamek számának, amelyeket már végigjátszottam; de részben
annak is, hogy nem voltak olyan nagyok az elvárásaim. A wimbledoni
győzelem képei tinédzserkorom óta a szemem előtt lebegtek, a US
Open viszont mindig is elérhetetlen álomnak tűnt.
Ez nem azt jelenti, hogy a Djokovic elleni meccsre eleve vesztes
hangulatban érkeztem. Természetesen éreztem, hogy győzhetek, de úgy
sejtettem, ha valóban nyerek, az egy boldog és váratlan jutalom lenne
a pályafutásom során, nem pedig olyasmi, amit el kell érnem,
máskülönben életem hátralévő részét kudarctól sújtva kell leélnem.
Mindig úgy gondoltam, hogy a US Open a számomra
legnehezebben megnyerhető torna. Wimbledonban akkor is jól
játszottam, amikor nem győztem; a US Openen soha nem nyújtottam
igazán a legjobbamat. Korábban kétszer bejutottam az elődöntőbe, de
egyik esetben sem éreztem tökéletesen a helyemen magamat a pályán.
Ennek a kivételesen gyors borításhoz lehet köze, illetve a US Openen
használt labdákhoz, amelyek puhábbak, mint máshol, így kevésbé
tudom keményen, magasra pörgetni a labdát, mint általában. Ez a
játékomnak az a része, amely a legnagyobb fejfájást okozza az
ellenfeleimnek, és ahol a legtöbbjükkel szemben előnyöm van. És van
egy további tényező is: a US Open a négy Grand Slam-torna utolsó
állomása, amelyet egy hosszú és kimerítő nyári szezon végéhez
közeledve rendeznek, ezért általában fizikailag és mentálisan is
fáradtan érkezem New Yorkba.
A 2008-as tornára a szokásosnál is elgyötörtebben érkeztem, és az
elődöntőben kiestem Andy Murray ellen, de nemcsak a wimbledoni
kupa megnyerésébe fektetett feszült energiának köszönhetően. A két
verseny között átutaztam a fél világot, hogy részt vegyek a pekingi
olimpiai játékokon, és életemben először szerepeljek a föld
legnagyobb sporteseményén. Határtalanul élveztem, és rengeteget
tanultam itt – leginkább azt, hogy mennyire szerencsés vagyok.
Az olimpiai faluban volt a szállásom a többi sportolóval együtt,
ahol a Davis-kupához hasonlóan ismét belekóstolhattam abba a
csapatszellembe, amelyet úgy szerettem, amikor gyerekkoromban
futballoztam. Ugyanabban a lakónegyedben élni a spanyol
csapattársaimmal, találkozni és összebarátkozni a spanyol
kosárlabda-válogatottal és atlétikai csapattal (akik közül néhányan
elég zavarba ejtő módon megállítottak a folyosón vagy a közösségi
mosóhelyiségben, ahol mindannyian mostuk a ruháinkat, és
autogramot kértek tőlem), valamint valamennyiükkel együtt
egyenruhában részt venni a nyitóünnepségen – ezek felejthetetlen
élmények voltak. A szerencse érzése mellé azonban erőteljes
megbotránkozás társult.
Jobban megértettem, mint valaha, hogy milyen kiváltságosak
vagyunk mi, hivatásos teniszezők, és milyen igazságtalan megannyi
olimpiai sportoló nehéz helyzete. Végtelenül keményen edzenek,
legalább olyan keményen, mint mi, a jutalmuk mégis jócskán elmarad
a miénktől. A világranglista nyolcvanadik helyén álló teniszező
anyagi elismerésben részesül, társadalmi előnyökhöz jut, és olyan
megbecsülésnek örvend, amelyről az atléták, úszók vagy tornászok
első számú versenyzője csak álmodhat. A tenisztornákon az egész év
során mindenünk megvan, a keresett pénz pedig lehetővé teszi
számunkra, hogy megtakarítsunk belőle a jövőnkre. Ezek az emberek
négy évig szerzetesi szigorral készülnek az egyetlen és mindenekfelett
álló megmérettetésre, az olimpiára, túlnyomó többségük a befektetett
erőfeszítéseikhez képest mégis igen kevés támogatásban részesül.
Csodálatra méltó, hogy ilyen szigorú rend szerint, ilyen sok
személyes áldozatot hozva készülnek csupán a versenyzés élményéért
és a sport iránt érzett szenvedélyük miatt. Ez minden díjnál
értékesebb. Ennek azonban nem szabadna elégnek lennie. Az összes
bevételről, amit a Nemzetközi Olimpiai Bizottság generál a
játékokból – egy rendezvényből, amelynek sikere a sportolók
elkötelezettségének köszönhető – azt gondolnánk, hogy kicsit
igazságosabban tudják elosztani. Nekem szerencsére nincs szükségem
fizetésre, de egy 400 méteres síkfutónak vagy egy maratoni futónak
sok anyagi támogatásra van szüksége ahhoz, hogy lehetősége legyen
olyan szinten edzeni, amely biztosíthatja számára, hogy kijusson az
olimpiára, majd ott versenybe szállhasson az elsőségért. Megértem,
hogy a tenisz látványosabb a közönség számára, legalábbis egy
naptári éven belül, de úgy gondolom, igazságtalan, hogy nem tesznek
nagyobb erőfeszítést azért, hogy jobb életszínvonalat és
edzésfeltételeket biztosítsanak ezeknek a rendkívül elkötelezett
embereknek.
Ezek a gondolatok azonban csak a verseny után fogalmazódtak meg
bennem. A Pekingben töltött időmet nem a panaszkodás és a
méltatlankodás jellemezte. A sportolók közötti bajtársiasságra
emlékszem, és arra, hogy milyen sok új sportággal volt lehetőségem
megismerkedni, és hogy felfedeztem, mennyi minden közös bennünk.
Pusztán a részvétel, valamint a lehetőség egy olyan világba való
belépésre, amelyről sosem gondoltam, hogy megismerhetem,
önmagában felemelő volt. Majd Djokovic elődöntőbeli, és a chilei
Fernando Gonzalez döntőbeli legyőzését követően aranyérmet nyerni
a férfi egyesek versenyében, és látni, ahogy a nemzeti himnusz
kíséretében felvonják a spanyol zászlót, miközben én a dobogó
legtetején állok… nos, akkor voltam a legbüszkébb egész életemben.
Az olimpiai játékokról az embereknek általában nem jut eszébe a
tenisz. Gyerekkoromban nekem biztosan nem jutott. A játék csak
1988-ban, hatvannégy évnyi szünet után került be újra az olimpiai
sportágak közé. A teniszezők számára azonban az olimpiai arany
dédelgetett álommá vált. A Grand Slamek után ez a díj a
legkedvesebb számunkra.
Az év első Grand Slam-tornája a Melbourne-ben rendezett
Ausztrál Open. Kellemes torna, kevésbé harsány, mint a US Open,
könnyedebb, mint Wimbledon, és kisebb szabású, mint Párizs – noha
olyan nagy szállodai lakosztályban szállásolnak el, amelyben akár
kispályás focit is játszhatnék. Szeretem a melbourne-i ételeket. Egy
újabb remek japán étterem található a szállodában. A versenynek
helyszínt adó komplexumba, a Melbourne Parkba vezető ötperces
autóutat a buja, zöld parkos területen keresztül szintén élvezem. És
meleg van, mi pedig egyenesen az európai télből érkezünk. Általában
a torna kezdete előtt egy héttel érkezem, hogy alkalmazkodni tudjak a
Spanyolországhoz képest tízórás időeltéréshez. Az alkalmazkodásra
tett erőfeszítéseket esetemben az is megnehezíti, hogy a január
Spanyolországban igen jelentős hónap a futballnaptár szempontjából,
így rendszerint a legkülönbözőbb reggeli időpontokban kell
felkelnem, hogy láthassam a Real Madridot játszani.
Ha nagyon korán játszanak, beállítom az ébresztőórát, megnézem,
hol tart a mérkőzés, majd eldöntöm, hogy fennmaradjak vagy aludjak
tovább. Ha 3-0-ra vezetnek, és fél óra van hátra, a másik oldalamra
fordulok és alszom tovább. Ha 0-0 az állás, túlságosan izgatott
leszek, fenn kell maradnom, hogy végignézzem a meccset. De nem
kelek fel borzasztóan korán, bármilyen fontos mérkőzés megy is a
tévében, ha aznap versenyzem. A munka az első.
A 2009-es Ausztrál Open döntőjében úgy éreztem, hogy legalább
annyi esélyem van győzni, mint hat hónappal korábban
Wimbledonban. Más szóval volt némi esélyem. A pálya borítása
kemény volt, de kevésbé bonyolult a játékom számára, mint Flushing
Meadows-ban. A labda magasabbra pattan, mint a US Openen, így
nem repül olyan gyorsan és jól reagál az pörgetésemre. Amire nem
számítottam, az a barátom és spanyol honfitársam, Fernando
Verdasco ellen vívott elődöntő volt. Végül győztem, de nagyon
keményen kellett küzdenem, és fizikailag romokban hevertem a
végére. A Federer elleni döntőig hátralévő másfél napos felkészülési
idő nagy részében meg voltam győződve arról, hogy esélyem sincs a
győzelemre. Az egyetlen alkalom, amikor így éreztem magam egy
Grand Slam-döntő előtt, a 2006-os wimbledoni tornán volt, de akkor
azért, mert a lelkem legmélyén nem hittem el, hogy valóban
győzhetek. A 2009-es ausztráliai döntő előtt a testem lázadt, és
könyörgött, hogy hagyjam abba.
Eszembe sem jutott, hogy visszalépjek a versenytől – hacsak nem
éppen összeesni készülsz, egy Grand Slam-döntőben nem tehetsz ilyet
–, az eredmény azonban, amelyre előzetesen számítottam, és amelyre
igyekeztem lelkileg felkészíteni magam, 6:1, 6:2, 6:2-es vereség volt.
A Verdasco elleni elődöntő az Ausztrál Open történetének
leghosszabb meccse volt. Minden pillanata rendkívül szoros volt,
Verdasco lenyűgözően játszott, kivételesen nagy arányban ütött
nyerőket. Én azonban védekezve, de keveset hibázva valahogyan
tartottam magam, és öt óra tizennégy perc után 6:7, 6:4, 7:6, 6:7, 6:4-
re nyertem. Olyan forróság volt a pályán, hogy a játékok közötti
szünetekben mindketten rohantunk jéggel töltött tasakokat tenni a
nyakunkra és a vállunkra. A legutolsó játékban, éppen a legutolsó
pont előtt könnyek szöktek a szemembe. Nem azért sírtam, mert
éreztem a vereséget vagy akár a győzelmet, hanem így reagáltam az
egész játék puszta kínzó feszültségére. A negyedik játszmát
rövidítésben elveszítettem, ami végzetes lett volna egy ilyen feszült
és nehéz körülmények között játszott meccsen, ha nem lettem volna
képes a tizenöt évnyi rendületlen versenyzés során felhalmozott
lelkierőm utolsó cseppjeit is mozgósítani. Képes voltam magam
mögött hagyni ezt a kudarcot, és azzal a hittel elkezdeni az ötödik
játszmát, hogy még mindig van bennem elég a győzelemhez.
5:4-es vezetésnél, 0:40-re az adogató Verdascóval szemben végül
eljött az én időm. Három mérkőzéslabdának elégnek kellett volna
lennie, de nem egészen így történt. Az első és a második pontot
elveszítettem. Ekkor történt, hogy egyszerre minden túl sok lett nekem
és megtörtem; lehullt a páncél, és a szurkolók által ismerni vélt
harcos Rafa Nadal mindenki szeme láttára a sebezhető emberré,
Rafaellé vált. Az egyetlen, aki nem látta ezt, Verdasco volt. Vagy nem
látta, vagy még nálam is rosszabb állapotban volt. Mert az ő idegei is
felmondták a szolgálatot. Egy számomra hihetetlenül szerencsés (és
számára borzasztóan szerencsétlen) pillanatban kettős hibát követett
el, és úgy adta nekem a győzelmet, hogy meg sem kellett ütnöm a
labdát.
Készen arra, hogy a fizikai és idegi kimerültség végez velünk,
mindketten a hátunkra vetettük magunkat. Én tudtam előbb
összeszedni magam, előrebukdácsoltam és átléptem a hálón, hogy
megöleljem Fernandót és elmondjam neki, egyikünk sem érdemelte
meg, hogy elveszítse ezt a meccset. Toni, akinek nem kerülte el a
figyelmét, hogy milyen remegő ronccsá váltam az utolsó játékban,
megjegyezte, hogy ha Verdasco nem követett volna el kettős hibát,
valószínűleg megnyerte volna az elődöntőt. Egyet kell értenem vele.
Hajnali egy órakor ért véget a mérkőzés, és csak öt óra után
kerültem ágyba. Először a kötelező meccs utáni sajtótájékoztató várt
rám, majd a külön interjúk az újságírókkal. A lábaim alig bírtak el, és
isten tudja, miket mondtam. A szállodai szobámba visszatérve végre
hozattam fel magamnak némi harapnivalót. Az alvásnak még várnia
kellett. Ettem, hogy feltöltsem a lemerült akkumulátoraimat, majd
Titín gondjaira bíztam magam, akinek az volt a feladata, hogy újra
életet leheljen meggyötört testembe, és elkezdjen felkészíteni a
Federer elleni meccsre. Tuts látott az öltözőben teljesen öntudatlan
állapotban a Verdasco elleni meccs után, és az első gondolata az volt:
„Istenem! Titín élete legnagyobb kihívása előtt áll!” Tutsnak igaza
volt.
Titín szerencsére nyugodt és fegyelmezett volt, mint általában. Azt
tette, amit nehéz helyzetben mindig: igénybe vette erőnléti edzőm,
Joan Forcades segítségét, akit Mallorcában ért el Skype-on keresztül.
Forcades és Titín barátok és szövetségesek, közös küldetésük pedig
az, hogy biztosítsák, amire a testemnek szüksége van, megelőzzék a
sérüléseket, a legjobb erőnléti állapotba hozzanak és segítsenek
időben felépülni a következő mérkőzésre, ha előtte hatalmas
megterhelés érte a testemet. Ebben a pillanatban kimerültebb voltam,
mint egész addigi életem során valaha. Úgy éreztem, a kihíváshoz,
amellyel szembenéztek – amellyel mindhárman szembenéztünk –,
csodára van szükség. Joan azonban nem keseredett el.
Joan kilencéves korom óta ismert, és jobban hitt bennem, mint én
magamban. Fantasztikusan végzi munkáját, és a csapatom rendkívül
fontos tagja, de sokkal inkább a háttérben dolgozik, mint a többiek.
Régebben velem utazott, de ma már ritkán teszi ezt, szívesebben
marad otthon Mallorcán, távol a hírnévtől és a médiától. Különleges
fickó, aki imádja a mindennapi munkáját – tanár egy mallorcai állami
iskolában –, és nem a pénzért dolgozik velem, hanem mert élvezi, és
úgy törődik velem, mintha családtag lennék.
Hallottam a Titínnel folytatott beszélgetését. Egyetértettek abban,
hogy rengeteg jégre van szükség és rengeteg masszírozásra, hogy újra
beindítsák a vérkeringést a rendszerben. Joan, aki Dr. Cotorróval
előzetesen kielemezte a helyzetet, ragaszkodott egy jó adag fehérjeés
vitaminpótláshoz, de mindenekelőtt azt találta a legfontosabbnak,
hogy újra mozgásra bírjam a testemet. A következő napra nyújtó
gyakorlatokat javasolt, hogy újra életre keltsük az izmokat, majd némi
tekerést a szobabiciklin és egy gyakorló edzést a pályán. Joan
derűlátó volt, és emlékeztette Titínt, hogy a karácsonyi időszakban a
szezon előtti edzéseken felkészültünk erre. Reggelente három vagy
négy órát edzettünk keményen, majd délutánonként is folytattuk másfél
óráig. „Az a legfontosabb, hogy újra mozgásba hozzuk a testét” –
mondta Joan.
Hallottam ezt és értettem az érveit, de abban a pillanatban,
ausztráliai idő szerint hajnali három órakor csupán ahhoz voltam elég
jó állapotban, hogy a díványon passzívan, mozdulatlanul átadjam
magam Titín terápiás szakértelmének. Miután befejezte a beszélgetést
Joannal, az első dolga az volt, hogy megtöltse a kádat jéggel és
beleültessen, ami az első lépés volt ahhoz, hogy aktiválja fájdalmas
combjaim vérkeringését. Ezután masszázs következett, elsőként egy
tasak jéggel, majd egy darab szappan használatával.
A döntő előtti nap reggelén általában edzeni szoktam. Ezúttal egész
délelőtt aludtam, és kora délután legnagyobb rémületemre arra
ébredtem, hogy még merevebbek a tagjaim, mint előző éjszaka. Ettől
függetlenül tekertem a biciklin, Titín tanácsára óvatosan, csak
annyira, hogy beindítsam a vérkeringést, majd kimentem a pályára,
hogy Carlos Costával gyakoroljak. Alig húsz percig bírtam. Carlos
látta, hogy képtelen vagyok folytatni. „Ez nem jó így, nem tudsz
mozogni – mondta. – Abba kell hagynunk!” Szédülve, teljesen
kimerülten, ólomsúlyú vádlikkal lebicegtem a pályáról,
visszaautóztam a szállodába, és egyenesen a jeges fürdő felé vettem
az irányt. Titín túlórázott, hogy felkészítsen a másnapi döntőre, de
abban a pillanatban, a pályán történt kudarctól összetörten úgy
éreztem, hogy égen-földön nincs olyan erő, amely képes lenne
teljesíteni ezt a feladatot.
A legsötétebb hangulatban tértem nyugovóra aznap este, majd
másnap reggel csupán alig valamivel rugalmasabb tagokkal
ébredtem. Amikor délután öt órakor, két és fél órával a meccs kitűzött
kezdete előtt kimentem a gyakorlópályára az utolsó edzésemre, nem
igazán éreztem jobban magam. Ismét szédültem, az izmaimat ismét
nehéznek és keménynek éreztem – olyannyira, hogy az egyik
lábszáram hirtelen be is görcsölt. Toni velem volt, majd miután fél
óráig próbálkoztam azzal, hogy valamennyire ritmusossá tegyem a
mozgásomat, megmondtam neki, hogy nem bírom folytatni. Biztosan
borzasztóan nézhettem ki, mert azt mondta: „Rendben. Hagyd abba!
Menjünk vissza az öltözőbe!” És ekkor vette a kezébe az irányítást.
A nagybátyám hatalma mindig a szavakból eredt, azokból, amiket
azért mond, hogy motiváljon engem. Mostanában azt szokta mondani
nekem, hogy gyerekkorom legértékesebb edzéseit nem a pályán
tartottuk, hanem a meccsekre menet és azokról jövet, a Palma és
Manacor közötti ötven kilométeres autóúton zajlott megbeszéléseink
közben, amikor a mérkőzések előtt megterveztük a stratégiát, vagy
utána kielemeztük, mit rontottunk el. Emlékszem, hogy a fociból vett,
a Real Madriddal kapcsolatos példákat használt, hogy felkeltse az
érdeklődésemet és érthetővé tegye a gondolatait számomra. És
Toninak igaza van. A szavai tanítottak meg arra, hogy önállóan tudjak
gondolkodni a pályán, és megtanított harcolni. Szeret idézni egy
spanyol írót, aki azt mondta, azok az emberek, akik háborút indítanak,
mindig költők. Nos, Toni ezúttal is valamiféle költészettel próbált
hatni rám, ebben a látszólag reménytelen pillanatban, amikor a csata
még el sem kezdődött, de lélekben már el is veszítettem azt.
„Nézd – mondta –, most fél hat van, és biztos vagyok benne, hogy
amikor fél nyolckor pályára lépsz majd, nem leszel jobban.
Valószínűleg rosszabbul fogod érezni magad. Tehát rajtad múlik, hogy
felülemelkedsz-e a fájdalmon és a kimerültségen, és összeszeded-e
magadban a győzelemhez szükséges akarást.” Az mondtam neki:
„Toni, sajnálom. Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Egyszerűen
nem tudom megcsinálni.” „Ne mondd, hogy nem tudod – mondta ő. –
Mert bárki, aki elég mélyre ás, mindig megtalálja a szükséges
motivációt bármihez. Háborúban például olyasmit tesznek az
emberek, ami lehetetlennek tűnik. Képzeld csak el, mi történne, ha
egy fickó ülne mögötted a stadionban, egy pisztolyt szegezne rád és
azt mondaná, ha nem futsz folyamatosan, megállás nélkül, lelő.
Lefogadom, hogy akkor futnál. Szóval gyerünk! Rajtad múlik, hogy
megtaláld a győzelemhez szükséges motivációt. Ez a nagy
lehetőséged! Bármilyen rosszul is érzed magad most, valószínűleg
soha többet nem lesz akkora esélyed megnyerni az Ausztrál Opent,
mint ma. És ha csak egy százalék esélyed van is arra, hogy megnyerd
ezt a meccset, akkor az utolsó cseppet is ki kell szipolyoznod abból
az egyetlen százalékból.”
Toni látta, hogy habozom, látta, hogy figyelek, tehát folytatta.
„Emlékezz Barack Obama mondatára: »Igen, képesek vagyunk rá!«
Minden térfélcserénél ismételd el magadban, mert tudod mit? Az
igazság az, hogy képes vagy rá! Azt soha nem engedheted meg
magadnak, hogy az akaraterőd elvesztése miatt szenvedj vereséget.
Veszíthetsz azért, mert az ellenfeled jobban játszott nálad, de azért
nem, mert nem tettél meg mindent a győzelemért. Az bűncselekmény
lenne. De nem fogod ezt tenni, tudom. Te mindig a legjobbadat
nyújtod, és a mai nap sem lesz kivétel. Képes vagy rá, Rafael!
Tényleg képes vagy!”
Figyeltem. A leginspirálóbb beszéd volt, amelyet Toni valaha
tartott nekem. Hogy a testem is figyelt-e, az már más kérdés volt.
Ekkor lépett akcióba újra Joan Forcades. Titín folyamatos
kapcsolatban állt vele Skype-on keresztül. Joan, akinek szokása volt
bonyolult tudományos kifejezésekkel tarkítani a mondandóját,
hangsúlyozta, hogy „ergonomikusan” kell játszanom a meccset, és
ezalatt azt értette, hogy a játékomat az aktuális fizikai állapotom
reális lehetőségeihez kell igazítanom. Vagyis jobban kell adagolnom
az erőmet, mint általában, hogy a szervezetem energiaraktárait a
kritikusabb pontokra tudjam tartogatni, és nem küzdhetek minden
pontért úgy, mintha az lenne az utolsó. Ezenkívül meg kell próbálnom
lerövidíteni a labdameneteket, ami nagyobb kockázatvállalással jár.
A tervvel felfegyverkezve a szokásomnak megfelelően hideg vizes
zuhanyt vettem, ami után jobban éreztem magam, majd egyre növekvő
meggyőződéssel végrehajtottam a meccs előtti öltözői szertartásaim
sorozatát. Amikor pedig kiléptem a pályára, nem bicegtem többé.
Továbbra sem múlt el a fájdalom, és kissé lassúnak éreztem magam a
Federerrel való bemelegítés közben. Igaz, ami igaz, a bal lábfejem –
a sajkacsontom – újra elkezdett fájni. De voltam már ilyen
helyzetben, és reméltem, hogy az adrenalin és a
koncentrálóképességem még egyszer legyőzi majd a fájdalmat. Még
mindig nem voltam biztos benne, hogy a testem kitart majd, de a jó
hír az volt, hogy összességében élénkebbnek éreztem magam, mint két
órával korábban, és sokkal élénkebbnek, mint amikor előző nap az
egész délelőtti alvást követően felébredtem. És a legfontosabb
mindenekfelett az volt, hogy a korábbi vesztes életérzésem elmúlt.
Összeszedtem a győzni akarásomat és a hitet, hogy képes vagyok rá.
A kihívás, amely elé a helyzetem nehézségeinek leküzdése állított,
hirtelen nem volt félelmetes többé, hanem motivált. Toni szavaival
élve, Titín munkája és Joan tanácsai csodát műveltek.
Alighogy elkezdődött a meccs, a fájdalom enyhülni kezdett.
Olyannyira, hogy az első játékot Federer adogatását elvéve
megnyertem. Majd ő visszabrékelt, de ahogy a játék haladt előre,
nagy megkönnyebbülésemre nem fulladtam ki, és noha a lábszáramat
továbbra is nehéznek éreztem, az izomgörcs jelei, amelytől annyira
féltem, nem mutatkoztak. És egyetlen görcsöt sem kaptam végül,
annak ellenére, hogy a meccs ötjátszmásra nyúlt. Titín úgy fogalmaz,
a fájdalom végső soron a fejünkben jön létre. Ha képes vagy
irányítani az elmédet, a testedet is képes vagy. Miután háromból két
játszmát megnyertem, a negyedik szettet a Verdasco elleni meccshez
hasonlóan elveszítettem, de azután visszatértem, és meglepetésemben
meg örömömben, hogy idáig eljutottam anélkül hogy szétestem volna,
megerősödött az elszántságom és fellelkesültem. Az ötödik
játszmában 2:0-ás vezetésnél arra néztem, ahol Toni, Carlos, Tuts és
Titín ültek, és elég hangosan ahhoz, hogy meghallják, mallorcai
nyelvjárásban azt mondtam: „Győzni fogok!”. Így is történt. Toninak
igaza volt. Igen, képes voltam rá. 7:5, 3:6, 7:6, 3:6, 6:2-re győztem,
és az Ausztrál Open bajnoka lettem. Megdöbbenésemre visszatért
belém az élet, és íme, itt volt a harmadik Grand Slam-címem a
négyből, összességében pedig a hatodik, amelyet nyertem.
 Roger Federer lelkileg tört össze annyira a meccs után, mint
amennyire fizikailag én voltam rosszul előtte. A helyében én is
ugyanígy éreztem volna magam. Rosszul teljesített az utolsó
játszmában, és azzal, hogy legyőztem őt, megerősítettem a
világelsőségemet. Mindazonáltal azokat – és voltak néhányan –, akik
elkezdték leírni őt a vereség után, megcáfolta az élet. Federerben
rengeteg tűz maradt még. Ausztráliában esélye lett volna beállítani
Pete Sampras tizennégy Grand Slam-győzelemből álló rekordját, de
kudarcot vallott, legalábbis egyelőre. Ahogy arra az interjúim során
emlékeztettem is mindenkit, számomra továbbra is Federer volt a
mindenkori legjobb játékos, amit ő a következő néhány évben be is
bizonyított, miután további jelentős trófeákkal gazdagította a
gyűjteményét és megdöntötte Sampras rekordját.
Ami engem illet, sokat tanultam ebből a győzelemből. A tanulságot
Toni évek óta sulykolta belém, de egészen mostanáig nem értettem
meg, mennyi igazság van benne. Megtanultam, hogy mindig ki kell
tartani, hogy bármilyen távolinak tűnik is az esély a győzelemre, a
képességeid maximumát kell nyújtanod, és meg kell próbálnod a
lehetetlent. Aznap Melbourne-ben tisztábban láttam, mint bármikor,
hogy a játék lényege fejben dől el, és ha tiszta és szilárd az elméd,
majdnem minden akadályon felülemelkedhetsz, köztük a fájdalmon is.
Az elme diadalmaskodhat az anyag felett.
Másfél évvel később, a 2010-es US Open döntője előtt úgy tűnt,
nem nekem, hanem ellenfelemnek, Novak Djokovicnak kell
leküzdenie a fájdalom okozta akadályt. Ugyanabban a helyzetben
volt, mint én az Ausztrál Open döntőjére készülve. Flushing
Meadows-ban én voltam viszonylag friss, miután játszmavesztés
nélkül jutottam el a döntőig, míg Djokovic egyenesen egy Federer
elleni ötjátszmás elődöntőből érkezett, amelyben két mérkőzéslabdát
hárított a győzelem előtt. Djokovic azonban szerencsésebb volt, mint
én Melbourne-ben. Az eső miatti egynapos haladék New Yorkban
áldás volt számára, és mire szeptember 13-án, hétfőn pályára léptünk,
fizikai szempontból egyenlő esélyekkel indultunk.
A csapatomban uralkodó hangulat kevésbé volt feszült, mint a
2008-as wimbledoni döntő előtt. A szüleim voltak jelen, ahogyan
ezúttal húgom, Maribel és barátnőm, María Francisca is. Az edzések
és a Flushing Meadows-ban játszott meccsek közötti szünetekben
egyszer-kétszer – megkockáztatva, hogy letámadnak –
kimerészkedtünk az Ötödik sugárút üzleteibe, valamit kedvenc
éttermeinkbe, sőt még egy Broadway-darabot is elcsíptünk.
(Megszállhattunk volna egy Flushing Meadows-ban található
szállodában, hogy a teniszpályára való kijutás közben elkerüljük a
forgalmat, de ha úgy versenyeztem volna a US Openen, hogy nem
Manhattanben lakunk, túl sok élvezetről mondtunk volna le.)
A wimbledoni tapasztalathoz képest az is különbség volt, hogy
nemcsak jól aludtam a Djokovic elleni döntő előtti éjszakán, ahogy a
torna azt megelőző két hetében végig, de képes voltam nyíltan
beszélni is a meccsről. Wimbledontól eltérően semmi nem számított
tabutémának a játékkal kapcsolatban. Nem kísértettek az emlékek
arról, hogy zokogva csuklom össze a zuhanyzó padlóján.
Egyvalamiről azonban nem beszéltünk. Nem kellett megtiltanom, de
ösztönösen mindenki megértette, hogy az egyetlen dolog, amit nem
említhetünk meg az, amire – engem is beleértve – mindenki gondol:
hogy amennyiben legyőzöm Djokovicot, én leszek a hetedik játékos,
aki mind a négy Grand Slam-címet magáénak tudhatja, és huszonnégy
évesen a legfiatalabb, akinek ez sikerült az „open era”, a profi kor
1968-as kezdete óta, amikortól hivatásos teniszezők is részt vehetnek
a Grand Slam-tornákon. Ebben az időszakban csupán Rod Lavernek,
Andre Agassinak és Roger Federernek sikerült megnyernie mind a
négy címet.
A US Open, a nagy tornák közül számomra legnehezebb verseny
megnyerése önmagában rendkívüli lenne, de ha azután sikerülne,
hogy Wimbledonban, Párizsban és Ausztráliában is győztem, az – és
ezzel mindannyian tisztában voltunk – pályafutásom megkoronázását
jelentené. Mégsem hozta szóba senki a témát a jelenlétemben, és
később megtudtam, hogy a többiek egymás között sem beszéltek róla
soha. Annak jeleként, hogy milyen egység a miénk, hogy a családom
és a csapatom minden tagja valóban mennyire a részemet képezi,
mindegyikük arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha megtartják
maguknak a gondolataikat.
Érezték, hogy ha hangot adnának nekik, azzal veszélybe sodornák
az egész vállalkozást. Soha nem tudhatjuk meg, hogy a némaságra
való összeesküvésünk indokolt, vagy egyáltalán szükséges volt-e, de
azt a környezetemben mindenki jól tudja, hogy egy ilyen jelentős
meccs előtt legalább olyan feszült, mint amilyen törékeny
lelkiállapotban vagyok, ezért rendkívül tapintatosan és óvatosan kell
bánniuk velem. Ezért fontos, hogy Toni, Titín, Carlos, Benito és Tuts
ne csak szakemberek, hanem a barátaim is legyenek, ezért van
szükségem egy olyan csapatra, amely alkalmazkodik a
természetemhez, valamint odafigyel az igényeimre, és ezért akarom a
családomat a közelemben tudni. Ez magyarázza azt is, hogy miért kell
minden alkalommal ugyanabban a sorrendben végrehajtanom az
öltözői szertartásokat, hogy miért kell mindkét üvegemből egy-egy
korty vizet innom minden egyes szünetben a játékok között. Olyan ez,
mint egy hatalmas gyufaszerkezet: ha nincs minden darab pontosan a
helyén, az egész összeomolhat.
Gyilkosság az Orient Expresszen

A jeges fürdők, az ólomsúlyú lábak masszírozása, a vitaminpótlás és

a szobabiciklin való tekerés mind hozzájárultak a melbourne-i
csodához. Joan Forcades azonban ahelyett, hogy elismerné a válságos
pillanatban nyújtott tanácsa jelentőségét, Rafa Nadal felépülésének
és az Ausztrál Openen aratott győzelmének fizikai dimenzióját egy
összetett kép csupán egyetlen elemének látja. „Ahhoz, hogy megértsük
Rafael sikerének titkát, a Gyilkosság az Orient Expresszen
történetének kell eszünkbe jutnia” – mondja Nadal erőnléti edzője.
Forcades nem a tudását villogtatja, és nem is szándékosan
titokzatos. Az utalás Agatha Christie gyilkossági rejtélyére valójában
inkább szokatlanul világos beszéd a férfitől, aki mondandóját
meglehetős természetességgel fűszerezi olyan kifejezésekkel, mint
„holisztikus”, „kognitív”, „szomatikus marker”, „aszimmetrikus” és
„emotív-volitív”. Agya állandóan összefüggéseket talál az élsport és
a shakespeare-i tragédiák világa, a német filozófia, Aquinói Szent
Tamás vagy a neurobiológiai kutatások legújabb irányzatai között.
„A Gyilkosság az Orient Expresszen lényege az, hogy egy embert
ölnek meg, de a nyomozó, Hercule Poirot rájön, hogy tucatnyian
vettek részt a bűncselekményben – az összes gyanúsított megölte őt” –
mondja Forcades, és tovább magyaráz. – Ez a megközelítés
szükséges ahhoz, hogy megértsük Rafael ausztráliai sikerének, és
pályafutása minden más győzelmének lényegét. Ha csupán egyetlen
szempontot veszünk figyelembe, például azt, hogy fizikailag hogyan
állt talpra, az átfogóbb igazság elkerüli a figyelmünket.”
Forcades hosszú órákat tölt Nadallal, amikor a sportoló otthon van
Mallorcán, máskülönben azonban távol tartja magát a nemzetközi
tenisztornák felhajtásától és drámájától. Távolsága és elemző
gondolkodásmódja Nadal belső körének tagjai közül őt teszi a
legalkalmasabbá Hercule Poirot szerepére, és arra, hogy felfedje egy
olyan fiatalember sikerének titkát, akit több mint egy évtizede edz. A
bizonyítékok átvizsgálását és a puzzle darabjainak összeillesztését
követően egyetlen központi gondolat vezérli: a Nadal-jelenség több,
mint a részek összessége. Forcades számára ez a lenyűgöző – nem
pedig Nadal edzésprogramjának részletei. Akár bosszantó mértékben
is untatja, ha el kell magyaráznia, Nadal miért nem emel súlyokat, a
nagyon rövid vágták kivételével miért nem fut, miért végzi ezt vagy
azt a gyakorlatot a bokája vagy az inak megerősítése céljából, vagy
miért használ bizonyos gépeket, vibrációs platót vagy elasztikus
szalagokat izomerősítésre azért, hogy képes legyen négy vagy öt órát
teljes erőbedobással játszani, vagy maximalizálni bal karjának
gyorsulási sebességét. Forcades számára érdekesebb az a mániákus
intenzitás, amellyel Nadal, akár jó, akár rossz napja van, az
edzőteremben dolgozik, és ahogy higgadt céltudatossággal fenntartja
ezt az intenzitást, majd győzelemre váltja a teniszpályán. A
legérdekesebb kérdés pedig az, hogy mindez honnan ered? Igen,
Nadal remek teniszező, mert kiváló génekkel rendelkezik a sporthoz,
de ez önmagában nem magyarázat arra, hogy miért nyer sorozatban
Grand Slam-tornákat. Rengeteg ember születik az élvonalbeli
teniszhez szükséges tehetséggel, és Nadal néhány ellenfele, akiket
rendszeresen legyőz, kétségtelenül jobb természetes adottságokkal
rendelkezik nála.
„Az a kérdés, hogy ki aknázza ki a tehetségében rejlő lehetőségeket
és ki nem, a kukoricapattogtatáshoz hasonlít – mondja Forcades. –
Egyes szemek kipattognak, mások nem. Rafa kukoricaszeme miért
robbant ekkorát?”
Az első hely, ahol a választ kell keresni, nem a láb vagy a kar,
hanem a fej, Forcades szerint a „test legtörékenyebb része”, és a
győzelem vagy a vereség szempontjából a legmeghatározóbb az
élsportban, különösen egy olyan egyéni sportágban, mint a tenisz.
„A tenisz a vészhelyzetek megoldásáról szól, egyik vészhelyzet
követi a másikat hosszú időn keresztül. Minden pont különböző, és
folyamatosan a másodperc törtrésze alatt kell döntéseket hozni. Az a
játékos, aki ha hibázik, képes megszabadulni a tévedés emlékétől,
vagy aki egy remek ütés után a vezetést átvéve képes kontrollálni a
feltörő optimizmusát, és továbbra is higgadtan tud játszani, miközben
minden ütést a többitől függetlenül, az adott pillanatban, gyorsan, az
idő elképesztő szorításában ítél meg: az a játékos fog kiemelkedni a
többiek közül, és nem csupán egyszer vagy kétszer, de tartósan
bajnokká fog válni. Ebben a döntéshozási forgatagban a hideg fej
létfontosságú, a hideg fej pedig az érzelmi jólléten múlik. Ez a
legeslegfontosabb tulajdonság, amellyel Rafael rendelkezik.
Egyszerre akár órákig is fenntartott ébersége majdnem emberfeletti.
Ez a kulcsa mindennek.”
Ha Nadal győz, azt annak köszönheti, hogy egymással
elválaszthatatlanul összefonódó gondolatai, teste és érzései
összhangban vannak, vagy Forcades szavaival élve tökéletes
szinergiát alkotnak. Ez pedig a boldog gyerekkorának és a rendezett
tinédzserkorának, valamint a családja és csapata minden egyes
tagjával kialakított tartós kapcsolatának kedvező hatása. Forcades ezt
„szociális-affektív” tényezőnek hívja, amely lefordítva azt jelenti,
hogy az élsportolókhoz képest szokatlan módon Rafa egész életében
egy rendkívül szilárd és rendkívül konfliktusmentes környezet
védőburkában élt.
„Egy olyan burokban, amelyben a szülei és nagybátyja, Toni igen
korán megértették vele, hogy a tehetség alázat és kemény munka
nélkül sosem bontakozik ki. Az alázat a korlátaink felismerése, csak
és kizárólag ennek megértéséből ered az a késztetés, hogy keményen
dolgozzunk e korlátok legyőzése érdekében. Ezért dolgozik Rafael –
aki mindenhol a gyerekek példaképe – az általam látott bármely
másik teniszezőnél szenvedélyesebb elkötelezettséggel az
edzőteremben; az elért sikerei ellenére ezért próbálja továbbra is
minden egyes edzésen a lehető legkomolyabban fejleszteni a játékát.”
Az „állandóság”, amelyet Nadal olyan nagyra értékel az életében,
szinte ismeretlen az élsportolók között, mondja Forcades. Edzője
húsz éve dolgozik vele, erőnléti edzője és ügynöke tíz éve,
fizioterapeutája és sajtófőnöke öt éve, családja pedig egy emberként
áll mögötte, csaknem a részét képezik, és születésétől fogva
ismeretlen náluk a veszekedés vagy féltékenység. „Az a fajta siker,
amelyet Rafael ért el, amely beírja a nevedet a történelemkönyvekbe,
nagyon nehezen kezelhető. Táplálja az egót és teljesen megőrjíthet.
Ekkor van szükség a szilárd családi háttérre, amely kijózanít. Rafael
különösen szerencsés abban a tekintetben, hogy van egy hozzá közel
álló nagybátyja, aki megtapasztalta a sikert, a gazdagságot és a
hírnevet a labdarúgás világában. Az emberek olykor eltöprengenek
azon, hogy bajnoknak születni kell, vagy ki kell nevelni őket.
Miguel Ángel példája korán megtanította Nadalnak, hogy nem lehet
különbséget tenni; hogy mindkét lehetőség igaz. Hiszen ha
tehetségesnek születsz, de nem edzel, és nem szereted
szenvedélyesen, amit csinálsz, sehová nem fogsz eljutni. Rafaelben az
a nagyszerű, hogy a folyamatos tanulás és a fejlődés iránti vágy a
vérében van. Tisztában van azzal, hogy senki sem isten, a legkevésbé
ő maga, de az önfeláldozásra való képessége – magam is láttam évről
évre, akármilyen magasra jutott is az Olümposz hegyén –
emberfeletti.” Miguel Ángel és Toni bácsikája, a józan anya és apa,
tágabb családjának széles támogatói köre, állandó barátnője, a
változatlan összetételű hivatásos csapat, akik mind a barátai is,
valamint Forcades szerint a mallorcaiak tartózkodó, önmagukat
háttérbe szorító természete Nadal veleszületett tehetségével,
intelligenciájával és belső hajtóerejével együtt a látható részeinél
nagyszerűbb egészt eredményez.
„Rafael összetett érzelmi biztonsági hálója felszabadította az
elméjét és a testét, ez pedig lehetővé teszi, hogy a legjobbat hozza ki
magából. Enélkül az erőnléti edzésem hatékonysága töredéke lenne a
jelenleginek. Enélkül elképzelhetetlen, hogy Rafa azzá a különösen
edzett és erős teniszezővé válhatott volna, aki ma, aki óriási
elvárások és szélsőségesen feszült körülmények között, egy Grand
Slam-tenisztorna döntőjében képes a végeredményt meghatározó
pillanatnyi döntésekhez szükséges mentális precizitásra. Hiszen az a
lényeg, hogy nem választható el egymástól az ember és a sportoló. És
az ember az elsődleges. Rafa sikerének az a titka, hogy jó ember, aki
mögött egy kiváló család áll.”
 8. FEJEZET

AZ ELVESZETT PARADICSOM

Elhallgatott a zene, ami biztos jele volt annak, hogy nemsokára

megkezdődik a meccs az Arthur Ashe Stadionban. A dobhártyáimat
nem kímélték a bemelegítés alatt – itt aztán nem lehet hallani az
ütéseid visszhangját –, de mostanra elcsendesült a zaj. Elkezdődött a
2010-es US Open döntője, Djokovic szervált. Az előző napi eső után
gyönyörűen sütött a nap.
A huszonegy ütésig húzódó első labdamenetet a szurkolók nagyon
élvezték, én azonban kevésbé, mivel Djokovic nyerte a pontot, de
mindig igyekszem derűlátóan értékelni az eseményeket, és igen sokat
kellett dolgoznom az első pontnál. Gyakorlatilag az ütéseim egész
repertoárját felvonultattam a labdamenet során, miután az első
szervát egy mély és lapos fonáknyeséssel fogadtam, majd ütöttem
néhány határozott tenyerest, és erőteljesen odacsaptam pár fonákot.
Mindegyiket jól ütöttem meg, irányítottam a labdamenetet, és
folyamatos védekezésre kényszerítettem Djokovicot, majd egy
ejtéssel próbálkoztam. Nem tétova vagy gyáva rövidítéssel; egy
kiszámított, támadó jellegű ütéssel. Djokovic azonban túl gyors volt –
nagyon gyors játékos, nem is baj, hogy ilyen korán emlékeztetett erre
–, én pedig csupán annyit tudtam tenni, hogy esetlenül elkaptam
fonákkal a magasan átemelt labdáját, lehetővé téve számára, hogy egy
sima, pálya közepére ütött nyerővel szerezzen pontot.
15:0-ás hátrány, de nem volt ok az elkeseredésre. Ismét bennem
voltak a jó érzések, jól láttam és hallottam a labdát. A labdát
„hallani” – Joan Forcades szereti ezt a kifejezést – annyit tesz, hogy
éppen a megfelelő módon ütöm meg mindegyiket; azt jelenti, hogy az
ütő és a labda közötti kapcsolat gördülékeny, valamint a fejed és a
tested összehangoltan működik.
Nem áltattam magam az esélyekkel kapcsolatban. Djokovic túl
sokat akart a következő pontnál, és hosszúra ütött egy tenyerest; majd
ő próbálkozott egy ejtéssel, amely gyengére sikerült, így lehetőségem
nyílt arra, hogy egy számára elérhetetlen keresztfonákkal válaszoljak.
Majd Djokovic egy széles és hosszú fonákot ütött, amelyet egy
nyerővel zártam le. Az első játékban elvettem az adogatását, ennél
jobban nem kezdődhetett volna a meccs. 1:0-ás vezetésnél én
adogattam: újabb ok az örömre, hiszen egész pályafutásom során
ritkán szerváltam jobban, mint ezen a US Openen. A döntőbe vezető
úton nem veszítettem játszmát, és kilencvenegy játékban csupán
kétszer vették el az adogatásomat. Ennek oka volt.
A torna kezdetén elhatároztam, hogy módosítok egy kicsit a
gripemen, és a nagyobb erő érdekében csökkentem a nyesés mértékét,
inkább teli lappal ütöm meg a labdát. Kockázatos lépés volt, de
bevált. Az adogatásom soha nem tartozott az erősségeim közé. A
szervát nem tudom olyan határozottsággal megütni, mint az
alapütéseimet. A mozdulataim nem olyan automatizáltak, mint például
Federernek, és különösen feszült helyzetben előfordul, hogy kiesem a
ritmusból. Nem dobom olyan magasra a labdát, mint kellene, és
megmerevedik a testem. Ez lehet az az eset, amikor a tény, hogy
balkezes teniszt játszom, miközben a legtöbb egyéb dologban
jobbkezes vagyok, megzavarja az agyi áramköröket. Az agy és a test
közötti koordináció egyes elemei nem mindig működnek a lehető
legmegbízhatóbban.
Ezen a US Openen azonban mesésen adogattam, számtalan remek
első szervát ütöttem, és sokkal több „ingyen pontot” szereztem, mint
általában. A nagy szerva gazdaságosságát régóta irigyeltem más
játékosoktól, ezen a tornán azonban nem szorultam rá erre. Ennek az
lett az eredménye, hogy kevesebbet kellett futnom, mint a döntőbe
vezető meccsek alatt általában, így energiát tudtam spórolni, és olyan
jó fizikai állapotban érkeztem a Djokovic elleni döntőbe, amelyet
össze sem lehetett hasonlítani azzal, ahogy egy évvel korábban az
Ausztrál Open fináléja előtt éreztem magam.
Soha nem vágtam neki ennél frissebben egy US Open tornának. A
testem és a lelkem is nyugodt volt, és amikor a torna előtti hét
hétfőjén New Yorkba érkeztem, játszottam egy kör golfot, majd
másnap egy másikat. Aztán Toni szerdai érkezése Mallorcáról jelezte,
hogy visszatértünk a teljes intenzitással és erőkifejtéssel történő
csúcsteljesítményű edzéshez.
Az adogatásomba fektetett külön energia a döntő második
játékában megtérült. Megragadtam a Djokovictól váratlanul kapott
korai lehetőséget, és 2:0-ra elhúztam. Ő azonban visszavágott, és
miután hozta az adogatását, illetve néhány döbbenetes ütést követően
elvette az enyémet, 2:2-re egyenlített. Nagy meglepetésemre egy ilyen
fontos mérkőzésen, és az adogató számára kedvező borításon ismét
brékeltem őt – ez volt a harmadik adogató játék elnyerés öt game
során. Egy kegyetlenül hosszú labdamenet végén, amelyben egyenlő
egyenlőt követett, egy mély, tenyeresére célzott nyerővel hoztam a
pontot. Helyreállt a rend, valamennyi játék az adogatóé lett, és 6:4-re
megnyertem a játszmát.
A statisztikák szerint a 107 Grand Slam-mérkőzésből csupán egyet
veszítettem el az első játszma megnyerését követően. Nem lett volna
azonban bölcs gondolat a statisztikákon tűnődni. Mindenből létezik
egy első – vagy ebben az esetben második – alkalom. Djokovic
nemcsak egy kiemelkedően tehetséges játékos volt, aki ha kifogta a
napot, a legkáprázatosabb teniszt volt képes bemutatni, de a kemény
borításon történt legutóbbi három találkozónk alkalmával meggyőző
vereséget is mért rám. Hálás voltam a lehetőségért, hogy javíthatok a
statisztikámon, és a nem túl távoli múlt megpróbáltatásai után
egyáltalán itt lehetek. Tizenkét hónappal korábban, az Ausztrál
Openen aratott győzelemmel csodálatosan kezdődő, majd a lehető
legrosszabb fordulatot vett év, 2009 közepén nehezen tudtam volna
elképzelni, hogy eljuthatok ebbe a döntőbe, és megpróbálhatom
teljessé tenni a négy Grand Slam-címből álló gyűjteményemet.
Az Ausztráliából hazafelé tartó út elején, a Melbourne-ből
Dubaiba tartó járaton apám elmondta, hogy problémák vannak közte
és anyám között. Hamar rájöttem, hogy arra céloz, akár el is
válhatnak. Szerencsére elég tapintatos volt ahhoz, hogy pár nappal
korábban, a döntő előtt ne közölje velem a hírt, máskülönben
képtelen lettem volna erőt meríteni ahhoz, hogy összeszedjem magam
a Verdascóval játszott elődöntő után. Ez azonban cseppet sem
vigasztalt. Megdöbbentett a hír. Az út hátralévő részében nem szóltam
apámhoz.
A szüleim jelentették a támaszt az életemben, és ez a támasz most
összeomlott. Az állandóság, amelyet olyan nagyra értékeltem
megszakadt, és hatalmas csapás érte az érzelmi biztonságot, amelytől
függök. Egy másik család, amelyben felnőtt gyerekek vannak (én
huszonkét éves voltam, a húgom pedig tizennyolc), talán kisebb
traumaként élte volna meg a szülők különválását. Ez azonban
lehetetlen volt egy olyan szoros kapcsolatokat ápoló és összetartó
családban, mint a miénk, ahol nem voltak látható konfliktusok, ahol
mindig kizárólag harmóniát és jókedvet éreztünk. Lesújtó volt
feldolgozni a hírt, hogy közel harminc év házasság után ilyen
válságba került a szüleim kapcsolata. A családom mindig életem
szent és sérthetetlen magját képezte, a stabilitás középpontját
jelentette számomra, és csodálatos gyerekkori emlékeim élő albuma
volt. Ez a boldog családi portré hirtelen, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül megrepedt. Szenvedtem apám, anyám és a
húgom miatt, akik borzalmas időszakot éltek át. Persze mindenkire,
nagybátyáimra és nagynénémre, nagyszüleimre, unokaöcséimre és
unokahúgaimra is hatással volt mindez. Az egész világunk kibillent
egyensúlyából, és életemben először tapasztaltam, hogy az egyes
családtagok közötti kapcsolat kínossá és erőltetetté vált, először
senki nem tudta, hogyan reagáljon. A hazatérés korábban mindig
örömet jelentett számomra, most azonban kényelmetlenné és furcsává
vált.
Az elmúlt évek állandó utazásai, és a népszerűségem
növekedésével egyre zaklatottabb, időigényes feladataim közben
Manacor és a vele szomszédos tengerparti nyaralóhelyünk Porto
Cristóban a béke és józanság szigetét jelentette számomra, egy
nyilvánosságtól elzárt világot, ahol kivonhattam magam a sztársággal
járó őrületből, és újra teljesen önmagammá válhattam. Horgászat,
golf, barátok, a családi ebédek és vacsorák megszokott rendje – ez
mind megváltozott. Apám kiköltözött a Porto Cristó-i otthonunkból,
így amikor leültünk enni vagy tévét nézni, ő nem volt velünk. A
korábbi nevetést és viccelődést súlyos csend váltotta fel. A
paradicsom elveszett paradicsommá vált.
Meglepő módon a játékomon nem érződött azonnal a hatás. Nyerő
szériában voltam, a kedvező lendület pedig néhány hónapig kitartott.
Győztem Monte-Carlóban, Barcelonában és Rómában, de ennél is
meglepőbb, hogy az Indian Wells-i kemény borításon is nyerni
tudtam. A győzelem pillanatában nem éreztem örömet, a testem
azonban valahogy továbbra is elvégezte a mozdulatokat. A
hozzáállásom csapnivaló volt. Lehangolttá váltam, hiányzott belőlem
a lelkesedés. A pályán teniszező automata maradtam, belül az ember
azonban elvesztette minden életkedvét.
Csapatom tagjai tanácstalanok voltak azzal kapcsolatban, hogyan
reagáljanak a rám telepedett komorságra. Carlos, Titín, Joan és a
Toni helyett Indian Wellsbe kísérő Francis Roig szerint más emberré
váltam, távolivá és hűvössé, a beszélgetésekben pedig röviddé és
csípőssé. Aggódtak miattam, és aggasztotta őket, hogy milyen hatással
lesz a szüleim válása a játékomra. Tudták, hogy nem fogok mindig
nyerni, tudták, hogy valami történni fog. És történt is. Először a
térdeim adták fel. Az első szúró fájdalmakat március végén
Miamiban éreztem. A fájdalom hétről hétre erősödött, de tovább
tudtam játszani kora májusig, Madridig, amikor azonban nem voltam
képes folytatni. Az elme nem diadalmaskodott többé az anyag felett,
így szünetet tartottam.
Néhány héttel később a francia nyílt teniszbajnokságon tértem
vissza. Talán nem kellett volna elindulnom a Roland Garroson, de az
előző négy évben megnyertem a tornát, és bármilyen valószínűtlennek
tűnt is a győzelem lehetősége, úgy éreztem, kötelességem megvédeni
a bajnoki címemet. A negyedik fordulóban ki is estem a svéd Robin
Soderling búcsúztatott, életemben először kaptam ki ezen a
versenyen. Ez végül már nekem is sok volt. Hatalmas
erőfeszítésembe került, hogy formába hozzam magam a Roland
Garrosra, küzdöttem azért, hogy mind a szüleim különválásán, mind a
térdfájdalmaimon képes legyek túltenni magam, de itt már tudtam,
hogy testileg és lelkileg megbénulva képtelen vagyok folytatni.
Borzasztóan elkeseredetten visszaléptem Wimbledontól, lemondva a
lehetőségről, hogy megvédjem az egy évvel korábban olyan kemény
harcban szerzett bajnoki címemet, amely olyan sokat jelentett
számomra. A térdeim szolgáltatták a közvetlen indokot, de tudtam,
hogy a valódi probléma a lelkemben keresendő. Fanatikus
versenyszellemem eltűnt, az adrenalin elpárolgott. Joan Forcades
szerint „holisztikus” ok-okozati összefüggés van az érzelmi trauma és
a fizikai összeomlás között. Azt állítja, hogy ha állandó stresszben
élsz, keveset alszol és elkalandoznak a gondolataid – pontosan ilyen
tüneteket mutattam akkoriban –, az pusztító hatást gyakorol a testedre.
Olyan üzenetek érkeznek az izmokhoz, amelyek a versenyhelyzet
nyomása következtében sérülésekhez vezetnek. Biztos vagyok benne,
hogy Joannak igaza van.
A tény, hogy Wimbledon helyett otthonom voltam, minden
pillanatban emlékeztetett arra, milyen drámai változás történt az
életünkben, ez pedig csak súlyosbította a befelé fordulásomat és
gyászomat. És miközben a feladatokat a térdem gyógyulásának
elősegítéséhez igazítva folytattam az edzőtermi készülést Joannal,
hiányzott az intenzitás, mert hiányzott az akarat. Abban az évben
Federer győzött Wimbledonban, miután egy hónappal korábban,
életében először megnyerte a Roland Garrost, és majdnem pontosan
egy évvel azután, hogy megszereztem tőle, visszahódította a
világelsőséget. Nagy csapás volt, de rendes körülmények között
sokkal jobban fájt volna. Veszteségérzésemet továbbra is az otthoni
események okozták.
De nem vagyok szimuláns. Ha egészségesnek érezném magam,
soha nem maradnék távol egy tornától. A wimbledoni szünetet
követően, augusztus elején újra csatlakoztam az észak-amerikai
tornasorozathoz, és elsőként Torontóban, majd Cincinnatiben léptem
pályára. A térdeim éppen csak kitartottak, habár egyik tornán sem
sikerült győznöm, és Cincinnatiben újabb sérülést szenvedtem.
Elszakadt egy hasizmom. A teniszezők között nem szokatlan ez a
sérülés. Különösen az adogatásodat befolyásolja, ahogy kinyújtózol
és elcsavarodik a törzsed, hogy megüsd a labdát, de ha egyébként
egészséges vagy, lehet vele játszani. A következő állomás a US Open
volt, én pedig ezúttal vállaltam a versenyt. A körülményekhez képest
tovább jutottam, mint vártam, és az elődöntőben kaptam ki az argentin
Juan del Potrótól, aki kényelmesen – 6:2, 6:2, 6:2-re – győzött, majd
később megnyerte a tornát. De ennyi elég volt. Ideje volt, hogy
megálljak, hogy időt adjak magamnak arra, hogy szembenézzek az új
otthoni helyzettel és megpróbáljam megtanulni kezelni azt,
elfeledkezzek egy kicsit a teniszről, és hagyjak időt a szervezetemnek
a gyógyulásra.
Más hivatásos játékosok vallomásától eltérően én soha nem
jutottam el odáig, hogy gyűlöljem a teniszt. Nem hiszem, hogy
gyűlölhetsz valamit, ami biztosítja a megélhetésedet, és aminek
majdnem mindazt köszönheted, amit az életben kaptál. Elérkezik
azonban az idő, amikor kimerülsz, és a legmagasabb szintű
versenyzéshez elengedhetetlen fanatikus elkötelezettség alábbhagy.
Tonihoz hasonlóan mindig hittem abban, hogy a folyamatos
versenyzéshez nem szabad megváltoztatnod a bevált módszereket.
Továbbra is keményen, hosszú órákig kell edzeni, akár van hozzá
kedved, akár nincs, mert az intenzitás bármilyen csökkenését
megérzed majd a pályán szerzett eredményeidben. Egy ponton túl
azonban képtelen vagy fizikailag és lelkileg is nap mint nap
százszázalékon folytatni, és a legjobb, amit tehetsz, ha megállsz és
megvárod, hogy visszatérjen a vágy.
2009 karácsonyára, tizenegy hónappal azután, hogy először
értesültem a szüleim házasságával kapcsolatos problémáról,
elkezdtünk megtanulni alkalmazkodni a családon belüli új
viszonyokhoz. Anyám – aki számára szörnyű volt a 2009-es év –
kezdte visszanyerni régi lendületét, én pedig elhatároztam, hogy itt az
ideje új életet kezdeni. A média tele volt az olyan kérdéseket
feszegető cikkekkel, hogy vajon képes leszek-e valaha újra
csúcsformába kerülni, néhány szakértő pedig azt is felvetette, hogy
vajon a fizikailag megerőltető játékom olyan áldozattal járt-e,
amelyből soha nem leszek képes teljesen felépülni. Ezek pedig csak
megerősítették a vágyamat, hogy visszatérjek és megcáfoljam a
kétkedőket. Toni, aki maga is megsínylette a családi traumákat,
javarészt együttérzően viselkedett. Most azonban, amikor e borzasztó
évem a végéhez közeledett, kijelentette, hogy elég volt, ideje
összeszedni magam és visszatérni a munkához. „Rengeteg embernek
vannak magánéleti problémái, mégis tovább dolgoznak – mondta. –
Mitől vagy olyan különleges, hogy te lehetnél a kivétel?” Bár
szokásához híven nyersen fogalmazott, igaza volt. A fájdalom a
térdemben teljesen sohasem szűnt meg, de visszatértem a teljes
edzésprogramhoz. 2010 közeledtével keményen küzdöttem azért, hogy
formába hozzam magam az Ausztrál Openre.
Nem számítottam arra, hogy győzhetek, mégis keserű
csalódottságot éreztem amiatt, ahogy az Andy Murray elleni
negyeddöntőben kiestem. A harmadik játszma közepén vissza kellett
lépnem a térdem miatt. Murray nyerte az első két játszmát, és a
tisztességes verseny szellemében szerettem volna végigjátszani a
mérkőzést, még akkor is, ha a győzelem nyilvánvalóan Murray-t
illette. A fájdalom azonban olyan mértékű volt, a térdeimet érő
lehetséges károsodás veszélye pedig olyan nagy, hogy muszáj voltam
megálljt parancsolni magamnak. Ez újabb kudarcot jelentett azok
után, amilyen keményen készültem Ausztráliára, annál is inkább,
mivel az orvosom közölte, két hét pihenőre, majd két hét
rehabilitációra van szükségem, mielőtt újra pályára léphetek. Ez
ismét bebizonyította, hogy egy élsportoló életmódja nem kedvez az
egészségének – amivel Joan Forcades, aki véleményem szerint a téma
szakértője, tökéletesen egyetért.
A kétkedők fegyvertára kimeríthetetlenebb volt, mint valaha, de én
nem voltam hajlandó elfogadni, hogy végem van. Nem keseredtem el
úgy, mint öt évvel korábban, amikor a sajkacsontom problémája
sújtott le rám. Ha sprintelni nem is, járni képes voltam. Nem mankón
bicegtem vagy széken ülve ütögettem a labdát.
Egy hónap elteltével újra elfogadható formában voltam, elég jól
ahhoz, hogy márciusban Indian Wellsben és Miamiban versenyezzek,
ahol az elődöntőig jutottam mindkét tornán. Majd ismét Monte-Carlo
hozta meg az áttörést számomra. Újra a salakon végre megtaláltam
régi önmagam. Az öt meccs során mindössze tizennégy játékot
veszítettem, és a döntőben 6:0, 6:1-re legyőztem Fernando Verdascót
(aki kétségbeesett könnyekre fakasztott az Ausztrál Open öt órán át
tartó, ötjátszmás meccsében), így ez lett sorozatban a hatodik monte-
carlói győzelmem. Más okom is volt az örömre. Apám és Dr. Cotorro
egy ideje keresték a megoldást a térdproblémámra, és úgy tűnt, talán
végre szerencsével járnak. Monte-Carlóból egyenesen egy
megbeszélt találkozóra utaztam a spanyolországi Baszkföld
fővárosában, Vitoriában lévő orvosi központba, ahol olyan kezelést
végeztek, amely az orvosok szerint egyszer és mindenkorra
meggyógyíthat. Ez a térdembe adott, érzéstelenítés nélküli
injekciókkal járt, aminek a gondolata aligha töltött el örömmel, de
képes voltam bármire, hogy újra visszanyerjem tökéletes erőnlétemet.
Már egy éve küszködtem a problémával, és azt akartam, hogy vége
legyen.
Az utazás Vitoriába, ahová a vasárnapi monte-carlói döntőt követő
hétfőre kaptam időpontot, nagyobb kihívásnak bizonyult, mint arra két
útitársammal, apámmal és Titínnel először számítottunk. Rendes
körülmények között repülővel kellett volna eljutnunk Nizzán keresztül
Barcelonába. A gond az volt, hogy egy izlandi vulkán kitörése miatt
gyakorlatilag egész Európa légterét lezárták. Az uralkodó szelek
óriási hamufelhőt sodortak délre, egészen Spanyolországig, a
légiforgalmi hatóságok pedig valamennyi járatot törölték, mivel
fennállt annak a kockázata, hogy a felhő szemcsés részecskéi
megbénítják a repülőgép motorjait a levegőben. Így autóval kellett
megtennünk a Monte-Carlóból Vitoriába tartó mintegy ezerháromszáz
kilométeres utat. Mivel hétfőn délre volt időpontunk, egész éjszaka
vezetnünk kellett volna. Adódott azonban egy további bonyodalom. A
Real Madrid fontos meccset játszott vasárnap éjszaka, és szó sem
lehetett arról, hogy lemaradjunk róla. Így elmentünk Benito otthonába
(ő Monte-Carlóban lakik), pizzát rendeltünk és megnéztük a
mérkőzést, amelyet a Real megnyert, majd apámmal a kormány
mögött kevéssel éjfél előtt útnak indultunk.
Nem sokkal az indulást követően rájöttünk, hogy mindannyian
túlságosan fáradtak vagyunk ahhoz, hogy pihenő nélkül vezessük
végig az egész távot. Felhívtuk hát Benitót és megkértük, keressen
nekünk szállást, ahol megállhatunk és aludhatunk néhány órát. Benito
kézbe vette az ügyet és felhívott egy út menti szállodát a táv
egyharmadánál lévő dél-franciaországi Narbonne-ban. Benito
rámenős ember, de még neki is gondot okozott, hogy meggyőzze az
éjszakai recepcióst, hogy nem telefonbetyárkodásról van szó, hogy –
igen, nem viccel – Rafa Nadalnak és kísérőinek hajnali fél négykor
valóban szállásra van szüksége.
Néhány órával később keltünk fel, miután messze nem aludtunk
eleget, és egyáltalán nem volt kedvünk az előttünk álló hétórás
autóúthoz. Szerencsére el tudtuk halasztani az orvossal megbeszélt
időpontot délutánra, így még egy pihenőre volt lehetőségünk
útközben. Az érzéstelenítés nélküli injekciók olyan fájdalommal
jártak, amilyet el sem tudtam képzelni. Amint az orvos megszúrt,
ráharaptam egy törölközőre, és muszáj volt hinnem abban, hogy
hatásos lesz a kezelés, hogy olyan mértékben elősegíti a
térdszalagjaim regenerációját és megerősödését, hogy a probléma
nem csupán elmúlik, de soha nem is tér vissza.
Újabb kéthetes kötelező pihenő után a római Masters állomáson
tértem vissza. Határozottan jobban éreztem magam, annak ellenére,
hogy tudtam, júliusban vissza kell még térnem Vitoriába egy újabb
adag injekcióért. Győztem Rómában, majd Madridban is, és ezzel
elhallgattattam a hirtelen teniszhalálomra vonatkozó találgatások nagy
részét, miközben feltámadásom teljessé válásának nagy próbájára, a
Roland Garrosra készültem. Melbourne óta, csaknem másfél éve nem
nyertem Grand Slam-tornát, ide mégis esélyesként érkeztem.
Ez aggasztotta Tonit, akit továbbra is szüntelenül nyugtalanított a
gondolat, hogy a siker lehetősége a fejembe szállhat. Ez reflexszé vált
számára, amely olykor nevetséges méreteket öltött. A párizsi torna
első napjaiban Toni és én egymás mellett sétáltunk Carlos Costával
egy széles párizsi járdán. Én mentem középen, két oldalamon Tonival
és Carlosszal. Toni hirtelen megállt. „Várjunk egy percet! Nem
csinálhatjuk ezt!” Carlosszal értetlenül és kissé ingerülten Tonira
néztünk, mintha azt mondanánk: „Most meg mi történt?”
„Nem csinálhatjuk ezt!” – mondta. „Mit nem csinálhatunk?” „Te,
Rafael, nem sétálhatsz így kettőnk között!” Toni szerint azt az üzenetet
sugalltuk a járókelők felé, hogy hármunk közül én különleges vagyok,
mintha Toni és Carlos a testőreim vagy az udvaroncaim lennének.
Carlos, aki türelmetlenebb Tonival, mint én, tiltakozni kezdett. „Az ég
szerelmére, Toni…” Rám azonban ilyen helyzetekben inkább a
„bármit megteszek egy kis nyugalomért” hozzáállás jellemző. Így hát
behódoltam Toni szeszélyének, és a hármasunk szélére álltam, ahogy
kívánta.
A jelentősebb cél, amelyet Párizsban sikerült megvalósítanom, a
vészharangokat kongató kritikusok elhallgattatása volt egyszer és
mindenkorra. Beváltottam az esélyesként hozzám fűzött reményeket,
miután játszmaveszteség nélkül jutottam a döntőbe, ahol azzal a
Robin Soderlinggel találkoztam, aki előző évben kiejtett ezen a
versenyen. Soderling Federert győzte le a negyeddöntőben, ami azt
jelentette, hogy ha megverem Soderlinget, elég pontot gyűjtök ahhoz,
hogy visszaszerezzem a világelsőséget. Így is tettem, miután
játszmaveszteség nélkül 6:4, 6:2, 6:4-re megnyertem a döntőt, és
megszereztem hetedik Grand Slam trófeámat.
Egy hónappal később várt rám a következő nagy torna, Wimbledon.
Mivel előző évben el sem indultam, és olyan nyomorultul éreztem
magam akkor, különösen vágytam arra, hogy visszatérjek, és
megszerezzem második győzelmemet. Úgy gondoltam, képes vagyok
rá. Carlos Costa szerint olyan vagyok, mint egy dízelmotor. Nem
mindig indulok be gyorsan, de amint felgyorsulok, lehetetlen
megállítani. Ez talán némiképp túlzás, de ezúttal, 2010 júniusában
igaznak bizonyult, ismét lendületben voltam.
A tény, hogy rendeződött a szüleim problémája, így a
gondolataimat újra a teniszre tudtam összpontosítani, lényegi
különbséget jelentett. A lesújtó hatás, amelyet szüleim különválása
gyakorolt rám, meggyőzően bizonyította a családomon belüli
stabilitás és a teniszem megbízhatósága közötti elválaszthatatlan
kapcsolatot.
Az áramkörök túlságosan szoros kapcsolatban álltak egymással
ahhoz, hogy az egyik ne befolyásolja a másikat. Az idő azonban nem
állt meg – közel másfél év telt el azóta, hogy apám a Melbourne-ből
hazafelé tartó úton közölte velem a hírt –, én pedig átprogramoztam
magam arra, hogy alkalmazkodjak az új valósághoz. A szüleimnek
köszönhetően ez nem bizonyult olyan pusztítónak, mint ahogy attól
kezdetben tartottam. Szüleim külön maradtak, de jól kezelték a
helyzetet, és legfőbb céljuk a húgom, valamint az én további jóllétem
biztosítása volt. Néhány házaspár a különválás után az egymás elleni
bosszú eszközeként próbálja használni a gyerekeit. A szüleim
esetében ennek éppen az ellenkezője valósult meg. Mindketten
megtettek mindent azért, hogy enyhítsék a Maribelt és engem ért
csapást. Az elkerülhetetlen kezdeti ellenségeskedést követően nem
volt több rosszindulat, és idővel újra barátokká váltak, olyannyira,
hogy ismét elkezdtek együtt kilátogatni a tornákra, hogy megnézzenek
játék közben. Vannak civilizált és civilizálatlan válások. A szüleim
civilizáltan viselkedtek, amiért csodálom és nagyra becsülöm őket.
Így hát a Roland Garros megnyerését követő reggelen, a
Beyoncéval és más sztárokkal átbulizott éjszaka utáni vidám
hangulatban a párizsi Disneyland felé tartottam apámmal, Titínnel,
Benitóval és Tutsszal. Egy előre egyeztetett fotózáson vettünk részt. A
kevés alvás ellenére ez olyan hivatalos kötelesség volt, amelyet
örömmel teljesítettem. Jártam már korábban a párizsi Disneylandben,
és mindig jól éreztem ott magam. Nagyon szeretek gyerekek között
lenni; természetes és jó kapcsolatot tudok kialakítani velük.
A rossz hír az volt, hogy helikopterrel utaztunk, amely egy néha
kényszerűségből választott közlekedési mód számomra, de amelytől
rettegek. Túléltük az utat, és ettől még jobban élveztem a
látványosságok némelyikére felülve tett utazásokat, és segített, hogy
könnyebben tudjak mosolyogni a kamerák előtt, amikor Goofy vagy a
Hihetetlen család tagjai mellett kellett pózolnom a Roland Garroson
szerzett kupámmal együtt. Majd egyenesen Párizs központjába
utaztunk, hogy elcsípjük a Londonba tartó vonatot.
A Wimbledon előfutárának számító királyi tenisztornát füves
pályán játsszák, rögtön a Roland Garros utáni héten, én pedig a lehető
leghamarabb gyakorolni szerettem volna ezen a borításon. Így amint
kiértünk a La Manche csatornából, és egy óra múlva megérkeztünk a
londoni pályaudvarra, a szálloda helyett egyenesen a Queen’s Clubba
mentünk. Ahogy Londonban oly gyakran, most is esett, ezért néhány
másik játékossal, köztük Andy Roddickkal az öltözőben kellett
megvárnom, hogy újra kisüssön a nap. Nem tudtunk sok mindent
csinálni, így hát a tévé képernyőjét bámultuk, amelyen véletlenül
éppen a Roger Federer elleni 2008-as wimbledoni döntőm ismétlése
ment. A többi játékos hozzám hasonlóan elmerült a felvételben, de
nem sokkal a játék kezdetét követően észrevettem, hogy elállt az eső.
Felugrottam. „Jó ég! Gyerünk! Menjünk ki edzeni!” – mondtam
Titínnek. Öltözőbeli társaim, akik még mindig a meccset nézték,
döbbenten meredtek rám, mintha azt várták volna, hogy leülök és
élvezem híressé vált győzelmemet ahelyett, hogy ilyen lelkesedéssel
igyekszem a pályára. Nekem azonban nem volt vesztegetni való időm.
Közel két év kihagyás után azonnal éreznem kellett újra, milyen füves
borításon játszani.
2008-ban megnyertem a Queen’s Club versenyét, ezúttal azonban a
negyeddöntőben kiestem. Ami nem volt katasztrófa, mivel így maradt
időm a saját tempómban felkészülni Wimbledonra. Kijelentkeztem a
londoni szállodából és visszatértem az otthonunktól távoli angliai
otthonunkba, az All England Club szomszédságában bérelt házunkba.
Jó volt újra itt lenni. Ahogy 2009-es távolmaradásom Wimbledontól
azt jelezte, mennyire felzaklatott a családom felbomlása, 2010-es
visszatérésem a nyugalmam visszanyerését is jelentette.
A dízelmotor-hasonlat, amellyel Carlos Costa jellemzett,
különösen helytálló volt ezen a tornán. Lassan kezdtem, de amint
beindultam, semmi nem állíthatott meg. A második körben majdnem
kiestem, csupán öt játszmában sikerült átverekednem magam a
meccsen, de minél előrébb jutottam, és minél keményebb ellenfeleket
kaptam – legalábbis a ranglistán elfoglalt helyük szerint –, annál
jobban játszottam. A negyeddöntőben négy játszmában legyőztem
Soderlinget, majd az elődöntőben három játszmában Andy Murray-t
búcsúztattam. A Murray elleni mérkőzés alatt a centerpálya
közönsége kifogástalanul viselkedett. Az angolok Fred Perry utolsó
győzelme, 1936 óta vágytak arra, hogy saját wimbledoni bajnokuk
legyen, a tömeg pedig a meccs kezdetétől fogva nyilvánvalóvá tette,
kinek a pártján áll. A tornán negyedik kiemelt Murray volt hosszú idő
óta a legvérmesebb reményük. Mégis úgy éreztem, végig teljesen
tisztességesen viselkedtek velem, nem ünnepelték zajosan a kettős
hibámat, és megtapsoltak a jobban sikerült ütéseim után. Majd
amikor a túlnyomó többség nagy csalódására játszmavesztés nélkül
győztem, nem tagadták meg tőlem a szívélyes tapsvihart.
Arra számítottam, hogy ha bejutok a döntőbe, sorozatban negyedik
alkalommal Roger Federerrel találkozom majd. Nem így történt.
Ellenfelem ezúttal a tizenkettedik helyen kiemelt cseh Tomáš Berdych
volt, aki a negyeddöntőben Federert, az elődöntőben pedig
Djokovicot legyőzve kiváló teljesítményt nyújtott a tornán. Noha az
önelégültség volt az utolsó, ami eszembe jutott volna, közel sem
éreztem olyan idegesnek magam, mint a két évvel korábbi döntő előtt.
Ahogyan hátrányt jelent az, ha valaki még soha nem játszott
wimbledoni döntőt, a korábbi – nekem ez volt a negyedik – részvétel
nyújtotta tapasztalat megnyugtató mértékű jártasságot biztosít.
Csaknem tökéletes játékkal, három játszmában 6:3, 7:5, 6:4-re
nyertem, és megszereztem második wimbledoni, valamint nyolcadik
Grand Slam serlegemet.
A játék hamar véget ért, de aznap éjjel le sem hunytam a szemem.
A hivatalos wimbledoni vacsora után, ahol a protokoll szerint
kötelező volt szmokingot viselnem, és táncolnom kellett a női torna
győztesével, Serena Williamsszel, már nem volt értelme lefeküdni.
Az esemény éjfél után ért véget, és csupán két és fél órám maradt,
mielőtt apámmal és Titínnel el kellett indulnunk a repülőtérre. Egy
hajnali járattal Bilbaoba repültünk, ahonnan az egyórányira lévő
Vitoriába vezettünk a második és döntő adag térdinjekcióért.
Későbbre is ütemezhettük volna a kezelést, de a lehető leghamarabb
vissza akartam térni Mallorcára a Wimbledon utáni szokásos nyári
szünetemre. Azt mondják, a hazatérési ösztön különösen erős a
szigetlakók között. Az én esetemben ez erőteljesen igaz. Amikor elfog
a hazatérés vágya, az alvás nem szólhat közbe.
Mint később kiderült, szükségtelen volt olyan korán elindulni. Az
orvos úgy ítélte meg, hogy ez nem a legmegfelelőbb időszak az
injekcióra, mert fennállt a veszélye annak, hogy elfertőződik a
térdem. Így gyorsan visszafordultunk Bilbaoba, és Palmába
repültünk, csak később tértünk vissza Vitoriába a kezelésre, amely
rendkívül jól sikerült. Megszűntek a térdproblémáim. Pihenőt
tartottam, hosszabbat, mint nyáron általában, mert úgy véltem, erre
van szükségem ahhoz, hogy a legjobban fel tudjak készülni az
egyetlen rám váró nagy kihívásra: négy Grand Slam-címből álló
gyűjteményem teljessé tételére a US Open megnyerésével.
Három hétig szüneteltettem a teniszt, és ezúttal nem sérülés vagy
érzelmi trauma miatt, hanem abból a sokkal kedvezőbb okból, hogy
megérett az idő az újraindítás gomb megnyomására. El akartam
határolódni az előző másfél év pályán belüli és kívüli feszültségeitől,
mielőtt újra tiszta lappal indulok. Horgászni mentem, fürödtem a
tengerben, golfoztam, általában késő éjszakáig buliztam a
barátaimmal, és María Franciscával töltöttem az időt.
Megkönnyebbülés volt, hogy legalább egy időre nem kellett állnom
az újságírók állandó ostromát, vagy nem jelentem meg nap mint nap
az újságban. Felszabadító érzés volt, hogy nem kellett naphosszat
ugyanazokkal a játékosokkal társalognom az öltözőben vagy a
klubéttermekben, az ellenfeleim játékát visszanézni felvételről, vagy
a szállodákból a teniszpályákra majd visszaautózni az edzések vagy
mérkőzések miatt, miközben néha már azt is elfelejtettem, mikor
keltem fel reggel vagy melyik városban vagyok. Jól kezelem mindezt
és elfogadom, hogy együtt jár a hivatásommal, de ahogy mindenkinek,
aki dolgozik, időről időre nekem is szükségem van a
kikapcsolódásra. Az én szakmámban igen magas a kiégés kockázata.
Rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy legyen esélyem megnyerni a US
Opent, ezen a ponton a legfontosabb teendőm az elmém megtisztítása,
hogy amikor ismét eljön a játék ideje, a szükséges étvággyal és
lelkesedéssel tudjam belevetni magam.
Csupán augusztus elején, tíz nappal az észak-amerikai nyári turném
megkezdése előtt tértem vissza a teljes edzésprogramhoz. Ez
rekordnak számított. A legrövidebb felkészülési idő, amelyet
korábban egy torna előtt engedélyeztem magamnak, tizenöt nap volt.
Ezúttal megfelelőnek éreztem a tíz napot. Torontóban, ahol az
elődöntőben kiestem, vagy Cincinnatiben, ahol a negyeddöntőn sem
jutottam túl, ez nem volt elég a győzelemhez. Míg azonban ezeken a
versenyeken nem játszottam különösebben jól, éreztem a
zsigereimben, hogy a legjobb még hátravan. Néha jobb úgy érkezni
egy Grand Slam-tornára, hogy nem teljes erőbedobással dolgozol,
mert ha nem sikerül fenntartani a legmagasabb szintű játékot az első
meccsek során, csalódott leszel, és ez aláássa a hangulatodat.
Végül helyesnek bizonyult a számításom, bár eleinte nem voltam
annyira biztos ebben. Kissé tétován kezdtem Flushing Meadows-ban,
részben egy Tonival való veszekedés miatt, amely forráspontig
hevítette a közöttünk felgyűlt feszültséget. Azzal kapcsolatban történt,
amellyel Toni azóta zaklat, hogy két évtizeddel korábban elkezdtünk
együtt dolgozni: hogy versenyzés közben kötelező, ahogy a spanyolok
mondják, „una buena cara”, vagyis „jó arcot” mutatnom.
Jó arcot mutatni annyit tesz, hogy komoly, összpontosító kifejezést
veszel fel játék közben, amely a lehető legkevesebb negatív
érzelemről árulkodik, valamint kitartást és professzionális fegyelmet
tükröz. A jó arc ellentéte az általad érzett dühöt, idegességet,
feszültséget, félelmet, sőt akár örömöt is mutató kifejezés. Toni
szerint ez nem csak esztétikai szempontból fontos, vagy jó modor
kérdése. Elméletileg az arckifejezésed, és ebben Joan Forcades
egyetért Tonival, jelentős mértékben meghatározza a lelkiállapotodat,
egy teniszező esetében pedig a test működését is. Más szóval, ha a
meccs során végig képes vagy jó arcot mutatni, nagyobb az esélyed
arra, hogy nem fogja elvonni a figyelmedet egy akár jól, akár rosszul
sikerült, éppen elütött labda, illetve egy éppen megnyert vagy
elveszített pont, hanem a jelenre, az előtted álló feladathoz szükséges
azonnali teendőkre összpontosítod majd a gondolataidat. Ez egy
újabb módja annak, hogy átültessük a gyakorlatba Toni kitartáselvét,
és egy újabb vetülete annak, amit Joan az élsportbeli sikerességhez
szükséges „holisztikus” megközelítésnek nevez.
Egészében véve egyet is értek velük. Ezért igyekszem mindig jó
arcot mutatni a világ felé, ahogyan véleményem szerint a 2008-as
wimbledoni döntőben is következetesen így tettem. Nem véletlen,
hogy abból a mérkőzésből legbüszkébben a játék elejétől a végéig
tanúsított viselkedésemre emlékszem. Tehát igen, Toninak igaza van.
Ha jó arcot mutatsz, az versenyelőnyt jelent számodra a teniszben. De
nem vagyok tökéletes, és nem mindig vagyok képes leplezni az
érzéseimet. Azért veszekedtünk, mert Toni szerint a 2010-es US Open
második körében, az üzbég Denis Istomin elleni meccsen sem sikerült
ezt megtennem. Véleményem szerint azonban teljesen szükségtelen
vita volt ez, amelyet Toni robbantott ki, és amely akár káros hatással
is lehetett a New York-i menetelésem hátralévő részére.
A következő történt: Mielőtt a második forduló meccse
elkezdődött, Toni azt mondta nekem, játsszam biztonságosan, üssek
magas labdákat, húzzam el a labdameneteket és koncentráljak arra,
hogy elkapjam a ritmust az előttem álló keményebb meccsekre.
Pontosan úgy tettem, ahogy kérte, és győztem. De nem a legjobb
teljesítményemet nyújtottam, és az arcom biztosan némi aggodalmat
tükrözött. A meccs után az öltözőben Toni panaszkodott, hogy nem
mutattam jó arcot játék közben, hogy kifogásolható volt a
viselkedésem. Nem értettem egyet és kifakadtam: „Nem értem, miért
reagálsz így, amikor pontosan úgy játszottam, ahogy tanácsoltad. És
nem tudom, miért érzed szükségesnek, hogy ilyen szemrehányást
tegyél nekem, amikor az emberek többsége csak dicsérni tudja a
pályán tanúsított magatartásomat. Ha az arcom úgy nézett ki, ahogy
mondtad, az azért volt, mert ideges voltam, mert féltem attól, hogy
esetleg veszítek, ami, úgy gondolom, teljesen érthető emberi reakció.
De tökéletesen koncentráltam az egész meccs során, és egyébként is
győztem. Szóval, mi a probléma?”
„Rendben – mondta. – Most elmondom neked, mit gondolok, és ha
nem tetszik, megyek is haza, te pedig kereshetsz magadnak másik
edzőt.”
 Nem örültem a reakciójának. Toninak tudnia kell, hogy az egész
sorozatban én vagyok az egyik legkönnyebben kezelhető játékos.
Kevesen bánnak nagyobb tisztelettel az edzőjükkel, mint én.
Hallgatok Tonira, az utasításainak megfelelően cselekszem, és ritkán
vágok vissza neki, még akkor is, amikor feszültség alakul ki köztünk.
Jól viselkedem a pályán, százszázalékkal edzem, és a mindennapi
életben sem nyomasztom a környezetemet, legkevésbé Tonit. Ezért
amikor így válaszolt nekem aznap a Flushing Meadows-i öltözőben,
úgy éreztem, igazságtalanul bánik velem. De erőt vettem magamon és
türtőztettem magam.
„Nézd – mondtam – mindig ugyanazt mondod, és általában egyet is
értek veled. Ezúttal azonban azt hiszem, nincs igazad.” Nem figyelt
rám. „Rendben – mondta Toni. – Ha innentől így mennek majd a
dolgok, nem hiszem, hogy bármi örömömet lelném abban, hogy az
edződ legyek.” Ezzel fogta magát és kiviharzott az öltözőből.
Gondolkodóba ejtettek a történtek. Kényes egyensúly jellemző a
feszültségre, amelyet nagybátyám jelenléte teremt az életemben. A
statisztikák szerint általában pozitív, építő jellegű feszültség ez.
Olykor azonban, és a mostani jó példa volt erre, Toni nem jól
válogatja meg a szavait, amelyek hatása inkább elkeserít, semmint
lelkesít, ez pedig befolyásolja a játékomat. Az egyik
legnyilvánvalóbb példa arra, amit el kell viselnem, a következő: Egy
szállodában vagyunk valahol a világban és megbeszéljük, hogy egy
bizonyos időpontban lent találkozunk az autónál, és elmegyünk
edzeni. Toni tizenöt percet késik, de én nem mondok semmit.
Következő alkalommal azonban, amikor én érkezem tizenöt perces
késéssel egy találkozóra, Toni kifakad, hogy ez nem mehet így tovább.
Van másik példa is. Meccs közben hallom, hogy egy
adogatásfogadás előtt azt kiáltja nekem: „Játssz agresszíven!”, azaz
azt szeretné, hogy keményen üssem vissza a labdát. Megteszem, a
labda kirepül, majd Toni azt mondja: „Nem ez volt a megfelelő
pillanat.” De az volt, csak éppen elrontottam az ütést. Ha a labda a
pályán belülre érkezik, azt mondta volna: „Tökéletes!”
És van még valami, egy történet, amelyet Toni egy riporternek
mesélt a US Open alatt egy öt évvel azelőtti éjszakán egy sanghaji
liftben történt kisebb incidensről. Éppen lefelé tartottunk a
vacsorához, amikor Benito felhívta a figyelmemet, hogy az étterem
öltözködési előírásai megkövetelik a hosszú nadrág viselését. Én
sortban voltam, de Benito azt mondta: „Ó, ne aggódj! Tekintettel arra,
hogy ki vagy, nem fognak problémázni.” Toni elmondása szerint azt
válaszolta Benitónak: „Remek példát mutatsz az unokaöcsémnek!”
Majd hozzám fordult és rám szólt: „Menj fel és öltözz át!”
Na már most, én nem vitatom, hogy nagyjából ezeket a szavakat
használta. A történet igazságához azonban hozzátartozik, hogy nem
volt szükségem Toni intelmére ahhoz, hogy visszamenjek a szobámba
átöltözni. Abban a pillanatban, ahogy Benito figyelmeztetett az
étterem szabályaira, elhatároztam, hogy ezt fogom tenni.
Az ilyen esetek azt jelentik, hogy a csapatban uralkodó hangulat
Toni jelenlétében feszültebb, mint nélküle. Soha nem tévesztem
azonban szem elől, hogy összességében ez a feszültség a játékom
javára válik. Azt sem felejtem el, hogy Toni nem váltana ki belőlem
ilyen reakciót, legyen az jó vagy rossz, ha nem éreznék hatalmas
tiszteletet iránta. Amikor szigorú vagyok vele, azért teszem, mert úgy
vélem, ő maga provokálja ki azt. Egy dolgot azonban tisztázni kell: ha
vannak is vitáink, azokat a sok együtt töltött év során kialakult
kölcsönös bizalom és mély szeretet összefüggésében kell értelmezni.
Nem sajnálom tőle a nyilvános elismerést, amelyben részesül. Lehet,
hogy nekem köszönheti ezt, de én is neki köszönhetek mindent, amit a
teniszben elértem, minden lehetőséget, amelyet kaptam. Különösen
hálás vagyok neki azért, hogy kezdettől fogva olyan nagy hangsúlyt
helyezett arra, hogy két lábbal a földön maradjak, és soha ne váljak
önelégültté.
Nem hiszem, hogy a siker a fejembe szállt, és ha ez eddig nem
történt meg, kétlem, hogy ezután meg fog. Nincs már szükségem többé
az alázatosságról szóló leckékre. Többé nem kell megmondani
nekem, hogy „jó arcot kell mutatnom”. Ha néha hibázom a pályán,
nos, az a játék része. Én vagyok önmagam legnagyobb kritikusa.
Miközben megvan az előnye annak, hogy Toni rövid pórázon tart,
hiszen állandóan arra kényszerít, hogy fejlődjek és jobban teljesítsek,
hátrányt is jelent, mert bizonytalanná tesz. Sokszor érzem ezt,
különösen a tornák korai fordulóiban, és az az igazság, hogy míg a
pályafutásom számos sikeréért Tonit illeti az elismerés, ő az oka
annak is, hogy a kelleténél kevésbé vagyok magabiztos.
Az a vicces, hogy az utóbbi időben gyakran megjegyzi, hogy
hajlamos vagyok alábecsülni magam. Azt mondja, ez őrület mindazok
után, amit elértem. A világranglistán nálam jóval alacsonyabban álló
játékos elleni meccs előtt manapság azt mondja nekem: „Azok után,
amit elértél, nem fogod felizgatni magad egy ilyen játék miatt, ugye?”
Vagy azt: „Két éve te vagy a világelső, mégsem hiszed el, hogy jó
játékos vagy? Még mindig félsz, amikor a százhuszadikként
rangsorolt fickó ellen állsz pályára? Butaság lenne úgy tenni, mintha
a zsebedben lenne a győzelem, de komolyan, meg kell tanulnod, hogy
ki vagy!” Toni szerint ezzel a valamennyi ellenfelem iránti túlzott
tisztelettel az a probléma, hogy a pályán aztán megfeszül a karom, és
nem játszom olyan jól, mint ahogy arra képes lennék. És igaza van.
Természetesen igaza van. De elsősorban ő a felelős a szoftver
beültetéséért; az, ahogy évekig dolgozott rajtam, éppen az ellenkező
viselkedést váltotta ki belőlem, mint amilyet most követel tőlem.
Mostantól az a lényeg, hogy ragaszkodjak a Tonitól tanultakhoz, de
nagyobb hangsúlyt fektessek a saját döntéseimre, hogy megtaláljam az
alázatosság és a túlzott önbizalom közötti megfelelő egyensúlyt. Igaz,
hogy mindig tisztelned kell az ellenfeledet, mindig számolni kell
azzal a lehetőséggel, hogy legyőzhet, és mindig úgy kell játszanod a
világon ötszázadikként rangsorolt játékossal is, mintha a világ első
számú vagy második legjobb játékosa volna. Toni segített ezt
rendkívül világossá tenni a számomra, talán túl világossá is. Jelenleg
arra próbálom megtanítani saját magamat, hogy a másik irányba
billentsem az egyensúlyt, önállóbban irányítsam az életemet, és
nyíltabban ellentmondjak Toninak, ahogy a US Open kezdetén is
tettem. Ez részben talán annak a következménye, hogy látom, Toninak
is megvannak a maga kételyei és bizonytalanságai, hogy gyakran
önellentmondásba keveredik, hogy nem gyerekkorom mindentudó
varázslója.
Elsimítottuk az öltözőbeli összezördülésünket. Kibékültünk, ahogy
mindig. Szükségünk van egymásra, és mindketten tudtuk, hogy a
negyedik Grand Slam-címhez karnyújtásnyi távolságban ez nem a
megfelelő pillanat egy újabb családi szakításhoz. Az életem során
jellemzően megerősödve kerültem ki a kisebb vagy nagyobb
válsághelyzetekből, amelyekkel megküzdöttem. A konfliktusunkat
követően egyre jobban kezdtem játszani a US Openen, és mikorra a
Djokovic elleni döntőbe értem, csúcsformában éreztem magam.
Egész évben kitűnő tenyeresem sziklaszilárd volt az első
játszmában, a fonákom tökéletesen megbízható, a szervám egész
pályafutásom során a legjobb.
Ez azonban nem akadályozta meg, hogy 4:1-es hátrányba kerüljek a
második játszmában, de ez inkább azért történt, mert Djokovic
hirtelen egy olyan sorozatot ütött, amelyben minden kísérlete sikerrel
járt, semmint azért, mert kezdett szétesni a játékom. Tudtam, hogy
nem tarthatja fenn az ilyen szintű játékot, és úgy éreztem, jobbat
érdemlek. Ebben a magabiztos hangulatban pedig sikerült elnyernem
az adogatását, és megmentenem egy pontot, amely 5:2-es vezetéshez
juttatta volna, majd ezután 4:4-re egyenlítettem.
Felszálló ágban voltam ekkor, és úgy tűnt, Djokovicot elkeserítette,
hogy nem sikerült megragadnia az alkalmat a játszmagyőzelmének
bebiztosítására, amikor Djokovic adogatójátékában 30:30-as állásnál
eleredt az eső. A kezdeti napsütés után egyre sötétebb felhők
gyülekeztek, és a távolban villámlást láttam. A játékvezető
megállította a mérkőzést, majd a versenybíró feljött a pályára és azt
mondta: „Attól tartok, ez csúnya lesz.” Igaza volt. Dörgést hallottunk
az öltözők mélyén, ahol két órát töltöttünk, mielőtt nyolc órakor újra
feljöhettünk, hogy visszatérjünk a játékhoz.
Djokovicnak jobban jött a szünet, mint nekem, ahogy két évvel
korábban Wimbledonban Roger Federer számára is nagyobb előnyt
jelentett az első esőszünet. Én lendületben voltam, Djokovicnak
pedig időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. Össze is szedte,
és megnyerve a félbeszakadt játékot 5:4-es vezetéshez jutott. Hoztam
az adogatásomat, majd ő is a sajátját, és 6:5-nél ismét a játszmában
maradásért kellett szerválnom.
Az első pontot megnyertem egy kiszorított helyzetből ütött tenyeres
egyenessel, amellyel Djokovic nem tudott mit kezdeni, majd kis
szerencsével megnyerte a következőt, amikor a labdám megpattant a
hálón, de ahelyett, hogy átcsordogált volna rajta, az én oldalamon
esett le. Ezzel véget ért a játszma. Azt hiszem, játszottam olyan jól,
mint Djokovic, talán jobban is nála, több pontnál volt nálam az
irányítás, és folyamatosan a hátsó lábára kényszerítettem, így támadás
helyett többet kellett helyezkednie. Ehhez a szerephez én jobban
hozzá voltam szokva, de Djokovic is helyt állt benne, megmentett
néhány olyan ütést, amelyhez nem volt joga, és 7:5-re nyerte a
játszmát, az elsőt, amelyet az egész torna során elveszítettem.
Az eső áldásnak bizonyult számára. 2008-ban Wimbledonban
végül nekem kedvezett a csapadék. Egy-egyes játszma állásnál a
meccs szinte elölről kezdődött. Várnunk kellett, hogy meglássuk,
vajon még egyszer rám mosolyognak-e a tenisz istenei.

Rafa és a nők

Három nő van Rafa Nadal életében: az édesanyja, a húga és a

barátnője. Mindannyiukra jellemző az, amit Rafa édesanyja, Ana
María Parera úgy hív, a világban való viselkedésük „doktrínája”,
azaz alaptétele. A gondolat olyan egyszerű, amennyire szokatlan,
különösen Rafa világszintű hírnevének tükrében. Mindezt a legjobban
a legkevésbé izgalmas, legkevésbé fényűző szavunk a „normalitás”
foglalja össze a legjobban.
A nyilvánosság az izgalmat és a csillogást látja Rafael Nadalban;
Ana María azonban a fiát, aki az otthonán kívül egy kaotikus világban
él. Anyaként az a szerepe, hogy stabilitást nyújtson Rafának és
biztonságos menedéket teremtsen számára, amely megvédi őt azoktól
a támadásoktól, amelyeket valamennyi fronton el kell viselnie azóta,
hogy édesanyja szerint aggasztóan fiatalon a világ egyik leghíresebb
és legünnepeltebb sportolójává vált.
Ez azt jelenti, hogy kizárja a média reflektorfényét, és úgy
viszonyul a fiához, mintha semmi rendkívüli nem lenne abban, amit
elért, példáját pedig követi lánya, Maribel és María Francisca
Perelló is, aki 2005 óta Rafa barátnője. Elméletileg mindannyian
választhattak volna másik utat. Ana María karriert építhetett volna
magának abból, hogy kifecsegi a világnak fia legbelsőbb érzéseit és
hibáit. A magas és vonzó, szőke Maribel a pletykalapok első számú
hírgyárosává válhatott volna. María Francisca legalább olyan
világszinten ismert híresség lehetett volna, mint maga Rafa.
Nem ezt az utat választották, mert tudják, hogy ez lenne a világon a
legutolsó, amit Rafa akarna, vagy amire szüksége van, és mert ők nem
küzdenek olyan belső bizonytalansággal, ami Ana María szerint a
gazdag és híres emberek ismertségre áhítozó követőire jellemző, és
mert ez nem az ő stílusuk. Mindannyian Manacorból származnak, a
manacori emberek pedig természetükből és kultúrájukból eredően
maguknak valók és óvatosak az idegenekkel.
„Mindig nagyon tapintatosan kezeltem a magánügyeinket – mondja
Ana María. – Ha volt is rám hatása Rafa hírnevének, csak annyi, hogy
még inkább elrejtem és óvom az otthoni életünket. Nem szeretek
bizalmas dolgokat megosztani ismeretlen emberekkel. Vannak, akik
hírnévre áhítoznak, akik a helyemben talán imádnának egyfolytában a
fiukról beszélni és az ő dicsfényében sütkérezni. De én nem ilyen
vagyok. Belül végtelenül büszke vagyok Rafára és nagyon boldoggá
tesznek az elért sikerei, de nem reklámozom az érzéseimet. Még a
legközelebbi barátaimnak sem beszélek Rafáról.”
Ana María a saját életében is megtapasztalhatta, ízelítőt kaphatott
abból, hogy mit jelent híresnek lenni. Barcelona, London vagy New
York utcáin olykor felismerik az emberek, akik látták a televízióban,
ahogy a fiának szurkol a nagy tornákon. És nemcsak kényelmetlenül
érzi magát, amikor idegenek szólítják meg, de megsemmisítő
bezártságérzés fogja el, ha arra gondol, milyen szüntelen ostromot
kell kiállnia fiának, amikor kilép a Manacoron túli világba.
 „Az egyetlen hely, ahol egy tornasorozat közben némi egyedüllétre
van lehetősége, az a szállodai szobája, az egyetlen menedéke
ilyenkor. Nem tud anélkül végigmenni az utcán, hogy felfordulást ne
okozzon. A média és a szponzorai is folyamatosan igényt tartanak rá.
Ezenkívül a torna egy vagy két hetében a verseny hihetetlen mértékű
feszültségét, illetve bizonytalanságait és félelmeit, amelyek kordában
tartásáért tudom, hogy küzd, szintén kezelnie kell, hogy képes legyen
újra és újra győzni, és az élen maradni. Rafa a fiam, és megrémít,
illetve csodálattal tölt el, hogy milyen erősnek kell lennie, és hogy
mennyire erős.”
Nem lenne ilyen erős az otthona által biztosított nyugalom nélkül.
Rafa Nadal az otthonába tér vissza, hogy feltöltődjön. Az otthon
középpontja és megtestesítője pedig édesanyja, különösen a szülei
különválását követően, miután apja elköltözött tőlük. Sebastián Nadal
jóval gyakrabban kíséri el fiát a nemzetközi útjaira, mint Ana María,
és biztosítja őt támogatásáról, bárhová is megy. Ugyanolyan szorosan
hozzátartozik Rafa tenisszel kapcsolatos életéhez, mint az őt
körülvevő szakemberek csapata. Ana María egy olyan világban él,
amelyben a magasfeszültségű tenisztornák, illetve a Rafa
világelsőségével együtt járó reklám- és médiabeli elkötelezettségek
csupán érintőlegesen vannak jelen. Ritkán beszél fiával a hivatásos
életéről. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert tudja, hogy a
legnagyobb szívesség, amelyet Rafának tehet az, ha úgy viselkedik
vele, ahogy bármely más anya tenné a saját fiával. Nem esik le az
álla a nemzetközileg elismert „Rafael Nadal” álarcában a
teniszpályán elért eredményeitől, hanem azzal a könnyed
gyengédséggel és odaadással bánik vele, amelyet érez az iránt a
Rafael iránt, akinek életet adott, akit táplált és felnevelt. Ana María a
rajongás ellenszere, aki kijózanítja Rafát, és emlékezteti arra, ki is ő
valójában.
„Most azonban, hogy látom, a hírnév nem szállt Rafa fejébe, és
soha nem is fog, az a legfontosabb, hogy békét teremtsek számára,
amikor otthon van – mondja Ana María. – Szüksége van a
nyugalomra, mivel ez az utolsó dolog, amire a tenisztornák alatt
lehetősége van, illetve az életét körülvevő őrülettől függetlenül,
természetéből adódóan is igényli ezt. Mindig borzasztóan érzi magát,
ha a környezetében lévő emberek mérgesek vagy rosszkedvűek, ő is
mérgessé és rosszkedvűvé válik tőlük. Érzelmileg mindennek
tökéletesen rendben kell lennie körülötte.
Ezért érzem kötelességemnek, amikor együtt vagyunk, hogy
bármely más anyához hasonlóan mindent megtegyek azért, hogy
biztosítsam a boldogságát és a jóllétét, és amikor nem boldog vagy
nem érzi jól magát, számíthasson a támogatásomra. Támogatni őt –
például egy sérülés esetén – gyakran annyit jelent, hogy nem szólok
egy szót sem, csak egyértelművé teszem számára, hogy bármilyen
körülmények között számíthat rám. Azt jelenti, hogy elengedheti
magát, ha otthon van; bármikor áthívhatja a barátait, amikor akarja,
anélkül hogy bármire kötelezném. Ha pedig el kell vinnem valahová
autóval, vagy megkér, hogy vegyek neki valamit enni, amit nagyon
kíván, vagy hogy pakoljak be a bőröndjébe egy hosszú út előtt –
amire egyébként katasztrofális mértékben képtelen –, boldogan
megteszem.”
Ana María nappalija Rafa barátainak találkozóhelye, amikor Rafa
otthon tartózkodik. Legjobb barátja pedig, aki mindig jelen van az
éjszakai bulikon vagy a horgásztúrákon, a húga, Maribel. Öt évvel
fiatalabb a bátyjánál, Rafa imádja őt, és távollétében nagyon hiányzik
neki, noha telefonon vagy interneten folyamatosan tartják a
kapcsolatot egymással. Maribel tisztában van azzal, hogy szokatlanul
szorosan kötődik a bátyjához, és megjegyzi, hogy sok barátja
fiatalabb testvérével való kapcsolatát súrlódások vagy jóindulatú
nemtörődömség jellemzi. „Gyerekkorában a legtöbb fiú bosszantónak
találja a húgát, különösen tinédzserkorban – mondja Maribel. – Rafa
azonban sosem bánt így velem. Mindig biztat, hogy menjek vele,
amikor szórakozni indul a barátaival. Számunkra ez természetes, még
akkor is, ha mások olykor furcsának találják. Ez része a különleges
kötődésünk titkának.”
Ana María úgy véli, a gyermekei közötti szoros kapcsolat annak is
köszönhető, hogy olyan sok időt töltenek egymástól távol, amióta
Rafa ifjú tinédzserként elindult, hogy meghódítsa a teniszvilágot.
Megbecsülik egymást, a távollét pedig Ana María szerint
megerősítette az egymás iránt érzett szeretetüket. Lehetséges, hogy ez
nem így történt volna, ha Maribel hagyja, hogy a hírnév a fejébe
szálljon. Ő azonban anyja példáját követte. „Ő talán még nálam is
zárkózottabb – mondja Ana María, és megjegyzi, hogy Maribel már
két éve járt a barcelonai egyetemre, ahol testnevelő tanárnak tanul,
amikor legszűkebb baráti körén kívül valaki tudomást szerzett arról,
hogy ki a bátyja. – Csak akkor kapott szárnyra a hír, amikor az egyik
oktató meglátta őt a tévében Rafael egyik párizsi meccsének
közvetítése közben.”
María Franciscának kemény munkájába került, hogy megőrizze
névtelenségét. Nem a teniszpályán való megjelenései miatt, hiszen
ritkán megy ki a meccsekre (az első Grand Slam-döntő, amelyben
megnézte Rafát, a 2010-es wimbledoni tornán volt), hanem a
lesifotósok miatt, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy
lefotózzák őt Rafával együtt nyaralás közben, lehetőleg a
tengerparton. Olyan sokszor látta viszont a képeit a pletykalapok
oldalain, hogy számon sem tudja tartani. Mégsem idézik soha a
szavait. Ahogy a spanyol televízió egyik meglepett tudósítója öt
évvel a pár kapcsolatának kezdetét követően megjegyezte, soha senki
nem hallotta még beszélni María Franciscát. Olyan rejtélyes, hogy
sem a tévé show-k, sem a magazinok nem tudták még a nevét sem
pontosan kideríteni. A nyilvánosság számára Xiscaként (ejtsd:
„Siszka”) mutatták be, azonban az ismerősei közül senki nem szólítja
így. Rafa és néhány másik családtag „Mary”-ként becézi, de mindenki
más számára ő egyszerűen María Francisca.
Mindössze annyit lehet tudni róla, hogy egy elegáns és
visszafogottnak tűnő fiatal nő, ennek következtében, mivel egyéb
információ nem áll a rendelkezésére, a média rendszerint komolynak,
tartózkodónak, szerénynek, sőt titokzatosnak jellemzi. Nehezen lehet
elképzelni bárkit, aki távolabb áll a hírnévre éhes „WAG”-ek –
Nagy-Britanniában a gazdag és híres sportolók feleségeire és
barátnőire (wives and girlfriends) használt rövidítés – harsány
sztereotípiájától. Igazság szerint, miközben María Francisca hűséges
Rafához, és a győzelmeit vagy a vereségeit a sajátjaként éli meg,
rendkívül fontos számára a függetlensége, és nem szeretné, ha a
Rafához fűződő kapcsolata határozná meg őt. Üzleti tanulmányokból
szerzett diplomát, és teljes állásban dolgozik egy biztosítótársaságnál
a mallorcai fővárosban, Palmában. Ez azt jelenti, hogy nincs ideje
Rafával tartani a világ körüli útjain, amit akkor sem tenne, ha az ideje
engedné. „Még ha tehetném is, a közös utazás mindenhová
egyikünknek sem tenne jót. Rafának élettérre van szüksége versenyzés
közben, én pedig már a gondolatba is belefáradok, hogy egész nap
körülötte legyek és lessem minden kívánságát. Ez megfojtana.
Ezenkívül miattam is aggódnia kellene… Nem. Úgy vélem, ha
mindenhová követném, fennállna a veszélye annak, hogy
összeveszünk.”
 Amikor María Francisca valóban elkíséri Rafát egy tornára
(általában akkor, amikor Ana María és Maribel szintén vele utaznak),
mindent elkövet azért, hogy a lehető legkevesebbet lássák őket együtt
nyilvánosan. Emlékszik egy párizsi esetre, amikor Rafának az egyik
szponzora által szervezett vacsorán kellett megjelennie.
„Megkérdezte, hogy szeretnék-e menni, de én nemet mondtam –
meséli. – A szállodában maradtam. Amikor Rafael visszatért, azt
mondta: »Még szerencse, hogy nem jöttél.« A helyet ellepték a
fotósok. Ha vele tartottam volna, beléptem volna a hírességek
világába. Én nem szeretnék ehhez a világhoz tartozni, és azt sem
hiszem, hogy Rafa olyan nőt választott volna magának, akinek ez az
életcélja.”
Ana María, aki lelkesen támogatja María Francisca igényét arra,
hogy saját életet alakítson ki, egyetért azzal, hogy Rafa semmiképpen
nem lenne képes hosszú távú kapcsolatban élni egy olyan nővel, aki a
médiafigyelem középpontjába akar kerülni. Elmondása szerint María
Franciscánál nyugodtabb, jobb humorú vagy vérmérsékletét tekintve
a fiához jobban illő nőt el sem tudna elképzelni. Ana María és María
Francisca jó barátok, ahogy Maribel és María Francisca is azok,
hármukat pedig nemcsak a Rafa iránti szeretetük köti össze, de az
Ana María „normalitási” doktrínája iránti közös elkötelezettségük is.
„Még akkor is szűkszavú vagyok, ha a családom kérdez Rafaelről –
mondja María Francisca, aki Ana María szavait és Maribel érzéseit
visszhangozza, amikor hozzáteszi – Az az igazság, hogy egyszerűen
nem szeretek ezekről a dolgokról beszélni, a családomon belül sem.
Ez az, ami működik a számomra, és ami egy párként működik
számunkra Rafaellel. Semmiképpen nem csinálnánk másképp.”
 9. FEJEZET

A VILÁG TETEJÉN

A titok nyitja az, hogy képes legyél azt tenni, amiről tudod, hogy
tenned kell akkor, amikor a leginkább szükséged van rá. Djokovic
fantasztikus játékos – Toni véleménye szerint kiválóbb természetes
adottságokkal rendelkezik, mint én –, azonban egy Grand Slam-
döntőben, amely öt játszma legjobbja alapján dől el, az idegzet és az
állóképesség ugyanolyan fontos, mint a tehetség. Ha volt is bennem
kétség a meccs kezdete előtt, azt az első két játszmában nyújtott
teljesítményem eloszlatta. Ami egy US Open-döntő feszültségét illeti,
Djokovic egyetlen győzelmével szemben én nyolc Grand Slamet
nyertem, ez pedig azzal a bizonyossággal töltött el, hogy képes
vagyok legalább olyan jól viselni a stresszt, mint ellenfelem. Egy
másik, számomra kedvező tényező volt, hogy Djokovic addigi
teljesítményeinek tanúsága szerint fizikailag lemerül a hosszú
meccsekben. Soha nem győzött még le három győztes szettig játszott
mérkőzésben. Igaz, hogy káprázatos pillanatokra képes játékos volt,
én azonban egyenletesen teniszeztem, a dízelmotor folyamatosan járt.
Éreztem, hogy ha megnyerem a harmadik játszmát, Djokovic úgy
fogja érezni, mintha egy hegyet kellene megmásznia.
Ő azonban a harmadik játszma elején azonnal felvette a fonalat, és
onnan folytatta, ahol a második játszma végén abbahagyta. Ebben a
pillanatban a lehető legkiegyensúlyozottabb volt a mérkőzés, még ha
úgy tűnt is, hogy a szerencse kicsit inkább Djokovichoz pártolt.
Vetettem egy pillantást a csapatomra és a családomra, akik
mindannyian egy csoportban ültek tőlem balra. Toni, Carlos, Titín,
apám, Tuts, mögöttük pedig anyám, húgom, Maribel és María
Francisca, aki különösen idegesnek tűnt. Csupán a második
alkalommal jött el megnézni, ahogy Grand Slam-döntőt játszom.
Általában otthon követi a meccset, egyedül, mint például a 2008-as
wimbledoni torna idején, vagy a szüleivel együtt. Elárulta nekem,
hogy amikor a feszültség elviselhetetlenné válik számára, egy időre
csatornát vált, vagy kimegy a szobából. Elmondta, hogy ott, New
Yorkban olykor muszáj volt legyőznie a kísértést, hogy felálljon és
elhagyja a nézőteret. Ez volt az a pillanat, amely leginkább próbára
tette az elhatározását.
María Francisca korábban teniszezett, így pontosan olyan jól
megértette, mint én, hogy az esőszünet lendületet adott Djokovicnak.
A játszma első pontjánál bebizonyította ezt, kifogástalanul játszott,
messzire kihúzott a pálya bal oldalára, majd a jobbomon a vonal
melletti kirobbanó fonák nyerővel befejezte a labdamenetet. A
második pontnál, hosszabb labdamenetet követően egy mélyebb
ütéssel megismételte ezt a trükköt. Túl jó volt.
Én tudtam kezelni a helyzetet. Egyes játékosok dührohamot kapnak,
amikor az ellenfelük föléjük kerekedik. Ennek azonban semmi
értelme. Csak károd származhat belőle. Arra kell gondolnod: „Nem
tehetek ellene semmit, hát miért aggódjak?” Djokovic rengeteg
kockázatot vállalt, és egyelőre mind bejött, én viszont képes voltam a
tervezett intenzitással játszani, kemény és hosszú labdákat ütöttem
kockázatvállalás nélkül, minimális lehetőséget hagyva magamnak a
hibázásra. „Csak vészeld át – mondtam magamnak. – Ha nem tudok
visszavágni a következő pontnál, megteszem majd az azt követőnél.”
De nem ebben a játékban. Djokovic megnyerte, és csupán egyetlen
pontot ajándékozott nekem 40:0 vezetésnél, egy meglehetősen
érthetetlen kettős hibával – úgy tűnt, ászt akart ütni a második
adogatásából. Rendben. Ez elment. Pechem volt. Djokovic vezetett,
és úgy tűnt, az adogatásaim során akár folyamatosan hátrányból kell
majd hoznom a játékokat.
Létfontosságú volt, hogy megnyerjem a következő játékot. A
második játszma utolsó két játékát is figyelembe véve Djokovic
megnyerte az utolsó három játékot, nekem pedig meg kellett állítanom
a menetelését, nem kockáztathattam, hogy eltaposson. Az első pontnál
intelligensen játszottam, magasan ütöttem a labdát. Ha alacsony vagy
középmagas labdát adsz Djokovicnak, különösen akkor, amikor a
látósugara olyan éles, mint most, tökéletesen üti meg a labdát. Ha
azonban vállmagasságú labdát kap, kényelmetlen helyzetbe hozod,
mérlegelésre kényszeríted, megakasztod a lendületét. Így szereztem
15:0-ás vezetést. Nem egy nyerő ütéssel, hanem mert rá nem jellemző
hibába hajszoltam. Ez bátorságot adott ahhoz, hogy emeljem a tétet,
kockázatot vállaljak, és egy sarokba ütött mély fonákkal megnyerjem
a következő pontot. Djokovic bólintott, mintha azt mondaná: „Ez
ellen semmit sem tehettem.” Én nem teszek ilyet. Nem reagálok
elismerően az ellenfelem jobb ütéseire. Nem udvariatlanságból,
hanem mert ez túl veszélyes eltérés lenne a meccsre vonatkozó
forgatókönyvemtől. Viselkedése azonban megfelelő volt: fogadd el az
elkerülhetetlent és lépj tovább.
A játékot pontveszteség nélkül megnyertem, majd korai váratlan
jutalomként elvettem az adogatását, az alapvonal mögött két méterről,
futásból ütött fonákkereszttel, az egyik legjobb ütésemmel a
mérkőzésen, 2:1-re átvettem a vezetést. Djokovic teljesen érthető
módon felment a hálóhoz, mivel előkészítő ütése mélyen a
fonáksarokba érkezett, én azonban elütöttem mellette a labdát, mielőtt
megkísérelhette volna a röptét. Ünnepeltem, a levegőbe bokszoltam,
és azt kiabáltam magamnak: „Vamos!” „Gyerünk!” Megtörtem
Djokovic lendületét, visszavettem a kezdeményezést, és megmutattam
magamnak – illetve neki –, hogy én is képes vagyok mértanilag
valószínűtlen nyerőt ütni.
A meccs során ekkor voltam pszichésen a legerősebb, azt éreztem,
hogy kezdek előnyhöz jutni a mentális csatában. Korábbi
találkozásaink alkalmával Djokovic gyakran vált idegessé a játék
előrehaladtával, amikor látta, hogy minden pontért a végletekig kell
feszítenie magát. Általában hamarabb el is fáradt, mint én. Az agyam
egy hátsó szegletében ez motoszkált. Tudatosan azonban csupán a
következő pontra koncentráltam.
A harmadik játék izgalmait követően eljött a megnyugvás ideje,
hogy kihasználjam az adogatás elnyerésének előnyeit. Játék közben
folyamatosan mérlegelem a lehetőségeket, és figyelembe véve, hogy
egy adott pillanatban hogyan érzem magam, milyennek érzem az
ellenfelem lelkiállapotát, és hogy mi az állás, megpróbálom
megtalálni a leghatékonyabb taktikát. Úgy gondoltam, ezúttal
türelmesnek kell lennem, hosszú labdameneteket kell játszanom, nem
szabad erőltetnem semmit, ha adódnak, meg kell ragadnom a
lehetőségeimet, de nem szabad elébük mennem. Meg kellett
próbálnom kifárasztani Djokovicot, és kihasználni az idegességét,
várnom kellett, amíg hibát követ el. Pontosan ilyen minta szerint
zajlott a negyedik játék első pontja, amelyet megnyertem. Ekkor
újabb jel árulkodott Djokovic lelkiállapotáról, mivel nem akart
nyerőt megkísérelni néhány olyan labdából, amelyet csalogatóan
röviden ejtettem át. Egyre nőtt az önbizalmam, míg az övé ebben a
pillanatban alábbhagyni látszott. Semmire megnyertem az
adogatójátékomat, ezzel 3:1-es vezetést szereztem, és éreztem, hogy
újra lehetőségem van brékelni Djokovicot.
 Ő szervált, és 15:40-es hátrányban volt, amikor elérkezett a
lehetőség. Nem tettem semmi különöset, csak arra összpontosítottam,
hogy mélyen adjam vissza az ütéseit, váltogatva a labdáim
sebességét, a pörgetett tenyereseket és a fonáknyeséseket,
felzaklattam őt, és arra vártam, hogy elveszítse a türelmét. Így is
történt. Ekkor azonban, sarokba szorítva, Djokovic taktikát váltott.
Mivel a hosszú labdameneteket folyamatosan elveszítette, elkezdett
feljönni a hálóhoz az adogatása mögött. Első alkalommal bevált a
módszer. A következő pontot egy röptével megnyerte. Úgy döntöttem,
újjáéledt vakmerőségét a kétségbeesés jeleként értelmezem, egy
óriási szervával azonban kiegyenlített. Majd újabb bréklabdához
jutottam, de nem tudtam értékesíteni, és mérges voltam magamra.
Nem azért, mert szélesre ütöttem a labdát, hanem mert túl nagy
kockázatot vállaltam, túl precíz szöget választottam, amikor a
jelenlegi helyzetben a helyes taktika meglehetősen egyértelműen az
lett volna, hogy ne erőltessem a dolgokat, csak tartsam mozgásban a
labdát. Egy pillanatra dekoncentrálttá váltam, amiért gyűlöltem
magam. Djokovic még habozott, de bármelyik pillanatban
visszatérhetett a legjobb játékához, én pedig egyre inkább hagytam
kicsúszni a kezemből a lehetőséget arra, hogy behozhatatlan előnyre
tegyek szert a játszmában. Így is történt. Az ötödik játékban ölembe
hulló három bréklabda egyikét sem sikerült értékesítenem, míg
Djokovic az első adandó alkalommal értékesítette az előnyét.
A tendencia azonban továbbra is nekem kedvezett. Djokovic
küszködött az adogatása megtartásával; én kényelmesen megnyertem
az enyémet – ezúttal is, pontvesztés nélkül, és 4:2-es vezetéshez
jutottam. Újabb bréklabdát, és legalább további ezernek tűnő adogató
előnyt követően azonban ismét nem sikerült a döntő áttörés
számomra. Kétségtelenül jobban játszottam, Djokovic pedig bajban
volt – de kitartott. A következő két játékban mindketten megtartottuk
az adogatásunkat, és 5:4-nél a játszmagyőzelemért szerválhattam.
Ekkor ideges lettem. Úgy tűnik, leggyakrabban akkor ingok meg,
amikor a győzelem lehetősége karnyújtásnyi távolságba kerül. Ha
megnyerném a játékot, és kettő-egyes játszmaelőnyhöz jutnék a
mérkőzésen, kétharmadát megtenném a negyedik Grand Slam-címem
megszerzéséhez vezető útnak. Djokovicnak így meg kellene nyernie a
következő két játszmát, és láthatná, hogy semmit sem engedek át neki.
Bármilyen keményen próbáltam kizárni ezt a gondolatot a fejemből,
ott bujkált bennem és hátráltatott. Ezért volt fontos, hogy továbbra is
biztonságosan játsszak, és jobban ragaszkodjak a védekező
játékomhoz, mint valaha, miközben abban reménykedtem, hogy
Djokovic még kevésbé bírja idegekkel, mint én.
Két rendkívül hosszú labdamenettel indítottuk a játékot, mindkettő
húsz ütésnél hosszabb volt. Miután Djokovic hosszút ütött,
megnyertem az elsőt, a második pont pedig egy félelmetes tenyeres
nyerővel Djokovicé lett. Tizenöt mind volt az állás, és éreztem a
növekvő feszültséget, mégis éppen elég higgadt maradtam ahhoz,
hogy észrevegyem, bármilyen elégedett volt is Djokovic a nagyszerű
pontszerzéssel, ő is megértette, hogy alaposan erőt kell vennie magán,
ha újra magához akarja ragadni az irányítást. Azt gondolhatta: „Jaj!
Milyen sok munkámba kerül, hogy pontot szerezzek a fickó ellen!”
Eközben én azt láttam, hogy fáradt és erősen kapkodja a levegőt, és
arra gondoltam, „kétlem, hogy gyors egymásutánban képes lenne még
egy ilyen ütésre.” Legalábbis ezt akartam hinni.
A következő pontot egy vakmerő tenyeressel elveszítettem, de egy
remek, magas és kifelé ütött szervával visszakapaszkodtam 30:30-ig.
Rendes esetben biztonságos adogatást választottam volna. Arra
összpontosítottam volna, hogy sikerüljön az első szervám, amellyel
megelőzhetem, hogy esetleg ajándékba adjak Djokovicnak egy tétova
másodikat. Soha nem voltam azonban még olyan magabiztos az
adogatásommal kapcsolatban, mint ezen a tornán, és éreztem, hogy
elérkezett a pillanat, amikor mindent egy lapra kell feltennem. Helyes
döntés volt. A következő adogatásomnál ászt ütöttem, amellyel
játszmalabdához jutottam, az azt követő szervám – egy széles,
kemény, visszaadhatatlan labda a fonákjára – pedig ugyanolyan jól
sikerült. 6:4-re megnyertem a szettet.
Kristálytisztán érvényesült a kemény munkával kapcsolatos
filozófiám, amely teniszpályafutásom húsz évében vezérelt.
Meggyőző ok-okozati bizonyítéka volt ez annak, hogy a győzni akarás
és a felkészülésre való hajlandóság egy és ugyanaz. A US Open előtt
hosszan és keményen dolgoztam az adogatásomon. És lám, meghozta
az eredményét, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és abban a
pillanatban, amikor az idegességem azzal fenyegetett, hogy aláássa a
játékom hátralévő részét, megmentett. Valami igazán csodálatosnak a
kapujába jutottam. A tény, hogy eljutottam eddig a pontig, hosszú
évek áldozatvállalásának és elkötelezettségének betetőződése volt,
amely mind arra a megkérdőjelezhetetlen feltevésre épült, hogy a
hosszú távú sikerhez nem vezetnek rövidebb utak. Az élsportban
nincs lehetőség a csalásra. A tehetség önmagában nem elég a
sikerhez. Az csupán az első építőkő, amelyhez szüntelenül ismétlődő
edzőtermi munkát, pályán való gyakorlást kell hozzátenned, állandóan
vissza kell nézned felvételről a saját és ellenfeleid mérkőzéseit,
folyamatosan edzettebbé, jobbá és okosabbá kell próbálnod válni.
Elhatároztam, hogy hivatásos teniszező leszek, ennek a döntésnek
pedig csak a lankadatlan fegyelem és a fejlődés iránti töretlen vágy
lehetett a következménye.
Ha úgy éreztem volna, hogy a játékom elég magas szintű ahhoz,
hogy biztosítsa számomra a további sikereket, és a Roland Garros
vagy a wimbledoni torna megnyerését követően hátradőltem volna,
nem jutottam volna el a New York-i Arthur Ashe Stadionba, hogy
lehetőségem legyen a US Opent is a trófeáim sorába illeszteni. Azért
jutottam idáig, mert soha nem tévesztettem szem elől a céljaimat. Az
igazi erőpróbát azok a reggelek jelentik, amikor egy hosszú éjszakai
szórakozás után felébredsz, és mivel tudod, hogy ádázul keményen
fogsz dolgozni, ami rettenetesen izzasztó lesz, bármi mást
szívesebben csinálnál, mint hogy felkelsz és edzeni mész. Talán el is
vitatkozol magaddal egy pillanatig. „Kihagyjam a mai edzést, csak
most az egyszer?” De nem hallgatsz gondolataid szirénhangjaira, mert
tudod, hogy egy veszélyesen meredek és csúszós lejtő felé sodornak.
Ha egyszer elgyengülsz, újra el fogsz.
Olykor előfordult, hogy komolyabb kétségek gyötörtek. Miután a
karácsonyt Manacorban töltöm a családommal, amikor egy hónapig
nem versenyzem, gyakran azon kapom magam, hogy ellentmondásos
gondolataim támadnak az új év kezdetével kapcsolatban.
Lehangoltság árnyékolja be a lelkesedést, amelyet érzek. Új
kihívásokra vágyom, de azok attól még kihívások maradnak.
Túlságosan is tisztában vagyok azzal, milyen könyörtelenül és
megerőltetően igénybe vevő lesz az előttem álló év. Valamennyi
fronton: az edzések, az utazások, a versenyzés, a médiafelkérések, a
szponzorok és a rajongók szempontjából is. Az idő túlnyomó részét
pedig távol fogom tölteni az otthonomtól, attól a helytől, ahol mindig
lenni szeretnék. Gyakran nehéz szívvel indulok az év első
repülőútjára keletre, Ausztrália felé. Amint felszállunk, a
lehangoltság elmúlik, és figyelmemet egyre növekvő izgalommal
teljes mértékben az előttem álló feladatnak szentelem. A tenisz
mellett azonban van magánéletem is, és a személyes szükségleteim,
valamint a hivatásom követelményei közötti csata megnyerése a
pályán aratott siker újabb részét képezi. Néha azonban azt kívánom,
bárcsak ne kellene megvívnom ezt a csatát.
Húgom, Maribel emlékszik egy négy évvel ezelőtti alkalomra,
amikor a házunkba lépve a lépcsőn talált engem, sírva. Egy
sérülésből való felépülés végén voltam, és arra készültem, hogy
ismét csatlakozzam az ATP Tourhoz. Megkérdezte, mi a baj, én pedig
elmondtam neki, hogy hirtelen borzasztó megbánás fogott el amiatt,
hogy megtagadtam magamtól a lehetőséget, hogy több időt töltsek és
többet játsszam a barátaimmal gyerekkoromban. A húgom
meglepődött. A szüleim különválását követő időszakot leszámítva az
otthon töltött idő kilencven százalékában nevetünk és viccelődünk
egymással. Korábban soha nem beszéltem neki hasonló
gondolatokról. Ha mulandóan is, de ez a pillanatnyi elcsüggedés
rámutatott arra, hogy felfogtam, valóban rengeteg áldozatot hoztam
azért, hogy eljussak oda, ahol ma tartok, hogy meg kellett fizetnem az
árát.
És mégis, sosem volt igazán választásom a kérdésben. Uralkodó
személyiségjegyem lelepleződött abban az évekkel korábbi másik
esetben, amikor tízéves koromban keserűen zokogtam apám autójának
hátsó ülésén. Maribel és én soha nem felejtjük el azt, amikor
megmondtam apámnak, hogy a gondtalan augusztus során a
barátaimmal átélt örömök soha nem kárpótolhatnak a fájdalomért,
amelyet egy olyan játékos elleni meccs elvesztése miatt éreztem, akit
le kellett volna győznöm. A fájdalom abból a felismerésből fakadt,
hogy nem a legjobbamat nyújtottam, hogy ha játék helyett edzettem
volna augusztusban, megnyertem volna a meccset. Ezen a napon
meghatároztam a legfontosabb céljaimat, és anélkül hogy akkor
teljesen felfogtam volna ezt, meghoztam életem nagy döntését. És
miután meghoztam, nem volt visszaút. Sem akkor, sem most. Az út
adott volt, és míg előfordult, hogy pillanatokra elfogott a kétely vagy
elgyengültem, soha nem tértem le róla. A legerősebb kísértés idején
sem.
Ilyen pillanat volt egy thaiföldi nyaralás, amelyre manacori
gyerekkori barátaim egy csoportjával utaztam. Lehetőségünk adódott
arra, hogy bepótoljuk az elveszett időt, versenyszellemem azonban
fellázadt.
Egy bangkoki torna kezdődött nem sokkal később, és mielőtt
elindultam oda, elhatároztam, hogy egy hét szünetet tartok a
tengerparton. Tízen voltunk, köztük legrégebbi barátom, Miguel
Ángel Munar, akivel kisfiúként Toninál edzettem. Miközben az
induláshoz készülődtünk, kétségeim támadtak azzal kapcsolatban,
hogy érdemes-e egészen Bangkokig utaznom, megküzdeni az
időeltolódással, hogy egy olyan tornán versenyezzek, amely nem
szerepelt különösen kiemelt helyen a megnyerendő tornák listáján.
Nyolc hónappal korábban azonban vállaltam, hogy elindulok, és ilyen
későn már nem hagyhattam cserben a szervezőket.
Remekül éreztük magunkat nyaralás közben. Jet-skiztünk és
golfoztunk. Emlékszem azonban, hogy a legjobban az döbbentette meg
Miguel Ángelt, aki korábban soha nem töltött velem egész napokat
egy héttel egy tornát megelőzően, hogy amint a három átszállással
járó utazás végén leszállt a gépünk, egyenesen a szállodakomplexum
teniszpályájára siettem, hogy eddzem egy órát. Még inkább
meghökkentette, amikor látta, hogy hiába kerültünk ágyba csak hajnali
öt órakor, én minden reggel pontban kilenckor fent voltam edzeni –
majd délután is készültem egy órát.
Miguel Ángel nem tudhatta, hogy bármilyen jól éreztük is magunkat
mindannyian, engem valami nyugtalanított. Az edzésidő mennyisége
megfelelő volt, azonban nem dolgoztam olyan alaposan, amennyire
tudtam, hogy kellene ahhoz, hogy megnyerhessek egy küszöbön álló
tornát. A trópusok mélyén voltunk, a levegő pedig túlságosan forró és
párás volt ahhoz, hogy olyan erőkifejtésre legyek képes, amelyre
szükségem lett volna. Ezért döntöttem, aminek a barátaim nem örültek
különösebben, és én sem voltam tőle elragadtatva. De meg kellett
tennem. A tervek szerint kedd este kellett volna visszatérnünk
Bangkokba, én azonban hétfő este elutaztam. Nem pályafutásom
legfontosabb tornájáról volt szó, mivel azonban elhatároztam, hogy
részt veszek rajta, nem voltam hajlandó alább adni a legjobb
teljesítményemnél. Ha az eredeti menetrendhez tartottam volna
magam, két napi megfelelő felkészülést mulasztottam volna el. Úgy
éreztem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Ahogy sejthető volt, az
elődöntőben kiestem, és tudtam, hogy ha kevesebbet szórakoztam
volna a tengerparton, jobban örülhettem volna a pályán.
Az egyik lecke, amit megtanultam az, hogy ha könnyű lenne a
munkám, nem származna annyi örömöm belőle. A győzelem miatti
boldogság egyenesen arányos az erőfeszítéssel, amit befektetek.
Hosszú évek tapasztalatából azt is tudom, hogy ha összeszeded
magad edzés közben akkor, amikor nem igazán van kedved hozzá,
cserébe olyan meccseken is győzni fogsz, amelyeken nem érzed a
legjobb formában magad. Így lehet bajnokságokat nyerni, ez
különbözteti meg a kiváló játékost a pusztán jó játékostól. A
különbséget a felkészülés minősége jelenti.
Novak Djokovic kétségtelenül a jelenlegi teniszóriások egyike,
New Yorkban azonban a sötétség közeledtével kettő-egyes
játszmaelőnyöm volt vele szemben. Negyed tíz volt, és Djokovic
szervált a negyedik játszma elején. Jól játszott, én azonban nagyon
jól. Tudtam, hogy biztosan rettenetesen nagy rajta a nyomás, mivel
kezdettől fogva hátrányból kellett játszania, a mérkőzés egyetlen
pontján sem vette át a vezetést. Most pedig még nagyobb hátrányba
került. Ha elhúzok ebben a játszmában, az mentálisan nagyon
megterhelő lesz számára. Rajtam is nagy volt a nyomás, de kellő
tapasztalattal rendelkeztem a Grand Slam-döntőkről ahhoz, hogy
tudjam, ki fog tartani a játékom.
A játszma első pontjánál szerencsésen megtörtem őt. Jó első
szervával nyitott, és azonnal védekezésre kényszerített, majd néhány
ütésváltást követően felszaladt a hálóhoz. Nyesett keresztfonákot
próbáltam ütni, de rosszul találtam el a labdát, és véletlenül átemelés
lett belőle. Djokovic hezitált, hogy lecsapja-e, de aztán nem tette,
mert úgy gondolta, kiesik a pályáról, ám rosszul mérte fel a labda
ívét, és az éppen az alapvonalon belül ért földet. Jó volt megnyerni
ezt a pontot, sőt annál is fontosabb, hogy sokatmondóan árulkodott
Djokovic lelkiállapotáról. Megerősítette azt a benyomásomat, hogy
csökken az önbizalma és kezd kifogyni az ötletekből. Máskülönben a
lecsapást választotta volna, és egyébként sem próbálta volna olyan
sietve rövidre zárni a labdamenetet azzal, hogy feljön a hálóhoz, amit
hozzám hasonlóan nagyon ritkán tesz. Egyre több kockázatot vállalt, a
megérzéseim pedig azt súgták, hogy ha továbbra is így folytatom a
játékot, a kétségbeesés szélére taszíthatom.
A következő pontot ismét a hálónál nyerte, ezúttal egy jól irányzott
nyesett röptével. Lélekszakadva sprinteltem átlósan keresztbe a
pályán, és majdnem elértem. Örültem, hogy látta, megpróbálom; így
legközelebb kétszer meggondolja majd, hogy röptézzen-e. Lehet, hogy
görcsös akarásra kényszeríti, és hibázni fog. 15:15-nél jó ideig az
alapvonalról csatáztunk, majd Djokovic elvesztette a türelmét, és
nem túl bölcsen megkísérelt egy tenyeres nyerőt, amely szélesre
sikerült. A következő pontot egy hosszú ütésem után megnyerte, de
azután elvétett egy újabb tenyerest, amivel bréklabdához jutottam,
30:40. A meccs során először hangosan szitkozódott. Lehet, hogy
szüksége volt erre, talán jót tett neki. Számomra azonban újabb
biztató jel volt.
A legfőbb problémát ezen a ponton az okozta számomra, hogy
egyetlen jelentős fegyvere, a szervája továbbra is kifogástalanul
működött. A játék kezdete óta egyet sem hibázott el. Ahogyan a
következő hármat sem. 1:0-ás vezetéshez jutott, én azonban még
mindig úgy éreztem, hogy nem maradt túl sok ellőhető puskapora.
Jó adogatással és jó teniszezéssel egyenlítettem a következő
játékban. Djokovic nyert egy pontot, miután olyan keményen a vonal
mellé küldött egy tenyerest, ahogy az emberileg csak lehetséges, de
elvesztette a másik négyet, egyet egy jócskán hosszúra ütött fonákkal,
amely után ismét kieresztett egy biztató, fájdalmas kiáltást. Majd két
hatalmas szervával kivégeztem.
1:1-es állásnál Djokovic szervált, én pedig vérszemet kaptam. A
harmadik játszma kezdete óta lendületben voltam, és nem állt
szándékomban lemondani erről. A lábaim frissek voltak, és hirtelen
tele lettem önbizalommal. Djokovic ellenben fizikailag és mentálisan
is fáradt, ez megmutatkozott a játék első két pontjánál, amelyeket
csúnyán, a legrosszabb ütésekkel veszített el. Az első szervája
továbbra is működött, ez volt a mentőöve, de miután egy tenyeres
nyerőm átszakította a védőállásait, 30:40 után megadta magát.
Brékeltem őt, majd a 3:1-es vezetésért adogattam.
Előnynél általában védekező teniszt játszom, ezúttal azonban az is
mutatta, mennyire jól érzem magam, hogy a meccs előrehaladtával
egyre inkább támadásba lendültem, pontról pontra magamhoz
ragadtam a kezdeményezést. Ezt tettem a negyedik játék első
labdamenetében is, jobbra és balra, majd ismét jobbra futtatva
Djokovicot, folyamatos csapásokat mérve rá, amíg nem maradt ereje
másra, csak hogy a hálóba üssön egy gyenge tenyerest. Semmire
hoztam a játékot, amelyben két ászt is ütöttem. Miután Djokovic
adogatásának elnyerését megerősítettem azzal, hogy megtartottam a
sajátomat, 3:1-nél úgy éreztem, uralom a mérkőzést.
A teniszben kimondatlan szabály, hogy ha fáradt vagy, próbáld
leplezni. Djokovic már nem is próbálkozott. Testbeszéde
beletörődést tükrözött, mintha kifogyott volna a kihívásaimra adható
válaszokból. Itt volt a lehetőség, hogy ismét elvegyem az adogatását
és bebiztosítsam a mérkőzést. Az ösztöneim ismét azt súgták, hogy
biztonsági játékot játsszak, mégis úgy ítéltem meg, hogy megérett az
idő az agresszióra. Egy másodpercre sem akartam enyhíteni a
Djokovicra nehezedő nyomást. Tudtam, milyen leleményes, így
mindenáron el kellett kerülnöm azt, hogy lehetővé tegyem számára,
hogy visszaszerezze az önbizalmát és újra a legjobb formájába
kerüljön. Felpillantottam a páholyba, ahol a csapatom és a családom
foglalt helyet, és láttam, hogy Tuts szélesen mosolyog, Toni pedig
éppen olyan komolynak és koncentráltnak tűnt, mint máskor. Elkaptam
a tekintetét, és a zaj mellett számomra éppen hallhatóan azt mondta,
eljött az idő, hogy tényleg megpróbáljam. Hallani akartam ezt.
Legszigorúbb kritikusom megerősítette a meccs alakulásával
kapcsolatos észrevételemet.
Az előzetes várakozásokkal ellentétben nem kellett olyan
keményen küzdenem, hogy másodszor is elvegyem Djokovic
adogatását. Az első pontnál egy hosszúra ütött tenyeressel hibázott,
én pedig egy tenyeres egyenessel, amely nagyon messzire repült tőle,
megnyertem a következő pontot és megszilárdítottam az előnyömet.
Majd Djokovic kettős hibát követett el, és 0:40-es hátrányba került.
Első lehetőségemet egy túl hosszúra pörgetett tenyeressel nem tudtam
értékesíteni, ezután azonban Djokovic gyakorlatilag feladta a
meccset, és kétségbeesetten felkiáltott, miután a hálóba ütött egy
egyszerű tenyerest. 4:1-re vezettem, két játszmagyőzelmem volt
Djokovic egy szettje ellenében, és az én adogatásom következett.
Amikor olyan jól szerválsz, ahogy én tettem akkor, a feszültség egy
egész dimenzióját kiiktatod a játékodból. A játék kezdetén az
adogatásra készülve nem arra gondolsz, hogy „kérlek, kérlek, ne
hagyj cserben”. Automatizálódik a szervád ritmusa, a tested szinte
magától végzi el a feladatot. Mentálisan ez felbecsülhetetlen értékű.
Jóval nyugodtabb leszel, és szabadon összpontosíthatsz a játékod más
elemeire.
Ez volt az elmélet, és a gyakorlatban is így kellett volna történnie.
De nem így történt. Ezen a ponton ugyanis az agyam furcsa játékot
kezdett űzni velem. Itt voltam, készen arra, hogy az 5:1-es vezetésért
adogassak, ellenfelem egyértelműen a végét járta, hirtelen mégis
elfogott a félelem, pontosan úgy, mint két évvel korábban a
wimbledoni döntő negyedik játszmájának kritikus pillanatában.
Ahogy akkor, ezúttal is a győzelemtől való félelem lett úrrá rajtam. A
meccs minden logikus gondolat szerint már a zsebemben volt.
Pályafutásom során hányszor veszítettem már ilyen körülmények
között, miután kettős hibával folytattam a játékot? Négyszer talán?
Nem, valószínűbb, hogy kétszer. Nyilvánvaló volt, hogy hacsak
valamilyen teljesen váratlan katasztrófa nem történik, a szett és a
meccs az enyém.
Ebben a pillanatban azonban helytelen lett volna ezt a
gondolatmenetet tovább folytatni. Megpróbáltam megszabadulni a
győzelem fejembe torlódó képeitől; megpróbáltam azt tenni, amiről
tudtam, hogy helyes, vagyis minden mástól függetlenül kizárólag a
következő pontra koncentrálni. De teljes mértékben nem voltam rá
képes, és amint felkészültem a játék első adogatására, egész
egyszerűen féltem.
A szervámra gyakorolt hatás azonnali volt. Eddig szinte magától
működött, most hirtelen elkezdett összekuszálódni. Az alapütéseimbe
vetett hitem összeomlott, a mozgásom teljesen hibás volt. Sokkal
védekezőbb módon kezdtem játszani és meggondolatlanul futkároztam
körbe a pályán. A testem megfeszült, a karjaim megmerevedtek. A
tudat, hogy a játék megnyerésével 5:1-es vezetéshez jutnék, és a US
Open-győzelem gyakorlatilag a zsebemben lenne, nem használt. A
küszöbön álló iszonyú teljesítmény miatt úgy éreztem, mintha egy
óriási szörnyeteggel néznék farkasszemet, amely felfalni készül. És
megdermedtem. Vagyis majdnem megdermedtem.
Az első pont első adogatása sikerült. Biztonsági szerva volt,
veszélytelen ütés, minden él nélküli, de ahhoz elég, hogy elindítsa a
labdamenetet és elhárítsa a kettős hiba kockázatát, ami önmagában
nagy teljesítmény volt. Djokovicnak mentálisan szerencsére vége
volt, és a labdamenet egy szükségtelenül széles ütésével ért véget. A
következő pontot egy tenyeres egyenes nyerő kísérletével
elveszítettem. Egészen eddig valamennyi játszmában kényelmesen
meg tudtam tartani az adogatásomat. Ez a mostani kínzás volt.
Egyenlő lett az állás. Még kétszer mentünk vissza egyenlőre. Egy
bréklabdát hárítottam, Djokovic hirtelen elővarázsolt néhány
könyörtelen nyerőt. De egyenetlenül játszott: minden egyes dübörgő
egyenesére jutott egy ki nem kényszerített hiba. Én továbbra is
tartottam a szintet, nem követtem el ki nem kényszerített hibát. A
harmadik egyenlőnél a fonáksarokba ütött erőteljes tenyeres mögött
Djokovic felszaladt a hálóhoz. Csaknem le kellett térdelnem, hogy fel
tudjam szedni a labdát, de sikerült a karom minden erejét beletennem
az ütésbe, és a pályán keresztbe hasítva nyerőre váltottam azt. Az
ösztöneim valahogy működésbe léptek, úrrá lettek a szorongásomon,
és a meccs során az egyik legjobb ütésemet sikerült végrehajtanom.
A következő pontnál a szervám túl sok volt Djokovicnak. Hosszúra
sikerült a ritörn, és ezzel vége volt. 5:1-re vezettem. A feszültség
elmúlt. Ezúttal Djokovic adogatott, én pedig nem vártam, hogy
megnyerem ezt a játékot. Arra számítottam, hogy a következőt nyerem
meg. Vihar utáni csend állapotában éreztem magam, és valóban úgy
játszottam végig a játékot, mintha félálomban lennék. Erre nem
vagyok büszke. Djokovic egy ejtett röptével, amelyet meg sem
próbáltam elérni 30-ra megnyerte a játékot.
5:2-nél a mérkőzésért adogatva ismét szorongani kezdtem. Az
idegesség soha nem szűnik meg. Ugyanolyan nehéz legyőzni, mint a
háló másik oldalán álló ellenfeledet, és az ellenfeledhez hasonlóan a
szorongás is néha felülkerekedik, néha háttérbe szorul. Ebben a
pillanatban ez volt a továbbra is fennálló legnagyobb akadály, amely
elválasztott a győzelemtől. Felnéztem a közönségben az én
páholyomra, és láttam az ismerős arcokat, akik fellelkesülve,
bátorítóan kiabáltak. Belül rettenetesen akartam győzni értük,
mindannyiunkért, az arcom azonban – a jó arc – semmit sem árult el.
Mindenkin úrrá lett az idegesség. Djokovic az első pontnál
hosszúra ütötte az adogatásfogadását, majd a vonalbíró outot ítélt az
egyik labdájára, amely egyértelműen érintette a vonalat. Újra kellett
játszanunk a pontot. Minden élet-halál kérdése volt már, és a
megváltoztatott ítélet nagy csapást jelentett számomra. Azonnal ki
kellett verni a fejemből, és emlékeztetni magam arra, hogy
egyenletesen játsszam, csak semmi okoskodás, és bőven adjak
lehetőséget Djokovicnak a hibázásra.
A második pontnál újabb ejtést ütött. Ezúttal futottam érte, és
elértem. Djokovic is elérte a röptét, én pedig, miközben az orrom
majdnem a hálót érintette, azonnal visszaröptéztem a labdát és
megnyertem a pontot, 30:0. A közönség, amely ekkor már (ahogy
számos korábbi pont esetében is) képtelen volt csendben maradni,
megőrült – és közülük is Toni a leginkább.
Felnéztem és tőlem balra megláttam őt. Talpra ugrott, a keze
ökölben, és próbálta visszatartani a könnyeit. Én nem tudtam. A
törölközővel kitöröltem a könnyeket a szememből. A homályos képen
keresztül már láttam, már láttam a győzelmet. Tudtam, hogy nem
kellene, de láttam.
Erre viszont még várnom kellett. A következő pontnál Djokovicnak
szerencséje volt a háló tetejével, a labda az én oldalamon csorgott le
a hálón. Belül szitkozódtam. 40:0-ra vezethettem volna, és nyugodtan
játszhattam volna a következő pontért annak tudatában, hogy vége a
meccsnek. Ehelyett még nagyobb lett a feszültség. Djokovic 30:30-ra
egyenlített, miután túlságosan siettettem az ütésemet, és elhibáztam
egy tenyeres nyerő kísérletet. A szívem hevesen vert, az idegességem
a lelkesültség érzésével csatázott. Már csak két pont és sikerül.
Keményen igyekeztem összpontosítani, és azt mondtam magamnak:
„Játssz könnyedén, semmi kockázat, csak tartsd bent a labdát!”
Ezúttal követtem a forgatókönyvemet. Hosszúra nyúlt a
labdamenet, tizenöt ütésből állt. Tucatnyi kemény alapütésváltást
követően Djokovic egy mélyen a fonákomra célzott egyenese mögött
feljött a hálóhoz. Ezúttal nekem volt szerencsém. A labda súrolta a
háló tetejét, majd amikor Djokovicnak sikerült visszaszúrnia az én
oldalamra, átlósan keresztülszaladtam a pályán, és felszedtem egy
tenyeressel. Djokovic keresztütésre számított. Én azonban a vonal
mellé ütöttem, és az erősen pörgetett labda a pályán belül landolt.
Éppen. Djokovic nem tudta elhinni. Challenge-et kért; tévedett. A
képernyő szerint a labda egy milliméterrel bent volt, súrolta az
alapvonal külső szélét. Djokovic a vereség élő másaként
összekuporodott és lehajtotta a fejét. Toni, Titín és apám ökölbe
szorított kézzel kiabálták, hogy „Vamos!” Tuts, anyám és a húgom
tapsolt és boldogan nevetett. María Francisca a fejét fogta, mintha
képtelen lenne elhinni, hogy mi következik.
Mérkőzéslabda. Bajnokságlabda. Mindenlabda. Felpillantottam a
csapatomra, mintha bátorításért könyörögnék nekik, és némi
megnyugtatásra számítanék tőlük. Ismét a könnyeimmel küszködve
szerváltam. Szélesen a fonákjára, ahogy tanultam. Hat ütésig tartott a
labdamenet. A hatodiknál Djokovic széleset ütött, jócskán széleset, a
labda kint volt. A lábaim összeroskadtak alattam, a talajra estem, még
mielőtt a labda talajt ért volna, és ott maradtam, arccal lefelé,
miközben zokogtam és rázkódott a testem.
Egy ilyen összeesést nem tervez az ember. Nem voltam tudatában
annak, hogy mit csinálok. Az agyam kikapcsolt, elborítottak a puszta
érzelmek, és megtört a feszültség, ahogy a testem is, amely nem bírta
tovább a saját súlyát. Hirtelen, mintha ájulás után nyerném vissza az
eszméletemet, rájöttem, hogy hatalmas zaj közepette fekszem a
pályán, és láttam, mit értem el. Huszonnégy évesen megnyertem mind
a négy Grand Slam-címet; történelmet írtam, és sokkal nagyszerűbb
dolgot teljesítettem annál, mint amiről valaha álmodni mertem,
valamit, ami egész életemben fennmarad, és soha senki nem fogja
elvenni tőlem. Bármi történik ezután, egy nap majd úgy fejezem be a
teniszező-pályafutásomat, mint valaki, aki jelentős volt a sport
történetében, az egyik legjobb, és remélhetőleg – mivel a győzelem
pillanatában erre is gondoltam – valaki, akit jó embernek tartanak.
Novak Djokovic – vagy ahogy a szurkolóihoz, barátaihoz és a
családjához hasonlóan én is hívom, „Nole” – már most elérte
mindezt. Egy számára igen keserű pillanatban kivételes
nagylelkűségről tett tanúbizonyságot. Nem várta meg, hogy felmenjek
a hálóhoz, hanem átjött az én oldalamra, megölelt, és gratulált a
teljesítményemhez. A székemhez mentem, letettem az ütőimet, és a
kezemet a magasba emelve visszatértem a küzdőtér közepére. A
közönség ordítása leömlött rám, térdre rogytam, újra sírtam, és
homlokomat a pálya kemény borítására hajtva ott maradtam. Annyi,
de annyi mindent fektettem ebbe, és olyan, de olyan sok mindenért
lehettem hálás.
A díjátadó ünnepségen Nole beszélt először, és ismét
nagyvonalúan viselkedett, dicséretekkel halmozott el, és köszönetet
mondott távollévő barátainak. Az egyik legméltóságteljesebb
vesztesnek bizonyult, aki a sportágunk példaképe. Amikor rám került
a sor, hogy nyilatkozzak, köszönetet mondtam családom és csapatom
valamennyi jelenlévő tagjának, és emlékeztettem őket életem
legnagyobb igazságára: nélkülük nem érhettem volna el mindezt.
Külön megemlítettem Joan Forcadest, aki otthonról követte az
eseményeket. Igen, Joannak igaza volt. Az egész több, mint a részek
összessége, a legnagyobb részt pedig a körülöttem lévő emberek
képezik. Mégis, kivételesen edzettnek és erősnek éreztem magam a
US Open alatt, ez jelentett előnyt számomra aznap Noléval szemben,
Joannak pedig hatalmas szerepe volt ebben. Nole vereségben mutatott
viselkedését is elismertem, és elmondtam, milyen kiváló példát mutat
a gyerekeknek világszerte. Megjegyeztem, hogy biztos vagyok benne,
hogy nagyon hamar megnyeri majd ezt a kupát, és a következő
években is félelmetes ellenfél marad. Ez azonban az én pillanatom
volt. A hatalmas szenvedély és munka ellenére, amelyet olyan hosszú
ideig abba fektettem, hogy megpróbáljak a lehető legjobb teniszezővé
válni, aki csak lehetek, ekkora sikerre igazán soha nem számítottam.
Ahogy felemeltem a US Open-kupát, vakuk villantak és a tömeg
őrjöngött, megértettem, hogy megvalósítottam a lehetetlent. Arra a
rövid pillanatra a világ tetején álltam.

Manacor

A US Open döntője utáni médiainterjúk három órán át tartottak,

majdnem olyan sokáig, mint maga a meccs. Nadal türelmesen
válaszolt minden kérdésre, amelyek között a leggyakrabban
visszatérő a következő volt: „Mivel lehet ezt még fokozni?” A válasz
ugyanaz volt, mint mindig: „Keményen dolgozni, megpróbálni még
jobb játékossá válni, és visszatérni a következő évben.”
Éjjel egy órakor Nadal vacsorázni indult a családjával és
csapatával Manhattanbe, és csak három óra után bukkantak elő újra.
Kilenc órakor egy utcai interjút készített vele az NBC tévécsatorna
reggeli műsora, majd onnan a szurkolók egyre duzzadó táborával
kísérve, és a New York-i protokoll előírásának eleget téve, a Times
Square-re ment fényképezkedni. Autók dudáltak, és egy rendőrségi
kordon tartotta vissza az őrjöngő tömeget. Majd néhány élő televíziós
stúdióinterjú következett, később pedig egy Nike által szervezett
esemény, amelynek házigazdája Nadal egyik legnagyobb rajongója, a
karizmatikus egykori amerikai teniszbajnok, John McEnroe volt.
Nadal úszott az elismerés tengerében. Mindenki a rekordjairól
beszélt: az első játékos, aki sorozatban egymás után szerezte meg a
Grand Slam-győzelmet salakon, füves és kemény borításon egy
naptári éven belül; a hetedik játékos a történelem során, aki
megnyerte mind a négy Grand Slam-címet, és huszonnégy évesen a
legfiatalabb, akinek ez a profi korban sikerült.
Nadal éppen időben érkezett aznap este a Kennedy repülőtérre,
hogy elcsípje a másnap délben Manacorba érkező járatát. Sem
rezesbanda, sem fogadóbizottság, egyáltalán semmi felhajtás nem várt
rá. Aznap éjjel gyerekkori barátaival bement a városba szórakozni,
és New York-i idő szerint hajnali 5 órakor ismét a pályán volt, ahol
nagybátyjával, Tonival ütögetett. Mindketten ugyanolyan
koncentráltak és komolyak voltak, mint bármikor, mintha még mindig
minden eredmény előttük állna, és csupán kevés sikert tudhatnának
maguk mögött.
A városi sportközpont, ahol edzettek, gyakorlatilag üres volt. A
parkolóban Nadal sportautója kitűnt a másik három jármű közül; a
futópályán egy magányos sprinter dolgozott; a tucatnyi kemény
borítású pálya közül csupán egy volt használatban. A helyiek közül
senki nem gondolta úgy, hogy érdemes lenne kijönnie nézelődni, és
még kevésbé hódolatát kifejeznie városuk valószínűleg mindenkori
legnagyobb világszintű hírességének, az embernek, akit abban a
pillanatban sokan a legnagyobb élő sportolónak tartottak. Csupán két
bámészkodó járt arra, egy idősebb német házaspár, akik biztonságos
távolságból csöndesen fotókat készítettek, mivel nagyon helyesen
megértették, hogy a Nadal és nagybátyja között zajló szertartás tiltott
terület. Nadal apja, Sebastián később bukkant fel, de tudta, hogy nem
szabad megzavarnia fiát és testvérét, akik saját zárt világuk
telepatikus transzállapotában rá sem néztek.
A mellettük lévő egyik pályán két rövidnadrágos, középkorú férfi
éppen meccset játszott, és körbe futkározott, ahogy a klubjátékosok
szoktak, esetlenül üldözve a finoman pörgő labdákat, miközben
figyelemre sem méltatták a játék legkiválóbb képviselőjét, aki
ritmikus repertoárját gyakorolja az elválasztóháló másik oldalán.
Nem esett le az álluk, vagy ha mégis, biztos volt, hogy ezt nem fogják
kimutatni. Pontosan úgy, ahogy a családja mindig is bánt Nadallal;
ahogy ő szereti, amikor végre hazatérhet Manacorba.
 LEGJELENTŐSEBB EREDMÉNYEK

1994
A 12 év alattiak Baleár-szigeteki bajnokságának győztese, 8 évesen

1997
A 12 év alattiak spanyol bajnokságának nyertese

2000
A 14 év alattiak spanyol bajnokságának első helyezettje

2002
Az első megnyert mérkőzés az ATP Touron, 15 évesen

2004
A spanyol válogatott tagjaként Davis-kupa diadal, 18 évesen

2005
Roland Garros-bajnok: az első Grand Slam-cím, 19 évesen

2006
Roland Garros-bajnok

2007
Roland Garros-bajnok
2008
Roland Garros-bajnok
Wimbledoni-bajnok
A világranglista első helyezettje
Aranyérem a pekingi olimpián

2009
Ausztrál Open-bajnok

2010
Roland Garros-bajnok
Wimbledoni-bajnok
US Open-bajnok, karrier Grand Slam

2011
Roland Garros-bajnok: a tizedik Grand Slam-serleg, 25 évesen

2012
Roland Garros-bajnok

2013
Roland Garros-bajnok
US Open-bajnok
Újra világelső

(frissítve: 2013. december 15.)

 UTÓSZÓ

Profi teniszezőként mindig is lenyűgöztek azok a játékosok, akik

szinte erőlködés nélkül, hanyag eleganciával játszottak a
legmagasabb szinten – talán azért, mert az én erős pörgetős
játékomnak pont az ellentétjét képviselték….
Rajongva néztem Borg, Sampras vagy Chris Evert játékát, a
jelenkor teniszezői közül pedig Federer volt a kedvencem.
És akkor, 2003-ban történt valami… A Monte Carlo-i Masters 2.
fordulóját közvetítették, amit az akkori egyik legjobb salakjátékos,
Alberto Costa miatt néztem, aki előző évben megnyerte a Roland
Garrost. Az ellenfele egy 16 éves fiúcska volt, akit ha
vékonydongájúnak nem is lehetett nevezni, de még javában kamasz
volt, az egy számmal nagyobb fehér pólója csak úgy lógott rajta, a
hajpántjából pedig mindenfelé repkedtek a tincsek.
Én pedig csak ültem és néztem, ahogy a kisfiú a balkezes
pörgetéseivel, az okos ejtéseivel és a félelmetes, szinte palánktól
palánkig érő lábmunkájával sima két szettben leveri a világ Top10-
ébe tartozó, majdnem 30 éves Costát.
Innentől kezdve feltétel nélküli szurkolójává váltam Rafael
Nadalnak.
Végignézhettem, ahogy kisfiúból az egyik legjobb izomzatú
teniszezővé válik, ahogy az első Roland Garrosát egyből megnyeri,
ahogy divatot teremt a hosszú hajával, a térd alá érő nadrágjával,
rikító színű pólóival, ahogy a tenisztudását kiteljesítve füvön és gyors
pályákon is csúcsra ér.
És mindeközben örömmel láttam azt is, hogy a pályán és a pályán
kívüli viselkedése is fejlődik, megtanult angolul és a korábbi
visszafogottsága egy vezéregyéniség szerénységévé csendesült.
A mai napig mindig öröm látni a játékát, azt a hihetetlen erőt és
munkát, amit a pályán nyújt, és amivel a legtöbbször legyőzi még a
tehetségesebb vagy jobb adottságú ellenfeleit is.
Öröm hallgatni a vele készített interjúkat, amik megerősítenek
abban, hogy nemcsak egy kivételes teniszezővel, hanem egy kivételes
emberrel állunk szemben.
Ebben a könyvben ez a kivételes ember azt meséli el őszintén, a
maga különleges módján, hogy mi kellett ahhoz, hogy egy focizni
szerető mallorcai kisfiúból a valaha élt egyik legnagyobb teniszező
és sport ikon válhasson.
A könyv izgalmas dokumentumnapló minden olvasni szerető
embernek, kulisszatitkokat és legbelső érzéseket feltáró kitárulkozás
a teniszrajongóknak, és kötelező olvasmány az összes jelenlegi és
majdani ifjú teniszezőnek.
Én szerencsés vagyok, hiszen többször is találkoztam és
beszélgettem Rafával, de a könyv elolvasása ugyanilyen intim
közelségbe hozza őt azokhoz is, akik személyesen nem találkozhatnak
vele.
Temesvári Andrea
 FOTÓ MELLÉKLET I.

Babaként, és a leendő szenvedély első jele

Kisgyermekként hűsítem magam a mallorcai napon
Legkedvesebb labdarúgócsapatom, a Real Madrid mezében
Belekóstolok életem egy újabb örömforrásába, a motorcsónakozásba
Nagybátyámmal, Miguel Ángel Nadallal, a hivatásos labdarúgóval
Jelmezben…
Barátokkal; mindannyian Toni bácsikámnál edzettünk
Elemzem a játékot
Boris Beckerrel és barátaimmal
Én és a teniszező Goofy
Gyorsasági és mozgékonysági edzés Manacorban, tizenhat éves
koromban (© Joan Forcades)
A manacori edzőteremben (© Joan Forcades)
Felmérések a manacori edzőteremben (© Joan Forcades)
Edzés a manacori edzőteremben (© Joan Forcades)
 A francia nyílt teniszbajnokság kupájával Párizsban, 2008-ban

Kísérőim:

balról jobbra, hátsó sor: édesapám, édesanyám és Rafael “Titín”

Maymó
első sor: Benito Pérez Barbadillo és Jordi “Tuts” Robert (© Jordi
Robert)
Balról jobbra: Titín, Tuts, én, Carlos Costa és Toni a versailles-i
kastély kertjében a 2008-as Roland Garros döntője előtt (© Jordi
Robert)
Balról jobbra: Tuts, Titín és én egy japán étteremben Melbourne-ben,
a 2009-es Ausztrál Openen (© Jordi Robert)
Balról jobbra: Titín, Tuts, Carlos Costa, én, édesapám és Toni az
ausztráliai Melbourne-ben 2009-ben (© Jordi Robert)
 Balról jobbra: Édesapám, Benito Pérez, Tuts, Carlos Costa, én,
húgom és édesanyám a világelsőségemet tanúsító kupával, 2010-ben
(© Jordi Robert)
 Barátnőm, María Francisca Perelló és én a 2010-es wimbledoni
győzelmemet ünneplő hivatalos vacsorán (© Bob Martin/AELTC)
A csapatom által bérelt házban Wimbledonban, 2010 júniusában.

Benito Pérez, Titín, Tuts és én (© Jordi Robert)

 Acapulcóban 2005-ben, úton az első Grand Slam-győzelmem, a
francia nyílt teniszbajnokság felé. Én, Joan Forcades és Carlos Moyá
(akkor a világ első tíz játékosának egyike) (© Joan Forcades)
 FOTÓ MELLÉKLET II.

A 2005-ös Roland Garros, első Grand Slamem

Első kupám a francia nyílt teniszbajnokságról, 2005
Útban a wimbledoni döntőbe, 2008
A győzelem pillanata a 2008-as wimbledoni döntőben
A wimbledoni döntő végén kezet fogok Federerrel, 2008
A spanyol zászlóval, miután megölelem a családomat a wimbledoni
centerpályán, 2008. További szereplők a képen: édesapám,
édesanyám, Toni, Tuts és az éppenhogy látható Titín
Az Ausztrál Open Federer elleni döntője 2009-ben, a kimerültség
ellen harcolva játszom
2009, Ausztrália: megszerzem harmadik Grand Slam-címemet
Vigasztalom Federert az Ausztrál Open döntője után, 2009
Útban a Roland Garros Robin Soderling elleni kényelmes döntőjének
győzelme felé a legsikeresebb évemben, 2010-ben
Megnyerem a 2010-es Roland Garros döntőjét, az elsőt az abban az
évben szerezett három Grand Slam-címemből
Megkönnyebbülve a Roland Garroson aratott győzelmet követően,
2010
Újabb győztes Grand Slam-döntő, Tomas Berdych ellen
Wimbledonban, 2010
Megnyerem a második wimbledoni tornámat, 2010
A wimbledoni győzelem ünneplése, 2010
A wimbledoni trófeával a kezemben a döntő éjjelén rendezett
gálavacsorán
Ünneplem a 2010-es US Openen Novak Djokovic elleni, négy
játszmában szerzett győzelmemet
Térden a New York-i Flushing Meadow-ban található Arthur Ashe
Stadionban, 2010
Megharapom a US Open-kupát, amellyel teljessé vált Grand Slam-
címeim gyűjteménye