Ian McDonald

SÍKVÁNDOR

Örökkévaló-sorozat I.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ian McDonald: Planesrunner – Everness Books I. Published in Great Britain in 2013 by Jo Fletcher
Books

Fordította: Sziklai István

Borítóterv: © Chris Shamwana

Tördelés: Kühne Andrea

Copyright © 2011 by Ian McDonald Hungarian translation © Sziklai István, 2014 Hungarian edition ©
GABO Kiadó, 2014

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla

ISBN 978-963-689-958-5

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György igazgató

NEM CSAK EGYETLEN VAN BELŐLED, HANEM SZÁMTALAN. Mind részei vagyunk az univerzumok
sokaságának a párhuzamos dimenziókban – és Everett Singh apja éppen most találta meg az
odavezető utat. Csakhogy elrabolták, és most úgy tűnik, mintha Everett édesapja soha nem is
létezett volna. Egyetlen nyom bukkan fel, amelyet fia követhet, egy titokzatos program: az
Infundibulum – egy térkép, és nemcsak a Tíz Ismert Világ térképe, hanem az egész multiverzumé.

Persze léteznek olyanok is, akik nagyon szeretnék rátenni a kezüket. Ahhoz, hogy Everett épségben
megőrizze, és megmentse édesapját, szüksége lesz barátokra: Anastasia Sixsmyth kapitányra, annak
fogadott lányára, Senre és az Örökkévaló léghajó legénységére.

A kocsi fekete volt. Fekete karosszéria, fekete kerekek, fekete lökhárítók, fekete szélvédők. Az eső
fekete olajcseppekként ült meg csillogó vázán. Egy fekete autó a fekete éjben. Everett Singh az álláig
rántotta dzsekije cipzárját, a hideg szél elleni védelemül a fejébe húzta kapucniját, és nézte, ahogy a
fekete kocsi besorol apja mögé, aki a Mallon biciklizett felfelé. Nem kerékpározásra való este volt. A
fák ágai csapdostak és egymáshoz verődtek. A szél a bringások ellensége. A Kortárs Művészetek
Intézetének nem vallási témájú, szezonális dekorációi libegtek és hangosan zörögtek. Everett
felfigyelt rá, hogy minden áldott évben, valahányszor a Stoke Newington-i tanács felaggatta a
Winterval fesztivál lámpásait, vihar támadt, és letépte őket. Ezért azt javasolta nekik, hogy egy héttel
később tegyék ki őket, de még csak nem is válaszoltak az e-mailjére. Idén a vihar ugyanúgy
dühöngött, ahogy minden évben szokott, és a dekorációk már most szanaszét hevertek a főutcán.
Everett Singh észrevette az efféle dolgokat: a mintázatokat, a viselkedésmódokat, az összefüggéseket
és az egybeeséseket.

Így figyelt fel Everett az autóra is. Nem váltott sávot, hogy agresszíven elsuhanjon a bicikliző Tejendra
mellett, hanem lassan, egyenletes tempóban haladt mögötte. Londoniak ilyesmit nem csináltak
volna, biciklisekkel pláne nem, és főleg nem egy hideg és zivataros hétfő estén az esőáztatta Mallon,
tíz nappal karácsony előtt. Az apja nem vehette észre: amint Tejendra bringára pattant, se hallott, se
látott. Azután kapott rá a bringázásra, hogy szakított Everett anyjával. Azt mondta, így gyorsabb, nem
hagy maga után annyi széndioxid-terhelést, és a mozgás formában tartja. Everett ezt elmesélte a
Divorcedads.comon. A jó szándék vezérelte honlap olyan helynek indult a neten, ahol a „srácok
megoszthatják a szüleik szakítása utáni fájdalmukat”. Aztán megjöttek a srácok, és a hely olyan
fórummá fajult, ahol az apákról szóló megalázó sztorik cseréltek gazdát. A fórum véleménye szerint
egy négyezer fontos, összteleszkópos hegyi kerékpár megvásárlása, amikor korábban fekvőrendőrnél
meredekebb dolgon nem hajtott át, tipikusan apás lépés a szakítás után. Slippednott azt kérdezte,
hogy vajon miért nem vett egy Porschét, mint mindenki más. Azért, mert az én apám nem olyan,
mint mindenki más, írta vissza Everett.

Más apukák focistákról vagy a rokonaikról, esetleg televíziós hírességekről nevezték el a fiaikat.
Tejendra egy halott tudós után adta a nevet. Más apukák foci után Pizza Expressbe mentek a
csemetéikkel. Tejendra „konyhaművészeti esteket” tartott az új lakásában. A Tottenham összes hazai
meccse után igazi lakomát készítettek Everett-tel közösen, mindig más országot választva, Tejendra
imádott thai kajákat főzni, Everett a mexikói konyhában volt erős. Más apukák lézerharcolni vagy
gokartozni, netán szörfözni vitték el a fiaikat, Tejendra viszont a Kortárs Művészetek Intézetébe ment
vele, előadásokra a nanotechnológiáról, a furcsa közgazdaságtanról, vagy arról, hogy mi történik, ha
majd elfogy az olaj. Everett Singh klassznak tartotta ezeket. Másnak lenni sosem volt unalmas.

És most itt tekert Tejendra felfelé a Mallon, fejét lesunyva a szél és az eső ellen, láthatósági
mellényében, az összes

fényvisszaverővel és villo gó macskaszemmel, spandex biciklisruhájában, háta mögött a fekete,

böhöm német kocsival. Everett arra gondolt, hogy a pandzsábi apák jobban tennék, ha nem
viselnének testre tapadós ruhákat. Felemelte karját, hogy integessen. A kabátujjára kötött világító
pálcák fényes íveket húztak az estébe. Tejendra felnézett, intett, és megingott. Rémesen biciklizett.
Már-már visszafelé haladt, olyan erővel zúdult le a szél a Constitution Hillről. Miért nem kerülte ki a
fekete kocsi? Nem haladhatott tíz kilométer per óránál gyorsabban. Aztán mégis megtette. Mély
hangú morajjal vágott ki, hogy Tejendra elé kanyarodjon, és megállt. Tejendra félrekapta a kormányt,
fékezett, és majdnem elesett.

– Apa! – kiáltotta Everett.

Három férfi szállt ki a kocsiból. Hosszú, fekete kabátot viseltek. Everett látta, hogy Tejendra már
készül, hogy rájuk ordítson. A három ember nagyon gyorsan, és nagyon magabiztosan cselekedett.
Egyikük hátracsavarta Tejendra jobb karját. A másik betuszkolta a kocsiba. A harmadik felkapta az
eldőlt biciklit, kinyitotta a csomagtartót, és bedobta. Ajtók csapódtak, és a fekete autó visszasorolt a
forgalomba. Nagyon gyorsan, nagyon határozottan történt az egész. Everett még mindig csak állt ott,
kábultan, integetésre emelt karral. Azt sem tudta, hogy higgyen-e a szemének.

A fekete kocsi gyorsított, és egyre közeledett. Everett visszahátrált a KMI homlokzatát alkotó
árkádsorba. A fényvisszaverők, az ostoba fényvisszaverők miatt olyan volt, akár egy világítótorony.
Everett előhúzta a telefonját. Az autó elhúzott mellette. Tejendra fluoreszkáló sárga pacának tűnt a
besötétített ablakok mögött. Everett kilépett az árkádok alól, és csinált egy fényképet, majd még
egyet, hármat, négyet. Addig fotózott, míg a fekete autó el nem tűnt a Viktória-emlékmű körül
örvénylő forgalomban.

Valamit. Tennie kell valamit. De mozdulni sem tudott. Ilyen lehet sokkot kapni. Poszttraumatikus
stresszt. Annyi mindent csinálhatott volna. Elképzelte, amint a fekete kocsi után szalad, teljes
sebességgel vágtat felfelé az esőáztatta Mallon, a fekete kocsi nyomában, a csúcsforgalomban.
Sosem érte volna utol. Túl nagy volt az előnye. A város is túl nagy volt. És nem is tudott volna olyan
sokáig, olyan messze, olyan gyorsan futni. Talán leinthetett volna egy taxit, és üldözőbe vehette
volna a kocsit. Tejendra egyszer azt mondta neki, hogy minden taxis vágya, hogy ilyesmire kérjék. De
még ha sikerült is volna a fekete autó nyomában maradnia a londoni forgalomban, mégis mit
tehetne három nagydarab férfi ellen, akik úgy kapták fel az apját, mintha csak egy kismacska volna?
Az csak a képregényekben működött. De szuperhősök nem léteztek. Odafordulhatott volna az
esernyőik alá húzódott, felhajtott gallérú emberekhez, akik azért jöttek, hogy meghallgassák a
nanotechnológiáról szóló nyilvános előadást: Látták? Látták, mi történt? Megkérdezhette volna az
elegáns öltözékű ajtónállókat is, akiket azonban túlságosan lefoglalt az érkezők üdvözlése és
köszöntése. Semmit nem láthattak. De még ha láttak is volna, ugyan mit tehettek volna? Oly sok
rossz lépést tudott, de mit volt a helyes, az egyetlen helyes cselekedet? Végül eszébe jutott az
egyetlen helyes lépés, amit megtehetett. Beütött három kilencest a telefonjába.

– Halló? Rendőrség? A nevem Everett Singh. A KMI-nél vagyok a Mallon. Az imént rabolták el az
apámat.
2

A rendőrőrs bűzlött. Nemrég festették ki, és az szívós, selymes fényű ipari festék szaga átjárta az őrs
minden egyes zegzugát, a recepciótól a kihallgatóhelyiségig. Everett napokig nem is fog más szagot
érezni. Már most szédelgett tőle. De ezt okozhatta a rossz neonvilágítás, a túl forró radiátor, a
halálosan száraz levegőt produkáló légkondi, a térdhajlatába vágó és a vérkeringését gátló szék,
amitől úgy érezte, mintha tűkkel döfködnék a lábát: vagy egy tucat dolog a rendőrőrsön, amiről a
rendőrség sosem gondolná, hogy zavarhatja az átlagembert.

– Kaphatok egy kis vizet?

– Hát persze, Everett.

Két rendőr volt ott: egy férfi és egy nő. A nő volt a családi összekötő, és végig ő beszélt. Igyekezett
barátságosan, együttérzően, nem fenyegetően viselkedni. Everett sejtése szerint olyan harmincas
lehetett. Kicsit husi volt, és túl egyenesre vasalt, festett szőke haja miatt az arca szélesnek tűnt. Úgy
néz ki, mint egy rendőrnőt alakító férfi, gondolta Everett. Megmondta, hogy hívják, de a fiúnak
sosem volt erőssége a névmemóriája. Leah, Leanne, Leona, vagy valami ilyesmi. A rendőröknek nem
lenne szabad elárulniuk a keresztnevüket. jegyzetelő rendőr Leah-Leanne-Leona tökéletes ellentéte
volt. Beesett arca volt, és olyan bajsza, mint a rendőröknek a hetvenes években készült zsarus
műsorokban, amilyeneket Tejendra nézett a Dave csatornán. Fáradtnak tűnt, mintha már soha
semmi meglepetés nem érhetné az életben, mégis készen kell állnia, amikor a világ valami nehéz és
újszerű akadályt gördít az útjába. Ő volt Milligan nyomozó őrmester. Imponált Everettnek. Leah-
Leanne-Leona válaszolt Everett kérdésére, de Bajszos Milligan hozott neki vizet a szoba sarkában álló
vízhűtőből.

– Szóval, a Kortárs Művészetek Intézete, igaz, Everett? – Leah-

Leanne-Leona szájából úgy hangzott, mintha ez lenne a legdermesztőbb, legperverzebb hely, ahova
csak egy apa elvihetné a fiát, már-már a gyermekmolesztálás határait súrolva.

– Az apja ötlete volt – szólalt meg Everett anyja. Everett először a rendőrséget hívta, aztán
hazatelefonált. Nem volt valami kellemes. Az anyja először nem hitt neki. Persze, elrabolták az apját,
hétfő este, a Mallról, a csúcsforgalom kellős közepén. Ő találta ki az egészet, hogy felhívja magára a
figyelmet, mert ilyesmi nem történik/ nem történhet meg. Nem a Mallon. Nem tíz nappal karácsony
előtt.

– Anyu, láttam, ahogy elvitték.

Ekkor már genyó is lett, aki megpróbálja átverni a saját anyját. Tudom, hogy engem hibáztatsz az
apád miatt, Everett. De nem jön vissza. Együtt kell élnünk ezzel. Helyre kell hoznunk a családunkat,
gondoskodnunk kell magunkról. Tudom, hogy érzel. Nem gondolod, hogy nekem is vannak érzéseim?

– Nem, Anyu, hallgass meg! Ez nem az érzésekről szól. Láttam, hogy elrabolták, a Mallon, egy nagy
fekete Audiba tuszkolták. Biciklistül, mindenestül.

A legrosszabb akkor jött, mikor elárulta, hogy a belgraviai

őrsön van. Ettől az anyja hangjába igazi él költözött. És tőmondatokra váltott. Feszes tőmondatokra.
Úgy beszélt, mint amikor azt akarta, hogy Everett rosszul érezze magát tőle. Micsoda szégyen! Hát
nincs a fiának csöppnyi önbecsülése sem? Semmiben sem különbözött azoktól a Virdi-fiúktól, akik
állandóan az őrsre kerültek. Csak isten tudja, hol talál ilyenkor, éjnek évadján ügyvédet. Talán Milos
segíthet. Ő mindig hajlott a szívességre.

– Anyu, anyu, hallgass rám! Nem kell ügyvéd. Csak tanúvallomást teszek. Ez minden. Semmit nem
csinálhatnak, amíg itt nem vagy.

Anyjának másfél órába telt nagy nehezen beérnie Stokie-ból, és vagy egy órán át morgott a parkolás,
a dugódíj és amiatt, hogy Victory-Rose-t Mrs. Singh-re kellett bíznia. Ajeet, az a vén varjú mindig
butaságokkal tömte a kislány fejét. Ez a hely meg bűzlött a festéktől. Mikor megérkezett, Everett egy
padon ült, a Facebookot böngészte az okostelefonján, és az automatából vett Twixet eszegetett. A
recepciónál ülő őrmester még korábban hozott a fiúnak egy kávét. Ahogy azt Everett várta, rossz ízű
volt és híg. Laura Singh leült mellé, és nagyon halkan, nagyon gyorsan beszélni kezdett, mert
szégyellte volna, ha meghallja a pultos őrmester. Azt akarta, hogy Everett tudja, ő nem hibáztatja.
Egyáltalán nem. Ez tipikusan az apjára vall. Tipikusan szószban hagyja Everettet, és aztán nincs ott.

– De Anyu…

– Mrs. Singh?

– Braiden. – Mikor kezdte el így hívatni magát? Leah-Leanne-

Leona, a családi összekötő tiszt bemutatkozott, és elindult előttük a folyosón, amely úgy nézett ki,
mintha verítékkel festették volna le, és bevezette őket a büdös kihallgató helyiségbe.

– A KMI-be mentünk volna egy előadásra – nézett Everett Leah-Leanne-Leona szemébe. A fiú
mindkét tenyere az asztal lapjához simult. – Kísérleti közgazdaságtan, közelgő szingularitás,
nanotechnológia. Nagyszerű ötletek, van köztük Nobel-díjas is.

Leah-Leanne-Leona szeme üvegessé vált, de Everett látta, hogy Bajszos Milligan helyesen írta le a
nanotechnológia szót.

– Oké, Everett. Jó dolog, hogy még mindig van valami, amin osztozhatsz apáddal. A fiús dolgok
rendben vannak. Szóval, úgy volt, hogy munka után találkozol édesapáddal a KMI előtt.

– Az lmperial College-ből jött át.

– Tudja, ő tudós – szólalt meg Everett anyja. Minden válasszal igyekezett megelőzni Everettet,
mintha a rendőrség csak a fia egyetlen rossz és óvatlan válaszára várna, hogy máris hívhassák a
szociális szolgálatot, és Everettet meg kishúgát, Victory-Rose-t átadják a gyámhatóságnak.

– Elméleti fizikus – magyarázta Everett, mire Bajszos Milligan felhúzta a szemöldökét. Everett mindig
is szeretett volna ennek a képességnek a birtokában lenni.

– Mivel foglalkozik a fizikán belül? – kérdezte Bajszos Milligan, mire Leah-Leanne-Leona orrlyuka
kitágult. Itt ő az, aki kérdez.

– Kvantumelméletekkel. Az Everett-féle sokvilág-elmélettel. Hugh Everett dolgozta ki. Én róla kaptam

a nevemet: az Everett Singh-et. A multiverzum, párhuzamos univerzumok, ilyesmi, tudja?

– Everett Singh látta, hogy Bajszos Milligan a jegyzetfüzetébe a fizikus? mellé beírja: nem atom.

– Ez meg mit jelent? – kérdezte a fiú. – Hogy nem atom? Bajszos Milligan láthatóan feszengett.

– Tudod, hogy milyen manapság a biztonsági helyzet. Ha az apád atomfizikus lett volna, az gondot
okozhatna.
– Úgy érti, ha tudna atombombát készíteni.

– Mindenféle fenyegetést fontolóra kell vennünk.

– De ha nem készít atombombát, hanem csak egy kvantumfizikus, akkor nem jelent fenyegetést.
Nem annyira fontos.

– Everett! – sziszegte Laura. Csakhogy Everett mérges volt, és belefáradt, hogy nem veszik komolyan.
Akár a belgraviai rendőrőrs, akár a Bourne Green-i Közösségi Akadémia informatikaterme volt az,
mindig, de mindig ugyanaz a helyzet. Nevesd ki a Kockát! Nem ő akarta ezt az egészet. Ő csak annyit
csinált, hogy el akart menni a faterjával meghallgatni egy előadást. Everett persze okosabb volt
annál, mint hogy azt várja, hogy a világ korrekt legyen, de időnként azért leakadhatott volna róla.

– Tudja, mi az a sokvilág-elmélet? – kérdezte most Everett.

Áthajolt az asztal felett. A korábban az ugyanebben a székben ülők csillagokat, spirálokat, kockákat
és futballcsapatok neveit firkálták bele a repedező műanyagba. – Amikor akár a legcsekélyebb,
legapróbb dolog megtörténik, az univerzum kettéágazik. Létezik egy univerzum, ahol a dolog
megtörtént, és egy univerzum, ahol nem. Minden egyes nap minden másodpercében, minden
mikroszekundumában új univerzumok hasadnak le erről. A történelem összes lehetséges
eseményéhez rendelve van egy univerzum valahol odakint, pontosan a miénk mellett. – Everett
felemelte az egyik ujját, és egy vonalat húzott a levegőbe. –

Egymilliárd univerzum van most is ott. Az összes lehetséges univerzum ott van valahol, odakint. És ez
nem olyasvalami, amit valaki csak úgy kitalált, hanem igazi elmélet a fizika terén. Ezt jelenti maga a
fizika is: valódi, szilárd, tényleges. És ez nem tűnik magának fontosnak? Mert nekem a létező
legfontosabbnak tűnik.

– Mindez nagyon érdekes, Everett. – Leah-Leanne-Leona teásbögréjén egy rosszul renderelt kövér
cirmos látszott, amint a hátsóján ülve a mancsát emelgeti. MIAU A HELYZET A TEÁMMAL? – kérdezte
a hájas cicus.

– Everett, ne vesztegesd az idejüket, nem érdekli őket – szólalt meg ismét Laura. – Ez most
lényegtelen.

– Nos, valami okuk volt rá, hogy elrabolják – felelte Everett.

– Ezt próbáljuk meg kitalálni, Everett – mondta erre Leah-Leanne-Leona. – Látta más is ezt az autót
és a három férfit?

Mintha kiszívták volna az erőt Everettből. A rendőrnő megtalálta a szelepet, hogy leeressze a benne
összegyűlt haragot, és az szisszenve távozott belőle.

– Nem – suttogta Everett Singh.

– Mit mondtál, Everett?

– Azt, hogy nem.

Meg kellett volna kérdeznie a KMI stábját, az előadásra igyekvőket, a kutyasétáltatókat és a rossz
időre fittyet hányó kocogókat. Maguk is látták, ugye látták? De az ember nem gondol ilyesmire,
amikor a faterja az egyik pillanatban még biciklizik, a következőben pedig már felkapják, és behajítják
egy nagy fekete Audi hátsó ülésére.

– Készítettem fényképeket a telefonommal – szólalt meg ismét.

– Tessék. Sikerült őket lekapnom. – Néhány gyors ujjmozdulat, és már ott is voltak. Néhány gyors
koppintás után szépen sorjáztak egymás után. Különös szögek, elmosódott hátsó fényszórók. Hacsak
nem tudta az ember, hogy mit keressen, nem lehetett volna megmondani, hogy ezek egy
emberrablás pillanatképei. A rendőröket sem nyűgözte le a dolog. Everett elidőzött egy tiszta, éles
képnél, amely a fekete autó belsejét mutatta, ahogy megvilágította egy közeledő fényszóró. – Látják
azt a sárga pacát a hátsó szélvédő közepén? Az az apám. – Everett lefelé görgette a képet a
rendszámig.

Aztán kinagyította. Ezeknek a kicsi, érintőképernyős fényképezőknek vacak volt a felbontása, de a

legnagyobb nagyítás mellett még ki lehetett venni a betűket és a számokat. – Ezt leellenőrizhetik.

– Ezt átfuttathatjuk egy képerősítőn – mondta Milligan nyomozó őrmester.

– El kell kérnünk a telefonodat – fűzte hozzá Leah-Leanne-Leona. – De csak egy-két napra.

– Nem szeretném odaadni.

– Everett, add csak oda! – szólalt meg Laura. Hadd legyen igazuk, és akkor végre mehetünk. Isten
tudja, hogy Ajeet mivel tömte tele Victory-Rose fejét. Ekkor odafordult Leah-Leanne-

Leonához, mint felnőtt a felnőtthöz. – Az igazság az, hogy túl sok időt tölt azokon az összeesküvés-
elméletes honlapokon. Kellene valamit kezdeniük ezekkel. Mondjuk betiltani őket.

– Odaadom a kártyát – ajánlotta fel Everett. A körmével kipattintotta az aprócska memóriakártyát a

foglalatból. – A fényképek ezen vannak. – Az asztal közepére tette. Senki sem mozdult, hogy elvegye.
– Nem hisznek nekem, ugye?

– Majd én gondjaimba veszem, Everett – közölte Bajszos Milligan. A chipet egy zárható
műanyagzacskóba csúsztatta.

– Van még pár dolog, amire szeretnénk megkérni – vette át ismét a szót Leah-Leanne-Leona. –
Elővigyázatosságból. Biztos, ami biztos. Ha tényleg szeretnél segíteni nekünk, akkor hallgatnál erről?
Ne meséld el senkinek… és ne is tweeteld ki, vagy tedd fel a Facebookra! Ha bárki kapcsolatba lép
veled, legyen az Mr. Singh…

– Dr. Singh – szakította félbe Everett.

– Ha te mondod. Ha maga dr. Singh, vagy bárki más jelentkezne, értesíts minket! Nem számít, hogy
mit mondanak. Ha váltságdíjért rabolták el az édesapádat, figyelmeztetni fognak, hogy ne értesítsd a
rendőrséget. De te ne engedelmeskedj! Hanem azonnal tudasd velünk!

– Váltságdíjért? Ó, te jó Isten! Miért szemeltek volna ki pont minket? – sápítozott Laura. – Nem
vagyunk gazdagok, sőt, szegények vagyunk, mint a templom egere. Nem tudunk kifizetni egy
váltságdíjat.

– „Ha” – jegyezte meg Everett. – Azt mondta, „ha” váltságdíjért rabolták el őt. Még mi másért
rabolhatták el?

– Akarod, hogy felsoroljam? – kérdezte Bajszos Milligan. –

Felsorolom őket neked szívesen, de én mondom, hogy attól nem

érzed majd jobban magad. Vannak az úgynevezett becserkésző emberrablások. Általában egy banki
alkalmazott rokonát ejtik túszul, amiért cserébe az igazgatónak ki kell ürítenie a széfet. Aztán ott
vannak a túszcserés emberrablások. Vagy a szakemberek ellen irányuló emberrablások… orvosok
ellen, akiket azért hurcolnak el, hogy összefoltozzanak valami gengsztert, akit meglőttek egy
bandaháborúban. Aztán léteznek az expressz emberrablások. Elkapnak, és minden nap a
bankautomatához kísérnek, hogy felvedd a napi limitet, egészen addig, míg a számlád ki nem ürül. Az
emberrablás virágzó üzlet, fiam. És aztán ott vannak azok, akik csak úgy eltűnnek. Nyomuk vész. Ők
az eltűnt személyek. Legtöbben ezek vannak, az eltűnt személyek. – Bajszos Milligan felemelte
golyóstollát, és egyenesen Everettre nézett. – És most, fiam, miután vallomást tettél, te és az
anyukád hazamehettek, és ránk bízhatjátok apukád előkerítését.

Everett hátradőlt székében, és mélyen magába szívta a festékszagot.

– Rendben. Iskola után Londonba jöttem, hogy találkozzam az apámmal…

Míg végighajtottak az A10-esen, Dalstonon és a Stoke Newington-i High Streeten Laura egy szót sem
szólt. Egyetlen szót sem. Ujjaival a kormánykeréken dobolt, és az egyik könnyűzenei slágereket játszó
rádióállomás elferdített dalszövegeit dünnyögte az orra alatt, miközben Everett legszívesebben
ököllel csapott volna rá a rádióra, bármelyik gombra, hogy olyan állomás jöjjön be, ahol van egy kis
zaj, ritmus és élet. Bármi jobb lett volna, mint hallani anyut, amint elferdíti a sorokat.

See that girl, hear her scream, kicking the dancing queen1. Ez nem is így van!, fortyogott magában
Everett. Clown Control to Mao Tse Tung2… Major Tom!, üvöltötte volna legszívesebben Everett.
Major Tom, Major Tom, Major Tom. Mondd már helyesen! A szám negyven éves volt, Everett mégis
jobban tudta, mint az anyja. Létezett egy szó a félrehallott dalszövegekre, amire Everett a neten
bukkant rá: a mondegreen. Tetszett a csengése. Meg is jegyezte.

Mire az Evercreech Roadra értek, hogy felvegyék Victory-Rose-t, Everett már értette a dolgot. A
haragot látta, azt a fajta haragot, amelyet egyszer – egyetlenegyszer – már tapasztalt ezelőtt. Azon a
napon lett a szemtanúja, amikor hazament a fociedzésről, és látta, hogy az összes szobában ég a
villany, mindenütt tárva-nyitva az összes ajtó, az egész házat beteríti az üvöltő rádió, anyja pedig a
konyhában éppen mossa a padlót, egyre csak mossa, mossa, és mossa. Something kind of ooh ooh,
jumping up my tutu3, énekelte együtt a Girls Alouddal.

Az ABBA Dancing Queen című számának elferdített részlete, az eredeti: „See that girl, watch that
scene, diggin’ the dancing queen”.

David Bowie Space Oddity című számának elferdített részlete, az eredeti: „Ground Control to Major
Tom”.

A Girls Aloud Someting Kinda Ooooh című számának elferdített részlete, az eredeti: „Something
kinda ooh, juping on my toot-toot”.

– Anyu, mit csinálsz?

– Gusztustalan, ahogy ez a padló kinéz. Bűzlik. Undorító. A konyhapadlónak nem lenne szabad
bűzlenie. A padlólapok közé gusztustalan izék ágyazódtak be, én pedig nem tűröm meg ezeket az
izéket az én szép, tiszta padlómon.

Rámutatott Everett futballcsukájára. A fia kibújt belőle. Zokniban állt a hideg betonlépcsőn.

– Jól vagy?
– Remekül, igazán remekül.

– Biztos?

– Igen, biztos. Totálisan biztos.

– Már háromszor felmostad azt a részt.

– Nem, nem mostam.

– De igen, felmostad.

– No, és mi van, ha felmostam? Meg kell pucolni. Gusztustalan. Az egész lakás gusztustalan. Nem
tudok mindent tisztán tartani, miért nem tudom tisztán tartani?

– Anyu, jól vagy?

– Igen, jól vagyok. Hogy jól vagyok-e? Hadd mondjam meg: Jól. Vagyok. Miért kérdezgeted folyton?
Persze, hogy jól vagyok. Mindig jól vagyok. Jól kell lennem. Valakinek jól kell lennie, és az mindig én
vagyok. Ó, fogd be, fogd be, fogd be, fogd be azt a lepcses szádat… – ordított rá Laura a rádióra,
rácsapott az állomáskeresőre, majd kitépte a konnektort a falból. Everett feszengett, szégyellte
magát, megijedt. Ez nem olyasmi volt, amit látni szeretett volna. Mintha csak biztonságos és
kiszámítható világának falai üveggé kristályosodtak volna, és azon keresztül hatalmas, rémséges,
fenyegető alakokat pillantott volna meg.

– Sajnálom, Everett – mondta az anyja. – Everett, én és az apád. Elmegy… és nem jön… Szóval, úgy
gondoljuk, hogy talán jobb lenne, ha egy kis időt külön töltenénk. Nem tudom, mennyi időt. Talán
elég hosszú időt. Talán… végérvényesen így marad…

Everett Singh ekkor tudta meg, hogy az általa addig ismert családi életnek vége, ekkor és ott tudta
meg, vizes zokniban állva a hideg beton hátsólépcsőn, a kapusmeze fölé húzott iskolai
sportkabátjában. Csukájával a kezében. Anyja gumibetétes felmosójára támaszkodva mondta el.
Mikor a rádióból nem olyan régen még a Girls Aloud üvöltött. És ekkor döbbent rá, hogy annak már
rég vége volt. Hogy már hosszú ideje véget ért. Hogy a szülei évek óta hazudtak neki.

A Haraggal kilenc hónappal, két héttel és három nappal ezelőtt találkozott. Remélte, hogy soha
többé nem kell látnia, de ismét itt volt vele a kocsiban. Singh nagyi megtanított Victory-Rose-nak egy
pandzsábi dalt, amelyet a kislány hangosan és hamisan énekelt, amíg Laura beszíjazta a hátsó ülésre.
Laura betette az Énekelj együtt Beebles-szelt.

– Elénekeljük együtt a dalunkat, Ví-Arr? A kedvenc dalunkat? Ugye el? Ugye el? – Hangosan és
hamisan énekelték végig Dél-Tottenhamen és Stamford Hillen.

Nem engem kellene büntetned, gondolta Everett. Senkit sem kellene büntetned. Csakhogy kell
valaki, akin levezesd a haragod, ahogy a villámhárító elvezeti az elektromosságot, vagyis én leszek az.
Mindig én vagyok. Everett most már értette a mondegreenséget. Ha az anyja saját szavait
énekelhette, saját értelmezését mondhatta, akkor megvolt a kontroll, még ha csak egy popszám
felett is.

Everett gondolatban visszaugrott a rendőrségi tanúvallomása részleteire.

– December 15-én, körülbelül 17.45-kor a Kortárs Művészetek Intézete előtt vártam a Mallon –
olvasta fel Bajszos Milligan a rögzítőkartonról. – Apámat, dr. Tejendra Singhet vártam, akivel hatra
beszéltünk meg találkozót, hogy meghallgassunk egy előadást a nanotechnológiai irányzatokról.
Láttam, ahogy apám felfelé teker a kerékpárján a Mallon, már elhagyta a Horse Guards Roadot.
Imperial College-i irodájából jött, és tisztán kivehető, a szabályoknak megfelelő ruhát viselt.
Észrevettem, hogy mögötte egy füstüveg szélvédős, fekete, német gyártmányú autó halad,
feltehetően egy Audi. Feltűnt, hogy a kocsi rendellenesen lassan megy, és hogy az apám láthatóan
észre sem veszi. Vagy száz méterre volt tőlem az autó, mikor hirtelen gázt adott, megelőzte az
apámat, bevágott elé, neki pedig oldalra kellett kapnia a kormányt, és meg kellett állnia. Három férfi
hagyta el a járművet…

– Kiugrottak a kocsiból – helyesbített Everett.

– Három férfi hagyta el a járművet – folytatta zavartalanul Bajszos Milligan. – Ketten megragadták az
apámat, és a hátsó ülésre kényszerítették. A harmadik a csomagtartóba tette a biciklit. Ezután az
autó továbbhaladt a Mallon a Constitution Hill felé. Egy sor fényképet készítettem a
mobiltelefonommal, de nem kiabáltam, és máshogy sem próbáltam riasztani a többi járókelőt.

– Ez így helyes? – kérdezte Leah-Leanne-Leona.

– Azt hiszem. – A történet gyenge lábakon állónak és hézagosnak tűnt. Nem voltak tanúk, semmi
sem támasztotta alá a sztorit, csak Everett saját szavai, meg egy elmosódott, mobillal készített
fénykép, ami bármit ábrázolhatott, ha az ember jobban belegondolt.

– Ez így helyes?

– Igen.

– Itt írd alá! Erősen nyomd rá a tollat, mert egy csomó másolaton látszania kell.

Everett a szobájában, saját kis zugában, a zajoktól távol kinyitotta dr. Kvantumot. Tejendrától kapta a
táblagépet legutóbbi születésnapjára. Remek ajándék volt, a legjobb ajándék. Korához képest túl
erős gép – hiszen akkor még csak kölyök volt. Laura azonnal meg is tiltotta neki, hogy elvigye az
iskolába, de még azt is, hogy mutogassa. Everett habozás nélkül egyetértett. Megvolt a magához való
esze és gyorsan gondolkodott – gyorsabban, mint ahogy azt bárki is gondolta volna egy Közismert
Kockáról, ettől lett ő a Piros Csapat kapusa.

Lássuk a postafiókot! Tárgy: Emberrablás a Mallon. Ujjával húzott egyet oldalra, koppintott egyet, és
máris a képek mappájában találta magát. Everett szétterpesztette ujjait, ahogy a madár tárja szét a
szárnyát. A megnyitott fénykép betöltötte a képernyőt. Megismételte, majd Everett ráközelített a
hátsó ülésen látszó, apró, fluoreszkáló sárga pacára. Tejendra. Tejendra volt, szinte ki tudta venni a
vízálló dzsekin látható fekete Assos logót.

Szabályok a huszonegyedik századi létezéshez: soha ne add oda a rendőrségnek az egyetlen

fényképedet!

Megszólalt a csengő. Everett, aki pixelről pixelre vizsgálta át a képet, szinte meg sem hallotta. Valaki
mindig csengetett, megpróbált rájuk sózni valamit, hiába az udvarias kiírás, hogy Nem vásárolunk
házalóktól. Aztán meghallott egy hangot, majd az előszoba fapadlóján koppanó cipő lépteit.
Sántikáló léptek és egy dörmögő északír akcentus. Paul McCabe. Everett a hálószoba ajtajához osont,
és résnyire nyitotta az ajtót. Az esőkabátos Paul McCabe állt az előszobában, görnyedten. Ilyen
kabátot senki sem viselt már negyven éve, úgy festett tőle, mint valami olcsó magándetektív. Mindig
görnyedtnek, csapott vállúnak tűnt, mint aki állandóan lapít, mintha vaj lenne a füle mögött. Még az
Imperial College-i irodájában sem tűnt úgy, mintha otthon lenne, mintha csak egy reggel besétált
volna oda valamikor a 80-as években, és azóta várna a napra, amikor jön egy hivatalos személy és
leleplezi őt, mint csalót, hogy aztán kihajítsák. Halk és tétova hangon beszélgetett Laurával. Mintha
mindig jó előre elnézést kért volna. Paul McCabe nyilván meghallhatta, hogy kinyílik a hálószoba
ajtaja, mert egyenesen Everettre nézett.

– Everett. Igen, igen, igen… jól vagy? Remek, remek! Szörnyű egy ügy, szörnyű. Fogadd legőszintébb
együttérzésemet! A rendőrség telefonált, a tanszéken mindenki szörnyen aggódik, nagyon szörnyen.
Colette magánkívül van, teljesen magánkívül.

Most már nem maradt visszaút. Everett egy fizikus kölykeként nőtt fel, kedvére szaladgálhatott a
tantermek és a laborok, a szimbólumokkal teleírt fehér táblák és a nagy teljesítményű
kutatóeszközök között, amelyekre izgalmas sárga figyelmeztető matricákat ragasztgattak: Lézerek!
Sugárzás! Nanoveszély! A kar oktatógárdája szinte a második családja volt, de ő Paul McCabe-et,
Tejendra tanszékvezetőjét mindig túl kedélyesnek találta, túlontúl hasonlított egy kínos nagybácsira.
Paul McCabe most éppen lebiggyesztette a száját, mintha a szavak rossz ízt hagynának nyelvén.

– Az igazat megvallva, Everett, hozzád jöttem.

Paul McCabe láthatóan feszengett a nappaliban a szófa közepén ülve, mindkét kezét a térdén
nyugtatva. Nem vette le a kabátját. A konyhában Laura teát főzött: ilyesmit szokványos esetben este
kilenc után már nem csinált, a koffein ugyanis ébren tartotta. Csak az asztali lámpák világítottak, meg
a karácsonyfa villódzó fényei rajzoltak hátborzongató színeket a tudósra.

– A rendőrség felhívott az édesapád miatt, Everett. Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen. A Mallon.

Fényes nappal – mármint, tudod, hogy értem. De akkor is hihetetlen, hihetetlen, hogy a mai
Londonban, valahol nem rögzítette ezt egy térfigyelő kamera. Hiszen mi vagyunk a Földön a
legbekamerázottabb nép.

– Készítettem egy fényképet a kocsiról. Megvan a rendszáma is.

Paul McCabe felegyenesedett ültében.

– Megvan? Tényleg?

Úgy nézel ki, mint egy rókamanguszta, gondolta Everett.

– Szép munka. Azzal nyilván mennek valamire.

– Mire volt kíváncsi a rendőrség?

Laura kihúzott egy kisasztalt, és rátett egy bögre teát. Paul McCabe elhárította a felkínált KitKatet.

– Köszönöm, köszönöm, de a csokoládétól szörnyű migrént kapok. Szörnyűt. A rendőrség? Ó, csak a

szokásos eljárás zajlott. Mi, hol és mikor, szenvedett-e az édesapád szokatlan stressztől,
észrevettünk-e mostanában bármi… rá nem jellemző viselkedést.

– És? Észrevettek?

– Everett, ismersz. Én vagyok az utolsó, aki rájön, hogy mi folyik a saját tanszékemen. De ha nem
bánod, mi lenne, ha visszadobnám neked ezt a kérdést?

– Hogy érti ezt?

– Észrevetted, hogy édesapád mostanában… rá nem jellemző módon viselkedik?

Everett gondolatban felidézte Tejendrát, átpörgette a közös pillanatokat, az emlékeket, a szombat

délutánokat, a vasárnap délelőttöket, mintha csak pillanatfelvételek lettek volna. A pillanatokat
Skype-olás közben, mikor azt vette észre, hogy a semmibe beszél, mert Tejendra figyelme elkószál,
fejben máshol jár.

A White Hart Lane, a nézőtér, mikor apja totálisan lemaradt egy káprázatos Danny Rose-gólról, mert
az iPhone-jára érkezett üzenetre meredt homlokát ráncolva. Amikor egyenesen eltekert Everett
mellett a Tate Modern előtt, aznap este, amikor elmentek a

Rothko-kiállítás megnyitójára. Pillanatok, emlékek, apró pillanatfelvételek, amikor mintha Tejendra

egy teljesen más világban járt volna. És ezeket a furcsa pillanatokat egyetlen közös szál fűzte össze.

– Ismeri azt a kétrés-izét?

– Mit, a kísérletet?

– A klasszikus kísérletet, ahogy apa hívta. Ami bizonyítja, hogy a valóság kvantum. Azzal kezdődik,
hogy megkérdezzük, miből áll a fény: részecskékből vagy hullámból, és az egész olyan egyszerű, csak
fény és árnyékok kellenek hozzá. De amikor igazán közelről nézzük, igazán közvetlen közelről és
alaposan, akkor kiderül, hogy sem egyik, sem másik. Hanem mindkettő. Mindkettő és egyik sem.

Nagyon szerette volna, hogy megértsem, hogy lássam, hogy működik. Újra és újra elmagyarázta
nekem. Nem a részecske halad át a két résen egy időben, hanem ebben az univerzumban halad át az
egyik résen, és egy másik univerzumban a másikon.

– Mikor történt ez, Everett? – Paul McCabe két kézbe fogta bögréjét, és úgy nézte a pereme felett
Everettet, akár egy okos madár. Belekortyolt a teájába.

– Nem sokkal azután, hogy ismét elkezdődött a suli. Mármint, mi mindig is beszélgettünk fizikáról
meg ilyesmikről, de hirtelen, egyszer csak nagyon szerette volna, ha megértem. Talán csak a
tizedikesség miatt volt. De tudja mit? Megértettem. Értettem, hogy működik. Tudtam, hogy mit
jelent. Világos volt számomra, mi az a sokvilág elmélet.

– Everett, tudod, hogy mit mondott erről Richard Feynman.

– „Azt hiszem, bizton mondhatom, hogy senki sem érti a kvantumok működését.” – Everett nem
eresztette Paul McCabe tekintetét, mire a tudós félrenézett. Paul McCabe-nél az egyenesség sosem
működött. Everett elégszer járt a tanszéken ahhoz, hogy lássa, miként dolgozik az embereivel: egy
utalás itt, egy javaslat ott, egy pillantás amott. – De mi van akkor, ha én igen?

– Akkor te lennél nemzedéked legnagyobb fizikusa – felelte Paul McCabe. – Vagy, ami azt illeti,
bármelyik nemzedéké. – A férfi anélkül tette le teásbögréjét az asztalra, hogy annak felszíne
megrezzent volna. Határozott mozdulattal a combjára csapott. – Nos, az lesz a legjobb, ha most
megyek. Meg kell, hogy mondjam, szörnyű időket élünk, szörnyűeket, és a tanszéken mindenki a
legjobbat, a legeslegjobbat kívánja neked és anyukádnak. A legrosszabb, hogy nem tudunk semmit.
Ez a legrosszabb. De biztos vagyok benne, hogy minden jól végződik, Everett. – Ezzel felállt, és
lesimította le nem vett kabátját. – Köszönöm, Laura. Ha bármiben segíthetünk, csak szólj!

Paul McCabe még megfordult a bejárati ajtóban állva. Mögötte az eső szinte vízszintes, ezüstös
csíkokat rajzolt. Az esti rémes időjárás még rosszabbra váltott.

– Ó, igen, Everett, még valami! Apukádtól nem kaptál valamit mostanában?

– Mint mondjuk mit?

– Mondjuk egy memóriakártyát vagy adathordozó DVD-t, vagy nem küldött át akár egy fájlt?
– Nem hiszem.

– Biztos vagy benne?

– Biztos. – Everett érezte, hogy Laura ott áll mögötte. Az utcáról befúvó hideg szél belekapott a
karácsonyi lapokba, felragadta

és szétszórta őket a padlón.

– Nos, ha biztos vagy benne… – Paul McCabe felhajtotta kabátja gallérját. – Híjj! Micsoda mocskos,
rettentő éjszaka! Everett, ha kapnál valamit édesapádtól, lennél olyan jó, és értesítenél? Lehet, hogy
neked nem sokat mondana, de nekünk talán igen. Segíthetne. Tudatod akkor velem, ugye? Kösz! Jó
éjt, Laura!

A széllel küzdve behúzta maga után az ajtót.

– Na, mi volt ez az egész? – kérdezte Laura. – Mindig is egy fura kis emberkének gondoltam.

Emiatt volt ez az egész, gondolta Everett. Az utolsó két kérdés miatt. A többi csak az udvariassági
játszmához tartozott.

A látogató szinte érintetlenül hagyta ott a teáját.

Everett nem hallotta a dropboxából érkező koppanó hangot: akkor még a bejárati ajtóban álló Paul
McCabe behízelgő hangját próbálta azonosítani. Mostanában amúgy sem használta sokat: az iskolai
fájlcserélgetés eléggé elcsendesedett azóta, hogy Aaron Leigh megkapta azt a fenyegető levelet a
Viacom ügyvédeitől. A képernyő alján az eszközkezelőben viszont most ott ugrált fel-alá egy gomb:
egy fájl várakozott elfogadásra. Everett egyetlen érintéssel elérhette az izlandi szerveren tárolt
dropboxát.

– Everett! – Laura értett hozzá, hogyan nyomja meg nevének végét, és vigye fel a hangot, amikor
tudatni akarta csemetéjével, hogy mennyire tele van a hócipője. – Villanyoltás! Holnap iskola.

– Jól van, anyu. – Semmibe sem került leoltani a lámpát, bekuckózni a paplan alá, és a képernyő
fényénél olvasni. Erről

Everettnek eszébe jutott, amikor még kissrác volt, arcát ugyanígy megvilágította a képernyő vetette
világosság, a paplan pedig úgy dudorodott, akár egy sátor, ahogy az igazi könyv módjára oldalra
döntött régi, dübörgő laptopon nézte a függőlegesre állított képernyőn az iPlayeren adott régi Ki
vagy, doki? [Eredeti címén Doctor Who] epizódokat. Mindig a maihoz hasonló téli esték voltak a
legjobbak, mikor odakint zuhogott a havas eső, és a zsalukat rázta a szél. A paplan alatt egy másik
világ rejtőzött. Az Everett-világ.

A dropboxban egyetlen mappát látott. Infundibulum. A küldőről semmit nem talált az információs
panelen. Dátum: ma este 8 óra, amikor Everett még Leah-Leanne-Leonával és Bajszos

Milligannel szemközt üldögélt a belgraviai rendőrőrsön egy asztalnál. Méret: harminc gigabájt. Félve
nyitotta meg a mappát, készen, hogy azonnal visszazárja, amennyiben valami számítógépevő vírus
törne ki belőle. Odabent egy adatmappát, egy végrehajtó fájlt és egy Jegyzettömb kiterjesztésű
jegyzetet talált. Nem tűnt átverésnek. A kártékony programok előszeretettel tüntették fel magukat
játéknak vagy frissítésnek. A magukat kémprogramelhárító programnak feltüntető kártevők voltak a
legagyafúrtabbak. Ez azonban nem csinált semmit, csak várt rá az a nagy, egyértelmű .exe fájl.
Everett egy pöccintéssel életre keltett egy szoftvert, amelyet a suliban csencselt Abbas-tól. A
program lenyomozta az IP-címeket. Ebből azonosítani tudja majd, hogy ki küldte. Az Abbas-féle
szoftver azonban nem talált semmit. Vagyis a küldő anonimmá tette a címét. Mondjuk az
iPredatorral, gondolta Everett, annak a svéd oldalnak a segítségével, amely kódolta az IP-címeket, és
így óvta meg azokat a fürkész tekintetektől. A történet kezdett izgalmasan alakulni.

Mivel Everettnek nem maradt sok lehetősége, rákattintott a letöltés ikonra. Sem mentési, sem
futtatási lehetőséget nem kínált fel. A végrehajtó fájl azonnal települt, miután letöltődött. A
képernyőt vagy tucatnyi zöldesen világító időmérő csík öntötte el, amelyek egy szemvillanás alatt
végigfutottak, hogy új ikonok és menük formájában csomagolódjanak ki és nyíljanak meg A
dropboxból az adatok olyan gyorsan töltődtek le, ahogy csak a vezeték nélküli hálózat és a ház
szélessávú netkapcsolata lehetővé tette.

– Hűha! – álmélkodott Everett, és megpróbált rákattintani a

„bezár” ikonokra, de az egész túl gyorsan folyt, még számára is. Dr. Kvantumra valóságos pergőtűz
zúdult.

– Everett? Még mindig a számítógépen lógsz?

Ne mondj semmit! Ne ismerj be semmit! Everett megpróbálta elcsípni a mindenhonnan repkedő

telepítőpaneleket. Ha levadászott egyet, és a képernyő széléhez szorítva bezárta, helyette megnyílt
egy másik. Aztán a képernyő elsötétült.

– Ne! – suttogta Everett, és elöntötte a rettegés, hogy ezzel egyszer s mindenkorra kinyírta a gépét.

Dr. Kvantum felvillant, és újraindult. Az asztalon egy új ikon trónolt a központi helyen. Egyetlen fehér
tulipán. Infundibulum.

Everett lassan és hosszan kifújta a levegőt.

– Mi vagy te? – suttogta maga elé. Kétszer rákattintott az ikonra. A tulipán erre digitális szirmokat
bontott. A képernyőt mozgó, áttetsző fényerek töltötték meg, amelyek egymásba hajlottak, úgy
olvadtak össze, mint lassú, lustán megtörő hullámok, ahogy áthaladnak egymáson, és kísérteties,
ezüstös pixelpermetet szórtak szét. Minden mozgott és változott. Amikor Everett már majdnem
kezdett megérteni egy mintázatot, a fénylobogók valami teljesen új és váratlan alakzattá lényegültek
át. Everettnek szitakötőszárnyak, kísérteties medúzák, áttetsző virágszirmok, a Hubble
űrteleszkóppal készített fényképeken látható csillagközi gázhalmazok, szellemek árnyalakjai jutottak
az eszébe. A sarkvidéki éjszakában magasan fent tündöklő északi fény villózó, csillogó függönyére
gondolt. Aztán megpillantott egy skálát, egy hajszálvékony keresztet a képernyő közepén. Három
irányba nyúlt ki: balról jobbra, lentről felfelé, és elölről hátra. Az ablak szélén egy apró
eszközkészletre lett figyelmes. Kiválasztotta a nagyítót, és ráközelített a vízszintes tengelyre. A képek
a nagyítás minden egyes szintjén ugyanolyanok voltak: szárnyakhoz vagy angyalokhoz vagy roppant
űristenségek kinyúló csápjaihoz hasonlatos fényerek. Egyre beljebb és beljebb jutott: semmi
változás. A nagy mintákat kisebbek alkották, azokat pedig még kisebbek. Fényfátyol vezetett le
egészen a legmélyéig.

Látott már ilyet korábban, még kissráckorában. Az otthoni számítógépet használta, és megnyitott egy
programot, mert tetszett neki a csengése: Mathyka. Olyan volt, mint egy varázskönyv, vagy egy
mágikus világba vezető kapu neve. Valóban egy kaput nyitott, csakhogy nem egy rejtélyes
birodalomba, hanem egy örökkévalóságba. Everett ma már tudta, hogy a képernyő közepén látható,
csapkodó villámokra hasonlító, ragyogó fénypászmák és glóriák övezte fekete, bogárszerű tárgyak a
Mandelbrot-halmazt alkotják. Ő is le tudott programozni egy ilyet – nem jelentett gondot.
Észrevette, hogy a fekete, bogárszerű pontokból kiszakadó fénydárdákban aprócska, fekete pöttyök
vannak. Mikor ráközelített az egyik ilyen pöttyre, arról kiderült, hogy egy újabb fekete bogár, a
hozzátartozó színes glóriákkal és villámokkal, a hozzátartozó pöttyökkel, amelyekről rájuk közelítve
kiderült, hogy fekete bogáralakzatok, glóriákkal és villámnyalábokkal, meg pöttyökkel, amelyek aztán
bogarak lettek, azok pedig… Egyre beljebb, beljebb, beljebb és beljebb jutott. Akkor éjjel sikoltozva
ébredt álmából. Átzuhant a Mandelbrot-halmaz közepének sötét magján, átzuhant a színek villámló
viharán, át a fekete szemeken, amelyek aztán egy teljesen új Mandelbrot-halmazra nyíltak, és ő csak
zuhant, zuhant, zuhant és zuhant.

– Meddig tart? – kérdezte az apjától.

– A végtelenségig. Sosincs vége.

Ez azonban nem egy Mandelbrot-halmaz volt, viszont most már látta, hogy ugyanabból a Mathyka-
szoftverből fejlesztették tovább, amelyet Tejendra használt arra, hogy modellezze a világegyetem
működéséről alkotott elméleteit. Ez volt az…

– Infundibular – suttogta Everett a paplanja alatt villódzó képernyő fényénél, miközben a december
közepi vihar dühöngött és

üvöltött a ház körül. Eszébe jutott ugyanis, hol hallott már korábban erről a világról.

Tejendra későn ugyan, de megtért a Ki vagy, doki? sorozathoz. Az után lett a rajongója, hogy már lett
saját kéglije, ahol anélkül nézhette, hogy Laura a fejét ingatta volna a sorozat kockasága láttán.
Gyerekeknél még elment, de hogy felnőtt emberek ilyet nézzenek…

Egy-egy szombati meccs vagy Lea-völgyben tett kirándulás után Everett és apja leültek, és megnéztek
egy részt, míg legfrissebb konyhaművészeti alkotásuk a tűzhelyen rotyogott.

– Infundibular – mondta Tejendra. – Az az izé, az a rendőrségi doboz. Belül nagyobb, mint kívül. A
matematikában könnyű olyan dolgokat találni, amelyek sokkal nagyobbak belül, mint kívül. Na
mármost, ha igazán okosak lennének, tölcsérszerűvé tennék (ez latinul az infundibular), vagyis, minél
beljebb megy az ember, annál nagyobb lenne. Lenne egy kisebb doboz a dobozban, amely azonban
nagyobb lenne belül, mint az, amelyikben van, abban pedig lenne egy még kisebb doboz, amely
azonban belül nagyobb, és így tovább, végestelen-végig, hogy mire a közepéig jutnál, már csak
akkorka lenne, mint egy elektron, de a belseje nagyobb, mint az egész látható világegyetem.

Infundibulum. Minél beljebb jutsz, annál nagyobb lesz.

Everettnek kétsége sem volt afelől, hogy ki hagyta a névtelen mappát a dropboxában. Mint ahogy
afelől sem voltak kétségei, hogy Paul

McCabe búcsúzóul feltett kérdése is erre irányult. Megpróbált ugyan úgy tenni, mintha csak félvállról
venné az egészet, mintha mellékesen kérdezné, de ez volt az egyetlen ok, amiért felkereste

őket. A félelem hirtelen csomóba gyűrte Everett gyomrát. Paul McCabe tudott erről az
Infundibulumról, és fontos volt a számára.

Vajon azt is tudta, hogy mi ez? Mert Everettnek csak egy bizarr matematikai mintázatot jelentett,
amelyet az apja küldött el neki, és egyedül csak neki. Paul McCabe számára azonban elegendő
fontossággal bírt ahhoz, hogy másfél órát autózzon az M25-ösön, hogy aztán csak úgy félváll ról
érdeklődjön felőle. Ezek szerint ő nem fért hozzá? Tejendra nem akarta, hogy hozzáférjen? Tejendra
nem avatta be a saját tanszékvezetőjét? Everett volt az egyetlen, akire Tejendra rábízhatta?

Everett becsukta a némán örvénylő, hipnotikus, szellemszerű mintázatokat, és visszatért a

dropboxba. A fájlt nyolckor töltötték fel. Tejendrát hatkor ragadta el a fekete Audi. Everett biztosra
vette, hogy bárki rabolta is el őt, nem nyomott a kezébe egy laptopot és mondta: Sajnálom, de
elfelejtettük, úgyhogy csak folytassa nyugodtan, és töltse fel azt a homályos értelmű matematikai
fájlt. Ekkor eszébe jutott a csatolt jegyzet. Négy szóból állt. Egyedül csak neked, Everett. Se név, se
aláírás, se üdvözlés, se elköszönés. Egyedül csak neked, Everett.

Gondolatok, elméletek, gyanúk háborgó áradata ragadta magával Everettet. Túlságosan is jól ismerte
ezt az elmeállapotot, amikor mintha gondolattalanul gondolkodott volna, mikor az ötletek,
összefüggések és lehetőségek úgy spuriztak belőle szerteszét, mint egy zsákból menekülő
vadászmenyétek. Általában akkor történt ilyesmi, mikor elolvasott egy bizonyos sort egy könyvben
vagy egy blogon, vagy amikor meglepte a való világ, például a Stock Newington-i High Streeten
kialakult dugó elindul-megáll-elindul ritmusa, vagy a Hackney-láp felett egybegyűlő és szétröppenő
seregélyek kirajzolta minta. Gondolatai úgy robbantak szét, mint egy tűzijáték petárdái. Ilyenkor
megértett valamit a világ működéséből.

Tejendra nyilván automatikus feltöltésre állította a fájlt. Viszont nem tudhatta, hogy aznap fogják
elrabolni, tehát a „halott ember trükköt” alkalmazta. Ha nem üt be egy kódot – valószínűleg egy
minden napra beállított időpontban –, az Infundibulum mappa feltöltődik. A mappa pedig Everetthez
kerül. Nem Laurához, nem Vinny haverjához, aki mellé a következő szezonbérlete szólt a White Hart
Lane-en, nem valamelyik munkatársához vagy diákjához az egyetemen, még csak nem is Colette-hez.
És nem Paul McCabe-hez. Hanem Everetthez. Az édesapja nyilván gyanította, hogy olyasvalami
történik majd vele, ami meg is történt. Egyértelműen sejtette, hogy veszélyben van. Hogy fennáll az
elrablásának veszélye, vagy valami még rosszabbé? – gondolta Everett. Bárcsak leálltak volna a
fejében vágtázó gondolatok! Bárcsak elhallgatnának azok a suttogások, amelyeket nem akart hallani,
amelyek olyasmiket mutogattak neki, amiket nem szeretett volna elképzelni. Mikor tervelte ki az
apja mindezt? Mennyi ideje élt az őt követő emberektől, a fekete autótól rettegve? Már azelőtt így
volt, hogy szétmentek Laurával? A szülők a titkaikat titkokba csomagolják, döbbent rá Everett.

– Nem atom – motyogta most alig hallhatóan. – Nem épít atombombákat, vagyis kvázi nem fontos.
Na persze.

Hálószobája most óriásinak, sötétnek tűnt, és mintha ostrom alatt állt volna. Ajtóra akasztott
dzsekijén a díszítőelemként szolgáló világító pálcákból a pokol küldte gyilkos támadóbotok lettek.
Everett kisgyerekkora óta először félt a sötétben. Szemeket képzelt minden sarokba. Szörnyeket az
ágya alá. Lehet, hogy odakint vár a fekete autó, és távolról pásztázzák át a szobát, leolvasva minden
billentyűleütést és koppintást, amelyet dr. Kvantum kezelőfelületén végzett. Ma éjjel már nem jön
álom a szemére. Everett megvárta, míg az anyja hálószobájának ajtaja alól kiszűrődő fénycsík kialszik,
majd kisurrant a paplan alól, és hangtalanul kiosont a lépcsőfordulóba. Minden egyes recsegő
padlódeszka és zajos lépcső helyét tudta. A mellkasához szorította dr. Kvantumot. Nem hagyhatta
őrizetlenül. Egy percre sem hagyhatja ezentúl őrizetlenül. Még amikor kinyitotta a frigót, hogy
szeletelt sajtot és ivójoghurtot keressen, akkor is fél szemét a konyhaasztalra tett táblagépen
tartotta. Magához ölelte, mikor elindította a Modern Warfare Black Ops párbajmódját az Xbox Live-
on. De képtelen volt koncentrálni. Reakciói olyan lassúak voltak, mint apué. Újra meg újra feltörölték
vele a harcteret, de ő csak játszott és játszott, és újra meg újra meghalt.

Reggel Laura így talált rá a szófán alvó Everettre: az Xbox zümmögött, a karácsonyfadíszek villóztak,
dr. Kvantum pedig lenyomatot hagyott a fiú arcán, aki rajta aludt el.
5

A rendőrség a reggelinél érkezett. Victory-Rose a Coco Pops-tól tejbajszosan és csokiszakállasan ült

az asztalnál, a rádióban Chris Evans zajongott. Everett bamba és kába volt a kialvatlanságtól, de még
azelőtt tudta, hogy rendőrök állnak az ajtó előtt, hogy a csengő kétszer, élesen megszólalt volna. Az
üveg mögött az utcai lámpák fényében kirajzolódó sziluettek túl közel álltak egymáshoz: az egyik
magas volt, a másik alacsony, az egyik egy férfié, a másik egy nőé. Csak a rendőrök és a mormon
misszionáriusok állnak meg így az ajtóban. Everett a Flora margarin maradékát is kikaparta a
dobozból, és szétkente a pirítósán. Az alacsony zsírtartalmú anyag furcsán olvadt szét, zsír- és
vízcseppekre esve szét.

– Dermesztően hideg van odakint – közölte Milligan nyomozóőrmester. – Front érkezhetett az éjjel.
Én rászámolnék egy plusz félórát a suliba jutásra, és még az is lehet, hogy fehér karácsonyunk lesz.
Nincs véletlenül egy kis kávé?

Everett telitöltötte neki az egyik Tottenham Hotspur-ös bögrét. Leah-Leanne-Leona leült szemközt a
fiúval.

– Miért nem ülnek le? – pimaszkodott Everett. – Megtalálták az apámat? – Victory-Rose homlokát
ráncolva meredt az otthonába hideget hozó, sötét kabátos, nagy emberekre. Bármelyik pillanatban
eltörhetett a mécses. Laura is leült, a zabpelyhes dobozok mögé rejtőzött, hogy eltakarja
atlétatrikóját és megviselt, buggyos tréningnadrágját.

– Sajnálom, Everett – mondta Leah-Leanne-Leona. Everett magában konstatálta az ajkán ülő

félmosolyt, a hunyorgó malacszemet, az enyhén himbált lábat az asztal alatt. Maga aztán nagyon, de
nagyon utál engem, gondolta Everett.

– Megnéztük a fényképeket a tőled kapott memóriakártyán – mondta Bajszos Milligan. Laura

lehalkította a rádiót. – Csak nem pirítósoznak? Nem tudna pár szeletet bedobni?

Laura felállt, és benyomott két szelet teljes kiőrlésű kenyeret a kenyérpirítóba.

– Nem élnek fehérkenyérrel. Kitaláltam? – firtatta Bajszos Milligan.

– Ez egy magas rosttartalmú háztartás – szögezte le Laura ellentmondást nem tűrően.

– Akkor kérem vissza – szólalt meg Everett.

– Mit? – érdeklődött a kávéját kortyolgató Bajszos Milligan.

– A memóriakártyát.

Leah-Leanne-Leona egy átlátszó műanyag CD-tokot csúsztatott át az asztalon.

– Leszedtünk mindent, amire csak szükségünk volt. Alaposan szemügyre vettük a fényképeidet a
képnagyító szoftver segítségével. Meg szeretnéd nézni a kinyomtatott képeket?

A nő a reggelizőasztalra tette aktatáskáját, előtte helyet csinált neki a kávéfőző és a tejesdoboz

között. Először kivette a rendszámtábla nagy felbontású, kinyomtatott, fényes képét.

– Végigfuttattunk egy keresést a rendszám alapján. Az autó a hounslow-i Mr. Paul Stefanidis
tulajdona. Ciprusi árukat szállít éttermeknek és bisztróknak.
– És?

– Aligha életszerű, hogy apukádat egy földközi-tengeri fűszeres rabolta volna el.

– Nem nagy ügy rendszámot hamisítani. Egy csomó imposztor van, aki ilyesmivel foglalkozik.

– Everett, ez Mr. Stefanidis autója. Egy Audija van. Akkor járt a Mallon, mikor mondtad – az ő autóját
fényképezted le. Éppen úton volt a Londoni Ciprusi Üzleti Fórum vacsorájára.

– És ezzel mit akar mondani? Hogy én találtam ki az egészet? A pirítósok kipattantak, mire mindenki
összerezzent a váratlan

zajra. Laura kihalászta a két szeletet, egy tányérra tette, és Milligan nyomozóőrmester elé helyezte.

– Á, csodás! Van egy kis vaj? Tudom, hogy állítólag nem jó az egészségnek, de szerintem a másik
kencének vegyszeríze van.

– Ebben a háztartásban csak politelítetlen zsírokat talál – felelte Laura. Milligan hangos kapargatás
közepette kente fel a félzsíros margarint a pirítósára a frissen bontott dobozból.

Leah-Leanne-Leona újabb fényes fényképet szedett elő, helyezett az asztalra, és fordította Everett
felé. Ez a hátsó szélvédőről készült utolsó felvétele volt, benne a három alak körvonalával. Három
tarkóval, három sötét üstökkel. Három háttal, amelyik mindegyikére sötét anyagú szövet feszült.

– Ez nem stimmel – szólalt meg Everett. – Apun a biciklis cucca volt. A láthatósági esőkabátját viselte.
Ami élénksárga.

– Hát, Everett, mi rengeteg képet kapunk a lakosságtól.

Közülük rengeteget röptében lőnek el, mobillal csinálnak, a legkülönfélébb fény- és időjárási
viszonyok közepette. Nincs idejük fókuszálni vagy ráközelíteni, megkomponálni a képet, vagy bármi
mást. Elámulnál, hogy az emberek miket gondolnak, miről is készítettek képeket, hogy aztán, amikor
a szakértőink átnézik őket, kiderüljön, hogy igazából semmi nincs ott.

– Maguk megváltoztatták a képet.

– Mekkora a felbontása a beépített fényképezőnek, Everett?

– Négy megapixel. És négyszeres digitális zoomja van.

– És te ráközelítettél.

– Még jó hogy ráközelítettem!

– És esett.

– Igen. Na és aztán?

Leah-Leanne-Leona rámutatott a fénykép jobb sarkában egy könnycsepp alakú foltra. Az esőcsepp
alja aranyszínű ívben rajzolódott ki.

– Ez egy esőcsepp a lencsén.

– Mert esett. Ahogy azt mondtam is. – Everett már tudta, mire megy ki az egész. Nem maradt kiút.
Elkapták, itt konyhaasztalnál, az

édesanyja és a kishúga előtt. És most képpontról képpontra szét fogják cincálni.

– Milyen színűek az utcai lámpák, Everett?

– Sárgák. Nátriumgőz-lámpák.

– Vagyis elképzelhető, hogy a lencsére egy másik esőcsepp hullott, pont a középen ülő alaknál, és
megcsillant rajta az utcai lámpa fénye, ezért tűnt sárgának.

– Maguk változtatták meg.

– Itt az eredeti. – A rendőrnő a képet a felnagyított fotó mellé csúsztatta. Ez is nagyított kép volt, elég
nagy ahhoz, hogy látszódjanak rajta a pixelek. És ott volt: a hüvelykujj méretű és eltéveszthetetlen
csepp, vízpötty, egy esőcsöppecske pont a kocsi hátsó ülésére hajított Tejendra fölött, amely
eltorzította a képet, a fényt pedig megtörte a sárgás utcai közvilágítás. Nem ez történt.

Nem ezt láttam, gondolta Everett. Ezt is megváltoztatták.

– Nem én találtam ki. Miért találnék ki ilyesmit? Miért fotóznám le egy találomra kiválasztott,
tökéletesen idegen ember autóját?

– Bocsásson meg, Mrs. Braiden, de a családi gondok furcsa tettekre sarkallnak minket – vetette
közbe most Milligan. Pirítósmorzsák ültek meg a bajszán.

– Mizz Braiden – korrigált Laura mereven. Dühös volt, mert megalázták, a rendőrség hazugnak
nevezte a fiát, egy fantasztának, méghozzá a saját konyhaasztalánál, ahol buggyos tréningnadrágban
és atlétatrikóban látták, a lánya szája körül meg barnán virított a Coco Pops. – És mi nem vagyunk
problémás család.

– Nos, örülök, hogy ezt tisztáztuk. – Leah-Leanne-Leona visszatuszkolta a fényképeket az

aktatáskájába. – Viszont ugyanakkor szeretnénk, hogy tudd, Everett, apukádat továbbra is eltűnt
személyként tartják nyilván, és folytatjuk a nyomozást az ügyben. – Ezzel felállt. Bajszos Milligan
sietősen hagyta félbe a második pirítós elfogyasztását.

– Köszönet a pirítósért és a kávéért – mondta. – A nap legjobb étkezése a reggeli.

Laura kikísérte őket. Mostanra már kivilágosodott, és Everett látta, amint elhajtanak a Skodájukon.
Zsaruk elfogadható árú kocsiban. Laura még az ajtóban állt, de Everett már felvitte a memóriachipet
a szobájába, és betette dr. Kvantumba.

– Everett! – Anyja hangja mérgesen és feszülten csendült.

– Egy perc!

– Nem egy perc. Most rögtön!

– Dolgom van. – Megnyitotta a rendőrségtől visszakapott kártyán szereplő képet, majd azt is,
amelyet magának küldött el, míg a rendőrőrsön várt.

– Nem érdekel, hogy mi dolgod van. Beszélni akarok veled.

– Dolgom van! – A két képet egymás mellé mozgatta, és addig állítgatta őket, míg tökéletesen
egyforma méretűek nem lettek.

– Beszélnünk kell, Everett. Ez nagyon boldogtalanná teszi Ví-Arrt. – Mikor Everett anyja nagyon,
nagyon dühös lett, lehalkította a hangját, és úgy beszélt, mint Oprah. Klasszikus passzív-agresszív,
árulták el a Divorcedads.comon. – Everett, ma két rendőr volt a konyhámban, pirítóst és vajat kértek
tőlem, és problémás családnak neveztek minket. Úgyhogy lenne valaki olyan kedves, és elmondaná,
mi folyik itt? – Everett kihúzta a fényképeket a nagy - és a mutatóujjával, aztán rájuk koppintott, hogy
kinagyítsa őket. Trapp-trapp-trapp. Nyikk-nyikk-nyikk. A hangoskodó deszka a négyes számú
lépcsőfokon. Az anyja felfelé tartott.

– Everett…

Tessék. Tessék! A lépcsőfordulón fogadta az anyját, maga elé tartva dr. Kvantumot.

– Nem vagyok hazug.

– Everett…

– Azt fényképeztem, amit mondtam. Tessék! Nézd meg! Küldtem magamnak egy példányt, mielőtt
átadtam volna a kártyát a rendőrségnek. Ez az eredeti. És ott nincs esőcsepp. Ez apu háta, apu feje.
Ők tették rá az esőcseppet.

– Miről beszélsz, Everett? Azt sem értem, hogy mit mondasz.

– A rendőrség hazudott, anyu. Hazudtak a fényképről. És valószínűleg hazudtak Mr. Ciprusi

Fűszeresről is. Ott ültek lent az asztalnál, a szemünkbe hazudtak, és azt akarták elhitetni veled, hogy
én vagyok az, aki hazudik.

Laura a szájához kapta a kezét. Leült a legfelső lépcsőre, és nekidőlt a korlátnak,

– Ó, Istenem! Én ezt már nem bírom tovább.

Everett a szőnyegre telepedett. Ő is nekidőlt a korlátnak. Úgy érezte, mintha a szíve alja kinyílt volna,
és minden, amit eddig ott őrzött, minden bizonyosság, bizalom, öröm és határozottság aláhullt volna
a kétség szakadékéba. Még a pirítós, a margarin és a reggeli rádióműsor is bemocskolódott.

– Hadd nézzem meg! – Everett átnyújtotta dr. Kvantumot az anyjának, aki ujjhegyével követte
nyomon a fénykép egyes részleteit.

– De miért tették?

– Nem tudom. – Suta válasz volt. Sőt, egyáltalán nem is volt válasz. Mert nem a miért itt a kérdés.
Hanem a mi. Mi lesz ezután?

Everett szörnyű következtetésre jutott, miután alaposabban belegondolt. Leah-Leanne-Leona és

Bajszos Milligan lehet, hogy nem tudja, kik rabolták el Tejendrát… sőt, akár még hihetnek is abban,
amit a Singh-családnak mondtak a reggelizőasztalnál…, de azok, akik parancsot adtak rá, hogy az
esőcsepp rákerüljön Everett fényképére, azok tudták. A rendőrséget irányítók tudták. És ezek az
emberek azt is tudták, hogy amikor Tejendra visszakerül, akkor kipukkasztja majd égbekiáltó
hazugságukat. Tehát ezek az emberek azzal is tisztában voltak, hogy Tejendra így nem leplezheti le
őket. Vagyis tudták, hogy Tejendra nem térhet vissza. Everett minden egyes felismeréstől mintha
egyre magasabbra emelkedett, egyre messzebb látott volna. Bárcsak időnként meg tudná állni, hogy
lássa az összefüggéseket! Bárcsak abba tudná hagyni a gondolkodást! De sosem tudott felhagyni a
gondolkodással, az összefüggések keresésével. Ez tette őt Everett Singhgé. Azok, akik utasíthatják a
rendőrséget, hogy hazugságokat terjesszenek, azok, akik eltüntették Tejendrát, erről nem tudtak. És
itt hibáztak.

– Megkeresem apát.

– Everett, drágám, ne!

– Megkeresem.
– Everett, nem teheted.

– De megtalálom!

Victory-Rose lekászálódott a székről, és a lépcső lábához szaladt. Mami és Evtt, ahogy ő hívta a
bátyját, odafent voltak a lépcsőfordulóban. Everett felemelt hangját hallva sírva fakadt.

– Rosie, drágaságom, jövök már. – Laura halkan suttogni kezdett Everettnek, de minden szót tisztán
lehetett hallani. – Nem csinálsz semmi ilyesmit. Megértetted? Nem csinálsz semmi ilyesmit. Ez nem
játék. Az apád eltűnt, nem tudom, hova tűnt, sem azt, hogy miért tűnt el, és nem tudom, hogy mi fog
történni, és nem tudok semmit, azt kivéve, hogy nagyon, nagyon félek, és rettegek attól, hogy ha te
ebbe belekeveredsz, ha túl sokat kérdezősködsz, ha a nem megfelelő embereknek mondod, hogy
hazudnak, akkor te is eltűnsz.

– Hiszel nekem?

– Nem tudom, mit hiszek, de nagyon, nagyon rémült vagyok, édesem.

Victory-Rose most már keservesen zokogott, így Laura lement hozzá, Everett pedig látta, hogy anyja
háta megfeszül és remeg, és ekkor döbbent rá, hogy ő is sír, és hogy miatta sír.

Everett már akkor látta, hogy a labda hova érkezik majd, amikor Yolandi még csak megiramodott a
pálya bal szélén, és finoman Ryun elé tálalt: középen egy egész hektárnyi üres terület húzódott.
Efron megpróbálta megelőzni Ryunt, de a pálya olyan volt a három napja szakadó decemberi esőtől,
akár egy mocsár, és Efron úgy mozgott, akár egy rozmár. Termete megfelelő volt középhátvédnek,
de nem volt kellően ügyes. Ryun már meg is kerülte, és már akkor lövőhelyzetbe került, amikor a
védő még azon tanakodott, hogy hova is tegye a lábát. A labda maga után vízcsíkot húzva indult el.
Everett már akkor a levegőben volt, mikor Ryun belerúgott a labdába. Bal felső sarok. Az ökle
nekiütközött a bőrgolyónak. Everett Anuska felé ütötte, aki mélyen hátrajött. A lány lekezelte, és
rohanni kezdett a pálya szélén, az Arany Csapat védői pedig csörtetve, a vizet felfröcskölve vetették
magukat utána a sáros füvön. A lány azonban világéletében fürge volt. A labda ide-oda röpködött az
Arany Csapat tizenhatosa körül: beívelések, lövések, szögletek és tessék-lássék felszabadítások
következtek; ezalatt Everett összecsapkodta kesztyűs kezét, és a gólvonalon ugrándozott, hogy meg
ne fagyjon. Megszólalt a hármas sípszó. A Piros és az Arany Csapat lekocogott, a szél pedig feltámadt,
és rohamokban sodorta feléjük a dermesztően hideg esőt.

– Utállak, Everett Singh – mondta Ryun már az öltözőben, miután a meccset lefújták, és a csapat
lekocogott a rézsút zuhogó esőben. A zuhanyzástól felfrissülve éppen a vizet törölgette a füléből
törülközője sarkával.

– Nem tudsz legyőzni – felelte Everett, és próbált nem nézni a másik felfrissült, megtörölt testére. –
Ahhoz túl erős az én kung-fu tudásom. Egy bizonyos módon nézel körül, hogy felmérd, hol vannak a
többiek, aztán hátradőlsz, mielőtt belerúgnál a labdába.

Minden egyes alkalommal így csinálod. Minden. Egyes. Alkalommal.

Ezért tudlak legyőzni.

– És mi lenne, ha nem így csinálnám?

– Akkor másképp csinálnád, de azt is kitalálnám. Mert ismerlek, Ryun.

Ryun Spinetti volt az Arany Csapat legjobb csatára, de amióta Everett két éve csatlakozott a
Pirosakhoz, egyszer sem sikerült a hálójába juttatnia a labdát. Egyben ő volt Everett legrégebbi,
legközelebbi és legjobb barátja is. A focipályán ellenségek, a kockulásban barátok. Arany Csapat.
Piros Csapat. Égszínkék Csapat. Lila Csapat. Milyen név már az egy csapatnak, hogy Lila? Everett arra
gyanakodott, hogy a mezeket készítő sportszergyártónak a nyakán maradt egy halom lila szövet.
Ostoba nevek amatőr csapatoknak egy mondvacsinált bajnokságban, ahol az embernek egy percre
sem támadt az az érzése, hogy a versengés bármiféle jelentőséggel is bírna. Sem a hely, sem a
történelem, sem a hagyomány, sem a közös lojalitás nem jelent meg. Azok a dolgok, amelyek miatt
az embernek kedve támadt őrjöngeni szombatonként a White Hart Lane-en.

A fiúk öltözőjében hangosan sziszegtek a Lynx dezodorok. Everett nem volt hajlandó mások előtt
zuhanyozni. Csak tíz percre lakott innen, ahová a Kutyák Öröme néven ismert, kutyapiszokkal
pöttyözött sétányon és az Abney Park-i temető fái vetette békés félhomályban juthatott el. Ilyenkor
általában kapusmeze fölé húzta iskolai zakóját, és, ha rossz volt az idő, Puffa dzsekijét, és klaffogva
hazaindult stoplisában, hogy otthon beálljon a zuhany alá, és bekapcsolja vízálló mp3-lejátszóját:
hadd dübörögjön egy jó kis death metál. Valóságos fényűzés volt ez. Egyedül lehetett. Csak Everett
létezett és a zuhogó forró víz. Hosszú időre kirekeszthette ilyenkor a világ többi részét a zubogó víz
melegével és zajával. Laura mindig megkérdezte persze, hogy mit csinál ott annyi ideig. A válasz az
volt, hogy semmit. Mindent. Gondolkodott. Nem gondolkodott. Hagyta, hadd támadjanak ötletei.

– Sziasztok! – Mindig Everett hagyta el elsőnek az öltözőt.

– Hé, Everett! – Abbas kiáltott oda, mikor már majdnem kilépett az ajtón. – Úgy hallom, további
csütörtök délutánok várnak rád a Szájjal. – A Száj, vagyis Mrs. Packham, az iskolai lelki tanácsadó
volt. Everett szülei szakítása után három hónapon át járt hozzá az utolsó tanévben minden csütörtök
délután. De így legalább megúszta a hittant.

– Kénytelen leszek új hazugságokat kitalálni neki.

Túlságosan optimista volt az a gondolat, hogy Tejendra eltűn ését titokban tarthatja a Bourne Green
Közösségi Akadémia előtt. A Facebooktól kezdve a Twitteren át az SMS-ekig már akkor eljutott
mindenkihez a hír, mikor aznap reggel Everett felfelé baktatott a Kutyák Örömén. A tizedik évfolyam
okosabb volt annál, mint hogy faggassák és cukkolják, és azon viccelődjenek, apja lelépett egy másik
nővel vagy férfival. Everett sosem fog sem a menők, sem az atléták, sem a lógósok táborába tartozni,
de mindenki megtapasztalta már, milyen az, amikor kirobban belőle sötét haragja, ha provokálják,
hogy aztán ugyanolyan gyorsan le is lohadjon. Nem kedvelték különösebben, de tisztelték. Senki sem
cseszegette Everett Singhet.

Az SMS akkor érkezett, mikor már elhagyta a Kutyák Örömét, és ráfordult a tekervényes temetői
útra. TERM. TUD. MÚZ. AZONNAL. Futásnak eredt. Az eső elmosta a viktoriánus kori síremlékek
szobrainak arcvonásait.

Nevezzük felismerési mintának. Nevezzük kapusösztönnek. Nevezzük különös kvantumcuccnak.

Nevezzük bárminek azzal a Renault Mégane-nal kapcsolatban – ahogy a kocsi kissé túl lassan felfelé
tartott a Rectory Roadon, ahogy a nő vezette, hogy a mellette ülő férfi kissé túl jól öltözött volt, és
kissé túl mereven ült, ahogy ők ketten egy pillanatra kissé túl sokáig nézték Everettet, ahogy
elaraszoltak mellette a 73-as busz megállójánál. Nevezzük a gyanús kocsikra való kihegyezettségnek.
A Renault rákanyarodott a Gibsons Gardens-re. Everett le nem vette róla a szemét, és még a
lélegzete is elakadt, mikor látta, hogy az autó orra előbukkan a sarki dupla sárga csíkon parkoló fehér
furgon mögül. Bekanyarodott a mellékutcába, és átgördült a Northwold Roadra. Nem tévedett. Őt
keresték. És nem riadtak vissza attól, hogy fényes nappal tegyék. A Renault mostanra besorolt a
lassan araszoló forgalomba. Megállt egy jelzőlámpánál, ahol egy kutyasétáltató lány próbálta
átterelni tíz különböző pórázon vezetett tíz kiskutyáját a Northwold Roadon a Közpark felé. Everett a
szeme sarkából figyelte a Renault-t. Az anyósülésen helyet foglaló férfi egy szkinhed volt, kiugró
járomcsontokkal. Az öltönyt láthatóan feszengve viselte. A kocsit vezető nőnek fiatalos volt az arca,
de a szeme öreg és sötét. Szőke fürtök hulltak a vállára. Úgy nézett ki, akár egy rocksztár. Kesztyűt
viselt, és ujjaival a volánon dobolt, míg arra vártak, hogy a Cuki Csirkefogók Kutyaszálló
orkánkabátját viselő lány kibogozza a szertespriccelő kutyusokat. A lámpa zöldre váltott. A Renault
elindult. De hol van már a busz? A 73-as mindig késett ilyenkor délután, mert a sofőr túlságosan
belefeledkezett a sudokuba a végállomáson. Everett jól rálátott a Stoke Newington-i Közpark nyílt
területének kis háromszögén át.

– Már épp itt volt az ideje – morgolódott egy karibi nő, aki behúzódott a buszváró menedékébe,
lábánál vagy tucatnyi Sainsbury-s szatyor hevert. A Közpark túloldalán a sofőr összehajtogatta az
újságját. A busz besorolt a forgalomba. Már befordult a Stoke Newington-i Közpark sarkánál, rá a
Northwold

Roadra. Csakhogy a Renault már jött. A Szőke Rocksztár kiszúrta Everettet, de ekkor egy előtte
haladó VW mikrobusz meglátott egy szabad parkolóhelyet, megállt, és kitette az irányjelzőt. A
Rectory

Roadon az állandó szembeforgalom miatt a Renault csapdába esett. A 73-as busz besuhant a
megállóba. Everett felugrott rá, megelőzve

Túl Sok Szatyros Hölgyet.

– Bocsánat, bocsánat – dünnyögte, ahogy a hátsó székek felé vetette magát. A megállóba beállt busz
feltartotta a forgalmat, és előtte nagyobb tér maradt szabadon. A Renault bevágódott ebbe a résbe,
és megelőzte a VW-t. Everett lehúzódott az ülés mélyére. Mikor kipislogott, látta, hogy a Szőke
Rocksztár a buszt vizslatja.

Aztán elhúztak mellette, a busz pedig kikanyarodott a megállóból.

Feltérdelt az ülésen, hogy kilessen az esőtől vizes hátsó szélvédőn. A

Renault ott állt az út közepén, és éppen ipszilonozott. Az autósok dudáltak, fehér furgonok sofőrjei
hajoltak ki a szélvédőn, kiabáltak és az öklüket rázták.

A Renault végig az Albion Roadon és a hosszú Essex Roadon rátapadt a 73-asra. Megáll, indul, indul,
megáll. Az ajtók nyílnak, az ajtók záródnak. Csipogás, csilingelés, figyelmeztető hang és
robotbemondó. Utasok szállnak le, utasok szállnak fel. A busz végigvonaglott Északkelet-Londonon,
akárcsak a Renault, amelyik hol négy kocsival, hol csak kettővel volt lemaradva, néha pedig a busz
hátuljára tapadt. Everett többször is észrevette, hogy a Renault megelőzi a buszt, és elsuhan
mellette, hogy aztán egy perc múlva ismét enyhe szúrást érezzen, egy jelenlétet, mintha csak tűvel
szurkálnák a tarkóját, és tudta, hogy a Szőke Rocksztár ismét mögötte van. Utcáról utcára, megállóról
megállóra követték a buszt, egy letöltött útvonaltérképet követve. Azt akarták tudni, hogy melyik
megállónál száll le.

A busz bezúzott az Upper Streetre, és ráfordult a Pentonville Roadra. Everettet elöntötte a

megkönnyebbülés, amikor a 73-as busz kisorolt a forgalomból a buszsávba. Aztán hátranézett, és
látta, hogy a Renault még mindig követi. Pedig ott csak taxik és rendőrök haladhattak. Meg
biciklisták. Vagyis ezek rendőrök voltak, vagy azok, akik a rendőröknek is parancsoltak. A Renault
szorosan a buszra tapadt. El kellett tűnnie innen. Le kellett ráznia őket még a Természettudományi
Múzeum előtt. Everett előhúzta mobilját, kikapcsolta a vakut, és tizenöt felvételt készített a kocsiról,
az utasról és a jéghideg sofőrről. A busz átnyomakodott a King’s Cross kaotikus kereszteződésén.
Embertömeg, nagy forgalom, zűrzavar és más közlekedési eszközök. Ideális hely, hogy lerázza őket
magáról. Everett felugrott, és megnyomta a leszállásjelzőt. A busz besorolt a pályaudvarral szemközti
megállóba; az égre tornyosuló, gótikus St. Pancras olyan hatást keltett, mintha mindjárt rádőlne, míg
a lapos és mord King’s Cross laposan és mogorván gunnyasztott az utcai cirkusztól távolabb. Everett
leszökkent a buszról, és fejvesztetten, őrült módjára futásnak eredt, egyenesen belevetette magát a
délutáni dugó örvénylésébe. Személyautók és furgonok fékeztek nagyot. Autódudák tülköltek.
Öklöket ráztak. A szélvédők mögött szájak nyíltak hangtalan kiáltásra. Egy moped megkerülte a fiút,
vezetője szitkokat szórt hátrafelé Everettre, aki mostanra eljutott a középső járdaszigetre.
Hátranézett. Öltönyös Szkinhed már kipattant a kocsiból, és üldözőbe vette. Egy kis elektromos autó
szinte a lába előtt fékezett le, és ostoba kis dudája felvisított. Öltönyös Szkinhed megfordult, a volán
mögött ülő nőre nézett, megragadta a lökhárítót, és annál fogva felemelte a földről a kis kocsit. A
mechanika recsegett-ropogott, mikor visszaejtette, de ez pont annyi időre elterelte a figyelmét, míg a
lámpa váltott, és Everett elérte a King’s Cross teret. Leszáguldott a földalattiba, könyökével lökve
félre az ingázókat.

Everett már azelőtt kikapta az Oyster-kártyát a tárcájából, mielőtt ráébredt volna annak veszélyeire.
Az Oysteren át rájöhetnek, hova ment. A Természettudományi Múzeum és az Imperial College
megállója egyaránt a Gloucester Road, és ez elég nyom, hogy elárulja, kivel fog találkozni és miért.
De a jegykiadó automaták lassan dolgoztak, és persze elkerülhetetlenül ott volt az instrukciókat
böngésző és a gombokat véletlenszerűen nyomkodó turistacsoport. Everett hátrasandított. Öltönyös
Szkinhed a lépcső tetején állt, és a zsúfolt jegykezelő csarnokot pásztázta. Everett kibújt a
hátizsákjából, és közelebb nyomult a turistákhoz. Puffa dzsekije egyáltalán nem volt feltűnő a
jegykezelő csarnokban, viszont sárga futballnadrágja, de még inkább az alatta viselt sárga, hőtartó,
testre simuló aláöltözete egy pillanat alatt elárulta volna. Hátizsákjával próbálta takargatni a lábát. Az
automata jegyeket köpködött a turisták örömére. Everett odalépett, és megnyomott pár gombot. Az
automata lassú volt, szörnyen lassú. Egy jegy. Igen. Válasszon fizetési módot! Készpénz. Igényel
számlát? Nem, köszönöm. Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már. A jegy és a visszajáró csilingelve
hullott az ezüstös vápába.

Már a jegykezelő sorompónál járt. Ne fuss! Azzal csak feltűnést keltesz. Olvadj be a tömegbe! A gép
leolvasta a jegyet, a kapu kattanva kinyílt. Hátralesett. Mindössze egyetlen pillanatra látta meg
Öltönyös Szkinhedet, de ez a pillanat olyan volt, mintha csak ők ketten lettek volna a King’s Cross-i
metróállomáson. Öltönyös Szkinhed kettesével véve a fokokat indult meg lefelé és törtetett át a
tömegen. A Londoni Közlekedési Vállalat egyik, csúcsos sapkát és narancsszínű láthatósági mellényt
viselő alkalmazottja megpróbálta feltartóztatni. Öltönyös Szkinhed félrelökte a férfit, és átugrott a
sorompón. Everett futásnak eredt. Előtte zakatolt lefelé a nagymozgólépcső, olyan meredeken és
halálosan, akár egy sísánc. Everett vett egy nagy levegőt, és lefelé zúdult a lépcsőn.

– Bocsánat, bocsánat! – kiabálta. A mozgólépcsőn állók nekilapultak az oldalfalaknak, a kevésbé

gyorsan lefelé igyekvők pedig félreugrottak a mozgólépcsőn eszelős módjára lefelé robogó srác
útjából. A lépcsők meredekek voltak és veszedelmesek, a lépcsők a végtelenbe nyúltak. Felveszed a
ritmust, és tartod. Rohansz, rohansz, nem nézel hátra, mert ha hátranézel, kibillensz a ritmusból,
leesel, és legurulsz azokon az éles lépcsőszegélyeken, végig egészen az aljáig. Everett hátizsákja vadul
ugrált a hátán. Maga mögött egyre erősödő zúgást hallott. Maradj mozgásban! A mozgólépcső
kihajította Everettet a Circle Line metróvonal előcsarnokába. Most már hátranézhetett. Öltönyös
Szkinhed úgy tört lefelé a mozgólépcsőn, mint egy rögbis, könnyedén söpört félre mindenkit, aki
esetleg az útjában állt.
Meleg légáramlat tört be. A metrókocsi kattogva és sivítva érkezett. Nem a Circle Line volt a
közvetlen útvonal, de Öltönyös Szkinhed elkapná a Picadilly Line-hoz vezető alagutak és lépcsők
dzsungelében. Everett átvetette magát a már záródó ajtók között. Egy szempillantással később
megérkezett Öltönyös Szkinhed is. Öklével rácsapott az ajtókra. Ettől nem fognak kinyílni, gondolta
Everett. Bárki vagy is, nem fogják kinyitni őket a kedvedért. A férfi tekintetével megkereste az ajtó
melletti szabad térség egyik rúdjába kapaszkodó Everettet. Tenyerét rátapasztotta az ablakra, és
egyenesen rámeredt. Mikor a szerelvény elindult, Everett felemelte a kezét: Viszlát! Leráztalak.

Everett tíz perccel zárás előtt lépett be a Természettudományi Múzeumba. A múzeumi

élményvezetők rosszallóan harákoltak a kőlapos padlón csikorduló stoplisa láttán. Colette Harte a
dinoszaurusz-csontváz alatt várt rá. A haja ezen a héten lilára volt festve.

– Minden rendben, Everett?

Megmutatta neki a busz végéből lőtt képsorozatot: a Renault-t, az Öltönyös Szkinhedet, a Szőke
Rocksztárt.

– Ismered őket?

– A nő kicsit túlzásba vitte a nyolcvanas években divatos szemkihúzást – felelte Colette. – A férfi meg
úgy néz ki, mint valami statiszta a Grand Theft Autóból. Sajnálom, Everett, nem. Sosem láttam még
őket.

Mikor Everett Singh először találkozott Colette Harte-tal, megrémült tőle. Vékony, mint egy karó,
magas, akár egy fa, szemöldökében fémpiercing, haja rózsaszínre színezve és zselével úgy belőve,
hogy úgy nézett ki, mint valami anime hősnője.

– Az egy koponyás lábszárcsontos tetkó a hátadon? – kérdezte akkor tőle. Colette közelebb hajolt
hozzá, szinte leereszkedett hozzá a magasból, amit még magasabbra növelt platformcsizmájával, és
azt suttogta a fülébe:

– Én vagyok Kelet-Cheam kalózkirálynője. – És rákacsintott. Everett akkor hatéves volt, és mindez a

tanszéki sütögetésen történt, amelyet Tejendra rendezett a hátsó kertben egy nyári vasárnapon. A
kacsintás óta barátok voltak. A kacsintás azt súgta, hogy minden oké lesz. Colette Harte akkor frissen
kezdett hallgató volt, nyolc nyári sütögetéssel később pedig már kutatómunkatárs, aki Tejendrával
dolgozott. Arcpiercingjei és platformcsizmái már csak éjszakánként kerültek elő azokban az
Everettnek oly különcnek és veszélyesnek tűnő klubokban, hajszíne pedig már csak havonta változott
és nem

hetente, viszont a koponya és a lábszárcsontok még mindig ott virítottak a derekán, és ő mindörökre
a Kvantumfizika Tanszék kalózkirálynője maradt. Everett aznap reggel küldött neki egy SMS-t, ahogy
az esőben átballagott az Abney Park-i temetőn. P. McCabe eljött – azt hitte, tok vmit. Segítesz?

– Megpróbáltak követni ide – magyarázta Everett. – Szerintem a suli előtt vártak, de nem tudták,
hogy egyenesen az öltözőből indulok.

– Tetszik, ahogy a „megpróbáltak” szót használod – mondta Colette Harte.

Felhangzott a figyelmeztetés a nagy központi csarnokban: a múzeum, a kávézó és a bolt öt perc

múlva zár. Öt perc.

– Szóval, mi az?
– Tessék?

– Mi az, ami nálad van?

Everett kicipzárazta hátizsákját, kivette belőle dr. Kvantumot, és beizzította. Megnyitotta az

Infundibulum ikont. Colette közelebb hajolt. Everett hallotta, hogy suttogva káromkodik egyet.

– Csukd be, Everett!

– Ezt keresik, nem igaz? Erre gondolt Paul McCabe. – Lekapcsolta dr. Kvantumot, és visszacsúsztatta
a hátizsákjába.

– Igen. – Még sosem hallotta ilyennek Colette-et, még sosem hallott félelmet a hangjában. – De ne
itt, Everett! Menjünk innen!

Betagozódva a lassan kifelé tartó látogatók menetébe elhagyták a múzeumot. Amint kiértek a nyílt
utcára, Colette rágyújtott egy cigarettára. A távozó látogatók esernyőket nyitottak, felhajtották
kabátgallérjukat, és összegörnyedtek, ne érje őket az eső.

– Nem vagy éhes? Kapjunk be valamit! Szereted a szusit? Ismerek egy jó helyet.

– Nincs messze a Ya! Mama. – Jó hely volt. Éppen elégszer járt ott apával és Colette-tel, hogy
megtanulja a szusizás szabályait. 1szabály: futószalagról semmit. Klasszul néznek ki, de sosem
tudhatod, mióta keringenek ott azok az átlátszó kis műanyag buborékok. 2. szabály: csak
wasabis/szójás halat. Rizseset soha.

– Egy hangyányit közel van a munkahelyemhez, Everett.

Mire leintettek egy taxit, mindketten bőrig áztak. A vendéglő a Tottenham Court Roadról nyíló
utcában volt: kicsi, kellemes és családias, meghitt boxokkal, ahol az ember beszélgethetett. A
főpincér a bejáratnál levetette Everett-tel a stoplisát. A fiú törökülésben foglalt helyet a tatamin,
sokrétegű ruhája lassan kezdett végre megszáradni.

– Oké, vessünk rá egy pillantást!

Everett megnyitotta az Infundibulum alkalmazást, és átadta dr. Kvantumot Colette-nek. A csendes

boxot csak tompán világították meg, és a mozgó fényfátylak izzása megfestette a nő arcát.

– Szóval, van a kezemben valami?

– Valaminél jóval több. – Colette letette a táblagépet az alacsony asztalra. – Minden a kezedben van.

Megérkezett a szusi. Jól nézett ki, a rizs fénylett, a hal húsa ruganyos volt és rózsás színű. Finom
szusit kaptak. Everett evőpálcikáival keverte össze a szóját és a wasabit. A falban kialakított zugban a
maneki-neko macska integetett bal mellső mancsával. A jobb mancs a pénzt vonzza oda, a ballal
vásárlókat csalogat.

– Az édesapád, én és Paul mind benne vagyunk egy nagy költségvetésű projektben, amelyik a
párhuzamos univerzumok létezésének bizonyításával kísérletezik – közölte Colette.

– Erről tudok. – Everett belemártott egy darab tengeri sügért a wasabis szójába.

– De nem tudsz róla mindent, Everett.

Everettet elöntötte a méreg. Mindenki, de tényleg mindenki úgy gondolta, hogy jogában áll
elmondani róla a véleményét. De mi van az ő véleményével?
– Apu megtanította az elméletet. Jobban tudok kvantumegyenleteket megoldani, mint a
fizikatanárunk. Aki amúgy nem hiszem, hogy egyáltalán tudja, milyen egy kvantumegyenlet.

– Tudom, hogy képes vagy rá, Everett. Valószínűleg nálam is jobb vagy benne, de most nem figyeltél
arra, amit mondtam. Mert; én kísérleti bizonyításról beszéltem.

– Vagyis bizonyítékról.

– Fizikai bizonyítékról. Bizony. Ami ott van a gépeden.

Everett az evőpálcikák saolin-mestere volt. Nyers tengeri algát is tudott enni velük, még csúszós
tésztát is. Sosem remegett meg a keze. De most igen. A pálcikák összeakadtak, a kis rizshenger a
tányérjára esett vissza.

– A multiverzum könyvtára került a birtokodba. Nem tudtam róla, hogy édesapád nevet adott neki.
Hogy Infundibulumnak hívta. Az ismert párhuzamos univerzumok helyét tartalmazza. De nem az
összeset. Az eddig általunk felfedezettek mindegyike el sem férne a számítógépeden.

– Hányat fedeztetek fel eddig?

– A számuk tíz a nyolcvanadikon.

Everett tisztában volt ezzel a matematikai jelzésrendszerrel. A hardverhez jól értő barátai egy
terabájtnyira növelték dr. Kvantum belső memóriáját. Ez tíz a tizediken bájtnyi információt jelentett.
A számítógépek és az informatika világából kiragadva ez a szám az egy volt, mögötte tizenkét darab
nullával. Ezermilliárd. Egy olyan szám, amit az ember még el tud képzelni. A tíz a nyolcvanadikon, az
egy és mögötte nyolcvan nulla, már az elképzelhetetlen kategóriába esett. Kifogynál a billiók
milliárdjainak millióiból. Everett úgy érezte, lyuk tátong a hasában, szédülni kezdett. Ismét zuhanni
kezdett a Mandelbrot-halmaz végtelen bugyrain át. Hatalmas, izgalmas, rémisztő számokat hallott.

– És az én faterom bukkant rá minderre?

– Édesapád régebb óta foglalkozott ezzel, mint hinnéd.

Everettnek eszébe jutott a nyár. Oly messzinek tűnt az év sötét

és hideg végétől. Egy másik világnak. Az iskolai és az egyetemi szünet szinte egybeesett. A láthatási
megállapodás értelmében egész heteket tölthetett el apja új, Kentish Town-i lakásában. Esténként
átballagtak a Hampstead Heathen, fel a Parliament Hillre, ahonnan a sárkányeregetők és kocogók
között ráláthattak Londonra, Everettnek pedig mindig úgy tűnt, mintha Tejendra egy teljesen más
várost látna, egy másik univerzumból idepottyant, földönkívüli települést. Mikor hazafelé sétáltak az
alkonyi utcákon, apjának megeredt a nyelve, a szavak csak úgy bugyogtak belőle, egymás sarkát
taposták. Más világokról mesélt, amelyek olyan közel vannak, mint a tüdőből előtörő levegő, de
mégis messzebb a legtávolabbi csillagnál is. Világokról, amelyek olyanok, mint az, amelyikben
Tejendra és Everett Singh lefelé ballag Highgate-en át, és mely csak egy hajszálnyival más, csak
annyival, hogy abban a házban Russel Brand lakik és nem Ricky Gervais, míg mások annyira eltérőek,
hogy ott sem az élet, sem egyetlen csillag, de még maga az anyag sem alakult ki. Olyan meggyőzően
és lendületesen mesélt róluk, hogy Everett hátrafordult, mert biztosra vette, hogy hallja, amint a
többi Everett a nevét suttogja.

– Tudtam – szólalt meg. – Tudtam.

– Nem egyszer mondta nekem, hogy szerinte tehetségesebb vagy nála – közölte most Colette. – Ezen
kellett dolgoznia, és te is láthattad. És most itt van, Everett. Átadta neked. A multiverzum ott van az
iPadeden. A gond csak az, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Ezt mi csak hullámfüggvény-
grafikonnak hívjuk. Olyan, mintha megpróbálnád felfedezni Londont egy telefonkönyvvel, amelyben
csak nevek, címek és telefonszámok vannak. Vannak benne Singh-ek Roding Road 43-ból, meg Singh-
ek az Ormond Place-ről, meg Singh-ek a Queen Elizabeth Way-ről, de a könyvből nem tudod
megállapítani, hogy hol élnek Londonban: keleten vagy nyugaton, a folyótól északra, vagy a folyótól
délre, hogy eljuss oda. Megvan a lakcímük, de nem tudod, hogy az micsoda – egy futballista palotája
vagy egy drogtanya. Veszed az adást, Everett?

– Mi most már Braidenek vagyunk, nem Singh-ek – korrigált Everett. – Anyu mindig ezt mondja.

– Nem, te nem vagy az.

– Tényleg nem vagyok. Sosem voltam, sosem leszek.

– Veszek neked egy sört, Everett.

– A Kirint jobban szeretem, mint a Szapporót.

– Csak vicceltem, Everett. Edd meg a szusidat!

Eltüntette a nigirit. A rizst kellően meglocsolták ecettel, a szemek kerekek voltak, az állaga pont
megfelelő – nem túl ragacsos, de nem is esett szét. Colette a savanyított gyömbért már csak ide-oda
piszkálta a tányérján, aztán keresztben letette rá az evőpálcikáit.

– Everett, édesapádtól hallottad valaha azt a kifejezést, hogy

„Heisenberg-kapu”?

– Ez egy elméleti pont, ahol a párhuzamos univerzumok érintkeznek, és nyitva vannak egymás felé.
Mint a világok közti féreglyuk.

– És mi van akkor, ha nem csak elméleti?

A pincér kihozott egy kicsi, öntöttvas kannát, és forró, átlátszó, illatos teát töltött nekik. A vendéglő,
a berendezés, a box, a forró tea végre melegséggel itatta át Everett átfagyott csontjait. Colette egy
memóriasticket csúsztatott át az asztalon.

– Isten bocsásson meg érte! Ha erre rájönnek, életem végéig dutyiban sínylődhetek. Fogd ezt,
Everett! Nézz meg rajta mindent!

Aztán hívj fel!

Everett a belső zsebébe dugta a memóriasticket, a szíve fölé.

Becipzárazta a zsebet, de úgy érezte, mintha mindenki látná az ott lapuló memóriasticket, ahogy
átsugároz a szöveten, hogy elárulja.

Ledöntötte a megmaradt teát, míg Colette rendezte a számlát. Már egyáltalán nem volt jó íze. Az
aranyszínű maneki-neko macska fel-le lóbálta a mancsát, míg Everett bekötötte a stoplisát. A stoplik
kittegő-kattogó hangot hallatva vitték ki a fenyegetően sötét estébe.

7
A Roding Road 43. bejárati ajtaja tárva nyitva állt.

– Anyu? – Lehet, hogy csak egy pillanatra ugrott ki valamiért a boltba, vagy a szomszéd Mrs.
McCulloughhoz kopogtatott be, hogy kölcsönkérjen egy tűzőgépet vagy késélezőt, vagy hogy
beadjon egy csomagot. De amióta apa elment, Laura nagyon ügyelt rá, hogy mindig bezárja az ajtót,
még akkor is, ha csak kiugrott valamiért. Keddenként pedig mindig gyerekúszáson volt Victory-Rose-
zal a szabadidőközpontban. Nyolc előtt sosem értek haza. Keddenként Everett nyitotta az ajtót, és ő
ütött össze valamit a konyhában: ez volt a szabály. Most azonban pizzázók és műanyagablak-gyártók
szórólapjai hevertek szanaszét az előszobában, és a futószőnyeget átáztatta az eső. Az ajtó órák óta
nyitva lehetett.

Tehát nem anyu hagyta nyitva. Everett gyomra mélyéről egy jégdarab indult el a szíve irányába, de
azért elmerészkedett az előszobáig, A nappali ajtaja is nyitva volt. Még mindig ott lehettek a házban.
Bedugta fejét az ajtófélfa mellett. A szobát feldúlták. Minden fiókot kihúztak a helyéről, tartalmát
kiborították, minden

DVD-t kivettek a tokjából, kinyitották, a lemezek a földön hevertek. A magazinok törött szárnyú
madarakként feküdtek a padlón. A szófát és a székeket felborogatták, fejjel lefelé fordították, a
díszpárnákat szétszórták, a huzatokat kicipzárazták. A karácsonyfa az oldalára dőlve feküdt. Az égők
eszelősen pulzáltak és villóztak. A törékeny üvegdíszeket cipőtalpak tiporták bele a szőnyegbe.
Minden egyes ajándék csomagolását letépték és kibontották. Everett rákoppintott az
okostelefonjára, és hívta a rendőrséget. Aztán tárcsázta Laurát. Egy hosszú pillanatig azt hitte, már
nem is fogja felvenni.

– Everett, drágám, a hűtőben az egyik dobozban találsz hideg chilis csirkét…

– Anyu, visszafelé jövet jó lenne, ha beadnád Victory-Rose-t Ajeet bebének.

– Everett, mi az? Mi baj van?

– Valaki járt a házban.

Mire Laura megérkezett, a rendőrség már megkezdte a helyszínelést. A helyi rendőrségtől jöttek,
egyenruhát viseltek, mégis egy Skodával érkeztek ők is. Laura rémülettől elhűlve, szájára tapasztott
kézzel állt meg a nappali ajtajában, miközben a rendőrnő kérdéseket próbált feltenni neki. A
rendőrnő felkísérte Laurát az emeleti hálószobájába. Ott anyja halk nyögést hallatott, de olyat,
amilyet Everett még soha nem hallott emberi torokból.

– Ó, Istenem, ó, nem, te jó ég! Soha többé nem érzem majd magam tisztának. Itt én nem tudok
aludni, nem tudok, egyszerűen nem tudok. Teljesen szétdúltak mindent. El kell költöznünk.

Everett végignézett szobája romjain, és ő is megértette. Mocskos. Mindent mocskosnak érzett. A

ruháit, a cipőit, az ágyneműt, a könyveket, a kábeldobozokat, a régi játékait, autóit,
futballmagazinjait és a falról letépett posztereket. Mindent.

Mindenbe beletúrtak, ujjaikkal tapogatták végig őket, és mindenen rajtahagyták mocskukat és

bűzüket. Émelygett.

– Mindent kidobunk, de mindent. Semmit sem tűrök meg a közelemben – mondta most Laura. – De
miért pont minket? Mink van nekünk?

Nem a „nekünkön” van a hangsúly, nem azon, hogy mink van, gondolta Everett. Hanem azon, mim
van nekem. A melléhez szorította a hátizsákját, a belerejtett dr. Kvantummal és az abban
őrzött Infundibulummal. Nyilván csak képzelte, de a Colette-től kapott pendrive mintha
felmelegedett volna a zsebében.

A másik rendőr is csatlakozott hozzájuk a lépcsőfordulóban.

– Ezt a helyet alaposan átkutatták. Nyilvánvaló, hogy kerestek valamit. Általában csak bemennek,
aztán már húznak is el: egy csapat srác, akik felmarkolják, ami a kezük ügyébe esik, és még azelőtt
lelécelnek, hogy bárki is kiszúrná őket. De ez itt komoly munka volt. A bejárati ajtó zárját kinyitották,
és nem tudom, mit csináltak a riasztóval, de most számok és betűk villognak rajta. És nem
kapkodtak.

A rendőrnő átkarolta Laura vállát.

– Meg tudnak szállni ma éjjel valakinél, kedvesem?

– Az anyósomnál – ő vigyáz most a lányomra.

– Anyu, én Ryunnál alszom.

– Everett…

– Van vendégágya, míg Ajeet bebénél nem férünk el mindnyájan. Ryun mamája nem fog
akadékoskodni.

– Biztos vagy benne?

Csak egy pillanattal korábban döntött így, de biztos volt benne, biztos, mint abban, hogy reggel felkel
a nap, mert biztos volt abban is, hogy ki jelenik meg ma éjjel Ajeet nagymamánál a maga szerény,
csoszogó lépteivel, hogy halk, de fenyegető akcentusával kifejezze őszinte együttérzését, és azt
mondja majd: Tudok valamiben segíteni? Ó, és még valami: nem kaptál valamit az édesapádtól,
mondjuk egy csomagot vagy egy e-mailt, vagy hasonlót? Biztos nem?

– Minden oké lesz. Megkérem majd Ryun mamáját, hogy hívjon fel téged. De én úgyis hívnálak.
Menjünk! Én rendben leszek.

A rendőrség megvárta, míg Laura felhívott egy lakatost, hogy javítsa meg a zárat, és amíg egy táskába
összeszedte az éjszakázáshoz szükséges holmikat magának és Victory-Rose-nak a hálószobában
széthányt cuccokból, aztán letették Everettet

Ryunéknál. Mint azt gyanította, a Skoda vacak rendőrautónak bizonyult.

Ryun mamájának konyhája mindazt megtestesítette, ami Everett anyjáéból hiányzott: tiszta volt,
rendezett, világos, meleg, és járt hozzá egy apuka is. Everett még az általánosból ismerte Ryun
Spinettit, és az eltelt évek során Mr. Spinetti egy állandóan hahotázó emberként rögzült az
emlékezetében. Mindenben talált valami nevetésre ingerlőt, amitől aztán csak úgy rázta a kacagás.
Everett tanúja volt, amikor szinte sírva nyerített két macskájukon: az egyik a konyha közepére
helyezett papundekli dobozban volt, a másik meg körülötte sompolygott, és időként egymáshoz
nyomták mellső mancsukat. A Tejendrával közös mókázások mindig megtervezettek, átgondoltak
voltak, soha nem spontánok és ösztönösek. De még John Spinetti sem találta viccesnek, hogy
Everették házát feldúlták.
– Addig maradsz, ameddig kell. A házunk nyitva áll előtted. Ha anyukádnak segítségre van szüksége,
Everett – kiabált át Ryun mamája a hatalmas konyha túlsó végéből –, bármit kérhet! Szörnyű ez az
egész, szörnyű! Mentsen meg az Isten attól, hogy velünk ilyen történjen. – Keresztet vetett, és
megcsókolta ökölbe zárt kezét.

– Ryun, be van izzítva a nagyfelbontású monitorod? – kérdezte Everett.

Az ötödik osztályban Everett Singh és Ryun Spinetti a Transformers-ből vett egyik idézet alapján
ismerkedtek meg, és jöttek rá, hogy nincsenek egyedül a világban. A Föld kockái törzsbe tömörültek,
és hatalmas erőt képviseltek. A képernyő előtt kötöttek barátságot.

– Minden készen áll.

– Van valami, amit szeretnék megmutatni neked.

A teát és Mrs. Spinetti legendás M&M drazsés kekszeit felvitték Ryun szobájába. Amióta a Bourne
Green iskolába jártak, Everett és Ryun érdeklődése a virtuális dolgokról a fizikálisra terelődött át,
főként a focira. Az asztal ettől függetlenül még mindig tele volt egy csomó régi monitorral, USB
porttal, médiaolvasóval, de mindezt félretolták, hogy helyet csináljanak az új monitornak, amely
akkora volt, mint egy asztallap. Ryun bezárta a Facebookot és a World of Warcraftot. Everett
kicipzárazta a memóriasticket rejtő zsebet, és a szerkentyűt bedugta egy üres USB-nyílásba.

– Mi ez? – firtatta Ryun.

– Nem tudom.

Everett megnyitotta a mappákat. Videófájlok voltak, Ryun számítógépe számára ismeretlen

kiterjesztésűek. Everett fellépett a netre, talált egy lejátszót, amelyik képes volt kezelni őket, és
feltelepítette.

– Hé, lehet, hogy tele van undorító orosz vírusokkal…

Everett megnyitotta az első videót. A sarokban az időkód azt jelezte, hogy a felvételt január 16-án
készítették, 11 óra 12 perckor.

– Ez a faterod.

Meg Colette, és Paul McCabe, meg még páran a karról, akiket Everett ismert, és pár másik ember,
akiket egyáltalán nem. A helyszínt még sosem látta az egyetemen: egy hosszú, ablaktalan, alacsony
mennyezetű terem volt. A tetőt csupasz fémpillérek tartották. Neoncsövek sorakoztak rendezetten
végig a plafonon; minden harmadik világított, és tompa, szürke, beteges fényt sugárzott magából.
Föld alatti parkolónak vagy még inkább bunkernek tűnt Egyáltalán az egyetemen volt ez a hely?
Széles körben asztalok álltak, rajtuk laptopok és lapos monitorok. Halogén asztali lámpák vetettek
fénytócsákat, amelyek láthatóvá tették a billentyűzeteken dolgozó kezeket, a képernyőkre meredő
arcokat. Kijjebb embermagas, ormótlan, dobozszerű tárgyak árnyéka rajzolódott ki. Everett azt
kívánta, bárcsak mozgatni tudná a kamerát, pásztázhatna vele, és ráfókuszálhatna azokra a sötét
masszákra Az asztalok körében gondosan meghagyott réseken át széles szigetelőszalaggal a padlóhoz
ragasztott kábelek futottak a tárgy irányába, amely felé az összes képernyő és arc fordult. A kör
közepén egy fémtömb állt. Everett három méter magasnak, és olyan másfél méter szélesnek
tippelte. A kamera kevés mélységérzetet adott, de talán olyan vastag lehetett, mint a felkarja. A
tömb felületének minden egyes négyzetcentiméterét villanyvezetékek, drótok és csövek borították.
Sárga Vigyázat: lézer háromszögeket ragasztgattak a fagyásveszélyre figyelmeztető jelzések mellé. A
szuperforrótól a szuperhidegig. A tömb közepén egy lyuk látszott.
Nem volt valami nagy lyuk, Everett úgy saccolta, legfeljebb egy teniszlabdát hajíthatna át rajta. A lyuk
széle füstölgött a szuperhűtött folyékony gázokból felszálló párától.

– Ez valami szupravezetéses kerámiagyűrű lesz – jegyezte meg Everett.

Ryun is értett ezekhez a dolgokhoz.

– Klassz.

– Nagyon is.

A tömb körül rádiós parabolatányérok álltak. Az egyik technikus, akit Everett nem ismert, köztük
sétálgatott, és a tömbön nyíló lyukra irányította őket. A tányérokból kivezető kábelek egy leginkább
hifi rádióvevőnek tűnő szerkezethez kígyóztak. Egy erősítő kapcsolódott a padlóra állított
hangszórókhoz.

Tejendra hangja szólalt meg. Fémesnek és mesterségesnek hatott a videón.

– Oké, ez a 8. számú rádiófrekvencia-kommunikációs kísérlet. Kaphatnék egy húsz másodperces

visszaszámlálást a kapuhoz? Én indítok. Három, kettő, egy. Visszaszámlálás! – Az asztalok körében
életre keltek a képernyők. A számok peregni kezdtek visszafelé: 00.20, 00.19. A kísérlet résztvevői a
képernyőkre meredtek.

– Energia száz százalékon – közölte Colette. Paul McCabe feltett egy call centeres telefonos
fejhallgatót. 00.08. Megütögette a mikrofont. 00.05. A számok visszafelé peregtek. 00.00. És ekkor a
technológiával áthurkolt tömb szívében tátongó üres kör fehér fényű koronggá változott.

– Hű, az anyját! – kapott levegő után Ryun. A fehér korong elég erősen világított ahhoz, hogy a terem
minden fényforrását túlszárnyalja. Hosszú árnyékokat vetett az oszlopok közé. A figyelők arcát
sápadttá változtatta.

– A Heisenberg-kapu nyitva áll – közölte Colette. – Interuniverzális kapcsolatban állunk az F2-vel.

McCabe professzor?

Paul McCabe megköszörülte a torkát. Mikor megszólalt, vékony és remegő hangon tette.

– Helló, itt a londoni Imperial College Fizika Tanszéke. – A hangszórók statikus hangon sercegtek. –
F2, F2, itt a londoni Imperial College Fizika Tanszéke. – Paul McCabe hangja felerősödött,
magabiztosabbá vált. Vibrálóvá. Everett érezte a szobában terjengő feszültséget, mintha maga is ott
lett volna akkor.

Paul McCabe harmadszor is megszólalt. – F2, F2, itt az Imperial

College, London.

A hangszórók megreccsentek, majd egy hang szólalt meg. Egy férfi hangja, amely vaskos akcentussal
olyan szavakat mondott, amelyeket Everett nem értett, de valahogy mégis ismerősen csengtek. Talán
spanyol lehetett vagy portugál? Nem, a hangok határozottan nem európai nyelvből származtak,
hanem inkább tűntek pandzsábinak, ahogy Ajeet bebe csevegett fiával, az ő édesapjával. Vagy arab
lett volna? Többet nem hallott belőle, mert a terem ekkor felrobbant. Megtelt kurjongatással,
éljenzéssel, tapssal. Az emberek pacsit adtak egymásnak, és a levegőbe bokszoltak. Colette
medveölelésbe rántotta Tejendrát. Tejendra lelkesen rázogatta Paul McCabe kezét. A két ember
hátba veregette egymást. Pezsgősdugók pukkantak. Poharakat emeltek a magasba az univerzumba
vágott résen át kiáradó fénnyel a háttérben. A felvétel itt véget ért.
– Ez mi volt, mit láttunk az előbb, és ki beszélt? – hadarta Ryun.

De Everett már el is indította a kettes számú felvételt. Helyszín: mint az imént. A terem, a laptopok, a
képernyők, a parabola tányérok, a hangszórók, a folyékony nitrogéngőztől füstölgő lyukas tömb.
Időpont: egy héttel az első felvétel után. Az emberek ugyanazok. Kivéve, hogy…

– Az ott David Cameron?

– A másik pasas meg az egyetemi és tudományos ügyek minisztere – mondta Everett. A neve nem
jutott eszébe. Olyan gyakran cserélődtek, és mind egyformán nézett ki.

– Létrejött a rádiókapcsolat az F2-vel – szólalt meg Paul

McCabe. Hangja behízelgő volt a politikusok jelenléte miatt. –

Tejendra, kérlek, megkezdhetnénk a visszaszámlálást?

Tejendra némán bebillentyűzte a húsz másodpercet a képernyőkre. Ahogy követte az utasításokat,

Everett látta rajta, hogy neheztel. Mikor az édesapja feszült, mérges vagy bosszús volt, halálos
csendbe burkolózott, és lassan mozgott, mintha csak a tenger mélyén lenne, és bármilyen zaj vagy
mozdulat cápákat vonzhatna oda. Everett értette, hogy miért haragszik. A dolog a tudomány
területéről áttevődött a politikáéra. Kivették a kezéből.

00:00. A másik univerzum fénye ismét elöntötte a termet.

– Helló, F2, helló! Itt Paul McCabe professzor jelentkezik a londoni Imperial College-ből.

A hang azonnal válaszolt, ugyanaz a hang, amelyet Everett az első felvételkor hallott, de ezúttal
angolul beszélt, furcsa, mégis félig-meddig ismerős akcentussal.

– Helló, Paul, helló, Imperial! Itt Ibrim Hodzs Kerrim beszél az

Ezer Világ Terméből.

– Ibrim, örülök, hogy itt van velünk. Ma az a megtiszteltetés ért minket, hogy körünkben van
miniszterelnökünk, Mr. Cameron.

– A megtiszteltetés azé, aki az ajándékot adja. Velem van Szaid

Husszain Eltebir, az Örömök Pavilonjának főméltóságú ura.

– Ez meg miről beszél? – kérdezte Ryun.

– Szerintem ez az ő miniszterelnökük – suttogta Everett.

– De kik ezek? – firtatta Ryun.

Everett nézte, ahogy a miniszterelnök feltesz egy fülest.

– Helló? – kérdezte bizonytalankodva. – Helló? Mr. Eltebir?

– Ha bátorkodhatom – szólalt meg a különös, dallamos hang a fénykorong túloldalán –, mivel a

főméltóságú úr nem kapott nyelvimplantátumot, az ön engedélyével én fordítanék.

Ekkor egy új, öblösebb hang szólalt meg, ugyanazon a nyelven, mint amelyet Everett az első
felvételen hallott. Ibrim Hodzs Kerrim szinkrontolmácsolt.
– A főméltóságú úr üdvözli és köszönti transzuniverzális kollégáját, és tolmácsolja az Ismert Világok
Sokasága számos népének szívélyes üdvözletét.

Cameron miniszterelnök egy pillanatig idegesen fészkelődött, aztán belefogott:

– Köszönjük kedves szavait, f őméltóságú úr…

– Ez valami film, vagy mi? – tudakolta Ryun. – Ez tényleg a miniszterelnök volt, vagy csak egy
hasonmás?

– Az igazi miniszterelnök volt. És ez nem film, hanem igazi.

– De igazi mi? – kérdezte Ryun, de Everett már rá is kattintott a harmadik felvételre. Egyszerre kaptak
levegő után.

Magasan egy város felett lebegtek. A napfény vakítóan csillant meg a kupolákon: a magasan és
mélyen húzódó kupolákon, a fehér alabástromkupolákon, a vörös terrakottából rakott kupolákon, a
színes kerámiacserepekkel kirakott motívumokkal díszített kupolákon, az ezüstös kupolákon, a
színtiszta arannyal borított kupolákon; kupolák sorjáztak kupolák után, aprócska kupolák
rendeződtek sorokba és négyszögekbe, száz méter átmérőjű és száz méter magas kupolák
emelkedtek, tetejükön csillogó arany félholdakkal, máshol vízesésként hulltak alá, míg mások laposak
voltak, akár a csészealj, megint mások pedig hagymát formáztak. Közöttük tornyok törtek a magasba,
ceruzavékony minaretek és kilométer magas felhőkarcolók – inkább szobrok, mint épületek. Mintha
titánból és üvegből horgolták volna őket, túl vékonyak és törékenyek voltak ahhoz, hogy megtartsák
saját súlyukat, viszont fürtökben és csomókban álltak, mint fák az erdőben. A kamera elmozdult.
Nyilván egy lebegő drónon lehetett, vélte Everett. Most már lelátott a széles sugárutakra és fáktól
árnyékos fasorokra. A kamera lebukott a magas lakóházak tömbjei közé, ahol mindegyik szint az
alatta lévő fölé nyúlt. Az utcák mindkét oldalán mély árkádok húzódtak, védelmet kínálva a nap
sugarai elől, amelyek erősebbek voltak, mint amilyen valaha is lesütött Stoke Newingtonra. A kamera
csak futó képeket mutatott ennek a másik városnak a lakóiról, akik a hűvös árkádok vetette
árnyékban sétálgattak. Everett elegáns öltözékű, indiai stílusú, kerekgalléros öltönyöket viselő
férfiakat, és élénk színű, szédítő mintázatú, egészalakos, buggyos felsőujjú ruhákat viselő nőket
látott. A fejfedők itt szokványosak lehettek: kerek sapkák, színes fezek és a turbánok
legszélsőségesebb választéka a férfiakon, míg a nők fehér csipkefátyolt hordtak, amelyet a magasra
tornyozott fejfedőkre csippentettek – ettől mintha glóriájuk lett volna. Mindezt egy szemvillanásig
látta, aztán a kamerás drón ismét felfelé suhant, el a kovácsoltvas erkélyek mellett, és kilőtt az
előreugró, árnyékot vető tetők fölé. A háztömbök magántulajdonú udvarokat és kerteket zártak
körül. Everett tavacskákat, szökőkutakat, buja, zöld, a locsolástól nedves páfrányokat és díszfákat
látott, meg víztől csillogó kőlapokat. Majd a kamera körbesvenkelt az égen. Felhők és városkép
látszott. Everett mintha egy repülőgépet látott volna, amint leszáll, majd a víz villant ezüstösen, és a
kamera megpihent egy masszív kikötői komplexumon, egy folyó partján, a váross al szemközt. A
vízen szárnyashajók és gyors, apró kompok cikáztak a tankhajók és a város háztömbjeit szállító
teherhajók között. A hatalmas hajókat vontatók kormányozták a dokkokba. A kamera csatornák,
rakpartok, daruk és konténerudvarok fölött suhant tova. Majd vegyi üzemek, tartályok, csövek és
üzemanyagtöltő mólók fölé kanyarodott. Everett megpróbálta elolvasni a tartályok oldalára több tíz
méter magas betűkkel pingált szavakat, de azokat számára ismeretlen ábécét használva írták. A
hurkok és ívek arabra hajaztak. Ahogy a kamera elkanyarodott, még egyszer megnézhette az
olajfinomítót. Ami nem az volt – hanem egy rakodóállomás. Az üzemanyagtöltő mólóknál horgonyzó
nagy tankerek tartályait nyersolajjal töltötték meg. Ez egy olajbirodalom volt. A kamera ekkor
felsüvített a magasba, a nyüzsgő folyó fölé. Everett felismerte az alakját. A délről induló lassú ívet, a
hosszú kelet-nyugati szakaszt, az éles hurkot délen, amely váratlanul északnak fordult a keskeny, zöld
földnyelv körül. Felismerte a folyó látképét.

– Ez a Temze – lehelte maga elé. – Ez a Temze folyó. És ez meg London, vagy valami olyasmi, mint
London, csak egy párhuzamos univerzumban.

A kamera most az Isle of Dogs hosszú nyelve felé sodródott. Ebben a Londonban ez egy zöld, parkos
terület volt, ahol szabályos tavak és szökőkutak vize csillogott. Kanálisok és vízzel teli csatornák
húztak ezüstös mértani vonalakat a precízen kimért fasorok és nyírott sövények között. Kupolás
pavilonok és nyitott oldalú, kagylótetős helyiségek álltak a fák és a sövények közti nyitott
udvarokban. A pavilonokkal teliszórt kertek szívében, egy mesterséges tó közepéből kiemelkedve
egy belső udvarokkal és

árkádokkal teli palota terpeszkedett; kupola kupola hátán emelkedett egészen a nagy, központi,
arannyal borított félgömbig. A tetején hatalmas zászlót lengetett a szél: hófehér mezőben két vörös
félhold vetette egymásnak a hátát.

Vágás következett, hirtelen ugrás egy ütött-kopott, oszlopos terembe. A két bámuló fiú ismét
egyszerre kapott levegő után. A más univerzumba nyíló lyuk és a kőtömb már hiányzott innen,
helyettük egy vastag, három méter átmérőjű fémgyűrűt láttak, amelyet rengeteg kábel és
figyelmeztető jelzések tengere borított. Everett újabb gépezeteket vélt kivenni a terem homályos
zugaiban. Hirtelen fény villant, ami szúrta a szemét. A gyűrű közepében lévő lyuk fehér fényű
koronggá vált. A fény háttere előtt egy sovány, rovarszerű alak körvonalait vette ki, ahogy ott
lebegett a szemet bántó ragyogásban. Az univerzumok közti határból áradó izzó fény kialudt. Beletelt
egy-két másodpercbe, mire a kamera idomulni tudott a környezet fényviszonyaihoz, majd Everett és
Ryun megpillantottak egy fehér, műanyag, repülő felderítődrónt, amint négy légcsavaros
turbinájával tartja lebegő pozícióját, majd kiengedi leszállóegységét, és landol a padlón a nagy gyűrű
előtt.

– Átküldték – szólalt meg Ryun. – Oda. Bárhol legyen is az.

– Állítsd meg a képet! – adta ki a parancsot Everett. A leszállás után a kamerával nem törődtek, és az
céltalanul filmezte tovább az egyik számítógép képernyőjét. Ryun gyorsan kattintott az egérrel. –
Nézd meg azt az ablakot! – ütögette meg Everett a képernyőt. – Nézd meg, mit ábrázol! – Elsőre csak
egy szokványos, a Google Earth-műhold lőtte képnek tűnt; ott volt az európai kontinens, a nagy
Skandináv-félsziget, az előreugró Franciaország, Portugália és

Spanyolország elszigetelt négyszöge. – Az ott Írország, de hol van Nagy-Britannia?

Látták Dániát és Hollandiát, az Atlanti-óceánban pedig ott ült az Ír-sziget. Közte viszont csak a nyílt
tenger látszott. Nagy-Britannia ezer mérfölddel délebbre terült el, száz kilométerre Portugália és
Marokkó partjaitól, a Földközi-tenger bejáratánál.

– Az lenne Anglia? – hitetlenkedett Ryun.

Igen, és az imént láttuk a fővárosát, gondolta Everett. És ezekből a felvételekből, amelyeket

egyértelműen az a drón csinált, amelyet láttak visszatérni a párhuzamos Földről, és amelyet olyan
gondosan e monitor elé manővereztek, és az oly nemtörődöm módon elhelyezett kamera alapján,
amelyet véletlenül pont nem kapcsoltak ki és történetesen éppen erre a monitorra irányult, szóval
mindezekből Everett nagy vonalakban rájött, hogy mi is történhetett. A rómaiak elérkeztek erre a
szigetre az ismert világ peremén. Leigázták, magukkal hozták nyelvüket és kultúrájukat, majd
távoztak. Aztán jöttek a mórok, az iszlám seregei, akik maradtak, és erős, hatalmas birodalmat,
valamint tartós civilizációt hoztak létre. Itt sosem létezett Anglia. A rádióban hallható hang Al-
Buráknak nevezte. Vajon ez volt ennek a másik Nagy-Britanniának a neve? Everett még valamit
megsejtett a durva vágásból, a kamera szándékolt elhelyezéséből: hogy ki vehette fel mindezt és
miért.

– Mi az időkód?

– Nulla-öt tizenkettő: 14.32.

Vagyis tizenegy napja készült. Tíz nappal azelőtt, hogy Tejendrát elrabolták a Mallon. Azt akarta,
hogy Everett is lássa, ugyanúgy, ahogy Everettnek szánta az Infundibulumot. Az örökségét készítette
elő. És tudta, hogy veszélyben van.

Jött az utolsó felvétel. Everett megnyitotta. Egy kamera ívet írt le, hogy aztán megpihenjen egy
fényesre suvickolt, fűzős barna cipőn. A fűző nem volt bekötve. Kezek kerültek a felvétel
látószögébe, és kötöttek rá csomót. Barna, elegáns kezek, fehér heggel a jobb kéz kisujjának második
percén. A felvétel itt véget ért.

– Hogy mi? – hüledezett Ryun. – Ezt játszd le újra! – Everett rákattintott a felvételre. – Egy fószer a
cipőjét köti.

Csakhogy ez nem akármilyen fószer, gondolta Everett. Ismerem azt a heget. Egy elektromos
szeletelőkés ejtette három diwali fesztivállal ezelőtt, bár a férfi, akié a seb, azt meséli másoknak,
hogy egy lézer ejtette, mert az klasszabb. A heg, a hosszúkás barna kezek, a gondozott cipő mind az
édesapámé. De miért készítette el ezt az utolsó felvételt? És egyáltalán, miért vette a többi közé? Egy
fószer, amint cipőt köt.

A hirtelen kinyíló ajtó, a monitor fényétől megvilágított szobába hasító fénysugártól mindketten
megriadtak.

– Akármi legyek, ha itt nem két rajtakapott, bűnös lelket látok

– szólalt meg Ryun mamája. – Mit néztek? Ryun, ha valahogy megint sikerült kijátszanod a biztonsági
korlátot, akkor nem lesz több internet. Kellenek még a tányérok és a bögrék? Még ma este beteszem
őket a mosogatógépbe… a múltkor is egy hüvelyk vastag penészt találtam az egyik bögre alján, Ryun
Spinetti.

Néma csendben adták át az edényeket. Mikor az ajtó ismét becsukódott, mindketten fellélegeztek.

– Ez tehát igazi – szólalt meg Ryun.

– A legigazibb mind közül – bólintott Everett.

Everett Ryunék utcájának végéből, egy régi telefonfülkéből telefonált. Már nem bízott a saját
készülékében. A világ tele van lehallgatókkal. Minden ajtó és fal mögött, minden kocsiban
megfigyelők lapultak. A telefonfülke ablakát valami vöröses és ragacsos anyaggal kenték be, és
vizelettől meg még valamitől bűzlött, amit nem tudott azonosítani.

– Colette, megnéztem. – Nem említette Ryunt. Egyszerűbb volt nem tenni. Már így is elég hazugságot
terjesztettek. – Találkoznunk kell.
A Covent Gardennél található tér szürke volt, eső mosta, és bőszen ostromolta az esernyőket
kicsavaró szél, de egyben nyitott is volt, és az ocsmány idő ellenére jöttek-mentek az emberek. Az
eső fedél alá kergette az utcai előadóművészeket, de a londoni vásárlók szívósabbak voltak.
Esernyőjük alá görnyedtek, felhúzták kapucnijukat, felhajtották kabátgallérjukat, így törtettek át az
esőn, egyszerre markolva ernyőik nyelét és a karácsonyi színekben pompázó papírtáskákat.
Karácsony.

Láttam egy Londont, ahol soha nem zuhog így, mint itt, ahol nincsenek megtépázott dekorációk és
boltok ellen indított utolsó perces rohamok, mélázott el Everett, és a tér túloldalára nézett, ahol a
Costában két nő kortyolgatott capuccinót, az esőtől védve. Vajon a másik világban is ott vagytok? Ott
is kiruccantok inni egy kávét, barátnők vagytok, milyen életet éltek? Megfújkálta saját
capuccinójának habját a saját asztalánál, a vásárcsarnok üvegteteje alatt.

– Kilenc párhuzamos univerzumra nyitottunk Heisenberg-kaput – mert le egy kanál habot Colette
Harte a kávéja tetejéről. – Mi a „síkok” kifejezést használjuk rájuk. Először az általunk F2-nek
elnevezett síkkal létesítettünk kapcsolatot. Ezt láttad a felvételeken: iszlám Nagy-Britannia a
Földközi-tenger kijáratánál. A többi sík közül a legtöbb ezzel létesített először kapcsolatot: technikai
fejlettségüket tekintve olyan hetvenöt-száz évvel járnak előttünk. A kaputechnológia ott már
kiforrott tudománynak számít. A gond az, hogy csak egyetlen másik síkra tudtak kaput nyitni: ezt a
síkot mi F3-nak hívjuk, és a Heisenberg-kapu technológia egy másik, viszonylag friss alkalmazója.

– Az F2-vel és az F3-mal még 1995-ben kapcsolatba lépett egy másik sík, amelyik tőlük függetlenül
fejlesztette ki a kaputechnológiát: ez az F4. Az F2 és az F3 nagyon eltérnek a mi

Földünktől, míg az F4 szinte teljesen ugyanolyan, mint a mi síkunk.

Létezik egy elmélet az F2-n, miszerint az F4 és mi – vagyis az F10 –,

egy nemrégiben lehasadt, hasonló párhuzamos univerzumklaszterhez tartoztunk. Bátran kaput

nyithatnál az F4-re, és észre sem vennéd, hogy az egy párhuzamos világ. Annyira hasonlít – még talán
az időjárás is ugyanolyan ott, mint itt. Van ott belőled és belőlem is. Akadnak azért különbségek. Al
Gore második periódusát tölti, mint az USA elnöke, nem volt 9/11, a miniszterelnökünk Michael
Portillo. [Brit újságíró, rádiós, konzervatív politikus (A ford.)] Ó, és valami történt a Holddal, valami,
amit nem mondanak el nekünk.

– És mi van az apámmal?

Colette grimaszt vágott.

– Kezdjük a három „S”-sel. A síkokról már meséltem. Még két S-t kell megjegyezned: a Sokaságot és a
Seholvégetnemérőt. Sokaság

– vagyis a Sokaság, az Ismert Világok Sokasága – alatt azoknak a síkoknak a szövetségét értjük, akik
kapcsolatban állnak egymással. Kilenc ismert világ létezik, a miénk a tizedik. A dolgok gyorsan
változnak, Everett, és már nem vagyok a sűrűjében; a politikusok vették át az irányítást, diplomaták
és tárgyalópartnerek érkeznek a Sokaságból. A hangfelvételen Ibrim Hodzs Kerrimet hallottad az F2-
ről – ő is a csapat tagja. Van még egy nő az F3-ról, meg a kollégája az F4-ről, aki férfi. Mint mondtam,
már nem tudom, mi történik; most már a politikusok tárgyalnak. Kineveztünk egy
kormányminisztert, van egy EU-képviselő, meg egy amerikai követ. Benne vannak az oroszok, a
kínaiak, India. Gondolj úgy a Sokaságra, mint a párhuzamos univerzumok ENSZ-ére.

– Tíz világ – mondta most Everett. – Az összes töredéke töredékének még csak a töredékét sem teszi
ki. Mákszemnyinél is kevesebb.
– Az összes többi párhuzamos univerzum a Seholvégetnemérő.

A multiverzum, az egész lebuj. A kinti tér. Más síkok, más világok. Más Sokaságok. Talán nagyobbak.
Talán kevésbé barátságosak. Talán sokkal kevésbé barátságosak. Hallottam olyan híreszteléseket,
hogy a Sokaságon belül van egy csoport, amely kevésbé ENSZ-szerűnek szeretné tudni a dolgot, mint
inkább egyfajta védelmi szövetségnek.

– Mi vagyunk az F10, míg az F2-nek, F3-nak és F4-nek már régóta van Heisenberg-kapuja –
gondolkodott hangosan Everett. – De mi van az F1-gyel?

– Ez jó kérdés. Senki nem beszél róla – de lehet, hogy csak nekem nem.

– Az apám még ezen a világon van? – kérdezte Everett. Colette hátrahőkölt kendőzetlensége
hallatán.

– Nem tudom, Everett. Lehet, hogy már nincs.

Everett tudta, hogy milyen kérdést kell feltennie ezután.

– Azért lépett át a kapun, mert akarta, vagy mert valaki magával hurcolta?

Colette vett egy nagy levegőt, és mindkét tenyerét az asztal lapjára fektette.

– Rendben. Az eltűnése előtt azt mondta, hogy talált valamit.

– Az Infundibulumban.

– Eddig a dolgok úgy működtek, hogy a Sokaság összes Ismert

Világa azért talált rá a másikra, mert kifejlesztették a Heisenberg-kaput. Olyan ez, mintha egymásra
hangolódott rádióállomások lennének. A másik végén létezett egy határozott célállomás. Csakhogy
az a helyzet, hogy a Seholvégetnemérő bármelyik síkjára képesek kaput nyitni. A többmilliárd
párhuzamos univerzum bármelyikére. A gond csak az, hogy nem tudni, hova nyílik az a kapu.
Átléphetsz öt mérföld mélyen a földbe, ötvenezer láb magasan a levegőbe, beékelődhetsz félig egy
falba, érkezhetsz pont egy éhes kardfogú tigris vagy egy ideges T-Rex elé, vagy amivé ezek a lények
fejlődtek néhány százmillió évnyi plusz evolúció során, vagy akár olyan világba is kerülhetsz, amelyet
radioaktív törmelékké robbantottak. Nem tudhatod. Olyan ez, mint a GPS koordináták, holott neked
egy térképre van szükséged, hogy lásd, hova mész.

– És ő megtalálta a térképet.

– Talált valamit. Ennyit mondott nekem.

– Mikor?

– Három nappal az eltűnése előtt.

Everett emlékezett arra a péntekre. Az apja hívta. Kitalálták, hol találkozzanak a meccs előtt, és hogy
mit főzzenek a konyham űvészeti esten. Ó, és ott lesz még az a remek előadás hétfőn a KMI-n. A
nanotechnológiáról és arról, hogyan működik. És közben végig, míg ott ültek Vinny mellett a
szezonbérletes helyükön, míg Everett elkészítette különleges csokis chilijét, Tejendra kapukat
nyitogatott párhuzamos univerzumokba, más Földekről származó tudósokkal és miniszterelnökökkel
beszélgetett, és megtalálta a kulcsot a tíz a nyolcvanadikon számú világ kinyitásához.

– Másnak is elmondta?

– Igen.
– Paul McCabe-nek – találta ki Everett.

– Igen.

Everett megborzongott. A hideg ismét beivódott a csontjaiba, a mélységes fagy, amely az

univerzumok közötti térből szivárgott elő. Egy dermesztő világban élt, ahol senkiben nem lehetett
megbízni. Azok a bevásárlók, akik a hideg, szeles esőben törtettek előre, azok az utcai
előadóművészek, akik mindennel dacolva adták elő műsorukat a téren, mind lehettek kémek,
ellenségek, egy másik világból érkezett hasonmások. Everett világa alig három nap alatt a legbelső
magjáig megrendült, milliárd világgá nőtt, a félelem és a bizalmatlanság atomjaira hullott szét.
Tartott tőle, hogy már soha többé nem melegszik fel.

– Azért vitték el, mert azt hitték, nála van az Infundibulum.

– Aki irányítja az Infundibulumot, az irányítja a Sokaságot és a

Seholvégetnemérőt. Lehet, hogy nem tíz világa lenne, hanem tízezer.

Vagy tízmillió. Egy egész birodalom.

– Csakhogy nincs nála az Infundibulum.

– Nincs.

– Nálam van.

– Igen, tudom. De bárcsak soha ne adta volna oda neked az édesapád! Everett, sehol sem lesztek
biztonságban. Sem te, sem anyukád, sem a húgod, a nagyszüleid, a nagybátyáid, a nagynénéid, az
unokafivéreid, akár Nagy-Britanniában élnek, akár Indiában, sem a barátaid. Én sem. Mindent meg
fognak tenni azért, hogy megszerezzék. Soha nem fognak békén hagyni. Mert a multiverzum
legfontosabb ereklyéje van a birtokodban.

Az utcai előadóművészek folytatták a műsort. Az idővel dacolva egykerekűiken ide-oda görögtek a

vizes kockaköveken, és égő fáklyákat hajigáltak egymásnak.

10

Ryunék sütőjén az időmérő 03.45-öt mutatott. Everett anyja semmilyen szerkezetet nem volt képes
beállítani, amin óra volt. Valahányszor Everett megcsinálta, hogy a pontos időt mutassák, valamit
rögtön csinált velük és elrontotta, néha egy óra sem telt bele. Mrs. Spinetti viszont szigorúan számon
tartotta az időt: a tűzhely, a sütő, a digitális rádió, a mikró, minden tökéletes szinkronban mutatta. A
hűtőgép motorja olyan hangosan zümmögött, hogy csoda, hogy nem ébredt fel rá az egész ház.
Everett többször megbotlott, nekiment ennek, nekiment annak, mire kijutott a hálószobából és le a
lépcsőn, de a hangos és zajszerető Spinettik meg sem hallották, édesdeden aludtak tovább. Everett
töltött magának egy kis gyümölcslevet a hűtőből, és a tucatnyi digitális óra fényénél beindította dr.
Kvantumot.

Ujjával megérintette az Infundibulum ikont. Egyetlen pöccentéssel a lomtárba küldhetné.

Megsemmisíthetné. Kitörölhetné az összes univerzumból. Nem kételkedett benne, hogy ez az
eredeti, az egyetlen, az egyes-egyedüli példány. Mostanra volt egy elmélete is. Az apja meglátott
valamit abban a világító adatfelhőben. Ebből aztán fabrikált egy kulcsot, amely kinyitja a kaput a
Seholvégetnemérő bármelyik világába, méghozzá precízen és biztonságosan. A tudásáért rabolták el.
És ezért félt. Így hát gondoskodott róla, hogy a meglátására felfigyeljenek, viszont elrejtette azt,
amire a meglátása vonatkozott. De hogy gondolta, hogy ennek majd bedőlnek? Colette az igazat
mondta. Everett soha nem lesz biztonságban – sem a családja, sem a barátai –, addig, míg az
Infundibulum létezik. Szabadulj meg tőle! Everett ujja az érintőképernyő felett lebegett.

Törölnie kellene. Törölnie kell. Muszáj törölnie.

Everett kétszer megütögette az ikont. Dr. Kvantumot elöntötte a multiverzum világító aurafátyla.
Tejendra saját maga is törölhette volna. Az lett volna a legbiztonságosabb. Ehelyett azonban
Everettnek küldte el, tudván, hogy a családját ezzel veszélybe sodorja. Tejendra mindenekelőtt és
mindig pandzsábi apa volt. A családja volt a mindene. Vagyis valaminek még lennie kell ebben az
adatsorban. Valami rejtőzködik a fényes felhőkben, amelyek a Seholvégetnemérő világait alkotják.

Everett úgy érezte, mintha a létsíkok téli seregélyekként rajzanák körül. Szellemvilágok, más konyhák
más Londonokban. De csak ebben birtokolta Everett Singh a kulcsot az összes többi ilyen világhoz.
Kinyújtotta a kezét, megnyitotta az Infundibulumot, és megragadott egy maroknyi univerzumot, a
számjegyek felhőit jobbra-balra forgatta, megpörgette őket, izzó kódszalagokat fűzött egybe, és
választott szét; megnyitott egy hasadékot a valóságban, és belevetette magát a végtelen
fényrepedésbe. Univerzumok felette, univerzumok alatta, univerzumok előtte, univerzumok mögötte
és mindkét oldalán. Mit láttál meg ebben, apa?

Végtelen, végtelen sok szám és világegyetem. Évszázadokig pörgetheted őket, mégsem veszed észre
azt, ami az egyik kódot a másikhoz fűzi.

Fűzi.

Két kéz. Két, fényesre suvickolt barna cipő. Tejendra mindig féltő gonddal ápolta a cipőjét. Két,
kibomlott cipőfűző. Két kéz, amint csomót köt rájuk. Összefűzi őket. Miért mutatod meg ezt nekem?
– morfondírozott ezen Everett már Ryun hálószobájában. Párhuzamos Földek tájai, idegen
városképek, alternatív földrajz, aztán egy cipőjét kötő ember. Azért kapta, mert ez egy üzenet.

A csomó. Egy, három dimenzióban önmagával hurkot alkotó objektum. Ez már topológia volt: a
formák és felületek matematikája, és hogy látszólag különböző tárgyak hogyan alakíthatók át
egymásba. A három dimenzió volt a legkisebb szám, amivel csomót lehetett kötni. Az egy dimenzió
az egyenes vonalat jelentette. Nem állt rendelkezésre tér, hogy hurkot kössenek köré és aztán
visszafelé áthúzzák önmagán. Előre és hátra: ez egy dimenzió. A kör már kétdimenziós volt. Görbítsd
be a vonalat, és kösd össze egyik végét a másikkal. De így még mindig nem lehetett csomót kötni,
mert az ember sehogy sem tudta a vonalat átvezetni önmagán. Előre-hátra, jobbra-balra, igen, de
fel-le, nem. A három dimenzió – felfelé, lefelé, előre, hátra, jobbra és balra – volt a legkisebb szám,
amely ahhoz kellett, hogy az ember megköthessen egy csomót.

Viszont sokkal több dimenzióban is megköthette. Mindig szükség volt a több térre, az extra
dimenzióra, ahonnan benyúlhatott.

Everett világéletében képes volt háromnál több dimenzióban gondolkodni. Ez mindig

meghökkentette az édesapját, Everett meg sosem tudta megmagyarázni. Évekbe telik, évtizedekbe,
mire az ember megtanul a háromdimenziós skatulyán kívül gondolkodni. Egyszerűen csak látom
magam előtt, vonta meg a vállát Everett. Mint ahogy meglátta a mintázatokat a világban,
összefüggéseket állapított meg látszólag összefüggéstelen dolgok között, vizualizálta, hogy Yolandi
hogyan fogja keresztbetenni a labdát éppen oda, és hogy Ryun a jobb alsó sarkot szemeli ki, mikor az
Arany csapat támadott, és a Piros védekezett. Egy dimenzió, két dimenzió, három dimenzió, négy. Öt
dimenzió, hat dimenzió, hét dimenzió, sőt több.

Everett megérintette a képernyőt. Megragadta az Infundibulum egy darabját, erre forgatta, arra
forgatta, minden szögből megnézte. Megráncigálta; hosszú kódszállá nyújtotta. Ráközelített.
Észrevette, hogy a klaszterekké összeállt kódok ugyanazokkal a számsorokkal kezdődnek, de nem
látott mintázatot az egyik klaszter és az azt körülvevő többi között. Lemásolta az első kilenc
számjegyet, és beütötte őket egy keresősablonba. Az Infundibulum hullámzó fátylában egész
klaszterek villantak fel. Fogott egy szálat, és áthúzta a legközelebbi klaszterbe. Egy hurkot csinált.
Formát adott a káosznak. Készített egy gyorsmentést. Átpásztázta az Infundibulumot a következő
összeillő kódtöredékért. Meg is van. Egyezés. De az imént létrehozott hurkon is talált összeillő
pontokat. Áthúzás. És kész a csomó.

Az első csomók elkészítése aprólékos, szemet gyötrő munka volt. Minduntalan pislognia kellett, hogy
kiverje fejéből a számok örvénylő fellegét: ilyenkor a sötét konyha digitális óráinak halvány, hűvös
fényét figyelte egy ideig. Négy harmincnyolc. Ahogy egyre több csomót kötött, egyre inkább tudta,
mit keressen. Már látta a mintázatokat. A valóságot összekötő mintázatot. Egy kötésmintát. Everett
hangosan felnevetett, ahogy az kezdett alakot ölteni a keze alatt. Minden összekapcsolódott. És
könnyű volt. Nagyon könnyű. Ujjai száguldottak a képernyőn, az Infundibulum új szakaszait
pöccintették elő, megkeresték a kapcsolódási pontokat, átnyúltak a magasabb dimenziókon, hogy
összekössék őket. Befelé, lefelé, át, vissza.

Everett hátradőlt, és a képernyőre meredt. Az Infundibulum. A multiverzum. Csakhogy nem volt

teljes. Még hiányzott a végső átalakítás. A csomók a csomóban. Maximumra növelte a ráközelítést,
horgonyokat dobott le az egyező kódú helyekre – mostanra ösztönösen csinálta –, és alkalmazta
azokat a matematikai átalakításokat, amelyek szoros csomóvá gyűrték őket. Csomókból kötött
csomókból kötött csomók. Minél beljebb merészkedett, annál bonyolultabb csomókat kötött. Belül
nagyobbak voltak, mint kívül. Egy Infundibulumot készített.

Everett felállt. Rekeszek zörögtek, ahogy az utolsó tejszállító furgon felkínlódta magát Hackney-ben a
Roding Roadon. Nulla hat nulla hét. A ház hamarosan felébred, és lakói mozgolódni kezdenek. Még
több gyümölcslevet vett ki a hűtőből, és megnézte, amit addig csinált. Fogta az adatpontokat és egy
térképbe szőtte őket; nem egy lapos, kétdimenziós térképbe, de nem is egy háromdimenziós
hengerbe görgette fel őket, hanem egy hétdimenziós, önmagába és önmagán keresztül hajló
térképbe. A térkép. A legértékesebb dolog az univerzumokban. Ő alkotta. És ebben a házban nem
volt senki, de még az utcában, a családjában, de még a barátai között sem – még a szuperkocka Ryun
sem –, aki megértette volna, hogy mit is tett.

Everett végigsimított a képernyőn, és megforgatta az Infundibulumot, ahogy egy gombolyagot. Erre,

arra, amerre csak

akarom. Bármilyen pontot megtalálhatok akármelyik világegyetemben. Ez nem valami véletlenszerű,

szimpla kódtöredék. Ez már valami.

– Mit akarsz, mit tegyek vele, apa? – kérdezte hangosan.

Noha magának tette fel a kérdést, Everett tudta rá a választ. Colette azt mondta, hogy szerinte
Tejendra már nincs többé ezen a világon. De akkor melyiken van? Hogyan találják meg egymást a
Heisenberg-kapuk? Rezgés útján, a kódtöredékek párosításával, mint a rádióállomások. Csak vidd el
a térképet a kapuhoz!

– Gyere és találj meg, ezt mondod nekem – suttogta Everett.

Egy kattanással bekapcsolt a központi fűtés. A csövek megreccsentek. Everett eddig észre sem vette,
hogy mennyire fázik. A világok közti hideg tört be ide.

Everett beizzította a Skype-ot. Hétszer tárcsázta a számot, mire felvették.

– Everett. Korán hívsz.

– McCabe professzor. Emlékszik, hogy azt mondta, hívjam, ha apám küld nekem valamit? Nos,
küldött. Szerintem látnia kellene.

11

Szőke Rocksztár most sem tűnt kevésbé elegánsnak, hiába ébredt a hajnal előtti szürkületben. Sem
kevésbé halálosnak. A hozzá hasonló szupergonoszok valószínűleg amúgy sem alszanak soha. A
Renault-t lecserélte egy S-osztályú Mercire. Volt ízlése. Most már nem volt szükség arra, hogy
beolvadjon a tömegbe. És Öltönyös Szkinhed továbbra is verőlegénynek tűnt. Sofőrsapkája
szándékolatlanul ugyan, de kissé idióta benyomást keltett. Everett nézte, amint beparkol a kávézó
melletti, mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyre. Kinyitotta a hátsó ajtót. Csizmát és
térdnadrágot viselt, magas gallérú kabátot, nyitott kézfejű sofőrkesztyűt. A teljes maskarát. Szőke
Rocksztár előbb egyik fekete magas sarkújával lépett ki a járdára, majd követte a másik. A nő magas
volt. Úgy mozgott, mint egy vízben süllyedő aranyszínű selyemsál. Szűk, térd alá érő szoknyát viselt,
kabátja derékban svejfolt, a vállánál és a csípőjénél kiszélesedő. Kis, kerek, tégelyszerű kalapot viselt
stílusos szögben döntve, rajta apró fátyollal. Észvesztően nézett ki.

Csakhogy van nálam valami, amire szükségetek van, gondolta Everett.

A laza diákok, a kávézó lezser arcai, a menő srácok, a Mac-jén Oscar-díjas forgatókönyvét hegesztő
fickó mind felkapták a fejüket, és le sem tudták venni a szemüket a nőről, amikor az belépett és
Everett asztalához vonult.

– Everett. – Az ajka égővörösben játszott.

– Én vagyok – állt fel a fiú. Tejendra családjában nagyon erősen élt a jó modor, de ettől függetlenül is
késztetést érzett arra, hogy felálljon. A nő puszta jelenléte követelte meg, akinek ajkán most egy
halvány, feszes mosoly suhant át.

– Charlotte Villiers vagyok, az F3 kódjelű világ teljhatalmú megbízottja. Van valami, amiről
tárgyalnunk kell. Tárgyalunk hát? – És egy apró fejmozdulattal a kocsi és az ott várakozó sofőr felé
intett.

Everett roppantul örült, hogy sikerült kikeverednie a reggeli gyülekezőt követő általános tolongásból,
és átöltöznie a mosdóban, mielőtt kilógott volna a suliból. Ezt iskolai egyenruhában nem lehetett
hitelesen végigjátszani. Charlotte Villiers orrlyukai kissé kitágultak, ahogy a fiú esőkabátjára
csippentett világítópálcákra nézett. Everett felmarkolta a hátizsákját, és pár egyfontos pénzérmét
hagyott az asztalon. Mindig is szerette volna ezt megtenni, ahogy azokban a Tarantino-filmekben
csinálták: csak ledobsz egy kis pénzt, és távozol.

– Ülj mellém, Everett! – invitálta Charlotte Villiers. Kattant a központi zár. Az autó besorolt a
forgalomba. És ekkor Everettet minden bátorsága elhagyta. A hajnal előtti sötétségben kovácsolt
tervei gyengécske tákolmánynak tűntek a délelőtti fényben. Juttasd el az Infundibulumot a kapuhoz!
A többit majd menet közben kitalálja. Mindig is büszke volt arra, hogy előre látja, hova érkezik a
labda. De mi van, ha ezúttal nem fogja? Mi van, ha ezek az emberek éppen annyira jók, mint ő? Vagy
ha jobbak nála? Gyomra megrándult a félelemtől. Csakhogy nem voltak jobbak nála. Még csak
annyira sem voltak jó, mint ő. Hiszen ő szőtte össze az Infundibulumot. Egyikük sem, a tíz Föld
össznépességéből, sem az

F2 mór Britanniájának lakói, sem az F4 ikerbolygójának népe – ahol történt valami a Holddal –, sem
az F1-en – amelyről senki nem beszélt –, sem az elegáns Charlotte Villiers F3-ját benépesítő emberek
nem voltak erre képesek. Csak Everett Singh – és apja, Tejendra Singh.

Charlotte Villiers – a nő azok közé tartozott, akiknél az ember óhatatlanul is mindkét nevet használta
– kinézett az eső áztatta szélvédőn. Skarlátpiros ajka undorodva görbedt le, ahogy a vastag
télikabátokba, kapucnis pulcsikba vagy túl rövid dzsekikbe öltözött járókelőket nézte. Ez az én
otthonom, ez az én népem, gondolta Everett. Ne úgy méregesd őket, mint egy turista.

A kocsi észak felé tartott a zuhogó esőben és a nagy forgalomban, az M25 felé irányító kék jelzéseket
követve.

– Nem az egyetemre megyünk?

– Pontosan így van – felelte Charlotte Villiers. Kinyitotta kis kézitáskáját, és megszemlélte arcát
púdertartója tükrében. Everett a retikülben sötét fém csillanására lett figyelmes, megpillantott egy
elefántcsont markolatot meg egy faragott csövet. Egy pisztoly. A kinézetével elégedett Charlotte
Villiers eltette a púderkompaktot, és hangos kattanással becsukta a kis táskát. Csak azért rendezted
ezt a kis előadást, hogy lássam, mit rejtegetsz benne, világosodott meg Everett.

A körgyűrűre érve Öltönyös Szkinhed – Everett meglátása szerint most éppen Sofőrsapkás Szkinhed –
itt már gázt adhatott az S-osztállyal. Charlotte Villiers elmosolyodott, mikor felgyorsultak. Everett
pont látta a Top Gearben, mikor ezt a modellt a pályán tesztelték. Tudta, mennyi idő alatt gyorsul
nulláról százra, mennyi a lóereje és a csúcssebessége. Már megint ezt a gyermeteg marhaságot
nézed? – kiabált rá Laura. Nyomás írni a házidat! Az emléktől gombóc gyűlt a torkába. Az anyja várni
fog rá. Még főz is neki valamit. Aztán hívni fogja. Majd hívja Ryunt. Azután a rendőrséget. Sajnálom,
anyu, de muszáj ezt tennem.

A Merci jóval túllépve a sebességkorlátozást süvített a külső sávban. Sofőrsapkás Szkinhed a

fényszórót villogtatva kényszerítette lehúzódásra a háromajtósokat és a Ford Mondeókat.
Teljhatalmú megbízott. Ez a cím olyan volt, mint egy nagyköveté, mégis több. Übernagykövet. A
telefon és az internet előtt, mikor az üzeneteknek hónapokba telt, mire a bolygó egyik feléről a
másikra értek, a teljhatalmú megbízott volt maga az Állam. A vele kötött egyezmény kötelező
érvényű volt a kormányára nézve. A síkok közti diplomácia tehát nyilván igen erős.

Már a Dartford folyó felett jártak. Délnek tartottak.

– Hova került az édesapám?

– Az apád egy biztonságos kutatólétesítményben dolgozik.

– A Sokaság egyik kutatólétesítményében?

– Bizonyos területeken a ti technológiátok meghaladja a miénket, míg máshol a miénk haladja meg a
tiéteket. Az általatok Heisenberg-kapunak hívott jelenséget mi már évtizedek óta ismerjük. Csak
természetes, hogy összekötjük a tehetséget a technológiával.

Vagyis apa a ti világotokon van, szűrte le magában Everett.

Hangosan viszont azt kérdezte:

– Dolgozik vagy raboskodik ott?

– Mr. Singh, már megint ez a romantikus paranoia! A felnőttek világa nem így működik. Ez egy
kényes terület. Léteznek biztonsági megfontolások. Ez semmiben sem más, mintha valamelyik
atomfegyvergyártó üzemetekben dolgozna.

A Mercedes berongyolt egy nagy, lóhere alakú kereszteződésbe: az M25 -ről áttértek az M20-asra.
Útjelző táblák mutatták, merre vannak a Csatorna kikötői és a Csalagút. Sofőrsapkás Szkinhed előzni
kezdte a part felé tartó kamionok hosszú sorát. Az esőt Maidstone-nál sikerült lehagyniuk. A nyugati
szél hajtotta felhők versenyre keltek velük. Kisütött a téli nap a nedves vidék felett. Az utak máris
kezdtek felszáradni. A kocsi besorolt a Csalagút ingajáratának állomása felé tartó sáv folyamatos
forgalmába.

– Nincs nálam az útlevelem – szólalt meg Everett.

– Nem lesz rá szükséged – biztosította Charlotte Villiers.

Már csak fél kilométerre jártak az ellenőrzőponttól, mikor a kocsi balra fordult, egy szervizútra,
amely kivezetett a völgyből, ahol a sávok és az ingázó vonatok elhagyják a Csalagutat, és felfelé
haladt a mészkődombokon. Az út a gerincre vezetett, majd lebukott egy sekély völgybe, és megkerült
egy félig-meddig vízben álló őszibúzatáblát. Víz állt a barázdákban, a mező közepén pedig elkerített,
négyszögletes terület volt látható; mindegyik oldala száz méter hosszú. Sem épületek, sem
rádiótorony, sem más egyéb építmény nem látszott. A kerítés volt a legérdekesebb az egészben.
Sofőrsapkás Szkinhed rákanyarodott egy mellékútra, amely átvágott a vízzel telt búzatáblán az
elkerített részig. Az utat kátyúk tarkították, két oldala omladozott az elhanyagoltságtól. A szétmálló
aszfalt alól fűcsomók és szívós téli dudvák türemkedtek elő. A kapu kinyílt, mikor az autó odaért.
Térfigyelő kamerák fordultak feléjük és követték őket. Everett most már látta, hogy az út meredeken
alábukik, egy földbe vájt, betonfalú bunker felé, amely az útról egyáltalán nem volt látható. A
betonlejtő végét kétszárnyú, vastag, fekete acélkapu zárta le. A szárnyak szétnyíltak, a kocsi
behajtott s feketeségbe. A nyikorgó fogaskerekek és sínek zajára Everett ide-oda forgatta a fejét. A
kapu kezdett rázárulni az egyre keskenyedő fénynégyszögre, míg teljesen el nem tűnt. Egy alagútba
kerültek. A fényszórók halott villanyszerelvényeket, vezetékeket, lógó kábeleket, ventilátorlapátokat
világítottak meg, és acélajtókat, rájuk ragasztott kifakult számokkal. Előttük egy fehér fényfolt tűnt
fel. Everett úgy érezte, mintha az út sokáig tartott volna, de a távolságot, a sebességet, az időt és a
teret eltorzította az alagút. Ms. Villiers kiegyenesedett ültében, kihúzta magát, lesimította kesztyűjét,
majd ismét megnézte az arcát a kis púderkompakt tükrében. Két finom mozdulat a szájfénnyel, és
ismét visszavedlett bombázóvá.

Everett látta, hogy Paul McCabe várakozik a fehér fényben. Gyűröttnek és vasalatlannak tetsző
ruhákat viselt, mintha ugyanebben az öltözékben lett volna akkor is, mikor Everett hívása
felébresztette. Mellette egy alacsony, olajbarna bőrű ember állt, bonyolult stílusú szakállal és
bajusszal, aki pontosan annyira volt elegáns és jól fésült, mint amennyire McCabe ápolatlan.
Kerekgalléros, elefántcsont és szürke színű brokátöltönyt viselt. Mellette Everett Colette Harte-ot
pillantotta meg.

A kocsi megállt. Fekete katonai gyakorlózubbonyt és kommandós sapkát viselő nő lépett elő a
sötétből, hogy kinyissa az ajtót. Everett pislogott, elvakította a háromlábú állványon álló négy
reflektorütegből áradó fényzuhatag. Viszont még így is kiszúrta a nő hátán keresztbevetett
rohamkarabélyt.
– Everett! Pompás, pompás! – szorongatta meg McCabe a fiú kezét. – Jól utaztál, ugye? Tudod, egy
kényelmes kocsit küldtünk érted. VIP bánásmódban részesítettünk, meg minden, bizony, bizony. Én
magam is csak öt perce jöttem. Tudod, hogy kicsit korán hívtál, ugye?

Charlotte Villiers is kiszállt a kocsiból. Everett mintha azt látta volna, hogy Paul McCabe meghajol felé
– éppen csak egy pillanatra, aprót biccentett a fejével, de határozottan a behódolás jelét mutatta.

Az elegáns öltönyű férfi jobb kezét a szívére tette.

– Mr. Singh, megtisztel. A nevem Ibrim Hodzs Kerrim. Az F2 teljhatalmú megbízottja vagyok.

Everettnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ki ne mondja: Tudom, mert felismertem a maga
nem egészen spanyol, de nem is marokkói akcentusát, amit a rádióban hallottam. És repültem a
maga Londonjának háztetői felett.

– Örvendek a találkozásnak, Mr. Kerrim.

A teljhatalmú megbízott elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt, amitől megváltozik az ember arca.
Csillogó szeme és pompás fogsora volt. Szeretném, ha megbízhatnék benned, gondolta Everett.
Szükségem van emberekre, akikben bízhatok.

– Úgy tudom, hogy egy igen drága ékszer birtokosa vagy – mondta Ibrim Kerrim.

– A Seholvégetnemérő térképére gondol – felelte kertelés nélkül Everett, mire mormogás hallatszott
a körben állók közül. - Igen. Rájöttem.

– Figyelemreméltó fegyvertény – bókolt Ibrim Kerrim. –

Koraérett tehetség vagy. – Everett az F2 teljhatalmú megbízottjának bal füle mögött megpillantott
egy kis drágaköves hurkot, amely olyan volt, akár egy zománcozott hallókészülék. Korábban említett
valamit a nyelvimplantátumokról. Vajon ettől a kis fülékszertől tudott angolul?

– Nos, az édesapám… – kezdte Everett.

– Rendkívüli ember, igazán rendkívüli – vágott közbe sietve Paul McCabe. – Megérdemelte volna a
Fields-érmet. A matematikatudását egész biztosan a DNS-ében hordozza. – Everett egy pillanatig azt
hitte, hogy a tanszékvezető mindjárt felborzolja a haját. Ekkor meg kellett volna ütnie, fegyveresek
ide vagy oda.

– Szeretnék bizonyítékot is látni erről a szerkezetről – szólalt meg most Charlotte Villiers.

Tudod, hogy a zsákomban van, villant Everett agyába a gondolat. Veszélyes pillanathoz érkeztek. Ha
megmutatja a nőnek az

Infundibulumot, lehet, hogy az elveszi. Viszont fegyveresek gyűrűjében állt. Jól látta, hogy mit
rejteget Charlotte Villiers abban a kis retikülben.

– Jobb lesz, ha én mutatom meg, hogy működik – mondta Everett. – Van itt Heisenberg-kapu?

Paul McCabe és Charlotte Villiers egymásra nézett. Ibrim Kerrim sietve így szólt:

– Én szeretném látni. McCabe professzor?

– Ahogy óhajtja, teljhatalmú megbízott úr.

A Feketeruhás kinyitott egy oldalajtót az alagút falában. Mögötte egy kisebb, kevésbé megmunkált
alagutat vájtak a nyers mészkőbe. Villanyvezetékek futottak a plafonon neontól neonig. Nagyobb
energiájú igénybevételre tervezett kábelek vezettek a fal tövében. A levegőben áporodott szag
terjengett, amelybe por és elektromosság szaga vegyült. Két feketeruhás állt az élre, majd
következett Everett és Paul McCabe, közvetlenül mögöttük Colette Harte. Utána haladt a két
teljhatalmú megbízott, majd legvégül még két feketeruhás. Az alagút talaja csikorgott Everett talpa
alatt, és egy távoli oldalajtó felé lejtett. Everett megdermedt az erősödő moraj hallatán, amitől
páracseppek kezdtek potyogni a villanytestekről, és mészkőpor szitált a plafonról.

– Majdnem pontosan párhuzamosan fut velünk a Csalagút – magyarázta Paul McCabe. – Elámulnál,
hogy milyen közel vagyunk a sínekhez. Elámulnál, bizony. A vibrálás persze bosszantó: az egész
kaputermet rugókra kellett építenünk, hogy tompítsa a rezgést. Viszont személy szerint én úgy
gondolom, hogy megéri – és annyira megkönnyíti a szállítást.

– Hol vagyunk most?

– Jóval azelőtt, hogy a létezésed kósza ötletként felmerült volna, Everett, már 1974-ben komoly
tervek születtek a Csalagút megépítésére. Még tesztfúrásra is sor került. A közgazdasági része
azonban nem vált be, a politikai légkör megváltozott, a tervet nem lehetett megvalósítani – bármi
volt is az ok, a fúrást leállították.

Évekkel később aztán hozzátoldották a főalagúthoz. Viszont a szervizalagutat fogták, lezárták,

otthagyták, és teljesen elfeledkeztek róla. Számunkra viszont tökéletes – addig, míg a nyilvánosság
elé nem léphetünk. Erről viszont eszembe jutott valami.

Paul McCabe lemaradt, hogy sugdolózni kezdjen a teljhatalmú megbízottakkal. Colette Harte
felzárkózott Everett mellé.

Mit művelsz? – formálta a nő némán a szavakat.

Van egy ötletem, felelte hasonlóan hangtalanul Everett, majd, hogy elterelje a többiek figyelmét,
hangosan az mondta:

– Olyan ez, mint a Ki vagy, doki?

Erre az egyik őr felnevetett.

Az alagút végén lévő oldalajtó íriszazonosítással nyílt. Feketeruhás Nő odahajolt a szkennerhez. A

lézer

végigpásztázta a szemgolyóját. Az ajtó kinyílt.

– Szerintem rájössz majd, Everett, hogy még annál is több, mint aminek gondolod – szólalt meg Paul
McCabe. Fények villantak fel, ahogy átlépett az oldalajtón. – Üdvözöllek a 10-es Földkapunál!

A terem nyers sziklából kivájt kupolát formázott, átmérője a tíz métert is elérte, csúcspontja
elveszett a reflektorok fényén túl, amelyek fehéres izzásba vonták az acélhálós padló közepén
terpeszkedő tárgyat: egy ház nagyságú, vezetékekkel és kábelekkel befuttatott tömböt. A hasáb
közepén három méter átmérőjű kör tátongott. Az üres körhöz rámpa vezetett fel. A másik oldalról
nem vezetett rámpa lefelé. Vaskos energiakábelek tekergőztek kifelé a kilyukasztott tömbtől a terem
falai mentén elhelyezett, árnyékba burkolózó, fényes egységekig. A levegő zümmögött az
elektromosságtól. Kábelek tekergőztek és csillogtak az éles fényben az acélhálós padló alatt. A
tömböt az asztalok, számítógépek, monitorok és laptopok már ismerős gyűrűje fogta körül.

Ahogy Everett rálépett a rácsra, érezte, hogy kissé megremeg.

A rugók, amelyeket Paul McCabe említett. Meghallotta egy szerelvény tompa moraját, ahogy az
saját, sziklába vájt alagútjában robog; a lámpák megremegtek, de a fekete hasáb szilárdan állt. A
fekete tömb volt a Heisenberg-kapu. Everett felsétált a rámpán, és megérintette a kaput. Hűvös és
mozdulatlan volt. Nem rezgett, nem is vibrált az elektromosságtól.

– Hozzá kell férnem a rendszerhez – közölte Everett.

Charlotte Villiers tiltakozásra nyitotta a száját, de Paul McCabe gyorsan átnyújtott egy apró, digitális
egységet Everettnek.

– Siess, mert a kód harminc másodpercenként változik. – A fiú kicsúsztatta dr. Kvantumot a
hátizsákjából, és beizzította. Azonnal megtalálta a vezeték nélküli hálózatot. A kulcskódnak még nem
maradt ideje váltani. És már bent is volt. Gyenge a biztonsági rendszer, mérte fel, mert a kulcs nyitott
mindent: a vezeték nélküli hálózatot, a Heisenberg-kapu vezérlőpaneljét, az egészet. Paul

McCabe és a teljhatalmú megbízottak nyilván szinte teljes biztonságban érezték magukat, nem
tartottak feltöréstől, itt, a szikla mélyén, a fegyveres feketeruhások között.

– Hogyan tudom működtetni a Heisenberg-kaput?

– Ó, ugyan, Everett, én igazán azt hiszem, hogy…

– Nem látok veszélyt abban, ha megengedjük a fiatalúrnak, hogy használja a kapu vezérlését – vette
védelmébe Everettet Ibrim Kerrim. Paul McCabe azonnal lehajtotta a fejét, és elhátrált a fiútól

és a számítógépétől. Colette megmutatta Everettnek a kezelőfelületet.

– Igazából elég egyszerű – magyarázta, és előhozott egy ablakot, ahova információkat lehetett
betáplálni. – Csak három szám az egész. Mikor, meddig és hova. Az időzítő alapvetően egy biztonsági
zár a kapuról kapura történő ugrásoknál, vagyis nem ugorhatsz egy olyan kapuba, amely már
valahova máshova nyílik. Nem tudjuk, mi történne egy ilyen forgatókönyv esetén.

– Nem kapuról kapura történő ugrásra készülök – mondta erre Everett. A Heisenberg-kapu
vezérlőpaneljét valahogy beszorította dr. Kvantum egyik alsó sarkába, és megnyitotta az
Infundibulumot.

– Ó, Istenem! – suttogta Colette. Miss Villiers félrelökte őt, hogy mielőbb pillantást vethessen az
összes ismert és ismeretlen univerzum térképére. A képernyő fényétől az arca a holtak kék színében
játszott. Az ajka megmoccant, ahogy homlokát ráncolva meredt a többdimenziós makraméra.

– Hétdimenziós harmadfokú topológiai csomók – dünnyögte.

– Minél beljebb jutsz, annál nagyobb lesz.

Everett elrántotta dr. Kvantumot a nő éles szeme elől, és a Heisenberg-kapu felé fordult. Az időzítőt
tizenöt másodpercre állította, az időtartamot öt másodpercre. Aztán ráközelített az Infundibulumra,
kiragadott egy kóddarabot a matematikagubanc mélyéről, és becsúsztatta az úti célnak fenntartott
sávba. A fények elhalványultak. A terem felzümmögött a hirtelen energialökettől. A Heisenberg-kapu
úgy villogott, mint egy LED-ekkel teleszórt karácsonyfa. Sárgás figyelmeztető fények forogtak és
villóztak. Paul McCabe az egyik számítógép monitora fölé görnyedt.

– Te jó Isten! Te jó Isten!

Ibrim Kerrim Everett mellé lépett. Egy új választási lehetőség jelent meg dr. Kvantumon, egy nagy
zöld gomb, rajta az UGRÁS felirattal.
– Az F2 – közölte Everett. – A maga világa. A maga városa, öt mérföldre a kaputól.

Rákattintott az UGRÁS gombra. A hasáb közepén tátongó üres kör kivilágosodott. Mindenki a szeme
elé kapta a kezét, hogy védje a látását. Charlotte Villiers egy kerek lencséjű sötét szemüveget
halászott ki a táskájából és biggyesztett az orrára.

A Heisenberg-kapu kinyílt. Egy másik világból származó széllökés csapódott neki mindenkinek, és egy
újság lapjait görgette lefelé a rámpán. Everett kapuja egy árnyékos boltívre nyílt: az egyik oldalon
boltok sorakoztak, egy oszlopsor, mögöttük pedig magas autók és hosszú villamosok látszottak. Egy
bokáig érő szoknyát, buggyos ujjú felsőruhát viselő nő riadtan megtorpant, és a szeme kerekre
tágult. Elejtette a napernyőjét. Döbbenetében a szájához kapta a kezét. Everett üdvözlésre emelte a
sajátját.

A Heisenberg-kapu bezárult. A generátorok leálltak. A világítás visszaállt a megszokott fényerőre.

Ibrim Kerrim lehajolt, hogy felvegye az újságot.

– Ez a ma reggeli Napi Bizalmas – jelentette ki. – Ezt olvastam a reggeli kávézás közben.

Everett megpörgette az Infundibulumot, és egy új térképet hívott elő. Kódokat cibált bele az ugrásra
szolgáló ablakba. A képernyő alján a piros sáv megtelt: a Heisenberg-kapu kondenzátorai
újratöltődtek. Az UGRÁS gomb ismét életre kelt.

– F8 – mondta Everett. – Három, kettő és egy.

Ismét fény árasztotta el az ugrás termét. A Heisenberg-kapu feltárult. Everett megpillantotta a Szent
Pál kupoláját; a Paternoster Row csúf építészeti elemei úgy festettek, mint egy rothadó fogakkal teli
száj, aztán víz tört be a kapun. Tölcsérszerűen zúdult le a rámpán, ledöntötte lábáról Everettet, és
meghátrálásra késztette Kerrimet, Charlotte Villiers-t, és Paul McCabe-t, egészen az asztalokig űzve
őket. Everett igyekezett az áradat felett tartani dr. Kvantumot. A Heisenberg-kapu ekkor bezárult.

– Ezt a bizonyos Londont 1972-ben egy szökőár öntötte el – magyarázta Paul McCabe. – A fővárost
Birminghambe költöztették át.

Everett feltápászkodott. A víz átfolyt a hálós padlózaton, vízcseppek potyogtak le a fémrostélyról.

– Minden rendben – pillantott Colette egyik monitorról a másikra. – Semmi fontosat nem
vesztettünk el. Az összes komolyabb rendszer működik. Nyugodtan ugorhatunk.

– Nos, ez igazán jó maguknak, de mi lesz a cipőmmel? – sziszegte Charlotte Villiers.

Everett újabb koordinátasort húzott elő. A Heisenberg-kapu felkészült az újabb univerzumok közti
ugrásra.

– F1.

– Ne! – kiáltotta Ibrim Kerrim, és hangja betöltötte a termei Everett ujja megállt az UGRÁS gomb
felett. – Ne, ifjú uram! Az a világ karantén alá van helyezve. A belépés teljes mértékben és
végérvényesen tilos.

Everett állta a pillantását. Ahogy Kerrim is az övét. Everett végighúzta kezét dr. Kvantum
érintőképernyőjén.

– Kerekecske, dombocska… – Egy találomra kiválasztott kódtöredéket cibált a vezérlőpanelre. – Hol

szalad a nyulacska? – Tenyere élével nyomta meg a gombot. A Heisenberg-kapu kinyílt. A
vezérlőteremben lévő stáb egy vöröses dűnék uralta tájat látott indigókék ég alatt. A hold
hatalmasan és rémisztően közel terpeszkedett a láthatáron, akkora volt, mint Everett felemelt
tenyere. Maréknyi homok csörgedezett le a rámpán a kapuból. A pusztaság nem volt teljes. A
messzeségben valami megtörte az egyik dűne gerincét, és kirajzolódott a rémhold háttere előtt. A
dűne felszínén homokrianás futott végig szédületes sebességgel. A katonák előreléptek,
rohamkarabélyukat vállhoz emelték. A homokban egy púp képződött, az alatta közeledő lény a
felszínre tört. Egy sötét tárgy bukkant elő. A kapu bezárult.

– Ez hol volt? – tudakolta Kerrim.

– Fogalmam sincs – felelte Everett. – De abban a világban ez ugyanott van, mint amelyiket a maga
világában betápláltam. Ott nincs London. Annak a Földnek a felszínén bármelyik pont koordinátáit
megadhatom. Bármelyik Földdel megtehetem ezt a multiverzumban. – Utoljára csavart egyet az
Infundibulumon. Kirántotta a kódot. – F3. A maga világa, Ms. Villiers. – A fények elhalványultak,
zümmögés támadt, és a Heisenberg-kapu egy hosszú, magas, boltíves csarnokra nyílt, amelynek
egyik végét acélbordás panorámaablak zárta le. Az ablakon túl felhők úsztak, a csarnokban
tartózkodó emberek apró, sötét rovaroknak tűntek a hatalmas ég alatt. Egy óriási, sötét tárgy haladt
át az égen, olyan irdatlan volt, akár egy közeledő bolygó.

– Maga nagyon okos fiatalember, Mr. Singh – közölte

Charlotte Villiers. A hangjából kicsendülő dermesztő hideg hallatán mindenki felé fordult. A fegyver,
amelyet Everett a táskájában látott meg, immár a kezében volt. A kezében, és éppen rászegeződött.
– Éppen elég trükköt láttunk mára. És most ide az Infundibulummal!

– Mit jelentsen ez, teljhatalmú megbízott? – dörögte Ibrim Kerrim. A pillanatnyi tétovázást
kihasználva Colette megmozdult.

Felpattant székéből, és félreütötte a fegyver csövét, így az már nem

Everettre irányult.

– Fuss, Everett, most!

Everett Singh a hóna alá kapta az Infundibulumot, egyedüli búcsúképpen biccentett Colette felé, és
átvetette magát a fekete hasáb közepén tátongó körön.

A Heisenberg-kapu bezárult.

12

Egy cseppet sem fájt. Ez meglepte Everettet. Úgy képzelte, hogy valamiféle fizikai érzet társul majd
az egyik univerzum elhagyásához és a másikba való megérkezéshez. Hogy valamifajta gyötrő hullám
vonul végig a testén, úgy érzi majd, mintha lénye minden darabját kicsavarnák, hogy majd elönti az
atomokra bomlás, a vékony szálakra hasadás érzete, ahogy teste szétszóródik minden multiverzum
összes zugában, hogy aztán ismét összeálljon. Vagy legalább enyhe szédülés, és sürgető hányinger.
De semmi. Mintha csak az egyik szobából átsétált volna a másikba. Egy cseppet sem fájt. Ami fájt,
méghozzá sokkal jobban, hogy a túloldalon egy asztalnak ütődött.

Everett keményen ért földet az F3-on. Az emberek szanaszét rebbentek a semmiből előbukkanó
kölyök láttán – honnan került ez ide? Látta őt bárki? –, amint végigcsúszott a kőlapos padlón. Everett
reszketegen talpra kecmergett. Valami szúrta a mellkasa bal oldalát. Mintha valami kilazult volna
benne. A bordája. Nem a bordája. Míg talpra kászálódott, a Heisenberg-kapu már be is zárult
mögötte. Csak percei voltak, mielőtt az F10-en újranyitják, és átküldenék valakit, hogy megkeresse
őt. Tűnj el, rejtőzz el! De merre? És hova menjen? Everett megfordult, és átsétált azon a ponton,
ahol korábban a kapu megnyílt. Fordított pszichológia: ha egy bizonyos irányba tartasz,
természetszerű, hogy azt feltételezik, abba az irányba folytatod az utadat. Kanyarodj hát vissza!

Fájt a bokája. De legalább az emberek már nem bámulták.

Legalábbis nem nagyon. El kellett, hogy ismerje, feltűnő öltözéket viselt. A férfiak válltöméses, széles
hajtókájú öltönyt és bokában felhajtott nadrágot viseltek. Hozzá inget, de nyakkendőt nem: helyette
a galléron különböző geometriai alakzatokat ábrázoló zománcozott melltűket látott. Egyesek
derékban bevett nagykabátot hordtak. A nők is a szőrmével szegett hosszúkabátokat, a darázsderekú
dzsekiket, a vádli közepéig tartó szűk csőnadrágokat részesítették előnyben. A lányoknál a hosszú,
kapucnis kardigán és a macskanadrág volt a divat. A fiúk katonás stílusú zubbonyokban és a hosszú
zokni fölé húzott, térdig érő sortokban parádéztak. És ott voltak a fejfedők. A fejfedők univerzumába
érkezett. Kackiás puhakalapok díszszalaggal a férfiakon; a nők a legmerészebb szögekben
megdöntött kicsi, kerek, kecses, ellenző nélküli kalapot és fejdíszeket hordtak, csupa csipkét és
neccet. A lányok fejére kapucni borult, a fiúk fejkendőt öltöttek, amitől Everett szemében
mindegyikük nagymenőnek tűnt. Gyapjú és sávoly, kord és kötött holmik. Elegáns cipők, mind
fényesen csillogó. A farmervásznat ebben az univerzumban nem találták fel. A farmeres Everett,
világító csíkokkal teleszórt North Face eső kabátjában, vastag talpú, de roppant kényelmes
edzőcipőjében és hátizsákjával úgy festett, akár egy asztronauta. Nem is asztronauta, hanem mint
inkább egy utazó, aki sokkal messzebbről érkezett. Egy kvantumnauta.

Hiszen egy másik univerzumban járt.

A csarnok jegyárusító pultok és csúszdák központi gerince köré csavarodott, ahova a hordárok
pakolták a bőröndöket. Emberek örvénylettek Everett körül, akiket túlságosan lefoglaltak a saját
ügyes-bajos dolgaik annál, hogy egy pillantásnál többet pazaroljanak a bizarr öltözetű kölyökre. De
elég egy kiáltás, egy srác, aki mutogatni kezd rá, mire mindenki rábámul, és máris megváltozik ez az
egész. Emeld fel a fejed! Menj tovább! Tégy úgy, mintha ide tartoznál! A külső falon szállodákat,
bankokat és üdülőhelyeket reklámoztak. Autó nagyságú, fúvott üvegből készült videóhengerek
lógtak a mennyezetről, egymástól szabályos közönként, és az érkező és induló járatokat tüntették fel
rajtuk. Valamiféle kikötőbe került. Légikikötő lenne? A körülötte tolongó emberek a reptereken
szokásos szorongó képpel vonultak ide-oda, fogantyú nélküli táskákat szorítottak magukhoz,
másoknál bőr aktatáskákat vagy hátitáskákat látott. A külső fal helyét arrébb panorámaablak vette
át. Everett az ámulattól kábultan megállt. A mellében érzett fájdalomról el is feledkezett. Az íves
ablak közepétől húsz méter hosszú fém- és üvegcső nyúlt ki. A küllő végén éppen egy léghajó
dokkolt. Ez volt az a hatalmas tárgy, amelyet a Heisenberg-kapun át megpillantott Folkestone
mélyén. Még innen is uralta az eget, holott Everett most már szemmagasságba került vele.
Orrkúpjának felső részén egy stilizált címer látszott; oroszlánok, unikornisok és pajzsok hármassága.
Az alsó részén a Brit Tengerentúli Légitársaság szavak virítottak, és egy név; Sir Bedivere. A két
sorban elhelyezkedő betűk alatt ablakok szalagja futott. Everett izgalmában visszafojtotta a
lélegzetét. Az üveg túloldalán tányérsapkás, egyenruhás alakok haladtak, és a csomagokat
ellenőrizték. Egy árny suhant el felette. Everett felnézett. Gerendák, csövek, vezetékek és liftaknák
hengere emelkedett jó száz méterrel fölé és nyílt szét négy küllőre; mindegyik negyvenöt fokos
szöget zárt be az Everett -tel egy szintet elfoglaló dokkokkal. Éppen egy léghajó készült felszállni. A
légzsilip visszahúzódott, csövek tekercselődtek fel, víz csepegett lefelé és kenődött szét cseppenként
a lenti üvegtetőn. A léghajó karcsú, áramvonalas, lapított testű torpedóra emlékeztetett, sokkal
kifinomultabb és elegánsabb volt, mint azok az idomtalan hurkák, amelyeket Everett a Discoveryn
látott. Minimum kétszáz méter hosszú kellett, hogy legyen, mégis könnyedén és kecsesen
manőverezett fénylő gondoláiból előmeredő, légcsavaros turbináival. Ahogy kifelé farolt a dokkból,
úgy fordult, hogy Everett láthatta a teljes hosszában végigfutó ablakok sorát. Az ablakoknál emberek
álltak, és lefelé nézve integettek. A léghajó oldalának alsó részén a Deutsche Kaiserlich Luftservis
felirat állt hatalmas betűkkel. Majd a légcsavarok forogni kezdtek, a kormánylapát elfordult, és a
léghajó kisodródott Everett látómezejéből.

Az elbűvölt Everett elindult a tömegben a kifelé görbülő ablak felé. Lepillantott, és a tériszonytól egy
pillanatra megingott. Magasan volt, de nagyon. Éppen olyan messze alatta, mint amilyen messze volt
ő a legfelső dokktól, újabb négyküllős dokkot pillantott meg, és ez még egyszer olyan magasan terült
el a föld felett. A léghajók orruknál fogva úgy tapadtak a dokkhoz, mint kismalacok anyjuk csecsére.
Everett számítása szerint az egész torony hatszáz méter magas lehetett. Még ezen a közbülső szinten
is magasabban volt most, mint amilyen magasra London bármelyik épülete nyúlt. Mármint az ő
Londonjáé. Ismét rátört a szédülés. Talán a Heisenberg-ugrás utóhatása lehetett. Vagy talán semmi
köze a fizikai érzethez. Talán csak filozófiai értelemben létezik, az a pillanat váltja ki, mikor tudatosul
benned, hogy messzebb vagy az otthonodtól, mint bárki az emberiség történelmében.

Everett lepillantott erre az új Londonra. Angyalokat és téglákat látott. Oszlopokat és kupolákat,

szenteket és oroszlánokat, görög isteneket és Christopher Wren meg Nicholas Hawksmoor-féle
templompárkányzatokat, mindet portlandi kőből, valamint a testük köré csavart szárnnyal a lenti
zsúfolt utcákat vizslató angyalszobrokat; és szemébe villant a battersea-i erőmű és a Bankside
masszív és brutális téglafalazata, de még a University College London ijesztő homlokzatát is ki tudta
venni: az épület Everettben azt az érzést keltette, mintha annak tetejéről bármelyik pillanatban
Batman vethetné alá magát. Barokk Gotham: ez jellemezte az F3 Londonjának építészetét.
Villanyvezetékek húzódtak a kupolák és a rideg homlokzatú téglamonolitok között. A háztetőkön csúf
villanyoszlopok magasodtak, a város fölé a villanykábelek pókhálója terült. Az ódon épületek között
magasvasút sínei kanyarogtak. Emitt egy nagy vasúti pályaudvar íves üvegtetejét látta. Amott több
park ötlött a szemébe, mint amire emlékezett, noha azok fölé a magasvasút sínei rajzoltak
krikszkrakszokat. A jellegzetes tereptárgyakból Everett úgy tippelte, hogy valahol Sadler’s Wells
környékén lehet. Jó ötven kilométerre ellátott innen. Levegő után kapott. Mert a látóhatárt egy fal
zárta el, olyan messze, ameddig csak a szem ellátott, mindkét irányba. Egy égő fal – füst és gőz uralta
véges-végig. Everett mindkét tenyerét az üvegfalnak nyomta, és kihajolt. Nem – nem falat látott.
Hanem kéményeket. Kilométereken át sorakoztak a légkörbe füstöt és gőzt böfögő kémények és
hűtőtornyok. Nem is lehetett kétséges, hogy egész Londont körbeveszik.

Zajt hallott: hangok harsogták túl a járatok felé igyekvő utasok általános háttérmoraját. Zavar támadt
a tömegben, abban az irányban, amerről ő jött az íves folyosón. Ennek csak egyetlen magyarázta
lehetett. Túl sokáig bámészkodott, mint valami szájtáti bolond. Fuss! Egy lépés után máris
megtorpant. Nehogy fuss! Csak lépkedj nyugodtan! Lifteket pillantott meg. Liftek mentek fel, liftek
mentek le. Az egyik liftaknában három fülkényi utas érkezett, de a lefelé tartó felvonó még mindig a
legfelső szinten vesztegelt. Gyerünk már, gyerünk!

Ting! A hívópanelen a gyémánt alakú fények zöldre váltottak. Az ajtó kinyílt. Everett bocsánatot
mormogva préselődött be a tömegbe. Ahogy az ajtó bezárult, még megpillantotta Charlotte Villiers-t,
akinek kalapja, mint egy hadihajó orra, tört előre az embermasszában. Sötétkék egyenruhát és a
tűzoltók sisakjára hasonlító fehér fejfedőt viselő férfiak nyitottak neki utat ék alakban. A rendőrök
mindig rendőrnek néznek ki, bármelyik univerzumban járjunk is. A nő tekintete a lift felé fordult,
ahogy az ajtó becsukódott. A lift olyan sebességgel indult el lefelé, hogy Everett úgy érezte, mindjárt
kidobja a taccsot. A Heisenberg-ugrástól nem kellett ennyire émelyegnie. Ting! Első szint: belföldi
járatok. Ting! Földszint és tömegközlekedés. Mindenki a kijáratok meg az ott álldogáló
segédszemélyzet, illetve az utasok nevét lapokon maguk elé tartó öltönyösök felé özönlött. És most
futott bele a csapdába, mert a segédszemélyzeten, az utasok elé küldött kísérőkön és az üvegen túli
világ mögött még több sötétkék ruhás, fehér sisakos embert pillantott meg. Papírlapokat tartottak a
kezükben, amelyekről felpillantva gondosan szemügyre vették minden elhaladó arcát. A tömeg
egyenesen a karjukba hajszolta volna Everettet.

Everett kikeveredett a sokadalomból. Hordárok cikáztak körülötte bőröndökkel rogyásig megpakolt

villanytargoncákon. Besurrant a mosdóba. Az egyik fülkébe érve elreteszelte az ajtót, és megpróbált
kiötleni valamilyen tervet. Itt nyugodtan gondolkodhatott. Ilyen helyeken mindig jó ötletei támadtak.
Talán mert itt egyedül volt, nyugodt magányban, senki sem zargathatta. Átnézte a hátizsákjába
pakolt úti felszerelését. Aznap reggel kapkodva csomagolt, miután kiagyalta a tervet, hogy a
Heisenberg-kaput használva indul el édesapja keresésére. Míg Spinettiék körülötte rohangásztak,
hogy összeszedjék magukat, és iskolába meg munkába menjenek, ő szépen csendben elcsente
azokat a dolgokat, amikre egy srácnak egy másik univerzumban szüksége lehet. Csavarhúzók.
Villásdugók és adapterek. Szigetelőszalag. Ceruzák, papír. Kanálgép. Ryun faterjának sokfunkciós
bicskája és fázisceruzája. Gázöngyújtó. Gyufa. Fejfájás-csillapító. Elemlámpa és tartalék elemek. A
bűntudat ismét belehasított, mikor oldalzsebének mélyéről előkerültek az eljegyzési- és a
jegygyűrűk. Ha lett volna rá ideje, hazament volna, és az édesanyjáét hozza el. Ő mindig csak
ígérgette, hogy kidobja őket, vagy végrehajtja rajtuk a „megszabadulok tőled” rítust, vagy elküldi
valamelyik „Aranyat veszünk” fickónak, aki a délutáni tévéműsorban hirdeti magát. Mrs. Spinetti
mindig levette a gyűrűit, mikor a konyhában tevékenykedett, és a mosogató melletti porcelán
gyűrűtartó fán hagyta. Egy kínálkozó lehetőség. Egy és kettő. És már sehol sem voltak. Akkor nem
érzett bűntudatot. Túl sok minden dübörgött a szívében és a fejében. Most rájuk nézett, ahogy a
tenyerében fogta őket, és szinte rosszul lett az önvádtól. Elképzelte, amint Mrs.

Spinetti keresi őket a gyűrűtartón, sehol sem leli őket, feltúrja a házat, hogy megtalálja őket, és
amikor nem jár sikerrel, ideges lesz, aztán kitör rajta a zokogás, és elönti a szörnyű veszteség érzése.
Everett még rosszabbul érezte magát a gyűrűk miatt, mint attól, hogy egyedül van egy furcsa és
veszedelmes új univerzumban.

– Szükségem van rájuk – suttogta maga elé, amit elnyomott egy másik fülkében lezúduló öblítés zaja.
– Tényleg szükségem van rájuk.

Fásli a focihoz. El is felejtette, hogy rajta van, mikor este arra ért haza, hogy a házukat feldúlták.
Charlotte Villiers művelte ezt, ebben teljesen biztos volt, méghozzá a nehézfiú haverjával.
Valószínűleg az a két zsaru is közreműködött – Leah-Leanne-Leona és Bajszos Milligan. Az aláöltözet
felett viselt futballnadrág és iskolai zakó kombótól eléggé kockának tűnhetett a saját Londonjában.
Ebben a Londonban viszont szépen beolvadna. A cipő így is problémát jelentett, de ezzel semmit sem
kezdhetett. Bárcsak ellopott volna egy fejkendőt!

A reptér mosdójának vécéjében a gyors és csendes átöltözés nagyobb kihívásnak bizonyult, mint
Everett gondolta. Soha nem hitte, hogy egyszer majd úgy próbál meg kibújni a farmerjából és
felhúzni a sportcuccát, hogy egyik térdét megtámasztja a papíradagolón, lábát pedig beakasztja az U-
alakú ülőke mögé, és eközben igyekszik nem kiborítani a hátizsákja tartalmát a fényesre suvickolt
fapadlóra és át a szomszédos fülkétől elválasztó határfal alatt.

Everett elhúzta a fülke reteszét, és megnézte magát a tükörben, míg kezet mosott. Elmegy. A
kapunál álló rendőröket ezzel nem veri át. „Misszionáriusoknak” nevezte el őket egy régi fénykép
után, amelyet Tejendra mutatott neki dédapjáról, Narinderről, még a gyarmati időszakból, amikor
trópusi sisakos fehéreket fuvarozott egy riksán. Everett nem akarta átverni a Misszionáriusokat –
legalábbis nem így.

Tenyerébe vette a gyufásdobozt, ahogy elindult ki az érkezők várótermébe. Szemetest keresett.

Hármat is megnézett, mire talált egy olyat, amelyikbe egy elolvasott újság volt tömve. Csak egy
pillanatba telt meggyújtania a gyufát, a meggyújtatlan végét a skatulya fedele alá dugni, mint egy
miniatűr fa gyújtózsinórt, aztán bedobni a dobozkát a kukába. Hallotta, ahogy az egész gyufásdoboz
szívet melengető hussanással lángra lobban, míg ő lezser léptekkel távozott. Máris kiáltások
harsantak. Valaki bekapcsolt egy riasztót. A pánikba esett emberek fejvesztve menekültek az égő
szemetestől. A kapuban álló Misszionáriusok folytatták az emberek szemrevételezését. Everett tudta,
hogy egy ilyen nyilvánvaló trükköt még ők sem esznek meg. Viszont a felfordulás elég ember
figyelmét elterelte az érkezők várótermében ahhoz, hogy megnyerje magának azt az egy percet,
amire szüksége volt. Gyorsan leszedett pár bőröndöt az egyik megpakolt poggyásztargoncáról, míg a
hordár hátat fordított, helyet csinált magának, bemászott és maga köré húzgálta a táskákat. Az
utolsó csomagot a fejére húzta, és karját összefonta a térde körül. Ezután egy örökkévalóságig tartott
– vagy legalábbis neki úgy tűnt –, amikor mindent elnyomott az értékes bőrtáskák szaga, mire
Everett megérezte, hogy megrándul és elindul a targonca. Tudta, mikor hagyta el a terminált, mert
megérezte feneke alatt, ahogy a kattogó kocsi rendszeresen megugrik a kövezeten. Katt, katt, katt, és
állj. Napfény tört be, mikor a hordár leemelte a legfelső bőröndöket. Értetlen képpel meredt
Everettre. Ő ekkor félrelökte a táskákat, kiugrott a targoncából, és anélkül, hogy törődött volna az
autókkal, buszokkal, taxikkal, vagy bármivel, amit ebben a Londonban vezettek, olyan gyorsan
futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta, hogy minél messzebb kerüljön a terminál bejáratától, és
addig rohant, míg már nem látott mást belőle, csak a repülőtér fémtornyát, amely masszív és
elnyújtott Eiffel-toronyként emelkedett a háztetők fölé, meg az orrukkal hozzátörleszkedő
léghajókat.

13

– Menj három utcányit a Kingsway-en, fordulj balra, majd a második utcánál megint balra, rá az
Evelyn Streetre – mondta a taxidrosztnál álldogáló sofőr. Hat sofőr támasztotta a teás bódét, mind
teásbögrét szorongatott a mancsában. Taxijaik idegen, áramvonalas jószágok voltak, könnycsepp
formájú ívekkel, a gumikat elrejtette a borítás, nagy rácsok védték az orrukat. Közülük kettő a teás
bódé melletti feltöltőpontra volt éppen rákapcsolva. – Egy nagy lépcsősor vezet fel oda. Nem fogod
eltéveszteni. Nem akarod, hogy odavigyünk?

– Nincs pénzem – magyarázta Everett. – Meg különben is, azt mondta, csak pár utca innen.

– Na tűnés, te pimasz… – mondta erre a taxisofőr félig-meddig viccelődve.

Nyilván minden Londonban igaz a mondás: ha nem kérdezhetsz meg egy rendőrt, egy taxis majd
tudni fogja. Amint

Everett biztos távolságra került a reptéri Misszionáriusoktól, lelassított, és megpróbálta átlátni ezt a
Londont, ahova került. Az utcák olyanok voltak, mint megannyi kanyon: szűkek, fénytelenek a
hatalmas épületek árnyékában. A feje felett elcsörömpölő szerelvény hangjára felkapta a fejét. A
jelzőlámpák fénye pirosról zöldre váltott a szemaforoknál és a sínek mentén. A megállók odafent
voltak. Felettük pedig villanyvezetékek lengedeztek és futottak. A léghajókat leszámítva mindennél
magasabban viszont angyalok, ókori istenek és mitologikus lények meredtek lefelé napsütötte
zugaikból. Az utcákon valósággal lüktetett a forgalom. Everett kitalálta, minek mi a funkciója: melyik
a busz, a teherautó, a taxi, a személykocsi. Villamosok suhantak az út közepén, szikrákat szórt
felettük a felsővezeték. Viszont itt a buszokat is árammal hajtották, azt pedig a fent húzódó
vezetékek hálójából nyerték kábelekhez érő hosszú, ruganyos áramszedőikkel. Akadt olyan teher- és
személyautó is, amely ugyanilyen négykaros megoldással operált. Számos parkoló autót viszont
domborműves címerrel díszített, vörös oszlopokhoz csatlakoztattak – az otthoni postaládákra
hasonlítottak. Everett becslése szerint olyan húsz méterenként állt egy-egy piros töltőállomás. A
gépkocsik, a teherautók és buszok mind futurisztikusnak, de egyben régimódinak is tűntek, valahogy
úgy, ahogy az emberek az 1930-as években elképzelték, milyen lesz majd a huszonegyedik század.
Egyvalami viszont ismerős volt: majdnem annyi kerékpárost látott ezen a Tavistock Place-en, mint
amit azon a Tavistockon szokott, ahonnan jött. Ugyanakkor csendes volt. Nagyon csendes. Az Everett
Londonjának belső égésű motorjai adta moraj itt nem létezett, nem voltak csikorgó fékek, sem ziháló
hidraulika. Az itteniek zümmögtek, doromboltak és zúgtak, ahogy gumiabroncsos kerekeiken
haladtak.

A városnak szaga volt. Füstös, vegyi, gőzölgő szaga. Kaparta Everett torkát. Olajos, koszos, zsíros ízt
hagyott maga után az ajkán és a nyelvén. Elképzelte, amint minden egyes légvétellel újabb és újabb
réteggel vonja be a tüdejét. Everett szagolt és ízlelt már egyszer ilyet, Delhiben, egy ködös januári
napon, mikor Tejendra elvitte őt látogatóba pandzsábi rokonaikhoz – ilyen a szénhidrogén szülte
szmog. Ez a csípős szag ott mégis másnak érződött, ahogy előtört az ötmillió Marutiból és motoros
riksából. Itt pokoli, kénes, maró szagot árasztott. A szén füstjét.

Az egyik sarkon Everett megpillantott valamit, amit felismert. Egy telefonfülkét. Noha nem olyan
piros fém- és üvegkalicka volt, amelyek már kezdtek eltünedezni az utcákról Everett korára, hanem
egy díszes buborék, tetején hetyke kis csúccsal, egy levélmintás kovácsoltvas alkotással, míg a betűk
organikus és díszítő hatást keltettek. Odabent egy fémbillentyűzet (az évek során a rengeteg ujjtól
fényesre koptatott gombokkal), egy kézibeszélő meg egy gyufaskatulya méretű képernyő kapott
helyet. Everett talált egy csuklós kar végére erősített négyszögletes nagyítót, és a képernyő fölé
húzta. Szavak jelentek meg, zöld alapon fehér betűkkel. Királyi Brit Telekommunikációs Társaság.
Kérjük, válasszon szolgáltatást! Hívás/interweb. Sem egeret, sem tapipadot nem talált. A billentyűzet
alsó részén ellenben felfedezett egy sima rézgolyót.

– Király oprendszer – mormolta magának Everett. A kurzort az Interweb szó fölé vitte. Feltételezte,
hogy ez lehet a világhálóra lépés itteni megfelelője. Cselekvés. Everettnek ez tetszett. Mennyivel
többet elárul a szándékról, mint a Belépés. Leütötte a billentyűzetet. Ekkor látta csak meg, hogy
milyen a billentyűzet felső sora. Nem QWERTY volt. Így szólt: PYFGC.

– Hű, azannyát! A Dvorak-féle kiosztás a szabvány.

Ezután a következő szöveg tűnt fel, zöld alapon fehér betűkkel: Kérjük, dobjon be egy shillinget vagy
illessze be a Királyi Brit Telekommunikációs Társaság feltöltőkártyáját. Túl sokat remélt, hogy ingyen
lesz a cucc.

– Rendben, akkor irány a könyvtár! – És így jutott odáig, hogy megkérdezze a teás bódét támasztó
taxisoktól az útirányt. Háromutcányit le a Kingsway-en. Ott fordulj balra! A második utcánál megint
balra. Máris a Great Russel Streeten volt. Ott futott előtte a nagy lépcsősor. A könyvtár úgy festett,
akár egy görög templom. Everett megpróbálta felidézni, hogy ezen a helyen mi áll az ő Londonjában,
de az utcák iránya eltért, és nem volt benne biztos, hol is lehet. Arra gondolt, hogy otthon talán csak
boltok vannak itt. Semmi olyasmi, ami annyira fenséges lenne, mint a Sir John Sloane Könyvtár. A
nagy timpanonos tornácot tartó oszlopok márványköntöst viselő nőalakokat formáztak. Még neve is
volt ezeknek a tetőt tartó alakoknak, ötlött Everett eszébe. Kariatidák. Mindegyik kariatida egy
nyitott könyvet tartott kezében, a kőborítókra ráfaragták a címeket. Tudomány. Jog. Dráma.
Orvoslás. Teológia. Retorika. Everett felkocogott a magasból lepillantó kariatidák között. A könyvtár
belül éppen olyan hatalmas és félelmetes volt, mint kintről. Mintha kilométerek lettek volna a
márvány előcsarnok közepén felállított magas asztal mögött ülő egyenruhás recepciósig. A kalapja
valóságos költemény volt.

– A kézikönyvrészleget keresem.

– A Newett-szárnyban találja – felelte a recepciós. – Egyenesen áthalad a folyóirat-olvasón. Se enni,

se inni nem szabad. Pontban ötkor zárunk.

A Newett-szárny, mint kiderült, egy hatalmas terem volt, fölé üveg dongaboltozat borult. Fentről
napfény árasztotta el a különálló olvasóasztaloknál könyveik fölé görnyedőket. A terem mindkét
végén állványos polcok futottak végig. Ahogy Everett elindult befelé, rosszalló arcok néztek fel rá.
Egy kölyök a kézikönyvek részlegében! Everett látott már olyan csodabogarakat, akik napjaikat a
könyvtárakban töltötték, és történelmet meg családfát kutattak, utazásokat tettek a múltba, aminek
soha nem szabad véget érnie, mert azzal vége szakadna életük értelmének is. Ebben az
univerzumban sem ment ez másként. A könyvtárak hatalmat adnak, mondogatta Tejendra.

– Elnézést!

Az asztalnál ülő nő tágra nyílt szemmel meredt rá. Akkor sem vághatott volna döbbentebb képet, ha
Everett elsüt egy pisztolyt a feje mellett.

– Merre találom a telefonkönyveket?

A nő felemelte csontos ujját, azzal mutatta meg. Everett megfordult, hogy kövesse az általa jelzett
irányt, és látta, hogy a könyvtári kutatók sápadt arca mind rámered. És ekkor – de csak ekkor – esett
le neki. Amióta ebbe a világba érkezett, egyetlen olyan arcot sem látott, amely nem fehér emberé
lett volna.

Úton a polchoz Everett figyelmét megragadta egy lexikonsor takaros egyengerince. Az Encyclopaedia
Britannica volt az. Lapjain ellenőrizhette volna az erről a világról alkotott összes elméletét és sejtését,
az itt látott minden furcsaságot. De ez nem egy perc lenne. Viszont a telefonszám ráér. A
kíváncsisága győzedelmeskedett. 22. kötet. Oaxacától az origamiig. Letette a vaskos kötetet az egyik
olvasóasztalra, és kinyitotta. Olaj. Lásd: növényi olajok, repcemag-olajok, pálmaolajok, olívaolajok
alfejezet; állati olajok: lásd bálnaolaj, bálnazsír, bálnavadászat a Dél-Atlanti-óceánon. Ásványi
eredetű olajokról semmi. Everett ide-oda lapozgatott. Semmi. Nyersolajról semmi. Sem a
petrolkémiáról. Olajnak nyoma sincs. Everett szédülni kezdett. Egy egész technikai civilizáció olaj
nélkül. Everett látta ugyan a villanyautókat, a vonatokat, a töltőpontokat és a Londont behálózó
kábelrengeteget – sőt, még a csodálatos, elképesztő, hihetetlen léghajókat is, érezte a szén füstjét a
levegőben, és azt, amint a torkát kaparja –, és egy olaj utáni világot képzelt maga elé. Hogy az összes
elfogyott. De most kiderült, hogy nem; ennél is többről van szó. Soha nem is volt olajuk. Egy egész,
csúcstechnológiájú civilizációt hoztak létre folyékony üzemanyag nélkül. A szén kora soha nem ért
véget.

– Steampunk. Állat – szólalt meg önkéntelenül is, elég hangosan ahhoz, hogy rosszalló pillantás
legyen a jutalma egy komolykodó szemüveget viselő, addig elmélyülten olvasó fiatal nőtől. Nem, ez
még csak nem is olyan, mint a steampunk. Már nem.

Ez egyfajta poszt-steampunk. Elektropunk. Ennek a Londonnak az idegszálain elektromosság száguld

végig, mint ahogy ennek a világnak az összes városán is, ugyanúgy, ahogy Everett szülővárosának
ereiben benzin csörgedezik. Szén persze van – még mindig érezte, ahogy a kigőzölgése kaparja a
torkát –, de atom is, annyi szent. Víz- és szélenergia, bármi, amivel elektromosságot lehet előállítani.
Everett végighúzta ujját a lexikonok gerincén. Earl, Marchfold – Ementáli. Elektromosság. Tekintete
mohón pásztázta az egyéb hivatkozásokat. Az elektromosság megszületése. 1789-ben Henry
Cavendish felfedezte az elektromos töltet és a mágnesesség közti kapcsolatot, és 1790-ben
megalkotta mágneses elvű forgó áramfejlesztő malmát, a kézi indítókaros generátor prototípusát.
Cavendish ünnepelt találmányát – ugyanazt az eszközt, amely fordítottan működve motorként
funkcionál – híres, a villámló angyalról szóló álmának köszönheti, amivel sarkaiból fordította ki a
newtoni világegyetemet. Az első kereskedelmi célú üzem 1799-ben épült meg Manchesterben,
Bowden’s Millnél, ahol egyetlen vízhajtású malomkerék működtette generátor tizenhat, villamos
árammal táplálkozó szövőszéket üzemeltetett…

Everett úgy hőkölt hátra, mintha az oldal pofon csapta volna. Képzelete száguldani kezdett, újra meg
újra átszökkent a történelmen és a lehetőségeken. A villanymotorokat még a gőzhajtású motorok
előtt feltalálták. Ez a Henry Cavendish semmi egetrengetőt nem művelt Everett univerzumában.
Ebben a világegyetemben azonban neki köszönhetik a villanyhajtású György-kort. Everett
végigrohant a szócikken. Sir Michael Faraday 1891-ben dolgozta ki az elektromos vontatómotor
elvét… Váltakozóáramú távvezetékek… első, kizárólag egyenárammal hajtott vasút Londonból
Oxfordba 1830-ban…

Itt soha nem jött el a gőzkor. Az elektromosság kora a tizennyolcadik században kezdődött. A szénből
származott az elektromosságot termelő gőz, de nem voltak gőzhajtású vonatok, autók, sem különös
gőzmeghajtású buszok. Nem létezett folyékony üzemanyag. Mindent villanyárammal működtettek.
Ekkor Everettnek támadt egy ötlete, olyan szerteágazó és monumentális, mint a láthatár egészét
betöltő cunami. Vissza a polcokhoz. Sark, Déli – Tenessee és Ősbűn – Port Harcourt. A következőben
megtalálta: űrutazás. Everett végigfutotta a rövidke szócikket. Ez a Föld soha nem küldött embert a
Holdra, sem Mars-járót a Marsra, sem robotokat a Jupiter vagy a Szaturnusz holdjaira, sem
szondákat a Naprendszeren kívülre, hogy évmilliókon át tartó útra induljanak más csillagok felé. Soha
nem hagyták el a Föld légkörét.

– Nem, ti másfelé indultatok felfedezni, igaz?

Everett kinyitotta a második kötetet. Párhuzamos univerzumok. A multiverzum fizikai létezésének

gondolata Edwin Bell Collins A többvegyértékűség alapelvei című 1889-es művéből származik.
Everett lapozott. Az Einstein-kapu elméletét 1912-ben fektette le a német kvantumfizikus, Albert
Einstein… Ebben az univerzumban Einstein tehát kvantumfizikus volt. Egy amerikai huszonhat évvel
megelőzte őt azzal, ami a különleges relativitáselmélet itteni verziójának tűnt. Everett
univerzumának Einsteinje rühellte volna érte. A kvantumelméletet kísértetiesnek nevezte. Everett
ugrott. Az F2 Síkkal 1978-ban jött létre a kapcsolat…

Everett becsukta a könyvet. A szíve őrülten kalapált. Harminc-három évvel azelőtt nyitották meg a
Heisenberg-kaput a multiverzumra, hogy ez az ő világán megtörtént volna. És erről mindenki tudott.
Ott állt a könyvtár polcain a lexikonban. Még valami. Még kell egy információmorzsa erről a világról,
mielőtt félreteszi a lexikonokat, és átmegy a telefonkönyves polchoz, ami az elsődleges oka volt,
amiért a könyvtárba jött. A Déli-sarkos kötetben találta meg. Végighúzta ujját a rövid felsorolásokon.

Sokaság, az Ismert Világoké.

Az Ismert Világok Sokasága egy univerzumok közti felügyelő testület, amely az Einstein-kapu néven
ismert, a síkok közti utazást lehetővé tevő szerkezet fejlesztését, építését, engedélyezését és
használatát ellenőrzi. Egyben megkönnyíti a tagsíkok közti
együttműködést az univerzumközi jog, biztonság, kereskedelemfejlesztés, a politikai és diplomáciai
képviselet, valamint a terjeszkedés terén…

…az F2, F3, F4 és F5 síkok a Sokaság alapító tagjai. A jelenlegi taglétszám kilenc világ.

– Elavult vagy – suttogta Everett. – Már tíz az a kilenc.

…mindegyik tagvilág megkapja a Primátus jogkörét, amely

cserélődik, és a Primátus idején a Központi Elnökség a Primarcha szülőbolygójának Sokaság-

központjában ülésezik. A Föld – Hivatalos Seholvégetnemérő Azonosítószáma szerint az F3 –
központja a Tyrone-torony, címe Cleveland Street, Bloomsbury, London.

Everett rábökött a Tyrone-torony képére – függőleges ablakbordás, támpilléres oszlop volt, tele
fiatornyokkal és mitologikus lényekkel, amelyek még annál a barokk felhőkarcolónál is gótabbak
voltak, amelyet Everett az égikikötőből látott.

– Itt tartjátok őt – sziszegte. – Tudom, egyszerűen tudom.

Nem lehet máshol.

– Fiatalúr?

Everett riadtan és bűntudatosan felnézett, amiért haragos szavait mások is meghallották. A korábban
a központi asztalnál helyet foglaló nő hajolt fölé. Az olvasólámpák fénye alulról világította meg az
arcát, és vészjósló árnyékokat vetett rá.

– Csak tudatni szeretném, hogy tíz perc múlva záróra. Tíz perc. Everett észre sem vette, hogy az
íróasztalán álló olvasólámpa

bekapcsolt. Túlságosan lefoglalta a könyv, hogy feltűnjön neki, az ég besötétedett az üvegboltozat

felett, a hosszúkás Kézikönyvek Terme pedig kiürült, ahogy az olvasók, kutatók és különcök egymás
után elszállingóztak. Az összes fontos cucc végül a könyvekbe kerül, mondta egyszer Tejendra. Ezt
vond ki az internetből, és nem marad ott más, csak vélemény.

Na de csak tíz perce maradt! A Londoni Telefon- és Üzleti Címtár hét kötetre rúgott. Zálogosok,
aranyat felvásárlók és nemesfém-becslők. Lehet, hogy már késő, hiszen nem tudta, hogy ebben a
Londonban mikor zárnak az üzletek. A legtöbb bejegyzésnél csak a név, a cím és egy telefonszám
szerepelt. Egyesek kiemelődobozba kerültek, és volt róluk egy-két soros leírás. Fizetésnapi
kölcsönök. Alacsony kamatok. Aranyat és ékszert veszek. A legjobb árak. Talált egy féloldalas
kiemelést. Kimondhatatlanul megszorult? Nem bírja már fizetésnapig? Azonnali segítség. Nincs előre
fizetendő díj. Nevin Pénzügyi Szolgáltatások. Késő este…

– Királyság! – Everett ökölbe szorította kezét diadalmámorában. Gyorsan lefirkantotta a címet.

Lesétált a polcok mentén, míg el nem érte a Térképek és kartográfia szekciót, talált egy Henson-
Jenson tömör utcanévmutatót Londonhoz, megkereste benne a címet, és elővette dr. Kvantumot. Az
olyan idegennek tűnt itt, mintha egy űrhajó szállt volna le a halvány fényben fürdő, csupa fa és bőr
könyvtárban. Nem szívesen merítette volna le az értékes akksit addig, míg ki nem deríti, hogy rá
lehet-e csatlakoztatni a helyi elektromos hálózatra. Készített vele egy fényképet. A kamera kattanása
olyan hangosnak tűnt, mintha csak egy könyv puffant volna le a legfelső polcról. Elmélyült Nő
felnézett, a homlokát ráncolta, aztán alaposan megnézte dr. Kvantumot. Már csak ő maradt ott az
olvasók közül a hosszú és csendes teremben. Na, még egy utolsó információmorzsa az Encyclopaedia
Britannicából: Nagy-Britannia elektromos hálózata 110 voltos, hatvan herzes. Ez már eredmény.
Nem tér el szülőbolygójának amerikai szabványától. Az olvasóasztaloknál kéttűs konnektorokat
látott, és Everett már korábbról tudta, hogy többfunkciós bicskával mindössze tíz percbe telik
átalakítani a konnektoradaptert.

– Köszönöm! – kiáltott oda Everett derűsen a könyvtárosnak távozáskor. Kint az utcán sötét és hideg
volt. Az esti levegőből sárgás szmog szüremlett elő. A járókelők felhajtották gallérjukat és
szorosabbra vonták magukon sáljukat. Everett megborzongott. Mindent megadott volna egy olyan
nagykabátért. Talán majd hozzájut egyhez, ha lesz pénze. Nem: szüksége lesz minden pennyre. Majd
a mozgás melegen tartja. És amúgy is jobb, ha indul – nem éppen a közelbe kell mennie.

14

A Nevin Pénzügyi Szolgáltatások Zálogos Nevint jelentették. A Lambic Lane-re néző kirakat csak talmi
homlokzat volt, fényűzőbbnek és kevésbé kétesnek igyekezett feltüntetni a helyet. A Nevin Pénzügyi
Szolgáltatások központi irodája egy mocskos sikátorból nyílt, és a bejáratot csak három neonkör –
kék, zöld és piros – világította meg, amelyek sercegtek és jókora kékes szikrákat szórtak a kinti
macskakőre. A zálogosokat láthatóan minden univerzumban ugyanaz jellemezte. Az itteni ablakot az
évek során felgyűlt kosz hártyája vonta be. A polcok, állványok és sorok, rajtuk a több száz
elzálogosított árucikkel lehetetlenné tették, hogy bentről megpucolják az ablaküveget. Everett hallott
már zálogosokról – még Stokie-ban is volt egy, a Stamford Hillnél, de sem ő, sem az ismeretségi
köréből senki nem látott egyet sem. Egy párhuzamos univerzumba kellett átlépnie ahhoz, hogy
találkozzon eggyel. Tudta viszont, hogyan működnek – zaciba csapsz egy értékes tárgyat, és ha nem
fizeted vissza a kölcsönt meg a szerény illetéket, a zálogos megtarthatja és eladhatja a tárgyat. A
kirakatban olyan tárgyakat látott, amelyekért senki sem jött vissza. Rádiónak tűnő berendezések
voltak itt, de még inkább hasonlítottak a vénséges Sony kazettás magnókra, rájuk tekerve
fülhallgatók. Írógépnek látszó holmik, az írógépkocsi helyén kis tévéképcsövekkel, és nagyítók
kihajtható karokkal. Egy kartonpapíron kitüntetések. És ékszerek: gyűrűk, nyakláncok, faragott
elefántcsontbrossok és megmunkált fekete gagátok. Babák. Díszlámpák. Tárgyak, amelyeket még
Everett is antiknak talált, az erről a világról szóló korlátozott tudása mellett is. Bélyegalbumok. Régi
hanglemezek. Egy kis zománcozott doboz, ráfestve egy léghajó, mellette brit zászló és arannyal a
következő szavak: Minőségi termék: mentás bonbonok. Everett csak ekkor vette észre, hogy egy
szempár mered rá az otthagyott portékák közül. Zálogos Nevin.

Az ajtó csilingelve nyílt ki, ahogy Everett belépett.

Zálogos Nevin komolyan vette ősi mesterségét, és a világára jellemező széles hajtókás, jól szabott
öltönyt viselt. Gomblyukába szegfűt tűzött, amely ezen a kései órán már kissé hervadtnak tűnt.
Everett úgy vélte, hogy Nevin a második helyen végezne az igazi csalók versenyén, közvetlenül
Sofőrsapkás Szkinhed mögött. Az irodát padlótól a plafonig megtöltötték a soha el nem vitt kicsi és
nagy tárgyakkal megpakolt vitrinek. Az elektromos motorbicikliktől a képregényekig minden volt itt.
A kitömött medvétől a pirinyó, hímzett szívig. Everett érezte, ahogy a tengernyi nyomorúság súlya
ránehezedik a szívére. Nevin jobb szemébe egy ékszerészlupét nyomott, és megvizsgálta Everett
portékáját.

– Eladás vagy zaci?

Everett eredetileg arra gondolt, hogy eladja a gyűrűket egy vaskosabb összegért. Ha zaciba csapja
őket, akkor azzal kifejezi azt a szándékát, hogy valamikor kiváltja őket, utána pedig egy bélelt
borítékban bedobja Mrs. Spinetti postaládájába. Everettnek nem volt ínyére, hogy tolvajként
gondoljon magára, bármilyen nemes célért tette is, amit tett.

– Zálogba akarom csapni őket.

– Negyven guinea a jegygyűrűért, egy tízes az eljegyzésiért.

– Tíz font? De hiszen az egy gyémántgyűrű!

– Csak markazit.

Ha Angela Spinetti eljegyzési gyűrűje nem gyémántberakású lett volna, azon nyomban lefújja az
egész esküvőt. Így hát Everett fogta a gyűrűt, az üvegpult tetejére nyomta, és egy könnyed
mozdulattal két centis karcolást ejtett rajta.

– Gyémánt.

– Jól van, okostojás. Harminc a brillért.

– Guinea.

Nevin végigmérte Everettet, láthatóan nagyon szeretett volna valamit kérdezni tőle, de aztán
megrázta a fejét, és előhúzott egy nyugtát.

– Átkozottul lágyszívű vagyok, az a gond velem. A szokásos feltételek, harminchárom százalékos éves
kamatláb, hat hét után nincs visszavásárlási költség. Megfelel, fiú? Itt és itt írd alá!

Nevin egy gyönyörű fém töltőtollal írta alá.

Hát persze, gondolta Everett. Nem olyan egyszerű szénből műanyagot gyártani. Korábban még
sosem volt dolga tollheggyel: az karistolta a papírt, ahogy csikorogva végighúzta rajta. Aláírása
leginkább egy krikszkrakszra hasonlított. Nevin letépte a perforált részt és átadta Everettnek a
nyugtát. Ezután elővette nagy és bonyo lult bőrtárcáját, amely fényesre csiszolódott az évtizedek
alatt, míg a derékzsebből a kezébe vándorolt. Nevin erre forgatta, arra forgatta, különböző zsebeket
és rekeszeket nyitogatott ki, majd úgy vonultatta fel a bankókat és a pénzérméket az üvegpulton,
mint egy sereget. A szeszélyes neonégőből pattogó szikráktól a helyiség lidércnyomásos, kékes
színben játszott. Mikor Everett a pénzért nyúlt, Nevin fürgén, akár egy kígyó, meglendítette a kezét,
és egyik ujjával visszahúzta az egyik pénzérmét.

– Hogy a karcolás nyomait észrevétlenül eltüntessem, ugye, megérted?

Everett még visszanézett a válla felett a bolt ajtajából. Nevin a két gyűrűt egy üvegtárlóba tette, a
saját nyugtacetlijét pedig kettéhajtva mellérakta.

Visszajövök értetek, bármennyi univerzumon kell is átkelnem. A pénz ott lapult a zsebében. Noha
nem érezte makulátlanul tisztának, képes volt úgy nézni rá, hogy nem gondolt arra, mennyire
kétségbeesett lehet Mrs. Spinetti az eltűnt gyűrűi miatt. Száz penny egy fontot ért, akárcsak
otthon, de ahogy az amerikaiaknál, a váltópénznek itt is mindnek volt neve. Egy shilling tíz penny,
egy félkoronás huszonöt penny, az egykoronás ötven penny. Az ötpennys ugye magáért beszélt, és
akadt egy ritka kis érme is, a kétshillinges, amely láthatóan húsz pennyt ért. A pénz tehát zsebben.
Nem fog sokáig kitartani. Míg Everett a zálogházban időzött, az utcák teljesen kiürültek. Egy
hirtelen, hódarát is magával sodró szélroham újságokat görgetett végig az utcán. A hideg
decemberi szél átfújt
Everett sportruházatán. Mindenütt december volt a multiverzumban, ő pedig hirtelen rettenetesen
egyedül érezte magát. Idegen volt egy idegen világban. Itt semmi sem volt ugyanolyan. Semmi. Nem
mehetett vissza. Nem jelenthette ki csak úgy egyszerűen, hogy vége a játéknak, nem kapcsolhatta ki
a gépet,

és ülhetett le meginni egy teát, és elmajszolni egy pár csokis Hobnob kekszet. Nem kaphatta elő a
mobilját és csöröghetett haza, hogy a kocsi egy félóra múlva eljöjjön érte. Messzebb volt az
otthonától, mint bárki, aki az ő bolygóján született. Ő volt a legmagányosabb ember a
multiverzumban. Ez viszont nem igaz – és a felismeréstől belevillant a remény és ugyanakkor a
félelem is attól, amit tenni kényszerül. Mert nem volt egyedül. Odakint, vagy inkább odabent, a
Tyrone-toronyban, tartották fogva az apját. Viszont az otthona oly messze volt, oly sok teendő várt
rá, és máris hatalmába kerítette a fáradtság. Nagy fáradtság. Minden sejtjét, minden egyes
részecskéjét eluralta. Haza csak úgy juthat, ha végigviszi a tervét. És oly sok lyukat látott benne, oly
sok hézagot, oly erősen épített a mázlifaktorra. Valójában reménytelen terv volt. De az egyetlen terv,
aminek esélye volt arra, hogy beváljon. Viszont ez az esély is elillan, ha halálra fagy idekint, mert
megpróbál egy kapualjban megaludni, vagy ha csavargásért letartóztatja a rendőrség, amiért az
utcákon kolbászol. Viszont ha csak egyetlen éjszakát is eltöltene bármelyik eddig látott, csillogó
ablakú szállodában, ahol az előcsarnokot megtöltötték a hangoskodó, elegáns öltözékű vendégek,
akik karácsonyi vacsorára, bulira vagy bálra érkeztek, azzal menten nyakára hágna nehezen
megszerzett pénzének. Ezeket az apró részleteket korábban nem gondolta át. A tény viszont az, hogy
aludnia kell – most pedig azonnal harapnia valamit.

Egy szerelvény csattogott és robogott el felette olyan zajjal, mintha csatát vívnának odafent. Egész
éjjel jártak vajon? Vehetne jegyet a következő állomáson, és körbe-körbe vonatkozhatna, míg
álomba nem ringatják a kattogó sínek és a rángató váltók. Everett otthon már utazott éjszakai
járaton. Nem gondolta, hogy ebben a Londonban kevésbé ijesztő lenne. Felpillantott a bepárásodott
ablakok mögött kirajzolódó emberi sziluettekre. Az emberek hazamennek. Haza Barnetba és
Earlsfieldbe, Harrow-ba és Wealdstone-ba, Hackney-be és Stoke Newingtonba. Olyan hirtelen tört rá
az ötlet, hogy már szinte fájt. Menj oda! Az ottani terepet ismered. Lehet, hogy mások az utcanevek,
de az elhelyezkedésük ugyanolyan. Még az is lehet, hogy létezik Roding Road 43. Lehet, hogy a 27-es
szám mögött áll egy nyári lak, amely remek téli szállást nyújtana egy univerzumközti utazónak. Lehet,
hogy itt is van Kutyák Öröme, és a végében veteményeskertek pajtákkal, bennük székekkel, szófákkal
és mindenfélével, amit csak a veteményeskert művelői magukkal szoktak cipelni, hogy kültéri
nappalit csináljanak a kertjükből. Ha pedig ezekből egyik sincs, még akkor is lehet ott egy viktoriánus
temető a közepén egy dekorációs célú ódon építménnyel. Everettet nem izgatták a halottak. Mélyen
és kiadósan aludtak, és sosem horkoltak.

Újabb vonat dübörgött el a feje felett. Everett céltudatos léptekkel indult meg a londoni
magasvasutat jelképező piros neonkör és V-jel felé, miközben fentről halványkék szikrák röpködtek
lefelé. A másik Londonban feltámadt a szél, és úgy szállongtak körülötte az újságok lapjai, mint
megannyi madár.

15

A lány a Szent Pálnál szállt fel. Everett észre sem vette volna, ha nem indul el a kocsiban és ül le pont
vele szemben. Ezt semmi sem indokolta, mert a szerelvény szinte teljesen üresen haladt. Everett
éppen a térképet böngészte dr. Kvantumon. Amilyen észrevétlenül csak tudta, visszacsúsztatta a
táblagépet a hátizsákjába. A figyelmeztető hangjelzés sípoló hangot adott, az ajtók záródtak, a
szerelvény pedig kerékcsikorgás közepette felgyorsult a magasban futó sínen, amely ívet írt le a
nagykupolájú székesegyház tömbje körül. Everettet ekkor teljesen váratlanul szíven ütötte a
honvágy. A Szent Pál – amely minden részletében úgy nézett ki, mint amit ismert – úgy festett,
mintha saját világából csöppent volna ide.

– Mit bámulsz?

Everett elvörösödött. A lány azt hitte, hogy rá mereszti a szemét.

– Csak a Szent Pált.

– Korábban még nem láttad?

– Dehogynem, de. De tényleg a székesegyházat néztem. Nem téged.

– Szóval engem megbámulni sem érdemes?

Szó, mi szó, Everettnek be kellett vallania, hogy bizony érdemes. Mert a lány különleges volt.
Különlegesek voltak a ruhái: minicsizmába tűrt macskanadrág, katonás stílusú dzseki a
köldökmagasságig felhasított póló felett. Különleges volt a haja is: hófehér, hatalmas afrofrizura.
Everett még sosem látott ilyen világos bőrt, ilyen, a sarkvidékek fagyát idéző kék szempárt. A lány
úgy nézett ki, mintha jégből faragták volna.

– Sajnálom, ha azt hitted, bámullak.

– Nekem aztán mindegy.

A lány elfordult tőle, felpattintotta dzsekije gallérját, és lejjebb csúszott az ülésen. Az oldalán hordott
táskából egy pakli kártyát szedett elő, és átlapozta, miközben az ajkával néma szavakat formált.
Meleg volt a kocsiban, és a sínek himbáló ritmusával együtt Everettet félig-meddig hipnotikus
álomba ringatta az éjszakai vonatozás. Arra riadt a félálomból, hogy a lány hirtelen elkapja róla a
tekintetét. Eddig azzal foglalatoskodott, hogy a pakliban található kártyákat szépen kirakja a nem
valami tiszta üléshuzatra. A kártyák is különlegesek voltak. Illusztrációik miatt a tarotkártyákra
emlékeztettek, de a szimbólumok és az alakok nem tűntek ismerősnek. A Bourne Green-i emós
csajok méhkirálynője, Gót Emma mindenhova magával vitte tarotpakliját, és úgy tett, mintha meg
tudná jósolni az emberek szerelmi életét, és csúnya szitkokkal illette azokat, akik kígyót-békát
kiabáltak rá a Facebookon. Azokon voltak akasztott emberek, pápák meg bolondok, kutyákkal a
sarkukban, itt másfajta állatseregletet látott. Emitt egy ércembert, amott egykerekűn világokkal
zsonglőrködő balett-trikós férfit. Itt volt egy négyarcú isten, meg egy nő, aki mindkét kezében kardot
tartott, és a nap volt a koronája. A nyolcas szám – vagy a végtelen jele – köré egy saját farkába
harapó kígyó csavarodott. Egy aggastyán állt mankóira támaszkodva egy ajtó előtt, amely a
sötétségbe nyílt. Máshol a viharos tengerből egyetlen kéz nyúlt ki. A lány magában dünnyögött,
ahogy gondos minta szerint rakosgatta a lapokat. Lábakon Járó Ház került a kereszt közepére,
Hattyúvonta Fogat pedig derékszögben rá.

– Már megint csinálod. Everett meghökkent.

– Mit?

– A bámészkodást.

– Sajnálom. Az a helyzet, hogy izé, még sosem láttam ilyen kártyákat ezelőtt.
– Naná, hogy nem! Senki sem. Mert ezek a kártyák rólam vallanak. Személyre szabottak, személyes
lapok. Tökéletesen egyediek. Az egyetlenegy létező Örökkévaló tarotpakli.

– És most éppen mit csinálsz?

– Na, nézd csak! Nemcsak a szemét mereszti, de az orrát is mindenbe beleüti. De mivel kérdezted,
válaszolok: nézek velük. Kicsit felfelé, kicsit lefelé, kicsit oldalra.

– Olyan ez, mint a jövendőmondás?

A lány szeme kerekre tágult a sértés hallatán. Everett még sosem látott ilyen fakó szempárt. Mint két
jégszilánk.

– Nem olyan, mint a jövendőmondás. Egyáltalán nem olyan.

Mint mondtam, nézek velük. Olyannak látom a dolgokat, amilyenek, hogy valójában milyenek
mélyen belül, minden réteg alatt, lecsupaszítottan. – Elmosolyodott. A mosoly átalakította az arcát,
más ember lett tőle. – Akarod, hogy megmutassam? – Összeszedte a kártyákat, átsuhant a
túloldalról, és leült Everett mellé. Megkeverte a vaskos paklit. Ismerte az összes trükköt és
kártyakeverést. Ajeet bebe is képes volt rá. Igazi ördög volt a kopogós römiben. A lány a tenyerére
tette a paklit, és Everett felé nyújtotta.

– Koppints rá háromszor.

– Nincsenek varázsszavak?

– Ez nem varázslat. – A paklit szemmagasságba emelte. – És most emelj!

Everett három részre szedte szét a dekket; a legfelsőt a középsőre tette, a középsőt alulra, a legalsót
felülre.

– Fogd a három legfelső kártyát, és rakd le őket egymás mellé! Everett egymás után fordította fel
őket. Egy lángokkal övezett

lándzsás férfi. Két alak, amint egy búzamező felett repülnek, a kalászok meghajolnak. Egy
felhőkarcoló egyetlen nagy szemmel a csúcsán. A lány jobból balra billentette a fejét, ami annyira
hasonlított a pandzsábiknál használt majdnem igenre, hogy Everett kis híján felnevetett. De csak
majdnem. Mert a lány dermesztő komolysága rémisztőnek tűnt.

– Mögötted, alattad, előtted – darálta a lányt. – És most jöjjön a következő három!

Egy ember kordét húz, benne egy szamár ül. Egy sziklába ágyazott, kitörni akaró alak. Két nővér,
nyelvüknél fogva összefűzi őket egy lánc. Ahogy az utolsó kártyát is felfordította, a lánynak kerekre
tágult a szeme. Levegő után kapott. Előrehajolt, és alaposan szemügyre vette a lapokat. Everett
riadtan szintén előrehajolt, és ekkor egy aprócska rántást érzett a hátizsákja szíján, amelyet még
korábban a combjára csavart. Éppen időben lendült előre, hogy megakadályozza, hogy dr. Kvantum
eltűnjön a lány katonai dzsekije alatt. Aki most magához ölelte a számítógépet.

– Mindjárt azt sikítom, hogy nemi erőszak.

Everett erre felmarkolta a kártyákat, kinyitotta a szellőzőablakot, és a menetszélbe tartotta a

lapokat. A lány felvisított.

– Ne!

– Add vissza! – förmedt rá Everett.

– De én akarom. Ez frankó. Add nekem!

– Tedd le!

– De nekem tetszik. Jó leszek hozzá. Hol kell bekapcsolni? Ide-oda forgatta dr. Kvantumot.

– Ó, ez fantasztikusságosan frankó! Nincs hozzá nagyító. És lám, milyen vékony! Nem a mi

világunkról van.

Everett úgy érezte, mintha egy jégből formált karót döftek volna a gyomrába. A szemgolyójában, az
agyában, a szívében valami vadul dörömbölt. A hasizmai megfeszültek. Megingott, szédülés tört rá az
ide-oda imbolygó szerelvényen.

– A bámészkodás. Már megint csinálod. Ülj le inkább, omi, még mielőtt kiterülsz, mint egy
rongybaba.

A sokktól dermedt Everett szót fogadott. A lány finoman az ülésre tette dr. Kvantumot.

– Ide a kártyákat! Most!

Everett a pakli kártyát a gép mellé tette. A lány keze olyan gyorsan csapott el rájuk, mint egy kígyó,
és beletömte a tarotpaklit kabátja egyik belső zsebébe. Everett visszarakta dr. Kvantumot a
hátizsákjába, és behúzta a zipzárt. Látta, hogy a lány egy percre sem vette le a szemét a táblagépről.

– Na szóval, úgy értem, egyértelmű, hogy nem erről a világról van – törte meg ismét a csendet a lány.
– Nekünk semmi ilyesmink nincs. Műanyagból van, igaz? Igazi, valódi műanyagból. Máris
megszerettem. Honnan szerezted, he? Csak nem megfújtad? Ó… ó… már vágom. Nemcsak a
számlálógép az. Hanem te is. Te is, igazam van? Te is síkot váltottál. Melyik világról jöttél? Az F2-ről
tuti nem, mert azok olyan vetítősek. Te viszont, tesó… Szóval, nem hiszem, hogy onnan jönnél. De
akkor honnan? Hé, csak nem egy olyan nano-gyilkos vagy az F1-ről?

– Egy mi az F1-ről?

– Hát, ezt beszélik. Hogy pont úgy néznek ki, mint mi, de belül tele vannak azzal a nanotechnológiás
cuccal. Csak akkor tudod megállapítani, hogy azok, ha belenézel a szemükbe, egyenesen a
szembogárba, mert az olyan nekik, mint a légy szeme. Na persze, ha ilyen közel jutottál hozzá,
addigra már úgyis megette az agyadat.

– És ez igaz?

– Mi igaz, omi?

– Amit az F1-ről mondtál?

– Ugyan! Csak egy pletyi. Nem tudja senki. Szóval az F1-ről szalajtottak, tesó?

– Nézz a szemembe!

A lány előredőlt. Pacsuliillatot árasztott, mint Gót Emma, és ehhez társult még valami pézsmás,
evilágibb illat, amit Everett nem tudott hova tenni. Túl felnőttes illatnak tűnt a lánynak, akinek a
korát tizenháromra becsülte. Persze nem volt túl jó a lányok korának megsaccolásában. A másik egy
pillanatig állta a tekintetét, aztán elkapta.

– Ááá… csak vetítek itt neked. Honnan jöttél? De komolyan!

– Az F10-ről.
– Az F10-ről? És az hol van, mi az? Még sosem hallottam róla.

F10?

– Idén februárban léptünk először kapcsolatba a Sokasággal.

Teljhatalmú megbízottakat is küldtünk egymáshoz.

– Neem, semmi ilyesmiről nem hallottam. Na persze, minden abban a nagy toronyban zajlik, de ez itt
most totál lényegtelen.

– Nem annyira az, ha el akartad lopni a számítógépemet.

A lány erre szégyenlősen összerezzent, de így is önkéntelenül végigsimított Everett hátizsákján.

– Ó, de hát ez frankó… Mindenkinek vannak ilyen kütyüi ott, ahonnan jöttél?

– Ez egy újfajta technológia, de semmi rendkívüli. Mindenkinek van hordozható számlálógépe. –

Everett előszedte a telefonját, és bekapcsolta. – Itt persze nem lesz térerő, de tudod, ez egy mobil,
egy telefon. Annyiban más, hogy vannak rajta appok, meg tudok rátenni zenét, meg képeket, és van
rajta az, amit ti, azt hiszem, Interwebnek hívtok… és egy egész jó fényképezőgép. – Everett
elkattintott egy képet a tágra nyílt szemű lányról, és meg is mutatta neki. Az szégyenlősen mindkét
kezével eltakarta az arcát, majd megfogta a telefont, hogy megnézze a róla készült képet. –
Közelítheted és távolíthatod is az ujjaiddal – magyarázta Everett, és megmutatta neki a
képernyőnavigációhoz szükséges mozdulatokat.

– Sirályság – ámuldozott a lány. – Ti, F10-esek klasszak vagytok. Majdnem olyan jó arcok, mint az F4-
esek, de náluk van az a bibi a Holddal. Oké, remek, most már tudok valamit az F10-ről. A cuccaitok
igazán frankók, de az iskolai egyenruhátok egy förtelem. És hova utazol?

Everett nem felelt. Még nem bízott meg ennyire egy ismeretlenben.

– Ó, ugyan már, omi! Azok a síkvándorok, tudósok, üzletemberek, meg a Sokaság-arcok, mikor
idejönnek, mindig limókon járnak, testőrökkel meg ugrópisztolyokkal. Te meg itt vagy a Trafalgar
Line-on, úgy nézel ki, mint egy félnótás, és közben van nálad egy millió dináros F10-es műszaki cucc.
Tudod egyáltalán, hogy hova utazol, omi?

Everett még mindig hallgatott. A vonat berobogott egy irdatlan lakótömb alatt vágott boltív alá. A
sínek csattogtak, a motorok zaja bőgéssé erősödött; egy alagútban voltak. A szerelvényt az ívet húzó
elektromosság felvillanásai világították meg. Everett ablakokat látott ablakok után elsuhanni, egy
röpke pillanatra beleshetett az ott lakók életébe. A lány közelebb araszolt hozzá.

– Omi, omi, omi. Számoltam a megállókat. Ha nem szállsz le a következőnél, ugyanoda mész, ahova
én. Mert az az utolsó állomás.

A végállomás. Ahol mindenki leszáll. Nem jártál még ott. Szükséged lesz egy idegenvezetőre.

– Miért bíznék meg benned? Még a nevedet sem árultad el.

A lány kiegyenesedett ültében, merev testtel, sértődötten.

– Hát, ezt én is elmondhatom rólad, síkvándor.

– Everett vagyok. Everett Singh.

– Légi névnek tűnik.

– Pandzsábi…

– Istenem, te aztán tényleg nem tudsz semmit, mi, Everett

Singh? Érts már meg… Franc! Mondjuk úgy, hogy vannak errefelé olyan arcok, akik le fogják nyúlni az
összes baró kis kütyüdet, és még a gázos gönceidet is elviszik, ha azt hiszik, kapnak érte egy
shillinget, de még a vesédet is kivágják személyes köszönetképpen. Everett Singh, Everett Singh,
szóval, mit csinálsz itt?

A szerelvény visítva állt meg a lakótömbben kialakított, vakítóan kivilágított állomáson. Öntöttvas
erkélyek sorai emelkedtek egymás felett a sínektől kétoldalt, a lakótömb olyan meredeken húzott
felfelé, mint egy sziklafal. Villanykábelek és szárítókötelek összevisszasága szelte keresztül-kasul a
téglakanyont. Messze fent egy másik magasvasút futott derékszögben, még feljebb pedig vassal
szegett üvegboltív borult minden fölé. Galambok szálldostak lefelé, szárnyuk csak úgy suhogott,
ahogy végigsuhantak a peron fölött. Az ajtók kinyíltak. Utasok szálltak ki. Be senki nem szállt. Már
csak

Everett és a lány maradt az egész vonaton. A figyelmeztető jelzés sípolni kezdett, az ajtók zárultak.

– A következő megálló már Hackney Nagy Kikötő, Everett Singh…

– Valahol meg kell szállnom – buggyant ki Everettből, ahogy a szerelvény elhagyta az állomást.

– Még szép, omi. De miért nem mondtad? Tudod, lehet, hogy megpróbáltam elcsórni a ketyerédet,
de legalább őszinte voltam, nem? Bennem bízhatsz, Everett Singh.

Everett simán megkérdőjelezhette volna az állítás logikáját, de az éjszakai szállás az éjszakai szállás. A
vonat ekkor kicsörömpölt a tégla- és vasbarlangból, és Everettben csak most tudatosult, hogy az
igazából sok épületből áll, amelyek az évtizedek, vagy akár évszázadok alatt összenőttek, külön
várost alkottak a városban.

Torkán akadt a lélegzet. Mert most még nagyobb csoda tárult a szeme elé. Léghajók. Több tucatnyi,
talán száz is, orruknál fogva rögzítve a dokkolótornyokhoz. Olyan sok léghajó volt itt, hogy eltakarták
a szmogos éjszakai eget. A magasvasút pályája a léghajók alkotta plafon és a föld között vezetett.
Odalent alacsony, hosszú raktárakat, alacsonypadlós teherautókat és karcsú elektromos furgonokat
látott. Vonatkocsik tolattak az ezüstösen csillogó síneken, köztük emelővillás targoncák sürgölődtek,
konténereket egyensúlyoztak villáikon. A léghajók gyomra nyitva tátongott, a váz egyes szakaszait
csörlőzhető kábeleken engedték le. Egyesekből rakományt pakoltak ki, másokba viszont konténerek
és megpakolt raklapok kerültek. Everett végignézte, amint az egyik léghajó felcsörlőzi
rakodórámpáját, és bezárja a rakteret. Egy másik még nyitott rakterében, ahol szembántóan vakító
fény mellett dolgoztak, megpillantott egy, az övéhez hasonlóan sötét arcot, amint éppen lefelé
kukucskált. Mindenhonnan hangos lárma áradt, mindenütt sürgölődtek, szorgoskodtak a gőzölgő
ívlámpák fényében.

– Hackney Nagy Kikötő, otthon, édes otthon – szólalt meg a lány. – Gyerünk, síkvándor, itt leszállunk.

A szerelvény lassított, és megállt egy acél- és üvegboltív alatt, utasait a peronra okádta. Tényleg ez
volt a vonal vége. A magasvasút sínpályája a rendező-pályaudvar felett húzódott. Tehervonatok és
tolató mozdonyok kattogtak és csörömpöltek tova szikrazuhatag és villanó fények közepette. A
levegő kenőanyagtól és elektromosságtól szaglott. Everett órákig elnézte volna, de a lány levonszolta
egy zörgős lépcsőn. Utolsóként jutottak túl a forgókereszten. Odakint az utcán a szél hódarát vágott
Everetthez – érezte a hátán és a lábain.

– Ne bámulj már így! – szidta le a lány. – Úgy nézel ki, mint egy amatőr.
De Everett önkéntelenül is csak bámult, végig az egész utcaszinten. Itt az ipar uralkodott, és az itt
dolgozók ehhez szabták az udvariasságukat. A lány nem egyszer rángatta félre Everettet egy-egy
villástargonca útjából, amely konténert emelt magasan a fejük fölé, vagy állította meg, még mielőtt
egy tolató gépezet elé lépett volna. Ezüstös síneken ugráltak át, egymásra pakolt konténerek
labirintusában siettek végig, ahol a folyosókban magasan süvítő szél bánatos farkasüvöltésnek
hatott. Végigsiettek a havas, eső verte utcákon a pubok, kávézók, kínai tésztabárok és jamaikai
curryzők ragyogó neonfeliratai és kirakatai között. A nyitott ajtókon át fény szűrődött ki, meleg tört
elő bentről, beszédhangokat és zenét hallottak. A zene Everettet a nyolcvanas évek retró
szintipopjára emlékeztette, azokra a számokra, amelyeket az apák szoktak kérni az esküvői
diszkókon, csak ennek itt sűrűbb dallama volt. Rengetegen énekeltek. Az egyik kocsmából sörszag,
cigarettafüst és a „Hark the Herald Angels Sing” [Halld az angyali hírnökök énekét! Angol karácsonyi
ének a 18. századból] áradt ki. Kint állott pisiszag terjengett. Az ablakokban és az ajtók körül
ernyedten lógtak a karácsonyi égők, és pislákolva fel-felvillantak. A Mare Street; a Mare Streeten
jártak. És felettük, a dokkolókarokhoz kötve úgy lebegtek a léghajók, mint egy irdatlan fa levelei.

Itt képtelen lenne egymaga életben maradni.

A lány az egyik léghajó törzse alá vezette. Annak burkáról zuhatagként ömlött alá a havas eső. A
vízesés függönye mögül két férfi bukkant elő. A víz végigfolyt bokáig érő, viaszosvászon kabátjukon
és alaktalan, széles karimájú kalapjukon. Nagydarab, szögletes, sötét sziluettként derengtek a léghajó
belsejéből kiszüremlő fénnyel a háttérben, és a lány láthatóan nem volt oda az

örömtől, hogy láthatja őket.

– Hol a góré? – A férfi öblös torokhangon beszélt.

– Tudjátok, milyen. Jön-megy. Én tudom meg utoljára, merre jár.

– Ki ez a tesó veled? – A másik férfinak erős holland kiejtése volt.

Everett a lába mögé csúsztatta a hátizsákot.

– Megpróbálom becsempészni, hogy addig reszeljünk, míg mozog – pimaszkodott a lány.

A Holland hangosan felröhögött, de Torokhang nem szórakozott ilyen jól.

– Hát akkor adj át egy üzenetet, csajszi. Mondd meg Kapitánynak, hogy az Elsimító legkésőbb
karácsony este hallani akarja az ajánlatát, de ez a vége. Vetted? Karácsony este.

A Holland még mindig hahotázott, mikor elmentek Everett és a lány mellett, Hackney Nagy Kikötője
felé tartva.

– Az Elsimító?

– Simi-sumi, humi, malacfark és husi – vetette oda a lány lezseren, de Everettet nem tudta átverni. A
találkozás a két rosszarcúval eléggé felzaklatta, viszont így sem fogja elmondani, hogy ki vagy mi az
az Elsimító.

– És ki az a Kapitány?

– Tudod, Everett Singh, az egyetlen oka, amiért nem fogunk smárolni soha, a reszelésről nem is
beszélve, nem más, hogy örökké kérdezősködsz. Csak kérdések, kérdések, kérdések. A Kapitány.
Igen. Ő az én kapitányom. – Átbújt a zuhogó vízfüggöny alatt. – Jössz, vagy egész éjjel odakint akarsz
ácsorogni?
A léghajó gyomra nyitva tátongott: platók, emelők és liftek vezettek le a földre. Everett hunyorogva
meredt bele a fénybe. Az orr alsó részére egy nevet írtak betűsablonnal: Örökkévaló.

A lány Örökkévaló tarotnak hívta a pakliját.

A lány most a tat felőli rakodóplatón állt. Feltűrte a ruhaujját, és megütögette a bal csuklójára
erősített óraszerű szerkezetet. A feje fölött motorok sivítottak fel. Két kábel ereszkedett le a léghajó
belsejéből. A kábelekhez hurkokat kapcsoltak; a lány beledugta a csuklóját az egyikbe, lábát a
másikba, majd elfordította a számlapot az óráján, amely nem volt óra. A kábel felrántotta a fény felé.

– Remélem, erős a markod, Everett Singh.

Everett mindkét karját átbújtatta hátizsákja szíján, és megragadta a kábelt, mikor a hurok föléje ért.
Egy pillanatig a csuklójánál fogva lógott, aztán a lába rátalált a másik hurokra.

– Még mindig nem tudom, hogy hívnak! – kiáltott fel a fényességben eltűnő lánynak.

– Sen vagyok! – kiabált le az, és rávigyorgott két csizmatalpa között. – A nevem Sen, és pilóta vagyok!

16

Everett valami puhát érzett maga alatt, mire átfordult, elmosolyodott, és azt gondolta: Ez a szél lesz,
amint a lehorgonyzott léghajót mozgatja. Erre azonnal felült, mintha csak áramütés ébresztette
volna. Minden ideg- és szőrszála az égnek meredt. Egy léghajón vagyok!

Most már eszébe jutott. A kábelen jutott fel a léghajó nyitott gyomrába, ahol aztán ámultan nézett
szét. A bámult volt igazából a helyes kifejezés. Ez annyival erősebb volt, mint a szétnéz – benne volt,
hogy tátja a száját, és az ámulattól ostoba képet vág. A léghajón mindent a hatalmas szóval lehetett
jellemezni. A raktér hatalmas. Még hatalmasabb az íves és boltíves váz, amelyet újra meg újra lyukak
fúrnak át, és ezeken a lyukakon át tapad a léghajó bőre a bordáihoz. A leghatalmasabb azonban a
léghajó gerincén végigfutó légrekeszek alkotta tetőzet, a lakótömb méretű, gázzal töltött gömbök
kettős sora, amelyek között kábelek és meg-megfeszülő, lüktető csövek hálója és fonata húzódik. A
léghajó beltere egy katedrálist idézett, a katedrálisokra jellemző magassággal, térrel és világossággal
egyetemben. Nem, egyáltalán nem ilyen képet keltett. Ennél kézzel foghatóbb és nyálkásabb volt.
Olyan, akár egy tüdő. Egy óriás tüdőbe érkezett.

A lány – Sen, Sennek hívják – megragadta futballnadrágja derekánál, és felrángatta a fedélzetre. Ott
Everett éppen időben hámozta ki kezét-lábát, mert annyira tátotta a száját, hogy nem lett volna
meglepő az sem, ha továbbemelkedik, fel a gázrekeszek közé.

– Itt fogsz aludni, omi. – Sen rábökött egy beugróra, amelyet három szállítókonténer alkotott. – Néha
én magam is itt térek nyugovóra. Mármint, őrködnöm kéne, de időnként inkább hunyok egyet.
Látod? – A fészekben hevederekből és a gázrekeszeket borító bőrökből eszkábáltak ágyat. –
Otthonos kis zug.

Az anyaga puha volt, mint valami folyadék, nagyon ruganyos.

Everettnek olyan érzése támadt, hogy az ujjával lyukat üthetne ezen a leheletvékony anyagon. Mikor
megráncigálta, az megmerevedett, majd ismét puhává lazult.
– Mi ez a cucc?

– Szénszálas nanocsövek alkotják – magyarázta Sen. – Az Örökkévalón minden szénszálas csövekből

készült. Erős, akár az acél, könnyű, mint a kívánság.

– Nekünk semmi ehhez foghatónk nincs.

– Van hát valami, amitek nincs, Everett Singh? – szökkent odébb Sen. – Reggel majd érted jövök.
Addig itt jól elleszel. Senki nem tud erről a kuckóról, de ne kószálj el! Várj meg!

Búcsúzóul integetett, és már el is tűnt. Everett óvatosan leheveredett a hevederek halmára. Mélyen
besüppedt, engedett a teste nyomásának. Puha volt. Everett beleburkolózott, akár egy kabátba. A
fáradtság úgy zuhant rá, akár egy hegyomlás. Az álom a mélybe húzta, de küzdött ellene, próbált
ébren maradni, míg dr. Kvantumot be nem bugyolálja a léghajóselyembe úgy, mint a hálóba akadt
léggyel teszi a pók, aztán ráfeküdt. Nem bízott Senben: mi van, ha az éj leple alatt beoson, besurran
az ő kis rejtekhelyére? A frankóságért. Everett felnézett a légrekeszek irdatlan gömbjeire. Egy
léghajó. Egy léghajón van. Egy léghajón egy másik világban. Egy párhuzamos univerzumban. Ma
reggel még az egyik Földön ébredt. Éjjel azonban már egy másikon tért nyugovóra. Egy pillanatra
belemart a páni félelem, de aztán a mélységes álom ölelő karjaiba zuhant.

Aztán felébredt, és még mindig egy párhuzamos Földön volt, egy léghajóban. A reggel fénye a nyitott
fedélzeti nyílást világító medencévé formálta. A raktérben olyan hideg lett, hogy látta a leheletét.
Everett felnézett a légrekeszekre. Megcsodálta a módot, amivel olyan hatékonyan kitöltötték a teret
– klasszikus matematikai probléma –, ahogy a hajó vázát alkotó bordák és gerendák viszonyultak
hozzájuk. Ámulva nézte a magasban húzódó futófolyosókat és mászóhálókat, a felső bőrhuzatról
lengedező futóköteleket, a fenti síneken végigfutó csörlőket. Az egyik nyomáskiegyenlítő szelep
hirtelen sziszegve szelelni kezdett, mire Everett majdnem dobott egy hátast. Pára csöpögött le a
tartógerendákról. Eszement hideg volt, viszont a mérnöki megoldások felvillanyozták. Everett
magához szorította a dr.

Kvantumot rejtő hátizsákját, és ment, amerre a kíváncsisága űzte.

Lába alatt a fedélzetet fémsodrony alkotta, lejjebb ballaszttartályokat látott, meg valamiket, amikről
úgy vélte, a légcsavaros turbinák akkumulátortelepei lehetnek. Furcsa lehet egy ilyen világban
felnőni, gondolta Everett. Egy furcsa világ egy másik furcsa világon belül. Itt semmi sem volt szilárd,
semmi sem volt kézzelfogható, semmi sem volt a földhöz rögzítve. Egy lebegő világ, amely a szél
szeszélyének kiszolgáltatva imbolyog. Talált egy lépcsőt, amely felvezetett a gázrekeszek sorai között
húzódó fő futófolyosóra. A lépcsők gyengének tűntek és törékenynek, akár a jég, mégis könnyedén
elbírták Everett súlyát. Fel-le ugrált rajtuk, de még csak meg se nyikordultak. Erősek voltak, akár a
gyémánt. A futófolyosóra érve mindkét irányban végignézett a léghajó központi tengelye mentén. Az
egyik irányban a híd, a másik irányban a tat húzódott. Vajon fel tudja idézni az előző estéről, hogy
merre állt a hajó? A legközelebbi gázrekeszhez sétált. Az feszesen dudorodott a hajó vázához erősítő
hálóban. A bőr olyan merevnek és felfúvódottnak tűnt, akár valami léggömb egy bulin. Everett
megbökdöste a mutatóujjával. A bőr utat engedett. A rekeszbe döfte ujját, egészen addig, míg már a
bütyke is eltűnt benne. A bőr gyűrődés nélkül változott meg a keze körül. Tehát ennek a világnak a
népe így küszöbölte ki azt a gyengeséget és törékenységet, amely Everett világának régi, hidrogénnel
töltött Zeppelinjeit bukásra kárhoztatta. Karbonszálas nanocsövek: puhák, ha finom nyomás
nehezedik rájuk, és merevek hirtelen erőhatáskor. Ideje kísérletezni: Everett ökölbe szorította a
kezét, és hátrahúzta, hogy olyan erővel üsse meg a rekeszt, ahogy csak tudja.

– Úgy van, sózz csak rá azzal a nagy sonkáddal – szólalt meg egy hang a legdurvább glasgow-i
akcentussal, amelyet Everett valaha is hallott. – Te, komisz ördögfióka, az Elsimító küldött, mi? –
Everett megfordult és meglátta az alakot. Narancsszínű kezeslábast viselt. Lovassági zubbonyt, vagy
valami olyasmit. Az arca barna volt, akárcsak az övé. A kezében tartott tárgyat rászegezte. Everett
ekkor halk köhintést hallott, mire valami erősen arcul ütötte, valami nagy, sötét, nehéz, de mégis
puha, mint egy fasírttal töltött zokni. Elterült a futófolyosón. Azonnal, szó nélkül kiterült.

Egy nő magasodott fölé. A férfiak – mármint az itteni férfiak – bokáig érő, derékban elegánsan bevett
nagykabátját hordta, hajtókáit aranyszállal szőtt, összefonódó virágminták díszítették. Magas gallérú
fehér inget látott, meg cserzett barna lovaglónadrágot, amelyet rengeteg csattal és szíjjal felszerelt
csizmába tűrtek. Everett először kopasznak vélte a nőt, de aztán észrevette, hogy néhány
milliméteres haj borítja a koponyáját. A bal fülét annak hegyétől a végéig piercingekkel lőtte át.
Minden ujján, még a hüvelykujján is gyűrűt hordott. Mindkét csuklóján karperecek himbálóztak.
Bőre a legsötétebb fekete volt, szeme a leghatalmasabb, amelyet Everett valaha is látott, de sem
gyengédséget, sem bizalmat nem vélt benne fölfedezni. Tágra nyíltan meredt a nagyvilágba, és
figyelmét nem kerülte el semmi: a szempár mindent látott és mindent megítélt. Ámultan és némileg
megvetően meredt Everettre.

– Nocsak, kire bukkantunk?

Everett megpróbált felülni. Aztán visszarogyott a fedélzetre. Mindene fájt, még a csontjai is sajogtak.
Úgy érezte, mintha az agyát épp az imént zsákolták volna bele a koponyájába. Méghozzá jó
magasról. Nagy nehezen felkönyökölt, és sikerült ráfókuszálnia Narancs Kezeslábasra, aki a lépcsősor
tetején kuksolt, a melléhez húzva mindkét térdét.

– Rám lőttél! Méghozzá arcon!

– És megtenném újra. – Az akcentus színtiszta glasgow-i volt, az arc pedig hamisítatlan pandzsábi. A
térdén nyugtatott tárgy minden városban, minden kultúrában fegyvernek látszott volna.

– Szóval az Elsimító most már srácokat küld, hogy elvégezzék a piszkos munkát, he?

Everett nagy kínok árán a másik oldalára gördült, hogy megtalálja az új, amerikai akcentus gazdáját.
Egy kék szemű, fehér bőrű, baltával faragott arcú férfi beszélt, akit Sam bácsis kecskeszakálla jócskán
öregített. Hajszálcsíkos pantalló, brokátmellény, nyaknál zárt, kravátlis ing. Hosszúkabátját egy
pelerin egészítette ki. Fején széles karimájú kalapot viselt, a szalagjába hetyke tollat tűzött.

– Mi? Ki?

– Hogy hívják, fiam? – szólalt meg a nő. Láthatóan ő parancsolt a két férfinak.

– A nevem Everett – nyögött fel Everett. – Everett Singh. És maguk meg ki az ördögök?

A nő szeme még kerekebbre tágult ekkora pimaszság láttán.

– Én magam vagyok az ördög, Anastasia Sixsmyth, és én vagyok, ördög és pokol, ennek a léghajónak
a kapitánya és a gazdája, amelyen megpróbált szabotázst elkövetni.

– Nem, várjon, várjon, várjon, várjon! Nem próbáltam. Nem próbáltam semmiféle szabotázst…

– Nem? Akkor ez mi? – A hajó kapitánya és gazdája ekkor felemelte dr. Kvantumot. –
Megkockáztatom, hogy ez valami újfajta pokolgép. Csak be kell csúsztatni a töltőkondenzátorok alá,
és soha senki nem venné észre. – Feltartotta Everett okostelefonját. – És nehogy azt mondja, hogy ez
nem egy távvezérlő. – Végighúzta a hüvelykujját a képernyőn. – Óó! Frankó. Mondja csak… hogy
lehet az, hogy az Elsimító ezt a csili-vili technikát egy magához hasonló tökfilkóra bízta? – Egy
kézmozdulattal elhessegetett minden lehetséges választ, mielőtt Everett megszólalhatott volna. –
Ne, ne is strapálja magát! Nem leszel itt annyi ideig, hogy érdekeljen. Mr. Sharkey, Mr. Mchynlyth,
hívatlan vendégünk távozik.

A pandzsábi skót felegyenesedett a guggolásból, aztán megragadta Everettet a jobb vállánál fogva. A
magas amerikai a balt kapta el. Talpra ráncigálták a fiút.

– Ég önnel, Mr. Singh – búcsúzott Anastasia kapitány. – Ó, és mivel ezekre már nem lesz szüksége,
kár lenne hagyni, hogy pocsékba menjenek. – Ezzel feltartotta az okostelefont és dr.

Kvantumot, majd nagykabátja szárnyainak belső zsebeibe tuszkolta őket.

– Ne, nem teheti! – Everett csak a lábujjaival érte el a fedélzetet, ahogy rugdosni próbált, míg a két
férfi végigvonszolta a fémsodrony felett. Ellenállt, ahogy csak tudott, de azok nagydarab, erős férfiak
voltak. Ő pedig sebesült. És egyedül maradt.

Odavonszolták a nyitott raktérajtóig, és a négyszög szélére állították. Everett lepillantott: tíz méterrel
lejjebb terült el a rakodófedélzet kemény fémfelszíne. – Ezt nem teheti!

– Szerintem nagyon gyorsan rájössz majd, hogy a saját hajómon azt teszek, amit csak akarok – felelte
Sixsmyth kapitány.

– Vagy talán nem hallottad a ,,kapitány és gazda” részt? Uraim… Az amerikai és a pandzsábi-skót
könnyedén felemelték

– És agy… és kattő… – kántálta vaskos akcentussal Mchynlyth, a pandzsábi-skót.

Ekkor egy fehér folt vitorlázott le a léghajó irdatlanul magas boltívei közül pörögve-forogva, és
felvillant, ahogy a reggel fénye beömlött a nyitott raktárnyíláson. Sharkey, az amerikai, keze
meglendült, és ügyesen elkapta a foltot. Egy kártyalap volt az. Egy fehér lap, rajta valami minta. Egy
lap az Örökkévaló tarotból.

– Sen?

Motorok nyüszítettek fel. Sen, mint egy jeges angyal ereszkedett alá az Örökkévaló magasba nyúló
ívei közül egy futókötélen.

– Elengedni! Frankó a fiú.

– Igazán? – Anastasia kapitány ekkor ismét előhúzta és feltartotta dr. Kvantumot. – És azt is tudod,
hogy ez mire jó, ha?

– Ez egyfajta számlálógép, arra jó – felelte dacosan Sen. A lány finoman hintázott a kötél végén,
csizmája orra öt centiméterre himbálózott a fedélzet felett. Anastasia kapitány ide-oda forgatta a
kezében a műanyag négyszöget, azt kereste, hogyan tudná elindítani.

– Bocsásson meg, asszonyom, én meg tudom mutatni… – ajánlotta fel Everett. Anastasia kapitány
bólintott az amerikainak és a pandzsábi-skótnak, akit letették a földre a fiút, de nem tágítottak tőle
egy lépést sem, továbbra is közrefogták. A nő átnyújtotta a számítógépet Everettnek: olyan
undorodva és óvatosan tette, mintha ürülékkel lenne bekenve. A fiú megkereste a kissé trükkös
bekapcsológombot. Mikor megjelent az üdvözlőképernyő, hüvelykujját a biometrikus panelre
nyomta. Anastasia kapitány a képernyő fölé hajolt, és homlokát ráncolva meredt az asztalra. Most
dől el, hogy siker vagy bukás jön, gondolta Everett. Ezek az emberek segíthetnek nekem, de kis is
hajíthatnak. Rá kell őket vennem, hogy segítsenek. Csakhogy semmi mást nem tehetek, mint hogy
elmondom az igazságot, méghozzá a teljes igazságot.
– Na, ez igencsak csecse számlálógép – jegyezte meg Anastasia kapitány.

– Az – jelentette ki Sen –, mivel nem a mi világunkról való. Ez síkok közti technológia, bizony. –
Láthatóan nagyon elégedett volt magával, de a ,,síkok közti” kifejezésre Sharkey, az amerikai,

Mchynlyth, a pandzsábi-skót és Anastasia kapitány egyszerre hátráltak egy lépést.

– Tudják, nem vagyok fertőző – mondta Everett.

– Nem, maga nem az. Viszont különleges a státusza – bökte ki Anastasia kapitány. – Ami pedig bajt
hoz ránk. Sen! Miért hoztál ide egy síkvándort? Mr. Singh, maga pedig miért kódorog egymagában
Hackney Nagy Kikötőjében a szokásos több furgonnyi jagelló és a

Biztonsági Szolgálat pojácái, meg a Kegyes tudja, még kik nélkül?

– Jagelló?

– „Tudjátok meg, hogy a törvény nem az igazaknak készült, hanem a törvényt nem ismerőknek, az
engedetleneknek, az istenteleneknek és a bűnösöknek, a szentségteleneknek és az
istenkáromlóknak, az apagyilkosoknak és az anyagyilkosoknak, az emberölőknek” – mondta erre
Sharkey, az amerikai.

– Mr. Sharkey, távol álljon tőlem mások vallása iránt tiszteletlenséget mutatni, de talán nem ez a
legmegfelelőbb idő a Kegyes szavainak idézésére. Jagellók, Mr. Singh. Rendőrök. Nincs az életben
olyan helyzet, amely nem romolhatna tovább a rendőrség megjelenésével. Emiatt kényes helyzetbe
kerültem, mert olyan biztosan, ahogy a tojás az tojás, a jagellók és a különleges ügynökök keresni
fogják magát, nekünk pedig, nos, megvannak a magunk szokásai itt, Légivárosban. Jagellók, fináncok,
porkolábok: remekül megvagyunk nélkülük. Ugyanakkor egyszerűen képtelen vagyok kidobni egy
értékes rakományt a hajómból. Sen, keríts a vendégünknek egy kis harapnivalót reggelire! – Ezzel
megfordult, hogy távozzon, kabátja szárnyai csak úgy csapkodtak.

– Sixsmyth kapitány! – kiáltott utána Everett.

– Még mindig magánál van a számítógépem.

– Bizony, nálam van.

Ezzel Anastasia kapitány továbbindult, csizmája sarka végigkopogott a fedélzeten.

– Kösz, anci! – kurjantott utána Sen.

Anci? – akarta kérdezni Everett, de Anastasia kapitány elutasító mozdulatot tett a kezével.

– Ne köszönd! Még nem döntöttem el, mit tegyek. Viszont előbb szót kell váltanom magával, Mr.
Singh, méghozzá a szállásomon. Sen, te pedig keríts meleg vizet, és csutakold le! A kamaszfiúk mind
bűzlenek: a hormonok teszik.

17

– Az Örökkévaló kapitánya és gazdája, egyben az én anyám – közölte Sen.

A hajókonyhát a léghajó bal oldalának felső szintjére zsúfolták be: olyan kicsi volt, hogy Everett attól
félt, ráfröccsen a forró zsír Sen serpenyőjéből. Az asztallap lehajtva, a székek összecsukva, és a
levegő kékes volt a füsttől, ellenben az íves ablakból pazar kilátás nyílt. Az éjszaka hullott eső
megtisztító erővel bírt, a csípős szél hosszú vonalban hajtotta a fellegeket nyugat felé az égen. Az a
fajta nap volt, amiért Everett rajongott: derűs, hideg, az alacsonyan járó téli nap visszaverődött és
megcsillant a léghajók púpos hátán. Miközben bámészkodott, egy léghajó vált el a horgonyáról, a
légcsavaros hajtóművek lapátjai forogni kezdtek, a hajó pedig elfordult, hogy hátba kapja a nyugati
szelet. És ott volt egy másik: ez alacsonyan és lassan közeledett a Hackney-láp felett. Óriási volt, akár
egy katedrális, felhők árnyai suhantak át bőrén. Honnan jössz, hová mész? – gondolta Everett. Amit
szállítotok, az van fele olyan csodálatos, mint ti magatok?

A serpenyőben megcsikorduló villa hangja rángatta vissza a jelenbe. Sen áttolta a tojással teli tányért
a keskeny asztal túlsó feléről. Az étel szürke volt. A gumiszerű tojásrántottából áttetsző folyadék
szivárgott.

– Mindig te főzöl? – érdeklődött Everett.

– Csak különleges alkalmakkor. Általában Mchynlyth főz, bár szörnyű szakács.

Everett összerándult.

– Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha én készíteném el a reggelit?

– Omik nem tudnak főzni – jelentette ki Sen. – Ez természetellenes.

– Az én világomon nem az. Nem bizony.

– Hát, ha azt hiszed, hogy tudsz főzni…

– Még megköszönöd.

A hajókonyha olyan pirinyó volt, hogy egymás mellett kellett elfurakodniuk, mikor Everett
megkerülte az asztalt. A fiú orrát ismét megcsapta Sen pézsmás, idegen parfümjének illata. Miért kell
épp ilyen illatot használnia? Evilági, állatias szag volt. Nem illett ide.

– Első lecke. – Everett kimentette a serpenyőt a mosogatóból.

– Soha ne mosd el a serpenyőt! Mert azzal tönkreteszed a természetes olajbevonatot. Elég egy kis só
meg papírtörlő. –

Papírtörülközőkkel letakarította az aprócska munkafelületet. –

Szóval, ő az anyád.

– Az örökbefogadott.

– Az örökbefogadó.

– Mi?

– Te vagy az örökbefogadott. Ő az örökbefogadó. Vagyis ő az, aki örökbefogadott téged.

– Hé! Te csak főzz, síkvándor! Én vagyok az, aki beszél. Még csak nem is beszéled a király palarit.

Everett átnézte a konyhaszekrényt. Ügyesen megtervezett, egymásba csukódó rekeszek és polcok

voltak benne. Minden olyan rendezetten és helykímélően volt elosztva, mint egy lakókocsiban.

Talált bögréket és tasakokat, rajtuk címkék: Egyiptus, Palesztina,

Marokkó, de voltak arab nyelvű, cirill betűs feliratok is, meg hindinek látszók, mégis különböztek
minden olyan indiai betűtől, amelyet Everett valaha is látott. A tasakokat csak ritkán használták.
Sokuk még ki sem volt bontva. Everett beleszagolt egy bádogdobozba: spanyol füstölt pirospaprika
illata csapta meg az orrát.

– Ancid a kapitány – emlékeztette Everett Sent, és tojásokat szedett ki a hűtőből. – Mellesleg a

tojásokat szobahőmérsékleten tartjuk. Mindig.

– Nálam kötött ki, mert volt egy amrijája.

– Egy mije?

– Amrijája. Olyan, mint az ígéret, csak éppen nem te teszed.

Hanem kapod valakitől. Olyasmi, mintha mindig tartoznál valakinek, amit talán soha nem hajt be
rajtad, de az is lehet, hogy egy nap mégis megteszi.

– És téged emiatt az… amrija miatt fogadott örökbe? – Csak annyit vajat tegyünk a serpenyőbe, hogy
csússzon. És ebbe kerülnek a finoman felvert tojások. – Vagyis akkor a szüleid… szóval ők… mi történt
velük?

Sen kinézett az ablakon. A tekintete üres volt, szeme, akár a hófehér jég.

– Látod azt? Az a Lady Constanza. Klassz egy hajó. Látod az orrán a címert? Az oroszlánokat, az
unikornisokat meg azt a sok szöveget? Ez azt jelenti, hogy az egy királyi postahajó. Őfelsége
kormánya különleges engedélyével szállítja őfelsége postáját. Annie is ilyet akar, ezt a címert az
orrunkra. Nagyon frankó lenne, az tutkó. Ha megkapod, akkor onnantól minden el van sikálva.

Everett kiöntötte a tojásrántottát tányérra. Egy csipetnyi paprika, és Sen elé csúsztatta.

– Az enyém sosem lett még ilyen színű. – A lány megpróbálkozott egy villányival. Az arcán felvillanó
eksztázis olyan leplezetlenül jelent meg, hogy Everett majdnem felnevetett. Bár csak rövid ideje
ismerte Sent, ezt már megtudta róla: hagyja, hogy az érzelmei úgy áradjanak ki, hogy mindenki
láthassa, legyenek azok jók vagy rosszak. – Ó, Everett Singh, ez a legjobb… De hogy csináltad?

– Nincs benne tej. A tejtől csak megkeményedik. És vedd le a tűzről, mikor kezd összeállni, hagyd,
hogy serpenyő saját hője süsse tovább. És végezetül tegyél hozzá egy kis spanyol füstölt
pirospaprikát. – Everett a serpenyőből evett, nekidőlve a tűzhelynek.

A keskeny konyhaasztalnál szinte összeért volna a homloka Senével.

– Annie a kapitány?

– Nehogy így hívd! Csak én hívhatom őt így. – Sen üres, jeges szeme ismét haragot árasztott. Az egyik
pillanatban még maga a jég, a másikban maga a nap, utána pedig olyan, akár a vihar.

– Akkor hogy hívjam?

– Szólítsd asszonyomnak!

– Szóval, ha a Lady Constanza viszi a postát, akkor ti mit szállítotok?

– Gépalkatrészeket Lipcséből, veséket Prágából, spárgát

Danzigból, csipkét Hágából, üvegárut Oslóból, ékszereket Tangerből, vodkát Moszkvából és selymet
Algírból. Vannak elektronikai cuccaink Seattle-ből, lekvárunk Jeruzsálemből, drágaköveink
Dzsakartából, De Beers gyémántjaink, és olyan pornó
Nipponból, amitől könnybe lábadna a szemed, Everett Singh.

Mindent, ami jár, beszél, csúszik, szarik vagy hangot ad, netán nagyon, de tényleg nagyon csillog, azt
mi mind szállítjuk. Én már jártam mindenhol, Everett Singh. Körbejártam ezt a kis édes, kerek világot.

– Nekünk is vannak teherszállító repülőink, de ehhez foghatónk nincs.

– Láttam már olyanokat. A legtöbb világon vannak – de úgy tűnik, mi vagyunk a kivétel. Ezek azok az
olajos izék. Nem érezném magam biztonságban egy olyanon. Mármint, egyáltalán hogy maradnak
fent a levegőben?

– A fizika az oka.

– Ez nem természetes.

– Az emberek világában a legtöbb dolog nem természetes. Ettől lesz az emberek világa.
Megmondom én, hogy mi a természetes: a rossz fogak és a legkisebb fertőzésbe belehalás. Az a
természetes.

– Óóó! Vágom. – A szeme kerekre tágult Everett kis kitörése láttán.

– Sajnálom. Csak mindig felbosszant, mikor az emberek azzal érvelnek, hogy egy dolog csak akkor jó,
ha természetes. Ami természetes, az meg akar ölni minket. A tudomány az, ami megment minket. A
tudomány tartja a levegőben a gépeinket és ezt a léghajót is.

– Oké! Legyen, ahogy mondod. A tudomány frankó. Ugyanakkor viszont én ki nem állhatom azokat a
szárnyas izéket. Beszállsz, és huss, felsüvítesz a világ fölé, aztán ismét leszállsz, kiszállsz belőle, és
valaki más száll be helyetted. Az nem otthon. Az nem…

Everett figyelt, így látta, hogy Sen torkán akad a család szó, és azt is észrevette, hogy a lány is tudja,
hogy ő mit látott. Láthatóan egyszerre szégyellte magát és haragudott. Aztán az arca ridegből
átváltott derűsre, fagyosról kíváncsira.

– Everett Singh, vendég vagy a hajómon, úgyhogy mesélj a családodról! Így kívánja a tisztesség. Előbb
azonban… – Everett elé tolta üres tányérját. – Maradt még a tojásból?

– Süthetek még. – Alig mondta ki ezeket a szavakat, mikor belehasított az ötlet: nagyszerű volt,
komplett, gondosan megformált, egyszerűen briliáns. – Viszont van még valami más is, amit
szeretnék. Rendeznék egy vendégséget. A tiszteletedre… és a kapitányéra. Az ancidéra.

18

– Na, akkor tisztázzuk! A Sokaság elrabolta az apját, és a mi univerzumunkba hozta. – Anastasia

kapitány újabb szudzsi halvát vett el a tányérról. Everett még akkor szúrta ki a búzadarát, a rózsavizet
és az összes többi hozzávalót a hajókonyha szekrényének feneketlen rekeszeiben, mikor Sen reggeli
tojásrántottájához keresett összetevőket. Addig fikarcnyit sem törődött velük, míg a reggelitől
elragadtatott Sen láttán ötlete nem támadt, hogyan váljon többé felesleges poggyásznál az
Örökkévalón. A szívhez a gyomron át vezet az út. Azok a meccsek utáni szombati konyhaművészeti
estek végül jó célt szolgáltak. Mert ha valaki ennyire odavan egy tojásrántottától, csak várd meg,
amíg ízelítőt kap a jó öreg falusi pandzsábi szakácsművészetből. Ajeet nagymama a legkisebb családi
eseményt is olyan édességekkel ünnepelte, amelyekbe belesajdult az ember foga. És a búzadara,
rózsavíz, cukor hármas egyetlen szót súgott Everett fülébe: halvá. Most pedig nézte, ahogy Anastasia
kapitány udvariasan beleharap egy édes búzadarás sütikockába. – És most, hogy az
univerzumunkban van, mihez szándékozik kezdeni?

– Megtalálom apát. És megmentem.

Anastasia Sixsmyth bármilyen beszélgetést uralni tudott pusztán hatalmas szeme révén. Most ez a
szempár egyenesen Everettre meredt, és óriásira nőtt a hitetlenkedéstől. Ahogy kimondta,
Everettnek az az érzése támadt, mintha ez lenne a leghülyébb ötlet, amit egy, az ő kétségtelenül
magas IQ-jával megáldott srác valaha is felvetett.

– Eddig egész jól elboldogultam magam is, nem?

Anastasia kapitány elmajszolta a halvákockát, aztán mohó tekintetet vetett az utolsó édességre.

– Miért rabolná el a Sokaság a maga apját?

– Mert tudós. Fizikus. Kvantumfizikus. A Heisenberg-kapu projekten dolgozott – amit maguk Einstein-
kapunak hívnak.

– Ebben a témában nem vagyok igazán járatos, de nekünk is megvannak a magunk Einstein-,
Heisenberg-kapu – vagy akárhogy is hívják maguk – tudósaink, és bár nem akarok tiszteletlen lenni az
apja iránt, de ők láthatóan vannak olyan jók, mint a maguk tudósai, és feltehetően sokkal jobbak is.
Még kölyök voltam, mikor kaput nyitottak az F2-re, úgyhogy pár évtized előnyben vagyunk magukkal
szemben. Vagyis nem győzött meg, Mr. Singh. Próbálkozzon újra! Esetleg ez segíthet felfrissíteni a
memóriáját? – Ezzel előhúzta dr. Kvantumot a lehajtható asztal fiókjából, majd tágra nyílt szemmel
megdermedt a mozdulat közepén. Ajkához emelte az ujját, majd öklével nagyot csapott a fa
választófalra. – Sen! Azonnal hagyd abba a hallgatózást, ez egy bizalmas beszélgetés! – A kapitány
kabinja éppen olyan nett, okos elrendezésű és a léghajó alakjához idomuló volt, mint a konyha.
Fatáblákat lehetett asztalokká, székekké, szekrénykékké és írótáblákká szétnyitni, majd újra
összecsukni. Lámpákat lehetett ki- és behajtani, elfordítani harmonikaszerű zsanérokon. Everett
ágyat nem látott itt, sem olyan helyet, ahova az ágyat el lehetett rejteni. Úgy vélte, amikor az asztalt
ráhajtják a falra, egy fekvőhelyet lehet lehajtani a helyére. Mindenütt ragyogó tisztaság és rend
uralkodott. A kis kabinban szantálfa és naftalin illatát érezte. Sixsmyth kapitány a táblagépet
képernyővel felfelé fordította, amiről Everettnek Sen jutott eszébe, amint felfordítja az

Örökkévaló-tarot lapjait a Hackney-be tartó vonaton. A kapitánynak valahogy sikerült megnyitnia az

Infundibulumot. Azon csak úgy szikrázott a többi univerzum sarki fénye. – A lányom olyan, akár egy
szarka, mindig megragadja a tekintetét minden, ami új és vetítős, mindig begyűjt mindent, ami
csillog és ragyog, hogy aztán hazahozza a fészkébe. A kabinjában már mozdulni sem lehet a sok
csillogó dologtól. Meg a rögbijátékosok posztereitől. Ez itt pont olyan csinos kis játékszer, amin
megakadt a szeme, de én nem hiszem, hogy maga ezt azért hozta volna át egy másik síkról, mert
szép kis fényjátékot produkál. Mi az, amit itt látok? Csillagok lennének?

– Nem csillagok, hanem univerzumok. Síkok. – Eljött a bizalom pillanata. Eljött a kockáztatás
pillanata. Sixsmyth kapitány boldogan kihajította volna Everettet a léghajóból, ha a titokzatos
Elsimító ügynöke lett volna. Most viszont éppen Everett nagymamájának halváját falatozza a
kapitányi kabinban. Egyszer már elvette tőle az Infundibulumot. Ugyanilyen könnyedén át is adhatja
azt, és vele együtt őt, Everettet is, Charlotte Villiers-nek. Szóval, Everett Singh, megbízol-e a léghajó
kapitányában? – Ez a multiverzum térképe. Nem a Sokaságé, hanem a Seholvégetnemérőé. Az összes
síké. Az összes párhuzamos univerzumé.

Anastasia kapitány szemét még sosem látta ennyire kerekre tágulni.

– Ez egy koordinátarendszer. Ezzel – és egy Heisenberg-kapuval – bármelyik univerzum bármelyik
pontjára eljuthat. Nemcsak kaputól kapuig közlekedhet. Én is így kerültem ide. Én nem a maguk
Heisenberg-kapuján át jöttem, hanem a Sadler’s

Wells-i léghajótorony második fedélzetére érkeztem.

– Ez aztán szép eredmény, Mr. Singh. És az sem semmi, hogy egy olyan fiatalember birtokában van,
mint maga – bocsásson meg, uram, de hány éves is? Tizenhárom, tizennégy?

– Az édesapám fedezte fel. Módot lelt rá, hogyan leheljen értelmet az összes koordinátába. Ezért
vitték el őt, mert azt hitték, nála van. És ezért adta ő nekem, hogy elválassza az információt az azt
megalkotó intellektustól. Őt ugyan elkapták, de az adatok nincsenek náluk. És apám tudta, hogy én is
rájövök. Láttam a mintázatot, és felhasználtam a kapott információt, hogy átjöjjek és elvigyem őt.

Anastasia kapitány felemelte az utolsó halvát, precízen ollóba fogta mutató és hüvelykujja között.
Aztán precízen leharapta a kis édességkocka tetejét. Összehúzta a szemét a gyönyörűségtől.

– És hogyan tervezi ennek megvalósítását?

– Megtudom, hogy hol tartják fogva. Bejutok. Majd én… én…

– Netán menet közben kitalálja a többit?

– Ide is eljutottam.

– Igen, eljutott. Az életét – és egyben az enyémet – sokkal kevésbé komplikálttá tehette volna azzal,
ha odaadja nekik ezt a… szerkezetet.

– Az Infundibulumot.

– Szép, szájat kitöltő neve van. – Anastasia kapitány harapott még egyet a halvából. – Adja oda nekik!
Egyszerűen cseréljen velük.

Magánál van, amire vágynak, és náluk van, amire maga vágyik.

– Nem tehetem.

– Miért nem, Mr. Singh?

– Édesapám arra kért, ne adjam oda senkinek. Ne bízzam rá senkire. – Egyedül csak a tiéd, Everett.

– Mégis nálam van. Ideadta nekem.

– Maga elvette tőlem. – Everett az asztal fölé hajolt, és farkasszemet nézett a nővel.

– Maga elvette tőlem, asszonyom. – Anastasia kapitány elfogyasztotta az utolsó halvá kocka
maradékát. – Én úgy látom, Mr. Singh, hogy nem sok köszönettel tartozik az édesapjának.
Egyetlenegyszer sem kérdezte meg magától, hogy bele akar-e keveredni ebbe. Egyszerűen
belerángatta. Magára bízta, hogy kitalálja, mi ez az izé, ami miatt ekkorákat vetít, hogy mire lehet
képes, és hogy ki akarja magának. Magára hagyta, hogy elbánjon a Sokaság embereivel, meg a
jagellóikkal. Veszélybe sodorta. Magára bízta a kiszabadítását. Ugyan mi mást tehetett volna maga,
Mr. Singh? Én is pontosan ugyanezt tettem volna. Tudom, honnan jött, Mr. Singh. – Megtörölte az
ujjait egy régi fuvarlevélben. – A hajómon szűkösen vagyunk. Nincsenek rajta sem utasok, sem
potyautasok. Ez a zaba viszont frankó. Maga pedig jó szakács, Mr. Singh. Egy férfihez képest. Sen
próbálkozik, de a figyelme egy szúnyogéval vetekszik. Mchynlyth is jó szakács… főgépész
viszonylatban. Hasznát tudnám venni egy ideiglenes szakácsnak és segédmatróznak. Mr. Sharkey
majd megméri, Mr. Mchynlyth pedig megmutogatja, amit tudnia kell ahhoz, hogy ne haljon meg az
első kirakodásnál. Én pedig az emberiség legfinomabb ennivalóit akarom az asztalomon látni
naponta kétszer. Az ebéd lehet hordozható.

– Vagyis maradhatok?

– Dolgozhat. – Anastasia kapitány rácsapott egyet a válaszfalra. – Sen! Kísérd ki Mr. Singh-et, és
öltöztesd fel úgy, ahogy egy igazi légihez illik! – Everett nem moccant. Anastasia kapitány felhúzta a
szemöldökét. – Igen, Mr. Singh?

– A számítógépem, asszonyom.

A nő mosolygott, mikor átnyújtotta dr. Kvantumot Everettnek.

19

Frankó szerkók, hirdette az ütött-kopott kis bolt feletti tábla. Frankó: pazar, király, csili-vili, klassz,
báró, állat, fordította magában Everett. Szerkó: flancos szerkó. Úszószerkó. Szerkósítva. Ruházat,
ruhák, felszerelés. Mindkét Londonban használt szó. Nyilván mindkét világnak közösek a gyökerei.
Csak éppen ebben a légi nép különbejáratú nyelvévé alakult. Everett világában elsüllyedt, ahogy a víz
tűnik el a mészkővidéken, és csak néhány maradványszót hagyott maga után. A légit könnyű volt
elsajátítani, főként olasz eredetű szavai miatt. Mindössze a mintázatokra kellett figyelni.

A bolt nagyon távolinak tűnt a frankótól. A Morning Lane-ről, a léghajók vetette árnyékban sikátorok
és árkádok egész erdeje nyílt. Aprócska boltok, nem szélesebbek, mint a kirakatuk, gubbasztottak az
esőtől csöpögő, szinte a sikátorok közepéig kiérő vászonponyvák alatt. Keskeny, de hosszú boltok
voltak. Everett bekukucskált a félhomályba, amely a tündöklő neonfeliratokon túl terjengett:
FARRIDGE: CIPÉSZ; LEDWARD ÉS OBOLUWAYE: ADÓNEMEK;

ADE: FEGYVERKOVÁCS; WRAY VILLANYBOLT; KÖVÉR RINGYÓK ÉS FORRÓ HOMOKOSOK. Villanyfény

pislákolt az üzletek mélyén, amelyek messzebbre nyúltak, mint ahogy azt az utca építészeti
megoldásai lehetővé kellett volna, hogy tegyék. Everett és Sen lassan haladtak a sikátort ellepő
tömegben, közben gőzölgő, forró olaj szaga csapta meg az orrukat, meg az elektromosság
eltéveszthetetlen illata. Mindenki odaköszönt Sennek, ő pedig megállt, hogy viszonozza az üdvözlést,
odakiáltson egy ismerősnek, elmeséljen egy viccet, hozzáfűzzön egy megjegyzést, mondjon egy
bókot vagy jó szerencsét kívánjon az évadra. Mindegyiküknél kevert egyet az Örökkévaló tarotpaklin,
és húzott nekik egy-egy lapot. Az emberek pedig elmosolyodtak, vagy nevettek, vagy mogorva képet
vágtak, vagy megcsókolták az öklüket. Sen felkapott egy zacskó gesztenyét egy vaskályháról.

– Hé! – kiáltott fel a gesztenyeárus.

Sen előhúzott egy tarotlapot a kabátjából. Aztán homlokráncolva rámeredt.

– Dinárokat látok. Nagyon, nagyon hamar.

– Utoljára is ezt mondtad! És azelőtt is, meg azelőtt is! Na, tűnés, potyautas! – A gesztenyeárus úgy
tett, mint aki fenékbe akarja billenteni Sent, de csak jóízűen évődtek. Ahogy a légiek szlengjének
szavai úgy repkedtek ide-oda, mint a madarak, Everettben gyökeret vert az a benyomás, hogy
Hackney Nagy Kikötőjének népe úgy tekint Senre, mint egy talizmánra, egy bájos gyermekre, egy
utcai szentre, a saját jégangyalukra. Ha Sennek, a Kapitány gyönyörű lányának jól mennek a dolgai,
akkor az övéik is jól alakulnak.

– Itt vagyunk.

– Itt?

A sötét kis bolt bejárata felett a neoncsövek nem mindegyike égett. FRAN ERKÓ. Ruhák lógtak olcsó
vállfákon, az akasztókra magazinokból és katalógusokból kivágott emberek arcait ragasztották.
Feltehetően az az ötlet állt mögötte, hogy a dzsekik és a felsők úgy nézzenek ki, mintha valaki éppen
viselné őket, de Everettben inkább egy vigyorgó, zsugorított fejekből álló kiállítás képzetét keltették.
Sen utat tört magának a lelógó ruhák himbálózó függönyén át. A boltban hideg volt, naftalin és
nedves gyapjú szagát árasztotta, és ugyanazt a fűszeres, földes illatot, amelyet a fiú már Sennél is
érzett. Rajta azonban misztikusnak és felvillanyozónak érződött. Itt inkább ijesztőnek és ragacsosnak.

– Hola-hola, Dona Miriam! Hoztam egy tesót.

Egy árny vált el a bolt hátsó részében uralkodó félhomálytól. Apró, köpcös alak kacsázott elő a
mennyezetig érő, üveghomlokzatú fiókok és a csorba, horrorfilmekbe illő tekintetű próbababák
közül, a felakasztott szerkók ide-oda lengedeztek tőle. A pislákoló neon fénye egy zömök, békaszájú
nőre vetült, akinek őszülő, fésületlen fürtjei alól vesébe látó, apró fekete szempár meredt rájuk.
Buggyos szárú nadrágot viselt és szorosan begombolt szürke gyapjúkardigánt. A nyakában
aranyozott, félhold alakú szemüveg lógott láncon.

– Az omit fel kell hozni vetítős szintre – szólalt meg Sen.

– Ó, a Kegyes Úrra! Honnan szeded ezeket, Sen? – Dona Miriam feltette a szemüvegét, és Everettre
bámult, majd átnézett a lencsék felett, végül levette az okulárét, hogy lássa, van-e bármi különbség.
– Ó, bizony kell, tubicám, bizony, hogy kell. – Olyan hirtelen fordult Everetthez, hogy az összerezzent.
– Aztán motyód van-e, csibém?

Everett felé nyújtotta a hátizsákját, benne az odazárt dr. Kvantummal. Mikor az Örökkévaló
futókötelén leereszkedtek az utcaszintre, biztonságosabbnak ítélte, ha magával viszi az
Infundibulumot, hogysem a hajón hagyja. Valahányszor nekimentek a sikátorban, beleütközött
valakibe, vagy meglökték, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy jó döntést hozott.

– Motyó. Della, dinár, gelt. Pénz, drágaságom.

Everett előbányászta a tárcáját. Sen kirántotta belőle a készpénzt, és a bankjegyeket szétteregette

Dona Miriam előtt.

– Szüksége van rád, Dona Miriam. Segíts rajta!

– Nekem arra van szükségem! – tiltakozott kiabálva Everett a pénzre célozva, de Dona Miriam már a
bankókat pörgette az ujjai között.

– Már a céghez tartozol – közölte Sen. – Kapsz majd fizetést.

– Tubicám, gyere velem! – Dona Miriam ujját begörbítve hívta Everettet a bolt hátuljába. – És most
állj mozdulatlanul, rendicsek?

– Kartávolságra kinyújtott hüvelyk- és mutatóujjával mérte meg a fiút, aztán magára hagyta a
próbafülkék között: azok magasak voltak, sötétek, és olyan baljósak, mint megannyi koporsó. Dona
Miriam vadászatra indult a pézsmaillatú raktérkészlet sűrűjében.
Kopasz próbababákról szedte le a ruhákat. Egy hosszú rúd segítségével emelte le az aszott fejekkel
dekorált vállfákat. Létrákon mászott fel, hogy a kirakat polcain kotorásszon. Közben végig
dünnyögött és dudorászott, és kétszer annyi ruhát hajigált el, mint amennyit megtartott. Sen
eközben a bolt világosabb végében felakasztott ruhadarabok között ugrabugrált, és örömteli
visításokat hallatott minden egyes megsimogatott kabátnál vagy a sápadt téli fénybe felemelt
csizmánál. Everett számára minden ruhavásárlás ilyen volt: a próbafülkénél álldogál, míg mások
teljesen érthetetlen – és kiapadhatatlan – örömforrást lelnek abban, hogy olyan ruhákat nézegetnek,
amiket egyébként eszük ágában sincs megvenniük.

– Próbáld fel ezeket! – Dona Miriam nagyjából kétszer annyi ruhát nyomott Everett kezébe, mint
amennyi ott elfért.

– Itt vannak macskanadrágok is.

– Nem hordok macskanadrágot.

Dona Miriam ránézett a szemüvege felett, és a szemét forgatta.

– Csibém…

– Az én világomban…

– Hogyan?

– Nem idevalósi – kiabált oda gyorsan Sen. – Külföldi tesó.

– Nagyon jó a kiejtése.

– Angol az ancija – kiabálta Sen. Everett jámboran becipelte a ruhahalmot az egyik próbakoporsóba.
Az majdnem olyan kicsi volt, mint a Sadler’s Wells-i reptér mosdója, és az öltözködés is majdnem
olyan körülményes. Végeredményben a macskanadrág annyira nem is tért el az aláöltözetektől. Míg
felrángatta az inget és a hosszú szárú sortot, amelynek a legfantasztikusabb helyeken voltak zsebei,
megigazgatta kabátja hajtókáját meg a gallérját, és szorosra húzta a derekát, hallotta, hogy miről
beszélget Sen és a boltos.

– Szóval hol találtad ezt az apafejet? És ne kamuzz a te donádnak! Lehet, hogy a kuklyukom már
vacakol, de azért én kisasolom, hogy ez az omi nem haversrác.

– Erről nem beszélhetek, Dona Miriam, csak annyit mondhatok, hogy igenis haversrác.

– Csipázod?

– Elég frankó a váza. Zsír a virgácsa. Pöpec a bulkesze. Megsasoltam, míg zuhanyozott, úgy ám.

– És a csibe? Ő csipáz?

– Nyente.

– Akkor lökött. Tubicám, elgondolkoztál már azon, hogy ez a baba csibe a bukszákat komázza-e
egyáltalán?

– Úgy érted, hogy omi-palona-e?

– Tubicám, ez Hackney.

– Én a lányokat szeretem – szakította őket félbe Everett. –

Fogjuk rá.

Pillanatnyi csend támadt, aztán a két nő hangos nevetésben tört ki.

– Parlamo palari – mondta Dona Miriam.

– Hama saba apanē nijī bhāşā’ēm – felelte erre Everett hindiül. És kilépett a próbakoporsóból.

– Frankó – bólogatott Dona Miriam. És örömében tapsolt.

– Fantasztikusságos – bólintott Sen is. Dona Miriam átfordított egy teljesalakos tükröt, így Everett
megcsodálhatta

önmagát. A lovassági zubbonyra hajazó kabát, aranyszínű gallérral

és kézelővel meg hajtókával nagyon, de nagyon bejött neki. A buggyos sort a sok-sok zsebbel, d-alakú
hurkokkal, cipzárral, meg a sok akasztóval tisztára olyan volt, amilyet a biciklis rendőrök hordanak.
Még a sort alá vett macskanadrág is elfogadható, jellegtelen szürke színben játszott. Dögösen nézett
ki.

– Már csak egy olyan fejkendő kell.

Sen és Dona Miriam elszörnyedve nézett egymásra.

– Nem, nem, nem, fejkendő nem – hadarta Dona Miriam. – Az nem illik egy haverarchoz.

– Ez kell neked – nyomott Sen Everett kezébe egy pár bakancsot. Zsírkirály bakancs volt. Vádliig érő,
bonyolult, fekete, rosszfiús. Everett felhúzta, megkötötte az összes fűzőt, szíjat és hevedert, majd
megfordult, és a tükör elé állt.

– Van nekem erre pénzem?

– Nem kell rá pénz – nyugtatta meg Sen. – Ezt Sentől kapod. – Dona Miriam erre hangosan
megköszörülte a torkát. Sen lassan körbejárta Everettet, olyan közel sétált el mellette, hogy a fiú
érezte meleg leheletét, és tetőtől talpig végigmérte.

– No, rendben vagyok így? – kérdezte Everett. – Haverarcnak látszom?

– Igen, haverarcnak – felelte Sen. – Igazán haverarcnak. Megragadta a kabát hajtókáit, és közelebb
húzta magához a

fiút. Everett egy pillanatra azt hitte, hogy talán megcsókolja, de csak egy kártyát kapott elő a
semmiből, és bedugta Everett nadrágjának derékszíjába. Dona Miriam kezet rázott a fiúval, és a
kezébe nyomott pár bankót.

– Lágy szellőt, pompás utat és kedvező hátszelet! – búcsúzott. A rossz szagú és áporodott Frankó
szerkók után az árnyékos és

árnyas Churchwell Alley szinte megvakította Everettet, mikor kilépett újdonat szerkójában, és egy
pillanatra, egyetlen pillanatra, Hackney Nagy Kikötője az övé volt. Hát, ha nem is Hackney Nagy
Kikötője, de talán a Morning Lane-ről nyíló utcák, tele bazárokkal. Vagy, ha nem is az egész
labirintusszerű bazárváros, de talán ez a sikátor igen. Vagy esetleg nem is az egész sikátor, csak az
pár négyzetcentiméternyi vizes, nyálkás macskakő új bakancsának talpa alatt. Vagy csak a saját teste.
Már az sem semmi, ha elmondhatod magadról, hogy egy ekkora tér csak és kizárólag a tiéd.
Előhalászta az Örökkévaló tarot lapot a derékövéből. Egy régiesen megrajzolt páva volt, amint
kidülleszti begyét és széttárja farktollait saját tükörképe előtt. A kártya a Büszkeség nevet viselte. És
ugyan mi baj van a büszkeséggel? – gondolta Everett. Dona Miriam boltjának áporodott és dohos
levegője után szerkója visszanyerte újruha-szagát, amely a legnagyszerűbb és legritkább illatszer,
mivel csak az első mosásig szokott tartani.

Döbbenetére nekiment az előtte megtorpanó Sennek.

– Everett Singh, mit gondolsz, tudsz futni az új bakancsodban?

– Miért?

– Mert szükség lesz rá, méghozzá, három, kettő, egy! – És ezzel Sen úgy lőtt ki, mint egy nyílpuskából
kilőtt jégvessző.

Everett ellenőrizte, hogy a hátizsák biztosan ül-e a hátán, és szorosabbra húzta, feljebb a vállához,
hogy ne lógjon le annyira lazán a fenekére, ahogy általában viselni szokta, és ezzel a pillanatnyi
késlekedéssel majdnem elvesztette szeme elől a lányt.

Istenem, de gyors volt! Látta, hogy hátranéz. A szeme tágra nyílt.

Everett maga mögé pillantott. A holland akcentussal beszélő férfi, aki előző éjjel megfenyegette,
olyan szélsebesen közeledett, és olyan közel volt már, hogy Everett érezte leheletét a tarkóján, és azt
is, hogy mit reggelizett. Everett megpördült új bakancsa sarkán, és futásnak eredt. De hova lett Sen?
Nem látott mást, csak embereket, akik félrehúzódtak vagy félreugrottak az útjából.

Egy kéz vágódott ki az üzletek kirakatai közül, az egyik sötét nyílásból, megragadta Everettet a
kabáthajtókájánál fogva, és berántotta egy olyan szűk sikátorba, hogy a válla mindkét oldalon súrolta
a téglafalat. Sen olyan könnyed léptekkel és gyorsan rohant, akár egy sápadt agár. Előre érzett
minden kanyart és fordulót, minden kidobott ládát és rekeszt, minden egyes veszedelmes
gyümölcshéjat vagy csúszós csipszeszacskót. Everett megcsúszott egy narancshéjon, és nekivágódott
a falnak. Hátranézett. A Holland ott volt mögötte, alakja kitöltötte a sikátort, mint a vihar, úgy tepert
felé. A szűk tér a legkevésbé sem lassította le.

– Ide! – rikoltotta Sen, aki átszökkent egy rekesz felett, és ahogy Everett megkerülte, lerántott egy
halom dobozt és ládát, amelyeket egy nagy közüzemi szemeteskonténer tetejére halmoztak fel.
Aztán megragadta a konténer egyik végét, és lendületét felhasználva mögé perdült, azzal már bent is
volt egy nyitott ajtón, amelyet Everett egyébként észre sem vett volna. Ő is megragadta a szemetes
szélét, és egy pörgéssel ő is bent termett. Kínai feliratokat viselő zsákok, szójaszószos rekeszek,
raklapnyi tészták. Szárított halak tömbökben, olyan masszívak és tömörek, mint a beton; egy
aranyszínű maneki neko macska, amint üdvözlésre emeli mancsát. Sen törtetett tovább, át egy apró,
gőzbe burkolózó, olajtól szagló konyhán, ahol szakácsok ugrottak odébb munkájuk mellől
hentesbárdokat lengetve és kiabálva. Aztán át egy kicsi, bádogasztalokkal teli vendéglőn, ahol a
falakat a világ minden részéből származó napilapokkal tapétázták ki, és hosszú kabátot meg fülvédős
bőrsapkát viselő emberek néztek fel tésztalevessel teli táljaikból. Ezek a kölykök! Aztán folytatták a
tésztaleves szürcsölését. Ki az ajtón, vissza a tömegbe.

– El az útból! – rikkantotta Sen, a tömeg pedig engedelmesen szétvált. A lány úgy száguldott, akár
egy vad szarvasünő, de Everett testtudata mostanra már átállt a kapusok térérzékelésére. Utolérte.
Fej fej mellett futottak. Látta, hogy a lány a sikátorokat és az egérutakat keresi, ravasz menekülő-
útvonalak után kutat.

– Balra!
Sen átugrott egy koldust, aki a sikátor szájánál üldögélt, és a konyhai szagelszívóból kiáradó gőzben
melegedett. Az egy lépéssel mögötte érkező Everett átszökkent a zsineggel összefogott kabátú
szakállas öreg felett, be a sikátorba. A Holland még mindig nem szakadt le. Könnyedén megkerülte a
tátott szájú vén csavargót. Nagy ember létére fürgén mozgott.

Előttük tömör kőfal magasodott.

– Zsákutca – kiáltotta Everett. Sen azonban rohant tovább a fal felé, rácsapott egy kapcsolóra,
megragadta a fiút, és maga után rántotta. Az ég hangos zúgással nyílt meg, és a fenti sötétből egy
létra zúdult le nyikorogva.

– Kapaszkodj erősen! – suttogta Sen. A Holland rájuk vetette magát.

– Megvagy, te kis rohadék!

Sen belerúgott a létra kallantyújába. A Holland felnézett a feje felett hallatszó, fémes kattanásra és
zörömbölésre, majd hátraugrott, mikor az ellensúly lezuhant a földre, a létra pedig kilőtt felfelé,
kirántva a markából Sent és Everettet.

Everett nézte, ahogy a Holland nagy, fehér képe alulról néz rá felfelé, mint egy Földre hullott hold, és
egyre kisebb lesz, amint a tűzlétra elemelkedik tőle.

– Ugorj! – kiáltotta ekkor Sen. És belevetette magát a sötétbe.

– De… – Nem volt már idő akadékoskodásra. Így aztán Everett beleugrott az ismeretlenbe. Nagyot
esett, ahogy egy fémkarzaton landolt, amelyet az utcaszintről nem lehetett látni, és amelyet a sikátor
jobb oldali falát adó épület oldalában emeltek. – Aú! – Felhorzsolta a térdét és a kezét a
fémrostélyon. Sen már ott sem volt, olyan gyorsan és könnyedén távolodott, mintha csak repült
volna a fal mentén. Anélkül, hogy ritmust tévesztett volna, máris egy cikkcakkos lépcsőn száguldott
felfelé. Everett követte a tetőre. Ott a döbbenet késztette megtorpanásra. Felette, olyan közel, hogy
kis híján meg tudta érinteni, nagy teherhajók hasa úszott. Csak állt ott egy hosszú pillanatig, ide-oda
forgatta a fejét, elolvasta a neveket, a jelmondatokat és a címerpajzsokat, a ráfestett alakokat
bámulta, meg a hajók testét díszítő sárkányokat, angyalokat, démonokat, isteneket és a mitológiai
szereplőket.

– Hé! Nem érünk rá a bámészkodni! Még nem úsztuk meg. Az Elsimító mindig kettesével küldi a
rosszarcúit, mert egyedül annyira sötétek, hogy még a saját seggüket sem találnák meg.

Everett habozva szakította el tekintetét a csodától.

– Majd megszokod – vigasztalta Sen. Ekkor látta meg a vért a fiú felhorzsolt csuklóján. – Óóó, az a
szegény kezed! Akarod, hogy adjak rá gyógypuszit?

Everett gyorsan a hóna alá rántotta mindkét kezét.

– Szóval olyan vagy? – tudakolta Sen.

– Mi van?

– Hát homársrác. Ha az vagy, nem gond. Rengeteg HS-t ismerek.

– Mint mondtam, a lányokat kedvelem…

– Fogjuk rá. Azt mondtad, hogy ,,fogjuk rá”. Vagy bibi lennél?

Én komázom a bibiket is.

– A lányokat csípem, oké? Tényleg leskelődtél, mikor zuhanyoztam?

– Lehetséges.

– Hát, nem lett volna szabad. Ez olyan, mint… a privát szféra megsértése.

– Egy léghajón nincs olyan, hogy privát szféra, omi. És a vizet is fejadagokban mérik. Én csak arra
vigyáztam, nehogy túl sokat fogyassz. – Sen elmosolyodott. – Elég fitt vagy ahhoz képest, hogy
számlálógépes srác vagy.

– Focizom.

– Tényleg? Milyen poszton?

– Kapus vagyok.

– Ó, az másik féle játék!

– Miért, mi az egyik féle játék?

– A rögbi, az ma errefelé a férfias sport. A labdarúgás a flancos kisfiúknak és a nyálgépeknek való,

nem?

– Ahonnan én jövök, ott nem. Az én világomon a foci ficsúrok játéka, amit tökös fickók játszanak, míg
a rögbi a keményfiúk játéka, de ficsúrok játsszák.

– Nem nagyon tetszik ez a te világod, Everett Singh. Szörnyen puhánynak tűnik. Na de menjünk
tovább, te divatfi! Tartsd a lépést, ha tudod!

Ezzel megfordult, és könnyed kocogásban átvágott a tetőn.

Everett két lépéssel lemaradva követte, könnyedén felvéve a ritmusát, ahogy felfelé tartott az
emelkedő tető egyik felén, majd le a másikon, elhaladva füstölgő kéménykürtők és fokhagymát,
gyömbért és halszagot árasztó, gőzölgő ventilátornyílások mellett, időnként le-lebukva a felettük
húzódó szikrázó, sistergő elektromos kábelek pókhálója alatt. Rozoga fapallók voltak lefektetve a
sikátorok fölött. Sen, aki a léghajók háromdimenziós világában nőtt fel, ahol a fent és a lent éppen
olyan természetes és egyértelmű volt, akár a jobbra és a balra, oda se figyelve vágtatott át rajtuk.
Everett viszont lenézett. Messze a talpa alatt a Morning Lane bazárainak ponyvái és ernyői terültek
el. Fejeket és kalapokat látott. Szédülés tört rá, húzta lefelé, majd egyszer csak azt érezte, hogy
megragadja egy kéz, és átrángatja a szomszédos tetőre.

– Egyes számú szabály: ne nézz le! – tanította Sen. – Bízz a lábadban! – Két sarokkal odébb egy olyan
réshez értek, ahol a lefektetett híd elrothadt és leesett.

– Mit gondolsz, menni fog?

Everett mérlegelte a távolságot, a hátizsákja súlyát, az ismeretlen lábbelit. Két teszten már átment: a
Frankó Szerkókban, mikor Senre és Dona Miriamra bízta, hogy felöltöztessék, és a közökben meg az
alagútszerű utcákban zajló üldözéskor, mikor meg kellett bíznia Senben, hogy az képes kihozni egy
zsákutcából.

– Szerintem igen.

– Frankó. Ne felejtsd el…

– Nem nézek le.

Sen mintha lassított felvételen repült volna át a szakadék felett. Olyan könnyedén és ügyesen ért
földet, akár egy majom. Everetten volt a sor. Csak a meredeken lejtő tetőn futhatott neki,
elrugaszkodni pedig csak az ereszcsatornáról lehetett. Ha elvéti a lépést…

– Bízz a lábadban! – dünnyögte Everett. Négy lépés, dr. Kvantum mindegyiknél keményen csapódott
a hátának. Elérte az elugrási pontot. És már a levegőben is volt. És átért. Megint nehézkesen ért le,
cipőtalpa és ujjai végigszánkáztak a csúszós tetőn, amitől a kirúgott cserepek csúszni kezdtek lefelé
az utcára. Az egyik stand tulajdonosa dühösen méltatlankodott a szétszakadt ponyva és az
összezúzott portékák miatt.

– Nem is rossz – jegyezte meg Sen.

– Sok van még? – zihálta Everett.

– Á! Látod ott azt a lépcsőt? Azon lejutunk a Downs Arches-hoz, és ott már otthon is vagyunk,
biztonságban. – A fémlépcső cikk-cakkban vezetett le egy régi, vöröstéglás raktár oldalában. A falon
kétméteres betűkkel a Borden’s Steelnél készült zabkását reklámozták, noha a kelet-londoni időjárás
már alaposan kifakította a feliratot. Az utca felett magasvasút futott, és a lépcsőről a peronra
lehetett jutni, de Sen átvezette Everettet a víztől csöpögő acélkonzol alatt. A fejük felett elrobogott
egy szerelvény. Sen belökte az utcára nyíló kaput. Egy alak lépett a feltáruló résbe.

– Nicsak, nicsak – szólalt meg egy torokhang. Everett felismerte a hang gazdáját, aki előző este a
Holland társa volt. Látta, hogy Sen megfeszül, mintha mindjárt nekirontana, hogy hasbafejelje.
Torokhang is olvasott azonban a mozdulatból.

Csettintett a nyelvével, és előrántotta a kezét a háta mögül. Egy csúf, fekete pisztolyt tartott benne.

– Hejhó! – kiáltott le ekkor egy hang fentről. Everett felnézett.

A Holland hajolt át az állomás korlátja felett. Láthatóan kifulladt, de vigyorgott.

– Hát, csak sejtem, hogy nem adtad át a főnököm üzenetét a kapitányodnak – recsegte Torokhang. A
tüdeje hörgött a sok slejmtől. – Ami azt illeti, ez nem profihoz méltó, és némileg személyes sértés is,
hogy olyan kevésre tartod a főnökömet, hogy még az ő fontos üzeneteit sem adod át. Hát, akkor
viszont most világosabb üzenetet fogunk küldeni. Te, palona, most velünk jössz! Te meg, omi, mondd
meg Sixsmyth kapitánynak, hogy ha ismét látni akarja a drága kislányát, keressen fel minket a
Lovagokban. És azt is mondd meg neki, hogy csak semmi emberkedés, mert még lehet, hogy
nekiállunk levonni a kamatot, vágod? Méghozzá bicskával.

– Ha hozzám érsz, meghalsz! – prüszkölt Sen.

– ,,A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek,
velem tettétek” [Az összes Biblia-idézet a Szent István Társulati Bibliából származik (A ford.)] –
szavalta váratlanul egy hang a déli államok prédikátoraira jellemző elnyújtott hanghordozással.
Torokhang félig hátrafordult. Sharkey állt mögötte, elég közel hozzá, hogy a leheletétől
megrezzenjenek tarkóján a szőrszálak. Everett nem látta, hogy került oda, vagy honnan, de az
amerikai lépett egyet hátra, ki az utcára, és hátralökte hosszú, fél-pelerines kabátja szárnyait. A fény
megcsillant a bélésébe varrt zsebekbe rejtett fémen. Sharkey keze pedig a gondolatnál is gyorsabban
mozdult. Egy-egy elefántcsontnyelű, lefűrészelt csövű sörétes termett mindkét mancsában. Az
egyikkel intett Torokhangnak, hogy álljon félre. Torokhang lepillantott a saját fegyverére. Sharkey
csalódottan csettintett a nyelvével. – ,,A bolond nem leli kedvét a megértésben”. – Felemelte
mindkét puskát, és Torokhang fejére célzott vele. Torokhang ellépett a kapuból. Sen és Everett
lecsattogtak a lépcsőn, hogy csatlakozzanak Sharkey-hoz.
– És most, uram, szépen tegye le a magáét! A lépcsőre. –

Torokhang elengedte a pisztolyt, így az az ujjáról lógott lefelé a ravaszvédőnél fogva. Lassan lehajolt,
egy pillanatra sem véve le szemét Sharkey-ról és elefántcsont söréteseiről, és letette fegyverét a
fémlépcsőre. – És most álljon arrébb, uram! – Sharkey az egyik fegyvert felfelé lendítette, célba véve
a peronon álló Hollandot. A másikat továbbra is Torokhangra szegezte. – Miss Sen, ha kérhetném.

Sen leguggolt, és felemelte a csúf, fekete pisztolyt. Everettnek feltűnt, hogy láthatóan egyáltalán
nem feszélyezi a fegyver.

Kigombolta kabátja mellrészét, amelyet korábban a hackney-i december ellen védekezve szorosan
begombolt, becsúsztatta alá a fegyvert, aztán ismét begombolkozott.

– Köszönöm, uraim! – kiáltotta Sharkey. – Az ügyletünknek ezzel vége. Szép napot mindkettőjüknek.
– A sörétese csövével megbillentette kalapja karimáját.

– Elkapunk ám azzal a flancos, semmitmondó akcentusoddal meg a bibliai idézeteiddel együtt. A

kapitányod lóg nekünk. Ti is lógtok nekünk.

– „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok
vagy pengő cimbalom” – idézte Sharkey. Viszont mindkét sörétesét a vállán nyugtatta, míg
mindannyian el nem érték a következő sarkot. Ahogy a tömeg sűrűbb lett, visszacsúsztatta a
fegyvereket kabátja bélésébe.

– Általában két puskával a kabátjában mászkál? – tudakolta Everett. Elbújt egy léghajón, átugrott egy
Heisenberg-kapun, átvágta magát ezen a furcsa párhuzamos Londonon, megúszta Charlotte Villiers-t
és tökfilkóit, de ez volt a legmenőbb dolog, amit eddig látott.

– Szüntelenül, uram. „Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ki-ki őrizkedjék barátjától, és
még a testvérében se bízzék! Mert minden testvér Jákob szerepét játssza, és álnokul jár el minden
jóbarát. Egész biztosan megszabadítalak; nem pusztulsz el kard élén, hanem zsákmányul kapod
életedet, mivel bíztál bennem – mondja az Úr.”

– Az egész Bibliát betéve fújja? – firtatta Everett.

– Az utolsó betűig – szólt közbe Sen. – Legjobban az Ószövetséget.

– „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon” – idézte Sharkey. – „Halljátok meg az Úr szavát,
ti, akik megremegtek a szavára!” Zsoltárok könyve, 119. fejezet, 105. vers, és Izajás könyve, fejezet,
5. vers. Még nem volt alkalmunk illendően bemutatkozni. Előző találkozásunk egy hajszálnyit
feszültre sikeredett. A nevem Miles O’Rahilly Lafayette Sharkey, az Amerikai

Konföderációs Államok polgára vagyok, súlymester, zsoldos katona, kalandor és úriember. Atlanta az
otthonom, és a Mennybe vágyom.

– Nagy ívben lekapta a kalapját. Hosszú, ezüsttel csíkozott haja volt, bár Everett arra tippelt volna,
még csak a harmincas évei közepén jár. Everett erősen megszorította a felé nyújtott kezet.

– Everett Singh, uram. – Sharkey beszédstílusa ragadósnak bizonyult. – Kapus, matematikus, utazó és
síkvándor.

Miles O’Rahilly Lafayette Sharkey bal szemöldöke egy milliméternyit megemelkedett. Meghajolt.

– Enyém a megtiszteltetés, uram.

20

Everett a felvonókötélen utazott éppen felfelé az Örökkévaló zsigereibe. Alatta terült el a

rakodófedélzet, ahol Sharkey megfontolt alkudozásba bocsátkozott egy rakodómunkással egy
Szentpétervárra tartó konténerszállítmányról. Felette, akárcsak a fellegek, a gázrekeszek sorakoztak,
Sen pedig egy jó testhossz előnnyel olyan könnyedén és kecsesen lebegett felfelé, akár egy angyal. A
lány levigyorgott rá. Könnyű volt három dimenzióban gondolkozni – hiszen ahhoz hét dimenzióban
kellett gondolkodnia, hogy Tejendra véletlenszerű Heisenberg-ugrásainak címét beágyazza az
Infundibulumba. Három dimenzióban, vagyis lényegében egy sokkal nagyobb, üreges tárgyban élni
azonban már sokkal kevésbé volt egyszerű. Viszont kezdett ráérezni az ízére, kezdte megtanulni az
időzítést, elsajátítani az orientálódást, és átállítani az agyát, hogy két pont között a legrövidebb
távolság gyakran az átló, nem pedig a körív. Úgy gondolt rá, mint egy óceánjáró méretű
futballkapura. Sen átlendült a központi futóhíd fölé, és könnyedén landolt a fémsodronyon. Everett
szorosan a nyomában érkezett.

Sen szerette volna körbevezetni a hajón, még a súlyellenőrzés előtt – már másodszor hallotta aznap
ezt a némileg baljós kifejezést. A lány először a legénységi szállást mutatta meg neki, a hajókonyhát
már ismered, a kapitány kabinját már ismered, majd jött a saját kis kabinja – léginyelven kecó –, ahol
Sen segített felkötözni a függőágyát, és megmutatta, hogyan használja úgy, hogy ne pottyanjon ki
rögtön belőle. Még a saját kecójára is kegyeskedett engedélyezni egy futó pillantást. Everett
retinájába szinte beleégett a minden szabad sík felületet elfoglaló kozmetikai tubusok, szanaszét
szórt alsóneműk (Everett elég falatnyinak látta őket) és a mez nélkül pózoló rögbijátékosokat
ábrázoló poszterek látványa. Jött a híd: a hajó szíve. Kisebb volt annál, mint amire Everett számított,
és nyilván zsúfolt lehetett, amikor a legénység minden tagja az állásában tartózkodott. Viszont a
padlótól a plafonig érő ablak lenyűgöző volt: téli délután Hackney Nagy Kikötőjében, ahol a bíbor és
aranyszínű decemberi horizonton léghajók sodródnak, és a világ pereme gőzt és füstöt pöfékel.
Everett szinte ügyet sem vetett a léghajó vezérlésére szolgáló eszközökre és instrumentumokra, a
kormányrúdra, az emelőkarokra, a ballasztpumpákra, a magasságszabályozó botkormányokra, a
tájolótartóra, a nagyítómonokli mögött halványan derengő számítógép-képernyőre, a zártláncú
monitorok csoportjára, amelyek mindent szemmel tartottak az Örökkévaló irdatlan testén, kívül és
belül. Majd jött egy csigalépcső, kétrét görnyedés a rakodófedélzet alatti szűk helyeken az
akkumulátorok között; olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, hogy Everett alig tudta átszuszakolni
magát közöttük. Meleg volt mindegyik, zümmögtek, és a klausztrofób érzést keltő szűk folyosót
megtöltötte az elektromosság bizsergető, fűszeres illata. Az Örökkévalót, akárcsak az összes, ebbe az
osztályba tartozó léghajót, árammal hajtották. Hackney Nagy Kikötőjének egyik dokkjában szokták
feltölteni a kikötő elektromos hálózatáról, de úgy tervezték, hogy bármilyen elektromos forrásból fel
lehessen turbózni.

– Ha beüt a legrosszabb, még egy vihart is meg tudunk nyergelni – magyarázta Sen. – Bár az cseles
ügy. Ha rosszul sülnek el a dolgok… – Nem fejezte be a mondatot. Láthatóan feszengett, mintha
máris túl sokat árult volna el.

Everett megpróbálta kiszámolni az akkulemezekben tárolt energiamennyiséget. Az itt használt

technológia évtizedekkel haladta meg a legfejlettebb F10-esét is. Úgy tűnt, hogy ugyanazt a
szénalapú nanoszálat használják, mint a hajó burkolatánál, vázánál és emelőrekeszeinél. Ám
számítógépes technológiájuk – vagy számlálógépes technológiájuk, ahogy ők hívták – olyan volt,
mintha viktoriánusok tervezték volna. Hiába: más világok, más technológiák.

– Elviszlek a GRAK-ba – közölte Sen.

– A gravitációs középpontba – mondta ki hangosan Everett, amire gondolt. – Hát persze, a
rakományt és a ballasztot egyformán kell elrendezni a gravitációs középpont körül, hogy a hajó stabil
maradjon.

– Vág az eszed, haversrác.

– Kösz. – Everett új bakancsa végigkopogott a vékony, szénszálból gyúrt futófolyosón, amely olyan
finom munka volt, akár

egy pókháló. És az is volt. Organikus. Egy testben jártak. Egy élőlényben, egy gépbálnában.

– Mesélj Mr. Sharkey-ról!

– Mi van vele? Ő az első tiszt és a súlymester.

– Mármint vannak neki azok az elég baró kinézetű fegyverei.

– Szóval barók voltak? Bejött neked Sharkey? Elbűvölt, nemde? Igazi sármőr, ezzel a déli urakra
hajazó cuccossal, meg a modorával, az urammal és asszonyommal, aztán meg kapsz egy jókora
adagot a giccses Ószövetségből, amitől aztán mindenki hanyatt vágja magát, és várja, hogy
megcsikizze a pociját. Súlymester, zsoldos katona, kalandor, úriember, a seggem! Még csak nem is
Miles O’Rahilly Lafayette Sharkey az igazi neve. És egyáltalán nem úriember. Nem született úriember.
Ó, persze az igaz, hogy ő Miles Sharkey – a faterja Jasper Sharkey tiszteletes volt, prédikátor és
Biblia-ügynök. Egész Georgiát és a Honi Államokat – ahonnan a Kegyes szavai erednek – bejárta
sátras misszióban. Amint tehette, összecsomagolt, és lelécelt a Konföderációból. Hát innen jön a te
O’Rahilly Lafayette-ed. Többre viszed arrafelé, ha úriember vagy. Azt meséli, hogy párbajban lőtte le
a saját faterját, mert az megpofozta Sharkey anciját az atlantai Barackfa-bálon. Na, mármost azt
elhiszem, hogy lelőtte a faterját, de aligha a kedves mama miatt. Szerintem a vén faszi beállt a
mentolos puncstól, és nekiállt szájalni. És a mi Sharkey-nk nem bírja, ha bárki okosabbnak tűnik nála.
Azt meséli, bejárta az egész világot: volt behajtó, műkincskereskedő, hamiskártyás, testőr,
gyöngyhalász, csapos, diplomata. Ezt mondta akkor, amikor felszedtük Sztambulban. Lökött valami
mesét arról, hogy a cáristákkal dolgozott együtt az oszmánok ellen, és az oszmánokkal a cáristák
ellen, viszont ért a fuvarlevelekhez, és bárkit bármire rá tud beszélni. Ez még nulla-hétben történt,
akkor még kölyök voltam. A mi Sharkey-nk jó arc, szerethető omi, de azt akarja, hogy csípjék őt, és
időként ez nem annyira remek tulajdonság.

– Az én világomban az Oszmán Birodalom száz éve megszűnt.

És csak egy Amerikánk van: az Egyesült Államok.

– Bakker, de uncsi! Nekünk három van. Vannak az Amerikai

Konföderációs Államok, Sharkey szülőföldje. Gazdag, nagyon gazdag ország. Tudod, csupa termőföld
az egész. Még soha senki nem ment csődbe, aki ott földet vett. Vannak nekik ezek a genetikus-
istentudjahogyhívjákmár gabonáik, és abból egész vagyonra tesznek szert. Meg még van ez az
újfajta, genetikailag izélt babjuk, amiből olajat sajtolnak – olyat, amilyen nektek is van. Azt a
folyékony üzemanyagot. Azt mondják, hogy forradalmasítani fogja a világot. Mondjuk én úgy sejtem,
hogy túlságosan elmentünk már az egyik irányba, hogy visszafordulhassunk, és nekivágjunk az
ellentétesnek. Olyan ez, mint megfordítani egy léghajót. Rengeteg hely kell hozzá a levegőben, és
kellő sebesség. Atlanta viszont gyönyörű, azok a reggeli fényben aranyként csillogó üvegtornyok!
Aztán van az Egyesült Államok. Ami, gondolom olyan, amilyen a tiétek is. Azt hiszik, ők az igazi
Amerika, mert nem ismerik el a Konföderációt, ezért aztán eléggé berágnak, ha az AKÁ-t vagy
Atlantát, vagy bármi hasonlót szóba hozod. Azt mondják, hogy ők voltak az eredetiek és a legjobbak.
Én meg erre azt mondom, ez százhatvan évvel ezelőtt volt. Lépjetek már túl rajta! Aztán a Sziklás
túloldalán van Amexika. Az egy darab, ami a legutolsó polgárháborúban szakadt le Mexikóból. Az
aztán a Riviéra! Los Angeles, haciendák, narancsfák, hűs tavak, meg minden. Örökre képes lennék ott
maradni. Gyönyörű, imádom a hátamat melengető rengeteg napsütést. Ó, és van még egy negyedik
is. Elfelejtettem Kanadát. Vicces, hogy mindig ez van.

Sen lábával megkocogtatta a fémpadlót. Everett lenézett, és a rostélyba ágyazva megpillantott egy
kis acélmedált. Három háromszög volt belemaratva, szépen sorban egymás felett.

– A gravitációs középpont – találta ki Everett, és felnézett: körülötte ott terült el a hatalmas léghajó
beltere, a támgerendák, a feszítőkábelek, és mindennek itt volt a középpontja, minden egyetlen pont
körül egyensúlyozott. Megérintette a kis fémérmét. Úgy érezte, mintha az ujjhegyén egyensúlyozná
az Örökkévalót.

– Na, más nem nagyon maradt. Menjünk inkább ki! – mondta végül Sen. A gravitációs középpont
feletti főgerinchez oldalsó futófolyosók csatlakoztak be. Sen a jobboldalit választotta. Gázrekeszek
között haladtak el, amelyeket nanoszálas hálók tartottak meg.

– Na, és ki ez az Elsimító? – törte meg a csendet Everett, és erről eszébe jutott, hogy Sen mit felelt,
mikor utoljára tette fel a kérdést. – És ne gyere megint azzal a buta kis versikével!

– Mi baj van azzal a versikével? – kérdezett vissza Sen. – Én magam költöttem.

A lány minden válasza vagy kérdés volt, vagy kihívás. Kezdett dühítővé válni. És egyben
szórakoztatóvá.

– Igazán elmondhatnád. Sen engedett.

– Tudod, mindenhol van egy nagydarab, hájas faszi, aki igazából semmit nem irányít, mert ha ezt
tenné, felhívná magára a figyelmet, viszont képes mondjuk elrendezni dolgokat, ismer embereket, el
tud simítani bármit. És ebben az iparágban előbb vagy utóbb belefutsz valamibe, amit szívesen
elsimítanál. Annie ma már elmond nekem olyan dolgokat, amelyeket egyetlen élő teremtménynek
sem fog, még Sharkey-nak sem – és a kezdetekkor az történt, nem sokkal azután, hogy az övé lett ez
a hajó, hogy kapott a nyakába egy olyan adót, amit nem tudott kifizetni. Új kapitány egy frankó
hajóval: a bankoktól nem számíthat másféle kölcsönre, csak olyanra, ahol jelzáloggal terhelik meg az
Örökkévalót, és végül el kell, hogy adja. Ezért hát felkeresi az Elsimítót, aki elintézi az ügyet. Ennyi az
egész. Már meg is van. Csak éppen az a különbség, hogy most már nem a banknak tartozol, hanem
neki. És aztán időnként, noha nem sűrűn, ő arra kér, hogy szállíts le neki valamilyen különleges
szállítmányt titokban. Extrakülönleges valamit – és az

úticélnál mindig van egy tesó, hogy fogadja az árut félreeső helyeken, távol a normál leszállópályától.
Mert lehet, hogy nagyok vagyunk, de egy gombostűfejre is le tudom rakni a kicsikét.

– Szóval két hónappal ezelőttig minden süti volt, akkor viszont jönnek az Elsimító jagellói, és arra
kérik Annie-t, hogy vigyen el egy szállítmányt Szentpétervárra. Annie nincs olyan helyzetben, hogy
nemet mondjon, így hát megteszi, de Reugen felett leinti egy császári deutscher vámkutter.
Megparancsolják, hogy álljunk meg, vessünk horgonyt, és szálljunk le. Ezekre a szállítmányokra nem
igazán lehet azt mondani, hogy bizsuk. Abban a pillanatban, amint a fedélzetre lépnek, ki fogja verni
a szemüket. Feltűnő, mint a kutya töke. Lehagyni nem merjük őket, lenyomni meg nem tudjuk. Ezért
aztán Annie megparancsolja, hogy menjünk ki a Balti-tenger fölé, mintha nem hallanánk, mit
mondanak, és a harmadik felszólításnál, mikor fölénk repülnek, hogy a földre kényszerítsenek
minket, megfordulunk és a szállítmányt belepottyantjuk a tengerbe. Bele a levesbe. Ó, sajnálom,
Mein Kapitan, gondok vannak a rádióval; persze, hogy engedelmeskedünk. Leszállunk Stralsundban,
a fedélzetre lépnek, mi meg szűziesen tiszták vagyunk, mint egy apáca puncija.

– A gond csak az, hogy az Elsimító nem szenvedheti, ha elveszít egy szállítmányt. Hiszen ezen veszít,
így kártérítést akar. Kemény dinárokat. És a mi kapitányunk nem valamelyik jómódú család tagja,
nem egy Gallacelli, de még csak nem is egy Bromley. Akiknek vannak rokonaik, és mély a zsebük. Mi
csak magunkra számíthatunk, és csak az Örökkévalónk van. Ez a készpénzforgalomról szól – vagyis
Sharkey így magyarázza. A dinárok gyorsabban jönnek be, mint ahogy kimennek. A gond csak az,
hogy túl sokszor van éppen fordítva. Ezért aztán az Elsimító ránk küldi a jagellóit, hogy finoman
emlékeztessen.

– Bántottak volna?

– Azok a nyálgépek? Azt szeretném én látni, hogy megpróbálják. Hé, te a mázlis csapatban vagy,
Everett Singh!

A futófolyosó az Örökkévaló borításába vágott nyílásba torkollott. Sen kikukucskált a hajóablakon, és

rámutatott valamire, amit Everett onnan nem láthatott. Megpörgette a fedélzeti nyílást lezáró
kereket, mire akasztópeckek oldódtak ki, és az ajtó befelé lendült.

– Gyerünk hát kifelé, Everett Singh!

Everett egy olyan finoman megmunkált és elegáns erkélyre érkezett, mint egy pókfészek. Ellenállt a
kísértésnek, és nem nézett le a lába alá. Inkább a távolba meredt. Száz méterrel arrébb látszott az
Örökkévaló szomszédja, orránál fogva a dokkolókarhoz csatlakozva. A kicsike – mint Everett
megtudta, a léghajókra mindig nőneműként gondoltak – kék címerpajzsán három aranykorona
díszelgett, és a Leonora Christine nevet viselte. Éppen kirakodták; raklapokat és konténereket
emeltek ki darukkal a raktérből, egyenesen a sürgő-forgó villástargoncákra és rakodógépekre. Az
apró és gyorsan száguldó felhők maradéka is eltűnt mostanra az égről, a szél elült, a levegő
hihetetlenül tiszta és üde volt. A végtelen kémények sorából a füst egyenesen felfelé szállt, sáncot
vonva London peremén. Everett megborzongott, mikor a télközépi hidegre gondolt. Már csak hat
nap volt hátra karácsonyig.

Ezután a hajó mentén futott végig a tekintete. A terasz pontosan az Örökkévaló középvonalán
helyezkedett el. Everett-től jobbra az elülső légcsavarok turbinái és a stabilizátorok foglaltak helyet.
A híd és a legénységi szállás ablakait elrejtette a törzs elülső íve. Balra látta a tat légcsavarjait, és az
elegáns ívű farok-vezérsíkokat. Örökkévaló, gyönyörű csajszi vagy, gondolta magában. Megmarkolta
a korlátot. Ez a valóság. Tényleg itt volt.

– Nézz fel! – javasolta Sen, és hamiskásan elmosolyodott.

Everett majdnem átesett a korláton a meglepetéstől. Mchynlyth arca vigyorgott le rá alig pár
centiméter közelségből. A hajó törzsén állt, mindkét oldalon egy méter hosszú hajóhuzatot hámozott
le éppen.

Buggyos narancssárga repülős kezeslábasára hámot csatolt, azt pedig egy kötéllel az Örökkévaló
hátán végigfutó sínhez erősítette.

Mchynlyth a léghajó vázán kívül ezzel a kötéllel közlekedett. Everett figyelő szeme előtt Mchynlyth
visszatekerte a huzatot, elfedve az eddig feltárt csupasz bordákat, majd végighúzott egy késnek tűnő
eszközt a peremükön. Amerre a kés haladt, eltűnt az illesztés nyoma. A léghajó burka teljes és ép lett
ismét. Mchynlyth levetette magát a törzsről, menet közben eresztett a kötélen, és könnyedén
landolt mellettük a teraszon.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Everett. – Mármint úgy

értem, a törzsön… hiszen nanoszénszálas.

Mchynlyth felemelte a szerszámot. Valóban kés volt, különös ívvel. A penge éle homályosan látszott,
mint amikor a forróságtól izzik a levegő.

– Burkolatvágó – magyarázta Mchynlyth. A szeme elé emelte a pengét, és kedvtelve nézegette. –

Nanót csak nano vág. Olyan szépen felvágja, majd újra összeilleszti, mintha csak egy aprócska
mogyoró lenne. – Ezzel a kést visszahajtotta a nyelébe, és számtalan zsebe egyikébe csúsztatta.

– Szóval még mindig légi szalonképesek vagyunk, és mi diktáljuk a hackney-i divatot? – érdeklődött
Sen.

– Még mindig a kicsike a legzsírabb hajó, amelyik kifut ebből a városból, beleértve azt a nagy homár
svéd madarat is amott – felelte Mchynlyth, és lecsatolta a kötelet a hámról. Annyira vaskos
akcentussal beszélt, és olyan lágy hanghordozással, hogy Everettnek a fülét kellett hegyeznie, hogy
értse, amit mond. – No, és készen állsz a súlyellenőrzésre?

– Bárcsak abbahagynátok már ezt! Ideges leszek a gondolatára is.

– Ugyan, ne idegeskedj, pajti. Ez csak formalitás. – Rántott egyet a kötélen, mire beindult egy csörlő a
hajó hátán, és az felcsévélte. A férfi kibújt a hevederből, és a vállára vetette. – Akkor nemsokára,
fiam.

Mérleg volt, egy igazi mérleg a rakodóállásban. Két méter magas, két méter széles, vörösrézből,
fából, szegecsekkel: olyan mérleg volt ez, mint amit az Igazság istennője tart magasan az Old Bailey
bíróságának épülete felett. Az egyik serpenyőbe egy antik, gombolt borszéket tettek, amelyből a régi
lószőrbélés már kilógott a megrepedt huzat alól. A másikba ellensúlyként egy nagy üveghengert
állítottak. A henger felett vörösréz csap kapcsolódott egy tömlőhöz, amely a konténerek és a
rekeszek között kígyózott tova. Az Örökkévaló teljes legénysége felsorakozott. A mérlegnél Sharkey
állt.

– Foglaljon helyet, uram!

Everett vigyázva ereszkedett bele a bőr karosszékbe. A billenőmechanizmust kiékelték, így csak pár
milliméternyit ereszkedett lejjebb a szerkezet. Lába így is a levegőben kalimpált.

– Egy pillanat, Mr. Sharkey. – Anastasia kapitány kinyújtotta a kezét. – Mr. Singh, a pakkját. – Everett
habozva adta át dr. Kvantumot Anastasia kapitánynak. – Kötelező, hogy a legénység minden leendő
tagja tömegbecslésre kerüljön. Mr. Sharkey!

Sharkey belerúgott egy karba, mire a két serpenyő kattant egyet, és Everett lába leért a földre.

– „Megmért a mérlegen és könnyűnek talált” – mondta Sharkey baljósan, és elforgatta a kereket a

fémcsapon. Víz kezdett zubogni az üveghengerbe. Csupán a gurgulázó csövek és a zuhogó víz adott
hangot a hatalmas rakodófedélzeten. Mindenki komor képet vágott. Everett érezte, hogy a térde
megfeszül, és a talpa elhagyja a fedélzet padlóját. A levegőbe emelkedett, és párszor fel-le hintázott,
míg Sharkey finomított a vízáramláson, és végül a mérleg két serpenyője egyensúlyba nem állt.

– Mennyi a vízkiszorítása, súlymester? – kérdezte Anastasia kapitány. Sharkey végighúzta egyik ujját
a rézmércén.

– Százkét font és tizenkét uncia ballaszt – jelentette Sharkey. Rövid taps következett. Everett most
már értette. A léghajók nem léggömbök voltak. Nem lehetett forró levegőt adagolva emelkedni, vagy
azt kieresztve süllyedni. Minden gramm felhajtóerőt a feje feletti gázrekeszekben zártak el. Az
Örökkévalót a természetes felhajtóerő tartotta a magasban. A hajó tömege egyenlő az általa
kiszorított levegő tömegével. Alapszintű fizika. Magától se nem emelkedik, se nem süllyed. A
légcsavarok és a kormányszárnyak emelik utazómagasságra, ahol ugyanúgy lebegne, mint
földközelben. Minden gramm tömeg, ami az Örökkévaló fedélzetére kerül, hat a

felhajtóerőre. Egy tizenhárom éves fiútól persze a kétszáz méteres Örökkévaló nem zuhanna le az
égből, de ettől még grammra pontosan meg kell mérni a súlyát.

– Engedje ki a ballasztot, Mr. Sharkey!

– Igenis, asszonyom.

Sharkey kioldott egy kallantyút, mire a ballaszttartály rézfeneke kinyílt. A kizúduló víz eltűnt a
padlórostély alatt, és a csatornák meg víznyelők elvezették. Everett nagy döndüléssel ért le a
fedélzetre. Elképzelte, hogy a víz úgy lövell ki a törzsből nyíló elvezetőnyílásból, ahogy egy nagy
kutya egy aprót pössent.

– Üdvözlöm az Örökkévaló fedélzetén, Mr. Singh – mondta most Anastasia kapitány. Kezet nyújtott.
Everett megragadta. A nőnek nagyon erős volt a marka, szeme pedig meg sem rebbent, ahogy
egyenesen a fiúéba fúrta tekintetét. – És mi lesz vacsorára?

21

Két napja figyelték a tornyot. A Rumbold és Sachs áruház kávézójában volt egy remek hely, egy
kétszemélyes kis asztal a cserepes pálmák között, ahonnan tisztán rá lehetett látni a Tyrone-torony
bejáratára. Egy hely, ahonnan ők mindent láttak, de őket senki. Egy hely, ahol egész nap
elüldögélhetett, figyelhetett, jegyzetelhetett az ember, és ahol nem zavarták.

– Nem volt már elég mára? – nyafogott Sen. Nem volt az erőssége a titkos megfigyelés. Hamar elunta
magát, és izgett-mozgott, ahogy ott üldögéltek, figyeltek és jegyzeteltek nyitástól zárásáig. Kiment
körülnézni, vagy hosszabb kirándulásokra indult az áruházban – „frankó cuccok vannak ám itt” –,
vagy akkor próbált meg beszélgetést kezdeményezni Everett-tel, amikor az éppen arra koncentrált,
hogy letöltse a telefonjával készített fényképeket dr. Kvantumra.

– Mi van?

– Azt kérdeztem, nem kérsz-e egy kis teát?

– Az imént ittam teát.

– Tudom. De nem kérsz még?

– Nem, kösz. – Everett annyi teát ivott már, hogy úgy érezte, a hólyagja már tömlővé duzzad. Vajon
miről vagy kiről maradt le a mosdóba tett túl sűrű látogatásai során?

– Biztos?

– Biztos.

– Én iszom még.
– Akkor igyál még.

– Esetleg szeretnél egy bizsusütit?

– Nem! – horkant fel Everett. – Nem szeretnék bizsusütit.

Sen erre ültében kihúzta magát, és sértődött képet vágott.

– Hát, én viszont veszek magamnak egy lekváros csókot – jelentette ki, és nagy robajjal felállt.

– Sen, ne haragudj…

A lány éppen olyan gyorsan megbocsátott, amilyen gyorsan haragra gerjedt.

– Tényleg, tényleg, tényleg biztos, hogy nem kérsz? – De már el is indult az önkiszolgáló pulthoz,
anélkül, hogy megvárta volna a fiú válaszát. A harmadik emeleti kávézó sarkában álló, diszkrét
elrendezésű asztal csak a második legjobb leshely volt. Amikor

Everett számba vette a helyeket, ahonnan kémlelhetné a Sokaság főhadiszállását, gyorsan kiszúrta,
melyik lenne a legtutibb hely: a második emeleti Édes Afton Teázó zárt erkélyes asztala. Közelebb
volt az utcához, közelebb voltak az arcok, jobb helyen volt, és jobban elrejtették őket a szalagokkal
átkötött csomagokkal és csíkos karácsonyi bevásárlótáskákkal megpakolt londoni hölgyek. Everett
éppen az étlap mögé rejtette dr. Kvantumot, mikor egy fehéren csillogó kötényt viselő pincér,
színben tökéletesen passzoló, karján

átvetett szalvétával az asztalukhoz lépett.

– Egy kávét kérnék – közölte Everett. – Szumátrai kávéból kérném.

– Teát! – rendelkezett Sen. – És aprósüteményt. Ide tudná tolni azt a zsúrkocsit?

– Alig hiszem – mondta erre a pincér.

– Tessék? – kérdezte erre Everett.

– Alig hiszem. Ti ketten, ki innen!

– Szeretnék kávét rendelni.

– Kifelé! – ismételte a pincér, és olyan közel hajolt, hogy a többi asztalnál ne hallják. – Itt nem
szolgáljuk ki a ti fajtátokat.

– Hogyan? – kérdezett vissza Everett elég hangosan ahhoz, hogy a délelőtti kávéjukat kortyolgató
hölgyek felnézzenek.

– Úgy érti, légieket nem szolgálnak ki – magyarázta Sen.

– Távoznotok kell – erősködött a pincér.

– Nem, ez nem helyes – makacskodott Everett. – Ez rasszizmus. Maga rasszista. Beszélni akarok az
üzletvezetővel.

– Jobb lenne, ha nem rendeznél jelenetet – figyelmeztette a pincér. A személyzet többi, várakozó
tagja szépen lassan elszállingózott a helyéről, hogy nagyjából félkört alkossanak, alig pár ujjnyi
távolságra. Akadtak köztük szép nagydarab fickók is.

Megalázó lett volna, ha erőszakkal hajítják ki őket. És ami még rosszabb, felhívják magukra a
figyelmet.
– Nem számít, minek hívod – mondta Sen. – Nem maradok ott, ahol nem látnak szívesen. Gyerünk
innen, Everett Singh! – Everett a hóna alá csapta dr. Kvantumot. Eszébe jutott, hogy lerántja az
abroszt, és ezzel a mozdulattal a földre dönti az ezüst tejszíntartót, a cukorral teli kis tálat, a rózsás
vázát, meg a Rumbold és Sachs domború címerével ellátott étkészletet, hogy az nagyot szóljon a
padlón, meg hogy felborítja a villózó kék fényű, tüchtig karácsonyfát. De kicsinyes húzás lett volna. És
azzal biztosan magára vonta volna a figyelmet. Ám a teázóból kifelé tett minden lépés egyszerre
töltötte el megalázottsággal és haraggal. Érezte, hogy minden szempár rá szegeződik. Rá, mert ő légi.

– Nincs semmi baj, rendszeresen előfordul – mondta erre Sen, és még egyszer utoljára dacosan
dobott egyet a fején, hogy az ajtóban álló két, szmokingos pingvinpincérnek jelezze megvetését.

– Egyáltalán nincs rendben – felelte feszült hangon Everett.

– Akkor nincs. De nem nekünk kell ezen változtatni.

– Miért nem? Az én világomban változtattunk ezeken a dolgokon.

– Igazán? Le vagyok nyűgözve.

– Láttad a pincér képét? Gáz volt a bajsza.

– Az arca ugyanolyan színű volt, mint az enyém.

– Tényleg olyan volt. – Sen őszintén meglepődött. Feltűnt neki a hasonlóság, de aztán nem törődött
többet vele.

Az én világomban ilyet nem tehetnének, gondolta Everett.

– Ugyan már, Everett Singh! A harmadikon van egy önkiszolgáló kávézó. Biztos onnan is jó a kilátás.
És őket nem fogja érdekelni, ki teázik ott. – Felborzolta a haját, kihúzta magát, és páváskodva
elindult. – Lehet, hogy salak vagyok, de klasszis salak.

Így aztán Everett és Sen már két napja ültek az asztalnál az oszlop mögött a harmadik emeleti
kávézóban, és egy lélek sem zargatta őket, kivéve a pincérnőt, aki minden órában feltűnt, hogy
elvigye a csészéket és az eszcájgot. Egy takarítórobot, egy háromkaréjú ősrák és egy patkány
szerelemgyereke szaladgált az asztalok között a lehullott süteménymorzsákon falatozva. Mivel gép
volt, nem számított érző lénynek.

Sen egy bögre teát helyezett az asztalra meg egy kistányért, rajta két lekváros csókkal.

– Azért hoztam egyet neked is. – Belekortyolt a teájába, majd két kézre fogva elmajszolta a sápadt,
morzsás, töltött teasütit, és a végén megtörölte a száját. Ő volt a legédesszájúbb ember, akit Everett
valaha is látott. Az elmúlt három napban alig győzte ellátni indiai édességekkel. Sen ránézett a
megmaradt teasütire. – Kéred? – Everett nemet intett.

– Azt hiszem, már elég fényképet csináltunk – koppintott rá a fiú a dr. Kvantumra feltöltött képekre.
Első mappa: Charlotte Villiers, akiről az elmúlt két nap és ma délelőtt tíz képet lőtt, mindnél
megjelölve az időpontot. A nő téliesen öltözött: szőrmestóla, kesztyű, brokátkabát. Everett diavetítés
formájában nézte végig a képeket. – Ő Charlotte Villiers. Ismerős?

– Frankó a kalapja.

– Ő az F3-ról a mi világunkra delegált teljhatalmú megbízott.

Szerintem ő raboltatta el a fateromat. Rá akarja tenni a mancsát az Infundibulumra. És okos… nagyon

okos. Elég volt egy pillantást vetnie dr. Kvantumra, és ott helyben szinte mindenre rájött. Viszont
nem hiszem, hogy a saját szakállára dolgozik. Colette azt mondta, hogy az apám szerint létezik egy
csoport a Sokaságon belül, amelyiknek külön tervei vannak. Még nem tudom, hogy kik ők, vagy mit
akarnak, de amikor találkoztam ezzel a nővel, ez a férfi is ott volt. – Everett egy koppintással előhozta
az Ibrim Kerrimről készült képet, amelyen éppen kiszállt egy áramvonalas fekete villanyautóból. Bőr
aktatáskát fogott az egyik kezében, fejfedőjét elegáns drágakő díszítette. Nyugtalannak tűnt, és
láthatóan sietett.

Egy F3 stílusában öltözött férfi nyitotta ki neki az ajtót. – Ő Ibrim

Hodzs Kerrim. Az F2-ről az én világomra delegált teljhatalmú megbízott. Nem hiszem, hogy Charlotte
Villiers-rel egy követ fújna. Nem tudom, miért gondolom így, csak az az érzésem, hogy megbízható.

Everett újabb képet nyitott meg: egy szőke férfi látszott rajta, aki a saját világára hajazó öltönyt
viselt.

– Nem tudom, ő kicsoda.

– Lehet a te világodról, vagy az F4-ről vagy az F8-ról. Bármelyik F-ről. Nem mindenki öltözik olyan
királyul, mint mi.

– Nézd meg ezt! – Everett megnyitott egy Charlotte Villiers-ről készült képet, és mellé tette az
ismeretlen férfi fotóját. – Ne nézd a hajat, sem a kalapot! Nem gondolod, hogy… hasonlítanak?

Sen közelebb hajolt a képernyőhöz.

– Asszem igen.

– Asszed? Olyanok, mint az ikrek. Csak még az ikreknél is többek. Szerintem a férfi a nő, csak egy
másik univerzumból. Vagy a nő a férfi. Vagy ugyanannak az embernek a különböző verziói.

Sen ismét megnézte a képet, és a szája undorodva lefittyedt.

– Ugyan…

– Miért ne lehetne?

– Mert ez rossz. Nem kéne, mondjuk, felrobbanniuk, ha találkoznak?

– Nem, nincs rá ok, hogy ilyesmi történjen. Amennyire én tudom, akár én is létezhetek valahol
máshol.

– Hackney-ben? Stokie-ban? Arról tudnék, Everett Singh. Everett még négy fényképet nyitott meg, és
körbe rendezte

őket. Két nő, két férfi.

– Ők azok, akik a legtöbbször mentek ki-be, ugyanannyiszor, mint Charlotte Villiers és Charles Villiers.

– Ez a neve a férfinak?

– Számomra ez. Azt gondolom, hogy ők hatan együtt dolgoznak. Szerintem ez a csoport áll az apám
elrablása mögött.

– Hát ez igazán remek – bökte ki Sen, de hangja nem csengett meggyőzően. – És most mi lesz?

– Most jön a kettes fázis. Ami egy kicsivel fogósabb. Mert be kell jutnom oda.
– Ugyan már, Everett Singh, azt nem teheted. Tudják, hogy itt vagy, annak az elegáns palonának a
jagellói mindenfelé keresnek, te meg egyszerűen beszambázol a főbejáraton? Gyorsabban a faterod
mellé kerülnél, mint hogy azt mondhatnád, bikkmakk.

– Vannak térképeim, és ma reggel megszereztem a könyvtárból a hely általános tervrajzát.

– Ó, szóval ezzel töltötted az időt.

Miután kizavarták őket a Szelíd Afton Teaházból, Everett már értette, miért néz rá olyan ridegen a
könyvtáros, aki ezúttal sokkal fagyosabban meredt rá, mint előző látogatásakor. Everett egy
sokrasszú, multikulturális Hackney-ben nőtt fel, két különböző rasszhoz tartozó szülő gyerekeként, és
soha nem tapasztalta meg azt az előítéletet, ami a légiekkel szemben élt. Everett belépett az
építészet mappába, és megnyitotta a tervrajzok adatbázist. Sen addig divatmagazinokat lapozgatott,
a székén hintázott, és magában dúdolt, elég hangosan ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, de
nem elég hangosan ahhoz, hogy kidobják őket. A fiú rengeteg fényképet készített a Tyrone-torony
emeleti alaprajzairól és felvonóiról. A gigászi gótikus oszlop, amely Bloomsbury szívébe döfött,
mindössze húsz éve épült. Az F3-on odavoltak az isteneiért és vízköpőiért.

Everett félresöpörte az összeesküvőket, és előhívta a tervrajzokat. Egymásra tornyozta őket,

megnyitott egy képkezelő alkalmazást, eltüntette magát a papírt, így csak az emeleti tervrajzok
drótváza maradt meg: a Tyrone-torony keresztmetszeti ábrája.

– Frankó – jegyezte meg Sen.

Néhány átalakítással később Everett megkapta a Tyrone-torony háromdimenziós képét. Az egyik

ujját végighúzta a képernyőn, és átröppent a drótvázas folyosókon.

– A gond az…

– Ezek csak szép sémák – vágott közbe Sen. – Nem tudod, hogy mire szolgálnak. Az a helyiség lehet
az a terem, ahol az Ein… a Heisenberg-kaput tartják, vagy akár a férfibudi.

– Ezért kell odamennem…

Everett meglepetten összerezzent, mikor Sen az ajkára tette az ujját.

– Csitt, Everett Singh! Nem kell mást tenned, csak figyelned…

Majd én megyek.

– Na de te…

– Mi vagyok, Everett Singh? – A lány oldalra billentette a fejét, féloldalasan elmosolyodott, és úgy
nézett fel fehér haja alól, hogy attól szavai páncéltörő rakétákká változtak. Egyszerűen nem lehetett
ellenállni nekik. – Úgy érted, hogy légi vagyok? – Rácsapott a bőrszütyőjére… vagy, ahogy ő hívta, a
pakkjára. – Csomag Mr. Hoojamaflipnek. Különleges csomagokat szállítunk le, bármilyen
időpontban… futárszolgálatot látunk el, iratokat hozunk-viszünk, kórházaknak testrészeket. Nem én
leszek az első közülünk, aki járt a toronyban. Tudja, bizonyos emberek sokra tartanak minket. Ez
különleges szállítmány! Ja, és szükségem lesz egy aláírásra.

– De mi van akkor, ha lebuksz?

– Everett Singh, azt sem fogják tudni, ki vagyok.

– Képekre lesz szükségem.

– Nekem meg a kütyüidre.

Everett bekapcsolta a telefonját, megnyitotta benne a kamerát és a bluetooth-t. Aztán Sen kezébe
nyomta. Az úgy vette át, mintha élőlény lenne, amelyik azonnal elpusztul, ha elejti.

– Ez átküldi nekem a képeket egy rádiócsatlakozás révén. A legjobb akkor elindítani, amikor már
bejutottál, és aztán bekapcsolva hagyni.

Sen ráerősítette a fényképezőt pakkjának szíjára.

– Egy kicsit feltűnő – jegyezte meg Everett.

– Fele annyira sem feltűnő, mintha állandóan előkapdosnám odabent. Everett Singh, elfelejted, hogy
az itteniek még nem láttak ilyesmit, így azt sem tudják, hogy mire való. De én mit keressek odabent?

– Valakit, aki hasonlít rá. – Everett Sen felé fordította dr.

Kvantumot. A fénykép őt és Tejendrát ábrázolta Spurs mezben, a

North Standen, pitével a kezükben, harapásra tátott szájjal. Everettnek eszébe jutott, hogy Vinny
készítette, az Inter elleni 3:1-es győzelem után a Bajnokok Ligájában. Meglepődött, hogy a szemzuga
szúrni kezdett, és torkán akadt a levegő. – De igazából bármi jó lesz. Menj olyan messzire, amennyire
csak tudsz!

– Én nagyon meggyőző tudok ám lenni. Oké az ügy. – Sen megborzongott. – Óóó, ez izgi! Na, léptem.
– Mégis habozott egy pillanatig.

Félsz, gondolta Everett. Azért ugrottál a lehetőségre, és mondtad, hogy megcsinálod, mert olyan
típus vagy, aki először akar mindent kipróbálni, de most már rájöttél, hogy ez nem játék, ez nem
kergetőzés a tetőn, ahol jön Sharkey és megment a söréteseivel, ha kicsit rosszul alakulnának a
dolgok. Egyedül leszel, ezért félsz. De hát mindenki félne. És mindenkinek jó oka lenne is rá, hogy
féljen.

– Everett Singh, húzz egy lapot! – A lány legyezőszerűen, ábrával lefelé Everett elé tartotta a
tarotpaklit. A fiú félig kihúzott egy kártyát, a lány pedig megfordította. Egy mankós öregember haladt
át egy kőkapun, amely a sötétbe vezetett. – A Halál Kapuja. Édes.

– Talán nem a halálé. Talán csak ajtó egy másik univerzumba.

– Csókolj meg, hogy szerencsém legyen, Everett Singh! – Sen várakozóan előrehajolt, Everett pedig
futó és szégyenlős puszit nyomott az arcára. A lány bolond, de csodálatos haja belelógott a fiú
szemébe. Nagyon forró volt a bőre. És mi ez a parfüm, ami oly sok mindenre emlékezteti?

– Megjárja, Everett Singh. – És ezzel már ott sem volt. Everett leült az ablak melletti székre. Töltött
magának egy kis kávét. Se friss, se forró nem volt már. Ebben az univerzumban senki sem tudott jó
kávét főzni. Ellenőrizte dr. Kvantum telepét. Jól állt. Bekapcsolta a bluetooth-t. Semmi. Még túl korai
is lenne. Lenézett a lába alatt zajló gyalogos- és járműforgalomra, amely a Tyrone-torony fenyegető
és grandiózus bejárata előtt hömpölygött. Tiszta, csontig hatoló hideg telepedett Londonra az esős,
szeles idő után. A Rumbold és Sachs forgóajtóin kiözönlő vásárlók, akiknek mindkét keze teli volt a
címeres papírtáskákkal, láthatóan megkönnyebbültek. Igazi karácsonyi idő volt. A lehelet gőzölgött,
az arcok derűsen csillogtak, a gallérok felhajtva, a sálak szorosan összehúzva.
És ahogy nézte őket, magasan az emberek és az utcán csendesen gördülő autók felett, Everett
hirtelen ráébredt, hogy öklömnyi, kemény csomó gyűlt a gyomrába. Úgy érezte, mintha mindjárt
vége lenne az életének. Mintha mérget ivott volna. Beletelt egy pillanatba, mire nevet tudott neki
adni. Ez magányosság. Egy másik világban kellene zajlania a karácsonyának, a vásárolgatásnak, az
ajándékkeresgélésnek. A Brent Cross-i plázában kellene csomagokat tornyoznia a kocsi
csomagtartójába, az iskolába kellene mennie a karácsonyi táncra, vennie kellene valamit az apjának
– bármit, amit a Divorcedads.comon ajánlanak, mint ideális ajándékot az első, válás utáni karácsonyi
ajándéknak. Megpróbálta elképzelni, ahogy az anyukája és Victory-Rose nélküle csinálják mindezt.
Képtelen volt rá. Nem fogják ezt tenni. Mert ő megölte a karácsonyukat. Előbb a faterja, most meg ő
tűnt el nyomtalanul. Korábban nem is gondolt azokra, akiket hátrahagyott. Csak a terve járt akkor a
fejében, az eszelős terve, amely a legjózanabb volt az összes felmerülő közül, amit csak ki tudott
gondolni. Akkor csak azt nézte, hogyan tudná ismét összehozni a családját, máshol, biztonságban.
Nem gondolt arra a pillanatra, amikor majd nem megy haza az iskolából, amikor az anyja majd hívja a
mobilján, üzenetet hagy, és üzenetet hagy, és üzenetet hagy, majd hívogatja a barátait, aztán a
családtagokat, aztán végül felhívja a rendőrséget. Akkor nem gondolt arra, hogy az anyja egy másik
rendőrőrsön töltöget ki egy újabb, eltűnt személyekre vonatkozó beadványt, sem arra, hogy Leah-
Leanne-Leona és Bajszos Milligan az anyja konyhájában ismét az ő teáját szürcsölik, a pirítósát
majszolják, és kifejezik együttérzésüket. Nem gondolt arra, hogy az anyja egyedül lesz, hogy fél, hogy
sírni fog, nem tudja, hogy mi történt, és hogy ki fog eltűnni legközelebb.

Most azonban mindez eszébe jutott, és olyan volt, mintha egy jéghideg, vaskesztyűs kéz kitépné a
szívét.

– Sajnálom – suttogta. Mozgást vett észre a szeme sarkából:

Sen, amint a tőle megszokott nemtörődömséggel, és a tisztelet teljes hiányával átcikázik a

forgalmon. Ahogy felsétált a hosszú lépcsősoron a kőoroszlánok és az előreugró homlokzatot tartó
oszlopok között – elég nagy tér volt ott, hogy akár egy futballmeccset is lejátsszanak alatta –, látta,
hogy a lány megérinti a vállán átfutó szíjra akasztott kis készüléket. Ne nézz vissza! – gondolta
Everett. Túl okos vagy ahhoz, hogy visszanézz.

Sen bement a hatalmas forgóajtón, dr. Kvantum pedig életre kelt. A kép szemcsés volt a fényképező
gyenge lencséje miatt, a lassú bluetooth-kapcsolat miatt pedig szaggatott, ráadásul Sen lépteinek
ritmusára ugrált is. Emberek suhantak át véletlenszerűen a felvételen: a telefon kamerája
alapértelmezett beállításon széles képszöget mutatott, az előcsarnok pedig mintha egy kilométer
széles lett volna.

Mi lenne, ha nem mozognál? – gondolta Everett a képernyőre meredve. Mintha csak telepatikus
úton meghallotta volna, Sen megállt. Nagyon lassan körbefordult. Everett képernyőfelvételeket
készített a teljes látképből. A Sokaság tornyának előcsarnokát úgy építették, hogy elálljon tőle az
ember lélegzete, és az ókori világ méreteit használták: Karnakét, Petráét, az athéni Pantheonét, a
császári Róma romjaiét. Nem látta, hol van az oszlopok teteje. Olyan masszívak és magasak voltak,
akár a vörösfenyők. A fekete márványpadló olyan szélesen terült el a lábak alatt, akár az óceán.
Irdatlan messzeségben recepciós pultok sora húzódott. Mögöttük transzparens függött. Everett
legalább harminc méternyire tippelte minden oldalát; fekete volt, akár a márványpadló, és kilenc
ezüstcsillag díszelgett rajta. A csillagok a Sokaság egy-egy világát jelképezték. Ezt majd
módosítanotok kell, gondolta Everett. Mivel már tíz világ van.

– Eleget láttál? – Everettet meglepte a dr. Kvantum hangszórójából felcsendülő hang. Sen rájött,
hogyan tudja bekapcsolni a hangot.
– Frankó palona! – kiáltotta Everett. Az asztalokat törölgető felszolgálónő erre felkapta a fejét.

– Beljebb megyek.

– Várj még! – Everett megpillantott egy alacsony kerítést az előcsarnok székében, volt ott egy kapu
is, meg két nagydarab, egyenruhás férfi. A recepción túl pedig újabb biztonsági vonal húzódott. Nem
kockáztathatta, hogy Sent elkapják. De a lány nem hallhatta, hogy ő mit mond. Az adás szaggatni
kezdett, ahogy megindult a pultok felé. Várjunk csak! Everett megnyitott egy üzenetküldő appot.
Sen, ha ezt megkapod, mondd, hogy oké, gépelte be. Küldés. Figyelj fel a rezgésre! Érezd meg a
szegycsontodon a rezgést, ahol a telefon pihen a pakkod szíján! Vedd észre, és nézd meg! Újraküldte
az SMS-t. Sen, ha ezt megkapod, mondd, hogy oké. Sen, ha ezt megkapod, mondd, hogy oké. Sen, ha
ezt megkapod, mondd, hogy oké.

– Oké.

Kapcsolatban állunk, mondta, írta Everett. Ekkor mozgásra lett figyelmes az utcán, amely elterelte a
figyelmét az előcsarnok feszültségétől. Gyerekek hosszú sora vonult az utcán a Tyrone-torony
homlokzata előtt, felmentek a lépcsőn, majd be az oszlopcsarnokon át a forgóajtóig. Everett becslése
szerint negyvenen-ötvenen lehettek, hosszú láncban jöttek, minden tíz gyerekre jutott egy felnőtt,
mind nyakig beöltözve a tél ellen. Biztos egy félév végi iskolai kirándulás. Iskolai kirándulás a
Sokaságba. Miért is ne? Everett is járt iskolai kiránduláson a parlamentben, meg a greenwichi
csillagvizsgálóban. Az ENSZ New Yorkban iskolai csoportokat szokott fogadni. A NASA kiránduló
iskolásoknak mutogatta a rakétáit. Ez annak a kettőnek az F3-as verziója: egyszerre felfedez és
adminisztrál. Az iskolásoknak egy enyhén érdekes délutáni kirándulást jelentett ez – a csúcspontja az
lenne, ha tényleg láthatnák, ahogy valaki átlép a Heisenberg-kapun –, szuvenír radírokkal meg
ceruzákkal az ajándékboltból, és korai hazaérkezéssel. Everett számára viszont lehetőséget
teremtett.

Nagy csapat srác érkezik, SMS-ezte.

– Látom őket – mondta Sen.

Vegyülj közéjük! A kép ismét meglódult. Téltől kipirult arcok lepték el a képernyőt, meg kalapok,
sálak, kapucnik és kesztyűk. De ne menj túl közel!

– Bízz bennem, Everett Singh! – A csoport elhaladt a kamera előtt, és a recepció felé tartott.

Mit csinálnak???

– Kitűzőt kapnak.

Veszély, gondolta Everett. Az egyik tanár kiszúrhatja Sent, mint nem odavalót. De ha nincs kitűző,
nincs belépés. Közel tudsz menni egy kitűzőhöz? – lőtte át az SMS-t. Sen elvegyült a kavargó
iskolások áradatában, ahogy azok a vendégbelépőket erősítgették fel kabáthajtókájukra és zsebükre.
Everett a foga között sziszegve koncentrált, ahogy megpróbált egy tiszta, világos képet készíteni a
képernyőfelvételekkel az egyik kitűzőről. Csakhogy a képek túl gyorsan mozogtak. Egy jelvény úszott
a fókuszba. Everett ráközelített, és koppintott. Megvan. A képfeldolgozó app-pal harminc másodperc
alatt élessé varázsolta, megváltoztatta rajta a nevet, és átméretezte.

Kép neked. A bluetooth kapcsolaton át küldte a Sen mellkasán átvetett szíjra akasztott okostelefon
képernyőjére. Egy pillanatig sem állna ki egy alaposabb vizsgálatot, de a hangos, unatkozó,
lökdösődő kiskamaszok tömegében egy hátul álló figuránál elmegy majd. Sen a kirándulócsoport
végén kullogott, ahogy elindultak az egyenruhát viselő biztonságiak felé. És úgy ment át, hogy még
csak nem is bólintottak felé. A kamerán keresztül Everett megpillantott egy csíptetőtáblás, kitűzős
nőt, igen elegáns kosztümben és cipőben. Úgy tippelte, ő lesz az idegenvezető. Ez egyre jobb és jobb.
Everett megvárta, míg a csapat elhagyja az előcsarnokot, mielőtt üzent volna Sennek. Menj annyira
közel, hogy halld a nőt!

Ez volt a karácsony előtti utolsó napos ünnepi idegenvezetés. Az idegenvezető épp annyira
unatkozott, és a figyelme épp annyira elkalandozott, mint az iskolásoké. Ám ez kincset ért
Everettnek. Ez itt a Világtanács ülésterme. Minden világ húsz tanácsost küld. A Primátus a Sokaság
tagvilágai között körbejár. Ezen a mozgólépcsőn megyünk. Vigyázzatok, nehogy beakadjanak a
lépcsőbe a cipőfűzők és a szíjak! Ezeken a szinteken találhatók a Kilenc Ismert Világ képviseletei. Egy
szinten egy követség. Fogjátok a korlátot! Ez a szint jelenleg átalakítás alatt áll, ide költözik az F10-es
világ követsége. Sen balra fordult a kamerával, majd jobbra, Everett pedig kattintgatott, kattintgatott,
kattintgatott. Már-már hangosan felnevetett örömében. Az idegenvezető mindent megmutatott
neki. Felcímkézte a képeket, ahogy bedobálta azokat az épület drótvázas modellébe. Tanácsterem.
F2 Követség. F4 Követség. F5 Követség. A Teljhatalmú Megbízottak Csarnoka – egy kör alakú,
süllyesztett helyiség, benne tíz, bőr háttámlás fotellel, egy körasztal köré rendezve. A gyérülő fény
árnyékokat vetett a faborítású mennyezetre. Mintha egy James Bond-film egyik jelenetét látta volna.

– És most felmegyünk a kapukhoz – jelentette ki az idegenvezető. Everett látta, ahogy izgalom

hulláma fut végig az iskolásokon. Végre történik is valami! Nemcsak szobákat láthatnak. Everett
azonban imádta a szobákat. Az apja is egy szobában volt valahol az épületben. – Húsz Einstein-kapu
működik ezen a szinten

– közölte az idegenvezető, ahogy felvezette a csoportot egy kanyarodó folyosón. A belső íven
üvegablakok során át lehetett rálátni a kaputermekre. Sen, aki még mindig hátul csellengett,
elintézte, hogy Everett jó képeket lőhessen mindegyik ablakból, amint a kíváncsi fiúk
továbbnyomultak a következőhöz. Itt sokkal elegánsabban működött a dolog, mint a Csalagút
használaton kívüli próbajáratában rögtönözve felállított helyszínen. Egyetlen íves asztal állt benn,
hozzá három szék, és vele szemközt egy üres, négy méter

átmérőjű fémgyűrű. Ennyi, és nem több. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy másik univerzumba
nyíló kapu. – Szerencsétek van – mondta éppen az idegenvezető, akit alig lehetett hallani a kiabáló
és fecsegő kiskamaszoktól. – A 12-es kapunál éppen mostanra terveztek egy ugrást. – Sennek nem
volt szüksége üzenetre Everett-től. Olyan közel nyomult, amennyire csak tudott a vastag kabátok és
kapucnik között, a telefon kameráját pedig olyan szögbe fordította, hogy az ablakra nézzen. A fejek
között Everett megpillantotta a munkaállomás három technikusát. Fény árasztotta el a kamera
lencséjét. A kapu kinyílt. Egy F3-on divatos nagykabátot és öltönyt viselő férfi lépett ki a fényből a
terembe. A kapu bezárult. A technikusok kezet ráztak a férfival, megnézték az útlevelét, és átadtak
neki pár papírt, hogy írja alá.

– Az F7-re delegált diplomáciai testületünk egyik tagjának előre lefoglalt visszaútját láttátok – közölte
a nő. Láthatóan nagyon elégedett volt magával, mintha csak az imént hajtott volna végre egy komoly
bűvésztrükköt. Mint amilyen mondjuk a semmiből elővarázsolni egy embert. – Kérlek, gyertek
velem! – És az idegenvezetés folytatódott. Sen a videokamerát még egy darabig a kaputermet
elhagyó diplomatára irányította, miután az végzett a belépési formaságokkal.

A terve szörnyű volt. Nevetséges, lehetetlen, vakmerő terv. Sen ezt nyíltan meg is mondta
Everettnek, amikor először mentek titokban kémkedni a Tyrone-toronyhoz.
– Szóval, kideríted, hol tartják a faterodat, bejutsz az épületbe, kihozod, elmentek egy Ein…
Heisenberg-kapuhoz, bedugod az Infundibbidabbidúdat, hazajuttok, összeszeded a családod többi
tagját… közben valaki nyitva tartja a kaput, aztán az Infundamentalistád segítségével mindenkit
elröpítesz a Sokaságban valahova, ahol soha nem találnak rátok?

– Igen – felelte akkor Everett.

– Ez a legrosszabb terv, amelyet valaha is hallottam.

– Tudsz mondani jobbat?

– Nem.

Viszont Sennek igaza volt. Minden mástól eltekintve is szörnyű terv volt. Viszont eddig működött.
Apránként, nyomról nyomra haladva, de működött. Sokkal értelmesebbnek tűnt, mint elvinni a
gyűrűt a Végzet Hegyéhez. Everett ezen jót kuncogott. Ez volt az ő sötét tornya.

Az idegenvezető mondott valamit arról, hogy az ajándékbolton keresztül vezet a kijárat.

– Everett Singh – suttogta Sen –, innen egyedül dzsanázom tovább. Körülsasolok.

Merre? – küldte Everett az SMS-t.

– Visszamegyek a világodnak épített új követséghez.

Csak óvatosan…, gépelte Everett. Keze elidőzött a küldés gomb felett. Sennek nincs szüksége rá, hogy
ő mondja meg, mi tegyen. A csoport végébe sodródott, míg az utolsó tagja is el nem tűnt a folyosó
kanyarulatában. A diákok örültek, hiszen láthatták, amint egy alacsonyabb rangú közhivatalnok
megjelenik egy másik univerzumból. Sen közben megfordult, és a liftcsarnok felé indult. Everett a
Tyrone-toronyról készített saját modelljén követte a csökkenő emeleteket. Sen az elektromos
fúrógépek és szögbelövők, fűrészek és csavarhúzók keltette kakofóniába érkezett. A folyosón
kartondobozok és eldobált szövet csomagolóanyagok hevertek, a levegőt sűrű, szemcsés por ülte
meg. Két építőmunkás egy halom gipszkartonon üldögélt, és éppen teázott.

– Eltévedtél, édes?

– Csomag Alan Pardew-nak.

– Sose hallottam róla.

– Ez a huszonkettedik emelet?

– Bizony hogy az.

– Akkor megkeresem.

Sen otthagyta őket. Amikor azok már nem figyeltek rá, beosont egy sor, a folyosóról nyíló szobába. A
lakosztály építés alatt állt, világítótestek himbálóztak félkészen a plafonon, a falból még kilógtak a
konnektorok, a vízvezeték még szabadon futott, az oszlopokon kábelek kígyóztak felfelé. A Tyrone-
torony minden ízében modern felhőkarcoló volt gótikus felszíne alatt. A befejezetlen lakosztály után
következett egy második, itt a beépítés közepén járhattak. Sen átvágott a frissen lerakott fapadlón,
lábnyomokat hagyva maga után a fűrészporban. A falakra lambéria került, a mennyezetről csillárok
lógtak. Megállt és körbefordult, hogy panorámaképet adjon.

– Látod ezt, Everett Singh? Szted ott van?

– A legjobb hely, ha valakit el akarsz rejteni, a másik orra előtt van. Mi lehet mögöttük?
A kamera megpihent egy vastag, áttetsző anyagú függönyön.

– Besasolok.

Sen széthúzta a függönyt. Az anyag eltakarta a lencsét, aztán

Sen azt suttogta:

– Everett. – Most már a fiú is látta. A 22. szintnek ez a szelete teljesen elkészült; teljesen és
véglegesen be volt rendezve. Cserepes virágok, festmények a falakon, kényelmes székek és imitt-
amott asztalkák az alkóvokban, rejtett megvilágítás, meg puha, új, süppedős szőnyegek. Ízléses
életmódmagazinok, friss virágok. Úgy nézett ki, akár egy ötcsillagos szálloda folyosója. Everett azt
vette észre, hogy visszatartja a lélegzetét. Erről eszébe jutott, hogy levegőt vegyen. Sen
megpróbálkozott az egyik ajtókilinccsel. Zárva volt. A rövid folyosó T-alakú elágazásba torkollott.
Előbb balra, majd jobbra fordult a kamera. Jobbra egy kézikocsi állt, az a fajta, amit a szobalányok
szoktak ide-oda tologatni a szállodai folyosókon. Sen már ott is termett, még mielőtt Everettnek
esélye lett volna rákoppintani egy gombra. A kocsin összehajtogatva lepedők és takarók, párnák és
ágyneműk hevertek, meg egy kis ezüsttálca, rajta a szállodákra jellemező piperecikkek. A kocsi
tolórúdján egy szürke vászon szemeteszsák lógott. A kamera belelesett. Amit Everett benne látott, az
annyira hétköznapi, annyira mindennapos volt, hogy egy pillanatra nem is fogta fel a jelentőségét.
Egy elolvasott újságot és egy vizespalackot látott.

Egy műanyagpalackot. A műanyag olajszármazékból készült.

Egy olaj nélküli világban.

Everett szíve hatalmasat dobbant. A lapot, gépelte be Sennek.

A lány kibányászta az újságot, és kicsavarta a kamera lencséje előtt.

REDKNAPP PÁLYÁRA KÜLDI A MECCSRE KÉSZ BALE-T A CHELSEA ELLEN. Egy cikk a Tottenham
Hotspurről. Egy olyan világban, ahol a kültéri stadionokban a nagy sport a rögbi. Ahol biztosan nem
létezett Gareth Bale nevű játékos, és ahol a szakvezetőt biztosan nem Harry Redknappnek hívták.
Sen megfordította a lapot. A Daily Telegraph volt. Tejendra hogy utálhatta, mint elkötelezett
Independent olvasó! A lány felemelte az újságot, hogy Everett elolvashassa rajta a dátumot.
December 21. A mai nap.

Sen az ajtógombra tette a kezét, és elfordította. Everett lecsapott a billentyűkre.

Ne!!!!

Sen megdermedt, keze az ajtógombon.

A kocsi. Van bent valaki.

A lány elhúzta a kezét a gombról.

Indulj! Azonnal!

Sen már elindult, mikor a telefon parányi mikrofonja továbbította egy nyíló ajtó hangját. A lány
megfordult. Két alak állt a kézikocsi mellett. Egyikük alacsony nő kötényben és fejkendőben. A másik
egy magas, sovány, borotvált férfi. A kamera lencséjének felbontása rémes volt, de ez sem okozott
gondot, hogy Everett felismerje Öltönyös Szkinhedet.

– Igen? – érdeklődött Öltönyös Szkinhed.

– Csomag Alan Pardew-nak.

– Hogy került maga ide?

– A munkások…

– Nem lenne szabad itt lennie.

– Elnézést.

– Nem maradhat itt.

– Frankó. Már megyek is. Itt sem vagyok.

Itt van hát, gondolta Everett. Képeket húzott a Tyrone-torony térképére. Huszonkettedik szint,
délkelet. A folyosó végén. Ott volt az ajtó mögött. Mintha egy olyan hotelszobában lenne, ahonnan
nem lehet kijelentkezni. Egy ötcsillagos kalitkában. Az egész szektort miatta építették. Vizet hoztak
neki, meg a Daily Telegraph egy példányát egy másik univerzumból, minden áldott reggel. Tehát ott
vagy, apa. Bárcsak ne lett volna ott a kocsi, bárcsak becsúsztathatna

Sennel egy üzenetet az ajtó alatt! De ha a kocsi nem lett volna ott, Everett sosem tudta volna meg,
hogy ez az a szoba, ahol Tejendra raboskodik. Tudom, hogy ott vagy. És jövök.

– Hűha! – kiáltott fel Everett hangosan, mikor mozgást vett

észre a kamera perifériáján. A képernyőn azt látta, hogy egy ajtó nyílik ki Sen előtt. És egy nő lépett ki
rajta. Egy hibátlanul öltözött nő, tűsarkúban, hosszúkás szőrmekucsmában és hozzáillő stólában,
egyik szürke kesztyűbe bújtatott kezében apró női táskát tartott, amely természetesen jól ment
remek szabású kosztümjéhez. Charlotte Villiers.

Sen elviharzott mellette. Charlotte Villiers még csak pillantásra sem méltatta. A folyosó végéről
azonban, ahol egy újabb függöny fedte el a nagy liftelőtérhez vezető bejáratot, Sen hátrapillantott.
Charlotte Villiers a folyosó túlsó végéből őt nézte. Arcán értetlenség

ült. A homlokát ráncolta. Aztán egyenesen belenézett a telefonkamerába. És erről eszébe jutott,
hogy hol látta ezt az idegen technológiát.

Menj menj menj!, SMS-ezte Everett Sennek. Tudja. A lány átrobbant a függönyön. Vetett még egy
utolsó pillantást hátra, át a vastag, áttetsző anyagon, és ez elárulta, hogy Charlotte Villiers határozott
léptekkel elindult felé. Nem sietett. És mintha a kabátja hajtókájába beszélt volna. Ennek a
folyosószakasznak a végét újabb porvédő függöny zárta le. Sen átszaladt rajta, és szinte beleütközött
a meghökkent építőmunkásokba.

– Megtaláltad, édesem?

– Kit?

– Az embert, akinek csomagot hoztál.

– Nem. Kiderült, hogy rossz emelet. – A kamera már a liftkijelzőkre fókuszált. Egyik felvonó sem járt
még a csak a közelében sem ennek a szintnek. – Hol van a lépcső?

A másik munkás a válla felett hüvelykujjával mutatta az irányt. Everett látta, amint kicsapódik egy
ajtó, és egy pillanatra rálátott egy végtelennek tetsző, lefelé vezető csigalépcsősorra, aztán Sen már
rohanni is kezdett lefelé a betonfokokon. Elképesztően és ijesztően gyorsan rohant. Elég egy rossz
lépés, és onnan már jön a zuhanás, aminek nem lesz vége. Körbe, körbe, és körbe. A fokok
jellegtelenek voltak, a fokok a végtelenbe vezettek. A lány száguldott lefelé. Az istenit, nagyon edzett
lehet. Everett hallotta, ahogy kapkodja a levegőt. Lefelé, lefelé, körbe és körbe. Hol járhatott?
Everett már rég nem számolta a kanyarokat és a lépcsőfordulókat. Az ajtókon voltak ugyan számok,
de Sen túl gyorsan haladt, hogy a fiú lássa őket. Minden egyes szinttel, amellyel közelebb került a
földszinthez, Everett egyre jobban rettegett. Charlotte Villiers nyilván már riaszthatta az
előcsarnokban a biztonságiakat. Ott fogják elkapni. Valahogy el kell mondania neki. Hogy egyenesen
a vesztébe rohan.

Várnak rád, gépelte be gyorsan. Az ujja ismét elidőzött a küldés billentyű felett. Körbe és körbe, le és
le. És aztán egyszer csak már nem maradt több lépcső. Sen a betonon állt, egy Földszint feliratú ajtó
előtt. Sen ekkor megdermedt, keze az ajtón.

– Van más kiút?

Everettnek meg sem kellett néznie a Tyrone-torony modelljét. Kifutottak a lehetőségekből. Nem
tehetett mást, csak figyelmeztethette.

– Nem számít. Van egy frankó tervem. – Ezzel Sen belökte az ajtót, és kisétált rajta.

– Hé, ne! – kiabált át Everett az utca túloldalára a kávé- és karácsonyillatú kávéház meleg
menedékéből. Rettegve temette a kezébe az arcát. Világosan látta a képernyőn a nagy fekete
márványelőcsarnok közepén az ellenőrzőpontnál álló öltönyösöket.

A forgóajtónál még többen álltak. Diszkréten viselkedtek, csak egy pillantást vetettek a Tyrone-
toronyból kifelé özönlő emberekre, és biccentettek feléjük. Tudták, kit keresnek. Sen első előnyét az
jelentette, hogy a liftcsarnokot és a mozgólépcsőket figyelték.

Eszükbe sem jutott, hogy valaki le is vágtathat huszonkét emeletet a lépcsőn. A második előnyt az
szolgáltatta, hogy a lány nem a várt irányba haladt. Nem az előcsarnokon vágott át kijárat felé.
Ehelyett elindult – de hova? Az ide-oda ugráló kamera most fényesen megvilágított ablakokat
mutatott. Az úti célja ekkor vált végre világossá. Az ajándékboltba tartott.

– Okos lány – mondta Everett. Igazán elégedett lehetett. Az iskoláscsoport még a boltban volt. Sen
besurrant, kibújt feltűnő kabátjából, és beletömte a pakkjába. Gyorsan és magabiztosan felkapott
egy kirakott bojtos sapkát, és ráhúzta nagy hajára, majd a tömeg közepére sodródott, ahol teljesen
elveszett. Everett hallotta, amint a tanárok azt kiabálják, hogy a busz már várja őket. Vegyétek meg,
amit akartok, de már ne válogassatok! A késlekedők otthagyták a kasszát, a tanárok pedig kiterelték
a rájuk bízott lurkókat. Sen remekül beolvadt közéjük, ahogy kisorjáztak az ajándékboltból, és
elindultak a biztonsági ponthoz. Az iskoláscsoport úgy dübörgött el az öltönyös férfiak mellett,
mintha egy nagy és hangos rögbimeccs résztvevői lennének. Azok egyetlen pillantást vetettek rájuk.
Áthaladtak az előcsarnokon, el a recepció mellett, átsétáltak az Ismert Világok Sokaságát
szimbolizáló, az egész falat beborító, óriási fekete-ezüst zászló alatt, át a forgóajtón, és kint is voltak
az utcán. Everett hátradőlt ültében, a megkönnyebbüléstől levegő után kapkodva.

– Megvan, ami kell? – szólt bele Sen a telefonba.

Everett átlőtte a felfelé mutató hüvelykujj ikont, aztán begépelte: OMG. OMG. Azt hittem, neked
harangoztak.

– Ugyan! – felelte Sen. – Nem született még olyan jagelló, aki el tudná kapni Sen Sixsmytht. – Everett
most már látta is őt, ahogy lefelé tart a lépcsőkön, ismét belebújik a kabátjába, lekapja a bojtos
sapkát, és megrázza hatalmas haját. Az utcaszintre érve a forgalomba hajította az elcsent sapit. Az
iskoláskölykök jobbra indultak. A lány balra. – Everett Singh, szedd össze a cuccost, és találkozzunk a
Cleveland Street-i taxidrosztnál. Remélem, maradt még dinárod, mer’ ma este én kényelmesen
húzok vissza Hackney-be.

22

A csendesen haladó villanytaxiban Sen még mindig pezsgett a kalandtól. Az egyik pillanatban a párás
szélvédőnek nyomta az arcát, és a forgalmat, a vonatokat, az embereket figyelte az utcán. A
következőben már fészkelődni kezdett ültében, zsezsgett az adrenalintól, kérdésekkel bombázta
Everettet, majd újabb kérdések jöttek, majd még újabbak, és még újabbak. Szerinted követnek?
Láttad, hogy mit csináltam ott? Hát nem voltam fantasztikusságos? Tényleg azt gondolod, hogy ott
van a faterod? Mikor megyünk be, és hozzuk ki? Ez eddig könnyen ment.

Everett nem akarta szavakba önteni félelmét: hogy azért ment könnyen, mert úgy rendezték, hogy
könnyen menjen. Ellenségei – akikről még mindig nem tudta pontosan, hogy kicsodák, vagy hogy mi
a stratégiájuk – mindig is arra játszottak, hogy elvigye nekik az Infundibulumot. Ő pedig minden
lépésnél a kezükre játszott. Még arra is rákényszerítették, hogy már úgy gondolkodjon, mint ők.

Sen felkapta dr. Kvantumot, és olyan meghitten és tulajdonlóan forgatta ide-oda kezében a
műanyagtáblát, hogy Everettben berzenkedés ébredt.

– Na szóval, ez csak egy térkép, mi olyan különleges benne?

– Ez egy olyan térkép, amely elvezet bárhová és mindenhová. És sokkal több egy térképnél: ez egy
telefonkönyv. Be tudsz programozni egy Heisenberg-kaput, hogy kapcsolatot létesítsen bármelyik
univerzum bármelyik pontjával, és nemcsak egy másik kapuval. Tudod te, hogy hány univerzum
létezik ebben?

– Sok? Harmincnál több?

– Tíz és még nyolcvan nulla van utána. És gondolj csak bele, hogy mit tudnál kezdeni egy ilyen
hatalommal! Először is, ha az univerzum bármelyik pontjára el tudsz ugrani, akkor az ebben benne
van. Fel tudom tárcsázni, és átléphetek a kapun egy innen milliárd fényévre lévő bolygóra. Vagyis
meg tudnám tenni, ha lenne egy tökéletesen működő Infundibulumom, de ez túlságosan sok lenne
ennek a számítógépnek, de talán bármelyik számítógépnek is. Mármint minden pont, bárhol az
összes univerzumban… – Ezt még a kecója magányában gondolta végig, késő éjjel, mikor a hajó már
nyugovóra tért, ő pedig elmosogatta a tányérokat, az evőeszközöket, mindent elpakolt a
hajókonyhában, és a függőágyában ringatózott, csak dr. Kvantum adott némi fényt, és telepe
komótosan töltődött fel arról az adapterről, amelyet Mchynlyth készített el némi morgolódás és egy
forrasztópáka meg ragasztópisztoly segítéségével. Nem lehetett az összeset megadni. Everett
egyszer kiszámolta, hogy tíz a nyolcvanadikon atom van az univerzumban – ebben az
univerzumban… nem is, abban az univerzumban. Mindegyik atomnak van egy kódja. Na most,
vegyük az állomány méretét, és osszuk el a lehetséges univerzumok számával. Függőágyában
heverve, a paplant az álláig húzva hallgatta, ahogy körülötte csendesen recseg-ropog a nagy léghajó,
és közben fejben számolt. Nem lehetett egzakt tudománynak nevezni, inkább csak becslésnek
hívhatta, ahogy megpróbálta a kérdéses tudomány léptékét felmérni. Mondjuk, legyen egymilliárd
univerzum, és minden ponthoz tartozzon egy kód az Imperial College Heisenberg-kapujának ezer
kilométeres sugarában. A teljes Brit -szigetek, a kontinentális Európa nagy része, és még valamennyi
az Atlanti-óceánból is. És ez még mindig egy döbbenetesen hatalmas tér. A dr. Kvantum rejtette
Infundibulum billiónyi alternatív Nagy-Britanniához adott útlevelet. Az egész Infundibulum, ha valaha
is sikerülne olyan gépet építeni, amely képes lenne magába fogadni… Everett agya egyre zaka tolt,
kizakatolt aprócska kabinjából, amely alig volt hosszabb és szélesebb, mint a függőágya, és szinte
beleszédült a végtelenek végtelenjébe.

– Megtehetném, hogy feltárcsázlak, és átlépek az Örökkévalóra, a kecódba. Ahol meggyilkolhatnálak,

aztán ismét visszalépnék, és soha senki nem tudná meg, ki tette. Vagy talán nem is kellene, hogy
megöljelek. Egyszerűen csak elvinnélek. Soha senki nem tudná meg, hogy hova lettél. Vagy a
helyedre tehetném az egyik alteregódat egy másik univerzumból, és senki nem tudná meg, hogy
egyáltalán eltűntél.

– Ugyan! – legyintett Sen. – Mármint hogy létezik egy másik én? Frászt!

– Azt hiszed? Tíz a nyolcvanadikon rengeteg univerzum. Közel száz százalék annak az esélye, hogy
valahol odakint van egy másik Sen Sixsmyth. És az a Sen Sixsmyth lehet, hogy egyáltalán nem úgy
gondolkodik, mint te. Lehet, hogy gazdag, hatalmas, de lehet az is, hogy hajléktalan. Egy csomó oka
lehet rá, hogy te legyél.

Sen izegni-mozogni kezdett ültében. Az adrenalinlöket gyengülni kezdett, és a felismerés, hogy nem
te vagy ez egyetlen fantasztikusságos ember, ahogy azt eddig gondoltad, dermesztően hatott.
Everett még emlékezett rá, hogy ő mit érzett, mikor megértette – mikor tényleg megértette, szívével,
lelkével és minden beleérzésével –, amit Tejendra mondott neki. Hogy milliárdnyi Everett van. Úgy
érezte, mintha vége volna a világnak. Nem is vagy te annyira különleges. Úgy tanult meg együtt élni
vele, hogy meggyőzte magát arról, hogy ezek a többi Everettek olyan messze élnek, olyan
elérhetetlenül messze, elzárva egy másik univerzumban, hogy soha nem fogja megismerni őket, és
meg kevésbé fog velük találkozni. Hogy erre sosem kerülhet sor. Így már rendben van.

Sen felhúzta mindkét lábát a taxi bőrkárpitjára, és átölelte a térdét.

– De az is lehet, hogy én vagyok az egyetlenegy. Léteznek azok a többi világok, ahol ott vannak azok a
többi Everettek, igaz? De vannak azok is, ahol nincsenek Everett Singhek. Hanem van valaki más –
egy rakat valaki más. És ezekből a valaki másokból lehet több milliárd, és talán megint másokból
néhány ezer, megint másokból talán vagy száz, vagy csak egy maroknyi. És az összes világon kell
lennie ilyen egyetleneknek. És ez vagyok én. Tudom, érzem. Nincs senki hozzám fogható. Én
különleges vagyok.

Hangos csattanás. Egy szék vágódott le a taxi motorháztetejéről. Sen nekirepült a sofőrülés
háttámlájának, ahogy a vezető nagyot fékezett.

– Oké, itt a fuvar vége – közölte a taxis. Everett kiszedegetett pár shillinget a hátizsákjából, míg Sen
kikászálódott a kocsiból. Aztán csak állt ott, csípőre tett kézzel, tátott szájjal.

– Fantasztikusságos!

Az utca tele volt emberekkel. Férfiakkal volt tele, akik összezsúfolódva, a taxira ügyet se vetve, annak
háttal álltak, és azon igyekeztek, hogy ellássanak a másik felett, mellett. A figyelmük teljes egészében
a Mare Streeten zajló attrakcióra irányult. A raktárakból és boltokból újabb férfiak özönlöttek elő.
Otthagyták az villástargoncákat és a tehervonatokat, a rakodógépeket és a

teherautókat, és futva jöttek. A Levegő Lovagjaiból is csak özönlöttek kifelé. A kocsma egyetlen
ablaka sem volt már ép. Szétzúzott bútorok hevertek az üvegszilánkokon. Nem volt nehéz kitalálni,
hogy a hacacáré ott kezdődött, és az utcán folytatódott. Letört bútordarabokat lengettek. Palackok
és utcakövek repkedtek. Óriási, érthetetlen moraj uralkodott, mint a White Hart Lane-en egy
szombati kupameccs alatt, egy hangból rakott fal.

– Bunyóó! – rikoltotta Sen. – Gyerünk, Everett Singh!

– Hé, és mi lesz a motorháztetőmmel? – dörrent rájuk a taxis.

– Írja a számlámhoz! – fújt felé egy csókot Sen, majd sarkon pördült, és futni kezdett a verekedés
felé.

– Mindig ez van, valahányszor ebbe a kicseszett Légivárosba jövök – zsörtölődött a sofőr, ahogy
tolatni kezdett, majd megfordította a kocsit. Everett most már szavakat is ki tudott venni a hangok
alkotta falból, amelyek gigantikus kántálássá álltak össze: öklözést, öklözést, öklözést!

– Mi folyik itt?

– Öklözés – kiabált oda Sen. – Ökölharc. Kesztyű nélkül.

Szabályok nélkül. Bunyó lesz, Everett Singh! Gyerünk!

Everett látott már verekedést, nagy verekedést, utcai verekedést. A világon ebbe volt a legkönnyebb
belekeveredni: éppen a Westminsternél jött fel a metróból, hogy jegyet vegyen a folyón tartandó
újévi vízizenére és tűzijátékra, és anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, hogy akarja-e, az
édesapjával egy csomó tiltakozó diák sűrűjében találták magukat. Tízezer dühös ember, akik nem
mozdultak sehová. A rendőrségnek az volt a taktikája, hogy mindenkit beszorítottak egy kis helyre,
pajzsos rohamrendőrökkel és lovas rendőrökkel körülvették őket, míg a fejük felett helikopterek
lebegtek egyhelyben, és órákra ott tartották az embereket. Ők „bekannázásnak” hívták. Everett
tudta, mire való egy kanna. Dolgokat pakolsz bele, aztán felforralod. Forrald fel a diákokat, forrald
őket túl. Valahol a Parliament Square környékén moraj támadt, aztán testek nyomódtak nagy erővel
Everettnek és

Tejendrának. Valahol történt valami, de hol, és kivel? Everett elvesztette az irányérzékét, félt, de
egyben fel is villanyozta a tudat, hogy valami jelentős történik, de nem látott semmit, azt sem tudta,
milyen messze van tőle, hogy esetleg nem söpör-e át rajtuk bármelyik pillanatban. Nem volt
ismeretlen számára a lökdösődés és a tolongás a futballmeccsekről, de ez másik liga volt. Elképesztő
és félelmetes. Egy rövid időre a rendőrök láthatósági mellényei, fekete testpáncéljai, a fekete
tömegoszlató pajzsok, egy lovas rendőr feje és vállai meg a tiltakozó transzparensekről letört,
záporozó fadarabok megvillantak a tömeg felett. A verekedés megszűnt, ahogy a rendőrségi
osztagok kiemelték és elvonszolták a zavargókat, de Tejendrát, őt és még vagy tízezer másik embert
majdnem tízig ott tartottak, és csak azután engedték el őket, miután ellenőrizték a
személyazonosságukat, lefényképezték őket, és bekerültek egy adatbázisba. Ez a bunyó most
Hackney-ben folyt ugyan, ahol nem voltak sem rendőrök, sem tüntetők, de Everett attól még érezte
az elszabadult veszély puskaporszagát. Nyers volt és borzongató, ijesztő és kiszámíthatatlan; egy
csorda volt itt, egy olyan tűz, amelyik egy pillanat alatt visszacsaphat és elemésztheti őket. Everett a
Parliament Square-en megtanulta felismerni és félni a csorda erőszakosságát, annak csábítását és
ragadósságát.

– Nem, Sen. Nem kockáztatom, hogy dr. Kvantum megsérüljön. – Látta a lány arcára kiülő lenézést.
Aztán a hirtelen felhördülő tömeg elterelte a figyelmét, ahogy a testek alkotta gyűrű megrázkódott
és szétvált, és egy férfi imbolygott elő. Nagydarab ember volt, vállig érő fekete haja izzadságtól matt,
vastag szemöldöke és pofaszakálla alatt arca hamuszínű az erőkifejtéstől – és a zúzódásoktól. Bal
szeme bedagadt, szája mindkét sarkából vér szivárgott. Inge rongyokban lógott a derekán. Kábának
tűnt, de egyben harcra késznek is, úgy nézte a világot, mintha annak bármelyik darabja
megtámadhatná: keze ökölbeszorult, mint két, vasból öntött ágyúgolyó.

– Hé, már megint szétrúgatod a bulkeszedet, Seth Bromley? – süvöltött oda Sen.

– Ne ingereld fel! – csitította Everett. – Nagyon nagydarab. Amúgy meg ki az a Seth Bromley? – Egy
csapat durva arcú férfi tört magának utat a tömegben. Megragadták a tagbaszakadt, tántorgó férfit,
és a Levegő Lovagjai elé cipelték, ahol talpra állítottak egy épen maradt széket, és leültették rá. Pára
szállt fel róla.

– Hogy ki az a Seth Bromley? A legnagyobb nyálgép egész Hackney-ben! – kurjantott oda Sen
vidáman a nagydarab fickónak.

– Az anyukád miatt lettél olyan? – A férfi felnézett, mintha megütötték volna, és ép, még látó
szemével haragosan nézett a lányra.

– Ne mocskold anyámat a koszos száddal, te kis hajópatkány! – morogta.

– Seth Bromley, Seth Bromley, a nagy homi omi, azt csinálja, amit az anyukája mond neki – kántálta
Sen. Everett mostanra már többször is tanúja volt a lány agresszív szájalásának, de még mindig
meglepte. Halálos pontossággal csapott le, vesébe hatoló könyörtelenséggel, de Everett azon
mélázott, hogy vajon fricskáit és csúfondáros kis rímeit nem találja-e ki jó előre, hogy ezeket az éles
késeket bármikor előránthassa, amikor fegyverre van szüksége, vagy tényleg olyan kis darázs-e, aki
reflexből csíp.

Seth Bromley most a lányra mutatott.

– Nem bunyózom palonákkal.

– Azért nem, mert ez a palona kosárban küldene haza, Seth Bromley.

– De veled kivételt teszek, te kis bányarém… – A férfi felemelt ököllel pattant fel székéből. A
tömegben hátul állók erre megfordultak, ahogy figyelmük ideirányult, és szétváltak. Sharkey érkezett
lassú léptekkel. A kalapja összegyűrődött, a hetyke toll megtörten lengedezett rajta. Egyébként
sértetlen volt.

– „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül!” – vetette oda Seth Bromley-nak.

– Tudok vigyázni magamra, Sharkey – szólt Sen.

– Igazán, kisasszony? Ha csak feleakkora adottsága lenne ahhoz, hogy kimásszon a bajból, mint
amennyi a belemászáshoz van, esetleg hajlandó lennék hinni magának. Na gyerünk, tűnés innen!

– Látni akarom. Megint Mchynlyth az, igaz?

– Mr. Mchynlyth, eltérően magácskától, donácska, tud vigyázni magára – közölte Sharkey.

– Na és te mit csináltál? – kérdezte Sen dacosan. – Te sem ácsorognál ott karba tett kézzel, mikor a
kapitány becsületét sértegetik.

– És mi lenne az én becsületemmel, ha a kapitány lányának bájos vonásait valamelyik Bromley

átrendezné? – kérdezte Sharkey, de látta, hogy Sen célba talált, és hogy a férfi alig várja, hogy ismét
harcba vesse magát. – Kössünk alkut! Keressen egy biztonságos helyet, ahonnan végignézi, és
senkinek nem mond semmit, én pedig szintén senkinek nem mondok semmit.

Sen ünnepélyes komolysággal rázott vele kezet.

– Áll az alku. – Majd ugyanezzel a kézzel megragadta

Everettet, és futva odahúzta egy konténerrakodó daru lépcsőjéhez.

Ahogy felcsattogtak a portáldaru vezetőfülkéjéig, Everett látta, hogy

Sharkey is futásnak ered. Belevetette magát az ordító tömegbe.

– Dundee-ért, Atlantáért és Szent Pióért! – kiáltotta, és olyan nyüszítő csatakiáltást hallatott, amilyet
egy félelemtől reszkető róka ad ki: ez volt a legkülönösebb hang, amelyet Everett valaha is hallott
emberi torokból előtörni.

– A régi Konföderációs rikoltás – magyarázta Sen. – De még mindig nem tudom, ki vagy mi az a
Dundee. Vagy ki vagy mi volt.

Karzatukról belátták az egész terepet. Hackney Nagy

Kikötőjében minden férfi, és jó pár nő is, odagyűlt, hogy tanúja legyen a látványosságnak. A testek tíz
sor mélységű lökdösődő, kiabáló ringet hoztak létre. A középső, üresen maradt tér folytonosan
változtatta az alakját, ahogy a nézők hátráltak, vagy éppen előretódultak, valahányszor a ringben
küzdők hátratántorodtak, vagy éppen egymásnak rontottak. Elképesztő volt a hangzavar. A
közepében három férfi állt. Ketten közülük jól megtermett, sötét hajú alakok, egyívásúak Seth
Bromley-val. Lassan, nehézkesen mozogtak, ahogy a harmadik ember körül köröztek. Ő volt
Mchynlyth. Narancsszínű repülős kezeslábasát köldökig kigombolta, és a derekán megkötötte. Testét
zúzódások borították, és véres volt, csillogott a verítéktől a hideg decemberi este utcai lámpáinak
fényében, de a szeme parázslott. Egy pillanatra sem vette le tekintetét a Bromley-król: egyikről a
másikra, másikról az egyikre nézett, és közben szökkent, félretáncolt, kitért, lebukott, vagy bebújt az
ütéseik alá, vagy éppen ütéstávolságon túlra mozdult. A világ legdühítőbb vigyora ült a képén, ahogy
egyikről a másikra pillantott.

– Gyertek csak, rohadékok, a tisztesség nektek smafu… Bármelyiktőket el tudom náspángolni, na de

kettőt? Akkor legalább harcoljatok rendesen, baszadék Bromley-k.

– Ki a másik kettő? – érdeklődött Everett.

– Albarn Bromley és Keir Bromley – mondta Sen. – Seth bizsuöccsei. Fiatalabbak és dagadtabbak.
Kyle nincs köztük. Ő a családban a kölyök. Miatta van a bunyó, de a Szépfiú Kyle Bromley sosem
kockáztatná a buráját ebben a ringben.

A két Bromley szótlanul is megegyezésre jutott, és megrohanták Mchynlythet. Erre ő könnyedén

kibújt az együttes támadás elől, és mint egy lepke, libbent át a ring túlsó felére. A tömeg felujjongott.
Everett több száz ilyen harcot megvívott már. Az

Xboxon, Ryun ellen, Ryun meleg szobájában, nem pedig Hackney Nagy Kikötőjének macskaköves
utcáján, ahol kezdett lerakódni a dér, de az alapelv ugyanaz volt itt is. A klasszikus csata zajlott:
sebesség kontra erő. Everett elemzése nyomán a gyorsaságra voksolt. A nagy Ali is így nyerte meg
összes klasszikus bunyóját, még a hetvenes években, amikor kafa dolog volt bokszolni. Mozogj
egyfolytában, libbenj, mint a lepke, fáraszd ki őket, hadd süssék el a legjobb húzásaikat, te meg éld
túl, és aztán vágj vissza! Egy és kettő, és vége. De a Bromley-k sokkal nagyobbak voltak
Mchynlythnél, aki legalább olyan fáradtnak tűnt, mint azok. Ráadásul kettő volt belőlük.

– Hogy keveredett ebbe Mchynlyth?

– Ó, biztosan ő kezdte. Mikor iszik, attól durván begőzöl. Vagy

éppen attól, hogy nem iszik, ha így jobban belegondolok. Nyilván meglátogatta őket a Lovagokban,
és megmondta, hogy Annie előbb megy hozzá egy gyalogbékához, mint Szépfiú Kyle Bromley-hoz.

– Anastasia kapitányt eljegyezték?

– Bromley mama azt hiszi – felelte Sen. – Szerinte minden el van rendezve. Kyle Bromely elveszi
Anastasia Sixsmytht, így megkapja az Örökkévalót… amiről mindenki tudja, hogy a legbaróbb hajó
egész Hackney Nagy Kikötőben… és az a családi flotta része lesz. Hurrá, hurrá! Az egyetlen gond csak
az…

– Hogy erről senki sem szólt Anastasia kapitánynak.

– Pontosan, Everett Singh. Vagyis megmondták neki. Volt illő leánykérés, meg minden. Hallottam,
mit felelt Annie. Szerintem Bromley mama még a 22-es pilonnál is hallotta Annie válaszát. Ezek a
Bromley-k azt hiszik, hogy ők Hackney igazi arisztokratái, és senki sem mondhat nekik nemet. Mert
az sértés. A nemesség kötelez, meg ilyesmi. Ha megsérted Kyle-t, megsérted mindannyiukat.

Sen öklének bütykei elfehéredtek a korláton, mikor Mchynlyth belesétált egy, a bordáira mért,
hátulról indított ütésbe. Féltérdre rogyott, teste összerándult, ő maga vadul fújtatott. A Bromley-k
egymásra vigyorogtak, és közelebb léptek. Ekkor Sharkey tört át a nézők tömegén. Három gyors
lépéssel átszelte a ringet, és egy jól időzített rúgással felbuktatta Albarn Bromley-t, aki nagyot esett,
és a földön landolt. A nagydarab férfi felordított, hengeredett egyet, aztán azon kapta magát, hogy
Sharkey arcába bámul a fejének szegezett sörétes csöve mentén.

– „A hatalmasok íját széttöri, a botladozókat erővel övezi” – szavalta Sharkey. – Sámuel első könyve,
második fejezet, negyedik vers. Harcoljunk tisztán! – Albarn Bromley-t a fegyverével tartotta
sakkban, míg Mchynlyth megfeszítette a nyakát, megropogtatta térdízületeit, ellazította vállát, és
harci testtartást vett fel. A tömeg erre ismét felmorajlott. Keir Bromley rárontott. Mchynlyth hárított
egy horgot, megperdült, és egy, a thai boxból vett rúgással erősen bordán találta a másikat. Bromley
félretántorodott.

– Öld meg, Mac, öld meg! – rikoltotta Sen.

Mchynlyth megindult előre, egyre hátrébb terelte Keir Bromley-t, aki hárított, és félretáncolt. A
tömeg velük együtt mozgott, ütésről ütésre haladt velük, a Mare Streeten egymást követték az óó-k
és áá-k. Sen ököllel püfölte a korlátot. Everett idegennek és utálatosnak találta ezt a leplezetlen
vérszomjat. Hackney Nagy Kikötője kemény hely volt, és saját szabályait gyorsan és durván érvényre
juttatta, mert a légiek életmódja közvetlenebb és szenvedélyesebb volt bárminél, amit Everett valaha
is megtapasztalt a maga tartózkodó, aggódó, középosztálybeli Londonjában, de lányoknak akkor sem
lenne szabad vérontást követelniük. Nem kellene élvezniük a fizikai erőszakot. Everett ismételten
elmélázott, hogy vajon milyen lehetett Sen múltja. Mikor erről kérdezte, a lány kitért a válasz elől, de
azt viszont látta, milyen kifejezés ül a szemében, mikor búcsúzóul odalökött még egy fricskát Seth
Bromley-nak. Ha a tíz körmével ki tudta volna kaparni a szemét, megteszi.

– Lemaradunk róla! – A harc a léghajó árnyékában folytatódott, ahova a daruról nem lehetett ellátni.
Sen kézen fogta

Everettet, és levonszolta a portáldaru tetejéről. – Gyerünk!

– Mik ezek az állandó „gyerünk”-ök? – dünnyögte Everett. – Mindenki egyfolytában azt mondja
nekem, hogy gyerünk. – De azért ment. Sen talált egy remek helyet, ahonnan jó volt a kilátás: az
Acheson és Muir vámszabadraktár második emeletén körbefutó karzaton. Everett érezte, ahogy a
rozsdás fém felnyög alatta. A harc továbbhaladt az utcán, két, egymást ütlegelő, ide-oda hengergőző
test formájában. Mchynlythet és Keir Bromley-t is friss zúzódások borították, már csak csoszogtak,
csillogott rajtuk a vér. A gyűrűt alkotó nézők lelkesen biztatták őket, noha a két ember már állni is
alig bírt, nemhogy még a másikat megütni. Everettre rátört a hányinger. Ebben semmi nemes nem
volt, semmi becsület, csupán két ember gyepálta egymást. Az ártó szándék és a harag, mindössze ez
a két dolog tartotta őket talpon. Kibotladoztak a Leonora Christine törzsének menedékéből a tiszta,
éjszakai levegőre. Tántorogtak, imbolyogtak. A gyűrű velük együtt mozdult, és folyt tova, hogy
azután újraformálódjon körülöttük. Rettenetes volt az egész.

– Hagyják abba! – ordított fel Everett. – Hagyják abba! – Tudós elme volt, aki sosem hitt a csodákban.
De alig szállt át a kiáltása a tömeg feje felett, a semmiből vízsugár fröccsent elő és borította fel Keir
Bromley-t és Mchynlythet. Mindketten elestek, ide-oda csúszkáltak és pörögtek az áradat erejével
birkózva. Aztán a vízsugár a nézőkre zúdult, őket is vagy felborította, vagy vad kapálózásra
kényszerítette, és szétkergette a tömeget, pont úgy, ahogy az ember slaggal mossa le a döglött
bogarakat a kocsiról. Keir Bromley megpróbált feltápászkodni, de a kilövellő víz ismét megtalálta, és
az utcakőhöz préselte. A bunyó már korábban az Örökkévaló árnyékába ért. És tíz méterrel a gigászi
küzdelem felett, a rakományfelvonón, Anastasia kapitány állt egy vezérlőegységgel a kezében, és az
egyik ballasztnyílást a csődületre irányozta. Egy kis botkormányt mozgatott, és a nagynyomású sugár
szétkergette a nézőket.

– Gyerünk, tűnés innen! – kiáltotta Anastasia kapitány, és a késlekedőket nagyobb tempóra sarkallta
vízágyújával. – Mit gondolnának rólatok a feleségeitek, a barátnőitek, az élettársaitok? Szégyelljétek
magatokat! Gyerünk innen, menjetek haza! – Lezárta a nyílást. Az Örökkévaló törzsén a szelepből
még tovább csöpögött a víz. Anastasia kapitány ekkor így szólt: – Mr. Bromley, mondja meg az
anyjának, hogy a válaszom változatlan. Nem kap meg sem engem, sem az Örökkévalót. Szép napot
magának, uram! Mr. Mchynlyth, nincs szükségem a gavallérságára, és nem is értékelem nagyra.
Bemocskolta ennek a nagyszerű hajónak a becsületét. És Mr.

Sharkey, ne higgye, hogy elkerülte a figyelmemet a maga részvétele. Jelentéstételre a

rakodófedélzetre! Két perce van, hogy tipp-topp és léghajóshoz méltó formába hozza magát! Te is
Sen, és maga is, Mr.

Singh. Le fogom vonni a bérükből. Mint azt tudják, a ballasztvíz nincs ingyen.

A rakodóplatform alja leért a földre. Sharkey kabátja szárnya alá dugta mindkét sörétesét. Neki
valahogy sikerült elkerülnie a vízsugarat. Még kalapja is visszanyerte tisztes formáját, és valahonnan
még egy tollat is kerített közben. Keir Bromley víztől csöpögve vánszorgott el, Mchynlyth pedig
mindkét karjával átfogta csurom víz testét. A harc heve kiszállt belőle, és hideg, tiszta éj telepedett
Hackney Nagy Kikötőjére. Megállás nélkül didergett, de közben vigyorgott. Végül Sen és Everett is
csatlakozott a fémemelvényen álló csoporthoz. Sen oldalba bökte Mchynlythet, de csak finoman, a
vállával. A férfi rákacsintott. Anastasia kapitány megnyomta a platform vezérlőegységét. Csörlők
nyüszítettek fel, kábelek feszültek meg. Ahogy a felvonó visszaemelte őket a léghajó hatalmas
gyomrába, Anastasia kapitány újabb parancsokat osztogatott:

– Mr. Singh, ma egyedül vacsorázom a kecómban. Hozza a vacsorát minél hamarabb! – Noha zord
hangon beszélt, Everettben mégis olyan benyomást keltett, mintha mosolyogna.

23
A kapitány és a lánya karácsonyi díszeket aggattak fel. Everett a nyitott konyhaajtón át nézte őket,
mialatt ünnephez illő forró csokoládét vert fel, és egy fahéjrúddal kevergette. A hajókonyha
szekrényének sarkaiban és zugaiban egyik csodát a másik után fedezte fel.

Sen létráról akasztgatta fel az égőket és a papírgirlandokat, Anastasia kapitány pedig adogatta a
díszeket, és megmondta, hova kerüljenek. Közben beszélgettek. Úgy beszélgettek, mintha senki nem
hallaná őket. Beszélgettek a Karácsonyról, hogy ki mit vett kinek, és a plusz ajándékokról, melyekkel
magukat lepték meg. Beszélgettek a rakományról, amelynek a berakodása még folyt, és hogy úti
céljuk, Berlin után talán lesz egy kis szabadidejük, és hogy egy jót szórakozhatnak, mert Berlin
nagyszerű város; beszélgettek arról, hogy a hajó mintha kicsit imbolyogna, amikor olyan az idő;
beszélgettek arról, hogy mik a hírek Hackney Nagy Kikötőjében, milyen sztorikat hallottak Dona
Miriamtól és mik az egyéb pletykák. Nem úgy beszélgettek, mint kapitány és pilóta, de még csak nem
is, mint anya és lánya, hanem mint két csaj. Everettnek egyfolytában emlékeztetnie kellett magát,
hogy Anastasia fiatalabb, mint ahogy gondolta, talán még a húszas évein sincs túl. A fahéjrúd egyszer
csak megállt kevergetés közben. Everetten hirtelen úrrá lett a hullámként rátörő magány, amely
olyan erővel fojtogatta, hogy két kézzel kellett megmarkolnia a pult szélét, nehogy összeessen.
Könny szökött a szemébe. Ez az ő otthonuk volt, ez az ő családjuk. Neki jutott egy kecó, de élet itt
nem. Az ő családja egy szobában volt a Tyrone-torony huszonkettedik emeletén, meg két
kilométerre innen egy másik univerzumban. Darabokra tört. Neki kellett széttörnie, hogy aztán újra
összerakja, de ezt ők nem érthették. Tejendra fizikai értelemben nem érthette, mivel csak annyit
tudott a két világról, amennyit Charlotte Villiers tudni engedett neki. Az édesanyja pedig csak annyit
értett, hogy életéből két fontos ember tűnt el alig egy hét alatt. És hamarosan neki magának is
mennie kell, még mielőtt az Örökkévaló felszállna Berlin felé. A karácsony volt a kedvező alkalom. Az
őrök ilyenkor lazábbak, az éberség enyhül, ünnepi hangulat uralkodik. Már korábban kidolgozta a
tervet. Az Örökkévaló fedélzetén mindenkinek volt feladata, eltérő képességeikhez és
jártasságaikhoz szabva, még magának a hajónak is. De még előtte kihallgatást kell kérnie Anastasia
kapitánytól a kabinjában, de úgy, hogy Sen nem hallgatózik a válaszfalnál, és azt kell mondania:
Szükségem van a segítségére. Pontosan el kell magyaráznia, hogy mit szándékozik tenni, és hogy csak
az Örökkévaló és legénysége segíthet neki. Tudta, hogy erre mit mondana a kapitány: Arra kér, hogy
kockáztassam a hajómat, a legénységemet, a lányomat? Amire ő csak azt felelhetné: Igen, arra
kérem. És amint ezt így végiggondolta, még Everett sem mondott volna igent saját magának. Az óra
pedig egyre ketyegett.

Mchynlyth, akinek a Bromley-bunyó miatt büntetésül Sharkey-val együtt a hajón kellett maradnia,
míg a felszállási idő el nem érkezik, az előző napot azzal töltötte, hogy az emelkedéshez gázt vásárolt
a Gázellátó Irodától; a héliumkészlet felett az állam monopóliummal rendelkezett. Vagyis hamarosan
elő kell állnia a kérésével. Rettegett ettől. A félelem belülről mardosta. Folytatta inkább a forró
csokoládé kevergetését. Mikor hirtelen a nevét kiáltották, majdnem beleejtette a fahéjrudat.

– Mr. Singh!

Anastasia kapitány szólította magához. A fiú vitte magával a gőzölgő bögréket. A dunsfoldi
légiközlekedési meteorológiai állomás jelentette, hogy egy magasnyomású cella cövekelt le Délkelet-
Anglia felett, ami tiszta eget, gyenge szelet és zuhanó hőmérsékletet vont maga után. Miután aznap
reggel Everett állig betakarózva felébredt függőágyában, letakarította kecója kerek ablakáról a
zúzmarát. Sharkey és Mchynlyth öt réteg ruhát viselt, de még így is dideregtek munka közben.
Sharkey a rakodótérbe konténereket szállító dokkmunkások osztagát felügyelte, és az Örökkévaló
belső portáldaruját kezelte, hogy egyenletesen ossza el a konténereket a hajó gravitációs
középpontja körül. Mchynlyth a fedélzeti lemezek alatt tüsténkedett, az energiaelosztó rendszernél,
voltmérővel és összekötőkábelekkel, valamint roppant sajátos stílusú nyelvezetével felszerelve, ami
úgy hatott, mintha mindig káromkodna. A hideg még a legénységi szállásra is befurakodott. Sen
vastag szürke gyapjúnadrágot vett, egy túl nagy pulóvert, amelynek ujjai a kézfejére lógtak, meg egy
sálat. Az egyetlen meleg hely a hajón a konyha volt. Anastasia kapitány belekortyolt a tűzforró,
fahéjízesítésű csokoládéba, majd lehunyta szemét a gyönyörtől.

– Mr. Singh, ez átkozottul finom csokoládé. Mi az a nagyon halvány csípősség benne?

– Csili – felelte Everett. – Csak egy csipetnyi. Egyszer egy seattle-i kávézóban ittam ilyet.

– Feladat magának, Mr. Singh. Közeledik a karácsony, és szükségünk lesz valami frankó zabára. A
maga pandzsábi nagyija ismert pulykareceptet is? Menjen le a Ridley Road-i piacra, és nézze meg,
mit tud felhajtani! Szerezzen rengeteg zöldséget! Ha hagynám, Sen nem enne mást, csak húst meg
szénhidrátot.

– Nem is! – tiltakozott Sen. – Szeretem a zöldet. Mondjuk.

– Frisset, zöldet és szezonálist, Mr. Singh! – Ezzel Anastasia kapitány előhúzott egy bankóköteget a
tárcájából, mely varázslatos bűvészdoboz lehetett, mert lehetett erre hajtani, arra hajtani,
megfordítva egy harmadikféle módon kinyitni, mindig újabb rétegek, szintek, zsebek és fülek nyíltak
meg, egyre több és több, ahogy mélyebbre jutott az ember. Mint egy infundibular. – Ha ennél többe
kerül, az összes boltosnál jó a hitelem Hackney-ben, de jobban örülnék, ha tartaná magát a kerethez.
Tudja, mi a légiek első törvénye?

– Ne adj, és ne kérj soha kölcsön? – találgatott Everett.

– Nem, Mr. Singh, noha ez is bölcs mondás. Ennél sokkal prózaibb. A pénz a király.

Hosszú, egyenes és porosan kékeszöld póréhagyma, itáliai kelkáposzta, olyan sötétzöld levelű, hogy
már szinte feketének tűnt. Viaszos burgonya, amelyik jobb volt köretnek más zöldségekkel együtt,
mint a sütni való, lisztesebb fajta. Everett eddigre már kidolgozta a sütés-főzés menetét. Hagyma –
elképzelhetetlen lett volna anélkül bármit is csinálni. Vagy egy tucat hagymatípust válogatott ki, az
olyan laposaktól kezdve, mint egy turbán, egészen a hüvelykujj nagyságú pirinyó kis
gyöngyhagymákig. Everett két fontnyi kicsi, sötét héjú lengyel hagymát is vett, amely még a
papírzacskón is átszaglott.

– Ezek nagyobbak, és ugyanannyiba kerülnek – emelt fel Sen egy sápadthéjú spanyol hagymát,
amelyik akkora volt, mint az ökle.

– Túl nagy. Tele van vízzel. Nincs íze. Nem mindig a nagy a legjobb.

– Nálam igen.

Fokhagyma. Méghozzá rengeteg. Gyömbérgyökér. A Ridley Road-i piacon mindent lehetett kapni.
Minden nap minden órájában volt valami új felfedeznivaló ebben a Hackney-ben. A Ridley Road-i
piac – amihez csak el kell menni a Levegő Lovagjai kocsma előtt, át a csövek, szelepek és
gázhengerek háromszögén át, ahol a Gázellátó Iroda tárolta a héliumot –, volt az egyik
legnagyszerűbb felfedezés. Nem azért, mert piac volt, hanem mert az volt mindkét, Everett által
ismert univerzumban. Az otthoni Londonban is egy utca volt ott, és a felét megtöltötték a többnyire
karibiak üzemeltette standok és zárható bodegák, szemközt a Dalston állomással. Ebben a
Londonban a különféle etnikumok és bőrszínek bazára zsúfolódott be a bonyolult vasúti csomópont
boltívei és átereszei alá a keskeny sikátorokba. Kis közök vezettek az alagutakhoz, azok pedig a vörös
téglás vasúti viaduktban emelt boltívekig és templom méretű csarnokokig. Ennivaló, ruházat,
könyvek, furfangos elektromos ketyerék, vasedények és konyhai eszközök, meg gyanúsan olcsó
szerszámok tobzódtak itt. Étkészletek és háztartási cikkek. A játékok úgy lógtak a standokra
felaggatva, mintha tömeges kivégzés lett volna, a sok vég szövetet egymásra tornyozták: az alsókat
laposra vasalta a rájuk pakoltak súlya. A nők teát iszogattak a magas, téglakupolák alatt felállított
standok mellett. A fent rendszeresen elhaladó vonatok a velejéig megrázták a piacot, beleremegtek a
porcelános asztalokra kirakott csészék és teakészletek, megrázkódtak tőle az esőcseppek, amelyek a
bolthajtások cementízületeiből kilúgozódott cseppkövek csúcsain képződtek, hogy rácsepegjenek
egyenesen a boltosok fejére. Hackney Nagy Kikötője és Nagy-London itt találkozott, vegyült össze és
alkudozott. A City diktálta divat keveredett a legkalózosabb légi öltözékekkel, a tucatnyi dialektusban
beszélt hétköznapi angol a palarival. Everett standtól standig ment, kérdezősködött, szimatolt, kézbe
fogta a terményeket, megnézte, nem hibásak-e, alkudozott, majd továbbment.

– Honnan tudod, hogy mi a különbség? Hiszen csak hagymák meg krumplik – nyavalygott Sen.
Nyughatatlan volt, és unatkozott.

– Hát, az egész csak ajakfény meg smink, mégis mindegyiknek letekered a tetejét.

– Az más. Az vásárolgatás.

– És ez mi?

– Ez bevásárlás. – Sen töprengett egy pillanatig. – A te világodban az összes omi tud főzni?

– Szerintem ezt a kérdés pont fordítva érdemes feltenni: a te világodban egyetlen omi sem tud
főzni? Engem a faterom tanított.

– A faterod.

– Igen. És?

– Semmi. Csak. Hát. Bizarr egy nép vagytok.

– Ez egy alapvető készség az életben. Te éhen halnál egy ilyen piac közepén, mint ez itt, csak mert
fogalmad sincs, hogy mihez kezdj az alapvető hozzávalókkal?

– Én aztán nem. Mert kecses és bájos vagyok. Mindenki ezt mondja. Mesélj még a faterodról, Everett
Singh! Hiszen a megmentését tervezzük, és mindössze annyit tudok róla, hogy tudós, a rosszfiúk őt
akarják, és valami nyálas hangzású csapatnak szurkol, a Tottenham Hotspurnek. Ó, és ő tanított meg
téged főzni!

– A faterom neve Tejendra.

– Látod? Még ezt se mondtad el eddig.

– Te sem mondtad el, hogy hívják a te faterodat – mondta Everett. Sem bármi mást róla vagy
bármelyik családtagodról, sem azt, hogy élnek-e vagy meghaltak.

– Á-á! Most a te faterodról beszélgetünk. – Sen megtorpanás nélkül folytatta útját, ahogy haladtak
tovább, standról standra, egyre mélyebbre ennek a Földnek a Ridley Road-i piacán. – Tudod, ha
állítólag én fogok segíteni megmentésében, akkor jogom van tudni egy kicsit arról, akit megmentünk.

– Pandzsábi nevünk van, és a Singh annyit tesz, mint oroszlán. Az igazat megvallva, igen gyakori név
Pandzsábiban. Pandzsábi pedig azt jelenti, hogy öt folyó, és Északnyugat-Indiában van. Az én
világomban India és Pakisztán osztozik rajta. Rengeteg ember halt meg, amikor Pakisztán kiszakadt
Indiából. Milliók. Rossz idők jártak akkor, a legrosszabb fajta idők. Nem tudom, hogy a te világodban
milyen India. A faterom családja az öt folyó közepén álló faluból származik. Pontosan a közepén áll.
Mind Ludhijánába költöztek még apám születése előtt – ő még Indiában született, de még öt éves
sem volt, mikor elköltöztek, így igazából nincs akcentusa – vagyis egy kicsit lehet érezni, amikor
valami miatt izgatott. Három fiú- és két lánytestvére volt, és egy ázsiai szupermarket felett nőttek fel
Walthamstow-ban. Vagyis a közvetlen család nyolc tagból állt, meg volt egy pár férjezetlen nagynéni
és egy nagybácsi, aki éppen akkor nősült, és mind egy házban éltek. Tudod, a pandzsábik olyanok,
Indiában, mint itt a légiek. Mindig kiabálnak, veszekszenek, aztán kibékülnek, ünnepelnek vagy
éppen verekszenek. Mind teljes gázzal élnek. Na most, ha találkoznál a faterommal, nem jönnél rá
rögtön, hogy pandzsábi, mert nem hangos, nem nagydarab, és mert gondolkodik a dolgokon, de
látnád csak a White Hart Lane-en, az észak-londoni derbin! És amikor a fizikáról mesél, amikor
olyasmikről beszél, amiket senki más nem ért, de olyan sokat jelent neki, akkor láthatod a benne
lobogó tüzet.

– Hogyan is értethetném meg veled, hogy milyen a családom apai ága? Á, megvan: megmutatom,
hogy a bebém meg bácsikám és a nénikéim hogyan ünnepelnék a karácsonyt… amit mindannyian
megünnepelnek, bár nem keresztények, de mivel pandzsábik, semmit nem szeretnek jobban egy jó
bulinál. Nem valami száraz vén pulyka mellett üldögélnétek, de nem ám – az nem igazi zaba egy
ünnepséghez. Ajeet bebe azt mondja, hogy úgy szórakoztasd a vendégeidet, mintha azok fejedelmek
lennének. – Everett végignézett a hús- és baromfipultokon; a pulykák gömbölydedek és húsosak
voltak, mint megannyi ülep; a libák fejüket hosszú, csontos szárnyaik alá dugták; a fűszeres
marhahússzeletekből fahéj illata szállt; és ott voltak még a fokhagymával teletűzdelt sonkák. A szeme
felragyogott, mikor észrevette a nyakuknál fogva felakasztott fácánokat az egyik vadhúsos standnál:
a hímek és a nőstények párban lógtak.

– Mióta lógnak itt a fácánok?

– Nagyjából kilenc napja, amióta ilyen az idő – felelte a standos, egy szögletes alkatú, vidám képű
férfi, aki őszülő fekete haját kefefrizurára nyírta. Everett felemelte a hím fácánt, és megszaglászta. –
Lord Abercrombie birtokáról való – tette hozzá még az eladó.

– Mennyibe fáj négy darab?

A stand gazdája mondott egy árat. Everett lealkudta az összeget, megvált Anastasia kapitány pár
bankjegyétől, és két műanyag szatyorral távozott, amelyekből gyönyörű farktollak lógtak ki.

– Az én bebém most arra gondolna, hogy mi a leglátványosabb dolog, amit télen kezdeni lehet a
fácánokkal, mi az, ami egyszerre fejedelmi és különc, nekem pedig az jár a fejemben, hogy a murgh
makhani az, csak éppen fácánnal; fácános makhani, talán egy kevés ehető aranyfüsttel a tetején, és a
nagyim most azt gondolná, hogy mivel a hús aranylóan pirosas, így kellene valami zöld, ami
kiemelheti a színét, de a póréhagyma és a kel már megvan, viszont kelleni fog még rizs a piláfhoz,
ami olyan gazdag, mintha drágakövek lennének benne – és persze kell kenyér, mert nincs pandzsábi
étkezés kenyér nélkül, és aztán meg arra gondolna, hogy ó, együnk édességet, és ha már az
édességről van szó, olyasmiket keresne, mint szezámmag, kardamom, rózsavíz és tisztított vaj…

Beszéd közben Everett ment tovább a piacon, és egyik összetevőt a másik után pakolta a szatyrokba,
alkudozás alkudozást követett. A föld alatti boltokból mostanra már kiértek a Dalston Lane-re nyíló
sikátorokba. Itt ruhás és szövetes standok álltak, meg téli kalapok, fejkendők és sálak, színezett
gyapjú, sifon-, kamgarn-és taftbálák és -végek.

– Már csak egy utolsó apróság hiányzik – nézett végig Everett a standok során, a kabátokba, sálakba,
kalapokba és ujjatlan kesztyűkbe bugyolált, teásbögrék fölé görnyedő tulajokon. – Mert egy
fejdelemnek nem tálalhatsz koldusasztalon, ezért fel kell díszítenem az asztalt. Viszont tudom, hogy
egy léghajón mindent a súlya alapján ítélnek meg, ezért olyasmit keresek, ami szép, de könnyű, akár
a toll. Mint amilyen ez.
A száribolt a Ridley Road-i piac Cecilia Road-i végén állt, ahol a piac köztes zónája belefolyt az igazi
Hackney Nagy Kikötőbe. A tulaj egy idősebb tamil hölgy volt, vékonyka, mint egy kismadár.

Egyik saját száriját viselte, föléje vastag, izlandi mintájú kötött kardigánt vett, lábára gyapjúcsizmát
húzott. Két kezét összetéve namasztéval köszöntötte őket. Everett viszonozta az üdvözlést.

– Frankó – jegyezte meg Sen. A tulaj egyik vég szárit a másik után terítette ki, a pehelykönnyű szövet
szinte lobogóként bomlott ki, mielőtt megállapodott volna Everett karján, ahol szemügyre vehette.
Sen talált magának egy tiszta fehér, arannyal szegett szárit, és maga elé tartotta. A tamil asszony
megmutatta, hogyan forgassa, redőzze, hajtogassa és tekerje maga köré. A száriba öltözött Sen
ezután az egészalakos tükör előtt pózolt, és az ajkát biggyesztette.

– Zsírkirály. – Everett végül egy ezüst mintás fekete szári mellett döntött. Az is a szatyorba került. A
karácsonyi nagybevásárlás ezzel befejeződött. Fácánok, kelkáposzta, fűszerek és ghí, szári meg
basmati rizs. És még mindig maradt tizenöt shillingje abból, amit Anastasia kapitánytól kapott.

– Azon töprengsz, mi köze a pandzsábi karácsonyi vacsorának az apámhoz – mondta Everett. – Ez ő.

Meg én. Sosem találkoztál vele, de talán azt hinnéd róla, hogy csöndes és kocka, és tudom, hogy
szerinted én nem vagyok igazi omi, bármilyen is egy igazi omi, de az én családom, egyszerűen nem
tehet róla, mindig valami nagy fába vágja a fejszéjét, legyen az akár egy karácsonyi vacsora vagy a
multiverzumok fizikája. És én ezért vagyok itt, a te világodon. Mert nem maradhatok távol. Mert
minden csepp vérem ide húzott.

Most az egyszer Sennek nem volt erre elegáns, szlenges benyögése. Csak állt ott, az ajkát harapdálta,
egyik talpával egy eldobott narancshéjat és a Hackney Empire-ben tartott karácsonyi varietét hirdető
szórólapokat trancsírozott bele a földbe. Nem tudott a fiúra nézni. Aztán gyapjú- és pézsmaillatú
ölelésbe rántotta Everettet, és egy nagy puszit nyomott az arcára.

– Igazi omi vagy, Everett Singh. Nagyon is haverarc vagy. – Ezzel Sen ellökte, mert érezte, hogy
Everett teste megfeszül az öleléstől. – Mi van veled? Nem csípsz?

– Az Elsimító. – A Hackney Nagy Kikötőjének népe közt leélt pár nap során Everett éppen elégszer
látta imitt-amott a keresztapaszerű alakot, hogy felismerje. Nem kételkedett benne, hogy az Elsimító,
aki őreivel vagy azok nélkül Hackney Nagy Kikötőjében éppen körutat tett, már ugyanúgy észrevette
őt és Sent. A Sharkey-val lezajlott incidens elvette kedvét az erőszakos fellépéstől – a hír gyorsabban
terjedt a kikötőben, mint az influenza –, ezért egy ideig inkább bujkálva és titokban közlekedett.
Most azonban se nem bujkált, se nem rejtőzködött. Nyíltan és bátran haladt. A mellette lépkedő nő
miatt. – És nincs egyedül.

– Az a két tag egy vicc.

– Nem Evans és Van Vliet azok. – Everett a Torokhangú és a Holland nevét ugyanakkor tudta meg,
mikor megtudta, ki az ellensége. – Mozogj! – Sen hátranézett.

– Ó, a Kegyes…

Mert az Elsimító mellett a magas és fenséges, ezüstrókabundás, galambszürke kesztyűs, tűsarkút

viselő, vámpírvörös szájú, fagyos arcú Charlotte Villiers sétált. Nem volt semmi, amitől az Elsimító
inkább tűnt volna egy rosszul szabott öltönyben ugráló varangynak, mint ettől a nőtől. Villiers
eszelősen magas sarkában tíz egyenruhás Misszionárius lépkedett. Sisakjuk rossz viccnek hatott
Hackney utcáin, de a kezükben fogott tömegoszlató botok már nem. Charlotte Villiers úgy sétált
végig a Cecilia Streeten, mintha nem létezne az univerzumban olyan erő, amely eltéríthetné. Az
emberek úgy tisztultak az útjából, mintha szökőár közeledne.
– Most jössz te, és azt mondod, hogy gyerünk – szólalt meg Everett.

– Mondom is. Gyerünk! – Sen berohant a szárisstand mögé, majd onnan egy boltív alá suhant, ahol a
tulaj tartotta raktárkészletét és szerszámait. Everett, a fácánokkal és a karácsonyra vett cuccokkal teli
szatyrokkal a kezében, két lépéssel lemaradva követte. Még látta, hogy a Misszionáriusok futásnak
erednek. Charlotte Villiers ugyanazzal a sebességgel lépkedett tovább, kérlelhetetlen, kopogó
léptekkel. Sen rohant elöl, át a boltív tetejéig emelkedő, finom illatú pamut- és selyemszövetekkel
megrakott fémállványok között. Hátul egy ajtó nyílt egy folyosóra, majd mosdók jöttek, aztán egy
teaház, ahol fagyos tekintetű nők pillantottak fel egy apró televízióról, amely fölé magasan a falra
egy összecsukható kar végére hatalmas nagyítólencsét erősítettek.

Tovább, el a többi, zárható stand mögött, ki a Sandringham Road-ra.

– Ezek mind összefutnak. Itt sosem találnak meg minket. – Azzal

áttört egy szőrös, poros, viszketős kötött gyapjúkupacokkal teli bolton, és kijutott az utcára.

– Gyerekjáték! – kiáltott fel hangosan Sen. Egy terecskére értek, ahol az Amhurst Road találkozott a
Dalston Wharffal a Lea Valley Navigation csatornánál. Mögöttük a víz. Még több Misszionárius köztük
és az Andre Street között. Ezt az osztagot Charlotte Villiers titokzatos klónja vezette, aki csak még
inkább hasonlított rá, minden porcikájában, ahogy az alacsonyan járó téli nap sugarai rézsút
átsütöttek az Amhurts Road villanytelepén. – Utálom a Jagellókat! – süvítette Sen dacosan. – Oké!
Akkor felfelé!

Nyilván ismeri az összes tűzlétra elhelyezkedését, és hogy miképpen kell őket leengedni az East
Enden, gondolta Everett. A lépcső ezúttal egy, a csatornamedret három oldalról övező raktár
harmadik emeleti karzatáról érkezett. A lány félúton járt már a fémlépcsőkön, mikor megtorpant.

– Te meg mi a frászt cipeled azokat? – kiáltott fel. – Hagyd őket ott!

– Nem fogok még egyszer négy fácánt négy fontért megkapni – felelte Everett, és felemelte a
bevásárlótáskákat. Sen erre csak megrázta napszítta, göndör, bozontos haját. Aztán futottak tovább.
Két jagelló óvatosan eredt a nyomukba, a vén fémlépcső recsegett a felnőtt férfiak súlya alatt. Az
osztag többi része, a férfi vezetésével, akit Everett csak Charles Villiers-nek hívott, lentről követte
őket.

– Milyen kár, hogy nincs nálatok olyan honlap, ami az elcsépelt tévés kliséket gyűjti össze – zihálta
Everett, ahogy Sen nyomában loholt.

– Korábban a vásárlásra fecsérelted az időd, most meg a vakerálásra – jegyezte meg Sen.

– Ezek olyan, a történetekben, a filmekben, meg a képregényekben használt eszközök, amelyeket

újra meg újra felhasználnak. Az egyiknek az a neve, hogy „Pác.” Ilyenkor a jó fiúk felmenekülnek egy
tetőre, és a rossz fiúknak nem kell más tenniük, mint szépen leülni, és megvárni, míg lejönnek, mint a
fára felszaladt macska.

Még Sen is látta, amint Charlotte Villiers és Misszionáriusai befordulnak a raktár sarkánál a dokk
túloldalán. Az Elsimítónak közben nyoma veszett. Az ő munkája véget ért. Hűségesen elvezette ide a
rendőrséget, mint az egyetlen ember, aki ugyanolyan jól ismerte Hackney Nagy Kikötőjét, mint Sen.
Charlotte Villiers belebeszélt a bundája gallérjába, mire három jagelló elfoglalta helyét egy másik
leereszthető létránál, a rakpart Andre Street felőli végénél.

– Mint a fára felszaladt macska, Mr. Elcsépelt Tévés Klisé? No, akkor kövesd ezt a bigét! – Átugrotta a
fal felőli korlátot, majd négykézláb felszaladt az ereszcsatornán a tetőcserepekig. Everett az egyik
szatyrot a foga közé szorítva, a többit a könyökhajlatába akasztva követte. Sen a Ridley Road-i piac
vasúti viaduktja által beszorított tetők fölé érve rábökött a csatornaparti raktárház oldalánál
felhúzott állványzatra.

– Na, gyerünk! – Everett szerint elkerülhetetlen volt, hogy kimondja. Az állványzat egy tetőfedéshez
használt felvonó volt, egy egyszerű, csörlős emelvény. A menekülés útja.

– Honnan tudtad? – kérdezte Everett.

– A légiek mindig felfelé néznek. A gyalogbékák viszont sosem. Ez a mi nagy titkunk.

A csörlő hangosan nyekeregni kezdett. Az emelvény megrándult. Sen futásnak eredt, de a felvonó
már elérhetetlen messzire került, mire odaért az állványzathoz. Lenézett: az Elsimító állt odalent. A
férfi rákacsintott, és megbiccentette üstökét.

– Még hogy elcsépelt tévés klisék? – nyögte Everett, de azonnal kicsinyesnek és alattomosnak érezte
magát ettől. Ne most gúnyolódj és élcelődj! Gondolkozz! Mindig van kiút. Mindig. Charlotte Villiers
és jagellói megérkeztek a toronyállvány tövébe.

– Légy oly jól nevelt, és mássz le! – parancsolta a nő. – Nem teszem tönkre a cipősarkamat azzal,
hogy felmegyek.

– Honnan tudta, hogy Légivárosba kell jönnie? – suttogta Sen.

– Látott téged, emlékszel? A Tyrone-toronyban. A kabát, a macskanadrág, a bakancs, a telefonom.

Nem kell ahhoz zseninek lennie, hogy rájöjjön.

– Lejön hát, Mr. Singh? – kiáltott fel Charlotte Villiers újra.

– Sajnálom, Everett – suttogta Sen. Ekkor hallotta meg a fiú a zajt. Pontosan abban a pillanatban
hallotta meg, amikor a káosz átváltott a rendbe; több száz légi hagyta ott a munkáját, és vonult ki az
utcára, ahol lépteik egy ritmust vettek fel. Emberek. Menetelő emberek. A hangot a viadukt falai
verték vissza, végiggördült

Dalston Wharf mólói és uszályjavító kőmedencéi körül. Menetelés zaja. Hackney-ben voltak.
Légivárosban. Ahol a városi, a polgári és a vámjog véget ért. Itt az emberek saját törvényeik és
igazságszolgáltatásuk szerint éltek, amely durvább és közvetlenebb volt, mint a rendőrség, a bíróság
és a fináncok törvénye, de nem kevésbé hatékony, és nem kevésbé igazságos. A megállapodást
nemzedékekkel ezelőtt kötötték, amikor a légifuvarozók először húzták fel kikötőjüket az udvarias
London peremén a vagányok és huligánok, a törvényre fittyet hányók körében, a két
igazságszolgáltatási rendszer között. A megállapodást kézfogással pecsételték meg, úriemberek
között kötött szerződésként, de szigorúan és sikeresen betartották abban az évszázadban, amikor a
léghajók megérkeztek Hackney nagy bazárja fölé. A Ridley Road-i piac jelentette az ütközőzónát, ahol
a londoniak és a légiek elkeveredtek, és mindegyikük saját törvényeihez és szokásaihoz tartotta
magát. A határ mindkét fél számára olyan élesen húzódott, akár a törött üveg. Charlotte Villiers és a
városi rendőrség most megszegte az íratlan törvényt, Hackney pedig felkelt, hogy megvédje magát.

A tömeg megérkezett a Canal Place-re, amelytől még a jéghideg Charlotte Villiers is visszahőkölt egy
pillanatra. Az emberek tízes, húszas sorokban álltak, hordódongákkal, palackokkal, utcakövekkel, a
Levegő Lovagjaiban zajlott verekedés szétvert bútorainak darabjaival a kezükben. Az a verekedés
nem fejeződött be illő módon. Nem zárult le, nem úgy, ahogy Hackney-ben szokás. Energiája még
mindig füstként lengte be az utcákat. Rátapadt a csődület tagjainak öklére. Az élükön ’Appening Ed
haladt, egy alacsony, terrierre hasonlító köpcös fickó, szakszervezeti tag, a bárok ügyvédje (még
akkor is, ha a bárját nemrégiben aprította miszlikbe a Bromley–Örökkévaló bunyó), igazi bajkeverő,
egy olyan ember, aki mindig ott volt a dolgok sűrűjében. Ő állt a legközelebb ahhoz Hackney Nagy
Kikötőjében, hogy politikusnak lehessen nevezni. És problémái voltak haragjának kontrollálásával.

– Megállj! – szólalt meg Charlotte Villiers. A csődület egy emberként torpant meg. ’Appening Ed szája
tátva maradt, olyan parancsolóan csendült Charlotte Villiers hangja.

– Nem te mondod meg nekünk, hogy mit csináljunk, palona! – ordított oda ’Appening Ed. – Ez
Hackney. – A csődület egyetértően mormogott.

– Csendet! – mondta Charlotte Villiers, mire az ismételten megnyilvánuló abszolút tekintély hallatán
csend támadt. A nő most előrelépett, hogy farkasszemet nézzen ’Appening Eddel. – Ez az ügy a
Sokaságra tartozik. Ne avatkozzon bele!

– Engem az sem érdekel, ha a Kegyes Mindenhatóra tartozik, de akkor sem vonulhat ide be csak úgy
a jagellóival, mintha a magáé lenne a hely. Itt nem rendelkezik joghatósággal.

– Erősen ajánlom, hogy ne gátoljon minket a műveletünk végrehajtásában – közölte Charlotte

Villiers. De az emberek csak azt a szót hallották, hogy „végrehajtás”, és hullám terjedt szét a
tömegben, ebből előbb halk morajlás lett, majd egyre hangosabb kiáltások. Öklök lendültek a
magasba, utcaköveket és husángokat lengettek Charlotte Villiers felé. Egy palack a nő lába előtt tört
szét. Még csak össze sem rezzent. Egyetlen mozdulatot tett, és a fegyver máris ott termett szürke
kesztyűs kezében. Ez nem az az elegáns, díszes darab volt, amelyet akkor rántott elő, mikor
megpróbálta megakadályozni, hogy Everett átugorjon a Heisenberg-kapun. Ez kicsi volt, fekete, és
idegen.

– Ó, most már látjuk az erőszakot a rendszerben – gúnyolódott

’Appening Ed. – Na, te palona… – És ezzel megindult Charlotte Villiers felé; másfél fejjel volt
alacsonyabb nála, az állát előreszegezte, ujjaival a nő felé bökdösött, csak úgy sistergett benne a
harag. – Fogom azt a kis játékfegyveredet, és feldugom, méghozzá…

Everett fülébe ekkor magas hangú visítás hasított bele, olyan éles és fájdalmas, mintha egy tűt döftek
volna a hallóidegébe. Látta, hogy egy fénykorong öleli körül ’Appening Edet. Aztán eltűnt.
Elenyészett.

– Ó, te Jóságos, ó, te Jóságos! – darálta Sen. – Nem gondoltam, hogy tényleg létezik.

– Mi létezik?

– Az ugrópisztoly. Ó, te Jóságos! Ó, istenem!

Bármi volt is az ugrópisztoly, az egy pillanatig tartó sokk ideje lejárt. A tömeg mély, állatias üvöltést
hallatott, és meglódult. Charlotte Villiers nyugodtan rájuk szegezte a fegyvert.

– Olyan szélesre állítom a fókuszt, amennyire csak tetszik – jelentette ki, mire a tömeg ismét
megtorpant.

– Hol van Ed? – kiáltotta egy hang, majd egy másik hozzátette:

– Hozd vissza! Méghozzá azonnal, te kurva!

– Még ha akarnám, akkor sem tehetném. Tudják, halvány lila dunsztom sincs róla, hogy hol van.

Botok és palackok szálltak fel nagy ívben a tömeg végéből.

Kockakövek csapódtak be és gurultak szét Charlotte Villiers lába körül. Az üvegpalackok úgy
robbantak szét, akár a gránát. A nő még csak meg sem karcolódott. Csak higgadtan célra tartott még
mindig.

– Azonnal távozzanak! Különben lövök. Nem akarják újra viszontlátni a gyerekeiket, a szerelmüket?
Hagyjanak minket békén!

– Mi ez az izé? – suttogta Everett odafent a futóhídon.

– Nem öl meg. Csak elküld valahova, és nem tudsz visszajönni.

Ekkor egy palack repült át pörögve a levegőben, és megtörte a patthelyzetet. Erősen arcon találta
Charlotte Villiers-t, aki megtántorodott. A tömeg mély torokhangon felujjongott. Charlotte Villiers
arcához emelte ujjait, és amikor elhúzta, azok vörösek voltak. Álmélkodva meredt a vérre. A
rendőrök ekkor előrohantak, gumibotok emelkedtek a magasba, és körülvették a nőt. Majd a
záporozó tárgyak özönében visszavonultak, befordulva a raktár sarkán, vissza az Andre Streetre.
Néhány fiatalabb, vakmerőbb légi üldözőbe vette őket, de aztán eszükbe jutott Charlotte Villiers kis
pisztolyának képessége, és a sarkon megtorpantak, hogy köveket és szitkokat hajigáljanak a
visszavonuló jagellók után.

– Gyerünk vissza az Örökkévalóra! – mondta Sen, aki meg sem várta a felvonót, hanem a raktár
tetején átvágva visszafutott a csatornadokk menti karzatra.

– Még mindig nem tudom, hogy mit csinált az imént az a nő – kiáltott utána Everett. – Még mindig
nem tudom, mi az az ugrópisztoly.

Sen megtorpant a tető szélén, körvonala kirajzolódott a rideg téli égre.

– Ezt a fegyvert a Sokaság használja. Állítólag emberséges. Nem végez veled, csak elküld ugyanarra a
helyre egy véletlenszerűen kiválasztott párhuzamos univerzumban. Piff-paff, és már el is tűntél! És
nem jössz vissza. Ennyi a sztori. Valamilyen izé ez. Mer’hogy nemcsak a Kilenc – bocs, a Tíz – Világ
egyikére küldhet. Hanem akármelyikre, mindegyikre, ami csak szerepel a számlálógépedben,

Everett Singh. Lehet olyan, ahol nincs levegő, vagy akár az óceán közepe, vagy egy teljes jégvilág,
vagy ahol háború dúl, vagy a Kegyes tudja csak, mi. De hát mégsem olyan, mintha ténylegesen
agyonlőttek volna, vagy ilyesmi!

Everett képzelete meglódult, ahogy követte Sent át a háztetőkön, aztán leugrott a karzatra, onnan az
utcaszintre, és visszajutott Hackney Nagy Kikötőjének sürgő-forgó világába. Charlotte Villiers tudta,
hogy ő itt van. Az Elsimító révén pontosan tudta azt is, hogy melyik hajón kapott szállást. Vagyis csak
ideiglenesen vonult vissza. Visszatér, és ezúttal okosabb lesz, és még erősebb. Nem fog megállni.
Legközelebb egyenesen az Örökkévalóra jön, és akkor majd komoly erővel érkezik, hogy senki se
alázhassa meg ismét. Úgyhogy most kell lépnie. Most jött el az idő, amikor beszélnie kell Anastasia
kapitánnyal. Az Elsimító, a Bromley-k, most már Charlotte Villiers és titkos szervezete. Mindenki
Anastasia Sixsmyth után vetette magát. El kell mondania neki, hogy soha többé nem lesz
biztonságban Hackney Nagy Kikötőjében. Berlin.

Kihallgatta, amint Sennel arról beszél, hogy mennyire szereti Berlint, hogy milyen jól lehet ott
szórakozni. Tűnjön el, menjen Berlinbe! És lehet, hogy még Berlin sem lesz elég messze. Hamar,
nagyon hamar, sokkal hamarabb, mint tervezte, ki kell szabadítania Tejendrát, el kell jutniuk a
kapuhoz, össze kell szedniük Laurát és

Victory-Rose-t, és együtt el kell tűnniük a Sokaságból. El kell jutniuk valahova, ahol soha nem találnak
rájuk, és soha nem tudják őket követni, mintha csak egy ugrópisztollyal találták volna el őket. Csak
éppen ez nem lesz véletlenszerű ugrás. Hanem gondosan, előre kitervelt, ó, de még milyen
gondosan! És az ugrópisztoly. Miféle eszelős fegyver ez? Az F3 ugrástechnológiája fejlett volt, ez
azonban egy revolverméretű Heisenberg-kapu, olyan, amit a zsebedbe vagy egy kis retikülbe is
bedughatsz. Valahonnan máshonnan eredt. Vajon tényleg teljesen véletlenszerűen működött, vagy
lehetett programozni? Mi van akkor, ha az Infundibulumhoz csatlakozik? Egy fegyver, amely
elröpíthet bárhová a Seholvégetnemérőbe? Őrült egy cucc. Őrült egy gondolat. Most viszont inkább
Anastasia kapitányra gondolj! Arra készülsz, hogy azt mondod neki, a világának befellegzett. Hogy
fog ez zajlani? Everett megtorpant az utca közepén. Fájt a könyöke és a válla. Hogyan? És miért?
Annyira lefoglalták a tervei, a stratégiák és a lehetőségek, hogy teljesen elfeledkezett arról, hogy
még mindig cipeli a bevásárlószatyrokat. A hozzávalókat egy olyan karácsonyi vacsorához, amelyet
már senki sem fog elkölteni. De ha kidobná őket, Anastasia kapitány még azelőtt kérdéseket
szegezne neki, mielőtt felkészülhetne meggyőző válaszokkal. Lehet, hogy a kapitány sosem fogja
megkapni a fácános makhanit, de a szári még tetszhet neki.

24

Everett a mosogatónál állt és kávésbögréket törölgetett (nem akadt köztük két egyforma, és
mindegyik csorba volt), mikor megérezte a változást. Apró, szinte észrevétlen zavar támadt, amely
még csak ki sem billentette az egyensúlyából, és a mosogatólé felszínén talán ha egyetlen fodrot
vetett, de Everett a gyomra legmélyén megérezte, hogy már nem kapcsolódnak a földhöz. A
kabinablakhoz lépett. A raktárházak cserepei és üveg tetőablakai suhantak el alatta. Az Örökkévalót a
dokkoló kerékagyhoz kötő ellátókar a portáldaru oldalához simult, a csövekből ballasztvíz csöpögött.
Szikrák sercegtek az elektromos töltőnyílás körül. Egy narancsszínű láthatósági mellényt, bőrsisakot
és szemlencsét viselő dokkmunkás egy adóvevőbe beszélt, és búcsúzásra emelte a kezét, ahogy
Everett elsiklott felette. A légcsavaros propellerek forogni kezdtek, ahogy a turbinák működtetni
kezdték őket védett burkaikban. Az Örökkévaló elfordult emelkedés közben. Átsiklott a Leonora
Christine háta felett, és egyre följebb kúszott. Ahogy a léghajó megfordult a tengelye körül, a konyha
apró, félig bepárásodott ablakán kinézve teljes pompájában tárult fel Hackney Nagy Kikötője. Fentről
a négyesével a dokkoló kerékagyhoz horgonyzott léghajók virágszirmoknak tűntek, Hackney Nagy
Kikötője olyan volt, mint egy titáni virágos mező. A vonatsínek ezüst erekként futottak a viaduktokon
és a magasvasút talpfáin. A tetők mintha a végtelenbe nyúltak volna; itt egy csatorna csillogó fonala
szaladt, amott a villanyvezetékek összekapcsolódó szövevénye húzódott. Most a tekintete előtt
Haggerstown hatalmas, monolitikus tömege úszott el. Mostanra még feljebb jártak, és London
tornyait is megpillantotta, a City céges háztömbjeitől kezdve, amelyek mint megannyi keményfiú
törtek maguknak utat a Szent Pálig, hogy ott arcoskodjanak öntött isteneikkel, angyalaikkal és
vízköpőikkel, le egészen a Fleet Streeten, végig a Strandig és a folyóparton a Whitehall
kormánypalotáig. És mind közül a legmagasabb nem más, mint a Sadler’s Wells-i légikikötő oszlopa,
karcsú, és olyan valószínűtlen kinézetű, mintha csak egy japán szerepjátékból vágták volna ki,
zsúfolásig telve dokkokban álló léghajókkal. Nyugaton Bloomsbury fürtöket alkotó felhőkarcolói
magasodtak. Everett még a Tyrone-torony cakkos spirálját is ki tudta venni. És ekkor az ujjongást
rettegés váltotta fel.

– Még nem szállhatunk fel! – kiáltotta Everett a kicsi, koporsószerű fa hajókonyhában. – Még nem
indulhattok! Meg kell…

Forduljatok vissza, vissza, vissza! – Öklével rásújtott a hajó törzsére. A nanoszénszálas szövet felfogta
az ütés erejét, és még csak vissza sem lökte. Az Örökkévaló folytatta könnyed és méltóságteljes
emelkedését, mintha csak a legtermészetesebb dolog volna a világon, hogy a levegőben száll. Everett
most már látta a zúzmarától szikrázó víztározókat és lápokat, a folyó leírta hurkot Greenwichnél, és
onnan a hosszú, tengerig nyúló szalagot. A légcsavaros turbinák immár vízszintesen vitték előre a
hajót. Sharkey viszont azt mondta, még egy napba telik befejezni a berakodást. Vagyis nem
menetrend szerint szálltak fel. Everett kirobbant a hajókonyhából az íves elülső futóhídra, ahol a
csigalépcsőn kettesével véve a fokokat száguldott felfelé az irányítószintre. A híd ajtaja nyitva állt.
Minden képernyő életre kelt már, minden monitor világított, zöld kijelzők villóztak a
nagyítólencséken keresztül. Sharkey felpillantott a rádió melletti állásból, mikor meghallotta a
berobogó Everettet. A kormánynál Sen állt, mindkét keze egy-egy vezérlőkaron nyugodott. Anastasia
kapitány a nagy, íves ablaknál állt, hátrakulcsolt kézzel; a Hackney-láp és a Temze Woolwichnál leírt
nagy ezüst íve terült el a lábai előtt.

– Mi ez, hova megyünk? Nem mehet el, most nem! – kiáltotta Everett.

Anastasia kapitány meg sem fordult, egyetlen izma sem rándult, hogy jelezze, feltűnt neki a közjáték.

– Mr. Sharkey – szólalt meg egyenletes, halk, és végtelenül veszélyes hangon. – Kísérje Mr. Singh-et a
hajókonyhába. Ha bármi módon felbosszantja, zárja be oda a repülés idejére! Mr. Singh, én nem
engedek fel a hídra semmi olyat, amit nem tartok szépnek vagy gondolok hasznosnak. Udvariatlan
nyelvezete nem felelt meg a kritérium első felének, viszont esélyt kínálok, hogy teljesítse a
másodikat. Forró csokoládét! A hídra, méghozzá szélsebesen!

– Mi van itt? Még soha nem hallottam őt így beszélni –

értetlenkedett Everett, ahogy Sharkey egy határozott mozdulattal a hátára tapasztotta a tenyerét, és
kikormányozta a hídról. A súlymester addig nem felelt, míg hallótávolságon kívülre nem értek, és
akkor is csak fojtott hangon tette:

– „Tiszteld őt, hallgass szavára és ne lázadozz ellene.

Engedetlenségedet nem bocsátaná meg, mivel az én nevem van benne.” Ó, én hallottam már
ilyennek! Nem sűrűn, és azok az esetek mindig emlékezetesek maradnak, de hallottam, sőt, láttam
már ilyennek. – Sharkey kinyitotta a hajókonyha ajtaját Everettnek, aztán magukra csukta az apró
kabinban. – Jobb lesz, ha élete átkozottul legfinomabb forró csokiját főzi, uram! És én is kérek egyet.

Everett így hát csokit olvasztott, és addig verte bele a tejszínt, míg sűrű lett és fényes, aztán chilivel
felmelegített cukorszirupot csepegtetett bele. Az Örökkévaló egyenletesen emelkedve hagyta maga
alatt a nagy silvertoni dokkokat, a rakpartok, medencék és zsilipek geometrikus vízi birodalmát.

– De miért szálltunk fel? Hova megyünk?

Sharkey beszívta az alsó ajkát.

– Goodwinba, uram. A Goodwin Sands-hez. „Bizony még meghazudtolatlan, hogy Antoniónak egy
gazdagon megrakott hajója a tengerszoroson elsüllyedt: azt hiszem, Goodwins-nek nevezik a helyet;
– igen veszélyes, gyilkoló zátony, hol sok derék hajó vázai feküsznek.’’ [Ács Zsigmond fordítása]

– Ez is a Bibliából van?

– Nem, ez Shakespeare. A velencei kalmár. Betéve tudom Shakespeare-t is, meg Miltont és a Moby
Dicket, de általában

őrizkedem tőlük. Csak pszichopaták, csodabogarak és szociopaták idéznek Shakespeare-től. A

Goodwin Sands hat mérföldre fekszik keletre Kent partjaitól. És sok léghajóra igaz, amit Antonio
kereskedőhajóira mondtak. Még ma is láthatja bordáikat és merevítőiket, gerincüket és vázukat,
ahogy alacsony vízállásnál kimerednek a homokból. És mi ide tartunk, barátom. Mindazok között,
amelyeket Miss Sen tanított önnek a légiek életmódjáról, nem ejtett szót a „krisz”-ről?

– Hallottam már az amrijáról. – Everett töltött Sharkey-nak egy kis csészényi sűrű, édes, csilis, forró
csokoládét. Sharkey belekortyolt, és lehunyta szemét gyönyörűségében.

– Uram, ezt a csokoládét maga Isten főzte. Nos, a krisz – és részben igaza van, mert bizonyos
értelemben olyan, mint az amrija, mármint abban, hogy nem lehet visszautasítani. Legalábbis úgy
nem, hogy megmaradjon az ember becsülete. A krisz kihívás párbajra. Léghajópárbajra. Egy
emberöltő is eltelt, mióta valaki kriszt kért, de Bromley anyó, a gonosz vén boszorka, azzal
büszkélkedik, hogy ő Hackney Nagy Kikötőjének szíve és lelke, az egyetlen, aki még emlékszik a múlt
szokásaira. Erre pedig kimondottan jól emlékezett. Úgyhogy a kihívást a kellő módon és illemtudóan
tette meg, méghozzá legkisebb fia, Kyle Bromley mester illő tálalásában. Széparcú Kyle mester.
Háromszor kiáltotta el Anastasia kapitány nevét, és a tekercset takarosan, három szalaggal kötötték
át, az illő szavakat pedig a leghivatalosabb és legprecízebb nyelvezettel írták. „A számos sértésért,
sérelemért és megszégyenítésért, amelyet elszenvedtem az Örökkévaló kapitányának és gazdájának
szívétől, kezétől és ajkától, Anastasia Sixsmyth kapitányt kriszre hívom, és szólítom; jelenjen meg,
ahogy az helyes és szent kötelessége, hogy elégtételt adjon az Arthur P. kapitányának és gazdájának
légi harcban – nekem és az enyéimnek, tenmagad és a tieid, akkor és ott, hajó a hajó ellen, ember az
ember ellen, szív a lélek ellen, a szokás diktálta helyen, ma du. három órakor. És ha nem mutatkozna
akkoron, akkor huzata födessen át számos horoggal, gáztartályai eresztessenek ki, gerince
törettessék meg, propellerjei csavartassanak meg, nevére szálljon szégyen és becstelenség, hogy
minden meneküljön puszta árnyéka elől is, emberöltők során át.” Remek és dagályos cucc, és úgy
tűnik, minden ízében precíz. Bromley anyó már csak ilyen alapos. Bárcsak a fiai is örökölték volna a
merszét.

– Mikor történt mindez?

– Míg ön a karácsonyi beszerzésünket intézte. Személyesen Kyle Bromley, a kis rohadék hozta, széles
vigyorral az arcán. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy egyáltalán még van arca, azok után, ahogy
Mchynlyth és én elpáholtuk a bátyjait. Na persze, részben én is hibás vagyok… „A számos sértésért,
sérelemért és megszégyenítésért…” Amikor azt hitte, hogy látta már a kapitányt dühösnek akkor,
amikor odaszemtelenkedett a hídra – akkor téved, uram, nagyot téved. Akkor kellett volna látnia,
amikor ez a nyafogó kis hugyadék átnyújtotta neki a kihívást. Még hogy ő venné el

Anastasia kapitányt?

– Párbajozó léghajók – mondta Everett, és óvatosan teletöltötte Anastasia kapitány bögréjét

csokoládéval, és egy papírtörlővel letakarította a pereméről a csurgást.

– A szabályok viszonylag egyszerűek. A győztes vagy visszavontatja a legyőzött felet a kikötőbe, vagy
otthagyja szétzúzva

és összetörve Goodwin homokján. Hogy miként csináljuk, az teljesen ránk van bízva. – Sharkey
felhajtotta csokija maradékát. – Menjünk vissza Annie-hez! Szüksége lesz minden emberre, még
magára is, Mr. Singh.

Anastasia kapitány még mindig az ablaknál állt, amikor Everett ismét megjelent a hídon, ezúttal kissé
diszkrétebben. A kapitány most sem foglalkozott vele, csak a kezét nyújtotta ki. Everett átadta a
forró csokoládéval teli bögrét. Anastasia kapitány belekortyolt.

Everett hallotta, amint beszívja a levegőt.

– Mr. Singh, a maga világán van bármi, ami ehhez fogható?

Az Örökkévaló a Temze szalagját követte, Thamesmead és Erith megdermedt mezői felett repült, és
közeledett egy fénylő, ezüstöt hasítékhoz, amelyet a folyó vájt Dartfordnál az erőművek és
kéménycsokrok falába. Azon túl a folyó napsütésben csillogó tölcsértorkolattá szélesedett. A
léghajók lassabban és alacsonyabban szálltak, mint a repülők, utazómagasságuk ezer méter körül
volt. Everett megpróbálta kiszámolni a sebességet az alatta kényelmesen elúszó mezők, utak és
falvak alapján. Százötven, kétszáz kilométer per órával suhanhattak? Aztán feladta. A lassú,
méltóságteljes repülés szinte hipnotizálta. A repülőgépek túl magasra emelték az embert, nem
láthatta a részleteket, teljesen elszakadt a földtől. Az Örökkévaló hídjáról viszont Everett láthatta a
pályájukon dübörgő szerelvényeket, a fel-felvillanó síneket, ahogy az alacsonyan beeső napsugarak
végigsimítottak rajtuk. Személyautók és furgonok tekergőztek a keskeny falusi utcákon. Füst szállt fel
a házak kéményéből, egyenes vonalban, mintha ceruzával rajzolták volna a mozdulatlan levegőbe.
Egy nagy, gőzzel hajtott traktor pöfögött át egy mezőn, a felszántott, tavaszi búzának szánt barázda
útját sirályok követték. És csend honolt. Csend: a villannyal hajtott légcsavaros hajtóművek szinte
semmi zajt nem csaptak. Halhatta lentről a vonatok kattogását és csattogását, a sirályok rikoltását,
egy vas templomharang kondulását. Így repült az ember, amikor a repülésről álmodott, amikor csak
kitárta a karját, és mivel csak álom volt, felemelkedett a földről. Könnyű volt, mint a levegő.

– Nem, asszonyom – felelte Everett. – Nincs nálunk semmi ehhez fogható.

Mintha Anastasia kapitány elmosolyodott volna.

– Miss Sixsmyth!

– Asszonyom! – kiáltott most oda Sen a pilótaállásból.

– Irányt tartani. Előírt magasság a Füstgyűrűn átkeléshez. –

Anastasia kapitány most Everettre nézett. – Rossz ott a levegő, Mr. Singh.

– Előírt hatezer láb, asszonyom. – Sen hátrahúzta mindkét magasságszabályozó kart. A föld anélkül
tűnt el alóluk, hogy bármilyen fizikai érzetet produkált volna a megdőlés vagy a mozgás. Az
Örökkévaló közeledett a kémények és hűtőtornyok nagy falához. Everett ebből a nagy magasságból
láthatta az ívét; és nem egy vonal húzódott át a világon, hanem egy fal. De vajon kizár vagy bezár?

Sen átvitte a hajót a narancsszínű füstköd rétegén, ahol a kéményekből egyenként felszálló füst
összeolvadt, egybevegyült, és a vegyi anyagok elkeveredtek. Az Örökkévaló remegve tört utat a
füstfellegek között és a hűtőtornyokból felszálló forró levegőben.

Anastasia kapitány bögréje zörögve táncolt a csészealján. A kapitány még egyet kortyolt belőle, ami
felbátorította Everettet, legalább annyira, hogy megmarkolja az egyik kapaszkodót, és talpon
maradjon. Belenézett a kémények torkába, a hűtőtornyok tátongó fekete pofájába. Az Örökkévaló
ismét megrázkódott, aztán átjutottak a Füstgyűrűn.

– Itt már frankó a levegő, Mr. Singh – szólalt meg Anastasia kapitány.

– Az Arthur P. a tízes kamerán – jelentette Sharkey.

– A hatos képernyőre, ha kérhetem, Mr. Sharkey. – Egy csuklós karra erősített monitor helyezkedett
el az ablak felett, amelynek képernyője most villódzni kezdett, és az Örökkévaló farok-vezérsíkját
mutatta. Egy hatalmas léghajó tartott egyenesen feléjük, olyan fenyegetően és célratörően, akár egy
cápa. Az orrán a címerpajzs egy koronás gömb köré tekeredő sárkányt ábrázolt.
– Gyorsabb nálunk – közölte Sharkey. – Földi sebessége egy-nyolc-öt.

– Tartsa ezt a sebességet, Miss Sixsmyth! Senki se gondolja, hogy az Örökkévaló úgy cammog, mint
valami koca a piacon. Értesítsen azonnal, amint változik az Arthur P. sebessége, Mr. Sharkey!

– Igenis, asszonyom.

Sen a gázadagolókhoz fordult és finoman addig nyomta őket előre, míg a zöld, nagyítóüveges
képernyőn a jelzések el nem érték a kívánt értéket.

– Tizenkilenc perc a célállomásig – mondta a lány. Everett még sosem látta ezt a Sent. Tökéletesen
összpontosított. Nem fricskázta oda a válaszokat, nem használta a lezser palarit, nyoma sem maradt
a „na, csak figyelj” nagyzolásnak. Everett igazából nem hitte el, amikor a lány azt mondta, hogy ő az
Örökkévaló pilótája, hiszen született szájhős volt, de mégiscsak ő volt az, méghozzá csodálatos pilóta.
Úgy vezette az Örökkévalót, mintha lénye egy része volna. Immár Kent felett jártak. Balra a Sheppey-
sziget, meg a Medway és a Temze széles tölcsértorkolatai terültek el, szürkén és komoran, mint a
hideg vas. Jobbra előttük Everett mintha a Canterbury-székesegyház kereszt alakú tömbjét látta
volna, amelynek tornyai hosszú, téli árnyékokat vetettek a háztetőkre. Egyenesen előttük felhők
sorjáztak sötéten, enyhén sárgás árnyalattal, mint valami véraláfutás; az egész látóhatárt kitöltötték.

– Mit gondol erről, Mr. Singh?

– Azt mondanám, hogy egy időjárási front van előttünk, asszonyom. Keletről jön – és az évnek ebben
a szakában könnyen lehet belőle hó.

– Egyetértek, Mr. Singh. Mr. Sharkey, előrejelzést! Eltérően a maguk repülő gépezeteitől, Mr. Singh,
mi nem tudunk az időjárás fölé emelkedni. Ezért azzal együtt repülünk. Egy jó kapitány képes
kihasználni a szeleket, a nyomásgradienst, a levegő hőáramlását és a lefelé irányuló légáramlást, és
mindezt a maga javára fordítani.

– A Dél-Sandettie-i automatikus meteorológiai állomás tizennégy nulla-nullakor – szólalt meg

Sharkey, és egyik kezét úgy emelte a fejhallgatójához, akár egy lemezlovas. – Kelet, északkeleti szél,
észak, északkeleti ellenforgás, harminc csomó, havazás, láthatóság száz méter, nyomás 105 millibár,
és csökken.

– Pompás! – lelkendezett Anastasia kapitány, és összedörzsölte a tenyerét. – Irányt és sebességet

tartani, Miss Sixsmyth! Vigyen le minket a normál repülési magasságra!

Everett az ablakhoz lépett, és mindkét tenyerét az üvegnek nyomta. Itt, mint egy vitorlás hajó orrán
az orrdísz, azt képzelhette, hogy szabadon szárnyal, csak a szél és a légnyomás röpíti, bele egyenesen
a Németalföld partjai felől érkező, örvénylő vihar szívébe. Most már nem jártak messze a
partvidéktől, amely újabb láthatárt kínált. Hópelyhek kavarogtak és kenődtek szét fagyos
jégszemcsékké a lejtős ablakon. Everett megborzongott, mert a hideg még az Örökkévaló belsejébe
is elhatolt.

– Mi van a riválisunkkal, Mr. Sharkey?

– Tartja az irányt és a sebességet.

– Vigyen le minket kétszázra, Miss Sixsmyth! Robotpilótát bekapcsolni!

Az Örökkévaló átrepült a tengerparti Deal felett; annak tengerre néző sétányain és ódon mólóján
széltől korbácsolta égők pislákoltak. Everett látta, hogy a kutyát sétáltatók felnéznek, ahogy a léghajó
hatalmas és sötét tömege nesztelenül elúszik a fejük felett.
Akkora, mint egy felhőkarcoló, de könnyű, mint a levegő. És távolodtak tovább, már kiértek a szürke,
széltől űzött tengerre. A nap eltűnt. Szürkeség fent, szürkeség alant, előttük pedig a kavargó fehér
hópelyhekkel pettyezett szürkeség. A hóvihar csavarodott, tekeredett, kivárt, hogy aztán az
Örökkévaló felett törjön ki üvöltve, ostorozó ónos esővel. Az Örökkévaló megrázkódott, de aztán
törtetett tovább, egyre beljebb a hóförgetegbe.

Anastasia kapitány az ujjával hívogató mozdulatot tett.

– Sen és Mr. Singh, fontos, hogy ezt lássák, és imádkozzanak a Kegyeshez, hogy soha többé ne kelljen
ilyesmit látniuk!

Sen rögzítette a robotpilótát, és csatlakozott anyjához és

Everetthez, akik a tenger felett dühöngő hóvihar arctalan, töredezett szürkeségét nézték. Hó kezdett
gyűlni az ablaktáblák sarkaiban. Everett idebent is érezte az üvegen túli hideget. A sötétszürkéből ki
tudott venni egy világosabb szürke foltot, ahol a hullámok fehéren törtek meg. Vízfelszín alatti
zátonyok voltak. A sekély parti tengernek zöldes árnyalata volt, és Everett fel tudta térképezni a
homokpadok mozgó kontúrjait. Aztán meglátott egy szabályosabb mintát, ahol a víz egy sor bordát
folyt körül, úgy nézett ki, mint egy hal csontváza, eltemetve a homokban, mint holmi
dinoszauruszfosszília. A kavargó hó, a szürke alapon szürke mindenség, a fehér tarajú hullámok miatt
nehéz volt megítélni a méretét, de ekkor a szél egy pillanatra elsöpörte az útból a havat, és Everett
látta, hogy hatalmas, vagy száz méter hosszú. Egy rég halott léghajó csontvázát látta, amelyet félig-
meddig elnyelt már a mozgó homok. Egy másik hajóváz mintát szántott a homokban, egy harmadik
keresztezte, előrébb egy negyedik feküdt, amott egy ötödik; egyre tisztábban látszottak, ahol a víz
sekélyebb lett, és a homokpadok kiemelkedtek a tengerből. Összeakadt bordák és merevítők, törött
gerincként elroppanva, megint mások meg úgy emelkedtek ki a homokból, mint egy megfulladt
léghajós ujjai: a száguldó, dagálytól és apálytól hajtott víz habzott körülöttük, a hajók borításának
rongyai és foszlányai libegtek a havas szélben. Most már a homokzátonyok is kiemelkedtek, az
Örökkévaló árnyékából pedig sirályok szálltak fel és fogták menekülőre, miközben kísértethangjukon
vijjogtak. Több tucat léghajó végezte be az örökké mozgó homokpadokon. Ez lett a temetőjük.

– A Goodwin Sands – közölte Anastasia kapitány. – A légiek párbajkörlete. Sen, a kártyákat! – Sen
előszedte az Örökkévaló tarotot a szíve fölül. Anastasia kapitány megkeverte a paklit, aztán az egyik
kezével háromszor emelt. Utána ismét Sen kezébe nyomta a lapokat. Sen sápadt arca üres volt,
szeme halott, akárcsak lent a holt hajók a mindent elnyelő homokon, ahogy kirakta az öt kártyát
kereszt alakban a parancsnoki álláson, és egymás után felfordította azokat.

A kereszt felső szára: egy gyerek ül egy kagylóban, amelyet teknősök vontatnak. A gyermek kifelé
nézett a lapból, derű sugárzott róla, észre sem vette a lap hátterében sistergő, villámokat lövellő
vihart.

– A Kagylógyermek – közölte Sen. – Ártatlan, még ha fenyegetik is. Tudatlansága nem áldás. Nagy
veszélyt jelent.

Eddigre a hídon már mindenki Sen köré gyűlt.

A kereszt alsó szára jött: két hattyú, koronával a nyakukon. A koronákat lánc kötötte össze.

– Swannhilde és Swannhamme – mondta Sen. – Egy életen át tartó társulás vagy valamiféle unió.
Megtörhető. De a hattyúk egy

életre választanak maguknak párt, és ha az egyik meghal, a másik nem sokkal utánapusztul.
A kereszt bal oldali szára: egy szakállas vénember, amint melléhez húzott térddel ücsörög, és tágra
nyílt szemmel mered kifelé a lapból. Hó tornyosult körülötte, már egészen a nyakáig ért.

– A Télfigyelő – tudatta Sen. – Hideg. Éhség. Nélkülözés. Eljön valamikor még a tavasz? Ha november
vagy február van, egy öregember meghal. Ezek a gyilkos hónapok.

Most a kereszt jobb szárát fordította fel. Egy tizennyolcadik századi kalapot és térdnadrágot viselő
férfi haladt a botjára támaszkodva egy ösvényen, amely a lap mélyére vezetett, arcán eltökéltség ült.
Everett ismét azon kezdett töprengeni, hogyan kerültek Sen birtokába ezek a lapok, ki tanította meg
őket a nevükre, és hogy mit jelentenek, ki rakta őket össze egy paklivá. – Az Utazó Sietvén az Estében
– mondta Sen. – Kevés az idő, a dombok sötétek, és még mérföldek várnak rám, mielőtt alhatok.
Nem könnyű az út.

Sen felemelte az utolsó lap sarkát, a kereszt közepén. Aztán ismét visszaengedte. Anastasia kapitány
azonban fogta, és bátran képpel felfelé fordította. A nap és bolygói voltak rajta, egy mindent
elemésztő farkas pofájában.

– A Farkas Évada – közölte Sen. – A legkisebb dobás a kockával. A rosszfiú nyer. A napot felfalják. A
világ egy évszakon át a sötétség erőinek kezébe kerül, és kihuny minden fény.

– Ám legyen! – vágta rá Anastasia kapitány. – Magunk leszünk saját szerencsénk kovácsai! Az

állásaitokba! Dolgunk van. Mr. Sharkey, mi van az ellenségünkkel?

– Nem látni semmit a kamerákon, asszonyom. De ebben az időben még a saját hátsó vezérsíkunkat
sem látni. A radar mindenféle furcsaságokat és hamis értékeket mutat.

Anastasia kapitány felemelte a kezét. Csend támadt a hídon. A kapitány tökéletesen mozdulatlanul
állt. Everett visszafojtotta a lélegzetét. Lassan, mint egy gleccser, Anastasia kapitány balra fordult. A
szeme tágra nyílt.

– Sen! Erősen jobbra!

Sen átpördítette a kormányt, ahogy valami irdatlan, világot szétzúzó, mindent felfaló forma tört elő a
hóviharból. A farkas, villant rögtön Everett eszébe. A napot felfaló farkas. De nem: annál is rosszabb.
Egy léghajó száguldott feléjük egyenesen, ütközési sebességre kapcsolva.

– Vigyél le minket teljesen! – harsogta Anastasia kapitány. Sen egészen ütközésig nyomta a karokat.
– Kapaszkodni! – Everett nekipréselődött az ablaknak, ahogy az Örökkévaló kanyarodott és
előrebukott. A léghajó mind a kétszáz métere beleremegett, ahogy az Arthur P. végigkarcolta a bal
oldalát. Everett egy pillanatra elképzelte, amint az egész szerkezet darabjaira hullik, az
emelőtartályok kitörnek és felrepülnek az atmoszféra felső rétegeibe, a burkolat úgy hámlik le, mint
a narancs héja, az orr leválik, és ő kapálózva zuhan lefelé, a hóba, a tengerbe és az alant holtan
heverő léghajók nyársként felfelé meredő bordáiba. Aztán Sen kivitte őket oda, ahol már nem volt
többé veszély. Mintha csak meghallotta volna, gondolta Everett, és nézte, amint Anastasia kapitány
magához húzza a hírközlőt. Volt valami a levegőben, valami rezgés, valami nyomásválto zás, amit
megérzett a bőrén. Meghallotta, hogy jönnek. Ha nem hallja meg…

– Mr. Mchynlyth, kárjelentést!

A gépész hangja túlharsogta a léghajó hasa alatt süvítő szelet.

– A rohadékok kiiktatták a hármas és a négyes légcsavaros turbinákat!

– Meddig tart, míg ismét teljes erőre kapcsolhatunk? – tudakolta Anastasia kapitány.
– Kapitány, nem tudok teljes erőt adni, ha nincsenek motorok…

– Látom a kamerán – szólt közbe Sharkey.

– Kérem a képernyőimre!

Szemcsés és havas-lucskos volt a kép, de Everett így is láthatta az elpattant merevítőket, az átvágott
villanyvezetékekből spriccelő szikrákat, mindazt, ami elcsúfította az Örökkévaló letisztult, karcsú
vonalait. Mintha minden elvesztett motor egy ujj lett volna. Anastasia kapitány komor arcot vágott. A
hajója megúszta, de nagy pofont kapott.

– Sen, zárd le a négyes és hatos turbinákat. Nem engedem, hogy szétrázza saját magát. És vigyél
minket feljebb! Halálos hiba lenne idelent maradni. Mr. Sharkey, ha bármi értelmeset ki tud hámozni
a radarból, azt kérem! Tudni akarom, hol van az Arthur P.

– A radar üres. Mintha eltűnt volna.

– Léghajók nem szoktak eltűnni, Mr. Sharkey.

– Nem látok odakint semmit, csak havat és sirályokat.

– A képernyőmre! – Anastasia kapitány közelítőlencséket csúsztatott a nagyítóra, egyre mélyebbre

és mélyebbre nézett a képernyőt pöttyöző hó videóképébe. Az Arthur P. a semmiből bukkant elő,
félresöpörte az Örökkévalót, és ismét a semmibe veszett. Egy kétszáz méter hosszú teherszállító
léghajó. Ez lehetetlen. Irracionális. Kísérteties helyen jártak ugyan, de itt semmi természetfeletti nem
történt. Everett, mint a Piros Csapat kapusa, nagy hírnévnek örvendett: azt mondták róla, olyan, mint
egy kísértet, egy szuperhős, egy jedi. Klassz volt kapuvédő nindzsának lenni, de ez csak a mágia
nyelvére lefordított valóságot jelentette. Ő nem tett mást, csak megnézte az összes lehetőséget, az
egyes valószínűségeket, három és több dimenzióban.

– Talán nincs is odakint – szólalt meg. – Talán odafent van.

Anastasia kapitány szeme még kerekebbre tágult, mint amilyennek Everett valaha is látta.

– Mr. Sharkey, függőleges pásztázást!

A radar sivítva küldte sugarait ezúttal felfelé és lefelé, nem pedig előre és hátra. Anastasia kapitány
monitorján azonnal feltűnt az Arthur P. vetette hatalmas árnyék. Közvetlenül felettük volt, és
gyorsan ereszkedett. Szét akarta zúzni az Örökkévalót, neki akarta hajtani a lenti roncsokból
megmaradt gerinceknek és meredező bordáknak.

– Teljes gőzzel előre! – harsogta Anastasia kapitány. Sen előretaszította a hajtókarokat. Az

Örökkévaló meglódult, de hát nagy volt, és ormótlan, és lassú, lassú, lassú, hiszen motorjainak fele
kiesett a szolgálatból. Everett nézte, ahogy az Arthur P. árnyéka kitölti a radarernyőt. Még harminc
méter. Egy Örökkévaló méretű gépezet vacakul gyorsult. Már csak húsz méter. Oly nagy a
tehetetlenségi erő, amit le kell küzdenie. Tíz méter. Everett érezte a küszködő légcsavarok
remegését, a törzsön át egészen az őrlőfogáig hatolt.

– Gyerünk! – suttogta. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – Kiértek. Már majdnem kiértek. Remegés
futott végig a hajó egész hosszán. Az Örökkévaló minden eresztékében, minden nanokarbonszálában
felnyögött. A padló kezdett megdőlni. Az

Arthur P. a kormánylapátnál nehezedett rá az Örökkévalóra, és lefelé nyomta a farkát, amitől az orra

felfelé meredt. Az üres csokoládés bögre végiggurult a hídon, és az egyik válaszfalnál állapodott meg.
Everett megmarkolt egy támoszlopot.
– Kitartás, már emelem felfelé az orrát! – kiáltott Sen, és hátrafelé húzta a magassági kormányt. –
Remélem, jól lekötözte a rakományt, Sharkey. – A turbinák ismét felsüvítettek, az Örökkévaló még
meredekebb ívben emelkedett. A nagyítólencsék ellendültek a monitoroktól. Mchynlyth hangja
recsegve tört elő a hírközlőből.

– Ez a kiscsaj kinyírja a hajómat!

Sen a fogát csikorgatva tartotta a kormányt. És aztán az Örökkévaló farka kiszabadult az Arthur P.
alól, és immár akadálytalanul felfelé tört.

– Fordítsd meg a hajót, rá az Arthur P.-re! – parancsolta Anastasia kapitány. – Aztán tartsd a pozíciót,
ötven méterre az orrától!

– Igen, asszonyom.

– Mchynlyth!

– Még mindig repülünk, de csak a Kegyes tudja, hogyan. Beletelik egy kicsiny időbe, míg hátrajutok,
és megnézem a kormányművet.

– Erre semmi szükség, Mr. Mchynlyth.

Sen megfordította az Örökkévalót, és egyenesen az Arthur P. felé kormányozta, amely most próbált
egy szintre kerülni velük a zuhanórepülés után. Anastasia kapitány az ablakhoz lépett, nekidőlt, és
kibámult a szürkeségbe.

– Kyle Bromley soha nem lenne képes így kormányozni egy ilyen hajót – jegyezte meg. – Maga Dona
Bromley van a fedélzetén. És porrá akar minket zúzni, hogy csontjaink itt rothadjanak a sirályok és
tintahalak martalékául, a fagyos Goodwin Sandsen. Mert ha nem lehet az övé az Örökkévaló, nem
lesz senkié. – Anastasia kapitány ismét magához húzta a hírközlőt. – Harcképesek vagyunk, Mr.
Mchynlyth?

– Most élcelődik velem? Még az sem biztos, hogy egyáltalán repülni tudunk-e.

– Ezt nemnek veszem. Na, egyszer már bolonddá tettél, aztán még egyszer bolonddá tettél, de
többet nem teszed bolonddá Anastasia Sixsmyth kapitányt. Mr. Sharkey, üdvözölje az Arthur P.-t!
Nem Dona Bromely az egyetlen, aki ismeri a régi szokásokat.

Sen megállította a hajót az Arthur P. előtt, és az Örökkévaló közeledő ellenségével tökéletes

szinkronban tolatott hátrafelé.

Everett ránézett az orron virító címerpajzsra, az alatta húzódó üvegcsíkra, amely csak félig látszott a
hó alatt.

– Örökkévaló, itt az Arthur P. – szólalt meg egy nyers és recsegő női hang.

– Dona Bromley – válaszolt Anastasia kapitány. – Frankó, ahogy repül.

– Sixsmyth kapitány, bárcsak viszonozhatnám a bókját, de sajna, drágám, a hírneve messze

felülmúlja a képességeit. Talán nem is az az ara, akit Kyle-nak szántam – mondta erre Bromley anyó.
Everett látta, hogy erre Sharkey állkapcsa megfeszül, a szája haragos vonallá görbül. – Így aztán a
tervem az, hogy beledöngöljem a sárba, ahova való.

– Felszólítom magát, Dona Bromley – mondta erre Anastasia kapitány higgadtan. – Felszólítom
magát az összes itt jelenlévő előtt,
hogy itt és most, mérkőzzön meg velem szemtől szemben!

Sharkey erre felpattant. Sen arca hófehérre sápadt. Everett azon vette észre magát, hogy ő is levegő
után kap. Sosem hitte volna, hogy emberek ilyesmire képesek, hogy levegő után kapkodnak
meglepetésükben. Anastasia kapitány felemelt kézzel hallgattatta el legénységét.

– A krisz régi, de a szemtől szembeni elégtétel joga még régibb.

És úgy hiszem, amint a felszólítás megtörtént, már nem lehet visszautasítani. Igazam van, Dona
Bromley? – Hosszú csend támadt, amit csak a sztatikus sercegés tört meg. Everett úgy gondolta,
mintha látná, amint egy alak körvonala lép a másik léghajón a kabinvilágítás fényébe. – Vagy maga
lesz az, vagy akit megnevez bajnokául. És mivel nekem nem szokásom éltes korú hölgyekkel harcolni,
elfogadom maga helyett a fiát is. – Anastasia kapitány ezzel levette hüvelykujját az adó gombjáról.

– Meg fogják ölni! – ordította Sharkey.

– Engem a legendás marseilles-i Maitre Gastineau tanított a La Savate-ra – felelte Anastasia kapitány.

– Ez nem lehet… mármint, hogy Kyle Bromley… de hiszen ő… ő…

– Egy férfi?

– Igen.

– Szemben velem, aki nő vagyok.

– Palonáknak nem lenne szabad omikkal harcolniuk.

– Mindig is gondjaim voltak ezzel a jelentéktelen szókapcsolattal, hogy „nem lenne szabad”. Rusnya,
síró-rívó frázis. – Anastasia kapitány lenyomta a beszélgetés gombját. – Megvan a válasza, Dona
Bromley?

– Nagyon is jól tudja, hogy nem utasíthatjuk vissza – felelte Bromley anyó, és Everett kihallotta az
epésséget és az utálatot a hangjából.

Elkapott, gondolta magában. A kapitány kijátszotta ellened

Hackney Nagy Kikötője dámáját, a régi szokások szívét és lelkét, és a régi hagyományt egy még
régebbivel tromfolta le. Legyőzött. De pontosan mit is nyert ezzel?

– Öt perc múlva találkozunk a hajója fedélzetén – közölte Anastasia kapitány. – És akkor elégtételt
veszek. – Ezzel jelzett Sharkey-nak, hogy szakítsa meg az adást.

– Természetesen igaza van. Én nem nyerhetek, ők meg nem fognak tiszta lapokkal játszani. Mr.
Sharkey, Mr. Mchynlyth, vették az adást?

– Őrült vagy, asszony – érkezett egy hang a léghajó gyomrából –, de veled vagyok.

– Egykor harcot vívtak azért, amiről azt hitték, hogy a becsületemért folyik. Akkor nem volt rá
szükségem, de most igen. Szükségem lesz minden harci tudásukra, uraim. Én azért megyek át, hogy
időt nyerjek. Maguk azért, hogy annyi kárt okozzanak az

Arthur P.-nek, amennyit csak tudnak. És úgy képzelem, rengeteget tudnak. Mr. Singh! – Everett ettől
megriadt. Félig-meddig hipnotizálták az Arthur P. orrán táncoló hópelyhek. – Szükségem van minden
épkézláb emberre. Sen, neked kell vezetned a hajót. Mr. Singh, mivel a legénység tagja, harcolni fog
a hajóért. Mr. Mchynlythtől majd kap felszerelést. Ügyesnek tartja magát, omi?

25

Két léghajó nézett egymással farkasszemet, mindössze tíz méter választotta el őket a levegőben, ahol
finoman járatott turbináik tartották őket a hóvihar kaotikusan kavargó szívében. Tíz méter –
csókközelség. A dokkoló portáldaruk kifelé nyújtóztak. Mchynlyth és az Arthur P. gépésze azon
ügyködött a kavargó hófelhőkben, hogy összekapcsolják a két hajót. Everett, aki a külső hangárból
nézte mindezt, arra gondolt, hogy a hosszú, cingár hidak olyanok, mint a pillangók nyelve. Mchynlyth
futva érkezett vissza a hangárba, és felemelt hüvelykujjal jelzett Anastasia kapitánynak. A kapitány
erre felhajtotta a kabátgallérját, és felemelte a hírközlőt.

– Miss Sixsmyth, magáé a kormány. Az Örökkévaló az öné.

– Igen, asszonyom. Anci… – Everett úgy hallotta, mintha a sírás fojtogatná Sent. De persze okozhatta
a hírközlő is, a támoszlopok és gerendák között süvítve fütyülő, a válaszfalak mentén havat
feltornyozó szél. Anastasia kapitány gyorsan megszakította az adást.

– Uraim, zúdítsák rájuk magát a poklot!

Ezzel megfordult és elindult a vékony légihídon, magasan a Goodwint ostromló hullámok felett.
Kabátja szárnya vadul csapkodott mögötte. Aztán jött egy havat hozó szélroham, és Everett már nem
látta többé. A fedélzeti nyílás melletti panelen kigyulladt egy borostyánsárga fény. Mchynlyth
elfordított egy kapcsolót, mire a híd visszahúzódott.

– Tiszta. – Mchynlyth az ablakos ajtóhoz lépett, és lezárta.

– Kapaszkodni! – érkezett Sen hangja a fedélzeti hangszórókból. – Lehet, hogy kicsit rázós lesz. –
Everett a fedélzeti nyílás felé tántorodott, ahogy az Örökkévaló elrúgta magát az Arthur P.-től.
Sharkey és Mchynlyth ekkor már félúton jártak a rakodófedélzetre vezető csigalépcsőn. Everett
nekizuhant a korlátnak, ahogy Sen a megmaradt motorok és kormánysíkok segítségével
megpördítette a hajót. A rakodófedélzet megdőlt, aztán Everett visszalökte magát, mielőtt leesett
volna. Sharkey és Mchynlyth ekkor már javában a rakodófedélzeten dübörögtek. Anastasia kapitány
legfeljebb öt percre becsülte, ameddig el tudja nyújtani a formaságokat. Sennek ennyi ideje maradt,
hogy olyan helyzetbe pozicionálja az Örökkévalót, ahonnan már le tudnak dobni egy
martalóccsapatot. Everett ismét megtántorodott. A fedélzet megbillent. Ha most kicsúszik lába alól a
padló, az Örökkévaló teljes hosszán végiggurul, és nekicsapódik a farokban elhelyezett
kormányműnek. A hajó megremegett. Sen a rezgés okozta sérüléssel nem törődve beindította a két
másik jobboldali oldalsó motort is, hogy gyorsabb legyen. Everett érezte a lába alatt erőlködő
elektromos rendszer ózonszagú, vidámparkokban érezhető égett szagát. Mire megtette a
rakodónyílásig tartó utolsó tucatnyi lépést, négy irányba tántorodott. Sharkey eddigre már fel is
fegyverkezett. Mchynlyth egy tucat kábelkötegelőt nyomott a kezébe, meg egy harangcsövű
mordályra hasonlító pisztolyt, amelybe egy plüssjátékot nyomtak.

– Ez egy puffantó. Már kaptál ízelítőt a boldogabbik végéből – tudatta vele Mchynlyth. – Fáj, mint a
hétszentség, amiatt ne félj, viszont nem üt lyukat a technikába. És nem halálos. – Saját fegyverével
félrehúzta Sharkey kabátszárnyát. Alatta ott csillogtak a sörétesek tusai. Mchynlyth csettintett egyet
a nyelvével. – Ó, és még itt van ez is! – Azzal Everett kezébe nyomott egy díszes, ívelt nyelet. Egy
burkolatvágót. – Arra van, hogy bejuss meg kijuss. Felfelé vág, lefelé forraszt. – Előrántott egy
adóvevőt. – Idelent rajtra készen állunk.

– Kérek egy kódot, hogy tudjam, ti jöttetek vissza – mondta Sen. Sharkey és Mchynlyth egymásra
nézett.

– Tottenham Hotspur? – vetette fel Everett.

– Az Arthur P. fölött vagyok – jelentette Sen.

– El ne hagyjátok az ülepeteket útközben! – figyelmeztette őket Mchynlyth, és megnyomta a

vezérlőgombot. Csörlők nyüszítettek fel. Everett lába alatt megrázkódott a szilárd fedélzet. Rés nyílt,
és jeges levegő zúdult be rajta. A rés kiszélesedett, és a csupasz ég, az üres levegő várt mögötte. A
hóvihar visítva és sikoltva táncolt a lefelé ereszkedő rakodóemelvény körül, és meghintáztatta
csörlőkábelein.

Alattuk az Arthur P. hóval fedett törzsének teteje látszott.

– „Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik
testvéreim ármányos elpusztítására törnek” – szavalta Sharkey, míg lefelé ereszkedtek a kavargó
hóban. – „És majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok!”

– Ezt ismerem – mondta erre Everett. – Ponyvaregény. Az egy film az én világomban. Samuel L.
Jackson mondja, mielőtt megöl valakit.

Sharkey elvigyorodott. Ahogy a szél hátrafújta a haját, és ahogy a szeme ragyogott, Everett elhitt
minden, róla szóló komor mesét.

– Harminc másodperc – szólt bele Mchynlyth az adóvevőbe.

Everett karját az egyik kábel köré fonta. Az Arthur P. annyira hatalmas volt, hogy a hóvihar miatt az
orra és a tatja már láthatatlanságba burkolózott. Törzse felső része szélesen és szelíd

ívben hajlott, de a jéggé összeállt hó veszélyessé tette rajta a járást. Elég, ha elvéti az ember a lépést,
és üvöltve szánkázik le, egyenesen a tengerbe. A felvonó nekidöndült az Arthur P. burkolatának. – Az
omik leértek – jelentette Mchynlyth. – Everett, kövess, és próbáld meg nem lepuffantatni magad!

Mchynlyth leszökkent a hajóra, és kétrét görnyedt a szél miatt. Everett még visszanézett a válla
felett, és látta, hogy a rakodórámpa visszahúzódik, az Örökkévaló pedig feljebb emelkedik,
megfordul, és eltűnik a szürkeségben.

– Na, hajrá! – Mchynlyth ezzel előkapta burkolatvágóját, mélyen beledöfte az Arthur P. burkolatába,
és gyorsan vágott rajta egy négyszöget. Visszafejtette, és bekukucskált. – Rendben. Megteszi. Csak
egy picike ugrás. – És ezzel eltűnt a résben. Száz méterrel odébb, Sharkey is vágott magának egy
bejáratot, és ő is behuppant az Arthur P.-be. Everett egy pillanatra egyedül maradt a léghajó tetején.
Aztán megmarkolta a lyuk szélét, leereszkedett a félhomályba, aztán leugrott. Keményen ért talajt a
felső futóhídon, így berogyasztotta térdét, és kigurulta az esést, ahogy azt a dzsúdóiskolában
tanították. Mchynlyth magához intette. Meggörnyedve futottak az emelőtartályok hatalmas gömbjei
közti központi csigalépcsőhöz, majd leóvakodtak rajta a központi gyaloghídra. Everett érzett valamit
a talpa alatt. A rézplakett a gravitációs középpontot jelezte, az Arthur P. szívét. Mchynlyth a korlát
felett mutatott valamit. Egy narancsszínű láthatósági mellényt viselő alak járőrözött a
rakodófedélzeten. Everett előhúzta puffantóját.
– Túl messze van – suttogta Mchynlyth. – Van hozzá egy vékony fonál, így használat után
újrahasználhatod. Gazdaságos. Tessék! – Ezzel odahúzott két futókötelet. Everett bedugta a lábát és
csuklóját a hám hurkaiba.

– Mit gondolsz, most mit csinál a kapitány? – suttogta a fiú.

– Verekszik. Az a francia kick-boxolás elég flancos, de én nem számítanék rá, hogy megment egy
szombat este az Argyll Streeten. Na, mivel nincs vezérlőm ehhez, ezért szabadesés következik. Mivel
zuhanásgátlóval szerelték őket fel, nem is lesz annyira rossz. És egy. Kettő. Három.

Átugrottak a korlát felett. Everett egy pillanatig élvezhette a szabadesést, aztán a zuhanásgátló
rántott egyet a kötélen, és ereszteni kezdte lefelé az Arthur P. barlangszerű gyomrában.
Megfeszítette testét, felkészült a földet érésre, és olyan puhán és magabiztosan landolt, akár egy
macska. Két lépéssel máris a konténerek fedezékében termett. Mchynlyth a szemközti konténer
mögé bújt. Intett Everettnek, hogy indulás. Közelebb lopakodtak az ellenséges léghajóshoz, mindig
csak egy konténert hagyva maguk mögött.

– Fedezz! – formálta a szót szájával némán Mchynlyth, és a puffantó hatótávján belülre lépett, a férfi
mögé.

Két puskalövés dörrent a hajó elülső részéből. Az Arthur P. gerendái és gyámfái verték vissza a
hangot. A hajós riadtan lesett körbe. Meglátta Mchynlythet, és még abban a pillanatban lőtt is. A
puffantó zsákja gyomron találta a férfit, és nekirepítette az egyik konténer oldalának. A hajós lépett
egyet előre, hogy végképp ártalmatlanná tegye áldozatát. Everett ekkor bújt ki a fedezékéből,
rászegezte a mordály csövét, és meghúzta a ravaszt. A zsák arcon találta a férfit, aki egy szó nélkül
dőlt el. Everett odarohant hozzá, és a kábelkötözővel gyorsan a korláthoz szíjazta a férfit. Azután
Mchynlythhez lépett, aki levegő után kapkodva feküdt a konténernél.

– Jól van?

– Nem, rohadtul nem vagyok jól. – Megpróbált felülni, de a fájdalomtól a fogait csikorgatta.

– Ó, a Kegyesre, ó, az a semmi kis ember, A bordáim… Figyelj,

Everett, Sharkey úgy fog össze-vissza lövöldözni, mintha a Bull Run-i csatát vívná újra. Úgyhogy
neked kell megcsinálnod, ember. Kapd el a némbert! Barmold szét az Arthur P.-t!

– De hogy csináljam? Még azt sem tudom, mit kell tennem… – Ahogy Everett körülnézett, és
meglátta maga alatt az akkutelepeket, körülötte meg a konténereket, a feje felett pedig a
futóhidakat és a gáztartályokat, már tudta. Az egész a villástargoncával kezdődött. Everett korábban
már végignézte, hogy Sharkey hogy végzi el az Örökkévaló berakodását, és tudta, hogyan oldja ki a
reteszeket, amelyek szabadjára eresztik az Arthur P. konténereit a fedélzeten. Tehát akkor irány a
targonca! Gyerekjáték volt beindítani, mivel semmi másra nem tervezték, csak arra, hogy hajón
dolgozzanak vele, így nem kellett semmilyen védelmet feltörnie. Könnyű és jó buli volt vezetni.
Everett tolatni kezdett, hogy legyen elég helye felgyorsulni.

– Te meg mi az édes búbánatra készülsz, te kölyöklegény? – ordított oda a közben feltápászkodó

Mchynlyth.

Everett nekirontott egy konténernek. Az néhány centit odébb csúszott. Tolatott, és megint nekiment.
Még néhány centit mozdított rajta. Újra, meg újra, meg újra, és mindig nyert néhány centit. És neki
mindössze ezekre a néhány centikre volt szüksége. Mert a néhány centi már megadja a kezdőlökést.
A fizika pedig elvégzi a többit. Az Arthur P. hajósa közben magához tért, és a targoncán ülő Everett
felé lódult. A kábelkötöző rántotta vissza. Erre az adóvevője után nyúlt, mire Mchynlyth rászegezte a
puffantóját.

– Kérlek, viselkedj!

Everett ekkor már leugrott a rakodófedélzetre. Belekapaszkodott az egyik futókötélbe, megrántotta,

amivel aktiválta a zuhanásgátlót. Fent a magasban az Arthur P. tetején a finomfém rugók átrándultak
egy másik állásba, Everettet pedig a magasba rántották. Elsüvített a központi gerinc mellett. Hallotta,
ahogy Mchynlyth messze lentről, az immár rögzítetlen konténerek közül felkiabál.

– Jobb lesz, ha valami átkozottul zseniálisat művel odafent,

Mr. Singh!

Időzítés. A kapuban használt időzítés. Everett pont akkor ugrott le a kötélről, amikor az elrántotta a
felső futóhíd mellett, ő pedig olyan tisztán ért földet a karbonszálas szöveten, mintha csak egy, a
háló jobb felső sarka felé csavart labdát ütött volna ki. A háló. Minden a hálóktól függött. A hálóktól
és a konténerektől, meg a gravitációs középpont apró kis rézplakettjétől.

Újabb lövések dörrentek gyors egymásutánban és tompán, de közelebb a helyhez, ahol Mchynlythet
hagyta. El kellett volna hoznia az adóvevőt. De erre most nincs idő. Nézz körül! Találd ki! Három és
több dimenzióban gondolkozz! Meg is van. Ott. A harmadik gáztartály a GRAK-tól számítva, fent.
Everett felmászott a korlátra, elrúgta magát, és két kézzel belekapaszkodott a tartóhálóba. Bal karját
az egyik sodrat köré fonta, a másikkal kiszabadította a burkolatvágót. Felfelé vág. A karbon nanoszál
az karbon nanoszál, akár a hajó burkolatát adja, akár a gáztartály hálóját. Everett felfelé mozdította a
kapcsolót, és egyetlen mozdulattal egy méter hosszú rést hasított a hálóba. A gáztartály, amely
akkora volt hozzá képest, mint egy futball-labda a légyhez, megmoccant és recsegni kezdett. Everett
pókként, fejjel lefelé mászott odébb a hálón, és újabb vágást ejtett maga mögött. Aztán ismét odébb
araszolt a hálón, és újra vágott, majd megint és megint. A gáztartály tömege nekifeszült a háló
meggyengült szeletének. Újabb és újabb vágások. A tartály már kitüremkedett a szakadásból. Még
néhány vágás… A nanoszálas háló kemény volt ugyan, de a gáztartály hihetetlen erejű nyomást
gyakorolt rá. A háló olyan hanggal szakadt el, mintha több puskalövés dördült volna. Everett az
életéért kapaszkodott a szétszakadt hálóba, amely vele együtt hasadt le a tartályról. Harminc
méterrel a rakodófedélzet felett lógott le a széttépett hálóban. A gáztartály kifelé csúszott az őt
leszorító szálak közül, és új pozíciót foglalt el, beékelődve a két elülső tartály közti résbe. Alig pár
métert csúszott csak el, de ennyi elég is volt. A gravitációs középpont elmozdult. Az Arthur P. orra
felfelé bukott. Alig egy-két fokot csak, de ennyi elég volt ahhoz, hogy Everett gondosan a megfelelő
pozícióba lökdösött teherkonténere megcsússzon. Belecsúszott a következő konténerbe, amelyről
Everett a rakodófedélzeten levette a rögzítőt, mire az is csúszni kezdett. Egyik konténer a másikba
csapódott. Everett a magasból, a hálóba kapaszkodva nézte a teherkonténerek lassú, nehézkes
lavináját. A korláthoz kötözött hajós tátott szájjal bámult, ahogy a konténerek elsiklottak mellette.
Minél messzebb értek, az Arthur P. orra annál inkább felfelé meredt, ahogy egyre jobban
kiegyensúlyozatlanná vált.

Everett érezte, amint megrándul a háló. Erősebben ráfogott. Majd, lassan, szaggatott mozdulatokkal
felfelé kezdett araszolni. Felnézett. Mchynlyth már a felső futóhídon állt, ő is az elszakadt hálóba
kapaszkodott. Óriási, ragyogó mosollyal nézett rá.

– Maga aztán fájin legény! – kiáltott oda neki. – De még mennyire fájin!

Everett úgy vette, hogy ez valami jó dolog lehet. Mchynlyth felrántotta oda, ahol már
belekapaszkodhatott a korlátba, átmászhatott a futóhídra. A világ lejteni kezdett.
– Hogy vannak a bordái? – kérdezte Everett.

– Túlélem.

– Jöhet a következő kettő? – nézett rá Everett. Mchynlyth kifulladva bólintott, és előhúzta a

burkolatvágót. Felfelé fordította a kapcsolót. – Maga menjen jobbra, én balra. – Everett bekúszott a
kiszabadított gáztartály alá, amely keresztben beékelődött a futófolyosón, és mindkét kezét
használva felmászott a következő tartály hálóján a burkolatvágóval a fogai között. Mikor átnézett a
másik irányba, látta, hogy Mchynlyth éppen belevágja a burkolatvágót a hálóba, és lesiklik a
gáztartály külső felén, egy hosszú sebet hasítva maga mögött. Az Arthur P. felnyögött, ahogy a háló
elpattant, és a gáztartály kiszabadult. Hamarosan követte Everetté is. A hatalmas léghajó
megvonaglott. Alulról a fémen csikorduló fém sikolya hallatszott, és egy sor hangos döndülés, ahogy
a reteszek elpattantak, és az összetorlódott konténerek továbbcsúsztak, és egyszerre siklottak hátra,
más konténereket is a tat felé sodorva.

– Ha egyszer megindulnak… – rikkantott oda Mchynlyth. Az Arthur P. már harminc fokos szögben
megdőlt, a farka lefelé állt.

Everett egy ötven méteres szakadék felett lógott a tartályhálóról. Eltornászta magát a futóhídig,
amely most már inkább volt létrának nevezhető.

– Még kettőt! – rendelkezett, mire Mchynlyth bólintott. Mászni kezdtek a futóhídon, a lépcsőket
létrafoknak használva.

Everett vállának, felkarjának, alkarjának, kezének, hüvelykujjának minden izma üvöltött a

fájdalomtól. De kapaszkodott. És mászott. Vágott. Mert nem tehetett mást. Ha enged a kínnak, ha
ellazítja izmait, akkor hosszú zuhanás vár rá, és a végén a lenti acélkonténereken a fájdalmas halál.
Viszont nagyon fájt, jobban fájt, mind bármi, amit eddig átélt. Ereje végső megfeszítésével rántotta
végig a burkolatvágót a hálón. A három, egymásra halmozódott gáztartály nyomásának engedve a
háló elszakadt. Elszakadt, és Everettet is lehajította. Egy három méter hosszú szál végén lógott. A fiú
ide-oda lendült az Arthur P. beltere felett. A futóhíd, és ezzel a biztonság, kartávolságon kívülre
került. Megpróbálta meghimbálni a testét, de már nem maradt hozzá ereje. Nem tudott tovább
kapaszkodni. Pedig muszáj volt. Az Arthur P. minden egyes másodperccel közelebb került a kilencven
fokos dőléshez. Negyvenöt fok. Hatvan fok. Nyolcvan fok.

– Ó, te kegyes isten! – ordított le Mchynlyth fentről, aki a futó-hídba kapaszkodott. A hangjában

színtiszta ámulat rezgett. Az Arthur P. már függőlegesen állt. A feltornyosult konténerek egy zúgó,
csengő-bongó acélmorajban véglegesen elszabadultak.

Szétzúzták a kormányművet, kezelőhidakat és portáldarukat téptek le a helyükről, lepattantak a hajó

bordáiról és gerendáiról.

– Mchynlyth! – üvöltötte Everett. – Nem tudok…

Ekkor egy alak hullt alá a fent beékelődött gáztartályok közül, egy futókötélen kapaszkodó alak,
akinek kabátszárnya mögötte libbent, fején pedig hetyke kalpag ült.

– „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, Mert az Úrnál az irgalom és bőséges nála a megváltás” –
harsogta Sharkey. Egy szintre ereszkedett Everett-tel, megmarkolta a hálószálat, és lengetni kezdte. –
Minden porcikájával kapaszkodjon, uram! – Sharkey minden egyes lendítésére közelebb és közelebb
került Everett a futóhídhoz. – Most! – Everett az egyik kezével elengedte a szálat, és megmarkolta a
korlátot. – A forrasztót, használja a forrasztót! – kiáltotta Sharkey. Everett azonnal megértette, mit
akar. A szabadon libegő hálószálat áthurkolta a korláton, lefelé nyomta a burkolatvágón a kapcsolót,
és ereje utolsó morzsáival magához forrasztotta a hurkot. Immár biztonságban, a függőleges létrává
változott futóhídhoz rögzítette magát. Mchynlyth fürgén lemászott, és lenyújtotta a kezét
Everettnek. Amikor megfogta, a burkolatvágó kihullott az ujjai közül. Nézte, ahogy pörögve-forogva
zuhan le az irdatlan, henger alakú verembe, amivé az Arthur P. lett.

– Le vagyok nyűgözve, Everett Singh – szólalt meg Mchynlyth.

– Takarosan hazavágta ezt a kis hajót.

– Nem látta a kapitányt? – fordult Everett Sharkey-hoz.

– Tud magára vigyázni. – Az amerikai kioldotta a futókötélen a féket, és lesiklott a kereszthídig, amely
most kilencven fokkal az oldalára fordult.

– És itt van a jegy, amellyel kijutunk innen – állapította meg Mchynlyth. – Méghozzá most,
szépségem, le és ki!

Lemásztak a korláton. Könnyen ment, de Everett izmai remegtek az erőfeszítéstől és a fáradtságtól.

Még nem volt biztonságban. Egyik láb a másik után, egyik kéz a másik után. Ne nézz le! – mondta
neki a vén Hackney Háztetőinek úrnője, Sen. Így inkább előrefelé nézett, a léket kapott Arthur P.
belső elrendezésére, immár oldalnézetből. Sharkey már a kereszthídon várta őket. Mchynlyth
előbányászta adóvevőjét.

– Örökkévaló, Örökkévaló. Feladat elvégezve.

– Fantasztikusságos – sercegte Sen hangja a rádióban. – Ó, ember, ezt látnod kellett volna!

– Éppen eleget láttunk – mondta Mchynlyth. – Az ifjú Mr. Singhnek köszönhetjük az egészet.
Felvételre készen állunk, a baloldali karzatnál. – Átadta az adóvevőt Everettnek.

– Tottenham Hotspur – mondta a fiú.

Lassú, de egyenletes tempóban haladtak a kereszthídon, óvatosan léptek fokról fokra, a fejük feletti
támoszlopokba kapaszkodtak, majom módra másztak végig a lenti szétzúzott farokrészhez vezető
hatalmas szakadék felett. Mchynlyth kinyitotta a fedélzeti nyílást. A szél üvöltve tört be, hó és jég
vakította el Everettet. A karzat is az oldalára dőlt, a törzs és a szemközti korlát közti távolság éppen
elég rémítőnek tetszett. De ekkor a hófüggöny szétvált, kibukkant mögüle az Örökkévaló, pontosan
szemben. Everett látta Sent a vezérlőterem megvilágított fénycsíkjában, ahogy keze piheként
mozdítja a vezérlőkarokat, sérült turbináin táncoltatva az Örökkévalót.

Még közelebb. Everett a karzat korlátjába kapaszkodott, a hó elvakította, a szél a ruháját cibálta, fájt
mindene és vacogott. Mögötte a felágaskodó Arthur P. úgy magasodott fölé, mint egy sötét nagyúr
tornya. Sen megpörgette a légcsavarokat, és finoman addig eresztette lejjebb a léghajót, míg annak
orra egy szintbe került a karzattal. A fedélzeti orrnyílás feltárult, kinyúlt belőle a leszállórámpa. Egy
méterre volt a karzattól. Nem többre. Két ugrásra volt: az egyik felviszi a korlátra, aztán jön a másik,
át a szabad égen, a leszállórámpára.

– Gyerünk, Everett! – szólalt meg Mchynlyth. – Sima ügy, látod? – Ezzel fellendült az Arthur P.
nyílásából a korlátra, majd onnan a leszállórámpára. Intett Everettnek, hogy kövesse.

– „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak
ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” – darálta Sharkey. Everett pedig ugrott. Megkapaszkodott a
korlátban, visszatartotta a levegőt, belekapaszkodott a bátorságába. Megvívott Bromley-ékkal, és
legyőzte őket. Tönkretette a zászlóshajójukat. Univerzumokon kelt át. Egy méternyi levegő várt csak
rá; levegő. Átfordult a korlát végénél, megvetette a lábát, és ugrott. Puhán ért le a rámpára, mint egy
macska, és húsz lépéssel később már az Örökkévaló dokkolócsarnokában volt. Sen tolatni kezdett az
Örökkévalóval, távolodva a megbénított Bromely-léghajótól, míg a fiú a hídra igyekezett.

– A kapitány?

– Annie-vel minden rendben – felelte Sen. Az ablak felé intett a fejével. Az Arthur P. függőlegesen állt
a levegőben, egyensúlya végzetesen megtört, akkora volt, mint egy felhőkarcoló.

Dokkolórámpája úgy nyúlt ki az orrából, mint egy rádióantenna. És ezen a tüskén egy apró alak
mászott, egy cserbarna térdnadrágot, csizmát és fehér inget viselő alak, aki egyre feljebb tornászta
magát a fokokon, rendíthetetlenül, noha viharos szél és jég ostromolta. Anastasia Sixsmyth kapitány
meglátta hóviharból kibukkanó hajóját, és intett.

– Mchynlyth, nyissa ki a raktér ajtaját! – szólt bele Sen a hírközlőbe.

– Igenis, asszonyom! – jött a válasz.

– Hallottad ezt? Asszonyom. Zsírkirály.

Anastasia kapitány közben eljutott a leszállórámpa végéig. Ott a széllel és a téllel dacolva
felegyenesedett, karját széttárva várta a hajót. És Sen már vitte is. Az Örökkévaló olyan szépen,
könnyedén, szelíden és precízen érkezett, hogy a kapitánynak csak egyet kellett lépnie a rámpáról a
raktérbe.

– Kapitány a fedélzeten! – kiáltotta Sharkey, mikor Anastasia kapitány megérkezett a hídra.

Karcolások, véraláfutások látszottak rajta, az inge véres volt. Sen kis híján szétrobbant az örömtől.

– Miss Sixsmyth, felmentem a parancsnokság alól. Várja a parancsaimat! Mr. Mchynlyth, hozza
repülőképes állapotba a hajót!

Mr. Sharkey, üdvözölje az Arthur P.-t! Tudassa parancsnokával, hogy a roncsot jog szerint
vontatókötélre vesszük. Bromley-ék jönnek nekem egy kabáttal. Minimum. Mr. Singh, magának
köszönöm, továbbá a lányom és a legénység örökké hálával tartozik magának. Az adósa vagyok.

26

A hó keletről érkezett. Átsüvített Kenten, tíz centiméternyi fehérséget szórt le Deal promenádjaira és
a Canterbury-székesegyház tornyaira, Medway városkáira és falvaira, az irodai dolgozókat,
köztisztviselőket és bevásárlókat otthonukba és a kandalló melegéhez röpítő, a síneken viharzó
ingajáratokra. Hópelyhek örvénylettek a Füstgyűrű kéményeiből és kürtőiből áradó örvényekben és
felszálló légáramlatokban; előfutáraik finom, ezüstös porhóréteget vontak az Albert-dokkokra és az
Isle of Dogs szigetre, megelőlegezve a közelgő fehérséget.

A hóvihar szívében az Örökkévaló tartott hazafelé. Lassan haladt, nyolc motorjából négy hajtotta
csak, és súlyos terhet is vontatott. Fél kilométerre tatirányban az Arthur P. tömbje sötétlett
kísértetiesen a viharban; időnként látni lehetett, mint egy horogra akadt felhőkarcolót, időnként meg
eltűnt, és ilyenkor mintha az Örökkévaló vontatókábele a semmibe veszett volna. Bromley-ék
szégyenét nem lehetett elrejteni a radar elől. A légiforgalmi irányítás azonnal kiszúrta a csatorna felől
közeledő anomáliát, és kisvártatva a légiek teljes közössége értesült róla Párizstól Koppenhágáig,
Aberdeentől Amszterdamig. Még a sznob és felsőbb osztályú utasszállító társaságok is, akik sosem
keveredtek a rossz hírű kereskedelmi flotta dolgaiba, még ők is hallották a hírt, és ott is elegáns
sapkák repültek a magasba. Anastasia Sixsmyth legyőzte a hatalmas Bromley-ékat. És nem csak
egyszerűen legyőzte, hanem szétzúzta, porig alázta, összetörte, atomjaira robbantotta Bromley-ékat.
Hackney Nagy Kikötője tűzijátékokkal, vonatszirénákkal és dübörgő zenével készült fogadni az
Örökkévalót. Ez lesz minden bulik császára. Amíg a gépészek helyre nem állítják az egyensúlyi
állapotot, az Arthur P. orral felfelé, tattal lefelé áll majd Hackney felett, mint valami hatalmas
felkiáltójel. A szokás úgy kívánta, hogy a legyőzött hajó legénységét a győztes lássa vendégül.
Bromley anyó köpött az egészre. Ők bizony maradnak a hajójukon, bármilyen kényelmetlen is,
kilencven fokkal elfordulva, és mindenki menjen a francba!

Az éter hullámai sercegtek Anastasia Sixsmyth nevétől és tettétől, de ő maga nem ünnepelt. A
kapitányi kabinban üldögélt, egy bögre csilivel ízesített forró csokival a keze ügyében. Arca olyan
komor és borús volt, akár az ablak túloldalán dühöngő vihar. Rajta is nyomot hagyott a csata, sötét
bőrén még sötétebb véraláfutások látszódtak. Fülét rikító sárga tapaszok borították be teljesen, ott,
ahol a harc hevében két fülbevalóját is kitépték. Egy árva szót sem volt hajlandó beszélni arról,
hogyan zajlott a kézitusa Kyle Bromley-val. Mindössze annyit mondott: „Nem hoztam szégyent a
hajóra.” Kyle Bromley meg egészen biztosan nem fog beszélni a történtekről. Hiszen egy nő
döntetlent vívott ki ellene. Ez volt a szégyenteljes vereségben a legnagyobb szégyen. Csakhogy a
kapitány arcának komorságát nem a látható és láthatatlan sebek, a hajója elszenvedte súlyos károk
okozták, hanem Everett Singh, aki idegesebben állt előtte, mint életében bármikor.

– Vagyis ez a Madame Villiers tartja fogságban az apját a Tyrone-toronyban – összegezte Anastasia

kapitány.

– Igen.

– A Sokaság egy teljhatalmú megbízottja.

– Igen.

– Aki szinte korlátlan jogkörrel és forrásokkal rendelkezik.

– Igen.

– És van egy ugrópisztolya.

– Magam láttam. De kérdezze csak meg Sent…

– Aki bemerészkedett a Tyrone-toronyba.

– Önként vállalkozott rá.

– És most ez a Charlotte Villiers kiderítette, hogy a maga nyomai ehhez a hajóhoz vezetnek, és semmi
sem fogja megállítani, hogy rátegye a kezét a számlálógépére – az Infundibulumra.

– Igen.

– Vagyis én is belekeveredtem, akár akarom, akár nem.

Erre Everett nem tudott mit felelni. Anastasia kapitány folytatta hát.

– És most arra kér, kockáztassam a hajómat, a legénységemet és a lányomat, és segítsek kihozni

onnan a maga apját.

– Igen.
– Maga pedig az apjával és a családjával lelép valami messzi-messzi bolygóra, és boldogan élnek, míg
meg nem halnak, míg mi itt ragadunk ezen a világon, hogy szembenézzünk a Sokaság haragjával.

– Igen – felelte Everett. Szörnyű egy alkunak hangzott.

– Akár át is adhatnám magát nekik. Levihetném a Tyrone-toronyba, megmondhatnám a

recepciósnak, hogy ki maga, és mi van magánál. Megtehetném, és a hajómat, magamat és Sent is
biztonságban tudnám. Miért ne tegyek így?

– A világon semmi oka nincs rá, amiért ne így tegyen.

– Üljön le, Mr. Singh! Elmesélek magának egy történetet. Jó sztori, és még igaz is. – Everett lehajtott
egy széket a falról, és leült rá. – Régen, vagy talán nem is olyan régen, a nagy kékségben, egy
Fairchild nevű hajónak voltam a pilótája. Ennél frankóbb hajó még nem hagyta el Hackney Nagy
Kikötőjét. A kapitányát Matts

Hustveitnek hívták, második generációs norvég volt, népe az orosz– svéd háború idején jött át.
Felesége, Corrie volt a súlymesterük, egy igazán decens haverarc, felmenői már akkor hackney-i
légiek voltak, mikor először ballonba gyűjtötték a gázt, és repültek vele. Olyanok voltak ők nekem,
mint a családom. Ők voltak a családom. A saját családom… no, mondjuk, hogy egy olyan család,
amely működik is.

Én nem idevalósi vagyok, nem hackney-i palona, hanem nyugat-légi;

Bristol Nagy Kikötőjében születtem, ott, ahol hallani lehet a St. Mary

Redcliffe templom harangjainak zúgását. Látnia kellett volna a hajókat, ahogy egymás után
sorakoztak orral előre a Lebegő Kikötőben, az egész Transzatlanti Flottát. Quebec, Boston, Atlanta,

Miami; Havanna, Caracas, Recife és Rio; Montevideo és Buenos Aires. Tudtam, melyik hajó hova
repül, és hogy ki vezeti. Az apám repülő volt, a montevideói járat pilótája. Anyám a Gázellátó Irodán
dolgozott ugyan, de igazi légi volt. Apám mindig megígérte, hogy felvisz az égbe, hogy elrepül velem
New Yorkba, Savannah-ba vagy Salvadorba. De aztán lelépett, és én is léptem. Hogy milyen az,
amikor az ember nem talál ott valakit, nem tudja, hogy miért, de már tudja, hogy amit mondtak neki,
az nem igaz, és talán nagyon régen nem volt igaz… nos, én mindezt pontosan tudom, Mr. Singh.
Elhagytam őket, hogy repülhessek. Nem vagyok büszke rá, de ezt kellett tennem.

– Ott voltam hát én, mint az Égi Vitorlások Házának, a pilótaképző akadémiának frissen végzett
növendéke, és munkát kerestem egy hajón. Tartoztam. Rengeteggel tartoztam. Még ma is sokkal
tartozom. A pilótaállások nagyon-nagyon ritkák, olyan ritkák, mint a fehér holló. A hajó legénysége
összetart. Olyanok, mint egy család. Matts kapitány éppen akkor vesztette el a pilótáját, Hugh Bom
Jesust. Hackney anya, lisszaboni apa. Jó pilóta, de rengeteget vedelt. Úgy volt, hogy a Fairchild
Drezdába repül, de Hugh egy háromnapos tivornyába keveredett. Valaki, hála érte a Kegyesnek,
bezárta őt a Lovagok pincéjébe, és nem engedték repülni. Lezuhant volna a géppel. Matts kapitányt
azonban várta a leszállítandó küldemény, és én épp akkor érkeztem. Szerencse? Nem létezik ilyesmi,
Mr. Singh. Motívumokat, lehetőségeket, pillanatokat vesz észre az ember, és ragadja meg. És fordítja
a maga javára. Elfogadtam a kinevezést, és megmérettem. Soha nem fogom elfelejteni; száztizenkét
font és három uncia ballaszt. Megfogtam a kormányt, felszálltunk, és pokoli gyorsan odaértünk
Drezdába.

– A Fairchild pilótája lettem, és átkozottul menő, Mr. Singh.

Rólam beszélt egész Hackney, ünnepelt kedvenc lettem. Nem akadt olyan bűnös lélek, aki ne hívott
volna meg egy italra, nem volt olyan omi Hackney-ben, vagy csini palona, aki ne engem akart volna.
És ez jó érzés volt, mert a legénység szorosan összetartott. Matts kapitánynak és Corrie-nak volt egy
lánya – biztosra veszem, hogy már sejti, kicsoda. Hat éves volt, mikor a Fairchildra kerültem – akkor
még jobban el volt kényeztetve a kis fruska, mint most. De már akkor is bárkit az ujja köré tudott
csavarni – Sen Hustveit egész Hackney-t el tudta adni és meg tudta venni. Jó, összetartó legénység
volt. Család.

– Már két éve repültem, mikor jött a Sargasso-út. Főleg a Balti-tengeri vonalon jártunk: Deutschland,
Polska, Minden Oroszok Birodalma, meg ami még maradt Skandináviából. Ez azonban
kormányszerződés volt, és azt akarták, hogy marha gyorsan és légi úton bonyolítsuk. A rendszeres
járat túl volt terhelve. A Királyi Postára hajtottunk, és szerintem látni akarták, hogy boldogulunk szűk
határidővel és kormánymegbízással. Gyors és egyszerű ügy volt: a Királyi Földrajzi Társaság
oceanográfiai kutatóhajóját kellett készletekkel feltölteni a Sargasso-tenger közepén. Felszállás,
csomag ledob, hazaérkezés. Még csak visszárura sem kellett várnunk.

– Felszálltunk. Augusztus volt, az idő forró, remek és tiszta.

Egy nagy anticiklon ért Európa fölé, az emberek úgy emlékeznek rá, mint csodálatos nyárra. A kék
tenger felett repültünk a kék égen, és addig még csak felhőt sem láttunk, míg fel nem töltöttük a
hajót Madeirán, és nyugatra nem indultunk, ki a nyílt óceánra. Az augusztus errefelé a
hurrikánszezon, és ha magas a légnyomás Európa felett, az Atlanti-óceán közepén alacsony. De nem
akármennyire volt alacsony: három alacsony légnyomású front kavargott addig, míg össze nem álltak
minden alacsony légnyomású frontok anyjává. A viharradarunkon azonban követni tudtuk, és Matts
kapitány biztosra vette, hogy jó messze elkerüljük, bármi is készüljön ott. A barométer úgy zuhant
lefelé, ahogy még sosem láttam azelőtt; a láthatár egyik végétől a másikig feketéllett. Még kétszáz
mérföldről is éreztük a szél pusztító erejét. Szörnyű erős ellenszélben repültünk. Ledobtuk a
csomagot, megfordultunk, és indultunk vissza, hogy Madeirán feltöltsük a hajót. De időnként egyes
dolgok, amikor elég naggyá dagadnak, valóságos szörnyeteggé nőnek, olyasmivé, amit már nem
lehet előre látni, és amire senki nem készülhet fel. Az a vihar egyre csak duzzadt és duzzadt, elszívott
minden hőt a Sargasso-tengerből, és olyan hatalmasra terebélyesedett, amilyet még soha senki nem
látott azelőtt. A kutatóhajó csapot-papot otthagyott, és menekült. Mi is megfordultunk.
Menekültünk – vagyis csak próbáltunk menekülni. De túl sok áramot használtunk el az ellenszéllel
viaskodva. Nem maradt elég áramunk, hogy visszaérjünk Madeira szigetére. Márpedig áram és
turbinák nélkül az a vihar úgy dobál majd minket az égen, mint egy falevelet.

– Matts ezért döntést hozott. Szörnyű döntést – de az egyetlen döntést, amit hozhatott. Így aztán
végeredményben nem is döntés volt. Megparancsolta nekem, hogy fordítsam meg a hajót, és
induljak bele a viharba. Nem gyakran történik ilyesmi, de minden hajónak megvolt a felszerelése
ahhoz, hogy a viharból töltse fel a hajót. Megfordítottam a Fairchildot, és célba vettem a hurrikán
szívét. – Anastasia kapitány a kajütablak felé pillantott, ahová mostanra havat hordott össze a szél. –
Azt gondolja, hogy ez most vihar. Ez nem vihar. Az volt a vihar. Renfield, a gépészünk, felszerelte a
villámfogókat. Az ég úgy nézett ki, mintha lángolna és fortyogna, villámcsapások szabdalták. Aztán a
szélrohamok elértek minket, és éreztem, hogy a kormánykerék vergődni kezd a kezeim között.
Harcoltam vele, harcoltam a hajóval a csapkodó villámok között. Egyenesben tartottam, és
rendületlenül haladtunk a vihar magja felé. És vonzottuk a villámokat. Amikor a hajó villámokat fog
be, az elektromosság mindent életre kelt. Minden korlát, kapaszkodó és kar szikrákat hány. Az ember
haja égnek áll. Az üvegen Szent Elmo tüze játszik. Gömbvillámok gördültek végig a fedélzeten. És én
megtartottam a kislányt, megtartottam a vihar szívében, és csak úgy nyelte a villámokat. Amikor a
mérők jelezték, hogy teljesen feltöltődtünk, Madeira felé fordítottam.
– Még mindig nem tudok szabadulni attól, hogy az a fordulás okozta, hogy én vagyok a felelős. Már
sosem tudjuk meg. A háti villámfogótól a kormánylapátig elektromos ív képződött, elég forró ahhoz,
hogy meggyújtsa a karbonszálat. A nanokarbon nem gyullad meg könnyen, de amikor igen, akkor
elképesztő forrósággal és gyorsasággal ég. És mindent felemészt: a burkolatot, a támoszlopokat, a
hajóvázat. Magának a hajónak a csontozata ég olyankor. Szóval kigyulladtunk. Még sosem látott
léghajót égni. Kevesen láttak, és imádkozzon, hogy soha ne is lásson. Látott már valaha égő házat? A
legszörnyűbb dolog a világon. Valakinek a reményei, biztonsága és minden dolog, amit szeret és
imád, elég egy pillanat alatt. A tűz nem gondolkodik, és nincs bűntudata. Egy hajó is ilyen, csak fenn
az égen: olyan, mint egy égő angyal.

– A Fairchild égett, és száz mérföldre volt a legközelebbi szárazföld. Corrie segélyhívást küldött a KFT
kutatóhajójának. Matts kapitány utasított engem és Sent, hogy szálljunk be a mentőkabinokba.
Beszállni a kabinokba. És tűnés innen! Sen akkor még csak nyolc éves volt. És látta elégni az otthonát,
a hajóját.

– A faroktól indult a tűz. Felkaptam Sent, és rohantam vele, és láttam magam előtt, hogy a farokrészt
fehéren izzó tűz masszája borítja be. A nanokarbon olyan hővel ég, mint a magnézium, és minden
azonnal korommá válik: nincs hamu, nincs parázs. Láttam, ahogy a tűz végigaraszol a burkolaton, és
az egyszerűen eltűnik.

Mintha csak valami kór emésztette volna el, vagy ilyesmi, a burkolat levegővé vált, és elfújta a szél.
Láttam a bordákat hófehéren izzani, hogy aztán a semmibe vesszenek.

– Nem láttam több kabint felszállni a hajóról. Szerintem az a kétségbeesett tervük támadt, hogy
kiengedik a héliumot, ami elolthatta volna a tüzet. De a Fairchildot senki más nem hagyta el.
Rettegtem, míg az ejtőernyők ki nem nyíltak, és rettegtem még utána is, mert égő hajóburkolat-
foszlányok záporoztak pörögve lefelé, és ha valamelyik eltalálja az ernyőket, akkor meghalunk. Még
mindig látom magam előtt a kislányt, ahogy a tűz már félig felfalta, odafent az égen, és belülről izzik,
ahogy a bordák beleégnek a burkolatba. Aztán a burkolat is tüzet fog, és elemésztik a lángok. A
Fairchild roncsát több száz mérföldről is látni lehetett, már ha rajtunk kívül volt még olyan eszelős,
aki kimerészkedett abba a viharba. Végül aztán a gáztartályok is kiszabadultak. Láttam, ahogy
lángolva felragadja őket a hurrikán erejű szél. Semmi más nem hagyta el a hajót. Aztán
beletoccsantunk a tengerbe, és túl sok mindennel kellett foglalkoznom, hogy azon gondolkodjam,
amit láttam. Lerobbantottam az ernyőket, nehogy a szél magával hurcoljon minket, kivetettem a
tengerhorgonyt, és kiraktam a vészjelzőt. És aztán kezdődött a hánykolódás a vihar közepén, körös-
körül a végtelen óceán. Az óceán megrémiszt. Nagyobb mindennél. Még egy Fairchild méretű nagy
hajó is semmi az óceánhoz képest, egy, a sötétben meggyújtott gyufa. Aztán puff! Már ki is aludt. És
a tenger gyűlöl minket. Mindig is gyűlölt. Vagy talán nem gyűlöl, de fikarcnyit sem törődik velünk,
sem azzal, amit elértünk. Nincs benne semmi emberi. Stabilizáltam a mentőkabint, üzembe
helyeztem a rádiót, és egész éjjel a vihar terelt minket. Csak minket, egy fiatal nőt meg egy gyereket
egy mentőkabinban az óceánon.

– És az óceán különös, Mr. Singh. A legkülönösebb dolog. Szerintem éppen ez rémiszt meg benne a
leginkább. Elaludtunk, bár fogalmam sincs, hogyan, a nagy vihar pedig csapott egyet a farkával, és
ismét nyugatra fordult, minket meg otthagyott, mint egy vízen hintázó dugót. Csendesen hullámzó
tengerre, tiszta égre ébredtem, és arra, hogy a nap az arcomba süt a kerek ablakon át. És volt ott egy
hajó is. Nem a Királyi Földrajzi Társaság kutatóhajója, amelyik egész

éjjel a jelzésemet kereste. És most jön az a rész, amelyikről tudom, hogy nehéz lesz elhinni, bár a
bizonyíték itt van pontosan maga előtt, Mr. Singh. – A nő lehorzsolt bütykeivel megkocogtatta az
asztallap fáját. – Merthogy egyáltalán nem egy tengeri hajó volt, hanem egy léghajó, tőlünk három
mérföldre délre, olyan háromszáz méter magasan, és leszállókábeleket húzott maga után a vízben.
Egyszerűen csak lebegett ott, néma motorokkal, és semmire sem válaszolt a közös frekvencián. Egy
hajó, Mr. Singh, a levegőben. Ez a hajó volt az: az Örökkévaló. Hosszan mesélhetnék arról, hogyan
kaptam el az egyik landolókötelet, és kapaszkodtam fel egy mászóállványon, hogy aztán kiderüljön, a
hajó üres – sehol egy lélek, Mr. Singh. Elmondhatnám, hogyan vezettem haza, milyen rejtély
fogadott a Jane-féle Léghajózási jegyzéknél és a Hajómentési Bíróságon, és hogy miként lettem én
egy olyan léghajónak a tulajdonosa, gazdája és parancsnoka, amelyik nem is létezik. Elmesélhetném,
Mr. Singh, de felesleges. Mert a bizonyítékot itt látja maga körül. Annyit kell csak tudnia, hogy láttam
elégni a Fairchildot, és lezuhanni az égből, és vele együtt Sen apját és anyját, és abban a pillanatban
én lettem a családja. Nem vagyok sem babonás, sem különösebben vallásos – nem jobban, mint
bármelyik légi –, de a csontjaimban érzem, hogy az Örökkévalót azért kaptam, hogy Sennek legyen
otthona.

– Sen sosem mesélt magának a családjáról. Tudom, hogy kérdezősködött róluk. Nekem elmeséli az
ilyesmit. Soha nem fog beszélni róluk, Mr. Singh. A rémálmok elmúltak – már jó pár éve –,

és ez mindkettőnkre érvényes, de sosincsenek messze. Megtettem minden tőlem telhetőt érte, de

nem vagyok az anyja, nem vagyok anya. Matts-tól és Corrie-tól viszont kaptam egy családot, egy
otthont, én pedig adtam egy családot és otthont Sennek. És, mint mondtam, Mr. Singh, olyan
családot, amely működik.

– És ezért fogok segíteni magának. Talán már hallhatta – akár még Sentől is –, hogy van egy amrijám:
egy megszeghetetlen eskü, ahogy palariul mondják. Ha ilyet tesz az ember, azt saját maga mondta ki.
Én pedig azt ígértem meg magamnak, hogy annyit fogok adni, amennyit én kaptam. És még nagyon
messze járok attól, hogy ezt beteljesítsem. Ezért fogok segíteni magán. A hajóm és a legénység a
szolgálatára áll. Továbbá akad egy rendezetlen számlánk is szegény nyomoronc ’Appening Edért.
Mert lehet, hogy egymás között torzsalkodunk és veszekszünk, de ha bárki megsérti
valamelyikünket, azzal mindannyiunkat sért meg. Madame Charlotte Villiers-nek pedig meg kell
tanulnia, hogy nem vagyunk a szolgái. Ráadásul maga is segített nekem. Megmentette a hajómat. Az
Arthur P. otthagyott volna minket Goodwin Sandsnél, eggyel gyarapítva a roncsok számát. Hát
ezekért segítek én magának.

Everett fejében mintha hangok kiabáltak volna. Más volt, mint azok a hangok, amikor nagy kérését
előadta Anastasia kapitánynak.

Akkor éles hangon süvöltöttek, amit akkor hall az ember, amikor valami abszolúte elkerülhetetlen,
viszont abszolút gyűlöletes dolgot tesz, és utálja a saját hangját, amiért azt mondja, amit mondania
kell, és utálja, amiért ilyen gyűlöletesen érzi magát. Ez a mostani hangorkán viszont – egy nagyon
más hang – az volt, amit akkor hall az ember, amikor már előre meggyőzi magát, hogy úgyis nemet
mondanak, hogy bármit is mond, a válasz úgyis nemleges lesz, és aztán végül mégis igent kap. Igen:
olyan könnyű eltéveszteni, hogy aztán belebotoljon az ember, mint egy láthatatlan repedésbe a
járdán, és aztán vissza kell mennie, és megnéznie, hogy tényleg van ott valami, amitől elterült. Igen.
Everett megingott ültében. Igen. Érezte a szemgödrét alkotó csontokat. Az arca kivörösödött. Arra
gondolt, mindjárt sírva fakad. A kapitány beleegyezett. Igent mondott.

– Megköszönheti, Mr. Singh – szólalt meg Anastasia kapitány.

– Köszönöm.

– Köszönöm, mi?

– Köszönöm, asszonyom.
– Szívesen, Mr. Singh. És most a hídra, uram! Hívja a legénységet az állásaikba! Nemsokára én is
felmegyek. De előtte felrakok egy kis vakolatot. Nemsokára megérkezünk Hackney-be, és a Kegyesre
mondom, átkozottul menőnek és igazi léghajósnak fogunk kinézni. És most leléphet!

– Igenis, asszonyom.

27

– Emelkedjen lebegőmagasságig! – parancsolta Anastasia kapitány.

– Igenis, asszonyom.

Sen előrecsúsztatta az emelőkarokat, az Örökkévaló pedig halkan és lágyan, mint egy ima, elhagyta a
dokkolóbölcsőt. A keletről jött hó, és az évnek ez a szaka Nagy Hackney-t a falakon belülre űzte.
Karácsony este volt, amikor az emberek bezárják az ajtókat, lehúzzák a redőnyt a világ elől, és
egymással is törődnek kicsit. Az a néhány ember, aki még kint járt – mint a gesztenyeárusok, a
kávésstandok tulajai, a Clapton-viaduktnál karácsonyi dalokat játszó Légi Misszió rezesbandája, a
késésben lévő ünneplők, akiknek elegáns ruháját vastag télikabátjuk rejtette el, a korán berúgottak,
akik a sarki kocsmákból és a többé-kevésbé megreparált Levegő Lovagjaiból támolyogtak haza –,
felnézett a turbinák zümmögésére, a lágyan megrezdülő levegőre, ahogy valami hatalmas úszott el a
fejük felett. Nem számít, mennyire mindennapos, nem számít, hány hajó szállt fel és szállt le,
Hackney Nagy kikötőjében egyetlen lélek sem akadt, aki annyira hitvány lett volna, hogy ne nézzen
fel, amikor egy léghajó árnya ráesett, és el ne mosolyodjon. Everett tudta, hogy ő maga sosem un rá
arra, hogy a léghajó nagy ablakánál álljon, és bámulja a lába előtt heverő világot. Sosem un rá, és
sosem felejti el, mert a mai éjszaka után, a mai repülés után soha többé nem lesz rá módja. Soha
többé nem tér vissza erre a világra – soha többé nem térhet vissza erre a világra. Nemsokára – alig
egy óra múlva – találkozik az édesapjával. Olyan hatalmas izgalom munkált benne, hogy már-már
rettegéssel töltötte el. Rosszul lett tőle. Olyan hosszú időnek rémlett az egész – mintha hetekkel,
hónapokkal ezelőtt várt volna a Mallon egy másik Londonban a KMI előtt, és látta volna, amit
Charlotte Villiers ügynökei lekapják a biciklijéről, és elhurcolják erre a világra. Pedig alig több mint
egy hete történt. Olyan könnyű volt összetéveszteni a teret az idővel; alig pár nap keveredett össze
egész univerzumok közti távolsággal. Úrrá lett rajta az izgalom, a várakozás, a rettegés, de egyben a
veszteségérzet is. Amikor ismét találkozik az édesapjával, akkor egyben búcsút is mond az
Örökkévaló legénységének. Mchynlythnek és Miles O’Rahilly Lafayette Sharkey-nak, Sennek és
Anastasia Sixsmythnek. Ők visszatérnek a hajójukra, és elrepülnek egy biztonságos kikötőbe, ahol a
briteknek nincs kiadatási kérelmük. Ő és az édesapja pedig mennek a maguk dolgára, át a világokon,
egy olyan helyre, ahol sosem találnak rájuk. Everett azt kívánta, bárcsak elvihetné az Örökkévaló
legénységét Stoke Newingtonba. Mennyivel könnyebb volna úgy elmagyaráznia Laurának, hogy el
kell menekülniük egy másik univerzumba, hogy egy kétszáz méter hosszú léghajó lebeg a Roding
Road felett.

Sharkey már elfoglalta az állását, fülese egyik felét feltolta a feje búbjára. Everett nem kételkedett
benne, hogy a sörétesek még mindig kabátja bélésébe dugva pihennek. A fecsegő Sharkey, aki
bármikor kész előhívni az Úr szavát, és egy déli úr modorossága lakik benne. És hogy ebből mennyi
volt igaz? Amikor az ember távol kerül az otthonától, amikor elűzik onnan, kitalált történetekkel
takarózik. Súlymester, zsoldos katona, kalandor, és úriember – így hívta magát. Kapus, matematikus,
utazó és síkvándor, felelte rá Everett. Ha elég sokszor mondogatod, igazzá válik.
Mchynlyth a kristályos éjszakában himbálózott kint a törzsön, egy kötélen, magasan London tornyai
felett, és úgy kacagott, mint maga az ördög, míg azon a technikai trükkön dolgozott, amely ahhoz
kell, hogy lóvá tegyék a dunsfoldi légiforgalmi irányítást. Mchynlyth; glasgow-i születésű, de nem
skót, DNS-e szerint indiai, de nem pandzsábi. Hanem légi. Az vagy, amit magadnak választasz.

Anastasia kapitány. Kecsesség, erő és méltóság, még úgy is, hogy a fél fülét letépték. Elegancia,
előkelőség, vakmerőség. Megrémítette Everettet, aki bálványozta. Akár az örökkévalóságig képes lett
volna neki hordani a csilis forró csokikat. Magában megvan minden, amit csodálok, gondolta Everett.
Olyan szeretnék lenni, mint maga.

Sen. Képtelen volt ránézni. Olyan lezser és frivol volt, ahogy kidekorálta az Örökkévalót karácsonyra
– most a híd minden egyes zugában és résében égők pislogtak. Olyan komolyan és koncentráltan áll
a kormánynál, vezeti át a hajót London karácsonyi fényei felett. Duzzogása, amit vigyorral old fel,
ravaszsága és spontaneitása, büszkesége, ami hirtelen megy át támadásba. Féktelen öröme minden
iránt, ami csillog, és ami frankó.

Család, ami működik, mondta Anastasia kapitány. Vajon az ő családja is működni fog, amikor ismét
összeverődnek egy olyan világon, amely eléggé hasonlít arra, mint ahonnan jöttek, egy olyan
életben, ami megadatik nekik? Mert az előző életükben nem működött. Apja és anyja szétmentek.
Vajon az ő dolga volt, hogy ismét, erőszakkal összehozza őket egy egészen új világban? Vajon ismét
szétmennek majd? Vagy Laura egyáltalán velük akar majd menni? Vagy éppen ő, Everett okozza
majd a végleges szakítást; anya és Victory-Rose az egyik, apa és Everett pedig mindörökre egy másik
univerzumban? Mélyen ülő, komor sokk volt ez, mintha egy ököl ragadta volna marokra a szívét,
mert Everett ekkor jött rá, hogy minden döntés, amit meghozott, minden tett, amit elkövetett, azzal
járt, hogy valakinek nagy és szörnyű árat kellett fizetnie érte. Egyáltalán nem olyan volt, mint az
akciófilmekben. Ott sosem voltak következmények.

– Mr. Sharkey! – zendült Anastasia kapitány hangja. Sharkey megnyomott egy kapcsolót.

– Dunsfold irányítótorony, Dunsfold irányítótorony, itt az LTA Örökkévaló.

– Vettem, Örökkévaló, itt Dunsfold.

– Repülési terv jóváhagyását kérem Hackney Nagy Kikötő és Bristol Nagy Kikötő között.

– Vettem. Annie kapitány, hazamegy karácsonyra? – érdeklődött a légiirányító. Pimasz, mindentudó

hangja volt. Everett a háttérből ujjongást hallott. Anastasia kapitány odahúzta a szája elé a
mozgatható karú mikrofont.

– Nem, Dunsfold. Javíttatni megyünk a dokkokba.

– Hackney-ben nincsenek javítódokkok? – pimaszkodott tovább az irányító.

– Ilyen olcsóak nincsenek – felelte Anastasia kapitány. A légiirányító toronyban újabb nevetés
harsant. Az Örökkévaló hídján ezzel szemben komoly és feszült hangulat uralkodott.

– Rendben, Örökkévaló, szabad az út, kezdőirány 268 fok, tizenkét perc harminc másodperc múlva a
bristoli légiirányítás átveszi. Szabvány nyugati repülési magasság – darálta az irányító. – Mellesleg,
kapitány, nem tudom, hogy csinálta, de bárhogy is csinálta az Arthur P.-vel, fantasztikusságos volt,
mondhatom.

– Köszönöm, Dunsfold. Vége. – Anastasia kapitány kikapcsolta a rádiót. – Csinálja hát, Miss Sixsmyth!
Kétszáz méter. Mr. Sharkey, aktiválja a radarjelünket! Nem akarjuk megkarcolni azoknak a csini,
csillogó utasszállítóknak a fényezését.
London fényei elforogtak Everett előtt, ahogy az Örökkévaló megfordult a tengelye körül. Fordulás
közben növelte a magasságot. Sen olyan szépen játszott a turbinákon, mint egy hangszeren.

Előrenyomta a tolóerőkarokat, mire a nagy hajó meglódult. Kétszáz méter toronytető magasságot
jelentett, felhőkarcoló-súroló magasságot. Everett visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy szinte a lába
alatt masíroznak el a szárnyas Victoriák és Nemezisek kardosan és pajzsosan, meg a bekötött szemű
Justitiák, akiknek mérlegében összegyűlt a frissen hullott hó, és a kupolák, a keresztek, az oszlopok és
a gömbök. Innen lenézhetett az utcára, és látta a City acélszürke csillogását – előttük magasodott a
Szent Pál fényben úszó kupolája, amely szinte vakított hósipkája alatt, majd jött a Fleet Street és a
Strand, ragyogva a villózó karácsonyi neontengerben. Látta a kocsikat, a vonatokat, a frissen hullott
hóban törtető embereket, a folyót, ahol gyors légpárnások és szárnyashajók cikáztak. Sen
megérintette az irányítókarokat, és az Örökkévaló egy hajszálnyit fordult csak Bloomsbury elegáns
teraszai és hófehér terei felé.

Fények ragyogtak át a British Library üvegkupoláján. Előttük acélkézként magasodott a Tyrone-

torony, támpillérei, vízköpői és párkányzatai kísérteties kékben játszottak a reflektorok fényében.
Egyetlen fényoszlop lövellt a magasba a csúcsáról.

– Vigyél minket be, Sen! – suttogta Anastasia kapitány. – Csak lassan. Tudvalevő, hogy sérült a hajó. –
A Tottenham Court Road egyetlen neoncsík volt, délen, a Soho izzó fénypont. Néhány kósza
hópehely lebegett el a nagy ablak előtt, és hullt alá fel-felcsillanva az utcai világításban: a tél ismét
támadni készült. – Minden motornak állj, Miss Sixsmyth! – Sen az összes kart hátrahúzta. Azok
kattanva érkeztek a semleges pozícióba. Az Örökkévaló mozdulatlanul lebegett fél kilométerre
keletre a Tyrone-toronytól. – Mr. Sharkey, adja ki a vészriasztást.

– Dunsfold, Dunsfold, itt az LTA Örökkévaló, vészhelyzet áll fenn – szólt bele Sharkey a mikrofonba. –
Elvesztettük a főenergiát. Nincs meghajtóenergiánk.

– Örökkévaló, fogjuk az adást – felelte a dunsfoldi légiforgalmi irányító. Ugyanaz volt, aki gratulált
Anastasia kapitánynak a Bromley-k legyőzéséhez. Most nem tűnt annyira jókedvűnek. – Sodródnak?

– Tudjuk tartani a pozíciónkat – felelte Sharkey.

– Közölje a pozíciójukat!

– Köszönöm, Örökkévaló. Van radarjelünk is. Mit gondol, meddig fog tartani?

– Két óra, míg helyreállítjuk a főmeghajtót – közölte Sharkey.

– Szabvány navigációs veszélyjelzést adunk ki a légi forgalomra. Legalább egy csendes éjszakát
választottak, Örökkévaló.

– Értesítjük, amint ismét lesz energiánk. Vége.

Anastasia várt vagy két légvételnyi időt, aztán felemelte a hírközlőt.

– Mr. Mchynlyth, magára várunk. Indítsa a drónt! Mr. Sharkey, kamerára, kérem!

A fejfeletti képernyők kigyulladtak, de Everett, aki kedvenc helyén, az ablaknál állt, látott mindent a
legjobban. A drón az Örökkévaló hasa alól cikázott elő, és egy pillanatig függve maradt a levegőben,
aztán felpörgette propellereit, és Mchynlyth irányításának engedelmeskedve elzúgott a Tyrone-
torony felé.

Aprócska, rovarszerű megfigyelődrón volt, arra tervezték, hogy a hajón kívül olyan helyekre menjen,
amelyek veszélyesek az emberek számára. Persze olyan hely nem létezett, amelyet Mchynlyth
veszélyesnek ítélt volna, de azért megtartotta a drónt, mert okos kis jószág volt, remek technikai
megoldás, ő pedig kedvelte az okos, jól megépített ketyeréket. Kialakításában szinte ikertestvére volt
annak a kameradrónnak, amelyet Everett látott még azon a videóbejátszáson, amit Colette Harte-tól
kapott, mintha egyenesen az F2 légi felderítéséről ugrott volna át: négy propellere, lábai és egy
meghajtómag alkotta. A funkcionális tervezés bármelyik univerzumban funkcionális tervezést
jelentett.

A drón egy szálat vontatott, egy nanokarbon rostot, amely olyan vékony volt, akár egy hajszál, de
erős, mint a gyémánt. Amikor

Mchynlyth megmutatta Everettnek az orsót, figyelmeztette, hogy vigyázzon az ujjaira. „Nyissz-nyassz,

lemetszené”, közölte. „Olyan tisztán, hogy észre sem venné.” Olyan vékony volt, hogy az alacsony
felbontású kamerákon nem is látszott, bár Everett úgy vélte, mintha megpillantott volna egy
csillanást, egy fénytörést, mint amikor a napsugár megcsillan egy pók selyemfonalán, amikor a
rostszál keresztezte az egyik reflektor fénykévéjét. A monitorok mostanra már a drónkamera
közvetítette képet mutatták. Mchynlyth levitte a gépet a huszonkettedik emeletre, és a szál végére
erősített csáklyát az egyik pajzs mellett álló, szigorú tekintetű, sisakos harcosnő válla köré rögzítette.
A drón eltávolodott.

– Mr. Sharkey, Mr. Singh, a rakodófedélzetre!

Everett még sosem hallotta Anastasia kapitány hangját ilyen ünnepélyesnek. Most. Most jött el az
idő. És ő nem állt készen. Fel kellett készülnie, végig kellett gondolnia, hogy mi is fog történni. De
erre nincs idő. Készen kell állnia. Ki kell mondania bizonyos szavakat. Következtek a búcsúzások, a
végső búcsúzások. Látta, hogy erre Sen is rájött, hogy eljött az idő, amikor mindörökre búcsút
mondanak egymásnak, hogy még pár pillanat, és ő elhagyja a hidat, és eltűnik.

– Everett Singh!

A lány arca még sosem tűnt ilyen fehérnek, a szeme ilyen jegesnek és fakónak.

– Sen…

– Veled megyek!

– Itt maradsz! – dörrent Anastasia kapitány hangja.

– Megyek. Everett-tel akarok lenni. – A lány felhúzta kabátja cipzárját, az egyik kesztyűjébe is
belebújt már, pakkját átvetette a vállán.

– A hajón maradsz.

– Nem! – Ezzel a lány ellépett a vezérműtől.

– Az Örökkévaló a magáé, Miss Sixsmyth. Átadom a parancsnokságot. – A táska lecsúszott Sen

válláról a padlóra. Lépett egyet hátra. Anastasiának anyaként esélye sem lett volna, hogy megállítsa
Sent. Sen azonban nem dacolhatott vele mint kapitánnyal, bár közvetlen parancsot nem adott. A
hajó követelte meg tőle. A lány szemében az tükröződött, mintha a világ legsötétebb anyaga jutott
volna be rajta keresztül, hogy kitépje a szívét. Szája értetlenségében tátva maradt.

– Mr. Singh. – Anastasia kapitány vaskézzel markolta meg

Everett vállát, ahogy a fő futóhíd felé terelte. Everett már-már arra gondolt, hogy kitépi magát, hogy
eltöri a nő miden egyes ujját, hogy a képébe ordít. Már-már arra gondolt, hogy visszanéz a döbbent
Senre, akinek a szíve majd megszakadt a villózó karácsonyi égők fényében az üres hídon. De az belül
mindent kiégetett volna benne, Anastasia Sixsmythnek igaza volt. Minden búcsúzásnak hirtelennek
kell lennie. Aztán meglátta a nő arcát, szorosra zárt száját, a szeme sarkában csillogó nedvességet.
Nem miatta, vagy Sen miatt tette. Hanem azért, hogy a lányát megóvja, a gyermeket, akit kimentett
a Fairchild pusztulásakor, hogy betartsa az ígéretet, amit azon az égő roncson tett. A kapitány
megértette, hogy talán egyikük sem tér vissza hozzá.

Mchynlyth még korábban egy méterrel lejjebb engedte a rakodótér fedélzet i ajtaját, hogy a drón
kisurranhasson. Könnyű volt lecsúszni addig; a nagyobb zuhanás eshetősége a Grafton Place-en
keringő örvénylő forgalomba, pár napja még a földhöz szögezte volna Everett lábát. Azóta azonban
háztetőkön menekült, sikátorok felett ugrott át, tartóhálókról lendült át borotvaéles acélrudak felett,
átugrott magán a légüres téren is, hogy a kinyújtott karjánál nem szélesebb nanokarbon pallón
landoljon. Most is könnyedén ért földet. Mchynlyth addigra már a szálhoz rögzítette a csúszódrót
hámjait. Azok ijesztően festettek: mintha a semmiből lógtak volna le. Everett felnyúlt, hogy
ellenőrizze a hámot. Mchynlyth félreütötte kezét.

– Ne nyúljon a szálhoz! – Everettre csatolta a csúszódrót hámját, majd beszállt a mögötte levőbe. –
Ez itt a fék, ez meg a hámkioldó. Ne keverje össze!

– Kész vagyok, Mr. Mchynlyth – szólalt meg Anastasia kapitány. Pont Everett előtt volt a szálon.
Sharkey lesz viszont az első, aki végigcsúszik. Mchynlyth megérintett egy távkapcsolót. A rakodótér
ajtaja teljesen kinyílt. Everett egy szinte láthatatlan kötélen lógott. Előtte a sötétséget a szél űzte hó
oldotta valamennyire. Sharkey a konföderalisták csatarikoltását hallatva vetette bele magát az
éjszakába.

– Gyerünk, Mr. Singh! – szólalt meg Anastasia kapitány. Hátramosolygott a válla felett, aztán
felemelte a kezét, és egy pillanattal később már egy parányi, babaszerű alak száguldott a

Tyrone-torony gótikus látképe felé. Everett kioldotta a féket. Egy szemvillanás alatt a levegőben volt.
A hidegtől és a száguldástól nem kapott levegőt. Hó kenődött szét az arcán, amit fagyott ujjaival
törölt le. Alatta Bloomsbury háztetői, kéményei, villanypóznái, teraszai és kertjei suhantak el. Valaki
karácsonyi égőkkel dekorálta az erkélyét, máshol karácsonyfát erősítettek egy zászlótartóhoz, egy
tetőkertben egy férfi és egy nő álldogált, itallal a kezükben, és felfelé néztek, a havazásba. Nem
vették észre az égen átsuhanó kötéllovagokat. Azok csak pettyek voltak a kavargó hópelyhek között.
Everett magasan járt, láthatatlanul, sebezhetetlenül. Hang nélkül repült. London valóságos
szimfóniát játszott körülötte; az odalent morajló forgalom, az autódudák tülkölése, a lakásokból
kiszűrődő popzene, a szerelvények csattogása és kattogása, a távoli szirénák, az Örökkévaló
motorjainak halk dorombolása, a hámjára erősített gyémántkengyelek, amint sziszegve suhannak
végig a kötélen, és most pedig, hullámokban érkezve, messziről, még messzebbről, és még annál is
messzebbről, London városának harangjai, ahogy megkondulnak a templomtornyokban, a
toronysisakokban és harangtornyokban, köszöntvén a karácsonyt. Everett hátrapillantott. Mögötte
Mchynlyth száguldott a kötélen. Úgy nézett ki, mintha a puszta semmiben ülne. És úgy vigyorgott,
akár egy eszelős. Mögötte pedig, hófoltosan, az Örökkévaló lebegett. Hídján pislogtak az ünnepi
fények. Vajon tényleg látott egy alakot az ablaknál? Everett elkapta a tekintetét, és inkább előre
nézett. A Tyrone-torony rohamosan közeledett: beton támpillérek, párkányzatok, oromdíszek és
hegyes tornyok tarjagos szélű fala. Sharkey már leért a huszonkettedik emeleti erkélyre, amelyre
Everett a kémkedés során talált rá. Anastasia kapitány is megállt, és leugrott a lenti erkélyre. Melyik
is volt a fék, és melyik a hám? Everett rácsapott ez egyik gombra. Feje felett a kengyelek sikoltottak,
ahogy a fék aktiválódott. Ő is megállt, finoman lengett erre-arra, és egyenesen a kő őrangyal komor
arcába bámult.
– Félre az útból, te kis nyomorult! – ordított fel mögötte egy hang. Everett rácsapott a kioldóra, és
lehuppant az erkélyre: Mchynlyth csizmája éppen csak elsüvített a feje felett. Kisvártatva a
mentőexpedíció mind a négy tagja a keskeny erkélyen kuksolt.

Megzavart galambok rebbentek fel nagy szárnycsapkodás közepette.

– Nem felejtette el elhozni… a tudjamit? – kérdezte Mchynlyth. Everett rácsapott a hátizsákjára.

Sharkey eddigre már kinyitotta az ablak zárját. Azon keresztül jutottak be a félig elkészült
liftcsarnokba, amelyet Everett Sen kémkameráján keresztül már megfigyelt. A dr. Kvantumon látott
képek nem tudták átadni a por, a beton, a fa és a vakolat szagát.

– Mutassa az utat, Mr. Singh! – szólalt meg Anastasia kapitány. Everett előhívta a Tyrone-torony
grafikus ábráját, és ráközelített a huszonkettedik emeletre. Felemelte a táblagépet, és
összehasonlította a fényképet a valósággal.

– Erre, ezen a ponyván át – mondta. Úgy állította be dr. Kvantumot, hogy a térkép a folyosó minden
egyes kanyarjánál az új pozícióba álljon.

– Mit gondol, lesznek őrök? – tudakolta Mchynlyth. Kezét hangsúlyos mozdulattal a nadrágzsebére
tette, ahol kidudorodott egy puffantópisztoly eltéveszthetetlen alakja.

– Én egyet sem láttam – felelte Everett. Anastasia kapitány erre felhúzta a szemöldökét. – Mármint
Sen nem látott egyet sem. – De azt észrevette, hogy Sharkey jobban összevonja magán kabátja
szárnyát, az pedig mereven és lassan mozdul, mintha csak rideg acélcsövek lapulnának alatta. – Erre!
Ez az a folyosó. – A kép és a valóság közti egyetlen különbséget a szobalány kézikocsija jelentette.

– Az utolsó ajtó balra. – És akkor ott állt előtte. A huszonkettedik emeleten, a folyosón, és mindössze
egyetlen ajtó választotta el az édesapjától. És megint csak, olyan váratlanul történt az egész, mert túl
sok minden történt vele, hogy készen álljon, hogy úgy érezze, készen áll.

Anastasia kapitány öklével megkocogtatta az ajtót.

– Dr. Singh?

– „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá” – idézte
Sharkey.

– Pofa súlyba, Mr. Sharkey! – Anastasia kapitány ismét kopogott. – Dr. Singh! Anastasia Sixsmyth
kapitány vagyok az LTA Örökkévalóról. Velünk van a fia… Everett. – Odabólintott a fiúnak.

– Apa? – Everett az ajtónak nyomta az arcát. – Apa? Hallasz engem? Én vagyok az, Everett. Bent
vagy? – Semmi válasz. Még csak mozgás neszét sem lehetett kivenni. Mi van akkor, ha nincs is bent?
Mi van akkor, ha elvitték valahova, míg Everett a karácsonyi vacsorának való után mászkált,
háztetőkön menekült, Bromley-ékkal harcolt, és szökési terveket fabrikált? Mi van akkor, ha túl
sokáig várt? Lehet, hogy elvitték egy másik, titkosabb és jobban őrzött helyre; akár erről a világról is
elhurcolhatták.

Anastasia kapitány ismét bezörgetett.

– Dr. Singh, azt javaslom, álljon el az ajtótól! Mr. Mchynlyth, intézze el!

– Asszonyom! – Mchynlyth számos zsebének egyikéből előszedett egy szerszámot. Óvatosan bánt
vele, mintha egy apró és törékeny, de életveszélyes mérges kígyó lenne. Leguggolt az ajtózárhoz.
Everett képtelen volt rájönni, mi lehet ez a szerkentyű, de nagyon egyszerűnek nézett ki: két lapos,
kisujj hosszúságú evezőlapátka, olyan vékonyak, mint egy papírlap. Az egyik végén mindkettő
egyetlen pontba csúcsosodott. Mchynlyth mindkét lapátot benyomta az ajtó és a keret közti egyik
repedésbe, nem sokkal a zár felett, egyiket a másik fölé helyezve. Az alsót addig nyomta befelé, míg
teljesen el nem tűnt. Ekkor elővett egy horgot egy másik zsebéből, és addig matatott vele a zár alatt,
az orra alatt dörmögve, míg el nem kapta vele a lapátkát, és ki nem húzta, a zárnyelv alatt.

– Álljatok hátrébb! – rendelkezett, mindkét lapátkát egy-egy kezébe fogta, és erősen maga felé
rántotta. Az ajtó nesztelenül befelé lendült. Mchynlyth felemelte az egyik lapkát. A második alatta
lengedezett, egy láthatatlan fonállal összekötve. Nanoszál, jött rá Everett. – És ezért kell távol
tartanod tőle az ujjaidat – tette még hozzá Mchynlyth, a zárnyelvet ugyanis a szál tökéletesen
pontosan és tisztán vágta át. Anastasia kapitány belökte az ajtót. A lakosztály első szobájába értek.
Sötét volt. Everett szófák, székek, munkapultok, és egy számlálógép-állomás körvonalait tudta
kivenni. Egy bicikli állt egy edzésre alkalmas, rögzített vázon. Egy Milani, teljes karbonvázas, Shimano
csapágyas, országúti bicikli. A bicikli, amelyet Everett utoljára akkor látott, amikor egy Audi
csomagtartójába pakolták a Mallon. Egy ajtó vezetett egy jobban megvilágított szobába. Az ajtóban
egy alak állt, a fény rajzolta ki a sziluettjét. Kezében már-már fegyverként egy asztali lámpát
szorongatott.

– Apa? – kérdezte Everett.

Az alak felemelte a kezét. Erre lámpák ragyogtak fel, elvakítva a mentőcsapatot. Everett addig
pislogott, míg ismét tisztán nem látott. Egy alacsony férfi, barna bőrű, barna szemű, vékony
testalkatú, jó karban lévő, akinek felsőtestét nem uralta a háj úgy, mint számos középkorú indiai
férfiét. Canterbury melegítőnadrág volt rajta, meg egy póló. Lába meztelen volt, mintha csak az
imént kelt volna fel az ágyból, és csak felkapkodta volna, ami a keze ügyébe került. Ő volt az. Ő, ó
bizony, hogy ő volt az, teljesen ő, tökéletesen ő, abszolúte ő. Itt minden gondolkodásnak vége
szakadt, Everett pedig az édesapjához szaladt.

Tejendra husángként emelte a magasba az asztali lámpát.

– Megállni! Azt sem tudom, ki vagy.

– Én vagyok az, Everett. Everett.

– Igen. Talán. De vajon az én Everettem? Az én fiam?

Nem csak te vagy, mondta Tejendra egy szép nyári estén, a Parliament Hillen üldögélve, ahonnan a
hőségben fürdő, lusta Londont nézték. Sok te van még.

– Persze, hogy én vagyok! – kiáltotta Everett.

– Persze, hogy ezt mondanád.

Everett elárulta Sennek, hogy szerinte Charlotte Villiers és az elegáns öltönyű, szőke hajú férfi
ugyanazok két párhuzamos világban. Charlotte és Charles. Nem esne nehezükre, hogy áthozzanak
egy másik Everett Singhet egy másik síkról, és így csapják be Tejendrát. Még a szülőbolygóján,
odahaza, mialatt Everett capuccinót kortyolgatott a Covent Garden téren, Colette Harte arról mesélt
neki, hogy az egyik sík, az F4-es, szinte minden részletében megegyezik az F10-essel – leszámítva a
politikát, és hogy valami történt a Holddal. Azon a világon lakhatott egy Everett Singh.

– Higgy nekem!

– Győzz meg!

Valami olyan kell, amit csak apa és én tudok, gondolta Everett.

– A KMI-be indultunk, hogy meghallgassunk egy előadást a nanotechnológiáról.

– Ezt ők is tudják. Akkor hurcoltak el.

– White Hart Lane. November másodika. 3:1-re legyőztük az Intert. Gareth Bale mesterhármast
szerzett.

– Fél London emlékszik rá.

– Vinny lefényképezett minket. A pitékkel.

– Ennél több kell – bökte ki végül Tejendra.

– A konyhaművészeti esték! – kiáltott fel Everett. – Amikor te thait főztél.

– Igen.

– Én pedig mexikóit.

– És mit készítettél?

– Csilit. Méghozzá…

– Milyen chilit?

– Csokisat. – Csokis csilit. Csilis csokit.

A lámpa kiesett Tejendra kezéből.

– Fiam! – Ennyit mondott mindössze. – Sajnálom, de biztosra kellett mennem.

Everettnek fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, hogy mit mondjon. Talán indíthatna egy sziával.
Vagy talán egy határozott kézrázással. Talán valami klassz szöveggel, ahogy a játékprogramokban
szoktak a szereplők. Talán csak karon kellene bokszolnia. Hé, apu! Aztán túllépett azon, hogy
gondolkozzon, mit is tegyen, és mit is érez. Megölelték egymást. Egyszerűen megölelték egymást.
Aztán szétváltak, és egymást nézték. Aztán ismét megölelték egymást. Everett magához szorította az
édesapját, teljes erővel szorította magához, hogy soha el ne eressze. De végül vége lett. Mindig vége
kell, hogy legyen, és akkor már kínos. Elléptek egymástól.

– Tehát sikerült megfejtened – törte meg Tejendra a csendet. – Az adathalmazt.

– Az Infundibulumot. A cipőkötésed segített.

Tejendra a fejét ingatta, a régi pandzsábi mozdulattal, ami annyit tett, hogy igen/remek/elmegy.

– Gondoltam, hogy rájössz.

– És ha nem jöttem volna rá?

Everett az asztalra tette dr. Kvantumot. Rákattintott az Infundibulum ikonra. A képernyőt betöltötte
az összes világot magába foglaló Seholvégetnemérő lassan forgó, világító gombolyaga. Tejendra fölé
hajolt. A képernyő fényétől az arca zöldes színt öltött.

– Fraktális hétdimenziós lezárt csomók – szólalt meg. A szeme ugyanúgy csillogott, mint amikor azt
magyarázta Everettnek, hogy hogyan is működik az univerzum. Nem számított, hogy Everett megérti-
e vagy sem, csak az, hogy Everett is részesüljön a tudása fényéből, hogy ő is átérezze, mennyire
feltüzeli a lelkesedése. Egy tudós szeme volt ez: Tejendra egy nagyobb univerzumot látott, ahol
minden összevágott: valami egészen csodálatosat. – Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű munka, Ev.
Gyönyörű.

Egy tudósnak ez jelentette a gyönyörűt. A szépség a fizika szívében lakozott: a valóság törvényei, az
azt oly precízen megmagyarázó matematika mindig egyszerű, elegáns és szép volt.

És igaz. Everett szíve nagyot dobbant. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphatott volna.

– Uraim, igazán nem akarom siettetni magukat… – szólt közbe Anastasia kapitány.

Tejendra fel sem nézett.

– Apu, el kell tűnnünk innen – mondta Everett. – Fel kell mennünk a kapukhoz. – Még nem volt vége.
El kell jutniuk a kapuk szintjére. Be kell indítania egy Heisenberg-kaput, és megnyitni. El kell jutnia a
Roding Roadra, karácsony este ki kell lépnie a semmiből saját nappalijába, míg Tejendra nyitva tartja
a kaput. Vissza kell hoznia ide a többieket, és ismét, még egyszer, utoljára, át kell lépniük a kapun,
egy messzi világba, oda, ahol senki sem talál rájuk.

– Apu!

– Igen, gyerünk! Megvannak a működési kódok – szükségem van rájuk a munkához, amit szerintük
csinálok. – De még mindig habozott. Felkapta dr. Kvantumot. – Everett, kapitány, uraim, bármi
történjék is, ne engedjék, hogy ez a nőé legyen! Mármint Charlotte

Villiers-é. Mert ezzel hatalmasabbá válna, mint ahogy azt el tudnák képzelni. Létezik egy csoport a
Sokaságban, akik úgy nevezik magukat: a Rend. Politikusok, diplomaták, fontos üzletemberek, a
média képviselői, katonatisztek, tudósok, vallási vezetők. És az

Infundibulumot akarják. Ezért raboltak el, és próbáltak rávenni, hogy itt alkossam újra a művemet.
Ezzel ellenőrzésük alá vonnák a Sokaságot, uralmuk alá hajtanák az egész Seholvégetnemérőt.

Hatalmukat bárhova kiterjeszthetnék a multiverzumban. Mert létezik odakint valami, valami, amibe
belebotlottak, valami, amit el kell titkolniuk előlünk, valami nagy, ami közeledik. Azt mondják, azért
kell nekik az Infundibulum, hogy előnybe kerüljünk, hogy biztonságban élhessünk. De hát mindig ezt
mondják: hogy biztonságban élhessünk, hogy megóvjanak minket. Hogy értünk teszik, a mi
érdekünkben. Bármi történjék is, Ev, ez a nő nem szerezheti meg az Infundibulumot.

Tejendra visszaadta a táblagépet Everettnek.

Ekkor berobbantak az ablakok. Everett a fejét védte, ahogy üvegszilánkok záporoztak körülötte.
Fekete ruhás alakok lendültek be kábeleken a betört hálószobai ablakokon át és huppantak a
padlóra. Ugyanebben a pillanatban újabb fekete gúnyás alakok robbantak be a nyitott ajtón.
Lézerfények táncoltak a levegőben.

Mchynlyth a földre vetette magát, bukfencezett, és a puffantóval a kezében szökkent talpra. Sharkey
alig egy szívdobbanással lemaradva söréteseiért nyúlt. A keze félúton járt a markolatok felé, mikor
megdermedt. Egy lézeres célzókészülék piros pöttye pont a homloka közepén állapodott meg.

– „Mint a halak, amelyeket megfog az alattomos háló, s mint a tőrbe esett madarak, úgy esnek
kelepcébe az emberek is a baj órájában, ha az hirtelen rájuk szakad” – citálta. Lassan felemelte
mindkét kezét. A katonák gyorsan mozogtak, és körbevették Tejendrát meg az Örökkévaló
legénységét; fegyvercsövek és piros lézerfények gyűrűjét vonták köréjük. Fegyvereik feketék voltak,
egyenruhájuk szintén, fejükön is fekete, puha barettet viseltek.
Egyikük, egy nő, akinek fekete sapkája alól szőke lófarok lógott ki, ismerősnek tűnt Everettnek. Aztán
eszébe jutott, hogy hol látta már korábban: az egyik őr volt a Csalagútban felállított kapunál, még az
saját Földjén.

– Jagellók – fújtatott Mchynlyth. – Utálom a jagellókat. – Anastasia kapitány egyetlen szót sem szólt.

A katonák köre szétvált. Két alak lépett be a lakosztályba. Az első egy alacsony, sántikáló ember
alaktalan kabátban és koszos cipőben. Paul McCabe. A másik Charlotte Villiers. Darázsderekú
kiskosztümöt viselt, egyik vállán fodorral. Kicsi, komoly kalapjáról rövidke fátyol hullt az arca elé. Úgy
nézett ki, mint maga a halál, tűsarkúban.

– Pihenj, katonák!

A kommandósok leeresztették fegyvereiket, de továbbra is éberek, bevetésre készek maradtak.

– Everett, Everett, Everett – csóválta a fejét Paul McCabe. A színlelt szomorúság hallatán Everett
legszívesebben behúzott volna neki egyet. – Bárcsak őszinte lettél volna hozzám, bárcsak bíztál volna
bennem az elejétől fogva! Mert erre az egészre semmi szükség.

Hazaviszlek. Gyere!

– Hallgasson, McCabe! – csattant fel Charlotte Villiers. – Elmondhatnám, hogy az apád iszonyú
tévedésben van velünk kapcsolatban, Everett. Természetesen mindent hallottunk. A világunkra
veszély leselkedik, a te világodra is, az összes világunkra. Őszintén beszélek. Mi vagyunk a jók.
Helyesen cselekszünk. De végeredményben, miért bajlódnék én ezzel? Itt teljhatalommal
rendelkezem. Elkerülhetetlen, hogy enyém legyen az eszköz.

Úgyhogy add ide!

– Nem – dacolt Everett, és szorosan a mellkasához ölelte dr. Kvantumot.

– Ó, Mr. Singh, de kérem! Ez nem egy film. Őrmester! – A kommandósok ismét felemelték
fegyvereiket.

– A nővel kezdjék! Aztán jöhet a bibliaimádó amerikai.

Legalább megtudja, van-e igazság az idézett szavakban. – A kibiztosított fegyverek kattanása

hallatszott, ahogy rászegeződtek

Anastasia kapitányra. – Mr. Singh?

– Megteszi – figyelmeztette Paul McCabe.

– Apu? – kérdezte Everett.

– Ev, add oda neki!

– De azt mondtad…

– Bármikor elveheti tőlünk, amikor csak akarja. Add oda neki!

Everett letette dr. Kvantumot a padlóra, és Charlotte Villiers

felé lökte.
– Győzött a józan ész. Köszönöm. – Charlotte Villiers kinyitotta apró retiküljét, és teljesen váratlanul
az ugrópisztoly termett a kezében. – És most már éppen eleget láttam a Singh-családból. – Everettre
és Tejendrára célzott. – Viszlát!

Everett elterült a padlón, mikor Tejendra olyan erővel lökte el, ahogy csak tudta. Fény villant. És
Tejendra eltűnt.

Charlotte Villiers haragjában apró, már-már állati sikolyt hallatott, mint amikor egy kóbor macska ölni
készül, és az ugrópisztolyt Everettre szegezte. Fémes, köhögésre hasonlító hang hallatszott. Az
ugrópisztoly kirepült Charlotte Villiers kezéből, aki felkiáltott fájdalmában, és a csuklójához kapott. A
földön az ugrópisztoly mellett egy puffantózsák hevert. A betört ablak kellős közepén pedig Sen
függött egy futóköteles hámban, puffantóval a kezében. Lézersugarak táncoltak ismét a levegőben,
ahogy a kommandósok célba vették a lányt, aki aprót sikkantott. A pillanatnyi figyelemelterelődést
kihasználva Sharkey előrántotta söréteseit, Mchynlyth felemelte puffantóját, Everett pedig vetett egy
bukfencet, és felmarkolta az ugrópisztolyt, amellyel Charlotte Villiers-t vette célba.

– Hozza vissza!

– Tudod, hogy nem vagyok rá képes.

A kommandósok célzófényei megpihentek az Örökkévaló legénységén. Patthelyzet állt elő.

– Lőni fogok.

– És akkor? Én élni fogok máshol, de ti mind meghaltok. És miénk lesz a szerkezet. Az egyenleted
nem szimmetrikus.

Tejendra eltűnt. Tejendra eltűnt.

Everett felkapta dr. Kvantumot, és azt vette célba az ugrópisztollyal.

– Mindörökre eltüntetem. És soha nem bukkan rá.

– Everett, tudnod kell, hogy én sosem bocsátom meg… – kezdte Paul McCabe.

– Fogja be, maga tökfilkó! – csattant fel Charlotte Villiers.

– Megteszem – fogadkozott Everett.

– Elhiszem, hogy megteszed, Everett – bólintott Charlotte Villiers.

– Itt várnak a futókötelek! – kiabált oda Sen az ablakból, és közben felcsévélte a puffantózsákot a
fegyverbe. – Gyerünk!

– Mondja meg nekik, hogy tegyék le a fegyvert! – szólította fel

Everett a nőt. Kartávolságra kinyújtotta dr. Kvantumot, de az ugrópisztolyt továbbra is rászegezte.

– Tegye, amit mond, őrmester! – adta ki a parancsot Charlotte Villiers. – Fiatalember,

megváltoztattad az egyenlet tagjait.

Sharkey söréteseivel fedezte Everettet, míg Anastasia kapitány kifelé terelte a fiút a kint lógó
futókötélhez. Az ugrópisztoly ormótlan darab volt, és Everett lehetetlenül nehéznek érezte, mintha
beleszivárgott volna minden rossz, amit valaha is elkövettek vele. Továbbra is dr. Kvantumra célzott
vele. Most, hogy minden adrenalint elégetett, a kapusreflex, aminek köszönhetően elvetődött a
biztonságba, ami miatt meglátta a levegőben pörgő ugrópisztolyt, hogy aztán felkapja, és minden
tudatos gondolkodás nélkül, csak tisztán fizikai ösztöneire hallgatva célba vegye a nőt, kihunyt
benne. Remegés és félelem kezdett rajta úrrá lenni. Élete bravúrját mutatta be. De nem, mert nem
védett ki semmit. Nem azt védte meg, aki számított. Tejendra eltűnt. Az édesapja eltűnt. Édesapja az
egyik pillanatban még ott volt, és az a pillanat valódi volt, annyira valódi, hogy az összes többi
lehetetlenséget is valósággá változtatta. És aztán jött egy fényvillanás, és eltűnt. Olyan helyre került,
ahol senki sem találhat rá. Everett számára halott volt. És immár semmi sem maradt valóságos.

– Kezet ide, lábat ide! – rendelkezett Anastasia kapitány. – Tudod, hogy kell, Everett. Tudod, hogy
kell. – A kapitány Sen alatt rögzítette a hámját. Everett még mindig dr. Kvantumra szegezte az
ugrópisztolyt, bár minden izma és ina üvöltött a fájdalomtól.

– Everett – szólalt meg ismét Paul McCabe. – Annyira sajnálom. – Everett fülébe úgy ért el a hangja,
mint valami öleb nyüszítése, az olyan fajtáé, amit legszívesebben felrúgna az ember. Számára csak
egyetlen ember létezett a szobában. Farkasszemet nézett Charlotte Villiers-rel. Akinek a szeme hideg
volt, sápadt, és kék, akár az Atlanti-óceán, és egyetlen atomnyi szánalom sem lakozott benne.
Viszont tiszteletet látott benne, és így gyűlöletet is. Korábban még soha senki nem győzte le, ezért a
nő mostantól ellensége lesz az idők végezetéig, Vadászni fog rá, egészen a multiverzum pereméig
űzi, ha kell, hogy kijavítsa hibáját.

– Miss Sixsmyth, én kifejezetten arra kértem, hogy maradjon a hajón – bömbölt fel Anastasia
kapitány, miközben bekötötte magát.

– És kifejezetten a tudomásomra hozta, hogy én vagyok a parancsnok – felelte Sen.

– Így igaz. És át is vette a parancsnokságot, ráadásul igen fortélyosan látta el feladatát, Miss
Sixsmyth.

– Úgy szeretlek, anci – vigyorodott el Sen. – Gyorsan felröppenünk. És három, kettő… – Rácsapott a
csuklóvezérlőre.

Everettet a kötél felfelé rántotta az ablakból, ki a semmibe, de olyan erővel, hogy majdnem elejtette
az ugrópisztolyt. Repült. Felfelé repült a hideg fekete éjben, a zuhogó hóesésben. Felnézett. Felette,
mintha csak a Tyrone-torony csúcsára lenne tűzve, lebegett az

Örökkévaló a torony reflektorainak fényében. Alatta a torony fekete gótikus homlokzata húzódott, és
sárgás fény ömlött ki a tönkrezúzott huszonkettedik emeleti apartmanból.

– Apa! – üvöltötte bele a sötétségbe. – Apa! Apa! Apa!

28

Sen a székébe huppant a tolóerővezérlőknél. Sharkey elfoglalta helyét a kommunikációs pultnál. A

monitorok egy torz arányú Mchynlythet mutattak lent a gépészfedélzeten, amint mindkét
hüvelykujját felemelve éppen belevigyorog a kamerába. Anastasia kapitány az egyik számlálógép fölé
hajolt és billentyűket ütött le.

– Az irány, Miss Sixsmyth.

– Igen, asszonyom – felelte Sen. Bekopogta a képernyőjén ekkor megjelenő útirányt, és betáplálta a
navigációs számlálógépbe.
– Teljes erővel előre!

Sen addig nyomta a tolóerő-karokat, ameddig azok engedték. Az Örökkévaló megremegett, ahogy a
légcsavarok nagy erővel belehasítottak a levegőbe. Mchynlyth még korábban kiszerelte az egyik
motort jobb oldalról, és egy izgalmas művelet során, amelyben több kötél, hám és köteleken való
leereszkedés kapott szerepet, beszerelte a bal oldal egyik motorja helyére, amelyik megsérült az
Arthur P. elleni harcban. Az Örökkévalót így nyolc légcsavar helyett hat hajtotta, mégis
kiegyensúlyozott és kecses maradt, Mchynlythnek pedig még ott volt a két sérült motor a
gépésztérben; azzal hencegett, hogy akár egy óra alatt meg tudja bütykölni mindkettőt, ha a hajónak
sebességre lenne szüksége. A bristoli tatarozás csak kitaláció volt, hogy áthaladhassanak London
közepe felett, és drótkötélpályányi távolságra jussanak a Tyrone-toronytól.

– Vigyen fel minket a felhők közé! Radar kikapcsol és rádiócsend, Mr. Sharkey. Sötétben fogunk
haladni.

– Vakon fogunk repülni, már ha megbocsátja a pongyola fogalmazást, asszonyom.

– Vettem, Mr. Sharkey, és megbocsátom. Az összes külső kamera képét kérném a monitorokra.
Tartsuk nyitva a szemünket!

Sen, frankó sebességgel előre Deutschland partjai felé.

– „De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik” – dörmögte Sharkey, míg Sen elfordította
az emelőkarokat, és lassan felfelé vitte a hajót. Hóval pettyezett felhőfoszlányok szegélyezték az
ablak felső peremét, majd az Örökkévaló eltűnt a szürke ürességben.

– Mr. Singh!

Mi volt ez? Zajok, hangok, az Everett körül motozó emberek olyanok voltak, akár a felhőkben
összegyűlt hó, amelyben az Örökkévaló éppen repült. Semmi sem volt valódi, semmi sem volt szilárd.
Tudta, hogy a léghajó hídján tartózkodik, hogy éppen a téli város felett repülnek a nyílt tenger, majd
Deutschland és a biztonság felé, alacsonyan és sötétbe burkolózva, hogy ne vegyék őket észre, de
fogalma sem volt arról, hogy került ide, miután lesiklott a csúszókötélen a londoni éjszakában. Tudta,
hogy azok az alakok, akik ott mozognak körülötte, és akiket ő a fejében uralkodó kábulat és
zsibbadtság ködén át lát, azok, akiket ismer, és akikkel törődik, és hogy most az életüket és a
hajójukat próbálják menteni. Tudta, de képtelen volt bekapcsolódni. Nem tudta rávenni magát, hogy
úgy érezze, ez a valóság. Nem kellene ezekkel az emberekkel lennie. Édesapjával kellene lennie, meg
édesanyjával és Victory-Rose-zal. Gondolatai újra meg újra visszaterelődtek a huszonkettedik emeleti
szobához, Charlotte Villiers-hez, aki terpeszben áll, két kézzel markolja az ugrópisztolyt, és a furcsa
kis kilövőfej, amely egyáltalán nem hasonlított semmilyen fegyver csövéhez, rá szegeződik. Látta,
ahogy a nő vörös ajka legörbül, ahogy meghúzza az elsütőbillentyűt. Látta a hotelszoba szőnyegét –
olyan új volt, hogy még a bolyhok is látszottak rajta, de attól még ronda volt, mint ahogy a
hotelekben minden szőnyeg ronda –, amint hirtelen, gyorsan közeledik felé, ahogy Tejendra a földre
taszította. Látta a fényvillanást, ahogy az ugrókapu megnyílt. Amit viszont nem látott, az pontosan az
a pillanat volt, amikor Tejendra az ottból a nem ott állapotába került. Nem ott. Nincs ott. Nincs sehol.
És soha nem is lesz már. Találomra elrepítették egy másik világba, a Seholvégetnemérő tíz a
nyolcvanadikon világának egyikébe. Megint hallotta azt a hangot. A nevét. Anastasia kapitány a
nevét kiáltotta.

– Kapitány?
– Látni szeretném a fegyvert, amit elhozott. – Intett

Everettnek, hogy fáradjon a repülőgépész üres állásába. Mchynlyth szerette magát gépei közelében
tudni, és összekoszolni magát velük. És így egyben biztos távolságra is tudta magát Anastasia
kapitánytól.

Everett letette a fedélzetre az ugrópisztolyt. Ujjait beletörölte sortja szélébe. Olyan érzése volt,
mintha az olajos hártyát hagyott volna az ujjain, amitől már soha nem fog teljesen megszabadulni, és
megszínezi még bőrének sejtjeit is, mint valami tetoválás. Soha többé nem akart hozzáérni.
Anastasia kapitány óvatosan emelte fel az ujjhegyeivel az ugrópisztolyt. Undorodva tanulmányozta.
Kicsi, zömök, húsos szerkezet volt, de úgy ült meg a tenyerében, mintha alakot váltott volna, hogy így
igazodjon az adott személy tenyerének és ujjainak vonalához. A tetején két, hüvelykujjal mozgatható
görgő kapott helyet, a markolatára került az elsütő érintkező, hátra pedig egy adatport. Egyik mellett
sem szerepelt semmilyen jel, semmiféle jelzés nem árulta el, hogy mire valók, hogyan működik. A cső
maga kurta volt és vastag, és egy konkáv tálban végződött.

– Szentségtelen egy dolog ez. Mr. Singh… Everett… szükségem van a segítségedre. Mindent tudnom
kell erről a szerkezetről.

Megteszed ezt nekem? – Egyenesen belenézett Everett szemébe, kihívóan, arra akarta rávenni, hogy
merjen csak félrenézni, kilökni a kapitányt a ködös, homályos, és nem valóságos dolgok közé. –
Megteszed ezt értem?

Ekkor megbillent a padló. A motorok felüvöltöttek. Az Örökkévaló orra felfelé bukott, Everett a
nyitott ajtó felé tántorodott. Elkapta az asztal szélét, és erősen kapaszkodott. Az ugrópisztoly csúszni
kezdett arrafelé. Anastasia kapitány átlendült a gépészálláson, és két kézzel ragadta meg. A hajó orra
még meredekebben emelkedett felfelé. A padlót elszabadult tárgyak zuhataga öntötte el. Everett
látta, amint Sen teljes erejével húzza hátrafelé a vezérlőművet. A hajó megremegett. Minden
kapcsoló, minden képernyő, minden tárcsa és nagyító rázkódott. Everett görcsösen kapaszkodott az
állásba. A nagy ablakon át egy léghajó hófedte hátát látta. Kitöltötte az egész üvegfelületet. Az
Örökkévaló azonban még mindig emelkedett, méterről méterre próbált messzebb kerülni az útját
keresztező léghajótól. Olyan hang hallatszott, mint amikor a napot felfaló farkas acél állkapcsai
összecsattannak. A hajó minden egyes részecskéje remegett. Aztán

Sen előrelökte a kormányt, Anastasia kapitány pedig a hírközlőig küzdötte magát, egyik
kapaszkodótól a másikig.

– Ez meg mi volt? – kérdezte.

– Az Ibériai Égitársaság 2022-es járata, az Infanta Isabel, a Madrid–London vonalon – felelte Sharkey.
– És elég közel jött, hogy láthassam a kapitány váll-lapját.

– Egyszerűen felbukkant a semmiből – szólalt meg Sen. Az arca még szokásos sápadtságánál is
fehérebb volt. Hangja olyan vékonyan csendült, mint az egércincogás.

Anastasia kapitány bekapcsolta a hírközlőt.

– Mr. Mchynlyth, állapotjelentést!

A monitoron Mchynlyth beletörődően lökte a levegőbe mindkét kezét.

– Bromley-ék, a jagellók, a Sokaság, Goodwin Sands és a Tyrone-torony után, ugyan mit számít, hogy
hiányzik pár centi a kormánylapátból? Életben maradunk, és repülni is tudunk.
– Kapitány. – Minden fej Sharkey kommunikációs állása felé fordult. Még soha senki nem hallotta,
hogy rangján szólította volna Anastasiát. – Most már tudják, hol vagyunk. Az ibériai jelentette a
majdnem ütközést.

Anastasia kapitány grimaszolt egyet. Mindkét tenyerét az üvegnek nyomta, és kinézett a ködbe és
hóba.

– És még a Füstgyűrűt sem értük el.

– Kapitány, a dunsfoldi légi irányítás követeli, hogy azonosítsuk magunkat, és közöljük a repülési
tervünket – jelentette Sharkey.

– Ne törődjön velük, Mr. Sharkey! Sebességet és irányt tarts,

Sen! Ha tudják, hogy hol vagyunk, akkor értelmetlen lenne ebben a homályban harcolni. Emelj fel
minket, és vigyél ki!

Sen azonnal reagált a parancsra a kormánynál. A felhők és a hó hullámokként váltak szét az

Örökkévaló orra előtt, ahogy elhagyta a hófelhőt, és a hajó kiért a tiszta égboltra. A világ nyugati
peremén félig telt hold derengett, ezüstszínű takarót borítva a fellegekre. Az égen szikráztak a
csillagok, mindegyik olyan élesen, akár egy lándzsahegy. Everett a zsibbadtság, a sokk, a
valószerűtlenség ködén át is érezte, hogy az égbolt megérinti, hogy a nevét kiáltja. Ez volt a legősibb
rejtély, a csoda, amelyen minden tudomány lebegett: a csillagok. Az ablakhoz lépett. A léghajó
mintha a hold fényétől ezüstös, végtelen felhők felett száguldott volna. Everett felnézett a
csillagképekre. Tudta a nevüket, ismerte az alakjukat, az isteneket, a szörnyeket és a hősöket,
amelyek sokkal hatalmasabb és fantasztikusabb igazságokat rejtegettek, mint bármelyik legenda. A
holdfény beragyogta az arcát. Ekkor vette észre, hogy Anastasia kapitány őt nézi.

Sharkey az egyik fejhallgató fülesét a feje búbjára csúsztatta, és felemelte a kezét, hogy csendre intse
a hidat.

– Csacsogást veszek a kettő-nyolcas frekvencián. – Erre mindenki idegesen összenézett a hídon.

– Mi az a kettő-nyolcas frekvencia? – súgta oda Everett Sennek.

– A hadsereg szokta használni – jött a válasz.

– Nos, mivel úgyis megtalálnának minket, akkor mi is vessünk rájuk egy pillantást! – parancsolta
Anastasia kapitány. – Teljes radarpásztázás, Mr. Sharkey, de ne vigye túlzásba! Bizonyos mértékig
fenn akarjuk tartani a rejtély látszatát!

A kapitány a monitora fölé hajolt. A nagyítóüveges képernyő fénye zöldre festette az arcát.

Most olyan, mint Tejendra arca volt, amikor belenézett az Infundibulumba, gondolta Everett. Aztán a
csillagokra nézett, és ígéretet tett nekik. Meg fogom találni. Átkutatom az összes síkot és az összes
világot. Megtalálom. Nálam van az Infundibulum. A

Seholvégetnemérő az enyém. És ő építette a Heisenberg-kaput. Bármelyik világon legyen is, ha ott

van kellő nyersanyag és tudás, tud építeni egy újabbat. Nem győztél le minket, Charlotte Villiers.

– Kapitány, asszonyom… – szólalt meg Everett.

– Két jel? – meredt homlokát ráncolva a képernyőre.

– Annak vélem, asszonyom – mondta Sharkey. – Felénk tartanak. Kicsik, gyorsak és a farkunkban
vannak.
– Jobb lenne, ha Mr. Mchynlyth feljönne ide – közölte Anastasia kapitány. – Most jó hasznát látnánk
az őfelsége flottájában töltött idejének.

Mchynlyth erre csak egy nem túl szalonképes megjegyzést tett a gépházból.

– Mchynlyth a flottánál szolgált? – fordult Everett Senhez.

– Gépész volt a Királyi Tölgyön.

Everett szívesen megkérdezte volna, mi az a Királyi Tölgy, de már megtanulta, hogy a kérdéseknek a
léghajókról, az ottani szokásokról, a legénységről se vége, se hossza.

Mchynlyth annyira kirívó látvány volt a hídon, mintha tiarát tennének egy malacra.

– Egen – dörmögte, ahogy állított a nagyítólencsén, és belehunyorgott a zöldes izzásba. – Két

haditengerészeti kutter, olyan biztos ez, minthogy a tojás tojás. Lehetetlen eltéveszteni a jelet.

– Volt már rá példa, hogy lehagytunk kuttereket – mondta erre Anastasia kapitány.

– Mi régi deutscher dereglyéket hagytunk le, akik a Balti-tenger felett járőröztek – válaszolta
Mchynlyth. – Ezek viszont 22-es flottaosztályúak, a legfürgébb kis rohadékok az Atlanti-óceánnak
ezen a felén.

– És mi lenne, ha bekötnénk a tartalékmotorokat?

– Két óra helyett két és fél alatt érnének be minket.

Anastasia kapitány visszatért a térképasztalhoz. Everett pár perccel ezelőtt érezte, hogy az
Örökkévaló megremeg – akkor haladt át a Füstgyűrű, a Londont energiával ellátó, a hófelhő miatt
eltakart kémények láthatatlan hőáramlatain. Gyors számításokat végzett fejben. Hamarosan Kelet-
Anglia hóborította síkságai fölé érnek, kelet-északkeletre. A partvidék meg a tenger, majd a német
légtér csak pár perc onnan. Látta, hogy Anastasia kapitány ugyanazokat a számításokat végzi, és
levonta belőle a konklúziót.

– Vigyen fel minket, Miss Sixsmyth! Tízezer méterre.

– Anci? Asszonyom?

– Ez a működési területünk felső határa – hüledezett Mr. Mchynlyth. – Ha a túlnyomás…

– Tisztában vagyok vele, Mr. Mchynlyth… Mint ahogy azzal is, hogy a sheerness-i automata
meteorológiai állomás azt jelenti, hogy a sarki légáramlás eltérül délre, az északi 51. fokra. Ha ki
tudjuk használni ezt a légáramlatot, azzal további nyolc csomót nyerünk, és a hajó egyenesen a
Deutscher-öbölbe röpít minket.

– Plusz nyolc csomó – morfondírozott Mchynlyth. – És már így is a sebességünk felső határán
vagyunk.

– Egyetért hát, Mr. Mchynlyth?

– A szerkezeti integritásunk, mint egy fing a hurrikánban…

– Egyetért?

– Egyetértek, asszonyom.

– Akkor emeljen minket a plafonig, Miss Sixsmyth!

– „Összeomlás előtt kevélység a hírnök, felfuvalkodottság jár a bukás előtt” – motyogta Sharkey.

Az Örökkévaló gyorsan és szépen engedelmeskedett Sennek.

Ahogy a nagy magasságban elérte a gyorsan mozgó levegőáramlást, bukdácsolni és ugrálni kezdett a
turbulenciától. A felhőtakaró olyan messze terült el alattuk, hogy Everettnek úgy tűnt, mintha egy
különálló tájat nézne, egy éjszakából faragott nemzetet. Háromszáz mérföldre ellátott minden
irányban. Azok a felhőbirodalomban mozgó vörös és zöld szikrák a léghajók jelzőfényei voltak. A
csillagok között utazott. Everett ekkor vette csak észre, hogy Sen ott áll mellette.

– Hé, hogyan, és akkor ki…?

– A robotpilóta. Egy bizsunyit talán hepehupás az út, de a gép Sen nélkül is elboldogul. Everett Singh,
csináltam neked valamit.

Everett érezte, hogy egy kártya puha négyszöge nyomódik a tenyerébe, az Örökkévaló-tarot egyik
lapja, méghozzá képpel lefelé.

– A pakli, szóval, olyan, mint egy élőlény, vágod? Ezért növekednie kell, mert ha egy lény nem nő
tovább, akkor haldokolni kezd. Vagyis időről időre azt súgja nekem, hogy most tudna mondani
valamit egy új emberről, vagy egy új kalandról, vagy egy új kezdetről, vagy egy új lehetőségről, és
ilyenkor készítek egy új kártyát.

– Ez tehát az én lapom? – Everett már fordította a kezét, hogy megnézze a kártya képes felét. Sen
ekkor fürgén és finoman megállította.

– Nem, Everett Singh. Akkor fordítod meg, amikor szükséged van rá.

A fiú sortjának oldalsó zsebébe csúsztatta a lapot.

– Hívnak minket – jelentette be Sharkey. – A flotta egyik kuttere.

– Kérném a képernyőre! – mondta Anastasia kapitány. Mindenki nagyítólencsét húzott a miniatűr

képernyők fölé. A monitorok sztatikusan sercegtek, de aztán a kép kitisztult, és egy léghajó hídja
jelent meg rajta. A pilóta, a navigátor, a gépész és a parancsnok állásaiban gondosan nyírt hajú,
égkék színű katonai zubbonyt és piros pomponos kerek barettet viselő emberek álltak. A kapitányt
csúcsos sapkája és rengeteg aranypaszománya különböztette meg a többiektől.

– LTA Örökkévaló, itt a HMAS Fáradhatatlan – közölte a kapitány. – Davenport kapitány vagyok. A
parancsnoki tisztet betöltő személlyel kívánok szót váltani.

Anastasia kapitány egy hajtogatható karos hírközlőt húzott maga elé, és lenyomta az adás gombot.

– Itt Anastasia Sixsmyth kapitány az Örökkévalóról. Mi dolga velem?

– Sixsmyth kapitány, ereszkedjen ezer méterre, állítsa le az összes motort, és készüljön, hogy
átszállunk.

– A két kutter elérte a légáramlatot, és közelednek – jelentette Sharkey.

– Vettem – felelte Anastasia kapitány. Ismét lenyomta a beszéd gombot. – Fáradhatatlan, bejegyzett
kereskedelmi hajó vagyunk,

Berlinbe tartó kereskedőjárat.

– Nem közöltek repülési tervet, megszegték a légiforgalmi irányítás szabályait, mi pedig jó okkal
hisszük, hogy olyan technológiai eszközt birtokolnak illegálisan, amely komoly veszély jelent a
birodalomra nézve – mondta erre Davenport kapitány.

Elegáns öltözetű, de kövérkés arcú, középkorú férfi volt, haját gondosan olajozta, és képén azoknak a
parancsnokoknak a kimért, de csalódott kifejezése ült, akik tisztában vannak vele, hogy a
légiszolgálatban a legtöbb, amire vihetik, egy haditengerészeti kutter parancsnoksága. A mostaninál
több akcióra nemigen számíthatott.

– És mi az a jó ok?

Ekkor Charlotte Villiers lépett Davenport kapitány és a lencse mellé. Elmosolyodott. A széles
látószögű lencse miatt az ajka óriásinak, vérvörösnek, mindent elnyelőnek tűnt.

– A tekintélyem az a jó ok. Helló, Sixsmyth kapitány! Boldog karácsonyt! Őszintén tanácsolom, hogy
kövesse Davenport kapitány parancsait. A Sokaság egyik tulajdonát birtokolja, és ennek őrzése rám
hárul mint teljhatalmú megbízottra. Az egyik leggyorsabb és legmodernebb katonai léghajón
tartózkodom. Magának csak egy sérült teknője van, amely az igazat megvallva, látott már jobb
napokat is. Rendelkezésemre áll továbbá két osztag királyi tengerészgyalogos. Nos, hogy mije van
magának, azt pontosan tudjuk. Gyerekeket visz, kapitány, gyerekeket. Legyen esze! Ez az egész
fájdalom nélkül is megoldható. Ó, bizony! Arra az esetre, ha azzal áltatná magát, hogy van egy utolsó
pillanatban bevethető briliáns ötlete, vagy vakmerő meneküléssel próbálkozna, érdemes lenne még
egy radarpásztázást végrehajtania.

Charlotte Villiers ezzel felemelte a kezét, és kikapcsolta a kamerát.

– Szűzanya, Szűz Mária és magasságos Szent Pió – dörmögte Sharkey halkan. A képernyőkön
felvillant a radarkép: észak felől haladt a keresés, és Norfolk partja felé tartott, hogy gigászi
radarjelet adjon: egy behemót léghajót hat kisebb kísért. Mchynlyth addig növelte a nagyítást a
lencsén, míg tisztán le nem tudta olvasni az azonosítószámot a radarjelről.

– RAN 101 – hunyorgott Mchynlyth. – Bizony, bizony, ez ő. Az én régi durva komám, a Királyi Tölgy.
Biztos a norvég partok felett járőrözött, és azokon az alávaló cáristákon tartotta a szemét.

– Mi az a Királyi Tölgy? – tudakolta Everett.

Mchynlyth a fő számlálógépen legörgetett egy réz hanyattgörgőt, és leütött pár fémbillentyűt.

– Ő az.

A képernyőn megjelenő rajz egy léghajót ábrázolt, amint a kelet-londoni dokkok hatalmas
kikötőhelyei, zsilipei és csatornái felett lebeg. Azok úgy festettek a hajó mellett, mint a kerti tavak, az
éppen kirakodó hajók apró, felhúzható játékszerek, az a fajta, amit az ember magával visz a kádba,
ahol egyszer játszhat vele, aztán soha többé. Everett tudta, hogy egy valóságos szörnyeteget lát. Még
a felhők is eltörpültek mellette. Egy repülő város volt.

– Ha ez a kép valósághű, akkor ez a kislány öt-hatszáz méter hosszú lehet.

– Ez a kép köszönőviszonyban sincs az igazsággal. Ez a menyecske az orrától a farkáig kétezer

birodalmi láb hosszú – közölte Mchynlyth büszkén. – És megtiszteltetés bármelyik részén szolgálni.
És látja azokat a pirinyó pöttyöket a radarképen, körülötte? Azok korvettek, mindegyikük akkora,
mint a mi kis légi batyunk. Harminc légcsavaros turbina hajtja. Több parancsnoki fedélzete és
repülőhídja van. Ágyútornyai és rakétaindítói. Mindkét oldalán három szárnya, és mindegyik
szárnyon repülők – repülőgépek – várnak indítósíneiken kilövésre készen, mint ott gubbasztó
pterodactylusok, szárnyaikat üveg pilótafülkéik köré hajtogatva, behúzott légcsavarokkal.

– Ezek a vadászgépek még azelőtt elkapnak minket, hogy akár csak a deutscher légtér közelébe
érnénk. Simán le tudnak szedni minket az égről, és mi fikarcnyit sem tehetünk ellenük.

Everett a homlokát ráncolta. Tengerészgyalogosokkal tömött, villámgyors kutterek mögöttük, a

Királyi Légiflotta legerősebb hordozója, hat, Örökkévaló méretű kísérőhajóval pedig észak felől
közelít, elfogópályán. Rettenetes tűzerő. Az Örökkévalót hamufoszlánnyá robbanthatják, amit aztán
a szél szanaszét szór. De az egésznek nem sok értelme volt.

– Anastasia kapitány, megkaphatom az ugrópisztolyt?

A nő kartávolságra tartotta el magától. Még mindig olajos tapintásúnak és mocskosnak hatott, és

Everett úgy érezte, hogy minden egyes atomjában a rosszat hordozza, ennek dacára lerakta
Mchynlyth gépészállásának padjára, és megszemlélte. Alaposan. Sokáig nézte. Minden egyes apró
rovátkáját, vonalát és bütykét megnézte. A vezérlése egyszerűnek tűnt. A jobboldali görgő kezelte a
nyílástávolságot; amikor elfordította, a kis képernyőn megjelent egy legyező alakú kijelző, amely
feljebb és messzebb kivilágosodott, mutatva az ugrás hatóterületét. A másik láthatóan az újratöltés
vezérlését szolgálta – minél rövidebb az újratöltési idő, annál keskenyebb a hatóterület. Az
ugrópisztollyal lehetett gyors, rövidtávú lövéseket leadni, vagy nagyobb, szélesebb szögben, de
kevesebbet tüzelni. A töltőmérő teljes feltöltést jelzett. A fegyveragy alján egy nyitható panelt
helyeztek el, ahova téglalap alakú akkumulátort csúsztattak. Everett semmire sem ment vele, így
visszacsúsztatta a foglalatba. Az simán, egyetlen kattanással zárult. Az elsütőbillentyűt egy
biztosítógyűrű vette körül; mikor megnyomta, és elfordította, hogy rögzítse, az elsütőgomb előugrott
és kigyulladt. Everett gyorsan visszatekerte a biztosítózárat, jött a dokkolóport. Nagyon, de nagyon
emlékeztetett egy USB portra. A foglalat alakja és az érintkezők elrendezése má smilyen volt, de
Everett nem kételkedett benne, hogy ha megkérné rá, Mchynlyth rá tudná csatlakoztatni egy
működő USB kábelre. A fegyvert arra szánták, hogy olyasmihez csatlakoztassák, ami képes számítási
műveletek elvégzésére. Vagyis információt tárolt. De miről tárolt információt?

A mintázatok, véletlen egybeesések és a szándékok hirtelen kattanással kerültek a helyükre.

– Kapitány… – szólalt meg.

Ekkor az Örökkévaló hídján mindenki lebukott, mikor két kicsi, fehér, hihetetlenül gyors tárgy lőtt ki a
törzs alól, megperzselte az ablakot, hogy aztán a hajó előtt maradjanak, a levegőben lebegve,
megtartva pozíciójukat a hintáztató, rángató légáramlatban.

– Világítsa meg őket, Mr. Sharkey! – parancsolta Anastasia kapitány. A nagy ablak alól keresőfények
döftek az éjszakába és világították meg a lebegő tárgyakat. Két távirányítású drón volt az, amelyek
precízen tartották pozíciójukat tíz méterre egymástól. Tökéletesen vezérelt szerkezetek voltak,
halálpontosan követték az Örökkévaló sebességét.

– Szóval a kis Lady Villiers személyesen is beavatkozik – jegyezte meg Mchynlyth.

– Magyarázatot kérek, Mr. Mchynlyth!

– Nem lenne szabad ilyesmiket látnunk itt. Nem szabványfelszerelés – még nem. Én is csak azért
tudok róla, mert régi flotta-cimborák szoktak iszogatni velem a Lovagokban. Kapitány, ezek
nyisszantóhajók. Szemmel láthatatlanul ugyan, de egy nanokarbonszál feszül a kettő kötött. Mint
amivel kinyitottam a zárat, csak ez persze sokkal erősebb. Azt hiszem, a többit el tudja képzelni.
Légcsavaros turbináinkat egyesével fogják lemetszeni, nyissz-nyassz, aztán meg feldarabolnak
minket, mint valami polska kolbászt.

– Kapitány, mondanék én magának valamit – szólalt meg Sharkey.

– Beszéljen, Mr. Sharkey! – felelte erre Anastasia kapitány. A nyisszantóhajók tartották tökéletes
alakzatukat.

– Asszonyom, engedelmével, a kapitányi szobában tenném.

– Lehetetlent kér, Mr. Sharkey.

– Amit mondanom kell, nos, az mondjuk úgy, nem publikus.

– Lehetetlen, amit kér, Mr. Sharkey. Bármi legyen is az, mondja itt, méghozzá gyorsan! Kezdünk
kifutni a lehetőségekből.

– Rendben van, asszonyom. – Sharkey a kommunikációs tábla felé fordította székét. – Megadtam a
lehetőséget, erre tanúm minden jelenlevő. Adja át neki! A fiút. Adja át a Villiers nőnek! Bármikor
megszerezheti azt a számlálógépet, amit a fiú mindig magával cipel. Akkor kapja meg, amikor csak
akarja. Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy megállítsuk. Adja meg neki, amit akar! Így még talán
megmenthetjük a hajót. Talán még repülhetünk is azokon a kereskedelmi útvonalakon, amelyeken
mindig repültünk. Talán lehetünk még mások, nemcsak lázadók, renegátok meg gaz törvényszegők.
Lehet jobb életünk, mint hogy úgy vadásszanak ránk életünk hátralevő napjaiban, mint mocskos,
tolvaj szarkákra. Adja át neki a fiút, kapitány! Mentse meg a hajót! – Sharkey egymás után belenézett
minden arcba. Everett szemébe meredt a legtovább. Everett szeme még mindig meg se rezzent, és
olyan üres volt, mint a világűr. – Akkor magam hívom őket.

Ekkor Sen szaltózott át a repülőfedélzeten, felkapott egy csavarhúzót a gépészállásból, és három

szívdobbanásba sem telt, hogy annak hegye már Sharkey bal szeme sarkának feszüljön. A férfi keze
söréteseinek tusa fölé lendült.

– Ez soha nem hagyta el a szádat – mondta a lány olyan jeges hangon, mint amilyen maga a tél. Úgy
hajolt a másik fölé, mintha meg akarná csókolni. – Soha, de soha nem tetted meg. Soha, de soha még
csak nem is gondoltál rá, te mocskos, hitetlen, rossz ember. Ez az Örökkévaló. Ő mi vagyunk.
Mindannyian. Mi egy család vagyunk. Everett családja. A család minden, amink van.

– Sen, térj vissza a posztodra! – dörrent Anastasia kapitány hangja. Sen lassan elhúzta a csavarhúzót
Sharkey szemétől, de egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. – Miss Sixsmyth, az állásába!
Sebesség, irány és magasság változatlan. Mr. Sharkey, a rádiócsend marad.

– A Királyi Tölgy felküldte a vadászait – jelentette a radarképernyő fölé hajló Mchynlyth.

– Miért? – ordított fel Everett. Az összes csapongó, összesereglő, gomolygó gondolat, kétség és
gyanú egyetlen gondolattá, egyetlen megvilágosodássá állt össze. – Miért? Még mindig nálam van az
ugrópisztoly. Bármikor átröpíthetném az

Infundibulumot bármilyen univerzumba, teljesen véletlenszerűen.

Ha Charlotte Villiers megtámad minket, veszít. Akkor hát miért fenyegetőzik? Hacsak… hacsak nem
azért teszi, mert azt hiszi, nem teszem meg. De miért gondolná ezt? Mert van valami, amiről tud, és
amiről azt hiszi, én is tudok. Valami, ami miatt az Infundibulum éppen olyan értékes nekem is, mint
neki. De mi az?

– Kapitány, a vadászok három perc múlva rajtunk lesznek – jelentette Mchynlyth.

– Vettem, Mr. Mchynlyth. Folytassa, Mr. Singh!

Everett jobb kezében felemelte az ugrópisztolyt, bal kezében dr. Kvantumot.

– Arról van szó, hogy korábban még nem létezett ilyesmi? Ez meg ez? Együtt? Az ugrópisztoly és az
Infundibulum? Az ugrópisztolynak van egy számítógép-csatlakozója – arra tervezték, hogy
információt lehessen kinyerni a fegyverből. És talán betáplálni is lehet információt. Olyan, mint egy
kis Heisenberg-kapu, amit az ember magával visz a zsebében. Én azonban tudok Heisenberg-kapukat
programozni. Így kerültem ide. Meg tudom oldani, hogy oda röpítsenek, ahova csak akarom. És most
az a kérdésem, hogy milyen információt lehet kinyerni a pisztolyból? Hiszen ez egy találomra
választott világra röpít el. Ez a kvantumhatás. A kvantumhatások pedig véletlenszerűek. Viszont nem
céltalanok. Figyeljenek ide, figyeljenek rám; létezik a fizikában valami, amit úgy neveznek, hogy
kvantumösszefonódás. Két részecske, amint ugyanolyan kvantumállapotba kerül – összefonódik –,
összekapcsolódva marad, nem számít, mekkora távolság választja el őket egymástól. Elküldhetjük az
egyiket az univerzum egyik végébe, nem számít, milyen messzire, és az itt, a Földön maradt
részecske azonnal reagálni fog. Ez az összefonódás. Lehetséges, hogy a pisztoly véletlenszerűen nyit
ugyan kaput, de az összefonódás hátrahagy egy lenyomatot a pisztolyban, már ha rá tudunk
bukkanni? Talán ez soha nem is fegyver volt, hanem valamifajta felfedezőeszköz, és mondjuk a
Seholvégetnemérő feltérképezéséhez használták? Nyiss egy ablakot egy másik univerzumba, majd
olvasd le a koordinátákat! És emiatt, ha ez így van, ha képes erre, akkor kell lennie valamiféle
nyomnak, valamiféle feljegyzésnek odabent arról, hogy hova repítette az édesapámat. És szerintem
ez a szerkezet képes erre, és Charlotte Villiers ezért gondolja, hogy nem fogom elpusztítani az
Infundibulumot. Mert szükségem van mindkettőre. Szükségem van az ugrópisztolyban tárolt
információra, hogy megleljem a nyomot, és szükségem van az Infundibulumra, hogy vezérelni
tudjam a fegyvert.

Az Örökkévaló repült, és az éjszaka lassan a végéhez közeledett. A pirkadat sárgás fényű vonalként
jelent meg a keleti horizonton, elsápasztva a csillagokkal pettyezett indigókék égboltot. A felhőréteg
fekete-lila, töretlen szőnyegként terült el alattuk. A vadászok a hajnal fényénél érkeztek légcsavaros
ikermotorjaikkal: hárman voltak, zúgva közelítettek, szikáran, alattomosan és éhesen, mint holmi égi
cápák. Alacsonyan és gyorsan süvítettek végig az Örökkévaló gerince mentén, aztán megfordultak, és
visszajöttek még egy körre. Fegyverek csúsztak elő a szárnyakból, rakétaindítók siklottak elő a
sirályfehér hasakból.

– Erről beszéltem – szólalt meg Sharkey. – Adja át a nőnek azt a vackot! Adja át Charlotte Villiers-
nek! Így mindenki nyer.

– Hallgasson, Mr. Sharkey! – mondta Anastasia kapitány. – Nem, nem mindenki nyer. Everett nem
nyer. Láttuk már korábban, hogy mit tenne Charlotte Villiers, ha nála lenne az ugrópisztoly és az
Infundibulum. Már most erősebb, mert azt hiszi, Mr. Singhnek nincs más választása, mint megadnia
magát. Én azonban nem hiszek a nincs győztes szcenáriókban. Mr. Singh, ezt a fegyvert
programozhatóra tervezték?

– Igen.

– És képes működésbe hozni?

– Igen. Szerintem igen. Igen, biztosan tudom. De egy kis időbe telik.

– Én nyerek magának időt. Intézze el, hogy elugorjunk innen!

Sharkey talpra szökkent.

– Elment az esze?

– Intézze el, hogy elugorjuk innen, Mr. Singh! – ismételte Anastasia kapitány. – Mindannyian. – A
vadászok ismét elsuhantak az Örökkévaló mellett, orrától a farkáig, és megfordultak a hasadó hajnal
fényében. A két nyisszantóhajó távolodni kezdett egymástól.

És a derengő nap szívében megjelent egy fekete folt: a Királyi Tölgy hordozóhajó és kísérői.

– Anci? – kérdezte Sen nagyon vékony hangon.

– Mr. Singh?

Everett a kattogó görgőt maximális zárnyílásra állította.

– Szerintem az egész hajót be tudja fogni.

– Ó, ez igazán megnyugtató – dörmögte Mchynlyth.

Everett átnyújtotta az ugrópisztolyt Anastasia kapitánynak. Aki megrázta a fejét.

– Nem, Mr. Singh. A döntés magára hárul.

– Jönnek – szólalt meg Mchynlyth.

Everett maga felé fordította az ugrópisztolyt. Behunyta a szemét. Nem. Látnia kell, látnia, ahogy a
Heisenberg-kapu kinyílik előtte. De hova kerülnek majd? Senki sem tudhatta. Kinyitotta a szemét, és
belenézett az ugrópisztoly konkáv csövébe.

– Nyisszantóhajó kontakt három, kettő… – darálta Mchynlyth. Everett meghúzta a ravaszt. A világ
hófehérré változott. Aztán eltűnt.

29

A világ visszajött. És fehér volt.

De még mindig egy picit sem fájt.

– Még mindig itt vagyunk! – kiáltotta Mchynlyth.

– Én viszont inkább úgy hiszem, uram, hogy ez vitatható állítás

– jegyezte meg Sharkey szárazon.

– Radart és rádiót, Mr. Sharkey! – utasította Anastasia kapitány. – Tudni akarom, hol vagyunk. Mr.
Mchynlyth, állapotjelentést, a lehető leghamarabb! Tudni akarom, hogy minden átjutott-e. Én egy
fokkal… drámaibb hatásra számítottam. Mr.

Singh, magával minden rendben?

Az ugrópisztoly kihullott Everett ujjai közül. Nagyot csattant a fedélzeten, ahol holtan és hidegen
feküdt, mint a jég.

– Semmi sincs a radaron, sem a rádiófrekvenciákon – jelentette Sharkey. – Egyedül vagyunk.

– És sértetlenek – fűzte hozzá Mchynlyth, aki végigkapcsolgatta a zártláncú kamerákat, a belsőket és
külsőket egyaránt. – Nagyon is.

– Minden motor állj! – parancsolta Anastasia kapitány. Sen az összes kart visszarántotta
nullpozícióba. A légcsavarok szelíd, de állandó vibrálása abbamaradt. – Nos, hol a pokolban vagyunk?

Az Örökkévaló legénysége felsorakozott a nagy ablak előtt.

– Na, ezt nevezem én fehér karácsonynak! – mondta Mchynlyth.

– „Isten leheletére jég keletkezik, és megmerevedik a víz széles tükre” – mormolta Sharkey.

A pirkadat elöntötte a jégvilágot. Láthatártól láthatárig ért a jégtenger, a megdermedt gerincek,

hasadékok és törések hosszú, lilás árnyakat vetettek a tompa fényben. Everett még ebből a
magasságból is látta a befagyott tengeren kavargó jégtölcséreket és a csillámló jégporból álló
viharokat és a befagyott gerincek szélárnyékában a hófúvások nyomait, jég, végtelen jég mindenfelé.
Még az edzett üvegen át is érezte a rettenetes hideget.

Aztán azt érezte, hogy Sen tenyere az övébe siklik. A lány ujjai melegek voltak, tele élettel, ők
jelentették a kapcsolatot, az emberek világát. Mikor nem is olyan régen belenézett az ugrópisztoly
élettelen csövébe, csak hideget, pusztulást és véletlenszerűséget érzett.

– Dolgunk van – közölte Anastasia kapitány. – De előtte, Mr. Singh, azt hiszem, van pár, jó ideje
érlelődő fácánunk a hajókonyhában, és mellé Ridley Road legfinomabb zabája. Amilyen gyorsan csak
tud, üssön össze nekünk egy fantasztikusságos karácsonyi vacsorát! Ünnepelni fogunk.

– Igen, asszonyom.

– De csak amikor készen állsz, Everett.

Everett szabad kezének ujjai végigsimítottak az Örökkévaló tarot lapon, amelyet Sen készített neki.
Előhúzta a zsebéből, és képpel felfelé fordította. Mint Sen számos kártyája, ez is kollázs volt,
magazinokból és újságpapírokból kivágott részletek bizarr egyvelege, viszont gondosan elrendezve és
beragasztva. Egy férfialak látszott rajta katonás kabátban és buggyos sortban, amint kilép egy üres,
fehér ajtónyílásból. Az alak mindkét karját oldalra nyújtotta; egyik felfordított tenyerében egy
földgolyót tartott, másikban egy spirálgalaxist. A háttérben, mélyen a kézzel megrajzolt horizonton,
egy pici, kivágott léghajó látszott. Az alsó, üres részre Sen a kártya nevét írta fel a maga kissé
girbegurba, suta kézírásával: SÍKVÁNDOR
Palari

A palari (polari, palare) egy tényleg létező, titkos nyelv, amely az angollal párhuzamosan fejlődött ki.
Gyökerei a tizenhetedik századi londoni tolvajnyelvre vezethetők vissza – ez volt a tolvajok titkos
nyelvezete. A piaci árusokon, taligásokon, vásári komédiásokon, a színházon, a bábszínházon és a
meleg szubkultúrán keresztül hagyományozódott át. A palari („trécselés”, az olasz parlare, vagyis
„beszélni” szóból) számos forrásból és nyelvből származó kifejezést és szót vesz át: az olaszból, a
franciából, a lingua francából (a Földközi-tenger vidékén beszélt régi kereskedőnyelvből), a jiddisből,
a romából, de még a gaelből is. Szavakat vesz át a rímes cockney szlengből is – például a láb helyett
„csülök” a „húsos csülökből”, és a londoni fordított szlengből – ahol az „eek” az „ecaf” röviden, ami a
„face”, vagyis arc visszafelé (magyarul bura).

A palari/polariból számos szó beszivárgott a londoni angolba. A Föld 3-on, a palari a légiek privát
nyelve. A mi világunkon a

polari még mindig létezik mint a melegek titkos nyelve. [A magyar fordításban a palarit részben
nyelvünkben is élő szlengszavakkal igyekeztünk visszaadni. (A szerk.)]

Palari szószedet

amrija: személyes eskü, ígéret vagy olyan tiltás, amely megszeghetetlen (cigány eredetű)

bányarém: ronda, csúnya, rusnya (az eredeti meese szó a jiddis meeiskeitből ered, és undorítót,
visszataszítót, szörnyűt jelent)

bibi: biszexuális

bizsu: kicsi/apró (franciául ékszert jelent)

budi: mosdó

bulkesz: segg, fenék, ülep

bura: arc (fordított szleng). (Az eredeti eek kifejezés az ecaf rövidítése.)

csibe: fiatal férfi/fiú

csipáz: odavan érte

della: pénz (az eredeti metzas az olasz mezziből: anyagiak)

dinár: pénz (talán az olasz denaróból)

dona: nő (az olasz donnából vagy a lingua franca donából), tisztelettudó kifejezés

donaette: nő (nem annyira tisztelettudó)

fantasztikusságos: mesés/csodálatos

frankó: jó

gáz, gázos: szörnyű, unalmas, ízetlen

gelt: pénz (jiddis)

haversrác, haverarc: bennfentes/a légi néphez tartozó (pl.: Ő egy haverarc?)

hesszel: néz, csodál

homi: Hackney Nagy Kikötőjében enyhe sértés

humorheroldkodik: viccel

jagelló: rendőr

kecó: szoba vagy kabin léghajón

klambó: gyerek

krisz: becsületbeli párbaj a légiek népénél (cigány eredetű)

lelécel: elfut, elmenekül (az eredeti scarper az olasz scapparéből származik, ami annyit tesz, mint
elfutni vagy elmenekülni)

mesüge: őrült, dilis, bolond (jiddis)

nyente: nem, ne, semmi ( az olasz nientéből)

omi: férfi/srác

omi-palona: nőies férfi vagy homoszexuális

pakk: úti-táska/hátizsák

palare-cső: telefon („beszédcső”)

parlamo: beszélni

palona: nő/lány

purdé: gyerek/fiatal lány

reszel: szexel

Riviéra: pihenőhely, nyaralóhely

sasol: néz/figyel (az eredeti varda az olasz dialektusból ismert vardare = guardare, vagyis nézni
szóból)

szambázik, beszambázik: üzleti vagy egyéb lehetőséget keresve mászkál

tesó: barát

tubica: kedveskedő kifejezés, annyit tesz, hogy „törődik vele”. Az eredeti kifejezés, a dorcas, a Dorcas
Társaságból ered, amely egy tizenkilencedik századi templomi asszonyszövetség volt, amely a
szegényeknek varrt ruhákat.

vakolat: smink

váz: test

vetít, vetítő: stílus, csinálja a fesztivált, affektál (az eredeti zhoosh a cigány uzsóból, ami tisztát,
rendest jelent)
vetítős: feltűnő, rikító

virgács: láb

zaba: étel (az eredeti manjarry az olasz mangiaréből vagy a lingua

franca mangiariából)

zsírkirály: csodás, remek, kiváló