Olivier Truc

SÁMÁNDOB

Budapest, 2015.
 Copyright © Olivier Truc
A Hedlund Agency AB, Stockholm engedélyével
A mű eredeti címe: Le dernier Lapon
A fordítás az Éditions Métailié 2012-es első kiadása alapján
készült
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2015
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Bognár Róbert

Szerkesztette: Gergely Ágnes

Geológus szaklektor: Móga János
Korrektor: Havadi Krisztina

ISBN 978 963 324 284 1

ISSN 1788 9510

Kiadta az Animus Kiadó 2015-ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Borítóterv: Beleznai Kornél

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni
ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Lappföld
 Példa sámándob mintázatra
Christopher Forster és Tor Gjerde gyűjteményéből
 1693
Közép-Lappföld
Aslak megbotlik. A fáradtság jele. Öregember létére még mindig
biztosak a léptei. Felhemperedik. A sűrű hanga 1 tompítja az
esést. Nem ejti el a csomagot. Látja, ahogy egy lemming
tovasurran. Felegyenesedik. Hátranéz, felméri, milyen messze
vannak az üldözők. Közeledik a kutyaugatás. Fogy az idő. Fut.
Beesett arc, kiálló pofacsont, véreres szem. A lába magától
megtalálja az ösvényt. Mintha lebegne a teste. Elmosolyodik,
szaporán szedi a levegőt, olyan szaporán, hogy beleszédül, de
nem homályosodik el a tekintete, mindenre éberen figyel. Fut.
Tudja, hogy nem fog még egyszer megbotlani. És azt is, hogy
nincs menekvés. Már régóta a nyomában vannak. Nem éli túl ezt
a langymeleg napot. Az agya rögzíti a környező világ minden
részletét. Az elszórt sziklákat a dombháton, a medvefej formájú
tó szépen ívelő partját és túlfelől a lankás, vedlett hegyoldalt;
mintha még heverésző rénszarvasokat is látna a homályló
messzeségben. Megáll, alig liheg. Itt. Itt jó lesz. Kis folyó fut a
tóba, és rénszarvasnyomok kanyarodnak kelet felé, ahol derengő
fény jelzi, hogy hamarosan felkel a nap. Melléhez szorítja a
csomagot. Aprócska sziget bújik meg a tó öblében, Aslak oda
irányítja lépteit. Nyírfaágakat vág le a vadászkésével, szüksége
lesz rájuk. Egyre közelebbről hallatszik az ugatás. Aslak leveszi a
saruját, és maga elé teríti az ágakat, hogy ne hagyjon nyomot az
iszapban. Feltornássza magát a hanga borította szigetre, a cserjék
közé rejti a csomagot. Vissza a partra! Fut. Már nem fél. A kutyák
a nyomában vannak, közelednek. Feltűnnek az emberek is a
dombtetőn. Aslak búcsúpillantást vet a tóra, a patakra, a
hegyekre, a kis szigetre. A nap lilás-rózsaszín pászmákkal festi
meg a felhőket. Aslak fut, de érzi, hogy már nem viszi a lába.
Körbeveszik a szelindekek, morognak, vicsorognak, de nem
bántják. Nem mozdul. Vége. Ziháló emberek merednek rá. Folyik

1 Magashegységekben honos kétszikű növény.

róluk a veríték, kidülledő szemükben ádáz gyűlölet. Gyűlölet és
félelem. Cafatokban lóg a ruhájuk, merő lucsok a sarujuk, botot
szorongatnak. Várnak. Egyikük közelebb lép. Az öreg lapp (vagyis
a saját nyelvükön számi) a szemébe néz. Tudja, mi következik.
Látott már ilyet. A férfi kerüli a tekintetét, kilép a látóköréből.
Oldalról éri az ütés, feltépi az arcát, eltöri az állkapcsát.
Freccsen a vér. Térdre rogy. Várja, hogy újra lesújtson a bot,
próbál felkészülni rá, de szédeleg, kihagy a lélegzete. Fekete
ruhás, szikár férfi lép elő. A bot megáll a levegőben, a kéz
lehanyatlik. A fekete ruhás rideg pillantást vet Aslakra, aztán a
férfira, aki bezúzta az arcát. Az lesunyja a fejét, eloldalog.
– Megmotozni!
Két férfi, szemlátomást megkönnyebbülve, hogy a fekete
ruhás megtörte a csendet, letépi Aslakról a kabátot.
– Hé, maradj veszteg, te vadember!
Aslak nem szól, nem is próbál védekezni. Ezek az emberek
mégis félnek tőle. Hullámokban jön a fájdalom. Csorog a vére.
Ráncigálják, lehúzzák róla rénszarvasbőr nadrágját, letépik a
saruját, egyikük leköpi négyszélsapkáját, aztán messzire hajítja.
A másik elveszi csontnyelű vadászkését.
– Hová rejtetted? – Szél söpör végig a tundrán. Simogató
szél. – Hová rejtetted, ördög fattya? – süvölt a fekete ruhás,
olyan rémisztően, hogy a hívei is hátrahőkölnek.
Imába fog. Most szélcsend van. Már szállingóznak a
szúnyogok. A nap kikönyököl a hegygerincre. Az öreg száminak
lüktet a feje a fájdalomtól. Alig érzi, amikor a bot felhasítja a
halántékát.

A fájdalomtól tér magához: úgy érzi, szilánkokra tört a

koponyája. Már magasan jár a nap. Büdös van. Emberek
hajolnak fölé, férfiak, nők, gyerekek. Rongyosak, fogatlanok,
sunyi képűek. Félelemtől és tudatlanságtól bűzlenek. A puszta
földön fekszik. A szúnyogok eltűntek, legyek rajzanak vérző sebei
körül.
Az emberek utat nyitnak a fekete ruhásnak. Noraeus lelkész
Aslak fölé tornyosul.
– Hol van?
 Aslak testét láz perzseli. Émelyeg az ingét átitató vér szagától.
Egy asszony leköpi. A gyerekek nevetnek. Az öreg száminak az jut
eszébe, ahogy az isteneihez fohászkodott, amikor beteg volt a fia.
A lelkész lekever egy pofont a hozzá legközelebb álló gyereknek.
– Hová rejtetted? – rivall Aslakra. A gyerekek az anyjuk háta
mögé bújnak.
Egy égszínkék inges férfi lép a lelkészhez, a fülébe súg
valamit. A lelkész összevonja a szemöldökét, aztán bólint. A kék
inges az öreg lappra mutat, mire két férfi a hóna alá nyúl, talpra
állítja. Felnyög fájdalmában, hályogos a tekintete. A két férfi egy
alacsony boronaépülethez vonszolja, a faluházhoz.
– Nézd ezeket az undorító képeket! – parancsolja az
evangélikus pap. – Megismered őket?
Aslak nem kap levegőt. Széthasad a feje. Egyre melegebb van.
Legyek lakmároznak a testén, isszák a vérét. Feltépett arca
valóságos televény. A falu népe bezsúfolódik a helyiségbe, most
már fullasztó a forróság.
– Nyüvek zabálják a disznót – fintorog egy férfi, és leköpi. A
nyál végigcsorog Aslak arcán.
– Elég! – ordít a pap, és nagyot csap a rönkfa asztalra, hogy
elhallgattassa a csürhe népséget. Undorodik tőlük, egyetlen
vágya van: mielőbb visszamenni Uppsalába. – Csend legyen!
Adjátok meg az illő tiszteletet uratoknak és királyotoknak! –
Aslakra veti sötét tekintetét. – Bűnhődni fogsz, pogány. Nézd az
undorító isteneidet! Mire mentél velük?
Aslak csukva tartja a szemét. Maga előtt látja gyermekkora
tavait, a sokszor bejárt hegyeket, a tundrát, ahol jó volt kószálni,
a törpenyírfákat, amelyekből már fiatalon sok mindent tudott
faragni.
– Felelj, ha kérdezlek, te lapp! – riasztja bódulatából az
üvöltés.
Aslak megmozdul.
– Gyógyítanak – préseli ki hörögve a szót. – Amit nem tud a
te istened.
Általános felzúdulás.
– Csendet! – harsan a lelkész hangja. Újra Aslak felé fordul. –
Hol a rejtekhelyed? Áruld el, ha nem akarsz elevenen megégni!
Beszélj, te átokfajzat! Úgyis kiszedem belőled.
 – Máglyára vele! – sivít egy asszony, aki csecsemőt tart
tejfehér, puha mellén.
– Égessük meg! – kiáltozzák a nők.
– Csend legyen! Csendet!
– Máglyára a lappot, máglyára vele! A pokol tüze égesse meg!

A lelkészről folyt az izzadság. Torkig volt az egésszel, a véres fejű

pokolfajzattal is, a buta és rút parasztokkal is, hányinger
kerülgette a bűztől. Isten próbára teszi őt. Mihelyt alkalma lesz
rá, beszámol az uppsalai érseknek, milyen buzgón szolgálta az
Urat itt, a vad északon, ahová egyetlen más lelkipásztor se mert
eljönni. De most már elég, ami sok, az sok.
– Ide hallgass, te pogány! – emelte fel a hangját és a
mutatóujját. – Bűnös életet éltél, megátalkodtál a babonaságban.
– Maga elé húzott egy díszes bibliát, felütötte, rábökött az
idézendő szavakra, és amikor már egy pisszenés se hallatszott,
megszólalt. – „Az a jövendőmondó pedig vagy álomlátó
ölettessék meg; mert pártütést hirdetett az Úr ellen, a ti Istenetek
ellen” – mondta síri hangon.
A megrettent emberek letérdeltek, ki-ki imát mormolt maga
elé, egy püffedt képű, kövér asszony hördült egyet, és elájult a
fülledt melegtől. Feltámadt a szél, de nem hozott enyhülést:
olyan volt, mintha egy óriás forró, bűzös lehelete perzselné az
odabent szorongó embereket. Kutyák vonítottak, aztán azok is
elhallgattak.
– Az ítéletet jóváhagyta a stockholmi királyi törvényszék –
szólalt meg kis idő múlva a lelkész. – Hajtassék végre az isteni és
királyi ítélet!
Két szutykos férfi megragadta és kivonszolta a számi
öregembert. Már készen állt a máglya a tó és a falut alkotó
tucatnyi faviskó között. Szorosan odakötözték Aslakot a
cölöphöz, amelyet a kivégzés ünnepélyessége végett messziről
hozattak: a partvidékről vontatták fel a folyón, merthogy ilyen
sudár törzsű fa nem volt a környéken. A lutheránus pap
mozdulatlanul állt, nem hessegette a vérét szívó szúnyogokat.
Sem ő, sem a parasztok nem vették észre a tavon sikló
csónakot és rajta a számi legényt, aki állatbőrökkel jött
kereskedni. A fiú viszont azonnal látta, miféle szertartás tanúja,
és mozdulatlanságba merevedett. Ismerte az öreget a máglyán;
egy szomszéd nemzetségbe tartozott.
Egy paraszt meggyújtotta a máglyát. A tűz belekapott a
rőzsébe. Aslak melléből jajkiáltás szakadt ki. Megpróbálta
kinyitni ép szemét.
És látta a dombhajlatot, látta a tavat. Látta a számi fiú
mozdulatlan alakját. A lángok már a lába körül lobogtak.
– Segített másokon, most magán segítsen, ha tud! –
rikácsolta egy félszemű, félkarú férfi.
A pap megütötte.
– Fogd be a szád! – És újra megütötte.
A félkarú a fejét fogva elsomfordált, de még visszakiáltott:
– A pokol tüzén fogsz megégni, te lapp gazember.
Sírva fakadt egy kisgyerek.
Akkor kiáltozni kezdett az ember a máglyán. Már elérték a
lángnyelvek, és ő kiáltozott, jajongott, ordított és üvöltött, már
nem is emberi hangon. Az üvöltés hörgésbe, gurgulázásba
fordult, aztán a hang elviselhetetlen magasságokba szárnyalt fel,
fájdalmon túli, új, ismeretlen tartományba. Furcsa dallama
formálódott, váratlan harmóniába rendeződött, s akinek füle volt
a hallásra, hallotta a gyötrelem burkán is áttörő zengzet
kristályhangjait.
– Az isteneihez fohászkodik az átkozott – kiáltott ijedten egy
falubeli, és mindkét kezét a fülére szorította.
A pap moccanatlanul állt. Aslak tekintetét kereste, mint aki
azt reméli, hogy a lángokon át meglátja a szemében azt, amiért
megtette ezt a hosszú utat, megtudja a titkot, megtalálja a
rejtekhelyet.

A számi fiú, lent a tavon döbbenten hallgatta a haldokló

szárnyaló, elcsukló, jajongó énekét. Ő volt az egyetlen, aki
felismerte a sámánének, a jojka hajlításait és torokhangjait, aki
értette a szavakat, és azok a szavak egy másik világba repítették.
A jojka egyre szakadozottabb lett, felgyorsult. A fiú ereiben
megfagyott a vér: az a számi öregember neki énekel az emésztő
lángok közül, utolsó erejével neki akarja örökül hagyni, amit
örökül kell hagynia.
Elhallgatott a hang. Csönd lett. A számi csónakos elevezett,
vissza, amerről jött. A haldokló szavai ott visszhangoztak a
fejében. Tudta, mit kell tennie. És hogy őutána mit kell tennie
majd a fiának. És a fia fiának.
 1

Január 10-e, hétfő

Sarki éjszaka

9 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Ez volt az év legkülönösebb napja, az egész emberiség

reménységének hordozója. Holnap újraszületik a nap. A vidda2
népe negyven napja meggörnyedt lélekkel sínylődött, megfosztva
az élet fő forrásától.
Klemet rendőr volt és józan gondolkozású férfiú (azért józan,
mert rendőr, vagy azért rendőr, mert oly igen józan férfiú). Ő az
ősbűn csalhatatlan jelét látta a jelenségben. Mi más oka lehet az
emberekre mért ekkora csapásnak? Negyven nap, ami alatt
nincsen árnyékunk, és a földhöz lapítva élünk, mint holmi kúszó-
mászó parányok!
És mi van, ha holnap mégsem kel fel a nap? Nem, az nem
lehet. A helyi lap, a Finnmark Dagblad reggeli kiadása már
közölte is, hogy mikor törik meg az átok. Milyen szép dolog a
fejlődés! Miként tudtak úgy élni az őseink, hogy nem olvashatták
az újságban: vége lesz a télnek, feljön a nap? Lehet, hogy nem is
tudták, mi a remény?

Holnap tizenegy óra tizennégy perc és tizenegy óra negyvenegy

perc közt ő, Klemet újra ember lesz, ember, akinek árnyéka van.
És másnap már negyvenkét perccel tovább lesz árnyéka. Ha
egyszer rákapcsol a nap, nincs megállás.
A hegyek visszanyerik fenséges körvonalukat. A napfény
befolyik a völgyekbe, életre kelti a homályba süppedt hajlatokat,

2 Norvégia huszonkétezer négyzetkilométer kiterjedésű felvidéke, amelynek tengerszint

feletti magassága háromszáz és ötszáz méter között van.
felszikráztatja Belső-Lappföld végtelen tundrájának hófödte,
szelíd vonulatát.
Egyelőre még csak derengő reménység a nap: bágyadt
visszfény a hótól kéklő hegyek fölött iramló halvány rózsaszín
felhőkön.
A látvány, mint mindig, a nagybátyját juttatta Klemet eszébe,
Nils Antét, akit úgy tartottak számon mint az egész környék egyik
legtehetségesebb jojkaénekesét. Hajlításos torokhangú dalaiban
a költő nagybácsi a világ csodáit és titkait tudta elmondani.
Sámánénekeivel Nils Ante az unokaöcs egész gyerekkorát
bearanyozta, azok az andalító, varázsos mesék többet értek, mint
minden könyv, amit a kis norvégok olvastak otthonukban.
Klemetnek nem volt szüksége könyvekre. Ott volt Nils Ante,
minden tudás kútfeje. Őneki viszont nem volt tehetsége a
jojkáláshoz, és mindig is méltatlannak érezte magát, hogy
szavakba próbálja önteni a természet szépségeit.
Olykor, ha mint ma, őrjáraton volt a hatalmas kopár
felföldön, amelyet itt viddának neveznek, el-elrévedezett a
múlton. De énekelni nem énekelt, a jojkák emléke is azt a
nyomasztó tudatot erősítette benne, hogy neki nem adatott költői
tehetség.
– Klemet! Csinálj rólam egy képet, légy szíves! Háttérben a
felhőkkel, jó?
Az ifjú kolléganő már elő is halászta sötétkék kezeslábasából
a fényképezőgépet.
– Gondolod, hogy ez a legmegfelelőbb idő fotózni?
– És álmodozni? – kérdezett vissza Nina, és már nyújtotta is
a kis gépet.
Klemet morgott valamit az orra alatt. Nem bírja ki ez a lány,
hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Őneki meg mindig csak
utólag jut eszébe, mit kellett volna válaszolnia. Lehúzta
bundakesztyűjét. Eh, legjobb minél gyorsabban túlesni rajta.
Derült volt az ég, lehűlt a levegő, lehetett úgy mínusz huszonhét
fok.
Nina levette fókabőr-rókaprém füles sapkáját, megrázta
hosszú szőke haját. Felpattant a motoros szánja nyergébe, és
háttérben a fénypászmák szabdalta felhőkkel, szélesen
mosolyogva belenézett a kamerába. Nem volt egy lélegzetelállító
szépség, de csinosnak nagyon is csinos volt, és egész lényéből
kedvesség sugárzott. Nagy kék szemében ott tükröződött, amit
éppen gondolt vagy érzett, és ettől Klemet elérzékenyült. De azért
mindig elrontotta egy kicsit a képet, ezt elvi kérdésnek tekintette.
Nina három hónapja került a rénszarvasrendőrség állományába,
de most volt először őrjáraton. Eddig a központban teljesített
szolgálatot, a svédországi Kirunában, onnan került ide, norvég
oldalra, Kautokeinóba.
Minden hoppra lefényképeztette magát Klemettel, és ő azzal
állt bosszút, hogy az objektív elé dugta az ujjhegyét. Az eredmény
láttán Nina mindannyiszor bájos mosollyal, türelmesen
elmagyarázta, hogy vigyázni kell, be ne lógjon oda az az ujj,
ahová nem szabad belógnia. Úgy beszélt vele, mint anya a hülye
gyermekével. Hát jó, nem dugja az objektív elé az ujját. Majd
talál valami mást.
Fújdogált a szél. Ilyen hidegben nehéz elviselni. Klemet futó
pillantást vetetett motoros szánja GPS-ére. Puszta reflexből: úgy
ismerte a vidéket, mint a tenyerét.
– Indulás!
Felkapott a scooterre, és nyomában Ninával nekivágott az
útnak. A dombról leérve egy befagyott, behavazott, láthatatlan
patak medrét követte. Óvatosan haladt, vigyázva, hogy neki ne
csapódjanak a nyírfaágak, és hátra-hátranézett, hogy Nina
követi-e. Meg kellett állapítania, hogy a lány remekül boldogul a
masinával. Másfél óra hosszat siklottak, dombokra fel,
dombokról le, völgyeken, horhosokon 3 át. Egy nagyobb hegyhez,
a Ragesvarrihoz közeledve meredekebb lett az emelkedő. Klemet
felegyenesedett a nyeregben, gyorsított. Nina átvette a tempót.
Két perc múlva megálltak, és csend borult a tájra.
Klemet levette a bukósisakot a füles sapkája fölül, és
előszedte a távcsövet. Fél térddel megtámasztotta magát a szán
nyergén, és körbekémlelt: nézte, hogy vannak-e mozgó sötét
pontok közel s távol a dombokon. Aztán termoszt vett elő,
kávéval kínálta Ninát. A lány elindult felé, de combközépig
belesüppedt a porhóba, nehezen tudott a kollégájához gázolni.

3 Víz mosta árok, szakadékos hegyoldalban lezúduló víztől képződött meredek út.
 Klemet szemében kaján vidámság csillogott, de megállta
mosolygás nélkül. Nesze neked, fotózás! – gondolta magában.
– Minden rendben? – kérdezte a lány két korty kávé közt.
– Egyelőre, talán. Johan Henrik azt mondta, hogy Mattis
csordája széledezik. Nincs nagyon mit enniük. Ha pedig
átmennek a folyón, az a keményfejű Aslak megint kiveri a balhét,
ismerem.
– Aslak? Aki sátorban lakik? Szerinted össze fognak
keveredni a csordáik?
– Szerintem már össze is keveredtek.
Megszólalt Klemet mobilja. Eltartott egy darabig, mire
sikerült beszorítania a sapka füle alá.
– Rénrendőrség, Klemet Nango. – Sokáig hallgatott, épp csak
bele-belemordult a telefonba. Mindvégig a két tenyerében
tartotta a csészét, apró kortyokkal iszogatta a kávét. – Jó,
odamegyünk. Lehet, hogy még ma odaérünk, de az is lehet, hogy
csak holnap. Mondd: tényleg semmi nyomát nem láttad? –
Klemet kiitta a maradék kávéját, még hallgatott egy sort, aztán
letette a telefont. – Na, igen, már megint Mattis rénszarvasai
lógtak meg elsőnek. Johan Henrik telefonált. Azt mondja, Mattis
két-három tucat állata átment az országúton, és most az ő
területén vannak. Na, menjünk!
 2

5 óra 30 perc, Kautokeino

Fel volt dúlva a múzeum bejárata. A szél behordta a havat a

kétszárnyú üvegajtón. Jéggé fagyott hócsomók keveredtek
üvegcserepekkel.
Egy scooter fékezett az épület előtt, fénynyalábja egyenesen a
bejáratra irányult.
A férfi lekászálódott a szánról, és vastag kezeslábasában
nehézkesen lépdelve megindult a múzeum felé. Erősen
megdörzsölte az arcát, mintha így akarna szabadulni baljós
előérzetétől.
Ő meg a felesége még a preturisztikus időkben települtek a
Nagy Észak (akkor még) felderítetlen vidékére. Itt,
Kautokeinóban kiélhették a lappok, helyesebben, ugye, a számik
iránti szeretetteljes csodálatukat, egyszersmind pedig mint
remek ötvösök hódolhattak hivatásuknak.
Az évek során a házaspár Norvégia egyik legkülönösebb
helyét hozta létre: a völgy fölött tucatnyi épület halmozódott
egymásra festői összevisszaságban. Helmut leakasztott egy
elemlámpát az előtérben, és megkezdte a károk felmérését. Az ő
„tiltott városuk”, ahogy valaki elnevezte, meghökkentette a
lappságkutatók némely esztétáját, de sajnos bizalmatlanságot
keltett a számi kézművesekben is. Helmut eltanulta az ezüst
megmunkálásának lapp fortélyait, olyannyira, hogy ő lett a
szakma egyik legnagyobb mestere. Ráadásul gyűjtőszenvedély is
fűtötte; kiállítóhelyet létesített, ahol a nagyközönség
megcsodálhatja a nomád ötvösművészek remekeit. És felvirradt a
nap, amikor megállapíthatta, hogy révbe ért: Isak Mattis Sara, a
Karasjoktól nyugatra fekvő Vuorje falucska (számiul szida)
tekintélyes nemzetségfője elhozta a nyírfa bölcsőt, amelyben
anyja ringatta annak idején, és azzal adta át, hogy szeretné, ha
Helmut kiállítaná a számi életmódnak szentelt épületben.
Mostanra már az övé Észak-Európa egyik leggazdagabb
gyűjteménye.
Helmut átvágott a tágas Közép-Ázsia-termen. Láthatóan
semmi sem hiányzott, megvoltak az ezüst ékszerek és az értékes
kerámiák.
Zajt hallott. A bejáratnál léptek csikorogtak az
üvegtörmeléken. Fülelt. A léptek elhalkultak, de közeledtek.
Visszafojtotta a lélegzetét. Ösztönösen lekapott egy afgán tőrt a
falról, és eloltotta az elemlámpát.
– Helmut!
Fellélegzett.
– Itt vagyok. Az afgán teremben. – A terebélyes kezeslábasról
azonnal megismerte az újságírót. – Johan! A jóisten áldjon meg,
mit keresel te itt?
– Berit telefonált. Látta, hogy kábé félórája valaki elhajt
innen egy motoros szánon.
Helmut folytatta a felderítő utat. Úgy látszik, minden a
helyén. Lehetséges, hogy egy beszívott kölyök törte be az ajtót. Az
utolsó kiállítási helyiségbe érve már majdnem biztos volt benne,
hogy ez történt, mert a „fehér terem” is szemlátomást érintetlen
maradt, nem nyúltak a szebbnél szebb finom ezüst ékszerekhez, a
számi ötvösművészet páratlan remekeihez.
És akkor meglátta, hogy nyitva a raktárajtó. Az ajtó nyitva, a
zár kiszakítva. Görcsbe rándult a gyomra.
Nyers, éles fény árasztotta el a tágas helyiséget. A polcok nagy
részét számozott ládák foglalták el. A terem közepén öreg
fenyőasztalok voltak egymáshoz tolva. Szép rend van, ez jó jel.
Helmut tekintete végigfutott az első polcon. Két ládában
kandahari műhelyből való, csontból faragott teveszobrok.
Megvannak. Hanem a fölötte lévő polc, az üres. Helmut
meggörnyedt a belényilalló fájdalomtól. Annak a polcnak nem
volna szabad üresnek lennie! Onnan eltűnt a láda!
Az újságíró ránézett a német férfira, és rögtön látta, hogy
nagy a baj.
– Mit vittek el? – Helmut a száját elnyitva, megkövülve
bámulta a láda hűlt helyét. – Szólalj meg, Helmut! Mi tűnt el?
A múzeumalapító igazgató becsukta a száját, és nyelt egyet.
– A dob – nyögte ki nagy nehezen.
– A kurva életbe! – mondta az újságíró.
 3

11 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Nina előredőlt a motoros szánon, és ütközésig tekerte a gázkart.

Nyírfaágak csapkodták a sisakja plexilapját. A százötven lóerős
scooter könnyedén ment fel a meredek emelkedőn. A vastag
hódunyha lefedte a terep egyenetlenségeit, megkönnyítette a
haladást. Nina alig néhány másodperccel Klemet után ért a
dombhajlatban megbúvó gumpihoz 4. Most is meglepte a látvány,
nem tudta felfogni, hogyan élhetnek emberek heteken át ilyen
kezdetleges körülmények közt, elzárva a világtól, a legközelebbi
falutól is sok kilométer távolságra. Télen, mínusz harmincöt, de
akár negyvenfokos hidegben! És süvít a szél, akadálytalanul fúj e
zord hegyek közt; az alig-alig nyújt védelmet, hogy nem a
gerincen, hanem a domboldalban van a gumpi. Nina levette a
bukósisakot, és megigazgatta prémes füles sapkáját. Szemügyre
vette a gumpit: egy lakókocsi és egy építkezési barakk keveréke,
csak kicsiben. Bádogcső kéményéből füst száll fel. Fehérre van
mázolva, és nagy hótalpakon áll, hogy vontatni lehessen.
Fémlemezekkel van megerősítve az oldalfala. Jó ronda, de hát az
esztétika nem sokat számít a tundrán.
A gumpi előtt pedig valóságos zsibvásár tárult a szeme elé. A
rénpásztor motoros szánja, egy hevenyészett féltető favágáshoz,
alatta néhány fahasáb, az egyikben benne a fejsze, vas- és
műanyag hordók, két fémláda egy szánutánfutón, kötéldarabok
szerteszét, egy rénszarvas feje és bőre odahajítva a gumpi elé.
Vérnyomok. Az állat belei szétterítve a szakadt szemeteszsákok
közt. Biztos egy rókát vonzott ide a szag.
Klemet kopogás nélkül nyitotta ki a keskeny ajtót, belépett,
Nina a nyomában. Jöttükre Mattis felemelte a fejét. Dörzsölgette
az arcát.
– Bores – köszönt Klemet.

4 Kalyiba, kunyhószerű hajlék.

 Klemet, kihasználva, hogy a tavon mindig van térerő, még
onnan ideszólt Mattisnak, hogy meglátogatják.
Nina előrelépett, odahajolt Mattishoz.
– Jó napot kívánok. Nina Nansen. Újonc vagyok a
rénrendőrségnél, Klemettel járőrözöm.
Mosolyogva megszorította a felé nyújtott zsíros kezet.
Körülnézett. Spártai egyszerűség plusz kosz és rendetlenség.
Hosszában nézve, bal felől néhány konzervekkel és palackokkal
megpakolt polc, szögekre akasztott kézi szerszámok, bőrpányvák,
csontnyelű kések. Tulajdonképpen van benne rendszer. A
legfontosabb használati eszközök egy helyen. A polc mellett
emeletes ágy.
Jobbra vaskályha és padként is szolgáló láda. Az ágy és a pad
közt hosszú, keskeny asztal. A fölső ágyon nagy kupacban
műanyag zsákok, ruhák, konzervek. Kötelek, pokrócok, egy
motoros szánhoz való kezeslábas, rénszarvasbunda, egy halom
kesztyű, füles sapka és még ki tudja, mi minden. Mattis az alsó
ágyon feküdt, mellközépig egy jókora hálózsákban; alatta több
réteg rénszarvasbőr, rajta ételmaradéktól mocskos, zsírfoltos,
szakadt pokrócok.
A kályha platniján nagy fazékban rotyogott valami. A kályha
előtt hó olvadozott egy másik nagy fazékban.
Vékony kötél volt kifeszítve a bódé teljes hosszában, rajta két
bőrnadrág és néhány pár kétes tisztaságú zokni száradt, továbbá
két pőre rénbőrdarab. A polc alól két pár vastag téli cipő
kandikált ki.
Nina szíves-örömest csinált volna egypár fotót, de nem mert
engedélyt kérni rá. Minden ragadt a szutyoktól, undorító volt az
egész, de egyszersmind különös, ismeretlen világ. Elképesztő!
Hogy élhet így valaki Norvégiában? Az ő hazájában! Eszébe jutott
egy riportfilm, a tévében látta egy romániai cigánytáborról. Csak
a félmeztelen gyerkőcök hiányoznak. Nem tudta volna
megmondani, hogy miért, de Nina zavarban volt. Lám, Klemet
milyen fesztelenül viselkedik, igaz, ő ezen a vidéken született,
elemében van. Hiába, na, úgy látszik, ez is hozzátartozik a teljes
képhez, a Norvég Királyság arculatához. Klemet többé-kevésbé
felkészítette, mire számíthat, a lány azt is tudta, hogy Mattisnak
ez nem az állandó otthona… De akkor is! Norvégiában ilyet?! Az
ő falujában, lent, délen, a halászok cölöpökre épített kunyhói alig
nagyobbak, mint ez a gumpi, de ott csak a csónakjukat meg a
hálóikat tartják. Kislány korában néha elbújt valamelyikben, és
onnan bámulta a falunál kikötő nagy halászhajókat. Az anyja
megtiltotta, hogy a közelükbe merészkedjen. Mindenhol és
mindenben bűnt szimatolt; „a férfi maga a megtestesült bűn” –
ilyeneket mondott.
Azok a halászkunyhók nem ilyen nyomortanyák, mondta
magában Nina. Hm! És ez itt? Igazából ez sem nyomortanya,
csak sivár és vigasztalan. Az anyja, igen, az anyja tudott volna
segíteni ezen a boldogtalanon. Ő mindig pontosan tudta, mit kell
tenni, csalhatatlanul különbséget tudott tenni jó és rossz között.
Nina eltűnődött, hogy vajon a kollégája fejében is ilyesféle
gondolatok járnak-e, vagy már fel se veszi, hogy valaki ilyen
körülmények közt éli az életét.
Mattis tanácstalanul nézett látogatóira. Kerülte a
tekintetüket. Klemet leült a padra. A rénpásztor megszólalt:
– Jól megijesztettél a telefonoddal. Azt mondtad bele:
„Rendőrség!” Majd becsináltam, úgy megijedtem. Mért nem azt
mondtad, hogy rénrendőrség?
Klemet nem válaszolt, csak felnevetett. Bögréket vett elő a
hátizsákjából.
– Komolyan mondom, nem igaz – folytatta Mattis. – Ha a
rendőrség hívja az embert, abból mindig valami baj lesz. A
rénrendőrség, az más, az nem komoly. Nincs igazam, Klemet?
Feljebb tornázta magát az ágyon, és Nina felé tárva a karját
belefogott egy üdvözlő jojkába. A lány egyetlen szót se értett
belőle. Klemet vigyorgott.
Nina már épp leült volna a zsírpecsétes padra (miért pont az
ne lett volna zsírpecsétes?), amikor Mattis egy hajlítás és egy
mély torokhang után a kályha felé bökve a hüvelykujjával rászólt:
– Hozd ide nekem azt a fazekat, ha már úgyis állsz!
Nina sötét tekintettel nyugtázta az utasítást.
– Hogyne, nagyon szívesen – húzta mosolyra a száját. –
Látom, gyöngélkedsz, fel se tudsz kelni az ágyból. Amúgy szép
volt, amit énekeltél.
Megállapította magában, hogy a férfi részeg. Nézte, hová
tehetné a prémes sapkáját, ahol nem kenődik rá valami, aztán a
kályhához sétált, és az asztalhoz vitte a fazekat. Mattis nyomban
belemélyesztette a villáját, és kihalászott egy húsdarabot. Épp
csak egy kicsit tolta lejjebb magán a hálózsákot, és ahogy rágta a
húst, a szájából kicsorgó lé végigfolyt rajta.
– Van egy jojkaénekes nagybátyám – szólalt meg Klemet.
– Igen, igen, Nils Ante, kiváló jojkás volt – mondta Mattis.
– Bármiről képes volt ott, helyben dalt rögtönözni, a tájról,
amit éppen látott, egy emberről, akivel találkozott, tárgyról, amit
a kezébe vett. De még ahogy beszélt, a kicsit vontatott hangjából
is érezni lehetett, hogy jojkaénekes. És amikor aztán rázendített,
akkor csak úgy csillogott a szeme.
– Mi van vele?
– Megöregedett. Már nem énekel.
Klemet belemártotta a fazékba a kését, és kivett egy darab
húst a pléhtányérjára. Nina tisztában volt vele, hogy a kollégája
ismeri a réntartókat, tudja, hogyan kell bánni velük. Nem szabad
sürgetni őket, magyarázta neki Klemet. De vajon ahhoz joguk
van-e, hogy engedély nélkül levágjanak egy rénszarvast?
Klemet a tányérja fölé hajolt, még nem akarta elkezdeni a
kihallgatást. Észrevett egy lábszárcsontot.
– Elvehetem? – kérdezte a házigazdát.
Mattis biccentett. Egy csomag dohányt húzott elő
valahonnan.
Klemet nekikészült, hogy a vadászkés nyelével eltörje a
csontot, de abban a pillanatban megszólalt a mobilja.
– A rohadt életbe! – mordult, és úgy nézett a vékony csontra,
mintha attól várna feleletet. De a cubák nem adott választ néma
kérdésére. Klemet mogorván Mattis felé fordította a tekintetét. A
számi időközben megsodorta magának a cigarettát. Fénylett az
álla a zsíros létől, a szakállába puhára főtt kis húscafat ragadt.
Klemet, egyik kezében a késsel, másikban a velős csonttal,
fancsali képet vágott. Két telefoncsörgés közt csak a metsző
szibériai szél süvítése hallatszott. Már harmadik napja
dermesztette Finnmark megyét; mintha a mínusz harminc fok
önmagában nem volna elég!
Mattis egy háromliteres bádogdobozt húzott ki az ágy alól, és
az asztalra tette. Megtöltötte a bögréjét.
 Elhallgatott a telefon. Klemet nem szólt semmit. Nina
kitartóan nézte, mire a járőrtárs végre odatartotta elé a mobilt,
hogy lássa, ki hívta.
– Majd visszahívom – mondta.
Nem kétséges, a réntartók hamar begurulnak, ha a csordáik
összekeverednek.
Mattis Klemet elé tolta a konzervdobozt.
– Köszönöm, nem kérek.
Nina szó nélkül nemet intett, de udvariasan mosolygott
hozzá.
Mattis felhörpintett egy fél bögrével, összecsippentette a
szemét, grimaszolt.
Klemet középen kettétörte a lábszárcsontot, nyújtotta
Ninának. A lány arcáról eltűnt a mosoly. Amennyire lehet,
kényelembe helyezte magát, és kinyitotta a kezeslábasát. Egész
elviselhető volt a hőmérséklet a gumpiban.
– Nem kérsz?
– Nem. – Most már tudta, hogy nem fogja megúszni a Klemet
szívének oly kedves élcelődést.
A rendőr lassan a szájához emelte a csontot, és
jelentőségteljesen Ninára nézve kiszippantott egy kis velőt. A
keze fejével letörölte a zsírt, Mattisra hunyorított, aztán huncut
mosollyal azt mondta a lánynak:
– Tudtad, hogy ez a lappok Viagrája?
Igen, tudom, gondolta Nina, még csak négy napja járőrözünk
együtt, de már harmadszor sütöd el ezt a viccet.
Klemet harsányan felnevetett, erre Mattis is feljogosítva
érezte magát, hogy foghíjas száját nagyra nyitva hahotázzon,
mint egy eszelős. Elvette a Ninának kínált csontot, és szürcsölve,
cuppogva kiszívta belőle a velőt.
– Höh, höh, a lappok Viagrája!
Nem bírta abbahagyni az idétlen vihogást, még a nyelvét is
kidugta, fröcsögött a nyála. Nina tudta, hogy Klemet ővele
játszadozik, és erősen remélte, hogy a férfi nem fogja átlépni az
illendőség határait. Ahhoz pedig még idegenül mozgott a
réntartók világában, hogy megmondja Mattisnak a magáét.
– Höh, höh, a lappok Viagrája, nagyon jó – ismételgette a
pásztor, és most ő próbálta Nina kezébe nyomni a csontot, de
közben vetett egy oldalpillantást Klemetre, hogy a rendőr nem
nehezményezi-e a bizalmaskodást. Aztán rázendített egy újabb
jojkára, a hajlításokat taglejtéssel kísérve. A szeme Ninára
szegeződött, de nem is biztos, hogy látta a lányt, olyan báva volt a
tekintete. Klemet derűsen figyelte a jelenetet. Nézte Mattist, és
törölgette a szeme sarkát.
Nina a pad végében kucorgott. Felhúzta a térdét, és
átkulcsolta a kezével. A kezeslábasban ez nem ment könnyen, de
legalább még világosabban tudtul adta, hogy durcás, és hárít
minden közeledést. Mindamellett diplomatikus mosollyal
honorálta a pásztor magánszámát. Nem sokszor lát nőt errefelé
ez a vadember, futott át az agyán.
– Kezdem jól érezni magam – mondta Klemet, és rásandított
Ninára.
Mattis a combját csapkodta, úgy nevetett.
– Höh, höh, szép a nő, nem igaz?
Klemet felállt, szedett magának egy merőkanál
rénszarvaslevest. Látva, hogy a rendőr elkomolyodik, Mattis
abbahagyta a nevetést. Nina is felállt, csak ő nem levest, hanem
kávét töltött magának. A pásztor meredten nézte, különösen a
sötétkék pulóver alatt domborodó melle vonta magára a
figyelmét. Aztán a lány tekintete Mattisra ugrott, és az öreg
lesütötte a szemét.
Nina kellemetlenül érezte magát. Undorodott ettől a nyálát
csurgató férfitól, de közben tudta, hogy leginkább csak sajnálnia
kellene.
– Az a helyzet, Mattis, hogy a rénjeid átmentek az út
túloldalára. Elkeveredtek Johan Henrik csordájával. Ő telefonált.
Mattist váratlanul érte a hirtelen váltás. Zavartan nézett
Klemetre, aztán megint Nina mellére siklott a tekintete.
– Nem tudtam – vakarta a tarkóját.
Megint csörögni kezdett a mobil. Klemet nem vette le a
szemét Mattisról. A telefon most hamar elhallgatott. Ezúttal a
kautokenói őrsről hívták. Ők is várhatnak.
– És most? – kérdezte Klemet.
Nina jobban szemügyre vette a pásztort. Kiugró pofacsont,
csapott áll, cserzett bőr, dúsabb szakáll, mint amilyen a lappoké
általában. Mielőtt megszólal, összevissza fintorog: rángatja és
biggyeszti az ajkát, összecsippenti, aztán tágra mereszti a szemét,
eltátja a száját. Az ő kis fjordparti falujában, kétezer kilométerre
innen, nincsenek ilyenek. Egyszerűen nincsenek.
– Hát… Nem tudom.
Klemet 1:50 000 méretarányú katonai térképet vett elő a
hátizsákjából. Odábbtolta a fazekat, és a csikkel teli
babkonzervdobozokat. Mattis közben grimaszolva felhajtotta a
maradék pálinkát, és gyorsan újra teletöltötte a bögrét.
– Nézd! Mi itt vagyunk. Itt a folyó, itt a tó, itt hajtod tavasszal
észak felé a csordádat. Johan Henrik csordája itt és itt van, itt, az
erdőben.
– Aha – ásított Mattis.
– És a te rénjeid átmentek a folyón.
– A folyón. – Felvihogott, csuklott egyet, komoly képet
vágott. – Az a baj, tudod, hogy az állataim nem ismerik a
térképet.
– Pontosan tudod, Mattis, hogy miről beszélek. Az
állataidnak semmi keresnivalójuk a folyón túl. Tavasszal szokás
szerint kitör a gyalázat, amikor szét kell választanotok a két
csordát Johan Henrikkel. Megint egymásnak estek. Pontosan
tudod, micsoda munka szétválasztani a rénszarvasokat.
– És szerinted nem munka télen, a tundrán egyedül őrizni a
csordát?
– Meddig terjed a téli legelőd? – kérdezte Nina.
A fiatal rendőrnőnek még csak elméleti tudása volt a
réntartásról, annyi, amennyit a kirunai gyorstalpalón felszedett.
Kislányként gyakran legeltette az anyja néhány birkáját. De az
inkább csak kedvtelés volt, nem munka, mert a juhok jól elvoltak
magukban az öböl partján, nem kellett őrizni őket. Hogyan lehet
sötét éjszaka, jeges szélben őrizni a rénszarvasokat? Ninának
konkrét, mérhető adatok kellettek ahhoz, hogy egyáltalán
elképzelése legyen a lehetetlen feladatról.
Mattis ásított, megdörzsölte a szemét, ivott egy korty
pálinkát. Nem válaszolt Nina kérdésére.
– Mért van úgy oda Johan Henrik? – nézett Klemetre. –
Hajtsa vissza az állatait a domb felé, neki van segítsége, nem?
– Azt kérdeztem, Mattis, hogy neked meddig tart a
legelőterületed – mondta Nina. Nyugodt volt a hangja. El se
tudta képzelni, hogy Mattis csak úgy elengedte a füle mellett a
kérdését.
– Igen, van segítsége – mondta Klemet –, de a te rénjeid
vannak az ő földjén. Ez a nagy helyzet. A te csordádért te vagy
felelős.
– Nem én húztam meg a mezsgyét, hanem a kurva rénhivatal
bürokratái a szép színes ceruzáikkal meg a szép egyenes
vonalzóikkal a jó meleg irodájukban. – Idegesen kortyolt egyet a
pálinkából. – Majdnem egész éjszaka a csordát őriztem. Nehogy
azt hidd, hogy az könnyű!
– Mattis! Mutasd meg nekem, légy szíves, meddig tart a
legelőterületed! – Nina még mindig nem emelte fel a hangját.
– Neked senki nem segít? – kérdezte Klemet.
– Ki segítene?
– Mondjuk, Aslak. Ő szokott segíteni.
– Hát most nem. Biztos megint megorrolt rám valamiért.
Meg aztán rohadt egy tél ez mindenkinek. Az állatoknak nincs
mit enniük. Nem bírják áttörni a jeget, nem érnek le a zuzmóig.
Elegem van az egészből. Nincs pénzem tápra. Úgyhogy a rénjeim
mennek, amerre találnak valamit. Lezabálják a mohát a fákról.
Mi a túrót csináljak? – Nagy korty. – Na jó, majd utánanézek. –
Felhajtotta a maradék pálinkát. Nagyot ásított. – Szeretné a
kisasszonyka, ha jósolnék neki?
– A kisasszonyka azt szerette volna, hogy mutasd meg,
meddig terjed a legelőterületed.
– Azt majd Klemet megmutatja. Na? Ne jósoljak neked? Jó,
akkor alszom.
Azzal minden ceremónia nélkül befordult a falnak.
Klemet elhúzta a száját, és intett Ninának, hogy indulnak.
Kint odament Mattis scooteréhez, közel hajolt, végighúzta a
tenyerét a motoron.
– Klemet! Miért nem válaszolt nekem Mattis?
– Hát, tudod, ez itt egy macsó hely. Ritkán jár télen nő a
tundrán, egyenruhás nő pedig talán még soha nem járt. Nem
tudnak viselkedni.
– Aha, aha. Még szerencse, hogy te tudsz.
– Mire célozgatsz?
 – Hagyjuk, nem számít. Nos? Hol húzódnak a legelők
határai? A cimborád megígérte, hogy te majd megmutatod.
A hideg ellenére esni kezdett a hó. Klemet kiterítette a
térképet motoros szánja nyergén, és megmutatta Mattis területét.
– De hát, hogyha erdő kell neki, miért nem tereli a csordát
erre, észak-nyugat felé, ott van egy sokkal nagyobb erdő, az ő
legelőterületének a kellős közepén, jó messzire Johan
Henrikétől?
– No igen. Csakhogy lehet, hogy ott már voltak. Meg az is,
hogy a csorda nagyja még mindig ott van. Ha gondolod,
elnézhetünk éppen arrafelé. Aztán elmegyünk Johan Henrikhez.
Nyeregbe szálltak. Néhány perc múlva Klemet megállt a tó
közepén. Tudta, hogy itt mindig van térerő. Megnézte a bejövő
üzeneteket. A korábbit Johan Henrik küldte, és rövidsége
ellenére igen zaklatott volt. A másik SMS a kautokeinói őrsről
jött, és nem cifrázta: „A P9-es őrjárat haladéktalanul térjen
vissza!” Hát akkor Johan Henrik várjon még egy kicsit!
 4

12 óra, Kautokeino

Karl Olsen nem állította le a pickup motorját. A Kautokeinótól

néhány kilométerre lévő parkoló üres volt, csak egy elhagyott
autóvontató állt a rénszarvasoknak elkerített térség bejáratánál,
de ebben az évszakban a karám is üres volt. Az útról nem látszott
a parkoló. Az öreg töltött magának egy csésze kávét, azonmód
forrón kortyolt belőle. A tarkójára tolta zöld sapkáját, melynek
ellenzőjén egy műtrágyamárka emblémája díszelgett. Megvakarta
a feje búbját. Ideje átvizsgálni a gépeket, jutott eszébe. És idén
sok árpa kell. És melegházi paradicsommal is megpróbálkozik,
lehet EU-s támogatásra pályázni vele. A helyi piacon nem lesz
keletje, de a turisták zabálják az ilyesmit. Lappföldi paradicsom!
Az igen! Rázta a hangtalan nevetés.
A kilencórás hírekben is a rablás volt a fő téma. „Ez volt az
első hagyományos számi dob, amelyik végre hazatért – fejtegette
az a német a rádióban. – Nem akármilyen dobról van szó, ez egy
sámándob. Az értéke felbecsülhetetlen az őslakosság számára. Az
elrablása igazi tragédia, hiszen azok, akik a szívükön viselik a
hagyományőrzést, hosszú évek óta küzdenek azért, hogy a
világban fellelhető dobok visszakerüljenek őseik földjére.”
Karl Olsen egyre növekvő dühvel hallgatta az interjút. Még
hogy „őseik földjére!” Micsoda egy barom! Mi köze ennek a
barom németnek az ősök földjéhez?
Kiloccsantotta az ablakon a csésze alján maradt hideg kávét.
Reggel óta nincs más témájuk, csak ez a dob. Töltött magának
egy kis kávét.
Néhány perc múlva egy világoskék Volvo állt meg a koreai
pickup mellett. Bajszos, szép szál férfi ült be Karl Olsen mellé.
– Kérsz kávét?
– Kérek – mondta a volvós, és levette kötött sapkáját. – Ki
vele: miért kértél, hogy idejöjjek? Nincs időm.
– Mi ez a dobhistória?
 – Hogyhogy mi? Már a csapból is ez folyik.
– Tudod, Rolf, én jól ismertem az apádat, igen derék ember
volt. Azt hiszem, ő is kedvelt engem.
– És?
– Mióta is vagy a rendőrségnél, fiam?
– Tizenhét éve. Az életemről akarsz itt beszélgetni?
– És olyan három éve jöttél vissza a faluba, igazam van?
– Igen, bő három éve. Miért kérded, ha tudod?
– Nézd, fiam, ez a dobhistória, ez egy szar ügy.
– Szar ügy, hát persze, hogy szar ügy. És?
– Fel fogja hergelni az embereket.
– Már felhergelte.
– Igen, hallottam a rádióban azt a barom németet. „Ikaszi
traketia, ikaszi traketia” – utánozta a paraszt a kulturális központ
igazgatóját.
Rolf Brattsen sem szívelte a németet. Odavan a lappokért, a
norvégokat meg semmibe veszi.
– Mondok én neked valamit, Rolf. Mert én már csak ilyen
vagyok, édes fiam: ami a szívemen, a számon. Tudod, ki vagyok,
tudod, hogy benne vagyok a Haladás Pártban. És tudod, hogy
vélekedünk mi a pártban ezekről a lapp dolgokról. – A rendőr
nem szólt semmit. – Ugye, tudod, hogy az apád jó norvég volt?
És remélem, te is jó norvég vagy, fiam. – Az öreg paraszt nem
bírt tovább kifacsarodva ülni, hát úgy igazította a visszapillantó
tükröt, hogy lássa benne a rendőr szemét. – Igen, fiam, tudom
én, hogy te derék fiú vagy. Apád is igen derék ember volt. Annak
idején adtunk keményen a komcsik pofájának, ő meg én. Nohát,
lappok meg komcsik egykutya, ugyanaz a banda, jönnek itt a
földhöz való jogukkal a nyavalyások. Én tudom, hogy mi a föld. A
föld, az maga dönti el, hogy kié akar lenni, azé akar lenni, aki
megműveli, nem másé. És ki műveli meg? Én. Az a kurva dob
most fel fogja piszkálni az egész bandát. „A mi dobunk, a mi
földünk”, meg az egész katyvasz. Összevissza fognak pofázni róla,
és az nem jó. A tetejébe az oslói szarkeverők is beleütik majd az
orrukat, hát kell az nekünk? Hát nem jobb így szépen magunk
közt? Nem mondom, még jobb lenne a lappok nélkül. –
Elhallgatott, de csak annyi időre, ami alatt kilöttyintette a
maradék kihűlt kávét az ablakon, és meleget töltött magának. –
Nem vagy valami beszédes, hallod-e. Hát, igen, az apádra ütöttél,
nagyon derék egy ember volt, kemény ember, adtunk a komcsik
pofájának, ő meg én. Olyan vagy, mint ő, édes fiam, ha élne,
büszke volna rád.
– Figyelj ide, Karl! – szólalt meg hirtelen a rendőr. – Én
ezeket a kurva lappokat épp olyan kevéssé bírom, mint te magad.
És utálom, hogy a kurva oroszok itt sétafikálnak minálunk, és
hogy idejön a sok kurva pakisztáni a nyakunkra. De rendőr
vagyok, világos?
– Nyugalom, fiam, ne izgasd fel magad! – csitította széles
mosollyal a paraszt. Örült, hogy végre abba a mederbe került a
beszélgetés, amelyikbe eleve szerette volna, hogy kerüljön. – Hát
persze, hogy rendőr vagy, méghozzá nem is akármilyen. Én csak
annyit akartam, hogy tudd: nem vagy egyedül. Nem kéne annyit
tökölni azzal a dobbal. Az se volna olyan nagy baj, ha nem
kerülne elő egyhamar. Mert még mindenféle eszükbe jutna róla.
Már így is megvan a saját rendőrségük…
– Mármint a rénrendőrség? Á, az nem komoly.
Pehelysúlyúak. – Rolf Brattsen kezdte belelovalni magát. – Szart
se érő kis hülyék. Egyébként a kautokeinóiak most éppen annál
az agyalágyult Mattisnál vannak. Ismered azt az idiótát, nem?
Folyton bepálinkázva gajdol, ahelyett hogy a csordáját őrizné.
– Mi a csuda? Pont őnála vannak? – kapott a szón az öreg
paraszt, és nagy nehezen jobbra tekerte a nyakát. – Hát Mattis
tényleg egy idióta. Megmondjam, miért? Azért, mert a családon
belül basznak, mint a nyulak. Tudod, ki Mattis apja?
– Tudom. Az a vén bolond, akit sámánnak tartottak.
– Azt csak úgy hiszik. Igazából a nagybátyja az apja neki, a
szülőanyja édestestvére. Úgy bizony.
– Értem – bólintott Rolf Brattsen. – Na jó, most már muszáj
visszamennem az őrsre. Nem tudtam, hogy te meg az apám ilyen
jóban voltatok. – Most először nézett a volánnál ülő emberre,
fürkészte az arcát. – Sose beszélt nekem rólad.
Karl Olsen elfordította a tekintetét, mereven előre nézett.
– Tedd a dolgodat, fiam! És ne feledd, kikhez tartozol. És azt
a dobot nem muszáj mindenáron előkeríteni, mert az lesz belőle,
hogy még jobban begerjed a lapp csürhe. Kurva kommunisták!
 5

16 óra 30 perc, Kautokeino

Klemet Nango és Nina Nansen a délkeleti domboldalon

ereszkedtek le a faluba, és aztán a „téli autópályán”, vagyis a
befagyott széles folyón érkeztek a központba. A rendőrőrs kapuja
közvetlenül a Vinmonopolet, a szeszes italokat forgalmazó állami
cég boltjának a bejárata mellett nyílt, nem volt ritka, hogy a
kliensek eltévesztették a kaput.
A gyér napvilág már rég eltűnt a látóhatár peremén, de
valami kékes derengés megmaradt belőle. Klemet és Nina a
parkolóban hagyták a motoros szánjukat, a ládákat az
utánfutókról közös erővel bevitték a garázsba, és aztán fölmentek
az emeletre, ahol az irodák voltak.
A lépcsőn szembetalálkoztak az őrs titkárnőjével.
– Jókor jöttök – mondta a nő –, pont most kezdődik az
értekezlet a Seriffnél. Azt se tudom, hol áll a fejem e miatt a
dobügy miatt.
– Milyen dobügy?
– Ja? Még nem tudsz róla? Na, majd mindjárt megtudod. –
Meglobogtatta a kezében lévő papírköteget. – Rohannom kell.
Klemet és Nina lerakták a holmijukat, és már mentek is az
értekezletek szokásos helyszínére, Tor Jensen őrsparancsnok
irodájába, aki azért kapta a Seriff csúfnevet, mert a felsőtestét
ringatva járt, és civilben bőr cowboykalapot viselt, mint a
vadnyugati filmhősök.
A Seriff megvárta, míg ők is leülnek. Rajtuk kívül négy rendőr
volt a szobában. Klemet megjegyezte magában, hogy Rolf
Brattsen, a parancsnokhelyettes nincs jelen.
– A vasárnapról hétfőre virradó éjszaka betörtek Juhlhoz, és
elvittek egy lapp dobot – fogott a tájékoztatóba Tor Jensen. –
Különleges darabról van szó, ez az első dob, amelyik véglegesen
visszakerült Lappföldre. Én nem vagyok lapp, de ez a dob
állítólag nagyon fontos a lappoknak. Neked például fontos,
Klemet? Te vagy az egyetlen lapp a társaságban.
– Nem is tudom. Gondolom, fontos – mondta egy kicsit
zavartan Klemet.
– Na, mindegy, az a lényeg, hogy áll a bál. A lappok
sipítoznak, hogy már megint ellopják az identitásukat,
diszkriminálják őket, mint mindig, satöbbi. Oslóban is
idegeskednek természetesen, pláne, hogy három hét múlva
fontos ENSZ-értekezlet lesz őslakosság témakörben, és mint jól
tudjuk, lapp barátaink a mi külön bejáratú őslakosságunk.
Tanultál te erről a rendőriskolában, Nina? Nem? Gondoltam. Egy
szó, mint száz, oslói barátaink a hajukat tépik, merthogy,
ugyebár, ők a stréber jó tanulók az ENSZ-suliban, különös
tekintettel a nagy halom zsozsóra, amit zsebre vágnak, és nem
szeretnék, ha a körmükre koppintanának egy hülye dobügy
miatt.
– Van gyanúsított? – kérdezte Nina.
– Nincs.
– És elképzelés? Hipotézis?
– Előbb tekintsük át az egészet, szépen sorban, az elejétől!
Bejött a titkárnő. Mindenkinek a kezébe nyomott öt
összekapcsozott papírlapot.
– A szóban forgó dob egy zárt ládában volt – folytatta
beszámolóját a Seriff. – Nemrégiben küldte a múzeumnak egy
magángyűjtő. A dob ládástul eltűnt. Semmi mást nem loptak el.
A betörés során két ajtót rongáltak meg. A bejárati ajtó üvegét
ripityára törték. Egyes számú fotó. Raktárajtó, kettes számú
fénykép: a zárat tették tönkre. Mellékelve a helyszínrajz. Ennyi
van, ugorjatok neki!
Klemet végigfutotta a jelentést. Hát ez igen kevés, vélekedett
magában. Összecsapott munka.
– Emlékeztetlek benneteket – szólalt meg újra a parancsnok
–, nagy a politikai nyomás Oslóból, de a helyi lapp politikusok is
mozgolódnak. Arról nem is beszélve, hogy a szélsőjobb is rátesz
egy lapáttal, hátha a lappok ellen heccelve a jónépet ők is hasznot
húzhatnak a felhajtásból. Fiúk! Irány a múzeum. Klemet és Nina,
ti a faluban járőrözzetek!
 – Szóval nincs hipotézis – mondta szelíden mosolyogva Nina.
Rövid időn belül másodszor nem válaszoltak egy kérdésére, és ezt
most már nem akarta annyiban hagyni.
A Seriff némán nézett rá egy-két másodpercig.
– Csak annyit tudunk, hogy egy szomszéd – belepislantott a
jelentésbe –, egy Berit Kutsi nevű idős nő, motorhangot hallott.
Ami nem szokatlan dolog, hiszen a réntartók éjjel-nappal
nyargalásznak, de ott, a múzeumnál pont nem szoktak ilyenkor.
A nyomokat eltüntette a hóvihar. Ja, igen! A nyomozást Rolf
vezeti. Holnap reggelre jelentést kérek. – Megvárta, míg a
többiek kimennek, aztán megkérdezte Klemetet: – Mi a helyzet a
viddán?
– Kezd feszültté válni a helyzet. Rossz telünk van. Akik
egymaguk vannak, nehezen boldogulnak. Arra számítok, hogy
sok konfliktus lesz.
– Jó lenne, ha gond nélkül lemenne a konferencia.
– Ezt mondd a rénszarvasoknak – tárta szét a karját Klemet.
– Te pedig mondd meg a réntartóknak, ezért kapod a
fizetésed. Most mindenesetre nézz körül Ninával a faluban, de
figyelmeztetlek: melózni mész vele, nem etyepetyézni.
– Ne fárassz, Seriff!
– Ismerlek, Klemet.

Klemet és Nina csak néhány száz métert motoroztak, máris a

kereszteződéshez értek, Kautokeino stratégiai pontjához. A 93-as
út az északi parton vezetett Alta felől, és ment tovább Finnország
és Kiruna felé, már a svéd oldalon. Ez kötötte össze Dél- és
Észak-Norvégiát, és megvolt az az előnye, hogy bár két határon is
átment, rövidebb volt, mint amelyik a norvég fjordok vonalát
követte. A 93-asra merőleges út nem vezetett olyan messzire.
Egyik irányban a szupermarket parkolójáig, a másikban addig az
útig, ahonnan több céget is, odább pedig a lankás dombon
terpeszkedő fatemplomot lehetett megközelíteni.
Tucatnyi ember foglalta el az útkereszteződés közepét.
Többségük számi népviseletben volt, az élénk színek jól
érvényesültek a havas környezetben. Két idős asszony egy
szemlátomást sebtében gyártott, kusza betűkkel írt, alig
olvasható transzparenst emelt a magasba: ADJÁTOK VISSZA A
DOBUNKAT! Tömör megfogalmazás, gondolta Klemet. Kisebb
csoport egy dobkályha körül melegedett. Enyhült az idő, mínusz
húsz fok körül járhatott, de kellemetlen szél fújdogált.
A két rendőr a parkolóba állt a dobkályha közelébe. Kicsi volt
a forgalom. Persze máskor se volt valami nagy. Egy hatvan felé
járó nő kávéval kínálta őket.
– Nocsak, Berit! Mit műveltek ti itt? – kérdezte Klemet.
Régről ismerte Berit Kutsit. A nő széles járomcsontján feszült
a bőr, magasan ülő szeme sarkában csak akkor jelentek meg
szarkalábak, ha mosolygott. Jóságot sugárzott az arca. Klemet
egyébként a többi tüntetőt is ismerte. Mind lappok voltak, de
egyetlen réntartó volt köztük, a legfiatalabbik, Olaf. Ő éppen
odahajolt egy autó nyitott ablakához, és mondott valamit a
volánnál ülő férfinak. A többi pásztornak nem volt ideje
tüntetgetni. Őrizték a csordát a viddán, vagy pihentek az odakint
töltött órák után, mint Mattis. Próbálnak pálinkával lelket önteni
magukba, megfeledkezni róla, hogy hamarosan újra fel kell venni
az ormótlan meleg ruhákat, kimenni hóba, szélbe, vad hidegbe,
magányosan hajtani a motoros szánt a tundrán, és remélni, hogy
nem éri őket baleset. Hányszor előfordul, hogy valaki ott fagy
meg, akár a szállása közelében is, mert nekiment egy hó alatt
megbújó, láthatatlan sziklának? Mindenki tudja, hogy a
pásztorkodás a legveszélyesebb mesterség a Nagy Északon.
– Hűha! Csinos a kicsike – mondta nevetve Berit. – De nagy
csibész vagy te, Klemet! – Ninához fordult. – Vigyázzon vele,
kislány, nagy szoknyapecér. Nem nézné ki belőle az ember, de
egykettőre lehúzza a bugyit a lányokról.
Nina zavart mosollyal nézett Klemetre, lerítt róla, hogy
tartózkodó dél-skandinávként nincs hozzászokva az északiak
szókimondó, nyers modorához.
Klemet és Berit gyerekkoruk óta ismerték egymást. És Berit
mindig is szerette ugratni Klemetet.
– Úgy tudom, Berit, hogy motorhangot hallottál a múzeum
előtt.
– Amit tudtam, azt mind elmondtam Rolfnak. Amikor
meghallottam a motort, azt gondoltam, hogy biztos egy réntartó
jön az északi völgy felől… A dombon túlról – magyarázta
Ninának –, arrafelé is vannak csordák. De az illető megállt a
múzeum előtt, amire éjjel még sosem volt példa, és járatta a
motort alapjáraton.
– Hány óra volt?
– Öt körül, lehet, hogy egy kicsit előbb. Olyankor szoktam
ébredni, aztán rögtön visszaalszom. Felriadtam, amikor újra
felpörgött a motor.
– Látta a scootert vagy azt, aki vezette? – kérdezte Nina.
– Volt egy pillanat, amikor a reflektor úgy bevilágított a
szobába, hogy olyan volt, mintha fényes nappal volna. El is
vakított, úgyhogy nem láthattam az embert. Aztán amikor
elkanyarodott, annyit láttam, hogy narancsszínű kezeslábas van
rajta, tudod, olyasmi, amilyet az építőmunkások viselnek.
Hát ez édeskevés volt. A Seriff egyébként rosszul gondolta:
Klemet lelkét nem dúlta fel a dob eltűnése, őt leginkább csak a
bűnügy, maga a rablás foglalkoztatta. Nem volt ortodox számi.
Hogy miért, azt nem szerette felemlegetni. Nem lappok
jelenlétében még kevésbé.
Berit egy-két társával csatlakozott azokhoz a tüntetőkhöz,
akik a templom felé vezető utat állták el.
Olaf, a legfiatalabb tüntető (még nem volt negyvenéves)
energikus léptekkel odament Klemethez.
– Nahát, nahát, a rendőrség is megtisztel bennünket a
jelenlétével – mondta gyorsan pergő nyelvvel. Szögletes álla volt,
húsos ajka, kiugró pofacsontja, és Klemettel ellentétben neki
nem gesztenyebarna kefehaja, hanem göndör, fekete félhosszú
frizurája. – Mit keresel itt, he? Megtaláltad már a dobot, Klemet?
– Bájmosolyt villantott Ninára. – Jó napot, kisasszony.
– Jó napot kívánok – viszonozta a köszönést udvarias
mosollyal a lány.
– Klemet! Ha van még benned egy csepp számi vér, meg kell
értened, hogy a sámándob elrablása gyalázat. Tőrdöfés a
szívünkbe. Az utolsó csepp a pohárban. Megfeledkeztél róla, hogy
száminak születtél?
– Hé, hé, Olaf, ne olyan hevesen!
– Látták már azt a dobot? – kérdezte Nina.
– Nem. Úgy tudom, két-három hét múlva lett volna kiállítva.
– Miért olyan fontos? – tett fel egy újabb kérdést Nina.
 – Ez az első sámándob, amelyik hazatér Lappföldre. – Olaf
tekintete ide-oda ugrált a két rendőr közt. – A svéd meg dán meg
norvég lelkészek évtizedekig üldöztek bennünket, elkobozták és
elégették a sámándobokat. Rettegtek tőlük. Naná! A sámánok az
ilyen dobok segítségével beszélni tudtak a halottakkal, és
gyógyítottak. Összevissza ötven-valahány számi sámándob van az
egész világon, stockholmi múzeumokban meg itt-ott Európában.
Magángyűjteményekben is akad néhány. De itt, az anyaföldön
egyetlenegy sem volt. Hihetetlen, nem? És most végre hazatért az
első. És mi történik? Elrabolják! Ez provokáció!
– Kinek állhat ez érdekében? – kérdezte Nina.
– Na, kinek? – Olaf felszegte az állát, és beletúrt az üstökébe.
– Maga szerint kinek érdeke, hogy eltűnjön ez a dob?
Természetesen azoknak, akik nem akarják, hogy a számik
büszkén talpra álljanak.
Klemet elnézte Olaf Rensont. Idegesítette a páváskodása.
Réntartó létére mindig talál időt, hogy jelen legyen az ilyenfajta
tüntetéseken. Az is igaz, hogy nem akárki. A lapp ügy jeles
képviselője.
A hetvenes évek közepétől norvég, chilei, ausztrál és más
vállalatok bányákat nyitottak, és vízerőműveket építettek
Lappföldön. A Mino Solo nevű chilei cég mindenki haragját
magára vonta szélsőséges módszereivel. Tüntetések robbantak ki,
és idővel Olaf Renson lett a megmozdulások egyik emblematikus
alakja, a megalkuvás nélküli harcos példaképe. Klemetnek
sokszor támadt lelkiismeret-furdalása miatta.
Két teherautó ért a kereszteződéshez. Egy-egy lapp
öregasszony állította meg a járműveket, és a szokásos
ceremóniának megfelelően öt-hat másodpercre feltartóztatták
őket. A sofőrök (a rendszám alapján valószínűleg svédek voltak)
nem izgatták magukat a késedelem miatt. Az ellenkező irányból
viszont feltorlódtak az autók, egy piros Volvo vezetője tülkölni
kezdett, és többen is követték a példáját. Az öregasszonyok nem
zavartatták magukat, tartották a tempót.
Az egyik teherautó beért a kereszteződés közepébe. Ketten
ültek a vezetőfülkében. A svéd pilótának fényes jókedve volt.
Vállon paskolta az utasát, egy Mikkel nevű pásztort, aki – Klemet
ismerte – bérmunkásként dolgozott módosabb réntartóknál. A
sofőr letekerte az ablakot, és a hideg ellenére kilógatta tetovált
karját. Klemet nem volt messze, tisztán hallotta, mit kiált oda a
férfi a számi néninek:
– Eljössz egy numerára, öreglány?
Az öregasszony szerencsére nem értette, mit mond. A sofőr
összegörnyedt a röhögéstől, összepacsizott utasával, és végre
elhajtott. Klemet mérgesen megrázta a fejét. Helyettük is
szégyellte magát.
Olaf átment a kereszteződés túloldalára. Peckesen megállt a
piros Volvo előtt, és farkasszemet nézett a sofőrrel. Aztán
kihívóan Klemet felé fordult, és megvetően végigmérte. Végül
elegáns kézmozdulattal kegyeskedett útjára bocsátani a kocsit.
Befutott Johan Mikkelsen, az újságíró. Olaf orra alá dugta a
mikrofont. Klemet majdhogynem le tudta olvasni Olaf durcás
szájáról, hogy mit mond. Az igazság harcosa a jól ismert szónoki
pózba vágta magát, összevissza hadonászott. Alig kezdődött el az
interjú, egy vadul dudáló mikrobusz jött a templomhoz vezető út
felől. A riporter arra fordította a mikrofont. Jó lesz
hangaláfestésnek a hatórás hírekbe. A lelkész pattant ki a
mikrobuszból: tömött szőke szakállú, durva arcú, jól megtermett
férfi. Ordított, ahogy a torkán kifért. Aki nem ismeri, azt hihette
volna, hogy egy favágó szentségel.
Klemet és Nina odamentek.
– Tűnjetek innen, de most azonnal! Hogy képzelitek? –
Magánkívül volt a pap. A három tüntető készségesen
félrehúzódott. Ettől megenyhült. – Mi folyik itt, barátaim?
– A dob miatt van a tüntetés, nagytiszteletű úr – mondta az
egyik férfi.
– A dob miatt, persze, a dob miatt – komorult el a pap
ábrázata. – Kellemetlen egy ügy, tudom én, de majd csak
megkerül az a dob, menjetek szépen haza, ne álljátok el az
utamat!
Végszóra ért oda Olaf és a riporter (bekapcsolt mikrofonnal).
– Nem a te tulajdonod ez az út – emelte fel kezét a néptribun
–, és neked kéne a legjobban tudnod, hogy nem akármilyen
dobról van szó, elvégre a te elődeid égették el a többit.
 – Ami volt, elmúlt, édes barátaim – váltott hangot a pap, de
az ajka pengevékony volt az elfojtott dühtől. – Fölösleges
hergelni ezeket a derék embereket, Olaf.
– Ez a dob, ez népünk lelke, ez egy történelmi relikvia –
vágott vissza Olaf.
A lelkészből megint kitört az indulat.
– A sátán hangszere az az átkozott dob! Ti pedig, tisztelt
rendőrség, legyetek szívesek szabaddá tenni az utat a
templomhoz, híveket várok.
Klemet mindig kellemetlenül érezte magát a lelkész
közelében, aki az evangélikus egyház laestadiánus ágához
tartozott, annak szigorú tanait hirdette. A családjára emlékeztette
Klemetet.
– Folytathatjátok a tüntetést, Olaf, de tegyétek szabaddá az
utat! – rendelkezett Klemet Nango. – Világos?
– Ó, ó, megszólalt a hatóság embere! – gúnyolódott Olaf. –
Kollaborálunk, kollaborálunk? Jól van, emberek, hagyjátok
átmenni dobgyújtogató uraságot!
A pap majd keresztüldöfte a tekintetével.
– Ön pedig, tiszteletes úr, menjen vissza a templomába, és
tartsa meg magának a megjegyzéseit! – Ezt már Nina mondta, és
mindenki csodálkozva nézett rá. Olaf széles mosollyal honorálta
a határozott fellépést.
De a figyelem hamar másra terelődött. Immár fülsértő volt a
tülkölés. A bevásárlás ideje volt, feltorlódott a kocsisor. A többiek
közé ékelődve Karl Olsen egyfolytában nyomta a dudát. Szederjes
volt a feje. Odakiáltott Berit Kutsinak.
– Hé, Berit, szólj már nekik, az isten áldjon meg, hogy
engedjenek át.
– Jó, szólok – ismert rá a parasztgazdára a nő –
, megmondom, hogy gyorsítsanak a tempón.
– Mondd csak! Nem a majorban kéne ma lenned, te Berit? –
förmedt rá a gazda, azzal a gázra lépett, és elhajtott, mit sem
törődve vele, hogy a többiek, akiket megelőzött, most már őrá
dudálnak mérgesen.
– Nem valami kedves ember – mondta Nina Beritnek.
 – Hát igen, az élet nem csupa napfény errefelé. De a jó lelkek
a viddán is őrködnek az emberek felett. Isten áldjon benneteket –
köszönt el Berit.
 6

Január 11-e, kedd

A nap kel 11 óra 14 perckor, nyugszik 11 óra 41
perckor
A kettő közti idő 27 perc.

8 óra 30 perc, Kautokeino

Az előző napon olyasmibe sodródott a P9-es őrjárat, ami

merőben idegen volt a rénrendőrség szokásos tevékenységétől.
Nina, aki nemrég végzett a főiskolán, még viszonylag fel volt
készülve az effajta konfliktusokra, mert a két utolsó évet Oslóban
járta ki, és ott heves viták zajlottak politikai és szociális
kérdésekről. A tüntetésen tapasztaltak arról győzték meg, hogy a
látszat ellenére igenis vannak feszültségek, még itt, a távoli
Északon is. A számik ügyéről viszont vajmi keveset tudott.
Emlékezett ugyan, hogy a populista FrP 5 egyik képviselője
felszólalt a parlamentben az ellen, hogy számi bíróságot
hozzanak létre az őslakosság ügyeinek intézésére, és azt mondta:
„Ha ez így megy tovább, a pakisztániaknak is lesz külön
bíróságuk.” Hevesen bírálták a képviselőt, de az ügynek nem lett
folytatása; hovatovább megszokottá váltak a Haladás Párt
szélsőséges megnyilvánulásai.
Első útjuk ma délelőtt Lars Jonssonhoz, a lelkészhez vezetett,
akinek – gondolta Nina – olyan a feje, mintha baltával faragták
volna ki egy göcsörtös fatuskóból. Az útkereszteződést még
mindig elfoglalta egy tucatnyi lapp demonstráló, a rendőrautót is
megállították, és Berit csak a szokásos öt másodperc után intett
búcsút Ninának és Klemetnek. Végighaladtak a „lelkész útján”, és

5 A Haladás Párt norvég nevének rövidítése.

Klemet az impozáns piros fatemplom előtt állította le a kocsit. A
sekrestyében találták Isten szolgáját.
Klemet nem szíveli a lelkészt, ez lerí róla, gondolta Nina.
Egyébként a kautokeinói rendőrök felosztották maguk közt, hogy
ki kit hallgat ki. Brattsen felügyelő és az emberei a bulizók
körében nyomoznak. Hétvégén a fiatal dologtalanok a pubban
jönnek össze, a biliárdasztal körül, és gyakran megesik, hogy
később, etilmámorban szamárságokat csinálnak. Brattsen úgy
vélekedett, hogy nem kell nagyon komolyan venni a kihágásaikat:
kukákat borogatnak, felébresztik a szomszédokat, autó- meg
motorosszán-versenyt rendeznek a befagyott tavon, célba lőnek
utcai lámpákra, erőszakoskodnak egy kicsit a lányokkal, néha
talán túlzásba is viszik, de nem vészes. Egyenként kihallgatja a
semmirekellőket, és egykettőre kideríti, hogy nem valamelyikük
bohóckodott-e Juhlnál. Klemetre és Ninára maradtak a
„politikusok”, ahogy Brattsen nevezte őket nagy fitymálva, tehát
a lelkész, a Haladás Párt helyi képviselői és a többiek, akik bármi
okból gyanúsíthatók.
Klemet köszönés után azonnal a tárgyra tért.
– A dob miatt jövünk, Lars.
– Aha, a dob miatt. Gondolom, azzal vádoltok, hogy
elégettem. – A lelkész teliszívta a tüdejét, felfújta magát. – Rossz
ötlet begyűjteni azokat az átkozott dobokat. Tudja, miért,
kisasszony? Nem önmagában a dobbal van baj, hanem azzal, ami
vele jár. Hókuszpókusz, transzba esés, szellemidézés. És hogyan
tudunk transzba esni, kisasszony? Hát úgy, ha szeszt vedelünk.
Az alkohol pusztít. E kérdésben nem ismerek megalkuvást. –
Vérben forgott a szeme, remegett a szája széle. A két rendőr
hallgatott. – Évtizedekbe telt, mire a számikat sikerült
kiszabadítani az ördögi fertőből. Egyedül Isten kegyelmének
köszönhető, hogy felhagytak a régi hiedelmekkel. Most rendezett
az életük, istenfélők, és maradjon is így. A dobbal a gonosz térne
vissza. Az anarchia, az alkohol uralma, a szenvedés, a családok
szétesése. Vége lenne mindannak, amit százötven éve elértünk, és
azóta is építünk tovább.
Nina nem érezte kellően felkészültnek magát, hogy vitába
szálljon, de látta, hogy a társa fészkelődik a széken.
 – Nemigen ismerek számit, aki manapság a sámánizmusnak
hódolna – jegyezte meg Klemet.
A pap valósággal átdöfte a tekintetével.
– Ugyan mit tudsz te erről, te hitetlen ember? Mióta
érdeklődsz te a lelki dolgok iránt? A családod, az igen, de te? Már
fiatalkorodban is kerülted Isten házát, folyton a
szerelőműhelyben lebzseltél meg táncmulatságokon. És…
– Uram! – vágott a szavába Nina. – Mi arra lennénk
kíváncsiak, hogy kinek érdeke ellopni azt a dobot.
– Ellopni és elégetni, nem igaz? Ha megkaparintanám, én el
is égetném, komolyan mondom. – Lehiggadt. – Természetesen
csak képletesen értettem. Tisztelem számi barátaink kultúráját…
Mármint ami csakugyan kultúrának tekinthető belőle.
– Én leginkább csak megvetést érzek a szavaiban – jegyezte
meg Nina.
– Megvetést? Ugyan! Csakhogy én azt is tudom, hogy mi
rejtőzik a mélyben. Ismerem a gonosz hatalmát, és nem szűnök
harcolni ellene. Dicső elődünk, Laestadius mindenkit megelőzve
ráébredt, hogyan lehet megmenteni a számikat. – Felemelte a
hangját. – Ne légy erélytelen! Minden engedmény a gyengeség
jele.
– Lars! Hol voltál vasárnap este?
– Vigyázz, mit beszélsz, Klemet! Csak nem képzeled, hogy én
raboltam el a dobot a múzeumból?
Nina úgy találta, hogy a pap túlságosan is közvetlen hangot üt
meg a kollégájával. Lekezelő, sőt pökhendi.
– Kérem, uram, szorítkozzék a válaszra – mondta nyersen. –
És ne felejtse el, hogy egy rendőrtiszttel beszél!
A lelkész nyájas mosolyt erőltetett magára.
– A vasárnapi istentisztelet után mindig családi körben
töltöm a délutánt, a feleségemmel és négy leányunkkal. Nagy
sétát teszünk, és viszünk magunkkal meleg áfonyalét és
zabsüteményt, ez az egyetlen alkalom a héten, amikor süteményt
fogyasztunk. A feleségem süti, még délelőtt. A séta után
ellenőrzöm a leányok házi feladatát, és kora este vacsorázunk,
valami hideget. Így telik el a nap. Vacsora után Biblia-olvasás,
lefekvés. Ez a vasárnap is pontosan így telt, nyugodtan
megkérdezhetik a hitvesemet és a leányainkat.
 – Tudták az emberek, hogy megérkezett az a dob a
múzeumba, és okozott valami zavart a fejekben?
– Igen, tudták, és igen, okozott zavart, többen is szóba
hozták. Nem látták benne ugyanazokat a veszélyeket, mint
jómagam, de ezt nem róhatom fel nekik. Egyszerű emberekről
van szó, és ez így van rendjén, végtére az Írás szerint is boldogok
a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Lelkipásztoruk
lévén természetesen azon voltam, hogy megerősítsem őket a
hitükben. De egyikükről sem tudom elképzelni, hogy betörést
követne el. A híveim istenfélő emberek, akik a világi törvényeket
is megtartják, felelek értük.

Kautokeinóban nemigen voltak nehézfiúk. És azok se nagyon

ugráltak, csak rájuk kellett pirítani. (A réntartókkal más a
helyzet, őrájuk külön szabályok vonatkoznak.) Kábítószerügyek is
ritkán akadnak. Drogozás persze van, mint mindenütt a világon,
de a dílerek nem helybeliek, hanem többnyire kamionosok.
Rolf Brattsen tudta, hol keresse kedvenc gyanúsítottjait. Már
ha nincsenek az iskolában vagy a munkahelyükön. A
munkanélküli naplopók a nap minden órájában megtalálhatók.
Lapp hip-hopot táncikálnak meg ilyesmi. Legjobb lenne
villámgyorsan begyűjteni valamelyiküket, gondolta Brattsen. Már
egy őrizetbe vétel is megtenné. Jót tenne az előmenetelének a
hülye ENSZ-konferenciájuk előtt. A rénrendőrökkel ellentétben ő
civilben járt. De persze messziről megismerték. Falu ez, és régóta
van itt. Eszébe jutott Karl Olsen megjegyzése: ugyan mire vitte
tizenhét szolgálati évvel a háta mögött? Mire? Á, Kautokeinóban
nincs esélye a számikkal szemben. Az államnak lelkifurdalása
van, amiért – állítólag! – sanyargatta az őslakosságot a múltban.
És mi az eredmény? Oda se lehet sózni nekik rendesen. Statiszta.
Ő, Rolf Brattsen arra van kárhoztatva, hogy statisztaszerepet
játsszon!
A színház mögött állította le az autót, és elégedetten
konstatálta, hogy három suhanc cigarettázik és sörözget az épület
falánál. Rá se hederítettek, amikor Brattsen kiszállt a kocsiból.
Mindhármukat ismerte. Nem voltak nagy balhéik, de biztos,
ami biztos, mindhármójukat bevitte már az őrsre. Ez a módszere:
éreztetni a csávókkal, hogy rajtuk tartja a szemét, és ha bármi
disznóságot csinálnak, bedugja őket a kijózanító cellába. Nyomás
alatt tartani őket! Nehogy már azt higgyék, hogy csak mert
számik, mindent szabad nekik.
– Egy kis lazítás, fiúk?
A srácok nyugodtan szívták tovább a sodort cigarettát.
Összenéztek, mosolyogtak. Ezek nem izgatják magukat, jegyezte
meg magában Brattsen felügyelő.
– Jól telt a hétvége?
– Jól – bökte ki nagy sokára az egyik fiú. A hideg ellenére
edzőcipőt viselt.
– Volt buli?
– Volt.
– Melyik buliban voltatok vasárnap?
– Vasárnap? – Az edzőcipős látványosan törte a fejét. Canada
Goose pufi dzsekit viselt, a fiatalok kedvenc márkáját. – Olyan
buliban, amelyikbe maga nem volt meghíva, az tuti.
A nyegle válasz megnevettette a haverjait, de Brattsen látta a
szemében, hogy a pimaszkodással csak leplezni akar valamit. De
vajon mit?
– De szép pehelykabátod van! – A fiú erre már semmit se
mondott, csak mélyen letüdőzte a cigarettafüstöt. –
Megnézhetem közelebbről? – Brattsen szemügyre vette a dzsekit,
vizsgálgatta, vizsgálgatta, aztán kihúzott egy pelyhet az ujjából.
Aztán a két másik fiú kabátujjából is. A fiúk most már idegesen
néztek egymásra. – Úgy nézem, vadlibalopás volt mostanában
errefelé. Pedig nincs is itt a vonulás ideje. – Azok hárman
értetlenül bámultak rá. – Ejnye, gyerekek, ti hülyének néztek
engem? Ezek itt hamisított dzsekik. Gondolom, úgy estek le a
kamionról.
Hosszú csend volt a válasz.
– Nem hallom!
– A maga sasszeme előtt semmi sem maradhat titokban,
felügyelő úr – mondta az edzőcipős. Eldobta a csikket, és zsebre
dugta a kezét.
– Ejnye, Erik, te direkt cukkolsz engem. Milyen buliban
voltatok, kivel találkoztatok, meddig maradtatok, merre
mentetek haza? Hol máshol volt még buli? Mindent tudni
akarok. Most. Ne játsszátok az eszeteket, mert vadlibatollal
dekorálom ki a valagatokat, nem viccelek.
Erik rásandított a társaira.
– Csak egy buli volt vasárnap, Arnénál, a diákszállóban.
– A Juhl-féle központ közelében. Nocsak. Gyertek, kisfiúk,
ezt most szépen eldaloljátok nekem az őrsön, nem kell itt
fagyoskodni.

A templomból kijövet, már az autóban, Nina odafordult a

társához:
– Tulajdonképpen mi bajotok van egymással, neked meg a
lelkésznek?
Klemet csak nézett a lányra, aztán a szája elé tette a
mutatóujját.
– Pszt! Ne most. Nem hagyom elrontani az év
legvarázslatosabb pillanatát.
Nina nem értette. Klemet odatartotta elé a Finnmark
Dagblad reggeli kiadását, és mutatta a meteorológiai jelentést.
Nina most már mindent értett, elmosolyodott. Szűk
negyedórájuk maradt. Klemet gyorsan vezetett. Elhaladtak az őrs
előtt, és Kautokeino határában rátértek egy kacskaringós
dűlőútra, mely felvezetett a legmagasabb dombra. A dombtetőn
már sok autó és motoros szán parkolt. Voltak falubeliek, akik
rénszarvasbőröket kiterítve piknikeztek, kézről kézre adva a
termoszt. Anyák csitították a hancúrozó gyerekeket. Prémes
kabátok, prémes sapkák, meleg takarók. Egyesek helyben
ugrándoztak, és csapkodták magukat. De mindenki a látóhatárra
függesztette a tekintetét. A távolban úszó felhőpamacsokon
gyönyörűséges visszfények játszottak. Nina az órájára nézett:
tizenegy óra tizenhárom perc. Egyre erősebb lett a villódzó
derengés a horizontnak azon a pontján, amelyre a tekintetek
irányultak. Nina reflexszerűen a kezeslábasa zsebébe nyúlt,
elővette a fényképezőgépet, de látva Klemet elbűvölt arcát, erőt
vett magán, és nem kérte meg, hogy csináljon róla egy képet.
Lopva lefotózta a férfit, aztán átadta magát a látványnak. A
gyerekek elhallgattak, néma csend lett, méltó a magasztos
pillanathoz. Nina sosem láthatott ilyet Dél-Norvégiában, de egész
lelkével, teste minden porcikájával átérezte, átélte a csodát. Kelt
fel a nap. Nina látta, hogy Klemet félig hunyt pillával áhítatba
merül. A nap nem bírt elrugaszkodni a látóhatár peremétől.
Klemet most az árnyékát nézte, úgy csodálta, mint egy művészi
alkotást. Aztán a gyerekek újra futkározni és lármázni kezdtek, a
felnőttek helyben ugráltak, csapdosták magukat. A nap állta a
szavát. Mindenki megnyugodhatott. Sikerült átvészelni a
negyvennapos árnytalan várakozást.

A napfelkelte és -lemente után Klemet és Nina elmentek ebédelni

a Villmarkssenterbe. A vendégfogadó, nevének megfelelően,
valóban a vadon közepén volt.
Kautokeino körzet központjának, az azonos nevű falunak
körülbelül kétezer lakosa van. A település messze a tengertől,
Lappföld belsejében fekszik, folyó szeli ketté, és a folyóvölgyet
szegélyező hegyekről messzire ellátni a viddára, messzire, de
azért nem annyira, hogy a szemlélő képet kapjon a Libanon
méretű körzet valóságos kiterjedéséről. További ezer főt,
javarészt réntartót, számlál a hatalmas közigazgatási egység
Kautokeinón (mármint a falun) kívüli része, többségük
tanyabokrokban vagy magányos tanyán él.
A napi menüt választották: rénszarvasszeletek
vadászmártásban, vörösáfonya-lekvárral, krumplipürével. Nina,
mielőtt hozzálátott volna, csinált egy fényképet a tányérjáról.
Evés közben kifaggatta Klemetet a számi gasztronómiáról.
Amikor kifogyott a kérdésekből, Klemet végre előjöhetett azzal,
amit már rég szeretett volna mondani Ninának.
– Kérlek, Nina, ne kelj a védelmemre, ha kihallgatunk
valakit. A pap még csak hagyján, de réntartó előtt soha. Érted?
– Nem, nem értem. Ha valaki nem tanúsít kellő tiszteletet egy
rendőr iránt, azzal engem is megsért. Nem tehetek úgy, mintha
nem hallanám.
– Nem erről van szó, Nina. De a számiknak sajátos a
viszonyuk a hatósággal, majd te is tapasztalod. Hogy is
mondjam? Egy kicsit ósdi a szemléletük. Fontosak nekik a nemi
szerepek.
Klemet remélte, hogy Nina ennyiből is ért. De a lány csak
nézett rá, várta a folytatást. Hiába várta.
 Mads, a tulaj hozta a kávét, és oda is telepedett az
asztalukhoz.
– Hogy megy az üzlet? – kérdezte Klemet.
– Lassacskán. Egy francia, néhány kamionos, egy öreg dán
turistaházaspár. Az ilyenkor szokásos forgalom. És nálatok mi a
helyzet?
– Nálunk a szokásosnál egy kicsit nagyobb a forgalom –
mosolygott Klemet. – Hadd mutassam be új kollégámat, Ninát!
Délről jött, Stavanger környékéről.
– Isten hozott, Nina, hogy érzed magad minálunk?
– Köszönöm, jól. Még minden új nekem.
– És rögtön ezzel a furcsa dobüggyel kezded.
– Hát igen, habár igazából ez nem ránk tartozik. Mi csak
besegítünk. Egyébként ma délután már jegyzőkönyvezni
megyünk, innen hatvan kilométernyire, Masinál rénszarvasokat
ütöttek el. Suszter, maradj a kaptafánál, rénrendőr a
rénszarvasnál!
Klemet vette át a szót:
– És Mattis csordája már megint mindenfelé elbóklászik.
Végig kell telefonáljuk a szomszédokat, hogy felmérjük a
helyzetet. Azt hiszem, Nina, az lesz a legjobb, ha Masitól
visszajövet benézünk a rénhivatalba, hogy friss adataink legyenek
a csorda helyzetéről.
– Azért ez a dobügy, hát ez nagyon furcsa egy ügy –
erősködött Mads. – Mindenki erről beszél.
– És miket beszélnek?
– Hetet-havat összehordanak. Hogy az orosz maffia… Az öreg
sámánok… Szamárságokat beszélnek. De főleg azon tanakodnak
a népek, hogy mi olyan nagyon fontos meg érdekes abban a
dobban.
– Hát azt mi sem tudjuk – mondta Klemet, és intett, hogy
ideje indulni.

A P9-es járőr késő délután ért vissza a kautokeinói őrsre. Nina

életében először töltött ki rénbaleseti jegyzőkönyvet.
Elcsodálkozott a különleges formanyomtatványon: egy
rénszarvas oldalnézeti rajzán be kellett karikázni, hogy az állatot
melyik testrészén érte az ütés. És hozták magukkal a fülpárokat,
amelyekbe bele volt metszve a gazda jele. A fülek aztán a
rénrendőrség erre rendszeresített mélyhűtőjébe kerülnek a többi
fül mellé. Bizonyíték a balesetre, egyben pedig biztosíték, hogy a
tulaj ne kérhessen kétszer kártérítést ugyanarra a jószágra.
A rénhivatalban tájékoztatást kaptak Mattis csordájáról. Nem
volt valami rózsás a helyzet. Épp visszaültek a kocsiba, amikor
megszólalt Klemet telefonja.
– Az őrsről hívnak – mondta Ninának. Meghallgatta, amit
mondtak neki, döbbenet ült ki az arcára. – Indulunk. Mattis
gumpijához. Holtan találták.
 7

19 óra 45 perc, Közép-Lappföld

Klemet és Nina leállították a scootert, de bekapcsolva hagyták a

reflektort. Ninának nehezére esett otthagyni a fűtött ülést.
Halálfáradt volt. Sűrű sötétben tették meg az utat, egy pillanatra
sem hagyhatott ki a figyelmük. Nézte Klemetet. Fittyet hány
hidegnek, fáradtságnak, energikus léptekkel megy a
körbevilágított gumpi felé. A szállás körül ugyanolyan
rendetlenség: bádoghordók, pányvák, fahasábok szétszórva,
összevissza.
– Hohó! Megjöttek a lovasrendőrök – élcelődött egy férfi,
kilépve a gumpiból. Nina nem ismerte meg azonnal a
kezeslábasban, füles sapkában. Ellenséges volt a hangja. Ez Rolf
Brattsen, jött rá hirtelen. A helyszínt scooterek reflektora
világította meg. Az éles fénypászmákban porhó kavargott, árnyak
jöttek-mentek. Volt valami szürreális az egészben. – Mi van?
Hazaterelted a jószágot, és unatkoztál otthon?
Nina érezte, hogy a felügyelő nem szíveli Klemetet, de nem
tudta, mi baja lehet vele.
– Mindenkivel ilyen – súgta oda Klemet, megelőzve a
kérdését.
Brattsen nem hagyta abba a goromba viccelődést:
– Mondd csak, Dagi! Mióta játszik igazi rendőrösdit a
rénkülönítmény? Ez most itt emberhalál és nem rénbaleset, jó
fiú. Mit keresel itt, he?
– A Seriff parancsa. Lehet, hogy réntartók közt volt
konfliktus.
– Réntartók, na ne! Talán inkább részeges disznók.
– Dagi? – nézett mosolyogva járőrtársára Nina.
– Nina!
– Igen?
Klemet láthatóan nem volt a humoránál.
– Gyerünk, munkára!
 Nina tovább mosolygott, ami bosszantotta Klemetet.
Brattsenre ügyet se vetett.
– Aranyos becenév.
– Nina!
– Csak vicceltem, na!
Klemet a gumpi mögé került. Két rendőr tevékenykedett egy
kicsit feljebb, Mattis szállását a keleti széltől védő dombon. A
vastag hóban motoros szánnal csináltak utat, és ugyanaz a
scooter világította meg a színt.
– Szia, Klem – köszönt oda az egyik rendőr.
– Szia.
– Ezt nézd meg, ilyet még nem láttál!
Mattis hanyatt hevert egy nagy, lapos sziklán. Körülötte, úgy-
ahogy, eltakarították a havat.
– Atyaisten! – mordult Klemet. – Atyaisten!
Nina mögötte állt. Már nem is érezte a hideget. A halott kékre
volt fagyva, hacsak nem a reflektor színezte el, és festett ijesztő
árnyékokat az arcra, a nyitott szemre. Nina hátrahőkölt a szörnyű
sebek láttára, amelyek oly kevéssé illettek a békés és fenséges
tájhoz: a pásztor mindkét fülét levágták, a véres peremű
tölcsérben hó fehérlett.
– A füleket nem találtuk meg – követte a rendőr a kollégái
tekintetét. – A törvényszéki orvos még nem ért ide, de úgy
becsüljük, hogy kábé hat órája állt be a halál. Majd meglátjátok: a
gumpiban mindent szétdobáltak, kerestek valamit. – A szénné
égett motoros szánra mutatott. – A füstöt vettük észre. Illetve
nem is mi, hanem a szomszéd, Johan Henrik. Tiszta szerencse,
hogy észrevette. Ő riasztott bennünket. Előtte téged próbált
elérni, azt mondja.
– Nyilvánvalóan megkínozták – mondta Nina. – Micsoda
barbárság!
– Ti nemrég még élve láttátok – lépett eléjük Brattsen. –
Tegyétek hasznossá magatokat. Próbáljatok visszaemlékezni,
hiányzik-e valami ahhoz képest, amit láttatok!
– Már akkor is nagy volt a rendetlenség – jegyezte meg Nina.
Brattsen erre nem szólt semmit, csak köpött egyet a hóba.
Nina alaposabban szemügyre vette a halott arcát. Ugyanolyan
grimaszba volt torzulva, amilyet tegnap látott Mattis arcán,
amikor nekikészült, hogy mondjon valamit. Rimánkodni akart az
életéért, amikor leszúrták? Az ujjai begörbedve. Vajon mit akart
mondani? Az első döbbenet után Nina kezdte megszokni a fül
helyén tátongó tölcsér látványát.
– Szerencsénk van a hideggel meg a hóval – mondta Klemet.
– Hamar elállt a vérzés, és nem volt erős a szag, ami idevonzotta
volna a dögevőket. A réntetemeket általában onnan vesszük
észre, hogy madarak köröznek fölöttük.
– Nem emlékszem, hogy ilyen sötét karikák lettek volna a
szeme alatt.
– Talán amiatt van, hogy megkínozták – kockáztatta meg a
feltételezést az a rendőr, aki eddig nem szólalt meg. – Vagy a
hideg miatt, nem is tudom. Néha fura dolgokat művel a test.
Mattis szája félig nyitva volt. Látszott, hogy sok foga hiányzik,
és a meglévők is inkább csak csonkok.
– Úgy halt meg, ahogy élt – mondta Klemet. – Nyomorultul.
Azt se engedte meg neki a halál, hogy becsukja a száját.
Halálában is az látszik rajta, hogy egy fogatlan, szerencsétlen
flótás. – Klemet is észrevette a sötét karikákat a szem alatt.
Közelebbről is megnézte, aztán a fülhöz hajolt. – Valószínűleg
egyetlen vágásal lemetszették – jegyezte meg.
– A ruha alatt még nem néztük – folytatta az előző rendőr –
, de a jelek szerint egyetlen erős és jól irányzott döféssel végeztek
vele a több réteg ruha ellenére.
Klemet megérintette a fagytól merev fülcsonk peremét. Újra
jól megnézte az arcot, a szem alatti karikákat, aztán elindult a
gumpi felé.
– Rögzítsd az ujjlenyomatokat! – szólt oda Brattsen annak a
rendőrnek, aki a holttestet és a helyszínt fotózta. A gumpi
ajtajában elállta Klemet útját. – Ne vesztegesd itt az idődet, Dagi,
ez a meló nem neked való. Foglalkozz inkább a szeszkazánunk
állataival, már életében is szanaszét mászkáltak, mi lesz most,
hogy elhalálozott?
Feltette a bukósisakot, és egy rendőr kíséretében
elszáguldott. Sötétbe borult a tetthely, már csak a technikusok és
a P9-es járőr szánjainak reflektora világított.
– És most? – fordult Klemethez Nina. – Mit csinálunk? Csak
a rénszarvasokkal foglalkozunk?
 – Brattsen nem a főnököm. Kirunából kapjuk a parancsokat
és adott esetben a Serifftől. Nem érdekel, hogy Brattsen mit
mond.
– Jó, persze, de a rénszarvasokat illetően igaza van.
– Majd összetereljük őket, oké, de ahhoz még egypár
rénrendőrt össze kell csődíteni, magunkban nem boldogulnánk.
Majd a tóról telefonálunk.
Azzal bement a gumpiba. Leült a padra, oda, ahol tegnap ült.
Minden képzeletet felülmúlt a rendetlenség. Erős fényű gázlámpa
világította meg a helyiséget. A fölső ágyról mindent leszórtak a
földre vagy ki, a hóba. A hálózsákokat, pokrócokat szintúgy. Még
a kályhát is fölborították. Vagy verekedés volt, vagy mindent
apróra átkutattak. Vagy ez is, az is. A szánt felgyújtották, a bódét
viszont nem. Miért?
– Látsz valamit, Nina?
A lány, követve járőrtársa példáját, ugyanoda ült, ahová
tegnap, hogy ugyanolyan szögből lássa a dolgokat.
Körbehordozta tekintetét. Felállt, tett két-három lépést.
– A polchoz mintha nem nyúltak volna.
Egypár kisebb-nagyobb bádogdobozt lehajigáltak. De a kések,
bőrpányvák és fadarabok a helyükön maradtak. Azt persze bajos
volt megmondani, hogy mi hiányzik.
Klemet követte Nina tekintetét.
– Nincs réntartó, aki ellopta volna a kését. A számik közt
előfordulhat, hogy jószágot lopnak egymástól, de olyasmit soha,
ami a szánon van. Nem nyúlnak használati eszközhöz, ami életet
menthet a viddán. Ezt tanultam a nagybátyámtól, Nils Antétól. A
pásztorok sosem lépték át ezt a láthatatlan határvonalat.
A szépen megmunkált számi késekből egy sem hiányzott.
Láttukra Nina gondolatai visszatértek Mattis levágott füléhez.
Nem tudta elképzelni, hogy az ő szűkebb hazájában bárki ilyen
barbárságra vetemedne. Kesztyűt húzott, levette az első kést,
kihúzta a tokjából, aztán a másik hármat is megvizsgálta.
Egyiken sem látszott bármi nyom. Visszaült a padra.
– Lehet, hogy azért rögzíteni kellene az ujjlenyomatokat.
Hadd kérdezzek valamit, Klemet! Engem úgy tájékoztattak, hogy
a rénrendőrség elsődleges dolga a konfliktusok megelőzése és a
békítés. De hogy a konfliktus odáig fajulhat, hogy lőnek
egymásra? Hogy van ez? Na és ez a kínzás, füllevágás?
– Igen, ez nagyon furcsa – bólintott Klemet. Olyan csakugyan
előfordul, hogy a pásztorok lövöldöznek egymásra. Pláne, ha be
vannak szíva. De haláleset még sosem volt, legalábbis gyilkosság
soha. Vagy ha mégis, arról nem szereztünk tudomást. Na és
hozzá ez a füllevágás!
– Mi történhetett itt, Klemet?
– Fene tudja. Induljunk ki abból, hogy minden rénszarvasnak
jel van a fülébe metszve. Mindkét fülébe. Gondolom, erről már
hallottál a kirunai tanfolyamon. Mindkét fülre szükség van, hogy
azonosítani tudd a tulajdonost. A réntolvajok levágják az állat
fülét, hogy ne lehessen megtalálni a gazdát. Ha nincs tulajdonos,
nincs feljelentés.
– Nincs feljelentés, nincs nyomozás – folytatta a
gondolatmenetet Nina.
– Vagy ha mégis van, akkor hipp-hopp lezárják – vonta le a
végkövetkeztetést Klemet.
– Bosszúról volna szó? Mattis réntolvaj lett volna?
Klemet megvonta a vállát.
– Tolvajok egymás közt. Lehet. De Mattis legelőször is egy
szerencsétlen flótás volt. Nézd ezt a gumpit! Micsoda kosz,
micsoda szemétdomb! És a tetejébe alkoholista volt. Bosszú
volna? Nincs kizárva. Mindenkire nehéz idők járnak. Ki kell
hallgatnunk majd Johan Henriket. Az se könnyű eset.
– El tudod róla képzelni, hogy ő tette?
– Mattisnak minden szomszédjával konfliktusa volt. Nem
őrizte rendesen a csordáját. Egymaga volt. Csak Aslak segített
neki néha-néha. Más senki. És a viddán nem sokra mész egyedül.
– Hány szomszédja van?
Klemet kinyitotta a kezeslábasát, elővette a katonai térképet,
kihajtogatta.
– Tegnap mutattam, emlékszel? Itt, ebben az erdőben vannak
Johan Henrik állatai, és itt keltek át a folyón Mattiséi. Mattis
legeltető területe idáig terjed, Johan Henriké meg innen, a
folyótól egész eddig a tóig. Aslak területe itt van a hegyen túl.
Emitt pedig Ailo legeltet, ő a Finnman családhoz tartozik.
 – A híres-neves Finnman nemzetséghez? Róluk már
hallottam, Kirunában is emlegették őket.
Ahogy végigsorolta a szomszédokat, Klemetnek az jutott
eszébe, hogy szegény Mattisnak ebben sem volt szerencséje. Pont
e közé a három zsivány közé szorulni télire, hát ez nem
könnyítette meg az életet!
 8

Január 12-e, szerda

A nap kel 10 óra 53 perckor, nyugszik 12 óra 2
perckor
A kettő közti idő 1 óra 9 perc

Közép-Lappföld

Négy további rénrendőrpárost kellett hívatni. Jött egy-egy

Karasjokból és Altából, egy Enontekiőből a finn oldalról, egy
pedig a svédországi Kirunából. Klemet irányította a
hadműveletet. Nina volt az egyetlen nő a csapatban. Hála a
horizonton derengő fénynek egész tűrhető körülmények közt
fogtak munkához.
A tíz rendőrnek sikerült egybeterelnie Mattis csordáját. Az
egész napjuk ráment. Szerencséjükre Mattisnak nem volt sok
állata, és a rének, a domborzati viszonyok miatt, nem is széledtek
szét nagy körben. A szomszéd gazdák hozzájárulásával kis
csoportokban, a táborhelytől úgy tíz kilométernyire délkeletre
fekvő karám felé terelték a rénszarvasokat.
Azzal kezdték, hogy a kora és az agancsa alapján
azonosították a vezérállatot. Ez könnyű feladat, és hamar meg is
találták egy tó partján, a csorda zömével körülvéve. Klemet
tapasztalatból tudta, hogy Mattis csordája igencsak ijedős. Tehát
óvatosan kell megközelíteni, mert ha megriadnak, szétfutnak a
szélrózsa minden irányába. Utasítására a rendőrök kört alkottak,
és a rének csakugyan nem merték átlépni a láthatatlan határt,
hanem – rendes szokásuk szerint – körbe-körbejártak. Klemet
néhány méternyire az állatoktól leszállt a scooterről, és kezében
egy narancssárga lasszóval gyalog ment tovább. A rének
elhúzódtak előle, és egyre gyorsabban taposták a havat. Ahogy
valamelyik motor reflektora rájuk vetült, Klemet látta, hogy
rémülettől tágul amúgy is nagy szemük, de folytatták a körtáncot,
nem is próbáltak kitörni a gyűrűből. Klemet nekikészült, és a
megfelelő pillanatban kivetette a lasszót a vezérállatra. A pányva
azonban egy másik agancsba akadt bele, és az állat vadul hányta-
vetette magát. A rének most a küzdő felek körül forogtak, a
rendőrök a rének körül, úgyhogy két ellentétes irányú, tökéletes
gyűrű alakult ki. Hajnalpír jelezte, hogy hamarosan felkel a nap,
ez évben másodízben. Klemet a pányvát egyre rövidebbre fogva a
földre szorította az állat fejét, és nagy nehezen lefejtette róla a
kötelet. A rén felszökkent, vissza a többiek közé. Harmadszorra
végre sikerült elkapni a vezérállatot. Nagyobb volt, mint a társa,
de kevésbé erős. És főleg: hozzá volt szokva, hogy így bánjanak
vele. Klemet hosszúra hagyta a lasszót, és szép lassan elindult a
scooterrel. Az öreg bika békésen baktatott mögötte, a csorda
pedig, ahogy az természetes, követte a vezért. A rendőrök
közrefogták az elnyújtott háromszöget formázó alakzatot,
ösztökélték a lemaradókat, kordában tartották a vérmesebbeket.
A finnek speciális utánfutójára két legyöngült fiatal rén került;
lepányvázva, ijedten emelgették a fejüket.
A karámtól egy-két kilométernyire négy rendőr előrement
előkészíteni a rének fogadását. Már korábban kiszélesítették a
palánkkerítés bejáratát, és kétfelől embermagasságú, széles, erős
műanyagszalag-kordont telepítve, nagy tölcsért alakítottak ki. A
karámhoz közeledve néhány hátul haladó állat nyugtalankodni
kezdett. A motorosok felgyorsítottak, összébb terelték őket.
A szalagkordon mögött moccanatlanul várt a négyfős előőrs.
Ha a csorda megriad tőlük, megeshet, hogy a scootereseknek
fittyet hányva megfordul, elmenekül, és kezdődhet elölről az
egész hadművelet. Szerencsére az állatok nem vették észre a
turpisságot, és a négy gyalogos rendőr bezárta a csapdát. Onnan
már könnyű volt átterelni a réneket egy szomszédos, nagyobb
karámba.
Ez ment egész nap. A csorda maradéka öt kis csoportra
oszlott. Minden alkalommal felderíteni a terepet, megfigyelni az
állatok viselkedését, megállapítani, milyen szögben haladjanak a
motorosok, hogy irányban tartsák a réneket, elállni azokat a
csapásokat, ahol feltorlódhatnak, és letérhetnek az útról. A
rendőröket sürgette az idő, mert egyre halványult a fény, habár,
hála éjjellátó távcsövüknek, sötétben is boldogultak. Öreg este
lett, mire az egész csordát beterelték a karámba.
A férfiak fát vágtak, gödröt ástak a hóba, és tüzet raktak a
kerítés mellett. Nina kimerült volt, egész testét átjárta a hideg. De
egyszer csak megélénkült az ég. Az északi fény, az aurora
borealis birtokba vette az ég boltozatát. Halványzöld jelenések
támadtak a horizonton, lassan hullámoztak egyre közelebb.
Mindenki elnémult, megállt az idő. Lobbantak a fények,
vízszintesen kígyóztak, valószerűtlen ábrákat rajzoltak a menny
sötét kárpitjára, őrült táncot jártak a pászmák szabdalta végtelen
kupola alatt. Most már az egész ég villódzott, lüktetett, olyan volt,
mintha görcsben rángatózna.
Levették a kávét a tűzről. A rendőrök gondolatai visszatértek
Mattishoz. Alighanem maradt néhány magányos rén a tundrán,
azokról nem is beszélve, amelyek a szomszédok csordájához
csapódtak. Azokat majd csak tavasszal lehet kiszűrni… ha ugyan
megérik a tavaszt.
– Mi lesz Mattis állataival? – kérdezte Nina.
– Holnap kiszáll a rénhivatal – felelt Klemet. – Most már ők
az illetékesek, ők fogják etetni őket.
Azt már nem tette hozzá, hogy Mattisnak nincs közeli
hozzátartozója, az állatai minden bizonnyal vágóhídra kerülnek.
A sors iróniája, hogy azok döntenek a sorsuk felől, akiket Mattis
folyton ócsárolt, aktakukacnak nevezett. A rosszul gondozott,
kiéhezett, szegény páráknak pont olyan mostoha sorsuk volt,
amilyen a gazdájuknak, és úgy is végzik, ahogyan ő. Klemet maga
előtt látta a halott Mattis fogatlan száját, a meggyötört arcot.
Amilyen a pásztor, olyan a csorda. A fáradt rendőr gondolataiba
merülve automatikusan megfújta a rég kihűlt kávét.
Odafent az ég tündöklő csóvái lángba borították a holtak
birodalmát.
 9

Január 13-a, csütörtök

A nap kel 10 óra 41 perckor, nyugszik 12 óra 15
perckor
A kettő közti idő 1 óra 34 perc

9 óra, Kautokeino

Klemet Nango és Nina Nansen számára rövid volt az éjszaka.

Reggel kilenckor a Seriff megnyitotta az értekezletet. Ezúttal
Brattsen is jelen volt. Két termosz kávé volt odakészítve a
tárgyalóasztalra. A Seriffről lerítt, hogy nincs jókedvében. Nem
szólt ugyan semmit, kivárta, míg mindenki kávét tölt magának,
de Klemet ismerte, látta rajta, hogy Oslóban megkongatták a
vészharangot.
– Na jó! – szólalt meg végre a Seriff. – Van itt nekünk,
ugyebár, egy nagy-nagy problémánk. Két súlyos bűnügy
huszonnégy órán belül. Egy lopás, méghozzá betöréses lopás, és
egy nem akármilyen emberölés. Oslo kezd pánikolni az ENSZ-
konferencia miatt, és nem csodálkoznék, ha Mattis levágott füle
egy rakás újságírót idevonzana Oslóból, Stockholmból, de akár
még külföldről is. Pláne, hogy alig két éve történtek azok a
szexuális abúzusok. Gyerünk, lássuk, mit tudunk!
Brattsen volt az első hozzászóló.
– A gyilkossági ügyben elkezdtük a szomszédok kihallgatását.
Egyelőre csak Ailo Finnmannal sikerült beszélnünk. Még nem
tudjuk a halál beálltának pontos időpontját. Finnman azt
mondja, hogy Kautokeinóban volt. Most ellenőrizzük. De ne
feledkezzünk meg a klán többi tagjáról sem. Öten váltják
egymást. Ailo állítja, hogy nem volt konfliktusa Mattisszal, de
hozzáteszi, hogy előbb-utóbb biztosan lett volna, mert az a lusta
disznó elhanyagolta a csordáját. Nem én mondom, hogy lusta
disznó volt, csak Ailót idézem – tette hozzá vigyorogva.
– Mikorra végzel a Finnman família többi tagjának
kihallgatásával?
– Remélem, estére meglesz. Két pásztor kint van a tundrán.
Őket nem tudjuk előbb elérni.
– Ki van még?
– Johan Henrik és Aslak – mondta Klemet Brattsent
megelőzve.
– Jól mondja a Dagi. – Brattsen a nyomaték kedvéért tartott
egy-két másodperces szünetet a csúfnév kimondása után. – Két
további pásztor. Még nem sikerült elérnünk őket.
– Valami nyom?
– Scooternyom nincs. A hó mindent befedett. Lehet, hogy
alatta találunk valamit, még nem tömörödött össze. Keresünk
ujjlenyomatokat. Mattis scooterét felgyújtották. Mindent
jegyzékbe veszünk, átvizsgálunk. Nem tudjuk, hogy a tűzeset
kapcsolatban van-e az emberöléssel. Lehet, hogy a szán azelőtt
égett le, hogy a gyilkos a tetthelyre ért. Nem lehet megállapítani.
A fül levágása arra enged következtetni, hogy pásztorok közti
leszámolásról van szó. Ez kézenfekvő. De vajon mit szól hozzá a
szakértőnk? – tette hozzá gúnyosan.
Klemet bólintott.
– Hihetetlen, de igen, lehet, hogy az történt. Mattis maga
alatt volt, ezt láttuk, amikor ott voltunk nála egy nappal a halála
előtt. Úgy vedelt, mint soha korábban.
– Ebből még nem következik, hogy bánatában megölte
magát, úgyhogy nézzük, mi van még – mondta a Seriff.
– Előveszünk minden rénlopást az elmúlt két évből – mondta
Brattsen.
– Nem hinném, hogy azzal sokra megyünk – szállt vitába
Klemet. – A réntartók az esetek többségében nem tesznek
feljelentést. Tudják, hogy nem érdemes. Jobb szeretik maguk
közt rendezni az ügyet, a zsaruk nélkül.
– Hát ez az! Kérdés, hogy akkor tulajdonképpen mire is
kellesz, te Dagi gyerek.
– Oké, nézd át a régi ügyeket, Rolf! – határozott a Seriff. –
Valahol el kell kezdeni. Foglaljuk össze! Van egy pásztorunk, akit
halálra kínoztak. Miért kínozták meg? Vagy bosszúból, vagy hogy
kiszedjenek belőle valamit. Mit akarhattak megbosszulni?
Lopást? Vagy valami mást? Ha kivallatni akarták, mit akartak
hallani? Hogy lopott? Mit? Rénszarvast? Vagy valami mást? Ki ez
a Mattis? Nézz utána, Klemet, méghozzá alaposan! Válaszok
kellenek, gyors válaszok. És beszélj azzal a két másik réntartóval,
főleg Johan Henrik érdekel, mert az összeakasztotta a bajszát a
mi Mattisunkkal… Van valami fejlemény dobügyben?
– Ja, tényleg! Meg ne feledkezzünk a lappok varázsbóvlijáról!
– röhögött Brattsen a saját szellemességén.
Egy másik rendőr vette át a szót.
– A dob egy ládában volt. Egy francia magángyűjtő
adománya. Állítólag idős ember. Próbáljuk felvenni vele a
kapcsolatot. A múzeumigazgató elmondása szerint még senkinek
se volt ideje és lehetősége lefotózni a dobot. A múzeum előbb
biztosítani akarta a tárgy állagmegőrzését, a napokban jött volna
a restaurátor. Egyszóval nincs fotó a dobról. Legalábbis itt nincs.
Nem tudni, milyen rajzok vannak rajta.
– Atyaisten! Hát ez hihetetlen! – dühösködött Brattsen. – A
Google korában, amikor minden klotyópapírt beszkennelnek, azt
se tudjuk, hogy hogy néz ki az a kurva dob? Még a biztosítót se
érdekelte?
– Ez csakugyan meglepő – bólintott a Seriff.
– Beszélhetnék a gyűjtővel – mondta Nina. – Bébiszitter
voltam Párizsban, legalább felfrissíthetném a nyelvtudásomat.
– Oké – mondta a főfelügyelő. – És amúgy? Valami más
nyom?
– Vasárnap este néhány fiatal összejött a diákszállón, a Juhl-
központ közelében. Sokat ittak, és későig buliztak, de nem hajnali
ötig.
– Berit nem említette nekünk a dolgot – jegyezte meg Nina.
– Ha említette, ha nem, buli akkor is volt – mondta Brattsen.
– Őket valószínűleg kizárhatjuk a gyanúsítottak közül, tekintve,
hogy a vallomásuk egybevág, és holtbiztos, hogy nem akartak
átvágni… Felmerül továbbá, hogy esetleg egy másik gyűjtő
megbízásából követték el a betöréses lopást, elvégre egy ritka
darabról van szó, ugyebár.
 – Eeegen… A pénz mint indíték, az mindig felmerülhet. Nina!
Beszéld meg ezt a dolgot a franciáddal! És annak is utána kell
nézni, hogy nem loptak-e el más dobokat is.
– Mármint azokon kívül, amelyeket a svéd meg a norvég
papok loptak el az utóbbi három évszázadban. Ugye, így érted? –
ironizált Klemet.
A Seriff csodálkozva emelte rá a tekintetét: nem nézte ki ezt a
fajta humort a kollégájából. Szélesen elmosolyodott, a szeme
sarkából pedig élvezettel nézte, ahogy Brattsen rágja a zablát.
– Kinek érdeke, hogy eltűnjön a sámándob?
– Hát, annyi bizonyos, hogy a lelkész nagyon ellene van. Fél,
hogy régi démonokat ébreszt, és hogy eltávolítja tőle a híveit.
Hogy felébred évszázados álmából a régi vallás… ilyesmi.
– Komolyan el tudod képzelni róla, hogy betör a múzeumba,
és ellopja a dobot?
– Ha nem is ő, valaki az övéi közül.
– És miért ne Olaf? – dobta be Brattsen. – Jól jön neki a
balhé, nem? Fellármázhatja az egész bandáját, és újra előjöhet az
ősi jogokkal, a lappok jogfosztásával, a föld elbitorlásával meg a
többi marhasággal. És tiszta véletlenségből pont az ENSZ-
konferencia előtt. A magafajták mást se akarnak, csak hogy
húzzunk el innen. Hallottam ma reggel a rádióban, micsoda
dumát nyomott. Olyanokat mondott, hogy annak a dobnak nem
is egy múzeumban lenne a helye, merthogy az egész számi nép
közös kincse, tulajdona. Egy szemétláda az a pasas, egy igazi
komcsi. Mindenkit manipulál. És akárki akármit mond, egyszer
már be is kasztlizták, azzal gyanúsították, hogy benne volt egy
svéd bányagép elleni robbantásos merényletben.
– Pontosan tudod, hogy nem emeltek vádat ellene, és négy
nap után elengedték. Mint ahogy azt is tudod, hogy Olaf csak egy
elenyésző kisebbséget képvisel.
– Lehet, de az az alak akkor sem tiszta. Összeszűrte a levet az
IRA-val, amikor a tüntetések voltak az altai gát ellen. És én
nagyon is el tudom képzelni, hogy direkt provokál, hadd legyen
egy kis mozgás. Annak idején a komcsik voltak ebben a
nagymesterek, ők tudták legjobban felizgatni a jónépet.
 11 óra 30 perc, Kautokeino

Klemet és Nina megálltak a szupermarket előtt, hogy

bevásároljanak, felkészüljenek a terepmunkára. Úgy döntöttek,
hogy Johan Henrikhez mennek először. Ő a legközelebbi
szomszéd, mi több, találkozott Mattisszal nem sokkal annak
halála előtt. Aslakhoz majd utána mennek.
A bevásárlás fontos esemény a rénrendőrök életében. Ha
többnapos járőrözésre indulnak a fagyos tundrára, és tudják,
hogy kimerítő scooterezés után hitvány gumpiban vagy jobb
esetben kunyhóban fognak éjszakázni, mindig úgy készülnek az
étkezésre, mint a nap fénypontjára. Ritkán kerül gasztronómiai
remekmű a tányérra, de nem is az a fontos, hanem hogy jó
laktató legyen, akkor is fűtse a testet, ha ne adj’ isten hosszúra
nyúlik egy-egy útszakasz, és kimarad egy étkezés. Klemet szerette
a bevásárlást. Már attól kellemes gondolatok kezdtek kavarogni a
fejében, hogy eldöntötte, melyik gyorsfagyasztott krumplit
válassza. Ez lesz a köret a natúrszelethez (újabb mélyhűtött
csomag a bevásárlókocsiba), a szósz pedig legyen béarne-i mártás
(meg is van a keresett zacskó); de jól fog esni a lakoma a két-
három órás fárasztó motorozás után! Nem szabad túlsütni a
karajt, de nem ám, a krumplit pedig nem árt megbolondítani egy
kis fokhagymával, ezt a szakácsfortélyt egy kollégától tanulta, aki
Mallorcán nyaralt.
– Ma este én főzök – jelentette ki Klemet. Biztosra akart
menni.
– Kedves tőled – fogadta el a meghívást Nina. – Meg kell
mondanom, hogy a főzés nem erős oldalam. – Nézte, ahogy a
mélyhűtött termékek szaporodnak a bevásárlókocsiban, és arra a
következtetésre jutott, hogy Klemetnek se erőssége a főzés.
– Egyik nap én, másik nap te. Felváltva, ez a szabály.
Vizsgálgatták a felhozatalt, minden tételt megtárgyaltak.
Klemet jól feltankolt a kicsit édes sarki kenyérrel meg brunosttal,
vagyis karamellizált barna lágy sajttal. És vett egy-két tubus rák-
meg kaviárkrémet, jó lesz uzsonnára. Az is nagyon fontos, az
uzsonna! Máris kezdett megéhezni. Egyszeriben sürgős lett
befejezni a bevásárlást. Gyorsan kávét, cukrot, csokoládét, aszalt
gyümölcsöt, ketchupot, száraztésztát dobott a kocsiba, meg
néhány doboz könnyű sört zsugorfóliás csomagban, azzal végzett
is. Megfordult a fejében, hogy átugrik az állami Vinmonopoletba
egy üveg konyakért, de letett róla. A bevásárlás után irány a
benzinkút. Tele a tankokat, meg az üzemanyagkannákat!
Miközben Nina a kútoszlopnál tevékenykedett, Klemet
megtöltötte a vizeskannákat. Amikor az is megvolt, ellenőrizte a
ládákat, kannákat, hordókat az utánfutóhoz rögzítő pántokat.
A falu határában felhajtottak a dombra. A dombtető fényben
fürdött. Klemet már majdnem meg is feledkezett róla, hogy újra
fent van a nap. Feljön és tündököl. Jó jel, gondolta magában.
A hóról visszaverődő vakító fény megnehezítette a vezetést,
kivált Ninának, akinek nem volt elég erős a napszemüvege.
Rábízta magát Klemetre.
Kora délután értek Johan Henrik gumpijához. A nap már
lebukott, de még világos volt. Már korábban telefonáltak a
pásztornak, hogy meglátogatják. Az ilyen vészterhes időkben a
gazdák nem szerették a váratlan vendéget. Johan Henrik a gumpi
küszöbén fogadta őket. Klemet és Nina épp csak elindultak felé,
amikor a pásztor egyik fia scooterre pattant. Annyira sietős volt a
dolga, hogy csak egy füles sapkát húzott sebtében a fejére, és fél
térde még a széles nyergen volt, amikor felbőgette a motort, és
odabiccentve a rendőröknek elrobogott.
Johan Henrik hosszú rénszarvasbundát kanyarított magára,
és a látogatók elé lépett. Nina elnézte az előtte álló férfi arcát.
Többnapos borosta, ravasz, apró szempár, vékony orr. A hátratolt
prémes sapka alól zsíros hajtincsek lógnak ki, a félig szívott
cigaretta úgy ül ferde szája szögletében, mintha örökre oda volna
ragasztva. A cserzett arcbőr arról tanúskodik, hogy ezt az embert
megedzette az élet, a ráncoktól szabdalt keserű arc pedig arról,
hogy nemcsak megedzette, hanem alaposan meg is viselte.
Látni való volt, hogy a gazda nem óhajtja beinvitálni őket, és
a lehető legrövidebbre akarja fogni a beszélgetést. Ez rávall a
csökönyös, vén szamárra, gondolta magában Klemet. Más
réntartókkal ellentétben Johan Henrik mindig is tisztelte a
hatóságot, de megkönnyíteni nem könnyítette meg a dolgukat, ő
is maga szerette elintézni, ha valami gondja volt.
– Hová megy a fiad? – tette fel az első kérdést Klemet.
 – Nyugtalanok az állatok. Nagy a mozgás a környéken
mostanában Mattis halála miatt, és a pásztorok is összevissza
járkálnak, hordják az abrakot. Meg vannak zavarodva a rének. Ez
nem jó. – Rágcsálta a cigarettáját. – Azt akarod tudni, hogy
megöltem-e Mattist, igaz?
– Nagyjából.
Farkasszemet néztek. A pásztor hunyorgott, komótosan
meggyújtotta az elaludt cigarettát, nagyot szívott belőle.
– Mondok én neked valamit. Szerintem aki felgyújtotta a
szánt, azért csinálta, hogy észrevegyék. Nehogy a rókák
megzabálják a hullát. Ez a véleményem. És ezzel meg is
válaszoltam a kérdésedet, amit fel se tettél. Semmi mást nem
tudok.
– Semmi mást.
– Semmi mást. Van még kérdésed?
Klemet keményen a szeme közé nézett. Nem volt ínyére ez a
felsőbbséges modor. Épp csak fújdogált a szél, de ahhoz elég volt,
hogy marja az ember arcát. Klemet nem fázott. Rég megtanult
nem fázni. Már fiatalkorában. A hideg és a sötét borzalmas
félelmeket tudott gerjeszteni. Nem engedhette meg magának,
hogy fázzon. Réges-régen megfogadta magában, hogy soha többé
nem fázik. Nem szeretett visszaemlékezni arra, ami a fogadalom
előtt történt, de valójában sosem tudott megfeledkezni róla.
Johan Henrik a szemét összehúzva, mozdulatlanul állta
Klemet tekintetét, és idegesen meg-megszívta a cigarettát. Nina
ki volt rekesztve a néma párviadalból, de Klemet ezen egyelőre
nem tudott segíteni. Tapintható volt a feszültség. Johan Henrik
még azokban az időkben kezdte, amikor nem volt scooter, kvad
meg helikopter, a pásztorok sítalpon őrizték a rénszarvasokat,
bármilyen zord volt is az idő. Órákba telt összeterelni a csordát,
nem úgy, mint most, amikor motoros szánnal tíz perc alatt
elvégezhető ugyanaz.
Ninára való tekintettel Klemet úgy döntött, hogy nem nyújtja
el az amúgy is terméketlennek ígérkező kihallgatást.
– Mikor találkoztál utoljára Mattisszal?
– Mattisszal? Szerettem volna sűrűbben találkozni vele, mert
mondhatom, az állatai folyton itt csámborogtak.
 Klemet nem szólt, várta, hogy Johan Henrik válaszoljon a
kérdésére. A szeme sarkából látta, hogy Nina fitos orra hegye
piroslik a dermesztő hidegtől, a szempillája pedig enyhén
zúzmarás. Elismeréssel állapította meg, hogy a lány keményen
tartja magát, nem didereg, még csak nem is toporog.
Johan Henrik a két ujja közé csippentette a cigarettát, és
befelé fordította a tenyerébe, köpött egyet a hóba, aztán újra
megszívta a csikket. Lefittyentette a száját, és konokul hallgatott.
Klemet törte meg a csendet.
– Milyen állapotban vannak a rénjeid?
A pásztor meghökkent.
– Hogy jön ez ide?
– Hogy jön, hogy jön? Sehogy. Csak gondoltam,
megkérdezem. Sok munkánk lesz Mattis rénjeinek
kiválogatásával. Mindenfelé szétmászkáltak, biztosan a te
csordádhoz is csapódott egynéhány. És mint tudod, nyomozás
van folyamatban.
– Jó, de mi közük ahhoz az én állataimnak?
– Azoknak semmi, viszont tudnom kell, hogy Mattis rénjei
közül hány van életben, és hogy azok milyen állapotban vannak.
A jelekből arra lehet következtetni, hogy rénlopás van az ügy
hátterében. Szerinted nem?
– Emiatt ölnének meg egy réntartót?
– Mért? Terád is rád lőttek tíz évvel ezelőtt!
– Az más volt.
– Ki tudja? Mindenesetre tegnap összetereltük Mattis
csordájának nagy részét, és most majd átvizsgáljuk a szomszédok
állatállományát is, hogy teljes legyen a kép. – Hallgatott egy sort,
nézte Johan Henrik ferde fintorba torzult arcát és a szája
szögletéből lógó cigarettacsutkát. Aztán kimondta az ítéletet: –
Össze kell terelni a csordádat, Johan Henrik, megszámoljuk,
hány állatod van.
– Az ördög vigye el! – káromkodta el magát a gazda. Kiköpte
a csikket a hóba, és a bagó Klemet árnyékán landolt. Klemet
oldalra lépett. Az árnyékára ne! Néha átkozta magát, amiért ilyen
babonás, nem illik ez egy rendőrhöz. Illik, nem illik, mindegy, az
árnyéka sérthetetlen.
 – Gondolkozz a dolgon, majd visszajövünk – mondta Klemet,
magában pedig ezt gondolta: hadd főjön a saját levében!
– Nem én öltem meg Mattist, mit akarsz, mit mondjak még?
Johan Henrik izgett-mozgott a köpeny alatt. Hát persze hogy
nem szeretné, ha megszámlálnák az állatait! Az olyan, mint
amikor valakinek a bankszámlája iránt érdeklődnek.
– Esetleg máshogy is el lehet intézni – mondta Klemet sokat
sejtetően.
Johan Henrik lassan fél évszázadot töltött a tundrán, így hát
nem érte váratlanul a mély ütés, kapott ő nagyobbakat az életben,
akkora pofonokat is, hogy azt Klemet sem tudta volna elképzelni.
– Nem sokkal a halála előtt voltam Mattisnál, és aggasztónak
láttam az állapotát – folytatta Klemet. – Tudom, hogy
problémáid voltak vele, de azt is tudom, hogy jól ismerted.
Johan Henrik szemlátomást törte a fejét. Mattis meghalt. És
ő, Johan Henrik nem szeretné, ha a rendőrök megszámlálnák az
állatait. Nem elég, hogy a rénhivatal szarrágói folyton ott
kurkásznak a csorda körül, hülye kvótákkal és ajánlott levelekkel
abajgatják?
– Mattis teljesen kivolt. Ha nem vágják le a fülét, biztosra
vettem volna, hogy öngyilkos lett. – Johan Henrik komótosan
cigarettát sodort magának. – Aslak – mondta váratlanul.
Megnyálazta a papírt, és felsandított Klemetre, mintha lesné,
hogy ehhez mit szól. – Aslak az orránál fogva vezette. Ő volt az
istene, és úgy félt tőle, mint a tűztől. Rettegett tőle. Rossz volt
rájuk nézni.
– Azt mondod, rettegett Aslaktól. De miért? – kérdezte Nina.
Legnagyobb meglepetésére Johan Henrik egyenesen a
szemébe nézett. Klemetre siklott a tekintete, aztán vissza Ninára.
Meggörgette a cigarettát az ujjai közt. – Új vagy. – Nem kérdés
volt, hanem megállapítás. – Találkoztál már Aslakkal?
– Még nem – válaszolt Nina. Kíváncsian felvonta a
szemöldökét.
– Ha majd találkozni fogsz vele, meglátod. – Bármily kemény
ember volt is, Aslakot emlegetve már nem gyanakvás, hanem
valami más tükröződött a szemében: félelemmel vegyes tisztelet.
– Nincs több olyan, mint Aslak. A világtól elzárva él a tundrán, a
rénszarvasaival meg a feleségével. Ma már senki nem él úgy,
ahogyan ő.
Klemet rábólintott. Magán érezte Nina tekintetét. Még nem
beszélt neki Aslakról, pedig régóta ismeri, és a lány finom
ösztönnel alighanem érzi, hogy erős érzelmei vannak vele
kapcsolatban. Nyilván fúrja oldalát a kíváncsiság, de idegen
jelenlétében fegyelmezi magát. Klemet hálás volt érte. Johan
Henrik rágyújtott, és folytatta a monológot:
– Mattis rettegett Aslaktól, mint ahogy mindenki más is fél
tőle az egész viddán. Egyedül én nem, de csak mert tudom.
Tudom, hogy félig ember, félig állat. Egyszer láttam, ahogy
négykézláb járkál a csordában. Ő az utolsó a viddán, aki a fogával
heréli a bakokat. Te tudtad ezt, Klemet? – Nem várt választ,
visszafordult Nina felé. – Nincs hozzá fogható farkasölő. A
tulajdon két szememmel láttam. Űzőbe vett egy farkast, amelyik
jó pár állatát megölte. Órákig csak ment, ment, ment utána a
hóban, fárasztotta. A puskájától már az elején megszabadult,
hogy ne kelljen cipelnie. Csak egy bot volt nála. Amikor utolérte a
farkast, az rávetette magát. Messze voltam, de távcsővel láttam az
egészet. Tudod, hogy végzett vele? Belenyomta az öklét meg az
egész alkarját az állat kitátott pofájába, a másik kezével pedig
szétverte a koponyáját a bottal. El bírod képzelni? Lenyomta az
öklét a farkas torkán!
– És milyen volt Mattisszal? – kérdezte Nina.
– Talán majd te is rájössz, amikor találkozol Aslakkal. Még
meg se szólal, az emberek máris a hatása alá kerülnek. És Mattis
teljesen a hatása alatt volt. Tudtad, hogy Mattis apja sámán volt?
Klemet nem mondta? Magának való furcsa ember volt, de
mindenki tisztelte. Rég meghalt. Mattis a sámánok világában élt.
Csakhogy neki semmi tehetsége nem volt hozzá. És azt se lehet
mondani, hogy az emberek tisztelték volna. Azt hiszem, emiatt
ivott annyit. Igen, szerintem emiatt. – Johan Henrik
meggyújtotta az elaludt cigarettát. Elcsitult a szél, enyhült a
hideg. Klemetnek elmerevedtek a tagjai, de a rénszarvasbőr
csizmában nem fázott a lába. Nina kincstári csizmája kevésbé
tartotta a meleget. Nem tudott tovább egy helyben állni,
toporgott a hóban. A beszélgetés hosszabb lett a tervezettnél, és
Johan Henrik, bár igencsak megeredt a nyelve, nem invitálta be
őket a meleg gumpiba. – Hanem azt is meg kell mondanom –
folytatta –, hogy Aslak alapjában véve kedvelte Mattist. Egy
időben gyakran járt az apjához, Antéhoz, szoros kapcsolat volt
köztük. Meg aztán Aslak meg Mattis, ki-ki a maga módján,
nagyon magányos ember. Mattist kiközösítették az emberek,
Aslak pedig önszántából vonult el a világtól. De Mattisnak néha
segített a rének körül.
– Az utóbbi időben nem segített.
– Amikor Mattisra rájött az ivás, teljesen magába fordult, és
nem mert segítséget kérni Aslaktól. Szégyellt volna olyan
állapotban mutatkozni előtte.
– Voltak konfliktusaik?
– Hogy is mondjam? Mattisnak mindenkivel voltak
konfliktusai, de valahogy mindig megoldódtak. Az utóbbi
időkben Mattis hanyagolta a munkát. Ami mérgesítette Aslakot,
és ezt a tudtára is adta. Mattistól tudom, ő maga mondta nekem a
múlt héten. Félt. Nem hinném, hogy Aslak egy ujjal is hozzányúlt
volna, de Mattis annyira respektálta, hogy elég lehetett egy
hangosabb szó is, hogy az a szerencsétlen mindenféle borzalmat
beképzeljen magának.
– De akkor miért mondod, hogy Aslaknál nézzünk körül?
– Mért mondom, mért mondom? Azért mondom, mert…
mert én se tudok mindent.
– És a dobról? Arról mi a véleményed? – kérdezte Klemet.
– A dobról, mi? – Johan Henrik megszívta a cigarettát, és
kiköpött. – Arról az a véleményem, hogy nem kell ide. Azok az
idők elmúltak. Ki a fenét érdekelnek a régi mesék? Legfeljebb az
operettlappokat. Azt hiszed, van énnekem időm sámándobokkal
foglalkozni? Mutass nekem egyetlen pásztort, akinek van ideje
ilyen hülyeségre!
– Olaf nem sajnálja az idejét rá.
– A Spanyol? Ne röhögtess! Olyan nincs, hogy valaki fél
munkaidőben rénpásztor, el se tudom képzelni, hogy ő hogy
csinálja. És mi a fenét kezd azzal a dobbal, ha megtalálja, mondd
meg, mi a fenét?! Mattis is sokra ment vele.
– Ezt hogy érted? – hökkent meg Nina.
– Mattis meg volt őrülve a sámándobokért. Hogy azoknak a
doboknak bűverejük van, a sámánok pedig így meg úgy, az ő apja
is sámán volt, és szellemekkel társalkodott, mondom, tisztára
meg volt zavarodva. A dobok érdekelték, nem az állatai. –
Látcsövet kapott elő a köpeny alól, és végigpásztázta a völgyet.
Eldobta a csikket. – Mennem kell.
– Johan Henrik! Hol voltál hétfőn napközben?
A pásztor felhúzta rénszarvasbőr kesztyűjét, és megmozgatta
benne az ujjait. Szúrós szemmel meredt Klemetre.
– Egész nap a réneket őriztem a fiammal és Mikkellel meg
Johnnal, Finnman pásztoraival. Megpróbáltuk visszaszorítani
Mattis csordáját, amelyik hét határba szétmászkált. Ez talán elég
alibinek, nem?
Megint kiköpött, és választ se várva felkapott a scooterére.
Néhány másodperc, és már csak egy távoli pont volt a völgyben.
 10

Január 13-a, csütörtök

20 óra, Kautokeino

A pultra könyöklő vendég ügyet se vetett a kis emberre, aki már

jó ideje ott izgett-mozgott, hadonászott mellette. A kis ember
fancsali képet vágott, aztán minden átmenet nélkül nagyot
hahotázott, felkapta a korsóját, nagyot húzott a sörből, aztán
folytatta a gesztikulálást. Ezen az estén a kautokeinói pub a
szokásos hétköznap esti képét mutatta, más szóval kevesen
voltak. A pubbal szemben nemrég épült fel a kautokeinói
egyházból kivált fundamentalisták nagy faháza. Egyesek erősen
furcsállták ezt a promiszkuitást, de hát, ha úgy vesszük, az
ortodoxok és a bűnösök nem lehetnek meg egymás nélkül, úgy is
mondhatni: egymás létokai. Az ivóban tíz-tizenkét asztal volt a
sötétpiros linóleumpadlón; egyik kerek, másik szögletes, ahány,
annyi fajta, és ugyanez érvényes a székekre is, de a
berendezésnek mégis volt bizonyos harmóniája. A boronafalakat
különös képkiállítás díszítette: voltak bekeretezett fotográfiák
ötvenes és hatvanas évekbeli autómodellekről, Elvisről és a rock
and roll néhány másik alakjáról, és voltak számi motívumokkal
ékes festmények számi pásztorokról, rénszarvasokról,
hóborította tájról és északi fényről. A söntéspult mögötti falon
különb-különb méretű és formájú rénszarvasagancsok
sorakoztak. A mennyezetről piros lámpások vetettek gyér fényt,
és tükröződtek a linóleumra behordott hó tócsáiban. Két
asztalnál ültek vendégek. Az egyiknél három férfi sörözött.
Kopott kezeslábasukból, fáradt arcukból és némaságukból ítélve
pásztorok voltak, akik valahol nem messze a falutól, a szabad ég
alatt töltötték az elmúlt órákat. Egyiküknek narancssárga lasszó
volt keresztben a vállán, és feje búbjára tolt füles sapkája alól
kilátszott izzadt haja. A másik asztalnál egy nő ült színpompás
lapp népviseletben, főkötőben. A pultra könyöklő férfi
megjegyezte magában, hogy nem sört iszik, hanem kávét. Nem
illett ebbe a környezetbe, és egyre az ugrabugra kis embert nézte,
mintha őrá vigyázna.
– Kérsz még kávét, Berit? – kérdezte a pultos lány. – Berit
megrázta a fejét, és köszönetképpen odaintett. – Nem szeretném,
ha az öcséd elriasztaná az új vendéget – folytatta a lány. – Nem
tudnád féken tartani?
Az új vendég letette a poharát.
– Nem zavar – mondta.
– Nahát! De hiszen maga érti a nyelvünket – csodálkozott a
lány. – És svédül beszél, de nem svéd kiejtéssel. Ugye, nem svéd?
– Nem, francia vagyok, de éltem Svédországban.
– Francia? Nahát! – A pincérlány rámosolygott. – Még egy
sört?
– Köszönöm.
– Kevés a külföldi itt minálunk, és még kevesebben beszélik a
nyelvünket.
A férfi rábólintott, és miközben a szájához emelte a poharat,
alaposan megnézte a lány telt idomait.
– A szabadságát tölti nálunk? – kérdezte a lány, mosollyal
honorálva a férfi leplezetlen érdeklődését.
– Lena! – kurjantott a lasszós pásztor. – Három sört!
Lena a plafonra emelte a tekintetét, és kivitte a rendelést. A
lasszós vészjóslóan meredt rá, de a lány úgy tett, mintha nem
venné észre. A kis közjáték nem kerülte el a francia férfi
figyelmét, de nem sokat törődött vele.
André Racagnal közel járt a hatvanhoz, de tudta, hogy nem
látszik annyinak. Széles válla volt, markáns arca, cserzett bőre,
hátrafésült barna haja. A tundrát járók öltözetét viselte,
sokzsebes bélelt nadrágot, polár kabátot, kendőt a nyaka körül. A
bal csuklóján fémszíjas nagy karóra, a jobbon vastag ezüst
karlánc vésett betűs táblácskával.
Lena visszament a pult mögé, és arcán feltündökölt a francia
úrnak szóló mosoly.
– Szóval? Szabadságon?
– Nem. – Lassan emelte szájához a poharat, letette, egy
doboz cigarettát vett elő, odakínálta Lenának.
 – Itt bent nem szabad rágyújtani, de megmutatom, hol lehet
– mondta Lena.
A férfi összeszűkült szemmel nézett a pincérlány arcába, mint
aki felméri, mire számíthat, bátorítóan biccentett, és egy
karmozdulattal is jelezte, hogy mehetnek.
– Lena!
A lasszós pásztor hangja volt, fenyegető, de fáradt és kásás
hang.
Lena megint az égre emelte tekintetét. A franciát idegesítette
ez a finomkodó grimasz, a lány idomait viszont
ellenállhatatlannak találta. Nem fordult meg, lassan iszogatta a
sörét. A pásztor indulatosan rászólt a lányra, és Racagnal annyit
kivett a szavaiból, hogy a fickónak nem tetszik Lena hetyegése az
idegennel, aki olyan felsőbbségesen viselkedik. Lena súgott neki
valamit, mire felcsattant:
– És akkor mi van, ha beszél svédül? Ki nem szarja le?
A francia kihúzta magát, ivott még egy kortyot, aztán jól
láthatóan a pultra tette ökölbe szorított kezét, és
mozdulatlanságba merevedett, háttal a társaságnak.
A kis ember, aki az utóbbi percekben ingázott Berit asztala és
a söntéspult közt, de amúgy békésen viselkedett, most odarohant
a franciához.
– És akkor, és akkor autóval mentem, és visszajöttem az
autóval, visszajöttem – hadarta, dadogta. – Neked van autód?
Elviszel autózni? Az enyémnek négy kereke van, négy kereke, és
nekem négy ujjam…
Azzal odadugta a kezét André Racagnal orra alá, mutatta,
hogy csakugyan négy ujja van, aztán az ujjait sebesen
végigfuttatta a pulton, lendületesen kerülgetve a poharakat, és
berregett hozzá, ahogy az egy autóhoz illik. Felvihogott,
csapkodta a combját, mindkét karját magasba lökve Berit felé
fordult, tapsolt, hahotázott, hátba verte a franciát, aki rá se
hederített. Berit nyugodtan felállt, odament, kézen fogta, és az
asztalhoz vezette. A kis ember lehiggadt, báva mosollyal meredt
maga elé.
– Hozz három sört és három snapszot!
 Lena kiszolgálta a pásztorokat, aztán prémgalléros hosszú
kabátot vett fel, és kerülve a pálinkát felhajtó lasszós férfi sötét
tekintetét, elindult az asztalok közt.
Racagnal pohárral a kezében ment utána, hátra, egy szűk
folyosóra. Jobb kéz felől biliárdasztal terpeszkedett egy
benyílóban, a bal oldali ajtón át pedig egy kis helyiségbe jutottak,
amelynek gyalulatlan sötétbarna deszkák alkották a mennyezetét,
a falait pedig fatáblák, amelyeket nyárra le szoktak bontani.
Hideg volt az alkalmi dohányzóban.
Racagnal tüzet adott Lenának, hosszan a tenyerébe fogva
párnás kezét, és finoman meg is simogatva a lány mutatóujját,
aztán maga is rágyújtott. Lena rámosolygott, és beszívta a füstöt.
– Úgy nézem, van udvarlód.
– Á, csak egy régi barát.
– Pásztor?
Lena nevetett.
– Itt mindenki… vagyis hát majdnem mindenki réntartó. Aki
pedig mégsem, annak a családja az, úgyhogy tökmindegy. Az ő
családja, a Finnman család, az az egyik legnagyobb réntartó, több
ezer állatuk van a viddán.
– Itt születtél, Lena?
– Itt. És maga? Párizsban?
– Igen, Párizsban – hagyta rá. Rouen volt ugyan a
szülővárosa, de nem akart csalódást okozni. – Jártál már
Párizsban, Lena?
– Á, dehogy. De egyszer el fogok menni, az biztos.
– Hány éves vagy, Lena?
– Tizennyolc múltam. Pár hónapja dolgozom a pubban,
rögtön a születésnapom után kezdtem. Korábban tiltja a törvény.
Magát hogy hívják?
– Andrénak.
André Racagnal fázott, és szerette volna minél hamarabb
befejezni ezt a bárgyú társalgást. Meg akarta baszni a lányt, kész,
passz. Nézte keskeny ajkát. Jobb szerette a húsos ajkakat – ó,
azok a szép afrikai emlékek! –, de ne legyen telhetetlen: a lány
teste, legalábbis ami az ivóban látszott belőle, több mint ígéretes.
Az is igaz viszont, hogy nem olyan üde és hamvas, amilyennek az
ő korában lennie kellene, de hát köztudomású, hogy az itteni
lányok már nagyon ifjan erősen sminkelik magukat, s az öregíti
őket. Éppen nyúlt a lány arca felé, amikor kivágódott az ajtó, és
megjelent a Finnman fiú. A füles sapkája csáléra áll, a tekintete
üveges. André látta, hogy a fiú részeg, jó lesz vigyázni. Nem
mintha nem tudná megfékezni, pláne ilyen állapotban, de
hárman vannak, és bár kis termetűek, nyilvánvalóan
keménykötésű legények, másképp nem bírnák a tundrán.
Finnman lecövekelt a nála jó fejjel magasabb francia előtt.
Lenára emelte a kezét, a lány felsikoltott, de a pofon nem érte el
az arcát, mert Racagnal hárította. A pásztor a másik öklével
azonnal a francia felé sújtott, de vastag kezeslábasában
nehézkesen mozgott. Racagnal könnyen kivédte az ütést, de nem
ütött vissza, hanem csak meglökte a fiút, aki nekizuhant, a pont
jókor érkező társainak. Lena kiabálni kezdett Finmannal, de
aztán jobbnak látta, ha elhagyja a küzdőteret. A pásztor megrázta
magát, és újból előrelódult. Ezúttal a földet szőnyegként beterítő
porhóba huppant, feltápászkodott, letörölte a havat az arcáról, és
tovább próbálkozott. Olyan volt, mint egy lassított felvétel.
Racagnal olyan könnyen hárította a rohamokat, hogy lankadt a
figyelme, és Finnmannak végre sikerült állon vágnia. A társai is
beavatkoztak a küzdelembe, az egyik sípcsonton rúgta, a másik
pedig kihasználva, hogy megtántorodik a fájdalomtól, és elveszti
az egyensúlyt, fejjel nekirohant és hanyatt lökte. Az esést
tompította a hó. Most már Racagnal is ütött. A kis ember vadul
hadonászott és rikoltozott az ajtónyílásban. Egyszer csak egy férfi
jelent meg mögötte, félretolta.
– Mikkel, John, Ailo! – harsant az új jövevény hangja. –
Kifelé! Várjatok meg az ívóban!
Racagnal meglepetésére a három rénpásztor tüstént
lecsillapodott, és szó nélkül elkullogott.
– Rolf Brattsen vagyok – mutatkozott be a férfi –
, rendőrfelügyelő. Nem esett baja?
– Minden rendben. Egy kicsit idegesek a fiúk errefelé.
– Maga nem idevalósi. A számik hevesebb vérmérsékletűek,
mint a skandinávok. Játsszák a kemény fiút, de lehet beszélni a
fejükkel. Jöjjön velem az őrsre, itt van a szomszédban. Felveszem
a feljelentést.
– Á, nincs szándékomban feljelentést tenni.
 – Rendben van, de akkor is rögzítem a tanúvallomását.
Racagnal nem akarta megmondani, hogy miért jött
Kautokeinóba, de nem húzhatott ujjat a rendőrséggel. A zsaru
csökönyös fafejnek látszott, de majd csak lerázza.
Keresztülhaladtak az ivón. A rénpásztorok feszengve
ácsorogtak az asztaluk mellett.
– Gratulálok, büszkék lehettek magatokra. Menjetek haza, és
józanodjatok ki! – szólt oda nekik a felügyelő, de csak, mint aki
gyerekeket korhol. – Majd még beszélgetünk.
Kifelé menet Racagnal jelentőségteljes pillantást vetett
Lenára, aki diszkrét kis kézmozdulattal válaszolt. A néma
párbeszéd nem kerülte el Brattsen figyelmét, és Racagnal bánta,
hogy nem volt óvatosabb. Kimentek a hidegbe, átkeltek az
úttesten, elhaladtak a szupermarket előtt, és máris az ilyenkor
néptelen őrsön voltak. Brattsen betessékelte a franciát a
szobájába, és számítógéphez ült.
– Kik voltak azok hárman? – kérdezte Racagnal.
– Ailo Finnman, akinél a lasszó volt, egy tekintélyes itteni
család sarja. Réntartó. Van neki közel kétezer állata. A két másik,
Mikkel és John bérmunkások, Ailónak dolgoznak, ha szükség van
rájuk, a maradék idejükben meg egy helyi mezőgazdasági
termelőnél teszik hasznossá magukat. Ma egész nap kint voltak
őrizni. Vannak bizonyos problémák az utóbbi egy-két napban. –
A francia, Brattsen csalódására, nem kérdezte meg, hogy mik
azok a „bizonyos problémák”. – Na, jó akkor adja elő gyorsan: ki
maga, miért jött ide, satöbbi, satöbbi.
Racagnal előadta. Geológus, egy francia cégnek dolgozik,
ásványkincseket kutat fel. A Villmarkssenterben szállt meg, igen,
hogyne, tudja, hogy az új szállodák nagyobb kényelmet és luxust
kínálnak, de neki az a fogadó nagyon is megfelel. Úgy tervezi,
hogy néhány hetet tölt a vidéken.
– Ilyenkor, télen ritkán járnak kőzetkutatók mifelénk –
jegyezte meg Brattsen. – Mit kutat, amikor mindent befed a hó?
A geológust nem érdekelte a rendőr véleménye, de igyekezett
eloszlatni a gyanakvását.
– Ismerem a környéket, régen sokat dolgoztam errefelé,
éveket töltöttem itt. Télen, amikor minden be van fagyva, olyan
helyekre is eljut az ember, amelyek nyáron mocsarasak,
megközelíthetetlenek. Ilyen helyeket szeretnék kutatni. És a
vidda belső körzetei szárazabbak, ott kevesebb is a hó. De ezt
maga is jól tudja. A jó kutató télen is feltalálja magát.
Racagnal látta, hogy nem sikerült meggyőznie a rendőrt, de
mit csináljon? Tartson neki szabályos földtani előadást? Úgyse
értené.
– Tulajdonképpen mit keres?
– Csak a szokásosat – felelte mosolyogva a geológus, de olyan
merev mosollyal, amiből a rendőr megértheti: ez magánterület,
ide nincs belépés. – Gondolom, azt, amit mindenki más. Annyi a
különbség, hogy nekem jobb a szimatom, legalábbis remélem.
– Jó, de konkrétan mit keres?
Racagnal megelégelte a dolgot. Ez a zsaru az agyára megy.
– Ide hallgasson! – állt fel. – A törvény nem írja elő, hogy
válaszoljak a kérdésére. Szabályszerű kutatási kérvényt
nyújtottam be a polgármesteri hivatalban. Ha találok valamit,
majd megtudja.
Azt remélte, hogy végre véget vet a faggatózásnak, de a
rendőr szemlátomást zokon vette, hogy egy idegen a norvég
törvényről akarja kioktatni.
– Hol volt kedden napközben? – kérdezte váratlanul
Brattsen.
 11

Január 13-a, csütörtök

20 óra, Közép-Lappföld

Sötét este volt, amikor Klemet és Nina a rénrendőrség

gumpijához ért. A kunyhó egy kicsit barátságosabb volt, mint a
pásztorok gumpijai. Sok ilyen volt szerte Lappföldön, és némelyik
valóságos kis hegyvidéki menedékház. Ez itt az egyszerűbbek
közé tartozott. Két kis helyiség volt benne, az egyik a konyha. A
szánokról behordták a ládákat, zsákokat, és mindent
felhalmoztak az aprócska előtérben. Klemet azonnal birtokba
vette a konyhát. Nina nem volt tapasztalt terepmunkás, de annyit
ő is tudott, hogy a szálláshely elfoglalásának megvan a maga
rituáléja. A befűtéssel és az étel elkészítésével kell kezdeni.
Kiment tűzifáért. Az is törvény, hogy aki több napra megy a
tundrára, vigyen magával száraz fát, és töltse fel a gondosan
tárolt készletet. Ez élet-halál kérdése, hiszen velük is, másokkal is
előfordulhat, hogy vészhelyzetben kell menedéket találni. Nina
hamar alkalmazkodott a zord körülmények miatt kialakított
szabályokhoz. Dél-Norvégia fjordok szabdalta partvidékéről jött
ugyan, de az ő faluja is el volt zárva a világtól, ha nem is ennyire.
Nyírfakéregből gyújtóst csinált, és ügyesen begyújtott. Aztán
hóval töltött meg egy nagy fazekat, és feltette a tűzhelyre.
A gumpi lakóhelyiségében két emeletes ágy volt, és köztük
egy hosszú asztal. Nina lepakolta a holmiját az egyikre, a
hálózsákot a fölsőn terítette ki. Meggyújtott két gyertyát, és
elhelyezte őket az asztalon.
Kezdte jól érezni magát, és most biztos volt benne, hogy
ebben a környezetben Klemet nem lesz olyan zárkózott és
szófukar, mint általában. Sajnálta, hogy járőrtársa nem
közlékenyebb, mert már Kirunában hallotta, hogy Klemet Nango
a legtapasztaltabb rénrendőr. Mi több, ő az egyetlen számi, és
Nina egyetértett vele, hogy több kellene a csapatba, hiszen a
nyelvtudás nagy előny, a pásztorok mindent számiul mondanak,
ami a réntartásra vonatkozik. Nina nézte, ahogy a társa a
konyhában tevékenykedik, és örült, hogy végre ilyen
felszabadultnak látja. Gondolta, kihasználja az alkalmat.
– Mondd, Klemet: hogy ragadt rád ez a Dagi becenév?
Merthogy igazán nem látszik rajtad, hogy súlyproblémáid
volnának. Úgy értve, a korodhoz képest.
Az ajkába harapott, átkozta magát a hülye elszólás miatt.
Hogy mentse, ami menthető, a legkedvesebb mosolyát
ragyogtatta a férfira, és amikor az abbahagyta a kavargatást, és
ránézett, ő kitartóan mosolygott tovább, jelezve, hogy nem volt
rosszmájúság a kérdésében. Klemet folytatta a kavargatást, de
nem válaszolt, csak nézett Ninára. Nagy sokára megkegyelmezett
neki.
– Nyugi, Nina, ne rágd magad! Nem sértődtem meg.
Gyerekkoromban ragadt rám a Dagi csúfnév, és nyilván nem
minden ok nélkül. Nem zavar, csak ha egy ilyen Brattsen-féle
alak nevez Daginak, mert tudom, hogy sérteni akar vele.
Nina kitartóan mosolygott, de jónak látta, ha témát vált.
Leült.
– Johan Henrik miért nevezte Spanyolnak Olafot?
– Nem vetted észre?
– Mit? Hogy barna a haja, és barna a szeme?
– Á, nem azt. Minden lappnak barna a haja meg a szeme.
Valami másra gondolj! – Nina nem tudta, mire gondoljon. – Az
itteniek a testtartása miatt emlegetik úgy, hogy a Spanyol. Azt
mondják rá: olyan büszkén feszíti a seggét, mint a torreádorok a
tévében.
„A seggét nem láttam, de hogy büszkén feszít, az biztos” –
idézte fel magában a bájmosolyú tüntető alakját Nina. Itt
mindenki mindenkit ismer, ő viszont csak most ismerkedik ezzel
a számára idegen világgal. De hát nem volt választása, ez a sorsa
az ösztöndíjasoknak. Az állam fizette a tanulmányait, de ennek
fejében, amikor néhány hónapja végzett az oslói főiskolán,
jelentkező híján ide irányították, az isten háta mögé. Nina
korábban nem járt a Nagy Északon, és jószerivel semmit sem
tudott e gyéren lakott, kopár vidékről.
 – Miért ítélték el?
– Olaf svéd állampolgár. Errefelé, Oroszországot leszámítva,
az útlevélnek vagy országhatárnak nincs nagy jelentősége.
Mindenki összevissza mászkál. Legtöbbünk kevert vérű, én
például anyai ágról svéd vagyok. Olaf kirunai lakos, és
Svédország számi parlamentjében képviselő, de a legelőterülete,
mint sok más réntartónak, átnyúlik a határon. És a tetejébe,
ugye, még Finnország egy darabja is belóg Kiruna és Kautokeino
közé. Olafot meggyanúsították, hogy felrobbantott valami
bányagépet, ha jól emlékszem, 1995-ben. Őrizetbe vették, de nem
találtak bizonyítékot ellene. Hanem hát volt nagy felzúdulás:
letartóztattak egy lapp aktivistát! Igaz, hogy csak egy hétig
tartották fogva, de akkor is. Olaf pedig kihasználta az
ingyenreklámot. Meg is választották képviselőnek. Azóta pedig
büszkén feszíti a seggét, és mindenkit megfingat, akit csak bír.
– És mi köze van az IRA-hoz?
– A hetvenes évek végén, amikor azok a tüntetések voltak az
altai duzzasztómű ellen, az IRA emberei itt kóvályogtak a
környéken. Nem messze a szovjet határtól a parti őrség átvizsgált
egy hajót az egyik kis kikötőben. Fegyvereket és robbanóanyagot
találtak. Két pasast le is tartóztattak, de aztán eltussolták az
ügyet. Később kiderült, hogy az ír terrorszervezet tagjai, és
állítólag arra ajánlkoztak, hogy felrobbantják a gátat. Ha igaz,
Olaf volt a helyi kapcsolatuk, de mondom, elaltatták az ügyet, és
Olafot nem háborgatták.
– Mi ez a gátügy?
– Hát, tudod, még kezdő rendőr voltam akkoriban, de annyit
azért tudok, hogy gátat akartak építeni Alta és Kautokeino közt,
hasznosítandó a vízi energiát. De ehhez el kellett volna árasztani
egy völgyet, méghozzá olyat, amelyen ősszel is, tavasszal is
átvonulnak a számik réncsordái. Tüntetések kezdődtek a
gátépítés ellen, és persze a zöldek kaptak az alkalmon. Őket a
lappok nem nagyon érdekelték, de csapatostul jöttek Oslóból
védeni a természetet. Egyszóval az egész társaság kiállt a
barikádra.
– És te?
 – Mondom, én kezdő rendőr voltam. Nem sokkal később
Stockholmba küldtek továbbtanulni. És addig végeztem a
munkámat.
– Jó, de nem tartottad disznóságnak azt a gátépítést?
Klemet tisztában volt vele, hogy az állami alkalmazottaknak
is törvény adta joguk bármi kérdésben véleményt nyilvánítani,
mégis mindig volt benne némi bizonytalanság. De érezte, hogy a
kolléganője kérdésében nincs más, csak őszinte érdeklődés.
– Megértettem a tüntetőket. Merénylet készült az életmódjuk
ellen, merénylet a természet ellen. Velük éreztem. De hát rendőr
voltam.
A kályhaként is szolgáló tűzhely ontani kezdte a meleget. Már
sült a hús és a krumpli. Ninának nem kellett tükörbe néznie,
anélkül is tudta, hogy az egész napos fagyoskodás után tűzpiros
az arca. Eszébe jutott Berit figyelmeztetése, de nem tartott tőle,
hogy Klemet („az a szoknyapecér”) esetleg erőszakosan közeledni
próbálna.
– Minden réntartót ismersz?
– Ha nem is mindet, de elég sokat. Furcsa is volna, ha nem
ismerném őket, elvégre már tíz éve a rénrendőrség kötelékébe
tartozom.
– Úgy értettem, hogy nemcsak hivatalosan, hanem
magánemberként is ismered-e őket. Még akkoriból, amikor nem
voltál a testületnél.
Klemet megfordította a hússzeleteket. Nem felelt azonnal.
– Néhányukat régóta ismerem.
Ha kicsit is személyes a kérdés, úgy kell kihúzni belőle a
választ, gondolta Nina.
– Aslakot és Mattist?
– Egy kicsit. Nem nagyon. Régóta szem elől tévesztettük
egymást. Főleg Aslakkal.
– Közeli barátok voltatok?
– Nem. Közeliek nem.
– Te is állattartó voltál?
– Nem. A mi családunk nem rénekkel foglalkozott. Szegények
voltunk.
Nina elgondolkozott.
– Mattis nem úgy nézett ki, mint aki gazdag.
 – A mi családunkban nem voltak alkoholisták. Ha Mattis
nem lett volna olyan zavaros fejű, talán már rég felhagyott volna
a pásztorkodással, ahogy a nagyapám felhagyott vele, mert nem
tudta eltartani a családját. De Mattisnak az volt a szent
meggyőződése, és ebben nincs egyedül, hogy az a számi, aki nem
tart réneket, az egy senki.
Nina hallgatott. Úgy érezte, hogy Klemet igazságtalan a
réntartókkal. És talán egy kis féltékenység is van benne.
– Na jó! – zárta le a témát Klemet. – Most eszünk, és aztán
majd felhívjuk az őrsöt.
– A mi falunkban nem volt részegeskedés – mondta Nina. –
A presbiterek, köztük anyám, mindenkin rajta tartották a
szemüket. Ha idegen halászhajók kötöttek ki az öbölben, mindig
cirkusz lett az ivászatukból. Olyankor anyám őrt állt a
barátnőivel, és résen voltak, amíg a bűnös lelkek el nem hajóztak.
– Az alkohol mindig bajt csinál.
Klemet feltálalta a vacsorát. Csendben ettek.
Leszedték az asztalt, aztán Klemet kiterítette a katonai
térképet, és lefogta a két gyetyával. Telefonált egy-két
pásztornak, aztán kihangosította a mobilt, és felhívta a Seriffet.
Röviden beszámolt a Johan Henrikkel folytatott beszélgetésről.
Nem, Aslakkal még nem találkoztak, talán majd holnap.
– Van valami elképzelésetek róla, hogy miért gyújtották fel
Mattis scooterét? – kérdezte a Seriff. – És ha azt felgyújtották,
miért nem gyújtották fel a gumpit is?
– Lehet, hogy el akarták tüntetni az ujjlenyomatokat –
találgatott Nina.
– Akkor a gumpit is felgyújtották volna – intette le Klemet.
Az őrsön időközben megszerezték a francia gyűjtő adatait.
Gyengén beszél angolul, úgyhogy nem ártana, ha Nina
kamatoztatná a nyelvtudását.
– Haladéktalanul beszéljen vele! – adta ki az utasítást a
Seriff. – Egy helyben toporgunk. Oslóból meg folyton hívnak és
noszogatnak. Már itt van a nyakunkon a sajtó is. Mindenki
ideges. Brattsen kihallgatta Finnman két béresét. Egybehangzóan
azt vallották, hogy majdnem egész nap együtt voltak
Govggecorrunál, márpedig az olyan messze van Mattis
szálláshelyétől, hogy lehetetlen egy-két óra alatt megtenni az utat
oda-vissza. Úgyhogy nem lettünk okosabbak. – Nina maga előtt
látta a mogorva Seriffet, amint éppen egy újabb ánizscukorkát
dug a szájába az asztalán lévő halomból. Hallotta is a cuppogást.
– Klemet! Minél előbb menj el Aslakhoz. Ő Mattis egyetlen
szomszédja, akivel még nem beszéltünk. Ha nincs alibije, ne
szórakozz vele, tartóztasd le, világos? Ha nem ő tette, benne
vagyunk a szarban.
– Még hogy én? Én tartóztassam le? Küldd oda Brattsent, ő
boldogan letartóztatja. Ez nem a rénrendőrség dolga, te is tudod.
– Tudom, tudom, de szükség törvényt bont. És mire
jutottatok a rénlopásokkal két évre visszamenőleg?
– Arra még nem volt időnk. Különben pedig miért pont két
évre visszamenőleg, miért nem tíz vagy akár húsz évre?
Rénlopások miatt olyan vendetták vannak itt, hogy az nem igaz.
Majd most fogunk dolgozni rajta Ninával. És ti? Mire jutottatok a
helyszíni nyomokkal?
Újabb cukorka, jól hallható cuppogás.
– Találtunk vagy egy tucat ujjlenyomatot, köztük a tiédet meg
a Nináét is természetesen. A halál beállta kábé tizennégy óra, de
ez még nem végleges. Az elégett scooter Mattisé volt, ez viszont
biztos. A technikusok úgy-ahogy biztosították a
szántalpnyomokat a hó alatt, de alig hiszem, hogy sokra megyünk
vele. Továbbá tájékoztatlak, Klemet, hogy Olaf meg az öreg
lappjai szépen letáboroztak a kereszteződésben, ott is
éjszakáznak két gumpiban, és sátrakat is felállítanak a még
nagyobb felhajtás kedvéért. Szóval vígan vannak. A nagytiszteletű
úr azóta nem balhézott.
Befejezve a beszélgetést Klemet kiment, feltöltötte gázolajjal
az aggregátort, és beindította. Belülről alig hallatszott az
áramfejlesztő zaja. Nina már elő is vette a laptopját, és a
műholdon keresztül csatlakozott az internetre. A gumpi
vendéglőkonyhából átváltozott hadműveleti bázissá. Klemet
töltőre tette a mobilját Nináé mellé, ő is elővette a laptopját, és
felment a rendőrségi intranetre. Beírta a kódját, és néhány
kulcsszóval hosszú listát kapott a rénszarvaslopásokról. Nina
mellette ült, követte az adatáramlást.
– Kétszázharmincöt bejelentés két év alatt. Ez sok, nem?
Nem hittem volna, hogy ez itt ekkora probléma.
 Klemet az állát dörzsölgetve szemlélte a táblázatba rendezett
legkorábbi lopások listáját.
– És ebben nincs benne egy rakás eset, amiről nincs
tudomásunk. Szerintem nem esünk túlzásba, ha ötször ennyivel
számolunk. Ez mindig is nagy probléma volt errefelé.
Tulajdonképpen ezért hozták létre a rénrendőrséget a második
világháború után. A réntartók megelégelték, hogy a norvégok
lopkodják az állataikat. Az is igaz, hogy nem szórakozásból
lopkodták, hanem mert a németek mindent felégettek maguk
mögött, és nem volt mit enni.
– Jó, de most kik lopnak?
– A norvégok most is lopnak, főleg ősszel, amikor a rének
szép kövérek, mert egész nyáron békésen legelésztek.
Szeptemberben, az őszi vándorlás előtt a legpuhább a húsuk.
Jönnek a réntolvajok, kilőnek egy állatot az út szélén, és kész,
meg lehet tölteni a mélyhűtőt. De most nem ilyen lopásról van
szó. A norvégok télen nem merészkednek a tundrára. Ilyenkor a
számiké a terep.
– Furcsa. Nem tudom elképzelni a számikat, ahogy éppen
rénszarvast lopnak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen
konfliktusok lehetnek köztük, azt hittem, ők még összetartanak.
Na, mindegy… Ha jól értem, van néhány száz gyanúsítottunk, és
ebben nincsenek benne azok a réntartók, akiknek évtizedekre
visszamenően van elszámolnivalójuk egymással.
– Igen, de ne csak vendettára gondolj! Ha a csordák
összekeverednek, a gazda dönthet úgy, hogy levágja az ő
csordájába keveredett idegen állatot. Minden rénnek van
azonosító jele, bele van metszve a fülébe, mind a kettőbe.
Tüntesd el a füleket, és hopp, kész, nem lehet azonosítani, nincs
bizonyíték, nincs feljelentés, nincs nyomozás. Ez a leggyakoribb
eset, de persze az idevalósiak ezt nem szívesen ismerik el. Meg
aztán elcsaklizni egypár állatot a szomszéd csordájából: á, nem
akkora nagy bűn az! A szomszéd is biztos elcsakliz az enyémből.
Ott vannak továbbá a fiatal állatok, amelyeknek télen elhullott az
anyjuk. Találsz egy jelöletlen rénszarvast az erdőben, mondd
meg: kié az az állat? Hát az erdőé, vagyis azé, aki megtalálja. Sok
esetben a gazdák nem is tekintik lopásnak az ilyesmit, legalábbis
nem úgy, ahogy mi gondoljuk.
 – Mattis ilyesféle ügyekben volt benne?
– Igen, ilyenekben, mint az összes többiek. Léteznek persze
fokozatok. Vannak, akik egy-két állatot csapnak meg, vannak,
akik egy tucatot, és vannak, akik néhány év alatt megduplázzák a
csordájukat. Finnmanéknak például ez a hírük. Soha semmit
nem sikerült rájuk bizonyítani. De ez a hírük a környéken… Én
most átnézem a listát, és kiválogatom, ami bennünket érdekel, te
pedig hívd a francia számot, nehogy késő legyen telefonálni!

Nina kilenc hónapig volt bébiszitter Franciaországban; a

rákövetkező évben jelentkezett rendőrnek. Voltaképpen pont
amiatt lépett be a testületbe, ami Franciaországban történt.
Senkinek sem beszélt róla. Illetve egyvalakinek mégis: annak a
tisztnek, akinél szóbelizett a rendőrtiszti főiskolára, és aki utóbb
támogatta őt. És megőrizte a titkát. Nina szégyellte, amit
Franciaországban tett, mert igen határozott véleménye volt arról,
hogy mi a jó, és mi a rossz. Hiába, a roppant szigorú anyai
nevelés nem maradt hatástalan. Nina tudta, hogy rossz útra
tévedt, de nem volt ereje ellenállni. Undorodott magától, és
undorodott attól a férfitól is. Miért nem tudta lebeszélni? Miért
hagyta, hogy a férfi telebeszélje a fejét?
Most egy párizsi számot hívott. Ami akkor történt, Párizsban
történt. Nina bedugta a fülhallgatót. Éppen csak kicsengett, már
fel is vették.
– Jó estét kívánok, Nina Nansen vagyok.
Udvarias férfihang válaszolt.
– Jó estét, kisasszony!
– Egy számi sámándob ügyében hívom, amelyet volt szíves a
kautokeinói múzeumnak adományozni. – Nina elégedetten
állapította meg magában, hogy nem felejtett el franciául, ahhoz
képest, hogy milyen ritkán használja, egész folyékonyan beszél.
– Igen, igen, a sámándob, tudok róla. De ön bizonyára az
apámmal óhajt beszélni, ő az adományozó. Én Paul vagyok, a fia.
– Bocsánat a tévedésért.
– Nem tesz semmit. Az a gond, hogy apám ágyban fekvő
beteg, nincs ereje lefolytatni egy telefonbeszélgetést. Miben
lehetek szolgálatára, kisasszony?
 – A norvég rendőrségtől hívom, mégpedig azért, mert a dobot
vasárnapról hétfőre virradó éjszaka valaki ellopta a Juhl-féle
múzeumból.
– Igen, tudunk róla, a kollégái már napközben telefonáltak.
Arról is tájékoztattak, hogy egy franciául tudó személy majd még
telefonálni fog. Különös ügy. Megkerült a dob?
– Nem, uram, ezért szeretnék néhány kérdést feltenni a
kedves apjának.
– Megpróbálok segíteni. Ha nem tudom a választ,
megkérdezem apámtól, és pár perc múlva visszahívom.
– Az a helyzet, hogy a múzeumban még ki se nyitották a
ládát, amelyben a küldemény érkezett, ezért senki nem tudja,
hogy milyen a dob. Szeretnénk tudni, hogy mi benne a
különleges, és hogy vajon ki akarhatta megszerezni.
– Visszahívom.

Nina átnézett Klemet képernyőjére. A rendőrségi kimutatás

szerint az elmúlt két év rénlopásra vonatkozó feljelentései közt
háromszor fordult elő Mattis neve. Klemet kíváncsiságból
megnézte a teljes adatbázisban, ami 1995, vagyis az ügyiratok
digitalizálása óta rendelkezésre állt. Tizenkét esetre bukkant.
Ebből kilencet bizonyíték híján további intézkedés nélkül
irattárba helyeztek. Szokványos ügyek, átlagos arány. A legtöbb
feljelentést a közvetlen szomszédok tették, részint Finnmanék,
ami meglehetősen sajátságos, tekintve a família kétes hírnevét,
részint pedig Johan Henrik (ő két súlyosabbnak tetsző esetet
jelentett). Aslak neve nem volt a panaszosok közt. Nina, bár még
nem ismerte, nem csodálkozott. Ez egybevágott azzal a képpel,
amely lassan formálódott benne arról az emberről, akiről annyi
mindent lehetett hallani.

Megszólalt a telefon. Paul feltette az apjának Nina kérdéseit. A

dobot egy számitól kapta az öregúr, amikor a második
világháború előtt Lappföldön tartózkodott.
– Apám a harmincas évek végén több expedícióban is részt
vett Paul-Émile Victorral, akit határtalanul tisztelt, hogy egyebet
ne mondjak, én ő utána kaptam a Paul nevet. Ott volt vele
Grönlandon és Lappföldön is. Apám most annyira gyenge, hogy
nehezére esik a beszéd, de ha jól vettem ki a szavaiból, ígéretet
tett rá, hogy amikor eljön az ideje, visszaküldi a sámándobot
Lappföldre, és most látta elérkezettnek az időt. Ennél
konkrétabbat nem mondott. Egyébként én adtam fel a csomagot
a múzeumnak. Annak idején volt valami bonyodalom a dob
körül, de mint mondtam, apám gyengélkedik, és nem tudta
részletezni, hogy mi is volt az a bonyodalom. Igyekszem
pontosabb információkat szerezni tőle, és ha sikerül, majd újra
telefonálok. Egyelőre nem tudok többet mondani.
– Hálás lennék, ha megtudná, ki volt az a számi, akitől a
dobot kapta, és hogy egyáltalán mi látható a dobon.
Nina még nem hallott Paul-Émile Victorról, és amikor
röviden összefoglalta a telefonbeszélgetést, kiderült, hogy a
kollégája is csak annyit tud róla, hogy híres francia felfedező és
etnográfus volt.
Klemet rádióüzenetet küldött Aslaknak, értesítette, hogy
másnap délelőtt meglátogatják. Aslaknak nem volt se vonalas
telefonja, se mobilja, csak egy NATO-ból kiszuperált rádió adó-
vevője. Klemet nem tudhatta, hallja-e az adást, de abból indult ki,
hogy ha hallja, akkor sem válaszol. Inkább csak önmaga
megnyugtatására küldte az üzenetet. Nem sok kedve volt
találkozni Aslakkal. Felállt, tett a tűzre. Most már kellemes meleg
volt az egész gumpiban. Klemet kinézett a kicsinyke ablakon, és
bal felől látott is egy halvány északi fényt: semmi különös. Szép
idő lesz holnap. A nagybátyja, Nils Ante jutott eszébe. A bácsi
mindig megtalálta az egyszerűségükben is legcsodálatosabb
szavakat, hogy lefesse a természet szépségeit, bezzeg ő, Klemet
csak lapos közhelyeket tud kiizzadni. És ha őszinte akar lenni
magához, be kell látnia, hogy más téren is nehézkes és
ügyefogyott. Elfordult az ablaktól, és lelki szemei elől is
elhessentette az égi csodát.
Nina vizet melegített, és elmélyülten elkeverte benne a
neszkávét. Piroslott az arca, lófarokba összefogott hosszú szőke
haja meg-meglebbent, és a vastag pulóver alatt is kirajzolódott a
melle vonala. Azokra az egészségtől kicsattanó, szép magas
lányokra emlékeztette Klemetet, akikre olyannyira vágyott
fiatalkorában, és akiket soha nem érhetett el. Elérhetetlenek
maradtak számára, mert… mert ügyetlen volt. Mindig visszajut
ugyanoda. Itt, ebben a gumpiban, távol a világtól, talán…
– Minden rendben, Nina? Jól érzed magad?
– Jól, köszönöm. – Ragyogó mosoly. – Három cukorral?
– Igen, hárommal. Tetszik neked a Nagy Észak?
– Aha. Nagyon. – Színes műanyag bögrékbe töltötte ki a
kávét. – Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem
pályáznak ide többen a főiskoláról. Én jól érzem magam itt.
– Örülök neki. Nekünk is jó, ha jönnek hozzánk délről. Pláne,
ha nők jönnek. Abból itt nagy a hiány. – Nina újabb mosolyt
villantott rá, de nem mondott semmit. Klemet hülyén érezte
magát. Már megint ugyanúgy ügyetlenkedik, mint húszévesen,
amikor sosem találta el, hogy mit kell mondani, vagy elkésett
vele, és mire mondta volna, már más vitte el a lányt. Felállt. –
Igen, Nina, kevés a hozzád hasonló szép lány Kautokeinóban.
Hogy tervezed? Maradsz?
Az asztalhoz lépett a bögréért. Nina mosolyogva kavargatta a
tejport a kávéjában, és Klemet sértőnek érezte, hogy tudomást se
vesz a közeledéséről. A lány végre felnézett.
– Igen, jól érzem magam itt – mondta. – Érdekel a számik és
a norvégok itteni élete. Azt hiszem, nem lenne gondom a
beilleszkedéssel, és szívesen is maradnék, néhány évig biztosan.
– Rendületlenül mosolygott. – Majd megbeszélem a
barátommal, hogy mit szólna hozzá.
Atyaisten, micsoda egy seggfej vagyok! – gondolta Klemet.
Bánta, hogy efelé terelte a beszélgetést, bár Nina a lehető
legtermészetesebben viselkedett, sőt, mintha észre sem vette
volna a célozgatást. De hát pont ez sértette a legjobban Klemet
önérzetét. Volt annak idején egy barátja, aki pont a megfelelő
pillanatban ránézett a csajokra, és azok máris a lábai előtt
hevertek. Nahát ez az, amire ő soha nem volt képes. A telefon
mentette meg, Nina telefonja.
 12

22 óra, Kautokeino

André Racagnal kerek egy órát töltött az őrsön. Az a zsaru

nemcsak korlátolt, hanem szívós is. Egy buldog. A pofája is olyan.
Racagnalnak megfagyott ereiben a vér, amikor a felügyelő
megkérdezte, hogy mit csinált kedden. Leperegtek előtte a nap
képei. De szerencsére miközben ő nagyban törte a fejét, hogy mit
feleljen, Brattsen volt olyan előzékeny, és felvilágosította, hogy
annak a meggyilkolt rénpásztornak az ügyében nyomoz.
Racagnal fellélegzett, és most már képes volt azt a cinikus hangot
megütni, ami a legjobban illett hozzá. De a zsaru nem érte be a
betonbiztos alibijével, tovább faggatta, leginkább a geológiai
kutatásai érdekelték.
Kedden egyébként a Kautokeinótól északra, a tengerparton
fekvő Altában járt, az oda-vissza három óra autóút. A tervezettnél
tovább maradt a kisvárosban, mert a kocsija ott rekedt a
szerelőnél, az a barom ugyanis bezárta a műhelyt, és elugrott a
Haladás Párt tüntetésére. Negyed évszázada nem volt tüntetés
Altában, és most tessék! „Ezt nem lehet kihagyni” – mondta a
tulaj, és a két szerelőjét is vitte magával. Ráadásul kötelességének
érezte, hogy apróra elmagyarázza, miért tüntetnek; ez a norvégok
válasza arra, hogy a szarházi lappok már azt hiszik, nekik
mindent szabad, verik a tamtamot azzal az átkozott
sámándobbal, amit elloptak Kautokeinóból, mindenféle külön
jogokat követelnek maguknak, de nekik, rendes norvégoknak is
vannak jogaik, és ha most a szarházi lappok pluszjogokat kapnak,
akkor holnap már a szomáliai négerek is pluszjogokat fognak
követelni, „hát most mondja meg, uram, mondja meg őszintén,
nincs igazam?”
Ő, Racagnal magasról szart a lappokra, norvégokra, szomáliai
négerekre, sámándobra és tamtam dobra, ő csak a 4×4-esét
akarta. És az volt a legröhejesebb, hogy az a baromarcú
komolyan azt képzelte, hogy egy francia odalesz, ha látja, hogy a
rendes norvégok is tudnak tüntetni. Micsoda egy barom!
Racagnal megvásárolta a szükséges felszerelést, otthagyta az
üzletben a holmit azzal, hogy majd visszamegy érte, a maradék
idejét pedig azzal töltötte, hogy körülnézett az altai
szórakozóhelyeken. Nem volt nagy választék. A Nordlys Hotel
bárja után, a taxisofőr tanácsára a Han Steike pubban kötött ki, a
centrumban. Délután a pub megtelt középiskolás lányokkal.
Racagnal tudta, hogy óvatosnak kell lennie, de nem bírt a vérével,
megbámulta a vihorászós tiniket. Különösen egy bubifrizurás
kiscsaj vonzotta a tekintetét. Nem mintha szebb lett volna, mint a
nagy átlag, de ahogy felszegte az állát, és kipislogott a haja alól,
az olyan kurvás volt. Ó, a kis kurva! Alapesetben a göndör hajúak
tetszettek neki. De most ez a kis bubifrizurás szőke hozta
izgalomba. Racagnal lopva körülnézett. Tíz-tizenkét vendég ült az
asztaloknál, a többségük csak egy kávéra ugrott be, a pultnál
pedig három, fényvisszaverő overallt viselő munkás sörözgetett
műszak után. Az iskolás lányok vidámak voltak, nagyokat
kacagtak. A bubifrizurás kiscsaj füzetet vett elő. Mások is
nekiálltak házi feladatot írni. Racagnal megpróbált a poharára
koncentrálni meg a rá váró feladatra. „Maradj veszteg – intette
magát –, ez itt veszélyes.” Hiába: még ha becsukta a szemét,
akkor is azt a lányarcocskát látta maga előtt. Bársonyos bőrű kis
kurva… Kongó, Kongó! Az volt az igazi. A kivui kislányok. Csak le
kellett hajolni értük. Á! Még csak le se kellett hajolni, tálcán
kínálták őket. Itt nem lenne olyan egyszerű…
Azóta eltelt két nap. A zsaruk nem abajgatták. Készülhetett a
feladatra. A Villmarkssenterben ütött tanyát, régebben az volt az
egyetlen szálloda Kautokeinóban. Egyszerű fogadó, a tulaj
jóindulatú férfiú, a felesége egy búgó hangú dán nő, egyfolytában
iszik és cigarettázik, de csak kint a teraszon, hogy ne legyen a
vendégek szeme előtt. Racagnal már megszállt itt, de az régen
volt. Azóta három új hotel épült, sőt már egy kis repülőtere is van
a községnek. A gyors fejlődés annak köszönhető, hogy több nagy
bányavállalat is élénken érdeklődik a régió iránt. Kautokeino
körül, Finnmark megye belső területein elvileg csak nyáron
szabad kutatásokat végezni, amikor a rénszarvasok már északra
vonultak, és több száz kilométerre innen szétszóródtak a
tengerpart menti legelőkön. Az őszi vonulás után a csordák
visszatérnek, a Kautokeino és Karasjok közti, zuzmóban gazdag
területre. A számik minden tevékenységet tiltanak, ami
megzavarhatja az állataikat, vagy azzal a következménnyel járhat,
hogy összekeverednek a csordák. Csak akkor adnak ki nagy
ritkán engedélyt, ha a kutatás megfelel a nagyon szigorú
korlátozó szabályoknak. Racagnal ennek megfelelően azt adta elő
a kérvényében, hogy gyalogszerrel kívánja megközelíteni a
célterületeket, motoros szánnal nem tér le a kijelölt útvonalakról.
Kivuban nem volt ennyi bonyodalom, de hát mit csináljon? Itt ez
a szabály, úgyhogy kénytelen betartani… amíg a cél elérésében
nem zavarja.

Klemet Nango, kihasználva, hogy megszólalt a telefon, gyorsan

visszamenekült a számítógépe mögé. De akaratlanul is
odapillantott Ninára, és a szavakat kedvesen formáló száj meg a
gömbölyű mellet sejtető pulóver láttára megint megrohanták az
emlékek. Huszonöt év múltán is érezte a régi keserűséget.
Mennyi-mennyi elszalasztott alkalom! Ugyanúgy eljárt a bulikba,
mint a többi fiatal, hetykén támasztotta lenyitható tetejű, piros
Volvo P1800-asának oldalát a buli helyszínéül szolgáló pajta előtt
vagy az erdei tisztás közelében. Még kazettás magnót is szerelt a
verdába, és a legmenőbb retró számokat nyomatta, például a
Pretty Womant. Mindhiába, nem tudta levenni lábukról a
lányokat. Abban az időben kapta a Dagi csúfnevet. Tele volt
gátlással, és hiába próbálta leplezni, valahogy minden balul sült
el. Például ahogy lazán kikönyökölt a volán mellől, az is tök béna
volt, mert a Volvo oldalüvegét nem lehetett teljesen letekerni.
Tulajdonképpen miért nem javította meg? Hiszen autószerelő
szeretett volna lenni, rajongott a kocsikért. A motor duruzsolása
zene volt füleinek, majdnem olyan csoda, mint Nils Ante bácsi
jojkái. Szent Iván napján, amikor a szokásosnál is jobban
meredeznek az árbocrudak, ő is próbált becserkészni valakit, de
hiába cirkált a tulipiros sportkocsiján, az olyan lányok, mint
Nina, nem méltatták figyelemre. Ő nem ivott, mint a többiek, a
Volvónak támaszkodva nézte, ahogy szórakoznak. Nem
keseredett el, mert a lányok késő este, amikorra a lovagjuk
holtrészegre itta magát, nagyon is örültek, hogy ott találják
szívbéli barátjukat, a jó Dagit, az egyetlen józan fiút az egész
társaságban, az egyetlent, akire mindig számítani lehet. Olykor
kapott jutalmul egy csókot, és egyik-másik lány kicsit többet is
megengedett, mert tudták, hogy őt le lehet állítani: eddig és ne
tovább! Frusztrálta ugyan, hogy be kellett érnie ilyen kevéssel,
persze hogy frusztrálta, de némi gyógyírként napokig ott érezte a
csókot a száján, és a puszta emléktől is beindult a fantáziája.
Aztán rendőr lett, és levetkőzte a gátlásosságot. Vagy
legalábbis igyekezett úgy viselkedni, mintha levetkőzte volna. Egy
avatott megfigyelő persze rögtön kiszúrná, hogy a nyers, férfias
modorral valójában csak az ügyefogyottságát leplezi.
Klemet felidézte magában, hogy mennyire megváltozott a
helyzet, amikor többéves távollét után, immár rendőri
egyenruhában, megedződve, megizmosodva visszatért
Kautokeinóba. Akkor már más szemmel néztek rá, és ez
elégtétellel töltötte el. Már nemcsak futó csókra számíthatott, a
környékbeli nők nagyon is szívesek voltak hozzá, pláne ha
többnapos körúton járt a falvakban, tanyákon. Már senki nem
merészelte Daginak nevezni. Senki, míg Brattsent ide nem
helyezték, és egy jótét lélek el nem árulta neki az egykori
csúfnevet. Egyedül Brattsen merte Daginak szólítani, a
kollégákon azonban néha látszott, hogy kicsit kajánul lesik,
reagál-e a provokációra, és ez rosszulesett neki.
Arra riadt fel a mélázásból, hogy Nina abbahagyta a
telefonálást.
– Paul hívott. A lapp, akitől az apja a dobot kapta, a francia
expedícióban dolgozott mint útikalauz. Paul nemegyszer látta a
sámándobot az apja dolgozószobájában, és emlékszik, hogy egy
egyenes vonal választotta ketté, és volt egy kereszt a közepén.
Más szimbólumokra nem emlékszik, csak arra, hogy
rénszarvasok is voltak a rajzon.
– Hát ez nem újdonság – mondta Klemet bosszúsan –, a
sámándobok többségét egyenes vonal választja ketté, és kereszt is
van a közepükön. A kereszt a Napot jelképezi, a vonal pedig az
élők világát választja el a holtak birodalmától. Legalábbis ha jól
emlékszem arra, amit Nils Ante bácsikámtól hallottam sok évvel
ezelőtt. És naná, hogy rénszarvasok is vannak a dobon,
rénszarvas nélkül nem is sámándob a sámándob.
Klemet megdörzsölte a koponyáját. Ilyen ügye még nem volt
a rénrendőrségnek. Gyilkosság és doblopás. Semmi nyom, hacsak
nyomnak nem számítjuk a pásztorok közti feszültséget. De hát az
mindig is megvolt. Ki húz hasznot Mattis halálából? Fene tudja!
A rénhivatal levágatja az amúgy is leromlott állapotú állatokat.
Kié lesz a legelőterület? Utána kell nézni a hivatalban. De ez sem
valami biztató irány: a legelők felosztása szigorú szabályozás alá
esik.
– Paul azt mondja, hogy az apja egy egész ládányi írást őriz a
hajdani expedícióról.
Klemet kis ideig törte a fejét, aztán felhívta a Seriffet. Tor
Jensen azonnal felvette a telefont, pedig már jó későre járt.
– Tor! El kell küldeni Ninát Párizsba. Másképp nem jutunk
előbbre.
Nina nagy szemeket meresztett: hogyhogy Klemet őt meg se
kérdezi? Nem hallotta, mit mond a Seriff, de egy olyan kis
rendőrőrs parancsnokának, amilyen az övék, nem minden
kockázat nélkül való egyedül dönteni egy ilyen horderejű
kérdésben.
Nem volt ideje tiltakozni, Klemet megelőzte.
– A Seriff egyetért. A jelek szerint Oslo annyira sürgeti, hogy
gond nélkül meglesz a keret az utazásra. Na, mit szólsz?
– Azt szólom, hogy engem is megkérdezhettél volna.
– Mért? Van jobb ötleted? Meg kell nézni azokat a régi
feljegyzéseket. Egyelőre fogalmunk sincs, mi történhetett. És
egyre nagyobb a feszültség, a Seriff most mondja, hogy Altában
tüntetett az FrP. Tüntetés és ellentüntetés.
– Akkor se bánj úgy velem, mint egy taknyossal! –
dühösködött Nina.
„Ezt azért kaptad, mert annyiszor vártam rád hiába a bulik
után, és te másokkal csókolóztál, nem velem” – gondolta
magában Klemet, megfeledkezve róla, hogy Nina talán ha
csecsemő volt azokban az időkben.
– Szólj, ha van jobb ötleted – makacsolta meg magát.
– Nem arról van szó, hogy jó ötlet vagy nem jó ötlet. Hanem
arról, hogy átnézel rajtam, ahogy a tisztelt réntartó haverjaid.
 – Nem a haverjaim.
– Nem? Pedig úgy láttam, remekül megértitek egymást.
Legközelebb szólj nyugodtan, ha azt akarod, hogy kávét főzzek
nektek. Az oslói főiskolán direkt erre képezik ki a női hallgatókat,
nem tudtad? Az a címe a kurzusnak, hogy Hogyan támogassuk
hímnemű kollégáinkat az olyan ügyekben, amelyekben a
nyomozás meghaladja értelmi képességeinket? Megtanulunk
kávét főzni, mosolyogni, drukkolni és megjátszani a hülyét, hogy
a kihallgatás során éreztessük, milyen zseniális kérdéseket tesz
fel a férfi kolléga.
Klemet szeretett volna csípősen visszaszólni, de semmi nem
jutott eszébe. És pont ez bosszantotta a legjobban: mire eszébe
jut, hogy mit kellett volna mondania, rég késő, és akkor már
jobb, ha hallgat. Eh, milyen jogon pattog ez a kiscsaj? Van köztük
vagy huszonöt év, ő, Klemet már szolgált a környék összes őrsén,
a stockholmi iskoláról nem is beszélve, és akkor még neki áll
feljebb? És mindennek a tetejébe, addig emlegette a kávét ez a kis
szőke boszorkány, hogy gusztust csinált hozzá.
Ment kávét főzni. Megkérdezte Ninát, hogy ő is kér-e, és Nina
kért, ezzel ki is békültek, és a lány, mintegy az ügy lezárásaként,
gyorsan feltett egy kérdést.
– Szerinted a szeparatista lappok állnak a háttérben?
– Vagy az FrP. A populista jobboldalnak is érdeke, hogy
cirkusz legyen. Már egy év sincs az önkormányzati és a
parlamenti választásokig.
– És mi a helyzet Mattisszal meg a rénszarvaslopásokkal?
– A legsúlyosabb ügy, amiben érintve volt, jó tíz éve történt.
Abban az időben, amikor rálőttek Johan Henrikre. Baromi rossz
őszök után még rosszabb telek jöttek, több is egymás után,
olyasmi idő volt, amilyen ez most. Hóesés, arra meleg jön, a
melegre hideg, jéggé fagy az olvadt hó, és ez így megy sorozatban,
hó, olvadás, jéggé fagyás, kontra, rekontra. A második, harmadik
jégréteget már nem tudják áttörni az állatok, nem jutnak hozzá a
zuzmóhoz, emiatt mindenkinek táncot járnak az idegei, és ezt
meg is lehet érteni, mert mi van, ha százával, ezrével pusztulnak
majd a rének? És ez nem elméleti kérdés, bizony előfordulhat, és
elő is fordult, az egyik család több ezer állatot vesztett akkoriban.
Úgy próbálta legalább részben pótolni a hiányt, hogy
összelopkodott néhány száz rénszarvast a szomszédoktól. Mattist
cinkossággal vádolták meg, elítélték, és le is ültették pár hónapra.
– Hogy tudták ellopni az állatokat, hiszen ott a jel a fülükben,
nem?
– Átmetszették a fülüket.
– Hogyhogy átmetszették?
– Levágták azt a részt, amelyben a jel volt, és belemetszették
a saját jelüket, minek következtében sok száz rénszarvasnak
egészen kicsi fülecskéje lett. Soknak be is gyulladt, mert túl
nagyot találtak vágni belőle. Az összes átmetszett fülű állatot
levágták. Azóta még a rénszarvasok fülmérete is szabályozva van.
Nina megdöbbent. Nem hitte volna, hogy számi ember
ilyesmire is képes lehet. Mint a skandinávok zöme, vajmi keveset
tudott a lappok életmódjáról, és amit tudott, az is inkább csak
közhely volt.
– És a többi ügy, amelyben Mattis érintve volt?
– Apróságok. Azt hiszem, időpocsékolás foglalkozni velük.
Mattis egy szerencsétlen flótás volt. Szerintem mindenkinek ez
volt a véleménye róla, senki nem tekintett fenyegetésnek egy
ilyen nyomorultat.
– És a nyomorultaknak le szokás vágni a fülét Lappföldön?
Klemet hallgatott. Ninának igaza van, itt valami nagyon nincs
rendben. A rénlopásért nem szokás gyilkolni, és Mattis
nyilvánvalóan maximum kispályás volt a mezőnyben.
– Mattis egyedül élt?
– Tudtommal egyedül. Majd megkérdezzük Aslakot. De nem
hiszem, hogy lett volna valakije. Te is láttad a gumpiját, az csak
egy megrögzött agglegényé lehet.
– Azt hittem, a nők ki vannak tiltva a gumpikból. Rosszul
tudtam?
– Nem úgy értettem. A gumpi csakugyan elzárt terület, és ha
egy nő mégis beléphet oda, az biztos nem a feleség. De azért a
pásztorok mégiscsak rendet tartanak, vagy legalábbis megőrzik a
rend látszatát. Mattis ebben is elhagyta magát.
– Rohadtul éreztem magam ott nála. Gátlástalanul bámulta a
mellemet.
– Nahát! Észre se vettem – mondta álnokul Klemet, és
közben igyekezett egyenesen Nina szemébe nézni.
 – Tisztára perverz volt a tekintete.
Klemetet hirtelen nagyon érdekelni kezdték az ujjhegyei.
– Jól van, nem kell olyan komolyan venni – nyögte ki nagy
nehezen. – Ha egy férfi egyedül él a tundrán, és egyszer csak
beállít hozzá egy csinos nő, az persze hogy megmozgatja a
fantáziáját, mi sem természetesebb.
– Nem, ez egyáltalán nem természetes.
Nina durcás arcát látva Klemet jobbnak látta, ha ejti a témát.
Csak azt nem tudta eldönteni, hogy most aztán merre fordítsa a
tekintetét. Szerencsére Nina visszatért az eredeti kérdéséhez.
– Nem volt hozzátartozója?
– Az anyja rég meghalt. Az apja egy-két éve. Nem tudom,
van-e testvére, de ha igen, biztos, hogy nem a környéken él.
– Tehát adva van egy magányos férfi, egy szerencsétlen
nyomorult, akinek ismeretlen okból levágják a fülét, aztán
leszúrják. És történik ez nem egész egy nappal azután, hogy
ellopják a sámándobot a múzeumból. Nem találod te ezt
furcsának egy kicsikét?
– Mikor mondtam én, hogy nem találom furcsának? Nagyon
is furcsának találom, csak az a baj, hogy egyelőre nincs se
használható ujjlenyomat, se egyéb nyom, nincs meg a fegyver,
amellyel a gyilkosságot elkövették, nem tudjuk az indítékot.
– És a dob?
– Mi van vele?
– Nem tudom. Csak keresem az összefüggést. Ne felejtsük el,
hogy Mattis maga is csinált dobokat. Legalábbis Johan Henriktől
úgy tudjuk, hogy meg volt őrülve a sámándobokért.
– Ez igaz. Én is elgondolkoztam a dolgon, de fogalmam sincs,
mi lehet az összefüggés. Jóformán semmit sem tudunk a dobról.
Csak annyit, hogy egy réges-régi dob, és…
Elharapta a szót, és lecsapta a laptop fedelét. Ráfektette
mindkét tenyerét. Nina várakozóan nézett rá. Klemet azt nem
mondta ki, hogy a lánynak alighanem igaza van. Nem mondta ki,
mert nyugalomra vágyott. Hiszen ezért is jött át a
rénrendőrséghez. Elege lett a mocskos ügyekből, megutálta a sok
nyomozást a tengerparti kis falvakban, ahol járványként dühöng
az alkoholizmus, és mindent behálóz a prostitúció meg a
csempészkereskedelem. Torkig volt vele, hogy a szombat estéi
sem szabadok, és egy szál magában kell intézkednie, mert, ugye,
szűkös a keret, boldoguljon egyedül! Egypár évig bírta a
gyűrődést, de aztán totál kiborult, ahogy az sok rendőrrel
megesik, nincs ebben semmi rendkívüli. De most mit
magyarázkodjon? Okos ez a lány, de úgyse értené. Nem, Klemet
nem akarta elmondani, hogy az idegei felmondták a szolgálatot,
hónapokig depressziós volt, és végül is azért döntött a
rénrendőrség mellett, mert nyugalomra vágyott, szabad levegőre,
olyan munkára, hogy ne kelljen mocskos ügyekkel foglakoznia.
Mondja? Ne mondja? Á, csak semmi lelkizés! Az a direktíva, hogy
a rendőrségen is nők töltsék be a vezető állások negyven
százalékát. Itt, a Nagy Északon elvétve sincsenek nők a zsaruk
közt. A kvóta miatt tehát Nina gyors előmenetelre számíthat,
ehhez csak az kell, hogy ne kövessen el hibát itt, a rénrendőrség
állományában.
Klemet végül csak ennyit mondott:
– Igen, azt hiszem, igazad van.
 13

Január 14-e, péntek

A nap kel 10 óra 31 perckor, nyugszik 12 óra 26
perckor
A kettő közti idő 1 óra 55 perc.

7 óra 30 perc, Közép-Lappföld,

a rénrendőrség gumpija

Klemet korán felébredt. Sötét volt odakint. Szél csapkodta az

ablakot, hókristálykeretbe foglalta. A tűz már rég kialudt. Klemet
megborzongott, de nem sokat tétovázott. Kibújt a jó meleg
hálózsákból, felvette rénszarvasbőr cipőjét, nyújtózott egy
nagyot. Nina még aludt. Ő volt az első nő a rénrendőrségen, és a
gumpiban csak közös hálóhelyet alakítottak ki. Az együtt alvás
láthatóan nem zavarta a nőt, ezt Klemet a javára írta. Begyújtott.
A motoszkálása felébresztette Ninát. Amíg a férfi vizet melegített
a kávénak, ő gyorsan felöltözött, jó reggelt kívánt a kollégának, és
kiment. Jó öt perc múlva tért vissza.
– Egész kellemes volt – mondta. Pirosló arcán látszott, hogy
hóval dörzsölte.
Klemet az asztalra készítette a reggelit és a kávét. Miközben
Nina kint volt, ő arra is talált időt, hogy összehajtogassa a
hálózsákját.
– Fejezd be nyugodtan a mosakodást, öt percre kimegyek –
mondta, és a meleg vízzel tele fazékra mutatott.
Megállt a gumpi előtt, és a sűrű sötétben odatartotta arcát a
szélnek. Kigombolta a kezeslábasát, lecsúsztatta a válláról, és
hagyta, hogy egész testét átjárja a hideg. Mindennapi rítus volt
ez, nem szerette, de rákényszerítette magát. Mély levegőt vett,
előrelépett, megcsapkodta meztelen felsőtestét, és hóval
dörzsölte meg arcát, nyakát, hónalját, az egész törzsét. Aztán
megtörölközött és bement.
Asztalhoz ültek, ettek.
– Mikor megyünk Aslakhoz?
– Hamarosan. – Klemet lassan eszegette a kaviárkrémes
kenyeret. Nem nézett Ninára. – Aslak különleges ember.
Mindenki ismeri, tisztelik, de félnek is tőle, ahogy azt Johan
Henrik is mondta. Azért félnek tőle, mert más, mint ők. Nem vett
magának házat, ilyen-olyan motoros szánt, terepjárót. Nem
vágyik helikopterre, és nem alkalmaz thaiföldieket, mint egyesek.
Ő olyan… olyan, mintha más korban élne. A múltat idézi, és azt
hiszem, vannak, akik nosztalgiát éreznek a múlt iránt.
– Benned is van nosztalgia?

8 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Klemet és Nina már háromnegyed órája elhagyták a

menedékházikót, és hómotoroztak úti céljuk felé, amikor
bekövetkezett az incidens. Mint utóbb kiderült, nem volt akkora
jelentősége, mint amekkorát Nina az első pillanatban
tulajdonított neki, de azért egy életre megjegyezte. Szokás szerint
Klemet haladt elöl. Még nem kelt fel a nap, de akár a scooterek
reflektorát is kikapcsolhatták volna, mert a fakó reggeli
világosságot felerősítette a vastag hótakaró. Nina keményen fogta
a kormány fűtött markolatát, és élvezte, hogy az erős motor a
legkisebb kézmozdulatára is azonnal felbőg, nekilódul. A motor
melege kellemesen átjárta a combját, és onnan az egész testére
továbbterjedt. Már nem járhatnak messze Aslak táborhelyétől. A
bukósisak plexilapja feltartóztatta a hideg szelet, de egy kis résen
mégis csak besüvített a levegő, és olyan volt, mint amikor egy
pimasz légy idegesíti az embert. Ninának Aslak járt a fejében:
vajon milyen lesz a valóságban a képzeletbeli portréjához képest?
Nézte, de nem is látta a törpenyírfákat bal kéz felől, és csak akkor
riadt fel az álmodozásból, amikor elhagyták a befagyott folyót,
amelyen jó pár perce haladtak, és megindultak felfelé egy lágy
dombhajlaton. A motorok halkan duruzsoltak, Nina még a
természet neszeit is hallani vélte. Levette a sisakot, és éppen
megigazította fején a füles sapkát, amikor lövés dörrent, és
jobbról egy nagy, sötét árny suhant el mellette. Az árny egy
sítalpas ember volt, de Ninában ez már csak akkor tudatosult,
amikor a hegyről lezúduló férfi nagy porhófelhőt kavarva
lefékezett Klemet scootere előtt, és megállásra kényszerítette.
Nina döbbenten nézte, hogy járőrtársa feltolja a sisak
védőplexijét, és némán tűri, hogy az a férfi heves taglejtések
közepette ordibáljon vele. Rájuk lőtt, vagy legalábbis
figyelmeztető lövést adott le, és most ordibál Klemettel, aki
nyugodtan ül, és semmit sem csinál. Ez csak Aslak lehet! Nina
felhajtotta a sapka fülét, hogy hallja, mit mond.
– …hogy most pokoli a helyzet. Nem tudtalak értesíteni, az
isten áldjon meg! Nem mehettek erre. Ott vannak az állataim. Ha
megijednek tőletek, meglépnek, és túl a folyón végképp nem
találnak zabálnivalót. Mondom, hogy pokoli a helyzet. Kerüljetek
túlfelől, erre nem mehettek, világos?
Parancsoló volt a hang, majdhogynem fenyegető, és a
pásztorból olyan erő sugárzott, hogy Nina úgy érezte: ha úgy
fordulna, Aslak fél kézzel elintézné Klemetet, és, ebben biztos
volt, Klemet meg se próbálna védekezni.
Aslak ugyanolyan rénszarvasbundát viselt, mint Johan
Henrik, csak még hosszabbat. Rénszarvasbőr csizma és nadrág,
bundakesztyű. Füles prémsapka, olyasmi, amilyet ők, rendőrök is
viselnek.
Nina moccanni se mert. A scootere reflektora éles fénybe
vonta Aslak dühös arcát. Mély ráncok barázdálta, széles arc,
határozott vonalú orr, számiknál szokatlan szögletes áll, akár
még érzékinek is mondható húsos száj. Pár napos borosta. És
milyen átható tekintet! Nina lenyűgözve nézte. És azt is, ahogy
egyik kezében puskával, másikban bottal, nehéz öltözékében
lassan mozog, még sincs benne semmi nehézkesség, mert egész
testéből erő sugárzik, fékezhetetlen, nyers erő. Eszébe villant,
hogy a marokfegyverük egy páncélszekrényben pihen.
Praktikus…
Aslak végre őt is figyelemre méltatta. Fürkészték egymást.
Nina most már semmi fenyegetőt nem látott a tekintetében.
Inkább… inkább mérhetetlen fáradtságot. Egyszer csak (épp arra
gondolt, hogy nem lesz könnyű menet a kihallgatás) meghűlt
ereiben a vér. Szörnyű üvöltés hasított a csendbe, hosszan
elnyújtott fájdalomüvöltés. Nem tudni, merről jött a rekedtes,
majd elvékonyodó hang, de végighullámzott a völgyön, aztán
hirtelen elhallgatott, és ismét csak a szél zúgott a nyírfák között.
Nina megkövülve meredt Aslakra. A férfi még mindig őt
fürkészte; dúltak a vonásai, az arca megfeszül, de nem látszik
meglepettnek.
Klemet törte meg a csendet:
– Ez mi volt?

10 óra, Kautokeino

André Racagnal bement a vadász- és horgászboltba. Alig lépte át

a küszöböt, észrevette, hogy rendőrautó kanyarodik az üzlet elé,
leparkol. A már ismerős felügyelő szállt ki belőle. A francia
geológus némán elkáromkodta magát. Legszívesebben azonnal
kifordult volna a boltból, de nem akarta felhívni magára az eladó
figyelmét. Feltűnés nélkül hátrasétált a legtávolabbi polchoz, és
várta, mi lesz.
Rolf Brattsen egyenesen a bal oldali falhoz ment, ahol a
horgászfelszerelések és mindenféle kiegészítők voltak, és a színes
műlegyek szemlélésébe merült. Racagnal a vadászkések
pengéjének szélességét méricskélte, amikor érezte, hogy valaki
megáll mögötte.
– Ezek nagyvadhoz valók.
A geológus megfordult, úgy csinált, mint aki meglepődik, és
miután köszöntek egymásnak, kényszeredett mosollyal azt
mondta:
– Ki tudja? Hátha egyszer sikeres lesz a vadászat. Ez jó
penge? – mutatott az egyik tőrre.
– Nem értek hozzá. Talán csak nem vadászni megy?
– Kutatóútra megyek, mint azt maga is tudja. Indulok,
mihelyt megkapom az önkormányzattól az engedélyt, remélem,
mihamarabb. Beszerzem, amire szükségem lehet. – Visszatette a
vadásztőrt, nem volt rá szüksége. Hogy a rendőr nem tágított
mellőle, megkérdezte: – Halad a nyomozás?
– Haladgat.
 A rendőr még közelebb lépett hozzá, és próbált civilként
viselkedni. Nyájasan mosolygott, de a nagy igyekezettől a
mosolya torzra sikeredett.
A francia nem akarta az idejét vesztegetni, de már tudta, hogy
ezzel a bunkó zsaruval nem árt vigyázni. Nehogy már
megorrontson valamit Altával kapcsolatban! Eszébe jutott a pub,
de gyorsan elhessegette a képet.
– Történt valami érdemleges? – kérdezte a felügyelő.
Racagnalnak egy pillanatra elállt a lélegzete. Lehet, hogy sejt
valamit? Nem, az nem lehet. Ki van zárva.
– Azt hiszem, kénytelen vagyok lemondani a románcról,
pedig hát igazán biztatónak indult. Na, mindegy. Itt töltök
néhány hetet, nem húzhatok ujjat a környék markos legényeivel.
– Okos beszéd. – Hallgattak egy sort. – Láttam, tetszett
magának a kicsike.
Brattsen arcáról még mindig nem olvadt le a farkasmosoly,
nem lehetett tudni, hogy csak barátkozni akar-e, vagy van valami
hátsó szándéka.
– Csinoska.
– Az. És nagyon fiatal.
– Úgy tudom, nagykorú – védekezett Racagnal.
– Igen, igen, ó, hogyne! – Brattsen nem bírta tovább, az
arcára kiült a szokásos gyanakvó és mogorva kifejezés. – Mikor
megy ki a viddára?
– Még beszerzem, ami kell. És találnom kell egy vezetőt, aki
jól ismeri a terepet, és bírja a strapát.
– Hát ilyet biztosan talál. A helyi fiúk nem éppen okosak és
kifinomultak, de a terepen otthon érzik magukat, és kitartóak,
mint a havasi teve. Csak arra vigyázzon, nehogy pont egy iszákost
válasszon. Gondol konkrétan valakire?
– Egy Renson nevű svéd pásztort ajánlottak.
– Rensont? A maga helyében mást választanék.
– Miért?
– Csak. Keressen mást, ez egy baráti jó tanács. Rensonnal azt
is kockáztatná, hogy idejében elkezdhesse a kutatást.
André Racagnal érezte, hogy nem érdemes erősködnie. Pedig
nem öröm, hogy le kell mondania a jelöltjéről. A
Villmarkssenterben dicsérték neki Rensont: egy kicsit talán
önfejű, de ügyes ember, mindenkit ismer, és ami a legfontosabb,
pásztor létére szabaddá tudja tenni magát, mert családi
vállalkozásban dolgozik, és távollétében is van, ki őrizze, etesse a
rénszarvasokat.
– Hát jó. Majd csak találok valakit.
– Találni fog. És ne izgassa magát, a kiscsaj helyett is talál
megfelelőt.
Azzal sarkon fordult, és már ott se volt. Semmit sem vásárolt,
jegyezte meg magában Racagnal, és igazából a horgászcsalik sem
érdekelték. Nagyon valószínű, hogy nem véletlenül futottak össze
a boltban.
 14

Január 14-e, péntek

10 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Nina nem hallotta, hogy Aslak mit válaszolt. Azt sem tudta, hogy
válaszolt-e egyáltalán. Csak azt látta, hogy összeszorítja a száját, a
tekintete egyszerre dermesztő és perzselő, az egész arc fájdalmat
fejez ki. Nina el volt keseredve, de most az egyszer talán sikerült
lepleznie érzéseit. Nem értette ezeket a hallgatag embereket, és
nem értette a kollégáját sem: miért tűri, hogy hallgassanak?
Hiszen rendőr, nem?! Joga és kötelessége, hogy kérdéseket
tegyen fel, és azokra a kérdésekre válaszolni kell. Ehelyett mi
történik? Ő is csak hallgat. Mintha megkukult volna. Igen, erről
van szó: őt is megbűvöli Aslak, mint mindenki mást.
Eszébe jutott, hogy amikor hónapokkal ezelőtt jelentkezett a
kirunai kapitányságon, a parancsnok figyelmeztette: a
rénrendőrség különleges alakulat. Nem szoktak fiatalt felvenni az
állományába. Vele azért tesznek kivételt, mert nő, és parancsba
kapták, hogy – úgymond – „minden fronton feminizálni kell”. De
a kollegina készüljön fel, hogy a közeg nem nőknek való. És a
rendőrfőnök némi tűnődés után azt is hozzátette, hogy meglehet,
a közeg nem való az olyan férfiaknak sem, akik nem lappnak
születtek.
Csend volt, de Nina még mindig hallani vélte a hátborzongató
sikolyt. Körbehordozta tekintetét a hóba süppedt völgyön, a
kopár hegyoldalon, amelynek egyhangúságát csak néhány szikla
és törpenyírfa törte meg. A nap még nem ért fel a látóhatár
pereméig, de előreküldte kékes hajnalfényét. Onnan, ahol voltak,
messzire elláthattak, de embernek, épületnek nem volt nyoma.
Ezek szerint a hegy túloldalán van Aslak táborhelye, vonta le
Nina a következtetést.
 – Aslak! Fel kell tennünk neked egypár kérdést. Mutasd az
utat a munkatársamnak. Ő megy veled.
Nina azt hitte, hogy már nem érheti meglepetés, de Klemet
megfutamodása fejbe kólintotta. Már nyitotta a száját, hogy
tiltakozzon, de Klemet, kerülve mindkettőjük tekintetét, gyorsan
továbbfűzte a szót:
– Vissza kell mennem a menedékházba. Majd
megmagyarázom. Szólj, ha végeztél. Itt találkozunk. Vagy a
közelben, majd megbeszéljük.
Futó pillantást vetett Ninára, aztán megint elnézett a
semmibe. Aslak mindkettőjüket végigmérte. Nem szólt semmit. A
levegőbe lendítette a puskát, ügyesen átvetette a vállán, és
elindult felfelé a hegyoldalon.

Nina leállította a motort, de kis ideig nem bírt leszállni a

scooterről. Lenyűgözte, amit látott. Három sátorból állt a szállás,
a sátorlapok gallyakkal, földdel, mohával voltak befedve. A
legnagyobból füst szállt a magasba. A hátsó sátor mellett karám,
benne tucatnyi rénszarvas. Jöttükre megriadtak az állatok,
bizonyára a motorhangtól, és most körbe-körbejártak. Motoros
szán sehol. Olyan volt az egész, mintha megelevenedne az a
húszas-harmincas évekbeli képeslap, amelynek reprodukcióját
Nina még Kirunában látta egy számikról szóló könyvben. Nem,
ilyen táborhely egyszerűen nincs. Nina egy percig nem áltatta
magát, hogy már fel van vértezve kellő tudással, de mindannak
alapján, amit eddig tapasztalt, elkönyvelte magában, hogy a
mostani pásztorok már igényelnek némi komfortot. Hát Aslak
nem. Őt más fából faragták. A lakósátor bejárata mellett egy
furcsa állványzaton nagy húsok száradtak a fagyos szélben; Nina
el tudta képzelni, milyen kemények lehetnek. Tudta, hogy most
egy újabb határt fog átlépni, olyan világba kap betekintést, hogy
ahhoz képest a többi réntartóé legfeljebb halvány másolat.
Megtorpant a sátor előtt. Újra lejátszódott előtte a jelenet, ahogy
puska dörren, árnyék süvít el mellette, porhófelhőből kiválik
Aslak alakja. És aztán kiabál Klemettel, aki ezt bénultan tűri.
Igen, most választ kap rá, mi volt az a borzasztó sikoly, biztos,
hogy itt van a forrása és magyarázata. Aslak meggörnyedve
félrelebbentett egy vastag sátorszárnyat, és mielőtt előrement,
felnézett Ninára. A mély ráncok szántotta, borostás arcból
rezzenetlen sötét szemek villantak a lányra, és ő nem tudta
megfejteni, mit fejez ki a férfi tekintete. Odabent két lépés után a
tűzhely előtt találta magát. Megköhögtette az egész sátrat
belengő füst. Meglátott egy ülőkét a kemence mellett, baloldalt,
és indult, hogy leüljön, mert a földhöz közelebb szemlátomást
tisztább volt a levegő. Levette a prémes füles sapkát, és megrázta
hosszú, szőke haját, de magán érezve Aslak tekintetét, gyorsan
összefogta, annyira illetlennek érezte a mozdulatot. Azon
nyomban a szégyenét is elszégyellte, és még jobban zavarba jött.
Bizonytalannak, elveszettnek érezte magát. Aslak hallgatott, Nina
pedig nem tudott megszólalni. A szeme lassan megszokta a
félhomályt, és észrevette, hogy valaki mozog a kemence mögött.
Egy fél lépést oldalt lépett, és meglátta a nőt. Rénszarvasbőr
ruhát viselt, álla alatt megkötött színes sapkát. Nagyon lassan
mozgott. Jellegzetesen számi arcberendezése volt: széles
járomcsont (ha nem is olyan széles, mint Aslaké), kissé csapott
áll. Mandulavágású szeme csodaszép lett volna, ha nem olyan
élettelen. Nina nem tudta volna megmondani, miért, de biztos
volt benne, hogy az ő fájdalomüvöltését hallották a völgyben. A
nő nem vett tudomást a jelenlétükről. Lassan lehajolt, a kezébe
vett egy fahasábot, a tűzre tette. De mintha távol volna, valami
nem is létező világban. Egyszer csak hosszú sóhaj szakadt ki
belőle. Nina visszafojtotta a lélegzetét, félt, hogy kezdődik a
jajveszékelés. De nem, a nő némán meredt a lángokba.
– A feleségem – mondta Aslak. – Nem beszél. Nincs jelen.
Mintha Aslak hangja felébresztette volna a kábultságból, a nő
énekelni kezdett magában. Ugyanolyan csúszkáló torokhangon,
mint Mattis, és a jojka dallama is hasonló volt. Nina képtelen volt
megállapítani az asszony korát. Éppúgy lehetett harminc-, mint
hatvanéves.
– Ő sikoltott? – törte meg Nina a hosszúra nyúló csendet.
– Ő.
– Miért?
– Így beszél. – Pár másodperc után hozzátette: – Mint a
kisgyerekek.
 Nina nézte Aslakot, ahogy mozdulatlanul ül. Minden szavát
megfontolja. Aslak és Klemet: tapintani lehetett a feszültséget
köztük. És lám, most ő, Nina is nehezen tud megszólalni. Valami
megnevezhetetlen érzés fojtogatja, jobban, mint a füst. Próbálta
összeszedni a gondolatait, racionális síkra terelni a kihallgatást.
Egyszerű szomszéd-e Aslak? Volt-e indítéka, hogy megölje
Mattist?
Végül is Aslak szólalt meg:
– Kérdéseket akar feltenni, ha jól tudom.
– Mattis halála ügyében nyomozunk. Mint maga is tudja,
megölték, a motoros szánját felgyújtották, a gumpiját átkutatták.
Végigkérdezzük a szomszédokat. Ugyanazokat a rutinkérdéseket
szeretném feltenni magának, amelyeket a többieknek is
feltettünk. – Bosszantotta, hogy úgy beszél, mintha
magyarázattal tartozna, és még jobban zavarta, hogy érezte: nem
tudja kivonni magát a férfi hatása alól, az az átható tekintet
valósággal megbabonázza. Erőt vett magán. – Hol volt kedden és
szerdán?
– Maga szerint hol voltam?
Megvetően lebiggyesztette a száját, de Nina így is érzékinek
találta, vadnak és érzékinek. A nyílt tűztérben lobogó lángok ott
tükröződtek a szemében, és a lánynak az villant az agyába: ez az
ember képes ölni.
– Hol volt?
– Az állataimmal.
Napnál világosabb, hogy Aslak nem fogja megkönnyíteni a
dolgát. Azt persze nem tudja, hogy akár le is tartóztathatják, ha
nem tud alibit igazolni. A feleség most felfelé, a sátortető
nyílására meredt, amerre szállt a füst, de a tekintete ugyanolyan
üres volt, mint az előbb. Tőle se fog semmit megtudni.
– Mikor találkozott utoljára Mattisszal? – folytatta a
kihallgatást.
Aslak a tűzhelyen rotyogó fazék fölé hajolt. Belemerítette
nyírfa bögréjét, és azon melegében kortyolt a rénhúslevesből.
Csak utána intett a rendőrnőnek, hogy vegyen ő is. Nina merített
egy bögrével.
– Vasárnap. Vasárnap találkoztam vele. Olyan volt, mint aki a
végét járja. Enni jött. Innen háromnegyed órányira találkoztunk,
nyugat felé. Mondtam neki, hogy vigyázzon az állataira.
Merthogy voltak rénjei az én területemen. Meg Johan Henrikén
is. Már nem bírt velük. – Ivott egy kortyot, zajosan kifújta a
levegőt, összeszűkült a szeme. – Maguk ölték meg. A maguk
szabályai, az ostoba előírások. Már nem lehet úgy állatot tartani,
mint régen.
– Senki nem kényszerítette, hogy igyon.
– Mit tud maga erről? Nem volt segítsége. Fél éve nem
nyitotta ki a leveleket, amiket a hatóság küldözgetett neki. Nem
merte kinyitni. Félt.
– Mitől?
– Attól, hogy nincs tovább. Hogy nem bírja tovább. Hogy
mindent elrontott.
– Mint réntartó?
– Mint réntartó és mint ember. A réntartó, aki nem bír az
állataival, az nem ember.
– Nem sokat tudok még az életmódjukról, de szerintem nincs
pásztor, aki egymaga boldogulni tudna. A viddán mindig is
segítettek egymásnak az emberek, nem?
– Ugyan mit tud maga erről? Klemet tanította ki? Attól, hogy
valaki lapp, még nem biztos, hogy tudja és érti, hogy mi történik
itt.
– Ő maga tehetett róla, hogy bajba került, nem a rendszer –
szállt vitába Nina. – Hol volt hétfőn és kedden?
Miközben feltette a kérdést, rájött, hogy bármit mondhat
Aslak, aligha lehet ellenőrizni. Hiszen a férfi ritkán megy a
városba. Üzemanyagra nincs szüksége. Nincs mobilja, tehát
cellaadatok alapján sem lehet követni a mozgását. Azzal pedig
semmire sem menne, ha megpróbálna nyomást gyakorolni
Aslakra, ahogy Klemet csinálta Johan Henrikkel. Ez az ember
más kategória.
Máshogy kellene folytatni a nyomozást. Mert csak egy
helyben topognak, Klemet pedig igencsak kesztyűs kézzel bánik a
rénpásztorokkal. Arról nem beszélve, hogy az meg egyenesen
minősíthetetlen, ahogy meghunyászkodott Aslak előtt. Lehet,
hogy túl közel áll hozzájuk? De akkor a számik meg miért olyan
bizalmatlanok vele? Eszébe jutott, hogy a Seriff mit mondott
nekik indulás előtt: tartóztassák le Aslakot, ha nincs alibije.
 – Ha nem felel a kérdéseimre, gyanúba keveri magát. –
Megvető (vagy inkább talán közönyös) tekintet a válasz. – Milyen
volt a viszonya Mattisszal? Úgy tudom, jóban voltak, de voltak
vitás ügyeik.
Aslak egy szót se szólt, csak nézett Nina szemébe. Nehéz volt
állni azt az átható tekintetet. De Nina nem félt tőle, csak érzékelte
a sugárzó erőt, amelynek a hatása alól senki nem tudja kivonni
magát.
– Mattis elveszett ember volt. Régóta. Az apja halála óta
biztosan. Ismertem az apját. Igazi számi volt. Tudta, honnan
jövünk. Sok mindent beszélnek róla. Jót is, rosszat is. De senki
nem tudja, milyen volt. Hatalma volt. Nagy tudása. Emlékezete.
Mattisnak ebből semmi sem jutott. Csak játszotta a sámánt.
– Ezt hogy érti?
– Találkozott vele a halála előtt?
– Igen, találkoztam.
– Nem próbált jósolni magának? Vagy dobot eladni?
Ninának eszébe jutott a kép, ahogy Mattis a mellét bámulja.
– De. Megpróbált.
– Mattis olyan volt, mint egy gyerek. Eltörpült az apja
mellett. És a maguk társadalma, a rendszer megalázta,
megtiporta. Ezért volt elveszett ember.
Nina nem akart elméleti vitába keveredni Aslakkal. Johan
Henrik is megmondta, hogy hajthatatlan ember, kár is
szembeszállni vele.
– Igaz, hogy úgy ölt meg egy farkast, hogy belenyomta az
öklét a pofájába?
Aslak nem válaszolt azonnal. Megpiszkálta a parazsat. Nina
nézte a kezét. Forradásokat látott rajta. A kézfejen és a csuklón. A
farkasfogak nyomai, gondolta, és nagyot dobbant a szíve.
– Igaz.
– Úgy hallottam, órákig üldözte sítalpon.
– Lehet.
– Hány kilométert tud megtenni sítalpon egy nap alatt?
Aslak összeszorította az állkapcsát, nem felelt. A felesége
ingatni kezdte a fejét, és torokhangon dünnyögött. Résnyire
nyitotta a száját, a hang felerősödött.
– Menjen!
 Nina meglepődött. Úgy látszik, rátapintottam a gyenge
pontjára, gondolta.
– Menjen már! – emelte fel a hangját Aslak. Felállt, Nina fölé
tornyosult. A mozdulatában nem volt semmi fenyegető, de az
egész lényében igen.
Az asszony rekedtes hangja élesebb lett. Nina ráeszmélt, hogy
járőrtársa magára hagyta a havas, kietlen tundra közepén egy
férfival, akit titkok öveznek. Megborzongott. Becsukta a táskáját,
felállt. Könnyezett a csípős füsttől. Aslakkal a nyomában
meggörnyedve indult kifelé, menekült a gyötrelmes hang elől.
Már a scooteren ült, amikor visszanézett. Bentről erősödött a
jajongás. Aslak félrehajtva tartotta a ponyvát, már fordult volna
vissza a sátorba, amikor összetalálkozott a tekintetük. Nináé
csupa együttérzés, Aslaké csupa fájdalom. A keze ökölbe szorítva,
mint aki harcra készül. Nina meglátta az asszonyt odabent: égnek
emelte a karját, az arcára maszkként feszült rá a kín. Akkor
felcsapott a sikoly. És az a sikoly a teljes visszaúton kísérte Ninát,
kísértette órákon át.
 15

Január 14-e, péntek

11 óra, Kautokeino

Berit Kutsi ma később érkezett, mint általában. Félt is, hogy mi

lesz, ha Karl Olsen megjelenik, de a harapós kedvű öreg paraszt
nem mutatkozott. Nincs is rá szükség, Berit nélküle is tudja, mi a
munkája. Mint ahogy általánosságban is elmondható: Berit
réges-régóta tudta, mit kell tennie. Gyerekkora óta. Tudta, hol a
helye. A magafajta emberek jól tudják, hol a helyük. Berit még
alig múlt tizenegy éves, amikor kimaradt az iskolából. Nincsenek
jó emlékei az iskoláról. Megtanult norvégul, ennyivel gyarapodott
a tudása. Kötelező volt megtanulnia norvégul. Ezért adták
iskolába. Amikor már elboldogult a norvéggal, egyszerűen
kivették az iskolából. Ahhoz már eleget tudott, hogy tudja, hol a
helye a norvég társadalomban.
Bement az istállóba a tehenekhez. Az ő dolga volt ellátni őket.
A tehenek az év nagy részét az istállóban töltötték. Finnmark
megyében kevés szarvasmarhát tartottak. Ez a vad vidék csak
rénnek való, más jószágnak nemigen. De néhány parasztnak,
olyanoknak, mint Olsen, mégiscsak sikerült megvetnie itt a lábát.
Kevesen voltak, és a számik épp csak megtűrték őket.
Olsen rossz ember volt, fukar és igazságtalan. Berit nem
bízott benne, és félt is tőle. De hát Berit Kutsi egy megvetett
kasztba tartozott, olyanba, amelyiknek nincsenek rénszarvasai.
És az ilyen páriának majdnem kilátástalan munkát találni.
Istennek hála, szilárd hite átsegítette a megpróbáltatásokon.
Mert végtelen az Úr kegyelme, és Berit bízva bízott a Mennyei
Atyában. Habár be kellett vallania magának, hogy nem mindig
érti és követi a parancsolatait. Előfordult például, hogy Isten
nevét is kimondta magában, úgy átkozta Olsent, amikor az
megalázta valamiért. Viszont mindig megbocsátott az ellene vétő
gazembernek. Mert ezt a lelkész nagyon fontosnak tartotta. Ha
üdvözülni akarsz, bocsáss meg felebarátodnak, és bízzál a te
Istenedben, Isten végtelen jóságában és kegyelmében! Ilyen
egyszerű ez, bizonygatta a nagytiszteletű úr. Erős vár a mi
Istenünk!
Berit laestadiánus volt, istenfélő, jó keresztyén. Lemondott a
saját életéről, és már nagyon fiatalon a testvéröccsének szentelte
az életét, akit, szegényt, erősen megpróbált az Úr. Beritnek nem
volt gyereke, de némi kárpótlásként itt voltak neki ezek a derék
tehénkék, őket jobban megértette, mint az embereket, és olykor,
ha arra gondolt, hogy Olsen gazda az utóbbiak közé tartozik, a
jámbor állatokat többre is tartotta, mint az emberi fajt. Tizenkét
éves kora óta dolgozott ebben a majorban; most a hatvanadikban
járt.
Mindazonáltal kötelessége törődni az emberekkel is. Istennek
nem tetsző dolog volna, ha elhanyagolná őket a tehenek miatt.
Elmosolyodott a gondolatra. Hát igen, néha elkószálnak a
gondolatai, és butaságok jutnak eszébe. Még hogy Isten
méricskélné, hogy ő, Berit Kutsi, hogy vélekedik a tehenekről?
Ugyan! Van az Úrnak épp elég dolga. A lelkész viszont
bizonyosan zokon venné, ha csak a tehenekkel törődne. A
barmok elméletileg nem tartoznak ugyan a szűken vett
hatáskörébe, de a hívek mindennapi élete nagyon is
foglalkoztatja Jonsson lelkészt, és mivel Karl Olsen a barátja,
Istennek tetsző dologként méltatja, ha az Olsen-gazdaság
virágzik, annál is inkább, mivel a marhák az Úr kedves
teremtményei, ellentétben a pokolfajzat rénszarvasokkal. Berit
nem látott ilyen különbséget, és nehezményezte, hogy az Úr
szolgája túlságosan is beleártja magát a politikába. Úgy vélte,
hogy a lelkipásztor nem bánik egyformán nyája juhaival, azt is
mondhatná akár, hogy ő jobban bánik a teheneivel, mint a
nagytiszteletű a maga báránykáival. És nemcsak mondhatná ezt,
hanem egyszer a szemébe is mondta, amitől a pap igencsak
méregbe gurult, és azóta is sokszor a szemére veti, azt
hajtogatván: „Kedves Berit, tévedésben vagy, ez ennél sokkal
bonyolultabb, majd elmagyarázom istentisztelet után.” De soha
nem magyaráz meg semmit, meg sem próbálja, csak dühösködik.
Ez a sámándobügy is hogy kihozta a sodrából! Hallotta, hogy Olaf
Renson, a számi képviselő azt nyilatkozta a rádióban, hogy a
doblopás merénylet a számi identitás ellen, és még ugyanaznap a
kereszteződésnél azt mondta rá, Isten szolgájára az a bűnben
megátalkodott alak, hogy „dobégető”, és ezt olyan gyalázatnak
tartotta, hogy az első adandó alkalommal megosztotta Berittel a
felháborodását. „Ne felejtsd el, Berit, hogy Isten nem lappul szól
az emberekhez”, és ezt Beritnek el kellett ismernie, hiszen ő is
egy norvég bibliából tanult olvasni.
Egy szó, mint száz, Berit nemcsak Karl Olsen teheneivel
törődött, hanem a vidda lelkeivel is. A tiszta lelkekkel is, a
gyarlókkal is. Hogy melyik milyen, könnyen el tudta dönteni.
Aslak az előbbi, Mattis az utóbbi. A két szélsőség. Berit olyan
erősen átérezte örömeiket és bánataikat, hogy lélekben
szüntelenül ott volt velük, bátorította őket, velük fagyoskodott és
virrasztott. És sokat imádkozott értük. A norvég evangéliumok
telve voltak jóakarattal a vidda népe iránt. És az egymást követő
laestadiánus lelkészek buzgón terjesztették Isten igéjét.
Beritnek eszébe jutott a féltve őrzött titok, és egy percre még
a fejést is abbahagyta. Kezet mosott, a törülközővel az arcát is
megdörzsölte, és visszavonult az istálló végébe, a kis kuckóba,
ahol imádkozni szokott. Keresztet vetett, és könyörgött Istenhez
a vidda tiszta és gyarló lelkeiért.

16 óra 30 perc, Kautokeino

Amikor végre találkoztak, Klemet nem adott magyarázatot furcsa

viselkedésére. A P9-es járőr csak pár órás pihenőt tartott. A
szabályzat szerint kötelező menedékházban éjszakázni, ha a
motoros szánon megtett távolság meghaladja a kétszázötven
kilométert, de Nina annyira erősködött, hogy folytassák a
nyomozást, hogy Klemet hagyta meggyőzni magát. És erősen
remélte, hogy nem fogják ellenőrizni a GPS-üket.
Nagyon akar bizonyítani a leányzó, gondolta Klemet. Egyre
ott motoszkált a fejében az a „kvótadolog”, és be kellett látnia,
hogy bár nagyobb tapasztalata miatt ő a rangidős
járőrparancsnok, Nináé a jövő. Hamarosan ő fog parancsolni…
 Egyetértett a kolléganőjével, hogy nem halad a nyomozás,
csak azt nem tudta, milyen stratégiával lehetne felgyorsítani. És
nem szeretett volna még egyszer olyan kellemetlen helyzetbe
kerülni, mint Aslakkal. Még szerencse, hogy Nina nem kezdett
faggatózni. De biztosan felfogta a lényeget. Az is lehet, hogy Aslak
elmesélte neki. Nem, az nem lehet, az nem Aslakra vallana.
A Seriff az irodájában várta őket. A szokásosnál is gyorsabb
ütemben kapkodta az ánizscukorkát. Brattsen is ott volt, a
főnökkel szemben ült. Klemet tudta, mi jár Tor Jensen fejében: a
helyettese a helyére pályázik, és ha lehetőség kínálkozik, nem fog
válogatni az eszközökben. És ez idegesíti a Seriffet, mert Brattsen
politikai nézetei igencsak radikálisak, márpedig baj lenne, ha
megbillenne a kényes egyensúly a régióban. Kautokeino
ugyanolyan település, mint Norvégia bármely más települése,
azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a lakók nagy
többsége számi (ez így van időtlen idők óta itt és még néhány
helyen), minek következtében a községnek (beleértve a falut és a
kistérséget) megkülönböztetett státusa van, például a számi nyelv
egyenrangú a norvéggal a hivatalos ügyintézésben. A joghatóság
részlegesen transznacionális, amennyiben a rénrendőrség
hatásköre három országra is kiterjed, Norvégia, Svédország és
Finnország lappok lakta területeire, a parancsnokság Kirunában
van. A rénrendőrséget közvetlenül a második világháború után
hozták létre, és a politikai elit úgy tekinti mint az egyik
legsikeresebb nemzetközi kooperációt a Nagy Északon. De ha így
van is, nehéz megtartani az egyensúlyt; ha valahol tojástáncot
kell folytatni, hát itt biztosan. Maga Tor Jensen a svéd kvótát
terhelte, Stockholmban végezte el a főiskolát. Nem mintha ennek
különösebb jelentősége lett volna. Igaz, hogy nem volt számi,
akinek a szemében mit sem számítanak az országhatárok, de már
a szülei is itt éltek ezen a vidéken, és a Seriff mindenekelőtt
lappföldinek tartotta magát.
Brattsennel kezdte a beszámoltatást:
– Halljam, Rolf! Mi a helyzet? Oslo már ott tart, hogy
erősítést küld, ha nem halad a nyomozás. Se Oslónak, se
Stockholmnak nem nagy a bizalma irántunk a pedofilügy óta,
úgyhogy most átadom neked a fejesek óhaját: légy szíves,
„mutass fel valami eredményt”! Nos?
 Brattsen, mielőtt megszólalt volna, végighordozta tekintetét a
kis csapaton. A Seriffen, Klemeten és Ninán kívül jelen volt a
technikus-elemző csoport egyik tagja.
– Az lesz a legjobb, ha mindenekelőtt felkérem tudós
kollégánkat, hogy tartsa meg expozéját. Fredrik!
A Kirunából jött szakértő szőke kefehajú, nagydarab, pocakos
svéd volt. Ő is körbehordozta tekintetét, akárcsak Brattsen, jól
megnézte magának Ninát, akivel még nem találkozott, aztán
kinyitott egy dossziét. Az ánizscukorkáját idegesen cuppogató
Seriffhez intézte a szavait.
– Lássuk csak! Először is az emberölésről. Már meg kellene
lennie a törvényszéki orvosi jelentésnek, de sajnos nem hiszem,
hogy az ügyet előresorolták volna a listán. Egy lapp rénpásztor
meggyilkolása nem élvez prioritást. Csak a jegyzőkönyv
birtokában bocsátkozom majd részletekbe. A gyilkosság során
használt szúróeszköz jellegére gondolok, a pengeméretre, a szúrt
seb mélységére, estleges ütésnyomokra, a fül lemetszésére. A
metszésnyom egyébként élesnek, tisztának mondható. A
gumpiban rengeteg ujjlenyomatot találtunk. Nehezíti a
dolgunkat, hogy nemcsak a környékbeli pásztorok hagyták ott az
ujjlenyomatukat, ami természetes, hanem sajnos ti is.
A szakértő Klemetre és Ninára nézett, beérte ennyivel, de
Brattsen kapva kapott az alkalmon, hogy belerúghat Klemetbe:
– Szó, mi szó, egyes kollégák nemigen tudják, mi fán terem a
rendőri munka… Igazam van, Dagi?
– Ezt most ne! – reccsent rá a Seriff. – Mi van még, Fredrik?
– Visszamentünk a gumpihoz, amikor elállt a hóesés. Azt
hiszem, nem kell magyaráznom, mekkora volt az esélyünk, hogy
nyomokat tudunk rögzíteni a hóban. Az alsó hóréteg szerencsére
viszonylag tömör volt, sőt imitt-amott keményre fagyott a széltől.
Úgy gondoltam, érdemes eltávolítani a porhót a gumpi körül,
hogy megnézzük, van-e valami.
– Baromság! Tiszta időpocsékolás – heveskedett Brattsen. –
Milyen nyomot keresel egyáltalán? A sítalp ugyanolyan nyomot
hagy, mint a scooter. Énszerintem az indítékot kell megtalálni, és
rögtön megvan a megoldás. Az indíték pedig világos: pásztorok
közti leszámolás.
 – Ugyan már, Brattsen! – legyintett Klemet. – Te is tudod,
hogy semmire se mész a jobbnál jobb indítékaiddal a bíróság
előtt, ha nem mutatsz fel kézzelfogható, tárgyi bizonyítékokat.
Egyebek mellett ezt is tudni érdemes a rendőri munkáról, és
nekem volt is alkalmam megtanulni, például amikor benne
voltam a Palme-gyilkosság ügyében nyomozó csapatban.
– Hagyd a sűrűfésűt a fenébe! – mondta Fredriknek Brattsen,
elengedve a füle mellett Klemet megjegyzését. – Ha bizonyítékot
akarsz, nézd meg a vérnyomokat a pásztorok késén, de
hókotrásra, tetvészkedésre se idő, se pénz. Odafent
eredményeket várnak – gyors pillantás a Seriffre –, nem lenne jó,
ha csak azt tudnánk jelenteni, hogy eredmény semmi, de
sűrűfésűvel megyünk végig az egész tundrán, hátha találunk
valamit.
A Seriff Klemethez fordult.
– Mire jutottatok a réntartókkal?
– Kihallgattuk Johan Henriket és Aslakot. Johan Henriknek
alibije van, igaz, egy részét csak a fia tudja igazolni. Egyébként
szerinte ez nem réntartók közti leszámolás volt.
– Ó, ez igazán remek! – gúnyolódott Brattsen. – Ő aztán
tényleg kompetens személy, jogosan oktat ki bennünket, hiszen
majdnem otthagyta a fogát. Mikor is lőtt rá a szaktársa? Tíz éve?
Tizenkét éve? Szegény, ártatlan báránykák!
– Hullarészeg volt, aki rálőtt. Időnként elkapja őket a harci
idegesség, de attól még nem gyilkossággal szokták elintézni a
konfliktusaikat.
– Aha. És amikor beleeresztenek egypár golyót egymás
bódéjába, az se megfélemlítés, hanem homlokzatdíszítés, mi?
– Visszatérhetnénk Johan Henrikhez? – vetett véget a
vitának a Seriff.
– Néhány rénszarvas eltulajdonítása nem nevezhető kellő
indítéknak – mondta Klemet. – Ezt még talán Brattsen is belátja.
– Kivéve, ha azzal a rénszarvassal telt be a pohár, és Johan
Henrik még rátöltött pálinkával. Egy kavicstól is elindulhat a
lavina.
– Ez igaz – mondta szelíden Klemet –, csakhogy még egy
jóval megalapozottabb indíték se lenne önmagában elég.
 – A rohadt életbe! – acsargott Brattsen. – Nehogy már a Dagi
oktasson ki minket rendőri alapismeretekből. Büszke lehetsz a
módszertani tudományodra, Dagi, jó hasznát vetted a Palme-
gyilkosság felderítésében. 1986-ban lőtték hasba a
miniszterelnököt, számítsd ki nekem gyorsan: hány év is telt el
azóta? És ugye, jól tudom: a tettest még mindig nem sikerült
elkapni.
– Kezd elegem lenni a megjegyzéseidből, Brattsen – mondta
a Seriff. – És mi a helyzet Aslakkal?
Klemet már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Nina
megelőzte:
– Neki se valami szilárd az alibije. – Maga előtt látta az
elképesztő figurát. Félelmetes volt, az első percben valósággal
megdermesztette, de volt valami a szemében, olyan figyelem,
olyan intenzitás, amitől mégis úgy érezhette az ember, hogy ő a
világ közepe. – Nincs, aki megerősíthetné.
– Micsoda?! – csapott ököllel az asztalra a Seriff. – És akkor
hol van Aslak? Őrizetbe vettétek?
Nina zavartan Klemetre nézett, s ő bólintott, hogy igen,
mondja csak.
– Hát szóval történt egy furcsa dolog ott nála. Illetve még
nem is voltunk ott, csak a közelben. Hallottunk egy rémületes
üvöltést, nem is tudtuk, hogy mi lehet az. És a végén, amikor
eljöttünk, akkor láttuk, hogy a felesége sikoltozik. Bolond
szegény.
– Na és? – csattant fel Brattsen. – Mi köze ennek a
nyomozati ügyhöz? Ha bolond, hát bolond. Mattis se volt észlény,
amit nem csodálok, mert összevissza bagzottak családon belül…
Nem tudom, tudjátok-e, de a bácsikája volt a szülőapja.
Klemet készült, hogy megfeleljen, de most is megelőzték,
ezúttal a Seriff.
– Brattsen! Most már tényleg túlfeszíted a húrt! Meg vagyok
áldva veletek. Két felügyelőm mindenhol ott hagyja az
ujjlenyomatát, egy harmadik meg azzal gyalázza meg a
rendőrhivatást, hogy ostoba pletykákkal jön elő. Szedjétek össze
magatokat!
Klemet Nango és Rolf Brattsen majd átdöfte egymást a
tekintetével. Nina magához ragadta a szót.
 – Szerintem a Mattis-gyilkosság ügyében van előrelépés,
legalábbis a rénrendőrség szempontjából. Sikerült kizárnunk
néhány potenciális tettest. De egyelőre csak a réntartók körében
néztünk körül, mert arra terjed ki a kompetenciánk. Jó lenne
más miliőket is közelebbről megvizsgálni, de gondolom, Brattsen
felügyelő már javában nyomoz. – Magabiztosan beszélt, és még
jobban felbátorította, hogy a férfiak nem szóltak közbe,
figyelmesen hallgatták. – Itt van továbbá a dob kérdése is.
Szívesen elmegyek Párizsba, és beszélek az adományozóval…
Természetesen csak ha Brattsen felügyelőnek nincs ellenvetése.
– Eeegen – bólintott rá rosszkedvűen Brattsen –, szerintem
is jó ötlet elmenni Párizsba, pláne ha tényleg vannak
dokumentumai az öregnek, ahogy azt a jelentésetekben írtátok.
– Szerintem annyira jó az ötlet – mondta a Seriff –, hogy
ezennel utasításba is adom: Klemet és Nina kapjon nagyobb
szerepet a doblopás felderítésében is! Hogy véletlenül se legyen
félreértés, kereken kimondom: ezekben az ügyekben több
tapintat kell, mint amennyire te, Rolf, képes vagy.
Brattsen tajtékzott:
– Hogyhogy tapintat? Miért kell tapintatosnak lenni a
pásztorokkal? Csak mert lappok, azért?
Tor Jensen ráemelte a tekintetét, nem szólt semmit, de a
szája szögletében bujkáló mosoly minden válasznál többet
mondott. Ninához fordult:
– Mikor indulsz?
– A napokban.
– Minél előbb, annál jobb.
Még mondani akart valamit, de Nina közbevágott.
– Igen figyelemreméltónak tartom, hogy két nap eltéréssel
két ilyen rendkívüli eset történik: betörnek a múzeumba, és
ellopnak egy sámándobot, aztán pedig meggyilkolnak egy
dobkészítésben jártas embert. Nem tudom, mi az összefüggés a
két ügy között, de hogy van összefüggés, azt biztosra veszem.
– Ez puszta spekuláció, Nina – vitatkozott Klemet. – Csak
tényekre és bizonyítékokra szabad alapozni, feltételezésekre nem.
A Palme-gyilkosság nyomozásában is felmerültek mindenféle
csábító spekulációk, s aztán egytől egyig zsákutcába vezettek.
 – Amíg nincs más nyom, te puhítsd csak tovább a
réntartókat, Klemet! – zárta le az értekezletet Tor Jensen. – Még
mindig az látszik a legvalószínűbbnek, hogy köztük kell keresni a
tettest vagy tetteseket. Mindamellett nem győzök csodálkozni,
hogy milyen elnéző vagy Aslak iránt, holott az ő alibije igencsak
bizonytalan, vagy legalábbis ellenőrizhetetlen. Kíváncsi vagyok,
mi az oka a különös viselkedésednek, és amint lesz egy kis időnk,
szeretném hallani a magyarázatodat.
 16

Január 14-e, péntek

17 óra 30 perc, Kautokeino

Mind a négyen rosszkedvűen jöttek ki Tor Jensen irodájából.

Fredrik lépett le elsőnek, sietett vissza Kirunába, analizálni a
legkülönfélébb nyomokat és leleteket.
Klemetnek már megvolt a terve: mielőtt visszamennének a
viddára, és tovább nyomoznak a pásztorok körében, beszéljenek
Helmut Juhlal, a német múzeumigazgatóval, előkészítendő Nina
franciaországi utazását.
A raktárhelyiségben találták Helmutot, az Afganisztánból
frissen érkezett ládák kicsomagolását irányította. Bevezette őket
az irodájába, ahonnan világosban az egész kautokeinói völgyre
kilátás nyílt. Csakhogy mostanra már rég besötétedett.
Kérdéseikre válaszolva Helmut elmondta, hogy senki nem
kereste, semmit nem hallott… Nem, még pletykát, híresztelést
sem. Szemlátomást megrendítette, hogy ellopták a sámándobot.
– Biztosítva volt a dob? – kérdezte Klemet.
– Igen, biztosítva volt, de nem a valódi értékén, ha ugyan
tudja valaki egyáltalán, hogy mi a reális értéke. A tervek szerint a
napokban jött volna a szakértő, hogy felbecsülje.
– Ezek szerint abban sem lehetett biztos, hogy eredeti a dob?
– kérdezte Nina.
– De igen. A francia adományozó, Henry Mons nyilatkozata
arra kellő garancia volt. Semmi okom feltételezni, hogy meg
akart volna téveszteni a tárgy hitelessége felől, bizonytalanságról
szigorúan csak pénzügyi szempontból beszélhetünk.
Franciaországban nincs kellő szakértelem e téren, az
értékbecslésük nem mérvadó.
 – Ha jól tudom, már egy hete itt volt a dob, amikor ellopták –
mondta Nina. – Furcsa, hogy ön, aki a számi kultúrára
szakosodott, ilyen kevéssé érdeklődött a páratlan kincs iránt.
– Megértem a csodálkozását – mondta szégyenkezve a
múzeumigazgató –, de magyarázatképpen hadd mondjam el,
hogy rengeteg dolgunk van az ENSZ-konferencia miatt. Pár nap
múlva kezdődik, népes küldöttségek jönnek megnézni
Kautokeinót, és persze a múzeumba is ellátogatnak. A sámándob
lett volna az egyik legnagyobb vonzerő, de rengeteg aprósággal
kell foglalkoznunk, hogy minden rendben legyen. Tudom, hogy
ez most rosszul hangzik, de higgye el: mindvégig a dobon járt az
eszem.
– Értem – mondta Klemet. – Fogadjuk el, hogy így volt.
Viszont most az a helyzet, hogy nem tudja, milyen az a dob.
A múzeumigazgató fancsali képe híven kifejezte a zavarát.
– Ismerem Henry Mons-t. Közeli munkatársa volt Paul-
Émile Victornak. Szaktekintély és régi vágású úriember. Ő maga
vette fel velem a kapcsolatot, és közölte, hogy a múzeumnak
kíván adományozni egy rendkívüli tárgyat. Semmi, de semmi
okom nem volt rá, hogy bármi gyanúsat találjak a nagylelkű
adományban, annál is kevésbé, mivel pénzről szó sem esett.
Semmit sem kért, csak azt, hogy álljuk a szállítás és a biztosítás
költségeit.
– Nem készült fénykép a biztosításhoz? – Feleletképpen az
igazgató tehetetlenül felemelte mindkét kezét. – Jó, nem talált
semmi gyanúsat az ügyben. De nem is lepte meg az ajándék?
– Már hogyne lepett volna meg! Írnak egy levelet, hogy
parancsolj, kapsz egy számi dobot, egy eredeti sámándobot, hát
persze, hogy leesett az állam a csodálkozástól. Összevissza
hetvenegy ilyen dobot tartanak számon az egész világon.
Hetvenegyet! Sok százat vagy sok ezret égettek el a lutheránus
papok. És ez volt az első, amelyik visszatért számi földre.
– Benne van abban a hetvenegyben, amelyről tudunk?
– Elvileg nincs.
– Elvileg?
– Vannak azonosított, hitelesített dobok, amelyek aztán
eltűntek a forgalomból. A legtöbb dob európai múzeumokban
van, de akad egypár, amelyik eltűnt. Az említett hetvenegy
azonban hiánytalanul dokumentálva van, mindegyik rajzáról
készült másolat.
– Hogy érti, hogy eltűntek? Ellopták őket?
– Némelyiket biztosan. Megbízásra, magángyűjteményekbe.
Mindig is volt ilyen.
– Akár azt is mondhatjuk, hogy feketepiaca van a
sámándoboknak?
Helmut Juhl elgondolkozott.
– Nem, ezt azért nem mondanám. A számi kultúra nem elég
ismert, hogy ekkora kereslet volna iránta.
– Sajnálom, de még mindig nem értem, hogy lehet, hogy nem
nézte meg azonnal azt a dobot – mondta Nina.
– Tudja, a régi dobokhoz igen óvatosan kell hozzányúlni.
Vártam egy restaurátort, aki ért az ilyesmihez, nem akartam
nélküle kibontani a ládát. Tegnapelőttre volt megbeszélve, hogy
idejön. Így történt. Higgye el, rettenetesen rosszul érzem magam
a bőrömben. – Látszott rajta, hogy meg van rendülve. – Úgy
érzem, mintha elárultam volna a számikat.
– Mikor vette fel magával a kapcsolatot az adományozó? –
kérdezte Klemet.
– Nem régen. Ha fontos maguknak, megkeresem a pontos
dátumot, természetesen megvan Mons úr levele. Kapásból azt
mondanám, hogy egy hónapja lehetett. Igen, igen majdhogynem
napra pontosan egy hónapja, mert pont Luca-nap volt, és
emlékszem, tréfálkozva azt mondtam a feleségemnek, hogy
jövőre már úgy ünnepelhetjük Szent Lúciát, hogy a koszorús
lányok nem szűzi fehér ruhába, hanem sámánruhába öltöznek, és
igazi sámándob ütemére lejtenek vad számi táncot.
Klemet (nem ismerve az észak-németországi népszokást)
igencsak furának találta az ötletet, de nem mondott rá semmit.
– Ki tudott a dobról?
Helmut széttárta a karját.
– Mindenki. Közel s távol mindenki. Megírták az újságok.
Nem volt okunk titokban tartani. Most már persze bánom, hogy
elbüszkélkedtem vele, de hát könnyű utólag okosnak lenni.
– Azt mondta, ismeri Henry Mons-t. Mennyire?
– Csak hírből ismerem. Megvannak Paul-Émile könyvei,
gondolom, maguknak is.
 – Nem, sajnos nincsenek meg – mondta Klemet, és
várakozóan nézett a németre.
– Khm, khm… Igen… Egy francia felfedező, ugyebár, aki
Polinéziára és a sarkvidékekre specializálódott. Közvetlenül a
második világháború előtt járta be Lappföldet.
– És Mons a munkatársa volt.
– Úgy van. Képzettségét tekintve geológus, de egyszersmind
etnográfus is. Ők még ahhoz a nemzedékhez tartoztak,
amelyiknek a tagjai nem szakbarbárok, mint a mostaniak, ők
nemcsak a világban kalandoztak mindenfelé, hanem a
tudományágak közt is. Az expedíciókba olyan embereket
válogattak össze, akik több mindenben is kompetensek voltak,
így olcsóbban kijöttek. De Mons már akkor kiválóan képzett
ember volt mint geológus és mint néprajztudós egyaránt.
– Hogyan került a birtokába a dob?
– Nem tudok részleteket, csak annyit, hogy egy számi férfitól
kapta, aki a kísérőjük volt. Meg akartuk kérdezni Henry Mons-t,
de aztán a lopás mindent felborított.
– Említette, hogy kevés számi dob van az egész világon, és
hogy ez egy igazán rendkívüli adomány…
– Abszolút! De azt nem tudhatjuk, hogy a számi kísérő tudta-
e, micsoda értéket ad ajándékba. A legtöbb fönnmaradt dob
családi hagyaték, és hihetőleg már rég nem használták. A
huszadik századra a számik túlnyomó többségét evangelizálták,
de egy sámándob igazi ereklye az ősi kultúra szempontjából, a
tárgyi világörökség értékes darabja. A számik Európa utolsó
őslakói. Az, hogy hogyan bánunk velük, a kultúrájukkal, a
történelmükkel, arról is sokat elmond, hogy mennyire vagyunk
képesek értékelni a saját történelmünket.
– Hogyne, persze – mondta Klemet. Feszélyezte ez a fajta
gondolkozásmód. – Sajnos ez most messzire visz a magunk kis
földhözragadt ügyeitől.
– Gondolja, felügyelő úr?
– És a meggyilkolt pásztor, Mattis Labba? – kockáztatta meg
a kérdést Nina. – Gondolom, ez a név semmit nem mond
magának…
 – Mattis? Dehogynem! – válaszolta Helmut a két felügyelő
meglepetésére. – Nagyon is jól ismertem Mattist. – Látva a
meghökkenésüket, gyorsan hozzáfűzte: – Csuda egy alak volt.
– Nekünk főleg olyanokat mondtak róla, hogy szerencsétlen
flótás volt, szeszkazán, elveszett ember – mondta Nina, egyre
Klemet arcát fürkészve.
– Hát igen, így is le lehet írni, de szerintem árnyaltabb a kép.
Becsvágyó ember volt, de kishitű, nem tartotta magát képesnek
rá, hogy megvalósítsa álmait, egész életében ez nyomasztotta.
Megértem. Nem tudta feloldani magában az ambíciói és az
adottságai közt feszülő ellentétet.
– Milyen ambíciói voltak?
– Ehhez mindenekelőtt tudni kell, hogy ki volt az apja.
Elbeszélések szerint titokzatos személyiség, egy igazi sámán.
Lehet, hogy ez csak mendemonda, amiben ma már senki se hisz,
de érzelmi töltete mégiscsak van az ilyen hagyománynak… Most
a történelmi-kulturális jelentőségét figyelmen kívül hagyom.
Hagyomány és nosztalgia…
– Jó, de mi volt Mattis ambíciója?
– Az apja árnyékában élt. Nem mondom, hogy az örökébe
szeretett volna lépni mint sámán, de biztos ez is megfordult a
fejében. A dobkészítéshez pedig igenis volt tehetsége.
– Milyen dobokat készített?
– Amilyeneket a sámánok használtak. Voltaképpen ezért
voltam állandó kapcsolatban vele. Árusítottam a dobjait. Tudok
is mutatni egyet, szép munka, megrendelésre csinálta, és a vevő
még nem jelentkezett. Általában megrendelésre dolgozott, a
nagyobb dobokat többnyire gyűjtők rendelték, az olcsóbb fajtát a
turisták vásárolták, itt, a múzeumbutikban.
Nina felidézte magában a Mattis gumpijában uralkodó
rendetlenséget. Szóval ezzel töltötte az időt a pásztor, amikor
nem őrizte az állatait. Ezzel meg ivással. Elképzelte a jelenetet:
odakint hóvihar tombol, a férfi pedig alkoholtól zavaros szemmel
a készülő dob fölé hajol. Megfeledkezett arról a Mattisról, aki a
nyálát csorgatta, úgy bámult rá, és akitől annyira undorodott.
Aslak jelent meg előtte, Aslak meggyötört arca és átható, egyenes
tekintete.
– Mikor találkoztak utoljára? – kérdezte Klemet.
 Helmut megdörzsölte a szakállát.
– Úgy két hete. Általában akkor jött, amikor elfogyott a
pénze, havonta vagy inkább kéthavonta. Olyankor megrendeltem
tőle néhány dobot. Kedveltem Mattist. Az olyan réntartók, mint
ő, ma már kihalóban vannak. Kiszorulnak. Nem bírják a
költségeket, és hogy a rénhivatal bürokratikus szabályokkal
zaklatja őket. Na, jó, ebbe nem akarok belemenni.
– Milyennek találta?
– Mattis hangulatember volt, szélsőségek közt ingadozott…
– Attól függően, hogy részeg volt, vagy nem volt részeg –
szólt közbe Nina.
– Hát igen. – Zavartan nézett a nyomozókra. – Nem
szeretném beszennyezni az emlékét.
– Ezt nem is kívánjuk magától – nyugtatta meg Klemet.
– Érzékeny lélek volt. Nem erre a világra való.
– Senki sem erre a világra való – mormogta Klemet, de olyan
halkan, hogy Nina megkérte, ismételje meg, mit mondott.
Klemet nem ismételte meg.
– Mióta ismerte Mattist? – kérdezte.
– Azóta, hogy Skandináviába jöttem, és annak már három
évtizede. Fiatal volt, még majdnem gyerek. Béresként szolgált a
nagyobb gazdáknál. – Mosolygott az emlékein. – Az idő tájt tört
be a modern technika a réntartásba. Mattis odavolt a motoros
szánokért, nyaktörő mutatványokat csinált. – Leolvadt arcáról a
mosoly, elhallgatott. Aztán felnézett a nyomozókra, egyikről
másikra siklott a tekintete. – Megváltozott. Nagyon megváltozott.
Lejtőre került. Ebben persze nagy szerepe volt az alkoholnak, de
régóta az volt az érzésem, hogy nyomasztja valami. Nem, nem ez
a jó szó, inkább azt mondanám: megszállott volt. Lehet, hogy
túlpszichologizálom, de akkor is. Úgy érezte, hogy hordoz
magában valamit, és nem tudja másokkal megosztani. Legutóbb
is ezt láttam rajta. Sokáig itt volt, téblábolt a műhelyben, nézte,
mit csinálnak a kézművesek, aztán a múzeumban sétálgatott.
Nem volt sok látogató. Megnyugodott, lazított, mielőtt
visszaindul a viddára, vissza a hidegbe és a magányba, küszködni
tovább a rénszarvasokkal. Néztem, és azt gondoltam: jó, hogy
végre talált egy kis nyugalmat szegény.
 Klemet és Nina hallgatott, nem volt több kérdésük. Maguk is
gondolataikba merültek, ha más-más okból is. Odakint Klemet
megkérdezte Ninát, nincs-e kedve elmenni hozzá ma este, és a
lány örömmel elfogadta a meghívást.
 17

Január 14-e, péntek

19 óra, Kautokeino

Nina kicsit furcsán érezte magát, amikor percre pontosan hét

órakor bekopogott Klemet házának ajtaján. Most jön ide először,
és most először mutatkozik civilben a munkatársa előtt. Ettől
persze még nem kellene furcsán éreznie magát, talán csak az
feszélyezi, hogy az egyenöltözet helyett karcsúsított dzsekit visel
és nem kincstári füles szőrme fejfedőt, hanem tiritarka kötött
sapkát, amelyen vidám kis pompon fityeg. Hogy nem nyitottak
ajtót, újra kopogtatott. Megint semmi. Hátrafordult; Klemet
autója ott állt az utcai lámpa alatt. Erősebben kopogott, de a
dörömbölésre se történt semmi.
– Klemet! Klemet – szólította a házigazdát, és végre választ
kapott.
– Erre!
– Merre?
– Hátul, a kertben.
Nina óvatosan lépkedve a hóban megkerülte a házat, és a kert
végében halvány világosságot látott. A világosság pedig egy számi
sátorból szűrődött ki. Félrelebbent a ponyva, és a fényben
megjelent Klemet sziluettje. Nina odabotorkált, meggörnyedve
belépett. Megdöbbentette, amit látott: Klemet sátrat rendezett be
a háza mögött, hamisítatlan számi lakósátrat. Középen nyitott
tűzterű vaskemencében fahasábok lángoltak, és ontották a
meleget; a sátor fölső részében annak rendje és módja szerint
füst gomolygott. A földet rénszarvasbőrök borították, csak a
bejáratnál nem, ott nyírfaágak voltak szétterítve.
Klemet hellyel kínálta:
– Melyik oldalra ülsz?
– Te melyikre?
 – Veled szembe – mondta Klemet, és még csak el se
mosolyodott. – Nem melléd ülök, legyél egészen nyugodt!
– Egészen nyugodt vagyok – mondta Nina.
Bal oldalra ült, és alaposabban körülnézett. Harminc-
harmincöt centiméter széles ládafélék határolták a teret,
némelyikre selymes fényű ülőpárna volt helyezve. A bejárattal
szemben, a kemence mögött lakkozott láda, régi, méretes
bútordarab, de nem a rusztikus fajtából, mögötte szép, faragott
ruhásszekrény, rézsarkakkal megabroncsozva. Elmés léc- és
zsinórrendszert alkalmazva Klemet festményreprodukciókkal és
fotókkal díszítette föl a sátrát. Voltak gyönyörű tájképek, de
voltak absztrakt képek is, és ez utóbbiak megnevezhetetlen
formákkal, színekkel idézték meg a vidda fenséges világát,
varázslatos fényeit. Nina megbabonázva nézte a füstfátyolon át
még titokzatosabbnak tűnő képeket. Tekintete feljebb siklott, fel
egészen a sátor csúcsában hagyott nyílásra, amelyen keresztül a
füst felgyorsulva kilebegett a szabadba. A képek és a füstnyílás
közt nagy gonddal összeillesztett rénszarvasagancs-füzér; Nina
nem tudta megfejteni, hogy mihez van rögzítve, csak azt
érzékelte, hogy az agancsszövedéket is körülgomolygó füst
egyetlen műalkotássá fogja össze a különböző tárgyakat,
egyszersmind meghitt menedékké lényegít át egy egyszerű számi
sátrat. Nem, erre nem volt felkészülve, Klemet viselkedése
alapján nem sejtette, hogy a férfi képes ilyen harmóniát
teremteni. Ninát lenyűgözte és megbénította, amit látott, és
szükségét érezte, hogy gyorsan valami földhözragadt témával
hozakodjon elő.
– Lefoglaltam a repülőjegyet. Holnap dél körül indul a gépem
Párizsba.
– Nagyszerű. – Klemet csak ennyit mondott, s aztán
hallgatott egy sort. Tudta, milyen erős a hely atmoszférája, és
időt akart hagyni Ninának, hogy felocsúdjon a kábulatból. Sokára
törte meg a csendet: – Mit kérsz inni? Lesz egy kis harapnivaló is,
de ne félj, nem rénszarvasvelőscsonttal akarlak traktálni – tette
hozzá félmosollyal.
– Klemet… ez a hely… ez fantasztikus. Olyan, mintha egy
másik világba lépne az ember. Minden olyan meghitt és
harmonikus… varázslatos. És döbbenetes. Döbbenetes, hogy egy
ilyen sátrat állítasz a kertedben.
– Alkoholos italt parancsolsz vagy szeszmentest?
Nina még mindig nem válaszolt, csak ámuldozott. Már vagy
egy tucat számi sátrat látott, gumpit meg még többet, de ehhez
foghatót egyet sem.
– Egy sör jól fog esni.
Klemet két üveg Mack sört vett elő a nagy ládából,
lepattintotta róluk a kupakot. Aztán elhúzta az egyik
tálalószekrény ajtaját, és poharat nyomott Nina kezébe.
– Mindent meg kell tudnunk a dobról meg arról a bizonyos
háború előtti expedícióról. Ki volt az a lapp, aki Henry Mons-nak
ajándékozta, és érdeklődött-e valaki mostanában a dob iránt?
Hiába mondja Helmut, nem lehet kizárni, hogy egy gyűjtő
megbízásából történt a lopás. Ki kell deríteni, hogy a hetvenegy
ismert számi sámándob közé tartozik-e, vagy sem. Ha egy itteni
ember lopta el, legyen az Olaf vagy bárki más, alapos oka kellett,
hogy legyen rá.
– Azt hallottam a rádióban, hogy a szélsőjobb is elkövethette,
sőt esetleg egy laestadiánus is. Azt mondják, a szélsőjobb azt
akarja megakadályozni, hogy a sámándob megerősítse a számik
identitástudatát, a laestadiánusok pedig attól félnek, hogy a
lappok visszatérnek a régi vallásukhoz.
– Igen, tudom, mit mondanak. De ezek csak feltételezések,
még esetleges indítéknak is gyengék, nemhogy bizonyítéknak.
– Kik azok a laestadiánusok? Nálunk, délen nem hallani
róluk.
Klemet Ninára mosolygott, és emelte poharát:
– Egészségünkre!
– Egészségünkre!
– Az egy lutheránus szekta. Én is abból a miliőből jövök. –
Ninának elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Klemet folytatta.
– Egy félig lapp svéd lelkész indította el a mozgalmat, hogy a
helyes útra térítse a lappokat, akik idegen isteneknek áldoznak,
legelsősorban az alkohol istenének. Ez százötven éve történt, de
még ma is jócskán vannak követői. Tradicionalisták és roppant
szigorú erkölcsűek. Torkig voltam a dumáikkal. Az alkohol
ördögtől való, a televízió úgyszintén. Függöny az ablakon? Pfuj,
az erkölcstelen! Meg a többi. Az én családom buzgó laestadiánus,
ezért lettem rosszba velük. Nem bírtam a bigottságukat.
– Réntartók voltak?
– Azt hiszem, már mondtam: már a nagyapám felhagyott
vele. Nem bírta tovább. Néhány rossz év, és csődbe mehet az
ember, ez egy ilyen mesterség. A nagyapám is úgy járt. Csak azért
nem omlott össze, mert azt egy laestadiánus nem engedheti meg
magának. Beállt béresnek egy gazdához. Kétnapi járóföldre
Kautokeinótól, túl a hegyen, egy tó partján, ott volt a házuk.
Apám már gyerekkorában réneket őrzött, nyáron pedig
mezőgazdasági munkát is végzett. A nagyapám, mondom, csődbe
ment, de nem adta ivásra a fejét. Apám sem, mindketten büszke
férfiak voltak.
– Említetted, hogy anyai ágon svéd vagy…
– Igen. Apám Svédországban dolgozott idénymunkásként, ott
ismerkedtek meg. Apám később az év egyik részében velünk élt
Svédországban, a másikban Norvégiában. Hogy hol mennyi időt,
az a munkájától függött. Én Kirunában születtem, és ott is éltem,
nem messze, Jukkasjärviben, ahol a vasbánya van. Tizenöt éves
koromban költöztünk Kautokeinóba.
Nina a rénszarvasbőrökön elheverve iszogatta a sört a jó
melegben. Könnyűnek érezte magát, és az is jó volt, jó és
váratlan, hogy Klemet így megnyílik előtte.
– Miért ez a sátor, Klemet?
– Miért? Nem is tudom. Talán mert szeretem a hangulatát.
Olyan bensőséges, nem?
– Te is szerettél volna réntartó lenni?
Klemet elgondolkozott.
– Nem. Nem mondom, hogy nem érdekes szakma, de azt
hiszem, bele kell születni. Én autószerelő akartam lenni.
Kamaszkoromban egy műhelyben dolgoztam. Jópofa volt.
Mindenféle kocsit szervizeltünk. Fagylaltoskocsit, rendőrautót,
mentőautót. A halottszállító volt a kedvencem. Az szuper volt. És
vezethettem a kocsikat az átvizsgálásuk után. Imádtam azt a
melót.
– Mindig is autószerelőnek készültél?
– Nem. – Zavarba jött. – Hülyének fogsz tartani, de az az
igazság, hogy egy olyan mesterséget szerettem volna űzni,
amilyet még egyetlen lapp sem mindmostanáig. Hát szóval,
szívem szerint bálnavadász szerettem volna lenni.
– Bálnavadász…
– Az. Jó nagy hülyeség, mi? Bálnavadász Belső-Lappföldről!
– Az apám bálnavadász volt – mondta Nina.
Most Klemet szeme kerekedett el a csodálkozástól. Várta,
hogy Nina folytassa, de a lány hallgatott.
– Nahát! – Kérdezni akart még valamit, de látva, hogy Nina
elkomorult, nem merte feltenni a kérdést.
 18

Január 17-e, hétfő

A nap kel 10 óra 7 perckor, nyugszik 12 óra 52
perckor
A kettő közti idő 2 óra 45 perc

8 óra 30 perc, Kautokeino

Karl Olsen mogorván lépett be Kautokeino polgármesteri

hivatalába. Az öreg paraszt mindig is mogorva volt, de most a
szokásosnál is mogorvább. Most délben lesz az önkormányzati
ülés, és nem volt ideje rendesen felkészülni. A községben
igencsak kisebbségben lévő Haladás Párt színeiben lett
tanácsnok, de mivel az FrP országos szinten húsz százalék körül
járt, volt némi respektusa. Egyesek megpróbálják
szélsőjobboldaliaknak beállítani őket, de ez színtiszta rágalom.
Csak arról van szó, hogy a lappok azt képzelik, mindent
megtehetnek, és ez nem mehet így tovább. Ő, Karl Olsen
gondoskodik róla, hogy ne mehessen. A családjában nem hiába
száll generációk óta apáról fiúra a parasztmesterség. Az Olsenek
pionírok voltak itt, azok közé tartoztak, akik meghódították a
Nagy Északot a korona számára, feltörték az ugart, amikor a
lappok egyetlenegy dolgot tudtak: futkosni a rénszarvasaik után.
Csak az a gond, hogy itt, a gyéren lakott Közép-Lappföldön
többségben vannak a lappok. A partvidéken más a helyzet. De itt
bizony színlelni kell. Ha muszáj, hát muszáj; ő, Karl Olsen
nyájaskodni is képes, nem probléma. Sikerült is megpuhítania a
többi párt képviselőit, és két bizottságban is helyet szerzett, a
mezőgazdaságiban meg a bányaügyiben. Hetente egyszer jár be
az önkormányzati hivatalba, nem kevés idő, de hát nem árt
mindenről idejében értesülni.
 Merev nyaka miatt egész felsőtestével a recepciós felé fordult,
úgy köszönt oda. Nem szerette, tudta róla, hogy munkáspárti, de
hát mit csináljon, kulcspozíciót tölt be a nő: amikor nincs bent a
polgármester titkárnője, ő helyettesíti, és intézi a folyó ügyeket.
– Hogy s mint, kedves Ingrid?
– Minden a legnagyobb rendben. Kinyomtattam a bányaügyi
bizottság napirendjét, ott van a fachjában. És betettem az ENSZ-
konferencia vendégeinek listáját, a községházára is jönnek.
– Köszönöm, aranyom, köszönöm szépen – mondta
mézesmázosan Olsen.
Kivette a rekeszéből a napirendet és a névsort, hozzá fogott
néhány borítékot meg újságot, és apró, gyors léptekkel
bemasírozott az irodájába. Nem találta ott haladás párti
képviselőtársát, de nem is számított rá, hogy már bent lesz.
Megvetette azt a tehetségtelen alakot, azt a piperkőc szépfiút,
akinek az a legfontosabb, hogy vásárnap a motoros szánján
illegesse magát. Röhejes! Számítástechnikai boltocskája van az
ürgének, és csak azért lépett be a Haladás Pártba, mert az
adócsökkentést ígért, és azt, hogy a kőolajbevételből bőven juttat
kisvállalkozás-fejlesztésre. Nem fogja föl az a majomparádé, hogy
mi a játszma valódi tétje, de sebaj, sőt így a legjobb: minél
gyanútlanabb, annál könnyebb felhasználni.
Karl Olsen végiggondolta az elmúlt napok eseményeit.
Mozgalmas napok voltak, túlságosan is. A léhűtő rendőr népséget
is megmozgatta, annyi szent. Fogta az őslakos népekről
rendezendő ENSZ-konferencia Kautokeinóba látogató
résztvevőinek listáját, olvasás nélkül összegyűrte a papírt, és a
szemétkosárba hajította. Őt egy sokkal fontosabb értekezlet
foglalkoztatta, az, amelyiken a lappföldi bányakoncessziókról
fognak dönteni.
Miközben az esélyeket fontolgatta, szórakozottan lapozgatta a
Finnmark Dagbladot. Az FrP altai tüntetéséről is írtak; van
visszhangja az eseménynek. Helyes, nagyon helyes! A tengernél
már megelégelték, hogy a lappok diktálnak, és csak az történhet,
amit ők akarnak. Továbblapozott. Autóbaleset a hammerfesti
úton, halászhajómentés az Északi-fok közelében…
Megerőszakoltak egy gimnazista lányt Altában, letartóztattak egy
cigarettacsempészt Kirkenesben, heves vita után megszavazták a
pénzt a Tana bru-i iskola renoválására. A papírkosárba hajította
az újságot.
A már működő néhány bányatársaság is hozott fejlődést a
községnek, nekik köszönhető a kis reptér is, ez tagadhatatlan. De
mi ez ahhoz képest, amit az új licenckiosztás hozhat! Semmi! Ha
valaki, ő aztán tudja, elvégre nem véletlenül ül a bányaügyi
bizottságban. De nem ám. Hanem azért, mert így ügyeskedett, a
költségvetési bizottsági posztot meghagyta a piperkőcnek, úgyis
azért ette a fene a kis hülyét. Hatalmas pénzek vannak a
bányaügyekben, pláne, ha tudja valaki, hogy melyik területre
kérjen koncessziót.
– A rohadt kurva életbe – káromkodott fennhangon Olsen –
, de jó lenne tudni!
Közeleg a nagy nap, és őneki még mindig fogalma sincs, hová
tűzze ki a cöveket. A bányaügyi bizottság napirendjét nézegette,
amikor csöngött a telefon.
– Karl, itt van egy úr a recepciónál. Szeretne beszélni
valakivel a bányaügyi bizottságból.
– Na és aztán? – mordult Olsen. – Most nincs időm. Jöjjön
vissza délután!
Fojtott szóváltás után Ingrid azt mondta a telefonba:
– Nagyon erősködik, Karl. Francia az illető. Geológus. Azt
mondja, kutatási kérelmet nyújtott be, és szeretné tudni, hogy áll
a dolog.
A rohadt kurva életbe! – ismételte az öreg paraszt, de most
csak magában. Ez biztosan az a pasas, akit Brattsen emlegetett.
Villámgyorsan felidézte magában a hallottakat. Két napja
beszéltek, és volt egy kis konspiratív jellege a találkozónak, mert
a háza mögé rendelte a felügyelőt, hogy tesztelje. Ha ebbe
belemegy, akkor messzebb is hajlandó elmenni. Minél messzebb,
annál jobb. Brattsen beszélt neki a francia geológusról. Hogy még
gyanúsított is lehet belőle. „Mert hát, ugye, egy csomó baj történt,
amióta a francia Kautokeinóba érkezett. Itt valami bűzlik.
Könnyen lehetne okot találni rá, hogy bekasztlizzuk pár napra,
azalatt megnyugszanak a kedélyek, és a kurva ENSZ-konferencia
is lemegy.” Miközben Brattsen beszélt, őneki motoszkálni kezdett
valami az agyában, erősen gondolkozott, és végül kipattant a
szikra. „Eh, dehogyis! Eszedbe ne jusson lecsukni a pasast!
Megfogtuk vele az isten lábát.” Brattsen egy kukkot se értett.
Őneki viszont támadt egy nagy ötlete. Egy ötlet, amely végre
talán tetté alakítja a rögeszméjét. Megmasszírozta a tarkóját.
Mindmostanáig csak rágta a zablát, és nem tudott mit csinálni.
Az itteni geológusokban nem bízhatott: túl közel állnak a helyi
hatóságokhoz. A Nagy Észak teljes gazdasági és ipari gépezetét
uralják a munkáspártiak, és a geológusok nyilván egy követ
fújnak velük. Bürokraták, a hatalom zsoldosai. Biztos kifecsegnék
a titkát a többi szocdemnek, nem lennének vele szolidárisak. De
most itt ez a francia: a gondviselés küldte ide!
Ingrid türelmesen tartotta a vonalat.
– Ingrid! Mondd neki, hogy várjon egy percet.
Azzal letette, de máris hívta Brattsent. Rögtön a tárgyra tért:
– Mit tudsz a franciáról, Rolf, azonkívül, amit mondtál?
Hallgatta, amit a rendőr mond, és összeszűkült a szeme. Nem
szólt közbe, csak bele-belemordult a telefonba. A tekintete a
papírkosárba dobott újságra tévedt. Szabad kezével kisimította,
fellapozta a rendőrségi híreknél. Megköszönte Brattsennek a
tájékoztatást, aztán megdörzsölte a kezét, sebtében kivágott egy
darabot az újságból, és tárcsázott.
– Ingrid! Közöld a francia úrral, hogy nem fogadhatom a
bizottsági ülés előtt, mert az szabálytalan volna, olyan, mintha
kivételezni akarnék vele.
– Ó, erre nem is gondoltam, Karl! Igazad van. Bárcsak a többi
tanácsnokról is elmondhatnánk, hogy ilyen okosan döntenek!
– Hát igen, aranyom. Na, jó, most dolgoznom kell, a
bizottsági ülésig senkit ne kapcsolj, ne zavarjanak.
Olsen az ablakhoz sietett. Látta, ahogy a francia nagy
dühösen bevágódik luxus terepjárójába, egy Volvo XC90-esbe.
Megvárta, hogy merre indul, aztán egy-két perc múlva kilopózott
a hátsó kapun, és utánaindult. Hamarosan utol is érte, és egy
elhagyottabb útszakaszhoz érve rávillogott. Racagnal lassított,
indexelt, és lehúzódott az útpadkára. Olsen melléállt, és az
ablakot leeresztve átszólt:
– Beszélni akart valakivel a bányaügyi bizottságból. Jöjjön
utánam!
Abba a parkolóba vezette a geológust, ahol az üres
rénszarvaskarám volt, és ahol Brattsennel beszélt pár napja.
Fájós nyaka miatt fintorogva kinyitotta a jobb oldali ajtót, és
elővette az otthonról magával hozott termoszt.
– Kávé?
Racagnal leült. Nem válaszolt. Nem látszott rajta különösebb
meglepetés, amiért egy vadidegen egy kihalt parkolóban óhajt
tárgyalni vele. Karl Olsen azonnal megállapította róla, hogy
hétpróbás gazember lehet, jó lesz vele vigyázni. Egész törzsével,
mereven jobbra fordult, és nyájasnak szánt mosollyal kezet
nyújtott:
– Karl Olsen. Benne vagyok a bányaügyi bizottságban. A
hivatalban nem tudtam fogadni, de tessék, itt vagyok. Hallgatom,
uram.
André Racagnal ráérősen megnézte magának az öreg
parasztot, akinek szemlátomást nehezére esett, hogy oldalt
forduljon.
– Köszönöm, soha nem kávézom – mondta svédül erős
francia akcentussal. A bal csuklóján lévő ezüst karláncot
simogatta. – Cégem, a Francia Ásványkutató hivatalos kérvényt
nyújtott be. Mára ígértek választ, mégpedig pozitív választ.
Végigjártam az összes illetékes hivatalt a minisztériumtól a
bányakapitányságon át a regionális hatóságig. Már csak az
önkormányzat pecsétje hiányzik. És úgy tájékoztattak, hogy
annak semmi akadálya.
– Aha, semmi akadálya, mi? Merthogy mi nem számítunk,
ezt akarta mondani!
– Nem, nem ezt akartam mondani. Hanem hogy minden
szabályt tiszteletben tartok, figyelembe veszem a rénszarvasok
téli mozgását…
– A rénszarvasok, hát persze, a rénszarvasok! – Olsen
legyintett, jelezve, hogy a rénszarvasok a legkevésbé sem izgatják.
– Na, figyeljen ide! – Hallgatott egy darabig, mint aki
megfontolja a szavait, áttekint minden lehetőséget. – A bizottság
igen-igen kevés kutatási engedélyt ad meg mostanában. Nagy
viták voltak a községi tanácsban, és egyesek úgy gondolják, hogy
fékezni kell az ütemet. – Ez nem volt igaz, és Olsen nézte, hogy
reagál-e rá valamit a francia. De nem: a szeme se rebben. Hát,
nem könnyíti meg a dolgát. – A légi terepkutatást már be is
tiltották, amint azt bizonyára maga is tudja. – Ez viszont igaz
volt, de ez se váltott ki reakciót. Az ördög vigye el ezt a franciát! –
Egy szó, mint száz, rosszul áll a szénája, de én segíthetek. Komoly
embernek látszik, és úgy hallom, jól ismeri a vidéket. – Olsen fél
szemmel látta, hogy erre legalább megmoccan a pasas. – Jó
barátom Rolf Brattsen felügyelő, kiváló képességű rendőr,
hamarosan ő lesz itt a rendőrfőnök. Tőle hallottam magáról.
– És?
– Dolgozott már errefelé, igaz?
– Igaz. Több évig. És sokat dolgoztam Afrikában is meg
Kanadában meg Ausztráliában. Sokfelé dolgoztam a világon.
– Mindig ugyanannak a cégnek a képviseletében?
– Nem. Dolgoztam chileieknek is, de már tíz éve a Francia
Ásványkutatónál vagyok, ez a legnagyobb francia vállalat.
Komoly cég.
– Helyes, nagyon helyes. Nézze, én átnéztem a beadványát, és
el kell ismerni, ritka jól megcsinált dosszié. Kár, hogy a bizottság
annyira akadékoskodik. Hanem mondok én magának valamit…
Van egy ajánlatom. – Na, ez már felkeltette a kíváncsiságát, jól
van. – Én is érdekelt vagyok az ásványkutatásban. Mégpedig
régóta. De szükségem van egy geológusra. Egy jó geológusra, aki
nincs sógor-komaságban az itteniekkel. Aki szép csöndben
dolgozhat, és nincs jelentési kötelezettsége. Érti?
– Értem. És?
– És nekem az az ajánlatom, hogy társuljunk. Legyen közös
bányánk. Jó nagy bánya, mindketten meggazdagodhatunk belőle.
– Már csak egy keskeny rés volt a szeme, érzelemtől remegett a
hangja, és látta azt a bányát, tisztán látta, mintha csakugyan ott
volna. – Az a baj, hogy nem tudom, hol van.
– Vagy úgy…
– De van róla térképem.
– Van róla térképe, de nem tudja, hol van. Ezt nem értem.
– Geológusi térkép, nincs megjelölve, hol készült. Régi
térkép, és…
Megint elharapta a szót, nézte, van-e reakció. Amikor
kimondta, hogy geológusi térképről van szó, Racagnal felkapta a
fejét.
– Milyen régi?
 – Az sincs ráírva, hogy mikor készült, de apám azt mondta a
halála előtt, hogy a harmincas évek vége felé.
– És miből gondolja, hogy nagy bányáról van szó? Egyáltalán:
milyen bányáról?
Karl Olsen megmasszírozta a tarkóját, grimaszolva
előrehajolt, úgy súgta oda:
– Aranybánya. Sok-sok arany.
Nem bírta tovább kitekeredett testtartásban, hátradőlt a
sofőrülésben.
– Na és mit vár tőlem? – kérdezte Racagnal.
– Kutassa fel nekem azt a bányát! Gondoskodom róla, hogy a
cége megkapja az engedélyt. De maga előbb kutassa fel az
aranybányámat. Arra is meglesz a koncesszió. És gazdag ember
lesz, efelől kezeskedem.
– Miért olyan biztos a dolgában?
– Azért, mert az apám mondta, és mert réges-régóta
beszélnek a nagy aranylelőhelyről, csak éppen senki nem bírta
megtalálni. Igaz, egyedül nekem van térképem róla.
Racagnal hallgatott. Gondolkozott.
„Ez is valami – gondolta a keményfejű paraszt. – Ki is
röhöghetett volna, és akkor kész, vége.” Olsen törte meg a
csöndet:
– Nemsokára kezdődik a bizottsági ülés. Elintézem, hogy
csak néhány nap múlva döntsünk a kutatási kérelmekről. Addig
megcsinálhatja az újabb beadványt. A nevem természetesen nem
szerepelhet. És addigra tudnunk kell, hol tűzzük le a cöveket,
nehogy már a vakvilágban keresgéljük a lelőhelyet. A hónap
végén születik döntés a bányalicencekről Lappföld egész
területére, ekkora koncesszióosztás a büdös életben nem volt, és
nem is lesz tíz éven belül. Úgyhogy most vagy soha!
Racagnal keményen a paraszt szeme közé nézett.
– Lehet, hogy van ebben fantázia. Végiggondolom, és
utánanézek egy-két dolognak.
Olsen megtapogatta fájós nyakát, és sötét pillantást vetett a
geológusra. A keze megindult a levéltárcája felé, hogy elővegye az
újságkivágást, de aztán meggondolta magát.
 – Délben kezdődik a bizottsági ülés. Addig meg kell kapnom
a válaszát. És ne felejtse: senkinek egy szót se! Tessék a
telefonszámom. Viszlát.

10 óra, Kautokeino

Karl Olsen leparkolt a polgármesteri hivatal mögött, és

visszaosont a szobájába. Most örült, hogy senki nem vette észre
sem a távollétét, sem az érkezését, máskor bezzeg bosszankodott
volna, amiért ez a községháza nem rendes hivatal, hanem
valóságos átjáróház, jönnek-mennek az emberek, és senki nem
kérdezi, hogy ugyan, mi járatban. A párt- és szobatársa
természetesen sehol. Jól van, nagyszerű. Becsukta maga mögött
az ajtót, és elindult a recepció felé. Ingrid egy fél tucat
tanácsnokkal társalkodott, köztük a piperkőc haladás párti
kollégával, aki most jöhetett meg, még a divatos
scooterkezeslábasában páváskodott.
– Senki nem keresett, Ingrid?
– Nem, Karl, de nem is hagytam volna, hogy zavarjanak a
munkában.
A napi postát bontogatta, és közben mindenkihez volt egy
kedves szava. Kevesebb, mint egy óra maradt a bizottsági ülésig.
– Ingrid! Minden rendben a tárgyalóteremben? – kérdezte
egy tanácsnok. – A múltkor nem működött a kivetítő.
– Megyek, megnézem. – Ingrid felállt, és elindult az
irodákkal szemközti folyosón. Pár másodperc múlva éles sikítás
hallatszott, és minden jelenlevő rohant a lányhoz. Ingrid
rettenettől elkerekedett szemmel, bénultan állt, és az ujjával
mutatott valamit a folyosó kövezetén. – Ott, ott! – mondta, és a
szája elé kapta a kezét.
Első pillantásra senki sem tudta, hogy mi lehet az a
megfeketedett, összetöpörödött valami, ami ott hever a földön
egy nejlonzacskó mellett, de a körvonalából pillanatok alatt rá
lehetett jönni, hogy mi az: egy emberi fül.
 19

Január 17-e, hétfő

10 óra 30 perc, Kautokeino

Brattsen éppen Ingridet hallgatta ki, amikor befutott Klemet.

Egyedül volt, Nina már készülődött az útra; fél óra múlva indul
Altába, a repülőtérre. Előző este borús hangulatban váltak el
egymástól.
Brattsen ügyet se vetett Klemetre. Egy rendőr a fület
fényképezte, egy másik ujjlenyomatokat keresett. A recepciós
lány ott tartott a beszámolójában, hogy a nejlonzacskó a
tárgyalóterem ajtajára volt tűzve. Nem tudja, mióta lehetett ott.
Erről a folyosóról a tárgyalóterem nyílik, és a tizenegy órára
kitűzött bizottsági ülés lett volna ma az első. Klemet felmérte,
hogy Ingrid tanúvallomása semmire se fog vezetni, hiszen az
elöljáróság épületében boldog-boldogtalan szabadon mászkál,
ezért a még mindig a földön heverő fülre irányította a figyelmét.
És amit látott, döbbenetes volt.
Mattis fülén – mert afelől nem lehetett kétség, hogy ez itt az
övé – olyan bemetszések voltak, mint egy közönséges
rénszarvasén. Füljegy, amivel a réntartók jelölik meg a borjakat,
nehogy más eltulajdonítsa őket. Klemet letérdelt, hogy
alaposabban is megnézze. Mattis fülén két bemetszés volt. Az
egyik alul, a fülcimpában, egy háromnegyed kör, olyan, mint a
fogyó hold. A másik bemetszésnek, fölül, a porcos lebenyben
bonyolultabb volt a rajzolata. Egy karom alakú bevágás és –
hozzákapcsolódva vagy sem, ezt bajos lett volna eldönteni – egy
horog. Klemet felegyenesedett. Ingridet most támogatta el a
helyszínről a kolléganője, Brattsen pedig távozóban odaszólt:
– Mi van, Dagi? De gyorsan ideértél!
Klemet megkérte a fotóst, hogy neki is készítsen egy kópiát a
képekből. Elgondolkozott. Mi ez a jel? Valamelyik réntartó
füljegye? Mi lehet az értelme? A fül megtalálása, pláne ilyen
állapotban, lendületet fog adni a nyomozásnak. Miféle perverzió
késztet valakit arra, hogy ilyet csináljon?
Visszament az őrsre, bezárkózott a szobájába, és elővette a
Réngazdálkodási Hivatal kézikönyvét, amely az összes
Norvégiában, Svédországban és Finnországban bejegyzett
réntartó füljegyét tartalmazta. Több ezer tulajdonjegy, köztük sok
olyan is, amely már nincs ugyan használatban, de hivatalosan
szerepel a nyilvántartásban. Klemet megdörzsölte a homlokát. A
jel emlékeztette valamire, de egy halvány emlékképpel nem sokra
megy. Nincs más hátra, neki kell látni. Felhívta Ninát, pár szóval
tájékoztatta, aztán golyóstollat és noteszt ragadott, és lapozni
kezdte a kézikönyvet.

11 óra, Kautokeino

Brattsen tett egy nagy kört, hátha meglát valami gyanús járművet
a kertek alatt, és már visszaindult az őrsre, amikor észrevette,
hogy a francia kocsija ott parkol az előtt a pub előtt, amelyikben
pár napja találkoztak. Lett volna sürgős dolga az őrsön, de
támadt egy sugallata. Beállt a Volvo mellé. A parkolóban más
jármű nem lévén, valószínűnek tartotta, hogy nincs helybéli
vendég; azok majd csak jó negyedóra múlva jönnek ebédelni.
Nesztelenül nyitotta ki az ajtót, és meglátta Racagnalt a pultnál:
elgondolkozva álldogált egy pohár sörrel a kezében. Brattsen már
lépett, hogy odamegy hozzá, de ekkor megjelent a felszolgálólány.
Nem Lena, hanem a két évvel fiatalabb húga. Racagnal átnyúlt a
pult fölött, és a hüvelykujjával megsimogatta a lány ajkát. A lány
félénk mosollyal eltolta a kezét, megfordult, és ment tovább,
hátra, a konyhába. Racagnal egy kicsit előrehajolt, és
megbámulta a lány fenekét, de ahogy a tekintete balra fordult, az
ajtóban mozdulatlanul álló férfi árnyéka is a látóterébe került.
Kis ideig némán méregették egymást, aztán Brattsen a pulthoz
sétált.
– Ulrika! Hozz egy sört! A gyengébbikből! – A lány hozta a
sört, talányos oldalpillantást vetett a francia vendégre, és már
indult is vissza a konyhába. – Még mindig itt?
 – Már a célegyenesben. Csak a polgármesteri hivatal
jóváhagyása hiányzik.
– Aha. A jóváhagyásuk… – Nem említette meg neki, hogy a
polgármesteri hivatalban pont most találtak egy levágott emberi
fület. Kortyolt a sörből, aztán lehalkítva a hangját azt mondta: –
Ez itt tutira nincs tizennyolc éves. – Racagnal hallgatott. –
Viszont szép popsija van, nem igaz?
A geológus erre se mondott semmit, és próbált uralkodni a
vonásain. Nem tudott eligazodni ezen a felügyelőn. De a
pincérlány fenekének említése láthatóan tüzelte az érzékeit.
Brattsen folytatta:
– Ezek a kiscsajok nem sokat kéretik ám magukat.
Racagnal visszafojtotta a lélegzetét, és némán meredt maga
elé. Érezte, hogy a felügyelő sántikál valamiben.
– Meg hát nem is nagy újdonság nekik, az apjuk is bassza
őket.
Ulrika ebben a pillanatban lépett ki az ajtón. A két férfi
ráfüggesztette a tekintetét. A lány rájuk nézett, megszeppenve
elfordult, és visszament a konyhába.
– Egy szavába kerül, és a magáé. Az apja nem fog ügyet
csinálni belőle, nekem elhiheti… Ulrika! – A lány megjelent a
konyhaajtóban. – Gyere csak ide! Ide!
Ulrika megkerülte a pultot, és megállt a két férfi közt.
Racagnal szaporábban szedte a levegőt, de szólni még mindig
nem szólt.
Brattsen a lány arcához tette a tenyerét.
– Jól vagy, tündérke? – A hüvelykujjával simogatta. Ulrika
hagyta, de nem értette, mi lelte ezt az embert, még sosem csinált
ilyet. – Jól megy az iskola? És itthon? Minden rendben? – Az ujja
most már a száját simogatta, és a lány megzavarodott az
érthetetlen viselkedéstől: banális kérdések és hozzá ez a furcsa
cirógatás! Nem tudta, hogy viselkedjen.
Racagnal elképedt. A lányka báván elnéz a semmibe, és
hagyja, hogy egy férfi atyaian jóindulatú kérdéseket intézve hozzá
valóságos szexjelenetet rögtönözzön vele. A felügyelő egyre
simogatta a lány ajkát, de a törzsét kicsit hátradöntve Racagnalt
nézte. Hirtelen elkapta a kezét.
 – Ugye, kedves leszel a barátomhoz, Ulrika? – mondta, és
lekászálódott a bárszékről.
A lány lesütötte a szemét, majd visszavonult a konyhába.
Racagnal felajzva nézett utána.
 20

Január 17-e, hétfő

11 óra 10 perc, 93-as út

Nina Kautokeinóból Alta felé haladt, a repülőtérre. Bőven volt

ideje, lassan ment. A vastag felhőzet miatt viszonylag enyhe volt
az idő, épp csak mínusz húsz fok, de fújt a szél, havat forgatott.
Olyan sötét volt, mintha éjszaka volna, semmi nem látszott a
tájból. Az úttest jeges volt egyes szakaszokon, és Nina még
jobban lelassított. Enyhén lejtett és kanyarodott az út. A szél
kavarta hó függönyként terült a szélvédő elé, visszatükröződött
benne a reflektor fénye, elvakította Ninát. Tudta, hogy
hamarosan egy tóhoz ér, amelyen telente szívesen száguldoznak a
scooteresek. Olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy az
útpadkát is csak sejteni lehetett. Egy árny tűnt elő jobb felől.
Nina elrántotta a kormányt, kifarolt, sikerült elkerülnie az
ütközést. Rénszarvas! Hevesen dobogó szívvel egyenesbe hozta a
kocsit, gyorsított, meg-megcsúszva ment tovább, de újabb árnyak
tűntek elő, gyorsan, nagyon gyorsan közeledtek. Az egyiket telibe
kapta. A puffanás balra térítette az autót, és a szemből nagy
sebességgel közeledő kamion sofőrje dühösen tülkölt és
villogtatott. Nina a gázra lépett, és ellenkormányzott, a kocsi
kifarolt, és kicsúszott a kanyarban. A jobb eleje belefúródott a
hóba. Nina a kormányon tartotta a kezét, és érezte, ahogy egész
testében szétárad az adrenalin. Egy darabig mozdulatlanul ült,
figyelte, ahogy vadul kalapál a szíve. Hátrafordult, de semmit
sem látott. A kamionos nem állt meg. Nina visszatolatott az
útpadkára, és bekapcsolta az elakadásjelzőt. Nem állította le a
motort. Felvette prémes füles sapkáját, kesztyűt húzott, és
elemlámpával a kezében kiszállt. A jeges szél belemart az arcába,
és hogy nem cipzározta be rendesen a kezeslábasát, a hideg egy
pillanat alatt átjárta a testét. Elvesztette a távolságérzetét, az
elemlámpa pedig nem segített, mert bármilyen erős volt is a
fénye, legfeljebb háromméternyire világított el a majdnem
vízszintesen szembesüvítő, havat hordó szélben. Próbált
tájékozódni a keréknyomok alapján, de már nem voltak nyomok,
a hófúvás mindent elsöpört. Végre meglátta az elütött
rénszarvast. Félig az úttesten hevert, még élt. Kilógott a nyelve,
nagy szeme a rettenettől tágra nyitva. Vagy a fájdalomtól. Vagy
mindkettőtől. Nina remegett, sokkos állapotba került a hidegtől,
a szélvihartól és az állat látványától, amelynek láthatóan
szétzúzódott a medencéje. A kifolyó vér azonnal ráfagyott a hóra.
Ninának könny gyűlt a szemébe, megfordult, és ijedtében
felsikoltott. Egy ember állt mögötte. A szél miatt nem hallotta,
hogy közeledik. Aslak. Szakállas arca fehér a zúzmarától. Erős
állkapcsát megfeszíti, mélyen ülő szeme véreres. Dühösen meredt
Ninára, és ő az arckifejezés láttára még jobban megrémült:
egyedül ezzel a vad férfival a hóförgetegben, nem, ez nem lehet
igaz, ez lidércnyomás! A valóságban nem teremhetett itt a
semmiből ez a tetőtől talpig rénszarvasbőrbe bújt alak.
– Mit csinál maga itt, hogy kerül ide?
Nem azért kiáltott rá, hogy a férfi hallja, amit mond, hanem
hogy oldódjon benne a feszültség, amiért ennyire megrémült
tőle. Aslak nem válaszolt. Lehajolt a sebesült állathoz,
megtapogatta. Közelsége szemlátomást megnyugtatta a
rénszarvast, bár a szemében változatlanul ott ült a rettenet. Nina
ráirányította az elemlámpája fényét, és dideregve asszisztált a
jelenethez. Aslak letérdelt a hóba. Simogatta a rénszarvast, olyan
gyöngéden, hogy azt Nina el se tudta volna képzelni róla. A
szürrealista kép hatására emlékek tolultak fel a tudatában,
hihetetlenül éles és nem kevésbé szürrealista emlékképek. Maga
előtt látta az apját, ahogy simogatja a haját, és próbálja
megnyugtatni: „Ne félj, kislányom, már elmúlt, ez csak egy
roham volt, tudod, beteg vagyok.” Olyan erővel rohanták meg az
emlékek, hogy észre sem vette, amikor Aslak elővette a tőrét.
Csak azt látta, amikor egyetlen jól irányzott szúrással véget vet az
állat szenvedésének. Aztán lefogta a szemét, és simogatta még
egy kis ideig.
– Altába megy?
 Nina felkapta a fejét, mintha meglepné, hogy szól hozzá a
férfi.
– Igen – nyögte ki nagy nehezen.
– Akkor beteszem az állatot a kocsijába, tegye ki a
rendőrségen, kiállítják az igazolást.
Felnyalábolta a tetemet, elvitte az autóhoz, és betette a
csomagtartóba. Aztán beült Nina mellé. A lány már indított
volna, de egy kézmozdulattal megállította.
– Én maradok. Vissza kell terelnem a többi állatot.
– Ebben a hóviharban? És hol a scootere?
– Sítalpon járok.
– Maga őrült!
– Őrült vagyok? Hát igen, ezt mások is mondják. – Nyugodt
volt a hangja. És a tekintete sem villogott a dühtől.
– A maga rénszarvasa volt? – kérdezte szomorúan Nina.
– Két rénszarvasom.
– Kettő?
– Vemhes volt, az egyik legkedvesebb anyaállatom, okos
jószág. Tavasszal borjazott volna. Ezt is mondja meg Altában!
Ninát sírás fojtogatta, de sikerült uralkodnia magán. Maga
elé meredt.
– Őszintén sajnálom, Aslak. Tudom, hogy ez nem vigasz, de
mindkettőért megkapja a kártérítést.
Aslak nem szólalt meg egy darabig.
– Ha nem a rendőrségtől volna, nem is jelenteném be a kárt.
– Miért? Hiszen kártérítésre jogosult! A hatóság igazságot
szolgáltat.
– Nem hiszek a maguk igazságszolgáltatásában. Nem.
– Nincs igaza. Ugyanolyan jogok illetik meg, mint minden
állampolgárt, az egyenlő bánásmód törvényi előírás.
– Igazán?
Annyi kiábrándultság volt Aslak tekintetében, hogy Ninának
belesajdult a szíve, és ösztönös mozdulattal a férfi kezére tette a
kezét. Aztán gyorsan visszahúzta. Zaklatott volt, nem tudta,
mitévő legyen, szerette volna, ha Aslak mond valamit. És azt is
szerette volna, ha a tekintete kifejezi az érzéseit, de felrémlett
előtte a haldokló állat tágra nyílt szeme, és elhomályosult a
látása. Karjába temette az arcát, és ráborult a volánra. Amikor
valamennyire összeszedte magát, és hátradőlt, Aslak felé nyújtott
kezét látta meg, tenyerében pedig egy apró bőrzacskót.
– Egy ón ékszer van benne, én csináltam. Vigye magával és
vele a rénszarvasok lelkét! Ne tegyen szemrehányást magának!
Nem várva választ, köszönetet, kinyitotta az ajtót, és eltűnt a
sötétben.
 21

Január 17-e, hétfő

11 óra 30 perc, Kautokeino

A levágott fül megtalálásának hamar híre futott, és nem csak a

faluban. A királyság minden tájékáról telefonáltak újságírók. Az
útkereszteződésben megszüntették a blokádot. Lars Jonsson
lelkipásztor tárgyalásba bocsátkozott Berit Kutsival a hír
hallatán.
– Milyen szörnyű sors jutott osztályrészül annak a Mattis
Labbának – mondta szelíden a lelkész. – Bűnös lélek volt,
szerencsétlen ember. Távol tartotta magát az Evangélium
tanításaitól.
– Talán nem mindenről ő tehet egyedül – vetette ellen Berit.
– Ki-ki bízza életét Jézus urunkra, anélkül nincs üdvözülés.
Mattis régi hiedelmek rabja volt. Abból pedig soha senkinek
semmi jó nem sül ki, hidd el nekem, Berit!
Olyan fagyos tekintettel nézett, hogy Beritnek egyszeriben
sürgős lett a távozás. Beült öreg Renault 4-esébe – a falu egyik
turisztikai látványossága –, és néhány perc múlva már úti
céljához is ért, az Olsen-majorba. Elvileg mindennap ott
dolgozott, de Mattis halála és a gyilkosság barbár kegyetlensége
feldúlta a lelkét, jobban feldúlta, mint azt bárki képzelhette
volna. Egy pajta mögé állt be a kocsival, és mielőtt kiszállt,
csukott szemmel elmormolt egy imádságot. Aztán ment az
istállóba megetetni az állatokat.

Karl Olsen éppen befejezte Brattsennel a telefonálást, amikor

látta, hogy végre-valahára befut Berit.
– Az isten verje meg a lusta fajtáját! – mondta ki hangosan,
és már indult, hogy leteremtse, amikor megcsörrent a telefon.
 – Meg kellene beszélni a feltételeket.
Olsen ráismert a francia akcentusra.
– Jöjjön ki a majorba! Siessen, mert nemsokára vissza kell
mennem a hivatalba.
Azonnal megfeledkezett Beritről. Halkan felment az emeletre,
be a hálószobájába, és kinyitott egy kis ajtót, amely olyan volt,
mintha egy faliszekrény ajtaja volna. Ilyenkor senki más nem volt
a házban, de Olsen óvatosan körbekémlelt, csak aztán nyitott be
a homályos tárolóhelyiségbe, amely tele volt zsúfolva ládákkal,
papírtekercsekkel, megfakult újságkötegekkel. Lépett egyet előre,
megállt egy kis páncélszekrény előtt, beállította a
számkombinációt. Kivett egy nagy borítékot, a mellén
kisimította, aztán bezárta a páncélszekrényt, és minden ajtót
becsukva maga mögött, visszament a földszintre. Épp belépett a
konyhába, amikor a francia Volvója megállt a ház előtt.
A konyhába invitálta vendégét, hellyel kínálta. Feltűnően a
jobb keze mellé helyezte a borítékot, és elégedetten állapította
meg magában, hogy a francia nem tudja levenni róla a szemét.
– Azt hiszem, a cégemnek nem tetszene a dolog – lendült
azonnal támadásba Racagnal.
– Majd maga ügyesen leszereli őket. Megéri.
– Itt a térkép?
Karl Olsen lassan odacsúsztatta a borítékot. A geológus
kivette a megsárgult papírt, óvatosan széthajtogatta. Egy földtani
térkép terült szét előtte, régi idők műgondjával készült valóságos
művészi alkotás. De Racagnal azt is azonnal megállapította, hogy
amatőr geológus keze munkája. Hatvan-hetven éve készülhetett,
kint, terepen: erről árulkodtak az aprólékosan megrajzolt jelek,
görbék, a gondos színezés. A térkép temérdek emléket ébresztett
benne, hiszen ő még a régi iskolához tartozott. Olyan szakember,
aki elboldogul a jegyzettömbbel, ceruzával, nem úgy, mint a
zöldfülűek, akik ha meglátnak egy nagyobb kavicsot, tüstént
előkapják a számítógépüket.
– Hm! Gránitrétegek – jegyezte meg.
Többet nem is mondott, elmélyülten tanulmányozta a
földtani térképet. Egy ilyen lap elkészítéséhez sok száz, esetleg
több ezer órányi terepmunka szükséges.
 „Olvasni” kell a tájat, nem szabad megelégedni azzal, ami
látható, a láthatatlant is látni kell a talaj vagy a kőzettörmelék
alatt. Az ilyen térképek pótolhatatlanok, mert hihetetlenül
részletgazdagok. A modern geológusi térképek már nem
pepecselnek efféle apróságokkal, hanem csak a nagy egészre
összpontosítanak, a célterület általános földtani felépítésére és
jellegzetességeire, a kőzet- és ásványegyüttesekre, -társulásokra.
Nem kétséges, hogy ez a térkép személyes megfigyelések alapján
készült, ezért van tele mindenféle apró jellel. Eredeti példány, egy
vagy több geológus műve, felbecsülhetetlen érték a maga
nemében.
Az igazi geológus mindig az eredeti térképet keresi,
amelyiken érezni az idő szagát, a veríték szagát. Mert a
terepmunkás feljegyez minden kis anomáliát, és pont ezen múlik,
hogy mit ér valaki. Racagnalban feltámadt a vadászösztön, és
ahogy eláradt benne az adrenalin, olyan élesen jelent meg előtte
Ulrika alakja, mintha villanófényben látná.
Nyilvánvaló volt, hogy a térkép itt készült, ezen az évezredek
során gleccserek alakította földön. A geológus nézte a térkép
jelmagyarázatait, de semmi nem utalt a kutatott terep földrajzi
helyzetére. A lap szélei és sarkai kopottak, pecsétesek voltak,
látszott, hogy a térkép sokszor volt kézben. Valaki biztosan
többször elővette, kihajtogatta, összefogdosta. Hogy megfejtse a
titkát.
– Honnan van ez a térkép? – kérdezte Racagnal nagy sokára.
Olsen gyanakvóan nézett a franciára. Hamarosan indulnia
kell a bányaügyi bizottsági ülésre. Mattis füle miatt el fogják
napolni, ez nem kérdés, de akkor is most kell beadni a kérvényt,
azt nem lehet halasztani.
– Az apámtól örököltem. Ő rajzolta.
Racagnal az öreg paraszt szeme közé nézett.
– Kinek mutatta meg?
– Senkinek! Hülyének néz? Apám azt mondta a halálos
ágyán, hogy nagy aranytelér van ott. De azt elfelejtette a vén
bolond, hogy egy fia helymegjelölés nincs a térképén. Az is lehet,
hogy szánt szándékkal csinálta. Nem lepne meg. Mert, ugye,
„nehogy azt várd, hogy a sült galamb a szádba repül!” Direkt
kitolt velem a rohadék.
 Racagnal nézte a térképet.
– A régió több tájéka is hasonló rétegkonfigurációt mutat.
Tekintve, hogy nincs helymegjelölés, egyet tehetünk: meg kell
bombázni a régiót.
– Megbombázni?
– Ki kell menni a terepre, és találomra tesztelni itt-ott.
Körbeszimatolni, körbetapogatni, megvakarászni. Nincs más
megoldás. A légi felderítés tilos, nem?
– De. Azok miatt a kurva rénszarvasok miatt. Meg azt is
mondják, hogy mivel az uránkutatás tilos, nem akarják, hogy légi
úton felderítsék, hol vannak radioaktív zónák. Ami az uránnal
kapcsolatos, az mind tabu.
– És maga szerint helyes, hogy tabu?
– Én szarok az uránukra. Én az aranyamat akarom. Na?
Széna vagy szalma?
Racagnal az egymást metsző hullámvonalakat és a pontokat,
köröket, kereszteket nézte. Nem válaszolt. Olsen nekihevült.
– Látja azokat a kis sárga jeleket, nem? Azok mutatják, hol
van arany. Látja?
– Látom – mondta Racagnal, és a hangjából Olsen arra
következtetett, hogy sokkal többet lát, mint amennyit elárul.
Sokkal-sokkal több aranyat.
– Na? Benne van?
– Benne vagyok – határozta el magát a francia.
– Helyes. Akkor én most rohanok a hivatalba. Írja alá nekem
ezt a papírt, és töltse ki a nyomtatványt. Továbbítani kell a
bányakapitányságnak. Mennyi időre van szüksége, hogy a térkép
alapján kiderítse, hová kell licencet kérni?
Racagnal megvetően nézett rá.
– Azt képzeli, hogy egyet csettint, és már meg is van?
– Azt mondta útra kész, nem?
– De igen, csakhogy ehhez a munkához most be kell
szereznem a régió összes földtani térképét, mert másképp azt se
tudom belőni, hogy merre induljak. – Racagnalnak nem tetszett,
ahogy a paraszt beszél vele. – Amúgy meg ne akarja maga előírni
nekem, hogy hogyan dolgozzak.
Olsen szeme összeszűkült, fájós nyaka ellenére odahajolt a
franciához, és azt sziszegte a foga közt:
 – Uraságod ostoba szaros parasztnak néz bennünket, igaz?
Nohát, közlöm magával, hogy ha át akar verni, ha nem azt
csinálja, de azonnal, amit én mondok, akkor szólok egyeseknek,
hogy ugyan nézzenek már utána, mit csinált maga Altában a múlt
héten. – Hátradőlt, és kisimította az asztalon az újságkivágást az
altai gimnazista lány megerőszakolásáról. – Egy jó barátomtól
tudom, hogy szeret incselkedni a kis pipikkel. Úgy tudom, aznap
volt Altában.
– Zsarolni próbál? Anyagbeszerzésen voltam Altában, semmi
másért.
– Ülj le, és fogd be a pofád! – rivallt rá Olsen. – És ha nem
találod meg egykettőre, hol az a telér, számíthatsz rá, hogy egy
bizonyos Ulrika nevű gyereklány vallomása ott landol a
rendőrség asztalán.
– Miket hord itt össze?
– Tompa agyú bugrisnak tartasz bennünket, mi? Hát jobb, ha
tudod: lehet, hogy tahók vagyunk, de tunyák nem. Úgyhogy most
eridj, dolgozzál! És ha jó munkát végzel, megkapod a kizárólagos
licencet, és a tetejébe megkúrhatsz minden kiscsajt a környéken,
a te dolgod. Egy hetet adok. Meggyorsítom az engedélyezési
eljárást, hogy a következő bizottsági ülésre meglegyen. A jövő
héten lesz az ülés, tovább nem lehet halasztgatni. Nesze, írd alá
ezt a papírt is. Ez köztünk marad. Magánszerződés. Az van
benne, hogy a föld az enyém. Ott pihen majd a
páncélszekrényemben a kis Ulrika vallomásával és az altai cikkel
egyetemben. Így aztán, ha ne adj’ isten, történne velem valami, a
szálak egyenesen hozzád vezetnének.
– Vezető nélkül próbálkozni is esélytelen ilyen rövid idő alatt.
Olsen megenyhült.
– Tudok valakit, de vele nem könnyű boldogulni. Aslak a
neve. Aslak Gaupsara, ő a legjobb. A hegyekben lakik. Vadember,
de farkasvadász, páratlan sífutó, és úgy ismeri a vidéket, mint a
tenyerét. Ha felpakoltál, gyere még vissza ide!

12 óra, Kautokeino
Olsen (még a francia geológussal való tárgyalás előtt) bizalmába
avatta Brattsent, és sikerült is meggyőznie, hogy bízhat az
aranybányában. Előre kinevezte biztonsági főnöknek, és olyan
fizetést ígért neki, amilyet akkor se kap, ha ő lesz a rendőrfőnök.
Belefér a keretbe, gondolta Olsen. És hogy a biztonsági főnök
már megvolt, könnyebb volt valóságosnak képzelni magát az
aranybányát is. Igaz, azt még meg is kell találni, és hiányzik az a
bizonyos láncszem, az isten verje meg! Egyszer már majdnem
megvolt, de aztán… Eh, hagyjuk! Több évtizedes hiábavaló
várakozás után most végre itt a lehetőség… Olsen már-már
aranybánya-tulajdonosnak látta magát.
Nagyot fékezett a községháza előtt. A rendőrök már
elmentek. Naplopó banda! – gondolta Olsen, és eszébe jutott az
apja. Azt mondta Racagnalnak, hogy az apja rajzolta a térképet.
Nem kell tudnia az igazságot, azt, hogy nem rajzolta, hanem
lopta, és sosem sikerült kiderítenie, hogy hol készült. Karl Olsen
fiatalkorában folyton azt látta, hogy az apja napokra eltűnik, viszi
a fémdetektort meg a térképet, és aztán csalódottan tér vissza.
Morzsákat talált ugyan, de semmi olyasmit, ami távolról is
megközelítené a sárga jelekkel ígért csodálatos aranykincset.
A bizottság többi tagja már csak rá várt. Az elnök megnyitotta
az ülést, egyszersmind bejelentette, hogy az ismert eseményekre
való tekintettel javasolja az ülés elnapolását.
A többiek bólogattak. A bizottsági elnök, a Nomád Számik
Pártjának tagja köztiszteletnek örvendett, és Olsen tisztában volt
vele, hogy a „bölcs öreg” véleménye a mérvadó.
– Fontos döntéseket kell meghoznunk. A bányakapitányság
esedékes szakvéleménye és jelentése meghatározó lesz
kistérségünk következő évtizedeire nézvést. Több társaság is
érdeklődik az itteni ásványkincsek iránt. Ez Európa
ásványkincsekben leggazdagabb régiója, és Lappföld nagy része
nemcsak kiaknázatlan, hanem felderítetlen terület. Mindamellett
ne dugjuk homokba a fejünket! Nagy nyomás nehezedik ránk, és
pont azért, mert mindenki tudja, vagy legalábbis úgy véli, hogy
hatalmas kincseket rejt a mi földünk méhe.
Karl Olsen alig bírt veszteg maradni a szónoklat alatt.
Körbepislantott, figyelte a többieket. Mind a négyen lappok,
egyedül ő nem az. Kinek a pártjára állnak? Vajon erősebb lesz-e
bennük a konc reménye, mint a nemzeti érzület? Olsen bízott
benne, hogy igen.
 22

Január 17-e, hétfő

13 óra, Kautokeino

Kerek két órába telt, mire Klemet Nango átböngészte a réntartók

füljegyeit tartalmazó kézikönyvet. Vissza-visszatért némely
oldalakhoz, és végül arra jutott, hogy nem tévedés: a Mattis
fülébe metszett rajzolat nagyon hasonlít Olaf Renson egyik
füljegyére. Elképesztő, de akkor is ez a helyzet. Persze a másik fül
is kellene, hogy teljes legyen a bizonyosság; csak együtt érvényes
a „névaláírás”. De ugyan mi indokolja, hogy a gyilkos pont
ugyanúgy járjon el, ahogy egy rénszarvas esetében szokás? Miért
ne lenne elég egyetlen fül is? Azonnal válaszolt is a saját
kérdésére: azért, mert a fül és levágása és pláne megjelölése a
réntartás rítusaira utal. Úgyhogy előbb-utóbb meglesz a másik fül
is.
Fogta magát, lement a Seriffhez. Kopogtatás nélkül benyitott
az irodába, és leült Tor Jensennel szembe. Odatette elé a
megfelelő lapnál kihajtott kézikönyvet, és mellékelte a Mattis
füléről kapott fényképet.
Tor Jensen ánizsos cukorkát szopogatva szemlélte a fotót és a
rajzokat. Nem volt szüksége magyarázatra, hogy azonnal rájöjjön,
hová akar kilyukadni Klemet. Bekapott egy újabb cukorkát,
lapozgatott előre-hátra, megállt, visszalapozott, és közben
kapkodta a cukorkát.
– Szerinted erről van szó? A fülmetszés el akar vezetni
bennünket az egyik réntartóhoz?
– Mi mást jelenthetne?
Csend.
– No igen, logikusnak logikus. De minek? Kire akarja így a
gyilkos ráterelni a gyanút? Ez nekem magas.
Újabb csend után Klemet:
 – Tegyük fel, hogy Mattis… Ha ugyan tényleg az ő füléről van
szó… Tegyük fel, hogy dolgozott valakinek, és annak a bizonyos
réntartónak ez a füljegye.
A Seriff füttyentett, és hátravetette magát a forgószékben.
Összekulcsolta a kezét a tarkóján, és figyelmesen nézett a
beosztottjára. Klemetnek is csak most jutott eszébe ez a
lehetőség, eddig hiába törte a fejét, hogy mi lehet az összefüggés.
– Eszerint a gyilkos így akar üzenni valami nagymenőnek?
Erre gondolsz?
– Nem tudom – vallotta be Klemet.
– De ki a fene? És ugye, tisztában vagy vele, hogy ez azt
jelentené, hogy máris rohadtul elmérgesedett a konfliktus a
réntartók közt? – Klemet nem szólt, Tor Jensen folytatta: –
Tehát az áldozaton kívül Olaf Renson ellen irányult a dolog, és
azt kell megnézni, hogy ővele ki van konfliktusban… Még mindig
képtelen vagyok felfogni, ki lehet az a barom, aki így ír alá egy
gyilkosságot. Nem hinném, hogy annyi sok réntartónak volna
elszámolnivalója Olaffal. Mattis dolgozott neki? Mikor és miért?
Tudsz te erről valamit, Klemet? Ugye, tudsz?
De Klemet már ott se volt. Szó nélkül kifordult az ajtón.

14 óra, Kautokeino

Klemet nem volt boldog, hogy fel kell hívnia Olafot. Tudta, hogy
az aktivista rénpásztor nem szíveli, és kollaboránsnak tartja.
Felment az intranetre. Kevés találat volt; Olaf Renson neve tíz
éve nem merült fel lopási üggyel kapcsolatosan. Az volt az
egyetlen említésre méltó eset, hogy Olaf bejelentése szerint egy
teherautó elgázolta két állatát, és kártérítésért folyamodott, de
nem prezentálta a füleket, ahogy azt a törvény megköveteli. A
kérelmét elutasították, az ügy irattárba került. Klemet minden
lehetséges információt elolvasott. Az egyik felkeltette az
érdeklődését, de az is ártalmatlan ügynek bizonyult, csupán
annyi történt, hogy egy hirtelen haragú szomszéd pásztor áttörte
a közös kerítésüket. Már csak két bejegyzés volt hátra, amelyben
Olaf szerepelt, amikor végre rábukkant valami komolyabbra. A
fegyver, amellyel annak idején a réntartó Johan Henrikre lőttek,
Olaftól származott. A lövés kis híján halálos volt.
Lehet, hogy vérbosszú áll az ügy hátterében?

20 óra 15 perc, Párizs

A nehéz nap után Nina Nansen végre elfoglalta a hotelszobáját.

Henry Mons a XV. kerületben lakott, nem messze a városházától,
és Nina talált egy kellemes kis hotelt a közelben, a Général
Beuret téren. Mihelyt elhelyezkedett, felhívta Pault, és
megbeszélte vele, hogy másnap délelőtt tiszteletét teszi. Az
öregúr jobban van, közölte a fia, örömmel várja a találkozást, mi
több, egészen felvillanyozza az ifjú hölgy látogatása, napok óta
készül, feltúrja az egész archívumát, ingajáratban van a
dolgozószobája és a kis szoba közt, amelyik szintén tele van
mindenféle irattal, dossziéval.
Paul Mons hangja és hanghordozása felidézte Ninában a régi
párizsi emléket. De naiv egy leányzó volt! Sokszor eszébe jutott a
kínos emlék, és még ma sem tudta eldönteni, hogy hol követte el
a hibát. Tetszett neki a fiú. Még most is a fülében cseng, ahogy
beszélt. Paulnak mélyebb a hangja, de hasonlít a hanglejtése,
hasonlít, ahogy gyorsítja, lassítja, tagolja a mondatokat.
Ninát nyomasztotta a gondolat, hogy egyedül kell eltöltenie
ezt a párizsi estét. Gyorsan felhívta Klemetet. Végighallgatta a
Seriffel folytatott párbeszédét, és úgy találta, hogy Tor Jensennek
igaza van. Érezte, hogy Klemet zokon veszi, amiért nem az ő
véleményét osztja.
– Előállítod holnap Johan Henriket?
– Nina! Ne akarjál már te is ajtóstul rontani a házba, mint a
Seriff! Az a fül, az még nem bizonyíték.
– De akkor legalább hallgasd ki, jó?
– Kihallgatni, persze hogy kihallgatom. És nem fogok
kesztyűs kézzel bánni vele, ne félj. Még ma este végignézem az
összes konfliktusos esetet, amelyben így vagy úgy benne volt. Azt
hiszem, mindenképp érdemes több mint két évre visszamenni,
elvégre ez nem csip-csup ügy. Bosszúszaga van, mondhatnám,
olyan, mint egy vendetta. Egyébként lehet, hogy máris találtam
valamit, ami talán Olafhoz köti. A Seriffnek még nem is
mondtam.
– Egyedül mész?
– Vigyem Brattsent?
– Tudom, hogy nem bírjátok egymást. Azt viszont nem
tudom, hogy miért.
– Brattsen rasszista. Az ilyen alaknak semmi keresnivalója a
testületben. Ennyi.
Nina tudta, hogy egy árva szóval se fog többet kihúzni belőle.
Elköszöntek egymástól. Még korán volt lefeküdni. Nina elővette a
dobügyről összeállított dossziét. Fényképek voltak benne Juhl
kultúrközpontjáról és ismert sámándobokról. Szemügyre vette a
dobokról készült fotókópiákat. Többségük ovális, és tele van
rajzolva számára ismeretlen szimbólumokkal. De bármily
stilizáltak is a rajzok, némelyikükről látszik, hogy mit ábrázol. Ott
vannak természetesen a rénszarvasok például, de emezek
bizonyosan fák itt, az pedig ott egy hajó vagy bárka, ilyesmi.
Sátrak, amilyen Klemeté. Pálcikaemberkék, olyasfélék,
amilyeneket a kisgyerekek rajzolnak. De sok olyan elem is van,
amelyet nem tud megfejteni. Lehet, hogy istenségeket
jelképeznek vagy elvont fogalmakat. Igen, de miféléket? Ehhez
aztán igazán nem konyít. Az iskolában nem sok szó esett a
lappokról. Talán mert olyan kevesen vannak. Csak a kirunai
tanfolyam óta tudja, hogy pár tízezren, még a százezret sem éri el
a lélekszámuk, és szétszóródva élnek Norvégiában,
Svédországban, Finnországban és Oroszországban. Az utóbbit
kivéve mindenhol saját parlamentjük van. Erről eszébe jutott
Olaf, az elbájoló mosolya meg a furcsa csúfneve.
Vajon mi szerepe lehet a Spanyolnak ebben az ügyben? Ó,
milyen távoli ez a világ ahhoz képest, amelyikben ő nevelkedett!
Leheveredett, és az apjára gondolt. Lehunyta a szemét. Éles
képek rajzolódtak ki a retináján. Apa! Megeredtek a könnyei.

22 óra 45 perc, Kautokeino

André Racagnal nem árulta el Olsennek, hogy ahol térkép van,

ott notesznak is kell lennie. Ez így van és nem másként. Minden
geológus így dolgozik. A térkép mindig visszautal a noteszra,
amelybe a geológus feljegyezte a terepen tett megfigyeléseit. Az
eredeti geológusi térképpel, amilyen Olsené, nem is említhető
egy napon a sokszorosított professzionális mappa, a geológus
notesza viszont nemhogy aranyat ér, de egyenesen maga a Szent
Grál. Na, de hol az a notesz? A notesz birtokában könnyebb lenne
meghatározni az aranylelőhelyet. Már ha ugyan aranyról van szó
egyáltalán! Olsen magánál tartotta ugyan a térképet, de ő
sebtében feljegyezte a legfontosabb adatokat. Az a tetű paraszt
szerencsére annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Őneki egy
térkép egyenlő a kinccsel, mint a régi kalandregényekben. Addig
terjed a képzelete. Hál’ istennek! Ebben mindig hátrányban lesz
vele, a geológussal szemben.
A megnyugtató gondolat egy cseppet sem lohasztotta iránta
érzett ádáz dühét. Az a bunkó képű zsaru is hogy átverte!
Megjátszotta, hogy rokonszenvez vele, de közben leadta a drótot
a kis pincérlányról. A szemét! Hanem az a kis kurva, az nem
kamu volt, az igazából hagyta magát. Mindegy, most már nem
szórakozhat a csajjal. Visszagondolt Olsen javaslatára.
Kizárólagosságot kaphat a kitermelésre, ez nem akármilyen
perspektíva, pláne ha csakugyan akkora nagy a telér. Végre
hagyhatná a fenébe a párizsi aktakukacokat, azokat a
szalonföldtanászokat, akik játsszák az eszüket a PowerPoint-
prezentációikkal, de bezzeg csak állnának bénán, ha számítógép
és GPS nélkül kitennék őket a terepen. Megfizetne azoknak a
seggdugasz piperkőcöknek, amiért karanténba dugták Kivu után.
Nahát, sopánkodtak az ártatlan báránykák, szörnyűség, hogy ez a
Racagnal mit művelt ott Kongóban. Persze csak akkor jutott
eszükbe, hogy a cég nevében elhatárolják magukat tőle, amikor a
sajtó kiteregette az ügyeket. Ha nincs a nyilvánosság, békét
hagytak volna neki a központban, még a prémiumot is szépen
megkapta volna. Évekig boldogok voltak, hogy biztosítja a
koltánérc-kitermelést a világ egyik legrohadtabb pontján. Négy
hosszú év. Négy hosszú évet töltött ott, részegen tomboló gyilkos
milicistákkal körülvéve. Keresztül-kasul bejárta azt a kurva
vidéket, és felkutatta a koltánlelőhelyet, hogy a szarházi párizsi
uracsoknak legyen tantál-oxidjuk a mobiltelefonjukba. Aztán
ugyanők megjátsszák az erkölcscsőszt, hogy miért tárgyalt a
bennszülött szörnyetegekkel. Addig szartak bele. De amikor
megszellőztették a lapok, rögtön odáig voltak a felháborodástól…
A mobiljukról persze eszükbe sincs lemondani. A kurva anyjukat!
Négy év! Az is igaz, hogy ott voltak a kivui kiscsajok. Az egyik
baromarcú milicista, egy igazi pszichopata, az Chuck Norrisnak
képzelte magát. Olyan rövidre nyírta a szakállát, mint a színész,
és ő is mellényt viselt ing helyett. Egy húgyagyú vadbarom.
Chuck kapitánynak hívatta magát. Ő volt a biztonsági őrség
főnöke. Racagnal szállította neki a drogot meg a konyakot, Chuck
kapitány pedig szállította a kiscsajokat. Nagy biznisz! Azt
leszámítva, hogy a csávó tényleg veszélyes volt. Egyszer
önkívületi állapotban a szeme láttára lelőtte az ásványkutató
egyik mérnökét. Valami marhaság miatt. Világosan megmondta
neki, hogy minden külhoni tabu, de Chuck kapitány köpött rá.
Azzal kezdődtek a kellemetlenségek. Racagnal elhessegette a
kivui emlékeket. Koncentráljunk a noteszra! Megvan egyáltalán?
Ha igen, ott van a majorban? Ha nem ott, akkor hol? A
községházán? Egy helyi múzeumban? Vagy Malå-ban, a
skandináv földtani intézetben, a geológia szent templomában,
ahová összegyűjtötték a Nagy Észak valamennyi földtani
archívumát…
Racagnal többször járt ott korábban, amikor Lappföldön
dolgozott. Az intézet páratlan információforrás a hozzáértő
számára. Az utolsó évszázad minden megfigyelése megtalálható
ott. Még az amerikaiaknak sincs ilyen nagy időtávot feldolgozó és
ilyen gazdag adattára. Térképek, noteszok, leletminták, légi
felvételek, minden. Szép, rendezett anyag, kategorizálva,
hozzáférhetően. Kincsesbánya. De miért volna külön a térkép
meg a notesz? Ennek így semmi értelme.
 23

Január 18-a, kedd

A nap kel 10 órakor, nyugszik 12 óra 59 perckor
A kettő közti idő 2 óra 59 perc

9 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Klemet Nango még sötétben indult. Motoros szánon,

harmadmagával. Nem gondolta ugyan, hogy Johan Henrik
ellenállást fog tanúsítani, de amilyen rossz természet, nem árt az
óvatosság. Gyorsan haladtak a kékes derengésben, és még
gyorsabban, amikor kiértek a befagyott Heammojávri
„sztrádájára”. A gumpitól öt kilométernyire letértek a
folyóágyról, és elindultak felfelé a hóval vastagon borított
emelkedőn. Négy nehéz kilométer következett láthatatlan
sziklákkal és néhány törpenyírfával megtűzdelve, mígnem
felértek a hatszáz méter magas Searradasra. Klemet távcsövet
vett elő, és térdével megtámaszkodva a scooter nyergén, lassan
végigpásztázta a vidéket, nézte, van-e mozgás. A motorokat
leállították. Csend volt. Nem fújt a szél, de a hideg a legkisebb
nyílást is megtalálta, befurakodott a ruha alá.
Johan Henrik gumpija a Vuordnas fennsíkján volt, két, pár
méterre kiemelkedő hegykúp előtt, amelyek védelmet adtak
észak felől. A fennsík alig százméternyivel emelkedett a környék
fölé, de tökéletes rálátást biztosított. Klemet nem értesítette
jöttéről a pásztort. Előző este, Nina hívása után, tovább
tanulmányozta Johan Henrik dossziéját. Öten voltak fivérek, és a
számi hagyománynak megfelelően ő, a legfiatalabb örökölte az
apja csordáját, házát és ingóságait, valamint a családi földek
bérleti jogát. Egy kis támogatás az induláshoz, és viszonzás,
amiért támasza volt öreg szüleinek. Johan Henrik nem érte be a
pásztorkodással, a turistaiparban is kipróbálta magát. Azokban
az időszakokban, amikor a rénszarvasok kevesebb törődést
igényeltek, horgásztúrákat szervezett, sétát egy tucatnyi rénnel
benépesített „vadasparkba”, és számi népművészeti tárgyakat
árusított. Talán Mattis dobjait is – jutott Klemet eszébe –, majd
megkérdezi. Johan Henrik tevékenységi köréhez tartozott, hogy
alkalmanként, főleg hóeltakarítás céljára, mezőgazdasági gépeket
kölcsönzött az önkormányzatnak. Mindezeken kívül a
feleségének volt egy kis kávézója az altai út mentén, ahol
rénszarvashúsból készített ételeket és szendvicset, üdítőt,
édességet is árult. Főszezonban Johan Henrik akár tizenöt-
tizenhat embert is foglalkoztatott.
Klemet megállapította magában, hogy biztosan van neki mit
a tejbe aprítani. Nem, ő nem olyan ágrólszakadt szerencsétlen,
mint a Mattis-félék, hanem büszke vállalkozó, arról nem is
beszélve, hogy a Kautokeinóban többséget élvező Nomád Számik
Pártjának oszlopos tagja.
Klemet eltette a távcsövet. Csak békés réncsoportokat látott,
semmi mást. A gumpiból füst szállt. Egyetlen motoros szán állt
előtte. Vajon tudja Johan Henrik, hogy ő is gyanúsított a
gyilkossági ügyben?
– Valószínűleg az emberünk szánja áll a gumpi előtt –
mondta Klemet a két kollégájának. – Úgy néz ki, egyedül van.
Bízzátok rám, én irányítom a műveletet, én teszek fel kérdéseket.
Nem lépünk fel agresszívan, nem játszunk cowboyosdit, nem
Oslóban vagyunk.
Mindig élvezte, ha norvég rendőröknek parancsolhat.
Leereszkedtek a Searradasról, átsiklottak egy befagyott tavon, és
dél felől kerülve elindultak felfelé a Vuordnas lankás
emelkedőjén. Klemet felért a dombtetőre, már látta a három
kilométernyire lévő gumpit a plató északi végében. Félúton volt,
amikor egy férfi lépett ki a bódéból. Klemet gyorsított. A férfi
meglátta őket. Lassan lépett egyet-kettőt, aztán hirtelen
felpattant a scooterre, majd megkerülve a gumpit, elszáguldott, le
az északi lejtőn. Klemet elkáromkodta magát, és teljes sebességre
kapcsolt. A sisakba szerelt rádión utasította a rendőröket, hogy
kövessék a szökevényt, ő maga pedig lekanyarodott balra, és
zúgott lefelé. Gyorsan kellett döntenie. Két társa nem volt
gyakorlott terepmotoros, Johan Henrik könnyűszerrel lerázná
őket. Enyhén jobbra tartott, rézsútosan le a dombról, a tó felé,
közben fel-felnézett, hátha meglátja a menekülőt. Kerülgette a
sűrűbb bozótot meg a nagyobb hókupacokat, amelyek alatt
törpenyír, sőt szikla is rejtőzhetett. Tartotta az irányt a tó felé.
Előbb kell odaérnie! Johan Henriknek végig kell haladnia egy
keskeny szurdokon, ott nem száguldozhat. Miközben ezt
végiggondolta, egy pillanatra kihagyott a figyelme, és nekiment
egy kiálló kőnek. A szán megbillent, balra lendült, vészesen
csúszott egy hóhalom felé. Klemet teljes súlyával jobbra dőlt, és
ütközésig előrenyomta a gázkart. Őrületes röppályát leírva
sikerült egyenesbe hoznia a gépet, és fél percbe se telt, kiért a
tóra. Jobbra fordult, a szurdok bejáratához hajtott. Semmi nyom,
Johan Henrik még nem ért ide. De már jön is! Klemet
felegyenesedett a nyeregben, és széles mozdulatokkal integetett.
Messze lemaradva felbukkant az egyik rendőr is. Johan Henrik,
látva, hogy nincs menekvés, lelassított, és megállt pár
centiméternyire Klemettől.
– Mi a fenét csinálsz? – dühösködött a pásztor. – Mennem
kell az állataim után.
– Majd a fiad utánuk megy, egyedül is elboldogul – kiabálta
túl a motorok zaját Klemet. – Visszamegyünk a gumpidba, és
elbeszélgetünk. Majd elválik, hogy utána hová mész.
Johan Henrik mormogott valamit a foga közt, és Klemet meg
a rendőr kíséretében visszaindult a táborhelye felé. Egy kicsit
feljebb ott találták a másik rendőrt, akinek éppen sikerült
kiszabadítani a motoros szánját egy gödörből.
Johan Henrik lépett be elsőnek, Klemet és az egyik rendőr
követte. A gumpi pont olyan volt, mint a vidda többi
pásztormenedéke: emeletes priccs, vele szemben pad, középen
asztal. Klemet a pad végében mutatott helyet a gazdának, és az,
ha kelletlenül is, oda ült le.
– Először is átkutatjuk a gumpidat – mondta Klemet. Látva,
hogy Johan Henrik tiltakozni akar, felemelte a kezét. – Talán
tudod, hogy valaki becsempészte Mattis egyik levágott fülét a
községházára. A fülön késsel ejtett bemetszések vannak.
Johan Henrik hitetlenkedve bámult rá. Elhúzta a száját, de
nem szólt semmit. Dohányzacskót vett elő, és nekilátott
cigarettát sodorni magának.
 – Na és mi közöm nekem ehhez? – szólalt meg végre. –
Emiatt nem hagysz dolgozni?
– A bemetszés olyan, mint Olaf füljegye. Legalábbis nagyon
hasonlít.
Johan Henriket nem rázta meg a közlés. Rágyújtott.
– És akkor mi van? Egy füljeggyel több vagy kevesebb, nem
mindegy?
– Nem mondtad, hogy volt az az ügyed vele.
– Miről beszélsz? Milyen ügyem volt nekem a Spanyollal?
– Amikor puskával rád lőttek és megsebesítettek, vitátok volt
egymással, hogy kinek meddig tart a legelőterülete. Olaftól úgy
tudom, hogy a konfliktus nem akkor keletkezett, sőt a gyökere
nagyon is mélyre nyúlik vissza. Akkoriban Mattis neki dolgozott,
és valamiképpen ő is belekeveredett az ügybe.
– Aha! Szóval szerinted megöltem Mattist, levágtam a fülét,
belemetszettem a Spanyol füljegyét, és aztán becsempésztem a
községházára. Gratulálok a rénrendőrségnek, nektek aztán élénk
a fantáziátok, nem mondom!
Elhúzta a száját, és gúnyosan nevetett.
– Nem állítottam, hogy a füljegy hozzád vezet, de kénytelenek
vagyunk ezen a nyomon is végigmenni.
Miközben a két rendőr átkutatta a gumpit és közvetlen
környezetét, Johan Henrik elmélyülten cigarettázott, és a füstön
át méregette Klemetet. Néhány perc múltán három tőrkés és egy
háromnegyed részt teli konyakospalack került az asztalra.
– Elvisszük a késeket, ha nincs ellene kifogásod.
A pásztor pöfékelt tovább.
– Nem tartóztatsz le?
– Ismerjük az utat, visszatalálunk – mondta Klemet, és
becsukta maga mögött az ajtót.
 24

Január 18-a, kedd

9 óra 30, Párizs

Esett az eső. Nina megnyomta a kaputelefon gombját, és Paul,

mintha csak ott álldogált volna, azonnal beleszólt, és már nyitotta
is a kaput. A huszadik század elején épült házat nemrég újították
fel, és az elegáns előcsarnok ragyogott a tisztaságtól. Nina gyalog
ment fel a másodikra. Maga Henry Mons fogadta a küszöbön.
– Ó, kisasszony, el sem tudja képzelni, mennyire vártam! –
köszöntötte széles mosollyal.
Nina elcsodálkozott, hogy mennyire élénk a tekintete, milyen
gyorsak, majdhogynem hevesek a mozdulatai.
– Az ön jövetelétől egyszeriben minden baja elmúlt – mondta
derűsen a fia, és hozzátette: – Azért vigyázzon, nem szabad
túlságosan kimeríteni.
Nina elnézte a két férfit. Henry Mons-nak még mindig dús,
galambősz haja volt, hátrafésülve viselte. Sovány arc, finom
metszésű orr, viszonylag nagy fül. Enyhén görnyedt, keskeny váll,
de a tartásában még mindig van elegancia. Porcelánkék
szemében érdeklődő jóindulat. A mellette ülő Paulnak
gesztenyebarna a haja, de ő is hátrafésülte, mint az apja. Ő is
magas termetű, de erőteljesebb. Gondosan nyírt pár napos
borosta árnyékolta sápadt arcát.
A tágas, kényelmes lakás faburkolatú falait festmények,
faliszőnyegek, expedíciók emlékei borították. Minden bútor,
minden tárgy kifinomult ízlésre vallott. Padlóviasz szaga
érződött, de az sem volt kellemetlen. Milyen messzire van ez
Kautokeinótól, a natúr fenyőbútorokkal berendezett faházaktól!
A szalon kényelmes bőrfoteljaiban ültek, előttük tea. Henry
Mons mint a ház ura e szavakkal kezdte a beszélgetést:
 – Engedje meg, kedves kisasszony, hogy kijelentsem: nagy
örömömre szolgál otthonomban fogadni a norvég rendőrség ily
bájos képviselőjét.
Nina udvarias mosollyal köszönte meg a kacifántos bókot,
magában pedig azt gondolta: „blabla, blabla”. Eléggé ismerte a
franciákat, tudta, hogy az effajta széptevés a társadalmi
érintkezés állandó kelléke. Nyájasan bazsalygott, de igyekezett
nem túlzásba esni.
– Van valami fejlemény dobügyben? – tért a tárgyra az
öregúr.
– Nincs, uram. Több egység is dolgozik az ügyön, és több
nyomot is követünk, de ameddig csak homályos elképzeléseink
vannak a sámándobról, és semmit sem tudunk a történetéről,
addig csak sötétben tapogatózunk.
– Értem. Állok rendelkezésére, segítek, amiben tudok.
– Kezdjük azzal, hogy mondja el: mit csinált Lappföldön a
háború előtt?
– Elkísértem Paul-Émile Victort, aki etnográfiai
tanulmányúton volt Lappföldön. Velünk voltak a Latarjet fivérek
is, két orvos. 1939-ben jártunk ott, vagyis közvetlenül a háború
előtt. Egész Lappföldet bejártuk, a szovjet részt leszámítva
természetesen.
– Tehát négyen voltak…
– Négyen franciák. Paul Émile is, a Latarjet testvérek is régi
barátaim voltak. Én voltam az alibi az utazásunkat finanszírozó
néprajzi múzeum felé, hogy az expedíciónk nem holmi kellemes
egzotikus körutazás. Egyébként az is volt, de ez más lapra
tartozik. Volt velünk két svéd és egy német is. A svédek,
antropológusok Uppsalából, kezdetben nagyon rokonszenvesek
voltak nekünk, a német pedig… Nos, nem emlékszem, hogy ő
pontosan honnan jött, valahonnan Németország keleti vagy
délkeleti részéről, talán Szudéta-vidékről. Na de mindegy is, az a
lényeg, hogy német volt és geológus. Továbbá voltak
természetesen lapp vezetőink és segítőink, akik végigkísértek
bennünket az úton.
– Azt mondja, a svédek nagyon rokonszenvesek voltak…
kezdetben. Miért csak kezdetben?
 – Nos, Paul-Émile rendkívül nyitott személyiség volt,
érdekelték az emberek, úgy is mondhatom, hogy szenvedélye volt
a másik ember megismerése, mindegy, hogy a Nagy Északon
vagy akár Polinéziában, ahová aztán visszavonult. Minél
idegenebbek és távolibbak voltak a dolgok, annál jobban
lelkesedett értük. Ebben a szellemben fogant a lappföldi utazás, a
mások iránti szenvedélyes kíváncsiság jellemezte, hiszen nem
véletlenül voltunk Paul-Émile barátai mi hárman, a Latarjet
fivérek meg én. De sajnos hamar rá kellett jönnünk, hogy a svéd
kollégák nem éppen ilyenek. Így utólag már nem is nevezném
kollégáknak őket. De hát, amikor az utazást szerveztük, még
fogalmunk sem volt róla, hogy a két svéd nemcsak az uppsalai
egyetem antropológusa, hanem egyszersmind a fajbiológiai
intézet munkatársa is. – Elhallgatott, várta, hogy Nina mit szól ez
utóbbi információhoz. Látva, hogy a lány nagy szemeket mereszt,
arra következtetett (joggal), hogy nem tudja, miről van szó. –
Kérlek, Paul, hozd ide a dolgozószobámból azt a könyvet,
amelyiket a karosszékre tettem. – Megvárta, hogy a fia hozza a
kötetet, fellapozta, úgy nyújtotta Ninának. – Tessék, ilyesféle
tanulmányokat írtak az urak a fajbiológiai intézetben.
Nina átfutott egypár svéd nyelvű, megsárgult lapot. Magán
érezte Henry Mons tekintetét. Ha az öregúr előkészítette neki a
könyvet, nyilván fontosságot tulajdonít neki. Tehát neki is meg
kell adnia a módját. Nem esett nehezére. A könyv végén
fényképes összehasonlító táblázatok voltak, arra szolgáltak, hogy
bizonyítsák a skandináv „faj” felsőbbrendűségét, és az összes
többi rassz – lappok, tatárok, zsidók, finnek, baltiak, oroszok –
alsóbbrendűségét. Egyszerre volt tragikus és röhejes az egész,
mivel a skandinávokat értelmiségiek képviselték, egyetemisták,
lelkészek, vállalatigazgatók, orvosok, a többiek viszont kiköpött
bűnözők voltak (a fényképek egy része csakugyan fegyencekről
készült), illusztrálandó az alsóbbrendűségüket. Nina Henry
Mons-ra emelte a tekintetét. Feszengett.
– A két svéd kutató rendkívül művelt volt, a modoruk
elbűvölő. Szenvedélyes vitázók voltak, és ez időnként fura
jelenetekhez vezetett, mivel egyikük szociáldemokrata volt,
másikuk konzervatív. Időnként egymással sem értettek egyet. A
szociáldemokrata azt hirdette, hogy a gondoskodó államnak ki
kell teljesednie, és ezt nem fékezhetik alantas elemek. A társa,
hogy úgy mondjam, „fajtisztán rasszista” álláspontot képviselt.
Meg kell mondanom, kisasszony, hogy mint a háború után
megtudtam, a skandináv egyetemi körök erősen németpártiak
voltak annak idején. A szövegeik elborzasztottak bennünket,
esténként heves vitáink voltak a táborhelyen. De voltaképpen
más-más planétán éltünk. Paul-Émile, magánemberként,
tajtékzott miattuk. Látta, hogy ezek az alakok hogyan csúfolják
meg a tudományt. De hát szükségünk volt rájuk. Saját céljukra
egyébként buzgón tanulmányozták a lappokat. Az ő szemükben
az egy kihalásra ítélt, alsóbbrendű népcsoport. És olyan
érvrendszert alkalmaztak, amilyen manapság a jegesmedvékkel
kapcsolatban használatos. Undorító volt, undorító!
– És a dob?
– Éles vitáink nem kerülték el a számik figyelmét. Egyikük, az
egyik vezető, kivált érzékeny volt rá, mivel az uppsalai uraságok
őt is tudományos érdeklődésük tárgyává tették. Méricskélték a
koponyáját, amiként azt több száz nemzetiségbelijével tették.
Henry Mons felállt, és megkérte Ninát, hogy kövesse.
Lambériás folyosón haladtak végig, a falakon, külön-külön
megvilágítva, sarki vadászjeleneteket ábrázoló kis festmények
voltak, aranyozott keretben. A dolgozószoba tágas helyiség volt,
két falát könyvespolcok borították, csak egy kis díványnak
maradt hely a sarokban. Az ajtóval szemben ferdén elhelyezett
mahagóni íróasztal terpeszkedett, bal felől kapta a fényt egy nagy
ablakon, az egyik szabad fal előtt pedig jókora szekrény állt.
Henry Mons beült a karosszékébe, és mutatta Ninának, hogy
foglaljon helyet vele szemben, az odakészített széken. Az öregúr
szemlátomást alaposan felkészült a találkozóra: szépen rendezett
papírkötegek sorakoztak az asztal bal felén. De nem azokkal
kezdte, hanem előrehajolva egy fényképet csúsztatott Nina elé.
– Az expedíció elején készült. Paul-Émile középen, tőle
jobbra a Latarjet fivérek, balra a svédek és a német kutató.
– Ez pedig itt ön – mutatott Nina egy nyílt tekintetű,
mosolygó férfira a francia orvosok mellett.
– Úgy van. Ha most annyi idős volnék, mint akkor, mindent
megtennék, hogy meghódítsam magát, kisasszony – mondta az
öreg gavallér hamiskásnak szánt mosollyal. – Látható továbbá a
fényképen a három vezetőnk, a tolmácsunk és a szakács. – Sorra
rájuk mutatott.
A fénykép egy finn szállodában készült. A szereplők mereven
az optikába néztek, ahogy az annak idején szokás volt, de mintha
a háború közeledtét is jelezte volna a legtöbbjük komor ábrázata.
Az expedíció tagjai kezeslábasban voltak, útra készen, a számi
kísérők hagyományos viseletükben: cicomás lábszíjjal megkötött,
felkunkorodó orrú mokaszin, világos rénszarvasbőr nadrág,
gyolcs ingzubbony. – Nina, amióta látta a népviseletbe öltözött
öreg számikat a kautokeinói piacon, tudta, hogy a jellegzetes
ruhadarab mindig királykék, a fekete-fehér fotón alig látható
szalagok, pántlikák pedig tarkabarkák. A fejfedőjükről egy
hozzáértő meg tudta volna állapítani, hogy Lappföld melyik
tájáról származnak; Nina csak azt látta, hogy egyikük ugyanolyan
négyszélsipkát visel, amilyet Aslak.
Henry Mons a német geológusra mutatott.
– Szegény Ernst! Ő már előttünk ott járt, de kérte, hogy hadd
csatlakozzon hozzánk, mert szeretett volna valamit újra
megnézni. Az expedíció alatt halt meg. Több napra oda volt az
egyik számi vezető kíséretében, az érdeklődésére leginkább
számot tartó helyen végzett kutatásokat. Visszaúton végzetes
baleset érte. A kautokeinói temetőben nyugszik. Német volt, de
egészen más, mint a németek akkoriban. Nem politizált, meg sem
említette Hitler nevét, se pro, se kontra. És rá se hederített arra,
amit a két svéd olyan szenvedéllyel taglalt. Általában elhúzódott a
társaságtól. Egy este láttam, hogy nagyban dolgozik a lámpája
fényében, egy földtani térképre jegyezgetett. Gyorsan letakarta,
amikor látta, hogy ott vagyok. Nem kérdeztem semmit.
Geológusok közt így szokás: tiszteljük egymás titkait.
– Ki ez a férfi ebben a négycsücskű sapkában? – kérdezte
Nina.
– Mármint ebben az ördögsipkában? – kérdezett vissza
Henry Mons. – Merthogy így nevezték a buzgó evangélikusok
odafönt: az ördög sipkája. Niils a neve. A családnevére nem
emlékszem. Ő kísérte el Ernstet a külön útjára. Nagyon
megviselte a dolog. Felelősnek érezte magát mint vezető, mert,
ahogy elbeszélte, kis időre magára hagyta Ernstet, és elment
rénszarvasra vadászni, hogy legyen mit enniük. A jelek arra
vallottak, hogy Ernst beleesett egy zuzmó fedte hasadékba, és a
sziklába vágta a fejét. Igen, Niilst nagyon gyötörte a lelkifurdalás.
Barátok lettünk. Tudtomra adta, hogy gyakran megalázónak érzi
a svéd kutatók véleményét. Nem mert szembeszállni velük,
amikor méricskélték a lappokat. De különben úgy gondolta, hogy
a fehér emberek… ez az ő szava volt… lenézik a népét. Az ő
tekintetében sok minden tükröződött egyszerre. Megalázottság és
büszkeség, idegenkedés, értetlenség, sőt még riadtság is. Eleinte
nem mertem közeledni hozzá, mert nem tudtam, hogy bízhatok-e
a tolmácsban. De aztán gesztusokkal, mimikával csak sikerült
elnyernünk egymás bizalmát, és utunk vége felé, amikor már a
tolmácsról is tudhattam, hogy rendes ember, végre szavakkal is
megnyílt előttem. Szörnyű igazságtalanságokra derült fény.
Henry Mons elhallgatott, és Nina látta, hogy könnyes a
szeme.
– Azt hiszem, ideje, apám, hogy pihenjél egy kicsit – mondta
a szobába lépő Paul.
Az öregúron csakugyan látszott a fáradtság. Tiltakozott a
forma kedvéért, de aztán hajlandó volt ledőlni egy kis időre.
Megkérte Ninát, hogy legyen türelemmel.
 25

Január 18-a, kedd

10 óra 30 perc, Kautokeino

André Racagnal szállodabeli apartmanjának (tágas nappali plusz

hálószoba) külön bejárata volt, úgyhogy szabadon járt ki-be,
elkerülve a portát, a kocsija pedig ott parkolt az épületszárny
előtt. Minden össze volt készítve az útra, a programváltozás nem
okozott zavart.
Kézbe vette a kalapácsát, amelyet egész éjszakára egy vödör
vízbe tett, hogy a fanyél jól beledagadjon a spiccvégű fejbe.
Régimódi svéd geológuskalapács volt, a nyele hosszabb, mint a
modern modelleké. Szerette, mert nehéz terepen túrabotként is
lehetett használni, kőzetmintavételnél pedig nagyobb erőt tudott
kifejteni vele. Még egyszer ellenőrizte, hogy minden a helyén
van-e: fényképezőgép, nagyító, tájoló, GPS. Puha grafitceruzák,
színes ceruzák… Minden megvan.
Kinyitotta a felhalmozott ládák közül azt, amelyikben a
különböző léptékű térképek voltak. Kiválasztotta azokat,
amelyekre érzése szerint szüksége lehet, némelyiket akár több
példányban is. Öttucatnyi térkép maradt fent a rostán. Egy
fémláda került elsőnek a Volvo csomagtartójába, és szép sorban
követte az úti felszerelés többi része. Két hétre, két személyre
vásárolt élelmet.
Jó lenne benézni a pubba, ötlött eszébe. Elhessegette: most
ne! De ami késik…
Összeszedte a gondolatait, és felidézte magában a parasztnál
látott térképet. Rendkívül részletes térkép. Majd össze kell vetni
azokkal, amelyeket az imént kiválogatott. Tapasztalatból tudta,
hogy egy térkép sosem olyannak ábrázolja a terepet, amilyen az
valójában. És a régi meg az új térképeknek más-más a
látásmódja. Tehát kimerítő munka lesz a hasonlítgatás, de nem
reménytelen. Ehhez jó szeme van, sőt, mondhatni, ő az egyik
legjobb az egész mezőnyben. Aztán jöhet a terepmunka. Amiben
aztán végképp elemében érzi magát. Nem mondta meg a
parasztnak, de a térkép alapján nem egy koncentrált, nagy
telérről van szó, hanem valamiről, ami szétszóródva lelhető fel az
adott területen. Az ilyen jelzés, ha megalapozottnak bizonyul,
ugyancsak rendkívül értékes, hiszen nem úgy kell elképzelni,
hogy kivéssük a sziklát, és bingó, ott van alatta az érctelér! Ezt
legfeljebb azok gondolják, akiknek romantikus elképzeléseik
vannak a geológiáról. Ő nem ilyen. Ellenkezőleg, arról nevezetes
a szakmában, hogy kiváló szimata van, ráadásul az intuíciói
hatalmas tereptapasztalattal párosulnak, és a földtani
struktúrákról való enciklopédikus tudásának köszönhető, hogy
olyan kiválóan „olvassa” a világ mindenféle tájait. Ráakasztotta a
Volvóra a trélert a motoros szánnal, és nekiindult.
A benzinkútnál tankolt, és feltöltötte üzemanyaggal és
ivóvízzel a marmonkannákat is.
 26

Január 18-a, kedd

13 óra 30 perc, Párizs

Nina sétált egyet, legalább kiszellőztethette a fejét. Amit hallott,

feldúlta a lelkét, elborzasztotta. Abban a tudatban nőtt fel, hogy
az észak-európai országoknak sikerült megvalósítaniuk a világ
legjobb társadalmi modelljét… Lehet, hogy Henry Mons egy
kicsit eltúlozta a fajbiológiai intézet meg a koponyaméricskélés
dolgát? Eddig épp csak említés formájában hallott róla, egy-két
cikk utalt rá. Úgyhogy nem lehetett az olyan fontos…
Paul azzal fogadta:
– Jöjjön csak, apám alig várja, hogy folytathassa magával a
beszélgetést, még rengeteg mondanivalója van.
Egyenesen a dolgozószobába vezette Ninát. Henry Mons
elmélyülten olvasott valamit, de jöttükre azonnal a vendégére
emelte tekintetét.
– Niils sok mindenhez értett. Nomád számi lévén
természetesen nem iskolában szerezte a tudását, de sokféle
tehetséggel megáldott, igen érzékeny ember volt, amolyan
sámánféle. Én akkor jártam először Lappföldön, így hát kevéssé
voltam járatos az úgynevezett javasemberek világában, de Paul-
Émile-nek már volt alkalma megfigyelni őket Grönlandon, és
szenvedélyesen érdekelte a sámánizmus. Niils mégis engem
választott, ahogy említettem volt, engem tisztelt meg a
bizalmával. Sámán voltáról nem beszélt, merthogy egy igazi
sámán sosem mondja azt magáról, hogy „kérem szépen, én
sámán vagyok”. Azt viszont nem rejtette véka alá, hogy aggódik.
Minket, franciákat felháborított a svéd antropológusok
ténykedése és gondolkozásmódja. Őket, számikat, akik ott élnek,
és a távozásunk után is ott maradnak, aggodalommal töltötte el.
Nem tudom, mennyit érzékeltek az Európát fenyegető, készülő
tragédiából. Egyébként mi sem voltunk tisztában a náci
veszedelem igazi mértékével. De Niilsnek erős balsejtelmei
voltak. Egy este félrevont bennünket, a tolmácsot meg engem.
Elővett a köpenye alól egy dobot. Már az olajlámpás halvány
fényében is látszott, hogy gyönyörű. És jó állapotban van. Nem
szabályos kör alakú, hanem ovális, és tele van apró
szimbólumokkal… Ennyit láttam akkor belőle.
Megkérdeztem Niilst, hogy mi ez, és ő válaszként azt mondta,
hogy a dob az övé. Nem mondta, hogy jutott hozzá, csak azt, hogy
az övé. Ünnepélyes volt a pillanat, olyannyira, hogy bár égtem a
vágytól, hogy azonnal tudományos alapossággal kikérdezzem a
dob felől, fékeztem magam. Nem volt könnyű, hiszen azt is
tudtam, hogy Paul-Émile-nek nagy vágya, hogy a lehető legtöbbet
megtudjon egy ilyen sámándobról és a történetéről. Niils
kijelentette, hogy a dob veszélyben van. De miért? – kérdeztem
én. Mert amilyen idők járnak, minden veszélyben van, aminek
köze van a számi néphez, mondta. Próbáltam megnyugtatni, de
láttam, hogy hiába, és a lelkem mélyén igazat adtam neki. És
akkor rám bízta a dobot, megkért, hogy vigyem el
Franciaországba, és helyezzem biztonságba. Majd csak akkor
térjen haza, ha alkalmasnak látom rá az időt, megbízik az
ítéletemben. Bajosan tudnám szavakkal kifejezni, mennyire
megindított ez a bizalom. Gondoljon csak bele, kisasszony: a
számi civilizáció egyik ereklyéjének a letéteményese lettem.
Henry Mons hangja pátosztól remegett. Szemlátomást
elérzékenyült a feltoluló emlékektől, nem is tudta folytatni a
monológot. Nina rámosolygott, és az alkarjára tette a kezét, az
öregember pedig hálásan visszamosolygott. Ninában is
kavarogtak az érzések, de nem a meghatottságtól, hanem mert fel
kellett dogoznia magában: olyasmit tudott meg a hazájáról –
ráadásul egy külfölditől –, amiről eddig sejtelme se igen volt.
Még szerencse, hogy nincs ideje ezen tépelődni, azért van itt,
hogy nyomozzon. Henry Mons megkérte a fiát, hogy hozzon
nekik teát. A teára várva fényképeket mutatott a lappföldi
útjukról. Szép felvételek voltak, java részük jeleneteket örökített
meg a mindennapi életből. Számi családok álldogálnak a sátruk
előtt vagy bent a sátorban. Anya pólyás csecsemőt ringat faragott
bölcsőben. Számik egy rénszarvas – hihetőleg a kedvencük, a
vezérállat – mellett. Nina nézte a fotókat, és feltűnt neki, hogy
mindenki tartózkodó, igen kevesen mosolyognak, és azok is olyan
kényszeredetten, mereven, mintha valami illetlen, nem
helyénvaló dolgot cselekednének. Gyorsan végigpörgette a
képeket, egy kicsit hosszabban elidőzve azoknál, amelyeken
expedíciótagok is voltak az őslakók körében.
– Bizonyára maga is tudja, kisasszony, hogy Lappföld
ásványkincsekben roppant gazdag terület. Már abban az időben
is sok bánya volt, például a kirunai vasércbánya, amely egyébként
nagyon érdekelte a németeket. Utóbb aztán kirunai vasból is
készültek náci fegyverek. És hírek terjengtek valami nagy-nagy
aranylelőhelyről is. Egyesek úgy beszéltek róla, ahogy csak a
legendákban szokás, ami meg is lepett bennünket, mert
máskülönben azt tapasztaltuk, hogy a számikat vajmi kevéssé
izgatják az efféle materiális javak. A túlnyomó többségük még
nomád volt akkoriban. De, mondom, az aranybánya mítosza
mégis eleven volt a körükben. Amikor Niils rám bízta a
sámándobot, azt vettem ki a szavaiból, hogy a dobnak
valamiképpen köze van a bányához. Elkomorult, és olyasmit
mondott, hogy átok van azon a lelőhelyen, már eddig is sok bajt
hozott a számikra. És hogy azért is el kell távolítani a dobot, és
valahol messze őrizni, nehogy kiderüljön az igazság, és olyanok
kezére kerüljön a lelőhely, akik visszaélnének vele.
– Hogy értette Niils, hogy a bánya bajt hozott a számikra?
– Szememre vetheti, hogy miért nem voltam kíváncsibb, de
én bizony egyetlen kérdést sem tettem fel. Csak néztem azt a
bohókás sipkát viselő, feldúlt arcú embert, és megszólalni se
tudtam. A közelgő háború réme lebegett a fejünk fölött, és mi ott
álltunk az olajlámpa fénykörében, távol minden lakott
településtől, a vad és gyönyörű lappföldi éjszakában,
összehajoltunk, néztünk egymásra, és… emlékszem… csak a szél
süvítése törte meg a csendet és a perc ünnepélyes hangulatát.
– Tehát nem kérdezett semmit… És mi a véleménye?
– Csak annyit tudok mondani, hogy a számikat sújtó baj…
Nevezzük inkább átoknak… Szóval az átok kapcsolatos az
aranylelőhellyel. De hogy miképpen, arról fogalmam sincs.
Legelőktől fosztotta meg őket? Vagy elzárta a rénszarvasok
vándorlási útvonalát? Emiatt sok állat pusztult volna el? Vagy
közvetlenül a számikat sújtotta az átok? Sokat töprengtem
ezeken a kérdéseken, de semmire sem jutottam.
– Ha jól értettem, nincs kép vagy egyéb dokumentáció a
dobról…
– Nem tudok róla, hogy volna. Nekem nincs, ennyit bizton
állíthatok. Hogy másnak van-e? Nem tudom.
– De mivel nagy hatással volt magára, biztosan sok mindenre
emlékszik.
– Túlbecsüli a memóriámat, kisasszony – mosolyodott el
Henry Mons. – Mindenesetre tegyünk egy próbát! – Lehunyta a
szemét. – Vízszintes vonal osztotta ketté. A fölső rész kisebb. Ott
stilizált rénszarvasok vannak és egy-két ember nagyon
leegyszerűsített, szintén stilizált rajza. Talán vadászok, nem
biztos. Rémlik, hogy fák is vannak és hegyek, de a hegyek akár
sátrak is lehetnek, nem emlékszem pontosan.
Nina jegyzeteket firkantott a noteszába, és nézte a csukott
szemmel gondolkozó férfiút.
– A lenti rész bonyolultabb – folytatta Henry Mons. –
Középen egy kereszt van, a kereszt közepén pedig egy kis
rombusz. A rombuszban és a kereszt ágain mindenféle
szimbólumok, mint ahogy a széleken is. Továbbá egyszerű,
stilizált emberek, mint a fölső részben, de vannak jobban
kidolgozottak is. Talán istenségek. És halak meg egy hajó. Van
egy jel, amelyik rögtön felkeltette a figyelmemet: egy nagy kígyó.
Ha jól emlékszem, vannak fák is, hegyek vagy sátrak, és kevésbé
egyszerűen értelmezhető szimbólumok is. Sokszor elhatároztam,
hogy jobban áttanulmányozom, de tudja, hogy van ez, mindig
közbejött valami. És megtartottam a Niilsnek tett ígéretemet,
senkinek sem mutattam meg a dobot. Fénykép sem készült róla,
ugyanezen okból. Paul-Émile haragudott is miatta, de nem
próbált befolyásolni.
– Mások is szerették volna látni, esetleg tán meg is szerezni a
dobot?
– Ó, hogyne! Egy ilyen értékes tárgyra sokan sóvárognak. Jó,
persze nem vethető össze egy prekolumbiánus alkotással vagy
valami egyiptomi lelettel, de azt bízvást mondhatom, hogy egy
szép és kétségkívül unikális darabról beszélünk, amelyhez, mint
minden sámándobhoz, szükségképpen kötődik valami drámai
esemény. De hát ezt nyilván maga is tudja…
Nina nem látta szükségesnek, hogy feltárja a sámándobokról
való tudása szűkre szabott határait, inkább gyorsan megkérdezte:
– Ki vette fel magával a kapcsolatot?
– Egy hamburgi múzeum. Úgy tudom, együttműködnek a
kautokeinói Juhl-központtal. Úgy volt, hogy eljönnek, és adnak
egy értékbecslést. Végül aztán nem jöttek, mert közvetlenül
Juhlhoz fordultam, vele intéztem az adományozást. Ha emlékeim
nem csalnak, két további személy vette fel velem a kapcsolatot az
évek folyamán, az egyik egy stockholmi múzeum, a másik egy
meg nem nevezett magánszemély képviseletében. Nem tudom,
honnan szerzett tudomást a műtárgyról, de mivel sosem volt
szándékomban üzletelni a dobbal, mindkét ügy annyiban maradt.
– Megvan a stockholmi múzeum és a közvetítő neve?
Mons keresgélt egy darabig a papírjai közt, megtalálta, amit
keresett, töltőtollal felírta egy noteszlapra, odaadta Ninának. A
múzeum a Nordiska Museet volt, a közvetítő, a neve alapján,
norvégnak látszott.
– Ki tudott a dobról?
– Kevesen tudtak róla. Legalábbis addig, amíg föl nem vettem
a kapcsolatot Juhllal.
Nina magával vihetett jó néhány fényképet és dokumentumot
az expedícióról. Már a küszöbön állt, amikor feltette az utolsó
kérdését:
– Miért pont most szánta rá magát, Mons úr, hogy
visszaszármaztassa a dobot az őshazájába?
– Először is a korom miatt. Ne veszítsék el a számik a
halálom miatt! Elgondolkoztam, hogy vajon Niils mit szólna, ha
visszaküldeném. Arra jutottam, hogy egyetértene. Az akkori
korszellem végképp a múlté Skandináviában. Remélem, nem
tévedtem.
 27

Január 18-a, kedd

15 óra 30 perc, Kautokeino, 93-as út

André Racagnal megállt a major főépülete előtt. Karl Olsen már

az ajtóban várta. Nem igazodott ki ezen a francián: kisiklik a
kezéből, mint az angolna. Sosem tudja, mi jár a fejében; csak
annyi biztos, hogy odavan a kiscsajokért. Nem lehet olyan
könnyen manipulálni, mint egy Brattsent. Az ő helyében
mindenki más kézzel-lábbal tiltakozott volna, de ez csak
gúnyosan elhúzta a száját, amikor a fejére olvasta, hogy mit
művelt Altában.
A régi térkép ott volt a konyhaasztalon. Racagnal egyenesen
odament.
– Ne felejtse el, hogy sürget az idő – figyelmeztette Olsen. –
Gyorsan be kell adni a kérelmet a bányakapitányságra, hogy a
helyi bányaügyi bizottság is megtárgyalhassa. A kapitánysággal
nincs gond, mert azok rendes munkaidőben dolgoznak, de a
bizottság csak időszakosan ülésezik. Pont most napoltuk el az
ülést, és ha lemaradunk a következőről, akkor a licencről is
lekésünk. Most vagy soha!
Racagnal nem szólt semmit. „Az agyamra megy” – gondolta
Olsen. Kiterített egy másik térképet az asztalon.
– Itt találja meg Aslakot – bökött egy pontra. – Fura alak, de
ő a legjobb. – Egész törzsével Racagnal felé fordult. – Maga
biztosan rá tudja venni, hogy elkísérje.
Racagnal kis ideig vizsgálgatta a két térképet. Aztán
összehajtotta, ránézett Olsenre, sarkon fordult, és szó nélkül
távozott.

16 óra 30 perc, 93-as út

Racagnal északkelet felé haladt. Majd le kell fordulnia jobbra,
Karasjok felé, ott találja valahol Aslakot. „Fura alak”, mondta
róla az a szarházi paraszt. Látszik, hogy még soha nem dugta ki
az orrát a koszos falujából. Mit neki egy ilyen rénszarvasidomár!
Olyan „fura alak” biztos nincs, mint Chuck kapitány.
Megállt egy büfénél, közvetlenül az útelágazás előtt.
Renlycka, hirdette büszkén a cégér: „rénszerencse”. Racagnal
tudta, hogy ez az egyetlen vendéglátóhely Alta felé, és
valószínűnek tartotta, hogy a 92-es úton sem talál másikat.
Mostantól gumpikban és menedékkunyhókban fog éjszakázni, és
ha éppen úgy adódik, akár a sátrában is. Rendben van, ez a
munkájával jár. De a térképek összevetését mégiscsak jobb
rendes asztalnál elvégezni.
Ő volt az egyetlen vendég. Hatvanéves forma nő jött elő, szó
nélkül megállt a pénztárgép mögött. Várt. A köténye olyan élénk
színekben pompázott, mint a hagyományos lapp ingzubbonyok.
Racagnal az ablak mellé ült, egy natúrszínű, hosszú
sarokasztalhoz. Nyolc-tíz hasonló asztal volt a helyiségben, és a
székek is egyformák voltak: egyszerű, skandináv stílus. Az
asztalokat a lapp népélet jeleneteit ábrázoló hímzett terítők
díszítették: rénbillogozás, -válogatás, sátorverés, táborozás.
Minden asztalon volt egy kis gömbölyű gyertya hozzá illő
üvegtálkában. Az asszony meggyújtotta a Racagnal asztalán lévőt.
Egy zárt üvegszekrényben népművészeti tárgyak voltak, lapp
babák, naiv figurákkal telefestett kis dobok, színes matricák.
Racagnal kilátott az országútra, amely kelet felé kanyarodott egy
domb vonalát követve, és ha egy kicsit megmozgatta a
fantáziáját, maga elé tudta képzelni a kopár vidéket is, amely
most napokig az otthona lesz. Békés volt a táj, hópaplan alatt
szunnyadozott. „Na, nemsokára vége az idillnek” – gondolta
Racagnal.
Elővette a térképeket, aztán a kasszához ment, a maga elé
meredő lapp asszonyhoz. Kért egy szendvicset meg egy kávét.
Fizetett. Az asszony megköszönte.
– Ismeri Aslakot? – kérdezte Racagnal.
A nő ráemelte a tekintetét, és csak sokára válaszolt.
– Ismerem.
Csend.
 – Könnyen megtalálom?
– Nem.
– Tudna segíteni?
Csend.
– Nem.
Racagnal nem szerette a meglepetéseket. Keményen a nő
szeme közé nézett, és elhúzta a száját. A nő lesütötte a szemét.
Racagnal visszament az asztalhoz. Kihajtogatta a paraszttól
kapott észlelési térképet, és mellé terítette a maga válogatta
térképeket. Végre újra elemében volt. Gyorsan kell végeznie, és ő
gyorsan szóra fogja bírni ezt a kurva térképet, annyi szent!

18 óra, Alta, Kautokeino

Klemet elvitette magát Altába, és a repülőtéren várta Ninát, hogy

az utazástól fáradtan ne kelljen vezetnie. A lány örült a
figyelmességnek.
– Holnapra várjuk a törvényszéki orvos jelentését – mondta
Klemet. – Nem siették el. Na és Párizs? Mi volt?
A következő órában Nina beszámolt róla, hogy mit tudott
meg Henry Mons-tól, amikor pedig arra a helyre értek, ahol előző
nap elütötte a rénszarvast, pár szóban összefoglalta a balesetet,
és Aslak viselkedését, különös tekintettel az ajándék amulettre.
Hogy Klemet nem reagált, visszatért az Henry Mons-nal való
találkozásra.
– Hihetetlen az a fajbiológiai história – mondta Nina –, tiszta
őrület.
– Eeegen.
– Részedről ennyi…?
Klemet a vezetésre koncentrált, de most némán Nina felé
fordult, aztán újra az útra szegezte tekintetét. Megérkeztek
Kautokeinóba.
– Iszunk nálam egy kávét. – Nem kérdés volt, hanem
kijelentés, de Ninának nem volt ellenére, hogy vendégeskedjen
egy kicsit abban a titokzatos sátorban. Klemet Nina táskájára
mutatott. – Hozd a cuccot!
Nina hökkenten nézett a kollégájára.
 – A Párizsból hozott cuccra gondoltam.
– Vagy úgy! Persze, persze…
Klemet meg mert volna esküdni, hogy Nina elpirult. „Ha lúd,
legyen kövér!”, gondolta.
– Lezuhanyozol?
Nina megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy a kollégája
hülyéskedik-e vele, vagy komolyan gondolja. Udvariasan
elhárította az ajánlatot. Klemet előrement a hóban, és félrehúzva
a bejárat sátorlapját, előreengedte vendégét. Bent már alig
parázslott a tűz, Klemet gyorsan vetett rá néhány fahasábot, és
máris fellobbantak a lángok. Nina most is ugyanúgy el volt
ragadtatva, mint az első alkalommal.
– Megtennél valamit a kedvemért, Klemet? Csinálj rólam egy
fotót a tűz előtt, jó? – Azzal már nyújtotta is a fényképezőgépet.
Klemet kényszeredetten mosolygott, és megint eljátszotta a
szokásos játékot: Nina mögé, a kandallóra állította be az
élességet. Nina megköszönte, megnézte milyen lett a kép,
sóhajtott, és előadta a szokásos szöveget:
– Jaj, Klemet, nézd, milyen sötét vagyok! Ha ellenfényben
fotózol, úgy kell beállítani, hogy…
– Add vissza gyorsan!
Most meg – „véletlenül” – egy kicsit ferdére sikerült a kép, de
Ninának így is megfelelt. Eltette a gépet, és elővette a párizsi
dossziét. Először azt a felvételt mutatta meg, amellyel Henry
Mons is kezdte a beszámolóját. Felsorolta, kik láthatók a fotón.
– Ki csinálta a képet? – kérdezte Klemet.
Nina olyan bűntudatos képpel nézett rá, mint a kisiskolás, aki
nem tudja a leckét.
– Jó, akkor azt mondd meg, mit iszol!
– Alkoholmentes sört kérek.
Klemet két dobozzal vett elő, de magának háromcsillagos
konyakot is töltött mellé, így ápolta a családi hagyományt. A
famíliája ugyanis a laestaniánusok keményvonalas hívei közé
tartozott, szigorúan megtartóztatták magukat az
alkoholfogyasztástól, egy kivétellel: betegség esetén a
háromcsillagos konyak orvosságnak számított. Klemet mindig is
mulatott a dolgon, és hű maradt a konyakhoz, hiszen az ember ne
tagadja meg a gyökereit. Ivott egy fél pohárkával, és kísérőnek
húzott egy jót az alkoholmentes sörből.
Nina most nem szemben ült vele, mint a múltkor, hanem
mellé telepedett a rénszarvasbőrökre. Elgondolkozott Klemet
kérdésén. Elővette az Henry Mons-tól kapott fényképeket. A
négytucatnyi fotó kétharmada ellesett pillanat volt a számi
népéletből, a többin az expedíció tagjai voltak láthatók az út
során. Egyetlen kutató vagy kísérő sem szerepelt az összes képen,
és csak egy felvételen voltak rajta mindannyian, a legelsőn,
amelyik a finn szálloda halljában örökítette meg a csapatot. A
többi külső helyszínen készült, valamelyik táborhelyen vagy csak
egyszerűen a tundra közepén. Némelyiken látszott, hogy az
expedíció nem volt éppen sétagalopp: az arcokon fáradtság
tükröződött.
– Itt egy ember, aki nincs rajta az első képen – mutatott
Klemet egy férfira. Alacsony termete ellenére nem látszott
lappnak. Keskeny orra és konya bajsza volt, és valahogy nem
illett a többiek közé. Egy másik képen is rábukkantak, és azon is
egy kicsit elhúzódva áll, mintha maga is érezné, hogy nincs a
helyén.
– Igazad van – mondta Nina –, majd megkérdezem Mons-t.
– Újra átnézte a fényképeket, és egy harmadikon is megtalálta.
Négyzethálóba rendezte a fotókat, és egy darabig csak nézegették
őket. Aztán Klemet előrenyúlt, megfordította az egyiket. Ott volt
rajta, amit keresett: a dátum.
– Rendezzük sorba dátum szerint! – javasolta.
Most már kronológiai sorba rendezve tanulmányozták a
képeket.
– Tulajdonképpen mit keresünk? – kérdezte Nina.
– Nem tudom – vallotta be Klemet. – De valami történt
ezekkel az emberekkel az út során, velük is, a dobbal is történt
valami. Hogy mi, azt nem tudom. – Töltött magának egy kis
konyakot. – A dob útját követjük, tehát úgy logikus, ha a
tulajdonosát követjük, az pedig Niils. Rajta van az első fotókon,
majd az utolsókon.
– A középsőkön azért nincs rajta, mert külön útra ment a
német geológussal – mondta Nina. Megfordította az utolsó képet,
amelyen még ott van Ernst és Niils, és aztán azt, amelyiken már
nincsenek rajta. – Július 25-én még együtt vannak a csapattal,
27-én már külön úton járnak.
– Itt pedig Niils már visszatért – mutatott Klemet az egyik
utolsó fényképre. – Értelemszerűen egyedül, hiszen Ernst
meghalt. – Megfordította a képet. – Augusztus 7-e. És nézzük,
melyik az utolsó, amelyiken még nincs rajta! … Augusztus 4-e.
Tehát valamikor e két időpont közt tér vissza. – Hátradőlt,
nekitámasztotta a hátát a párnákkal borított ládának. – Fel van
dúlva Ernst halála miatt. És pár nap múlva Mons-ra bízza a
dobot.
Klemet letette a poharát, és odahúzta maga elé az
expedícióval kapcsolatos dokumentumokat. Voltak a megsárgult
papírhalomban hivatalos levelek, ajánlólevelek, árulisták,
számlák, jegyek, menetlevelek, csupa érdektelen cetli. Klemet azt
nézte, nincs-e valami, ami a dobra vonatkozik. Végül talált egy
vámhivatali elismervényt. A tárgy leírása rovatba ez volt
bejegyezve, svédül, kézírással: dob, kézművestermék. A tárgy
értéke rovatba: értéktelen.

18 óra, 93-as út

André Racagnal szeme előtt már táncoltak a domborzatvonalak,

de nem lankadt, kitartóan ugrált völgyről völgyre. Öt térkép volt
kiterítve előtte. Most újra, sokadszor, a paraszttól kapottat
tanulmányozta. Könnyen bele tudta képzelni magát a terepi
geológus helyébe, és a felületi jelek alapján valósággal
megelevenedtek lelki szemei előtt a különböző geológiai
képződmények: felszínre nyúló kőzettestek, törésvonalak. Szűkre
volt szabva az ideje, de erre nem sajnálta. Az eredeti térkép
észlelései gránitos plutónra vallottak, vagyis olyan magmás
alakulatra, amely mintegy 1,8 milliárd éve keletkezett.
Racagnalnak kevés olyan régi területet volt alkalma
tanulmányozni, amilyen ez itt, az európai Nagy Északé. A
terepmunkán kívül a térképolvasás volt az egyetlen tevékenység,
amely feledtette vele a démonjait. (Habár… némely
domborzatvonalak igencsak kihívóak, meg kell hagyni.) Racagnal
azt olvasta ki a térképből, hogy a gránitos plutónt metamorf
palakőzet veszi körül. Az efféle kőzetegyüttesben találni aranyat,
ez nem kétséges, csakhogy nem is ez a kérdés. Hanem hogy
mennyit, és milyen mélységben. Van-e olyan gazdag a telér, hogy
érdemes legyen kitermelni a mostoha időjárási és a nehéz
terepviszonyok ellenére? Erre egy hét alatt nem lehet
megalapozott választ adni. A magafajta jó geológusnak éreznie
kell a terepet, járnia kell rajta, tapintani, szagolni, abból merít
ihletet, még ha az efféle ómódiságtól idegbajt kapnak is a fiatalok
meg az aktakukacok, akik modellekbe szeretnék belegyömöszölni
az ezerszínű valóságot. „Azok aztán soha a büdös életben nem
fogják megérteni az észjárásomat – mondta magában Racagnal.
– Mint ahogy azt sem, hogy miért vagyok oda az éretlen
kislányokért.” A tisztaságukért rajongott. Helyesebben azért,
hogy bemocskolja őket. Bemocskolni: ez az egyetlen ésszerű
viselkedés. Lealacsonyítani őket saját magához, hogy ne
feszélyezze a tisztaságuk. A kétes figurákkal nincs probléma. Itt
van például az a számító paraszt meg a bornírt zsaru. Velük
biztonságban érzi magát, megerősítik a meggyőződését, hogy
igazságtalan a világ, igazságtalan, szürke és kiismerhetetlen.
A gránitot erodálták a gleccserek, amelyek nagyon hosszú
időn át borították Skandináviát. A legutolsók éppen tízezer éve
húzódtak vissza, tavakkal körülvett lecsiszolt sziklahátakat
hagyva maguk után. Az eredeti térkép vulkanikus területeket is
jelzett, hasadékokat, teléreket, továbbá
kvarckonglomerátumokat.
Geológiai értelemben Lappföld nyugodt terület. A balti pajzs
része, de vannak benne hasadékok, vetődések. A Racagnal-féle
geológusokat leginkább ezek érdekelték. És az észlelési térkép
leírt egy törésvonalat.
Racagnal maga elé húzta a többi térképet, és figyelmesen
tanulmányozta őket. Természetesen más volt a méretarányuk,
mint a régié, és részletgazdagságban meg sem közelítették amazt.
Így hát a sorok közt kellett olvasni. Mutatóujjával simogatta a
térkép idomvonalait, és erről Ulrika idomai ötlöttek fel benne.
Átverte a kis kurva. Na de sebaj. Ha megtalálja, amit keres, a lába
előtt fog heverni az angyalarcú leányzó. És az a bugris paraszt, az
is a lába előtt fog heverni.
 19 óra 20 perc, Kautokeino

Nina indulni készült, de Klemet még visszatartotta egy-két

percre.
– Vigyázz Aslakkal! – mondta.
Nina tiltakozni akart, de a férfi a szája elé tette az ujját.
– Várj! Ne mondj semmit! – És még mielőtt a lány
félreérthette volna a gesztust, gyorsan folytatta: – Altából jövet
szemrehányást tettél a kocsiban, hogy miért nem háborodom fel
a svéd antropológusok fajbiológiáján. Hát most elmondok neked
valamit. Otthon mi számiul beszéltünk. Hétéves koromban a
szüleim beadtak egy olyan bentlakásos iskolába, ahol csak számi
gyerekek voltak. Tilos volt számiul beszélnünk. A tanító svéd volt,
és csak svédül tudott. Direkt ilyen embert adtak mellénk. Hogy
kis svédekké faragjanak bennünket. Volt tehát fejlődés ahhoz az
időhöz képest, amelyről Henry Mons beszélt neked. Akkor azt
figyelték meg és dokumentálták a tudomány nevében, hogy
hogyan hal ki a lapp fajta. A mi időnkben az volt a feladat, hogy
asszimiláljanak bennünket. Száz százalékig, és akár erőszakkal is.
Bottal vertek, ha csak megszólaltunk számiul. Látod ezt a
forradást itt, a halántékomon? Hétéves voltam, Nina, hétéves! És
nem beszélhettem az anyanyelvemen, meg se szólalhattam!
Szóval, ha csodálkozol, hogy miért nem háborgok, tudnod kell,
hogy…
Elcsuklott a hangja, nem tudta befejezni a mondatot.
Előreengedte Ninát, és amikor elbúcsúzott tőle, már újra a régi,
zárkózott Klemet nézett a lányra.

19 óra 30 perc, 93-as út

Már rég záróra lett volna, de a lapp öregasszony még mindig ott
állt a pénztárgép mögött, várt némán, mozdulatlanul. Az elmúlt
órában egyetlen vendég fordult meg a büfében, egy kamionsofőr.
Épp csak beugrott, nem is állította le a motort.
 – Na, mi van, te kis hamis lapp menyecske, még mindig itt
mereszted a valagadat a pult mögött? Ha nincs jobb dolgod,
gyere ki a verdámba, nem bánod meg.
Az asszony csak ráemelte a tekintetét, nem szólt semmit.
André Racagnal is felnézett, megállapította, hogy a
nagypofájú svédnek tele van tetoválva az alkarja. A sofőr
hahotázott, várta, hogy az idegen férfi honorálja remek humorát,
de az csak végigmérte, és máris visszatért a térképeihez.
– Aha! Látom, az uraság nagyon elfoglalt… Na, mi van,
öreglány, mi lesz a szendvicseimmel? Remélem, nem zavarok,
nem készültél egy kis entyempentyemre a fiatalúrral?
Megint harsányan hahotázott, de már nem próbálta
Racagnalt is jókedvre deríteni. Ütemesen dobolt a pénztárgépen,
és várta, hogy a büfésnő elkészítse a szendvicseit. Törzsvendég,
állapította meg magában Racagnal, nem is mondta, hogy milyen
szendvicset kér.
Az asszony visszajött, két becsomagolt szendvicset és egy
üveg Pepsit tett a pultra. Füzetet vett elő, és beírta, hogy a vendég
mivel tartozik.
– Hú, bazmeg, baromira gerjedek a kis noteszkádra,
szépségem. A didkódra fogok gondolni, amikor eszem a finom
szendvicseidet. Hallgass rám, hagyd ott a fatökű uradat, és gyere
velem, akkorát kefélünk, hogy szétmegy a kasztni. Yeeaah! Te
meg, kishaver – fordult Racagnal felé –, ne nyúlj a lapp
csajomhoz, mert baj lesz. Na, hasta la vista, baby!
Azzal vígan dudorászva és szabad kezével a combját
csapkodva kivonult, becsapta maga mögött az ajtót.
Az asszony eltette a füzetet, kétszer megrázta a fejét, aztán
újra mozdulatlanságba merevedett a pénztárgép mögött.
Racagnal meg volt elégedve magával. Bőven maradt még
tennivaló, de már rengeteg információ a helyére került, sikerült
azonosítani bizonyos geológiai alakzatokat, és kezdett
kibontakozni valami összkép. A terepi geológus szemlátomást a
középrészre koncentrált, az volt a legsűrűbben annotálva, és ott
volt a legtöbb sárga fémre utaló jel is. Racagnalt tulajdonképpen
jobban izgatta a térkép jobb felső részében a vulkáni eredetű
harmadkori törmelék- és kőzetlerakódás. Ott volt a magmás és
metamorf kőzetek találkozásánál keletkezett hasadék is,
amelyben az ismeretlen geológus márványt talált. Nem sokat
ugyan, de maga a tény gondolkodóba ejtette Racagnalt. A
ceruzája végével ütögette egy darabig a térképnek azt a pontját,
aztán úgy döntött, hogy majd máskor tér vissza rá, egyelőre
marad az arannyal kecsegtető sárga jelzések szegmensében. Egy
további teljes órát töltött számításokkal és a térképek
összevetésével, minekutána befejezettnek tekintette az
előmunkálatokat. Más-más műfaj az észlelési meg a levezetett
térkép, és különböznek a méretarányaik is, de ha elvonatkoztat a
peremfeltételektől, megvan, melyik zónát kell kutatnia. Tudta
persze, hogyne tudta volna, hogy igazság szerint kőzetmintákat
kellene venni, kutatófúrásokat kellene végezni, de erre most nem
lesz idő. Nincs mese, csak az intuícióiban bízhat, a
zsenialitásában. Hanem szüksége lesz arra az Aslak nevű
pásztorra is. Gyerünk, sürget az idő! Feltámadt benne a
vadászösztön, elárasztotta az adrenalin. Kár, hogy ennek a lapp
asszonynak nincs egy lányunokája, gondolta. A nő, mintha
olvasott volna a gondolataiban, ráemelte a tekintetét, és merően
nézte, amíg ki nem lépett a fagyos sötétbe.
 28

Január 19-e, szerda

A nap kel 9 óra 54 perckor, nyugszik 13 óra 7
perckor
A kettő közti idő 3 óra 13 perc

8 óra, Kautokeino

A rádióhallgatók körében nem okozott nagy meglepetést a

tudósítás, mely szerint megtalálták a levágott fül párját, annál
nagyobb lelki sokkot okozott viszont a gyászos lelet a
takarítónőnek, aki rábukkant a kautokeinói rénhivatal-
kirendeltség raktárhelyiségének előterében. Reggel hétkor még
egyedül ő tartózkodott az épületben. Becsukta a mindig nyitva
levő ajtót, de csak hogy mögötte is porszívózzon, és akkor
meglátta, ott volt a fül, lehet, hogy már napok óta, hiszen csak
hetente egyszer porszívózott a mellékfolyosón. Az első fülhöz
hasonlóan, ebbe is jegy volt metszve. A hír hamar bejárta a falut,
annál is inkább, mivel a takarítónő nem érte el a rendőrséget, és
kétségbeesésében a szomszédját hívta fel, Mikkelsent, az
újságírót, ő biztos tudja majd, mi ilyenkor a teendő. Nem telt bele
negyedóra, Mikkelsen máris ott termett, és gyorsan felvett egy
interjút a szomszédasszonyával. Nem nyúlt semmihez, de
minden szögből lefényképezte a corpus delictit. Szenzációs
anyag, exkluzív riport! A rendőrség megpróbálta eltitkolni, hogy
Mattis holttestét fületlenül találták meg, de Mikkelsen már tudott
róla. Ez az emberi fül, bármily töpörödött is már, arra vall, hogy
igazi nagy ügyről van itt szó, nem holmi egyszerű gyilkosságról.
Nem maradt sok ideje a nyolcórai reggeli híradóig. Gyorsan
megvágja a hanganyagot, és aztán a fotókkal feldúsítva fölteszi az
újság honlapjára. Hú, micsoda cirkusz lesz!
Tor Jensen irodája zsúfolásig tele volt, és a Seriffről lerítt, hogy
nincs jókedvében. Még az ánizsos cukorkák is érintetlenül
halmozódtak a tálkában. Alig múlt nyolc óra, s a jelenlévők az
imént hallották a rádióban a Mattis-ügy legújabb fejleményét.
Kávéskanna járt körbe, és a két tálca péksütemény is gyorsan
fogyott. Brattsen savanyú képpel ült a sarokban. Nina Fredrikkel
beszélgetett, a szakértői csoport képviselőjével, aki az előző este
érkezett Kirunából a törvényszéki orvos társaságában. Ez utóbbi
az iratai tanulmányozásába mélyedt. Brattsen két embere is jelen
volt, már csak Klemetet várták. Ő a térképszobába ment – ott
találtak helyet annak idején a rénrendőrség mélyhűtőjének –, és
elhelyezte Mattis újonnan talált fülét a különös gyűjteménybe, a
rénfülek, a vadorzók elejtette szibériai ludak és más állatok
mellé. Ilyen se volt még: emberi maradvány a tárgyi
bizonyítékokat rejtő fagyasztóban!
Végre megjött Klemet is, egy köteg papírral a kezében. A
Seriff intett Fredriknek, hogy kezdheti.
– Az első fül Mattis Labbáé, efelől semmi kétség.
– A ma talált pedig a párja – mondta Klemet. – Méretre,
alakra egyezik, a bemetszések jellege is ugyanolyan, csak a
mintázat más.
– Szóval egy réntartó a gyanúsítottunk? – kérdezte a Seriff,
de úgy hangzott, mintha ténymegállapítás volna.
Klemet Nango nem siette el a választ, előbb kávét töltött
magának.
– Az a helyzet, hogy most már sokkal kevésbé vagyok biztos
benne, hogy jó nyomon járunk. Ha egy kicsit szabadon
értelmezzük a bemetszett füljegyeket, Olafra és a klánjára
terelődhet a gyanú, de…
Brattsen felpattant.
– Tudtam én, hogy az az alak valamilyen módon benne van!
Nem tiszta a pasas.
– Brattsen! – reccsent rá a Seriff. – Hagyd, hogy Nango
végigmondja!
– Jól van, Dagi, rajta, kápráztasd el a népet!
 Klemet, mint rendesen, nem vett tudomást Brattsen
megjegyzéséről.
– Azt mondtam, hogy vannak Olaf füljegyére utaló
hasonlóságok, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a tettes nyilván
nem sok időt vesztegetett a fül kicsipkézésére, és hogy az eltelt
napok alatt a fülek összeszáradtak. De mondom, egy kis
fantáziával felfedezhetők hasonlóságok. A második fül azonban
megváltoztatja a helyzetet, mert annak a mintázata egyetlen
hivatalosan bejegyzett füljegynek sem felel meg.
Csönd telepedett a szobára. Aztán a Seriff a patológusra
nézett, és azt mondta:
– Kedves doktor úr, remélem, sok mindenről fogsz most
beszámolni nekünk, mert az elmúlt napokban nemigen hallottuk
a hangodat.
A törvényszéki orvos elértette a célzást, és széles mosollyal
válaszolt.
– A protokoll, az protokoll, drága főfelügyelő úr, az
eljárásrendet nem lehet megszegni. Transznacionális csoport
vagyunk, úgyhogy még szigorúbban kötnek a szabályok, nehogy
zavarok támadjanak az egyes kormányzati szervek között,
amelyek hajlamosak akadékoskodni, ugyebár. Az eljárásrend
szerint tilos telefonon információkat közölni, és ugyancsak tilos…
– Jól van, doki, ismerem az eljárásrendedet – vágta el a
szóáradatot Tor Jensen. – Jólesett volna, ha most az egyszer egy
kicsit előresoroltok bennünket, de hát ti ott, Kirunában nem
izgattátok magatokat.
– Klemet összefoglalta a fül dolgát, de arra még majd
visszatérek – kezdte az érdemi beszámolót az orvos. – Csak egy
kis pontosítás a bemetszésekről… A második fület még nem
vizsgáltam meg, de gondolom, nincs különbség. Szóval mind a
cimpába, mind a fülkagyló fölső végébe ejtett vágások pontosak,
a tiszta metszésnyom biztos kézről tanúskodik. Úgy is
mondhatom, hogy a kést használó személy tétovázás nélkül,
határozottan és lendületesen dolgozott… És most a halál okáról.
– Az orvos kinyitott egy dossziét. – A vizsgálat egyértelműen
kimutatta, hogy Labbát egy olyan hegyes és éles eszközzel szúrták
le, amely eszköz pengéjének legnagyobb szélessége 35-38
milliméter. Hihetőleg egy Knivsmed Strømeng típusú késről van
szó, amelyet a rénpásztorok használnak, de megtalálható a
vadász-, halászboltokban is, és a külföldi turisták is vásárolják
mint szuvenírt. A döfés nem hatolt különösebben mélyre, de igen
erőteljes volt, tekintve hogy át kellett hatolnia a ruházaton,
márpedig az áldozat az overall alatt egy vastag kardigánt, egy
pulóvert, továbbá inget és két pólót viselt. A ruházat ad
magyarázatot rá, hogy miért találtunk kevés vért a helyszínen, a
több réteg anyag azonnal felszívta, jóllehet a kés elérte a vesét. A
pengeszélességnek megfelelő pengehossz tizenhét centiméter, a
nyilvánvalóan nagy erejű tettes ilyen méretű késsel tudta átszúrni
a ruharétegeket, és érte el a vesét. – A patológus körbehordozta
tekintetét a figyelmes hallgatóságon. – A vese, ugyebár, nem
olyan, mint a szív, a sebe nem szükségképpen okoz halált, még
kevésbé azonnali halált. Nos, normális körülmények között,
például ha nem lett volna hideg, Labba körülbelül hat órával
túlélte volna a merényletet, de mínusz húsz fokban erre nem volt
esélye. A több réteg ruha ellenére rövid idő alatt bekövetkezett a
hipotermia, vagyis a szervezet kóros lehűlése, és hozzávetőleg egy
órával a sérülés után beállt a halál. – Megvárta, míg a társaság
megemészti az információkat, csak utána folytatta. – Most pedig
visszakanyarodom a fülkérdéshez. – Hatásszünet. – Lehet, hogy
egyeseknek csalódást fogok okozni, de kijelenthetem, hogy a
füllevágás nem kínzási célzattal történt. – Döbbent csend,
elkerekedő szemek. – Mattis Labba már legalább két órája halott
volt, amikor levágták a fülét.
A rendőrök egymásra bámultak. Zsongás töltötte be a szobát.
Még Brattsen is csak hüledezett.
– A fül jószerivel nem is vérzett, mivel a halál után nincs
vérkeringés, és a fül levágásának idején már rég beállt a
vasoconstrictio, vagyis az erek beszűkülése. A hideg miatt
ráadásul már fagyottak voltak a szövetek, ez látszik egyébként
nemcsak a vér hiányán, hanem a metszésnyomokon is.
A Seriff szólalt meg:
– Úgy értsük, hogy a tettes leszúrta Labbát, utána keresett
valamit, és csak három óra múltán vágta le az áldozat fülét és
távozott?
Az orvos széttárta a karját. Klemet törte meg a csendet:
 – Hacsak az nem történt, hogy más a gyilkos, és más az a
személy, aki levágta az áldozat fülét.

10 óra 30 perc, Közép-Lappföld

André Racagnal a segítőkésznek nem nevezhető lapp nőszemély

útbaigazítása nélkül is gond nélkül betájolta Aslak Gaupsara
táborhelyét. Olsen pontosan bejelölte, hol keresse, és a francia
geológus, megállva egy kis parkolóban, elővette a térképet, újra
megnézte. Még egy kis darabon továbbmehet a kocsival, mert –
ha igaz, amit az öreg paraszt mondott – le van takarítva az út,
arról pedig maga győződött meg, hogy nem tilos behajtani rá. De
sokáig nem jut rajta, hamarosan motoros szánra kell váltania. Az
úttalan út végén pedig ott várja az az Aslak nevezetű lapp
rénpásztor, akivel, állítólag, nem könnyű boldogulni. Megjegyzés
nélkül hagyta a figyelmeztetést, de magában nevetett rajta:
keményebb legényekkel is elbánt már, mint amilyen egy világtól
elzárkózó tundralakó. A kis pihenő után letért a (valóban
letakarított) keskeny útra, amely néhány kilométer után leért egy
befagyott tóhoz. A parton néhány elhagyott nyári lak; altai meg
környékbeli horgászok tanyája. Racagnal leparkolt, leeresztette a
trélerről a motoros szánt, ráakasztotta az utánfutót, és
átrakodott. Még egyszer átfutotta az ellenőrzőlistáját. Az ilyen
expedíció során nem szabad tévedni. De hát nem is szokott:
előrelátó és óvatos. Gyűlöli a véletlent. A kollégái rosszul ítélik
meg. Tudják, mennyire bízik a szimatában, és ebből azt a hamis
következtetést vonják le, hogy gondatlan, sőt komolytalan alak.
Pedig nem erről van szó. Ó, hogyne, nagyon bízik az ösztöneiben,
de csak ha előtte minden körülményt mérlegelt, a látókörébe
került minden részletet felderített, és kizárt minden
bizonytalanságot, amit csak kizárhatott. Akkor aztán igen:
szabadjára engedi a vadászösztönét, és hajrá, előre, nincs
akadály!
Innen, a tótól már csak gyenge kétórányi út a pásztor
táborhelyéig. Kiszúrta a térképen, hogy útba esik egy
menedékkunyhó, ott fog éjszakázni, és kora reggel teszi tiszteletét
Aslak Gaupsaránál. Ébredező emberrel tusázni: ez szerencsét hoz
az álmoskönyvek szerint.

Aslak egyenletesen lélegzett, mélyen beszívta a levegőt, a síléce

majdnem hangtalanul siklott a havon. Már csak egy kis völgybe
kell eljutnia, megnézni, hogy az a réncsoport, amelyik tegnap
vette be oda magát, talál-e eleséget. Jólesett éreznie, hogy a teste
nem tiltakozik, tűri a fáradtságot, még akár órákon át bírná ezt a
tempót. Igaz, nem is sietett. Lassan vége a napnak. És
tulajdonképpen nem kell aggódnia az állataiért. Olyanok, mint ő.
Szívósak és kitartóak, bírják a hideget, a mostoha körülményeket.
Túlélnek mindent. Ha kell, kétméteres hóréteg alatt is
megtalálják a zuzmót, és napokat képesek étlen vonulni, míg új
legelnivalót nem találnak. Az egész viddán nincs hozzájuk
fogható csorda, fegyelmezettek, és nagyon figyelnek a
gazdájukra. A három kutyáról is csak jó mondható. Megtalálják
az elkószáló borjakat, jobb belátásra bírják a féktelenkedő
hímeket, és nem engedik rossz terepre a csordát, mert minden
más lénynél előbb megérzik a veszélyt. Ők így együtt tökéletes
harmóniában élnek a természettel.
Aslak nem volt iskolázott ember. Néha, vásárnap találkozott
fiatalokkal Kautokeinóban, akik idealizálták azt az életet, amit
élt. Ő nem eszményítette, hanem élte az életét. Tudta, hogy más,
mint a többi ember. És már azt is tudta, hogy indulatokat ébreszt
másokban, amiért úgy él, ahogy mindig is élt, és ahogy az ősei
éltek. Meg-megkérdezték, miért nem halad a korral. De mit jelent
„haladni a korral”? Aslak látta, hogy a többi réntartó motoros
szánnal meg kvaddal végzi ugyanazt a munkát, mint ő, sőt
egyesek még helikoptert is használnak meg GPS-szel felszerelt
elektronikus nyakörvet. Hogy ezt mind kifizessék, nagy csorda
kell nekik és hatalmas legelőterület. Ez konfliktusokhoz vezet, a
hatóság pedig kajánul nézi a számi réntartókat, és azzal az
ürüggyel, hogy fent kell tartani a rendet a tundrán, azt csinál
velük, amit akar. Ez haladás? Rabszolgává válni, olyan
embereknek kiszolgáltatva, akiknek fogalmuk sincs a pásztorok
életéről? Azoknak adózni kimutatásokkal, nyilatkozatokkal,
számlákkal? A Mattis-féle kisembereknek, akik csak szép
csöndben élni akarták az életüket, az olyanoknak nem hagytak
esélyt. Aslak megállt, a síbotra támaszkodva behunyta a szemét.
Ökölbe szorult a keze. Olyan volt, mintha áhítatba merülne, és
megszűnt volna körülötte a világ. Pedig nem áhítatba merült,
hanem Mattisra gondolt, de olyan erővel, hogy valósággal vibrált
körülötte a levegő. „Mattis! Szegény pára!” Továbbindult.
Előfordult, hogy Aslak állatait is megviselte a tél, de
kiéhezettek soha nem voltak. Mindig megőrizték a tartásukat,
ebben különböztek az olyan rénszarvasoktól, amelyeket túl
sokáig magukra hagy a pásztoruk, mert nem akarózott neki
korán kelni, és szívesebben időzik a meleg gumpiban, mint
hóban, fagyban.
Aslak megállt a dombtetőn. Alig látott valamit, de tudta, mit
keres. A kutyája csalhatatlanul vezette a jó irányba. Negyedóra
múlva meglátta az öreg rénszarvast. Az egyik legkitartóbb,
egyben legokosabb állata volt. Mindig oda vezette a csapatát,
ahová kellett, még ha nagy erőfeszítést követelt is az út. Aslak
bízott benne. Ha még itt van, az azt jelenti, hogy még van elég
zuzmó. Lassan közelítette meg. A kutya tudta, hogy mit kell
tennie, amikor a gazda a nagy rénnel találkozik: kicsit lemaradt.
Aslak közeledtére a nagy rén felszegte a fejét, a havas
háttéren szépen kirajzolódott az agancs koronája. Az állat lassan
hátrább húzódott néhány lépéssel, és újra Aslakra nézett. Ő gyors
pillantással felmérte, hogy a látókörében lévő állatok békésen
túrják a havat (ebben a völgyben nem volt olyan mély, mint
máshol), könnyen elérik a zuzmót. Még jól ellesznek itt egypár
napig, a vezérállat most is jól választott. Aslak elégedetten
bólintott, és kutyájával a nyomában elindult a táborhelye felé. A
feleségének hamarosan szüksége lesz rá. Mint mindennap, mint
minden időben. Aslak, nem törődve a torkáig hatoló jeges széllel,
a síbottal messzire előrenyúlva, energikusan hajtotta magát
előre.
 29

Január 19-e, szerda

10 óra 30 perc, Kautokeino

Az orvos vadonatúj információi és Klemet hipotézise (nem egy

tettes, hanem kettő) heves vitát váltottak ki. Ha más-más követte
el a gyilkosságot és a fülcsipkézést, akkor új fordulatot vesz az
ügy. Két gyanúsított kétszeresére növeli az esélyt, hogy sikerül
ilyen-olyan nyomokra bukkanni. De itt valami más is lehet.
Valami elkerülte a figyelmüket.
A Seriff csöndre intette a társaságot, és megkérte Ninát, hogy
számoljon be a párizsi útjáról. Klemet elismeréssel hallgatta
kolléganője szabatos összefoglalóját az eseményekről, és a
politikai háttérről, amelyre rávetült a svéd fajbiológusok árnya.
– Egyszer a világtörténelemben igazuk volt a svédeknek –
humorizált Brattsen, de a Seriff dühös képét látva, gyorsan
hozzáfűzte: – Jó, csak vicceltem.
– Kik érdeklődtek a dob iránt, kik próbálták megszerezni? –
kérdezte Tor Jensen.
– A stockholmi Nordiska Museet, de az visszalépett, amikor
Henry Mons felvette a kapcsolatot a Juhl-központtal. És van egy
magánszemély, alighanem egy közvetítő. A telefonszám alapján
Oslóból hívta Henry Mons-t. Kiderítem.
Tor Jensen beletúrt a cukorkás tálkába; szemlátomást táncot
jártak az idegei.
– És a helyszín? – fordult Fredrikhez. – Találtatok valamit?
A kirunai főhadiszállásról érkezett szakértő ki sem nyitotta az
előtte heverő dossziét, csak kihúzta magát, és rámosolygott
Ninára, aztán pedig Brattsenhez intézte az első mondatát.
– Nos, kérem, úgy néz ki, hogy a tundrafésülgetésünk
mégsem volt egészen felesleges. Mattis scooterének a nyomain
kívül egy másik motoros szán nyomait is sikerült megtalálnunk,
és mivel ez utóbbiak vannak fölül, adódik a következtetés, hogy
az idegen scooter később érkezett. Figyelemre méltó továbbá,
hogy a nyomok mélyek, vagyis ki merem jelenteni, hogy nagy
valószínűséggel ketten ültek rajta. A feltételezést megerősíti,
hogy ahol lassítani kellett, ott a nyomok még mélyebbek. A
további következtetéseket már vonjátok le ti magatok, de állítom,
hogy ketten ültek a motoros szánon.
– És ketten is mentek el rajta?
– Szerintem igen.
– Lehet azonosítani a scootert? – kérdezte a Seriff.
– Nem. Csak annyi biztos, hogy azon a terepen csak egy erős
masina bír el két embert. De abból is jó sok furikázik. Hanem van
még valami. Zsiradéknyomokat találtam Labba köpenyén,
márpedig azt hallottam, hogy azt a köpenyt az apjától örökölte, és
ezért nagy becsben tartotta, ellentétben az összes többi
holmijával. Szóval megnéztem azt a zsírpecsétet, annál is inkább,
mivel nyilvánvalóan friss volt. Nem zárom ki, hogy a tettes
overalljáról került az áldozatra. Ahogy a doki is mondta, a szúrás
erőteljes volt, és a tettes valószínűleg a teljes súlyát beleadta. Még
nincs meg a vegyelemzés eredménye, de annyi bizonyos, hogy
nem állati eredetű zsiradékról van szó.
– Na, jól van – mondta a Seriff. – Ha nincs egyéb, akkor
mehettek.
Klemet feltette a kezét.
– A GPS. Mi van Mattis GPS-ével? Tudom, hogy az is
bennégett, de nem lehetett elővarázsolni belőle valamit? Hátha
kiderült, merre járt.
A Seriff Fredrik felé fordult.
– Na?
– A vizsgálat folyamatban van, még egy-két nap türelmet
kérek. – Fredrik kényszeredett mosolyából mindenki rájöhetett,
hogy mindmostanáig nem jutott eszébe a GPS.
Vége volt az értekezletnek. Klemet elhaladtában még szerét
ejtette, hogy megforgassa a szívében a tőrt.
– Kár a gőzért, Ninának van egy kis barátja, te Casanova –
súgta oda a kirunai felügyelőnek.
Kint, a folyosón Klemet diszkréten megérintette a törvényszéki
orvos könyökét, és intett neki, hogy kövesse a szobájába.
Becsukta mögötte az ajtót, és hellyel kínálta.
– Volna egy kérdésem… Nem tudom, van-e egyáltalán bármi
jelentősége a dolognak, de…
– Gondolom, inkább arról van szó, hogy nem akartad feltenni
a kérdést Brattsen előtt, nehogy megint szórakozzon veled, igaz?
– Nem várt választ, de Klemet keserű fintorát látva, nem is volt
szükség szavakra. – Kirunában pontosan tudják, hogy milyen
nehéz a helyzeted Brattsen miatt. De éppen őmiatta olyan fontos,
hogy itt legyél, Klemet. Magasabb szinteken is vannak
szövetségesei. A jelek szerint a norvégokat nem zavarja, hogy egy
ilyen alak rontja itt a levegőt, de hidd el: Svédországban az a
vélemény, hogy fantasztikus munkát végzel.
– Ha jól értem, senki a kisujját nem fogja mozdítani, hogy
máshová helyezzék azt a disznót.
– Ne így fogd fel, Klemet… Na szóval, mit is akartál
megkérdezni?
– A boncolásnál nem tűnt fel valami Labba arcán? A szeme
körül.
– A szeme körül? – Az orvos meglepődött a kérdésen,
eltöprengett. – Konkrétabban mire gondolsz?
– Nem vagyok biztos benne, de úgy láttam, mintha sötétebb
volna a bőr a szeme körül. Olyan szürkéskék. Nina is
megjegyezte, hogy nagyon karikás a szeme. Nem tudom mire
vélni a dolgot.
– Jó, majd megnézem Kirunában. Minden más ügy elé
sorolom, megígérem.

Az őrsről kijövet Nina vásárolni készült a kis szupermarketben,

és összetalálkozott Berit Kutsival, Karl Olsen napszámosával. A
számi asszony barátságosan rámosolygott.
– Hogy vagy? Rendesen bánik veled az a melák Klemet?
Nina visszamosolygott Beritre. Nézte a nevetőráncait, és arra
gondolt, hogy lám, ez a nő mindig kész a tréfára, rá van írva az
arcára.
 – Jól ki lehet vele jönni, megnyugtathatom. – Nina
komolyságot erőltetett a képére. – De nem felejtettem el az
intelmeit, Berit, nagyon is észben tartom őket.
– Tudod, én egész fiatal kora óta ismerem Klemetet. Még
nem volt rendőr, amikor Kautokeinóba jött. Odavolt az autókért,
imádta szerelni őket. A lányok körében viszont nem volt sikere.
Egy itteni főfelügyelő ajánlotta föl neki, hogy álljon be rendőrnek,
mindenki szabadságra megy, nem lesz elég embere. Klemet
komoly fiú volt, nem ivott, és ennél jobb ajánlólevelet elképzelni
se lehetett. Így kezdődött. Nyár elején még a halottaskocsit
vezette, nyár végén pedig már egyenruhában furikázott. Csak
azután küldték rendőriskolába Svédországba. Erős a gyanúm,
hogy amikor visszajött, megizmosodva, szép uniformisban, hát
bizony bosszút állt egypár korábbi riválisán. Még talán a
bírságolásban is szigorúbb volt a kelleténél. De aztán hamar
kiment a fejéből a gőz. És aztán a vidék összes kisvárosában,
falujában megfordult. Tudod, lelkem, az ilyen kis településeken,
mint ez itt, akkoriban nem volt valami bonyolult a rendőr dolga.
– Megrázta a fejét, elkomorodott. – Borzasztó… Szegény Mattis!
– Jól ismerte? – kérdezte Nina, és bekormányozta Beritet az
üzlet előterébe, hogy ne fagyoskodjanak.
– Ezeket a fiúkat én kölökkoruk óta ismerem. Mattis
szeleburdi gyerek volt, és…
– Hadd kérdezzek valamit, Berit! De szeretném, ha köztünk
maradna. – Berit bátorító biccentésére Nina, lehalkítva a
hangját, így folytatta: – Mindenféle pletyka terjed Mattisról.
Állítólag egy kicsit együgyű volt, és egyesek szerint azért, mert…
mert… Szóval azért, mert a szülei… a szülei vérrokonok voltak.
Nina kínban volt, amiért Berit esetleg azt hiszi róla, hogy
tápot ad a Brattsen terjesztette rágalomnak. De az asszony csak
szomorúan ránézett, és szelíden a két keze közé fogta Nina bal
kezét.
– Mattis derék fiú volt. Kedves ember. Amit nem lehet
elmondani sok más itteniről. Úgyhogy hidd el nekem, Nina: amit
hallottál, nem igaz. Ismertem Mattis apját, és jól ismertem az
anyját is. Én segítettem neki világra hozni Mattist. Elképzelheted
hát, milyen közel állt hozzám a fiú. Nem merted kimondani a
szót, de én nyugodtan kimondom, mert tudom, hogy hazugság.
Nem, Mattis nem vérfertőző viszonyból született. A mi lelkészünk
fülébe is eljutott a rágalom, sokan terjesztik, például Karl Olsen,
akinél dolgozom. És mondok én neked valamit, Nina, azért
mondom, mert látom a szemedben, hogy jóakaratú ember vagy,
és nincs benned előítélet irántunk. Még manapság is sokan
próbálják úgy beállítani a számikat mint alsóbbrendű fajt. Nem
tudom, miért van ez így, miért olyan nehéz együtt élni, hiszen
olyan tágas a vidda, mindenkinek jut rajta hely. De így van.
Minden nap imádkozom az Úrhoz, de minden nap látom az
irigységet, a kicsinyességet, látom a vak indulatot.
Nina Berit kézfejére tette a tenyerét, és most furcsán
összefogódzva álltak az üzlet előterében, bár egy kicsit azért
félrehúzódva, a műanyagpalackprés mellett. Nem vettek
tudomást a köröttük zajló életről, a bevásárlókocsik
csörömpöléséről, a cipekedő emberekről, a lármázó gyerekekről.
– Isten áldásával! – búcsúzott Berit.
Egymásra mosolyogtak, aztán Nina ment vásárolni. Berit
hosszan nézett utána.

18 óra, Kautokeino

Klemet adminisztrálással, fényképválogatással és -másolással

töltötte a délután maradék részét, aztán hazament, haza, a
házába. Igazából ott volt otthon, nem a számi sátrában, amelyet
nemcsak a vendégei éreztek egzotikusnak, hanem egy kicsit ő
maga is. Klemet családja nem tartozott a réntartók kasztjába, bár
nekik is volt regisztrált füljegyük. A számik meglehetősen
bonyolult hierarchiájában vitathatatlanul a réntartók voltak
legfölül. Ez a sátorállítás hirtelen jött ötlet volt, dacreakció;
Klemet azokat akarta bosszantani vele, akik lenézték, amiért
olyan család sarja, amelyik felhagyott a pásztorkodással.
Szerencsére a pásztorok többsége nem tekintette elfajzott
száminak. A saját bőrükön tapasztalván, milyen nehéz mesterség
az övék, nem nehezteltek azokra, akik valami okból – mostoha
időjárás, balszerencse, betegség, ragadozók kártétele – arra
kényszerültek, hogy más kenyérkereső foglalkozást keressenek.
Tudták, hogy őket is utolérheti a végzet. Akadt persze olyan is,
aki leárulózta, de Klemet tisztában volt vele, hogy például Olaf
Renson acsarkodása tisztán politikai természetű, nem annak
szól, hogy más kasztba tartozik. De ott van Johan Henrik, a régi
iskola képviselője, ismeri a pásztorkodás csínját-bínját, kemény
és agyafúrt ember. Senkinek nem adósa, és mégis mindig feszült,
mert tudja, milyen nehéz talpon maradni. Klemet nem kedvelte,
de tisztelni tisztelte. Más a helyzet Finnmannal, a nagy klán
üdvöskéjével, ő gátlástalanul kimutatja, hogy mennyire megveti.
Klemet tehát azért határozta el egy szép napon, hogy számi
sátrat emel a kertben, hogy feldühítse az olyan pöffeszkedőket,
amilyen Alio Finnman. A szomszédok eleinte furcsállták az
ötletet, de aztán elfogadták, sőt egész jópofának tartották. És volt
egy olyan előnye is, amelyre Klemet nem is gondolt volna. Az
egész környéken híre ment ugyanis, hogy milyen elegáns és
komfortos a rejtélyes sátor, és a kíváncsiság odavonzotta a
szebbik nem képviselőit is. És aztán, sokára, felébredt Klemetben
a nosztalgia is egy távoli múlt iránt, melyet csak elbeszélésekből
ismert: anyja meséiből és Nils Ante bácsi jojkáiból.

Ritkán fordult elő, hogy Klemet akkor is a sátrában időzött, ha

egyedül volt. Ma este is a házban maradt. Az emberek ezt
illőbbnek találták. Némely vendégei kellemesebben is érezték
magukat odabent. Minek azzal különcködni, sőt hivalkodni, hogy
lapp sátor van a kertjében? Ezzel akarja megmutatni, hogy ő más,
mint a többi ember? Más, vagyis különb? Ez fennhéjázás, nagyon
helytelen…
Klemet a konyhába ment, töltött magának egy pohár tejet,
megkent margarinnal egy szelet kenyeret, és sajtot tett rá.
Bekapcsolta a kis tévét, ott volt a mikrohullámú sütő mellett a
polcon. Főleg a Mattis-gyilkosságról volt szó. Semmi új
információ, csupa okoskodás és találgatás. Egy réntartó –
anonimitását megőrizve – arról beszélt, hogy évek óta romlik a
viszony a réntartók és a hatóságok között, egyre nehezebb
megélni a pásztormesterségből, az emberek a végsőkig el vannak
keseredve, emiatt történt a tragikus haláleset. Az arctalan
réntartó felemlegette, hogy több esetben is figyelmeztető
lövéseket adtak le gumpikra. Egy szakértő azt elemezgette, hogy a
klimatikus változások tovább rontják a helyzetet. Régen kevés
volt a hó a régióban. A rénszarvasok könnyen kitúrták alóla a
zuzmót. De a felmelegedés következtében hó és eső esik
váltakozva. Az eső megfagy, jégréteg képződik, egyre több, és az
állatok nem bírják áttörni. Éhhalál fenyegeti őket. Harc dúl a
jobb legelőhelyekért, és ez állandósítja a feszültséget a gazdák
között.
Interjú következett Helmut Juhllal. Az elrabolt sámándobról
beszélt, a kamera pedig végigpásztázott a vitrinekben őrzött
kézműves dobokon, és megállapodott az egyiken. „Ezt a szép
tárgyat Mattis Labba készítette megrendelésre – mondta Helmut
–, de a megrendelő nem jelentkezett érte, és most már
megőrizzük Mattis emlékezetére.” A riporter megkérdezte, hogy
elevenek-e még a régi hiedelmek Lappföldön. „Nem tudok róla –
válaszolta óvatosan Helmut Juhl. – Azt azonban kijelenthetem,
hogy mindenki a legnagyobb tisztelettel viseltetik az iránt, amit
egy ilyen dob képvisel. Mattis talán hitt is benne, hogy van
valamilyen kisugárzása, valamilyen ereje. Ahhoz sajnos kevés
volt az erő, hogy megóvja az életét.”
Az utolsó szavak bogarat tettek Klemet fülébe. Megitta a tejet,
felállt. Némi tétovázás után elővette az egyik konyhaszekrényből
a háromcsillagos konyakot. Kidugaszolta, de megállt a keze a
levegőben, visszadugaszolta, és elébb kávét főzött magának. A
tévéhíradóban már az ENSZ-konferencia előkészületeiről
beszéltek. A fő téma, szakszavakkal sűrűn megspékelve: milyen
gazdasági előnyök remélhetők a régióra nézvést, különös
tekintettel a közel kétszáz fős delegáció többnapos látogatására.
A témával pont akkorra végeztek, mire a kávé is elkészült. Klemet
újra kidugaszolta a palackot, és töltött magának egy pohár
konyakot. Letette a kávét is, a konyakot is a konyhaasztalra,
kikapcsolta a tévét, és elgondolkozott. Visszagondolt a riportra,
és arra, hogy Nina szemrehányást tett neki, amiért, bizonyíték
híján, nem volt hajlandó mérlegelni, hátha összefügg egymással a
Mattis-gyilkosság és a betöréses doblopás. Igen, ő ragaszkodik
hozzá, hogy minden gyanú és feltételezés alapja csakis valami
tárgyi bizonyíték, konkrét nyom lehet. Ivott egy kis kávét, és
utánaküldött egy nyelet konyakot. Ninának nincsenek ilyen
önkorlátozó szabályai. Nagy szó, hogy ellentétben vele, Ninának
felsőfokú végzettsége van. Szélesebb a látóköre, és akár valami
bizonytalan nyomon is bátran elindul. Mi van, ha téved? Semmi.
Elindul egy másik nyomon. Ő, Klemet Nango nem ilyen. Nagyon
nem. Mások a gyökerei. Ő nem engedheti meg magának, hogy
tévedjen. Minden lépésével bizonyítania kell. És, legyünk
őszinték, attól is fél, hogy kinevetik, ha kétes feltételezésekbe
bocsátkozik. Mert: „Mit képzel magáról ez az autószerelő
gyerek?” Ettől fél. A Seriff szobájában maga is meglepődött,
amikor bedobta azt a „két gyanúsított” hipotézist. És senkinek
nem fogja elárulni, de büszkeség töltötte el, amikor senki sem
nevette ki. Még Brattsen sem élcelődött a rovására, ez azért már
valami. Felhajtotta a konyakot. Már csak egy-két éve van a
nyugdíjig, benőhetett a feje lágya, és tessék: elérzékenyül a saját
sorsán, mint egy öregasszony. „Szánalmas vagy, Klemet –
gondolta magában –, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek!”
Megnézte a poharát, megitta a maradék kávét, aztán kiment a
konyhába, és töltött magának még egy adag konyakot. Egész
testét kellemes melegség járta át. Ritkán ivott, és most érezte,
hogy közeleg az a fajta könnyű bódulat, ami csalhatatlanul jelzi:
jól van, elég!
Min is gondolkozott? Ja, igen, Mattis meg a dob. Szegény
Mattis! A pásztor egészségére emelte poharát. „Mit tudtam én
arról az emberről? Hát az apjáról? Nem ismertem. Sámán volt?
Az nem az én világom.”
Ő egy igazi laestadiánus családba született. Keményvonalas,
hithű laestadiánusok közt nevelkedett. Olyanok közt, akik csak
akkor ittak – és csakis háromcsillagos konyakot, patikaszer
gyanánt –, ha dögrováson voltak.
„A laestadiánusok egészségére!” Felhajtotta az egész
pohárral. Most már istenigazából jól érezte magát. Milyen finom
ez a kis mámor! Jó dolog, ha az ember ismeri a határokat. Milyen
sok seggrészeg embert látott annak idején, amikor mindenfelé
őrjáratozott. Rossz volt rájuk nézni. Hát még a nőkre! De persze
a férfiakra is, igen. Mire is gondolt? Ja, igen, a laestadiánusokra.
Az evangélikusok élgárdájára. Úgy ismeri őket, mint a tenyerét.
Alighanem ő az egyetlen a famíliában, aki nem ment a
finnországi Lumijokiba, ahol minden évben összegyülekeztek a
leghívebb hívek, ő az egyetlen, aki nem követi szigorú elveiket.
Nem csoda persze, hogy a család ilyen fene lelkes, hiszen az
üknagyapát maga Lars Levi Laestadius keresztelte személyesen,
és egy ilyen esemény nemzedékek hosszú sorának életét
determinálja. Nem iszunk, nem táncolunk, házasság előtt nem
élünk nemi életet, az iskolában nem sportolunk, nem nézünk
televíziót. És húszéves korára persze Dagi lesz az ember, csak
bámulja, ahogy a többiek táncolnak és smárolnak, Szent Iván
napján meg… Huhú, arról jobb nem is beszélni!
Kopogtattak. Klemet nézte, hány óra, de nem találta az óráját.
Az asztalba kapaszkodva álló helyzetbe tornázta magát. „Hahaha,
de jó, hogy idejébe’ abbahagytam a konyakozást!” Lassan
csoszogott az ajtó felé, és kiáltott, hogy mindjárt megy. Fogalma
sincs, hány óra lehet. Sebaj. Még nem lehet késő. Nem is fáradt.
Ja, igen! A la-la-laestadiánusok meg a do-do-dobjuk! Fura egy
história. Ajtót nyitott. Egy szép szőke lány áll előtte. És
rámosolyog.
– Bocs, hogy zavarlak, Klemet! Kerestelek a sátorban, de nem
voltál ott. Újra átnéztem Henry Mons fényképeit, és azt hiszem,
találtam valamit, és… Jól vagy, Klemet?
– Ööö… Szia, Nina!
Klemet fél kézzel jól belekapaszkodott az ajtóba, előrelépett.
És tiszta erőből szájon csókolta Ninát. A következő pillanatban
pofon csattant az arcán. A rákövetkezőben pedig már csak a lány
hátát látta, távolodóban.
 30

Január 20-a, csütörtök

A nap kel 9 óra 47 perckor, nyugszik 13 óra 14
perckor
A kettő közti idő 3 óra 27 perc

8 óra 15 perc, Közép-Lappföld

Aslak tett a tűzre, és rögtön fellobbantak a lángok,

megvilágították a sátrat. A felesége még aludt. Addig talán nem
szenved. Kár, hogy nem alszik sokat, és gyakran felébred. Olykor
sikoltozva. Aslak, mint mindennap, rénerőlevest melegített
magának reggelire. Régen, amikor Mattisnak még nem ment el
az esze, és nem félt az árnyékától, meghívta őt, és kávéval meg
kenyérrel kínálta. Nem ízlett. A rénszarvas mindent megad, ami
kell az embernek. Ő, Aslak vándorlás közben született, mínusz
negyven fok volt, amikor az anyja megszoptatta, és belehalt.
Anyatej híján olvasztott rénszarvaszsírral táplálták. A rénszarvas
derék jószág, csak gondozni kell. Táplál és öltöztet. Az ügyes
pásztorok késnyelet, tokot, ékszereket tudnak csinálni az
agancsából. Ő is. És az ezüsttel is tud bánni, a nomád számik
nemesfémével. A tudás nemzedékről nemzedékre öröklődik,
vándorlásról vándorlásra adták tovább fiaiknak az apák. Ő, Aslak
már senkinek nem fogja továbbadni a tudását. A feleségére
nézett. Fiatal volt, amikor megismerte. Akkor még nem
szenvedett. Legalábbis nem így, mint most. Mint már régóta. De
a gonosz szellem már ott ólálkodott. És aztán lecsapott.
Aslak lassan evett. Hamarosan indul, megnézi, hogy minden
rendben van-e az állatok körül. Sosem lehet tudni, meddig van
oda. Legelőhelytől függ. A csorda arra megy, amerre legelnivalót
talál. A pásztor pedig megy a csorda után, és tereli, ha kell. A
felesége miatt nem kell izgulnia. Nem fog éhen halni. És mindig
van elég ennivaló a sátorban, akár hetekre elég. Élni nem tud az
asszony, de túlélni igen.
Aslak hallotta, hogy motoros szán közeledik. Pedig senki sem
szólt rádión, hogy meglátogatja. Aslak már éppen indult volna,
amikor egy idegen férfi félrehajtotta a sátorlapot, belépett.
Letérdelt, szembe a házigazdával, és rámosolygott.
Aslak nem mosolygott vissza. Állkapcsát összeszorítva nézte a
férfit. És látta, hogy a gonosz visszatért.

8 óra 30 perc, Kautokeino, Suohpatjávri

Klemet Nango szánalmas állapotban ébredt. Este a kanapén

aludt el, a nappaliban. Lezuhanyozott, és a szokásosnál erősebb
kávét iszogatva megnézte a reggeli híradót, aztán kiment a
postaládához a Finnmark Dagbladért. Nem fájt a feje. Ez az
előnye a jó konyaknak. Nem fájt a feje, viszont gyalázatosan
érezte magát. Megcsókolta a kolléganőjét! Szánalmas! Ilyet
egyszerűen nem lehet csinálni… Habár, mi tagadás, már néhány
napja is legszívesebben megtette volna, amikor kettesben voltak
a menedékkunyhóban.
Most aztán hogy fog Nina szemébe nézni, hogy tudnak majd
dolgozni? Jelenteni fogja Nina, hogy mi történt? Ha az eset Tor
Jensen fülébe jut, vagy pláne, ha a Brattsenébe, akkor
felkészülhet a legrosszabbra. Le nem szerelik, de biztos
áthelyezik valami borzalmas kis őrsre, és megint járőrözhet
magányosan a tengerparti falvak kocsmáiban. Megdörzsölte az
arcát, és huszadszor is elátkozta magát a hülyeségéért. Próbálta
felidézni magában az estét: hogy is követték egymást az
események? És egyszer csak felvillant valami az elméjében,
feledtetve a lelkifurdalást. Mattis plusz sámándob. Nils Ante!
Beszélni kell a nagybácsival. Ha valaki kompetens
sámándobügyekben, az ő. És Ninával mi legyen? El kéne vinnie
az öreghez, jó, hát persze… De most? Most még nem mer a
szemébe nézni. Kell egy kis idő, és elmúlik a haragja. Hány olyan
vállalati ünnepélyről hallani, amelyen az alkohol egy este erejéig
intim kapcsolatba fűz egynémely kollégákat, és aztán, egy íratlan
törvény erejénél fogva, másnapra hatályba lép az általános
amnézia. A skandinávok már csak ilyenek, ilyen pragmatikusak.
Ennek is megvan az előnye, el kell ismerni. De azért jobb lesz pár
órával elhalasztani a Ninával való találkozást. Juhlhoz már majd
együtt mennek. Tulajdonképpen érthető, ha a nagyon öreg
bácsikáját egyedül látogatja meg, nem? Majd csak utólag mondja
meg Ninának, hogy ne kelljen ezért is mentegetőznie. Felhívta az
őrsöt, és megkérte a titkárnőt, hogy tegyen egy üzenetet Nina
asztalára: el kellett mennie ellenőrizni valamit, délután
jelentkezik.
Húsz perccel később megérkezett a nagybácsi háza elé. Az
északi fogalmak szerint Nils Ante eredeti figura volt, a
finnyásabbja antiszociálisnak mondta. Vagy marginálisnak. Egy
szó, mint száz, besorolhatatlan volt – s ezért nyugtalanító különc
– egy olyan társadalomban, amely szenvedélyesen kasztokba
sorolja az embereket. Klemet szemében mindig is azt a szabad
szellemet képviselte, amelyet őtőle a laestadiánus neveltetése
megtagadott. Nils Ante egy csodálatos világ kapuját nyitotta meg
előtte. Klemet nem volt elég szenvedélyes természet, hogy
felégesse maga mögött a hidakat, de a bácsi mégiscsak elültette a
lelkébe a lázadás magvát, és az a magocska kicsírázott, bár szárba
nem szökkent, ez igaz. Hogy rendőr lett, a törvény embere, azt
úgy lehetett tekinteni mint behódolást a szigorú laestadiánus
erkölcsi elveknek, az viszont, hogy számi sátrat épített a kertjébe,
arra vallott, hogy Nils Ante is ott sertepertélt a bölcsője körül.
Kautokeino határától tíz kilométernyire, a dél felé vezető
országút mellett lakott egy valaha sárgára festett, szerény
boronaházban. Az apró településnek az volt a neve, hogy
Suohpatjávri, és összevissza kilenc lakosa volt. Nils Anténak a
lakóházon kívül volt egy kadmiumvörösre festett pajtája, egy
szerszámoskamrája és még egy épülete, egy földdel és mohával
fedett, deszkából összerótt, a számi hagyományoknak
megfelelően kúp alakú sátra. A deszkasátorból nem szállt fel füst,
és vastag ajtaján lakat lógott.
Nils Ante egyedül élt, és ebben is különbözött a sokgyerekes
famíliától. Klemet eltűnődött: hogy lehet, hogy a szülei nem
tiltották el a rebellis rokontól? Igaz, alighanem meg is bánták,
hogy olyan engedékenyek voltak, mert lám, ő sem alapított
családot, nem szaporodott és sokasodott, ahogyan pedig meg
vagyon írva.
A makulátlanul fehér hó az ablakok párkányáig ért. Minden
ablakot apró égők füzére keretezett. Az udvaron, a lakóépület
előtt egy ősöreg Chevrolet kombi parkolt. Klemet elmosolyodott
a láttára; ez az autó is Nils Ante különcségének egyik tárgyi
bizonyítéka volt. Az utóbbi húsz évben számtalanszor
megbütykölte a bácsikája kedvéért, de a rozsdásodás ellen nem
volt ellenszere, a karosszéria nem az ő asztala. A kocsi még
mindig „egyben volt” – ahogy a bácsi is. Klemet kettőt dudált.
Nils bácsinak vannak rigolyái. Nem szereti, ha csak úgy
rajtaütnek, de a telefont még kevésbé szereti. Az újabb dudálásra
se nyitottak ajtót. Nagyothall az öreg.
Klemet utat tiport magának az ajtóig, leverte lábáról a havat,
és bement a házba. Levette a cipőjét, és egymás után minden
helyiségbe benézett. Senki sem volt a földszinten, viszont két
kávéscsésze volt a konyhaasztalon. Ha a bácsinak látogatója van,
csak gyalogszerrel jöhetett. Klemet szólongatta a bácsit, de nem
kapott feleletet. Fentről hangok hallatszottak… De mi ez az
idegen nyelv? Furcsa. Óvatosan benyitott a szobába, ahonnan a
hangok jöttek. Nils Ante ott ült, háttal az ajtónak. Nagy
fülhallgató volt a fején, és egy számítógép előtt ült. Nyilvánvalóan
valami zenét hallgatott, mert a lábával hevesen verte a taktust. A
jobbján, szintén háttal és fülhallgatóval egy nő ült, ő beszélt. A
számítógép képernyőjét egy gesztikuláló női mellkép töltötte be.
Klemet nem készült fel rá, hogy ilyen látvány fogadja. Sem
Nils Ante, sem a nő nem vette észre, hogy ott áll mögöttük.
Megköszörülte a torkát. Csak nehogy ijedtében szívgörcsöt
kapjon az öregúr! A fiatal nő hátranézett, meglátta, de a
meglepetés legcsekélyebb jelét sem mutatta, csak megütögette a
bácsi vállát. Nils Ante ránézett, aztán végre ő is hátrafordult.
Széles mosoly öntötte el az arcát, lekapta fejéről a hallgatót,
felpattant, és szeretettel magához ölelte az unokaöccsét.
– Csang kisasszony! Mondd meg, légy szíves, a
nagymamádnak, hogy később visszahívod. Most szeretném
neked bemutatni a legkedvesebb unokaöcsémet.
Nils Ante odaállt a gép elé, és nagy integetés közepette,
Klemet számára ismeretlen szavakkal elköszönt. Csang
kisasszony nagymamája szélesen mosolyogva búcsúzott. Azzal
kiléptek a Skype-ból, Nils Ante pedig megejtette a bemutatást.
– Klemet öcsém, Csang kisasszony. Csang kisasszony
megmentette az életemet, nélküle már egy szenilis vén marha
volnék. Te ismersz engem, Klemet, tudhatod, hogy már rajta
voltam a lejtőn.
– Ne túlozz, bácsikám, attól azért még…
– Blabla, blabla, ne játszd a bazári majmot, Klemet, úgy volt,
és kész. De ez az ifjú hölgy, ez egy gyöngyszem. Annyi energiája
van, hogy abból nekem is jut. Tavaly jött a Három-szurdokból
egy kínai parasztcsoporttal. Bogyószedésre szerződtették, és
természetesen átverték őket. Te is tudod, hogy mennyire
kizsákmányolják szegényeket, még az útiköltség sem jön össze a
bérükből. Rendeztek egy jótékonysági koncertet a javukra,
elmentem, megláttam Csang kisasszonyt, és… és ez történt. Nem
volt gyerekjáték megszerezni a tartózkodási engedélyt, de végül
csak sikerült.
Nils Ante arcon csókolta a nála vagy ötven évvel fiatalabb nőt,
az pedig kedvesen megsimogatta a fejét.
– Csang kisasszonynak már csak az öreg nagymamája él
Kínában. Szerencsére az egyik szomszédja nagyon ért az
informatikához, és szerzett a nagymamának egy olcsó kis gépet
meg Skype-ot.
Csang kisasszony kezet nyújtott Klemetnek.
– A nagymamám látta meg magát először – mondta nevetve
norvégul, majdnem tökéletes kiejtéssel.
– És te, Nils Ante, te mit csináltál?
– Én a Spotifyon szörföltem, Csanguci mutatta meg, hogy van
ilyen. Meghallgatom, mit csinál a konkurencia – kacsintott
Klemetre –, vannak egész ügyesek a fiatalok közt. Tudod, hogy
van hozzá szemem – tette hozzá, és körbemutatott: a polcokon
több száz kazetta őrzött jojkafelvételeket. Komolyságot erőltetett
az arcára. – Hanem hallod-e! Mi történt? Dögkeselyűk keringtek
a házam fölött, annak köszönhetem, hogy eszedbe jutottam, te
szégyentelen?
– Nem úgy nézem, hogy szükséged volna pátyolgatásra –
nézett Klemet a kínai fiatalasszonyra, aki szorosan a bácsihoz
simult, és a mellkasára tapasztotta a tenyerét. – Beszélhetnék
veled?
– Na, gyere, iszunk egy kávét. Csang kisasszony, csókoltatom
a nagymamát, mondd meg neki, hogy hamarosan megleszek a
jojkájával. – Lekormányozta Klemetet a konyhába. – Csudálatos
egy teremtés – mondta, miközben nekilátott kávét főzni. –
Gondolom, te sem unatkozol mostanában.
– Hát nem, és ezért is jöttem most el hozzád. Meggyűlt a
bajunk azzal a sámándobbal. Nem tudjuk, van-e összefüggés az
ellopása meg a Mattis meggyilkolása közt. És tulajdonképp azt se
tudjuk, hogy mi fán terem egy ilyen dob. Arra gondoltam, hogy
te…
– Álljon meg a menet! Én nem vagyok dobszakértő. Én
énekes vagyok, költő meg minden, amit akarsz, de a vallás, az
nem az én asztalom.
– Tudom, tudom, ne húzd fel magad! Pont ezért vagy az
egyetlen elviselhető ember az egész családban.
A következő negyedórában Klemet összefoglalta a helyzetet.
Nils Ante majdnem minden szereplőt ismert, kivéve persze
azokat, akiket Klemet Nina beszámolójából idézett fel. Aztán
kávéztak, és hallgattak egy sort.
– Remélem, Klemet, megtalálod Mattis gyilkosát – szólalt
meg végre Nils Ante. – Jól ismertem az apját. Fantasztikus
ember volt. Csak túl erős volt benne az elhivatás, hogy jó költő
legyen. Hiányzott belőle az isteni szikra.
– Hogy érted, hogy túl erős volt benne az elhivatás?
– Hajlamos volt prédikálni, alighanem a papoktól vette át a
rossz szokást, akik ellen egész életében harcolt. Mert ugye, az
efféle térítői buzgalom nem jellemző a sámánistákra.
– Igen, tudom, ő nagy sámán volt, köztiszteletnek örvendett,
a fia viszont sajnos csak a bokájáig ért, satöbbi, satöbbi, de én
inkább…
– Hadd fejezzem be! Tudod, mi izgat engem legjobban
mindabból, amit elmondtál? Az az átok vagy mi, amiről a dobot
elajándékozó Niils beszélt.
– Az átok, amely egy nagy aranybányához kapcsolódik?
– Az hát! Bizonyos történetek régóta keringenek a viddán.
 – Jaj, Nils Ante, ne gyere nekem az ősrégi dajkamesékkel,
abból már kinőttem, hogy ilyenekkel traktálj!
– Ne szemtelenkedj! Annak idején nagyon is szívesen
hallgattad a meséimet.
– És bármikor szívesen hallgatom, csak nem most. Benne
vagyok egy nyomozásban. Nyomokra és bizonyítékokra van
szükségem, nem ezeréves viddalegendákra.
– Rendben van, de vedd figyelembe, hogy a számi írásbeliség
csak ötven évre tekint vissza, ami előtte történt, azt szóban adták
tovább nemzedékről nemzedékre, jojkákban meg regékben.
Klemet feladta. Ha Nils Ante előadásba kezd neki a számi
énekmondás természetéről, azzal elmegy az egész délelőtt. De az
öreg nem előadásba fogott, hanem éneklésbe, és Klemetet,
bármily türelmetlen volt is, azonnal magával ragadta a dal.
Visszarepült gyerekkorába. Nils Anténak páratlan tehetsége volt
hozzá, hogy felrepítse az embert a bérctetőre, és hangokkal idézze
meg az északi fény csodálatos táncjátékát. Hihetetlen, de
torokhangú recitativójával még a nyelvet nem ismerő nem
számikat is képes lenyűgözni. Nils Ante jojkája egy elátkozott
házról szólt meg egy gonosz idegenről, aki miatt balsors sújtja a
beszédképességüket is elvesztő embereket. Klemet a
gondolataiba merült, és hirtelen különös elképzelés kezdett
körvonalazódni az agyában. Az éneklésre összpontosító
nagybátyjára nézett… Lehet, hogy olvas a gondolataiban? A jojka
fájdalmas emléket ébresztett fel benne. Ködbe veszett a
gyilkosság, a nyomozás, és az ének egy gyötrő látomást hívott elő
a régmúltból. Aslak alakja jelent meg lelki szemei előtt.
 31

Január 20-a, csütörtök

8 óra 20 perc, Közép-Lappföld

Racagnal nem várta meg, hogy hellyel kínálják, leült Aslakkal

szembe. A barátságosnak szánt mosoly rámerevedett az arcára.
Amúgy is hiába próbált rokonszenvesnek látszani, Aslakot egy
pillanatra sem tudta megtéveszteni: az idegennel a gonosz jelent
meg a sátrában. A feleségére nézett. Nem ébredt fel, még védte a
jótékony álom. Aslak egyenletesen lélegzett, mélyen beszívta a
levegőt. Az idegen szemébe nézett, összeszorította az állkapcsát,
és várt.
– André a nevem. Geológus vagyok. Az emberek, akikkel
dolgozom, azt mondták, te vagy a legjobb vezető az egész
vidéken. Szükségem van a szolgálatodra. Csak néhány napra. Jól
megfizetlek.
Az idegen svédül beszélt, egyszerű szavakat használt. Aslak
látta az igazi arcát a maszk alatt. Őt nem lehetett megtéveszteni.
Az idegen most kinyitotta a zsákját. Füstölt lazacot és fekete
kenyeret vett elő, odatolta Aslak elé, szolgálja ki magát. Aslak
vágott a lazacból, a kenyérhez nem nyúlt. Az idegen egy vastag
szelet kenyeret is szelt magának. Hallgattak. Komótosan ettek. Az
idegen felkapta a fejét, amikor Aslak felesége megmozdult. Nem
ébredt fel, csak megfordult, és a tűzhelyen égő fahasábok fénye
rávetült az arcára. Az idegen újra Aslakra irányította a tekintetét.
Már régebben is dolgozott vezetőként, a kérésben tehát nincs
semmi különös. De most sok a dolog a rénszarvasokkal.
Folyamatosan ellenőrizni kell a legelőterületét, nehogy más
csordából való állatok vegyüljenek az övéi közé. Nincs segítsége.
És ez az ember megtestesíti a veszélyt. Nem, Aslak nem félt, nem
is tudta, mi a félelem. Egyszer, régen Mattis megkérdezte, hogy
nem fél-e. Nem is értette a kérdést. Félelem? Minek olyan
kérdést feltenni, aminek nincs értelme? Éhes? Álmos? Fázik?
Ezekre a kérdésekre tud válaszolni. De hogy fél-e? A félelemnek
semmi haszna. Aslak mindent tudott, amit tudnia kellett, és a
félelem nem volt a tudnivalók között. A veszélyt ellenben nagyon
is ismerte. És azonnal felismerte. Életösztönből és túlélési
tapasztalatból. Veszélyes lehet a farkas, veszélyes a hóvihar. És
veszélyes lehet egy ember is.
– Most nem alkalmas – mondta.
Az idegennek összeszűkült a szeme. Olyan, mint a
zsákmányra leső róka. Ad magának egy kis időt, hogy
megeméssze az elutasítást. Körbehordozza a tekintetét, mint aki
felméri a terepet.
– Kénytelen vagyok megerősíteni a kérésemet – mondta
higgadtan. – Fontos. És mondom, jól megfizetlek.
Aslak nem méltatta válaszra, csak megrázta a fejét. Számára
befejeződött a beszélgetés. Otthagyta a lazacot, és töltött
magának egy bögre erőlevest. Aprókat kortyolt, a szemét nem
vette le a geológusról. Emez farkasszemet nézett vele, biccentett.
Gyorsan elhatározásra jutott. Összeszedte a holmiját, felállt, a
füsttől sem zavartatva magát.
– Azt tanácsolom, gondolkozz az ajánlaton. Egyedül vagy.
Gondolom, sajnálnád, ha a vezérállatodat baj érné. Vagy a
kutyáidat. Vagy valakit, aki fontos neked. – Az idegen most már
nem próbált rokonszenvesnek látszani. Az alvó asszonyra
függesztette a tekintetét. – Most dolgom van, de két óra múlva
visszajövök.
Kiment, Aslak felesége kinyitotta a szemét. Ébren volt. Aslak
látta a szemén, hogy ő is felismerte a gonoszt.

9 óra 15 perc, Suohpatjávri

– Lehet, hogy te nem tudod, édes öcsém, de a viddán terjengő

regék nem kizárólag vadászatról, halászatról, legeltetésről meg
szerelemről dalolnak.
– Én csak ilyeneket hallottam tőled.
– Igaz, ami igaz, jobb szeretem a szép dolgokat.
 – Azt mondod, hogy az a bánya- meg átokügy emlékeztet
valamire.
– De még mennyire! Rengeteg furcsa legenda van ám.
Például amikor annak idején a karélok meghódították a
földünket, átkot hoztak magukkal, ami…
– Jaj, ne, édes bácsikám! Ne gyere nekem ezeréves mesékkel!
Karélok? Talán inkább az orosz maffia!
– Hallgass, te műveletlen! Igenis ősi dolgokról van szó, még a
skandinávok előtti időkről. Na, szóval, a karél hódítás idején nem
voltunk elég erősek, hogy szembeszálljunk velük, de kicselezni ki
tudtuk őket. Odacsalogattuk a kegyetlen, de ostoba karélokat a
szakadékok szélére. Egyes helyeknek, sziklafalaknak,
meredélyeknek még ma is orosz nevük van, és a kő meg a zuzmó
mindmáig vörös a szörnyeteg karélok vérétől.
Klemet jobbnak látta, ha most már tényleg befogja a száját,
legalábbis nem vitatkozik. Az öregúr úgyis előadja a
meseműsorát, ha tótágast áll, akkor is.
– Remélem, Csang kisasszonyt nem traktálod
rémtörténetekkel, még megijeszted szegényt.
– Na ne viccelj! Az ő történetei sokkal borzalmasabbak. De ne
vágj folyton a szavamba, nem szeretném fecsérelni az időt. Nos,
van tehát egy legenda egy aranybányáról. Hihetetlenül gazdag
lelőhely, láthatatlan, titkos birodalom, de veszélyekkel teli,
halálos veszélyekkel. Egy kicsit olyan, mint a karélok sziklafala,
csak fordítva. Itt a számik esnek kelepcébe, falvakat tizedel meg a
szörnyű kór, amelyet a fehérek hoznak magukkal.
– Hogyhogy a fehérek?
– Ejnye, Klemet, tornáztasd meg egy kicsit az agyadat!
Ennyire elhülyültél a testülettől, amelyiknek az egyenruháját
hordod? Hát fehérek vagy svédek, skandinávok, hódítók,
telepesek, nevezd őket, ahogy akarod, az a lényeg, hogy ők hozták
miránk a rejtélyes kórt.
– Miránk? Mikor? Melyik korról beszélsz?
Nils Ante vágott egy grimaszt, de azért elgondolkoztatta a
kérdés.
– Ez is rege természetesen, de minden bizonnyal abban az
időben keletkezett, amikor Lappföldet gyarmatosították az
ásványkincsei miatt. Vagyis a tizenhetedik században.
 – Ez badarság. Hogy tud egy aranybánya számi falvakat
megtizedelni? És mi köze ennek a dobhoz, a dob ellopásához
vagy a gyilkossághoz?
– Te vagy a zsaru a családban, hékás, ezt neked kell
kiderítened.
Klemet hirtelen másnaposnak érezte magát, gyorsan ivott
még egy csésze kávét. És ma még Ninának is a szemébe kell
néznie, jaj!
– Neked kell kiderítened, de az tény, hogy a lelőhely létezik.
Továbbá ne felejtsd el, hogy abban az időben a számikat
rabszolgamunkára kényszerítették az első vasércbányákban.
Eladdig nemigen érintkeztek az idegenekkel.
– Nem látom, mi az összefüggés.
– Tudod, mi történt az indiánokkal, nem? Megtizedelték őket
a behurcolt betegségek.
Klemet sóhajtott. Megdörzsölte a halántékát. Ezek az ilyen-
olyan legendák csak egyre távolabb viszik a nyomozástól, a
bizonyítékoktól. Bizonyítékok kellenek. De talán mégiscsak van
valami abban is, amit Nils Ante regél neki.
– Milyen kapcsolatot tudsz elképzelni a legenda meg a
sámándob közt?
– Ott az a számi vezető 1939-ben, aki rábízza a dobot a
franciátokra. Ott az a legendás aranylelőhely és a hozzá fűződő
átok. Mit mondott a franciátok a fiatal kolléganődnek?
– Azok is csak feltételezések. Ő is beszélt az aranylelőhelyről,
de arról is, hogy az átok talán a legelőterületek meg a vándorlási
útvonalak eltűnésével kapcsolatos, azok miatt pusztultak a
csordák.
– És abban az időben ez egyet jelentett a számi emberek
pusztulásával.
– Igen. De ma? Ma mi érdekes van abban a dobban?
– Ahhoz látni kellene, hogy erre válaszolni tudjak.
– A kurva életbe!
Klemet száján kicsúszott a káromkodás, de még cifrázta is. A
nagybátyja elcsodálkozott, de aztán jót derült az
érzelemkitörésen. Csang kisasszony bedugta a fejét, nincs-e
valami baj, de látva, hogy nincs, megnyugodva visszahúzódott.
Klemet nagy levegőt vett.
 – Atyaisten, de nagy marha vagyok! Elfelejtettem! A dobról
nincs fényképem, de a sámánról igen.
Kiszaladt, és egy perc múlva egy nagy borítékkal tért vissza.
Kiterítette a fotókat a nagybátyja elé, és az ujjával rábökött a
számi kísérőre.
– Az volt a neve, hogy Niils. A családnevét nem tudjuk.
– Megmondom én neked: Labba. Niils Labba.
– Micsoda? Mattis apja?
– Nem az apja, hanem a nagyapja. Az apának Ante volt a
neve. Különben érdekes: a kettejük neve adja az enyémet.
Szerintem Mattis nem ismerte a nagyapját. – A nagybácsi
számolgatott magában, aztán megkérdezte: – Hány éves volt
Mattis? Ötven körül?
Klemet elővette a noteszát.
– Ötvenkettő. 1958-ban született.
– Igen, jól gondoltam. Mattis nagyapja a háború alatt halt
meg, vagy közvetlenül utána. Az apja pedig öt-tíz éve.
– Úgy valahogy. – Klemet végighúzta az ujját a fényképen
látható többi emberen. – Ezek itt a franciák, ezek meg az
uppsalai svéd fajbiológusok. Ez itt egy német, aki meghalt az út
során, a többiek lappföldiek. Gondolom, legtöbbjük finnországi,
merthogy onnan indult az expedíció.
– Igen, ez valószínű, habár a távolságok soha nem ijesztették
meg az ittenieket. Mondok egy példát: a múlt hétvégén
elugrottam az IKEA-ba, és vettem egy remek kis
számítógépasztal-széket.
Nemrég nyílt az áruház Haparandában, és a nagybácsihoz
hasonlóan a kautokeinóiak többsége már elzarándokolt a
látványosságért a svéd–finn határra, meg se kottyant nekik az
oda-vissza bő nyolcszáz kilométeres út. A távolság nem számít a
Nagy Északon, száz kilométert megtenni egy doboz cigarettáért,
az olyan semmiség, mint leugrani a sarki trafikba.
– Ez itt szerintem idevalósi – mutatott Nils Ante a konya
bajszú férfira. Klemetnek eszébe jutott, hogy ő is eltöprengett
Ninával, hogy ki lehet az az alak: mindig egy kicsit külön állt a
csoporttól, és a képek egy részén nem volt rajta. Se száminak, se
franciának, se kutatónak nem látszott. – Nem ugrik be, hogy
kicsoda. – Nils Ante a fénykép fölé hajolt, aztán felnézett. –
Csanguci! – A kínai fiatalasszony máris megjelent. – Édességem,
virágom! Idehoznád nekem a nagyítót az íróasztalomról?
Csang kisasszony hozta a lupét és letette a konyhaasztalra, de
közben csókot lehelt Nils Ante homlokára. Az öregúr elbűvölve
nézett a hölgy után.
– Egy tündér költözött az életembe. És te, Klemet? Még
mindig semmi komoly?
Klemet a nagybátyja kezébe nyomta a nagyítót.
– Meg akartál nézni valami részletet.
Nils Ante megrázta a fejét.
– Nem megy, nem találok nevet hozzá. Igazából arra se
mernék megesküdni, hogy a környékre való, de az biztos, hogy
valahonnan ismerős.
Klemet elkérte a nagyítót, és alaposan szemügyre vett
mindenkit a képen. Visszatért a konya bajszúra. És csak most
vette észre, hogy a vállán átvetve ott van valami készülék; csak
egy része látszik ugyan, de abból is kikövetkeztethető, hogy egy
fémdetektor.
A jelek szerint az az 1939-es expedíció nem szorítkozott a
számi népszokások tanulmányozására.

10 óra 5 perc, Belső-Lappföld

Micsoda nyugalom! Micsoda csend! Ez már szinte fülsiketítő,

gondolta Racagnal. Napok óta nem hallott ilyen csendet. Vagy
évek óta? A legkisebb nesz is robajnak hallatszik.
Messziről nézte, ahogy Aslak felcsatolja a sílécet. Szinte
hallotta, ahogy a talp megcsikordul a jeges havon. Az öreg
paraszt figyelmeztette, hogy nehéz lesz rávennie Aslakot, hogy
legyen a kísérője. Felkészült rá. Eleve soha nem bízott a könnyű
sikerben. Már csak pragmatizmusból sem. És hogy végül mégis
mindent elért, amit akart, az pont annak köszönhető, hogy tudta,
mit kell tenni, milyen árat kell fizetni érte. Ha úgy adódik,
visszavonulni se szégyell. Nem torpan meg a nehézségek előtt, de
nem is megy fejjel a falnak. Aslakra fókuszálta a távcsövet. Az
ilyesfajta embereket könnyű manipulálni: élet és halál, csak az
alapkérdések számítanak. Ennek itt nincs semmi fölöslege. Nem
áldozata a fogyasztói társadalomnak, mint az emberek java része.
Olyan valakit tőrbe csalni, aki el van adósodva, az se gond,
legfeljebb egy kicsit árnyaltabb technikát igényel. Aslakot kész
tények elé kell állítani. Őneki minden veszteség az egész életét
veszélyezteti. A csorda életét. A felesége életét. Ilyen egyszerű.
Nem telt sok időbe, egykettőre megvolt a terv. Ez is nagy
könnyebbség: csak körül kellett nézni, látható volt minden, amije
van. Bankszámla nincs, nyaraló nincs. A rénszarvasok távol
legelésztek. Itt volt a táborhelye és a felesége. És itt voltak a
kutyái. Biztos volt benne, hogy jól mérte fel a helyzetet. Csapás
lesz Aslaknak, de egyszersmind tárgyalási alap is. Nem volt
szabad elszalasztani a kedvező alkalmat.
Nézte Aslakot. Most már elég világos volt, követni tudta a
mozgását a távcsővel.
Hajnalban nehezebb volt megtalálni az egyik kutyát. És úgy
kellett csinálni, hogy ne csapjon zajt, ne keltsen pánikot.
Most! – mondta magában Racagnal. Sajnos csak háttal látja
Aslakot, de az így is látszik, hogy mozdulatlanságba merevedik.
Most fedezte fel a kutyája tetemét. Illetve csak a levágott fejet.
Harminc másodpercet ad neki. Annyi elég, hogy felfogja a
csapást, felmérje, micsoda kár érte, és rájöjjön, hogy függ össze a
kutyája halála és az ő látogatása. Több időt nem ad neki, nehogy
magához térjen a sokkból, és elkezdjen ellenterveket koholni.
Most! Hallótávolságon kívül volt, mégis hallani vélte, ahogy a
rádió adást jelez a sátorban. Aslak csak egy-két másodpercet
tétovázott, aztán bement. Eltelt további négy-öt másodperc.
– A kutya csak figyelmeztetés volt. Jelzés, hogy nem a
levegőbe beszélünk. Szükségem van a szolgálataidra. Ha tovább
makacskodsz, megöljük a vezérállatodat. Ha az se elég, megöljük
a feleségedet. Ha velem jössz, pótoljuk a kutyádat. Három újat
kapsz, nagyon jókat. Most odamegyek. És együtt megyünk
tovább. Nem hosszú időre. Ha probléma támadna, a társaim
elintézik a rénszarvasodat. Ha megértetted, amit mondtam, gyere
ki a sátor elé, és vedd le a sapkádat!
Megszakította az adást. Tizenöt másodpercre becsülte Aslak
reakcióidejét. Újra a szeme elé illesztette a távcsövet. Semmi nem
mozdult. Tökéletes csend volt, és Racagnalnak kezdtek
elgémberedni az ujjai. Végre lebbent a sátorlap. Öt másodpercet
tévedett, Aslaknak húsz másodperc kellett. Megállt a sátor előtt.
Mozdulatlanul állt, körbehordozta a tekintetét. További tizenöt
másodperc telt el, tizenöt hosszú másodperc, és akkor a pásztor
levette a sapkáját.
 32

Január 20-a, csütörtök

11 óra 30 perc, Kautokeino, rendőrőrs

Klemet Nango az órájára nézett, és látta, hogy nem időzhet

tovább a bácsikájánál. Halogatta-halogatta a Ninával való
találkozást, de a bujkálás nem megoldás. Megígérte Nils Anténak,
hogy nem vár a dögkeselyűkig a következő látogatással, illően
elköszönt Csang kisasszonytól, aki vidám integetéssel búcsúzott,
és csigatempóban visszaautózott Kautokeinóba.
Egyenesen az őrsre ment. Megállt Nina ajtaja előtt,
összeszedte minden bátorságát, bekopogott, és belépett. Már
nyitotta a száját, hogy előadja az előre kigondolt nyitómondatot,
de aztán nem mondott semmit, a szája viszont nyitva maradt.
Ninában nem volt semmi különös, ott állt, tengerészkék
uniformisban, zsebre dugott kézzel, hanem a szobája! Az
íróasztallal szemközti fal a Párizsból hozott fényképekkel
kitapétázva, az ablakokra vagy egy tucat dobreprodukció
felcelluxozva. A szoba közepén festőállvány, rajta parafa tábla, a
táblán pedig tabló az ügyben érintettek fotóiból, színes
rajszögekkel rögzítve. A hangulatot fokozandó, a számítógépből
számi zene szólt.
Nina hadműveleti központtá alakította a szobát.
– Megbocsátok – előzte meg Klemet mentegetőzését –, de
soha többé ne csináld, mert ököllel ütök. És most gyere, nézd!
A jobb kezét kivette a sávolynadrág zsebéből, és az expedíciós
fényképek falához vonta a kollégáját. Klemetet elképesztette,
amit látott, és az is, ahogy Nina – megelőző csapást mérve rá, és
elejét véve, hogy előadhassa bocsánatkérését – elintézte a tegnap
esti kínos esetet.
– Nina, azért én mégiscsak szeretnék…
– Nagyon kérlek, ne bonyolítsd a helyzetet. Inkább nézd!
 Klemet beletörődött, hogy Nina fogja a gyeplőt, sőt igazából
örült, hogy ennyivel megúszta a szexuális zaklatás tényállását.
– Na, mit látsz? – mutatott a lány arra a képösszeállításra,
amelybe az expedíció tagjairól készült másfél tucatnyi fotót
csoportosította.
– Nem is tudom. Hadd gondolkozzam! De annyit már most
elárulhatok, hogy ennek a négyszélsapkás férfinak az a teljes
neve, hogy Niils… ezt, ugye, eddig is tudtuk… Niils… Niils Labba!
– Micsoda!? Mattis apja!?
– A nagyapja.
Ninának elkerekedett a szeme. Szinte látszott, ahogy egymást
kergetik a gondolatok a fejében.
– Tehát a Mattis nagyapjáé volt a dob, amelyet hetven évvel
később elloptak, és ami miatt az unokának talán meg kellett
halnia.
– Ne hamarkodd el a következtetést, Nina!
– Jó, nem hamarkodom el, de azért ez őrületes, nem? A dob
hetven éven át oda van Franciaországban. És pár napra rá, hogy
visszatér, meggyilkolják a néhai tulaj unokáját. Mondd meg
őszintén, Klemet: te még mindig el tudod képzelni, hogy ez
réntartók közti leszámolás volt?
Klemet hallgatott, gondolkozott. A fotókra koncentrált.
– Nos? – sürgette Nina.
Klemetnek eszébe jutott az a fontos részlet, amire a
nagybátyjánál figyelt fel.
– Fémkereső van egyiküknél. Szóval lehet, hogy a dobügy, de
talán az egész expedíció kapcsolatban van egy aranybányával.
– Az bizony könnyen lehet. Mattis benne volt valami
kincskutatásban?
– Ilyesminek semmi nyoma.
– Nézd meg alaposan a képeket! – Nina fel volt villanyozva,
csak úgy ragyogott a szeme.
– Arra jutottunk, hogy a német geológus július 25-e és 27-e
közt indult különútra Niils kíséretében – gondolkozott
fennhangon Klemet. Belenézett a noteszába. – Niils augusztus 4-
e és 7-e közt tért vissza.
– Igen, és?
 – És együtt mennek tovább, mert a következő képeken már
mind rajta vannak.
– Igen?
– Igen, ott vannak a franciák, a svédek, a tolmács, a szakács…
és… és még valaki hiányzik. A bajszos.
– Ez az!
– Délelőtt voltam a nagybátyámnál, és ő azt mondta, hogy
emlékezteti valakire a fickó, de azt nem tudta megmondani, hogy
kire. Na és szerinted miért nincs rajta a következő képeken?
– Még nem tudom. De van egy halottunk meg egy dobunk
1939-ből, és van egy másik halottunk és ugyanaz a dobunk 2011-
ből. És a két halottat összeköti a Labba család.
– Nem jelenthetjük ki, hogy Mattis halála és a dob összefügg.
– Ugyan már, Klemet! Jó, igazad van, bizonyítékunk nincsen
rá, de ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló.
– Na és Mattis levágott fülével mi a helyzet, Nina? Arra mit
mondasz?

Nina nem akart tovább óvatoskodni. Rávette Klemetet, hogy

lépjenek tovább, beszéljenek a Seriffel, Tor Jensennel. Ez az ügy,
helyesebben ezek az ügyek, meghaladták a rénrendőrség
kompetenciáját, másfajta észjárást is követeltek. Klemet
egyébként pont a bűnügyi nyomozásban szerzett tapasztalatai
miatt tisztelte aggályosan a tényeket. Mielőtt Kautokeinóba jött,
a kirunai parancsnokságon dolgozott, és az ottani svéd kollégák
felnéztek rá, amiért majdnem három éven át részt vett minden
idők legnagyobb svéd nyomozásában, a Palme miniszterelnök
gyilkosa utáni hajszában. Csakhogy a nyomozás kudarccal
végződött, hiszen a fellebbviteli bíróság felmentette a Petterson
nevű vádlottat, és a norvég és finn kollégák nem méltányolták,
hogy benne lehetett az úgynevezett Palme-csapatban,
ellenkezőleg, ugratták miatta.
A P9-es járőr meglepetésére Tor Jensen asztaláról hiányzott a
cukorkástálka. Kávéval kínálta őket, aztán csak szótlanul nézett
rájuk, és kérdően felvonta a szemöldökét. Ez rossz jel volt, és
Nina nem tudta, hogy a cukorkahiánynak kell-e tulajdonítani,
vagy annak, hogy Tor Jensen netán valami rossz hírt kapott.
Politikailag kényes poszt az övé. Vannak feszültségek a norvégok
meg a lappok között, különösen azóta, hogy a populista Haladás
Párt a szólásszabadságra hivatkozva egyre gátlástalanabbul uszít
a számik „kiváltságai” ellen. Nina abban a hitben nevelkedett,
hogy mindig a svédek meg a norvégok a pozitív hősök, de
született érzéke volt hozzá, hogy el tudja dönteni, mi a jó, és mi a
rossz. A Kautokeinóban töltött rövid idő alatt már tapasztalta,
hogy a konfliktusokat az FrP aktivistái gerjesztik, az Henry
Mons-tól hallottak pedig egyenesen megrendítették. A svéd
fajbiológusok árnya rávetült a mostani nyomozásra; Nina szentül
meg volt győződve róla, hogy itt nem egy szokványos bűnügyről
van szó.
A Seriff türelmetlenül dobolt az ujjaival. Klemet nem tudta,
hogy fogjon bele. Végül Nina törte meg a csendet: lesz, ami lesz,
Klemet járőrparancsnok hozakodjon elő később a tényekkel meg
a tények tiszteletével.
– Logikusan végiggondolva szerintem a doblopás és a Mattis-
gyilkosság összefügg. Mennyi esély van arra, hogy egy ilyen
helyen huszonnégy órán belül két ilyen rendkívüli esemény
történjen?
– Folytasd! – mondta a Seriff.
– Ketten meglátogatják Mattist, keresnek valamit.
Beszélgetni mennek, vagy keresnek valamit? A dobot? A jelek
arra vallanak. Brattsen persze azt hajtogatja, hogy réntartók közti
leszámolás volt. Szép, szép, csakhogy a vizsgálatunk során nem
találtunk erre utaló nyomot. Hozzáteszem: egyesek szívesen
elhitetnék, hogy a réntartók nyílt konfliktusban vannak, és
gyilkolásszák egymást. Akkor rögtön lenne indok kemény kézzel
megrendszabályozni a vérfertőző maffiabandát. Mert ez a tét,
nem?
Klemet hallgatott. Nina jóformán olvasott a gondolataiban,
olyan volt, mintha az ő szavait mondaná. Nem gondolta volna,
hogy a lány erre az ingoványos terepre merészkedik.
– Tudom, nincs bizonyíték – folytatta Nina. – De úgy érzem,
hogy valami itt zajlik a szemünk előtt. Meg vagyok győződve róla,
hogy összefüggés van a mostani bűnesetek és az 1939-ben
történtek között. Sámándob, aranylelőhely. Halottak, lopás.
– És mi van a füljegyekkel?
 Nina Klemetre sandított. Hát igen, ő is ugyanezt kérdezte.
Klemet hallgatott. Nem ellenségesen, de hallgatott. A labda Nina
térfelén volt. Tor Jensen várta a választ.
– Nem tudom. Van néhány hiányzó láncszem, és kétségkívül
ez a legfontosabb. Ha fényt derítünk a füljegy rejtélyére, közelebb
kerülünk a megoldáshoz.
Klemet vette át a szót.
– Nina okfejtése abszolút logikus, még ha nincs is minden
oldalról tényekkel alátámasztva. Utána kellene néznünk ennek a
bányahistóriának. A nagybátyám, Nils Ante is emlegetett egy
legendás lelőhelyet. Utálom, ha egy nyomozás holmi szóbeszéden
alapul, de most én is azt mondom, hogy érdemes elindulni ezen a
nyomon is.
– Helyes. Akkor irány Malå, és derítsétek fel, mi a helyzet a
bányával!
– Malå? Ott mi van? – kérdezte Nina.
– Az egy kisváros Észak-Svédországban, Västerbotten
megyében. Ott van az Északi Geológiai Intézet. Vagy legalábbis az
archívuma. Nem is tudom, nem a legrégebbi geológiai archívum-
e az egész világon. Ne gyertek vissza üres kézzel!

11 óra, Közép-Lappföld

André Racagnal Aslaktól ötméternyire állította le a motoros

szánt. Néhány másodpercig csak nézte a pásztort. Szép szál
ember, pláne ahhoz képest, hogy lapp. Szögletes áll, széles
pofacsont. Rezzenéstelen arccal néz rá. Látszik rajta, hogy
elszánt.
Racagnal, mielőtt odament volna hozzá, megkerülte a
scootert, és az utánfutóban megkereste a rádióadót. Bekapcsolta,
és úgy beszélt a mikrofonba, hogy Aslak is hallja.
– A célterületen vagyok, az emberünk hajlandó segíteni.
Kétóránként jelentkezem, ha nem kaptok üzenetet, tudjátok, mit
kell csinálnotok.
Nem várta meg, hogy a hívott fél mondjon valamit,
kikapcsolta a rádiót. Odalépett Aslak elé.
– Tudsz térképet olvasni?
 – Tudok.
– Menjünk be!
A következő két órát a térképek tanulmányozásával töltötték.
Racagnal résen volt, de a pásztor semmi jelét nem adta, hogy
ellene akarna fordulni. A francia nem volt naiv, tisztában volt
vele, hogy egy ilyen Aslak-fajta kemény fickó nem adja fel
egykönnyen. Viszont a világtól elzárva él, és sokkal primitívebbek
a reakciói, mint a trükközéshez szokott városlakóknak. Tehát
nagyon is valószínű, hogy sikerült meggyőzni: nincs választása,
és elhiszi, hogy a kutyája helyett kap másikat. Aki ilyen extrém
körülmények közt él, az beletörődik a sorsába. Nem harcolunk a
dzsinnekkel, hanem fejet hajtunk előttük, reméljük, hogy
mielőbb eltűnnek. Aztán próbáljuk elfelejteni őket, de rettegünk,
hogy visszajönnek.
Racagnal most már értette, miért erősködött a paraszt, hogy
Aslakot vegye maga mellé vezetőnek. A pásztor nem ismerte a
geológiai jeleket, de ismerte a terepet, értelmezni tudta a jeleket,
és részletekben gazdagon tudott megjeleníteni egy-egy helyet.
Mindazonáltal Racagnalnak két hibaforrással is számolnia
kellett. Részint megeshet, hogy Aslak téved, részint pedig nem
tudhatja, hogy mennyire bízhat a régi geológiai térképben. Aki
megrajzolta, nem tüntette fel, hol készült. Márpedig ha ezt
tudatosan csinálta, ami több mint valószínű, akkor nincs kizárva,
hogy más cseleket is bevetett, megtévesztendő az illetéktelen
kíváncsiskodókat.

Aslak rénszarvasbőrökbe csomagolta az úti holmiját, és szorosan

átkötötte a batyut. Odament a feleségéhez. Egy hetet kibír
egyedül az asszony. Többet nemigen. Szenved nélküle, de egy
hetet kibír. Ő, Aslak is sok mindent elviselt már életében. Hogy
nem volt anyja. Hogy korán elvesztette az apját, még
kisgyerekkorában. Őt is a hideg ölte meg, mint az anyját. Pár
tucat rénszarvas a finn részre tévedt, és gyorsan vissza kellett
terelni őket, mert ha a határőrök észreveszik, súlyos bírságot
kellett volna fizetni. Nem tellett volna rá. A nagy sietségben nem
öltözött fel elég melegen. Úton volt, amikor lecsapott a hóvihar.
Két hónappal később találták meg a holttestét… És hát igen, a
felesége tragédiája. Fiatal volt. Három éve éltek együtt. Aslak
most a szemébe nézett, a fejére tette a kezét. Milyen régóta nem
beszéltek! Legalábbis szavakkal nem, mert a szemük mindent
kifejez azokban a ritka pillanatokban, amikor az asszony nem a
semmiben bolyong. Most izzik a tekintete. Ilyenkor jön a
sikoltozás. De nem, most néma marad.
Racagnal a tűzhely túloldalán térdelt, már türelmetlenkedett.
Az asszony ráemelte a tekintetét, aztán vissza Aslakra. Bal
kezével az arcához fogta a férfi tenyerét. A jobbjával, vigyázva,
hogy Racagnal ne lássa, egy apró jelet rajzolt a földre. Attól a
jeltől Aslak ereiben megfagyott a vér.
 33

Január 20-a, csütörtök

15 óra, Kautokeino

Malå délre fekszik Kautokeinótól, majdnem hétszáz kilométerre,

így hát tízórás autóút várt a P9-es járőrre. Úgy határoztak, hogy
késő délután indulnak, felváltva vezetnek, pár órát alszanak a
rénrendőrség valamelyik menedékkunyhójában, és úgy időzítik,
hogy délelőttre az archívumba érjenek.
Mielőtt hazamentek volna pihenni, betértek ebédelni a
Villmarkssenterbe. Ehhez csak a főutcán kellett átsétálniuk.
Ahogy kiléptek az őrsről, Nina megállt, és elgyönyörködött a
narancsszín fényekben, amelyek utolsót lobbantak az ég alján,
mielőtt elnyeli őket a sarki sötétség. Nina el nem tudta volna
képzelni, hogy van szebb, mint a fjordokat fürösztő fényesség, de
ezt a lappföldi villódzást még annál is tündökletesebbnek találta,
és a hideg miatt úgy érezte, mintha a testét is átjárná. Otthon a
Golf-áramlat egész évben temperálta a hőmérsékletet, itt viszont
csak kilép az ember a házból, és a fagy máris belemar az arcába.
Most ráadásul fújt is a szél. Nina a karjával eltakarta a száját meg
a szemét, és megszaporázta lépteit. Megcsúszott a jeges
emelkedőn, Klemet segíteni akart, ő is elesett. Nevettek. Az
utolsó métereket már csoszogva-korcsolyázva tették meg. Mire a
szálló ajtajához értek, a nap utolsó pászmáit is eltakarta a felhők
tömbje.
Már rég elmúlt az ebédidő, de Mads terített nekik, és vitte a
napi menüt, lazacot kapormártásban, főtt krumplival. Más
vendég nem lévén, ő is odaült az asztalhoz. A szél elfújta a
felhőket, tiszta volt az ég. A panzió egy kis emelkedőn épült,
egész Kautokeinót látni lehetett az étterem ablakain át. Most,
hogy sötét lett, csak a lámpák füzérét, mely enyhe ívben követte
az Alta folyó vonalát.
 – Megtaláltátok már a gazembert, aki legyilkolta Mattist?
– Még nem.
– Mit szaroztok? Már mindenféle hülyeséget összehordanak
az emberek. Mindenki ideges.
Klemet bólintott.
– Vannak vendégeid? – kérdezte.
– Nincsenek. Az öreg dán házaspár hazautazott, a
kamionosok jönnek-mennek, a francia kutató épp tegnap ment
el.
Klemet és Nina összenéztek.
– Francia kutató?
– Igen, igen. Már egy ideje itt volt. Tegnap aztán összepakolta
a rengeteg cuccát, és elment valami ásványt keresni, hogy mit, azt
nem tudom, mert a geológusoknál az hétpecsétes titok. De a
papírjai rendben voltak, ha igaz. Szentségelt rendesen, hogy
mennyit szarakodott a bányakapitányság. De aztán csak
megkapta az engedélyt.
– Egyedül indult el?
– Tudtommal egyedül.
– Mióta is volt itt?
– Na, várjál… Már itt volt azelőtt, hogy történt, ami történt,
úgyhogy azt mondanám, hogy… Ja! Persze! Aznap jött, amikor
kezdődött az iskola, január harmadikán. Azért emlékszem, mert
ajánlkozott, hogy segít Sofiának megcsinálni a francialeckét.
Most ősszel kezdte a franciát.
– Nem tudod, hová ment?
– Én nem, de a polgármesteri hivatalban megmondják.
Klemet az órájára nézett. Még van idejük beugrani.
Gyorsan megitták a kávéjukat.
– Hogy néz ki az a francia?
– Jól megtermett, derék ember, nagyon ette a kefét, hogy
annyit tökölnek az engedéllyel. Fantasztikus történeteket mesélt
Afrikáról. És jól beszél ám svédül, már régebben is dolgozott
Lappföldön, akkor is ásványkincset kutatott. Egyébként kérdezd
Brattsent, ő kihallgatta. Rohadt dühös volt a francia.
Klemet Ninára nézett. Felhúzta a szemöldökét, jelezte, hogy ő
is most hallja ezt először. Miért nem szólt Brattsen a
kihallgatásról? Hirtelenjében sok új kérdés merült fel.
 Sofia lépett be az étterembe, most jött az iskolából, még nála
volt a táska. Már az ajtóból rájuk mosolygott, aztán odament:
puszi Klemetnek, kézfogás Ninával.
– Mi újság, Sofia, jól haladsz a franciával? – kérdezte Nina.
A kislány elkomorodott.
– Ezt most miért kérded?
Olyan heves volt a reakciója, hogy a felnőttek meglepődtek.
– Semmi, csak úgy – mondta Nina. – Úgy hallottam,
magántanárod volt néhány napra.
– Az egy undorító, mocskos alak. Egy tapizós.
Mads úgy nézett a lányára, mint akit fejbe kólintottak.
– Hogyhogy tapizós? Miért nem szóltál?
– Tessék! Vedd úgy, hogy most szóltam! – Azzal Sofia
visszadobálta a holmiját a táskába, és kiviharzott.
Mads csak hápogott, nem jött ki hang a torkán.
Nina a kislány után futott. Öt perc múlva jött vissza. Lila volt
a feje, de higgadtságot erőltetett magára.
– Testi értelemben nem súlyos, ami történt – nyugtatta meg
az apát. – Sofia nem hagyta magát. – Elhallgatott, nyelt egyet.
Talán ha egy fél másodperc volt az egész, de Klemet észrevette a
társa zavarát. – Mindenesetre tegyen feljelentést szexuális
zaklatás miatt, megkönnyebbül tőle. Az ilyesmit komolyan kell
venni, a legkisebb gyanús mozdulat sem megengedhető. Nekünk
pedig meg kell mutatnunk, hogy mellette vagyunk, megvédjük.
– Hogyne, persze! – Mads még a sokk hatása alatt volt, csak
lassan tudatosult benne, hogy két héten át kit fogadott be a
házába.
– Minden rendben lesz – folytatta Nina. – Sofia korára való
tekintettel a hatóságok diszkréten fogják kezelni az ügyet, és ha
szükségesnek látszik, lelki segítséget is kérhet.
– Úgy gondolod, ennyire súlyos? – kérdezte Klemet.
Nina megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Igen, úgy gondolom. És ideje, hogy ezt a férfiak is így
gondolják.
Klemet már csak odakint érte utol.

15 óra 45 perc, Kautokeino, polgármesteri hivatal

Klemet egyedül ment a polgármesteri hivatalba, hogy ne legyen
nagyon intézkedés jellege a tudakozódásnak. Ezenközben Nina
jelentést írt a Sofiát ért inzultusról.
Ingrid, a recepciós boldog mosollyal fogadta a férfit.
– Szia, Klemet. Nahát! Már azt hittem, eltűntél – susogta. –
Rég nem hívtál meg egy pohár italra a sátradba.
Klemet áthajolt a pulton, és ő is lehalkította a hangját:
– Csak legyen vége ennek az ügynek, egy egész estét eltöltünk
édes kettesben.
Ingrid felkacagott, de gyorsan rendezte a vonásait, amikor
meglátta, hogy az egyik FrP-képviselő lép be szoláriumbarnán,
zselézett frizurával. Olsen párttársa, akit az öreg paraszt csak úgy
emlegetett, hogy a piperkőc szépfiú, épp csak odabiccentett a
munkáspárti recepciósnak és a hasonszőrűnek vélt rendőrnek, és
peckesen elvonult a vadonatúj kezeslábasában.
– Micsoda egy seggfej! – mondta Ingrid. – Még az a
képmutató Olsen papa is jobb… Oké! Ha jól értem, nem azért
jöttél, hogy meginvitálj.
– Úgy tudom, járt itt egy francia, a bányaügyi bizottsággal
volt dolga. Ő érdekelne, de diszkréten. Nem akarom az egész
házat fellármázni. Érted…
– Értem, nagyfiú, hogyne érteném, és emlékszem is a
franciára. Jóképű pasas, és van benne valami ragadozószerű,
szeretem az ilyet. Legutóbb, amikor itt járt, habzott a szája,
mindenáron találkozni akart valakivel a bizottságból. Csak Olsen
papa volt bent, de ő nem fogadta. Hogy később mi volt, azt nem
tudom.
– Most itt van Olsen?
– Nincs. Csak délután szokott benézni, kivéve persze, ha
ülésük van.
– Mikor volt az utolsó ülés?
– Hétfőre volt kitűzve, de végül elhalasztották, mert az volt az
a rémes nap, amikor megtaláltam azt a borzalmat, tudod, azt a
levágott fület, huh! Azóta nem láttam a franciát.
– Mennyivel azelőtt járt itt, hogy megtaláltad a fület?
– Pár órával.
– Sokan megfordultak az épületben a két időpont között?
 – Sokan, de azon a folyosón nem jártak. De ezt már
Brattsennek is elmondtam.
– Na, igen, Brattsennek… Van bent valaki a bányaügyi
bizottságból?
Ingrid átfutott egy listát.
– Nem, nincs senki. Miért, mi érdekel?
Klemet megint közel hajolt hozzá.
– Azt szeretném tudni, hogy merrefelé kutat a francia. És
gyorsan kéne, mert ma este Malå-ba indulok Ninával, ott
nyomozunk.
– Aha, a kis Ninával. Nem régóta van itt, de már sokat
hallottam róla. Azt mondják, okos lány. És csinos is, mi, Klemet?
Meghívtad már a sátradba?
– Ingrid! Nagyon kérlek… Tényleg tudnom kéne, hová ment a
francia. Emlékeztetlek: gyilkossági ügyben nyomozok.
– Szóval már bejutott a szent sátorba a leányzó – mondta
Ingrid egy kicsit durcásan, és pár másodpercig fürkészte a férfi
ábrázatát. – Brattsen azt mondta, ő nyomoz a gyilkossági ügyben,
na, mindegy. Hanem, tudod, változatlanul baromira utál téged az
a szemétláda. Vigyázz vele, veszélyes alak.
– Köszönöm, Ingrid… Na?
– Tutira én vagyok a legdilisebb nő az egész faluban. De
elképzelhető, hogy nem is bizalmasak azok az iratok. Végül is
csak kutatási kérelmekről van szó, és azokról miért ne
tudhatnának a helyi lakosok? A tetejébe egy kutatási kérelem, az
még nem feltárási kérelem, a kérelmezőnek nem kell pontos
adatokat szolgáltatnia. Oké, várj, megnézem.
Klemet nézte, ahogy elsiet, és összeszorult a szíve.
Emlékezett, milyen volt húszéves korában. Gyönyörű volt, üde és
kívánatos, sőt ellenállhatatlan. Hát nem sok maradt a
szépségéből. Annak idején nem fogadta Klemet közeledését.
Ahogy sok más lány sem. Klemet nem haragudott érte. Csak
rosszulesett neki. Nem gorombán utasította el. Kacarászva
mondott nemet, ahogy sok más lány is. Még egy csókot is lehelt a
szájára, amolyan semmire nem elkötelezőt. Megbűvölte, ahogy
sok más lány is. Klemetnek fájt a kikosarazás, de az volt a
legrosszabb benne, hogy úgy érezte: annál a kis csóknál nem is
jár több neki. Annyit érdemel. Morzsákat.
 Amikor aztán a stockholmi bűnügyi rendőrségen eltöltött
évek után visszatért Lappföldre, egy ideig igencsak élvezte, hogy
a nők megváltoztak iránta. Köztük Ingrid. Még tartott az ifjúkori
bűvölet, még húszévesnek látta őket. Ma már olyannak látja őket,
amilyenek. Korosodó, megfáradt nők, de azért igyekeznek jól
kinézni és élvezni az élet egyszerű örömeit. Olyanok lettek, mint
a régi Klemet: beérik egy apró csókkal. Harminc év múltán
egyenlők lettek.
Ingrid visszajött.
– Lehet, hogy csalódni fogsz, ennyi az egész anyag – mutatta
a vékony dossziét, amit hozott. – Gyere!
Klemet bólintott, és a pult mögé került; jobb, ha nem teszik
közszemlére, hogy miben kutakodik.
Átfutotta a kitöltött nyomtatványt. André Racagnal, születési
dátum, egyéb adatok. Megbízó: Francia Ásványkutató. Kutatás
időtartama… Kutatás térbeli behatárolása.
– Csinálnál egy fénymásolatot?
– Nem, félek, hogy az már túlzás lenne, Klemet.
Klemet nem erősködött, elővette a noteszát. Jó nagy volt a
kutatási terület.
– Miért van két akta? – kérdezte.
Ingrid megnézte.
– Azért, mert ez két külön kérelem, két külön zónára. Ez itt
egy Kautokeinótól északra lévő nagy területre vonatkozik. Tavaly
ősszel nyújtották be, és szerdán hagyta jóvá a bizottság. A
másik… Jé, azt is szerdán hagyták jóvá, de szerdán is nyújtották
be. Most az egyszer gyorsak voltak. Ilyet még nem láttam.
– Hogyhogy nem láttál még ilyet?
– A gyorsaságra értettem. Végül is csak kutatásiengedély-
megadásról van szó. A licencekről majd csak február elsején
döntenek, jó csomó összegyűlt. Azért csodálkoztam a
gyorsaságon, mert általában sok időbe telik, mire összeállítanak
egy dossziét.
Klemet némán jegyzetelt. Amikor végzett, odaállt Ingrid elé,
két tenyere közé fogta az arcát, és csókot lehelt a homlokára.
Ingid rámosolygott, és búcsút intett. Klemet már az ajtónál volt,
amikor utánaszólt:
– Ugye, felhívsz?
 16 óra, Belső-Lappföld

André Racagnalt szorította az idő. Az a fafejű Olsen csak azért

merte azt követelni tőle, hogy napok alatt találja meg az
aranylelőhelyet, mert fingja nincs a szakmáról. Már az
kisebbfajta csoda, hogy a térképek alapján sikerült három zónára
szűkíteni a kutatási területet. Részben Aslak segítségével. Na,
ebben igaza volt a vén parasztnak, Aslak csakugyan úgy ismeri a
vidéket, mint a saját tenyerét.
A rénpásztor a málhák és a ládák közt szorongott, elnyúlva az
utánfutón. Racagnal nem sokat törődött a kísérője kényelmével,
de szüksége volt Aslakra, nem akarta hát veszélyeztetni a testi
épségét, és ehhez választotta meg a sebességet. Ilyen tempóban
háromórányi út az első megfigyelési pontig. A tervezettnél egy
kicsivel később indultak, mert megvárták, míg elvonulnak a
látóhatárt elsötétítő viharfelhők. Kitisztult az ég. Talán még
északi fényt is látnak majd. Ez volt az egyetlen jelenség a
világegyetemben, amely igazán megérintette Racagnalt. A
kiscsajoktól felizgult, de az egészen más. Akkor jött rá, hogy
milyen elementáris hatással van rá az aurora borealis, amikor
először járt itt, Lappföldön, sok évvel ezelőtt. A fények őrült
játékában a saját élete égi mását vélte felfedezni. Tünékeny és
kaotikus képek, ismeretlen és ellenállhatatlan erő dobálja őket.
A térkép szerint az út teljes első szakaszát egy befagyott
folyón teheti meg, ez megkönnyíti a vezetést. És az is, hogy világít
a hold.
Racagnalnak a bánya járt az eszében. Csak a terepen
bizonyosodhat meg róla, hogy helytállóak-e a térképelemzései.
Nem hitt a szerencsében. Hangyaszorgalommal összeszedni
minden lehetséges információt, utána mozgósítani minden
ismeretet és mindenre felkészülve dönteni. Az élet nem szerencse
dolga, hanem döntések láncolata. Ezt a stratégiát követi, ez avatja
őt a világ egyik legjobb terepi geológusává, nem pusztán a
kollégák által annyira irigyelt remek szimata. Ez a szemlélet
határozza meg a nemi életét is, ezért nincsenek zűrjei. Habár
most elkövetett egy-két szarvashibát. A vén bugris meg a bunkó
zsernyák átverték, mint szart a palánkon. Kanyargott a folyóágy,
lassítani kellett. Megnézte, ott van-e a lapp az utánfutóban, aztán
a vezetésre összpontosította a figyelmét. Elfelhősödött az ég,
aztán megint kiderült. Köröskörül csak satnya fácskák,
törpecserjék a folyó mindkét oldalán. Már egy órája haladtak.
Egy nagyobb horhos torkolatánál Racagnal leállította a motort.
Ahogy kikászálódott a nyeregből, belemart a hideg. Csend volt.
Racagnal az égre pillantott: nem, még nem kezdtek villódzni a
fények. Rádióüzenetet küldött valakinek. Aztán Aslakra nézett.
Nem látta a vonásait a homályban, de azt igen, hogy a lapp állja a
tekintetét.

17 óra 30 perc, Kautokeino

Nina és Klemet a megbeszélt időben találkoztak az őrsön.

Legkevesebb két napig távol lesznek. Tor Jensen megkérte őket,
hogy nézzenek be, mielőtt elindulnak. Minden tábornok szereti
maga irányítani a csapatait.
A cukorkástálka újra ott volt az asztalon. A Seriff
odacsúsztatta Klemet elé, de az köszönte, nem kért. Nina sem.
Tor Jensen sértődötten az asztal legtávolabbi pontjára tolta a
tálkát. Átadott egy dossziét Klemetnek.
– Tessék, egy fénykép a franciádról. És egypár információ
róla. Nem sok minden. Egyébként miért érdekel ez a Racagnal?
– Szexuális zaklatás gyanúja. Amúgy pedig a bányaiparban
dolgozik. Ez már két ok, hogy a körmére nézzünk.
– Kevés – biggyesztette le az ajkát Tor Jensen.
– A zaklatás önmagában is elég volna – jelentette ki Nina
ellentmondást nem tűrő hangon.
A Seriff nem is vitatkozott.
– Jó, jó… Én mondtam, hogy menjetek Malå-ba, de most
nem tudom, hogy igazából van-e értelme.
– Nagyon is – vágta rá Klemet. Az 1939-es fényképek
elemzése óta meggyőződésünk, hogy a mostani ügyek
összefüggenek azzal a régi aranybánya-históriával. Jó lesz tiszta
vizet önteni a pohárba.
A Seriff megint lebiggyesztette az ajkát.
 – Hát, nem tudom. – Előrehajolt, maga elé húzta a tálkát, és
zsupsz, bekapott három ánizscukorkát. – Nyakunkon az ENSZ-
konferencia. Világosan a tudtomra adták, hogy addigra le kell
zárnunk az ügyeket. Ehhez tartsátok magatokat! Visszafelé
álljatok meg Kirunában, megígérték, hogy addigra meglesznek a
vizsgálati eredmények. – Jensen rájuk nézett. – Mi van, még
mindig itt vagytok?
Klemet tétovázott, de aztán csak kimondta:
– Sokan vagyunk ezen az ügyön. De az az érzésem, hogy
egyesek visszatartanak információkat. Nem tudtuk például, hogy
Brattsen már egy hete kihallgatta a franciát. Egy teljes hete!
Miért nem tudtunk mi erről?
– Kérdezzük meg Brattsent! Egyébként te minden
információdat továbbadod?
– Természetesen. Mindent, amiben biztosak vagyunk.
A Seriff átszólt telefonon Brattsennek, hogy jöjjön be hozzá. A
következő két percben egyikük sem szólalt meg.
Brattsen csak egy futó pillantásra méltatta Klemetet és Ninát.
Kérdően nézett Tor Jensenre.
– Mondd, Rolf, találkoztál te egy André Racagnal nevű
franciával?
– Egy Racagnal nevű franciával… Igen, pár napja
kihallgattam.
– És erről miért nem szóltál a rénrendőrségnek?
– Miért szóltam volna? Egyszerű kocsmai verekedés volt.
Semmi köze a nyomozáshoz. És nem akartam túlterhelni a
rénrendőrséget – tette hozzá maró gúnnyal.
– Mi történt pontosan? – kérdezte a Seriff.
– Mondom, hogy egy szimpla kocsmai bunyó. Ailo Finnman
meg a francia pasas verekedett össze. És persze John és Mikkel is
beszállt. Semmi komoly. A francia nem is akart feljelentést tenni.
Erősködnöm kellett, hogy felvehessem a jegyzőkönyvet.
– A francia volt a panaszos? – kérdezte csalódottan Klemet.
– Naná! Most mit csodálkozol? A pásztorok ugrottak neki.
Ailo, és nyomában a kispajtásai.
– Mi volt a kiváltó ok? – kérdezte a Seriff.
– Túlzásba vitték a sörivást a lapp fiúk. Ennyi.
– Hol van most a francia? – kérdezte Klemet.
 – Honnan a fenéből tudjam? – acsargott Brattsen. – Kutatni
jött, és most kutat valahol.
– Egyedül?
– Mit tudom én! Van helyismerete. Egyedül is mehetett.
– Egy-két órával azelőtt járt a községházán, hogy Ingrid
megtalálta az első fület.
– Na és? – Brattsen Klemet szeme közé nézett. – Ez most
kihallgatás, vagy mi a szent szar?
Klemet nem hagyta magát.
– Beszélni akart Olsennel. Talán te tudod, hogy végül is
találkoztak-e.
– Nem, nem találkoztak! – emelte fel a hangját Brattsen.
– Honnan tudod? – vágott vissza Klemet.
– Gondolom, nem találkoztak – helyesbített Brattsen. – De
különben nem mindegy, hogy találkoztak vagy nem találkoztak?
Jensen nagyot sóhajtott, és visszatolta a félig üres tálkát az
asztal legtávolabbi sarkába. Brattsen sötét képpel hallgatott.
Klemet a Seriffre nézett, és ő az állával az ajtó felé intett,
menjenek.

Klemet ült a volánnál, már egy jó órája úton voltak a

rénrendőrség Toyota pickupjával. Rengeteg fölösleges holmit
felpakolt, többek közt hálózsákokat, tábori konyhát, kétnapi
hideg élelmet. Amikor Nina szóvá tette, csak annyit mondott: a
szokás hatalma. A rénrendőrségnek nincs órabeosztása, kötött
munkaideje. Az esetek nagy részében réntartók közti konfliktus
miatt kell intézkedni, és akkorák a távolságok, hogy olykor csak
négy nap múlva ér haza az ember.
Nina kinézett a sötétbe. A reflektorok csak a havas útpadkát
világították meg, néha tünedezett fel egy-két törpenyírfa. Jeges
volt az út, de nyílegyenes, és fel volt szórva apró sóderral. A
szöges gumik is biztonságot adtak, így hát Klemet stabilan
tartotta a kilencven kilométer per óra sebességet. Nem volt
forgalom, amióta elhagyták Kautokeinót, egyetlen gépkocsi és két
kamion jött szembe, hófelleget kavarva.
Már túl voltak a finn útszakaszon, Svédországban haladtak
dél felé. A hőmérő azt mutatta, hogy mínusz huszonöt fok van
odakint. Klemet lassított egy emelkedőn, és fent, a dombtetőn
megállt a kis parkolóban. Nem kapcsolta ki a motort.
– Iszunk egy kávét, jó?
Nina örömmel fogadta. Kiszállt, tett egy-két lépést,
megmozgatta a tagjait. Vastag kezeslábas és kesztyű volt rajta, a
fején prémsapka. Nézte az eget.
– Ilyen hidegben biztos lesz északi fény ma éjszaka, ugye?
– A hidegnek ahhoz nincs semmi köze – mondta Klemet. –
Akkor van északi fény, ha derült az ég. Igaz, ha télen derült az ég,
akkor hideg is van.
– Tulajdonképpen mitől vannak azok a gyönyörű fények?
– Nem tudom pontosan. De a Nappal meg a Föld mágneses
pólusával van kapcsolatban, annyi biztos. Nálunk azt mondták,
hogy a holtak szeme az, és nem szabad ujjal mutatni rá.
Nina a két keze közé fogta a fémpoharat.
– A halottak szeme… – ismételte meg. – Ma este, úgy látszik,
vakok a halottak.
 34

Január 21-e, péntek

A nap kel 9 óra 41 perckor, nyugszik 13 óra 20
perckor
A kettő közti idő 3 óra 39 perc

7 óra 30 perc, Közép-Lappföld

André Racagnal és Aslak Gaupsara csak néhány órát aludtak egy

pásztor-menedékkunyhóban. A napnak ebben az órájában már
derengeni szokott egy kis világosság, de most vaksötét volt a
vastag felhőtakaró miatt. Egy szót se beszéltek egymással.
Racagnal éberen aludt, Aslak legkisebb mozdulatára is felneszelt.
Felkészült rá, hogy leüti és megkötözi, ha muszáj, sőt még annál
is messzebbre megy, ha a lapp megpróbálkozna valamivel.
Világosan látta a játszma minden elemét, és pontosan tudta, hogy
milyen helyzetben mit kell tennie. Végső esetben megöli. Az
persze kétségessé tenné, hogy a paraszt által megadott határidőn
belül végrehajtsa a feladatot, de akkor is a végére jár, van-e erre
arany. Talán a Francia Ásványkutató majd fedezi, ha talál egy
fantasztikus telért.
Tudta, hogy a vállalkozását minden profi eleve
reménytelennek tartaná. A nagyképű taknyosokról nem is
beszélve, azok egyenesen előadást tartanának neki a korszerű
metodológiáról a légi ásványkutatás, a kőzetvétel, a
laborvizsgálatok terén, kioktatnák a számítógépes térkép-
komparatisztika lehetőségeiről, és tán még azt is a szemére
vetnék, hogy megcsúfolja a szakmai hagyományokat, hiszen
kísérletet sem tesz az észlelési térképhez tartozó munkafüzet
felkutatására, és messze elkerüli az értékes anyagokat őrző
archívumokat. Ha a főnökei tudnák, hogy milyen módszerekkel
végzi a terepmunkát, alighanem időnek előtte nyugdíjba
zavarnák. Mindegy, vállalnia kellett a kockázatot. Dupla vagy
semmi. Ha veszít, sokat veszít. Ha viszont nyer…
Hátrafordult, meggyőződött róla, hogy a lapp ott van az
utánfutón. Nem látta a szemét, de érezte, hogy nézi. A domborzat
egy kicsit változatosabb volt, mint az előző napon, de a vidék
kopár maradt. Fenyér 6. Göcsörtös törzsű, csökött nyírfák, fenyő
sehol. Már közel lehetett az első megfigyelési pont, amit kijelölt
magának, mert egyre vékonyabb lett a hóréteg. A motoros szán
erős reflektorának fényében imitt-amott, ahol a szél elsöpörte a
havat, már maga a föld is látszott. Finnmarknak ezt a részét nem
véletlenül nevezik pusztaságnak, itt még a csapadék is kevesebb.
Racagnal még egy bő félórát haladt, aztán már csak azt nézte,
hol üthetne tábort. A folyó egyik kanyarulatában talált alkalmas
helyet. A folyók különben is az ásványkutatók barátai. Lappföldet
hatalmas gránittáblák alkotják, és a törésvonalakat kell keresni
köztük, hiszen ott áramoltak az ásványokat tartalmazó
olvadékkőzetek, és vájták ki ágyukat a folyók.
Aslak, miután a francia beavatta a terveibe, sebtében
eszkábált egy kezdetleges menedéket, és az egyik sarokban
leterítette magának a rénszarvasbőröket. Fát vágott, tüzet rakott,
és a kunyhóból hamarosan füst szállt fel. A napvilág minden
percét ki kell majd használni. Racagnal felnézett az égre.
Oszladoztak a felhők, kitisztult az ég. Ha van egy kis szerencséje,
egy óra múlva már elég lesz a fény, hogy elkezdje a
munkálatokat. Megnézte a földtani térképen, hogy hol vannak, és
összevetette a térkép felületi jeleit és domborzatvonalait az
eredeti felvételi térképen láthatókkal. Az a bizonyos régi geológus
mindent elkövetett, hogy ne lehessen kideríteni, hol dolgozott.
Furcsa kettősség jellemezte a térképét. Elnagyolt volt, mintha a
megalkotóját sürgette volna az idő a terepen, a részletek
gazdagsága viszont arra vallott, hogy sok órát töltött a
kőzetminták elemzésével és azzal, hogy felvigye őket a térkép
megfelelő pontjaira.
Racagnalt egyre jobban izgatta a régi kolléga. Szerette volna
megfejteni a titkát. Vajon milyen ember volt? Milyen nőket
szeretett? Vagy talán a férfiakat szerette? Átlagos volt a nemi

6 Gyér növényzet, többnyire fél- és törpecserjék borította terület.

élete? Vagy ő is kalandor volt ezen a téren is? Ő, André Racagnal
annak látta magát, kalandornak, olyan férfinak, aki nem fél
kísérletezni, tágítani a konvenciók szabta határokat.
Miközben a kávéját iszogatta, az járt a fejében, hogy egy férfi
szexualitása sokat elárul arról, hogy képes-e új lelőhelyeket
felderíteni. Aslakra nézett. Könyökére támaszkodva bámulja a
lángokat. Racagnalnak eszébe jutott a lapp feleség, ahogy alszik a
sátorban. Sok ilyen nőt látott, amikor először járt itt, Lappföldön.
Némelyikkel el is játszadozott annak idején. Nem voltak olyan
kezesek, mint a skandináv nők. Vajon a lappok is gerjednek a
lánykákra? Érthetetlen, hogy miért nem azokra gerjed minden
férfi. Érthetetlen!
Világosodott. Racagnal felmálházott, és szó nélkül odaadta
Aslaknak a felszerelést, amit neki kell vinnie. Kiléptek a hidegbe,
és lassú léptekkel elindultak folyásiránnyal szembe.

10 óra, Malå (Svédország)

A P9-es járőr a rénrendőrség egyik svédországi

menedékszállásán éjszakázott, utána folytatta útját dél felé. A táj
megváltozott, elmaradt mögöttük a satnya törpenyírfákkal
tarkított fenyér, végeláthatatlan, sűrű fenyő- és nyírfaerdők
szegélyezték az utat. Pedig még mindig Belső-Lappföldön jártak,
és még mindig magasan fent északon. Időnként erdőt szelt át a
nyílegyenes út, mellette kis tavak tünedeztek fel, máskor meg egy
darabon kiszélesedő, majd leszűkülő, majd újra kiszélesedő
folyóparton haladtak. Nina most látta először Észak-
Svédországnak ezt a részét. Alig látszott népesebbnek, mint a
norvég Lappföld, de sokkal kevésbé volt vad vidék. Az erdőket
szemlátomást gondosan művelték, és ahol szükséges,
újratelepítették. Útjelző táblák mutatták, hogy itt is, ott is bányák
vannak a közelben. Hatalmas vasoszlopok tartotta elektromos
vezetékek hasítottak nyiladékot az erdőbe, és íveltek át az
országút fölött, áramot juttattak a királyság minden kis
településére. Ilyenből jó néhány akadt az úton is; benzinkúttal
kombinált vegyesbolt körül néhány kadmiumvörösre festett
boronaház: ennyiből állt egy-egy házcsoport.
 Végre megérkeztek Malå-ba. Az NGU, vagyis az Északi
Geológiai Intézet épületei a községen átvezető út túlsó végén
feküdtek. Az országos archívumok egy része a megfelelő földtani
intézetek szervezeti egységében maradt, de praktikus okokból az
északi országok itt, a transznacionális NGU-ban gyűjtöttek össze
minden anyagot, ami a földtani szempontból igencsak különös
Lappföldre vonatkozott. Malå-t (amely Stockholmtól
hatszázötven kilométerre északra fekszik, a legközelebbi várostól,
a Botteni-öböl partján fekvő Umeå-tól pedig százhetven
kilométerre) rendszeresen felkeresik a világ bányatáraságainak
képviselői, itt készítenek kutatási terveket. A svédek már kerek
évszázada Malå-ban alapították meg az intézetüket, ezért az
archívum, mondhatni, páratlan a maga nemében, 1907 óta
vannak például talajfúrási mintáik.
Nina és Klemet jelentkeztek az irodaépület recepcióján. Az
igazgatónő szobája közvetlenül a fogadótérből nyílt. Üdvözölte
őket, aztán leültek a fogadótér kávézónak kialakított szegletében.
Eva Nilsdotter huszonhét éve dolgozott a NGU-ban, az utolsó öt
évben igazgatóként. Két éve volt hátra a nyugdíjig, és remélte,
hogy a rendőrök nem fogják megzavarni a nyugalmát. Morcos
volt. Sűrű ősz haja összevissza meredezett, de eszébe se jutott
lesimítani. Barázdált, vékony arcában csodálatos azúrkék
szempár világított.
– Na, halljam, mi járatban! – mondta a szájában
rágógumival, egy kicsit elhúzva a szavak végét. – A
sajtófőnökünk Uppsalában székel, és halvány segédfogalma sincs
az itteni munkáról. Nem ártana, ha néha kimozdulna, nem
folyton az irodájában meresztené a valagát. Azt mondta,
fogadjam magukat, hát jó, fogadom. De előre megmondom: nem
szeretem az indiszkrét kérdéseket. Azért nem szeretem, mert akik
idejönnek hozzánk, azok sem szeretik. A titoktartás a jó hírünk
záloga. Abban a tudatban dolgoznak nálunk, hogy minden
köztünk marad. Az ügyfelek nagy része Amerika meg Ázsia nagy
tőzsdéin bejegyzett cégek képviselője, olyan cégeké, amelyek jó
esetben sok pénzt fektetnek kutatásba, feltárásba. Nem díjaznák,
ha két egyenruhás rendőrt látnának itt mellettem, és hiába
mondanám nekik, hogy ugyan már, nézzék, ezek itt milyen édes
pofák. Szóval legyenek diszkrétek, és vegyék figyelembe, hogy a
felettünk gyámkodó édes drága hivatalosságok újabban
megkövetelik, hogy legyünk nyereségesek, azaz jól vágjuk meg az
ügyfeleket, és ne már ingyér’, illetve az adófizetők kontójára
teljesítsük minden kívánságukat. Ma egyébként szerencséjük
van, nincs forgalom – mondta, azzal cigarettára gyújtott, rá se
hederítve, hogy minden középületben tilos a dohányzás.
Klemet és Nina nem ilyen fogadtatásra számított. Nina
eltűnődött, hogy lehet, hogy egy ennyire kevéssé diplomatikus
személy igazgatói posztra kerül, és hogy meg is tud maradni a
pozíciójában.
Eva Nilsdotter olvasott a gondolataiban.
– És képzeld, nyuszikám, még csak le se feküdtem érte
senkivel. Hanem tudod, hogy lettem igazgató? Úgy, hogy én
voltam a legjobb. Sokáig semmilyen vezetői állást nem akartak
adni, annyira jó voltam mint terepi geológus. De egy szép nap
megelégeltem, hogy folyton az olyan hülyéket nevezik ki
főnököknek, akik amúgy semmire nem alkalmasak. Dühbe
gurultam, és elhatároztam, hogy én leszek a főnök. És ebben is én
lettem a legjobb.
Azzal elnyomta a cigarettát.
Nina csak ámult, alig hitt a fülének. Klemet arca viszont egyre
vidámabb lett, ahogy hallgatta: igen, így beszél egy harcedzett
északi nő, aki nem ad a formaságokra.
– Na szóval? Mi szél hozott benneteket? És egyáltalán, mi a
szösz az a rénrendőrség? Még nem is hallottam róla.
– Egy kis fantáziával magadtól is rájöhetsz – vette fel a
kesztyűt Klemet. – Ami fontos: gyilkossági ügyben nyomozunk.
És okunk van feltételezni, hogy az eset összefüggésben van egy
régi bányahistóriával.
– És egy 1939-es lappföldi expedícióval – fűzte tovább a szót
Nina – meg egy aranylelőhellyel, amely miatt átok sújtotta, és
sok csapás érte a számi népet, és…
– Á! Az egészen más – gyújtott újabb cigarettára Eva
Nilsdotter. – Imádom a kincskereső térképes régi történeteket.
Azért is választottam ezt a szakmát.
A következő negyedórában Klemet összefoglalta a helyzetet.
Beszámolt a doblopásról, Mattis haláláról, a réntartókat terhelő
gyanúkról, az 1939-es expedícióról, az aranybánya legendájáról,
az átokról szállongó mendemondákról, egyszóval mindenről. Eva
Nilsdotter csak úgy itta a szavait. Hevült, háborgott, búsult,
mikor milyen fordulatot vett a történet. Klemet a lehető
legkevesebb szóval, mégis színesen mesélt, olyannyira, hogy Nina
azon kapta magát, hogy ő is csügg a kollégája szavain.
Eva Nilsdotter sokáig hallgatott. Aztán egyszer csak
felpattant, beviharzott a szobájába, és egy palack behűtött petit
chablis-val, valamint három borospohárral tért vissza.
– Megünnepeljük a megismerkedésünket és a közös munkát.
Mert még semmit sem kérdeztek ugyan, de ha jól sejtem, azt a
rejtélyes aranybányát keressük, igaz?
Pukkant a dugó, és Nina elkerekedett szemmel nézte, ahogy
Eva a következő pillanatban egy hajtásra leereszti a torkán az
első pohár bort.

Nem telt bele fél óra, kiürült az üveg, de az NGU igazgatónője (ő

itta meg a bor kétharmadát) megnyugtatta őket, hogy még van
egypár a frizsiderben. Átmentek az utca túloldalára, be az
archívum egy másik épületébe a sok közül, egy nagy csarnokba,
ahol tíz- és tízezer szám tárolták lapos deszkaládákban az egy
méter hosszú és pár centiméter átmérőjű fúrómagmintákat, egy-
egy ládában tízet-tízet.
– Nézzétek! Minden minta meg van számozva, az U betű
pedig kód, az urán kódja. Jó melege lesz tőle az embernek, nem
igaz? – nevetett Eva elcigarettázott, rekedt hangon, és rágyújtott.
A füst elkeveredett a csarnok hideg párájával. – Ha volna eszem,
nem dohányoznék uránnal a seggem alatt. Merthogy ez a derék
ásvány egy színtelen, szagtalan gázt bocsát ki, a csalafinta radont,
ami bárhol megtalálható természetes állapotában, de az ilyesféle
terekben megsűrűsödik, a bányákban meg pláne. Jó kis
tüdőrákot okoz. Itt, mondjuk, van szellőzés. De az a
legveszélyesebb, ha beszívod a radont, és közben dohányzol.
Azzal tényleg kinyírod magad… Na jó, foglaljuk össze! Az ellopott
sámándob esetleg információkkal szolgálhat a lelőhelyről. Úgy
vélitek, hogy a német geológus nyomon volt. És azt gondoljátok,
hogy most a francia geológus ugyanazon a nyomon jár, hiszen a
feltűnése egybeesik a közelmúlt drámai eseményeivel. Milyen
információink vannak, amelyekből azonosítani tudnánk a
lelőhelyet? – A válasz néma csend. – Aha, értem. De ugye, azzal
azért tisztában vagytok, hogy Lappföld kevés híján négyszázezer
négyzetkilométer? Nagyobb, mint Finnország vagy Japán.
– Csak azt tudjuk, hogy melyik az a három zóna, amelyikben
a francia kutatásokat akar végezni.
Eva bevezette őket a csarnok egyik sarkában lévő
irodahelyiségbe. Bekapcsolt egy számítógépet, és megadta a
kutatási területek koordinátáit. Nézte a képernyőn megjelenő
térképeket, aztán egy sokfiókos térképszekrényben megkereste az
olvasható léptékű megfelelőiket. Kirakta őket egy jó nagy
asztalra.
– Itt, itt meg itt akar sétafikálni a franciátok. Egyedül megy?
– A térképek fölé hajolt, ujjával követte a felületi jeleket,
domborzatvonalakat, közben morgott, magában beszélt. Aztán
fennhangon azt mondta: – Tudjátok, amikor egy geológus
térképet csinál, egy csomó részletet feljegyez a helyszínen. Ezek
itt levezetett térképek. Eredeti, más néven észlelési térképek
alapján készültek, és jóval egyszerűbbek, mint az eredetiek. Ha
valaki kutatni akar, először is felmegy az interneten a
honlapunkra, és megnézi az ilyen geológiai térképeket,
amilyeneket itt látunk. Továbbá talál egy listát, a megcélzott
területekről készült naplók listáját. Itt, helyben, kívánságra
bármelyik terepi naplót megkaphatja, tanulmányozhatja, ahogy
az itt lévő fúrásmintákat is. Sok napló még a második
világháború előtt készült.
– Nézzük meg az expedícióról készült fényképeket! –
ajánlotta Nina. Elővette a laptopját, és megmutatta Evának a
beszkennelt fotókat. – 1939-ben volt az expedíció. Franciák
szervezték, de részt vettek benne svédek is meg egy német
geológus, aki…
– A neve? – vágott a szavába Eva.
– Ernst. Csak a keresztnevét tudjuk és azt, hogy a Szudéta-
vidékről származik – mondta Klemet.
Eva elhúzta a száját, de felírta egy papírlapra a nevet. A
következő percekben a két rendőr csöndben várt, próbáltak
leolvasni valamit az igazgatónő folyton változó arcáról. Eva újabb
cigarettára gyújtott, és minden fényképet alaposan szemügyre
vett. Az egyiknél, amelyiken Ernst is rajta volt, hosszan elidőzött.
Nina törte meg a csendet.
– Úgy véljük, fémdetektoruk is volt.
Eva mélyen leszívta füstöt.
– Igen. De nem csak az volt nekik. Amit itt láttok, az egy
Geiger–Müller-számláló, a legelső hordozható modell, megvolt
vagy húsz-huszonöt kiló.
– Geiger–Müller-számláló? Nahát!
– Tudom, mire gondoltok, de nyugi, nem kell elsietni a
következtetést. Akkoriban még nem kerestek uránt, nem tudták,
mi fán terem. 1939-ben még nem volt atombomba.
– De a háború idején már elkészítették az elsőt, és a
kifejlesztéséhez kellett urán – mondta Nina.
– Volt is, egy kongói bányából. De azt hiszem, attól távol
vagyunk.
– Akkor mire kellett a Geiger–Müller-számláló?
– A háború előtt csak a sárga színe miatt foglalkoztak az
uránnal. Akkoriban inkább a rádiumot kutatták, mert a
hozzáadásával foszforeszkáló festéket lehetett előállítani, azt
használták óraszámlapokhoz meg bizonyos műszerekhez, de a
gyógyászatban is alkalmazták. Ma már mindenki sikítozni kezd,
ha ezt hallja, de akkoriban még nem ismerték a radioaktivitás
hatásait. Marie Curie, mindnyájunk anyukája uránszurokérccel
dolgozott, amit egyenesen Joachimsthalból kapott, az valahol
Németországban van… Nem, talán inkább Csehországban.
Mindegy, az a lényeg, hogy abban fedezte fel, és nevezte el
rádiumnak.
– Tehát lehet, hogy a német geológus rádiumot keresett? –
kérdezte Nina.
– Annyit bizton állíthatunk, hogy a németeket az érdekelte. A
képen látható felszereléssel a német geológus be tudta mérni,
hogy melyik övezetekben van rádium. Amiből nem következik
szükségképpen, hogy kifejezetten rádiumot keresett, meglehet,
hogy úgy volt vele, mint a geológusok többsége, vagyis egyszerre
több érc meg ásvány után kutatott, ahogy esik, úgy puffan, próba
szerencse. A rádiumra visszatérve: ne felejtsétek el, hogy ez az
elem természetes állapotában mindenhol itt van körülöttünk.
Vegyetek egy egyszerű gránittömböt, vizsgáljátok meg Geiger–
Müller-számlálóval, fogtok csodálkozni. – Eva Nilsdotter ismét a
fényképek tanulmányozásába merült. – Lehet, hogy német
barátotok a mesés aranybányát kereste. Na, azt legalább már
tudom, hogy hol tűnt el. – Látva, hogy Klemet és Nina milyen
értetlenkedve néz rá, nagyot nevetett. – Hú, nyuszikáim, ha
látnátok, micsoda képet vágtok! Figyeljetek! Az utolsó képeket,
amelyeken Ernst rajta van, a norvég részen csinálták. Efelől
semmi kétség, nézzétek itt, a csoport mögött ezt a horgas orr
formájú hegycsúcsot és itt, közelebb, ezt az ötszögvitorla alakú
tavat. – Odavitt egy térképet a régióról. – Itt a tó, itt a hegyorom.
Tekintve a szöget és a távolságot, amondó volnék, hogy itt készült
a felvétel. – A térképre bökött, aztán vastag piros ceruzával
keresztet is rajzolt oda. – Most pedig nézzük az utolsó képet,
amelyiken Ernst rajta van! Azt mondtátok, Inariból jött a csapat,
az itt van. Tekintve az utazás módját, azt mondanám, hogy
körülbelül erre jöttek. És most lássuk, hol bukkan fel újra a számi
kísérő! – Alaposan megszemlélte a fényképet. – Az útirányból
következtetve itt volt a számi táborhely. Ma már hűlt helye van,
tudom, mert fiatalkoromban magam is sátoroztam ott. Arrafelé
vezetett a rénszarvasok vándorlási útja, és az is különös benne,
hogy a folyódelta nem illik a vidék arculatához. Egy szó, mint
száz – lengette meg a piros ceruzát –, a felvétel itt készült.
– E között a két pont között halt meg Ernst – bólintott
Klemet. – Itt kereste a bányát… Lehet, hogy meg is találta.
– És most megpróbáljuk körülhatárolni, hogy melyik
területet kutatta Ernst és Niils. Gyalog voltak, igaz? Gyalog. Ez
megkönnyíti a dolgunkat. Habár azt, ugye, nem tudjuk, hogy
hány nap alatt érték el az Ernst által kijelölt kutatási terepet, és
hogy hány napot töltöttek ott.
– Csak azt tudjuk, hogy Niils hány napot volt távol a csapattól
– mondta Nina.
Eva megint a térképek tanulmányozásába merült. Ide-oda
ingázott a nagy asztal előtt a három földtani térkép közt, nézte a
Racagnal által kiválasztott kutatási zónákat. Visszament a kis
irodába, és a számítógéphez ült. Beírt valamit, nézte a monitort,
aztán telefonált, és mondott valamit angolul. Sokáig várt,
hallgatott. Végül felírt egy e-mail címet egy papírdarabra.
 – Csatlakozz a kütyüddel az intézet wifijére! – utasította
Ninát. – Küldd a németed fotóit erre a címre, ni! Az e-mailben
írd meg pontosan, hogy melyik pasast akarod azonosítani!
Világos? Az a gond, hogy nem tudjuk, hogy a német 1939-ben és
a francia most egyazon bányát hajkurássza-e. Továbbá nem
tudjátok, hogy ti magatok nem egy harmadik bánya után
loholtok-e véletlenül. Szóval egy a bánya, kettő vagy három?
– Szerintem mindnyájan Ernst bányáját „hajkurásszuk” –
jelentette ki határozottan Klemet. – Most az egyszer bízom a
megérzésemben. Ugyanazt az elátkozott lelőhelyet keressük. Niils
bányáját. Azt, amelyikről valamiképpen a dob is regélt.
– És mi van a franciával? – kérdezte Nina. – Csak annyit
tudunk, hogy három különböző területre kért és kapott kutatási
engedélyt. Eva! Van valami közös sajátossága a három
területnek? Vannak olyan paraméterek, amelyek nyomra
vezethetnek bennünket?
Eva a térképek fölé hajolt. Elszívott két cigarettát, mielőtt
válaszolt.
– Nézzétek! Az első közös sajátosság a folyó: mindhárom
térképen északnyugatról folyik dél felé, aztán kelet felé
kanyarodik, végül délkeletnek fordul. A következő hasonlóság a
domborzat. A tengerszint feletti magasság különböző, a
földfelszín különböző, de mindhárom körzetben vannak
kiemelkedő térbeli alakzatok, van plató, délkeleten tó, az
északkeleti rész pedig törészóna.
Nina élénken bólogatott, Klemetnek voltak kétségei.
– Amit mondok, ne tekintsétek egy flamand festmény sebészi
pontosságú elemzésének. Ez egy impresszionista kép, színek
kavalkádja, elmosódó körvonalak. De ilyen megközelítéssel nagy
hasonlóságokat látok. És még nem beszéltem a harmadik
mátrixról, a földtani hasonlóságokról.
– Oké, tegyük fel, hogy mindenben igazad van – tette fel a
kezét Klemet. – Akkor se értem, hogy lehet, hogy a franciánk
nem tudja, hová kell mennie. Csak találgat. Olyan térséget keres,
amely megfelel bizonyos indikátoroknak, amelyeket valaki
mástól kapott. Azokból következtet arra, hogy milyen a terep, és
annak megfelelően szűkíti három zónára a kutatási területet.
 – Azt hiszem, fején találtad a szöget – kiáltott Eva. – Egy
szuper profival van dolgunk, csak egy ilyen volt képes erre a
három övezetre szűkíteni a kutatást. Bármibe fogadok, hogy a
térség egyetlen más zónája sem felel meg ezeknek a
kritériumoknak. Ha precízen át akarnánk bogarászni az összes
lehetséges variációt, hetekre lenne szükség, sőt akár hónapokra
is. Most viszont azt hiszem, ideje, Nina, hogy megnézd, jött-e e-
mailed.
Jött. Egy bizonyos Walter Müllertől, angolul.
– Ernst Flüger – jelentette Nina. – A német geológusunk
teljes neve Ernst Flüger. A harmincas évek közepén volt a bécsi
bányaipari egyetem hallgatója.
– Kiváló iskola – jegyezte meg Eva. – Kár, hogy akik oda
jártak, utóbb a náciknak dolgoztak. Kivéve persze a ti
Flügereteket. Ő előbb meghalt.
– Ő is dolgozhatott a náciknak – vitatkozott Klemet. – Hitler
1933-ban került hatalomra.
– Az mindenképp meglepő lett volna – mondta Nina, aki
közben továbbolvasta az e-mailt. – Flüger nem fejezte be a
tanulmányait, az első év után kirúgták. Ugyanis zsidó volt.
Ezt meg kellett emészteniük. Klemet törte meg a hosszúra
nyúló csendet.
– Talán szerencséje volt, hogy úgy halt meg, hogy Lappföldön
szakadékba zuhant.
Ninának támadt egy ötlete. Telefonált Párizsba. Eltartott
néhány percig a beszélgetés.
– Henry Mons-nak rémlett a Flüger név. Azt mondja, Flüger
és Niils észak felé mentek. És úgy emlékszik, Niils azt mondta,
hogy két-háromnapos gyaloglás után ütöttek tábort, és további
két nap múlva történt a haláleset.
Eva előrehúzta a földrajzi térképet.
– Így is marad két lehetőség. Itt és itt. Ha elfogadjuk, hogy a
csodálatos aranylelőhelyünk valahol itt van, még akkor is marad
egypár átkutatni való körzet. Bárcsak tudnánk, hogy rajzolt-e
térképet a geológusunk!
– Rajzolt – mondta Nina. – Henry Mons látta is a térképet.
De a térkép eltűnt.
 – Ó, de hát akkor más a helyzet! Akkor Flüger jegyzeteket is
készített. Minden geológus a terepi naplója alapján rajzolja meg a
térképét.
Eva Nilsdotter odalépett a számítógéphez, lezuttyant a
székre, és mélyen leszívta a füstöt.
 35

Január 21-e, péntek

12 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Racagnal a számi pásztor kíséretében több mint egy kilométert

tett meg folyásiránnyal szemben. Jól gondolta, a viddának ezen a
részén kevesebb volt a hó, ki-kilátszottak a sziklák. Első terepi
észlelései megerősítették a levezetett térkép információit. Azt
már bajosabb lesz kideríteni, hogy az eredeti földtani térképpel is
harmonizálnak-e. Nincs kizárva, hogy piszok szerencséje van, és
rögtön elsőre a megfelelő helyre jött, de azért jó nagy képzelőerő
kell hozzá, hogy ebben a vidékben ráismerjen a régi térképen
megrajzoltra.
Kékes fény világította meg a folyóágyat és a környező tar
dombokat. A geológus meglátott egy érdekes formájú sziklát, a
kalapácsával lepattintott róla egy szilánkot. Ellenállt a
kísértésnek, hogy megnyalja, mert tudta, hogy a nyelvéből egy
darab rajta maradna a fagyos kövön. A fejlámpájával rávilágított,
aztán eldobta. A folyó kanyarulatához ért. A két méter magas
partfal egy szakaszán világosan kirajzolódott a környék földtani
szerkezete. Semmi meglepő. Egy réteg gránit, aztán átalakulatlan
gránát, lencsés szemcséjű gneisz, tizenöt fokban emelkedő, öt
centiméter vastag agyagos homorulat, alatta márga. Racagnal
mindent feljegyzett a noteszába, de idő híján most nem
végezhetett olyan alapos munkát, mint általában. Odahívta
Aslakot, és megkérte, hogy vegyen elő a hátizsákból egy
gyapjútakaróba csomagolt műszert. Ráirányította a partfalra, és a
kis gép halkan kattogni kezdett. Nem volt nagy frekvenciaeltérés
a különböző kőzetrétegek között. Racagnal visszatette a
készüléket a tokjába, Aslak pedig újra bebugyolálta. Mentek
tovább a folyó vastag jegén. Racagnal meglátott egy nagy sziklát a
parton. Szép gömbölyded formája volt, és mindenféle
színárnyalatú zuzmó borította, a sötétzöldtől a sárgáig. Racagnal
ebből is lepattintott egy darabot, megnézte a barázdáltságát, a
textúráját, aztán eldobta. Nem messzire onnét kisebb forma
kavicshalmot rakott le a folyó. A geológus letérdelt, megforgatott
egypár kavicsot, nagyítóval is megszemlélte őket. Most már
verőfény volt, szikrázott a hó. De már csak talán fél óráig lesz
ilyen világos, bár egyre nő a napvilág időtartama. Racagnal
alaposan szemügyre vett egy megcsillámló kavicsot. Igen, nincs
tévedés, ez egy aranyszemcse. Egy műkedvelő kincskereső ugrált
volna örömében. De Racagnal tudta, hogy ez mit sem jelent. Hát
persze, hogy van arany a vidéken, nem véletlen, hogy cégek
tucatjai kutatnak utána. Különösen a kanadaiak jeleskednek,
merthogy a régió földtani sajátosságai hasonlítanak az
otthoniakra. A geológus otthagyta a kavicshalmot, felkaptatott a
partfalra, és körbehordozta tekintetét. Kopár dombokat látott
körös-körül. Rápillantott a térképre, és már indult is tovább. Sok
még a tennivaló. A megnéznivaló. És csekély a siker reménye.

14 óra 20 perc, Malå

Eva Nilsdotter átvezette a vendégeit egy gyéren megvilágított

nagy terembe, amelynek két teljes falát iratrendezőkkel és
dobozokkal megrakott polcrendszer borította.
– Na, jó, kezdjük itt! – mondta, és a fő fal bal felső sarkában
lévő kisméretű mappákra mutatott. Levette az egyiket, egy sárga
fedelűt. – Azt mondtátok, ugyebár, hogy Flügerrel együtt a
térképe is eltűnt. Van egy olyan sejtésem, hogy valaki megtalálta.
Magam is sokszor hallottam arról a bizonyos átokhistóriáról a
tanulmányaim és a kutatásaim során. Öreg számik meséltek a
csodálatos lelőhelyről, amely balsorsot hozott az emberekre.
Soha senki nem tudta, hol az az átkos hely. A kedves bácsikád,
Klemet, ő sem tudja, de ő is hallott róla. Izgalmas, nem?
Tudjátok, én a pályám egy részét külföldön töltöttem, egyébként
a földtanászok nagy része így éli az életét. Sokat mászkáltam
Ázsiában is, és képzeljétek, a bányatörténetek jó része ott is
ugyanígy végződik. A helybéliek nem sokat számítanak, ha egy
állam ki akarja aknázni a föld kincseit. – Fölmászott a létrára, és
egy fölső polcról leemelt egy nagy iratrendezőt. – Fogjátok! – A
kartondobozban vastag borítékok voltak. Eva sorra megnézte
őket, hamar megtalálta, amit keresett. – Üljetek le! – Kinyitotta a
borítékot, és kivett belőle egy noteszt. Óvatosan maga elé
helyezte. Nem nyitotta ki azonnal. – Íme, Ernst Flüger
terepnaplója. Egyetlen notesz, ami meglehetősen ritka. A
geológusok többnyire egy egész sorozat jegyzetfüzetet
megtöltenek, és szerintem van köztük, amelyik valóságos
művészi alkotás. Hogy ez a notesz hogy került ide, arról
fogalmam sincs. Nina! Meg kellene kérdezni az öreg francia
barátodat, hogy tud-e valamit. Azt hiszem, nem tévedek: ezt a
füzetet senki nem nyitotta ki Flüger halála óta. Valószínűleg
összeszedtek minden holmit, ami maradt utána, és valaki úgy
gondolta, hogy a naplónak itt a helye nálunk, Malå-ban. És aztán
mindenki megfeledkezett róla. Sok más archivált anyaggal is ez a
helyzet. A föld- és kőzetmintákat előbb-utóbb megvizsgálták, de a
geológusi elemzéseket érdektelennek vélték a maguk idejében.
De később, akár egy évszázad múltán, amikor a technika már
sokkal fejlettebb, és valami okból érdeklődésre tart számot az
egykori analízis, újra előkerülhetnek a sokáig elfeledett szellemi
kincsek.
Klemet és Nina tűkön ült. Eva rájuk mosolygott, és végre
kivette Ernst Flüger naplóját a megrepedezett bőrborítóból.
Mindhárman nézték az apró betűs szabályos írást és az
aprólékos vázlatrajzokat, geokronológiai skálával annotált
földtani szelvényeket és metszeteket, a plasztikus hatású
sraffírozást, a szépen megrajzolt domborzatvonalakat. Flüger
természetesen németül írt. Eva találomra lefordított egypár
passzust.
– Herr Flüger aggályosan precíz ember volt – mondta. –
Ahhoz képest, hogy csak egy évet járt egyetemre, remekül
elsajátította a jegyzetelés technikáját. – Végiglapozta a füzetet. Az
utolsó bejegyzés 1939. augusztus elsejére volt datálva. Eva
eltöprengett, csak nagy sokára szólalt meg. – Hát kérem, egy
magamfajta profi szemében furcsa egy terepnapló ez, annyi
szent. Voltaképpen úgy írja le az ércek előfordulását, a kőzetek
korát, a kutatott szelvény kronológiáját, ahogy az elvárható, és a
további kutatásokra tett javaslatai is abszolút logikusak…
 – De? – szólt közbe Klemet, nem bírva türtőztetni magát.
– De Flüger a vázlatrajzokat és a megfigyeléseket egy-két
helyen igencsak meglepő, sőt inkább azt mondanám, rejtélyes
jegyzetekkel kíséri. Flüger már korábban is járt a körzetben, és a
napló nagy része visszautal az akkori feljegyzésekre, adatokra. Ez
rendben is volna, az viszont rendkívül furcsa, sőt, elképesztő,
hogy egyetlen pontos helymegjelölés sincs az egész
dokumentumban. Tekintve Flüger egyéb téren mutatott aggályos
precizitását, ez nem lehet se véletlen, se tévedés. Lehet, hogy a
térképén rajta vannak az adatok. Igen, ez könnyen lehet. Na, jó,
folytassuk!
– Eva! Hogy értetted, hogy egyes jegyzetek rejtélyesek? –
Most már Ninán is látszott, hogy fogytán a türelme. – Mondanál
konkrét példát?
– A geológusnaplók általában szárazak, tisztán technikai
jellegűek. Szakmabelinek kell lenni hozzá, hogy az ember
meglássa bennük a poézist. Némely művészlelkek cifrázzák az
ábrákat, rajzokat, már említettem is, hogy van, aki valóságos
művészi alkotást hoz létre. De a szövegek a lényegre
szorítkoznak, és olyan szakzsargont és rövidítéseket használnak,
amiket csak a beavatottak értenek. Flüger viszont olyan
párszavas kommentárokat is ír, amelyeknek semmi közük a
geológiához. Első olvasásra elkerülték a figyelmemet, mert be
vannak ékelve a megfigyelések közé, és nincsenek összefüggésben
velük. Vegyük sorra! Flüger már az első lappföldi útja során
tudta, hogy vissza kell jönnie folytatni a kutatást. Nyilván ezért
csatlakozott a franciák 1939-es expedíciójához. Konkrét célja van,
megtalálni a lelőhelyet. Ebben száz százalékig biztos vagyok. –
Újra a napló olvasásába merült. – Aki tudja, hogy egy
geológusnapló elvileg mit tartalmaz, annak nyilvánvaló, hogy mi
nem illik bele. Egy kicsit olyan ez, mintha orosz nyelvű idézetek
volnának egy svéd szövegben. A második ittléte alatt Flüger csak
néhány napot töltött a terepen. A feljegyzései mindösszesen öt
lapot töltenek meg. És a lényeget két mondatban írja le,
egymástól két lapra. Egy: „A bejárat rajta a dobon.” Kettő:
„Niilsnél a kulcs.”
– Niils dobja! – csapott a levegőbe Klemet.
 – Niils dobján van a pontos helymegjelölés – lelkesedett
Nina. – Ezért volt olyan fontos Niilsnek, hogy biztonságban
legyen a dob. És aki ellopta, tudta, hogy mire való. Tudta!
Kezdettől fogva rossz nyomon járunk, Klemet. A dob nem egy ősi
sámándob, hanem az aranybánya kulcsa.
Klemet egyetértett vele.
– Álljon meg a menet! – intette le őket Eva. – Én egy szóval
se mondtam, hogy aranybányáról van szó.
– Ha nem arról, akkor mi a csudáról? – meresztett nagy
szemeket Nina.
– Flüger sehol sem írja le azt, hogy arany. Az utalások és az
egész kontextus azt a képzetet kelthetik, hogy aranyról van szó,
de expressis verbis nincs kimondva. Mindenhol sárga ércről,
fekete kőzetmódosulatról beszél. És hogy valami elképesztő,
valami hihetetlen dolog közelébe jutott. Szerintem maga sem
tudja, hogy mit fedez fel. És ne feledjétek, hogy nem kész
geológus. Kivételes tehetsége van a kartográfiához, de mivel csak
az első évet végezte el a bécsi egyetemen, nem tudja pontosan
azonosítani a kőzeteket. Ami tökéletesen érthető, hiszen az
elméleti tárgyak gyakran megelőzik a gyakorlatiakat, de
különben is, sokéves változatos terepmunka kell hozzá, hogy az
ember kompetenssé váljon ezen a téren. Szegény Flüger nem volt
elég képzett, és elegendő gyakorlatot sem szerezhetett négy-öt év
alatt, úgyhogy tévedhetett is, de az is lehet, hogy csak
bizonytalankodott.
Klemet Ninához fordult.
– Emlékszel: Niils nem akarta, hogy megtalálják a lelőhelyet.
Mi van, ha csak azért ment Flügerrel, hogy szemmel tartsa, és
vigyázzon, nehogy megtalálja a telért.
– Ugye, nem arra gondolsz, hogy Niils ölte meg Flügert, és
utána eljátszotta a komédiát? Flüger tudott a dobról, írja is.
Biztosan Niils beszélt neki róla. Akkor ugyan mért ölte volna
meg?
– Bocsáss meg, Eva, szeretnék valamit négyszemközt
megbeszélni a kolléganőmmel.
– Semmi probléma, addig én kiveszek egy üveg üde francia
chardonnay-t a frigóból, az irodámban találkozunk. Ne sokat
ücsörögjetek az uránmintákon, nehogy aranyeret kapjatok
nekem!
Klemet és Nina csak néztek utána, nem tudták, hogy
komolyan mondja, vagy hülyéskedik velük.
– Csuda egy nő – mondta Nina. – Biztos sokaknak az agyára
ment a stílusával. Nekem tetszik.
Klemet nem reagált, rögtön a tárgyra tért.
– Az a gond, hogy még mindig fogalmunk sincs, milyen volt
az a rohadt dob. Szerintem pont úgy néz ki, mint egy
hagyományos sámándob, máskülönben valakinek biztos feltűnt
volna. Ott az az oslói régiségkereskedő, tudod, aki meg akarta
venni, meg kéne próbálnod felvenni vele a kapcsolatot.

Ninára bízva az oslói hívásokat, Klemet elhagyta a kis

irodahelyiség kellemes melegét, és fel-alá sétált a
fúrómagmintákkal megrakott ládatornyok közt. Némelyik
megvolt hat-hét méter is. Klemet megállt az egyik láda előtt, és
kivett egy mintát.
– Hohó! Nem piszkáljuk a mintákat – kiáltott rá egy hang.
Eva Nilsdotter közeledett kosárral a kezében, a kosárban pedig
egy palack borral és három pohárral. Prémes sapkája mókásan
csáléra állt. – Nem szabad megváltoztatni a minták helyét a
ládában. Ha összekeverednek, az olyan, mintha megváltoztatnád
a felmenőid születési dátumát a családfán: értelmét veszti és
használhatatlanná válik az egész. Nem volt kedvem egyedül
szobrozni, gyere, igyunk egy pohárral!
– Jó, de csak egy ujjnyit, amint végzünk, indulunk Kirunába.
Eva színültig töltötte a maga poharát.
– Egészségedre! – Letette az üveget egy ládára, és
megpaskolta a fúrómagmintákat. – Ez itten arany.
Klemet tartogatta egy kicsit a bort a szájában, és apró
kortyokban eresztette le a torkán. Jólesett az alkohol simogató
melegsége a fagyos raktárcsarnokban.
– Nem is gondolná az ember – mondta a mintákat
vizsgálgatva.
– A legtöbb kőzet titkolja, hogy mit rejt. Kicsit olyanok, mint
a korosodó hölgyek – tette hozzá mosolyogva. – Hogy rengeteg
munkával kinyerjünk egy kiló aranyat, ahhoz töméntelen
mennyiségű érc kell, és baromi sok energiát kell felhasználni.
– De az mégiscsak érthetetlen, hogy a legendás
aranybányánkat mindmostanáig nem sikerült megtalálni, nem?
– Ugyan mért volna érthetetlen? Először is koronként más-
más ércet keresnek az emberek, más válik fontossá. És van két
további faktor, ami miatt előbb-utóbb egész más szemmel fognak
az archívumunkra nézni. Az egyik a technikai haladás, a másik a
kitermelési költség. De, mondom, egyes ércek igen ügyesen
rejtőzködnek.
– A rádiumot említetted.
– Igen, az nagy csibész. Szuper radioaktív. Alattomos dög:
uránércekben dekkol. Annak idején azért volt olyan keresett,
mert sugarakat bocsátott ki, értsd, világított. Használták egész az
ötvenes évekig, a második világháborúban például a hadirepülők
műszerfala rádiumtól foszforeszkált. A rádium fehér, de ha
kiteszed a levegőre, feketére színeződik. Ravasz, mi? Az
unokatesója, az urán, az is piszok disznó. Uránszurokércként
fekete, de koncentrálva sárga lesz, ezért is kapta az uránoxid-
keverék a yellow cake nevet a keresztségben, de hogy ne legyen
olyan egyszerű a helyzet, yellow cake-et természetes formában is
lehet találni. Fekete, sárga, sárga, fekete, játssza a kaméleont.
– Sokat segítettél nekünk, Eva, őszintén köszönöm. Gyorsan
meg kell találnunk azt a bányát, mert a jelek szerint a francia
geológus is azt keresi. És az az érzésem, hogy ha megtaláljuk a
bányát, sok más égető kérdésre is választ kapunk. Hát, mint
látod, ebben több az intuíció, mint a tény.
– Sebaj, zsarukám, sebaj! Én nagyra tartom az intuíciót, mert
a melóm nyolcvan százalékban szerencse dolga plusz intuíció.
Aki mást állít, hazudik. Jó, tudom, erre azt mondhatod, hogy az
intuíció is élményekből táplálkozik, munkából és tapasztalatból,
és ez igaz is, de a mázlifaktor se elhanyagolható.
Klemet rámosolygott.
– Ha az intuíciód Kautokeinóba vezényel, okvetlenül látogass
meg a sátramban, Eva, mindig lesz számodra egy üveg
fehérborom.
– Számi sátor plusz fehérbor? Egy ilyen meghívást nem lehet
elutasítani – emelte poharát Eva. – Visszatérve a problémánkra,
szerintem egyetlen módon lehet belőni a helyszínt: meg kell
találni a terepnaplóhoz tartozó földtani térképet. Nincs az
archívumunkban. Megvan még egyáltalán? Nem tudom. Rejtély,
hogy a napló hogy lehet itt a térkép nélkül.
– De ha nincs itt a térkép, akkor lehetetlen megtalálni! Tűt a
szénakazalban.
– Azért azt nem mondanám. Meg kell nézni, kik vettek részt
az 1939-es expedícióban, hátha abból kijön valami.
– Igazad van. Ezen a nyomon elindulhatunk. Az a gond, hogy
a résztvevők többsége már meghalt. Megkereshetjük a
családjukat, megkérhetjük, hogy hadd nézzünk bele a
hagyatékukba, de erre nem lesz idő.
– Akkor csak egyet mondhatok: sok szerencsét!
Eva pont Klemetre emelte a poharát, amikor Nina csillogó
szemmel kijött az irodából, és bocsánatot kérve Evától, behívta a
kollégáját.
– Először egy oslói ismerős kollégát hívtam fel. A szóban
forgó régiségkereskedőnek a parlament és a városháza közt van
az üzlete, szóval elegáns környéken. A sarkvidékről szóló
irodalmi és tudományos művekre specializálta magát, flóra meg
fauna, ilyenek. Az interneten is kereskedik, és egyéni
megrendeléseket is elfogad.
– És miért érdekelte a számi dob?
– Csak közvetített. Nyilván azért találták alkalmasnak, mert
jártas a Nagy Észak dolgaiban, és végeredményben a lapp is egy
északi nép. A kolléga szerint zavaros ügyei is voltak a pasasnak.
– Aha. Tehát olyasvalaki, akihez „speciális” kéréssel is lehet
fordulni.
– Felhívtam. Nem csinált titkot belőle, hogy felvette a
kapcsolatot Henry Mons-nal. A továbbiak már bonyolultabbak.
Szakmai titokra hivatkozva nem árulta el, hogy ki volt a megbízó,
de különben is semmi sem lett az egészből, mondja, hiszen Mons
nem volt hajlandó eladni a dobot.
– Honnan tudta, hogy Mons-nál van a dob?
– Állítólag a megbízó említette neki, hogy volt az az expedíció
közvetlenül a háború előtt. A többit már ő maga derítette ki, ami
nem volt nehéz, mert Paul-Émile Victor egyik társa a háború
alatt megjelentetett egy beszámolót a lappföldi utazásról, és
részletekbe nem bocsátkozott ugyan, merthogy nem is tudott
részleteket, de megemlítette a Mons-nak átadott dobot. Ennyi.
Innentől aztán már könnyű volt eljutnia a célszemélyig.
– Vajon ki lehetett a megbízó?
– Csak annyi biztos, hogy az illető nem az újságokból értesült
a dob létéről.
– Valami köze volt az expedícióhoz…
– …vagy az egyik résztvevő rokona, leszármazottja –
egészítette ki a mondatot Nina.
– Mattis? Nem tudom elképzelni, hogy Mattis vagy más
számi egy kétes hírű oslói régiségkereskedőhöz forduljon, annál
is kevésbé, mivel a többségük Finnországban csatlakozott a
társasághoz. A franciák szóba se jönnek. Flüger meghalt.
– Marad a két svéd…
– …és a konya bajszú ismeretlen, aki nem sokkal Flüger
halála után végleg eltűnik a színről…
– …és akit a nagybátyád ismerni vélt, ugyebár.
– Róluk mit mondott a francia felfedeződ?
– A két svédről alig valamit, megszakadt velük a kapcsolata,
már csak azért is, mert kitört a háború. Egyikük két évet lehúzott
Berlinben a fajvédő Kaiser Wilhelm Institut für Anthropologie-n,
1943-ban rendelték vissza Uppsalába.
– Na, igen, amikor a németeket megverték Sztalingrádnál.
Klasszikus példa a változó geometriájú svéd semlegességre.
Mindig is égett a pofám miatta.
– Néhány évig a közegészségügyi igazgatóságon dolgozott –
folytatta Nina –, az ötvenes években halt meg, autóbalesetben. A
másik svéd szép karriert futott be mint orvos. A solnai Karolinska
Institutet geriáter professzora lett, egyszersmind a Nobel-díj-
bizottság tagja. A nyolcvanas évek végén halt meg.
– Marad a bajuszos.
– Ő Finnmarkban csatlakozott az expedícióhoz – mondta
Nina. – Helybéli norvég volt, afféle logisztikai tótumfaktum.
– Ha odavalósi volt, akkor utóbb vagy elköltözött, vagy rég
meghalt. Mert különben Nils Ante ráismert volna, ebben
majdnem biztos vagyok.
– Talán érdemes újra elmenni hozzá, hátha eszébe jutott.
Akárhogy is, ez az egyetlen nyom, amelyen elindulhatunk.
 36

Január 21-e, péntek

16 óra 55 perc, Közép-Lappföld

Aslak órák óta némán lépdelt az idegen mögött. Sötét volt, de a

felhők mögül kibukkanó hold felszikráztatta a fenyért, és a
csenevész fácskák ágai közt is fehérlett a hó. Aslak zokszó nélkül
követte a parancsokat. Figyelt. Amióta az idegen belépett a
sátrába, felkészült rá, hogy megölje. Bármikor megtehette volna.
Úgy bánt a tőrrel, mint senki más. Ötéves volt, amikor az apja
megajándékozta egy késsel. Már nagyon várta, hogy saját kése
legyen. Végre nekiláthatott játékokat, rénszarvas- és
szánszobrocskákat faragni nyírfából, ahogy azt az egyik
nagybátyjától látta. Az apja már akkor emberszámba vette, igazi
kést adott neki, nem kis játékszert. Egy száminak ez fontos volt.
Még mindig megvan az a kés. A nyírfanyél már zsírtól fekete, a
rénszarvascsontból finoman kifaragott tok pedig erősen
repedezik. De a pengének semmi baja.
Aslaknak voltak más kései is, de – tiszteletből az apja iránt –
mind közül ez volt a legbecsesebb. Nem ismerte az anyját. Nem
voltak érzelmei iránta. Egyszer Mattis megkérdezte, hogy nem
hiányzik-e neki. Hogy hiányozhatna valaki, akit nem is
ismerünk? Értelmetlen a kérdés. De hát Mattis már csak ilyen
volt. Furcsákat gondolt. A rénszarvasprém melege, az igen, az
hiányozna. Annak a hiányába bele is halhat az ember. Egy másik
alkalommal, amikor sokat ivott, Mattis arról fecsegett, hogy
szeretet is kell az élethez, meghittség. De akkor már nagyon
odavolt, végképp kicsúszott lába alól a talaj. A „meghitt szeretet”
nem menti meg az embert, a rénszarvasprém igen. Az apja
megtanította Aslakot, hogy kell kikészíteni a rénszarvasbőrt.
Hogy lehet kicsalni belőle a meleget. Ez volt a legfontosabb
tudás, amit az apja átadott neki. Nemigen beszélt vele, legfeljebb
annyit mondott, hogy becsülje a réneket, és válasszon
vezérállatot. Az apja gyakran úton volt. Olykor magával vitte,
olykor meg nem. És egy nap nem jött vissza. Istenfélő ember volt,
de az emberek miatt halt meg. Semmi jót ne várj az emberektől!
Ne várj tőlük melegséget! A felesége jutott eszébe. Van mit ennie,
van tűzifája, van bőségesen rénszarvasprémje. Talán kibírja. Ha
nem lesznek elviselhetetlen rohamai.
Hiszen már oly régóta kibírja.
Van, hogy órák hosszat vonít. Marcangolja a torkát. A
legsúlyosabb rohamaiban az égnek emeli a karját, és szűköl,
vonít, sikít. Nincs mit tenni. Hagyni kell vonítani és vele lenni.
Sokáig bolyong a fellegekben, de aztán a tekintete találkozik az
övével, és akkor megnyugszik. Mint aki visszatalál az útra. De
olyan is van, hogy az asszony tekintete átfut rajta, mintha ott sem
volna, mintha láthatatlan volna. És feltartott kézzel vonít,
sikoltozik. Aslak tudta, hogy miért. Muszáj neki.
Egyszer a rénhivatal egyik embere, aki ellenőrző körútja
során Aslakhoz is elvetődött, megpróbált beszélni vele. Derék
ember volt, számi, ismerte Aslak apját. Megkérdezte, nem
gondolja-e, hogy orvoshoz kéne vinni a feleségét. Tiszteletből,
amiért a férfi hajdan baráti viszonyban volt az apjával, Aslak azt
mondta, hogy meggondolja a dolgot. A férfi aztán többször is
eljött, de belátta, hogy nem érdemes erősködnie.
Aslak feleségének vonításáról mindenki tudott a viddán,
immár éppúgy beletartozott a legendáriumba, mint az emberek
fantáziáját élénken foglalkoztató, rejtélyes aranybánya.
Aslak felnézett. Az alacsonyan úszó felhők a folyótól balra
emelkedő hegy fölé értek, és mivel a hegyoldal szikláiról a szél
sávosan lesöpörte a havat, a szürke színek egybemosódtak, és
olyan volt, mintha a gerinc feljebb húzódna, fent a magas égen. A
hegy és a folyó közti lankás területen néhány rénszarvas túrta a
havat. Nem zavartatták magukat, épp csak felkapták a fejüket,
aztán keresték tovább a zuzmót. A geológus elhagyta a
folyóágyat, mert felkeltette a figyelmét pár nagyobb szikla nem
messze a parttól. Megszemlélte, hosszú nyelű kalapácsával
megütögette őket, aztán azt a furcsa műszert is végigsétáltatta
fölöttük. Írt róluk valamit egy füzetbe, elővette a térképét,
nézegette. Aslakot rókára emlékeztette az idegen. Vizslat,
szimatol. Harap, aztán elinal. Vele is ezt csinálta. Harapott, de
azóta tartja a távolságot. Visszavonult egy láthatatlan fenyegetés
menedékébe. Aslak felidézte magában a jelet, amelyet a felesége
a földre rajzolt.
Ez az ember róka. De ő, Aslak meg farkas. Eleget követte,
figyelte őket, kitanulta a viselkedésüket. Közéjük tartozik. A
farkas harap, és nem engedi el a zsákmányt. Csak ki kell várni a
legjobb pillanatot. Várni, sokáig várni, ha kell. A farkas
türelmesebb, mint a róka. A róka feladja, ha nem tudja gyorsan
megkaparintani, amit akar. A farkas bármeddig kitart.
– Hé! Szedd a lábad! – kiáltott hátra az idegen. – Gyorsan a
hátizsákot, mindjárt besötétedik.
Aslak meggyorsította a lépteit. Ez a mozgásán nem is látszott;
ijesztő volt, hogy testtartásán mit sem változtatva – egyenes
derékkal, lazán lógatva a karját –, milyen sebességgel halad,
szinte siklik. Az idegen már ott térdelt egy szikla előtt, amely
olyan volt, mint egy hatalmas kavics, vagy inkább, mint egy alvó
rénszarvas. Kivette a hátizsákból a szükséges eszközöket, aztán
megkaparta a követ, és öntött rá valami folyadékot. Gyanakvóan
fel-felnézett, de nem látott semmi fenyegetőt Aslakban. Persze az
is idegesítő volt, hogy olyan üres tekintettel bámul rá,
Racagnalnak már ettől is megrándult a szája széle, és torz fintor
futott végig a fél arcán.
Az idegen levette a védőszemüvegét, és közelebbről is
szemügyre vett egy kőszilánkot. Csalódottnak látszott. Elrakta a
műszereket, és valami idegen nyelven indulatosan mondta a
magáét. Aztán rövid rádióüzenetet küldött, sokadszor
nyilvánvalóvá téve Aslaknak, hogy érvényben van a fenyegetés.
– Visszamegyünk a táborhelyre. Holnap innen folytatjuk.
Mozogj, a szentségedet! Már alig látni valamit. Gyerünk, mutasd
az utat! Még fát is kell szedned meg vacsorát csinálnod. Csipkedd
magad, nem hallod?
Aslak a vállára kanyarította a hátizsákot. A huszonöt kiló meg
sem kottyant neki. Ha úgy fordult, ötven-hatvan kilós rénszarvast
is elhordozott. Magukat erősnek tartó pásztorok látták, és
eltátották a szájukat. Aslak könnyedén tájékozódott a sötétben,
az idegen ott, mögötte, vadul káromkodott. Nem értette, mit
mond, de azt gondolta magában: szitkozódj csak, az jó nekem!
 17 óra 50 perc, Kautokeino

Berit Kutsi keresztet vetett. Most végzett a napi munkájával az

Olsen-majorban. Nagyon izgatott volt ma az öreg paraszt. A
szokásosnál is undokabb. Berit sokáig elvolt a tehenekkel. A
tehenek kevésbé félősek, mint a rének, hagyják simogatni
magukat. És beszélni is lehet hozzájuk, olyasmit is elmondani,
amit a lelkipásztornak sose merne meggyónni.
Ebben az évszakban alig van kinti munka. Karl Olsen
átvizsgálja a gépeit, megjavíttatja, amit kell. Ha fájós háta engedi,
havat takarít az utakról. És van egy elmaradhatatlan program:
reggeltől estig szitkozódik. Nagy néha megkéri Beritet, hogy
mosson fel odabent. De az öreg rendmániás, úgyhogy nemigen
van takarítanivaló. Lehet, hogy csak azért rendeli be a házba,
mert unatkozik, és így legalább parancsolgathat valakinek, és
kiabálhat vele. Berit elszégyellte magát, amiért ilyen gondolatai
támadnak, de bízott benne, hogy Isten úgyis tudja, hogy a lelke
mélyén ő egyáltalán nem rosszhiszemű.
Mindig imát mondott, és keresztet vetett, mielőtt kiment az
istállóból, hadd legyenek Isten oltalmában a társai. Tudja ő, hogy
a tehenek nem úgy Isten teremtményei, mint az emberek, de a
jóságukért megérdemlik a jutalmat. Egyszer meg is gyónta Lars
nagytiszteletű úrnak ezt a kis szertartást, de a lelkész dühbe
gurult. Legközelebb aztán, amikor megkérdezte, hogy továbbra is
imádkozik-e a tehenekért, életében először hazugságra
vetemedett, és azt mondta: nem. Persze szégyenkezett is miatta,
és azóta fél hosszabban kettesben maradni a pappal. Tudja, hogy
ha olyan szúrósan ránézne, ő bizony azonnal kivallaná az
igazságot.
Régen ugyanígy félt az apjától, aki megszállott laestadiánus
volt. Berit nem emlékezett rá, hogy valaha is nevetett volna.
Gondosan nyírt körszakállat viselt, és gallérig begombolt,
klasszikus fehér inget. Kemény ember volt, kemény, de igazságos.
Berit anyja felnőttként lett vallásos. Korábban is hívő volt
persze, protestáns hitben nevelkedett. De laestadiánus csak
később lett. Egyszer megvallotta Beritnek, hogy a megtérése előtt
nem tudta, hogy a hite lesz-e olyan erős, mint a halál. Az egyik
barátnőjétől hallotta, hogy van valaki az ismerősei közt, akinek a
hite ilyen sziklaszilárd. Az a valaki lett a férje, Berit apja. A
megtérése és a házassága óta nem volt benne a kétely szikrája
sem. Mind a hét gyereke laestadiánus lett. És Berit anyjának
akkor sem rendült meg a hite, amikor elvesztette két gyermekét.
Az Úr megpróbálja azt, akit szeret. Berit úgy nőtt fel, hogy
elárasztotta az anyai szeretet fényessége. Mindig mosolygott a
mama, igaz, visszafogott volt az a mosoly, soha nem felszabadult
nevetés. Csodálatos asszony volt. Korán magához szólította az
Úr. Elárulta Beritnek, hogy az is vonzotta a laestadiánus
vallásban, hogy a hívő meggyónhatja bűneit. Mint a
katolikusoknál. Azt persze mindenki tudja, hogy a katolikusok,
sok minden miatt, nem éppen követendő példák, de az olyan
félénkebb lelkeknek, amilyen Berit, nagy istenadomány, hogy van
bűnbocsánat és gyónás utáni feloldozás, nem kell folyton a
tarkónkon érezni a pokol kénköves, forró leheletét.
Lars lelkész régen sűrűn elmondta Beritnek, hogy ahhoz,
hogy valaki igazán megismerje a hit erejét, elébb vétkeznie kell.
„Aki nem ölte meg Jézus urunkat, annak nincsen szüksége
megváltásra” – mondta egyszer, de olyan nagy nyomatékkal,
hogy csak úgy rezgett az ujja. Csak az az igazi hites protestáns,
akinek van megvallani való bűne, anélkül nem is idvezül.
Berit apjának megfordult a fejében, hogy Lars tiszteletes
bizonyára jó férje lenne a lányának. De a sors nem így akarta. A
lelkész egy szófukar finn asszonyt hozott a házhoz. Felesége első
terhessége alatt a lelkész többször is emlékeztette Beritet, hogy az
isteni kegyelemhez a bűnön keresztül vezet az út. Mintha azt
sugallná, hogy a lánynak gyönge a hite. Berit elmondta az
anyjának, hogy miféle intelmeket kapott, és a mama nem vette fél
vállról a dolgot. A következő vasárnapon ott maradt a
templomban az istentisztelet után, és beszélt a lelkész fejével.
Berit sosem tudta meg, mit mondott, de Lars nagytiszteletű úr
soha többé nem traktálta a bűn üdvös voltával.
A finn lelkészné jövetele óta nem akadt férjnek való ember
Berit környezetében. Sok időt szentelt szellemi fogyatékos
öccsének, és szülei éber tekintete eleve meghiúsította, hogy
fogadja a nem szükségképpen házassági céllal közeledő férfiak
udvarlását. Lobogott benne a tűz, de nem mutatta ki, hiszen a
vallás parancsolatjaival nem lehet dacolni. És ez így maradt a
szülők halála után is. A laestadiánusok spártai életét élte, nem
követte a divatot, nem lett a fogyasztás rabja, nem nézett
televíziót. Könnyen lemondott ezekről a hívságokról. Az
emberek, akikkel kapcsolatot tartott, és akiket nagyra tartott,
nem voltak mind laestadiánusok, de keményen dolgoztak, és
némelyikük bizony nélkülözött is.
Aslak jutott eszébe. Behunyta a szemét. Aztán újra keresztet
vetett.
Pont akkor lépett ki az istállóból, amikor autó állt meg a ház
előtt. Az a rendőrfelügyelő szállt ki belőle, aki nem szereti a
számikat, Berit rögtön megismerte. Beviharzott a házba. Az
utóbbi időben gyakran megfordul Olsennél. És az öreg egyre
izgatottabb mostanában. Valami gondja van vele a
rendőrségnek? Miért volna? Eh, be kell látnia, hogy sok kérdésre
nem tudja a választ.

18 óra 5 perc, Kautokeino

– Kint vannak a terepen. Rádióüzenetet kaptam a franciától.

Sikerült rávennie Aslakot, vele ment. – Olsen megdörzsölte a
kezét. – Úgy látszik, jó lóra tettünk.
– Azért még ne kiabáld el! Azt kellett mondanom az őrsön,
hogy egyedül ment. És Nango tudja, hogy találkozni akart veled.
Azt mondtam, hogy végül is nem találkoztatok.
– Helyes, fiam, nagyon helyes. Hivatalosan nem is
találkoztam vele, nem igaz? Különben se izgassad magad!
Könnyen lehet, hogy nem fognak kijönni.
– Mármint honnan nem jönnek ki? – értetlenkedett Brattsen.
– Egymással nem jönnek ki, te! Tőled tudom, hogy amikor
először találkoztál vele, benne volt valami kocsmai verekedésben.
– Na és?
Karl Olsen kezdte türelmét veszteni, de nem mutatta.
– Azt mondtad, az volt az első gondolatod, hogy hátha ő ölte
meg Mattist.
– Ez igaz.
– Hát nem érted?
 – Már nem őt gyanúsítom, szerintem réntartók közti
leszámolás történt.
– Bravó! – csapta össze a kezét Olsen. – Te vagy a nyomozó,
te értesz ezekhez a dolgokhoz, nem én. Én egy egyszerű paraszt
vagyok. Nekem nincsenek megérzéseim. Én csak a földet
ismerem, a színét, a szagát. Te bezzeg megérezted, hogy gyanús a
pasas, utánamentél, és sitty-sutty kiderítetted, hogy odavan a
pipihusiért. Szóval jó volt a megérzésed.
– Ez igaz – bólintott Brattsen.
– Ilyen a jó rendőr, nincs igazam?
– De, igazad van – hagyta rá Brattsen. Nem tudta, hová akar
kilyukadni az öreg.
Karl Olsen óvatosan a vendége felé fordult, de így is a vállába
nyilallt a fájdalom.
– Most pedig az a megérzésed, hogy a lapp pásztorok nyírják
ki egymást.
– Igen, de a rénrendőrség szerint a francia benne lehet. A
bányahistória meg a dob miatt. És úgy nézem, a Seriff eltökélte,
hogy végigmegy ezen a nyomon.
– Ugyan már, marhaság! – csattant fel Olsen. De rögtön
vissza is vett a hangerőből. – Emlékszem, annak idején, amikor a
komcsikra vadásztunk, az apádat is sokszor megpróbálták rossz
nyomra terelni. De ő aztán nem hagyta magát. Mindig a
megérzéseire hallgatott, és végül mindig elkapta a disznókat. Az
volt a szava járása, hogy van neki egy hatodik érzéke, azért tudja,
hogy hol kell keresni a rohadt komcsikat. Az alma nem esett
messze a fájától, téged se lehet átverni, az hétszentség. Ha azt
mondod, réntartók ölik egymást, akkor az úgy is van, ezt én
mondom neked, édes fiam. – Rolf Brattsen hallgatott,
szemöldökét összevonva nézett maga elé. Olsen úgy érezte, hogy
rá kell tennie még egy lapáttal. – Egy szó, mint száz, nekem az a
véleményem, fiam, hogy kár lenne, ha a rendőrség arra
vesztegetné az idejét, és arra pazarolná az adófizetők pénzét,
hogy ezt a franciát üldözze. Az én ügyemnek se tenne jót. Meg a
tiédnek se. Világos, ugye?
Brattsen erre se szólt semmit, de az öreg paraszt látta rajta,
hogy végre felfogta, mit akart mondani. Nézte, ahogy a Rolf
gyerek erősen töri a fejét, és azt gondolta magában, hogy
ugyanolyan bárgyú képe van, mint az apjának. Alig ismerte
ugyan az öreg Brattsent, de a vonásaira emlékezett.
– Jó, értem én, hát persze – bökte ki végre Brattsen –, csak
az a baj, hogy nincs szabad kezem. A Seriff nem bízik bennem.
– Vagy úgy! Szóval a Seriff a probléma.
– Tulajdonképpen igen. A rénrendőrség azt csinálja, amit
mondanak neki, ők nem számítanak. De a Seriffet szorongatják
az ENSZ-konferencia miatt.
Most Karl Olsen esett gondolkodóba. Aztán váratlanul azt
kérdezte:
– És mi lenne, ha a Seriffet leváltanák, he?
– Leváltanák?
– Jól hallottad: leváltanák.
A rendőrnek felragyogott az arca. Szinte gyermeki boldogság
sugárzott róla. Micsoda egy tulok, gondolta Olsen. Fennhangon
pedig azt mondta:
– Jól van, fiam. – Nyájas mosoly, negédes hang. – Van egy
ötletem. Gyorsan kell cselekedni, de azt hiszem, menni fog.

19 óra, 93-as út

Nina elaludt az anyósülésen. Összegömbölyödve, fejét egy

párnának támasztva, sapkában, overallja cipzárja nyakig
felhúzva. A fűtés a maximumra volt állítva. Odakint dermesztő
hideg, erős keleti szél. Nina sokat kibírt, de most legyűrte a
fáradtság, és hálás volt, hogy a földtani intézetből kijövet Klemet
vállalta a vezetést. Irány észak, Kiruna! A P9-es járőrt másnap
reggelre várták a rénrendőrség központjába. Belső-Lappföld
rendőrparancsnoksága is Kirunában volt. Klemet ott született, és
aztán később is élt egypár évig a bányászvárosban. Szerette a
teraszosra szabdalt hegy szabályos, ellapuló formáját. 1960-ban
felhagytak a külszíni fejtéssel; a vasércbányászat a föld alá
szorult, és – hála az egyre fejlettebb módszereknek – immár
négyszáz kilométeres labirintus kanyargott odalent. A
környékbeli számik életét alaposan megzavarta a bánya: elvágott
vándorlási útvonalak, elveszett legelőterületek, zajártalom.
 Klemet apja dolgozott a bányában, olyan időszakokban,
amikor norvég Lappföldön kevesebb munkaerőre volt szükség a
mezőgazdaságban. Sok más bányász is idénymunkás volt,
akárcsak ő. Lappföldön nem számított ritkaságnak, hogy
valakinek több munkája van, és más-más évszakban mást-mást
csinál. A nagy távolság senkinek sem volt akadály; úgy látszik, a
Nagy Északon a génekbe íródott a vándorlás, végtére mindig
követni kellett a vonuló réneket. Klemet szakítani akart ezzel a
hagyománnyal. Ahogy Ninának is mondta, az a bohókás ötlete
támadt, hogy bálnavadásznak áll, de aztán a terv csak terv
maradt. És Klemet azzal már nem büszkélkedett el a
kolléganőjének, hogy végzett ő olyan munkát, amelynek köze volt
a tengerhez: két egymás utáni nyáron át egy halfeldolgozó
üzemben dolgozott a Lofoten-szigeteken. Jól fizettek, de a meló
nem volt valami fényes. Mellesleg értésére adták, hogy nem
lappnak való. Persze kérdés, hogy egyáltalán lappnak tekintheti-e
magát. Csak az az igazi lapp, vagyis hát számi, aki
pásztorkodásból él, akinek rénszarvascsordája van. És az apja se
mondta soha, hogy fiam, te számi vagy.
A számik világa zárt világ. A réntartók klánja a krém, az
arisztokrácia. A nagy családok fújják a passzátszelet, akkora
csordát fogadtatnak el a rénhivatallal, amekkorát akarnak, nem
félnek, hogy esetleg a körmükre néznek, és hamis
adatszolgáltatás miatt büntetést fizettetnek velük. A következő
csoport a továbbtanuló fiataloké. Még kevesen választották ezt az
utat, de azért már akad egy-két számi orvos meg jogász. Aztán ott
van, ugye, a névtelenek serege. A névteleneké, akik már nemigen
tudják, hogy kik ők voltaképpen, számik vagy svédek, finnek,
norvégok. Legalul pedig azok tengődnek, akiket a réntartók
kivetettek maguk közül. A bukott népség, a páriák kasztja. Az ő
nagyapja is közéjük tartozott. Klemet eltöprengett, hogy vajon
kinek lehetett nehezebb. A nagyapjának, aki azt az egyetlen
lehetséges döntést hozta, hogy felhagy a pásztorkodással, mert
nem tudja etetni a családját, és aztán nagy lendülettel belevetette
magát a paraszti munkába meg a halászatba, ott, a kis tó mellett,
ahol ő, Klemet az élete első éveit töltötte? Vagy az apjának volt
nehezebb, aki kisgyerekként a nomádok szabad, büszke életét
élte, és aztán egyszer csak, fel sem fogva, miért, ott állt
megfosztva mindentől, ami jó volt, kitéve a vele egykorú
kamaszok csúfolódásának? Lefokozva. Az apja ragaszkodott
hozzá, hogy Klemet norvég iskolába járjon, tanuljon meg
norvégul, legyen belőle norvég. Ne kelljen átélnie a szégyent,
amelyet neki át kellett élnie. Eltávolodhasson ettől a miliőtől,
amelyben örökké a réntartók céltáblája lenne. Nem volt könnyű.
Az internátusban voltak pásztorgyerekek. Ott volt Aslak is.
Klemet érezte, ahogy szétárad benne a fáradtság. Közeledtek
Kirunához, már látta a bánya fényeit, kirajzolták az épületek
kontúrjait.
Szerette azokat a fényeket, a gyerekkorát juttatták eszébe, azt,
amikor többórás gyaloglás vagy hajóút után ért a tanyájukról a
városba. Amikor a sűrű sötétben a hegy mögül kibukkantak a
fények, az mindig maga volt a csoda.
Pont akkor érnek Kirunába, amikor, mint minden éjjel,
robbantani fognak a föld méhében. Nina még mindig aludt. A
rénrendőrség menedékháza rögtön a város szélén volt. Klemet
gyöngéden felébresztette Ninát. Csak egy-két perce voltak
ágyban, amikor a házikó megremegett. A bánya zavartalanul
működött.
 37

Január 22-e, szombat

A nap kel 9 óra 35 perckor, nyugszik 13 óra 27
perckor
A kettő közti idő 3 óra 52 perc

9 óra, Kiruna (Svédország)

A rénrendőrök hozzászoktak, hogy bármely időpontban

szolgálatba álljanak. És időnként sikerült rávenniük a
kollégáikat, hogy alkalmazkodjanak az ő kényszerű
időbeosztásukhoz. A rénrendőrség központja a régi
tűzoltólaktanyában volt, egy szép toronnyal ékes, fehér falú
házban, nem messze Kiruna büszkeségétől, a nagy, piros
fatemplomtól.
A rénrendőrség többi egysége nem tartózkodott a
központban, ők vagy járőröztek valahol Lappföldön, vagy
kötelező pihenőidejüket töltötték. Klemet kávét főzött, és bevitte
a termoszt a tárgyalóhelyiségbe, amelynek ablakai a templomra
nyíltak. A tervek szerint egyébként Isten házát, az egész
városközponttal egyetemben, néhány év múlva odább telepítik,
hogy ne fékezze az alatta zajló vasérckitermelést. Nina
fényképezett az ablakból; „hosszú záridővel”, magyarázta a
fotózás alapfogalmait Klemetnek. Kiruna pár száz kilométerrel
délre fekszik Kautokeinótól, de ilyenkor még itt is sötét van.
Az igazságügyi orvosszakértő pontosan kilenckor érkezett.
Bundabéléses dzsekit viselt, de még így is látványosan vacogott.
Ráadásul elcsúszott a ház előtt a jégen, sántított, és káromkodott.
– Ez csak azért van, mert nem vetted fel a szöges kalucsnit,
amit az anyósodtól kaptál ajándékba – ugratta Klemet.
– Remélem, egyszer majd te is felfogod, hogy van, ameddig
egy magára adó stockholmi nem süllyedhet – válaszolta
fájdalmasan fintorogva a kárvallott férfiú –, és akkor majd nem
fogsz az agyamra menni a hülyeségeiddel.
Klemet szerette a dokit. Még Stockholmból ismerte, abból az
időből, amikor a Palme-csoportban dolgozott. Ritkán találkozott
olyan emberrel, akiben ennyire nem volt előítélet. Elsörözgettek
egypárszor a Pelikanban meg a Kvarnenban.
Már csak Fredrikre vártak, a bűnügyi szakértői csoport
képviselőjére. Késett, de ezen Klemet nem csodálkozott. Már
akkor vonakodott, amikor ma reggelre idehívta, és most a
késéssel jelzi, hogy kelletlenül jön.
– Na, már itt is van! – jelentette Nina, és kiintegetett a
csukott ablakon.
Klemet az órájára nézett. Öt percet késik: kispályás a pasas.
Fredrik színpadias mozdulattal lépett be az ajtón, már a
küszöbön lekapta teveszőr füles sapkáját, és lekanyarította
kasmírsálját. Frissen volt borotválva, arcszesz illata lengte körül.
Hódító mosolyt vetett Ninára.
– Kezdjük, jó? – türelmetlenkedett Klemet, és
jelentőségteljesen nézte az óráját. – Hosszú lesz az út
Kautokeinóba.
– Nem maradtok éjszakára? Ó, de kár! – nézett Ninára
Fredrik. – Koncert lesz a népházban; már jó pár együttes itt van
az ENSZ-konferencia alkalmából.
Nina illedelmesen rámosolygott, aztán Klemet felé fordult. A
törvényszéki orvos magához ragadta a szót.
– Kezdjük! – nyitotta ki a dossziéját. – Nos, Mattis Labba
körülbelül egy órával azután halt meg, hogy leszúrták egy ilyen
típusú késsel – fényképet csúsztatott az asztalra –, a füleit pedig
körülbelül két órával a halála után vágták le. Ezt, ugye, eddig is
tudtuk. Az is bebizonyosodott, hogy az utóbb megtalált fül is az
övé. Tessék, kinagyítva a fülbemetszések – csúsztatott újabb
fényképeket a felügyelők elé. – Sikerült azonosítani a füljegyet?
Klemet elhúzta a száját.
– Az a helyzet, hogy egy füllel jobban ki voltam segítve. A
második fül nem igazolta az eredeti elképzelésemet.
– Ezt hogy értsük?
– A két fül bemetszései csak együtt érvényesek, időtlen idők
óta ez a szokás – magyarázta Klemet.
 – Csakhogy mivel emberfület levágni egyáltalán nem szokás,
talán ezúttal eltekinthetünk az érvényesség hagyományos
kritériumaitól – jegyezte meg Fredrik elégedetten, hogy így
helyre tette Klemetet.
– Úgy van – mondta Klemet, de nem nézett a kollégára. –
Csak az a bökkenő, hogy az első fület egy kis fantáziával lehetett
egy konkrét réntartóhoz kötni, a másodikat azonban nem lehet.
– Ha már a nyomoknál tartunk – kapott a szón Fredrik. – A
Johan Henriknél lefoglalt kések mindegyikén van vérnyom, de
embervér csak az egyiken, és az nem Mattisé.
– És mi van a GPS-szel?
– Tessék, itt vannak az adatok – tett Klemet elé egy
paksamétát Fredrik. – Nagy meló volt, de sikerült összeszednem
az adatok egy részét.
– Melyik részét? – érdeklődött Nina.
– Nagyjából rekonstruálni lehet, hogy mikor merre járt az
elmúlt fél évben. A halála előtti hét adatait nyomtattam ki. Ha
több kell, Nina, szólj csak, állok rendelkezésedre.
– Nyomtasd ki az előző hetet is! – szólt rá ingerülten Klemet,
amiért a bűnügyi nyomozó őróla már nem is vesz tudomást. –
Mégpedig most rögtön, hogy mielőbb indulhassunk.
Klemet örömmel látta, hogy Fredriknek pirosodik a füle, és
elégedettségét tetézte, hogy a kis Casanova rohan teljesíteni az
utasítást.
Klemet és Nina azonnal a GPS-adatok vizsgálatába merült. A
készülék rossz minőségű volt, meg is rongálódott a tűzben,
emiatt hiányos volt a kimutatás. Nagyjából azért majd meg lehet
állapítani a tér-idő koordinátákat, csak fáradságos munka lesz, és
térképre kell vinni az adatokat.
Fredrik öt perc múlva ért vissza, az asztalra dobta az
összekapcsozott papírlapokat.
– Jut eszembe: Mattis bundája! Apróra megvizsgáltam.
Minden ott van a dossziéban, egy egész lista. Érdekelt benneteket
az a zsiradékfolt. Motorolaj, de Mattis nem ezt használta a
scooteréhez. Jó…, ha nincs több kérdésetek, akkor én most
lelépek.
Fredrik meg volt sértődve, és nem is titkolta. A svéd illemtan
azt kívánta volna, hogy Klemet legalább egy apró gesztussal
próbálja kiengesztelni, de nem akarózott neki. Ki nem állhatta az
ilyen magabiztos és lehengerlő modorú alakokat. Ninára hagyta,
hogy megköszönje a fáradozásait.
Alighogy kihúzta a lábát, a doki kajánul rávigyorodott.
– Ej, te megátalkodott fafej!
– Ez sose veszi észre magát. Úgy viselkedik, mint egy nem is
tudom, micsoda. Páváskodik, játssza a nagymenőt. Tisztára, mint
egy stockholmi…
– Na, most már vigyázz, miket beszélsz! – A doki Ninához
fordult. – Látom, Nina, te is túlzásnak tartod, amit a kollégád
művel, de vedd figyelembe, hogy elszámolnivalója van az
emberiség egy bizonyos típusú egyedeivel!
– Hülyeség – heveskedett Klemet –, nincs nekem senkivel se
elszámolnivalóm.
– De nincs ám! – csúfolódott a doki. – Hanem azt tudnod
kell, Nina, hogy csuda egy zsaruval dolgozol együtt, egy fanatikus
nyomkeresővel, a tények keresztes lovagjával. Az ilyenek szokták
megoldani a legnehezebb ügyeket… Klemet! Emlékszel?
Megkértél, hogy nézzem meg, mi lehet az a sötét karika Mattis
szeme alatt.
– Igen, én is emlékszem – szólt közbe Nina. – Azt hittük,
megkínozták, attól lett olyan karikás a szeme.
– Nem, Nina, nem attól volt karikás – mondta az orvos
egyenesen Klemet szemébe nézve. – Azokat a jeleket vérrel
festették a szeme alá.

9 óra 30 perc, Közép-Lappföld

Aslak és Racagnal kora reggel indultak, ugyanabba az irányba,

mint az előző napon. Racagnal továbbra is küldözgette a
rádióüzeneteket. Ma nála volt a Villmarkssenter tulajdonosától
kölcsönkapott puska is: hátha sikerül egy kicsit változatosabbá
tenni az étrendet a tegnap látott rénszarvasok egyikével.
Indulás előtt hosszasan tanulmányozta a térképet, és
kérdéseket tett fel Aslaknak a térszín töréseiről, a folyókról. A
lappnak, mondhatni, enciklopédikus tudása volt az egész
vidékről. Olyan hihetetlen megfigyelőképességgel volt megáldva,
hogy szegényes szókincsével is pontosan le tudta írni a kőzetek és
sziklák színét, formáját. Ez persze nem pótolhatta a geológusi
észlelést, de szorosabbra vonta a felderítendő terepek körét.
Aslak, szokása szerint, némaságba burkolózott, de ez nem
zavarta Racagnalt. A francia úgy lépdelt, mint egy asztronauta.
Bundabéléses kezeslábast viselt és túracsizmát, csak a szeme
látszott ki a vastag sál mögül. Mint máskor is, ha kutatóúton volt,
fennhangon beszélt, csak most nem magában, hanem Aslak
személyében egy tökéletes hallgatóságnak, aki mindennel
egyetértett (mert, ugye, a hallgatás beleegyezés).
– Finom rénszarvashús vacsorára, az jó lesz, igaz,
lappocskám? Tudod, én sokszor két, három, négy hétig is úton
vagyok, és hülye lennék egy teljes hónapra kaját cipelni
magammal. De egy igazi geológus a jég hátán is megél. Adj egy
horgászbotot, és én egy egész falut ellátok hallal. De most beérjük
egy kis rénszarvassal is, jó? Ugye, egyetértesz? Helyes. Hohó!
Nézd csak ezt a szép nagy vándorkövet! Gyönyörű.
Engedelmeddel most megkapargatom egy kicsikét, így ni, most
pedig fogom a kalapácsot… Tudod, milyen egy svéd kalapács? …
Fogom, és jól odasózok neki, nesze, te disznó! És már meg is
vagyunk. Láttad ezt, jó fiú? Egyből megadta magát a boulder, mi?
Ja, vagy úgy? Nem tudod, hogy az ilyen vándorkövet így nevezik?
Nem baj, elég, ha látod, hogy ez a sziklatömb tele van mindenféle
érccel. Látod? Nem látod. Akkor hallgasd. Ez itten a magmás
kőzet egy kis darabkája. Nézd, hogy csillog benne a kvarc. Hé,
úgy látom, te magasról szarsz rá, kishaver! Neked van igazad:
szépen csillog, de szart se ér. De tudod, az arany, amit a bugris
paraszt barátunk keres, az pont ilyen kvarcban szokott elbújni.
Gyere, megyünk tovább. A folyókanyarnál akarok körülnézni,
meg a környékén. Nem is lesz rá elég az idő.
Racagnal elemében volt. Igen, ez az ő világa. Vadászik, keresi
a zsákmányt. Az emlékezete legmélyebb bugyraiból is felszínre
hozza az elraktározott tudást, nincs még egy geológus, aki egy
húsz éve látott kőzetegyüttest olyan hajszálpontosan képes volna
rávetíteni arra, amit éppen vizsgál. Csalhatatlan az
érzékmemóriája. Ezért is emlékszik minden nőre, aki megvolt
neki. Minden porcikájukat fel tudja idézni, a bőrüket, a hajukat, a
csípőjük vagy a mellük formáját. A tekintetüket. Ó, azok a
szemek! Ijedtek, alázatosak, védekezők, behódolók. Lázadók.
Rimánkodók. Megfélemlítettek. Behódolók. Igen, a végére mind
behódolnak. Mind.
A folyókanyarhoz értek.
– Nesze! – nyomta Aslak kezébe a kalapácsot Racagnal. –
Törd fel ott a jeget! Megnézzük, mi van alatta.
Ő maga aprócska menedéket eszkábált, és leterítette Aslak
rénszarvasirháit. Elővette a tábori tűzhelyét, és vizet forralt rajta,
az adott egy kis meleget. Nehéz nap áll előtte. És a hideg
hihetetlen sebességgel zabálja az energiát. Racagnal újabb
kézmelegítőket dugott a kesztyűjébe. Kibújt a menedékből,
körülnézett. A folyó összeszűkült itt, a kanyarulatban. Kelet felé
pár száz méter szélességben nyílt volt a terep, és csak vékony
réteg hó borította: a legcsekélyebb halmokról is lefújta a szél, jég
fagyott a hangamezőre, amelyen itt-ott csenevész, göcsörtös
törpenyírfák ágaskodtak. Távolabb kisebbfajta hegy zárta el a
látóhatárt, és egészen biztosan tó volt a lábánál, olyan
egyöntetűen lapos és fehér volt az a rész. Most, hogy a nap a
horizont fölé ért, és felszikráztatta az egész vidéket, lágyan
hullámzó békés táj tárult fel Racagnal szeme előtt. Hideg van, és
kevés az idő, de valahogy mégiscsak végre kellene hajtani ezt az
eszelős megbízatást – ezt gondolta magában Racagnal. Nem
engedheti meg, hogy vizsgálat legyen belőle, és ráhúzzák a vizes
lepedőt. Hogyisne! Vádló tekintetek kereszttüzében álljon, ő, aki
a behódoló szemekhez szokott?
 38

Január 22-e, szombat

9 óra 55 perc, svéd Lappföld

Klemet és Nina nem sokáig időzött Kirunában. A városka már

lázasan készült az ENSZ-delegációk fogadására. Hatalmas számi
sátrakat emeltek: kiállítások és különböző témájú tanácskozások
lesznek bennük. Munkások óriási hangfalakat cipeltek be a
Ferrum Hotel nagytermébe. Nina már eltöltött itt egypár hetet,
amikor belépett a rénrendőrség kötelékébe, de akkor sarki
éjszaka volt, és most egész más volt a város a ragyogó reggeli
napfényben. Rávette Klemetet, hogy álljanak meg, és csináljon
róla egy képet a vörös téglás városháza előtt, de úgy, hogy az
érdekes fémváz óratorony is benne legyen, háttérben a bányával.
A járőrtárs a szokásosnál is többet bénázott, csak negyedszerre
sikerült egy elfogadható felvételt készítenie.
Kiérve a városból csak úgy szikrázott a tundra a verőfényben.
Ninát elszédítette Lappföld tágassága, a beláthatatlan horizont.
Milyen más ez, mint az ő zárt öblük, a magas partfalak, és fönt, a
földnyelven gunnyasztó kis rétek mintázata! Csak a fjord túlsó
végéről száguldhat szabadon a tekintet a végtelen tengeren.
Vajon a tundrának vannak olyan titkai, mint a tengernek? A
tenger titkairól semmit sem tudott kislánykorában, de aztán az
anyja elmondta, hogy a papának azóta van baja, hogy leszállt a
tenger mélyére. A látszólag oly kezes, oly befogadó tenger
láthatatlan erőket rejt magában, amelyek majdnem megölték a
papát.
Nina elővette hátizsákjából a Mattis bundájáról szóló
szakértői jelentést.
– Motorolaj, de nem Mattis scooteréből – mondta ki
fennhangon. – Akkor talán a másikból. Át kell néznünk a listát,
hogy ki milyen olajat használ. És végigjárjuk a környék
benzinkútjait. Nincs vészesen sok. Klemet! Mit gondolsz, miért
festettek vérrel karikákat Mattis szeme alá?
A felügyelő a jeges útra figyelt a vakító fényben.
– Vérrel festett karikák a szem alatt… Levágott fül. Ez akár
még egy rituális gyilkosság is lehetne. Csakhogy…
Függőben maradt a mondat.
– Rituális gyilkosság? – kérdezett vissza Nina. – A számik
ennyire mások volnának, mint a skandinávok? Ilyen vad rítusaik
vannak? Én pedig pont azt hittem, hogy nagyon is jámbor népek.
– Igen, tulajdonképpen nagyon is jámbor népek. Hogy mást
ne mondjak, számiul nincs szó a háborúra.
Másfél óra múlva Nina felváltotta Klemetet a volánnál; aztán
újra cseréltek. Bekapcsolták a rádiót, és bár éppen a finnországi
részen autóztak, az NRK, a norvég állami rádió Finnmark megyei
adása jelentkezett. Hamarosan jönnek a legfrissebb hírek. Nina
kávét töltött Klemetnek.
A bemondó rövid meteorológiai jelentéssel kezdte, majd
beszámolt egy tragikus balesetről: ketten meghaltak az Alta felé
vezető úton, az egyikük kautokeinói.
Klemet összerázkódott a név hallatán.
– Egy jóravaló fiatal pásztor. Szörnyű csapás a szüleinek.
A következő hír arról szólt, hogy befejeződött egy nagy
beruházás Hammerfestben, a régió gázkikötőjében. Száz új
munkahely jött létre. Aztán egy egész hírcsokor az ENSZ-
konferencia előkészületeiről. A nagy eseményt különböző
kulturális rendezvények kísérik régiószerte. És civil szervezetek is
megmozdulásokat szerveznek.
– Elnézi az ember ezt a végtelen, kihalt tundrát, és el se tudja
képzelni a nagy sürgés-forgást – mondta Nina.
Az ég olyan intenzív királykékre váltott, hogy olyat Nina még
sosem látott. Hirtelen a bemondó hangja is megváltozott:
„Most kaptuk a hírt, hogy Kautokeino község rendőrfőnökét a
jelek szerint félreállítják, haladéktalanul Hammerfestbe
rendelték.”
Klemet a fékre lépett. Nina poharából kilöttyent a kávé, rá az
overalljára. De talán észre se vette, ő is döbbenten várta a
folytatást.
 „Kautokeinói tudósítónk, Johan Mikkelsen szerint merőben
szokatlan eljárásról van szó, és a regionális parancsnokság
intézkedését az indokolja, hogy néhány nappal az ENSZ-
konferencia előtt még mindig nem sikerült megtalálni a
Kautokeinóban ellopott sámándobot. A dob azt lett volna hivatva
szimbolizálni, hogy a nemzetállamok megbékélnek végre az
őslakosaikkal. Emlékeztettem a hallgatókat, hogy egyelőre
felderítetlen egy másik bűnügy is Kautokeinóban, mégpedig egy
Mattis Labba nevű réntartó meggyilkolása. Az a bűncselekmény
megrázta a közvéleményt, az áldozatot ugyanis kegyetlenül
megkínozták, és levágták a fülét. Érthető tehát, hogy egyre
többen nézik értetlenül a nyomozás lassúságát, és természetesen
elsősorban Tor Jensen főfelügyelőt érik bírálatok. Forrásaink
szerint azért rendelték a parancsnokságra, hogy felmentsék
funkciójából.”

10 óra, Kautokeino

Berit Kutsi elcsodálkozott. Szombat lévén, csak két óra hosszára

ugrott ki a majorba, és épphogy végzett a fejéssel, amikor Karl
Olsen szólította, hogy menjen be. Összehúzta magán a színes
szegélyű, sötétkék gyapjúkabátot, amelyet a kezeslábasra vett
(nem mondhatni, hogy szokványos öltözet, de a gazda a fűtésen
is spórol), és kilépett a hidegbe. Látta, hogy John és Mikkel,
szerelőoverallban, kilép a pajtából. A fiatal pásztorok,
elválaszthatatlan cimborák, egy kis mellékesért rendben tartották
a környékbeli gazdák mezőgazdasági gépeit. Beültek egy
kisteherautóba, és elhajtottak.
– Mozogj már, Berit, ne bámészkodj! – sürgette Olsen.
Szegény Berit futott, ahogy bírt, majdnem el is csúszott a
jégen, de végre célhoz ért, már csak a bejárathoz vezető pár
lépcsőfokon kellett túljutnia. A téglalap alakú faház sárgára volt
festve, az ablakok, ajtók és a bejárat fölötti védőfedél fehérre.
Berit az előtérben levette rénszarvasbőr csizmáját, és egyenesen
ment a konyhába. Jó meleg volt.
Olsen az asztalnál ült, a szokásos helyén. Azzal kezdte, hogy
jó legorombította.
 – Megalszik a tej a szádban. Ötre vendégeket várok.
Takarítsd ki a házat, az emeletet is, évek óta nem jártál odafönt.
Mért ácsorogsz, mire vársz?
Berit sarkon fordult, ment a takarítószerekért a konyhából
nyíló kis kamrafélébe. Nem volt nagy az öreg ház, és rendben volt
tartva. A nappaliban hajópadló volt és natúr puhafa bútor, a
piacon vásárolt színes gyékényszőnyegek tették árnyalatnyival
kevésbé személytelenné az összhatást. Mert amúgy sehol egy
családi kép vagy emléktárgy, legfeljebb Olsen tevékenységére
utalt néhány szerszám, szaklap és javításra váró alkatrész. A
nappali jobban hasonlított műhelyre, mint tisztaszobára. Olsen,
ha nagy ritkán vendégei voltak, nem is ott fogadta őket, hanem a
tágas konyhában; általában maga is ott tartózkodott. Berit hamar
végzett a földszinten. Nem nyúlt a szerszámokhoz meg az
alkatrészekhez, mert tudta, hogy kapna hideget-meleget, ha
bármit elmozdítana a helyéről. Így aztán a rendrakás arra
korlátozódott, hogy összeszedte az imitt-amott heverő
mezőgazdasági szaklapokat meg FrP-brosúrákat, és halomba
rendezte őket a tévé mellé.
Érdekesebbnek ígérkezett az emelet. Berit egyetlenegyszer
járt fönt tíz év alatt, akkor is csak azért, mert Olsen utasította rá.
Nem sokkal a felesége halála után történt. Olsen megkérte, hogy
jöjjön el az asszony ruháiért, tüntesse el őket. „Csinálj, amit
akarsz a rongyaival, felőlem el is égetheted”, ezt mondta. Nem
volt titok, hogy már vagy harminc éve elváltak ágytól, asztaltól,
azóta, hogy az egyetlen fiuk Tromsø-be ment műszaki egyetemre.
(Nem is költözött vissza.)
A feleség még a férjnél is mogorvább és házsártosabb volt,
ismerősei szerint egy elviselhetetlen szörnyeteg, egymagában
ridegebb és bigottabb laestadiánus, mint egy egész
misszionáriuscsapat. Berit akkor látott a falakon néhány családi
fényképet, de épp csak egy percre, mert jött Olsen, leszedte a
komor ábrázatú rokonság fotóit, ládába dobálta és fölvitte őket a
padlásra. „Nem engedte a vén satrafa, hogy én is kitegyem a
családi képeket – fröcsögött a frissen megözvegyült férfiú. – Azt
mondta, a családtagjaim bűnös életet éltek, a pokol tüzére
kerültek. Tessék, most vigye el az ördög az ő pereputtyát, jó
helyük lesz a padláson.”
 Berit élénken emlékezett arra a napra. És lám, a falakon most
újra képek lógnak, csak nem olyanok, mint a régiek. A folyosón
színes fotók Olsen szépen megművelt földjeiről, az első
kombájnjáról. Berit letörölte a kereteket (nem is voltak porosak),
aztán bement a néhai Olsenné hálószobájába. Illetve be se ment,
csak bedugta a fejét. Egy földön heverő matrac meg egy csomó
kartondoboz az egyik sarokban; ide senki be nem tette a lábát az
asszony halála óta, de tiszta, itt fölösleges takarítani. Berit
keresztet vetett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi van? Még mindig nem végeztél? – ordított lentről a
gazda.
– Mindjárt, mindjárt, már csak a maga szobája van hátra.
Az ajtó tengelyében volt Olsen ágymennyezetes, fiókos ómódi
fekvőhelye, melyet teljesen körül lehetett függönyözni. A
laestadiánusok tiltják az ablakfüggöny használatát, de Karl Olsen
megtalálta a módját, hogy kijátssza a tilalmat. A baldachinnal
klasszikus függöny híján is el tudta sötétíteni az ágyát, ami
különösen jól jött nyáron, amikor éjszaka is világos van. Berit
nem csodálkozott, hogy Olsen a felesége halála után sem cserélte
rendes ágyra a monstrumot, olyan zsugori, hogy sajnálta új ágyra
meg rendes függönyre költeni a pénzt. Berit letörölgette a bútor
fafaragványait, elhúzta a sötétítőt, kisimította az ágyneműt.
Következett a ruhásszekrény. Berit fülelt, de hogy nem hallott
mozgást, kinyitotta. Csak néhány vastag pulóver meg ing, egy-két
farmernadrág volt a polcokon. Minden szépen összehajtva. Berit
megszemlélte a hálószobában kiaggatott fényképeket. Portrék is
voltak, meg csoportképek is. A legutolsó az Olsen fiú ballagási
fotója. A többi is családi kép volt, valószínűleg Karl szülei,
nagyszülei. Berit nem ismerte őket, de az egyik szigorú pofa
cowboykalapot viselt, és abból rájött, hogy az csakis az apa lehet,
róla hírlett, hogy fura dolgai voltak. Berit letörölte a port a
keretekről.
– Hé, Berit! Mit tetvészkedsz? – hallatszott odalentről.
Gyorsan letörölgette a könyvespolcot a néhány könyvvel.
Körülnézett. Egy alacsony ajtó keltette fel a figyelmét, odament,
halkan kinyitotta. Sötét kis helyiségbe nyílt. Nagy nehezen
megtalálta a villanykapcsolót, és a gyenge fényben egy kis asztalt
látott meg egy rozoga széket, ennyi volt a berendezés. A
búvóhelyen ládák, régi újságkötegek, papírtekercsek voltak
felhalmozva. Berit nekilátott felmosni. És akkor meglátta a kis
páncélszekrényt. Hm, gondolta, úgy látszik, az öreg Olsen nem
bízik a bankokban. Vizes ronggyal letörölte a széfet, és takarított
tovább. Nem merte kinyitni a ládákat, sőt a rejtélyes
papírtekercsekbe se mert belenézni, hátha a gazda fellopózik, és
rajtakapja. Ugyan min kaphatná rajta? Nem csinál semmi
rosszat. Takarít. Megvonta a vállát, még letörölte a port az egyik
ládáról, és már fordult is kifelé, csukta volna az ajtót. Földbe
gyökerezett a lába, és majdnem felsikoltott: ott áll Olsen, alig
kétméternyire. A vastag zoknijában sikerült nesztelenül
fellopóznia, és most ott áll, fenyegető tartásban, mozdulatlanul.
 39

Január 22-e, szombat

14 óra, Kautokeino

A P9-es járőr Kautokeino főutcáján haladt. A nap már lebukott a

látóhatáron, de a kobaltkéken világító ég kárpitján élesen
kirajzolódott a dombok gerincvonala. A jégbe dermedt Alta folyó
nyugati partja egy kicsit lejtősebb volt, mint a másik; azon az
oldalon volt a Juhl Kultúrközpont, a Villmarkssenter, az új
főiskola és a benzinkút. A keleti oldal a távoli dombokig
nyújtózott, és most lassan belesüppedt a kéklő homályba. Már
nem is látszott észak felé a templom, nem látszottak a módos
polgárok szép házai a lankás domboldalon. Az Olsen-major is ott,
a folyótól jobbra volt, csak a település déli külterületén. A számik
hagyományosan Kautokeino nyugati részét népesítették be, de
egyre többen települtek át a túloldalra.
Egy közönséges szombat délutánon alighanem üres lett volna
az őrs. A szerény költségvetés nem teszi lehetővé az állandó
ügyeletet, így hát a rendőrség úgy működik, mint bármely
hivatal: munkaidő hétfőtől péntekig, reggel kilenc és délután öt
óra közt. Nyáron péntek délután már alig van ember az
épületben, vadászidényben pedig (célkeresztben a jávorszarvas és
a fácán) más napokon is sokan vannak „házon kívül”. Klemet
nyitva találta az ajtót. A kis csapatot nyilván sokkolta Tor Jensen
Hammerfestbe rendelése. Klemet jól ismerte Johan Mikkelsent,
a helyi újságírót, egyszersmind az NRK kautokeinói tudósítóját,
biztos volt hát benne, hogy nem tévedett, amikor az
őrsparancsnok félreállítását prognosztizálta. Mikkelsen
mindenkit ismer, mindent kiszagol, és mivel jó kapcsolatai
vannak a munkáspártiakkal, minden pletykáról első kézből
értesül. Klemetnek megfordult a fejében, hogy felhívja, de aztán
jobbnak látta, ha mégse. Az őrs titkárnője rögtön sírva fakadt,
mihelyt meglátta.
– Ó, Klemet, Klemet! – borult a vállára.
Vigasztalóan magához ölelte a nőt.
– Jól van, na! Mi a helyzet?
A titkárnő válaszolni próbált, de felcsuklott belőle a zokogás,
és képtelen volt egyetlen szót is kinyögni. Klemet megpaskolta a
vállát, és ment tovább. Nina is megölelgette szegényt, aztán
sietett Klemet után. A Seriff szobája üres volt, amiképpen a
cukorkástálka is. A konyhából viszont beszédhangok szűrődtek ki
a folyosóra. Rendőrök beszélgettek bent igen élénken, de amikor
Klemet rájuk nyitotta az ajtót, egyszeriben elhallgattak. Épp
kérdezni akarta, hogy mi van, de ekkor újra nyílt az ajtó, és
megjelent Rolf Brattsen. Meglátott egy gőzölgő kávéskannát, és
szó nélkül, ráérősen töltött magának. „Hú, de magabiztos!” –
gondolta magában Klemet. Senki sem szólalt meg, súlyos csend
telepedett a helyiségre. A műanyag terítővel letakart nagy
asztalon üres csészék voltak meg kekszesdobozok. Az egyik
rendőr egy üres süteményestálcáról csipegette a morzsákat. Nina
törte meg a csendet.
– Mi van Torral?
Brattsen két tenyere közé fogva a csészét fújta a forró kávét,
de közben ide-oda járt a szeme. Az egyik kolléga végre válaszolt.
– Nagyon úgy néz ki, hogy innen indult az egész. – Brattsenre
nézett, aki még mindig ugyanabban a pózban fújta a kávéját. –
Mármint úgy értem, innen Kautokeinóból, nem az őrsről. Ma
hajnalban hívta fel a hammerfesti nagyfőnök, és magához
rendelte, Tor azt mondta, durva volt, mint a pokróc. A
hammerfesti srácok szerint politika van a dologban. Tegnap
estére sebtében összehívták a regionális tanácsi ülést. Napirendi
ponton kívül a Konzervatív Párt, a Haladás Párt meg a
Keresztény Néppárt követelte, hogy a Seriff adjon magyarázatot,
miért halad olyan elképesztően lassan azoknak a rendkívüli
ügyeknek a felderítése, amelyek az ENSZ-konferencia előtt
szégyenfoltot ejtenek a mi régiónkon.
„Szégyenfoltot ejtenek a mi régiónkon”, mímelt a rendőr egy
ágáló politikust. Látta Brattsen helytelenítő pillantását, és
elhallgatott.
 – A politikai pártok? – háborgott Nina. – Miért ütik bele az
orrukat a rendőrség dolgába?
– Azért avatkoznak be, mert be kell avatkozniuk – csapta le a
bögrét Brattsen a sárga terítőre. – Nem babra megy a játék. És
tekintve, hogy nyakunkon az ENSZ-konferencia, érthető, hogy a
politikusok idegesek. Kezdettől fogva ezt hajtogatom. Puhák
vagyunk. Kíméljük a lappok érzékenységét. De hát zsaruk
vagyunk, az istenfáját, nem néprajztudósok vagy állatkerti ápolók
vagy mediátorok, ahogy egyesek szeretnék megetetni velünk a
maszlagot… Egy helyben toporgunk, ez így nem mehet tovább.
– Nem toporgunk egy helyben – szállt vitába Nina. – Igaz,
hogy nem tartóztattunk le senkit, de igenis halad a nyomozás.
– Á, szóval halad? Végre egy jó hír. Mindenki rajtunk röhög,
ez a nagy igazság.
– Halljuk, mi a javaslatod! – szólalt meg Klemet. – Mert
valami holtbiztos jár a fejedben, igaz, kedves Rolf?

14 óra 30 perc, Kautokeino

Az öreg némasága félelmetesebb volt Beritnek, mintha – jó

szokása szerint – dührohamot kapott volna. Gyanakodva
méregette, és Berit úgy érezte, hogy a gazda belelát a lelkébe.
Lesütötte a szemét.
– Pont végeztem – mondta vékonyka hangon, és igyekezett
minél gyorsabban elosonni.
Olsen csak a szemével követte, de aztán, mintha álomból
ébredne, utánafordult, és a fájdalom belenyilallt a nyakába.
– Tűnj el, nyavalyás, és soha többé fel ne gyere ide!
Berit iszkolt lefelé, ki se merte nyitni a száját. Még gyorsan
felsöpörte az előszobát, aztán már ott se volt. Olsen morogva
bevonult a konyhába, és nézte, ahogy a lapp nőszemély elhajt a
tragacsán.
Rolf Brattsent várta és a legfrissebb híreket. Előző este
beindította a gépezetet. Sikerült rávennie a piperkőc szépfiút,
hogy a pártjuk érdekében mozgósítsa a helyi meg az altai
konzervatív haverját, és azok – kihasználva a regionális tanács
ülésszakát – csapjanak botrányt a kautokeinói ügyek miatt, nem
árt, ha dramatizálják is a helyzetet. Olsen célozgatott rá, hogy a
közelgő helyhatósági választásokon talán már nem is akar a
Haladás Párt listavezetője lenni, és a szépfiú bekapta a horgot,
sőt tüstént olyan hangot ütött meg, mintha máris ő volna a
kautokeinói polgármester. „Szövegelj csak, kis barátom!” –
gondolta Olsen, és áhítatos képpel hallgatta a süket dumát.
Mielőtt a szépfiú telefont ragadott volna, óvatosságra intette,
előadta neki, hogy az lenne az ideális, ha a Konzervatív Párt
nyújtaná be a javaslatot. „De miért? – értetlenkedett a szépfiú. –
Miért kell a hátuk mögé bújni?” „Hogy meglássuk, mi lesz a
reakció – magyarázta türelmesen Olsen. – Ha úgy alakul, ahogy
szeretnénk, akkor előjöhetsz a nehéztüzérséggel, és te aratod le a
babérokat, mert te ajánlasz megoldást nekik.” „Jó, de milyen
megoldást?” – jött a kérdés, és a szépfiú olyan ostobán meredt rá,
hogy Olsen kis híján kiesett a szerepéből. „Majd elmondom azt is,
de egyelőre az a fontos, hogy kipuhatoljuk, mi várható, és ha a
közvélemény rosszul reagálna, akkor nem neked kell elvinni a
balhét, hanem a konzervatívoknak. Érted?”
Ó, hogyne értette volna – nem neki kell elvinni a balhét! –
, ezt rögvest megértette. És utána villámgyors volt és hatékony.
Fellármázta az ügybuzgó barátait, és az ülés végén, napirenden
kívül kiröppent a nyíl. Kiröppent és célba talált, jobban, mintsem
Karl Olsen remélni merte volna. A konzervatív párti fiúk rettentő
vehemensek voltak, annál is inkább, mivel fél órával korábban
egy munkáspárti képviselő szétcincálta a javaslatukat valami
egyesületfinanszírozási ügyben. Amikor Olsen telefonon
megkapta a jó hírt, percekig dörzsölgette a kezét, és heherészett a
konyhában. Jöhet a terv második része! – gondolta magában, és
jó erősen megmasszírozta a tarkóját.
Most várta Brattsent, és mérgelődött, hogy késik az a barom.

18 óra 30 perc, Kautokeino

Klemet nem tudta meg, amit szeretett volna megtudni, azt, hogy
mi van Brattsen tarsolyában, mi az, ami „holtbiztosan ott jár a
fejében”. Ezt kerek perec megkérdezte tőle, de nem kapott
választ, mert Brattsen, játszva a sértettet, kirohant a konyhából.
Utána mindenki hazament. Várni kell hétfőig, addig nem lesznek
új hírek. Már úgyis elment a fél hétvégéjük, neki meg Ninának.
Hétfőn folytatják, addigra tisztázódik a Seriff ügye is. Szerette
volna Ninával lezárni a mozgalmas hetet, de nem volt bátorsága
meghívni a sátrába. Ahhoz még közel volt a múltkori incidens.
– Gyere, Nina, harapjunk valamit a Villmarkssenterben!
– Ne haragudj, de ma este nem. Holtfáradt vagyok.
Hazamegyek, és irány az ágy. Viszem a GPS-adatok egy részét, a
többi a tied, jó? Hétfőn találkozunk.
Így hát Klemet egyedül maradt az őrsön. Megszokta, hogy
egyedül legyen. A hosszú évek alatt hozzászokott.
Elgondolkozott, kit tudna elhívni egy pohár borra a sátorba.
Talán Eva Nilsdotter, a geológiai intézet igazgatónője lenne a
legjobb. Őt persze nem hívhatja meg, ahhoz messze van, de
beszélgetni vele, az is jó lenne. Csuda egy nő! Senki más nem
jutott eszébe. Eloltotta a villanyt, kint, a folyosón megállt. Aztán
benyitott a szemközti ajtón a térképszobába, ahol a mélyhűtő is
volt különféle tárgyi bizonyítékokkal. Mattis fülei külön-külön
műanyag tasakban lapultak, egymáshoz madzagolva, gondosan
felcímkézve. Nem mintha össze lehetne téveszteni az ugyanott
tárolt jó pár tucat rénszarvasfüllel. Klemet kivette, és minden
szögből megszemlélte őket. Változott a bemetszések alakja,
állapította meg. Elgondolkozva visszacsukta a mélyhűtőbe Mattis
füleit, aztán visszament a szobájába, és lekapta a polcról a
füljegykatalógust. Jó kis olvasmány lesz vasárnapra. De lehet,
hogy már ma hozzáfog.
Már kihunytak az ég kék fényei, amikor néhány perccel
később Klemet átsétált az út túloldalára. Az égbolt sötét
kárpitján, a templom felé, zöldes fények libegtek-lobogtak.
Alacsonyan, mintha a hegyből fakadnának. Lehet, hogy
mozgalmas lesz az éjszaka odafönt, gondolta Klemet.
Néhány perccel később belépett a Villmarkssenter ajtaján.
Nem volt nagy kedve egyedül odamenni. De váltani akart néhány
szót Madsszal és érdeklődni a lánya felől. Szombat esti
csúcsforgalom volt az étteremben. A pulttól legtávolabbi
sarokban vagy húsz férfi ült a nagy asztalnál, a finn határon
húzódó kőbánya munkásai. A szombat esti menü a szokásos volt:
rénszelet rókagombamártásban, krumplival. A falura néző nagy
ablakoknál két számi család vacsorázott; minden nemzedék a
maga népviseletében. A többi vendég a maradék asztalokon
osztozott. Már készülődtek a zenészek.
A konyhából jövet Mads meglátta Klemetet, és odaintett.
Klemet a pulthoz legközelebb lévő asztalhoz ült. A kőfejtőben
dolgozó munkásokon kívül Klemet mindenkit ismert. A két számi
család ugyanarról a Kautokeinótól nyugatra fekvő kis telepről
jött. Három generáció ülte körül az asztalt. Afféle ünnepi vacsora
volt ez nekik, mert a férfiak délután jöttek meg, és nemsokára
indulnak is vissza a viddára, épp csak arra van idő, hogy
lezuhanyozzanak, bevásároljanak a jövő hétre, és megtankolják a
motoros szánjukat, teletöltsék a benzineskannákat. És üdvözöljék
a feleségüket. Megcsókolják a gyerekeket. Klemet nézte a
gyerkőcöket. Ketten annyi idősek lehetnek, mint ő volt, amikor
beadták a kautokeinói gyerekotthonba. Hétéves volt, amikor
ismeretlen világba került, ahol ismeretlen emberek ismeretlen
nyelven beszéltek hozzá. Kinézett az ablakon, nézte a völgyben
elterülő falu fényeit. Jobb kéz felől reflektorok világították meg a
templomot. Az internátus fényeit nem láthatta, az épület lent volt
az Alta partján, a faluközpont takarásában. De Klemetnek nem
kellett látnia, anélkül is fel tudta idézni minden zugát.
Jött Mads, a tulaj, letette elé az ételt, és két pohár sört is tett
az asztalra. Leült, koccintottak. Klemet nekilátott a
rénszarvassültnek, élvezte a rókagomba semmi mással össze nem
téveszthető ízét.
– Sofia itthon van? – kérdezte, Madsra emelve poharát.
– Fent, a szobájában.
– Hogy van?
Mads ingatta a fejét, és harapdálta tömött gesztenyebarna
bajuszát, mint aki erősen gondolkozik. Még gömbölyded tar
koponyáját is megvakargatta. Állítólag olasz volt az egyik
nagyapja, őrá ütött a délies külsejével.
– Talán jobban. Mikor is jártatok itt?
– Tegnapelőtt.
– Ja, igen, csütörtökön. Aznap bezárkózott a szobájába, nem
is evett. Az isten verje meg, Klemet, én semmit nem vettem észre
az egészből!
– Tudom.
 – Tegnap se akart kijönni. Egy darabig gondolkoztam, hogy
küldjem-e iskolába vagy se. De arra jutottam, hogy jobb, ha
megy, mintha itthon rágja magát.
– Helyes – bólintott rá Klemet.
– Délután aztán már jobban volt, estére átment egy
barátnőjéhez az osztályból, ma pedig a kislány van itt vele, egész
nap sugdolóznak.
– Hadd sugdolózzanak!
– Hát persze… És… És mi van a franciával?
Megszorongattátok?
– Még nem. Kint kószál valahol a viddán. Nem tudjuk, hol, de
előbb-utóbb elkapjuk. Hanem mondok neked valamit, Mads.
Nina nagyon határozott volt, és teljesen igaza is van, de azért
jobb, ha tudod: ha a pasas azt állítja, hogy semmi sem történt,
nem nagyon tudunk mit csinálni.
Mads megcsóválta a fejét, és kiitta a sörét. Megszólalt a gitár.
Klemet eltolta magától az üres tányért, és azt mondta:
– Beszélhetek vele? Nem lesz hosszú.
Mads felállt. Fogta a tányért meg a poharakat, és bevezette
Klemetet a konyhába. A felesége nagyban rámolt. Berit is ott volt,
krumplit hámozott a sarokban. Klemet odaintett neki, és az futott
át az agyán, hogy hétfőn őhozzá is jó lesz elnézni. Most nem szól
neki, minek idegeskedjen? Bementek a szálloda magánlakás
részébe. Mads bekopogott egy ajtón. Nem kapott választ.
Erősebben kopogtatott. Végre nyílt az ajtó. Sofia ingerülten
nézett az apjára, aztán kérdően Klemetre emelte a tekintetét.
– Szia, Sofia.
– Jó estét!
– Gondoltam, beköszönök.
Sofia nem jött ki a szobából, csak a fejét dugta ki. Klemetre
mosolygott.
– Azzal megvolnánk. Most már visszamehetek a
barátnőmhöz?
– Szeretnék váltani veled néhány szót.
A lány felsóhajtott.
– Oké. – Hátrafordult. – Egy perc, és jövök. – A barátnő
valószínűleg fülhallgatóval hallgatott zenét, mert Sofia jó
hangosan megismételte: – Egy perc, és jövök. Hallod, Ulrika?
 Kilépett a folyosóra, de nem engedte el a kilincset, és félig
nyitva hagyta az ajtót.
– Ulrika? A pubban dolgozó Lena húga? – kérdezte Klemet.
– Aha. Na?
– Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy.
– Jó, akkor én most visszamegyek a terembe – mondta Mads.
Sofia megvárta, míg az apja hallótávolságon kívülre kerül.
– Elkapták azt a szemetet?
– Még nem. Kiment terepre, gondolhatod, milyen nehéz
megtalálni. De megtaláljuk és kihallgatjuk.
– Csak kihallgatják?
– Kihallgatjuk, és meghallgatjuk az ő verzióját.
– Miért? Az enyém nem elég?
– Nem, sajnos nem. Mindenkit meghallgatunk, csak utána
döntünk. Illetve dönt a bíró. Persze csak ha eljut bíró elé az ügy.
De… Hogy is mondjam? Szóval az efféle ügyek mindig
bonyodalmasak.
– Ebben mi a bonyodalmas? Az az alak egy mocskos disznó.
Fogdosni próbált. Ennyi! Ilyen egyszerű.
– Nézd, Sofia, az igazságszolgáltatás már csak ilyen, jó, ha
felkészülsz rá. Hidd el, rendkívül komolyan vesszük ezt az ügyet,
Nina éppúgy dühöng, mint te magad.
– Aha. Nina igen, maga nem.
– Nem erről van szó. Csak tudnod kell, hogy a bírónak nem
biztos, hogy elég a vallomásod ahhoz, hogy ő is mocskos
disznónak lássa és elítélje a pasast.
Sofia halkan becsukta maga mögött az ajtót. Előreszegezte az
állát, és ádáz képpel, közvetlen közelről meredt a felügyelőre.
– Az az alak egy mocskos disznó. Egy rohadt szemét. Kapják
el, és csukják le! Világos?
Sarkon fordult, bement a szobájába, becsapta maga mögött
az ajtót.
Klemet ott állt leforrázva. Mindig kényelmetlenül érezte
magát az ilyen helyzetekben, de most nem tudta, mit rontott el.
Azt kellett volna mondania Sofiának, hogy ő is nagyon komolyan
veszi az ügyet? A kilincsre tette a kezét. Kérjen bocsánatot, vagy
ne kérjen? Nem szeret bocsánatot kérni, de itt most egy
kislányról van szó, ami mégiscsak más. És felnőtt tanúja se lenne
a bocsánatkérésnek. Nagy levegőt vett, megmarkolta a kilincset,
és… És elbizonytalanodott. Mi van, ha Sofia nem mondott el
mindent? Ha a francia nemcsak nyúlkált, hanem mást is csinált?
Vagy lehet, hogy Ulrika piszkálta így fel? Klemet elengedte a
kilincset. Úgy döntött, jobb, ha ezt megbeszéli Ninával.
Visszaindult az étterembe. Kihallatszott a konyhába a
muzsika. Berit még javában serénykedett. Reggeltől estig
dolgozik, gondolta Klemet. A nő nem sokkal volt idősebb nála, de
ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik nemigen tanulhatott.
Magán érezhette Klemet tekintetét, mert hátrafordult. Ránézett,
köszönésképpen odabiccentett, aztán újra belemerült a
krumplihámozásba.
Klemet végighaladt a termen. Mads éppen leszedte a
munkások asztalát. A férfiak a zenészeket nézték és röhécseltek.
A gyerekek tapsoltak. Klemet leakasztotta a dzsekijét a fogasról,
és fordult volna ki az ajtón, de pont akkor egy csapat fiatal
tolongott befelé, voltak vagy tízen. Klemet utat engedett nekik. A
lányok nevettek, és szidták a hideget, amin Klemet nem is
csodálkozott, mert miniszoknyát hordtak a dzseki alatt. Ahogy
beértek, rövid szárú bőrcsizmára cserélték a bundabélésest. A
férfiak többsége fiatal réntartó volt. Ailo Finnman látszott a
hangadónak, nyomban a zenekar előtt lévő kis parkettra vonta az
egyik lányt, és a többiek üdvrivalgása közepette táncra perdült
vele. Klemet ott látta köztük Johnt és Mikkelt, a két
elválaszthatatlan cimborát. A társaságba tartozott két olyan férfi
is, akit Klemet nem ismert, az egyik bőrkabátot, a másik
olajfoltos szerelőoverallt viselt. Amikor az utóbbi kibújt a
kezeslábasból, a karján lévő tetoválásról Klemetnek egyszeriben
beugrott, hogy hol látta: ez az a kamionsofőr, aki trágár dolgot
mondott az egyik számi öregasszonynak az útkereszteződésben.
Odament Mikkelhez, és karon fogta. A pásztor
összerázkódott, és elhúzta volna a karját, de Klemet nem engedte
el.
– Mondd csak, Mikkel, haverod neked az a tetovált csávó?
– Nem a haverom, csak izé… Mondjuk, az ismerősöm.
– Mert ha a haverod, mondd meg neki, hogy vigyázzon a
szájára, tisztelje az öregeket!
Mikkel felbátorodott.
 – Miért, történt valami? – kérdezte pimaszul.
– A múltkor ott ültél a kamionjában, nem? Tudod, amikor a
tüntetés volt. Nem emlékszel, mint mondott a svéd haverod a
számi néninek?
Mikkel elpirult, mint egy kisgyerek, de válaszolni nem
válaszolt.
– Legközelebb ne hagyd, hogy olyat mondjon! – emelte fel a
hangját Klemet. – Hagytad volna, ha az öregasszony a
nagyanyád?
– Oké, Klemet, szólok neki, esküszöm, szólok, és ígérem,
soha többé nem csinál ilyet.
A srác láthatóan megkönnyebbült, hogy ennyivel megúszta,
és mindent megígért volna, amit csak ígérni lehet.
– Helyes. De aztán ne is szegd meg az esküdet! És ne próbálj
átverni, Mikkel, mert megbánod.
Klemet a fejébe nyomta a prémsapkáját, és kiment. Mattisra
emlékeztette a fiú. Pásztorok, akiknek bármelyik pillanatban
megbillenhet az életük. Keserves dolog ez! Felnézett. A fények
már sokkal erősebben villództak, hullámoztak, és folyton változó,
különös képekkel festették tele az égbolt jó egyharmadát.
Üzenetek a végtelen űrből, gondolta Klemet. És ugyanolyan
megfejthetetlenek, mint Mattis fülei.
 40

Január 24-e, hétfő

A nap kel 9 óra 24 perckor, nyugszik 13 óra 39
perckor
A kettő közti idő 4 óra 15 perc

8 óra 15 perc, Kautokeino

Tor Jensen, becenevén a Seriff népszerű főnök volt, mindig

odafigyelt az embereire, nem csoda hát, hogy zavart keltett a
csapatában, amit műveltek vele. A mobilja ki volt kapcsolva, és
senki semmit nem tudott róla, még azt se, hogy megjött-e
Hammerfestből. Az egész állományt (az alkalmazottakkal együtt
tizenöt főt) berendelték az őrsre, mégpedig „szolgálati érdekből”
és szokatlanul korai időpontra. Klemet azzal töltötte a vasárnap
egy részét, hogy újra egyenként megnézte a katalógusban a
környék minden réntartójának füljegyét, de semmire sem ment,
csak még frusztráltabb lett. A leglehetetlenebb kombinációkkal
próbálkozott, és végül falhoz csapta a kézikönyvet. Ahhoz se volt
kedve, hogy kimenjen a sátrába lazítani.

Nina vasárnap nekilátott rendezni Mattis GPS-adatait, de nem

végzett vele. Aprólékos munka, még órákig fog tartani. Klemet
épphogy beszámolt a Sofiánál tett látogatásáról, amikor bevonult
Rolf Brattsen. Egy aprósüteménnyel megrakott tálcát hozott.
– Teljes a létszám – állapította meg elégedetten. – Remek. –
Élvezte a helyzetet. Ivott egy korty kávét, komótosan elrágcsált
egy kekszet. Tapintható volt a feszültség a konyhában. – Mint
ismeretes, Jensen főfelügyelőt a Hammerfesti Regionális
Rendőrkapitányságra rendelték, és egyelőre ott helyben
tájékoztatja a kialakult helyzetről a feletteseit és a felelős
politikusokat. Ez időbe telik. Ez a hivatalos verzió. – Újabb korty
kávé, újabb keksz. – Senki se kér? – mutatott furcsállkodva a
süteményestálcára.
Brattsen tudta, hogy a kollégái nem kedvelik. Sose értette,
miért van ez. Durva volt, trágár, fölényeskedő, kicsinyes,
részrehajló, rasszista – és Klemet még hosszasan sorolni tudta
volna. De Brattsen nem ilyennek látta magát, hanem őszinte,
egyenes férfinak (jó, talán egy kicsit nyers a modora, ezt
elismeri), aki hatékonyan teszi a dolgát. Éles helyzetekben is
bátran dönt. Egyszer, egyetlenegyszer volt egy viharos vitája
Klemettel, akkor mondta, hogy nem érti, miért ilyen ellenségesek
vele az emberek. Olyan korlátolt, hogy fel se fogja.
– És most elárulom, hogy valójában hogy áll a dolog –
mondta a sütemény elfogyasztása után. – Jensent felmentették.
KO. Bye-bye. Finis. Agyő, viszlát, jó pihenést! Hohó, micsoda
képet vágtok! Nyugi, majd visszajön. De csak majd ha lezárulnak
a mostani ügyek. Gondolom, világos. Nem mehet így tovább,
ilyen vontatottan. Nem lehet ilyen kesztyűs kézzel bánni a
tundralakókkal. Finomkodva, hogy azt ne mondjam, csipesszel.
Norvégiában vagyunk, nem? A mi törvényeink érvényesek, ha jól
tudom. – Kihívóan Klemetre nézett. – Igazam van, Klemet? Még
Norvégiában vagyunk, és nem csak statiszták vagyunk a saját
hazánkban.
Klemetben forrt az epe. Brattsen nyíltan provokálja. Azt
szeretné, ha felvenné a kesztyűt. Hát nem, nem fogja neki
megszerezni ezt az örömet.
Nina nem bírta türtőztetni magát.
– Nincs igazad, Rolf. Rendesen végezzük a munkánkat,
semmiben sem maradunk le mögöttetek. Óriási területen
nyomozunk, már eddig több ezer kilométert tettünk meg. De a
réntartók világa bonyolult, és a számik kultúrája más, mint a
miénk. Ezzel számolnunk kell. Egyébként pedig haladunk.
Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a francia geológus
valamiképpen benne van az ügyben. Fel fogjuk kutatni a terepen,
egyébként is feljelentés van ellene kiskorú sérelmére elkövetett
szexuális zaklatás miatt.
– Szexuális zaklatás! Láttam, és mondhatom betonbiztos egy
gyanúsítás. Egy kiscsaj, akiben tombolnak a hormonok, úgy
gondolja, hogy tapizni akarta a pasas. Na ne! Egyáltalán mi ez a
baromság? Itt ez a gyilkosság a nyakunkon, plusz ellopták azt a
kurva dobot, és képesek vagytok azzal előjönni, hogy egy
tizennégy éves hülye kiscsajnak valaki véletlenül hozzáért a
térdéhez? Ne fárasszatok!
Nina elvörösödött a dühtől. Felpattant.
– Igazságtalan vagy, és nincs jogod ezt mondani, megsérted
az egyenlő bánásmód elvét. Igenis komolyan kell venni a kislányt.
Brattsen hagyta, hadd beszéljen, és gúnyos kis mosolyából
látszott: örül, hogy kihozta a sodrából a kis kolléganőt. Rossz jel,
gondolta Klemet, Nina pedig tovább mondta a magáét:
– Vedd tudomásul, hogy a számikat nem lehet eredendően
bűnözőknek tekinteni. A hatályos alkotmány értelmében
különleges jogok illetik meg őket, és a törvényeket mindenkinek
kötelező tiszteletben tartani.
– Gratulálok, Nina, látom, figyeltél a kirunai fejtágításokon,
alkotmányügyi ismereteidnek nagy hasznát vesszük a jövőben is.
A rendőrök összenéztek, nem tudták elképzelni, mire megy ki
a játék. Klemet érezte, hogy Brattsen valamire készül, valamire,
amit gondosan előkészített, ezért húzza olyan élvezettel az időt, ő,
akinek a türelem igazán nem tartozik az erényei közé.
– Hiába gúnyolódsz, Rolf, igenis halad a nyomozás. De
tudomásul kell venni, hogy az ügy előzményei a régmúltba
nyúlnak vissza, és egy rejtélyes bánya is szerepet játszik…
– Ugyan, hagyjuk az ostoba meséket! – váltott hangot
Brattsen. – Nem az a dolgunk, hogy antropológiai tanulmánnyal
vagy más baromsággal bíbelődjünk. Felejtsd már el azt a bányát
meg a francia geológust, az isten verje meg! Csak a vak nem látja,
hogy itt réntartók közti leszámolás történt. Johan Henrik és Olaf
nyakig benne vannak, ez világos, mint a nap. Na, figyeljetek ide!
Hammerfest eredményt akar, mégpedig haladéktalanul, most
azonnal. Az oslói fejesek már nem bírják cérnával. Úgyhogy
mostantól rendesen nekiveselkedünk. Ma hétfő van. Azt akarom,
hogy szerdára a réntartó Johan Henrik és Olaf Renson legyen
őrizetbe véve, a sajtó legyen jelen, amikor behozzuk őket, utána
pedig azonnal kezdődjön a kihallgatás.
Ezúttal Klemetnél telt be a pohár. Felállt.
 – Ezt nem teheted! – csapott az asztalra. – Nem dönthetsz
úgy, hogy őrizetbe veszel két embert, akiről mostanra el is
terelődött a gyanú.
Brattsen egész arca torz vigyorba rándult, és nem is próbálta
leplezni, hogy mennyire élvezi a helyzetet. Mézesmázos volt a
hangja.
– Jaj, el is felejtettem, pedig talán ezzel kellett volna
kezdenem… Elfelejtettem mondani, hogy Hammerfest új
megbízott főfelügyelőt nevezett ki. Szerénységemet. Úgyhogy én
döntök, Klemet. Meglesz az őrizetbe vétel, és egyúttal elveszem a
nyomozást a rénrendőr párostól. Ne foglalkozzatok tovább a
gyilkossággal és a doblopással, mert ezek az ügyek láthatóan
meghaladják a kompetenciátokat. Menjetek szépen vissza a
tundrára, és számoljátok a rénszarvasokat! És hogy lásd, milyen
jó vagyok hozzád, Klemet, természetesen az alól is mentesítelek,
hogy neked kelljen letartóztatni a kis pásztor barátaidat.
„Ó, hát persze! Erre készült elejétől fogva. Még azt is
kifundálta, hogy milyen szavakat használjon. Most kéne pofán
vágni, letörölni a vigyort az undorító képéről.” Ezt gondolta
Klemet, de fegyelmezte magát, mert tudta, hogy ha indulatosan
reagálna, csak fokozná Brattsen élvezetét. Érezte, hogy Nina
majdnem felrobban, de végül a lány is nyugton maradt.
Csend telepedett a zsúfolt helyiségre. A rendőrök Klemetre
néztek; igaz ugyan, hogy Brattsen volt a Seriff helyettese, de nem
tekintették az utódjának. A helyettesi beosztása inkább csak azt
jelentette, hogy az ő reszortja volt a közrendfenntartás. Az lett
volna logikus, ha Klemet a megbízott őrsparancsnok: tisztelték,
és senki nem vonta kétségbe a felkészültségét. Valami történt
odafent. Brattsen, kihasználva a pillanatnyi csendet, körbekínálta
a tálcát.
– Parancsoljatok, kedves kollégák, aztán nyomás dolgozni!
Voltak, akik némi tétovázás után kivettek egy-egy
teasüteményt. Brattsen kettesben maradt Klemettel.
Farkasszemet nézett vele, aztán távozóban a szemétkosárba
söpörte a tálcáról a maradék süteményt.
Klemet belépett Nina irodájába, és szemrehányás-zuhatag
fogadta.
– Az isten áldjon meg, Klemet, hogy tudtad ezt szó nélkül
hagyni? Megalázott bennünket! Elvette tőlünk az ügyet! És te
megálltad szó nélkül! Mint akinek direkt jól jön, legalább egy
gonddal kevesebb!
– Ezt kikérem magamnak!
– Az az érzésem, hogy kezdettől fogva behúzott fékkel
haladsz. Mintha nem mernél rendesen beindulni.
– Igazságtalan vagy, Nina, én nem húzom be a féket. De
nekem csak a tények számítanak, és így haladni időbe telik. Ha
akciót akarsz, menj, csatlakozz Brattsenhez, ő nem
aggályoskodik, mint én. Először letartóztat, utána kérdez. Én
fordítva szoktam csinálni.
– Soha nem fordultam ellened, Klemet, de hadd legyek
őszinte! Úgy érzem, nincs meg a kellő motivációd. Addig érzed jól
magad, amíg nyugiban elvagy a pásztoraiddal meg a csip-csup
rénszarvasügyekkel, hagyjanak ki téged a gyilkosságokból meg a
lopásokból, nem kell az neked.
Klemetet készületlenül érte a támadás. Tessék! A kedves,
mosolygós kolléganő ellene fordul, és mérgezett nyilakat lődöz
rá. Nem elég Brattsen, most még ő is. Mentegetőzzön ez előtt az
elkényeztetett úrilány előtt, aki még semmit sem ért a világból,
mindenre rácsodálkozik a nagy kék szemével, és akkor egyszer
csak veszi a bátorságot, és ítéletet mond felette? Felette, aki
harminc évet lehúzott a testületnél, végigszolgálta fél Lappföld
rendőrkapitányságait és -őrseit, de még a Palme-gyilkosság
nyomozócsoportjában is benne volt?
Sarkon fordult, kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.

Közép-Lappföld

Aslak Gaupsara a francia geológus nyomában haladt a jeges

domboldalon. Az idegen kőzetmintát vett, megszámozta, majd
odahajította Aslaknak, hogy tegye el a hátizsákba. A francia
dühödten csapkodta a köveket, gyakran kijött a sodrából,
párafelhőket bodorítva káromkodott a maga nyelvén. Zaklatott
volt. Aslak régóta tudta, hogy az idegeneket érdeklik a hazája
kövei. Nem ez az idegen az első, akit kísér. Csak éppen ez itt
idegesebb, mint a többiek. Aslak rég vállalt utoljára ilyen
feladatot. Ismert más réntartókat is, akik elszegődtek kísérőnek
egy-egy alkalomra. Az idegenek kőzetekről, ércekről, bányákról
beszéltek nekik. Gazdagságról. Fejlődésről. Azt várták, hogy a
számi kísérők lelkesedni fognak, és csodálkoztak, hogy ehelyett
közömbösen néznek rájuk. Nem értették az idegenek, hogy ahol
ők bányát és fejlődést látnak, ott a réntartók valami egészen
mást. Utakat, amelyek elvágják a legelőterületeket, teherautókat,
amelyektől félni fognak a rénszarvasok, baleseteket, amikor az
állatok átmennek az úton.
Az idegenek vonogatták a vállukat. Pénzről beszéltek. Azt
mondták, hogy minden elütött rénszarvasért pénzt kapnak a
pásztorok. A réntartók többsége továbbra is kifejezéstelen arccal
nézett rájuk. Az idegenek idegesek lettek. Hát nem értik a lappok,
hogy milyen szerencséjük van? Meg vesztenivalójuk is, mert a
bányákat mindenképp megnyitják.
Ha tavasszal és ősszel összetalálkoztak a pásztorok, hogy
szétválogassák a csordákat, megbeszélték egymással a
hallottakat. Sőt néhányan meg is látogatták Aslakot. Köztük Olaf
és Johan Henrik. Meg persze Mattis, ő sokszor megfordult a
sátrában. Aslak nem is értette, mit várnak tőle. Hiszen őt érinti ez
a legkevésbé, és ezt a többiek is tudják. De pont ezért jöttek. Ő
megmondta nekik. Azt mondta, hogy túl sok az állatuk. Ezért
kellenek nagy legelőterületek. Ebből vannak az ellentétek. Mire
ők azt mondták, hogy sok állat kell, hogy fizetni tudják a
költségeket, a motoros szánt, a kvadot, az autót, a vágókamiont, a
helikopterbérlést. „Te ezt nem értheted, Aslak – mondták –
, neked csak kétszáz állatod van.”
„Igen – felelte ő –, kétszáz állatom van, és megélek. Nincs
szükségem hatalmas legelőterületekre. Kétszáz rénem van, és
tudok vigyázni rájuk. Mindig velük vagyok. Fejem a nőstényeket.
Mind ismernek. Nem futnak el előlem. Nem kell napokat a
keresésükkel töltenem. Beérem sítalppal, és elég, hogy ott vannak
segítségül a kutyáim. Rosszabb pásztor vagyok én nálatok, csak
mert kevesebb az állatom, és nincs motoros szánom?”
 A többi pásztornak elfelhősödött a tekintete. Hallgattak. Az
öregebbje felidézte azokat az időket, amikor még ők is így éltek. A
fiatalabbak azt mondták, hogy nekik kell scooter, és szeretnek
motorozni. Hogy az egész heti kemény munka után jólesik
szombaton a faluban tölteni az estét. Scooter nélkül az nem
menne. Aslak megcsóválta a fejét, és hallgatott. A fiatalok is
hallgattak. De egyesek visszajöttek. Hogy lássák, milyen volt
régen a pásztorélet. Némelyek tartottak tőle. De azért csak
visszajöttek. Messziről figyelték. De Aslak sízés közben is
meglátta őket. Nem zavartatta magát, elvolt az állataival. Sokáig
figyelték. Amíg a hideg el nem űzte őket.

Kautokeino

Valaki kopogott. Türelmetlenül.

– Mi van? – kiáltott ki ingerülten Klemet.
Nina lépett be, és lecövekelt előtte, csípőre tett kézzel,
elszánt, sőt ádáz képpel. Kezeslábas, hátizsák, válltáska:
menetkész szerelés.
– Brattsennel tartasz, vagy mész, és futkosol a rénszarvasok
után? – kérdezte a nőtől.
– Szedd össze a cuccodat, Klemet, terepre megyünk.
Fölösleges itt szobroznunk. Siess! A garázsban várlak.
Kiviharzott. Klemet az égre emelte a tekintetét. Még épp csak
elkezdte átnézni, hogy a Mattis-gyilkosság és a doblopás óta
milyen konfliktusok voltak a réntartók közt. Nem mintha kedve
lett volna foglalkozni velük, inkább csak megszokásból, és hogy
ne üljön tétlenül. Utálta és megvetette Brattsent, de el kellett
ismernie, hogy ez egyszer ügyesen manőverezett. Nem is várná
tőle az ember, hogy ilyen taktikusan járjon el, ráadásul egy
politikailag kényes ügyben. Klemetnek megfordult a fejében,
hogy figyelmezteti Johan Henriket és Olafot, de hamar letett
róla; csak súlyosbítaná a helyzetüket. Meg a magáét is. Mindkét
öklével az asztalra csapott. Itt ülni tétlenül, annak tényleg semmi
értelme. Igaza van Ninának: menjünk terepre, végtére is az a
parancs!
 Összeszedte a holmiját, és tíz perc múlva a garázsban volt.
Nina közben megtöltötte a vizeskannákat, rendet rakott a
kocsiban, tiszta hálózsákot készített be. Mi jár a fejében? A lány
egyetlen szót se szólt, csak az anyósülésre mutatott, ő pedig a
volánhoz ült, és idegesen kitolatott. Odakint vakító napsütés.
Klemet lehunyta a szemét. A hideg az arcába hasított, mert
résnyire nyitva volt az ablak, de nem bánta. Megtetszett neki
Nina kezdeményezése, arra biztosan jó, hogy ne legyenek
Brattsen szeme előtt. Észre se fogják venni a távollétüket. A
rénrendőrség munkaköri leírásában benne van, hogy időkorlát
nélkül járőrben lehetnek. Ezen a héten elméletileg pihenőjük
lenne, de hát az események amúgy is mindent felforgattak. Ki
törődik azzal, hogy néhány napig a terepen vannak, majd néha
küldenek egy-egy ártalmatlan üzenetet. Brattsennek lesz éppen
elég dolga, ez mindenképp a kezükre játszik.
Nina beállt a szupermarket parkolójába. Leállította a motort.
Ugyanaz járt a fejében, mint Klemetnek.
– Az a fontos, hogy össze ne fussunk Brattsen csapataival –
mondta. – Mert akkor tuti, hogy karanténba zár bennünket.
– Őneki most egyetlen dolog fontos: az, hogy őrizetbe vegye a
gyanúsítottjait. Brattsen egy vadkan, nem néz se jobbra, se balra,
csörtet egyenesen előre. Egyetlen dolog foglalkoztatja, az, hogy
végre megfingathatja a számikat. Most elemében van az a
szemétláda.
Nina még sosem hallotta így beszélni a járőrtársát. Nagyon
tele lehet a hócipője!
– Nem is értem, miért rontja még mindig itt a levegőt –
füstölgött Klemet –, ha egyszer ennyire gyűlöli a számikat. Még
talán a pakisztáni menekülteknél is jobban gyűlöli őket.
– Nem túlzol? Tudom, hogy Svédországban szigorúan ítélik
meg az ilyesmit, de…
– Hogy én túlzok? Ugyan! Brattsen akár a Haladás Párt
szóvivője is lehetne. És nem is nagyon titkolja. Azoknak a
szemeteknek húsz százalékuk van a parlamentben, és az emberek
már annyira elfogadták őket, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga. Fürdenek az olajban meg a pénzben,
más nem érdekli őket.
Klemet fújt egy nagyot.
 – Szerinted politika van a Tor elleni eljárás hátterében?
– Biztos vagyok benne. Hamarosan tényszerűen is ki fog
derülni, nekem elhiheted. Tulajdonképpen igazad van, Nina.
Elkényelmesedtem. Még néhány év, és jön a nyugdíj. De nem
hagyhatom, hogy Brattsen tönkretegye, amit létrehoztunk. És
meg kell találnunk az igazi tetteseket. – Látta, hogy Nina ragyog
a boldogságtól. Nem nézné ki az ember ebből a helyes kis
teremtésből, hogy micsoda harcos szellem. – Most először is kell
keresnünk egy saját főhadiszállást.
– Nem kell keresni, megvan: ott a sátrad. És ha jól
emlékszem, van egypár üveg jó italod is lélekerősítőnek. Ha
ugyan nem ittad meg az egész készletet.

Megtankoltak, bevásároltak és felmálháztak, visszamentek a

garázsba a trélerért meg a motoros szánokért, és már el is telt a
délután. Klemet háza előtt álltak meg, és egyenesen a sátorba
mentek. Klemet gyorsan tüzet rakott. Még hideg volt, de Nina
máris remekül érezte magát. Leült, elővette a mappáját. Klemet
néhány párnával kibélelte az ülőhelyüket, egy-két ládával
alkalmas dolgozóhelyet alakított ki, aztán Nina jobbjára
telepedett a maga dossziéival, és egy rejtett konnektorba dugta a
laptopja csatlakozóját. Nina mosolygott, de nem szólt semmit.
– Kezdjük a GPS-adatokkal! – javasolta Klemet, és 1:50 000
méretarányú térképeket terített ki maguk elé.
A következő két órában némán dolgoztak, és a térképeken
sokasodtak a piros pöttyök és vonalak. Mindketten úgy érezték,
mintha megkettőződött volna az energiájuk, amióta a maguk
útját járják, és most először igazi cinkosság kötötte össze őket.
 41

Január 24-e, hétfő

20 óra 10 perc, Kautokeino

Klemetnek borzongás futott végig a hátgerincén. Az adatok

rendezése fáradságosabb munka volt, mint gondolta, mert a
tűzben megrongálódott a GPS, de lassan kezdett kibontakozni a
kép. Aztán már leegyszerűsödött a feladat, csak az maradt hátra,
hogy átvezessék a térképekre a kinyert adatokat. Párhuzamosan
dolgoztak, és fél óra múlva nagyjában-egészében rögzíteni tudták
Mattis mozgását. Klemet betáplálta az infókat a rendőrség
műholdas helymeghatározó rendszerébe, és most már hús-vér
valóságában maguk elé tudták képzelni Mattist és a halála előtti
utolsó napokat, órákat.
A piros vonalak nagy része azt jelezte, hogy jobbára a
gumpijában és a környékén tartózkodott, ritkán távolodott a
legelőterületei határvidékéig.
– Nem sokat törődött az állatokkal, többnyire őrizetlenül
hagyta őket – mondta Klemet. – Az utolsó napokban jóformán
állandóan a gumpijában volt, nem csoda, hogy a többi réntartó
haragudott rá.
Nina vette észre, hogy Mattis egyik útja ellentmond addigi
ismereteiknek.
– Ugye, jól emlékszem, hogy Berit azt mondta: hajnali ötkor
hallotta a gyanús sccooter motorhangját? – kérdezte.
– Igen, öt körül. A reflektor bevilágított a szobájába. A
motorosnak narancsszínű munkásoverallja volt. És nézd csak,
mikorról való az utolsó adat!
Nina felnagyította a térképet a képernyőn.
– Négy óra huszonhét perc. Akkor állítja le a scootert a gumpi
előtt. Azt mondta, egész éjjel az állatait őrizte.
 – Úgy van – mondta Klemet. – Tehát nem lehetett fél ötkor a
gumpijánál és ötkor a Juhl-központnál, hiszen tudjuk, hogy
egyiktől másikig legalább két óra az út.
– De hát akkor…
– …de hát akkor mi ez az út Kautokeinóba és vissza?
Vasárnap este…
– …a betörés estéjén vagy éjszakáján.
– A sccoter egy óra ötvenkettőkor hagyta el a kautokeinói
pontot. Tehát két és fél óra volt a hazaút. Vihar tombolt, úgyhogy
nem meglepő, hogy tovább tartott, mint általában.
– Ez azt jelenti – vonta le a következtetést Nina –, azt jelenti,
hogy nem őrzéssel töltötte az éjszakát, ahogy állította.
– És most már azt is tudjuk, hogy miért volt olyan fáradt.
A két nyomozó újra végigkövette Mattis útvonalát.
– Elképzelhető, hogy igazat mondott, és valaki más használta
a szánját?
Klemet megrázta a fejét.
– Nem. Ahhoz már előtte ott kellett volna lennie Mattis
gumpijában.
– Vegyük figyelembe, hogy ott az a másik scooter is, tudod,
amelyiken ketten ültek – gondolkozott tovább Nina. – Nem
tudjuk, mikor mentek oda. Lehet, hogy segíteni mentek? Segíteni
Mattisnak összeterelni a csordáját? Aztán összevesznek valamin,
és…
– Nem, Mattis egy szóval sem említette, hogy segítséget kért
volna, azt mondta, hogy egész éjjel egyedül dolgozott. Mi oka lett
volna titkolni, hogy segítséget hívott? Nem, Nina, én egyetlen
magyarázatot látok… – Ránézett Ninára, és látta, hogy ő is tudja,
csak nehezére esik kimondani.
– Arra gondolsz, hogy Berit tévedett az időpontot illetően,
igaz?
– Vagy inkább hazudott.
– Hogy Berit hazudott? Az lehetetlen. Hallhatta egy másik
scooter hangját is ötkor. A betörőét.
– Amit én mondok, az is csak hipotézis, belátom – mondta
Klemet. – De gondoljuk végig! Mattis scootere, vele a nyeregben
vagy valaki mással, vasárnap este tíz óra körül ér a Juhl-
központhoz, vagyis Berithez. És aztán órák hosszat ott is marad.
Ez felvet bizonyos kérdéseket, nem? – Klemet az órájára nézett. –
Fél kilenc. Szerintem még elugorhatunk Berithez.

Tíz perccel később már ott is voltak a háza előtt. Nem szálltak ki
azonnal a kocsiból. A sárgára festett kis boronaház negyven-
ötven méternyire volt a Juhl központtól. Tudták, hogy Berit
korán fekvő, de még égett a villany. A házból, különösen, ha az
ablakhoz áll az ember, látni lehet a múzeumbejáratot, sőt az út
túloldalán a diákszállót is, ahol a piálós buli volt ugyanazon az
éjszakán, amikor a doblopás történt. Most is koromsötét volt,
mint akkor.
Az utcai lámpák fényében látni lehetett, hogy a hó egy része
lecsúszott a háztetőről, és az ablakpárkány vonaláig érnek a
kupacok. Berit megtisztította az ajtóhoz vezető ösvényt, és öreg
kis autójának is szabaddá tette az utat a beállóig, ahol a száraz
tűzifát is tárolta, de az ellapátolt hó magas torlaszokat alkotott.
Hideg volt, mínusz harminc fok körül lehetett; Klemet és Nina
léptei élesen csikorogtak a havon. Látták, ahogy egy árny lassan
elhalad a konyhaablak mögött. Az egyik fal melletti hókupacba
szántalp fúródott valamikor, ott maradt a nyoma. Klemet
bekopogott. Egy kis neszezés után nyílt az ajtó.
Berit meglepetten nézett rájuk. Aztán szétfutottak a ráncok
széles mosolyától: megismerte Ninát.
– Kerüljetek beljebb, ne fagyoskodjatok a küszöbön!
Levették a cipőjüket. Berit egyenesen a konyhába vezette
őket. Számi köntöst viselt a ruha fölött. A középen
aranyszegélyes, királykék kabátféle alja piros bársonyból volt,
esése, akár a színházfüggönyöké. A vállán hagyományos piros-
sárga-kék-zöld nagykendő, melyet kagyló formájú, apró
elemekből összeálló csat fog össze. A gyapjúsipkán is
aranyszegély fut körbe, és mintha halványan megvilágítaná a
ráncos arcot, a barna szemnek csak keskeny rést hagyó súlyos
szemhéjat.
Berit leültette váratlan vendégeit a kis fenyőfa asztalhoz, de ő
maga nem ült le. Két kezét összefogta a melle előtt, úgy kérdezte:
– Hozhatok kávét? – Nem várta meg a választ, már fordult is,
nekiállt kávét főzni.
 A konyha, amiként az egész ház, szerényen volt berendezve.
Klemet úgy becsülte, hogy két kis hálószoba lehet az emeleten, a
nappali pedig nem sokkal nagyobb, ha ugyan nagyobb, mint a
konyha. A vénségesen vén hűtőszekrény melletti kis ajtó
alighanem mosókonyhába vezet. A padlóborítás barna linóleum,
a konyhabútor lakkozott fenyő. A kevéske konyhafelszerelés
ősidők óta változatlan helyen van; a csomag kávén és egy fonott
kosárkában lévő két almán kívül nem látható semmi élelem. A
konyhaasztalon négyzet alakú viaszosvászon szolgál terítő
gyanánt. A viaszosvászon hullámos a sok használattól, és
késnyomok vannak rajta. Berit olyan puritán életet élt, hogy azzal
még Nina anyjának az elismerését is kivívta volna. A gyenge
világítás nem bensőségessé tette a hangulatot, hanem a magány
szomorúságát árasztotta. Beritet nem kímélte az élet, és ő beérte
a legszükségesebbel. Ennél többre is telt volna neki, de hát a
laestadiánus vallás eleve tiltja, hogy a hívek közszemlére tegyék
földi javaikat.
Berit rájuk mosolygott, és bögrét tett eléjük. Aztán kést
fogott, felvágta az almákat, két kistányérra osztotta a vékony
szeleteket. Meggyújtott egy aprócska gyertyát, az asztal közepére
helyezte. Töltött magának egy pohár vizet. Klemet és Nina
csöndben ültek, átérezték a perc ünnepélyességét. De ha szólni
nem szóltak is, mindketten szemmel követték, ahogy a színes
öltözékű öregasszony tesz-vesz a sivár környezetben, és
fürkészték a jóságos, ráncos arcot, hátha elárul valamit.
Berit törte meg a csendet:
– Minek köszönhetem a látogatást? Van valami új a
gyilkosság ügyében?
– Halad a nyomozás – válaszolt Klemet. – És remélem, tudsz
segíteni nekünk. Nem is csak remélem. Tudom, hogy segíteni
fogsz.
Berit összekulcsolta a kezét.
– Szívesen segítek. Ha Isten is úgy akarja.
Klemet bólintott. Nagy komolyan térképet vett elő a
hátizsákból. Berit közelebb lépett, kezében a pohár vízzel.
– Azt mondtad, Berit, hogy hétfő hajnali ötkor hallottad a
motoros szán hangját. Különös módon nem találtunk olyan
nyomot, amely megerősítené az állításodat. Kiderült viszont…
Kiderült, Berit, hogy egy másik scooter itt volt, csak éppen
néhány órával korábban.
Klemet elhallgatott, várta a hatást. Berit továbbra is
figyelmesen mosolygott. De mintha erősebben szorította volna a
poharat.
– Igen? Ebben ti biztosak vagytok?
– Ugye, tudod, hogy aznap éjjel mulatság volt a diákszállón?
– vette át a szót Nina.
– Mulatság?
– Emlékszel, milyen idő volt? – folytatta a kérdezést Klemet,
nem hagyva időt, hogy Berit Ninának válaszoljon.
A gyors kérdések láthatóan megzavarták Beritet. Fél kézzel az
előtte lévő szék támlájába kapaszkodott, mint aki elvesztette az
egyensúlyát.
– Mulatság a diákszállón… Meg hogy milyen idő…
Öregasszony vagyok, ebből én semmit sem értek.
Ijedt és segélykérő volt a tekintete, de Klemet tudta, hogy
nem szabad megszánnia.
– Berit! Azt mondtad, motorhang ébresztett. Hallottad az
autónkat ma este?
– Én… Igen… Nem, azt hiszem, nem figyeltem, éppen rendet
csináltam.
– Vihar volt azon az éjszakán, Berit. Zúgott a szél. Nem
hallhattál motorhangot, mert a szél zúgása minden más zajt
elnyomott. Ez az igazság.
Berit némán markolta a széket. Beszívta a száját, harapdálta
az alsó ajkát. Klemet elérkezettnek látta az időt, hogy sarokba
szorítsa.
– Van más is, Berit. Tudjuk, hogy Mattis motoros szánja azon
az éjszakán órák hosszat itt parkolt a házad előtt. Egészen
pontosan vasárnap este huszonkét órától hétfő hajnali két óra
húszig. Nem furcsa ez, Berit? És az, hogy szántalpnyomok
vannak a házad előtt az egyik buckában, mert valakinek nem
sikerült idejében lefékeznie? Az is furcsa, nem gondolod?
– Jaj, Istenem, Istenem! – jajdult fel Berit, és reszketve
letette az asztalra a pohár vizet. Még ilyen állapotban is vigyázott,
hogy ki ne lötyögjön, de pár csepp csak kilöttyent.
 Nina felugrott, átkarolta a számi öregasszony vállát.
Odahúzta a széket, leültette. Aztán a két tenyere közé fogta a
kezét, és egész közel hajolt.
– Mondd meg, Berit! Ugye, itt volt nálad Mattis a vasárnapról
hétfőre virradó éjszakán?
– Ja, Istenem, Istenem, Mennyei Atyám! – Kétségbeesett
pillantást vetett Ninára. A lány bátorítóan mosolygott rá. Klemet
is közel hajolt; Berit ránézett, aztán vissza Ninára. – Uram,
Istenem, most segíts! – Felzokogott, és csorogni kezdtek a
könnyei, meg se próbálta visszatartani őket. Sírt és istenhez
fohászkodott, rázta a fejét, és észre se vette, hogy egyre
szorongatja Nina kezét. A lány letérdelt mellé, a tekintetével
vigasztalta. Klemet nézte, hol egy papírtörlő, de csak egy
konyharuhát talált, azt adta oda. Berit ingatta a fejét,
nyöszörögve sírt. Nina a konyharuha tiszta csücskével gyöngéden
megtörölte a szemét. Berit most mintha végre érzékelte volna a
valóságot, szomorú mosoly futott át könnytől nedves arcán, és
remegő kézzel megsimogatta Ninát. – Igen, Mattis itt volt azon az
éjszakán. Akkor láttam utoljára.
Szipogott, aztán megint kitört belőle a zokogás. Klemet és
Nina egymásra néztek. Ninát szemlátomást megindította Berit
fájdalma, az ő szeme is gyanúsan csillogott. Klemet ráhunyorított
és biccentett, értésére adta, hogy szeretné, ha ő tenné fel a
következő kérdést.
– Mondd el, Berit, mi történt!
Az öregasszony kivette a kezéből a konyharuhát, és belefújta
az orrát.
– Uram, Istenem! – Egy kicsit megnyugodott, ez a hangján is
érződött. – Szegény Mattis, soha életében nem volt szerencséje.
Azon az estén nagyon neki volt keseredve. És ivott. Jaj, Istenem,
mit összeivott!
– Miért, mi történt? Miért ivott? – kérdezte Klemet.
Berit letörölte a könnyeit.
– A dob miatt, Klemet, a dob miatt. Te is tudod, mennyire
odavolt a dobokért. De ezért a Juhl dobjáért meg különösen.
Merthogy ez igazi sámándob. És valaki elhitette vele, hogy olyan
erőt tudna meríteni belőle, hogy látó ember lehetne belőle,
nagyobb sámán, mint amilyen az apja volt. Jaj, Istenem, Klemet,
próbáltam én észhez téríteni, de hiába. Aznap este meg ivott,
ivott… aztán elment, és csak egy idő múlva jött vissza. Hozott
valamit takaróba csavarva, és fölvitte az emeletre az egyik
szobába. Ott énekelt, morgott, kiabált magában, aztán megint
jojkákat énekelt. Hallottam, hogy feldühödik valamin, összetört
egy üveget, sírt. Így ment vagy két óra hosszát. De olyan volt,
mintha sose akarna véget érni. Nem bírtam tovább, felmentem.
Bemenni nem mertem, csak a kulcslyukon néztem be. Jaj,
Istenem, micsoda látvány! Lejöttem, és itt ültem ezen a széken,
itt imádkoztam és imádkoztam. – Ivott egy korty vizet. Már nem
volt olyan dúlt az arca. Nem sírt. – Nagy sokára ő is lejött.
Szegény! Olyan szerencsétlen volt, olyan boldogtalan! És mintha
nem is látna a szemével. Sose láttam ilyennek. Kijött a konyhába,
de nem volt egészen magánál. Odabújt hozzám, mint egy
kisgyerek, és újra sírva fakadt. És egyszer csak kihúzta magát, és
azt mondta: „Sokba fog kerülni neki, ha meg akarja szerezni.” Ezt
mondta, szóról szóra ezt, és nagyon eltökélten. Aztán összeszedte
a holmiját, és elment. – A szája elé kapta a konyharuhát, sírás
fojtogatta, alig tudta kipréselni a szavakat: – És soha többé nem
láttam.
Újra eleredtek a könnyei. Klemet és Nina hagyták, hogy
kisírja magát.
– Hány órakor ment el? – kérdezte Klemet.
– Úgy volt, ahogy mondtad. Két óra és fél három közt.
Halálosan fáradt voltam.
– Azt mondtad, éjfél körül ment el valahová egy rövid időre.
Tudod, hogy hová?
Berit a szemébe nézett.
– Te is tudod, Klemet. Betört a múzeumba, ő lopta el azt az
átkozott dobot, hogy beléköltözzön a varázsereje, ahogy azt
ígérték neki. Egész éjszaka a dobon próbált erőt venni, tudom én.
Azt akarta, hogy engedelmeskedjen neki, de persze hiába. És
ettől megtört szegény, a végsőkig elkeserítette, hogy nem bír vele,
hogy ilyen semmi ember.
– Tudod, hogy kire gondolt, amikor azt mondta, hogy sokba
fog kerülni neki, ha meg akarja szerezni?
– Nem, nem tudom. Csak azt tudom, hogy az a valaki ölte
meg.
 42

Január 24-e, hétfő

21 óra 50 perc, Kautokeino

Példás gyorsasággal hajtották végre Brattsen egyértelmű

parancsait: csak semmi halogatás, semmi puhányság! Akciót,
gyorsat, határozottat! Eredményt! „Nem szarozunk, világos?!” Ha
megtehette volna, Brattsen felfegyverzi a rendőreit, de maga is
úgy gondolta, hogy azzal elvetné a sulykot. Az értesülések szerint
Olaf Renson még Kirunában tartózkodott. Fölösleges volna
fellármázni a svéd kollégákat, az csak komplikálná a helyzetet.
Brattsen gyűlölte a bürokráciát és a bürokratákat, még talán a
lappoknál meg a pakisztániaknál is jobban. Hadd jöjjön csak
vissza Renson Kautokeinóba! A számi parlament ülése már
délután véget ért, Brattsen ezt kerülő úton megérdeklődte.
Renson érkezése holnap délelőttől várható.
Két csoport foglalta el a stratégiai pontokat, hogy akcióba
lépjenek, mihelyt Johan Henrik a viddára indul ellenőrizni a
csordáját. Letáboroztak a gumpija közelében, de észrevétlenül,
hogy kora reggel lecsaphassanak. Nem mintha ellenállásra
számítottak volna; a lappok tisztelik a hatóságot. Renson persze
okozhat problémát. Az a csökönyös szamár képes, és összecsődíti
a sajtót, és játssza majd a fenemód felháborodottat, ahogy azt
annak idején olyan remekül csinálta, amikor Svédországban
letartóztatták robbantásos merénylet miatt (valami bányagép
volt a célpont).
Ha minden jól alakul, a két lapp már kedden lakat alá kerül.
Szóval a tervezettnél is hamarabb. Ez az igazi zsarutempó! És
csak fokozta a lendületét a gondolat, hogy ha így mennek tovább
a dolgok, és a francia geológus meg Aslak is kitesz magáért a
tundrán, akkor ő, Rolf Brattsen hamarosan gazdag ember lesz.
 22 óra 10 perc, Közép-Lappföld

A hosszú és kimerítő nap után végre visszaértek a táborhelyre. Az

idegen behúzódott a sátor sarkába, és sorra elővette a napközben
gyűjtött köveket. Jegyzetelt egy füzetbe, nézegette a térképeket,
bele-belenézett egy könyvbe. Egyes köveket nagyítóval is
megvizsgált, méregette őket, felírt valamit. És közben
káromkodott.
Aslak nem volt a kövek tudósa, mint ez a megszállott ember.
Ő csak azt tudta, hogy melyek a faragható kövek. De jobban
szeretett rénaganccsal dolgozni. A nagyapjától tanulta. Az
öregember már nem tudott segíteni az állatok körül, de
természetesen velük volt a vándorlásokon. Tavasszal, a borjak
születése után a csordák elhagyták Belső-Lappföldet, és
elindultak északnak, a gazdag tengerparti legelők felé.
Menekültek a viddáról, a hőség és az őrjítő szúnyoghad elől.
Körülbelül egy hónapig tartott az út a rénszarvasok nyomában.
Ősszel aztán ugyanez visszafelé. Kimerültek a rétek, és a
rénszarvasok visszaköltöztek a viddára. Télen be kell érniük a
zuzmóval, más nincs. Az is csak azért fogyasztható, mert átitatja
a hó.
Aslak úgy gondolt vissza a lassú vándorlásokra, mint olyan
állapotra, amilyet soha máskor nem élt át, és ami a gyerekkorával
együtt elmúlt. Egy fiatal pásztor, aki időnként meglátogatta, azt a
szót használta rá, hogy boldogság. Aslaknak semmit sem jelentett
a szó, ő nem tudott mit kezdeni az ilyen fogalmakkal. Őneki a
gyerekkorában tett vándorutak azt jelentették, hogy a nagyapja
mindenre megtanította, amit egy férfinak tudnia kell.
Nagyapának nehezére esett a járás. De volt, hogy több napra
is tábort ütöttek, ha a csorda megfelelő legelőt talált. Olyankor a
pásztorok csak messziről őrizték az állatokat, nagyapa pedig
rövid sétákat tett a környéken. Egyszer magával vitte Aslakot egy
hegytetőre. Nem volt magas az a hegy, és nem is volt meredek.
De odaföntről körös-körül látni lehetett a többi hegyet. Aslak
aznap szerette meg a hegyeket. Nagyapa azt mondta: „Látod,
Aslak, ezek a hegyek tisztelik egymást. Egyik sem akar a többi
fölé nőni, hogy elvegye előle a napot, eltakarja, vagy hogy
büszkélkedhessen: »Szebb vagyok nálad.« Innen látjuk az összes
többi hegyet. Ha fölmész arra a hegyre ott, onnan is látod a
többit. Mindegyikről látod az összes többit.” Sose beszélt ilyen
hosszan a nagyapja. Nyugodt volt a hangja, mint mindig. Talán
volt benne egy kis szomorúság. „Az embereknek példát kellene
venniük a hegyekről” – mondta végezetül. Aslak nem mondott rá
semmit. Csak nézte nagyapát, és nézte-nézte a tájat. Sose látta
ennyire szépnek Lappföld szelíd hegyeit. Hangamező hullámzott
előttük, és a nap csóvát vetett a végtelen fenyérre, felszikráztatta,
rőt lángokat lobbantott rajta. Nagyapa útközben talált egy
elhullajtott rénszarvasagancsot, most elővette, faragni kezdte.
Órákat töltöttek szótlanul a hegytetőn. Nagyapa csak a végén
mutatta meg, hogy a nevük kezdőbetűjét és a dátumot véste az
agancsba. Aztán beszorította két nagy kő közé. Azt mondta: „A
halálom után, ha valaki erre jár, megtudja majd, hogy ezen a
napon itt voltam az unokámmal.” Kézen fogta Aslakot, és
visszamentek a táborba.

Kautokeino

Klemet és Nina kis időre félrevonult a nappaliba. Elhitték, amit

Berit mondott, bár Mattis tanyáját és gumpiját alaposan
átkutatták, s a dob nem volt ott. A konyhában friss kávé várta
őket, és új gyertya az asztal közepén. Beritnek püffedt volt az arca
a sírástól, megtört a tekintete. Klemet odalépett hozzá, megfogta
a vállát.
– Miért vezetted félre a rendőrséget az időpontot illetően,
Berit? Te is tudod, hogy ez helytelen…
Berit végtelenül szomorúan nézett föl rá.
– Mattis olyan volt nekem, mintha a kisöcsém volna.
Bábáskodtam a születésénél. Régi családi ismeretség. Mattis
bejött néha hozzám a viddáról, adtam enni neki. A fönti szobában
aludt. A tanyája messze van, oda nehezebben jutott el. Kimostam
a ruháit. Meghallgattam. Tudta, hogy én nem török pálcát fölötte.
Itt talált egy kis lelki békét szegény.
Klemet bólintott.
 – Szeretnénk tudni, hogy kikkel találkozhatott a halála előtti
napokban. Talán segít megtalálnunk azt az embert, akit úgy
említett, mint aki drágán megfizet.
Nina elővette a Mattis-gyilkossággal és a doblopással
kapcsolatba hozható személyek fényképsorozatát. (Tekintve,
hogy a két ügy immár szinte biztosan egybetartozik, a két
fotósorozatot sem lesz érdemes különtartani.) Kirakosgatta az
első köteget. Mattis. Ailo. John. Mikkel. Johan Henrik. Olaf. A
lelkész. Helmut Juhl. Maga Berit. És Aslak. Racagnal fotója még
mindig nincs meg. Ott van viszont Sofiáé, valamint – a teljesség
kedvéért – Aslak feleségéé és az újságíró, rádióriporter
Mikkelsené.
Berit némán nézte a fényképeket. Klemet és Nina lesték a
reakcióit, de leginkább csak szomorúságot láttak az arcán.
Megérintette Aslak felesége fényképét.
– Szegény asszony! – Megrázta a fejét. – Nem tudok mit
mondani. Mattis mindnyájukat ismerte. Helmutnak készített
dobokat, turisták vásárolták. Látjátok? Akármerre nézünk,
mindenütt dobok. Itt a lelkipásztor is. Mattis nem járt
templomba, jaj, dehogy járt! Nem volt istenhívő, pedig talán az
segített volna rajta. Ő egy másik világban élt, abban a világban
mindennek lelke van, kőnek, fának, mindennek.
Berit megszokásból keresztet vetett. Aslak fényképével
folytatta, félretette, de nem vette le róla a szemét. Következett
Olaf fényképe.
– Nem nagyon ismerték egymást Mattisszal. Azt hiszem, Olaf
nem sokra becsülte. Mattis egyszer elment az Olaf egyik
gyűlésére. Érdekelte a politika, Lappföld történelme, az
autonómia, tetszett neki, hogy a számi kultúra értékeiről
beszélnek. Őtőle tudom. És azt hiszem, Olafra szavazott, amikor
a számi parlament választása volt. Amikor aztán Olaf kérte, hogy
jöjjön röplapozni a piacra, Mattis megígérte, de általában
megfeledkezett az ígéretéről. Olaf mérges lett rá, és egyszer aztán
nekiment, azt mondta, hogy a sámándobjaival azoknak a
politikusoknak a kezére játszik, akik karámba akarják zárni a
számikat és úgy mutogatni a turistáknak mint valami kulturális
látványosságot. Kulturális látványosság: ezt mondta,
megjegyeztem, mert nagyon sértő.
 Aslak fényképére helyezte Olafét, és már kézbe is vette Ailo
Finnmanét. Nina megfogta a kezét.
– Semmit sem mondtál Aslakról, Berit. Pedig elég közel álltak
egymáshoz, ő meg Mattis, nem?
Berit olyan megszeppent képet vágott, mint egy kisgyerek,
akit rajtakapnak, hogy rossz fát tett a tűzre. Még a szemét is
lesütötte.
– Igen, persze, ismerték egymást. Ismerték és tisztelték
egymást Aslakkal. Sokszor találkoztak a viddán. Mást nem tudok.
És már folytatta is Ailóval, mint aki nem is akar Aslakról
beszélni. Nina csodálkozott, de hagyta, hadd folytassa úgy, ahogy
neki tetszik.
– Jobb lett volna, ha ezzel az alakkal minél kevesebbet
találkozik Mattis. Meg azzal a másik kettővel, amelyik mindig
vele van. Ailo Finnman. Ő meg az egész családja… azt képzelik,
hogy nekik mindent szabad. Erőszakoskodnak, fenyegetőznek.
– Mattis összejárt velük?
– Úgy is lehet mondani. Voltak közös ügyeik. És néha segített
nekik szétválogatni a csordákat. Én mondtam Mattisnak, hogy ne
járjon össze velük, de ő csak ment a feje után. Dobokat adtak el
neki, és ezt-azt vettek is tőle, aztán továbbpasszolták feketén. Én
tudni se akartam róla. Te, Klemet, biztosan többet tudsz, mint
én. Ott vannak azok a nagy kamionok, jönnek-mennek,
száguldoznak Svédországon, Finnországon meg Norvégián át.
– Nem tudod, vasárnap hol volt Mattis, mielőtt idejött
hozzád? A GPS szerint már este tízkor itt volt Kautokeinóban. De
hozzád csak később jött, ugye?
– Lehet. Nem tudom, pontosan hány óra volt. Ha a
masinátok szerint akkor jött, akkor biztos úgy van. Nem tudom,
hogy előtte találkozott-e valakivel. Az viszont biztos, hogy már
ivott, mégpedig sokat. Nem meglepő. Tudta, hogy a házamban
nincs alkohol, és nem is tűröm itt az ivást.
Klemet és Nina megköszönték a segítséget. Berit ráhelyezte a
három utolsó fényképet a többire. A tekintete a másik
fotócsomagra siklott, arra, amelybe Nina az 1939-es expedíció
képeit rendezte.
– Nicsak – szólalt meg Berit –, hát ez hogy kerül ide?
 A nyomozók közel hajoltak, és Klemet a gyertya fényébe
emelte a csoportképet, amelyen Beritnek megakadt a szeme.
– Kire gondolsz? – kérdezte Nina izgatottan.
– Erre, ni. A kis bajuszosra.
– Ismered?
– Ismerni nem ismerem, de tegnapelőtt, hosszú évek után
először, Olsen az emeletre is felküldött takarítani, és láttam
ennek a bajuszosnak a képét a hálószobában. Gondolom, az apja
lehet.
Karl Olsen apja! Ez sok mindent megmagyaráz. Ő már akkor
gazda volt, és bizonyára ő biztosította a felszerelés egy részét
Mons-éknak, talán járműveket vagy lovat, szamarat, ki tudja. Jó,
de miért tűnt el a fényképekről kevéssel azután, hogy Niils Labba
és Ernst Flüger elvált a csoporttól? Karl Olsen akkor még meg
sem született. De talán az apja mesélt neki az expedícióról.
– Elmegyünk hozzá – mondta Klemet. – Mikor van otthon
általában?
– Délelőttönként biztosan, mert Mikkel és John odajárnak,
szerelik a gépeket. Reggel mennek a majorba, és az öreg Olsen
szemmel tartja őket, nehogy hanyag munkát végezzenek.
– John és Mikkel? Régóta dolgoznak Olsennek? Azt hittem,
hogy csak az autószerelőhöz járnak egy kis mellékesért.
– Á, azok mindenhol ott vannak, ahol nem kéne. Olsennél is
már évek óta rontják a levegőt. Néha Mattis is odajött, és együtt
szerelgetett velük. Gondolom, ott beszélték meg a sötét
ügyleteiket is.
Megszólalt Klemet mobilja. Nézte a kijelzőn, ki hívja. Tor
Jensen! A Seriff! Klemet átment a nappaliba. A Seriff már
Kautokeinóban volt. Nem épp inkognitóban, de majdnem. Már
tudott róla, hogy a rénrendőröket Brattsen levette az ügyről. Még
az este találkozni akart Klemettel. A hangja nem tévesztette meg
Klemetet. A Seriff nemcsak visszajött, hanem harcra kész.
A konyhában Nina tündöklő mosollyal fogadta. Tündöklő,
egyszersmind kaján mosollyal. Az asztalon egy ovális, domború
tárgy körvonalai látszottak egy meghatározhatatlan színű takaró
alatt. A sámándobé, amelyet Mattis lopott el a múzeumból. És
amely miatt meg kellett halnia.
 43

Január 24-e, hétfő

23 óra 30 perc, Kautokeino

Fényes hangulatban autóztak vissza Klemet házához. Nina

elmesélte, hogy történt. Eszébe jutott: de hiszen nem tették fel
azt a nagyon egyszerű kérdést, hogy mi történt a dobbal! Nosza,
feltette a kérdést, Berit pedig azt felelte, hogy Mattis rábízta,
vigyázzon rá. Szépen elrakta a konyhaszekrénybe, gondolta, ott
lesz a legjobb helyen.
Klemet és Nina a lelkére kötötték, hogy a nyomozás
érdekében senkinek ne szóljon róla (ne felejtse, hogy ő maga
hatóság megtévesztésével és orgazdasággal vádolható), majd
fogták a kincsüket, és távoztak.
– Mit csináljunk a dobbal? – vetette fel Nina. – Elvették
tőlünk az ügyet. Elvileg a tundrát kellene járnunk, ellenőrizni a
csordákat.
– Igen, igen, de azért hadd örüljünk egy kicsit, jó? Arról pedig
szó sem lehet, hogy én ezt a dobot odaadjam Brattsennek.
– Akkor viszont le fogja tartóztatni a réntartókat.
– Azokat Mattis halála miatt fogja letartóztatni, nem a
doblopás miatt. Igaz, lehet, hogy azt képzeli, hogy a
letartóztatásokkal minden varázsütésre megoldódik.
– Jó, de hogy tartsuk titokban, hogy megvan a dob? Ráadásul
már csak néhány nap van az ENSZ-konferenciáig.
– Tudom, Nina, de akkor is ki kell használnunk a helyzetet.
Végre most sok mindent megtudhatunk a dobról. És hagyjuk
csak, hogy Brattsen beleessen a maga ásta csapdába.
– Hm! Nem nagyon tetszik nekem ez a trükközés – komorult
el Nina. Klemet csak a hangját hallotta, de szinte látta, ahogy
gondterhesen csücsörít. – Na és a Seriff? Megmondod neki?
 Klemet még nem döntötte el, hogy szóljon-e. Tor az ő
oldalukon áll. De előbb ki kell deríteni, hogy mik a szándékai.
Hanem a dobra mindenképp vigyázni kell, nehogy valami baja
essen.
– Holnap kora reggel elmegyünk Nils Ante bácsikámhoz.
Utána okosabbak leszünk.

A sátorban azon nyomban kicsomagolták a dobot. A gyertyák

fénye különös ábrákat rajzolt a sátor falaira, a dobon látható
motívumok pedig valósággal életre keltek. Henry Mons jól
emlékezett: vízszintes vonal választotta le a dob felső részét. És
stilizált rénszarvasok is voltak rajta, olyasfélék, amilyenek a
barlangrajzokon láthatók. Megvolt a kereszt is, de rögtön látszott,
hogy itt nem egy egyszerű keresztről van szó.
Ninának eszébe jutott, hogy nem árt gyorsan fényképen is
megörökíteni a sámándobot, már eddig is megsínylették a
hiányát. Aztán eltette a gépet, és újra a repedezett bőr fölé hajolt.
A dob alsó és fölső részén is vannak rénszarvasok. Halak is
meg két sötét madár. Akár hollók is lehetnek, de nem biztos,
bajos megállapítani. Ott a Mons emlegette kígyó is, sokkal
nagyobb, mint a többi állat. De persze az arányoknak nincs
különösebb jelentőségük, hiszen a halak meg a madarak
ugyanakkorák, mint a rénszarvasok. Ninának az jutott eszébe,
hogy olyan, mintha egy indián rajz volna előtte, de nem tudta
volna megmondani, hogy miért gondolja ezt. Aprócska fenyők.
Nap, de lehet, hogy egy ember is van benne. A kereszttől balra,
lent hajó vagy csónak. A választóvonal alatt rácsozat minta,
felette rombuszsor. A jobb szélen furcsa hullám motívum. Nina
elcsodálkozott az egész ábrázolás aszimmetriáján, és hogy milyen
finomak a vonalak. Ez egy külön nyelv, gondolta, és biztosan
vannak olyanok, akiknek minden motívum jelent valamit. A
tekintetét most a kereszt vonzotta magára. Dupla vastag a vonala,
a közepében egy rombusz, benne egy másik rombusz. A kereszt
ágain más-más motívum. Nina Klemetre nézett, remélte, hogy a
társa többet ki tud olvasni a képből, mint ő.
– Mi a véleményed?
 Klemet éppolyan tanácstalan volt, mint Nina. De nem akarta
elárulni. Egyelőre nem. Egyetlen dologra ébresztette rá a dob,
arra, hogy milyen keveset tud népe kultúrájáról. Semmit sem tud
megfejteni a jelekből. A számi történelmet sem ismeri. Hirtelen
eszébe jutottak a nagybátyja szavai. Hogy a számik egy vallási
háború áldozatai voltak. Egy igazi vallási háború vesztesei. Hát
igen: ő, Klemet a vereség eleven bizonyítéka. Itt van előtte a
számi kultúra esszenciája, és ő mit lát? Egy halott tárgyat.
Alaposan szemügyre vette a dobot. A választóvonal egészen
fönt van. A kereszt a nagy alsó rész közepén. Gazdagon díszített
kereszt. Kérdés, hogy ez szokatlan-e az efféle dobokon. Fogalma
sincs. Annyit lát, hogy vannak rénszarvasok, halak, madarak,
fenyők (ha igaz), hegyek (ha igaz), számi sátrak (még ez se
biztos). Ne próbálja játszani a szakértőt! Hitvány egy számi ő (ez
biztos).
– Vissza kell hívni Tort – emlékeztette Nina.
– Igen. Azt hiszem, jobb, ha megmondjuk neki. De mondd,
Nina, te, aki nem vagy számi, és nem ismered ezt a kultúrát, te
mit látsz a dobon? Friss szemmel talán olyasmit is meglátni, amit
a magamfajta nem vesz észre.
Nina túl volt az első ámulaton, most már próbálta értelmezni
is a jeleket.
– Talán így van – mondta –, csak az a baj, hogy engem már
befolyásol, amit a dobról megtudtam, a történet, ami hozzátapad.
Sok számi sátrat látok. Miért van ennyi? Nem tudom. Ez a
választóvonal vagy határvonal, erről el tudom képzelni, hogy azt
mutatja, mi van a tenger alatt, és mi van fölötte. A rombuszok
jéghegyek. A vízszint alatti rész jóval nagyobb. Lehet, hogy egy tó
rejt valamit? Egy egész falut? Gátépítés miatt elárasztották? Te
mesélted, Klemet, hogy akkor voltál itt kezdő rendőr, amikor
tüntetések voltak Altában a duzzasztómű ellen.
Klemet felállt. Ide-oda forgatta a dobot, minden szögből
megszemlélte.
– Nem rossz elképzelés. Látod? Én a nagybátyámtól hallott
mesékből indultam ki, és biztos voltam benne, hogy ez itt fölül az
élők világa, ez itt alul pedig a holtaké. Egy elsüllyedt falu… Vagy
egy elsüllyedt bánya…
– Vagy a kettő!
 – Vagy a kettő.
– Ez a vízszintvonalra merőleges rácsozat, ez akár egy létra is
lehet, összeköti a víz alatti és a fenti világot.
– Elképzelhető – bólintott Klemet.
– Itt egy stilizált emberke két kereszttel. Egy pap? És ott egy
kereszt, a napot szimbolizálja, de ha nem úgy gondolkozol, hogy
fönt az élők birodalma, lent a holtaké, akkor azt is gondolhatod,
hogy nem napot ábrázol, hanem valami mást, például egy
iránytűt vagy szélrózsát. És nézd azt a kört és benne a másik
iránytűt!
– De miért volna két iránytű?
– Miért? Nem tudom. Talán azért, mert aki ezt a dobot
telerajzolta, sok mindent el akart rejteni.
– Vagy sok mindent akart elmondani – húzta el a száját
Klemet.

Tíz perc múlva befutott a Seriff. Nemrég jött meg

Hammerfestből, de nem látszott fáradtnak, sőt nagyon is
harciasnak tűnt. A kincstári oldalzsebes szürke nadrágot és a
tengerészkék dzsekit viselte; Klemet időtlen idők óta nem látta
terepruhában. Egy kicsit kihízta (hja, a sok ánizscukorka!), de
sebaj. A főnöknek vagy exfőnöknek van mit megtorolnia.
Klemetnek volt gondja rá, hogy idejében elrejtse a dobot.
Sörrel kínálta a Seriffet.
– Mi volt Hammerfestben? – kérdezte.
– Hammerfest! Rémes banda! Fertőzött terület. Minden
hoppra munkáspártiakba ütközöl…
– …vagyis az elvtársaidba – vágott közbe Klemet.
– Ne baszogass! …vagy haladás pártiakba, akik dróton
rángatják a konzervatívokat. Azt, ugye, tudtuk, hogy ez így megy
Oslóban, hát most meggyőződhettem róla, hogy a mi szegény
Finnmark megyénkben ugyanaz az ábra. Seggfejek ott, seggfejek
itt.
Nina láthatóan nehezményezte, hogy a főfelügyelő nem fékezi
a nyelvét, de Tor Jensen rá se rántott.
– A Haladás Párt van a háttérben???
 – Nagyon úgy néz ki. Az egész régióban előretörnek. Még itt,
a vörös Északon is. A scooterlobbi tiszta erőből támogatja őket.
– Scooterlobbi? Az meg mi?
– Rénrendőr vagy, illene tudnod – mordult rá a Seriff. –
Klemet! Miért nem világosítottad fel a kolléganőt, a te dolgod lett
volna, a francba is!
Klemet elmosolyodott; mulattatta, hogy a főnök úgy berágott
Hammerfestben, hogy Nina előtt is káromkodik.
– A scooteresek azt szeretnék, ha szabadon közlekedhetnének
a hegyekben, amikor csak kedvük tartja, hétvégeken vagy
húsvétkor, ami gyönyörű mifelénk, még nagy hó van, de hét ágra
süt a nap. A tengerparti norvégok családostul motoros szánra
ülnek, és három-négy napra eljönnek a tundrára, a kis folyóparti
házikójukba. Igen ám, csakhogy ilyenkor van az ellés ideje, és ha
megzavarják a csordát, a nőstények elhagyják a borjakat, ami
nagy veszteséget okozhat a réntartónak. Ebből van a konfliktus. A
helyzet persze bonyolultabb, de ez a lényege.
– És a tengerparti városokban baromi erős ez a kurva
scooterlobbi. A Haladás Párt rakásra gyűjti a szavazókat, még
csak meg se kell erőltetnie magát.
– Svéd oldalon ugyanez a helyzet – tette hozzá Klemet. – Ott
is nyomul a lobbi. Az emberek ragaszkodnak hozzá, hogy akkor
menjenek motoros szánnal kirándulni, horgászni, vadászni,
amikor akarnak, elengedik a fülük mellett az ellentábor érveit.
– Nem hagyhatjuk, hogy Brattsen felkavarja a szart – fakadt
ki a Seriff.
Klemet elnézte, ahogy a lángok megvilágítják dühös arcát.
Aztán jelentőségteljesen a törökülésben ülő Ninára nézett, és a
lány bátorítóan bólintott. Klemet döntött.
– Van egy jó és egy rossz hírem – mondta.
– Ne játssz az idegeimmel, Klemet, mert isten bizony nem
állok jót magamért!
Klemet nem zavartatta magát.
– Előbb a jó hír. Nagyot léptünk előre a nyomozásban. Sokan
fognak megkönnyebbülve felsóhajtani. És a rossz hír: meglehet,
hogy ezzel vége is az egész nyomozásnak. Helyesebben a
nagykutyák beérik a Brattsen-féle letartóztatásokkal, és az ENSZ-
konferencia előtt bejelentik, hogy az ügy lezárva, kész, vége.
 – Megtaláltátok a dobot?!
– Ott van a ládában, mögötted.
Tor hátrapenderült.
– Finoman! Törékeny – mondta Nina.
A Seriff kivette, óvatosan kibugyolálta a dobot. Nagy sokára
szólalt meg.
– Én ilyen varázsizét soha életemben nem láttam.
Klemet elmondta, hogyan találták meg a dobot. A Seriff
ingatta a fejét.
– Ez bizony orgazdaság. Ki tud még róla?
– Senki.
– Hm. Na, majd meglátjuk. – Kézbe vette a dobot. – Mit árul
el nektek ez a nyavalyás dob? – Nem kapott választ. – Értem. Egy
csomó állat, jó nagy összevisszaságban. Bazi nagy kígyó, az biztos
veszélyt jelent. Fókák…
– Én madárnak néztem őket – mondta Nina. – Talán hollók.
– Fókák vagy hollók, nem mindegy? – legyintett a Seriff. – Az
biztos, hogy valami dögök. Itt, jobbra madarak vagy hegyek. Itt,
balra sátrak, olyanok, mint a kereszt fölött. Itt meg mintha
rénszarvas húzna egy szánt. Ezek a pontok itt mi a csudák a
szánon? Gyerekek? Vagy vasércet szállítanak bányaszánon?
Szerintetek? És mit szóltok ezekhez a stilizált kis alakokhoz? Mi
van a kezükben? Nem pisztoly ez? – Mély sóhaj. – Ti találtatok
magyarázatot?
– Nem. De Ninának van egy elmélete. Mondd el, Nina!
A Seriff figyelmesen végighallgatta Nina fejtegetését.
– Egy elsüllyedt falu vagy bánya. Van benne fantázia. Most
még az a nagy kérdés, hogy csak a történetet meséli-e el, vagy ad
érdemleges információt is arról, hogy hol az az elárasztott falu
vagy híres-neves bánya. És persze arról, hogy mi a kapcsolat
Mattis halálával.
– Mattis a dob mágikus erejét akarta megszerezni. Nem a
pénz érdekelte – mondta Klemet.
– Nem érdekelte a pénz, amíg apróbb összegekről volt szó,
turistáknak eladható kis dobokról meg feketevágásról. De ha
nagy dohány néz ki, az meg tudja ám változtatni az embereket,
még az olyanokat is, akik amúgy nincsenek oda a pénzért.
Mindegy, az a lényeg, hogy megtaláltátok a dobot, ez
fantasztikus. Az ügy nincs ugyan megoldva, de a dob meg fogja
nyugtatni a kedélyeket.
– Egyelőre nem szeretnénk visszaszolgáltatni – mondta Nina.
Tor Jensen hitetlenkedve nézte az ifjú kolléganőt.
– Még várnánk vele – erősítette meg Klemet. – Ha megvan a
dob, és megtörténnek a letartóztatások, azzal vége a kínos
ügyeknek az ENSZ-konferencia előtt, mindenki boldog, kész,
passz. De mi tudjuk, hogy egyáltalán nincs vége. Ahhoz, hogy
kiderítsük, ki a tettes, vagy kik a tettesek, időre van szükségünk.
És a te segítségedre.
– De hát az isten szerelmére! Én félre vagyok állítva, tőletek
pedig elvették az ügyet! Elfelejtetted?
– Dupla vagy semmi – állt a sarkára Klemet. – Ha veszítünk,
akkor egy kicsit többet veszítünk, na és? Ha viszont sikerül
megoldanunk az ügyet, az neked is jó pont lesz. Akkor az lesz a
vélemény odafönt, hogy nehéz helyzetben is helytálltál, bátran
vállaltad a kockázatot, igaz, hogy nem volt egészen szabályos az
eljárásod, de a siker mindent igazolt.
– Igen, de ha befuccsolunk…
– Ha befuccsolunk, mehetsz a Spitzbergákra, és még a
különélési pótlékot se kapod meg.
A Seriff nézegette a dobot. Megsimogatta a káváját.
– Én most hazamegyek. Nem láttam ezt a dobot. Ti se
láttátok. Gondoskodjatok róla, hogy Berit tartsa a száját. Holnap
elhozom, amit a francia geológusról összeszedtem. Klemet! Nina!
Három napotok van. Három. Nem több.
 44

Január 25-e, kedd

A nap kel 9 óra 18 perckor, nyugszik 13 óra 45
perckor
A kettő közti idő 4 óra 27 perc

Belső-Lappföld, Johan Henrik gumpija, Kautokeino

Kora reggel minden bonyodalom nélkül lezajlott Johan Henrik

letartóztatása, pontosan úgy, ahogy azt Rolf Brattsen eltervezte.
A rendőrök elvágtak minden menekülési útvonalat. Ám mivel
nagyon hideg volt, derült idő, kis híján mínusz negyven fok,
Johan Henrik semmiképp sem jutott volna messzire, ha szökni
próbált volna. A pásztor szentségelt, köpködött, fenyegetőzött,
azt kiabálta, hogy ők lesznek felelősek, ha a csordája elkeveredik
a szomszédokéval. A rendőrök, híven követve a parancsot,
hajthatatlanok maradtak. De engedélyezték, hogy Johan Henrik
értesítse a fiát, hogy az a távollétében megszervezze az őrzést.
Olaf Renson őrizetbe vétele már nem volt ilyen egyszerű. De
Brattsen arra is felkészült. A Spanyolnak nagy médiatapasztalata
volt és gyorsan mozgósítható hálózata. A hadműveletet maga
Brattsen irányította, igaz, a háttérbe húzódva. Karl Olsen
tanácsolta, hogy ne exponálja magát, így akkor se lesz gond, ha
utóbb, ne adj’ isten, visszavonulót kellene fújni. „Ha minden úgy
megy, ahogy kigondoltuk – mondta az öreg –, akkor később is
ráérsz előállni és learatni a babérokat. A barátaink neked lesznek
hálásak.” Van gógyija az öreg parasztnak!
Renson a Thon Hotelban reggelizett, amikor érte mentek a
rendőrök. Egyikük felmutatta neki az őrizetbevételi határozatot.
Amiként az várható volt, Renson felháborodott, méltatlankodott,
fellármázta és odacsődítette a teljes személyzetet, valamint a
hallótávolságon belül tartózkodó vendégeket. Botrány,
diszkrimináció, ilyet nem lehet művelni egy választott
képviselővel. Brattsen felkészítette az embereit: határozottság, de
semmi erőszak. És ne szálljanak vitába vele! Nehogy érveket
adjanak neki! Az ellen azonban semmit sem tehettek a rendőrök,
hogy Renson, a személyzet közvetítésével, értesítette a sajtót,
aztán pedig nagy ügyesen addig húzta az időt (fizikai ellenállást
persze nem tanúsítva), míg be nem futott Mikkelsen
rádióriporter és néhány más újságíró. A sajtó képviselőinek
jelenlétében Renson végre hagyta letartóztatni magát, világgá
kürtölve, hogy itt jogtiprás esete forog fenn, a rendőrök
inkompetensek és rasszisták, és mindez azért van, mert számi
földön nincsenek igazi számi rendőrök, akik igazságot
szolgáltatnának a számi embereknek. „Semmire se megyünk a
norvég rezsimmel kollaboráló néhány számival. Én egy
égbekiáltó rendőri túlkapás ártatlan áldozata vagyok, újólag
bebizonyosodott, hogy az egyetlen megoldás, ha kivívjuk
Számiföld autonómiáját.”
Brattsen ujjongott. Renson minden ráhatás nélkül Klemet
Nangót tette felelőssé a letartóztatásáért. Nagy koponya ez az
öreg Karl! Ha balul sülnének el a dolgok, a lakosság akkor is
Nangóra mutogatna mint árulóra.

Nina és Klemet a rádióban hallotta Renson kirohanását a

kollaboráns számikról, pont amikor Klemet öreg piros Volvója
megállt Nils Ante háza előtt. Egyébként is civilben voltak, hogy
ne hívják fel magukra a figyelmet. Ezúttal Csang kisasszony
meghallotta a motorhangot, és egy polárpokrócba burkolózva a
küszöbön fogadta őket.
– Szia, Klemet, ő a barátnőd?
– A kolléganőm – mosolygott Klemet, hogy a fiatal kínai nő
ilyen bizalmas hangot üt meg. – A bácsikám itthon van?
– Most fejezi be a reggelit.
A konyhából szaggatott zene hallatszott. Klemet nem tudta
elképzelni, milyen hangszerek szólnak.
– Kínai hangszerek – előzte meg a kérdését Nils Ante. –
Csodálatos a hangzásuk. Próbálom összekombinálni az új
jojkámmal, amit most írok Csanguci nagymamájának. Na, végre
a kis barátnődet is megismerem.
– Nina a kolléganőm. Járőrtársak vagyunk.
– Csak nem járőrözni jöttetek hozzám?
– Szeretnék megbeszélni veled valamit.
– Előbb hallgasd meg, ami már megvan a jojkámból!
A bácsi kikapcsolta a CD-lejátszót, és ifjú élettársa felé
fordulva belekezdett a dalba:

Hosszúak a napok,
ha nem láthatom őt,
kinek a szívemet adtam.

Nagy érzéssel, torokhangon énekelt, többször megismételve

és elnyújtva a szavakat. Csang kisasszony fogta a kezét, csüggött
az ajkán, csak úgy itta a szavait. A hangicsálás már vagy három
perce tartott, és Klemet kezdte türelmét veszteni.
– Ez még csak a legeleje, gondolom, észrevetted – hagyta
abba végre a bácsi. – Na, mit szólsz?
– Szép, mint mindig. Az utolsó rész egy kicsit szomorkás, de
az is szép.
– És neked, Nina? Neked hogy tetszik?
Nina nagy szemeket meresztett.
– Hát… Szóval… Én egy kukkot se értettem. – És kitört belőle
a nevetés.
Csang kisasszony vele kacagott, és Nils Ante is csatlakozott a
kórushoz.
– Végül is kinek írod a dalt, a barátnődnek vagy a
nagymamájának? – kérdezte Klemet.
A bácsi válaszképpen rákacsintott.
– Várd ki a végét! És most halljuk! Minek köszönhetem a
látogatást? Lejjebb szálltak a dögkeselyűk?
Klemet intett Ninának, és a lány letette a konyhaasztalra a
takaróba tekert csomagot.
– Csang kisasszony tud hallgatni?
– Mint a sír. Na?
Nina kitakarta a dobot. Nils Ante füttyentett. Föltette a
szemüvegét, és közel hajolt. Mielőtt a jeleket szemügyre vette
volna, megcsodálta a káva ívét, a bőr textúráját. Megfordította,
megnézte a varratokat. Elismerően bólogatott.
– Nem is tudtam, hogy ilyen sámándobszakértő vagy –
jegyezte meg Klemet.
– Akkor miért hozzám jöttél, oktalan rokon? Csak-csak
remélted, hogy egypár dolgot azért mondani tudok, nem? Ha azt
vártad tőlem, hogy biztosíthatlak afelől, hogy a dob eredeti, akkor
csalatkoznod kell. Csak annyit állíthatok, hogy megfelel a
dobkészítő-művészet kritériumainak. De csak alapos vizsgálat
állapíthatja meg, hogy eredetiek-e az alkotóelemek, például a
tinta. A kidolgozása mindenesetre nagyon szép. Ez tűnt el a Juhl-
központból, gondolom. – Klemet bólintott, és Nils Ante így
folytatta: – A rajzolat mindenesetre lenyűgöző. Nem nagyon
értek a sámándobokhoz, mint magad is tudod, nekem a jojka a
szakterületem. De két-három dolgot azért mondhatok. A fölső
rész meglehetősen egyszerű. Vadászjelenetet ábrázol, egy ember
megfeszíti az íját, két rénszarvas menekül előle. A körötte lévő
fenyőfák lombja dús. Eredményes a vadászat, gazdag a
zsákmány. És ott vannak azok a háromszögek közepükön
pöttyökkel…
– Jéghegyek. Fölül, ami kilátszik, alul, ami a víz alatt van?
– Ugyan dehogy! Azok számi sátrak, a pöttyök pedig a
lakóikat jelképezik. Népes családok. Nézd ezt itt! Számi tábor,
sok ember, gazdag zsákmány, dús lombú fenyők, azok is a
bőséget szimbolizálják. Amit látsz, az egy boldog életkép.
Nina ámult és bámult, és Klemet nemkülönben, ahogy
lassanként feltárult előttük a dob ábrázolta világ rejtett értelme.
– Bizonyára nektek is feltűnik valami, ugye? A boldog jelenet
a dob teljes felületének egy kis darabkájára korlátozódik, itt,
egészen fönt. Ez a vonal pedig, mint te is tudod, Klemet, az élők
világát választja el a holtak birodalmától…
– Azt gondoltuk, hogy más is lehet, például a tenger vagy egy
tó szintje, és a víz elárasztott egy falut vagy egy bányát…
– …az élők világát választja el a holtak birodalmától –
mondta Nils Ante, mintha nem is hallotta volna a közbevetést –
, és ez utóbbi akkora nagy, hogy ilyet még nem is láttam dobon.
Ismétlem: nem vagyok dobspecialista, de van, ami magáért
beszél. A vonal fölött a sátraknak vannak lakóik, és ugyanazokat
a sátrakat látjátok a vonal alatt fejjel lefelé, csak már üresen. A
lakók elmenekültek. Vagy meghaltak. És mondom, a holtak
birodalma rémületesen nagy. Nehéz időket élhetett akkoriban a
szerencsétlen népség.
– Hogy érted? – kérdezte Klemet.
– Minden varázsdobon van egy csomó alak. És a jelek által a
sámán kifejezi az életfilozófiát, és ábrázolja az emberek életét. Itt
komor az élet, komor a bölcselet. A kígyó például. Igen
nyugtalanító. A gonoszt, a gonosz szellemét szimbolizálja, hiszen
mint tudvalévő, Lappföldön nincsen kígyó. És nézzétek ezeket az
alakzatokat…
– Mármint a sátrakat?
– Ezek nem sátrak, hanem istenségek, oktalannál is
oktalanabb rokon. De ha azokról van szó, akikre gondolok, akkor
furcsállnom kell a dolgot, merthogy azok általában hármasban
flangálnak, ezek itt meg csak ketten vannak…
– És?
– És megadom nektek egy ember nevét, aki segíteni tud.
Hivatkozzatok rám! Fura kis ürge. Egész életét a sámándoboknak
szentelte. – Felírt egy nevet egy papírdarabra, és megkereste a
telefonszámot a mobiljában. – Hurri Manker. Érdekes dolgokat
fog mondani… ha ugyan meg nem halt. Jukkasjärviben lakik.
– Ott, ahol a jéghotel van – jegyezte meg Nina.
A falu Lappföld svédországi részén fekszik, nem messze
Kirunától. Mielőtt világszerte híressé vált volna a minden évben
újraépülő, turistacsalogató jégszállójáról, a számi kereskedelem
központja volt. Folyópartra települt, ezért azokban az időkben is
könnyen megközelíthetőnek számított, amikor még nem voltak
utak Lappföldön.
– Hívd csak fel, Klemet! – tanácsolta Nils Ante. – Gyakran
csavarog a környéken az öregúr. És utána gyertek vissza! Addigra
talán megleszek a jojkámmal.
Hosszasan búcsúzkodtak Csang kisasszonytól (puszizkodás,
hátlapogatás), és mihelyt odakint voltak, Klemet felhívta a
megadott számot. Reszketeg hang szólt a telefonba. Klemet
tömören elmondta, miért keresi. A rénrendőröknek szerencséjük
volt; Hurri Manker egész nap Karesuandóban tartózkodott. Ha
sietnek, délután találkozhatnak, csak utána megy vissza
Jukkasjärvibe.
Irány dél! A dobnak még bőven van titka. Karl Olsent majd
csak utóbb látogatják meg. Klemetnek eszébe jutottak Eva
Nilsdotter szavai. A rendelkezésükre álló idő alatt belőni a
valószínű helyszínt: Mission impossible, lehetetlen küldetés.
 45

Január 25-e, kedd

Belső-Lappföld

André Racagnal úgy ítélte, hogy elég időt töltött az első kutatási
területen. Sok mindent megtudott. Jó lenne persze elugrani
Malå-ba, és összevetni a leleteket a fúrómagmintákkal (ha ugyan
vannak egyáltalán az adott terepről), hátha kiad valami
érdekeset. Az a nehézség az arannyal, ezzel Racagnal tökéletesen
tisztában volt, hogy az emberiség évezredek óta mindenhol
keresi, következésképpen a szakértők eleve abból indulnak ki,
hogy a nagy lelőhelyeket már réges-rég felfedezték. Bányaipari
világszenzáció lenne, amennyiben Lappföldön mégis találna
valaki egy újat.
Ma, kedd reggel Racagnal és lapp kísérője korán útnak
indultak. Racagnal elmagyarázta, melyik körzetbe mennek, és
mit keresnek, milyen törést, azaz rést, elmozdulást a kőzetek
közt. Majdnem két óra hosszat zötykölődtek vaksötétben. És
bármilyen hihetetlen, ez a négyszélsapkás suttyó lapp pont oda
irányította, ahová jutni akart. Csak negyed tízkor kel fel majd a
nap, de már lángba borult a látóhatár, és csóvákat vetett a
kékesen derengő hóra is. Racagnal szerette a színeknek ezt a vad
kontrasztját. Leképezi, amilyennek a világot látja. Állt, és nézte a
tájat. A vöröslő ég alatt körös-körbe hóborította, tar, lepusztult
gránithegyek, hátukon végigsiklik a fény. Egyszerre ébred
álmából az egész tundra.
Racagnal térképet vett elő. Jó pár nyugat–délnyugat felől
észak–északkelet felé haladó hasadék van a környéken, és
némelyiket érdemes megnézni. Az Olsentől kapott észlelési
térkép szerint szabálytalan vonalú, de jól követhető a törés. Vajon
mit rejt? A térképet készítő (amúgy nagyon is precíz) geológus
apró kőzetmetszeteket rajzolt bizonyos pontokra, ami merőben
szokatlan eljárás. A naplója nyilván még pontosabban megadja,
hogy hol mi található. Az egyik metszet kaolinittartalmú
agyagásvány-együttest jelölt, elszórtan lemezes és kristályos
autunithalmazokkal. Racagnal elgondolkozott. Ez bizony nem
viszi előre az aranybánya-keresésben. Jó lenne látni a malå-i
archívumban a régi térképeket és a hozzájuk tartozó
terepnaplókat. De hát legalább negyvennyolc óra az út oda-
vissza. Egy örökkévalóság. Nincs rá idő.

Nina nézte a tájat. Lappföldnek ez a része, amelyen nemrég már

keresztülhaladtak a geológiai archívumba menet és Kiruna
érintésével visszajövet, kopár volt és jóformán lakatlan.
Embertelen, gondolta Nina. Nem tudta volna megmondani, hogy
miért, de az apja jutott eszébe róla. Talán mert ő is olyan
ellentmondást nem tűrően kemény volt, árnyalatok nélkül való,
mint ez a vidék. Bizonyára a génjeiben hordozta ezt a vonást,
amely nemzedékről nemzedékre öröklődött a fjordparti kis
norvég falvakban. És mégis tönkretette a családja és a saját
életét. Nina megborzongott.
– Fáradt vagy? – kérdezte Klemet.
– Nem, csak töröm a fejem – válaszolt mosolyogva.
Klemet nem érzékelte a hangjában bujkáló szomorúságot.
– Van mit végiggondolni, igaz? Kíváncsi vagyok erre a
Hurrira.
Egy darabig mindketten gondolataikba merültek. A pára
ráfagyott a kocsi ablakaira, hiába volt maximumra állítva a fűtés.
A napsütésben kéken csillogott a jeges út, de a szöges gumik a
kanyarokban is biztonságosan megtartották az autót, jó ütemben
haladtak. Átértek Finnországba.
– Itt ment Aslak apja a csorda után, amikor a rénjei a határ
rossz oldalára tévedtek.
– És félt, hogy megbüntetik.
– Igen. A határok meghúzása hazavágta a réntartókat, ha
szabad magam így kifejezni. Nem vagyok biztos benne, mert ez
tabu volt a családban, de azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz,
hogy nagyapám felhagyott a mesterséggel.
– A határok kijelölése? Miért?
 – Azelőtt Lappföld egységes terület volt, csak számik lakták.
De utána a finn pásztorok például beszorultak a határok közé,
nem jutottak el a nyári legelőikre, amelyek a norvég tengerparton
voltak, és a télikre sem, a mai Svédország északi részére. Nem
volt más választásuk, kénytelenek voltak etetni a rénjeiket.
Karámba zárták, háziasították őket, aminek már semmi köze
ahhoz, ami Norvégiában és Svédországban még ma is gyakorlat.
A félnomád, úgynevezett transzhumáló állattartásnak ott
befellegzett. Ezért bántak el olyan irgalmatlanul a svéd meg a
norvég pásztorokkal, ezért nem tűrték, hogy az állataik az ő
területükön kószáljanak.
– Fura, hogy ezt művelték.
– Aslak apja otthagyta a fogát, mert félt a büntetéstől,
amelyet amúgy nem is kellett volna kifizetnie. A nagyapám
felhagyott a pásztorkodással, nyilván azért, mert a határok
kettévágták a legelőterületeit, és a tetejébe elvágták a
rénszarvasok vándorlási útvonalát is. Feltorlódtak a csordák, és
ez rengeteg konfliktust okozott a pásztorok között. Igen, Nina, a
határok sok ember halálát okozták.

15 óra 30 perc, Karesuando (svéd Lappföld)

Hurri Manker különös figura volt, nehéz volt eligazodni rajta.

Egyesek azt terjesztették róla, hogy szégyenletes módon
kihasználja a turistákat, és sámánosdit játszva, afféle new age-
varázsitalt szolgál fel nekik. Állítólag a saját szemükkel látták a
szórólapját meg az internetes portálját, amelyen fantasztikus
performance-okat ígért. Rebesgették, hogy kiruccanásokat
szervez „az ősök szent földjére”, és mint idegenvezető hagymázos
legendákkal kábítja a hiszékeny embereket. Mások szerint igenis
igazi táltos, bűvereje van, és csudálatos dolgokra képes. Ha így
van, ha úgy, mindenképpen ajánlatos óvakodni tőle.
Az az igazság, hogy Hurri Manker városi számi volt, az egyik
első számi, aki egyetemi tanulmányokat folytatott. Svéd
néprajztudós nagybátyja nyomdokaiba lépett, még a családnevét
is átvette; a nagybácsi volt az első etnográfus a világon, aki a
sámándobokra szakosodott. Hurri Mankernak doktorátusa volt,
több tudós társaság is beválasztotta tagjai közé, sűrűn hívták
konferenciákra. Az akadémia és a múzeumok úgy tekintettek a
hírnevét utazásokkal, kutatásokkal és elmélyült elméleti
munkássággal szüntelenül öregbítő, nagy tudományú férfiúra
mint a világ legkiválóbb élő sámándobszakértőjére.
Az ördöggel való cimborálás bélyege akkor ragadt rá, amikor
egyetemistaként, a hetvenes évek elején szenvedélyesen
belevetette magát az akkor induló számi politikai küzdelmekbe.
Az alapjában hagyományőrző közegben számos ellenséget
szerzett, akik elvetemült balosnak minősítették, és rákentek
minden gyalázatot, ami csak eszükbe jutott. Hurri Manker
szerette játszani a cinikust, aki tréfára veszi a legszentebb
dolgokat is, úgyhogy remekül szórakozott az érdemtelenül
szerzett hírnéven, és meg se próbálta cáfolni a rágalmakat.
Ellenkezőleg, még rá is tett pár lapáttal; nem baj, ha idétlenség az
egész, az a fontos, hogy nőjön a reputáció.
A kerek okulárés, kopaszodó emberke a karesuandói
templommal egybeépült, gyertyákkal megvilágított parókián
fogadta a P9-es járőrt. A kőalapzatú fatemplom sisakja és
meredek teteje hófehér volt a zúzmarától, a környező fák ágai
pedig roskadoztak a hó súlya alatt. A svéd–finn határon fekvő
falu megdermedt a nagy hidegben, csak a kéményekből szálló
füst jelezte, hogy itt emberek élnek, és az, hogy egyik-másik
ablakban gyertyaláng libegett. Függöny természetesen nem volt a
laestadianizmus eme fellegvárában. Lars Levi Laestadius itt volt
lelkész majdnem egy negyed évszázadon át, innen indult
keresztes hadjáratra az alkohol ellen, jó útra téríteni a bűnös
számi lelkeket. Hát igen, itt, az isten háta mögött nem volt nagy
választék, vagy a szesz, vagy a misztikum. Nincsenek árnyalatok,
még csak szürke sincs: fehér vagy fekete, dönteni kell.
A lelkipásztor híveket ment látogatni, és Hurri Manker úgy
fogadta őket, mintha otthon volna. Vastag khakiszínű dzsekit
viselt, sínadrágot és rénszarvasbőr csizmát. Sál takarta el a fél
arcát. Miután üdvözölte őket, rókaprém sapkáját is visszatette a
fejére. Kesztyű is volt rajta, vékony bőrkesztyű, hogy ne zavarja a
lapozásban, és gyakran összedörzsölte a kezét, mert így is fázott.
A lelkész, mielőtt elindult volna a körútra, lejjebb állította a
fűtést, és a házban legfeljebb ha tíz fok volt. Hurri Manker
lekapta a szemüvegét, és jól megnézte magának a vendégeit.
– A rénrendőrség, nahát! – mondta ravaszkásan mosolyogva.
– Már sokat hallottam rólatok, és most itt vagytok személyesen.
Részemre ez öröm és megtiszteltetés.
Nem tudták, hogy komolyan beszél-e, vagy csúfolódik.
– Egy bűnügyi nyomozás miatt vagyunk itt, és amiről szó
lesz, szigorúan bizalmas – mondta Klemet. – Titoktartást
kérünk.
– Értem – bólintott Manker. – Egy számi dobot említettél a
telefonban, és elöljáróban leszögezem, hogy rendkívül szkeptikus
vagyok. Rendkívül szkeptikus – ismételte meg, és a nyomaték
kedvéért még a szemüvegét is újra lekapta. – Minden létező
számi dobot ismerek. Amelyiket nem láttam a saját szememmel,
annak a teljes dokumentációját áttanulmányoztam. Egyetlen
számi dob sem kószál csak úgy a nagyvilágban.
– Arról a dobról van szó, amelyet elloptak a Juhl-centrumból
– adta meg az alapinformációt Nina.
– Á, szóval megtaláltátok! Gratulálok. Ez azonban mit sem
változtat a véleményemen. Kezdettől fogva szkeptikus voltam a
nevezetes kautokeinói sámándobbal kapcsolatosan, amelyik
egyszer csak lepottyant az égből.
– De azért, ugye, hajlandó vagy legalább megtekinteni?
– Ó, hogyne! Hátha kapok egy utókarácsonyi ajándékot,
elvégre az angyal nem alszik. És különben is, valódiak vagy
hamisak, mindenképp rajongok a számi dobokért. Na,
mutassátok a kincseteket!
Nina óvatosan kicsomagolta a dobot. Hurri Manker
megigazgatta orrán a pápaszemet. Klemet és Nina lélegzetüket
visszafojtva várták az ítéletet, akár egy babát váró ifjú házaspár,
amikor először vannak ultrahangvizsgálaton. Manker nézte a
dobot, de egyelőre nem mondott semmit. Elviselhetetlen volt a
hallgatása. Lupét vett elő ütött-kopott diplomatatáskájából.
Benyálazta az ujját, megdörzsölgette az egyik rajzocskát, majd az
ujját a nyelvéhez érintette. Az ujjbegyeivel megsimogatta a bőrt.
Szikét fogott, és aprócska mintát vett a bőrből, majd a fakeretből.
– Mindjárt jövök – mondta.
 Nina és Klemet csak bámultak egymásra. Nem tudták mire
vélni a dolgot. Hurri Manker máris visszajött. Egy kis dobozt tett
az asztalra, és hordozható elektronmikroszkópot vett elő belőle.
– Jól fel vagy szerelkezve, nem mondom! – jegyezte meg
Nina. – Ugyanezt a típust használja nálunk a szakértői csoport.
– Ha valaki Lappföldön vagy Szibériában dolgozik, mint
jómagam, az nem felejthet valamit a laboratóriumban, és nem
mondhatja, hogy annyi baj legyen, majd délután visszajövök. Én,
ha bevetésre megyek, mindig viszem magammal a
laboratóriumomat. Jó sok pénzébe kerülök az adófizetőknek,
hehe… Fogd meg, légy szíves, ezt a lámpát, ide világíts,
köszönöm.
Nina tartotta a lámpát. Az öregúr a bőrdarabka vizsgálatába
merült. Feljegyzett valamit egy noteszba.
– Mindjárt jövök.
Kiment. Klemet elkeseredve megrázta a fejét. Nina se tudott
megszólalni. Feszült és jeges volt a hangulat. Hurri Manker
visszajött, most egy jóval nagyobb dobozt hozott. A dobozból
palackok, fiolák, tégelyek kerültek elő. Manker fogott egy vattás
pálcikát, bemártotta valami oldatba, és megdörzsölte vele az
egyik alakot. Ezt többször megismételte. A vatta enyhén
elszíneződött. Kirakosgatott egypár oldattal teli tégelyt, és vattás
pálcikákat mártott beléjük. Egy műszert is bekapcsolt. Kis
lámpák és kijelzők gyulladtak meg.
– Most várunk néhány percet. Mit szólnátok egy jó forró
kakaóhoz fahéjas süteménnyel?
Nem várt választ, kisietett. Szórakozik velük, direkt játszik az
idegeikkel? Tálcával a kezében tért vissza. Lerakta, nézte a
műszert.
– A rajzolattal nem foglalkozol? – kérdezte Klemet.
Hurri ironikus mosollyal válaszolt. Ez tényleg szórakozik
velük!
De aztán rendes válaszra is méltatta a kérdést.
– Dehogynem foglalkozom! De csak majd ha tudom, hogy
eredeti-e a dob. Hiteles tárgy, vagy nem hiteles? Jó, erre azt
mondhatjátok, hogy akkor is érdekes lehet, ha hamisítvány. Ez
igaz is, de akkor máshogy kell analizálni. Akkor nem ugyanazt
várjuk tőle. Először tehát meg kell tudni, hogy milyen anyagokból
készült, milyen fából, milyen bőrből, milyen tintát használtak
hozzá. De különben is… a végére kell hagyni a javát, nem?
Klemet megpróbált mosolyogni. Az öreg folytatta:
– A káva nyírfából van. Ez jó kezdet. Nagy része egy görcsből
készült. Ősi módszer, és igazi tudást igényel. Le kell fűrészelni a
megfelelő vastagságú szeletet, kivájni belőle a csomót, utána
pedig kipótolni a keretet és ráfeszíteni a bőrt. A bőr jó minőségű,
egy hozzávetőleg egyéves rénborjú bőre. Nőstény, ha minden
igaz, ez is megfelel a hagyományoknak. Egy szó, mint száz,
elmondhatjuk, hogy a mesterünk a dobkészítő-művészet
szabályai szerint járt el. Abban is biztosak lehetünk, hogy a
dobunk Láhpoluoppal környékéről való. A falucska
Kautokeinótól északkeletre fekszik, félúton Karasjok felé. És
most a tintáról. Az is hagyományos. Sötétvörös színe, íze és az
első kémiai vizsgálatok alapján kilencvenöt százalékos
biztonsággal megállapítható, hogy égerfakéreg nedve és emberi
nyál elegye. Többnyire ezt használták, vagy rénszarvasvért, mikor
mi volt könnyebben elérhető. Az alapos vizsgálatok nagy
valószínűséggel meg fogják erősíteni a gyorsanalízis
megállapításait.
– Eredeti? – kérdezte izgatottan Nina.
Hurri Manker a rendőrlányra nézett, aztán Klemetre. Már
nem volt semmi csúfondáros a tekintetében. Egy darabig
szótlanul vizsgálgatta a szimbólumokat, és amikor felemelte a
fejét, erős érzelmek tükröződtek az arcán. Elszorult a torka,
nehezen tudott megszólalni.
– A dob eredeti. És nem is akármilyen. Sok száz, sőt sok ezer
dob volt Lappföldön, és mára hetvenegy maradt, szétszóródva a
világban, de hitelesítve, nyilvántartva, dokumentálva. Hetvenegy
ismert dob. Múzeumokban vannak vagy magángyűjtők
birtokában, némelyik eltűnt, lappang valahol. De mindről precíz
leírás készült. Ünnepélyesen kijelenthetem, hogy ez itt a
hetvenkettedik számi dob.
Elhallgatott. Könny csillogott a szemében.
 46

Január 25-e, kedd

Kautokeino

Pezsgett az élet a kautokeinói rendőrőrsön. Itt nem voltak cellák,

amilyenek a tengerparti helységekben. Volt ugyan őrizetes fogda,
de jobbára csak arra szolgált, hogy – a türelmes rendőrök
védelme alatt – ott aludják ki mámorukat a szombat éjszakai
duhajok. Legutóbb tavaly nyáron volt használatban, amikor két
turista, egy német meg egy finn összeverekedett egy leányzó
miatt, aki nem tudott választani közülük. Amíg a fogdát meg nem
tisztítják az ott tárolt fémkannáktól meg a halom tűzifától, Olafot
és Johan Henriket ideiglenesen a konyhában helyezték el. A
rendőrök ki-be járkáltak kávézni, és közben szóba elegyedtek
volna az őrizetesekkel is, ám Johan Henrik látványosan
duzzogott, ki se nyitotta a száját, Olaf Renson pedig egyfolytában
csepülte őket.
Csoport verődött össze az őrs előtt. Nem voltak sokan, mert
emberpróbáló volt az utcán ácsorogni a nagy hidegben.
Kerítettek egy üstkályhát, sőt két hevenyészett plakát is készült,
az egyikre az volt írva, hogy „Engedjétek szabadon a
pásztorokat!”, a másikra pedig ez: „Igazságot a számiknak!”
A Spanyol hívei tízpercenként váltották egymást a tűz körül.
A leváltottak beálltak melegedni a rendőrség épülete mellett lévő
állami szeszbolt, a Vinmonopolet előterébe. Johan Mikkelsen
már a helyszínen volt, buzgón interjúzott, sőt már az első anyagot
is leadta. Az interneten megjelentek az első fényképek, szokás
szerint fröcsögő kommentek kíséretében.
Rolf Brattsen a konyhába ment heccelni egy kicsit a foglyait.
Próbálta leplezni, hogy mennyire ujjong a lelke, de nem sikerült
neki. Fülig ért a szája.
 – Hamarosan elkészül a körletetek, és végre méltó helyetekre
kerültök, rendes dutyiba. Vagy szeretnétek esetleg sátorcellát?
Hahotázott, és nézte, hogy az őrzéssel megbízott két rendőr
kellőképp értékeli-e a humorát.
– Durva hibát követtek el, ezért még drágán megfizettek! –
kiabált Olaf Renson. – Semmi közünk a gyilkossághoz,
nevetséges az egész. Már túl vagyunk azon a réges-régi ügyünkön
is, nem volt köztünk harag.
Brattsen ingatta a fejét.
– Ne akarj átverni! Tudom én, hogy soha nincs vége a ti régi
ügyeiteknek. Kiújulnak, mint a rák. Kiújulnak és burjánzanak. De
most a végére járunk a kórnak. Megvannak a leletek, sok
mindent kiderítettek a rénrendőr barátaitok.
– Nem a barátaink!
– Neeem? Nahát! Azt hittem, hogy a tundrán úgy tekintik
őket mint jó lapp rendőröket.
– Menj a fenébe, Brattsen! Mind egyformák vagytok. Azt
hiszitek, hogy azt tehettek, amit csak akartok, de nem marad így.
– Jaj nekem! Reszketek a félelemtől – gúnyolódott Brattsen,
már kifelé menet. – Habár, szó, mi szó, vigyázni kell veled, mert
a jelek szerint nem riadsz vissza az erőszaktól.

Karesuando

Hurri Manker sokáig hallgatott. Klemet úgy látta, áhítatba

merült. Amikor rájuk nézett, már nyugodtak voltak a vonásai.
– A második világháború óta nem került elő számi dob. Ez az
első hiteles darab.
– Szóval most már biztos vagy benne, hogy hiteles.
– Abszolút biztos, csak a készítés pontos időpontját nem
tudom egyelőre megállapítani, ahhoz nem elég ez a felszerelés.
Lehet, hogy régi dob, amelyik kiváló állapotban őrződött meg, és
az is lehet, hogy nem olyan nagyon régi, csak hagyományos
módszerrel és régi anyagokból készült.
– Ismersz olyan embert, aki képes ma ősi technikával számi
dobot csinálni?
– Egyet ismertem. Két hete ölték meg.
 – Mattis Labba!
– Igen, ő. Mattis zavaros fejű ember volt, de hihetetlen
kézügyességgel megáldva. Sok évvel ezelőtt hozzá jártam tanulni
a dobkészítés fortélyait. De az utóbbi időben sokat ivott.
Megbízhatatlan lett.
– Mattis képes lett volna egy ilyen dobot csinálni?!
– Az utóbbi években már nem. Sajnos már nem volt abban az
állapotban. De régen tudott. És az apja, a nagyapja meg a
dédapja is. Olyan család sarja volt, amelyben apáról fiúra szállt a
számik kultúrájának magas szintű művelése. És nemcsak
tárgykészítésről van szó, a jelek értelmezését és hatalmát is
továbbörökítették. Mattis azonban rosszul értelmezte a jelek
hatalmát. Valóságos hatalmat várt tőle, nem szimbolikust. Talán
mert nem volt meg a kellő folytonosság: Ante, az apja nem
tartotta elég rátermettnek, és egy idő után eltávolodott tőle. Ez
nagyon fájt Mattisnak. De ez már egy másik történet. Maradjunk
annyiban, hogy a Labba családban évszázadokra nyúlik vissza a
tradíció.
– Tehát Niils Labbában is megvolt a tehetség?
– Mattis nagyapjában? Igen, megvolt, és mint mondtam,
megvolt az őseikben is. Két-három másik számi családdal együtt
nemzedékről nemzedékre adták tovább a tudást. A számi
hagyománynak egy igen kevéssé ismert aspektusáról beszélek.
Egy olyan tudásról, amelyik ha nagy nyilvánosságot kapna,
sokakat zavarna, sokaknak pedig megzavarná a fejét. Az említett
családok olyan tudás őrzői voltak, amely kényszerűségből volt
titkos, mégpedig azért, mert a tizenhetedik század óta
üldöztetésnek volt kitéve: a király katonái és a lelkészek tűzzel-
vassal irtották az ősi számi tradíciót és azokat, akik ennek
birtokában voltak.
– Mi a helyzet a dobunkkal?
– Gondolom, ezt is generációról generációra, titokban adták
tovább. Így védelmezték.
– A szimbólumok?
Hurri Manker lehajtotta a fejét.
– Hatalmas a képen a halottak birodalma. Hatalmas!
 – Fölül boldog életkép, gazdag vadászat, népes falu, sűrű
lombú fenyők, ami szintén a bőség jele, alul pedig ugyanaz a falu,
elnéptelenedve.
– Pontosan. Nincs is szükségetek rám, mindent tudtok.
– Sajnos ezen a ponton véget ér a tudományunk.
– Akkor nézzük! Igen, a kihalt falu az első nyugtalanító jel. Az
ilyen jelek önmagukban nem szokatlanok. A kereszténység
felvétele előtt a számik természethitűek voltak. Minden
természeti jelenségnek és tárgynak lelke van, istenség lakozik
még az élettelen természetben is, és minden istenségnek külön
kultusza van. Ez a nagy kereszt, közepében a rombusszal, a napot
jeleníti meg. Sok számi dobon hasonlóképpen ábrázolják. A neve
Beaivi. Jóravaló és hasznos, elűzi a rossz szellemet és a
betegséget. És most nézzétek, mi van a nap ágain! Fölül egy
istenség.
– Azt hittem, hogy sátor.
Manker elnézően mosolygott.
– Nem, ez egy istenség, mint ez a kettő itt, balra, de ezekről
majd később. A nap ágán lévőnek az a neve, hogy Madderakka.
Fontos istenség. Őbelőle indul ki minden. Főistenség, ősanya. Ő
fogadja be az emberi lelket. Az ő testében fogannak meg a
születendő gyermekek. De valami rettenetesen nyugtalanít…
Azok a kis pontok a fején.
– Általában nincsenek ott?
– Nincsenek, és azoknak a pontoknak egyetlen jelentésük
lehet: sorscsapás. Ez itt egy gonosz Madderakka. A kis pöttyök
gyakran azt jelzik, hogy az ábrázolt lény veszélyes. Márpedig ha
így van, az sötét árnyat vet a holtak birodalmára. És látva a
többit, ez nem lep meg.
– Milyen többit?
– Nézzük azt a két istenséget, itt, balra fent, akikről azt
mondtam, hogy majd visszatérek rájuk! Általában hárman
vannak, ők az ősanya, Madderakka három lánya. A számiknál
egy-egy ember lelke az élete során istenségből istenségbe
vándorol. A jobb oldali Saarakka. Ő az elsőszülött istenlány, és
állítólag a legpallérozottabb. Őneki adja át az anyja a lelkeket, és
őnála válik magzattá a megfogant lélek. Régen a számi nők olyan
sátorban vagy tőzegputriban szültek, amelyiknek tűzhely volt a
közepén.
– Most is ott a tűzhely – vetette közbe Nina.
Hurri annyira belemerült a magyarázatába, hogy meg se
hallotta a megjegyzést.
– Saarakka a sátor tűzhelyében lakott. Ezért is nevezték
tűzanyának. A nők védelmezője. A számik erőszakos
evangelizációja után is gyakorlat maradt, hogy a hivatalos
keresztelő után hazavitték a csecsemőt, és a mi jóságos
Saarakkánk tiszteletére másik nevet adtak neki.
– Saarakkától kihez került a lélek?
– Balra tőle az ott Juksakka. A nyilazó istenség. Könnyű
felismerni az íjáról. Bevallom, én nagyon kedvelem Juksakkát,
ugyanis ő változtatja fiúkká a lányokat. – Elégedetten
konstatálta, hogy Ninának elkerekedik a szeme. – Úgy bizony! A
számiknál mindenki lánynak indul az anyja méhében. Juksakka
döntésén múlik, hogy kiből mi lesz. – Klemet felé fordult. – Te
meg én, hálával tartozunk neki.
– Majd alkalomadtán lerovom a hálám – ígérte Klemet. –
Három istennőről beszéltél…
– Igen, és nézzétek csak meg a fákat körülöttük! Volna hely a
harmadiknak is.
– Bőven volna hely – értett egyet Nina.
– Hiányzik egy istenség. A harmadik lány. A neve Uksakka.
Uksakka a sátor vagy a putri bejáratánál lakik. Ajtólakó
asszonynak is nevezik. Sose találnátok ki, mi volt a hivatása:
védte a bejáratot. Igazából az anyát és a kisdedet védte. Megvédte
őket a betegségtől, gondoskodott róla, hogy a gyerek szépen
cseperedjen. Jelképesen lakott az ajtóban, a tűzhely előtt,
vigyázott, hogy a kicsi bele ne essen a tűzbe. Egyféleképpen
tudom értelmezni a hiányát. – Hatásszünetet tartott. – A dob azt
akarja tudtunkra adni, hogy az emberek nem tudják elhárítani a
veszélyt. Uksakka nem védi őket, Madderakka főistenség pedig
gonosz, így hát minden adva van egy nem mindennapi
történethez. A dobunk abszolút egyedi, mert minden
valószínűség szerint egy valóságos történetet akar elmondani.
Térjünk vissza a naphoz! A nap többi ágára aggatott szimbolikus
jelekhez. Könnyű megfejteni őket. Balra egy katona, mindkét
kezében íjjal. Jobbra egy lelkész, két kereszttel. Alul pedig a
király, ott a korona a fején. Katona, pap, király és mindhárom a
gonosz Madderakka befolyása alatt.
Nina összevonta a szemöldökét. Erősen gondolkozott.
– Úgy értsük, hogy a katona, a pap meg a király a végzet
eszközei, ők idézik elő a katasztrófát?
– A lényegre tapintottál, kedvesem. És ha Madderakka
összeszűrte a levet a megszálló földi hatalmakkal, abból csak
hatalmas tragédia származhatott. Nézd ezt a két kövér hollót
Madderakka fölött! Elválasztják a lányaitól. Nézzük a többit! A
kihalt falu pontosan a népes falu alatt van, annak halott mása. A
falutól jobbra ez a jel mintha egy ajtó volna. Legalábbis én annak
nézem, de hogy mi játszódik le körülötte, arról nincs határozott
elképzelésem. – A professzor kérdően a nyomozópárosra nézett,
de hogy egyik se mondott semmit, folytatta. – Tegyük fel, hogy
ajtó. Vagy egy épület. Ez persze csak találgatás. Alatta szabályos
alakzat, ezzel kapcsolatban is csak sötétben tapogatózom, de azt
mondanám rá, hogy valami érzékcsalódás. És ijesztő, mivel
koporsókhoz vezet. Négy koporsó: halál. Sok halál. Ezért
néptelen a falu. Meghaltak az emberek. A koporsók alatt egy
halotti csónak, ez itt, ez a felfordított csónak, kereszttel. Mellette
az emberek is fejjel lefelé. Ugyanazok az alakok, akiket az ajtótól
vagy épülettől jobbra látunk. Átkerültek a másvilágra. Kik ők?
– Fegyver van a kezükben. Pisztoly vagy bárd – találgatott
Nina. – Milyen fegyver lehet?
– Talán pisztoly.
– Pisztoly? – tamáskodott Klemet. – Nem volt gyakori a
fegyver Lappföldön. Régen pláne nem.
– Mindegy, akkor is katonák lehetnek – mondta Nina.
Klemet nem hagyta annyiban.
– A katonákat az íj szimbolizálja, nem? – Hurrira nézett, tőle
várt választ.
– De igen. Elképzelhető persze, hogy másféleképpen is jelzik
a katonákat, de tény és való, hogy egy-egy alkotó következetesen
a maga szimbolikáját szokta használni. Az egész művön marad az
íjnál, vagy marad a pisztolynál. – Hurri Manker töltött magának
még egy csésze kakaót, és beleharapott egy fahéjas süteménybe.
Piroslott az orra a hidegtől, de egyetlen zokszava sem volt. Még le
se nyelte a süteményt, de már folytatta a képelemzést. –
Rénszarvas húz egy szánt. Ilyen ábrázolást még nem láttam. És
azok a pöttyök a szánon! Egy szán nem lehet gonosz.
– Valaki azt tippelte, hogy kő vagy érc – jutott Klemet eszébe
a Seriff változata.
– Van benne logika – bólintott Hurri. – Kő- vagy ércszállító
szán.
Elhallgatott, ingatta a fejét. Mérlegelte a hipotéziseket.
Látszott rajta, hogy mozgósítja a memóriáját, felidézi magában a
sok száz motívumot, amelyet a többi sámándobon látott. És
megpróbál kapcsolatot teremteni a szimbólumok közt. Kinyitotta
a száját, de rögtön be is csukta. Járatta tovább az agyát.
– Ha csakugyan fegyver van náluk, és most mindegy, hogy
bárd vagy pisztoly vagy puska vagy bármi más, annyi biztos, hogy
valami történik velük, és meghalnak – mondta Klemet. –
Ugyanazok, akiket fönt élőnek látunk.
– Hacsak ez nem egy másik csapat, és azért haltak meg, mert
amazok csatában megölték őket – vélte Nina.
Hurri Manker nem reagált. Olyan erősen koncentrált, hogy
még a szemét is becsukta.
– Lenyűgöz a szellem, amelyik ezt a dobot rajzolta – szólalt
meg végre. – Azt hiszem, a mű olvasatának több szintje van. Az
alkotó számolt vele, hogy a dob rossz kezekbe kerülhet, ezért
elrejti, amit egyszersmind közölni is akar.
– Vannak szimbólumok, amelyekről még nem esett szó –
mondta Nina.
– Igazad van, folytassuk kizárásos módszerrel! Ott, az a
négyzet és rajta két kereszt, az egy templom, e felől semmi
kétség. Pont olyan távolságra van a naptól, mint a másik oldalon
a két holló, de nem tudom, hogy ennek van-e jelentősége.
Jobboldalt, alul az a rész elkülönül a dob egészétől. Ott, azok a
kúpok. Első ránézésre azt gondoltam, hogy számi táborhely, de
most inkább amondó volnék, hogy hegyek, két hegy között pedig,
bal kéz felé, az egy hágó vagy a nap, amint éppen kel vagy
nyugszik. Látunk továbbá egy rénszarvast, két halat és egy
csónakot. Az egész rész közepén egy kereszt van. Különös.
Nagyon különös.
 – És mi az a kereszt? – kérdezte Nina. – Vallási szimbólum
vagy helymegjelölés?
– Okos kérdés. Talán jó helyen keresgélsz, akár
helymegjelölés is lehet.
– Sokra megyünk vele – fanyalgott Klemet. – Két hegy közt
egy kereszt, könnyű lesz megtalálni.
– Ott vannak a halak meg a csónak is – mondta Manker –
, halban gazdag tó.
– Remek! Ez leszűkíti a kört pár száz tóra.
– A rénszarvas azt valószínűsíti, hogy legelőterülettel van
dolgunk, sőt talán transzhumáló útvonallal.
– Ez se sokat segít.
A professzor háta mögül Nina dühösen meresztgette a
szemét, Klemet pedig válaszul némán sóhajtott.
– Ezt most tegyük talonba! – söpörte el az ellenvetéseket
Hurri. – Szerintem haladunk. Hátravan az a kör a naptól balra.
Roppant furcsa az is. Egy ember van benne, és négy kisebb alak a
kör kerületén. Három közülük is ember, de a negyediknek
pöttyök vannak a feje fölött.
– Az is gonosz lény? – kérdezte suttogva Nina.
– Bizonyára. Az az állat, ott mellette, farkas.
– A számik gyakran mondják az emberre, hogy két lábon járó
farkas – magyarázta Klemet Ninának.
– Jól mondod, nagyon is jól – dicsérte meg Hurri. –
Valószínűleg pont ezt jelenti a rajz. Rossz emberek, gonoszak,
mint a farkas.
– És az ott, középen? – kérdezte Nina.
– Síléce van, mint látod, és síbotja. A számik egy bottal
síelnek, nem kettővel. A sí a telet jelképezi, valamint a mozgást is.
Másik kezében mintha ugyanaz a fegyver volna, mint a
többiekében, csak megfordítva.
– Dezertőr! – kiáltott Nina. – Egy katona, aki nem hajlandó
lőni. Vagy végrehajtani a parancsot. Próbál menekülni.
Hurri Manker csodálattal nézett Ninára.
– Bravó! Nem tudom, hogy erről van-e szó, de mindenképp
gratulálok. Kölcsönkérlek egypár hétre a rendőrségtől, hogy a
többi dobomat is megnézd… Két szimbolikus jelünk maradt. Az
egyik a kígyó. Izgalmas, mivel Számiföldön nincsen kígyó,
ugyebár.
– Tehát? – sürgette Klemet.
– Nincs kígyó, de ettől még a mi dobkészítőnk tudhatja, hogy
létezik ilyen állat. A kígyó jelképezhet egy külső behatolást is
például. De én inkább arra hajlanék, hogy a formájára és az
irányra figyeljünk. Ez esetben a térkép része.
– Térkép része? Ezt hogy érted?
– Az a véleményem, hogy a dobunk nemcsak eredeti, hanem
rendhagyó is. Olyan értelemben, hogy nem a sámándobok
hagyományos szerepét tölti be. Meg vagyok győződve róla… Vagy
legyünk szerényebbek: erősödik bennem a meggyőződés… hogy
ez a dob kettő az egyben. Az egyik dob egy szörnyűséges
történetet mond el, a másik megadja a helyét.
– Mármint a tragédia helyszínét?
– Hajlandó lennék egy gigatermosz forró kakaóba is fogadni,
hogy igen.
– És ezek a hullámvonalak itt, a jobb szélen, ezek mit
jelentenek? – folytatta a kérdezősködést Klemet. – Hegyvonulat
Norvégia és Svédország közt? Az segítene meghatározni a kereszt
helyzetét, már ha csakugyan egy földrajzi pontot jelöl.
– Igen, csakhogy mint arról már beszéltem, az alkotó
általában következetes a szimbólumhasználatban. A hegyek ott
lent jobbra vannak. Ezekre a vonalakra nagyon jól mondtad,
hogy hullámvonalak, mert…
– Északi fény! – kiáltott fel Nina. – Az hullámzik az égen!
Hurri Manker olyan elégedetten nézett rá, ahogy a professzor
a tanítványára, ha megfelel a belé vetett bizalomnak.
– Kérdés, mit keresnek ott – folytatta a magyarázatot. –
Kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen fontos helyet foglalnak
el a dob szélén. Nem hinném, hogy pusztán díszítő elemek
volnának. Mindennek van jelentése ezen a dobon.
– A nagyapám sok fantasztikus dolgot mondott az északi
fényről – mondta elrévedve Klemet. – Fel kellett hagynia a
pásztorkodással, pedig ahhoz értett igazán. Ő mondta, hogy a
tavaszi-őszi vándorlások során az északi fény iránytűként
szolgált. A fények mindig keletről nyugat felé hullámoznak.
 – Úgy van – helyeselt Hurri Manker. – Az ember
automatikusan úgy veszi, hogy fent van észak, lent dél. De az a
csibész sámán kilencven fokban elfordította az égtájakat. A
hullám megmutatja, merre van kelet. Le a kalappal a művész
előtt! Kezd kirajzolódni a térképünk. Persze még így is homályos.
– Nekünk viszont oszlik a homály – mondta halkan Klemet.
Eva Nilsdotter jutott eszébe, ahogy a földtani archívumban az
egyik expedíciós fényképről megmondja, hogy pontosan hol
készült. Csuda egy nő, alkalmas volna Madderakkának…
 47

Január 25-e, kedd

93-as út

Klemet öreg autója, a gondosan bepólyált sámándobbal,

visszaindult északnak, Kautokeino felé.
– Azt hiszem, ugyanarra gondoltunk – szólalt meg Klemet.
– Én az átokra, amiről Niils Labba beszélt Henry Mons-nak
1939-ben, amikor odaadta neki a dobot.
– Ez az. Minden egybevág. Azt persze nem tudom, hogy Niils
készítette-e a dobot vagy valamelyik őse.
– Azt majd csak Hurri Manker alaposabb vizsgálata fogja
kideríteni.
– A mi szempontunkból egyébként nem olyan nagyon fontos
a dob kora. Eva Nilsdotter beszélt nekünk arról a régi bányáról,
amelyik szörnyű bajt hozott, de soha nem tudták azonosítani.
– És emlékszel Ernst Flüger terepnaplójára a keresett
bányával kapcsolatban? „Az ajtó rajta van a dobon.” És „Niilsnél
a kulcs”.
– Igen. Kár, nekem tetszett a teóriád az elárasztott faluról.
– A dob valószínűleg azt a bizonyos sorscsapást beszéli el.
Eltalálta a Seriff, érc van a szánon, amelyet egy rénszarvas húz.
Érc, amit a bányából hoznak.
– A bányából… És az a sokat emlegetett ajtó nem egy épületé,
hanem a bányáé. A bánya bejárata. Igen, Nina, most már biztos
vagyok benne, hogy így van. A rénszarvas hordja ki az ércet a
bányából, ezek a kis fegyveres emberkék meg kísérik. Gondolom,
őrök.
– Vagy bányászok! Csákány van a kezükben, Klemet, nem
fegyver. Emlékezz csak, mit mondott Hurri: a dobkészítők
következetesek a szimbólumhasználatban. A mi dobunkon a
katonát két íjjal ábrázolja, mint ott, a nap egyik ágán. Ezek itt
bányászok. Fejjel lefelé pedig ugyanazok a bányászok holtan. A
körben lévő sítalpas figura is bányász, menekülni próbál, de
elkapják.
Nina egy percre meggyújtotta a mennyezeti világítást, és a
gyenge fényben úgy fordította a dobot, hogy minél jobban lássa a
részleteket. Klemet odapillantott rá, és látta, hogy ragyog a
szeme, de aztán újra a vezetésre koncentrált. Egész úton csak
három kamion jött szembe. Kirontottak a sötétből, a fényük
végigsöpörte az utat, és ijesztő árnyakat riasztott fel. Dühösen
kavargó hófelhő maradt a nyomukban.
Nina elaludt. Klemet újra, sokadszor, végiggondolta a
nyomozás egész történetét. Miféle sötét ügybe keveredhetett
Mattis? Mibe rángatták bele? Merthogy visszaéltek az együgyű
jóhiszeműségével, az nem kétséges. Mattis mint titokőrző
sámánok utóda és örököse: nehéz volt elképzelni ebben a
szerepben. Azt viszont könnyű volt elképzelni, hogy Mattis, nem
lévén tehetsége, hogy betöltse hivatását, meghasonlik, és egyre
mélyebbre süllyed. Lehet, hogy ő, Klemet ugyanígy járt volna.
Mit tett volna vajon a nagyapja helyében? Ő is felhagyott volna a
pásztorkodással, vagy kitart, és a végén összeomlik, mint Mattis?
Ez már sosem derül ki. Az apja mindenesetre nem omlott össze,
zokszó nélkül élte az életét, ingázva a kirunai bánya meg a vidda
közt.
Öreg este lett, mire Suohpatjávriba értek. Klemet rövid
gondolkozás után úgy döntött, hogy nem ébreszti fel Ninát. Nem
állította le a motort, és feljebb kapcsolta a fűtést, azzal fogta a
dobot, és kopogtatás nélkül bement a nagybátyja házába. Mihelyt
behúzta maga mögött az ajtót, már hallotta is, ahogy az emeletről
szárnyal a dal.

Ó, Csang, Suohpatjávri éke!

Kincsekkel dús, édes kincsem ő,
Fiatal, gazdag, szépek szépe,
Kedvéért táncot lejt a zöld mező,
S kétezer rénszív dobog érte.

Klemet megállt a küszöbön, csöndben várt. A nagybácsi,

variálva a dallamot és a díszítéseket, hosszú perceken át
ismételgette ugyanazt a szöveget. A szoba közepén állva énekelt,
Csang kisasszony pedig a számítógépnél ült, onnan nézett rá
elragadtatva és áhítattal. A képernyő a nagybácsira volt irányítva.
Egyik sarkában látható volt Csang kisasszony nagymamája.
Skype-olnak, oké, de hány óra lehet ilyenkor Kínában? Az
öregasszony tapsolt, és mondott is valamit, mire Csang
kisasszony felpattant, megkerülte a dalnokot, és Klemet elé
sietett.
– Azt hiszem, meg lehetek elégedve a művemmel – fordult
felé a nagybácsi is. – Tesztelni fogjuk a YouTube-on, és
benevezek vele a húsvéti fesztiválra. Gyere kávézni!
Elköszöntek Kínától, és lementek a konyhába.
– Hol a bájos kolléganőd?
– Kint alszik a fűtött kocsiban. Karesuandóból jövünk. Hurri
Mankerrel találkoztunk.
– Mi volt? Mit mondott? – türelmetlenkedett Nils Ante, és
levette a kávéskannát a tűzről.
Klemet összefoglalta a professzor véleményét. A
megpöttyözött fejű, gonosz anyaisten, Madderakka, a hiányzó
Uksakka, király, katona, pap, érzékcsalódás, kihalt falu,
ércszállítás, északi fény. A saját hipotéziseiket is megemlítette:
bányászok, szökésben lévő dezertőr. A nagybácsi iszogatta a
kávét, de még jobban itta Klemet szavait. A beszámoló végeztével
újratöltötte a bögréket, és főzött egy újabb adagot. Aztán
óvatosan kicsomagolta a konyhaasztalon a dobot, és áhítattal
szemlélte. Akárcsak Hurri, alig pár órája.
– Hm. Tudod, miről mesél nekem ez a dob? A hazánk
gyarmatosításáról. A skandináv királyságok figyelmét a
prémkereskedelem keltette fel Lappföld iránt, és aztán
lassacskán a természeti kincseket is felfedezték. Fa, víz,
ásványkincsek.
– Ezt tudom. A Spanyol állandóan arról prédikál, hogy a
számikat ugyanúgy kirabolták, mint az indiánokat Amerikában.
– Igaza van a Spanyolnak. És azt hiszem, Klemet, sok
mindent nem tudsz erről a gyarmatosításról. Arról, hogy milyen
borzalmakkal járt. A tizenhetedik század előtt nem voltak utak
Számiföldön. Ismeretlen volt az egész hatalmas terület. A
kereskedelem a folyókon zajlott, nyáron. Amikor a svéd királyság
elkezdte felkutatni az ércvagyont, hogy finanszírozza a háborúit,
és fegyvereket gyártson, kutatóexpedíciókat indított, és velük
térképészeket. Kisebb bányákat nyitottak. Képzelheted, hogy
azokban az időkben, a világ végén milyen körülmények közt
dolgoztatták az őslakókat. Kényszerítették, verték, rabszolgává
tették őket. Belegondolni is rémületes. A kitermelt ércet
rénszarvasokat befogva juttatták el a folyókhoz. A kis bányák
hamar kimerültek, sorra bezárták őket. Sok számi odaveszett. A
földeket skandináv parasztok szerezték meg potom pénzért, a
korona áldásával és javára. De kétszáz éven át mégiscsak kicsiben
ment a játék. A tizenkilencedik században aztán már nem volt
mese, jöttek a vasúttal… Visszatérve a dobunkhoz: bizonyosan
egy bánya történetét mondja el. Egy konkrét bányáét és faluét.
Van egy jojka, amelyik hasonlóképpen egy átok sújtotta halott
faluról szól. Azt hittem, hogy csak rege, hogy sok benne a költött
elem, mint a szájhagyomány útján terjedő énekekben,
elbeszélésekben általában. De nem: ez a kép megerősíti a
történetet. A falu lakói meghaltak. És az az érzékcsalódást,
hallucinálást kifejező szimbólum nem véletlenül van ott a bánya
bejáratánál. Az ölte meg az embereket. Egy ismeretlen gonosz
kór, gonosz szellem. Isten óvjon minket attól, hogy újra
megnyíljon az a bánya, s újra gyilkoljon a kór.
 48

Január 26-a, szerda

A nap kel 9 óra 13 perckor, nyugszik 13 óra 50
perckor
A kettő közti idő 4 óra 37 perc

8 óra 45 perc, Kautokeino

Szellő fújdogált, megenyhült az idő. A kellemesnek mondható

mínusz tizenhét fokban tucatnyi számi tüntető csoportosult a
rendőrőrs előtt, a dobkályha körül. Az új transzparensek
hangneme élesebb lett. „Jogtiprás! Szégyen, gyalázat!” „Ne
üldözzétek az ártatlanokat!” A két őrizetes túl volt az első
cellában töltött éjszakán.
Nina, megfogadva Klemet tanácsát, nem ment be az őrsre,
csak elautózott előtte. Megvette a Finnmark Dagbladot meg az
Altapostent, aztán egyenesen Klemet sátrába ment. Járőrtársa
friss kávéval várta.
Semmi hír a francia geológus tartózkodási helyéről,
maguknak kell megkeresniük. Klemet tegnap este az autóban
idézte Ninának a bácsikája vészjósló szavait a bányából újra
elszabaduló gyilkos kórról, és a lány most sürgette: minél előbb
induljanak! Előtte még el kell ugraniuk Karl Olsenhez is, hátha a
gazda tud valami érdemlegeset mondani az apjáról.
Megjött a Seriff, ma is felajzva és gyakorlóruhában. Felhős
volt ugyan az ég, de éles a fény, ezért napszemüveget viselt, ami
még harciasabb külsőt kölcsönzött neki. Bent, a sátorban a
homlokára tolta a szemüveget, és két dossziét dobott a
rénszarvasbőrre.
– Az egyikben Racagnal meg a cége. A másikban anyagok
arról a társaságról, amelyik az első itt-tartózkodása során
alkalmazta.
 Klemet kávét töltött a Seriffnek, aztán kinyitotta az egyik
dossziét. A pár napja már megkapott dokumentumokat találta
benne. Racagnal tizenkét éve volt a Francia Ásványkutató
alkalmazásában. Karrierje során mindössze három társaság
javára kamatoztatta tudását, a világ különböző tájain. Egy francia
cégnél kezdte a karrierjét, aztán átszerződött a chilei tulajdonú
Mino Solóhoz, amelynek a megbízásából Latin-Amerikában és
Európában végzett kutatásokat. (Ez volt az egyetlen új
információ.) 1977 és 1983 közt Lappföldön vett részt bányaipari
és gátépítési projektekben. Visszaszerződött az első cégéhez, de
az a kilencvenes években megszűnt, Racagnal így került a Francia
Ásványkutatóhoz.
– Nos? – érdeklődött Nina.
– Semmi különös. Néhány apróság a Mino Solóról, arról a
chilei cégről, amelynek az alkalmazásában állt, amikor itt
dolgozott, Lappföldön.
– Nézd meg a másik dossziét is – mondta Tor Jensen –
, érdemes.
Csak néhány lap volt a mappában. Egy rendőrségi jelentés és
néhány újságkivágás. Tárgyuk a Mino Solo lappföldi
tevékenysége 1975-től 1984-ig, amikor kitelt a becsülete, és
kénytelen volt kivonulni a régióból. Két korrupciós ügy.
Erőfölénnyel való visszaélés. Elégtelen környezetvédelmi
vizsgálatok. Folyó menti lakosok panaszai. Megfélemlítés.
Névtelen feljelentések zaklatások miatt. A rendőrségi jelentés
kemény hangú volt, de az esetek többségében nem tudták
tényekkel megalapozni a gyanút. A sajtószemle erős feszültségről
adott számot, és több tüntetésről is tudósított. Az egyik fotón a
poétikusan fiatal Olaf Renson volt látható, kezében egy táblával:
„Éljen a folyó! Mino Solo, takarodj!” A Mino Solo a sajtó
tükrében koncentráltan képviselte Lappföld iparosításának
összes ártalmát. Abban az időben bányaipari társaságok norvég
és külföldi mérnökei és munkásai lepték el a kis számi falvakat.
Rengeteg konfliktus és probléma volt, és mindenki
megkönnyebbült, amikor bezárták a munkaterületeket. Klemet
letette a dossziét, és egy láthatatlan pontra meredt.
 – Folyó. Folyó! – A Seriff és Nina értetlenül néztek rá. – A
kígyó, az egy folyó. A rohadt életbe! Hogy lehettem ilyen vak?
Hozd gyorsan a dobot, Nina!
Nina azonnal tudta, hogy mire jött rá Klemet. A Seriff oldalát
majd kifúrta a kíváncsiság. Mindhárman a dob fölé hajoltak.
– Egy nagy folyó közelében van a bánya, nem is lehet
másként. Szállítani kellett az ércet. Ezen a terepen még
rénszarvasokat befogva se jutottak volna messzire. – 1:50 000
méretarányú térképeket vett elő az egyik faládából. Kiválogatott
egypárat, kiteregette a rénszarvasbőrökre. Lámpákat is gyújtott,
kevés volt a fény. – A polgármesteri hivataltól megtudtuk, hogy a
francia geológus három kiterjedt zónára kért kutatási engedélyt,
Kautokeinótól keletre és délkeletre, a finn határig. Továbbá: Eva
Nilsdotter, az Északi Geológiai Intézet igazgatónője
felvilágosított bennünket, hogy a három zóna hasonlít, tehát a
francia geológusnak szükségképpen pontos leírása van arról,
hogy milyen domborzati-vízrajzi paraméterek jellemzik a
kutatandó területeket. Az a hipotézisünk, hogy ugyanazt a
lelőhelyet keresi, amelyet 1939-ben a német geológus.
– Miért? – kérdezte a Seriff.
– Mert sok az egybeesés, ennyi nem lehet puszta véletlen. És
ott vannak az 1939-es fényképek. Eva Nilsdotter felbecsülte a
kiinduló állomástól megtett távolságot, és annak alapján kilőtte
az egyik zónát. De még ott is ugyanúgy északnyugat felől dél felé
folyik egy folyó, aztán kelet felé kanyarodik, aztán vissza
délkeletnek. És most nézzétek! Ha a megfelelő irányba forgatjuk
a dobot, vagyis a sarki fényt tesszük északra, akkor majdnem
tökéletesen egybevág, nagyon hasonló görbéket ír le a folyó.
Mondom, ez nem lehet véletlen.
A Seriff elismerően füttyentett.
– A dobon lévő bányát keresi a francia geológus – mondta
Nina. – Pedig nem látta a dobot.
– Eva Nilsdotter szerint lappang valahol egy régi geológusi
térkép, alighanem azt ismeri a francia. Eva a következőképp
jellemezte a környéket: fennsík, lepusztult hegyek, dél felé tó,
északkeleten törészóna. És tessék! A dobon itt a tó, mögötte a
lankás hegyek, körülbelül megfelel a leírásnak. A térkép, ha így
fordítjuk, úgyszintén. Folyó, tó, kétfelől alacsony hegyvonulat. –
Klemet az ujjával egy kis kört rajzolt. – A dobon jelölt
bányabejárat valahol itt lehet. Itt fogjuk megtalálni a franciát.

Belső-Lappföld

André Racagnal gyorsan túl volt a második zónán. Vett ugyan

mintákat, de csak fél szívvel. A szakmában az egyik legjobb
bouldervadásznak számított. A boulderek, más néven
vándorkövek olyan nagyobbforma kőzetdarabok, amelyeket a
gleccserek kiszakítottak egy telérből, és magukkal vittek
csúszásuk során. A figyelemre számot tartó boulderek útját
visszafelé követve, jó esetben lelőhelyhez érhet a geológus. Az
első fázisban, amelyben az a feladat, hogy egyáltalán vándorkőre
bukkanjon a kutató, Racagnal a jó megfigyelőképesség és a
türelem erényeiben jeleskedett. Legrégebbi pályatársai, akiknek
alkalmuk volt terepen látni őt, elnevezték Boulddhának, vagyis a
boulderek Buddhájának. Nahát, milyen szellemes! És nem érték
be ennyivel a fiúk. Annak alapján, ahogy a vándorkő azonosítása
után felkutatta az ígéretes telért, egy másik ragadványnévvel is
megajándékozták, a Boulddhát megtoldották azzal, hogy
Bouldog. Vagy Buldog. Így még viccesebb. Tulajdonképpen maga
Racagnal is találónak érezte kettős csúfnevét. Tudta magáról,
hogy ha szagot kap, minden egyébről megfeledkezik. Most itt, a
második zónában csak boulddhai minőségben volt alkalma
kitenni magáért. Egy kicsit el is csüggedt, de hamar
megvigasztalódott: így legalább több ideje lesz a harmadik
zónára.
A régi felvételi térkép nélkül nem jutott volna el ide ilyen
gyorsan. Már ma, szerdán is jó sok kilométer van mögötte. A
scooterhasználat tilalmát pedig mostantól magasról leszarja. Ha
gond lesz belőle, oldja meg az öreg tahó meg a seggfej zsaru
haverja!
Felhős volt az ég, de éles a fény. Racagnal körbehordozta a
tekintetét, és összevetette a térképpel, amit látott. Egyenetlen és
kopár föld, néhány fácska nyújtogatja göcsörtös ágait a nem túl
vastag hótakaró alól. És húsz-huszonkét barnás folt is látszik a
hullámzó nagy fehérségben: elszórt sziklák. Csakúgy, mint a
másik két zónában, itt is találni kvarcot, csillámféléket, rózsaszín
földpátokat. A zónát gránitos kőzet jellemzi, így is kell lennie.
Hatalmas tapasztalata nélkül Racagnal talán észre se vette volna
a kvarc jelenlétét. Ma reggel óta gyakran használta a hosszú
nyelű svéd geológuskalapácsot, és a minták sokatmondóak
voltak. Olykor nagyítóval is megnézte a lepattintott kődarabot, de
szabad szemmel is felismerte a zsíros fényű üvegszilánknak
látszó kvarcszemcséket.
Tizenegy óra tizenkét perc volt, amikor megtette az első nagy
lépést. Precíz ember volt, felírta az időpontot a terepnaplóba.
Hanem az a bizonyos nagy lépés váratlan irányba vitte. A
megszállott öreg paraszt befolyására kezdettől fogva aranyat
keresett, amelyet úgynevezett elsődleges állapotában,
kvarcjáratokban – legalábbis jelentékenyebb mennyiségben – ma
már kivételesen ritkán lehet találni, az értékes sárga fém inkább
csak hordalékarany (por és rögök) formájában fordul elő.
Tizenegy óra tizenkét perckor Racagnal megállt egy közepes
nagyságú boulder előtt. A félig hóval borított vándorkő kerekded
formája arról tanúskodott, hogy a gleccser sokáig vonszolta
magával. Sötétszürke volt, majdnem fekete, ez izgatta Racagnalt.
Nem érezte a hideget, amikor odacsapott. Élénksárga kis rögök
csillantak meg a fényben.
– Nyugi, Buldog! – mondta ki fennhangon.
Érezte, ahogy elárad benne az adrenalin. Odahívta Aslakot, és
utasította, hogy ott helyben verje fel a sátrat, terítse le a
rénszarvasbőröket. Mélyeket lélegzett, hogy magasan tartsa az
adrenalinszintet. Szokott sikerülni. Nézte, ahogy lapp kísérője
teszi a dolgát, ő pedig elővette a kávéfőzőt. Szerette megtartani a
szertartásokat. Ahogy a kis kurvákkal is. Nem elsietni,
fenntartani az izgalmi állapotot! Élvezni, kiélvezni a percet,
telíteni adrenalinnal a lelket! Ha vaklárma, az se tragédia. A kő
érdektelennek bizonyulhat, a kiscsaj kicsúszhat a kezei közül.
Hiszen már csak ezért is fontos az előjáték. Végre elővette a
lupét, és élvezettel nézte a sötét kő élénksárga szemcséit. Még a
lappot is belevonta az örömébe:
– Nézd!
A lapp odament. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Racagnal vállat vont, és újra az aranysárgán csillámló kőre
fordította a tekintetét. A motoros szán utánfutójához sétált, és
egy pisztoly formájú, körülbelül egykilós mérőműszert vett elő,
egy SPP2 szcintillációs detektort. Kicserélte benne az elemeket,
mert ebben a hidegben háromszor olyan gyorsan lemerültek,
mint Afrikában. Racagnal az elmúlt napokban vagy harminc
elemet elhasznált. A számláló azonnal másodpercenként száz,
majd háromszáz impulzusra ugrott, de ez gránitos környezetben
normális háttérsugárzás. A magmás kőzetek réseiben, töréseiben
előforduló arany szempontjából az SPP2 pittyegése voltaképpen
érdektelen. Gammasugárzás-mérője a várható értékeket mutatta,
általában háromszáz impulzus per másodperc értékig ment fel;
három helyen közel négyszázig. A méréseket, profi geológusként,
rutinból végezte. Ezúttal más volt a helyzet. Most először kellett
méréstartományt változtatnia a részecskedetektoron. Az SPP2
erősebben pittyegett, a kijelző szerint hétszáz a
másodpercenkénti impulzusszám. Racagnal most tüzetesen
megnézte a bouldert. Repedés van benne, nem tiszta gránit,
hanem alterált kőzet. Racagnal mélyen beszívta a levegőt, és újra
körbehordozta tekintetét. A havas, kopár hegyek őrzik titkaikat,
de ő majd szóra bírja őket.
– Maradj itt! – mondta Aslaknak. Lecsatolta az utánfutót, és
felkapott a motoros szánra. Csak a detektort és a kalapácsot vitte
magával. – Gyerünk, Bouldog, keress! – biztatta magát.
Nem kellett messzire mennie. Átgázolt néhány
törpenyírcserjén, és alig százméternyire megállt a domboldalon.
Egy bemélyedésben több nagy szikla is volt, de őt csak az egyik
érdekelte. Egy kicsit nagyobb volt, mint az, amelyiket az imént
vizsgálgatta. Bekapcsolta az SPP2-t: erős pittyegés. Átkapcsolt
magasabb méréstartományba. Az impulzusszám négyezer.
Racagnal letette a műszert, és úgy nekiveselkedve, akár egy
favágó, lesújtott a sziklára. Kézbe vette a lepattintott darabot, és
ahogy a fény felé fordította, ez a fekete kő is sárgán csillámlott.
– A kurva életbe! – súgta maga elé. – Ez nem arany, ez urán.
Felnézett. A napot felhőfátyol takarta el, de így is vakító volt a
fény, felerősítette a makulátlan hó, és a tekintet szabadon
futhatott végig a völgyön, egészen a látóhatárt lezáró, szelíd
vonalú kék-szürke hegyekig, az a néhány ágas-bogas fácska
igazán nem állíthatta meg. Racagnalnak kéjes borzongás futott
végig a gerincén.
– A vén marha! Azt hitte a tahó, hogy aranyat keres, de nem
aranybánya a kurva bányája, hanem uránbánya, a kurva életbe! –
Elmosolyodott, és felemelte a hangját. – Hohó! Így mindjárt
más! Most már nem babra megy a játék, bugriskám! – A hideg
ellenére nem kímélte a hangszálait, világgá ordította: – Micsoda
egy barooom! Nem arany, te seggfej, hanem urááán!
És hahotázott, mint aki megőrült, és rázta a kalapácsát a
felhő mögött bujkáló nap felé.
Lent, a domb lábánál a számi pásztor feszülten figyelte az
idegent. Nem értette minden szavát, de egy szóról pontosan
tudta, hogy mit jelent.

Klemet az istálló előtt állította le piros Volvóját. Úgy beszélték

meg Ninával, hogy egyedül megy el Karl Olsenhez, és faggatja ki
a Berit azonosította bajuszos férfiról, vagyis alighanem az
apjáról. Így kevésbé látszik hivatalosnak a látogatás, márpedig az
öreg valószínűleg tudja, hogy elvették tőlük az ügyet. Nina is
hasznosan fogja tölteni az időt, ő a kautokeinói üzemanyagtöltő
állomásokat járja végig, és érdeklődik, milyen motorolajat
használnak a környékbeli scooteresek, hátha sikerül megtalálni
azt a fajtát, amely nyomot hagyott Mattis rénszarvasbundáján.
Klemet bekopogtatott. Kisvártatva Olsen ajtót nyitott. Egy
kicsit ferdén tartotta a nyakát, és az arcán csodálkozás
tükröződött, de hamar rendezte a vonásait.
– Mit keres nálam a rénrendőrség? – kérdezte bizalmatlanul.
– A tetejébe civilben.
– Jó napot kívánok – köszönt udvariasan Klemet.
– Mi járatban? – mordult Olsen.
– Csak egy fényképet szeretnék megmutatni.
– Van köze a dobhoz vagy a Mattis-gyilkossághoz?
– Nem hiszem – felelte óvatosan Klemet.
– Merthogy úgy tudom, elvették tőletek az ügyet. Akkor meg
mit keresel itt, he?
– Csak a kíváncsiság hozott. Az öreg bácsikám talált egy régi
fényképet, és azt mondja, van rajta valaki, akit te jól ismersz.
 Nem hagyott időt tiltakozásra, gyorsan előkapta a bajuszos
férfi kinagyított fotóját.
– Na és? – kérdezte Olsen. Klemet nem mondott semmit,
csak az orra alá dugta a kópiát. – Jól van, látom. Ez az apám. Jó
régen meghalt. Ütőértágulata volt, aneurizma. Egyszer csak
reccs, azzal kész, vége volt. Honnan került elő ez a régi kép?
– Egy csoportkép részlete. Apád végigkísért egy lappföldi
expedíciót közvetlenül a világháború előtt.
– Nem tudtam. És mi közöm nekem ehhez? Miért jöttél?
– Ne idegeskedj, Karl! Én csak azt szeretném megtudni, hogy
mit csinált az apád.
– Mit csinált? Micsoda kérdés! Földműves volt, azt csinálta.
Klemet bólintott.
– Nem beszélt neked a külföldiekkel tett útjáról? Nem
említett egy fura bányahistóriát?
– Nem volt beszédes az öreg. Nem mondott az soha semmit.
Bányahistória!? Még jó, hogy nem trollhistóriát kérdezel! Az
apám földműves volt, a földet túrta. És aztán egyszer csak reccs,
vége, meghalt. És most eridj a házamból, nincs több
mondanivalóm.
Klemet látta, hogy kár erősködnie, csak még jobban
felkeltené az öreg gyanakvását. Elköszönt, indult. De a küszöbön
mégiscsak visszafordult.
– Egy francia geológus mászkál a környéken. Kutatási
engedélyt kapott a bányaügyi bizottságtól. Nem mondott
olyasmit, hogy van egy régi földtani térképe a régióról?
– Nem ismerem azt az embert. Találkozni akart velem. De
nem is ismerem. Sose hallottam semmilyen régi térképről.
Klemet köszönetképpen biccentett. A kocsijához sétált, beült,
indított. Ahogy elhaladt a ház előtt, látta, hogy Olsen hadonászva
beszél valakivel telefonon.

Racagnal izgalmas órákat élt át. Folytatta a kutatást. Hol a régi

térképet nézte, hol az újat, szaporán jegyzetelt, kőzetmintákat
gyűjtött, mérte a radioaktív sugárzást a szcintillációs
detektorával. Lassan haladt, szidta a napot, amely már lebukott a
látóhatáron. Sötétedett. De most már szilárd volt a
meggyőződése. Behúzódott a sátorba, és a rádióhoz ült. Aslak
vacsorát főzött, rénszarvaslevest. Racagnal néhány órával
korábban időt szakított rá, hogy elejtsen egy állatot, és a lapp
feladata volt, hogy megnyúzza, feldarabolja, és levest főzzön a
javából.
Racagnal elsőnek Brattsent hívta. Röviden beszélt.
– Megmondhatja Olsennek, hogy találtam valamit. Ha
beigazolódik, amit gondolok, akkor nem is akármit. De nem azt,
amire gondolt. Lesz nagy meglepetés.
– Mit talált?
– Még nem mondhatom meg, rádión pedig semmiképpen.
Még kell néhány nap. De mondja meg Olsennek, hogy úgy néz ki,
megütöttük a főnyereményt.
Racagnal hallotta, hogy Brattsen fel van ajzva, és jólesett
elképzelnie, hogy milyen türelmetlen lehet a két norvég. Megadta
a koordinátáit, és ismertette a következő napokra vonatkozó
terveit.
– Biztos a dolgában? – kérdezte Brattsen.
– Abszolút biztos. Viszont bármilyen jó játékos vagyok,
egyedül nem fog menni. De semmi nem fog kitudódni, efelől
kezeskedem. Viszlát.
Hívta a Francia Ásványkutató operációs logisztikai
központját. Párizs határában, a Défense negyed egyik
felhőkarcolójában volt a cég székhelye, és a speciális osztály éjjel-
nappal fogadta a világ minden táján dolgozó, több tucat
kutatócsoport hívását. Racagnal azonosította magát, és közölte,
hogy haladéktalanul beszélni akar az ügyeletes főgeológussal.
Kapcsolták az illetékest, aki megszokta, hogy gyors döntéseket
hozzon. Paradox, hogy gyors döntésekre van szükség egy olyan
világban, amelyben a Föld változásaival foglalkoznak,
évmilliókban számolnak, és még a feltárás is évekig tart. De hát a
bányaipar is ki van szolgáltatva a kapitalizmus
farkastörvényeinek, és a tőzsdéken nincs nagyobb hatalom, mint
az idő. Egy-egy bejelentés a mennybe emelheti, vagy a pokol
fenekére lökheti a részvényárfolyamokat. A piac tehát gyors – és
esetenként igen kifizetődő – döntésekre kényszerítette az
ásványkincsek után kutatót is.
 A főgeológus régóta ismerte Racagnalt. Tudott a személyisége
sötét oldaláról is, de úgy vélte, nem rá tartozik, hogy a szakember
jobban szereti a tiniket, mint az érettebb korosztályba tartozó
hölgyeket. Azonnal felmérte Racagnal jelentésének horderejét, és
felhatalmazta, hogy minden lehetséges eszközzel folytassa a
kutatást.
– Odaküldöm Brian Kallawayt – mondta. – Kiváló fiú, a
legjobb gleccserkutató azok közül, akik most éppen nincsenek
terepen. Kanadai. Ez is mellette szól, mert mint te is pontosan
tudod, Kanada és Lappföld geológiája nagyon hasonló. Holnap
reggel indul, és még a nap folyamán a zónában lesz. Megszerzem
az engedélyt légi radiometriára. A terepen milyen módszert
alkalmazol? Elektromos, elektromágneses vagy mágneses
szelvényezést? Vagy inkább geokémiai analízist?
– Kevés az idő – mondta válasz helyett Racagnal, de rögtön
észbekapott: meg kell magyaráznia, hogy miért sürgeti az idő. –
Néhány nap múlva lesz egy licenckiadási forduló. Le kell
fixálnom most azonnal, különben lecsúszunk róla. Már a
norvégok is itt kutakodnak. Mondd meg Kallawaynek, hogy
idejövet mérje föl odafentről a megadott zónát! De ne verje
nagydobra! Emlékeztesd, hogy az uránkutatás tilos az északi
országokban, és minden ultraszenzibilis, ami azzal kapcsolatos.
Elintézendők letudva. Racagnal végre nekikészülhetett a
rénszarvasvacsorának. Már csak egy olyan kis Sofia-féle hiányzik.
Nem hagyta a kiscsaj. De sebaj, nincs messze az idő, amikor
mindenkit megszerez, akit csak akar.

Karl Olsen a szokásos helyen, a rénszarvaskarám parkolójában

várta Brattsent. Masszírozta a tarkóját, a nyakát, de nem sokra
ment vele: ahogy nőttek az izgalmak, úgy erősödött a fájdalom.
Eseménydús két hét van mögötte, annyi szent.
Forró kávét töltött magának az elmaradhatatlan termoszából,
zajosan kifújta a levegőt, és ivott egy kortyot. Tor Jensen, a Seriff
félreállítása óta feszült a hangulat. A munkáspárti kormány
eredményeket követelt, és az ellenzék, regionális szinten, az ő
érveiket átvéve szorította sarokba a kormánypártiakat. Finnmark
megye munkáspárti többségű önkormányzata azt kommunikálta,
hogy a kautokeinói őrsparancsnokot ideiglenesen az ENSZ-
konferencia biztonsági koordinációjával bízták meg, de senkit
sem sikerült megtéveszteniük, világos volt, hogy csak a látszatot
próbálják menteni. Olsen tisztában volt vele, hogy a konferencia
után a munkáspártiak megtorolják a sérelmet. Annyi baj legyen!
Megjött Brattsen, és gyorsan beült mellé.
– Meglátogatott a réncowboyod. Ártatlan pofával
kérdezősködött. Egy régi fényképet mutogatott az apámról. Nem
tetszik a dolog. Nagyon nem.
– Nango nálad járt?
Olsen nagy nehezen felé fordult, és látta, hogy a rendőr bután
és hökkenten bámul maga elé. Gyorsan feltette a kérdést, ami
már nagyon furdalta az oldalát:
– Mi hír van? Azt mondtad a telefonba, hogy jó híred van.
– Igen. A francia talált valamit.
– Micsoda?! Máris? Megtalálta?
– Azt mondja, nem akármi. Nagyon magabiztos. De hozatnia
kell egy szakértőt Párizsból, hogy tuti legyen.
– Szakértő Párizsból? Ez nekem nem tetszik. Mondd: nem
akar átvágni bennünket az a szarházi?
– Tudja, mit csinál.
– Nem tetszik ez nekem – ismételte Olsen.
– Megadta a koordinátáit.
– Nocsak!
– Kábé százötven kilométerre van ide, délkelet felé.
Az öreg paraszt megdörzsölte a tarkóját, erősen gondolkozott.
Kilöttyintette a kihűlt kávét az ablakon, és újratöltött magának.
Aprókat kortyolt, aztán a műszerfalra tette a bögrét.
– Odamegyünk. Találj valami jó ürügyet, hogy eljöhess!
Szemmel akarom tartani a pasast.
– Nem tudom, okos dolog-e. Olaf Rensont és Johan Henriket
őrizetbe vettük. A tervek szerint holnap fogom kihallgatni őket.
És egyesek nem értik, hogy Aslak miért nincs velük együtt a
fogdában.
– Na, látod! Még csak ürügy se kell, minden magától
rendeződik. El kell kapnod Aslakot, őt kell megkeresned. A
kihallgatás várhat. Minél előbb induljunk.
 – Egy darabig halogathatom, de a konferencia utánig
semmiképp. Holnap muszáj kihallgatnom az őrizeteseket.
Pénteken vagy szombaton tudok elszabadulni.
– Tökéletes. Én még ma elmegyek itthonról. Altába. Azt
fogom mondani, hogy intéznivalóim vannak, pár napig távol
leszek. Majd valahol találkozunk. – A zsaru egyetértően bólintott,
de Olsen látta, hogy nem egészen érti, hogy lesz, mint lesz.
Igyekezett megnyugtatni. – Már nem tart sokáig. Kiadják a
licenceket, és utána már nem lehet minket megállítani. Csak
annyi kell, hogy a francia megtalálja az aranyunkat. És ne
csináljon valami baromságot. De erről te majd gondoskodsz,
igaz? Végül is te leszel a bánya biztonsági főnöke, ne felejtsd el,
édes fiam!
 49

Január 26-a, szerda

18 óra 40 perc, Kautokeino

Késő délután lett, mire Nina végigjárta a három töltőállomást.

Koromsötét volt a borult idő miatt. A hideg is harapósabb volt,
mint napközben, de persze lehet, hogy csak a fáradtság miatt
érezte úgy. Bement Klemet sátrába, egyenesen a tűzhöz.
Odaguggolt, levette a kesztyűjét, és sokáig dörzsölgette,
melengette a kezét. Klemet az egyik mappáját lapozgatta.
– A Mattis bundáján talált olajat nem használják motoros
szánokba – tért egyből a tárgyra Nina. Klemet becsukta a
dossziét. Várta a folytatást. – Megnéztem a benzinkutaknál
árusított összes motorolaj összetételét, beszéltem az eladókkal,
beszéltem vevőkkel. Abszolút biztos. Ezt a fajtát nem használják
scooterbe. Egyébként személygépkocsiba sem. Csak traktorokba,
nehézgépekbe és kamionokba. – Elővette a noteszát a dzsekije
zsebéből. – A márka Arktisk Olje. Az olaj neve Big Motors Super
Winter Oil.
– Azt mondod, hogy speciális kenőolaj, amit csak traktorokba
meg nehézgépekbe, vagyis, gondolom, mezőgazdasági gépekbe
használnak?
– Meg kamionokba.
Lebbent a bejárat sátorlapja, és belépett a Seriff. Kigombolta
a dzsekijét meg a túlságosan feszülő tengerészkék
sávolyzubbonyát, és lezuttyant Klemet mellé.
– Halljam! Mik a tervek? A járőrkocsi a ház előtt parkol. Nem
lenne szabad itt dekkolnotok.
– Könnyű azt mondani – méltatlankodott Klemet. – Csak hát
így is összevissza rohangálunk, egyszerre több nyomon, és
évszázadokat ugrálunk ide-oda. Ráadásul Brattsen elől bujkálva,
hatalmas területen, de ahol mindennek egy szempillantás alatt
híre fut.
– Ne panaszkodj, Klemet! Megvan a dob, és tudjátok, hogy ki
lopta el. Nem csekélység.
– Elugrottam Olsenhez. Nem örült a látogatásnak. Nagyon
gyanakvó volt, minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle.
– Karl Olsenről beszélsz? Az FrP-s önkormányzati
képviselőről?
– Róla. Az a konya bajszos, tudod, a Mons-féle fotón, az ő
apja volt.
– Az apja? Ezek szerint Olsen apja és Mattis nagyapja együtt
voltak az 1939-es expedícióban. Különös véletlen.
– Már ha véletlen – mondta Nina. – Régi családi kapcsolat,
Mattis is dolgozott néha Karl Olsennél. Berittől tudjuk, hogy a
majorjában találkozgatott két másik pásztorral, Johnnal és
Mikkellel, ott szerelték…
Elakadt a szava, összenézett Klemettel, és ő befejezte a
mondatot:
– …ott szerelték Olsen traktorjait és mezőgazdasági gépeit.

Sötét volt a majorban. Klemet óvatosan közelítette meg, bajosan

tudta volna megmagyarázni, hogy mit keres itt civilben, amikor
pedig a parancs szerint a tundrán kellene „számolnia a
rénszarvasokat”. Az Olsen pajtája mögött vezető bekötőúton
állította le a piros Volvót. Előzőleg telefonált Beritnek, és
megkérdezte, hogy a nyomozás érdekében hol lesz elérhető
mostanában. Megtudta, hogy Berit másnap délután megy ellátni
a teheneket, és „mellékesen” azt is, hogy a gazda Altába utazott
néhány napra, úgyhogy senki sincs a majorban, legfeljebb John
és Mikkel mennek majd oda szerelni a gépeket.
A Seriffnek nem nagyon tetszett az ötlet, hogy Klemet éjnek
idején, illegálisan behatoljon egy magánterületre, Nina pedig
kategorikusan kijelentette, hogy arról szó sem lehet. Klemet
mormogott valamit, és a Seriff gyorsan elejét vette a vitának:
holnap reggel beszél a tromsø-i bíróval, és házkutatási
engedélyért folyamodik. Ez józan és célravezető megoldásnak
látszott, nem lehetett ellene szólni.
 Hanem mihelyt a kollégák kihúzták a lábukat, Klemet a
garázsba ment, bepakolt ezt-azt egy táskába, és meggyőződvén
róla, hogy az utcán senki sem jár, útnak indult. Kis kerülőkkel
negyedóra alatt a majorhoz ért. A hatalmas pajta mögött állította
le a kocsit, egy ritkán használt bekötőúton, így alig százméteres
gyaloglással észrevétlenül meg tudta közelíteni.
Leállította a motort, és két hosszú percen át lehúzott ablakkal
fülelt, hogy nem hall-e valami gyanús hangot. A két perc elég
volt, hogy jól átfagyjon. Átkozta magát, hogy miért nem öltözött
melegebben.
Meg-megállva, lassan közelítette meg a pajtát, még a kis
elemlámpát sem kapcsolta fel. A pajtakapu nem volt bezárva.
Bement. Két traktor volt a hodályban és még három böszme
mezőgazdasági gép. A szemközti falon szépen rendezett
polcrendszer a kéziszerszámoknak és egy egész kollekció kés.
Klemet vékony bőrkesztyűt húzott, és egyenként megvizsgálta a
pengéket. Nem olyan fajták voltak, mint a Mattis-gyilkossághoz
használt tőr. Ez persze nem sokat jelentett. Egy ilyen farmon
rengeteg rejtekhely van. De Klemet nem is ezért jött. Egy öreg
szekrény mellett hamar megtalálta, amit keresett. Nagy
gázolajoskannák és mindenféle márkájú, ötliteres motorolajos-
bádogdobozok sorakoztak a sarokban, köztük két doboz Arktisk
Olje Big Motors Super Winter Oil.
Klemet ezzel befejezettnek tekintette az akciót. Kidugta az
orrát a pajtából, nézte, tiszta-e a levegő. Rálátott a néhány száz
méternyire lévő főút fényeire. Gyér volt a forgalom. Már indult
volna vissza az autóhoz, amikor meghallotta, hogy teherautó
közeledik a házhoz vezető fasorban, és egy-két másodperc múlva
reflektor söpörte végig a major tágas udvarát. Klemet gyorsan
visszavonult. Ki jöhet ilyenkor, amikor a gazda távol van?
Behúzta maga mögött a pajtakaput, és elbújt. A kamion megállt,
a sofőr leállította a motort. Ajtó nyílik és csapódik, puffanás,
ahogy a sofőr leugrik a fülkéből, közeledő lépések. És fütyörészés:
egy popszám dallama. Klemet kilesett a deszkák közti résen, de
semmit sem látott. Hallani viszont hallotta, hogy a sofőr egy
helyben ugrál, hogy felmelegedjen, és közben fütyörészik. Klemet
azon kapta magát, hogy próbál rájönni, melyik ez a szám. Nem
sokáig töprengett, mert motorhang közeledett, a hangjából ítélve
dízeles kisteherautó. Fénypászma, motor leállítva, sötét. Két ajtó
csapódik. Az újonnan jöttek mint jó ismerőst üdvözlik a
kamionsofőrt. Klemet megismerte az egyikük hangját. Ez Mikkel,
a pásztor, aki Ailo Finnmannak dolgozik, és segít karbantartani
Olsen gépeit. Húha! Baj lesz, ha bejönnek. Hová bújjon? De a
léptek nem közeledtek, a három férfi kint maradt az udvaron.
Nyílt a kamionfülke ajtaja, aztán újabb kattanás, ez a
kisteherautó csomagterének az ajtaja lehetett. Zúgás: működésbe
lépett a kamion hidraulikus hátfalemelője. Kartonládák
puffanása, nyögések: átrakodnak az egyik járműből a másikba,
valószínűleg a kamionból a kisteherautóba. Öt perc telhetett el.
Klemet fázott. Bélelt kesztyűjét a kocsiban hagyta, és már fájtak
az ujjbegyei. A három férfi végre abbahagyta a rakodást.
Becsukták az ajtókat. Rágyújtottak. Árukról társalogtak. Klemet
hegyezte a fülét. A gyanúja beigazolódott: ezek csempésznek.
Mikkel elmaradhatatlan cimborája, John azt mondta, hogy
hamarosan kell egy újabb rakomány cigaretta. És átadott a
kamionsofőrnek egy papírt, hogy milyen italokat hozzon. Két nap
múlva jön vissza, és szállítja az árut, ígérte a kamionsofőr. Svéd,
állapította meg Klemet. Végre elbúcsúztak egymástól, a svéd
fütyörészve beszállt, de mielőtt becsapta volna a kabinajtót, még
odakiáltott a két cinkosának:
– Hasta la vista, srácok!
A kisteherautó indult el előbb. Kört írt le az udvaron, és
ahogy a lámpája rávillant a kamionra, Klemet megismerte a
sofőrt: az a tetovált karú svéd volt, aki a tüntetésen trágárkodott
a számi öregasszonyokkal.
 50

Január 27-e, csütörtök

A nap kel 9 óra 8 perckor, nyugszik 13 óra 56
perckor
A kettő közti idő 4 óra 48 perc

Kautokeino

Mind többen gyűltek össze a kautokeinói rendőrőrs előtt. A

tiltakozók egyre szervezettebbnek tűntek. Letáboroztak, s a
polgármesteri hivatallal szemben lévő piactér egy részét is
elfoglalták. Voltak réntartók, akik még a gumpijukat is
odavontatták. Három dobkályha ontotta a meleget az immár
harmincfősre duzzadt sokaságnak. Némelyek kora reggel jöttek
egy-két órára, még munkaidő előtt. Szaporodtak a táblák,
transzparensek is.
Brattsen utat tört magának az emberek közt, nagyot taszítva
azon a számi pásztoron, aki táblát tartott a kezében, a következő,
kézzel írt felirattal: „Elég a gyarmatosításból!” Brattsen harapós
kedvében volt. Szívesen mondott volna valami gorombaságot a
kék négyszélsapkát viselő férfinak, de mint Kautokeino
őrsparancsnoka fékeznie kellett magát. És ebbéli minőségében
reprezentálnia is kell. Reprezentálni! Bassza meg a
reprezentációját a sok hülye bürokrata! Olsen azt mondta, hogy
már a célegyenesben vannak, addig maradjon veszteg. Folyton az
apjáról beszél az öreg paraszt, meg arról, hogy ő lesz a csudálatos
aranybánya biztonsági főnöke. Busásan meg lesz fizetve. És nem
kell majd kesztyűs kézzel bánnia a lappokkal meg a társadalom
többi élősködőjével. A rendőrőrs bejáratához érve Brattsen
visszafordult, és végighordozta tekintetét a tízméternyire,
félkörívben álló tüntetőkön. Némán és fenyegetően. Sarkon
fordult, bement. Töltött magának egy bögre kávét, aztán lement
az alagsorba. Kinyittatta a fogdát az ügyeletes rendőrrel. A két
őrizetesnek még nem volt alkalma mosakodni, borotválkozni.
– Na, mi van? Hú, de ronda a pofátok ma reggel! Igazi
gyilkospofa. Majd beszélgetünk egy jót édes hármasban, oké? –
Renson felállt, és keményen a szeme közé nézett. – Ne szívózz,
Renson, itt te ne ugráljál!
Lépések közeledtek, Brattsen hátrafordult. Tor Jensen állt
meg előtte; különös mosoly bujkált a szája szögletében. Egy
öltönyös kis ember és egy rendőr volt a kíséretében.
– Folytasd csak, Brattsen! – mondta a Seriff, továbbra is
mosolyogva. – A bíró úr meg én csak egy kis házkutatásra
készülünk, isten őrizz, hogy megzavarjunk a munkában!
– Mi a fene folyik itt? – dühösködött Brattsen.
– A bíró úr siet. Majd később elmondjuk, ha úgy fordul –
mondta a Seriff –, elvégre a kautokeinói rendőrség
nagyfőnökének mindenről tudnia kell. Jól mondom, bíró úr?
Brattsen kortyolt a kávéjából, és magában káromkodott, de
tudta, hogy a bíró, ez a szocdembérenc, semmit sem fog mondani
neki. Összeszorította az állkapcsát, és elvonult. Már a lépcsőn
volt a lába, amikor visszakiabált:
– Majd akkor hallgatlak ki benneteket, amikor civilizáltabban
néztek ki!

Nina és Klemet az Olsen-majorhoz vezető fasornál várták a bírót

és a Seriffet. Most is Klemet piros Volvójával jöttek. Civilben.
Már indulniuk kellett volna Racagnal után, de Klemet szeretett
volna végre tisztán látni.
A bíró gyorsan intézkedett. A rendőrök motorolajmintákat
vettek, fényképeztek. Az olajosdobozokat becsomagolták, és egy
kisteherautóba rakták. A késeket is lefoglalták, és tüzetesen
átkutatták az egész pajtát.
Az egyik rendőr kinyitotta a ház bejárati ajtaját a bíró előtt.
Könnyű dolga volt: Kautokeinóban az emberek nem tartották
szükségesnek, hogy bonyolult zárakat szereltessenek fel.
Miközben a bíró és a Seriff a földszinten vizsgálódtak, Klemet és
Nina felmentek az emeletre, egyenesen Karl Olsen savanyú szagú
hálószobájába. Megnézték a fényképeket a falon, és nem volt
nehéz ráismerniük Olsen apjára. A fotók nagy része családi
fénykép volt, de olyan is akadt, amelyen Olsen apja a
mezőgazdasági gépei előtt fotóztatta magát, kint a szabadban, az
emberei körében. Peckesen vagy inkább uralkodói pózban
feszített, mindkét kezét egy-egy előtte térdelő férfi vállán
nyugtatva, és az alávetettek mereven néztek a fényképezőgép
lencséjébe.
– Ez itt az 1939-es expedíció tolmácsa. Úgy látszik, Olsen
szolgálatába szegődött – jegyezte meg Klemet. – Ez a kép már
1944-ben készült.
– És nézd csak, ez meg itt Karl az apjával. Ezen az egy képen
látni együtt őket. Tízéves lehet, kisebb, mint a fémdetektor, amit
az apja cipel.
– A jelek szerint 1939-ben elkapta az aranyláz. Saját
szakállára kereste tovább az aranybányát.
– Úgy bizony! – mondta Nina, aki közben felfedezte a kuckót
a széffel meg a felhalmozott ládákkal, régi térképekkel,
újságkötegekkel. Benézett. Áporodott szag ülte meg az aprócska
helyiséget. – Itt vannak a térképek, amiket az öreg Olsen
használt. Egyébként Knut volt a neve.
Kettesben tanulmányozták tovább a fényképeket.
– Berit azt mondta, hogy a többi képet felvitték a padlásra –
mondta Klemet. – Nézzük meg, hátha megtudunk valamit.
Szűk lépcső vezetett a tágas padlásra. Rend volt, kivéve az
egyik sarokban, ahová csak úgy be voltak hányva a ládák, köztük
a papírdobozok a néhai Olsenné családi fényképeivel.
– Gyere, Klemet, ezt nézd meg! – szólt Nina a padlás túlsó
sarkából.
Két láda mögött guggolt, és két egymás mellé fektetett
műszerre mutatott. Az egyik az a fémdetektor volt, amelyet a
hálószobabeli fényképen láttak. Nina ujja a másik műszer
márkájára szegeződött.
– Geiger–Müller-számláló! – kiáltott fel Klemet. – Az 1939-
es Geiger–Müller-számláló!
– Igen. És azt hiszem, Flüger nem szakadékba zuhant –
mondta Nina. Elszorult a torka, csak mutatni tudta Klemetnek,
hogy nézze meg közelebbről a műszert.
A fémdobozon barnás foltok látszottak. Vérnyomok?
Brian Kallaway leugrott a helikopterről, amely Racagnal
táborhelye mellett ereszkedett a földre. A Francia Ásványkutató
hatékonyan működött, minden rendelkezésére álló eszközt
bevetett, mint általában, ha „nagy dobás” ígérkezett. A helikopter
drótkötelekre akasztott konténert hozott magával, benne egy
motoros szánt, üzemanyagkannákat és kisebb ládákat, amelyek
mindenféle felszerelést és élelmet tartalmaztak.
Racagnal jól megnézte a kis, kerek szemüveget viselő kanadai
glaciológust, akit a cég ideküldött neki, és azonnal kész volt a
véleménye: ez egy Miki egér, egy kalandornak öltözött, túlképzett
Mickey Mouse. Agyondédelgetett ifjú titán, abból a fajtából,
amelyik egy lépést se bír menni egy nagy halom kütyü nélkül, és
azt hiszi, hogy attól lesz profi. Speciális anyagú, sokzsebes dzsekit
és Északi-sarkra való csizmát visel, legújabb divatú
gleccserszemüveg lóg a nyakában. Gondosan nyírt háromnapos
borostaszakáll. A dzseki ujján külön kis zseb egy mini-GPS-nek.
Az övére akasztva, akár egy oldalfegyver, hiperkönnyű Estwing
kalapács. Nem is egy, hanem rögtön két doziméter. Racagnalt ez
egy cseppet sem lepte meg: az ifjú földtanászok védik becses
személyüket. Nem is olyan rég volt, amikor a geológusok
hátizsákban vitték az uránrögöket, és kirakták őket az
íróasztalukra. Benyelnek egy kis sugárzást? Na és? Szakmai
ártalom. Úgy tíz éve minden radioaktív mintát be kellett
szolgáltatni, azóta szakszerűen tárolják. Merthogy veszélyes.
Mostanában minden veszélyes. Kallaway már ki is pakolta az
elektronikus cuccait tápláló hordozható napelemeket. Racagnal
harsányan röhögött, látván, micsoda ultramodern felszerelést
hozott magával a kanadai. Kallaway nem értette, min derül a
kolléga. Csak annyit mondtak neki Racagnalról, hogy kemény
fickó, profi, de még a régi iskolából.
– Tizennégy óra húsz perc – nézett elégedetten az órájára
Kallaway. – Nem hinném, hogy ezt bárki gyorsabban megcsinálta
volna. Szerencse, hogy enyhe az idő, különben a pilóta nem lett
volna hajlandó felszállni.
Racagnal hitetlenkedve megrázta a fejét. Ennek nem elég a
két doziméter, még az órája is – egy Polimaster PM1208 – el van
látva miniatűr Geiger–Müller-számlálóval! Ez egy Miki egér a
köbön, semmi kétség. Megvárta, hogy a helikopter elinduljon,
vissza Altába, csak akkor szólt a gleccserkutatóhoz.
– Légi adatok? – kérdezte.
A kanadai szemlátomást csalódott volt, hogy nem kap néhány
elismerő szót, amiért a parancs vételétől számítva kevesebb mint
húsz óra alatt összeszedte a szükséges felszerelést, és ideért
Lappföld eldugott csücskébe. Különben pedig, igen, vannak légi
adatok.
Az esetek többségében légi adatok gyűjtésével kezdődik az
uránkutatás, hiszen így nagy területeket lehet áttekinteni. Az
eredmény természetesen bizonytalan. Ha az uránérc egy méterrel
a földfelszín vagy egy tó alatt van, a detektor nem jelez. A légi
felderítés leginkább arra való, hogy megmutassa, mely
területeken érdemes kutatni egyáltalán.
Brian Kallaway kezet szorított Aslakkal, aztán felállított egy
kinyitható asztalt, egy műszert helyezett rá, mellé pedig kiterített
egy térképet.
– Ezen a részen itt több hely is van. Hol találta a bouldereket?
– Racagnal megmutatta a térképen. – Helyes. Én most akkor
elindulok erre, ni. Maga pedig induljon erre, és két óra múlva itt,
a folyónál találkozunk.

A Seriff és a bíró az őrsre, Klemet és Nina pedig Klemet házába

ment, és felvették napok óta nem használt egyenruhájukat: a
szürke sávolynadrágot meg a tengerészkék zubbonyt. A Geiger–
Müller-számlálót azonnal laboratóriumba vitették, ott majd
megállapítják, hogy a barnás foltok csakugyan vértől
származnak-e. A bíró elrendelte továbbá, hogy exhumálják a
kautokeinói temetőben eltemetett Ernst Flügert, és végezzenek
rajta DNS-vizsgálatot. Szükség esetén a német geológus
koponyasérülését is vizsgálják meg.
– Szerintem az történt – mondta Klemet –, hogy eljárt a szája
a tolmácsnak, akiről Henry Mons beszélt neked. Valószínűleg
továbbadta Knut Olsennek, amit Niils Labba mondott a német
geológusnak a sámándobról, a bányáról és a térképről. És a
hallottak megmozgatták Olsen fantáziáját.
 – Ez megmagyarázná, hogy miért tűnt el a Flüger-Labba
páros távozása után – mondta Nina. – Utánuk ment. Kivárta a
kedvező pillanatot, amikor Flüger magára maradt, és rátámadt.
Lehet, hogy csak megfenyegette. Lehet, hogy Flüger védekezett.
Knut Olsen meg odacsapott a Geiger–Müller-számlálóval.
– Igen. Csak nem találta meg a naplót. De talán megtalálta a
térképet, tudod, azt a bizonyos földtani térképet, amelyről Eva
beszélt Malå-ban.
– Mikor érkezik?
Klemet az órájára nézett.
– Még két-három óra, mire ideér.
– Szerinted ott volt a régi térkép a titkos kuckójában?
– Eva majd megmondja. Összefoglaltam neki a dobról kapott
információkat, azokat is belekombinálja az elemzésébe – mondta
Klemet.
Örült, hogy Eva Nilsdotter eljön Kautokeinóba. És annak is
örült, hogy Nina megfeledkezni látszik a kínos csókepizódról.
Nem haragtartó. És feltűnően ritkán említi a kis halász barátját.
Klemet nem ismerte a déli fiatalembert, de így is rokonszenvet
érzett iránta, már csak azért is, mert hála neki leforrázhatta azt az
önhitt kirunai nyomozót. Klemet figyelmét nem kerülte el, és
most újra eszébe jutott, hogy Ninára milyen nagy hatással volt
Aslak. Már tíz nap eltelt azóta, hogy a lány a reptérre menet
elütötte a rénszarvast, és egy kis, saját készítésű ékszert kapott
Aslaktól. Erről eszébe jutott utolsó találkozása a pásztorral,
amikor nem hagyta őket továbbmenni a legelőterületén, mert
megzavarják az állatait. Miért van az, hogy valahányszor Aslak
eszébe jut, őneki rossz érzése támad? Ostoba kérdés: nagyon is
tudja, hogy miért. Tudja, és nem tud szabadulni tőle.
Nézte, ahogy Nina begombolja a zubbonyát. A rénrendőrség
arany parolija megcsillant a kabátujjon. Nina megtöltötte a
zsebeit. Egy kis noteszt akart a mellzsebbe tenni, de az ujja
megakadt valamiben. Egy kis bőrzacskót halászott elő. Egy
pillanatra meglepődött, aztán eszébe jutott, hogy mi az, és
elpirult. Aslak ajándéka! Klemetre sandított. Kinyitotta a zacskót.
– Még meg se néztem alaposabban – mentegetőzött.
Klemet nem szólt semmit. Körülnézett, összeszedte a táskáit,
és kivitte őket a kocsiba. Még két forduló, és végez a rakodással.
Várta Ninát, de az leült a nappali asztalához, és nagyon nézett
valamit.
– Gyere, Nina!
– Várj egy percet!
Klemet sóhajtott, és elindult a konyha felé, inni egy pohár
vizet. Ahogy elhaladt a lány mögött, látta, hogy ákombákomokat
rajzol egy papírra.
– Most nincs erre időnk, Nina!
Válaszképpen Nina odatolta elé a papírlapot és az Aslaktól
kapott kis tárgyat. Vékony, sodrott bőrszíjra fűzött, két aprócska
gömbben végződő függő. Az anyaga ón, a számik kedvelt fémje. A
faragvány aszimmetrikus; a bal oldali része ívesen kígyózik, a
jobb mintha egy lábszárat formázna. Klemet el se tudta képzelni,
hogy mit ábrázol, mégis szépnek látta az ékszert, valami furcsa
harmónia áradt belőle. Nina közelebb tolta a papírlapot. Néhány
firkálmány alatt a következő betűk sorakoztak: G P S A. Fölül G
P, alul S A.
– Nem volt nehéz – mosolygott Nina. – Az apám
idegnyugtatónak csinált ilyesmiket. A családnevünkből vagy a
keresztnevéből, vagy az enyémből vagy bármiből. Addig-addig
alakítgatta a betűket, míg nem sikerült valami művészi formát
kihozni belőlük. Némelyik olyan lett, mint egy régi pecsét. Sőt,
csináltatott is egy ilyen pecsétgyűrűt anyunak, a kettőjük
monogramjával, de anyu nem hordta, mert nem tetszett neki,
gondolom, közönségesnek találta. Apu hordta időnként. Látod?
Fölül a neve első fele, a Gaup első és utolsó betűje: G és P, alul
pedig a második feléé: S és A, összeolvasva és kiegészítve
Gaupsara.
Klemet újra szemügyre vette a függőt, és most már ő is látta a
kerekded betűket. Tulajdonképpen nem is nehéz megfejteni a
rejtvényt.
Nina önmagával elégedetten, mosolyogva felmarkolta az ón
ékszert meg a papírlapot.
– Na, most már indulhatunk – vetette oda nagy hetykén.
De Klemet nem mozdult, sőt, nem engedte, hogy Nina
elmenjen mellette.
– Kérem a függőt.
 Nina hökkenten hátralépett a majdnem ölelésből, és Klemet
kezébe nyomta Aslak ajándékát. Aztán megenyhült, és magán is
mosolygott, mert látta, hogy a férfinak nem volt hátsó szándéka:
megbűvölve mered a kis ékszerre, lehunyja a szemét, annyira
koncentrál, aztán két ujja közé csippenti, úgy mutatja:
– Nézd az S betűt, Nina! Nézd meg jól az S-t!
Nina még mindig mosolygott. De a mosoly egy pillanat alatt
ráfagyott az arcára. A szája elé kapta a kezét, és lerogyott a
székre.
– Atyaúristen! Az az S! Pont ilyen az a jel… Az a jel Mattis
egyik fülébe metszve!
 51

Január 27-e, csütörtök

Belső-Lappföld

A kanadai glaciológus minden tudományát és teljes technikai

arzenálját bevetette. Gyorsan dolgozott. Szűk két óra alatt két
újabb bouldert talált. Az SPP2 adatai szerint rendkívül magas az
urántartalmuk.
– Sárga érc, nyolcezres impulzusszám – jelentette
boldogságtól repesve.
Racagnal, már csak szakmai hiúságból is, utálta igénybe
venni az ilyen Kallaway-félék szolgálatait, de bizonyos esetekben
nem nélkülözhette. Egy-egy boulder akár húsz kilométer
„vándorutat” is megtesz, és Racagnalnak magában bajos lett
volna megtalálnia a kiinduló helyet. A kanadai két és fél
kilométer után talált egy kevésbé lepusztult vándorkövet: biztos
jel, hogy jó úton haladnak.
A következő egy-két órában a glaciológus megejtette az első
analíziseket, és – főleg – alaposan megvizsgálta az övezet
térképeit. Indulása előtt a Francia Ásványkutató dokumentációs
részlege feltöltötte a laptopjára a kutatandó zóna minden
fellelhető adatát. Kallaway most betelepedett a hideg ellen némi
védelmet adó sátorba, és kis, kerek szemüvegét gyakran le-föl
kapkodva, lelkes rikkantásokat hallatva, gépre vitte a saját
adatait, és rávetítette őket a bázisadatokra. Lemondott róla, hogy
beszélgetést kezdeményezzen a lapp kísérővel, mivel a férfi
ugyanolyan zárkózottnak bizonyult, mint a francia kolléga. Na,
mondd már! Az a fontos, hogy szükség van rá, ő ki fog tenni
magáért, a cég pedig egészen biztosan elégedett lesz a
teljesítményével. Akármilyen mogorva egy alak ez a Racagnal, le
a kalappal előtte: hihetetlen intuícióról tett tanúbizonyságot,
ilyen rövid idő alatt ilyen messzire eljutni, az tényleg nem
akármi. Délután aztán jónak látta, hogy rádió-összeköttetésbe
lépve a központtal méltassa a Boulddha fantasztikus
hatékonyságát, de a dicséret nem várt következménnyel járt.
Racagnal odament, és lekevert neki egy hatalmas pofont,
mondván:
– Ne merj Boulddhának nevezni, te seggdugasz, és egy szót se
senkinek arról, hogy mit találsz!

Klemetet és Ninát most már szorította az idő, azonnal indultak az

őrsre. Még a kocsiban ültek, amikor Klemet, az új helyzetet
elemezve, rendezni próbálta gondolatait.
– Mattist azért ölték meg, mert eltulajdonította a dobot,
amelyről leolvasható, hogy hol van egy bizonyos bánya. Vagy
azért kellett meghalnia, mert lopott, vagy azért, mert nem akarta
odaadni a dobot. Valaki kihasználta a hiszékenységét, és beadta
neki, hogy a sámándob birtokában megszerzi annak varázserejét.
Ki? Aslak?
– El tudod képzelni Aslakról, hogy meg akar szerezni egy
bányát? Én nem.
– Én sem, de mi van, ha őt is a dob varázsereje izgatta?
– Mármint hogy Aslak is sámánféle volna?
– Aslak? Sámán? Á, dehogy!
– Ha jól értem ezt az egészet – folytatta Nina –, az igazi
sámánok nem kürtölik világgá, hogy sámánok. Aslak rejtélyes
ember, és a számik nagyon tisztelik, úgyhogy…
Klemet rázta a fejét. Észre se vette, hogy lelassít.
– Nem tudom, Nina… Igazad volt, csak nekem nem áll össze
a kép.
– És milyen az a kép, megmondanád? – támadt váratlanul
Nina a társára. – Milyen az a kép, ami miatt egy hülye ürüggyel
elhúzod a csíkot, ahelyett hogy kihallgatnád? Én mindig nyílt
kártyákkal játszottam, Klemet. Nem lett volna muszáj
elmondanom Aslak ajándékát, megúszhattam volna egy kínos
jelenetet. De elmondtam, nem?
Klemet nem válaszolt, a jeges útra koncentrált. Már-már
mondta volna, ami a szívét nyomja, de meggondolta magát.
Nyugalmat erőltetett magára.
 – Akik a dobot akarják, egy bányát keresnek. Manipulálták
szegény Mattist. Racagnal azt a bányát keresi, amelyik rajta van a
dobon, ezt most már tudjuk. Az a kérdés, hogy egymaga van-e a
francia. Ő szúrta le Mattist, hogy kiszedje belőle, hol a dob, vagy
voltak tettestársai?
– Azt hittem, Mikkelt és Johnt gyanúsítod.
– Igen, de még nem ellenőriztük, hogy Henry Mons ismeri-e
Racagnalt. Nincs kizárva, hogy az öreg is benne van a buliban.
– Nem – mondta Nina egy kis gondolkozás után. – Henry
Mons-t ismerve én ezt kizártnak tartom. Mons őszintén tisztelte
Niils Labbát. Meg volt rendülve, amikor felidézte a régi
történetet. Knut Olsen, ő igen, ő nyilván sötét szerepet játszott.
– Mindent összevetve, kizártnak tartom, hogy Aslak ölte
volna meg Mattist – szögezte le Klemet. – De lehetett köztük
valami régi ellentét, csak azt nem tudom, hogy mi. Johan Henrik
alighanem tudna felvilágosítással szolgálni, ha egy kicsit
megszorongatnánk, de most éppen Brattsen szorongatja.
– Berit is tudhat valamit – jegyezte meg Nina –, furcsán
viselkedett, amikor Aslak fotóját mutattuk neki.
Klemet felidézte magában a jelenetet: Berit elkapja a
tekintetét Aslak fényképéről, és úgy csinál, mintha alig ismerné,
de közben látszik rajta, hogy leplezni próbál valamit. Belenézett a
visszapillantó tükörbe, kitette az indexet, és nagy ívben
elkanyarodott a Juhl-központ felé. A múzeum fölött állította le a
kocsit, és egy perc múlva bekopogtatott Berithez.
Berit ajtót nyitott. Nem látszott meglepettnek. Megvárta,
amíg a nyomozók leveszik a csizmájukat, aztán a konyhába
vezette őket. A sok sírástól fel volt püffedve a szeme alja.
Nina megfogta Berit kezét, és kérdően Klemetre nézett, az
pedig biccentett, hogy igen, erre gondolt.
– Berit! Bizonyos okokból felmerült a gyanú… Felmerült a
gyanú, hogy Aslak szúrta le Mattist – mondta gyorsan Nina. –
Vagy legalábbis ő vágta le a fülét.
Berit kirántotta a kezét a Nináéból, és a szája elé kapta, de
még így se tudott elfojtani egy sikolyt. Rémülten Klemetre nézett,
aztán felzokogott.
– Istenem, Istenem!
A kezébe temette az arcát, és sírt, megállíthatatlanul.
 Nina átkarolta a vállát.
– Tudjuk, Berit, hogy Mattis közel állt hozzád, együtt érzünk
veled. De kénytelenek vagyunk…
Berit ráemelte a szemét, szenvedés dúlta arccal.
– Nem Mattis miatt! – tört ki belőle a kiáltás. – Aslak miatt!
Jaj, Istenem! Aslak! Édes Aslak!
Klemet és Nina döbbenten néztek össze.
– Berit! Berit! Nyugodj meg! Beszélj! – mondta Nina.
– Nem ő volt… Nem ő… Biztos, hogy nem ő – hajtogatta
Berit. Csuklott a sírástól, és olyan kétségbeesett volt a tekintete,
mintha éppen összedőlne körülötte a világ.

Brian Kallaway és André Racagnal nekikészült, hogy folytassa a

kutatást. Aslak a táborhelyen marad. Nem fog megszökni. A
francia geológus kétóránként látszólag semmitmondó
rádióüzenetet küldött Brattsennek. A fenyegetéssel, hogy baj éri a
feleségét, változatlanul sakkban lehet tartani a lapp vadembert.
Habár nem egészen biztos. Racagnal szüntelenül magán érezte a
tekintetét, és Aslak tekintetében nem volt félelem. Pedig kellett
volna, hogy legyen. A mozdulatai kimértek. Nem beszél, csak néz.
Félelem nélkül. A magával hozott élelmet eszi. Nem úgy
viselkedik, mint aki ki van szolgáltatva. A sátor sarkába
vackolódva alszik, néha fél könyékkel egy összegöngyölt
rénszarvasbőrre támaszkodik, és néz. Mint a zsákmányra leső
oroszlán, amely biztos a dolgában. Racagnal agyába belehasított
a felismerés: igen, ez a rohadt lapp úgy viselkedik, mint egy
ragadozó. Mint egy farkas. Türelmesen vár, tudja, hogy az idő
neki dolgozik, a kiszemelt préda nem menekülhet.
– Mit bámulsz, te barom? – ordított rá. – Ne bámulj, mert
pofán váglak!
Brian Kallaway már alig lepődött meg a kollégája
dühkitörésén. Indulásra készen felvette a sisakot, és lehajtotta a
fejét, amikor a tekintete találkozott Racagnal tébolyult
tekintetével.
Nina felállt. Látta, hogy Klemetnek ugyanaz az őrült gondolat
suhan át a fején, mint neki. És hogy ő is képtelenségnek tartja.
Még hogy Berit? Ő követte volna el? Nem, az lehetetlen. Nem illik
bele a képbe. Nina megfogta Berit vállát, és erősen megrázta.
– Meg kell mondanod az igazságot, Berit. Muszáj. Érted?
Muszáj!
A számi asszony végre rájuk nézett. Feldúlt volt az arca.
Hüppögött, de próbálta összeszedni magát.
– Aslak… Aslak… Ő… Jaj, Istenem, Istenem…
– Mi van Aslakkal, Berit?
– Ő volt az én egyetlen szerelmem.
A két nyomozó megdöbbent. Vallomást vártak, de nem ilyet.
Berit és Aslak! Nahát!
Berit kifújta az orrát. Nina leült a jobbjára. Klemet közelebb
húzta a székét. A konyha egyetlen fényforrásaként szolgáló kis
gyertya lángja libegett-lobogott, mintha reszketve várná a
titkokat. Berit a következő félórában a lángocskára függesztette a
tekintetét. Klemet és Nina egyetlenegyszer sem szóltak közbe.
Nem volt köztük testi kapcsolat, sietett kijelenteni Berit. Sőt
Aslak nem is tudta, hogy ő milyen érzelmeket táplál iránta. A
szerelme csak vágyakozás volt, melyért hő imával kért
feloldozást. Volt, hogy titokban kileste, amint Aslak egy völgybe
tereli a csordát. Megcsodálta, ahogy pányvával elkap egy állatot,
vagy puszta kézzel a földhöz teremti, hogy megjelölje, vagy a
fogával kiherélje. Ismeretlen érzések járták át a testét, forró
hullámok hevítették. Ó, azok az álmok! Lázas éjjelek! Berit
feltárulkozott. Elmondta vissza-visszatérő álmát. Négykézláb
járkál a csordában, ő maga is rénszarvas. És Aslak pányvája a
nyakára hurkolódik.
Néma reményei végképp semmivé foszlottak, amikor Aslak
találkozott leendő hitvesével, Ailával. A lány csak tizenöt éves
volt. Aslaknak akkorra már meghalt az apja, ezért Anta Labba,
Mattis apja intézte a dolgokat mint a menyasszony rokona. Aila
hamvas volt, szép, csinos, vidám, már értett a bőrkikészítéshez,
és a kézművesmunkákban is ügyeskedett. Beritnek semmi esélye
sem volt. Legszívesebben meghalt volna. Csak hát ott volt a
fogyatékos testvéröccse, nem hagyhatta támasz nélkül. De
álmában Aslak asszonya maradt. Így alakult hát Berit Kutsi
sorsa. Egyfelől Lars Jonsson tiszteletes gyanús biztatása: ízlelje
meg a bűnt, hogy feloldozást kaphasson rá Istentől, másfelől a
néma és reménytelen szerelem az iránt a férfi iránt, akire úgy
tekintett mint a legnagyszerűbb számira, akit az Úr valaha is
teremtett. Az imádság maradt neki, és az, hogy egész életében
másokat szolgáljon.
Elhallgatott, elrévedve nézte a gyertya táncoló lángocskáját.
– Ne bántsátok Aslakot! – tört ki belőle.
Láthatóan megkönnyebbült, hogy így feltárulkozott. A
nyomozók érezték, hogy a történet nem ér itt véget. Klemet örült,
hogy ennyire egy hullámhosszon vannak, Nina meg ő. Hallgattak,
türelmesen várták a folytatást. Teltek a másodpercek. Berit
lelkében harc dúlt, nem tudta leplezni. De túl volt a nehezén, és
Klemet biztos volt benne, hogy nem szabad sürgetni. A gyertya
már csak pislákolt, megsűrűsödött a félhomály.
– A mi vallásunkban nincsenek szentek – törte meg a csendet
nagy sokára Berit. – De ha egy is volna, az Aslak volna. Hogy az
mire volt képes a feleségéért!
– Mire volt képes, Berit? – kapott a szón Nina.
– Találkoztatok Ailával? – Nina bólintott. – Akkor
láthattátok, hogy meg van zavarodva szegény asszony. Már
mondtam, hogy nagyon szép lány volt. Amikor megismerkedtek,
ő tizenöt éves volt, Aslak huszonöt. Mattis meg, jaj, Istenem,
Mattis húszéves. Ez 1983-ban volt, néhány évvel azután, hogy az
emberek meg akarták akadályozni a gátépítést az Alta folyón, te
biztos emlékszel, Klemet… Zavaros idők voltak.
Ninának eszébe jutott, amit Klemet mondott a tüntetésekről,
és maga előtt látta azt az újságkivágást a sok közül, amelyen a
fiatal Olaf Renson, a harcos ellenzéki látható.
– Aslak nem volt benne a politikában – folytatta Berit. – Egy
másik világban élt. Sokan szemrehányást is tettek neki emiatt, de
ő olyan független ember, olyan erős egyéniség, hogy végül aztán
békét hagytak neki. Sőt voltak, akik tisztelték érte. A gát pedig
megépült az Altán. Talán emlékszel, Klemet, habár lehet, hogy
akkor pont nem voltál itt, mert még nem jöttél vissza, na,
mindegy, szóval akkoriban a világ tele volt külföldiekkel, több
százan dolgoztak itt. És… És történtek rossz dolgok. Abban az
évben, 1983-ban az egyik idegen kiszemelte magának Aslak
jövendőbelijét. Egyik este utánament, és megerőszakolta egy
elhagyatott helyen. Tudtad, Klemet?
Felnézett. Klemet csak rázta a fejét, hogy nem, nem tudta.
Aztán lehajtotta a fejét, így jelezte Beritnek, hogy folytassa.
– Kevesen tudták. És akik tudták, semmit sem csináltak. Mit
számított egy szegény számi lány az idegenekhez képest, akik a
gátnál dolgoztak? Egy rendőr tudott róla. Nem tett semmit. Azóta
meghalt. Én csak imádkozni tudtam Ailáért. Megerőszakolták.
Tizenöt éves volt. Aslak menyasszonya. Az volt az egyezség, hogy
amint nagykorú lesz, összeházasodnak. Nem akart csalódást
okozni a nagybátyjának, Anta Labbának. És főleg: nem akarta
elveszíteni Aslakot. Kétségbe volt esve. Nem tudta, hogy
szerelmes vagyok Aslakba. Egy nap eljött hozzám. Milyen
gyönyörű volt, Istenem! És milyen boldogtalan! A hasára tette a
kezét, és én rögtön tudtam, hogy mit akar. Rimánkodott, hogy
segítsek rajta, segítsek elveszejteni a magzatot. – Berit a kezébe
rejtette az arcát. Szaggatottan lélegzett, sóhajtozott. Nagy
nehezen úrrá lett érzelmein. – Nem bírtam megtenni. Nem volt
erőm hozzá. Aila sírt, zokogott, nem is értette, mi történik vele.
Még csak tizenöt éves volt, tizenöt éves! Magam előtt látom,
ahogy ott áll, és a két keze közé szorítja az arcát, és sír és zokog.
És aztán elment.
Berit az asztalra borult, egész testét görcsös zokogás rázta.
Nina és Klemet némán várták, hogy valamelyest megnyugodjon.
Amikor aztán megszólalt, távoli és tompa volt a hangja, mintha
nem is ő beszélne. Már nem a gyertyalángot nézte, hanem
elnézett a messziségbe, ki a jégvirágos szélű ablakon. Lassan
beszélt.
– Utólag tudtam meg: a gyerek megszületett. Egy fiú. Aila
egyedül hozta világra. Egy nap, amikor nyitva volt a zsilip, elvitte
a gáthoz. Látta… Látta, hogy az apró test szikláról sziklára pattan.
Megőrült. Néha azt kiáltozta, hogy „lapset, lapset”! – Ninára
nézett. – Ez számi nyelven azt jelenti: gyerek. És kezét az égnek
lökve hadonászott, mint aki el akar kapni valamit. Lapset. Ez volt
az utolsó szó, amit kimondott, többé nem beszélt.
Ellobbant a gyertya, csak a holdvilág vetett halovány fényt az
arcokra.
– Kitől tudtad meg? – kérdezte Nina.
 – Aslaktól. Akkor beszéltünk utoljára, soha többé nem
mertem a közelébe menni. Aslak nem tagadta meg Ailát. Védi és
gondoskodik róla. Szent ember.
Nina a félhomályban is jól látta, hogy Klemet bólint, és
lehajtja a fejét. „Most már ő is érti Aslakot” – gondolta.
Búcsút vettek Berittől, indultak. Már az ajtóban voltak,
amikor utolérte őket az elvékonyodott hangocska:
– Ne bántsátok Aslakot! Ne bántsátok őt…
 52

Január 27-e, csütörtök

Belső-Lappföld

Racagnal szemmel tartotta Kallawayt, nehogy olyat találjon

üzenni a rádión, amit nem kéne. A kanadai egyre feszültebb lett.
Nemcsak a kolléga ellenséges viselkedése miatt, hanem mert
elkapta a harci láz. Sikerült „szóra bírnia” a kőzeteket,
összevetette a mért adatokat, felvitte őket a térképre, és remegő
kézzel mutatta Racagnalnak:
– Itt, itt lesz. – Dadogott az idegességtől. – Ho-holnap
odaérünk. Ez egy… egy óriási valami… Hi-hihetetlenül óriási.
– Aha! Ezek szerint ezt rajzolta be a térképre a pasas –
mondta Racagnal, de mintha csak magában beszélne. – Látta a
sárga kőzetet, és nyilván azt hitte, hogy arany. Fogalma se volt,
hogy uránon mászkál.
– Igen, a második világháború előtt nem foglalkoztak az
uránnal, és ez a térkép régebbinek látszik. Elképesztő, mi van itt.
Persze még sok mérés meg próbafúrás kell majd. De ha
bebizonyosodik, ami már most nagyon valószínű, akkor a Francia
Ásványkutató élen lesz az urán világpiacán. Hihetetlen!
– Oké, kishaver – hagyta rá Racagnal. – De ne felejtsd az
egyezséget! Egyelőre tartsd a szád, világos!?
– Értem, igen, világos – hebegett a kanadai. Azt remélte,
hogy a reménybeli hatalmas felfedezés meglágyítja a kollégát, de
csalódnia kellett. Némi tétovázás után mégis kimondta: – Azért
van itt valami, ami aggaszt engem.
– Micsoda?
– Nem is jó szó, hogy aggaszt, inkább csak erősen
foglalkoztat.
– Ki vele!
 – Na, szóval a mérési adatokat átvezetve a térképre, nagy a
valószínűsége…
– Csak a lényeget mondd!
– Az uránlelőhely egész közel lehet az Alta folyóhoz. Ha tehát
kommerciálisan kitermelésre érdemes, akkor maximális
biztonsági intézkedésekre lesz szükség, mert óriásiak a
kockázatok. A cégünknek ez nem probléma, mert megvan a kellő
szakértelem. De belegondolni is szörnyű, hogy mi lenne, ha egy
kis vállalat elhappolná a projektet. Az tragikus
következményekkel járna. Tonnaszámra kerülne radioaktív
anyag egyenesen a folyóba. Az egész régió halálra lenne ítélve,
minden folyóparti települést ki kellene üríteni. A
rénszarvastenyésztésnek is annyi. Őrült nagy szerencse, hogy mi
szerezzük meg a koncessziót. Sokba fog kerülni, de valószínűleg
úgy is megéri.
– Befejezted a szónoklatot? Helyes! Akkor szedjük a
sátorfánkat, és nyomás! Holnap minden eldől, mert holnap
éjfélig érvényes a kutatási licencünk. Ez az utolsó esély, világos?
Neked is az utolsó, ha meg akarsz maradni a szakmában.
Úgyhogy tegyél ki magadért!
Hátrafordult, mert érezte, hogy a lapp pásztor nézi őt. Jól
érezte. Egy kukkot se ért a szövegből, de folyton őt lesi.
– Hé, te! – bökött felé. – Pakolj össze, egy óra múlva
indulunk.
Racagnal egyetlen dologban tévedett. A rénszarvascsontot
rágcsáló Aslak nem őt nézte, hanem az ezüst karláncát. A láncot,
amelyet már a sátrában is látott, amikor először találkozott az
idegennel. A láncot, amelyre ráismert a felesége.

Eva Nilsdotter megjött Malå-ból. Az Északi Geológiai Intézet

igazgatója a kautokeinói rendőrőrsön találkozott a P9-es járőr
nyomozóival. Rolf Brattsen már egy ideje nem mutatkozott.
Kihallgatta a két számi réntartót, aztán elment, hogy – úgymond
– a terepen ellenőrizze az adatokat. Senki nem merte
megkérdezni, hogy miféle adatokat. Ezerrel pörgött: egyszerre
volt feszült, agresszív és lelkes. Elment, és nem tudni, mikor jön
vissza.
 A tüntetők nem lankadtak, sőt a két számi fogdában tartása
láncreakciót indított el. Már nemcsak a szocdemeket, hanem az
oslói parlament többi pártját is nyugtalanította, ami a Nagy
Északon történik. Annál is inkább, mivel a tudósítások szerint
ilyen transzparensek is feltűntek: „Számiföld a számiké!”
Eva Nilsdotter belépett Nina szobájába, és nem vesztegette az
időt holmi udvariaskodásra.
– Nohát, nyuszikáim, jól beletrafáltatok, még ha nem
tudtátok is. Azzal kezdem, hogy a Karl Olsen odújában talált régi
térképek egyike sem felel meg Flüger terepnaplójának, amit
Malå-ban találtunk és elemeztünk. De az tuti, hogy az öreg
baromira keresett valamit. Más: elgondolkoztam a
sámándobotokról leolvasható információkon, és az embereim
segítségével összevetettem más adatokkal. Emlékezzetek vissza,
mit mondtam! Flüger belül sárga szemcsés fekete kövekről
beszél. Namármost! Megnéztük a moratórium előtt felvett légi
adatokat, és azt találtuk, hogy az egyik zónának jellemzően
timsópalás-gránitos a kőzete, potenciálisan tehát uránt
tartalmaz, ami egybevág Flüger megfigyeléseivel. Mindebből
pedig az következik, hogy ha netalán illetéktelenek bukkannak a
lelőhelyre, és mielőtt a szakemberek annak rendje és módja
szerint megejtenék a kútgeofizikai méréseket, elkezdenek ott, a
folyó közvetlen közelében robbantgatni, hogy mélyebbről is
előkaparjanak egy kis kőzetmintát, az bizony ökológiai
katasztrófához vezetne. Nem beszélve a radonveszélyről. Erről is
mondtam már nektek egyet s mást. Egy rendesen megcsinált
uránbányában nincs probléma. Védőfelszerelést kapnak az
emberek, megfelelő a szellőztetés. Azok nélkül viszont
garantálható a tüdőrák. És ha még cigizel is, tutira feldobod a
talpad. A radon, az egy alattomos disznó. Szerintem attól haltak
halomra a népek a dobon, a radontól. Mutassatok csak egy fotót!
Klemet elővett egy nagyítást a dobról.
– Nézzétek! Ez az érzékcsalódás vagy hallucináció, vagy mi a
szösz. Egyenes út a bányától a koporsóig. Nem tudom, mikor
készült ez a dob, de nagyon valószínű, hogy a radon nyírta ki az
embereket. Egyébként még ma is van ilyen, Afrikában meg
máshol is. Elhallgatják a veszélyeket. Ha a bányászok még
füstölnek is a tetejébe, egykettőre kinyuvadnak, az hétszentség. A
radon szagtalan. Biztos vagyok benne, hogy a számik tiszta
erőből dohányoztak annak idején. Pia és dohány: mindenhol ezt
vetették be, a svédek is ezzel kábították és zabolázták meg a
maguk vadembereit. Annak a sárga anyagnak nem ismerték a
gyilkos természetét, azért kellett nekik, mert a királyi udvarokban
azzal díszítették a kerámiákat meg üvegtárgyakat. Egy szellőzés
nélküli vacak kis uránbánya, amelyben ott pang a radon, hát az
rendesen megtizedeli a bányászokat… Mit megtizedeli? Kiirtja!

Rolf Brattsen és Karl Olsen a 93-as út mellett találkozott, félúton

Alta és Kautokeino közt. A megbízott őrsparancsnok egy kevéssé
feltűnő helyen hagyta a kocsiját, és átült az öreg paraszt
pickupjába. A francia geológus utolsó üzenete tettre sarkallta
Olsent. Nem bízott Racagnalban. Minél többet töprengett a
dolgon, annál kevésbé. Mi van, ha az az ördög fattya őt
megkerülve jelenti be a csodás lelőhelyet? Akkor fuccs az
álmoknak, az apai örökségnek. Ezt nem engedheti. Nem engedi
ki a kezéből azt, amire egész életében várt, amire kitartóan
készült. Fájós nyaka miatt kínkeservesen fordult Brattsen felé. A
felügyelő mogorva volt. A kollégái gyanakodva néznek rá a
francia geológussal való kapcsolata miatt. És nő a népharag a két
rohadt lapp miatt. Ezek olyanok, mint régen a komcsik,
mozgósítják a kapcsolataikat, és csinálják a cirkuszt. Neki,
Brattsennek, egyáltalán nem biztos a helyzete.
Olsen látta, hogy nem számíthat a zsarura. Nem elég, hogy
úgy néz ki, mint egy hatökör, a valóságban is az. Egy hatökör. De
felderengett előtte a megoldás. Megvédi Brattsent a pozíciójában,
mert még hasznos lehet, és – főleg! – nem hagyja, hogy elorozzák
a bányáját.
– Tudjuk, hol a francia? – kérdezte.
– Megadta a koordinátákat. Valahol a világ végén van, még
legelők sincsenek a közelben. Soha senki nem jár arrafelé.
– Jól van, fiam, akkor minden rendben. Odamegyünk,
megnézzük messziről. Aztán közelebb megyünk, és amikor
megtalálja, amit kell, te lecsapsz rá. Érted? Te kapod el, úgyhogy
a kollégáidnak egy szavuk se lehet. Érted, fiam?
 – Értem, értem, hogyne érteném! De ettől a cége még vígan
beadhatja a kérvényt.
Olsennek erre is megvolt a válasza, de azt akarta, hogy
Brattsen maga jöjjön rá a legjobb megoldásra.
– Hát igen – mondta álságosan –, és a tetejébe még el is
járhat a szája.
– Igen, elmondhatja, hogy te bíztad meg ezzel az egésszel –
húzta el a száját Brattsen.
– Nahát, látod, erre nem is gondoltam – mondta nagy
ártatlanul Olsen. – Én inkább attól féltem, mi van, ha kitálal,
hogy te játszottad a kezére a kis Ulrikát, tudod, azt a tizenöt éves
pincérlánykát.
Olsen örömmel konstatálta, hogy Brattsen képe egyszeriben
elváltozik.
 53

Január 28-a, péntek

A nap kel 9 óra 2 perckor, nyugszik 14 óra 2
perckor
A kettő közti idő 5 óra

7 óra 30 perc, Belső-Lappföld

Racagnal és Kallaway korán elindultak. Hideg volt az éjszaka,

hideg, rövid és zaklatott. A kanadainak táncot jártak az idegei.
Gyorsan bekapta a reggelit, és máris ott állt útra készen. A
vándorkövek megmutatták a gleccser útirányát. A régi földtani
térképpel összevetve a megfigyeléseket és elvégezve a
számításokat, Kallaway arra jutott, hogy pár száz méternyire
vannak az uránlelőhelytől. (Hogy honnan szerezte Racagnal azt a
régi térképet, még mindig titok.)
– Indulhatunk – adta meg a jelt Racagnal, felemelve hosszú
nyelű geológuskalapácsát.
A nap még nem kelt fel, de a hótakarónak köszönhetően
hamarosan lesz elegendő fény. Sürget az idő. Február elsején,
kedden tart ülést a bányaügyi bizottság, addig el kell intézni a
licencügyet.
Kallaway felpakolta a felszerelést a motoros szánra, és
ellenőrizte a rádióadóját. Elmosolyodott a gondolatra, hogy
milyen lesz, amikor majd bejelenti a központnak, hogy milyen
fantasztikus uránlelőhelyet találtak. Búcsúzóul még odaintett a
számi vezetőnek. Madarat lehetett volna fogatni vele. Az utolsó
etapra ultrakönnyű poliamid hótalpat csatolt fel. Racagnallal a
nyomában hamar felért a dombtetőre. A legfölső részen
meredekebb volt a domboldal, és föntről lenézve a túloldalra,
olyan volt, mintha hiányozna belőle egy darab. Kallaway leszállt a
scooterről, és tett egypár lépést, hogy oldalról is megszemlélje a
horpadást. Kiguvadt a szeme. Az omladékot csak az vehette észre,
aki egész közel ment, messzebbről nem volt látható. Kallaway
ráirányította erős elemlámpája fénycsóváját, és óvatosan
leereszkedett a mélyedésbe.
– Racagnal! – kiáltott. – Jöjjön gyorsan!
A francia, a kalapácsára támaszkodva, utánaereszkedett. És ő
is meglátta.
– Egy régi bánya bejárata.
Kallaway bevilágított, aztán be is bújt a kis nyíláson. Vissza
akart fordulni, de Racagnalba ütközött.
– Menj tovább! Biztosítalak.
Kallaway egy csöppet sem érezte biztonságban magát. Kétrét
kellett görnyednie, és csúszós is volt az enyhén kanyarodó tárna.
Két méter után háromszor öt méteres teremfélévé szélesedett, de
a főte legfeljebb százhúsz centiméternyire volt a sziklaalapzattól.
A falakon szabálytalan vésésnyomok. Ahol rést találtak a
bányászok, ott mélyebben kivájták a kőzetet.
Kallaway füttyentett.
– Ejha! Idáig eljöttek az ércért. – Estwing márkájú
kalapácsával rávágott a falra, amely nyilvánvalóan uraninit, más
néven szurokérc volt, az urán természetes ércásványa. – Maga
szerint mikori ez a bánya?
– Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy az ezerhatszázas
években jöttek először ásványkincsek után kutatni Lappföldre.
De most nem tartunk történelemórát, jó? Világíts ide!
Kallaway odairányította az elemlámpát. Racagnal
bekapcsolta a szcintillációs detektort. Másodpercenként
ezerötszáz impulzusra állította. A készülék azonnal a maximumra
ugrott. A szűk térben elviselhetetlen volt a kattogás. Kallaway
befogta a fülét. Racagnal átállt az ötezres mérettartományra.
Azonnal a maximum. Kallaway visszarántotta kezét a füléhez,
grimaszolt. Most már Racagnal arcán is látszott a feszültség. Az
SPP2 tizenötezer impulzus per másodpercre állítva. Életében
eddig kétszer állította maximális frekvenciára a műszert. Most
két napja egy boulderen, és egyszer Kanadában a Cigar Lake
telepen, ahol a világon a legnagyobb az érc uránkoncentrációja,
több mint húszszázalékos, vagyis az átlagos uránbányák
kétszázszorosa.
 A kattogás megint pillanatok alatt felgyorsult, és elérte a
maximumot. Tizenötezer impulzus per másodperc! Kallawaynek
elkerekedett a szeme a kerek szemüvege mögött. Alighanem
megdőlt a Cigar Lake-i világcsúcs.

9 óra, Kautokeino

A P9-es járőr indulóban volt, Klemet már szállt be a kocsiba,

amikor egyszer csak azt látta, hogy Nils Ante közeledik. Nem,
ilyen nincs! A bácsikája soha életében nem járt rendőrőrs
közelében, mint ahogy a templomokat is világéletében messze
elkerülte. Klemet meglepetését csak tetézte, hogy nem egyedül
jön: Hurri Manker, a dobspecialista lépked mellette. Mit keres
itt, messze Jukkasjärvitől? Mi dolguk együtt? Klemet szentségelt
magában. Sürgősen el kell kapni Racagnalt, a késlekedésből
katasztrófa lehet. Még van némi bizonytalanság akörül, hogy
melyik zónában keressék a kettő közül. És hogy megtalálják,
ahhoz előbb meg kell találni a nyomait. Még szerencse, hogy a tél
a szövetségesük, a hó sok mindenről árulkodik. Klemet fölnézett
az égre. Épp kelt fel a nap, de a nyomozó nem élvezhette a
varázst, mert aggasztó jeleket látott. Délutánra alighanem
megjön a vihar, és akkor lőttek a hóban hagyott nyomoknak.
– Üdv, kedves öcsém. Látom, újra mundérban. Nem áll
valami jól, annyit mondhatok. Volna egy kis mondanivalóm,
Klemet. Hanem hallod-e! Itt álldigáljunk, amíg meg nem
fagyunk? Nem lenne jobb elmenni hozzád? Hurri barátom, akivel
évek óta nem találkoztunk, annyira felvillanyozódott a
dobhistóriádtól, hogy nem volt rest, és meglátogatott.
– Gyere, Nina, öt percre bemegyünk a garázsba – szólt be az
autóba Klemet, a nagybátyjának pedig azt mondta: – Ne
haragudj, de nagyon kevés az időnk.
A kis csapat Klemet vezetésével a garázsterem egyik sarkába
vonult, ahol két kopott kanapé szolgált társalkodószalon gyanánt,
dohányzóasztalként pedig egy rozoga szék, rajta két félig tele
hamutál. Ez volt a dohányzásra kijelölt hely. Leültek. De csak
hárman, mert Nils Ante állva maradt. Klemet nem hitt a fülének:
a bácsi belefogott egy jojkába. Az arra haladó rendőröknek földbe
gyökerezett a lábuk. Aztán, látva, hogy a jojkaénekessel ott van
Klemet és Nina, megvonták a vállukat, és mentek a dolgukra.
– Ez a jojka emlékeztet engem valamire – mondta Nina.
Klemet meg se hallotta a kolléganője megjegyzését, felállt, és
majd felöklelte a tekintetével a nagybátyját.
– Ezzel vesztegetjük itt az időt? Idejössz elénekelni nekünk a
kínai nődhöz írt jojkád utolsó változatát? Gyere, Nina, indulunk!
Nem jutott messzire, mert Hurri Manker megfogta a
kabátujját.
– Hallgasd csak meg a bácsikádat! – nézett föl rá az öreg
tudós, és kajánul csillogott a szeme. – Hallgasd és figyelj!
– Ez nem a Csang kisasszonyhoz írt költeményem – mondta
sértetten Nils Ante. – Nem figyeltél oda, amikor azt énekeltem.
És kérlek, tanúsíts több tiszteletet, ő nem a „kínai nőm”, hanem
az én édes Csangucim.
Klemet fújt egy nagyot.
– Halljuk! Miről van szó?
– A jojkáról. Rajta van egy jojka a dobon – magyarázta Hurri.
– Amikor először láttam, nem is figyeltem fel a szimbolikájára,
annyira gazdag volt a dob egész világa. Pedig kitüntetett helye
van. Madderakka a nap közepén, a nap ágain pedig a pap két
kereszttel, a király a koronával és a katona a két íjjal. Rájöttem,
hogy ennek nagy jelentősége van, de nem láttam tisztán, hogy
micsoda, ezért eljöttem a Nils Antéhoz. Megkértem, hogy
gondolkozzunk együtt a megfejtésen. Rendkívüli ember a
nagybátyád, fiam, enciklopedikus tudása van a jojkákról, és
fantasztikus a memóriája. És az a legzseniálisabb, hogy
megtalálta a kapcsolatot Mattisszal, pontosabban Mattis egyik
jojkájával.
– Ezt a jojkát énekelte Mattis – kiáltott fel Nina. – Ezt
énekelte nekünk, amikor a gumpijában jártunk nem sokkal a
halála előtt.
– Mattis pedig az apja jojkáját énekelte, az apja az ő apjáét –
folytatta Nils Ante boldogan, hogy az unokaöccsének torkán
akadt a szó. – Csináltam annak idején egy-két felvételt Mattisszal
is, és az ő jojkái között volt ez is. Ha csak úgy önmagában nézed,
azt gondolnád, hogy egy a sok közül. Egy szomorú, nagyon
szomorú dal, de a dob nélkül nincs benne semmi különleges.
Igen ám, de nagyon pontosan leír egy konkrét földrajzi helyet.
Gyors vizű patak ömlik egy medvefej formájú tóba, amelynek
öble egy aprócska szigetet rejt. A tavat szelíd formájú hegyek
ölelik körül.
Hurri Manker vette át a szót.
– Szilárd meggyőződésem, hogy a konkrét információk arra a
helyre utalnak, ahová a dobot elrejtették. A jojka azt is mondja,
hogy ami történt, azt soha nem szabad elfelejteni, a történteknek
nem szabad megismétlődniük. Síron túli üzenet. A dob
készítőjének figyelmeztetése a tizenhetedik század végéről… Most
már a dob korában is biztos vagyok. Mint tudjátok, a számik még
nem tudtak írni akkoriban. Az emberünk tudott viszont dobot
csinálni és jojkálni. Sosem fogjuk megtudni, mi lett a sorsa. De az
biztos, hogy arra számított: valaki valamikor felfedezi majd a
dobot, és az apáról fiúra szálló jojka alapján megfejti a titkát. Ez a
szöveg: „Andtsek kávét főzött a nyugati hegyoldalon. Felkelt a
nap. Jouna állatai a völgy túlfelén legeltek. A rénszarvasok
összekeveredtek.” A jojka szövege megadja a dobról hiányzó
információt. Azt mondtad, nem tudtok választani két zóna közt.
Klemet elővette a nadrágzsebéből a két térképet. Kiterítette a
térdére. A nagybátyja odahajolt.
– A lankás völgy, amelynek mindkét partján legeltetnek… Ez
az, itt, ni!
Nils Ante az egyik térkép egy bizonyos pontjára bökött.
 54

Január 28-a, péntek

A 93-as és a 92-es út találkozásánál,

Renlycka kávézó

A P9-es járőr gépkocsija észak felé haladt a 93-as úton.

Racagnalnak szükségképpen erre vezetett az útja a kiszemelt
kutatási területek felé. Az elmúlt napokban felgyorsultak az
események, és a fegyvertény, hogy megtalálták és dekódolták a
dobot, valósággal euforikus állapotba hozta Klemetet. Rövid
időre. Mert ahogy elmélyedt a történetben, elborult a kedélye.
Ma is bekövetkezhet egy afféle tragédia, amilyen a tizenhetedik
században megtizedelte a számikat? Akkoriban nem lázadhattak
az emberek, azóta viszont – mint azt már a nyolcvanas években is
mutatta Olaf Rensonék mozgalma a Mino Solo-féle vállalatok
ellen – megváltoztak az idők. Megváltoztak, igen, de nincs
garancia rá, hogy vissza ne változzanak. Köztudomású, hogy
milyen veszélyekkel jár egy uránbánya – de vajon van-e erő
megakadályozni a kiaknázását?
Klemet kitette az indexet, és leparkolt a rénszerencséhez
címzett kávézó előtt, amely Johan Henrik feleségéé volt. A férjét
változatlanul őrizetben tartották Kautokeinóban, de a bíró azt
mondta Klemetnek, hogy még aznap este kiengedik Olaf
Rensonnal együtt. Mivel az ENSZ-konferencia vasárnap kezdődik
egy nagyszabású fogadással, mindenki helyeselte a két pásztor
szabadlábra helyezését. A bíró azonban úgy gondolta jónak, ha
addig bent maradnak, amíg Mikkel és John kézre nem kerül. Két
újabb pásztor letartóztatása azt a látszatot kelthette ugyan, hogy
hadjárat folyik a számik ellen, de – az olajfoltok miatt – ellenük
legalább megalapozott a gyanú.
Két kamion állt a parkolóban. Az egyiknek orosz, a másiknak
svéd volt a rendszáma. Klemet és Nina bementek. Johan Henrik
felesége a pénztárgépnél állt. Az egyik sarokasztalnál egy férfi
üldögélt. Odabiccentettek egymásnak. A nyomozók a pulthoz
sétáltak. Kávét kértek. Johan Henrik felesége láthatólag nem
örült a látogatásuknak.
– Járt erre ez az ember? – kérdezte Klemet, és megmutatta
Racagnal fényképét.
– Járt – felelte habozás nélkül az asszony. – Ott ült, ahol
most az orosz sofőr ül, és kirakott egy csomó térképet az asztalra.
Sokáig itt volt.
– Meg tudnád mondani, hogy melyik napon?
Valaki lehúzta a vécét, és vidáman fütyörészett.
– Pénteken vagy kedden lehetett – válaszolt rövid
gondolkozás után a büfésnő. – Onnan tudom, hogy a sofőr, aki a
mosdóban fütyül, kedden és pénteken jár erre. Minden kedden és
pénteken. Emlékszem, hogy akkor is itt volt, mint az az ember,
akinek a fényképét mutatod, kötekedett is vele, de nem volt
vészes.
– Merre ment tovább?
– Megkérdezett, hol találja Aslakot. Mást nem tudok.
– Azóta nem járt erre?
– Nem.
Klemet fizetett, és indultak a kávéjukkal az egyik asztalhoz,
amikor nyílt a vécéajtó, és az ujjával csettintgetve, hetykén
fütyörészve kilépett a svéd sofőr.
– Csináld meg a szendvicseimet, tündérbogár, öt perc múlva
jövök vissza – szólt oda a számi öregasszonynak. – Sajnos nem
maradhatok tovább… Igor, hé! Ne merj ráhajtani a
menyasszonyomra!
Az orosz sofőr röhögött, és cinkosan odaintett. Klemet
ráismert a fütyörésző svédre: ez az a tetovált kamionos, aki az
Olsen-majorba vitte a csempészárut. Ezt odasúgta Ninának.
Nézték, ahogy a sofőr kint bélelt overallt húz, aztán kinyitja a
pótkocsi raktér alatti tárolórekeszét. Klemet letette a
kávésbögréjét. A kamionos egy fémkannát vett elő. Egy Arktisk
Olje márkájú olajoskannát. Amilyet Klemet Olsen
szerelőpajtájában talált.
 A kamionos egy tölcsérrel betöltötte az olajat, és vitte az üres
dobozt a konténerhez. Aztán (természetesen fütyörészve) jött
vissza a kávézóba. Olajos kezét csupa folt overalljába törölte.

Brian Kallaway soha életében nem volt még így feldobva.

Micsoda diadal! A bánya, amelyet felfedezett… Illetve hát újra
felfedezett… a világ vezető uránkitermelőjévé avathatja a Francia
Ásványkutatót. Hála Racagnal vadászösztönének is, ezt meg kell
hagyni. Kallaway repesett a boldogságtól. Visszamentek a
motoros szánokhoz. Kallaway úgy érezte, mintha szárnyai nőttek
volna. Euforikus állapotban volt. Még Racagnal utálatos
természetéről is megfeledkezett. Vihorászva vállon veregette.
Boldog volt. Mámorosan boldog.
Kinyitotta a scooter csomagtartó boxát, hogy üzenetet
küldjön a párizsi központba. Haladéktalanul közölni kell a
fantasztikus hírt. Racagnal felé fordult. Fülig ért a szája.
– Remélem, nem veszi sértésnek, André, de azt kell
mondanom, hogy már értem, miért nevezik Buldognak.
Fantasztikus melót végzett.
Visszafordult a rádióhoz. Nem hallotta, amikor Racagnal
nagyon halkan megkérdezte, hogy mit akar mondani a rádióba.
Határtalan boldogságában se látott, se hallott. Azt se hallotta,
amikor Racagnal azt mondta, hogy nem lett volna szabad
Buldognak neveznie. És látni is csak annyit látott, hogy valami
megvillan a feje fölött. Megijedni se volt ideje, és alig érezte,
amikor Racagnal svéd geológuskalapácsa szétloccsantotta az
agyvelejét.

A svéd kamionos letartóztatása nem ment éppen simán. A

fiatalember vadul szidta a zsarukat, ordított, mint a fiasakál, és
ellenállt, rúgkapált. Klemetnek végül sikerült földre tepernie.
Hátracsavarta a kezét, Nina pedig rátette a bilincset. A vastag
overall ráfeszült a mellkasára, nem volt szuflája, hogy tovább
ordítozzon. Lassan lehiggadt, de ez nem gátolta benne, hogy
válogatott trágárságokkal halmozza el a „mocsok zsarukat”.
Klemet Ninára bízta az őrzését, és azt is, hogy telefonáljon az
őrsre. A Seriff megígérte, hogy tizenöt perc múlva ott az erősítés.
 Klemet kesztyűt húzott, és kinyitotta a kamion utasoldali
ajtaját. Beült, körülnézett. Nekilátott, hogy módszeresen
átkutassa a kabint, a hálófülkét, a tárolórekeszeket. Nem törődött
a pornólapokkal és autósmagazinokkal, a sok karton cigarettával,
vodkával. Hamar megtalálta, amit keresett. Nem volt nagyon
elrejtve. A sofőrülés mögött volt egy szűk akasztós szekrény, ott
függött egy szíjon a súlyos tőr. Klemet óvatosan leakasztotta, és
kihúzta a tokjából. Megnézte a pengét, aztán visszatette a tokba,
és a bőrszíjjal együtt bevitte a kávézóba. A svéd ott hevert Nina
lábánál, hátul összebilincselt kézzel. Nina éppen befejezte az
orosz kamionos igazoltatását, lefényképezte az igazolványait, és
útjára bocsátotta. Klemet megmutatta a kést Ninának, aztán
meglengette a svéd sofőr orra előtt. A kamionosnak eltorzult az
arca, kiköpött.
– Nem akarsz mondani valamit, mielőtt rád szakad az ég? –
kérdezte Klemet.
Kintről már hallatszott a sziréna. Ha Brattsen itt volna,
gúnyolódhatna, hogy „na, jön a könnyűlovasság”. Egyszeriben
megtelt a kis parkoló a Renlycka előtt. Johann Henrik felesége
rendíthetetlenül állt a posztján, a pénztárgép mögött, a
köténykéjét igazgatta.
– Na? – lengette meg Klemet a tőrt.
– Mi van? Még sose láttál lapp tőrt? – próbált gúnyolódni a
kamionos.
A következő pillanatban leolvadt arcáról a vigyor, mert nyílt
az ajtó, és benyomult a helyiségbe a Seriff és öt rendőr, az
őrizetükben pedig Mikkel és John.
Meggörnyedve jöttek, nyakukat behúzva, John egyenesen úgy
nézett ki, mint egy ázott veréb.
– Elismerem, Klemet, hogy ott voltunk Olsen pajtájánál –
mondta –, de hidd el, az volt az első alkalom, soha előtte nem
találkoztunk. Ne csináljatok ilyen nagy ügyet egy kis piából meg
pár karton cigarettából!
– Nem a csempészáruról akarok beszélni veletek. Hanem
Mattis haláláról.
John forgatta a szemét, eltátotta a száját, úgy nézett a svédre
meg Mikkelre, mint aki nem is érti, miről van szó. Mikkelen
viszont látszott, hogy ki van borulva.
 – Nem én voltam! – tört ki belőle. – Csak arról volt szó, hogy
visszaszerezzük a dobot, esküszöm, hogy csak arról. Nem én
tettem!
– Ki bízott meg? – ordított rá Klemet három centi
távolságból.
– Az öreg Olsen – ordított vissza megfélemlítve Mikkel. – És
nem volt Mattisnál a dob. Be volt piálva, iszonyú részeg volt, de
nem volt nála. Én nem akartam bántani Mattist, soha nem
bírtam volna bántani. Nem akartam egyedül menni, de nem én
voltam, esküszöm, nem én. Nem is volt tőröm, nem én tettem. –
Rázta a zokogás. – Én csak a szánját gyújtottam fel, mást nem
csináltam.
– És Aslak? Ő mit csinált ott? – ordított az arcába Klemet.
– Aslak? Aslak? Aslak nem volt ott, Aslak nem. Csak én
meg…
A földön fekvő kamionos megpróbálta leköpni Mikkelt.
 55

Január 28-a, péntek

Belső-Lappföld

Aslak figyelmét semmi nem kerülte el. Az idegen egyedül jött

vissza. Piszkos a ruhája. Merevek az arcvonásai, tág a pupillája.
Véres a hosszú nyelű, hegyes kalapácsa, és nem is próbálja
leplezni. Megy a rádióhoz. Bekapcsolja, monoton hangon beszél,
norvégul. Megadja a pozícióját.
– Ide közel van a bányánk. Siessenek, vihar lesz. Nem fognak
csalódni.
Ennyi volt a rádiózás. Aslak néz és lát. Látja magát a gonoszt.
A felesége jut eszébe. Mi lehet vele? Mostanra elfogyott az
ennivalója. Ha a rádiós emberek idejönnek, talán senki sem
marad ott, már nem fenyegetik az asszonyt. Odamegy. A kés
megvan. Mindig magánál tartja a prémcsizmába dugva. A
kalapácsos idegen azt hiszi, hogy ő, Aslak elfogadta a törvényeit,
még ha kényszerből is. Téved. Nem hódol be a gonosz
törvényeinek.
Maga előtt látta a jelet, amelyet a felesége a földre rajzolt.
Abból tudta, hogy tennie kell valamit. Hátha a felesége megtalálja
a lelki békéjét. A tudatát nem valószínű, hogy visszanyerné. De
talán a lelki békéjét. Ez a legtöbb, amit remélni lehet. Ilyen
boldogtalanságból nincs visszatérés. A lelke merő fájdalom. A
teste sikoly.
Látva, hogy az idegen véres kalapáccsal tér vissza, Aslak
azonnal tudta, hogy mi történt. Sötétszürke felhők gyülekeztek az
égen. Közeleg a vihar. Mint aznap, amikor a nagyapja elment.
Egyedül ment el, egy viharos éjjelen, ahogy a régi öregek tették,
ha már teherré váltak a törzs számára. Magányosan mentek el,
örökre elnyelte őket a tundra. Aslak a felhőkre nézett. Jön a
vihar. Mint azon az éjszakán, amikor hétéves volt. A kautokeinói
internátusban. Ugyanazon a napon, amikor a nagyapja elment, ki
a tundrára. És ő, hétévesen is elment. Hívta a tundra. Kiugrott az
ablakon. Hétévesen. A viharba. Nem fordult vissza.
A csordájára gondolt, a kutyáira. Rosszul döntött. A jó
pásztor soha nem hagyja el az állatait. Nézte a tőle tízméternyire
mozdulatlanul álló embert. És Mattisra gondolt. Mattis
holttestére. Azért ment oda, mert meglátta a felgyújtott motoros
szán füstjét. Eszébe jutottak a saját szavai. Hogy az emberek
törvényei ölték meg Mattist. A törvényeik és a kapzsiságuk. Nézte
a kalapácsos embert. Igen, az ilyenek okozták a rénpásztorok
vesztét. A chilei cég, a Mino Solo balsorsot hozott. Kétszer is. És
most kétszeresen megfizet.

Johan Henrik felesége a pénztárgép mögül nézte végig a

jelenetet, amelynek végén Mikkel feladta a svéd kamionost.
Odament Klemethez.
– Itt volt ma reggel az öreg Olsen. Kora reggel. Teletöltette
kávéval a termoszát. A kocsijában ott ült a kollégátok, az, aki nem
bírja a számikat. Arrafelé mentek. – Mutatta, hogy a 92-es úton
mentek tovább. Északkelet felé, amerről a sötét felhők
gyülekeztek.
Klemet és Nina azonnal indultak. Erősítésük is volt, két
kautokeinói rendőr. A Seriff közben beszél a bíróval, hogy
nyittassa ki Olsen páncélszekrényét. Alighanem érdekes dolgokat
találnak majd benne. A letérőnél állították le a kocsikat. Szavak
nélkül is mindenki tudta, mi a dolga. Egy-két perc múlva már
négy motoros szán siklott egy horhosban, fölöttük, a fagyott hótól
csillogó lankás hegyoldalban csenevész fácskák nyújtogatták
göcsörtös ágaikat. Befagyott folyóra értek, azon robogtak tovább,
aztán néhány kilométer után a fennsík felé vették az irányt.
Klemet már látta a távolban Aslak szálláshelyét. Nyugalom
honolt, nyugtalanító nyugalom. Nem szállt fel füst a sátorból.
Klemet gyorsított. Vajon miért tette Aslak Mattisszal, amit tett?
Ha valaki, Klemet aztán igazán tudta, hogy Aslak hihetetlen
dolgokra képes. Olyan dolgokra, amiket senki más nem
merészelne megtenni. Klemet megállt, bevárta a többieket.
Kibiztosították a pisztolyukat. A Klemetét és a Nináét a Seriff
vitte utánuk a kávézóba. Amióta a rénrendőrség kötelékébe
került, Klemet egyetlenegyszer sem intézkedett
maroklőfegyverrel a kézben. Kellemetlen, furcsa érzés volt. A két
rendőr megkerülte a néma sátrakat. Semmi. Klemet intett
Ninának, hogy tegye szabaddá a lakósátor bejáratát. Nina
félrehúzta a sátorlapot, és Klemet berontott. Nina utána.
Megtorpantak. Klemet állva maradt, a combja mellett lógatva a
pisztolyt. Nina leguggolt Aila testéhez. Napok óta halott lehetett.
Kék volt az arca. Megfagyott. A hátán feküdt, a karját keresztbe
vetve, mintha magához akarna szorítani valamit.
Nina ott térdelt a holttest mellett, de már mást nézett. Klemet
követte a tekintetét. A rég kihunyt tűzhely mellett betűk voltak
rajzolva a döngölt földre.
MOSO.
Vagyis MinO SolO.
– A füljegyek – suttogta Klemet.
 56

Január 28-a, péntek

Belső-Lappföld

André Racagnal nézte a lappot, ahogy ott áll a röhejes

sipkájában, a vállán átvetett pányvával. Ez az alak kezdettől fogva
les rá, és packázik vele. De most már nincs szüksége rá. Minden
szépen elrendeződik. Gondoskodik róla, hogy Olsen teljesítse,
amit a szerződésben vállalt. Nem lesz gubanc. Ki fogja aknázni
ezt a kurva bányát, és az egész kurva világ a lába előtt fog
heverni, és egy csomó kis kurvát begyűjt magának. Felkelt a szél,
hó kavargott körülötte. Kurva egy idő! Hidegtől vörösre mart
kezével végigsimított az arcán. Melege volt. És ez a kurva lapp le
nem veszi róla a szemét. Felemelte a kalapácsot, és a lapp felé
lépett. Meg se mozdul a barom. Már nincs szükség rá. Picsába
vele! Közelebb ment. Ez nem veszi le róla a szemét. A kurva
életbe! Újabb két lépés. A lapp most szembefordul. Összehúzza a
szemét. Megfeszül az álla, majdhogynem vicsorít. Prédára leső
farkas.
– Továbbmegyünk egy másik völgybe. A kollégám ott vár
bennünket. Már közel a cél. Nemsokára mehetsz haza a
feleségedhez. És megkapod a kutyákat. – Még közelebb lépett.
Nyújtotta a szcintillációs detektort. – Tedd a dobozába!
Az összecsukható asztalkára teszi a műszert. Aslaknak el kell
fordulnia egy kicsit, hogy elvegye a műszert. A másodperc
töredék részére nem lesz a látómezejében. Éberen figyel,
óvatosan nyúl az asztal felé. Már csak egy méterre van.
Racagnal vad dühvel előreveti magát. Lendül a svéd kalapács,
teljes erővel lesújt. Iszonyatos reccsenés. De ez a kurva lapp
számított a támadásra. A vállán érte az ütés. A kulcscsontja
nyilván ripityára tört.
 Racagnal úgy meglepődött rajta, hogy nem a koponyáján
találta el Aslakot, hogy három másodpercre megzavarodott. Ez
pont három másodperccel volt több, mint amennyit büntetlenül
megengedhetett volna magának. A lapp zsírtól fényes nyelű, nagy
kést rántott elő a csizmájából. A többi olyan volt, mint egy
lassított film. Szétzúzott válla ellenére Aslak rávetette magát.
Racagnalnak nem volt tere, hogy újra lecsapjon. Bal kezével
megpróbálta ellökni ellenfelét. Nem is értette, mi történt, amikor
Aslak szétnyitotta hatalmas állkapcsát, és megragadta vele a
kézfejét, akár egy vidravas. Racagnal felüvöltött. Nem
szabadulhatott a fogak közül, esélye sem volt rá. Tehetetlen volt.
Iszonyodva nézte, ahogy felemelkedik a kés, és egyetlen vágással
lemetszi a csuklóját. Elengedte a kalapácsot és megragadta a
csonkot, amelyből spriccelt a vér. Üvöltött a fájdalomtól. Az ő
vérétől lett piros a hó. A lapp a melléhez nyomta a kést, de nem
végzett vele. Lehajolt a levágott kézhez. De nem a kéz kellett neki,
hanem az ezüst karlánc, amely lecsúszott Racagnalról.
Felegyenesedett.
– Mino Solo. – Csak ennyit mondott. – Mino Solo.

A rendőrök értesítették az őrsöt, hogy mit találtak Aslak

szállásán. A Seriff azonnal utánuk küldött egy újabb
különítményt. Időközben a bíró a bizonyítékok alapján
engedélyezte Karl Olsen páncélszekrényének felnyitását, ami meg
is történt, és előkerültek a gazda és a francia geológus
kapcsolatára valló papírok, valamint egy Brattsennel kötött
szerződésféle arról, hogy ő lesz az Olsen-bánya biztonsági főnöke.
Volt továbbá a széfben egy levél: egy tizenöt éves falubeli lány írta
meg benne, hogy Racagnal hogyan erőszakolta meg.
Klemet, Nina és a két rendőr továbbindultak. Egyre jobban
beborult. Még jók voltak a látási viszonyok, de a jelek arra
vallottak, hogy pokoli vihar közeledik. „Vissza kellene fordulni és
később folytatni az üldözést – gondolta Nina. – Ha lecsap a vihar,
tájékozódni se lehet majd.”
Klemetnek minden ott volt a fejében. A hegyek, a völgyek, a
folyó. Olyan tisztán látta az egész viddát, mint még soha. Az
agyába voltak táplálva a térképek, a jojkák, a dob minden jele.
 Klemet haladt elöl. Majdnem vízszintesen fújt a szél. Hiába
volt zárt a bukósisakja, Nina érezte, hogy egy ponton besüvít a
jeges szél. Olyan volt, mintha egy kés hegyével döfködnék a bal
halántékát. Jó lett volna odanyúlni a kesztyűs kezével, hogy
legalább egy-két másodpercre szűnjön a fájdalom, de nem merte
elengedni a kormányt, félt, hogy elveszíti az uralmat a súlyos
szán fölött. És látta, hogy még hátravan a neheze. Még nem ment
le a nap, de fekete felhők torlaszolták el a látóhatárt. Ráadásul
Klemet, hogy időt nyerjenek, a legrövidebb és legnehezebb úton
vezette csapatát, egy hepehupás völgyön keresztül, amelyet nem
véletlenül kerültek el a pásztorok. Végre kiértek a völgyből, és egy
lágyan ívelő domboldalon száguldottak a szeszélyesen kanyargó
kis folyóig. Az egyik kanyarban majdnem elütöttek egy embert.
Térden állt, véres volt az arca, tele zúzódással, és döbbenten
bámult a tőle kétméternyire megálló Klemetre.
Karl Olsen volt az. Széttárta a karját, aztán mutatta, hogy egy
motoros szán van belefúródva a parton felgyűlt porhóba. A
vezetője nem vett észre egy hófedte sziklát. A teste ott hevert
párlépésnyire.
– Már azt hittem, itt pusztulunk – tápászkodott fel Olsen. –
Ez a hülye nem tud vezetni. Egy veszélyes bűnöző nyomára
akartam vezetni, de…
Klemet leintette, hogy fogja be a száját, és félrelökve az útból
az ájult Brattsenhez lépett, a hátára fordította. Aztán a két
rendőrre hagyta, hogy tartóztassák le Olsent és a levitézlett
kollégát, és tegyék meg a szükséges intézkedéseket, ő pedig
Ninával a nyomában továbbhajtott a viharfelhők felé.

Racagnal rázta a fejét. Fájdalmában és értetlenül. Nyöszörgött.

Úgy látszik, nem akarja megölni a lapp. Megkötözte a pányvával,
szorosan megkötözte, és most húzza. Megy a scooternyomon, és
húzza magával.
Sosem lesz vége ennek az útnak. Racagnal meg-megbotlott,
elesett. Valahányszor elterült a hóban, felordított fájdalmában. A
hideg marcangolta a csonkját, elviselhetetlen volt a fájdalom.
Izzadt a hidegben, ráfagyott a veríték. Kitört a vihar, már csak
egy csík látszott az égből. Rájuk rontott a fergeteg, süvöltött,
hóörvények kavarogtak. Racagnal üvöltve szidta, átkozta a
lappot. De az csak húzta, vonszolta tovább, nem törődve a
viharral és a tulajdon fájdalmával. Felértek a dombtetőre, és
tettek egypár lépést lefelé. Szélvédett helyre értek, és Racagnal
már tudta, hogy az omladékos mélyedésben vannak, a lapp
megtalálta a nyomokat. Aslak megrántotta a pányvát. Racagnal a
földre zuhant.
Aslak bevonszolta a bányába. Át a szűk nyíláson, be a kis
teremmé szélesedő tárnába. Kényszerítette, hogy felálljon.
Koromsötét volt. Racagnal érezte, hogy csinál vele valamit, de
nem tudta, mit. Aztán rájött. A kötél az egész testére
ráhurkolódott, a vállára, a karjára, a combjára. Elesett. Moccanni
se tudott. Nem tudta fogni a csonkját. Ordított, mint egy eszelős,
ordított a fájdalomtól, a tehetetlen dühtől, ordított félelmében.
Itt fog megdögleni. Ordított. Nem sokáig, mert a lapp betömte a
száját. Uránérccel tömte be. Próbálta kiköpni, kiöklendezni, de
Aslak levette nyakából a sálját, és bekötötte a száját. Fölé
magasodott, és azt mondta:
– Mino Solo. Ailáért.

Klemet sosem járt ebben a völgyben, de rögtön tudta, hogy

helyben vannak. Egykettőre megtalálták az elhagyott táborhelyet.
A scootert. A véres geológuskalapácsot. A szélvihar szétszórta a
papírokat meg a könnyebb tárgyakat. Egy összecsukható asztalka
messzire elrepült. Se Klemet, se Nina nem szólalt meg. Még csak
két óra volt, de majdnem fekete az ég. Nina mutatta, hogy alig
látható nyomok vezetnek felfelé a domboldalon. Talán ha tíz
méter volt a látótávolság. Bezárult a horizont. Visszaültek a
szánra, és követték a nyomokat. Ha lassan mennek,
megfeneklenek a hóban, ha gyorsan, nekiütközhetnek valaminek.
Klemet félt. Nem vallotta volna be senkinek, de félt. Egész
életében félt a tundrán végigsöprő szörnyű viharoktól. Próbált
úrrá lenni a félelmén, és azt hitte, a tudat erejével sikerülni fog.
Hogy legyőzze a félelmet, sokszor egyedül szállt szembe viharral,
sötéttel, dermesztő hideggel. Aslak közelében visszatért a
félelme. Tudta, hogy amiatt. De Aslak borzalmas dolgot követett
el. Fizetnie kell. Őneki, Klemetnek le kell tartóztatnia. Ha ugyan
él még. Egyre nehezebb volt követni a nyomokat. De Klemet
kétszer is vérnyomokat látott a reflektor fénysugarában.
Ugyanaz a vihar. Annak a viharnak a szakasztott mása.
Próbálta elhessegetni a képet, de hiába. Hétéves kiskölyök volt.
Ül a kautokeinói internátus ablakpárkányán. Kicsiny
tarisznyában a napok óta gyűjtögetett úti elemózsia. Kettejüknek.
Hazamennek a tanyára. Megszöknek az iskolából, ő meg a
barátja. Itt megverik őket, ha számiul szólnak egymáshoz. Ültek a
párkányon, előttük az éjszaka fekete tömbje és a süvítő, jeges
vihar. Harminc kilométer az éjszakában, mínusz harminc fokban.
Vaksötétben. Hétévesen. Ez most ugyanaz a vihar. Ugyanúgy
süvít a fülébe. Nem, most nem hagyja magát, megy tovább, bele
az éjszakába… Hiába a kezeslábas, abba is befúrja magát a szél.
Ugyanaz a vihar, ugyanaz a félelem. Az emlékezet minden zugába
besüvít. Fönt, a dombtetőn elágaztak a nyomok. Bal kéz felé
eltűntek egy alig észrevehető mélyedésben a domb túloldalán. A
másik nyom, egyetlen ember nyoma a platón halad tovább.
Klemet arra irányította a motoros szánt. És ahogy feszültségtől
eltorzult arcát felemelte, a vízszintesen lobogó hófüggönyön át
egy négyszélsapkás férfi körvonalát vélte látni a reflektor
fényében. Nem káprázat volt: Aslak állt ott, nekifeszülve a
szélnek.
Klemet mélyen beszívta a levegőt. Ránézett Ninára, látta a
lány szánandóan szétesett vonásait.
– Várj itt! – mondta.
Az utolsó méterek egyenesen a vihar szívébe vezettek.
Elkerülhetetlen az összecsapás, ezt Nina is látta. Klemet
leállította a motort.
Aslakról lerítt, hogy halálosan fáradt. A szeme mélyen ül
üregében. A bal karja csüng, a vállánál vér itatja át a bundáját.
Fájdalma van, de leplezi. A keze ökölbe szorítva. Klemet mélyeket
lélegzett. Neki kell megszólalnia.
– Miért? Miért tetted azt Mattisszal? – kiabálta túl a szélvihar
zúgását.
A fájdalom és a fáradtság meglágyítják Aslak vonásait. Rázza
a fejét. Szél korbácsolja az arcát, zúzmarától fehér a szakálla, a
szemöldöke.
 – Mattis már halott volt, amikor odaértem. Sírtam, Klemet,
életemben először sírtam. – Aslak őszintén beszél. És nem esik
nehezére a vallomás. – Gyerekkoromban soha nem sírtam. Nem
sírtam Aila meg a gyerek miatt. Mattis az emberek áldozata. A
szabályoké. A rénhivatalé. A nagyvállalatoké. A Mino Solo volt a
legrosszabb. Mind bűnösök voltak. A polgármesteri hivatal.
Amelyik kiadja az engedélyeket. Tudták, mi történt Ailával.
Semmit sem tettek érte. Ezért vittem oda Mattis fülét. Hadd
tudják meg az emberek.
– Miért nem jöttél el hozzám? – Klemet résnyire húzta a
szemét. A jégkristályok, mint megannyi apró tű, döfködték az
arcát.
– Nem hiszek a te igazságodban, Klemet.
– És a vér Mattis szeme alatt? Miért csináltad?
– Az őseink, Klemet… Amikor a hosszú téli éjszaka után
visszatért a nap, az őseink vérbe mártottak egy fagyűrűt. Azon
keresztül nézték az új napot, így segítettek azokon, akiknek
elborult az elméjük. – Elhallgatott. A kimerültségtől alig tudta
nyitva tartani a szemét. Klemet még sosem látta ilyen emberinek.
– Mattisnak elborult az elméje. E miatt az egész miatt. Ezért
tettem a szeméhez a gyűrűt. Azon a napon halt meg, amikor
visszatért a nap. A túlvilágon most újra ép az elméje. Békében
nyugszik. – Klemet felé nyújtotta az öklét. Kinyitotta a markát.
Racagnal véres karlánca volt benne. – Vedd el! Add oda Ailának!
Érteni fogja, mit jelent.
Klemet felnézett Aslakra. Felgyorsult a lélegzete. Látta az
ezüst téglalapba vésett betűket: MO-SO. Elvette a karláncot.
Nehezen tudott megszólalni.
– Aslak… – Megrázta a fejét. Könnyek fagytak a szeme
sarkába a jégkristályok közé. Már nem érezte a bőrén a vihar
ostorcsapásait. Bömbölt a szél, Klemet próbálta túlkiabálni. –
Aslak… Aila meghalt. Nemrég találtunk rá. A hideg ölte meg.
Aslak egy pillanatra lehunyta a szemét. Kinyitotta mindkét
öklét. Mintha most oldódott volna föl benne a feszültség, most
jutott volna elhatározásra. A scooter reflektora kimetszette
alakját a sűrűsödő sötétből. Közel lépett Klemethez. Már kiabálni
se nagyon kellett, hogy megértesse magát.
– Segíts, Klemet, hogy az állataim ne szenvedjenek.
 Egymás szemébe néztek. Klemet próbált úrrá lenni a rátörő
rettegésen. Tudta, hogy mondania kellene valamit, de megbénult.
Aslak már fordult, indult.
– Aslak! – sikerült kipréselnie magából a kiáltást. – Hol a
francia? Le kell, hogy tartóztassalak.
Aslak visszafordult. Szembenézett Klemettel.
– Én most oda megyek, ahol csak a hegyek törvényei
érvényesek. – Közel lépett. – Félsz? – Szelíden kérdezte, őszinte
részvét látszott az arcán. Klemet nem tudott megszólalni.
Fojtogatták az érzelmek. – Ne félj, Klemet! Nincs okod félni.
– Nem tudhatod, hogy mire gondolok! – szakadt ki a kiáltás
Klemetből.
– De tudom, hogy mit gondoltál.
– Ugyan mit tudsz? – kiabált Klemet. Kicsordult a könnye,
fájt. – Hétévesek voltunk, Aslak, hétévesek!
– De együtt kellett volna végigcsinálnunk, Klemet. Esküt
tettünk.
Klemetből feltört a sírás, ráborult a scooterre, és sírt, mint
egy kisgyerek, nem bírta abbahagyni.
Nina moccanatlanul nézte a jelenetet. Aslak megfordul,
elindul, Klemet testét pedig rázza, rázza a zokogás.
Amikor Klemet felnézett, Aslak már eltűnt a sarki éjszakában.