2

Fordította
Horváth M. Zsanett

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Laurelin Paige: Free Me – Book 1 in The Found Duet, A Fixed Trilogy Spinoff Series
EverAfter Romance, a Division of Diversion Publishing Corp., New York, 2014

Copyright © Laurelin Paige, 2014

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency and RF Literary
Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2019
Magyar kiadás © Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Szerkesztette Dövényi Ibolya
Borítóterv © Ilona Gostyńska-Rymkiewicz
A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Oláh Gábor
A szöveget gondozta Ligeti Szilvia

ISBN 978-963-433-440-8

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

3
 A könyv kitalált történet.
A benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és események a szerző
képzeletének termékei.
Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, élő és halott
személyekkel kizárólag a véletlen műve lehet.
A könyv durva szavakat és szexuális jeleneteket tartalmaz, ezért felnőtt
olvasóknak ajánlott.

4
 Első fejezet
Be sem kellett volna mennem dolgozni aznap este, amikor
megismerkedtem JC-vel.
Jana az utolsó pillanatban hívott, hogy ugorjak be helyettesíteni.
Mielőtt megszólalt, már tudtam, hogy komoly az ügy. Jana sosem vett
ki betegszabadságot.
– Azt mondják, tizenkét öltés lesz. Az államon, Gwen! Jesszus,
remélem, nem marad nyoma.
– Örülök, hogy legalább jól vagy. – Legszívesebben közöltem volna
vele, hogy csoda, hogy eddig nem érte baleset – elvégre a rollerderbi
nem épp a legbiztonságosabb sport –, de inkább visszafogtam magam.
– Ó de édes vagy! – Jana sajátos akcentusa, amiben keveredett a
Long Island-i és a Puerto Ricó-i kiejtés, még jobban kiérződött a
telefonon keresztül. Vagy talán a fájdalomcsillapítók éreztették
hatásukat a beszédén. – Tényleg jól vagyok. Bemehetek, ha itt
végeztem.
– Ne viccelj! Átveszem a teljes műszakodat. – Különben is, mi más
dolgom volt? Az egyetlen teendőm az volt, hogy megnézzem a The
Voice-ot Normával, és az első felére még így is maradt időm indulás
előtt. Ez volt a közös testvérprogramunk, miután Norma befejezte a
munkáját, és mielőtt én elkezdtem az enyémet. Ám újabban ezek a
tévés esték egyre kevésbé voltak jók, mintha Norma valahol máshol
járna gondolatban. Ami furcsa volt. Mi a fenére lehet gondolni, amikor
Adam Levine van a képernyőn, és Blake Sheltonnal ugratják egymást?

5
 De volt DVR-ünk. A The Voice másik felét reggel is megnézhetem,
mielőtt lefekszem aludni.
– Kösz, bébi! – mondta Jana álmosan. – Még nem tudtam felhívni
Mattet, de biztos nem bánja. Átveszem a csütörtöki műszakodat, így
megmarad a „hétvégéd”.
Reméltem, hogy nincs annyira kiütve, hogy ezt elfelejtse.
Ragaszkodtam a „hétvégéimhez” – a két egymást követő
szabadnapomhoz, távol az Eighty-Eighth Floortól, ahol dolgoztam.
Nem mintha lett volna bármi izgalmas tennivalóm, és pihenésre sem
volt különösebb szükségem. Ha a törvény engedné, akár mindennap
dolgoznék. De én voltam az egyetlen menedzser a klubban, aki
rendszeres, egymást követő szabadnapokat kapott, és én értékeltem ezt,
mert azt jelentette, hogy jól végzem a munkámat. Hogy kiérdemeltem
ezt a jutalmat.
Azt jelentette, hogy volt valami az istenverte életemben, ami tényleg
ért valamit.
– Bemész? – kérdezte Norma, amikor kinyomtam a mobilom. Föl se
pillantott az ölében szétszórva heverő iratokból. Norma munkamániás
volt, s noha a közös estéinken megpróbálta félretenni a munkát, nem
volt ritka, hogy ez nem sikerült neki. Nem vettem ezt zokon tőle.
Kemény munkával és töretlen ambícióval szerezte meg a pénzügyi
vezetői állását a Pierce Industries-nél. A nővérem ilyen volt – túltengett
benne az ambíció.
Viszont az ambíciója juttatott ki bennünket a gettóból. Ennek
köszönhettük a toronyházbeli lakást, amit megosztott velem. Ebből
élhetett az öcsénk az ország túlsó végében. Ez védett meg bennünket a
múltunktól, amit soha többé nem akartunk újraélni.

6
 – Aha – mondtam, miközben már húztam is le a farmeremet. – Jana
a balesetin van. – Elhallgattam, és eltöprengtem, vajon szóljak-e a
főnökünknek, Mattnek, majd úgy döntöttem, inkább mégsem.
Vakációra ment a héten, és semmi értelme nem lett volna egy ilyen
aprósággal zavarni. – Elcseréltük a csütörtöki műszakommal. Így még
mindig lesz két egymást követő szabadnapom. Megnézhetnénk együtt a
Project Runwát.
Norma fölpillantott a munkájából, és összevonta a szemöldökét,
mintha a lelki szeme előtt lebegő naptárt vizsgálná.
– Ööö, nem biztos, hogy ráérek csütörtökön. Van egy kis… dolgom.
– Majd ismét visszatemetkezett a munkájába, anélkül, hogy
kommentálta volna Jana balesetét.
Vállat vontam, fölnyaláboltam a ruháimat, és elvonultam
zuhanyozni. Biztos valami jótékonysági estje lesz vagy egy olyan
puccos esemény, amilyenekre járni szokott. Még az öt évvel idősebb
nővérem is többet forgott társaságban, mint én. Igaz, hogy a
munkájával kapcsolatosan, de akkor is kimozdult otthonról.
Ahogy a forró víz végigfolyt a testemen, visszafojtottam az
irigységet, és emlékeztettem magam, hogy én is eljárhatnék itthonról,
ha akarnék. Csak még nem határoztam el, hogy ezt akarom. És ha el is
határoznám, hogy ezt akarom, fogalmam se lenne, hogyan vágjak bele.

***

A keddi munka csak annyiban volt különös, hogy folyton elfelejtettem,

milyen nap van, amikor rá kellett írnom az iratokra. Az Eighty-Eighth
Floor az egyik legmenőbb klub volt Greenwich Village-ben. Sőt, az
egyik legmenőbb klub egész New York Cityben! A hétköznapjaink

7
majdnem olyan forgalmasak voltak, mint a hétvégéink. A mai est
különösen pörgős volt az ünnepek miatt. Nem volt iskola, az emberek a
barátaikkal találkoztak, és túl hideg volt ahhoz, hogy a szabadban
legyenek – noha a legtöbb lány öltözéke nem erről árulkodott. Amerre
csak néztem, bikinifelsőkből kibuggyanó ciciket és miniszoknyák alól
kivillanó seggeket láttam. Talán másképp éreznék, ha én is bepiálnék és
a táncparketten riszálnám magam, de jól éreztem magam a szürke
nadrág és kámzsanyakú barna top védelmében.
Talán csak kiöregedtem a klubok világából. Közeledtem a harminc
felé. Vajon normálisnak számít, ha ebben a korban inkább a kanapén
töltöm az estéimet csöndesen, mintsem áttáncoljam az éjszakát? Norma
sosem volt egy bulizós alkat, így nem tudtam hozzá hasonlítani magam.
Az öcsénk, Benjamin tizennyolc éves kora óta a nyugati parton élt,
ezért az ő szokásait nem ismertem. Ami pedig a barátokat illeti… nos,
nem sok volt belőlük.
Természetesen ez volt az igazi probléma. Nyilván eljárnék bulizni,
ha lenne kivel. Vagy talán mégsem. Nehéz volt ezt megmondani.
Szerettem a munkámat. Kiszámítható és ütemes volt. A menedzseri
állásnak köszönhetően nyugodtan lehettem gyakorlatias és szigorú.
Ilyen szerettem lenni. Rideg. Kemény. Vezető.
Az este a megszokott módon kezdődött. Mind a négy emeletünk
megtelt, és tizenegyre még egy kisebb sor is kialakult a bejárat előtt.
Minden bárpult mögött dolgoztak az alkalmazottak. A kasszákban
elegendő apró volt. A legjobb kidobóemberünk állt a biztonságiak élén.
Rutinműszaknak indult.
Én viszont tudtam, hogy erre nem szabad alapozni. Sokkal
fontosabb volt a felkészültség. Fel kellett volna készülnöm.

8
 De semmi sem készíthetett fel JC-re.
Alig pár órája dolgoztam, amikor felfigyeltem a pincérnők
sutyorgására. Amint a közelükbe értem, elhallgattak, ami nem lepett
meg. A főnökük voltam, nem a barátnőjük. Máskor figyelmen kívül
szoktam hagyni az alkalmazottak pletyizését. Többnyire csak arról
folyt a szó, hogy ki a legszexisebb új alkalmazott, vagy hogy hol lehet
szobát találni, amihez semmi közöm nem volt, amíg rendesen
elvégezték a munkájukat.
Ezúttal azonban felfigyeltem egy szóra: „Vipera” és „szivarfüst”. Na
jó, két szóra. Két szóra, melyek automatikusan beindították a fejemben
a riasztót.
Közelebb léptem hozzájuk.
– Hogy mondtátok?
Bethany szeme elkerekedett.
– Ezt ki kell vinnem – bújt ki a válasz alól, és elsietett a tálcájával,
mielőtt megállíthattam volna.
A másik pincérnő még mindig a rendelést vitte be a gépbe. Nem volt
lehetősége elmenekülni.
Odaléptem mellé, a pultnak támaszkodtam, és örültem, hogy a
regiszter a konyha mellett volt, a klub egy csöndesebb sarkában, ahol
nem kellett üvöltenem.
– Alyssa, hogy értette Bethany, hogy szivarfüst van a Viperában? –
A vendégek gyakran a szájukban tartották azt az átkozott vacakot
anélkül, hogy meggyújtották volna – segített az orális komplexuson,
amiben annyi felnőtt ember szenvedett –, ám a dohányzás tilos volt a
klubban. Az Eighty-Eighth Floor füstmentes hely volt, és ha valaki
megszegte a tilalmat, intézkednem kellett.

9
 Alyssa nem nézett fel azonnal a gépből. Láttam a nyaka mozgásán,
hogy nagyot nyel. Végül széles mosollyal a szemembe nézett.
Túlságosan is széles mosollyal.
– Ó, tudod. Csak a szája járt. Biztos nem is dohányoznak odabent.
Gyanakvóan néztem rá.
– Aha. – Alyssa az egyik megbízhatóbb alkalmazottunk volt. De,
mint mondtam, nem voltunk barátnők. – Amúgy ki foglalta le ma estére
a szobát?
Valójában nem Viperának hívták a klub elit vendégei számára
fenntartott szobát. A reklámanyagainkban hivatalosan „Terasznak”
hívtuk – ez volt a klub VIP-szobája. Ám a papírmunkában Matt mindig
VIP R-t írt, s mivel hanyag, iskolás kézírásával az R betű mindig
közelebb került a P-hez, végül az egész személyzet Viperának kezdte
hívni a szobát.
Alyssa megrázta a fejét, lófarka ide-oda himbálózott a mozdulattól.
– Senki. Csak néhány üzletember. – A hangja elutasító volt. Majd,
mintha rájött volna, hogy ez a taktika nálam nem válik be, így szólt: –
Utánanézhetek. Szólok neked, ha valami zűr van.
Na persze.
– Mi lenne, ha inkább együtt néznénk utána? – javasoltam.
Alyssa láthatóan elsápadt, mégis bólintott, majd elindult a Teraszhoz
vivő fém csigalépcső felé.
Követtem. Éreztem, hogy szétárad az ereimben az adrenalin. Nem
féltem attól, ami rám várt – jó volt a biztonsági csapatunk, és eleget
láttam már életemben ahhoz, hogy ne ijedjek meg egykönnyen. Ám
volt valami izgalmas a lehetőségben, hogy ma valami másképp alakul.
Az izgalom, hogy ez az este talán mégsem lesz tipikus vagy

10
kiszámítható. A kellemes borzongás, ahogy legbelül a váratlanra
vágytam.
Nem mintha bármit is tennék a rend helyreállításán kívül. Hiába
vágytam a változatosságra, azt nem tudtam, mihez kezdenék vele.
Alyssa megtorpant a Vipera ajtajában, és megvárt engem.
– Esetleg bekopoghatnánk… – vetette fel.
Picsába a kopogással! A menedzserek szabadon mozoghattak az
egész klubban. Eszem ágában sem volt megadni a lehetőséget a
kicsapongó vendégeinknek, hogy eldugják a kokót és eltegyék a
farkukat. Főleg azok után, hogy már megcsapta az orromat a kubai
szivar szaga.
Kivágtam az ajtót, és megálltam a küszöbön, hogy felmérjem a
helyzetet. Amit láttam, meglepetésként ért. Vagy legalábbis egy része.
A füstös levegőre és a félig elszívott szivarokra már számítottam. És
ahol egy szabályszegés történik, ott általában több is akad, ezért a
félmeztelen nők se értek teljesen váratlanul. Ahogy a sarokban
pókerező három férfi sem, akik valódi pénzben játszottak.
Viszont a férfiak! A tartásuk, a viselkedésük ugyanarról árulkodott,
mint a drága öltönyük – hogy elismert üzletemberek, nem pedig egy
rakás részeg egyetemista. Úgy egy tucatnyian lehettek – fiatalok,
nőtlenek. Én legalábbis nem láttam rajtuk jegygyűrűket, se azok
nyomát az ujjaikon. A beszélgetésfoszlányok intelligensek és érthetőek
voltak, ellentétben a több száz huszonéves pasiéval, akik minden héten
megfordultak a klubban, a pincérnők melleit bámulva adták le a
rendelést, és túl részegek voltak ahhoz is, hogy emlékezzenek arra, hol
hagyták az iPhone-jukat.
És ott voltak még a nők is.

11
 A mulatozás nem lenne teljes lepattant prostik nélkül. Ez volt a
rutin. Ám ezek a nők, összesen öten, egyáltalán nem voltak ilyenek.
Bár a férfiakba csimpaszkodtak – hárman meztelen felsőtesttel, egy
másik pedig csak egy francia csipkés melltartót és bugyit viselt –,
határozottan kifinomultnak tűntek. Rang és jó modor áradt belőlük.
Igaz, hogy szexisek voltak, de nem olcsók.
Az egyik barna hajú, félmeztelen nő, aki egy férfi ölében ült,
felpillantott rám. Felcsillant a szeme a felismeréstől. Elmosolyodott, és
hangtalanul köszönt, majd visszafordult a férfihoz, akinek a haját
simogatta.
Összevontam a szemöldököm, ahogy próbáltam rájönni, honnan
ismerem. Megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy nem a nyomorúságos
múltamból ismerem, hanem az iskolából. Másoddiplomásként
kereskedelmi konyhavezetést tanított, az osztályába jártam. Jelenleg
egy ötcsillagos éttermet vezetett a felsővárosban.
Hogy kerül ide? Részt vesz ebben a… ebben a…
Valójában nem is tudtam, mi volt ez az egész. Egy buli, ami anélkül
hágta át a szabályokat, hogy féktelen, undorító, vagy kezelhetetlen lett
volna. Mocskos volt, érzéki, és… izgató. Helyreállítom a rendet –
persze hogy megteszem, hogy is ne tenném? –, de egy pillanatra
haboztam. Dorgálás helyett legszívesebben csatlakoztam volna
hozzájuk.
– Leülhetsz, ha akarsz – szólalt meg egy hang mögöttem. Mintha a
hang tulajdonosa megértette volna a vívódásomat. Mintha tudta volna,
hogy mire vágyom igazán.
Ami baromság. Ez csak egy kibaszott felhívás volt. Semmi több.

12
 Megfordultam, hogy megkérdezzem, mégis mi a pokol folyik itt, ám
ekkor megpillantottam a férfit, aki megszólított. A lélegzetem is elállt.
Kinyújtott lábbal ült, az ajtó mögötti falnak vetve a hátát, ezért nem
vettem észre azonnal.
Ám most, hogy észrevettem, egyből felfigyeltem rá.
Képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Áradt belőle a szexuális
kisugárzás és a karizma. Formás izmok feszültek szűk, keményített
inge alatt. Sötétszőke haját komoly frizurában viselte – oldalt rövidre
vágták, a fejtetőn pedig olyan volt, mint a húszas évekbeli szexi olasz
maffiózóké. Borostájának köszönhetően a férfi idősebbnek tűnt, mint
valószínűleg volt; úgy harmincra saccoltam a korát.
A szeme pedig…
A sötétben nem láttam tisztán, de éreztem a tekintetét. Éreztem,
ahogy nyíltan figyel engem. Éreztem a sóvárgást a szemében. Mögötte
pedig valamilyen lelki terhet, talán megbántottságot vagy keserűséget.
Úgy vonzotta magához a tekintetemet, akár egy hirtelen megfeszített
kötél. Képtelen voltam elfordulni tőle, és ahogy engem figyelt – belém
látott –, bizseregni kezdett a testem, életre keltve minden sejtemet.
Nőiségem, mely addig csak szunnyadt, felélénkült a jelenlététől –
megduzzadt és vibrált, remegett.
Rádöbbentem, hogy ez az egész miatta volt. A buli, az orgia –
minden neki szólt. Minden körülötte forgott.
A szemem sarkából azonban észrevettem, hogy a többiek folytatták,
amit eddig csináltak, és rájöttem, hogy mégsem ő a középpont. Lehet,
hogy ez az ő bulija volt, de senki sem foglalkozott vele. Csak én.
Mintha a szoba egy viharos tengeren hánykolódó kis hajó lett volna, és
ez a férfi volna az egyetlen szilárd pont a káoszban. Ami különös volt,

13
mert én szoktam a szilárd pont lenni a káoszban. Én magam voltam a
stabilitás. Magam voltam a rend.
De vizslató tekintete kibillentett az egyensúlyomból. Mint amikor
kitörik egy cipősarok, és egyensúlyt keresve az ő karját kapom el, belé
kapaszkodom. Egyszerre gáncsolt el és tartott meg.
Nem tudom, mikor szólalt meg újra. Láttam a szája mozgását, még
mielőtt meghallottam volna a hangját.
– Gyere! Csatlakozz hozzánk – talán ezt mondta.
– Hogyan? – Most már csak a száját bámultam – tökéletes, egyenes,
hófehér fogsora volt. Az alsó ajka teltebb volt, mint a felső, halovány
és csábító.
Elmosolyodott.
– Húzz ide egy széket. Alyssa hoz neked egy italt. Luke pedig talán
megmasszírozza a hátad. Fantasztikus keze van. Olyan feszült vagy,
innen látom a begörcsölt izmaidon.
– Én nem… nem lehet… én… – Összezavarodtam. Elképedtem. A
maffiózó vacsorázni hívta a zsarut. Ki tesz ilyet?
Ráadásul nagyon vonzó férfi volt. S noha a vonzó férfiak hidegen
szoktak hagyni, az ő esetében nem ez történt. És ez megrémített.
Ennyit a magas félelemküszöbömről.
A férfi intett valakinek a hátam mögött.
– Jennie, hoznál egy széket a vendégünknek?
A fehérneműt viselő nő közelebb tolt hozzám egy széket, én pedig
automatikusan leültem. A térdem az ismeretlen férfi felé mutatott, mint
az iránytű északra mutató tűje.

14
 Amikor rádöbbentem, hogy ezt nem kellene, fölpattantam.
Visszatért a valódi énem. Visszatért a tekintélyem, a hűvös
nyugalmam, hogy újra én irányíthassak.
– Köszönöm – mondtam határozottan és higgadtan (legalábbis
reméltem, hogy határozott és higgadt volt a hangom) –, de nem lehet.
Valójában arra kell kérnem önöket, hogy szedjék rendbe magukat.
– Pontosan mit is szedjünk rendbe? – A férfi hanyag viselkedése
megdöbbentett. Megint. Általában, ha a menedzser rajtakapott egy
vendéget valami helytelenségen, a bűnös fél bocsánatot kért és
kifogásokat keresett. Kivéve, ha be voltak drogozva vagy túl részegek
voltak ahhoz, hogy érdekelje őket, de ez a férfi egyiknek sem tűnt.
Bármennyire is meglepődtem a szavain, igyekeztem szenvtelen
maradni.
– A klubban tilos a dohányzás. Ahogy a szerencsejáték és a sztriptíz
is. Szóljon a barátainak, hogy oltsák el a szivarokat, tegyék el a kártyát,
és öltözzenek fel, vagy távozhatnak. Vagy tegyék meg mindezt, és
utána távozzanak. Az is egy opció, sőt még jobb is.
A jelenlévők nagy részét hidegen hagyta a kis beszédem, de az
egyik férfi megérintette a pincérnő vállát.
– Ki ez a csaj, Alyssa?
Bosszúságomban, amiért Alyssa nyilvánvalóan többet tudott erről a
buliról, mint amennyit odalent megosztott velem, figyelmeztető
pillantást vetettem rá. „Ne merészelj válaszolni! Később még
beszélünk!”, üzente neki a tekintetem.
Talán nem rá kellett volna haragudnom. A férfi vendégek gyakran
ismerték névről a pincérnőket, ami néha ártatlan dolog volt, máskor
nem. Matt szigorúan betartatta a szabályt, miszerint csak

15
keresztneveket adhatunk meg a klubban, épp ezért – nehogy valaki
zaklatás áldozatává váljon, vagy megszerezzék a lakcímét a
findsomeone.com-ról. Biztonsági előírás volt, amivel száz százalékig
egyetértettem.
Ám ahogy Alyssa összenézett a kérdezővel, úgy tűnt, mintha jobban
ismerné ezeket az embereket, mint nekem mutatta. Rádöbbentem, hogy
ezek visszatérő vendégek voltak.
Ellentétben velem. A kedd nem az én napom volt, ezért még jobban
meglepődtem, amikor a karizmatikus idegen válaszolt a férfinak Alyssa
helyett:
– Ő itt Gwen. Ma este ő a menedzser.
– Ezt honnan…? – Gyorsan elhallgattam, de már elárultam magam.
Most már tudnia kellett, milyen könnyen meg tudott lepni.
– Arra vagy kíváncsi, honnan tudom mindezt. – Hátradőlt, és
keresztbe tette a lábát. Az egyik félmeztelen nő odaült mellé a szék
karfájára, és a kezét a nyakára tette, de ő egy pillantást se vetett a nőre,
hanem folytatta a beszédet. – Elárulom, honnan tudom. Az a dolgom,
hogy gondoskodjam a vendégeimről, ami azt is jelenti, hogy tudnom
kell, ki van műszakban. Alyssa korábban jelezte, hogy ma este te vagy
bent. Sikerült egész jó leírást adnia rólad.
Megfeszült az állkapcsom, és eltűnődtem, vajon mit mondhatott
rólam Alyssa: szőke? Csontos seggű? Karót nyelt? Idegesítő?
– Noha egyvalamiben tévedtél, Alyssa – szólt oda a férfi a hátam
mögött álló pincérnőnek. – Azt mondtad, csinos, ami egyáltalán nem
igaz.

16
 Elkerekedett a szemem. Lehet, hogy nem voltam egy
szépségkirálynő, de azt még sose vágták a fejemhez, hogy nem vagyok
csinos.
A férfi visszafordult hozzám.
– Nem, nem, nem. Félreértesz.
Jesszus, tényleg ennyire átlátszó lennék?
– Szerintem a „csinos” szó sértő rád nézve, mert te egyszerűen
gyönyörű vagy. Egyedi a szépséged. Kemény. Nem sok ember tud
egyszerre rideg és megkapó lenni. De te az vagy. Látom a szemedben.
Lágy a tekinteted. Ellentétben áll az arckifejezéseddel.
Pislogtam. Talán még az állam is leesett. Ahogy ez a férfi – ez az
ismeretlen – rólam beszélt, a külsőmről… Durvának kellett volna
éreznem. Tolakodónak. Nem bóknak. Nem elbűvölőnek.
És az is biztos, hogy a szívemnek nem lett volna szabad
belesajdulnia, és a pulzusomnak se felgyorsulnia. Se az arcomnak
elvörösödnie.
A karfán ülő nő előrehajolt, melle hozzáért a férfi füléhez.
– Ráadásul szépek a cickói – tette hozzá.
Ezúttal valóban leesett az állam. Először is, mit tudhat ő az én
melleimről, melyek valóban nagyobbak voltak az átlagnál, de teljesen
el voltak takarva? Másodszor pedig, nézett tükörbe mostanában ez a
nő? Mert ha már szép cickókról beszélünk, az ő melleivel nem sokan
versenyezhettek, ráadásul biztos voltam benne, hogy igaziak voltak.
– Ejnye, Natalie, ilyet nem illik mondani! – Ám a férfi tekintete már
le is siklott a melleimre.
Azért mégis értékeltem az udvariassági kísérletét.
Aztán észbe kaptam.

17
 – Bókokkal nálam semmire se mennek. Tegyenek rendet a
szobában! Most! – Szerencsére természetesen reszelős a hangom, így el
tudtam titkolni a bizonytalanságomat.
– Én nem szoktam bókolni, Gwen – közölte a férfi. Némi
hatásszünet után folytatta. – És sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod,
de azért foglaltam le ezt a szobát, hogy azt tegyek benne, amit csak
akarok.
– Lehet, hogy lefoglalta ezt a szobát. De nem tehet meg benne
bármit, amit akar. – A teremfoglalási szerződésében feketén-fehéren
benne vannak a szabályok. Kellett kapnia belőle egy példányt.
Törzsvendég volt – mindez nem lehetett újdonság neki. És ha azt hitte,
hogy visszaélhet azzal, hogy nem ismerjük egymást, akkor nagyot
téved.
Ebbe kapaszkodtam – a szabályokba, az előírásba. A tudatba, hogy
nekem van igazam.
– Tényleg arra foglalta le a szobát, hogy bármit megtehessen benne
– szólalt meg Alyssa jámbor hangon.
Hátrafordultam, ő pedig bocsánatkérően nézett rám. Nem tudtam,
miért kért bocsánatot – amiért nem szólt előre a szituról, vagy amiért a
férfi pártját fogta.
Azt viszont tudtam, hogy nem lehet igaza.
A férfi mintha olvasott volna a gondolataimban, mert így szólt:
– Alyssának igaza van. Így van.
Csak egy embernek volt felhatalmazása, hogy ilyesmire engedélyt
adjon, de azért rákérdeztem, bár féltem a választól.
– Ki adott erre engedélyt?
– Matt – válaszolt a férfi és Alyssa egyszerre.

18
 Aztán a férfi pontosított.
– Matt-tel van egy amolyan… szóbeli megállapodásunk.
Ennek hallatán a maradék méltóságom is szertefoszlott. Ha ez igaz –
és volt egy olyan érzésem, hogy igaz –, akkor én tévedtem. Ami
megalázó érzés volt. És kiábrándító.
Hallottam pletykákat Matt szóbeli megállapodásairól, de még sose
láttam élőben az eredményüket. Nyilván azért, mert Matt tudta, hogy
helyteleníteném. Mivel a főnököm volt, nem volt szüksége a
beleegyezésemre. Hacsak nem attól félt, hogy beárulom a
tulajdonosnál, Joseph Rickernél.
Pedig ilyet sose tennék. Matt jó főnök volt, én pedig nem pályáztam
az állására. De legalább megijeszthetném, hogy véget vessek az ilyen
nevetséges megállapodásoknak.
– Lehet, hogy föl kellene hívnom Mattet.
A férfi tudta, mi forog kockán. Félrebillentette a fejét, és mielőtt
megszólalt, már tudtam, hogy ügyes vitapartner.
– Valójában te sem akarod ezt tenni, Gwen, nem igaz? – kérdezte.
Előrehajolt, mindkét lábát letette a földre, és a mutatóujjait kinyújtva
összekulcsolta a kezét. – Én a következőképpen látom a helyzetet. Matt
nyilvánvalóan nem akarja, hogy tudj rólam. Rendszeresen foglalom ezt
a szobát már mióta is? Hét, nyolc hónapja? – Körülnézett a szobában
megerősítésért. Többen is bólintottak.
Aztán visszafordult hozzám.
– Mióta dolgozol itt?
– Öt éve – feleltem. Közvetlenül a huszonötödik születésnapom előtt
kaptam ezt az állást. Ez volt az első igazi munkám, miután
megszereztem a diplomámat vendéglátásból és emberierőforrás-

19
menedzsmentből, aminek a tandíját természetesen Norma állta. Nem
akartam mindenáron az Eighty-Eighthben maradni, de három év alatt
felküzdöttem magam részmunkaidős menedzserasszisztensből
főnökhelyettessé. A fizetés jó volt. A munka kényelmes. A főnököm és
a kollégáim tiszteltek.
A férfi most rám mutatott.
– Soha nem dolgozol kedden, igaz?
– Soha.
– Mert Matt szándékosan távol tartott tőlem. Szerinted miért? –
Leereszkedő volt a kérdés, ezért csak egy kemény pillantással
válaszoltam. – Nincs tipped? Nekem van. Lefogadom, hogy te vagy itt
a szarrágó. A lány, aki betartja a szabályokat. Az én Matt-tel kötött
megállapodásom szerint, nos, homályosak a határok. Ami valószínűleg
ellentétes a te természeteddel. Nem igaz, Gwen?
Utáltam, ahogy kimondta a nevemet, mintha nála lenne az előny,
csak mert ezt az apróságot tudta rólam. Utáltam és imádtam egyszerre.
Azt is utáltam, ahogy hosszan és lustán méregette a testem.
Tekintetével érzékien végigsimított minden domborulaton, minden
porcikámon.
Utáltam és imádtam. Utáltam és imádtam.
Leültem a székre, ami még mindig ott volt mögöttem, mert nem
bíztam benne, hogy még sokáig megtartanak a lábaim.
– Pontosan milyen megállapodásuk van? És ki maga?
– A nevem – kezdte – JC.
Még sose hallottam róla.
– JC micsoda?

20
 – Csak JC. – Úgy mondta, mintha ezzel mindent megválaszolt
volna. Két rövid szótaggal belém fojtotta a szót.
– Úgy, mint „Jesus Christ”?
Néhányan felnevettek. Pedig ha Jézus valóban létezett – amiben a
legkevésbé sem voltam biztos –, úgy sejtettem, hogy pont olyan
lehetett, mint az előttem ülő férfi: vonzó, udvarias, körülvéve
züllöttséggel, melyben nyilvánosan nem vett részt.
JC is fölnevetett, az arca pimasz és szexi volt.
– Így is hívtak már. De többnyire csak akkor, amikor a fejem egy nő
combjai közt volt.
Fúj!
Ugyanakkor: szexi.
Megszoktam már az efféle pajzán megjegyzéseket. Egy klubban
dolgoztam, New York Cityben.
Ám attól, ahogy JC kimondta az illetlen szavakat, összerándultak az
izmaim a hasamban. Pontosabban, lejjebb. Azokban az elfeledett
régiókban, melyeket évek óta nem ért izgalom. Melyekre évek óta nem
is gondoltam. Ismét forogni kezdett velem a szoba.
Nem tetszett ez nekem. Nem értettem ezt az egészet. Igen, ember
voltam – egy nő, szexuális vágyakkal, mint bárki más –, de
megtanultam kikapcsolni ezeket az érzéseket. Az engedélyem nélkül
nem térhettek vissza, és pláne nem borzongathattak végig a gerincemtől
az ujjaim hegyéig, életre keltve testem minden sejtjét. A legkevésbé
sem tetszett ez nekem.
Ezért úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom.
– A megállapodás miről szólt? – firtattam.

21
 JC szeme felcsillant, mintha pontosan tudta volna, hogy mit
próbáltam leplezni. Vagy csak képzelődtem, mert nem ingerelt ezzel,
pedig volt egy olyan érzésem, hogy az a fajta volt, aki ezt tenné.
Ehelyett megválaszolta a kérdésemet.
– Minden kedden enyém a Terasz. Arra használom, hogy
elszórakoztassam a barátaimat és az üzletfeleimet.
– Elszórakoztatja az üzletfeleit – ismételtem. Ó, tudtam én, mi
történik. Ő volt a kígyóbűvölő. Ő volt az, aki bebiztosította az
üzletkötéseket azzal, hogy lányokkal és piával kábította a potenciális
ügyfeleket. – Sztriptíztáncosnőkkel?
– Ugyan már, te komolyan sztriptíztáncosnőknek nézed ezeket a
nőket? Ők is az üzletfeleim. Ne ítéld el őket a meztelenségük miatt. –
Beszéd közben az egyik férfit figyelte, akinek az ölében egy
félmeztelen nő ült. – Még egy óra, és lefogadom, hogy a férfiak is
levetkőznek.
Ismét körbenéztem a szobában, annyira idegen volt tőlem ez a
gondolat. Ha fizetnek, hogy levetkőzzenek… azt meg tudtam érteni.
Olyan életből jöttem, ahol néha meg kellett tenni az ilyesmit, ha enni
akart az ember.
Ám pusztán szórakozásból megszegni a szabályokat? Ezt nem
értettem. Vajon milyen lehet ennyire gátlástalannak lenni? Ennyire
féktelennek?
Megráztam a fejem. Felfoghatatlan volt számomra ez az egész. És
dühös voltam. Úgy éreztem, elárultak. És megaláztak. Amikor egy éve
Matt fölkínálta nekem a szabad keddeket és szerdákat, vajon tényleg
azért tette, mert kiérdemeltem? Vagy csak ezzel akart távol tartani a
megállapodásaitól?

22
 – Ezt a szar dumát! – motyogtam, de leginkább a saját
tudatlanságom miatt voltam dühös.
JC kérdőn felvonta a szemöldökét.
Egy fenét fogok magyarázkodni neki.
– Mivel foglalkozik?
– Ezzel-azzal – tért ki a válasz elől. – Néha befektetek. A
fennmaradó időben pedig elszórakozgatok, azt csinálok, amit akarok.
Szóval nem kígyóbűvölő, hanem egy „olyan”. Egy örökös, aki úgy
biztosítja az életstílusát, hogy másokat megfizet a munkáért, amíg ő
bulizik, és lefölözi a hasznot.
Nem bírtam ellenállni. A szememet forgattam.
– Segíthetek azzal a karóval a seggedben. – JC hangja komoly volt,
de az arcán pajkos mosoly játszott. Provokált.
Összevontam a szemöldökömet.
– Hogyan? Lecseréli a maga karójára a seggembe?
– Haha. Vicces. Amúgy persze, ha akarod. – Elhallgatott, mintha
esélyt akart volna adni, hogy ráharapjak a lehetőségre. Még mit nem! –
De nem erre akartam kilyukadni. Valami mást ajánlottam. Nem
ajánlottam – ajánlok. Valami mást ajánlok.
Na persze. Valami mást. Naná.
– Ezzel is foglalkozik? Mellékállásban?
– Nem fogadok el érte pénzt, ha erre célzol. Nem. Ez nem munka.
Csak látom, mennyire feszült vagy. Szerintem segíthetnék ezzel. –
Tárgyilagossággal reagált a szarkazmusomra. Őszinteséggel a gúnyra.
Elakadt a szavam, magam sem tudtam, miért. Talán azért, mert
fölényben volt? Mert letaszítottak a menedzseri piedesztálról? Mert

23
már ki tudja, mióta nem nézett ilyen csodálattal rám senki, mint ez a
férfi? Mintha elevenen fel akarna falni, ugyanakkor kiélvezni.
Mintha tudná, hogy volt egy parányi, de állhatatos részem, ami
éppen erre vágyott.
– Nekem segített – szólalt meg Natalie. – Komolyan, ha JC-vel
lógsz, megtanulsz lazítani.
A férfi nem nézett a nőre, továbbra is engem bámult. Eltűnődtem,
vajon mit taníthatott neki pontosan. Miféle módszerrel oktatta a nőt?
Nyilván olyan szégyentelen és mocskos lehetett, mint képzeltem.
– Nos, köszönöm, nem. – Nem mintha prűd lennék. Csak hidegen
hagyott az itt demonstrált „szabadság”. Jobb szerettem az irányítást. Az
önuralmat.
Ismét körülnéztem a szobában. Egy párocska a kanapén smárolt, egy
édes hármas meg az egyik asztalon vonaglott kéjesen. A pasi ölében
ülő nő most körkörösen mozgatta a csípőjét a férfi öle felett, miközben
a férfi sóvár arckifejezéssel a saját ajkába harapott.
Nyilvánvaló lehetett az undor az arcomon, mert JC így szólt:
– Hé, előbb próbáld ki! – Egy pillanatig az arcomat fürkészte, aztán
fölállt, és elindult felém. – Még sosem csináltál ilyet, nem igaz?
Mármint, még sosem próbáltad az öltáncot. Még sosem táncolt így
neked senki.
Magasabb volt, mint hittem, legalább tizenöt centivel magasabb volt
nálam, ami azt jelentette, hogy úgy százkilencven centi lehetett. És
ahogy mélyen a szemembe nézett, ahogy provokált a buja
célozgatásaival, még kisebbnek éreztem magam.
Kisebbnek és izgatottabbnak.

24
 Fölállt a szőr a karomon és felgyorsult a szívverésem a közelségétől,
a megbabonázó hangjától. Dadogva válaszoltam.
– N-nem.
Intett Natalie-nak.
– Megmutatnád neki?
– Ööö… Kösz, nem kell – szóltam, és fölpattantam, mielőtt Natalie
válaszolhatott volna. Komolyan azt képzelte, hogy hagyom, hogy
táncoljon nekem egy nő? Szó sem lehet róla. Mégis beleborzongtam a
gondolatba, és nem biztos, hogy az undortól.
JC megrázta a fejét.
– Nem neked, bébi. Befeszülnél. Majd a lányok megmutatják,
milyen.
Általában nem hagyom szó nélkül, ha valaki lebébiz. És garantáltan
lelépek, mielőtt elfajul egy ilyen őrült helyzet. Most valamiért mégis
lecövekeltem, szinte a földbe gyökerezett a lábam, amikor JC elém
rakta a széket, amiről fölálltam. Nem kellett kérnie, hogy ráüljenek – a
francia fehérneműt viselő lány hangtalanul leült. Hátratette a kezét, és
széttárta a lábait. Szélesre.
Natalie tett három érzéki lépést, majd megállt a széken ülő nő lábai
közt. Elfordult tőle, és táncolni kezdett. Eleinte finomak voltak a
mozdulatai, lassan ringatta a csípőjét, és érzékien körözött a
medencéjével. Hamarosan a másik nő combjára tette a kezét, és lassan
leguggolt – a feneke gyakorlatilag a mögötte ülő nő ölében volt –, majd
ismét fölállt.
Érezhető volt a feszültség a szobában, JC vendégei azonban
uralkodtak magukon. Kurjongatásra számítottam, de mindenki
hallgatott. A fal túloldaláról beszűrődő klubzene dübörgésén kívül az

25
egyetlen hang Natalie combjainak súrlódása volt, lófarkának susogása,
és a két lány lihegése.
A saját lélegzetem is szaggatottá vált, koncentrálnom kellett, nehogy
meghallják. Nem volt könnyű. Megbabonázott Natalie tánca. A teste
olyan ritmusra mozgott, melyet senki se hallott, mégis érezni lehetett.
Csábító volt. Előjáték volt. Ahogy néztem, beleremegtek a combjaim.
Megkeményedtek a mellbimbóim. Átázott a bugyim.
Megborzongtam, hagytam, hogy szétáradjon testemben a vágy. Nem
csak a tánc szexuális aspektusa izgatott fel. Nem is Natalie
mozdulatainak művészi szépsége. Hanem valami más, valami, amit
nem tudtam megnevezni, amit nem tudtam hová tenni.
– Elképesztően érzéki, nem igaz?
Összerezzentem. Addig észre sem vettem, hogy JC ilyen közel volt
hozzám. Vagy talán tudtam, és éppen ettől gerjedtem be annyira. De
fogalmam sem volt, mit válaszoljak a kérdésre.
Tényleg érzéki volt.
Ami felbőszített, mert én pornót vártam, nem pedig ezt a különös
dolgot. Arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire a
hatalmába kerít majd.
Ezért nem válaszoltam.
JC beleegyezésnek vette a hallgatásomat.
– Tudod, mitől ennyire szexi? A gyönyörű meztelen nőktől és
Natalie könnyed mozdulataitól eltekintve a hatalom átengedése az, ami
olyan izgatóvá teszi.
Közelebb hajolhatott hozzám, mert éreztem a vállamon a leheletét,
miközben beszélt.

26
 – Ha táncolnak neked, nem érintheted meg a táncost. Szeretnéd –
istenem, de még mennyire! –, de hagynod kell, hogy csak ingereljen a
gyönyör, és átvegye az irányítást, miközben te kiszolgáltatott maradsz.
Ami kezdetben könnyűnek tűnik, nem igaz? Csak uralkodnod kell
magadon. Amiben nyilván kitűnő vagy. Csakhogy itt épp az
ellenkezőjéről van szó. Ez az irányítás átadásáról szól. Natalie kezében
van azt irányítás. Lena adta a kezébe a hatalmat. Megígérte, hogy
betartja a szabályait – a szabályokat, amelyekkel nem biztos, hogy
egyetért. Cserébe Natalie megadja neki a gyönyört, amire vágyik.
Még közelebb hajolt hozzám. A fülemet csiklandozó leheletétől
szinte forrt a vérem.
– Mondd, hogy nem szeretnél a helyében lenni.
Összefontam a karjaimat a mellkasomon.
– Nem bizony. Még a szokványos táncokat se kedvelem.
– Nem Natalie helyében, Gwen! Te nem olyan akarsz lenni, mint ő.
Lena akarsz lenni. Ilyen szabadságra vágysz.
A könnyek olyan váratlanul szöktek a szemembe, hogy elakadt a
lélegzetem.
Legszívesebben megfordultam volna, hogy pofon vágjam JC-t.
Pimasz és arrogáns dolog volt a részéről azt képzelni, hogy bármit is
tud rólam. Semmit sem tudott. Csak találgatott, nyilván a bugyimba
próbált bejutni, és a találgatásaival az elevenemre tapintott. Olyannyira,
hogy ha szabadon cselekedhettem volna – bár nyilvánvalóvá tette, hogy
ezt nem tehetem –, tényleg felpofoztam volna. Durván.
De nem azért voltam dühös, mert találgatott, sem azért, amiért
találgatott. Azért voltam dühös, mert igaza volt. Tényleg szabad

27
akartam lenni. Tényleg szarrágó voltam. Begyöpösödött. A szokások
rabja voltam, és nem sok élvezetben volt részem.
Amit azonban nem tudott – nem tudhatott –, az az volt, hogy én
akartam így, méghozzá okkal. Nem számított, mit akarok, én csak így
tudtam túlélni. JC elmehetett a fenébe, amiért arra célzott, hogy rossz
döntést hoztam. Nem ő volt a helyemben. Nem tudhatta.
Nem pofoztam fel. És nem is mondtam semmit. Egyszerűen sarkon
fordultam, kijöttem a Viperából, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Ám ezt a parányi megingást leszámítva nem hagytam, hogy JC
befolyásoljon. Nem voltam hajlandó újragondolni a döntéseimet, sem a
szerepet, amit magamra vállaltam. Nem voltam hajlandó belegondolni,
hogy más is lehetnék.
A műszakom hátralevő részében nem mentem vissza az emeletre.
Meggyőztem magam, hogy elfelejthetem az egészet. Ami azt jelentette,
hogy nem szólok Mattnek arról, hogy tudomást szereztem a szóbeli
megegyezéséről.
Az pedig egész biztos, hogy ha tehetem, több keddi műszakot nem
vállalok be.

28
 Második fejezet
– Sikerült munka előtt elcsípnem téged? – Norma hangja fojtottan
hangzott a kabátgalléromon keresztül, ahogy egyszerre próbáltam a
vállamon egyensúlyozni a telefont és kinyitni a klub ajtaját.
Hideg volt, ezért kesztyűben voltam, így az utolsó pillanatban
sikerült csak fölvennem a telefont, mielőtt abbamaradt a csöngés.
– Épphogy. Most megyek be.
Csütörtök volt, és mint a legtöbb hétköznapon, Norma most is
sokáig dolgozott, ezért nem találkoztunk, mielőtt elindultam az este
nyolckor kezdődő műszakomra.
– Vacsoráztál már? Hagytam neked kaját a hűtőben, ha nem.
– Igen, ettem. – Szórakozott volt a hangja. – Ne haragudj. Korábban
akartalak hívni, de lefoglaltak a… megbeszélések.
Beléptem a konyhába a személyzeti bejárón keresztül.
– Semmi gond. Mi újság?
– Ma felhívott apa ügyvédje.
Apa. Egyetlen szó, és mozdulatlanná dermedtem.
– És?
Nyugi, csitítottam magam. Biztos csak azért keresett, hogy korábban
kívánjon boldog szülinapot.
Na persze. Apám olykor-olykor meglepett bennünket azzal, hogy
eszébe jutottak a nevesebb események az életünkben. De egy ideje már
nem történt ilyesmi. Amióta börtönben ült.

29
 – És… – Norma habozott, amitől megijedtem, féltem, hogy rossz
hírt fog közölni. – És korábban szabadul, mint hittük.
– Jesszusom, ne! – alig bírtam megszólalni a gombóc miatt a
torkomban. – Mikor?
– Júniusban.
– Júniusban? – Gondolatban elismételtem még néhányszor, mire fel
tudtam fogni. – Hat teljes hónappal korábban! Azt hittem, december
előtt nem szabadul. – Apa az ítélet szerint nem szabadulhatott volna
korábban. Decemberben telne le a tíz év. Ami gyorsan közeledett, de
legalább lett volna még egy teljes évem, mielőtt foglalkoznom kellett
volna vele. Foglalkoznom apával.
Most már csak a tavasz állt a cella és a szabadsága között.
Hányingerem lett.
– Tényleg nem engedhetnék ki korábban. De kevés a férőhely, és…
bonyolult. Amíg le nem jár a teljes büntetése, valamiféle rehabilitációs
intézetben kell laknia. – Norma elcsigázottnak tűnt, ezért nem
követeltem tőle részletesebb magyarázatot. Bíztam a nővéremben, hogy
elmondja, amit tudnom kell, és megtartja magának a többit. Valójában
ő volt az egyetlen ember, akiben megbíztam. – Megtámadhatnánk a
döntést, de nem valószínű, hogy bármit is elérnénk. Nem érné meg az
időt és a pénzt.
Frusztráltan a hajamba túrtam, majd eszembe jutott, hogy kesztyűt
viselek. Így nem volt olyan kellemes érzés, még zavart is a furcsa
simaság. Lehúztam a kesztyűt a számmal, majd feltettem a
legfontosabb kérdést.
– Bennek szóltál már?

30
 Bármennyire is tartottunk Normával apánk szabadulásától, tudtuk,
hogy az öcsénk fogadná a legrosszabbul a hírt. Ami érthető volt. Rá
volt a legnagyobb hatással a múltunk sötétsége.
– Még nem. Majd felhívom. Hamarosan. – Norma megköszörülte a
torkát, és sejtettem, hogy őt is fojtogatja az aggodalom. – De nem ma
este. Végig kell gondolnom, hogyan mondjam el neki.
– Szólj, ha segítségre van szükséged. – Nem mintha olyan sokat
tehetnék. Mindig is Norma értett a vigasztaláshoz. Én csak annyit
mondtam, „hoppá, ez fájt!”, aztán túltettem magam a dolgokon.
Valójában azonban inkább csak mélyen eltemettem a fájdalmas
dolgokat abba a fekete lyukba, amiről szinte már valóban hittem, hogy
a szívem helyén van. Mi mással lehetne magyarázni az érzelmeim
hiányát? A fekete lyuk minden valódi érzést elnyelt, ami azzal
fenyegetett, hogy eluralkodik rajtam. A harag és az idegesség
valószínűleg gyakrabban ütötte fel a fejét, mint bármi más. Az apánk
miatti pánik máris kezdett alábbhagyni, puszta irritációvá tompulni.
Lehet, hogy nem ez volt a létező legegészségesebb módszer, de én így
éltem túl.
Ben azonban nem ilyen volt. Ben a szívére venné a dolgot.
– Hát ez szar ügy. – Elindultam a konyhán keresztül, közben ismét a
vállamhoz szorítottam a telefont, amíg levettem a másik kesztyűmet is,
és a kabátzsebembe gyömöszöltem.
Bethany fölpillantott a munkából, és megállított, épp amikor Norma
mondani készült valamit.
– Várj egy pillanatot, Norma. – Letakartam a telefont a kezemmel,
és intettem Bethanynek, hogy beszéljen.
– Az a JC pasi…

31
 A szememet forgattam, és félbeszakítottam.
– Ne is folytasd!
Jelenleg JC volt az utolsó, akire gondolni akartam. Bármikor ő volt
az utolsó, akire gondolni akartam, és kész. Arrogáns és vulgáris alak
volt. Nevetséges és önelégült.
És valahányszor az eszembe jutott, nagyot dobbant a szívem.
Nem láttam azóta, amikor egy hónappal ezelőtt találkoztam vele a
Viperában, de most, hogy már tudtam a létezéséről, úgy tűnt, mintha
mindenütt ott lenne. Néhányszor hallottam, ahogy a személyzet
emlegette. Egyszer láttam, hogy üzenetet hagyott Mattnek. A neve
kezdőbetűi még az irodai naptárba is be voltak írva. Hogy nem vettem
észre azelőtt?
És persze ott voltak még a virágok is.
Küldött egy csokor virágot a hétvégén, miután megismerkedtünk.
Az irodában várt a szombati műszakom előtt. Ahogy kinyitottam a
nevemmel felcímzett, lezárt borítékot, amely a pazar csokor mellett
hevert, megőrjített a kíváncsiság, és bevallom, az izgalom is. Senkit
sem ismertem, aki virágot küldene nekem.
Az üzenet rövid volt.

32
Érzelmek egész sora tört rám, méghozzá olyan gyorsan, hogy azt se
tudtam, mit is érzek valójában. Meglepetést, zavart, bosszúságot,
idegességet. Izgalmat.
Végül a haragot választottam. Pont, mint amikor megismerkedtünk,
most is eltűnődtem, hogy mégis ki az ördögnek képzeli magát ez a
férfi? Csak mert idézni tud Bill Phillipstől, máris a személyes
motivációs trénerem lett? Különben is, miből képzelte, hogy bármit is
tud rólam? Ha pedig le akart fektetni, így határozottan nem fog
sikerülni.
Noha kissé hízelgő, hogy még napokkal később is gondolt rám,
nem?
Nem! A legkevésbé sem. És attól, hogy ez eszembe jutott, csak még
dühösebb lettem. Ezért bevágtam az egész csokrot, vázástul, az asztal
melletti szemetesbe, és próbáltam kiverni a dolgot a fejemből.
De még mindig gondoltam rá.
Nem a virágra, JC-re. Sokat. Az egész karácsonyi szünidő alatt, de
még újévkor is ott motoszkált a fejemben. Vonzó férfi volt, igen, ezért
bukkanhatott fel olyan gyakran a gondolataimban a képe, a
legalkalmatlanabb pillanatokban. De leginkább azért, amiket rólam
mondott. Azt mondta, szabad akarok lenni. Azt mondta, segítene.
Vajon mit jelentett ez pontosan? Szexet? Komolyan beszélt?
Még ha segítene is a szex, vajon tényleg be tudna törni bárki is a
börtönbe, amiben éltem?
Ha igen, az nem ő volt. Ebben biztos voltam.
– Csak szólni akartam – mondta Bethany.
Remek. Valószínűleg újabb csokor várt az asztalomon. Sejthettem
volna, hogy nem könnyű lerázni a fickót.

33
 – Kösz, Bethany – szóltam, majd visszatértem Normához, miközben
átvágtam a konyhán. – Oké, itt vagyok.
– Még egy dolog.
– Ki vele. – Megálltam, hogy megnézzem az aznapi konyhai
beosztást a falon. A konyhai személyzetet nem én irányítottam, de azért
szerettem tudni, kivel dolgozom, mielőtt elkezdődik a műszak.
– Ne ijedj meg – mondta Norma tétován –, de megkérdezte, hogy
nálunk lakhat-e, amikor kiengedik.
– Ki kérdezte? Az ügyvéd?
– Apa megkérte az ügyvédet, hogy kérdezzen meg minket.
– Még mit nem! – Most már valóban dühös voltam. Ezt az egy
érzést voltam képes egy percnél tovább érezni. – Szó sem lehet róla,
hogy képzeli? Hogy van képe egyáltalán megkérdezni? Nemet
mondtál, ugye? Nagyon remélem, hogy nemet mondtál.
– Persze hogy nemet mondtam. Sőt, amíg lehet, azt sem árulom el
neki, hogy hol lakunk. Csak szólni akartam neked, ha esetleg
megpróbálna kapcsolatba lépni veled.
– Kösz. – Kiléptem a konyhából a klub fő helyiségébe. Majd,
néhány percen belül már másodszor, ismét mozdulatlanná dermedtem.
– Most mennem kell – mondtam Normának.
– Oké. Később beszélünk. Figyelj, ne rágódj emiatt, Gwen. Rendben
vagyunk. Minden rendben van.
De én alig hallottam Norma búcsúszavait. Teljesen lefoglalta a
figyelmemet a bárpultnak támaszkodó férfi.
Miért is nem figyeltem jobban Bethany figyelmeztetésére?
Kidobathattam volna Brenttel vagy egy másik konyhai sráccal.
Ismét felkészületlenül ért.

34
 Amikor megpillantott, JC elmosolyodott. Aztán rám kacsintott. Rám
kacsintott!
A hülye testem meg tiszta libabőr lett tőle. Amitől csak még
dühösebb lettem, mint eddig voltam.
– Ez most komoly? Egy teljes évig a létezéséről se tudok, aztán egy
hónap alatt kétszer is találkozunk? – támadtam neki, de egyből
megbántam. Ha eddig talán nem tudta, milyen hatással van rám, most
sikerült egyértelművé tennem.
Mivel a klub még zárva volt, ki volt világítva a helyiség, és sokkal
tisztábban láttam őt, mint amikor először találkoztunk. De bár ne láttam
volna! Ha eddig azt hihettem, hogy csak a Vipera homályos fényei
voltak előnyösek a számára, most kiderült, hogy tévedtem.
Mert most, a tiszta és éles fényben láthattam, hogy lélegzetelállító
volt.
Hasonlóan volt felöltözve, mint amikor legutóbb láttam; sötétszürke
öltönyt viselt, melyet mintha ráöntöttek volna. A haja ezúttal nem volt
annyira belőve, és most láttam, hogy volt benne egy kis természetes
hullám. Most is borostás volt, de rövidebb volt az arcszőrzete, amitől
még csábítóbbnak tűnt. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy
megérintsem az arcát.
Kihúzta magát, és zsebre tette a kezét.
– Tudom. Korábban kellett volna jönnöm. De az ünnepek, meg
minden…
– Miért kellett volna korábban jönnie? – Magam sem tudtam, miért
kérdeztem ezt. Olyasmit próbáltam kicsikarni belőle, amit valószínűleg
nem akartam hallani. Nagyon nehéz volt gondolkodni a jelenlétében.

35
Egyszerre volt vonzó és bosszantó. Tényleg ennyire vonzó az, ha valaki
zsebre teszi a kezét?
Valójában kegyetlenség volt.
JC közelebb lépett hozzám.
– Mert látni akartalak, Gwen. – Ezt a lehető legtárgyilagosabb
hangon mondta. – Általában, ha látni akarok valakit, nem várok ilyen
sokáig. Csak éppen… nem voltam a városban. Küldtem volna több
virágot, hogy tudd, hogy gondolok rád, de úgy hallottam, nem tetszett a
csokor.
– Én… – Már megint ezt csinálta velem: kibillentett az
egyensúlyomból, teljesen összezavart. – Tud a virágokról? –
Behunytam a szemem, mert rögtön megbántam, amit mondtam. – Úgy
értem, köszönöm. Nagyon szépek voltak. De nem érdekel a dolog.
Ráadásul, honnan a fenéből tudta, hogy mit csináltam a virágokkal?
Az istenit, Alyssa! Látta, amikor kidobtam őket. Biztos elmondta
neki.
Na és, ha tudomást szerzett róla? Jobb, mint ha azt hinné, hogy
tetszettek.
Csakhogy mégsem sikerült megértetnem vele a dolgokat, mert most
itt állt előttem.
– Ez nem fair, Gwen. – Újabb lépést tett felém. – Tartozol nekem
egy eséllyel, hogy újra feltegyem az ajánlatomat, mielőtt
visszautasítasz.
Hirtelen kimelegedtem. Elkezdtem kigombolni a kabátomat.
– Tudom, hogy nevetséges, hogy egyik kérdést a másik után teszem
fel, de felfrissítené a memóriámat, hogy miféle ajánlatról beszél? –
Persze, csak blöfföltem. Pontosan tudtam, miről beszélt. A puszta

36
gondolat – a szex ezzel az idegesítő idegennel – olyasmit kavart fel
bennem, amiről nem is tudtam, hogy fel lehet kavarni.
Ezt azonban nem adhattam a tudtára. Már így is túl sokat tudott
rólam.
Felgyorsult a pulzusom, amikor láttam, hogy JC gyors léptekkel
hozzám siet. Ő azonban csupán mögém lépett, hogy lesegítse a
kabátomat.
– Tudod, milyen ajánlatról beszélek. Arról, hogy segítenék ellazulni
egy kicsit.
Most már közel volt hozzám, nagyon közel. És hiába tettem a
karjára a kabátomat, továbbra is melegem volt.
Felmordultam, noha én inkább nyögésnek hallottam.
– Maga rém alpári! – Felé fordultam, és kikaptam a kezéből a
kabátomat.
– Te meg olyan kimért vagy. – Ezt úgy mondta, mintha érdekesnek
találta volna. Mintha kihívásnak tekintené.
Pont erre volt most szükségem – hogy kihívást jelentsek valakinek.
A kabátommal a kezemben összefontam a karjaimat a mellemen.
– Nem is ismer.
– Nem ismerlek, de ennyit tudok rólad. Mindenki tudja. – Ahogy ott
állt, zsebre tett kézzel, úgy tűnt, mintha az elzárkózó tartásomon
gúnyolódna.
– Mindenki tudja, hogy kimért vagyok? – Élesnek tűnt a hangom.
Rádöbbentem, hogy ezzel csak az ő igazát bizonyítom. Megráztam a
fejem, és azt dünnyögtem: – Ez a legfurcsább beszélgetés, amiben
valaha részem volt.

37
 – Akkor ne beszélj. Nem kell beszélgetnünk. – A tekintetemet
kereste. Én pedig az övét. Fényes és életteli szeme volt, amilyen az
enyém már évek óta nem – vagy soha nem is volt. Ezen túl azonban, a
nevetésen és a csillogáson túl ugyanazt láttam, amit aznap este a
Viperában. Valami hiányt. Magányt. Ürességet.
– Ismeritek egymást? – Matt aggodalmas hangjára kaptam fel a
fejem. Annyira lekötötte a figyelmemet JC, hogy meg se hallottam,
amikor kijött az irodából.
Remek. Ez egyszerűen remek.
Most, hogy meglátott JC-vel, be kell ismernem, hogy tudok a
szabályszegő megegyezésükről. Ami azt jelentette, hogy vagy be kell
árulnom a tulajnál, vagy azt fogja hinni, hogy nem zavar a dolog.
Eszem ágában sem volt beárulni, ugyanakkor nagyon is zavart. Jobb
szerettem, ha Matt azt hitte, hogy nem tudok valamiről. Azt pedig még
jobban szerettem, ha tényleg nem tudtam valamiről.
Túl késő.
Matt is ideges volt. Az arcára volt írva. Az ajkamba haraptam,
próbáltam eldönteni, mit mondjak.
Mielőtt azonban bármit is beismerhettem volna, JC így szólt:
– Csak most ismerkedtünk meg. – Felvonta a szemöldökét. – Gwen,
igaz?
Valószínűleg azt várta, hogy mondjak valamit, de csak egy
biccentésre telt tőlem. Túlságosan meglepett. JC-nek semmi oka nem
volt eltitkolni, hogy ismerjük egymást. Hacsak nem értette meg, milyen
helyzetbe kerültem. Hacsak nem értett meg engem jobban, mint hittem.
Belepirultam a gondolatba, és kiszáradt a torkom.

38
 – Azt hittem, az Eighty-Eighth összes menedzserét ismerem már.
Úgy tűnik, tévedtem. – JC elfordult tőlem, és odalépett Matthez. –
Mindegy is, hozzád jöttem.
Azt hittem, Matt megkönnyebbül, ha azt hiszi, hogy nem tudok a
titkos megállapodásáról JC-vel. A hangja azonban még idegesebb volt,
amikor megkérdezte:
– Miért? Mit tudtál meg? Van valami hír?
Matt reakciója láttán végigfutott a hátamon a hideg. Gondterhelt és
feszült volt, pedig én mindig vidámnak és józannak ismertem. Az is
zavart, ahogy JC-hez szólt. Felkeltette az érdeklődésemet a kapcsolatuk
iránt, pedig amúgy a legkevésbé sem érdekelt volna az ilyesmi.
JC Matt vállára tette a kezét.
– Nem, nem, most nem ezért vagyok itt. Csak már hetek óta nem
láttalak. Elmentél vakációzni, aztán jöttek az ünnepek – már egy hónap
telt el.
Meg is feledkeztek rólam, én pedig rájuk hagytam a dolgot. Ez
egyáltalán nem volt udvarias dolog a részemről. Ki kellett volna
mentenem magam, hogy megbeszélhessék a magánügyüket. Ehelyett
leültem egy bárszékre, és úgy tettem, mintha a menüket rendezgetném.
A hátam mögött Matt reszketeg hangon felsóhajtott.
– Csak nem tudtam itt maradni azon a héten. Ezúttal nem. Túl sok az
emlék.
– Tudom – mondta JC. – Megértem. Szerinted miért töltök annyi
időt a parton?
Rásandítottam a bár fölötti tükörben. Az arcát nem láttam, de a keze
még mindig Matt vállán nyugodott, és most Matt is JC vállára tette a
kezét. Mintha egymást vigasztalnák. De miért is?

39
 – Te legalább itt voltál. Nem lehetett könnyű. – Matt ismét
megpaskolta JC vállát, majd visszahúzta a kezét.
JC is így tett, és egy vállrándítás kíséretében zsebre tette a kezét.
– Dolgoznom kellett. Ez elterelte a figyelmemet.
– Köszönöm. Értékelem, hogy még mindig próbálkozol.
Halkabban folytatták, így több szót nem tudtam kivenni. Amit
viszont hallottam, világossá tette számomra, hogy Matt és JC nem
csupán üzlettársak voltak. Matt az a fajta volt, aki nem keverte a
magánéletét az üzlettel, ezért különösnek találtam a két férfi
kapcsolatát. Öt éve ismertem a főnökömet, és még mindig nem tudtam,
hogy van-e családja a feleségén kívül, akire a jegygyűrű egyértelműen
utalt. Ez az egész beszélgetés JC-vel, aki olyan fiatal volt, hogy a fia
lehetett volna, furcsa és érdekfeszítő volt. És személyes. Rejtély volt,
amiről jól tudtam, hogy nem rám tartozik.
Bármi volt is kettejük közt, azt tudtam, hogy komolyabb és
fontosabb volt, mint JC flörtölése. Vajon nem is miattam jött ma este a
klubba? Tényleg csak Matt miatt van itt?
És miért okoz ez nekem ekkora csalódást?
– Gwen?
A nevem hallatán összerezzentem, de igyekeztem leplezni. Úgy
tettem, mintha csak a munkámra koncentrálnék.
– Hm?
– Matt fölment az emeletre. Kettesben maradtunk.
Ismét fölpillantottam a tükörbe, és láttam, hogy már csak JC áll
mögöttem.
Méghozzá nagyon közel hozzám.
– Ó! Oké.

40
 Szembefordultam vele.
– Ööö, köszönöm. Hogy nem szólt neki, hogy tudok magáról. –
Talán, ha udvarias és egyenes vagyok, elfogadja a hálámat, és békén
hagy.
– Azt kellene mondanom, hogy puszta önzésből tettem így, mert
attól féltem, hogy felbontja a megegyezésünket. – Közelebb lépett, és
hátra kellett húzódnom, hogy a szemébe nézhessek. – De az hazugság
lenne.
Nagyot nyeltem. A hangom azonban még így is gyenge volt, amikor
megkérdeztem:
– És mi az igazság?
– Nem akartam, hogy miattam kényelmetlen helyzetbe kerülj.
Döbbenetes módon nem nevettem el magam. Hiszen máris
kényelmetlen helyzetben voltam! Megsértette a magánszférámat, a
testéből áradó forróság fölmelegítette a mellkasomat, a combjaimat, az
arcomat, egy fél pillanatra még azon is eltűnődtem, milyen lenne
hozzásimulni. A testéhez.
Lehet, hogy el kellett volna löknöm. De nem tettem.
– Mit érdekli az magát?
Odalépett hozzám, és a kezeit mellettem kétoldalt a bárpultra
támasztotta, a helyemre szögezve ezzel.
– Magam sem tudom, Gwen. Vonzódom hozzád. Szeretnék együtt
lenni veled. Az ágyban. Szerintem mindkettőnknek jó lenne. Ha ez
vulgárisnak tűnik, akkor bocsánatot kérek. De már rég megtanultam,
hogy csak úgy kaphatsz meg valamit, ha kéred. És néha még a
képtelennek tűnő dolgokról is kiderülnek, hogy mégsem olyan
képtelenek.

41
 A szavai, a felhívása… Meg kellett volna sértődnöm, és egy hang a
fejemben azt súgta, hogy meg is sértett, egy másik részem viszont –
énem nagyobbik része – el akarta fogadni az ajánlatát. Fel akartam
emelni az állam, hogy az ajkaink találkozzanak, és felfedezzék
egymást. Végignyaltam az alsó ajkamat, mintha elkerülhetetlen lenne a
csók, amit elképzeltem.
JC pillantása a számra esett, és kitágult a pupillája.
Ez az, gondoltam. Most megcsókol.
Ehelyett mély levegőt vett, és behunyta a szemét, kiélvezve a
kettőnk közti levegő illatát. A mozdulattól, ahogy úgy tűnt, mintha az
esszenciámat ízlelgetné, úgy éreztem magam, mintha főfogás lennék
egy rég várt vacsorán. Szinte szégyenletes volt, hogy ennyire
begerjesztett a gesztus alantassága.
– Jó az illatod – mondta. Közelebb hajolt, olyan közel, hogy most
már én is tisztán éreztem az ő illatát. Valamilyen kölnit használt, a
ruhái pedig illatoztak a tisztaságtól, én azonban csak a nagybetűs férfi
szagát éreztem. És csak a szexre tudtam gondolni.
– Mit szólsz, Gwen? Megpróbáljunk megegyezni?
A kezem, mintha csak saját akarata lenne, valahogy megtalálta a
mellkasát. Kemény és meleg volt a teste a tenyerem alatt. Szinte fájtak
a melleim, annyira szerettem volna hozzásimulni. Nem ez lett volna az
első alkalmi szex, amibe belemegyek. Ha nem zavarnák össze az
érzéseimet, valószínűleg lett volna még jó pár, kizárólag szexuális
kapcsolatom.
Ám túl nagy erőfeszítést kívánt volna, hogy érzelmileg távol tartsam
magam, így nem érte meg. JC esetében pedig tudtam, hogy különösen
nehéz lenne. Az a fajta pasi volt, aki szerette, ha hízelegnek neki.

42
Különleges akart lenni. Odaadásra vágyott. Ezt pedig nem adhattam
meg neki.
S ha meg is tudnám adni, JC nem az a fajta volt, aki viszonozná. A
kapcsolatunk kezdettől fogva kudarcra lenne ítélve. Csak bajt okozna.
Fájdalmat. Én pedig nem szerettem a fájdalmat.
A vonzalmamat azonban nem tagadhattam. És sokkal több
energiámba telt ellenállni a közeledésének, mint szerettem volna.
Norma korábbi, kiakasztó telefonhívásával együtt mindez már
túlságosan bosszantó volt számomra.
Ellöktem magamtól JC-t, valószínűleg nagyobb erővel, mint
indokolt lett volna.
– Nem, határozottan nem.
Lemásztam a bárszékről, és felé fordultam. Ahogy a gravitáció
szilárd támaszt biztosított – amire kétségbeesetten szükségem volt –,
teljes magasságomban kihúztam magam.
– Nem tudom, mivel tartja sakkban Mattet, Mr… – Egek, nevetséges
volt, hogy még a nevét se tudtam, a JC meg túl közvetlennek tűnt. –
…Mr. C. De én nem ilyen vagyok. Szerencséje, hogy ő az ügyvezető,
és nem én, mert tőlem nem kapna különleges bánásmódot, és nem
hunynék szemet a dolgai fölött. Én nem az a fajta vagyok, aki bármiféle
alkukat köt. Betartom a szabályokat. Úgyhogy ezt jól jegyezze meg, és
tartogassa Mattnek a megegyezéseit.
JC elharapott egy mosolyt.
– Hé! Komolyan beszélek! – Legszívesebben toppantottam volna a
lábammal, de ellenálltam a kísértésnek, mert tudtam, hogy nem
segítene.

43
 JC a szája elé kapta a kezét. Mire leengedte, eltűnt a mosoly az
arcáról.
– Sajnálom. Tudom, hogy komolyan mondod. Nem akartam
leereszkedően bánni veled. Csak még édesebb vagy, amikor bepipulsz.
– Nem akart lekezelni, de épp most tette meg? – Ha arra vágyott,
hogy pipa legyek, majd én megadom neki! – Tudja mit, Mr. C? Kötök
magával egy alkut. Én csütörtökön dolgozom, maga keddre foglalja le a
szobát. Mi lenne, ha megegyeznénk abban, hogy én nem jövök a
klubba azokon az estéken, maga meg nem jön a klubba ezeken az
estéken?
– Ó, Gwen! Ilyen alkuba nem mehetek vele. Akkor nem lenne rá
lehetőséged, hogy meggondold magad. És amilyen bosszús vagy most
– megfeszül a tested, összeszorítod a szád, fáradt a szemed –,
lefogadom, hogy meg fogod gondolni magad. Méghozzá hamar.
– Erre azért ne fogadjon. Nem szeretném a szegényházban látni.
Tett két lépést felém, és az arcom felé nyúlt. Ez volt az első alkalom,
hogy megérintett, és szinte túl sok volt. Mint jég a forró szén alatt, úgy
olvadtam el az érintésétől. Beleolvadtam a tenyerébe.
Közben legszívesebben ellöktem volna ezt a forró szenet, és
félreugrottam volna.
Megérezte a vívódásomat. Láttam a szemében a csalódottságot. Ám
a csalódottság mellett remény csillant a szemében.
– A következő lépés a tiéd, Gwen. – Végighúzta az arcomon a
hüvelykujját, követve az állam vonalát. – Tudod, hol találsz.
Épp ez volt a gond. Azt kívántam, bár ne tudnám, hol találom.
Bárcsak ne is ismerném.

44
 Leginkább azt kívántam, bárcsak ne tudnám, milyen érzés, amikor
hozzám ér. Miután sarkon fordult és kiment a klubból, még sokáig
égett az arcom ott, ahol végigsimította.
Aztán elmúlt az érzés, majd végleg eltűnt. Én pedig újra magamra
maradtam fagyott börtönöm hidegében.

45
 Harmadik fejezet
– Hallottál mostanában Benről? – kérdeztem Normát, miközben
összehajtogattam egy Mikulás-zoknit, amire Ben nevét hímezték, és
beraktam egy KARÁCSONY feliratú táskába. Január tizenötödike volt,
Martin Luther King napja, s noha Norma egész nap a laptopján
dolgozott, legalább itthon volt.
– Azóta nem, hogy múlt héten felhívtam a hírrel apáról. – Alig
értettem, amit mondott, mert a szájában tartotta a szedőlapátot. Éppen
szünetet tartott a munkában, hogy készítsen néhány grillezett sajtos
szendvicset, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy beszélgessünk.
Norma kivette a szájából a lapátot, mielőtt folytatta. – És tegnap
kaptam tőle egy rövid e-mailt.
Elnyomtam egy ásítást, és az órámra pillantottam. Délután volt,
ilyenkor már rég aludni szoktam, főleg, ha este tízre be kellett mennem
a klubba. Normával azonban ritkán találkoztunk fényes nappal, és
szerettem vele lenni. Az ő társaságában nem kalandoztak el a
gondolataim, és nem jutott eszembe az érzéki tánc és a szexisen
mosolygó cirkuszigazgató, akire már így is túl sokat gondoltam.
Különösen, amióta nyilvánvalóvá tette, hogy mit akar tőlem pontosan.
Azt ugyan nem adhattam meg neki, ám ahogy álmatlanul feküdtem az
ágyban, arról fantáziáltam, hogy mégis megadom neki, miközben a
kezem a bugyimba tévedt, és olyan helyeken kalandozott, melyeket
már túl régóta hanyagoltam.

46
 Jó érzés volt kielégíteni magam, meg minden, ugyanakkor arra
emlékeztetett, hogy milyen magányos vagyok.
Ezért, ha Norma otthon volt, ameddig csak lehetett, elhalasztottam a
lefekvést. Valakinek egyébként is el kellett pakolnia a karácsonyi
díszeket, és ha én nem teszem meg, még nyáron is elöl lennének.
– Ja, olvastam azt az e-mailt. – Részben ezért is jutott eszembe Ben.
– Ha olvastad, akkor te is ugyanannyit tudsz róla, mint én.
Norma megvárta a szülinapomat, és csak utána hívta fel Bent a
hírrel apánkról. Ben egész jól fogadta. Persze zaklatott lett, de nem
omlott össze, mint vártuk. Azóta azonban visszahúzódóbbnak tűnt.
Vagy talán csak így kezelte a helyzetet. Vagy csak tényleg nem izgatta
annyira a dolog, mivel az ország túlsó végében volt, meg minden.
Csakhogy ott volt az az e-mail.
Norma bekapcsolva hagyta a laptopját, és megnyitva hagyta az e-
mailt. Észrevettem Ben nevét, ezért természetes, hogy elolvastam a
levelet. Úgy beleégett a fejembe az a négy mondat, mint egy bemagolt
versike.
Csak jelentkezem. Ebben a hónapban ne küldj több
pénzt. Túlórázom a héten. Nincs szükségem többre.
Egész banális volt, tényleg. Semmi különös, valami mégis
aggasztott. Nem a levél tömörsége – Ben többnyire lényegre törő és
aranyos volt. Maga az üzenet nem feltétlenül jelentett rosszat. Norma
valóban rendszeresen kiegészítette Ben mozis keresetét, ezért a téma se
volt különös.
Csakhogy Ben nem volt… erős. Utáltam gyengeként tekinteni rá, de
ez volt az igazság. Igaz, az utóbbi években jobban volt. Nem úgy, mint

47
azelőtt. Munkája volt. Barátai. Olykor pasijai. Úgy gondoltam, nem
kell aggódnom miatta.
Mégis nagyon messze volt. Zavart, hogy nincs a közelemben, ahol
láthatom, és meggyőződhetek róla, hogy jól van. Különösen most, hogy
apa hamarosan szabadul.
Ben zoknijára tettem az enyémet, majd rájuk tettem Normáét is.
– Mit gondolsz arról az e-mailről? Nem tartod különösnek?
– Nem. Kellene?
Talán csak képzelődtem. Már hetek óta furcsán éreztem magam.
Azon az estén kezdődött, amikor megismerkedtem JC-vel, és tovább
fokozódott, amikor viszontláttam, de nem voltam hajlandó elfogadni,
hogy ő lett volna az, aki egy teljes hónapra összezavart. Na és, ha
mondott olyasmiket, amiket nem tudtam kiverni a fejemből? Na és, ha
belesajdult a testem a vágyba? Ez még semmit sem jelentett. Az egész
életemet újra kellett gondolnom. Az, hogy ő is jelen volt, amikor ez
elkezdődött, véletlen egybeesés volt csupán.
De az, hogy én éppen keresztülmentem valamin, még nem jelentette
azt, hogy nem történik ugyanez Bennel is éppen. Sőt, a körülményeket
tekintve lefogadtam volna, hogy így volt.
– Talán nem. – Fölálltam, és levettem a kandallópárkányról a
kerámia Mikulás-zoknikat, majd egyenként újságpapírba csomagoltam
őket. – Szerinted nem furcsa, hogy arra kért, ne küldj neki több pénzt?
Úgy értem, miért nincs szüksége egy kis extra költőpénzre?
Norma megvajazta a szendvics tetejét, amit sütött.
– Azt írta, túlórázik. Biztos jól van.
– De még a túlóra mellett is… nem jár el szórakozni? Elzárkózik a
világ elől? Soha nem érzi jól magát?

48
 – Paranoiás vagy, Gwen.
– Persze, persze, tudom, hogy igazad van. – Mégsem tudtam
megnyugodni. Valami megmagyarázhatatlan aggodalmat éreztem. Mint
egy viszketés, aminek a helyét nem tudtam pontosan eltalálni.
Folyamatosan próbáltam rájönni, mi az, ami aggaszt, ami felzaklat.
Miután mindent elpakoltam, lehajoltam, hogy bezárjam a táskát.
– Meglátogathatnánk.
Norma megfordította a szendvicset. A vaj sistergett a forró
serpenyőben.
– Rendben, szólj, hogy mikor, és megnézem a naptáramat.
Mindig így zajlott ez a beszélgetés. Egyikünk felvetette a látogatást,
a másik erre azt mondta, hogy válassza ki a napot, majd egyikünk sem
talált alkalmas időt a munkából. Talán nem Norma volt kettőnk közül
az egyetlen munkamániás.
Ezúttal azonban komolyan gondoltam. Látnom kellett Bent.
Szükségem volt a szünetre. Szükségem volt… valamire. De mire?
Eszembe jutott JC, de gyorsan elhessegettem a képét. Nem JC-re
volt szükségem, sem arra, amit ő kínált. Egy kaliforniai hétvége
azonban talán segítene. Az is valami.
Beraktam a táskát a sarokba a többi doboz közé, melyeket majd el
kell tennünk. Nem volt sok belőlük – nem kerítettünk nagy feneket az
ünnepeknek. Aztán odaléptem a konyhapult mellé a nővéremmel
szemben, kinyújtózkodtam, és rákönyököltem a pultra.
– Ezúttal tényleg menjünk el, Norma. Ne csak beszéljünk róla.
Tényleg menjünk el San Franciscóba.
– Hát persze – helyeselt Norma. Kerülte a szemkontaktust, de épp
egy szelet kenyeret vajazott, szóval talán csak túlreagáltam.

49
 Rám tört a nosztalgia a mozdulat láttán. Vagy inkább az egész
helyzettől. A főiskolás napjaimra emlékeztetett, amikor Ben még
gimibe járt, és mindketten Normával éltünk. Akkor is főzött ránk. Sose
ünnepeltünk igazán, csak amikor már csak hárman voltunk. Idén pedig
csak ketten voltunk Normával.
Elfordítottam az arcom, és lehajtottam a fejem a gránit
konyhapultra.
– Tényleg haza kellett volna hívnunk karácsonyra.
Norma helytelenítően csücsörített.
– Ő nem akart jönni, Gwen.
– De rá kellett volna beszélnünk. – Ezt már rengetegszer
megbeszéltük, ez azonban mit sem változtatott az érzéseimen.
Norma levette a serpenyőt a tűzhelyről, és beletörölte a kezét a
farmerébe. Aztán odafordult hozzám.
– Nem akar itt lenni. Nem tudod ezt megérteni?
Fölegyenesedtem, és konoksággal válaszoltam Norma lekezelő
hangsúlyára.
– Akkor nekünk kellett volna elmennünk hozzá.
– Nem akartál szabadságot kivenni.
– Te nem akartál szabadságot kivenni.
Norma megdörzsölte a száját, és sejtettem, hogy épp átfogalmazta
azt, amit eredetileg mondani akart. Egy pillanat elteltével bólintott.
– Egyikünk sem akart szabadságot kivenni.
– Jó, hát akkor mindketten vegyünk ki szabadságot, és látogassuk
meg most. – Félrebillentett fejjel tanulmányoztam Normát, értelmezni
próbáltam a hallgatását. – Miért nem akarsz elmenni?
A szemét forgatta.

50
 – Nem mondtam, hogy nem akarok. – Egy tányérra tette a frissen
sült szendvicset, és elém tolta. – Van szőlő a kosárban, ha ennél hozzá.
Közelebb húztam magamhoz a tányért, de nem figyeltem az ételre.
– Semmit se mondtál. Ezért az arcodból kellett olvasnom, és az
arckifejezésed arról árulkodott, hogy nem fog megtörténni. Nem akarod
látni Bent?
Norma a szemembe nézett.
– Dehogynem akarom. Persze hogy akarom, Gwen. Ő a kisöcsém. –
Sokkal több volt annál. Gyakorlatilag Norma nevelte fel.
Mindkettőnket ő nevelt fel.
Norma a saját szendvicsére koncentrált, és ahogy a kenyérhéjat
csipegette, ezúttal biztos voltam benne, hogy csak kifogásnak használja
az ételt.
– Nem akarja, hogy elmenjünk.
– Fenét! Ez nem igaz! – vágtam rá hevesen. Aztán végiggondoltam.
– Ezt ő mondta neked?
– Nem kellett mondania. Tudom. – Feszült volt a hangja. Hozzám
hasonlóan Norma is ritkán mutatta ki az érzelmeit, és sose tudtam,
hogy reagáljak, amikor bánat vagy csalódottság vegyült a
sztoicizmusába.
– Nem, nem tudhatod. – Pedig talán tényleg tudta. Nálam
gyakrabban beszélt Bennel, e-mailen és telefonon is tartották a
kapcsolatot. Nem mintha én nem akartam volna beszélni vele, de Ben
életében Norma volt az anyafigura.
De mi is közel álltunk egymáshoz. Nem tudtam, miért ne akarna
látni bennünket.
Vagy talán volt valami oka?

51
 Eszembe jutott egy lehetséges indok, és kiböktem.
– Nem akarja, hogy bármi is emlékeztesse a múltra. Igaz?
Bennünket is beleértve. Ezért tartja a távolságot.
Norma vállat vont. Majd meggondolta magát, és megrázta a fejét.
– Nem tudom. Ne hallgass rám. Lehet, hogy tévedek.
A testbeszéde azonban arról árulkodott, hogy nem tévedett. És most,
hogy felfogtam, mi történik, rájöttem, hogy igaza lehet. Piszkálni
kezdtem a körmömet, főleg azért, hogy ne kelljen Norma szemébe
néznem, és azért is, mert jólesett a kis szúró fájdalom.
– De mi nem apa vagyunk – motyogtam. – Nem mi vagyunk a
rosszak.
– Nem. De rá emlékeztetjük Bent. Meg tudom érteni, hogy nem akar
itt lenni. Könnyebb megfeledkezni róla, ha nem emlékezteti rá minden.
Eltűnődtem, vajon Norma is ennek tekint-e engem – állandó
emlékeztetőnek. A gyerekkorunkra emlékeztetném? Hiányolná anyát
miattam? Norma tizenkét éves volt, amikor anyánk meghalt. Jobban
emlékezett rá nálam. Mindketten szerettük, de én hasonlítottam rá a
leginkább – az ő szőke haját, kék szemét örököltem. Vajon Norma őt
látta, ha rám nézett?
Vagy ami még rosszabb: apát?
De még ha anyára is emlékeztettem – ha Bent is emlékeztettük a
múltra –, azt kívántam, bárcsak ez ne lenne elegendő ok arra, hogy
szétválasszon bennünket, testvéreket. Azt akartam, hogy együtt
legyünk. Meg akartam óvni a kis családomat. Közelségre vágytam,
kapcsolatra.
Ha pedig ezt nem kaphatom meg, legalább biztonságban akartam
tudni magunkat.

52
 – Ha Ben San Franciscóban akar élni, én támogatom. De aggódom
érte. Különösen, amikor nem hallunk felőle, vagy nem tudjuk, mit
csinál az életével. Már korábban is elzárkózott, emlékszel? Mielőtt…
– Tudom. – Norma félbeszakított, nem akarta, hogy kimondjam,
ahogy én sem akartam kimondani. – Tudom, Gwen. Én is aggódom.
Lófarokba fogta barna haját, egy pillanatra a kezében tartotta, majd
ismét leengedte.
– Felhívom, rendben? Hadd hívjam fel én.
És mivel Norma volt az, aki mindig is gondoskodott Benről,
ráhagytam.
– Rendben.

***

Aznap este az Eighty-Eighth a szokottnál is forgalmasabb volt. A jelek

szerint idén meg akarták ünnepelni az emberek Martin Luther King
napját. Nem panaszkodtam – szerettem dolgozni.
A klub fél ötkor zárt, és mivel Matt-tel gyorsan be tudtunk zárni, öt
után már el is készültem a jelentéseimmel. Otthagytam Mattet az
irodában, hogy befejezhesse a munkáját, és körbejártam a klubot.
Mindig így csináltam; ellenőriztem a mellékhelyiségeket, hátha bent
maradt valaki, majd átmentem a táncparketten keresztül a konyha
melletti bárpulthoz. Csöndes volt a hely, ám egy magányos alak ült pult
egyik végén egy bárszéken, háttal nekem. Körülnéztem, hátha
meglátom Alyssát vagy Greget – a felelős személyzetet –, de egyiküket
se láttam sehol. Gyorsan be szokták fejezni a takarítást, ezért sejtettem,
hogy már a személyzeti szobában lehetnek.
Ám ettől még rejtélyesebbnek tűnt az alak.

53
 – Elnézést! – szólítottam meg, és közelebb léptem. – A klub bezárt.
A férfi megfordult, és felgyorsult a szívverésem.
– Ó. Maga az.
JC nem lepődött meg, ami nem csoda, hiszen ez volt a
munkahelyem. De attól még nem kellett örülnöm neki. Hogy ő megint
olyan kiegyensúlyozott, míg én rögtön kibillentem az egyensúlyomból.
Mosolyra húzódott a szája, nyilván örült, hogy meg tudott lepni.
– Szia! Örülök, hogy látlak.
Mint mindig, most is lassan végigmérte a testemet. Kitágult a
pupillája, ahogy testem minden porcikáját megszemlélte – a vastag
sarkú fekete szandálomat, a csupasz lábszáramat, a fekete farmer
harangszoknyámat, a fehér, V nyakú, vékony pulóveremet, és persze
telt kebleim domborulatait.
De elidőzött a tekintete a nyakamon, majd az ajkaimon is.
Forróságot éreztem a tarkómon, hiába volt feltűzve a hajam.
Összefutott a nyál a számban, a bőrömet mintha felperzselte volna a
tekintete. Kiverte a fejemből a kérdést, melyet fel kellett volna tennem:
mit keres itt?
Végül a szemembe nézett.
– Jól nézel ki, Gwen.
Elakadt a lélegzetem. Nem azért, mert bókolt nekem – a
munkahelyemen folyamatosan bókoltak a nőknek a férfiak. Hanem
mert tényleg megnézett, mielőtt ezt mondta. És mert hiányzott a
hangjából a vulgaritás, ami általában az ilyen szavakat kísérte. Igaz,
hogy volt benne valami vágyakozás, de nemcsak a szexről szóltak a
szavai, hanem igazi dicséretnek tűntek.

54
 Bár inkább csak mustrálgatta volna a testem. Azt tudtam volna
kezelni. Ezt viszont nem tudtam. Összezavart, mert azt sugallta, hogy
JC talán mégsem olyan rémes alak, ezt viszont nem voltam hajlandó
elismerni.
Ezért óvatos voltam, és érzéketlenséggel válaszoltam az
őszinteségére.
– Mintha azt mondta volna, hogy a következő lépés az enyém. –
Nem akartam lépni, de az istenit, azt sem akartam, hogy folyton itt
kísértsen.
– Így is van. – A szemembe nézett. – Készen állsz rá, hogy
megtedd?
– Szó sem lehet róla.
Elfordult tőlem.
– Akkor tégy úgy, mintha itt se lennék. Nem miattad jöttem.
Amint ezt kimondta, rádöbbentem, hogy valójában pontosan azt
akartam, hogy miattam legyen itt. Mekkora hülye vagyok. Mert azt
hittem, hogy egyáltalán nem akartam, hogy itt legyen. Ha nem
vigyázok, még a végén megvádol, hogy félrevezettem. Magamat
tényleg félrevezettem.
Csak lépj le, gondoltam. Végezd a munkád. Rá se ránts.
De nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
– Gondolom, nem kell a többi vendéggel együtt távoznia, igaz? Ez is
a szóbeli megegyezés része lenne? Ma nem is kedd van. – Még én
magam is gyerekesnek és durcásnak találtam a saját szavaimat.
Egyáltalán nem enyhítették a remegést a hasamban.
JC-nek a szeme se rebbent. Egész testével felém fordult a bárszéken.
Fekete farmert és sötétkék pulóvert viselt a barna bőrdzseki alatt. A

55
lazaság ugyanolyan jól állt neki, mint az elegancia. Ugyanolyan szexi
volt.
Ellenségesség nélkül így szólt:
– Ebben tévedsz. Kedd van. Immár… – az órájára pillantott; a
rozsdamentes acél sportóra drágának tűnt, de nem volt feltűnő –
…pontosan öt órája és két perce.
Az istenit, igaza volt. Ez volt a probléma a munkámmal. Mindig
összezavartak a napok és az órák. Délelőtt tizenegykor feküdtem le, és
a kedd nekem akkor kezdődött, amikor este fölébredtem. Ám mindenki
más számára a műszakom kellős közepén kezdődött.
Megint neki volt igaza.
Vagy hagyom, hogy hülyének nézzen a tévedésem miatt, vagy
egyszerűen beismerem.
– Igaza van. Kedd reggel van. – Ekkor azonban nem bírtam
ellenállni, és visszatért a duzzogásom. – A szoba azonban még nincs
lefoglalva – a vele járó kiváltásokkal együtt – éjfélig. – Amikor nem
vagyok itt, tettem hozzá magamban.
Az igazat megvallva, noha kemény és komoly voltam, nem szoktam
szívatni az embereket. JC esetében azonban úgy éreztem, meg kell
védenem magam, és mivel nem volt hatalmam felette a Matt-tel kötött
nevetséges megegyezése miatt, csak a szemétkedés maradt nekem.
Ha ezt észre is vette, nem tette szóvá.
– Ó! Igaz, igaz. De most nem kuncsaftként vagyok itt. Alyssát
várom.
– Ó. – Csalódottság tört rám, mely sűrű viharként söpörte ki a
testemből az izgatott remegést. Azt hittem, Mattre várt. Hülye, hülye,
hülye. Miért is ne menne el JC Alyssával? Elég csinos lány volt, és

56
Alyssa nyilvánvalóan jobban ismerte őt, mint én. Csak azért, mert rám
hajtott, még nem kellett volna azt hinnem, hogy másra nem hajt.
És ami a legfontosabb: mit érdekelt ez engem?
Nem érdekelt. Persze hogy nem.
– Nos, perceken belül itt lesz. Aki nem a személyzet tagja, annak
általában odakint kell várnia, de ha már itt van… – Tényleg azt
kívántam, bárcsak elmenne. – Na mindegy, én megyek is a… – Már azt
se tudtam, hogy eleve minek jöttem le ide.
Ekkor Alyssa kirontott a személyzeti szobából, és szerencsére
megmentett a kínos beszélgetéstől.
– Hát itt vagy, JC! Milyen volt az utad?
A konyha felé indultam, mert nem akartam zavarni őket, vagy talán
mert nem akartam látni, amint falni kezdik egymást.
Alyssa azonban megállított, mielőtt távozhattam volna.
– Jaj, Gwen! Majdnem elfelejtettem. A kettes vonalon keresnek.
– Oké. Kösz. – A bárban le voltak némítva a telefonok, ezért nem
csoda, hogy nem vettem észre. Az viszont furcsa volt, hogy valaki ilyen
korán keresett. A munkatársaimon kívül senkit sem ismertem. Csak
Norma kereshetett. Tudta, hogy munkaidőben ki volt kapcsolva a
mobilom. Matt szigorúan tiltotta a mobilozást munka közben – részben
azért, mert így sokkal szakszerűbb volt, de főleg azért, hogy megóvja a
hírességeket és más neves vendégeket attól, hogy hátrányos helyzetben
fotózzák vagy videózzák őket.
Mivel azonban Norma ritkán hívott a klubban, ideges lettem, és
odaléptem a bárpulthoz, majd a túloldalon fölvettem a telefont.
– Itt Gwen. – Az ujjamra tekertem a telefonzsinórt, és
hátrapillantottam JC-re és Alyssára. Hirtelen azt kívántam, bárcsak

57
átmentem volna egy másik szobába, hogy felvegyem a kagylót. Mivel
Matt nem engedélyezett vezeték nélküli telefont a klubban, itt
rekedtem. Félt, hogy elvesznének, lemerülne az aksijuk, és senki se
találna rájuk. Máskor egyetértettem vele. Most azonban nevetségesnek
találtam az olyan telefonokat, melyek nem voltak hordozhatók.
Az pedig még nevetségesebb volt, hogy JC és Alyssa mennyire
elvonta a figyelmemet. Ahogy Alyssa szeme felcsillant, amikor JC
mondott neki valamit… Szánalmas. Eltűnődtem, vajon azt mondta-e
neki, hogy jól néz ki. Eltűnődtem, vajon JC őt is olyan alaposan
végigmérte-e, mint engem.
– Én vagyok az. – Norma hangja halk volt és feszült, rögtön
felkeltette a figyelmemet. De még bizonyára nem ivott kávét, mivel
olyan korán volt.
Mégis túl feszültnek tűnt a hangja. Túl halknak.
– Jól vagy? – Talán megbetegedett, és azt akarta, hogy vigyek neki
egy kis levest és torokfertőtlenítőt.
– Én igen. Benről van szó. – Megköszörülte a torkát. – Megint
megpróbálta.
Elnémult körülöttem a világ, többé meg se hallottam Alyssa és JC
nevetését, csak a saját szívdobogásomat a fülemben és Norma hangját,
amint kimondta, amitől a legjobban féltem – Ben megint megpróbálta
megölni magát.

58
 Negyedik fejezet
Elsötétült körülöttem a világ. Semmi más nem tudott így hatni rám,
pedig éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy valami baj van. Ezzel a
félelemmel ébredtem mindennap – hogy a kisöcsém ismét megpróbál
véget vetni az életének.
Leroskadtam – a mozdulat inkább huppanás volt, mint leülés, a
fenekem a földön landolt. A bárpultnak támasztottam a fejem, fittyet
hányva arra, hogy szoknyában voltam, és a padló ragacsos volt a
kiömlött piától. Belekapaszkodtam a telefonzsinórba, mintha az
megtartana, és kinyögtem az egyetlen kérdést, ami számított – azt,
amelyik a legnagyobb jelentőséggel bírt.
– És…?
– Életben van – fejezte be helyettem Norma. – Igen, életben van –
mondta.
Eleredtek a könnyeim. Nem sokat ejtettem – apám már rég
megtanította, hogyan fojtsam vissza a sírást. A sírás többnyire csak
még több verést eredményezett. Olykor-olykor mégis megleptek a
könnyek, melyek összegyűltek a szememben, majd végigfolytak az
orrom mellett.
Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban, és kényszerítettem
magam, hogy tovább kérdezősködjek.
– És jól van? – Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a „jól”
relatív, és még ha testileg jó is a prognózis, az érzelmi állapota a

59
közelében sincs ennek. Reméltem, hogy Norma érti a kérdést, mert
nem volt erőm átfogalmazni.
– Rendbe jön. – Ezt olyan határozottan mondta, mintha az ő kezében
lett volna a hatalom, hogy valóra váltsa az állítását. Én ebben nem
voltam ilyen biztos, de jobban éreztem magam attól, hogy kimondta. –
Ezúttal gyógyszert vett be. Egy üveg Vicodint, de amint lenyelte,
meggondolta magát. Ő maga hívta fel a 911-et. Kimosták a gyomrát.
Most az intenzíven van, de biztosak benne, hogy rendbe jön.
Megfigyelés alatt tartják. Egyelőre elsősorban a mája miatt aggódnak.
Bólintottam, noha nem láthatta.
– Meggondolta magát, Gwen. Élni akar. – Ez inkább reménykedés
volt, mint állítás. Vakhit. Norma úgy hitt benne, mint valaha Istenben.
Úgy prédikált róla, mintha ez lenne a vallása.
– Úgy van. Élni akar. – Bárcsak én is ennyire biztos lettem volna
benne. Talán korábban az voltam – amikor Ben először próbálkozott –,
de most, hogy másodjára is megpróbálta, már nem voltam olyan biztos
benne.
Bizonyosság ide vagy oda, nem mondtam le Benről. Mellette volt a
helyem.
– Szóval, mikor indulunk? – kérdeztem. Norma mindent el szokott
rendezni. Biztos voltam benne, hogy mielőtt felemelte a telefont, hogy
szóljon nekem, már megszervezte a repülést. Bosszankodhattam volna
ezen, de ő ilyen volt.
– Hudson felajánlotta a magánrepülőjét. Hamarosan indulok.
Még sosem örültem ennyire annak, hogy a főnöke annyira
megbecsülte Normát, hogy ilyen szívességet tegyen neki.

60
 – Egyenesen hazamegyek. Ha taxiba ülök, húsz percen belül otthon
leszek.
– Én, ööö… – Norma elhallgatott, én pedig sejtettem, hogy erőt
gyűjtött ahhoz, hogy valami olyat mondjon, amit nem akartam hallani.
– Egyedül megyek, Gwen.
Az istenit, Norma meg az ő mártírkodása!
– Ez baromság! Én is jövök. Hadd tegyem le…
Elkezdtem feltápászkodni a padlóról, Norma következő szavai
azonban mozdulatlanná dermesztettek.
– Nem akarja, hogy odamenjünk. Ezúttal ki is mondta. Nem akar
látni minket. Világosan megmondta.
– Ó. – Elhagyott az erőm. Összesen két ember volt a világon, akivel
törődtem. Két ember, akinek hagytam, hogy törődjenek velem. És
mindkettejükre szükségem volt. Épen és egészségesen, és szükségem
volt arra, hogy ők is akarjanak engem.
Azt hallani, hogy Ben nem akart látni minket, nem akart látni engem
– majdnem olyan fájdalmas volt, mint az öngyilkossági kísérlet híre.
– Ó – ismételtem, a szó nehéz volt a nyelvemen.
Norma vigasztalni próbált.
– Én is csak azért megyek, mert vészhelyzet esetén engem
értesítenek. A szociális gondozója azt mondta, hogy nem találkozhatok
vele. Azt akarják, hogy ott legyek, ha esetleg… ha esetleg…
Nem tudta befejezni. Norma, aki mindnyájunknál erősebb volt, aki
olyan sok mindenen keresztülsegített bennünket – nem tudott befejezni
egy egyszerű mondatot.
– Szükséged lesz rám. Ha támasz kell. – Lehet, hogy ez igaz is volt,
talán tényleg a segítségére lehetnék, még akkor is, ha úgy éreztem,

61
hogy inkább nekem volt szükségem az ő támaszára. – Elmegyek, és a
hotelben maradok. Sose fogja megtudni, hogy ott voltam.
– Egyedül megyek, Gwen. Ezt most egyedül kell megtennem.
Legutóbb én is mentem. Mindketten elmentünk. Amikor két hosszú,
egyenetlen vágást ejtett a csuklóján. Rossz helyen, hál’ istennek, és
ezzel időt nyert. Az aktuális pasija még bevitte a kórházba, mielőtt
lelépett, és soha többé nem tért vissza. Akkor még csak egy éve
dolgoztam a klubban, és épp előléptettek teljes munkaidős
munkatárssá. De Matt megértő volt. Adott két hét szabadságot.
Ezért elmentem Normával. Minden napot Bennel töltöttünk, aki
vidámabbnak tűnt a jelenlétünkben. Találtunk neki egy ambuláns
pszichiátert. Szereztünk neki segítséget, és mire hazajöttünk, már
sokkal jobban volt.
Ám azóta eltelt négy év, és Ben ritkábban beszélt velünk, mint
akkoriban. Reméltem, hogy ez azt jelentette, hogy a saját életét éli.
Tévedtem. És ezért még fontosabb volt, hogy most ott legyek mellette.
Hogy megbizonyosodjam arról, hogy meggyógyul. Hogy ezúttal
hazahozzam magunkkal.
– Norma, veszek jegyet, és ott találkozunk. Nem kell egyedül
csinálnod. Együtt hazahozzuk…
Norma félbeszakított.
– Épp ezért nem akarom, hogy gyere, Gwen. Nem akar hazajönni.
És nem bízom abban, hogy nem fogod erőltetni. Most semmi szüksége
erre a konfliktusra.
Nyitottam a számat, hogy ellenkezzem, Norma azonban még nem
fejezte be.
– Különben se hiszem, hogy jót tenne neked, ha most látnád.

62
 Meg sem próbáltam leplezni a sértődöttséget.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Azt jelenti, hogy nem vagy olyan erős, mint hiszed. – A háttérben
megcsörrent a kaputelefon. – Itt a kocsi. Később felhívlak, Gwenyth,
amint megtudok valamit. Minden rendben lesz. Ígérem.
Letette, mielőtt bármit mondhattam volna, mielőtt könyörögni
kezdhettem volna, hogy gondolja meg magát, vagy magyarázza meg a
döntését. Mielőtt egyáltalán elbúcsúzhattam volna.
Hosszú percekig a padlón kuporogtam, amíg zsibbadni nem kezdett
a fenekem, és a szabad vonaljelzés monoton búgássá nem váltott.
Eltompultam. Mindenütt. A testem, a bőröm. Az ajkaim. A mellkasom.
A szívem. Kiürültem. Légüres tér voltam. Egy üres, üres, üres
univerzum.
Nem emlékszem, mikor álltam fel végül, és mikor tettem a helyére a
kagylót. Sem arra, hogy megtettem-e egyáltalán. Mire észbe kaptam, a
konyhában álltam. A helyiség üres volt, a személyzet már rég elment,
mert hajnali kettő után nem szolgáltunk fel ételt. Itt senki sem
zavarhatott. Senki sem tarthatott vissza attól, amire készültem. Még
mindig nem tudtam, hogy mi volt az.
Átkutattam a helyet, kerestem valamit, de nem tudtam, mit. Tompa
elmém képtelen volt összpontosítani, de több gondolat is felvillant a
fejemben, kapaszkodót keresve: Újra megpróbálta. Nem akar látni
engem. Tudni akarom, mit érez. Nem akarom, hogy egyedül legyen a
sötétben. Bárcsak egyedül engem vert volna apa. Nekem is szenvednem
kell, mint Bennek.
Éreznem kell.

63
 Aztán eszembe jutott, hol vannak a kések a konyhában. Erre volt
szükségem. Egy éles pengére. Amivel megvághatom a bőrömet. Nem
azért, hogy kárt tegyek magamban, vagy véget vessek az életemnek.
Hanem hogy érezzek.
Megtaláltam a fiókot, amiben a késeket tartottuk, és megrántottam.
Be volt zárva. Hát persze. A kulcsaim pedig az irodában voltak. Nem
tudtam megszerezni őket anélkül, hogy össze ne futnék Matt-tel, és
különben is, fájdalmasan hosszúnak tűnt odáig az út. Nekem azonban
azonnal kellett a megoldás. El kellett hallgattatnom a hangokat a
fejemben. A fájdalomra felébrednék.
Megszólaltak a riasztók a fejemben. Közeledtem a szirt széléhez,
amitől pedig évek óta sikerült biztonságos távolságban maradnom. Én
összeszedett voltam. Nem ilyen.
Csakhogy a kényszer, hogy bántsam magam, erősebb volt, mint a
félelem.
Újra megrántottam a fiókot, most erősebben. Mintha kellő
erőfeszítéssel ki tudnám nyitni. De még két kézzel sem sikerült
megmozdítanom.
Bosszúsan felnyögtem. Tehát mégis éreztem valamit. Bosszúságot.
Dühöt. Perzselő haragot. Ezek az érzések úgy villantak fel a bennem
lévő ürességben, mint villám az éjszakai égen. Még mindig akartam
azokat a késeket. Bántani akartam valamit. Bántani akartam magam.
– Gwen? Jól vagy?
Bár belevesztem az ürességbe, mégis meghallottam a hangot a
háttérben, ami halk volt, mintha a tulajdonosa egy sálon keresztül
beszélne. A hang felé fordultam. JC állt az ajtóban.

64
 Megfeledkeztem róla, mégsem lepett meg, hogy itt látom. A
jelenléte… megnyugtatott? Nem, azt nem. De pótolta a késeket. Ő is
egy lehetőség volt arra, hogy érezzek valamit.
– Szólongattalak odakint, de nem válaszoltál, ezért utánad jöttem. –
Homlokráncolva fürkészte az arcomat. – Mi a baj?
Egy szót sem szóltam, nem is gondolkodtam. Csak megindultam
felé.
Újra megszólított, ahogy átszeltem a hosszú konyhát.
– Történt valami? Segíthetek…
Ekkor odaértem hozzá. Magyarázat vagy ölelés helyett – mert tárt
karokkal várt –, ahelyett hogy bármi észszerű dolgot tettem volna, két
kézzel megragadtam a dzsekijét, és magamhoz húztam. Majd
megcsókoltam.
A szájához nyomtam a számat, és bedugtam a nyelvemet az ajkai
közé, melyeket meglepetten szétnyitott. Nem voltam gyengéd, sem
óvatos. Eltökélt és hajthatatlan voltam, nyelvem minden mozdulattal
mélyebbre hatolt a szájában. Szopogattam és harapdáltam az alsó ajkát.
JC nem húzódott el. Nem is húzott közelebb magához. Csak állt és
hagyta, hogy csókoljam, sehol sem ért hozzám, csak az ajkunk tapadt
össze. Amikor félbeszakítottam a csókot, hogy levegőhöz jussak,
mondani próbált valamit, én azonban nem hagytam, hogy megszólaljon
– visszarántottam magamhoz, és ezúttal még erőszakosabban estem
neki.
Nem tudom, mikor kezdett visszacsókolni, ám amikor így tett,
megváltoztak a dolgok. Noha hagyta, hogy én adjam meg az
alaphangot, átvette az irányítást, és hamarosan az ő nyelve nyalogatta a
fogaimat, és az ő fogai haraptak az én ajkaimba. Kávé- és

65
mentoloscukorka-íze volt, ilyen cukrot a bárban kínáltunk, kis
tányérokon. Az íze új volt, más – és veszélyes.
Többet akartam belőle.
Ez is olyan volt, mintha megvágtam volna magam. Ez is az önsértés
egy módja volt. Egy másfajta módszer, amivel hozzájuthattam a
fájdalomhoz, ahhoz, hogy érezhessek.
Egész testemet hozzányomtam, abban bízva, hogy veszi az adást és
belemegy a dologba. Szinte felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől,
amikor átkarolta a derekamat, és magához rántott. A szoknyámon
keresztül markolászta a fenekemet, engem azonban inkább a hasamnak
feszülő kemény dudor érdekelt. Meg akartam érinteni. Megsimogatni.
Magamban akartam. A számban, a pinámban – nem érdekelt, csak
mocskoljon be valamilyen módon.
Mire köré fontam az egyik lábamat, már ő is olyan izgatott volt,
mint én. Felgyűrte a szoknyámat a derekamra, és a másik lábamat is
felhúzta. A derekára vett, csípőjét a csípőmhöz nyomta, így rögtön ott
éreztem a lüktető merevedését, ahol akartam. A lábaim közt. Heves
vágya felfokozta az őrületemet. Hozzádörgölőztem, a farkával enyhítve
a sajgást a lábaim közt.
Egy pillanatra se váltak el ajkaink, amíg odavitt a közeli
rozsdamentes acél konyhapultra. Amint landolt a pulton a fenekem,
elhúzódtam annyira, hogy le tudjam tolni a bugyimat a bokámra, majd
onnan a padlóra.
Ez volt az én hivatalos meghívóm. Ha JC eddig nem tudta, hogy mit
akarok tőle, most már biztos lehetett benne. Nem csak smárolni
akartam, és valójában nem is az érintésére vágytam. Hanem egy
kemény, gyors kefélésre. Ez volt minden. Széttártam neki a lábaimat.

66
 JC nem habozott, rekordidő alatt kigombolta a farmerét, és elővette
a farkát. Nem kérdeztem rá az óvszerre. Nem érdekelt. Spirálom volt,
ami pedig a betegségeket illeti? A pokolba velük, nem érdekeltek.
Orosz ruletteztem. Veszélyes játék volt, és én örültem a kockázatnak.
Amikor elkészült, előrecsúsztam, és közelebb húztam magamhoz,
amíg a farka hegye a lábaim közé nem került.
– Kérlek! – mondtam. Csak ennyi könyörgésre telt, ezért mindent
beleadtam. – Kérlek, dugj meg!
Néztem, ahogy meghozta a döntést. Láttam a szemében a pillanatnyi
habozást. Aztán, amikor eldöntötte, megszabadult minden kételytől, és
egyetlen lökéssel belém hatolt.
Nedves voltam, mégsem voltam teljesen felkészülve, ezért fájt,
amikor belém hatolt. De pontosan erre vágytam – a fájdalomra,
ellenállásra, dörzsölésre. Égő fájdalmat éreztem, ahogy kihúzta magát,
majd ismét visszanyomult.
Aztán a testem hozzáidomult, a puncim elernyedt és másképp
szorította őt magába. Most már jó érzés volt, ahogy ki-be csúszkált
bennem, minden pontot érintve, minden idegvégződést felébresztve
ütemes mozdulataival. Nagyon jó érzés volt.
És én nem jó érzést akartam. Valami durvábbra vágytam.
Fájdalmasabbra.
– Keményebben! – szóltam. – Keményebben kefélj.
Felcsillant a szeme a vágytól, és elengedett, majd kihúzta előbb az
egyik, majd a másik karját a dzsekijéből. Lehajította a padra. Aztán
megfogta a csípőmet, és magához rántott. Felgyorsult az ütem, sebes
lökésekkel nyomult belém, olyan mélyre, hogy a méhemig ért.

67
 Ez már jobb volt. Kemény, vad. Hozzányomtam magam, egyre
noszogattam a testemmel, és a szavakkal, melyeket ismételgetni
kezdtem. Újra meg újra.
– Kefélj meg. Kefélj. Kefélj! – Nem akartam elélvezni. Ellenálltam
a kavargó feszültségnek a bensőmben. Beleharaptam JC ajkába, és
kényszerítettem magam, hogy elmúljon a kellemes bizsergés a
tagjaimban.
JC már közel járt; láttam rajta. Kapkodva vette a levegőt, és
egyenetlen lett a ritmusa. Közel járt már, hamarosan vége lesz, én pedig
nyomorultul fogom érezni magam, amiért ekkora hülyeséget csináltam.
Csakhogy ehhez az kellett, hogy egyáltalán ne jussak élvezethez.
Azonban JC hiába kefélt agresszívan, könyörtelenül, nem mondhattam,
hogy nem volt élvezetes. Ekkor elvette a kezét a csípőmről, és kettőnk
közé dugta, könnyedén meglelve a csiklómat. Majd szétrobbantam,
amikor megdörzsölte a hüvelykujjával.
A fenébe! Ne! Nem ezt akartam. Nem akartam gyönyört. Magamnak
nem.
El akartam húzni a csípőmet, elhúzódni az egyre erősebb
dörzsöléstől, úgy, hogy a farka bennem maradjon, de JC átkarolta a
derekamat a másik karjával, és közelebb húzott. Ezért a kezemmel
próbáltam ellökni magamtól.
JC ekkor mozdulatlanná dermedt. Láttam az arcán, hogy ez nehezen
ment neki, mégis mozdulatlan maradt.
– Nem csinálom egyedül. – Kásás és fojtott volt a hangja, és
akaratom ellenére felizgatott, hogy ennyire be volt gerjedve. –
Úgyhogy ha azt akarod, hogy folytassam, velem kell tartanod.

68
 De én fájdalmat akartam. Mocskosnak akartam érezni magam. Azt
akartam, hogy rossz legyen.
JC viszont ezt nem hagyta.
Megijedtem. Mert az egyetlen dolog, ami rosszabb volt az
érzéketlenségnél, az az élvezet volt. Nem érdemeltem meg. Nem
érdemeltem gyönyört, amikor a kisöcsém annyit szenvedett.
JC láthatta a szememben a félelmet.
– Minden rendben lesz – mondta, öntudatlanul is Norma korábbi
szavait ismételve. – Jó lesz, és minden rendbe jön.
Nevezzük a farka varázserejének, de tényleg hittem neki. Letettem a
kezem a konyhapultra, és belekapaszkodtam a szélébe.
JC ezt megadásnak vette.
– Helyes. – Jólesett a dicsérete. Magabiztosan, remegés nélkül
tovább dörzsölte a csiklómat. Mesterien. Tökéletesen.
Összeszorult a gyomrom, és éreztem a közeledő orgazmust.
JC ekkor felgyorsult, rövid lökésekkel mozgott bennem, melyek
kevésbé voltak hevesek, mint azelőtt, viszont annál intenzívebbek,
annál mélyebbre hatolók voltak.
– Azt akarom, hogy fantasztikusan érezd magad, Gwen. – A
hüvelykujja tovább játszott a csiklómmal, és egyre közelebb és
közelebb kerültem a szakadék széléhez. – Azt akarom, hogy nagyon jól
érezd magad. Engedd el magad, Gwen. Gyere velem. Együtt megyünk
el.
Ekkor élveztem el. Nem tudom, akartam-e, vagy egyszerűen csak
magával sodortak a szavai. De elengedtem magam.
Az orgazmus egyből rám tört, és vadul végigsöpört rajtam. Az egész
testem beleremegett, a gerincemtől kiindulva egészen a végtagjaimig.

69
Könnycseppek szöktek ki a szemem sarkából. Olyan hangosan
kiáltottam fel, hogy JC vállába kellett temetnem az arcomat.
A legjobb azonban a kielégülés volt. Nem a testi, hanem az érzelmi
oldala. A lelki oldala. Olyan volt, mint a repülés. Vagy a szabadesés,
mielőtt kinyitnád az ejtőernyőt. Vagy inkább amilyennek ezt a
szabadesést elképzeltem – izgalmas, csodálatos és felszabadító.
Még mindig remegtem, amikor JC is csatlakozott hozzám. Belevájt
az ujjaival a csípőmbe, ahogy fojtott nyögéssel hosszan és keményen
mélyre hatolt bennem.
Aztán nem mozdultunk többet, csak lihegtünk, és a farka még
mindig ott lüktetett bennem.
Beletelt néhány pillanatba, amíg elült a vihar, és teljes erővel nekem
rontott a valóság. Csak az volt a baj, nem igazán tudtam, mihez kezdjek
ezzel a valósággal. Szexeltem már pusztán a szex kedvéért azelőtt is, de
soha nem egy idegennel. És soha nem én kezdeményeztem, főleg nem
a munkahelyemen. Nem tudtam, most mit kellene tennem.
És azt se, hogy mit kellene éreznem. A repülés érzete elmúlt, most
inkább úgy éreztem, mintha csak zuhannék. Nem tudtam, hogy ez az a
fajta megnyugtató, puha aláhullás, mint amikor elalszunk, vagy ijesztő
zuhanás, mint a rémálmokban. Érezni akartam, de nem ezt. Szóval
hiába éreztem jól magam, ettől szarul éreztem magam, amitől majdnem
azt éreztem, amire eredetileg vágytam, de nem egészen.
Ráadásul most, hogy végeztünk a smárolással és keféléssel, úgy
sejtettem, hogy JC beszélgetni akar.
Nos, ha rajtam múlik, gondoltam, biztosan nem fogunk.

70
 Elhúzódtam tőle. Ellöktem, nem túl gyengéden, amíg meg nem
értette, mit akarok, és hátra nem lépett. Leugrottam a konyhapultról, és
fölkaptam a bugyimat.
– Tyűha! Hát, erre nem számítottam – jegyezte meg JC.
– Nem is volt betervezve – szögeztem le. Beleléptem a bugyimba, és
felhúztam, nem törődve azzal, hogy ragacsos voltam, le akartam zárni
végre ezt az „utójátékot”. Aztán odaléptem a mosogató fölötti kis
tükörhöz, és megpróbáltam megigazítani a hajamat. Észre sem vettem,
hogy JC beletúrt az ujjaival. Ez mikor történt?
– Gwen? – szólalt meg mögöttem JC, de én nem fordultam meg.
Kerültem a tekintetét a tükörben is. – Hé, Gwen! Állj le.
Makacs volt a hangja, én pedig nem voltam akkora bunkó, hogy
továbbra is semmibe vegyem. Így hát felé fordítottam a fejem.
– Jól vagy?
– Jól vagyok. – Jesszus, de utáltam ezt a kérdést! Visszapillantottam
a tükörbe, és a helyére simítottam egy kósza hajtincset, majd
megfordultam, és szembe találtam magam JC-vel. Nyilván nem találta
kielégítőnek a választ. De ennél többet nem mondhattam, ezért
megkérdeztem:
– Te jól vagy?
Élesebbre sikerült a kérdés, mint akartam. De nem kértem
bocsánatot.
Mint mindig, JC most is figyelmen kívül hagyta a szemétkedésemet,
és elmosolyodott.
– Remekül vagyok. Sőt, fantasztikusan! – Aztán összevonta a
szemöldökét. – De aggódom miattad.

71
 – Mondtam, hogy jól vagyok. – Amikor elmentem mellette, hogy
fölvegyem a dzsekijét a földről, hozzáértem. Nem tudom, miért –
rengeteg hely volt, könnyedén kikerülhettem volna. Nem is kellett
volna fölvennem neki a dzsekit. De így legalább kerülhettem a
tekintetét, és újra megérinthettem, még ha csak futólag is.
Megfordultam, és odanyújtottam neki a dzsekit. JC még mindig
engem bámult, átható tekintettel, aggodalmas arckifejezéssel. Valamit
muszáj volt mondanom.
– Sajnálom. – Úgy hangzott, mintha komolyan gondoltam volna. Így
is volt. Egy kicsit.
JC kettőnkre mutatott.
– Ezt? Ne sajnáld. – Elvette a dzsekijét, és a másik kezével
gyengéden megragadott. Lágyan megcirógatta a csuklómat. – Kérlek,
ne sajnáld, Gwen. Jó volt. Ne tedd tönkre magadnak utólag.
Felülkerekedett rajtam a megadás. Nem is tudtam, minek adtam meg
magam, de a falak, melyeket évekkel ezelőtt emeltem magam köré,
megrengtek, és inogni kezdtek. Úgy éreztem, menten elsírom magam.
Vagy fölnevetek. Vagy megint megcsókolom JC-t, de nem úgy, mint az
előbb. Hanem édesen. Lassan.
Vagy talán fel akartam pofozni őt. Vagy magamat. Vagy csak nem
tudtam, mit akartam, és egy pillanatra úgy éreztem, ha JC megmondta
volna, hogy mit is akarok, ráhagytam volna.
Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, ami közelebb visz
minket a megoldáshoz, amikor meghallottam, hogy valaki engem
szólongat a konyha előtt.
JC mozdulatlanná dermedt, feszült lett, akárcsak én.

72
 – Maradj itt! – suttogtam. Az ajtóhoz léptem, és miután
meggyőződtem arról, hogy JC nem az ajtó mögött állt, résnyire
nyitottam. – Matt? Itt vagyok. Szükséged van rám?
Matt a bárpult mögött állt, kólát töltött a kulacsába.
– Csak szólni akartam, hogy mindennel végeztem. – Amíg várta,
hogy megteljen a kulacs, végigsimította kopasz fejét, ami gyakori
mozdulata volt. – Mindent bezártam. A személyzet elment. Csak alá
kell írnod a papírmunkát, és elmehetünk.
Noha nem valószínű, hogy Matt kirúgott volna, amiért egy
kuncsafttal keféltem a konyhában, nem kellett tudnia róla. Ha pedig
megtudja, hogy JC-vel voltam, biztos rögtön rájött volna, hogy mit
műveltünk.
El kellett terelnem a figyelmét. Mosolyt erőltettem az arcomra, és
így szóltam.
– Oké. Máris megyek az irodába. Csak összesöpröm a jeget, amit
szétszórtam. – Becsuktam az ajtót, és JC-hez fordultam, aki még
mindig nyugtalanul nézett engem.
– Ha elöl mész ki, megszólal a riasztó. A hátsó ajtót használhatod, a
konyha túloldalán van.
– Gwen…
Nem hagytam, hogy befejezze.
– Légy szíves, kapcsold le a villanyt kifelé menet. Most mennem
kell.
Kimentem a konyhából, mielőtt reagálhatott volna, és eltűnődtem,
vajon Normának volt-e igaza, és tényleg nem vagyok olyan erős, mint
hiszem. Végül is, ha erősebb lennék, nem kellett volna így
kimenekülnöm. Ha erősebb lennék, maradtam volna.

73
 Ötödik fejezet
Délután kettő körül ébredtem.
Még korán volt, de korábban is feküdtem le, mert elaludtam, amint
hazaértem. Egy pohárnál nem is bírtam többet inni a Moscatóból –
noha én túl édesnek találtam, de ez, Norma kedvence volt az egyetlen
pia a lakásban –, mielőtt a fejem belesüppedt a párnába, és átadtam
magam a feledésnek. Talán így volt a legjobb, mert most nem voltam
másnapos, még a fejem se fájt.
Sőt, kifejezetten jó hangulatban ébredtem.
Nem úgy értem, hogy elfelejtettem, mi történt Bennel, vagy mit
mondott Norma arról, hogy nem vagyok erős. De úgy éreztem, hogy
már van erőm megbirkózni ezzel az egésszel. Elképesztő, milyen sokat
tud segíteni egy átaludt éjszaka – vagy nap.
Ám ahogy elindultam a zuhany felé, és sajgó combjaim eszembe
juttatták JC-t, eltűnődtem, vajon tényleg csak az alvásnak
köszönhetem-e a bizakodó hangulatot. Ahogy végigfolyt a testemen a
forró víz, és megmostam magam a lábaim között, rám tört JC emléke,
ahogy a csiklómat masszírozta, az orgazmus felé ingerelve. A szavak,
amelyekkel biztatott.
És hogy én voltam az, aki rávetette magát.
Megszédültem. És nevetni kezdtem.
Olyan szívből jövő nevetéssel. Szinte kétrét görnyedtem. Szinte neki
kellett támaszkodnom a csempének, nehogy seggre üljek a röhögéstől.

74
 A nevetőgörcs kellős közepén megfordult a fejemben, hogy talán
megbomlott az elmém, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, és
átadtam magam az érzésnek, ahogy korábban a gyönyörnek is.
Valójában volt értelme a nevetésnek. Egyáltalán nem volt rám
jellemző, hogy a konyhában keféljek valakivel. És ahelyett, hogy szarul
éreztem volna magam ettől, mint azt vártam – vagy inkább reméltem –
volna, úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha élnék.
Egyszerűen jól éreztem magam.
Annyira váratlan érzés volt, hogy ettől vicces is lett. És talán egy
kicsit meg is őrültem.
Akár megbomlott az elmém, akár nem, tagadhatatlanul ruganyos
könnyedséggel léptem ki a tus alól. Még mindig törülközőbe voltam
burkolózva, szőke hajamon egy másik törülközővel, amikor
megcsörrent a telefon. Reméltem, hogy Ben felől fogok hallani, ezért
rohantam felvenni.
Miután a hívásazonosítóra pillantottam, fölvettem.
– Norma? Odaértél? Hogy van Ben?
– Igen, itt vagyok. Két órája szállt le a gép, és egyenesen a kórházba
jöttem. – Hallottam a háttérben, hogy a hangosbemondón dr. Akárkit
hívják. Majd cipősarkak kopogtak a kemény padlón – valószínűleg
Norma cipői. Szinte láttam magam előtt, amint föl-alá járkál telefonálás
közben. – Felébresztettelek?
– Nem, már ébren voltam. Különben se számított volna. Hogy van
Ben? – Aggasztott, hogy erre a kérdésre még nem válaszolt.
– Jól van. – Norma felsóhajtott, amitől cseppet sem enyhült a
feszültség a hangjában. Még mindig feszültnek és idegesnek tűnt. –
Sajnálom. Ezzel kellett volna kezdenem. Valójában több mint jól van.

75
Legalábbis, fizikailag. Időben odaértek hozzá, és a máján semmi jele
hosszú távú károsodásnak.
– Ez nagyszerű! – Annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem
megint elnevettem magam. Az érzelmi gyógyulás éppen elég feladat
lesz neki. Legalább az egészségével nem kell törődnie. – Na és akkor
most mi lesz? Kiengedik? Láttad már?
– Még mindig nem akar látni engem. De tudja, hogy itt vagyok. A
gépen írtam neki egy levelet. Nem tudom, számít-e, sem azt, hogy
elolvassa-e egyáltalán. Majd meglátjuk.
Most határozottan másképp álltam a dolgokhoz, mint amikor Norma
hajnalban felhívott. Ezúttal, ahelyett hogy azon akadtam volna fenn,
hogy Ben nem akart látni engem, inkább az aggasztott, hogy Normát
nem akarta látni. – Ó, úgy sajnálom, nővérkém!
– Nővérkém… Már évek óta nem hívtál így. – Végre enyhült kicsit a
hangja, és némi nosztalgia vegyült bele.
– Nem, tényleg nem. – Amíg Norma gondoskodott rólam, illett rá ez
a szó. Az anya szót helyettesítette, és Norma sok tekintetben az anyám
volt nekem. Hallottam a hangján, hogy örült neki, én pedig boldog
voltam, hogy ezzel megvigasztalhattam. – Talán gyakrabban kellene
így hívnom téged.
– Az kedves lenne tőled. – Hallottam a mosolyát a telefonban. –
Feltéve, ha nem úgy érted, hogy anyáskodom feletted.
– Soha. – Meg akartam kérdezni, mit írt a levelében, de tudtam,
hogy valószínűleg magánügy volt. Ezért inkább egy fontosabb kérdést
tettem fel. – Most mi lesz Bennel?
Eltűnt a lágyság a hangjából, újra kemény és gyakorlatias lett.

76
 – Itt akarják tartani, amíg át nem vitetjük egy bentlakásos
pszichiátriai intézetbe. A szociális gondozó adott néhány címet, de én is
körülnézek, hogy rendes helyre kerüljön. Beletelhet pár napba.
– Nem gyakran mondok ilyet, Norma, de hála istennek, hogy
Hudson Pierce olyan kurva jól megfizet! – Általában túlzásnak
tartottam a nővérem fizetését. Ahhoz képest, amilyen körülmények
közt felnőttünk, valóban iszonyatos összegnek tűnt. Nem mintha nem
értékeltem volna mindazt, amit Norma értem tett. Igyekeztem
hozzájárulni a kiadásainkhoz, amennyire csak engedte. És félre is
tettem. Sokat.
Jelenleg azonban kimondhatatlanul hálás voltam a kövér
bankszámlájáért. Tudtam, hogy ebből telik majd a legjobb ellátásra,
amit csak Ben megkaphat.
– Nos, majd átadom Hudsonnak az elismerésedet.
– Ja, azt lefogadom. – Lehet, hogy nem ez volt a legalkalmasabb
pillanat, hogy a főnökével piszkáljam Normát, de nem tudtam
ellenállni. Már régóta nem említette, hogy érezne iránta valamit, de a
húgaként kötelességemnek éreztem emlékeztetni rá, hogy tudok a
dologról. – Tájékoztatásul közlöm, hogy épp kacsingatok.
Ám Norma ahelyett, hogy zavarba jött volna, vagy rátörtek volna az
érzések, meglepő válasszal rukkolt elő.
– Nagyon jó kedved van! Mi történt?
Hárított. Én azonban az indokoltnál valóban vidámabb voltam,
amire csak egy racionális magyarázat létezett.
– Keféltem egy ismeretlen pasival a klub konyhájában. Csodákat
művel az ember hozzáállásával.

77
 – Gyakrabban is megtehetnéd. Tényleg segített. – A hanghordozása
alapján a nővérem azt hitte, csak vicceltem.
Ami rendben is volt. Tényleg nem tudom, mivel magyaráztam volna
meg a JC-vel történteket, ha belekérdez.
– Persze, persze. Én is szeretlek. Na mindegy. – Beszélgetés közben
átsétáltam a konyhából a nappaliba, és lehuppantam a kanapéra, mielőtt
ismét komolyra fordítottam a szót. – Norma, Ben tényleg el is fog
menni abba az intézetbe?
– Szerintem igen. Teljesen önkéntes a dolog, de a szociális gondozó
szerint eleve Ben ötlete volt.
Ez jó jel volt. Piszkálni kezdtem a körömlakkot a lábujjam körmén,
miközben átgondoltam a helyzetet.
– Lehet, hogy erről szólt ez az egész? Így akarta tudatni velünk,
hogy komoly segítségre van szüksége? – Nehezen tudtam
megemészteni, hogy Ben el akarta dobni az életét, és bármi más
lehetőségbe két kézzel kapaszkodtam.
Tudtam, hogy Norma is így volt ezzel.
– Remélem – mondta. – Én azt hiszem, nem akar apa szabadulásával
foglalkozni. Nyilván bűntudata van, amiért rács mögé juttatta…
– Pedig semmi oka rá. Apa bántalmazta. – Akárcsak minket
Normával, de közel sem olyan csúnyán, mint Bent.
És tudtam, hogy Ben is így érzett. Különben nem menekült volna el
ilyen messzire. Valószínűleg ezért hagyott benne mélyebb nyomokat az
erőszakos gyermekkorunk, mint Normában és bennem. Mert noha
mindannyiunkat vertek, lényegében ő volt az, aki végül börtönbe
juttatta apát.

78
 – Ez nem úgy működik, hogy mi majd megmondjuk, Ben mit
érezzen, vagy mit ne érezzen – mondta Norma. – Helyesen cselekedett,
ez igaz. De természetes, hogy felelősnek érzi magát. És biztos fél is,
hogy apa a nyomába ered, ha kiszabadul. Megnyugtattam a levélben,
hogy a szabadlábra helyezés feltételei szerint nem hagyhatja el az
államot. Gondoskodni fogok róla, hogy Ben bárhová is kerül, az intézet
biztonságos legyen, és ha kijön, testőrt fogok bérelni mellé, ha arra van
szüksége, hogy biztonságban érezze magát.
– Ezt mind beleírtad a levélbe?
– Igen.
Elképesztően megnyugtató volt a tudat, hogy Norma ennyi mindenre
hajlandó volt Benért. Tudtam, hogy értem is megtenné ugyanezt.
Mindkettőnket egyformán szeretett. Úgy gondoskodott rólunk, ahogy
apánk sosem akart, anyánk pedig sosem tudott. A kelleténél is jobban
igyekezett, hogy pótolja a szüleinket. Gyakran aggódtam, vajon ő kibe
tud kapaszkodni.
Ma megpróbáltam én vigaszt nyújtani neki.
– El fogja olvasni, Norma. Segít neki. És ha elolvassa, lefogadom,
hogy látni akar majd téged.
– Talán. – Norma megköszörülte a torkát, és mint mindig, most is
tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy olyasmit fog mondani, amit nem
akarok hallani. – Gwen, tudom, hogy csak vicc volt a pasas a
konyhában, de talán mégsem olyan rossz ötlet. Tényleg rád férne egy
kis… kikapcsolódás.
Igazam volt – ezt nem akartam hallani. Épp elég volt az is, hogy egy
idegen szarrágónak nevezett, amire – mint kiderült – lehet reagálni
tagadással, vagy azzal is, hogy lefekszem az illetővel. Ha viszont a

79
nővéremről volt szó, aki jól ismert, nem tudtam ilyen könnyen
megcáfolni az állításait.
Elpárolgott a jókedvem, és már nem akartam Normát vigasztalni.
– Nem is tudtam, hogy ilyen bosszantó számodra a személyiségem.
– Ne csináld ezt! – szidott le Norma. – Ne akard úgy beállítani,
mintha nem szeretnélek olyannak, amilyen vagy. Tudod, hogy
szeretlek. – Ismét megenyhült. – A személyiséged engem sohasem
zavart. A boldogtalanságod viszont igen. Mindig aggódom Benért, de
talán nem árt, ha tudod, hogy érted is aggódom. Ben legalább tudja,
hogy segítségre van szüksége. Neked sem ártana kieresztened a gőzt.
Ezután elbúcsúztunk egymástól, és rögtön rám tört a magány.
Megint megfordult a fejemben, hogy veszek egy jegyet, és elmegyek
San Franciscóba, hogy legalább Normával lehessek. Hogy együtt
lehessek valakivel.
De nem akartam még jobban felzaklatni Normát. Különben sem
árulta el, melyik kórházban van Ben. Nyilván szándékosan.
Ezért otthon maradtam. Hosszú idő óta ez volt az első kedd este,
amit egyedül töltöttem, és ettől még izgágább lettem, mint máskor.
Semmi sem tudta lekötni a figyelmemet. Bármivel is próbálkoztam –
olvasással, netezéssel, takarítással –, a gondolataim folyton
visszataláltak Benhez, Normához és apához.
JC-re is gondoltam. Sejtettem, hogy a klubban van, mialatt én a
Netflixen bámulok egy filmet, és igyekeztem nem aggódni a családom
és amiatt, hogy szükségem van arra, hogy lazítsak valamiképpen.
Megfordult a fejemben, hogy bemegyek az Eighty-Eighthbe. Keresnék
valami merész ruhát a szekrényben, belőném a hajamat, és

80
kisminkelném magam. Bemehetnék a Viperába, és megfogadhatnám
Norma tanácsát – kiereszteném a gőzt.
De furcsa lenne csak úgy beállítani. Rámenős és tolakodó dolog
lenne. Ami JC és köztem történt, egyértelműen szenvedélyes, de csak
egyszeri dolog volt. Különben is, biztos megint társaságban lesz.
Félmeztelen nők közt, akik már egy füttyentésére is ugranak. Nem volt
rám szüksége. S noha merész dolog volt ledobni a bugyimat reggel, ez
még nem jelentette azt, hogy készen állnék egy orgiára.
Ja, és Alyssa is dolgozott. JC miatta jött reggel a klubba. Erről meg
is feledkeztem. Szégyellnem kellett volna magam, amiért szerelmi
háromszöget csináltam ebből az egészből. Nem volt helyes.
Ami nem azt jelentette, hogy ne fantáziálhatnék róla megint. Itthon,
egyedül a vibrátorommal, az is megteszi.
Csak amikor szerda délután fölébredtem, jutott eszembe, hogy nem
használtunk óvszert.

***

Aznap délután bementem egy klinikára, ahol közölték, hogy legalább

két hetet kell várni az STD-szűrés eredményére, hogy kiderüljön,
elkaptam-e valamilyen nemi betegséget. A HIV-tesztre meg még
tovább. Felajánlottak egy esemény utáni tablettát, amit
visszautasítottam. Ehelyett megkértem az ápolót, hogy ellenőrizze, a
spirálom még mindig a helyén van-e. Ott volt. Egy hónappal később
várnak vissza.
Egy teljes hónap. Egy hónapnyi aggodalom. Egy hónapnyi
megbánás. Mondanom sem kell, hogy mire csütörtök este megjelentem
a munkahelyemen, a konyhai kettyintés okozta örömöm nyom nélkül

81
elillant. Aznap nekem kellett zárnom, ezért tízig be sem kellett volna
mennem, mégis megjelentem fél kilenckor, mert már belefáradtam az
otthoni magányba és idegeskedésbe. A főbejárat kilencig nem nyitott
ki, ezért amikor beléptem a hátsó ajtón, megálltam a konyhánál, hogy
ránézzek a személyzetre, mielőtt felmennék az irodába.
Talán csak újra látni akartam – a hideg, steril termet, melyet most a
szakácsok és pincérek nyüzsgése töltött meg élettel. A helyet, ahol
megszabadultam a józan eszemtől és a bugyimtól. A helyet, ahol
elengedtem magam. Miközben Brent, a főszakács a sárgarépák
julienne-re vágását irányította, én csak JC szavait hallottam a fejemben.
Azt akarom, hogy jó legyen neked.
Még a viselkedésem okozta aggodalmaim ellenére is belepirultam a
kellemes emlékbe.
– Helló, csini lány! – szólított meg Brent, amikor észrevett. Egyike
volt azon keveseknek a klubban, akikkel tényleg jól kijöttem. Részben
azért, mert nem voltam a felettese. Amíg én a klub helyettes
menedzsere voltam, Brent gyakorlatilag a konyha helyettes menedzsere
volt. Egyenlőek voltunk, és mindketten Mattnek feleltünk.
De volt egy olyan érzésem, hogy akkor is kijöttem volna Brenttel, ha
az egyikünk a másik felettese lett volna. Ő is éppúgy megkövetelte a
maximumot, mint én, ugyanolyan pedáns és összeszedett volt, mint én,
csak ő nem volt olyan szigorú. Sokkal többet nevetett nálam. És tudott
tréfálkozni anélkül, hogy elvesztette volna a többiek tiszteletét. Mindig
olajozottan működött a konyhája, de ő sosem tűnt olyan stresszesnek,
mint én egy tökéletes műszak végén.
Sok tekintetben irigyeltem, de nem annyira, hogy megutáljam
emiatt. Tudtam, hogy ő olyan, amilyen, ahogy én is. Tudtam, hogy

82
azok a tulajdonságok, amelyek miatt irigykedtem rá, belőlem
hiányoztak.
Ma este viszont, a múltkori váratlan légyottra gondolva, és Norma
célozgatásaira, miszerint rám férne egy is kikapcsolódás, úgy éreztem,
mintha mégis lenne bennem is némi rejtett vitalitás.
Úgy tettem, mintha valóban lenne, és puszta akarattal hozzá tudnék
férni. A szokottnál szélesebben mosolyogtam.
– Neked is helló!
– Na, erről beszélek! Gyakrabban is mutogathatnád azt a gyöngy
fogsorodat, Gwen-Gwen. Feldobja a pofikádat.
– Ó, Brent, hiába erőlködsz, nem varázsolod le rólam a bugyimat. –
Mindketten nevettünk a viccen. Brent nemcsak húsz évvel idősebb volt
nálam, hanem száz százalékig meleg is.
De amit mondtam, nemcsak vicces volt, hanem meglepő is. Ritkán
tréfálkoztam, és még ritkábban nevettem a saját vicceimen.
Brent feltolta a homlokán a séfsapkát, amiről gyanítottam, hogy
inkább divatból viseli, mint gyakorlati okokból. Végigmért.
– Milyen eleven vagy ma! Jól sejtem, hogy férfi van a dologban?
A szememet forgattam, de közben éreztem, hogy elvörösödöm. Ami
butaság volt, mert Brent semmit sem tudhatott JC-ről. Hacsak… Benne
van vajon a konyhának az a bizonyos sarka a biztonsági kamerák
látóterében?
Miközben válaszoltam, ártatlanul felnéztem a mennyezetre,
kamerákat keresve.
– Csak fáradt vagyok. Rosszul alszom mostanában. Gondok voltak
az öcsémmel, és a nővérem elutazott, hogy gondoskodjon róla. Én meg
nem tudok egyedül aludni. – Megkönnyebbülten állapítottam meg,

83
hogy a kamerák nem figyelték azt az asztalt – a „mi” asztalunkat. Talán
ha valaki megnézné a felvételt, látna belőlünk valamit, de senki se nézi
vissza őket, ha nem történik valami incidens, és különben is csak egy
hétig tárolták a felvételeket.
– Jaj, hát ez igazán kár. Reméltem, hogy mostanra megtalált a pasid.
Úgy tűnik, nem kell egyedül lenned, ha nem akarsz. – Rám kacsintott.
Az istenit! Mégis tudott JC-ről. De vajon honnan? És mit tudott
pontosan?
– Nincs pasim, Brent. Mi az ördögről beszélsz?
– Szóval még nem láttad az üzenetet?
– Milyen üzenetet? Hol? Kitől? – Még nem jártam máshol, csak a
konyhában, és ott semmi sem várt. A második kérdést pedig
feleslegesen tettem fel.
– A szekrényedre ragasztották a személyzetiben. Lehet, hogy egy
másik is van az irodában. A pasi nem adta meg a nevét. Azt mondta,
tudod, hogy ki ő.
Egek, de pimasz volt a „pasi”! De tényleg tudtam, ki volt az. Hát
persze hogy tudtam.
Beszélgetés közben Brent a tűzhelyhez lépett, hogy megnézze a
levest.
– Kedden járt itt. Bemasírozott, mintha ő lenne itt a főnök, és
megkérdezte Mattet, hogy mikor dolgozol legközelebb. Furcsa, hogy
Matt nem szólt rá, amiért az én konyhámban mászkált, de azt se volt
hajlandó elárulni neki, hogy mikor van műszakod. Úgy tűnik, a
főnökünk jobban védelmezi a te privát szférádat, mint az enyémet. Na
mindegy. – Visszafordult hozzám. – Tegnap megint itt járt a
fiatalember, és én elárultam neki.

84
 – Meghagyta a telefonszámát? – Izgatott volt a hangom; ostoba
hormonális reakció. Az egész testem bizsergett a tudattól, hogy JC
keresett engem. Hogy csinálta ezt? Hogy tudta az egész
idegrendszeremet megbolondítani, holott itt sem volt?
– Aha. Benne van az üzenetben. És Gwen, remélem, nem sértődsz
meg, de a nemjóját, cuki az a pasi.
– Csak egy vendég, Brent. Semmi több. – Ezzel persze egyikünket
sem vertem át, mert már indultam is a személyzetibe a szekrényemhez,
ahová pedig ritkán tettem be a lábamat, ráadásul olyan sebességgel,
amit csak rohanásnak lehet nevezni.
A szekrényem a szoba elülső részében volt, ami a régóta
foglalkoztatottak privilégiuma volt. Egy doboz tampont és egy pár
edzőcipőt tartottam benne, utóbbit arra az esetre, ha túl csúszós lenne
az út a magas sarkúhoz. És mintha minden héten kunyerált volna
valamelyik pincérnő tampont tőlem. Mindig is lenyűgözött, mennyire
felkészületlenek egyesek. A menstruáció meglehetősen rendszeres
dolog. Még nálam is voltak tisztasági holmik, pedig én már nem
menstruáltam.
Az üzenetet a fémajtóra ragasztották; Hívd fel a pasit!, állt rajta
Brent kézírásával. Végigsimítottam a számokat az ujjaimmal,
akaratlanul, vagy talán szándékosan megjegyeztem őket, és eltűnődtem,
miért akarhat JC ennyire kapcsolatba lépni velem. Fél, hogy bajban
vagyok? Aggódott a lelkiállapotom miatt, miután otthagytam? Újra
látni akart?
És ha így van – vajon én is látni akartam őt?
Elgondolkodtam ezen. Az ördögbe is, Ben és Norma mellett csak rá
gondoltam az elmúlt két napban. A szex előtt teljesen kizártnak

85
tartottam a dolgot, és az érveim még mindig helytállóak voltak. De
most, az együttlétünk után, úgy éreztem, újra át kell gondolnom a
dolgot. JC nyilvánvalóan egy playboy volt – ha erre nem jöttem volna
rá a megismerkedésünk estéjén, mostanra biztos lehettem benne. Ki
más kefélne meg valakit, akit alig ismert, csak azért, mert rámászott az
illető?
Ám ha a románc nem érdekelt – márpedig tényleg nem –, akkor mit
számít, hogy playboy? Jó volt vele a szex. Príma volt. És ami a
legfontosabb, már rég nem éreztem magam olyan jól, mint utána. És ő
se kezdett ömlengeni utólag. Ami szintén pozitívum volt.
Akkor mi tartott vissza attól, hogy adjak neki még egy esélyt?
Nos, az egyik akadály az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan
kérjem meg egy újabb menetre. Ráadásul abban sem voltam biztos,
hogy ő szeretne újra látni.
Arról nem is beszélve, hogy nincs az az isten, hogy én hívjam fel.
Azt se tudnám, mit mondjak.
Kinyílt mögöttem az ajtó, mire visszatértem a valóságba. Korán
bejöttem, de elkezdhetek készülődni a nyitáshoz.
Megfordultam, hogy kilépjek a szobából. Amikor szembe találtam
magam az illetővel, aki belépett, mozdulatlanná dermedtem.
JC volt az. Elakadt a lélegzetem.
Megint öltönyt viselt. Rá szabott, drága öltöny volt, és hirtelen
megértettem, miért gerjed annyi nő a háromrészes Armani öltönyt
viselő pasikra. JC gazdagnak tűnt, de nem fennhéjázónak. Mint egy
rocksztár a Grammy-díj átadóján – nem illett hozzá az öltöny, de a
mindenit, jól állt neki.

86
 Az őrjítő szexepilt tovább fokozta az, amit már tudtam róla. Hogy
úgy illett a testembe, mint az ő teste abba az öltönybe – tökéletesen,
pont a megfelelő feszességgel.
Nem kérdeztem, hogy jutott be nyitás előtt a klubba, ahogy legutóbb
se kérdeztem meg tőle. Ha pedig mégis meg akartam volna kérdezni,
akkor se találtam volna a szavakat a döbbenettől.
Ő is olyan meglepettnek tűnt, hogy rám talált, mint én, ám egy
pillanattal később a döbbent arckifejezés helyét mosoly vette át.
– Már kerestelek.
Lágy és őszinte volt a hangja. Úgy áramlott végig rajtam, mint a
majdnem túl forró zuhanyvíz – egyszerre volt csodás és perzselő. Nem
tudtam, hogy inkább kiélvezzem, vagy elhúzódjak és megvárjam, amíg
lehűl. Nem tudtam, hogy közelebb férkőzzek hozzá vagy elforduljak
tőle.
Maradtam.
– Hallottam. Ezt hagyták itt nekem. – Felmutattam az üzenetet, amit
az imént olvastam, közben magamban csodálkoztam, hogy sikerült
értelmesen beszélnem annak ellenére, hogy a belőle áradó forróság
teljesen összezavarta a gondolataimat.
Összevonta a szemöldökét, én pedig eltűnődtem, hogy talán mégsem
beszéltem értelmesen. Elővette a telefonját a nadrágzsebéből, és a
képernyőre pillantott.
– Különös. Nem kerestél.
Aznap este már másodszor nevettem fel.
– Ebben a pillanatban kaptam meg az üzenetedet. Még nem volt
alkalmam. – Könnyebb volt beszélni vele, mint emlékeztem. Vagy

87
talán könnyebb volt, mint gondoltam, mert még nem sok esélyem volt
igazán beszélgetni vele.
– Úgyse hívtál volna fel.
Lesütöttem a szemem, nehogy meglássa rajtam, hogy igaza volt.
Utáltam, hogy mint mindig, most is igaza volt. Már el is felejtettem,
mennyire szeretett rámutatni arra, amit mások udvariasságból kerültek.
Talán mégsem volt olyan könnyű beszélni vele, mint az imént
gondoltam.
Vagy talán én voltam az, akivel nem volt könnyű beszélni. Úgy
döntöttem, teszek némi erőfeszítést.
– Nem is tudom. Lehet, hogy felhívtalak volna. Amint kigondolom,
hogy mit mondjak.
– Nem is hinnéd, mennyire örülök, hogy ezt hallom. – Közelebb
lépett, és már csak egy méter volt köztünk. Érezni lehetett a
feszültséget a levegőben – féltem, hogy odalép hozzám, de attól még
jobban, hogy nem fog.
Ezért persze én szakítottam meg a kapcsolatot előbb. Kissé arrébb
léptem, remélve, hogy nem túl feltűnően.
– Honnan tudtad, hogy ma este itt leszek? – Próbáltam lazának
tűnni, végigsimítottam a hajamat, miközben azt kívántam, bárcsak le
lenne engedve, és JC beletúrna az ujjaival.
Nem, nem ezt kívántam. Azt kívántam, bárcsak elmenne és sose
jönne vissza.
– Kiokoskodtam. Két éjszaka nem dolgoztál. Teljes munkaidőben
vagy itt. Ha nem mentél vakációra, ma este itt kellett lenned.
Kockáztattam. – A szemembe nézett, én pedig megpróbáltam állni a
tekintetét.

88
 Ám azon kaptam magam, hogy olvasni próbálok benne, pedig azt
hittem, nem akarom tudni, miről árulkodik a tekintete. Gyorsan
elkaptam inkább a pillantásom, és lebámultam a kezére.
– Az meg mi?
Egy összehajtogatott papír volt a kezében.
– Ja, ezt neked hoztam. Gondoltam, mielőbb látni szeretnéd. –
Felém nyújtotta a lapot, én pedig elvettem, ügyelve, nehogy
összeérjenek az ujjaink.
De egyből megbántam, hogy nem használtam ki az alkalmat, hogy
hozzáérjek, mert mi van, ha nem lesz több lehetőségem?
Ám a papír már a kezemben volt, és a kíváncsiságom elég volt
ahhoz, hogy rá koncentráljak.
Kinyitottam, és átfutottam a sorokat.
– Mi ez? – kérdeztem, de magam is gyorsan rájöttem. Ahogy tovább
olvastam, nyilvánvaló lett, mit tartok a kezemben. HIV korai stádium –
negatív, HIV – negatív, chlamydia – negatív, hepatitis B – negatív,
hepatitis C – negatív, herpesz szimplex 1 – negatív, herpesz szimplex 2
– negatív, gonorrhea – negatív, szifilisz – negatív. Minden egyes rémes
és ijesztő szót egy másik követett, mely eltörölte az előtte álló szó
keltette félelmet.
Szinte éreztem, ahogy leesett a kő a szívemről.
– Az orvosi lapod…
– Egy része. Az az oldal, ami, gondoltam, a legjobban érdekel téged.
– Így van. Köszönöm. – Ránéztem, és eltűnődtem, ki lehet ez a férfi,
akiről semmit se tudtam. Rájöttem, hogy elvakítottak az előítéleteim.
Igaz, attól még valószínűleg továbbra is egy playboy volt. De amíg

89
velem nem vigyázott, a teszteredményei szerint legalább másokkal
igen. – Ettől sokkal jobban érzem magam.
Bólintott, hogy nagyon szívesen.
– Tudtam, hogy így lesz. Ezért kerestelek annyira. Sajnálom, hogy
két napot kellett várnod rá. Hamarabb elhoztam volna, ha tudom.
Ismerős volt ez a bosszantó érzés, hogy JC ilyen könnyen kiismert,
és az ajkamba kellett harapnom, nehogy tegyek egy csípős
megjegyzést. Különben is, amennyire bosszantott, legalább annyira
lenyűgözött. Honnan ismert ilyen jól? És miért érdekelt ez engem
ennyire?
Bármi volt is az oka, megadta nekem az információt, amire
máskülönben egy hónapot kellett volna várnom.
– Ezt nagyra értékelem – mondtam, és visszaadtam az orvosi lapját.
– Az igazat megvallva, valószínűleg megérdemeltem azt a két nap
idegeskedést. – Ebből bizony megtanultam, miért kell óvszert
használni.
Habár most, hogy tudtam, hogy JC tiszta, nem jelent gondot az
óvszer hiánya…
Nem, nem, nem! Erre ne is gondolj!
JC az állát dörzsölte, én meg próbáltam nem elképzelni a borosta
érintését a saját kezemen. Vagy a combjaimon.
– Sose csinálsz ilyet, nem igaz? – kérdezte.
Megint beletrafált.
– Tudod, hogy nem.
– Helyes.

90
 Nem tudtam, hogy ezt úgy érti, hogy helyes, hogy nem fekszem le
másokkal, vagy az helyes, hogy nem szexelek óvszer nélkül, és már
épp rá akartam kérdezni, amikor megválaszolta a kérdést.
– Úgy értem, helyes, hogy nem szoktad ilyen veszélyes helyzetbe
hozni magad.
– Nem szoktam – ráztam meg a fejem, de nem azért, hogy
nyomatékosítsam a szavaimat, hanem mert továbbra is lenyűgözött,
hogy ilyen jól ismer.
A szemembe nézett, ezúttal hosszú másodpercekig. Eddig kerültem
a tekintetét, mert tudtam, hogy elvesznék benne. Ismét láttam a
szemében a keménység és a bánat jeleit, mint amikor
megismerkedtünk. És a felismerést, mintha tudta volna, hogy ezt láttam
benne, mintha számított volna rá. És őszinte csodálatot.
Ez utóbbi babonázott meg a legjobban. Érdeklődve nézett rám. Nem
a testemre, noha többször is végigfutott a tekintete a domborulataimon,
hanem rám. Ettől kihúztam magam egy kicsit. Gondtalanabb lett a
mosolyom. Könnyebb a szívem.
Amikor már épp azt hittem, vagy megint meg kell csókolnom, vagy
felemésztenek a lángok, JC homlokráncolva így szólt:
– Nézd, utálom megkérdezni, de… fogamzásgátlás? Szedsz valamit?
Vagy esemény utáni…
Ideges volt, és el kellett fojtanom a kuncogást. Nehéz volt
elképzelni, milyen lehet JC, amikor nem teljesen nyugodt, hiába láttam
most a saját szememmel.
– Minden oké. Spirálom van.
Alig láthatóan, de megkönnyebbült.
– Akkor jó.

91
 – Ezért már nem is menstruálok – vallottam be, majd elpirultam. –
Nem is tudom, miért árultam el ezt neked.
– Nem árt tudni. – Fölnevetett, és láttam, hogy nem csak rajtam,
saját magán is nevet. – Csak most jövök rá, hogy ennyire aggódtam
miatta. Nem a menstruációd, hanem a fogamzásgátlás miatt. Máskor
mindig nagyon ügyelek az ilyesmire. – Közelebb hajolt, így alig
karnyújtásnyi távolság maradt köztünk, és hozzátette: – A menstruáció
különben se riasztott el soha, de azért sokkal kényelmesebb nélküle.
Libabőrös lettem, de próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy
messzemenő következtetéseket vonjak le a kijelentéséből, pedig
nagyon szerettem volna.
– Nos, mint mondtam, minden oké. Mindkét szempontból.
– Fantasztikus.
A blúzom szegélyével babráltam, hirtelen nem tudtam, mit mondjak,
szinte féltem, nehogy valami hülyeséget vagy zavarba ejtő dolgot
mondjak.
– Ja, és én is tiszta vagyok. Egy éve nem voltam teszten, de jövő
hónapban lesz a következő, és meg tudom mutatni az eredményt, ha
akarod.
– Nem kell. Fölösleges. Biztos, hogy egészséges vagy.
Különösnek tartottam, hogy jobban aggasztotta egy váratlan
terhesség, mint egy potenciálisan életveszélyes, nemi úton terjedő
betegség. Tényleg jobban félt a gyerekektől, mint a betegségtől?
Tipikus pasi.
Aztán eszembe jutott valami szörnyűség.

92
 – Szóval azt állítod, hogy tutira nem szexeltem az elmúlt egy
évben?! Ezért nem kell látnod az eredményeket ahhoz, hogy elhidd,
nem hordozok fertőzéseket?
– Nem! Dehogy. Persze hogy nem. – Most már előttem állt, és
megcirógatta az arcomat. – Csak azt mondom, hogy bízom benned.
Olyan jó érzés volt az érintése. Az egyetlen dolog, ami visszatartott
attól, hogy beleolvadjak, és még többet akarjak belőle, az az volt, amit
mondott. A szavai ugyanolyan nagy hatással voltak rám.
– Köszönöm.
– Szívesen. – Huncut mosoly játszott a szája szegletében. – És
tényleg valószínű, hogy az elmúlt évben nem szexeltél.
Mondani akartam valamit – valami nem túl kedveset –, ő azonban az
ajkaimra tette az ujját.
– Hé, hé! De csak azért, mert valami okból megtagadod magadtól az
élményt.
A tekintetem bosszús maradt, de némileg megenyhült.
– Nézd, Gwen, kedvedre válogathatsz a pasik közül. Ebben nem
kételkedem. De te egyszerűen nem teszed. Ez nem sértés volt. Nagyon
nagy az önfegyelmed. – Kisimított az arcomból egy hajtincset, amitől
vibrálni kezdett a testem. – Ez csodálatra méltó. Rengeteg ember – a
legtöbb ember – ölni tudna ezért a képességért. Az önfegyelem a kulcs
a fogyókúrához és a takarékoskodáshoz. Erre csak büszke lehetsz, nem
számít, mit mondanak mások. Beleértve engem is.
Ezekre a szavakra vágytam – az elismerésre, hogy jó vagyok
olyannak, amilyen vagyok, és nem kell megváltoznom, mint Norma
gondolta. Hízelgő volt, lekötelező és megható.

93
 Ám valami mást is kiéreztem a hangjából. Talán leereszkedést.
Arroganciát. Vagy egyszerűen csak ráébredtem, hogy JC bókja
mégsem bók volt. Mert hiába volt csodálatra méltó az önfegyelmem,
hiába ölnének mások ezért a képességért, féltem, hogy ha olykor-
olykor nem tudom elengedni magam, ez az önfegyelmem lesz a
vesztem.
Ledöbbentem. Megint. Őrlődtem a között, aki egy idegennel szexelt
a konyhában, és a között, aki ábécérendbe tette a fűszereket a polcon. A
között, hogy JC mondjon még ilyeneket, és a között, hogy vonja vissza.
A között, hogy végleg elküldjem, és a között, hogy soha ne
eresszem el.
Zavaromban és frusztráltságomban azt tettem, amivel Bent is
vádoltam mindig – menekülni kezdtem. Eltoltam JC-t, és ha ez esetleg
nem lett volna elég, szavakkal is ellöktem magamtól.
– Egyébként sajnálom, hogy belerondítottam a terveidbe aznap
reggel.
Ha csalódott is a visszatáncolásom miatt, nem mutatta jelét.
– Milyen terveimbe?
– Alyssával. – Alig bírtam kimondani a nevét anélkül, hogy
elszorulna tőle a torkom. – Azt mondtad, őt vártad. – Egek, ez úgy
hangzott, mintha féltékeny barátnő lennék, amikor ennek pont az
ellenkezőjét próbáltam mutatni – hogy lemondok róla, nem pedig hogy
belecsimpaszkodom.
– Alyssa? Azt hitted, Alyssával járok? – Fölnevetett. – Semmilyen
tervem nem volt vele. Az egyik srác telefonszámát akarta elkérni múlt
hétről, és azért ugrottam be, hogy megadjam neki.

94
 – Ó, mást feltételeztem. – Rideg volt a hangom. Noha sokkal jobban
megkönnyebbültem, mint akartam, amiért nem járt Alyssával, annak
nem örültem, hogy kinevetett.
Mielőtt reagálhattam volna, JC fél kézzel megragadta a derekamat,
és a szekrényhez nyomott. Egész közel hajolt, a szája centiméterekre
volt az ajkaimtól, a teste csapdába ejtette a testemet.
– Ne feltételezgess, Gwen. Nem áll jól neked.
– Seggfej vagy, tudod? – Az istenit, mennyire meg akartam
csókolni! És felpofozni. Aztán valószínűleg újra megcsókolni.
– Igen. Tényleg az vagyok. – Lehelete az ajkaimat cirógatta, ahogy a
lélegzetét visszafojtva vártam a csókot. Vártam, hogy az ajka az
ajkamon legyen. De ő ehelyett csak beszélt. – De leginkább azt nem
akarom, hogy azt hidd, okod van a féltékenységre. Nekem egyáltalán
nem ő kell.
Nem tudtam, mit mondjak. Sem azt, hogy mit tegyek. Ám ahogy
múltak a másodpercek, nyilvánvalóvá vált, hogy JC azt akarta, én
tegyem meg a következő lépést. Azt akarta, hogy én csókoljam meg őt.
Én is erre vágytam – nagyon-nagyon vágytam rá.
De nem tehettem. Amikor akkor a konyhában rávetettem magam,
félőrült voltam a bánattól és az aggodalomtól. Volt kifogásom az
irracionális viselkedésre. Most nem volt. Ha most megcsókolom, ha
bármit teszek, nos, az már tudatos választás eredménye lenne. S noha
eljátszadoztam a gondolattal, hogy több is lehetne köztünk, nem
tudtam, képes lennék-e meghozni egy ilyen komoly döntést.
Ezt ő is érezte. Először lesütötte a szemét – azt hittem,
csalódottságot látok az arcán, de lehet, hogy csak áltattam magam –,
aztán hátralépett, és eleresztett.

95
 – Nos, csak ezért jöttem. Hagylak dolgozni. Ha van bármi, amit
tehetek érted…
Ez volt az utolsó felhívás. Nem tudom, honnan tudtam, de biztos
voltam benne. És sajgott a szívem, annyira kívántam, bárcsak valaki
más lehetnék. Bárcsak olyan ember lennék, aki nem gondolkodik túl
sokat vagy túl sokáig.
Bárcsak tehetnék valamit ahelyett, hogy nézem, ahogy elmegy.
Már majdnem elment, amikor megtörtént. Utánaszóltam.
– JC?
Megvártam, amíg visszafordul, mielőtt folytattam, leginkább azért,
mert halvány fogalmam sem volt, mit mondjak. Amikor megszólaltam,
automatikusan mondtam ki a szavakat:
– Az ajánlatodat komolyan gondoltad?
Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Korábban azt mondtad, hogy segítenél. Hogy ne legyek olyan
stresszes. – Hadartam, részben a váratlanul rám törő adrenalin miatt,
részben pedig azért, mert féltem, hogy ha lassítok, leállítom magam. –
Komolyan gondoltad?
JC elmosolyodott, incselkedően és pokoli szexisen.
– Ha arra vagy kíváncsi, Gwen, hogy benne vagyok-e még egy kis
kufircolásban, akkor a válaszom igen, nagyon is. Emellett segítek
neked lazábbá válni.
– Keféléssel? – Norma milyen büszke lenne most rám!
– Meg mással. – Úgy vigyorgott, mint aki végre elkapta a régóta
áhított prédát. Felgyorsult a pulzusom a félelemtől és az izgatottságtól.
– Komolyan gondoltam-e, amikor felajánlottam? Igen. Komolyan.
Komolyan gondolom. Szeretnéd, ha megbeszélnénk?

96
 – Azt hiszem, igen. – Határozottabbnak akartam tűnni, mert tényleg
biztos voltam a dologban, ezért kijavítottam magam. – Szeretném
megbeszélni veled.
– Akkor holnap elviszlek ebédelni – mondta végleges hangsúllyal.
Korábban óvatos volt, amíg nem hoztam meg a döntést, de amint
bevallottam az érdeklődésemet, átvette az irányítást.
Meglepő módon ez tetszett. Különös módon megnyugtató volt, hogy
nem kell aggódnom valami miatt, még akkor is, ha idegen volt ez az
érzés. De én ezt akartam. Ezért hagytam, hogy ő tervezzen.
Kivéve egy dolgot.
– Én nem szoktam ebédelni. – Ha JC az életem része lesz,
alkalmazkodnia kell az időbeosztásomhoz.
– Hát persze hogy nem, mit is gondoltam. Semmi gond. Így is
működni fog. – A hanghordozása alapján nem csak a randira célzott. –
Akkor reggelizünk. Hatkor érted jövök.
Ezután elment, és ellentétben azzal a reggellel, amikor hírt kaptam
Benről, és kába meg érzéketlen voltam, most elöntöttek az érzelmek.
Azt se tudtam, mit csináljak – sikítsak, nevessek vagy sírjak. Úgy
éreztem magam, mint egy felrobbanni készülő kuktafazék.
Mindenesetre megtettem – alig egy hét alatt kétszer is hirtelen
felindulásból cselekedtem.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet volt.

97
 Hatodik fejezet
Fogalmam sem volt, mit értett azalatt JC, hogy „értem jön”. Szinte
féltem, hogy kocsival érkezik, és valami puccos helyre visz. Én nem ezt
vártam a találkozónktól. Beszélgetésre vágytam, nem randira. Ráadásul
nem akartam, hogy meglássák a klubban, hogy vele távozom, és
pletykálni kezdjenek.
Fölöslegesen aggódtam. Amikor kiléptem a hátsó ajtón, JC néhány
méterrel arrébb várt, lazán a szomszédos épületnek támaszkodva,
mintha nem is rám várna. Farmert viselt, szürke gyapjúkabáttal, ami
olyan jól állt rajta, hogy nagyot dobbant tőle a szívem. Alig
észrevehetően biccentett, amíg elköszöntem a másik menedzsertől, aki
az ellenkező irányba indult, a metró felé.
Aztán odamentem JC-hez.
Egy szót sem szóltunk, miközben átsétáltunk a pár sarokkal arrébb
lévő Café Angelique-hez. Hideg és még mindig sötét volt a város, ám
fürge lépteinknek és hiperaktív hormonjaimnak köszönhetően alig
fáztam. Mire megérkeztünk az úti célunkhoz, kipirultam és sebesebben
vert a szívem. Természetesen a sétát okoltam érte.
A kávézóban megrendeltük a reggelinket – quiche-t és kávét –, majd
leültünk egy hátsó asztalhoz. Levettük a kabátunkat és a kesztyűt,
közben nyugtáztam, hogy JC kék pulóvere milyen szépen
kihangsúlyozta a szemét, majd belevágtam a beszélgetésbe.
– Szóval… az ajánlatod.
Mosolyogva megrázta a fejét.

98
 – Öt nyugodt, lazulós percet se bírsz ki, nem igaz? Nem csoda, hogy
szükséged van rám.
Valójában inkább tíz, talán tizenkét perc is volt, ha hozzászámoljuk
a sétát idefelé. Lebiggyesztettem az ajkamat, próbáltam eldönteni, hogy
kijavítsam-e. Ráadásul ott volt az a bosszantó „szükséged van rám”
megjegyzése. Ez utóbbit tettem végül szóvá, kölcsönvéve korábbi
szavait.
– Ne légy olyan pimasz. Nem áll jól neked.
– Touché! – mondta széles mosollyal. – De igazából nem hiszem,
hogy annyira zavarna téged. Mármint, nagyon is jól áll! –
Kihangsúlyozta azt, hogy „áll”, ami irtó gyerekes volt, ugyanakkor
cuki.
Elfojtottam egy mosolyt.
– Van egy olyan érzésem, hogy te nem abban az értelemben
használod ezt a kifejezést, mint én.
– Te aztán tényleg száz százalékig vaskalapos vagy, mi? –
Elképesztő volt, hogyan tudott ilyesmit mondani anélkül, hogy totális
seggfejnek tűnne. Igaz, hogy nyers volt. És merész. Az viszont
nyilvánvaló volt, hogy a kíváncsiság hajtotta, nem a kegyetlenség.
Ezért ahelyett, hogy hirtelen felindulásból visszavágtam volna,
humorral próbálkoztam.
– Kilencvenkilenc százalékban. Különben nem lennék itt.
– Hála az égnek azért az egy százalékért!
Komoly válasza, a tüzes tekintettel párosítva izgalommal töltött el.
Megborzongtam, pedig egyáltalán nem fáztam.
Felcsillant a szeme a reakcióm láttán. Egész éjjel, amíg dolgoztam,
azon tűnődtem, milyen lesz a találkozónk – barátságos, banális, érzéki

99
vagy kacér. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ettől kezdve bármi
történik is kettőnk közt, a találkozásaim JC-vel mindig ilyen feszültek
lesznek.
Ami engem illetett, azért voltunk most itt, hogy megbeszéljük a
múltkori reggel ismétlését. Már tudtam, hogy jó eséllyel még ma reggel
megejtjük azt a repetát.
Izgalmas volt ez a felismerés. És különös módon megnyugtatott.
JC fordította el előbb a tekintetét, hogy megkóstolja a quiche-t.
Követtem a példáját. Nézte, ahogy eszem, figyelmesen tanulmányozott.
Én nem voltam ilyen merész, ezért csak lopva pillantottam rá.
Észrevettem, hogy nem tiszta kék a szeme. Szürke is vegyült bele, és
sejtettem, hogy attól függően változik a színe, hogy éppen mit visel.
Eltűnődtem, vajon kevésbé tűnik-e majd kéknek, ha ismét felveszi a
kabátját.
De leginkább a teste érdekelt. Egyelőre csak ruhában láttam, de
eddig minden öltözéke tökéletesen a testére volt szabva. Nyilvánvalóan
jó teste volt – csak azt nem tudtam, mennyire. Könnyedén elbírt,
amikor feltett a konyhapultra. Sejtettem, hogy lenyűgözőek lehetnek az
izmai a ruha alatt. A puszta fantáziálástól is elpirultam, és csak
reméltem, hogy ezt a forró kávénak tudja be.
Már majdnem befejeztük a reggelit, amikor végre megtörölte a
száját a szalvétájával, és így szólt:
– Oké, íme az ajánlatom, hogyan segítenék lazábbá válni. Készen
állsz? Egyszerű. – Széttárta a karját, mintha egyértelmű lenne. – Töltsd
velem az idődet.
– És? – Mert arra számítottam, hogy az ajánlat valami nyíltan testi
dolog lesz.

100
 – És ez minden.
Én is megtöröltem a számat, és ittam még egy korty kávét, közben
próbáltam rájönni, mi aggaszt ezzel az ajánlattal kapcsolatban. Aztán
rájöttem.
– Ez kicsit úgy hangzik, mintha randiznánk.
– Neeem. – Elnyújtotta az e betűt, és megrázta a fejét. Bevallom, jó
volt végre őt idegesnek látni magam helyett. – Ez egyáltalán nem
randizás. És határozottan nincs szó elköteleződésről.
– Mert rettegsz az elköteleződéstől. Micsoda klisé! – Nem mintha
érdekelt volna. Sőt, számítottam rá. Csak valahogy sokkal könnyebb
volt itt üldögélni JC-vel és ugratni egymást, mint általában. Talán igaza
volt, és tényleg az lenne a megoldás a problémáimra, ha több időt
töltenék a társaságában.
– Nem, nem azért, mert rettegek az elköteleződéstől, habár ebben is
van valami. De ez arról szól, hogy te ellazulj, és az elköteleződés épp
az ellenkező eredménnyel járna.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– Oké. Szóval csak elidőzünk együtt. Nem randizunk. Nem
kötelezzük el magunkat. Részemről oké.
– Helyes. Nézzenek oda! Máris ellazultál. – Figyelmen kívül hagyta
bosszús pillantásomat. – Na most, mindketten képtelen időbeosztással
élünk, ezért meg kell egyeznünk valami állandó időpontban a
randikhoz. Vagy inkább antirandikhoz.
– Ami állandó, az nem máris elköteleződés?
Én kezdeményeztem ezt az… akármicsodát kettőnk közt, és most én
voltam az, aki vitatkozott. Hallottam magam. Nem mintha kifogást
kerestem volna, hogy ne történjen meg ez az „akármicsoda”. Csak

101
éppen égettem már meg magam ilyen kötetlen kapcsolatban. Ezúttal
nem akartam, hogy tisztázatlanok maradjanak a feltételek.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. És igen. – Hosszú ujjával a
levegőbe mutatott. – Valóban az. De ez lesz az egyetlen. És
bármelyikünk bármikor lemondhatja az időpontot.
Két tenyerem közt forgattam a kávésbögrét, hogy elfoglaljam
magam és lecsitítsam az idegeimet.
– Hallgatlak.
– Szóval, valójában én nem is New Yorkban élek. Hanem Los
Angelesben.
Erre felkaptam a fejem.
– Ó! Ezt nem tudtam. – Igyekeztem leplezni a csalódottságot.
Minden keddre lefoglalta a Viperát, de gondolom, ez nem jelentette azt,
hogy minden héten meg is jelent. Akkor milyen gyakran volt egyáltalán
a városban?
Mintha a gondolataimban olvasna, így szólt:
– Minden héten itt vagyok. Dolgozom. Hétfőn jövök az éjszakai
járattal New Yorkba, csütörtökön pedig szintén az éjszakai járattal
visszamegyek.
Hála a magasságosnak! Noha kíváncsi voltam, hogy mivel
foglalkozhatott, ami miatt ingázni kellett a keleti és a nyugati part
között, mégis valami másra figyeltem fel.
– De ma péntek van.
– Töröltem a tegnap esti utat.
Nagyot dobbant a szívem.
– Miért?
– Miattad.

102
 Éreztem, hogy elsápadok. Nem tagadhattam, hogy a hatalmába
kerített egy érzés a vallomása hallatán, ám egy másik részem, az
okosabbik, legszívesebben arra használta volna az adrenalinlöketet,
hogy hanyatt-homlok meneküljön. Alkalmi dologra vágytam. Kötődés
nélkülire. Nem akartam felrúgni miatta az életemet.
JC közelebb hajolt, és a kezemre tette a kezét, amitől bizseregni
kezdett az egész testem. Riadó!, üvöltötte a racionális oldalam. Fogd az
újonnan felfedezett szexuális vágyaidat, és irány a legközelebbi
szexshop egy új vibrátorért!
Nem először fordult elő az életemben, hogy valami talán nagyon
nem stimmelt velem. A vaskalaposságon kívül. Mert melyik épelméjű
lány vágyik pusztán testi kapcsolatra, érzelmek nélkül?
Én mégis éppen ezt akartam. Kérges szívű voltam. Ebbe már rég
beletörődtem. Pont annyi hely volt a szívemben, hogy szeretni tudjam
az öcsémet és a nővéremet. Senki mást. Mindenki más, aki iránt valaha
is erős érzéseket tápláltam, vagy bántalmazott, vagy elhagyott, vagy
meghalt. Hát persze hogy tudtam, hogy a múltbéli tapasztalataim nem
vésik kőbe a jövőmet. A következő ember, aki iránt érzek valamit, talán
nem fog csalódást okozni – tudtam én ezt, értelmes nő vagyok. Ekkora
kockázatot azonban nem vállalhattam.
Egy párkapcsolatban sok zűrt okoz az egyoldalú érzelmi kötődés.
Ezen is átestem már. Nem csinálom többé.
JC gyengéden megszorította a kezemet.
– Ne akadj ki, Gwen. Be vagyok gerjedve, de nem vagyok
szerelmes.
Gyanakvóan tanulmányoztam, közben igyekeztem figyelmen kívül
hagyni, hogy még mindig fogja a kezemet.

103
 – Szóval csak a szex miatt maradtál? – Nehéz volt elhinni, hogy Los
Angelesben nehezére esett volna szexpartnert találni.
Hacsak nem kimondottam rám gerjedt.
– Úgy van.
Szóval rám gerjedt. Nos. Ejha! Nem tudtam letörölni a képemről a
vigyort. Túlzás volt, hogy miattam maradt, de nem ez volt a
legeszementebb dolog, amire hajlandó volt egy pasi a szex miatt. És
amíg nem kezdünk ömlengeni, részemről rendben volt.
– Hát jó. Folytasd.
JC kissé meglepődött, hogy ilyen könnyen meg tudott győzni.
– Jól van. Ez a beszéd. – Elhúzta a kezét, hogy gesztikulálni tudjon
beszéd közben. – Szóval, ha ez így működőképesnek tűnik, néhány
dologban meg kell egyeznünk.
– Helyes. – Még mindig szédültem a melegségétől. Az ölembe
tettem a kezem, mert féltem, hogy ha az asztalon hagyom, rájön,
mennyire vágyom arra, hogy újra megérintsen. És ezúttal nem csak a
kezemet.
Látszólag nem vette észre, hogy mi történt bennem, ami elképesztő
volt, hiszen épp erről beszéltünk.
– Először is, csak elidőzünk együtt.
– Ami szexet is jelent. – Bizseregni kezdett a combjaim között. Be
akartam fejezni a beszélgetést, és rátérni a lényegre.
– Nos, igen.
Beleremegett a bensőm ebbe a parányi egyetértésbe, mélyen és lent.
Aztán tovább sorolta a részleteket.
– Semmi párkapcsolati hülyeség. Semmi pasim, meg csajom. Semmi
kötődés. Tudsz követni?

104
 – Tökéletesen. Engem semmiféle kötődés nem érdekel. – Egy olyan
pasitól, mint JC, nem is vártam mást, ám a korábbi megnyilvánulásai
után, melyek épp az ellenkezőjét sugallták, megkönnyebbülés volt ezt
hallani.
– Biztos? Tényleg nem szeretném, ha belém esnél. Csúnya vége
lenne.
Megint ez az arrogancia. Mitől volt olyan szexi ez a hübrisz?
– Ne aggódj, JC. Semmivel sem tudnád elérni, hogy beléd zúgjak. –
Kevés érzelmet engedélyeztem magamnak. A románc egyáltalán nem
volt jelen a repertoáromban.
– Helyes. Csak tisztázni akartam már az elején. Most pedig olyasmit
fogok mondani, ami túlzásnak tűnhet, de azért figyelj. Könnyebb lesz
kordában tartani a kötődést, ha alig ismerjük egymást. Csak
keresztnevek. A telefonszámcsere talán még belefér, de semmi
lakcímmegadás meg facebookos jelölgetés. Részedről rendben?
Eltöprengtem. Tényleg túlzásnak tűnt, és csak egyetlen oka lehetett
annak, hogy JC ilyesmihez ragaszkodjon.
– Ó, Jézusom! Nős vagy, mi? – Noha ez aztán tényleg kordában
tartaná a kötődést, hűtlenkedésben ugyanis nem akartam részt venni.
Kivéve, hogy már megtettem, hisz már keféltem JC-vel. Ó, a
picsába!
JC azonban tiltakozott.
– Nem, nem, dehogy! Nem vagyok nős, Gwen. Nem. Vagyok. Nős.
Esküszöm bármire, amit neked szent, hogy nincs feleségem,
menyasszonyom, barátnőm. Senkim. Én egyáltalán nem kötelezem el
magam. Ugyan már, tényleg el tudnád ezt képzelni rólam?

105
 Valójában szinte el tudtam képzelni – láttam magam előtt
védelmező és odaadó partnerként. Röpke érintkezéseink során jelét
adta ezeknek a tulajdonságoknak, és nem volt nehéz elképzelni, hogy
képes lenne így viselkedni azért, akit szeret.
De ott volt még a többi tulajdonsága. Igaz, hogy tudott édes is lenni,
de végső soron nem, nem olyannak láttam, aki el tudná kötelezni
magát. Semmiképpen. Soha.
– Akkor mire ez a nagy titkolózás?
– Nem titkolózom. Anonimitásra vágyom. – Lesütötte a szemét,
mintha félne, hogy nem fog tetszeni, amit ezután mond. – Szabadságra.
– Ismét a szemembe nézett. – Ez gondot jelent neked?
Valószínűleg kellett volna. Ha nem volt nős, valami mást kellett
eltitkolnia, de el sem tudtam képzelni, hogy mit.
Másrészről viszont, nem ugyanerre vágytam én is? Nem akartam,
hogy tudjon az életemről – az apámról, Benről. Talán neki is voltak
családi titkai. Hogyan követelhetnék teljes őszinteséget tőle?
– Nem, egyáltalán nem gond – feleltem őszintén. – Sőt, szerintem ez
remek ötlet.
– Az, ugye? – Közelebb hajolt, alig hallottam a suttogását. – És
baromi szexi. Hogy semmit sem tudunk egymásról, csak ami számít.
Amit menet közben derítünk ki. A felfedezőútjaink során.
Célozgatások lapultak meg a szavai mögött, ám a korábbi
alkalmakkal ellentétben ezúttal nem tűnt vulgárisnak. Inkább érzéki
volt.
Ráadásul igaza volt – rendkívül izgató volt az anonimitás és a
titokzatosság. Amitől még türelmetlenebbül vártam, hogy befejezzük a
beszélgetést.

106
 – Van bármi, amit még meg kell beszélnünk?
– Igen. A részleteket. Végeztél ezzel? – kérdezte a quiche
maradékára mutatva.
Mivel elment az étvágyam, és csak az érintésére voltam kiéhezve,
igent mondtam. Visszavitte a tányérokat, majd visszatért, és miután
leült, ott folytatta, ahol abbahagyta. – Elmondom, mire gondoltam.
Mikor kelsz fel szerdán? Délután? Este?
Lenyűgözött, hogy nem feledkezett meg a szokatlan
időbeosztásomról.
– Hat körül. Néha hétkor.
Bólintott, és átgondolta.
– Tökéletes. Én is körülbelül addig dolgozom. Mondjuk, hogy
szerdánként hétkor találkozunk nálam, a szállodában. És együtt töltjük
azokat az éjszakákat. Ez lesz a megszokott időpontunk.
– Ne várd, hogy aludjak. Nem szoktam éjszaka aludni. – Amint
kimondtam, hülyének éreztem magam. Ezt már ő is tudta.
– Nem fogunk aludni – mondta álmatag pillantással. – Én különben
is keveset alszom. Úgyhogy minden oké.
Hirtelen nehezebben kaptam levegőt, és forróságot éreztem.
Akartam ezt. Tényleg akartam. De már elszoktam attól, hogy örömet
szerezzek magamnak, és nem szoktam megbízni az emberekben. Ez a
megállapodás JC-vel, egy olyan férfival, akit alig ismertem, komolyan
kirángatott a komfortzónámból.
A komfortzónám azonban – mint azt Norma és mindenki más is
mondta – egy szűk gubó volt. Nyilván még a hernyó is fél egy kicsit,
mielőtt kibújik a gubójából.

107
 Különben is, bármikor lemondhatjuk a találkozót. Ez is a
megegyezés része volt.
– Akkor szerdán.
– Szerdán. – Összevonta a szemöldökét. – Ettől ideges lettél?
Nemet intettem, de azt mondtam:
– Nem tudom.
– Nos. Az bizonyára jó dolog. – Összedörzsölte a tenyerét, mintha át
akarná melegíteni a kezét, vagy mintha ő is nyugtalan lenne. – Az
igazat megvallva, én is bizonytalan vagyok egy kicsit. Nem veled
kapcsolatban. Nem emiatt.
– Hanem?
– Minden más miatt.
Kitérő válasza hallatán faggatózni szerettem volna, de láttam az
arcán, hogy nem árulna el ennél többet. Ami talán rendben is volt. Én
sem akartam részletezni, hogy miért nyugtalankodtam. Jobb volt így. A
rejtély akár jó is lehet.
Volt azonban valami, amiről úgy gondoltam, muszáj kimondanom.
Magamról.
– Ööö, JC, ami a múltkorit illeti… a konyhában. Hadd magyarázzam
meg.
– Ne, egyáltalán ne magyarázd meg. Semmi személyes részlet,
emlékszel?
Nem akartam Benről mesélni neki, se semmi más konkrétumról, de
azt tudnia kellett, hogy nem szoktam így viselkedni. Nem akartam,
hogy téves elképzelése legyen arról, mire számíthat tőlem.
– Tudnod kell, hogy nem szoktam ilyet csinálni. Én csak…

108
 – Ne aggódj! – szakított félbe. – Tudom. Bármi késztetett is arra,
hogy kivetkőzz magadból aznap reggel, nem tartozik rám, és nem is
akarom, hogy rám tartozzon. Örülök, hogy ott voltam. Még sosem volt
ennyire igaz, hogy jó helyen voltam, jó időben.
Különös, én meg épp azt gondoltam, hogy rossz helyen volt, rossz
időben. De elmosolyodtam. Már nem is számoltam, hányszor
mosolyogtatott meg. A mosolygás szintén nem volt jellemző rám.
Talán csak JC hozta ki belőlem.
Megittam a kávém maradékát.
– Végeztem – mondtam, hátha ebből felfogja, hogy mehetünk.
Ha JC értette is a célzást, nem reagált rá.
– Hány férfivel voltál eddig?
Ledöbbentem. Már maga a kérdés is meglepő volt, főleg így,
minden átmenet vagy bevezető nélkül.
– Azt hittem, semmit sem akarsz tudni rólam.
– Nem is. Ez viszont releváns.
Na persze. Releváns. Vagy csak azt akarta megtudni, hogy mennyire
lesz könnyű lesz lenyűgözni engem az ágyban.
Nem szoktam szégyellni magam a szexpartnereim száma miatt. JC-
nek azonban sokkal több tapasztalata volt. Ezt meg sem kellett
kérdeznem tőle, mivel azonban nekem szegezte a kérdést,
visszavágtam:
– És te hány nővel voltál?
Elutasítóan megrázta a fejét.
– Az nem számít.
Felhorkantam.
– Ilyet akkor mondunk, ha az igazság túlságosan zavarba ejtő.

109
 – Nem vagyok zavarban. – Egy pillanatra habozott. – Tudni akarod?
Elárulom, de nem hiszem, hogy tetszeni fog.
Ezen elgondolkoztam. Vajon hány nővel lehetett eddig?
Megsaccolni sem tudtam volna a pontos számot, de gyanítottam, hogy
ha tudnám, azt nyomasztónak érezném, mintha nem lennék elég.
– Igazad van. Tényleg nem akarom tudni.
Nem is leplezte az elégedettségét.
– Én viszont tudni szeretném, hogy hány pasival voltál.
Hagytam, hogy pár másodpercig szótlanul várjon, mielőtt megadtam
neki, amit akart.
– Hárommal.
Ezúttal JC volt az, aki idegesnek tűnt.
– A fenébe is! Biztos, hogy képes leszel erre anélkül, hogy kötődni
kezdenél?
Nem bírtam tovább szó nélkül hagyni az önhittségét.
– Te valamiféle narcisztikus személyiségzavarban szenvedsz? Nem
fogok beléd csimpaszkodni. Tájékoztatásul közlöm, hogy a háromból
csak az egyikkel jártam. Egy másik egy részeg egyéjszakás kaland volt
a főiskolán. A harmadikkal meg csak szórakozásból keféltem.
Felcsillant a szeme, mintha levettem volna a pólómat.
– Te szórakozásból keféltél egy pasival? Máris sokat haladtunk
előre.
– Bizony. Elhamarkodva ítélkeztél. – Valójában azért volt
viszonyom azzal a pasival, mert így el tudtam rejtőzni. A szex rövid
időre menedéket nyújtott apa letartóztatása után a megpróbáltatások és
az érzelmi nehézségek elől. Legalábbis eleinte. Aztán megszokás lett
belőle.

110
 – Akkor hadd kérdezzek még valamit: mikor csináltad legutóbb?
– Mikor keféltem? Három napja. A klub konyhájában. – Tudtam,
hogy értette. Csak húztam az időt.
El se mosolyodott.
– Azelőtt.
– Pár éve. Talán három. Vagy öt. – Valójában inkább hét éve.
Utoljára akkor volt szexpartnerem, mielőtt Ben átköltözött a nyugati
partra.
– Aha. – Mint korábban, most is gyanakvó volt a hangja. – Miért
hagytad abba? Az utolsóval.
Az utolsó – Marcus – egész rendes srác volt. A Pace Egyetemen
tanult. Sosem tápláltunk romantikus érzéseket egymás iránt. Sőt,
amikor megismerkedtünk, egy másik lányba volt belezúgva. Velem
csak kefélt, amíg arra várt, hogy a másik lány észrevegye, én meg
élvezettel menekültem a valóságból a szexbe.
Aztán megváltoztak a dolgok.
– Rájöttem, hogy maszturbálni sokkal egyszerűbb – mondtam JC-
nek. – Kevesebb munkát, és lényegesen kevesebb érzelmet jelent.
– Más szóval, kötődni kezdtél.
– Én nem.
Beletelt egy pillanatba, mire leesett neki.
– Ő zúgott beléd! Te meg erre szakítottál vele. – JC vonásai
kisimultak. – Tyűha! Brutális, Gwen. Brutális. – Mégis elégedettnek
tűnt. – Nem egyeztetek meg előre a szabályokban? Nem mondtad neki,
hogy nem vágysz többre?

111
 – Ennyire konkrétan nem beszéltünk szabályokról, de tudta. – Jóval
azelőtt, hogy lemondott a másik lányról – hogy is hívták? Chelle? – és
rám kattant, megmondtam neki, hogy csak buliból szexelek vele.
JC megrázta a fejét.
– Kezdettől tetszettél neki. Valószínűleg abban bízott, hogy menet
közben meggondolod magad, a szex hatalmának köszönhetően.
Ellenkeztem volna, de erre már én is gondoltam. Lehet, hogy Chelle
eleve csak egy kifogás volt, amivel rá tudott venni, hogy kamatyoljak
vele. Eltűnődtem, vajon hogy tudott JC ilyen éleslátó lenni.
– Ha így is volt, nem vált be a terve. Ha esetleg attól félnél, hogy
hajlamos lennék utólag meggondolni magam.
– Ó, nem. Emiatt nem kell aggódnod. – Összefont az ujjait, és a
tarkójára tette a kezét. – Szóval három. És nem gond, ha nincs óvszer.
Ez nem kérdés volt, mégis közbeszóltam.
– Na, azt nem! Nagyon is gondot jelent. Óvszert használunk. – Noha
eljátszottam a gondolattal, hogy ne használjunk óvszert, miután
megmutatta az orvosi lapját, azóta rájöttem, hogy mi ezzel a bibi.
JC a homlokát ráncolta.
– Egyszer már csináltuk nélküle. Most már nem térhetünk vissza az
óvszerhez. Az visszalépés lenne.
– Egyszeri alkalom volt, és hiba. Nem szexelhetek óvszer nélkül
olyasvalakivel, aki összevissza kefél mindenkivel – jelentettem ki,
majd fogtam az üres poharakat, és a kuka felé indultam felük.
– Azt hiszed, félrekefélnék, amikor veled vagyok? – kérdezte JC,
miközben követett. A kérdése hallatán egy szomszédos asztalnál ülő nő
felvonta a szemöldökét.
Kidobtam a poharakat, és visszafordultam hozzá.

112
 – Miért, nem ezt csinálod?
– Nem! Egyáltalán nem! – Bosszús volt. – Ha megegyezünk, akkor
veled vagyok, és senki mással. – Heves megnyilvánulásából
nyilvánvaló volt az őszintesége.
Nagyot dobbant a szívem. Jobb szerettem a monogám
szexkapcsolatot. Nem érdekelt ugyan a románc, de attól még nő voltam
én is. Elbizonytalanodtam, másokhoz hasonlítgattam magam. Néha
féltékeny lettem.
Én ezt akartam, a kérdés viszont az volt, hogy ő miért akarta?
Furfangra volt szükségem.
– Ez már az elköteleződés második megnyilvánulása a
kötelezettségek nélküli megegyezésünkben – jegyeztem meg.
– Ebben is vaskalapos leszel, mi?
– Én ilyen vagyok, emlékszel? – Az incselkedéstől legalább
megenyhült az arca.
Valaki a torkát köszörülte, és rájöttem, hogy elálltam az utat a
kukához.
– Bocsi – mondtam a mögöttem álló férfinak. Megragadtam JC
ingujját, és visszahúztam az asztalunkhoz, ahol a kabátokat hagytuk.
– Oké, rendben – mondta JC, amint leültünk. – Ez a második
elkötelezettség. De azt hiszem, mindketten egyetértünk abban, hogy ez
fontos.
– Vagy használhatnánk óvszert – vetettem ellen. A hangomból
viszont már eltűnt a harci kedv. Még a tiszta orvosi lap és a spirál
mellett is szerettem az extra védelmet. Egyszer azonban már csináltuk
óvszer nélkül. És ha valóban meg akarok tanulni ellazulni, akkor ez egy
jó kezdet hozzá.

113
 Már csak egy fenntartásom maradt: megbízhatok-e JC hűségében?
JC makacssága is elpárolgott.
– Használhatnánk. De inkább nem szeretnék. Viszont akár
használunk, akár nem, attól még csak veled fekszem le.
Különös volt, hogy a szívem mélyén ennyire hinni tudtam neki.
Tudta, hogyan férkőzzön hozzám, hogyan győzzön meg olyasmiről,
amihez vakhitre volt szükségem.
De még mindig maradt bennem kétely.
– Hajlandó leszel hetente csak egyszer szexelni? Akármeddig is tart
ez az egész?
– Igen. Hajlandó. Akármeddig. – JC az asztalra tette a tenyerét. – És
hadd javítsalak ki: hetente egy napot fogok szexelni, de garantáltan
nem csak egyszer.
Bizseregni kezdett a hasam. Nem számított, hogy sikerült-e
meggyőznie – a szívem hitt neki annyira, hogy elfogadjam. Ha nem is
mondtam ki, akkor is tudtam, hogy legközelebb, amikor bennem lesz,
nem lesz rajta óvszer. Az én beleegyezésemmel. Nemcsak azért, mert
így volt laza, hanem mert én is így akartam. Ilyen közel akartam érezni
magamhoz.
Megdöbbentett a felismerés. Megrémített. És felizgatott.
– Nagy hatással vagy rám, ha ilyeneket mondasz. Ezt te is tudod,
ugye?
– Nem tudom. – Lehalkította a hangját. – Mondd el, hogyan.
– Mit hogyan?
– Hogyan tudok hatni rád. – Mély és lágy volt a hangja.
Mozdulatlanná dermesztett az izgalom, ahogy átható tekintettel
nézett rám.

114
 – Egyszerűen… begerjeszt.
– De pontosan hogyan?
Amikor nem válaszoltam, a lábával közelebb húzta a székemet az
asztalhoz. Majd előrehajolt, mintha egy titkot akart volna megosztani
velem. – Gyorsabban dobog a szíved? Elakad a lélegzeted? Nedves lesz
tőle a bugyid?
Lehelete a fülemet súrolta, ám leginkább a szavaiba remegtem bele
mélyen, alul. Válaszolni akartam. El akartam mondani neki, hogy igen,
ez mind igaz. Ám a torkomon akadt a szó.
Elfordította a fejét, az orra hegye a fülcimpámat cirógatta.
– Látod, ez itt a gond, Gwen. Hogyan adhatnám meg neked, amire
vágysz, ha nem vagy képes elárulni, mi az? – Szája a bőrömhöz ért, én
pedig lélegzet-visszafojtva vártam, hogy megnyaljon, kóstolgasson,
belém harapjon.
Ő azonban semmi ilyet nem tett. Ehelyett hátradőlt, és otthagyott
begerjedve.
– Ezen még dolgozunk – mondta.
– Nem tudod elhitetni velem, hogy ne tudnád pontosan, mit művelsz
velem.
– Nem, tényleg nem. – Lágyan elmosolyodott, mintha egy gusztusos
fogást méricskélne. – De úgy értem, ha akarsz valamit, kérned kell. Ha
arra kérnél, akár itt, ezen az asztalon kielégítenélek.
– Nos, ilyesmi nincs a listámon. – Habár most, hogy szóba hozta…
vajon képes lennék valaha is ilyesmire? Hogy egy férfi nyilvános
helyen nyúljon hozzám és juttasson el a csúcsra? Hátborzongató
gondolat volt.
És nagyon-nagyon szexi.

115
 Ki a fene ez a pasi? És mi az ördögöt keres az életemben?
– Komolyan, JC. Miért adnád fel, hogy bárkit bármikor dughass
egyetlen nő kedvéért?
– Már megint mindenfélét feltételezel rólam.
– Tévednék talán? – A pillantása arról árulkodott, hogy nem
tévedtem. És arról is, hogy komolyan gondolta az életmódváltást.
Miattam.
Tudnom kellett.
– Miért én?
– Talán varázslatos a puncid.
– Komolyan! Ez nem volt túl eredeti. – Ezúttal nem hagyhattam,
hogy hárítson.
Vállat vont.
– A kicsapongás egy idő után fárasztó tud lenni. Az is munka.
Belefáradtam.
– Egy szavadat se hiszem.
– Nagy kár. – Fölállt, és levette a kabátját a székről.
Pánikba estem. Túl messzire mentem volna? Ezzel most meghiúsult
a megegyezésünk, vagy csak azt jelzi, hogy ideje indulnunk, együtt? És
még ha az utóbbi is, vajon vele tudnék menni anélkül, hogy választ
kapnék a kérdésemre?
Nem tudnék. Azt el tudom fogadni, hogy semmi mást nem tudok
róla, ezt azonban nem. Ezt az egy dolgot meg kellett értenem.
Fölvette a kabátját, és lepillantott rám. Felsóhajtott, majd visszaült.
– Nem tudom, miért, Gwen. De veled akarom ezt csinálni. Talán
azért, mert élvezem a kihívásokat. Talán mert nem bírom elviselni,
hogy egy ilyen ragyogó ember ennyire szürkének tettesse magát.

116
 Talán mégsem akartam hallani a választ.
– A bókokon még dolgoznod kell.
Elkapta a tekintetemet.
– Talán mert tudom, milyen nehezen megközelíthető vagy, és
élvezem, hogy én lehetek az, akinek sikerül megkapnia téged.
Ettől elolvadtam. Egy jégkirálynő voltam, de ettől az egy mondattól
éreztem, hogy olvadni kezdett a jég. És egy pillanatra elképzeltem,
milyen lenne valóban kötődni egy olyan emberhez, aki „Csak JC”.
Sejtettem, hogy én képes lennék ilyesmire.
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Mert ha kötődni tudnék hozzá,
akkor nem akarnám ezt csinálni. Márpedig akartam. És azt akartam,
hogy megszerezzen. Csak tisztáznom kellett, hogy pontosan mit is
engedélyeztem neki.
– Úgy érted, aki ágyba tud vinni.
– Igen. Ágyba. – Elmosolyodott. – Meg konyhaasztalra. Meg
bárhová a városba, ha rajtam múlik. – Megvárta, hogy elmosolyodjam,
majd folytatta. – Vicces vagy, Gwen. És nem is tudod magadról. Már
alig várom, hogy megmutathassam neked. És persze a varázspuncid is
kell.
Fölnevettem. A vicc az volt, hogy már megszerzett. Még soha senki
nem tudta áttörni a páncélomat, ilyen könnyen mosolyt csalni az
arcomra, ilyen gyorsan megnevettetni.
Kit érdekel, ha egyben meg is rémisztett mindez. Semmi mást nem
jelentett, csak azt, hogy jó móka lesz a szex JC-vel. Móka, amire
szükségem volt.
Így amikor megkérdezte:
– A varázspunciról jut eszembe, nem akarunk indulni?

117
Gondolkodás nélkül rávágtam:
– De!

118
 Hetedik fejezet
Ezúttal, amikor kiléptünk a kávézóból, JC megfogta a kezem. Sokkal
jobban megszédített ez a gesztus, mint szerettem volna, és ezt utáltam.
Azt is utáltam, hogy mindketten kesztyűt viseltünk. Érezni akartam a
bőrét.
Nem kellett sokat sétálnunk, mire találtunk egy szabad taxit. JC a
Four Seasons Hotelhez irányította a sofőrt. Aztán rövid ideig a
forgalomról és a baseballról csevegett vele. Pár perc elteltével
hátradőlt, lehúzta a kesztyűt a jobb kezemről és az ő bal kezéről, majd
összefonódtak az ujjaink.
Az út körülbelül fél óráig tartott – nem sokáig, ahhoz képest, hogy
már csúcsforgalom volt. Egyikünk sem beszélt. A reggeli mellett már
mindent kimondtunk, amit kellett. Legalábbis szavakkal. Most a
kezünk érintésével beszéltünk – hüvelykjével a bőrömet cirógatta,
ujjaink szorosabban fonódtak egymásba. Aktívan kényeztettük
egymást, egyre nőtt, majd csökkent a nyomás, ahogy a kezünk
összeszorult, majd elernyedt. Az érintésével mondta el, mi vár a testem
többi részére. Pontosan tudtam, hogyan fog belém markolni,
masszírozni, belém hatolni.
Ez volt a legerotikusabb előjáték, amiben valaha is részem volt.
Mire megérkeztünk az úti célunkhoz, begerjedve vártam a folytatást.
Elsőként szálltam ki a kocsiból, amíg JC fizetett. A reggelit is ő
fizette. Amikor odaért mellém a járdán, így szóltam:

119
 – Tudom, hogy van pénzed. – Végül is Four Seasons előtt álltunk. –
De én is tudok fizetni a dolgokért.
Nem akartam megsérteni – ha az a fajta pasi volt, aki elvárta, hogy
az ő dolga legyen a számlát rendezni, akkor nincs vita. Ismertem ilyen
férfiakat. De ha nem, akkor el kellett döntenünk, hogyan oldjuk meg a
kiadásainkat.
Összevonta a szemöldökét, és a könyökömnél fogva átvezetett az
ajtón.
– Elhiszem, hogy tudsz fizetni. Mégis zavarna. De ha fontos neked,
hogy anyagilag hozzájárulj a dolgokhoz, megpróbálhatunk megegyezni
valamiben. Nem akarom, hogy úgy érezd, mintha fizetnék a
szolgáltatásaidért, vagy ilyesmi.
Ezen elgondolkodtam, amíg a recepció felé tartottunk. Egy párocska
jelentkezett be előttünk, így volt időm kitalálni, mit feleljek.
– Engem nem zavar. Ettől nem érzem magam prostinak, ha erre
célzol. – Azt a szerepet már felkínálták nekem. Ahonnan én jöttem,
egyfajta beavatásnak számított. Tudtam, mi a különbség a között, ha
megfizetnek azért, amit a túlélésért teszel, és a között, ha kihasználod a
gazdag szeretőd vastag pénztárcáját.
JC felnevetett.
– Helyes. Mert te egyáltalán nem vagy prosti. Különben minimum
kézimunkáztál volna egy kicsit a taxiban. – A párocska továbbállt, de
mielőtt a helyükre léptünk volna, JC még a fülembe súgta: – Mellesleg,
ha engem kérdezel, az a kézimunka, amit csináltál, sokkal jobb volt.
Eszerint ő is hasonlóképp vélekedett az előjátékról. Szuper!
A recepciós megszólított bennünket, tönkretéve a hangulatot.
– És ma mit tehetek önért, Mr…

120
 – Nem, nem! – szólt közbe JC gyorsan. – Mi ez a miszterezés?
Tudja, hogy nem csináljuk ezt, Joseph.
A recepciós a kelleténél előzékenyebben mosolygott.
– Elnézést. Elfelejtettem, hogy megkért, hívjam JC-nek. Mit tehetek
önért ma reggel?
Eltűnődtem, vajon képes-e bárki ellenállni JC-nek. Mindenkivel
összebarátkozott, akivel csak találkozott? Mennyire más volt, mint én!
Számomra mindig is nagy erőfeszítésnek tűnt a barátkozás, JC-nek
azonban olyan könnyen ment. Szinte csábító hozzáállásnak tűnt.
JC felém fordulva a pultra könyökölt.
– Nos, Joe, szeretném bemutatni egy jóbarátomat, Gwent.
Szeretném, ha kulcsot kapna a szobámhoz.
– Természetesen. Kaphatnék egy fényképes igazolványt, Gwen?
Átadtam az úriembernek a személyimet. Miután bevitte az adataimat
a gépbe, visszaadta az igazolványt, plusz a szobakulcsot.
– Legyen szép a napjuk! – mondta Joe, majd JC ismét kézen fogott,
és a lift felé indultunk.
Az izgalom, mely halk búgássá tompult a recepción, ismét
felerősödött bennem, amint hozzám ért a tenyere.
– Ez necces volt – mondtam, amíg a liftre vártunk. – Majdnem
megtudtam a vezetéknevedet.
– Ne is mondd! Joe majdnem mindent tönkretett. És akkor ki kellett
volna rúgatnom. Ami nagy kár lett volna. Ő tudja beszerezni a legjobb
kubait.
– Most már legalább van valaki, aki azonosítani tud, ha eltűnnék. Ha
esetleg sorozatgyilkos lennél, vagy ilyesmi.

121
 – Mit gondolsz, miért most intéztük a bejelentkezést, és nem
később? Nem akartam, hogy aggódj.
Nem féltem attól, hogy bántani akar, csak vicceltem. JC azonban a
félelmeimet próbálta elhessegetni. Megint. A lazaságához képest
elismerésre méltóan ügyelt a részletekre. Különös volt, mennyire
komolyan vette, hogy segít ellazulni. Pedig csak szexre volt
szükségem.
Ugyanakkor édes volt.
Megérkezett a lift, és beléptünk. JC megnyomta a
negyvenkilencedik emelet melletti gombot. Valami motoszkálni
kezdett a fejemben.
Nekidőltünk a korlátnak, és néztük a számokat, ahogy váltották
egymást. Hat. Hét. Nyolc.
Miután elhagytuk a tizediket, nem bírtam tovább visszafogni
magam.
– Ugye tudod, hogy azt hiszi rólam, hogy luxusprosti vagyok? A
recepciós. – Tényleg nem éreztem prostinak magam, de azt már egy
kicsit nehéz volt lenyelni, amit mások gondolhattak rólam.
JC megrázta a fejét, de nem nézett rám.
– Azt hiszi, a barátnőm vagy.
– Kizárt. – Azt leszámítva, hogy bárki, aki ismerte JC-t, tudta, hogy
nem volt barátnője, én garantáltan nem az a típus voltam, akivel együtt
járna.
– Tényleg azt hiszi. Tudom.
Ránéztem, hátha csak ugrat. De halálosan komoly volt az
arckifejezése.
– Miért vagy ebben ennyire biztos?

122
 – Mert mindig látja, hogy jövök-megyek. És még soha nem
mutattam be neki a lányokat.
A lift megállt – a legjobb pillanatban, mert egy fél pillanatra az én
szívem is megállt JC szavai hallatán. Az ajtó kinyílt, én pedig
ösztönösen követtem őt, miközben próbáltam összeszedni magam.
„Lányokat” mondott. Vajon hányan lehettek? Hányadik voltam a
csillagok eme tágas univerzumában? Nem szerettem kilógni a sorból,
de azt sem gondoltam, hogy jobban szeretnék egy névtelen lány lenni a
sok közül. Ráadásul újra kételkedni kezdtem JC monogámiájában.
Tényleg képes lesz rá? És én képes vagyok hinni neki, ha azt mondja,
igen?
De nem az volt a legrosszabb, hogy talán csak egyetlen vízcsepp
vagyok az óceánban, hanem hogy JC azt is mondta, még senkinek sem
adott kulcsot a szobájához. Ettől valóban különlegesnek éreztem
magam. És ennek hatására mocorogni kezdett bennem, hogy talán nem
csak egy éjszakára kellek. Jó érzést keltett bennem önmagammal
kapcsolatban, amit azonban nem akartam érezni.
Ettől kételkedni kezdtem abban, hogy itt akarok lenni ebben a
szállodában ezzel a férfival, a szobájában, és nem a hűtlenségétől
féltem, hanem valami egészen mástól.
Eltűnődtem, vajon meg tudnám-e győzni magam, hogy a kételyek és
a bók kioltják egymást. Beválhat, nem igaz?
Mire odaértünk a szobájához, izzadni kezdett a tenyerem, és az
idegességem kezdett túlnőni a vágyamon. JC aggodalmas tekintettel
fordult hozzám.
– Minden rendben?

123
 Az ajkamba haraptam és bólintottam. Féltem, hogy ha
megszólalnék, olyasmit mondanék, amit nem akartam. Például, hogy
minden a legnagyobb rendben. Vagy ami még rosszabb, hogy mennem
kell.
– Lássuk, működik-e a kulcskártyád. – Rám kacsintott, amivel
sikerült eloszlatni a félelmeimet. Egy kicsit.
Elővettem a Joe-tól kapott kulcskártyát a zsebemből, és odaadtam
JC-nek. Behelyezte a nyílásba, és a lámpa zöldre váltott.
– Mehetünk – mondta.
Elfordította a kilincset, ki akarta nyitni az ajtót, de mielőtt szélesre
tárta volna, a karjára tettem a kezem, és megállítottam.
– Csináltál már ilyet valaha, JC?
– Mit?
Én sem voltam teljesen biztos abban, mit értettem a kérdés alatt,
hogy mit reméltem megtudni a válaszából. Tudtam, hogy lefeküdt más
nőkkel. Tudtam, hogy közülük legalább egy – az, amelyik beszélt
hozzám aznap este, amikor megismerkedtünk a klubban – jobban érezte
magát JC-nek köszönhetően. Ám ez az egész helyzet – a megegyezés, a
monogámia – vajon mennyire volt új neki? És hogy kérdezzem ezt meg
pontosan?
Ki kellett találnom a megoldást, mert ideges voltam. És tudtam,
valahogy biztos voltam benne, hogy ha JC jól válaszol, attól jobban
érzem magam.
Ezért megpróbáltam elmagyarázni, amennyire tudtam.
– Elkötelezett szexuális kapcsolatot, ami egyáltalán nem
elkötelezett. Azt hiszem, ez a legjobb definíció.
Elkomorodott, de nem fordította el a tekintetét.

124
 – Nem, Gwen, még soha.
Amíg ki nem mondta, nem tudtam, hogy erre a válaszra vágytam. És
amikor újra kézen fogott, izgatottságot, magabiztosságot és nyugalmat
éreztem. Olyan hirtelen törtek rám az érzelmek, mint ahogy kigyúl a
fény, amikor felkapcsoljuk a villanyt, és tudtam, hogy bármi történik is
köztünk, annak következményei lesznek.
Amit nem bántam.
Könnyen jött a mosoly.
– Akkor azt hiszem, mindketten szüzek vagyunk.
JC fölnevetett, és szélesre tárta az ajtót.
– Remélhetőleg, már nem sokáig.
A szobában JC levette a kabátomat, és felakasztotta a sajátja mellé
az ajtó melletti szekrényben. Aztán kirakta a „Ne zavarjanak!” táblát a
kilincsre. Kihasználtam az alkalmat, és körülnéztem. Volt odabenn egy
kanapé két fotellel és egy ovális íróasztal a fal méretű ablak mellett,
ami a Central Parkra nézett.
– Hol van az ágy? – Egyből elpirultam, amint ezt kimondtam, biztos
voltam benne, hogy túl buzgónak tűnök.
Szerencsére JC nem tette szóvá. A folyosó felé intett.
– Háló, fürdő, terasz arra. – Azonban nem abba az irányba vezetett,
hanem leültetett a kanapéra. – Ugye nem bánod, ha itt leszünk? –
kérdezte, és leült velem szembe a fotelbe.
– Egyáltalán nem. – Mi mást mondhattam volna? Nem, kezdjünk el
kefélni, de én csak ágyban szeretem csinálni – ez nem lenne túl hihető.
Sem igaz. De istenemre, reméltem, hogy nem akar még egy órát
beszélgetéssel tölteni. Mert én már készen álltam.
Keresztbe tettem a lábaimat.

125
 JC hosszan nézett engem, két karját kényelmesen kinyújtotta a fotel
karfáján. Úgy festett, mint egy király a trónján. Én pedig?
– Nyugi, Gwen. Olyan feszültnek tűnsz.
– Ezért vagyok itt, emlékszel?
– De ezerszer feszültebb lettél, amint beléptünk ide. Mit tehetnék,
hogy kényelemben érezd magad?
Gondosan megválogattam a szavaimat.
– Őszintén? Jobban érezném magam, ha belevágnánk. – Azt
mondta, kérjek, ha akarok valamit.
Elvigyorodott, és féltem, hogy le fog szidni a türelmetlenségemért,
mint a kávézóban.
Nem tette.
– Oké, erről lehet szó. Árulj el valamit: szoktál magadhoz nyúlni?
– Mármint, maszturbálni?
– Igen.
Hosszú ujjú selyemblúzt viseltem, de hirtelen meztelennek éreztem
magam.
– Hát persze hogy szoktam. – Nem túl gyakran, de szoktam. És
amennyire nem akartam beismerni, legalább annyira nem akartam azt
sem, hogy prűdnek tartson. Habár a választól talán perverznek tűntem.
Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. Idegesen megvakartam a
nyakam.
– Helyes. – JC-nek tetszett a válaszom. – Azt akarom, hogy mutasd
meg.
Majdnem belefulladtam a saját nyálamba.
– Mutassam meg? Úgy érted… most rögtön?

126
 – Igen. Most. Ott, ahol vagy. Mutasd meg. – Hátradőlt a fotelben, és
már nem királynak tűnt, inkább bírónak.
Egy bírónak, aki nézni akarta, ahogy magammal játszom.
– Ööö. Nem biztos, hogy akarom. – Pedig akartam. Izgató ötlet volt.
Csak olyasvalaki kellett volna hozzá, aki nálam kevésbé gátlásos.
– Akkor ne aggódj, nem kell megtenned. De szerintem akarod. Sőt,
tudom, hogy akarod. Elvörösödtél és zihálni kezdtél, amint szóba
hoztam. Szóval, ha szeretnéd megtenni, itt a tökéletes alkalom. Mert
mellettem biztonságban vagy. Nem ítélkezem.
Előrehajolt, és a térdére könyökölt.
– És ha ez számít, látni akarom.
Megborzongtam.
– Miért?
– Mert tényleg el kell lazulnod ahhoz, hogy el tudj élvezni,
miközben valaki néz téged. És önző módon, mivel már tudom, milyen
gyönyörű vagy, amikor elélvezel, újra látni akarom.
Nem tudtam, pontosan mivel győzött meg, és nem mondtam, hogy
beleegyezem, de egy pillanattal később már le volt húzva a sliccem, és
a kezem a bugyimban matatott. De hiába masszíroztam a csiklómat,
míg a testem már reszketett az erőlködéstől, ennél nem jutottam tovább.
– Ez így nem megy.
– Nem, tényleg nem.
Csúnya pillantást vetettem JC-re.
– Baszd meg.
– Még nem. – Rá se hederített a második csúnya nézésre. – Így
szoktad csinálni?

127
 – Nem. Vibrátorral szoktam. – És senki sem szokott nézni közben.
Noha az utóbbi néhány alkalommal JC-re gondoltam közben.
Csakhogy a képzeletemben nem a szoba túlsó végében ült, anélkül
hogy hozzám ért volna.
Ez így túl furcsa volt. Túl személytelen.
Vajon így értette volna az érzelemmentes kapcsolatot? Mert ha igen,
akkor ez mégis gondot fog jelenteni.
Talán csak túlreagáltam. Még nem akartam feladni.
JC összevonta a szemöldökét.
– Sosem csinálod a kezeddel?
– Már régóta nem. – Azóta, hogy fölfedeztem a Lelo kényeztető
termékeinek varázsát. Ennyit a varázspunciról.
– Milyen kár. – Megrázta a fejét. – Oké. Na mindegy. Vedd le a
nadrágodat. Az majd segít.
Nem gondoltam, hogy számítani fog, mégis úgy tettem, ahogy kérte.
Először lehúztam a hosszú csizmáim cipzárját, majd levettem a
zoknimat, végül fölálltam, hogy lehúzzam a kosztümnadrágomat.
Amikor ismét leültem, hátradőltem a kanapén, és a bugyimba dugtam a
kezem. Még mindig zavarban voltam. Sőt, most, hogy csupaszak voltak
a lábaim, még inkább. És a közelében sem jártam az orgazmusnak. A
szememre tettem az egyik kezem, és összpontosítottam. Vagy
legalábbis próbáltam rájönni, vajon meddig kell ezt csinálnom, mielőtt
meg tudnám győzni JC-t egy színlelt orgazmussal.
Az igazat megvallva, már nem akartam ezt csinálni. Illetve, akartam
is, meg nem is. Szexre és féktelenségre vágytam. De nem akartam,
hogy nehéz legyen. Az a nő akartam lenni, aki a pornófilmekben a
csiklója egyetlen érintésétől el tud menni. Azonnal el akartam élvezni,

128
hogy aztán azzal folytathassuk, hogy JC előveszi a farkát, és onnantól
azzal játszunk.
– Nem is próbálod, Gwen.
Frusztráltan felsóhajtottam.
– Akkor csináld te.
Mire észbe kaptam, JC fölém hajolt, keze a kanapé háttámláján,
mellettem kétoldalt.
– Hát jó. Akkor csinálom.
Szája a számra tapadt. Legutóbb, amikor megcsókoltam, túlságosan
lefoglalt a szomorúság ahhoz, hogy a csókra figyeljek. Puhábban voltak
az ajkai, mint emlékeztem, az érintése viszont erős. A nyelve
magabiztosan mozgott az enyémmel, agresszív mozdulatokkal
nyalogatott, amitől bizseregni kezdett a hasam, és nedves lett a bugyim.
Vonaglani kezdtem, ahogy megpróbáltam mindent elvenni tőle, amit
csak adhatott. Kiment a fejemből, hogy mit csináltam előtte,
sikertelenül. Teljesen megfeledkeztem magamról.
JC a nyakamra tette a kezét, másik karjával átkarolta a derekamat.
Egy gyors mozdulatsorral, amit nem tudtam követni, leült, és az ölébe
húzott, hogy meglovagoljam. Mindezt anélkül, hogy félbeszakította
volna a csókot. Tetszett ez a póz. A vállaiba tudtam kapaszkodni, és a
nadrágjában ágaskodó kemény dudorhoz dörgölőzni, miközben
kioldotta a kontyomat, hogy kiengedje a hajamat. Aztán az egyik kezét
továbbra is a hajamban tartva, a másikkal simogatni kezdte a csiklómat
a bugyim vékony anyagán keresztül.
Hosszú pillanatokig csókolóztunk így. Nem kérte, hogy vegyem le a
blúzomat. Csak addig rángatta, amíg elhúzódtam tőle annyi időre, hogy
le tudja venni rólam, és félre tudja hajítani. Aztán, amíg megcsókolt a

129
melltartóm fölött, hátul kikapcsolta – rendkívül ügyesen –, majd ettől a
ruhadarabtól is megszabadított.
Tenyerét a mellkasomra tette, és gyengéden eltolt magától, hogy
szemügyre vehessen. Néztem a szemét, ahogy falt a tekintetével.
Láttam, ahogy kitágulnak a pupillái a sóvárgástól.
– Szenzációs melleid vannak, Gwen. Olyan gyönyörűek! Elrejted
őket a formátlan ruháid alá. Csak szerény vagy, vagy kényelmetlenül
érzed magad a saját szépségedtől?
– Ööö… – Nem tudtam, vajon várt-e választ a kérdésre. S ha igen,
nem tudtam, mit akart hallani.
Látszólag nem érdekelte, hogy nem feleltem semmit. A tenyerébe
vette a melleimet, majd megszorította őket, elég erősen ahhoz, hogy
igazán érezzem. Belemarkolt az ujjaival, majd meghúzta a
mellbimbóimat, amíg fel nem kiáltottam a gyönyörtől.
– Fogd meg a melled, Gwen. – Elhúzta a kezét az útból. – Igen, így.
– A kezeimre tette a kezét, és együtt masszíroztuk és dörzsöltük az
érzékeny testrészt. – Jesszus, ez olyan szexi. Egy nap, amikor majd így
megérinted magad, a melleid közé fogom dugni a farkam. Ezt
szeretnéd?
– Hmm – nyögtem. Ez volt az egyetlen hang, amit ki bírtam nyögni.
Túlságosan begerjesztettek a szavai és az érintése – a kettőnk közös
érintése a testemen. Úgy éreztem, pusztán ennyitől el tudnék élvezni.
– Ezzel nem érem be, Gwen. Azt akarom, hogy kimondd.
Szavakkal.
– Szeretném – sóhajtottam.
– Mit szeretnél? Mondd ki.

130
 Hallottam már mocskos beszédet, de nem úgy, ahogy JC beszélt
hozzám. És még soha senki nem várta, hogy viszonozzam.
Mi több, sose tudtam, mennyire szerettem volna viszonozni.
– Azt akarom, hogy dugd meg a melleimet.
JC egy durva csókkal jutalmazott.
– Meg fogom – mondta, amikor elhúzódott. – Nem ma, de
hamarosan. Ígérem.
Egek, már a gondolattól majd szétrobbantam. Annyira alantas volt.
Olyan primitív. Olyan… mocskos. Pontosan erre vágytam.
És volt még valami, amit akartam. Most azonnal.
– Te is… – mondtam zihálva. – Te is vedd le az inged.
JC elégedettnek tűnt. Hogy a kérésemmel, vagy azzal, hogy
hangosan kimondtam, nem tudom.
– A meztelen bőröm érintésére vágysz?
Sokkal elevenebben bólogattam, mint kellett volna. Már alig vártam,
hogy felfedjen valamit, amikor minden mást olyan gondosan titkolt
előlem.
– Akkor tegyél meg érte valamit. – Levette a pulóverét. Aztán a
fehér pólót, amit alatta viselt. Nem mozdult, hagyta, hogy szemügyre
vegyem.
Ahogy a melleimet simogatta, én a felsőtestét bámultam. Karcsú és
izmos volt – nem egy izompacsirta, de azért feszes idomai voltak. A
nadrágját alacsonyan hordta, a csípőjére tolva. Először nem is tudtam,
mire figyeljek – a nadrág széle alatt V alakban eltűnő mélyedésekre
vagy a tetoválásokra. Volt egy iránytűt ábrázoló tetkó a bicepszén,
belül, a könyökhajlat fölött. A másik alkarján egy néhány szóból álló

131
varrás virított, a harmadik pedig – egy kínai felirat – az oldalán, a
bordái mentén futott.
Mielőtt azonban alaposabban megnézhettem volna, JC megfordított,
és lefektetett a kanapéra. Azután rám mászott.
– Imádom, ahogy rám nézel, Gwen. És remélem, később még
rengeteg időd lesz felfedezni a testem. De ma önző vagyok. Ma én
fedezlek fel téged.
A fejem két oldalára tette két kezét, és megtartotta a saját súlyát,
miközben a mellkasával a mellbimbóimat dörzsölgette, melyek
lángoltak és megmerevedtek a túl gyengéd érintéstől. Szorosabban
összenyomtam a melleimet, hogy jobban hozzáérjenek a bőréhez.
– Ez nagyon jó, Gwen. Nagyon szexi. Így érintsd magad, rendben?
Muszáj megkóstolnom téged. – Feltérdelt, majd a melleim fölé hajolt,
és a szájába vette az egyik merev mellbimbót.
Felsóhajtottam a szinte brutális érzéstől, ahogy az érzékeny húst
szopogatta és csipkedte. Minden figyelmét ennek az egy mellemnek
szentelte, a kezében dédelgette, miközben az ajkaival, a nyelvével, a
fogaival kényeztette. Másik kezemmel öntudatlanul utánoztam ezt az
odaadást a másik mellbimbómon – keményen belecsíptem, és addig
húztam, amíg fájni nem kezdett.
Észre sem vettem, hogy levegő után kapkodok, amíg JC meg nem
szólalt.
– Imádom a kis hangokat, amiket kiadsz, Gwen. – Elkezdett
végignyalni az egyik mellemtől a két mellem közötti völgyön át a
másikig. – Tudnád hangosabban csinálni?
Ahogy a másik mellemmel kezdett foglalkozni, próbáltam
hangosabb lenni. Nem ment könnyen. Eleve nem direkt adtam ki ezeket

132
a hangokat, és most, hogy JC szóba hozta őket, zavarban éreztem
magam.
Szerencsére JC türelmes volt. Újra felizgatott, a kezeivel dolgozott
rajtam, és addig falt a szájával, amíg hangosan zihálni nem kezdtem.
Amikor az ajkai végül elhagyták a melleimet, visszatért a számhoz
egy újabb mély, mohó csókért. Kinyújtotta maga mögött a lábait, és a
combjaim közé feküdt, így éreztem kemény erekcióját a nadrágján
keresztül.
– A fenébe is, olyan kemény vagyok, mint a vas. – Hozzám dörgölte
a csípőjét. – Érzed?
– Igen, igen. Érezlek. – Halk és vékony volt a hangom, ezért
felnyomtam a csípőmet, hogy tudja, mennyire éreztem őt, mennyire
vágytam arra, hogy még jobban érezzem, ha esetleg nem jött volna rá a
halk válaszból.
– Most pedig azt akarom, hogy nyúlj a bugyidba. Simogasd magad,
mint az előbb. – A hangja nem adott alkalmat ellenkezésre vagy vitára.
Nem követelőző volt, nem is rábeszélő. Egyszerűen kiadta a parancsot,
én pedig engedelmeskedni akartam.
Lecsúsztattam oda a kezem, ahová ő akarta. Egyből rátette a
kezemre a kezét, és együtt masszíroztuk a csiklómat, körözve és
nyomogatva, mígnem már minden idegvégződésem lángolt.
– Igen, ez jó érzés, nem igaz? Elárulnád, mennyire jó érzés? Ezúttal
nem kell szavakba öntened. A nyögéseidet akarom hallani.
Gondolkodás nélkül jöttek a hangok a számból, egyik a másik után.
Részben nyögés, részben sóhaj, részben lihegés. Ahogy az egyes
hangok felszakadtak a testemből, mintha egy nagy súlytól szabadultam
volna meg. Sírni támadt kedvem – katartikus és felszabadító érzés volt.

133
 – Igen, így – biztatott JC. – Simogasd magad. Hadd halljam a
hangod.
JC elvette a kezét, én azonban tovább dörzsöltem a csiklómat az
utasításai szerint, miközben ő feltérdelt, és megfogta a bugyim
gumipántját. Amikor intett, hogy emeljem fel a csípőmet, így tettem, ő
pedig lehúzta rólam a bugyit, és elhajította.
Most már meztelen voltam. Teljesen kiszolgáltatott. Ösztönösen
összehúzódtam volna – hogy elrejtsem a legprivátabb részeimet a
tekintete elől. De ellenálltam a késztetésnek, és egyik kezemmel tovább
simogattam a mellemet, míg a másikkal a csiklómat dörzsöltem,
széttárt lábakkal, hogy jól lásson.
JC elismerően felsóhajtott a látványtól. A múltkori reggeli
kalandunk előtt hanyagoltam odalent a dolgokat. Nem volt okom
borotválkozni. Utána azonban úgy döntöttem, rendbe szedem magam.
Úgy tettem, mintha egyszerűen csak eljött volna az ideje, de hogy
őszinte legyek, valójában azért tettem, hogy felkészüljek egy ilyen
eshetőségre.
Nem borotváltam le teljesen csupaszra. Csak majdnem.
JC eltolta a kezemet, hogy jobban lásson.
– Ez nagyon szép, Gwen. – Végighúzta az ujját a vékony csíkon,
amit meghagytam, amibe beleborzongtam, hiába kerülte azt a pontot,
mely a legjobban vágyott az érintésére. – Be kell valljam, előtte is
tetszett, de ez még édesebb. Így még jobban látlak. Látom a csiklódat,
olyan duzzadt és rózsaszín. Már alig várom, hogy a számba vegyem.
Kérlek, könyörögtem gondolatban. Ismét elvesztettem a hangom,
túlságosan megbénított a pillantása, elnémította még a gondolataimat
is. Szinte éreztem az ajkait a bőrömön, pusztán attól, ahogy rám nézett.

134
Tudtam, hogyan nyalna ki. Olyan élénken el tudtam képzelni, hogy
máris vonaglottam a gyönyörtől.
A szavai ellenére azonban nem hajolt le hozzám. Ehelyett megrázta
a fejét.
– De nem most rögtön. És nem azért, mert nem kérsz meg rá, hanem
mert mást tartogatok számodra. – Megfogta az egyik lábamat, és
fölemelte, a bokámat a kanapé háttámlájára tette. Aztán szélesebbre
tárta a másikat, amíg le nem ért a padlóra, teljesen széttárva a lábaimat.
– És azért is, mert nem kérsz meg rá. Ha azt akarod, hogy kinyaljalak,
Gwen, meg kell tanulnod megkérni rá.
Ismét letérdelt, és minden porcikámat alaposan végigmérte.
– Jesszus, milyen gyönyörű vagy. Ne vedd el a kezed magadról,
Gwen.
A nagyajkaim közé csúsztatta az egyik ujját, és körözni kezdett a
nyílásom körül. Még egyszer megismételte a körözést, majd belém
hatolt. Nedves voltam, zavarba ejtően nedves, de JC-t ez látszólag a
legkevésbé sem zavarta. Bekente a saját nedvemmel a csiklómat, majd
ismét visszadugta belém az ujját, ezúttal egyszerre kettőt. Az ujjait
kissé begörbítve ujjazott, hogy elérje az érzékeny pontomat.
Éreztem a közeledő orgazmust. Ahogy a nap beragyogja a földet,
mielőtt végigsimítaná a sugaraival. Éreztem ezt a ragyogást. De még
nem érintettek meg a sugarak.
JC tovább dolgozott rajtam. Közben a másik kezével kioldotta a
nadrágját, és kiszabadította a farkát. Vastag és kőkemény volt.
Csillogott a hegye a kicsorduló nedvétől. Néztem, ahogy kihúzta
belőlem az ujjait, és végigsimította magát a kezével, ami tőlem volt

135
nedves. Azután újra kezelésbe vett az ujjaival, közben erőteljes
mozdulatokkal verni kezdte a farkát.
Olyan szexi volt, csodálatos, és hihetetlenül érzéki. Nézni, miközben
kielégíti magát, ahogy én is örömet szerzek magamnak. A tudat, hogy
én izgattam fel ennyire. A tudat, hogy nélküle most nem
egyensúlyoznék a szakadék szélén.
Mégsem tudtam lezuhanni a mélybe. Nem tudtam hagyni, hogy
magával rántson az orgazmus. Bármennyire is szexi volt a felállás, az
érzés visszafogott maradt. Ahogy JC keményebben kezdte mozgatni a
kezét a farkán, kezdtem aggódni, hogy előttem fog célba érni.
De mint mindig, most is megsejtette a gondolataimat. Mélyen a
szemembe nézett.
– El sem tudod képzelni, milyen nehezen tudok uralkodni magamon.
Mégis meg fogom tenni. Hogy neked ne kelljen. Nálam lesz az
irányítás, hogy te elengedhesd magad. Engedd szabadjára, Gwen. Hadd
halljalak. Hadd lássalak. Engedd el a kedvemért.
És ekkor megtörtént. Olyan könnyen elélveztem, mintha előtte
egyáltalán nem rejtőzködött volna a gyönyör. Végigsöpört a tagjaimon,
amíg át nem forrósodtam, és egész testemben reszketni nem kezdtem.
Minden sejtem, minden porcikám ragyogott, és minden molekulám
beleremegett az orgazmusba.
Alig észleltem, hogy JC is elélvezett velem együtt. Felnyögött és
megborzongott, térde a combomhoz nyomódott, ahogy a hasamra
lövellte az ondóját, mely lecsurgott a csiklómat dörzsölő ujjaimra.
Éreztem, hogy nekidől a kanapénak, és mielőtt az elmém átadta magát
az orgazmust követő feledésnek, egy pillanatra eltűnődtem, vajon ő is
olyan kifacsart-e, mint én.

136
 Behunytam a szemem, amíg magamhoz nem tértem. Nem bírtam a
férfira nézni, aki ennyire meggyötört. Csodálatos volt – vajon az
orgazmus beszélt belőlem? –, és a csukott szempilláim alatt
szétrobbanó csillagok pont illettek egy ilyen ragyogó férfihoz, aki
annyira átlátott rajtam, hogy egyenesen belém látott. Látta, mire volt
szükségem, mit akartam olyan kétségbeesetten érezni.
Nem is tudta a teljes nevemet. Mégis ismert. Legalábbis egy
részemet. Azt a részemet, amelyikkel már régóta nem törődött senki.
Miután ellazultam, ernyedten feküdtem ott, duzzadt szám sarkában
mosoly játszott. Sikerült neki. Elérte, hogy ellazuljak. Megszabadított a
feszültségtől, és elsimította a görcsöt, amely folyton ott volt a
hasamban.
Sőt, JC annyira megnyugtatott, hogy az sem zavart, hogy mást is
felébresztett bennem. Érzelmeket, melyekről nem volt szó.
Gyönyörűnek éreztem magam miatta. Kívánatosnak. Nem csak
unalmasnak.
Éreztem. Ez volt a lényeg.

137
 Nyolcadik fejezet
Három nappal később még mindig a JC-vel töltött délelőtt járt a
fejemben. Úgy viseltem magamon az emlékét, mint drága parfümöt,
mely észrevétlenné válik, amíg újra fel nem éleszti az illatát a szellő.
Megfeledkeztem a történtekről, majd valami ismét eszembe juttatta
őket. Felvillant a fejemben egy kép vagy kifejezés, és hirtelen rám
törtek az élénk emlékek. Az érintése. Az erőfeszítés az arcán, ahogy
uralkodott magán. A merész szavak, melyek kibuggyantak a száján.
Minden egyes visszaemlékezéstől elpirultam és megszédültem. Még a
klubban is, ahol lefoglalt a munkám, azon kaptam magam, hogy
számolom a napokat szerdáig, amikor újra látni fogom.
Ám amikor hétfő reggel hat körül hazaértem a munkából, nem JC-n
járt az eszem, hanem Normán. Előző este, a műszakom alatt ért vissza
Los Angelesből, és már alig vártam, hogy találkozzunk, mielőtt elmegy
dolgozni. Nemcsak azért, mert minden egyes részletet meg akartam
tudni Benről, hanem mert örültem, hogy hazajött.
Talán még JC-ről is mesélek neki. Még nem döntöttem el.
– Jó reggelt, Kev! – Biccentettem a portásnak, aki beengedett a
toronyházba. Ő volt a kedvenc portásom; idősebb, valószínűleg közel a
nyugdíjazáshoz, s noha jobb szerettem tartani a távolságot, ő mindig
úgy üdvözölt, hogy sikerült kicsalogatnia a csigaházamból.
Megemelte a kalapját, ahogy elmentem mellette.
– Ez már két csinos Anders hölgy alig fél órán belül. Szerencsés
napom van ma – jegyezte meg.

138
 Zavartan megtorpantam, és visszafordultam hozzá.
– Találkozott ma reggel Normával? – Próbáltam felidézni, volt-e
otthon tej és kávé. Elképzelni nem tudtam, mi másért hagyta volna el a
lakást ilyen korán.
– Fél hat körül érkezett taxival.
– Nahát. – Ha bevásárolni ment, csak a sarki boltba kellett volna
elsétálnia. Erről majd megkérdezem.
Intettem a portásnak, majd meg se várva a liftet, fölszaladtam a
lépcsőn a harmadikra. Amikor beléptem a lakásba, Normát nem
találtam a nappaliban. Elmentem a konyha mellett, ahonnan kávéillat
szűrődött ki, de ott sem volt, ezért a hálószoba felé indultam.
A szobája üres volt, de hallottam, hogy a fürdőszobában folyik a
zuhany. Már alig vártam, hogy lássam, ezért leültem az ágyára, és
internetezni kezdtem a telefonomon, amíg vártam, hogy végezzen.
– Jó reggelt! – szóltam rá, amikor tíz perccel később kilépett a
fürdőből abban a selyemköntösben, amit a legutóbbi születésnapjára én
vettem neki.
Összerezzent.
– Jesszusom, Gwen!
Elnevettem magam, és fölpattantam, hogy átöleljem.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni.
– Nem tudom, mi meglepőbb – ott látni téged, ahol nem számítok
rád, vagy a tény, hogy átöleltél anélkül, hogy kértem volna.
A megjegyzés hallatán megpróbáltam elhúzódni, ő azonban pár
másodpercig még a karjaiban tartott.
– Mit mondhatnék? Hiányoztál. – Tényleg hiányzott. Nem is
tudtam, mennyire, amíg meg nem pillantottam.

139
 – Talán gyakrabban kéne elutaznom.
Nem, ezt nem akartam. Szerettem, ha a közelemben volt. De az
öleléstől már így is túlságosan elérzékenyültem, ezért inkább nem
mondtam semmit. Csak visszaültem az ágyára, és néztem, ahogy
készülődik a munkába.
Ahogy felhúztam a lábaimat törökülésbe, észrevettem valamit.
– Be van vetve az ágyad – jegyeztem meg. Ami nem volt jellemző
Normára. Általában hagyta, hogy a bejárónő vesse be neki. Talán nem
aludt itthon?
– Ó! – csak ennyit mondott, majd hátat fordított nekem, és benyúlt a
fiókba egy bugyiért. Aztán visszafordult hozzám, és legyintett. –
Tudod, annyira fáradt voltam tegnap éjjel, hogy csak rázuhantam az
ágytakaróra.
– Ejha! Nem sokat forgolódhattál. Még mindig úgy néz ki, mintha
frissen lenne bevetve.
– Miután felkeltem, megigazítottam. – Nem nézett rám, csak
belelépett a bugyijába, és felhúzta. Majd levette a köntöst, hogy
fölvegye a melltartót is.
Tovább erőltettem volna ezt az ágy dolgot, ha nem vonja el a
figyelmemet a fehérneműje. Noha nem szoktam hülyeségekre szórni a
pénzt, arra mindig ügyeltem, hogy szép legyen a fehérneműm. Ha egy
nő jól érzi magát az alsóneműjében, akkor hatalma van, meg ilyen
szarságok. Normának sosem volt szüksége efféle megerősítésre. Neki
fehér pamutban is épp elég hatalma és magabiztossága volt.
Szóval mióta visel selymet?
– Látom, vásárolgattál – jegyeztem meg, miközben a
melltartókapoccsal bíbelődött. – Jól néz ki.

140
 Rám nézett a komód fölötti tükörből.
– Néhány hónapja. A Faire Frou Froutól rendeltem. Gondoltam,
megnézem én is, mi ez a nagy felhajtás körülüttök.
– És?
– Nagyon szép. Tetszik. – Amikor észrevette, hogy kételkedve
meredek rá, felém fordult. – Mi van?
– Semmi. Csak örülök, hogy végre vettél magadnak valami szépet. –
Ráadásul kezdtem gyanítani, hogy történt valami. – Voltál valahol,
mielőtt hazaértem?
– Ma? – Kivett néhány ékszert az ékszerdobozból.
– Aha. Kev azt mondta, nem sokkal azután jöttél haza, hogy
elkezdődött a műszakja. Elmentél valahová?
Normában sosem volt olyan könnyű olvasni, mint bennem. Az arca
pedig most még a szokottnál is kifejezéstelenebb volt. Mintha nagyon
erőlködne, hogy közönyösnek tűnjön.
Pár másodperc múlva bosszúság váltotta fel a sztoicizmusát.
– Jesszusom, Gwen! Ezer kérdésre számítottam, amikor hazajöttem,
de Benről. Nem rólam.
– Bocs. Csak beszélgetni próbálok. – Fölálltam, hogy segítsek
bekapcsolni a nyakláncát.
Fölemelte a haját.
– Köszönöm.
Én azonban nem tudtam ilyen könnyen ráhagyni.
– És kíváncsi vagyok.
Leengedte a haját, és megigazította az ékszert a nyakán.
– Futni mentem, oké?

141
 Norma télen csak a ház edzőtermében szokott mozogni. Ezt azonban
nem hoztam szóba.
– Aztán elfáradtál, és taxival jöttél haza?
– Gondolom, a Los Angeles-i út jobban kifárasztott, mint vártam.
Titkolt valamit, és ez bosszantott.
De tudtam, hogy ha tovább erőltetem, összeveszünk, és nem
akartam veszekedni, amikor még csak most ért haza.
– Nyilván kimerítő volt ez az egész. Van valami új híred? Benről.
Mindennap beszéltünk, ezért nem hittem, hogy még lett volna miről
mesélnie, de sikerült előrukkolnia néhány részlettel az öcsénkről, amit
még nem hallottam. Az intézet, ahová bekerült, nem San Franciscóban
volt, hanem Marin megyében. Teljesen önkéntes alapon működött,
bármikor eljöhetett onnan. A gondozói azonban tanácsokkal látják el a
maradást illetően. Ben továbbra sem akarta látni Normát, abba viszont
beleegyezett, hogy megosszák vele a gyógyulása részleteit.
Norma leült mellém az ágyra, hogy felhúzza a harisnyáját.
Combfixet harisnyatartóval. Már épp újabb megjegyzést akartam tenni
erre a váratlan és szuper alsóneműre, amikor így szólt:
– Találkoztam Ben fiújával.
Ettől padlót fogtam.
– Nem is tudtam, hogy van neki. – A szexuális élete volt az
egyetlen, amit Ben eddig sose titkolt el előlünk. Mindig elmesélte,
milyen volt a legújabb kalandja, akit többnyire a Grindrön szedett föl.
Én elzárkóztam a szex elől, Ben belevetette magát, de mindkettőnket
ugyanaz motivált – nem akartunk személyes kapcsolatot.
– Én se. Nem régóta tart a dolog, és gondolom, Ben megpróbálta
ellökni magától, mielőtt bevette a tablettákat. A fiú – Eric – viszont

142
nem tágít. Azt mondja, komolyan gondolja. Szerintem rendes srác.
Könnyebb volt olyasvalakivel otthagynom Bent, aki szereti. – Norma
bekapcsolta az egyik harisnyatartót, majd a másikkal kezdett bíbelődni.
Kinyújtottam a lábaimat, és felkönyököltem az ágyon.
– Hmmm.
– Ez meg mit jelent?
– Nem is tudom. Csak nem hiszem, hogy Ben valaha is meg tudna
állapodni. – Ahogy én sem. Ezt a vágyat kiverték belőlünk. „A
szerelem tündérmese” – mondta az apánk. – „Azt hiszitek, ha felnőttök,
boldogan fogtok élni, míg meg nem haltok? Kibaszott mese.”
Persze már rájöttem, hogy az apám szart se tud, legkevésbé a boldog
élet titkairól, a szeretetről azonban rendesen kitanított bennünket. Mi
szerettük őt. Ő bántott minket. Igaza volt – a szeretet tündérmese. És
tudtam, hogy Ben sem hisz benne.
– Remélem, nem fog túl nagyot csalódni ez az Eric.
Norma fölállt, és a homlokát ráncolta.
– Nem hinném, hogy Ben most bárkinek is csalódást tudna okozni,
Gwen. És szerintem tévedsz. Szerintem Ben nagyon is készen áll rá,
hogy megállapodjon, épp ettől ijedt meg. Szerintem ezért próbálta meg.
Nem értettem egyet vele. Ráadásul abszurd helyzet volt, ahogy a
dögösen kiöltözött nővérem összeszidott.
És már megint majdnem összekaptunk.
– Talán.
Mivel azonban sose ment nekem a békülés, hozzátettem:
– De leginkább apa közelgő szabadulása miatt.
– Amiatt is – értett egyet. Ezért magamban felírtam neki egy piros
pontot.

143
 Eltűnt a gardróbban. Haragudtam magamra a harciasságom miatt.
Egyébként sem volt szép viselkedés, különösen ilyen körülmények
közt. Norma egy lelkileg megterhelő ügyben volt oda, vasárnap késő
éjjel ért haza, és hajnalban már fenn volt, hogy munkába menjen. Több
együttérzést kellett volna mutatnom.
Különben is, el akartam mesélni neki valamit. Lehet, hogy az eddigi
témáink után nem volt ildomos, hirtelen mégis meg akartam osztani
vele, mi történt velem. Odaléptem az ajtóhoz, és az ajtókeretnek
támaszkodtam.
– Megfogadtam a tanácsodat.
– Mivel kapcsolatban? – Norma betűrte az ujjatlan fekete blúzt a
szürke kosztümszoknyába.
– Elengedtem magam. Legalábbis, próbáltam. – Bár ennek
ellentmondani látszott, hogy idegesen harapdáltam az ajkamat.
Norma a homlokát ráncolva próbált rájönni, mi az ördögről
beszélek. Aztán elkerekedett a szeme.
– Lefeküdtél valakivel?
– Ennyire azért ne lepődj meg.
– De bizony hogy meglepődtem! Évek óta nem érdekel téged a szex.
– Igaza volt, de azért nem kellett volna erre emlékeztetnie.
A szememet forgattam, mégsem tudtam letörölni a mosolyt a
képemről.
– Gondolom, már mindenkit sikerült meggyőznöm arról, hogy
titokban apáca vagyok.
– Nem, szó sincs róla. Ahhoz túl mocskos a szád. – Levette a
blézerét a vállfáról, majd kilépett a gardróbból. – Gyere, mesélj róla,
amíg megiszom a kávét.

144
 – Csak egy pasi. És csak egyszer történt meg. Pontosabban, kétszer.
– Követtem Normát, és úgy éreztem magam, mint a kishugi, aki a
legújabb álompasijáról ömleng. Nem akartam, hogy félreértse a dolgot
JC-vel, de nem tudtam elhallgatni előle. Mesélni akartam neki róla.
Akár félreérti, akár nem.
– Mi a neve? – Norma a pultra tette a blézerét, kivett egy bögrét a
szekrényből, és kitöltötte magának a fél kannát, mielőtt megkérdezte: –
Te is kérsz?
– Kösz, nem. Megyek aludni. És a neve JC. – Amint kimondtam,
rádöbbentem, hogy most valószínűleg megkérdi, mit jelent a rövidítés.
Vagy hogy mi a vezetékneve. Az istenit, nem gondoltam én ezt végig.
– De ez minden. Többet nem mondok róla.
– Még nem biztos, hogy komoly? – Nekidőlt a mosogatónak, és
belekortyolt a kávéba.
– Nem komoly. – Az igazat megvallva, meglepett, hogy azt hitte,
komoly lehet. Tudta, hogy nem érdekel egy párkapcsolat. Mindig azt
hittem, hogy ezt megértette, erre jött azokkal a megjegyzésekkel
Benről, most meg ezzel.
Világos volt, hogy emlékeztetnem kell rá, mit gondolok erről a
dologról.
– Nem a pasim. Csak egy… megállapodás.
– Hallgatlak. – Szkeptikus pillantása ellenére őszintén érdeklődőnek
tűnt.
– Szerda esténként találkozunk, hogy „együtt töltsük az időt”. –
Belepirultam a legutóbbi alkalom emlékébe.
Norma csillogó szemmel letette a bögrét.
– Gyanítom, hogy ez a titkos kód az „egész éjszakás vad szexre”?

145
 Ebben a pillanatban mintha újra tinédzser lett volna. Lelkes és
pletykaéhes, nem pedig a harmincöt éves pótanyám.
Ettől valamiért még jobban zavarba jöttem.
– Valami olyasmi – mondtam közömbösen. – Ami azt jelenti, hogy
nélkülem kell nézned az Esküdt ellenségeket. – Az különben is az ő
sorozata volt. Szívesen kihagytam.
– Rendben. Majd fölveszem neked. De még nem végeztem a
témával. – Istenem, szinte drukkolt nekem. – Engem nem zavar a szex
a szex kedvéért, de nem gondolod, hogy ennél több is történhet
köztetek?
Ez a gondolat olyan érzést keltett bennem, mintha pók mászott volna
a meztelen bőrömön. Szó szerint kirázott tőle a hideg.
– Nem. Szó sem lehet róla. Ezt nem akarom. Te is tudod.
Vállat vont, és hirtelen elkomolyodott a hangja.
– Senki sem akarja, csak megtörténik.
– Nos, ha velem megtörténik, lehúzom a klotyón. Bármi legyen is
az. – Megint beleremegtem a gondolatba, és nem csak a drámai hatás
kedvéért. Tényleg ennyire rémisztő volt.
– Bármi legyen is az? – Norma szinte sértetten hőkölt hátra. – Az a
bármi a szerelem, Gwen. Nem akarsz szerelmes lenni?
– Mi a szerelem? – Nem érzéketlen voltam, csak eltökélt. – De most
komolyan. Szerelmes? Nem tudom, hogy lehetnék szerelmes. Téged
szeretlek, Norma. Bent is szeretem. Szeretem anya emlékét. Valamiféle
furcsa vér szerinti kötelék miatt még apát is. Ez minden érzés, amire
szükségem van. Ennél többre nincs erőm.

146
 – Gwen… – Norma szánakozva nézett rám. Aztán felsóhajtott, és
tudtam, hogy sajnál engem. – Minél többet szeretsz, és minél több
szeretetben van részed, annál erősebb vagy. Ugye tudod?
– Á! Nem hiszem, hogy a szerelem megéri a sok fájdalmat, amibe
kerül.
– Jaj, drágám! Ha így állsz hozzá, egyedül végzed.
– Dehogyis. Hiszen itt vagy nekem te, nővérkém! – Átkaroltam a
derekát, és színpadiasan magamhoz rántottam. Könnyebben ment, mint
az igazi ölelés – őszintétlennek tűnt, mégis megadta nekem az áhított
vigaszt.
Norma megsimogatta a hajamat, mint gyerekkoromban, amikor
beteg voltam.
– Nem várhatod el, hogy örökké melletted legyek, Gwen. Én ennél
többre vágyom. Nem akarok egész életemben csak tévézni.
Két választásom volt – vagy megsértődöm, vagy elfogadom, hogy
mást várt az életétől, mint én, és nem velem képzeli el az életét.
Máskor előadtam volna, hogy megsértődtem. Most azonban túl
törékenynek tűnt a családom. Ezért azt mondtam, amit hallani akart.
– Tudom. És meg is fogod kapni, amit akarsz. – Talán nem Hudson
Pierce-szel, ahogy ő akarta, de majd talál valaki mást.
Megijedtem, ahogy ebbe belegondoltam. Részben azért, mert nem
akartam megzavarni a status quót. Nem akartam Norma nélkül élni. És
azért is, mert az elmúlt néhány nap után a gondolat, hogy pasi legyen
az életemben, többé nem tűnt olyan taszítónak, mint egykor.
Ugyanakkor nem volt jogom ilyesmire gondolni. Hiszen
megígértem JC-nek, hogy nem fogok belezúgni.

147
 Ez csak szex, emlékeztettem magam. A szex felkavarja a
hormonokat, a hormonok meg érzelmeknek képzelik magukat. Ez
minden. Nem olyan, mint a testvéreim iránt érzett, valódi érzelmeim.
Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy változóban voltak a
dolgok Norma és közöttem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy
legalább az egyikünk érezni kezdett valamit.

***

Szerdán alig aludtam, annyira ideges voltam attól, hogy este

viszontlátom JC-t. A legutóbbi alkalommal kilökött a
komfortzónámból, és volt egy olyan érzésem, hogy ez még csak a
jéghegy csúcsa volt. Noha folyton arra gondoltam, hogy csak az
orgazmusról szól a dolog, úgy tűnt, JC komolyan segíteni akart
ellazulni. És eddig igaza volt. Az orgazmus úgy általában ellazítja az
embert, ám a módszer, mellyel a legutóbbi orgazmusomat elértük, még
a hormonális hatáson túl is ellazított.
Az idegességen kívül izgatott is voltam. Kényszerítenem kellett
magam, hogy ne kapkodjam el a zuhanyozást. Szerencsére a szokásos
női pepecselés feltartott egy kicsit. De még így is egy teljes órával
korábban értem a szállodába. Eltöprengtem, hogy beüljek-e egy italra a
bárba, mielőtt felmennék JC szobájába.
Bementem a bárba, de félóra elteltével és egy pohár merlot után
végül úgy döntöttem, felmegyek inkább.
A lakosztály csendes volt, amikor beléptem, és sötét, így tudtam,
hogy egyedül vagyok. Levettem a kabátomat, és megfordultam, hogy
felakasszam. Egy üzenet várt az ajtón.

148
Fölnevettem. A nevetés oka legalább annyira az idegességem volt, mint
az üzenet humora. Vetkőzz le. Burkolt utasítás volt, ugyanakkor nagyon
pajzán üdvözlés. Megremegett a kezem a pulóverem szegélyén. A
gondolat, hogy meztelenül legyek JC szállodai szobájában, nélküle,
ismét idegességgel töltött el. Magamon hagytam a ruháimat.
Nem mintha nem tenném meg. Csak… Szükségem volt pár
pillanatra, hogy megszokjam a gondolatot.
Mivel JC érkezéséig még volt egy kis időm, pár percet eltöltöttem
azzal, hogy körülnéztem a lakrészében. A fürdőszobában már jártam
legutóbb, de a többi helyiségben még nem. Miután kihancúroztuk
magunkat a kanapén, JC-nek el kellett érnie a Los Angelesbe induló
gépet, és a hálószobát meghagytuk egy következő alkalomra.
A hálóban semmi különöset nem találtam. Egy hatalmas franciaágy.
Két éjjeliszekrény. Egy komód. Egy karosszék. Bekukkantottam a
szekrénybe, ami tele volt ruhákkal – az ő ruháival. Váratlan izgalom
tört rám, és egy különös vágy, hogy a ruhák közé fúrjam az arcomat, és
beszívjam JC illatát. Ez azonban perverz gondolatnak tűnt, így inkább
gyorsan becsuktam az ajtót.
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon voltak-e valaha is női ruhák abban
a szekrényben. Ahogy végignéztem a fiókjait, eltűnődtem, hátha

149
megtalálom a régi szeretők nyomait. Mit éreznék, ha rájuk találnék?
Mit számítana, kivel volt együtt azelőtt, ha egyszer most velem van.
Ám ettől a gondolattól másfajta idegesség tört rám. Egyfajta
birtoklási vágy, amihez nem voltam hozzászokva. Nem örültem neki.
Különben se vagyok egy kutakodó alkat. Az ő holmija az ő dolga.
Bármiféle titkot rejtettek a dolgai, azok nem rám tartoztak. Ahogy a
teljes nevünket se árultuk el egymásnak. Se a korunkat vagy a
múltunkat. Az ilyen információk és részletek összekötötték az
embereket. És ezt egyikünk sem akarta.
Ezért nem nézelődtem tovább, hanem visszamentem a nappaliba.
JC három másodperccel később lépett be. Egyből felgyorsult a
szívverésem, és elakadt a lélegzetem. Mint Pavlov kutyája. Már a
puszta jelenléte felizgatott.
És boldoggá tett. Ezt sem tagadhattam. Életem során nagyon ritkán
engedélyeztem magamnak a boldogságot. Itt, vele, engedélyre nem is
kellett gondolnom. Csak megtettem. Csak éreztem. A boldogságot.
JC már le is vette a kabátját, és beakasztotta a szekrénybe, közben
gyanakvóan méricskélt.
– Még fel vagy öltözve.
– Csak most értem ide. – Még szabadkozás közben is vigyorogtam.
Úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy füllentettem. Még nem volt hét
óra, ezért nem volt oka azt gondolni, hogy ilyen korán ideérek. Vajon
látott feljönni? Odalent volt valahol az előtérben, az érkezésemre várva,
aztán várt annyit, amennyire szerinte szükségem volt, hogy kövessem
az utasításait?

150
 A gondolattól váratlanul összerezzentem. Tetszett, hogy ő is annyira
izgatottan várt a találkozásra, mint én. Az nem tetszett, hogy ez tetszett.
Ha kételkedett is bennem, nem hazudtolt meg.
– Akkor hagylak, hogy levetkőzhess.
Elfojtottam egy ideges kuncogást.
– Különben?
– Különben én tépem le rólad a ruhát.
Újabb váratlan és mocskos megjegyzés. Vajon az gáz, hogy ez a
megoldás szinte jobban tetszett, mint az önkéntes vetkőzés?
Elégedett vigyor jelent meg JC arcán.
– Ne aggódj, attól még tetszeni fog a tervem. Vetkőzz.
Nem tudtam ellentmondani a megnyugtató parancsnak a hangjában.
Lehajoltam, hogy lehúzzam a csizmám cipzárját, de megállított.
– Ne itt. Hanem az ablak előtt.
Nem mozdultam rögtön. Egyáltalán nem vagyok egy magamutogató
alkat, és sose tudtam volna zavartalanul meztelenül parádézni mások
előtt. Bármennyire is felszabadító érzés lett volna.
Csakhogy megbíztam JC-ben, ami különös volt, mert nem ismertem
eléggé ahhoz, hogy megbízzam benne. Különös volt azért is, mert soha
senkiben nem bíztam meg. De most rádöbbentem, hogy a bizalom
létfontosságú volt, bármilyen egyezséget is kötöttünk. Ahhoz, hogy
átadjam neki az irányítást, bizalomra volt szükség. És úgy tűnt, a
bizalom és az ellazulás között is volt kapcsolat. A bizalom sokat
segített a feszültség feloldásában, melynek a létezéséről nem is tudtam.
Az ablakhoz léptem, hogy kinézzek rajta. A negyvenkilencediken
voltunk, a nap lemenőben volt, a park az út túloldalán terült el. Csekély
volt az esélye annak, hogy bárki meglát.

151
 – Itt magunk vagyunk. – Az istenit, JC mindig olvasott a
gondolataimban. Ennyire átlátszó lennék? – De attól még
kiszolgáltatottnak érzed magad. Nem igaz?
Bólintottam.
– Ha fel is néz valaki, és meglát egy alakot az ablakban, azt nem
fogja látni, hogy meztelen. Azt pedig végképp nem fogja tudni, hogy
téged lát.
Ebben nem voltam annyira biztos. De a bizalom megtette a hatását.
JC levette a zakóját, és a kanapé háttámlájára terítette.
– Most pedig vetkőzz.
Nem tépelődhettem tovább. Én adtam a kezébe a gyeplőt. Úgy
tettem, ahogy kérte: előbb a csizmámat vettem le, aztán remegő kézzel
a pulóveremet, majd a farmernadrágomat.
Amikor már csak az alsóneműm maradt rajtam, JC mély levegőt
vett.
Félbehagytam a vetkőzést, hogy kiélvezzem a csodálatát.
Hangtalanul köszönetet mondtam Normának. Nekem nem volt
harisnyatartóm, de volt combfixem, és Norma olyan szexisen nézett ki
a minap a sajátjában, hogy én is fölvettem az enyémet. Először nem
voltam biztos benne, féltem, hogy a gondos előkészülettel rossz
benyomást keltek, és még akkor is bizonytalan voltam, amikor
kiléptem a lakásból.
JC reakciója láttán azonban örültem, hogy fölvettem a combfixet,
még akkor is, ha csak rövid időre lát benne. Egyre hevesebben
sóhajtoztam, ahogy az izgatottságom – és a magabiztosságom – nőtt.
Felpezsdítő érzés volt ennyire könnyen felizgatni valakit, ami engem is
felizgatott.

152
 Ezután levettem a melltartómat, és néztem, ahogy felcsillant a
szeme, amikor kiszabadultak a melleim. Aztán levettem a bugyimat.
Amikor a harisnyámhoz értem, mozdulatlanná dermedtem.
– Ezt magamon hagyjam?
Inkább zihálásnak hangzott az igen, mint ténylegesen kimondott
szónak.
Nagyon elégedett voltam a döntésemmel. A harisnyát leszámítva
most már meztelen voltam. Büszkén kihúztam magam, a hátam mögött
elterült a város.
JC kilazította a nyakkendőjét. Lassan, de több magabiztossággal,
mint én, elkezdte kigombolni az ingét. Istenem, milyen érzéki volt
nézni, ahogy levetkőzik. Nézni, ahogy lehámozza magáról a rétegeket,
melyeket a világ előtt viselt, feltárva azon részeit, melyeket csak nekem
mutatott meg. Sok szempontból provokatív volt.
Összedörzsöltem a combjaimat, hogy enyhítsek a növekvő sajgáson.
A mosolya elárulta, hogy tudja, milyen hatással van rám. Levette az
ingét, és a kanapéra tette, majd elkezdte kioldani az övét, miközben egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Annyira be vagy gerjedve – mondta a legcsekélyebb
bizonytalanság nélkül. Ez tény volt. Tudta, hogy be voltam gerjedve. –
Nyúlj magadhoz.
Haboztam, nem tudtam, teljesen átadjam-e neki az irányítást, vagy
kimondjam, én mit akarok. Korábban ragaszkodott hozzá, hogy szóljak
neki. És szerettem volna gyorsan megtanulni a leckéit, nem úgy, mint
Norma titokban olvasott ostoba romantikus regényeinek – melyekről
azt hitte, hogy nem tudok – hősnői.
Ezért megszólaltam.

153
 – JC, most nem akarom ezt csinálni. – Pedig megtettem volna újra.
Csodálatos volt, és ha elutasította volna a kérésem, ráhagyom. De előbb
szólnom kellett neki, hogy mire gondoltam.
Elkerekedett a szeme. Ahogy az övét a kezében tartotta, hirtelen
megbénított a félelem. Annyi év telt el azóta, hogy végigvágtak egy
övvel a hátamon, de egy övet tartó férfi még mindig meg tudott
rémíteni. Ezúttal még rosszabb volt, különösen, mivel épp most
ellenkeztem. És meztelen voltam, amitől a szokásosnál is
sebezhetőbbnek éreztem magam.
JC mintha megérezte volna a félelmemet.
– Hé, Gwen. Nyugi. – Leejtette az övet, és követte a tekintetemet,
ahogy néztem, amint lehullik a padlóra. Zavartan összevonta a
szemöldökét, majd, mintha megértette volna, félrerúgta az övet.
Féltem, hogy szóba hozza a dolgot, de nem tette, amiért hálás
voltam.
– Köszönöm, hogy elmondtad, mit akarsz. Vagy mit nem akarsz. –
Beszéd közben lerúgta magáról a cipőt. Majd lehajolt, hogy lehúzza a
zokniját. – Nincs mitől tartanod. Nem foglak bántani, és ez most nem
olyan lesz, mint a múlt héten. El fogsz élvezni most is. Ám ezúttal
benned leszek, amikor megtörténik.
Bármilyen félelmet éreztem egy pillanattal korábban, ez az érzéki
ígéret elhessegette.
JC lehúzta a sliccét, és levette a nadrágját.
– Azért javaslom, hogy nyúlj magadhoz, hogy nedves legyél. Mert
ezúttal nem fogok uralkodni magamon. Amint hozzád érek, jobb lesz,
ha készen állsz a kefélésre.

154
 A szavai hallatán szinte elöntött a nedvesség. Már készen álltam.
Már azóta készen álltam, hogy belépett az ajtón, és birtokló pillantást
vetett a testemre. Így amikor belecsíptem a mellbimbómba, és a másik
kezemmel a lábaim közé nyúltam, nem azért tettem, hogy felkészüljek
rá.
Hanem hogy megmutassam neki, hogy már készen állok.
JC felnyögött. Megdörzsölte az ágyékát, én pedig néztem, ahogy
keményedni kezdett a farka.
– Tényleg lélegzetelállító vagy, Gwen. Fogalmad sincs róla,
mennyire, nem igaz?
Megráztam a fejem. Sosem érdekelt, hogy lélegzetelállító vagyok-e,
amíg meg nem ismerkedtem JC-vel. Most viszont már nemcsak fel
akartam izgatni, hanem tudtam is, hogy sikerült felizgatnom. Tudtam,
hogy ilyen izgató vagyok. Tudtam, hogy gyönyörű vagyok.
– Részben ezért vagy olyan csoda szép. Mert fogalmad sincs róla. –
Levette a bokszeralsóját, és egyből összefutott a nyál a számban az
erekciója láttán. Nem bírtam levenni róla a szemem. Nagy volt és
vastag, olyan pompás példány, mint még egy pénisz se.
Nem pénisz – farok. A pénisz szó hervasztó volt, kirázott tőle a
hideg. JC farkától azonban nem. Épp ellenkezőleg. Őrjítően felizgatott.
Meg akartam nyílni előtte, és beinvitálni.
Annyira vonzott magához, hogy önkéntelenül is elindultam felé.
Azonban JC rám szólt.
– Fordulj meg, Gwen. Simulj az üveghez, hadd lássa a város, milyen
gyönyörű vagy.
Ettől alábbhagyott az izgalmam, újra zavarba jöttem. Mint mondta,
valószínűleg senki se látna meg, de úgy éreztem, mintha mégis. És

155
most, hogy meg fog történni, a gondolat, hogy megláthatnak, valójában
sokkal izgatóbb volt, mint először hittem.
Megfordultam, és az ablakhoz préseltem magam. A hideg üveg éles
ellentétben állt forró testemmel. Tovább simogattam magam, a
csiklómat dörzsöltem. Széttártam a lábaimat, hogy JC jobban lássa, mit
csinálok.
Vajon ez meglepő húzás volt tőlem? Igen. Mocskos volt és pajzán,
és erőt adott. Igen, igen és igen. Élveztem a mocskosságot. Élveztem a
hatalmat.
– Áruld el, Gwen… – JC hangja fojtott volt, és elképzeltem, amint
simogatta magát beszéd közben. – Miattam vetted fel a harisnyát?
Az ajkamba haraptam. Haboztam. Azt hittem, magam miatt vettem
fel. Magabiztosságot adó alsónemű volt, hogy csábítóbbnak érezzem
magam.
De most, hogy rákérdezett, tudtam, hogy egyben az ő kedvéért is
vettem fel.
Nem válaszoltam elég gyorsan, ezért újra megkérdezte.
– Ma este rám gondoltál, amikor felöltöztél? Ahogy felhúztad a
harisnyádat, arra gondoltál, hogyan fogom később levenni rólad?
Nagyon sokoldalú darabnak tűnik. Sok mindent lehet csinálni vele.
Például kikötözhetnélek. Ezt szeretnéd? Mondd meg az igazat.
Egyszer volt egy fiúm, aki megpróbálta megkötözni a kezem. Egy
övvel. Nekem ez egyáltalán nem tetszett, most viszont, talán a
ruhadarab miatt, teljesen más volt a válaszom.
– Igen.
– Mi igen?

156
 Az elégedettség a hangjában, és a tény, hogy háttal voltam neki,
megkönnyítette a beismerést.
– Igen, minden kérdésre igen a válasz. – Elcsuklott a hangom, ahogy
próbáltam beszélni a hasamban növekvő feszültség ellenére, amit a
kezemmel okoztam. – Igen… szeretném. Igen, miattad… vettem fel…
hogy úgy nézz rám, mint most.
Éreztem magamon a tekintetét. Aztán rádöbbentem, hogy ha
felnéztem az ablakra, láttam a tükörképét. Láttam, ahogy rám nézett.
Összenéztünk.
– Azért vettem fel, hogy szexisnek találj.
Nem mondta, hogy odajön hozzám, de láttam. És ahogy megígérte,
amint hozzám ért – egyik kezével megragadta a csípőmet, a másikkal a
mellemet –, belém dugta a farkát.
Olyan erővel hatolt belém, hogy felkiáltottam. Újra felkiáltottam,
amikor lassan kihúzta magát, hogy minden centimétert tisztán érezzek,
ahogy a hegyéig kihúzta belőlem a farkát.
– Évek óta nem láttam nálad szexisebbet, Gwen – lihegte a fülembe.
– Harisnyával vagy a nélkül. De a fenébe is… – Ismét belém hatolt,
majd mozdulatlanná dermedt. – Fogalmad sincs, milyen hatással van
rám, amikor azt mondod, hogy rám gondoltál, miközben felöltöztél.
Annyira kemény vagyok tőled. Érzed, milyen kemény vagyok?
Megrándult bennem a farka, és esküszöm, éreztem, ahogy
megvastagodott, még mozdulatlanul is szétfeszített belül.
– Érezlek – lihegtem. – Olyan kemény vagy.
– Igen – mondta. – Olyan kemény.

157
 Ekkor mozogni kezdett, ritmikusan, de lassan. Homlokát a
tarkómhoz nyomta, és tudtam, hogy azt nézte, ahol összeértünk. Nézte
a farkát, ahogy ki-be mozgott a duzzadt puncimban.
A tudat, hogy mit néz, még jobban felizgatott. S mindez az érzéssel,
hogy az egész Central Park engem nézhet, tudtam, hogy nem bírom
sokáig. Egyik kezemmel az ablaknak támaszkodtam, a másikkal pedig
a lábaim közé nyúltam, hogy megérintsem a golyóit.
– Ez jó, Gwen. Ez tetszik.
Folytattam a játékot, felváltva ingereltem a golyóit és a csiklómat.
Aztán JC felgyorsította a tempót, és mindkét kezével megragadta a
csípőmet. Most már nekem is két kézzel kellett kapaszkodnom az
ablakba. Csattant a testünk, ahogy belém lökte magát.
– Mondd el, mit érzel, Gwen. – Amikor nem jöttek a szavak a
számra, segített. – Jó érzés?
– Igen.
– Élvezed a farkamat?
– Mmm… igen.
Tudnia kellett, mennyire élveztem; összeszorultam a farkán, a
testem készen állt, hogy kirobbanjon belőle a gyönyör. Szerette hallani
– az együtt töltött rövid idő alatt erre már rájöttem –, ugyanakkor,
ahogy ezúttal rákérdezett, valami mást is kihallottam a szavaiból. Nem
pusztán szerette hallani – szüksége volt rá. Mintha épp neki, a
parancsai és a magabiztossága ellenére, bátorításra lett volna szüksége.
Mintha intim kapcsolatra vágyott volna, mely túllépett az érintés
határain, a gondolat és az érzések világába. Mintha valójában nem is
azt kérdezte volna, hogy élvezem-e a farkát, hanem hogy élvezem-e az
együttlétet vele?

158
 Élveztem. Valóban élveztem az együttlétet, és ahogy egyre
közeledett az orgazmus a bensőmben, sejtettem, hogy ez az élvezet
meghaladja a testiséget. Így amikor végigsöpört a testemen a gyönyör,
amikor megmerevedtek a tagjaim és elállt a lélegzetem, válaszoltam
neki. Megválaszoltam az igazi kérdését, azt, amit valójában nem tett
fel.
– Igen… igen… Ó, istenem, igen!
Még keményebben, még mélyebbre hatolt, miközben a kielégülést
hajszolta. Az alattunk elterülő, mostanra teljesen sötét parkban világító
lámpák fénye elvakított, ahogy élénk erőfeszítése újabb orgazmust
hozott. JC követett, felnyögött, ahogy belém élvezett. Ráhanyatlott a
hátamra, és csak a derekamra fonódó keze tartott vissza attól, hogy a
földre zuhanjak. Elbódultam a gyönyörtől. Elszállt az erőm, csak az ő
ereje maradt.
Még mindig vakon ziháltam, amikor pár perccel később maga felé
fordított. Elnézett engem, ahogy kisimította a hajamat az arcomból.
Azután megcsókolt. Édesen. Érzékien.
Igen, volt némi habozás ebben az intimitásban. Némi
visszafogottság. Titkok voltak a nyelvén, sokkal súlyosabbak, mint a
neve és a születési időpontja.
Most először fordult meg a fejemben, hogy talán nem csak én
menekültem a szexbe. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy JC mi elől
menekülhetett.

159
 Kilencedik fejezet
Végül csak megtaláltuk az ágyat.
Egész éjjel ott maradtunk. Amikor a következő szerdán is eljöttem, már
várt rám. Alig szóltunk egymáshoz, egyenesen a hálószobába
indultunk. Ez volt az egyetlen hely, ahol lenni akartam. Még sosem volt
részem olyan szexben, mint JC-vel – ilyen vad, szenvedélyes és
féktelen szexben. Arra ösztönzött, hogy hangos legyek, hogy
meghalljanak, hogy kieresszem a hangomat. Folyamatosan kérdezett,
folyamatosan visszaigazolást kért.
Megadtam neki, amit kért. Válaszoltam, kiáltoztam. Még egy-két
sikolyt is sikerült kicsalnia belőlem. Néhány éjszaka után már úgy
ismertem, ahogy még senkit. Ismertem a testét, tudtam, mi gerjeszti be,
és mi lohasztja le. Tudtam, mikor akarja, hogy könyörögjek. Tudtam,
mikor akarja, hogy engedjek.
Arról viszont még mindig fogalmam sem volt, mit jelenthetett a JC
rövidítés.
Összességében egész jól működött a megegyezésünk. Igaz, egy
dologban tévedtem – sikerült elaludnom. Nem az első együtt töltött
éjszakán, hanem a következőn. Február volt, és meg voltam fázva.
Ráadásul még mindig aggódtam Ben miatt, aki az orvosi jelentések
szerint javult ugyan, de továbbra sem volt hajlandó szóba állni velünk.
Ez volt a kifogásom arra, hogy elaludtam, de az igazat megvallva,
JC teljesen kimerített. Addig dugtunk, amíg meg nem éheztünk.

160
Felhozattunk valami ennivalót, evés után pedig JC addig kefélt, amíg
bele nem merültem az édes feledésbe.
Amikor felébredtem, a testem kellemesen sajgott, az ágy viszont
üres volt mellettem.
Tétováztam. Próbáltam eldönteni, hogy felkeljek és megkeressem
JC-t, vagy maradjak a csábítóan meleg takaró alatt. JC hangja
beszűrődött a nappaliból, én pedig hegyezni kezdtem a fülem.
Csakhogy túl halkan beszélt ahhoz, hogy engem szólongasson, amiből
arra következtettem, hogy telefonálhatott. Az éjjeliszekrényen lévő
órára pillantottam – majdnem három óra volt. Talán megint ételt
rendelt?
Aztán észrevettem, hogy olyan éle van a hangjának, amilyet eddig
nem hallottam tőle. Kíváncsisággal vegyes aggodalomból úgy
döntöttem, utánajárok a dolognak.
Még mindig meztelenül kiosontam a hálószobából, és hogy ne
zavarjam meg, megálltam a küszöbön. Egy szál bokszeralsóban járkált
föl-alá a szobában, a telefonnal a fülén. Hallottam, hogy a vonal végén
egy férfi beszél. JC olykor közbeszúrt egy-egy „ahát”. A bosszúsága
még ebből a rövid szótagból is nyilvánvaló volt.
Pár másodperc múlva hirtelen megállt, és így szólt:
– Ja, ideges vagyok. – Ez úgy hangzott, mint egy felelet egy
kérdésre. Olyasmire, hogy „Mérges vagy?” – És nem, nem azért, mert
hajnali háromkor hívsz, igaz, ennek sem örülök.
Tudtam, hogy nem lenne szabad hallgatóznom. A bűntudat ellenére
mégsem tudtam moccanni. Megbabonázott, hogy betekintést nyertem
JC másik életébe. Az igazi életébe, aminek semmi köze nem volt
hozzám.

161
 A másik pasi mondott valamit, amire JC válaszolt:
– Az emberek nem szoktak nyom nélkül eltűnni. Azért fizetek neked
egy rahedli pénzt, hogy rajta tartsd a szemed a fickón.
Kirázott a hideg. Máskor kordában tudtam tartani a kíváncsiságomat
JC iránt, hirtelen azonban nagyon érdekelni kezdett. Kit fizetett meg?
Mi lehetett olyan fontos, hogy az éjszaka kellős közepén zavarják? Kit
figyeltetett JC, és miért?
A kérdések hatására talán félelmet kellett volna éreznem a férfi
iránt, aki hetente megosztotta velem az ágyát, de különös módon
mégsem féltem. Bármibe keveredett is JC, annak semmi köze nem volt
hozzám. Most azonban ízelítőt kaptam azokból az okokból, melyek
miatt menekülnie kellett az életétől. Amiért szüksége volt rám.
Azt mindenesetre láttam, hogy zaklatott volt. És rám tört a vágy,
hogy megvigasztaljam.
– Ide figyelj! – szólt most a telefonba, hátborzongatóan halk és
kimért hangon. – Több kifogásra nem vagyok kíváncsi. Bármennyi
bizonyíték is van ellene, szart se ér, ha a fickó eltűnt. Vagy megtalálod
a rohadékot, vagy találok valaki mást, aki megteszi.
Nem bajlódott azzal, hogy elköszönjön, csak megszakította a hívást.
Egy pillanatra azt hittem, elhajítja a telefont. Ehelyett lesöpörte az
íróasztalról a karjával a kerámialámpát és a kristályvázát a földre, ahol
mindkettő ripityára tört.
Összerezzentem.
Ekkor vett észre.
A szemembe nézett. Mindkét kezét ökölbe szorította, és zihálva
próbálta kordában tartani a haragját. Szerencsére nem úgy tűnt, mintha
rám haragudna.

162
 A lámpa még pislákolt a földön. Fel-felgyúlt a fénye, majd végleg
kialudt. Beléptem a sötét szobába, ahová csak az ablakokon keresztül
szűrődött be némi fény.
– Akarsz beszélni róla?
Megrázta a fejét.
– Akarod, hogy elmenjek? – Nem akartam elmenni. Vissza akartam
őt vinni az ágyunk menedékébe, és elfeledtetni vele a problémáit.
Ahogy ő is tette velem.
Csakhogy nem ezért voltunk itt. Nem a vigasz volt a célunk, hanem
a figyelemelterelés. És ha most nem erre volt szüksége, tiszteletben
tartom a kívánságát.
Váratlanul ismét kigyúlt a lámpafény a padlón. JC egy szót sem
szólt, csak bámult rám tágra nyílt szemmel a villogó fényben.
Hirtelen egyszerre tűnt szomorúnak és dühösnek. Elgyötörtnek és
kiábrándultnak. Ismét meg akartam vigasztalni. A vágy a szívem
mélyéről tört fel, teljesen más helyről, mint ahonnan egyébként a JC
iránti érzéseim szoktak fakadni.
Megijesztett az érzés, jobban, mint bármi más az elmúlt néhány
percben. És JC makacs hallgatása miatt inkább magam hoztam meg a
döntést.
– Elmegyek. Csak adj egy percet, hogy…
– Nekem jobb ötletem van – vágott a szavamba. Átlépett a lámpán,
és felvette a farmert, amit este a padlóra hajított. – Vedd fel a bugyid és
a melltartód. Aztán hozz egy köntöst a fürdőszobából.
– Oké. Miért?
– Tanulmányi kirándulásra megyünk.

163
 Mire visszatértem, JC felhúzta a farmerét, de a felsőteste még
mindig meztelen volt. Szép látványt nyújtott – az alsója szegélye
kikandikált, csípőjének mély vonalai eltűntek a nadrág alatt, és szőke
szőrpihék nőttek tökéletesen izmos hasán. Nem volt rajta cipő, ezért én
sem vettem fel.
JC szó nélkül kinyitotta a bejárati ajtót, és kivezetett rajta. Gyakran
burkolóztunk hallgatásba, de még sosem volt ilyen nehéz és feszült a
csend, mint most. Nem voltam benne biztos, hogy akarja a
társaságomat. Ahogy abban sem, hogy egyáltalán vele voltam. Mellette
mentem. Felvettem a léptei ritmusát. De egyszer sem nézett rám. Akár
idegenek is lehettünk volna, akik véletlenül épp egymás mellett
haladnak a folyosón.
Sok szempontból valóban azok voltunk – idegenek.
Haza kellett volna mennem. Mit kerestem egyáltalán e mellett a pasi
mellett? Nem akartam belekeveredni a problémájába, ugyanakkor az
sem tetszett, hogy szándékosan kihagyott belőle.
Máskor éreztetni szokta velem, hogy akar engem. Most viszont
egyáltalán nem éreztem így. Amit viszont éreztem – amiért követtem, a
belőle áradó feszültség ellenére is –, az az volt, hogy kellettem neki.
Szüksége volt rám. Talán csak ma éjszakára, talán csak erre az órára.
De ebben biztos voltam.
Elindultunk lefelé a lifttel, de nem a fölszintre mentünk, hanem
kiszálltunk a konferenciaszinten. Üres volt a folyosó, mégis furcsán
éreztem magam ilyen hiányos öltözékben. Szorosabbra húztam
magamon a köntöst, és menet közben elolvastam a táblákat az ajtókon:
A & B szalon, Sutton terem, Tanácsterem. Átmentünk egy újabb ajtón,

164
majd balra fordultunk, és egy előtérhez értünk. JC megállt egy Madison
terem feliratú ajtó előtt.
Megpróbálta a kilincset. Az nem engedett. Ekkor elővette a
farzsebéből a szállodai kulcskártyáját, és becsúsztatta az ajtórésbe.
Fölkaptam a fejem.
– Mit művelsz?
– Egy trükk. Rossz az ajtózár, így ha… – Halk kattanás hallatszott,
és ezúttal elfordult a kilincs. – Mehetünk is. Gyere. – Kinyitotta az
ajtót, és félreállt, hogy beléphessek.
Habozva léptem be. JC felkapcsolta a világítást a falon, mire kigyúlt
egy sor lámpa, melyek megvilágították a termet. Viszonylag kicsi
terem volt, és üres, leszámítva egy kisebb hangversenyzongorát a túlsó
végében.
Hallottam a hátam mögött az ajtó kattanását, és amikor
megfordultam, láttam, hogy JC bezárta mögöttünk az ajtót. Zakatolt a
szívem, a tenyerem izzadt.
– Tényleg betörtünk a Four Seasons egyik tárgyalótermébe?
JC vállat vont, és elment mellettem, a zongora felé.
– Én ezt nem nevezném betörésnek. Semmi sem tört el, ami nem
volt már eleve eltörve.
Felgyorsult a pulzusom.
– JC!
– Mi van?
– Nem kéne itt lennünk! – Ha lehetséges volt egyszerre kiabálni és
suttogni, akkor most éppen ezt csináltam.
JC viszont normális hangerővel beszélt.
– Nyugi. Minden oké.

165
 Nyugi. Na persze. Én a szabályok szerint játszottam. Ez viszont? Ez
határozottan szabályszegés volt.
JC odaért a zongorához. Kihúzta a széket, leült, majd rám nézett.
Amióta rajtakaptam a rejtélyes telefonbeszélgetésen, most először
nézett valóban rám. Ahogy máskor is szokott. Érzékien, sóváran.
Bajtársiassággal. Bizalmasan.
– Ugyan már! – noszogatott. – Bízz bennem.
Mindig ezzel jött. Ezzel meg tudott győzni.
Szó nélkül odamentem hozzá. Megálltam a zongora mellett, és
próbáltam megnyugodni. Semmi sem fog történni. Senki sem fog ránk
nyitni. Ha pedig mégis, ugyan miféle bajba keveredhetnénk? JC
megbecsült vendég volt itt. Épp csak megpirongatnák. Ez minden.
Sikerült lecsitítanom magam. Amíg JC fel nem nyitotta a
billentyűzet tetejét, és le nem játszott egy rövid dallamot.
– Édes istenem, mit művelsz? Meghallja valaki!
Utáltam, hogy olyan ünneprontó voltam. Nem lepődtem volna meg,
ha JC felhúzta volna magát.
A szemembe nézett, és már készültem a fejmosásra. Ehelyett
azonban megnyugtatóan elmosolyodott.
– Gwen. Nyugodj meg. Csináltam már ilyet. Minden rendben. Elég
vastagok itt a falak. Úgy tervezték a termet, hogy ne szűrődjenek ki
hangok. Aki pedig mégis meghallja, nem fog panaszkodni. Az emberek
szeretik a távoli zongoraszót.
Olyan határozott volt, olyan magabiztos.
– Engedélyed van rá, hogy itt légy, nem igaz? – kérdeztem. – Most
csak engem provokálsz.

166
 – Nem. Nem provokállak. Csak zongorázni szeretnék. Szóval ülj le,
és hallgass.
Nem a parancsoló hangnem győzött meg. Hanem a burkolt kérés.
Kihallottam a szavaiból a szükséget. Egybehangzott azzal a
kimondatlan szükséggel, mely mellette tartott. Bármi zaklatta is fel
abban a telefonbeszélgetésben, neki így kellett kezelnie a dolgot. Ő így
dolgozta fel az ilyesmit.
És valamilyen okból meg akarta osztani velem.
Ez elhallgattatott.
– Oké.
Lekuporodtam a padlóra, és felhúztam a lábaimat, JC pedig
végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. Alaphangok voltak, mégis
ütemesek és lágyak. Sejtettem, hogy jó lehet a technikája, bár halvány
gőzöm sem volt arról, milyen a jó technika.
– Nem is tudtam, hogy tudsz zongorázni. – Semmit se tudtam róla.
Nem is értettem, miért épp ez a konkrét tény volt olyan meglepő
számomra.
JC vállat vont, a kezei közben újra meg újra végigfutottak a
billentyűkön. Egyik hang a másik után szabadult fel.
– A gazdag szülők szeretik lekötni valamivel a gyereküket, hogy ne
nekik kelljen foglalkozniuk vele.
Váratlanul ért ez a válasz. Eddig semmit sem osztott meg magáról.
Úgy kapaszkodtam bele ebbe az információmorzsába, mint kisgyerek a
papírsárkány zsinegébe szélviharban.
Többet akartam. Óvatosan noszogatni kezdtem.
– Zongorázni taníttattak, hogy békén hagyd őket?
– Csss! – szólt. De azért bólintott.

167
 Mondtam volna még valamit, ám ekkor a hangok összeálltak
valamivé, ami ismerős volt. Egy olyan dallammá, melyet betéve
tudtam. Kísérteties és felkavaró darab volt, és olyan sok mindent
idézett fel a múltamból, hogy nehéz volt beilleszteni a jelen pillanatba.
Behunytam a szemem, és átadtam magam a sötét hangoknak.
Belesüllyedtem az emlékekbe.
Egy nő. Fiatal. Boldog. Láttam magam előtt, ahogy mosogatás
közben az olcsó lemezjátszó a kedvenc dalait játszotta le. Ez volt a
legbecsesebb tulajdona. Az egyetlen tulajdona.
Már nagyon rég nem hallgattam ezt a zenét, ám a halála után egy
ideig egyfolytában ezt hallgattam. Újra meg újra lejátszottam, míg
tönkre nem ment a lemez, és hosszú csendek szakították félbe rajta a
kedvenc dallamokat.
Ez a dal egyszerre volt keserű és édes. Legalább annyira fájt hallani,
mint amennyire jólesett. És ahogy most JC játszotta – rájöttem, hogy ő
is így volt ezzel. Ahogy a billentyűk fölé hajolt, ahogy organikusan
növekedett, majd apadt a dinamikája. Érezte a játékát. Mélyen érzett.
Mire befejezte, meg is feledkeztem a teremmel kapcsolatos
szorongásaimról. JC is nyugodtabbnak tűnt. Ellazultak a vállai, és
majdnem teljesen eltűnt a feszültsége. Levette az ujjait a zongoráról, és
az ölébe ejtette két kezét.
Hosszú másodpercekig nem nézett rám, aminek örültem. Zseniálisan
játszott. Nyilvánvalóan ügyes zenész volt. És az előadás ezen oldalára
kellett koncentrálnom ahelyett, hogy milyen hatással volt rám a darab.
Végül, mire lopva rám pillantott, készen álltam.
– Ez lélegzetelállító volt, JC. Komolyan.

168
 Bólintott, és rádöbbentem, hogy kényelmetlenül érte a dicséret.
Milyen különös! Pedig kiérdemelte az elismerést.
Ám ha ő nem ezt akarta, másképp kellett megközelítenem.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Philip Glass. A Metamorphosis II. Amikor anyám hallgatta, még
nem tudtam a darabok címét, de aztán megtanultam őket, amikor
évekkel később megvettem Normának CD-n karácsonyra.
JC felém fordult, meglepett és elégedett arckifejezéssel.
– Nagyon jó! Nem sokan ismerik fel.
Én meg nem sok zongoradarabot ismertem fel Philip Glasson kívül.
– Anyám imádta a zenéjét. Rajongott érte.
– Múlt időben?
Nem szoktam az anyámról beszélni. Ő azonban adott egy csipetnyit
a múltjából, amikor a szüleit említette. Illendőnek tűnt, hogy
viszonozzam.
– Hétéves koromban meghalt.
– Hogyan?
– Tüdőgyulladás okozta komplikációkban. – Azt nem tettem hozzá,
hogy a legfőbb komplikáció az volt, hogy az apám az egyik dühkitörése
során egy rúgással gyakorlatilag beszakította a tüdejét. Anyám orvosi
lapján sem említették a dolgot. Senki sem nézett utána. Senki sem
kérdezte. Azon a környéken, ahol éltünk, így mentek a dolgok. A
szegényebb kórházak nem sokat bajlódtak az olyan esetekkel,
amelyekben a beteg nem tudott fizetni az ellátásért.
JC nem erőltette. Meglepődtem, hogy egyáltalán megkérdezte. Az
volt a legkülönösebb, hogy most, hogy elkezdtem beszélni róla,

169
folytatni akartam. Sosem beszéltem a múltról. De most, ha kérte volna,
mindent elmondtam volna neki.
Nem kérte. Ezért nem mondtam semmit. Odaültem mellé a
zongoraszékre.
– Játssz valami mást!
Ujjait a billentyűkön tartotta, de még nem kezdett játszani.
– Még Philip Glasst?
Mivel nem beszéltünk többet anyámról, nem is akartam tovább rá
gondolni.
– Ne. Bármit, csak azt ne.
Felismertem a következő darabot, amit játszott, de nem emlékeztem
a zeneszerző nevére. Ugyanolyan kísérteties és mélyen zengő darab
volt, mint Glass. De nem volt olyan egyszerű – JC ujjai fürgén
táncoltak a billentyűkön, kinyújtotta a karját, hogy elérje a magasabb
hangokat is.
Gyönyörűen játszott. Tökéletesen. Elképesztően. Belefeledkeztem a
hangba, a pillanatba. Megértettem, hogy többet mesélt magáról szavak
nélkül játék közben, mint egész ismeretségünk alatt.
Amikor befejezte, lecsukta a billentyűzet tetejét, és felállt.
Követtem a példáját.
– Gondolom, vége az előadásnak.
– Igen. Vége. – Ellépett a zongorától, és hátat fordított nekem, amíg
kirázta a kezeit, én pedig eltűnődtem, vajon mit titkolhat előlem. Mi
lehet az, amit nem akart, hogy meglássak az arcán.
Nem kutakodhattam. De talán azt akarta, hogy megkérdezzem,
ahogy meg is akartam kérdezni. Épp nyitottam a számat, bár azt sem

170
tudtam, mit készülök mondani, amikor zajokat hallottam a szoba túlsó
végéből. Pontosabban, a falon túlról.
JC fölkapta a fejét.
– A takarítók – mondta. – Csütörtökön porszívóznak a hétvégére.
– Akkor ideje mennünk.
Az ajtó felé indultam, ám amikor megfordultam, láttam, hogy JC
nem mozdult.
– Gyere már! Menjünk, mielőtt ránk nyitnak.
JC különös tekintettel közelebb lépett hozzám.
– Én másként gondolom.
– Mi? Csak viccelsz. Mennünk kell. – Idegesen fölnevettem. Biztos
voltam benne, hogy csak ugrat. Nem szerettem, ha ugratnak.
JC komoly pillantással nézett rám.
– Szerintem, Gwen, itt a tökéletes alkalom, hogy kipróbáljunk
valami mást. Hogy a határokat feszegessük, ahogy korábban mondtad.
– Komolyan beszélek, JC. – Mégis egyszerre voltam izgatott és
rémült.
– Én is. Gyere ide.
Odamentem hozzá, a pokolba is. Odamentem, ha hívott. Amikor
már elég közel voltam, kinyúlt felém, belemarkolt a köntösömbe, és
magához húzott. Majdnem összeért a szánk, úgy suttogta:
– Mennyire tudsz csöndben maradni?
Azok után, hogy arra tanított, hogy hangos legyek?
– Nem nagyon – súgtam vissza. – Különben is, ha arra célzol, amire
szerintem célzol, nem érdekel a dolog.
– Még semmire sem céloztam. És szerintem tévedsz. Szerintem
nagyon is érdekel. – Megnyalta az alsó ajkamat, a nyelvével ingerelt.

171
 Hirtelen elhúzódott, és fölemelt. A zongorához vitt, és leültetett a
lecsukott tetejére.
– Dőlj hátra – mondta, és gyengéden hátradöntött, amíg el nem
terültem a zongora tetején. Kemény és hideg volt a hangszer, még a
köntösön keresztül is. Éles ellentétben állt vibráló idegeimmel és az
ereimben lüktető forrósággal. Tudtam, mi következik. Tudtam, hogy
hamarosan levetkőztet, és kényeztetni kezd. Tudtam, hogy ránk
nyithatnak.
Mégsem tettem semmit, hogy megállítsam.
Nem ellenkeztem, amikor lehúzta a bugyimat, és a háta mögötti
zongoraszékre hajította. Hagytam, hogy előrehúzzon, hogy a fenekem a
hangszer szélére kerüljön. Amikor behajlította és felhúzta a térdemet,
nem álltam ellen. Szélesre nyitotta a lábaimat, feltárva a puncimat.
Nem próbáltam eltakarni magam.
JC leült a zongoraszékre. Éreztem perzselő tekintetét a puncimon.
– Tökéletes elhelyezés – mondta reszelős és fojtott hangon.
A porszívót most a szomszédos szobában indították be, amiről
eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül. Pánikba estem, és
felkönyököltem.
– Nem, Gwen. Feküdj nyugodtan. – Forró és doromboló volt a
hangja. A nyugtalanságom elpárolgott, elolvadtam, belemerültem az
édes gyönyörbe, mely majdnem elfeledtette velem, hogy miért
aggódtam.
Majdnem.
Nem feküdtem vissza, hanem megpróbáltam fölkelni.

172
 – Látom, hogy aggasztanak – intett JC a fal túloldalán tevékenykedő
takarítóbrigád felé. Aztán végighúzta az ujját a nagyajkaimon. – De
hadd aggódjak miattuk én.
– És én mit csináljak?
– Te csak próbáld visszatartani a sikoltozást. – Előrehajolt, és
végignyalta a csiklómat.
Az ajkamba kellett harapnom, nehogy felkiáltsak.
Annyi együtt töltött éjszaka alatt JC még egyszer sem nyalt ki. Az
első napon szóba hozta a hotelszobában, azt mondta, egy nap majd ki
fog nyalni, de utána mintha nem érdekelte volna többé a téma. A
szopással is ugyanez volt a helyzet. Egyszer, amikor a számba akartam
venni a farkát, másra terelte a figyelmemet. Értettem a célzást.
Valamiért az orális szex kiesett. Talán túl intimnek találta. Vagy
egyszerűen csak nem szerette.
Ma este azonban meggondolta magát. Úgy tűnt, ma este be akarta
tartani az ígéretét.
Körözni kezdett a nyelvével a csiklóm körül, gyengéden
masszírozta, majd hosszan, érzékien végignyalogatta. Ezt a
mozdulatsort ismételgette, a nyelve mintha az ellenkező irányba
mozgott volna – nem tudtam biztosan. Túlságosan lefoglalt az élvezet
ahhoz, hogy erre tudjak figyelni.
A testi gyönyör mellett a látvány is megbabonázott. Eksztázisba
estem. Ahogy elnéztem JC-t, a fejével a lábaim közt, ahogy mélyen a
szemembe nézett, miközben nyelvével az intim részeimet kényeztette –
ez volt a legszexisebb látvány, amiben valaha is részem volt.
Ezúttal mélyebbre nyúlt a nyelvével, és elidőzött a nyílásnál.
– Szereted nézni? – Végigdörzsölte a fogsorával az érzékeny húst.

173
 – Igen – feleltem egy sóhaj kíséretében.
– Tudtad, hogy direkt tartogattam későbbre?
Megráztam a fejem. Nem találtam a szavakat.
– Már olyan régóta szerettelek volna így kényeztetni. – Nagyon
közel volt a puncimhoz, éreztem a leheletét nedves bőrömön. –
Szopogatni és nyalogatni. Megízlelni. Tudod, miért?
– Miért? – Kíváncsi voltam, vajon megerősíti-e a sejtésemet.
Ugyanakkor azt is akartam, hogy befejezze a beszédet, és folytassa,
amit az imént csinált.
– Mert sose kérted. Mondtam, hogy azt akarom, hogy kérd.
Ó. Hát erről lenne szó. Tényleg ezt mondta, nem igaz? Talán én
voltam az, aki kerülte a dolgot az intimitás miatt.
– De már nem bírok tovább várni.
Épp meg akartam köszönni, amikor egy újabb nyalintás elterelte a
figyelmemet. Aztán az ujjaival szétválasztotta a nagyajkakat, és
szopogatni kezdte a csiklómat.
A picsába is, őrjítő volt! Olyan rohadtul jó érzés. Mintha
közvetlenül az idegközpontom gyulladt volna ki, és most lángoltam.
Hátrazuhantam a zongorára, többé nem bírtam tartani magam.
Ziháltam, nyögtem és vonaglottam. Amikor el akartam húzódni, hogy
enyhüljön ez a lehengerlő gyönyör, JC megragadta a csípőmet, és
közelebb húzott magához. Vihar kavargott az ajkai alatt. Minden
nyelvcsapással egyre nedvesebb lettem, a combizmaim megfeszültek, a
gyönyör már a küszöbön volt.
Lecsúszott a lábam a zongoráról, JC pedig a vállára tette.
Elhúzódott, hogy ismét mondjon valamit, de ezúttal fürge
hüvelykujjával helyettesítette a száját.

174
 – Amilyen hangos szoktál lenni kefélés közben, ez most nagyon
nehéz lehet neked. – Kiegyensúlyozott, nyugodt hangon beszélt, míg én
épp az ellenkezőjét éreztem. – De most, hogy keményen kell dolgoznod
azon, hogy visszafogd magad, meg fogsz lepődni, milyen csodálatos
érzés lesz, amikor elélvezel.
Nagyon nehéz volt. Már így is küszködtem, a nyögéseim halk,
szaggatott kiáltásokká csitultak.
– Ha akarod – javasolta, és az ujja már a nyílásom körül körözött –,
harapj rá erre. – Meglengette a bugyimat a levegőben, majd a bugyimat
még mindig feltartva lehajolt szopogatni a csiklómat, közben több
ujjával is belém hatolt.
Kitéptem a kezéből a bugyit, és a számba tömtem, nehogy hangosan
felkiáltsak.
Homályosan észleltem, hogy a szomszéd szobában kikapcsolták a
porszívót. De ez csak háttérzaj volt. Irreleváns. Csak a bensőmben
növekvő feszültség számított, ami JC simogatása és nyalogatása
nyomán egyre csak nőtt. Nőtt és felerősödött, míg végül nem maradt
más lehetőség, csak az, hogy felrobbanjon bennem.
Begörbült a hátam, és elemelkedtem a zongoráról, ahogy
végigsöpört a testemen a gyönyör, melybe beleremegett a puncim, és
minden porcikám lángolni kezdett. Megfeszült az állkapcsom, ahogy a
puncim összeszorult JC ujjai körül. Szédültem. Elaléltam.
JC még akkor sem engedett el, amikor elélveztem. Tovább kefélt a
szájával, a kezével, és az első orgazmus még el sem csitult, amikor már
éreztem a második közeledtét. Túl sok volt. Azt akartam, hogy vége
legyen. Fel akartam kiáltani, és könyörögni, hogy hagyja abba.

175
 És azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Bele akartam halni a
pillanat érzéki gyönyörébe. Biztos voltam benne, hogy ha hagyná, hogy
bevégezzem, egy új, vad és erős lényként születnék újjá.
Csillagok tűzijátéka robbant a szemem előtt, amikor rám tört a
következő orgazmus.
Aztán fénybe borult a terem.
Beletelt egy másodpercbe, mire felfogtam, mi történik, különösen,
mivel ebben az állapotban nehezemre esett gondolkodni. JC azonban
világossá tette.
– A fenébe! Mennünk kell.
Szédelegve felültem, és néhány pislogás után rádöbbentem, hogy
nem az orgazmustól láttam a fényt, hanem azért, mert felkapcsolták a
villanyt. A bejárati ajtó felé fordultam. Tárva-nyitva volt. A szállodai
takarítók egyenruháját viselő nő lépett be, maga előtt tolva a porszívót.
Egyből észrevett minket.
– Hé, mi folyik itt?
Gyorsan leugrottam a zongoráról, és JC-vel a legközelebbi ajtó felé
futottunk. Nem néztem hátra, hogy követ-e bennünket. Átrohantunk a
konferenciatermen, ki a folyosóra, majd a lifthez.
JC folyamatosan nyomogatta a gombot, mintha attól gyorsabban
nyílna ki a liftajtó, miközben én hátrafelé nézegettem, hátha utánunk
jönnek.
A liftajtó azonban kinyílt, és beugrottunk, mielőtt bárki is
követhetett volna. Benn, a liftben összenéztünk. Aztán nevetésben
törtünk ki.
– Elnézést – szóltam, amikor észrevettem, hogy nem vagyunk
egyedül. Ekkor döbbentem rá arra is, hogy hátrahagytam a bugyimat.

176
Szorosabbra húztam magamon a köntöst, és oldalba böktem JC-t a
könyökömmel.
JC hátrapillantott a mögöttünk álló párra. Majd visszafordult
hozzám. Közelebb húzott magához – olyan közel, hogy éreztem
kemény farkát a nadrágjában – és a fülembe suttogott.
– Olyan jó kislány voltál! Ígérem, a szobában befejezzük. Sőt, most,
hogy megízleltelek, nem hinném, hogy le tudnám venni rólad a számat,
akár kéred, akár nem.
Noha halkan beszélt, biztos voltam benne, hogy a többiek is
hallották.
A legkevésbé sem érdekelt.
Elvigyorodtam, és a nyakához bújtam. Egyből mozdulatlanná
dermedt. Zavartan elhúzódtam. Épp az imént hagytam, hogy a
nyelvével és az ajkaival kényeztessen, de egy ölelés túl meghittnek
számított?
Elnéztem JC-t, talán választ keresve az arcán, de elfordult tőlem,
mintha hirtelen érdekelni kezdték volna az egymást váltó számok a
panelen. Amikor kinyílt a liftajtó az emeletünkön, kézen fogott, és
kihúzott a liftből anélkül, hogy rám nézett volna.
Igyekeztem nem engedni a csalódottságnak. Emlékeztettem magam,
hogy mi nem ezt jelentjük egymásnak. Nem vagyunk ilyen meghitt
viszonyban. Nincs közöttünk semmi személyes. Tudtam, mibe mentem
bele.
A gond csak az volt, hogy változtam. JC megváltoztatott. Apránként
lerombolta a falaimat, és kiszabadított.
Az ő falai viszont változatlanul magasak és megdönthetetlenek
voltak.

177
 Tizedik fejezet
Legközelebb egy hónappal később történt meg, hogy elaludtam JC
mellett.
És ezúttal nem csak elszenderültem. Két-három óra körül elaludtam,
és mire felébredtem, már beszűrődött a napfény az erkélyről.
Olyan pánik tört rám, mintha átaludtam volna az ébresztőóra
riasztását. Felültem.
– A fenébe!
JC is fölpattant mellettem, kócosan és csipás szemmel.
– Mi van?
Nyilvánvaló volt, hogy ő is elaludt, ami még különösebbnek hatott,
mint az én elszenderülésem. Az együtt töltök hetek alatt ugyanis az már
világosan kiderült, hogy JC nem hazudott, amikor azt mondta, hogy
alig alszik. Hiába volt más az időbeosztása, mint nekem, mindig
sikerült a fáradtság legapróbb jele nélkül végigcsinálnia a találkáinkat.
Az ébresztőórára pillantottam. Kilenc óra hét perc. Ilyenkor szoktak
elválni útjaink. Ilyenkor szoktam felöltözni, kihagyva a zuhanyozást,
majd taxiba ülök, és hazamegyek a lakásomra, ahol kimerülten
bezuhanok az ágyba, amíg föl nem kell kelnem csütörtök este, hogy
munkába menjek.
Különös volt ez az eltérés a jól megszokott rutintól.
És elsöprő erejű. Mert mindannak ellenére, amit az elmúlt hetekben
műveltünk egymással, a közös ébredés az intimitás első jele volt. Nem
volt jó szagom, és rossz ízt éreztem a számban. Túlságosan is intim

178
volt. JC rendesen kitanított, hogy az intimitás nem volt benne a
szerződésünkben. Felhúztam a takarót, hogy eltakarjam meztelen
testemet.
– Sajnálom – mondtam.
JC megdörzsölte a szemét, majd a feje fölé emelte a karját és
nyújtózkodott, közben ásított egy nagyot.
– Miért?
Istenem, fantasztikusan nézett ki így reggel. Elég lenne, ha csak
magára dobna valami ruhát, és kisétálhatna a szállodából, úgy is
szuperül nézne ki.
Ami felbosszantott. Főleg, mivel kávé nélkül nem bírtam rendesen
felébredni.
– Mit sajnálsz? – kérdezte ismét, és összekulcsolta a kezét a
tarkóján.
Még az illata is jó volt. Férfias és pézsmaillatú. Ez nem fair!
– Hogy elaludtam – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Az istenit!
Elpazaroltam az egész éjszakánkat. – Hátrazuhantam az ágyra, és
eltakartam a szemem a karommal. – Most pedig el van cseszve az
időbeosztásom. – Este tízkor dolgoznom kellett, és másnap reggel hatig
nem érek haza. Hosszú műszak lesz.
Ráadásul tényleg sajnáltam, hogy pocsékba ment az éjszaka.
Túlságosan jó volt az együtt töltött idő ahhoz, hogy ne akarjam
kiélvezni minden percét. Erre négyszázhúsz ilyen percet gyakorlatilag
átaludtam.
Az istenit!
Felnyögtem az elszalasztott lehetőség miatt, és a párnába fúrtam az
arcom.

179
 – Vajon honnan tudtam, hogy morcos vagy reggelente? – JC
kedélyes volt, mint mindig.
– Nem is tudom. Talán mert én mindig morcos vagyok. –
Megmozdult alattunk az ágy, ahogy JC kikászálódott belőle.
Felpillantottam, és láttam, hogy a fürdőszoba felé indult, meztelenül is
teljes magabiztossággal. Nyitva hagyta az ajtót, ami szintén túlságosan
intim gesztus volt, még akkor is, ha az ágyról nem láttam őt. Még akkor
is, ha mostanra rengetegszer érintettem a farkát.
Miután végzett, megállt a küszöbön, és rám nézett.
– Szerintem ez nem igaz. – Mielőtt válaszolhattam volna, hozzátette:
– De rendelek neked kávét, ha szeretnéd.
– Istenem, igen!
– Nem is tudtam, hogy ilyen könnyű kicsalogatni belőled ezt a
kifejezést. Valamit rosszul csináltam.
Fölnevettem.
– Semmit se csináltál rosszul. Hidd el. – A még mindig sajgó
combjaim is JC technikáját dicsérték.
Leült mellém az ágyra, hogy felhívja a szobaszervizt. Vissza kellett
fognom magam. Olyan… kellemes volt, mondogattam magamban,
hogy ilyen közel volt hozzám, hétköznapi dolgokról beszélt és
hétköznapi dolgokat csinált, melyeknek semmi közük nem volt az
előjátékhoz vagy egyáltalán a szexhez.
Ugyanakkor ez nyugtalanító is volt. Érthetetlen. Nem tudtam,
hogyan reagáljak rá. A testem be volt gerjedve, mint mindig, ha JC a
közelemben volt, a vágy mégis csupán háttérzaj volt, nem süketített
meg. A zene, amit hallottam, valami új és különös, egyben csodálatos
dolog volt.

180
 JC reggelit is rendelt a kávé mellé, majd ledőlt mellém az ágyra.
Felkönyökölt, és kisimította csapzott hajamat az arcomból.
Túlságosan intim.
Amilyen tartózkodó volt eddig, most miért hagyta annyi hét után,
hogy ilyen meghitt legyen ez a reggel? Vajon próbára akart tenni?
Vagy meggondolta magát? Vagy csak én értettem félre valamit?
– Szóval, mit csinálsz ma? – kérdezte. – Ébren maradsz?
Gondolni sem tudtam a napomra – még azt se tudtam, most mihez
kezdjek. Elfordultam, és felbámultam a mennyezetre, így szerezve
vissza magamnak némi privát szférát.
– Ja. Azt hiszem.
Az igazat megvallva, fel kellett kelnem, felöltöznöm, és
hazamennem. Mint mindig. Ráérek utána kitalálni, hogy mihez
kezdjek.
De most, hogy reggelit rendelt…
– Használd ki a délelőttöt, és talán dőlj le egy kicsit munka előtt –
javasolta JC. – Volt valami, amit el akartál intézni?
Kávé előtt voltam, zavarba ejtő helyzetben, egy meztelen pasi
mellett – komolyan azt várta tőlem, hogy válaszolni tudjak a
kérdéseire?
Oké, meg tudom csinálni. Behunytam a szemem, és két ujjal
összenyomtam az orrnyergem. Tehát, a napom. Megreggelizek vele,
mivel erre számít. Aztán kezdek valamit a délelőttömmel. Később
ledőlök. Munkába megyek.
Ismét kinyitottam a szemem.
– Valójában ez nem is rossz ötlet.

181
 Felültem, és nekitámaszkodtam az ágytámlának, miközben
hangosan gondolkodtam.
– Holnap lesz Norma szülinapja. Arra gondoltam, elkészíthetném a
reggelijét, mielőtt munkába megy. Elmehetnék a piacra némi friss
zöldségért az omletthez.
– Ki az a Norma?
– A testvérem. – Még mindig nem döntöttem el, mit adjak neki
ajándékba. Norma olyan hatékonyan gondoskodott magáról – nehéz
volt olyasmit találni neki, aminek tényleg hasznát is veszi.
Volt egy ötletem, de nem sok esély volt a megvalósulására. Mivel
tudtam, hogy ha üzenni akarok Bennek a kórházba, előbb Normával
kell egyeztetnem, ezért találnom kellett valami más módszert arra,
hogy kapcsolatba léphessek vele. Szerencsére Norma a konyhapulton
hagyta Ben pasijának a számát. Üzentem neki, és szóltam, hogy
közeleg Norma szülinapja, és nagyszerű ajándék lenne Norma számára,
ha Ben felhívná.
Önző ajándék volt. Legalább annyira szántam magamnak, mint
Normának.
Mivel azonban semmit sem hallottam Eric felől, csak egy
megerősítést, hogy megkapta az üzenetemet, úgy tűnt, valami más
ajándék után kell néznem. Ezért hozzátettem:
– És kéne neki valami ajándék is.
JC bólintott, és összevonta a szemöldökét, mintha töprengene
valamin. Végül így szólt:
– Ez elég unalmasnak ígérkezik. Veled tartok. – Aztán fölállt, és a
komódhoz lépett.

182
 Ugyanolyan döbbenten ültem fel, mint amikor ragyogó napsütésre
ébredtem.
– Tényleg? Most mondtad, hogy unalmasnak ígérkezik.
– De ha ott leszek, nem lesz az. Ezért igen, én is megyek.
– Komolyan nem szükséges. – Majd, mivel ez udvariatlanul
hangzott, kijavítottam magam. – Úgy értem, nem kell dolgoznod, vagy
visszamenned Los Angelesbe? – Egyből aggódni kezdtem, hogy ez
hogy hangzott. Mintha azt akarnám, hogy ne jöjjön velem? Mert nem
erről volt szó. Csak hát… soha semmit nem csináltunk együtt a
szállodai szobán kívül, leszámítva a kis kiruccanást a zongorához.
JC felhúzta a bokszeralsóját, mielőtt visszafordult hozzám. Amitől
megkönnyebbültem. Így kevésbé feszélyezett az intimitás.
– A gépem este indul – mondta. – És csütörtökönként újabban csak
annyit csinálok, hogy kialszom magam.
Ha ezt tudom, együtt is aludhattunk volna, ahelyett, hogy
hazamennék egyedül aludni…
Aludhattunk volna. De nem lett volna szabad. Egy érzelmektől
mentes kapcsolatban jobb külön aludni. Arról nem is beszélve, hogy
nem töltjük együtt az egész napot a hálószobán kívül.
JC most egy kihúzott egy másik fiókot, és elővette a farmerét.
– Mivel azonban mindketten fél éjszaka aludtunk, most szabad
vagyok.
Nahát. Az ajkamba haraptam, amíg megemésztettem ezt a hirtelen
támadt érdeklődést a szállodai szobán kívüli közös tevékenységek iránt.
Tényleg olyan rossz ötlet lenne? Marcusszal is barátok voltunk a
szexuális kapcsolaton kívül. Moziba jártunk, együtt lógtunk. Aztán
belém zúgott.

183
 JC viszont… nem volt az a szerelmes típus. Alig hagyta, hogy
betekintsek a vaskos falak mögé, melyeket maga köré emelt. Éppen
ezért volt olyan különös, hogy ma velem akart lenni. Talán csak
társaságra vágyott. Túlreagálom a dolgot?
– Akarod, hogy inkább ne menjek?
Felnéztem JC-re. Ez volt a nagy kérdés – akartam, hogy velem
jöjjön? A válaszom egészen más volt, mint amire számítottam.
– Szeretném, ha jönnél. Különben, mint mondtad, unalmas lenne.
– Nagyszerű! – Már a puszta mosolya miatt megérte így döntenem.
Nemcsak bizseregni kezdett tőle a hasam, de a szívem is átmelegedett.
– Miért nem ugrasz be a zuhany alá? Fogadok, hogy itt lesz a
reggeli, mire elkészülsz. Én majd utána zuhanyozom.
– Oooké. – Szinte azt vártam, hogy együtt zuhanyozunk. Ilyet még
nem csináltunk, de sokkal izgalmasabbnak hangzott.
JC a köntössel várt az ágy mellett. Fölálltam, és belebújtam. Amikor
megfordultam, összehúzta a derekam körül.
– Mondanám, hogy várjuk meg a kaját, aztán zuhanyozzunk együtt
– súgta a fülembe, – de mindketten tudjuk, hogy ha így tennénk, sose
lépnénk ki ebből a szobából. – Beleharapott a fülcimpámba. – Úgyhogy
nyomás a zuhany alá, mielőtt azt találnám mondani, hogy ne fáradj
ilyesmivel.
Ez már sokkal inkább úgy hangzott, mint az a JC, akit én ismertem.
Csábító és huncut volt. Azzal a különbséggel, hogy máskor nem szokta
érdekelni, kijutunk-e a szobából vagy sem. Az sem érdekelné, hogy
eljussak a zuhanyzóig – rám vetné magát, mielőtt akár egy lépést is
tehetnék a fürdőszobaajtó felé.
Szóval mi volt ez az egész?

184
 Kihasználtam az alkalmat a zuhany alatt, hogy végiggondoljam a
dolgokat. Nem sok választási lehetőségem volt – rákérdezhetek nyíltan,
hogy mi történik, de akkor valószínűleg lerázna. Mondhatnám, hogy
meggondoltam magam, és mégis inkább hazamegyek. Vagy
beletörődöm a helyzetbe, és semmit sem kérdőjelezek meg.
Végül az utolsó opciót választottam. Végül is, JC épp arra tanított,
hogyan engedjem el magam. Talán ez is csak egy újabb lecke volt. Ha
ő nem aggódik a szabályaink miatt, akkor nekem sincs okom az
aggódásra.

***

Mivel Norma újabban érdeklődni kezdett a fehérneműk iránt, úgy

döntöttem, veszek neki egy ajándékutalványt a La Perlában, az egyik
kedvenc felvágós butikomban. Nem volt egy hosszadalmas mutatvány,
JC azonban még így is elszórakoztatta magát.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte, és felmutatott egy leheletvékony,
vörös melltartót a hozzá illő bugyival.
– Szerintem nem a te színed.
Az eladó kuncogott a válaszom hallatán.
– Rajtad viszont elképesztően áll a vörös! Majdnem olyan
elképesztően, mint a semmi.
Belepirultam ebbe a nyílt beszélgetésbe.
– Mások is vannak körülöttünk, JC.
– Na és, ha vannak. Őket is megkérdezem. – Odahozta a fehérneműt
a nőhöz, aki épp engem szolgált ki. – Nem gondolja, hogy tökéletes
lenne Gwennek?

185
 – Ez egy népszerű darab, uram. Rengeteg hölgy szereti
harisnyatartóval viselni – felelte a nő, miközben a pilláit rebegtette JC-
re, ami sejtésem szerint nem annyira a termékről szólt, mint arról, hogy
milyen ellenállhatatlan volt JC.
Bevallom, jót tett az önérzetemnek, hogy JC velem volt. Nem
„velem” velem, hanem csak erre a napra velem.
– Ez már tetszik! Megveszem. – Amikor ellenkezni akartam, így
szólt: – Ahonnan én jöttem, ott a szülinapos testvérének is szokás
ajándékot adni.
Nem tudtam, vitába szálljak-e vele. Drága ajándék volt, de tudtam,
hogy ő az a fajta férfi, aki szívesen költötte a pénzét. Én pedig fel
akartam venni a kedvéért azt a fehérneműt. Már attól begerjedtem,
ahogy elképzeltem, hogy lefejti rólam a harisnyatartót.
Ezért belementem a játékba.
– Honnan is jöttél pontosan?
– Csss! Nem árulhatom el. Emlékszel?
– Felőlem. A te pénzed. – Eltettem Norma ajándékutalványát, és az
ajtó felé indultam, nehogy véletlenül meglássam JC vezetéknevét a
hitelkártyáján.
– De, ugye, fölveszed? – szólt utánam.
Hátranéztem a vállam fölött, és a szám elé tartottam az ujjam.
– Azt nem árulhatom el. – Mosolyogva léptem ki a butikból, büszke
voltam a flörtölésünkre. Nem szoktam ilyen játékos lenni. Jó érzés volt.
Felszabadító. Egyáltalán nem tűnt természetellenesnek.
– Most hová? – kérdezte, amikor utolért odakint.
–A legközelebbi piac, ami csütörtökön nyitva tart, Port
Authorityben van. – Utánanéztem, amíg ő odabent volt.

186
 JC az órájára pillantott, mielőtt a járdaszegélyhez lépett, hogy
leintsen egy taxit.
– Ez az utolsó hely, ahová ma megyünk?
– Miért? Menned kell valahová? – Valóban ez volt az utolsó
elintéznivalónk, de arra számítottam, hogy a délutánt is együtt töltjük.
Hirtelen megijedtem, hogy meggondolta magát. Lehet, hogy rájött,
mégsem olyan jó ötlet együtt lógni?
Ugyanakkor rádöbbentem, mennyire ellentmondásosak voltak a
vágyaim. Először túl meghittnek tartottam a közös vásárlás gondolatát.
Aztán belementem. Most jól éreztem magam, és szinte azt akartam,
hogy sose legyen vége. Pontosan ezért nem tetszett az ötlet az elején. A
hálószobán kívül túl nehéz volt lazán venni a dolgokat.
– Csak a szállodai szobába. – Felmutatta a La Perla táskát. – És nem
a fáradtság miatt.
Nagyot nyeltem, és örültem, hogy pont lefékezett mellettünk egy
taxi, így nem kellett válaszolnom.
A sofőr beszédes kedvében volt, JC pedig szóval tartotta egészen a
piacig. Csodáltam, amiért olyan könnyen tudott tréfálkozni. Hogy egy
vadidegennel is össze tudott barátkozni. Ugyanakkor, a testi
ismeretségünket leszámítva én sem álltam sokkal közelebb hozzá, mint
a taxisofőr. Rájöttem, hogy bár nyitott könyvnek tűnt, sokkal több titka
volt, mint nekem.
Még egyikünk se járt a célba vett termelői piacon, ezért útbaigazítást
kellett kérnünk. Kisebb piac volt, mint ahová Normával szoktam járni,
de minden szükséges zöldségük megvolt. JC pedig ismét könnyen
elszórakoztatta magát.

187
 – Melyik a jó méret, Gwen? – kérdezte, amíg én az avokádókat
nézegettem.
Amikor megfordultam, egy vékony uborkát tartott maga elé.
Alacsonyan. Az ágyéka előtt.
– Ez?
Legyintettem.
– Hagyd abba.
– Ez jobb?
Nem tehettem róla – ismét felpillantottam. Ezúttal egy vaskos, rövid
uborkát tartott. Fölnevettem.
– Határozottan nem.
– Na és ez? – A következő uborka sokkal… ismerősebb… méretű
volt. JC a hóna alá vette a La Perla papírtáskát, hogy mindkét keze
szabad legyen. Aztán simogatni kezdte a zöldséget. – Hosszú és vastag.
Ezt szereted, nem igaz, Gwen?
Már égett az arcom. Körülnéztem, nem figyel-e minket valaki,
közben leszidtam JC-t.
– JC, elég! Teljesen…
– Zavarba hozlak? – fejezte be kérdő hangsúllyal.
– Nem. – Lehalkítottam a hangom. – Azt akartam mondani, hogy
begerjesztesz. – Valószínűleg butaság volt, de az igazat megvallva,
nem azért, mert olyan szexi lett volna. Egyszerűen csak… önmagát
adta. És jól érezte magát. Játékos kedvében volt. Amitől én is jobb
kedvre derültem. És ez indított be, nemcsak rá, hanem úgy általában az
életre.
De rá is.
Az uborkákra viszont nem. Ezt gyorsan tisztáztam is.

188
 – Ez nem azt jelenti, hogy zöldségeket hozhatsz az ágyba.
– Akkor talán félretesszük a következő kiruccanásunkra a
zeneterembe. Ha már az ágy kiesett. – Rám kacsintott, és a kosaramba
dobta az uborkát.
Felsóhajtottam, de nem lepleztem a mosolyomat.
– Hozz néhány tököt is, rendben? Norma imádja.
JC kiválasztott kettőt, és odahozta nekem.
– Idősebb nálad a testvéred, vagy fiatalabb?
– Öt évvel idősebb. De még mindig nagyon közel állunk
egymáshoz. Igaz, néha mintha az anyám lenne, nem a nővérem. –
Többet mondtam a kelleténél, többet, mint amit kérdezett, de annyira
ellazított a közös program, hogy természetesnek tűnt a beszélgetés.
Legalább a nővéremről beszéltünk, nem rólam.
– És hányadik szülinapja lesz?
Felgyorsult a szívverésem, amikor rájöttem, hogy azért kérdi, hogy
ki tudja számolni az én koromat. Úgy tettem, mintha egy paradicsomot
vizsgálnék, amíg ezt végiggondoltam. Elárulnám neki, ha tényleg ezt
akarná. De mostanáig nem osztottunk meg egymással semmi
személyeset. JC ragaszkodott hozzá, én pedig… Nos, gondoltam, segít
a távolságtartásban.
De már nem voltam benne biztos, hogy számított. Azt viszont
tudtam, hogy ha egyszer elkezdjük megosztani egymással a
magánéletünket, többé nincs visszaút. Nem lehet visszavonni. Egy híd
lenne köztünk, melyen nem tudnánk nem átkelni.
Letettem a paradicsomot, és odafordultam hozzá.
– Tényleg azt akarod, hogy válaszoljak? Tudom, mit gondolsz a
„semmi személyes” szabályról.

189
 JC legyintett, mintha vissza akarná vonni, amit az imént mondott.
– Igazad van. Ne áruld el.
Visszafordultam a paradicsomokhoz, és igyekeztem figyelmen kívül
hagyni a csalódottságomat.
– Csakhogy…
Fölkaptam a fejem.
– Csakhogy mi?
– Csakhogy kíváncsi vagyok. Rád. – Óvatos volt az arckifejezése,
mintha nem lenne biztos abban, hogy ezt el tudom fogadni.
Amitől majdnem elnevettem magam, mert már nagyon régóta
szerettem volna beszélni vele magamról. Ő viszont ezt nem tudhatta,
ezért közönyt színleltem.
– Úgy tudtam, hogy végül ide jutunk. – Ismét büszke voltam az
évődésünkre. Tetszett ez az énem. Meg tudnám szokni.
JC felnevetett.
– Milyen szemtelenek vagyunk ma!
– De most komolyan, hogy ne lenne valaki kíváncsi erre? –
Végigmutattam magamon.
– Őszintén szólva, én is ezt kérdem magamtól, valahányszor
meglátlak. – Én csak vicceltem, JC arca azonban komoly volt.
Furcsán éreztem magam tőle. Kimelegedtem, és nevetni támadt
kedvem. És összezavarodtam. Nem voltam benne biztos, hogy mit
értett ezalatt. Talán azt, hogy mások miért nem érdeklődnek irántam?
Vagy azt, hogy ő miért nem?
Esetleg úgy értette, hogy érdeklődött irántam, de nem tudott
kérdezgetni?

190
 Bármi volt is a válasz, váratlanul ért, és nem tudtam hirtelen
visszavágni.
– Öt évvel idősebb nálam. Januárban töltöttem be a harmincat. –
Majd óvatosan, de azért úgy, hogy ne tűnjek óvatosnak, megkérdeztem:
– Na, és te?
– Én júliusban leszek harmincöt.
– Ó! De öreg vagy! – ugrattam.
– Hé, azt szokták mondani, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál.
– Valóban. Mint egy dedós. – Én is fiatalabbnak néztem a koránál,
noha nem lepett meg, hogy tévedtem. – Hogy tudsz bármiféle üzletet
kötni ilyen kölyökgólyaképpel? – Most, hogy rákaptam az incselkedés
ízére, nem tudtam leállni.
– Haha! – Felnézett a biztonsági tükörbe, és megdörzsölte borostás
állát. – Valójában az arcom segít. Nem akkor, amikor megkörnyékezem
az embereket, hanem amikor rájönnek, hogy értem a dolgomat, és hogy
jól használom az arcomat ahhoz, hogy megszerezzek bármit.
– Mint azokat a lányokat, akik önként ledobálják a ruháikat, és
öltánccal szórakoztatnak mások előtt?
Vállat vont.
Én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy harmincöt éves. Tudok
róla valamit, és harmincöt éves.
Többre vágytam.
– Pontosan mivel foglalkozol? – kérdeztem, ahogy a krumplik felé
vettem az irányt. Arra az esetre, ha habozna, még hozzátettem: – Ez így
fair, mivel te is tudod, hogy én mivel foglalkozom. – Különös, hogy
eddig nem is gondoltam erre az érvre.
JC habozás nélkül válaszolt.

191
 – Befektető vagyok. Az emberek megkeresnek az ötleteikkel, én
meg befektetek beléjük. – Felmutatott egy csokor sárgarépát, és kérdőn
felvonta a szemöldökét.
Megráztam a fejem, és a paprikákra mutattam.
– Miféle ötletekbe?
– Például amin most dolgozom. Találtam egy kölyköt – még
tinédzser, de zseniális a kis rohadék –, aki kitalált egy újfajta közösségi
hálót, amit most fejlesztünk. Olyasmi, mint a LinkedIn, és egy kicsit,
mint a Facebook, de kizárólag vállalkozásoknak és szervezeteknek,
hogy együtt tudjanak működni a promócióban. – Beletett egy
zöldpaprikát a kosárba. – Nem túl érdekes.
– Szerintem nagyon érdekes. – Egek, remélem, nem tűnök túl
lelkesnek.
– Hidd el, nem az. Mindenesetre a kölyök irányítja a munkát. Egy
csapat ember dolgozik a keze alá, hogy megvalósítsák a terveit. Tőlem
kapják a fizetésüket. Ha pedig végül sikerül pénzzé tenni az oldalt,
jókora százalékot kapok a nyereségből.
– Szóval idejössz minden héten, hogy ellenőrizd, hogy haladnak? –
Kezdtem megérteni az utazgatást.
– Többek közt. Aha. – Nekem szegezett egy csokor zellert. – De
most vissza hozzád. Hogy kerültél egy klubba?
– Vendéglátás szakon végeztem. Amikor lediplomáztam, épp
kínálkozott egy állás az Eighty-Eighthben. Elvállaltam. – Fantasztikus
érzés volt így beszélgetni vele. Majdnem olyan fantasztikus, mint a
szex. Érezhető volt az őszinte érdeklődése irántam, és már nem
aggódtam, hogy túl lelkesnek tűnök, egyszerűen csak mondtam a
magamét.

192
 – Diploma, mi? Nézzenek oda, Okoska. És mielőtt megkérded,
nekem még diplomám sincs. Otthagytam az egyetemet, miután
megkerestem az első millióimat. Húszéves voltam. – Cuki volt, amikor
dicsekedett. Mintha le kellene nyűgöznie. Mintha nem nyűgözött volna
le már így is mindennel. – Nem akarsz máshol dolgozni? Vagy jól
érzed magad a klubban?
– Jól érzem magam. Miért, talán segítesz saját klubot nyitni, ha
megkérlek? – Már nem is színleltem tovább a nézelődést.
JC zsebre tette a kezét, és vállat vont.
– Ha van egy innovatív ötleted, akkor igen.
– Én nem vagyok olyan innovatív. Maradok, ahol vagyok. Ez a
legjobb klub a városban. Semmi okom elmenni. – És mivel abban
bíztam, hogy többet is elárul a kapcsolatáról a főnökömmel,
hozzátettem: – Matt pedig jó főnök.
JC a hagymák felé fordult, pedig már kiválasztottuk, amire
szükségünk volt.
– Egy klubban akarsz dolgozni életed végéig?
Teljesen elsiklott a figyelme Matt felett. Hát, legalább
megpróbáltam.
– Azt hiszem. Ismerem ezt az üzletet. És mindig is éjjeli bagoly
voltam. – Odaléptem mellé, a vállunk egymáshoz ért.
Még kabáton keresztül is forrni kezdett a vérem az érintésétől.
– Nem is tudom. – Gyengéden oldalba bökött. – Én inkább
vadmacskának neveznélek, mint bagolynak. Hallottalak már sikoltozni
az éjszakában. – Felém fordult, egyik ujját az állára tette. – Sőt, most,
hogy belegondolok, már dorombolni is hallottalak.
A szemébe néztem.

193
 – Azt csak neked szoktam.
– Az jó. – Hiányzott a tekintetéből a vágy, amire számítottam, és
ettől sokkal bensőségesebbnek tűnt a megjegyzés, mint amilyennek
nyilván szánta.
Lehet, hogy túl sokat mondtam ezzel, de komolyan gondoltam,
amikor hozzátettem:
– Szerintem is jó.
Nem szóltunk többet, amíg ki nem fizettem a zöldségeket. Amíg az
eladó becsomagolta őket, JC így szólt:
– Tudod, jó téged más környezetben látni. Kevésbé tűnsz
vaskalaposnak, mint máskor.
– Bevált az őrült terved – mondtam. Persze igaza volt. Tényleg
lazább voltam, de ez inkább az ő közelségének volt köszönhető,
mintsem a korábbi szexnek. – De ezt már eddig is tudtad. Láttál már
ellazulni.
Elvette a szatyrokat az eladótól, és berakta őket a La Perla táskába.
– Valóban láttalak. Csak nem tudtam, milyen vagy a hálószobán
kívül.
Meglepő módon nem jöttem zavarba attól, hogy az eladó is hallotta
ezt a megjegyzést. Megköszöntem neki, és továbbálltam, hogy
haladhasson a sor. Megvettük a zöldségeket, indulhattunk volna, de
még túlságosan lefoglaltak a gondolataim.
– De nem a hálószoba az egyetlen hely, ami számít?
– Nem – felelte JC. – Az életed az egyetlen, ami számít. A háló csak
a kapu. – Észrevett valamit mögöttem. – Narancs! Észre se vettem.
Odalépett a gyümölcsökhöz. Követtem, közben a megjegyzésén
rágódtam. Újra zűrzavaros érzések törtek rám. Vajon kezdettől fogva

194
úgy tervezte, hogy ez nem csak a szexről fog szólni? Mert ha igen,
akkor ki kell szállnom ebből. Az érzelemmentes szex működött. Az
érzelemmentes való élet viszont nem. Ennyit már tudtam magamról.
Eleve épp ezért nem töltöttem együtt senkivel az időmet – nehogy
kötődni kezdjek valakihez.
De talán félreértettem. Talán csak arra célzott, hogy amit az ágyban
csinálunk, annak az ő személye nélkül is hatnia kellene az életemre, és
csak véletlenül alakult úgy, hogy most együtt töltjük az időnket.
Tudtam, hogy ezt tisztáznom kellene.
Csakhogy…
A szó ugyanúgy hangzott a fejemben, mint amikor ő mondta.
Csakhogy nem akartam tisztázni. Nem akartam, hogy kiderüljön, hogy
a mai nap csak a véletlen műve. Nem akartam, hogy véget érjen a
hálószobán kívüli együttlét.
Nem akartam nem kötődni.
Mert az igazat megvallva, szinte biztos voltam benne, hogy már
kötődtem hozzá.
Megdöbbentett a felismerés, és ahogy felnéztem a narancsokról, JC
elkapta a tekintetemet. Aztán megpillantottam valamit. Valami újat, de
lebilincselőt. Valamit, ami vonzott ahelyett, hogy taszított volna.
Valamit, ami sokkal inkább nyitott ajtóra emlékeztetett, mint téglafalra,
amibe JC esetében mindig ütköztem.
Egyetlen pillanatig tartott.
Aztán elmúlt.
– Tudod, letesztelhetnénk, hogy mennyit fejlődtél. – Olyan pajkos
volt a hangja, mint amikor meztelenül voltunk együtt.
Libabőrös lettem tőle, és felgyorsult a szívverésem az idegességtől.

195
 – Hogy érted? Itt helyben, a pult mögött akarsz megkefélni? –
Reméltem, hogy azt mondja, nem, de menjünk vissza a hotelbe, és
majd ott.
– Valójában… – Elfordult, hogy szemügyre vegye a szóban forgó
pultot, mintha fontolóra venné a javaslatomat. Aztán megrázta a fejét,
és visszafordult hozzám. – Nos, nem rossz ötlet. De én nem erre
céloztam. Viszont tetszik a hozzáállásod.
– Nem gondoltam komolyan. Csak vicc volt.
– Akkor mégsem fejlődtél olyan sokat. Ha tényleg laza lettél volna,
most komolyan beszélnél.
– Én… – Nem fejeztem be a mondatot. Rájöttem, hogy fölösleges
erről vitatkozni vele. Határozottan volt különbség a vaskalaposság és az
észszerű határokon belüli illendőség között, a törvényről már nem is
beszélve. Egyértelműen lehet valaki laza anélkül, hogy le kellene
mondania a tisztességes viselkedésről.
Mivel azonban JC amúgy sem erőltette, ráhagytam.
– Mindegy. Hát jó. Akkor mire gondoltál?
– Mit szólnál egy kis rosszalkodáshoz? – Feldobott egy narancsot a
levegőbe, majd elkapta.
– Sejtelmem sincs, mire akarsz ezzel célozni. – A narancs még
rosszabb ötletnek tűnt az ágyban, mint az uborka. Hacsak nem az volt a
terve, hogy kifacsarja és lenyalogatja a…
Na jó, talán mégis szóba jöhet a narancs.
Neki azonban más terve volt. Pajkos kifejezés jelent meg az arcán,
és feltűnően körülnézett.
– Loptál már valaha?

196
 – Na ne! – Úgy értem, igen, de nem. A lopás nem szerepelt a mai
terveim között. Sem úgy egyáltalán a terveim között bármikor.
– Ugyan már! Jó móka lesz! – Ismét végigtekintett a tömegen.
– Te loptál már valaha? – kérdeztem. Én ugyan nem tanítom meg rá.
Nem fogom. Arról szó sem lehet.
– Nem. Ez lesz az első alkalom. – Ezúttal gyakorlatilag
körbefordult, hogy lássa, figyeli-e valaki.
– Nem így kell… – a fejemet fogva JC-re sandítottam, aki elkezdte a
zsebébe tuszkolni a narancsot. – Édes istenem! Hülyét csinálsz
magadból. Ezt nem így kell. – Kivettem a narancsot a zsebéből, és
visszatettem a többi közé.
– Akkor hogyan kell?
– Először is, nem nézegethetsz így körbe. Pont ezzel hívod fel az
emberek figyelmét arra, hogy olyasmire készülsz, amit nem lenne
szabad látniuk. Óvatosnak kell lenned. Nézz egyenesen a hozzád
legközelebbi emberre, és mosolyogj, miközben a szatyrodba ejted a
gyümölcsöt. A szatyorba, ami már nálad van. Nem a zsebedbe,
ahonnan feltűnően ki fog türemkedni.
– Ez zseniális! Honnan tudsz ilyeneket?
Utáltam, hogy mennyire élveztem a dicséretét.
– Nem zseniális. Csak logikus. És onnan tudom, hogy már
csináltam.
– Már loptál gyümölcsöt?
– Nos. Igen. – A piacról volt a legkönnyebb ételt szerezni. De
máshonnan is loptunk. Közértből. Egyszer még egy étteremből is.
Igazgatni kezdtem a narancsokat – igazgatni, komolyan? –, közben
elmagyaráztam.

197
 – Szegények voltunk, és apa néha elfelejtett enni adni nekünk.
Úgyhogy egész ügyes tolvajok lettünk. De soha nem a móka kedvéért
csináltuk.
– Akkor ez lesz az első alkalom. Megtaníthatod nekem, hogyan
kell…
Újabb narancsért nyúlt, de elálltam az útját.
– Szó sem lehet róla. – Nem számított, mennyire lettem laza, lopni
nem voltam hajlandó.
Amikor azonban át akart nyúlni fölöttem egy másik narancsért, az
egész láda, ami az asztal szélén állt, a földre zuhant. Szanaszét gurultak
a narancsok, az asztalok alá, onnan pedig ki, a járdára.
– Ó, a fenébe! – kiáltott fel JC. – Most mit csináljunk?
– Futás! – Nem tudom, miért mondtam ezt. Nyilvánvalóan az lett
volna a helyes – a felelősségteljes döntés –, ha maradunk, és segítünk
összeszedni a narancsokat. És elmagyarázzuk, hogy véletlen volt.
A helyzet váratlansága azonban és az általános rosszaság, amit JC
mellett éreztem, valamint a tény, hogy a múltban már loptam,
automatikusan bűntudattal töltött el. Amire meneküléssel reagáltam.
JC a sarkamban loholt, a pajzán fehérneműt és a nővérem reggeli
zöldségeit tartalmazó La Perla táska a lábát verdeste, ahogy
végigrohantunk Port Authority hosszú csarnokain. Senki sem követett
bennünket, még csak utánunk se szóltak, mi mégis rohantunk, amíg ki
nem értünk a kapun, majd tovább, a következő sarokig.
Talán csak a hűvös márciusi levegőre volt szükségem, hogy észhez
térjek. Megálltam, és nekitámaszkodtam egy oszlopnak, hogy levegőt
kapjak. JC az oszlopra tette a kezét, hogy megtámaszkodjon.
A szemembe nézett, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

198
 Úgy hahotáztunk, mint még soha, és tudtam, hogy a nevetést nem
csak a piacon felborított láda váltotta ki belőlem. Hanem egy egész
életnyi örömtelenség. Kiszabadult belőlem az a sok gyerekkori szarság,
ami végigkísért a felnőttkorba. Mindig is azt hittem, hogy egy
tragédiában nőttem fel, de most, ebben a pillanatban sokkal
komikusabbnak tűnt, mint bármelyik vígjátéksorozat, amit a tévében
láttam.
Mintha felszabadultam volna. Üdítő érzés volt.
Mellettem JC ugyanolyan hosszan nevetett, mint én, és ha eddig
nem jöttem volna rá, most már tudtam, hogy benne is felhalmozódott
valami fájdalom, amitől szabadulnia kellett, csakúgy, mint nekem.
Ahogy a könnyeimet törölgettem, eltöprengtem. Milyen könnyen
felismerte bennem ezt a szenvedést, és milyen sokáig tartott, amíg én is
megláttam benne ugyanezt. Eltöprengtem, vajon honnan tudta, hogy
mindkettőnknek pontosan arra volt szüksége, hogy együtt töltsük a
napot. Honnan tudta, hogy ideje sutba vágni a kötődést tiltó
szabályokat, és megnyílni egymás előtt.
Ránéztem, ahogy előregörnyedt, a La Perla táskával a lábánál, és
hirtelen megvilágosodtam. Lehet, hogy erre volt szüksége, de JC nem
ezt akarta. Hozzám hasonlóan ő sem akart bizalmaskodni. Nem
tervezte, hogy a külvilágban tesztelje a határaimat. Nem tervezte, hogy
a magánéletemről kérdez. Nem tervezte, hogy olyan elérzékenyült
pillantást vessen rám, ami nem csak a testi vágyról szólt. És amikor
megtörtént, pánikba esett. A narancslopással próbálta visszanyerni a
lélekjelenlétét. Így emlékeztette magát, hogy a világ bekaphatja.
Egyáltalán nem nekem szólt. Hanem saját magának.

199
 És nem működött. Mert a szemében a derű mögött még mindig ott
lapult az érzés, amit rejtegetni próbált. Még elevenebben. Még
tisztábban.
Ezért egy perccel később, amikor abbahagytuk a nevetést, és ismét
kaptunk levegőt, nem volt teljesen meglepő, hogy egymás karjaiba
vetettük magunkat. És összetapadt a szánk.
A tarkómra tette a kezét, közelebb húzott magához, és szorosan
átölelt. Mintha attól félne, hogy elhúzódom. Gyengéden megcsókolt,
először az alsó ajkamon, majd a felsőn. Aztán behatolt a nyelvével a
számba, és ingerelni kezdett. Kóstolgatni. Édes megadással nyíltam
meg neki. Ő pedig még édesebben nyílt meg nekem.
Egy első csók puhatolózásával csókoltuk egymást. Eleinte óvatosan,
majd teljes és abszolút odaadással. Mert igaz, hogy az ajkaink már
korábban is érintették egymást, de az mindig csak a szexről szólt. S
noha volt annyi szenvedély az ölelésében, hogy megint a szexnél
kössünk ki, nem ez volt a cél, nem emiatt volt a csók.
Elidőztünk abban a csókban. Elhalmoztuk egymást. Kiélveztük. A
nyaka köré fontam a karjaimat, hogy közelebb húzzam magamhoz,
majd belecsimpaszkodtam, hogy megtartsa erőtlen lábaimat.
Belezuhantam. Beleolvadtam.
Ő pedig belém olvadt. Kitöltötte bennem az űrt, és felszámolta az
ürességet. Teljessé tett. Felszabadított.

200
 Tizenegyedik fejezet
Ezúttal, visszafelé menet a szállodába, JC nem cseverészett a
taxisofőrrel. Megadta neki az úti célunkat, majd sóvár és odaadó
pillantással hozzám fordult. Én pedig, noha máskor bekötöm magam és
imádkozom a taxiút alatt, az ölébe másztam. Ismét összeforrt a szánk.
Beletúrt a hajamba, én pedig az arcára tettem a kezem, miközben
nyelvünk szerelmesen táncolt. Megnőtt a tét. Ez a csók már a szexről
szólt. Ez már előjáték volt. A leggyengédebb, legédesebb előjáték,
amiben valaha is részem volt, még ha a hátam mögött a sofőr a
forgalmat is átkozta közben.
JC keze vándorolni kezdett. Becsúszott a blúzom alá, felhúzta a
melltartómat, és cirógatni kezdte a mellemet. Hüvelykujjával addig
dörzsölte a mellbimbómat, mígnem a szájába lihegtem. Előretolta a
csípőjét, én pedig szorosan nekinyomtam az enyémet, hozzádörgölőzve
az erekciójához. Amikor a nadrágomon keresztül nem sikerült elérnem
a szükséges érzést, odanyúltam, hogy a tenyerembe vegyem a dudort a
farmerén keresztül. Ahogy megéreztem őt – kőkemény volt, és még
jobban megvastagodott a kezemben –, többre vágytam. JC belenyomta
magát a tenyerembe, és nekem elég is volt ennyi bátorítás.
Lecsúsztam a padlóra, bepréselve testemet a szűk térbe, és lehúztam
a sliccét. Kellemes meglepetésként ért, hogy nem viselt alsónadrágot, a
farka büszkén és keményen meredezett.
JC lehajolt, és a fülembe súgott.

201
 – Mit művelsz, Gwen? – Nem maga miatt halkította le a hangját. A
legkevésbé sem izgatta, hogy kinn volt a farka egy taxi hátsó ülésén.
Viszont tudta, hogy én alapvetően kényelmetlenül érezném magam egy
ilyen helyzetben.
Különös módon azonban egyáltalán nem éreztem magam
kényelmetlenül. Izgatott voltam és átjárt valami pajkosság. És a
mindenit, ez a pajkosság sokkal szuperebb érzés volt, mint hittem!
Válaszul végighúztam a kezem a farkán.
– Gwen… – Halk áhítattal mondta ki a nevemet. – Nem kell… –
Elhallgatott, és levegő után kapkodott, amikor szopogatni kezdtem a
farka hegyét. – Jesszus. Ezt… abba kéne hagynod. Ó, ne hagyd abba!
Nem is állt szándékomban. Nem is hittem, hogy abba tudnám
hagyni. Végignyaltam a farkát egy vastag ér mentén, majd
szétnyitottam az ajkaimat, hogy teljesen a számba vegyem. JC
mocorogni kezdett. Felnyögött. Most az egyszer ő volt az, aki váratlan
helyzetben találta magát, nem én.
Ez az egész egyáltalán nem vallott rám. Ezt pontosan tudtam, ahogy
arra is rájöttem, hogy nem érdekel. Ebben a pillanatban csak az
számított, hogy JC a lehető legközelebb legyen hozzám – hogy bennem
legyen, minden értelemben. És mivel egy mozgó járműben nem volt
egyszerű levenni a farmert, és meglovagolni a farkát, maradt a szopás.
Különben is élveztem, hogy ilyen hatással voltam rá. Élveztem a
hangokat, melyek elhagyták az ajkait, és ahogy megfeszültek a
combjai. Az érzelmi kommunikációra pedig még jobban vágytam.
Ahogy a fejemre tette a kezét, hogy irányítson, ahogy rám nézett,
amikor felpillantottam rá, miközben a markomban fogtam a farka tövét,
és le-föl járt a szám a farkán, az nem csak a kéjvágyról szólt. Amikor

202
hozzányomtam a nyelvem és végigszopogattam, nemcsak testi vágyból
akartam kielégíteni őt, hanem szeretetből is. Amikor olyan mélyen a
számba vettem, hogy a torkomhoz ért a hegye, azt azért tettem, mert azt
hittem, hogy ő is megszeretett.
Már nagyon közel járt az orgazmushoz, amikor a taxi megállt.
Annyira belefeledkeztem az örömszerzésbe, hogy észre sem vettem,
hogy megálltunk. Ám JC ekkor eltolt magától, elrakta a farkát, és
előkotorta a pénzt a tárcájából. Kiszálltam a kocsiból, és megvártam,
anélkül hogy akárcsak egy pillantást is vetettem volna a sofőr arcára.
Talán bosszankodott, undorodott, begerjedt – mindegy. Egyáltalán nem
érdekelt.
Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna átsétálnunk a
hotel előterén, majd végtelennek tűnő ideig lifteztünk fölfelé. Olyan
sűrű volt köztünk a szexuális feszültség, hogy szinte tapinthatónak tűnt.
Ha nem egy kisgyerekes családdal osztoztunk volna a liften, bizonyára
folytattuk volna a smárolást. Így csak szorosan kapaszkodtunk
egymásba, szorítottuk és simogattuk egymás kezét, éppúgy, mint az
első alkalommal, amikor a hotelbe jöttünk.
A család ugyanazon az emeleten szállt ki, mint mi, de amikor
elindultak az ellenkező irányba a folyosón, JC-vel még akkor is fogtuk
egymás kezét. Ahogy közeledtünk a szobánkhoz, minden lépéssel
egyre nőtt a feszültség, és mire beléptünk a szobába, azt hittem,
felrobbanok.
Így is történt.
Amikor JC leejtette a padlóra a táskát, és összetapadtunk, az olyan
volt, mint a legcsodálatosabb tűzijáték robbanása. Kigyúlt és égett a
szám az övén, miközben kihámozott a kabátomból. Lüktetett a vér a

203
fülemben, szinte perzselte belülről az ereimet. Aztán JC lehúzta a
blúzomat, és amikor ujjaival a meztelen bőrömhöz ért, kigyúltak az
idegvégződéseim. A melltartóm volt a következő, a mellbimbóim
keményen meredeztek a pillantása alatt, mint két, tökéletes rózsaszín
rózsabimbó a sima bőrömön.
Menet közben vetkőztünk le. Mire a hálószoba küszöbéhez értünk, a
bugyimat leszámítva már meztelen voltam. JC a küszöbön hagyta a
farmernadrágját, majd fölkapott, és az ágy széléhez vitt. Óvatosan, de
nem túl gyengéden letett. Minden csókja – sőt, minden cirógatása –
gondos és odaadó volt, ugyanakkor rá jellemzően vad és mohó. Ahogy
én szerettem. Ahogy imádtam.
Ahogy őt szerettem.
Összerezzentem, amikor a gondolat áthatolt a szenvedély ködén, és
becsapódott a tudatomba. Szerettem őt. Az istenit! Teljesen
belebolondultam.
JC elvette a száját a nyakamról és fölemelte a fejét.
– Jól vagy?
Reszkettem, hevesen dobogott a szívem, s mintha lángolt volna a
bőröm.
– Aha. Azt hiszem, végre jól vagyok.
JC elmosolyodott. Ugyanolyan könnyen elfogadta a válaszomat,
ahogy lehúzta a bugyimat. Szétnyitotta a térdeimet, és letérdelt a
padlóra. Majd a combjaim közé temette a fejét, végignyalogatva a
nagyajkaimat, majd körbe a csiklómat. Kezével a lábikrámat
masszírozta, miközben tovább dolgozott rajtam, az orgazmus szélére
sodorva, addig ingerelve, amíg forogni nem kezdett velem a világ.

204
 Már épp átadtam volna magam neki, amikor fölállt, és hátratolt az
ágyon. Elnézett engem, miközben a farkát simogatta. Láttam, hogy a
hegye már csillogott a nedvétől, amit magamon akartam. Magamban.
Azt akartam, hogy megjelöljön, és a magáévá tegyen.
Mert az övé voltam. Máris. Teljesen. Csak ki kellett nyilvánítania.
Ahogy fölém hajolt, és belém hatolt, úgy tettem, mintha pontosan
ezt tette volna. Úgy tettem, mintha ez azt jelentette volna, amit én
akartam. Hogy így volt-e, nem tudhattam. Ezért menet közben úgy
tettem, mintha tudnám. Úgy tettem, mintha pontosan tudnám, hogy mit
jelentett minden egyes mozdulat, amivel belém lökte magát.
Csodálatos volt. Költői. Ahogy mozgott bennem és ahogy
megérintett. Ahogy gondoskodott rólam. Ahogy megcsókolt – istenem,
ahogy vég nélkül csókolt.
Nem faggatott, mint máskor. Nem erőltette, hogy mondjam ki, mit
érzek, vagy hogy ő mit tesz velem. Így is elmondtam neki – szavak
nélkül –, az ajkaimmal, a testemmel, a szememmel, a gyönyör halk
hangjaival, melyek a torkomban rekedtek. Igen, jó érzés, amikor
bennem vagy. Tökéletesen illesz belém. Annyira élvezlek!
Hosszan és nagy erővel élveztem el, a farkán lüktetve, megfejve őt.
– Istenem, olyan finom vagy, Gwen! Szoríts magadba. Így! – Kiesett
a ritmusból, amikor rászorultam, de megragadta a csípőmet, és
megtalálta a ritmust. – Élvezz el újra, Gwen. Menjünk el most együtt.
Felhúztam a térdem, és a dereka köré fontam a lábaimat, hogy
mélyebbre tudjon hatolni. A pózváltástól a legjobb helyen ért el, és a
megfelelő nyomással dörzsölte hozzám a csípőjét. De nemcsak ez az új
stimuláció hozott közelebb a következő csúcsponthoz, hanem a szeme
is, mellyel áthatóan nézett engem. Amilyen nyitott volt most a testem,

205
olyan nyitott volt JC lelke is. Titkokról mesélt ez a pillantás. Olyan
dolgokat árult el, melyekről nem lett volna szabad tudnom. Azt
mondta, nem így tervezte velem. Hogy én vagyok minden, amire
szüksége van. Azt mondta, hogy nem dugunk – hanem szeretkezünk.
Biztos vagyok benne, hogy én is ugyanezt válaszoltam. Biztos, hogy
még ennél is többet mondtam. És amikor ismét elélveztem, vele együtt,
kettőnk orgazmusa annyira egybeolvadt, hogy nem tudtam, melyik
hang származott tőlem, és melyek tőle. Nem tudtam, hogy a saját
szívverésemet érzem, vagy az övét a mellkasomon. Nem tudtam, hogy
én zokogtam bele a vállába, vagy ő az enyémbe.
Azt azonban tudtam, hogy együtt repültünk. Előtte ellazított. Ma,
bármi is kötötte gúzsba, a kötelékei meglazultak, és az égen
találkoztunk, szenvedélyesen és szabadon, mint két madár, mely túl
sokáig élt kalitkába zárva.

***

Miután elpihentünk, még sokáig tartott a karjában, gyengéden cirógatta

a hátamat, és olykor megcsókolta a homlokomat. Összegabalyodtak a
lábaink, és egy ritmusra lélegeztünk. Korábban sosem ölelkeztünk szex
után, s noha azelőtt sem voltunk zavarban egymás előtt, ennyire még
nem éreztük könnyednek magunkat.
Legszívesebben nekiálltam volna kielemezni a helyzetet, és
eltűnődni, vajon mit jelent a mai nap a jövőnkre nézve, és rájönni,
vajon zavar-e a változás. Vagy hogy őt vajon zavarja-e.
De nem engedtem meg magamnak, hogy ezzel foglalkozzam. Talán
JC erőfeszítése, hogy elengedjem magam, valóban meghozta
gyümölcsét. Vagy talán csak nem akartam szembenézni a kapcsolatunk

206
lehetséges természetével. Mindenesetre élveztem az érintését, az illatát,
az ölelését. Élvezettel fedeztem fel a szeretőmet úgy, ahogy még sosem
hagyta.
– Ez mit jelent? – kérdeztem kis idő elteltével, ujjaimmal
végigsimítva az oldalán a tetoválást. – Kínai, ugye?
– Japán. „A jelen csupán röpke pillanat a hosszú létben.”
– Hogy… micsoda?
Fölnevetett. Ettől a mellbimbóim hozzádörzsölődtek a mellkasához,
ami nagyon jó érzés volt.
– Lényegében azt jelenti, hogy élj a mának. Buddhista mondás.
A mellkasára tettem a kezem és az állam, és fölnéztem az arcába.
– Buddhista vagy? – kérdeztem, bár úgy éreztem, már rájöttem
volna, ha az lenne. Mert, mondjuk, tantrikus lenne a szex, vagy mi. Az
is buddhista dolog, nem? Talán pont ezt csináltuk. Nem sokat tudtam a
keleti vallásokról.
Megrázta a fejét.
– Nem. Csak tetszett a gondolat.
Az „Élj a mának!” a kapcsolatunk mottója volt.
– Illik hozzád, az egyszer biztos. – Ebből a pózból nem láttam a
tetoválást a bicepszén, de most erről kezdtem kérdeztem. – És az
iránytű? Azt miért választottad?
Fölemelte a karját, és a fekete iránytűre pillantott, mintha elfelejtette
volna, hogy néz ki.
– Szerinted nem menő?
– Valójában nagyon szexi. – Nem is tudtam, hogy tetszenek a
tetovált férfiak, amíg meg nem pillantottam JC-t meztelenül, de most
rájöttem, hogy kimondottan gerjedek a tetkókra.

207
 Vagy csak JC-re.
Visszatette a karját a hátamra, és elvigyorodott.
– A szexi nekem megfelel.
Nem kételkedtem benne, hogy rengeteg nő kegyeit elnyerte már a
tetoválásaival. De nem hittem, hogy ezért tetováltatta volna magát.
Nem volt szüksége tetkókra a hódításhoz.
Játékosan megpaskoltam a mellkasát.
– De mit jelent? Miért tetováltattad magadra?
Felnyögött, mintha nem akarná elárulni. Megdörzsölte az arcát,
majd így szólt:
– Őszintén? Nem tudom. Részeg voltam.
– Részegen tetováltattad magad?
– Ezért nem iszom már. Hülyeségeket csinálok, aztán nem is
emlékszem rájuk. Egyszer, amikor bepiáltam, emlékszem, tacóra
vágytam. Mire észbe kaptam, Mexikóban voltam, valami kocsmában.
Csillogott a szeme, miközben beszélt, és lefogadtam volna, hogy az
enyém is.
– És egy iránytűs tetkóval tértél magadhoz?
– Az iránytű egy másik alkalommal történt. – A hanghordozása
alapján még mindig szégyellte a dolgot. – Meg sem fordult a fejemben
egy iránytű, mielőtt megjelent a karomon.
– Legalább nem egy virágot vagy egy MAMA feliratot varrattál
magadra. Még részegen is jó az ízlésed.
– Bele se merek gondolni, miket tetováltathattam volna magamra.
Mint mondtam, nincs több alkohol.

208
 – Nem iszol? – Sok kérdésem volt. Talán túl sok, de felszabadító
érzés volt végre feltenni őket. És a válaszok… Úgy szívtam őket
magamba, mint vizet egy sivatag közepén.
– Néha iszom egy pohár bort, de semmi erősebbet, hacsak nem
akarok több órát elveszíteni az életemből, és megihletni a Másnaposok
következő részét.
– Hé, az egy jó film! – Végigsimítottam a betűket az alkarján. Négy
sorba írtak egy dátumot – december 17. Összerezzent volna, amikor
megérintettem? Vagy csak képzelődtem? Ez a tetoválás érdekelt a
legjobban. Biztos voltam benne, hogy ez árul el a legtöbbet a férfiról,
akibe váratlanul belebolondultam. – Ez is egy duhaj éjszaka
következménye?
– Nem. Az nem. – Megérintett egy pontot a hátamon. – Ez mi?
– Micsoda? – Elfordítottam a fejem, de már tudtam, miről beszélt.
Rég nem gondoltam rá, és mivel lent volt, a lapockám alatt, nem volt
szem előtt, hogy emlékeztessen.
– Ez itt. – Közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye. – Ez egy
sebhely?
– Ja, az. – Én azonban a tetoválásra voltam kíváncsi. – Szóval, miért
olyan fontos a december tizenhetedike? – Azt mondta, a születésnapja
júliusban van, tehát az nem lehetett. Miféle dátumot tetováltatna
magára egy férfi? Valaki másnak a születésnapját. Egy évfordulót. A
napot, amikor szerelmes lett. Ahogy én magamra tetováltathatnám a
mai napot. Már örökre beleégett ez a nap a szívembe.
Csak arra tudtam gondolni, hogy egy nőhöz volt köze a dátumnak.
De talán csak azért, mert én is nő voltam, és korlátolt volt a
képzelőerőm. Vagy csak okot kerestem a féltékenységre.

209
 JC teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdést, ami még jobban
meggyőzött, hogy egy nő volt a dologban, és csak a saját kérdését
ismételgette.
– Honnan van ez a sebhely?
Eltűnődtem, vajon most blöfföltünk-e. Elárulná nekem, ha én is
válaszolnék? Bár, ő már két tetkójáról is mesélt. Valószínűleg én
voltam a soros. Valamit valamiért.
Az ajkamba haraptam, majd így feleltem:
– Hülyeséget csináltam.
– Mit?
– Felbosszantottam apámat. – Bikiniben napoztam az udvaron.
Tudtam, hogy nem örülne neki, mégis megtettem, mert abban bíztam,
hogy nem kap rajta. De lebuktam. Tizenkét éves voltam, és azt mondta,
úgy nézek ki, mint egy prosti. Lekapott egy kilazult deszkát a
kerítésről, nem vette észre, hogy kiállt belőle egy szög. Vagy talán csak
nem érdekelte. Lesújtott vele a vállamra, a szög belém kapott, és
mélyen felszántotta a hátamat. Össze kellett volna varrni, ezért maradt
ilyen csúnya sebhely utána. Szerencsém volt, hogy nem kaptam
vérmérgezést, mert apa még a kórházba se vitt be egy tetanuszoltásra.
Erről nem szoktam mesélni másoknak. Nem szerettem a szánakozó
pillantásokat, amikor kiderült, hogy az apám verte a gyerekeit. Az
pedig még rosszabb volt, amikor rám se bírtak nézni. Meglepő, milyen
sokan nem tudnak mit kezdeni mások tragédiájával. Mintha fertőző
lenne, vagy mi.
Nem tudtam, akarom-e, hogy JC megtudja. De megkérdezte, és a
vágy, hogy őszinte legyek hozzá, erősebb volt, mint a késztetés, hogy

210
elrejtsem a csúfságaimat. Meg akartam mutatni neki, hogy ő is őszinte
lehet velem.
– Apád csinálta?
Fölemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
– Aha. – Felkészültem a további kérdésekre.
JC azonban meglepett. Két ujját az állam alá tette, odahajolt
hozzám, és megcsókolt. Az a fajta csók volt, ami olyasmit mond, amire
a szavak nem elegendőek. Azt mondta, „sajnálom, hogy ez történt
veled” anélkül, hogy lesajnált volna. És azt, hogy „hadd segítsek”,
miközben pontosan ezt tette.
Ez volt az együttérzés és a megértés legjobb egyvelege, amiben
valaha is részem volt a múltbeli bántalmazások miatt.
Annyira hálás voltam és meghatódtam, hogy rögtön hagytam, hogy
ennél több legyen. Bedugtam a nyelvem a szájába, és rámásztam.
Gyengéd cirógatása durvább lett, mohóbb, miközben az ajkaimat
szopogatta és harapdálta. A farka megkeményedett a hasam alatt, és
anélkül, hogy megszakítottam volna a csókot, felhúztam a térdeimet,
hogy beleüljek. Még nedves voltam korábbról, ezért könnyedén belém
csúszott.
Elhúzódtam a csóktól, és kiegyenesedtem, hogy meglovagoljam,
tenyeremmel a mellkasára támaszkodva. Nem voltam hozzászokva
ehhez a pózhoz, és szükségem volt pár percre, hogy fölvegyem a
ritmust. JC-nek igaza volt, amikor arra tippelt, hogy szívesebben adtam
át az irányítást az ágyban. De talán néha neki is erre volt szüksége. Ha
pedig mégsem, akkor is meg akartam mutatni neki, milyen rugalmas
tudok lenni. Érte. Hogy adni is tudok, nem csak elvenni.

211
 Más érzés volt irányítani. Beletelt néhány próbálkozásba, mire
megtaláltam azt a szöget, ami jólesett, míg JC egyből rá szokott érezni
az ilyesmire. Így, hogy én voltam felül, olyan helyeken tudott
megérinteni, ahol máskor nem. Amint a csiklómhoz ért a hüvelykujja,
fokozódni kezdett a nyomás, mélyen, forrón. Szétáradt bennem, és
addig növekedett, amíg fel tudtam volna repülni tőle.
JC hirtelen felült, és a melleim közé temette az arcát.
– Ó, Gwen!
Lassítottam, ahogy körbecsókolta a mellbimbómat. Aztán mélyen a
szemembe nézett, és így szólt:
– Nem tudom eldönteni, hogy a legjobbkor vagy a legrosszabbkor
találkoztunk.
A térdemet felhúzva hátradöntött, így stabilabban ültem a farkán.
Megragadta a csípőmet, és átvette az irányítást, pont jó helyen érintve a
csiklómat, ahogy mozogni kezdett alattam.
– Most csak örülök, hogy találkoztunk.
Épp ezekre a szavakra volt szükségem, hogy elélvezzek. Rám tört a
gyönyör és végigsöpört rajtam, figyelmeztetés nélkül, pedig
számíthattam volna rá. Ahogy arra is, hogy beleszeretek JC-be. Minden
jel erre mutatott. Mégsem voltam hajlandó tudomásul venni.
És most már mit tehetnék? Semmit, csak hagytam, hogy magammal
sodorjon, akárcsak az orgazmusom. Végigsöpört rajtam.
Rongybabaként rángatott. Végül azonban, ahogy belevájtam az
ujjaimmal JC vállába, és éreztem, hogy szertefoszlik az ellenállásom,
jobban éreztem magam. Megnyugodtam, és összeszedtem magam.
Újjászülettem. Meggyógyultam.

212
 ***

Utána elaludtunk.
Egymás karjaiban aludtuk át a délutánt.
Amikor fölébredtem, a szoba sötét volt, mellettem az ágy üres.
Felültem, és egyből jobban éreztem magam, amikor észrevettem JC-t,
amint a fotelben ült, felöltözve, és engem nézett. Kinyújtott lábbal,
keresztbe tett bokával ült, mint amikor először találkoztunk. A háta
viszont egyenes volt, a válla pedig merev.
Mielőtt bármelyikünk megszólalt volna, már tudtam, hogy
megváltoztak a dolgok.
– Mennyi az idő? – kérdeztem, azt remélve, hogy csak az álmosság
miatt érzékelek valamit rosszul.
Elmosolyodott, őszinte, de halvány mosollyal.
– Majdnem nyolc – felelte. – Épp fel akartalak ébreszteni.
– Ja. Haza kell mennem, aztán munkába indulnom. – Amire pont
elegendő az idő, ha sikerül taxit fognom. Erre koncentrálj, gondoltam
magamban. A kötelezettségeidre. Most nincs idő azt elemezgetni, hogy
mi történt.
– Már hívtam neked taxit. – Sejtelmem sem volt, hogy tudott mindig
olvasni a gondolataimban.
Belém hasított a felismerés, hogy ha taxit hívott, mielőtt
felébresztett volna, azt vagy azért tette, hogy minél többet alhassak,
vagy azért, hogy minél kevesebb időt kelljen a társaságomban töltenie.
Reméltem, hogy az előbbiről volt szó. Ám feszélyezett távolságtartása
inkább az utóbbira utalt.
– Ott a holmid. – Az ágy mellé mutatott, ahová a ruháimat rakta. Az,
hogy összeszedte nekem a cuccaimat, vajon figyelmesség volt vagy
213
célzás? – Hagylak felöltözni. – Fölállt, és kiment a szobából, majd
becsukta maga mögött az ajtót.
Gyorsan felöltöztem. Tudtam, hogy ha lassítok, elemezni kezdem a
helyzetet, és féltem, hogy elérzékenyülök, és túlreagálom a dolgokat.
Az, hogy JC most távolságtartónak tűnt, még nem jelentette azt, hogy
korábban csak képzelődtem volna. És azt sem, hogy megbánta volna.
Lehet, hogy csak annyit jelentett, hogy tudta, indulnom kell. Tudta,
hogy feltartana, ha nem hagyna békén.
Az, hogy becsukta az ajtót, mégis otrombaságnak tűnt. Mi több,
arcátlanságnak. Mintha el akarna távolodni tőlem. Elzárkózni. Magába
fordulni. Fájt, és könnyek szöktek a szemembe.
A fenébe is!
Kipislogtam a könnyeket a szememből.
Amikor kiléptem a szobából, JC a kanapé háttámlájának
támaszkodva állt. Mintha rám várt volna. Esetleg arra, hogy elmenjek.
Észrevettem a bőröndjét az ajtó mellett.
– Még ma este visszamész Los Angelesbe?
Biccentett.
– Mindjárt itt a kocsim. Utánad én is elindulok.
– Mehetnénk egy lifttel.
– Nem. Én csak utánad indulok.
Szóval összecsomagolt, és várta a kocsit, de nem akart velem
elindulni. Valami rosszat tettem volna, és ezért nem akart még néhány
percet velem tölteni? Vagy ha még dolga volt itt nélkülem, egyszerűen
el is mondhatná. Brutális volt ez a rideg távolságtartás.
Legalább az ajtóig kikísért. Az ujjaimmal a kilincsen megtorpantam,
és az arcát fürkésztem. Annyira szerettem volna meglátni benne azt a

214
férfit, akivel ma együtt voltam. Amikor a szemébe néztem, mintha
rátaláltam volna.
Mintha.
Felsóhajtott. Ellágyultak a vonásai. Most valóban ott állt előttem a
férfi, akivel átszeretkeztem a délutánt. Zsebre tette a kezét, és nekidőlt
a szekrénynek.
– Ma sok szabályt megszegtünk, Gwen.
Megfordult a fejemben, hogy talán nem tudja, hogy én nem bántam
ezt.
– A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. – Rákacsintottam,
próbáltam könnyedebbre venni a figurát, ami általában illett a
személyiségéhez.
Erőtlenül elmosolyodott.
– Némelyik.
Lehervadt a mosoly az arcomról. Nem tudtam leplezni a
csalódottságomat.
Odalépett hozzám, és az arcomra tette a kezét.
– Ne csináld ezt, Gwen. Majd legközelebb megbeszéljük, jó?
Beleolvadtam az érintésébe, és minden kételyem elszállt, amikor az
ajka az ajkamhoz ért. Nem szoktunk csókkal elválni. Ez jelentett
valamit. Rendben voltak a dolgaink. Minden rendben volt.
Valószínűleg csak kimerült. Ahogy én is. Még nem volt alkalmunk
kitalálni, hogy hogyan tovább. Mire számítottam? Hogy a lábaim elé
veti magát, és szerelmet vall abban a tizenöt percben, ami az indulás
előtt maradt? Én biztosan nem tennék ilyet.
Szóval.

215
 Mint mondta, legközelebb megbeszéljük. Még hozzá kell szoknia a
kettőnk gondolatához. Hogy van-e helye a szerelemnek a gondosan
felépített, érzelemmentes világunkban. Hogy a legjobbkor vagy a
legrosszabbkor találkoztunk.
Az igazat megvallva, még nekem is szoknom kellett a gondolatot.
A legjobbkor vagy a legrosszabbkor. Számomra mindig a
legrosszabbkor történtek a dolgok. De számított ez egyáltalán?
Valahogy úgy tűnt, hogy nagyon is számított. JC-nek. Számított, hogy
nem a legjobbkor történt. Hogy nem volt jó az időzítés.
Ezért bármennyire is szerettem volna megőrizni a jókedvemet,
amikor egymagamban kiléptem a hotelszobából, csak arra tudtam
gondolni, hogy ez volt az utolsó alkalom.

216
 Tizenkettedik fejezet
Különös dolog a szerelem – beragyogja a szürkeséget, és kellemes
rózsaszín fénybe burkol mindent. Valószínűleg ezért ébredtem másnap
optimistán JC-vel kapcsolatban. Mert fülig szerelmes voltam. Olyan
biztos voltam benne, mint abban, hogy nem ezt akartam. És akár
tetszett, akár nem, akár megváltoztak köztünk a dolgok, akár nem, akár
viszonozta az érzést, akár nem, biztos voltam benne, hogy ez az érzés
tartós.
Szerencsére nagy volt a forgalom a klubban, a munka lefoglalt
érzelmileg és szellemileg is. Amikor reggel hazaértem, elkészítettem
Normának a szülinapi reggelit, ami jól sikerült, a szórakozottságom
ellenére is. Megbeszéltük, hogy hétkor bemegyek érte az irodába, hogy
együtt vacsorázhassunk, és átadhassam neki a La Perla
ajándékutalványt, mielőtt tízkor munkába megyek. Aztán elment
otthonról. Mire eltakarítottam a reggeli maradékát, teljesen kimerültem.
Belezuhantam az ágyba, és úgy aludtam el, hogy csak egy kicsit
gondoltam JC-re.
Mivel sokkal korábban lefeküdtem, mint szoktam, korábban is
ébredtem. Nyolcórányi zavartalan alvás után délután négy körül
kipattant a szemem, és egész jó kedvem volt. Sőt, kitűnő kedvem,
pedig még nem is kávéztam. Mint Hamupipőke a bál után –
reménykedtem, ahelyett, hogy a képtelen helyzetem miatt
szomorkodtam volna.

217
 Hamupipőke története is így volt valahogy, nem? Fogalmam sem
volt a mesékről.
Az Erictől kapott üzenet, ami a telefonomon várt, tovább fokozta a
jókedvemet: Ben a mi időnk szerint háromkor tud hívni, hogy boldog
szülinapot kívánjon Normának. Megfelel?
Náluk három óra, nálunk hat óra. Hála az égnek a felborított
időbeosztásom miatt, különben átaludtam volna az egészet. Igennel
válaszoltam, közben egyszerre éreztem magam tündér keresztanyának
és Hamupipőkének. Valóra váltom valakinek a kívánságát. Kis híján
dalra fakadtam, miközben készülődtem, hogy meglepjem a nővéremet
az ajándékkal, amire a legjobban vágyott.
Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy
Norma talán megbeszélésen lesz hatkor. Úgy terveztem, hogy
egyszerűen beállítok hozzá, és meglepem Ben hívásával, de olykor
estig be volt osztva az ideje – akár pénteken is. Megnéztem az órát. Öt
óra volt. Esetleg még elcsíphetem az asszisztensét, mielőtt hazamegy a
hétvégére.
Gyakorlatilag felsikoltottam örömömben, amikor felvette a telefont.
– Boyd! De jó, hogy sikerült elcsípnem téged. Gwen vagyok.
– Jó estét, Gwen! Rég beszéltünk. Jó újra hallani a hangodat.
Boyd fiatalabb volt nálam – huszonöt, ha jól emlékeztem. Kicsit
meglepődtem, amikor Norma egy éve fölvette. Igaz, hogy makulátlan
volt az önéletrajza, de frissen végzett és fiatal volt. Nagyon fiatal.
És jóképű.
Nem olyan kifinomultan és magabiztosan jóképű, mint JC. Nem is
olyan komoran és elegánsan, mint Norma főnöke, Hudson Pierce.

218
 Nem, Boyd jóképűsége másmilyen volt. Kisfiús, eminenstípus volt.
Kicsit kócos volt a haja, és sötét keretes szemüveget viselt, ami nem
tudta elrejteni a hatalmas, csokibarna szemeket. Kedves volt. Édes. Egy
igazán rendes srác. Őszintén szólva, ha nem kerültem volna a randikat,
megpróbáltam volna megszerezni a telefonszámát. Ami talán furcsa lett
volna, mivel a nővérem volt a főnöke.
Különben sem vonzódtam hozzá igazán. Csak éppen az a fajta pasi
volt, akihez vonzódnom kellett volna, de nem tettem.
Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy valószínűleg meleg. Egy
férfi sem fordít ennyi figyelmet a körmeire, hacsak nem mocskosul
gazdag vagy homoszexuális.
Különben se randiztam. Úgyhogy erről ennyit.
De most, hogy szinte vibráltam a szerelemtől, a randi gondolata
mégsem tűnt olyan rémesnek. Sőt, csodásan hangzott – feltéve, hogy
JC-vel randizhatok. A megegyezésünk óta most először kívántam, hogy
heti egy alkalomnál több legyen köztünk. Hogy bárcsak ne a túlparton
élne. Hogy bárcsak ő is eljönne Norma vacsorájára. Hogy bárcsak
mindent megosztana velem.
Boyd kérdő hangsúlya visszarántott a jelen beszélgetéshez, amiről
valahogy sikerült teljesen megfeledkeznem.
– Hogy mondtad? – kérdeztem, és próbáltam összpontosítani.
– Norma épp telefonál. Akarsz üzenetet hagyni neki?
– Valójában nem. Veled akartam beszélni. Hétkor érte megyek, és
vacsorázni megyünk. Van előtte valami programja? – Lélegzet-
visszafojtva vártam a választ.
– Nincs. Mára már semmi. Akarod, hogy beírjak neki valamit?
Nem akartam tönkretenni Norma meglepetését, ezért így szóltam:

219
 – Nem. Csak biztos akartam lenni abban, hogy nem kell rohannia a
vacsoránkra.
– Rendben. – Miután megköszöntem, Boyd hozzátette: – Tényleg jó
volt hallani a hangod, Gwen. Gyakrabban is beszélhetnénk.
Nofene. Boyd csak nem flörtölt velem? Vagy egyszerűen csak
alapos és gondos asszisztens akart lenni? Gyakorlatilag Norma
jobbkeze volt, szóval elképzelhető, hogy azt gondolta, az is része a
munkájának, hogy összebarátkozzon a hugival.
Ja, ez elfogadható magyarázatnak tűnt.
Késve értem az irodaépülethez. Nagy volt a forgalom, és
haragudtam magamra, amiért azt hittem, taxival belátható időn belül
odaérek a napnak ebben a szakában. A lakásunktól azonban nem volt
közvetlen metrójárat Norma irodájáig, szóval így is, úgy is meg voltam
lőve.
Éppen az órámra pillantottam, amikor kiléptem a liftből Norma
emeletén – háromnegyed hat volt –, ezért nem vettem észre Hudson
Pierce-t, és egyenesen nekimentem. Még sosem találkoztunk, de
felismertem. Most először láttam őt ilyen közelről. Valóban vonzó férfi
volt, meg tudtam érteni, miért zúgott bele a nővérem.
A tekintete azonban furcsán üres volt. Mintha hiányozna belőle
valami. Mintha az emberből hiányozna valami. Valami létfontosságú.
Ettől az ürességtől hátborzongatóan ridegnek tűnt a fickó, még az
udvarias mosoly ellenére is, miközben bocsánatot kértem, és a nővérem
irodája felé indultam.
Különös érzés volt felismerni Hudsonban ezt az ürességet. Nem
mintha a saját szememben is láttam volna az űrt, de érezni határozottan
éreztem a bensőmben. Vajon JC is ezt látta, amikor rám nézett?

220
Ugyanezt az üres tekintetet, mint én Hudsonban? És ha igen, hogy
remélhetném, hogy valaha is lesz köztünk valami?
Kivéve, hogy már volt. Ezt tudtam. Kétség sem férhetett hozzá.
Éreztem a szikrát kettőnk közt, vad és szenvedélyes szikrát. És amikor
létrejött köztünk a kapcsolat, nem éreztem magamban az űrt. Nem
éreztem üresnek magam. Nem éreztem szerethetetlennek magam.
Sőt… éreztem a szerelmét.
Megtorpantam. Egy dolog volt elismerni, hogy szerelmes voltam, de
azt képzelni, hogy JC viszonozhatja az érzéseimet, már túlzás volt. Ha
nem hagyom azonnal abba, a végén még pórul járok.
Elhessegettem a gondolatot, és folytattam utamat a folyosón.
Boyd asztala üres volt. Már véget ért a munkaidő, és az egész hely
kihalt volt, ezért nem tűnt különösnek a dolog. Csakhogy Norma
irodájának az ajtaja is be volt csukva, amit egy kicsit furcsának
találtam. Egy pillanatra megijedtem, hogy az utolsó pillanatban mégis
közbejött neki valami, ám ekkor zenét hallottam kiszűrődni bentről.
Instrumentális zenét. Norma töltötte a legtöbb időt anyával, ezért ragadt
rá valami a zenei ízléséből. Ez a zene hangos és eleven volt. Talán a
Carmina Burana. Nem sok mindent ismertem Philip Glasson kívül.
Bármi volt is, Norma nem hallotta tőle, amikor kopogtam.
Megpróbáltam a kilincset. Az ajtó nyitva volt.
– Hé, én csak…
Elakadt a hangom, amikor megláttam Normát. Az íróasztalára
hajolt, és nem volt rajta más, csak harisnyatartó, harisnya és tűsarkú, a
feneke meg ott volt előttem – meztelenül. És vörösen. Kéznyomoktól
vörösen.

221
 Boyd mögötte állt, egy szál nadrágban. És a nővéremet fenekelte.
Nem gyengéden, hanem teljes erővel. Az ütések fájdalmasnak
hangzottak, ám a csapásokat követő nyögések alapján, és ahogy Norma
összedörzsölte a combjait, sejtettem, hogy élvezte.
Akárcsak Boyd. Kétségtelenül. És a nadrágja alatt meredező dudor
alapján két dolog egyből nyilvánvalóvá vált előttem – Boydnak állt a
farka, és határozottan nem volt meleg.
– Ó istenem! – nyögtem fel, de egyből megbántam. Eddig ugyanis
nem vettek észre. Kiosonhattam volna anélkül, hogy valaha megtudják,
hogy ott jártam.
De most észrevettek.
Mindketten rám meredtek.
– Gwen! – kiáltott fel Norma, és olyan vörös lett az arca, mint a
feneke.
Nem tudtam elfordulni. Még mindig próbáltam feldolgozni, amit
láttam. Ez volt az első alkalom, hogy rányitottam a nővéremre szex
közben, és ez már önmagában is sokkoló volt, de az, hogy szereti a
szadomazót?!
Szükségem volt egy percre, hogy összeszedjem magam.
A jelek szerint ők is ledöbbentek, mert egyikük sem mozdult. Végül
észhez tértem.
– Én, ööö, sajnálom. Annyira sajnálom. – Behunytam a szemem,
amihez már kicsit késő volt. Nem mintha ki tudnám törölni az
emlékeimből a látottakat. – Én csak… csak nyugodtan. Odakint leszek.
Nem kell sietnetek.

222
 Kihátráltam, amilyen gyorsan csak tudtam, eltakarva közben az
arcomat, és amint becsukódott mögöttem az ajtó, gyakorlatilag
leroskadtam a fal mellé.
Mi. A. Fene.
Összeállt a kép. Hogy miért vett új fehérneműt Norma. Miért
dolgozott mostanában olyan későig. Miért nem áradozott már Hudson
Pierce-ről. Miért volt annyira oda a szerelemért és a kapcsolatokért.
És miért tűnt boldogabbnak, mint valaha.
Csakhogy ez legalább annyi kérdést vetett fel, mint amennyit
megválaszolt. Például, hogy milyen régóta tarthatott a viszony? Miért
nem tudtam róla? Csak a szexről szólt? Vagy többről? Én úgy
sejtettem, igen.
Tudtam, hogy addig nem kapok választ ezekre a kérdésekre, amíg
nem beszélek Normával – márpedig komoly faggatózásra készültem –,
úgyhogy egyelőre csak arra tudtam gondolni, hogy szent szar.
Kábán odabotorkáltam egy karosszékhez, közben egyre csak az járt
a fejemben, hogy szent szar. Szent szar. Szent szar. Szent. Szar.
Csöngött a telefonom, ami felriasztott a kábultságból. Hirtelen
eszembe jutott, hogy eredetileg miért jöttem be Norma irodájába, ezért
kihúztam magam, és fölvettem a telefont.
– Ben?
– Helló, nővérkém!
– Nem fogod elhinni, hogy mi történt az imént! – Bár ez csak úgy
kibukott a számon, nem akartam visszaszívni. Mert Ben volt az
egyetlen, aki megérthette, milyen döbbenetes volt számomra ez az
élmény. Ő volt az egyetlen, akivel mindenkinél jobban meg akartam

223
osztani. – Most nyitottam rá Normára, aki éppen az asszisztensével
kamatyolt!
– Ó istenem! – Ezt Ben ugyanúgy mondta, mint én.
Ahogy a nővér, úgy az öcs, gondoltam magamban.
– Én is éppen ezt mondtam!
– Hol kamatyoltak? A hálószobájában? A kanapén? A
konyhaasztalon?
Ó, az istenit, a legfontosabb részletet ki is hagytam.
– Nem, az irodájában! Norma íróasztalán. – Minden egyes szót
kihangsúlyoztam, mert még én se tudtam teljesen elhinni. – És fiatal a
srác, Ben! Veled egykorú!
– Ó, istenem. És cuki?
– Valójában igen. Szerintem neked is tetszene. – Könnyedén ment a
beszélgetés. Féltem, hogy zavarban leszünk. És talán így is történt
volna, ha nem pottyan az ölünkbe ez a szaftos pletykatéma. – És
szadomazóban nyomultak, Ben!
– Mindent tudni akarok!
Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, mi lenne rosszabb: ha
beszámolok neki Normáról, vagy ha kihagyom a dologból.
– Biztos, hogy tudni akarod? Ne feledd, hogy a nővérünkről van szó.
– És örökké ezzel fogom ugratni. Ki vele!
Annyira örültem a hangjának. Örültem, hogy lelkesedett valamiért.
Ez épp az ellentéte volt az elmúlt hónapok komorságának. Reményteli
és izgatott volt, én pedig elkezdtem leírni a jelenetet, amit feledni
akartam. Valójában nagyon szexi jelent volt – a fenekelés, a
harisnyatartó, a dominancia. Na igen. Állati dögös volt. Mielőtt
rájöttem, hogy mit is látok. Vagy pontosabban, hogy kit.

224
 – Ó istenem, hát ez egyszerűen oltári! És fenekelte Normát? A
kezével vagy az övével? Csak hogy pontos legyen a kép a fejemben.
– A kezével, te perverz – pirítottam rá, de azért fölnevettem. Ben
mindig is ilyen volt – mindig meg tudott nevettetni. Ezért lepett meg
annyira, hogy olyan sokat szenvedett. Joviális és gondtalan volt.
Honnan eredt ez a rengeteg fájdalom?
– És úgy fenekelte, mintha megbüntetné valamiért?
– Igen, de Norma élvezte. Higgy nekem. – Még mindig hallottam a
nyögéseit a fejemben. Olyan közönséges és állatias volt. Be kell
valljam, kicsit féltékeny lettem.
– Talán szülinapi fenekelés volt. Harmincöt csapás. És egy ráadás,
hogy nagyra nőjön. Bár lefogadom, hogy Boyd volt az, akinek nagyra
nőtt.
Ismét felnevettem. Majd gyorsan elhallgattam, amikor meghallottam
az irodaajtó nyikorgását.
– Várj, Ben. Azt hiszem, most jönnek ki.
Épp le akartam tenni a telefont, amikor meghallottam Ben hangját,
és visszaemeltem a mobilt a fülemhez.
– Kérlek, kérlek, kérlek, hangosítsd ki! – könyörgött Ben. – Minden
szót hallani akarok.
Kihangosítottam, majd az ölembe ejtettem a telefont, ahogy Norma
elindult felém. Boyd lesütött szemmel megállt az ajtóban, a nővérem
azonban büszkén fölszegte a fejét, bár sejtettem, hogy a pír az arcán a
korábbi tevékenységük eredménye volt.
– Nos… – Legalább neki is elakadt a szava, nem csak nekem.

225
 – Nos. Boyd is velünk vacsorázik? – kérdeztem. Rosszul éreztem
magam, amiért Boydot nem szólítottam meg közvetlenül, mivel nem
volt olyan messze, de rá sem mertem nézni, nemhogy megszólítani.
Norma hátrapillantott, mielőtt válaszolt.
– Nem úgy tervezte.
Nem tudtam, csalódott legyek-e. Egyrészről ez egy privát szülinapi
vacsora volt a nővéremmel. Másrészről viszont minden vacsoránk
privát volt, és többet akartam tudni a titkos kapcsolatukról.
– Szerintem ezek után egy ingyenvacsorát minimum megérdemel.
– Gwen! Ne szemétkedj! – szólt rám Ben az ölemből.
Norma egyből felismerte a hangot.
– Ez meg ki volt?
Ragyogó arccal fölemeltem a telefonomat.
– Boldog szülinapot!
Norma kikapta a telefont a kezemből, és a füléhez tartotta, pedig
még mindig ki volt hangosítva.
– Ben?
– Boldog szülinapot, nővérkém! – hallottam Ben hangját, mielőtt
Norma kikapcsolta a kihangosítást. A beszélgetés többi részét nem
hallottam, de nem is volt rá szükségem. Norma arca mindent elárult.
Sugárzott az arca, és biztos voltam benne, hogy nem csak az iménti
szexmaratontól.
Boyd halkan ki akart slisszolni mögülünk az irodából, de
megtorpant, amikor észrevette a könnyeket Norma arcán.
– Ben az! – mondta Norma, eltakarva a telefont a kezével.

226
 Boyd mosolya őszintén boldognak tűnt. Normának el se kellett
magyaráznia, ki az a Ben, és ekkor már biztos voltam abban, hogy a
kapcsolatuk a szexnél jóval többről szólt.
Odafordultam Boydhoz, és rávettem magam, hogy a szemébe
nézzek.
– Vacsorázz velünk, Boyd!
Ismét elmosolyodott, én pedig észrevettem a grüberlit az arcán, ami
eddig fel se tűnt.
– Szerintem Norma most kettesben szeretne lenni veled.
Ezt úgy értelmeztem, hogy Norma sok mindent el akart mondani
nekem. Ezt el tudtam fogadni. De azért szerettem volna megismerkedni
a férfival, aki olyan sokat jelentett a nővéremnek.
– Akkor talán máskor?
Habozott, és lopva Normára pillantott, aki úgy nevetett és
mosolygott, mint még soha.
– Persze – mondta. – Ha ő is ezt akarja.
Mielőtt Boyd elment, még egyszer elkapta Norma pillantását, és
szinte ledöntött a lábaimról a szemükben égő tűz. Ha eddig nem tudtam
volna, már biztos lehettem benne – Boyd határozottan az volt, akire
Norma vágyott.

***

Alighogy elfordult a pincérnő, kibukott belőlem a szó:

– Na jó. Ki vele!
Már az is dicséretre méltó teljesítmény volt, hogy ilyen sokáig bírtam
cérnával. Miután Norma befejezte a beszélgetést Bennel, én is
beszéltem még egy kicsit az öcsémmel, aztán megint kihangosítottuk a

227
telefont. Végül, miután letettük, úgy döntöttem, hogy először is
mindent meg kell beszélnünk az öcsénkkel kapcsolatban. Így is tettünk.
Miközben átsétáltunk a pár sarokkal arrébb lévő étterembe, mindent
megvitattunk, amit Ben mondott, még azt is, hogy mennyivel jobb volt
a hangja. Egészségesebb. Erősebb.
– Jövő héten fog hazamenni az intézetből – mesélte Norma. –
Összeköltözik Erickel. Tényleg jót tesz neki, hogy van egy fiúja.
Szerintem most már minden rendben lesz.
Kissé közhelyesnek tűnt a gondolat, hogy talán mindannyiunknak
csak egy pasira van szüksége ahhoz, hogy begyógyuljanak a múlt sebei.
Egy kicsit mégis igaznak tűnt. Talán a szerelem mindent jobbá
varázsolt. Vagy talán csak a rózsaszín szemüveg teszi. Ha igen, Norma
is ugyanolyan rózsaszín lencsén keresztül látta a világot, mint én.
Az ölébe terítette a szalvétát, és gondosan széthajtogatta.
– Pontosan mire vagy kíváncsi? – Huncutul rám mosolygott.
– Ne szórakozz velem. Mindent tudni akarok, Norma. Komolyan.
Min-dent. Úgyhogy rajta.
– Hát… – Norma úgy kapkodta a tekintetét, mintha a szeme előtt
játszódna le a története, és egyik epizód a másikat váltaná. Egyik fontos
jelenet a másik után. – Nem is tudom, hol kezdjem.
– Mi lenne, ha az elején kezdenéd? Nem ez volt az első alkalom,
nem igaz? – Nincs az az isten, hogy ez lett volna az első alkalom.
Ennyire senki se züllik le rögtön az elején.
– Nem ez volt az első. – Elhallgatott, amíg a pincérnő letette a
poharakat az asztalra, és felvette az italrendelést. Amikor újra
magunkra maradtunk, folytatta: – De most először csináltuk az
irodában. Általában ellen tudunk állni a kísértésnek.

228
 Nem tudtam eldönteni, hogy hihetek-e neki. Norma mélységesen
elhivatott volt, ám azok után, amit láttam, kételkedni kezdtem benne.
– Ugyan már, nem pont ez a legizgalmasabb az egészben? A főnök
megbünteti a csintalan asszisztenst?
Norma elpirult.
– Ez nem olyan.
– Valójában erre már rájöttem. – Végül is Boyd volt az, aki fenekelt.
S noha a mai napig nem is sejtettem volna, most már biztos voltam
benne, hogy mindig ő az, aki „büntet”, soha nem cserélnek szerepet.
– Na igen. Szóval. – Norma idegesen igazgatta az evőeszközöket. –
Mint mondtam, nem szoktuk az irodában csinálni. De ma volt a
szülinapom, és el akartam játszani a csintalan asszisztenst, ahogy te
nevezted. Csak eljátszottam az asszisztenst.
– Nem is akarom tudni. Mármint, akarom tudni, de igazából nem. –
Belekortyoltam a vizembe, közben próbáltam eldönteni, mire is voltam
kíváncsi valójában. Négy dologra. – Mióta tart?
– Úgy kilenc hónapja.
Meglepett ez a válasz. Amíg bele nem gondoltam jobban.
Megmagyarázott néhány dolgot, például, a bevetett ágyat, amikor
Norma mintha nem aludt volna otthon, és a mostanában jellemző
szórakozottságát. Azt hittem, apa miatt volt az egész. Különös módon
megnyugtatott a tudat, hogy nem. Szinte engedélynek éreztem. Ha
Norma nyugodtan élhette az életét, akkor én is.
Pedig eddig is éltem az életemet, nem igaz? Ráadásul Norma
engedélye nélkül. Talán nem az életemet éltem aggodalmaskodás
nélkül JC-vel?
Ahogy a nővér, úgy a húg.

229
 Folytattam a következő kérdéssel.
– És mindig ilyen volt? Szerepjáték meg minden?
– Ez… – Norma összeszorította az ajkait, mintha a választ keresné.
– Ez több ennél. Mindig Boyd a domináns fél. Néha szerepet játszunk,
néha kikötözzük egymást, néha meg csak szexelünk. – Fölemelte a
kezét, hogy belém fojtsa a szót. – És mielőtt megkérdeznéd: nem, Boyd
előtt még sosem csináltam ilyet. Ő vezetett be ebbe a világba, és nem
hiszem, hogy valaha is vissza tudnék fordulni.
Erre nem kérdeztem volna rá, de most, hogy elmondta, örültem,
hogy tudtam. Különben gondolatban felidézném az összes korábbi
pasiját, és elképzelném őket domináns szerepben, ami némelyikük
esetében kifejezetten nem volt jó ötlet. Így is épp elég nehéz volt az
erős, kőkemény nővéremet megalázkodó félként elképzelni.
Ám ahogy elnéztem, ahogy erről beszélt, láttam rajta, milyen sokat
jelentett ez neki. A következő kérdés teljesen szükségtelen volt, mégis
feltettem, mert az ő szájából akartam hallani a választ.
– Csak a szexről szól a dolog?
– A legkevésbé sem – felelte, majd ismét elhallgatott, amíg a
pincérnő kihozta a borunkat, és felvette a rendelést. Szerencsére elég
sokat jártunk ebbe az olasz bisztróba ahhoz, hogy étlap nélkül is el
tudjuk dönteni, mit akarunk enni, mert eddig bele se néztünk.
Miután a pincérnő távozott, Norma belekortyolt a chardonnay-be, és
összevonta a szemöldökét.
– Talán eleinte csak szex volt. Habár nem igazán. Boyd számára
legalábbis nem. Neki ez mindig is több volt annál. Hamarosan nekem
is.

230
 Arra már rájöttem, hogy nem alkalmi kapcsolat volt, de csak most
értettem meg az igazi mélységét.
– Szereted őt.
Norma félénken felpillantott, és bólintott.
– Ő is szeret téged. Láttam az arcán.
Ismét bólintott.
Nem volt viszonzatlan a szerelem. Beszéltek róla. Megbeszélték.
Talán még terveket is szövögettek, és elkötelezték egymást.
Amiről eszembe jutott az utolsó kérdés.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Szólnom kellett volna. Sajnálom. – Megrázta a fejét, mintha
csalódott volna önmagában. – Tilos a munkatársakkal randizni. Ki is
rúghatnak érte. Tudom, hogy te nem árulnál be minket, de az tűnt a
legjobb megoldásnak, ha teljesen titokban tartjuk a dolgot. Senki se
tudta. Még te se. Nagyon sajnálom.
– Hagyd abba! – Legyintettem, és sajnáltam, hogy bűntudata volt
valamiért, ami nyilvánvalóan olyan sok örömöt okozott neki. –
Megértem. – A helyében én sem árultam volna el magamnak.
Különösen az elején. Piszkáltam volna miatta. Azt mondogattam volna,
hogy nem éri meg a kockázatot.
Most csak annyit mondtam:
– Hudson sose rúgna ki téged.
Ebben Norma sem kételkedett.
– Nem, tényleg nem. De kirúgatná velem Boydot. Vagy minimum
áthelyezné. Erről pedig egyelőre szó sem lehet. Boyd tart össze engem.
Szükségem van rá.

231
 – Örülök nektek. – Felsóhajtottam, hangosabban, mint akartam.
Komolyan beszéltem. Tényleg örültem a kapcsolatuknak. És azt is
tudtam, hogy valószínűleg nem tudnék örülni neki, ha nem éreznék
valamit JC iránt. Irigyelném Boydtól a nővéremmel töltött időt. Meg
akarnám tartani magamnak Normát.
És nem tagadhattam, hogy valami mást is irigyeltem – hogy Norma
és Boyd őszinte volt egymással a kapcsolatukat illetően, hiába hazudtak
a világnak. Vajon erre mi is képesek lennénk JC-vel? Erre az érzésre,
amiről mindketten tudtuk, hogy érezzük, mindkettőnkben benne élt, és
nem kételkedtünk benne?
Addig sose derül ki, amíg be nem vallom JC-nek, de nem tűnt jó
ötletnek ezen gondolkodni a nővérem szülinapi vacsorájának a kellős
közepén.
Norma belerúgott a cipőmbe az asztal alatt, és visszarántott a
valóságba.
– Hékás! Miért nem ugratsz és fintorogsz? Ez valami szülinapi
kímélet? – Elkerekedett a szeme, mintha rájött volna valamire. – Ó! Te
is szerelmes vagy.
– Hogyan? Mi? Miért gondolod? – Képtelen voltam teljes
mondatokban gondolkodni. – Az istenit! – Valószínűleg örülnöm
kellett volna, hogy volt valakim, aki ilyen jól ismer engem. Amikor úgy
éreztem, JC olvas a gondolataimban, még az is csak találgatásnak tűnt.
Még sok mindent nem tudtunk egymásról.
És örültem is. Ugyanakkor frusztrált a dolog. Norma olyan sokáig
titkolózott előttem, nekem meg egy napig sem sikerült.
Most, hogy kibújt a szög a zsákból, akár be is ismerhettem.
– Igen, szerelmes vagyok. Hát nem nevetséges?

232
 – Abba a pasiba, akivel „múlatod az időt”? JC-be?
– Igen – nyögtem fel. – Igen. Azt hiszem, tényleg.
– Akkor miért vagy így elkámpicsorodva? Hiszen csodákat művelt
veled! Még sose láttalak olyan boldognak, mint az elmúlt néhány
hónapban.
Örültem, hogy észrevette. Ugyanakkor meg is ijedtem. Mert ha
Norma észrevette, akkor JC is, nem igaz?
– Nem is tudom, nővérkém. – Az étterem túloldalán ülő párocskát
figyeltem, miközben próbáltam szavakba önteni a
megfogalmazhatatlant. – Azt hiszem, félek, hogy csak én akarom, hogy
több legyen. Mert nem tudom, hogy ő mit érez. Nem mondta, hogy
ennél többre vágyna.
– Megkérdezted? – Ezt úgy kérdezte, mintha ez lenne a
legészszerűbb lépés a világon.
Észszerű is volt, most, hogy belegondoltam. A kapcsolatunk az, ami
nem volt észszerű. Ezt is jól tudtuk mindketten. Ezért tartottunk tőle
annyira, amikor elkezdődött.
Szóval, ha volt annyi eszünk, hogy tudjuk, hogy nem írhatjuk elő,
mi történjen érzelmi téren, akkor eleve miért mentünk bele ebbe az
egészbe? Csak a vágy miatt? Vagy kifogásnak használtuk ezt az egész
megegyezést?
Még nem gondoltam végig annyira, hogy el tudjam magyarázni
Normának.
– Jó úton haladunk – mondtam, ami részben igaz is volt. Én
legalábbis jó úton haladtam. – A dolgok… megváltoztak… tegnap. És
biztos vagyok benne, hogy ezt ő is érezte, nem csak én. – Felidéztem,

233
ahogy rám nézett szeretkezés közben, a sóvárgást a hangjában, amikor
azt mondta, hogy örült nekem. – Talán még beismerni is hajlandó.
Leszámítva, hogy a végén milyen távolságtartó volt.
– Nem is tudom. Talán tévedek. Vannak titkai.
– Mint mindenkinek.
– Az az őrültség, hogy szerintem én jobban kezelem a dolgot, mint
ő. – Ebbe bele sem gondoltam, amíg ki nem szaladt a számon, de most,
hogy kimondtam, összeállt a kép. Voltak dolgok az életemben, melyek
meghatároztak engem. Dolgok, melyek miatt elhúzódtam az
emberektől, és elfordultam az élettől. Ezért kerestem a kifejezetten
érzelemmentes kapcsolatokat.
De JC miért tette? Talán csak kerülni akarta a bonyodalmakat. Pedig
nem volt lehetetlen, hogy vele is történhetett valami, ami tartózkodóvá
tette. Én már megnyíltam előtte. Ő azonban még nem viszonozta ezt.
Vajon az ő múltja még tragikusabb volt, mint az enyém?
A gondolat olyan helyen hasított bele a szívembe, ahol nem hittem,
hogy ez lehetséges. Ugyanakkor megértettem valamit. Reszketett az
ajkam, amikor Norma szemébe néztem.
– Nem hiszem, hogy képes lenne erre.
Norma megszorította a kezemet.
– Jaj, drágám, ezt nem tudhatod, amíg nem adsz neki egy esélyt.
Szerettem volna elhinni, hogy ez tényleg ennyire könnyű. Miközben
a pincérnő letette a vacsoránkat az asztalra, eljátszadoztam a
gondolattal. Elhitettem magammal, hogy van erőm feltárulkozni.
Elhitettem magammal, hogy megvan bennem az az erő, amire JC
támaszkodhatna.

234
 Hosszú percekig szótlanul falatoztunk, miközben ezen töprengtem.
Végül Norma törte meg a csendet.
– Tegyél meg valamit – ne írd le rögtön. Nem ismerem a pasit, de ha
sikerült kicsalogatnia a csigaházadból, szerintem érdemes megtartani.
Túlságosan is tetszett, amit Norma mondott. Bizakodni kezdtem. Ha
Norma el tudott képzelni köztünk egy igazi kapcsolatot, akkor máris
sokkal lehetségesebbnek tűnt számomra is.
De megijesztett ez a lehetőség. Ezért eleresztettem a fülem mellett a
javaslatát, és eljátszottam a sértettet.
– Ezt úgy mondod, mintha valami jégkirálynő lennék.
– És nem az vagy?
– Nem tudom. Gondolom, igen. – Hát persze hogy az vagyok.
Legalábbis, voltam. – De szerintem kezdek megváltozni. De az is lehet,
hogy nem. Vagy egy kicsit mégis? – Ha valóban megváltoznék, el
tudnám mondani JC-nek, mit érzek iránta.
– Változol. Én is látom. Mindenki látja.
– Köszönöm. – Ezúttal hagytam, hogy hassanak rám a szavai.
Kiélveztem őket. Örvendeztem a bennük rejlő igazság hallatán.
Csodálatos érzés volt, hogy elismerték az eredményeimet. Még
csodálatosabb, mint maga az eredmény. Szóval, akár elmondom JC-
nek, mint érzek, akár megvárom, hogy mi történik köztünk, attól még
fejlődtem mint emberi lény. Ez számított, nem igaz?
– Szerintem mindannyian változunk – tette hozzá Norma, kissé
váratlanul. – Te is, én is, és Ben is. Megtanuljuk viszonozni a
szerelmet. Hagyjuk, hogy begyógyuljanak a sebeink. És tudod, mit
gondolok? Már épp ideje volt!

235
 Ironikusnak tartottam, hogy amíg az apánk börtönben volt, mi is
magunkba zárkóztunk. Apánk bebörtönzése fel kellett volna hogy
szabadítson bennünket. Mégis, mindannyian börtönbe zárkóztunk vele
együtt.
És most, tíz évvel később, eljön a szabadulás…
Igen. Rohadtul ideje volt már.

236
 Tizenharmadik fejezet
A következő héten JC lemondta a randinkat.
Még mindig nem adtam meg neki a telefonszámomat – különös, hogy ő
se kérte –, ezért Alyssától tudtam meg.
Szerda reggel hét óra volt, ezért meglepődtem, amikor Alyssa nevét
láttam a kijelzőn. Ha nem lettem volna kíváncsi, mit akar, föl sem
vettem volna.
– Figyelj, JC itt járt az este – mondta köszönés nélkül.
– Ööö… és? – Persze hogy ott járt. A kedd estékre foglalta le a
Viperát. Azt azonban nem értettem, mi az ördögnek hívott fel ezzel
Alyssa. JC-vel titokban tartottuk a megegyezésünket, az egész
kapcsolatunkat.
– Azt kérte, adjak át neked egy üzenetet. Azt mondta, ma estére
nincs szüksége a foglalásra. Azt mondta, te érteni fogod.
– Ó! – Kódolt üzenet volt, mégis világos, mint a nap. Szinte
émelyegni kezdtem a csalódottságtól. Most, hogy megtörtént, el se
tudtam hinni, hogy eddig nem gondoltam erre a lehetőségre. Ha eddig
kételkedtem volna abban, hogy legutóbb történt köztünk valami, most
már biztos lehettem benne. Történt. Ő is érzett valamit, még ha nem
olyan erősen, mint én. Muszáj volt éreznie. Különben most nem
menekülne előle.
De az is lehet, hogy elhamarkodottan ítéltem. Talán jó oka volt a
távolmaradásra.

237
 – Nem mondta, miért? – Miután megkérdeztem, rádöbbentem, hogy
valószínűleg furcsa kérdés volt, miután JC úgy fogalmazta meg az
üzenetét, mintha egy teremfoglalást törölne a klubban. Ami azt
jelentette, hogy megválaszolatlanul kellett hagynom a kérdést. – Úgy
értem, nem mondta, hogy akarna helyette egy másik estét?
– Nem. – Alyssa mély levegőt vett, talán cigizett éppen. Vagy füvet
szívott. Nem ismertem olyan jól.
Ahogy JC-t sem ismertem. S noha eddig sose érdekeltek a
Viperában töltött estéi, hirtelen tudni akartam róluk. Utáltam, hogy
Alyssa láthatta őt abban a környezetben, míg én nem. Utáltam, hogy JC
annyira megbízott benne ahhoz, hogy rábízza ezt az üzenetet.
Utáltam, hogy egyáltalán üzengetett.
Tudtam, hogy ezzel hülyét csinálhatok magamból, mégis
megkérdeztem:
– Történt valami szokatlan tegnap este? Mármint, JC-vel.
– Nem. Ugyanaz ment, mint mindig.
Ami azt jelentette, hogy? Mit is?
– Szóval… minden rendben volt vele? – Közben az öklömmel
ütögettem a homlokom, mert tudtam, milyen hülyén hangzik, amit
mondok, mégsem tudtam uralkodni magamon.
– Nem biztos, hogy értem, mire gondolsz. JC volt. Ugyanolyan,
mint máskor. Rámozdultál, Gwen? Nagyon szexi pasi, de hadd áruljam
el neked, hogy nem való egy olyan lánynak, mint te.
– Hogy érted azt, hogy egy olyan lánynak, mint én? – Igyekeztem
nem túl sértődöttnek tűnni. Ám ez a beszélgetés felzaklatott. Alyssa
nem szokott ilyen nyugodtan beszélni velem. Ilyen egyenesen. Ilyen
nyíltan.

238
 És én se szoktam ennyire védtelen lenni. Ennyire szabadkozó.
Ennyire kétségbeesett és elkeseredett.
– Úgy értem, te az a fajta vagy, aki elvárja a hűséget. Aki
elkötelezettséget és monogámiát vár egy kapcsolattól. – Újabb mély
lélegzet. Amikor ismét megszólalt, úgy hangzott, mintha a lélegzetét
visszafojtva beszélne. – Tévednék?
Mielőtt megismerkedtem JC-vel, az a fajta voltam, aki egyáltalán
nem vágyott kapcsolatra. És ő volt az, aki ragaszkodott a
monogámiához. Aggasztott a gondolat, hogy másokkal is kavarhatott a
hátam mögött, és nem csak azért, mert nem használtunk óvszert.
Nem tudtam, mit felelhetnék.
Amikor nem válaszoltam, Alyssa megszólalt.
– De ha nem bánod, hogy egy hónapra te leszel az üdvöskéje, csak
rajta.
Tudtam, hogy nem kellett volna megkérdeznem. Hogy ez a
legrosszabb, amit tehetek.
– Te voltál már az üdvöskéje egy hónapra?
Alyssa fölnevetett.
– Nagyon vicces – mondta, mintha csak vicceltem volna.
Azt leszámítva, hogy nem vicc volt. Tényleg tudni akartam. Ezek
után pláne. Vajon azért találta olyan viccesnek a kérdést, mert sose
feküdne le egy olyan pasival, mint JC, vagy mert megtette, és mindenki
tudta, szóval minek kérdezem?
Szerettem volna tovább faggatózni, de fogalmam sem volt, hogyan
tehetném meg anélkül, hogy bolondot csinálnék magamból. Már így is
bolondnak éreztem magam. Végül is ejtettek ma estére. Egy hírvivőn
keresztül.

239
 – Na mindegy – mondta Alyssa. – Hulla vagyok, megyek aludni.
Csak át akartam adni az üzit.
– Kösz. – De a legkevésbé sem voltam hálás érte.
A következő hétfőn üzenet várt, hogy JC lemondta az a heti
találkozónkat is. Alyssa hívása óta rosszkedvű voltam, ám amikor
megpillantottam az üzenetet a szekrényemen, a hangulatom szinte
kétségbeeséssé fokozódott. El se kellett olvasnom ahhoz, hogy tudjam,
mi állt benne.
Mégis elolvastam: Le kell mondanom. Közbejött valami.
Alá sem írta, ami felbőszített. Még arra sem vette a fáradságot, hogy
a kezdőbetűit odabiggyessze? Csak huszonkilenc betűt ért meg neki az
összetört szívem?
Valójában nem érdekelt az aláírása, sem a huszonkilenc istenverte
betűje. Őt akartam. Élőben. Látni akartam, megérinteni, megcsókolni,
és elmondani neki, hogy szeretem. S ha csak annyit akarna mondani,
hogy nem ér rá szerdán, akkor is legalább a szemembe mondja.
De éreztem, hogy nem fogunk szemtől szemben beszélni. Ahogy azt
is tudtam, hogy JC végzett velem. Végzett velünk. Vajon hány üzenetet
kapok még, mielőtt azok is megszűnnek? Hány hívást Alyssától? Hány
lemondott randit, mielőtt JC úgy dönt, hogy megértettem a célzást?
Norma azonban azt mondta, hogy adjak neki egy esélyt. S noha nem
akartam követni a tanácsát, ez volt a legjobb esélyem. Mi mást
tehettem volna? Ki akartam borulni. Gyászolni. Ám azzal, hogy JC
bizonytalanságban tartott, ezek a reakciók elhamarkodottnak és talán
alaptalannak tűntek.
Csak reménykedni tudtam.
És mellesleg benézhetnék a klubba a következő estén.

240
 Sosem mentem be, ha nem dolgoztam, ezért megszerveztem a
dolgot: az irodában hagytam a telefonomat, hogy ne tűnjön különösnek
a keddi felbukkanásom. Persze, miután magamhoz vettem a
telefonomat, JC-t még mindig nem láttam. Elidőztem kicsit a
földszinten, fel-felpillantva az emeletre. Nem mehettem fel. Nem
láttam Mattet, ezért lehetséges volt, hogy ő is fent volt. Ha rányitok a
szabályszegő vendégei közt, akkor megtudja, hogy tudtam a
megegyezésükről.
De még ha Matt nincs is odabent, JC még ott lehet. És tudná, hogy
miért vagyok ott. Tudná, hogy miatta mentem be.
Így hát fölmentem. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és úgy
rontottam be a Viperába, mintha az én szobám lenne. Odabent egy
csapat férfi iszogatott és kártyázott. Kevesebben voltak, mint azelőtt.
Két nő. Mindenki ruhát viselt. Mattnek nyoma sem volt. Ahogy JC-nek
sem.
– Nincs bent ma este – hallottam Alyssa hangját a hátam mögül.
Megfordultam. Alyssa egy tálcányi röviditalt tartott a kezében.
– Kicsoda? – Mintha bedőlne ennek. Mindketten tudtuk, hogy ki
miatt voltam ott.
Elmosolyodott, olyan tudálékos mosollyal, ami azt jelentette, hogy
őt nem lehet átverni.
– Minden hétre lefoglalta a szobát, de ő nem mindig jön el. Azért
szép próbálkozás volt. Talán nem ártana, ha valami… – Végignézett a
farmeremen és pólómon. – Ha dögösebbet vennél fel, ha újra
megpróbálod.
A szememet forgattam, és otthagytam őket. Hülyeség volt ennyire
felhúznom magam, mert Alyssa nagyon is tévedett velem és JC-vel

241
kapcsolatban. Egy dologban azonban igaza volt – nem öltöztem fel a
pasi kedvéért. Ezt egy kicsit alaposabban is végiggondolhattam volna.
Ami JC távollétét illette, fel voltam zaklatva. Bele se gondoltam,
mint mondanék neki, ha meglátnám. Leginkább azért, mert csak látni
akartam, hogy ott van-e, nem konfrontációt terveztem. Ki akartam
deríteni, hogy jobban érezném-e magam tőle? Talán tényleg csak
közbejött valami, és nem is volt a városban.
Ugyanakkor számíthatott rá, hogy bejövök, és talán szándékosan
maradt távol.
Valójában semmire se jöttem rá. És semmi okom nem volt
haragudni rá, vagy nem bízni benne. Ezért megfogadtam Norma
tanácsát, és adtam neki egy esélyt.
Legalábbis, amíg volt rá okom.

***

A következő szerdán még mindig nem hallottam JC felől. Aznap alig

aludtam, próbáltam rájönni, mit jelenthet a hallgatása. Szerettem volna
azt hinni, hogy azt jelentette, hogy áll a randi. Habár azt is jelenthette,
hogy azt gondolta, mostanra leszálltam róla.
Ezt nem gondolhatta komolyan. Mert ismert, ismert engem.
Ami fölöslegessé tette a vívódást. Elmegyek a hotelbe, ő pedig meg
fogja tudni, mit érzek, akár elmondom neki, akár nem. Elmegyek, és ha
hagyja, hogy olyan legyen, mint legutóbb, ha beenged és megnyílik
előttem, akkor én is tudni fogom, hogy ő mit érez.
Fölvettem a La Perla fehérneműt. Harisnyatartóval. És harisnyával.
Megcsináltam a hajamat, és kisminkeltem magam. Tüzes pillantás,
szempillaspirál. Visszafogott ajkak. Találtam a szekrényemben egy

242
kabátot, ami elég vékony volt egy langyos áprilisi estéhez, és elég
hosszú ahhoz, hogy leérjen a térdemig. Fölvettem a fehérneműre,
belebújtam egy pántos tűsarkúba, és eltaxiztam a hotelhez.
Késő volt, mire odaértem. Néhány percig a folyosón toporogtam. Mi
lesz, ha nincs bent? Mi lesz, ha a mai este hivatalosan is a kapcsolatunk
végét jelenti?
Mi lesz, ha, mi lesz, ha…
Mi lesz, ha megijedt, visszakozni akarna, de rájön, hogy képtelen
rá? Mi lesz, ha ő is ott vár az ajtó túloldalán, ugyanolyan izgatottan,
mint én ezen az oldalon? Mi lesz, ha bemegyek, és a karjaiba zár, és azt
mondja, hogy szeret? Mi lesz, ha csodálatos lesz?
Becsúsztattam a kártyát a nyílásba, és beléptem.
JC nem volt a nappaliban, ám amikor tettem néhány lépést,
megjelent a hálószoba ajtajában. Öltönynadrágot viselt atlétával.
„Asszonyverővel”. Mindig is utáltam az ilyet, nem csak a neve miatt,
illetve valójában a neve miatt. Azt azonban egyáltalán nem utáltam,
ahogy JC kinézett benne. Ahogy az ajtókeret két oldalán nyugtatta a
karjait, izmai megfeszültek a póztól. Meglepettnek tűnt, hogy itt lát. És
megkönnyebbültnek. És aggodalmasnak. És talán egy kicsit
elveszettnek.
Kristálytisztán olvastam az érzelmeit, mert tökéletesen tükrözték a
saját érzéseimet.
Eltelt néhány pillanat, míg csak néztük egymást, a testünk
mozdulatlanná dermedt, ahogy alaposan végigmértük a másikat. Ahogy
a tekintete végigsiklott a bőrömön, mintha megérintett volna. Mintha
minden porcikámat végigcirógatta volna. Átölelt. Simogatott.
Kényeztetett.

243
 Azonnal láttam, amikor észrevette. Az arckifejezése lágy és
kutakodó volt, aztán ahogy végignézett a lábaimon és megpillantotta a
harisnyát, sötét és mohó lett a pillantása.
– Vedd le! – mondta, vágytól fojtott hangon.
Kioldottam az övet a derekamon, közben egy pillanatra sem vettem
le róla a szemem. Bizseregni kezdett a karom – nem tudtam, hogy attól,
hogy kimelegedtem, vagy a hűs levegőtől, amikor ledobtam magamról
a kabátot.
JC mély levegőt vett.
– Fordulj meg.
Megfordultam, lassan, hogy szemügyre vehesse a fehérneműt, amit
ő vett nekem. Hogy lássa, milyen tökéletesen állt a testemen. Szinte
felfalt a tekintetével, ami felizgatott. Lángra lobbantott. Mire teljesen
körbefordultam, nedves és sóvár voltam. Amikor lepillantottam
feszesen domborodó nadrágjára, még rosszabb lett. Az érintésére
vágytam. Sajgott érte a testem.
Három lépéssel ott termett előttem. Ám amikor odaért hozzám, nem
érintett meg. Ehelyett elkezdett körbejárni, tökéletes kört írt le
körülöttem. Mintha határvonalat húzott volna. Íme, mondta magabiztos
járása. Ma este nem leszek ennél messzebb tőled.
Megborzongtam. A borzongás végigfutott a testemen, egyenesen a
lábaim közé.
– Azt hiszem – mondta JC kásás hangon –, hogy tágítanunk kellene
a határaidat.
Minden szó célzatos és ígérettel terhes volt.
Libabőrös lettem, úgy a félelemtől, mint és az izgalomtól.
– Kövess.

244
 Követtem a hálószobába. Olyan szexi volt, ahogy parancsolt nekem.
És ahogy én engedelmeskedtem.
Megállt az ágy szélénél, és felém fordult.
– Vedd le a melltartódat. És a bugyidat. Minden mást hagyj
magadon.
Minden szó kásás és nyers volt. Apró gránátokként csapódtak
belém, felrobbantak, és elpusztították az ellenállásomat.
Reszketve engedelmeskedtem. Szinte rosszul voltam az
izgatottságtól. Még mindig nem ért hozzám. Már alig vártam, hogy
szája az ajkaimhoz érjen. Fel voltam ajzva.
És féltem. Mert a szavak nélküli kommunikációnkat leszámítva, ami
az érkezésem után zajlott közöttünk, nem hozta szóba a legutóbbi
alkalmat. Még mindig nem tudtam, mi volt a helyzet. És noha a
távolságtartása pokoli izgató volt, féltem, hogy szándékosan viselkedik
így.
Így amikor befejeztem a vetkőzést – a harisnyatartót, a harisnyát és
a cipőt leszámítva meztelen voltam –, nem tudtam ellenállni, és
elindultam felé. Az ölelésére vágytam.
Megállított, mielőtt odaérhettem volna hozzá. Félmosollyal így
szólt.
– Az ágyra. Négykézláb.
Egy röpke pillanatig tétováztam. Semmit sem jelent, gondoltam
magamban. Ez a ma esti játék. Csak követnem kell az utasításait.
És mivel játék volt, és mindenáron játszani akartam, nem volt nehéz
engedelmeskednem neki.
Négykézláb az ágyra másztam. Védtelen helyzet volt. Ki voltam
szolgáltatva neki, a puncim feltárva, izgalmam nyálkás bizonyítéka

245
tisztán látható volt. Az, hogy háttal voltam neki, még védtelenebbé tett,
mert nem tudtam, hogy engem néz-e, vagy sem. Bíznom kellett benne,
hogy tetszett neki, amit látott.
– Nagyon szép – mondta, amitől felragyogott az arcom. JC vetkőzni
kezdett. Hallottam, ahogy lehúzza a sliccét. Hallottam az övcsatját,
ahogy lehullt a földre a nadrágjával együtt.
Most már hozzám ér végre? Reméltem. Imádkoztam érte.
– Mássz az ágy szélére.
Előremásztam, éreztem, ahogy hullámzik alattam az ágy.
Beleremegtem a nyugtalanságba. Vártam, próbáltam kitalálni, mi fog
történni.
JC a csípőmre tette a kezét, közben a nyelve végigsiklott a
nyílásomon.
Felsóhajtottam, mire ő egyből megismételte. Ezúttal belenyalt a
puncimba. Körbenyalta a nyílásomat, életre keltve az érzékeimet.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy összeszorítsam a combjaimat. Hadd
fokozódjon a gyönyör, ahogy a figyelmességével gyötört engem.
Közben a fenekemet masszírozta. Mennyei és váratlan érzés volt.
Már sokszor kinyalt, de általában a csiklómmal szokott foglalkozni.
Ezúttal csak a puncimra koncentrált, és noha ez fantasztikus volt, a
nyílás fölött lévő duzzadt idegcsomó lüktetett és a figyelméért
könyörgött.
Ám amikor JC elvette a nyelvét a puncimról, a másik irányba
vándorolt – a fenekemhez. Végigharapdálta, és beletemette az arcát.
Amikor a fogaival az érzékeny bőrhöz ért, felnyögtem. Ahogy
körbenyalta az ánuszomat, belemarkoltam az ágytakaróba, és

246
elnyomtam egy káromkodást. A fenébe is, mit művel? És miért olyan
rohadtul szuper ez?
JC elhúzódott, és a kezét tette a szája helyére.
– Érintett már itt valaki, Gwen?
– Ööö, nem. – És nem is fog senki. Bár ő már hozzám ért ott.
Ujjával követte a nyelve útvonalát az ánuszom körül, és ahogy belém
nyomta, csak a hegyét, éreztem, hogy még jobban benedvesedem.
Hirtelen eltűnt az ujja melege. Sajnos. Aztán egy pillanattal később
valami más került a helyére – valami hideg. Körözött vele kint, a
lyukam körül, majd mélyebbre hatolt bennem.
Megfeszültem.
– Emlékszel, amikor először értél magadhoz a kedvemért? Milyen
furcsa érzés volt? Milyen idegen? Azután ellazultál. Milyen érzés volt
akkor?
– Csodálatos. – Hátrapillantottam a vállam fölött. Bólintott, ezért
folytattam. – Olyan… gyönyörűnek éreztem magam. Amiért ezt tudtam
tenni magammal. Gyönyört tudtam adni magamnak, és te láttad. Ez
volt benne a legjobb. Ahogy élvezettel nézted.
– Ezt ne felejtsd el. Először ez is furcsa érzés lesz. De ha elengeded
magad, csodálatos lesz. Élvezni fogod. Én pedig ezt fogom nagyon
élvezni.
Ígéret és csábítás volt a szavaiban. Ugyanakkor megijedtem. Hogy
ne ijedtem volna meg, amikor egy idegen tárgy nyomult a hátsó
kijáratomhoz?
A fejemet forgattam, hogy meglássam, mi van nála.
JC előrefordította a fejem.
– Ne nézz ide. Csak megijednél, azt pedig nem akarom.

247
 – Ezzel most még jobban megijesztettél.
– Pedig nincs rá okod. – Mélyebbre dugta a tárgyat a fenekemben,
és körbeforgatta az érzékeny lyukban. – Ígérem, nem fog fájni. Ha jól
csináljuk, ha megbízol bennem, akkor csak gyönyört fogsz érezni.
Megbízol bennem?
Istenem, már ennyitől remegni kezdtek a lábaim.
Ám még a gyönyör szélén sem tudtam, hogy végig tudom-e csinálni.
És kezdtem aggódni, hogy JC nem hagyná, hogy nemet mondjak. Ettől
még idegesebb lettem.
– Nem tudom – nyögtem ki. – Úgy értem, megbízom benned. De
ebben nem vagyok biztos. Nem tudom, mit kéne tennem. És ettől
ideges leszek.
– Megértem, és ezen segíteni fogok. – A tárgy részben még mindig
bennem volt, ő pedig a hátam fölé hajolt, szája a fülemnél volt,
erekciója a fenekemhez nyomult. – Hadd mondjam el, mi fog történni,
Gwen. Egy csomó síkosítót fogok tenni erre a fenékdugóra, hogy jó
síkos legyen. Aztán beléd fogom tenni. Lassan. Közben azt akarom,
hogy nyomj, és lazulj el. Amikor benned lesz, érezni fogod, ahogy
életre kelnek az érzékeid. Ettől finom és szűk leszel, és amikor
megkeféllek, a puncid szoros lesz a farkamon, és mindenütt érezni
fogsz. Az a rengeteg idegvégződés mind lángolni fog. Sokkal
erősebben fogsz elélvezni, mint valaha életedben. És rengetegszer. Alig
bírsz majd megmaradni négykézláb, és meg kell majd tartanom téged a
csípődnél fogva kefélés közben. Nagyon fogod élvezni. Gyönyörű
leszel. Én pedig élvezni fogom ezt.
Szavak, szavak! Megfogott a szépséges, mocskos szavaival. Sokkal
jobban begerjedtem, mint valaha életemben.

248
 Beleharapott a fülcimpámba.
– Ez jól hangzik?
Az igenem inkább morgás volt, mint kimondott szó. Részben azért,
mert máris félúton voltam az orgazmus felé, már ott jártam, ahol a
beszéd egyre érthetetlenebbé vált.
Részben pedig azért, mert aggódtam. Nem amiatt, amire készült,
vagy hogy hogyan fog megkefélni, hanem a hatalmas szakadék miatt,
amely kettőnk közt tátongott. Egymáshoz értünk, összeért a bőrünk, de
JC érzelmileg elzárkózott előlem. Nem kételkedtem abban, hogy azért
volt mögöttem, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Hogy miközben
mozogni fog bennem, miközben a legintimebb részeimet kényezteti, ne
tudjam elérni az ő legintimebb részeit.
Ez csak szex a szex kedvéért, mondta nekem. Amiben
megegyeztünk. Jó szex lesz. Csodálatos, észbontó szex. És ez minden.
Semmi több.
Ha nem tetszett, volt lehetőségem nemet mondani.
De nem tettem. Mert hiába nem tetszett – hiába tett tönkre –, a
testem egyáltalán nem bánta ezt a helyzetet. A testem vibrált és
bizsergett, nedves volt és sóvárgott az után, amit JC felkínált. Mint egy
drogos, aki bármire hajlandó az adagjáért, kész feladni a számára
legfontosabb dolgokat is. Ennyire vágytam az adagomra.
És ahogy belecsúsztatta a fenekembe a síkos análdugót, ahogy
nyomtam, ellazultam és megnyíltam, ahogy azok az idegvégződések,
melyekről eddig nem is tudtam, életre keltek, könnyű volt elfeledni egy
kis szívfájdalmat.

249
 A dugó mintha kiszélesedett volna, miután átcsúszott a szűk
izomgyűrűn. Aztán keskenyebb lett, és eltűnődtem, vajon teljesen
bennem volt-e már. Összeszorítottam a fenekemet. Jó érzés volt.
– A fenébe, olyan szexi vagy így, Gwen. – JC megdörzsölte a
keresztcsontomat. – Már csak egy dudor maradt kinn a dugóból. Hogy
érzed magad? Remekül csinálod. – Gyengéd és türelmes volt, az
izgatottsága mégis nyilvánvaló volt.
Ettől én is izgalomba jöttem, és elpárolgott az idegességem. Csak a
mohó vágy és éhség maradt.
– Még! – nyögtem, és hátratoltam a fenekemet. – Még akarom.
JC félig fölnevetett, félig felnyögött.
– Várj, bébi. – Átnyúlt a lábaim között, és masszírozni kezdte a
csiklómat, én pedig a gyönyörre koncentráltam a szívembe hasító érzés
helyett, hogy bébinek nevezett.
Végigsimította a puncimat, majd belém dugta az ujjait.
– Teljesen eláztál, Gwen. Szereted, hogy ilyen szűk vagy?
Nem akartam beszélni. Az orgazmus szélén egyensúlyoztam, és
csak a kielégülésre vágytam. Nyitottam a számat, hogy elmondjam ezt
neki, de csak egy elégedett, zokogó hang tört fel belőlem. Mert abban a
pillanatban, miközben tovább dörzsölte és ingerelte a csiklómat,
teljesen belém nyomta az análdugót.
Elélveztem.
Megdöbbentette ez a váratlan orgazmus, melybe beleremegtek a
combjaim, és reszketni kezdtek a karjaim. A könyökömre zuhantam,
ahogy végigviharzott a testemen a gyönyör.

250
 – Jesszusom, ez gyönyörű! Olyan kemény vagyok, Gwen.
Kőkemény. – JC türelme elpárolgott. Elmúlt a gyengédség. Hallottam a
zihálást a hangjában.
Amit cseppet se bántam. A saját eksztázisomban fetrengtem. És
készen álltam a kefélésre.
JC széjjelebb tárta a lábaimat, és egyenesen belém hasított a
gyönyör, ahogy az új póztól még szorosabban belém ékelődött a dugó.
Aztán JC megragadta a csípőmet, mögém állt, és egy könyörtelen
lökéssel belém hatolt.
Gyakorlatilag felsikoltottam az újabb orgazmustól. JC nem
kegyelmezett. Magához szorította ernyedt testemet, és kefélni kezdett.
Minden egyes lökéssel mindenütt megérintett, mindenütt kényeztetett.
Szigorú ütemet diktált, és a csípője minden szaggatott mozdulattal
meglökte a fenékdugót, amitől minden irányban szikráztak az
érzékeim. Többé nem tudtam, honnan jött ez az érzés. A puncim, a
fenekem – mindenem lángolt. Képtelenség volt magamhoz térni.
Vízesés voltam, folyamatosan zuhantam, folyamatosan becsapódtam a
sziklákba, folyamatosan felcsapott körülöttem a víz.
Hamarosan már könyörögtem. Érthetetlen, értelmetlen hangokkal és
szótagokkal kérleltem JC-t. Azt sem tudtam, arra kérem-e, hogy hagyja
abba, vagy arra, hogy folytassa. Csak azt mondogattam, hogy kérlek.
Aztán anélkül, hogy kihúzta volna magát belőlem, JC átkarolta a
derekamat, és magához ölelt, hogy a hátam a mellkasához simult.
Hátranyúltam, hogy a nyakába kapaszkodjam – nem volt erőm
megtartani magamat. Egyik kezét a mellemre tette és megszorította, a
másik visszatért a csiklómhoz. Túl sok volt ez nekem.
Pontosan erre volt szükségem.

251
 A lángok elterjedtek, nyaldosni kezdtek, amíg a testem minden
porcikája ki nem gyúlt.
Aztán felrobbantam.
Elhomályosult a látásom, zúgott a vér a fülemben, az egész testem
megfeszült a robbanástól. Teljesen meggyötört. Tönkretett.
JC hangja áthatolt a kábulatomon, dicsért és átkozott.
– Jó kislány vagy, Gwen. A fenébe, tönkreteszel. Olyan…
Jesszusom. Elmegyek… Elmegyek!
Mélyebbre hatolt bennem, még mélyebbre, és felnyögött, ahogy
belém élvezett.
Nem emlékszem, mikor fejeztük be. Észre sem vettem, mikor vette
ki belőlem az análdugót. Elzsibbadtam. Kimerültem. Hamu voltam a
tűz után. Lezuhantunk az ágyra – én a hasamra, ő pedig mellém –,
izzadtan, kifulladva. Kimerülve.
Kielégülve.
JC tért magához elsőként.
– Ez hihetetlen volt. Az istenit, ez volt a legjobb.
Aztán nekem is kitisztult a fejem. Mert a szavak visszahozták az
emléket. Az emléket, hogy ez az egész csak egy hazugság. Eszembe
jutott, hogy ez csak egy gyors adag volt. Hogy nem volt kapcsolat, nem
volt elkötelezettség, nem volt szerelem. Eszembe jutott a kettőnk között
tátongó szakadék és a fal, mely mögé JC elrejtőzött.
Az oldalamra fordultam, el JC-től, és behunytam a szemem.
Könnyek csordultak ki a szemem sarkából. Nem tudtam eldönteni,
hogy az iménti fantasztikus orgazmustól, vagy a szívembe hasító
fájdalomtól. Hogy lehetett ilyen észbontó a szex, amikor épp
összetörték a szívemet?

252
 Képes voltam együtt lenni valakivel anélkül, hogy bármit is éreztem
volna iránta, anélkül, hogy a férfi bármit érzett volna irántam. De vajon
úgy is képes lennék erre, hogy érzek valamit a férfi iránt, aki ezt nem
viszonozza? Vajon el tudnám fogadni, amit nyújthat nekem – a világ
legjobb orgazmusát és a ritka pillanatokat, amikor összenézünk, eggyé
olvadunk és együtt érzünk?
Vagy ragaszkodnék a mindent vagy semmihez?
Durva ultimátumnak tűnt, és ahogy a heves orgazmus utóhatása
kezdett elmúlni, és nem követte se érintés, se csók, se ölelés, a mindent
vagy semmit észszerű döntésnek tűnt. Mert ez a sajgás, ez a
fájdalmasan gyötrelmes magány sokkal rosszabb volt, mint az a sajgás,
amit JC enyhíteni akart. Mintha az egyik szerencsétlenséget a másikra
cseréltem volna fel, és nem úgy tűnt, hogy megérte.
Az ágy megmozdult mögöttem. JC fölállt. Hallottam, hogy kiment a
fürdőszobába. Pár perccel később visszatért.
– Gwen?
Egy szót sem szóltam. Féltem, hogy ha megszólalok, elsírom
magam, vagy olyasmit mondok, amit meg fogok bánni. Kötődésről
nem lehetett szó. Könnyekről nem lehetett szó. Ezért behunytam a
szemem és alvást színleltem mély, egyenletes lélegzetvétellel.
JC felsóhajtott. Nehéz sóhaj volt, mely mintha súlyos takaróként
borult volna rám. Aztán újabb sóhaj következett. Mintha ezekkel a
sóhajokkal ki tudna űzni engem magából. Egy darabig csak mászkált a
szobában. Aztán kiment, én pedig elsírtam magam.
Nem estem túlzásba – nedves volt az arcom és elkenődött a
sminkem, de nem dagadt be a szemem. Gyerekkoromban megtanultam
észrevétlenül sírni. Azon alkalmakon, amikor a „hoppá” nem segített.

253
 Amikor elapadtak a könnyeim, letöröltem a sírás nyomait, és
észrevettem, hogy csend van. Túl nagy csend. Benéztem a
fürdőszobába, de üresen találtam. A nappalit ugyanígy. Meghallottam
volna, ha JC kinyitja a teraszajtót, de azért ott is megnéztem. Sehol sem
találtam. És üzenetet sem hagyott.
Már előtte is magányosnak éreztem magam, ez azonban rosszabb
volt. Magamra hagytak. A fájdalom, mely elmúlt a sírással, most olyan
hévvel tért vissza, hogy a korábbi szenvedésem semmiségnek tűnt
hozzá képest. Talán túlreagáltam. Talán nem reagáltam kellő érzéssel.
Nem tudtam eleget a szerelemről ahhoz, hogy felfogjam, mennyi érzés
volt megengedett.
Azt azonban tudtam, hogy nem várhattam itt egyedül. A picsába is,
már évek óta csak vártam! Tíz éve. Sőt, több. Egész életemben. Nem
menekülhettem el a börtönből csak azért, hogy egy másikban ejtsenek
foglyul.
Erőt vettem magamon, megmosakodtam és felöltöztem. Ahogy
összehúztam félmeztelen testemen a kabátot, még mindig abban
bíztam, hogy JC visszatér egy jó magyarázattal. Hé, csak leugrottam
egy kis pezsgőért. Amit fel is hozathatott volna. Csak friss levegőre
vágytam. Amire ott volt a terasz.
Nem tudtam, hogyan legyek veled, amikor nem kefélünk.
Ó! Hát erről volt szó! Ez legalább őszinte lenne. És ha ez volt a
magyarázat, akkor nem volt okom maradni. Az ajtóban megfordult a
fejemben, hogy itthagyom neki a szobakulcsomat. Ez még nem
jelentené azt, hogy soha többé nem jövök vissza – bejelentkeztem a
recepción. De ez egy üzenet lehetne. Ha meglátná, sejtené, milyen
állapotban mentem el innen.

254
 Végül inkább mégis megtartottam a kulcskártyát. Ő is üzenet nélkül
hagyott itt. Én sem hagyok neki üzenetet.
Kimentem a lifthez, annyi sztoicizmussal és magabiztossággal,
amennyire csak telt tőlem. A liftben megnyomtam a földszint gombját,
majd hirtelen ötlettől vezérelve megnyomtam annak az emeletnek a
gombját, amelyiken a konferenciatermek voltak.
Nem hallottam semmit, amíg oda nem értem a Madison teremhez.
Igaza volt – vastagok voltak a falak. Philip Glass Opening című
darabjának melankolikus dallamai szűrődtek ki az ajtón keresztül. A
faajtónak döntöttem a fejem, és hagytam, hogy átjárjon a zene. Hogy
belém hatoljon. Hogy lebilincseljen, ugyanakkor felszabadítson.
Csodálatos volt. Szívből jövő. Nem olyan szomorú, mint azok a
darabok, amiket korábban játszott nekem, és szerettem volna elhinni,
hogy ez talán azt jelentette, hogy JC már nem szenvedett annyira, mint
azelőtt. Vágyálmot fabrikáltam belőle, és visszafojtottam a
lélegzetemet, nehogy lemaradjak akár egyetlen hangról is. Mintha
ennek a melódiának ki kellett volna szabadulnia a zongorából. Mert
egy Philip Glass-darab volt, ami rám emlékeztette őt. Mert reménykedő
volt, nem pedig kétségbeesett.
De ez csak egy ábránd volt. S noha most, hogy megtaláltam JC-t,
már nem éreztem magam annyira elhagyatva, még nem éreztem magam
kevésbé magányosnak. Az a férfi odabent, aki belefeledkezett a
hangszer édes mámorába, elérhetetlen volt számomra. Ha bemennék és
félbeszakítanám, és föltenne a kis zongora tetejére, hogy a szájával és a
farkával sikolyokat szabadítson fel belőlem, még akkor is. Még akkor
is elérhetetlen maradna.
Én pedig továbbra is egyedül lennék.

255
 Végighallgattam a dalt. Aztán megcsókoltam a tenyeremet, egy
imádság erejéig a csukott ajtóra fektettem, majd szorosabbra húztam
magamon a kabátot, és hazamentem.

256
 Tizennegyedik fejezet
Szerdákban kezdtem mérni az életemet. A belső tévésorozatom minden
epizódja a szerdáinkról szólt. Pörögtek a fejemben a címek: A szerda,
melyen elaludtam. A szerda, amit lemondott. A szerda, amit megint
lemondott. A szerda, amikor kipróbáltam a fenékdugót. Ez az epizód
kétrészes volt – a második rész címe az volt, hogy A szerda, amikor
kiosontam.
Ennek pedig az, hogy A szerda, amikor otthon maradtam. Nem
szeszélyből hoztam ezt a döntést. Amikor a kiosonós epizódban
kiléptem a hotelből, már tudtam, hogy nem fogok többé visszamenni.
Hétfőn Alyssa kezébe nyomtam egy cetlit, hogy adja át JC-nek.
Szemétnek és gyávának éreztem magam, de ő kezdte.
A legrosszabb Alyssa önelégült arckifejezése volt.
– Egy cetlivel akarod megfogni?
Utólag több válasz is eszembe jutott – „De kíváncsiak vagyunk!”
meg: „Aranyom, nekem nem kell megfognom.” De annyira
nyomasztott a bűntudat, hogy béna módon csupán annyit mondtam:
– Csak add át neki.
Aztán a következő két napot azzal töltöttem, hogy összekuporodva
feküdtem az ágyamon, és próbáltam nem sírni. Szerda este Norma
bekukkantott hozzám munka után.
– Még mindig nem érzed jól magad? Nem mész el ma este?

257
 Az elmúlt héten olyan boldog volt, egyfolytában Boydról áradozott,
most, hogy végre beszélhetett róla. Nem akartam elrontani a jókedvét a
hülye fiúügyeimmel.
– Ja, nem vagyok jól. Lemondtam az estét.
– Ó. – Összevonta a szemöldökét. – Úgy terveztem, hogy a ma estét
Boyddal töltöm, mivel nem leszel itt. De szólhatok neki, hogy itt
maradok gondoskodni rólad.
A kedvessége olyan volt, mint só a nyílt sebre. Akárcsak a
szabadnapjaim. Lényegében egyetlen nyílt seb voltam, és most úgy
mart és dörzsölt minden, hogy elakadt a lélegzetem, és sajgott a
szívem. Norma talán tudna segíteni – elvonná a figyelmemet egy forró
fürdővel és kellemes zenével, és mentateát főzne nekem, mint amikor
hazajött a főiskoláról, és összeverve talált rám apánk legújabb
dühkitörése után.
Csakhogy ez a fájdalom belülről fakadt. A zenéről is csak JC jutna
eszembe a zongoránál, ahogy betöltötte a lelkével az üres termet.
Különben sem akartam tönkretenni Norma randiját azzal a férfival, aki
végre gondoskodott róla.
– Nem kell, nővérkém, jól vagyok. Valószínűleg úgyis csak
átalszom az egész éjszakát. – Pedig tudtam, hogy nem fogok aludni.
Hánykolódni fogok, és minden JC-vel töltött pillanatot felidézek
magamban. Pontosan ez volt az, amit nem akartam. Én csak
szabadságra és szórakozásra vágytam, és élni akartam.
Ehelyett csak kötöttségeket és bezártságot találtam.
Majd túlteszem magam rajta. Persze hogy túlteszem. Kemény lány
vagyok. De arról egy másik epizód szól majd. Ebben az epizódban
magam köré tekerem a láncaimat, mint egy takarót, miközben úgy

258
csimpaszkodom a börtönöm sarkába, mint egy állat, amelyik még nem
fogta fel, hogy nyitva a ketrec ajtaja.

***

Szinte arra számítottam, hogy csütörtök este JC megjelenik a klubban.

Főleg azok után, hogy a legutóbbi alkalommal köszönés nélkül
távoztam. Észszerűnek tűnt, hogy eltűnődjön, mi történt, és hogy
válaszokat akarjon.
Amikor mégsem jött, lenyeltem a gombócot a torkomban, és jelnek
tekintettem a távolmaradását. Korábban megküzdött a kegyeimért.
Ezzel vége volt. Így könnyebb volt odaadni Alyssának az üzenetemet a
következő hétfőn. És az azt következőn. A gond csak az volt, hogy el
kellett döntenem, mikor válnak szükségtelenné az üzenetek.
Amikor Alyssa szabadságra ment, és nem volt kivel átadatnom az
üzeneteimet, elérkezettnek láttam az időt. Különben is, ez már a
negyedik szerda volt. Volt ideje megérteni a célzást, de ha még mindig
nem tudná eldönteni, hogy végeztünk-e egymással, majd rájön abból,
ha nem leszek ott ezen a héten. Lemondás nélkül biztos lehet abban,
hogy vége.
Mi több, ez lett a mantrám.
Vége van, vége van, vége van.
Vége van, mondogattam, miközben dolgozni mentem csütörtökön.
Vége van, mondogattam, miközben készpénzzel töltöttem fel a
pincérek pénztárgépeit.
Vége van, mondogattam, miközben kinyitottam, és fölmentem a
Viperába előkészíteni a termet az aznap esti lánybúcsúra.

259
 Vége van, mondogattam, miközben benyitottam a terembe, és ott
találtam JC-t, ugyanabban a pózban ücsörögni, mint amikor először
találkoztunk. Kinyújtott lábakkal, a karjait lazán lelógatva kétoldalt.
Mozdulatlanná dermedtem, a vérem azonban rögtön felforrt. Mintha
hirtelen egy szaunába léptem volna be, de ez a gőz belülről égetett.
Nehezen kaptam levegőt, és amikor mégis sikerült, csak az ő illatát
éreztem – félig valódi, félig emlékbeli szantálfa parfümillatot, az
izzadság és a szex szagát. Dübörgött a szívem, kavargott a gyomrom és
kiélesedtek az érzékeim – nos, nem volt vége.
Korántsem volt vége.
Eljött!
A vágy ködén keresztül izgalom áradt szét testemben, melynek
kevésbé volt köze JC azon képességéhez, hogy testileg megrészegítsen,
sokkal inkább ahhoz az űrhöz a szívemben, melyet csak ő tudott
kitölteni. Ahhoz a belső részemhez, mely felismerte őt, mint az
egyetlen férfit, akire vágytam. Az egyetlent, akit szerettem. Ezt a
vibrálást nehezebb volt elhallgattatni, mint azt a sajgó másikat a lábaim
között. Pedig mennyire akartam, hogy elcsituljon. És hogy
felerősödjön. Mennyire akartam, hogy egyszerre hallgattassa el az
érzelmek leghalkabb moraját, és teli tüdővel énekelje világgá.
Erősnek kellett lennem. Nem akarhattam őt. Nem hagyhattam, hogy
visszarántson.
Az ölébe akartam ugrani, és könyörögni, hogy meglovagolhassam.
Nem! Ezt nem. Soha többé!
Különben is, mi van, ha nem is értem jött, ahogy titokban akartam?
Mi van, ha hivatalosan és végérvényesen is szakítani akar?

260
Belekapaszkodtam a csalódottságba, melyet a gondolat ébresztett
bennem, és hagytam, hogy ez vezérelje a beszélgetésünket.
De bizonyára nem kapaszkodhattam elég erősen, mert amikor végre
sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy meg tudjak szólalni, kásás
volt a hangom a sóvárgástól.
– Nem tudom, meglepődöm-e valaha is azon, hogy már azelőtt meg
tudsz jelenni a klubban, hogy egyáltalán kinyitnánk az ajtót.
Valójában elégedett voltam ezzel az üdvözléssel. Lazának tűnt,
pedig minden izmom megfeszült.
JC elmosolyodott, és esküszöm, máris nedves lett a bugyim.
– Remélem, hogy nem. Örülök, hogy meg tudlak lepni. – Gyanakvó
pillantást vetett rám. – A te meglepetéseidet viszont… nem biztos,
hogy szeretem.
Nagyot nyeltem. Nem tetszett ez a beszélgetés.
– A meglepetéseimet?
– Az első meglepetés az üres ágy volt, amire visszatértem. A
második meglepetés tegnap este ért, amikor nem jelentél meg.
Aha. Határozottan nem tetszett az irány, ami felé a beszélgetésünk
haladt.
Ami, beismerem, naivitás volt részemről, hiszen mi másra
számítottam? Sőt, mégis mit akartam, mit mondjon? Hogy nem zavarta,
hogy leráztam? Hogy észre sem vette, amikor váratlanul leléptem?
Hogy minden oké volt?
Nem, azt akartam, hogy zavarja, mert az azt jelentené, hogy
érdekeltem. Ezért bele kellett törődnöm a konfrontációba, akár tetszett,
akár nem.

261
 – Rendben. Nos… – Az ajkamba haraptam, és összeszedtem a
gondolataimat. – Az első dolog miatt nem akadhatsz ki, hiszen te
hagytál ott előbb engem. Ezer bocsánat, amiért azt hittem, hogy a
továbbiakban talán nemkívánatos a jelenlétem. – Kicsit szemetebben
hangzott, mint terveztem, de nem bántam meg. Tudnia kellett, hogy
nekem sem tetszett, amit ő csinált.
– Ja. Mert én aztán tényleg azt éreztettem veled, mennyire nem
akarlak.
Összevontam a szemöldököm a szarkasztikus megjegyzés hallatán.
Ugyanakkor nagyot dobbant a szívem. Tényleg ostobaság volt.
Tudtam, hogy akart engem. Hát persze hogy tudtam. Ám az ő szájából
hallani ezt olyankor, amikor nem épp arra készült, hogy belém
hatoljon, és még fel voltam öltözve – így más érzés volt. Mintha többet
mondott volna a szavai tényleges jelentésénél. Teljesen összezavart.
Tehetetlenül elfordultam tőle.
– Eltűntél. Azt hittem, ennyi volt. – Nekiálltam a székeket
rendezgetni az asztalok körül a vendégek igényei szerint, ahelyett hogy
JC arckifejezését figyeltem és elemezgettem volna.
A hátam mögött JC frusztráltan felsóhajtott.
– Odalent voltam. Elaludtál. Gondoltam, pihenned kell, ezért
lementem játszani egy kicsit. Korábban ez nem volt probléma.
Megpördültem.
– Már máskor is magamra hagytál?
– Ne csinálj ebből ekkora ügyet. – Felhúzta a lábait, és előrehajolt,
könyökével a combjára támaszkodott. – Párszor kiosontam, igen. Mint
mondtam, addig sosem jelentett gondot.
– Nem tudtál volna üzenetet hagyni?

262
 – Ezt én is kérdezhetném tőled.
Igaza volt. Ő legalább úgy ment el, hogy vissza is jött. Ellentétben
velem.
Mégis fájt. Dühös voltam. Ugyanakkor álszent.
– Ide hallgass, nem lesz lelkifurdalásom, amiért aznap este eljöttem.
Elzárkóztál előlem, amint beléptem az ajtón! – vágtam a fejéhez
keserűen. – Valójában talán ott sem hagytál, hiszen eleve ott sem
voltál.
Utáltam hallgatni magam. Vádaskodtam, és ami még rosszabb,
elárultam magam. Jobb volt, amíg nem jött rá, hogy éreztem valamit
iránta. Nem akartam, hogy engem vádoljon meg azzal, hogy
megszegtem a megegyezésünket azzal, hogy beleszerettem. Ha
szembesítene ezzel, valószínűleg letagadnám. Amivel még nagyobb
hülyét csinálnék magamból, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy mit
éreztem.
Mégsem tudtam visszafogni magam. Áradt belőlem az az érzelmi
zsarolós picsás szarság, amit legalább annyira utáltam kimondani, mint
érezni.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Gwen. Ott voltam. – Mégis
kerülte a pillantásomat, ami önelégültséggel töltött el. Mert
megerősített abban, hogy szándékosan zárkózott el előlem.
Ez nem azt jelentette, hogy tényleg érzett valamit irántam? Mi
másért rejtőzködne előlem? És ha egy napig érzett valamit, miért ne
érezné újra?
Talán én voltam túl makacs. Ha némi időt adok neki, ha türelmesebb
vagyok vele, talán hozzá tudna szokni az érzéshez.

263
 Másrészről viszont, mi van, ha én csak még jobban belebolondulok,
miközben ő sosem fog változni?
Találkozott a tekintetünk. Mint mindig, JC most is a lelkembe látott.
Látta bennem a vívódást. Kihasználta.
– Emlékszel. Tudom, hogy így van. Vagy emlékeztesselek, mi
történt aznap éjjel? Elmondjam, mit csináltunk? – Álmatag volt a
tekintete. – Ha még emlékszel, piszkosul jól éreztük magunkat.
Nem akartam beszélni arról a „piszkosul jó” éjszakáról. Már így is
meginogtam, és valami nevetséges okból kifolyólag a vitánk csak
fokozta a vágyamat. Nedves voltam, felizgultam, és a legkevésbé sem
volt szükségem annak a piszkosul jó éjszakának az emlékére.
Visszafordultam a székekhez, és morcosan pakolásztam őket tovább.
– Tudod, mit? Felejtsd el, amit mondtam. Eljöttem, mert nem voltál
ott. Utána nem kerestél, ezért azt hittem, nem jelentett gondot.
– Gondoltam, egy kis privát szférára van szükséged. Aznap éjjel
rendesen kibillentettelek a komfortzónádból. Szexuálisan. – Még
mindig ugratott, provokálni próbált. Próbálta arra terelni a
gondolataimat, amire ő akarta – a testi kapcsolatunkra. Arra, hogy
milyen jók voltunk együtt az ágyban.
De nem vált be. Az, hogy azt hitte, a szexről van szó, csak tovább
rontott a helyzeten. Rohadt szemétláda! Egyre idegesebb lettem, holott
megkönnyebbülhettem volna, hogy nem tette szóvá az érzelmi
kötődést.
Ha pedig tényleg annyira kibillentett volna a komfortzónámból a
fenékdugóval kufircolás, mint ahogy ő sejtette, akkor nem kellett volna
jobban törődnie velem?

264
 – Mindegy… – mondtam, inkább csak magamnak, mint neki. Nem
bírtam tovább vesézgetni azt az éjszakát. Ha csak eszembe jutott, úgy
dörzsölt, mint egy gyapjúpulcsi, ami jól néz ki, de itt is szúr, ott is szúr,
mindenütt szúr.
Meg kellett szabadulnom a pulcsitól.
Színlelt harciassággal fordultam JC felé.
– Ami pedig azt illeti, hogy nem mentem el tegnap este, azon nem
kellett volna meglepődnöd. Három hét után azt gondoltam, megérted a
célzást.
Feszült lett a tartása.
– Miféle célzást?
Nehezebb volt kimondani így, hogy engem nézett. Hiába
gyakoroltam egész nap. Vége van. Kinyitottam a számat, hogy
kimondjam. Egy hang se jött ki a torkomon.
JC fölpattant a székről, és szigorú arckifejezéssel – sokkal
szigorúbbal, mint valaha – odalépett hozzám.
– Miféle célzást? – ismételte.
Hátrahőköltem. Nem bírtam megszólalni, se másfelé nézni.
Beleremegtem a kételybe. Elrontottam. Ebben a pillanatban
rádöbbentem, hogy azért tűntek szemétségnek a tetteim, mert azok is
voltak.
Leolvasta a bűntudatot az arcomról.
– Véget vetsz a megegyezésünknek, Gwen? Mert ha igen, azt
hiszem, megérdemlem, hogy legalább a szemembe mondd.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Sajnálom. Igazad van. Megérdemled. – Istenem, olyan kicsinek
éreztem magam. És kimerültnek. És érdemtelennek. – Azt hittem,

265
hogy… – Hogy ha szemtől szemben próbálok szakítani, sose tudom
végigcsinálni. Ezt azért mégse mondhattam el neki. – Nem is tudom,
mit hittem. Tévedtem.
Színpadiasan széttárta a karját.
– Na végre! Most már haladunk. – Leeresztette a karját. – Most
pedig áruld el, hogy miért?
– Mit miért? – Felkészülhettem volna erre a beszélgetésre. Hülyeség
volt azt hinnem, hogy sosem kerül rá sor, és nem kell hihető
válaszokkal készülnöm.
– Miért akartál szakítani? Megbántottalak? Nem működtek a
dolgok? Találtál valaki mást?
– Nem! – Ki kellett találnom valami hazugságot, de ezek közül
egyik sem tűnt méltányosnak. – Egyik sem!
– Akkor mi a baj? – Felsóhajtott, ahogy ezt kérdezte, szemmel
láthatóan megkönnyebbült. – Ugyan már! Jók vagyunk együtt, Gwen!
Nem mondhatod, hogy nincs köztünk szikra.
– Sok minden baj van. – Visszafordultam a székekhez, és
kihasználtam az alkalmat, hogy távolabb kerüljek tőle.
Követett.
– Például?
– Például a munka. Dolgom volt.
– A szerdáid attól még akkor is szabadok! Nem mondhatod, hogy
nem így van. Tegnap este benéztem.
Utánam jött! Ez övön alul ért. Amíg én otthon kuporogtam, abban a
hitben, hogy nem is érdekli, hogy vége a kapcsolatunknak, ő eljött
hozzám a klubba. Tényleg ennyire látni akart? Vajon ő is elárulta
magát? Vajon ez azt jelentené, hogy ő is érzett valamit?

266
 Erre nem gondolhattam. Veszélyes terepre tévedtem, és már így is
túl közel voltam ahhoz, hogy azt mondjam, a picsába ezzel az egésszel,
ott leszek jövő héten.
– Igen, még mindig szabad minden szerdám. De mással töltöm a
szabadidőmet.
– Például mivel?
Nem tágított mellőlem. Éreztem a közelségét, mint egy forróságot
izzadó falat. Ha hátradőlnék, és hagynám, hogy nekizuhanjon a testem,
vajon elkapna? Biztonságban érezném magam vele? S vajon kárpótolna
ez mindazért, amit nem tudott megadni nekem?
– Nem tudom… dolgok – dadogtam. – Családi dolgok. A
nővéremnek szüksége van rám. És az öcsémnek is. Apámat néhány hét
múlva kiengedik a börtönből, és ez nagy hatással van a…
JC a szavamba vágott.
– Szóval kicsit ideges vagy. Na és?
Megpördültem a sarkamon, nem tudtam eldönteni, hogy a közönye
vagy a leereszkedő stílusa zavart jobban.
– Ha a változatosság kedvéért hagynád, hogy eláruljak magamról
valamit, akkor talán megértenéd, miért vagyok nem is kicsit ideges.
– De mi nem ezek vagyunk. Mi nem ilyenek vagyunk egymással.
Kifejezéstelen hangja elárulta az igazságot. Legalább annyira
győzködte magát, mint engem. Ismét megjelent előttem egy lehetséges
kapcsolat képe, melyhez türelemre lenne szükségünk. Ha lenne erőm
kivárni, egy nap talán ilyen sokat jelenthetnénk egymásnak.
Csakhogy gyáva voltam.

267
 – Nem ilyenek vagyunk – mondtam. – Igazad van. Megegyeztünk a
gondtalan szórakozásban. Erre most vitatkozunk. A kötődésektől
mentes kapcsolatunk miatt. A szex miatt. Én nem ezt vártam ettől.
Elszorult a torkom, és meg kellett köszörülnöm, mielőtt folytattam.
– Különben is, a lényeg, hogy most nincs erre időm. Mással vagyok
elfoglalva.
Vissza a székekhez. Koncentrálj a székekre!
JC habozott, és azt hittem, végre sikerült leráznom.
Ám ekkor ismét mellettem termett, lezserül, mégis kitartóan.
– És éppen ezért van most szükséged erre. Ki kell eresztened a gőzt.
Kell, kell, kell. Furcsálltam ezt a vitát. Tedd ezt, mert neked ez kell.
Mit érdekelte őt, hogy mi kellett nekem? Neki mi kellett?
Felé fordultam.
– Mit keresel itt egyáltalán, JC? Nem kéne a gépen lenned?
– Elhalasztottam a visszautat.
– Mikorra?
– Holnap estére. – Zsebre tette a kezét, s noha szerettem ezt a pózt,
már tudtam, hogy ez egy kevésbé magabiztos testtartás volt.
Rajtam volt a sor, hogy visszaéljek vele.
– Miért? – Én is el tudtam játszani vele ugyanazt a játékot. A
provokálást, a véget nem érő provokálást. Kellő motivációval nem is
ment olyan nehezen. – Miért halasztottad el az utat?
Vállat vont.
– Még nem akartam elmenni.
– Miattam?
Beletúrt a hajába, képtelen volt rám nézni. Képtelen volt válaszolni.

268
 Sarokba szorítottam, és ez feldobott. Mert csak akkor tudtam így
hatni rá, ha már másképp sikerült hatnom rá. Tovább ütöttem a vasat,
és kikerültem egy széket, hogy semmi se álljon kettőnk közt.
– Miért nem tudod kimondani? Miattam, nem igaz?
Hirtelen megragadta a karomat, és durván magához rántott.
– Igen, miattad. Hát persze hogy miattad. Szükségem van… – Ajka
szinte érintette az enyémet: csábítón, ingerlőn. Nem tudtam eldönteni,
hogy azt szeretném-e, ha megcsókolna, vagy azt, ha befejezné a
gondolatot.
Mély levegőt vett, lehelete a számat perzselte, teste elernyedt, ahogy
hozzám simult, forrón és hívogatón.
– Szükségem van egy kis lazításra. Sok dologra kell gondolnom. És
csak rád akarok gondolni. Téged akarlak érinteni. – Simogatni kezdte a
karomat. – Téged akarlak csókolni.
Mint egy függő, megint a megadás szélén táncoltam, nem érdekelt,
volt-e bármi valódi a drogja mögött. Félig behunytam a szemem, az
érintése perzselte a bőrömet, és tettem egy utolsó kísérletet, hogy
megszabadítsam magam.
– Több száz lány lazítana veled boldogan.
– Nem érdekel. Nekem csak te vagy.
Elakadt a lélegzetem. Térdre zuhantam volna, ha nem tart még
mindig a karjaiban. Pedig még mindig nem csókolt meg, ajkai még
mindig nem érintették az enyémet.
Felpillantottam a szemébe. Már megbánta, amit mondott. Az arcára
volt írva, ahogy az iménti szavak csak kicsúsztak a száján. Vagy talán
rosszul fogalmazott. Nem tudtam eldönteni. Csak azt láttam, hogy azt
kívánta, bárcsak visszavonhatná, amit mondott.

269
 Kikészített.
Behunyta a szemét, és a következő néhány pillanatban csak arra
tudtam gondolni: „Miért nem ereszt el?” Amikor ismét kinyitotta, arra
számítottam, hogy visszavonja, amit mondott. Vártam. Fohászkodtam
érte, mert noha nagyra értékeltem a vallomását, nem bírtam elviselni,
bármit is jelentett. Nem segített. Csak rontott a helyzeten.
Amikor ismét megszólalt, gondosan megválogatta a szavait.
Kimérten beszélt.
– Nem akarom erőltetni – mondta. – Igazad van, abban maradtunk,
hogy alkalmi lesz a dolog. És többnyire még mindig az. De sokat
fejlődtél. Boldogabbnak tűnsz. Én pedig… szeretek veled lenni. Nem
szeretném, ha épp akkor érne véget a kapcsolatunk, amikor a
legnagyobb szükséged van rám.
Minden második szavától elolvadtam. A többitől feldühödtem.
Amiatt meg fölöslegesen aggódott, hogy nem tud meglepni, mert a
legkevésbé se számítottam arra, amit most mondott.
Végigsimította a karomat.
– Tudom, hogy dolgoznod kell. Nem is tartalak fel tovább. –
Megfogta a kezemet. – De ma este a hotelben leszek. Örülnék, ha
beugranál a műszakod után. Gondolkozz el rajta. – Eleresztett, majd
egy utolsó pillantás után az ajtó felé indult.
A karomra néztem, ahol megérintett. Szinte biztos voltam benne,
hogy égésnyomokat fogok látni a bőrömön. Biztos, hogy rajtam hagyta
a nyomát.
Eltűnődtem, vajon nekem sikerült-e jelet hagynom rajta.
– És veled mi a helyzet, JC? – szegeztem a hátának a kérdést. –
Neked is szükséged van rám?

270
 Megtorpant, de nem nézett hátra.
– Mi nem ilyenek vagyunk, Gwen. Nem ez van köztünk. – Fagyosan
ölelésbe zártak a szavai, ő pedig továbbindult. A küszöbről azonban
visszafordult. – De ma eljöttem, nem igaz?

***

Amikor becsúsztattam a kártyámat a nyílásba, már nem tudtam, mi volt

köztünk, sem azt, hogy mi fog történni. Csak azt tudtam, hogy nem volt
más választásom. El kellett jönnöm. Még akkor is, ha nem mondott
semmi jelentőségteljesebbet annál, hogy „Csak te vagy”, még akkor is,
ha nem tett többet, mint hogy megjelent a klubban. Akkor is eljöttem
hozzá.
A karosszékben bóbiskolt, ám ahogy elindultam felé, fölpattant a
szemhéja. Mintha még álmában is megérezte volna a jelenlétemet.
Megköszörülte a torkát.
– Eljöttél.
– És el is szándékozom menni.
Lassan pajkos mosolyra húzódott a szája, mely egyszerre volt
ismerős és izgató.
– Ez kihívás?
Alig volt időm bólintani, mielőtt a karjaiba kapott. Perceken belül
kiszabadította a farkát, levette a bugyimat, és ölbe vett. Nedves voltam,
de még szűk, amikor belém nyomult. Felkiáltottam a gyönyör és a
fájdalom keverékétől, és a nyakába csimpaszkodva könyörögtem a
folytatásért.
JC megadta, amit akartam, vadul kefélt engem. Kemény volt.
Könyörtelen. Ez volt a büntetésem a távolmaradásért; durvábban bánt

271
velem, mint valaha, beleharapott a mellbimbómba, ujjaival a csípőmbe
vájt.
Közben beszélt hozzám. Ezúttal ahelyett, hogy megkérdezte volna,
mit érzek, inkább ő írta le nekem:
– Szereted, amit csinálok veled. Ezt élvezed. Imádod, amikor
benned vagyok, Gwen. Most érzel engem. Érzel. – Ez emlékeztető volt.
Nehogy elfelejtsem. Hogy erre gondoljak, mielőtt megint eszembe
jutna a szakítás.
Elélveztem. Többször is. Mire ő is elment, én már berekedtem, és
sajogtak a combjaim. A ruhám forrón tapadt izzadt testemre. S noha a
lábaim közül nem múlt el a sóvár bizsergés, kielégült voltam. Még
akkor is, amikor JC gyengéden letolt magáról. Még akkor is, amikor
kerülte a tekintetemet.
Már megértettem, és elfogadtam. Így fognak menni köztünk a
dolgok. Találkozunk. Kefélünk. JC falakat húz közénk. Én pedig
szeretem őt.

272
 Tizenötödik fejezet
– Akarod, hogy kitöltsem a kompenzációs űrlapot Deannek?
Az ilyesmit Matt szokta csinálni, de én már végeztem a
munkámmal. Ha nem foglalom el magam valamivel, valószínűleg
elalszom. Ez volt a legnehezebb a padlófényezésben – ébren maradni.
Negyedévente végezték, és csak akkor lehetett csinálni, amikor zárva
volt a klub. Körülbelül négy óráig tartott megcsinálni az embereknek,
és legalább két menedzsernek jelen kellett lennie biztonsági okokból,
mivel a padlófényezők szerződéses munkások voltak. Már elmúlt
reggel kilenc, és hat óra óta csinálták. Mivel előző éjjelén zártam be
Matt-tel, mi ketten maradtunk itt.
– Hm? – Matt jobban figyelt a rádióra, mint rám. Egész reggel be
volt kapcsolva, a híreket hallgatta. Épp egy letartóztatásról adtak hírt
egy helyi nő négy évvel ezelőtti meggyilkolása kapcsán.
Kirázott tőle a hideg. Utáltam a híreket. Minden hírt. Az összes hírt.
A saját életemben is épp elég szörnyűség történt. Nem bírtam
végighallgatni a gyilkosságok, nemi erőszakok, emberrablások és
drogfogások történeteit. Valójában mind ugyanarról szólt –
fájdalomról, fájdalomról, fájdalomról. Nekem már elég fájdalomban
volt részem. Nem volt szükségem többre. Csak eszembe juttatta az
erőszakos múltat és az apámat, akit egy hete engedtek ki a börtönből.
Még nem láttam, de nem is akartam látni. Gondolni sem akartam rá.
– Miért nem mész haza, Matt? – Akkor legalább zenét
hallgathatnék. Valamit, ami nem ilyen nyomasztó. Közben JC-ről

273
ábrándozhatnék anélkül, hogy bárki is megkérdezné, mire gondoltam,
mialatt a semmibe bámultam.
Újabban szinte minden szabad pillanatom ezzel telt – újra átéltem a
JC-vel töltött éjszakákat. Hat hete kért meg, hogy folytassuk tovább a
megegyezésünket. Azóta stabilabb lett a kapcsolatunk. Többé nem volt
olyan rideg velem, mint azon az éjszakán, amikor az üres ágyban
ébredtem, de nem is volt olyan nyitott, mint aznap, amikor kiléptünk
együtt a való világba. Ezt elfogadható kompromisszumnak tartottam.
Valójában nem is volt más választásom. Biztos voltam benne, hogy
érzett irántam valamit, és nem akartam lemondani róla. Egyébként is,
akár érzett valamit, akár nem, én minden együtt töltött éjszakával még
jobban beleszerettem. Többé nem gondolhattam szakításra. Vele
akartam lenni, bármilyen feltételeket szabott.
Mégis többről álmodoztam. Azt mondogattam magamnak, hogy ha
türelmes vagyok, talán valóra válhat az álom.
Aminek viszont nem volt helye az álmaimban, az a bemondó
monoton hangja volt:
– …egyelőre nem valószínű, hogy óvadék ellenében szabadlábra
helyeznék…
Mivel Matt még nem válaszolt, fölálltam, és odaléptem az
asztalához.
Csettintettem egyet kifejezéstelen arca előtt.
– Hé, Matt! Szerintem elaludtál nyitott szemmel. Miért nem mész
haza?
Matt pislogott néhányszor, majd mintha magához tért volna a
kábulatból.

274
 – Sajnálom. Azt hiszem, kicsit tényleg elbambultam. – Az órájára
pillantott. – Maradok. Paco mindjárt végez.
– Pontosan. Paco mindjárt végez, ezért fölöslegesen ülnénk itt
mindketten.
Elmosolyodott.
– Tudod, hogy nem hagyhatlak itt egyedül.
Mindig betartottuk a két menedzser legyen jelen szabályt. Nem
gondoltam, hogy épp most lenne gond.
– Nem leszek egyedül. Itt lesz velem Paco. És mindketten tudjuk,
hogy az a cuki kis öregember semmit sem fog tenni velem. Szóval
menj. Én délig egyébként sem szoktam lefeküdni, úgyhogy még mindig
éber vagyok. – Vagy legalábbis az leszek, amint föltehetem Siát.
Matt még mindig habozott.
– Kikísérlek, és megnézzük, hogy mennyi munka van még hátra
pontosan. Gyere. – Intettem, hogy kövessen, és az ajtó felé indultam.
Amikor nem mozdult, visszamentem érte, megragadtam a karját, és
megrántottam. – Gyere már, te makacs vén öszvér!
Felnyögött. De azért mosolyogva felállt.
– Nem egyeztem bele. Megnézzük Pacót, aztán majd meglátjuk.
– Oké. De hozd a cuccod, mert ha már majdnem kész, akkor
hazaindulsz.
Matt motyogott valamit arról, hogy micsoda zsarnok vagyok, és
emlékeztetem valakire, miközben kivette a kulcsait és a tárcáját a
széfből, ahol munka közben szokta tartani. Amint kilépett az irodából,
meghallottuk a padlócsiszolót, és kiderült, hogy Paco épp most kezdte
el a munkát a földszinten. Mindig felülről lefelé haladt.

275
 – Látod? Majdnem kész. Sipirc! – Kikísértem Mattet a személyzeti
bejárathoz, hogy meggyőződjem arról, hogy tényleg elmegy, és
kivettem egy palack vizet a személyzetnek fenntartott hűtőből. Épp
visszaindultam az irodához, amikor kopogtattak az ajtón.
Az előírás szerint mindig ellenőrizni kell a biztonsági kamerákat,
mielőtt bárkit beengednénk, Matt azonban az imént ment el, ezért azt
gondoltam, csak ő lehet.
– Ittfelejtettél valamit? – kérdeztem, ahogy kinyitottam az ajtót.
Nem Matt állt odakint.
– Apa!
Ösztönösen hátraléptem. Ez a reakció bevésődött az agyamba az
évek alatt. Hiba volt. Rá kellett volna csapnom az ajtót. De már túl késő
volt, mert a férfi, aki világéletemben rettegésben tartott, már átlépte a
küszöböt.
– Gwenyth. – Ferde és sötét volt a mosolya. – Nézzenek oda!
Milyen csinos lettél. – Soványabb volt, mint amikor legutóbb láttam.
Ráncosabb. Szívósabb. Sosem csillogott a szeme, most viszont a szín is
eltűnt belőle, csak két fekete lyuk volt a helyén. Sötét hajába ősz
hajszálak vegyültek. Sebhelyei voltak. Rengeteg sebhely volt az arcán
és a nyakán, feltehetően börtönbunyók emlékei. Az egyik feltűnően
csúnya seb a jobb szemétől az állkapcsáig húzódott. Kirázott a hideg,
ha csak ránéztem – látszott, mennyire fájdalmas lehetett.
Megérdemelte!
Becsukta maga mögött az ajtót, de nem elég erővel ahhoz, hogy
bezáródjon.
Újabb lépést tettem a konyha felé. Felgyorsult a szívverésem, olyan
erővel dobogott a szívem, hogy biztos voltam benne, ő is hallotta. Ne

276
pánikolj, hajtogattam magamban. Még ne. Talán csak látni akart.
Hülyeség lenne, ha bántana, amikor csak most szabadult.
Nem mintha az apámnak olyan sok esze lenne…
Valahogy sikerült megtalálnom a hangomat.
– Mit keresel itt?
– Hát így illik köszönteni az apádat? – Csípőre tette ökölbe szorított
kezét, és körülnézett. – Egy konyha, mi? Azt hittem, ez valami
zeneklub.
– Ez egy éjszakai klub, ahol ételt is felszolgálnak. – Nem tudtam,
miért magyarázkodtam, de reszkettem, a gondolataim ugyanolyan
reszketegek voltak, mint a testem. – Nem szabadna itt lenned. Ide csak
a személyzet léphet be. El kell menned.
Kapkodtam a tekintetemet. A válla fölött láttam, hogy az ajtó nem
csukódott be teljesen – vajon el tudnék szaladni előle? Mögöttem
valahol Paco dolgozott – vajon meghallaná a zajban, ha sikoltanék?
Ez mind berögzült reakció, mondogattam magamnak. Még nem
fenyegetett meg. Nem fog fenyegetni.
– Ne aggódj. Nem maradok soká. Csak beugrottam a hírekkel.
Nem az a fajta ember volt, akinek a szájából megnyugtatóan
hangzott a „ne aggódj”. Nagyot nyeltem.
– Miféle hírekkel?
– Szabad vagyok! – Felemelte a kezét. Összerezzentem a hirtelen
mozdulattól, amitől még szélesebb lett a mosolya.
Játszadozott velem. Hát persze hogy kiszabadult. Itt állt előttem,
nem igaz? Az volt a célja, hogy meglepjen és kiborítson. Mindkettő
sikerült.

277
 Csak tátogtam, nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tudtam, mit akart
hallani.
Összehúzta a szemét, és az állára tette az ujját.
– Ja, persze, igaz is. Ezt már tudod. Azt mondtad az ügyvédemnek,
hogy látni sem akarsz, ha kiengednek. Nem hittem a fülemnek, amikor
elmondta. Meg kellett győződnöm róla.
Görcsbe rándult a gyomrom az ismerős rettegéstől.
– Én ilyet nem mondtam. – Vékony és bizonytalan volt a hangom.
Mély levegőt vettem, és megacéloztam magam. – Norma csak annyit
mondott az ügyvédnek, hogy nálunk nincs férőhely. És tényleg nincs is.
Csak egy kis kétszobás lakás. – Ami hazugság volt. Három szobánk
volt – Ben lakott a harmadikban, amíg velünk élt. Most már Norma
irodája, és egyben raktárszoba volt.
Apámnak szikrázott a szeme.
– Akkor a kanapén aludnék. Tíz év börtön után bárhol szívesen
aludnék.
Az ajkamba haraptam, kifogásokat keresve.
– Nem működne. Más az időbeosztásunk. Nem tudnál aludni, ha
valaki mindig mászkálna a lakásban. Különben is, nem egy
rehabilitációs szálláson kéne most lenned?
Vállat vont.
– Csak egy kis ideig. Amikor onnan kiengednek, szállásra lesz
szükségem. Nyilván találtok nekem helyet abban a puccos lakásban.
– Az Norma lakása, apa. Ő pedig már megmondta, hogy nem
működne. Tőle kell megkérdezned, ha azt akarod, hogy meggondolja
magát. – Nem sajnáltam Normát a hárítás miatt. Apánk anya halála
után kezdett bántalmazni minket, és mivel Norma addigra már idősebb

278
volt, neki nem sok jutott belőle. Apánk nem tudott úgy zsarnokoskodni
fölötte, mint Ben fölött és fölöttem. Velem ellentétben Norma simán
kezelni tudna egy konfrontációt.
A gond csak az volt, hogy ezt apa is tudta.
– De édes! Nem beszélek Normával. Sose kedvelt engem. Tudtad,
hogy az a hülye picsa egyetlen karácsonyi lapot se küldött, amíg
börtönben voltam?
Ez a megjegyzés szíven talált. Én az első két évben küldtem lapot,
mert még mindig azt hittem, hogy szeretni tudom őt. Aztán rájöttem,
hogy egyszerűen csak féltem tőle. Különös, milyen könnyű
összekeverni ezt a két érzést, holott semmi közük egymáshoz.
Lázasan kerestem a módját, hogy lenyugtassam. Bocsánatkérés! Azt
mindig szerette.
– Sajnálom, hogy nem kerestünk gyakrabban. Úgy tűnt, könnyebb
lenne – mindannyiunknak –, ha tartanánk a távolságot.
– Könnyebb. El is hiszed, amit mondasz, vagy csak védekezni
próbálsz?
Azt akartam mondani, hogy csak kedves akartam lenni. Hogy nem
kell védekeznem, mert semmi rosszat nem tettem.
Csakhogy féltem, és igenis védekezni próbáltam.
– Így hittem, apa. Még most is így hiszem. De már különben is kint
vagy. Szóval minden oké. – Mint fiatalabb koromban, most sem
tudtam, mit mondjak, vagy hogyan mondjam. Mintha a szavakkal
játszottam volna orosz rulettet. Mit szeretne hallani? Mi bőszítené fel?
– Igen. Minden oké. Kivéve, hogy meg kell élnem valamiből. Minél
több pénzt keresek, annál hamarabb kerülök ki arról a helyről. Tudod,
milyen nehéz büntetett előélettel rendes munkát találni?

279
 Megráztam a fejem, nem mertem megszólalni, csak imádkoztam,
hogy Paco mihamarabb végezzen.
– Nos, találtam valamit.
– Nagyszerű! Gratulálok! – Túl lelkes voltam. A mosolyom túl
széles.
Egy szót sem szólt. Fagyosan méregetett.
Rádöbbentem valamire, és kirázott a hideg. Norma csak azt
követően vette a lakást, hogy apát lesittelték. Apa tudta a címét, mivel
ez a cím szerepelt az iratokon a legközelebbi hozzátartozó alatt.
Megszerezhette a szabadulása után. Különben a környék alapján
mondhatta, hogy „puccos”.
Az én munkahelyem azonban egy iraton se volt megadva. Norma
ügyelt rá, hogy Bennel mindketten biztonságban legyünk tőle, még
akkor is, amikor rács mögött volt. Azért, hogy biztonságban érezzük
magunkat, mondta Norma. Most rájöttem, hogy a jövőre készült.
Pontosan ezt a helyzetet akarta elkerülni.
Sose volt jó ötlet apámat kérdőre vonni, de tudnom kellett.
– Hogy találtál meg egyáltalán? Ki mondta, hogy itt dolgozom?
– Az ügyvédem, még régebben. Egy este bejött, és látta, hogy itt
dolgozol. Szép munka, Gwen! Egy ilyen nagy klubot vezetni a
belvárosban. Ez komoly teljesítmény egy ágrólszakadt Anders
kölyöktől. Nem hittem, hogy te is viszed valamire, mint a nővéred. Azt
viszont baromira tudom, hogy a buzi kisöcséd semmire se viszi.
Megfeszült az állkapcsom Ben hallatán, és most először örültem
annak, hogy átköltözött a túlpartra. Így őt nem tudja zaklatni az apánk.
– Na mindegy. – Megvakarta a nyakát az inggallér alatt. – Csak a
szerencsémben bíztam, amikor ma eljöttem. Gondolom, éjszaka szoktál

280
dolgozni, de én csak napközben jöhetek ki. Szerencse, hogy rád
találtam.
– Ja. Szerencse. – Egy olyan napszakban, amikor bent sem szoktam
lenni, egy olyan napon, amikor én voltam az egyetlen alkalmazott az
épületben, az egyetlen istenverte alkalommal, amikor nem néztem a
biztonsági kamerára, mielőtt ajtót nyitottam. Rohadt nagy szerencse.
– Nézd! – mondtam, önuralmat színlelve. – Vissza kell mennem
dolgozni. Mindjárt utánam jön a főnököm. Szóval menned kell.
Figyelmen kívül hagyta a blöffömet – vagy nem hitt nekem, vagy
nem érdekelte.
– Nem lesz elég, Gwen. A munkám. Nagyon sokáig tartana
kijutnom a rehabilitációs intézetből, mire telne egy saját helyre a
béremből. És nem maradhatok olyan sokáig. El sem tudod képzelni,
milyen az a hely.
– Nem lakhatsz nálunk, apa, mondtam, hogy az…
– Norma döntése – fejezte be velem. – Akkor lássuk csak. Ha ez
nem működik, talán másképp is segíthetnél. – Félig behunyt szemmel
vakargatta a nyakát, hosszú haja remegett a mozdulattól. Egy vakarózó
kutyára emlékeztetett. – Mi lenne, ha egyszerűen ideadnád a pénzt?
Igen. Tényleg egy sunyi kutya volt.
– M-mennyit? – dadogtam, ahogy a félelmem a tetőfokára hágott.
Afelé terelt, hogy nemet mondjak neki, és még sose próbáltam nemet
mondani neki.
– Hm. – Végigmérte a ruhámat, a cipőmet. Nem éppen a legfelsőbb
kategória volt, de mivel a számlákat Norma fizette, futotta néhány szép
holmira. Bűntudatom támadt, ahogy eszembe jutott a gyerekkorunk. A
mostani cipőm árából egyhavi ennivalóra telt volna.

281
 Ezért nem is kellett volna meglepődnöm, amikor kimondta az
összeget.
– Huszonötezer megteszi.
– Ennyi pénzem nincs! – tiltakoztam. Reszketeg és vékony volt a
hangom. Apa minden választ utált, ami nem „Igen, uram!” volt.
– Ugyan már! Amilyen szép épületben laktok, ti, lányok!
Lefogadom, hogy huszonöt még a félévi lakbéreteknél is kevesebb.
Nem ér meg nektek félévi lakbért az, hogy szegény öreg apátok
kikerüljön abból a fertőből, ahol egy rakás mocskos drogossal kell
együtt élnie?
– Nem nálam van a pénz. Mondtam már. Normánál. Az én
fizetésemből a rezsire is alig futja. – Újabb hazugságok. Újabb
mutogatás Normára. Ő azonban le tudná szerelni. Ő tudná, mit kell
mondania ahhoz, hogy apa meghátráljon, míg én… egyszerűen…
képtelen voltam rá.
Apa csettintett a nyelvével, ami sokkal fenyegetőbben hangzott,
mint kellett volna.
– Meg tudod szerezni. Tudom, hogy képes vagy rá.
Hevesen megráztam a fejem.
– Nem tudom.
– Kérj Normától. – Elindult felém beszéd közben. – Odaadja neked.
Tedd meg a drága öreg apádért! Hogy jóvátedd, hogy olyan sokáig le
se szartál! – Ahogy közeledett felém, én hátráltam, amíg neki nem
faroltam egy acél konyhapultnak, ahonnan nem volt hová menekülnöm.
Belekapaszkodtam a kemény felületbe a hátam mögött, és lázasan
gondolkodtam, mi legyen a következő lépés. Ha azt mondom, hogy
megszerzem a pénzt, vajon elmegy? És azután? Tényleg oda kellene

282
adnom neki a pénzt? El kellene rejtőznöm? Semmivel sem tudnák
megvádolni. Gyerekkorunkban párszor jártak nálunk a zsaruk és a
szociális gondozók, de apám gondoskodott róla, hogy azt lássák, amit
látni akartak: ételt az asztalon, játékokat a házban. Mindig ügyesen
titkolta a bűnjeleket. Főleg úgy, hogy a bántalmazás fele érzelmi volt.
Lelki terror, ami nem hagyott látható sebeket.
Ez is egy ilyen játék volt. Ha nem adom oda neki a pénzt, akkor
bántalmazni fog. Ebben biztos voltam. Jó lett volna hinni abban, hogy
megváltozott az évek alatt – én hittem benne –, de a börtön még
senkinek sem lágyította meg a szívét. Ha megüt, ha testileg bántalmaz,
a törvény közbelép. Abban nem reménykedhettem, hogy visszakerül a
rács mögé, de vajon megér egy ütlegelés egy távoltartási végzést?
Megérte. De nem hittem, hogy képes lennék szándékosan
provokálni. Közbeszólt a berögzült reakció. Engedelmeskedtem.
Próbáltam elkerülni az ütlegelést.
Csakhogy…
Valami elszakadt bennem. Megjelent egy másik érzelem a félelem
mellett. A harag. Hogy merészeli? Hogy merészel idejönni a
munkahelyemre, betolakodni az életembe, és kártérítést követelni a
börtönben töltött évek miatt, ahová azért került, mert verte a gyerekeit?
Hogy merészelt egyáltalán megverni bennünket? Évekig tartott, mire
sikerült megszabadulnom a folyamatos rettegéstől, és még tovább, mire
bármiféle magabiztosságra szert tudtam tenni. Hogy merészelte ezt
most elvenni tőlem?
– Nos? – Újabb lépést tett felém. Már csak egy karnyújtásnyira volt
tőlem.

283
 Minden erőmet összeszedtem – többet is, mint hittem –, kihúztam
magam, és így szóltam:
– Nem.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy nem. Nem adok neked pénzt. Nem azért, mert
Norma nem adná oda nekem, hanem mert nem akarok. Nem a tiéd.
Nem tartozunk neked. Semmivel sem tartozom neked.
Durr! Az ökle az arcomon csattant. Hallottam a hangot, mielőtt
észleltem a zsibbadást, az égő fájdalmat. Számítottam rá, ám amikor a
keze eltalálta az arccsontomat, megdöbbentett, elakadt a lélegzetem, és
elsötétült körülöttem a világ.
Felhördültem, az arcomhoz kaptam a kezem, mintha azzal ki tudnám
kapcsolni a fájdalmat. Mintha meg tudnám védeni magam a következő
ütéstől.
– Te hülye picsa! Mindig is olyan rohadtul hálátlan voltál! – Ismét
emelte a kezét, én pedig behunytam a szemem, készültem a következő
ütésre.
Nem érkezett.
– Hozzá ne merj érni!
JC hangjára kinyitottam a szemem. A nyitott ajtón át jöhetett be. Az
apám mögött állt, megragadt a karját, és elrángatta tőlem. Egyforma
magasak voltak, de ahol JC karcsú és inas volt, ott az apám testes és
izmos. Nem volt egyenlő küzdelem. Apám összemorzsolná.
– Mi a…? – Apa is éppúgy meglepődött, mint én, hogy vendégünk
érkezett. – Vedd le rólam a kezed! – acsarogta, és lerázta magáról JC-t.
JC odarohant hozzám.
– Jól vagy, Gwen?

284
 – Azt hiszem.
Most, hogy itt vagy, igen.
Átkarolt, de nem ölelt magához, hanem fölemelte az államat, hogy
megnézze az arcomat. Láttam az arckifejezésén, hogy máris látszott az
ütés nyoma.
– Jesszusom, ezt ő csinálta? – JC szeme szikrákat szórt, mielőtt
bólintottam volna. Visszafordult az apám felé, a karját ütésre emelte.
Ekkor vettem észre a kést.
– Ne! – Megragadtam JC karját, és megállítottam az ütés előtt. –
Kés van nála!
JC követte a pillantásomat az apám kezében tartott késre. Egy régi,
rozsdás zsebkés volt. Nyilván az utcán vette magának. Kötve hiszem,
hogy az intézetben engedélyezték volna a fegyvertartást. Majd ezt is
megemlítem a zsaruknak.
JC elém lépett. A testével védett.
– Mit akar tőle? – kiáltott apámra. Hátulról belecsimpaszkodtam JC
ingébe, ő pedig hátranyúlt az egyik karjával, hogy közelebb húzzon
magához. Pontosan úgy bánt velem, ahogy egy szülőnek kellene –
ahogy az apám soha nem tette. Melegen, hevesen védelmezve, dacos
szeretettel.
A férfi, aki a DNS-ével hozzájárult a létezésemhez, elnézett JC
mellett, mélyen az én szemembe.
– Gwen tudja, mit akarok.
A késre pillantottam, majd vissza, az apám arcára. JC teste
megfeszült, és tudtam, hogy küzdene értem. Amit nem hagyhattam.
Kisebb volt az apámnál, és fegyvertelen. Nem győzhetne, és a
gondolat, hogy baja esik…

285
 Elszorult a torkom.
– Megszerzem – hazudtam neki, a fogaim közt szűrve a szavakat. –
Megszerzem neked a pénzt. Csak menj most el.
Apa egy pillantásra sem méltatta JC-t, mintha a legkevésbé sem
érdekelte volna a jelenléte.
– Azt ajánlom is. Csütörtökön visszajövök. Ugyanebben az időben.
– Néhány lépést tett hátrafelé, majd hozzátette: – Tudod, hogy
megbízom benned, Gwen, kicsim. Ne hagyd cserben apádat.
Biccentett, majd kiment az ajtón.
JC követte, és becsukta utána, hogy ezúttal a zár is a helyére
kattanjon. Ezalatt én a mosogatóhoz rohantam, ahol öklendezni
kezdtem.

***

JC hozott egy Sprite-ot a bárból, leültetett a konyhaasztalhoz, és

megitatta velem, hogy lenyugtassa a gyomromat. Elintézte Pacót is,
aláírta a papírt, mely igazolta, hogy elkészült a padló, majd bezárta az
ajtót Paco után is.
Néztem, ahogy JC a munkámat végezte, és eltűnődtem, hogy vajon
ennyire gyámoltalannak tart, vagy csak kedves akart lenni. Nem voltam
gyámoltalan. Megannyi bántalmazás után volt rutinom benne, hogyan
szedjem össze magam. Ez azonban, ez a kedves figyelmesség és
törődés – jólesett.
Amikor JC visszament a klubba, felhívtam Normát.
– Most egyedül vagy? – kérdezte a nővérem, miután befejeztem a
beszámolót.
– Nem. JC még velem van.

286
 – Tökéletes! Ha nem maradtok együtt, kérd meg, hogy vigyen haza.
A lakásunkban biztonságban leszel. Beszélek néhány emberrel, és
kiderítem, mi a teendő ilyenkor. De később a zsarukkal is beszélnünk
kell. Jól vagy?
Eddig nem sírtam, de most úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam.
– Aha – mondtam, a könnyeimet nyelve. – Kösz, nővérkém.
Ahogy letettem a telefont, visszatért JC.
– Lekapcsoltam a villanyt, és bezártam az irodát.
Bólintottam, nem mertem megszólalni.
Válaszul ő is bólintott. Majd felkapott egy konyharuhát a mosogató
mellől, és megkérdezte:
– Biztos, hogy nem kellett volna hívnunk a zsarukat?
– Igen. Biztos. – Eszembe jutnak a piros-kék fények a házunk előtt.
A ritka alkalmak, amikor a szomszédok vették a fáradságot, hogy
kihívják őket a lárma miatt. Minden alkalommal azért jöttek, hogy
megmentsenek. Apa pedig minden alkalommal kimentette magát –
megfenyegetett minket, hogy kimentsük őt –, a zsaruk pedig otthagytak
minket, hogy apa újra megverhessen.
Belekortyoltam az üdítőbe, és elmagyaráztam a dolgot JC-nek.
– Nem sok jó tapasztalatom van a zsarukkal. Inkább azt szeretném,
ha Norma kezelné az ügyet. Ebben a szobában biztonsági kamerák
vannak. Odaadom neki a felvételt, ő majd megmutatja annak, akinek
kell. Gondoskodik róla, hogy jól csináljuk, és apa újra rács mögé
kerüljön.
Még mindig féltem. Apám mindig is erőszakos volt, de azért nem
volt hülye. Tudhatta volna, hogy följelentem. Vagy azt hitte, hogy még
mindig képes zsarnokoskodni fölöttem?

287
 – Nem tetszik ez nekem – mondta JC, és beletekert egy marék jeget
a konyharuhába.
– Tudom. Köszönöm, hogy rám bízod. – Ahogy rám nézett, nem
voltam benne biztos, hogy rám akarta bízni az intézkedést. Nem
lepődtem volna meg, ha felhívta volna a zsarukat, amíg kiment az
innivalómért.
Ám ahogy becsomagolta a jeget a konyharuhába, felsóhajtott.
– Engem is cserben hagyott már a törvény. Megértem, ha más
eszközökhöz folyamodsz.
Sajgó arcomhoz nyomtam a hűs italt, és JC-re bámultam. Hálás
voltam, amiért itt volt, és egy kicsit elterelte a figyelmemet a
felismerés, hogy amikor legutóbb ezen az asztalon ültem, bennem volt
a farka.
Ekkor odalépett hozzám, és kivette az italt a kezemből. Letette
mellém az asztalra, majd gyengéden az arcomhoz nyomta a jeges
borogatást.
– Ez majd segít.
Felszisszentem a fájdalomtól. JC velem együtt szisszent fel.
– Ne haragudj!
– Semmi baj – nyöszörögtem. – Ha zsibbadni kezd, elviselhetőbb
lesz. – Tapasztalatból beszéltem, de az ajkamba haraptam, mielőtt
többet mondtam volna. Ügyeltem rá, mennyi személyes információt
osztok meg.
Pár percig hallgattunk. JC az arcomat jegelte, én meg próbáltam
nem feljajdulni. Hirtelen észbe kaptam.
– Te jóisten, meg se köszöntem neked! Sokkal rosszabbul festenék,
ha te nem jöttél volna.

288
 JC az arcomra és a jégre koncentrált.
– Csak azt kívánom, bár előbb jöttem volna. Te pedig sosem néznél
ki rosszul. Lélegzetelállító vagy. Mint mindig.
A bók hallatán bizseregni kezdett a hasam. Különös volt, hogy még
mindig belepirultam a szavaiba, azok után, hogy már olyan sok
helyzetben látott engem meztelenül. Lesütöttem a szemem, abban
bízva, hogy a jégnek tulajdonítja a pírt az arcomon.
– Különben is, honnan tudtad, hogy itt leszek?
Lehervadt a mosoly az arcáról.
– Nem tudtam. Matthez jöttem.
– Ó! Őt hazaküldtem. – Hülyeség volt emiatt csalódást éreznem.
Nem számított, hogy JC miattam jött-e. Attól még itt volt.
JC összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom elhinni, hogy képes volt így magadra hagyni téged. –
Alig tudta türtőztetni magát.
– Nem Matt hibája. Nem kellett volna ajtót nyitnom. – Ostobaság
volt. Az apám csak egy volt a rengeteg rossz helyzet közül, amelybe
kerülhettem volna. Mekkora marha voltam!
JC elvette a jeget az arcomtól, és mélyen a szemembe nézett.
– Nem, tényleg nem kellett volna. – Miután végzett a szidással,
visszahelyezte a jeget dermedt arcomhoz. – De hidd el, Mattnek is
alaposan megmosom a fejét.
Törékenynek és illékonynak tűnt a pillanat, s noha úgy tűnhetett,
hogy valójában csak én voltam törékeny, mégis úgy tűnt, hogy JC is
sebezhető volt.
– Nem csak a Vipera bérléséről szól a kapcsolatod Matt-tel, nem
igaz?

289
 A szemembe nézett, majd vissza az arcomra.
– Igaz.
– De nem akarsz beszélni róla.
– Nem.
Ennyit a sebezhetőségről. JC-nél mindig falba ütközöm. Felbukkant,
mint szőke herceg a fehér lovon, és szerettem volna azt hinni, hogy ez
jelentett is valamit. Hogy olyasvalaki voltam neki, akit meg akart
menteni. Hogy megérte harcolni értem.
De hogy hihettem, hogy bármit is számítok neki, ha még a
legegyszerűbb dolgokat sem volt hajlandó elárulni magáról?
Képtelenség volt. Itt volt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra
észbe kapjak: soha nem fog megnyílni előttem. Soha nem jutok át a fal
túloldalára. Soha nem lesz köztünk több a szexnél.
Magam köré fontam a karjaimat, és ismét könnyek szöktek a
szemembe. Ha rákérdez, legalább azt mondhatom, hogy az apám miatt
sírok. Nem mintha érdekelné, ha azt mondanám, hogy miatta.
Kihúztam magam.
– Majd én csinálom. – A jeges borogatásért nyúltam, figyelmen
kívül hagyva a vibrálást, mely végigfutott testemen, ahogy egymáshoz
ért a kezünk. – Sajnálom, hogy belekeveredtél. Most már tudok
gondoskodni magamról. – Norma azt mondta, maradjak JC-vel, de a
történtek után nem bírtam még a visszautasítást is elviselni.
JC felhorkant, és nem eresztette a jeget.
– Nem hagylak magadra.
– Jól vagyok. Tényleg. A megegyezésünk erre már tényleg nem
terjed ki. – Ez szemét és övön aluli megjegyzés volt, de nem bírtam
magammal. Olyan sok minden fájt. Jó érzés volt visszavágni.

290
 JC letette a jeges borogatást, és különös tekintettel nézett rám.
– Ne csináld ezt, Gwen! – Ez a néhány szó és a hangja komolysága
szíven ütött. Gyerekesnek éreztem magam. Odalett a harci kedvem.
Legalábbis egy része. De nem az egész.
– Mit ne csináljak?
– Ne kicsinyeld le, ami köztünk van.
Felhorkantam.
– Semmi olyat nem mondtam, amit te ne mondtál volna.
Letette mellém kétoldalt a kezét az asztalra, és közelebb hajolt
hozzám.
– Igazad van. Tényleg mondtam ilyet. Akkor is baromság volt, és
most is az. – Rövid hatásszünetet tartott. – Tudod, hogy érzek valamit
irántad.
Elakadt a lélegzetem.
– Érzel? – Suttogásként szabadult fel belőlem a szó, én magam is
alig hallottam a dübörgő szívdobbanásaimtól. Talán az apám sokkal
erősebben ütött meg, mint hittem, és csak képzelődtem.
JC gyengéden elvigyorodott – ilyet is lehet? Lehetséges gyengéden
vigyorogni? Mert pontosan ezt tette.
– Ne tégy úgy, mintha ez meglepne. Tudom, hogy tudod, hogy így
van.
Újra tudtam lélegezni, bár szaporán és kapkodva vettem a levegőt.
Belecsíptem a combomba, hogy lássam, nem álmodom, noha ez a
módszer sose működött. Ha biztos akartam lenni abban, hogy ez nem
álom, őt kellett megkérnem, hogy csípjen belém. Mivel azonban az
arcom újra sajogni kezdett most, hogy nem volt rajta a jég, ezt elegendő
bizonyítéknak találtam arra, hogy eszemnél voltam.

291
 Higgadtságot színleltem, mintha nem küldött volna a padlóra ez a
vallomás.
– Az lep meg, hogy beismered. – De csak egy pillanatra. – Miért
ismered be? – És miért nem ismerted be már korábban?
Mert igaza volt – valóban tudtam, hogy érez valamit irántam. Csak
ezért tudtam hétről hétre visszamenni hozzá. Már jó ideje érzett irántam
valamit, ahogy én is. Szóval miért éppen most, teljesen váratlanul
kellett ezt közölnie?
Egek, reméltem, hogy nem sajnálatból tette.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs. – JC eleresztette az asztalt, és
beletúrt a hajába, tekintete a semmibe révedt. – Tegnap olyan híreket
kaptam, melyekre már nagyon régóta vágytam. Híreket, melyeknek
örülnöm kellett volna. Mégis csak arra tudtam gondolni, hogy vajon
mit csinálhat most Gwen. És amikor bejöttem, és láttam, hogy az a
rohadék meg akart ütni, be kell valljam, holtan akartam látni. Főleg
miután kiderült, hogy ki ő. Hogy az apád. Aki már bántott máskor is.
Egy ujjal végigsimította a szoknyám szélét a térdemen, amitől
libabőrös lettem.
– Azt hittem, távol tudlak tartani az életemtől. – Most halkabban
beszélt. Őszintén. – Hogy a hotelszobában tudlak tartani. De te
mindenütt ott vagy. Mindenben jelen vagy, amit csinálok, Gwen. Ami
több okból is problémás. De azt hiszem, jobb lesz, ha hozzászokom,
mert többé nem tudok úgy tenni, mintha mindez nem történne meg.
Fölnézett rám, gyámoltalanul, kérlelő tekintettel.
Nagyot dobbant a szívem.
– A szentségit! Te tényleg nős vagy, mi?
Fölnevetett.

292
 – Dehogy! Nem vagyok nős. – Kisimult az arca, majd ismét az
arcomra pillantott. Fölvette a jeget, és néhány másodpercig szótlanul
borogatta az arcomat, mielőtt folytatta: – De volt egy menyasszonyom.
– Mikor?
Megrázta a fejét.
– Nem most. Még előtted. Évekkel ezelőtt. Corinne volt a neve.
– Volt? Csak nem…? – Nem tudtam, hogyan fejezzem be a
mondatot anélkül, hogy tapintatlannak tűnnék.
– De igen – felelte kimért hangon. – Meghalt. És amivel most kell
foglalkoznom, ami miatt nem tudok csak rád koncentrálni, az vele
kapcsolatos.
– És erről sem akarsz beszélni.
Felsóhajtott.
– Én… nem tudok. Tudom, hogy ez így nem igazságos.
Vállat vontam, igyekeztem nem megsértődni. Ez már haladás volt,
nem igaz? Akkor miért éreztem még mindig úgy, mintha kizárt volna
az életéből?
– Gwen. – Az imént is ugyanilyen hangon beszélt. Amikor azt
mondta, hogy ne csináljam ezt. Mintha most az egész testével mondta
volna ugyanezt, kérlelő hangon.
Ismét letette a jeget, és gyengéden kisimított egy kósza hajszálat az
arcomból. Aztán végigsimította az állkapcsomat, azon az oldalon, ahol
sértetlen volt. Gyengéden cirógatta a bőrömet.
– Nem akartam beléd szeretni, Gwen. Nemcsak a rossz időzítés
miatt, hanem mert nem akartam, hogy ismét legyen veszítenivalóm.
Felgyorsult a szívverésem, a szavai eltörölték a korábbi fájdalmat.
– De így van? Szeretsz?

293
 A fenébe, túl kétségbeesettnek tűntem. Túl bizakodónak. És
boldognak.
– Igen. – Elhúzta a kezét. – Egyelőre nem kínálhatok ennél többet.
Nem engedhetlek be az életembe. Még nem. De szeretlek. Ezt meg
tudom adni. Ez nem elég?
Őszinte és szívből jövő szavak voltak, és a falak ellenére is éreztem,
hogy igazán vágyott a kapcsolatra. Őszinte volt a vágy, hogy velem
legyen. Mindent elsöprő és valódi szerelmet érzett.
Mi mást várhattam volna még?
– Elég – feleltem, a kezem remegett az ölemben. – Legalábbis,
egyelőre. Ennél kevesebb is elég volt, hogy maradjak. Nem mintha a
nagyon jó szex nem segített volna.
– Nagyon jó szex? – kérdezte kisfiús mosollyal és csillogó
szemekkel. – Nemcsak jó szex, hanem nagyon jó szex?
Picit combon rúgtam, majd a saját szavaival vágtam vissza.
– Ne tégy úgy, mintha ez meglepne. Tudom, hogy tudod, hogy így
van.
Fölnevetett, majd a tarkómra tette a kezét, és magához húzott.
Gyengéd, visszafogott csókot kaptam tőle.
– Szeretnélek még többet csókolni, de félek, hogy fájdalmat okozok.
– A számnak semmi baja. – De ha lenne, akkor is inkább elviselném
a fájdalmat, mert szükségem volt a csókjára. Szükségem volt a
szavaira.
– Hála az égnek! – Fojtottan beszélt, ahogy szája az ajkaimra tapadt.
Amilyen gyengéden bánt az arcommal, olyan vadul csókolt a szájával.
Megsebzett. Megjelölt, én pedig hagytam.

294
 Amikor átkaroltam a nyakát és beletúrtam a hajába, eszembe jutott a
csókunk azon a márciusi napon. A szabadság és a gondtalanság, amit
akkor éreztem. Hogy az a csodálatos csók szomorúnak és üresnek tűnt,
amikor JC ellökött magától. Rádöbbentem, hogy hiába éreztem magam
felszabadultnak mellette, most másféleképpen voltam leláncolva. Egész
szívemmel JC-hez voltam kötve.
Ami csak akkor jelenthet bajt, ha ismét elfordul tőlem.
Elszomorított a gondolat. Elhúzódtam.
JC nem eresztett, egyik kezét még mindig a tarkómon tartotta, a
másikkal átkarolta a derekamat.
– Mi a baj? Bántottalak? – Az arcomat fürkészte.
Megpróbáltam lerázni magamról.
– Semmi. Nem. Úgy értem… – Úgy döntöttem, őszinte leszek
hozzá. – Félek, hogy megint ellöksz magadtól.
Lesütötte a szemét.
– Sajnálom, hogy ilyet csináltam. – A szemembe nézett, és
megcirógatta az ép orcámat, finoman. Szerelemmel. Odaadással. – Egy
seggfej voltam. Kezdtem beléd szeretni, és megijedtem. Nem tudtam,
mit csináljak.
Vajon ostobaság volt azt hinni, hogy ezúttal más lesz? Amikor még
mindig éreztem a visszautasítás fájdalmát?
– Én még mindig nem tudom, hogy mit tegyek – mondtam. Azt
viszont tudtam, hogy mit tennék – bármit, amit csak JC akar. Ő volt a
börtönőröm. Az övé voltam.
– Nos – kezdte, az inggalléromat piszkálva. – Szeretsz engem?
– Tudom, hogy tudod, hogy igen. – A kelleténél szélesebbre sikerült
a mosolyom, és felszisszentem, amikor ismét megsajdult az arcom.

295
 JC aggodalmas arckifejezéssel gyorsan visszatette a jeget az
arcomra. Azután, mivel még mindig nem mondtam ki, és úgy éreztem,
nem lenne fair megtagadni tőle ezt a szót, hozzátettem:
– Szeretlek. Nagyon is.
Felcsillant a szeme, az arca azonban komor és gyászos maradt. Sőt,
elkeseredett.
– Akkor légy velem. Maradj mellettem ma. És este is.
– De kedd van.
Elmosolyodott. Szabad kezével megfogta a kezem, és így szólt:
– Tudom, milyen nap van. Legyél velem mindennap.
Így lesz, gondoltam.

296
 Tizenhatodik fejezet
A hotelszobában JC fájdalomcsillapítót és vizet adott. Aztán
levetkőztünk és ágyba bújtunk, én pedig egyből elaludtam. A karjaiban
tartott, ahogy öntudatlanságba zuhantam, az arcomat és a nyakamat
csókolgatta, és valahányszor felriadtam, ott találtam magam mellett.
Kimerítettek az aznapi események, és majdnem este tízig aludtam.
Frissen, megújulva, és elégedetten ébredtem.
JC vacsorával várt rám.
– Próbáltam tojást és sonkát rendelni – mondta, ahogy behozta a
szendvicsekkel és sült krumplival megrakott tálcát. – De csak grillsajtot
és sonkát tudtam szerezni, ami viszonylag hasonlít egy reggelihez.
Felültem, nekidőltem a fejtámlának, és átvettem a tálcát.
– Még sosem ittam grillsajtra kávét. – Belekevertem a cukorpótlót a
kávéba, majd belekortyoltam.
– Hozassak valami mást?
– Nem kell. Tökéletes. – Vigaszkaja volt. Én pedig majd éhen
haltam. Mire JC leült mellém a saját tálcájával, a szendvicsem felét már
fel is faltam. JC saját magának is ugyanazt rendelte, csak kávé nélkül.
Miután mindketten kényelembe helyeztük magunkat, adott három
szem fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrényről.
– Hogy érzed magad?
– Jól. Ez majd segít. – Lenyeltem a tablettákat. – Valójában a testem
majdnem annyira fáj, mint az arcom. – Minden izmom görcsbe

297
rándulhatott, amikor észrevettem, hogy apám ütni készült. Kijöttem a
gyakorlatból.
JC felült, és masszírozni kezdte a vállamat.
– Egek, tiszta görcs vagy! Eresztek neked egy forró fürdőt, ha
végeztél az evéssel.
– Csak nekem? Vagy csatlakozol hozzám? – Édes volt ez a
figyelmesség, egyben szokatlan és kissé zavarba ejtő. És a zúzódással
az arcomon, amit az apám okozott, ez a bánásmód inkább sajnálatnak
tűnt. Még sosem éreztem ilyesmit mellette, és reméltem, hogy egy kis
sikamlós meztelenkedés majd segít a helyzeten. – Mert remélem, hogy
csatlakozol.
– Nem kell kétszer kérned. – Végigsiklott a keze a hátamon, majd
megcirógatta a mellbimbómat.
Felnyögtem, odahajoltam hozzá, ujjaim megtalálták a kezdődő
merevedést a bokszerében. Játékosan megszorítottam.
JC elkapta a kezem, és megállított.
– Á-á! – szólt rám. – Még nem.
Sértődést színleltem, vagy csak félig színleltem, mert egy kicsit fájt
az elutasítás.
Mint mindig, JC most is olvasott bennem, és megnyugtatott.
– Hamarosan – mondta, és megnyalta a fülcimpámat. – De
figyelmeztetlek – ennél több erőre lesz szükséged, ha tartani akarod
velem a tempót, Gwen. – Csiklandozott a lehelete, ahol megnyalt. –
Úgyhogy edd meg szépen a vacsorádat, mint egy jó kislány, aztán várd
meg, amíg szólok, hogy kezdheted a rosszalkodást.
Nem csoda, hogy beleszerettem.
– Akkor eressz el, hogy nekiláthassak.

298
 JC fölnevetett, és elengedett. Szótlanul megettük a vacsoránkat,
közben csábító pillantásokat vetettünk egymásra. Miután végeztünk, JC
rátette a tálcákat az étkezőkocsira, és áttolta a másik szobába. Aztán
visszajött, megállt az ágy mellett, és szinte keresztüldöfött a
tekintetével.
Evés közben ledobtam magamról a takarót, és a bugyimat
leszámítva meztelen voltam. Az együtt töltött idő alatt JC megtanított
élvezni a figyelmét. Megtanultam szeretni. Ma este nehezebb volt. Még
nem néztem tükörbe, de a folyamatos fájdalomtól csúfnak és
lehangolónak éreztem magam.
Igyekeztem nem összehúzni magam, ahogy rám nézett. Büszke
tartást erőltettem magamra.
Hosszú pillanatokkal később JC felsóhajtott.
– Nézd, Gwen…
– A fenébe, már megint el fogsz zárkózni? – Szánalmas volt a
bizonytalanságom, a nyugtalanság azonban ott rejtőzködött a felszín
alatt. Óvatos és sebezhető voltam.
– Nem. – JC sértődöttnek tűnt. – Megmondtam, hogy nem csinálok
ilyet. Bíznod kell bennem. – Közelebb lépett, és az állam alá tette az
ujját. – Megbízol bennem?
Mindig is nehezemre esett megbízni az emberekben. És igaz, hogy a
testemet boldogan JC-re bíztam – de mi volt a helyzet a szívemmel?
Akartam én. Csak nem voltam benne biztos.
JC leült mellém az ágyra.
– Gyere ide. – A karjába vett. – Most elég bonyolult az életem, és
hidd el, nélküled könnyebb lenne. De mint mondtam, már itt vagy.

299
Nem löklek el magamtól. – Megcsókolta a fejemet, én pedig odabújtam
meztelen mellkasához, úgy hallgattam őt. Hittem neki.
– Oké. – Még mindig nem voltam elég magabiztos, de kezdetnek
megtette.
– Nos, majd együtt dolgozunk rajta. Tudom, hogy nincs okod hinni
nekem, mégis itt vagy. Megpróbálok okot adni neked. – Végigsimította
a karomat. – Az előbb azt akartam mondani, hogy van néhány dolog,
amit el akarok mondani neked – amit el kell mondanom –, de nem
bánnád, ha várnánk még vele egy napot?
Hát persze hogy nem bántam. Ám ahogy a karjaiban tartott… nem
láttam a szemét, így könnyebb volt őszintén beszélnem.
– Feltehetek egy kérdést, mielőtt válaszolnék?
– Igen. Talán. Mi a kérdés?
Titkolózni emberi szokás. Nekem is voltak titkaim. Nagyon kevés
ember tudott az apámról. Hazudtam a sebhelyeimről. Hazudtam a
gyermekkoromról. Tiszteletben tartottam JC titkait, mert tudtam,
milyen érzés titkolózni.
Mégis egyre azon tűnődtem, vajon mit titkolhat és miért. Hogy
tudtam volna ellenállni? Ez is az emberi természet része volt. Ezért,
noha megígértem, hogy nem fogok faggatózni – és komolyan is
gondoltam –, egyvalamit tudnom kellett:
– El tudsz majd mondani mindent?
JC szorosabban ölelt magához.
– Igen. Határozottan igen. Amint képes leszek rá, minden elmondok
neked.
Nem tudtam, hogy valós vagy képzelt akadálya volt annak, hogy
elárulja a titkait, de lázasan gondolkodni kezdtem. Szövetségi ügynök?

300
Álruhás rendőr? A törvény elől bujkál? Valójában nem számított. Majd
elmondja, ha tudja. Ezt el tudtam hinni. Ezek szerint mégiscsak bíztam
benne.
Felültem, hogy lássam az arcát.
– Akkor rád bízom, mikor mondod el. Ha szeretsz…
– Igen.
Most én vettem a tenyerembe az arcát.
– Nekem csak ennyire van szükségem, JC. Hogy szeress. Mondtam,
hogy ennyi elég. Komolyan beszéltem.
JC csodálattal nézett rám.
– Mondta már neked valaki, hogy milyen elképesztően hihetetlen
vagy?
– Nem – feleltem kicsit szédülten és zavartan. – Még senki.
– Hát pedig eszméletlenül hihetetlen vagy. Majd gyakrabban fogom
mondani. – Fölállt, és engem is fölsegített. – Holnap is többet mondom.
A lényeget. Azt, amit mondani tudok. Meg akarlak ismerni. Azt
akarom, hogy te is megismerj engem. De ma este csak szeretni akarlak.
– Jól hangzik.
Gyors csókot nyomott a számra, ám amikor többet akartam,
játékosan megpöckölte az orromat.
– Még mindig nem huncutkodunk. Előbb megfürdünk.
Lebiggyesztettem az ajkamat.
– És aztán huncutkodhatunk?
– Meglátjuk. – De bármilyen türelmesnek is tettette magát, a
merevedését nem tudta eltitkolni. Ezért a meglátjukot határozott
igennek vettem.

301
 ***

JC tűzforró fürdőt engedett, pont, ahogy én szerettem, és habfürdőt is

tett a vízbe. Bemásztam a kádba, ő pedig belépett utánam. Kényeztető
bánásmódban volt részem – JC megfürdetett, majd addig masszírozta a
hátamat, amíg el nem lazultak az izmaim. Amikor befejezte,
hátradőltem a mellkasához. Ő átkarolt, és elégedetten áztattuk
magunkat.
Ellazultam és begerjedtem, minden eltelt perccel egyre csak nőtt a
kéjes vibrálás a lábaim közt. JC azonban nem sietett. És tudtam, hogy
minél inkább ellenszegülök, annál tovább fog váratni.
Ezért kerestem valamit, hogy eltereljem a gondolataimat a
sóvárgásról. Végigsimítottam a tetovált dátumot a karján.
– Tudom, hogy csak holnaptól fogunk megosztani egymással
dolgokat, de mit szólnál valamihez?
– Mire gondolsz?
– Úgy értem, mi lenne, ha felváltva kérdezhetnénk egymástól, és a
másiknak válaszolnia kell. – Éreztem, hogy megfeszült mögöttem a
teste, ezért gyorsan hozzátettem: – De ha nem akarod, nem kell. Csak
kíváncsi vagyok rád.
Beletúrt a hajamba.
– Hm. Működhet a dolog. De te kezded a kérdezést. És bármikor
megtagadhatom a választ.
– Ez nem éppen… – Azt akartam mondani, hogy nem fair, de aztán
rájöttem, hogy ez az egész nem az. Ezt már ő is mondta. – Oké.
Rendben. – Tudtam, mit fogok kérdezni, sőt már hetek óta tudtam. –
Mit jelent ez a tetovált dátum?

302
 – Komolyan? Bármit kérdezhetsz, és pont erre vagy kíváncsi? –
Incselkedő volt a hangja, de elfordította a karját, elrejtve a tetoválást,
mintha megfeledkeznék róla, ha nincs szem előtt.
Szerencséjére azonban ezt inkább aranyosnak találtam, mint
bosszantónak.
– Gondoltam, ez az egyetlen kérdés, amire válaszolni fogsz. De
amúgy tényleg szeretném tudni. Ez olyasmi, amiről tudsz beszélni?
– Mondtam már, hogy milyen elképesztően hihetetlen vagy? –
Magához szorított, karja a mellemhez simult, és a lábaim közti vibrálás
áramütésként áradt szét az ereimben.
Jesszus, annyira fel voltam ajzva, annyira szükségem volt egy
orgazmusra.
De a tetoválásra is kíváncsi voltam. Volt egy sejtésem, és tudni
akartam, hogy jól gondolom-e.
– Ezzel az időt próbálod húzni?
– Nem. – Lazult a szorítás, de nem vette el a karját. – Komolyan
ámulatba ejt, hogy hagyod, hogy megtartsam a titkaimat. Szemét dolog
a részemről azt várni, hogy ne vájkálj, te meg nem teszed. Csodálatos
vagy. Köszönöm.
Egy pillanatig hallgattam, próbáltam eldönteni, hogy vajon ezzel azt
akarta-e mondani, hogy nem válaszol. És mivel egyáltalán nem
tartottam szemétségnek a titkolózást, megfordult a fejemben, hogy
talán velem nem stimmel valami. Összevontam a szemöldökömet.
– Tudod, kezdem úgy érezni, hogy talán egyáltalán nem csodálatos
vagyok, hanem inkább egy idióta. De szívesen. Válaszolsz a
kérdésemre, vagy sem? Egy egyszerű igen vagy nem is megteszi.
– Aznap halt meg Corinne. – Vagy ez. Ez határozottan megteszi.

303
 Én is erre tippeltem. Amint kimondta, hogy menyasszonya volt,
amint kimondta, hogy meghalt, egyértelműen látszott rajta, hogy még
mindig kísérti a dolog. Vajon mennyi maradt benne a
menyasszonyából? Maradt nekem egyáltalán hely JC kísértetjárta
lelkében?
Nem vártam többet, mégis meglepett.
– Nem tudom, miért éreztem szükségesnek rátetováltatni a testemre,
hiszen sosem felejtem el azt a napot. Talán épp ezért csináltattam. Az a
nap örökre belevésődött a szívembe, így helyénvalónak tűnt, hogy a
testem is örökre magán viselje.
– Szeretted őt. – Ostoba! Persze hogy szerette. Feleségül akarta
venni. Ám azáltal, hogy kimondtam, valódibbnak tűnt. Megláthattam,
mit árul el JC Corinne iránt érzett szerelme az én vonatkozásomban.
Hogy önző. Egocentrikus. És önfenntartó.
– Szerettem – mondta határozott hangon. – Most pedig téged
szeretlek – tette hozzá ugyanolyan határozottan. – Kettőtök között nem
szerettem mást.
– Komolyan? – Hátrafordultam, hogy lássam az arcát. Az orrom
azonban az állába ütközött, és csak a nyakát láttam alulról.
– Bizony. Csak te vagy.
Hozzádörgöltem az orrom hegyét a nyakához, közben elméláztam
ezen a felismerésen. Kemény nő voltam – és erre büszke voltam. A JC-
vel töltött idő azonban megszelídített. És én is csak egy nő voltam, női
kételyekkel és féltékenységgel. Irigyeltem ezt a halott nőt. Ezt nem is
tagadhattam. Ezt még fel kell dolgoznom. Gyanítottam, hogy időbe fog
telni.

304
 Aztán ott volt még a vallomás többi része. „Csak te vagy.” Akkor is
ezt mondta, amikor bejött a klubba, mert engem keresett, azt mondta,
számára csak én vagyok. És ez nagy jelentőségű volt. Nehezebb volt
elviselni. Mert ki voltam én? Annyi nő közül, aki megfordult JC után,
az összes nő közül, aki szobakulcsot vagy telefonszámot adott neki,
miért éppen én?
Volt egy megérzésem.
– Olyan vagyok, mint ő?
– Egy kicsit sem. Nos, valójában ugyanolyan makacs vagy, mint ő
volt. De itt véget is ér a hasonlóság.
Fölültem, és felé fordultam. Egy sötét hajú és szemű nő jelent meg a
lelki szemem előtt. Egy nő, aki vékony volt ott, ahol nekem
domborulataim voltak. Meleg, barátságos. Szeretni való.
– Akkor miért én?
– Miért ne? – A melleimre pillantott, majd újra a szemembe nézett.
– Emlékeztesselek, milyen eszméletlenül hihetetlen vagy?
Magam köré fontam a karjaimat, nem akartam, hogy a vágy elvonja
a figyelmemet a beszélgetésről.
– Amikor kezdetét vette a megegyezésünk, ezt még nem tudhattad.
Mit láttál bennem, ami miatt…
– Le akartam feküdni veled? Lássuk csak: szőke haj, tökéletes,
formás test, szép mellek, hosszú lábak, makulátlan arc. A szép
melleidet említettem? Állt a farkam, amint megpillantottalak.
Fájdalmas élmény volt.
– Szóval csak ennyi volt? A külsőm? Ezért érdeklődtél utánam? –
Amint kimondtam, egyből rájöttem, milyen ostobaság volt. – Úgy
értem, gondolom, ennek van értelme. Testi kapcsolatra vágytál.

305
Nyilván sok szeretőd volt Corinne és köztem. – Istenem, most meg
magamat próbálom féltékennyé tenni.
JC belekapaszkodott a kád szélére, és odahajolt hozzám.
– Igen. Rengeteg szeretőm volt közted és Corinne között. És
egyikük sem érdekelt azon túl, amit a farkamnak tudtak nyújtani.
Hátradőlt, egyenesebb derékkal, mint korábban.
– Azzal áltattam magam, hogy te is csak eddig érdekelsz. Ami
baromság volt, mert te kihívást jelentettél nekem, és én nem szeretek
ilyen keményen megdolgozni egy kis szexért. – Várt, amíg kelletlenül
rá nem mosolyogtam. – Az igazat megvallva, volt benned valami
ismerős. Corinne halála után mindent magamba temettem.
Bezárkóztam. Aztán valaki – ami azt illeti, Matt – emlékeztetett rá,
hogy Corinne nem ezt akarta volna. Igaza volt. Ezért csináltattam a
másik tetoválást, a buddhista mondást…
– „A jelen csak röpke pillanat a hosszú létben.”
Láttam az arcán, hogy lenyűgözte, hogy emlékeztem rá.
– Igen. És úgy döntöttem, elkezdek a mának élni. Ami eleinte nem
igazán vált be, mert az időm java részét részegen és öntudatlanul
töltöttem.
– Ismeretlen helyeken ébredtél, és nem emlékeztél az előző
éjszakára. – Mindenre emlékeztem, amit valaha is mondott. A szavaiba
kapaszkodtam ábrándozás közben.
– Pontosan. Nem valami produktív életmód. De amikor
abbahagytam az ivást, sokkal jobban éreztem magam. Még mindig
szomorú voltam, de jobban éreztem magam.

306
 Utáltam ilyennek elképzelni JC-t. Mégis élénken láttam magam
előtt. Bánatos szemmel. A zongora előtt a sötétben, bús dalokat játszva.
A mindent felemésztő gyász töredékei.
Én azonban nem gyászoltam, amikor megismerkedtünk.
– Szóval mi volt bennem olyan ismerős, amikor találkoztunk?
– Istenem, amikor megláttalak… – Nagyot dobbant a szívem attól,
ahogy felragyogott az arca. Az arcomra tette a kezét. – Olyasvalakit
láttam, aki lemondott az életről.
Könnyek gyűltek a szemembe. Pislogni kezdtem, nehogy
lecsurogjanak az arcomon.
– De olyan gyönyörű voltál. Nemcsak a melleid és lábaid, hanem az
egész lényed. Gyönyörű volt az erőd. És nem bírtam elviselni, hogy
olyan eszméletlenül hihetetlen voltál… – itt elhallgatott, amíg nevettem
–, …mégis olyan fagyos. Ott akartam lenni, amikor felolvadsz.
Anélkül, hogy olyan ostobán viselkednék, ahogy végül viselkedtem. És
mert te voltál az első… bármi, bárki, ami igazán… ami érdekelni tudott
Corinne halála után, és nem tudtalak kiverni a fejemből.
Még soha nem figyeltek fel rám ennyire. Lehengerlő és
lélegzetelállító érzés volt. Ha nem ütöm el a dolgot egy kis tréfával,
potyogni kezdenek a könnyeim, ami nem lett volna szép látvány.
– Ugye tudod, hogy már a tiéd vagyok ma éjszakára? Nem kell ez a
költői szarság, hogy belém rakhasd a farkadat.
– Semmi kétségem afelől, ha ma éjjel benned lesz a farkam.
Megborzongtam, JC pedig közelebb húzott, hogy megcsókolja az ép
orcámat.
– És azt is meg kell tanulnod elfogadni, hogy szeretlek, Gwen. És az
én szerelmem nagy. Most, hogy kezdünk beszélni a dolgokról, sokat

307
fogod ezt hallani. Ha akarod, lassan is haladhatunk. De ez mit sem
változtat azon, amit már irántad érzek.
Szóhoz se jutottam. Sokkal könnyebb volt a mocskos szavakat
hallgatni. Mint mondta, a férfiak szerettek szőke, nagy mellű nőkkel
kefélni. Széttenni a lábam, kielégíteni valakit – ezt már ismertem. A
nagy szerelem azonban…
Ehhez még hozzá kell szoknom. Időbe fog telni.
– Oké, most én kérdezek. De előbb másszunk ki innen. Különben
aszalt szilva lesz belőlünk.
Felsóhajtottam; örültem, hogy JC megértette, hogy lassú szerelemre
volt szükségem, ahogy én is megértettem, hogy neki meg lassú
őszinteség kellett. Ironikus, hogy annyira vágytam a szerelmére, erre
most nem tudtam, hogyan fogadjam el. De majd rájövök. Majd
megtanulom. Ő fog megtanítani rá.
Nem kell úgy rohanni, emlékeztettem magam. Van időnk.
Előbb JC mászott ki a kádból. A dereka köré csavart egy törülközőt,
majd amikor én is kimásztam, engem is bebugyolált.
– Így már jobb – mondta, miután eltakarta a testemet. – Most már
képes leszek arra koncentrálni, mit akarok kérdezni.
Én nem bántam volna, ha nem tud koncentrálni. Örültem volna, ha
inkább befejezzük az érzelmes beszélgetést. Ha inkább felültet a
fürdőszobapultra, és a magáévá tesz.
De ami járt, az járt. Ő is megválaszolta az én kérdésemet.
– Akkor rajta. Kérdezz.
Csípőre tette a kezét, ott, ahol a mély vonalak eltűntek a törülközője
alatt – jesszusom, most meg én nem tudtam koncentrálni –, és
megkérdezte:

308
 – Mi a helyzet apáddal?
Á, az ünneprontó!
– Te aztán nem kispályázol, mi? – Nagyon sokat kért tőlem. A teljes
történetemet talán halaszthatnánk kicsit későbbre. Vagy mégsem?
De talán nem kellene versengenem a titkaival.
– A mai nap után valószínűleg érthető a kérdés.
JC bólintott. Aztán lecsukta a vécé tetejét, és leült rá, egészen
hátracsúszva. Fogott egy fésűt, és megpaskolta az ülőkét maga előtt.
– Meséld el, amíg kibontom a kócaidat.
Újabb kényeztetés. Nagy szerelem. Meg tudom csinálni.
– Oké. – Leültem elé a szűk helyre. Egyből megértettem, mi volt az
előnye ennek a póznak. Mesélni tudtam neki anélkül, hogy a szemébe
kellene néznem, ahogy ő is el tudta mondani a történetét anélkül, hogy
rám nézett volna. Kezdtem azt hinni, hogy valójában ő az, aki
eszméletlenül hihetetlen.
Ahogy fésülni kezdte a hajamat, lenéztem a kezemre.
– Valójában nincs sok mesélnivalóm. Apám keményen dolgozott,
mégis mindig szegények voltunk. Talán ezért volt mindig olyan dühös,
nem tudom. Biztos, hogy őt is verte az apja. Tanult viselkedés. Amíg
anya élt, nem volt olyan vészes. Valószínűleg azért, mert anya hagyta,
hogy inkább őt verje helyettünk.
Még mindig védtem őt. Ez volt a legnagyobb őrültség. Eltűnődtem,
vajon sikerül-e valaha is túljutnom ezen.
Behunytam a szemem.
– Miután anyánk meghalt, Norma próbált megvédeni minket. Kiállt
mellettünk. De nem sokat volt otthon. Mindenféle munkát elvállalt,
hogy segítsen ételt rakni az asztalra. A középiskolában kitűnő

309
jegyekkel végzett, és bejutott a Columbiára. Próbált meglátogatni
minket, amikor csak tudott, de Jersey-ben éltünk, nem volt könnyű
hazajárnia. Így hát apánk vert minket. Sokat. Megtanultam kerülni a
rosszkedvét, és megtartani őt jókedvében, de néha nem tudtunk mást
tenni, csak eltűrni.
JC nem szólt. Csak fésülte tovább a hajamat, néha kicsit meghúzta,
ha beakadt a fésű foga. Ha húzott, elhúzódtam, élvezve a hirtelen
fájdalmat. Erre összpontosítottam az érzéseimet a szívemben érzett
sajgás helyett, ami mindig megjelent, ha a családomról kezdtem
beszélni.
– Na mindegy, amikor tizenhét voltam, olyan csúnyán összeverte az
öcsémet, hogy kórházba került. Több bordáját is eltörte. És az orrát.
Kilyukadt a tüdeje. Tizenkét éves volt. Tudod, mi akasztotta így ki?
Rajtakapta Bent, hogy az újságban egy fehérneműt reklámozó pasi
képét nézegeti. Gondolom, azt hitte, hogy ki tudja verni belőle a
melegséget. Rengetegszer kijöttek hozzánk a szociális gondozók, és
soha nem történt semmi. Ezúttal azonban igen. És Norma is
közbelépett. Lediplomázott, és állást talált. Megkapta a felügyeleti
jogot Ben és fölöttem tizennyolc éves korunkig, apánk pedig tíz évre
börtönbe került. Múlt héten szabadult. Tíz év óta ma először láttam őt.
Nem tudom, hogy JC mikor fejezte be a fésülést. Csak akkor vettem
észre, amikor elhallgattam, hogy már minkét keze a karomon volt, a
fésű pedig a földön hevert a lábunk mellett.
Átkarolt és magához húzott, arcát az arcomhoz nyomta. Ringatni
kezdett. Csak ringatott.
Örültem a hallgatásnak. Nem szánalom volt. Hanem együttérzés.
Jólesett.

310
 Megfogtam a karját.
– Köszönöm – mondtam fojtott hangon.
JC a halántékomhoz nyomta az ajkait.
– Mindenhol meg akarlak csókolni, ahol bántott. Minden ponton,
ahol valaha is megsebzett. Amennyi fájdalmat ő okozott, annyi
szerelmet akarok adni én neked.
– Az rengeteg csókba kerül neked.
– Benne vagyok.
Dúltak bennem az érzelmek. Egy részem össze akart omlani és csak
zokogni. A másik viszont még mindig vibrált és be volt gerjedve. Nem
bírtam elviselni ezt a belső viszályt. Választanom kellett, hogy
átadhassam magam egy érzésnek.
– JC, ami a csókolózást illeti, nekiláthatnánk végre? Én próbálok
türelmes lenni, de…
Félbeszakított.
– Igen. Jó kislány voltál. Kelj fel. Hadd eresszem le a vizet, aztán
utánad megyek a hálóba.
Épp elindultam kifelé, amikor a tükör mellett elhaladva
megpillantottam a tükörképemet. Eddig még nem láttam az arcomat.
Az igazat megvallva, nem is akartam. De most már nem tudtam
félrenézni. Lila és gyulladt volt a fél arcom. Kékes folt terjedt szét a
szemem alatt, egészen az orromig. Három, sötétebb kékesfekete folt
virított az arccsontomon, az apám ökle nyoma. Fölemeltem a kezem,
hogy megérintsem, hogy lássam, mennyire fáj.
Szükség lesz egy fotóra. Ezt már tudtam. Bizonyíték.
Ám jelenleg nem törődtem a dolog gyakorlati oldalával. Valami más
foglalt le. A csúfság. Hogy bármennyire is szerettem volna kitörölni az

311
emlékezetemből azt az embert, aki hozzájárult a létemhez, bármennyire
is szerettem volna elfelejteni, hogy valaha is létezett, mindig rajtam
marad a nyoma. Akkor is, ha elmúlnak a sérüléseim. Mindig ő lesz a
csúfságom forrása.
JC elém lépett, eltakarva a tükörképemet.
– Itt fogjuk kezdeni. – Elvette a kezem az arcomról, és a két kezébe
fogta. Aztán odahajolt hozzám, és gyengéden, óvatosan végigcsókolta a
zúzódásokat. – Itt – mondta a csókok között, – itt is hozzád ért. És itt. –
Addig nem hagyta abba, amíg be nem borította csókokkal a fél
arcomat.
Amikor végzett, ajkai végigsúrolták az orrnyergemet, majd
átvándoroltak a másik oldalra.
– Na és itt? Bántott itt valaha?
Bólintottam, ő pedig megcsókolt.
– És itt? – kérdezte a szemem alatt.
– Igen.
Újabb csók.
– Itt? – A szemöldököm fölött.
– Igen.
Így folytatta, amíg végig nem csókolt a homlokomtól az állam
hegyéig. Minden gyengéd csók a szerelem jele volt. Minden „itt” a
fájdalom elismerése. Nedves volt az arcom a könnyeimtől, ahogy a
nyakamon folytatta, s noha tudtam, hogy végül a testem minden pontját
érinteni fogja a szája, valami másra volt szükségem. Azt akartam, hogy
életet leheljen belém. Hogy felélesszen.

312
 – JC? – Megvártam, amíg felemelte a fejét, és a szemembe nézett. –
Légy kemény velem. Kérlek! Éreznem kell, hogy valódi vagyok.
Éreznem kell, hogy te is valódi vagy.
Egy pillanatig habozott, majd huncut mosoly terült szét az arcán.
– Köszönöm, Gwen, hogy ezt elmondtad. Tudod, mennyire
begerjeszt, amikor rám bízod a vágyaidat.
Tovább folytatta, ragadozóként vetve magát az ajkaimra, szinte
felfalt engem. A szánk akkor sem vált szét, amikor fölemelt, és
megfordult velem. Leültetett a fürdőszobapultra, és kilazította a
törülközőmet. Ezúttal, ahogy a szája felfedezte a testemet, nem
kérdezte, hol bántottak. Ehelyett csak végigcsókolt. Minden
porcikámat. Harapdált, csókolt, és szopogatott. Otthagyta a foga
nyomát a mellkasomon. Harapásnyomokat a mellemen. Megcsókolt és
megjelölt.
Beborított a szerelmével.
Már nyögtem és vonaglottam, mire elért a csiklómhoz. Duzzadt és
feszes volt a puncim a figyelmétől. Így amikor letérdelt, és körmeivel
fájdalmasan a combomba vájt, majd szopogatni kezdte a duzzadt
idegcsomót, egyből az orgazmus szélén találtam magam.
– A fenébe, JC! El fogok élvezni.
– Jó kislány. Mondj még ilyeneket. – Hátradöntötte a csípőmet, és a
vállára vette a lábaimat, szélesebbre nyitva őket.
Hátradőltem, és a pultra könyököltem, és kerestem a szavakat,
amiket tudtam, hogy szeret hallani örömszerzés közben.
– Már közeledik. Egyre szűkebb vagyok. Istenem, olyan jó érzés!
Olyan jól érzem magam veled. Érzem, hogy szeretsz.

313
 Ujjai a nedves nyílásomba hatoltak. Amint megtalálta az érzékeny
pontomat, elélveztem. A nevét kiáltoztam, megfeszültek és elernyedtek
a lábizmaim, miközben a testem minden idegvégződése kigyúlt, és
forróság öntött el.
Még mindig alig tértem magamhoz, amikor kihúzta az ujját, és még
nedvesen a fenekembe dugta. Feszes és szoros voltam, de könnyedén
megnyíltam neki. Száját még mindig a csiklómra tapasztva, az előző
orgazmus utóhatásai mellett, ahogy ujjbegye hozzáért az érzékeny
ponthoz, újabb gyönyörhullám közeledett.
Ekkor megadtam magam. Teljesen. Hagytam, hogy összecsapjanak
fölöttem a gyönyör hullámai, és teljesen átjárják a testemet. JC szeretni
akart, én pedig ellenálltam, de itt, a szája, a nyelve és az ujjai alatt el
tudtam engedni magam. Itt tudtam hagyni, hogy teljesen és
mindenestül szeressen. Itt teljes volt a szerelme, és tudtam, hogyan
fogadjam el.

***

Amikor elernyedtem, JC ágyba vitt.

– Hogy érzed magad? Bírod még?
A két lehengerlő orgazmus ellenére, ami teljesen elgyengítette a
testemet, JC még nem volt bennem, én pedig ezt nem akartam így
hagyni.
– Igen, bírom.
– Helyes. – Ledobta magáról a törülközőt, én pedig ösztönösen a
vaskos és kemény farkára meredtem. A puszta látványától forrni
kezdett a vérem. Ekkor rádöbbentem, milyen szerencsés voltam, hogy
rátaláltam erre a férfira, aki egyformán törődött a testemmel és a

314
lelkemmel. A férfira, aki megkefélt és belém szeretett. Eszméletlenül
hihetetlen volt.
Mielőtt csatlakozott hozzám az ágyban, lekapcsolta a villanyt, és a
telefonján matatott, majd elindította a zenét.
– Ez jó lesz?
– Imádom a Maroon 5-ot.
– Hallgasd a dalszöveget.
Ismertem a dalt, mégis odafigyeltem. JC az oldalamra fordított,
majd mögém feküdt. Arról énekeltek a dalban, hogy féltek, féltek
szeretni. És az énekes arra kérte a szerelmét, hogy mondjon igent,
adjon egy esélyt a kapcsolatuknak. A refrénben újra meg újra
elismételték a dal címét: My Heart is Open. „A szívem nyitva áll.”
Az istenit, rólunk szólt ez a dal.
Vajon JC azt próbálta ezzel mondani, hogy megértette, mit éreztem?
Mindig is rám volt hangolódva – nem lepett volna meg.
Nem adott magyarázatot a dalválasztásra. Miközben hallgattuk a
dalt, végigcsókolta a hátamat, ajkai a lapockám alá vándoroltak, végig,
a sebhelyem mentén. A farka a fenekemhez simult, keményen és
forrón. Közben átkarolt és megszorította a mellemet, majd fájdalmasan
belecsípett a mellbimbómba. Azt hittem, már kielégültem, de a zene és
JC lüktető merevedése hatására, ahogy kényeztetett és simogatott,
újabb bizsergés indult a lábaim közül.
Mire az egész hátamat végigcsókolta, a dal véget ért, ám egy
másodpercnyi csend után újra kezdődött.
JC a hátamra fordított, és bemászott a lábaim közé. A farka a
puncimhoz nyomult, én pedig fészkelődni kezdtem, próbáltam oda
irányítani, ahol a legjobban vágytam rá. JC azonban lefogott.

315
 – Ma hallottam ezt a számot – mondta, és mélyen a szemembe
nézett. – A taxiban, úton a reptérről a klubba. Rögtön letöltöttem.
Rájöttem, hogy ez mindaz, ami lenni akarok veled. Igent akarok
mondani neked. És melletted akarok lenni, amíg te is igent nem tudsz
mondani nekem. Mindannak ellenére, amit nem tudok megosztani
veled, Gwen, a szavak ellenére, amelyeket még nem tudok kimondani,
nyitva áll a szívem.
Ha létezik érzelmi orgazmus, most átéltem. Valami felrobbant
bennem, és szétáradt a mellkasomban, végig a végtagjaimba, a
lábujjam hegyéig, a fejem tetejéig. Forró volt. Bizsergető. Mennyei.
JC mélyen a szemembe nézett, amikor belém hatolt. Egyetlen
mozdulattal belém nyomult, kitöltve engem, ahogy a szívemet is
kitöltötte. Teljessé tett.
– Igen! – kiáltottam. – Így. Igen. – Igen, imádom, amikor bennem
vagy. Igen, még többet akarok. Igen, az én szívem is nyitva áll.
Ki és be mozgott, nem túl gyorsan, nem is túl lassan. Kiélvezett
engem. Így mondta el, mennyire szeret. Így bizonyította be azt az igent.
Körözött a csípőjével, a csiklómat ingerelve. Felnyögtem, majd
felsóhajtottam. Levegő után kapkodtam. Énekeltem.
Ő pedig tovább kényeztette a testem, a combomat és a csípőmet
cirógatta, gyengéden simogatta a sebhelyeimet.
– Ahányszor csak kell… – Szája az enyém fölött volt, a lélegzete
forró. – …megcsókolom a sebeidet. Csókkal űzöm el a fájdalmadat.
Átkaroltam a nyakát. Bátor dolog volt tőle, ahogy gyógyítani
próbált, kimondhatatlanul nagyra értékeltem. De tudnia kellett, mi ment
végbe bennem. Hogy az igazi gyógyulás időbe telik.
Ajkaimmal végigsúroltam a száját, és elmondtam neki.

316
 – A legtöbb seb odabenn van.
– Azokon is tudok segíteni. – S mintha csak bizonyítani akarta
volna, feltolta a lábaimat a mellkasomhoz, és a következő mozdulattal
mélyebbre hatolt bennem, mélyebbre, mint valaha. Mélyebbre, mint
eddig bárki, akivel együtt voltam.
Mohón csókolt, nyelve a számba hatolt. Mindenütt éreztem őt – az
ajkaimon és a nyelvemen, a bőrömön, a puncimban, a szívemben, a
fejemben, minden tagomban. Beszivárgott az érzékeimbe, a lelkembe.
És amikor felgyorsult az ütem, és heves, könyörtelen lökésekkel
mozgott bennem, hogy valami kitörni készült belőlem, kitartottam.
Vártam. Amikor elérkezett a pillanat, együtt élveztünk el, nyíltan és
szabadon, a gyönyör egyetlen csodálatos, fantasztikus robbanásként
tört ki belőlünk.

***

Végigszeretkeztük az éjszakát, majd egymás karjában aludtunk el

hajnalban.
Délelőtt JC hangjára ébredtem. Szigorúnak és dühösnek tűnt. Az ágy
szélén ült, a telefont a füléhez szorította. Nem értettem, mit mondott, de
a testbeszéde nagyon kifejező volt. Nem egyszerűen dühös volt. Hanem
tombolt.
Köszönés nélkül tette le a telefont, majd egyszerűen a padlóra
ejtette. Fölállt, és mászkálni kezdett, majd felüvöltött:
– A picsába! – És belebokszolt a falba.
Elakadt a lélegzetem, részben mert megijesztett, részben mert az
erőszak minden formája felzaklatott.

317
 A kezét rázva felém fordult, és a szemembe nézett. Egyből
megenyhült az arca, a teste azonban feszült maradt.
– Akarsz beszélni róla?
Megrázta a fejét.
– Ez is egy olyan dolog, amiről nem beszélhetsz?
Nem válaszolt. Gyorsan, hevesen zihált, de most mély levegőt vett,
majd lassan kifújta.
Aztán visszamászott az ágyba, és mellém térdelt.
– Kettőnkről akarok beszélni. Beszéljünk magunkról. – Megfogta a
kezem. – Rendben?
– Ja. Persze. – Nyugtalan voltam. Ideges. Óvatos. – Mi van velünk?
Megcsókolta az egyik kézfejemet, majd a másikat.
– Szeretlek, Gwen. Ugye tudod, hogy szeretlek?
– Igen.
– És te is szeretsz? – Sürgető és riadt volt a hangja. Egyáltalán nem
tűnt normálisnak.
Aggodalmasan feltérdeltem.
– Igen. Szeretlek, JC. Mi a baj?
– Akkor jó – motyogta. – Ez így működhet.
Majd elmosolyodott – bizonytalanul, de őszintén, és megszorította a
kezemet.
– Gwen. Légy a feleségem!

318
 Tizenhetedik fejezet
Fölnevettem.
Erre nem létezett megfelelő válasz. A nevetés viszont segített
megszabadulni a különös szorongástól.
Ám amikor abbahagytam a nevetést, ő még mindig őszinte, átható
tekintettel nézett. Nyilvánvalóan nem viccelt.
– JC… – A sarkamra ültem. – Ne bolondozz! Áruld már el, mi
folyik itt.
Megszorította a kezem.
– Komolyan beszélek, Gwen. Arra kérlek, hogy gyere hozzám.
Pislogtam néhányszor. Még kávét sem ittam. Kellene valami
univerzális törvény, ami kötelezővé tenné a kávét komoly
beszélgetések és házassági ajánlatok előtt.
Lepillantottam összefonódott ujjainkra. JC jobb ökle piros volt és
felhorzsolódott, miután belebokszolt a falba. Szerencséje volt, hogy
nem ütötte át a gipszkartont.
– Istenem, drágám! Nagyon fáj?
A kezére pillantott, majd visszafordult hozzám.
– Nem érzem. Elzsibbadt. Gyere hozzám.
Már harmadjára kért meg, de csak most először fogtam fel, mit is
mondott. Elszorult a torkom és a szívem, és bizseregni kezdett a hasam,
s noha kellemes érzés volt, a válaszom határozott volt:
– Nem mehetek hozzád, JC.

319
 – Miért nem? – Vágta rá gyorsan. Felkészülten. Mintha számított
volna a nemre.
Elhúztam a kezem, és próbáltam sorra venni a válaszokat, melyek
teljesen egyértelműek voltak:
– Mert még túl korai. Mert még nem is ismerjük egymást. Mert csak
most mondtuk ki, hogy szeretjük egymást. – Fölálltam az ágyról.
Kényelmetlenül éreztem magam a közelében, amikor ennyire furcsán
viselkedett.
– De már azelőtt is éreztünk valamit egymás iránt. És különben is,
mit számít az idő? Szeretjük egymást, és csak ez számít. Gyere
hozzám! – Nagyon magabiztos volt. Mindig ez a két szó: gyere
hozzám. Mintha számítana, ha újra meg újra elismétli. Mintha csak
türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy végül meggyőzzön.
– JC… – Megkerestem a fehérneműmet, és fölvettem, mert
túlságosan kiszolgáltatottnak éreztem magam ruha nélkül. – Nem
lehet… – Mély levegőt vettem.
De talán mégis.
Keresni kezdtem egy pólót, közben eljátszottam a gondolattal. Sose
gondoltam házasságra JC-vel. Sőt, ami azt illeti, senkivel. Ezért a
gondolat különösnek és idegennek tűnt.
De most, hogy belegondoltam…
Nem lenne olyan rossz. Lenne hová hazajönnöm minden este –
pontosabban, reggel –, és az otthon nem csupán egy helyet, inkább egy
embert jelentene. Egy biztonságos otthon. Egy szerelemmel teli otthon.
Kellemes gondolat volt. Szétáradt a fejemben, mind terebélyesebb lett,
és egyre kevésbé tűnt nevetségesnek.

320
 Megtaláltam JC pólóját a padlón, és magamra húztam. Amikor
megfordultam, ott állt előttem, reménykedő arccal.
– Nem lehet? Miért nem lehet?
– Nem is tudom. Talán mégis… – A fenébe, tényleg ezt mondtam?
Kikóvályogtam a nappaliba, az idegességem nem hagyott alább.
JC követett.
– Talán. Azt mondtad, talán.
– Talán – ismételtem. – Időre van szükségem, hogy átgondoljam.
Mármint, rengeteg időre. Ez az egész teljesen váratlan és őrültség, de a
váratlan már azelőtt is bevált. – Nem terveztem el előre, hogy rányitok
JC-re azon az éjszakán. – Mégis. Időre van szükségem. Legalább
néhány hétre. Talán többre. Szóval a válaszom: talán. – Mi a fenét
hablatyolok?
Kényszerítettem magam, hogy mély levegőt vegyek ahelyett, hogy
pánikba esnék, ahogy szívem szerint tettem volna.
A talán még nem igen, gondoltam. A talán rendben van. A talán
elfogadható.
Jesszusom, hogy vehettem ezt az ötletet egyáltalán fontolóra?
JC-hez fordultam, reméltem, hogy örül, amiért nem mondtam
kategorikusan nemet.
Nem örült. A homlokát ráncolva megrázta a fejét.
– Nincs annyi idő… – Frusztrált hangot hallatott, mintha morgás
közben sóhajtott volna. – Nem azt kérem, hogy néhány hét múlva.
Hanem ma, Gwen. Még ma gyere hozzám!
– Na, azt nem. Szó sem lehet róla. – Még mit nem! Most már
valóban rám tört a pánik. Hogy képzelte, hogy már ma hozzámegyek?
Nevetséges ötlet volt. Felfoghatatlan. Teljesen őrült gondolat.

321
 Csak nem egy őrültbe szerettem bele? Ilyen az én szerencsém. És
akár őrült volt, akár nem, vajon mindent tönkreteszek azzal, ha én
leszek az egyetlen, aki normálisan viselkedik?
Ismét mély levegőt vettem, és idegesen, szinte szökdécselve járkálni
kezdtem a lakosztályban.
JC a sarkamban volt.
– Ne akadj már ki ennyire! Komolyan beszélek. Minden rendben.
Megkerültem a kanapét, ő viszont az ellenkező irányba indult, így
mire a túlsó végéhez értem, már ott várt rám.
– Elrepülünk Vegasba, és napnyugta előtt férj és feleség leszünk.
Megfordultam, és a hálószoba felé indultam.
– Képzeld csak el, Gwen! Egész éjjel szeretkezhetnénk.
Olyan gyorsan fordultam hátra, hogy szinte nekem jött.
– Házasság nélkül is tudunk szeretkezni egész éjjel. Itt. New York
Cityben.
Átkarolta a derekamat, és összekulcsolta mögöttem a kezét, hogy
mozdulni se bírjak.
– Tudom, de ez más lesz.
Mennyei volt a karjában. Békés volt. Megnyugtatott és
megvigasztalt, ugyanakkor egy kicsit meg is szédített.
De nem eléggé ahhoz, hogy komolyan vegyem a házassági ajánlatát.
Csak annyira, hogy eszembe jusson, mennyire szerettem a karjaiban
lenni.
– Képzeld csak el, mennyivel jobb lesz, ha összeházasodunk –
mondta. – Mindig együtt lehetünk. Igazán együtt. Semmi sem állhat
közénk.
Átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam a szegycsontján.

322
 – Csodásan hangzik, JC. De a házasság nem ezt jelenti. Az ilyesmit
közösen döntjük el egy kapcsolatban, nem egyik napról a másikra
történik. Nem csak egy gyűrű meg egy igen kell hozzá.
A homlokomhoz nyomta a fejét, és ringatózni kezdtünk.
– Akkor döntsük el, hogy mindig együtt leszünk. Hogy igazán
együtt leszünk. És hogy semmi sem állhat közénk. Aztán megerősítjük
egy esküvővel. Amúgy is Vegasba kell mennem.
Olyan őszinte, olyan makacs volt… és olyan csodálatosan bánt
velem, különösen az elmúlt huszonnégy órában. És szerettem őt.
Csakhogy ez nem volt elég.
– Nem. – Ahhoz viszont elég volt, hogy rosszul érezzem magam. –
Sajnálom. Nem lehet. Nem tudom megtenni.
Frusztráltan eltolt magától. Beletúrt a hajába, majd csípőre tette a
kezét.
– Miért nem?
Megráztam a fejem, már nem tudtam, mit mondhatnék.
– Miért… nem? – ismételte meg a kérdést, hangsúlyos szünetet
hagyva a szavak között. A mellére tette a kezét. – Az én szívem nyitva
áll, Gwen. És a tiéd?
– Ennek semmi köze a szívemhez, JC. Ez gyakorlati kérdés. –
Magam köré fontam a karjaimat. Már én is frusztrált voltam. Nem
szerettem, ha megkérdőjelezik az érzéseimet. Épp elég nehéz volt
elfogadni és tudomásul venni őket. Ez a vizsgálódás és konfrontáció
nagyon kényelmetlen helyzetbe hozott.
Ököllel a szekrényre csapott, nem olyan erővel, mint a falra, csak
annyira, hogy hangja legyen.
– Picsába a gyakorlattal! Gyere hozzám!

323
 – Azt mondtam, hogy nem. – Ezt halkan, határozottan mondtam.
Véglegesen.
Bosszúsan az éjjeliszekrényhez indultam, és keresgélni kezdtem a
telefonomat. Tudtam, hogy hamarosan fel kell hívnom Normát, hogy
megtudjam, mihez akar kezdeni apa ügyében, de leginkább csak el
akartam foglalni magam valamivel. Például a telefonom keresésével,
hogy ne kelljen szemtől szemben vitatkoznom az egynapos pasimmal
arról, hogy összeházasodjunk-e. Még ma.
A telefont nem találtam az ágy mellett, ezért átmentem JC oldalára,
és meg is leltem egy levél fájdalomcsillapító alatt. Bevettem a
gyógyszerből három szemet, víz nélkül nyeltem le őket. Szükségem
volt rájuk, és nem csak azért, mert fájt az arcom.
JC egész idő alatt a szekrény mellett állt, és figyelt.
Amikor felnéztem rá, kihasználta az alkalmat, és újra próbálkozni
kezdett.
– Mondd el, miért! Adj egy jó okot. Valójában nem is szeretsz
engem?
Vajon mennyi időbe telik, mire hatni kezd a gyógyszer?
A fejfájás ellenére, amit JC okozott, szerettem őt. Nem akartam
elveszíteni. Nem akartam eltaszítani magamtól. Azt akartam, hogy ezt
megértse.
Odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét.
– Persze hogy szeretlek. Tényleg szeretlek. De legyünk őszinték,
JC! Még csak szex van köztünk. Remélem… – Nem ez a megfelelő
szó. – Nem, tudom, hogy ennél többre is van lehetőségünk. Sokkal
többre! De ahhoz idő kell. Nem házasodhatunk össze csak azért, mert

324
testileg összeillünk, és van esély az érzelmi kapcsolatra is. Nem így
születik egy jó házasság.
Megsimította az arcomat.
– Most a fejeddel gondolkodsz, Gwen. Hagyd abba, és hallgass
inkább a szívedre.
Behunytam a szemem, és próbáltam megérteni, hogyan jutottunk el
ide. Az egész kapcsolatunk szokatlan volt, de ez már túlzásnak tűnt. JC
olyan kétségbeesettnek tűnt, mintha attól félne, hogy elveszít. Talán azt
éreztettem vele, hogy nem maradok mellette? Vagy történt valami?
A telefonhívás! Jesszusom, hát persze. Annyira megdöbbentett a
házassági ajánlat, hogy majdnem nem vettem észre az összefüggést. A
telefonhívás váltotta ki ezt a… ezt a… bármi is volt ez. Vajon ki az
ördöggel beszélhetett? És mégis mi a pokol tudott ekkora pánikot
kiváltani belőle?
Kinyitottam a szemem, és a tekintetét kerestem.
– A szívem azt súgja, hogy valami más zajlik a háttérben, JC, amire
ezzel a szarsággal reagálsz.
– Ez nem szarság! Épp azt mondom neked, hogy veled akarom
leélni az életemet.
Az érintése, az odaadás a hangjában – mi van, ha tényleg csak arról
van szó, hogy ennyire szeret? Tényleg ez lett volna a leghallatlanabb
dolog a világon?
Igen. Hallatlan volt. És fogytán volt a türelmem.
Ellöktem a kezét, és elhátráltam.
– Felzaklatott téged egy hívás. Annyira, hogy belebokszoltál az
istenverte falba. Egy hívás, amiről nem beszélhetsz nekem, de ami

325
miatt megkérted a kezem. Valami baj van. Ez nem csak egy hirtelen
romantikus szeszély.
JC testtartása megváltozott, ahogy taktikát váltott.
– Gyere hozzám, Gwen. És mindent elmondok neked. Mindent.
Minden egyes titkomat.
Megfagyott az ereimben a vér.
– Ez egy elég szemét ultimátum. – Forró düh áradt szét bennem. –
Azt hiszed, hozzád megyek csak azért, hogy kielégítsd a
kíváncsiságomat? – Sosem erőltettem. Semmilyen módon nem
erősködtem, hogy bármit is elmondjon, erre ezzel jön?
Villámgyorsan bocsánatot kért.
– Sajnálom. Nem így akartam mondani. Ez nem ultimátum. Ez
csak… ennek így kell lennie. Bárcsak másképp lehetne, de nem lehet.
Mert kötelezettségeim vannak. És végig kell csinálnom valamit, ami
még azelőtt kezdődött, hogy megismerkedtünk. Nem vagyok szabad, és
ez megőrjít. Meg kell értened, megőrülök. Szükségem van rád.
Akarlak. Szeretlek. Szóval nem azért mondom, hogy gyere hozzám,
hogy kielégíthessem a kíváncsiságodat, csak azt akartam ezzel
mondani, hogy férjként nem fogok titkolózni.
Ismét a karjaiba vett. Ismét a mennyben voltam.
– Gyere hozzám, Gwen. Gyere hozzám, hadd tegyelek boldoggá.
Hadd hozzam az ágyba a kávédat. Hadd hozzam ki a maximumot a
testedből, hogy megmutathassam neked, milyen gyönyörű vagy. Hadd
szeressem minden porcikádat. Hogy gondoskodhassak rólad,
imádhassalak és veled lehessek.
Ha léteztek ezeknél melegebb szavak a szótárban, én nem tudtam
róluk. Ha léteztek más kifejezések, melyek meg tudták olvasztani

326
szívem legfagyosabb sarkait, sose hallottam róluk. Én már elfogadtam
a szerepet, melyet betöltöttem az életben. Tudtam, ki vagyok és mi a
célom. Nem arra születtem, hogy észrevegyenek és csodáljanak. És ez
a férfi nemcsak észrevett és csodált, hanem egyenesen imádott engem.
És tudta, hogyan hitesse el velem, hogy örökké imádni fog.
Átadtam magam az érzésnek, és megcsókoltam. Ahogy az ajkai és a
nyelve beszélt hozzám, éreztem a sürgető és őszinte vágyát. Engedtem,
hogy imádjon engem.
Aztán elhúzódtam – el ettől a mennytől, ettől a békétől. És
imádkoztam, hogy egy nap tényleg az enyém lehessen a paradicsom.
– N-nem – dadogtam elszorult torokkal. – Sajnálom. De tudom,
hogy igazam van. Nem mondhatok igent.
Az egész teste összezuhant a visszautasítástól.
Mint egy ébredéskor szertefoszló szép álomba, úgy próbáltam
belekapaszkodni, menteni legalább valamennyit.
– Nézd, több időt kell együtt töltenünk. Talán össze kéne
költöznünk. – Ő a hét nagy részét különben is Los Angelesben töltötte.
Egy ilyen kompromisszumba bele tudtam volna menni, noha volt egy
olyan érzésem, hogy ezen a ponton már semmivel sem tudtam
vigasztalni JC-t. Valamiért csak ehhez az egy dologhoz, a házassághoz
ragaszkodott, és semmivel sem tudtam eltántorítani tőle.
Eltűnt a lelkesedés az arcáról. Feladta.
– Az nem fog menni. Azt sem tudom, mikor jövök vissza New
Yorkba.
– Mert nem megyek hozzád? – Elszorult a torkom, és dúltak bennem
az érzelmek. Felbőszített volna ez az érzelmi zsarolás? Vagy csak
féltem, hogy végleg elveszítem? Talán egy kicsit mindkettő.

327
 – Nem. Hanem mert nem biztonságos.
– Nem biztonságos? Miért nem biztonságos?
Legyintett.
– Felejtsd el. – Összeszedte magát, és uralkodott az arckifejezésén. –
Kérlek, ne kérd, hogy ennél is többet mondjak. Most így állnak a
dolgok, és nem tudok változtatni rajtuk. Egy ideig lehet, hogy nem
tudok visszajönni ide.
Felkaptam a fejem az utolsó szavaira. „Egy ideig lehet, hogy nem
tudok visszajönni ide.”
Ezt olyan sztoikusan közölte, hogy válaszul muszáj volt
„valamilyennek” lennem. Olyannak, ami ellensúlyozza ezt a teljes
érzéketlenséget az iménti szenvedély után.
Valamilyennek lennem kellett, és én a dühöset választottam.
– Oké, akkor tisztázzuk. El akartál venni, aztán magamra hagyni?
Felemelte a kezét, mintha egyetlen kézmozdulattal meg tudná
állítani a gondolatmenetemet.
– Arra akartalak kérni, hogy te is gyere velem. – Mintha azzal
mindent megoldana. Mintha attól más lenne.
Egy fenét oldott meg bármit is! Csak még jobban felpiszkált.
– Úgy érted, arra akartál kérni, hogy fogjam magam, és hagyjak itt
mindent? De nem tudod, meddig?
Bűnbánó mosoly volt a válasz.
– Miért képzelted, hogy megtettem volna? Engem ide köt az életem.
A munkám. A nővérem. Nem léphetek le csak úgy. – Egyre magasabb
lett a hangom, és valószínűleg a vérnyomásom is. Hátravetettem a
fejem, mint egy PEZ-adagoló, de cukorka helyett csak frusztráció jött

328
ki belőlem. Nem értettem, hogy egy máskor teljesen józan ember hogy
viselkedhetett hirtelen ennyire irracionálisan.
Hacsak nem áltattam magam, és tényleg nem ismertem JC-t eléggé
ahhoz, hogy tudjam, milyen, amikor racionális.
Vagy talán…
Eszembe jutott az a megjegyzés a biztonságról, és visszafordultam
hozzá.
– Bajban vagy, JC?
A homlokához ütögette az öklét, de most abbahagyta, és a
szemembe nézett.
– Nem olyan bajban, amilyenre te gondolsz.
– Én semmire sem gondolok! Nem tudok rólad eleget ahhoz, hogy
bármire is gondolhassak!
Csöngeni kezdett a telefon a kezemben. Hagytam, hogy kétszer
kicsengjen. Aztán, magamban átkozódva, lepillantottam rá, és
megláttam a kijelzőn Norma nevét, meg a villogó ikont, hogy
hamarosan le fog merülni az aksi. Nem ez volt a legalkalmasabb
időpont, de beszélnem kellett Normával. Szükségem volt egy kis
szünetre. Egy pillanatnyi távolságra JC-től.
Elfordultam tőle, és felvettem a telefont.
– Halló?
– Jókor kereslek?
JC-re pillantottam.
– Nem igazán. De le fog merülni a telefonom, úgyhogy mondd csak.
– Rendben. – Norma ment valahová telefonálás közben. Hallottam,
ahogy kopogott a cipősarka a padlón. Szinte soha nem olyankor

329
telefonált, amikor egy helyben ült. Időpocsékolásnak tartotta. Norma
ennél hatékonyabb volt. – Jól vagy ma reggel?
Az igazat megvallva, nem voltam benne biztos.
– Erre nem könnyű válaszolni.
– Megértem. – Nem érthette, de hagytam, hogy azt higgye, hogy
érti. – Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de találkoznunk kell.
Számítottam rá. Vallomást kell tennem, meg aláírnom, vagy
ilyesmit, ami ahhoz kellett, hogy feljelenthessük apát.
– Oké. Mikor?
– Most. Tizenöt perc múlva érted megy egy kocsi.
Újabb pillantás JC-re. Nem akartam így itthagyni. Túl nagy volt
most a feszültség közöttünk.
– Nem lehetne egy kicsit később?
– Nem. Találkozónk van egy rendőrtiszttel. Most hívott, és most ér
rá. Kell a vallomásod, meg az a biztonsági felvétel. Látnia kell az
arcodat. Megsérült? – Olyan tárgyilagos volt. Ezt mindig is imádtam
benne. Nem édelgett meg ajnározgatott. Elintézte a dolgokat.
Odafigyelt a részletekre.
– Ja. Csupa kék-zöld az egész. Az öklével ütött meg.
– Le kell fényképeznünk.
– Rendben. – Mély levegőt vettem, majd kieresztettem. – Hát jó.
Összekészülök.
– Four Seasons, igaz?
– Aha.
– Negyedóra múlva ott a kocsi.
Miután letette, még pár percig a fülemhez tartottam a telefont. Már
így is görcsben volt a gyomrom JC miatt. Nem készültem fel arra, hogy

330
még az apámmal is foglalkoznom kelljen. Most csak arra vágytam,
hogy visszamászhassak az ágyba, és újrakezdhessem a napot. Sőt, hogy
visszamásszak az ágyba, és megismételjem az előző éjszakát – a
szeretkezést, az édes suttogást a sötétben.
A nap azonban már felkelt, és úton volt a kocsi.
Visszafordultam JC-hez.
– A nővérem volt – mondtam. Egész idő alatt rezzenéstelen arccal
figyelt. – Szüksége van rám, hogy feljelentsük apámat. Negyedóra
múlva értem jön. Szóval…
JC bólintott. Aztán behunyta a szemét, és végigsimította a homlokát.
Elveszettnek tűnt. Magányosnak.
Úgy hatott rám, ahogy nem vártam. Legszívesebben odarohantam
volna hozzá, hogy átkaroljam és megvigasztaljam. Hogy
megnyugtassam, hogy bármivel is küszködik, nem törhet meg.
De nem tudtam, hogy így van-e. Valójában semmit sem tudtam róla.
Megráztam a fejem; fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a
helyzetet, és határozottan nem is volt rá időm.
– Később szeretnék még beszélni veled erről – mondtam, miközben
összeszedegettem a ruháimat. – Mindent meg fogunk oldani.
– Aha. – Rám se nézett, máshol jártak a gondolatai.
A fürdőszobában adtam magamnak tíz másodpercet, hogy
megvizsgáljam az apámtól kapott színes szuvenírt, majd igyekeztem
figyelmen kívül hagyni. Megmosakodtam, és fújtam magamra egy
keveset JC dezodorából, mielőtt lecseréltem a pólóját a saját, előző napi
ruháimra. Megmostam a fogam az ujjammal és JC fogkrémével. A
hajammal már többet kellett bajlódnom. Megint csupa kóc volt, miután
végigkeféltük az egész éjszakát. Szerencsére találtam egy hajgumit a

331
fürdőszobaszekrény fiókjában egy korábbi látogatásomról, és sikerült
kontyba fognom a hajam.
Mire kiléptem, JC is felöltözött, és az íróasztalnál ült, a laptopja
előtt.
– Most elmegyek – mondtam zavartan.
Fölállt, és odalépett hozzám.
– Hallottam, mit mondtál, Gwen. Szeretném, ha ezt tudnád. De ha
meggondolnád magad… A vegasi Trump Hotelben foglaltam szobát.
Negyed egykor indul egy gép a LaGuardiáról. Alex Mader néven
vettem a jegyet, és neked is fenn van tartva egy jegy. Velem jöhetnél.
Szédülni kezdtem.
– Alex Mader? Ez az igazi neved?
– Nem. Csak ezen a néven utazom. Gyere velem.
Hirtelen kezdtem felfogni a szavai értelmét. El fog menni. Tényleg
el fog menni. Most. A rohadék apámmal kell foglalkoznom, miközben
a férfi, akit szeretek, el fog menni, és ki tudja, mikor jön vissza.
Kérlelni akartam, hogy ne menjen, vagy legalább várjon meg, amíg
vissza nem érek Normától, de JC félbeszakított, és szorosan átölelt.
– Ne mondj semmit. Menned kell. Ahogy most nekem is. Tényleg
nem akarok nélküled elmenni. Úgyhogy gondold meg, hogy velem
jössz-e. Kérlek.
Megcsókolt. Akár egy utolsó csóknak, ennek is búcsúíze volt.
Vágyakozó és bánatos íze. Melankolikus és szenvedő. Kétségbeesett és
megbánó. Végleges.
Amikor elhúzódott, még egy puszit nyomott az orrom hegyére.
– Gondold meg magad, Gwen. Gondold meg magad!

332
 Tizennyolcadik fejezet
A kocsi már várt, amikor leértem. Nem a szokásos jellegtelen céges
autó volt, amit Norma használt olykor-olykor. Hanem egy drágának
látszó, osztályon felüli autó. Hudson Pierce kocsija lehetett.
Ami azt jelentette, hogy Norma őt is belevonta a családi
viszályunkba. Remek. Milyen csodálatos, ha fontos emberek megtudják
rólam, hogy bármennyire is összeszedettnek tűnök, valójában csak egy
bokszzsák vagyok.
A megaláztatás ellenére sikerült rámosolyognom a sofőrre –
középkorú fehér pasi volt, túlburjánzott bajusszal és dús, barna hajjal.
Ő is új volt. A hawaii mintás ing és a bermudanadrág határozottan nem
a szokásos sofőregyenruha volt. Ez az eltérés a rutintól valahogy még
jobban összezavart.
Felsóhajtottam, és beültem a hátsó ülésre.
Szerencsére, miután elárulta, hová megyünk – a Pierce Industries
közelében lévő egyik kávézóba –, Mr. Bajusz nem erőltette a
beszélgetést. Örültem neki. Szükségem volt a csöndre. Egy kis
békességre. Leginkább egy pohár whiskyre volt szükségem néhány óra
tévézéssel, mivel azonban erre egyelőre nem volt kilátásom, a csend is
megtette.
A gondolataim azonban csapongtak, nem hagytak nyugodni. A
bensőmben tomboló érzelmi viharon kívül is egy idegroncsnak éreztem
magam. Ha JC búcsúja nem lett volna olyan titokzatos, talán nem
lettem volna ilyen nyugtalan. Azt mondta, elmegy, én pedig hittem

333
neki. De vajon tényleg nem tudta, mikor jön vissza, vagy csak blöffölt,
hogy elfogadjam a nevetséges házassági ajánlatát?
Amikor ezt mondta, dühös voltam. Dühös, amiért el akart hagyni.
Aztán azért, amiért el akart ragadni az életemtől. Csak most ébredtem
rá, hogy talán tényleg elhagyott. Hogy a kérése, hogy csatlakozzak
hozzá a reptéren, talán az utolsó esélyem volt, hogy vele legyek.
De mi az ördögért lenne így? Úgy viselkedett, mintha nem rajta
múlna, hogy mikor tud visszajönni New Yorkba. Vajon rosszul sült egy
projektje? Amire több időt és figyelmet kell fordítania? Ha így van,
akkor viszont miért akart előbb feleségül venni? Hogy hozzá legyek
kötve?
Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Egyre inkább hittem
abban, hogy JC tényleg bajban lehet. Csak ez lehetett a magyarázat. Ez
volt az egyetlen, aminek volt értelme. Olyan nagy bajban volt, hogy
menekülnie kellett? Vajon azt hitte, hogy ha megtudom, mi az, többé
nem fogom szeretni? Ezért akarta, hogy kimondjam az igent, mielőtt
elárulná, mi a helyzet?
Megbánás tört rám. Azt kellett volna mondanom, hogy nem érdekel,
mit tett. El kellett volna mondanom, hogy sose ítélkeznék a múltja
miatt. Olyan csodálatos volt tőle, hogy mindenáron éreztette velem,
mennyire szeret. Én pedig egyértelműen nem viszonoztam.
De mi a pokolért nem?
Vajon már túl késő van ahhoz, hogy megpróbáljam?
A telefonomra pillantottam, de már lemerült. Tíz óra körül jöttem el
a hotelból. Legfeljebb negyed tizenegy lehet. Ha azt mondanám a
sofőrnek, hogy most rögtön vigyen ki a reptérre, még bőven odaérnék a
gép indulásáig. De valószínűleg nemet mondana. Normától kapta az

334
utasításait, nem tőlem. De talán amint kiszállok, leinthetek egy taxit.
Vajon cserben merném hagyni a nővéremet?
Igen, merném. Norma és az apám várhat. Na és, ha egy rendőr idejét
vesztegetem? Ez sem zavart különösebben. Fél évvel ezelőtt még nem
így éreztem volna, de azóta megváltoztam. Már törődtem annyira a
saját boldogságommal, hogy tegyek is érte. Ha ez volt az egyetlen
esélyem JC-vel, meg kellett ragadnom. Adnom kellett neki még egy
esélyt, hogy megnyíljon előttem.
Felkészültem lelkileg, és ahogy a Pierce Industries közelébe értünk,
már nézelődtem is, hogy hol tudnék leinteni egy taxit.
Csakhogy a kocsi közvetlenül a Pierce Industries előtt állt meg, nem
a sarki kávézónál. És nem egyszerűen az épület előtt, hanem benn, a
garázsban. Mielőtt rákérdezhettem volna ennek az okára, a sofőr már
magyarázta is, miközben leadta a kulcsait.
– A kávézó előtt nincs parkoló, úgyhogy innen gyalog kell
mennünk.
Mennünk? Ő is velem jön? Elhozott, miért nem hagy már békén?
Zavartan kiszálltam a kocsiból, és követtem a sofőrt a kifelé a
garázsból.
– Jobbra lesz, a sarkon. – Ahá! Talán mégis itthagy. – Menjen csak
előre.
Vagy mégsem.
Habozva elindultam a kávézó felé, hogy lássam, követ-e, közben a
taxikat lestem. Amikor meggyőződtem arról, hogy a sofőr ott baktat
mögöttem, visszafordultam felé.
– Innen már odatalálok, köszönöm. Értékelem, hogy idáig elhozott.
– Sajnálom, Ms. Anders, de el kell kísérnem a nővéréhez.

335
 Mozdulatlanná dermedtem.
– Valami rosszat tettem? Talán bajban vagyok?
– Á! Semmi ilyesmi. – Feltűnt, hogy minden irányba figyelt,
anélkül, hogy elfordította volna a fejét. – A nővére csupán aggódik a
biztonságáért, ez minden.
Ha az én higgadt nővérem a biztonságomért aggódott, akkor tényleg
baj volt, amiről nem is tudtam. Valami komoly.
Felhagytam a taxikereséssel.
Normát könnyű volt kiszúrni a kávézóban. Három férfi társaságában
ült az egyik asztalnál – az egyik rendőr egyenruhát viselt, a másikat
nem ismertem fel, a harmadik pedig háttal ült nekem. Annak ellenére,
amit a sofőröm mondott – aki a jelek szerint nem csupán sofőr, hanem
testőr is volt –, óvatos léptekkel mentem oda hozzá. A sofőr hagyta,
hogy egyedül menjek, és beállt a sorba a pénztárnál. Jó érzés volt
magamra maradni, s noha a nővérem még nem vett észre, többé nem
akartam máshová menni, csak hozzá.
– Szia! – köszöntem, ahogy odaértem az asztalukhoz. Aztán, amikor
megpillantottam a harmadik férfi arcát, felsikoltottam.
Fölpattant, és a karjába kapott.
– Neked is szia, nővérkém!
Ben, Ben! Az ingébe fúrtam az arcom, és belecsimpaszkodtam. Elég
szorosan öleltem ahhoz, hogy elrejtsem a könnyeimet. Annyi mindent
akartam mondani, de nem találtam a szavakat. Erősen koncentráltam
rájuk, hátha kimondatlanul is meghallja őket: „Hiányoztál! Szeretlek.
Úgy örülök, hogy itt vagy. Miért vagy itt?”

336
 – Én is örülök, hogy látlak – mondta ölelés közben. Végül, amikor a
többiek mögöttünk már feszengeni kezdtek, összeszedtem magam, és
elhúzódtam tőle. – Amúgy szarul nézel ki.
– Jaj, köszi! – mondtam, döbbenetet színlelve. – Te mit keresel itt? –
Bármennyire is örültem neki, féltem, hogy az ittléte azt jelentette, hogy
nagyobb a baj, mint gondoltam.
– Mindjárt rátérünk. Gwen, bemutatom Ericet. – Biccentett a másik
férfi felé. Eric minden tekintetben a bátyám ellentéte volt. Magas volt,
míg Ben alacsony, izmos, míg Ben sovány, és szőke, Ben viszont sötét
hajú.
– Nagyon helyes – súgtam oda Bennek, mielőtt lehajoltam, hogy
kezet fogjak Erickel.
– Egyelőre ez is megteszi, mivel itt rekedtem az asztal mögött –
mondta Eric, – de később átölellek rendesen.
Általában úgy álltam a dologhoz, hogy senki sem lehet elég jó az én
öcsémnek. Eric azonban más volt. Átsegítette az öcsémet egy nehéz
időszakon, amivel egyből jó pontokat szerzett nálam, és most, élőben
láttam rajta, hogy védelmező és mackós alkat.
Örültem neki.
– Gwen, ha nem bánod, ne pazaroljuk a rendőr úr idejét. – Norma
rám mosolygott, de nem kedvesen. A szeme nem mosolygott. Nem volt
benne fény. Komoly volt a tekintete.
Nagyot nyeltem, eszembe jutott a helyzet súlyossága, és egy
biccentéssel leültem az üres székre. Hirtelen megbántam, hogy nem
rendeltem az előbb egy kávét. Volt egy olyan érzésem, hogy erőre lesz
szükségem ehhez a beszélgetéshez.

337
 Norma észrevehette, hogy a tejeskávéját bámulom. Odatolta elém,
majd így szólt:
– Ő itt Taylor rendőrtiszt. Ő foglalkozik apa ügyével.
– Üdv! És köszönöm. – Belekortyoltam az émelyítően édes italba.
Legalább benedvesítette kiszáradt torkomat. Amikor letettem a poharat,
mindenki engem nézett.
Kirázott a hideg, ahogy hirtelen eszembe jutott valami.
– Csak nem beszéltek is már vele? – Ha a zsaruk beszéltek apával,
most dühös lehet. Talán meg is fenyegethet. Ezért volt szükség a
testőrre? Ezért jött ide Ben? Ezért várta mindenki ilyen izgatottan az
érkezésemet?
Bármennyire is irracionális volt, rémülettel töltött el a gondolat,
hogy feldühítettem apámat. Izzadni kezdett a tenyerem és görcsbe
rándult a gyomrom. Szerettem volna elhinni, hogy biztonságban
vagyok. Végül is, apámat csak feltételesen helyezték szabadlábra. Egy
rehabilitációs intézetben lakott. Egyszer már mégis sikerült megütnie.
Norma vigasztalóan a térdemre tette a kezét.
– Nem fog bántani, Gwen. Hallasz engem?
Az arcát fürkésztem, de nem tudtam megnyugodni. Aggódott, és
ettől én is aggódtam. A rendőrhöz fordultam.
– Mit mondott? Tudnom kell. – Benre pillantottam. – És te miért
vagy itt?
Ben oldalba bökött a könyökével.
– Az ittlétemnek semmi köze ehhez az egészhez, de örülök, hogy
épp most jöttem. Most pedig hallgasd végig a rendőrt, mielőtt Norma
összepisilné magát izgalmában.
Normára pillantottam, aki megrovóan összevonta a szemöldökét.

338
 – Oké – engedtem. – De később mindenbe beavattok. – Azzal
Taylor rendőrtiszthez fordultam.
– Kérem! – szólt neki Norma, mintha engedélyt adott volna arra,
hogy beszéljen. Noha a rendőr arckifejezéséből ítélve szerintem fittyet
hányt Norma engedélyére.
Máris kedveltem őt.
– Valójában még nem beszéltünk William Andersszel – mondta
Taylor. – A feljelentés után tennénk meg. Vagy mi, vagy a pártfogó
tisztje. Viszont tegnap este nem ment haza.
– Ez mit jelent? – Kivert a jeges veríték, de biztos akartam lenni
abban, hogy jól értettem, amit mondott. Azt akartam, hogy kimondja.
Taylor most Normára pillantott, mielőtt válaszolt.
– Azt jelenti, hogy megsértette a szabadon bocsátás feltételeit. Az ön
feljelentésével és a zsarolási kísérlettel ennyi elég ahhoz, hogy újra rács
mögé kerüljön.
Ben előrehajolt.
– Majd én megmondom, mit jelent. Azt jelenti, hogy menekül.
Rájött, hogy tegnap nagyon elcseszte, és most fél visszamenni, hogy
vállalja a következményeket. Azt jelenti, hogy senki sem tartja
szemmel. Azt jelenti, hogy a rohadék szabadon mászkál.
– Ami azt jelenti, hogy nem vagyunk biztonságban – tette hozzá
Norma.
Azt akartam, hogy kimondják, hát megkaptam. Ismét
belekortyoltam Norma tejeskávéjába, és azt kívántam, bárcsak valami
erősebb lenne a bögrében. Hogy bárcsak én erősebb lennék.

339
 Megfogtam Norma kezét, mely még mindig a térdemen nyugodott,
és megszorítottam. Túlreagálja, gondoltam magamban. Csak
elővigyázatos. Biztonságban vagyunk. Biztonságban vagyok.
De tudtam, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Norma semmit sem
szokott túlreagálni. El tudtam képzelni, miért nézett olyan különösen
össze a rendőrrel. Valószínűleg szólt neki, hogy ne ijesszen meg. Hogy
fogja rövidre a mondanivalóját. Benről pedig vagy megfeledkezett,
vagy Ben egyszerűen nem törődött vele.
A szabad kezemmel a torkomat masszíroztam, mert muszáj volt
csinálnom valamit az ujjaimmal. Végül feltettem a nehéz kérdést.
– Azt hiszik, újra megkeres, nem igaz?
– Nehéz megmondani – felelte Taylor. – Egyszer már megkereste
magát, ami miatt valószínű, hogy újra próbát tesz. Különösen, mivel
nem kapta meg, amit akart.
Bólintottam. Istenem, rongybabának éreztem magam a sok
bólogatástól, de ez könnyebben ment, mint a beszéd. Könnyebben,
mint kimondani, hogy „Értem, mire céloz.” Könnyebben, mint
szavakkal megerősíteni, hogy tudtam, hogy az apám valószínűleg újra
utánam jön.
Majdnem sírva fakadtam. Gyermekkorom mumusa igazi volt, élt, és
veszélyes volt. Hogy ne rémültem volna halálra?
És Ben! Ő is legalább ennyire meg lehetett rémülve. Őt még jobban
megkínozta az apánk.
Megfogtam a karját.
– Nem kéne most a városban lenned. – Ironikus volt, hogy én
akartam mindenáron, hogy hazajöjjön New Yorkba, erre most pont én
mondtam neki, hogy menjen el.

340
 Ben megpaskolta a kezem.
– Pokoli ijesztő, mi? De jól vagyok. Hidd el.
A háta mögött láttam, hogy a sofőr néhány asztallal arrébb leült.
Ránk se nézett. Eltűnődtem rajta, hogy vajon szemmel tart-e minket?
Most már így fogunk élni? A nővérem által felbérelt ismeretlenek
fognak minket a szemük sarkából figyelni?
Nem tetszett a gondolat. Ám így, hogy Ben erős volt, úgy
döntöttem, nekem is meg kell acéloznom magam. Kihúztam magam,
igyekeztem bátornak mutatkozni, nem akartam hagyni, hogy
megbénítson a félelem. Nem úgy, mint gyermekkoromban.
– Egyébként miért csinál ilyen ostobaságokat? Nem értem. Sosem
viselkedett bűnözőként. Verte a gyerekeit. De nem lopott, nem zsarolt.
Nem volt egy menekülős típus sem.
– A nővérének és az öccsének már elmagyaráztam, mielőtt ön
megérkezett, hogy a börtön megváltoztatja az embereket, Ms. Anders –
mondta Taylor türelmesen. – A többi fogvatartott nem bánik valami
kedvesen a gyerekbántalmazókkal. Az apjának nem lehetett könnyű
odabenn. Ráadásul úgy tűnik, drogfüggő lett. Gondolom, crack. Nem
ritka az ilyen, és az a különös, hogy amikor ezeket a drogfüggőket
kiengedik, a szabadság számukra inkább átok, mint áldás. Őket csak az
érdekli, hogy hogyan juthatnak újabb adaghoz, de nincsenek
kapcsolataik, se pénzük, se egy hely, ahová hazamehetnének betépni.
Apám drogfüggő lett. Remek. Vajon észre kellett volna vennem,
amikor találkoztunk? Reszketett? Kitágult a pupillája?
Bűntudat tört rám. Annyi érzés közül éppen bűntudat. Micsoda
elcseszett dolog, hogy úgy éreztem, mintha mindez a mi hibánk lenne?
Mintha az apánk nem lenne ugyanolyan elcseszett alak, ha mi nem

341
juttattuk volna rács mögé. Ha nem juttattuk volna rács mögé, most nem
fenyegetne minket.
Szar reakció volt, de nem tehettem róla. Utáltam, hogy egyáltalán
érdekelt, hogy szenvedett az apám. Utáltam, hogy azon tűnődtem, Ben
miért nem tudta elviselni a dolgokat annak idején úgy, ahogy én.
Utáltam, hogy akár csak egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy
a saját lelki békém fontosabb, mint az öcsém biztonsága akkoriban.
Nem tudtam Benre nézni.
Norma odahajolt hozzám.
– Bármit is gondolsz most, Gwen, ez természetes. Ne hibáztasd
magad.
Könnyű azt mondani! Nem tudta, mire gondoltam.
Mintegy emlékeztetőül, hogy mekkora szörnyeteg az apám, lüktetni
kezdett az arcom. Ne feledd ezt a fájdalmat, emlékeztetett. Ben is átélte
ezt, sőt. Az apád megérdemelte, hogy tönkretegyék.
A gyűlölködő szavak se segítettek jobban, mint a lelkifurdalás.
Elhúztam a kezem Normától, és keresztbe tettem a lábam.
– Szóval, akkor most mi lesz?
A kérdés mindenkinek szólt, de Taylor válaszolta meg.
– Nyilvánvalóan megpróbáljuk ott elfogni, ahol feltehetőleg lesz.
Ami most azt jelenti, hogy holnap reggel a klubnál. Már kapcsolatba
léptünk a tulajjal és a menedzserrel, és egy osztag fogja várni, amikor
megjelenik.
– Nekem is ott kell lennem? – Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy
csalinak használnak-e, vagy sem.
Szerencsére a rendőr megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Sőt, jobb lenne, ha nem lenne ott.

342
 Hangosan felsóhajtottam.
– Oké. Én se szeretnék ott lenni.
Norma megnyugtatóan elmosolyodott.
– Matt már mondta, hogy annyi szabadságot vehetsz ki, amennyit
csak akarsz. Teljesen megérti.
– Kösz. Majd meggondolom. – Valójában már semmire se tudtam
gondolni. A gondolataim annyira voltak érthetőek és világosak, mint
egy rosszul fogható rádióadás. A beszélgetés további részében Taylor
felvette a vallomásomat, lefényképezte az arcomat. Engem közben
majd szétvetett az idegesség. Bármilyen gondolat bukkant fel a
fejemben, beleveszett az interferenciába. Semmi sem maradt meg a
fejemben. Semmi se hatott rám.
Fogalmam sem volt, mikor búcsúzott el Taylor, és maradtunk
magunkra Normával, az öcsémmel és a barátjával. Valaki – talán Eric –
kávét hozott nekem, és most az ujjaimat melengettem a forró bögrén.
Különös, hogy így vacogtam, holott fojtogatóan meleg volt a levegő a
kávézóban.
Norma hátradőlt, és hosszan tanulmányozott. Végül így szólt:
– Megtennél nekem valamit? Vegyél egy mély levegőt. Már vége.
Nyugodj meg.
Legszívesebben ellenkeztem volna – szükségem volt a feszültségre,
biztonságérzetet adott –, a vállam azonban már fájt, az állkapcsom
izmai görcsbe merevedtek. Talán mégsem olyan rossz ötlet ellazulni.
Kissé morcosan, de mély levegőt vettem, majd kifújtam.
Megismételtem. A harmadik lélegzetvétel után tényleg enyhült a
stressz. Végeztem egy kis fejkörzést, és kiráztam a karjaimat.
– Jobb már?

343
 – Igen. Kösz. Erre szükségem volt.
– Tudom. – Norma Benhez fordult. – Na és te? Hogy viseled?
Elég volt egyetlen pillantás az öcsémre, és tudtam, hogy neki sem
volt könnyű napja.
– Nem tudom – felelte. – Tíz éve komolyan azt hittem, hogy vége.
– Mind azt hittük… – mondta Norma. Fáradtnak tűnt, és abban a
pillanatban rájöttem, hogy noha a legrosszabból kimaradt, ő is egész
életében apánkkal küzdött. Értünk. Csodálkoztam, hogy nem volt ennél
is kimerültebb.
Ben fészkelődni kezdett, és felismertem a zavarba ejtő, mély
érzelmeket. Nehezek és súlyosak voltak, elviselni is elég volt őket,
nemhogy beszélni róluk.
– Ez nem igazság – mondta végül, megfeszült állal. – Nem igazság,
hogy még mindig megfélemlít bennünket.
Eric a kezét nyújtotta felé, és Ben megragadta, ujjait szorosan a
szerelme keze köré fonta.
– Jól vagyok. – Ben Ericet próbálta megnyugtatni, de sejtettem,
hogy ez mindnyájunknak szólt. – Tényleg. Csak dühös vagyok. Ami
sokkal jobb, mint a szégyen vagy a félelem. Higgyétek el.
Semmit sem kellett elhinnem. Pontosan tudtam, milyen szar érzés
szégyenkezni és rettegni. Most épp így éreztem.
– Végezhetnénk apával? És most elmondanátok végre, hogy mit
kerestek itt?
Ben és Eric összenézett, nem tudtam megfejteni a pillantásukat.
– Nos – kezdte Ben –, egy ideje beszéltünk arról Erickel, hogy
eljövünk. A terápiámon, a kórház után rájöttem, hogy a múlt emlékei
elől menekültem, hogy azt hittem, így túl tudom tenni magam rajta.

344
Persze nem működött. Mert a múlt mindig ott lesz a hátam mögött, nem
tudom megváltoztatni, meg kell tanulnom elfogadni, blablabla,
pszichoduma. Csakhogy a dolog másik része, hogy amikor elfordultam
azoktól a dolgoktól és emberektől, melyek a múltra emlékeztettek,
valójában pont az elől zárkóztam el, ami erősebbé tett. Például, tőletek.
Meg ettől a várostól. A komoly kapcsolatoktól. – Itt rámosolygott
Ericre. – Ezért ahelyett, hogy magamba fojtanám a fájdalmas dolgokat,
megtanulok szembenézni és együtt élni velük. Ettől tényleg más ember
lettem.
– Ez csodálatos, Ben! Látom rajtad, és annyira örülök! Annak is,
hogy úgy döntöttél, meglátogatsz bennünket, még akkor is, ha rémes az
időzítés.
Ben elengedte Eric kezét, és felhúzta a könyökét a szék támlájára.
– Valójában csak a jövő hónapban akartunk jönni, de miután Norma
tegnap felhívott, itt akartam lenni. És nem csak látogatóba jöttünk –
lakást keresünk.
– Ideköltöztök? – Azzal se tudott volna jobban meglepni, ha azt
mondja, hogy terhes. – Mindketten? De miért? Úgy értem, juhé! De
most összezavartál.
Ben fölnevetett.
– Tudom. Igazi pálfordulás. De mondom, megváltoztam. Többé nem
hagyom, hogy apa megfélemlítsen. Túl sok időt töltöttem távol a
családomtól. Mindkettőtöktől. Itt akarok lenni. Itt kell lennem. Most,
hogy apa még nagyobb seggfej lett, még inkább itt kell lennem. Össze
kell tartanunk. Így vagyunk a legjobbak.
Bólintottam, ismét, mint egy rongybaba, de ezúttal semmit se
szóltam, mert túlságosan örültem.

345
 – Amúgy – folytatta Ben –, Eric munkahelyének New Yorkban van
a székhelye, ezért könnyen át tudják helyezni. Nekem azóta nem volt
munkám, amióta otthagytam a mozit. Amikor Norma felajánlotta, hogy
segít, úgy éreztem, jó az időzítés.
Normához fordultam.
– Te tudtál erről?
Norma vállat vont.
– Beszéltünk róla egy kicsit. Ben meglepetésnek szánta.
– Nagyon jó meglepetés. – A legjobb meglepetés. Ragyogott az
arcom, fittyet hányva a fájdalomra.
– De ennyi elég rólam – mondta Ben, ami vicces volt, mert alig
beszéltünk róla. – Mindent tudni akarok rólad, meg erről a pasiról,
akivel jársz.
Ahogy megemlítette JC-t, ahogy hirtelen eszembe jutott, hogyan
váltunk el egymástól, újabb érzelmi hullám tört rám.
– Mi a baj? – kérdezte Norma, aki olvasott bennem, mint mindig. –
Nem jól mennek a dolgok?
Vártam egy pillanatot a válasszal. Korábban annyira kétségbeesetten
vágytam utána. Aztán meg is feledkeztem róla, amikor apám sürgetőbb
helyzetével kellett foglalkoznom. Aztán elvonta a figyelmemet Ben
érkezése. Még nem volt dél, de én már megjártam az érzelmek
hullámvasútját.
Mivel eltelt némi idő a reggel óta, most már perspektívába tudtam
helyezni a történteket. Talán túlreagáltam a dolgot.
– Nos – kezdtem, és próbáltam eldönteni, hogyan foglaljam össze az
eseményeket. – Jelenleg elég furán állnak a dolgaink. Valójában
nagyrészt észbontóan csodálatos. Most mondtuk ki, hogy szeretjük

346
egymást. És gondoskodott rólam azután a… nos, apa után. Nagyon
kedves volt. – Belekortyoltam a kávéba, hogy ne lássák, mennyire
elpirultam beszéd közben.
– Ez fantasztikus! – mondta Ben.
Vele egy időben Norma így szólt:
– Sejtettem, hogy észhez fog térni.
– Ja, tényleg észhez tért. És fantasztikus volt. Aztán ma reggel
mindent tönkretett. Megkért.
Norma fölkapta a fejét, de Ben volt azt, aki rákérdezett:
– Mármint feleségül? Ne szórakozz már!
– Bizony. Vegasba akar menni összeházasodni. Ma este. – Attól,
hogy így mondtam el a testvéreimnek, kihagyva a furcsa részeket, mint
a telefonhívást és JC elkeseredett viselkedését, az egész dolog ismét
nevetségesnek tűnt.
Vagy csak én akartam annak beállítani, ezért meséltem el így. Mert
tényleg nem akartam úgy érezni, mintha rossz döntést hoztam volna.
– És elmész? – Ezt Norma kérdezte.
– Nem! Ennél azért több eszem van. Bízz már bennem egy kicsit!
Még a vezetéknevét sem tudom. Sőt, ami azt illeti, a keresztnevét sem.
– Kifogás, kifogás, kifogás. Felismertem őket, ahogy kiszaladtak a
számom. Eltűnődtem, vajon Norma ezeken is olyan könnyen átlát-e,
mint minden máson.
– Különben is… – böktem ki, miközben a kávésbögrémmel
babráltam. – Amikor elment, azt mondta, hogy a reptérre megy, és
remélte, hogy vele tartok. Olyan végleges volt a búcsúja. Mintha vége
lenne, ha nem megyek hozzá. Márpedig ha ez a helyzet, akkor aztán
tényleg nem fogok hozzámenni. Másrészről viszont, ha ez a helyzet,

347
akkor nagyon szomorú leszek. – A végére semmi sem maradt a
hencegésből, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy elérzékenyüljek.
Vártam, hogy Ben vigasztalni kezdjen, vagy Norma kiosszon, vagy
akármi, amit megérdemeltem. Nem voltam benne biztos, hogy mit
érdemeltem. Talán semmit. Talán semmit sem érdemeltem.
Végül Norma megkérdezte:
– Már úton van Vegasba?
– Aha.
Norma hátradőlt.
– Utána kéne menned.
– Egyetértek! – szólalt meg Ben.
Fölkaptam a fejem.
– Menjek hozzá?
– Nem – mondta Norma, miközben Ben rávágta:
– Miért ne?
Norma elgondolkozott.
– Nos, menj, ha akarsz. De én úgy értettem, hogy el kéne menned
Vegasba. Menj utána. Légy vele. Nyilvánvalóan szüksége van rád. És
jelenleg én is jobban örülnék, ha nem lennél a városban. Így legalább a
kapcsolatotokat is megmenthetnéd. Felejtsd el, ami itt zajlik. Ismerd
meg a pasit. És ha a végén összeházasodtok, nem nagy ügy, az is
rendben van.
– Értékelem, hogy ilyen félvállról veszed az életemet – mondtam
szarkasztikusan, de valójában tényleg értékeltem.
Norma előrehajolt, és az asztalra tette a kezét.
– A legkevésbé se veszem félvállról az életedet. Csak meg akarlak
védeni attól az embertől, aki újra meg újra bántalmazott téged. JC

348
viszont, amennyire én látom, eddig csak jó hatással volt rád. Ha azt
mondod, hogy erre vágysz, áldásom rátok.
Elakadt a lélegzetem. Amikor észbe kaptam, becsuktam a számat, de
továbbra is elképedve bámultam rá. Az én nővérem nem ilyen volt. Ő
még nálam is gyakorlatiasabb volt. Földhözragadt volt és
felelősségteljes. Befektetéskor figyelt a legnagyobb haszonra. Nem
javasolt kockázatos vállalkozásokat. Soha.
Talán rájöhetett, mennyire szokatlanul hangzott az ilyesmi az ő
szájából, mert visszakozott.
– Én csak azt mondom, menj el Vegasba. A többit majd ráérsz
eldönteni, ha ott vagy.
– Nagyon jó terv – tette hozzá Ben. – Én tutira jobban érezném
magam, ha most elmennél a városból.
– Mitől más az én helyzetem, mint a tiéd? – Élesebb volt a hangom,
mint szerettem volna, de nem élesebb a kelleténél.
– Merőben más! – felelte Ben. – Apa nem tudja, hogy itt vagyok.
Nem tudja, hol talál meg. Nem is érdeklem őt. És nem én vagyok az,
akitől már követelt valamit. Ráadásul itt van nekem Eric, ő majd
megvéd. – Ezen mindketten jót nevettek, mintha ez valami bennfentes
vicc lett volna.
Vagy csak ennyire boldogok voltak együtt.
Normának meg ott volt Boyd.
– Tényleg fontolóra veszed – kacsintott rám Ben. – Még mindig
olyan könnyű olvasni benned, mint azelőtt.
A szememet forgattam.
– De csak most érkeztél. Nem mehetek el, amikor még annyi
mindent kell megbeszélnünk!

349
 – Itt fogok élni, te! Látni fogjuk egymást. Állandóan. Erickel most
különben sincs időnk rád. Egy csomó helyet meg kell néznünk
vasárnapig, amikor visszautazunk. Csak útban lennél.
Túl fáradt voltam a további szabadkozáshoz. Bennek igaza volt –
később majd beszélünk. Tényleg jobban érezném magam minél
messzebb az apámtól, főleg amíg szabadon kószál. Valóban jó ötlet
volt.
És tényleg JC-vel akartam lenni. Nem akartam hozzámenni, de azt
akartam, hogy működjenek a dolgok közöttünk. Azt akartam, hogy
tudja, hogy bármilyen bajban van is, engem az nem riaszt el.
Fölkaptam Norma telefonját az asztalról, és megnéztem rajta az időt.
Háromnegyed tizenkettő volt. Az izgalombuborék, mely egyre nőtt
bennem, hirtelen kipukkant.
– Nem fogom elérni a gépet.
Norma vállat vont.
– Vegyél jegyet a következőre. Használd a hitelkártyámat. Tudod,
hol szállt meg?
– Igen.
– Helyes. – Norma a férfira pillantott, aki elhozott idáig. – Ismered a
sofőrödet?
– Tom Selleck ikertesóját? – kérdeztem.
Ben az asztalra csapott a tenyerével.
– Tényleg rá hasonlít!
Norma ezen önkéntelenül elmosolyodott.
– Reynoldnak hívják. Hudson egyik testőre. Kölcsönadta nekem
mára. Hazavisz, és megvár az ajtó előtt, aztán kivisz téged a reptérre.

350
 – Kinn fog várni az ajtó előtt? – Sejtettem, hogy biztonsági ember,
de azt hittem, ennél jobban ügyel az álcájára. – Máris úgy néz ki, mint
Magnum. Nem túl nyilvánvaló?
– Nem a diszkréció a cél – mondta Norma kissé ingerülten. – Azt
akarom, hogy apa és a haverjai tudják, hogy vigyáznak rád.
– Oké, oké. – Az igazat megvallva, elfáradtam. Eleve csak bele
kellett volna egyeznem.
Újabb érzelmi hullám kerített hatalmába. Ez a hullám elsősorban
hálával töltött el.
Megfogtam Norma kezét, a másikkal pedig Benét.
– Kösz, srácok. Főleg neked, nővérkém. Mindent.
Norma a kezemre tette a másik kezét.
– Szeretlek, Gwen. Nincs semmi a világon, amit ne tennék meg
érted. – Ezt olyan tárgyilagosan mondta. Olyan egyszerűen, hogy nem
volt más választásom, hinnem kellett neki.
Ő húzta el előbb a kezét, majd a legédesebb hangján így szólt:
– Most pedig, nyomás haza csomagolni!

***

A legközelebbi gép Vegasba csak éjfélkor indult. A várakozás nem

zavart annyira. Így maradt időm mindent elintézni, és kissé lenyugodni.
Lefoglaltam a jegyet és bepakoltam, majd felhívtam Normát, hogy
tudassam vele a részleteket.
– Helyes. Szólsz Reynoldnak, vagy hívjam fel én?
Mivel úgy akartam tenni, mintha nem lenne szükségem testőrre,
megkértem, hogy ő hívja fel.

351
 – Na és te, nővérkém? Nem akarom, hogy egyedül légy itt, a
lakásban.
– Munka után egyenesen a fiúmhoz megyek. – A telefonban nem
mondott nevet, hátha valaki meghallja. – Úgyhogy addig már nem
találkozunk. Jó utat! Érezd jól magad, és hívj fel, ha odaérsz, rendben?
– Rendben. Szeretlek. Vigyázz magadra.
Letettük, és felhívtam Mattet. Nem vette fel a telefont, ezért üzenetet
hagytam a rögzítőjén, hogy jövő héten nem megyek be dolgozni. Kicsit
seggfejnek éreztem magam, amiért elmenekültem meg minden. De elég
volt felidéznem apámat a pimasz vigyorával és az ütésre emelt öklével,
és többé nem érdekelt, hogy menekültem. A túlélésért tettem. Meg
kellett tennem, hogy ne omoljak össze.
Igaz, hogy sok minden járt a fejemben, mégis sikerült pihennem
néhány órát. Amikor felébredtem, ideje volt elindulnom.
Mire leszálltam Las Vegasban, sikerült teljesen kivernem a
fejemből, hogy miért menekültem el New Yorkból. Most, hogy az
utazás JC-ről szólt, izgatott lettem. Nagyon izgatott.
És ideges.
Reméltem, hogy nem fogja bánni, ha így meglepem. Az biztos, hogy
ez volt a legspontánabb dolog, amit valaha is tettem. Egy kicsit
őrültnek éreztem magam tőle. Ami pedig még nagyobb őrültség volt,
hogy a gépen komolyan fontolgatni kezdtem a házassági ajánlatát.
Miért is ne házasodhatnánk össze? Mi a legrosszabb, ami történhet?
Még mindig nem voltam teljesen meggyőzve, de nyitott voltam a
lehetőségre. Mint Norma is mondta, majd ott meglátom, mi lesz. Ám a
lehetőségtől folyamatosan remegett a gyomrom, még jóval azután is,
hogy leszálltunk.

352
 Sőt, annyira pezsegtem az idegességtől és a várakozástól, hogy
addig észre se vettem, mekkora bibi volt a tervemben, amíg be nem
léptem a Trump Hotelbe, és meg nem álltam az előtérben: fogalmam
sem volt, melyik JC szobája. A recepcióst meg nem kérdezhettem meg,
mert még mindig nem tudtam a nyavalyás nevét.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy a térdre essek és teli tüdőből
zokogni kezdjek, és lázasan gondolkodni kezdtem a megoldáson. Csak
két lift volt odabent. Leülhetnék melléjük, hátha lejön. Ami napokba is
telhet. Frusztráltan felsóhajtottam.
Aztán eszembe jutott a név, amelyen lefoglalta a repülőjegyet.
Megért egy próbát.
Amilyen határozottan csak tudtam, odaléptem a recepcióshoz.
– Helló! Meg tudná mondani, hogy van-e egy Alex Mader nevű
vendégük? – Nem voltam benne biztos, hogy a hotel kiadhatja a
szállóvendégek szobaszámát. Már ha egyáltalán ezen a néven szállt
meg.
Reménykedni kezdtem, amikor a recepciós pötyögni kezdett a
billentyűzeten. Miután egy percig tanulmányozta a képernyőt,
megkérdezte:
– Ön Gwen?
Akkorát dobbant a szívem, hogy biztos voltam benne, hogy ő is
hallotta.
– Igen, az vagyok.
– Ha mutatna egy személyit, Mrs. Mader, odaadnám a szobakulcsot.
Mrs. Mader! JC azt mondta, hogy már lefoglalta a szobát, mielőtt
eljött volna New Yorkból. Nagyon reménykedett. Igyekeztem nem erre

353
gondolni, amíg elővettem a személyimet, és átnyújtottam a
recepciósnak.
– Ezen, ööö…. a lánykori nevem szerepel. Nem baj? – Sikerült
elfojtanom egy borzongást. Túl könnyű volt élvezni ezt. Túl könnyű
volt azt hinni, hogy már majdnem Mrs. Mader lett belőlem.
Vagy Mrs. Bárhogyan-is-hívják-JC-t-valójában.
– Tökéletesen megfelel. – A recepciós beszkennelte a személyimet,
majd átadta a kulcskártyát. – 417-es szoba.
Ennyi volt. Megkaptam a kulcsot. Megkaptam a szobaszámot.
Sikerült!
Eddig csak egyszer voltam Vegasban, egy hétvégét töltöttünk itt
Norma harmincadik születésnapján. A Venetianben szálltunk meg, egy
hatalmas, szinte városnyi méretű szállodában. A Trump Hotel teljesen
más volt, kicsi és elegáns. Még kaszinó se volt benne, valószínűleg
pont ezért volt kicsi és elegáns. Míg az előző alkalommal nem
nyűgözött le a bűn városa, ez már tetszett.
Az viszont nem tetszett, hogy milyen gyorsan felértem a negyedik
emeletre. Alig volt időm összeszedni magam, és most mindjárt látni
fogom JC-t. Hirtelen mindent megbántam, és néhány percig még
tétlenkedtem a folyosón, miután bezárult mögöttem a liftajtó. Várnom
kellett volna reggelig az érkezéssel. Be kellett volna mennem a
mosdóba a földszinten, hogy megigazítsam a hajamat. Szexi
fehérneműt kellett volna húznom a melegítőm alá. És egyáltalán nem
lett volna szabad melegítőt húznom.
Mi az ördögöt képzeltem?
De melegítő és kócos haj ide vagy oda, látni akartam JC-t. Mintha
nem is tizennyolc óra, hanem egy teljes hét telt volna el, amióta

354
elbúcsúztunk egymástól, és hirtelen úgy éreztem, egy percig sem bírok
várni.
Újult erővel követtem a nyilakat a 417-es szobához.
Az ajtó előtt ismét megtorpantam. Igaz, hogy volt kulcsom, de
mégse léphettem be csak úgy, váratlanul. Én szívrohamot kapnék, ha
velem csinálná ezt valaki. A kopogás mellett döntöttem.
Pillanatokkal később motoszkálást hallottam, és elfordult a zár.
Akkor még nem aludt. Vajon hiányoztam neki? Vajon sejtette, hogy én
várom az ajtó túloldalán?
Amikor azonban kinyílt az ajtó, nem JC állt előttem. Hanem egy
idősebb nő – legalábbis, nálam idősebb. Olyan negyvenesnek
saccoltam. Vörösesszőke haja volt, túl sok smink volt rákenve, és csak
pólót és bugyit viselt.
Megijedtem, majd eszembe jutott, hogy talán félreértettem a
szobaszámot a recepción.
– Elnézést a zavarásért – mondtam. – Eltévesztettem a szobát.
A nő úgy mosolygott, mintha nem lenne nagy ügy.
– Kit keresel?
– JC-t. – Lehet, hogy Alex Madert kellett volna mondanom. Nagyon
össze voltam zavarodva.
– Ó, nem drágám. Jó helyen jársz. Itt van.
– Itt van? – Most már még jobban összezavarodtam. És pánikba
estem. Udvariatlanságnak tűnt, mivel ez a nő szobája volt, meg minden,
de nem volt rajta nadrág, és feltehetően egy szobában volt a férfival,
aki alig egy napja kérte meg a kezemet – ezért tudnom kellett:
– Megkérdezhetem, hogy ki maga?

355
 A nő egyáltalán nem vette zokon a kérdést. Sőt, felragyogott az arca.
Mintha teljesen normális dolog lenne hajnali négykor egy idegen nőnek
ajtót nyitni, és személyeskedő kérdésekre válaszolni.
– Tamara vagyok – felelte. – A felesége.

356
 Tizenkilencedik fejezet
Forogni kezdett velem a világ. Lüktetett a vér a fülemben, az ujjaim és
a lábujjaim elzsibbadtak. A szívem pedig szétrobbant, mint egy földbe
csapódó lift.
De már túl késő – vagy túl korán volt –, és belefáradtam az utazásba
és az érzelmekbe. Lehet, hogy én értettem félre, vagy a nő értette félre,
vagy valahol máshol valaki más értette félre.
Aztán megpillantottam JC-t a nő mögött, kócos hajjal, mezítláb és
meztelen felsőtesttel. Így látni őt, félmeztelenül és fesztelenül rosszabb
volt, mint egyszerűen megtudni, hogy az istenverte rohadék már nős.
Mert egyrészről ez azt bizonyította, hogy tényleg nős. Másrészről pedig
azt jelenthette, hogy épp keféltek, miközben én rohantam, hogy a
karjaiban lehessek.
És három: az ég szerelmére, beleszerettem valakibe, aki már
rohadtul nős volt!
Amikor JC felismert, tágra nyílt a szeme, és elsápadt.
– Gwen!
A lehető legcsúnyábban néztem rá, és ez még semmi volt ahhoz
képest, amit szerettem volna mondani.
– Te mocskos szemétláda!
Majd, miután mást nem tudtam hozzátenni, sarkon fordultam és
visszaindultam a lifthez, magam mögött húzva a bőröndömet.

357
 Magamban tomboltam. Tomboltam, dühöngtem, vörös köd
ereszkedett elém. Kiabálni akartam, üvölteni és összetörni valamit.
Utáltam, hogy ilyen erőszakosnak éreztem magam.
De valahol a vörös köd alatt mérhetetlen szomorúság lapult. Ki
akartam jutni innen, mielőtt olyan gyengeséggel mutatná meg magát,
mint a könnyek.
– Ne, ne, ne! – JC kirohanhatott a felesége mellett – az istenverte
felesége mellett! –, mert szinte egyből mellettem termett. – Ez nem az,
aminek látszik!
– Aha. Ezt szokták mondani. – Rövidek, velősek voltak a szavaim.
Dühösek.
– Várj! Megmagyarázom. – Elém szaladt, majd visszalépett mellém,
miközben kérlelt, hogy álljak meg. – Kérlek, hadd magyarázzam meg!
Csak ne menj el. Meg tudom magyarázni.
Nem akartam megállni. A belső navigációs rendszerem a lift felé
terelt, a kiút felé. Túlélőösztön volt. Én azonban racionális ember
voltam, nem csak az ösztöneimre hallgattam. Adnom kellett neki egy
esélyt, hogy tisztázza magát.
Istenem, kérlek, add, hogy meg tudja magyarázni!
Megálltam és kemény arckifejezéssel ránéztem. A szívem azonban
nem volt olyan kemény.
– Tégy egy próbát.
– Oké. Én. Ő… – JC kétségbeesetten vakarászta a feje búbját. –
Jesszus, nem is tudom, hol kezdjem.
Összefontam a karom.
– Kezdd, ahol akarod. Csak kezdd már!
Összedörzsölte a tenyerét.

358
 – Oké. Oké.
Az, hogy ilyen nehéz volt összefoglalni a helyzetet, elűzte a
reményt, hogy ez az egész csak egy félreértés volt. Csupán
kíváncsiságból kérdeztem rá:
– Ki a nő? Kezdd vele.
JC a homlokát ráncolta, mintha különösen nehéznek találta volna a
kérdést. Vártam, hogy megerősítse, amit a nő mondott. Vártam, hogy
kimondja: a felesége.
Ehelyett így szólt:
– Nem tudom.
– Ja. Mocskos szemétláda. – Meghallgattam volna, ha beszélni kezd.
De ő mindig csak kitérő válaszokat adott, amik nem voltak elég jók.
Ezúttal nem. Ki akartam kerülni JC-t.
Széttárta a karját, elállva az utat.
– Komolyan! Most ébredtem, mielőtt ideértél. Ekkor láttam meg. –
Csak most vettem észre, hogy hunyorgott, és beszéd közben a kezével
árnyékolta a szemét. – Kimentem a mosdóba. Aztán kijöttem. Te pedig
ott álltál. Sajnálom, de nehezen tudok most gondolkodni.
Vagy inkább hazudni.
Csakhogy most, hogy elkezdtem átlátni a düh vörös fátylán,
észrevettem, hogy milyen furcsa volt JC bőre. Sápadt. Szinte zöld.
Amikor közelebb hajoltam, láttam, hogy piros volt a szeme. És furcsa
szaga volt. Fogkrém és valami savanyú szag.
És ahogy kereste az árnyékot…
– Mi a fene bajod van?
– Semmi. – Megrázta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, mintha rossz
érzés lenne számára. – Én… Másnapos vagyok.

359
 – Hajnali kibaszott négykor? – rivalltam rá. Meglepően jó érzés volt
dühösen káromkodni. Nem sok tapasztalatom volt ezzel az érzéssel. A
harag és ez az égő vörös túlságosan az apám színe volt. Ha lehetett,
elkerültem, és inkább a bosszúság és az ingerültség finomabb
árnyalatait választottam.
Ma ez nem volt lehetséges. A mai nap a vörös betűké és vörös
hangoké volt.
– Mégis mikor kezdtél piálni ahhoz, hogy hajnali négyre másnapos
legyél?
– A gépen! – Diadalittasan föltartotta az ujját. – Ezt próbálom
elmondani! Hadd mondjam el. A reptéren voltam, és te nem jöttél el! –
Az utolsó mondat végét kihangsúlyozta, és most vádlón rám mutatott.
Na, ezt már nem!
– A szemét apámmal kellett foglalkoznom! Nem mintha olyan
rohadt sok időt adtál volna nekem. És egyébként sem ígértem meg,
hogy ott leszek a reptéren, szóval a te hibád, ha bármit is feltételeztél.
JC legyintett, mintha el akarná hessegetni a téves célzást.
– Tudom, tudom. Nem volt elég időd. De nekem csak ennyi maradt.
Összekulcsolta a kezét, és a feje mögé tette.
– Nézd, én nem hibáztatlak. – Ismét leejtette a kezét. – Csak azt
mondom, mi történt. Nem jöttél, én meg felszálltam a gépre, és inni
kezdtem.
– De te nem is iszol.
– Ideges voltam. Ha ideges vagyok, iszom.
Ideges volt, mert nem mentem el. Nem mondta ki rögtön, de
mindketten tudtuk.

360
 – Mire leszálltunk, már részeg voltam. Emlékszem, hogy idejöttem.
Bejelentkeztem. Aztán lementem a bárba, és tovább ittam. – Sajnálta,
hogy ezt tette. Az arcára volt írva a megbánás és a nyomorúság.
A megbánás azonban szart se tett jóvá, és az igazat megvallva, nem
érdekelt a nyomorúsága.
– És Tamara?
– Ki?
– A feleséged?
Fintorgott, de nem tudtam, hogy azért, mert túl hangosan kiabáltam
bele az érzékeny fülébe, vagy mert nem tetszett neki, amit mondtam.
Kinyílt mellettünk egy ajtó, egy pongyolás nő jelentőségteljesen ránk
meredt, majd újra becsukta az ajtót.
JC halkabban folytatta.
– Nem beszélhetnénk máshol?
– Nem megyek be egy szobába azzal a nőszeméllyel!
JC felsóhajtott, de nem próbált meg lebeszélni. Miután körülnézett a
folyosón, így szólt:
– Arra! – mutatta, és meg akarta fogni a karomat.
Elhúzódtam.
– Ne. Merészeld. Egyedül is tudok járni.
Összevonta a szemöldökét, de beletörődött.
Követtem a folyosón, és megálltunk a társalgónál. JC ajtót nyitott
nekem, és intett, hogy lépjek be. Itt legalább magunk voltunk. Sötét
volt, egyedül az italautomata világított. És hová is mehettünk volna?
JC-n nem volt póló, se cipő, arra meg végképp nem akartam várni,
amíg felöltözik, hogy lemenjünk. Tudtam, hogy az idő, amit adtam

361
neki, kihat a lelkierőmre. Minden pillanattal egyre gyengébbnek
éreztem magam.
A folyosón hagytam a bőröndömet, és beléptem a szobába.
JC becsukta maga mögött az ajtót. Egymásra néztünk.
– Nos? Tamara? – Elcsuklott a hangom. A szomorúság kezdett
átszivárogni a dühön.
– Nem is emlékszem, mikor találkoztam vele. – Frusztrált volt a
hangja, de éreztem, hogy inkább saját magára irányul ez a frusztráció,
mint rám. – Csak arra emlékszem, hogy ott ültem a bárpultnál, rád
gondoltam, és arra, hogy ha hozzám jönnél, az mindent megoldana.
Belém hasított a fájdalom.
Aztán rájöttem, mire célzott, és elpárolgott az együttérzés.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy leittad magad miattam, aztán
valahogy mást vettél feleségül?
Egy szót sem szólt. Mindent elárult az arckifejezése.
– Jézus atyaúristen! Na én megyek! – Ügyes volt, hogy előbb
beterelt a szobába, most meg elállta a kiutat. – Engedj ki!
Nem mozdult.
– Hülyeség volt, Gwen. Hidd el, tudom. Tudom.
Nem egyszerűen hülyeség volt, hanem felelőtlenség, hihetetlen és
gonosz dolog.
– Engedj ki. Mennem kell. – Meg akartam kerülni, de nem akartam
hozzáérni. Komoly dilemmát okozott.
Nem tágított.
– Nem. Hallgass végig. Nem próbálom mentegetni magam.
Elcseszett dolog volt, amit tettem, és minden okod megvan rá, hogy
gyűlölj. De vissza tudom csinálni. Érvényteleníttetem. Abban se

362
vagyok biztos, hogy tényleg összeházasodtunk. Csak ő mondta, hogy
így volt. Még nem láttam bizonyítékot.
– Minden, amit mondasz, csak tovább ront a helyzeten. – A vörösből
lila lett. Már nem dühöngtem. A haragom kihűlt, és csak a fájdalom
maradt. Gyötrelem. – Engedj ki. Kérlek, engedj.
– Nem lehet. Nem tehetem. – Felém nyúlt, és a levegőbe markolt,
amikor elhúzódtam tőle. – Ó, Gwen! Attól még együtt lehetünk.
Eljöttél. Ez azért jelent valamit, nem?
Vajon az én hangom is olyan elkeseredetten csengett, mint az övé?
Úgy éreztem. Nagyon elkeseredett voltam. El akartam menni. Hinni
akartam neki. Azt akartam, hogy ez az egész elmúljon.
– Már azt kívánom, bárcsak ne jöttem volna el. – Ezt valóban
mindennél jobban kívántam. – Azért jöttem, mert utáltam, ahogy
elváltunk egymástól, nem azért, hogy hozzád menjek. És különben se
számít, hogy miért jöttem, azok után, hogy már vele voltál. – Áradt
belőlem a kékeslila, a szavaim nyilvánvalóvá tették, mennyire
szenvedtem. Ők ketten együtt – szex közben – a legrosszabb volt,
amire csak gondolni tudtam. JC nem mondta, hogy szexeltek, de hogy
maradt volna el a dolog? Nem erről szólt minden részeg házasságkötés
Vegasban?
JC tudta, mire gondolok.
– Nem. Nem feküdtem le vele. Esküszöm.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Ha arra sem emlékezett,
hogy elmentek egy kápolnába és örök hűséget fogadtak egymásnak,
arra miért emlékezett volna, hogy lehúzta a sliccét?
– Mert nem tudnék. Nem tudnám ezt tenni veled. Nem tudnám.
Soha. – Eszeveszetten próbált meggyőzni, hogy higgyek neki. –

363
Felöltözve ébredtem. És részegen nem tudok, részegen nem… –
Legyintett, és nem fejezte be a mondatot.
– Nem áll fel?
– Pontosan.
Nagy kő esett le a szívemről. Ennyire akartam, hogy igaz legyen.
Csakhogy nem volt teljesen felöltözve.
– Akkor hol a pólód?
– Levettem, mielőtt ideértél. – Amikor kételkedő pillantást vetettem
rá, beismerte: – Lehánytam magam.
– Szóval ezért a furcsa szag. – Ettől látszólag zavarba jött. Helyes.
Ennek örültem.
Néhány másodpercig hallgattunk, mindketten belefeledkeztünk a
saját nyomorúságunkba. Nem tudtam miért, de hittem neki. Egy
istenverte, felelőtlen seggfej volt, de nem gondoltam, hogy hazudik.
Csakhogy ettől még nem lett kevésbé fájdalmas a helyzet. Ettől még
nem tudtam, mit tegyek vagy mit mondjak.
Végül JC megszólalt:
– Mondtam neked, hogy hülyeségeket csinálok, ha iszom.
A „hülyeség” enyhe kifejezés volt.
– Megcsókoltad?
Elfordította a tekintetét, és halkan elkáromkodta magát.
– Nem tudom. Nem emlékszem. Talán. – Ismét a szemembe nézett.
– Ha igen… ha igen, akkor téged láttalak, Gwen. A fejemben te voltál
ott. Egész idő alatt. Tudom, hogy ez nem segít. Tudom, hogy el van
cseszve. Ideges voltam. Azt akartam, hogy velem legyél, és elcsesztem
az egészet.

364
 JC szinte megsemmisült, széthullott. Úgy éreztem, én is. Ha még
sokáig kell mellette állnom, megpróbálnám újra összerakni őt. A
karjaiba vetném magam, és hagynám, hogy ő is összerakjon engem.
Megmentett a saját gyengeségemtől azzal, hogy ellépett az ajtótól.
– Nézd, menj. Ha akarsz, elmehetsz. Nem foglak itt tartani, ha nem
akarsz maradni.
Átszelte a szobát, és a szemközti falhoz ment. Most már
elmehettem. Semmi sem állt az utamba. Semmi, csak az, ami eleve JC-
hez vonzott.
Összefontam a karom, és nekidőltem az ajtónak. JC is a falnak
támaszkodott, két kezét a farmernadrág zsebébe dugta. Egymást
bámultuk, és hangtalanul párbajoztunk. Vagy talán hangtalanul
egyezkedtünk. Elfajult a helyzet, ezt mindketten tudtuk. A gond csak az
volt, hogy egyikünk se tudta, hogyan hozhatnánk helyre.
– Helyrehozom – mondta pár perc elteltével. – Visszacsinálom. Nem
igazi házasság. Még a vezetéknevét se tudom.
– Én sem tudom a tiédet.
– Bruzzo.
Bruzzo. Magamban kimondtam, kóstolgattam a nevét anélkül, hogy
kimondtam volna hangosan. Ajándék volt. JC békejobbnak szánta, és
nagyra értékeltem.
Csakhogy túl kevés volt, és túl későn jött. Egy utólagos csecsebecse.
– Különös, hogy ez semmin se változtat. De komolyan, mi a
különbség közte és köztem? Mindketten idegenek vagyunk a számodra.
– Te nem! Ne mondj ilyet. Te meg én nem vagyunk idegenek.
Igazad van abban, hogy a nevem semmin se változtat, mert ez csak egy
részlet. Nem fontos. Már mindent tudunk egymásról, ami számít.

365
 – Szerintem ez nem igaz. Mert bármi is az, ami arra késztet, hogy a
házassággal oldj meg mindent, szerintem nagyon is fontos része az
életednek, és szart se tudok róla. – Elcsuklott a hangom, ideje volt
befejezni. Nem voltam hajlandó az orra előtt kiborulni. – Rossz ötlet
volt idejönni, nem lett volna szabad. Most mennem kell.
Elfordultam, és a kilincsre tettem a kezem.
– Te mondtad, hogy tudsz várni! Te mondtad, hogy nem muszáj
tudnod a titkaimról! – Kemény vádak voltak ezek, és az volt a céljuk,
hogy megállítsanak, ami sikerült.
Visszafordultam hozzá.
– Ez még azelőtt volt, hogy te olyan fontosnak állítottad be őket! –
A tenyerembe temettem az arcomat. Tudtam, hogy mennem kéne, de
még nem végeztem. Még túl sok mindent nem mondtunk ki, s noha
látszólag semmi értelmeset nem tudtam kiszedni belőle, néhány dolgot
el akartam mondani neki. Olyan dolgokat, melyeket ki kellett
mondanom ahhoz, hogy megbánás nélkül tudjak távozni.
Leengedtem a kezem, és a szemébe néztem.
– Tudom, hogy bajban vagy, JC. Tudom, hogy azt hiszed, hogy nem
fogom megérteni, vagy hogy nem tudok megbirkózni azzal, amit
rejtegetsz, bármi is az, de attól még szeretlek. Az én szívem nyitva, JC.
Mindenképpen szeretlek. Még azok után is szeretlek, hogy – az istenit,
nem tudom elhinni, hogy ezt mondom –, de még azok után szeretlek,
hogy képes voltál valaki mást elvenni ugyanazon a napon, amikor
megkérted az én kezem.
Két lépéssel átszelte a szobát, és előttem termett. Tétován megfogta
a karomat. Hagytam.

366
 – Nem vagyok bajban. – Hüvelykujjával a bőrömet simogatta,
amitől bizseregni kezdett az egész karom. – Koronatanú vagyok egy
nyomozásban. Titoktartást fogadtam, cserébe tanúvédelemben
részesülök. Erről nem lenne szabad beszélnem. A fickó, aki ellen
tanúskodnom kell, egyáltalán nem jó ember. Veszélyes. Erkölcstelen.
Amikor letartóztatták, azt hittem, minden rendben lesz. Aztán ma
reggel – vagy tegnap, gondolom – kiengedték. Nem lett volna szabad
kiengedniük. Még nem tudja, hogy én vagyok a koronatanú, de meg
fogja tudni, ha az ügyész feltárja a bizonyítékokat. Ami hamarosan
bekövetkezik. És akkor el kell tűnnöm szem elől.
Leesett az állam. Legalább annyira meglepett ez a hirtelen
őszinteség, mint az, amit mondott. Noha az is épp elég döbbenetes volt,
amit mondott. Koronatanú. Veszélyes fickó. Elrejtőzni. Forogtak a
szavak a fejemben.
Aztán katt, katt és katt. A helyére került minden darabja annak a
rejtvénynek, amit én csak JC-nek hívtam. Hogy miért nem beszélhetett
nekem a dolgairól. Hogy miért nem jön vissza New Yorkba. Minden
értelmet nyert.
– A titoktartási kötelezettség miatt nem mondtam el eddig. –
Közelebb lépett, a testünk egymáshoz simult. Hátratettem a kezem az
ajtó és a fenekem közé, különben nem tudtam volna ellenállni a
kísértésnek, hogy megérintsem. – És azért sem mondtam el, mert azt
akartam, hogy biztonságban légy. Bárki, aki kapcsolatban van velem,
sebezhető. Minél kevesebbet tudsz rólam, annál jobb. Az elején,
amikor még csak alkalmi és felületes volt a viszonyunk, még
biztonságban voltál. De amint ennél többről szólt, már nem tudtam
garantálni a biztonságodat.

367
 Ezért volt olyan távolságtartó.
Katt.
– A kormány védelme nem terjed ki a szeretőkre.
– Nem.
Katt.
– A feleségre viszont igen.
– Értem.
Ezért akart olyan gyorsan összeházasodni.
– Hát, Tamara legalább biztonságban van. – Szemét megjegyzés
volt. Szemétnek éreztem magam. Valójában ez az egész helyzet
nevetséges volt. Egy kívülálló szemével nézve persze szórakoztató lett
volna, mint egy sorozat egy epizódja. Vajon milyen címet kapott
volna? A szerda, amikor nem mentem férjhez. A szerda, amikor a nagy
Ő más vett feleségül.
JC elvette a kezét a karomról. Láttam az arcán, hogy nem találta
viccesnek a megjegyzésemet.
– Bocs. Még mindig próbálom feldolgozni. – Mély levegőt vettem,
és magam köré fontam a karomat. – Tehát csak akkor lennék
biztonságban ettől az akárkitől, aki ellen tanúskodnod kell, ha hozzád
mennék. És aztán hogyan védenének meg?
– Úgy, hogy elrejtenek minket. Hogy senki ne találjon ránk.
– Úgy érted, mondjunk le az életünkről.
JC felsóhajtott, és nehézkesen nekidőlt a szomszédos falnak, mintha
ez az egész beszélgetés olyan súly lenne, amit alig bírt el. Vagy talán
nem is a beszélgetés, hanem a helyzet, amibe belecsöppent. Igen, az.
Megdörzsölte az arcát, majd rám pillantott.
– Rajtad kívül nincs senkim, akiről le kellene mondanom.

368
 Ennek hallatán megenyhültem. Minden nő erre vágyik, nem? Hogy
csak ő számítson egy férfinak. Miért nem tudtam ugyanezt nyújtani
cserébe?
– Velem nem ez a helyzet. Nekem ott van Norma. Ott van Ben. Ben,
aki végre közelebb költözik hozzánk – most nem hagyhatom magára.
Az öcsém azonban megértené, ha egy kicsit menekülnöm kellene.
– Előbb beszélhetnék velük?
– Nem. Neked sem lett volna szabad elmondanom mindezt, hacsak
nem vagyunk házasok. Ezért nem mondtam el tegnap.
– Szóval csak eltűnök, és nem szólhatok a családomnak, és csak így
tudnak megvédeni valakitől, aki téged akar elkapni.
Biztonságból házasodni – olyan elavultnak hangzott, önszántamból
sose döntenék így, de kezdtem aggódni, hogy ez volt az egyetlen
esélyem.
JC habozott.
– Akkor is veszélyben vagyok, ha nem megyek veled? – kérdeztem.
– Nem. Ha nem jössz hozzám, nem lesz bajod. A fickó, aki ellen
tanúskodom, semmit sem tud rólad. Nekem kell eltűnnöm. – Tudta,
hogy ennek elmondásával csökkennek az esélyei, hogy meg tud győzni.
Mégis őszinte volt. Ezt értékeltem.
Értékeltem annyira, hogy folytassam a kérdezősködést.
– Mennyi időre?
– Nem tudom. Néhány hónapra. Talán tovább. Nem vagyok benne
biztos.
– Meddig húzódhat el? Egy évig? Tovább? – Nem tudtam, hogy azt
fontolgatom, hogy vele megyek, vagy csak arra vagyok kíváncsi, hogy

369
ő meddig lesz távol. Mindenesetre létfontosságú volt számomra a
válasz.
– Komolyan nem tudom. – Ismét elém lépett. – Részben attól függ,
hogy halad a tárgyalás, meg ilyesmi. De ennél többet nem mondhatok,
Gwen, hacsak nem jössz velem. – Végighúzta a hüvelykujját az
államon. – Nem sodorhatlak veszélybe. Úgy érzem, máris az életedet
kockáztatom azzal, hogy ennyi mindent elmondtam.
Az érintése sebezhetővé tett, még ha csak egy kicsit is. Egyszerre
volt gyógyír és méreg – begyógyította a sebeinket, közben megölt
engem.
Nem húzódtam el tőle, de azért keserű lettem.
– Azért tudod, valamit elmondhattál volna ebből már korábban is.
Mielőtt elrohantál, és elvettél valaki mást.
– Felejtsd már el azt a nőt! Neki ehhez semmi köze. Ez rólunk szól.
– JC mindkét kezét mellém támasztotta a falra, bekerítve, sarokba
szorítva. – Igen. Legalább egy részét el kellett volna mondanom. Meg
voltam róla győződve, hogy biztonságban leszel, ha semmit sem árulok
el. És tiszteletben akartam tartani a megegyezésemet azokkal, akikkel
együttműködöm. Most már nem tudom, mit művelek. Most már csak
azt akarom, hogy mellettem légy.
Nem bírtam magammal – a nyakára tettem a kezem.
– Én is veled akarok lenni. De így? Ez túl sok.
– Az. Nem fair ilyesmire kérni téged. Mégis megkérlek. Mert már
nagyon régóta nem törődtem senkivel és semmivel. Egyáltalán. Amíg
meg nem ismertelek. Te jelentesz valamit nekem. És ahhoz, hogy azt
érezzem irántad, amit érzek, nem kell tudnom, mikor születtél, vagy
hogy hány testvéred van, vagy hogy hol nőttél fel. Nem tudok úgy

370
tenni, mintha ez nem lenne legalább olyan nagy dolog, mint az, amire
most kérlek. Mert sokkal nagyobb. Nekem az.
Ellépett előlem, és esdeklő gesztussal széttárta a kezét.
– Ennyi, Gwen. Minden kártyámat kiterítettem. A szívem nyitva, és
megragadom a pillanatot. A mának élek. Neked. Igent mondok neked.
Mondj igent, Gwen. Mondd, hogy igent fogsz mondani.
A nyelvem hegyén volt az igen. Olyan könnyen kihúzta belőlem,
mint egy bűvész a kendőket a kalapból. Igen, igen, igen, igen, igen.
Végül is, nem sok minden húzott haza. Szerettem dolgozni, de munkát
bárhol találok. Az apámtól különben is szabadulni akartam. Ben most
jött vissza a városba, de ott volt neki Eric. Normának pedig ott volt
Boyd. Nem volt szükségük rám, habár az, hogy nem árulhatom el
nekik, hol vagyok, határozottan problémát jelentett. De vajon ennyi
elég ahhoz, hogy ne kövessem a férfit, akit szeretek?
Valószínűleg nem.
De valami más is állt a beleegyezésem útjában, ami már
határozottan elég komoly indoknak tűnt ahhoz, hogy megtegyek vagy
ne tegyek valamit – én magam. A megérzésem. Az ösztönöm.
Az ösztönöm azt súgta, nem ismerem JC-t eléggé ahhoz, hogy
hozzámenjek. Azt mondta, nem ismerem eléggé ahhoz, hogy elszökjek
vele, hogy elhiggyem, hogy nem fogja újra összetörni a szívemet, mint
ma este.
Azt mondta, nem ismerem, és kész.
JC-nek jó oka volt a titkolózásra, de attól még titkolózott. Elfordult
tőlem és megbántott, és még túl friss volt ez a fájdalom. Megpróbált
rávenni a házasságra anélkül, hogy mindent elárult volna. És elvett
valaki mást.

371
 Mindezt meg tudtam bocsátani – és meg is akartam –, de nem egyik
pillanatról a másikra. Nem a Trump Hotel társalgójában. Nem elég
hamar ahhoz, hogy szóba jöhessen egy igen.
Ezért azt kellett mondanom:
– Nem.
JC összezuhant, mint egy leeresztett lufi. Én is leeresztettem vele
együtt, pedig én voltam az, aki meghozta ezt a fájdalmas döntést.
– Biztos? – kérdezte.
Nehéz kérdés volt, mert semmiben sem voltam biztos.
De nem kellett biztosra mennem – csak komolyan kellett
gondolnom. És komolyan gondoltam. Komolyan nem.
Mély levegőt vettem.
– Szeretlek – mondtam, minden érzést a szavaimba öntve. – És
nyitva a szívem. Már nagyon rég nem volt ennyire tágra nyitva. De
bármennyire is szeretnék gondtalanul és spontán módon viselkedni,
attól még felelősségteljes és gyakorlatias vagyok. És a
gyakorlatiasságom azt súgja, hogy ha tényleg van valami köztünk – ha
ez tényleg olyan nagy dolog, mint hiszed, mint hiszem –, akkor ki fog
tartani. Várni fog rád, amikor visszatérsz. Meg fog várni. Ha pedig
nem, akkor úgy kellett lennie.
– Nem kell úgy lennie. – Nem úgy hangzott, mintha tényleg küzdene
velem. Inkább csak kimondta a véleményét.
– Akkor ki fog tartani. – Mélyen a szemébe néztem, megjegyeztem a
tekintetét, ahogy falt a szemével és csak a legjobbat tükrözte vissza.
Felidéztem, milyen volt magamon érezni az ajkait és a kezeit. A
szerelmét. Azt is megjegyeztem.
Aztán ismét kimondtam, mindkettőnk érdekében:

372
 – Nem.
– Nem… – Amikor elismételte, akkor vált valósággá.
Tudomásulvétel volt, nem kérdés. Beletörődés. Fehér zászló volt, a
végső behódolás a „bizonyítsuk a szerelmünket” nevű csatában.
Ő így mondta ki, hogy elenged. Hogy szabadon bocsát.
A karjaiba zárt, és homlokát a homlokomhoz nyomta.
– Szeretlek, Gwen. Újra értelmet adtál az életemnek, és ezért
annyira hálás vagyok neked! Ne várj rám, rendben? Ha érted megyek –
ha tudok –, megtalállak, és majd onnan újrakezdjük. De ne várj rám.
Könnybe lábadt a szemem.
– Miért? Van rá esély, hogy nem jössz vissza? – Aztán eszembe
jutott valami. – Veszélyben leszel?
– Rendben leszek. Csak nem akarom, hogy arra pazarold az életedet,
hogy rám vársz. Én már csináltam ilyet. Neked nem kívánom ugyanezt.
Érted megyek, de addig úgy kell élned, mintha nem mennék. Ígérd
meg.
Feszengtem attól, ahogy ezt mondta. Nem tudtam, vajon hazudik-e a
veszélyről, és ettől kényelmetlenül éreztem magam, de közben
megerősített a döntésemben, hogy ne menjek vele. De azt ígérni, hogy
nem várom meg…
Ezt nem tehettem. Nem voltam hajlandó rá. Túl sok minden maradt
megoldatlanul. Túl sok mindent mulasztottunk el megtenni. Én
befektettem ebbe a kapcsolatba, és igényt tartottam a kamatokra. Meg
akartam ismerni őt, és meg akartam mutatni neki, hogy én ki vagyok.
Bele akartam szeretni, mélyen és több határozottsággal. Végig akartam
menni ezen az egészen, aztán, ha szerencsém lesz, újra esélyt kapok
megválaszolni a kérdést. Egy olyan esélyt, ami jobb döntést tesz

373
lehetővé, amit nem az utolsó pillanatban kell meghoznom, és nem
másokon múlik.
De ezek csak szavak voltak, és hallani akarta őket, ezért
megígértem.
Aztán megcsókolt, durván és szenvedélyesen, ajkai olyan hévvel
tapadtak a számra, ahogy csak az csókol, aki azt kívánja, bárcsak
másképp állnának a dolgok. Hagytam, hogy megsebezzen és
megjelöljön. Ennek a csóknak sokáig ki kellett tartania, én pedig
emlékezni akartam rá.

***

Nem tudtam, hová menjek a szállodából, ezért azt mondtam a

taxisofőrnek, hogy vigyen ki a reptérre. Mivel nem volt más dolgom,
jegyet vettem a fél tizenegyes New York-i járatra, majd egy darabig
csak mászkáltam le-föl. Zsibbadtnak éreztem magam, az elmém üres
volt. Néztem a gépükhöz siető embereket. Egy idős asszony megütötte
a főnyereményt egy játékautomatán. Fölvettem egy plüssjátékot egy
anyukának, aki nem vette észre, hogy a kisbabája elejtette.
Kilenc körül összeszedtem az erőmet, és felhívtam Normát.
– Hazamegyek.
– Kell pénz a jegyre? – Norma zseniális volt, nem kérdezősködött.
Tudta, mire volt szükségem.
Majd mindent elmesélek neki. Később. Nem telefonon.
– Nem. Már megvettem.
– Nem lehetett olcsó. Küldd el a járat adatait, és kiküldöm érted
Reynoldot. Boyd majd házhoz rendel nekünk vacsorát. Szerintem Ben
és Eric is csatlakozik hozzánk, ha végeztek a lakáskereséssel.

374
 Reynold. Egyből tudtam, mire célzott, és libabőrös lettem tőle.
– Apa nem jelent meg?
– Nem. Nem tudni, hogy bedrogozott vagy elfelejtette a dolgot, vagy
megsejtette a csapdát. Körözést adtak ki ellene, de nyom nélkül nem
sokat tudnak tenni.
Apa tehát még mindig szabadlábon volt. Bűntudat keveredett a
zsibbadtságba. Bűntudat, amiért eleve gondot jelentettem. Bűntudat,
amiért hazamentem, aggodalmat okozva Normának. Biztos azt kívánta,
bárcsak távol maradnék, amíg el nem kapják apát. Eltűnődtem, hogy ha
tudná, hogy JC állami védelmet kínált – és ezt a titkot nem oszthattam
meg vele –, vajon ő is azt akarná, hogy elrejtőzzek JC-vel. Nem lepett
volna meg. Ő ennyire védelmezett.
Én azonban nem úgy döntöttem, hogy JC-vel maradok, és nem
bántam meg a döntésemet. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy
szembe kell néznem a démonaimmal.
Meg tudom csinálni. Készen állok.
– Apa nem fog bántani – mondtam, kissé merészebben, mint
amilyennek éreztem magam. Adtam magamnak egy piros pontot – ami
apánkat illeti, nem volt könnyű bátran viselkednem.
– Tudom. Nem hagyom. – Norma habozott. – Gyere haza!
Még sose mondott ennél édesebbet.
Miután letettem a telefont, kerestem egy nem túl zsúfolt mosdót,
bementem az utolsó fülkébe, és magamra zártam. Felöltözve lerogytam
a vécére, felhúztam a lábam, és a térdemre támasztottam az államat.
És csak zokogtam.

375
 Epilógus
Norma le sem vette a szemét a telefonjáról, miközben halkan
fegyelmezett engem.
– Maradj már nyugton, jó? Megőrülök a lábrázásodtól.
– Akkor ülj máshová. – Két perce jelentkeztünk be Hudson Pierce
titkárnőjénél, aki azt mondta, Hudson mindjárt fogad minket. Norma
pár percig igazán elviselhetné az idegességemet.
A térdemre tette a kezét, hogy megnyugtasson.
– Ideges vagy, vagy mi?
– Én mindig feszült vagyok. – Újabban ez volt a megszokott
lelkiállapotom. Nem valami megnyugtató, de szinte mindig jól jött.
– És morcos – motyogta Norma halkan.
A homlokomat ráncoltam. Nem mintha nem lett volna okom rá.
Még mindig nem fogták el az apámat, én pedig rosszul aludtam.
Amióta egy héttel ezelőtt visszajöttem Vegasból, a Gramercy Park
Hotelben laktam, mert Norma ezt biztonságosabbnak találta. Fel akart
fogadni egy testőrt teljes munkaidőben, de én nem mentem bele abba,
hogy a nap huszonnégy órájában megfigyeljenek és kövessenek. Nem
mintha apának lett volna pénze vagy erőforrása. Nem tudott felbérelni
valakit, hogy megtaláljon, ha ő maga nem tudott megtalálni. Csak
kerülnöm kellett azokat a helyeket, ahol magától kereshet. A
lakásunkat. Az Eighty-Eighth Floort. Ezért most egy szállodában
laktam, és új állást kerestem.

376
 Az egész életem romba dőlt. Norma örülhetett, hogy csak „morcos”
voltam.
És aztán ott volt még JC.
Hiányzott. Azt megszoktam, hogy hetente csak egyszer látom, de a
gondolattól, hogy még sokáig nem fogom viszontlátni, annyira
hiányzott, hogy belesajdult minden csontom. A fájdalom és a távolság
miatt kételkedni kezdtem a döntésemben, és jött a nem kívánt
megbánás, mely úgy tört rám, mint egy szökőár. Talán vele kellett
volna mennem. Talán fölöslegesen aggódtam amiatt, hogy nem
ismerem eléggé. Különben is, itthon is csak a rejtőzködés várt rám.
Nem lett volna jobb vele elrejtőznöm?
Komor és mogorva lettem ettől az egésztől.
De azért nem akartam Normán levezetni. Hudson ráállította egy
projektre, ami a szokottnál is több idejét emésztette fel, és ezenfelül
még az én szarságaimmal is foglalkoznia kellett.
Megpróbáltam hát barátságosabban viselkedni.
– Tudod már, hogy mikor lesz kész a lakás?
– Most kaptam a hírt – mondta, és bezárt egy e-mailt a telefonján –,
hogy a jövő hét elején.
– És nem lesz rajta a nevem a bérleti szerződésen?
– Nem. Minden Eric nevén lesz.
Eric és Ben megkönnyítette a dolgokat azzal, hogy a városba
költöztek. Hihetetlen volt, de találtak egy épületet, melyben két üres
lakás is volt egymás mellett. Biztonságos, őrzött épület volt, és Norma
segítségével sikerült mindkettőre kifizetni a foglalót, és ígéretet
kaptunk, hogy hamarosan egy lakást csinálnak a kettőből. Talán így
lesz, de egyelőre én fogok az egyikben lakni, ők a másikban.

377
Legalábbis, amint elintézik a tényleges költözködést. Gyanítottam,
hogy az még beletelik egy hónapba.
Noha a körülmények nem voltak éppen a legjobbak, valójában már
alig vártam, hogy saját lakásom legyen. Még sosem laktam egyedül, és
harmincévesen úgy éreztem, épp itt volt az ideje. Ráadásul az öcsém
lesz a szomszédom. Tökéletes volt, és valószínűleg csak ezért nem volt
Normának bűntudata, amiért kitett a lakásából.
Sejtettem, hogy még mindig rosszul érezte magát emiatt, és az
igazat megvallva, nem sokat tettem ellene. Teljesen lefoglalt az
önsajnálat. Istenem, milyen szar testvér voltam! Nyitottam a szám,
hogy legalább megköszönjem neki, ám ekkor Hudson lépett ki az
irodából.
– Elnézést Norma, amiért megvárattalak. Épp telefonáltam. –
Mindennap találkozott a nővéremmel, ezért nem lepett meg, hogy nem
köszöntek egymásnak formálisan. Nekem kezet nyújtott. – Te
bizonyára Gwen vagy.
– Úgy van. – Kezet fogtam vele. Meleg és erős keze volt. Az a fajta
kézfogás, amire egy ilyen nagy hatalommal rendelkező embertől
számítottam. – Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, Mr.
Pierce. Norma már sokat mesélt önről.
Esküszöm, éreztem, ahogy Norma belém rúg, még akkor is, ha csak
képzeletben tette.
– Hudson. És szintúgy. Gyertek be. – Bevezetett az irodájába, és
intett, hogy üljünk le az íróasztalával szemközti karosszékekbe, közben
becsukta az ajtót. Tágas iroda volt, az irodarész mellett volt egy teljes
pihenősarok is. A padlótól a plafonig ablakok mindenütt. Önkéntelenül
is eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor nekidöntöttek egy ilyen

378
ablaknak. Meztelenül, zihálva, miközben JC megmutatta, milyen jó
érzés tud lenni a kiszolgáltatottság.
– Ülj le, kérlek – ismételte meg Hudson.
– Elnézést. Csak a kilátásban gyönyörködtem. – Jesszus, bizonyára
hülyének nézett. Észre sem vettem, hogy még mindig az ablak előtt
álltam és bambán bámultam, amíg meg nem szólított. Most leültem,
keresztbe tettem a lábam, és reméltem, hogy nem pirultam el túl
feltűnően.
– Könnyen elvonja a figyelmet – mondta Hudson. – Ezért ülök neki
háttal. – Ő is leült, majd megkérdezte: – Jól telt az ünnep?
Előző nap július negyedike volt. Egész este a városban barangoltam.
Amíg Normát elfenekelte a pasija, a nemzet pedig egy emberként
csodálta a színes tűzijátékot, én a Fours Seasons Hotelhez mentem. Ott
akartam lenn, ahogy együtt voltunk JC-vel. A kulcskártyám nem
nyitotta az ajtót, és amikor megkérdeztem a recepcióst, kiderült, hogy a
szobát többé nem tartották fenn JC Bruzzónak.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy JC tényleg elment.
– Csodásan – felelte Norma. – Köszönjük.
Sejtettem, hogy Norma is meg akarta kérdezni, hogyan telt Hudson
vakációja. Mivel azonban a bájcsevej nem volt az erősségem, Normába
fojtottam a szót.
– Tényleg nagyra értékelem ezt a lehetőséget. Norma azt mondta,
hogy korábban már átfaxolta az önéletrajzomat, ezért nem hoztam
magammal. Boldogan mesélek bármiről, amire kíváncsi vagy a
jelenlegi feladataimat illetően, vagy a végzettségemről, vagy az
ötleteimről a Sky Launch kapcsán. Szerintem rengeteg lehetőség rejlik

379
abban a klubban, és úgy vélem, a segítségemmel a legmenőbb hely
lehet New Yorkban.
Hudson hátradőlt.
– Megkaptam az önéletrajzot. Csak átfutottam, de majd átküldöm
Alayna Withersnek. Norma bizonyára elmagyarázta, hogy Alayna
milyen munkaerőt keres.
– Igen. Személy szerint Alayna az, aki menedzsert keres? – Norma
nem sok részletet árult el. Csak azt mondta, hogy az állás nekem való,
és kettőre legyek itt.
– A klub az enyém, de Alayna az igazgató. Nekem nem sok
beleszólásom van a klubvezetésbe. Bármiben szívesen segítek, de nem
én döntöm el, hogy ki kapja az állást. Megkért, hogy keressek valakit,
aki be tud segíteni a klubvezetésben, és azt hiszem, hogy az alapján,
amit az Eighty-Eighth klubról és a végzettségedről tudok, tökéletes
leszel.
Sípolás hallatszott, mintha valaki üzenetet kapott volna.
– Elnézést – szólt Hudson, és elővette a telefonját a fiókból.
Ahogy megnézte az üzenetet, Norma odahajolt hozzám, és a
fülembe súgta:
– Ez Alayna csengőhangja.
– Ó! – Már ebből a kevésből is tudtam, hogy a pasas odavolt a
barátnőjéért. Csodálattal és tisztelettel beszélt róla. Nyilván nem
válaszolt bárkinek azonnal SMS-ben. Ennek a nőnek viszont…
Egy pillanatra engedtem a féltékenységnek. Amíg eszembe nem
jutott, hogy nekem is lehetne valakim, aki szeret és csodálja minden
cselekedetemet. De én nemet mondtam neki.

380
 – Alayna éppen fölfelé tart – mondta Hudson, és visszarakta a
telefonját a fiókba. – Pár percen belül megismerkedhetsz vele.
– Tökéletes időzítés. – Norma mosolyt erőltetett az arcára. Úgy tűnt,
nem kedveli Alaynát. Vagy legalábbis Alayna gondolatát. Igaz, hogy a
nővérem boldog volt Boyd mellett, de túl sokáig táplált viszonzatlan
szerelmet Hudson iránt ahhoz, hogy egykönnyen elfogadja, hogy más
nő van az életében.
Ettől a felismeréstől különös módon közelebb éreztem magam
hozzá, mint valaha.
– Hudson? – Norma hihetetlen gyengédséggel mondta ki a nevét. –
Amíg Alaynára várunk, meg kell kérdeznem valamit. Ha a húgomnak
adod… – elharapta a mondatot. – Úgy értem, ha Alayna a húgomnak
adja az állást, szeretnék megbizonyosodni arról, hogy a Sky Launch
megtesz bizonyos biztonsági óvintézkedéseket.
– Norma! – Az ajkamba haraptam, mielőtt kiszaladt volna valami
testvéri és illetlen dolog a számon. A főnökéhez fordultam. – Biztos
vagyok benne, hogy tökéletesen biztonságos a klub.
– Örömmel fogod hallani, hogy a klub a legmodernebb biztonsági
rendszerrel van felszerelve. – Hudson Norma szemébe nézett. – Abban
a klubban van az, ami a legdrágább számomra. Hidd el, biztonságos
hely.
– Köszönöm, hogy megérted, Hudson.
Bosszantó volt, hogy úgy beszéltek rólam, mint valami gyenge
teremtésről, aki védelemre szorult. Annyira azért nem volt durva a
helyzet.

381
 – Nem mintha veszélyben lennék, vagy ilyesmi. Nem szeretném, ha
úgy tűnne, hogy ebből a szempontból problémát fogok jelenteni. Csak
az apám…
Hudson fölemelte a kezét, és belém fojtotta a szót.
– Norma azt mondta, hogy szeretnétek magánügyként kezelni az
indokot. Ha Alaynával sem szeretnéd megosztani az okot, akkor nekem
sem kell tudnom róla. Ha nem muszáj, inkább nem titkolózom előtte.
A nővérem és a főnöke ismét összenézett. Nyilvánvalóan voltak
közös titkaik. Valószínűleg üzleti jellegűek. Nem csoda, hogy Norma
annyira belebolondult – összekötötte őket a munka, amit mindketten
imádtak. Eltűnődtem, vajon felfogta-e bármelyikük is, milyen szoros
volt köztük ez a kötelék.
– Úgy hallom, megérkezett a lift. – Hudson fölállt az íróasztaltól, és
odalépett az iroda ajtajához. Amint kinyitotta, belépett egy nő. Hudson
végigsimította az arcát. – Megkaptam az üzenetedet. Mi a baj?
Megsérültél?
– Nem, nem sérültem meg. – A nő reszketett. Meg volt rémülve.
Mérföldekről kiszagoltam az ilyen félelmet. Ismerős volt.
Egyből közelebb éreztem magamhoz. Még ha Norma nem is
kedvelte, én igen. Amíg a nő másra figyelt, alaposan végigmértem.
Nagyon vonzó volt – vékony, barna hajú, jól öltözött.
– Mi a baj, Alayna? – Hudson olyan odaadóan és aggódva nézett
rá… Megérintett bennem valamit. Belesajdult a szívem. Egy kicsit
keserű lettem.
Elfordultam.
– Mutatnom kell neked valamit. Lehetne… – Alayna elhallgatott,
amikor Norma fölállt.

382
 – Ó! Sajnálom. – Alayna összeszedte magát, leplezve a korábbi
érzelmeit. – Nem tudtam, hogy nem vagy egyedül.
– Alayna, emlékszel Normára? – szólt Hudson.
– Igen, persze. Norma Anders. Már találkoztunk a botanikus kert
rendezvényén. – Feszült volt a hangja. Nem csoda, a nővérem akkor
nem volt valami kedves hozzá.
– Valóban. Örülök, hogy újra látlak, Alayna – mondta Norma
udvariasan, majd Hudsonra pillantott. – Kimehetünk, ha négyszemközt
beszélnétek.
– Nem, nem! Elnézést, hogy rátok törtem. Nem akartam
félbeszakítani semmit. – Alayna láthatóan zavarba jött.
– Valójában, Alayna, tökéletes az időzítés – Hudson felém
biccentett, ahogy fölálltam. – Ő itt Norma húga, Gwen. Az Eighthy-
Eighth Floor egyik menedzsere.
– Ó. – Alayna arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Aztán felcsillant
a szeme. – Ó! – Odalépett hozzám, és kezet nyújtott. – Alayna Withers.
Rámosolyogtam, őszintén.
– Örülök, hogy megismerhetlek. – Alayna úgy mért végig, ahogy
olyasvalakit szokás, akivel talán együtt fogunk dolgozni. Ahogy az
imént én mértem végig őt.
És ekkor elképzeltem, milyen lenne egy másik nővel dolgozni.
Együtt vezetni egy klubot. Megbeszélni az ötleteinket, felvirágoztatni
az üzletet. Sőt, összebarátkozni. Annyira lefoglalt az álláskeresés, hogy
bele sem gondoltam, miféle lehetőségek várhatnak rám egy új helyen.
Izgalmas volt.
– Alayna jelenleg a Sky Launch promóciós menedzsere, de mint
mondtam, a jelenlegi menedzser távozása után ő lesz az ügyvezető

383
igazgató. – Hudson valójában úgy beszélt róla, mintha máris ügyvezető
lenne. Sejtettem, hogy Alaynát akarta kiengesztelni azzal, hogy
promóciós menedzsernek nevezte. Látta a benne rejlő lehetőségeket.
Ettől úgy éreztem, én is látom.
– Hudson azt mondta, hogy operatív menedzsert keresel.
Alayna bólintott.
– Érdekel az állás?
– Nagyon is.
Megbeszéltük, hogy másnap este bemegyek a Sky Launchba egy
állásinterjúra. Alaynát aggasztotta az időbeosztásom az Eighty-
Eighthben, de megnyugtatásul azt mondtam neki, hogy szabadnapom
van. Nem akartam elmagyarázni, hogy az apám felbukkanása óta nem
tudtam visszamenni a klubba. Ezért nem ellenkeztem, amikor Norma
felvetette ezt az állást – a puszta gondolattól, hogy vissza kell mennem
a régi munkahelyemre, olyan zavarba ejtő félelem tört rám, amit
gyerekkorom óta nem éreztem.
Amilyen riadtnak tűnt Alayna, amikor megérkezett, megfordult a
fejemben, hogy talán megértené a félelmeimet.
Talán elmondom neki. Egyszer.
Hudson kikísért bennünket a váróba, ahol Norma áradozva
megköszönte neki. Én már korábban megköszöntem a lehetőséget – azt
hittem, ennyi elég, különösen, mivel nem neki kell megköszönnöm az
állást, ha megkapom, hanem Alaynának.
Miután Hudson becsukta mögöttünk az iroda ajtaját, Norma hozzám
fordult, és szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Ez jól ment! Meglepően jól viselkedtél. Le vagyok nyűgözve.
Fájt a megjegyzése.

384
 – Alayna hamarosan úgyis megtudja, milyen kőszívű picsa vagyok.
– Elindultam a lift felé, majd visszafordultam Normához. – Nehéz
időszakon megyek most keresztül. Ez még nem jelenti azt, hogy nem
vagyok profi.
– Leereszkedő voltam, nem igaz? Ne haragudj. – Norma most
anyáskodó volt, az üzletiessége elpárolgott. Odalépett hozzám, és
megfogta a kezem. – Tudom, milyen nehéz ez. Biztos, hogy ezt
akarod? Felfogadhatnánk egy testőrt. Maradhatnál az Eighty-
Eighthben.
Megráztam a fejem.
– Tudod, hogy nem mehetek oda vissza.
– Tudom, hogy nem akarsz visszamenni. Szerintem bármit meg
tudsz tenni, amit csak akarsz. – Támogató és erőt adó megjegyzésnek
szánta, és az is volt – gondolatban mégis a szememet forgattam.
Értékeltem az erőfeszítését. Cserébe megajándékoztam egy
megfigyeléssel a találkozóról.
– Tudod, Alayna nagyon féltékeny rád és Hudsonra.
– Ez nevetséges! Hudson soha még csak rám se nézett úgy. Hála az
égnek, hogy ez már nem zavar.
Engem azonban nem tudott átverni – örült annak, amit mondtam.
– Máris lemész? Megvárom veled a liftet – ajánlotta.
Amíg a lifthez mentünk, beletúrtam a hajamba. Előző nap
levágattam és befestettem, és még nem szoktam meg, hogy ilyen rövid.
– Nekem tetszik – mutatott Norma a hajamra. – Jól áll neked ez a
szín.

385
 – Gondolod? – Megfogtam egy hajtincset, és a sötétszőke hajra
pillantottam, mely olyan másnak tűnt a természetes, világosszőke
hajszínem után.
– Igen. – Norma hívta a liftet. – Egyébként miért festetted be? Hogy
elrejtőzz apa elől?
– Á! Változásra vágytam. Nem ezt csinálják a lányok szakítás után?
Új frizurát?
– Nem szakítottatok. Vissza fog jönni.
Mindent elmondtam Normának JC-ről, kivéve a nevét és azt, hogy
miért ment el a városból. Azt sem mondtam el neki, hogy ha
összeházasodtunk volna, határozatlan időre eltűntem volna szem elől.
A teljes sztori hiányában ezt képtelenség lett volna elmagyarázni, és
különben sem akartam, hogy megtudja, hogy majdnem szó nélkül
elhagytam őt.
Norma meghallgatott. Bólintott. Először nagyon felbosszantotta
Tamara, szinte dühösebb volt, mint én, de végül lecsillapodott, és azt
mondta, megérti, ha az emberek megtört szívvel őrültségeket csinálnak.
Talán meg is bocsátott JC-nek, nem tudom, de sejtettem, hogy csak fel
akart vidítani ezzel az optimista megjegyzésével JC-ről és a
kapcsolatunkról, és nem ez volt az őszinte véleménye a férfiról, akit
szerettem.
Bármi volt is vele a célja, szerettem volna hinni neki. Szerettem
volna hinni abban, hogy JC visszatér hozzám. Csakhogy hatalmas
akadály állt az útjában, amire csak most döbbentem rá. Ez volt az
egyetlen hátulütője az Alayna Withers által felkínált állásnak. Ez volt
az egyetlen ok, amiért haragudtam magamra, hogy nem vagyok képes
visszamenni a régi munkahelyemre.

386
 – Mi az? – kérdezte Norma, a vívódásom láttán. – Szerinted nem jön
vissza?
– Nem erről van szó. De, szerintem is visszajön. Csak hát… Először
is, fogalmam sincs, mikor jön vissza. És azt mondta, hogy ne várjak rá,
de ezt figyelmen kívül hagyom. Csakhogy már nem ott fogok dolgozni,
ahol ő keresne. Nem tudja a teljes nevemet, se a telefonszámomat.
Hogy fog megtalálni?
– Hm. – Norma egy pillanatra eltöprengett. – Nekem nagyon
leleményesnek tűnik ez a JC. Én nem aggódnék emiatt.
Abbahagytam az ajkam harapdálását, és úgy döntöttem, nem számít,
hogy Normának igaza van-e. A tépelődés semmin se változtat, és az
aggodalom, hogy nem leszek ott, amikor JC visszatér, nem volt elég
ahhoz, hogy egy olyan helyen maradjak, ahol rosszul éreztem magam.
Különösen, amikor egy sokkal jobb lehetőség várt rám a Sky
Launchban.
És JC tényleg leleményes volt. Igaz, hogy sok mindent nem tudtam
róla, de ezt igen. Bármire képes volt. El tudta kötelezni magát egy
feladat mellett. Végig tudta csinálni, amit akart.
Ha valóban annyira szeretett, mint állította, bármit meg fog tenni,
hogy megtaláljon.

387
 Köszönetnyilvánítás
Ó, de jó! Elérkeztünk ehhez a részhez is. Egyszerre félek tőle, és már
alig várom. Olyan sok embernek szeretném kifejezni a hálámat, de
mindig alkalmatlannak érzem magam. És valószínűleg kifelejtek
valakit, aztán pokoli szarul fogom érezni magam miatta. Talán ebben a
könyvben mindenkinek sikerül megköszönnöm.
Elég az időhúzásból. Vágjunk bele!
Tomnak, akitől több szabadságot kaptam, mint hinné. Köszönöm,
hogy a férjem vagy, a gondnokom, a kutatóasszisztensem, a
grafikusom, a gyerekeim apja, a szeretőm, a barátom.
A lányaimnak, akik egy nap majd rájönnek, hogy mit írogat anyu, és
mégis büszkék lesznek rá. (Ha pedig nem, akkor legalább tegyetek úgy,
mintha.) Köszönöm, hogy türelemmel viselitek a szülői nevelést, és
szeretném, ha tudnátok, hogy jobban szeretlek benneteket, mint
amennyi szó van a könyveimben.
Édesanyámnak, aki talán nem is olvassa ezeket. Csak miattad
vagyok az, aki vagyok. Köszönöm a szabadságot, amit adtál, hogy
élhessem az életemet. A legjobb életet biztosítottad nekem.
Bethany Hagennek, legkedvesebb szerkesztőmnek,
könyvtündéremnek, és legjobb barátomnak, akit az internettől kaptam.
És ezen a ponton érzem elégtelennek a szavaimat. Olyan nehéz volt ez
a könyv a végén. Ha neked nem is, nekem mindenképpen.
Kimondhatatlanul hálás vagyok a kitartásodért. Mellettem álltál,
amikor minden okod megvolt rá, hogy kiszállj ebből a projektből. El

388
sem tudod képzelni, milyen sokat jelent ez nekem. Megpróbállak
kárpótolni hosszas beszélgetésekkel tengerpartokról és mocsarakról,
Fassyről és papokról, tarot-ról és Mozartról, anális szexről,
gumicukorról és Scotchról.
És úgy tűnik, most én vagyok az, aki pityereg. Hát, ez új.
Rebecca Friedmannek, mert olyan ember, akivel szeretek együtt
dolgozni, beszélgetni, terveket szövögetni, és alkudozni. Ruccanjunk át
Olaszországba, és töltsünk el ott néhány hetet, jó? Lefogadom, hogy
egész idő alatt a munkáról beszélgetnénk.
Shanyn Daynek, amiért elviselt engem és mindent megcsinált,
amivel én utálok foglalkozni, miközben úgy tett, mintha rendes ember
lennék, holott olyankor is látott engem, amikor nem vagyok az. Meg
azt a sok munkadolgot, amit csinálsz – reklám, asszisztálás. Az is mind
nagyon jó.
Kayti McGeenek, amiért a munkafeleségem. Olyan szinten vagy
erős és bölcs, szellemes és kreatív, hogy eldobom az agyam. Mindig
számíthatok rád, ha friss adag szarkazmusra és figyelmes hallgatóságra
van szükségem. Ha még kicsit rámenősebb lennél, tökéletes lennél.
A világ legjobb együttesének, a NAturals tagjainak – Gennifer
Albinnek, Sierra Simone-nak, Melanie Harlow-nak, Kayti McGeenek
és Tamara Matayának. Hölgyek, ti vagytok az én menedékem.
Köszönöm, hogy befogadtatok magatok közé.
Eileen Rothschildnek, amiért elég rugalmas ahhoz, hogy írni tudjak.
Mindenről. És amiért klassz csaj és elintézi a szerződéseimet, a
marketinget és minden mást.

389
 Kimberly Browernek a hangoskönyvért (és amiért az olvasóm), és
Flavia Viottinak a külföldi megállapodásokért, amiket meg fogsz kötni
nekem és amiket már megkötöttél.
Lauren Blakelynek és CD Reissnek az ötleteitekért és a
barátságotokért a világuralomra törekvésünkben. Mindketten aranyat
kakiltok. Szerencsés vagyok, hogy legalább beleszagolhatok.
Cait Petersennek a formázásért, és mert szemrebbenés nélkül
betartja az előírásokat a terjesztők felé. Kari Marchnak a legszebb
kedvcsinálókért – és a váratlan csavarért! Jenna Tylernek a mindent
látó szeméért – hibátlannak állítasz be.
Josh Taylornak a kéretlen, de nagyon hasznos jogi tanácsaiért. A
második könyvben majd megpróbállak kevésbé idegesíteni.
Latty Caporussónak, Roxie Madarnak és Melanie Cesának a korai
visszajelzésekért. A megjegyzéseitek felbecsülhetetlenek, és nagyon
hálás vagyok értük. Angela McLainnek, amiért elsőként olvasta el a
végső verziót. Tudtad ezt? Meglepetés!
Brandie Zuckermannak, aki nevet adott Gwennek, és akinek
elfelejtettem megköszönni. Olyan rég volt már, hogy azóta neked is új
neved lett. Remélem, olyan szép lesz az életed, amilyennek a
Facebookon tűnik.
A csoportoknak, amelyekbe bekerültem – a nőknek, akik bent
tartanak a Rendben (tudjátok, kik vagytok), a nőknek, akik elküldenek
a picsába (tudjátok, kik vagytok), és a nőknek, akik hozzám hasonlóan
otthonról írnak, és rajonganak Hiddlesért és a dinópornóért (tudjátok,
kik vagytok). Amikor azt mondom, hogy „bekerültem”, nemcsak úgy
értem, hogy véletlenül találtam magam köztetek, hanem úgy, hogy a ti

390
köreitekben találtam rá az igazi énemre. Csodálatos emberek vagytok,
és szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek benneteket.
A fantasztikus könyvipari barátoknak, akiket menet közben
szereztem (itt fogok kifelejteni embereket): Kristen Probynak, Emma
Hartnak, Trish Mintnek, Amy McAvoynak, Jesey Newmannek, Claire
Contrerasnak, Kristy Brombergnek, M. Pierce-nek, Kyla Linde-nek,
Lisa Ottónak, Pepper Wintersnek, Rachel Brookesnak, Melody Grace-
nek, és még sok más embernek, akiket képtelenség mind felsorolni.
Izgalmas érzés olyan területen dolgozni, ahol olyan sok embert
csodálok. Miattatok érdemes mindennap ingáznom az ágy és az
íróasztal között.
Köszönöm a bloggereknek, akik támogatnak és ajánlanak, és a
történeteimnek és nekem szentelik az idejüket és Facebook/Twitter
hírcsatornájukat.
Köszönöm a Free Me Street Teamnek és az Obsessed with the Paige
lányoknak, a Hudson és a Fixed-trilógia rajongóinak. Sokkal
gyakrabban lopózom be a csoportotokba, mint hinnétek. Köszönöm a
rajongásotokat, még akkor is, ha nem vagyok ott.
Köszönöm az OLVASÓKNAK! Mindenkinek, aki az én könyvemet
választotta, noha olyan sok más könyv közül választhatott – az
adósotok vagyok az időtökért és a vásárlásért vagy kölcsönzésért, és az
ajánlásaitokért. Megváltoztattátok az életemet. Mindennap
meghatódom miattatok. MINDENNAP. A szívem legmélyéből
köszönöm nektek.
Mindenekfölött pedig Istennek, akitől a legvégső szabadságot
kaptam. Áhítattal töltenek el a nekem szánt terveid, és örökké hálás

391
vagyok értük. Köszönöm, hogy felismerted a csodálatos lelkemet a
sebek alatt.

392
 A szerzőről
Laurelin Paige, a Fixed-sorozat szerzője, a The New York Times, a Wall
Street Journal és az USA Today bestseller-írónője. Imádja a tüzes
románcokat és a csókolózós jeleneteket, amely tulajdonságával rendre
zavarba hozza három lányát. A férje azonban nem szokott panaszkodni.
Ha éppen nem szexi történeteket ír vagy olvas, valószínűleg énekel, a
Trónok harcát vagy a The Walking Deadet nézi, esetleg Michael
Fassbenderről álmodozik. Büszke tagja a Mensa nemzetközi
egyesületnek, noha nem sok mindent csinál az egyesületben, csak az
életrajzában szokta megemlíteni.

393