BERNHARD SCHLINK

Olga

Budapest, 2018
 Fordította
SZIJJ FERENC

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Bernhard Schlink: Olga

[The poem on page 89 quotes Herbert Schröder Stranz]

Süd-West. Kriegs- und Jagdfahrten
Berlin 1910/1911, [p] 111
Copyright © 2018 by Diogenes Verlag AG Zürich

All rights reserved.

Hungarian translation © Szijj Ferenc, 2018
© XXI. Század Kiadó, 2018
borítófotók © Shutterstock

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám
Szerkesztette Laik Eszter
Előkészítés Joó Gabriella
Korrektúra Harrach Judit
Tördelés Váraljai Nóra
Borítóterv Tabák Miklós

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5759-57-4
ELSŐ RÉSZ
 1

– Nincs vele semmi gond, csak álldogál és nézeget.

A szomszédasszony, akihez az anya beadta a kislányát,
először el se akarta hinni. De így volt. Az alig egyéves
kislány csak állt a konyhában, és mindent megnézett, az
asztalt a négy székkel, a kredencet, a tűzhelyet a
serpenyőkkel és merőkanalakkal, a mosogatódézsát, amely
egyben mosdóedény is volt, mivel egy tükör lógott felette,
az ablakot, a függönyöket, végül a mennyezetről lelógó
lámpát. Aztán tett néhány lépést, és megállt a hálószoba
nyitott ajtajában, és ott is mindent megnézett, az ágyat, az
éjjeliszekrényt, a szekrényt, a komódot, az ablakot és a
függönyöket, végül itt is a lámpát. Érdeklődve nézett, pedig
a szomszédasszony lakása még a bútorokat tekintve sem
sokban különbözött a szüleiétől. Amikor aztán a
szomszédasszony úgy gondolta, hogy a néma kislány
mindent megnézett, amit a kétszobás lakásban – a vécé a
lépcsőházban volt – meg lehetett nézni, ráállította egy
székre az ablaknál.
A környék szegény volt, és a magas házak mindegyike
után egy szűk udvar következett, és egy másik ház. A szűk
utca tele volt a rengeteg házban élő rengeteg emberrel, a
lóvasúttal, targoncákkal, amelyekről krumplit és zöldséget
és gyümölcsöt árultak, férfiakkal és nőkkel, akik nyakba
akasztott tálcákról mindenféle apróságot, cigarettát és
gyufát árultak, fiúkkal, akik újságot árultak, és nőkkel, akik
magukat árulták. A sarkokon férfiak álldogáltak, és valami
alkalomra vártak, akármilyen alkalomra. Két ló minden
tizedik percben végighúzott egy lóvasúti kocsit az utcán, és
a kislány tapsikolt örömében.
Amikor nagyobb lett, akkor is csak állni és nézni akart.
Nem mintha nem tudott volna járni, nagyon ügyesen járt.
Látni és érteni akarta, ami körülötte történik. A szülei alig
beszéltek egymással, és alig beszéltek vele. A kislány a
szomszédasszonynak köszönhette, hogy voltak szavai és
fogalmai. Ő szívesen és sokat beszélt, egyszer elesett, és
utána már nem tudott dolgozni, ezért gyakran vigyázott a
kislányra. Ha kiment a házból a kislánnyal, csak lassan
tudott járni, és gyakran meg kellett állnia. De beszélt
mindenről, amit láttak, magyarázott és véleményt mondott
és tanított, és a kislány csak hallgatta és hallgatta, és nem
bánta a lassú járást és a sok megállást.
A szomszédasszony úgy gondolta, hogy a kislánynak
többet kellene más gyerekekkel játszania. De a sötét
udvarokon és kapualjakban a gyerekek nem kímélték
egymást, aki helyt akart állni, annak harcolnia kellett, és
aki nem harcolt, azt mindig csak bántották. A játék a
gyerekek számára inkább a létharcra való felkészülés volt,
nem pedig szórakozás. A kislány nem volt félénk vagy
gyenge. Nem szeretett játszani.
Megtanult írni-olvasni, mielőtt még iskolába került volna.
A szomszédasszony eleinte nem akarta megtanítani,
nehogy az iskolában unatkozzon. De aztán mégis megtette,
és a kislány mindent elolvasott, amit talált nála, a Grimm-
meséket, Hoffmann 150 erkölcsi elbeszélését, A csodaszép
baba kalandjait és a Kócos Petit. Sokáig állva olvasott, a
tálalónak vagy az ablakdeszkának támaszkodva.
Akkor is unatkozott volna a kislány az iskolában, ha nem
tudott volna írni-olvasni. A tanár pálcával verte bele a
negyven lánykába az ábécé betűit, és rettentő unalmas volt
egyre-másra elismételni és lekörmölni őket. De a kislány
mohón tanulta a számolást, hogy vásárlásnál ellenőrizhesse
az eladót, szívesen énekelt, és a honismeretórákon a tanár
kirándulásokra vitte az osztályt, és a kislány megismerte
Boroszlót, a várost és a környékét.
 2

Megtanulta, hogy szegénységben nőtt fel. Hogy hiába volt

az iskola – új épület piros téglákból, sárga homokkő
párkányzattal és pillérekkel – sokkal szebb, mint a többi
ház a környéken, az még nem jelentette azt, hogy a többi
ház ócska. Az iskola iskola volt. De amikor a kislány
meglátta a pompázatos lakóházakat a széles utcákon, a
kerttel körülvett villákat, a díszes középületeket, a nagy
tereket és parkokat, és amikor a folyó partján és a hidakon
szabadabban lélegzett, akkor rájött, hogy az ő lakásuk
környékén a szegények élnek, és hogy ő is az.
Apja kikötői munkás volt, és amikor a kikötőben nem volt
munka, otthon ült. Anyja mosónő volt, a fején
egyensúlyozva, batyuba kötve elhozta a gazdagabb
emberektől a szennyest, és kimosva, kivasalva, lepedővel
letakarva, ugyanúgy a fején visszavitte. Egyfolytában
dolgozott, de kevés pénzt keresett.
Amikor az apa szénrakodás közben napokig nem aludt és
nem tudott átöltözni, megbetegedett. Fejfájás, szédülés, láz
– az anya nedves kendővel borogatta a homlokát és a lábát.
Amikor megijedt a férje hasán és a vállán megjelenő piros
kiütésektől, és orvost hívott, ő is szédülni kezdett és lázas
lett, és az orvos flekktífuszt diagnosztizált, és
mindkettőjüket kórházba küldte. A kislánytól csak röviden
tudtak elbúcsúzni.
Soha nem látta viszont a szüleit. Hogy ne kapja el a
fertőzést, nem látogathatta meg őket a kórházban. A
szomszédasszonytól, aki magához vette, azt hallotta, hogy a
szülei rendbe jönnek, de egy hét után meghalt az apja, és tíz
nap múlva az anyja. Szívesen maradt volna a
szomszédasszonynál, és a szomszédasszony is befogadta
volna, de a Pomerániában élő apai nagyanyja úgy döntött,
hogy magához veszi.
Már abban a néhány napban, amikor a nagyanyja a
temetést intézte, felszámolta a háztartást és kijelentette a
kislányt az iskolából, voltak közöttük súrlódások. A
nagyanyja annak idején ellenezte fia házasságát. Büszke
volt német mivoltára, és nem akarta, hogy a fia feleségül
vegye Olga Nowakot, hiába beszélt a nő folyékonyan
németül. Azzal sem értett egyet, hogy a kislánynak az anyja
nevét adták. Úgy gondolta, hogy az ő gyámsága alatt a szláv
helyett majd valami rendes német nevet kap a kislány.
De Olga nem hagyta, hogy elvegyék a nevét. Amikor a
nagyanyja ecsetelte neki a szláv név hátrányait és a német
név előnyeit, értetlenül nézett rá. Amikor a nagyanyja
felkínálta neki azokat a német neveket, amelyeket jónak
talált, Edeltraudtól Hildegardig, a kislány nem volt hajlandó
egyiket sem kiválasztani. Amikor aztán a nagyanyja
kijelentette, hogy most már elég, és Helgának fogják hívni,
az majdnem ugyanaz, mint az Olga, a kislány összefonta a
karját, nem beszélt, és nem reagált, ha Helgának szólították.
Így ment ez a Boroszlóból Pomerániába tartó
vonatutazáson, és a megérkezés utáni néhány napon. Aztán
a nagyanyja megadta magát. De Olga ettől kezdve egy
dacos, neveletlen, hálátlan kislány volt a számára.
Olgának minden idegen volt: a város után a falu és a
tágas mezők, a sok osztállyal működő lányiskola után
fiúkkal egy osztályteremben lenni, az élénk sziléziaiak után
a nyugodt pomerániaiak, a kedves szomszédasszony után
az elutasító nagymama, a sok olvasás után a munka a
földeken és a kertben. Alkalmazkodott, ahogy a szegény
gyerekek teszik. De többet akart, mint a többi gyerek,
többet akart tanulni, többet akart tudni. A nagyanyjának
nem voltak könyvei és nem volt zongorája, és Olga addig
járt a tanító nyakára, míg az nem adott neki könyveket a
könyvtárából, és addig kérlelte az orgonistát, míg az el nem
magyarázta neki a hangszert, és meg nem engedte neki,
hogy gyakoroljon rajta. Amikor a konfirmálandók
oktatásán a lelkész megvetően beszélt a David Friedrich
Strauß-féle Jézus életéről, Olga rávette, hogy adja kölcsön
neki a könyvet.
Magányos volt. A faluban kevesebbet játszottak a
gyerekek, mint a városban, dolgozniuk kellett. Ha
játszottak, itt sem voltak kevésbé durvák, és Olga elég
ügyesen állta a sarat. De nem közülük való volt.
Vágyakozott másokra, akik szintén nem odavalók. Végül
talált valakit. Ő is más volt. Kezdettől fogva.
 3

Alighogy meg tudott állni a lábán, a fiú rögtön futni akart.

Mivel úgy érezte, nem elég gyors, ha csak úgy lépked, már
emelte az egyik lábát, mielőtt még a másikat letette volna,
és elesett. Felállt, tett egy lépést, aztán még egyet, megint
úgy érezte, túl lassú, újra nekiindult az egyik lábával,
mielőtt még a másikkal megérkezett volna, és megint
elesett. Felállt, elesett, felállt – ezt csinálta türelmetlenül és
állhatatosan. Nem menni akar, hanem rohanni, gondolta az
anyja, aki csak nézte, és csóválta a fejét.
Amikor megtanulta, hogy az egyik lába csak akkor
hagyhatja el a földet, ha a másik már leérkezett, még
mindig nem akart csak úgy egyszerűen menni, hanem
szaporán tipegett, és ha a szülei ráadták a gyerekhámot,
amely épp abban az időben jött divatba, akkor jót derültek
azon, hogy a kisfiú úgy ügetett, mint egy kis póni. De kissé
zavarban is voltak; a többi gyerek ügyesebben járt a
hámban.
Háromévesen futott. Végigfutott a tágas házon, a három
emeleten és a két padláson, a hosszú folyosókon, a
lépcsőkön fel és le, végig az egymásba nyíló szobákon, a
teraszon át ki a parkba, a mezőkre és az erdőbe. Amikor
iskolába került, futott az iskolába. Nem mintha késlekedett
volna a felkeléssel, és húzta volna az időt fogmosás közben.
Szeretett futni.
Kezdetben a többi gyerek is vele futott. Az apja volt a
leggazdagabb ember a faluban, sok családnak adott
fizetséget és kenyeret a birtokán, elsimította a vitákat,
támogatta a templomot és az iskolát, és gondoskodott arról,
hogy az emberek helyesen szavazzanak. Emiatt a többi
gyerek felnézett a fiára, és utánozta, míg a tisztelet,
amelyben a tanár részesítette őt, és a viselkedésben,
nyelvben és ruházatban mutatkozó különbségek el nem
idegenítették őket. Talán szívesen lettek volna a kísérete, ha
ő szívesen lett volna a vezetőjük. De erre nem mutatott
hajlandóságot, nem önhittségből, hanem önfejűségből.
Játsszák a többiek a saját játékukat, ő is játssza a magáét.
Nem volt szüksége a többiekre. Főleg a futáshoz nem volt
rájuk szüksége.
Amikor hétéves lett, a szülei egy kutyát ajándékoztak
neki. Mivel rajongtak Angliáért, és nagyon tisztelték
Viktóriát, Frigyes császár özvegyét, egy border collie-t, egy
angol juhászkutyát választottak, hogy elkísérje és
védelmezze a futkározó fiút. A kutya tényleg úgy is tett,
mindig a fiú előtt nyargalt, gyakran visszanézett, és
pontosan megérezte, merre akar futni a gazdája.
Mezei utakon és mezsgyéken futottak, erdei ösvényeken
és nyiladékokban, gyakran úttalan utakon, keresztül-kasul
erdőn és mezőn. A fiú szerette a nyílt mezőt és a ritkás
erdőt, de ha szárba szökkent a gabona, akkor a karján és
lábán akarta érezni a kalászok érintését, és azt is szerette,
ahogy az erdőben az aljnövényzet karmolta, cibálta és
vissza akarta tartani, de ő mégis kiszabadította magát.
Amikor a hódok gátat építettek, és a patakot tavacskává
duzzasztották, akkor átfutott a tavacskán. Őt ne tartsa fel
semmi.
Tudta, mikor érkezik a vonat az állomásra és mikor indul
tovább, és futott a vonat mellett, egészen addig, míg az
utolsó kocsi el nem hagyta. Minél nagyobb lett, annál
tovább tudott versenyezni a vonattal. De nem versenyezni
akart. A vonat vitte el addig a pontig, ahol már nem tudott
gyorsabban verni a szíve, és nem lehetett gyorsabb a
lélegzete. Egyedül is el tudta érni ezt a pontot, de úgy
gondolta, szebb, ha a vonat viszi magával.
Hallotta a zihálást, és érezte a szívverést, hallotta, ahogy a
lába a földnek csapódik, egyenletesen, biztosan, könnyen,
és minden csapódásban már ott volt az elemelkedés, és
minden emelkedésben a lebegés. Néha úgy érezte, repül.
 4

Szülei a Herbert névre keresztelték, mert az apja testestül-

lelkestül katona volt, a gravelotte-i csata után megkapta a
Vaskeresztet, és a fiát Herbertnek, ragyogó harcosnak
szerette volna tudni. Elmagyarázta a fiúnak a név
jelentését, és Herbert büszke volt a nevére.
Büszke volt Németországra is, a fiatal birodalomra és a
fiatal császárra, apjára, anyjára, húgára és a családi
birtokra, a tekintélyes gazdaságra, a nagy házra. Csak a ház
elejének az aszimmetriája zavarta. A bejárati ajtó jobbra
tolódott, a felső szintek és a padlástér öt szimmetrikus
ablaka alatt balra három, jobbra egy ablak nyílott. Senki
nem tudott magyarázatot adni az egyenletesség
megbomlására; a ház több mint kétszáz éves volt, és csak
egy nemzedék óta volt a család tulajdonában.
Amikor a nagyapja megvette a birtokot egy
elszegényedett nemestől, abban reménykedett, hogy
egyszer majd ő is nemes lesz, és ha nem ő, akkor Herbert
apja, Gravelotte hőse. Az apja is reménykedett, hogy
nemességet is kap a lovagi birtok és a Vaskereszt mellé. De
maradt a Schröder név, amihez Herbert később egy
kötőjellel hozzákapcsolta a birtok nevét, mert nem akart a
sok Schröder egyike lenni.
Bár mindketten magasabb körökről álmodoztak, a
nagyapja és az apja is józan és ügyes ember volt.
Felvirágoztatták a birtokot, építettek egy cukorgyárat és egy
sörfőzdét, és elég pénzük volt ahhoz, hogy részvényekkel
spekuláljanak. A család semmiben nem szenvedett hiányt,
és a két testvér, Herbert és Viktoria minden kívánságát
teljesítették, ha az észszerű volt – az iskola és a templom
alóli felmentést nem, de a berlini utazást igen, a regények
vásárlását nem, de a hazafias történelemkönyvekét igen, a
gőzüzemű mozdonnyal rendelkező, angol modellvasút nem
jöhetett szóba, de a csónak és a puska igen. Miután négy
évig a falusi gyerekekkel együtt jártak a népiskolába, a
testvéreket házitanítókra bízták; egy tanár matematikát és
természettant, egy tanárnő pedig kultúrát és nyelveket
tanított nekik. Herbert hegedülni tanult, Viktoria
zongorázni és énekelni. Ezenkívül Herbert kisegített a
birtokon, hogy később tudja, mit várhat el az intézőtől és a
cselédektől.
Amikor Herbert konfirmációs oktatásra kezdett járni,
Viktoria is vele tartott, bár egy évvel fiatalabb volt. A szülők
azt akarták, hogy a testvérek a népiskolához hasonlóan a
konfirmációs oktatást is a falubeli gyerekekkel együtt járják
ki, de nem akarták Viktoriát a bátyja védelme nélkül a
gyerekek durvaságának kitenni. Nem mintha Viktoria félt
volna a többi gyerektől. Mindkét testvért azoknak az
embereknek a fensőbbséges bátorsága jellemezte, akiknek
semmiféle bajt, sérelmet nem kellett elszenvedniük az
életben. De Viktoriának nem árthatott, ha megtanulja a
gyenge nő gráciáját, és Herbertnek sem, ha gyakorolja az
erős férfi lovagiasságát. Mindkettejüknek tetszett a
szerepük. Herbert néha pró-bálta a többi gyereket valami
durvaságra feltüzelni, hogy aztán megvédhesse Viktoriát.
De a többi gyerek nem hagyta magát. Nem foglalkoztak a
két testvérrel.
Kivéve Olgát. Herbert és Viktoria ellenállhatatlannak
találta azt a kíváncsiságot és csodálatot, amellyel Olga az ő
világuk felé fordult. Hogy olyan gyorsan barátságot
kötöttek vele, megmutatta, milyen magányosak voltak, bár
ők maguk erről mit sem tudtak.
 5

Egy fénykép hármukat mutatja a kertben. Viktoria egy

hintán ül, puffos ujjú ruhát visel, a fején karimás kalap
virággal, a feje felett napernyő, keresztbe teszi a lábát, és a
fejét oldalra billenti. Balján Herbert támaszkodik a
hintának rövidnadrágban és fehér ingben, jobbján sötét
ruhában, fehér gallérral Olga. Ők ketten egymásra néznek,
mintha épp megbeszélnék, hogy mindjárt meglökik a
hintát. Mindhárman komolyan és buzgón néznek. Egy
könyvből játszanak el egy jelenetet? Herbert és Olga
Viktoria kegyét keresi? Mert ő a legfiatalabb? Mert tudja,
hogyan uralkodhat a bátyja és a nála idősebb barátnője
felett? Akármit is akarnak – komoly buzgósággal akarják.
A három gyerek tizennyolc évesnek látszik, bár a kép
hátuljára feljegyezték, hogy a felvétel a konfirmáció előtt
egy nappal készült. Mindkét lány szőke, Viktoria fürtjei
kikandikálnak a kalapja alól, Olga sima haját hátul kontyba
kötötték. Viktoria szája szegletében durcás vonás fedezhető
fel, amely arra utal, hogy nagyon bosszús tud lenni, ha nem
tetszenek neki a dolgok. Olga határozott vonalú állához
erős arccsont és széles, magas homlok járul, erőteljes arcán
szívesen elidőz a szem. Mindketten komolyan néznek,
készen a házasságra, a szülésre és egy háztartás vezetésére.
Fiatal nők. Herbert fiatal férfi akar lenni, de még fiú, kicsi,
zömök, erős, aki dülleszti a mellét és emeli a fejét, és
mégsem nagyobb a lányoknál, és nem is lesz soha az.
Herbert a későbbi fényképeken is szívesen pózol; a fiatal
császárt utánozza. Viktoria hamarosan telt lesz; az evés
kibékíti a világgal, a zsírpárnák megszüntetik a
bosszankodást, és gyermeki-érzéki bájt is kölcsönöznek
neki. Olgáról hosszú időn keresztül nem készült újabb
fénykép; csak Herbert és Viktoria szüleinek telt
fotográfusra, és Olga erre az egy képre sem került volna rá,
ha nem lett volna ott éppen.
Egy évvel a konfirmáció után Viktoria könyörögni
kezdett, hogy küldjék el Königsbergbe, a lánynevelő
intézetbe. A szomszédos birtokon volt egy estélyen, és a
birtokos lánya mesélt neki a nevelőintézetben zajló életről,
mintha az maga lenne a luxus és elegancia, és mintha nem
lehetne annál rosszabbat elképzelni, hogy egy lány, aki ad
valamit magára, parasztok között nőjön fel. A szülők
először nem akarták, de Viktoria megmakacsolta magát.
Ahhoz az állításához is makacsul ragaszkodott, miután
elérte célját, hogy a nevelőintézet szerény életkörülményei
kifejezetten előkelő életet biztosítanak.
Olga a poznańi állami tanítóképzőbe akart menni. Ehhez
felvételi vizsgát kellett volna tennie a felső leányiskola
felsőbb osztályainak tananyagából. Szívesen megtett volna
minden reggel hét kilométert a járási székhelyre és minden
este hét kilométer vissza, hogy a felső leányiskolában
tanulhasson, de nem volt sem pénze az iskolára, sem
szószólója, aki elérhette volna, hogy elengedjék az
iskolapénzt; a falu tanítója és lelkésze feleslegesnek tartotta
a lányok magasabb iskolai képzését. Így hát Olga
elhatározta, hogy önállóan fogja elsajátítani a felsőbb
osztályok tananyagát.
Amikor a felső leányiskolában meg akarta tudni, milyen
követelmények vannak a felsőbb osztályok végzősei
számára, akkor a nagy épülettől, a széles lépcsőktől, a
hosszú folyosóktól és a sok ajtótól, a könnyedségtől,
amellyel a lányok a szünetben, az egyik csengetéstől a
másikig nevetve és csevegve a folyosón jöttek-mentek, és a
magabiztosságtól, amellyel a tanárnők állukat felszegve
bementek az osztálytermekbe és kijöttek onnan, annyira
megilletődött, hogy nem talált ki a lépcsőnél levő sarokból,
ahonnan az egészet megfigyelte. Mígnem felfigyelt rá egy
tanárnő, aki aznap már végzett a tanítással. Kikérdezte a
sírással küszködő Olgát a jövetele céljáról, majd karon
fogta, kivezette az iskolából, és hazavitte magához.
– Vallás, német, történelem, számtan, föld- és
természetrajz, szépírás, rajzolás, ének, kézimunka. Menni
fog?
A katekizmust megtanulta Olga a konfirmációs oktatáson,
olvasta Schiller drámáit, Freytag regényeit és Saegert
könyvét, A poroszok hazafias történetét, és ismerte Goethe
és Mörike, Heine és Fontane verseit és sok dalt Erk Német
daloskertjéből. A tanárnő felmondatott Olgával egy verset,
elénekeltetett egy dalt és megoldatott vele néhány
fejszámolási gyakorlatot. Megszemlélte a kézitáskát,
amelyet Olga horgolt, és utána nem voltak kétségei Olga
képességeiről a kézimunka, a rajzolás és a szépírás
területén. Gyenge pontot a földrajz és a természetrajz
jelentett; Olga sok fát, virágot és gombát ismert, de még
soha nem hallott a növények és az állatok családfájáról,
Carl von Linnéről és Alexander von Humboldtról.
A tanárnő tetszését lelte Olgában, és adott neki egy
földrajz- és egy háztartási- és természetismeret-tankönyvet.
Ha megint tanácsra van szüksége, eljöhet hozzá. – És olvasd
a Bibliát és a Faustot!
Herbert tudta, hogy tizennyolc éves korában belép a
gyalogezredbe. Addig le kellett tennie az érettségit. Hagyta
hát, hogy a házitanító és a házitanítónő felkészítse a
vizsgára. De sokkal jobban vonzotta a puska és a vadászat,
a lovaglás, az evezés és a futás. Tudta, hogy egy napon át
kell vennie a birtokot a cukorgyárral és a sörfőzdével
együtt, és apja helyesen teszi, ha beavatja őt az üzemeltetési
és üzleti ügyekbe. De nem tudta elképzelni magát
birtokosként és gyárosként. A tágas mezőket és a tágas eget
látta. Ha futott, nem azért fordult vissza, mert elfáradt,
hanem mert sötét lett, és nem akarta, hogy az anyja
aggódjon érte. Arról álmodozott, hogy a nappal együtt fut,
és soha nem lesz este.
 6

Miután Viktoria elment, Olgának és Herbertnek némi időre

volt szüksége ahhoz, hogy magukra maradva beleszokjanak
egy új bizalmasságba. Más volt a fiút meglátogatni, mint
Viktoriát és a fiút; Olga észrevette a szülők gyanakvó
tekintetét, és elhagyta a látogatásokat. Herbert gyűlölte a
mindentudó mosolyt, amellyel a falubeliek rá és Olgára
néztek, ha találkoztak velük, és kerülte a sétákat és a
csónakázásokat, amelyekre hármasban még teljes
ártatlansággal indultak.
Mivel a nagymama, akárcsak a tanító és a lelkész,
feleslegesnek tartotta, hogy Olga továbbtanuljon, és mert a
felvételi vizsgára készülő lányt akkor sem hagyta nyugton,
ha épp nem volt szükség a segítségére, nyáron Olga keresett
egy magányos helyet az erdőszélen, és oda vonult el a
könyveivel. Ott látogatta meg Herbert. Magával hozta a
kutyáját, néha a puskáját is, és mutatott Olgának egy
magaslest, ahol az esőben is tudott tanulni. Gyakran hozott
ajándékot is: egy gyümölcsöt, egy darab süteményt, egy
üveg mustot.
Többnyire futva jött, zihálva leült Olga mellé, és
megvárta, amíg a lány félbeszakítja a munkáját. Akkor az
első kérdése mindig az volt:
– Mit tudsz, amit ma reggel még nem tudtál?
 Olga szívesen válaszolt. Így tudta meg, mit jegyzett meg,
és mi az, amit elfelejtett, és újra kell olvasnia. Legfőképpen
a földrajz és a természetrajz érdekelte, és az, miképp lehet
abból megélni, amit a föld nyújtani tud.
– Meg lehet enni a zuzmót?
– Az izlandi zuzmót meg lehet. Azt gyógyszerként
használják meghűlés és hasfájás ellen, és ennivalónak is
alkalmas.
– Hogyan lehet eldönteni, hogy egy gomba mérges-e?
– Meg kell tanulnod a gombákat, vagy a háromszáz
ehetőt, vagy a háromszáz nem ehetőt.
– Milyen növények nőnek a sarkvidéken?
– A tundrán nő például…
– Nem a tundrára gondoltam, hanem…
– A jégsivatagra? A jégsivatagban nem nő semmi.
Olga kérte a fiút, hogy hozza el a saját tankönyveit, és
látta, hogy nem kell előtte szégyenkeznie. Csak a
nyelvekben volt előbbre Herbert; a tanárnője angolul és
franciául beszélt vele, míg Olgával nem beszélt senki.
Nyelvekre nem volt szüksége a felvételi vizsgához, de
egyszer majd el akart utazni Párizsba és Londonba; ezekről
a városokról már sokat olvasott a Meyer-féle Általános
lexikonban, és jobban kiismerte magát bennük, mint
Herbert.
 7

Miképp Herbert hallani akarta Olgától, mit tanult, ő is el

akarta mesélni a lánynak, mit gondolt. Egy napon elmondta
neki, hogy ateista lett.
Megint futva érkezett, megállt Olga előtt, előrehajolva,
kezével a térdére támaszkodva, és azt mondta zihálva,
űzötten:
– Isten nincs.
Olga törökülésben ült, a könyv az ölében.
– Rögtön.
Herbert várt, amíg szabályos lett a lélegzete, leült Olga
mellé a fűbe, összefonta a kezét a feje mögött, és hol a
lányra nézett, jobbra, hol a kutyájára, balra, hol pedig a
mélykék nyári égre, amelyen fehér felhőfoszlányok úsztak
sebesen. Most elmondta még egyszer, nyugodtan és
határozottan, mintha valami felfedezést tett volna, vagy
inkább mintha elhatározásra jutott volna.
– Isten nincs.
Olga felnézett a könyvből, és Herbertre pillantott.
– Hanem?
– Hanem?
– Mi van helyette?
– Semmi. – Herbert furcsának találta Olga kérdését, és
nevetve rázta a fejét. – Van a világ, de nincs menny, és nincs
Isten.
Olga félretette a könyvet, lefeküdt Herbert mellé a fűbe,
és a mennyboltra nézett. Szerette a mennyboltot, kéken
vagy szürkén, akkor is, ha eső esett vagy hó, ha csak
hunyorogva lehetett a hulló cseppekbe vagy a szállingózó
pelyhekbe nézni. Isten? Miért ne lakhatna a mennyben? És
jöhetne le néha a földre, a templomba vagy akár a
természetbe?
– Mit csinálsz, ha hirtelen ott áll előtted?
– Mint Livingstone Stanley előtt? Enyhén meghajolnék, és
nyújtanám a kezem. „God, I presume?”
Herbertnek nagyon tetszett saját vicce, kezével a földre
ütött, és nevetett. Olga elképzelte a jelenetet, Herbert bőr
térdnadrágban és kockás ingben, Isten fehér öltönyben és
trópusi sisakkal a fején, mindketten némileg zavarban
vannak, és rettentően udvariasak. Ő is nevetett. De úgy
gondolta, Istennel nem szabad viccelődni. Olyan vicceken
sem szabad nevetni, amelyeket mások mondanak Istenről.
De főleg azt akarta, hogy hagyják nyugodtan tanulni.
Istennel, ha a fiú segíteni akar neki, és ha nem, akkor
nélküle.
De Herbert nem hagyta nyugton. Felfedezte magának a
végső kérdéseket. Néhány nappal később azt kérdezte:
– Van végtelenség?
Megint egymás mellett feküdtek, a lány kezében könyv,
arca a könyv árnyékában, a fiú arca a napfényben,
szájában fűszál.
– A párhuzamosok a végtelenben találkoznak.
 – Ez az a butaság, amit az iskolában tanítanak. Ha vasúti
sínek között mész, gondolod, hogy egyszer csak elérsz oda,
ahol találkoznak?
– A vasúti sínek között csak véges távolságot tudok
megtenni, nem végtelent. De ha úgy tudnék futni, mint te…
Herbert felsóhajtott.
– Ne gúnyolódj rajtam. Tudni akarom, hogy a
végtelenségnek van-e jelentősége számunkra, véges
emberek számára ebben a véges életben. Vagy Isten és a
végtelenség ugyanaz?
Olga a hasára eresztette a nyitott könyvet, de nem
engedte el. A legszívesebben újra felemelte és olvasta volna
tovább. Tanulnia kellett. Számára most a végtelenség
közömbös volt. De amikor Herbert felé fordította a fejét, a
fiú aggodalmasan és várakozva nézett rá.
– Mi dolgod van a végtelenséggel?
– Hogy mi dolgom van vele? – Herbert felült. – Ami
végtelen, az elérhetetlen is, nem igaz? De van olyasmi, ami
elérhetetlen, nemcsak ma és a mai eszközökkel, hanem
egyáltalán?
– Mit akarsz a végtelennel, ha eléred?
Herbert hallgatott, és a messzeségbe nézett. Olga is felült.
Mit látott Herbert? Répaföldeket. Zöld növényeket és barna
barázdákat hosszú sorokban, a sorok előbb egyenesen
futottak, aztán egy mélyedés miatt meghajlottak, úgy
közeledtek a horizonthoz, és végül beleolvadtak a zöld
felületbe. Magányos nyárfákat. Egy csoport bükkfát, sötét
szigetet a répaföldek világos tengerében. Az ég felhőtlen
volt, a nap Olga és Herbert háta mögött állt, és mindent
fényözönbe vont nekik, a növények zöldjét, a fákat, de még
a föld barnaságát is. Mit látott?
Herbert Olga felé fordította az arcát, és zavartan
mosolygott, mert nem tudta, mit mondjon, pedig biztos volt
benne, hogy van válasz a kérdésére, hogy teljesülhet a
vágyakozása. Olga szívesen a karjaiba vette volna, hogy
megsimogassa a fejét, de nem merte. Herbert vágyakozása
úgy hatott rá, mint egy gyermek vágyakozása a világ után.
De mivel már nem volt gyerek, érzett a fiú vágyakozásában,
kérdésében, futásában valami kétségbeesést, amelyről az
még nem tudott.
Megint néhány nappal később Herbert azt akarta
megtudni Olgától, hogy van-e örökkévalóság.
– A végtelenség és az örökkévalóság ugyanaz? A
végtelenség a térre és időre vonatkozik, és az
örökkévalóság csak az időre. De mindkettő ugyanúgy
meghaladja mindazt, amink van?
– Bizonyos emberekre sok év múlva is emlékezünk. Nem
tudom, örökké-e, de Akhilleusz és Hektor már két- vagy
háromezer éve halott, és még mindig tudunk róluk. Híres
akarsz lenni?
– Nem, én… – Herbert a jobb kezére támaszkodott és Olga
felé fordult. – Nem tudom, mit akarok. Többet akarok,
többet, mint ez itt, a földek, a birtok, a falu, többet, mint
Königsberg és Berlin, és többet, mint az ezred, nem azért,
mert gyalogezred, a lovasezreddel se lenne másképp. Olyat
akarok, ami ezt maga mögött hagyja. Vagy maga alatt –
olvastam, hogy a mérnökök olyan gépet akarnak építeni,
amivel repülni lehet, és úgy gondolom… – Herbert a lány
feje felett az égre nézett. Aztán felnevetett. – Ha már
megvan az a gép, és rajta ül az ember, és repül vele, akkor
ugyanolyan dolog lesz, mint a többi.
– Én szeretnék dolgokat. Egy zongorát, egy Soennecken
töltőtollat, egy új nyári ruhát és egy új téli ruhát, egy pár
nyári cipőt és egy pár téli cipőt. A szoba dolog? Ha nem
dolog – a pénz dolog, és szeretnék pénzt egy szobára. Te
talán…
– El vagyok kényeztetve? – Herbert még inkább Olga felé
fordult, miközben jobb kezével továbbra is a földre
támaszkodott, a baljával a saját hajába túrt, és nézte a lányt.
– Sajnálom. Nem vagy elkényeztetve. Csak nem tudod
átérezni a helyzetemet. De én sem tudom a tiédet átérezni.
Úgy gondolom, könnyebb életed van, mint nekem. Vagy azt
gondolom, könnyebb lenne nekem, ha a te életed vagy
Viktoria élete lennem az enyém, és mehetnék egyszerűen a
felső leányiskolába és a tanítóképzőbe. De lehet, hogy ha
Viktoria élete lenne az enyém, akkor én is a lánynevelő
intézetbe akarnék menni. – Olga megrázta a fejét.
Herbert várt, de Olga nem beszélt tovább.
– Megyek. – Felállt, és már állt a kutya is, amelyet Olga
eddig az ölében simogatott, és nézett fel Herbertre. Ahhoz,
hogy Herbert hirtelen elmegy, Olga már hozzászokott, de
hogy a kutya az egyik pillanatban olyan közel van hozzá, a
másik pillanatban meg ennyire idegen, minden alkalommal
bántotta.
 Herbert elindult, a kutya felugrott hozzá, és vele akart
futni. Herbert játékosan eltaszította magától, és gyors
léptekbe fogott. Aztán megállt, és visszafordult Olgához.
– Nekem nincs pénzem. Csak akkor kapok pénzt, ha
valami miatt szükségem van rá, és akkor is csak annyit,
amennyi éppen kell. Az első pénzből, ami tényleg az enyém
lesz, veszek neked egy töltőtollat.
Elrohant, és Olga nézett utána. Elfutott az erdő mellett,
aztán át a répaföldeken, majd az úton, amely a horizont
felé vezetett, és amelyen ő is és a kutya is egyre kisebb lett,
végül a horizont mögött mindketten eltűntek. Olga nézett
utána, csupa gyengédséggel.
 8

Hogy Olga és Herbert egymásba szeretett – talán nem

történt volna meg, ha Viktoria nem ragadja ki őket a
megszokott együttlétükből. A lánynevelő intézet nyárra
bezárt, és amikor Viktoria júliusban hazajött, és Olga és
Herbert előre örült, hogy heteket tölthetnek el vele a régi
bizalmasságban, csalódniuk kellett. Viktoria mást akart. A
szomszédos birtokokra volt hivatalos bálokra és
ünnepségekre, és elvárta Herberttől, hogy elkísérje. Nem
felejtette el Olgát, és meghívta őt, ahogy illik, egy sétára és
egy teára. De utána bevallotta a bátyjának, hogy nem tud
mit kezdeni az egyszerű lánnyal.
– Tanítónő? Emlékszel Pohl kisasszonyra, arra az
aggszűzre, aki akkor jött hozzánk, amikor a tanárunk beteg
volt? Az akar lenni Olga? Mindenesetre ugyanolyan kevés
érzéke van a divathoz, mint Pohl kisasszonynak. Segíteni
akartam neki, és mutattam, hogy a ruha ujját redőzni kell, a
szoknyát meg szűkebbre venni, de úgy nézett rám, mintha
lengyelül beszélnék. Pedig talán még ért is lengyelül. Nem
olyan szlávos az arca? Az Olga Rinke nem szláv név? És
miért viselkedik olyan büszkén velem szemben? Egyenlők
lennénk? Örüljön, ha megtanulhatja tőlem, hogyan kell
viselkedni és öltözködni.
Ez bántotta Herbertet. Olga nem lenne elég jó? Nem elég
szép az arca? Legközelebbi találkozásuk alkalmából
ellenőrizte. Alaposan megnézte magas, széles homlokát,
erős arccsontját, zöld szemét, amely kissé ferde volt és
csodálatosan ragyogott. Lehetne kisebb az orra és az álla, a
szája pedig nagyobb? De ha nevetett a szája, vagy
mosolygott, vagy beszélt, akkor olyan eleven volt, olyan
domináns, hogy felette pont erre az orra, és alatta pont erre
az állra volt szükség. Még akkor is így volt ez, ha – mint
most is – tanulás közben hangtalanul mozgatta az ajkát.
Herbert pillantása követte Olga nyakát, megállt egy időre
a blúzon, ahol a mellek felett kidudorodott, aztán a
szoknyán, amely csak sejtetni engedte a combot és a
lábszárat, aztán megpihent a csupasz bokán és lábfejen. Ha
Olga tanult, akkor lehúzta a cipőjét és a harisnyáját.
Herbert gyakran látta már Olga bokáját és lábfejét, de még
sose nézte meg alaposan, a gödröcskét a bokacsont mellett,
a sarok kerekségét, a lábujjak finomságát, a kék ereket.
Mennyire szerette volna megsimogatni azt a bokát és
lábfejet!
– Miért nézegetsz engem?
Olga Herbertre pillantott, aki elpirult.
– Nem nézegetlek.
Szemben ültek egymással, mindketten törökülésben, Olga
egy könyvvel, Herbert egy késsel és egy darab fával a
kezében. Herbert lehajtotta a fejét.
– Azt gondoltam, ismerem az arcod. – Megrázta a fejét, és
lefaragott a késsel néhány forgácsot a fáról. – De most… –
felemelte a fejét, és Olgára nézett, még mindig piros arccal –
most egész idő alatt azt akarom nézni, az arcodat, a
nyakadat… téged. Még sosem láttam ilyen szépet.
Olga is elpirult. Egymás szemébe néztek, és puszta szem
és lélek voltak. Nem akartak véget vetni a pillantásnak, nem
akartak megint a szokott Olga és a szokott Herbert lenni.
Míg aztán Olga elmosolyodott, és azt mondta:
– Mit csinálunk? Nem tudok tanulni, ha nézel. És ha én is
nézlek téged.
– Elveszlek feleségül, és abbahagyod a tanulást.
Olga előrehajolt, és átkarolta Herbert nyakát.
– Nem fogsz elvenni feleségül, se most, amikor még túl
fiatal vagy a házassághoz, se később, mert a szüleid
találnak neked egy jobb partit. Egy évünk van, amíg nem
mész az ezredbe, én meg a szemináriumba. Egy év! Csak ki
kell találnunk – újra elmosolyodott –, hogy mikor nézzük
egymást, és mikor tanulok.
 9

Őszig Olga és Herbert jól elvolt egymással az erdőszélen

vagy a magaslesen. Olga itt tanult, Herbert itt találta meg.
De októberben már hideg volt, és novemberben leesett az
első hó. Az orgonista odaadta Olgának a templom kulcsát,
hogy gyakorolhasson az orgonán, és egyik-másik
vasárnapon helyettesítse őt. Így hát Olga a hideg
templomban tanult, ahol csak az istentiszteletre fűtöttek be.
De melegebb volt ott, mint odakint, és Olga úgy érezte, még
annál is melegebb van, mint a nagyanyjánál, akinek nyers
hidegségétől akkor is fázott, ha meleg volt a kályha. Hogy a
közelgő búcsú fájt a nagyanyjának, és még nyersebbé és
hidegebbé tette, mint egyébként volt, azt Olga nem tudta, és
még a nagyanyja se.
Az 1830-ban épült, klasszicista, félköríves templomnak
volt egy kegyúri páholya, amely a birtok nemesi
tulajdonosainak kegyuraságával együtt Herbert családjáé
lett. Herbert gyűlölte a helyét a páholyban, ahol minden
vasárnap ki volt téve a gyülekezet pillantásainak. Ezért
nem gondolt rá rögtön, hogy a páholynak a padló alatt saját
kályhája van, amelyet a lépcsőről lehet fűteni. Egészen
hideg napokon ott is látták a leheletüket, de a padló némileg
meleg volt, a páholy teteje és mellvédje egy kicsit védte őket
a templomhajó hidegétől, a székek párnázottak voltak, és
Olga tanulás közben kötött egy hosszú, vastag pulóvert
Herbertnek és egyet magának is. Herbert arról képzelgett,
hogy egy ilyen magaslesben télen akár napokig is ellehet, és
elejtheti azt a kapitális szarvast, amelyet apja látott és
elhibázott.
Nem tanult, pedig Olga szerette volna, ha tanul, amíg ott
van mellette. Ha olvasott, hamar türelmetlen lett, és úgy
találta, a cselekmény gyorsabban a céljához érhetne, a
gondolatot gyorsabban is ki lehetne fejteni. Tanára
megemlítette neki Nietzschét, Isten halálát, az emberfeletti
embert és az örök visszatérést, és Herbert abban
reménykedett, hogy Nietzschénél választ talál a kérdéseire.
Számára is meghalt Isten? Ő is túl akart jutni önmagán?
Nem ismerte ő is a vidéki élet unalmát? De aztán Nietzsche
is hamar túl nehéz lett neki, és megelégedett azzal, hogy
megjegyezze egyik-másik fordulatát, és azokat beleszője a
beszélgetésbe. Beszélt a két kasztról, amely nélkül nem
lenne kultúra, egy magasabbról és egy alacsonyabbról, a
tiszta fajok erejéről és szépségéről, a magányosság
termékenységéről, a kivételes emberről, az előkelő
emberről és az emberfeletti emberről, aki egyszerre nő a
nagyságba, a mélységbe és a rémisztőbe. Elhatározta, hogy
emberfeletti ember lesz, nem nyugszik és nem pihen,
naggyá teszi Németországot, és Németországgal lesz
naggyá, akkor is, ha ez kíméletlenséget követel meg
önmagával és másokkal szemben. Olga üresnek találta a
nagy szavakat. De Herbert arca izzott, a szeme ragyogott, és
Olga nem tehetett mást, mint hogy nézze őt szerelemmel.
 Egész évben nem feküdtek le egymással. Senki nem vette
volna rossz néven a földbirtokos fiától, ha lefekszik egy
falubeli lánnyal, és a falusiak is elnézték volna a
lányaiknak, ha engednek a fiúnak. De Olga számára
Herbert nem a földbirtokos fia volt, és ő sem volt Herbert
számára egy lány a faluból. De nem is úgy voltak
egymással, mint egy földbirtokosfiú és egy földbirtokoslány
vagy mint két polgári családból származó fiatal. Az
osztályok között találták magukat, és úgy érezték, nem
kötik őket egyik osztály konvenciói sem. Tavasszal és
nyáron kettesben voltak az erdőszélen, télen a kegyúri
páholyban. Lefeküdhettek volna egymással, de másképp
döntöttek. Időt hagytak maguknak.
Ölelkeztek, felfedezték egymást, melegítették egymást,
nem bírták egymást elengedni. Míg Olga ki nem
bontakozott az ölelésből, mert tanulni akart. Ha Herbert
nem tudta tartóztatni magát, ha kiömlött neki, akkor
megkönnyebbülve, halkan nyögdécselve elfordult, és
érezte, ahogy a nemi szerve a nedves nadrágban ellankad.
Ilyenkor Herbert felugrott és elfutott, vagy elviharzott a
hóban a sílécein.
 10

Szilveszterkor Schröderék birtokán rendezték meg a járás

legnagyobb ünnepségét. Még a régi nemesi család is eljött a
szomszédból, az öreg Schröder kitűzte a Vaskeresztet, és
megint nagyon bízott a nobilitálásban. Nemcsak az új évet
ünnepelték, hanem a réginek a sikereit is, a Polgári
Törvénykönyvet, a Németország és Amerika közötti
távíróforgalom kezdetét, a Deutschland motoros hajó Kék
Szalagját, a német zászló felvonását az új gyarmaton,
Szamoán, és hogy egyetlen kínai sem merészelne akár csak
sandán is egy német emberre nézni. Németország végre
elfoglalta azt a helyet a világban, amely megillette. Éjfélkor
látványos tűzijátékot rendeztek, amelynek során egy
Königsbergből érkezett pirotechnikus a fekete égbolt előtt
fehér és piros bombákat, rakétákat és szökőkutakat gyújtott
meg, de néhány kéket is, mivel Angliát és Franciaországot is
meg akarták tisztelni. Vagy nem mutatta be a párizsi
világkiállítás, hogy az új évszázad minden európai
hatalomnak nagy jövőt ígér? És az öreg Schröder sikeresen
spekulált vegyi és elektromossági részvényekkel,
megengedhette magának a tűzijáték extravaganciáját.
Herbert meg akarta hívni Olgát, de Viktoria meggyőzte a
szüleit, hogy Olga jelenléte ártalmas lenne a régi nemesi
család fiatalabb tagjai körében élvezett tekintélyükre. Erre
Herbert kijelentette, hogy akkor ő sem vesz részt az
ünnepségen, és emellett kitartott Viktoria könnyei, anyja
kérlelése és apja erélyes közbelépése ellenére is, míg aztán
Olga meg nem győzte arról, hogy nem érdemes
szükségtelenül maga ellen fordítania szüleit. Mi lenne, ha
megtiltanák, hogy találkozzon vele?
Csakhogy a tűzijátékra az egész falu kivonult a birtokra,
és az emberek nem maradtak meg a ház előtti térségen,
hanem a házat megkerülve odasereglettek a nagy
teraszhoz, amelyen a vendégek álltak, és a kertet lesték,
ahol szikrákat vetett a szökőkút, és ahonnan az égre
emelkedtek a bombák és rakéták. Kezdetben a falusiak még
távolságot tartottak a vendégektől. Aztán a fény csodái
feletti lelkesedésükben egyre közelebb nyomultak, végül ott
álltak a vendégek mellett és között. A vendégek úgy tettek,
mintha nem vennék észre őket, és Herbert szülei sem
igyekeztek meglátni, hogy Herbert és Olga egymás mellett
állnak, és fogják egymás kezét, és sugdolóznak.
– Boldog új évet!
Boldog új év következett. Olga sikeresen letette a felvételi
vizsgát a poznańi állami tanítóképzőbe. Kitüntetéssel tette
le, és ingyenes helyet kapott a tanítóképző szeminárium
kollégiumába. Herbert büszke volt Olgára, de féltékeny is,
amiért a tanulás és a tudás olyan fontos volt neki, és
elégedetlenséget érzett a gondolattól, hogy milyen önálló
lett Olga, független a családtól, mások ítéletétől, tőle. Lehet,
hogy igaza volt, hogy nem veheti feleségül, de Herbert nem
akarta elfogadni, miért, és csak arra tudott gondolni, hogy
Olgának nincs rá szüksége. Csak az üggyel-bajjal letett
érettségi után, a gárdaezredbe belépve felejtette el a
féltékenységét és rossz érzését, és lett annyira büszke
önmagára, mint Olgára volt.
Küldött neki egy színezett fényképet magáról kék
zubbonyban és fehér nadrágban, piros gallérral, piros
hajtókával, fekete ellenzős, kék-piros sapkával, amely
majdnem olyan volt, mint az egyetemisták sapkája. Küldött
egy fényképet szürkében is, hegyes csúccsal díszített
aranysisakkal. Olga úgy látta, így is, úgy is jól néz ki: épp
elég magas ahhoz, hogy ne legyen kis növésű férfi, zömök
és erős, vidám elszántság a szögletes arcon. Szerette
Herbert szemét, ami kék volt és tiszta, mintha nem ismerne
kétséget, de néha olyan révedező, vágyakozó volt a
pillantása, hogy Olgát nagy gyengédség fogta el.
A fényképekkel együtt érkezett egy töltőtoll is. Fekete volt,
a szárán az „F. Soennecken” felirat állt, a hegyét
lecsavarhatta az ember, és megtölthette a tartályt egy
pipettával. És milyen szépen írt! A felmenő vonal vékony, a
leszálló vastag, akkor is jól nézett ki az írás, ha Olga valamit
kijavított vagy áthúzott, és hamarosan már nem tisztázta le
a Herbertnek írt leveleit, hanem csak úgy elküldte őket.
Herbert – ahogy megígérte – az első zsoldjából vette a
töltőtollat.
Olga is küldött egy fényképet Herbertnek. Bő, fekete
szoknya volt rajta és egy fehér tunika piros paszpóllal, a
nyak és a karok fedetlenek. Reformruha volt, amelyet Olga
maga varrt. A haját laza kontyba fogta, és nem sminkelte ki
magát, csak egy kis púdert tett az arcára, mert ha izgatott
volt, piros foltok jelentek meg rajta. Büszkének tűnt; talán
azért volt büszke, mert más volt, mint a többi fiatal nő, és
nem csak a divat és a férfiak jártak a fejében.
 11

Kétéves képzés után Olga tanítónő lett, és ősszel elfoglalta

első állását – régi iskolájában. Ennek sem az igazgatóság
nem örült, sem Olga, de abban a faluban, ahol eredetileg
állása lett volna, himlőjárvány tört ki, az öreg tanára meg
hirtelen meghalt. De legalább nem kellett a nagyanyjánál
laknia; beköltözött a tanítói lakásba.
Hiányzott neki Herbert. Az iskola, a templom, a házak, az
utak, az erdő – mindenhez emlékek kapcsolódtak. Az
emlékek egy része szomorú eseményekre vonatkozott, a
nagyanyjától elszenvedett testi fenyítésekre,
megaláztatásokra a falusi gyerekek részéről, a lelkésznél és
a tanítónál tett hiábavaló látogatásokra, amikor
közbenjárásukat kérte a felső leányiskolában való
tanuláshoz. A Herberttel és Viktoriával töltött boldog
együttlétek emlékét elrontotta Viktoria sértő közönyössége.
A legszebb emlékeket azok az órák jelentették, amelyeket
az erdőszélen, a magaslesen és a kegyúri páholyban töltött
el Herberttel – épp ezért volt fájdalmas Herbert hiánya.
Mióta Olga elment a tanítóképzőbe, Herbert pedig a
gárdaezredbe, csak ritkán látták egymást; Herbert
néhányszor Poznańon át utazott haza, és beugrott Olgához
a szemináriumba, néhányszor pedig Olga tanítóképzős
barátnőjének apja berlini kirándulásra hívta meg a két ifjú
hölgyet, és letette Olgát Herbert kaszárnyája előtt. Egyikük
sem tudhatta, mikor jut el a másik közelébe, a találkozások
váratlanok voltak, az ölelkezések sietősek, a szerelmi
fogadkozások félénkek.
Októberben Herbert három hétre hazajött a birtokra.
Önként jelentkezett a Német Délnyugat-Afrikába induló
véderőbe, és az elutazásáig szabadságra mehetett. Olga
tanított, az elején különösképp jól akarta csinálni, mindent
előkészíteni, mindent bepótolni, és a tanulóknak úgy
segíteni, ahogy neki nem segítettek. Szeretett volna találni
egy kislányt, akit bátoríthatott volna, hogy a felső
leányiskolában tanuljon tovább, és akinek segíthetett volna,
hogy bekerüljön. De ez alatt a három hét alatt mindez nem
számított. Az számított, mikor és hol és meddig és milyen
meghitt körülmények között láthatják egymást Herberttel.
Az első két hétben szép őszi napsütés volt, odakint
találkoztak, az utolsó héten Olga lakásában. Ügyeltek rá,
hogy ne lássák meg őket, amikor Herbert beoson Olgához,
és amikor Olga ajtót nyit. Ugyanakkor túl boldogok voltak
ahhoz, hogy azon aggódjanak, mit beszélnek róluk a
faluban.
Három évig udvarolták körül egymást és vártak
egymásra – most olyan beteljesülés volt egymással
lefeküdni, amilyet azok az emberek, akiknek a kívánsága
azonnal teljesül, már nem ismernek. A terhességtől való
félelmet is nehezen tudják elképzelni azok, akik tudnak
védekezni. Herbert és Olga olyan boldogok voltak, hogy a
hosszú távollét után találkozhattak, és nem kellett semmit
elfojtani, nem kellett semmit visszatartani, hogy egy
pillanatig sem törődtek a félelemmel. Olgának olyanok
voltak ezek a hetek, mint egy tánc, amelynek során egymás
körül forogtak, aztán megpihentek egymásban.
Nem helyeselte, hogy Herbert jelentkezett a véderőbe.
Elfogadta, hogy a katonák harcolnak, és esetleg meghalnak
a hazájukért. De nem Afrikában van a haza. Mit keres ott?
Mi baja a hererókkal?
De amikor kifutott Hamburgból a hajó, Olga ott állt a
Petersen rakparton, búcsúszavakat kiáltozott, és integetett,
éltette ő is a császárt, és énekelte az Üdvöz légy a
diadalkoszorúbant, és hallgatta, ahogy nagyobb és kisebb
hajók gőzszirénája és -sípja mind megszólal, és percekig
mindent túlharsog. Aztán elnémult a lárma, csend lett, és
amikor visszatért a kikötő és a város zaja, a hajó már eltűnt
Olga szeme elől, és a kezében még ott volt a kendő, amelyet
elfelejtett lobogtatni.
 12

Az alatt a néhány év alatt, amelyet Herbert Német

Délnyugat-Afrikában töltött, Olgát Viktoria
szorgalmazására áthelyezték. Viktoria úgy vélte, Olga nem
elég jó Herbertnek, el akarta választani őket egymástól, és
kitartóan áskálódott Olga ellen a szüleinél, a barátai és
barátnői szüleinél, a lelkésznél. Amikor ezt Olga észrevette
és beszélni akart Viktoriával, az letagadtatta magát. Végül
sikerült elérnie egyik barátnője apja révén, aki
kormányigazgató volt a tartományi kormányhivatalban,
hogy Olgát Kelet-Poroszországba helyezzék, a világ végére.
A falu Tilsittől északra feküdt. Egyetlen utcája kövezetlen
volt, nyáron poros, esőben sáros. A falu közepén
kiszélesedett, ott állt a templom. A házak az utcában
földszintesek voltak és piszkosak, ugyanolyan
nyomorúságosak, mint az iskola a tanítói lakással és kerttel.
Olga egyedül tanította az összes évfolyamot. Az iskolának
volt egy helyisége a kisebb és egy másik a nagyobb
gyerekeknek, és a gyerekek jók voltak, amíg Olga az egyik
helyiségben tanított, nem kellett aggódnia, hogy mi folyik a
másik helyiségben. A legtöbb gyerekből hiányzott
mindenféle szenvedély a tanulás iránt, és Olga elégedett
volt, ha megtanította őket olvasni, írni, számolni, el tudta
énekeltetni velük a Csend ül már minden lombon kezdetű
dalt, és a dal segítségével el tudta magyarázni a nap és a
hold járását, a csillagos eget, az évszakok váltakozását, a
munka örömét és a halál elkerülhetetlenségét. Mivel a
tantervben anekdoták is szerepeltek az Öreg Fritzről, aki
úgy gondolta, hogy a Csend ül már minden lombon hülyeség,
de aki énekelni akarja, az csak énekelje, Olga ezzel az egy
dallal toleranciára is tudta nevelni a gyerekeket. Akadt
olyan fiú, akit Olga támogatott, hogy gimnáziumba
kerüljön, vagy olyan lány, akit Tilsitbe, a felső
leányiskolába akart küldeni, és néha sikerült is megtörnie a
szülők ellenállását, megnyernie a lelkészt az ügynek, és
ingyenes helyet kiharcolnia.
Akármilyen szegényes és nyomorúságos volt is minden,
Olga örült, hogy elkerült a régi faluból és a régi iskolából, és
elkerült az áskálódó Viktoriától. Ellátta a kertet,
szerdánként próbált a templomi kórussal, amelyet ő
alapított, vasárnaponként orgonált a templomban,
feladatokat vállalt a tanítónők egyletében, és időnként
Tilsitbe utazott egy-egy koncertre vagy színházi előadásra.
Barátságot kötött egy családdal a szomszéd faluban, és
különösen Eikkel foglalkozott sokat, a család sok gyereke
közül a legfiatalabbal.
Izgatottan követte a Tilsiter Zeitungban a véderő
háborúját a hererók ellen, és az erről folyó vitát a
Reichstagban. A polgári pártok hittek Németország
gyarmati jövőjében, feltéve, hogy a bennszülöttek rendes és
keresztény bánásmódban részesülnek. A
szociáldemokraták elutasították a gyarmatokat; azok
amorálisak, gazdaságtalanok, és megrontják az oda küldött
emberek jellemét. Ugyanígy különbözött a hererók ellen
viselt háború megítélése is, és a sajtó által megírt
kegyetlenkedéseket vagy egyes személyek kilengéseinek,
vagy a gyarmati politika elkerülhetetlen velejárójának
minősítették. Olga a szociáldemokratákkal értett egyet, de
nem tudta Herbertet elkerülhetetlenül kegyetlen
gyarmatosítónak elképzelni, és remélte, hogy hamar véget
ér az egész.
Hosszú leveleket írt Herbertnek, és várta Herbert leveleit.
Ha nehéz lett neki a szerelem, amely éveken át csak órákra
vagy napokra ajándékozta meg őket együttléttel, akkor arra
a sok emberre gondolt, akik számára az elszakadás a
szabály és az együttlét a kivétel, katonákra és
tengerészekre, felfedezőkre és kereskedelmi utazókra,
lengyelekre, akik Németországban, és németekre, akik
Angliában dolgoznak. Belőlük sem látnak többet az
asszonyaik, mint ő Herbertből. Arra gondolt, hogy a
szerelmesek nem rendelkeznek egymással, hanem
ajándéknak tekintik egymást, és hogy levélben is lehet
egymást ajándéknak tekinteni. Herbert levelei mindig
felszínesebbek és fellengzősebbek voltak, mint Olga
szerette volna, de ettől még minden levél ajándék volt,
amely őt boldoggá tette. Herbert ilyen volt.
 13

Herbert írt a Német Délnyugat-Afrikába tartó hajóútról, a

feketékkel való első találkozásáról – vidám fickók, akik
Monrovia kikötőjében lemerültek a pénzérmékért, amiket
odahajított nekik –, a vízi csatáról, amelyet a katonák az
Egyenlítőn áthaladva vívtak vizesvödrökkel, a
Swakopmundba való megérkezésről, és arról a látványról,
amely ott fogadta őket: homok, semmi más, csak homok,
ameddig a szem ellát. Miután beleugrott a táncoló
csónakba, Herbert a hullámok hátán eljutott a partra,
amely a hajózáshoz szokott lábai alatt még sokáig nem
akart nyugton maradni.
Herbert az első naptól kezdve szerette a sivatagot. Délen
homokdűnék emelkedtek magasra és ereszkedtek alá
meredeken a tengerparton – fenséges és ugyanakkor a
szelíd hajlatokkal érzékien szépséges látvány. Kelet felé
nagy pusztaság terült el, homok és kövek, a homok hol
pirosas, hol szürkés, közben sötét zuzmók és világosabb,
vékony fű, és néha kis bozótos kiemelkedések, amelyek
nagy vénuszdombnak látszanak. Szerette Herbert az
egyhangúság és sokféleség együttes jelenlétét, a kis
variációkat a kőben és homokban és vegetációban, az
elhajló völgyeket és mélyedéseket a sajátos formájú kis
hegyekkel, amelyek bennük váratlanul felbukkannak. És
mindig tágas és üres volt a sivatag. Herbert nem is sejtette,
hogy létezik ez a világ forró homokból és izzó napból és
szikrázó levegőből. És hogy ez a világ – lovagoljon bár
napokig – nem akar véget érni.
Amikor a század egy vasútállomáshoz ért, és utánpótlásra
várt, Herbert megörült a keskenyvágányú vasútnak, és
utazott rajta egy darabon, a hegyre fel kínzóan lassan,
lefelé, mint egy gyorsvonat. Néha látott feketéket, koszos
alakokat koszos kunyhók előtt vagy fürge fickókat, akik
elfutottak a század elől, és a nyomukba eredő őrjárat sem
találta őket, vagy asszonyokat rövid, göndör hajjal és vastag
ajakkal. Néha a fekete alakok, akik a bokrok között vagy a
sziklákon kuporogtak, nem négerek voltak, hanem
páviánok.
Egyik este járőrözni küldték Herbertet, hogy megállapítsa
egy tűzfény eredetét. Látta, hogy ég a füves puszta;
sötétpiros füstfelhők alatt lángolt és tűzcsóvákat köpködött
a fű és a bozót. Utána kereste a tábort, és nem találta.
Amikor a lova nem bírta tovább, tudta, hogy meg kell
várnia a reggelt, és a pusztában kell aludnia. Hallotta,
ahogy a sakálok jajgattak, olyan volt, mint a kutyák
vonítása vagy a gyerekek nyöszörgése. Zsákmányt kerestek,
kiszagolták őt, és egyre közelebb jöttek, végül körülfogta a
jajgatásuk, elszorította a szívét, és egész lényét rettegéssel
töltötte el. Keze a puska után nyúlt, felült, és az éjszakába
meredve várta, hogy megtámadják a sakálok, amelyeket
hallott, és a leopárdok, amelyekről tudott, és a hererók, akik
ellen harcolt. De nem látott semmit, se sakált, se leopárdot,
se hererót. Csak az éjszaka sötétjét látta, amely olyan
áthatolhatatlan volt, mintha pokrócot terítettek volna rá, és
nem tudta, olyasmitől fél-e, ami odakint van, vagy
önmagában valamitől.
De nem a félelmeit akarta Olga elé tárni, hanem
imponálni akart neki. „Tudod, mit teszünk mi értetek itt
Délnyugaton? Olvastam egy újságban, hogy ha nem gyűrjük
le itt a feketéket, akkor minden további pénz a hadjáratra
pazarlás, és legjobb lenne eladni ezt a homokbányát
Angliának. Te is így gondolod? Én erre azt mondom, hogy a
kormány nem tehet mást, ha nem akarja elárulni a fehérek
misszióját, és nem akar ártani hazánknak. Egy
paradicsomot veszítenénk el!” És Herbert a klímáról
lelkendezett Olgának, amely a tüdőbetegek számára
kedvezőbb, mint az otthoni levegő, a kutakról, amelyeket
ásni, a dohány-, gyapot- és kaktuszfajtákról, amelyeket
termeszteni, erdőkről, amelyeket telepíteni, bányákról,
amelyeket fúrni, és gyárakról, amelyeket építeni lehetne.
Ehhez a németeknek kellene uralkodniuk. „A feketék
megpróbálják a felkeléssel magukhoz ragadni a hatalmat.
Nem szabad, hogy sikerüljön nekik. Győzni fogunk az ő
javukra és a mi javunkra egyaránt. A herero olyan
emberfajta, amely a kultúra legalsó fokán áll, és amelynek a
számára a mi legfőbb és legjobb értékeink, úgymint:
szorgalom, hála, együttérzés és egyáltalán minden
eszményi, hiányzik. Még ha külsőleg képeznék is magukat,
a lélek nem tartana velük. Ha győznének, az nagyon
visszavetné a civilizált világot.” Őrjáratokról,
csatározásokról és üldözésekről írt, amelyeknél ő hurrával
az élen haladt, és az ujjongásról, ha egy császári távirat
dicséretben részesítette a tiszteket és a csapatokat.
 14

Különös büszkeséggel számolt be Herbert a waterbergi

csatáról. 1904. augusztus 10-én a német csapatok laza
gyűrűt vontak a hereróknak a hegyen és a hegy mögött levő
tábora körül, éjjel előrenyomultak, augusztus 11-én
támadást indítottak.
Herbert százada délről indult a hererók ellen, de nem a
hegyen, hanem sík terepen. Rögtön tűz alá vették őket.
Bokrok mögött és mélyedésekben fedezéket keresni, lőni,
felugrani és hurrával rohamozni, újra fedezéket keresni,
újra viszonozni a tüzet, megint előreszaladni, most hurrá
nélkül, nagy ugrásokkal, meggörnyedve, aztán a többi
katonával sort képezni és várni – ezek voltak a csata első
órái. Amikor megjöttek a géppuskák és a tüzérség, azok
védelme alatt újra előrenyomultak, míg a hererók
ellenállása és ellentámadása arra nem késztette a századot,
hogy megint bokrok mögött és mélyedésekben keressen
fedezéket. Amikor úgy tűnt, hogy a hereróknak meg kell
hátrálniuk és menekülniük kell, akkor asszonyaik éneke és
tapsa felerősödött, és a hererók újra erőre kaptak,
feltartóztatták a századot vagy akár vissza is szorították. A
hererók víznyerő helyét kellett volna elfoglalni, de ez nem
sikerült se délelőtt, se délután. Csak este lehetett a
géppuskákat és a tüzérséget olyan összpontosítással
bevetni, hogy a hereróknak fel kellett adniuk a víznyerő
helyet. „Végre miénk volt a víznyerő hely. Kezdett
sötétedni. Hirtelen kigyulladt a pányvás ballon, amely a
tábornok szikratáviratait továbbította, elszabadult, és mint
egy nagy fáklya, lassan felrepült az esti égre.”
Herbert együtt lövöldözött és rohamozott és harcolt a
többiekkel, de nem nagyon látott hererót. Látta a bajtársait,
ahogy harcolnak és elesnek. A hererókból hol egy fekete
fejet látott hátulról, hol ruganyos ugrásokat, amelyekkel
fedezékről fedezékre előretörtek vagy visszamenekültek.
Egyszer látott egy hererót, aki egy fa koronájában ült,
eltalálták, megbillent és leesett, és egyszer látta, ahogy egy
gránát fekete testeket szaggat és röpít szanaszét a
levegőben a termeszvárral együtt, amely mögött fedezéket
kerestek. Minden támadásnál látott elesett hererókat, ahogy
minden visszavonulásnál elesett németeket. De szemtől
szembe harcoló félként a hererók fantomok maradtak. „Ha
jobban láttuk volna a fekete ördögöket! Milyen közelről
hangzott a hangjuk! És milyen nehezen lehetett őket
meglátni és elkapni!”
A víznyerő hely bevétele után a németek túlságosan
gyengék voltak a további harchoz, és a hererók kelet felé
menekültek az állataikkal. Másnap a németek üldözőbe
vették őket, és Herbert is ott volt. Az út mellett haldoklók és
sebesültek hevertek, öregek és gyerekek, akik nem bírták
tovább, és éhen haltak és szomjan haltak, akárcsak az
állatok, amelyek az éhségtől és a szomjúságtól az út mellett
bőgtek. Sok borjúnak, birkának és kecskének átvágták a
torkát, és kiszívták belőlük a vért. A víznyerő helyeknek
nem volt elég vizük a menekülő hererók számára. Még
kevesebb jutott az őket üldöző németeknek, akiknek vissza
kellett fordulniuk.
Valójában sosem találkozott Herbert a hererókkal. A
csatában távol tartották őket a géppuskák. A csata után
puskákkal is távol lehetett őket tartani, és megakadályozni,
hogy eljussanak a sivatag szélén levő víznyerő helyekhez a
homoksivatagból, ahová elmenekültek, és ahol végül
ezrével haltak éhen és szomjan.
Aztán Herbert elkapta a tífuszt, sokáig betegen feküdt, és
a gyógyulása után az őrséghez osztották be, míg újra ki nem
tudott lovagolni őrjáratokra, rajtaütésekre és üldözésekre.
Szabadidejében gyöngytyúkokra, túzokokra és galambokra,
szirti borzokra és petymegekre, vándorantilopokra és
tarajos sülökre, páviánokra, hiénákra, sakálokra és
leopárdokra vadászott. Két karácsonyt ünnepelt meg a
bajtársaival. Konzervdobozokból csillogó díszeket vágtak,
feldíszítettek velük egy tüskés tevefát, és elénekelték a
Csendes éjt. Egészen elérzékenyültek.
Néha fogoly hererókat őrzött Herbert, és felmerült benne
a kérdés, hogy vajon munkára lehetne-e őket kényszeríteni
és nevelni, vagy inkább gépekkel kellene őket
helyettesíteni. Akkor került hozzájuk a legközelebb, akkor
érzett leginkább együtt velük, amikor a waterbergi csata
után, az üldözés közben látta őket szenvedni és meghalni.
De állatokkal voltak, és az állatokkal együtt a földön
pusztultak el, ő pedig lovon ült.
 15

Amikor Olga viszontlátta az Afrikából hazatért Herbertet,

örült, hogy nem kérdezte őt azokról a szörnyűségekről,
amikről olvasott. De hamarosan a csatákról és
rajtaütésekről, őrjáratokról és üldözésekről sem akart
hallani. Se a táj végtelen tágasságáról, a forró levegő
villódzásáról, a délibábokról és szivárványokról, a
tűzfényről és a pusztai tüzek füstfelhőiről. Arról se, mit
lehetne ásni, tenyészteni és termeszteni, fúrni és építeni.
– Ezek fantáziák! Mi van most? – Azt akarta tudni, hogy
szépek-e a feketék, a férfiak és a nők, hogyan és miből
élnek, mit gondolnak a németekről, mit remélnek a jövőtől.
Mi tetszett neki ott lent, mi taszította, és hogy el tudja-e
képzelni, hogy ott éljen. Mi marad meg neki a két évből.
A Memel partján ültek. Olga pikniket rendezett, Herbert
hintót bérelt, és egy órát döcögtek vele, először a faluból a
folyóhoz, aztán a folyó mentén, amíg találtak egy
elhagyatott helyet. Leterítettek egy takarót, krumplisalátát
ettek húspogácsával, vörösbort ittak, és sokat beszéltek,
mert azt, amit kérdezni akartak, még nem kérdezhették
meg egymástól: annyi mindent olvas meg hall az ember…
voltál együtt néger nővel? Biztosan magányos voltál…
találtál itt valakit? Szereztek neked feleséget a szüleid? Mi
lesz velünk?
 A nap melankóliája ellenében is beszéltek. Párás idő volt,
a nap homályos fénykorong volt a vékony felhőréteg
mögött, tompán fénylett a fák és a rétek zöldje és a Memel
kékje. A nagy csendet nem zavarták dohogó hajók, hápogó
kacsák, távoli hangok. A ló füvet tépett és rágott, néha
horkantott, és néha megcsobbant a folyó.
Olgát nem elégítették ki Herbert válaszai. A fekete nők a
széles fenekükkel nem vonzották a német férfiakat, a
hererók primitív körülmények között élnek, gyűlölik a
németeket, de tudják, hogy a németek kezében van a sorsuk
és a jövőjük. Taszították őt odalent a betegségek, a tífusz és
a malária, a sárgaság és az agyhártyagyulladás, ezzel
szemben tetszett neki, bár Olgának már elege van belőle, de
ha egyszer így van, a táj tágassága.
– Nézz oda át! – Olga most már pontosan tudni akarta. –
Ez nem végtelen tágasság? Szántóföld és erdő, ameddig a
szem ellát. Nem lapos a táj, de az alacsony dombok felett
könnyen átsiklik a szem. Csak a horizontig, de horizont
odalent is van.
– A dombtól balra egy falu fekszik, a domb mögött a
következő, az a tüske egy templomtorony hegye, és ha fél
órát hajózunk lefelé a folyón, már látjuk a Lujza királynő
hidat. Mindenhol emberek vannak.
– Az emberek miatt…
– Igen, az emberek miatt nincs itt végtelen tágasság.
– Mi bajod az emberekkel? Nélkülük nincs semmi.
– Nincs semmi bajom az emberekkel. De nem kell
mindenhol ott lenniük. Nem tudom ezt jobban
elmagyarázni.
Herbert bosszús volt, de nem tudta, hogy Olga kérdései
miatt-e, vagy azért, mert ő nem tudta jobban elmagyarázni
a dolgot. Úgy érezte, sarokba van szorítva.
Olga szerette, ha Herbert nem értett valamit, nem tudott
valamit elmagyarázni, kifejezni. Erős volt, nem hagyta
magát megfélemlíteni és legyűrni, és ilyen férfi kellett
Olgának. De közben nemcsak felnézni akart a férfira,
hanem egyben-másban meg is akarta előzni. De erről
Herbertnek nem kellett tudnia, és azt végképp nem akarta,
hogy emiatt bosszankodjon.
– Amikor futni láttalak, mindig azt gondoltam, a
végtelenségig tudnál futni. Számomra te vagy a végtelen
tágasság. – A férfi vállára hajtotta a fejét. – Futsz még?
– Odalent nem. Most, amikor Berlinben voltam, felkeltem
ötkor, és futottam a Tiergarten parkban. Rajtam kívül csak
néhány lovas volt ott. – Átölelte és magával húzta a földre
Olgát, így egymással szemben feküdtek. – Az elmúlt két
évben nem volt dolgom más nővel, se fehérrel, se feketével.
És amikor néha egyedül voltam… nem sokszor voltam
egyedül… akkor közben mindig rád gondoltam. Téged
akarlak, és beszélek a szüleimmel.
 16

Herbert egy hétig maradt. Nem tudtak sem a faluban, sem a

tilsiti szállodában együtt lakni, de nyár volt, és szünidő volt,
és volt erdő és rét. A mi szerelmünk erdő- és rétszerelem,
mondogatták nevetve.
Az utolsó napon meglátogatták a családot a szomszéd
faluban, amelyikkel Olga összebarátkozott. A parasztudvar
kicsi volt, mint minden parasztudvar a Memeltől északra,
és a ház és az istállók között játszottak a gyerekek, lépkedett
kevélyen a kakas és kapirgáltak a tyúkok, futkároztak a
disznók és a malacok, napozott a kutya és a macska. Az
asszony, Sanne és Olga szívélyesen üdvözölték egymást, a
gyerekek barátságosak voltak, csak Herbert volt elfogódott.
Megtanulta, hogy a birtokon nyájasan szóljon a
cselédekhez, de a parasztasszonnyal és a gyerekekkel
szemben, akik szerényen, de nem alázatosan viselkedtek,
bizonytalan volt.
Olga próbálta bevonni Herbertet az Eikkel való játékba. A
kisfiú kétéves volt, szőke, erős, tömzsi, és ugyanolyan
szívesen épített Olgával fakockákból tornyokat, mint
amilyen nagy örömmel aztán lerombolta őket. Mindig új
tornyot építettek, és Eik mindig lerombolta. Herbert nem
akart leülni a padlóra, hogy ő is velük játsszon; ott állt
mellettük, és nézte őket, és Olga megjegyzésén
gondolkodott: „Így képzellek el téged, amikor kicsi voltál.” Ő
nem tudta elképzelni, milyen volt, amikor kicsi volt.
Egyetlen emléke gyerekkorából az a vesszőparipa volt,
amelyet a szülők hálószobájában fedezett fel, mielőtt
megkapta volna a harmadik születésnapjára. Bár lovagolni
szeretett, a vesszőparipával nem tudott futni, és nem tudott
vele megbarátkozni. Most sem tudott megbarátkozni a
szegényes parasztudvarral és azzal a felfordulással,
amelyet a gyerekek és az állatok okoztak, és amelyhez a
kicsi, hangos és szutykos kisfiú és Olga játéka is hozzájárult.
Szerencsére estére megjött a gazda, és nagy türelemmel
hallgatta Herbert fantáziáit Német Délnyugat-Afrikáról.
Amikor hazafelé tartottak az esti szürkületben, Herbert
megkérdezte Olgától, mi tetszik neki ezeken az embereken,
és Olga azt mondta, ezek az ő emberei, és Herbert
megcsóválta a fejét, de nem kérdezett többet. Némán,
egymásra neheztelve ültek a hintón, míg fel nem bukkant
előttük Olga faluja. Akkor Olga kivette Herbert kezéből a
gyeplőt, csettintett a nyelvével, ügetésre fogta a lovat, és egy
olyan útra fordította rá, amely a szántóföldek között az
erdőhöz vezetett. Herbert elképedt; Olga úttalan utakon,
döcögve, zötykölődve vezette a kocsit, arcára dacos
elszántság ült ki, haja lobogott. Ilyennek még nem látta
Herbert, ilyen szépnek, ilyen idegennek.
Ölelték egymást reggelig, amikor Herbertnek vissza
kellett mennie Tilsitbe a szállodába, hogy aztán vonatra
szálljon. Olga a földeken át ment haza.
Néhány héttel később megint jött Herbert. Beszélt a
szüleivel, és azok azzal fenyegették meg, hogy kizárják az
örökségből, ha feleségül veszi Olgát. Viktoria találkozott egy
tiszttel egy régi, elszegényedett nemesi családból, akihez
férjhez megy, és aki a birtokot is átvenné és igazgatná.
Herbertnek is találtak feleséget, egy árva lányt, aki egy
cukorgyár örököse volt – Herbert anyja úgy vélte, sok
gyereket tudna szülni, az apja pedig abban reménykedett,
hogy a két cukorgyárból egy egész cukorbirodalom nőhetne
ki. Volt nagy vitatkozás és hangos szavak és könnyek. Végül
Herbert egyszerűen elutazott. Egy nagynénje hagyott rá
némi pénzt, nem sokat és nem eleget ahhoz, hogy Olgát
feleségül vegye és családot alapítson. De néhány évig elég
lesz. Utána – nem kell sok idő, ezt tudta Herbert, valami
nagyot fog véghezvinni, csak még nem tudta, mit.
Ahogy a szüleinek, úgy Olgának sem tett ígéretet, és tőle
sem tagadott meg semmit, és Olga nem erőltette, és nem
panaszkodott. Még mindig nyár volt. A szünidő véget ért, de
elég idő maradt Olga és Herbert erdő- és rétszerelmére.
Herbert mégsem érezte igazán jól magát. Úgy vélte, Olga
csupa szemrehányás, amelyet nem mond ki, ezért
haragudott rá, és haragudott önmagára. Nem akart
engedelmeskedni a szüleinek, és nem akart szakítani velük.
Nem tudta, mitévő legyen. Pár nap után innen is
egyszerűen elutazott.
 17

Elutazott Argentínába. Megint egy hosszú hajóút

következett, most nem más katonákkal, hanem olyan
németekkel, akik ki akartak vándorolni, vagy már
kivándoroltak és hazalátogattak a Buenos Aires-i német
közösség lelkészével, a Badeni Anilin- és Szódagyár
üzletembereivel, akik Argentínából az Andokon át Chilébe
akartak utazni, az egyik Vilmos Császár Intézet kutatóival,
akik Alexander von Humboldt nyomába akartak eredni,
továbbá kalandvágyó naplopókkal.
Herbert nem maradt Buenos Airesben, hanem hajóval
elindult a Paranán felfelé, egy olyan folyón, amilyet még
nem látott. Be kellett magának vallania, hogy az argentin
Paraná talán még felül is múlja a német Rajnát, de
legalábbis vele egyenrangú. Úszó erdők narancs- és
fűzfákkal, hosszú, keskeny csatornák, amelyek gyakran
mintha véget értek volna, és hirtelen tágas, sima
vízfelületbe torkolltak, vízpartok lakatlanul és tele
titkokkal, néha majmok és madarak kiáltásai, néha
mélységes csend. Rosarióban Herbert felszállt a Córdobába
tartó vonatra, üres kocsiban ült, és jobbra is, balra is
végtelen síkságra látott. Az állomások elhagyatottak voltak,
a vonat megállt, aztán anélkül, hogy egyetlen hangot is
lehetett volna hallani, ment tovább. Gyakran feküdtek ló- és
marhatetemek a vasút mellett, és a madarak, amelyek
rajtuk ültek és marcangolták őket, még a fejüket sem
fordították a vonat felé. A fákat, azt a néhányat, amelyet
látni lehetett, megtépkedte a szél, amely hidegen és élesen
fújt a síkság felett és át a vonaton és bele Herbert arcába,
míg végül már vacogtak a fogai.
Córdobában vett egy lovat és útravalót, és elindult
Tucumánba. Útközben hosszú kocsisorokat előzött meg – a
magas kerekeken guruló kocsikat hat ökör húzta, és
boltozatos tető alatt gabonát szállítottak. Találkozott
vadlovak hordáival; odavágtattak hozzá, elkísérték egy
darabon, aztán vágtatva elporzottak. A falvak kicsik és
szegények voltak, néhány ház piros homlokzattal és fehér
oromdísszel. A végtelen, kiszáradt sós tavak fehérsége
vakította a szemét, és ha feltámadt a szél, finom, vörös
homok hatolt a ruhájába, a pórusaiba, a szemébe, a fülébe
és a szájába. Esténként tüzet rakott, és megsütötte, amit egy
faluban vagy egy tanyán megvehetett, tyúkot, húst,
krumplit. Melegebb lett. Egy napon már nem csak a mindig
egyforma síkságot látta. A horizonton magas hegyek
láncolata jelent meg a párában remegve, kéklőn, fehér
csúcsokkal, az Andok.
Amikor egyszer megpihent, a lábába mart egy kígyó. Lóra
szállt, reménykedve, hogy a legközelebbi faluban talál
orvost vagy borbélyt, de hamarosan nem bírta tovább, és
lezuhant a lóról. Órákkal vagy talán napokkal később tért
magához, körülötte asszonyok és gyerekek, földszínűek,
ferde szemmel és kiugró arccsontokkal, indiánok. A lábán,
ott, ahol megmarta a kígyó, egy vágás húzódott, nem volt
összevarrva, de szorosan át volt kötve, és nem gyulladt be.
Herbert felvágta a kabátja szegélyét, és az indiánoknak adta
az aranypénzeket, amelyeket végszükség esetére rejtett el,
meghajolt, és továbblovagolt. Meredten néztek utána,
lassan fordítva a fejüket, ahogy követték őt a pillantásukkal.
Egy héttel később elérte Tucumánt. Lázas lett, és amikor
meggyógyult, ideje és pénze a végét járta, vissza kellett
fordulnia, nem jutott el az Andokig. Amúgy is jobban
szerette a síkságot, az eget, amely horizonttól horizontig
boltozódik, az olyan pillantást, amely nem akad fenn
semmin, és a távolba vész. Azért az Andok havát szívesen
megcsodálta volna.
Megcsodálhatta viszont Karélia havát. Ez volt a következő
utazása, amelyet a magányosságba tett, rögtön
Argentínából való visszatérte után, ismét lóháton, és ezúttal
kutyával. Csak egy-két hétig akart csavarogni nyáron, látni
a fehér éjszakákat, elejteni egy medvét. De nem tudott
elszakadni attól az aranytól, amellyel a nap reggel a tavak
és folyók ködét, este a vizét és éjjel az égbolt peremét
festette meg; a fehér nyírfáktól és a ritkás erdőktől; a
hattyúktól, amelyek fenséges lassúsággal kiemelkedtek a
vízből, majd futni kezdtek a színén, felrepültek, és
ugyanolyan fenségesen újra vízre ereszkedtek; a
jávorszarvasoktól, ezektől a hozzá hasonlóan zömök, erős
és különc alakoktól. Halakat és gombákat és bogyókat evett,
és megbékélt a szúnyogok felhőjével, amely reggeltől estig
körülvette. Szeptemberben átváltoztak a színek; a nyírfák
levelei sárgán ragyogtak, pirosan az áfonya levelei, zölden
csillogtak a fenyők, és a rengeteg zuzmó fehéren
pompázott.
A szokásosnál korábban köszöntött be a tél. A karéliai
emberek érezték ezt, és figyelmeztették Herbertet. Ő úgy
volt ezzel, mint a Vaskancellár: mi, németek féljük Istent, és
rajta kívül semmitől nem félünk a világon – és újra útnak
indult. Amikor leesett az első hó, Herbert egy kunyhóban
talált menedékre. De nem maradhatott ott; félő volt, hogy
betemeti a hó. Elindult hát, átküzdötte magát a havon, és
egy hét múlva megérkezett arra a postaállomásra, ahol
figyelmeztették, és időközben már le is mondtak róla. Azt
gondolták, megadta magát a hónak és a hidegnek. De ő nem
adta meg magát. Karélia után Herbert úgy hitte, mindent
megtehet, csak nem szabad magát megadnia.
 18

Újabb utazások következtek: Brazíliába, a Kola-félszigetre,

Szibériába és Kamcsatkára. Mindig több hónapig volt úton,
Szibériában egy évet töltött. Az utazások között
meglátogatta a szüleit, akik minden lehetőséget nyitva
akartak hagyni, Viktoria házasságát a tiszttel és Herbert
házasságát az örökösnővel. De közben változott a helyzet.
Viktoria találkozott egy fiatal gyárossal a Ruhr-vidékről, aki
érdeklődött iránta, de a birtok iránt nem, és az örökösnő
elég becsvágyó és önálló volt ahhoz, hogy Herbert nélkül is
jól gazdálkodjon. Herbert abban reménykedett, hogy ha az
örökösnő elunja a várakozást, és Viktoria házasságot köt a
Ruhr-vidéken, akkor a szülei mégiscsak rá és Olgára
hagyják a birtokot. De a szülők nem adták meg magukat,
egyre csak unszolták és fenyegették őt. Akkor aztán
otthagyta a mérgelődő apját és a siránkozó anyját, és
elutazott Berlinbe vagy Olgához.
Néha csak napokra jött, néha egy vagy két hétre. Tilsitben
lakott, egy szállodában, bérelt egy lovat, és naponta
meglátogatta Olgát. Ha Olga iskolai füzeteket nézett át, vagy
varrt, vagy főzött, vagy gyümölcsöt vagy zöldséget tett el,
akkor csak ült, és nézte. Mesélt az utazásairól, azokról,
amelyeket tett, és azokról is, amelyeket még tenni akart.
Olga hallgatta, és kérdezgette; olvasott azokról a helyekről,
ahol Herbert járt, számára is ismerősek voltak. Herbert
olykor bérelt egy hintót, és pikniket rendeztek a Memel
partján, olykor pedig felültek Tilsitben az első vonatra,
amely Memel városba indult, visszajöttek az utolsóval, és a
napot a strandon töltötték a Kur-földnyelvnél.
Olga többet szeretett volna Herbertből. Szerette volna, ha
szerdánként ő is énekelt volna a kórusban, vasárnaponként
taposta volna az orgona fújtatóját a karzaton,
szeptemberben segített volna megrendezni a Tharaui
Annácska-ünnepet, és együtt örült volna vele Eik
növekedésén. De ha Herbert elkísérte valahová Olgát, akkor
vagy elfogódott volt, vagy lekezelő, nem találta meg a
hangot, és rosszul érezte magát.
Olga úgy látta, hogy az a szerep, amelyet ő játszik Herbert
életében, hasonlít arra a szerepre, amelyet egy szerető
játszik egy házas ember életében. A házas ember a saját
világában él, és teszi a dolgát, és időnként megtakarít egy
darabot az életéből, és azt a szeretőjével tölti el, akinek nem
jut rész az ő világából és dolgaiból. De Herbert nem volt
házas ember, nem volt felesége, és nem volt gyereke, akihez
visszatért volna. Olga tudta, hogy Herbert szereti őt, és
olyan közel van hozzá, amilyen közel egy ember lehet a
másikhoz. És hogy Herbert olyan boldog vele, amilyen
boldog egy ember lehet a másikkal. Semmit nem tagadott
meg tőle, amit adhatott. Ami Olgának hiányzott, azt Herbert
nem tudta megadni neki.
1910 májusában Herbert előadást tartott a tilsiti Földrajzi
és Történelmi Hazafias Társaság tagjai előtt Németország
sarkkört érintő feladatairól. Korábban egy tilsiti
étteremben véletlenül beszédbe elegyedett a társaság
elnökével, beszélt neki az utazásairól és arról a tervezett
útról, amelyet a sarkkörre tenne, mire az elnök rögtön
meghívta – nem volt könnyű előadókat találni Tilsitbe. A
helyőrségi iskola aulája teljesen megtelt. Herbert eleinte
lassan és óvatosan beszélt, de aztán a hallgatók arcáról
leolvasható érdeklődés arra indította, hogy egyre nagyobb
lelkesedéssel adjon elő.
Mesélt Petermann próbálkozásáról, hogy 1865-ben elérje
a jég nélküli Sarki-tengert, amiről annak idején sokan
álmodoztak, és Kaldewey kutatóútjáról Grönland keleti
partjainál 1869–70-ben a Germania és Hansa nevű hajókkal,
amelynek során a Germania legénysége fontos tudományos
eredményeket ért el, a Hansáé pedig a hajó elvesztése után
heroikus odüsszeiát megjárva egy télen át jégtáblán
sodródott, és tavasszal csónakokkal jutott lakott helyre. A
német fegyelem, a német merészség és a német hősiesség
legszebb példáit láttuk a sarkvidéken, és ez
hozzájárulhatna ahhoz is, hogy német zászló lobogjon az
Északi-sarkon, amelynek meghódítását az amerikai Cook és
Peary jogtalanul vindikálja magának. De a német
érdeklődés időközben az Északiról a Déli-sark felé fordult –
Herbert ezt sehogy sem értette, és nem is sajnálkozott
Drygalski 1901/1902-es expedíciójának kudarca miatt.
– Németország jövője az Arktiszon keresendő. Azon a
földön, amely szűzi érintetlenségben fekszik a hó és a jég
alatt, a kincsekben, amelyet a föld mélye rejt, a sarkköri
halászatban és vadászatban, az Északkeleti átjáróban,
amely Németországot gyorsan és könnyen képes összekötni
csendes-óceáni gyarmataival. Az Északi-sark nem fog
ellenállni a német hódításnak, ha bízunk Istenben és
önmagunkban.
Herbert a pult mögött állt, taps közben kilépett mögüle, és
énekelni kezdte A németek dalát, és a közönség felállt, és
vele énekelt. „Németország, Németország mindenek felett.”
 19

– Nem neked való – mondta Olgának Herbert a rendezvény

előtt, Olga mindazonáltal elment, mégpedig a legjobb
ruhájában, kék bársony mély kivágással, alatta könnyű,
fehér blúz állógallérral, és örült, hogy a férfiak
megcsodálták. Várt, míg véget ért a fogadás, amelynek
során körülrajongták Herbertet, és poharakat ürítettek
Németországra, a császárra, a tengerészetre, az Északi-
sarkkörre és rá is. Olga az ablaknál állt, Herbert sugárzó
arccal és ragyogó szemmel lépett oda hozzá, és Olga azt
mondta neki, amit Herbert hallani akart. Nem érdemelt
meg minden dicséretet ezért a sugárzásért, ezért a
ragyogásért?
Az istállóhoz mentek, és Herbert a késői órán is kapott
hintót és lovat, és hazavitte Olgát. Csak beszélt, és beszélt.
Hallani akarta, hogy Olgának is olyan nagyon tetszettek
azok a fordulatok az előadásában, amelyekre ő büszke volt,
hogy az antarktikus kételyei megalapozottak és az arktikus
álmai látnokiak, és hogy most már a szavakat tetteknek kell
követniük. Míg csak Olga helyeslése nem lett egyszótagú,
akkor aztán elhallgatott.
A hold fehér fénnyel vonta be a mezőket, Olga a hóra és
az Északi- és Déli-sarkra gondolt. De május volt, a levegő
langyos, és dalolt a csalogány. Olga Herbert karjára tette a
kezét, Herbert megállt, és álmélkodva hallgatták a
madárdalt.
– Azt mondják, a csalogány éneke szelíd halált hoz a
haldoklónak – suttogta Olga.
– A szeretőknek énekel.
– Nekünk. – Olga Herberthez simult, a férfi egyik karjával
átölelte. – Mit akarsz ott?
– Mi, németek…
– Nem, nem mi, németek. Te mit akarsz ott?
Herbert hallgatott, és Olga várt. Hirtelen úgy érezte,
szomorúság van a szél zúgásában, a ló fújtatásában és a
csalogány énekében. Mintha minden arról szólna körülötte,
hogy az ő élete várakozás, és a várakozásnak nincs célja és
nincs vége. A gondolattól megrázkódott, Herbert ezt
megérezte, és válaszolt.
– Meg tudnám csinálni. A sarkot, az átjárót. Még sosem
voltam ott, de biztos vagyok benne, hogy meg tudnám
csinálni. – Bólintott. – Meg tudom csinálni.
– És aztán? Ha elérted a sarkot, vagy átjutottál az átjárón?
Mi haszna? Te magad mondtad, hogy a sarkon nincs semmi,
és az átjáró általában be van fagyva. Akkor is be lesz fagyva
általában, ha egyszer sikerül átjutnod.
– Miért kérdezel ilyet? – Herbert meggyötört arccal nézett
Olgára. – Hiszen tudod, hogy nem tudok válaszolni a
kérdéseidre.
– A tágasság? A végtelen tágasság? Arról van szó?
– Nevezd, ahogy akarod. – Herbert megvonta a vállát. – A
barátaim az ezrednél azt mondják, hamarosan háború lesz.
Akkor megyek harcolni. De ha nem lesz háború… Nem
tudom jobban elmagyarázni.
Semmit nem magyaráztál el, gondolta Olga, semmit.
 20

Herbert még télen is dolgozott az előadásán. Tudta, hogy a

tilsiti siker nem garantálja ugyanezt Berlinben,
Münchenben és más fő- és székvárosokban. Itt a közönség
sokkal tájékozottabb és kritikusabb. Itt nem hallgathatta el,
hogy Nordenskiöld az Északkeleti átjárón már 1878/1879-
ben végighajózott, és a vita, amely Cook és Perry ama
állításai nyomán gerjedt, miszerint az előbbi 1908-ban, az
utóbbi 1909-ben elérte az Északi-sarkot, jelezte, milyen
nehéz egy ilyen állítást bizonyítani vagy cáfolni. Ahhoz,
hogy végighajózzunk az Északkeleti átjárón, sok szerencse
és sok idő kell – ezt tudni lehetett, mit kellett volna tudni
még ezen kívül? Az Északi-sark elérése és ennek
bizonyítása drága, veszélyes és nehéz – vagy ezt egy napon
majd a repülőgépek teszik meg, amelyek egyre jobbak
lesznek?
Herbert az Északkeleti átjáróról akart előadni, a német
kutatások szükségességéről, az átjáró általa végzendő
kutatásának szükségességéről. Arról, hogy az északi-
sarkköri medence szibériai partvidéke térképészetileg még
igencsak rosszul van feltárva, rosszabbul, mint az amerikai
vagy a grönlandi. Csak a partvidék felderítése és felmérése
után lehet véglegesen megítélni az Európa és Ázsia közötti
tengeri útvonal lehetőségét. És ha ezáltal bezárulna a
sarkköri medence körüli gyűrű, akkor fel lehetne mérni a
kincseit.
Az előadáson kívül Herbert leveleket írt. Tudományos
társaságoknak kínálta fel az előadását, földrajzi
társaságoknak, néprajzi társaságoknak, földrajzi és
néprajzi, honismereti, antropológiai és etnológiai,
őstörténeti és tengerkutatási társaságoknak. Írt
Drygalskinak, arra kérve a sarkkutatót, hogy támogassa őt a
sajtóban, írt berlini és hamburgi cégeknek, kérve őket, hogy
támogassák a vállalkozását felszerelés, ruhák és
élelmiszerek adományozásával, írt a Brockhaus cégnek, és
javasolta, hogy nyomtassanak képeslapokat sarkköri
motívumokkal, és a bevétel egy részéből támogassák az
expedícióját. Amikor megérkeztek a különféle társaságok
meghívói, írt uralkodóknak, politikusoknak, gyárosoknak,
bankároknak és az adott vidéken élő más prominens
személyiségeknek, és meghívta őket az előadására.
Olga élvezte, hogy Herbert az írás hónapjai alatt
különösen sok időt tölt nála. Felolvasta neki, amit írt, az
előadást és a leveleket, és elfogadta Olga javaslatait.
Javasolta például, hogy ne egyszerűen egy előadást írjon,
hanem szakaszokat, amelyeket aztán különböző
előadásokhoz összeszerkeszthet. Megtanította arra is, hogy
szabadon beszéljen; Herbert először még leírta a
szakaszokat, és megtanulta, később elegendő volt
jegyzeteket írni a szakaszokhoz. Olga elpróbálta vele az
előadást, félbeszakította, közbekiáltott, közbekérdezett,
kifogásokat tett. Leszoktatta arról, hogy ha zavarba jön,
akkor a fejét simogassa, és ha megtámadják, akkor
felemelje a hangját. Szónokot csinált Hertbertből.
Elmagyarázta neki, hogy ha szószólókat és támogatókat
akar találni az expedíciójához, akkor meg kell tanulnia
mindenkivel szót érteni, és ezt mindjárt itt a faluban
elkezdheti. És Herbert ebben is haladást ért el. Bátrabban
közeledett az emberekhez. De megmaradt benne a
hetykeség, ami néha gorombaságnak tűnt.
Bár Viktoria időközben férjhez ment a Rajna-vidékre, és a
cukorgyár örökösnője talált egy másik cukorgyárost,
Herbert szülei ragaszkodtak ahhoz, hogy Olga nem jó
feleségnek. Herbert pénze, a nagynéni öröksége fogyóban
volt, és Herbert szülei abban reménykedtek, hogy a
pénzügyi szükséghelyzet engedékennyé teszi a fiukat. De
ennek egyelőre csak az lett a hatása, hogy Herbert Tilsitben
egy olcsóbb szállodában lakott, nem bérelt lovat és hintót,
hanem kisvasúttal utazott Schmalleningkenbe, és a
hátralevő hat kilométert az állomástól a faluig gyalog,
illetve részben futva tette meg. Mivel nem állt ló és hintó a
ház előtt, nem okozott feltűnést, ha éjjelre is maradt.
Egy decemberi estén akkor jött Herbert, amikor már sötét
volt. Olga nem várta. Eik volt nála, a többi gyerek a
parasztcsaládban beteg volt, az anya hiába ápolta őket
borogatással, sósborszesszel és hársfateával. Meg akarta
óvni Eiket a fertőzéstől. Olga és Eik játszott, Herbert egy kis
grimasszal leült hozzájuk, és játszott ő is. Amikor Olga
főzött, ők ketten tovább játszottak, aztán az asztalnál ültek,
és ettek, aztán ők ketten megint játszottak, és Olga
elmosogatott. Hallgatta, mit csinál Herbert és Eik; a Ki nevet
a végén? mindkettejüknek új volt, bosszankodtak,
szitkozódtak, nevettek. Amikor Olga lefektette Eiket az
ágyba, amely nem fért be a hálószobába, és a konyhában
állt, mélyre húzta a lámpát az asztal felett; a helyiség többi
része és Eik ágya sötétben maradt.
Herbert olvasott, a posta elhozta neki Amundsen leírását
az Északnyugati átjárón való átkelésről. Olga előtt egy köteg
iskolai füzet hevert. Kinyitotta az elsőt, de nem olvasott. A
könnyek végigfolytak az arcán.
– Mi van? – Herbert felpillantott, felállt, és letérdelt Olga
mellé. Simogatta a kezét, és suttogva kérdezte: – Mi van?
– Semmi, csak… – Olga is suttogott, de ez elég volt, hogy
megnyissa a zokogás zsilipjét. – Csak… – Zokogva rázta a
fejét.
– Mi?
– Hallod Eik lélegzetét?
 21

1911. március 21-én Altenburgban tartotta Herbert az első

előadását, és Ernst von Sachsen-Altenburg herceg
személyében megnyerte magának az első támogatót.
1912 nyarán akart elindulni, hogy áthajózzon az
Északkeleti átjárón, és úgy gondolta, egy év elég lesz a pénz
előteremtésére és az előkészületekre. De Drygalski
nemhogy nem állt ki mellette, hanem inkább ellene volt, és
Herbert földrajzi tudásának és sarkköri tapasztalatainak
hiányára hivatkozott. A hamburgi és berlini cégek csak
visszafogottan támogatták, és a Brockhaus Kiadó, amelynek
eleinte tetszett a képeslap projekt, később lemondott róla.
Herbertnek 1912/1913 teléig városról városra kellett
házalnia az előadásával, amíg össze tudta szedni a pénzt az
expedícióra. Igaz, csak egy előexpedícióra, hogy kipróbálják
a felszerelést és az élelmiszereket, a legénységet bevezessék
a sarkköri életbe és összekovácsolják. Az előexpedíció
sikere Herbert reményei szerint a lelkesedés hullámát
indítja el a főexpedíció iránt.
A cél Északkeleti-föld volt, a Spitzbergák egyik szigete,
amelynek kevéssé ismert belsején Herbert a tél beállta előtt
át akart kelni. Az indulás idejét előbb 1913 kora nyarára
tette, de aztán tárgyalásokba bocsátkozott egy olyan
lottójáték megszervezéséről, amely a főexpedíciót volt
hivatva finanszírozni, de a tárgyalások nehéznek
bizonyultak, és elhúzódtak. Amikor végül útnak indult,
hogy Tromsőben találkozzon az expedíció többi
résztvevőjével, már július vége volt.
Utolsó este búcsút vett Olgától. Olga kezdetben úgy
tekintett az expedícióra, mint Herbert korábbi utazásaira,
amelyeknél őt soha nem vitte fel magával a vonatra vagy a
hajóra. De aztán Herbert arra kérte Olgát, hogy indulás
előtt Berlinben találkozzanak, és Olga jött, és nem tudta,
hogy boldog legyen-e, amiért a férfi az indulásnál a
közelségére vágyik, vagy aggódjon a másikat nyomasztó
titkos félelem miatt.
Herbert a pályaudvaron fogadta, elkísérte a lakásba,
amelyet az előkészületek hónapjaira bérelt, és egyedül
hagyta; megbeszélésre kellett mennie, és nem tudta
megmondani, mikor jön vissza. Feszült volt, hajszolt és
figyelmetlen, és Olga nem akarta, hogy ez rá is ráragadjon,
de miközben a lakásban várakozott, egyre nyugtalanabb
lett. Fel-alá járkált, a konyhából, amelynek ablaka egy
udvarra nyílt, a folyosón és a szalonon át a dolgozószobába
ment, amelynek ablakából egy térre látott, virágokra,
szökőkútra, és onnan vissza a konyhába. Nem akart
kémkedni, de végül mégis megállt Herbert íróasztalánál, és
átnézte a papírjait: számlák, listák, tájékoztatók, térképek,
kivonatok, levelek, jegyzetek. Meglátott közöttük egy verset
Herbert kézírásával:

Vedd fontolóra! És végezd utána!

 Mert törjön inkább ifjú életed virága,
hősként az embereknek hajtva hasznot,
mint tétlenül megérni bármilyen magas kort.

Ezt akarta mondani neki? Hogy azért kel útra, hogy élete
virága törjön? Nem is Északkeleti-földön akart átkelni,
hanem nagyobb tervei voltak? Mégis meg akart
próbálkozni az Északkeleti átjáró végighajózásával, vagy az
Északi-sarkot akarta elérni? Nem fog a tél beállta előtt
visszatérni?
Talált a konyhában krumplit, tojást és szalonnát, csinált
egy parasztreggelit. Talált pezsgőt, amelyet a folyóvíz alá
tett, és vörösbort. Amikor megjött Herbert, ettek. Herbert
csak a hajóról beszélt, amely még nem volt meg, és
Tromsőben kellett megtalálnia – mi van, ha nem találja meg
Tromsőben?
Az ágyban Olga azt mondta:
– Olvastam a versedet.
Herbert nem mondott semmit.
– Visszajössz a tél beállta előtt?
– Azt a verset évekkel ezelőtt írtam. Semmi köze az
expedícióhoz.
– A tél beállta előtt?
– Igen.
 22

Még augusztusban olvasta Olga a Tilsiter Zeitungban, hogy

Tromsőben két résztvevő búcsút vett az expedíciótól, és
visszatért Németországba. Ez csak azt jelenthette, hogy
Herbert úgy döntött, Északkeleti-földön vagy valahol
máshol a Spitzbergákon telel át. Olga olyan csalódott volt,
annyira becsapva érezte magát, hogy írt egy dühös levelet
Herbertnek, és elküldte Tromsőbe poste restante, bár tudta,
hogy Herbert csak akkor kapja meg, ha már visszatért. Ki
kellett adnia a dühét. Két nappal később már nem volt
dühös, megírta a következő levelet, azzal a megjegyzéssel a
borítékon, hogy „Előbb ezt olvasd el!” Hogy kitartást kívánt
neki a hosszú, sötét tél elviselésére, Herbert szintén csak a
visszatérése után olvashatta. De most ezzel Olga
önmagának kívánt kitartást. És szemrehányásokat tett
magának. Hogy ő, Herbert, mindent meg tud csinálni, csak
nem szabad megadnia magát – miért nem próbálta
lebeszélni a karéliai elbizakodottságáról?
Januárban ismét talált egy hírt a Tilsiter Zeitungban. A
hajó, amelyet Herbert Tromsőben vett, a jég fogságába
került. Még le tudta tenni Herbertet és az expedíció három
másik résztvevőjét Északkeleti-földön, de felvenni már nem
tudta őket. A kapitány és a többi résztvevő végül elhagyta a
hajót, hogy gyalog tegye meg a háromszáz kilométeres utat
a legközelebbi településig, és a kapitány végül el is érte azt
– egyedüliként, nyomorúságos állapotban, súlyos
fagyásokkal és annyira kimerülve, hogy napokig nem tudott
megszólalni. A többiek útközben hátra maradtak.
Ettől kezdve az újság hetente beszámolt az expedíció
sorsáról. Még januárban útnak indult egy norvég
mentőcsapat, februárban az első német, márciusban a
második, áprilisban a harmadik és májusban a negyedik.
Ha az újság épp nem tudott hírt adni egy mentőcsapat
indulásáról vagy visszatértéről, akkor spekulációkba
bocsátkozott. Voltak a Spitzbergákon és Északkeleti-földön
kunyhók, amelyeket korábbi expedíciók vagy
bálnavadászok vagy fókavadászok építettek – melyiket
érhették el az expedíció tagjai? Milyen úton haladhattak
azok az emberek, akik a kapitánnyal indultak el, de aztán
különváltak? Milyen úton haladhattak Herbert és társai?
Vagy találtak egy kunyhót a tél elején, ott tábort ütöttek, és
a tél elmúltával abban az öbölben bukkannak fel, ahol az
Északkeleti-földön való átkelés után a hajónak kellene
várnia őket? Szakértők szólaltak meg, igaziak és hamisak,
és bebizonyították, hogy az eltűnteket meg lehet menteni,
illetve nincs már semmi remény, pontosabban minden attól
függ, milyen erős lesz a Golf-áramlat hatása ezen a télen az
Északkeleti-föld klímájára. Írtak Herbertről, háborús és
utazási tapasztalatairól, a tetterőről és elszántságról, ami
jellemezte, de a könnyelműségéről is – az expedíció túl
későn indult útnak.
Olga mindent elolvasott, de hogy melyik mentőcsapat
mikor és honnan indult el, nem érdekelte. Csak azt akarta
tudni, mi van Herberttel. Áprilisban megmentették az
expedíció két résztvevőjét, akik a kapitánnyal indultak el,
de feladták, és visszatértek a hajóhoz; négyen meghaltak.
Ők ketten nem hallottak Herbertről, mióta augusztusban
partra szállt, hogy átkeljen Északkeleti-földön. Júliusban
visszatért egy mentőexpedíció, amely a Herbert utáni
kutatásra és az Északkeleti-földet átszelő útvonalakra
koncentrált, de nem találta Herbert nyomát. Az újságba ez
csak rövid hírként fért be. Ausztria éppen hadat üzent
Szerbiának.
Olga továbbra is reménykedett és leveleket írt
Herbertnek Tromsőbe, poste restante. Tudta, hogy
leállították a kutatást az eltűntek után. De minden
alkalommal, ha jött az újság, kicsit gyorsabban vert a szíve,
mígnem látta, hogy megint nem szerepel benne a hír,
miszerint Herbert váratlanul megérkezett egy lapp vagy
dán településre. Olvasta valahol, hogy egy dán expedíció
két telet is túlélt Grönlandon. Valahol – már nem
emlékezett rá, hol, és nem is akarta előkeresni és
megállapítani, hogy rosszul olvasta, és nem kettő, csak egy
tél volt.
Attól is szenvedett, hogy Herbert helyzete sajátságos
módon valószerűtlen volt. Német Délnyugat-Afrikát
Herbert elutazása után nem sokkal már jól el tudta
képzelni, mert Herbert szemléletesen leírta a leveleiben, és
a tábori posta megbízhatóan és rendszeresen megérkezett.
Argentínából és Karéliából keveset írt, de sokat mesélt a
hazatérése után, akárcsak akkor, amikor visszatért
Brazíliából, a Kola-félszigetről, Szibériából és Kamcsatkáról.
Az északi sarkvidéket nem tudta elképzelni – vagy dacból
nem akarta? Ismerte a téli havat, és látott jégzajlást a
Memelen és a Kur-öbölben. De a nagy hómezők és
jéghegyek és gleccserek, a jegesmedvék és rozmárok, a
prémbe burkolózó emberek hősies pózban, sílécekkel és
szánokkal és kutyákkal – az újság rajzolója fényképekből
néhány vékony fekete vonallal rajzokat csinált, amelyek
Olgának inkább karikatúrának tűntek. Mintha a sarkvidék
egy rossz tréfa lenne. Komolyak voltak a szemrehányások,
amelyeket magának tett. Sosem beszélt Herberttel a
projektjeiről és terveiről, sosem kérdőjelezte meg őket,
sosem próbálta Herbertet lebeszélni róluk. Mindig úgy örült
Herbert lelkesedésének, ragyogó arcának és csillogó
szemének, mintha Herbert gyerek lenne és az egész csak
valami játék. Most ez a játék négy életet követelt, vagy talán
nyolcat, ha Herbert és társai nem kerülnek elő.
 23

Aztán Németország hadat üzent Oroszországnak. Az

oroszok megszállták Tilsitet, majd kivonultak onnan, a
kettő között az emberek a házak előtt álltak, és hallgatták a
tannenbergi csata ágyúit. A háború kelet felé tolódott, és a
mindennapok újra a paraszti gazdálkodás törvényeit
követték. Ősszel arattak, csépeltek és szántottak, tavasszal
trágyáztak, boronáltak és vetettek, és 1915 háborús nyarán
úgy irtották a bogáncsot és kapálták a gyomot és gyűjtötték
össze a krumplibogarakat, mint a békebeli nyarakon.
Csak a férfiak hiányoztak, és némely asszonyok és anyák
már feketében jártak. Az öregeknek és a fiataloknak kellett
megcsinálniuk azt, amit egyébként a férfiak csináltak. Olga
barátainak a szomszéd faluban szerencséjük volt. A férj
már vissza is jött a háborúból, a bal karja nélkül, de
visszajött. Az asszony mosolyogva járkált a faluban, bár
tulajdonképpen nem akart dicsekedni a szerencséjével.
Olga már nem igazán remélt. Mióta Herbert elindult, két
év telt el, és hogy tovább bírja a Spitzbergákon, mint a
dánok Grönlandon, az olyan álom volt, amelyből Olga
rögtön felébredt, amint álmodni kezdte. De Herbert halála
sem volt valószerű a számára. Úgy gondolt Herbertre, úgy
beszélt vele, és úgy élte meg őt, ahogy az utazásai alatt
gondolt rá és beszélt vele és élte meg. Megtanulta, hogy egy
sokszor és hosszan távollevő Herberttel él. Nem érzett
választóvonalat, hogy most már túl sok, most már túl
hosszú.
Még ha így nem tűnt is el Herbert Olga életéből – a
tömeges halál Franciaországban kézzelfoghatóvá tette
Herbert halálát is. A tanítóképzős barátnője írt neki a két
öccse és azok barátai haláláról a marne-i, flandriai és
champagne-i nagy csatákban, és Olgának úgy tűnt, mintha
elpusztították volna az egész nemzedéket és vele Herbertet
is. Nem nagyon tudta elképzelni Herbertet a jégben. Viszont
maga előtt látta az egyik olyan támadás közben, amelyről
az újság írt, és amelynél a fiatal férfiak bátran és örömmel
rohantak a halálba.
Ősszel meghalt Olga nagyanyja sorvadásban. Hasi
fájdalmakra panaszkodott, egyre soványabb lett, de nem
akart Olgához költözni, hogy ő ápolhassa, a saját ágyában
akart meghalni. A szomszédok, akik időről időre benéztek
hozzá, egyik reggel holtan találták.
Amikor Olga megérkezett, a nagyanyja már a koporsóban
feküdt a templomban. Olga leült hozzá, és virrasztott.
Sötétedéstől hajnalig ült a mellett az asszony mellett, aki
magához vette és felnevelte, de nem kedvelte meg. Nem azt
gyászolta, ami közte és a nagyanyja között volt, és most
elmúlt, hanem azt, ami nem volt. És gyászolta az elesett ifjú
férfiak meg nem élt életét és azt az életet, amelyet ő és
Herbert nem élhet sohasem. Először volt minden valószerű:
a veszteség, a búcsú, a fájdalom, a gyász. Sírni kezdett, és
nem tudta abbahagyni.
 24

Tovább tanított a faluban, míg a Memeltől északra fekvő

területet, amelyet a versailles-i szerződésben elvettek
Németországtól és Franciaország igazgatott, Litvánia be
nem kebelezte. Utána egy Memeltől délre fekvő faluban
tanított.
Ezekben az években Eik jelentette számára az örömöt.
Eik tehetséges gyerek volt, leleményes és ügyes barkácsoló,
aki készített magának egy csónakot és egy négykerekű
járgányt, de közben álmodozó is volt, aki nem tudott betelni
a végtelen tengerekről és távoli országokról szóló
történetekkel. Amikor eltalált Jonathan Swifthez és Daniel
Defoe-hoz, Olga mesélt neki Herbert utazásairól, Német
Délnyugat-Afrikáról és Argentínáról és Karéliáról és a
félszigetekről és Szibériáról. A Spitzbergákról nem szívesen
mesélt volna, és arról sem, hogy Herbert eltűnt.
Egy hősies Herbertet mutatott be Eiknek, nem a
pomerániai fiút, aki túlbecsülte magát, és megfagyott,
hanem a kalandort, aki a tágasságot és a messzeséget
kereste, aki soha nem adta fel, a legnagyobb
viszontagságokat is elviselte, és a legnagyobb veszélyeket is
kiállta. Olyan volt, mintha Olga úgy akarta volna bemutatni
valakinek Herbertet, aki a világ előtt kudarcot vallott,
ahogy Herbert látta és próbálta láttatni magát. Mintha
elfelejtette volna Olga a szemrehányásokat, amelyeket
magának tett. Később attól kezdett félni, hogy Eik ugyanúgy
félreszalad az életben, ahogy Herbert félreszaladt, és végül
a vesztébe rohant, és másoknak is a vesztét okozta. De
akkor már nem volt rá befolyása.
Tehetsége révén Eiknek sikerült a faluból a városba
kerülnie, a népiskolából gimnáziumba, Tilsitből Berlinbe.
Építészetet tanult a Műszaki Főiskolán, ahol Olga néha
meglátogatta, és csodálta: nagy, szőke fiatalember, tiszta
arccal és kék szemmel, sportos, ügyes. Később díjakat nyert,
épített Halléban egy áruházat, Münchenben egy szállodát,
Genovában egy konzulátust, és több évig Olaszországban
maradt. Olga egyszer meglátogatta, Eik megmutatta neki
Rómát, és bemutatott neki egy fiatal nőt, kollégát, zsidót, aki
ügyesebb és – amit Eik mintha nem vett volna észre –
okosabb volt. Olga kedvelte a nőt, remélte, hogy Eik
elboldogul majd a másiknak a fölényével, és örült volna, ha
összeházasodnak. De egyszer csak nem fordult elő többet
Eik leveleiben a nő.
1936 nyarán Eik visszatért Olaszországból, és belépett a
náci pártba és az SS-be. Német élettérről fantáziált a
Memeltől az Uralig, feketeföldről és füves sztyeppéről,
hullámzó búzamezőkről, ameddig a szem ellát, óriási
marhacsordákról. Képzeletbeli országát német
határőrfalvak övezték, egyébként lakatlan volt; a dolgozók,
akikre szükség lenne, mint az ökrökre az ekék elé és a
lovakra a szekerek elé, reggelente jönnének valahonnan, és
esténként eltűnnének valahová. A szláv nyomor német
pompává való átalakítását ő lóhátról vezényelné.
Olga nem győzött csodálkozni. Nyomon követte Eik
érdeklődését, olvasmányait, szenvedélyeit, mindenről
beszélgetett vele, mindenben támogatta. És most ez?
Hogyan tudott ez a fiú ellene fordulni mindannak, amiben
ő, Olga hitt, és amit az életével képviselt? Nem lépett be a
szociáldemokratákhoz, de mindig rájuk szavazott. Szerette
a köztársaságot, amelyben a tanítónőket jobban
megbecsülték, mint a császár alatt, és többet engedtek
nekik és többet kerestek. Benne volt az Általános Német
Tanítónői Szövetség vezetőségében, míg a szövetség
önmaga feloszlatásával meg nem előzte a náci
egyenirányúsítást. Olga kezdettől fogva elutasította a
nemzetiszocializmust – megint naggyá akarták tenni
Németországot, miután Bismarck már túl naggyá tette. És
az első világháborút követni fogja a második.
Próbálta lebeszélni Eiket a fantáziáiról. Szántás-vetés meg
állattenyésztés? Hát nem emlékszik, hogy gyerekkorában
barkácsolni szeretett és olvasni, nem pedig a gazdaságban
segíteni? Hogy amikor egyetemista volt, elszáradtak a
muskátlijai és megszökött a macskája? Hát nem építészetet
tanult mezőgazdaság helyett? Mi ez az álom a tágas
horizontról és a napkeltétől napnyugtáig tartó ürességről?
Ott már éltek emberek, és Németországban elég búza és
elég szarvasmarha van. De nem érte el Eiket. Eik azzal a
szeretetteljes leereszkedéssel bánt vele, amely azoknak jár
ki, akik életkoruknál fogva sajnos már nem értik az idők
szavát.
 A nyári szünidőben Olga lázas lett, azt gondolta,
influenzás, lefeküdt, másnap reggel felébredt, és nem
hallott. Az orvos próbálkozott ezzel-azzal; később Olgában
felmerült a kérdés, vajon ő maga hitt-e a gyógyulás
lehetőségében, vagy csak próbálta magát hozzászoktatni
ahhoz, hogy megsüketült.
Ötvenhárom éves volt, és elbocsátották. Az igazgatóság
amúgy is meg akart szabadulni tőle. Nem passzolt az új
időkbe. Nem hagyta volna ott a tanítást, ha nem kényszerül
rá, de már régebb óta számolt azzal, hogy a nácik
elbocsátják, és azóta az iskola egyre idegenebb lett a
számára. És több mint harminc évig volt tanítónő – talán
elég is volt.
Az ottani nagyothalló-iskola jó híre miatt Boroszlóba
költözött, és a beszédkészségének és szókincsének
köszönhetően mestere lett a szájról olvasásnak. Az iskola
elvégzése után szívesen maradt volna a városban; eleget élt
falun. Aztán mégis egy faluba költözött, mert falun olcsóbb
volt az élet. Tehetséges és ügyes varrónő volt, aki a
szeminárium óta minden ruháját maga varrta. Boroszlóban
talált ügyfeleket; némelyikhez házhoz járt dolgozni,
némelyiktől elhozta a dolgokat, és pár nap múlva
visszavitte őket. Egy órát utazott vonattal.
Beletörődött az életébe. Főzött, olvasott, gondoskodott a
kertjéről, sétákat tett, és néha meglátogatta egy-egy régi
tanítványa, valamelyik barátja vagy annak gyereke a
Memel vidékéről, vagy Eik. Mindennap hiányzott neki a
zene. Az iskolában énekelt a gyerekekkel, a templomban
vezette a kórust, orgonált, és szerette az alkalmankénti
koncerteket Tilsitben. Partitúrákat olvasott, és fejben
eljátszotta a zenét, de az csak szánalmas pótlék lehetett.
Szerette a természet zaját is: a madarakat, a szél zúgását, a
tenger hullámainak a hangját. Szívesen ébredt nyáron a
tyúkok hangjára és télen a harangokéra. Annak örült, hogy
nem hallotta a hangszórókat. A nácikkal hangosabb lett a
világ; mindenhová hangszórókat szereltek, amelyekből
gyakran ömlöttek beszédek és indulók és felhívások, és nem
lehetett előlük menekülni. De semmi sem lehet olyan rossz,
hogy az ember a rosszal együtt a jót se akarja hallgatni.
 25

A háború csak 1945 februárjában ért el Olga sziléziai

falujába. A polgármester mindenkit megnyugtatott és
maradásra szólított fel, majd egy reggel eltűnt. Olga nem
hallotta a frontot, de a többiek igen, és ő azt csinálta, amit a
többiek, megpakolta a bőröndjét, és ment. Ha katonaság jött
teherautókkal és tankokkal, letért az útról, ha repülőgépek
jöttek, az árokba vetette magát. Aztán sikerült vonatra
szállnia, de a mozdonyt találat érte, és felrobbant.
Miközben az úton folyt a tülekedés és a tolongás, a
lánckerekek csörögtek és helyben forogtak, a
zuhanórepülők süvítettek, a géppuskák kattogtak,
miközben a menekülők fejvesztve fedezéket kerestek, és
kiabáltak, ha megsebesültek, miközben a robbanás
szétvetette a mozdony kazánját, az egész háborús zajongás
és üvöltözés közben Olgát abszolút csend vette körül. Az
embereket hatalmába kerítő pánikot nem lehetett hallani, a
feltépett arcokból nem jött kiáltás, a tankok némán törtek
utat maguknak, a repülőgépek hangtalan árnyak voltak,
amelyek elsuhantak a menekülők felett, és a becsapódások
kis porörvények egyenes vonalban, míg találat nem ért
valakit, aki hangtalanul lerogyott vagy próbált az árokban
felegyenesedni, a mozdony robbanása néma, színpompás
tűzgömb volt.
 Amikor felrobbant a mozdony, és a vonat megfeneklett,
és Olgának és a többieknek gyalog kellett továbbmenniük,
esni kezdett a hó. Először csak óvatosan esett, alig lehetett
látni. Aztán már sűrűbben hullott, nedvesen, és hamarosan
már térdig ért. Minden lépés erőfeszítésbe került, minden
lépés kínszenvedés volt. Ehhez jött a szél; ha nem az erdőn
át fújt, akkor a havat úgy hordta az emberek arcába, hogy
megannyi tűszúrásnak érezték. Amikor este lett, és nem
látszott cél, nem látszott fény, némelyek feladták.
Lefeküdtek, kissé távolabb, egy fa alá vagy egy mélyedésbe,
oldalra fordulva, vagy a hátukra, a hátizsákot a fejük alá
téve, mintha aludni akarnának. Olga olvasta, ahogy az
ember a hóban elfárad, leül egy fa tövébe, és pihen egy
kicsit, nem érzi a hideget, és elalszik, és azt gondolta, ez
szép halál lehet. Most látta, ahogy ott feküdtek, és mindegy
volt nekik, alusznak-e még vagy már meghaltak.
Megbékültek. Hívták Olgát is, feküdjön le – melléjük és
Herbert mellé, aki szintén hóban halt meg. De amikor
Herbert halálára gondolt, dühös lett erre a buta halálra,
átkelés közben egy olyan szigeten, amelyen senki nem akar
élni, vagy egy átjáróban hajózva, amelyet senki nem akar
használni, vagy az Északi-sark felé igyekezve, vagy amit
még Herbert abba a buta fejébe vett. Olyan dühös lett, hogy
továbbment. Nem, ő nem akar úgy meghalni, mint Herbert.
Olga követte a többieket nyugat felé, gyalog, lovas kocsin,
teherautón, vonaton. A többiek biztos tudják, hová,
gondolta, és ha tévednének, ő sem tudna náluk többet.
Eljutott a kapituláció előtt az Elbán túlra, aztán a Main
folyón túlra és a Neckarhoz. A várost nem rombolták le, és
a sok város után, amelyekben csak lebombázott, kiégett,
összedőlt házakat látott, az utcákon és a kertekben és a
parkokban elszenesedett fákat, a végtelen romhalmazból
néhol kiálló kéményeket, egy templomtornyot vagy
toronybunkert, pinceodúkat, ahová az emberek úgy
surrantak be, mint a patkányok, itt Olga úgy érezte,
megérkezett.
A menekültügyi hivatal kiutalt neki egy szobát, és egy nap
alatt a kevés holmijával berendezkedett a szobájában és
örömteli csodálkozással a városban is. A főutcán járva
meglátott egy fényképészeti műtermet, és egyszerűen
bement. A kép erőteljes testalkatú asszonyt mutat tiszta,
nyílt arccal, ráncok csak a szeme körül, az orrcimpája és a
szája sarka között látszanak, tekintete koncentrált, szája
határozott. Fehér, még mindig dús haja ugyanúgy kontyba
van kötve, mint azon a fényképen, amelyet kislány
korában, a konfirmáció előtt készítettek róla, és fekete
ruhát visel fehér gallérral, a ruha nem teljesen zárt, enyhe
dekoltázsa van. Nem támaszkodik, szabadon áll, jobb kezét
leeresztve tartja, a balját a keble előtt, méltóságteljes
gesztus. Semmi nem árulja el, semmi feszültség vagy
gátoltság az arcon vagy a testtartásban, hogy süket.
Pontos és gyors varrónő volt, hamarosan elég kuncsaftot
szerzett, de egyébként semmi társasága, és élete a
menekülés után még magányosabb volt, mint előtte. A
Vöröskeresztnél indított kutatás a Memel-vidéki barátai
után eredménytelen maradt. Érdeklődött a történelem és a
politika iránt, rendszeresen és figyelmesen olvasta az
újságot, a népkönyvtárból könyveket és partitúrákat
kölcsönzött. Rájött, hogy szereti a filmet, és megelégedett
azzal, hogy amit nem tudott szájról leolvasni, azt kitalálta.
Több családban is varrt, míg az ötvenes évek elején az
elveszett papírokkal és megsemmisített aktákkal
kapcsolatos huzavona után meg nem kapta azt a kis
nyugdíjat, amely megillette őt mint egykori népiskolai
tanítót a porosz iskolai szolgálatban eltöltött évek után.
Utána már csak a mi családunkban varrt, ahol különösen
jól érezte magát; amit itt keresett, az elég volt neki a nyugdíj
mellé.
MÁSODIK RÉSZ
 1

Minden második-harmadik hónapban jött, több napra.

Nagynénik és nagybácsik nekünk adott ruháit, szoknyáit és
blúzait, nadrágjait és ingeit igazította rá a nővéreimre és a
bátyámra, és ha a bátyám kinőtte őket, akkor rám.
Megfoltozta a lyukakat, amelyeket egy szögesdrót vagy egy
tüskés bokor vagy egy síbot okozott, szövetet tett alájuk,
bőrdarabot illesztett rájuk. A sok fekvéstől elvékonyodott
lepedőket középen kettévágta, és a széleinél újra
összevarrta. Harisnyákat és zoknikat is stoppolt, ha nem
volt rá ideje anyámnak, aki igazából nem akart ilyesmit
rábízni, mert varrónők ilyesmit nem vállaltak.
Amikor jött, előhozták a varrógépet a szüleim
hálószobájából, és az étkező- és zongoraszobába állították
be, az ablak mellé. Egy Pfaff volt; a név világosabb fából
volt belefoglalva a takarófedél sötétebb fájába, fehéren
csillogott a gép csillogó feketéjében, és része volt az asztal
alatt a pedált és hajtórudat tartó öntöttvas váz
ornamentikájának is. A nővéreimnek terhükre volt a
varrógép; foglalta a helyet a szobában, és zavarta őket
zongorázás, hegedülés és csellózás közben. Én szerettem.
Nekem ugyanolyan meseszerű berendezés volt, mint a
konyhában a régi tűzhely a fehér zománchomlokzatával és
fekete tűzhelylapjával, a frissen aszfaltozott utcán a
gőzhajtású úthenger, a közeli téren a fekete géphintók, a
pályaudvaron a fekete gőzmozdonyok és a zöld vasúti
kocsik.
És a hangja! Klak-klak-klak-klak-klak-klak, érces kopogás,
halk surrogás, könnyű csattogás, lassan emelkedett, egyre
gyorsabb lett, míg végül olyan egyenletes ritmusban
kattogott, mint egy sebesen haladó mozdony. Aztán
lelassult, hogy újra belekezdjen, vagy elhaljon. Ha Olga
Rinke, akit anyám Olgának, mi pedig Rinke kisasszonynak
szólítottunk, nálunk volt, akkor az étkezőben játszottam.
Amikor óvodába kellett mennem, három napig sírtam, míg
anyám arra a belátásra nem jutott, hogy abban a nagy
háztartásban a nővéreimmel, apámmal, aki ebédre mindig
hazajött, a vendégekkel, akiket gyakran magával hozott, a
házikisasszonnyal és az alkalmankénti albérlővel elég
társasági viselkedést fogok tanulni, és az óvoda nem ér meg
ennyi könnyet.
A varrógép hangjára tologattam a kisvasutat a síneken,
építettem fakockákból gépeket és gyárakat, vagy játszottam
varrógépet oly módon, hogy leültem anyám sámlijára, és
egy hokedli ülőkéjén szövetdarabokat toltam előre-hátra,
miközben a lábammal a padlót ütögettem.
Sokáig nem fogtam fel, hogy Rinke kisasszony süket.
Anyám többször is próbálta elmagyarázni, mit jelent
süketnek lenni, de mindent, amit én meg tudtam csinálni, a
nagyok is meg tudtak – akkor hogy lehet, hogy Rinke
kisasszony nem hall? Anyám mondta, fogjam be a fülemet.
De Rinke kisasszony nem fogta be a fülét.
 Néha rákiáltottam, mert nem válaszolt egy kérdésre, vagy
nem reagált egy kérésre. Nem mertem megfogni és
megrázni, ahogy ezt egy családtaggal tettem volna, ha nem
vesz rólam tudomást. Egyre hangosabban kiabáltam,
miközben ő csinálta tovább, amit épp csinált, míg véletlenül
fel nem nézett. Akkor nyugodtan és aggodalmasan azt
mondta: „Ferdinand”, és kérdezte, mi van velem, és ettől
zavarba jöttem, és már magam se tudtam, mit kérdeztem,
vagy mit kértem tőle.
Ötévesen megbetegedtem krónikus
középfülgyulladásban. Fájt a fülem, zúgott, kopogott, folyt
és egész nap annyira el volt dugulva, hogy minden zaj
mintha a messzi távolból jött volna. Anyám elvitt a
fülorvoshoz, aki szörnyűséges eszközökkel levegőt fújt az
orromba, és vízzel kimosta a fülemet, egyik eljárás rosszabb
volt, mint a másik, egy nem annyira fájdalmas, mint inkább
durva behatolás a fejembe, ami ellen én minden lehetséges
módon tiltakoztam, bár anyám még otthon valami
édességet tett a kis, piros válltáskámba, és megígérte, hogy
hazafelé megehetem, ha most az egyszer nem sírok. Egy
darabig jól hallottam – míg újra meg nem telt gennyel a
fülem, és a zajok megint egyre távolabbról hallatszottak.
 2

Gyerekkoromban sokat voltam beteg, még azután is, hogy a

középfülgyulladások elmúltak. Gyakran volt lázas
bronchitisem, amely hetekre ágyhoz kötött.
Emlékszem a csendre a betegszobában, a távoli zajokra a
lakásban, a nővérem hegedűjátékának vagy a bátyám
csellójátékának foszlányaira, az udvaron játszó gyerekek
kiáltozására, egy teherautó felbőgő hangjára az utcáról.
Emlékszem arra a fény- és árnyjátékra, amelyet a fák
varázsoltak a szobám mennyezetére, és arra a világos,
sárga fényre, amely akkor suhant át a sötét szobán, ha
elhaladt a ház előtt egy autó. És emlékszem a
magányosságra, amelyet a betegségeim alatt éreztem. Sokat
olvastam, szerettem is olvasni, és anyám mindenféle
elfoglaltságokat talált nekem, tanította a Sütterlin-írást, régi
ruhákat bontatott szét velem, hogy újakat lehessen belőlük
varrni, és ügyelt rá, hogy bepótoljam az iskolai tananyagot.
De én látogatókat akartam, társaságot, szórakozást.
Nem mintha anyám és a testvéreim nem törődtek volna
velem. De anyámnak sok dolga volt a háztartással és
lelkészfeleségként különböző asszony- és leánykörökkel, a
testvéreim pedig iskolába és zeneoktatásra és zenekari,
meg énekkari próbákra és edzésre jártak. Jöttek, kicsit
üldögéltek az ágyam szélén, aztán elmentek. Néha apám is
jött, és teljes súlyával rátelepedett – ha nem húztam el elég
gyorsan – a lábamra. Néhány szó után elmerült a
gondolataiban, főleg ha szombat délután látogatott meg,
miközben a másnapi prédikációra készült. A
legmegbízhatóbban azok a nők elégítették ki a szórakozásra
irányuló igényemet, akik ki-be jártak a házunkban, és
szívesen leültek hozzám.
Ott volt a takarítónő, aki mindig elmondta, hogy amióta
ismeri az embereket, az állatokat szereti, engem mégis
elvitt búcsúba, felült velem a szellemvasútra és a
körhintára, és ha beteg voltam, Grimm-meséket olvasott fel
nekem, azok közül is előszeretettel a félelmeteseket. A
templomszolga feleségének, aki elvégezte alkoholfüggő
férje munkáját, és így megmentette az állást, és az egyházi
és istentiszteleti ügyek megbeszélésére jött hozzánk, nem
volt gyereke, kedvelt engem, és mesélt az alkohol átkáról.
Titokzatos volt a gyerekorvosnő, akit gyakran felkerestünk,
vagy az ágyamhoz jött, az egyetlen zsidó, akit ismertem, és
aki az asszisztensnőjével, aki a Harmadik Birodalomban
bújtatta és megmentette az életét, olyan intim viszonyban
volt, amilyet nők között nem láttam. Gyakran lakott nálunk
apám egy Oroszországból emigrált barátja azzal a
könnyedséggel, amellyel az oroszok a vendéglátást és a
vendégséget értelmezik. Hol napokig, hol hetekig maradt
nálunk a feleségével és szellemileg zavart, de jószívű
lányával együtt, és a felesége sokat mesélt a betegágyam
mellett a szentpétervári életről a forradalom előtt és alatt,
és arról az izgalmas utazásról, amelynek során a kozákok
az apja megbízásából Szentpétervárról Odesszába vitték,
hogy ott felrakják egy Franciaországba induló hajóra.
Gyakran jött hozzánk apám első feleségének a húga, aki
szívesen lépett volna nővére örökébe, és ment volna
feleségül megözvegyült apámhoz. Ő köpölyözéssel és
beöntésekkel kínzott, hogy aztán kiengeszteljen azzal az
érzékeny zongorajátékkal, amellyel előadta a Schumann
által megzenésített Heine-románcot Napóleon
gránátosairól.
 3

Ha Rinke kisasszony ott volt, és észrevette, hogy nincs más

társaságom, odaült hozzám valami stoppolnivalóval.
Sziléziai és pomerániai meséket mesélt, mondákat
Rübezahlról, a hegy szelleméről, anekdotákat az Öreg
Fritzről. Mint minden gyerek, én is számtalanszor végig
tudtam hallgatni ugyanazt a mesét.
Némelyik anekdota az Öreg Fritzről és a fuvolájáról szólt.
Én is olyan jól akartam játszani, ahogy ő. A fuvolája iránti
szeretete engem is arra ösztönzött, hogy rendszeresebben
és többet gyakoroljak – egy ideig a fuvolám volt a legjobb
barátom. Ugyanis az Öreg Fritz magával vitte a fuvoláját
egy kései hadjáratára, de nem tudott rajta játszani, mert
köszvény kínozta a kezét, és amikor Potsdamba visszatért,
és megint elővette a fuvoláját, akkor sem ment neki a játék.
Ezért visszatetette a tokjába a hangszert, és fájdalmas
hangon azt mondta: „Elveszítettem a legjobb barátomat.”
Amikor nagyobb voltam, és Robinsonról és Gulliverről
olvastam, Sven Hedinnel Ázsia pusztaságait és Roald
Amundsennel a Déli-sarkvidéket jártam, Rinke kisasszony
Herbert utazásairól és kalandjairól mesélt. A hererók ellen
vívott háborút kihagyta; Herbert úgy utazott Német
Délnyugat-Afrikába, ahogy Argentínába és Karéliába és
Brazíliába és akárhová máshová. Mesélt a sivatagról, a
délibábról és a bozóttűzről, a kígyómarásról, a hattyúkról,
amelyek fenségesen felemelkedtek az aranyló vízről, és
aztán leereszkedtek rá, a hóban megtett küzdelmes útról.
Arról, hogy Herbert aztán a Spitzbergákra és Északkeleti-
földre utazott, nem mesélt. Amikor megkérdeztem, mi lett
vele, azt mondta, az utolsó útjáról nem tért vissza.
Lebilincselően mesélt, és mivel mindig az arcomon
tartotta a tekintetét, hogy lássa, nem akarok-e kérdezni
vagy mondani valamit, úgy érezhettem, hogy teljesen velem
van elfoglalva. Nem az ágy szélére ült, egy széket húzott az
ágyhoz, egyenes háttal ült, és a kezét az ölében tartotta.
De Rinke kisasszony nemcsak mesélt. Ha odajött az
ágyamhoz, és én épp lázas voltam, akkor tett rám még egy
takarót, vagy egy nedves, hideg kendőt a homlokomra.
Megfontoltan mozgott, levendulaillata volt, meleg volt a
keze, és ő maga megnyugtatóan testes volt – szerettem a
közelségét és az érintését, például ruhapróba közben, ha
odatartotta hozzám a kabátkát, amelyet rövidebbre vagy
szűkebbre kellett venni, vagy a megfelelő helyet kereste a
bőrdarabkához, amelyet a ruhaujj elvásott könyökére varrt,
és a kezével végigsimított a hátamon és a karomon és –
amikor elengedett – a fejemen.
Egyszer – első vagy másodéves gimnazista lehettem –
anyám megkérte Rinke kisasszonyt, hogy legyen nálunk pár
napig, és a gondjaira bízott. A nővéreim elutaztak a
kórussal, a bátyám erdei iskolában volt, és azok közül a
házikisasszonyok közül, akik egy háztartási iskolából
féléves gyakorlatra szoktak jönni hozzánk, az egyik már
elment, a másik még nem jött, és anyám elkísérte apámat
egy külföldi konferenciára. Anyám beszélt angolul és
franciául, apám nem, és mivel annak idején még nem
tolmácsoltak mindent, apámnak szüksége volt anyámra. Az
egyházak egysége, amelyről ezek a konferenciák szóltak,
anyámnak ugyanolyan fontos volt, mint apámnak.
Csendes napok voltak. Anyám, ha ideje engedte,
zongorázni szokott, reggelente egy korált, napközben
Mozart- és Beethoven-szonátákat, Chopin-etűdöket, a
nővéreim rendszeresen gyakoroltak a hangszerükön, és
együtt is kamarazenéltünk, énekeltünk. A szüleim hosszas
vonakodás után kapituláltak a korszellem előtt, és
beszereztek egy rádiót, előfizettek egy rádióújságra, és néha
egy-egy esti rádiókoncertet iktattak be a családi programba.
A Rinke kisasszonnyal töltött napokban semmi ilyesmi nem
volt. Ha gyakoroltam a fuvolán, túl hangosnak hallottam, és
rossz érzésem volt; abbahagytam a gyakorlást. Hogy
bekapcsoljam a rádiót, amelyet Rinke kisasszony nem
hallott és nem élvezhetett, az barátságtalan dolognak tűnt.
Beszélgettünk egymással, de a beszélgetés nem élénk
csevegés volt, ami egyébként nálunk az asztalnál folyt,
hanem koncentrált eszmecsere. Gyakran némán ettünk.
Éreztem Rinke kisasszony jóindulatát. Amikor
hazamentem az iskolából, ebédet főzött nekem. Königsbergi
húsgombócok, töltött káposzta, tojás mustáros szósszal,
tésztafelfújt. Honnan tudta, mit szeretek? Anyám ellenezte
a kényeztetést, és nem biztatta volna arra Rinke
kisasszonyt, hogy a kedvenc ételeimet főzze. Rinke
kisasszony valószínűleg észrevette az évek során, mi ízlett
nekem különösen a közös ebédek alkalmával.
Esténként a kanapén ültünk, és Rinke kisasszony mesélt.
Én feléje fordultam, ő meg néha átölelte a vállamat,
magához húzott, és éreztem a közelségét, a kényeztető
melegségét.
 4

Azért kezdett Herbertről mesélni, mert én útleírásokat és

kalandregényeket olvastam, és mert Herbert sokat utazott,
és kalandokat élt át. Aztán azért mesélt Herbertről, mert
abba az életkorba kerültem, amelyben Herbert, Viktoria és
ő játszótársak voltak. Mesélt a birtokon és a faluban zajló
életről, a népiskoláról és a konfirmációs oktatásról, Herbert
kutyájáról és a futási szenvedélyéről, a közös játékokról, a
sétákról és az evezésekről. Mesélt az orgonáról, amelyet
elmagyarázott neki az orgonista, és a könyvekről,
amelyeket a tanító kölcsönzött neki, mert egyiket sem
hagyta békén.
Amikor idősebb lettem, kezdődtek a konfliktusok a
szüleimmel, főleg anyámmal. Nem a megfelelő könyveket
olvastam, nem a nekem való filmeket néztem, a barátaim
szegecses nadrágot viseltek, és dohányoztak, és alkoholt
ittak, én is azt akartam csinálni, mint ők, én is az uszodában
és a fagyizóban akartam ücsörögni, nem akartam minden
vasárnap istentiszteletre járni, és romlottak a jegyeim az
iskolában. Én azt gondoltam, a szüleimnek meg kellene
érteniük, hogy ki akarom próbálni magam, ők azt
gondolták, hogy esztelenül és felelőtlenül viselkedem. Nem
voltak különösebben szigorúak, de ezek az ötvenes évek
voltak, és egy Brigitte Bardot-film az ő szemükben a bűn
melegágya volt, egy Brecht-darab a kommunizmusé, és a
szegecses nadrágot nemcsak feleslegesnek tartották, hiszen
volt elég rendes nadrágom, hanem huligán viseletnek.
Amikor ráadásul kételkedni kezdtem Adenauer
politikájában is, amelyre a szüleim mindig szavaztak, és
beszélni akartam velük erről, apám úgy vélte, azt a világot
támadom, amelyet a nemzetiszocializmus borzalmai után ő
is segített felépíteni. Anyám ki akart minket engesztelni –
hiszen apám csak jót akar, és én se akarok rosszat. De mi
nem engesztelődtünk ki, és újra és újra lefolytattuk
ugyanazokat a vitákat. Idősebb testvéreim okosabbak
voltak, és inkább elvonultak a lázadozás helyett.
Néha ilyen helyzetben a nagyszülők tudnak segíteni, akik
lazábbak a szülőknél, mert nem kell nevelniük a gyereket
és nem az övék a felelősség, és tapasztalatból tudják, hogy
az ilyen konfliktusok maguktól elsimulnak, és nem érdemes
miattuk annyit idegeskedni. A nagyszüleim távol éltek. De
ha ott volt Rinke kisasszony, akkor mindig félbeszakította a
varrást, és megértően végighallgatott. A dohányzás, az
alkohol és a szegecses nadrág miatt csak mosolyogva
csóválta a fejét. A politikáról való gondolataim bizonyára
neki is kiérleletlennek tűntek, mégis komolyan vette őket,
nemcsak azért, mert Adenauer helyett Ollenhauerre
szavazott, és nyugdíjasként is belépett a szakszervezetbe,
hanem azért is, mert ő korántsem tartotta olyan szilárdnak
és tökéletesnek az ötvenes évek világát, mint apám, ő
inkább úgy látta, tele van bizonytalansággal. Azonkívül
Brecht verseit majdnem ugyanúgy szerette, mint Heinéit.
 Abban a kérdésben azonban, hogy az iskolában romlottak
a jegyeim, nem volt megértő, és mivel minden más
kérdésben megértő volt, vagy legalábbis közömbös, ezen
nem tudtam olyan könnyen túltenni magam. Mesélt arról,
mennyire szeretett volna felső leányiskolába menni, és
hogy nem mehetett, és hogy egyedül tanulta meg a
tananyagot. A tanulás kiváltság volt. Nem tanulni, ha az
embernek szabad, butaság, lustaság, önteltség. Nem, hogy
az iskolában romlottak a jegyeim, egyáltalán nem volt
helyénvaló.
 5

Anyám akkor is nyugtalankodott, amikor kezdtem

érdeklődni a lányok iránt. Az ég szerelmére, ne essek
szerelembe túl korán, és ne kötelezzem el magam túl korán.
Ellenőrizte, mit olvasok, hogy Felix Krullal különböző nők
ágyában aludtam, Julien Sorellel elcsábítottam Madame de
Rênalt és Mathilde de la Mole-t, és Mitya herceggel szajhává
tettem Katyusát, és elszörnyedt.
Rinke kisasszony szívesen hallgatta, melyik lány tetszik
nekem és miért, és én hogyan akarok tetszeni neki.
Elmesélte, hogyan udvarolták körül egymást Herberttel, és
hogyan találtak egymásra. Az udvarlás időt igényel. Hogy a
fiú és a lány egymással aludjon, nem kell ugyan házasnak
lenni, de kell, hogy udvaroljanak egymásnak és alaposan
ismerjék egymást.
Néztem Rinke kisasszonyt, és próbáltam elképzelni annyi
évesen, mint Emilie volt, az a lány, akibe szerelmes voltam.
Azt mondta, nem sminkelte magát, ahogy Emilie sem
sminkelte magát. Egyszerű dolgokat viselt, akárcsak Emilie.
Alakja erőteljesebb, mint Emilie-é, arca laposabb, haja
világosabb – ennyit még össze tudtam hozni, de így sem
tudtam magam elé képzelni. Hármójuk fényképét, amely a
konfirmációjuk előtt egy nappal készült, akkor még nem
láttam.
 Tetszett nekem, hogy Olga és Herbert hosszasan
körüludvarolta egymást. Emilie tartózkodó volt, hosszasan
kellett udvarolnom neki, amíg legalább annyit elértem,
hogy eljött velem moziba. Egy év múlva csókolt meg
először, inkább egy gyors és könnyű puszi volt, mielőtt
felszállt volna a villamosra. Amikor legközelebb
találkoztunk, mozi után átöleltem a vállát, ő meg az
enyémre hajtotta a fejét, és csókolóztunk a megállóban,
amíg nem jött a villamos. Továbbra is jártunk moziba vagy
koncertre vagy színházba, de a legfontosabb a csókolózás
volt utána, a sötét és üres iskolaudvaron, a templom
melletti parkban, a folyónál. Addig csókolóztunk, míg nem
kezdett égni a nyelvünk.
A családjaink, barátaink és barátnőink előtt eltitkoltuk a
szerelmünket. Meg akartuk tartani magunknak. De amikor
Olga mesélt arról a szilveszterről, amelyre Herbert nem
vitte el őt, és amelyről ő lemondott, akkor a kettőnk
titkolózása számomra árulásnak tűnt. Heidi Brühl azt
énekelte: „Mi nem fogjuk elhagyni egymást, mindig szeretni
fogjuk egymást”, ezt dúdolgattam, ha egy Emilie-vel töltött
este után hazafelé mentem. Bemutattam Emilie-t az
ellenszegülő szüleimnek és kíváncsi testvéreimnek, a
barátaimnak és Rinke kisasszonynak. Amikor Emilie két év
múlva elhagyott egy egyetemistáért, mindenkinél vigaszra
találtam; helyes lány volt, de – mindenkinek volt valami
indoka, hogy miért nem ő volt számomra az igazi. Csak
Rinke kisasszonynak nem volt, hanem azt mondta, az élet
veszteségek láncolata, és tanuljak meg ezzel együtt élni.
 6

Amikor a gimnázium utolsó éveiben délutánonként otthon

voltam, és Rinke kisasszony varrt, akkor kávét csináltam
magunknak, és odaültem hozzá. Mesélt a tanítóképzőről, az
első munkahelyéről Pomerániában és a következőről a
Memelnél, a tanítók sorsáról a császár alatt és a köztársaság
idején, a tanítónői szövetségben végzett munkájáról. Mesélt
Herbert utazásairól és az együtt töltött napokról és
hetekről.
– Mi türelmesebbek voltunk, mint ti. Sokan voltak külön
hónapokig és évekig, és csak röviden lehettek együtt. Meg
kellett tanulnunk várni. Manapság utazhattok és
repülhettek és telefonálhattok, és azt gondoljátok,
rendelkezhettek a másikkal. A szerelemben soha nem lehet
rendelkezni a másikkal.
Bármilyen könnyedén vette is Rinke kisasszony, hogy
olyan sokat külön volt Herberttől, a férfi messzeség iránti
vágyakozása utólag is bosszantotta. A fiatal Herbertben
még megható volt ez a vágyakozás, az idősebbnél abszurd.
– A sivatag… a homoksivatagban akart kutat ásni és
gyárat építeni és a jégsivatagban átjárót keresni, és meg
akarta hódítani a sarkot, de ez mind túl nagy dolog volt, és
amúgy is csak fecsegés. Nem akart csinálni semmit a
sivatagban, el akart veszni benne. El akart veszni a
messzeségben. De a messzeség semmi. A semmiben akart
elveszni.
– Nem kérdezte meg tőle, miért…
– Ugyan, gyermekem – így hívott –, nehéz dolgokról nem
beszéltünk. Ha együtt voltunk, ha végre együtt voltunk,
akkor tele volt nyugtalansággal. Mindig tele volt
nyugtalansággal. Belül egy rohanás volt, és nekem vele
kellett rohannom, és amit mondani akartam, azt csak futás
közben, zihálva tudtam mondani. – Rinke kisasszony a fejét
csóválta.
Ekkor már nem hagyta ki, ha róla mesélt, hogy Herbert
egy rosszul előkészített és rosszul kivitelezett sarkköri
expedíción vesztette életét. A hererók elleni háborút sem
hagyta ki, és beszélt az első világháborúról, amelyben
Herbert a halált kereste volna, ha nem találta volna meg
már a jégben, és a második világháborúról. Úgy gondolta,
Bismarckkal kezdődött a végzet. Mióta ő Németországot túl
nagy lóra ültette, amelyen az nem tudott lovagolni, azóta a
németek mindenben túl nagyot akartak. Annak ellenére,
hogy Bismarckot nem érdekelték a gyarmatok, Rinke
kisasszony őt tette felelőssé a gyarmati álmokért, amelyek
befészkelték magukat Herbert fejébe, és sarkköri
fantazmagóriáiért és Eiknek az élettérről való
képzelgéseiért és a világháborúkért. Az újjáépítésről és a
gazdasági csodáról is azt gondolta, hogy azok túl lettek
méretezve.
Én a történelemórán nem így tanultam a birodalom
megalapítását, és hogy Németországban minden túl van
méretezve, azt se hallottam még soha. Azt sem tudtam, mit
gondoljak arról, hogy Herbert el akart veszni a semmiben.
Ismertem azt az érzést, hogy nincs semmi, amiért törekedni
és dolgozni érdemes, vagy amiben jó szívvel hinne, amit
szeretne az ember. Ha ezt átfordítjuk filozófiába – így
képzeltem el a nihilizmust. De Herbert vágyakozása a
semmi iránt valami más lehetett.
 7

Az utolsó években, amikor Rinke kisasszony hozzánk járt,

még varrogatott ezt-azt, de sokszor előfordult, hogy csak ült
a varrógépnél, és nem dolgozott. Varrt valami szegélyt, de
nem hagyta abba az anyag végénél, és összekuszálódtak a
cérnák, amit tanácstalanul és szomorúan nézett. Befűzött
egy fonalat, hátradőlt, az ölébe tette a kezét, és nézett ki az
ablakon az utcára, ahol nem történt semmi. Vagy elaludt, a
feje a mellére ereszkedett, míg meg nem fájdult a nyaka, és
fel nem ébredt.
– Másik varrónőre van szükségük.
De a varrás ideje elmúlt. A bátyám már nem nőtt ki a
nadrágokból és zakókból és ingekből, amelyeket aztán kis
változatással elhordhattam volna. Takarékos anyám talált
egy használtruha-üzletet, ahol bőven voltak pontosan rám
illő ruhák, nem kellett hozzájuk Rinke kisasszony.
Különben is, a testvéreim hamarosan elhagyták a házat, és
az érettségi után én is elköltöztem.
Miután Rinke kisasszony belefáradt a varrásba, és
abbahagyta, azt gondoltuk, bizonyára öreg és fáradt.
Ehelyett feléledt, mintha felszabadult volna. Már csak
magával kellett törődnie.
A sokévi albérlet után kapott egy saját lakást egy
lakásszövetkezet által épített házban, két kis szoba
konyhával, fürdőszobával és erkéllyel. A ház mellett
kezdődött a rendező pályaudvar, és Rinke kisasszony
szerette a tágas kilátást a sínekre, a régi váltóőrházra és a
régi víztoronyra. Nyáron kint ült az erkélyen, ahol egy
hosszú virágládában kis kertet ápolt.
Végre mindent elolvashatott, amit szeretett volna:
klasszikus és modern műveket, regényeket és verseket,
könyveket a nők, a vakok, a némák és süketek, a császárság
és a weimari köztársaság történetéről, partitúrákat olyan
zenékkel, amelyeket játszott az orgonán, és olyanokkal,
amelyet szívesen játszott volna. Moziba járt, és olyan
filmeket nézett, amelyekben keveset beszéltek, de sok
minden történt, táncfilmeket, kalandfilmeket, vadnyugati
filmeket. Továbbra is a szociáldemokratákra szavazott,
május elsején elment a szakszervezetek tüntetésére és
vasárnaponként templomba.
Néhány hetenként anyám meghívta hozzánk vasárnapi
ebédre, és akkor én hoztam el és vittem vissza. Egyik
nagybátyámtól kaptam ajándékba egy régi Opelt, amelyet
már nem akart visszavenni a kereskedő. Egyébként is
elhoztam néha, elmentünk valahova, megnéztünk egy
filmet, egy kiállítást vagy valami nevezetességet, ettünk egy
étteremben. Meghaltak a nagyszüleim, akiknél
gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem, és akiket nagyon
szerettem és gyakran meglátogattam. Lett egy üres hely az
életemben.
Szívesen vette, ha elkísértem a szomszéd városok
művészeti múzeumaiba, amelyekben mindig ugyanazokat a
képeket akarta megnézni. Annak az időszaknak a
festményei voltak ezek, amikor fiatal nőként felfedezte
magának a művészetet, Anselm Feuerbachtól és Arnold
Böcklintől az impresszionistákon át az expresszionistákig.
Az egyik kedvenc képe a Miksa császár kivégzése volt
Édouard Manet-től.
– Miért szereti ezt a képet?
– A császárt, bármilyen könnyelmű és nevetséges volt,
sajnáljuk. A festő Napóleon politikai kalandját akarja
kritizálni, de inkább dicsőíti, a kép olyan nagy, hogy
beleférnénk.
Néha belebotlottunk az útjainkon a múltjába. Egy
írószerbolt kirakata előtt eszébe jutott a Soennecken
töltőtolla.
– Menekülés közben ellopták az órámmal és a
gyűrűmmel együtt, nem az oroszok, a németek. De nekem
szerencsém volt. Más nők sokkal többet vesztettek
menekülés közben. – Amikor a piacon sétáltunk, szembejött
egy férfi egy kutyával, Rinke kisasszony megállt, és nem
tudta a szemét levenni a kutyáról, egy fekete border collie-
ról, amelynek fehér gallérja és kék szeme volt. – Pont így
nézett ki Herbert kutyája. – Odatartotta a kezét a kutya
orrához, az megszagolta, és hagyta, hogy Rinke kisasszony
megsimogassa. Amikor egyszer moziból mentünk hazafelé,
és különösen nagy volt a hold, eszébe jutott az iskola. – A
gyerekekkel a Csend ül már minden lombont énekeltük, de a
Felkelt már a hold sokkal szebb. Annak alapján is mindent
megtaníthattam volna nekik.
 Egy kirándulás után, amelyet a Ludwigshöhe-villához
tettünk, a kávéház teraszán ültünk, és Rinke kisasszony
hirtelen elnémult, merev tekintettel nézett egy idős, jól
öltözött párt néhány asztallal odébb, a nő fehér hajú és
testes volt, a férfi kopasz és karcsú. Rinke kisasszony felállt,
tett feléjük néhány lépést, és megállt. A rá jellemző, egyenes
testtartással állt, aztán megrázta a fejét, és leeresztette a
vállát. Én felugrottam, de ő leintett. Nem akart semmit, csak
gyorsan elmenni onnan.
– Mi volt ez? – Vártam a kérdéssel, amíg be nem szálltunk
az autóba.
Csak akkor válaszolt, amikor megálltunk a háza előtt. – A
nő Viktoria volt… a duzzogó száj… a gőgös pillantás… –
Aztán elmesélte, hogyan akarta Viktoria annak idején őt és
Herbertet szétválasztani.
– Mi lett vele?
– Hiszen láttad. Mindent túlélt, az első és a második
háborút, és a bombákat és az inflációt. Ő olyan, aki mindent
túlél.
 8

Néha elmentünk autóval az Odenwaldba vagy a

Hardtwaldba, és túráztunk. Rinke kisasszonynak voltak
turistatérképei, és megtervezte, hol tegyük le az autót, és
merre gyalogoljunk.
Számomra a közös utak mindig olyan alkalmak voltak,
amikor beszélgetni lehet. Apám évente kétszer vasárnapi
sétára vitt minket, gyerekeket, hogy megkérdezze, mit
csináltunk, tanultunk, olvastunk, gondoltunk. Anyám,
akinek csak az volt valóságos, ami egy beszélgetés tárgya
volt, és aki a szófukar férjével messze nem tudott annyit
beszélgetni, mint amennyit szeretett volna, minden
alkalmat kihasznált, akár bevásárolni mentünk, akár
látogatóba, akár templomba, hogy beszélgessen velünk,
gyerekekkel. A barátokkal és barátnőkkel is mindig
beszélgettünk a kirándulásokon. Rinke kisasszonnyal nem
tudtam beszélgetni gyaloglás közben. Hogy értse, mit
mondok, neki szemben kellett velem lennie, látnia az
arcomat, a számról kellett olvasnia.
Így hát némán mentünk, ő néha halkan dúdolgatott.
Eltartott egy darabig, amíg megszoktam. Aztán szerettem.
Mi mindent lehetett látni és hallani, ha nem kellett a
beszédre figyelni! Füvek és virágok, a fák zöld és színes
levelei, bogarak, a madarak éneke, a szél a fák lombjai
között. És ott volt a frissen kivágott, gyantás és a régóta ott
fekvő, korhadt fák illata, késő nyáron a gombáké és ősszel a
rothadó leveleké. Gondolkodnivaló is volt, mert Rinke
kisasszony és én a magunk módján beszélgettünk. Nem
pihenni ültünk le egy-egy padra, vagy enni-inni, hanem
mert mondani akartunk valamit egymásnak, és néha
egyetlen padot sem hagytunk ki. Rinke kisasszony felém
fordulva ült, én lovagló ülésben vele szemben, és ott
folytattuk a beszélgetést, ahol a legutóbbi padon
abbahagytuk.
Ha fáradt volt, és nem akart hosszú kirándulást tenni,
akkor szívesen felvitette magát a Königstuhlra, a város
melletti hegyre, amelynek sík útjai voltak, és ahonnan jó
kilátás nyílt nyugat felé, egészen a szomszédos városokig a
Rajnán innen és túl, a Badeni Anilin- és Szódagyár füstölgő
kéményeiig és gőzölgő hűtőtornyaiig, a síkság túlsó végében
álló hegyekig. A síkságon akkor még sok gyümölcsfa nőtt,
amelyek tavasszal fehérbe és rózsaszínbe borították a tájat.
A táj ősszel tarka volt a falevelektől, télen fehér a hótól.
Egyik este köd borította a vidéket, a városokat, a gyárat, és
belepte a tájat attól a hegytől, amelyen álltunk, egészen a
távoli hegyekig, amelyek mögött a nap vörösen és a ködöt
enyhén vörösre festve lement. Hideg volt, késő őszi vagy
kora téli este lehetett, és mi fáztunk, de nem tudtunk
elszakadni ettől a képtől, míg el nem enyészett.
 9

Fáradhatatlanul járta a város temetőit. Volt belőlük egy

tucat, és Rinke kisasszony ismerte mindet, de némelyiket
különösképp szerette: a Hegyi temetőt, a Katonai temetőt, a
Zsidó temetőt, a Parasztok temetőjét a város kapui előtt. A
Hegyi temetőben, a város legnagyobb temetőjében az utak,
sírok, mauzóleumok sokféleségét szerette, a Katonai
temetőben az előbb emelkedő, majd ereszkedő
dombhajlatot, és ahogy a vasból készült keresztek sokasága
mintha az égbe vezetne, a Zsidó temetőben a sötétséget az
öreg, magas fák alatt, a Parasztok temetőjében a pipacsokat
és a búzavirágokat a szomszédos mezsgyéken. A Hegyi
temetőben is szerette a virágokat, de még inkább télen a
havat, amely elborította az utakat és a sírokat, és megült az
angyal- és nőszobrok fején és vállán és szárnyán.
Nem sokat beszéltünk, kevesebbet, mint más sétáinkon.
Nagy ritkán megállt Rinke kisasszony, tett egy megjegyzést
a sírról vagy a névről vagy a növényről, rám nézett, én
válaszoltam. Egyébként hallgattam a lépteinket, a
madarakat és időnként egy-egy kerti szerszám koccanását
vagy annak a gépnek a zúgását, amellyel egy sírt ástak ki,
vagy egy halottbúcsúztató társaság halk beszédét és
éneklését.
Azt gondoltam, tudom, miért szereti Rinke kisasszony a
temetőket. Élete során olyan sok embert elveszített, akiknek
a sírja elérhetetlen vagy ismeretlen helyen van, hogy az
idegen sírok között akart a halottaival beszélgetni,
Herberttel és Eikkel és a Memel-vidéki
szomszédasszonyával és a nagyanyjával és a szüleivel,
akikről nem nagyon beszélt, de akikre emlékezett. Én
értettem ezt. Szerettem állni a nagyszüleim sírjánál, és
elmondani, hogy mit köszönhetek nekik, és hogy
hiányoznak. De amikor erről beszéltem Rinke
kisasszonynak, kiderült, nála ez másképp van.
Az idegen sírok között nem a halottaival akart
beszélgetni. Azért szerette a temetőket, mert itt mindenki
egyenlő volt, a hatalmasok és a gyengék, a szegények és a
gazdagok, akiket szerettek és akikről nem vettek tudomást,
akiknek sikerük volt és akik kudarcot vallottak. Ezen nem
változtatott a mauzóleum vagy az angyalszobor vagy a nagy
sírkő. Mindenki egyformán halott volt, senki sem lehetett
vagy akart már nagy lenni, és túl nagy végképp nem volt.
– De a Katonai temető…
– Tudom, mit akarsz mondani. Túl nagy, és túl sok a
tisztelet, és egyébként is, mindenkinek egymás mellett
kellene feküdnie, a katonáknak és a zsidóknak és a
parasztoknak és azoknak az embereknek, akik a Hegyi
temetőben vannak eltemetve.
Egymás mellett kellene feküdniük és arra emlékeztetniük
minket, hogy egyenlők vagyunk, a halálban ugyanúgy, mint
az életben. A halál elveszti ijesztő mivoltát, ha nem
rémisztő kiegyenlítő egy különbségekkel, előnyös és
hátrányos megkülönböztetésekkel teli élet után, hanem
csak azt az életet folytatja, amelyben mind egyenlők
vagyunk.
Kérdeztem tőle, hogy a lelkek, amelyek így éltek, a halál
révén egy másik életbe lépnek-e át. Megvonta a vállát. A
lélekvándorlás képzete arra jó, hogy elvegye az ember
félelmét a haláltól. De az ember nem fél a haláltól, ha
megérti az egyenlőség igazságát.
Ezt a Parasztok temetőjében magyarázta, a nagy tölgyfa
alatti padon. Aztán felnevetett:
– Egyenlőségről beszélek. Te is tegezz engem, ahogy én
tegezlek, és szólíts Olgának.
 10

Fontosabb volt neki a közös programoknál a beszéd. Egy

kiállításra, sétára, moziba egyedül is el tudott menni.
Emberekkel társalogni csak úgy tudott, ha beszélgetett
velünk, néha anyámmal és a testvéreimmel, de főleg velem.
A beszélgetés mintegy mellékesen történt. Mint a
kirándulásokon, máskor is hallgattunk útközben. Ha
megnéztünk egy filmet, csak azután tudtunk róla
beszélgetni, miután kimentünk a moziból, sétáltunk egy
darabon, találtunk egy vendéglátóhelyet, és leültünk
egymással szemben. Amikor meglátogattam Olgát, akkor is
másképp volt, mint otthon vagy a barátoknál. A közös főzés,
terítés, tálalás, leszedés, amelyet egyébként élénk, hangos
beszélgetés közepette csináltunk, nála némán történt. Olga
beszélhetett volna. De nem szeretett úgy beszélni, hogy nem
látta a beszélgetőtársát, a reakcióit, az ellenvetéseit. Amit
meg kellett beszélni, annak várnia kellett, míg nem ültünk
egymással szemben az asztalnál.
Különösen arról akart velem beszélgetni, ami a
politikában és a társadalomban történt. Rendszeres,
figyelmes és kritikus újságolvasó volt.
Hűségesen követte, mit írnak Német Délnyugat-Afrikáról.
Nem volt sok, míg elő nem került az a tézis, hogy a németek
népirtást követtek el a hererók ellen. Lehet, hogy nem
akarta Herbertet bűnösnek tudni, lehet, hogy voltak olyan
ismeretei, amelyek cáfolták a vádat, mindenesetre hevesen
reagált.
– Népirtás? Nem elég annyi, hogy a németek csúnya
gyarmati háborút folytattak? Mint mások is? – Felemelte a
kezét. – Valami nagynak kell lennie, az első népirtás!
Amikor alakot öltött a keleti nyitás politikája, Olga
egyetértett vele. Ugyanakkor nem tudta megemészteni,
hogy az a föld, ahol felnőtt és tanult és tanított és Herbertet
szerette és Eikről gondoskodott, elveszett. Nem veszett el,
mondtam, hamarosan oda lehet utazni, és egy napon talán
ott lehet élni. De ő csak a fejét rázta némán.
A diáklázadásokat rokonszenvvel kísérte – és hamarosan
gúnnyal. Tetszett neki, hogy a hagyományok próbára
tétettek, a művelődésről, szabadságról és igazságosságról
szóló nagy szavakat szembesítették a valósággal,
lelepleződtek a régi nácik, és az emberek szembeszálltak a
házak lerombolásával és a menetjegyek árának
növelésével. De hogy mi, egyetemisták új embert és másik
társadalmat teremtünk, és felszabadítjuk a harmadik
világot, és véget akarunk vetni az Egyesült Államok
háborújának Vietnamban, azt túl soknak találta.
– Ti sem vagytok jobbak – mondta –, ahelyett, hogy
megoldanátok a problémáitokat, a világot akarjátok
megmenteni. Ti is túlméreteztétek a dolgot, nem veszed
észre?
Nem vettem észre, és vitattam.
– Túlméreteztük? Talán túl nagy a feladat, de legalább
nekifogtunk! A gyarmatosítás és az imperializmus szörnyű,
igazságtalan és erkölcstelen.
– Erkölcsösek akartok lenni, tudom. – Haragosan nézett
rám. – Aki moralizál, nagyot akar, és közben kényelmet. De
senki nem olyan nagy, ahogy moralizál, és az erkölcs nem
kényelmes.
Túl nagy – ez volt az, ami Olga szerint Herbert és Eik
vesztét okozta, amiért Bismarckot tette felelőssé, és ami
szerinte a mi nemzedékünket is megkísértette. Vitatkoztam
vele, a szemére hánytam, hogy a kicsit, a jelentéktelent, a
középszerűt élteti, és nem tud különbséget tenni az igazi és
hamis, a jó és rossz nagy eszmék között. De nem győztem
meg.
 11

Mióta Olgának szólítottam, mertem neki közvetlenebb,

személyesebb kérdéseket is feltenni. A gyerekkoráról szóló
történetekkel végigkísérte a gyerekkoromat, és amikor
idősebb lettem, mesélt a további életéről is. De amit mesélt,
gyakran csak a külső történéseket érintette, és a belső
életéről sok mindent csak akkor tudtam meg, amikor
rákérdeztem.
Többet akartam tudni a Herbert iránti szerelméről is.
Tudni akartam, hogyan fért meg egymással az iránta érzett
szerelme és a fantáziáinak az elutasítása, és megtanultam,
hogy a szerelem nem a másik jó és rossz tulajdonságainak
az összege.
– Nem azokon múlik, hogy a másik illik-e valakihez?
– Ugyan, gyermekem, nem a tulajdonságok döntik el,
hogy illenek-e ketten egymáshoz, hanem a szerelem.
Aztán tudni akartam, meddig tart a szerelem, meddig a
halálon túl, és miért gyászolja ötven év után is Herbertet.
– Én nem gyászolom Herbertet, én vele élek. Talán azért,
mert elvesztettem a hallásomat, és utána már nem találtam
sok embert. Akik előtte közel voltak hozzám, azok közel is
maradtak: a nagyanyám, Eik, a barátnőm a szomszéd
faluból, egy kolléga, néhány diák. Néha beszélgetek velük.
Mások is jelen vannak: a tanügyi tanácsos, a lányok a
tanítóképzőből, Herbert szülei, a lelkészek, akiknek a
templomában orgonáltam. De velük nem beszélgetek. A
halála után sokáig nem akartam tudni Herbertről. De
amikor megsüketültem, és ő bekopogott, akkor ajtót
nyitottam neki.
Aztán megkérdeztem tőle, hogy Herbert halála után miért
nem talált magának valaki mást.
– Kit találtam volna a faluban? Tilsitbe kellett volna
utaznom, hogy ott énekeljek a dalegyletben, vagy részt
vegyek a Tharaui Annácska-ünnep szervezésében, és
reménykedjek, hogy találok valakit. De ott sem nyüzsögtek
a férfiak. Sokan ott maradtak a háborúban, és akik
visszajöttek, azokért már más nők versengtek. Nem
botlottam bele alkalmas férfiba. – Mosolyogva bólintott. –
Így van ez, gyermekem. Abból, amit adnak neked, nem
tudod kihozni a legjobbat, ha nem fogadod el.
 12

Pár szemeszter után átmentem egy másik városba, egy

másik egyetemre. Szakot is cseréltem; teológia és
orvostudomány után filozófiát hallgattam.
Szüleim ezt a hiányzó szakmai perspektíva miatt
aggodalommal figyelték, de támogattak. Négy gyereknél
persze nem volt túl nagy ez a támogatás, ezért
pincérkedtem egy vendéglőben abban a falusias
külvárosban, ahol laktam. Szerettem a vendégeket, akik
jóindulatú csodálkozással és barátságos borravalókkal
fogadták a pincérkedő egyetemistát, és örültem annak,
hogy egyre több tányért és poharat tudtam egyensúlyozni.
Néha próbáltak átverni a fizetésnél, hangos vita támadt,
verekedés, kijött a rendőrség. A legizgalmasabb, amit
pincérként átéltem, az volt, amikor egy férfi késsel támadt a
felesége szeretőjére, és vér folyt, és utána egy napra be
kellett zárni a vendéglőt. Hetekkel később a támadó és a
megtámadott együtt ült egy sör mellett; a nő egyikükről sem
akart tudni. Hetente három este dolgoztam – ezzel, a
tanulással és a zenekarral teljes volt az életem.
Meglátogattam Olgát a születésnapján, és azon kívül is
két-három havonta. Az egyetemi és a szülőváros közötti
vonatút hosszú volt, és itt sokan igényt tartottak az időmre,
a szülők, a régi barátok és barátnők, a kvartett, amelyben
hosszú évekig fuvoláztam. De ügyeltem rá, hogy mindig
legyen Olgával egy közös délutánunk és esténk. Néha együtt
csináltunk valamit; Olga mozgékony és kíváncsi maradt.
Néha nála töltöttük a délutánt, és este elmentünk egy
étterembe. Télen a nappaliban üldögéltünk egy kanapé
sarkain egymással szemben, egy fenyőfákat, tavat és nádast
ábrázoló vízfestmény alatt, amelyet Olga egy ócskásnál
talált, és amely Pomerániára emlékeztette. Nyáron az
erkélyen ültünk, ahol épp elfért két szék. A
teherpályaudvaron zörögtek a vagonok és fütyültek a
mozdonyok, a kis kert illatozott, és csalogatta a méheket. Én
ezt idillinek láttam, de az utolsó látogatásomkor Olga nem
volt elégedett a kilátással. Felrobbantották a víztornyot.
Amikor elbúcsúztam tőle, mindig adott valamit, csokis
kalácsot, amelyet ő sütött, lekvárt, amit ő főzött be, vagy
aszalt almát, amit ő szárított. Ez meghatott, és minden
búcsú nehéz volt. Bármilyen mozgékony és erős volt is Olga
– kilencvenhez közeledett, bármikor eleshetett, vagy
kihagyhatott a szíve, vagy az agyával történhetett valami –
minden búcsú lehetett az utolsó is. Nem öleltük meg
egymást, amikor találkoztunk, vagy amikor elbúcsúztunk
egymástól; nem volt szokásos. Megsimogatta a fejemet,
ahogy gyerekkoromban meg szokta simogatni. Úgy is hívott
még mindig: gyermekem.
 13

Egy tavaszi hétfőn felhívott anyám. Olga kórházban fekszik,

hamarosan meghal, menjek azonnal. Anyám robbanásról
beszélt, és súlyos sérülésekről, most nem tudja elmondani a
részleteket, vegyek a pályaudvaron egy újságot.
A címlapon hozták a hírt. Szombatról vasárnapra virradó
éjjel szülővárosomban, a Városi-kertben bombamerényletet
követtek el. A merénylet a Bismarck-emlékmű ellen
irányult, azt nem rongálta meg, de életveszélyesen
megsebesített egy arra járó nőt, aki feltehetőleg véletlenül
megzavarta a merénylet előkészületeit, így az elkövetők a
pokolgépet túl korán robbantották fel. A hamburgi háborús
emlékmű és az emsi Vilmos császár-emlékmű után ez volt a
harmadik ilyen merénylet. Ez volt az első, amelynél
megsebesült valaki. A vezércikk arról szólt, hogy az
egyetemisták útja a radikalitáshoz és a terrorizmushoz
vezetett. Ahol nincsenek tekintettel mások testi épségére,
netán életére, ott a legrosszabbra készülhetünk, és ott az
ilyen cselekmények ellen a jogállam minden eszközét fel
kell vonultatni.
Első gondolatom az volt, hogy Bismarck, akit Olga oly sok
mindenért felelőssé tett, most az ő haláláért is felelős lesz.
Volt ebben valami komikus, ironikus, abszurd, és az merült
fel bennem, hogy vajon Olga, ha még tudott nevetni, vajon
nevetett-e ezen. Aztán azon töprengtem, honnan és hová
ment éjnek idején, vajon a süketsége miatt nem hallotta és
nem kerülte el a tetteseket, milyen sérülései, milyen
fájdalmai vannak, kap-e morfiumot, tudunk-e egymással
beszélni. Csak ekkor tudatosult bennem teljes mértékben,
amit anyám mondott a telefonban. Olga meg fog halni.
A vonaton ültem, és tavaszi tájon utaztam keresztül, kék
volt az ég, az erdők friss zöldben pompáztak, a gyümölcsfák
rózsaszín virágruhában, a táj kirándulni hívott. Olga örült a
tavasznak. Három hét múlva akartam meglátogatni.
Tudtam, hogy nem fél a haláltól. Azt is tudtam, hogy így
vagy úgy, kicsit korábban vagy kicsit később, de
mindenképp elveszítem. Öreg volt. De az a megértés,
amelyre benne találtam, az a kíváncsi és elnéző megértés,
és az a szeretet, amely örült nekem, de nem vett igénybe és
nem követelt – az csak a nagyszülőkben volt meg, senki
másban, a szülőkben sem, a barátokban, barátnőkben sem.
Elvesztettem valamit, amit soha nem fogok megtalálni. És
elvesztettem a vele való beszélgetéseket és az arcát és az
alakját, a meleg kezét és a levendulaillatát. A halála után
már nem tudok úgy hazautazni és megérkezni, mint előtte.
Anyám várt a pályaudvaron, és rögtön elvitt autóval a
kórházba. Felkészített: a robbanás feltépte Olga oldalát és
hasát, és annyira roncsolta a szerveket, hogy csak a
fájdalmait tudják enyhíteni, mielőtt meghal. Morfiumot
kap, szendereg, alszik, néha lehet beszélni hozzá, de
általában nem, tudja, hogy hamarosan meghal, és
belenyugodott. Örül, hogy jövök, de valószínűleg aludni fog,
és számítsak rá, hogy nem fog felébredni.
 14

Egy nővér odakísért Olga betegágyához. Egyágyas szobában

feküdt, a nagy ablakon át besütött a nap, és egy parkolóra,
egy kis rétre és nyárfákra láttam. Olga infúzióra volt kötve,
a nővér megbizonyosodott róla, hogy a folyadék
egyenletesen folyik a vénájába, aztán elment.
Olga aludt. Az ágy melletti asztalkán egy nagy virágcsokor
állt egy kártyával, amelyen a polgármester felháborodását
és részvétét fejezte ki, és jobbulást kívánt. Az asztalhoz tolt
széket odahúztam az ágyhoz, leültem, megfogtam Olga
kezét, és ránéztem.
Karcolások szabdalták az arcát, elég feltűnőek, mivel
piros folyadékkal beecsetelték, de nem veszélyesek. Bőre
szürke volt és ráncos, szája nyitva, halkan horkolt, és a
szemhéja rezgett. Olyannak tűnt, mint aki egy álmatlan
éjszakán vagy valami nagy erőfeszítésen van túl, nem egy
gyilkos merényleten. Mintha egy kis napsütés, egy jó ebéd
és egy jó alvás mindent helyrehozhatna.
Könnyű volt a keze. Néztem az öregségfoltokat, a
kidagadó ereket, a vékony ujjakat, a rövidre vágott
körmöket. A jobb keze volt, az a kéz, amellyel meg szokta
simogatni a fejemet. A másik kezemet rátettem az övére,
mintha így meg tudnám védeni.
Kinyitotta a szemét. A tekintete keresgélt, megtalált
engem, és az arca olyan szeretettel, olyan örömmel
ragyogott fel, hogy sírnom kellett. Fel se tudtam fogni: hogy
nekem szól ez a ragyogás, hogy ennyire szeret, ennyire örül
nekem, hogy egyáltalán valaki ennyire szerethet engem, és
ennyire örülhet nekem.
– Gyermekem – mondta –, gyermekem.
Váltottunk pár szót.
– Fáj?
– Nem fáj.
– Jól bánnak veled?
– De jó, hogy itt vagy!
– Nekem is jó, hogy itt vagyok.
– Mesélt rólam anyukád?
– Mi történt szombat éjjel?
– Nem mindegy?
– Nem így akartál meghalni.
– Így se olyan rossz.
Aztán megint lecsukódott a szeme, és én továbbra is
fogtam a kezét, és néztem az arcát. Ő is sírt; arcán
könnycseppek fénylettek.
Addig maradtam, míg nem jött a vizit. Az orvos futó
pillantást vetett az alvó Olgára, biccentett nekem, biccentett
a nővérnek, és elment. A nővér új infúziós tasakot tett az
állványra, megkérdezte tőlem, mióta alszik Olga, és azt
tanácsolta, jöjjek vissza később vagy holnap. Ha Olga nem
ébredt fel a vizitre, akkor egyhamar nem fog felébredni.
Járkáltam a városban, az egyik hídtól a másikig, az egyik
parton le, a másikon fel, aztán ki a város szélére. Leültem a
csatornánál, néztem a vizet és a csónakokat. Aztán valami
belső kényszernek engedve a Városi-kertbe mentem, a
Bismarck-emlékműhöz. Körülkerítették, de senki nem
keresgélte a kavicsban vagy a fűben a merénylet nyomait,
és Bismarck mellszobra szilárdan állt a magas talapzaton.
Ismertem gyerekkoromtól fogva, világos homokkő sötét,
csillogó grániton, a szobor kopasz feje búbja és bajsza olyan
volt, mint nagyapám feje búbja és bajsza. Soha nem néztem
meg alaposabban az emlékművet. Kicsit talán ferdén áll?
Vagy csak én látom úgy? És csak most áll így? Vagy mindig
is így állt?
Nyolckor megint a kórházban voltam. Olga aludt,
akárcsak korábban, és én újra leültem az ágyához, és
megfogtam a kezét. Néha egy-egy pillanatra felnyitotta a
szemét, vagy megrázta a fejét. Néha valami zörejt csinált a
szája, mintha mondani akarna valamit, de nem voltak egész
szavak, és nem értettem semmit. Néha megrándult a keze
az enyémben. Lassanként elfogyott a folyadék a tasakból.
Lassanként besötétedett odakint.
Valamikor elaludtam. Amikor felébredtem, Olga keze
hidegen feküdt az enyémben. Megtaláltam az éjjeli nővért,
aki odajött velem az ágyhoz. Igen, Olga meghalt.
 15

A Hegyi temetőben temették el. Egy riporter, aki Olgáról írt

cikket, megtalált, és kikérdezett az életéről. Meséltem neki
arról is, hogy szerette a Hegyi temetőt, ezt megemlítette a
cikkében, és egy terrorista merénylet áldozataként eléggé
prominens volt ahhoz, hogy a polgármester utasítására ott
temessék el, ahol nem akárkiket szoktak eltemetni.
Előtte csak a nagyszüleim temetésén vettem részt. Ezek
olyan események voltak, amelyekre nagy számban jöttek
rokonok, barátok és barátnők, és amelyek alkalmával a
jelenlevők felidézték emlékeiket a nagyszülőkről, és
megünnepelték az életüket. Olga temetésén eleinte
kettesben voltunk anyámmal, de aztán jött a polgármester
megbízottja egy nagy koszorúval, a riporter, akit ismertem,
és egy úr, akit nem ismertem. Álltunk a kápolnában,
hallgattuk a vikáriust, aki elmondta, amit anyámtól
megtudott Olgáról, és álltunk a sírnál, és beledobtuk a tarka
rózsacsokrunkat és a lapátka földet a sírgödörbe.
A parkolóhoz vezető úton megszólított az úr, akit nem
ismertem.
– Welker nyomozó. Volna pár perce? Nem akartam külön
ezért bekéretni, csak egy-két kérdésről lenne szó.
Megálltunk.
– A merénylet több szempontból rejtélyes. A robbanás
hatása, a sebesülések jellege… azt gondolhatná az ember,
hogy a merénylet az elhunyt ellen irányult. Ez Önnek is
ugyanolyan furcsán hangozhat, mint nekünk, de meg kell
kérdeznem: nem tud valamiféle veszélyes történetről,
amelybe az elhunyt akarva vagy akaratlanul
belekeveredett?
Nevetnem kellett.
– Azt hiszem, örült volna, hogy a rendőrség valami
veszélyes dolgot feltételez róla. De teljesen ki van zárva. Azt
tudja, hogy süket volt?
Bólintott.
– El tudja képzelni, mit csinált szombatról vasárnapra
virradó éjjel kettő és három között a Városi-kertben?
– Kérdeztem tőle, de nem akart rá válaszolni. Nem
nagyon volt ereje beszélni, és nem tartotta fontosnak.
Szeretett sétálni, és talán nem tudott aludni. Nem beszélt
róla soha, de el tudom képzelni, hogy álmatlan éjszakákon
a város utcáit járta. Félni biztosan nem félt.
Welker nyomozó köszönetet mondott, és elment. Anyám
hallotta a beszélgetést. – Ha ez lett volna a szokása,
valamikor csak beszélt volna róla.
Megvontam a vállam.
– Én is úgy gondolom. De mit tudhatjuk? – Azt hittem,
ismerem őt. De a Városi-kertben tett éjjeli sétája rejtély volt,
és egy ilyen szokás tűnt a legjobb magyarázatnak.
A szüleimnél éjszakáztam, mielőtt másnap visszautaztam
volna az egyetemre. A háztartás felszámolása, a
bankszámla megszüntetése, biztosítások, tagságok,
előfizetések – tartoztam volna ennyivel Olgának, de vizsgák
előtt álltam, úgyhogy anyám átvállalta a tennivalókat.
Reggel elmentünk Olga lakásába, és feljegyeztük, mit
tartanék meg szívesen: a vízfestményt a fenyőkkel, a tóval
és a nádassal, könyveket, iratokat, az ékszert, amely tetszett
nekem Olgán. Anyám majd tisztázza az öröklés kérdését.
Néhány héttel később kaptam egy levelet a hagyatéki
bíróságtól. Olga engem tett meg örökösének. A
takarékszámláján tizenkétezer márka volt; nem akartam
hozzányúlni a pénzhez, átírattam a takarékbetétkönyvet a
nevemre, és a születési anyakönyvi kivonatom, a
konfirmációs oklevelem és a bizonyítványaim mellé tettem,
aztán elfelejtettem.
 16

Tanulmányaim végeztével doktori értekezést írtam

Rousseau filozófiai és pedagógia regényéről, az Émile-ről.
Munkám értékelése nem volt jó kiindulópont ahhoz, hogy
professzor legyek, pedig az nem lett volna ellenemre. De
reformokra hajló kultuszminiszterek nemcsak tanárokat és
jogászokat kerestek maguk köré, hanem kívülállókat is, így
a minisztériumban kezdtem dolgozni. Ott ismertem meg a
feleségemet is. Amikor mint hivatalnokot véglegesítettek,
összeházasodtunk, és hamarosan jött a két gyerek, és
felépítettük a házunkat. Házasságunk könnyű és nehezebb
időszakai, a gyereknevelés örömei és gondjai – így folyt az
életünk. A sors megkímélt minket a csapásaitól, és soha
nem kellett aggódnunk a megélhetésünk miatt.
A minisztériumban maradtam, és az évek során alám
tartozott az iskolastatisztika, az eszköz- és feladattervezés, a
személyzeti tervezés és lebonyolítás, az alkalmazások, az
áthelyezések és a szabad iskolák. Miniszteri tanácsosként
mentem nyugdíjba. Néha sajnáltam, hogy nem lettem tanár,
és nem foglalkozhattam közvetlenül gyerekekkel. De azért
közvetve értük dolgoztam. És szerettem a tevékenységem
színterét, ahová reggel örömmel léptem be, ahol
kiismertem magam, és amelyet esténként elégedetten
hagytam el. Utána azonban már senkinek nem volt rám
szüksége. Ebben a tekintetben jobb az orvosoknak és az
ügyvédeknek, akik nyugdíj mellett besegítenek az
utódaiknál, és a menedzsereknek és a mérnököknek, akik
tanácsadóként tovább dolgozhatnak.
Mivel a feleségem még dolgozott szakelőadóként,
magamra vállaltam azt, amit addig meglehetősen
elhanyagoltam: a bevásárlást, a főzést és mosogatást, a
mosást, a kertet. A feleségem kezdetben még örült
esténként a szakácsművészeti teljesítményemnek és annak,
hogy a ruha megtartotta a színét, a pulóver nem nyúlt meg,
a blúz nem gyűrődött össze. Amikor azonban ehhez már
hozzászokott, és olyan fáradtan és hallgatagon ült le az
asztalhoz, és olyan természetességgel vette ki a ruháját a
szekrényből, ahogy én tettem évtizedeken keresztül, akkor
nekem elment a kedvem a dologtól. Csak a kerti munkától
nem. A virágok és bokrok azzal, hogy nőnek és virágoznak
és bogyókat növesztenek, megjutalmazzák a kertészt is,
akinek fáradt és hallgatag feleségétől nem jön dicséret. De
vártam a napot, amikor a feleségem abbahagyja a munkát.
Felosztjuk a tennivalókat a házban és a kertben, végre
megvalósítjuk az északi utazásokat, amelyekről
álmodoztunk: a Hebridákra, Skóciába és Skandináviába,
Kanadába és Alaszkába.
Máshogy alakult. Néhány hónappal a nyugdíjba vonulása
előtt – reggel az újságban épp egy menekültszálláson kitört
tűzről olvastunk elszörnyedve – a feleségem autóval
közlekedett, a havas esőben balesetet szenvedett, és
kórházba szállítás közben meghalt. Nem tudtam tőle búcsút
venni.
Azóta egyedül élek. A ház túl nagy, de ragaszkodom
hozzá, és elboldogulok vele. A fiam építész, Kínában
dolgozik, és ha Németországban van, nálam lakik. A
lányom a szomszéd városban tanít, férjnél van, és három
gyermek anyja; egyikük mindig meglátogat a szünidőben.
Minden okom megvan, hogy hálás legyek az életemért a
feleségem elvesztése miatt érzett fájdalom ellenére.
Ragaszkodom emberekhez és helyekhez, szükségem van az
állandóságra, gyűlölöm a töréseket, a folytonosságban élek.
És folyton eszembe jut Olga.
 17

Nemcsak azért, mert az íróasztalom melletti falon, ahol

szeretteim fényképei függnek, az a fénykép is ott van,
amelyet Olga a menekülés után csináltatott magáról. A
fényképet azzal a fotográfiával együtt, amely a konfirmáció
előtti napon készült Viktoriáról, Hertbertről és róla, a
papírjai között találtam a tanítóképző és a süketek iskolája
oklevele, egy iskola látképének és alaprajzának Eik által
szignált vázlata és Herbert Német Délnyugat-Afrikából írt
leveleinek kötege mellett.
Amikor a szülővárosomba utazom – mióta nem élnek a
szüleim, nem rendszeresen, csak alkalomszerűen,
osztálytalálkozókra és baráti összejövetelekre –, elmegyek a
Bismarck-emlékműhöz. Sokszor és alaposan megnéztem, és
most már biztos vagyok benne, hogy egy kicsit ferde.
Bismarck-emlékmű maradt, de a ferdeséggel számomra
Olga emlékműve.
Ha valakivel gyalogtúrát vagy sétát teszek, és hallgatunk,
és ha valakivel kijövök a moziból, és időt hagyunk
magunknak, míg beszélgetni kezdünk a filmről, Olgára
gondolok. Akkor is, ha valaki boldogan meséli, hogy
megtalálta azt az embert, akivel jól tud hallgatni. Jó érzés,
ha kötődünk valakihez, akinek nem kell megjátszanunk
magunkat és nem kell szórakoztatni. De nincs semmi, amit
egyesek tudnak, mások nem, ami egyeseket összeköt,
másokat szétválaszt. A hallgatást meg lehet tanulni – a
várakozással, amely a hallgatáshoz tartozik.
Megmaradt Olgától a temetőkben tett séták öröme is, és
ha egy temető különleges, különlegesen régi vagy
különlegesen szép, elvarázsolt vagy titokzatos, akkor
gondolatban őt is magammal viszem. A legközelebb abban
a temetőben voltunk egymáshoz, amelyet nagyon
megszerettem, amikor egyszer Amerikában nyaraltam
vidéken. Eldugott helyen volt az erdőben, egy lapos rét,
amely kis, fűvel és fákkal benőtt dombokban folytatódott,
amelyeken előbb az indiánok temették el halottaikat, aztán
a 18. és 19. századi telepesek, mielőtt a rétre is temettek
volna halottakat. Nem voltak parcellák, csak sírok, nagyok a
felnőtteknek és kicsik a gyerekeknek, sok síron ugyanaz a
név, angol, holland, német nevek, némelyik sírkövön a
halott foglalkozása és dicséretes tulajdonságai, az egyiken
egy délről északra menekült rabszolga feltüntette a
szabadulása évét, több sír mellett amerikai zászlók voltak a
földbe dugva, és a veteránokat jelezték. Mind együtt
feküdtek, az indiánoktól kezdve, akik a múlt, egészen a
maiakig, akik a jelen halottai voltak. Az egyenlőség helye
volt ez, és a halál nem volt ijesztő.
Nem tudok úgy megnézni egy filmet DVD-ről vagy az
internetről, hogy ne gondoljak arra, milyen boldog lenne
ma Olga, amikor minden filmhez be lehet kapcsolni a
feliratokat. Bármilyen jól tudott is szájról olvasni és
kombinálni, leginkább azoknak a külföldi filmeknek örült,
amelyeket német feliratokkal vetítettek. Nem tudom úgy
nézni Feuerbach és Böcklin képeit, a Miksa császár
kivégzését, hogy ne gondoljak rá, és ugyanígy vagyok a
töltőtollakkal és a varrógépekkel, különösen a régiekkel.
És akkor is eszembe jut, ha valami olyasmi történik,
amiről tudom, ő azt gondolná, hogy túl van méretezve. Úgy
gondolta, hogy mi, egyetemisták túl nagyra voltunk a
moralizálással – ma a médiumokon gúnyolódna, amelyek
elfeledkeztek az oknyomozásról, és moralizáló
botránykeltéssel helyettesítik. Túl nagynak találná a
kancellári hivatal és a Bundestag épületét és a holokauszt-
emlékművet. Örülne az újraegyesítésnek, de az utána
megnőtt Európát túl nagynak találná, és az egész globalizált
világot is.
 18

Néha Herbert is eszembe jutott.

Egy vasárnap, hosszú idővel ezelőtt, amikor a gyerekek
még kicsik voltak, egy nagy bolhapiacon sétálgattunk a
családommal, és az edények, evőeszközök, réz
gyertyatartók és bakelit töltőtollak, táskák és törölközők
között egy régi képeslapokat tartalmazó dobozban találtam
egy színezett képsorozatot Német lovasok Délnyugat-
Afrikában címmel. A képek a véderő tagjait ábrázolták
lóháton és gyalogosan, hol egy dombon, ahonnan a
messzeségbe nyílt kilátás, hol egy homokdűne mögött,
fedezékben, hol egy ágyút vagy egy géppuskát lőállásba
helyezve, gyakran magasra emelt karddal vagy feltűzött
szuronnyal rohamozva, és végül nyitott szájjal éneklés
közben, karácsonykor, afrikai fával és fém csillagokkal. Két
kép harc közben mutatja őket; az egyiken egy
sziklafennsíkon fekszenek és lőnek, fehér felhőcskék a
puskacsövek előtt, a másikon lóháton támadnak néhány
hererót, akik menekülnek és támolyognak és elesnek.
Nyalka katonák ezek a német lovasok Délnyugat-Afrikában,
homokszürke egyenruhát és sötétszürke kalapot viselnek, a
fekete-fehér-piros kokárdával díszített jobb karima
vagányul fel van hajtva, a bajszok hegyesre vannak
pödörve. Értettem, hogy megdobogtatták a német szíveket.
 Akkor is Herbertre gondoltam, amikor az ovambók
szabadságharcáról és Namíbia függetlenségéről olvastam,
és akkor is, amikor amerikai és szovjet tengeralattjárók az
Északi-sarkon áttörték a jeget, és a felszínre jöttek, és egy
szovjet jégtörő hajó tizennyolc nap alatt átkelt az
Északkeleti átjárón. Mérgelődött volna-e Herbert, örült
volna-e Olga, hogy a történelem bebizonyította Herbert
vállalkozásainak feleslegességét?
Aztán olvastam az újságban egy expedícióról, amely
Északkeleti-földre indult útnak, hogy felderítse, mi történt
annak idején Herberttel. Ez alkalmat adott arra, hogy
visszaemlékezzek Herbert életére, afrikai bevetésére és
sarkköri becsvágyára, az Északkeleti-földre indított, de
rosszul előkészített és későn megkezdett expedíciójára,
annak kudarcára és több mentőexpedíció hiábavaló
próbálkozására, hogy megmentsék őt és három kísérőjét,
akik a szigeten akartak átkelni. Különböző tárgyakról is szó
volt, amelyek az expedíció felszereléséből származtak, egy
alumíniumfazékról, amelyet egy norvég fókavadász talált
1937-ben, és alumíniumtányérokról, amelyekre német
katonák bukkantak 1945-ben.
Az expedíció semmi nyomát nem találta Herbertnek.
Mint az az ember, aki elvesztette a kulcsát, és csak a lámpa
alatt tudja keresni, mert ott van elég fény a kereséshez, az
expedíció is csak ott kereshetett, ahol a terep megengedte,
nem pedig a hósapkákon és a gleccsereken, ahol Herbert
utat téveszthetett. Az expedíció beszámolójában nagy
hatékonyságú napelem modulokról volt szó,
találkozásokról rénszarvasokkal és jegesmedvékkel,
valamint szánokkal megtett utazásokról, amelyek során
többnyire torlódó vagy kásásan olvadó jégen kellett
átvergődniük, s néha szabadon száguldottak. A képek sok
fehér havat és kék eget mutattak, piros sátrakat, szánokat
piros csomagokkal megrakva, huskykat piros nyelvvel és
vidám, szőrmékbe burkolózó embereket.
Én másképp képzeltem el a sarkvidéket, a szürkeség
szakadékaként, a semmiként, amelybe Herbert
vágyakozása beleveszett. Találtam az egyetemi
könyvtárban könyveket Herbert expedíciójáról, benne
fekete-fehér képeket, amelyeken minden komor, a hó és az
ég szürke, az emberek és a kutyák sötét árnyak, a táj
homályos, szétdarabolt, barátságtalan. Herbert
expedíciójának egyik visszatért résztvevője is a kegyetlen
természet felfoghatatlan uralmának szóló sóhajjal és
elborzadó, néma tiszteletadással fejezte be feljegyzéseit.
 19

Egy expedíció, amely nem találta meg, amit keresett, és

néhány postai képeslap, amelyeket nemzeti inspirációnak
találtak ki, és ma már csak kuriózumok – milyen csodálatos,
ami útjainkat meghatározza!
Fél évvel azután, hogy beszámoltak az expedícióról,
levelet kaptam Berlinből, amelyben egy Adelheid
Volkmann nevű hölgy találkozót kér tőlem. Az apja mesélt
neki Herbert Schröderről és Olga Rinkéről, az expedícióról
megjelent újságcikk nyomán újította fel a korábban
eredménytelenül félbeszakított nyomozást Olga Rinke után,
ezúttal egy detektíviroda segítségével, és így bukkant rám,
Olga Rinke örökösére.
Ezzel egyidejűleg e-mailt kaptam a sinsheimi Robert
Kurztól, egy másik képeslapgyűjtőtől. A délnyugat-afrikai
lovasokat ábrázoló képeslapok meghozták a kedvemet a
régi levelezőlapokhoz. A feleségem szerette a
bolhapiacokat, és miközben ő egyszerűen csak nézelődött,
mindenre nyitottan, én átkutattam a régi képeslapokkal teli
dobozokat. Azóta megismertem a képeslapgyűjtők világát,
tudom, hogy a gyűjtők témák, események és helyek szerint
specializálódnak, ismerem a folyóirataikat, találkozóikat,
börzéiket, honlapjaikat és chatszobáikat, és ismerem azokat
a kritériumokat, amelyek alapján a postai képeslapok
értéke és ára meghatározható. Nem lettem komoly gyűjtő. A
komoly gyűjtők specializálódnak, és a különösen becsvágyó
gyűjtők teljességre törekednek, például minden képeslap
témája a Kyffhäuser-emlékmű vagy a Golden Gate híd. Én
azokat a képeslapokat gyűjtöttem, amelyek tetszettek.
Figyeltem a hátoldalon írottakra is – komoly gyűjtők ezt
megvetendőnek tartják, de én szeretem, ha a képeslapok
történetet mesélnek el.
Van a gyűjteményemben egy lap a Boston Light
világítótoronyról, amelynek a hátulján egy anya 1918
szeptemberében a Casablancában tartózkodó fiát
figyelmezteti, hogy halálos influenzajárvány tört ki, és jobb,
ha elhalasztja a Bostonba való visszatérését. A belfasti
Gilbert 1926 októberében egy Oslóba küldött képeslapon
teli borospohár képével szólítja fel Haakon nevű barátját
arra, hogy a szabadsága alatt se feledkezzen meg a
népszavazásról; ő csak akkor jön látogatóba, ha
megszüntetik Norvégiában az alkoholtilalmat. Egy képeslap
1936 júniusából Napóleont ábrázolja Szent Ilona szigetén; a
hátulján a Szent Ilona-i James üdvözli Phil nevű fivérét
Oxfordban, és azt írja, hogy arzén nyomait találta meg
abban a földben, amelybe Napóleont eltemették, mielőtt
Párizsba vitték volna. Van egy régi képeslapom a Bismarck-
emlékműről is, amelyen a talapzat és a mellszobor
egyenesen áll. De elkalandoztam.
Három évvel ezelőtt találtam egy képeslapot 1913
májusából a Reichstaggal, amelyet Peter Goldbachnak
címeztek Tromsőbe, poste restante. Az ócskás nem tudta,
honnan szerezte a lapot. Mindenhol hirdetéseket adtam fel,
ahol képeslapgyűjtők hirdetnek. Ki ismer valakit, aki olyan
képeslapokat adott el, amelyeket 1913/1914-ben Tromsőbe
küldtek, poste restante? Az információk, amelyeket kaptam,
nem segítettek, de nem tágítottam, újból és újból feladtam a
hirdetéseket. Néhány nappal azután, hogy megkaptam
Adelheid Volkmann levelét, megjött Robert Kurz e-mailje; a
fia épp most hozott haza a norvégiai sétahajókázásból egy
köteg képeslapot, amelyet egy tromsői antikváriumban
talált, mindegyiket Tromsőbe címezték, poste restante. Az
antikvárium nevére már nem emlékszik a fia.
Az interneten egyetlen tromsői antikváriumot találtam,
felhívtam, angolul kérdeztem, és angol válaszokat kaptam.
Az illető nem itt vásárolta a képeslapokat. Van másik
antikvárium Tromsőben? Van egy, de a tulajdonos most
éppen átépíti az üzletet, és nem igazán működik. Sajnálják,
de nem tudnak se nevet, se címet, se telefonszámot
mondani.
Írtam Adelheid Volkmannak, javasoltam neki egy
találkozót két héttel későbbi időpontra, és megadtam a
telefonszámomat és az e-mail-címemet. Repülőjegyet
foglaltam, és két nappal később elrepültem Oslóba, és
onnan tovább Tromsőbe.
 20

Amikor reggel felébredtem Tromsőben, sötét volt, és

rájöttem, hogy januárban nem is számíthatok másra,
legfeljebb délben valami kis fakó fényre. Az ablakhoz
léptem, és a kikötőre láttam, ahol lámpák világítottak, és
kisebb-nagyobb hajók várakoztak, más szállodákra,
amelyeknek szintén lapos tetejük és sima homlokzatuk volt,
és egy térre, amelyet piszkos hó borított. Előtte való este
busz hozott be a repülőtérről a városba a behavazott tájon
és egy hosszú alagúton keresztül, aztán a kivilágított,
üzletekkel és éttermekkel szegélyezett utcán át a
mellékutcában levő szállodába. A fényben úszó út minden
bizonnyal a főutca volt, ott kell lennie egy könyvesboltnak,
ahol találok várostérképet, és megkérdezhetem, merre van
az antikvárium.
A hegyoldalon levő egyik utcában van, mondták, ha
ugyan már létezik. Végigjártam tehát a hegyoldal utcáit,
láttam a templomot, az egyetemi campust, irodaépületeket,
lakóházakat, egy kertészet virágüzletét és egy olyan üzletet,
amelynek kirakata mögött nem adtak el semmit, hanem
nők és férfiak dolgoztak számítógépeknél. Délben
megebédeltem a főutca egyik éttermében, utána
visszatértem a hegyoldalon levő utcákba. Esett a hó, és a
hóval lepett járdán óvatosan lépegettem.
 Akkor találtam meg az antikváriumot, amikor a délidő
szürkesége után újra sötétedni kezdett. Egy lakóház
alagsorában működött, lépcsők vezettek le az ajtóhoz, a
földdel egy vonalban lévő ablakokra nagy betűket
ragasztottak fehér fóliából: antikvariske, és a betűk között
láttam az antikváriust, amint könyveket pakol a polcra.
Belépéskor köszöntem, és visszaköszöntek – ennyi volt. Az
üzletben nem volt más vevő, ám az antikvárius nem fordult
felém, és nem kérdezte meg, mit keresek és segíthet-e.
Kutató szemmel nézett rám, elutasító, bizalmatlan arccal,
aztán visszafordult a könyvekhez.
Végignéztem a polcokat, néha felismertem egy-egy szerző
nevét, és kitaláltam a könyvek címét, megértettem a
geografisk és historisk szavakat is, egyébként kapituláltam
az idegen nyelv előtt. Az asztalon papírdobozok sorakoztak
régi képeslapokkal a világ minden részéből, országok
szerint elrendezve, én sorra kivettem őket, és megnéztem a
címzést. Tromsö, poste restante.
Nem tudtam, hogyan csináljam. Kérdezzem meg, honnan
van ez a sok Tromsőbe küldött, postán maradó képeslapja?
És hogy vannak-e neki Tromsőbe küldött, postán maradó
levelei is? Hogy átnézhetem-e a leveleket? Hogy mennyit
kér egy levélért? Egyáltalán, megértjük egymást?
Megkérdeztem angolul az antikváriust, vannak-e német
könyvei, mire ő angolul a szomszédos szobába küldött,
német könyvekkel megrakott polchoz. Földrajzi, földtani és
biológiai szakkönyveket és regényeket találtam a
harmincas-negyvenes évekből; a könyvek bizonyára a
megszállás után maradtak itt. A szoba közepén egy asztal
állt két fotellal, az asztalon itt is papírdobozok, de most nem
régi képeslapokkal, hanem régi levelekkel, és a címzésük
ezúttal is: Tromsö, poste restante.
Visszamentem az antikváriushoz.
– Sok érdekes dolog van itt.
– Örülök, hogy ezt mondja. Szeretném, ha nagyobb lenne
a választék, de csak most kezdtem bele.
– Nagy a választéka régi képeslapokból és levelekből.
– Igen. Gyakran csak a levelek miatt jönnek a vevők. Nem
is tudom, mit csinálnék, ha nem lenne ez a leskelődő
élvezet, amelyet az emberek régi idők és elfelejtett levélírók
leveleinek olvasásakor éreznek.
– Honnan vannak ezek a dolgok?
– Nevetett. – Ez az én titkom.
– Van még belőlük?
– Elég ahhoz, hogy évekig tele legyenek a dobozok.
Kézenfekvő lett volna, ha most szóba hozom Olga leveleit.
De az antikvárius titokról beszélt, és előbb én akartam
ennek utánajárni. Azt mindenesetre megtudtam, hogy
vannak levelei, és hogy angolul tudunk egymással beszélni.
Így hát azt mondtam:
– Visszajövök. – És kimentem. Az ajtón az állt:
„apningstider 14:00–20:00”.
 21

Másnap egészen estig vártam. Jártam az utcákat az

óvárosban, ahol fából készült házak és templomok álltak,
néztem a kikötőben a szürkén derengő tengert és a szürke
hidat, amely egy nagy ívvel a városnak helyet adó szigetet
köti össze a szárazfölddel. Kenyeret dobáltam a
sirályoknak; röptükben elkapták, és elrepültek vele.
Átmentem a szürke hídon, a szél átfújt a rácson, egy
kötélpályán felvitettem magam egy hegyre, álltam a hóban,
és néztem odalent a várost és a tengert.
Elég postán maradó küldemény van ahhoz, hogy évekig
tele legyenek a dobozok – itt valami nem stimmel. Én
hivatalnok voltam, és az az eljárás, hogy a fel nem vett
postán maradó küldeményeket vagy a postai levéltárba
küldik, vagy megsemmisítik. Korábban minden más
egyszerűen rendetlenséget idézett volna elő, ma pedig a
személyiség- és adatvédelemmel lenne
összeegyeztethetetlen.
Röviddel nyolc előtt léptem be az antikváriumba. Az
antikvárius épp a kabátját vette fel.
– Menni akar? Beszélnem kell önnel.
Tanácstalanul állt, mogorván nézett rám, és végül
levetette a kabátját.
– Talán egy kicsit még maradhatok.
 – Zárja be az üzletet, és menjünk be a másik szobába. –
Leültem a két fotel egyikére, elővettem a táskámból az üveg
Bourbont és a két poharat, amelyet előtte vásároltam, és
töltöttem. Amikor ő is leült, felemeltem a poharamat.
– A jó üzletekre!
– Nem is tudom…
– Igyon! – Ittunk, és láttam az arcán az elutasítást és
bizalmatlanságot, amely már az előző nap is feltűnt, de a
mohóságot is.
– Nem tudom, hogy megvan-e önnek, amit keresek. Talán
nem volt meg soha, vagy már eladta. De talán megvan a
Tromsőbe küldött, postán maradó küldemények
kincsesládájában. – Meséltem neki Olga Rinkéről és Herbert
Schröderről.
– Mennyit érnek önnek a levelek?
– Önnél vannak?
– Nem tudom. Át kellene néznem azt, amit ön
kincsesládának nevez. Az sok munka, sok időbe kerül.
Tehát még egyszer: mennyit érnek önnek a levelek?
– Száz euró levelenként.
– Száz euró? – Nevetve csóválta a fejét. – Ha nem érnek
meg önnek ezer eurót…
– Akkor inkább elmegyek a postai levéltárba, és
megkérem ott az embereket, hadd nézzem át a
kincsesládát, miután visszahozták öntől.
– És ha nem engedik, hogy átnézze?
– Akkor pechem van. Ezért kötnék inkább önnel üzletet.
De mindkettőnk számára előnyösnek kell lennie.
 – Ötszáz.
– Kettőszáz.
Megállapodtunk háromszázban, és az antikvárius
elmesélte, hogyan jutott a kincsekhez.
– Ismeri a régi postahivatalt? A leendő új könyvtárat? Az
épületnek hatalmas raktára van, és ahelyett, hogy az át
nem vett postán maradó küldeményeket egyenesen a postai
levéltárba küldték volna, ahogy elő van írva, a
postamesterek a raktárban tárolták őket. Egyszerű volt, és
mindig akadt valami fontosabb tennivaló annál, hogy
összecsomagolják a dolgokat és elküldjék. Most, hogy
elkészült az új posta, és a régit megszüntetik és kiürítik,
kissé már elkéstek ezzel. Úgyhogy meg akartak szabadulni a
küldeményektől. Titokban persze, és egyik barátom, aki a
postánál dolgozik, megígérte, hogy majd elintézi, és mi
elintéztük, és kiürítettük a raktárt. – Felállt, kinyitotta a
következő helyiségbe nyíló ajtót, egy pincehelyiség volt tele
levelekkel, egyesével, kötegekben, kisebb és nagyobb
borítékokban, s hozzá kisebb és nagyobb csomagocskák,
képeslapok.
Odaléptem az antikvárius mellé.
– Ne nézzem át én a dolgokat? Önnek más dolga is van.
– Persze, talál húsz levelet, tízet eldug, tízet meg
megmutat nekem. Hülyének néz?
– Lehetne úgy…
– Dehogy lehetne. Minden alkalommal meg kellene önt
motoznom. Nem, én nézem át a küldeményeket, és ha
találok valamit, ön küldi nekem a pénzt, és én küldöm a
leveleket. De most jó lenne, ha kapnék ezret, ha nem találok
levelet, a hiábavaló keresésért, és ha találok, akkor
elszámolunk vele.
– Mennyi időre van szüksége?
– Pár hét, egy vagy két hónap, vagy talán három – ahogy
Ön is mondta, más dolgom is van. De sietni fogok.
– Kétezer, és ne tartson tovább két hónapnál.
Bólintott, újra töltöttem, és koccintottunk.
Másnap kivettem a bankból kétezer eurót, elvittem neki,
aztán hazarepültem.
 22

Még semmit nem értem el. De az utazás, a rátalálás, az

alkudozás és hogy elindítottam a levelek keresését és tisztes
árat sikerült keresztülvinnem, új életerővel töltött el. Lehet,
hogy egyébként túl óvatosan éltem, bátrabbnak kellett
volna lennem?
Eszembe jutott a róka, amelyet gyerekkoromban láttam a
szülővárosom állatkertjében. Az állatkert kicsi volt, és kicsi
volt a drótketrec is, amelyben a róka fel-alá járkált megállás
nélkül, és irányváltáskor mindig ugyanazzal a mancsával
lökte el magát a ketrec beton alapzatának mindig
ugyanattól a helyétől, amely a sok érintéstől simára kopott
és elsötétedett. Én is csak egy simára kopott és elsötétült
helyet hagytam hátra? Vagy még annyit se?
De hát én átlagos ember vagyok, aki átlagos életet élt.
Nem csináltam semmi nagyot. Van szemem mások
nagyságához, és jó krónikása lettem volna egy fausti
barátnak vagy egy olyannak, aki különös életutat járt be. De
itt volt nekem Olga, a róla való emlékeim számomra
nagyon értékesek voltak, és elég volt nekem, hogy az ő
krónikása lehettem.
Ez vitt el engem Tromsőbe, és ennek köszönhettem
Adelheid Volkmann látogatását.
Telefonáltunk néhányszor. Repülővel jöjjön vagy
vonattal, a folyó mellett levő szállodában vagy a
közelemben levő panzióban szálljon meg? A vonat és a
panzió mellett döntött, én pedig az okot találgattam. Többre
becsülte a kényelmes vonatutazást és a rövid utakat, vagy
kevés pénze volt, takarékos természetű, netán fukar volt? A
vonatra váltott kedvezményes jegy olcsóbb volt, mint a
repülő, és a panzió olcsóbb, mint a szálloda. És mint ember
milyen lehet? A hangja fiatalosan csengett, de idős nőknek
is lehet fiatalos hangjuk, és hogy nyugodtan beszélt,
jelezhet higgadt embert, de lassút is vagy unalmast.
Kimentem eléje a pályaudvarra, és mivel ez februári nap
volt, amikor a tavasz már a levegőben lógott, és az emberek
ingujjban ültek a kávéházak teraszán és a sörkertekben,
elvittem egy folyó menti kerthelyiségbe. Órányi napsütés
volt még hátra, ami elég egy teára.
Leültünk, néztem őt, a ráncokat a szeme és a szája körül,
a szürkésszőke haját, a zöld szemét, a nagy száját. Hatvan
körül járhatott. A bőre hervadt, mintha dohányozna, vagy
nemrég még dohányzott volna, és nem sminkelte, nem is
rúzsozta magát. Amikor a vonattól az autóhoz kísértem,
aztán az autótól a kerthelyiségbe – kicsit magasabb voltam
nála, ő egy kicsit kövérebb volt nálam –, feltűnt magabiztos,
határozott járása. Most is így ült velem szemben,
magabiztosan és határozottan.
– Nemrég szokott le a dohányzásról? Amikor kivette a
papír zsebkendőt a csomagból, röviden odatartotta nekem,
ahogy a dohányosok szokták megkínálni cigarettával a
másik embert.
 Nevetett.
– Tényleg? Igen, leszoktam, és féltem, hogy nem tudok
anélkül írni, de tudok. Az újságnál soha nem írtam cigaretta
nélkül, bár sokszor elfeledkeztem róla, és végigégett a
hamutartóban. Amikor az történt, ami mindenhol történt,
csökkenő példányszám, megfogyatkozó reklámbevételek,
elbocsátások, akkor nemcsak az újságnak mondtam búcsút,
hanem a dohányzásnak is. Ennek öt hete. Azóta
szabadúszóként írok, és reménykedem, hogy meg tudok
belőle élni.
Tovább kérdezgettem, és amikor eljöttünk onnan,
tudtam, hogyan szokott le a dohányzásról, hogy kertekről,
táplálkozásról és egészségről írt cikkeket, van egy hétvégi
telke, elvált, hogy a lánya és az unokája Amerikában él,
hogy verseket szokott fordítani angolból, és szeret egyedül
élni. Ő is kérdezett, és távozáskor már ismerte az
életkörülményeimet.
– Meghívhatom hozzám vacsorára? A jó éttermek tele
vannak, hangosak és megnehezítik a beszélgetést. Nem
főzök rosszul.
Elfogadta a meghívást, úgyhogy letettem a panziónál, és
elmagyaráztam neki, hogyan jut el hozzám.
– Akkor hát nyolckor!
 23

A vacsorát már előkészítettem, karfiolleves, Stroganoff-

bélszín, sült alma, nem kellett rögtön nekilátnom, leültem
és gondolkodtam. Kire emlékeztetett Adelheid Volkmann?
Mi emlékeztetett rajta valakire? Az arca, a fiatalos hangja, a
nyugodt beszéde, a határozott, magabiztos fellépése?
Mindenesetre már tudtam, miért kellett takarékoskodnia.
Úgy gondoltam, előbb eszünk, és majd utána térünk a
tárgyra, de ő már az aperitifnél beszélni kezdett.
– Apám 1955-ben jött vissza az orosz hadifogságból, az
utolsók között. 1939-ben házasodott meg, anyám 1940-ben
szülte a bátyámat, és 1956-ban még elég fiatal volt ahhoz,
hogy engem is megszüljön. A szüleim nem jöttek ki jól
egymással, anyám tizenöt évig jól elboldogult apám nélkül,
és nem volt rá szüksége, apámnak tizenöt évig nem volt
felesége, és senkit nem tudott gyötörni, ezt be akarta
pótolni, és a bátyámmal, aki elhagyta az Adolf nevet, és
helyette Dolfnak hívatta magát, végképp nem tudott mit
kezdeni. Úgyhogy rám koncentrált. Mesélt a háborúról és a
hadifogságról, hogy miért szeretett bele anyámba, és miért
nem kellett volna beleszeretnie, miért nem bírja elviselni,
és miért van viszonya a szomszédasszonnyal. Ez hízelgett
nekem, úgy éreztem, komolyan vesznek és szeretnek – csak
a halála után jöttem rá, hogy kihasznált. Nem volt rám jó
hatással. Egyébként a rendőrségnél dolgozott, bűnügyi
igazgatóként ment nyugdíjba, és 1972-ben halt meg
tüdőrákban. – Elmosolyodott. – A dohányzásra is ő
szoktatott rá.
Ivott egy kortyot, megcsóválta a fejét, és maga elé nézett.
Már emlékeztetni akartam az evésre, amikor folytatta.
– Amikor mindenki fellázadt a szülei ellen, akkor én a
halott apám ellen lázadtam fel, az egoizmusa, a bornírtsága,
a nagyzolása ellen, ahogy a feleségével és velünk,
gyerekekkel bánt – volt mi ellen. Tudtam, hogy hazudott a
múltjáról, sok minden nem passzolt össze. Azt állította,
hogy építészetet tanult, mégis a rendőrségnél dolgozott,
azt…
– Eiknek hívták?
– Jó, akkor ön tud róla valamit. A szülei és a testvérei
valószínűleg meghaltak, amikor elüldözték őket, apám
hiába kerestette. De volt egy nénikéje, Olga Rinke, aki
nagyon szerette őt, és akit ő is nagyon szeretett, a háború
után sokáig nála lakott, és ő sokat mesélt neki a barátjáról,
Herbert Schröderről, akiről aztán apám nekem mesélt.
Szerette a német hősöket.
– 1972-ben halt meg? Akkor még élt Olga Rinke.
– De úgy tűnik, nem voltak kapcsolatban. Miért? És van
valami a hagyatékában apámról? Milyen volt gyerekként és
fiatalként? Tényleg építészetet tanult, és mit kezdett vele, és
hogyan került a rendőrséghez? Igaz, amit egy tizenhét éves
nőről mesélt, akit feleségül vett?
Kérdően nézett rám. Eik lánya. Az utolsó, amit Olga Eikről
mesélt, az volt, hogy Eik olykor meglátogatta, amikor ő már
elvesztette a hallását. Utána Eik egyszerűen kiesett a
történeteiből. Miért nem csodálkoztam én ezen?
– Tudja, hogyan nézett ki Olga Rinke? – Átmentem vele a
dolgozószobámba, és megmutattam neki a fényképet.
Hosszasan nézte, és aztán még mindazt, ami a falon volt.
– Ez az ön felesége? Ezek a gyerekei? Ő kicsoda?
Bemutattam neki a feleségemet és a gyerekeimet, a
szüleimet és a testvéreimet, a barátaimat és barátnőimet és
még azt a fekete macskát is a fehér lábával, akit a lányom
tizenkét éves korában kapott, és aki tizenhét éven át velünk
maradt.
– Nem eszünk? Sokat nem tudok önnek mondani, és azt
evés közben is megtehetem.
 24

Azzal kezdtem, amit Eikről tudtam: hogy kik voltak a szülei,

milyen utat járt be a parasztudvartól Tilsitig és Berlinig és
Olaszországig, hogy belépett a pártba és az SS-be, hogy
milyen szerepet játszott Olga az életében, hogy egy ideig
még látogatta Olgát. Aztán kérte Adelheid Volkmann, hogy
meséljek Olgáról és Herbertről is, a gyerekkorukról és a
szerelmükről, Herbert gyarmati és sarkköri álmairól, az
Északkeleti-földre indított expedíciójáról, Olga postán
maradó leveleiről. Végül tudni akarta, én hogyan
ismerkedtem meg Olgával, és hogyan kerültem közel hozzá.
Meséltem az előétel, a főétel és a desszert alatt. A végén
elnézést kértem, hogy olyan sokat beszéltem.
– De nem, hiszen én kérdeztem rá mindenre. – A
borospoharával köröket rajzolt a terítőre. – Apám a pártban
és az SS-ben, másképp szebb lett volna, de én is ilyesmire
gondoltam. Nagyon is belefér. Amit ön róla és Olgáról
mesélt… nem egészen értem. Olga kedvelte őt, és törődött
vele, de miért hazudta apám, hogy sokáig nála élt? Lehet,
hogy a háború után kapcsolatban voltak, de mi nem tudunk
róla? Miért titkolták volna el?
– Nem tudom. – Kivittem az edényeket a konyhába.
Amikor visszajöttem, még mindig a poharával játszott. – Az
édesanyja mit mondott?
 – Anyám? – Felrezzent a gondolataiból. – Olgát soha nem
említette. Apámról, amíg hadifogságban volt, csak keveset
beszélt, és utána hamarosan csak gyűlölködve. Röviddel
apám halála előtt demens lett. El kellett volna hagynia őt,
minél hamarabb, annál jobb, ápolónőként nem volt apámra
rászorulva. De a válás nála szóba se jöhetett.
Felállt, kinézett az ablakon az éjszakába, körüljárta a
szobát, végignézte a könyveimet és a CD-imet, alaposabban
is megszemlélte a polcok között lógó képet, azt a 18. századi
metszetet, amely Jean-Jacques Rousseau-t ábrázolta prémes
sapkában és kaftánban.
Azt kérdezte:
– Megszakították egymással a kapcsolatot? Vajon miért?
– Ezt ne tőlem kérdezze. Nem értek a szakításokhoz.
– Mit kell ehhez érteni? Ha nem megy tovább, hát nem
megy tovább, elválnak az emberek.
– Igen. Említette, hogy elvált…
Válaszolt a kérdésre, amelyet nem mertem feltenni.
– Festő volt, talán zseni, nem tudom. Az elején még
szerettem a megszállottságát. De nem törődött mással, csak
a művészetével, és én voltam felelős a pénzért és Janáért és
a házért, egy régi parasztházért a Teutoburgi-erdő szélén,
amelyet örökölt, és amely akkor már szétesőben volt.
Néhány év elteltével nem bírtam tovább. És már ki nem
állhattam őt, ezt az önmagába szerelmes gyereket, nagyobb
volt, mint Jana, megterhelőbb. Nem esett nehezemre, hogy
szakítsak vele.
– Én nem tudok szakításokkal élni. Mindenkivel, aki az
életem folyamán közel állt hozzám, tartom a kapcsolatot, és
bármilyen döcögős volt is a házasságunk, a válás nálam se
jöhetett szóba.
– Olga Rinke hogy volt a szakítással? Könnyen ment neki,
nehezen?
– Nem tudom. Azt gondoltam, ismerem őt. De az éjjeli
sétáiról a haláláig mit sem sejtettem, és az ön beszámolójáig
csak annyit tudtam, hogy gondoskodott Eikről, de azt nem,
hogy Eik évekig nála lakott. Felteszem, ezek azok az évek
voltak, amikor a falut, ahol Eik szülei éltek, megszállták a
franciák vagy a litvánok, és Eik Tilsitben járt gimnáziumba.
A mi kapcsolatunkban nem voltak szakadások, és azt
gondoltam, Olga ugyanolyan állhatatos, mint én. De ezek
szerint nem volt az.
Adelheid Volkmann bólintott. Ő tudta, hogy mások nem
olyanok, mint gondoljuk.
– Köszönöm önnek ezt az estét, a vacsorát, mindent, amit
elmesélt nekem. Holnap még elmegyek megnézni a
tartományi kertészeti kiállítást, hogy le tudjam írni az
utazást az adómból. Volna kedve velem jönni?
Megígértem, hogy reggel kilenckor érte megyek autóval,
és visszavittem a panzióba, két sarokra és két utcára a
házamtól.
 25

Ha olyan magabiztos, határozott emberekkel találkozom,

mint Adelheid Volkmann, és még azt is megtudom, hogy
könnyen veszik a kötődést és elszakadást, akkor eleve nem
akarok közel kerülni hozzájuk – hiszen tudom, hogy úgyis
el fognak hagyni. De miközben a Fekete-erdőbe autóztunk,
bizalommal voltunk egymáshoz, úgy meséltünk magunkról,
mintha tényleg fel akarnánk fedezni egymást,
összetegeződtünk, és amikor hallgattunk, nem hiányzott a
beszéd.
A tartományi kertészeti kiállítást arra használta fel a
polgármester, hogy újrafényezze a városát, amely egykor
szebb napokat látott, de mostanra az iparát is és a gazdag
polgárait is elvesztette, és hogy adjon neki egy parkot a régi
kastély maradéka körül, új medret a kis folyónak, amelyet
korábban befalaztak, egy parti sétányt. A város lakói is
megtették a magukét, virágládákkal díszítették az
ablakokat, amelyek gazdag színpompát ígértek a nyárra, és
a nap jó néhány frissen tatarozott házra sütött. Az árnyékos
sarkokban még ott szürkült a maradék hó. Adelheidnél volt
egy kamera, és fényképezett.
„Utószezon. A tél a kertészeti kiállítás után” – ez volt a
címe annak a cikknek, amelyet a Park és Kert számára írt.
Interjút beszélt meg a polgármesterrel, a kertészeti kiállítás
ügyvezetőjével és a helyi újság főszerkesztőjével, és én ott
voltam vele, és láttam, milyen jól végzi a dolgát. Tájékozott
volt és barátságos, kitartóan kérdezett, amikor próbáltak
kitérni az utólagos költségekre és az adósságterhekre
vonatkozó kérdések elől. A polgármester nem hagyta magát
lebeszélni arról, hogy meghívjon minket vacsorára az
Aranyhattyú étterembe, amely a kertészeti kiállításra új
üzletvezetőt és szakácsot kapott, és a várost kulináris
tekintetben is előrevitte.
Később indultunk el, mint terveztük. Tavaszi napsütéssel
kezdődött a délelőtt, akárcsak az előtte való nap. Délután
megváltozott az időjárás, leesett a hőmérséklet, és a kék ég
elszürkült. Amikor kiléptünk az Aranyhattyúból, és az
autóhoz mentünk, szállingózott a hó.
Indulás után erősebben a gázra léptem. Úgy gondoltam,
jobban elviseljük a havat az autópályán, mint az
országúton, és még elérem a pályát, mielőtt sűrűbb lesz a
hó. De már néhány kilométer után olyan sűrűn esett, hogy
az ablaktörlők csak nehezen birkóztak meg vele, és nekem
is lassan kellett mennem. Alig láttam. A fehér úttest, a fehér
korlát és a fehér árok egymásba folyt, a lámpák fénye
megtört a hópelyheken, és a szembejövő autókat csak az
utolsó pillanatban lehetett észrevenni. Néha megpörögtek a
kerekek, az autó megcsúszott, de aztán megmaradt az
úttesten. Elmentünk egy autó mellett, amely az árokban
kötött ki, a vezetője intett, hogy menjünk tovább, és ha
megálltunk volna az emelkedőn, nem tudtunk volna újra
elindulni.
 Adelheid és én nem beszéltünk. Én feszülten ültem,
mereven néztem a fehér förgeteget, és a szükségesnél
szorosabban markoltam a kormányt. Mígnem Adelheid a
vállamra tette a kezét, és azt mondta:
– Én szeretem ezt. Odakint a hideget, idebent a meleget, a
lassúságot. Nem tesz semmit, ha csak éjfélkor érkezünk
meg.
Bólintottam, de még eltartott egy darabig, amíg eléggé ki
tudtam engedni, és megkérdeztem:
– Mit mesélt még Eik Olgáról? Milyen volt Olga? Szigorú?
Elnéző? Próbálta őt nevelni, vagy ezt a szüleire hagyta?
– Rég megbocsátottam apámnak mindent. Azt gondoltam,
tizenöt év háború és hadifogság után az ember élni akar, és
ha az asszony elutasítja, akkor kell neki egy szerető. Csak
később mondta el, amikor anyám már demens volt, hogy
fiatal házas korukban megcsalta őt, anyám terhes volt, és
apám még csak el se titkolta előle. – Adelheid felsóhajtott. –
Mivel anyám a demenciájával idegen volt nekem, én
magam bocsátottam meg apámnak. Csak anyám halála
után tudtam együtt érezni a fiatalasszonnyal, és felfogni,
hogy mit tett vele apám, és anyám mennyit szenvedhetett. –
Megint sóhajtott. – De te Olgáról kérdezel. Apám elbeszélése
alapján egy kedves, elszánt asszonyt képzeltem el, aki
csodálatosan tudott mesélni, és akinek a történetei mindig
valami tanulságot hordoztak. Herbert az indiánok között –
valami sérülésről és bizalomról volt szó, már nem tudom
összerakni. Herbert a hereróknál – nem nézte meg jól a
másikat, ahol pedig nagyon meg kell nézni, minél
különbözőbb valaki, annál jobban. Herbert a sarkkörön – a
nagy vállalkozásokat jól meg kell tervezni és jól elő kell
készíteni. Nem tudom, hogy mindig Olga vonta-e le a
tanulságot, vagy már apám.
Jóval éjfél után értünk haza. Reggel Adelheid nem tartotta
szükségesnek, hogy kapukulcsot kérjen, a panziónak nem
volt éjjeli portása, és így elfogadta az ajánlatomat, hogy
aludjon a vendégszobámban. Éhes volt, felmelegítettem a
Stroganoff-bélszínt, csináltam egy salátát, és nem sok szót
váltva ettünk.
– Köszönök mindent. – Felálltunk, Adelheid odajött
hozzám, átölelt, a fejét a mellemre hajtotta, és én rátettem a
kezem. – Holnap hatkor indulnom kell. Rövid az éjszaka.
Jössz az ágyamba? – Felemelte a fejét, rám nézett, és amikor
nem válaszoltam rögtön, újra a mellemre hajtotta.
– Én… ha szép lesz, nem viselem el, hogy holnap elmész.
És ha nem lesz szép, akkor nem akarom.
– Értem. – Halkan nevetett. – Talán eljövök megint, és
tovább maradok. Vagy eljössz te Berlinbe. – Aztán óvatosan
elvált tőlem, azt mondta: – Aludj jól –, és a szobájába ment.
 26

Márciusban semmit nem hallottam Tromsőből.

Gondolkodtam, hogy telefonálok és rákérdezek, de végül
hagytam. Ha a pénz ígérete nem tudja rávenni az
antikváriust, hogy leveleket keressen, akkor a telefonálás
sem segít.
Adelheiddel leveleztünk és telefonáltunk. Ő elküldte
nekem a cikke első változatát, én elküldtem neki a
tervrajzot, hogyan akarom átalakítani a kertet. Küldött
nekem fényképeket Eikről, az anyjáról és magáról is
néhányat, amelyeken gyerekként és fiatal lányként látható.
Kicseréltük nézeteinket könyvekről, zenékről, filmekről és
arról, hogy ő legszívesebben délen nyaral, míg én északon,
hogy ő szeretne megint egy kutyát, én pedig egy macskát.
Gyerekként is, fiatal lányként is emlékeztetett Adelheid
valakire. Valamelyik nővéremre? Emilie-re? A feleségemre,
akit nem ismertem gyerekként és fiatal lányként, de láttam
róla fényképeket? Valamelyik gyerekre vagy fiatal lányra,
akivel játszottam vagy táncoltam vagy aki nagyon tetszett?
Volt a pincében egy dobozom fényképekkel, fel akartam
hozni, hogy kikeressem, kire hasonlít Adelheid, de aztán
nem volt olyan fontos.
Április közepén jött a levél Tromsőből. Az antikvárius
harmincegy levelet és egy levelezőlapot talált Herbert
Schrödernek címezve; az előleg levonása után még hétezer-
hatszáz euró átutalását várja egy londoni bankszámlára. A
pénz beérkezése után küldi a dolgokat; kérésre futárral is
tudja őket küldeni, ebben az esetben további százhúsz
eurót kér átutalni.
Ez több pénz volt annál, mint amennyit hirtelen
mozgósítani tudtam volna. Amikor gondolkodni kezdtem,
miből is teremtsem elő, eszembe jutott Olga
takarékbetétkönyve. Bevittem a bankba, és a tizenkétezer
márkából valamivel több mint tizenhatezer euró lett,
amiből már bőven kitelt a kért összeg.
Két hét múlva, egy szerdai napon, tizenegy órakor a
futárszolgálat kihozott nekem egy nagy borítékot. Abban
egy másik boríték volt, és az antikvárius levele, dátum,
megszólítás és elköszönés nélkül, pusztán egy aláírással.

Sajnálom, hogy várnia kellett. Nem csak sok dolgom

volt. Az elején nem tudtam úgy átverekedni magam a
levélhegyeken, hogy ne vegyek a kezembe és ne
olvassak el egy-egy küldeményt. Aztán ez szinte
szenvedély lett. Találtam egy levelet, amely
féltékenységi történetről szólt, és egy olyat, amely
testvérek közötti veszekedésről, lenyűgözött, és
többet akartam. Találtam egyet a megszállás
idejéből, amelyben az alávalóság és árulás drámája
sejlett fel, és egyet a felszabadulás utáni időkből,
amelynek írója, egy kollaboráns bejelenti
öngyilkossági szándékát. Tudnia kell, hogy
történelmet hallgattam az egyetemen, és most azt
gondoltam, végre úgy tudom megragadni a múltat,
ahogy valójában volt. Ehelyett harminc vagy negyven
levél után undorodni kezdtem attól, hogy más
életekbe hatolok be. A történelem nem a múlt, ahogy
valójában volt. Hanem az az alak, amelyet adunk
neki. Legyen Önnek több öröme ezekkel a levelekkel,
mint nekem volt.

Aksel Helland
 27

Legfelül a borítékban egy köteg levél volt, amelyet Olga írt

Herbertnek. A vékony, kék zsinór kioldozása nélkül is
láttam, hogy huszonöt küldemény van a kötegben 1913-tól
1915-ig, időrendben, legalul a legrégebbi, legfelül a
legújabb. Meglepetésemre a harmincas, az ötvenes és a
hetvenes évekből is találtam leveleket, amelyeket Olga írt
Herbertnek. Volt egy levél Herbert apjától 1913. augusztus
10-i dátummal és egy képeslap egy baráttól 1914
januárjából a bécsi Hofburg képével.

Kedves Öregem,
Erwintől hallom, hogy a hó és jég birodalmában
akarsz boldogulni. Ördög és pokol! Engem
áthelyeztek Bécsbe. Kezdődnek a bálok, és minden
táncosra szükség van. Hagyd az eszkimó nőket,
gyere, és itt rázd a rongylábadat!

Régi barátod, Moritz

Az apa levele – merített levélpapír és boríték

dombornyomott névvel – maga volt a hiábavalóság.

Fiam,
mióta elhagytál minket és Berlinbe indultál, anyád
 beteg. Mindig is gyenge volt a tüdeje, és ez nem az
első gyulladás.
De még soha nem volt ilyen súlyos a helyzet a
lázával, a légszomjával, a köpetével és a
fájdalmaival. Félek, meg fog halni. Nem tágítok az
ágya mellől.
Ha beszél, csak Téged emleget. Gyere vissza. Vedd
át a gazdaságot és a gyárat, házasodj meg, nemzzél
gyereket. Legyen újra fiatal hangoktól hangos a ház.
Néha kell egy csapás ahhoz, hogy megértsen valamit
az ember. Mi most értjük, hogy nem az számít, amit
mi gondolunk, hanem amit Te akarsz.
Gyere hamar.

Apád

A levelet fekete, meredeken dőlt, széles írással írták, a toll

karcolta a papírt, és apró foltokat ejtett, az aláírásnál
megbicsaklott, és egy kampóban végződött. Lehet, hogy az
apa izgatott állapotban írta a levelet? Vagy nagy sietségben,
mert abban reménykedett, ha idejében elküldi, még eléri a
levél Herbertet, mielőtt az Északkeleti-földre indul?
Nem volt pontos képem Herbert szüleiről. Tudtam Olga
elbeszéléséből, hogy nagyon ragaszkodtak Herberthez.
Hozzá vagy a családi név és a családi örökség
hordozójához? Mindkét szülő ugyanúgy gondolkodott? Az
apa nem úgy írta alá a levelet, hogy „Szüleid”, hanem úgy,
hogy „Apád” – sokáig mást gondolt Herbert házasságáról,
mint az anya, és most beadta a derekát?
 Vajon megfordította volna a levél, ha eléri a címzettet,
Herbert és Olga sorsát? Elfogadta volna Olga a nem kívánt
meny szerepét? Szeretett volna Herberttel és a gyerekeikkel
az apósa és anyósa szeme előtt élni? Feladta volna Herbert
az álmait, hogy törzsökös földbirtokosként és gyárosként
éljen?
Mi történt volna, ha ez meg ez lett volna – ez nem játszott
szerepet. Nem ezen múlt, hogy rendben volt-e Olga élete,
vagy hiba volt. De mégis foglalkoztatott.
 28

Olga leveleivel nem siettem. A leveleket összefogó zsinór

hurokba volt kötve, szét akartam húzni, de ehelyett
összehúztam, és mivel nem vettem rögtön észre, egyre
szorosabbra húztam a csomót. Nem vettem elő kést vagy
ollót, kibogoztam a csomót, elválasztottam egymástól a
hurkokat és a zsinórvégeket, így végül ki tudtam oldozni a
zsinórt – hosszú volt, vékony és kék.
A nagy étkezőasztalra tettem a leveleket, öt sorban öt-öt
levél. A borítékok fehérek voltak, az írás kék a Soennecken
töltőtoll vékony felmenő és vastag leszálló vonalaival, a
bélyegek Germánia profiljával színesek, egy piros
tízpfenniges bélyeg vagy szürke és barna két-, három- és
ötpfenniges bélyegek kombinációja; balra felül 1914
júliusáig az állt: „poste restante”, utána az: „postán
maradó”. Az első levél 1913. augusztus 29-én kelt, az utolsó
1915. december 31-én. A második levélen, amely 1913.
augusztus 13-án kelt, az állt: „Ezt olvasd először!” A hatodik
sorba a harmincas évektől a hetvenes évekig írt leveleket
tettem.
Kimentem a konyhába, és elővettem egy éles, hegyes
pengéjű konyhakést, amellyel ki tudtam nyitni úgy a
borítékokat, hogy nem tettem bennük további kárt. Az
utolsóval kezdtem, felvágtam a borítékot, kivettem belőle a
levelet, elsimítottam, és amikor az elsőt is kinyitottam, a
teleírt lapok és a felvágott borítékok szépen két halomba
rendezetten hevertek egymás mellett.
Az egyik levélben találtam egy fényképet. Olga egy széken
ül, arcán mosoly és a keze az ölében, mellette egy tízéves
forma fiú áll tágra nyílt, ijedt szemmel. Ismertem Olgát
kislányként a kertben és érett asszonyként a menekülés
után; ez volt az első fénykép, amelyen fiatal nőként
láthattam. Nem volt csinos, arcában nem volt semmi bájos
és vonzó, de volt benne nyitottság és tisztaság, és igaza volt
Viktoriának, az erős arccsontok miatt volt benne valami
szlávos vonás. Ezen a képen is kontyba kötötte a haját.
Még nem akartam hozzáfogni az olvasáshoz. Olyan volt,
mintha találkám lenne Olgával, mintha jönne hamarosan,
de még váratna magára. Így hát vártam, és a kislányra
gondoltam, és a fiatal nőre, akit nem láthattam, Rinke
kisasszonyra, akinek a lábánál játszottam, aki meglátogatott
a betegágyamnál, és aki megértett, amikor a szüleim nem
értettek meg, Olgára és a találkozásainkra és közös
programjainkra a későbbi években, és kettőnk közelségére.
Visszaemlékeztem a tartására, beszéde hangzására, zöld
szemének tiszta tekintetére.
Még egyszer kimentem a konyhába, teát csináltam,
megtöltöttem a termoszt, és bevittem az étkezőasztalhoz.
Délután volt, odakint sütött a nap, és énekeltek a madarak.
Fogtam az első levelet, és olvasni kezdtem.
HARMADIK RÉSZ
1913. augusztus 29.

Miért hazudtál nekem? Visszajössz-e a tél beállta előtt, ezt

kérdeztem Tőled, és Te igent mondtál – ez volt az utolsó
éjszakánk, szerelmeskedtünk, közel voltunk egymáshoz –
ha akkor az igazság nem volt szent Neked, akkor mikor
szent? Mindig is hazudtál nekem? Gyerek vagyok Neked,
akit megnyugtatsz valami kitalált dologgal? Vagy nőként túl
buta vagyok a Te férfi gondolataidhoz? Kímélni akartál?
Magadat kímélted, nem engem. Ha elmondtad volna az
igazságot, én is elmondtam volna Neked az igazságot. Mivel
Karéliában sikerült, azt hiszed, minden sikerül? Karéliában
szerencséd volt. Mindig szerencséd volt az életben. De a
fejedbe szállt a dicsőség, és elvette az eszedet.
Ketten elhagyták az expedíciót. Nekik is hazudtál. Olyan
akartál lenni, mint Amundsen? Akkor hirdetni ki a nagy
célt, amikor már nincs visszaút, csak a győzelem vagy a
bukás? Amundsen meg akarta előzni Scottot – Te kit akartál
megelőzni? Egyáltalán, kit érdekel Rajtad kívül Északkeleti-
föld és az átjáró és a sarkpont? Inkább törjön életed virága
– azt mondtad, ennek nincs köze az expedícióhoz. Ez is
hazugság volt. Hős akarsz lenni, ezért akarsz odaveszni.
Akkor csak menj – nem, nem akarok bűnbe esni. De ne
gondold, hogy Te odafent hősként fogsz elpusztulni. A
hősök valami nagy dologért halnak meg. Te semmiért.
Semmi haszna nem lesz az emberiségnek. Egyszerűen
megfagysz.
Hogy teheted ezt? Egy üres gesztusért eldobni engem, a
szerelmünket, az életünket? Tudom, hogy nem vagy
alkalmas a polgári életre, nem is követeltem tőled ilyesmit.
De volt egy közös életünk, egy élet megszakításokkal, ahogy
egy férfi és egy asszony elszenvedi, ha az asszony otthon
marad, a férfinak pedig el kell mennie, mert katona vagy
kutató vagy kapitány. A mi életünk volt. Akkor is, ha
egymás után vágyakoztunk, ha távol voltál és távolra
vágytál, ha nálam voltál – boldogok voltunk. Göröngyös
boldogság volt, de boldogság. A mi boldogságunk.
Kevesebbet ér, mint az a gesztus, amivel életed virágát
akarod törni? Egyébként is, miféle ízléstelen vers ez: életed
virágát törni – semmi és senki nem töri életed virágát, az
embereknek hajtva hasznot – az embereknek nem hősök,
hanem emberek hajtanak hasznot, olyanok, mint Te meg
én.
Sokszor elvarázsoltál engem a csillogó szemeddel, ha
terveket szőttél, vagy meséltél róluk, ha útnak indultál vagy
hazatértél. Olyan voltál, mint egy gyerek, akit lenyűgözött a
világ és az élet. De a gyerekek nem teszik kockára az
életüket. Elmennek a legvégsőkig, de azon túl nem. Ez része
a varázsuknak. A Te varázsod – most látom csak, hogy
hamis varázs volt.
Hazudtál nekem, kétszeresen is. Ha megmondtad volna,
mit tervezel, harcoltam volna Veled, kiabáltam volna,
könyörögtem, sírtam volna, mindent megpróbáltam volna,
hogy lebeszéljelek. Ha mégis megcsináltad volna, akkor is
elintézhettük volna egymással a dolgot. Talán megértettelek
volna, és megláttam volna valami igazságot az üres
gesztusaid és a fellengzős szavaid mögött.
Kezdetben dühöngtem. Most már csak szomorú vagyok.
Szétverted, ami a miénk volt, és hogy miért tetted – az egyik
ok ugyanolyan rossz, mint a másik: túl gyáva voltál az
igazsághoz, vagy túl kényelmes voltál hozzá, vagy nem is
gondolkodtál el rajta, mit követsz el a hazugságaiddal. Nem
tudom, mi lesz velünk.
1913. augusztus 31.

Herbert, kedvesem,
ugye, ez az első levél, amit a kezedben tartasz tőlem? Ne
olvasd el a másikat. Amikor megtudtam, hogy a telet a
jégben töltöd, majd megőrültem az aggódástól.
Szemrehányásokat tettem Neked. Bántott, hogy kockára
teszed az életedet és a boldogságunkat. De nem akarok
szemrehányásokat tenni. Próbára teszed Magad, az
embereidet, a felszerelésedet, készülsz a nagy
vállalkozásra. Vagy már a nagy vállalkozásra indulsz?
Hinni akarok benned. Reménykedem Veled együtt, és
imádkozom Érted. Remélem, hogy megfelelő ruháid
vannak, megfelelő ellátmányod, és jól szót értesz az
embereiddel, és megőrzöd a bizakodásodat. Túl későn
indultál útnak, azt írja az újság, hamarosan itt a tél. Most
már tudom, hogy Neked nem volt késő. Te nem akarod
elkerülni a telet, Te keresed.
Magamnak teszek szemrehányást, nem Neked. Mióta
ismerlek, sokra tartod képesnek Magad, és Karélia óta azt
gondolod, számodra nincsenek határok. És közben
ragyogsz. Szeretem azt a képességedet, hogy lelkesedni
tudsz valamiért, tékozolni tudod Magad, mindent feláldozol
egy ügyért, szeretem a ragyogásodat. Ilyen vagy, nem
tudlak így szeretni, és közben elvárni, hogy józan legyél. Én
józan vagyok. Beszélnem kellett volna Veled, és meg kellett
volna próbálnom lebeszélni Téged arról, hogy a jégben
akarj áttelelni. Lehet, hogy nem sikerült volna. De lehet,
hogy igen.
Amit írok, csak akkor olvasod, amikor már túl vagy az
egészen. Szívesen elkísérnélek a leveleimmel, hogy mindig
találj egyet: amikor érkezik a hajó, ha indultok, ha
letáboroztok. Nekem olyan, mintha nemsokára olvasnád a
levelemet, és szomorúan néznél, mert aggódom, és
mosolyognál, mert szeretlek a ragyogásodért, és a
homlokodat ráncolnád, mert le akartalak beszélni a jégben
való áttelelésről. Kényszerítenem kell magam, hogy arra
gondoljak, olyan levelet írok, amelyet sokáig nem olvasol.
Ha olvasod, visszatértél Tromsőbe, épp táviratoztál nekem,
és én már nem aggódom. Ha tudod, holnap vagy
holnapután táviratozd meg nekem, mikor érkezik a hajód
Hamburgba, és akkor ott fogok állni a rakparton, és várok
rád. Nagyon hiányzol, és hiányozni fogsz akkor is, amikor
ezt olvasod. Amíg nem vagy velem.
Elkísérlek a gondolataimmal és a szerelmemmel. Nem
tudom, meddig vagy a hajón, és mikor vagy Északkeleti-
földön. Elképzelem magamnak: hó, jég, hegyek, sziklák,
gleccserek, a havat torlaszokba fújja a szél, a jégtáblák
feltornyosulnak, a gleccserek tele vannak szakadékokkal, és
e fölött a sötét ég, amelyen csak órákra jelenik meg
halványan a nap a horizonton. Ha ezt elképzelem, félni
kezdek. Imádkozom Érted. De úgy érzem, mintha Isten nem
hallana meg engem, mintha olyan messze lenne, mint Te,
valahol északon, a hó és jég között. De talán jó, hogy ott van,
ahol Te vagy. Isten, vigyázz a kedvesemre.

Olga
1913. szeptember 21.

Herbert, akinek ébredéskor az első és elalváskor az utolsó

gondolatom szól,

ma vasárnap van, az istentiszteletnek és az orgonálásnak

vége, és nem követeli meg az iskola, hogy ne Rád, hanem a
gyerekekre gondoljak. Napsütéses, meleg, nyári napjaink
voltak, de ma ősz van a levegőben, és ha a fákra nézek,
látom az első sárga leveleket. Nem tudok úgy az időjárásra
gondolni, hogy ne gondoljak Rád – adjon Neked Isten
irgalmas időjárást. Három hete megkezdődött az iskola.
Mint mindig, az első héten a szívükkel még a szünidőben
voltak, nem tudtak egy percre se megülni, a szünetekben
úgy futkároztak és hancúroztak, mint a kölyökkutyák.
Néhányan bizonyára visszavágytak az aratás idejébe,
amikor dolgozni és izzadni láttam őket. A második héten
csendesek és némák voltak, ez is mindig így van, mintha
feladták volna. A múlt héten felébredtek, és azóta rendesen
csinálják a dolgukat. Mindig félek a második héten, hogy a
gyerekek csendesek és némák maradnak. De mindig jön a
megmentő harmadik hét.
Szerencsére a titkos tanügyi tanácsos csak a harmadik
héten jött vizitációra. Szigorúan nézett, és amikor a végén
vezényelni akarta a gyerekek énekét, azok egyetlen hangot
se tudtak kiadni, míg le nem ejtette a szeméről a monoklit,
és nem énekelt együtt a gyerekekkel teljes hangerővel.
Hozzám barátságos volt. Amikor engem idehelyeztek a
gumbinneni kormánykerületbe, mondta, kicsit aggódtak.
Voltak bizonyos szóbeszédek, és a tanügyi igazgatás nem
törődik ugyan a szóbeszédekkel, de az a feladata, hogy
felismerje és elhárítsa a veszélyeket. Nos, bármi történt is, ő
nagyon meg van elégedve a tanításommal, és örül, hogy
tagja vagyok a kormánykerület tanítói karának. Milyen
szóbeszédek, kérdeztem. Hagyjuk, mondta, az Ön aktájában
nincs semmi.
Én annak idején csak azt tudtam, hogy Viktoria rosszakat
mondott rólam a lelkésznek. Nyilván ilyeneket mondott az
összes barátnője apjának is, főnemeseknek,
katonatiszteknek vagy tartományi kormányigazgatóknak.
Máig nem értem Viktoriát. Nem értem, miért tagadtatta le
magát. Végül elcsíptem, és akkor tényleg elszaladt,
végigfutott az utcán, és elbújt az iskola kerítése mögött.
Tudtam, hol van, szóltam hozzá, de nem válaszolt, nem jött
elő a kerítés mögül, előrángatni meg nem akartam. Lehet,
hogy azt kellett volna tennem.
Miért, Herbert? Mert már nem vagyok az a szegény kis
árva, aki hálás az asztaláról lehulló morzsákért is? Mert
továbbtanultam? Vannak olyanok a tanügyben, nem a
tanügyi tanácsos, hanem mások, akik értésemre adják, hogy
ne gondoljam azt, hogy különleges vagyok, mivel tanultam.
Csak tanítónő vagyok. Amikor a Te előadásod emlékére
elmentem a tilsiti Hazafias Társaság egyik előadására,
amely az 1916-os berlini olimpia előkészületeiről szólt, és
kérdezni akartam valamit, akkor nem vettek rólam
tudomást, és amikor mégis felálltam, akkor azt mondták,
letelt az idő. Nem elég, hogy nincs választójogom? Hogy
kevesebbet keresek, mint egy férfi tanító? Hogy nem
lehetek igazgató egy iskolában? Nem elég, hogy
hátrányosan kezelnek minket, még meg is aláznak?
Sohasem beszéltem Veled ezekről a dolgokról, még
Viktoriáról se. Túl büszke voltam. És féltem, hogy mit
mondanál. Tudom, Neked nem volt kedvedre, hogy a
tanítóképzőbe mentem, és tanítónő lettem. De mi más
lehettem volna? És lehettem volna társad az
előkészületeknél, ha cselédlány vagy gyári munkás vagyok?
Milyen szép volt az az ősz, amikor az előadásodat és a
leveleidet írtad, és felolvastad őket nekem, és beszélgettünk
róluk! Az asztal egyik végén ültél, én a másik végén
kötöttem vagy varrtam vagy címkéket ragasztottam a
lekvárokra, amiket főztünk – emlékszel?
Nem vágysz a csendes szobánkra? Ha visszatérsz a
hidegből, nem lesz olyan szépséges és meghitt, hogy nem is
gyötör majd a vágyódás a messzeségbe? Gyere haza,
kedvesem, gyere haza.

Olga
1913. október 19.

Már megint Nálad vagyok, Herbert. De mit tehetnék mást –

egész délután nálam voltál, és lekvárt főztél velem.
Tegnap felszálltam a Mehlaukenbe tartó vonatra, és az
erdőben hét font málnát szedtem – többet is szedhettem
volna, ha nem kezd esni az eső, amely aztán nem is akart
elállni. Hideg őszi eső, egész éjjel és ma egész nap verte a
pajta tetejét. Most már elállt. A konyhában nagyon meleg
van, kinyitottam az ajtót, és beengedem a friss levegőt.
Emlékszel? Hogy beletettem a cukrot hideg vízbe, egy
nagy fazékban kis lángon feloldottam, és leszedtem a
habját, hogy tiszta legyen? Hogy hozzáadtam a málnát, és
főztem és kavargattam, míg be nem sűrűsödött a málnalé?
Nagyra nyílt szemmel nézted. Tavaly túl édes volt a lekvár,
úgyhogy idén kevesebb cukorral csináltam. Hét font málna
és nyolc font cukor – huszonkét üveget töltöttem meg! Jó
lett volna, ha most is te kénezted volna meg az üvegeket és
a fedőket. Emlékszel még? Te tartottad a kénfonalat a kis
fogóval, sorra megfordítottad és megkénezted az üvegeket,
én megtöltöttem őket málnalekvárral, öntöttem rá egy
teáskanál sósborszeszt, és aztán rátettük a megkénezett
fedőt, és azt még lefedtük nedves pergamenpapírral.
Nélküled olyan gyorsan és akkurátusan kellett dolgoznom,
mint egy gépnek. Sikerült megcsinálnom, de azért
hiányoztál. Hiányzol minden olyan dolognál, amit együtt
csináltunk, és most egyedül csinálom. És olyan dolgoknál is,
amiket egyedül csinálok, és még nem csináltuk együtt, de
tudom, hogy együtt is csinálhatnánk.
Az egyetlen jó ebben a különlétben az, hogy megírhatom
Neked, mennyire hiányzol. Ha együtt vagyunk, és mondom
Neked, hogy mennyire hiányoztál, vagy mennyire fogsz
hiányozni, akkor csak ráncolod a homlokod, és úgy teszel,
mintha nem is hallanád. Azt gondolod, vissza akarlak
tartani, és meg akarom tiltani, hogy útnak indulj. Nem
tartalak vissza. Tudom, hogy útnak kell indulnod. Csak
hiányzol.
Örülök a lekvárnak, amit ma főztem. Az üvegek
megédesítik a telet. És ha már az utolsó üvegekből teszek a
kenyeremre, újra itt leszel.

Olga
1913., advent első vasárnapja

A november szörnyű volt. Eiknek diftériája volt, amit az

orvos nem ismert fel azonnal. Fáradtsággal és torokfájással
kezdődött, aztán jött a hasfájás és a hányás. Semmi komoly,
gondoltuk még akkor is, amikor enyhe láz is jött hozzá; a
gyerekek ne játsszanak úgy odakint hideg és nedves őszi
napokon, mintha még nyár lenne. De a láz emelkedett, és
jött az orvos. Nyugodt és barátságos öregúr,
Schmalleningkenben lakik, ellátja a falvakat, minden
gyereket ő segített világra, és minden halottnak ő zárta lesz
a szemét. Jót akar. Hogy rosszul hall és rosszul lát, az eddig
senkit sem zavart. És a szaglása is rossz; nem érezte meg az
Eik szájából jövő poshadt, édeskés szagot, és én éreztem
ugyan, de még nem tudtam, hogy az a diftériának a jele.
Hogy szenvedett Eik! Köhögött, ugatott, előbb csak
éjszaka, aztán nappal is, nem tudott nyelni, alig tudott
beszélni, alig tudott levegőt venni. A láztól forró teste, a
fájdalmai, a félelme, hogy megfullad – a gyerekeknek nem
lenne szabad így szenvedniük, és én szívesen szenvedtem
volna helyette. Iskola után mindennap hozzásiettem, és
torok- és vádliborogatást tettem rá, hűtöttem az arcát,
itattam vele vörösbort tojássárgájával, kúpvirág- és
fokhagymateát, és mindeközben tehetetlennek,
kiszolgáltatottnak éreztem magam. Olyan volt, mintha Isten
nem hallaná az imáimat, mintha tényleg messze lenne,
mintha arra kértem volna, hogy legyen Veled, nem pedig
Eikkel, a férfit védelmezze, akit szeretek, a gyerek helyett.
Ha nem Eik mellett virrasztottam, akkor sírtam, és ha
elaludtam, akkor rögtön felriadtam.
Mivel olyan érzésem volt, hogy az orvos nem vett észre
valamit, elmentem Tilsitbe, a könyvtárba. Találtam egy
beszámolót a diftériáról, és amikor felhívtam az orvos
figyelmét a tünetekre, nem sértődött meg, belátó volt. Túl
késő volt; Eiknek igazából a betegség kitörése után három
napon belül meg kellett volna kapnia az antitoxint. De nem
volt túl késő, és amióta megkapta, azóta jobban van. Most
még gyenge, sokáig az is marad, nem szabad megerőltetnie
magát, még felülnie sem szabad. De milyen boldogság úgy
ápolni, hogy egyre jobban van, mint attól félve, hogy egyre
betegebb lesz.
Ma van az első nap, hogy egyedül tudtam hagyni Eiket. Az
első nap, amikor megint az iskolára gondolhatok, és a tető
megjavítására, a télre való szénre, amely még nem jött meg.
Rád gondolok, de mindennap Rád gondoltam. Ott lett volna
velem a helyed Eik ágyánál. Ezt nem érted, tudom, és az
eszem azt mondja, hogy semmit nem hányhatok a
szemedre, de a szívem tele van váddal.
Látlak magam előtt, milyen szemmel néznél rám, ha ezt
hallanád. Bizonytalan lennél, hogy mit akarok Tőled,
sértődött, mert nem csináltál semmit, amivel meg lehetne
vádolni Téged, bűntudatos, mert nem szeretsz annyira,
amennyire én szeretlek, és reménykednél, hogy hamarosan
minden jóra fordul. Gyerek vagy, Herbert.
Olga
1913., advent második vasárnapja

Kedves Herbert,
talán soha nem mondtam volna el, ha nem teszed kockára
az életedet. De így lehetővé vált, ami korábban lehetetlen
volt, és ami elmondhatatlan volt, azt most el lehet mondani.
Eik a te gyereked. Azt gondoltam, észreveszed, amikor
első alkalommal meglátod, és ha nem az első alkalommal,
akkor a második, harmadik alkalommal. Azt gondoltam,
felismered saját véredet. Annyi mindenben hasonlít Rád, a
testalkata, az elszántsága és rettenthetetlensége, a
jóhiszemű egoizmusa, amellyel fájdalmat okoz másoknak,
pedig nem akar nekik fájdalmat okozni – egyszerűen nem
látja őket. Ha valami izgatja, ha valami sikerül neki,
ugyanúgy ragyog, mint Te.
Néhány héttel azután, hogy elindultál Német Délnyugat-
Afrikába, tudtam, hogy terhes vagyok. Hogy áldott
állapotban vagyok – így éreztem annak idején, bár
fogalmam sem volt, mit kezdek ezzel a helyzettel. Így érzem
most is: Eik áldás az életemben.
Szerencsém volt. Sanne egy szemináriumi barátnőm
nővére. Segített a szülésnél, talált gyerekként bejelentette
Eiket, és magához vette, és a hatóságok örültek, hogy valaki
gondoskodik a gyerekről. Adok neki annyit, amennyit
tudok. Nem a pénz érdekli. Barátnők lettünk. Nem saját
gyerekeként neveli Eiket, ezt én se akartam. Azt mondja
neki, hogy találta, és tetszett neki, és megtartotta. Eik tudja,
hogy Sanne szereti őt, és azt is tudja, hogy én szeretem őt,
Sanne barátnője, afféle nagynéni.
Nagyon féltem. Féltem, hogy meglátják rajtam, hogy
terhes vagyok. Akkor jönnek a fájdalmak, amikor épp
költözöm ide. Megkezdődik a szülés, mielőtt Sanne ideérne.
Kiabálni fogok szülés közben. De minden jól ment.
Megfelelő ruhákat varrtam magamnak, a szomszéd fiút a
megfelelő pillanatban küldtem Sannéért, és nem kiabáltam.
Eik egy nappal azután jött világra, hogy megérkeztem ide.
Hogy miért nem mondtam Neked semmit? Megtettem
volna, ha felismered. Ha nem saját fiadként, akkor az én
boldogságomként. De Te nem láttad őt, így ő az enyém, és
csak az enyém. Csak azt akarom, hogy amikor visszajössz,
tudd, ki vagyok. Nem csak az vagyok, akit Te ismersz, és aki
szeret Téged. Én Eik anyja vagyok.
Néha felébredek, és olyan érzésem van, hogy nem jössz
vissza. Néha felébredek, és olyan érzésem van, hogy
visszajössz, és én már nem leszek. Miféle játékokat játszik
velünk a félelem! De ha így történne, segítened kell
Sannénak. Igények nélkül, elvárások nélkül, legjobb lenne
szó nélkül.
Mindamellett maradok

a Te Olgád
1913., karácsony

Minden fehér. Már az utolsó levelem idején is az volt, de

amikor írtam, nem volt szemem hozzá. De nem is volt olyan
szép, mint ma. Tegnap reggel kezdett esni a hó, és csak ma
reggel állt el. Amikor tegnap a templomba mentem, hogy a
karácsonyi vecsernye előtt még utoljára próbáljak a
kórussal, még világos volt, de olyan sűrűn esett a hó, hogy
alig találtam az utat. Hazafelé már sötét volt, és
eltévesztettem a házamat. Hamar megtaláltam, nincs itt
olyan sok ház, de egy pillanatra elvesztem a sötétségben,
hóban és hidegben. Mint Te.
Most kék az ég, süt a nap, és csillog a hó. Az istentisztelet
után Eiknél voltam, de hamar vissza kellett jönnöm. A
szomszéd adott kölcsön szánt és lovat, másképp nem
tudtam volna átjutni, és neki is szüksége volt rájuk délután.
Szívesen maradtam volna még, és szívesen mentem volna
még sokáig a szánnal. Most az asztalnál ülök, és nézem a
messzeséget. A fehérség elvakít. Az égen egy ölyv köröz.
Néha lecsap, és megtalálja az egeret a hó alatt, számomra
rejtély, hogyan. Ez vajon az az ölyv lehet, amelyet az utolsó
pikniken láttunk? Hol vagy, kedvesem? A hajódon, a jég
fogságában? Egy kunyhóban? Azt olvastam, hogy a
Spitzbergák szigetein a halászok és vadászok és kutatók
kunyhókat építettek. Egy igluban? Olvastam azokról a
kényelmes házikókról, amelyeket az eszkimók építenek
hóból és jégből, és remélem, Ti is meg tudjátok csinálni,
amit ők. Idén egyikünknek sincs karácsonyfája; Neked
nincs, és így én se akartam magamnak. De talán van ott
valami gyertya vagy lámpa. Én meggyújtottam azt a vastag,
piros gyertyát, amelyet tavaly vettünk, és amely még sokáig
kitart. A következő karácsonykor majd együtt gyújtjuk meg.
Ma volt három éve, hogy megkérdezted, hozzád megyek-e
feleségül, és nem értetted, miért mondok nemet. Nem csak
az állás miatt, amelyet elvesztettem volna, és mit csináltam
volna a nélkül, amíg Te utazásokat teszel, amelyekről nem
akartál lemondani. Nem is a félelem miatt, hogy egy napon
rossz néven vennéd, hogy a szüleid szakítanak veled és
kitagadnak az örökségből. Vagy a félelem miatt, hogy miből
élünk majd, ha elfogyott a nagynénéd öröksége. Eik miatt.
Nem vallhattuk volna be, hogy mi vagyunk a szülei, mert
botrány és bíróság és börtön lett volna a vége.
Nevelőszülőként sem fogadhattuk volna magunkhoz;
gyerekeket nem helyeznek át szükségtelenül más
nevelőszülőkhöz. Így csak az maradt volna, hogy Te meg én
férfiként és nőként együtt élünk, ő pedig, a gyerekünk,
tőlünk külön – ez annyira hamis lenne, hogy nem tudom
elviselni.
Aztán van még valami. Mennyire vágytam gyerekként
egy családra, amelyben szeretnek, és amely bátorít és segít
engem. Nem adatott meg, és mindent egyedül kellett
csinálnom. Eiket is egyedül kaptam, és egyedül kellett
gondoskodnom róla. De megcsináltam, és erre nagyon
büszke vagyok. Késő van már ahhoz, hogy megtanuljam azt
az együttélést, amit Ti, férfiak akartok. Nem fogok
alkalmazkodni, nem fogom magam alárendelni. Tudnál
ezzel élni? Akartad ezt?
Néha erről álmodom. Hogy visszajössz, és megkérdezed
mindazt, amit soha nem kérdeztél meg: hogyan akarok élni,
nem akarok-e mást csinálni, mint gyerekeket tanítani, akik
nem akarják, hogy tanítsák őket, és mi lenne az, amit látni
szeretnék a világból, ahová szívesen elutaznék, ahol
szívesen élnék, és mindebben Te hogyan segíthetnél. Még
Poroszországban is tanulhatnak nők az egyetemen; nem
kellene Zürichbe mennem, csak Berlinbe.
Álmaiból üdvözöl:

a Te Olgád
1914., újév

Kedvesem,
szilveszterkor Sannééknál voltam, ott töltöttem az éjszakát,
és ma reggel jöttem haza gyalog. Karácsony és szilveszter
között előbb melegedett az idő, a hó egy kissé megolvadt,
aztán újra hidegebb lett, a hó megfagyott, és a jégkristályok
ma reggel olyan fényesen és olyan szépen szikráztak, ahogy
még sosem láttam. Bárcsak Te is láttad volna velem!
Eik tegnap este újra olyan eleven és vidám volt, mint a
betegsége előtt. Sanne nagyobb gyerekei fennmaradhattak
éjfélig, Eiknek az ólomöntés után a kicsikkel le kellett
feküdnie, és nagyon méltatlankodott. De alighogy lefeküdt,
már aludt is. Majd megkérdezem az orvost, kell-e még
kímélet Eiknek. Ha még kell, meg kell kapnia, bármilyen
nehéz is nyugalomra bírni.
Sok tervem van az új évre. Akarok egy zongorát, amelyen
gyakorolni fogom Beethoven összes szonátáját. Akarok egy
kerékpárt, hogy könnyebben eljussak Eikhez és Tilsitbe
koncertre vagy előadásra akkor is, ha utána már nem jön
vonat. Mindkettőhöz, még ha használtat veszek is, pénz
kell, és Sannéval lekvárt akarunk főzni, amelyet ő majd
Tilsitben, a piacon elad. Tyúkokat akarok tartani, és egy
kecskét; a kecsketejtől mindig iszonyodtam, nem tudom,
miért, nemrég életemben először megkóstoltam, és nagyon
ízlett. El akarom olvasni Dante Isteni színjátékát.
 Beszélni akarok Veled. Talán nincs igazam. Talán egy
ügyvéd azt fogja mondani, hogy el tudjuk ismertetni Eiket
saját gyerekünkként, és magunkhoz tudjuk venni, és nem
kell mindenféle bűncselekmények miatt börtönbe
mennünk. Talán össze tudunk házasodni. Ha elveszítem az
állásomat, írhatok Neked egy könyvet az expedíciódról,
csak mesélned kell róla. Ha a könyv sikeres lesz, akkor is
megélünk, ha elfogy a nagynénéd öröksége. Vagy talán
mégis lesz egy kis belátás a szüleidben. Mit kezdenek a
birtokkal, ha nem adják Neked?
Jaj, Herbert, tegnap az óév végén az eleven és vidám Eik,
ma az új év kezdetén a ragyogó reggel – tele vagyok
reménységgel. Talán 1914 a mi évünk lesz!

Olga
1914. január 2.

Ma arról ír a Tilsiter Zeitung, hogy a hajótok belefagyott a

jégbe. Hogy Téged és három társadat még kitettek, de nem
tudtak értetek menni a megbeszélt helyre. A kapitány
elhagyta a hajót, és nagy nehezen eljutott egy lakott
településre.
Hol vagy, kedvesem? Egy kunyhóban fogsz áttelelni?
Vagy visszatértél a hajóhoz, és ott telelsz át? Vagy Te is
elindultál egy település felé, és a következő napokban Rólad
is olvasni fogok az újságban, mint ma a kapitányról?
Teljesen kimerült, és félig megfagyott – először az ember
lábujjai fagynak le, azt olvastam, de hogy lábujjak nélkül is
lehet menni és futni és táncolni, és ha Te egy kicsit
kevesebbet futsz, és többet vagy velem, az sem rossz, és
bármilyen kimerült legyél is – nálam majd megerősödsz.
Nem sokszor táncoltunk egymással, tulajdonképpen csak
egyszer, amikor búcsú volt Niddenben, és te először nem
akartál, de aztán olyan vidáman táncoltál velem,
vidámabban nem is lehet. Ländler volt – szívesen táncolnék
Veled keringőt, és mivel nem tudok, és talán Te se, előbb
órákat kellene vennünk egy tánctanárnál.
Annyi mindent szeretnék Veled csinálni. Táncolni,
korcsolyázni, szánkózni, gombát és áfonyát szedni,
felolvasni Neked, felolvastatni Veled, Veled elaludni és
felébredni, utazni, vonattal és hintóval, és szállodában
aludni, ahogy a gazdagok. Nem szívesen mennék el Veled a
sarkkörre. De most szívesen lennék Veled, akkor is, ha a
hajón vagy egy kunyhóban vagy talán egy sátorban vagy
egy barlangban nagyon hideg lenne. Melegítenénk egymást.

Olga
1914. február 17.

Kedvesem,
tegnap útnak indult egy német mentőcsapat, hogy
megkeressen Benneteket. Januárban, rögtön a kapitány
visszatérése után már elindult egy norvég csapat, de a
kedvezőtlen időjárás miatt visszafordult. A német
mentőcsapat bizakodó. De Te is bizakodó voltál, és a
németek mindig bizakodnak, és ott északon a norvégok
ismerik ki magukat a legjobban. Az aggódástól néha nem
tudok aludni.
És apád látogatása csak növelte az aggodalmamat. Igen,
jól olvasod: Apád eljött ide. Az iskolánál várt rám ma,
rögtön megismertem, pedig sok év eltelt. Megöregedett, és
bottal jár, fehér a haja, és az arca tele van öregségi
foltokkal. De ott állt egyenesen a piszkos hóban, az iskola
előtt; egyenesen jár, még ha ez láthatóan megerőltető is
neki, a hangja erőteljes, és botjának ezüst fogantyúja van.
Hogy mit tudok a terveidről, azt akarta tudni. Anyád és ő
még a tél előtt várták a visszatérésedet, akárcsak én, és
most nem tudják, hogy hazudtál-e nekik, és kezdettől át
akartál-e telelni Északkeleti-földön, vagy teljesen más
céljaid vannak, az Északkeleti átjáró, az Északi-sark,
amelyekről semmit sem tudnak. Apád újabb
mentőexpedíciót akar kezdeményezni, amely márciusban
indulna útnak, amikor jobb az idő, és bizonyosabb a siker.
Hol keressen a mentőexpedíció?
Átkeltünk az utca sarán, és az iskolát megkerülve
rátértünk az útra, amely a lakásomhoz vezet, és apád
autója követett minket, pedig csak pár méter volt az út. A
lakásomban úgy nézett körül, mint aki csúnya
szegényességre számított, és ámulva látta, milyen
barátságos otthonom van. Nem vette le a kabátját, de leült,
csináltam teát, és elmeséltem neki azt a keveset, amit tudok.
Végighallgatott, és aztán csak ült, párszor bólintott.
Aztán felállt. Apád soha nem bánt velem leereszkedően,
nem úgy, mint anyád és főként Viktoria, csak távolságtartó
módon. Ahogy megkövetelte magának az udvarias
tiszteletet, velem, a fiatal nővel is udvarias és tiszteletteljes
volt. Néha, úgy gondolom, amikor zavarta a társalgásunk
bizalmassága, elutasító volt, de akkor is udvarias maradt. A
földbirtokos és a kispolgári nő – vagy akármi is legyek –
között tátongó szakadékot ennél előkelőbben nem lehet
áthidalni.
Ott állt előttem, felemelte a fejét, és láttam, hogy sír.
Könnyek csorogtak le az arcán, összehúzta a szemét,
összeszorította az ajkát, és rázkódott a válla. „Sajnálom –
mondta többször is –, sajnálom.” Odaléptem hozzá, és át
akartam ölelni, ahogy a diákjaimat átölelem, a nagyobb
fiúkat is, de megrázta a fejét, és kiment. Követtem őt a
sarokig, és láttam, hogy beszáll az autóba, és az autó
elindul.
„Sajnálom” – ez visszhangzik bennem, és olyan szörnyű
érzésem van, mintha a halálodról beszélt volna, egy
gyászoló a gyászolóhoz. De ez nem lehet; hisz a
megmenekülésedben, és expedíciót kezdeményez. Ha nem
ez, akkor mi volt? Mit sajnál? És miért jött el? Amit tudtam,
megírhattam volna neki, ha erre kér egy levélben.
Össze vagyok zavarodva, és a zavarodottság növeli az
aggodalmam. Tarts ki, ha úton vagy a legközelebbi település
felé. És ha egy kunyhóban kell maradnod, tarts ki, amíg
nem indulhatsz el, vagy nem jön a segítség.
Én a szerelmemmel segítek.

Olga
1914. március 8.

Tavasz van! Sannénál éjszakáztam, és reggel korán

kimentem a mezőre. Ha közelről nézed a bokrokat és a
fákat, alig látod a zöld rügyeket. De amikor magasabbra
emelkedett a nap, és ragyogott az ég, és énekeltek a
madarak, akkor a szürkésbarna erdő zölden kezdett
derengeni. A templom bejárata mellett álló aranyfákon
sárga rügyek fakadnak.
Nekem a tavasz bátorságot ad. Amikor itt tél volt, Téged is
télben láttalak. Most olyan érzésem van, mintha Nálad is
tavaszodna, mintha elolvadna a hó és a jég, előtűnnének a
sziklák, és patakok kezdenének csordogálni. Emlékszel rá,
hogy egyszer megkérdezted tőlem, mi nő a jégsivatagban? A
jégsivatagban nem nő semmi, de Északkeleti-földön ott a
tundra, és tavasszal itt-ott kizöldell valami, és talán egy-egy
kis virág is kidugja a fejét. Tudom, Nálatok minden később
van, mint itt. De ha eljön az ideje, és meglátod az első
virágot – gondolsz rám? Igen, gondolsz rám, tudom.
Mi a vágyakozás? Néha olyan, mint egy tárgy, amelyet
nem lehet nem észrevenni, nem lehet félretolni, gyakran
elállja az utat, de a szobához tartozik, és már
hozzászoktam. De aztán hirtelen rám szakad, mint egy ütés,
és ordítani tudnék.
Nem akarlak sürgetni, hogy is tehetném. Jössz, amikor
jössz. De még egyszer nem engedlek el.
Olga
1914. március 15.

Kedves Férjem,
mert az vagy, függetlenül attól, hogy az állam és az egyház
összeesketett minket, vagy nem. Te vagy a gyermekem apja,
te vagy a férjem.
Tilsitben voltam Eikkel, és amikor elmentünk Wilhelm
Nagelhort fényképészeti műterme előtt, nem tudtam
ellenállni a kísértésnek. Bementem, és készíttettem
magunkról egy fényképet. Itt van. Lefényképezhettek volna
minket egy háttér előtt is; volt egy vászon a rostocki Hohe
Dünével, egy vászon tölgyerdővel és egy másik középkori
falakkal. De nem akartam. Azt akartam, hogy csak mi
legyünk a képen, én egy széken és Eik mellettem. Neki egy
kicsit félelmetes volt minden: a vásznak, a kellékek, köztük
egy oroszlánbőr oroszlánfejjel, egy kis ágyú és egy hintaló
igazi lószőrrel és bőrkantárral, aztán a nagy fényképező
gépezet a vékony lábaival és Wilhelm Nagelhorttal a fekete
kendő alatt. És a magnéziumfény! Figyelmeztettük, hogy el
fogja vakítani, de mégis megijedt, vigyázzba állt, és úgy
maradt. Azelőtt hozzám dőlt, az jó volt.
De már egyébként sem dől és simul hozzám szívesen. Már
igazi nagyfiú. Rád emlékeztet. A szeme olyan kék és olyan
tiszta, mint a Tiéd. Magasabb lesz, mint Te, de ugyanolyan
vaskos és erős lesz. Nem rohangál. De ő is el akar jutni
valahová, ahol nincs, csak nem tudja, hová.
 Hogy mások Rád ismernek-e benne? Én igen. Ez boldoggá
tesz. És szomorúvá. Ha itt lennél, és azt mondhatnám
Neked: nézd, milyen dacosan toppant Eik a lábával, akkor
Te nevetnél, és azt mondanád, az én dacosságom az
államban rejlik, és Eik az én államat örökölte.
Vitatkoznánk, melyikünk dacosabb, és Eik nem venné
észre, hogy nem komoly a veszekedés, és odajönne, és
próbálna minket kibékíteni, és átölelnénk egymást, mind a
hárman.
Megint elindult egy expedíció Északkeleti-földre. Állítólag
Zeppelin gróf finanszírozza. Örülnöm kellene a sok
expedíciónak? Inkább félelemmel töltenek el.
A Tiéd vagyok, ahogy Te az enyém vagy,

Olga
1914. április 5.

Herbert, Kedvesem,
ma virágvasárnap van, a korálmotettát énekeltük az Égi
király, légy üdvözölve kantátából, és szerettem volna egy
nagy kórust és egy zenekart. De az én kórusomban vannak
erőteljes hangok, és az orgona jól helyettesítette a zenekart.
Vezényeltem, játszottam és énekeltem, és a lelkész, aki
máskor semmit sem mond, megdicsért.
Hideg lett, azt írja az újság, hogy 1848 óta, amikor
megkezdődtek a meteorológiai feljegyzések, nem voltak
ilyen hideg áprilisi napok. A fák virágai elfagytak, és a
szegény családok nem tudják, honnan szerezzenek pénzt
szénre. Nekem meleg kályhám van, forró teám és rossz
lelkiismeretem, amiért jól vagyok. Remélem, Téged
megkímél ez az elfajzott időjárás.
Az imént felálltam, a szekrényhez mentem, és a cukor- és
méztartalékaim mögött megtaláltam a feljegyzéseidet.
Mintha el akartad volna őket dugni előlem. Vagy olyan
helyre akartad tenni őket, ahol nem zavarnak engem? De
hát engem nem zavarnak a feljegyzéseid.
Nem, ez nem igaz. Elolvastam őket, és mérges lettem. A
messzeség varázsa, a sivatag és a sarkkör tágassága, a
vágyakozásod a messzi valahová és a seholba, a gyarmati
fantáziáid – micsoda agyrémek! Tudom, nem egyedül a Te
agyrémeid. Nem telik el hét, hogy ne olvasnék Németország
jövőjéről a tengereken és Afrikában és Ázsiában, a
gyarmataink értékességéről, a flottánk és hadseregünk
erejéről, Németország nagyságáról, mintha kinőttük volna
az országunkat, ahogy egy ember egy ruhát kinő, és kell
neki egy nagyobb.
Te sokáig tisztességesebben álmodoztál, mint a többiek.
Szeretted az ürességet, a sivatag ürességét és – még nem
ismerted, de már vonzott – a sarkkör ürességét. Később
sivatagi ültetvényekről, gyárakról és bányákról és az
Északkeleti átjáróról beszéltél – ezzel palástoltad az üresség
szeretetét, ahogy a politikusok gazdasági és katonai
célokkal palástolják az üresség szeretetét. Nem a célokról
van szó. Azok csak felfújt gyerekességek, ahogy
Németország nagysága is felfújt gyerekesség. Néha arról
olvasok, és azt hallom, hogy nemsokára háború lesz. Semmi
sem marad a háborúban a gyarmatokból, semmi, és senki
nem fogja meghagyni Németországon a nagy ruhát, amire
nincs is szüksége.
A franciáknak és az angoloknak és az oroszoknak már
korán megvolt a hazájuk, a németeknek csak a
képzeletükben volt meg, nem a földön, hanem az égben –
Heine ír erről. A földön részekre voltak szabdalva. Amikor
Bismarck végül csinált nekik hazát, már hozzá voltak
szokva a képzelgéshez. Nem tudják abbahagyni. Tovább
képzelegnek, most éppen Németország nagyságáról és dicső
győzelmeiről a tengereken és a távoli földrészeken,
mindenféle gazdasági és katonai csodadolgokról. A
képzelgés az ürességbe vezet, és épp az üresség az, amit Ti
voltaképp szerettek és kerestek. Valami nagy dolognak
szóló feltétlen odaadásról írsz, de ezen valójában az
ürességbe, a semmibe való kiáradást érted. Én félek a
semmitől, amibe Te ki akarsz áradni. És ez a félelmem
nagyobb, mint az, hogy Téged valami balszerencse ér.
Annak idején nem vettem komolyan, amit írtál. Idegen volt
nekem, de nem törődtem vele, mert Te közel voltál. Most
messze vagy. Most ezekben a feljegyzésekben idegenként
látlak viszont, és látom, hogy már akkor is idegen voltál.
Minden erőmmel meg akarlak tartani,

Olga
1914. április 6.

Kedvesem,
mindaz, amit tegnap írtam, igaz, de mégis…
Szeretem a ragyogásodat, az elszántságodat, a
kitartásodat. Ha valami rossz történik Veled, lerázod
Magadról – mint egy kutya, amikor kijön a vízből, és
megrázza magát, és szanaszét repülnek a vízcseppek. Soha
nem tudtál megvigasztalni ha szomorú voltam, hanem csak
álltál a szomorúságom mellett, mint egy gyámoltalan
gyerek. De egy idő után eszedbe jutott, hogyan tudsz
kirángatni valami őrültséggel vagy idétlenséggel a
szomorúságomból. Már akkor is, amikor egészen fiatalok
voltunk – emlékszel a kétségbeesésemre, amikor a
nagyanyám eldugta a könyveimet, te meg bekented a hajad
fekete cipőkrémmel, és bajszot festettél Magadnak, hogy a
nagyanyámnál eljátsszad a rablót, és elhozd a könyveimet?
És amikor a Memel partján ültünk, és én szomorú voltam,
mert nem tudtam a kedvenc diákomat a tilsiti
gimnáziumba küldeni, Te felmásztál egy nyárfára, szédítő
magasságba, hogy bebizonyítsd nekem, hogy az, aki
valóban magasra törekszik, az magasra juthat. Szárnyaló
képzeleted van, és szárnyaló vágyakozásod, és mindkettő
jobb célokat érdemelne, mint amiket korunk kínál nekik.
De talán még megtalálod őket.
És a szárnyalás mellett van egy olyan oldalad, amelyet
nem kevésbé szeretek. Talán még jobban is szeretem. A
ragaszkodásod. Soha nem kellett rákérdeznem, Neked soha
nem kellett bizonygatnod, én tudom: soha nem volt más
nőd, se berlini bordélyokban, mint más tiszteknek, se az
utazásaid alatt. Ha rövidebb vagy hosszabb idő után jöttél
hozzám, azt kérdezted, jó vagyok-e még Hozzád, szeretlek-
e, akarlak-e, nem mintha olyasmit csináltál volna, ami
ártott volna a szeretetemnek, hanem mert a szeretetem
Számodra egy csoda, amit alig hiszel el. Búcsúzáskor
mindig azt mondtad: „Ne felejts el”, mintha valaha is el
tudnálak felejteni, és sokáig nem értettem meg, hogy
ugyanazt a biztos helyet akartad a szívemben, amelyet én a
Tiédben elfoglalok. Kicsit félénk vagy, még ha ezt nem is
vallod be Magadnak, de nem félénk, hanem szenvedélyes
szerető vagy, mégis óvatos és gyengéd. Neked ugyanúgy
megvannak az élettel szembeni elvárásaid, ahogy nekem.
De a szerelem terét együtt alakítottuk ki, és ott nincs semmi,
amit Te Magadnak tartogatnál, vagy amit én magamnak
őrizgetnék. Ugyanúgy bízol bennem, ahogy én Benned. Jaj,
Kedvesem. Ha itt vagy, mindkét oldaladdal jól elvagyok.
Mint amikor A németek dalát énekeljük, és mellettem állsz,
és előbb Németország mindenek felett, ami Neked számít,
és aztán a német nőkért és a német hűségért lelkesedsz, és
rám mosolyogsz, és megfogod a kezem.

Olga
1914. április 11.

Herbert, Kedvesem,
megint tele vannak Veletek az újságok. Néhány nappal
ezelőtt a négy norvég, aki részt vett az expedíciódban,
megérkezett arra a településre, amelyet tavaly év végén a
kapitány is elért. Rólad nem tudtak semmit; a jégbe fagyott
hajón teleltek át, és azt tavasszal hagyták el.
De mégiscsak túlélték a telet, és az újság azt írja, hogy ami
egy hajón lehetséges, az egy kunyhóban is vagy egy jó
helyen felállított és jól felszerelt sátorban is lehetséges.
Talán időközben Te is visszatértél az embereiddel a
hajóhoz. A következő hónapokban van rá remény, hogy Ti
is felbukkantok azon a településen, vagy megtalál
Benneteket egy úton levő expedíció.
Május 12-én lesz négy éve, hogy a tilsiti Földrajzi és
Történelmi Hazafias Társaságban megtartottad az
előadásodat Németországnak a sarkkörön betöltendő
szerepéről. A társaság egy olyan rendezvényt tervez erre a
napra, amelyen megemlékezik az előadásodról. Abban
reménykednek, hogy nemcsak méltatni, hanem köszönteni
is tudnak, hiszen a kilátások a megmentésedre jelenleg
kedvezőek.
Nem, nem akarom megint szóba hozni a messzeség utáni
vágyakozásodat. De nagyon foglalkoztat egy gondolat. Én
szinte sohasem jutok túl Tilsiten. Hosszú évek óta a poznańi
utazás volt a legtávolabbi utam, amikor a szemináriumi
diplomaosztó jubileumára mentem. Nem meséltem Neked a
jubileumról, mert Téged úgyse érdekel, és most sem fogok
róla mesélni. Az iskolai szünidő elején volt, ezért az
ünnepség után még egy napot Poznańban tudtam maradni.
Amikor este egyedül sétáltam a városban, amelyet pedig
szeretek, és szóltak a harangok, és a házakban kigyúltak a
fények, és világítottak az ablakok, honvágyam támadt a
poros kis falum és az iskola mögött álló, nyomorúságos
házam után. Nem mintha olyan elégedett lennék, ha a
poros kis falumban és az iskola mögött álló, nyomorúságos
házamban vagyok. Gyakran el akarok menni, ki a
nagyvilágba, látni Párizst és Rómát és Londont és az
Alpokat és az óceánt. Vonz a messzeség. És a messzeség
utáni vágyam nem különbözik a honvágyamtól, bizsergés a
hasamban, szorítás a mellkasomban, és könnyek a
torkomban, amelyeket nem tudok magamból kisírni, de
fojtogatnak.
Lehet, hogy a messzeség és a semmi utáni vágyad elnyelte
azt a vágyad, hogy megérkezzél. Ahogy a németek
egyszerre vágyakoznak az üresség és a kedélyesség után.
Sosem ragaszkodtam hozzá, hogy kinyilvánítsd előttem a
gondolataidat és érzéseidet. De ha visszajössz, azt akarom,
hogy ne rejtőzködj többé amögé, hogy nem tudod
elmagyarázni nekem, mi megy végbe Benned.
Gyere mihamarabb!

Olga
1914. május 13.

Kedvesem,
eltelt egy hónap, mióta utoljára írtam Neked. Elvesztettem a
hitemet. Hosszú ideig azt gondoltam, a leveleimmel a
világban tartalak és megvédelek. Az elmúlt hetekben már
nem hittem ebben. Ha asztalhoz ültem, és írtam Neked,
nem folyt bátorság és erő a levélbe, csak tinta.
Ma megint jobb a helyzet. Tegnap volt Tilsitben a
tiszteletedre szervezett rendezvény, és ezekben a napokban
újabb expedíció indul a megmentésedre. A rendezvényen
elmondott beszédekből és az újság beszámolójából is
optimizmust lehetett kihallani. Az újságcikk nem hallgatja
el a kritikát, hogy túl későn indultál a sarkkörre, de méltatja
az akarat- és tetterődet, és idézi egy kutató szavait,
miszerint egy expedíció sikere öt százalékban függ a
felszereléstől, öt százalékban az időponttól, és kilencven
százalékban a vezetőtől. Ezt én nem igazán tudom
elképzelni, és a kutatóról sem hallottam még, de tudom,
hogy vezetőként biztosan megállod a helyedet.
A rendezvény végén megint elénekelték, hogy
Németország, Németország mindenek felett. Mintha
Németország visszahozhatna Téged. Talán ezt néhány bátor
és ügyes norvég megteszi. Minden túl hangos volt. Én Rád
gondoltam, és a gondolataimban minden csendes volt
Körülötted, halkan hullt a hó, és fehér leplet borított
mindenre. Féltem tőlük, a hótól és a lepeltől.
A rendezvény előtt egy nappal a tanügyi igazgatóság
tanítói gyűlésre hívott Tilsitbe. Ott is Rólad beszéltek, és
dicsértek és elátkoztak, és mindent mondtak a kettő között.
Én védtelek; ez jót tett nekem. A tanügyi tanácsos, aki
szeptemberben volt nálam vizitálni, a segítségemre jött;
karon fogott, és atyailag barátságos volt hozzám, mintha
tudna Rólad és rólam, és meg akarná mutatni, hogy együtt
érez velünk. Tudhat rólunk?
Ez volt az első tanítói gyűlés, amelyen részt vettem.
Megtudtam, hogy a tanítók különbözőképpen reagálnak a
szülőknek arra a törekvésére, hogy a gyerekeket a földeken
dolgoztassák, ne pedig iskolába küldjék. Ennek én mindig
ellenálltam. Azt tanácsolták, mostantól engedjünk többet a
szülőknek. Egy fiatal kolléga, aki mellettem ült, azt mondta:
„Akkor hát mégis.” Már előtte is beszélgettünk, és jól
megértettük egymást, és megkérdeztem tőle, mi van akkor
hát mégis. Háború, mondta; fel kell készítenünk a
gyerekeket arra, hogy az apák helyett dolgozzanak.
Megismertem egy csomó fiatal kollégát; többen vagyunk,
mint gondoltuk, és találkozni akarunk magánemberként.
Több időt szentelek majd a Népiskolai Tanítónők
Szövetségének is. Nem akarom életem körét a falu
határaira korlátozni.
Takarékoskodtam, és hamarosan elég pénzem lesz, hogy
vegyek egy használt kerékpárt vagy egy használt zongorát.
Döntenem kell. Valószínűleg a kerékpár lesz; ki akarok
jutni a faluból, és amíg nem lesz zongorám, addig ott van az
orgona.
Így zajlik mostanában az életem. Rád gondolok, nem telik
el úgy öt perc, hogy ne gondolnék Rád, nincs olyan este,
hogy ne Neked szólna az utolsó gondolatom, és nincs olyan
reggel, hogy ne Neked szólna az első. Hozzanak vissza a
gondolataim!

Olga
1914. június 16.

Jaj, Herbert, Kedvesem,

a május nem volt jó hónap. Májusban egy német–norvég
expedíció elérte a hajótokat, és megmentette azt a két
németet, akik kitartottak rajta. Te és a társaid nem voltatok
a hajón, és a két német nem tudott Rólatok semmit. Egy
expedíció még úton van, Északkeleti-föld keleti partján
keres Benneteket. Az újság úgy véli, a nyugati parton
kellene keresnie. Azt is írja az újság, hogy időközben el
kellett volna érnetek a települést. Sebesülések vagy
fagyások feltarthatnak egy csoportot. De ha egyvalaki útnak
tud indulni, akkor ezt meg is teszi, és ha erre senki sem
képes, és egy kunyhóban vagy egy sátorban húzzátok meg
Magatokat, akkor az olyan, mintha egy tűt keresnének egy
szénakazalban. Az újság ír egy dán expedícióról, amely két
telet is kibírt Grönlandon. De hozzáteszi, hogy eszkimók
segítettek a dánoknak, és hogy Északkeleti-földön
nincsenek eszkimók, és nincsenek lappok.
Amikor a leveleimben meséltem Neked az életemről, az
olyan volt nekem, mintha látnál, el tudnál kísérni. A
távolból, de a távolságot nem éreztem. Most érzem. Elér
még Téged, amit írok? Még akkor vagyunk egymáshoz a
legközelebb, ha Rólad írok, és a hajódról és az embereidről
és az Értetek indított expedíciókról. De amit a
mindennapjaimról írok, az abba a mély gödörbe esik,
amely kettőnk között nyílt.
Nem akarom ezt a gödröt. Azt akarom, hogy nálam legyél.
Eik érdeklődik az expedíciók iránt; Sannénál nincs újság,
nálam olvassa őket, és olvasott Rólad, és rákérdezett az
eszkimókra és a lappokra. Találkoztam egy kollégával és
hét kolléganővel, akikkel a tanítói gyűlésen ismerkedtem
meg; a többi kolléga inkább kolléganők nélkül akart
találkozni, és a többi kolléganő félt, hogy a tanügyi
igazgatás rossz néven veszi a találkozót. Elhatároztuk, hogy
sohasem beszélünk magunkról, hanem csak a tanításról és
a gyerekekről és ezúttal arról, hogyan lehet a szülőket és a
lelkészeket rábeszélni, hogy egy gyereket gimnáziumba
vagy felső leányiskolába küldjenek. Nekem az utóbbi
években több sikerem volt, mint a többieknek. Végül
mégiscsak magunkról beszéltünk; az egyik tanítónő férjhez
akar menni, de amit a jegyese keres, az nem elég, és amit
ketten keresnek, az elég lenne, de őneki a házasságkötés
után el kellene hagynia a pályát. A férfi kolléga egyébként
örökölt egy kerékpárt, amelyet nem használ, mert női
kerékpár; el akarja adni nekem kedvező áron. Sanne és én
lekvárt csináltunk, és vasárnap Tilsitben a piacon el
akarjuk adni, ahogy szilveszterkor elhatároztuk. Sanne
férje épített nekem egy tyúkólat, és jövő héten kapok
csibéket, és hamarosan lesznek tyúkjaim, ahogy ezt is
elhatároztam.
Emlékszel, hogy négy évvel ezelőtt, az előadásod után a
csalogány énekét hallgattuk? Ezen a nyáron minden éjjel
hallom. Szeretem a csicsergését és a trillázását, de még
jobban a hosszú hangjait, azok a szívembe hasítanak. A
nyár meleg, és én szeretnék Veled a Memel vagy a tenger
partján feküdni, búcsút venni a naptól, üdvözölni az
éjszakát, és nézni az eget, először még világos, aztán sötét,
és sorra meglátjuk a csillagokat, és a pillantásunk elvész az
égi messzeségben. A csalogány a szerelemről és a halálról
énekel, a mi szerelmünkről és a mi halálunkról.
Annak idején nem volt válaszod a kérdésemre, hogy mi
vonz a sarkkör felé. Most már van válaszod? A sarkkör felé
vagy a háborúba, mondtad, és hogy vannak barátaid, akik
azt mondják, hamarosan háború lesz. Az öreg Mine is ezt
mondja; állítólag látta a négy lovast.
Gyakran úgy érzem, már nem bírom tovább, hogy túl sok
ez, a szerelem, a félelem, a remény, a kétségbeesés, a
közelség, az idegenség. Néha olyan dühös vagyok Rád, hogy
szinte szétvet a düh, aztán rögtön elemészt a lelkifurdalás.
Gyere, kiáltom Neked gyakran, gyere, de te nem hallod.
Halld meg, és gyere!

Olga
1914. július 1.

Kedves Herbert,
a június is rossz hónap volt. Az utolsó expedíció, amely még
Utánad kutatott, visszatért. Nem talált Tőled semmi nyomot,
semmiféle üzenetet egy kőrakásban, ahogy azt az
expedíciók csinálni szokták, nem találtak elhagyott sátrat,
hátrahagyott felszerelést. A hajótok ismét a Spitzbergákon
van; kiszabadult a jégből, és az expedíció visszahozta.
Nem lesz több mentőexpedíció. Június 28-án
Szarajevóban egy szerb férfi meggyilkolta az osztrák
trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét. Sokan azt
mondják, Ausztria hadat üzen Szerbiának, sokan attól
félnek, hogy Oroszország Szerbia mellé áll. Bármi történjék
is – senki nem fog pénzt és embereket összeszedni egy
sarkköri expedícióhoz. Magadra vagy utalva.
Amikor az újság beszámolt a mentőexpedíció
visszatéréséről, azt latolgatta, milyen kilátások várnak Rád
és embereidre. A készleteitek, meg azok a készletek,
amelyeket korábbi expedíciók és halászok és vadászok
hagytak hátra kunyhókban és táborhelyeken, sokáig
kitartanak. De hogy mind a négyen megsebesültetek, és a
nyár folyamán meggyógyultatok, és egyszer csak
felbukkantok – az nagyon valószínűtlen. Nem szabad
feladni a hitet és reményt; az emberek néha emberfeletti
dolgokra képesek, és csodálatos hatalmak is irányíthatják
az életüket. De szeretettel kell gondolni azokra, akikhez
nem tértetek vissza, és talán soha nem is fogtok visszatérni.
Nem, én nem adom fel a hitet és reményt, és nem
gondolok szeretettel senkire rajtad kívül. Igen, néha nagyon
távol voltál ezekben a hónapokban. De most nem vagy
távolabb, mint a legutóbbi expedíció visszatérte előtt voltál,
és nem vagy távolabb, mint annak indulása előtt. Nem
érdekel, mit írnak Rólad. Benne maradsz a szívemben, és
én Veled reménykedem, és hiszek Benned és szeretlek.

Olga
1914. augusztus 8.

Kedvesem,
Németország hadat üzent Oroszországnak, aztán
Franciaországnak, aztán Anglia hadat üzent
Németországnak.
A 41-esek a frontra indultak, és én a gyerekekkel Tilsitben
voltam. Volt zene és virágözön, a férfiak a kalapjukat
lengették, a fiatal nők a katonák karjaiba akaszkodtak, és
elkísérték őket a vonathoz, és a vonatokra olyan feliratok
voltak felfestve, hogy: „Kirándulás Párizsba” és „Halál a
franciákra!”.
Itt a faluban nincs lelkesedés. Minden behívó csapás a
gazdaságra és a családra. A kevés önkéntes mind fiatal,
akikkel az apjuk a cselédeknél is rosszabbul bánik. Az egyik
eljött hozzám elköszönni; fél a háborútól, de még jobban fél
az apjától.
A háború városiaknak való, nem parasztoknak. És
gyerekeknek. A kicsiknek és gyengéknek kell a szerbeket és
angolokat játszani, és a többiek rájuk támadnak, és azt
kiabálják, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” és
„Vesszen Anglia!”. A parasztok az oroszok bevonulásától is
jobban félnek a készleteik miatt, mint a városiak, akiknek a
szomszédos Tauroggen garnizonjában állomásozó orosz
tisztekről mint a Hotel de Russie vendégeiről kellemes
emlékeik vannak.
 Magam elé képzellek. Nem haboznál, rögtön jelentkeznél
az ezredednél. Egy meggondolatlan pillanatig örültem, hogy
Északkeleti-földön biztonságban vagy.

Olga
1914. szeptember 13.

Kedvesem,
tegnap a mieink megverték az oroszokat. Azok augusztus
26-a óta megszállva tartották Tilsitet, gyalogság és kozákok,
és jól megvoltak. Egyszer felbukkant egy csapat kozák a
falunkban, végigvonultak a gyerekek előtt, és meghívatták
magukat egy-egy sörre a polgármesterrel, és elmentek. A
parasztok a pincékbe és a csűrökbe bujtatták az
asszonyaikat és lányaikat és cselédlányaikat, de a kozákok
nem akartak nőket.
Tudom, nincs már remény a visszatérésedre. De egy éve
írok neked, és ma ugyanúgy nem válaszolsz, ahogy eddig
sem válaszoltál, semmi sem változott. Elérhetetlen vagy, de
eddig is az voltál. Látlak magam előtt: vastagon be vagy
burkolózva, arcodat a kabátod és a csuklyád prémje
keretezi, síléceken állsz, kezed egyujjas kesztyűben, fogod a
síbotot, a válladon szíjak, azokkal húzod a szánt. Hóból és
jégből álló alak lettél, messze tőlem, fehéren és hidegen, és
nem tudom, hogy fel tudnálak-e melegíteni, ha itt lennél
velem. Távol vagy tőlem. De számomra nem haltál meg.
Néha mesélek Eiknek az utazásaidról. Olvasom a
leveleket, amelyeket nekem küldtél, itt-ott kissé kiszínezem
a dolgokat, és Eik szemében Te nagy kalandor vagy.
Emlékszik Rád, és büszke, ha azt mondom neki, hogy olyan
bátor és erős, mint Te. Figyelmeztetnem kellene. Nem
akarom, hogy ugyanúgy belevesszen valamibe, ahogy Te.
De nincs szívem megtenni. Ülünk egymás mellett, én
mesélek, neki ragyog a szeme, és ha egy izgalmas résznél
abbahagyom, nem akar várni a folytatásra másnapig vagy
az azután következő napig, hanem fogja a kezem, és kér és
könyörög. Ezek bensőséges pillanatok.
Maradj épségben, Herbert, akárhol és akárhogy is vagy.
Szeretlek:

Olga
1914. november 11.

Kedvesem,
napról napra jönnek a hadijelentések, és ha győzelmi
jelentések jönnek, akkor megszólalnak a harangok, és
lengenek a zászlók. A faluból ketten elestek, és én a
jelentések olvastán csak az áldozatokra tudok gondolni,
akiket minden háborús nap és minden győzelem
megkövetel.
A mai újság azokról a fiatal ezredekről írt, akik tegnap
Langemarcknál a franciákra támadtak. A németek dalával
az ajkukon, az ellenséges tűzre ügyet sem vetve
megrohamozták a magaslatot, és bevették a francia
állásokat. Ifjaink vére áztatta a mezőt, írták, de a miattuk
érzett büszkeségünk megszenteli halálukat.
Látlak köztük Téged is. Látom, ahogy futsz szürke
egyenruhában, fejeden az a nevetséges, csúccsal díszített
sisak szürke huzattal, hátadon a torniszter és a kezedben a
puska a feltűzött szuronnyal. A barna torniszter is szürke,
az arcod is és a kezed is, a fű is és a fák is, az ég is, minden
szürke. Egy domboldalon rohansz felfelé, rohansz és elesel
és felállsz és rohansz tovább, és én nem tudom, hogy azért
estél-e el, mert megbotlottál, vagy mert eltaláltak, és hogy
azért rohansz-e tovább, mert felálltál, vagy annak ellenére,
hogy halott vagy. Körülötted a többiek, ők is rohannak, ők is
elesnek, de ők nem állnak fel és nem rohannak tovább.
Csak Te állsz fel és rohansz tovább, de nem éred el a
magaslatot, ott maradsz a domboldalon, rohansz és rohansz
és nem érkezel meg, se a francia állásokhoz, se a halál
karjaiba.
Úgy látlak, mintha álmodnék, és tudom, hogy ez olyan
álom, amelyet még sokszor fogok álmodni éjjelente, amíg
vissza nem jössz, amíg tart a háború. Sose álmodtam Rólad,
ahogy a sarkkörön vagy; próbáltalak elképzelni a hóban és
jégben, de nem igazán sikerült, se ébren, se álmomban.
Néha álmodtam olyat, hogy egy szekéren vagy vonattal
vagy hajóval elutazol; állsz a kocsi peronján vagy a
fedélzeten, felém fordulsz, de nem integetsz, csak nézel, és
egyre távolabb kerülsz, és egyre kisebb leszel. Búcsúálmok,
amelyekből szomorúan ébredtem, és tele gyengédséggel a
kis emberke iránt, aki egyre kisebb lesz. Nem fogsz
énekelni, amikor álmomban felfelé rohansz a dombon.
Senki sem fog énekelni. Csak öldöklés és halál lesz, és
közben némaság.

Olga
1914. karácsony

Kedvesem,
tavaly Te akartál visszatérni még karácsony előtt, idén a
katonák. Bennetek, férfiakban nem lehet megbízni.
Karácsonyra eső és sár jött, nem hó és kék ég. De a
templomot feldíszítettük, és a kórussal elénekeltük a
Quempast. Még sosem volt ennyire tele a templom; még az
öregek és a betegek is eljöttek, akik máskor otthon
maradtak – ezen a háborús karácsony estén ők is ott
akartak lenni a többiekkel együtt a templomban. Ahogy a
birkák egymáshoz bújnak, amikor odakint üvölt a farkas.
Most már négy családban viselnek fekete ruhát. Amikor a
lelkész Isten áldását kérte a fegyvereinkre, rémületében
mindenkinek elakadt a lélegzete.
Néha azt képzelem, hogy nem maradtál Északkeleti-
földön, hanem elindultál az Északkeleti átjárón, hogy
sítalpakon és szánokon felkutasd, merre lehetne nyáron
hajózni. Sikerült eljutnod Szibéria északi részére, ott a télen
át és tavasszal bennszülöttek fogadtak be, és amikor nyáron
Moszkván át Berlinbe akartál utazni, az orosz
hivatalnokokkal való első találkozáskor megtudtad, hogy
háború van, és az internálás elől visszamenekültél a
bennszülöttekhez, akik nem törődnek háborúval és
békével. Ott vagy, és nem tudsz nekem írni. De élsz, és
sietsz majd hozzám, amint vége lesz a háborúnak.
 Mi mindent terveztem erre az évre! Sanne és én
kerestünk némi pénzt a lekvárral, és vettem egy kerékpárt.
De a róka elvitte a tyúkokat, és ez elvette a bátorságomat a
kecsketartástól. Zongorára legfeljebb két év múlva lesz elég
pénzem, és Dante Isteni színjátéka a pokollal kezdődik, és
kínokról és fájdalmakról és halálról nem akarok olvasni.
Amúgy sincs kedvem olvasni; a vidám könyvek ugyanúgy
elszomorítanak, mint a szomorúak.
Kedves szibériai fantáziaemberem, kéj- és rémálmom,
őrült, tévelygő, megfagyott, elesett férjem, fiam alkalmatlan
apja, reménységem minden észérv ellenére, szeretőm, nem
tudlak, nem akarlak elhagyni. Maradj az enyém, ahogy én a
Tiéd vagyok!

Olga
1915. július 11.

Herbert,
ennek a nyárnak a csatái rettenetesebbek voltak, mint
bármi, amit eddig a háborúról tudtunk. A halottak számát
nem közlik ugyan, de az egyik kolléganőmnek van egy
svédországi kapcsolata, és állítólag százezrekről van szó.
Egyre több nő visel feketét. Sebesültet is egyre többet
látunk. Van, akinek már befejeződött a háború, és Sanne
boldog, mert a férje újra otthon van. Elvesztette a karját, de
Sanne azt mondja, úgyse kell az a kar. Nem akarja
tudomásul venni, hogy a férje többet is veszített a karjánál;
nem beszél a háború borzalmairól, de minden az arcára
van írva.
A háború kitörli nemzedékem férfijait. Az a fiatal kolléga
is elesett, aki találkozott a kolléganőkkel és velem, és
megörökölte a női kerékpárt, és eladta nekem. Néha azt
gondoltam, hogy ha nem jönnél vissza, akkor vele talán
boldog lehetnék. Nem beszéltünk semmi ilyesmiről, csak
megnéztük egymást, és talán többet láttam meg a
pillantásában, mint amennyi az akarata szerint benne volt.
De nekem elég volt, hogy arra gondolhattam, még nincs
vége az életemnek. Persze megy tovább a munka, az iskola
és a templom, és évről évre új tanulók jönnek. De én
nemcsak a Te özvegyed és az ő özvegye vagyok, hanem egy
egész nemzedéké.
 Te ahhoz a nemzedékhez tartozol, amelyet kitörölnek, és
lassan kezdem megérteni, hogy halott vagy. Nemcsak
messze vagy, elérhetetlenül, hanem tényleg halott vagy, és
ha számomra jelenvaló vagy, akkor csak azért, mert
emlékeim és vágyaim szüleménye vagy. Számomra Te
mindig jelenvaló vagy, ugyanúgy, mint régen, ezért mindig
mondogatnom kell magamnak: halott vagy. Meg kell
tanulnom, hogy együtt éljek ezzel a valósággal.
Meg kell tanulnom, hogy ne írjak Neked a nyárról, a
júniusról amely túl meleg volt, és a júliusról, amely túl
hideg, az orosz hadifoglyokról, akik a parasztok földjein
dolgoznak, és néha nem csak a földeken helyettesítik őket, a
gyerekekről, akik azt veszik észre, hogy a világ kifordult a
sarkaiból, hogy a győzelmek nem hoznak békét, hogy a
Halál koma a családjaink része, mint egy keresztapa, és
hogy a „haza”, a „hősi halál”, „becsület” és „hűség” csak
szavak. Meg kell tanulnom, hogy ne meséljek Neked az
életemről. De amúgy is egyre kevesebbet meséltem. Nem
én, hanem bennem valami már régebben kezdte megérteni,
hogy halott vagy.

Olga
1915. október 9.

Néhány napja meghalt a nagyanyám. Beteg volt, és

felajánlottam neki, hogy itt ápolom. De ő a saját ágyában
akart meghalni. Vagy nem akarta, ahogy akkor ott legyek.
Felnevelt, de sohasem fogadott a szívébe. Mintha csalódás
lennék, vagy valami rossz dologra emlékeztetném.
Amikor megérkeztem, már halott volt. A nyitott
koporsóban feküdt a hideg templomban; hoztam egy
gyapjútakarót, odatettem egy széket, és leültem a koporsó
mellé. Amikor besötétedett, meggyújtottam egy gyertyát.
Nem zárták le időben a szemét, és a szája is tátva maradt.
De a szeme nem egyszerűen nyitva volt, hanem látta a halál
arcát, és a félelem és a borzadály nyitotta tágra, és a szája
mutatta fogatlan ínyét, és kiáltott. Nagy csend volt a
templomban, és én egészen addig halottam a kiáltást, míg
rá nem tettem a fedelet a koporsóra.
De a nagyanyám velem maradt, és én éreztem az
elutasítást, ahogy korábban is mindig éreztem. Néha
megvert, és gyakran szidalmazott. De ha nem csinált
ilyesmit, és még csak nem is volt velem szigorú, akkor is
benne volt a levegőben az elutasítás, mint valami szag.
Ültem a templomban, és éreztem megint az ismerős, gyűlölt
szagot.
Korábban próbáltam kitalálni, honnan jön az elutasítás,
igyekeztem mindent a kedvére tenni, megsértődtem, mert
semmi sem tetszett neki, amit csináltam, és fel voltam
háborodva, ha megbüntetett, pedig nem követtem el
semmit. Most csak szomorú voltam. Eikre gondoltam.
Milyen szép lehetett volna a nagyanyám számára, hogy lát
engem, fiatal lánykát felnőni, és számomra is, hogy egy
idősebb nő nevel fel. Szívesen szerettem volna, ha hagyta
volna magát szeretni. És milyen nagy boldogság lett volna,
hogy szeretnek engem! „S hogy szeretlek, nagy Ég, mily
gyönyör”, írja Goethe, és ezt a fölé helyezi, hogy őt szeretik.
Ilyesmit az írhat, aki biztosan tudja, hogy szeretik. Én
ebben soha nem lehettem biztos.
Néha nagyon sajnáltam magam, aki szeretet nélkül
nőttem fel, és az Irántad való szerelmemet is csak hellyel-
közzel tudtam megélni. Most az elesett katonák ezreire
gondolok, az ő meg nem élt életükre és meg nem élt
szerelmükre, és ez elfojtja bennem az önsajnálatot. Marad a
szomorúság.
Ültem a koporsó mellett, és elkezdtem sírni, és nem
tudtam abbahagyni. Minden, aminek lennie kellett volna,
de nem lett, a nagyanyámmal és velem, Veled és velem, a
katonákkal és a feleségükkel és a gyerekükkel – hogyan
lehet ezt elviselni? Minek tudnék még örülni? Ezen az
éjszakán újra meghaltál, nem tudom, hányadszorra. Még
sosem volt a halálod miatt ennyire üres minden.
Egy idő után felálltam, és járkálni kezdtem a
templomban. Odaültem az orgonához, amelyen annyit
gyakoroltam és játszottam, és beültem a páholyba, ahol
tanultam és kötöttem és szerettük egymást. Csak ültem és
sírtam, fájtak az emlékek, mégsem tudtam abbahagyni,
idéztem fel magamban egymás után az emlékeket, és
magam mellett éreztelek, és hiányoztál mellőlem.
Amikor odakint világosodni kezdett, elindultam. A
mezőkön át elmentem a régi helyünkhöz az erdő szélén.
Semmi sem változott. Ott álltam, és néztem, vártam
valamire, de nem tudtam, mire, láttam, hogy felkel a nap,
előbb csak a fák csúcsa ragyogott fel, aztán maguk a fák,
aztán a mező. Csodálatos színjáték volt.

A Te, ne kérdezd, hogyan,

de még mindig a Te
Olgád
1915. december 31.

Kedvesem, ez az utolsó levél, amelyet írok Neked. Búcsút

veszek Tőled. Nélküled fogom kezdeni az új évet. Nem
akarom többé, hogy körülöttem, bennem legyél. Halott
vagy, már régóta halott vagy, és még mindig beszélgetek
Veled, és amikor ezt teszem, akkor magam előtt látlak, és
hallom a hangodat. Nem válaszolsz, de nevetsz vagy
elégedetlenül dünnyögsz vagy mormogva helyeselsz. Itt
vagy. Hallottam, hogy van fantomfájdalom, amelyet azok
éreznek, akiknek levették a karjukat vagy a lábukat. Már
nincs nekik karjuk vagy lábuk, de még mindig úgy fáj,
mintha lenne. Te sem vagy már, de még mindig úgy fájsz,
mintha itt lennél.
Ha úgy tudlak szeretni, pedig már halott vagy, ahogy
akkor szerettelek, amikor éltél – mindig is fantom voltál?
Mindig is egy képet szerettem, amelyet Rólad képzeltem
magamnak? Egy képet, amelynek mindegy, élsz-e, halsz-e?
Nem akarlak száműzni az életemből. Megmarad
Számodra egy hely a szívemben, egy szentély, amely a Tied,
csakis a Tied, amely előtt néha elidőzöm, és Rád gondolok.
De aztán be kell zárnom a szentélyt, és el kell fordulnom
Tőled. Ez másképp fáj.
Emlékszel, milyen volt, amikor először
szerelmeskedtünk? Sétálni indultunk, de csak a szokásos
helyünkig jutottunk el, az erdő szélén, ahol mindig
találkoztunk és beszélgettünk és tanultunk, és ahol
rájöttünk, hogy összetartozunk. Megálltunk, és átöleltük
egymást, és lefeküdtünk a fűbe, és minden magától
értetődő volt, és minden meglepő volt. Felfoghatatlanul
boldogok voltunk. Aztán este lett, az egyik elöljáród, apád
egyik barátja vendégeskedett nálatok, és menned kellett.
Néztem utánad, Te megfordultál, és visszanéztél rám. Aztán
mentél.
Menj, Kedvesem, nem bánom, ha még egyszer
visszanézel, de menj.

Olga
1936. július 27.

Eik. Látni akarja az olimpiát, azt írta nekem, és hogy talán

már elég régen dolgozik Olaszországban, és itt az ideje,
hogy újra Németországban éljen. Hét közben Sannénál volt,
a hét végén eljött hozzám, és ma elutazott Berlinbe. Látni
fogja az olimpiát. Németországban fog maradni. Hogy tagja
az NSDAP-nak, és belép az SS-be, azt csak akkor árulta el,
amikor Tilsitben, a pályaudvaron elbúcsúztunk egymástól.
Kihajolt a vonat ablakán, és úgy tett, mintha eszébe jutott
volna valami apróság, amit még gyorsan el akar mondani.
Milyen gyávák vagytok, Ti, férfiak! Neked nem volt
bátorságod, hogy elmondd nekem a téli marhaságot, neki
meg ahhoz nem volt, hogy beszéljen velem a politikai
elmebajáról. Mindketten tudtátok, hogy vitatkozni fogok
Veletek, és nem viseltétek el a vitát. Hó és jég, fegyverek és
háború – azzal, úgy gondoljátok Ti, férfiak, meg tudtok
birkózni, de egy nő kérdéseivel nem.
Gyakran felmerült bennem az utóbbi években, mit
szólnál Te ehhez az egészhez. Nincs olyan benyomásom,
hogy a náciknak gyarmati vagy sarkköri álmaik lennének,
és ez Téged talán megmentene tőlük. De ők is nagyot
akarnak, és ahol nagyot akarnak, ott nincsenek messze az
agyrémek. Lehet, hogy meg akarnád tanítani őket a
gyarmati és sarkköri álmodozásra.
Keserűséget érzek Eik miatt és Miattad. Eik vér a véredből
és hús a húsodból. Ugyanolyan buta, mint te, és ugyanolyan
gyáva, mint Te. És ugyanolyan kedves is tud lenni, mint Te.
De a kedvesség nem egyenlíti ki a butaságot és a
gyávaságot.

Olga
1936. július 29.

Az első levél után rögtön egy második – volt már ilyen,

tudom. De ez a levél nem veszi vissza azt, ami az elsőben
áll, és ne csak ezt olvasd el, hanem mindkettőt. Eik közlése
olyan fájdalmas volt, hogy rögtön írnom kellett Neked. A
férjemnek, az apjának. Eik ugyanúgy a Te fiad, mint az
enyém, de jobban az én fiam, mint a Tiéd, és Eik levele
megszégyenítően emlékeztetett erre. Még a vonaton írt
nekem, és próbálta igazolni magát. Tőlem tanulta, hogy
örüljön a kalandoknak, a távolba való megindulásoknak, és
a messzeségben való életnek. Ezt kereste, és ezt találta meg.
Németországnak nem gyarmatokra van szüksége. Élettere a
Memel és az Ural között terül el; ott várnak a kalandok az ő
nemzedékére, oda akar megindulni, ott akar letelepedni.
Nem Neked teszek szemrehányást, hanem magamnak. A
háború után gimnazistaként sokáig nálam lakott, és jobban
kellett volna nevelnem. Másképp kellett volna Rólad
mesélnem. Nem úgy, mint egy hősről, hanem mint egy
búsképű lovagról, akit nem utánoz az ember, hanem aki az
utánzásban megfeledkezik az életről. Te Amundsen akartál
lenni, s ha nem Amundsen, legalább Scott, ahelyett, hogy
élted volna az életed. Eik is most olyan életet akar élni, ami
nem neki való. Nem jégben és hóban fog végződni, de
háborúba fogja vinni.
Különös. Nem érezlek másképp, mint húsz évvel ezelőtt.
Azóta Te nem öregedtél, csak én, és ez elég lenne a
változáshoz, de mégse elég. Talán azért is írtam Neked,
mert magányos vagyok. Németország idegen lett
számomra, és idegenek lettek sokan, akik azelőtt nem
voltak azok, a faluban, a templomban, a kórusban. A régi
tanügyi tanácsos aggódva csóválta a fejét, amikor
megtagadtam, hogy fajelméletet tanítsak, az új el akar
távolítani az iskolából.
Már nem szívesen megyek a templomba. Az orgona és a
kórus miatt megyek. A lelkész „német keresztény”, és
inkább elveszi az ember kedvét a hittől. A mennyországban
és a pokolban és a halál utáni életben amúgy sem hiszek.
Így hát Te is csak a szívemben vagy, és ott köszöntelek.

Olga
1939. október 15.

Herbert, Kedvesem,
három évvel ezelőtt írtam Neked. Nem sokkal utána
megbetegedtem, és azóta nem hallok. Elbocsátottak az
iskolából, Boroszlóban voltam a süketek iskolájában, és
most varrónőként keresem a kenyerem. De nem emiatt írok
Neked. Eik miatt írok.
Néhány havonta meglátogat, kedves hozzám, és
gondoskodó. Ha nem volnék hozzá túl büszke, pénzt is
adna, és nem kellene varrnom. Hogy mi a foglalkozása, azt
nem mesélte el, és én nem kérdeztem. A legutóbbi
látogatásáig, amikor túl hiú volt ahhoz, hogy elhallgassa: a
Birodalmi Biztonsági Főhivatalban dolgozik, két éve a
Titkosrendőrségnél kezdett, karriert csinált, és előléptették
egyszer tavaly, egyszer pedig idén is.
A Birodalmi Biztonsági Főhivatal pincéjében foglyokat
kínoznak. Én persze ezt tudom, mindenki tudja. Azt
mondta, ezt így kell csinálni, és én azért nem értem, mert
nem értem az új időket.
Én nagyon is jól értem az új időket. Ugyanazok, mint a
régiek, csak Németországnak most még nagyobbnak kell
lennie, és még több ellensége van, és még többet kell
győznie. És a kiáltozás még hangosabb, hallom, pedig süket
vagyok.
Elviseltem Eik tirádáit a vérről és talajról és sorsról. De
hogy a magasföldszinten ül, és a pincében embereket
kínoznak, azt nem viselem el. Ő maga is lemegy a pincébe?
Írtam neki, hogy nem akarom többé látni. Mégis eljött,
mindent elmondtam neki, és konokul ült velem szemben.
Emlékeztetett a gyerekekre, ha ki akartam űzni belőlük
valami komiszságot, és tudták, hogy igazam van, de nem
tudták elhagyni a komiszságot. Ha kevesebbről lett volna
szó, meghatott volna a gyermeki konoksága.
Megtanultam Nélküled élni, és meg fogok tanulni Eik
nélkül élni. Csak fáj.

Olga
1956. április 1.

Herbert,
tudnod kell, hogy Eik él. Tavaly engedték el az orosz
hadifogságból, az utolsó tízezer egyikeként.
Írt nekem, és meglátogatott. A levélben a bajait ecsetelte,
a látogatás alatt az igazát bizonygatta. Amikor megláttam
soványan, kiaszott arccal, fehér hajjal, megsajnáltam, és
megöleltem. Aztán beszélgettünk, és ő csak arról az
igazságtalanságról beszélt, amely Németországot és őt érte.
Idegen volt nekem, idegenebb, mint a háború előtt. Van egy
fia, és hamarosan még egy gyereke is lesz, a felesége terhes,
és megismerkedhetek velük, de csak akkor, ha nem
avatkozom bele a gyerekek nevelésébe és a család ügyeibe.
Tudja csinálni nélkülem is, tizenöt évig nélkülem csinálta.
És úgy, ahogy korábban beszéltem vele, most már nem
hagyja, hogy beszéljek.
Nem fog igyekezni, hogy viszontlásson. Én sem fogok
igyekezni. Magányos lettem, és hozzászoktam. Egy
családban, ahol varrni szoktam, összebarátkoztam a
legfiatalabb fiúval. Ferdinandnak hívják, és Rád emlékeztet,
és a fiatal Eikre, és mesélek neki a kalandjaidról. De
ügyelek rá, nehogy azt gondolja, az élet egy nagy kaland.
A társas ember a jelenben él, a magányos a múltban.
Gyakran gondolok Rád, és a közös időnk akkor sem lehetne
elevenebb, ha Te és én együtt öregedtünk volna meg. De
mégis szebb a közös emlékezés, ülnénk egy padon a ház
előtt, eszedbe jut valami, arról nekem is eszembe jut
valami, aztán nekem jut valami az eszembe, és te folytatod.
A napi teendők közben is gyakran gondolok Rád. Akkor
beszélgetek is Veled; jobb, mintha csak magammal
beszélnék.
Te vagy a társam, korán az lettél, és azóta az maradtál.
Haragszom Rád, és veszekszem Veled, de ettől még az
élettársam vagy, és én örülök, hogy az vagy.

Olga
1971. július 4.

Herbert, Kedves, Drága Társam,

olvastam olyan művészekről, akik olyasmit alkotnak, ami
nem viseli a nevüket, amit senki nem tart az ő
alkotásuknak, amit talán senki nem is lát vagy hall.
Találnak egy medret, amelyet a hegyekben egy patak
kimosott a kőzetben, és a meder aljára valami ornamenst
raknak ki kavicsokból. Találnak a sziklában, amely körül
fúj a szél, egy hasadékot, amelybe belefér egy üvegfurulya
vagy kettő, esetleg három, és akkor fúj a szél egy hangot
vagy egy akkordot. Apálykor valami mintát rajzolnak a
homokba, amelyet néhány órával később elmos a víz. Vagy
nem mossa el, hanem magával viszi? Néhány hete
felrobbantották a víztornyot, amelyre ráláttam az
erkélyemről. Olyan magas volt, mint egy magas ház,
karcsún emelkedett a tartályt rejtő, kiszélesedő részig,
téglából építették, és a kiszélesedő részt boltozatos tető
fedte, azon még egy tornyocska volt megint csak boltozatos
tetővel, mindkét tető palatető volt. Szép volt. Már nem volt
rá szükség.
Az újságban olvastam a tervezett robbantásról, és amikor
elkezdődtek az előkészületek, odamentem, és beszéltem a
robbantómesterrel. Egy öregasszonyt nem zavarnak el,
úgyhogy elmagyarázta, hogyan akarja lerombolni a tornyot.
Mondta, hogy a torony nem fog eldőlni, hanem csak
összeomlik, és port ver fel, de nem tesz kárt semmiben.
Másnap megint odamentem, és a robbantás napján is. A
robbantómester és a munkások már ismertek, és örültek az
érdeklődésemnek, és nem fogtak gyanút, amikor elmentem
a már nyitott ládák mellett, amelyekben a dinamitrudak
voltak.
Így most van három rúd dinamitom, és a gyújtózsinórhoz
csak öngyújtóbenzinbe kell áztatnom egy gyapjúfonalat.
Minden megvan, ami kell.
Felrobbantom Bismarckot. Vele kezdődött minden. Te azt
gondolod, jó volt, ami kezdődött, de nem volt jó. Talán
elgondolkodnak ezen az emberek, ha felrobbantom a
szobrot. De lehet, hogy nem érdekel senkit, ha egy halom
törmelék marad a helyén. Ahogy senki nem veszi észre az
ornamenst a hegyi patakban vagy az akkordot a hegyekben
vagy a mintát a homokban. Nem kell észrevenni a dolgokat
ahhoz, hogy szépek és igazak legyenek. A tetteket se. Kinek
mondjam ezt el, ha nem Neked? Ferdinand jó fiú, nagyon
kedvelem őt, de egy kicsit unalmas. Mind ilyenek. Mindig
jönnek az erkölcsi ítéletekkel, a múltról és a jelenről, és
annak ellenére, hogy az életük biztonságos, és semmibe se
kerül nekik, hogy erkölcsösek legyenek, bátornak tartják
magukat, és a bátorságukkal pöffeszkednek. Azt akartam,
hogy Ferdinand jobban csinálja, mint Te és Eik. De az ő
nemzedéke is nagyot akar.
Nem gondoltad volna rólam, hogy dinamitot lopok, és
szobrot robbantok? Őrültségnek tartod, amit csinálok?
Örülsz, hogy őrültséget csinálok, és nem vagy egyedül? Még
nem tudom, mikor csinálom meg. De mióta tudom, hogy
megcsinálom, jól vagyok.
És közel vagyok Hozzád.

Olga
Ültem, kezemben a levéllel, és láttam magam előtt Olgát, az
idős kora ellenére is egyenes alakját, ahogy a sötét ég alatt,
a lámpák fényében lassan megy az utcán, viszi a karján a
táskáját, benne a dinamittal, a gyújtózsinórral és a
gyufával, ahogy az emlékmű körül tesz-vesz. Éreztem a
csendet, amely körülvette, és hallottam, ahogy önmagával
beszél, ahogy dúdolgat. Hallottam a robbanást.
Büszke voltam rá. Micsoda boldogság, ha az élet, amelyet
egy ember él, és az őrültség, amelyet elkövet, összhangban
van, mint a dallam és az ellenpont! És ha nemcsak
összhangban vannak, hanem az ember maga hozza őket
összhangba!
Olga életében a dallam a Herbert iránti szerelme volt, és
az ellenállása Herberttel szemben mint beteljesedés és mint
csalódás. A Herbert őrültségével szemben tanúsított
ellenállás után az őrült gesztus, egy csendes élet végén a
nagy csattanás – ez volt az ellenpont életének dallamához.
Nem akarom eltitkolni, hogy Olga utolsó levele elsőre
megbántott. Unalmas lennék? De hát nem azt írta, hogy
unatkozott velem. A biztonságos életemről írt, és tudom,
hogy az életem biztonságos volt. Talán túl biztonságos, de
ez hiábavaló gondolat.
Ezek az utolsó sorok. De nem veszek búcsút Olgától. Soha
nem veszek tőle búcsút. Ha jön Adelheid, elutazunk a
szülővárosomba, és felmegyünk a Hegyi temetőbe, Olga
sírjához. Most már persze tudom, hogy az unoka a
nagyanyjára emlékeztetett engem. Milyen szép, hogy
Adelheid arcán Olga arcát láthatom viszont!