Varga Csaba: Istenemberré válás

(rövid kivonat a húsz fejezetből álló könyvből)

HAJNALI FÉNYSZÓLÍTÁSOK

I. ÉGI-FÖLDI ALAPIGAZSÁGOK

I .1. Isten szeret Téged!

I .2. Önvalód (Isteni Éned) szeret Téged!
I .3. Szerelmed mindörökre szeret Téged!
I .4. Nemzeted szeret Téged, észrevétlenül is!
I .5. Ember, Szeretet vagy, örökké!
I .6. A Szellem minden álmod teljesíti!
I .7. A Természet angyal-karjaival ölel Téged!
I .8. Földanya (Gaia) hűségesen szeret Téged!
I .9. Családlelked a jóságot tanítja Neked!
I.10. Isten szerelmes lélektársa vagy!

II. A BELSŐ ÚT

II .1. A szeretettség esélyt ad Neked a Belső Útra.

II .2. A Belső Út a katartikus újjászületés mámorát kínálja.
II .3. A Belső Út megment a belső haláltól, az egó és elme uralmától.
II .4. Földi jussod a szenvedő lélekből szerető emberré lenni .
II .5. A legnagyobb csoda, hogy átmész a Tű Fokán (a Szűk Szoroson).
II .6. Az élet-, a lélek-, és a tudatváltás kiemelkedés a sötétségből.
II .7. A második születés a Külső Emberből a Belső Emberré válás.
II .8. Örökké felszentelt vagy az alkímiai átlényegülésre.
II .9. Lélekfeltámadásod a Fényemberré (Jézus-emberré) növekedés .
II.10. Szeretet-emberként Istenember leszel: beteljesül a sorsod.
ISTENEMBERRÉL VÁLÁS (mindössze hét fejezetből rövid részek)

6. ALSÓ ÉS FELSŐ ÉN TITKA (A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ EMBER)

1. Eljött az óra, hogy színről színre lássuk megtestesült istenlényünket.

2. Amit látunk majd, az valójában nem látható. Se az egyik lényünk, se a másik lényünk.
Fizikai testként ugyanis nem léteznek.
3. Az egyik lényünk egyszerű neve a Külső Ember, s másik lényünk nem kevésbé
félreérthetetlen neve a Belső Ember. Az egyik pusztán létezésillúzió, a másik örök Istenlétező.
A Lélekközösségben és a Lélekközösség ölében ez a legismertebb, s még így is ismeretlen
Ikerlénység.
4. A hagyományos fogalmak szerint a Kis Én (Én, Alsó Én), s a Nagy Én (avagy Isteni Én,
Felső Én) elkerülhetetlen kettőség. Az egyik a látszatember, a másik a primordiális ember,
avagy az egyik az anyagba kötött ember, a másik az eredeti Istenember. A Külső Ember
„személyébe” tartozik az elme, az egó, a tudatalatti, az intellektus és nem utolsóként az
érzelmek (ami együtt öt entitás); mindez együtt a normál tudatnak hívott alacsony tudat is.
Jézus tanítása szerint (lásd például János apokrifonját) végre ismét megérthettük, hogy miért
és honnan vésetett be az emberbe ez az árnyéklény. Miután az Istenlétező legnagyobb
problémája, hogy a Külső Ember mintegy sebhelyként létezik benne, az ember gyógyításának
kezdettől fogva az elsődleges kérdése az, hogy a Külsőember-Sebhelylény hogyan
gyógyítható meg.
5. A Belső Ember személyének fontosabb entitásai az Önvaló (az Isten), a Felsőbbrendű Én, a
Bölcsesség (a Bölcsesség Műhely), a Teremtő Elme (Istenelme vagy Felső Elme), s nem
mellékesként az Isteni érzelmek (ami szintén öt entitás); mindez együtt a magasabb tudatszint
és annak állapotai. Szintén Jézusnak köszönhetően végre megérthettük, hogy az Atya
korrigálta az ember teremtését az Epinoiával, ami a Belső Ember szubsztanciája.
6. Ez lehet, hogy váratlanul bonyolult rendszer, de ezt a keveset mindenkinek úgy kellene
tudni, mint az egyszeregyet. Ez az egyszeregy szentsége. Ez két „ember” bennünk, két nagyon
más világ, s egyúttal két eltérő sors mindenkiben, amelyet ráadásul körbevesz a kollektív
tudat (a Kollektív Ember), amelynek szintén van Isteni esszenciája, s földbolygó Önvalója.
7. A Külső és a Belső Ember kapcsolata a leginkább feltáratlan, mert még a megfigyelése sem
kiforrott. Az Alsó és a Felső Én „vezette” két ember egyaránt a Lélek anyaföldjén létezik;
mintha a Lélekközösség együtt tartaná őket két kitárt tenyerében. A Lélekközösség épkézláb
szeretetközösségként befogadja őket, sőt átöleli mind a két „embert” és mosolyog rájuk. Az
egész együtt az Istenlétező Ember, amelynek csupán a Belső Ember a valóságos (nagyobbik)
fele. Képzeljünk el egy határtalan gömböt, amely az Önvaló természetes „időtere”, s ennek
közepe táján van egy gyógyulatlan seb. Ez nem más, mint a Külső Ember.
8. A Külső Ember tehát a láthatatlan térben végképpen nem látható, mert létezésillúzió, amely
ugyanakkor fekete lyukként funkcionál, ám ennek az embernek belső kozmoszában lévő
fekete lyuknak a „sebszája” csak azért fedezhető fel könnyen, mert a valóságos fehér lyukban,
azaz a Belső Emberben van. Ebből is érthető, hogy a Külső Ember pusztán egy sebhely-
kivetülés isteni testünkben-lényünkben. Számos jel szerint később az elme, az egó és a (kis)
Én szándékolt csinálmánya is, ami viszont önmagáról létező emberformát sugall.
9. A Belső Ember pedig – maradva egy szép hasonlatnál – egyszerre gyógyító, teremtő, s
repítő Angyal. Ha tetszik: Angyalistenség. A Belső Ember az igazi Ember, ez az
Őseredetlélek kivetült Istenminősége is. Első feladata az, hogy a sebhely-feketelyukat és a
mögötte rejtőző istentelen „betegségeket” meggyógyítsa. A valódi Emberré (tehát
Istenemberré) válás első s egyben kardinális feltétele, hogy az üszkös sebhely beforrjon és a
nyoma is eltűnjön.
10. A Külső és a Belső Ember rövid bemutatása jelzi, hogy ez olyan ikerlénység, amelyben az
egyik entitás (a Külső Ember) nemcsak alacsonyabb minőség, hanem egyrészt nem Isten
teremtése, másrészt pedig csak látszat-entitás.
11. Kezdjük a Külső Ember „természetrajzával”. A Külső Embert nem csak öt saját entitása
boronálja össze, hiszen ez a látszatlény kifelé, a barátságtalan külvilágra irányul, így a külső
térnek érzékelt természeti-társadalmi valóságból zuhog rá a fantom sötétség is, amelynek
hatására végképpen olyan zavaros valóságkép jelenik meg benne, ami szerint ez a pókháló
rendszer alapvetően káoszba löki és kiszolgáltatottá teszi. A Külső Ember tehát a (helytelenül
érzékelt) külső világ alapján is (helytelennek tekinthető) énképet fogadtat el magával. A földi
létezésben viszont az emberek többsége ezzel az illuzórikus Énnel azonosítja magát. A
köznapi nyelv ezt hívja Énnek.
…
12. A Külső Emberben a meghatározó szerepet az egó tölti be, amelynek léte viszont
önmagában is paradoxon, mert entitásként egyszerűen nem létezik, miközben olyan önképet
sugall magáról, mintha fizikailag-lelkileg létezne. Mondhatjuk róla, hogy apró hologram,
amely azért konstruálódott a Külső Emberben, hogy a külvilág valós-vélt veszélyeit belül
semlegesítse. Amíg a földre született Istenlétező pusztán Külső Emberként éli magát, gyakran
valóságosan, vagy csak valótlanul veszélyben lenne, ha az ego látszólag nem tartana föléje
védőernyőt. Ezzel ugyanakkor akadályozza, hogy a Belső Ember kiáradjon a Külső Emberbe,
és tényleges biztonságot garantáljon az Istenlétezőnek, amelynek ráadásul nincs is szüksége
folyamatos mentőövre.
13. A Külső Ember összeszövetkezett kvázi entitás-csoportként létezik az Érzések-Érzelmek
burkában, amiből szükségképpen következik az, hogy befolyásolják, irányítják az ember
fizikai testét. Ez az Érzések-Érzelmek burokgyűrű egyúttal a sebhely külső „fala”, így
közvetlenül találkozik a Belső Ember külső „falával, amely viszont a magas rendű, isteni
érzelmek gyapotgyűrűje. Ezért nem lehet meglepetés, hogy az isteni minőségű érzelmek át-
átszivárognak a Külső Ember elme-egó komponálta érzelmeire. Ez egyszerre láthatatlan csoda
és burkolt disszonancia. Jobb esetben a Külső Emberben is hullámoznak az eltérő érzések és
érzelmek, s így ütköznek egymással az önző-tagadó és a szerető-ölelő érzések.
14. Az érzéseket és az érzelmeket az (Alsó) Elme hívja elő, ugyanakkor generálja és kivetíti
őket. A Külső Ember elméje – mintha egy igen hosszú testű kígyó lenne – belenyúlik a
tudattalanba, s nemcsak az előző életek élő emléktárába, hanem a kollektív tudattalan
mélységeibe is. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az elme negatív érzésekhez,
érzelemmintákhoz való röghöz kötöttsége miatt szükségképpen folyamatosan negatív
ismereteket, negatív képzeteket „teremt”. Összegezve negatív létélmény generátor. Ennek
következtében az emberi testbe-testre állandóan negatív beállítottságú érzésgondolatokat
sugároz, egyszerre önt, nyom és tapos. Az Elme így válik szüntelen zajokozóvá.
…
26. A Külső Ember rajza után lélekemelő a Belső Ember (Istenember-Mag) örömteli portréja.
Ha van valódi igazság, mégpedig örökkön van, akkor a Belső Ember az. Ha van tündökletes
élet, márpedig ez halhatatlan, akkor a Belső Ember az, akinek mintegy magként örökkön a
lélekburokban van az otthona. A Belső Ember tekinthető úgy is, mint ötödik dimenziós
„anyag” a fizikai testben, avagy a (lelki burkot kívülről ölelő) testi burokban.
27. A Belső Ember Isten bennünk, általunk és értünk. A közkeletű felfogás szerint az Önvaló
egyértelműen az Isten bennünk, de inkább azt sugalljuk, hogy az egész Belső Ember az. A
Külső Embernek nincs belső központja, mert se az Én, se az egó nem képes erre, ám a Belső
Embernek tértelen-időtelen Égi Magja van. Szimbolikusan ez két „rétegből” áll: az
Önvalóból, mint a színtiszta Istenből, s a hozzáforrt (gyűrűként elképzelhető) Felső, vagy
Felsőbbrendű Énből. Fontos felismerés, hogy a Felsőbbrendű Én nem más, mint az
Őseredetlélek kivetülése (is) az egyénbe, amely sűrített esszenciákat is tartalmaz, például a
személyessé vált Ánanda és Édenkert esszenciákat.
28. Isteni Önvalónk (fenséges entitáskomplexuma) nem csak Önmagunkért, Mimagunkért
létezik, miután teremtettsége és teremtőképessége egyaránt szolgál minden létezőt
(Istenlétezőt). Ezért nem meglepő, hogy felfoghatatlan Önvalónk - szeretettel való
megérintésének hatására - nemcsak önmagunkat, hanem isteni alapenergiájával tág térkörben
minden létezőt automatikusan gyógyít. Egészen kicsiben ugyanúgy működik, mint az
Istenmindenség: képtelen nem szeretni és képtelen nem jót tenni.
29. Melyek a Belső Ember teremtőképességei és teremtő ”eszközei”? Ha az emberi test
nyilvánvalóan az Istenlét közvetett teremtménye, akkor szükségképpen a finomtest és a
durvatest is az, sőt az Elme-burok és a Megismerés-burok is. Ebből aztán következik, hogy a
Belső Ember bennünk nem pusztán isteni adomány, hanem a Felsőbb Én révén egyúttal az
Őseredetlélek valódi továbbteremtő teljességmásolata. (Az Istenlétező ezért szükségképpen
létteremtő.) A teremtőképességek és teremtőerők azonban nem burkok, hanem szubsztanciális
istenmagok: ilyen a tudat-mag, a bölcsesség-mag, az Ánanda-mag, az istenelme-mag, vagy a
feltáratlan mindenség-mag. Ez utóbbi felfogható a DNS-ek ikerlényeivel, a fantom-DNS-ek
omnimindenséggel kommunikáló „hálózataival”. A Belső Ember Istenlétezőként
folyamatosan láthatatlan kapcsolatban van a sokdimenziós omnigalaxis rendszerrel.
30. A Felsőbb Én (a Nagy Én, vagy az Én-Én) természetesen a Valódi Énünk. Az, aki
vagyunk! (Már azért is, mert nem választható el az Önvalótól). A Felső Én ugyanakkor az égi-
föld összefogó- és cselekvőlét, aki a Belső Hangon keresztül vezet, méghozzá szuverén,
korlátlan, de elkötelezett és hűséges intelligens teremtőerő, irányítóerő. Ha az Ember átadja
magát a Felső Én szeretettel és megértéssel történő létezésvezetésnek, bátran hiheti, hogy
nemcsak a boldogságédenbe viszi, hanem Haza, a Földi-Égi szerelemotthonba. Ezért a
Felsőbb Én szintén összefogja és cselekedteti a Belső Ember minden entitását. Az Önvaló
szívéhez kapcsolódva természetesen Egységgé teremti az Embert, s kézen fogva húzza-emeli
egészen a végleges Istenember állapotig.
…
32. A Bölcsesség-mag, avagy a magunkkal hozott ősi tudásteljesség, a mindentudást őrzi és
tárolja bennünk. Érdemes viszont tudni, hogy a mindentudás automatikusan nem érhető el,
mert ennek feltétele a Lélekközösség finomodása, a Külső Embert jelképező seb
begyógyulása, az Ánanda-mag belső térhódítása, s nem utolsósorban a magas szellemi és
nyelvi kultúra. Ha nincs bennünk gazdag és értő nyelvkészlet, széles körű fogalomkincs, a
magas szintre lépett elme sem tudja megszólítani és előhívni a személyes Akashából a
bölcsességet.
33. A személyes Istenelme nem a Külső Ember elméje. Az egó és intellektus fogságából és
önnön maga leértékelésétől megszabadult Felső Elme, a Külső Ember szétmállása,
feloldódása után önkéntelenül hazatér, azaz az Önvaló és 85
a Felső Én karjaiba omlik. Ekkor már nemcsak érzékel és gondolkodik, hanem a Bölcsesség-
Műhely támogatásával az Igazi Tudást reprodukálja, ráadásul a Belső Emberben a teremtésre
felhatalmazott és szakosodott Teremtő-Isten mestere, avagy a Teremtőerő, és a teremtés-
végrehajtó lesz.
34. Ha az Örök Éden általunk, velünk, érettünk és a földi mindenségért ereszkedik alá
misztikus születésünk során, akkor a földi újjászületés sem teremthet mást, minthogy az Égi
Édenből földi Édenkertet (Istenotthont, mennyországot, szerelemkort, stb.) hozzunk létre.
Önmagunkban és önmagunkon túl, a végtelen „sarkáig”.
35. Ha egyszer minden, anyag és nem anyag, elemek és éter, test és lélek, szerelem és
fájdalom (stb.) minden tudattermészetű, ami hologramként is valóságosabb létező, mint egy
méltóságos tölgyfa, vagy morajló tenger, akkor szükségképpen világos, hogy a Belső Ember
minden entitásának, kapcsolathálóinak, intelligens létezéseinek az „anyaga” a tudat. A tudat,
amely Isten „anyaga” is.
36. A Belső Ember rendszerfeletti rendszere elárulja, s így láthatóvá (vagy sejthetővé) teszi az
Istenegyetem sokdimenziós és végtelen gazdag poszthálózatát.
37. A Nagy Én tehát nem a Kis Én. Fény és árnyék nem keverhető össze, ahogy a Külső
Ember sem a Belső Ember.
38. Nincs okunk egyenrangúnak tekinteni a Kis Ént és a Nagy Ént, vagy a Külső és a Belső
Embert. Ám a Kis Énnel is szimbolizált Külső Ember közvetve (akarva-akaratlanul) szintén
Istent szolgálja az újjászülető ember érdekében.
39. Szeressük mindkettőt!
40. Ám az Istenemberré válás azon múlik, hogy az Isten által kikövezett úton a Külső
Szenvedésemberből véglegesen egyesült, boldog Ánanda-emberré váljunk.
8. A BELSŐ ÚT SOVÁNY ÉS BŐSÉGES RAJZA

1. Az Út, nem a legelejétől, és nem a legvégéig.

2. Az Út: a beteljesülő Istenlétező. Nincs más beteljesülés.
3. Az Út elsőrendűen Belső Út, másodrendűen Külső Út. A Belső Útra minden ember
felszentelt, a Külső Utat pedig saját maga szenteli fel.
…
8. Ha Isten jeltelenül és jelképesen Út, az Istenember nemcsak szubsztanciálisan az. Az
Istenember azért születik fizikai testbe, hogy kézzelfogható Útistenségét kitapinthatóan
felismerje és saját lábával járja végig az Utat. Addig tér vissza újra és újra az édenkert
bolygóra, amíg végleg belép a Belső Út negyedik szakaszán a valódi édenkertbe.
9. Az Út a Külső Embertől a Belső Emberig tart. Ez a legsoványabb, avagy legegyszerűbb
megfogalmazás. Ám a két szélső lépcsőállapot helyett mondhatunk rögtön három stációt, mert
az emberek a középső útemelkedőn, a Tű Fokán, avagy a Szűk Kapun haladnak át. Lehet még
bőségesebb bemutatás az útkép vázlat: indulás a Külső Emberből, utána a Külső Ember lassú
eszmélésen át a Tű Fokáig jutás, majd a Fényemberré válás elérése jön, és végül a beteljesülés
tüneményes Istenemberként.
10. Ez összesen öt lépcső, vagy öt stáció a spirálúton. Az öt útszakasz egyszerre szimbolikus
és konkrét megnevezése ez: (1) Sötétség mélye; (2) Lassú világosodás; (3) Átmenet,
átlényegülés; (4) Új emberré válás (vagy Fényemberség, vagy születő Istenemberség); (5)
Szerelemember, Szeretetember, azaz Istenember. Az első stáció a Külső Ember szélsőséges,
drámai állapota és az ötödik szint pedig a Belső Ember mámoros beteljesülése, avagy az
Édenkert, ami egyben a földi Mennyország. Az öt stáció nem egyéb, mint az ősi felosztás, a
Felső, a Középső és az Alsó felidézése, hiszen az első kettő az Alsó, a Tű Foka a Középső, s
az utolsó kettő a Felső. (Természetesen az Út sokkal bővebben, akár hét, vagy akár huszonegy
útszakaszként is definiálható.)
11. A sötétség mélye nem más, mint beleégés, belekozmálás a Külső Ember istentelen
létezésébe. Ez Jaldabaoth nyilvánvaló öröksége. A lassú világosodás szakasz egyenlő azzal,
hogy körülnézünk a sötétségben, keressük az okokat, gyógyítjuk sebhely állapotunkat,
miközben lassan világosodik belső „pincénk”. Az átmenet és átlényegülés oka és célja
ugyanaz: a fénytelenségből átvergődni a fehér fényvilágba, miközben ennek érdekében Külső
Ember lényünk átlényegül normál Lélekemberré. Az Új Emberré válás hosszú távfutása azt
tanítja, hogy az újjászületés csak ablak, amelyet kinyitva repüljünk ki a Mennyek Kapujáig. A
Fényemberség stációját valóban a megváltás követi, hiszen ekkor már elkerülhetetlenül
Istenemberré válunk, ami azonos a Szerelem- és Szeretetemberrel.
12. A Belső Úton való trappolás közben párhuzamos lélekpróbáló hegyi túra az, hogy közben
ugyanúgy haladunk a személyes Külső Úton, ahol szintén a felsorolt stációkon át juthatunk el
a szerelem-szeretet létezés isteni minőségeiig. Az egyén Belső Útja, az ember Külső Útja, a
Közösség Belső és aztán Külső Útja, a Szerelem Út, vagy a Szellem Útja és többek között az
Emberiség Útja mind-mind ezen az öt lépcsőfokon halad. Összesen minimum tizenöt
egyszerre párhuzamos és összefonódó Utat különböztethetünk meg.
…
14. Számos úttípust ismerünk: gázlót, ösvényt, erdei utat, lélekutat, tengerjárást, égi sztrádát,
dimenzióváltó „utat”. Az Utak közös stációit viszont egyformán specifikálhatjuk. Az első
útféleség: földalatti vakondjárat, a második állapot: mocsárút, térdig vagy nyakig vízben, a
harmadik szint: rés a kőfalon (a Tű piciny Foka azonban belülről állomáscsarnok), a negyedik
lépcsőfok: átjáró az ürességből a fénypalotába, s végül az ismert út utolsó foka: a szakrális út,
vagy nyitott bejárat Isten szívébe.
15. Ez az a mindenség-éden, ahova könnyedén beléphetsz. Ki fogad ott?
16. Minden földi embernek kimerítő kihívás az Út. Mindegyik útszakaszon akadályok, kidőlt
fák, elégett roncsok, hitetlenségfalak, vagy éppen légüres terek úttalanságai vannak. Az Utak
közös szintjein egyformán nevezhetjük meg az útbuktatókat is. Az első stáción elmefogdák,
fénycsapdák, a második útszakaszon vízalatti árkok, fájdalomkutak, a harmadik lépcsőn:
reménytelenség barlangok, elmeanyagú útugratók, a negyedik állomáson kimerültség ágyak,
vagy maradék, porladó múltroncsok sorjáznak. Mindenhol felborító negatív érzések és
gondolatok vannak. Az ötödiken, a hegycsúcson: nincs akadály. Ha lenne is, Isten mosolya
régen elolvasztotta volna őket.
17. Az akadályok teremtői, kinevelői, emelői, megszemélyesítői szinte mindig önmagunk, a
Sebhely Ember. A társaskomplexum belső disszonanciái, válságbugyrai, úttemetői „szülik” a
fantom ellenentitásokat. Mindezzel nem tagadjuk, hogy az izolált ember önértelmezései
felfedeznek „külső” akadályfalazókat, kezdve a galaktikus pusztító energiáktól, a kollektív
egótudat fagyosító hatásesőitől, egészen a lélektársaink által tartott tükrök fájdalombárdjaiig,
vagy a fizetésért működő áltanítók fekete mágia tüzeiig.
…
23. Az Út első három lépcsőjén majdnem mindenki úgy bukdácsol végig, hogy alig van
sejtése, vagy egyáltalán fogalma sincs arról, hogy Úton van, sokáig végképpen nem érti az
akadályokat, legszívesebben hangosan lázadna a megpróbáltatások ellen, s csak ímmel-ámmal
fogadja el a segítők lélektámasztásait. Pedig a legmeghatóbb támogatás az, amikor a Hozzád
küldött segítő lélektársak Veled sírnak.
24. Az értetlenség és a tiltakozás nem is maradhat el. Nemcsak a lassan múló idődöcögés
okoz feszültséget, hanem az Útpálya látszólagos véget nem érése s reménytelensége is, ami
miatt aztán lelkileg-testileg megfeszülve-kifeszülve vergődsz. A boldog fordulat viszont
szinte soha nem akar megérkezni, mert minden földi feltételezéssel szemben csak addig múlik
minden rajtad, amíg rajtad múlik. Az útjárás kifürkészhetetlensége és a megérkezés
folyamatos elhalasztása miatt akkor is szomorúság-kuckóban ülsz, ha már mindent értesz, s
lelkileg-tudatilag békében vagy.
25. A tényleges és szimbolikus keresztre feszítéseket senki nem kerülheti el, holott ma már
nem a fizikai tested és nem a fizikai anyagból ácsolt fakeresztre szegezik fel. Az első három
lépcsőfokon egymást követik a kisebb-nagyobb keresztre feszítések. A különbség az, hogy
vasszegek helyett lélekszegekkel, pontosabban elmeszegekkel, egószegekkel,
intellektusszegekkel, sőt én-szegekkel dolgozunk önmagunk ellen. Mindegyik szeg „feje”
ráadásul érzésekből-érzelmekből van, így amikor a szeg fejére ütünk, azonnal fájdalmat
okozunk.
…
28. A földi Ember Külső Útja a harmadik állapotban szintén útbontás és új út keresése, ám a
mindennapi életállapotok átlényegítése szintén kínkeserves. Még az ember lelke nem szabad
és nincs benne bizonyosságtudat, hogy átadja a vezetést a Belső Hangnak. A negyedik
spirálút-szakasz fordulatainál következhet be viszont az újabb szerelmi lélekaktus: a Külső
Ember egyrészt feloldódik, mint vízben a fény, másrészt pedig beolvad a Belső Emberbe,
mint kiszáradó patak a fénytengerbe. Az ötödik útállomásról talán beszélni sem kellene, mert
az a földi Istenlét (nemcsak Istenlétezés) korlátlan, szeretet vezérelte külső beteljesültsége.
29. A stációk között vannak is, és nincsenek is határok, ráadásul az Úton való közlekedés úgy
történik mindig, hogy a Tű Fokának végéig időnként újra és újra hátrálunk is, s aztán mindig
újrakezdjük a gyaloglást meztelen talppal. A határok helyett láthatatlan összefolyások vannak,
ám egy-egy stáción olyan szilárd forma-állapot is van, mintha ez fizikailag-lelkileg
kitapintható térstruktúra és términta lenne. Az első lépcsőfok közepén - minden jel szerint -
már-már kijárat nélkül, világítatlan bunkertér betonozódik be, míg a második lépcső olyan
térélménynek és térszakasznak tűnik, mint amilyen a végtelen sivatag kis oázisokkal, s a
harmadik szakasz belülről, mint mondtuk, óriási gömbcsarnok, amiben bezárt rigóként
körözünk, és ahol panaszos énekünkre – úgy hisszük - senki sem hallgat. Az Út további
állomásai már nyitott, fénnyel töltött térálom-valóságok.
30. Az útszakaszok és az útváltások nem jellemezhetők racionális, technológiai folyamat
elemeiként. Kivétel nélkül, minden földi Istenlétező állandóan azt tapasztalja, hogy a Nagy
Úton való végigmenetelés részben nem tervezhető, részben pedig hellyel-közzel tervezhető,
ám végül szükségképpen alkímiai újjászületés. Titkok, meglepetések, váratlan fordulatok, égi
beavatkozások, földi kifordítások végtelen kavalkádja az Istenember második genezise.
…
38. A Belső Út: Megváltás-kincs. A Megváltás az Istenemberré válás.
39. Belül mindenki kiáshatja Égi valódi Lényét, ha kiássa magát a sötétség otthontalan
celláiból.
40. Hadd fújjon a Szél!
11. AZ ELSŐ STÁCIÓ

1. Láss a szemeddel, lelki szemeddel.

2. Amit aztán látsz, igyekezzél látni Felsőbb Éneddel, ne csak szorgos elméddel.
3. Legyen világos, hogy az Istenlétezőként élő Istenember azért születik erre a bolygóra, hogy
Istenlétezése során egyre közelebb jusson az eredeti ősállapothoz, azaz az Istenléthez. Az
Istenlét és az Istenlétezés között így ég és föld a különbség.
4. Az Istenlétezés folyamán azonban az első, elsötétült stáció már kizárja, hogy rögtön lelki
szemünkkel lássunk, s majd amit a sötétségben látunk, vagy csak látni vélünk, azt már a Felső
Énünkkel értelmezzük. Ezért az ember önmagát még csak nem is Istenlétezőként, hanem
Istenvesztett létezésvesztettségként tapasztalja.
5. Az első stáción az Ember „halandó és szenvedő lény”, nincs tapasztalata a magasabb rendű
énjéről, önmagát jobbára csak élő sebhelyként érzi. Ám közben még az sem tudatosul benne,
hogy Sebhely entitásként létezik, aminek az első, kiinduló oka az, hogy Sophia az Atya/Anya
jóváhagyása és férfi társa beleegyezése nélkül hozta létre hasonmását, az első arkónt.
6. A földi ember „halandó és szenvedő lényként” nem lát, így paradox módon azt sem veszi
észre, hogy a látszatok mögött sötétségben él és önmagában is sötétség van.
7. Az elhomályosult Istenlétező, avagy a harmadik dimenzióban élő, testruhát öltött ember a
létezésvesztettség mellett nem ismerheti fel, hogy társas önmagában, a szimbolikus sebhely
mögött változatlanul ott rejtőzik igazi énje, avagy az örök Istenlét, amelyet benne az Önvaló
és a Felsőbb Énje képvisel. Az első stáció gyökérállapota tehát a kettős vesztettség: a külső
létezéstorzultság és a belső létvesztettség. Szinte érthetetlenül egyaránt nem tapasztalja, és
nem látja önmagában a Belső Embert és világi létezésében a hamis énjét, a Külső Embert.
8. Természetesen arról sincs fogalma, vagy látható képe, hogy többszörös ikerlény, így
például azt sem tudja, hogy a földi családja mellett égi családja is van.
9. A legmeghökkentőbb állapotelem az, hogy noha ez az Istenlétező önmagát fizikai testével
azonosítja, ám saját fizikai testéről is csak meglehetősen homályos „víziótöredéke” van. Ez
annak ellenére van így, hogy a bolygó általános iskoláztatásában a figyelem kiemelten a
fizikai testrendszeren van. Miután azonban az ember önfigyelmét a testére sem fordítja, sőt
saját fizikai testét pusztán használni kívánja, így a személyes megfigyelésének hiánya miatt
nem látja a különbségeket a tanult testkép és a tapasztalt testműködés között.
10. Az Istenlétező szükségképpen nem szereti, és nem becsüli testét, holott teste folyamatosan
csodákat jelenít meg neki.
…
12. Az Istenlétező tehát kettős barlangban él, s egyik barlangban sem látja a másik lényét, mi
több egyik barlangban sem látja belső Istenlétét, így személyes és kollektív identitása
kikerülhetetlenül a „füsttől fuldokló létezésérzet” azonosságtöredezettsége. Mind a két – elme
és egó kreálta - barlangját az jellemzi, hogy a barlangnak nincs ablaka, sőt bejárata is olyan
szűk, hogy alig szivárog be a fény, továbbá a barlangban télen megfagyhat, nyáron pedig
igazán nem melegedhet fel. A világban semmilyen természetes komfortérzete nem lehet.
13. A barlangban nincs tükör, a barlang sem tükörvalóság, a barlangban kuporgó
Istenvesztettség nem tükör önmagának, és ráadásul létezésének drámái sem ismerhetők fel
belső látásának elhomályosultsága miatt.
14. Az Istenlétező így nem tudhatja, hogy fénylény, nem veheti észre, hogy világít, s fénye
nem tárja fel a barlang belső világát. Nincs esélye rá, hogy bent vagy kint, legalább
fájdalmának tükrében, mosolyogva megpillantsa saját szemét és gyermeki mosolyát.
15. Ezért nem látja, és nem láttatja, hogy a barlang belül Isten palotája, amely szüntelenül égi-
földi fényben fürdik. Hogyan is fedezhetné fel, hogy barlangja a földi édenkert közepén,
terméstől rogyadozó fák között rejtőzik? Hogyan is tudatosulhatna benne, hogy belső
barlangja egyenesen Isten felszentelt hajléka, amelyben a lélekmadár is égi dalra tanítja?
16. Azt mondtuk, az Istenlétező ember halandó és szenvedő lény. Azért halandó, mert
egyrészt a földi életvesztettségében szükségképpen halálmintázatokba kötözött, másrészt
változatlanul nem hiszi el, hogy halhatatlan lélek, aki a testruha letételével egyidőben nem
pusztul el. Nem tudja tehát, hogy önmaga (önmaguk) halhatatlan Istenlét, s nem is érti, hogy
Istenvesztettsége helyett sorsa az Istenemberré válás lenne.
17. A leginkább drámai az, hogy a kétszeres barlanglakó nem csak fényvesztett, hanem
boldogságvesztett, aki Istenléte hiányában nem ismeri, s nem éli a valódi szerelmet és a
szeretetet. A földbolygó legsúlyosabb drámája változatlanul az, hogy az Istenlétező ember
nem szeret, és nem szeretik, így újra és újra fuldoklóan egyedül van; olyan létezésvesztett, aki
esztelen magába zártsága miatt nem éli meg a nő és a férfi közötti isteni minőségű szerelem
extázisát és egységélményét.
18. Az egyén szenvedésmindensége, avagy a szenvedésteljessége a pokol kiteljesedett
formája. Az összegyűlt érzelmi, lelki, tudati szenvedésérzetek meghökkentő módon
megtestesülnek saját lényében és az emberen belül önálló fizikai entitást színlelnek. Ezért
alakul ki az az érthetetlen következmény, hogy a szenvedő Istenlétező önmagában
„megengedi” a sebhely-entitás kialakulását és megszilárdulását.
….
23. Az elmetszettségek belső és külső mátrixrendszerének néhány kulcseleme a
következő:(Belső tényezők:)
1/ Az embernek saját Önvalójától, Istenlelkétől való elmetszése; 2/ Hasonló saját élő
szellemétől, megtartó öntudatától, s egyúttal az önmegismerhetőségétől való elvágása; 3/ A
legnyilvánvalóbb belső krízis, hogy az egyes ember nem tudhatja, s önmaga sem ismeri fel,
hogy mindenki előtt szabad a Belső Út, s az azon való haladás; 4/ Az elmetszettségek csúcsa
az, hogy az egyes ember durván elválasztott az igazi szerelem és a szeretet isteni
állapotától70(Külső elemek:) 1/ A hagyományoktól, avagy a különböző hagyomány-
vonalaktól való elszakadtság; 2/ A mindennemű közösségtől, főként a családtól és a nemzettől
való elmetszettség, hogy az egyén teljesen izolált és megkötözhető legyen;
3/ A földi létezés személyes és közösségi újragondolásától és átalakításától való elvágottság, s
ezzel a létezés teremtésében alkalmatlanná válás; 4/ A valódi bölcsességektől és egyúttal az új
tudásoktól is való szinte teljes elmetszettség, hogy az ember régi és új hiedelmekkel önmagát
is fogva tartsa.
24. A megkötözöttségek (szintén belső és külső) mátrixrendszerének néhány kulcseleme a
következő:(Belső tényezők) 1/ Az ember durva, de rejtett megkötözöttsége saját elméje és
egója révén, kiegészítve a hamis énképpel; 2/ Az egyén belső békéjének, nyugalmának, lelki
otthonának lehetetlenné válása okozta rabszíjra fűzés; 3/ Előző életeinek elfedett drámáihoz,
bukásaihoz való sokrétű megkötözöttség; 4/ A valódi szerelem- és szeretet tapasztalat
hiányából fakadó láthatatlan érzelmi-lelki kiszolgáltatottság általánossá válása;(Külső elemek)
1/ A mindennapi létezés szándékos elbizonytalanítása felnagyítja és kiszélesíti a szociális
létezés-kiszolgáltatottságot.2/ Az uralkodó hatalmak többsége már régen nem csak katonailag,
hanem gazdasági önkényuralommal és a pénzfegyver bevetésével fenyegeti és rombolja
önnön érdekeinek eléréséért.3/ Az információs- és kommunikációs rendszerek „puha
fegyvereivel” az egyének személyes és egyúttal globális félrevezetése és elkábítása most
egyre jobban lelepleződik, s így furcsa módon a külső kiszolgáltatottság tudata még
nyomasztóbbá válik.(A tényezőket még hosszan sorolhatnánk.)
25. A földi Istenlétező kettős kiszolgáltatottságának oka a belső kettős vesztettség, ami
viszont nem független és nem érintetlen a kettős kiszolgáltatottságtól. Ezekből következik
néhány konklúzió:
1.A végső ok szükségképpen a kettős vesztettség, különösen az egyén belső Istenvesztettsége,
lélekvesztettsége, tudatvesztettsége, hiszen szükségképpen ez vetül ki „külső
mindenségére”.2.Az ember kettős vesztettsége és kettős kiszolgáltatottsága kreált ikerállapot,
amelyre ugyanakkor az is igaz, hogy erre kívülről a létező (integrált) uralomközpontok zárják
rá a börtönajtót.3.Az Istenlétezőt az ördögi ikerállapot úgy fogja körbe és láncolja le, s úgy
teszi kétségbeejtően tehetetlenné, mintha ezek testileg létező entitások lennének; avagy olyan
óriási, fegyveres, fizikai lények, amelyek az ember két barlangja előtt veszett vadállatokként
állnának őrt.(Ez az egyik legsúlyosabb illúzió!)
26. A hosszú történelem borzalma tehát továbbra is ismétlődik, s a változatlan
kiszolgáltatottság látványosan kiteljesedik. A szabadság nevében megkötözöttség, a
demokrácia nevében (gazdasági) leigázás és a boldogság nevében boldogtalanság válik
uralkodóvá.
…
30. A sötétség nem létezik, csak fényhiány van. Íme, ez a régi és új Törvény.
31. Az ősi tanítás mindig ez volt: a sötétségből a fénybe, hazugságból igazságba, és halálból
az életbe. Most ugyanitt tartunk, mert a bölcs tanítás ma ugyanez: a sötétségből a fénybe,
hibából igazságba, halálból az életbe, avagy a szeretetnélküliségből a szeretetbe.
32. Jézus mondta: „Ha azt mondják, akik előttetek járnak: ’íme, a királyság az égben van’,
akkor a madarak meg fognak előzni titeket az égben. Ha azt mondják nektek, hogy a
tengerben van, akkor a halak meg fognak előzni titeket. Ám a királyság bennetek és kívületek
van. Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az Élő Atyának
a fiai vagytok. De ha nem ismeritek meg magatokat, akkor szegénységben lesztek, és ti
magatok lesztek a szegénység.” A prófécia mintha beteljesült volna.
…
37. Ha nem akarsz fájdalomban kimerülni, felperzselődni, sőt oktalanul elpusztulni, ha nem
akarod immár, hogy drága szeretetteid élete korán dicstelen tragédiába torkolljon, ha
egyáltalán a kettős sötétségedbe fényt szeretnél beengedni, akkor először is csendesen ülj le
egy védett tisztáson, ahol nem félsz, s bizonytalanság nélkül döntsd el önmagatokban, hogy a
sötétség imitált fogságából kiemelkedsz, mint ahogy az éjszaka végén egy sólyom felrepül a
hajnali fénybe.
38. Ezt senki és semmi, önmagad sem tudja megakadályozni.
39. Istenlétező vagy, Istenember lehetsz.
40. Ha ezt látod, látsz lelki szemeiddel.
12. A MÁSODIK STÁCIÓ

1. Lépj ki a sötétségből. Léphetsz.

2. Már a lassú világosodás is haladás.
3. A mélység stációjában, a sötétségben a látástanulás volt a feladat. A második stáción a
látáserősítés a lecke, összekapcsolva a „szembetegségek” gyógyításával.
4. Az Istenlétező egyik rejtett felismerése, hogy az öt lépcsőfok mindegyikén – jól láthatóan -
más-más a létező ember. Ezért mindegyik stációfordulón más és más a torzult elme, más és
más a zabolátlan egó (a negyedik stáción viszont már az elme újjászületik és az egó
megszűnik). Más és más az Én (méghozzá úgy, hogy a Kis Énből megérkezünk a Nagy Én,
vagy Felsőbb Én karjai közé), miközben az Önvaló mindig változatlan (de sokáig úgy tűnik,
hogy nem létezik).Óriási különbség van a Külső és a Belső Ember érzelmei között is. A
Lélekközösség szintén nem változik, ám más és más arcát láttatja.
5. A második stáció neve: a világosodás. Ez nem megvilágosodás, de egy nagy ugrás
lehetősége a megvilágosodás irányába.
6. A Belső Útra lépés sokféle lehet, de a döntés közös misztériuma feltárható. A Belső Út
egyrészt gyakran úgy indul, hogy az Istenlétező spontán módon, szinte észrevétlenül,
legtöbbször a fájdalom okozta kényszer miatt elégeli meg a vergődését. Másrészt nem
kevesebbszer megoldatlan életében azért akar fordulatot, mert tájékozódik a kitörési
lehetőségekről, vagy valamelyik tanítótól vagy gyógyítótól
tanácsot kér. Mindkét esetben az Önvaló vagy a Felsőbb Én a belső háttérből szintén
inspirálja a felismerést és az életfordulat szándékát.
7. Az Istenlétezőnek azonban döntenie kell, s elsősorban önmagának mondja ki a döntést.
Nincs Belső Út - döntés nélkül! A misztériumnak persze része az, hogy a Lélekközösség
és/vagy a Felső Én már leszületés előtt, eleve így döntött.
8. A döntés előtt vagy közben ez a stáció mindenekelőtt a csend keresése, a csend első
(sokszor még zaklatott) tapasztalása. A második stáción való haladás legelemibb feltétele a
napi kétszeri ima vagy a rendszeres meditáció gyakorlata. Ez azonos az elme
lecsendesítésével és közben az elme természetének a felismerésével. A csend csak akkor
tapasztalható meg az emberben belül, ha az elme „zaja” már legalább percekig nem hallható.
Ez a szokatlan feladat önmagában is megpróbáltatás, mert az életrend első átalakításával jár,
és az komoly önfegyelmet követel, hogy a napi kétszeri ima-meditáció lehetőleg egyszer sem
maradjon el.
9. A belső csend látszólag természetes és ugyanakkor misztikus. A pillanatnyi csend is a lélek
fellélegzése és felderülése, továbbá egyre nagyobb szabadulás az elmétől. A Belső Út minden
boldog fordulata azzal kezdődik, amikor az Istenlétező a csendmindenségben meghallja a
belső hangját és később a belső hangján át a csendmindenség mögötti Istenmindenséggel
(elsőrendűen Önvalójával és Felső Énjével) megindul a beszélgetése.
10. A döntést megelőzően szinte minden Istenlétező felteszi magának azt az örök kérdést, ami
majdnem mindig, a súlyos kérdés kimondásáig megválaszolatlan volt: Ki vagyok Én? A belső
és külső sötétségben - szinte törvényszerűen - még maga az elsődleges kérdés sem tevődik fel.
Amikor az Istenlétező megszületik a földbolygón, elméje már szolgaian tudomásul veszi,
hogy a „Ki vagyok Én?” kérdésre adott ősválaszt láthatatlan függöny takarja el. Nem ok
nélkül tapasztalhatjuk azt sem, hogy a földön létező emberek kevés kivétellel maguk számára
még az ember általános fogalmát sem tudják értelmezni. (Az öndefiníció hiánya a sötétség
legsötétebb „felhője”.) A Jézus-fejezetben ezért tételesen felsoroltuk, s ezzel újra
felismerhetővé tettük, hogy a földre született ember milyen belső és külső tévedéseket követ
el. Már azért is, mert egyáltalán nem tudja: Ki vagyok Én?
…
13. A lassú világosodásban még nehéz olvasni a mindennapi létezés „könyvét”, így az
Istenlétezők nehezen különböztetik meg az elmét és egót, vagy az intellektust és az (Kis)Ént.
Nem válik például egyértelművé, hogy az elme miért nyúlik olyan mélyen bele a tudattalan
tárház legalsó fiókjaiba is. Az első stáció ikerbarlangjainak ajtóin való kibotorkálást az is
nehezíti, hogy az intellektus „összedobált” látszatismeretei tiltakoznak az ősi-új felismerések
ellen. Már önmagában azt is nehéz elfogadni, hogy a halál után a lélek továbbél, vagy többek
között azt, hogy évezredek óta folyamatosan inkarnálódik.
14. A második stáció kardinális szerepe három: (1) a belső fizikai, lelki és szellemi tisztítás,
(2) a szenvedéssel teli életváltás a belső-külső életben, továbbá (3) a sokoldalú megerősödés
és lelkierő fejlesztés. Avagy így az Istenemberré válás feltételeinek megteremtése gyorsul fel:
először a belső gyógyulással és annak hatásaként a létezés átalakításával. Egyik sem
nélkülözheti a másikat, ahogy az élethez egyaránt szükséges a levegő és a fény, sőt jelképesen
a víz sem nélkülözhető, ami ezen a lépcsőfokon a belső erő növekedése és kiterjedése. A
lélek- és tudaterő fokozása nélkül a próbatételek összeroppanthatják az Istenlétezőt.
15. A második stáció először a látványos tisztítás és tisztulás lépcsője, mert a sűrű sötétség
csak úgy indul oszlásnak, ha csökken bennünk a sötétség, de bennünk csak akkor terjed a
fény, ha a sötétséget okozó belső elsötétülések fényt kapnak.
Ha a mélybe rántó lélekfájdalmak gyógyulnak, vagy ha az egész Sebhely entitás (a Külső
Ember) látszatlétét kreáló szenvedéstapasztalatok felszínre kerülnek és kezelésük elindul.
16. A második stáción meglepő módon nem csökken, hanem nő és mélyül a fájdalom. A
szüntelen fájdalomlétezés közben szintén fájdalmas, vagy olykor még fájdalmasabb a
„szembetegségek” felismerése, a krízisek okainak megfigyelése és megértése, ami a
Lélekközösség számára is katarzis. Ezen a szakaszon tehát a belső és külső lépések a
hullámzó fájdalomtól fájdalomig vezetnek, méghozzá úgy, hogy a fokozatos gyógyulások
feltáruló jelei sokáig szinte nem látszanak. Ezért sokan az elme szemüvegén át a második
lépcsőn való létezést helyben járásnak, s ettől függetlenül is teljes joggal a Szenvedés
Tüzének tartják. Továbbra is a mintegy rájuk égett boldogtalanság-mezt tapasztalják.
17. A rendszeres csendbe mélyedés (avagy elmecsendesítés) mellett a másik legegyszerűbb
önkutató technika a tudatos megfigyelés megtanulása és gyakorlása. A sötétség fogságában a
megfigyelés képessége visszafejlődik, mert a láthatatlan (vagy annak tűnő) térben a
megfigyelés fel sem merül. Az állandóan remegő, feszült, didergő ember nem is képes
koncentrált megfigyelésre. A megfigyelés ősi jellemzői sem könnyen elérhetőek. A
megfigyelő-megismerő viszonyt évezredek óta tanítják, ami a Megfigyelő, a Megfigyelés
folyamata és a Megfigyelt között jön létre. A Megfigyelőre vonatkozóan ugyanaz a kérdés,
mint az önmagukra vonatkozó reflexió: Ki a Megfigyelő? Nagyon nem mindegy, hogy
Megfigyelőnek az Alsó Ént, vagy a Felső Ént (az Önvalót) választjuk.
….
19. A Belső Út második lépcsőjére lépve a változásnak három igazán fontos rétege foglalható
össze. Ezt akár hívhatjuk a változás első szentháromságának.
20. Sűrítményként (1): a tisztítás és tisztulás fontosabb feladatai: a) a fájdalmak, szenvedések,
életfeladások okainak megfigyelése és fokozatos megértése; b) az okok tisztítása az előző
életekből (lemenve a gyökér-okokig), a párhuzamos életekből és a jelenlegi életből; c) a
feltárt okok okozta szeretetsebek gyógyítása, beleértve a karmikus feladatok felismerését és
kioldását; d) a tudatalattiból „felsugározódó” negatív hajlamok megfigyelése, a hajlamok
okozta berögzöttségek gyógyítása; e) a tisztítások folytatása közben, miközben emelkedik a
tudatosulás, az életkudarcok felismerései alapján lélekemelő életgyakorlatok végzése.
21. Sűrítményként (2): a tudatosuló életmódváltás fontosabb feladatai: a) az elme és egó
vezette, helytelen énképű létezés tudatosítása és megváltoztatásának elhatározása; b) a fizikai
test és lélektest gyógyítása hatására a személyes életgyakorlat megfigyelése és a szükséges
változások elkezdése; c) ugyanígy a létezésváltozás fokozatos beindítása mellett a
szeretetlenségek (és szerelemtelenség), az önző szeretetgyakorlatok, a szeretetközösség-
hiányok felismerése és legalább a változások tervezése; d) az izoláló szeretetseb-létezés
helytelen hiedelmeket, nézeteket rögzít, téves önképeket fogadtat el, dühös életreakciókat
okoz, amelyek kezelése elkerülhetetlen.
22. Sűrítményként (3): a belső erőgyűjtés (és tűrőképesség erősítés) fontosabb feladatai: a) a
személyes Külső Ember, s ennek részeként az egyéni elme, az egó, az érzelmek (stb.)
feltérképezése és fokozatos megértése; b) kínkeservesen is elfogadása annak a gyötrő
felismerésnek, hogy a belső változáshoz hosszú idő szükséges és ezért a számtalannak tűnő
szenvedéstapasztalat királyi eredménye lesz a belső megerősödés; c) a változások
felgyorsulásának is vannak stációi, például a türelem növekedése, az elengedések
megtanulása, az egó állandó önző beavatkozásának erősödő korlátozása, stb.; d) a fordulatot
azonban az indítja el, ha a belső szenvedések hullámzása ellenére kísérlet történik a személyes
Én (Kis Én – Alsó Én) kioldására (az endúrára) és ugyanakkor a szeretet-létezés egy-egy
lépésének kipróbálására.
…
37. Ha az emberiség jövője azonos azzal, hogy minél több ember felismeri a Belső Utat, s
eljut legalább a harmadik-negyedik stációig, akkor ez a belső utazás átminősíti, továbbteremti
az Istenlétezőt. Ebből születik meg az Új Megváltás misztérium, az Új Megváltás program.
38. Az új program így arra a kérdésre ad választ, hogy halálfa vagy életfa? A megváltást a
keresztre szegezés, vagy az édeni életfán való felemelkedés hozza?
39. A második stáció már égbekiáltóan sugallja a választ.
40. Ezzel kiléptél a sötétségből.
14. A HARMADIK STÁCIÓ

1. Ugorj, úgy sincs más esélyed.

2. Jöjjön az átváltozás, sírva is! A bátor ugrás átváltozás, s mámor lehet a vége.
3. Ha az első lépcsőfok a sötétség volt és a barlanglétezés, a második lépcsőforduló már a
derengő világosodás, ami viszont az első stáció mélységeinek feltárulkozása is, akkor a
harmadik lépcsőfok már karakteresen tudatosítja, hogy a második stáción való lehorgonyzás
végképpen elviselhetetlen.
4. A harmadik lépcső egyszerre két hidat szimbolizál, először is azt, hogy a Belső Útnak ez a
szakasza az átlépés, áthaladás, átvergődés, méghozzá a sötétség legmélye és a fénybeborulás
bejárata között; másrészt óriási a távolság a lépcsőfokon belül az induló és befejező grádicsok
között, ami egy másodlagos híd, amely a legijesztőbb mélység felett vezet át. Átvergődés ez
is, mélységiszonyattal párosítva.
5. Ez a második átvergődés-útszakasz a zuhanás és a pusztulás félelmét nagyítja fel, hiszen a
földre született Istenlétező felismeri, hogy a Belső Út eddigi szakaszain folyamatos
lélekveszélyben volt és van, ami súlyosabb a fizikai életveszélynél. Ez a mélységiszonyat
okozta megvilágosodás visszafelé láthatóvá teszi, hogy a csodák csodájának foghatja fel saját
életben maradását.
6. A védtelen embernek az a nyomasztó víziója is születhet, hogy a benne lévő sebhely nem
egyszerűen egy ütés- vagy vágásseb, mert szinte egész lényét részben elfoglalta a Sebhely-
entitás. Ez az a rémületkép, hogy véglegesen sebhellyé torzult, s nincs esélye annak, hogy az
évezredek mélyítette Sebhely-entitása bármikor is meggyógyulhat.
…
7. Az Istenlétező előtt csak a harmadik stáció befejező kislépcsőin nyílnak meg a remény-
ablakok. Ekkor csökken az elme okozta megkötözöttség. A harmadik lépcsőfok még így is
egy nehezített első-második stáció, amely nagyon sokáig hátrafelé menekülésre, vagy
valamilyen létezés-kiszállásra inspirálja. Senki sem lepődhet meg azon sem, hogy ebben az
állapotban az emberiség ismert és ismeretlen tagjainak sokasága tudatosan szegődik el a rossz,
az ártás, a pusztítás mellett. A jelenlegi civilizáció számos „vezetője” még „rangot” és
„boldogságot” is talál abban, hogy a negatív világállapot elkötelezettje lesz, hiszen elvadult
elméje-egója védekezésképpen hirdeti is, hogy a földbolygó siralomház, ahol mindenki rossz,
a rab és a fegyőr is.
8. A személyes tapasztalás így nem a Megváltáshoz visz, hanem gyorsan távolít a Megváltás
lehetőségétől. Nézzünk csak szembe azzal, hogy a Megváltásnak van ellentétes alternatívája:
a Váltástagadás, ami tisztán azonos a Lélektagadással, s egyúttal az elme uralmának
visszaerősödése. Ez a váltás tagadja az Őseredetlelket, tagadja az Önvalót, tagadja a
Szellemet, tagadja a Szeretetet, nem véletlen, hogy az állathoz szintén méltatlan orgiákhoz
vezet.Ezért szeretnék például a civilizációt is bordélyházzá süllyeszteni, méghozzá úgy, hogy
az Istenlétező belül is bordélyház legyen. Ezért folyik a lélek, a szerelem, a hit vagy a család
következetes rombolása. Nincs más dolgunk viszont, mint az, hogy szerető áldásunkat
küldjük a Váltástagadók lelkeinek.
9. A siralomházzá korcsosított életgyakorlat viszont sokat segít az emberiség egyre jobban
látó nagycsoportjainak. Vitathatatlan lesz az Istenföldi Felismerés, hogy az emberiség egésze
és ugyanígy minden ember választhat: a Külső Ember és Belső Ember (avagy a Külső- és
Belső Emberiség), ugyanígy a szennyezett. Én és a tiszta Én (avagy a Kloáka Emberiség és
a Tiszta Édenkert Emberiség), egyúttal az egó-elme vezette egyéntorzó és az Önvalóval
egyesülő Istenember (avagy a pokolian önző-pusztító és az Istenlétezést előlegező emberiség)
között. Ez vagy-vagy.
10. Sem az ember, sem az emberiség nem lehet egyszerre a szeretetlenség folytatója és a
Szeretetmindenség szolgálója, ahogy nem teheti párhuzamosan, hogy a földbolygó
természetét, s természetlelkét pusztítja és ugyanakkor egészséges élelmiszert és egészséges
lélekétkeket akar adni gyermekeinek. Az életre-reményre szóló létdöntés elkerülhetetlen.
11. A harmadik stáción belüli átvergődés tehát a haláltól az életig vezető híd. Az elsődleges
átvergődés pedig a második lépcsőfokot megjárt Homály Embertől a Fényemberig vivő híd.
Ezért hívják ezt a lépcsőfokot a Tű Fokának: hiszen a hajszálvékony hídon kell átkelni.
12. Az elsődleges hídlétezés paradoxonja, hogy a Belső Úton haladó kénytelen a Megváltás
híve lenni, vagy nagyon egyszerűen fogalmazva, nem térhet ki a belső-külső megrengető
változás elől. Ez a felismerés lehet meglepő, ám ez is bizonyító jel. Az Istenlétező azért
születik erre a földbolygóra, hogy a belső újjászületést – minden megtorpanás ellenére -
elkerülhetetlenül végigvigye.
….
18. Az endúra ma már ismeretlen folyamatát érdemes visszahozni a tudatosság szintjére. Az
endúra szükségessége azon alapszik, hogy az Istenlétező megkülönböztető képessége
kiteljesedik, s ennek révén képes megkülönböztetni a Külső és a Belső Embert, avagy a
sötétség és a világosság állapotát. A másik szükségesség az, hogy felismerő képessége
kitáguljon, s felismerve a fejlődés kikerülhetetlenségét vállalja az igaz emberré válást. A
belátás együtt jár azzal, hogy semlegesíti régi énjét, s halad az öntökéletesedés útján.
19. Az énhalál akkor történik meg, s csak akkor lobban lángra a lélektűz, ha a megváltás
ismeretet befogadja az ember, ami egyúttal eleven Istenismerethez vezet. Az újjászületés
szellemi titka az, ami egyúttal egy új képesség megszületése, hogy a megtört szív az endúra
utáni nyugalomban elérkezik a tökéletesedés felszabadító érzésébe.
20. Az éntörés és énvesztés azonban nem egyszerre megy végbe, s fázisai azért is ismétlődnek
többször, mert a lélek hárítja az összezúzódást, miközben az énvesztés egyes eseményei
felszínesek maradnak, így az énpusztításnak mélyülnie is kell. Ebből következik majd az,
hogy a harmadik stáció gyakran sokáig tart és az átvergődés szakaszai újra és újra szintén
ismétlődnek. Ezért az átlényegülés emberfeletti ragyogás - emberfeletti támogatással.
21. A harmadik stáció titka az, hogy a mélybe „robbanás” a megváltó katarzis. Ennek áldásos
hatása, hogy az Istenlétező legyőzhetetlen lesz.
22. A titkok titka ennek ellenére az, hogy az endúra személyes megtapasztalása sem elég a
végső fordulathoz. Ehhez szükséges a Kegyelem Megváltás, ami nem lehet más, mint az
emberfeletti, az égi segítség, avagy a változásfolyam végén az Atya üti ki a Külső Ember
szívlátszatát, az egót és emeli fel az elmét az Önvalóhoz.
…
25. A harmadik stáció csúcskihívása: a Tű Fokán (a Szűk Szoroson) való végső átvergődés.
A kihívás maga a Fenséges Változás. A Belső Úton a Tű fokának elkeresztelt átlényegülés
maga a katartikus újjászületés. Nincs menekülő visszaút és nincs előre-út átlényegülés nélkül.
A Tű Foka az említett hidak túlsó kijárata: ám lent és fent mélység fenyeget. Ha az összetört
ember a helyzetből kiugrani szeretne, lezuhan. A mélységbe bukása közben senki nem nyúl
utána – a halálugrás ekkor már megváltás. Ezért nincs más, nincs különb lehetőség, mint az
igazi ugrás. Ugrás az Istenemberség felé. Gyönyörű előre szaltó ez a szeretetté válásig; avagy
ugrás a sírástól a mámorig, de a mámor előzetes ismerete nélkül.
Csoda, de csodagarancia nélkül: valódi bátorság – valós remény beteljesítéséért.
26. Csakhogy a Tű Foka belülről nézve nagyvárosi csarnokóriás, amelybe kimerítően nehéz
bejutni, csak az elsődleges-másodlagos átvergődés után lehet, de ennél is nehezebb és
felperzselőbb kilépni belőle, mert a szűk szorosba való beragadásból nagyon nehéz kiugrani a
dédelgetett jövőbe. Az önként változás tehát bonyolult manőver, és összetett
mozgáskombináció.
27. A Tű Fokán való átvergődés létezéspróbáját egy jelképes bemutatás jól érzékelteti: A Tű
Foka parányi, de világító résátjáró, hosszúkás, keskeny, pengényi kis nyílás. Ha az ember már
szükséges mértékben szenvedett, a szenvedés-járomban végre megtöretett, akkor a résnyi
présajak szépen, vacogva önként tágulni kezd, mintha isteni édesanyja szülni készülne. Ekkor
meglepi az eleven teremtés látványa, a résecske óriási terempalotává változik át, a Tű Foka
sziporkázó fénytemplommá válik. Ennek szélén hullámvasút fut körbe-körbe, de a körvasút
azonban soha nem áll meg. A belső terempalota világában nincsen állomás.
28. Amikor aztán végre kockáztatva vonatra száll, felszállnak vele egós énje farkasai. A szűk
vasúti kupéban szorosan körbefogják, nem panaszkodhat, hogy egyedül hagyják. A vadak
pimaszul csattogtatják fehér fogaikat, ám már nem tépik ártatlan, kivérzett húsát. Végre valós,
egyértelmű választás előtt áll: ha megsimogatja őket, lekushadnak az ülésre. Ha remegve
bújna, vagy elszaladna előlük, sok életen keresztül a hullámvasútra kövül.
29. Közben a hullámvonat hol úgy lerázza, hogy akkorát esik fejjel lefelé a sínek mellé, hogy
a tűfok alatt akár barlangmúzeumot nyithatna, hol pedig érthetetlen szeretettel egészen lenyúl
érte, mert a masiniszta mágneses kezei felrántják. Újra, most már a fűtött kupéban találja
magát, ráadásul csodálkozva szemléli a változásforgatagot. A kitakarított kupéba vendégek
ülnek melléje, a JóIsten gondosan segítőket küldött hozzá. Örömében zokogva sírva fakad, sír
reménykedve, és boldogan arra gondol már, hogy megváltó angyalok testesültek meg érte. És
akkor a JóIsten feltehetően arra is figyelemmel van, hogy előbb-utóbb lefékezi az önhajtott
vonatot, s a Tű Fokának túlsó, kijárati réskapuján nagyot bukfencezve leugorhat az új
anyaföldre. Ám ezért néhány alkímiai tűzjárást kénytelen megtenni, avagy másképpen a
lélek-újjászületés közös teremtését végzi el.
30. A harmadik stáció közepén is még szinte reménytelen volt az átjutás. Ám egyszer csak
megtörténik, mint egy finom égi áldás. Sokszor már-már váratlanul éri, s csak utólag
ismerheti fel a megváltás pihe-puha megérkezését. Ez azonos lesz azzal is, hogy az Önvaló és
a Felsőbb Én „elszigeteltsége” megszűnik, s megteremtődik a belső szinkronizálás.
31. Ha a Belső Úton van nagy fordulat, akkor az mindenképpen az, amikor az Istenlétező a Tű
Fokának túlsó „kapuján” átlép. A legtöbb esetben, a szoros kijáratában, a láthatatlan küszöbön
túl, a remény langyos rétjén, az első méterek után lefekszik a földre. Mérhetetlenül
kimerültnek érzi magát. Csendesen elterül a jövőtér gyepén, kinyújtózkodik, hálát rebeg.
Meglepetten veszi tudomásul, hogy a tűfok présébe nem szorult be se a felső teste, se a
csípője, se a törékeny lelke. Még nem érez boldogságot, még nincs benne ünnep, inkább
könnyezik, de azért már mosolyog.
…
36. A lelki napkitörések után, a kijárati kapun túl folytatódik a belső átrendeződés. A Sebhely-
entitás összehúzódott, mert belső tere rövidesen légürestér-emlék lesz. Az Alsó Én (Kis Én)
fokozatosan feloldódik, mintha ködteste a semmiben oszlana szét, ám az Alsó Én fantom-
lénye, mint negatív mintázat-maradék kapaszkodni próbál. Tisztán láthatóvá válik előtte, hogy
az egó folyton fekete tintát használt és fekete ecsettel feketére festette személyes
létezéstérképét. Az elme még jócskán tanácstalan, még nem fogadta be a forgószél típusú
változásokat, ám az egó bilincsének lehullása után egy gyors ugrással a Belső Ember
szívterébe veti magát.
37. Az Istenlétező közben rögzíti magában, hogy az átvergődése úgy történt, hogy a
változásfolyam az Őseredetlélekből szállt alá, képletesen „lecsorgott” földi életébe, s az
endúra drámai pillanatszorításait azért volt képes összeroppanás nélkül kibírni, mert Jézus
legalább kétszer megölelte szeretetenergiájával. Ettől belső lelki, szellemi és testi ereje még
jobban kibővült és elsöprő erejűvé vált.
38. A harmadik lépcsőtér ismét felveti az eredeti létdilemmát: a Tű Fokán való átjárás csak a
Belső Halál által lehetséges, vagy most már az Élet Megváltás révén is?
39. Az Istenlétező új életelvet kap. Ha az ember korlátozhatatlanul Önvaló, senki és semmi
nem akadályozhatja meg, hogy szüntelenül fénylő Szerelem és Szeretet legyen.
40. A bátor ugrás a Megváltás.
15. A NEGYEDIK STÁCIÓ

1. Kifényesedsz, fényt árasztasz.

2. A negyedik stáción válhatsz újra világítóvá. Égi fényű Istenlétezővé.
3. Ha tested-lelked nem fénylik, akkor belül és kívül sincs világosság. Ha valódi lényed
örökkön örökké fénytermészetű, akkor elvileg lehetetlen, hogy ne légy világosságosztó. Ha
mindenhol sötétség fon körbe, mert a világosság leoltva benned, attól az örök fényed nem
aludt ki benned.
4. A Belső Út a sötétségből, a vakond stációból indult, majd jött a szembesítő tükörterem,
ahol elindult a napfelkelte, avagy a világosodás, s innen lehetett bejutni a vízesés kapun a
Szűk Szorosba, ahonnan kilépve elkezdődik a Fényember születése. A Megváltás után ez a
Fénykapu a belső aranykor bejárata, mindez azonban már végképpen nem lineáris út és
útjárás.
5. A Belső Út negyedik nagylépcsője már égbevezető spirál-szerpentin felfelé. Minden
lépcsőfok önmagában belül is egy olyan lépcsőház, amelyben egymást követik az egyre
tágasabb kisebb lépcsők, kisebb térfordulók a csigalépcsőn.
6. A rend kedvéért újra összefoglaljuk a Belső Út stációit.1.belül és kívül sötétségben létezés;
2.lassú világosodás és tisztulás; 3.átmenet a Tű Fokán és újjászületés; 4.Fényemberré,
Szerelem- és Szeretet Emberré válás; 5.Istenemberség.Ennek megfelelően egy-egy lépcsőn ez
a domináns feladat: 1.a sötétség-létezésbe, mint tükörbe nézés; 2.önmegismerés, tisztítás,
gyógyulás, és végre változás;3.a régi én elégése és átlényegülés, majd azonosulás az Igazi
Énnel;
4.önátadás Istennek, Szerelemnek, egyúttal Fényemberség, mindez isteni vezetéssel;
5.Istenemberré válás és istenlétezés kibontakozása.
7. A negyedik stáció Isten nappali szobája.
8. A negyedik stáció a Nagy Fordulat, ám éppen ezért a Nagy Titok. Miután ez a lépcsőfok
Isten és Jézus ajándéka, nehezen jeleníthető meg szavakban. Szavakon túli kórusének tehát,
miközben olyan konkrét és megfogható, mint egy vadszőlő inda vagy egy égbe nyúló
reményvágy.
9. A negyedik útkontinenst a Mindenség Szelleme és az emberiség minden gondolkodója más
és más metaforával mutatja meg lelkünk belső csúcsán. Számunka eredendően Ánanda-
stáció, avagy Sophia-otthona, avagy Istenanya ölelése.
10. A negyedik stáció jellemzőit imigyen sűríthetjük össze: a) az útállapot lelke a csúcsa,
tehát az elmetorzulás- és egó-mentes Fényember megszületése, méghozzá a fénytest
születésének folyamatában; b) a Fényember semmi más, mint ami letölti, megtestesíti,
megteremti az Ánanda Embert (lásd: Szerelem Ember, Szeretet Ember, Istenember); c)
mindez azért mehet végbe, mert a Tű Foka után beindul a metafizikai magfúzió, avagy a
Teremtő Isten a gyönyör fúziójával az egyént átemeli az Új Ember állapotába.
11. Nézzük tovább: d) ennél fogva a negyedik stáció végére a Sebhely-entitás nemcsak
begyógyul, s minden régi burka megszűnik, hanem beolvad-visszaolvad az igazi Belső
Emberbe; e) a negyedik útfennsíkon – még nagy próbatételek és belső építkezések végén –
elérkezés a belső kibillenthetetlenség állapotába, amely azonos az üresség méltóságával, a
szüntelen békével vagy például a kortalan öröktest kialakulásával; f) az Ánanda Ember nem
más, mint a Jézus Ember, s ezért az egyén elvállalja a Jézus-tudatosságot, anélkül, hogy ezt
hirdetné magáról; és többek között végül g) a negyedik stáció befejező szakaszán az
Istenlétező végképpen több dimenzióban él, így égi ötödik és hatodik dimenziós lénnyé is
válik.
…
17. A fenti ötödik dimenzió, az Égi Szerelem/Szeretet szintje az önátadás stációja: a)
Önátadás az egyén saját Önvalójának
(és Felső Énjének) kiáradása, hiszen ez átlényegíti az Istenlétező egészét; b) Önátadás
Istennek, minden isteni entitásnak és az Isten korlátlan szétáradása, teljes betöltekezése az
egyénbe; c) Önátadás a Szerelemnek (azaz Igazi Ánandának) és az üdvözült Szerelempár
egymásba olvadása; d) Önátadás a világnak, minden létezőnek és az isteni világ kiáradása-
beáradása: a létezésegyesülés.
18. Nincs más lehetőség – a fergeteges csoda felismerhető. A sebhely elméje (lásd Alsó Elme)
újjászületik Felső Elmeként. A torzult elme által folyton megterhelt érzelmek a Belső
Emberben igazi öröm-, boldogság-, szerelem-érzésekké válnak. Az elmének és az egónak
alávetett intellektus (információtár) végleg megszűnik, s a Bölcsesség Műhely nyújtja már a
törvényt, az igazságot, a tudást. Az egóhologram – miután nem is létezett – vajúdva, de
lebontódik, s a Felső Én veszi át az egó védelmi feladatait.
19. Ennek feltétele és következménye, hogy az Istenlétező-ember finomodó teste fénytestté98,
lelke fénylélekké, tudata fénytudattá válik. A Végső Fényforrás az idő/tér (vagy tér/idő) felett
folyamatosan összehúzódik, s aztán ismét kiárad; az egy pontból való kiáradáskor születnek
újjá a sokdimenziós csillag-galaxisok. Az újraegyesülést és az újrakitágulást nevezik a Végső
Forrás belégzésének és kilégzésének. A csillagmindenség otthonunk most már a belégzés
állapotában van és ezért galaxisunk felemelkedése során a földbolygón is folyamatosan
fénnyel tölti fel az Istenlétezőket.
…
22. Ez a stáció azért a Nagy Fordulat, mert a régi én (Kis Én) helyett az Igazi Én (Felső Én)
veszi át az Istenember belső-külső létezésvezérlését, láthatatlanul, de szorosan együttműködve
az Önvalóval. Felfogásunk szerint az ember Ikerlénységének egyik csodája az Önvaló és a
Felső Én összefonódó különbsége és egysége. Ez a Páros Entitás teljesen átprogramozza
(vagy visszaprogramozza) az egyént az őseredeti állapotába, az Első Ember minőségébe.
Méghozzá úgy is, hogy az Őseredetlelken keresztül (is) visszaköti és beilleszti az Istenlétezőt
konkrét fénycivilizációs kapcsolataiba.
23. A negyedik stáción, vagy lépcsőfokon legalább öt-hat kisebb lépcsőt különböztethetünk
meg. Mindegyik kisebb lépcsőfok egészen más természetű, mintha más anyagból lenne, és
más térformát jelentene. Más és más létminőség és életforma. Ha van lép-cső, miért ne
lehetne lép-fa (falépcső), hiszen ezek a fokok, ahova a belső változások révén lépünk, aligha
fémcsőből vannak, sőt egyre feljebb jutva a csigaúton, a kis akáclépcsőből már váratlanul
fénylépcső, avagy fénylépő lesz. Aztán a negyedik stáció felső szintjein Mennyország-fokra
juthatunk. Mindez az emberen belül, a Belső Mindenségben történik.
24. Ha a változásfolyamot leegyszerűsítjük kisebb szakaszokra, akkor konkrétan és
szimbolikusan hat, egymást folytató minőség-stációt ismerhetünk fel. Első: a Derengő Ember
kislépcső. Második: a Pislákoló Fényember kis falépcső. Harmadik: a Fényember fénylépő.
Negyedik: az Aranyember aranyló tere. Ötödik: a Szeretet-Ember szeretet panorámája.
Hatodik: a Jézus-Ember Mennyországa. Hát nem csodálatos?
25. Mi jellemzi a hat egymásra épülő, de egymást össze is kötő (stáción belüli) lépőtereket,
lépőszinteket, lépésfordulókat?
26. Első: a Derengő Ember kislépcső. Az első küszöb, noha átléptünk a Szűk Kapun, mintha
még a sötétség és a fény közötti állapot lenne. Az ember önmagán belül nagyon erős,
tartósnak tűnő csendet tapasztal, de ez nem a meditációs csend, hanem egy folyékony, nem-
beszélő, már-már rezzenéstelen létállapot. Homálynak is érzékelhetjük, néma
mozdulatlanságnak, avagy éppen pihenés-elengedés térélménynek. Nincs fény, mégis dereng
a fény. Az egó mintha nem látszana, vagy nem létezne, de az Önvalóval való összeolvadás
sem érzékelhető, sőt az elme még nem csendesült el. Az ember a sok belső, kínzó szenvedés
után mintha érkezne valahova, de egyelőre nincs megérkezés élménye. Kifújhatja a sok
fáradtság-levegőt, de nincs benne megkönnyebbülés. Nem tapasztalja mindezt ürességnek, ám
telítettséget sem érez, nincs örömérzet és nincs szomorúság-élmény. Tartós, elnyúló, hallgatag
derengés.
27. Második: a Pislákoló Fényember kis falépcső. A második belső lépcsőfokot gyenge, majd
erősödő fény borítja, ám ez még nem fényfürdő, egyáltalán nem ezüstös vagy aranyló
fénysugárzás. A csend felismerését és tapasztalását most a csend okainak lassú felismerése és
elfogadása követi. Az ember végül önmagára, s új állapotélményeire ismer, és egyúttal
józanul figyeli, hogy milyen világos különbség van belső és külső élete között, ugyanakkor
tudomásul veszi, hogy ettől a belső terjedő fényállapotban már más emberként és más külső
életvilágban vesz részt. A mélyülő önismeret nagy újdonsága az, amit a csendben eddig
érzelem-, s érzésmentességnek érzékelt, hogy az valójában egy gyökeresen más belső-benső
létstáció, amit okkal nevezhetünk fájdalomnélküliségnek. Ha számtalan inkarnációban alap-
létállapotnak szükségképpen az érzéki fájdalomgazdagság tűnt, akkor ugyanez most, mint a
földben elszivárgó esővíz fokozatosan láthatatlanná vált. Nem fáj az élet, nem fáj a lélek, de a
fájdalom helyére még semmi nem lépett. A finom fényderengésből pislákoló fényszövet
született.
28. Harmadik: a Fényember már fénylépő lesz. Mintha a Fényemberré válás most kezdődne.
A fény végre erősödik belül, sugárzódik a fény, jobban, mint bármikor eddig, de ez még
mindig nem valamilyen fényboldogság. A világot az ember maga körül egyre inkább földi
Mennyországnak látja, de még érzékeny a borús, fénytelen, hideg napokra is. A külső világ
elme- és egós sötétség-tere már elengedi a bezártságból, de néhány egós reakció, vagy elme-
bántalom még eléri az egyént; igaz finomabban, mint korábban. A nagy változásáramlás most
már végleg belül halad. A mámoros szerelem-állapotot, vagy a puha szeretet-áramlást már
egyre kevésbé korlátozza a belső-külső félelemhálózat. Ezért az emberben lévő belső
szerelem-szeretet érzés és ige-igazság egyre felszabadultabban terjed, árad kifelé is. Az égi
kegyelem áldása révén isteni szerelmet, szakrális házasságot, s egyre teljesebb körben
szeretetközösségeket él. A bensőből kiáramló fényemberség lassan meghódítja a
szeretetlenség-szerelemtelenség világi pusztáit, fagyos hegyeit, s rideg városait. Ez úgy is
érthető talán, ha azt mondjuk csendesen, hogy az ember egyre inkább összeölelkezik
Felsőbbrendű Énjével. A fájdalom helyére fokozatosan az öröm, a boldogság érzetfokozatai
lépnek. Ekkor az egyént az Önvaló, a belső Isten már szinte akadálytalanul vezetheti.
29. Negyedik: az Aranyember aranyló tere. A Fényemberség valódi kiteljesedése most megy
végbe, ami együtt jár az ember fizikai testének fénytestté válásával. Ez tisztán belül megy
végbe, szubatomi szinten, amiből kívül csak a test megfiatalosodása és könnyű ragyogása
látszik. Ennek elemi feltétele az, hogy a világosodó egyén Külső Emberből Belső Emberré
válik, s a csalfa elme visszatér az Önvalóhoz (Istenhez) és a Felsőbbrendű Énhez. Az egó a
belső megsemmisülés végén felolvad a Felsőbbrendű Énben, és az intellektus (a Bölcsesség
Műhely) gyógyulásaként pedig minden hamis ismeretét önmaga engedi el. Ebből
meglehetősen tisztán az következik, hogy az egyén elszakad a világ – eddig ráfonódó -
dolgaitól, ám ez még nem azt jelenti, hogy kilép a külső valóság fogságából, hanem éppen
ellenkezőleg, a fénylő belső állapotára szabódik át a külső élettere. Belül már
ellenállhatatlanul ragyog a fény, s a ragyogás kitágítja a külső fényszűkösséget – világító
aranyállapot közeleg. Ez a kettős alkímiai újjászületés, s az aranyló fény előtt egyre kevésbé
van akadály.
30. Ötödik: a Szeretetember szeretet. Ez már végképpen nem harmadik- vagy negyedik
dimenziós állapot. Az ember belül és kívül egyre inkább az égi ötödik dimenzióban van, s
egyre ritkábban billen vissza az alsóbb lépcsőfokokra. Ám változatlanul (finomodó) fizikai
testben él, sőt új minőségű testével mindenkinek boldogságforrássá válik. Ez ma a földi
életünkben még felfoghatatlan, pedig ez elvileg nagyon egyszerű lépcsőfok: immár minden
pillanatban, minden térdimenzióban szüntelenül szerelemként-szeretetként
létezik. A sötétségben vagy homályban vergődő ember még elképzelni sem tudja, hogy a
fénnyel való azonosulás, vagy a korlátjait levedlő beteljesedés így, ennyire megélhető. Ezen a
lépcső-fényszirten pedig ez mindennapi lélek- és életállapot. Ekkor nemcsak félelem- és
fájdalomnélküliség van, hanem helyére a szeretettség és szeretés Mennyországa lép. Még
akkor is ez történik, ha a krízishelyzetekben a félelem és szomorúság olykor - távoli utazóként
- még megérkezik az éber léttapasztalásba. Az egyén viszont már bent és kint is
kibillenthetetlenül Szerelemként, Szeretetként, Hitként, Örömként, azaz már-már
Istenemberként létezik vagy létezhet.
31. Hatodik: a Jézus-Ember Mennyországa. Közel a végső hazaérkezés – a végső
hazateremtés és egyben az örök továbblépés. A szerpentinútnak felfelé azonban még ezen a
ponton sincs messze vége. A Fénykapuból előbb-utóbb átjárás nyílik a misztikusnak tartott
Istenkapuba. Itt kezdődik a Belső Út ötödik nagylépcsője, ami nyilván szintén még kisebb –
egymásba áramló, határok nélküli - kislépcsőkből áll. Az égi és a földi fény az emberben
előbb belül, majd aztán kívül mindent érzékletesen átalakít és átnemesít. Ha az emberiség már
ott tartana, hogy végre értené és élné Jézust, akkor könnyebben felfogható és átérezhető lenne,
hogy a normál létezésben milyen Jézus-Emberként élni, sőt milyen mértékű extázis Jézusként
és Mária Magdolnaként élni a Valódi Szerelmet. Milyen felfoghatatlan boldogság a szakrális
házasság, vagy milyen égi örömteljesség a megváltható emberiség, s minden szépséges
élőlény szeretet-szolgálata. Mindezt úgy is megnevezhetjük, hogy beleolvadás a krisztusi
gondolatba, a krisztusi létminőségbe.
….
36. Miután az Isten (az Atya/Anya) ekkor mindenkit kézen fogva vezet, óriási segítség, ha az
Istenlétező elfogadja a számára szüntelenül áradó kegyelmet és ennek egymást követő
esszenciáit. Ez azonban az egyik legnagyobb kihívás. Az egyedi Istenlétezőnek sokáig
befogadhatatlan, hogy az Atya személyesen törődik vele, s még nehezebb azt a bizonyosságot
elfogadni, hogy már semmi baj nem lehet vele. Isten, Jézus, a felemelkedett Mesterek ölelik,
hogy aztán Égi-földi Szerelme ölében végképpen megnyugodjon. Áldás!
37. A negyedik stáció próbatétele: a hit. A földi létezés megváltója a hit, méghozzá abban
való hit, ami eddig hihetetlen volt. Úristen, micsoda feltámadás, micsoda Igazsággá válás,
milyen csodálatos Szívvé válás ez. A kacagó boldogságsírás ideje ez!
38. Ami elképzelhetetlennek és elérhetetlennek tűnt, az minden kerülőút és minden
szenvedésária ellenére (vagy részben ezért is) megtörténik.
39. Nehezen hihető el, hogy elérkeztél az ötödik stációig. Világosság vagy immár a
világosságban.
40. Fénylő vagy, Fényistenként, Fényistennőként.
17. AZ ÖTÖDIK STÁCIÓ – VÍZIÓ

1. Most már Istenember vagy.

2. Most már Istenné váltál, végleg Istenben vagy, nemcsak Isten van Benned.
3. Most már Ötödik stáció vagy, az Örök Ragyogás. Az ötödik stáció azonban már nem elérés,
hiszen elérni nem lehet. Ez a stáció tisztán atyai adomány. Égi Ajándék.
4. Most már az ötödik stáció elejétől a végéig nem kisebb a távolság, mint az első stációból
eljutni az Örök Ragyogás kapujáig.
5. Most már felesküdtél az istenemberi létre.
6. Most már fénytestű Sólyom vagy, akinek testmindensége Isten, két szárnya a Szerelem és a
Szeretet, s a szárnyai között a Bölcsesség az édes terhe.
7. Most már átlényegült és újjászületett vagy és így újnak is új vagy.
8. Most már az új (a lehető legfinomabb szintű) hallás vagy.
9. Most már az új (szintén a lehető legmagasabb szintű) tapintás vagy.
10. Most már az új (ugyanúgy korlátlan szintű) látás vagy.
11. Most már az új (befogadhatatlanul gazdag szintű) ízlelés vagy.
12. Most már az új (a lehető legteljesebb szintű) szaglás vagy.
13. Most már az Intelligens Fény vagy, és a tökéletes, halhatatlan, sokdimenziós, intelligens
fénytest.
14. Most már ismét Istenember vagy, az, Aki, a megnevezhetetlen örök Abszolútum.
15. Most már az új (Isten/Istennő-Istenember) szövetség vagy, ami egyúttal a legősibb
szövetség.
16. Most már a Teremtett Mindenség Semmije és Mindene vagy. Megnyílt a kapu, amelyen
keresztül az eredeti Első Ember minőségévé válhatsz.
17. Most már az új istentestvéred, Jézus vagy, s az idők végezete sem határ.
18. Most már az új földre szállt Őseredetlélek vagy.
19. Most már végleg az IstenÖnvaló vagy, kiterjesztett és határtalan.
20. Most már egyúttal az új Legfelső IstenÉn vagy, a felszentelt Isteni Akarat is.
21. Most már az új Istenembertudat vagy és egyben a tudatosságisten, minden dimenzióban
éberen közlekedhetsz és létezhetsz.
22. Most már az új Isteni Érzelem vagy, az Örök Ragyogás szíve.
23. Most már az új (avagy az igazi) Istenbölcsesség vagy, a tudásfeletti új bölcsességelme.
24. Most már az új Lélekközösség vagy, Isten áldott szívközössége.
25. Most már a felszentelt Szeretet vagy, a szüntelenül kiáradó Istenszeretet, ami sokkal
magasabb minőségű, mint a földi szeretet.
26. Most már a felszentelt Szerelem (SzerelemIsten/Istennő) vagy, a beteljesült Ikerláng
Szerelem, avagy a testben is létező és beteljesült Szerelem-Szeretet Ikerenergia.
27. Most már az új égi-földi Szent Család vagy. Most már egy vagy több új Istengyermeked
van, mert Istengyermekeid sorra testet öltenek.
28. Most már szüntelen béke vagy, noha eddig sem voltál harc, vagy háború.
29. Most már az Életfeltámadás vagy, az egység új extázisa, sőt a hatodik dimenzióban már a
Lélekcsaládod is teljesen Eggyé olvad össze és Teremtővé válik.
30. Most már az új, egyszerű, mindennapi, ünneplő, nevető, derűfényes ember vagy.
31. Most már az új Édenkertépítő vagy, az ötödik dimenziós föld Édenkertésze.
32. Most már Életfa és/vagy Istenfa vagy. Az Életfa összevonta a Jobbot, a Középsőt és a
Balt. Most már csak egyetlen Életfa van, nincs külön ítéletág és nincs külön bizalomág.
Bevégeztetett.
33. Most már a véget nem érő Isten”út” vagy.
34. Most már viszont nem vagy Út, s út vagy áramlás sem lehet, mert nincs tér és nincs idő,
vagy egyszerre létezik a téridő és a nemtér/nemidő.
35. Most már az ötödik stáció után a hatodikra léphetsz, a smaragd állapotba, összeolvadsz az
Atyával, megszabadulsz az újraszületés kényszerétől.
36. Most már a hatodik stáció után a hetedikre, a szivárványlétezésbe léphetsz.
37. Most már a hetedik stáció után a nyolcadikra léphetsz, a bíborrezgésbe.
38. Most már jól van az is, ha nem értheted még, ami megnyílik előtted, s a nem értésed is
isteni bölcsesség, avagy Bölcsesség Istennő. Az elme már Isteni Elme.
39. Most már a romolhatatlan és megszüntethetetlen Istenember vagy.
40. A fájdalomnélküliségből elérkezel az örök szerelmes szeretettség állapotába.
20. FELTÁMADÁS AZ ÉLETFÁN

1. Elkerülhetetlenül Istenember vagy.

2. Kétséged sem lehet, kétség sem korlátozhat.
3. Az Út mindig Út. Az Út rendes célja, egyúttal oka, s eredménye ugyanaz: az Istenlétező
véglegesen Istenember lehessen.
4. Az eredeti Ős-Istenember, az Első Ember a világosságba és nem a sötétségbe kövülésre
született.117 Miután az Édenkert az isteni Éden földre szállása, az Édenkertbe született
Istenlétező nem szenvedésre rendeltetett. Nem helyes az a felfogás sem, ami szerint a
teremtett (földi) ember csak szenvedéstörténeti produktum. Az Első Emberpár (szimbolikusan
Ádám és Éva) sem nyomorúságra, nem a szeretetlenségre, nem az elme torzítására, nem a
halálra született. A Jézust teremtő gondolatban sem volt elsődleges a keresztre feszítés vagy
az áldozati bárányság.
5. A boldogság, a tudás és a bőség honában (az Édenkertben) a kezdet Ősfiai és Őslányai
ártatlanok és szenvedésmentesek voltak... Így teremtette IZ-TEN az embert az égi-lakók
között. És élt az ember testben IZ-TEN egyik erejeként. Így lett az ember IZ-TEN gyermeke a
jóság, szépség, igazság és IZ-TEN örök törvénye szerint.”
…
8. Nagyon különös és lenyűgöző érzet a beérkezésig vezető Út spirál-fordulóinak
feltérképezése. A Belső és Külső Út közös stációi mögött ugyanis rejtőzik egy izgatóan
titokzatos, s már-már megérthetetlen „Újjászületés Út” vagy „Istenlétező-Utazás”, aminek
szintén vannak – szabálytalan terekkel tarkított – útszakaszai. Az Istenlétező a Belső Úton
haladva csak nagy sokára fogja fel, hogy ez a háttérút a mindent eldöntő „belső utazás”, ami
szükségképpen kivetül „külső” életeseményekként is.
9. Az Újjászületés Út (végképpen nem fizikai, tehát alkímiai) szakaszai így foglalhatók össze:
(1) az áldott szenvedés boldogsága; (2) az áldozathozatal boldog-boldogtalan odaadása; (3) a
Megváltás misztikus, isteni esszenciái, ajándékformái; (4) a Feltámadás újjászületés
Istenemberként; (5) az Új Menny és az Új Föld összeolvadása; (6) Új szövetség új
törvényekkel. Végül a hat ponttal megjelölt Istenlétező-Utazás közös, összefoglaló jele,
szimbóluma: (7) Az Istenfa, avagy a legszebb Életfa.
10. (1) Az áldott szenvedés boldogsága.
11. A szenvedés sokkarú, soklábú okgyűjteményből érthető meg. Az a régi felfogás teljesen
helyes, hogy a szenvedés alapvető oka a megfelelőtől való eltérés. Attól szenvedünk, hogy a
létezés nem lehet olyan, mint ami megfelelő. A nem megfelelés pedig abból ered, hogy az
Istenlétező vágyképessége kudarcot vall, a vágyképesség megvalósulásának akadályoztatása
értékkonfliktus, azaz az akadályozó (lásd a teremtéstörténetet) negligálja a vágyképességben
megkötött értékeket. A vágycsalódás tehát értékcsalódás. A szenvedés ugyanakkor, ami
látszólag paradoxon, boldogság is. Először is azért, mert az Istenlétezőt belső erősödésre és
tökéletesedésre ösztönzi. A szenvedés átfogja az egész létezésvalóságot, így szükségképpen
együtt jár a teljes épség elvesztésével, de az elvesztés elleni erőgyűjtés, értéktudatosulás és
küzdés pedig – sok fájdalom árán – elvisz az épség újrateremtéséig, avagy az
áldozathozatalból lesz a Megváltás. Ezért mondják a tanítók, hogy a szenvedés az értéktudat
tanítómestere és a Megváltásra való felkészülés.
12. A teremtett világ hiábavalóságának és értékpusztításának alávetett Istenlétező nemcsak
azért vállalja a szenvedést, mert boldogtalansága meghívás az emelkedésre, hanem azért is,
mert kész ellenszolgáltatást (áldozathozatalt) nyújtani az Istenemberré válásért és az
Istenember győzelméért. A szenvedés így az Isten felé haladásnak is jele.
13. (2) Az áldozathozatal boldog-boldogtalan odaadása.
14. Alapvető teológiai és filozófiai igazság, hogy a szenvedést vállaló áldozatra csak az ember
képes, ráadásul ez helyettesítő, vagy kiváltó áldozat. A Megváltást előkészítő áldozathozatal
először nem önkéntes, de aztán tudatosuló áldozatvállalás, ami elvezet az áldozat magas
értékű céljához, mert az Istenlétező önmagát (önmagukat) ajánlja fel Istennek, aminek viszont
nincs köze ahhoz, hogy valakit vagy valamit feláldozunk. Ez annak a felismerése, hogy az
„Istenember szenvedése a lehető legnagyobb. Az Istenember tehát a legnagyobb értéket
valósítja” meg. A helyettesítő áldozat égi következménye, hogy az Istennek való önfelajánlása
magának Istennek teszi lehetővé a Megváltás ajándékának átadását.
15. Az áldozathozatal egyszerre oka és feltétele a Megváltásnak, ami úgy értelmezhető, hogy
a Belső-Külső Úton az Istenlétező a szenvedéssel és az áldozattal megváltja önmagát. Ám ez
a megváltás még csak kapuja a Megváltásnak. A Megváltást pedig az Istenlétező önmagában-
önmagával (teljes körű önmagukkal) nagy erőfeszítéssel sem képes elérni. Ez nem az egyén
kompetenciája és nem a Felsőbb Én „cselekvése”, akármennyire is az Önvaló szívében
létezik. A valódi és végérvényes Megváltást kizárólag csak Istentől és kegyelmétől
lehet várni, ahogy a Sebhely-entitásban a Megváltás részeként az Atya üti ki az egót.
Mindebből következik, hogy az ember önmegváltása csak bizonyos határig terjed. (Ebben az
összefüggésben Istenen nem csak az Atyát értjük, hanem az Isten Fiát, Jézust is, s a
Megváltásban, különösen a Megváltás befogadásában nagy szerepe van az Isteni Énnek, tehát
a belső Önvalónak.)
16. (3) A Megváltás misztikus, isteni esszenciái, ajándékformái.
17. A Megváltás nem esemény, nem történés, nem fordulat, nem valami, ami változás. A
Megváltás esszencia. Ami egy pontból kiinduló erő, vagy olyasmi, mint az energia, ám
megjósolhatatlan, kiszámíthatatlan; kiterjed, s vele szemben nincs ellenállás. A Megváltás
nem időben történik és nincs időhöz kötve. Ez az intelligens esszencia nem írható le
sebességgel sem. Van, amikor csak évtizedek alatt mozdul meg, s aztán viszont két pillanat
alatt elnyeli mindazt, ami mozdulatlan volt. A Megváltó esszencia kicseréli a teret, de nem
pusztítja el, és nem ácsol új teret. Van, s aztán ami létrejön, az nem olyan, mint ami volt. Nem
lehet tudni, hogy a kettő (a volt és a van) között mi történik a Megváltáskor.
18. A Megváltás így nem oldal irányba, vagy nem felfelé irányul, azaz semmilyen iránya
nincs. A semmiben lesz új semmi. Gyakran úgy viselkedik, hogy az, akivel a megváltás
történik, észre sem veszi. Nem jó vagy rossz, s nem szép vagy csúnya, avagy semmilyen.
Olyan, mint amikor a pontból galaxis születik, anélkül, hogy vihar vagy zúgás lenne. A
Megváltás tehát „csak” megváltás. Semmilyen földi szemlélettel, vagy fogalomhálóval nem
írható le. Ezért nem lehet kitalálni, és tervezni sem. A Megváltás mindig az lesz, amit valaki
kért, s ugyanakkor az, amit az Atya küld neki. (Az esszencia tehát két „transzcendens
elemből” ötvöződik.) Mindebből egyértelmű, hogy ez misztikus „folyamat”, aminek isteni
ajándékai szintén kitalálhatatlanok.
19. Az Atya szerint tehát a Megváltás ugyanúgy, mint az „eljött az óra” állapot, misztikus,
kimeríthetetlen és véget nem érő. Elmondhatatlan, hogy miként történik, s mit „tesz” az
Istenlétezőn belül. Gyakran beletelik két-három év, amíg az ember megismeri a Megváltás
utáni önmagukat. A Megváltás ajándékformái szintén kimeríthetetlenek. Ha a Megváltás az
Istenlétezőbe az Égi Atyát vagy az Égi Anyát tölti be, akkor ez a Megváltás esszenciájának
„sapkája”, vagy „koronája”. Ez az eszencia ugyanakkor a Megváltott Embert megszabadítja a
gondjaitól. Jézus szerint a nagyon magas rangú Megváltás pedig az Istenlétezőt kiveszi az
újraszületés körforgásából is. (Mindez persze együtt jár különböző intelligens energiák
váratlan érkezésével.)
20. Az emberiség elmúlt évezredeinek összefoglalható tapasztalata szerint az égi-földi
Megváltásnak eltérő esszencia-formái alakultak ki. A Megváltás esszencia úgy is felfogható,
mint a Szerelem-Szeretet ikerenergia esszenciája. Ahogy ezt már jeleztük,
megkülönböztetünk (nem elsősorban fizikai, hanem lelki) halálmegváltást és Életmegváltást.
A halálmegváltás (ami a Belső Úton a második-harmadik stáció) a szenvedés és az áldozat
árán visz el az Atyai Megváltás „kibocsátásáig”. (Ezért a halálmegváltás is az
Életmegváltásért van.) Az Életmegváltás pedig a Szerelem- és Szeretet Megváltás, ám ennek
is szerves része lehet a szenvedés és áldozat. A földre született Istenlétezők viszont kevés
kivétellel a Gyönyör Megváltást (az Ánanda-megváltást) nem tapasztalták meg, ahol a
szenvedés helyett a gyönyör-katarzist, az áldozathozatal helyett pedig a teljes odaadást-
egyesülést (isteni minőségű „áldozatot”) élik meg. Ehhez az Atya személyes és közvetlen
Megváltása szükséges.
21. Minden Megváltás közös ajándéka az Istenemberré válás, ami egyúttal azonos az égi-földi
hazatalálással. Az ősi tanítások a végső hazát gyakran Örök Édenkertnek, Örök
Fénybirodalomnak, vagy Örök Paradicsomnak hívják. A Megváltás égi természetrajzához
hozzátartozik, hogy nemcsak az egyes (negyedik-ötödik stáción lévő) Istenlétező kaphat
kegyelemként, áldásként Megváltást, hanem az egész emberiség is, vagy az emberiségnek az
a tényleges része, aki az Istennel tartja és óvja a szövetséget.
22. (4) A Feltámadás újjászületés Istenemberként.
23. A Feltámadás közismert víziója és ígérete az, hogy a fizikai halál, avagy a lelki
halálmegváltás után az ember (az Istenlétező) fizikailag feltámad. Sokkal gyakoribb
feltámadásút, amikor az egyén a lelki halál után lelkileg támad fel, sőt a Lelki Feltámadás
vagy újjászületés sem alacsonyabb rangú transzformáció. Az ismert Belső Út változatok
mindegyikében közös, hogy az Alsó Én halála után – a Tű Fokán való áthaladás végén – jön a
fizikai-lelki-szellemi újjászületés. Ez a második születés az Istenember konkrét
materializálódása és demonstrációja is. Végül az Életmegváltás hozza meg az Istenlétezőnek
azt az Istenember minőséget, amit Jézus-embernek, Szerelem Embernek, Szeretet Istennek,
vagy Ánanda-Mindenségnek nevezzük. (A Belső Út negyedik-ötödik stációja ugyanerről
szól.)
24. Tegyük ismét igazsághírré! Van Megváltás és van Feltámadás. Minden földre született
Istenlétező nemcsak potenciális megváltott, hanem a Feltámadás isteni kegyelmének
tényleges részese.
25. A Feltámadás misztériumának, Jézus szerint, egyetlen kulcspontja van, ami mellett
elköteleződtünk, s amiben tisztán hiszünk, az az Életnél fontosabb legyen. Ez a tökéletes hit
igazolja a halálmegváltást is. A Feltámadás igazi nyertese az a Szellem, amelyben az ember
hisz, és ami az Istenlétezőnek a legfontosabb, az az élőlények egészét érinti. Az
elkötelezettség és hit célja, hogy az összes emberért reméljünk, higgyünk és szeretettel
tegyünk. A test feltámadása ezért másodlagos, hiszen a test bármilyen ruhát ölthet, hiszen az
egyáltalán nem biztos, hogy a testruha azonos önmagunkkal. Egyrészt önmagunkat a
kiteljesített lelki és gondolkodási szintünk, másrészt viszont az határoz meg minket, hogy mit
tudunk tenni a másik létezőért. A tudati felemelkedés pedig már majdnem feltámadás, sőt a
hasonló gondolkodású társainkat is az jellemzi, hogy a feltámadást igyekeznek megvalósítani,
vagy már meg is valósították.
26. A Megváltást kiteljesítő Feltámadás teszi tehát lehetővé az Istenlétező valóságos
újjászületését, s az újjászületés eredménye az a kardinális Új Ember, aki később már ragyogó
Istenemberként észleli önmagát. Tágíthatjuk viszont a Megváltás kockázatát és tétjét, mert a
Megváltás és a Feltámadás Isten feltétel nélküli ajándéka, ám ez az Istenember jelentős
erőfeszítése és elkötelezettsége nélkül nem történhet meg. A Megváltás és a Feltámadás
„eseménye” istenigazából még mindig csak bejárat, vagy átlépés. Ekkor a legnemesebb
változás még hátra van, mert a megváltott Istenmindenesnek ettől kezdve (az Ég
támogatásával) kell önmagát Istenként (Istenemberként) léteztetnie. Az, hogy ez lehetséges, s
megtörténhet, ez az igazi Szellemi Megváltás.
27. (5) Az Új Menny és az Új Föld összeolvadása.
28. Végtelenül gazdag a megváltás és feltámadás közvetlen tapasztalata a földön. Az
inkarnációk során számtalan Istenlétező sokszor megélte, hogy súlyos áldozatot hozott a
megváltásért, mert a Régi Föld és/vagy a Régi Menny képviselői fizikailag, lelkileg vagy
éppen szellemileg elpusztították, vagy összefogtak elpusztítására. A pusztítás vagy pusztulás
azonban „csak” áldozathozatal, ami a Megváltás előkészítése. Ez tehát így éles s egyetemes
megkülönböztetés. Ha az Istenlétező ráadásul belül erőssé vált és kétségei ellenére hitképes,
akkor minden szenvedése ellenére sincs kiszolgáltatva a földi lélekgyaluknak sem. A Régi
Föld és/vagy a Régi Menny pusztító erői az Istenember testi vagy lelki halála révén sem
győzhetnek sem az Istenlelkű egyén, sem az Istenlétezés felett. (Ezért harangoznak minden
nap minden Istenlétező lelkében.)
29. Az Új Menny és az Új Föld (beleértve a földönkívüli fénycivilizációkat) egyrészt nem
gondolhatja, s nem feltételezheti, hogy az Istenember kizárólag szenvedés és áldozat,
kizárólag (testi-lelki-szellemi pusztulás alapú) Megváltás és Feltámadás árán válhat Új
Emberré.Nincs, és nem lehet olyan isteni törvény, hogy a földi Édenkert csak az Édenkert
lakóinak többszörös halála révén jöhet létre, amint az Új Menny képviselői sem
feltételezhetik, hogy a jelenlegi embertelen egó-civilizáció kizárólag újabb özönvízzel
váltható meg.
30. Az elmúlt tízezer év ékes példa arra, hogy az előző özönvíz (vagy más drasztikus
beavatkozás) nem hozott Édenkertet teremtő Megváltást és Feltámadást. Ezért igazsága lehet
abban is az ősi párthus himnuszoknak, hogy „Isten egyszerre tekint a lélekre úgy, mint
megmentendőre és úgy, mint megmentőjére.” Ezért a földi Istenlétezők szerelmes szeretet-
lelke nemcsak hálával borulhat le Teremtője előtt, hanem hiteles hálájából kiindulva, végtelen
szeretetével igyekezzen megmenteni-megtartani Istenét is.
31. Ezért az Istenlétező nemcsak az Égi Királyságba akarhat visszatérni, hanem az Égben és a
Földön is Új Édenkirályságot (például újra Pannon Édent is) akarhat. Ha szintén igaz az az ősi
feltételezés, hogy két Paradicsom, avagy két Éden van, avagy az Örök Őséden, s az Új
Paradicsom édene, amely a Megváltó Istenek és Mesterek „helye”, akik mindaddig ki vannak
tiltva az Istenlét Ősédenből, amíg az utolsó Istenlétezőt is meg nem mentik, akkor boldogan
megnyugodhat az emberiség. Az Új Föld és az Új Menny egymásra támaszkodva érheti el,
hogy a régi idők végeként a közvetlen megváltás (tehát az Új Menny és az Új Föld
elkerülhetetlen teremtése) eléri az Istenatyával és az Istenanyával való összeolvadást. A
Megváltás esszencia egészen pontosan ide vezet.
32. Az Atya mindezt nem csak akarja, hanem ezért meg is osztja magát! Ezért maradhat fent,
s ezért emelkedik fel az emberiség.
33. Érik a mindenségben és bolygónkon egy Új Fordulat? Már azért is, mert a földi Új
Édenkert a Szerelem és Szeretet ikerenergia (ikeresszencia) megtestesülése lesz. Itt van az Új
Aranykor. A földbolygón addig az Istenembernek semmi nem pótolja (sem ígéret, sem
remény, sem illúzió, sem pótlék) a Feltámadást, az Új Édenkirályságot, azaz az Istenlét
megélését, a Szerelem- és Szeretet Emberré válást. Nincs ezért embertelenebb és
elviselhetetlenebb, mint a Feltámadás valóságos reményének, s lehetőségének időleges vagy
időben kiterjedő szétporlása.
34. (6) Új szövetség új törvényekkel.
35. Az Új Menny és az Új Föld között az Új Szövetség egyszerű és kézzelfogható. Nincs
alternatívája és nem foglya a téridőnek. Nem alku tárgya és megkérdőjelezhetetlen. Végül is
mindegy, hogy a Mennyet látjuk, vagy nem látjuk, s földi tükörképéből hogyan fejtjük vissza.
Ugyanígy majdnem mindegy, hogy Isten „fényfejére” milyen szóruhát húzunk rá és milyen
imával-meditációval szólítjuk meg. Jelenleg már a Régi Szövetség kiteljesítése és
továbbteremtése halad. Ugyanakkor a minden nemzetre vonatkozó Új Szövetség, az égben és
a földön közben egyaránt teremti az Új Édent és az Új Édenkertet. Az Aranykor után születhet
azután például a Bíborkor. Az édeni nemzetek és isteni minőségű nemzettudataik is ebben a
fennkölt istenemberi elkötelezettségben születnek újjá. Az Istenlétező Belső és Külső Útja, s
az Istenföld szintén Belső és Külső Útja ezért hív minket, s ugyanígy ezt szolgálja.
36. Nem a halálmegváltás tagadásaként, hanem az Édenkertlét Igazságának gyönyöreként azt
ünnepelhetjük, hogy az Új Szövetség programjaként az egyszerre belső-külső Életmegváltás
és Életszentségesítő Feltámadás az isteni sorsunk. Ehhez ki-ki már nemcsak Megváltás,
hanem Feltámadás (Beteljesülés, Boldogság, Legmagasabb Kegyelem) esszenciát is kaphat.
Az Új Szövetség „eszköze” lesz már az aktivizált Aranykorong is.
37. (7) Az Istenfa.
38. Az Új Istenember tudatának első ragyogó igéje az, hogy az Édenkerthez vezető
áldozathozatal, a boldog Megváltás és a Feltámadás mind-mind a Szent Életmegváltást, s
ennek világító koronájaként a Szerelemben és Szeretetben történő Feltámadást jelenti. Ez a
talpazata a földi Ember végleg Égi Emberré válásának.
39. Az Istenfa (és az Életfa) ennek az emelkedésnek a szimbóluma.
40. Mindörökkön az Istenfán lépdelünk felfelé.

Budapest-Máriaremete, 2015. május – 2016. szeptember.